MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK A szent keresztségben részesült: - György Raul György, Czintos Melánia Teréz.
Szentségi házasságot kötött: - Fülöp Zsolt László - Szabó Ildikó
Az Úr hazahívta: - Dima Rozália, Mihály Péter.
Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat! Szent Kázmér március 4 A litván egyház patrónusának emléknapja. A litván és lengyel származású fejedelem az evangélium szellemében élte életét. Az uralkodást szolgálatnak tekintette. Különösen a szegények iránti szeretete volt példamutató, és kitűnt az Eucharisztia és Szűz Mária tiszteletében. 1484-ben ezen a napon halt meg fiatalon, 25 éves korában. Sírja a vilniusi székesegyházban van. Szent Perpétua és Felicitász – vértanúk március 7 A két fiatalasszony a Septimus Severus-féle üldözés alatt, 203. március 7-én halt vértanúhalált. Perpétua előkelő származású, míg Felicitász rabszolga volt, de az igaz hit megvallásában társak voltak. Vértanúságukat szemtanú ránk maradt leírásából ismerjük. A római kánon (I. eucharisztikus ima) mindkettőjük nevét megemlíti. , akik a kirekesztetteket akarták kiszorítani a társadalom életéből. Granadában halt meg 1550-ben. Szent József a Boldogságos Szűz Mária jegyese március 15 II. János Pál pápa A Megváltó őrzője (Redemptoris custos) kezdetű apostoli buzdításában olvas-
suk: „József egész élete hitbeli zarándokút volt. Ennek folyamán akárcsak Mária, ő is hű maradt Istentől kapott hivatásához. Mária élete tökéletes beteljesítése annak az első fiatnak (legyen), amelyet az angyali üdvözletkor mondott. József ellenben, amikor az angyal hírül adta neki Isten üzenetét, egyetlen szót sem szólt. Egyszerűen „úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta neki“ (Mt 1,24). Ez az első „tett“ lett „József útjának“ kezdete. Az út folyamán az evangéliumok egyetlen szót sem említenek, amit József mondott volna. József hallgatása azonban különleges jelentőségű. Éppen hallgatásából olvashatjuk ki teljesen azt az igazságot, amelyet az evangélium ítélete tartalmaz róla: „Igaz ember volt“ (Mt 1,19). [17.] Urunk születésének hírüladása Gyümölcsoltó Boldogasszony március 31 (Nagyböjt 5. vasárnapja miatt a mai napon ünnepeljük Gyümölcsoltó Boldogasszony főünnepét) Már a II. századi hitvallás megfogalmazza, az V. században már több helyen, a VII. században pedig különös ünnepélyességgel tartják meg a megtestesülés misztériumát. II. János Pál pápa így emlékezik meg Az Üdvözítő édesanyja (Redemptoris Mater) kezdetű apostoli buzdításában: „Az angyali üdvözlet tehát a megtestesülés titkának kinyilatkoztatása abban az időpontban, amikor az a földön megvalósult. Az üdvözítő ajándék, amelyben Isten önmagát, az ő isteni életét, bizonyos módon az egész teremtett világnak és közvetlenül az embernek adja, a megtestesülés misztériumában éri el a tetőpontját; az ember és a világ történetében minden kegyelmi ajándéknak ez a csúcspontja. Mária >>kegyelemmel teljes<<, mert az Ige megtestesülése, Isten Fiának az emberi természettel való személyi egysége (unió hypostatica) benne valósult meg és teljesedett be. Amint a zsinat írja, Mária Isten Fiának anyja, így kiváltképpen is szeretett leánya az Atyának és szentélye a Szentléleknek. E rendkívüli kegyelmi ajándékok miatt messze fölötte áll minden mennyei és földi teremtménynek“. [9.] Verbényi István
Új évfolyam 107. szám
2008 mácius
S E PS I S Z E NTGYÖ R GYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ Alleluja Ennek a szónak az értelme: dicsérjétek az Istent. Az ószövetségi szertartás nyomán az egyház ma is használja, különösen a húsvéti időben örömhangulatának kifejezésére. Ez a szó a húsvéti hajnal hitünket tápláló fényét jelenti. Hitünk diadalát szőtték bele a századok. Az egyházi szövegeken túl költőket, írókat, zeneszerzőket ihletett. Ma is életerőt, mozgást fejez ki. Megsejteti a keresztény emberrel, hogy amíg hitének erejével képes vidáman allelujázni, addig azok közé tartozik, akik Krisztussal együtt menetelnek az örökkévalóság felé. Ez a szó egyben tanúságtételt is jelent. Mindaz aki használja, tanúságot tesz a feltámadásba vetett hit mellett. A két tanítvánnyal ott ment már Jézus az emmauszi úton, de ők nem, ismerték fel. Hallgatta megrendült elbeszélésüket a megtörténtekről: „ ... az reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt, de keresztre feszítették“. Krisztus keresztre feszítésével befejezettnek tekintették a Názáreti Jézus esetét, nemcsak a tanítványok, de ellenségei is. A tanítványok lehajtott fejjel járták emmauszi útjukat. Velük járnak ma is sokan. A Golgota megrázó valósága sok embert képtelenné tesz arra, hogy meglássa a húsvéti fényt. A szenvedés és
a kereszt sok keresztény lélekben elzárja a feltámadásba vetett reménység útját. Maga Jézus szegődött az emmauszi tanítványok mellé; hagyta, hogy megnyissák lelkűket, szívüket; engedte, hogy kiömöljék belőlük a keserűség, hogy aztán annál alkalmasabbak legyenek a feltámadás üzenetének a befogadására. Könnyű volt a tanítványoknak, mondja a ma embere. Hallották Jézus szavát, megtapogathatták sebeit, ettek vele és érzékelhették valóságos jelenlétét. Világba való szétküldésük megbízását magától a feltámadottól kapták. Mindez igaz ugyan, de mint láthatjuk az evangéliumi beszámolókból, a tanítványoknak ennek ellenére mégis épp oly nehéz volt a nagypéntek utáni allelujázás, akár nekünk. Krisztus feltámadásának tényét ugyanis nem lehet a mi térbe és időbe zárt világunknak oldaláról nézni. Az ő feltámadásával valami egészen más történt, mint a naimi ifjú, vagy Lázár feltámasztásánál. Ennek a felismeréséhez okvetlenül szükséges volt a tanítványok számára, számunkra is, hogy maga Krisztus csatlakozzék övéihez, és mutassa meg tekintetüknek a húsvéti fény csillogását. Allelujázni, húsvétolni csak a kegyelem ajándékával képes az ember. Ezt az ajándékot azért
(folytatása a második oldalon) 12
(folytatás az első oldalról)
kapták meg az emmauszi tanítványok, mert megnyitották lelküket, szívüket Jézus előtt. Nyissunk mi is ajtót az Urnak: engedjük, hogy csatlakozzék Golgotás és nagypéntekes utazásunkhoz, enged-
jük meg, hogy minket is irányváltoztatásra késztessen, mint ahogy a tanítványokat is visszavezette Jeruzsálembe.
HÚSVÉTVASÁRNAP Örvendezéssel üljük meg ezt az ünnepet, mely a legkiválóbb az összes ünnepek között. A fényesség napja ez, az Úr feltámadása! Ünnepeljük meg együtt, vigassággal és áhitattal teli szívvel. Az Úr feltámadt és Vele az egész emberiség! (Aranyszájú Szent János) „A hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: >>Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.<< Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba, s ő is látta az otthagyott gyolcsot, meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis értették az írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból.“ János 20, 1-9. Jézus feltámadásáról az első élmény mind az apostolok, mind az asszonyok számára az üres sír volt. A húsvéti ünnepi evangélium tanúsága szerint Mária Magdolna még a hajnali sötétség idején kiment a sírhoz, s akkor már nyitva találta a sír bejáratát. Péter és János együtt futottak a sírhoz, hogy ellenőrizzék Mária Magdolna ijedten előadott jelentését és ők is üresen találták a sírüreget. Jézust azonban – akkor még – egyikük sem látta, mint ahogyan azok az asszonyok sem, akik – Lukács híradásában – kenetet vittek a sírhoz, és azon tanakodtak útközben, ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejáratától (Lk 24, 1-12). Az első húsvéti „esemény“ tehát tulajdonképpen egy látható jel: az üres sír. Olyan élmény, amely megdöbbent, sőt első pillanatra zavart is támaszt (Mária Magdolna: „nem tudni, hová tették“.), de elgondolkoztat, túlmutat önmagán, ku2
tatásra és keresésre ösztönöz. Az üres sír olyan jel, amely hitet követel. S ez a hit valójában húsvét lényegéhez tartozik. Mindent megértet. Visszafelé is, a történések rendjében: „Eddig ugyanis nem értették az írást“. Előre is, a jövőt tekintve: „Krisztussal együtt ti is feltámadtok“. Nagyszerű isteni pedagógia ez: az apostoloknak is hinniük kell, akik majd tanúságot tesznek a feltámadás „megtapasztalásáról“, arról, hogy együtt ittak és ettek a feltámadt Jézussal. S Péter hitének pedig meg kell erősödnie, hogy majdan megerősítse testvéreit. Nekünk, mai keresztényeknek talán még fontosabbak a jelek, mint az apostoloknak, akik közvetlen látványban, jelenésben és látomásban is megélték a feltámadás igazságát. A jelek megértéséhez azonban érzék kell, odaadás és készség. Főleg pedig figyelem, hol és hogyan akar hozzánk szólni az Isten. A hitben való találkozáshoz az emberi gyöngeség és bizonytalanság pillanataiban is ragaszkodó lelkület szükséges, amilyen lelkület Mária Magdolnában élt. A sötétség óráiban, amikor semmit sem értett és látott világosan, amikor a lelkében éppolyan homály uralkodott, mint a hajnali tájban, akkor is ragaszkodott Krisztushoz. Kereste, vele akart lenni. Hűsége hitének egyik forrása lett. Jelek nélkül nem élhetünk a mindennapok világában sem. Mindenütt, az utcán és az utakon, lépten-nyomon jelekkel, jelzésekkel találkozunk, amelyek mind közölni akarnak valamit. Keresztény életünk pedig tele van hitre késztető jelekkel. A szentségek jelei, különösen a kenyér és a bor, az egyház jele, a szeretet közösségében élők cselekedetei mind arra mutatnak, aki jelen van, aki él a jelek mögött. Keresztény életünk egészében véve húsvéti jel a világ számára: Krisztust jelzi, Őt, aki nem halt meg örökre, hanem feltámadt, és mi általa és benne élünk. Az igazi keresztény élet mindig Krisztusra mutat, a Föltámadottra, akinek nyomdokaiba lépve járunk a megváltás és a szeretet útján. Csanád Béla
(folytatás a negyedik oldalról) Amikor holnap ki-ki továbbmegy a maga útján, tudni fogja, tanúságtevő útra indul. A húsvétéjjel nemcsak szép élmény, hanem szabadon vállalt elkötelezettség is. Ezért szóval és tettel Krisztusról kell tanúságot tennetek. A Feltámadott ere-
