MAGUKRÓL – MAGUKAK Új évfolyam 119. szám
Az Úr hazahívta: - Jankó Árpád.
Irgalmas Jézus, adj neki örök nyugodalmat!
Római Szent Franciska Március 9 A pápák avignoni fogsága alatt (1309–1377) Róma városa nagyon lepusztult. A közállapotok egészen katasztrofálissá váltak. Az újjáépítés a pápa visszatérése után is nehezen ment az állandó külső támadások miatt. Ebben a nehéz időben született Franciska nemesi családból, 1384-ben. Családja a kódexmásolók negyedében lakott, így már gyermekkorában megtanult írni és olvasni. A szerzetesi élet után vágyakozott, de fiatalon férjhez kellett mennie Lorenzo Ponzianihoz. A Trastevere városrészbe költözött férje családi palotájába, ahol áldozatos élete miatt megbecsülték és szerették. Férje a pápai sereg tisztje volt, és a városba betörő garázdálkodókkal szemben harcolt. Két alkalommal is megsebesült, és Franciska gondos ápolására mindkét alkalommal meggyógyult. Hat gyermeke közül egy érte meg a felnőttkort. Franciska is a pápai seregben szolgált. Sokat tett a sebesültekért, betegekért, még saját házát is kórházzá alakította. 1425-ben megalapította a bencés obláták rendjét, összegyűjtve azokat az özvegyeket és asszonyokat, akik a karitatív szolgálatot életük feladatának tekintették. Ő csak férje halála után (1436) lépett be a Capitolium melletti kolostorba. 1440-ben halt meg. Szentté avatása előtt Bellarmin Szent Róbert így nyilatkozott róla: „Benne bármelyik életkorban vagy állapotban élő lélek példaképet talál. Mert Franciska kicsi korától gondosan őrizte szüzességét; hosszú ideig tiszta házasságban élt, utána pedig özvegységében, majd a kolostori életben mutatott példát minden erényre.“
Szent József, Boldogságos Szűz Mária jegyese Március 19 II. János Pál pápa „A Megváltó őrzője“ (Redemptoris custos) kezdetű apostoli buzdításában olvassuk: „József egész élete hitbeli zarándokút volt. Amint Mária, ő is hű maradt Istentől kapott hivatásához. Mária élete tökéletes beteljesítése annak az első >>fiat<<-nak (legyen), amelyet az angyali üdvözletkor mondott. József ellenben, amikor az angyal hírül adta neki Isten üzenetét, egyetlen szót sem szólt. Egyszerűen >>úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta neki<< (Mt 1,24). Ez az első >>tett<< lett >>József útjának<< kezdete. Az út folyamán az evangéliumok egyetlen szót sem említenek, amit József mondott volna. József hallgatása azonban különleges jelentőségű. Éppen hallgatásából olvashatjuk ki a teljes igazságot, amelyet az evangélium ítélete tartalmaz róla: >>igaz ember volt<<“ (Mt 1,19).
Harsányi Lajos:
Szent József Szép, almapiros arca csupa készség. Ruhája durva, és kopott a válla. De mindig tiszta szalmaszín szakálla. Szelíd szeme, mint júniusi kék ég. Elüldögél a szilfaerdő alján. Fát döntöget. Diófaágyat ácsol. Fölötte zöld-veres harkály kopácsol. A táj egy szent titoktól halvány. Az erdő mellől gyakran néz vigyázva a napsugárban égő régi házra, hol Mária szent ihletben dalolgat. Fohászkodik, a távolba mereng el. És este vágyó, álmodó szemekkel soká nézi az ostyaszínű holdat.
2009 március
S E PS I S Z E TGYÖ R GYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ A Szentatya nagyböjti üzenete Kedves Testvéreim! A nagyböjt kezdetén, amely intenzív lelki gyakorlás időszaka, a liturgia három bűnbánati gyakorlatot javasol a bibliai és a keresztény hagyományból: az imádságot, az alamizsnát és a böjtöt. Ezek felkészítenek arra, hogy jobban tudjuk ünnepelni a húsvétot, és megtapasztaljuk Isten hatalmát, aki – ahogy húsvét vigíliáján hallani fogjuk – „száműzi vétkünket, lemossa minden bűnünket, a bűnbánóknak ártatlan szívet ad, a szomorkodóknak vigaszt kínál. Távol űzi a gyűlölködés átkát, és meghozza a békés egyetértést, a zsarnok gőgjét is fékezi.“ (Húsvéti örömének) Szokásos nagyböjti üzenetemben, ebben az évben szeretném, ha különösképpen a böjt értékéről és értelméről gondolkodnánk el. A nagyböjt arra a negyven napra emlékeztet, amelyet az Úr böjtölve töltött a pusztában, mielőtt elkezdte nyilvános működését. Ezt olvassuk az evangéliumban: „Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett“ (Mt 4,1-2). Ahogy Mózes, mielőtt megkapta a kőtáblákra írt törvényt (vö. Kiv 34,28), és ahogy Illés, mielőtt találkozott az Úrral Hóreb hegyén (vö. 1Kir 19,8), Jézus is imádsággal és böjttel készült küldetésére, amely a kísértővel való kemény összeütközéssel kezdődött. Megkérdezhetjük magunktól, milyen értéke és mi értelme lehet számunkra, keresztények számára, hogy megvonunk magunktól valamit, ami önmagában jó és hasznos lenne létfenntartásunkhoz. A Szentírás és az egész keresztény hagyomány azt tanítja, hogy a böjt nagy segítség ahhoz, hogy elkerüljük a bűnt és mindazt, ami hozzá vezet. Ezért az üdvösség történetében többször visszatér a böjtre való felhívás. Már a Szentírás első oldalain az Úr azt parancsolja az embernek, hogy tartózkodjon a tiltott gyümölcs fogyasztásától: „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz“ (Ter 2,16-17). Szent Vazul az isteni rendelkezést magyarázva megjegyzi: „a böjtöt a Paradicsomban rendelték el“, és „az erre vonatkozó első parancsot Ádám kapta“. Majd így összegzi gondolatát: „A »ne egyél« tehát a böjt és az önmegtartóztatás törvénye (vö. Sermo de jejunio: PG 31, 163, 98). Mivel mindannyiunkra ránehezedik a bűn és következményei, a böjtöt Isten eszközként kínálja nekünk, mely helyreállítja a barátságot az Úrral. Így tett Ezdrás, mielőtt visszaindult száműzetéséből az Ígéret földjére, az összegyűlt népet böjtre hívva, „hogy megalázkod(folytatása a második oldalon)
12
(folytatás az első oldalról)
junk Istenünk előtt“ (Ezd 8,21). A Mindenható meghallgatta imájukat, és biztosította őket segítségéről és oltalmáról. Ugyanígy tettek Ninive lakói, akik hallgatva Jónás bűnbánatra szólító felhívására, őszinte szándékuk tanúbizonyságaként böjtöt hirdettek mondván: „Ki tudja, hátha irgalmas lesz, és újra megbocsát az Isten, lecsillapul izzó haragja, és nem kell elvesznünk!“ (Jón 3,9) Isten ekkor is látta tetteiket és megkegyelmezett nekik. Az Újszövetségben Jézus megvilágítja a böjt mély értelmét, megbélyegezve a farizeusok magatartását, akik ugyan aprólékos pontossággal betartották a törvény előírásait, de szívük távol volt Istentől. A valódi böjt, ismétli másutt is az isteni Mester, inkább a mennyei Atya akaratának teljesítése, aki „a rejtekben is lát, és megjutalmaz“ (Mt 6,18). Ő maga mutat példát erre, amikor negyvennapos pusztai tartózkodása végén azt feleli a Sátánnak, hogy „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik“ (Mt 4,4). Az igazi böjt célja tehát az, hogy a „valódi étellel“ táplálkozzunk, amely Isten akaratának teljesítését jelenti (vö. Jn 4,34). Ha tehát Ádám nem engedelmeskedett az Úr parancsának, hogy „ne egyen a jó és rossz tudás fájának gyümölcséből“, a hívő ember a böjttel szeretné alázatosan alávetni magát Istennek, bízva jóságában és irgalmában. A böjt gyakorlata nagyon elterjedt volt a korai keresztény közösség életében (vö. ApCsel 13,3; 14,22; 27,21; 2Kor 6,5). Az egyházatyák is beszélnek a böjt erejéről, amely képes féken tartani a bűnt, legyőzni a „régi Ádám“ helytelen vágyakozásait, és a hívő ember szívében képes megnyitni az utat Isten előtt. Ezenkívül a böjt visszatérő gyakorlat, amelyet a korok szentjei mindig ajánlanak. Aranyszavú Szent Péter írja: „A böjt az imádság lelke, az irgalom pedig a böjt élete, ezért aki imádkozik, az böjtöljön. Aki böjtöl, legyen irgalmas. Aki szeretné, hogy kérése meghallgatást nyerjen, az hallgassa meg azt, aki tőle kér. Aki azt szeretné, hogy Isten megnyissa felé szívét, az ne zárja be az övét az előtt, aki őt kérleli.“ (Sermo 43: PL 52, 320. 332) Úgy tűnik, napjainkra a böjt gyakorlata veszített lelki értékéből, és egy olyan kultúrában, ame2
lyet az anyagi jólét keresése jellemez, inkább a testi egészséget karbantartó terápiás eszközzé válik. A böjtölés minden bizonnyal javíthatja a testi egészséget, de a hívők számára elsősorban lelki „gyógymód“ mindannak leküzdésére, ami megakadályozza őket, hogy önmagukat Isten akaratához alakítsák. Isten Szolgája VI. Pál az 1966-os Paenitemini kezdetű apostoli konstitúciójában felismerte annak szükségességét, hogy a böjt hozzá tartozik minden keresztény hivatásához, amely abban áll, „hogy már ne önmagáért éljen, hanem azért, aki szerette őt, és önmagát adta érte, (…) és hogy a testvérekért éljen“ (vö. I. fej.). A nagyböjt jó alkalom lehetne, hogy újra alkalmazzuk az idézett apostoli konstitúcióban foglalt normákat, megerősítve ezen ősi bűnbánati gyakorlat eredeti és örök értékét, amely segíthet, hogy legyőzzük önzésünket és megnyissuk szívünket Isten és a felebarát szeretetére, amely az új törvény első és legfőbb parancsolata, és az egész evangélium összefoglalása (vö. Mt 22,34-40). A böjt hűséges gyakorlása hozzájárul ahhoz is, hogy megerősödjön az emberben a lélek és a test egysége, segít elkerülni a bűnt és növekedni az Úrral való bensőséges kapcsolatban. Szent Ágoston, aki jól ismerte saját negatív hajlamait, és „szörnyen összebonyolódott, összefonódott csomónak“ nevezte őket (Vallomások, II. 10.18), A böjt hasznossága című művében ezt írja: „Biztosan gyötrelmet okozok magamnak, de azért teszem, hogy Ő megbocsásson nekem; megfenyítem magam, hogy Ő segítsen, hogy kedves legyek számára, hogy eljussak az Ő szelídségének örömére“ (Sermo 400, 3, 3: PL 40, 708). Önmagunk megfosztása az anyagi tápláléktól, amely a testet táplálja, megkönnyíti a belső készséget, hogy hallgassuk Krisztust, és az ő üdvözítő szavából táplálkozzunk. A böjttel és az imádsággal lehetővé tesszük számára, hogy csillapítani tudja azt a lelkünk legmélyéről fakadó éhséget, amit bensőnkben tapasztalunk: az Isten iránti éhséget és szomjúságot. A böjt egyidejűleg abban is segít, hogy tudatára ébredjünk, milyen helyzetben él sok testvérünk. János apostol így figyelmeztet első levelében: „Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból –, (folytatása a harmadik oldalon)
