Új évfolyam 96. szám
2007 április - Szent György hava hava
SEPSISZENTGYÖRGYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ Húsvéti hit Az õsi feltámadási szertartásban van egy mondat, amely úgy hat az emberre, mint a balzsam a sebre. Feltámadtam! Hisz a jámbor asszonyok kétsége, az apostolok csüggedése, reménytelensége, Tamás materiális gondolkodása ma is itt van, velünk van, bennünk van. S ezeket a ferdeségeinket oldja fel, s kiáltja bele újra és újra a lelkünkbe a liturgia és az élet: JÉZUS ÉL, FELTÁMADOTT. Mert ha nem támadt fel, akkor csak bandukolva, reménytelenül járhatjuk az emmauszi végeláthatatlan utat. Akkor kétségeink, tovább nyomasztanak, különösen mikor már „este van“, mikor otthon sincs már, s nincs „Kit“ behívnunk, hogy maradjon velünk. Milyen boldogság töltötte el a tanítványok szívét, amikor felismerték a Feltámadt Urat a kenyértörésben. Ezt a boldogságot hozta és adja nekünk is az Úr! Mert ha nem támadt fel, akkor hiába járjuk temetõinket, s egyre gyakrabban járjuk, hiába siratjuk halottainkat, mert csak Krisztusban van feltámadás, találkozás, örök élet. Húsvéti hitünk nélkül silány, kibírhatatlan, s a teljes csüggedésbe vivõ volna életünk. A jámbor asszonyok Krisztus-temetésre mentek, szomorúan, kétkedve, fájdalmakkal a szívükben. S fájdalmuk menynyire megváltozott, örömre változott, mikor találkoztak a Feltámadottal. A temetõ keresztjei errõl gyõznek meg, ezért lesznek vigasztalóink: Feltámadt az Úr, s ezért bátran vallhatjuk a Hiszekegy tételével, hiszem a test feltámadását, hiszem az örök életet. Mert ha nem támadt fel az Úr, akkor a kételyek útvesztõiben elveszünk, (egyre több a kétely és az útvesztõ) s bolyongunk reménytelenül, mint Tamás, lassan mindent megkérdõjelezve, mindenbõl kiábrándulva, céltalanul. Milyen öröm volt Tamásnak is a „hazatalálás“ a heti bolyongása után, s milyen nagy volt a meglepetése, amikor kérését az Úr éppen ügy teljesiti, ahogy azt kérte. S térdre kényszerítette a hit s fennhangon kiáltotta világgá meggyõzõdését, hitét: Én Uram, én Istenem! Úr vagy, Isten vagy feltámadt Üdvözítõm! A húsvéti hit hazavár, hazahív minket is. Krisztus azért támadt fel, hogy minket is képessé tegyen kételyeinkbõl, „tamáskodó“ életünkbõl feltámasztani, visszavinni a közösségbe. Hisz egyedül bolyongni nagyon nehéz lenne. A jó Pásztor meleg hangja szólít meg minket is, miként Magdolnát, a Krisztus testét keresõ hölgyet, s nevének hallatára megszületik a lelkében a felismerés, a úsvéti hit: a (folytatása a második oldalon)
(folytatás az elsõ oldalról)
Krisztus testét keresõ hölgyet, s nevének hallatára megszületik a lelkében a felismerés, a húsvéti hit: a Mester, - Jézus - Rabboni! Él, feltámadott. Ezt az örömet hozta, hozza s akar minket is belõle részesíteni. Hagyjuk, hogy a miénk is
legyen HÚSVÉT öröme és békéje. Ezekkel a gondolatokkal kívánok az egyházközség minden tagjának, s testvéreinknek áldott HÚSVÉTI ÜNNEPEKET ! Szabó Lajos plébános
Húsvéti tanuságtétel Húsvét ünnepére virradó éjszakán, a feltámadt Krisztus szavával köszöntelek benneteket: Békesség veletek! Azokat is, akik már gyakran, és azokat is, akik elsõ alkalommal ünneplik velünk együtt a húsvéti vigiliát. Mindazokat, akik - Szent Benedek szavai szerint - a lelki vágyódás örömével várták a szent húsvétot. Krisztus békéje töltse el szíveteket a mai éjszakán, és az elkövetkezõ napokban, hónapokban, esztendõben. Meggyõzõdésem, hogy mindnyájan, akik ebben a Krisztus világosságának örvendõ, ebben a Krisztus fényét örömmel befogadó közösségben ünneplitek a feltámadást, amikor majd innét eltávoztok, ennek a fénynek, Krisztus világosságának lesztek hordozói a világban. Úgy világosítson a ti világosságotok, mint a gyertyák fénye, amely betöltötte a mai éjszakát, és elárasztotta a ti szíveteket, lelketeket is. Az Úr halálát és feltámadását ünneplõ, arra emlékezõ, az eukarisztia köré gyülekezõ közösség - így a miénk is - arra kapott meghívást és küldetést, hogy szavával és életével hirdesse az Úr halálát és feltámadását. Ebben az elhivatottságban és küldetéstudatban látták létalapjukat keresztény õseink is. Abban a meggyõzõdésben éltek, hogy Krisztus velük és bennük él tovább e világban, hogy Krisztus élteti a benne hívõk közösségét. Egy halottra lehet kegyelettel emlékezni, egy halott eszméi ideig-óráig megtermékenyíthetnek gondolkodókat, de élni, hinni, erõsnek lenni: erre csak az élõ Krisztus tehet képessé. Túlontúl kevés lenne, ha úgy beszélnénk a feltámadásról mint egy történetileg is igazolható