jében folytassuk utunkat, akinek fénye ma újra felragyogott szívünkben, és akinek szeretetében Pállal szólva – mindenre képessé válunk. Hiszen Krisztustól és az ő szeretetétől sem élet, sem halál el nem szakíthat bennünket. Szennay András
A Canterbury katedrális A Kent járásbeli Canterbury-ben a legcsodálatosabb korai példája az angliai gót építészetnek. A középkorban fontos zarándokhely volt Thomas Becket, Anglia kancellárja és érseke sírhelyéhez, akit 1170-ben, a katedrálisban öltek meg II. Henrik parancsára. A sírt VIII. Henrik leromboltatta, de helyét egy tábla jelzi. A Canterbury katedrális érseki székhely volt már 597, alapítása óta. Az eredeti épületet 1067-ben tűz pusztította el, és román stílusban építették újjá. A jelenlegi gótikus belső kialakítása a francia William de Sens nevéhez fűződik, aki a kórust és az apszist, valamint a külső támíveket tervezte 1174-ben. Ehhez járult még Henry Yevele brit építész 1374-ben, aki a főhajót építette. A Canterbury főhajó csillagboltozataival és megdöbbentően magas oldalhajóival e stílus remeke. A nagy központi Bell Harry tornyot, a XV. sz. végén készítette az angol John Wastell. A kórus fölötti oldalkarzat színes-üveg ablakai Jézus genealógiáját ábrázolják. Edward, a Fekete herceg sírja a Szentháromság kápolna déli oldalán található, míg IV. Henrik és felesége, Navarrai Johanna az északi oldalon nyugszanak. A katedrálistól északra fedett árkád, egy káptalani gyűlésterem és egy könyvtár található. 11
A bambuszfa Az egyik kertben sudár bambuszfa nyújtózkodott a magasba. Évről évre erősödött, gazdája nem kis örömére. Az egyik nap a kert tulajdonosa megállt a bambuszfa előtt és így szólt hozzá: – Kedves bambuszfa, szükségem lenne a segítségedre. – Uram, felelte a fa, szívesen állok rendelkezésedre. – A baj csak az, hogy csak akkor tudlak használni, ha kiváglak. Búcsút kell mondanod gyökereidnek és az életnek. A bambuszfa ennek hallatára megremegett. Kivágni engem, a kert legszebb díszét? Nem, ez nem lehet igaz. Gazdája azonban megismételte előbbi szavait. – Csak akkor tudlak felhasználni, ha kiváglak. A kertben hirtelen halálos csend keletkezett. Minden bokor és virág izgatottan várta a fejleményeket. Mi lesz a bambuszfa sorsa? Ez pedig megadóan lehajtotta lombos üstökét és kijelentette: – Uram, ha másként nem tudsz használni, hát vágjál ki! – Kedves fám, előbb azonban le kell vágnom ágaidat, leveleidet. – Ne tedd ezt gazdám, ne fossz meg díszeimtől! – Ha ezt nem teszem, nem tudlak használni. A nap elbújt a felhők mögött, a madarak elhallgattak, a pillangók rémülten menekültek. A bambuszfa megadóan suttogta: – Ha így kell történnie, ám legyen. Vágd le az ágaimat! – Kedves bambuszfa, még ennél is többet kívánok tőled. Ketté kell hogy vágjalak és ki kell vennem a szívedet. Ha ezt nem teszem, nem tudlak felhasználni. Ekkor a fa a földig hajolt és beleegyezően bólintott: – Vágj ki, Uram, vedd ki a szívemet is! Így történt. A gazda fogta a fejszét és kidöntötte a fát. Legallyazta és kettéhasította. Kivájta a belsejét, majd elvitte a közeli forráshoz, hogy annak vizét a szomjas földre vezesse. A friss forrásvíz megöntözte a földet, amely pompás termést hozott. Eddig a történet. És mi a tanulság? Jézus is arra használta fel szent emberségét, azért engedte kivágni „az élők földjéről“, mert 10
olyan csatorna akart lenni, amely az istenii szeretet élő vizét az emberek lelkébe vezeti. Ezért imádkozzuk nagypénteken: Dicsérünk téged Krisztus és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.
Szalay Mátyás:
A fenyő évei Ahány koszorúja, Annyi a fenyőnek elmúlt életéve. De hogy abból mennyi Volt a vihartalan, az már nincs letéve Koszorúi rendjén. Számolja az évet a jó Isten rajta, De a villámjárást számon sose tartja A jó fenyőfajta. Ha a villámjárást Számolná szivünkön a haladó élet, Ki hihetné akkor, Hogy él fölöttünk egy isteni kímélet Gondviselő rendje? Akkor szép a lélek, akkor fenyő-fajta, Ha a villámjárást számon sose tartja S nem látszik meg rajta.
József A tett embere. Egyetlen szavát nem halljuk, sem Máténál, sem Lukácsnál. Az evangélisták az engedelmes cselekvés emberének mutatják be őt. Isten akaratából a Megváltó elküldésének és környezetbe való elhelyezésének eldöntése teljesen Józsefen áll. József helytállása, kötelességtudása és igaz embersége biztosítja a Megváltó családi keretét. Az ő néma becsületén nyugodott az Írás beteljesülése. József, Mária elbocsátásáról gondolkodott. Az álmában kapott kinyilatkoztatásra nem kézlegyintéssel válaszolt. Egy hosszú, történelmi percben felismerte Isten üzenetét, elfogadta Máriát, annak és úgy, aminek és ahogyan Isten szánta neki. Vállára vette a Máriával kapcsolatos Istentől felkínált gondokat. Ettől kezdve egy egész világot visz a vállán, Máriát és a benne fogant Gyermeket: a népszámlálás miatt előállt utazási gondokat, a szálláskeresést Betlehemben, a menekülést Egyiptomba, visszatérésük után a názáreti kenyérgondokat. József mindent nyugodtan és bölcsen, szép egyensúlyban visz a vállán, ahogy a gerendákat is vitte. Fitogtatás nélkül szerényen és hallgatagon. Férfiasan és a kegyelemmel készségesen közreműködve. Ahogyan a gerendákat és a világot kell vinni. Józsefben olyan emberi erények tűnnek elénk, amelyek alapján Isten emberének látjuk őt. Készséges hite csillog fel elsőnek. A zsidó törvény szerint, a felek a házassági szerződés után, már a lakodalom és az összeköltözés előtt is törvényes házastársak voltak, akik kölcsönös hűségre kötelezettek, és élhetnek a házasélet jogaival. A Szűz házassági szerződésük megkötése után hosszasan távol volt rokonánál, Erzsébetnél. Amikor visszatért, az ismerősök nem akadhattak fönn állapotán, de annál inkább József, aki tudta, hogy a Gyermek nem tőle való. Bár az álomban kapott kinyilatkoztatás bizonyosan olyan erősen nyújtott természetfölötti élményt Józsefnek, hogy módjában állt biztosan Isten üzenetét ismerni fel benne, mégis Józseftől függött annak elfogadása. József elhitte. Törvénytisztelő volt József. Különben nem gondolt volna talán Mária elbocsátására. Kíméletes és jólelkű is volt: nem akarta a Szüzet házas-
ságtörés miatt följelenteni, mert a mózesi törvény értelmében megkövezték volna. Erős hitű, törvénytisztelő, kíméletes, becsületes munkásembernek a jellemét nyújtja. Csak ilyenre bízhatta Isten Máriát és a Gyermeket. Ilyenben találhatjuk meg az eszményi keresztény ember követendő példáját: vinni és vállalni a nekünk juttatott részt és gerendát a világból. (Rónay György nyomán)
Ottobeuren-i Bazilika, Szt. József oltár. Johann Josef Cristian munkája. Puszta Sándor:
Ki hegyre megy Ki hegyre megy, annak Kardok közt kell járni S odafönt a csúcson Keresztnek kell állni. Az jut csak oda fel, Kit Isten keresztel. De nem babérággal, Tövissel, kereszttel. Százezer kard éle Fog Szívébe vágni. Mégse engedj, Uram Féluton megállni. 3
Húsvéti tanúságtétel Húsvét ünnepére virradó éjszakán, a feltámadt Krisztus szavával köszöntelek benneteket: Békesség veletek! Azokat is, akik már gyakran, és azokat is, akik első alkalommal ünneplik velünk együtt a húsvéti vigiliát. Mindazokat, akik – Szent Benedek szavai szerint – a lelki vágyódás örömével várták a szent húsvétot. Krisztus békéje töltse el szíveteket a mai éjszakán, és az elkövetkező napokban, hónapokban, esztendőben. Meggyőződésem, hogy mindnyájan, akik ebben a Krisztus világosságának örvendő, ebben a Krisztus fényét örömmel befogadó közösségben ünneplitek a feltámadást, amikor majd innét eltávoztok, ennek a fénynek, Krisztus világosságának lesztek hordozói a világban. Úgy világosítson a ti világosságotok, mint a gyertyák fénye, amely betöltötte a mai éjszakát, és elárasztotta a ti szíveteket, lelketeket is. Az Úr halálát és feltámadását ünneplő, arra emlékező, az eukarisztia köré gyülekező közösség – így a miénk is – arra kapott meghívást és küldetést, hogy szavával és életével hirdesse az Úr halálát és feltámadását. Ebben az elhivatottságban és küldetéstudatban látták létalapjukat keresztény őseink is. Abban a meggyőződésben éltek, hogy Krisztus velük és bennük él tovább e világban, hogy Krisztus élteti a benne hívők közösségét. Egy halottra lehet kegyelettel emlékezni, egy ha-
lott eszméi ideig-óráig megtermékenyíthetnek gondolkodókat, de élni, hinni, erősnek lenni: erre csak az élő Krisztus tehet képessé. Túlontúl kevés lenne, ha úgy beszélnénk a feltámadásról mint egy történetileg is igazolható tényről. Mert ha csupán ennyit jelentene számunkra a feltámadás, akkor aligha várhatnánk, hogy tanúságtevő szavunk érdeklődésre, visszhangra talál. Mennyi minden történt már a világon, és semmit sem törődünk vele. Kétségtelen, a feltámadásnak a történelemben jelentkező és ható tényéről is kell szólnunk. De kevés a szó és a bizonyítás. Szavunkat azzal tesszük hitelre méltóvá, hogy egyéni és közösségi életünkkel igazoljuk: Krisztus valóban feltámadt és él. Él és éltet minket, sőt általunk hatékony a világban, és Szentlelkének erejében általunk akarja megújítani világunkat. A Feltámadott fényére, a hit világosságára emlékeztetnek a mai gyertyalángok. Az igaz világosság Krisztusban ragyogott fel: Lumen Christi. És bár ez a világosság a világba, tulajdonába jött, mégsem ismerte fel a világ. De azoknak, akik felismerték és felismerik, hatalmat adott. Nem a világ hatalmát adja, hanem önmagát. És ahol ketten-hárman az ő nevében gyűlnek össze, ahol az ő világosságában járnak, ott ő jelen lesz. (folytatása a tizenegyedik oldalon)
Keresztút 1. Mosakodni hasztalan: Urad áll itt szótalan 2. Élet fáját ölelem: erős, mint a szerelem. 3. Kereszt súlya malomkő: földi ember esendő. 4. Szerető szív valahány, egytől egyig mind anyám. 5. Gyönge karral gyámolíts, igaz szívvel felüdíts. 4
6. Vérben ázott arcomat jegykendőül elfogadd. 7. Másodízben bukom el, Terhem elnyom, s fölemel. 8. Élő fába fejsze vág, mit remél a száraz ág? 9. Hegytetőn, hol nincsen út, elnyúlt testem ingyen út. 10. Miért csupán az ingem kell? Ölts magadra engem fel.