A máriacelli kegytemplom történelmi jelentősége II. (folytatás lapunk januári számából) Az itteni erdőkben élő emberek lelki gondozásával Otker apát 1157-ben egyik szerzetesét, Magnuszt bízta meg. Ő az apát engedélyével egy hársfából faragott Mária-szobrot is magával vitt a hosszú útra. December 21-én este, mikor már közel járt céljához, útját egy sziklatömb miatt nem tudta folytatni. Szorult helyzetében a Szűzanyához fohászkodott. Erre meghasadt a szikla, eltűnt az akadály. Hamarosan meg is érkezett, a szobrocskát egy fatönkre helyezte, és kis „cellát“ eszkábált föléje. Maga is itt húzódott meg. „A cellabeli Mária“: innen származik a lassan kialakuló település elnevezése. A kegyszobor egyre híresebb lett, mai napig Magna Mater Austriae: Ausztria Nagyasszonyaként tiszteljük. Henrik morva őrgróf és hitvese volt az első olyan zarándok-pár, akiket a történelemből név szerint is ismerünk. Szent Vencel irányította őket Máriacellbe. Súlyos köszvényükből gyógyultak ki. Hálából emeltették a remetecella köré a román stílusú kőkápolnát. Ez 1200-ban történt. Ami a gótikus templom keletkezését illeti, ebben Nagy Lajos magyar királynak is volt szerepe. A legenda szerint 1365-ben az Istenanyában bízva vívott győztes csatát az országot fenyegető ellenséggel. Hálából fogadalmi ajándékként azt az értékes Madonna-képet ajánlotta föl, amelyet máig a kincstár oltárán őrzünk. Főként magyar hívők veszik körül szerető tisztelettel. Ebből az időből származik a középső gótikus torony és az eredetileg csúcsíves stílusban épült főhajó. Az ellenreformáció után ismét megerősödő katolikus hit, valamint a barokk kor jellemző népi vallásossága a 17. században növelte a zarándokok ideáramlását. Szükségessé vált a történelmi templom lényeges megnagyobbítása. Benedikt Pierin, a Sankt Lambrecht-i kolostor apátja bízta meg a munkálatok vezetésével az apátság építőmesterét: Domenico Sciassiát. III. Ferdinánd császár és király támogatta a terv megvalósulását. A barokk kibővítés 1644-től 50 éven át tartó építkezést jelentett. Benedikt Pierin utóda ebben az időben Franz von Kaltenhausen apát volt. A négy pár oszlopköteget, mely a gótikus csarnoktemplom keresztboltozatát tartja, a kor stílusának megfelelően körülépítették, a mennyezetet stukkókkal és freskókkal díszítették. A háromhajós templom támfalai közé kétoldalt 5-5 kápolna, azok fölé pedig karzat épült. Ezzel a belső tér északi és déli irányban lényegesen szélesebb lett. A hatalmas ablakok sora biztosítja a fény beáradását. A keleti gótikus szentélyt 1654-ben nagyrészt elbontották, hogy a templom ebben az irányban új barokk építménnyel bővüljön. Folytatódik a mellékhajók vonala, új kápolnák épülnek, két sekrestye, egyéb helyiségek és tágas szentély növeli a hatalmas belső teret. Ezek fölé ovális kupola emelkedik. A kiszögellő sekrestyék némileg kereszt formájúra alakítják a templom alaprajzát. A szögletes szentély valamivel keskenyebb, mint a főhajó. A keleti homlokzat egyenes vonallal zárja le az épületet. Ezzel a keleti irányba épült jelentős bővítéssel biztosította Sciassia, hogy több ezres zarándoktömegek tartózkodhassanak egyszerre a kegytemplomban. A gazdag falfestés és stukkódíszítés föloldja a szigorú gótikus vonalvezetést és igyekszik harmóniába hozni a két stílus különbözőségeit. A gótikus tér hossza 42 m, szélessége 20 m, magassága 19 m. A templom teljes hosza viszont 84 m, szélessége pedig 30 m. A bazilika keletről. Látkép 1793-ból
(folytatása következő lapszámukban)
11
(folytatás a nyolcadik oldalról)
Ez történt többek között Gyulafehérváron, Besztercén, Brassóban, Medgyesen, Nagyszebenben, Segesváron, Szászszebesen, Szászvárosban, Székelyudvarhelyen (már fejedelmi korszakban), Tordán. A többi városokban és falvakban 34 régi templom került vissza a katolikus hívek birtokába. Néhány helyen összetűzésekkel járt a visszavétel, vagy hatalmi beavatkozással, amint történt a fejedelmi korszakban a fejedelmi beavatkozás az új vallások javára. A visszavételkor, ha csak egy templom volt, mindkét fél terhére új templomot építettek a templom nélkül maradt hívek részére. A 18. században 111 új plébánia és templom létesült, többnyire olyan helységekben, ahol már a középkorban is volt plébánia, vagy voltak katolikus hívek, de előbb valamelyik szomszéd plébániához tartoztak. Középkori előzmény nélkül, főképp a bányavidéken születtek új plébániák. A 19. században is szerveznek kb. 30 plébániát. A visszavett templomok több plébánián kicsinek bizonyultak, vagy annyira romosak voltak, hogy helyettük új templomot kellett építeni. Míg a reformáció után alig volt új templomépítés Erdélyben, addig ebben a korban sorozatban épülnek a templomok, és megjelenik a barokk stílusnak sok szép képviselője: Nagyszebenben, Brassóban, Besztercén, Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen s több faluban. Olyan eset is fordult elő, hogy a megújított középkori gótikus templom barokk belső ruhát kapott, mint a tordai főtéri katolikus plébániatemplom. 3. Az új kor szerzetesei Már szó volt arról, hogy az előző kor nehéz éveit csak a ferencesek tudták átvészelni, azok is nagyon lecsökkentett létszámmal. A tiltó korlátozások feloldásával sorra szervezik rendházaikat és templomaikat: Alvincen 1700-ban, Brassóban 1711-ben, Désen 1712-ben, Déván 1710-ben, Esztelneken 1710-ben, Fogarason 1736-ban, Gyulafehérváron 1711-ben, Hátszegen 1768-ban, Kólozsváron 1725-ben, Kőhalomban 1761-ben, Körösbányán 1728-ban, Marosvásárhelyen 1746-ben, Medgyesen 1721-ben, Nagyszebenben 1716-ban, Segesváron 1743-ban, Szamosújváron 1744-ben, Szászsebesen 173110
ben; Szászvároson 1730-ban, Széken 1743-ban, Székelyudvarhelyen 1705-ben, Tordán 1740-ben, Torockószentgyörgyön 1743-ban, Vajdahunyadon 1710-ben. Már a puszta felsorolás szemlélteti, hogy milyen nagy lendület és virágzás jelentkezett a szerzetesi hivatások terén, hogy pár évtized alatt ennyi rendházat be tudtak népesíteni. Jelentőségüket abban kell látnunk, hogy egy-egy rendház missziós központ volt a környező szórványban élő katolikusok részére. Régi hagyományaihoz híven különösen sugárzó központ marad Csíksomlyó, kegytemplomával és a Szűz Anya kegyszobrával, ahová minden évben, pünkösd szombatján búcsújárásra sereglettek az egész Székelyföldről az 1567. évi hargitai győzelem emlékére. Középkori gótikus templom képtelen volt befogadni a mind népesebbé vált búcsúsok tömegét s ezért lebontották és 1802-től új kegytemplomot építettek. Ebben a korban telepedett meg a ferencesek egy másik ága, a minoriták rendje is, Kolozsváron (1724), Marosvásárhelyen (1725), Kézdivásárhelyen (1680), Nagyenyeden és Besztercén. Jezsuiták. Az előző korban többször kiutasított jezsuiták vissza-visszatértek, és amint már említettük, végleg visszatérhettek ebben a korban s tovább folytatják tudományos munkájukat iskoláikban egészen 1773-ig, amikor a rendet feloszlatják. Kolozsváron kívül Marosvásárhelyen 1702től, Székelyudvarhelyen 1666-tól, Gyulafehérváron 1689-tól, Brassóban 1700-tól. Piaristák 1776-ban megkapják a jezsuiták templomát és kolostorát Kolozsváron és mint tanárok, folytatják a jezsuiták után megszakadt oktatást. Megtelepednek és iskolát tartanak fenn Besztercén (1771-1878) és Medgyesen (1741-1789). Pálosok 1704-től Apor István telepíti őket Tövisre, ahol megújítja részükre a Hunyadi János által 1449-ben épített egykori kolostort és templomot. Ilyefalván plébániát vezetnek 1701-ben. Rövid ideig Tordán is működnek.
mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?“ (1Jn 3,17). Az önként végzett böjt segít követnünk az irgalmas szamaritánus példáját, aki lehajol és a szenvedő testvér segítségére siet (vö. Deus caritas est enc., 15). Ha szabadon úgy döntünk, hogy megfosztjuk magunkat valamitől azért, hogy másokat segítsünk, ezzel konkrétan megmutatjuk, hogy a nehézségekkel küzdő felebarátunk nem idegen számunkra. Éppen azért, hogy elevenen tartsuk magunkban ezt a befogadó és figyelmes magatartást a testvérek felé, bátorítom a plébániákat és a közösségeket, hogy a nagyböjtben még inkább gyakorolják a személyes és a közösségi böjtöt, Isten igéjének hallgatását, az imádságot és az alamizsnát. Már a kezdetektől ez jellemezte a keresztény közösséget, amelyben rendkívüli gyűjtéseket tartottak (vö. 2Kor 8-9; Róm 15,25-27), és arra hívták a hívőket, hogy adják a szegényeknek mindazt, amit a böjtnek köszönhetően félretettek (vö. Didascalia Ap., V. 20,18). Ma is újra fel kell fedeznünk és ösztönöznünk kell ezt a gyakorlatot, különösen a nagyböjti liturgikus idő során. Mindabból, amit mondtam, világosan látszik, hogy a böjt fontos aszketikus gyakorlat, lelki fegyver, amely segít, hogy ne ragaszkodjunk helytelenül önmagunkhoz. Önként lemondani az étel és más anyagi javak élvezetéről, segíti Krisztus tanítványát, hogy uralkodjon az eredeti bűntől meggyengült természetéből fakadó vágyain, amelyek negatív hatásai átjárják az ember egész sze-
mélyiségét. Helyesen biztat egy ősi, nagyböjti liturgikus himnusz: „Utamur ergo parcius, / verbis, cibis et potibus, / somno, iocis et arctius / perstemus in custodia – Legyünk mértéktartóbbak a szavainkban, az ételben és az italban, az alvásban és a játék terén, legyünk még éberebbek“. Kedves Testvéreim! Ha jól megnézzük, a böjt legvégső célja – ahogy Isten Szolgája II. János Pál pápa írta –, hogy segítsen önmagunkat egészen Istennek ajándékozni (vö. Veritatis splendor kezd. enciklika, 21). Tartsuk fontosnak a nagyböjtöt minden családban és minden keresztény közösségben, hogy általa eltávolítsuk mindazt, ami szétszórttá teszi lelkünket, és megerősítsük azt, ami táplálja a lelket, megnyitva szívünket Isten és a felebarát szeretetére. Fordítsunk több figyelmet az imádságra, a szentírásolvasásra, a bűnbánat szentségéhez és az Oltáriszentséghez járulásra, főleg a vasárnapi szentmisén. Ezzel a belső készséggel lépjünk be a nagyböjt bűnbánó légkörébe. Kísérjen minket a Boldogságos Szűz Mária, Causa nostrae laetitiae (Örömünk oka), és támogassa törekvésünket, hogy szívünk megszabaduljon a bűn rabságától, hogy egyre inkább „Isten élő tabernákulumává“ tegyük. Miközben imáimról biztosítok minden hívőt és egyházi közösséget, hogy eredményes nagyböjti időszakot éljen, ezzel a jókívánságommal szívből terjesztem ki mindenkire apostoli áldásomat. XVI. Benedek pápa
Mennyország és pokol Egy ember mennyről és pokolról beszélgetett az Úrral: – Jer, lásd a poklot! – mondta az Úr. Beléptek egy terembe, ahol jó néhányan ültek körül egy pörkölttel telt, hatalmas üstöt. Csonttábőrré soványodtak, az arcuk kétségbeesett. Mindegyikük kanalat tartott a kezében, mellyel az üstbe nyúlhatott, de a kanál nyele sokkal hoszszabb volt, mint a saját karjuk, így nem tudták a szájukba tenni az ételt. Leírhatatlanul szenvedtek. – Most jer velem a mennyországba! – hívta a
férfit egy idő múlva az Úr. Egy másik terembe jutottak, pontosan olyanba, mint az első: ugyanaz a húsos üst, ugyanolyan sok ember, ugyanolyan hosszú nyelű kanalak. Csakhogy itt mindenkin látszott, hogy boldog és jóltáplált. – Nem értem – csodálkozott a férfi. – Miért boldogok ezek és miért nyomorultak amazok a másik teremben, ha egyszer minden ugyanaz. – Ó, ez igazán egyszerű – mosolyodott el az Úr. – Az itteniek megtanulták etetni egymást.
(folytatása következő lapszámunkban) 3
Szent negyven nap – Böjtöljünk most új módon!
– Valamiről lemondok, és az árát templomunk új harangjának öntésére adom.
