MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK A szent keresztségben részesült: - Gődőr Adrián István (Szt. József plébánia)
Az Úr hazahívta: - Dániel Anna, Józsa Lajos Barna, Bogyán
János, Tőzsér Rozália, Áron Ferenc, Szakács Regina, Deák Rozália (Szt. József plébánia) Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat!
Statisztikai adatok 2003. Keresztelő: 73
- fiú 36 - lány 37
Esküvő: Temetés:
51 96
- férfi - nő
47 49
- szentségekkel ellátva - szentségek nélkül meghalt
41 55
A születendő gyermekért Ó, Szűzanyánk, számodra nem ismeretlen az öröm, a boldogság és a bizonytalanság, amelyet egy anya érez, születendő gyermeke után. Álld meg a szülőket és azt a kicsinyke, igénytelen gyermeket. Készítsd fel békével, boldogsággal, szeretettel és örömmel teli életre. Minden erőddel és figyelmeddel védelmezd ezt a parányi életet. Boldogságos Szűzanyánk, virasszál piciny szívecskéje felett, amely anyja méhében lüktet, hogy ne érje semmilyen bántódás születése előtt, mielőtt még teljesíthetné küldetését ezen a világon, amellyel Atyánk nagylelkűen megbízta. Ámen. Teréz anya imája Lapunk megjelenését a sepsiszentgyörgyi TIPO - GRAF nyomda támogatta!
Új évfolyam 45. szám
2003 január
SEPSISZENTGYÖRGYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ A.D. 2003 Új évet kezdünk. – Új év: új feladat. Új feladat: új lehetőség. Az idő múlik. Értékesen-e vagy értéktelenül? Rajtunk áll. Ha értékesen akarunk élni, bízhatunk Isten segítségében. Idő és örökkévalóság: mennyire más, és mégis mennyire összefonódik e kettő. A mostani “idő” készíti elő örökkévalóságunkat. Az idő, az élet: elszáll, mint a füst. Az örökkévalóság megmarad. Idő és élet: elmúlnak, és elmúlik velük együtt minden, ami csak ezt az időt és csak ezt az életet szolgálta. Ám maradandó, amit az örökkévalókért tettünk. Jakob Koch
“Sokszor hiányzik a bátorságunk, hogy szóljunk akkor, amikor kellene. Ezért aztán az a képességünk sem fejlődik ki, hogy kellő időben odafigyeljünk mások szavára.” Hans Kanitz “A forráshoz akarsz eljutni? Akkor az árral szemben kell haladnod.” Fritz von Unruh “A döglött halak mindig az árral úsznak.” Angol mondás
8
“A pap közvetítő Isten és ember között. Ha semmi egyebet nem tesz, ha nem szervez, nem agitál, nem térít – ha semmit sem érne emberi vonatkozásban – akkor is eltörölhetetlen felkiáltó jel! Szavára, kezére tér közénk kézzelfogható alakban a felfoghatatlan Isten!” Brückner József
Ó szép Jézus, ez új esztendőben légy hiveiddel, Ó Mária, esedezzél értünk, édes reményünk: Hogy ez új esztendőben, minden ügyeinkben, Lehessünk Jézus drága kedvében.
“Az emberélet keresztjei olyanok, mint a kottában a keresztek: felemelnek.”
Az okos ember leméri magában az idő értékét és fontosságát.
Magyar Cantionale, 17. sz.
Ludwig van Beethoven Préd. 8,5
Az Úr éve jön Új év jön. Vajon mit hoz? Nem a világra, nem is az egyházra, hanem saját magamra gondolok. Csak saját magamra. Ez a kérdés, ez a gond jogos. Mert ugye, egyszer “le fogok lépni”, és többé nem leszek itt. És ez nem az én önző elképzelésem, hanem a hitem mondja, hogy igazán majd akkor kezdek azzá lenni, amivé itt és most lettem. Ennek az életnek a hozamát gyűjtöm össze abban, amit örökkévalóságnak nevezünk. Ez lesz az én és a te egyedülálló, felcserélhetetlen, el nem tulajdonítható örökkévalóságom. Jogom van tehát hozzá, hogy feltegyem a kérdést: mit hoz nekem az új év? Minden más történés csak annyiban fontos, hogy ennek vagy annak, nekem és neked milyen örökkévalóságot hoz. Mert minden egyéb elmúlik, és ha már átéltük, nem is fontos többé. Az érdekel tehát, mit hoz az új esztendő. Teljes komolysággal így az örökkévalóság után érdeklődöm. Ami vele jön, az már nem múlik el. Azért jön, hogy megmaradjon. Azért történik, hogy legyen, nem azért, hogy elmúljon. Belerobban az idő ürességébe, azért, hogy azt kitöltse. Ez az örökkévalóság titka az időben. Tulajdonképpen nem is tudom olyan komolyan venni, amit az új év hoz, mint ahogyan kellene. Mert amíg létemmel az elfolyó időn keresztül száguldok, csak arra gondolok, hogy nincs benne más, csak ez. Újra és újra rá kell ébrednem: az örökkévalóság történik bennem, egyszer s mindenkorra történik akkor is, ha úgy gondolom, hogy nem is olyan fontos az, ami az idővel tovatűnik. Nem nagyon valószínű, hogy csupa olyan órákat kapunk ajándékba, amelyek a mi szempontunkból nézve igen jelentősek lennének. Kell tehát, hogy mindennap2