11. Vasszögekkel veretem. Aki gyülöl, szeretem. 12. Föld is, ég is elhagyott, két lator közt lankadok. 13. Megfeszített Istened szép szelíden ölbe vedd. 14. Földbe tér a búzaszem: kicsirázik csöndesen. Szedő Dénes
Húsvét ünnepén... Húsvét ünnepén Jézus egyedülálló győzelmét, dicsőséges feltámadását ünnepeljük. Mikor nagypénteken a keresztfán haldoklott, ezzel a szóval fejezte be életét: Beteljesedett. Ez a szó azonban még inkább illik a feltámadt Jézus ajkára. Helytelen lenne Jézus húsvéti győzelmét egyoldalúan úgy értékelnünk, mint egy tragikusnak tűnő élet sikeres befejezését. Sokkal többről van itt szó. Megértette ezt kezdet óta egyházunk és ezért, midőn felsorolja a Hiszekegyben Isten „hőstetteit“, mindig ezt a szót teszi eléjük: értünk emberekért. A feltámadás tehát nem valami jutalomféle Jézus számára, hanem értünk történt esemény. Jézus a halál kapuján emberségével kilépett a múlandó létből és magára öltötte az örök élet létformáját. Ezt pedig nemcsak a maga számára szerezte meg, hanem minden követőjének szánta. Ha Krisztus nem hal meg és nem támad föl, akkor nem történik sorsfordító változás az emberiség életében. Jöhetnek új gazdasági, politikai rendszerek, kitalálhatnak új filozófiákat, írhatják halomszámra a költeményeket, magasra emelkedhet a tudományos, technikai forradalom, de az ember alapvető sorsán ez nem sokat változtat. A nagy átváltoztató Jézusban lépett történelmünkbe. Ez az átváltozás természetesen nem valósul meg automatikusan, a mi közreműködésünk nélkül. Jézus kezébe kell tennünk az életünket! William Nagenda hosszú távollét után érkezett haza. Az állomáson hároméves Kristóf fia várta. Papa, hadd segítsek vinni a bőröndödet, kérte édesapját. Az apa nem akarta megszomorítani kisfiát és így szólt hozzá: rendben van, fogd meg a bőrönd fülét, így mentek haza. Amikor megérkeztek, Kristóf büszkén újságolta: én hoztam apu bőröndjét. Mosolyra derítő történet, de találóan szemlélteti azt az igazságot, mivé lesz gyenge kezünk, ha a feltámadt Krisztuséba teszszük. * Az ember fejében sok termékeny gondolat születhet Istennel kapcsolatban. A véres és fényes húsvéti események is felvethetnek néhány komoly kérdést. Nevezetesen azt, miért törődik
velünk oly sokat az Isten? Miért küldte Fiát a világba, aki vérét permetezte a bűnös földünkre? Miért akart a vérén megvásárolni, hogy az övéi lehessünk? Miért gyötör megoldatlan kérdésekkel, szenvedésekkel és érthetetlen szeretetével? Nehéz lenne ezekre a kérdésekre kielégítő választ adnunk. Ám az evangélium felvillant néhány gondolatot, amelyből jobban megérthetjük Isten emberszeretetét. Van valami szeretereméltó az istenképű emberben. Csak szem kell hozzá, hogy meglássuk. A költőnő így vall erről naplójában: „Tizennyolc éves koromban eladtam lelkemet az Istennek, amint egyesek eladják az ördögnek. Nem egyeztünk meg a vételárban, mert arra gondoltam, Isten igazságos is, meg elég gazdag is, hogy jó árat fizessen. Igaz, nem sikerült gyorsan nyélbeütni ezt az eladást, csak fokozatosan, miközben szelíd, jámbor öreglány lett belőlem. Húsz év múlt el és vártam lelkem vételárát. Vajon mivel fizetett Isten elhagyott vétkeimért? Boldogsággal, szerelemmel? Nem. Talán a költészet adományával? De hiszen ez gyermekkorom óta útitársam volt. Úgy vélem, a fizetés egy csodálatos felismerés volt. Nevezetesen az, hogy az emberekben a nevetségesség helyett megpillantottam azt a virágot és azt a mézet, amiről talán nekik sincs tudomásuk“ (Marié Noel). Úgy tűnik, Jézusnak is megérte eladni magát az emberi sorsnak, a szenvedésnek és a halálnak, hogy megízlelje, meglássa minden emberben a „virágot és a mézet“. Látja nemcsak a tizenkettőben, hanem annyi követőjében az apostoli szeretet kifeslő virágát. Látja a bűnösöket, akiknek mézet szűr szívében a bánat. Látja a fügefán gubbasztó Zakeust, akinek szívében, életében új hajtások nőnek pillantása láttán. Látja a betegek karavánját, akik a remény olaj ágával mennek feléje. Ezért született, ezért élt, ezért támadt föl. A húsvéti sírt ez a felirat ékesíthetné: érdemes volt! György Attila
9
Ünnep Az ember szeret ünnepelni. Kilépni a hétköznapok poros utcájából, levetni ezernyi gondja, baja ütött-kopott köntösét. Az is érthető, ha elsősorban sikereinket, győzelmeinket ünnepeljük. A régi Rómában diadalkapu várta a győztes hadvezéreket. Húsvét ünnepe minden keresztény számára Jézus világraszóló győzelmének, halálon aratott diadalának ünnepe. Érdekes módon azonban külsőségeiben is különbözik az emberi ünnepektől. „Csendben, zajtalanul, erőlködés nélkül dőlt el a győzelme. A sír körül nem hallani lánccsörtetést, sem feszítést, sem kőhengerítést; győzelmének harcterén nem vonulnak fel hadseregek, nem üvöltenek szenvedélyek; nincs füst, mely eltakar győzőt és legyőzöttet; nincs porfelhő, mely kétessé teszi a mozdulatokat, nincs tagadás, kétkedés, kifogás, kétségbevonás; a dolog egészen világos, Krisztus feltámadt, Krisztus él.“ (Prohászka, Ö. M. 19,96) Nagypéntek délutánján megrendülve nézték Jézus hívei szeretett Mesterük gyötrelmes haldoklását. Nemcsak az ég sötétedett el, hanem a szerető lelkekre is ráborult a csüggedés éjszakája. Ki gondolt ezen a gyászos délutánon föltámadásos győzelemre? A csalódás sírjába hullt hitük és reményük. A véres jelen kitörölte emlékezetükből azt a jövendőt, amely Jézus jövendölése szerint dicsőségben érkezik. Képtelenek voltak követni
Isten gondolatait. Nem értették akkor még, hogy nem a joggyilkos kirakatper áldozata függ a kereszten; itt és most történik a legfontosabb kinyilatkoztatás. Nagypéntek nem az ellenségek győzelme, hanem az isteni szeretet véres bizonysága. A földi élet eszköztárában nincs alkalmasabb eszköz szeretetünk megmutatására, mint a szenvedés áldozatos vállalása. A Golgotán ágaskodó kereszt, a hóhérok, a káromkodó csőcselék nem a győztesek serege, hanem szánalmas díszlete annak a drámának, amelyben a szeretet hirdetője életét áldozza barátaiért. Minden keresztény nemzedék ennek a látomásnak, ennek a húsvéti hitnek örököse. Az apostolok nemcsak az üres sírt látták, hanem találkoztak a Feltámadottal is. Ezért minden okunk megvan, hogy higgyünk az Isten által kijelölt tanúknak. Nagypénteken ezt kiáltotta a megvesztegetett tömeg: Méltó a halálra! Húsvét ünnepén pedig ezt kiáltjuk: Méltó az életre! Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy nemcsak Jézus halála, de feltámadása is értünk történt. A mi halálunkat is körülöleli a feltámadás reménye. Mikor XXIII. János pápa haldokolt, 83 óráig tartott agóniája, néha magához tért. Megpillantotta az ágya mellett álló Valdoni professzort és ezt mondta neki: „A halállal új élet kezdődik, megdicsőülés Krisztussal.“ György Attila
Fazakas Gyöngyvér:
Húsvét
8
Jézus él, úgy rémülök, Jézus él, úgy szédülök. Jézus él, riaszt a szó, Gúzsba köt, mint a lasszó
Jézus él, ezt hirdetem, Jézus él, gyertek velem! Jézus él, ó higgyetek, Mostantól ti is élhettek!