2
tényrõl. Mert ha csupán ennyit jelentene számunkra a feltámadás, akkor aligha várhatnánk, hogy tanúságtevõ szavunk érdeklõdésre, visszhangra talál. Mennyi minden történt már a világon, és semmit sem törõdünk vele. Kétségtelen, a feltámadásnak a történelemben jelentkezõ és ható tényérõl is kell szólnunk. De kevés a szó és a bizonyítás. Szavunkat azzal tesszük hitelre méltóvá, hogy egyéni és közösségi életünkkel igazoljuk: Krisztus valóban feltámadt és él. Él és éltet minket, sõt általunk hatékony a világban, és Szentlelkének erejében általunk akarja megújítani világunkat. A Feltámadott fényére, a hit világosságára emlékeztetnek a mai gyertyalángok. Az igaz világosság Krisztusban ragyogott fel: Lumen Christi. És bár ez a világosság a világba, tulajdonába jött, mégsem ismerte fel a világ. De azoknak, akik felismerték és felismerik, hatalmat adott. Nem a világ hatalmát adja, hanem önmagát. És ahol ketten-hárman az õ nevében gyûlnek össze, ahol az õ világosságában járnak, ott õ jelen lesz. Testvéreim, amikor holnap ki-ki továbbmegy a maga útján, tudni fogja, tanúságtevõ útra indul. A húsvétéjjel nemcsak szép élmény, hanem szabadon vállalt elkötelezettség is. Ezért szóval és tettel Krisztusról kell tanúságot tennetek. A Feltámadott erejében folytassuk utunkat, akinek fénye ma újra felragyogott szívünkben, és akinek szeretetében Pállal szólva - mindenre képessé válunk. Hiszen Krisztustól és az õ szeretetétõl sem élet, sem halál el nem szakíthat bennünket. Szennay András
Vajon a Feltámadott ránk ismer-e? Amikor a feltámadt Jézus először jelent meg a meghökkent asszonyoknak, majd az apostoloknak, így köszöntötte őket: „Ne féljetek, én vagyok, ne féljetek!“ Ezen a húsvéti éjszakán, amikor újra hallottuk az örömhírt: Jézus feltámadt, és amikor a maga titokzatos valóságában közénk jőve elénk áll, vajon félünk-e vagy örvendezünk-e? Én félek. És megkérdezem: ti nem féltek? Nos, nem azért, mert nem hirdetjük hitünk nagy titkát, mert nem akarjuk elfogadni, hogy Krisztus meghalt és feltámadt. Nem, hiszen ezt ajkunkkal, de szívünkkel is megvalljuk. És mégis félelem töltheti el lelkünket, ha elgondolkodunk a kérdésen: vajon a feltámadt Krisztus ránk ismer-e? Vajon felismeri-e bennünk, hogy őhozzá tartozunk, hogy keresztségünkben őhozzá szegődtünk? Mit is üzen Jézus a szeretett tanítvány által? „Arról ismerik meg az emberek, hogy hozzám tartoztok, ha szeretitek egymást“. Aki nem szeret, az nem is él. Számára félelmetes jelkép lehetett a feltámadási szertartást megnyitó sötétség. És vajon mit jelenthetett neki a húsvéti örömről, a szeretet fényéről és melegéről hírt adó kiáltás: Krisztus világossága? De hát mire valók ezek az aggódó szavak, mire jók ezek a töprengő kérdések? Hát talán nem szeretünk? De milyen is az igazi szeretet? Az, amelyről Krisztus így izen Pál apostol szavaival: „A szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem féltékeny. Nem kérkedik és nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét. Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója. Mindent eltűr, mindent remél, mindent
elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha. Mert legnagyobb a szeretet“. Törekedjünk a szeretetre. Ha a feltámadás éjszakáján eléd lépett volna a Feltámadott, vajon félelem nélkül tudtál volna-e eléje állni? Tiszta szívedből tudtad volnae mondani: Uram, te tudod, hogy szeretlek. Téged, és érted mindenkit. Azzal a szeretettel, amelyet te kívánsz követőidtől. Te azt is tudod, hogy türelmes, megértő szeretettel szeretem házastársamat, gyermekeimet, szüleimet, barátaimat, rendi testvéreimet; mindenkit, akivel csak kapcsolatba kerülök. Krisztus világosságát és énünk egészen elégő szeretetét jelképezte a kezünkben tartott gyertya. Egy regény címével így is mondhatnánk: Lámpást adott ma kezedbe az Úr. Vidd magaddal a hitnek és a szeretetnek ezt a fényét. Jézus tüzet hozott a földre, a szeretet tüzét. És azt akarja, hogy ez a tűz mindannyiunk szívében lángra lobbanjon, árassza a hit fényét és a szeretet melegét. Feltámadt Krisztusunk! Add, hogy egész életünkben, mindig és mindenütt - családban, munkahelyen, szerzetes közösségünkben - a te szeretetedről tudjunk tanúságot tenni. Múlóban a sötétség, újra itt a hajnal. Feltámadásod óta a te világosságodban élhetünk, a te szereteted melege éltethet bennünket. Krisztus Urunk! A te világosságod nemcsak fényt ad, hanem meleget is áraszt. Add, hogy mindig ennek a szeretetnek az erejében és örömében éljünk! Félelem nélkül! Szennay András