jainkban legyen az örökkévalóság. Tudjuk ugyanis, hogy minden ember, aki ezen a földön látszólag mint tucatárú szaladgál, érdemes arra, hogy örökkévalósággá váljék, mégpedig itt, ahol látszólag semmit sem csinál, amikor nyomorúságosan keresi meg mindennapi betevő falatját, házasodik és szidja a politikusokat, ha éppen nem futballmeccset néz vagy megbecsülő véleményt mond Picassóról. Nekem is talán csak a mindennapok alakjában jönnek el csillagóráim. A mindennapoknak azonban sok olyan helyzete van, amely nem válik csillagórává. Az ember nem képes arra minden pillanatban, hogy egészen önmagát nyújtsa. És a legnagyobb szabadságnak kell a legjobban odaajándékoznunk magunkat, mert a legbensőbb valóság a legmélyebb lehetőségen alapszik. Ezt azonban ajándékba kapjuk. A legnagyobb ajándék az, ha teljes szabadságban egészen önmagunkat tudjuk adni. Ez nem adódik minden pillanatban. De megadatik a mindennapok apró helyzeteiben. Ki tudja megmondani, mikor jön el ez az óra? Cselekvéseink mindig az áttekinthetetlen jövő felé irányulnak, s ennek kockázatát és előnyeit viselnünk kell. Hirtelen, a beláthatatlan elfogadásában épp csak megsejtve, kapjuk ajándékba a nagy beteljesedést. És mégis a miénk lesz, mert – ha öntudatlanul is – hittel vállaltuk. Ilyen lehetőségekkel érkezik az esztendő. Hittel kell ünnepelnünk az újévet, nem pedig megbántódottan és gyáva hitetlenséggel. A jövő jön. A balgák úgy gondolják, hadd jöjjön, hisz a jövő, mint valami beteges halál-vágyó az elmúlásra törekszik. Az igazság az, hogy azért jön, mert örökkévalósággá akar lenni. A jövő nem lesz kisebb, ha elmúlik, hanem csak sajátosan olyan múlttá lesz, amely határtalan jelenvalóság abban az emberben, akinek van
Szent Pál megtérése, január 25. Az Úr Jézus tizenkét apostolt választott, hogy rájuk építse az Egyházat. Mennybemenetele után az áruló Júdás helyére Mátyást választották a tizenkettediknek. Úgy látszik azonban, hogy Jézus nem tartotta ezt olyan számnak, amit ne növelhetett volna. Erről tanúskodik a keresztényeket üldöző Saul kiválasztása, apostoli küldetése. Erről így számol be a Szentírás: “Saul még mindig lihegett a dühtől és halállal fenyegette az Úr tanítványait. Elment a főpaphoz, s arra kérte, adjon neki ajánlólevelet a damaszkuszi zsinagógához, hogy ha talál ott embereket, férfiakat vagy nőket, akik ezt a tanítást követik, megkötözve Jeruzsélembe húrcolhassa őket. Már Damaszkusz közelében járt, amikor az égből egyszerre nagy fényesség vette körül. Földre hullott és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: Saul, Saul, miért üldözöl? Erre megkérdezte: Ki vagy, Uram? Az folytatta: Jézus vagyok, akit üldözöl, de állj fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” (ApCsel 9,1-19). A zsenge Egyház számára jelentős esemény volt Saul megtérése. Joggal írhatta élete alkonyán, hogy mindenkinél többet fáradt az evangélium terjesztéséért. Ehhez azonban alázattal hozzátette: Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok... Életét “Tudom, Uram, tudom és megvallom, nem vagyok méltó, hogy szeress, de te bizonyára nem vagy méltatlan arra, hogy szeresselek. Bár méltatlan vagyok neked szolgálni, de te nem vagy méltatlan teremtményednek szolgálatára. Add meg azért Uram azt, ami miatt te a szeretetre méltó vagy s akkor én is méltó leszek; vedd el tőlem azt, amiért eddig méltatlan voltam. Segíts, hogy amint akarod,
Jézus fordította új irányba és ő engedelmeskedett. Ezért a kegyelem nem volt benne hiábavaló. A néphagyomány ennek a napnak különös jelentőséget tulajdonít. A középkori feljegyzések szerint, ha ilyenkor jó idő van, akkor jó termésre számíthatunk. A ködös idő a jószágok pusztulását, a szelek pedig viszályt, háborút jeleznek. Pál napja, ha tiszta, jelent nagy bőséget. Ha szeles, hoz földre rabló ellenséget. Ha ködös pedig, halált veszettséget, Ha havas és esős, kenyérben szükséget. Egyes vidékeken azt tartják, ha derült az idő Pál napján, akkor annyi hidegre számíthatunk még, amennyi eltelt az esztendőből. Az öregek szerint: pálfordulás fele kenyér. Ezzel azt akarják mondani, ha a télire eltett élelem és takarmány fele még megvan, akkor kitart az új termésig. A hagyomány szerint Pál apostol Rómában halt vértanúhalált és a várost körülvevő falakon kívüli Szent Pál bazilikában pihennek hamvai. Szent Péterrel együtt apostolfejedelemnek is nevezzük, mivel ő hódította meg a legtöbb embert Jézus hitére. Minden keresztény ember számára örök példa arra, hogy milyen változást eszközölhet életünkben a Krisztussal való találkozás.
