MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK A szent keresztségben részesült: - Sebő Zselyke Mária, Bodor Szende, Kernászt Sára, Kelemen Brigitta.
Szentségi házasságot kötöttek: - László István - Tamás Judit, Nagy Botond - Keserű Enikő, Zsigmond Attila - Kiss Erzsébet, Fekete Mihály - Simon Anna, Bod László - Dóczi Márta.
Az Úr hazahívta: - Pusztai Zsófia, Oláh György, Bartos Pál, Gábor Ferenc, Kovács Rozália, Gurghean Vilma, Madár Attila.
Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat! MAGYAROK NAGYASSZONYA október 8. Mennyei fejedelemnőnek tisztelhették Máriát az első Krisztus hitére tért magyarok, és megerősítette őket e hívő tiszteletükben Szent István király, amikor elmerülve a gondban, hogy kire maradjon halála után az ország, a nép s az egyház vezetése, istápolása, Szűz Mária oltalmába ajánlotta önmagát és királyságát. E természetfeletti kapcsolatot Mária és hazánk népe között a Szent István halálát követő belvillongások sem tudták elhomályosítani. 1693-ban I. Lipót király a török alóli fölszabadulás emlékére, hálája jeléül megismételte az ország Szent István-i fölajánlását a Nagyasszonynak. Az egyházi élet újjászervezésében ismét nagy szerepet játszott a ,,mindörökké áldott Nagyasszonyunk''. 12
XIII. Leó pápa 1896-ban, a magyar millennium alkalmával az akkori esztergomi prímásérsek, Vaszary Kolos bíboros kérésére mint külön ünnepet engedélyezte Magyarország részére Nagyasszonyunk ünnepét. Legismertebb Mária-énekünk e szavakkal kezdődik: ,,Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk!'' A boldog jelző nemcsak a latin ,,beata'' egyszerű fordítása... Már a 13. században jelentése volt e szónak a gazdag; a múlt század végén pedig az áldott, a terhes állapot jelzésére is használták. Ma nem a csatatereken dől el a magyarság jövője, hanem a szülészeti osztályokon! És azokban az otthonokban, családokban épül tovább, ahol a szülők a mindennapi kenyér mellé hitük, reményük és szeretetük bőségéből, gazdag, egyre megújuló tartalmából tudnak és akarnak adni gyermekeiknek. ,,Áldott Nagyasszonyunk!... Vedd pártfogásodba a magyar apákat, hogy keményen állják a nehéz idők küzdelmeit, és állhatatosan viseljék az élet terheit. Oltalmazd és erősítsd meg hivatásuk szeretetében a magyar anyákat, hogy gyermekeikben hűséges és igaz polgárokat neveljenek az Anyaszentegyháznak és drága magyar hazánknak. Terjeszd ki anyai oltalmadat hazánk ifjúságára, hogy beváltsák azt a szép reményt, amellyel minden magyar szem feléjük tekint''. (Hozsanna, Bp., 1981. 72.) Istenünk, ki a Szeplőtelen Szűz Mária közbenjárására nemzetünket számtalan jótéteménnyel halmoztad el, engedd kegyesen, hogy akit Szent István királyunk példája szerint Nagyasszonyunknak tisztelünk a földön, annak örök társaságában örvendhessünk a mennyben! Lapunk megjelenését támogatta a
Új évfolyam 90. szám
2006 október - Mindszent hava
SEPSISZENTGYÖRGYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ Öreg emberek a Szentirásban „Az ifjúság és a fekete haj korszaka hiábavaló“ - mondja a Prédikátor. (Préd 11, 10) A Szentírás nem mulasztja el, hogy olykor kiábrándító realizmussal mutasson rá az élet esendőségére és a kérlelhetetlenül elfutó időre: „Hiúságok hiúsága (...) Hiúságok hiúsága, minden hiúság.“ (Préd 1, 2) Ki nem ismeri az ókori bölcs e szigorú intelmét? Foleg mi értjük: mi, tapasztalt, öreg emberek. A józan realizmus ellenére a Szentírás ugyanakkor nagyon pozitív képet rajzol az élet értékéről. Az ember mindig „Isten képmása" (Vö. Ter 1, 26) marad, minden életkornak megvan a maga szépsége, s megvannak sajátos feladatai. Épp az előrehaladott kor kap nagy megbecsülést Isten Igéjében, annyira, hogy a hosszú életet Isten áldásának tekintették (Vö. Ter 11, 1032) Ábrahámmal, kinek személyében a hosszú élet kiváltsága nagyon előtérbe kerül, ez az áldás az ígéret formáját ölti: „Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.“ (Ter 12, 2-3) Az ő oldalán él Sára, az asszony, aki látja, hogy elöregedett testében Isten ereje hogyan valósít meg emberileg lehetetlennek vélt dolgokat. Mózes idős ember volt már, amikor Isten rábízta a feladatot, hogy vezesse ki Egyiptomból a választott népet. A nagy tettek, melyeket az Úr megbízásából Izrael javára végbevitt, nem ifjúsága, hanem öregkora éveire estek. A Szentírás más öregember-példái közül még megemlítem Tóbiást, aki elszántan és bátran törekedett Isten törvényének teljesítésére, a szegények megsegítésére, és türelmesen viselte a vakságot, mígnem megtapasztalta Isten Angyalának szabadító beavatkozását. (Vö. Tób 1-2 f.) Szeretném még megemlíteni Eleázárt, akinek vértanúsága egyedülálló bátorságról és nagylelkuségrol ad bizonyságot. (Vö. 2Mak 6, 18-31) Az Újszövetség, melyet Krisztus világossága hat át, ugyanígy figyelemre méltó öreg embereket állít szemünk elé. Lukács evangéliuma egy olyan házaspár bemutatásával kezdődik, akik „előrehaladottak voltak napjaikban“ (Lk 1-7) Keresztelő János szülei, Erzsébet és Zakariás. Az Úr feléjük fordul irgalmasságában (Vö. Lk 1, 5-25, 39-79) az öreg Zakariásnak angyal hirdeti egy fiú születését. Ő maga nem titkolja: „Öreg ember vagyok, és feleségem is előrehaladott a korban“. (Lk 1, 18) Mária látogatásakor idős rokona, Erzsébet a Szentlélektől eltelve (folytatása a második oldalon)
II. János Pál pápa
(folytatás az első oldalról)
így kiált: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!“; (Lk 1, 42) és Keresztelő János születésekor Zakariás megnyíló ajkai a Benedictus himnuszt kezdik énekelni. Egy öreg, csodálatos házaspár, akiket mélységesen eltölt az imádságos lelkület! Amikor Mária és József a templomba viszik Jézust, hogy az Úr törvénye szerint az elsőszülöttért bemutassák az áldozatot, találkoznak az öreg Simeonnal, aki már régóta várta a Messiást. Karjaiba veszi a Gyermeket, és a Nunc dimittis szavaival áldja Istent: „Most bocsátód el, Uram, a te szolgádat békességben“. ( Lk 2, 29) Ott találjuk mellette Annát, a 84 éves özvegyasszonyt. Állandóan a templomban tartózkodott, és most abban az örömben van része, hogy láthatja Jézust. Az evangélista megjegyzi: Anna „áldotta Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak“. (Lk 2, 38) Nikodémus is, a főtanács egyik tekintélyes tagja, öreg ember volt. Éjszaka kereste föl Jézust, hogy senki ne lássa. Az isteni Mester neki nyilatkoztatja ki, hogy Ő az Isten Fia, és azért jött, hogy megmentse a világot. (Vö. Jn 3, 1-21) Nikodémussal ismét találkozunk Krisztus temetésekor: mirha és áloe keveréket hoz, s legyőzve félelmét fölfedi magát a Megfeszített tanítványaként. )Vö. Jn 19, 38-40) Mennyi vigasztalás van ezekben a tanúságtételekben! Arra emlékeztetnek, hogy az Úr minden életkorú embernek fölkínálja, hogy képességeivel Őt szolgálja. Az evangéliumi szolgálat nem életkor kérdése! És mit mondjunk a megöregedett Péterről, aki arra volt hivatva, hogy vértanúsággal bizonyítsa a hitét? Egy napon Jézus ezt mondta neki: „Amikor fiatal voltál, magad övezted föl magadat, és mentél, ahova akartál. Amikor azonban megöregszel, kitárod karjaidat, más övez föl téged, és oda 2