Egyedül a szeretet a léleknek az a képessége, amellyel Istennek hasonlót adhat a hasonlóért, ha nem is teljesen, de valamennyire. Mert ha Isten haragszik rám, én haragudhatom-e őrá? Biztosan nem, ellenkezőleg: remeghetek. Ha Isten ítél fölöttem, én ítélkezhetem-e vajon ő fölötte? Nem, hanem irgalmát kérem. Ha királyként szól hozzám, szolgálnom kell őt; ha parancsol, engedelmeskednem kell. Amikor azonban szeret, én viszont szerethetem. Jacques Bossuet 3
A hit reggelén Magdolna, Tamás és az emmauszi tanítványok A kenyér jele Lukács evangélista, aki leírta az Emmauszba vezető úton történteket, nem Jézus föltámadásának a valóságát akarta igazolni elsősorban. A hagyományra és tanúságtételekre támaszkodva felvázolta a hit ébredését, növekedését és beteljesedését. A Mester meghív, hogy fokozatosan a jelek fölé emelkedjünk és megerősödjünk a tiszta hitben. „Szemük el volt takarva, hogy föl ne ismerjék“ (Lk 24, 16). Nem testi fogyatékosságról van szó, egyszerűen csak arról, hogy ezt a titkot nem lehet az érzékszervekkel észlelni. Az Úr az, aki fokozatosan rávezet, s mint ajándékot kell elfogadni. Jézus ugyanaz és mégis egészen más. Az emmauszi úton haladó tanítványok képtelenek felismerni arcvonásait, hangját. Még beszédmodorából sem ismerik fel, amikor az írásokat tolmácsolja, pedig lángolt a szívük, amíg hallgatták! A megvilágosodást adó jel a kenyértörés volt. Lukács és a maroknyi közösség már tudta, hogy az Eukarisztiáról van szó. Benne rejlik a föltámadt Jézus legnagyobb titka. Abban a percben, amikor megnyílt a szemük és felismerték Jézust, ő eltűnt a szemük elől, hogy minden érzékelhető támasztól megfossza a tanítványokat. Ezentúl hitükkel kell érinteniük az Urat. A két tanítvány ugyanabban a percben megérti azt is, hogy kérésük meghallgatásra talált: „Maradj velünk, Urunk!“. Alig értek vissza Jeruzsálembe, megtudták azt is, hogy az Úr valóban Péter egyházában van: „Az Úr valóban föltámadt és megjelent Simonnak“ (LK 24, 34). A név jele János evangélista arra hívja fel olvasóit, hogy az asszonyok között, akik „kora hajnalban, amikor még sötét volt“ a sírhoz siettek, csak Mária Magdolnát figyelték, ő a hivő keresztény modellje, akinek a jelek és érzékek megtisztulásán át kell eljutnia a mély és tiszta hit megszületéséig. János ezen az egykor szenvedélyekkel teli asszonyon keresztül mutatja be a lelki érzékek csodálatos ébredését. A látás érzékszervének megtisztítása. Mária Magdolna mindent a nyugtalan aszszony szemével lát. Jézus nincs a sírban. Elkeseredetten, szinte eszét vesztve sír: „Ellopták Uramat“. Látni szeretné annak az embernek a holttestét, akit szeretett. Nem ismeri fel Jézust a kertészben. Máriának más szemekkel kell látni, mint a testi szemekkel, amelyekkel ő csak holttestet keres. Egyedül csak a szív képes jól látni és hallani! A hallás megtisztítása. Mária Magdolna hallja a kertész hangját, mégsem ismeri fel Jézus jól ismert hangszínét. A szavak csak a testi fülig jutnak el. Valami másra van szükség! Szükség van egy jelre, amely a szív mélyén visszhangzik, egy névre, amelyet csak meghitt csendben lehet kimondani: „Mária“. Húsvéti fény csillan meg a szótagok között. Ez a Mester hangja, a Jó Pásztoré, aki „néven szólítja“ juhait és bárányait. Ez a hang a Teremtő, az oltalmazó Isten hangja: „A neveden szólítalak: az enyém vagy!“ (Iz 43, 1). Péter és Pál sem tudtak ellenállni, amikor az Úr néven szólította őket. Mária hittel borul Jézus lábaihoz: „Rabboni!“. Ebben a megszólításba süríti bele örömét, hitét, mivel újra él az, akit a holtak között keresett. A tapintás megtisztítása. Jézust nem lehet többé kézzel megérinteni, mint ahogy a testi szemmel sem lehet meglátni. Jézus ugyanaz, de mégis más: „Ne nyúlj hozzam!“ Miért? A magyarázat nem egészen világos. Hiszen Jézusnak nincs szüksége időre a föltámadás után, hogy az Atyához menjen.