Jézus él, zeng húsomból, Jézus él, ezt tudom jól. Jézus él, boldog vagyok, A Húsvétba kapaszkodók!
Jézus él, a mi Urunk, Jézus él, ő Krisztusunk!
Jézus él, ó Istenem, Maradj, maradj mindig velem!
A megfeszített Krisztust hirdetjük „A zsidók csodákat követelnek. A görögök bölcsességet keresnek. Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük: aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg oktalanság, de a meghívottaknak [...]: Krisztus, Isten ereje és Isten bölcsessége. Hiszen Isten »oktalansága« bölcsebb az embereknél, Isten »gyöngesége« pedig erősebb az embereknél“ (lKor 1,21-25). Így írt Pál a korintusiaknak a megfeszített Krisztusról. Ha valaki ma a megfeszített Krisztusról szól, megtapasztalhatja, szavait nem kevesebb idegenkedéssel hallgatják, mint annak idején Pál levelét fogadták. A ma igehirdetője találónak tartja a bohóc és az égő falu esetének példázatát. Egy vándorcirkuszban tűz ütött ki. A bohóc már felöltözve várja az előadást, ezért az igazgató őt küldi, hogy a közeli faluból segítséget hozzon. Annál is inkább fontos ez, mert a falut is veszély fenyegeti. A száraz földeken könnyen továbbterjedhet a tűz. A bohóc a faluba siet és kéri az embereket: jöjjenek tüzet oltani. A falusiak azonban reklámnak vélik a bohóc kiáltozását. Az előadásra akarja csalogatni őket – gondolják. Tapsolnak és kacagnak. Jól csinálod, nagyszerű az alakításod! A bohóc hasztalan próbálja megértetni velük, ez nem komédiázás, hanem komoly veszély. Könyörgése csak fokozza a nevetést és a tapsot. Végül aztán a tűzvész átterjed a falura. Falu és cirkusz egyaránt a tűz martaléka lesz. A történetet Harvey Cox használta fel egyik divatos könyvében, és a teológusok meg a papok mai helyzetét akarta vele szemléltetni. Azt kívánta érzékeltetni, hogy az egyházi igehirdetőket középkori jelmezükben, megszokott szófordulataikkal, régies példáikkal nem veszik komolyan. Mondhatnak, amit akarnak, beszélhetnek mennyországról és pokolról, aztán udvariasan megdicsérik őket, talán még tapsolnak is nekik, mert jól játszák szerepüket. Azt végzik, amire alkalmazták, amiért fizetik őket. Nyugodtan, végig lehet őket hallgatni. Megszokott szerepkörük már nem engedi, hogy komolyan vegyék őket. Lehet valami igazság ebben a példázatban. Aki „szerepet játszik“, valóban, nehezen tud kiesni szerepéből. Mégha igaz dolgot akar is mondani, a díszlet, a jelmez, a „bohócruha“ nem engedi, hogy komo-
lyan vegyék. Mi volna a megoldás? A válasz egyszerű, a bohócnak át kell öltöznie, le kell mosnia a festéket az arcáról, és máris jobban figyelnek arra, amit mond. De csakugyan ilyen egyszerű a megoldás? Korszerű, példázatokat kell mondani, ki kell lépni a bohócruhából, és máris hiteles lesz az igehirdető szava? Ha így áll a helyzet, akkor könnyen rendeződhetne az emberek sorsa. Sajnos azonban nem így van, mert nem a tolmácsolás külsőségei okozták régen és okozzák ma a nehézségeket, hanem az, amit olyan világosan fogalmazott meg Pál: Isten azzal váltotta meg az emberiséget, ami a világnak oktalanság és botrány - Krisztus keresztjével. Sok igazat és hasznosat írtak és mondtak már kereszténységünkről. Pál szavainál azonban senki sem mondhatott többet. Ne feledjük: kereszténységünk nem törvénykönyv, nem teológiai rendszer, nem is szertartások összessége, hanem a megfeszített és föltámadt Jézus Krisztus. Ti és mi, ismét összegyültünk Krisztus keresztje köré, hogy rá emlékezve, saját sorsunkra gondoljunk. Mi is tapsolunk a „bohócoknak“, mert ügyesen szerveztek és beszéltek, mert jól alakítottak és szerepeltek. Netán mindezért meg is dicsérjük őket, azután szépen továbbmegyünk. Utánunk pedig a tűz, esetleg a vízözön. Vagy pedig halálosan komolyan vesszük, amit hirdetnek és közvetítenek: az egyetlen, fontosat és lényegeset, hogy Krisztus szeretett minket és önmagát adta értünk. Sz.A.
5
Szicíliában Epifanio szerzetes egy nap felfedezte magában Isten ajándékát, azt a képességét, hogy gyönyörű szép ikonokat tud festeni. Valami olyasmit akart festeni, ami élete remekműve lehetett volna: Jézus arcát. De vajon hol talál olyan modellt, aki képes kifejezni egyszerre a szenvedést és az örömöt, a halált és a feltámadást, az istenit és az emberit? Epifanio attól kezdve nem nyugodott, útnak indult, egész Európát végigkutatta, de senkit nem talált. Nem volt olyan modell, akiről mintát vehetett volna Jézus arcához. Egyik este úgy aludt el, hogy a zsoltár szavait ismételgette: A te arcodat keresem Uram. Ne rejtsd el előlem a te arcodat. Álmodott is: egy angyal visszavitte azokhoz, akikkel találkozott és minden arcból megmutatott neki egy részletet, amely azt az arcot Jézuséhoz tette hasonlóvá: például egy fiatal asszony öröme, egy gyermek ártatlansága, egy paraszt ereje, egy beteg szenvedése, egy elítélt félelme, egy anya jósága, egy árva ijedelme, egy bíró szigorúsága, egy bohóc vidámsága, egy gyóntatópap irgalma, vagy egy leprás bekötözött arca. Epifanio visszatért a kolostorába és nekifogott a munkának. Egy év múlva kész lett Krisztus arcképe és Epifanio bemutatta azt az apátnak és a barátoknak, akik megdöbbentek és térdre estek. Krisztus arca gyönyörű volt, megható, tekintete egyenesen az ember lelkébe látott. Hiába kérdezték Epifaniót, nem tudták meg, hogy ki ült neki modellt. Ne egy ember arcában keressétek Krisztusét, hanem minden ember arcában fedezzétek fel Krisztus képmásának egy kis részletét! 6
II. Áldozás előtt
Sík Sándor:
Jézus arca
Két imádság I. Gyónás után
Csanád Béla:
FELTÁMADÁS Ha semmi sincs, amibe megkapaszkodj, ha üres a levegő is, ha napjaid sivatagok, se teled, se nyarad, ha valahol a világűr peremén élsz, s talán meg sem születtél igazában, keresd, keresd a másik arcot, a véreset, a megcsúfoltat, aki felemel s megvigasztal. Tekints reá, és mondd ki bátran: áldalak, ki legyőzted a halált! Győzzön bennem is feltámadásod!
Áldd lelkem, áldd, fennen magasztald Uradat, aki megvigasztalt. Jézust, jóságos pásztorod, Ki érted messze vándorolt, Ölébe vissza sírva hítt, Aklába vállán visszavitt. Mert szenny közt, gaz közt görnyedeztél Sertések étkén töltekeztél, Arcod ten öklöd tépte-marta, Angyalod arcát eltakarta. Ki vétkeid vérzettje volt: Jézus tehozzád lehajolt, Magához némán fölemelt, Szegény lélekre, rádlehelt. És engedett a durva kéreg, Felujjongott a lelkem: Élek! Szívem aszályos sivatagja Új élet kútfőit buzogja. Mélyből lobog föl új meleg, És ébredeznek énekek. Pattanj fel ajkam néma zára A szabadultak új dalára! Egekbe hass, te meglelt ének: A szabadítás Istenének. Uram, kinek omló malasztja Mi vétkeinket túlvirrasztja, Ki előtt bűnnél több a bánat, ítéletnél a bő bocsánat, Ó fogyhatatlan Irgalom, Tiéd a szívem és dalom. Engedd, előtted híven járjak, Akaratodra rátaláljak, És ne vétkezzem soha többé, Áldjalak Téged mindörökké.