AGYBÖJT 1. HETE – Az érzékszerveim böjtjét – vállalom azokért, akik keresik Istent. – A szemem Istené: csak azt nézem, olvasom, ami épít. – A fülem Istené: figyelmesen végighallgatok mindenkit. – A nyelvem Istené: nem fecsegek és mindenkiről csak jót mondok. – Én magam Istené vagyok: örülök ennek, minden nap megköszönöm.
AGYBÖJT 5. HETE – Az időm böjtjét – vállalom személyes Isten-kapcsolatomért – Reggel örömmel és időben kelek, mert Isten mai szép tervén munkálkodhatok. – Igyekszem 15 percet elmélkedni, hogy jól ráhangolódjak Isten tervére. – Gondosan és figyelmesen végzem a munkámat, nem lopom a napot. – Napközben megállok egy rövid időre Istennel: szentség-látogatás, rózsafüzér. – Találok időt arra is, hogy meglátogassak valakit, aki nehéz helyzetben van. – Az estémet is Istennel fejezem be, legalább 15 percet Neki ajándékozok.
AGYBÖJT 2. HETE – A kapcsolataim böjtjét – vállalom közösségünk tagjaiért. – Időt és figyelmet szentelek a családtagjaimnak. – A héten végzek valami szolgálatot a közösségünkért. – Megpróbálok mindenkivel kiengesztelődni, senkire nem neheztelek. AGYBÖJT 3. HETE – A szívem böjtjét – vállalom saját megújulásomért. – Számvetést készítek az életemről: mi, vagy ki van első helyen a szívemben? – Egyértelműen nemet mondok bűneimre, a rossz szokásaimra is. – Fölkészülök egy komoly szentgyónásra. AGYBÖJT 4. HETE – Az anyagi javaim böjtjét – vállalom a rászorulókért – hol pazarolok? – Tőlem telhető nagyobb összeget juttatok egy szegény családnak.
HAMVAZÓSZERDA Hamut hintünk magunkra. Mi a hamu? Az, ami a tűzből megmaradt. Tűzben égett el a tavalyi Virágvasárnap barkája, a diadallal lengetett győzelmi ág. Hamuvá lett. Semmivé, így ég el mindenünk az élet Tüzében. Amíg fiatal az ember, lángolva lelkesedik, tüzesen szeret, ég a keze alatt a munka – olyan is akad, aki „mindkét végén égeti a gyertyát“. S egyszer csak ellobban életünk, mint a tűz lángja. Hamuvá lesz minden. Nem tudjuk, mikor. 4
AGYBÖJT 6. HETE – Ünneplőbe öltöztetem a szívem! – Igyekszem mindent jó előre elrendezni, hogy az Ünnep ne legyen kapkodás. – Rendben van minden? – A szívem, az időm, a kapcsolataim?... – Igyekszem részt venni minden szertartáson, együtt ünnepelve az Egyházzal. – Én is újjá akarok születni azokkal, akik felnőttként most lesznek megkeresztelve (katekumenekkel). AGYBÖJT 7. HETE – Őrzöm az Ünnepet! – Az Ünnep számomra nem a szétszóródásé, hanem Isten ideje. – Nem adom át magam üres, tartalmatlan pihenésnek. – Az „ünnepek elmúltával“ is ünneplő lélekkel élem az Istentől kapott új életet. Hamvazószerda napja megmutatja, mit ér az ember élete. Életünk veszélyeztetett. Ha megfeledkeznénk erről, eszünkbe juttatja minden híradás. Gyökerünkben vagyunk sérültek, érezzük idegeinkben. Létbizonytalanságban vagyunk. Sejtelmünk sincs arról, mit hoz a jövő. Nyugtalanít a kérdés: végünk keserves pusztulás, vagy megújuló életet nyerünk? A jelen világ kétarcú, kétértelnű. Melyik arca végérvényes? Karácsony és Vízkereszt liturgiája kinyilatkoztatta, hogy Isten Fia a mi életünkért szállt a (folytatása az ötödik oldalon)
A könyvünkről — III. rész 2. Élvezzük nagyon, hogy az történt, akkor és úgy, ahogy a Biblia minket tudósít! A Szentírás helyes értelmezésének tudományos elvein túl ma már ügyelünk szívünk törvényeire is. Vagyis: Azt keresem, aki engem vár, azt találom, aki régóta jelez, válaszolok annak, aki néven szólít, mindent vállalok azért, aki mindent megtett értem. Akkor lángol a szívem, ha valaki mellém szegődik és segít rajtam. Röviden a tanulatlanoknak, a kicsinyeknek is nyílik Isten könyve, ha észreveszik, hogy közük van hozzá, a történet róluk is szól. A szakemberek szerint Isten nem hittételeket nyilatkoztatott ki, hanem kezünkbe adta önmagát. Ebből a tapasztalatból fakadt az ősegyház hite, majd ennek továbbadásakor keletkeztek az újszövetségi iratok, azok nyomán az első hitvallások, végül századokkal később a tételek. Ha a Bibliát úgy olvassuk, hogy a közénk jött Istenre figyelünk, akkor laikusként is rájövünk a lényegre, az Írás pedig eléri célját. Bennünk nem valami vállvonogatós „elfogadó” hit keletkezik, hanem fellobban az örömteli „ráhagyatkozó” hit. Kiderül a figyelő olvasásnál (vö. Jn 6,68), hogy Jézus azért nem tágított az Élet Kenyerétől, mert mindenki kenyeréről, a jövőről volt szó, ránk is gondolt. Azért nem engedte megkövezni a házasságtörőt (vö. Jn 8,11), mert különben baj lett volna a mi mostani gyónásainkkal is. Nagycsütörtök délelőtt azért beszélt „virágnyelven” az esti vacsora lakáscíméről (vö. Lk 22,10), mert még sok mondanivalója volt, élni és kommunikálni akart. Ha hamarább ölik meg, lemaradtunk volna például az alázatnak nemcsak az információjáról, de az illusztrációjáról is. Nagypénteken nem szállt le a keresztről (vö. Mt 27,42), hogy minden későbbi korszak elnyomottjának példája legyen a hűségről, a hősiességről. Fegyveres felkelések esetén így van alternatívánk a bosszúállással szemben. „Passiónk” nem a peches ember csúfos végéről szól, hanem bemutatja az Erőst, akinek „hatalma” van odaadni az életét (vö. Jn 10,18). Amikor papjaink miséznek, ezt titkot jelenítik meg, ez az egyház igazi frontja, ez a naponként ismétlődő ellenállás a Halál Kultúrájával szemben. Ez Isten „politizálása”!
Ránk maradt a Filemon-levél, amivel Pál a szökött rabszolgát visszaküldte régi urához. Kiderült belőle, lehet kedvesen is kormányozni, bankok és forradalmak nélkül létre jöhet az új Európa. Szent Pál második térítő útján Troászban (vö. Csel 16,10) azért fordult Nyugat felé, mert az Úr már akkor várta a népvándorlás menekülőit, a jövendő dómok építőit, a tanítórendeket és a tanuló milliókat, várta a mozgalmakat és a hívő közösségeket. Jézus előre látott, korábban kelt, mint mi, és előttünk járt (vö. Mk 1,35, Mt 28,7). Megírták a Szeretethimnuszt (vö. 1Kor 13), hogy találjunk mintát a szép szeretetre, elkészült a Jelenések Könyve, hogy legyen „jövőképünk” (vö. Jel 21). Ahogy Babits mondta, minden értünk történt (Zsoltár férfihangra). A mi teljes Bibliánk mérhetetlen kincs. Többet ér, mintha egy újabb kumráni barlangból előkerülne valami ókori ipari csoda, eredeti DVD, kép és hangfelvétel Jézusról. Lázba jönnének tőle a néprajzosok, a filmrendezők, de nem a Vatikán. Szembesülnénk Jézus falubeli ismerőseinek, meg az akkori keményszívűeknek földhözragadt problémáival, hogy az „ács fia” milyen fiatal, újjá akarja építeni a templomot, vödre sincs és élő vizet kínál, Nikodémusnak meg azt mondta, hogy menjen vissza az anyja méhébe (vö. Jn 3,4). A bibliánk nem az eredeti látványt, nem a „vágatlan” anyagot adja tovább. Ez az Írás a felfedezett Jézusról szól. Előttünk áll a leleplezett titok (vö. Ef 3,9 és 2Kor 3,14). Amíg csak időszámításunk kezdetéről, avagy vallásos körökben Krisztus születéséről beszélünk, addig egy időhatározóval bíbelődünk, az evolúció skáláján próbálunk rendet teremteni. Ha viszont olvasva az Apostolok Cselekedeteinek 19. fejezetét, elpirulunk együtt a régi efezusiakkal, mert kiderül, nekünk sem mond semmit az, hogy „Szentlélek”, akkor fordulóponthoz érkeztünk. Ha befogadjuk Isten Lelkét, minden a helyére kerül. Értjük Krisztust, tesszük, amit kér, mert mindenben érintettek vagyunk. Elkezdődik az új időszámításunk, ami nem Gergely-naptár, nem a tudós találmánya, hanem a Lélek adománya. Balás Béla püspök írása a Bibliáról Forrás: Magyar Kurír (folytatása következő lapszámunkban) 9
Krisztussal ezer esztendeig – ötödik rész – Sorozatot indítottunk, amelyben ismertetjük az ezeréves egyházmegye történetét. Az összeállítás a nemrég elhunyt Ft. Léstyán Ferenc atyától származik. Amikor olvassuk írását rá is emlékezzünk, és imádkozzunk érte. III. A püspökség újjászületése 1. A püspökség visszaállítása A 17. század végére összeomlik Közép-Európában a török hódoltság: Ezzel megszűnik a gyámság az erdélyi fejedelmek fölött is, és az utolsó fejedelem, Apafi Mihály halálával az önálló erdélyi fejedelemség is elveszti függetlenségét. Sorsát egy ideig a Habsburg birodalom határozza meg. A vallások új jogi helyzetét a Diploma Leopoldinum szabályozza, nagyjában a régi helyzetet szentesítve. A katolikusok azonban követelték, hogy legyen püspökük, jöhessenek vissza a kiűzött szerzetesek, templomokat kapjanak vissza stb. Követelésük legfőbb eredménye, hogy 1697ben Ilyés Andrást kinevezik erdélyi püspöknek. Ő azonban a protestáns rendek tiltakozása miatt nem foglalhatta el székhelyét, s csak két vizitációra nyílt lehetősége. A jég maradandóan Mártonffi György 1712. évi kinevezésével törik meg; 1715-ben rendelik el a székesegyház és a püspöki javak visszaadását, 4 kanonokkal. Ezek után az új püspök 1716-ban átveheti az egyházmegye kormányzását. Utána megszakítás nélkül következnek az egyházmegye püspökei: 1722- tól Mednyánszky László, 172428: Antalfi János, 1729-1740: Zorger Gergely, 1741-48: Klobusiczky Ferenc, 1748-59: Sztoyka Zsigmond Antal, 1759-60: Batthyány József, 1760-72: Bajtay Antal József, 1773-74: Manzador Pius, 1774-80: Kollonitz László, 1780-98: Batthyány Ignác, 1799-181: Mártonffi József, 1816-20: Rudnai Sándor, 1820-27: Szepessy Ignác, 1827-52: Kovács Miklós, 1852-64: Haynald Lajos, 1864-82: Fogarassy Mihály, 1882-1897: Lönhardt Ferenc. A kor püspökei közül érdekes egyéniség Szepessy Ignác, aki 1821-ben egyházmegyei zsinatot tart a következő évre tervezett nemzeti zsinat előkészítésére. Ezen egyházi törvénykönyvet állítanak össze, amely mindent szabályozni akart, kezdve a szertartásoktól az egyházi fegyelemig. 8
Batthyány Ignác visszaszerzi a trinitáriusok volt templomát és abban helyezi el a Papnevelő intézetet, a csillagvizsgálót és róla elnevezett Batthyaneumot. A Batthyaneum értékes könyvtárának magvát a Migazzi bécsi érsek könyvtára képezi, amelyet Batthyány megvásárolt. Papi életében is kiváló: aszkétikus életet élő egyéniség. IIik József idejében megalkuvás nélkül áll ki az egyház jogainak védelmében. Hasonló jellem volt Haynald Lajos, aki inkább lemondott, de nem volt hajlandó az 1848-49. évi szabadságharc utáni elnyomást támogatni. A nehéz napokban bejárta egész egyházmegyéjét. Tervei között szerepelt a gyulafehérvári érsekség és a székelyudvarhelyi püspökség. Róma nagyra értékelte: címzetes érseki címmel fogadta be Rómába s a Bach-korszak után Kalocsára nevezte ki érseknek és bíborosnak. Fogarassy Mihály alapítványaival szerzett érdemeket, melyek több szerzetesnői iskola alapítását tették lehetővé. 100 000 forintos alapítványt tett katolikus egyetem tervére: sajnos ez az első világháború alatt elveszítette értékét. 2. Az egyházmegye újjászervezése Amint már szóba került, csak két főesperesség élte túl a reformáció századát: Csík és Kézd. Szükségessé vált a 18. századtól a főesperességek megszervezése az egyházmegye többi részeiben is. Bár tömegesen csak Csíkban, valamint a Szentföldnek nevezett Kézdi főesperességben, a Felsőnyárád mentén és Székelyudvarhely keleti falvaiban maradtak katolikusok, szórványosan az egész egyházmegyében megszakítás nélkül éltek katolikus hívek. Ezek száma növekedett a jezsuiták munkája nyomán és a Szent földekről, különösen Csíkból kirajzó hívek által. E katolikus falvak ugyanis mindig szaporábbak voltak, s néptöbbletükből jutott más vidékre is, különösen a városokba. Ez magyarázza, hogy a városokban megkísérelték egy-egy egykori katolikus templom visszaszerzését. (folytatása a tizedik oldalon)