4
(folytatás a negyedik oldalról)
Jézus apostolai és tanítványai miatt maradt még egy ideig a földön, hogy megerősítse övéi hitét. Mária a felismerés után futva vitte hírül az üzenetet, s azt hogy látta az Urat „aki az uralkodók Ura és a királyok Királya“ (Jel 17, 14). Mária csak Jézust szerette volna fellelni, s magával az „Úrral“ találkozott. Mária Magdolna ragaszkodásában János az egyház reménykedő vágyakozását látja, akinek szeretetből fakadó választ kell adnia Jézus kérdésére: „Asszony, kit keresel?“ A sebek jele Tamás, akinek a neve „ikert“ jelent, magában hordozza a hitet és a kételyt. János szemében az evangéliumi személyeknek mindig szimbolikus értékei is vannak (pl. Nikodémus, a szamariai asszony, a vakon született, Mária-Magdolna). Tamás az elfogadás és visszautasítás között súrlódó hivő embert képviseli. Egy bizonyos humorérzékkel, Jézus engedi, hogy tanítványa nyolc napon át megerősödjön szinte kételyében és úgy érezze, hogy neki van igaza a többi apostollal szemben. Csak ekkor mutatja meg Jézus a kétségtelenül hiteles jeleket, a keresztrefeszítés sebhelyeit. Tamás érinti a jeleket, de azonnal túl lát a jeleken. Az Újszövetség legszebb hitvallására fakad: „Én Uram, én Istenem!“ (Jn 20, 28). János evangéliumának bevezető sorai visszhangoznak itt vissza: „Isten volt az Ige!“ (Jn l, 2). A Megtestesülés titka nyílt meg, amelynek utolsó állomása a föltámadás, az örök fölemelés. János az első század egyházára és miránk gondolt, amikor a Hegyi beszéd üzenetét villantotta fel: „Boldog, aki nem lát és mégis hisz“ (Jn 20, 31). A mi hitünk néhány kiválasztott szemtanú hitének és tanúságtételének kőszikláján nyugszik.
Bódás János:
Húsvéti hit
Barmit beszéltek, hitetlen Tamások, a húsvéti hit győzelmes marad. - Az Úr feltámadt! - vallja millió szív s nem roskad össze semmi súly alatt.
S bár győzött a bűn, mikor a Keresztről lelkeket mosva hullt alá a vér, mégis hiszem a Krisztus diadalmát, s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!
Én sem hajlok a hitető beszédre, nagyképű bölcseknek nem hódolok, de - tördelvén a titkok néma zárát csak azt hiszem, mit megtapasztalok,
Ő áll mellettem könnyben és mosolyban, amíg az élet rögeit töröm s nyugodtan küzdők, mert tudom, hogy vár majd, egy új élet s benn mennyei öröm.
De mit nem érzek vak, süket kezemmel s hová nem ér el káprázó szemem, lelkemmel látom azt, melynek, ha szárnyal, nem ér nyomába gyarló értelem.
E hit vigasztal minden megtiportat, özvegyet, árvát, sír felé menőt, gyermeket vesztett zokogó anyákat, s aki beteg is, ebből nyer erőt.
Én hallom, mit súg virág a virágnak, bár hangjának fülemben nincs nyoma, értem a tavasz illatos beszédét s érzem Istent, bár nem láttam soha bár nem láttam soha.
- Az Úr feltámadt! - vallja millió szív s nem roskad össze semmi súly alatt... - Bármit beszéltek, hitetlen Tamások, a húsvéti hit győzelmes marad!
5
Az Úr feltámadt! Az Úr valóban feltámadt! Halleluja! (Húsvéti meditáció) Jézus így szólt hozzájuk: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!“ (Mt 14,27) Az öskereszténység idejéből fennmaradt, örömöt és ujjongást sugárzó köszöntéssel üdvözlöm a Kedves Olvasót. Az Úr feltámadt! Az Úr valóban feltámadt! Halleluja! Húsvétot ünneplünk, mégis félelmek között élünk. Bizonytalan világunkban senki sem tudja, mikor szűnik meg munkalehetősége, és ezzel a megélhetése, mikor támadja meg olyan gyógyíthatatlan betegséget okozó vírus, mely az élettől fosztja meg. Amíg van egészségünk, s jól mennek dolgaink, könnyen túltesszük magunkat a nehéz kérdéseken, mondván: „nem jó az ördögöt a falra festeni.“ De akit úgy ér a „megpróbáltató idő“, hogy nincs felkészülve rá, könnyen összetörik, anélkül, hogy megtalálná a megoldást. A jól ismert történet - Jézus kereszthaláláról és feltámadásáról - hányszor hidegen vagy közömbösen hagyott. Isten közelségébe akar vonni bennünket a Feltámadásba vetett hit által. Ne menjünk el csukott szívvel amellett, ami Nagypénteken és Húsvétkor történt. Szembesüljünk vele, amíg lehetőségünk van rá. Természetes, hogy megdöbbent bennünket, hogy a golgotai kereszten az emberré lett Isten szenvedte el az ítéletet. Érthetetlen, hogy az, akitől az élet ered, s akinek a kezében van minden hatalom menynyen és földön, meghaljon, mint bármely más, a múlandóság ítélete alatt élő ember. És még érthetet-lenebb, hogy halála nem természetes halál volt, hanem bűnözök és lázadók kegyetlen kivégzési módja. Sehogy sem fér a hatalomról, nagyságról alkotott fogalmunk körébe Istennek ez a mélyreható, önmagát megalázó, és önmagát feláldozó szeretete. Aki hatalmát megmentésünkre és nem elpusztításunkra használta, ahogy ezt János