visz, ahova te nem akarod.“ (Jn 21, 18) Olyan szavak ezek, melyek engem mint Péter utódát közvetlenül érintenek. Eros késztetést keltenek bennem, hogy karjaimat Krisztus karjai felé tárjam, és engedelmeskedjek parancsának: „Kövess engem!“ (Jn 21, 19) A 92. zsoltár összefoglalja mindazt, amit a Szentírás az öreg emberekről olyan elismerően mond: „Az igaz virul, mint a pálma, gyarapszik, mint a libanoni cédrus, (...) még öreg korukban is gyümölcsöt teremnek, telve vannak nedvvel és élettel, és hirdetik: Igazságos az Úr!“ (Bölcs 4, 8-9) Pál apostol szava összecseng a Zsoltároséval, amikor Titusznak ezeket írja: „Az idősebb férfiak józanok, tisztességesek, megfontoltak, erősek legyenek a hitben, a szeretetben és a türelemben. Az idősebb asszonyok hasonlóképpen legyenek komoly magaviseletuek (...), a fiatal asszonyokat tanítsák arra, hogy szeressék férjüket és gyermekeiket.“ („Magna fuit quondam capitis reverentia cani.“ Fasti V, 57) Annak fényében, amit a Szentírás tanít, és szavaiból, melyekkel az öregekről beszél, az öregkor úgy áll előttünk, mint „a kedvező idő“ az emberi kaland befejezésére. Az öregség beletartozik az isteni tervbe, mely minden egyes emberre vonatkozik. Az az időszak, melyben minden összefut, hogy az ember jobban fölfogja az élet értelmét, és eljuthasson „a szív bölcsességére“. „A tisztes öregkor - miként a Bölcsesség Könyve mondja - nem a hosszú életben áll és nem az évek számával mérik. Többet jelent az embernek az ősz hajnál a bölcsesség, s az ősz öregkornál súlyosabb az ártatlan élet.“ (Szentenciák XLII) Az öregkor az emberi érlelődés döntő korszaka és az isteni áldás kifejeződése. Az Úr éltessen minket! Miközben azt kívánom nektek, kedves öreg testvéreim, hogy nyugodt ráhagyatkozással éljétek az éveket, melyeket az Úr mindegyikteknek készített, érzem a (folytatása a harmadik oldalon)
Ha elölről kezdhetném az életemet Pár napja valaki azt kérdezte tőlem, hogy ha újra születhetnék, másképpen élném-e le az életemet? Abban a pillanatban azt válaszoltam, hogy nem, később azonban kissé átgondoltam a dolgot, és... Ha újraélhetném az életemet, kevesebbet beszélnék és többször hallgatnék másokat. Nem szalasztanám el többé az alkalmat, hogy barátaimmal együtt vacsorázzak, csak amiatt, mert szőnyegemen itt-ott kis foltok is vannak és a díványom fodra kifakult. Morzsolódó kenyeret a jobbik szobámban ennék, és sokkal kevésbé aggasztana a begyújtott kályhából kiáramló pernye. Találnék arra is időt, hogy meghallgassam nagyapát, amikor legénykori és katonakori élményeiről mesél. Hőséges nyári napon nem követelném, hogy a kocsi ablakai maradjanak felhúzva, csak azért, mert frissen berakott hajamat szétvinné a huzat. Nem hagynám a rózsát formázó díszgyertyát lassan, ottfelejtve szétcsurogni az elhagyatott falifülkében; magam gyújtanám meg, vigyáznék rá, amíg szépen el nem fogy. Lemennék a gyerekekkel a kertbe is játszani, nem törődve azzal, hogy fűfoltos lehet a holmink. Kevesebbet sírnék és nevetnék a televíziót bámulva és többször magát az életet figyelve. Férjemmel jobban megosztanám az ő felelősségét. Ágyban maradnék, ha beteg vagyok, ahelyett, hogy lázasan is bemennék a munkahelyemre, abban a meggyőződésben, hogy nélkülem megáll a világ. Nem figyelném az idot az áldott állapot kilenc hónapja alatt, hanem minden pillanatát szeretni akarnám. Tenném ezt annak tudatában, hogy amit megélek, az az egyetlen alkalmam arra, hogy Istennel együttműködjem egy csoda megvalósításában... Fiamnak, aki a nyakamba csimpaszkodva elragadtatással csókolgat, nem mondanám: „Na, jó, jól van, elég volt! Menj, mossál kezet, készen van a vacsora!“ Gyakrabban mondanám: „Ezt szeretem!“, és sokkal kevesebbszer: „Sajnálom, ez nem tetszik!“ De főleg, ha mindent újra elölről kezdhetnék, sokkal jobban uralkodnék magamon az élet minden pillanatában... igyekeznék azt valóban látni, nemcsak nézni... élném is azt... és nem szalasztanám el azt soha többé. Erma Bombeck - Ford.: Reményi J. N.
Minden Isten-adta pillanat mérhetetlen kincs. Ne pazarold el! Ne fuss folyton a ki tudja milyen holnap felé! Éld életedet a lehető legjobban, gondolkodj olyan jól, amennyire csak képes vagy, a mai napot pedig végezd olyan jól, ahogyan csak tudod. Mert a ma gyorsan holnappá lesz, a holnap pedig hamarosan örökkévalósággá. 11
Van egy szolgálat, melyhez nyelv se kell, Se nagy erő, se kéz, se láb, És mégis ez jut legtovább. Ez a szolgálat hangtalan, Nem gyors, sőt mozdulatlan. Titokzatos: az nem is tudja tán, Kiért hűn szolgálsz nap-nap után, Nem is sejti, mi hozza azt, Hogy bújára talál vigaszt. Csak azt érzi, hogy megjavul, Élte lassan átalakul. Gyönyörűséges iga ez, Amely boldogságot szerez. Így szolgálni könnyen lehet, Nem kell hozzá csak szeretet. Nem kell nap. Néhány perc csupán, Jézus nevével ajakán. Nem tett, csak hit, lélek-erő, Akarat, égbe emelő... Aki végzi annak kiváltság, És mindnyájunkké, mert IMÁDSÁG.
(folytatás a második oldalról)
S z o l g á l a t
Somlyó György:
Mese arról, ki hogyan szeret Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik. Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel. Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot. Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa. 10
késztetést, hogy teljesen megosszam veletek érzéseimet, melyek életem végén, a Péter székében végzett több mint 20 éves szolgálat után és a küszöbön álló harmadik évezred várásában eltöltenek. Minden, az életkorból fakadó korlát ellenére meg tudtam őrizni az életörömöt. Hála legyen érte az Úrnak! Szép dolog, ha az ember az utolsó pillanatig Isten Országáért éghet. Ugyanakkor nagy békességet érzek, ha arra a pillanatra gondolok, amikor az Úr majd magához szólít: az életből az Életbe! Ezért gyakran szólal meg ajkamon minden szomorkodás nélkül az ima, melyet a pap a szentmise után imádkozik: „in hóra mortis mei voca me, ét iube me venire ad te!“ - „halálom óráján hívj magadhoz engem, és mondd, hogy hozzád jöjjek!“ A keresztény reménység imája ez, mely azzal, hogy a jövőt az isteni jóság oltalma alá helyezi, nem rontja el a jelen órájának örömét. „Iube me venire ad te!“: ez az emberi szív legmélyebb vágya, azokban is, akik nem tudnak róla. Ó, élet Ura, add meg, hogy ezt egyre világosabban tudjuk, és életünk minden szakaszát ajándékként értékeljük, mert telve van további ígéretekkel. Szeretettel valósítsd meg ránk vonatkozó akaratodat azáltal, hogy minden nap irgalmas karjaidba veszel minket. És ha eljön a végső „átmenet“ pillanata, add, hogy derűs szívvel induljunk, nem sajnálva azt, amit magunk mögött hagyunk, hiszen ha a hosszú keresés után Veled találkozunk, újra megtalálunk minden igazi értéket, amit itt a földön megismerhettünk. És újra találkozunk mindazokkal, akik előttünk távoztak el a hit és a remény jelében. És te, Mária, a zarándok emberiség Anyja, „imádkozzál érettünk, most és halálunk óráján.“ Ölelj minket szorosan Jézushoz, a te szeretett Fiadhoz és a mi testvérünkhöz, az élet és a dicsőség Urához. Ámen! A Vatikánból, 1999. október elsején
VALAMIT NEM ÉRTEK Bódás János Régóta ismerlek már Istenem, S egyre halkulnak bennem a „miért“-ek. De homályos elmém bárhogy derül is, valamit most sem értek.
Az állatot, mert törvényed szerint él, s mint az ember, testvérbe nem harap; a szitakötőt, fecskét sast, galambot, méhet és minden zümmögő bogarat,
Tudom, szereted minden művedet, mert minden műved nagyszerű, remek. Szereted a virágot, hisz színében a mennynek színei tündökölnek.
Mik a szivárvány száz színét ragyogják, s himporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha; szereted a gyermeket, mert arcán az ártatlanság égi mosolya.
Szereted a csillagot: tiszta, fényes. A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád; a harmatot, a forrást: makulátlan, s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.
Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd, Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt! De engem, aki szégyenedre válok, ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?! 3
Milyen az öregség, milyen öregnek lenni? Ezt kérdezte, tőlem pár héttel ezelőtt egy kedves fiatal ismerősöm. Gondoljátok mennyire meglepett vele, hisz soha sem jutott eszembe ezen gondolkodni. Természetesnek tűnt, hogy van, mert ez az élet természetes folyamata. Válaszul, félig viccesen ezt feleltem: - Hát az „öregség“, gondolom, egyénenként változik és az egész egy bizonyos leépülés fizikailag, melynek következtében az ember egy kissé „rozoga“ lesz, de hát idővel még a vas is elkopik. Magamban azonban tovább morfondíroztam. Az embernek nem csak teste van, hanem lelke is. A lélek őrzi egy élet emlékeit a szívünkben... és Ő a mi tanítónk, tanácsadónk. Milyen „pici“ kis lények vagyunk, amikor megszületünk, mennyire rászorulunk a szülői gondoskodásra... és Isten segítségével meg is kapjuk ezt tőlük... és mi rájuk hagyatkozunk... A gyerek nő, megtanul járni, beszélni... oviba, majd iskolába megy. Találkozik Isten fogalmával... lassan felnőttté válik, családot alapít, gyerekeket hoz a világra, óvja, neveli... és az idő telik, és lassan-lassan rájövünk arra, hogy mennyire jó hozzánk, mennyire szeret minket, aki maga a „Szeretet“, az Isten, akinek mindent köszönhetünk és aki mindig meghallgatja kéréseinket, akire mindig számíthatunk. Sokszor még a rossz is a javunkra válik később, mert lelki „kincseket“ szerzünk általa, amelyek nem rozsdásodnak!... Most az emlékek „tarsolyát“ visszacsúsztatom lelkem rejtekébe, mert aki hátrafele kandikálva szeretne előre haladni, könnyen orra bukhat. Nem árt tudatában lenni annak, hogy milyen jó hozzánk az Isten és milyen jó hogy mindig számíthatunk az Ő segítségére, 4
irgalmára, szeretetére. Hirtelen jóleső melegség járja át lelkemet: a hála érzete. Az ember nem lehet elég hálás azért a sok kegyelemért, szeretetért, mellyel eláraszt minket életünk folyamán: Ő az Úr, az Isten. Nem hiába volt és még ma is az életem mottója: „Ha Isten velem, ki ellenem?“... és mit számít az, hogy az idő telik, s a kisgyerekből lassan(?) öreg lesz... a fontos az, hogy a lelkünk maradjon Istennel örök fiatalnak és csüngjünk rajta, mint gyerek a szülein. És végül felelek a feltett kérdésre: jó öregnek lenni és lélekben fiatalnak maradni! Az öreg kornak is megvannak az előnyei és meg van a maga szépsége! Már kevéssel beéri az ember, nerm kötődik az anyagiakhoz, csak arra kéri az Istent, hogy segítsen megmaradni a jó és helyes úton, hogy legyen ereje mindig azt tenni, amit Isten elvár tőle. Az élettől már csak egy kis csendet és nyugalmat várunk, hogy szeretteinkért és minden jóakaratú emberért imádkozhassunk, hogy hálát tudjunk adni minden kegyelemért. Jézus is arra bíztat bennünket, hogy minden kérésünkkel forduljunk az Atyához, az Ő nevében és az Atya megadja nekünk amit kérünk! Hisz itt a földön minden Isten ajándéka. Itt a földön mindannyian vándorok vagyunk és mindannyian az Isten által megigért örök hazában remélünk. Ebben Istenbe vetett hitünk és bizalmunk segít. Amikor megszülettünk, fájdalommal vegyes örömteli kiáltással jeleztük jöttünket: - Oáá, oáá - volt első szavunk. Azóta mind gyakrabban, sokszor csak súgva mondjuk: Ámen = úgy legyen, ahogy Te akarod Istenem! Az idő közben telik és feltehetjük magunknak a kérdést: jól gazdálkodtunk-e vele, vagy elpazaroltuk! Uram, segíts! Bruni (özv. Deákné)
Vándor Vándor roskad le az útszél kövére. Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne! De nem megy tovább! Hogyan érje el, ha olyan nehéz terheket cipel? Amikor indult, erős volt és boldog. Azóta annyi minden összeomlott. Szívében ott a kérdés szüntelen: Mért lett ilyen az út, én Istenem?! Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye, és leperdül az útszéli göröngyre. Aztán elcsendesedik. Lehet-e ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke? Magasba emeli tekintetét. Ott majd megérti, amit itt nem ért. Fogja botját, és indul vánszorogva. Mintha a domboldalon kunyhó volna! Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik. Elég volt már a vándorlásból estig. Soká eltöpreng még a bajon, hiányon, míg végre lassan elnyomja az álom. S magát álmában is vándornak látja, útban a távol mennyei hazába. A mennyei város ragyog feléje. Oda igyekszik, siet, hogy elérje. Kezében vándorbot, vállán keresztje. Vállára azt maga Isten helyezte. Siet örömmel. Föl! Előre! Föl! A messzi cél, mint csillag, tündököl. Hőség tikkasztja. Keresztje teher. Útközben néha pihennie kell. Kedves ház kínál pihenést neki. Súlyos keresztjét ott leteheti. S ahogy továbbindulna, mit vesz észre? Tekintete ráesik egy fűrészre. „Olyan súlyos keresztet cipelek. Jobb, ha belőle lefűrészelek“ - mondja magában. „De jó, hogy megtettem! Sokkal könnyebb!“ - sóhajt elégedetten.
Siet tovább. Mindjárt elfogy az út, s eléri a ragyogó gyöngykaput. Ó, már csak egy patak választja el! Jön-megy a partján, hídra mégse lel. De hirtelen eszébe jut keresztje: A túlsó partra az most híd lehetne. Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja: hiányzik a lefűrészelt darabja. „Mit tettem!“ - kiált kétségbeesetten. „Most a cél közelében kell elvesznem, mert keresztemet nehéznek találtam!“ S ott áll a parton keserű önvádban. Azután új vándort lát közeledni, s mert keresztjéből nem hiányzik semmi, mint hídon, boldogan indulhat rajta, hogy átjusson békén a túlsó partra. „Rálépek én is!“ Reménykedni kezd: az ismeretlen, idegen kereszt hátha átsegíti. Rálép, de reccsen lába alatt. „Jaj, Istenem, elvesztem! Uram, segíts!“ Így sikolt, és felébred. Még a földön van. Előtte az élet. Csak álom volt a kín, a döbbenet. „Megváltó Uram, köszönöm Neked! Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd, hogy egy darabot is lefűrészeljek! Amilyennek adtad, olyan legyen! Te vezetsz át a szenvedéseken. A Te kereszted szerzett üdvösséget, de mivel az enyémet is kimérted, Te adj erőt és kegyelmet nekem, hordozni mindhalálig csendesen!“ Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe. Nem bírom már! - sóhajtod csüggedezve. De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted, hogy a keresztre miért volt szükséged. (ismeretlen szerző). 9
Imára kulcsolt idős kezek Az időskort leggyakrabban őszi tájképpel érzékeltetik a festők, a színek világában alkotó művészek. És nagyon találóan. A színpompás falevelek nem mások, mint az elmúlt nyár vidám tükörképei, az elmúlt évek emlékeinek kavalkádja. S mint ahogy az ősz minden egyes színe sem egyértelműen mosolygós, vidám szín, úgy az emlékek között is vannak nehéz időszakokról szólók, megpróbáltatásokat idézők. Összességében mégis a rozsda- és sötétbarna elvegyül, sőt még jobban felerősíti a kacagó sárga és narancs hatását. Így gondolhat vissza az idősödő ember is a szomorú és kedves emlékekre. Ezért is találó, hogy az Idősek Világnapját a színpompás októberben ünnepeljük. Az ősz, mint pozitív kifejezés, magában hordozza a színek varázsát, a termések gazdagságát, ugyanakkor az elmúlást is. A jó Isten úgy alkotta meg a természetet,
hogy az elmúlást hirdető évszakot szépnek, színesnek teremtette. Nem véletlenül… Az imára kulcsolt ráncos kezek gyakran csendesek, nem követelőzőek, nem elégedetlenkedők, mégis sokatmondóak, de nem lemondóak. Hagyják a fiatal és életerős kezeket dolgozni, hajtani, a pénzért hajtani, családfenntartás címszó alatt, valójában azonban telhetetlenségből. Vajon ezek a fiatal, a mindennapi rutinba belefáradó kezek eltűnődnek-e néha, hogy a ráncos kezek milyen sokat tesznek értük és helyettük. Mert ők azok, akik imára kulcsolják a kis gyermekkezeket, és imádkozni tanítják őket. Megöszönjük-e, adunk-e hálát a nagyszülőkért, idős testvéreinkért, hogy megtanítnak bennünket és gyerekeinket imádkozni és Istent szeretni. András István segédlelkész
Szent Ágoston
Ne sírj azért, mert szeretsz! A halál nem jelent semmit. Csupán átmentem a másik oldalra. Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagád vagy. Akik egymáséi voltunk, azok vagyunk mindörökre. Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál! Beszélj velem, ahogy mindig szoktál, ne keress új szavakat! Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal, folytasd kacagásod, nevessünk együtt, mint mindig tettük! Gondolj rám, kérj,' mosolyogj rám, szólíts! Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz! Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más. A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék a gondolataidon kívül... Csak mert a szemed most nem lát engem, nem vagyok messze, ne gondold. Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden. Meg fogod találni a lelkemet és benne egész letisztult, szép, gyöngéd szeretetemet. Kérlek, légy szíves... ha lehet, töröld le könnyeidet, és ne sírj azért, mert annyira szeretsz...