(folytatás a negyedik oldalról)
földre. Most mégis hamut hintünk magunkra, az elmúlás jelét, íme, hamuvá lett a tavalyi tavasz virága – nem lettek-e hamuvá a karácsonyi örvendezés és szeretet? Avagy füstbe mentek a lelki gyógyulásunkról szövögetett álmaink, terveink? Elporladtak az ígéretek? Elmúltak az ünnepek, s életünk visszazökkent a régi kerékvágásba: a hétköznapok személyre szabott taposómalmába és a történelem marhacsapásaiba? Évről évre semmivel sem lesz jobbá a világ? „Templomot és börtönt sokat építettünk, jobbak azért mégsem lettünk“ - véste fába Németh Kálmán, a Fóton élt krisztusfaragó... Látszólag nem változott semmit a nagy világszínház. Homály födi most is a népeket, hazugságok és szörnyű handa-bandázás sötétsége. Ám valamint a színház zárt világa két részből áll, úgy az emberi élet zárt világa is. Egyik a besötétített nézőtér. Ott ülnek egyesek tétlenül és értetlenül; mások talán élvezik az előadást; ismét mások majszolni kezdenek valamit; olyan is van, aki szomszédjával sutyorog. Tévedés volna azt hinnünk, hogy mi azért jöttünk ide, hogy a nézőtérrel törődjünk! Amiért mi idejöttünk, az a színpadi árok másik oldalán történik! Ott folyik az igazi előadás. Krisztus Urunk életével és tanításával kinyilatkoztatta, hogy amint a színházat kettészeli egy mély árok, ugyanúgy az életünket is. Kár volna azt hinnünk, hogy csakis emezen az oldalon van valami: olyan, amilyen. Az Élet, a Valóság jobbik fele odaát van. A túlsó oldalon, a másik parton. Krisztus Urunk arra tanít, hogy az élet világias, földies, anyagi, külső keretei lehetnek bármily szűkösek és szorongatóak; gyötörhet szegénység, sírás, megaláztatás, üldöztetés – a belső végtelenséget nem veheti el senki, nem csorbíthatja senki. Szegényen is gazdagok vagyunk, mert Isten a mi kincsünk és örömünk; bátran fölegyenesedhetünk, mert Istenben végtelenül szabadok vagyunk. Ez a válasz arra, hogy merre billen a mérleg, s mi az, ami végleges. Amit tapasztalunk, ami a bőrünkhöz ér, ami egyszer elkápráztatja szemünket, máskor teherként nehezedik ránk, és már-már összenyom – ez mind elmúlik, elhamvad az Élet tüzében. De nem ez a Valóság egésze! „Elhull a virág, eliramlik az élet“ – amint a költő írja (Petőfi Sándor:
Szeptember végén). E látszat alapján nem ítélhetünk. Ez csak az innenső part virága volt. Jézus Krisztus példája óta tudhatjuk, hogy egyik lábunk ezen a parton áll, de a másikkal már átléptünk a Túlsó Partra. Amint ő. Szegénységben élt – bensőleg hihetetlenül gazdagon. Sírt az Olajfák hegyén – de áldotta az Atyát. Fegyverrel támadtak rá – ő meggyógyította a katona levágott fülét. Leköpdösték – ő sarat csinált a nyállal, és visszaadta a vak látását. Könnyek között vért izzadott – de nála szabadabb ember még nem tette lábát a földre! Van az életnek egy tapasztalható, innenső része: a körülmények. Amelyeket nem mi választunk meg, s amelyek ritkán kedvezőek. De ez csak a látszat, a héj, a burok. „Amit látok, az csak kéreg. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.“ (A. de Saint Exupéry: A kis herceg) Ami belül van, az a belső végtelenség. Szent Pál így mondja: „életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben.“ (Kol 3, 3) Választhatunk: ott van előttünk a sár. Lehet másokra dobálni - és lehet vele gyógyítani. Választhatunk: itt a hamu. Lehet miatta sírni – és lehet benne pogácsát sütni. Hamuban sült pogácsát, hogy legyen mit tenni a vándorútra induló szegény legény tarisznyájába.
5
Dr. Jakab Antal megyéspüspök születésének századik évfordulja A Szentírás figyelmeztet: „Emlékezzetek meg előljáróitokról, akik az Isten szavát hirdették nektek. Gondoljatok életútjuk végére, és kövessétek őket a hitben.“ (Zsid 13,7) Ezt a felhívást követjük, amikor március 13-án megemlékezünk Dr. Jakab Antal egykori főpásztorunk századik születésnapjáról. Nem szeretnék történelmi tanulmányt írni... Ezt megteszik az illetékes történészek. A hiteles ítéletet életpályája fölött már kimondta a jó Isten, amikor 1993. május 5-én magához hívta, hogy hazatérjen az atyai ház örök boldogságába és hallhassa: „Jól van, te hűséges, derék szolga. . . menj be urad örömébe.“ (Mt 25,21). A Gondviselés úgy rendelte, hogy temetésén nekem kellett búcsúztatni. Akkori szentbeszédem befejezését idézem: „Ez volt Jakab Antal püspök boldogsága is (a Szent Tamásé). Nem testi szemmel, hanem a hit szemével látott. Hiszem, hogy sokat szenvedett boldogult Főpapunk most már az örök boldogságban térdel Megváltónk előtt, és boldogan ismételgeti (jelszavát, Szent Tamás szavait): Én Uram, én Istenem“. Kispapkorom kezdetén még börtönben volt. Tisztelettel néztük kispap-elődeinknek a falon függő osztálytablóit. Ott jelesedett az egyik ezzel a felirattal (latinul): Primus cursus annos V persolvens – 1929-1934 – (Az első évfolyam, amelyik öt évet végzett – 1929-1934). Köztük volt Jakab Antal fényképe is. A Szentszék akkor emelte a papképzés idejét négy évről öt évre. A fiatal káplánra felfigyelt az akkor már országos hírű hitszónok, kolozsvári plébános, Márton Áron is. Amint püspök lett, hivatta kedves papját, és harminc évesen kiküldte Rómába – ezekkel a szavakkal: „Három évet kap. Amit ez alatt elér, azzal tér vissza!“ A tehetséges és vasszorgalmú Jakab Antal e három év alatt megszerezte a pápai Lateráni Egyetemen az egyházjogi licenciátust és doktorátust is! Tétele – akkor még latinul írták – a joghatóság kérdését kutatja az erdélyi fejedelemség idején (1527–1697). Értékes doktortézisét a mostoha viszonyok miatt csak halála után tudtuk kiadni, kilencvenedik születésnapjára. Hazatérése után már kezdődött is papnevelő munkája, teológiai tanársága. Ebből, a börtön utáni folytatásában én is részesülhettem. Minden áldozatot vállalt, hogy a még kényszerlakhelyre zárt főpásztorának, Márton Áronnak a kérését telje6
síthesse. A kultuszügyosztály még nem engedte be Gyulafehérvárra állandó jelleggel. Búzásbesnyői helyi lelkészként ingázott. Így tanított minket. Majd beköltözhetett a szemináriumba, és elérkezett a segédpüspöki kinevezése is. Emlékszem óráira. Alaposan magyarázta az egyházjogot. Fegyelmet tartott. Gyakorlati nevelést akart adni. Ezért felhasználta lelkipásztori tapasztalatait. Börtönéveit nagyon ritkán említette, szerénységből, de okosságból is. Egyik órán elmondta, hogy a börtöncella falára naponta egy vonást véstek. Így számították az időt. És ezt folytatták börtöncellából cellába vándorolva. Szabadulva magával hozta az utolsó számot. Mi azonnal elosztottuk 365-tel, és megkaptuk a tizenkét év nyolc hónap börtönidőt. Márton Áron püspök már korán bevonta az egyházkormányzatba a tehetséges egyházjogászt. Ott szerepelt a püspök letartóztatása esetére kijelölt ideiglenes kormányzók (ordinarius substitutus) között. Márton Áron börtönévei alatt – harmadik ideiglenes kormányzóként – öt hónapig vezethette az egyházmegyét letartóztatásáig (1951. augusztus 24.). Nem volt hát feltűnő, hogy Márton Áron vértanú papját akarta segédpüspökének. Hosszas tárgyalások után el is érte a kinevezését. Mindenben úgy akarta, ahogyan őt annak idején, 1938 karácsonyán kinevezték. A kultuszügyosztály azonban nem engedélyezte a hazai püspökszentelést. Tüntetéstől féltek. Így kerülhetett sor a feledhetetlen római püspökszentelésre (1972. február 13.), ahol a főszentelő maga VI. Pál pápa volt. Feledhetetlen élmény maradt számunkra, akik ott lehettünk. Ezután következett tíz év az egyházmegye élén, Erdély 80. püspökeként, Márton Áron utódjaként. Nehéz tíz év volt, de rá várt még az a feladat is, hogy egyházmegyei kormányzóként átvezesse az egyházmegyét a kommunizmus bukása után az új korszakba. Még három évet élhetett nyugdíjasként. Ott várja a feltámadást a székesegyház kriptájában a megyéspüspökök sorában, nagy elődje és eszményképe, Márton Áron mellett. Megboldogult főpásztorunk 100. születésnapján ünnepi megemlékezéssel tisztelegnek szülőfalujában – Kilyénfalván. Amikor Főegyházmegyénk alapításának millenniumára emlékezünk, foglaljuk imáinkba néhai Főpásztorunk születési centenáriumát is. György s.k. – érsek
Juhász Gyula:
A tékozló fiú A fiú: Véres a lábam. Tüske marta. Hajam zilált. Künn járt viharba. Szemem vörös. Villámba nézett. Szívem törött. Megvert az élet. Az ajkamat száz csók égette. A lelkemet száz pók mérgezte. Atyám, te jó, öreg, te áldott, Fiad vagyok, a visszapártolt. A testvér: Én mindig a te fiad voltam Atyám, én soha nem ujjongtam. Én nem daloltam, nem öleltem, Én ittmaradtam a közelben. Ő bűnös, ő koldus, ő gyönge, Ő elbukott, vesszen örökre! Az atya: Öreg volnék, de érzem én még A régi lángok égetését, A boromat kiittam én is, Volt vágyam és ujjongtam én is. Ez a fiú a vérem vére, A szomorúság lőn a bére, Az átok fogta, vihar verte, Az életet sírván szerette. Kelj föl, ez a nap áldott szombat, Fonnyadt karommal átkarollak. Ne sírj, a sorsnak lelke nincsen, Balcsillag ég a szíveinkben! Szárnynak ólom, dér a virágnak És a gyönyörnek bére bánat! Egy itt a vétek: élni merni És egy a vígasz itt: a semmi!
A tékozló fiú imája, Akartam mindent, ami nekem jár. Elvettem, elvittem, elszórtam, elvesztettem. Semmim sincs már. Szegény vagyok és idegen. Mi várhat még rám? Ki várhat még rám? Apám! Fölkelek, hazatérek, megbánom., letörlesztem. És te már vártál, messziről megláttál, elém szaladtál, nyakamba borultál, megcsókoltál. Sírtam, dadogtam, zokogtam... És te örömödben felöltöztettél, gyűrűt húztál ujjaimra, sarut a lábamra, levágtad a hizlalt borjút, etettél és vigadtál velem. Bocsáss meg! Nem hagylak el többé soha!