6
evangélista tudtunkra adja: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.“ Ismerős a mondat, sokszor hallottuk, éppen úgy, mint a hírt Jézus feltámadásáról. Az első Húsvét óta hirdetik az örömhírt, és mégis annyi a hitetlenség és bizonytalanság sokakban a feltámadás és az örök élet kérdése körül. Elhitetik magukkal, ha nincs örök élet, nincs feltámadás, akkor nincs számonkérés, ítélet sem. S úgy tesznek, mintha a feltámadás attól függne, hogy hiszik-e, vagy sem. Isten részéről eldöntött tény a feltámadás. Ahogy nem volt beleszólásunk abba, hogy akarunke erre az életre megszületni, ugyanúgy nincs beleszólásunk, hogy akarunk-e feltámadni. Tőlünk független valóság. De van felelösségünk és „beleszólásunk“, hogy mire támadunk fel! Istennel való közösségre, örök életre (üdvösség), vagy ítéletre, az Istentől való végleges elszakadásra (kárhozat, második halál). Azért hajolt oly mélyre az Isten, közel hozzánk, hogy senki ne érezze úgy, hogy tőle távol van, megközelíthetetlen messzeségben. Mindenki számára érvényes mentő szeretete, de vissza lehet Őt utasítani. Természetesen nem következmény nélkül! A viharban küszködő tanítványok mellé Jézus Krisztus éppen úgy biztató, bátorságot és célt ébresztő szavaival lépett, mint a halála után hitüket, reménységüket vesztett tanítványok mellé. A bízzatok, én vagyok, ne féljetek bátorítás ma is mindazoknak szól, akik félelmekkel, megoldatlan életükkel küszködnek, akik a halál és múlandóság miatt vigasztalanok, mert szeretetüket vesztették el, de merik életüket, sorsukat, jövőjüket a Feltámadás Urára bízni. Ne mulasszuk el ezt megtenni! S akkor mindannyiunk áldott megtapasztalása lesz, hogy lehet örvendező szívvel vallani: Az Úr feltámadt, az Úr valóban feltámadt! Halleluja! Bálint László
Ki a szemétből „Rongyot, csontot, ócskavasat és papírt, mindent gyűjtünk, ami csak akad...“ - kiabálják énekelve az iskolás fiúk, ahogy kis csoportjuk végigvonul az utcán. Ketten egy kis kézikocsit húznak, amelyen már kisebb szemétdomb gyűlt össze: rongyok, csontok, ócskavas és papír... Eszembe jut egy eset, ami Berlinben történt. Akkoriban még nem volt szelektív hulladékgyűjtés. Nem beszéltünk újrahasznosításról sem. Mindent, amit eldobtak, minden szemetet elszállítottak a lakónegyedeken kívülre. Ott kint, ahol a világváros hulladéka és szemete hatalmas, bűzlő, dimbes-dombos tájat alkot, ott van a lakhelye annak, akiről most beszélni fogok. A károgó varjak és tovairamló patkányok seregén kívül, amelyek valami ehetőt keresnek a szemétben, közel s távol ő az egyetlen élőlény: a mi guberálónk. A hátán zsák, kezében hosszú bot, amellyel a szemét között turkál, ócskavasat, üveget, csontot, rongyot és más kidobott kacatot keres. Kora ifjúsága óta a berlini szeméttelep egyre csak terjeszkedett, az egykori szemétdombok egy részét már belepte a fű, sőt, bokrok és fák is nőnek rajtuk. De az ő útja napról napra követi a szemetet. Most, amikor már szürke a haja, a naponkénti környezete még mindig ugyanaz. Rozsdás konzervdobozok, eldobott cipők, elkopott gumiabroncsok, cserepek, régi dobozok és palackok, mindez hamuhegyek és bűzlő hulladék között szétszórva: ez az ő világa tegnap és ma. Másféle életet nem ismer. Fáradhatatlanul kotorászik a szemétben és a szennyben. Ami a szeméttelepen kívül történik, az nem érdekli. A köröskörül lüktető élettel nincs kapcsolata. Gondolatai csak a szemétdomb tájékán járnak. Számára a napok értékét az szabja meg, hogy mennyi rongyot, csontot és üres üveget cipelt haza a zsákjában. Haza? Ó, az a félig beomlott deszkabódé, amelyben meghúzza magát, nem az otthona. Tulajdonképpeni otthona a nagy szeméttelep a városszélen. Ennek porában és bűzös levegőjében tengeti szomorú napjait.