Jöjj el, édes Jézusom! Szomjazom, szomjazom: Asszú rét a harmatot, Haldokló a holnapot. Nincsen erre enyhület Élő Serleg, kívüled. Undor ennek földi bor: Tűzből kelt és tűzre forr. Élő tűzre szomjazom: Jöjj el, édes Jézusom! Minden, minden benned ég: Boldogság és békeség. Lázzal tágult életem Elnyugosztom kebleden. Benned: termő hallgatás, Hallgatásban újulás. Mámor benned, mély malaszt, Minden forrást fölfakaszt. Szállni mertet szárnyakat, Titkok-titkát tárogat. Jaj be jó ott, jaj be jó! Földi álmot altató, Mennyet szívnek megnyitó, Jaj be jó, jaj be jó! Én meg, én meg: jaj be rút! Hogy bezártam a kaput! Féreg, vér és fertezet Szentélyembe férkezett. Tört oltárom lépcsején Tépett koldus várlak én. Jézus, jaj hová legyek ? Így elédbe hogy megyek ? Jaj, lábadhoz hadd esem! Jaj, taposs el, édesem! Jaj, szemed ha rám tekint! Csak ruhád ha meglegyint! Olyan, olyan rossz vagyok! Úgy nem, úgy nem az vagyok! Mégis, mégis: szomjazom! Jöjj el, édes Jézusom! Tűzszemed ha rám veted, Hátha még megéledek. Kőszívemre rálehelj: Hátha benne mag fesel. Fogd meg ezt a rossz kezet, Nélküled mert elveszek. Szomjazom, szomjazom, Jöjj el, édes Jézusom! 7
Szicíliában Epifanio szerzetes egy nap felfedezte magában Isten ajándékát, azt a képességét, hogy gyönyörű szép ikonokat tud festeni. Valami olyasmit akart festeni, ami élete remekműve lehetett volna: Jézus arcát. De vajon hol talál olyan modellt, aki képes kifejezni egyszerre a szenvedést és az örömöt, a halált és a feltámadást, az istenit és az emberit? Epifanio attól kezdve nem nyugodott, útnak indult, egész Európát végigkutatta, de senkit nem talált. Nem volt olyan modell, akiről mintát vehetett volna Jézus arcához. Egyik este úgy aludt el, hogy a zsoltár szavait ismételgette: A te arcodat keresem Uram. Ne rejtsd el előlem a te arcodat. Álmodott is: egy angyal visszavitte azokhoz, akikkel találkozott és minden arcból megmutatott neki egy részletet, amely azt az arcot Jézuséhoz tette hasonlóvá: például egy fiatal asszony öröme, egy gyermek ártatlansága, egy paraszt ereje, egy beteg szenvedése, egy elítélt félelme, egy anya jósága, egy árva ijedelme, egy bíró szigorúsága, egy bohóc vidámsága, egy gyóntatópap irgalma, vagy egy leprás bekötözött arca. Epifanio visszatért a kolostorába és nekifogott a munkának. Egy év múlva kész lett Krisztus arcképe és Epifanio bemutatta azt az apátnak és a barátoknak, akik megdöbbentek és térdre estek. Krisztus arca gyönyörű volt, megható, tekintete egyenesen az ember lelkébe látott. Hiába kérdezték Epifaniót, nem tudták meg, hogy ki ült neki modellt. Ne egy ember arcában keressétek Krisztusét, hanem minden ember arcában fedezzétek fel Krisztus képmásának egy kis részletét! 6
II. Áldozás előtt
Sík Sándor:
Jézus arca
Két imádság I. Gyónás után
Csanád Béla:
FELTÁMADÁS Ha semmi sincs, amibe megkapaszkodj, ha üres a levegő is, ha napjaid sivatagok, se teled, se nyarad, ha valahol a világűr peremén élsz, s talán meg sem születtél igazában, keresd, keresd a másik arcot, a véreset, a megcsúfoltat, aki felemel s megvigasztal. Tekints reá, és mondd ki bátran: áldalak, ki legyőzted a halált! Győzzön bennem is feltámadásod!
Áldd lelkem, áldd, fennen magasztald Uradat, aki megvigasztalt. Jézust, jóságos pásztorod, Ki érted messze vándorolt, Ölébe vissza sírva hítt, Aklába vállán visszavitt. Mert szenny közt, gaz közt görnyedeztél Sertések étkén töltekeztél, Arcod ten öklöd tépte-marta, Angyalod arcát eltakarta. Ki vétkeid vérzettje volt: Jézus tehozzád lehajolt, Magához némán fölemelt, Szegény lélekre, rádlehelt. És engedett a durva kéreg, Felujjongott a lelkem: Élek! Szívem aszályos sivatagja Új élet kútfőit buzogja. Mélyből lobog föl új meleg, És ébredeznek énekek. Pattanj fel ajkam néma zára A szabadultak új dalára! Egekbe hass, te meglelt ének: A szabadítás Istenének. Uram, kinek omló malasztja Mi vétkeinket túlvirrasztja, Ki előtt bűnnél több a bánat, ítéletnél a bő bocsánat, Ó fogyhatatlan Irgalom, Tiéd a szívem és dalom. Engedd, előtted híven járjak, Akaratodra rátaláljak, És ne vétkezzem soha többé, Áldjalak Téged mindörökké.
Jöjj el, édes Jézusom! Szomjazom, szomjazom: Asszú rét a harmatot, Haldokló a holnapot. Nincsen erre enyhület Élő Serleg, kívüled. Undor ennek földi bor: Tűzből kelt és tűzre forr. Élő tűzre szomjazom: Jöjj el, édes Jézusom! Minden, minden benned ég: Boldogság és békeség. Lázzal tágult életem Elnyugosztom kebleden. Benned: termő hallgatás, Hallgatásban újulás. Mámor benned, mély malaszt, Minden forrást fölfakaszt. Szállni mertet szárnyakat, Titkok-titkát tárogat. Jaj be jó ott, jaj be jó! Földi álmot altató, Mennyet szívnek megnyitó, Jaj be jó, jaj be jó! Én meg, én meg: jaj be rút! Hogy bezártam a kaput! Féreg, vér és fertezet Szentélyembe férkezett. Tört oltárom lépcsején Tépett koldus várlak én. Jézus, jaj hová legyek ? Így elédbe hogy megyek ? Jaj, lábadhoz hadd esem! Jaj, taposs el, édesem! Jaj, szemed ha rám tekint! Csak ruhád ha meglegyint! Olyan, olyan rossz vagyok! Úgy nem, úgy nem az vagyok! Mégis, mégis: szomjazom! Jöjj el, édes Jézusom! Tűzszemed ha rám veted, Hátha még megéledek. Kőszívemre rálehelj: Hátha benne mag fesel. Fogd meg ezt a rossz kezet, Nélküled mert elveszek. Szomjazom, szomjazom, Jöjj el, édes Jézusom! 7
Ünnep Az ember szeret ünnepelni. Kilépni a hétköznapok poros utcájából, levetni ezernyi gondja, baja ütött-kopott köntösét. Az is érthető, ha elsősorban sikereinket, győzelmeinket ünnepeljük. A régi Rómában diadalkapu várta a győztes hadvezéreket. Húsvét ünnepe minden keresztény számára Jézus világraszóló győzelmének, halálon aratott diadalának ünnepe. Érdekes módon azonban külsőségeiben is különbözik az emberi ünnepektől. „Csendben, zajtalanul, erőlködés nélkül dőlt el a győzelme. A sír körül nem hallani lánccsörtetést, sem feszítést, sem kőhengerítést; győzelmének harcterén nem vonulnak fel hadseregek, nem üvöltenek szenvedélyek; nincs füst, mely eltakar győzőt és legyőzöttet; nincs porfelhő, mely kétessé teszi a mozdulatokat, nincs tagadás, kétkedés, kifogás, kétségbevonás; a dolog egészen világos, Krisztus feltámadt, Krisztus él.“ (Prohászka, Ö. M. 19,96) Nagypéntek délutánján megrendülve nézték Jézus hívei szeretett Mesterük gyötrelmes haldoklását. Nemcsak az ég sötétedett el, hanem a szerető lelkekre is ráborult a csüggedés éjszakája. Ki gondolt ezen a gyászos délutánon föltámadásos győzelemre? A csalódás sírjába hullt hitük és reményük. A véres jelen kitörölte emlékezetükből azt a jövendőt, amely Jézus jövendölése szerint dicsőségben érkezik. Képtelenek voltak követni
Isten gondolatait. Nem értették akkor még, hogy nem a joggyilkos kirakatper áldozata függ a kereszten; itt és most történik a legfontosabb kinyilatkoztatás. Nagypéntek nem az ellenségek győzelme, hanem az isteni szeretet véres bizonysága. A földi élet eszköztárában nincs alkalmasabb eszköz szeretetünk megmutatására, mint a szenvedés áldozatos vállalása. A Golgotán ágaskodó kereszt, a hóhérok, a káromkodó csőcselék nem a győztesek serege, hanem szánalmas díszlete annak a drámának, amelyben a szeretet hirdetője életét áldozza barátaiért. Minden keresztény nemzedék ennek a látomásnak, ennek a húsvéti hitnek örököse. Az apostolok nemcsak az üres sírt látták, hanem találkoztak a Feltámadottal is. Ezért minden okunk megvan, hogy higgyünk az Isten által kijelölt tanúknak. Nagypénteken ezt kiáltotta a megvesztegetett tömeg: Méltó a halálra! Húsvét ünnepén pedig ezt kiáltjuk: Méltó az életre! Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy nemcsak Jézus halála, de feltámadása is értünk történt. A mi halálunkat is körülöleli a feltámadás reménye. Mikor XXIII. János pápa haldokolt, 83 óráig tartott agóniája, néha magához tért. Megpillantotta az ágya mellett álló Valdoni professzort és ezt mondta neki: „A halállal új élet kezdődik, megdicsőülés Krisztussal.“ György Attila
Fazakas Gyöngyvér:
Húsvét
8
Jézus él, úgy rémülök, Jézus él, úgy szédülök. Jézus él, riaszt a szó, Gúzsba köt, mint a lasszó
Jézus él, ezt hirdetem, Jézus él, gyertek velem! Jézus él, ó higgyetek, Mostantól ti is élhettek!
Jézus él, zeng húsomból, Jézus él, ezt tudom jól. Jézus él, boldog vagyok, A Húsvétba kapaszkodók!
Jézus él, a mi Urunk, Jézus él, ő Krisztusunk!
Jézus él, ó Istenem, Maradj, maradj mindig velem!