7
Dr. Jakab Antal megyéspüspök születésének századik évfordulja A Szentírás figyelmeztet: „Emlékezzetek meg előljáróitokról, akik az Isten szavát hirdették nektek. Gondoljatok életútjuk végére, és kövessétek őket a hitben.“ (Zsid 13,7) Ezt a felhívást követjük, amikor március 13-án megemlékezünk Dr. Jakab Antal egykori főpásztorunk századik születésnapjáról. Nem szeretnék történelmi tanulmányt írni... Ezt megteszik az illetékes történészek. A hiteles ítéletet életpályája fölött már kimondta a jó Isten, amikor 1993. május 5-én magához hívta, hogy hazatérjen az atyai ház örök boldogságába és hallhassa: „Jól van, te hűséges, derék szolga. . . menj be urad örömébe.“ (Mt 25,21). A Gondviselés úgy rendelte, hogy temetésén nekem kellett búcsúztatni. Akkori szentbeszédem befejezését idézem: „Ez volt Jakab Antal püspök boldogsága is (a Szent Tamásé). Nem testi szemmel, hanem a hit szemével látott. Hiszem, hogy sokat szenvedett boldogult Főpapunk most már az örök boldogságban térdel Megváltónk előtt, és boldogan ismételgeti (jelszavát, Szent Tamás szavait): Én Uram, én Istenem“. Kispapkorom kezdetén még börtönben volt. Tisztelettel néztük kispap-elődeinknek a falon függő osztálytablóit. Ott jelesedett az egyik ezzel a felirattal (latinul): Primus cursus annos V persolvens – 1929-1934 – (Az első évfolyam, amelyik öt évet végzett – 1929-1934). Köztük volt Jakab Antal fényképe is. A Szentszék akkor emelte a papképzés idejét négy évről öt évre. A fiatal káplánra felfigyelt az akkor már országos hírű hitszónok, kolozsvári plébános, Márton Áron is. Amint püspök lett, hivatta kedves papját, és harminc évesen kiküldte Rómába – ezekkel a szavakkal: „Három évet kap. Amit ez alatt elér, azzal tér vissza!“ A tehetséges és vasszorgalmú Jakab Antal e három év alatt megszerezte a pápai Lateráni Egyetemen az egyházjogi licenciátust és doktorátust is! Tétele – akkor még latinul írták – a joghatóság kérdését kutatja az erdélyi fejedelemség idején (1527–1697). Értékes doktortézisét a mostoha viszonyok miatt csak halála után tudtuk kiadni, kilencvenedik születésnapjára. Hazatérése után már kezdődött is papnevelő munkája, teológiai tanársága. Ebből, a börtön utáni folytatásában én is részesülhettem. Minden áldozatot vállalt, hogy a még kényszerlakhelyre zárt főpásztorának, Márton Áronnak a kérését telje6
síthesse. A kultuszügyosztály még nem engedte be Gyulafehérvárra állandó jelleggel. Búzásbesnyői helyi lelkészként ingázott. Így tanított minket. Majd beköltözhetett a szemináriumba, és elérkezett a segédpüspöki kinevezése is. Emlékszem óráira. Alaposan magyarázta az egyházjogot. Fegyelmet tartott. Gyakorlati nevelést akart adni. Ezért felhasználta lelkipásztori tapasztalatait. Börtönéveit nagyon ritkán említette, szerénységből, de okosságból is. Egyik órán elmondta, hogy a börtöncella falára naponta egy vonást véstek. Így számították az időt. És ezt folytatták börtöncellából cellába vándorolva. Szabadulva magával hozta az utolsó számot. Mi azonnal elosztottuk 365-tel, és megkaptuk a tizenkét év nyolc hónap börtönidőt. Márton Áron püspök már korán bevonta az egyházkormányzatba a tehetséges egyházjogászt. Ott szerepelt a püspök letartóztatása esetére kijelölt ideiglenes kormányzók (ordinarius substitutus) között. Márton Áron börtönévei alatt – harmadik ideiglenes kormányzóként – öt hónapig vezethette az egyházmegyét letartóztatásáig (1951. augusztus 24.). Nem volt hát feltűnő, hogy Márton Áron vértanú papját akarta segédpüspökének. Hosszas tárgyalások után el is érte a kinevezését. Mindenben úgy akarta, ahogyan őt annak idején, 1938 karácsonyán kinevezték. A kultuszügyosztály azonban nem engedélyezte a hazai püspökszentelést. Tüntetéstől féltek. Így kerülhetett sor a feledhetetlen római püspökszentelésre (1972. február 13.), ahol a főszentelő maga VI. Pál pápa volt. Feledhetetlen élmény maradt számunkra, akik ott lehettünk. Ezután következett tíz év az egyházmegye élén, Erdély 80. püspökeként, Márton Áron utódjaként. Nehéz tíz év volt, de rá várt még az a feladat is, hogy egyházmegyei kormányzóként átvezesse az egyházmegyét a kommunizmus bukása után az új korszakba. Még három évet élhetett nyugdíjasként. Ott várja a feltámadást a székesegyház kriptájában a megyéspüspökök sorában, nagy elődje és eszményképe, Márton Áron mellett. Megboldogult főpásztorunk 100. születésnapján ünnepi megemlékezéssel tisztelegnek szülőfalujában – Kilyénfalván. Amikor Főegyházmegyénk alapításának millenniumára emlékezünk, foglaljuk imáinkba néhai Főpásztorunk születési centenáriumát is. György s.k. – érsek
Juhász Gyula:
A tékozló fiú A fiú: Véres a lábam. Tüske marta. Hajam zilált. Künn járt viharba. Szemem vörös. Villámba nézett. Szívem törött. Megvert az élet. Az ajkamat száz csók égette. A lelkemet száz pók mérgezte. Atyám, te jó, öreg, te áldott, Fiad vagyok, a visszapártolt. A testvér: Én mindig a te fiad voltam Atyám, én soha nem ujjongtam. Én nem daloltam, nem öleltem, Én ittmaradtam a közelben. Ő bűnös, ő koldus, ő gyönge, Ő elbukott, vesszen örökre! Az atya: Öreg volnék, de érzem én még A régi lángok égetését, A boromat kiittam én is, Volt vágyam és ujjongtam én is. Ez a fiú a vérem vére, A szomorúság lőn a bére, Az átok fogta, vihar verte, Az életet sírván szerette. Kelj föl, ez a nap áldott szombat, Fonnyadt karommal átkarollak. Ne sírj, a sorsnak lelke nincsen, Balcsillag ég a szíveinkben! Szárnynak ólom, dér a virágnak És a gyönyörnek bére bánat! Egy itt a vétek: élni merni És egy a vígasz itt: a semmi!
A tékozló fiú imája, Akartam mindent, ami nekem jár. Elvettem, elvittem, elszórtam, elvesztettem. Semmim sincs már. Szegény vagyok és idegen. Mi várhat még rám? Ki várhat még rám? Apám! Fölkelek, hazatérek, megbánom., letörlesztem. És te már vártál, messziről megláttál, elém szaladtál, nyakamba borultál, megcsókoltál. Sírtam, dadogtam, zokogtam... És te örömödben felöltöztettél, gyűrűt húztál ujjaimra, sarut a lábamra, levágtad a hizlalt borjút, etettél és vigadtál velem. Bocsáss meg! Nem hagylak el többé soha!
7
Krisztussal ezer esztendeig – ötödik rész – Sorozatot indítottunk, amelyben ismertetjük az ezeréves egyházmegye történetét. Az összeállítás a nemrég elhunyt Ft. Léstyán Ferenc atyától származik. Amikor olvassuk írását rá is emlékezzünk, és imádkozzunk érte. III. A püspökség újjászületése 1. A püspökség visszaállítása A 17. század végére összeomlik Közép-Európában a török hódoltság: Ezzel megszűnik a gyámság az erdélyi fejedelmek fölött is, és az utolsó fejedelem, Apafi Mihály halálával az önálló erdélyi fejedelemség is elveszti függetlenségét. Sorsát egy ideig a Habsburg birodalom határozza meg. A vallások új jogi helyzetét a Diploma Leopoldinum szabályozza, nagyjában a régi helyzetet szentesítve. A katolikusok azonban követelték, hogy legyen püspökük, jöhessenek vissza a kiűzött szerzetesek, templomokat kapjanak vissza stb. Követelésük legfőbb eredménye, hogy 1697ben Ilyés Andrást kinevezik erdélyi püspöknek. Ő azonban a protestáns rendek tiltakozása miatt nem foglalhatta el székhelyét, s csak két vizitációra nyílt lehetősége. A jég maradandóan Mártonffi György 1712. évi kinevezésével törik meg; 1715-ben rendelik el a székesegyház és a püspöki javak visszaadását, 4 kanonokkal. Ezek után az új püspök 1716-ban átveheti az egyházmegye kormányzását. Utána megszakítás nélkül következnek az egyházmegye püspökei: 1722- tól Mednyánszky László, 172428: Antalfi János, 1729-1740: Zorger Gergely, 1741-48: Klobusiczky Ferenc, 1748-59: Sztoyka Zsigmond Antal, 1759-60: Batthyány József, 1760-72: Bajtay Antal József, 1773-74: Manzador Pius, 1774-80: Kollonitz László, 1780-98: Batthyány Ignác, 1799-181: Mártonffi József, 1816-20: Rudnai Sándor, 1820-27: Szepessy Ignác, 1827-52: Kovács Miklós, 1852-64: Haynald Lajos, 1864-82: Fogarassy Mihály, 1882-1897: Lönhardt Ferenc. A kor püspökei közül érdekes egyéniség Szepessy Ignác, aki 1821-ben egyházmegyei zsinatot tart a következő évre tervezett nemzeti zsinat előkészítésére. Ezen egyházi törvénykönyvet állítanak össze, amely mindent szabályozni akart, kezdve a szertartásoktól az egyházi fegyelemig. 8
Batthyány Ignác visszaszerzi a trinitáriusok volt templomát és abban helyezi el a Papnevelő intézetet, a csillagvizsgálót és róla elnevezett Batthyaneumot. A Batthyaneum értékes könyvtárának magvát a Migazzi bécsi érsek könyvtára képezi, amelyet Batthyány megvásárolt. Papi életében is kiváló: aszkétikus életet élő egyéniség. IIik József idejében megalkuvás nélkül áll ki az egyház jogainak védelmében. Hasonló jellem volt Haynald Lajos, aki inkább lemondott, de nem volt hajlandó az 1848-49. évi szabadságharc utáni elnyomást támogatni. A nehéz napokban bejárta egész egyházmegyéjét. Tervei között szerepelt a gyulafehérvári érsekség és a székelyudvarhelyi püspökség. Róma nagyra értékelte: címzetes érseki címmel fogadta be Rómába s a Bach-korszak után Kalocsára nevezte ki érseknek és bíborosnak. Fogarassy Mihály alapítványaival szerzett érdemeket, melyek több szerzetesnői iskola alapítását tették lehetővé. 100 000 forintos alapítványt tett katolikus egyetem tervére: sajnos ez az első világháború alatt elveszítette értékét. 2. Az egyházmegye újjászervezése Amint már szóba került, csak két főesperesség élte túl a reformáció századát: Csík és Kézd. Szükségessé vált a 18. századtól a főesperességek megszervezése az egyházmegye többi részeiben is. Bár tömegesen csak Csíkban, valamint a Szentföldnek nevezett Kézdi főesperességben, a Felsőnyárád mentén és Székelyudvarhely keleti falvaiban maradtak katolikusok, szórványosan az egész egyházmegyében megszakítás nélkül éltek katolikus hívek. Ezek száma növekedett a jezsuiták munkája nyomán és a Szent földekről, különösen Csíkból kirajzó hívek által. E katolikus falvak ugyanis mindig szaporábbak voltak, s néptöbbletükből jutott más vidékre is, különösen a városokba. Ez magyarázza, hogy a városokban megkísérelték egy-egy egykori katolikus templom visszaszerzését. (folytatása a tizedik oldalon)
(folytatás a negyedik oldalról)
földre. Most mégis hamut hintünk magunkra, az elmúlás jelét, íme, hamuvá lett a tavalyi tavasz virága – nem lettek-e hamuvá a karácsonyi örvendezés és szeretet? Avagy füstbe mentek a lelki gyógyulásunkról szövögetett álmaink, terveink? Elporladtak az ígéretek? Elmúltak az ünnepek, s életünk visszazökkent a régi kerékvágásba: a hétköznapok személyre szabott taposómalmába és a történelem marhacsapásaiba? Évről évre semmivel sem lesz jobbá a világ? „Templomot és börtönt sokat építettünk, jobbak azért mégsem lettünk“ - véste fába Németh Kálmán, a Fóton élt krisztusfaragó... Látszólag nem változott semmit a nagy világszínház. Homály födi most is a népeket, hazugságok és szörnyű handa-bandázás sötétsége. Ám valamint a színház zárt világa két részből áll, úgy az emberi élet zárt világa is. Egyik a besötétített nézőtér. Ott ülnek egyesek tétlenül és értetlenül; mások talán élvezik az előadást; ismét mások majszolni kezdenek valamit; olyan is van, aki szomszédjával sutyorog. Tévedés volna azt hinnünk, hogy mi azért jöttünk ide, hogy a nézőtérrel törődjünk! Amiért mi idejöttünk, az a színpadi árok másik oldalán történik! Ott folyik az igazi előadás. Krisztus Urunk életével és tanításával kinyilatkoztatta, hogy amint a színházat kettészeli egy mély árok, ugyanúgy az életünket is. Kár volna azt hinnünk, hogy csakis emezen az oldalon van valami: olyan, amilyen. Az Élet, a Valóság jobbik fele odaát van. A túlsó oldalon, a másik parton. Krisztus Urunk arra tanít, hogy az élet világias, földies, anyagi, külső keretei lehetnek bármily szűkösek és szorongatóak; gyötörhet szegénység, sírás, megaláztatás, üldöztetés – a belső végtelenséget nem veheti el senki, nem csorbíthatja senki. Szegényen is gazdagok vagyunk, mert Isten a mi kincsünk és örömünk; bátran fölegyenesedhetünk, mert Istenben végtelenül szabadok vagyunk. Ez a válasz arra, hogy merre billen a mérleg, s mi az, ami végleges. Amit tapasztalunk, ami a bőrünkhöz ér, ami egyszer elkápráztatja szemünket, máskor teherként nehezedik ránk, és már-már összenyom – ez mind elmúlik, elhamvad az Élet tüzében. De nem ez a Valóság egésze! „Elhull a virág, eliramlik az élet“ – amint a költő írja (Petőfi Sándor:
Szeptember végén). E látszat alapján nem ítélhetünk. Ez csak az innenső part virága volt. Jézus Krisztus példája óta tudhatjuk, hogy egyik lábunk ezen a parton áll, de a másikkal már átléptünk a Túlsó Partra. Amint ő. Szegénységben élt – bensőleg hihetetlenül gazdagon. Sírt az Olajfák hegyén – de áldotta az Atyát. Fegyverrel támadtak rá – ő meggyógyította a katona levágott fülét. Leköpdösték – ő sarat csinált a nyállal, és visszaadta a vak látását. Könnyek között vért izzadott – de nála szabadabb ember még nem tette lábát a földre! Van az életnek egy tapasztalható, innenső része: a körülmények. Amelyeket nem mi választunk meg, s amelyek ritkán kedvezőek. De ez csak a látszat, a héj, a burok. „Amit látok, az csak kéreg. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.“ (A. de Saint Exupéry: A kis herceg) Ami belül van, az a belső végtelenség. Szent Pál így mondja: „életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben.“ (Kol 3, 3) Választhatunk: ott van előttünk a sár. Lehet másokra dobálni - és lehet vele gyógyítani. Választhatunk: itt a hamu. Lehet miatta sírni – és lehet benne pogácsát sütni. Hamuban sült pogácsát, hogy legyen mit tenni a vándorútra induló szegény legény tarisznyájába.