Egy napon két férfi jön oda hozzá a szeméttelepen. Egy rendőr és egy bírósági tisztviselő. Megállapítják a személyazonosságát, és közlik vele, hogy keresik. Egy rég elfeledett tengerentúli rokona őt jelölte meg milliókat érő vagyona örököséül. A guberáló azonban alig figyel oda. Nem hiszi, hogy a két férfi külön az ő kedvéért jött ki a szeméttelepre. Azt pedig végképp nem hiszi, hogy az általuk hozott hír jelenthet a számára valamit. Amikor a két férfi sürgeti és megpróbálja meggyőzni őt, végül gorombáskodni kezd. Azt hiszi, át akarják ejteni. Nagy sokára fogja csak fel az igazságot. És engedi magát meggyőzni arról is, hogy ez a nyomorúságos és piszkos állapot nem illik többé hozzá. A két hatósági személy pénzt előlegez neki, hogy rendesen megfürödhessék, megborotválkozhassék, és tetőtől talpig új ruhákba öltözhessék. Régi ismerősei rá sem ismernek. Azután a bírósági tisztviselővel, aki kihozta a szemétdombról, elutazik Angliába. Itt egy londoni bank kifizeti az örökségét. A visszafelé vezető úton kísérőjét minden idők egyik legnagylelkűbb borravalójával ajándékozza meg 50 000 márkával. Vágyakoztál-e már te is új, tiszta élet után? Vagy már észre sem veszed azt a szeméthegyet, amelyben leledzel? A mocskos beszélgetések az iskolába vezető úton, a viccek a munkahelyen, a titokban vagy nyíltan mutogatott képek, videók, magazinok és ártó szellemű könyvek - ezek jellemzik az életedet? Hol szörfözöl az Interneten? Gondold csak meg: Mindezek a dolgok rosszabbak, mint egy szemétdomb! Az enyészet és a halál mérge és rothadását hordozzák. Mégis sokan csak a tisztátalan dolgokat ismerik, és az állandó vágyakozást ezek után. A kifestett arcok ragyogó mosolya mögött igen gyakran mélységesen boldogtalan szív rejtőzik. De azért csak folyik tovább a turkálás az újabb és Friedhelm König (folytatása a nyolcadik oldalon)
7
(folytatás a hetedik oldalról)
újabb szeméthegyekben, ahogyan azt történetünk guberálója is tette. De most figyelj! Valaki, akit régen elfelejtettél, a te javadra végrendelkezett. Éppen a te javadra! Gazdag örökségre hivattál el! Emellett a gazdag örökség mellett a földi milliók csupán porszemnyiek, hiszen te Isten örököse és Krisztus örököstársa lettél. Ezt gyönge emberi értelmünk még kevésbé tudja felfogni, mint a koldus a maga milliós örökségét. De ne hidd, hogy ez a hír tréfa! Ne gondold, hogy semmi közöd hozzá! Még ha a körülötted élő emberek nem is hagyják magukat zavartatni régi taposómalmukban, te akkor is elhívást kaptál arra, hogy a mindenható Isten gyermeke légy. Ő ünnepélyesen kijelentette ezt. Dicsőségének örökösévé akar tenni téged. Egyikünk sem értheti, hogy ez
mi mindent tartalmaz. Túl nagy dolog ez a mi kis szívünk számára. De ki kell törnöd régi életedből. Ki kell törnöd a rothadás bűzét árasztó és leírhatatlan szeméttel teli nyomorúságos életedből. „Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága, és a vagyonnal való kérkedés nem az Atyától van, hanem a világból. A világ azonban elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökre“ (1 János 2, 16-17). Ezért teljesen meg kell mosdanod és tisztulnod. Friss, tiszta levegőre van szükséged! Hogy a lelked végre újra mély lélegzetet vehessen. Milyen jó, hogy Jézus Krisztusnak, Isten Fiának vére megtisztít bennünket minden bűntől! (1 János 1, 7) De siess, drága az idő! Váratlanul véget érhet az életed, még mielőtt átvehetnéd nagy örökségedet.
Túrmezei Erzsébet:
Meddig? Uram, Teneked sok a Pétered, sokak a nagycsütörtök éjszakáid. S olyan kevés a csendes Jánosod, aki nem ígér, nem fogadkozik, de elkísér egész a Golgotáig. Mert olyan könnyû azt kimondani egy izzó percben: Meghalok Veled! De annyi minden visszahúzna még, ha ránk borul a szörnyû éjszaka, ha megérint a fagyos lehelet. Talán csak egy kis gyermek mosolya, vagy a hitves könnyfátyolos szeme... Susognak a szélben ringó habok: a halászbárka, otthon képe hív... Ó, legalább búcsúzni kellene!
8
Hamu alól az életösztön is felparázslik: Ó, ily hirtelen? Egy percre olyan szép lesz a világ, átölel minden színe, illata! ... S már el is hangzott a „Nem ismerem“! Uram, Teneked sok a Pétered, sokak a nagycsütörtök-éjszakáid. Ó, bár lehetnék csendes Jánosod, aki nem igér, nem fogadkozik, de hû marad egész a Golgotáig!