8
„Nem akarom kicsinyíteni az öregkor szorongásait, fogyatékosságaitokat és betegségeiteket, tehetetlenségeteket és magányosságotokat. De szeretném látni, hogy megbékéltetek velük, az Üdvözítő fényében, aki „érettünk vért izzadt, érettünk megkorbácsoltatott, aki érettünk tövissel koronáztatott“. Ő az élettársatok a mindennapok megpróbáltatásaiban, és ti vagytok az ő társai a keresztúton. Egyetlen könnycseppet sem hullattok magányosan és egyetlent sem hullattok hiába. Ő szenvedéssel váltotta meg a szenvedést, ti szenvedésetekkel hozzájárultok az ő megváltásához. A kemencében válik arannyá az érc; a présházban válik borrá a szőlő.“ II. János Pál pápa idős és beteg embereknek mondott beszédéből, Münchenben, 1980-ban Áldott nagyszülők
Egyik bírálóm mondta: minden írásom csupa naivitás, csillagpor, szárnysuhogás és idealizmus. Én azt mondom: igen, olyanok... De azt is mondom, hogy nézzünk csak egy kicsit széjjel a világban! Mit látunk: Mindenütt durvaság, nyers erőszak vesz körül minket. Jószerivel már csak a kisgyerekek jelentik azt a boldog szigetet, ahol a védtelen naivitás ideig-óráig meghúzhatja magát. Mindig olyan emberekhez szerettem volna szólni, akik nemcsak gondolkoznak, de szívükkel, lelkükkel éreznek is. A tudatlanságomért hajlandó vagyok szégyellni magamat, de a hitemért nem! Hiszem, hogy áldott az a nagyszülő, aki sokszor a szülő helyett templomba viszi az unokáját, - hiszem, hogy áldott az a nagyszülő, aki először kulcsolja imára a kisgyermek ujjacskáit, - hiszem, hogy áldott az a nagyszülő, aki a kicsi szájnak az első, együgyű kis fohászt elrebegni meg tanítja, - hiszem, hogy áldott az a nagyszülő, aki a kisgyermeknek nemcsak testi, de lelki táplálékáról is gondoskodik! Ó, áldott nagymamák és nagyapák, ha még közöttünk éltek, ti bizonyítjátok az önzetlen szeretet létjogosultságát, s ha már nem vagytok közöttünk, mi tudjuk a legjobban: szülők, gyerekek, unokák, hogy mennyire hiányzik áldó kezetek. Burger János 5
Lefelé tartunk?
A legnagyobb művészet A legnagyobb művészet tudod mi?
Mi adhat ily' békét nekünk?
Derűs szívvel megöregedni!
Ha abban a szent hitben élünk,
Soha nem lenni reménytvesztett,
hogy a teher, mit vinni kell,
csendben hordozni a keresztet.
örök hazába készít fel.
Irigység nélkül nézni másra,
Eloldja kötelékeinket,
ki útját tetterősen járja.
ha a világ fogva tart minket.
Kezed letenni az öledbe, s hagyni, hogy gondod más viselje.
Megtanulni ezt a művészetet
Hol segíteni tudtál régen,
tudom, csak nehezen lehet.
bevallani alázattal szépen,
Ára öregen is sok küzdelem,
hogy arra most már nincs erőd,
hogy a szívünk csendes legyen,
nem vagy olyan, mint azelőtt,
és készek legyünk beismerni:
így járni csendesen, vidáman,
önmagamban nem vagyok semmi.
Istentől rád rakott igában.
Lefelé tartunk, mondják rólunk az emberek, ha fakul szemünk fénye és hangunk megremeg. Sajnálkozó mosolyt is meg-megfigyelhetünk, amikor kihagy néha az emlékezetünk. De bánkódjam miatta? Az óra lepereg, s vár az az ország, ahol senki se lesz öreg! Lefelé tartunk, mondják. Lépteink lassúak, óvatosak. Nem várnak derűs, fényes utak. Halkabb a szó csengése, nehezen halljuk már, és veszít melegéből a kedves napsugár. De bánkódjam miatta? Ha dermeszt a hideg, vár az az ország, ahol senki se lesz öreg! Lefelé tartunk, mondják. De biztatóan ragyog felénk Isten mosolya: Ne félj, pajzsod vagyok! Fáradt gyermeket, hordoz az erős égi kéz. Szólít. Szava szivárvány, és édes, mint a méz. Mit bánkódjam, ha szívem Isten állítja meg, s vár az az ország, ahol senki se lesz öreg! Lefelé tartunk, mondják. Nem! Fölfelé megyek! Hallom már a távolból a győztes éneket. S látom, fehér ruhában királyi trón körül nagy nyomorúságból jött, boldog sereg örül. Utam nem lefelé tart, csak a cél közeleg! Vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!
S akkor lelkünk kegyelmes Atyja, nekünk a legszebb munkát tartogatja: ha kezed már gyenge más munkára, összekulcsolhatod hát imára.
(Ismeretlen német szerző)
Áldást kérhetsz szeretteidre, körülötted nagyra és kicsinyre, s ha ezt a munkát elvégezted, és ha az utolsó óra közeleg, hangját hallod égi hívásnak: "Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!"
n.n. 6
Betegek imája Mennyei Atyánk, a Te kezedben van mindnyájunk élete és Te szabod meg annak határait, ezért könyörgök, beteg szolgád (bárkire lehet gondolni) életéért. Vigasztald, bátorítsd, gyógyítsd és erősítsd meg őt megpróbáltatása óráiban, hogy testének szenvedése lelkének üdvére válljon. Ha nem ellenzik rendeléseddel, add vissza egészségét, hogy a jövőben vallásos életével meghálálhassa jóságodat. Különösen azért is esedezünk, adj neki és hozzátartozóinak megnyugvást a Te szent akaratodban a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen. 7
Lefelé tartunk?
A legnagyobb művészet A legnagyobb művészet tudod mi?
Mi adhat ily' békét nekünk?
Derűs szívvel megöregedni!
Ha abban a szent hitben élünk,
Soha nem lenni reménytvesztett,
hogy a teher, mit vinni kell,
csendben hordozni a keresztet.
örök hazába készít fel.
Irigység nélkül nézni másra,
Eloldja kötelékeinket,
ki útját tetterősen járja.
ha a világ fogva tart minket.
Kezed letenni az öledbe, s hagyni, hogy gondod más viselje.
Megtanulni ezt a művészetet
Hol segíteni tudtál régen,
tudom, csak nehezen lehet.
bevallani alázattal szépen,
Ára öregen is sok küzdelem,
hogy arra most már nincs erőd,
hogy a szívünk csendes legyen,
nem vagy olyan, mint azelőtt,
és készek legyünk beismerni:
így járni csendesen, vidáman,
önmagamban nem vagyok semmi.
Istentől rád rakott igában.
Lefelé tartunk, mondják rólunk az emberek, ha fakul szemünk fénye és hangunk megremeg. Sajnálkozó mosolyt is meg-megfigyelhetünk, amikor kihagy néha az emlékezetünk. De bánkódjam miatta? Az óra lepereg, s vár az az ország, ahol senki se lesz öreg! Lefelé tartunk, mondják. Lépteink lassúak, óvatosak. Nem várnak derűs, fényes utak. Halkabb a szó csengése, nehezen halljuk már, és veszít melegéből a kedves napsugár. De bánkódjam miatta? Ha dermeszt a hideg, vár az az ország, ahol senki se lesz öreg! Lefelé tartunk, mondják. De biztatóan ragyog felénk Isten mosolya: Ne félj, pajzsod vagyok! Fáradt gyermeket, hordoz az erős égi kéz. Szólít. Szava szivárvány, és édes, mint a méz. Mit bánkódjam, ha szívem Isten állítja meg, s vár az az ország, ahol senki se lesz öreg! Lefelé tartunk, mondják. Nem! Fölfelé megyek! Hallom már a távolból a győztes éneket. S látom, fehér ruhában királyi trón körül nagy nyomorúságból jött, boldog sereg örül. Utam nem lefelé tart, csak a cél közeleg! Vár az az ország, ahol senki se lesz öreg!
S akkor lelkünk kegyelmes Atyja, nekünk a legszebb munkát tartogatja: ha kezed már gyenge más munkára, összekulcsolhatod hát imára.