5
Szent negyven nap – Böjtöljünk most új módon!
– Valamiről lemondok, és az árát templomunk új harangjának öntésére adom.
AGYBÖJT 1. HETE – Az érzékszerveim böjtjét – vállalom azokért, akik keresik Istent. – A szemem Istené: csak azt nézem, olvasom, ami épít. – A fülem Istené: figyelmesen végighallgatok mindenkit. – A nyelvem Istené: nem fecsegek és mindenkiről csak jót mondok. – Én magam Istené vagyok: örülök ennek, minden nap megköszönöm.
AGYBÖJT 5. HETE – Az időm böjtjét – vállalom személyes Isten-kapcsolatomért – Reggel örömmel és időben kelek, mert Isten mai szép tervén munkálkodhatok. – Igyekszem 15 percet elmélkedni, hogy jól ráhangolódjak Isten tervére. – Gondosan és figyelmesen végzem a munkámat, nem lopom a napot. – Napközben megállok egy rövid időre Istennel: szentség-látogatás, rózsafüzér. – Találok időt arra is, hogy meglátogassak valakit, aki nehéz helyzetben van. – Az estémet is Istennel fejezem be, legalább 15 percet Neki ajándékozok.
AGYBÖJT 2. HETE – A kapcsolataim böjtjét – vállalom közösségünk tagjaiért. – Időt és figyelmet szentelek a családtagjaimnak. – A héten végzek valami szolgálatot a közösségünkért. – Megpróbálok mindenkivel kiengesztelődni, senkire nem neheztelek. AGYBÖJT 3. HETE – A szívem böjtjét – vállalom saját megújulásomért. – Számvetést készítek az életemről: mi, vagy ki van első helyen a szívemben? – Egyértelműen nemet mondok bűneimre, a rossz szokásaimra is. – Fölkészülök egy komoly szentgyónásra. AGYBÖJT 4. HETE – Az anyagi javaim böjtjét – vállalom a rászorulókért – hol pazarolok? – Tőlem telhető nagyobb összeget juttatok egy szegény családnak.
HAMVAZÓSZERDA Hamut hintünk magunkra. Mi a hamu? Az, ami a tűzből megmaradt. Tűzben égett el a tavalyi Virágvasárnap barkája, a diadallal lengetett győzelmi ág. Hamuvá lett. Semmivé, így ég el mindenünk az élet Tüzében. Amíg fiatal az ember, lángolva lelkesedik, tüzesen szeret, ég a keze alatt a munka – olyan is akad, aki „mindkét végén égeti a gyertyát“. S egyszer csak ellobban életünk, mint a tűz lángja. Hamuvá lesz minden. Nem tudjuk, mikor. 4
AGYBÖJT 6. HETE – Ünneplőbe öltöztetem a szívem! – Igyekszem mindent jó előre elrendezni, hogy az Ünnep ne legyen kapkodás. – Rendben van minden? – A szívem, az időm, a kapcsolataim?... – Igyekszem részt venni minden szertartáson, együtt ünnepelve az Egyházzal. – Én is újjá akarok születni azokkal, akik felnőttként most lesznek megkeresztelve (katekumenekkel). AGYBÖJT 7. HETE – Őrzöm az Ünnepet! – Az Ünnep számomra nem a szétszóródásé, hanem Isten ideje. – Nem adom át magam üres, tartalmatlan pihenésnek. – Az „ünnepek elmúltával“ is ünneplő lélekkel élem az Istentől kapott új életet. Hamvazószerda napja megmutatja, mit ér az ember élete. Életünk veszélyeztetett. Ha megfeledkeznénk erről, eszünkbe juttatja minden híradás. Gyökerünkben vagyunk sérültek, érezzük idegeinkben. Létbizonytalanságban vagyunk. Sejtelmünk sincs arról, mit hoz a jövő. Nyugtalanít a kérdés: végünk keserves pusztulás, vagy megújuló életet nyerünk? A jelen világ kétarcú, kétértelnű. Melyik arca végérvényes? Karácsony és Vízkereszt liturgiája kinyilatkoztatta, hogy Isten Fia a mi életünkért szállt a (folytatása az ötödik oldalon)
A könyvünkről — III. rész 2. Élvezzük nagyon, hogy az történt, akkor és úgy, ahogy a Biblia minket tudósít! A Szentírás helyes értelmezésének tudományos elvein túl ma már ügyelünk szívünk törvényeire is. Vagyis: Azt keresem, aki engem vár, azt találom, aki régóta jelez, válaszolok annak, aki néven szólít, mindent vállalok azért, aki mindent megtett értem. Akkor lángol a szívem, ha valaki mellém szegődik és segít rajtam. Röviden a tanulatlanoknak, a kicsinyeknek is nyílik Isten könyve, ha észreveszik, hogy közük van hozzá, a történet róluk is szól. A szakemberek szerint Isten nem hittételeket nyilatkoztatott ki, hanem kezünkbe adta önmagát. Ebből a tapasztalatból fakadt az ősegyház hite, majd ennek továbbadásakor keletkeztek az újszövetségi iratok, azok nyomán az első hitvallások, végül századokkal később a tételek. Ha a Bibliát úgy olvassuk, hogy a közénk jött Istenre figyelünk, akkor laikusként is rájövünk a lényegre, az Írás pedig eléri célját. Bennünk nem valami vállvonogatós „elfogadó” hit keletkezik, hanem fellobban az örömteli „ráhagyatkozó” hit. Kiderül a figyelő olvasásnál (vö. Jn 6,68), hogy Jézus azért nem tágított az Élet Kenyerétől, mert mindenki kenyeréről, a jövőről volt szó, ránk is gondolt. Azért nem engedte megkövezni a házasságtörőt (vö. Jn 8,11), mert különben baj lett volna a mi mostani gyónásainkkal is. Nagycsütörtök délelőtt azért beszélt „virágnyelven” az esti vacsora lakáscíméről (vö. Lk 22,10), mert még sok mondanivalója volt, élni és kommunikálni akart. Ha hamarább ölik meg, lemaradtunk volna például az alázatnak nemcsak az információjáról, de az illusztrációjáról is. Nagypénteken nem szállt le a keresztről (vö. Mt 27,42), hogy minden későbbi korszak elnyomottjának példája legyen a hűségről, a hősiességről. Fegyveres felkelések esetén így van alternatívánk a bosszúállással szemben. „Passiónk” nem a peches ember csúfos végéről szól, hanem bemutatja az Erőst, akinek „hatalma” van odaadni az életét (vö. Jn 10,18). Amikor papjaink miséznek, ezt titkot jelenítik meg, ez az egyház igazi frontja, ez a naponként ismétlődő ellenállás a Halál Kultúrájával szemben. Ez Isten „politizálása”!