távozzam a bűntől s ahogyan kell, neked szolgálhassak. Engedd meg, hogy úgy vigyázzak magamra és úgy törekedjem előre és úgy végezzem be életemet, hogy békében szunynyadhassak el és tebenned nyugodjak meg. Végül add meg nekem a kegyelmet, hogy az álmom nyugodt, a nyugalmam biztos, a biztosságom örökkévaló legyen. Amen.” Szent Ágoston: Az alázatosság imája
7
A LÁNG Egy késő őszi este a mezőn keresztül vezet utad. Sötétség borul a tájra, s az idő hidegre fordul. Ebben a holt világban a lélek egészen egyedül érzi magát. Ösztönös erővel keres maga körül valamit, amihez hozzátapadhatna, de sehonnan sem érkezik válasz. A kopaszon álló fa, a hideg hegylánc, a puszta síkság, – minden kihalt. Ő az egyedüli élő köröskörül a pusztaságban. Ekkor egy fordulónál hirtelen fény ragyog föl... nem a lélek szólította-e elő? Nem úgy tűnik-e föl, mintha felelet volna a lélek keresésére? Mint valami régvárt, hozzátartozó valóság? Vagy pedig késő este a homályos szobában ülsz. A falak szürkén, részvétlenül meredeznek, a bútorok némán. Ekkor jólismert léptek zaja üti meg füledet, egy ügyes kéz megigazítja a kályhát, bent sercegni kezd, felcsap a láng... Nemde egyszerre mindent átváltoztat? Minden lelket kapott. Mintha egy halott ember arcán az élet biztató sugara villanna föl. Igen, a tűz rokon az élővel, a mi élő lelkünk legtisztább jelképe mindannak, amit mi bensőleg, elevenen megtapasztalunk: meleg és ragyogó, és mindig mozog, mindig fölfelé tör. Ha azt látjuk, hogy a lángnyelv szüntelenül fölfelé csapdos, hogy minden légáramnak enged ugyan, de mégsem lehet eltéríteni attól, hogy fölfelé törjön, hogy fönt lobog és meleget áraszt magából, nem érezzük-e meg, hogy a tűz mélységesen rokon azzal a bensőnkben levő valamivel, ami szintén fényesen ég, világít és fölfelé tör, mégha körülötte levő alacsony hatalmak közben-közben le is nyomják? És ha látjuk, hogy a fény hogyan hatja át az egész környezetet, hogyan élteti és nemesíti át azt, hogyan lesz mindennek élő középpontjává, bárhol gyulladjon is meg, nem ismerjük-e föl itt annak a bennünk levő titokzatos világosságnak szimbólumát, amely azért gyulladt ki ebben a világban, hogy mindent átjárjon és mindennek hazát adjon, otthont teremtsen? Igen, így van a dolog. Úgy ég a láng, mint szimbóluma a mi belső világunknak, a bennünk levő törekvő, világító, erős valóságnak: a szellemnek. Bárhol találkozunk is a lánggal, úgy érezzük, hogy lobogásával és fényével úgy szól hozzánk, mint valami élő.És ha a saját életünket akarjuk kifejezni, ha saját életünket akarjuk valahol megszólaltatni, lángot gyújtunk. Így azután megértjük azt is, hogy ott is égnie kell a lángnak, ahol tulajdonképpen nekünk is mindig lennünk kellene: az oltár előtt. Ott kellene állnunk, imádkozva, figyelmesen, összegyűjtve magunkban mindent, ami tiszta és erős, abban a titokzatos szent istenközelségben. Isten szeme rajtunk, s a mienk Őrajta. Legalábbis így kellene lennie a mi részünkről. Ezt azáltal ismerjük el, hogy meggyújtjuk ott a lángot, mint saját életünk jelképét és kifejezését. Gondoltál-e már arra, hogy az a lángocska ott az örökmécsesben – te vagy? Hogy a te lelkedet jelenti? A földi láng egymagában semmit sem mond Istennek. Teneked kell azt megtenned Isten felé fordult lelked kifejezőjévé. Az istenközelség eme szent helyén kell igazában égnie a lelkednek, ahol egészen érte él, egészen lánggá, fénnyé alakul át Őérte. Lelkednek annyira otthon kell itt lennie, hogy az a csendes láng ott fenn a mécsesben valóban a te bensődet fejezze ki. Feszítsd meg erőidet, hogy ez sikerüljön. A dolog nem olyan könnyű. De ha csak egy kicsit is közelebb jutottál hozzá, akkor a világító csendesség eme pillanatai után nyugodtan térhetsz vissza újra az emberek közé. A láng ott marad az istenközelség szent helyén, s te így szólhatsz Istenhez: “Uram, ez az én lelkem. Az mindig Nálad marad.” Romano Guardini 6
Istene. Az a jövő jön, amely megmarad. Az én időm teljességében, a hívő, remélő és szerető szabadság csillagóráiban. Ki tudja, talán úgy, hogy az utolsó elfutó pillanat az örök fény fáklyája lesz, s utána nem lesz több pillanat, hanem ez már az örök világosságba világít be. Ki tudja? Futok én, mondja az Apostol. Nem tekintek vissza. És nem gondolom, hogy már elértem a célt, hanem futok, hogy elérjem. “Maranathát” kiálthatunk az új év elé is. Mert az Úr
érkezik. Életem új esztendejében is. Mit hoz nekem az új év? Jézus Krisztust, a megfeszítettet és föltámadottat, halálának és életének titkát életemben és halálomban, az ő ragyogó fényességét hitem fáradozásaiban, az ő igéretét reményem küzdelmeiben, irántam való szeretetét abban a mindig megújuló törekvésben, hogy őt szeretve megtaláljam és sorsában osztozzam. Az Úr éve jön. Karl Rahner