(Ismeretlen német szerző)
Áldást kérhetsz szeretteidre, körülötted nagyra és kicsinyre, s ha ezt a munkát elvégezted, és ha az utolsó óra közeleg, hangját hallod égi hívásnak: "Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!"
n.n. 6
Betegek imája Mennyei Atyánk, a Te kezedben van mindnyájunk élete és Te szabod meg annak határait, ezért könyörgök, beteg szolgád (bárkire lehet gondolni) életéért. Vigasztald, bátorítsd, gyógyítsd és erősítsd meg őt megpróbáltatása óráiban, hogy testének szenvedése lelkének üdvére válljon. Ha nem ellenzik rendeléseddel, add vissza egészségét, hogy a jövőben vallásos életével meghálálhassa jóságodat. Különösen azért is esedezünk, adj neki és hozzátartozóinak megnyugvást a Te szent akaratodban a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen. 7
Imára kulcsolt idős kezek Az időskort leggyakrabban őszi tájképpel érzékeltetik a festők, a színek világában alkotó művészek. És nagyon találóan. A színpompás falevelek nem mások, mint az elmúlt nyár vidám tükörképei, az elmúlt évek emlékeinek kavalkádja. S mint ahogy az ősz minden egyes színe sem egyértelműen mosolygós, vidám szín, úgy az emlékek között is vannak nehéz időszakokról szólók, megpróbáltatásokat idézők. Összességében mégis a rozsda- és sötétbarna elvegyül, sőt még jobban felerősíti a kacagó sárga és narancs hatását. Így gondolhat vissza az idősödő ember is a szomorú és kedves emlékekre. Ezért is találó, hogy az Idősek Világnapját a színpompás októberben ünnepeljük. Az ősz, mint pozitív kifejezés, magában hordozza a színek varázsát, a termések gazdagságát, ugyanakkor az elmúlást is. A jó Isten úgy alkotta meg a természetet,
hogy az elmúlást hirdető évszakot szépnek, színesnek teremtette. Nem véletlenül… Az imára kulcsolt ráncos kezek gyakran csendesek, nem követelőzőek, nem elégedetlenkedők, mégis sokatmondóak, de nem lemondóak. Hagyják a fiatal és életerős kezeket dolgozni, hajtani, a pénzért hajtani, családfenntartás címszó alatt, valójában azonban telhetetlenségből. Vajon ezek a fiatal, a mindennapi rutinba belefáradó kezek eltűnődnek-e néha, hogy a ráncos kezek milyen sokat tesznek értük és helyettük. Mert ők azok, akik imára kulcsolják a kis gyermekkezeket, és imádkozni tanítják őket. Megöszönjük-e, adunk-e hálát a nagyszülőkért, idős testvéreinkért, hogy megtanítnak bennünket és gyerekeinket imádkozni és Istent szeretni. András István segédlelkész
Szent Ágoston
Ne sírj azért, mert szeretsz! A halál nem jelent semmit. Csupán átmentem a másik oldalra. Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagád vagy. Akik egymáséi voltunk, azok vagyunk mindörökre. Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál! Beszélj velem, ahogy mindig szoktál, ne keress új szavakat! Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal, folytasd kacagásod, nevessünk együtt, mint mindig tettük! Gondolj rám, kérj,' mosolyogj rám, szólíts! Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz! Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más. A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék a gondolataidon kívül... Csak mert a szemed most nem lát engem, nem vagyok messze, ne gondold. Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden. Meg fogod találni a lelkemet és benne egész letisztult, szép, gyöngéd szeretetemet. Kérlek, légy szíves... ha lehet, töröld le könnyeidet, és ne sírj azért, mert annyira szeretsz...
8
„Nem akarom kicsinyíteni az öregkor szorongásait, fogyatékosságaitokat és betegségeiteket, tehetetlenségeteket és magányosságotokat. De szeretném látni, hogy megbékéltetek velük, az Üdvözítő fényében, aki „érettünk vért izzadt, érettünk megkorbácsoltatott, aki érettünk tövissel koronáztatott“. Ő az élettársatok a mindennapok megpróbáltatásaiban, és ti vagytok az ő társai a keresztúton. Egyetlen könnycseppet sem hullattok magányosan és egyetlent sem hullattok hiába. Ő szenvedéssel váltotta meg a szenvedést, ti szenvedésetekkel hozzájárultok az ő megváltásához. A kemencében válik arannyá az érc; a présházban válik borrá a szőlő.“ II. János Pál pápa idős és beteg embereknek mondott beszédéből, Münchenben, 1980-ban Áldott nagyszülők
Egyik bírálóm mondta: minden írásom csupa naivitás, csillagpor, szárnysuhogás és idealizmus. Én azt mondom: igen, olyanok... De azt is mondom, hogy nézzünk csak egy kicsit széjjel a világban! Mit látunk: Mindenütt durvaság, nyers erőszak vesz körül minket. Jószerivel már csak a kisgyerekek jelentik azt a boldog szigetet, ahol a védtelen naivitás ideig-óráig meghúzhatja magát. Mindig olyan emberekhez szerettem volna szólni, akik nemcsak gondolkoznak, de szívükkel, lelkükkel éreznek is. A tudatlanságomért hajlandó vagyok szégyellni magamat, de a hitemért nem! Hiszem, hogy áldott az a nagyszülő, aki sokszor a szülő helyett templomba viszi az unokáját, - hiszem, hogy áldott az a nagyszülő, aki először kulcsolja imára a kisgyermek ujjacskáit, - hiszem, hogy áldott az a nagyszülő, aki a kicsi szájnak az első, együgyű kis fohászt elrebegni meg tanítja, - hiszem, hogy áldott az a nagyszülő, aki a kisgyermeknek nemcsak testi, de lelki táplálékáról is gondoskodik! Ó, áldott nagymamák és nagyapák, ha még közöttünk éltek, ti bizonyítjátok az önzetlen szeretet létjogosultságát, s ha már nem vagytok közöttünk, mi tudjuk a legjobban: szülők, gyerekek, unokák, hogy mennyire hiányzik áldó kezetek. Burger János 5
Imára kulcsolt idős kezek Az időskort leggyakrabban őszi tájképpel érzékeltetik a festők, a színek világában alkotó művészek. És nagyon találóan. A színpompás falevelek nem mások, mint az elmúlt nyár vidám tükörképei, az elmúlt évek emlékeinek kavalkádja. S mint ahogy az ősz minden egyes színe sem egyértelműen mosolygós, vidám szín, úgy az emlékek között is vannak nehéz időszakokról szólók, megpróbáltatásokat idézők. Összességében mégis a rozsda- és sötétbarna elvegyül, sőt még jobban felerősíti a kacagó sárga és narancs hatását. Így gondolhat vissza az idősödő ember is a szomorú és kedves emlékekre. Ezért is találó, hogy az Idősek Világnapját a színpompás októberben ünnepeljük. Az ősz, mint pozitív kifejezés, magában hordozza a színek varázsát, a termések gazdagságát, ugyanakkor az elmúlást is. A jó Isten úgy alkotta meg a természetet,
hogy az elmúlást hirdető évszakot szépnek, színesnek teremtette. Nem véletlenül… Az imára kulcsolt ráncos kezek gyakran csendesek, nem követelőzőek, nem elégedetlenkedők, mégis sokatmondóak, de nem lemondóak. Hagyják a fiatal és életerős kezeket dolgozni, hajtani, a pénzért hajtani, családfenntartás címszó alatt, valójában azonban telhetetlenségből. Vajon ezek a fiatal, a mindennapi rutinba belefáradó kezek eltűnődnek-e néha, hogy a ráncos kezek milyen sokat tesznek értük és helyettük. Mert ők azok, akik imára kulcsolják a kis gyermekkezeket, és imádkozni tanítják őket. Megöszönjük-e, adunk-e hálát a nagyszülőkért, idős testvéreinkért, hogy megtanítnak bennünket és gyerekeinket imádkozni és Istent szeretni. András István segédlelkész
Szent Ágoston
Ne sírj azért, mert szeretsz! A halál nem jelent semmit. Csupán átmentem a másik oldalra. Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagád vagy. Akik egymáséi voltunk, azok vagyunk mindörökre. Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál! Beszélj velem, ahogy mindig szoktál, ne keress új szavakat! Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal, folytasd kacagásod, nevessünk együtt, mint mindig tettük! Gondolj rám, kérj,' mosolyogj rám, szólíts! Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz! Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más. A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék a gondolataidon kívül... Csak mert a szemed most nem lát engem, nem vagyok messze, ne gondold. Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden. Meg fogod találni a lelkemet és benne egész letisztult, szép, gyöngéd szeretetemet. Kérlek, légy szíves... ha lehet, töröld le könnyeidet, és ne sírj azért, mert annyira szeretsz...