A megfeszített Krisztust hirdetjük „A zsidók csodákat követelnek. A görögök bölcsességet keresnek. Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük: aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg oktalanság, de a meghívottaknak [...]: Krisztus, Isten ereje és Isten bölcsessége. Hiszen Isten »oktalansága« bölcsebb az embereknél, Isten »gyöngesége« pedig erősebb az embereknél“ (lKor 1,21-25). Így írt Pál a korintusiaknak a megfeszített Krisztusról. Ha valaki ma a megfeszített Krisztusról szól, megtapasztalhatja, szavait nem kevesebb idegenkedéssel hallgatják, mint annak idején Pál levelét fogadták. A ma igehirdetője találónak tartja a bohóc és az égő falu esetének példázatát. Egy vándorcirkuszban tűz ütött ki. A bohóc már felöltözve várja az előadást, ezért az igazgató őt küldi, hogy a közeli faluból segítséget hozzon. Annál is inkább fontos ez, mert a falut is veszély fenyegeti. A száraz földeken könnyen továbbterjedhet a tűz. A bohóc a faluba siet és kéri az embereket: jöjjenek tüzet oltani. A falusiak azonban reklámnak vélik a bohóc kiáltozását. Az előadásra akarja csalogatni őket – gondolják. Tapsolnak és kacagnak. Jól csinálod, nagyszerű az alakításod! A bohóc hasztalan próbálja megértetni velük, ez nem komédiázás, hanem komoly veszély. Könyörgése csak fokozza a nevetést és a tapsot. Végül aztán a tűzvész átterjed a falura. Falu és cirkusz egyaránt a tűz martaléka lesz. A történetet Harvey Cox használta fel egyik divatos könyvében, és a teológusok meg a papok mai helyzetét akarta vele szemléltetni. Azt kívánta érzékeltetni, hogy az egyházi igehirdetőket középkori jelmezükben, megszokott szófordulataikkal, régies példáikkal nem veszik komolyan. Mondhatnak, amit akarnak, beszélhetnek mennyországról és pokolról, aztán udvariasan megdicsérik őket, talán még tapsolnak is nekik, mert jól játszák szerepüket. Azt végzik, amire alkalmazták, amiért fizetik őket. Nyugodtan, végig lehet őket hallgatni. Megszokott szerepkörük már nem engedi, hogy komolyan vegyék őket. Lehet valami igazság ebben a példázatban. Aki „szerepet játszik“, valóban, nehezen tud kiesni szerepéből. Mégha igaz dolgot akar is mondani, a díszlet, a jelmez, a „bohócruha“ nem engedi, hogy komo-
lyan vegyék. Mi volna a megoldás? A válasz egyszerű, a bohócnak át kell öltöznie, le kell mosnia a festéket az arcáról, és máris jobban figyelnek arra, amit mond. De csakugyan ilyen egyszerű a megoldás? Korszerű, példázatokat kell mondani, ki kell lépni a bohócruhából, és máris hiteles lesz az igehirdető szava? Ha így áll a helyzet, akkor könnyen rendeződhetne az emberek sorsa. Sajnos azonban nem így van, mert nem a tolmácsolás külsőségei okozták régen és okozzák ma a nehézségeket, hanem az, amit olyan világosan fogalmazott meg Pál: Isten azzal váltotta meg az emberiséget, ami a világnak oktalanság és botrány - Krisztus keresztjével. Sok igazat és hasznosat írtak és mondtak már kereszténységünkről. Pál szavainál azonban senki sem mondhatott többet. Ne feledjük: kereszténységünk nem törvénykönyv, nem teológiai rendszer, nem is szertartások összessége, hanem a megfeszített és föltámadt Jézus Krisztus. Ti és mi, ismét összegyültünk Krisztus keresztje köré, hogy rá emlékezve, saját sorsunkra gondoljunk. Mi is tapsolunk a „bohócoknak“, mert ügyesen szerveztek és beszéltek, mert jól alakítottak és szerepeltek. Netán mindezért meg is dicsérjük őket, azután szépen továbbmegyünk. Utánunk pedig a tűz, esetleg a vízözön. Vagy pedig halálosan komolyan vesszük, amit hirdetnek és közvetítenek: az egyetlen, fontosat és lényegeset, hogy Krisztus szeretett minket és önmagát adta értünk. Sz.A.
5
Húsvéti tanúságtétel Húsvét ünnepére virradó éjszakán, a feltámadt Krisztus szavával köszöntelek benneteket: Békesség veletek! Azokat is, akik már gyakran, és azokat is, akik első alkalommal ünneplik velünk együtt a húsvéti vigiliát. Mindazokat, akik – Szent Benedek szavai szerint – a lelki vágyódás örömével várták a szent húsvétot. Krisztus békéje töltse el szíveteket a mai éjszakán, és az elkövetkező napokban, hónapokban, esztendőben. Meggyőződésem, hogy mindnyájan, akik ebben a Krisztus világosságának örvendő, ebben a Krisztus fényét örömmel befogadó közösségben ünneplitek a feltámadást, amikor majd innét eltávoztok, ennek a fénynek, Krisztus világosságának lesztek hordozói a világban. Úgy világosítson a ti világosságotok, mint a gyertyák fénye, amely betöltötte a mai éjszakát, és elárasztotta a ti szíveteket, lelketeket is. Az Úr halálát és feltámadását ünneplő, arra emlékező, az eukarisztia köré gyülekező közösség – így a miénk is – arra kapott meghívást és küldetést, hogy szavával és életével hirdesse az Úr halálát és feltámadását. Ebben az elhivatottságban és küldetéstudatban látták létalapjukat keresztény őseink is. Abban a meggyőződésben éltek, hogy Krisztus velük és bennük él tovább e világban, hogy Krisztus élteti a benne hívők közösségét. Egy halottra lehet kegyelettel emlékezni, egy ha-
lott eszméi ideig-óráig megtermékenyíthetnek gondolkodókat, de élni, hinni, erősnek lenni: erre csak az élő Krisztus tehet képessé. Túlontúl kevés lenne, ha úgy beszélnénk a feltámadásról mint egy történetileg is igazolható tényről. Mert ha csupán ennyit jelentene számunkra a feltámadás, akkor aligha várhatnánk, hogy tanúságtevő szavunk érdeklődésre, visszhangra talál. Mennyi minden történt már a világon, és semmit sem törődünk vele. Kétségtelen, a feltámadásnak a történelemben jelentkező és ható tényéről is kell szólnunk. De kevés a szó és a bizonyítás. Szavunkat azzal tesszük hitelre méltóvá, hogy egyéni és közösségi életünkkel igazoljuk: Krisztus valóban feltámadt és él. Él és éltet minket, sőt általunk hatékony a világban, és Szentlelkének erejében általunk akarja megújítani világunkat. A Feltámadott fényére, a hit világosságára emlékeztetnek a mai gyertyalángok. Az igaz világosság Krisztusban ragyogott fel: Lumen Christi. És bár ez a világosság a világba, tulajdonába jött, mégsem ismerte fel a világ. De azoknak, akik felismerték és felismerik, hatalmat adott. Nem a világ hatalmát adja, hanem önmagát. És ahol ketten-hárman az ő nevében gyűlnek össze, ahol az ő világosságában járnak, ott ő jelen lesz. (folytatása a tizenegyedik oldalon)
Keresztút 1. Mosakodni hasztalan: Urad áll itt szótalan 2. Élet fáját ölelem: erős, mint a szerelem. 3. Kereszt súlya malomkő: földi ember esendő. 4. Szerető szív valahány, egytől egyig mind anyám. 5. Gyönge karral gyámolíts, igaz szívvel felüdíts. 4
6. Vérben ázott arcomat jegykendőül elfogadd. 7. Másodízben bukom el, Terhem elnyom, s fölemel. 8. Élő fába fejsze vág, mit remél a száraz ág? 9. Hegytetőn, hol nincsen út, elnyúlt testem ingyen út. 10. Miért csupán az ingem kell? Ölts magadra engem fel.
11. Vasszögekkel veretem. Aki gyülöl, szeretem. 12. Föld is, ég is elhagyott, két lator közt lankadok. 13. Megfeszített Istened szép szelíden ölbe vedd. 14. Földbe tér a búzaszem: kicsirázik csöndesen. Szedő Dénes
Húsvét ünnepén... Húsvét ünnepén Jézus egyedülálló győzelmét, dicsőséges feltámadását ünnepeljük. Mikor nagypénteken a keresztfán haldoklott, ezzel a szóval fejezte be életét: Beteljesedett. Ez a szó azonban még inkább illik a feltámadt Jézus ajkára. Helytelen lenne Jézus húsvéti győzelmét egyoldalúan úgy értékelnünk, mint egy tragikusnak tűnő élet sikeres befejezését. Sokkal többről van itt szó. Megértette ezt kezdet óta egyházunk és ezért, midőn felsorolja a Hiszekegyben Isten „hőstetteit“, mindig ezt a szót teszi eléjük: értünk emberekért. A feltámadás tehát nem valami jutalomféle Jézus számára, hanem értünk történt esemény. Jézus a halál kapuján emberségével kilépett a múlandó létből és magára öltötte az örök élet létformáját. Ezt pedig nemcsak a maga számára szerezte meg, hanem minden követőjének szánta. Ha Krisztus nem hal meg és nem támad föl, akkor nem történik sorsfordító változás az emberiség életében. Jöhetnek új gazdasági, politikai rendszerek, kitalálhatnak új filozófiákat, írhatják halomszámra a költeményeket, magasra emelkedhet a tudományos, technikai forradalom, de az ember alapvető sorsán ez nem sokat változtat. A nagy átváltoztató Jézusban lépett történelmünkbe. Ez az átváltozás természetesen nem valósul meg automatikusan, a mi közreműködésünk nélkül. Jézus kezébe kell tennünk az életünket! William Nagenda hosszú távollét után érkezett haza. Az állomáson hároméves Kristóf fia várta. Papa, hadd segítsek vinni a bőröndödet, kérte édesapját. Az apa nem akarta megszomorítani kisfiát és így szólt hozzá: rendben van, fogd meg a bőrönd fülét, így mentek haza. Amikor megérkeztek, Kristóf büszkén újságolta: én hoztam apu bőröndjét. Mosolyra derítő történet, de találóan szemlélteti azt az igazságot, mivé lesz gyenge kezünk, ha a feltámadt Krisztuséba teszszük. * Az ember fejében sok termékeny gondolat születhet Istennel kapcsolatban. A véres és fényes húsvéti események is felvethetnek néhány komoly kérdést. Nevezetesen azt, miért törődik