Istennek mindenkivel terve van Teológiai szinten a hivatástudat három pillérre támaszkodik, azaz mindenkinek legalább három hivatása van. Így is mondhatnánk: hivatásunk három egymásba fonódó elemből szövődik: kivé kell válnunk Isten elgondolása szerint – ez önazonosságunk kérdése, hogyan akarja az Isten, hogy azzá válljunk, akivé válnunk kell – ez hivatásbeli életstílusunk, életbeli állapotnak kérdése, mi az, amit Istenért és másokért tennünk kell – ez küldetésünk, szolgálatunk, foglalkozásunk, hivatásbeli pályánk kérdése. Az első kérdés, amelyre mindenkinek meg kell találnia a választ így hangzik: ki vagyok, illetve kivé kell lennem? Ez a kérdés önazonosságunkat célozza. Alapjait a csúcsélményben fedezzük fel. Isten arra hívott meg bennünket, hogy teljesen önmagunkká váljunk. Természetesen, ez csak az örökkévalóságban bontakozik majd ki, amikor is tökéletesen azzá leszünk, akivé válnunk kellett. Ebben az életben soha sem tudjuk maradéktalanul megvalósítani önmagunkat. De ahogyan növekszünk hitünkben, úgy növekszünk önismeretünkben is. A második, az elsőből logikusan következő kérdés: “Hogyan leszek azzá, akivé válnom kell?” Ez a kérdés életbeli állapotunkat célozza. Nagyon sok “hogyan” létezik lelki utazásunk során. Mondhatnánk, hogy mindenkinek megvan a sajátos útja. Mégis, az összes hivatásbeli életstílust vissza lehet vezetni három “állapotra”, amelyek kizárják egymást: házasság, cölibátus, egyedülállóság. A többi megfér egymással, pl. az apostoli élet elképzelhető mindhárom életbeli állapotban. A harmadik kérdés a konkrét hivatásbeli tevékenységre vonatkozik: “Mit kell tennem?” Isten mindenkit valamire teremt: küldetésre, feladatra. Még a halva született gyermek is gyakorolhat életre szóló befolyást szüleire. Vannak emberek, akik egyszerre sok küldetést látnak el, például valaki lehet egy személyben szülő, tanár és szervező, vagy orvos, professzor és igazgató. Mások egymás utáni sorrendben töltenek be különféle küldetéseket: előbb elárusító, utána titkárnő, majd igazgató. Szentmártoni Mihály (folytatása a negyedik oldalon)
3
Istennek mindenkivel terve van (folytatás a harmadik oldalról)
A hivatástudat szempontjából mind a három szint Istenben gyökerezik. Maga a tény hogy létezünk, nem a véletlen műve. Nem véletlen az sem, hogy ilyen vagy olyan életstílust választunk: a házasságot, a cölibátust vagy az egyedülállóságot. És ugyancsak nem véletlen, hogy felválalunk egy küldetést. Isten mindannyiunkat egyedülállónak teremtett, talentumokat adott és azt akarja, hogy azokat kamatoztassuk. Ahogy haladunk az érettség felé, úgy szövődnek egyre inkább egységes mintába hivatástudatunk különféle szálai. Nem válhatunk mindaddig maradéktalanul önmagunkká, amíg meg nem találjuk Isten reánk vonatkozó tervét és nem tesszük azt, amiről úgy tudjuk, hogy tőle származik. Bizonyos értelemben életbeli állapotunk az a keret, amelyben kibontakozik önazonosságunk, szolgálatunk pedig az a gondviselésszerű eszköz, amely a leghatásosabban képes megvalósítani a másik kettőt. Hivatástudatunk elmélyítése szempontjából hasznosnak találjuk megvizsgálni elsőként életbeli állapotunkat, azaz hivatásunk “hogyan”-ját, mivel olyan általános környezetet jelent, amely alapjaiban meghatározza érzelmi, értelmi, társadalmi és lelki valóságunkat. Hivatásunk örök és időbeli. Öröktől való, mivel Isten megszentelt bennünket, még mielőtt megformált volna bennünket anyánk méhében. (Vö. Jer 1, 5) Mi több, örökkévalóságunk majd abban áll, hogy szüntelenül éljük e megszentelésünket. Hivatásunk azonban időbeli is, mert az időben, a történetiségben bontakozik ki. Bizonyos értelemben örök hivatásunk azonos az Isten velünk kapcsolatos elképzelésével és válasz a “ki vagyok” kérdésre, időbeli hivatásunk viszont megfelel a “hogyan” kérdésnek, azaz lelki életünk kibontakozásának, illetve válasz a “mit kell tennem” kérdésre. Mai szóhasználatban az “életstílus” bizonyos fokig negatív színezetet kapott: hippi életstílusról beszélünk, gazdag és hires életstílusról, stb. Szűkebb keresztény értelmezésben azonban három nagy életstílust különböztetünk meg: házasság, cölibátus és egyedülállóság. Mind a három egyenértékű mert képes bekeretezni az egész ember kibontakozását. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a házasság épp úgy hivatás, mint a cölibátus. Senki sem kap csak úgy általában hivatást arra, hogy megházasodjon, hanem ez mindig két konkrét ember találkozásán keresztül valósul meg. Életstílusunk általános, mindent átfogó keret, mert mindennapi életünk értelmének megalapozója: meghatározza értékrendszerünket, reményeinket és félelmeinket, jelenünket és jövőnket. Ha valaki házasságban él, akkor minden döntése, minden öröme és bánata ebből a párbeszédből születik. Önazonosságunk is e keretben alakul. Emberközti viszonyaink e keretben bontakoznak ki. Házasság, cölibátus és egyedülállóság mint keresztény élethivatás közös vonása, hogy mindháromnak vannak sajátos lelki követelményei. A házas, a nőtlen ill. magános ember ezt az alapigazságot éli meg: “Leghitelesebben úgy válhatok saját magammá, ha szabadon vállalom Isten nekem szánt hivatását”. Mint keresztény hivatás, a házasság nyilvános fogadalomtétel. A cölibátust vállalók is fogadalmat tesznek. A magánosok általában nem tesznek fogadalmat, de mind a három elkötelező életstílus.