Mária Magdolna a sírnál „Mária pedig kinn álla a sírboltnál, sírván. Midőn tehát sírt, lehajolván a sírba tekinte, és két angyalt láta fehér ruhában ülni... Mondák neki azok: Asszony! mit sírsz? Monda nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették őt. Midőn ezeket mondotta, hátrafordula és látá Jézust ott állani, de nem tudá, hogy az Jézus. Monda neki Jézus: Asszony, mit sírsz? Kit keressz? Amaz vélvén, hogy ez kertész, monda neki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, s én elviszem őt. Monda neki Jézus: Mária. Megfordulván amaz, monda neki: Rabboni! Monda neki Jézus: Ne illess engem...“ (Jn 20,11) Mária szeret, szorgos; a holtat keresi, látni akarja, szolgálni szeretne neki még most is, el akarná vinni; mint Tóbiás vitte temetésre holtjait, mint a régi „fossores“ (sírásók) vitték a katakombákba halottjaikat, úgy ez az erős, mert szerető asszony is el akarja vinni őt. Kit? Őt! Ah, ennek szíve van! Mások is sürgölődnek a sír körül, Péter is, János is, de ez az egy itt gyökeret ver, és néz és sír és félrebeszél. - Az intuíció s az érzelmi mélység a tettek forrása; az okoskodás pedig a tett halála. De talán túloz Mária? S ha túlozna, mi baj volna? De hol van túlzás a szent és hű szeretetben?! Óh dolgozzunk szívvel, szeressünk, örvendjünk, sírjunk, epedjünk. Saját tapasztalatunk az, hogy nehezebben dolgozunk lelkünk üdvén, mikor okoskodunk, s könnyebben, mikor imádkozunk. Vannak munkák, melyeket csak a szív végezhet! A nagy, odaadó, hű szeretet a szívnek zsenialitása. Ezt a hű, vágyódó, tapadó lelket vigasztalja meg Jézus. Fölséges Szent Márkban az a sor: „Feltámadván pedig reggel a hét első napján, megjelenék először Mária Magdolnának, kiből hét ördögöt űzött vala ki“ (16,9). E sorban lüktet az evangélium pátosza, Jézus szívének nagy s fölényes szeretete. Sok kurta tekintetű lélek fönnakad ezen s kérdi: Tehát jobban szereti-e Krisztus a megtért bűnöst, mint a szeplőtelent? De ezen nem akadnak fönn azok a szeplőtelenek, kik Jézust nagylelkűen szeretik, s
szeretetükben összehasonlításokra s alkudozásokra rá nem érnek. Mi szeretünk, és senkire sem irigykedünk. Nem hányjuk föl, hogy mindig tiszták voltunk, hanem örülünk neki; ez nekünk nem teher, hanem kegyelem, s ebből előjogokat nem kovácsolunk. Óh örvendjünk, ha el nem buktunk. Mily kegyelem ez, mellyel Magdolna nem bírt! Azután pedig szeressünk, szeressünk jobban, lelkesebben, hiszen el nem buktunk, hiszen többel tartozunk. - Ha pedig oly szerencsétlenek voltunk, mint Magdolna, ó legyünk azután oly buzgók, mint ő, s Jézus meg nem vet. Íme megmutatta. Egy szót szólt, egyetlent, s Mária térdrerogyott. Sugárzó szót mondott, melyben lelke vibrált. Óh Mester, Mester, hogy tudsz te szólni! Óh szólj, beszélj s lelkünk meghódol neked! - Mária át akarta karolni lábait, de a Mester mondotta: Ne illess! A lelkek a túlvilágon mind fölségek, arisztokratikus szellemek. Itt a földön az ember mint a gyerek; nagyon érzéki, mindent szájához emel és majszol. Bizonyos szent tartózkodást parancsol az Úr, mely a nagyságot önmagunkban tisztelettel környékezi s piedesztálján megtartja. Kell ez nekünk; kell belénk szent, alázatos tisztelet Jézus iránt. Ezt érvényesítenünk kell mindenütt, imáinkban s kivált szent áldozásainkban. Prohászka Ottokár
9
„Miért keresitek az élőt a halottak között?“ „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt.„ Lk 24, 5-6 Az ember szeret ünnepelni. Kilépni a hétköznapok poros utcájából, levetni ezernyi gondja, baja ütött-kopott köntösét. Az is érthető, ha elsősorban sikereinket, győzelmeinket ünnepeljük. A régi Rómában diadalkapu várta a győztes hadvezéreket. Húsvét ünnepe minden keresztény számára Jézus világraszóló győzelmének, halálon aratott diadalának ünnepe. Érdekes módon azonban külsőségeiben is különbözik az emberi ünnepektől. „Csendben, zajtalanul, erőlködés nélkül dőlt el a győzelme. A sír körül nem hallani lánccsörtetést, sem feszítést, sem kőhengerítést; győzelmének harcterén nem vonulnak fel hadseregek, nem üvöltenek szenvedélyek; nincs füst, mely eltakar győzőt és legyőzöttet; nincs porfelhő, mely kétessé teszi a mozdulatokat, nincs tagadás, kétkedés, kifogás, kétségbevonás; a dolog egészen világos, Krisztus feltámadt, Krisztus él.“ (Prohászka, Ö. M. 19, 96) Nagypéntek délutánján megrendülve nézték Jézus hívei szeretett Mesterük gyötrelmes haldoklását. Nemcsak az ég sötétedett el, hanem a szerető lelkekre is ráborult a csüggedés éjszakája. Ki gondolt ezen a gyászos délutánon föltámadásos győzelemre? A csalódás sírjába hullt hitük és reményük. A véres jelen kitörölte emlékezetükből azt a jövendőt, amely Jézus