Ránk maradt a Filemon-levél, amivel Pál a szökött rabszolgát visszaküldte régi urához. Kiderült belőle, lehet kedvesen is kormányozni, bankok és forradalmak nélkül létre jöhet az új Európa. Szent Pál második térítő útján Troászban (vö. Csel 16,10) azért fordult Nyugat felé, mert az Úr már akkor várta a népvándorlás menekülőit, a jövendő dómok építőit, a tanítórendeket és a tanuló milliókat, várta a mozgalmakat és a hívő közösségeket. Jézus előre látott, korábban kelt, mint mi, és előttünk járt (vö. Mk 1,35, Mt 28,7). Megírták a Szeretethimnuszt (vö. 1Kor 13), hogy találjunk mintát a szép szeretetre, elkészült a Jelenések Könyve, hogy legyen „jövőképünk” (vö. Jel 21). Ahogy Babits mondta, minden értünk történt (Zsoltár férfihangra). A mi teljes Bibliánk mérhetetlen kincs. Többet ér, mintha egy újabb kumráni barlangból előkerülne valami ókori ipari csoda, eredeti DVD, kép és hangfelvétel Jézusról. Lázba jönnének tőle a néprajzosok, a filmrendezők, de nem a Vatikán. Szembesülnénk Jézus falubeli ismerőseinek, meg az akkori keményszívűeknek földhözragadt problémáival, hogy az „ács fia” milyen fiatal, újjá akarja építeni a templomot, vödre sincs és élő vizet kínál, Nikodémusnak meg azt mondta, hogy menjen vissza az anyja méhébe (vö. Jn 3,4). A bibliánk nem az eredeti látványt, nem a „vágatlan” anyagot adja tovább. Ez az Írás a felfedezett Jézusról szól. Előttünk áll a leleplezett titok (vö. Ef 3,9 és 2Kor 3,14). Amíg csak időszámításunk kezdetéről, avagy vallásos körökben Krisztus születéséről beszélünk, addig egy időhatározóval bíbelődünk, az evolúció skáláján próbálunk rendet teremteni. Ha viszont olvasva az Apostolok Cselekedeteinek 19. fejezetét, elpirulunk együtt a régi efezusiakkal, mert kiderül, nekünk sem mond semmit az, hogy „Szentlélek”, akkor fordulóponthoz érkeztünk. Ha befogadjuk Isten Lelkét, minden a helyére kerül. Értjük Krisztust, tesszük, amit kér, mert mindenben érintettek vagyunk. Elkezdődik az új időszámításunk, ami nem Gergely-naptár, nem a tudós találmánya, hanem a Lélek adománya. Balás Béla püspök írása a Bibliáról Forrás: Magyar Kurír (folytatása következő lapszámunkban) 9
(folytatás a nyolcadik oldalról)
Ez történt többek között Gyulafehérváron, Besztercén, Brassóban, Medgyesen, Nagyszebenben, Segesváron, Szászszebesen, Szászvárosban, Székelyudvarhelyen (már fejedelmi korszakban), Tordán. A többi városokban és falvakban 34 régi templom került vissza a katolikus hívek birtokába. Néhány helyen összetűzésekkel járt a visszavétel, vagy hatalmi beavatkozással, amint történt a fejedelmi korszakban a fejedelmi beavatkozás az új vallások javára. A visszavételkor, ha csak egy templom volt, mindkét fél terhére új templomot építettek a templom nélkül maradt hívek részére. A 18. században 111 új plébánia és templom létesült, többnyire olyan helységekben, ahol már a középkorban is volt plébánia, vagy voltak katolikus hívek, de előbb valamelyik szomszéd plébániához tartoztak. Középkori előzmény nélkül, főképp a bányavidéken születtek új plébániák. A 19. században is szerveznek kb. 30 plébániát. A visszavett templomok több plébánián kicsinek bizonyultak, vagy annyira romosak voltak, hogy helyettük új templomot kellett építeni. Míg a reformáció után alig volt új templomépítés Erdélyben, addig ebben a korban sorozatban épülnek a templomok, és megjelenik a barokk stílusnak sok szép képviselője: Nagyszebenben, Brassóban, Besztercén, Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen s több faluban. Olyan eset is fordult elő, hogy a megújított középkori gótikus templom barokk belső ruhát kapott, mint a tordai főtéri katolikus plébániatemplom. 3. Az új kor szerzetesei Már szó volt arról, hogy az előző kor nehéz éveit csak a ferencesek tudták átvészelni, azok is nagyon lecsökkentett létszámmal. A tiltó korlátozások feloldásával sorra szervezik rendházaikat és templomaikat: Alvincen 1700-ban, Brassóban 1711-ben, Désen 1712-ben, Déván 1710-ben, Esztelneken 1710-ben, Fogarason 1736-ban, Gyulafehérváron 1711-ben, Hátszegen 1768-ban, Kólozsváron 1725-ben, Kőhalomban 1761-ben, Körösbányán 1728-ban, Marosvásárhelyen 1746-ben, Medgyesen 1721-ben, Nagyszebenben 1716-ban, Segesváron 1743-ban, Szamosújváron 1744-ben, Szászsebesen 173110
ben; Szászvároson 1730-ban, Széken 1743-ban, Székelyudvarhelyen 1705-ben, Tordán 1740-ben, Torockószentgyörgyön 1743-ban, Vajdahunyadon 1710-ben. Már a puszta felsorolás szemlélteti, hogy milyen nagy lendület és virágzás jelentkezett a szerzetesi hivatások terén, hogy pár évtized alatt ennyi rendházat be tudtak népesíteni. Jelentőségüket abban kell látnunk, hogy egy-egy rendház missziós központ volt a környező szórványban élő katolikusok részére. Régi hagyományaihoz híven különösen sugárzó központ marad Csíksomlyó, kegytemplomával és a Szűz Anya kegyszobrával, ahová minden évben, pünkösd szombatján búcsújárásra sereglettek az egész Székelyföldről az 1567. évi hargitai győzelem emlékére. Középkori gótikus templom képtelen volt befogadni a mind népesebbé vált búcsúsok tömegét s ezért lebontották és 1802-től új kegytemplomot építettek. Ebben a korban telepedett meg a ferencesek egy másik ága, a minoriták rendje is, Kolozsváron (1724), Marosvásárhelyen (1725), Kézdivásárhelyen (1680), Nagyenyeden és Besztercén. Jezsuiták. Az előző korban többször kiutasított jezsuiták vissza-visszatértek, és amint már említettük, végleg visszatérhettek ebben a korban s tovább folytatják tudományos munkájukat iskoláikban egészen 1773-ig, amikor a rendet feloszlatják. Kolozsváron kívül Marosvásárhelyen 1702től, Székelyudvarhelyen 1666-tól, Gyulafehérváron 1689-tól, Brassóban 1700-tól. Piaristák 1776-ban megkapják a jezsuiták templomát és kolostorát Kolozsváron és mint tanárok, folytatják a jezsuiták után megszakadt oktatást. Megtelepednek és iskolát tartanak fenn Besztercén (1771-1878) és Medgyesen (1741-1789). Pálosok 1704-től Apor István telepíti őket Tövisre, ahol megújítja részükre a Hunyadi János által 1449-ben épített egykori kolostort és templomot. Ilyefalván plébániát vezetnek 1701-ben. Rövid ideig Tordán is működnek.
mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?“ (1Jn 3,17). Az önként végzett böjt segít követnünk az irgalmas szamaritánus példáját, aki lehajol és a szenvedő testvér segítségére siet (vö. Deus caritas est enc., 15). Ha szabadon úgy döntünk, hogy megfosztjuk magunkat valamitől azért, hogy másokat segítsünk, ezzel konkrétan megmutatjuk, hogy a nehézségekkel küzdő felebarátunk nem idegen számunkra. Éppen azért, hogy elevenen tartsuk magunkban ezt a befogadó és figyelmes magatartást a testvérek felé, bátorítom a plébániákat és a közösségeket, hogy a nagyböjtben még inkább gyakorolják a személyes és a közösségi böjtöt, Isten igéjének hallgatását, az imádságot és az alamizsnát. Már a kezdetektől ez jellemezte a keresztény közösséget, amelyben rendkívüli gyűjtéseket tartottak (vö. 2Kor 8-9; Róm 15,25-27), és arra hívták a hívőket, hogy adják a szegényeknek mindazt, amit a böjtnek köszönhetően félretettek (vö. Didascalia Ap., V. 20,18). Ma is újra fel kell fedeznünk és ösztönöznünk kell ezt a gyakorlatot, különösen a nagyböjti liturgikus idő során. Mindabból, amit mondtam, világosan látszik, hogy a böjt fontos aszketikus gyakorlat, lelki fegyver, amely segít, hogy ne ragaszkodjunk helytelenül önmagunkhoz. Önként lemondani az étel és más anyagi javak élvezetéről, segíti Krisztus tanítványát, hogy uralkodjon az eredeti bűntől meggyengült természetéből fakadó vágyain, amelyek negatív hatásai átjárják az ember egész sze-
mélyiségét. Helyesen biztat egy ősi, nagyböjti liturgikus himnusz: „Utamur ergo parcius, / verbis, cibis et potibus, / somno, iocis et arctius / perstemus in custodia – Legyünk mértéktartóbbak a szavainkban, az ételben és az italban, az alvásban és a játék terén, legyünk még éberebbek“. Kedves Testvéreim! Ha jól megnézzük, a böjt legvégső célja – ahogy Isten Szolgája II. János Pál pápa írta –, hogy segítsen önmagunkat egészen Istennek ajándékozni (vö. Veritatis splendor kezd. enciklika, 21). Tartsuk fontosnak a nagyböjtöt minden családban és minden keresztény közösségben, hogy általa eltávolítsuk mindazt, ami szétszórttá teszi lelkünket, és megerősítsük azt, ami táplálja a lelket, megnyitva szívünket Isten és a felebarát szeretetére. Fordítsunk több figyelmet az imádságra, a szentírásolvasásra, a bűnbánat szentségéhez és az Oltáriszentséghez járulásra, főleg a vasárnapi szentmisén. Ezzel a belső készséggel lépjünk be a nagyböjt bűnbánó légkörébe. Kísérjen minket a Boldogságos Szűz Mária, Causa nostrae laetitiae (Örömünk oka), és támogassa törekvésünket, hogy szívünk megszabaduljon a bűn rabságától, hogy egyre inkább „Isten élő tabernákulumává“ tegyük. Miközben imáimról biztosítok minden hívőt és egyházi közösséget, hogy eredményes nagyböjti időszakot éljen, ezzel a jókívánságommal szívből terjesztem ki mindenkire apostoli áldásomat. XVI. Benedek pápa
Mennyország és pokol Egy ember mennyről és pokolról beszélgetett az Úrral: – Jer, lásd a poklot! – mondta az Úr. Beléptek egy terembe, ahol jó néhányan ültek körül egy pörkölttel telt, hatalmas üstöt. Csonttábőrré soványodtak, az arcuk kétségbeesett. Mindegyikük kanalat tartott a kezében, mellyel az üstbe nyúlhatott, de a kanál nyele sokkal hoszszabb volt, mint a saját karjuk, így nem tudták a szájukba tenni az ételt. Leírhatatlanul szenvedtek. – Most jer velem a mennyországba! – hívta a
férfit egy idő múlva az Úr. Egy másik terembe jutottak, pontosan olyanba, mint az első: ugyanaz a húsos üst, ugyanolyan sok ember, ugyanolyan hosszú nyelű kanalak. Csakhogy itt mindenkin látszott, hogy boldog és jóltáplált. – Nem értem – csodálkozott a férfi. – Miért boldogok ezek és miért nyomorultak amazok a másik teremben, ha egyszer minden ugyanaz. – Ó, ez igazán egyszerű – mosolyodott el az Úr. – Az itteniek megtanulták etetni egymást.