4
Ha... Ha képes vagy nyugodt maradni, miközben körülötted mindenki elveszíti a fejét... Ha megőrzöd az emberekbe vetett bizalmat, miközben mindenki kételkedik, s nem veted szemükre hiányosságaikat... Ha kiállsz az igaz szóért, miközben mindenki hazudik, és nem gyűlölsz akkor sem, ha megvetnek téged... Ha nem tetteted magad túlságosan jónak, s nem okoskodsz fontoskodva... Ha szeretsz gondolkodni, de gondolataid mindig tiszták maradnak... Ha kész vagy egyformán elfogadni a győzelmet és a kudarcot... Ha bár látod, hogyan törik össze mások céljaidat, de képes vagy lehajolni, hogy összeszedd a maradék cserepeket... Ha minden javadat összegyűjtve, képes vagy egyszerre kockára tenni, s mosolyogva akár el is veszíteni, és ismét mindent elölről kezdeni... Ha nem tartod magad hősnek csupán azért, mert jelentős személyekkel barátkozol... Ha sem barátod, sem az ellenséged nem tud téged elrontani... Ha minden ember jelent valamit számodra, de egyik sem túl sokat... Ha rákényszeríted szívedet, idegeidet, izmaidat, hogy céljaidat szolgálják, akkor is, ha ellankadsz, és kitartasz akkor is, ha minden mozdulatlanságba dermed, követve az akarat parancsszavát: “Tarts ki! Ne hagyd magad!” Ha a jó úton haladva képes vagy tartalommal kitölteni életed minden percét, a tiéd lesz a föld és minden kincse, mert igaz ember leszel, fiam! Rudyard Kipling
5
Istennek mindenkivel terve van (folytatás a harmadik oldalról)
A hivatástudat szempontjából mind a három szint Istenben gyökerezik. Maga a tény hogy létezünk, nem a véletlen műve. Nem véletlen az sem, hogy ilyen vagy olyan életstílust választunk: a házasságot, a cölibátust vagy az egyedülállóságot. És ugyancsak nem véletlen, hogy felválalunk egy küldetést. Isten mindannyiunkat egyedülállónak teremtett, talentumokat adott és azt akarja, hogy azokat kamatoztassuk. Ahogy haladunk az érettség felé, úgy szövődnek egyre inkább egységes mintába hivatástudatunk különféle szálai. Nem válhatunk mindaddig maradéktalanul önmagunkká, amíg meg nem találjuk Isten reánk vonatkozó tervét és nem tesszük azt, amiről úgy tudjuk, hogy tőle származik. Bizonyos értelemben életbeli állapotunk az a keret, amelyben kibontakozik önazonosságunk, szolgálatunk pedig az a gondviselésszerű eszköz, amely a leghatásosabban képes megvalósítani a másik kettőt. Hivatástudatunk elmélyítése szempontjából hasznosnak találjuk megvizsgálni elsőként életbeli állapotunkat, azaz hivatásunk “hogyan”-ját, mivel olyan általános környezetet jelent, amely alapjaiban meghatározza érzelmi, értelmi, társadalmi és lelki valóságunkat. Hivatásunk örök és időbeli. Öröktől való, mivel Isten megszentelt bennünket, még mielőtt megformált volna bennünket anyánk méhében. (Vö. Jer 1, 5) Mi több, örökkévalóságunk majd abban áll, hogy szüntelenül éljük e megszentelésünket. Hivatásunk azonban időbeli is, mert az időben, a történetiségben bontakozik ki. Bizonyos értelemben örök hivatásunk azonos az Isten velünk kapcsolatos elképzelésével és válasz a “ki vagyok” kérdésre, időbeli hivatásunk viszont megfelel a “hogyan” kérdésnek, azaz lelki életünk kibontakozásának, illetve válasz a “mit kell tennem” kérdésre. Mai szóhasználatban az “életstílus” bizonyos fokig negatív színezetet kapott: hippi életstílusról beszélünk, gazdag és hires életstílusról, stb. Szűkebb keresztény értelmezésben azonban három nagy életstílust különböztetünk meg: házasság, cölibátus és egyedülállóság. Mind a három egyenértékű mert képes bekeretezni az egész ember kibontakozását. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a házasság épp úgy hivatás, mint a cölibátus. Senki sem kap csak úgy általában hivatást arra, hogy megházasodjon, hanem ez mindig két konkrét ember találkozásán keresztül valósul meg. Életstílusunk általános, mindent átfogó keret, mert mindennapi életünk értelmének megalapozója: meghatározza értékrendszerünket, reményeinket és félelmeinket, jelenünket és jövőnket. Ha valaki házasságban él, akkor minden döntése, minden öröme és bánata ebből a párbeszédből születik. Önazonosságunk is e keretben alakul. Emberközti viszonyaink e keretben bontakoznak ki. Házasság, cölibátus és egyedülállóság mint keresztény élethivatás közös vonása, hogy mindháromnak vannak sajátos lelki követelményei. A házas, a nőtlen ill. magános ember ezt az alapigazságot éli meg: “Leghitelesebben úgy válhatok saját magammá, ha szabadon vállalom Isten nekem szánt hivatását”. Mint keresztény hivatás, a házasság nyilvános fogadalomtétel. A cölibátust vállalók is fogadalmat tesznek. A magánosok általában nem tesznek fogadalmat, de mind a három elkötelező életstílus.
4
Ha... Ha képes vagy nyugodt maradni, miközben körülötted mindenki elveszíti a fejét... Ha megőrzöd az emberekbe vetett bizalmat, miközben mindenki kételkedik, s nem veted szemükre hiányosságaikat... Ha kiállsz az igaz szóért, miközben mindenki hazudik, és nem gyűlölsz akkor sem, ha megvetnek téged... Ha nem tetteted magad túlságosan jónak, s nem okoskodsz fontoskodva... Ha szeretsz gondolkodni, de gondolataid mindig tiszták maradnak... Ha kész vagy egyformán elfogadni a győzelmet és a kudarcot... Ha bár látod, hogyan törik össze mások céljaidat, de képes vagy lehajolni, hogy összeszedd a maradék cserepeket... Ha minden javadat összegyűjtve, képes vagy egyszerre kockára tenni, s mosolyogva akár el is veszíteni, és ismét mindent elölről kezdeni... Ha nem tartod magad hősnek csupán azért, mert jelentős személyekkel barátkozol... Ha sem barátod, sem az ellenséged nem tud téged elrontani... Ha minden ember jelent valamit számodra, de egyik sem túl sokat... Ha rákényszeríted szívedet, idegeidet, izmaidat, hogy céljaidat szolgálják, akkor is, ha ellankadsz, és kitartasz akkor is, ha minden mozdulatlanságba dermed, követve az akarat parancsszavát: “Tarts ki! Ne hagyd magad!” Ha a jó úton haladva képes vagy tartalommal kitölteni életed minden percét, a tiéd lesz a föld és minden kincse, mert igaz ember leszel, fiam! Rudyard Kipling