velünk oly sokat az Isten? Miért küldte Fiát a világba, aki vérét permetezte a bűnös földünkre? Miért akart a vérén megvásárolni, hogy az övéi lehessünk? Miért gyötör megoldatlan kérdésekkel, szenvedésekkel és érthetetlen szeretetével? Nehéz lenne ezekre a kérdésekre kielégítő választ adnunk. Ám az evangélium felvillant néhány gondolatot, amelyből jobban megérthetjük Isten emberszeretetét. Van valami szeretereméltó az istenképű emberben. Csak szem kell hozzá, hogy meglássuk. A költőnő így vall erről naplójában: „Tizennyolc éves koromban eladtam lelkemet az Istennek, amint egyesek eladják az ördögnek. Nem egyeztünk meg a vételárban, mert arra gondoltam, Isten igazságos is, meg elég gazdag is, hogy jó árat fizessen. Igaz, nem sikerült gyorsan nyélbeütni ezt az eladást, csak fokozatosan, miközben szelíd, jámbor öreglány lett belőlem. Húsz év múlt el és vártam lelkem vételárát. Vajon mivel fizetett Isten elhagyott vétkeimért? Boldogsággal, szerelemmel? Nem. Talán a költészet adományával? De hiszen ez gyermekkorom óta útitársam volt. Úgy vélem, a fizetés egy csodálatos felismerés volt. Nevezetesen az, hogy az emberekben a nevetségesség helyett megpillantottam azt a virágot és azt a mézet, amiről talán nekik sincs tudomásuk“ (Marié Noel). Úgy tűnik, Jézusnak is megérte eladni magát az emberi sorsnak, a szenvedésnek és a halálnak, hogy megízlelje, meglássa minden emberben a „virágot és a mézet“. Látja nemcsak a tizenkettőben, hanem annyi követőjében az apostoli szeretet kifeslő virágát. Látja a bűnösöket, akiknek mézet szűr szívében a bánat. Látja a fügefán gubbasztó Zakeust, akinek szívében, életében új hajtások nőnek pillantása láttán. Látja a betegek karavánját, akik a remény olaj ágával mennek feléje. Ezért született, ezért élt, ezért támadt föl. A húsvéti sírt ez a felirat ékesíthetné: érdemes volt! György Attila
9
A bambuszfa Az egyik kertben sudár bambuszfa nyújtózkodott a magasba. Évről évre erősödött, gazdája nem kis örömére. Az egyik nap a kert tulajdonosa megállt a bambuszfa előtt és így szólt hozzá: – Kedves bambuszfa, szükségem lenne a segítségedre. – Uram, felelte a fa, szívesen állok rendelkezésedre. – A baj csak az, hogy csak akkor tudlak használni, ha kiváglak. Búcsút kell mondanod gyökereidnek és az életnek. A bambuszfa ennek hallatára megremegett. Kivágni engem, a kert legszebb díszét? Nem, ez nem lehet igaz. Gazdája azonban megismételte előbbi szavait. – Csak akkor tudlak felhasználni, ha kiváglak. A kertben hirtelen halálos csend keletkezett. Minden bokor és virág izgatottan várta a fejleményeket. Mi lesz a bambuszfa sorsa? Ez pedig megadóan lehajtotta lombos üstökét és kijelentette: – Uram, ha másként nem tudsz használni, hát vágjál ki! – Kedves fám, előbb azonban le kell vágnom ágaidat, leveleidet. – Ne tedd ezt gazdám, ne fossz meg díszeimtől! – Ha ezt nem teszem, nem tudlak használni. A nap elbújt a felhők mögött, a madarak elhallgattak, a pillangók rémülten menekültek. A bambuszfa megadóan suttogta: – Ha így kell történnie, ám legyen. Vágd le az ágaimat! – Kedves bambuszfa, még ennél is többet kívánok tőled. Ketté kell hogy vágjalak és ki kell vennem a szívedet. Ha ezt nem teszem, nem tudlak felhasználni. Ekkor a fa a földig hajolt és beleegyezően bólintott: – Vágj ki, Uram, vedd ki a szívemet is! Így történt. A gazda fogta a fejszét és kidöntötte a fát. Legallyazta és kettéhasította. Kivájta a belsejét, majd elvitte a közeli forráshoz, hogy annak vizét a szomjas földre vezesse. A friss forrásvíz megöntözte a földet, amely pompás termést hozott. Eddig a történet. És mi a tanulság? Jézus is arra használta fel szent emberségét, azért engedte kivágni „az élők földjéről“, mert 10
olyan csatorna akart lenni, amely az istenii szeretet élő vizét az emberek lelkébe vezeti. Ezért imádkozzuk nagypénteken: Dicsérünk téged Krisztus és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.
Szalay Mátyás:
A fenyő évei Ahány koszorúja, Annyi a fenyőnek elmúlt életéve. De hogy abból mennyi Volt a vihartalan, az már nincs letéve Koszorúi rendjén. Számolja az évet a jó Isten rajta, De a villámjárást számon sose tartja A jó fenyőfajta. Ha a villámjárást Számolná szivünkön a haladó élet, Ki hihetné akkor, Hogy él fölöttünk egy isteni kímélet Gondviselő rendje? Akkor szép a lélek, akkor fenyő-fajta, Ha a villámjárást számon sose tartja S nem látszik meg rajta.
József A tett embere. Egyetlen szavát nem halljuk, sem Máténál, sem Lukácsnál. Az evangélisták az engedelmes cselekvés emberének mutatják be őt. Isten akaratából a Megváltó elküldésének és környezetbe való elhelyezésének eldöntése teljesen Józsefen áll. József helytállása, kötelességtudása és igaz embersége biztosítja a Megváltó családi keretét. Az ő néma becsületén nyugodott az Írás beteljesülése. József, Mária elbocsátásáról gondolkodott. Az álmában kapott kinyilatkoztatásra nem kézlegyintéssel válaszolt. Egy hosszú, történelmi percben felismerte Isten üzenetét, elfogadta Máriát, annak és úgy, aminek és ahogyan Isten szánta neki. Vállára vette a Máriával kapcsolatos Istentől felkínált gondokat. Ettől kezdve egy egész világot visz a vállán, Máriát és a benne fogant Gyermeket: a népszámlálás miatt előállt utazási gondokat, a szálláskeresést Betlehemben, a menekülést Egyiptomba, visszatérésük után a názáreti kenyérgondokat. József mindent nyugodtan és bölcsen, szép egyensúlyban visz a vállán, ahogy a gerendákat is vitte. Fitogtatás nélkül szerényen és hallgatagon. Férfiasan és a kegyelemmel készségesen közreműködve. Ahogyan a gerendákat és a világot kell vinni. Józsefben olyan emberi erények tűnnek elénk, amelyek alapján Isten emberének látjuk őt. Készséges hite csillog fel elsőnek. A zsidó törvény szerint, a felek a házassági szerződés után, már a lakodalom és az összeköltözés előtt is törvényes házastársak voltak, akik kölcsönös hűségre kötelezettek, és élhetnek a házasélet jogaival. A Szűz házassági szerződésük megkötése után hosszasan távol volt rokonánál, Erzsébetnél. Amikor visszatért, az ismerősök nem akadhattak fönn állapotán, de annál inkább József, aki tudta, hogy a Gyermek nem tőle való. Bár az álomban kapott kinyilatkoztatás bizonyosan olyan erősen nyújtott természetfölötti élményt Józsefnek, hogy módjában állt biztosan Isten üzenetét ismerni fel benne, mégis Józseftől függött annak elfogadása. József elhitte. Törvénytisztelő volt József. Különben nem gondolt volna talán Mária elbocsátására. Kíméletes és jólelkű is volt: nem akarta a Szüzet házas-
ságtörés miatt följelenteni, mert a mózesi törvény értelmében megkövezték volna. Erős hitű, törvénytisztelő, kíméletes, becsületes munkásembernek a jellemét nyújtja. Csak ilyenre bízhatta Isten Máriát és a Gyermeket. Ilyenben találhatjuk meg az eszményi keresztény ember követendő példáját: vinni és vállalni a nekünk juttatott részt és gerendát a világból. (Rónay György nyomán)
Ottobeuren-i Bazilika, Szt. József oltár. Johann Josef Cristian munkája. Puszta Sándor:
Ki hegyre megy Ki hegyre megy, annak Kardok közt kell járni S odafönt a csúcson Keresztnek kell állni. Az jut csak oda fel, Kit Isten keresztel. De nem babérággal, Tövissel, kereszttel. Százezer kard éle Fog Szívébe vágni. Mégse engedj, Uram Féluton megállni. 3
(folytatás az első oldalról)
kapták meg az emmauszi tanítványok, mert megnyitották lelküket, szívüket Jézus előtt. Nyissunk mi is ajtót az Urnak: engedjük, hogy csatlakozzék Golgotás és nagypéntekes utazásunkhoz, enged-
jük meg, hogy minket is irányváltoztatásra késztessen, mint ahogy a tanítványokat is visszavezette Jeruzsálembe.