8
„Nem akarom kicsinyíteni az öregkor szorongásait, fogyatékosságaitokat és betegségeiteket, tehetetlenségeteket és magányosságotokat. De szeretném látni, hogy megbékéltetek velük, az Üdvözítő fényében, aki „érettünk vért izzadt, érettünk megkorbácsoltatott, aki érettünk tövissel koronáztatott“. Ő az élettársatok a mindennapok megpróbáltatásaiban, és ti vagytok az ő társai a keresztúton. Egyetlen könnycseppet sem hullattok magányosan és egyetlent sem hullattok hiába. Ő szenvedéssel váltotta meg a szenvedést, ti szenvedésetekkel hozzájárultok az ő megváltásához. A kemencében válik arannyá az érc; a présházban válik borrá a szőlő.“ II. János Pál pápa idős és beteg embereknek mondott beszédéből, Münchenben, 1980-ban Áldott nagyszülők
Egyik bírálóm mondta: minden írásom csupa naivitás, csillagpor, szárnysuhogás és idealizmus. Én azt mondom: igen, olyanok... De azt is mondom, hogy nézzünk csak egy kicsit széjjel a világban! Mit látunk: Mindenütt durvaság, nyers erőszak vesz körül minket. Jószerivel már csak a kisgyerekek jelentik azt a boldog szigetet, ahol a védtelen naivitás ideig-óráig meghúzhatja magát. Mindig olyan emberekhez szerettem volna szólni, akik nemcsak gondolkoznak, de szívükkel, lelkükkel éreznek is. A tudatlanságomért hajlandó vagyok szégyellni magamat, de a hitemért nem! Hiszem, hogy áldott az a nagyszülő, aki sokszor a szülő helyett templomba viszi az unokáját, - hiszem, hogy áldott az a nagyszülő, aki először kulcsolja imára a kisgyermek ujjacskáit, - hiszem, hogy áldott az a nagyszülő, aki a kicsi szájnak az első, együgyű kis fohászt elrebegni meg tanítja, - hiszem, hogy áldott az a nagyszülő, aki a kisgyermeknek nemcsak testi, de lelki táplálékáról is gondoskodik! Ó, áldott nagymamák és nagyapák, ha még közöttünk éltek, ti bizonyítjátok az önzetlen szeretet létjogosultságát, s ha már nem vagytok közöttünk, mi tudjuk a legjobban: szülők, gyerekek, unokák, hogy mennyire hiányzik áldó kezetek. Burger János 5
Milyen az öregség, milyen öregnek lenni? Ezt kérdezte, tőlem pár héttel ezelőtt egy kedves fiatal ismerősöm. Gondoljátok mennyire meglepett vele, hisz soha sem jutott eszembe ezen gondolkodni. Természetesnek tűnt, hogy van, mert ez az élet természetes folyamata. Válaszul, félig viccesen ezt feleltem: - Hát az „öregség“, gondolom, egyénenként változik és az egész egy bizonyos leépülés fizikailag, melynek következtében az ember egy kissé „rozoga“ lesz, de hát idővel még a vas is elkopik. Magamban azonban tovább morfondíroztam. Az embernek nem csak teste van, hanem lelke is. A lélek őrzi egy élet emlékeit a szívünkben... és Ő a mi tanítónk, tanácsadónk. Milyen „pici“ kis lények vagyunk, amikor megszületünk, mennyire rászorulunk a szülői gondoskodásra... és Isten segítségével meg is kapjuk ezt tőlük... és mi rájuk hagyatkozunk... A gyerek nő, megtanul járni, beszélni... oviba, majd iskolába megy. Találkozik Isten fogalmával... lassan felnőttté válik, családot alapít, gyerekeket hoz a világra, óvja, neveli... és az idő telik, és lassan-lassan rájövünk arra, hogy mennyire jó hozzánk, mennyire szeret minket, aki maga a „Szeretet“, az Isten, akinek mindent köszönhetünk és aki mindig meghallgatja kéréseinket, akire mindig számíthatunk. Sokszor még a rossz is a javunkra válik később, mert lelki „kincseket“ szerzünk általa, amelyek nem rozsdásodnak!... Most az emlékek „tarsolyát“ visszacsúsztatom lelkem rejtekébe, mert aki hátrafele kandikálva szeretne előre haladni, könnyen orra bukhat. Nem árt tudatában lenni annak, hogy milyen jó hozzánk az Isten és milyen jó hogy mindig számíthatunk az Ő segítségére, 4
irgalmára, szeretetére. Hirtelen jóleső melegség járja át lelkemet: a hála érzete. Az ember nem lehet elég hálás azért a sok kegyelemért, szeretetért, mellyel eláraszt minket életünk folyamán: Ő az Úr, az Isten. Nem hiába volt és még ma is az életem mottója: „Ha Isten velem, ki ellenem?“... és mit számít az, hogy az idő telik, s a kisgyerekből lassan(?) öreg lesz... a fontos az, hogy a lelkünk maradjon Istennel örök fiatalnak és csüngjünk rajta, mint gyerek a szülein. És végül felelek a feltett kérdésre: jó öregnek lenni és lélekben fiatalnak maradni! Az öreg kornak is megvannak az előnyei és meg van a maga szépsége! Már kevéssel beéri az ember, nerm kötődik az anyagiakhoz, csak arra kéri az Istent, hogy segítsen megmaradni a jó és helyes úton, hogy legyen ereje mindig azt tenni, amit Isten elvár tőle. Az élettől már csak egy kis csendet és nyugalmat várunk, hogy szeretteinkért és minden jóakaratú emberért imádkozhassunk, hogy hálát tudjunk adni minden kegyelemért. Jézus is arra bíztat bennünket, hogy minden kérésünkkel forduljunk az Atyához, az Ő nevében és az Atya megadja nekünk amit kérünk! Hisz itt a földön minden Isten ajándéka. Itt a földön mindannyian vándorok vagyunk és mindannyian az Isten által megigért örök hazában remélünk. Ebben Istenbe vetett hitünk és bizalmunk segít. Amikor megszülettünk, fájdalommal vegyes örömteli kiáltással jeleztük jöttünket: - Oáá, oáá - volt első szavunk. Azóta mind gyakrabban, sokszor csak súgva mondjuk: Ámen = úgy legyen, ahogy Te akarod Istenem! Az idő közben telik és feltehetjük magunknak a kérdést: jól gazdálkodtunk-e vele, vagy elpazaroltuk! Uram, segíts! Bruni (özv. Deákné)
Vándor Vándor roskad le az útszél kövére. Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne! De nem megy tovább! Hogyan érje el, ha olyan nehéz terheket cipel? Amikor indult, erős volt és boldog. Azóta annyi minden összeomlott. Szívében ott a kérdés szüntelen: Mért lett ilyen az út, én Istenem?! Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye, és leperdül az útszéli göröngyre. Aztán elcsendesedik. Lehet-e ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke? Magasba emeli tekintetét. Ott majd megérti, amit itt nem ért. Fogja botját, és indul vánszorogva. Mintha a domboldalon kunyhó volna! Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik. Elég volt már a vándorlásból estig. Soká eltöpreng még a bajon, hiányon, míg végre lassan elnyomja az álom. S magát álmában is vándornak látja, útban a távol mennyei hazába. A mennyei város ragyog feléje. Oda igyekszik, siet, hogy elérje. Kezében vándorbot, vállán keresztje. Vállára azt maga Isten helyezte. Siet örömmel. Föl! Előre! Föl! A messzi cél, mint csillag, tündököl. Hőség tikkasztja. Keresztje teher. Útközben néha pihennie kell. Kedves ház kínál pihenést neki. Súlyos keresztjét ott leteheti. S ahogy továbbindulna, mit vesz észre? Tekintete ráesik egy fűrészre. „Olyan súlyos keresztet cipelek. Jobb, ha belőle lefűrészelek“ - mondja magában. „De jó, hogy megtettem! Sokkal könnyebb!“ - sóhajt elégedetten.
Siet tovább. Mindjárt elfogy az út, s eléri a ragyogó gyöngykaput. Ó, már csak egy patak választja el! Jön-megy a partján, hídra mégse lel. De hirtelen eszébe jut keresztje: A túlsó partra az most híd lehetne. Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja: hiányzik a lefűrészelt darabja. „Mit tettem!“ - kiált kétségbeesetten. „Most a cél közelében kell elvesznem, mert keresztemet nehéznek találtam!“ S ott áll a parton keserű önvádban. Azután új vándort lát közeledni, s mert keresztjéből nem hiányzik semmi, mint hídon, boldogan indulhat rajta, hogy átjusson békén a túlsó partra. „Rálépek én is!“ Reménykedni kezd: az ismeretlen, idegen kereszt hátha átsegíti. Rálép, de reccsen lába alatt. „Jaj, Istenem, elvesztem! Uram, segíts!“ Így sikolt, és felébred. Még a földön van. Előtte az élet. Csak álom volt a kín, a döbbenet. „Megváltó Uram, köszönöm Neked! Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd, hogy egy darabot is lefűrészeljek! Amilyennek adtad, olyan legyen! Te vezetsz át a szenvedéseken. A Te kereszted szerzett üdvösséget, de mivel az enyémet is kimérted, Te adj erőt és kegyelmet nekem, hordozni mindhalálig csendesen!“ Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe. Nem bírom már! - sóhajtod csüggedezve. De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted, hogy a keresztre miért volt szükséged. (ismeretlen szerző). 9
Van egy szolgálat, melyhez nyelv se kell, Se nagy erő, se kéz, se láb, És mégis ez jut legtovább. Ez a szolgálat hangtalan, Nem gyors, sőt mozdulatlan. Titokzatos: az nem is tudja tán, Kiért hűn szolgálsz nap-nap után, Nem is sejti, mi hozza azt, Hogy bújára talál vigaszt. Csak azt érzi, hogy megjavul, Élte lassan átalakul. Gyönyörűséges iga ez, Amely boldogságot szerez. Így szolgálni könnyen lehet, Nem kell hozzá csak szeretet. Nem kell nap. Néhány perc csupán, Jézus nevével ajakán. Nem tett, csak hit, lélek-erő, Akarat, égbe emelő... Aki végzi annak kiváltság, És mindnyájunkké, mert IMÁDSÁG.