5
A LÁNG Egy késő őszi este a mezőn keresztül vezet utad. Sötétség borul a tájra, s az idő hidegre fordul. Ebben a holt világban a lélek egészen egyedül érzi magát. Ösztönös erővel keres maga körül valamit, amihez hozzátapadhatna, de sehonnan sem érkezik válasz. A kopaszon álló fa, a hideg hegylánc, a puszta síkság, – minden kihalt. Ő az egyedüli élő köröskörül a pusztaságban. Ekkor egy fordulónál hirtelen fény ragyog föl... nem a lélek szólította-e elő? Nem úgy tűnik-e föl, mintha felelet volna a lélek keresésére? Mint valami régvárt, hozzátartozó valóság? Vagy pedig késő este a homályos szobában ülsz. A falak szürkén, részvétlenül meredeznek, a bútorok némán. Ekkor jólismert léptek zaja üti meg füledet, egy ügyes kéz megigazítja a kályhát, bent sercegni kezd, felcsap a láng... Nemde egyszerre mindent átváltoztat? Minden lelket kapott. Mintha egy halott ember arcán az élet biztató sugara villanna föl. Igen, a tűz rokon az élővel, a mi élő lelkünk legtisztább jelképe mindannak, amit mi bensőleg, elevenen megtapasztalunk: meleg és ragyogó, és mindig mozog, mindig fölfelé tör. Ha azt látjuk, hogy a lángnyelv szüntelenül fölfelé csapdos, hogy minden légáramnak enged ugyan, de mégsem lehet eltéríteni attól, hogy fölfelé törjön, hogy fönt lobog és meleget áraszt magából, nem érezzük-e meg, hogy a tűz mélységesen rokon azzal a bensőnkben levő valamivel, ami szintén fényesen ég, világít és fölfelé tör, mégha körülötte levő alacsony hatalmak közben-közben le is nyomják? És ha látjuk, hogy a fény hogyan hatja át az egész környezetet, hogyan élteti és nemesíti át azt, hogyan lesz mindennek élő középpontjává, bárhol gyulladjon is meg, nem ismerjük-e föl itt annak a bennünk levő titokzatos világosságnak szimbólumát, amely azért gyulladt ki ebben a világban, hogy mindent átjárjon és mindennek hazát adjon, otthont teremtsen? Igen, így van a dolog. Úgy ég a láng, mint szimbóluma a mi belső világunknak, a bennünk levő törekvő, világító, erős valóságnak: a szellemnek. Bárhol találkozunk is a lánggal, úgy érezzük, hogy lobogásával és fényével úgy szól hozzánk, mint valami élő.És ha a saját életünket akarjuk kifejezni, ha saját életünket akarjuk valahol megszólaltatni, lángot gyújtunk. Így azután megértjük azt is, hogy ott is égnie kell a lángnak, ahol tulajdonképpen nekünk is mindig lennünk kellene: az oltár előtt. Ott kellene állnunk, imádkozva, figyelmesen, összegyűjtve magunkban mindent, ami tiszta és erős, abban a titokzatos szent istenközelségben. Isten szeme rajtunk, s a mienk Őrajta. Legalábbis így kellene lennie a mi részünkről. Ezt azáltal ismerjük el, hogy meggyújtjuk ott a lángot, mint saját életünk jelképét és kifejezését. Gondoltál-e már arra, hogy az a lángocska ott az örökmécsesben – te vagy? Hogy a te lelkedet jelenti? A földi láng egymagában semmit sem mond Istennek. Teneked kell azt megtenned Isten felé fordult lelked kifejezőjévé. Az istenközelség eme szent helyén kell igazában égnie a lelkednek, ahol egészen érte él, egészen lánggá, fénnyé alakul át Őérte. Lelkednek annyira otthon kell itt lennie, hogy az a csendes láng ott fenn a mécsesben valóban a te bensődet fejezze ki. Feszítsd meg erőidet, hogy ez sikerüljön. A dolog nem olyan könnyű. De ha csak egy kicsit is közelebb jutottál hozzá, akkor a világító csendesség eme pillanatai után nyugodtan térhetsz vissza újra az emberek közé. A láng ott marad az istenközelség szent helyén, s te így szólhatsz Istenhez: “Uram, ez az én lelkem. Az mindig Nálad marad.” Romano Guardini 6
Istene. Az a jövő jön, amely megmarad. Az én időm teljességében, a hívő, remélő és szerető szabadság csillagóráiban. Ki tudja, talán úgy, hogy az utolsó elfutó pillanat az örök fény fáklyája lesz, s utána nem lesz több pillanat, hanem ez már az örök világosságba világít be. Ki tudja? Futok én, mondja az Apostol. Nem tekintek vissza. És nem gondolom, hogy már elértem a célt, hanem futok, hogy elérjem. “Maranathát” kiálthatunk az új év elé is. Mert az Úr
érkezik. Életem új esztendejében is. Mit hoz nekem az új év? Jézus Krisztust, a megfeszítettet és föltámadottat, halálának és életének titkát életemben és halálomban, az ő ragyogó fényességét hitem fáradozásaiban, az ő igéretét reményem küzdelmeiben, irántam való szeretetét abban a mindig megújuló törekvésben, hogy őt szeretve megtaláljam és sorsában osztozzam. Az Úr éve jön. Karl Rahner