HÚSVÉTVASÁRNAP Örvendezéssel üljük meg ezt az ünnepet, mely a legkiválóbb az összes ünnepek között. A fényesség napja ez, az Úr feltámadása! Ünnepeljük meg együtt, vigassággal és áhitattal teli szívvel. Az Úr feltámadt és Vele az egész emberiség! (Aranyszájú Szent János) „A hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: >>Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.<< Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba, s ő is látta az otthagyott gyolcsot, meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis értették az írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból.“ János 20, 1-9. Jézus feltámadásáról az első élmény mind az apostolok, mind az asszonyok számára az üres sír volt. A húsvéti ünnepi evangélium tanúsága szerint Mária Magdolna még a hajnali sötétség idején kiment a sírhoz, s akkor már nyitva találta a sír bejáratát. Péter és János együtt futottak a sírhoz, hogy ellenőrizzék Mária Magdolna ijedten előadott jelentését és ők is üresen találták a sírüreget. Jézust azonban – akkor még – egyikük sem látta, mint ahogyan azok az asszonyok sem, akik – Lukács híradásában – kenetet vittek a sírhoz, és azon tanakodtak útközben, ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejáratától (Lk 24, 1-12). Az első húsvéti „esemény“ tehát tulajdonképpen egy látható jel: az üres sír. Olyan élmény, amely megdöbbent, sőt első pillanatra zavart is támaszt (Mária Magdolna: „nem tudni, hová tették“.), de elgondolkoztat, túlmutat önmagán, ku2
tatásra és keresésre ösztönöz. Az üres sír olyan jel, amely hitet követel. S ez a hit valójában húsvét lényegéhez tartozik. Mindent megértet. Visszafelé is, a történések rendjében: „Eddig ugyanis nem értették az írást“. Előre is, a jövőt tekintve: „Krisztussal együtt ti is feltámadtok“. Nagyszerű isteni pedagógia ez: az apostoloknak is hinniük kell, akik majd tanúságot tesznek a feltámadás „megtapasztalásáról“, arról, hogy együtt ittak és ettek a feltámadt Jézussal. S Péter hitének pedig meg kell erősödnie, hogy majdan megerősítse testvéreit. Nekünk, mai keresztényeknek talán még fontosabbak a jelek, mint az apostoloknak, akik közvetlen látványban, jelenésben és látomásban is megélték a feltámadás igazságát. A jelek megértéséhez azonban érzék kell, odaadás és készség. Főleg pedig figyelem, hol és hogyan akar hozzánk szólni az Isten. A hitben való találkozáshoz az emberi gyöngeség és bizonytalanság pillanataiban is ragaszkodó lelkület szükséges, amilyen lelkület Mária Magdolnában élt. A sötétség óráiban, amikor semmit sem értett és látott világosan, amikor a lelkében éppolyan homály uralkodott, mint a hajnali tájban, akkor is ragaszkodott Krisztushoz. Kereste, vele akart lenni. Hűsége hitének egyik forrása lett. Jelek nélkül nem élhetünk a mindennapok világában sem. Mindenütt, az utcán és az utakon, lépten-nyomon jelekkel, jelzésekkel találkozunk, amelyek mind közölni akarnak valamit. Keresztény életünk pedig tele van hitre késztető jelekkel. A szentségek jelei, különösen a kenyér és a bor, az egyház jele, a szeretet közösségében élők cselekedetei mind arra mutatnak, aki jelen van, aki él a jelek mögött. Keresztény életünk egészében véve húsvéti jel a világ számára: Krisztust jelzi, Őt, aki nem halt meg örökre, hanem feltámadt, és mi általa és benne élünk. Az igazi keresztény élet mindig Krisztusra mutat, a Föltámadottra, akinek nyomdokaiba lépve járunk a megváltás és a szeretet útján. Csanád Béla
(folytatás a negyedik oldalról) Amikor holnap ki-ki továbbmegy a maga útján, tudni fogja, tanúságtevő útra indul. A húsvétéjjel nemcsak szép élmény, hanem szabadon vállalt elkötelezettség is. Ezért szóval és tettel Krisztusról kell tanúságot tennetek. A Feltámadott ere-
jében folytassuk utunkat, akinek fénye ma újra felragyogott szívünkben, és akinek szeretetében Pállal szólva – mindenre képessé válunk. Hiszen Krisztustól és az ő szeretetétől sem élet, sem halál el nem szakíthat bennünket. Szennay András
A Canterbury katedrális A Kent járásbeli Canterbury-ben a legcsodálatosabb korai példája az angliai gót építészetnek. A középkorban fontos zarándokhely volt Thomas Becket, Anglia kancellárja és érseke sírhelyéhez, akit 1170-ben, a katedrálisban öltek meg II. Henrik parancsára. A sírt VIII. Henrik leromboltatta, de helyét egy tábla jelzi. A Canterbury katedrális érseki székhely volt már 597, alapítása óta. Az eredeti épületet 1067-ben tűz pusztította el, és román stílusban építették újjá. A jelenlegi gótikus belső kialakítása a francia William de Sens nevéhez fűződik, aki a kórust és az apszist, valamint a külső támíveket tervezte 1174-ben. Ehhez járult még Henry Yevele brit építész 1374-ben, aki a főhajót építette. A Canterbury főhajó csillagboltozataival és megdöbbentően magas oldalhajóival e stílus remeke. A nagy központi Bell Harry tornyot, a XV. sz. végén készítette az angol John Wastell. A kórus fölötti oldalkarzat színes-üveg ablakai Jézus genealógiáját ábrázolják. Edward, a Fekete herceg sírja a Szentháromság kápolna déli oldalán található, míg IV. Henrik és felesége, Navarrai Johanna az északi oldalon nyugszanak. A katedrálistól északra fedett árkád, egy káptalani gyűlésterem és egy könyvtár található. 11
MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK A szent keresztségben részesült: - György Raul György, Czintos Melánia Teréz.
Szentségi házasságot kötött: - Fülöp Zsolt László - Szabó Ildikó
Az Úr hazahívta: - Dima Rozália, Mihály Péter.
Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat! Szent Kázmér március 4 A litván egyház patrónusának emléknapja. A litván és lengyel származású fejedelem az evangélium szellemében élte életét. Az uralkodást szolgálatnak tekintette. Különösen a szegények iránti szeretete volt példamutató, és kitűnt az Eucharisztia és Szűz Mária tiszteletében. 1484-ben ezen a napon halt meg fiatalon, 25 éves korában. Sírja a vilniusi székesegyházban van. Szent Perpétua és Felicitász – vértanúk március 7 A két fiatalasszony a Septimus Severus-féle üldözés alatt, 203. március 7-én halt vértanúhalált. Perpétua előkelő származású, míg Felicitász rabszolga volt, de az igaz hit megvallásában társak voltak. Vértanúságukat szemtanú ránk maradt leírásából ismerjük. A római kánon (I. eucharisztikus ima) mindkettőjük nevét megemlíti. , akik a kirekesztetteket akarták kiszorítani a társadalom életéből. Granadában halt meg 1550-ben. Szent József a Boldogságos Szűz Mária jegyese március 15 II. János Pál pápa A Megváltó őrzője (Redemptoris custos) kezdetű apostoli buzdításában olvas-
suk: „József egész élete hitbeli zarándokút volt. Ennek folyamán akárcsak Mária, ő is hű maradt Istentől kapott hivatásához. Mária élete tökéletes beteljesítése annak az első fiatnak (legyen), amelyet az angyali üdvözletkor mondott. József ellenben, amikor az angyal hírül adta neki Isten üzenetét, egyetlen szót sem szólt. Egyszerűen „úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta neki“ (Mt 1,24). Ez az első „tett“ lett „József útjának“ kezdete. Az út folyamán az evangéliumok egyetlen szót sem említenek, amit József mondott volna. József hallgatása azonban különleges jelentőségű. Éppen hallgatásából olvashatjuk ki teljesen azt az igazságot, amelyet az evangélium ítélete tartalmaz róla: „Igaz ember volt“ (Mt 1,19). [17.] Urunk születésének hírüladása Gyümölcsoltó Boldogasszony március 31 (Nagyböjt 5. vasárnapja miatt a mai napon ünnepeljük Gyümölcsoltó Boldogasszony főünnepét) Már a II. századi hitvallás megfogalmazza, az V. században már több helyen, a VII. században pedig különös ünnepélyességgel tartják meg a megtestesülés misztériumát. II. János Pál pápa így emlékezik meg Az Üdvözítő édesanyja (Redemptoris Mater) kezdetű apostoli buzdításában: „Az angyali üdvözlet tehát a megtestesülés titkának kinyilatkoztatása abban az időpontban, amikor az a földön megvalósult. Az üdvözítő ajándék, amelyben Isten önmagát, az ő isteni életét, bizonyos módon az egész teremtett világnak és közvetlenül az embernek adja, a megtestesülés misztériumában éri el a tetőpontját; az ember és a világ történetében minden kegyelmi ajándéknak ez a csúcspontja. Mária >>kegyelemmel teljes<<, mert az Ige megtestesülése, Isten Fiának az emberi természettel való személyi egysége (unió hypostatica) benne valósult meg és teljesedett be. Amint a zsinat írja, Mária Isten Fiának anyja, így kiváltképpen is szeretett leánya az Atyának és szentélye a Szentléleknek. E rendkívüli kegyelmi ajándékok miatt messze fölötte áll minden mennyei és földi teremtménynek“. [9.] Verbényi István
Új évfolyam 107. szám
2008 mácius
S E PS I S Z E NTGYÖ R GYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ Alleluja Ennek a szónak az értelme: dicsérjétek az Istent. Az ószövetségi szertartás nyomán az egyház ma is használja, különösen a húsvéti időben örömhangulatának kifejezésére. Ez a szó a húsvéti hajnal hitünket tápláló fényét jelenti. Hitünk diadalát szőtték bele a századok. Az egyházi szövegeken túl költőket, írókat, zeneszerzőket ihletett. Ma is életerőt, mozgást fejez ki. Megsejteti a keresztény emberrel, hogy amíg hitének erejével képes vidáman allelujázni, addig azok közé tartozik, akik Krisztussal együtt menetelnek az örökkévalóság felé. Ez a szó egyben tanúságtételt is jelent. Mindaz aki használja, tanúságot tesz a feltámadásba vetett hit mellett. A két tanítvánnyal ott ment már Jézus az emmauszi úton, de ők nem, ismerték fel. Hallgatta megrendült elbeszélésüket a megtörténtekről: „ ... az reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt, de keresztre feszítették“. Krisztus keresztre feszítésével befejezettnek tekintették a Názáreti Jézus esetét, nemcsak a tanítványok, de ellenségei is. A tanítványok lehajtott fejjel járták emmauszi útjukat. Velük járnak ma is sokan. A Golgota megrázó valósága sok embert képtelenné tesz arra, hogy meglássa a húsvéti fényt. A szenvedés és
a kereszt sok keresztény lélekben elzárja a feltámadásba vetett reménység útját. Maga Jézus szegődött az emmauszi tanítványok mellé; hagyta, hogy megnyissák lelkűket, szívüket; engedte, hogy kiömöljék belőlük a keserűség, hogy aztán annál alkalmasabbak legyenek a feltámadás üzenetének a befogadására. Könnyű volt a tanítványoknak, mondja a ma embere. Hallották Jézus szavát, megtapogathatták sebeit, ettek vele és érzékelhették valóságos jelenlétét. Világba való szétküldésük megbízását magától a feltámadottól kapták. Mindez igaz ugyan, de mint láthatjuk az evangéliumi beszámolókból, a tanítványoknak ennek ellenére mégis épp oly nehéz volt a nagypéntek utáni allelujázás, akár nekünk. Krisztus feltámadásának tényét ugyanis nem lehet a mi térbe és időbe zárt világunknak oldaláról nézni. Az ő feltámadásával valami egészen más történt, mint a naimi ifjú, vagy Lázár feltámasztásánál. Ennek a felismeréséhez okvetlenül szükséges volt a tanítványok számára, számunkra is, hogy maga Krisztus csatlakozzék övéihez, és mutassa meg tekintetüknek a húsvéti fény csillogását. Allelujázni, húsvétolni csak a kegyelem ajándékával képes az ember. Ezt az ajándékot azért
(folytatása a második oldalon) 12