(folytatás a második oldalról)
S z o l g á l a t
Somlyó György:
Mese arról, ki hogyan szeret Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik. Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel. Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot. Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa. 10
késztetést, hogy teljesen megosszam veletek érzéseimet, melyek életem végén, a Péter székében végzett több mint 20 éves szolgálat után és a küszöbön álló harmadik évezred várásában eltöltenek. Minden, az életkorból fakadó korlát ellenére meg tudtam őrizni az életörömöt. Hála legyen érte az Úrnak! Szép dolog, ha az ember az utolsó pillanatig Isten Országáért éghet. Ugyanakkor nagy békességet érzek, ha arra a pillanatra gondolok, amikor az Úr majd magához szólít: az életből az Életbe! Ezért gyakran szólal meg ajkamon minden szomorkodás nélkül az ima, melyet a pap a szentmise után imádkozik: „in hóra mortis mei voca me, ét iube me venire ad te!“ - „halálom óráján hívj magadhoz engem, és mondd, hogy hozzád jöjjek!“ A keresztény reménység imája ez, mely azzal, hogy a jövőt az isteni jóság oltalma alá helyezi, nem rontja el a jelen órájának örömét. „Iube me venire ad te!“: ez az emberi szív legmélyebb vágya, azokban is, akik nem tudnak róla. Ó, élet Ura, add meg, hogy ezt egyre világosabban tudjuk, és életünk minden szakaszát ajándékként értékeljük, mert telve van további ígéretekkel. Szeretettel valósítsd meg ránk vonatkozó akaratodat azáltal, hogy minden nap irgalmas karjaidba veszel minket. És ha eljön a végső „átmenet“ pillanata, add, hogy derűs szívvel induljunk, nem sajnálva azt, amit magunk mögött hagyunk, hiszen ha a hosszú keresés után Veled találkozunk, újra megtalálunk minden igazi értéket, amit itt a földön megismerhettünk. És újra találkozunk mindazokkal, akik előttünk távoztak el a hit és a remény jelében. És te, Mária, a zarándok emberiség Anyja, „imádkozzál érettünk, most és halálunk óráján.“ Ölelj minket szorosan Jézushoz, a te szeretett Fiadhoz és a mi testvérünkhöz, az élet és a dicsőség Urához. Ámen! A Vatikánból, 1999. október elsején
VALAMIT NEM ÉRTEK Bódás János Régóta ismerlek már Istenem, S egyre halkulnak bennem a „miért“-ek. De homályos elmém bárhogy derül is, valamit most sem értek.
Az állatot, mert törvényed szerint él, s mint az ember, testvérbe nem harap; a szitakötőt, fecskét sast, galambot, méhet és minden zümmögő bogarat,
Tudom, szereted minden művedet, mert minden műved nagyszerű, remek. Szereted a virágot, hisz színében a mennynek színei tündökölnek.
Mik a szivárvány száz színét ragyogják, s himporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha; szereted a gyermeket, mert arcán az ártatlanság égi mosolya.
Szereted a csillagot: tiszta, fényes. A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád; a harmatot, a forrást: makulátlan, s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.
Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd, Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt! De engem, aki szégyenedre válok, ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?! 3
(folytatás az első oldalról)
így kiált: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!“; (Lk 1, 42) és Keresztelő János születésekor Zakariás megnyíló ajkai a Benedictus himnuszt kezdik énekelni. Egy öreg, csodálatos házaspár, akiket mélységesen eltölt az imádságos lelkület! Amikor Mária és József a templomba viszik Jézust, hogy az Úr törvénye szerint az elsőszülöttért bemutassák az áldozatot, találkoznak az öreg Simeonnal, aki már régóta várta a Messiást. Karjaiba veszi a Gyermeket, és a Nunc dimittis szavaival áldja Istent: „Most bocsátód el, Uram, a te szolgádat békességben“. ( Lk 2, 29) Ott találjuk mellette Annát, a 84 éves özvegyasszonyt. Állandóan a templomban tartózkodott, és most abban az örömben van része, hogy láthatja Jézust. Az evangélista megjegyzi: Anna „áldotta Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak“. (Lk 2, 38) Nikodémus is, a főtanács egyik tekintélyes tagja, öreg ember volt. Éjszaka kereste föl Jézust, hogy senki ne lássa. Az isteni Mester neki nyilatkoztatja ki, hogy Ő az Isten Fia, és azért jött, hogy megmentse a világot. (Vö. Jn 3, 1-21) Nikodémussal ismét találkozunk Krisztus temetésekor: mirha és áloe keveréket hoz, s legyőzve félelmét fölfedi magát a Megfeszített tanítványaként. )Vö. Jn 19, 38-40) Mennyi vigasztalás van ezekben a tanúságtételekben! Arra emlékeztetnek, hogy az Úr minden életkorú embernek fölkínálja, hogy képességeivel Őt szolgálja. Az evangéliumi szolgálat nem életkor kérdése! És mit mondjunk a megöregedett Péterről, aki arra volt hivatva, hogy vértanúsággal bizonyítsa a hitét? Egy napon Jézus ezt mondta neki: „Amikor fiatal voltál, magad övezted föl magadat, és mentél, ahova akartál. Amikor azonban megöregszel, kitárod karjaidat, más övez föl téged, és oda 2
visz, ahova te nem akarod.“ (Jn 21, 18) Olyan szavak ezek, melyek engem mint Péter utódát közvetlenül érintenek. Eros késztetést keltenek bennem, hogy karjaimat Krisztus karjai felé tárjam, és engedelmeskedjek parancsának: „Kövess engem!“ (Jn 21, 19) A 92. zsoltár összefoglalja mindazt, amit a Szentírás az öreg emberekről olyan elismerően mond: „Az igaz virul, mint a pálma, gyarapszik, mint a libanoni cédrus, (...) még öreg korukban is gyümölcsöt teremnek, telve vannak nedvvel és élettel, és hirdetik: Igazságos az Úr!“ (Bölcs 4, 8-9) Pál apostol szava összecseng a Zsoltároséval, amikor Titusznak ezeket írja: „Az idősebb férfiak józanok, tisztességesek, megfontoltak, erősek legyenek a hitben, a szeretetben és a türelemben. Az idősebb asszonyok hasonlóképpen legyenek komoly magaviseletuek (...), a fiatal asszonyokat tanítsák arra, hogy szeressék férjüket és gyermekeiket.“ („Magna fuit quondam capitis reverentia cani.“ Fasti V, 57) Annak fényében, amit a Szentírás tanít, és szavaiból, melyekkel az öregekről beszél, az öregkor úgy áll előttünk, mint „a kedvező idő“ az emberi kaland befejezésére. Az öregség beletartozik az isteni tervbe, mely minden egyes emberre vonatkozik. Az az időszak, melyben minden összefut, hogy az ember jobban fölfogja az élet értelmét, és eljuthasson „a szív bölcsességére“. „A tisztes öregkor - miként a Bölcsesség Könyve mondja - nem a hosszú életben áll és nem az évek számával mérik. Többet jelent az embernek az ősz hajnál a bölcsesség, s az ősz öregkornál súlyosabb az ártatlan élet.“ (Szentenciák XLII) Az öregkor az emberi érlelődés döntő korszaka és az isteni áldás kifejeződése. Az Úr éltessen minket! Miközben azt kívánom nektek, kedves öreg testvéreim, hogy nyugodt ráhagyatkozással éljétek az éveket, melyeket az Úr mindegyikteknek készített, érzem a (folytatása a harmadik oldalon)
Ha elölről kezdhetném az életemet Pár napja valaki azt kérdezte tőlem, hogy ha újra születhetnék, másképpen élném-e le az életemet? Abban a pillanatban azt válaszoltam, hogy nem, később azonban kissé átgondoltam a dolgot, és... Ha újraélhetném az életemet, kevesebbet beszélnék és többször hallgatnék másokat. Nem szalasztanám el többé az alkalmat, hogy barátaimmal együtt vacsorázzak, csak amiatt, mert szőnyegemen itt-ott kis foltok is vannak és a díványom fodra kifakult. Morzsolódó kenyeret a jobbik szobámban ennék, és sokkal kevésbé aggasztana a begyújtott kályhából kiáramló pernye. Találnék arra is időt, hogy meghallgassam nagyapát, amikor legénykori és katonakori élményeiről mesél. Hőséges nyári napon nem követelném, hogy a kocsi ablakai maradjanak felhúzva, csak azért, mert frissen berakott hajamat szétvinné a huzat. Nem hagynám a rózsát formázó díszgyertyát lassan, ottfelejtve szétcsurogni az elhagyatott falifülkében; magam gyújtanám meg, vigyáznék rá, amíg szépen el nem fogy. Lemennék a gyerekekkel a kertbe is játszani, nem törődve azzal, hogy fűfoltos lehet a holmink. Kevesebbet sírnék és nevetnék a televíziót bámulva és többször magát az életet figyelve. Férjemmel jobban megosztanám az ő felelősségét. Ágyban maradnék, ha beteg vagyok, ahelyett, hogy lázasan is bemennék a munkahelyemre, abban a meggyőződésben, hogy nélkülem megáll a világ. Nem figyelném az idot az áldott állapot kilenc hónapja alatt, hanem minden pillanatát szeretni akarnám. Tenném ezt annak tudatában, hogy amit megélek, az az egyetlen alkalmam arra, hogy Istennel együttműködjem egy csoda megvalósításában... Fiamnak, aki a nyakamba csimpaszkodva elragadtatással csókolgat, nem mondanám: „Na, jó, jól van, elég volt! Menj, mossál kezet, készen van a vacsora!“ Gyakrabban mondanám: „Ezt szeretem!“, és sokkal kevesebbszer: „Sajnálom, ez nem tetszik!“ De főleg, ha mindent újra elölről kezdhetnék, sokkal jobban uralkodnék magamon az élet minden pillanatában... igyekeznék azt valóban látni, nemcsak nézni... élném is azt... és nem szalasztanám el azt soha többé. Erma Bombeck - Ford.: Reményi J. N.