(folytatása következő lapszámunkban) 3
(folytatás az első oldalról)
junk Istenünk előtt“ (Ezd 8,21). A Mindenható meghallgatta imájukat, és biztosította őket segítségéről és oltalmáról. Ugyanígy tettek Ninive lakói, akik hallgatva Jónás bűnbánatra szólító felhívására, őszinte szándékuk tanúbizonyságaként böjtöt hirdettek mondván: „Ki tudja, hátha irgalmas lesz, és újra megbocsát az Isten, lecsillapul izzó haragja, és nem kell elvesznünk!“ (Jón 3,9) Isten ekkor is látta tetteiket és megkegyelmezett nekik. Az Újszövetségben Jézus megvilágítja a böjt mély értelmét, megbélyegezve a farizeusok magatartását, akik ugyan aprólékos pontossággal betartották a törvény előírásait, de szívük távol volt Istentől. A valódi böjt, ismétli másutt is az isteni Mester, inkább a mennyei Atya akaratának teljesítése, aki „a rejtekben is lát, és megjutalmaz“ (Mt 6,18). Ő maga mutat példát erre, amikor negyvennapos pusztai tartózkodása végén azt feleli a Sátánnak, hogy „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik“ (Mt 4,4). Az igazi böjt célja tehát az, hogy a „valódi étellel“ táplálkozzunk, amely Isten akaratának teljesítését jelenti (vö. Jn 4,34). Ha tehát Ádám nem engedelmeskedett az Úr parancsának, hogy „ne egyen a jó és rossz tudás fájának gyümölcséből“, a hívő ember a böjttel szeretné alázatosan alávetni magát Istennek, bízva jóságában és irgalmában. A böjt gyakorlata nagyon elterjedt volt a korai keresztény közösség életében (vö. ApCsel 13,3; 14,22; 27,21; 2Kor 6,5). Az egyházatyák is beszélnek a böjt erejéről, amely képes féken tartani a bűnt, legyőzni a „régi Ádám“ helytelen vágyakozásait, és a hívő ember szívében képes megnyitni az utat Isten előtt. Ezenkívül a böjt visszatérő gyakorlat, amelyet a korok szentjei mindig ajánlanak. Aranyszavú Szent Péter írja: „A böjt az imádság lelke, az irgalom pedig a böjt élete, ezért aki imádkozik, az böjtöljön. Aki böjtöl, legyen irgalmas. Aki szeretné, hogy kérése meghallgatást nyerjen, az hallgassa meg azt, aki tőle kér. Aki azt szeretné, hogy Isten megnyissa felé szívét, az ne zárja be az övét az előtt, aki őt kérleli.“ (Sermo 43: PL 52, 320. 332) Úgy tűnik, napjainkra a böjt gyakorlata veszített lelki értékéből, és egy olyan kultúrában, ame2
lyet az anyagi jólét keresése jellemez, inkább a testi egészséget karbantartó terápiás eszközzé válik. A böjtölés minden bizonnyal javíthatja a testi egészséget, de a hívők számára elsősorban lelki „gyógymód“ mindannak leküzdésére, ami megakadályozza őket, hogy önmagukat Isten akaratához alakítsák. Isten Szolgája VI. Pál az 1966-os Paenitemini kezdetű apostoli konstitúciójában felismerte annak szükségességét, hogy a böjt hozzá tartozik minden keresztény hivatásához, amely abban áll, „hogy már ne önmagáért éljen, hanem azért, aki szerette őt, és önmagát adta érte, (…) és hogy a testvérekért éljen“ (vö. I. fej.). A nagyböjt jó alkalom lehetne, hogy újra alkalmazzuk az idézett apostoli konstitúcióban foglalt normákat, megerősítve ezen ősi bűnbánati gyakorlat eredeti és örök értékét, amely segíthet, hogy legyőzzük önzésünket és megnyissuk szívünket Isten és a felebarát szeretetére, amely az új törvény első és legfőbb parancsolata, és az egész evangélium összefoglalása (vö. Mt 22,34-40). A böjt hűséges gyakorlása hozzájárul ahhoz is, hogy megerősödjön az emberben a lélek és a test egysége, segít elkerülni a bűnt és növekedni az Úrral való bensőséges kapcsolatban. Szent Ágoston, aki jól ismerte saját negatív hajlamait, és „szörnyen összebonyolódott, összefonódott csomónak“ nevezte őket (Vallomások, II. 10.18), A böjt hasznossága című művében ezt írja: „Biztosan gyötrelmet okozok magamnak, de azért teszem, hogy Ő megbocsásson nekem; megfenyítem magam, hogy Ő segítsen, hogy kedves legyek számára, hogy eljussak az Ő szelídségének örömére“ (Sermo 400, 3, 3: PL 40, 708). Önmagunk megfosztása az anyagi tápláléktól, amely a testet táplálja, megkönnyíti a belső készséget, hogy hallgassuk Krisztust, és az ő üdvözítő szavából táplálkozzunk. A böjttel és az imádsággal lehetővé tesszük számára, hogy csillapítani tudja azt a lelkünk legmélyéről fakadó éhséget, amit bensőnkben tapasztalunk: az Isten iránti éhséget és szomjúságot. A böjt egyidejűleg abban is segít, hogy tudatára ébredjünk, milyen helyzetben él sok testvérünk. János apostol így figyelmeztet első levelében: „Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból –, (folytatása a harmadik oldalon)
A máriacelli kegytemplom történelmi jelentősége II. (folytatás lapunk januári számából) Az itteni erdőkben élő emberek lelki gondozásával Otker apát 1157-ben egyik szerzetesét, Magnuszt bízta meg. Ő az apát engedélyével egy hársfából faragott Mária-szobrot is magával vitt a hosszú útra. December 21-én este, mikor már közel járt céljához, útját egy sziklatömb miatt nem tudta folytatni. Szorult helyzetében a Szűzanyához fohászkodott. Erre meghasadt a szikla, eltűnt az akadály. Hamarosan meg is érkezett, a szobrocskát egy fatönkre helyezte, és kis „cellát“ eszkábált föléje. Maga is itt húzódott meg. „A cellabeli Mária“: innen származik a lassan kialakuló település elnevezése. A kegyszobor egyre híresebb lett, mai napig Magna Mater Austriae: Ausztria Nagyasszonyaként tiszteljük. Henrik morva őrgróf és hitvese volt az első olyan zarándok-pár, akiket a történelemből név szerint is ismerünk. Szent Vencel irányította őket Máriacellbe. Súlyos köszvényükből gyógyultak ki. Hálából emeltették a remetecella köré a román stílusú kőkápolnát. Ez 1200-ban történt. Ami a gótikus templom keletkezését illeti, ebben Nagy Lajos magyar királynak is volt szerepe. A legenda szerint 1365-ben az Istenanyában bízva vívott győztes csatát az országot fenyegető ellenséggel. Hálából fogadalmi ajándékként azt az értékes Madonna-képet ajánlotta föl, amelyet máig a kincstár oltárán őrzünk. Főként magyar hívők veszik körül szerető tisztelettel. Ebből az időből származik a középső gótikus torony és az eredetileg csúcsíves stílusban épült főhajó. Az ellenreformáció után ismét megerősödő katolikus hit, valamint a barokk kor jellemző népi vallásossága a 17. században növelte a zarándokok ideáramlását. Szükségessé vált a történelmi templom lényeges megnagyobbítása. Benedikt Pierin, a Sankt Lambrecht-i kolostor apátja bízta meg a munkálatok vezetésével az apátság építőmesterét: Domenico Sciassiát. III. Ferdinánd császár és király támogatta a terv megvalósulását. A barokk kibővítés 1644-től 50 éven át tartó építkezést jelentett. Benedikt Pierin utóda ebben az időben Franz von Kaltenhausen apát volt. A négy pár oszlopköteget, mely a gótikus csarnoktemplom keresztboltozatát tartja, a kor stílusának megfelelően körülépítették, a mennyezetet stukkókkal és freskókkal díszítették. A háromhajós templom támfalai közé kétoldalt 5-5 kápolna, azok fölé pedig karzat épült. Ezzel a belső tér északi és déli irányban lényegesen szélesebb lett. A hatalmas ablakok sora biztosítja a fény beáradását. A keleti gótikus szentélyt 1654-ben nagyrészt elbontották, hogy a templom ebben az irányban új barokk építménnyel bővüljön. Folytatódik a mellékhajók vonala, új kápolnák épülnek, két sekrestye, egyéb helyiségek és tágas szentély növeli a hatalmas belső teret. Ezek fölé ovális kupola emelkedik. A kiszögellő sekrestyék némileg kereszt formájúra alakítják a templom alaprajzát. A szögletes szentély valamivel keskenyebb, mint a főhajó. A keleti homlokzat egyenes vonallal zárja le az épületet. Ezzel a keleti irányba épült jelentős bővítéssel biztosította Sciassia, hogy több ezres zarándoktömegek tartózkodhassanak egyszerre a kegytemplomban. A gazdag falfestés és stukkódíszítés föloldja a szigorú gótikus vonalvezetést és igyekszik harmóniába hozni a két stílus különbözőségeit. A gótikus tér hossza 42 m, szélessége 20 m, magassága 19 m. A templom teljes hosza viszont 84 m, szélessége pedig 30 m. A bazilika keletről. Látkép 1793-ból
(folytatása következő lapszámukban)
11
MAGUKRÓL – MAGUKAK Új évfolyam 119. szám
Az Úr hazahívta: - Jankó Árpád.
Irgalmas Jézus, adj neki örök nyugodalmat!
Római Szent Franciska Március 9 A pápák avignoni fogsága alatt (1309–1377) Róma városa nagyon lepusztult. A közállapotok egészen katasztrofálissá váltak. Az újjáépítés a pápa visszatérése után is nehezen ment az állandó külső támadások miatt. Ebben a nehéz időben született Franciska nemesi családból, 1384-ben. Családja a kódexmásolók negyedében lakott, így már gyermekkorában megtanult írni és olvasni. A szerzetesi élet után vágyakozott, de fiatalon férjhez kellett mennie Lorenzo Ponzianihoz. A Trastevere városrészbe költözött férje családi palotájába, ahol áldozatos élete miatt megbecsülték és szerették. Férje a pápai sereg tisztje volt, és a városba betörő garázdálkodókkal szemben harcolt. Két alkalommal is megsebesült, és Franciska gondos ápolására mindkét alkalommal meggyógyult. Hat gyermeke közül egy érte meg a felnőttkort. Franciska is a pápai seregben szolgált. Sokat tett a sebesültekért, betegekért, még saját házát is kórházzá alakította. 1425-ben megalapította a bencés obláták rendjét, összegyűjtve azokat az özvegyeket és asszonyokat, akik a karitatív szolgálatot életük feladatának tekintették. Ő csak férje halála után (1436) lépett be a Capitolium melletti kolostorba. 1440-ben halt meg. Szentté avatása előtt Bellarmin Szent Róbert így nyilatkozott róla: „Benne bármelyik életkorban vagy állapotban élő lélek példaképet talál. Mert Franciska kicsi korától gondosan őrizte szüzességét; hosszú ideig tiszta házasságban élt, utána pedig özvegységében, majd a kolostori életben mutatott példát minden erényre.“
Szent József, Boldogságos Szűz Mária jegyese Március 19 II. János Pál pápa „A Megváltó őrzője“ (Redemptoris custos) kezdetű apostoli buzdításában olvassuk: „József egész élete hitbeli zarándokút volt. Amint Mária, ő is hű maradt Istentől kapott hivatásához. Mária élete tökéletes beteljesítése annak az első >>fiat<<-nak (legyen), amelyet az angyali üdvözletkor mondott. József ellenben, amikor az angyal hírül adta neki Isten üzenetét, egyetlen szót sem szólt. Egyszerűen >>úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta neki<< (Mt 1,24). Ez az első >>tett<< lett >>József útjának<< kezdete. Az út folyamán az evangéliumok egyetlen szót sem említenek, amit József mondott volna. József hallgatása azonban különleges jelentőségű. Éppen hallgatásából olvashatjuk ki a teljes igazságot, amelyet az evangélium ítélete tartalmaz róla: >>igaz ember volt<<“ (Mt 1,19).
Harsányi Lajos:
Szent József Szép, almapiros arca csupa készség. Ruhája durva, és kopott a válla. De mindig tiszta szalmaszín szakálla. Szelíd szeme, mint júniusi kék ég. Elüldögél a szilfaerdő alján. Fát döntöget. Diófaágyat ácsol. Fölötte zöld-veres harkály kopácsol. A táj egy szent titoktól halvány. Az erdő mellől gyakran néz vigyázva a napsugárban égő régi házra, hol Mária szent ihletben dalolgat. Fohászkodik, a távolba mereng el. És este vágyó, álmodó szemekkel soká nézi az ostyaszínű holdat.
2009 március
S E PS I S Z E TGYÖ R GYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ A Szentatya nagyböjti üzenete Kedves Testvéreim! A nagyböjt kezdetén, amely intenzív lelki gyakorlás időszaka, a liturgia három bűnbánati gyakorlatot javasol a bibliai és a keresztény hagyományból: az imádságot, az alamizsnát és a böjtöt. Ezek felkészítenek arra, hogy jobban tudjuk ünnepelni a húsvétot, és megtapasztaljuk Isten hatalmát, aki – ahogy húsvét vigíliáján hallani fogjuk – „száműzi vétkünket, lemossa minden bűnünket, a bűnbánóknak ártatlan szívet ad, a szomorkodóknak vigaszt kínál. Távol űzi a gyűlölködés átkát, és meghozza a békés egyetértést, a zsarnok gőgjét is fékezi.“ (Húsvéti örömének) Szokásos nagyböjti üzenetemben, ebben az évben szeretném, ha különösképpen a böjt értékéről és értelméről gondolkodnánk el. A nagyböjt arra a negyven napra emlékeztet, amelyet az Úr böjtölve töltött a pusztában, mielőtt elkezdte nyilvános működését. Ezt olvassuk az evangéliumban: „Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett“ (Mt 4,1-2). Ahogy Mózes, mielőtt megkapta a kőtáblákra írt törvényt (vö. Kiv 34,28), és ahogy Illés, mielőtt találkozott az Úrral Hóreb hegyén (vö. 1Kir 19,8), Jézus is imádsággal és böjttel készült küldetésére, amely a kísértővel való kemény összeütközéssel kezdődött. Megkérdezhetjük magunktól, milyen értéke és mi értelme lehet számunkra, keresztények számára, hogy megvonunk magunktól valamit, ami önmagában jó és hasznos lenne létfenntartásunkhoz. A Szentírás és az egész keresztény hagyomány azt tanítja, hogy a böjt nagy segítség ahhoz, hogy elkerüljük a bűnt és mindazt, ami hozzá vezet. Ezért az üdvösség történetében többször visszatér a böjtre való felhívás. Már a Szentírás első oldalain az Úr azt parancsolja az embernek, hogy tartózkodjon a tiltott gyümölcs fogyasztásától: „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz“ (Ter 2,16-17). Szent Vazul az isteni rendelkezést magyarázva megjegyzi: „a böjtöt a Paradicsomban rendelték el“, és „az erre vonatkozó első parancsot Ádám kapta“. Majd így összegzi gondolatát: „A »ne egyél« tehát a böjt és az önmegtartóztatás törvénye (vö. Sermo de jejunio: PG 31, 163, 98). Mivel mindannyiunkra ránehezedik a bűn és következményei, a böjtöt Isten eszközként kínálja nekünk, mely helyreállítja a barátságot az Úrral. Így tett Ezdrás, mielőtt visszaindult száműzetéséből az Ígéret földjére, az összegyűlt népet böjtre hívva, „hogy megalázkod(folytatása a második oldalon)
12