Istennek mindenkivel terve van Teológiai szinten a hivatástudat három pillérre támaszkodik, azaz mindenkinek legalább három hivatása van. Így is mondhatnánk: hivatásunk három egymásba fonódó elemből szövődik: kivé kell válnunk Isten elgondolása szerint – ez önazonosságunk kérdése, hogyan akarja az Isten, hogy azzá válljunk, akivé válnunk kell – ez hivatásbeli életstílusunk, életbeli állapotnak kérdése, mi az, amit Istenért és másokért tennünk kell – ez küldetésünk, szolgálatunk, foglalkozásunk, hivatásbeli pályánk kérdése. Az első kérdés, amelyre mindenkinek meg kell találnia a választ így hangzik: ki vagyok, illetve kivé kell lennem? Ez a kérdés önazonosságunkat célozza. Alapjait a csúcsélményben fedezzük fel. Isten arra hívott meg bennünket, hogy teljesen önmagunkká váljunk. Természetesen, ez csak az örökkévalóságban bontakozik majd ki, amikor is tökéletesen azzá leszünk, akivé válnunk kellett. Ebben az életben soha sem tudjuk maradéktalanul megvalósítani önmagunkat. De ahogyan növekszünk hitünkben, úgy növekszünk önismeretünkben is. A második, az elsőből logikusan következő kérdés: “Hogyan leszek azzá, akivé válnom kell?” Ez a kérdés életbeli állapotunkat célozza. Nagyon sok “hogyan” létezik lelki utazásunk során. Mondhatnánk, hogy mindenkinek megvan a sajátos útja. Mégis, az összes hivatásbeli életstílust vissza lehet vezetni három “állapotra”, amelyek kizárják egymást: házasság, cölibátus, egyedülállóság. A többi megfér egymással, pl. az apostoli élet elképzelhető mindhárom életbeli állapotban. A harmadik kérdés a konkrét hivatásbeli tevékenységre vonatkozik: “Mit kell tennem?” Isten mindenkit valamire teremt: küldetésre, feladatra. Még a halva született gyermek is gyakorolhat életre szóló befolyást szüleire. Vannak emberek, akik egyszerre sok küldetést látnak el, például valaki lehet egy személyben szülő, tanár és szervező, vagy orvos, professzor és igazgató. Mások egymás utáni sorrendben töltenek be különféle küldetéseket: előbb elárusító, utána titkárnő, majd igazgató. Szentmártoni Mihály (folytatása a negyedik oldalon)
3
Az Úr éve jön Új év jön. Vajon mit hoz? Nem a világra, nem is az egyházra, hanem saját magamra gondolok. Csak saját magamra. Ez a kérdés, ez a gond jogos. Mert ugye, egyszer “le fogok lépni”, és többé nem leszek itt. És ez nem az én önző elképzelésem, hanem a hitem mondja, hogy igazán majd akkor kezdek azzá lenni, amivé itt és most lettem. Ennek az életnek a hozamát gyűjtöm össze abban, amit örökkévalóságnak nevezünk. Ez lesz az én és a te egyedülálló, felcserélhetetlen, el nem tulajdonítható örökkévalóságom. Jogom van tehát hozzá, hogy feltegyem a kérdést: mit hoz nekem az új év? Minden más történés csak annyiban fontos, hogy ennek vagy annak, nekem és neked milyen örökkévalóságot hoz. Mert minden egyéb elmúlik, és ha már átéltük, nem is fontos többé. Az érdekel tehát, mit hoz az új esztendő. Teljes komolysággal így az örökkévalóság után érdeklődöm. Ami vele jön, az már nem múlik el. Azért jön, hogy megmaradjon. Azért történik, hogy legyen, nem azért, hogy elmúljon. Belerobban az idő ürességébe, azért, hogy azt kitöltse. Ez az örökkévalóság titka az időben. Tulajdonképpen nem is tudom olyan komolyan venni, amit az új év hoz, mint ahogyan kellene. Mert amíg létemmel az elfolyó időn keresztül száguldok, csak arra gondolok, hogy nincs benne más, csak ez. Újra és újra rá kell ébrednem: az örökkévalóság történik bennem, egyszer s mindenkorra történik akkor is, ha úgy gondolom, hogy nem is olyan fontos az, ami az idővel tovatűnik. Nem nagyon valószínű, hogy csupa olyan órákat kapunk ajándékba, amelyek a mi szempontunkból nézve igen jelentősek lennének. Kell tehát, hogy mindennap2
jainkban legyen az örökkévalóság. Tudjuk ugyanis, hogy minden ember, aki ezen a földön látszólag mint tucatárú szaladgál, érdemes arra, hogy örökkévalósággá váljék, mégpedig itt, ahol látszólag semmit sem csinál, amikor nyomorúságosan keresi meg mindennapi betevő falatját, házasodik és szidja a politikusokat, ha éppen nem futballmeccset néz vagy megbecsülő véleményt mond Picassóról. Nekem is talán csak a mindennapok alakjában jönnek el csillagóráim. A mindennapoknak azonban sok olyan helyzete van, amely nem válik csillagórává. Az ember nem képes arra minden pillanatban, hogy egészen önmagát nyújtsa. És a legnagyobb szabadságnak kell a legjobban odaajándékoznunk magunkat, mert a legbensőbb valóság a legmélyebb lehetőségen alapszik. Ezt azonban ajándékba kapjuk. A legnagyobb ajándék az, ha teljes szabadságban egészen önmagunkat tudjuk adni. Ez nem adódik minden pillanatban. De megadatik a mindennapok apró helyzeteiben. Ki tudja megmondani, mikor jön el ez az óra? Cselekvéseink mindig az áttekinthetetlen jövő felé irányulnak, s ennek kockázatát és előnyeit viselnünk kell. Hirtelen, a beláthatatlan elfogadásában épp csak megsejtve, kapjuk ajándékba a nagy beteljesedést. És mégis a miénk lesz, mert – ha öntudatlanul is – hittel vállaltuk. Ilyen lehetőségekkel érkezik az esztendő. Hittel kell ünnepelnünk az újévet, nem pedig megbántódottan és gyáva hitetlenséggel. A jövő jön. A balgák úgy gondolják, hadd jöjjön, hisz a jövő, mint valami beteges halál-vágyó az elmúlásra törekszik. Az igazság az, hogy azért jön, mert örökkévalósággá akar lenni. A jövő nem lesz kisebb, ha elmúlik, hanem csak sajátosan olyan múlttá lesz, amely határtalan jelenvalóság abban az emberben, akinek van