Minden Isten-adta pillanat mérhetetlen kincs. Ne pazarold el! Ne fuss folyton a ki tudja milyen holnap felé! Éld életedet a lehető legjobban, gondolkodj olyan jól, amennyire csak képes vagy, a mai napot pedig végezd olyan jól, ahogyan csak tudod. Mert a ma gyorsan holnappá lesz, a holnap pedig hamarosan örökkévalósággá. 11
MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK A szent keresztségben részesült: - Sebő Zselyke Mária, Bodor Szende, Kernászt Sára, Kelemen Brigitta.
Szentségi házasságot kötöttek: - László István - Tamás Judit, Nagy Botond - Keserű Enikő, Zsigmond Attila - Kiss Erzsébet, Fekete Mihály - Simon Anna, Bod László - Dóczi Márta.
Az Úr hazahívta: - Pusztai Zsófia, Oláh György, Bartos Pál, Gábor Ferenc, Kovács Rozália, Gurghean Vilma, Madár Attila.
Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat! MAGYAROK NAGYASSZONYA október 8. Mennyei fejedelemnőnek tisztelhették Máriát az első Krisztus hitére tért magyarok, és megerősítette őket e hívő tiszteletükben Szent István király, amikor elmerülve a gondban, hogy kire maradjon halála után az ország, a nép s az egyház vezetése, istápolása, Szűz Mária oltalmába ajánlotta önmagát és királyságát. E természetfeletti kapcsolatot Mária és hazánk népe között a Szent István halálát követő belvillongások sem tudták elhomályosítani. 1693-ban I. Lipót király a török alóli fölszabadulás emlékére, hálája jeléül megismételte az ország Szent István-i fölajánlását a Nagyasszonynak. Az egyházi élet újjászervezésében ismét nagy szerepet játszott a ,,mindörökké áldott Nagyasszonyunk''. 12
XIII. Leó pápa 1896-ban, a magyar millennium alkalmával az akkori esztergomi prímásérsek, Vaszary Kolos bíboros kérésére mint külön ünnepet engedélyezte Magyarország részére Nagyasszonyunk ünnepét. Legismertebb Mária-énekünk e szavakkal kezdődik: ,,Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk!'' A boldog jelző nemcsak a latin ,,beata'' egyszerű fordítása... Már a 13. században jelentése volt e szónak a gazdag; a múlt század végén pedig az áldott, a terhes állapot jelzésére is használták. Ma nem a csatatereken dől el a magyarság jövője, hanem a szülészeti osztályokon! És azokban az otthonokban, családokban épül tovább, ahol a szülők a mindennapi kenyér mellé hitük, reményük és szeretetük bőségéből, gazdag, egyre megújuló tartalmából tudnak és akarnak adni gyermekeiknek. ,,Áldott Nagyasszonyunk!... Vedd pártfogásodba a magyar apákat, hogy keményen állják a nehéz idők küzdelmeit, és állhatatosan viseljék az élet terheit. Oltalmazd és erősítsd meg hivatásuk szeretetében a magyar anyákat, hogy gyermekeikben hűséges és igaz polgárokat neveljenek az Anyaszentegyháznak és drága magyar hazánknak. Terjeszd ki anyai oltalmadat hazánk ifjúságára, hogy beváltsák azt a szép reményt, amellyel minden magyar szem feléjük tekint''. (Hozsanna, Bp., 1981. 72.) Istenünk, ki a Szeplőtelen Szűz Mária közbenjárására nemzetünket számtalan jótéteménnyel halmoztad el, engedd kegyesen, hogy akit Szent István királyunk példája szerint Nagyasszonyunknak tisztelünk a földön, annak örök társaságában örvendhessünk a mennyben! Lapunk megjelenését támogatta a
Új évfolyam 90. szám
2006 október - Mindszent hava
SEPSISZENTGYÖRGYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ Öreg emberek a Szentirásban „Az ifjúság és a fekete haj korszaka hiábavaló“ - mondja a Prédikátor. (Préd 11, 10) A Szentírás nem mulasztja el, hogy olykor kiábrándító realizmussal mutasson rá az élet esendőségére és a kérlelhetetlenül elfutó időre: „Hiúságok hiúsága (...) Hiúságok hiúsága, minden hiúság.“ (Préd 1, 2) Ki nem ismeri az ókori bölcs e szigorú intelmét? Foleg mi értjük: mi, tapasztalt, öreg emberek. A józan realizmus ellenére a Szentírás ugyanakkor nagyon pozitív képet rajzol az élet értékéről. Az ember mindig „Isten képmása" (Vö. Ter 1, 26) marad, minden életkornak megvan a maga szépsége, s megvannak sajátos feladatai. Épp az előrehaladott kor kap nagy megbecsülést Isten Igéjében, annyira, hogy a hosszú életet Isten áldásának tekintették (Vö. Ter 11, 1032) Ábrahámmal, kinek személyében a hosszú élet kiváltsága nagyon előtérbe kerül, ez az áldás az ígéret formáját ölti: „Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.“ (Ter 12, 2-3) Az ő oldalán él Sára, az asszony, aki látja, hogy elöregedett testében Isten ereje hogyan valósít meg emberileg lehetetlennek vélt dolgokat. Mózes idős ember volt már, amikor Isten rábízta a feladatot, hogy vezesse ki Egyiptomból a választott népet. A nagy tettek, melyeket az Úr megbízásából Izrael javára végbevitt, nem ifjúsága, hanem öregkora éveire estek. A Szentírás más öregember-példái közül még megemlítem Tóbiást, aki elszántan és bátran törekedett Isten törvényének teljesítésére, a szegények megsegítésére, és türelmesen viselte a vakságot, mígnem megtapasztalta Isten Angyalának szabadító beavatkozását. (Vö. Tób 1-2 f.) Szeretném még megemlíteni Eleázárt, akinek vértanúsága egyedülálló bátorságról és nagylelkuségrol ad bizonyságot. (Vö. 2Mak 6, 18-31) Az Újszövetség, melyet Krisztus világossága hat át, ugyanígy figyelemre méltó öreg embereket állít szemünk elé. Lukács evangéliuma egy olyan házaspár bemutatásával kezdődik, akik „előrehaladottak voltak napjaikban“ (Lk 1-7) Keresztelő János szülei, Erzsébet és Zakariás. Az Úr feléjük fordul irgalmasságában (Vö. Lk 1, 5-25, 39-79) az öreg Zakariásnak angyal hirdeti egy fiú születését. Ő maga nem titkolja: „Öreg ember vagyok, és feleségem is előrehaladott a korban“. (Lk 1, 18) Mária látogatásakor idős rokona, Erzsébet a Szentlélektől eltelve (folytatása a második oldalon)
II. János Pál pápa