Szent Pál megtérése, január 25. Az Úr Jézus tizenkét apostolt választott, hogy rájuk építse az Egyházat. Mennybemenetele után az áruló Júdás helyére Mátyást választották a tizenkettediknek. Úgy látszik azonban, hogy Jézus nem tartotta ezt olyan számnak, amit ne növelhetett volna. Erről tanúskodik a keresztényeket üldöző Saul kiválasztása, apostoli küldetése. Erről így számol be a Szentírás: “Saul még mindig lihegett a dühtől és halállal fenyegette az Úr tanítványait. Elment a főpaphoz, s arra kérte, adjon neki ajánlólevelet a damaszkuszi zsinagógához, hogy ha talál ott embereket, férfiakat vagy nőket, akik ezt a tanítást követik, megkötözve Jeruzsélembe húrcolhassa őket. Már Damaszkusz közelében járt, amikor az égből egyszerre nagy fényesség vette körül. Földre hullott és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: Saul, Saul, miért üldözöl? Erre megkérdezte: Ki vagy, Uram? Az folytatta: Jézus vagyok, akit üldözöl, de állj fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” (ApCsel 9,1-19). A zsenge Egyház számára jelentős esemény volt Saul megtérése. Joggal írhatta élete alkonyán, hogy mindenkinél többet fáradt az evangélium terjesztéséért. Ehhez azonban alázattal hozzátette: Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok... Életét “Tudom, Uram, tudom és megvallom, nem vagyok méltó, hogy szeress, de te bizonyára nem vagy méltatlan arra, hogy szeresselek. Bár méltatlan vagyok neked szolgálni, de te nem vagy méltatlan teremtményednek szolgálatára. Add meg azért Uram azt, ami miatt te a szeretetre méltó vagy s akkor én is méltó leszek; vedd el tőlem azt, amiért eddig méltatlan voltam. Segíts, hogy amint akarod,
Jézus fordította új irányba és ő engedelmeskedett. Ezért a kegyelem nem volt benne hiábavaló. A néphagyomány ennek a napnak különös jelentőséget tulajdonít. A középkori feljegyzések szerint, ha ilyenkor jó idő van, akkor jó termésre számíthatunk. A ködös idő a jószágok pusztulását, a szelek pedig viszályt, háborút jeleznek. Pál napja, ha tiszta, jelent nagy bőséget. Ha szeles, hoz földre rabló ellenséget. Ha ködös pedig, halált veszettséget, Ha havas és esős, kenyérben szükséget. Egyes vidékeken azt tartják, ha derült az idő Pál napján, akkor annyi hidegre számíthatunk még, amennyi eltelt az esztendőből. Az öregek szerint: pálfordulás fele kenyér. Ezzel azt akarják mondani, ha a télire eltett élelem és takarmány fele még megvan, akkor kitart az új termésig. A hagyomány szerint Pál apostol Rómában halt vértanúhalált és a várost körülvevő falakon kívüli Szent Pál bazilikában pihennek hamvai. Szent Péterrel együtt apostolfejedelemnek is nevezzük, mivel ő hódította meg a legtöbb embert Jézus hitére. Minden keresztény ember számára örök példa arra, hogy milyen változást eszközölhet életünkben a Krisztussal való találkozás.
távozzam a bűntől s ahogyan kell, neked szolgálhassak. Engedd meg, hogy úgy vigyázzak magamra és úgy törekedjem előre és úgy végezzem be életemet, hogy békében szunynyadhassak el és tebenned nyugodjak meg. Végül add meg nekem a kegyelmet, hogy az álmom nyugodt, a nyugalmam biztos, a biztosságom örökkévaló legyen. Amen.” Szent Ágoston: Az alázatosság imája
7
MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK A szent keresztségben részesült: - Gődőr Adrián István (Szt. József plébánia)
Az Úr hazahívta: - Dániel Anna, Józsa Lajos Barna, Bogyán
János, Tőzsér Rozália, Áron Ferenc, Szakács Regina, Deák Rozália (Szt. József plébánia) Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat!
Statisztikai adatok 2003. Keresztelő: 73
- fiú 36 - lány 37
Esküvő: Temetés:
51 96
- férfi - nő
47 49
- szentségekkel ellátva - szentségek nélkül meghalt
41 55
A születendő gyermekért Ó, Szűzanyánk, számodra nem ismeretlen az öröm, a boldogság és a bizonytalanság, amelyet egy anya érez, születendő gyermeke után. Álld meg a szülőket és azt a kicsinyke, igénytelen gyermeket. Készítsd fel békével, boldogsággal, szeretettel és örömmel teli életre. Minden erőddel és figyelmeddel védelmezd ezt a parányi életet. Boldogságos Szűzanyánk, virasszál piciny szívecskéje felett, amely anyja méhében lüktet, hogy ne érje semmilyen bántódás születése előtt, mielőtt még teljesíthetné küldetését ezen a világon, amellyel Atyánk nagylelkűen megbízta. Ámen. Teréz anya imája Lapunk megjelenését a sepsiszentgyörgyi TIPO - GRAF nyomda támogatta!
Új évfolyam 45. szám
2003 január
SEPSISZENTGYÖRGYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ A.D. 2003 Új évet kezdünk. – Új év: új feladat. Új feladat: új lehetőség. Az idő múlik. Értékesen-e vagy értéktelenül? Rajtunk áll. Ha értékesen akarunk élni, bízhatunk Isten segítségében. Idő és örökkévalóság: mennyire más, és mégis mennyire összefonódik e kettő. A mostani “idő” készíti elő örökkévalóságunkat. Az idő, az élet: elszáll, mint a füst. Az örökkévalóság megmarad. Idő és élet: elmúlnak, és elmúlik velük együtt minden, ami csak ezt az időt és csak ezt az életet szolgálta. Ám maradandó, amit az örökkévalókért tettünk. Jakob Koch
“Sokszor hiányzik a bátorságunk, hogy szóljunk akkor, amikor kellene. Ezért aztán az a képességünk sem fejlődik ki, hogy kellő időben odafigyeljünk mások szavára.” Hans Kanitz “A forráshoz akarsz eljutni? Akkor az árral szemben kell haladnod.” Fritz von Unruh “A döglött halak mindig az árral úsznak.” Angol mondás
8
“A pap közvetítő Isten és ember között. Ha semmi egyebet nem tesz, ha nem szervez, nem agitál, nem térít – ha semmit sem érne emberi vonatkozásban – akkor is eltörölhetetlen felkiáltó jel! Szavára, kezére tér közénk kézzelfogható alakban a felfoghatatlan Isten!” Brückner József
Ó szép Jézus, ez új esztendőben légy hiveiddel, Ó Mária, esedezzél értünk, édes reményünk: Hogy ez új esztendőben, minden ügyeinkben, Lehessünk Jézus drága kedvében.
“Az emberélet keresztjei olyanok, mint a kottában a keresztek: felemelnek.”
Az okos ember leméri magában az idő értékét és fontosságát.
Magyar Cantionale, 17. sz.
Ludwig van Beethoven Préd. 8,5