jövendölése szerint dicsőségben érkezik. Képtelenek voltak követni Isten gondolatait. Nem értették akkor még, hogy nem a joggyilkos kirakatper áldozata függ a kereszten; itt és most történik a legfontosabb kinyilatkoztatás. Nagypéntek nem az ellenségek győzelme, hanem az isteni szeretet véres bizonysága. A földi élet eszköztárában nincs alkalmasabb eszköz szeretetünk megmutatására, mint a szenvedés áldozatos vállalása. A Golgotán ágaskodó kereszt, a hóhérok, a káromkodó csőcselék nem a győztesek serege, hanem szánalmas díszlete annak a drámának, amelyben a szeretet hirdetője életét áldozza barátaiért. Minden keresztény nemzedék ennek a látomásnak, ennek a húsvéti hitnek örököse. Az apostolok nemcsak az üres sírt látták, hanem találkoztak a Feltámadottal is. Ezért minden okunk megvan, hogy higgyünk az Isten által kijelölt tanúknak. Nagypénteken ezt kiáltotta a megvesztegetett tömeg: Méltó a halálra! Húsvét ünnepén pedig ezt kiáltjuk: Méltó az életre! Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy nemcsak Jézus halála, de feltámadása is értünk történt. A mi halálunkat is körülöleli a feltámadás reménye. Mikor XXIII. János pápa haldokolt, 83 óráig tartott agóniája, néha magához tért. Megpillantotta az ágya mellett álló Valdoni professzort és ezt mondta neki: „A halállal új élet kezdődik, megdicsőülés Krisztussal.“ György Attila
Áldott húsvéti ünnepeket kívánunk minden kedves hívőnek, valamint a város más felekezetű lakóinak, sok - sok szeretettel Lajos atya és munkatársai
10
A tűz Hat ember egyszer egy kihalt szigeten a fagyos éjszakában elindult fát keresni. Mindegyikőjük kezében egy kis fadarabbal érkezett vissza a találkozóhelyre. Az Északi-tenger ködébe vesző kis szigetecskén nem is lehetett volna több fát találni. A kis tűz, amelyet korábban gyújtottak, tüzelőanyag híján épp elhamvadni készült. A hideg egyre elviselhetetlenebbé vált. Az egyik asszony a fellobbanó láng fényénél észrevette, hogy a társaság egyik tagja egy sötét bőrű bevándorló. Szorosabban kezdte markolni a fadarabját. Pont az övét tegye a tűzre, hogy az egy naplopót melegítsen, aki csak azért jött, hogy munkát és kenyeret raboljon?! Az asszony mellett ülő ember észrevett valakit, aki nem az ő pártjába tartozott. Soha nem fogja egy politikai ellenfelére pazarolni a darab fáját. A harmadik ember nagyon kopott ruhában volt és még jobban beburkolózott piszkos kabátjába. A mellette ülő bizonyára gazdag. A nehezen talált gallyacskát miért kellene egy gazdag henyélő miatt a tűzre dobnia? A gazdag a vagyonára gondolt, a két villájára, a négy autójára, a hatalmas bankszámlájára. Mobiltelefonja már lemerült, mindenáron meg kellett tartania a fadarabját, nehogy ezekre a tehetetlen ostobákra pazarolja. A bevándorló sötét arcán a pislákoló tűz halvány fényében a bosszú fintora látszott. Szorosan szorította a maga darab fáját. Jól tudta, hogy ezek a fehérek nem becsülik semmire. A fát nem akarta rátenni a tűzre. Eljött a bosszú ideje. A csoport utolsó tagja egy fukar, gyanakvó alak volt. Csak akkor csinált valamit, ha haszna származott a dologból. Annak adj, aki neked is ad!: ez volt a kedvenc jelszava. - Sokba kerül nekik ez a darab fa - gondolta. Így találták őket, holtan, megfagyott ujjaikkal még mindig a fadarabjaikat szorongatták. Nem a fagy miatt haltak meg, hanem a bennük lévő hideg miatt. Talán a te családodban, a te. közösségedben, előtted is van egy tűz, amelyik már alig pislákol. Biztosan neked is van egy darab fa a kezedben. Mit csinálsz vele? Bruno Ferrero 11
MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK Április 2-án múlt két éve, hogy szeretett Szentatyánk, II. János Pál pápa eltávozott az örök hazába.
Istennek legyen hála, hogy adta őt nekünk. Imádkozzunk szentté avatásáért! Szent György vértanú április 24 A IV. században halt vértanúhalált Lyddában, amelynek nevét rövidesen Georgiopoliszra változtatták. Életének eseményeirõl számos legenda tudósít. Kappadókiából származó katonatiszt, aki édesanyja hatására lett keresztény. A görög egyház a nagy katonaszentek között tartja nyilván, akiket díszes katonaruhában ábrázolnak. Szent György zászlótartó volt, így kiemelkedõ szerepe volt köztük. Palesztinában a IV. században, Rómában az V. században van már temploma. Tisztelete nagyon gyorsan elterjedt, és a középkorban Európa-szerte virágzott. Számos város nevében is viseli nevét, és uralkodócsaládok tagjai védõszentjüknek tekintették. Ugyancsak különbözõ lovagi és nemesi rendek, de egyes népek is védõszentjüknek tekintették. Liturgikus ünneplése a középkorban egyenrangú volt a 12
karácsonyéval. 683-tól április 23-án ünnepelték Rómában, nálunk Szent Adalbert ünnepe miatt a mai napon emlékezünk rá. Sárkányölõként való ábrázolása ugyancsak középkori eredetû, amikor Krisztus erejében bízva legyõzte a sátánt, és megmentett egy várost a rettegéstõl. Sigmaringeni Szent Fidél áldozópap és vértanú április 24 A reformáció nehéz korszakában élt, és végigkísérte a hitért való állandó harc. Roy Márk a sigmaringeni polgármester fia volt. Filozófiát, polgári és egyházi jogi végzettséget szerzett. Sikeres ügyvéd lett, bejárta Európa országait. A megosztott kereszténység látványa vezette arra a döntésre, hogy belépjen a kapucinus rendbe. Ekkor kapta a Fidél nevet, majd 1612-ben pappá szentelték. Missziós utakra ment, amelyre a Hitterjesztés kongregációjától kapott megbízást. Egyik útja alkalmával seewiesi református parasztok meghívták prédikálni. Bár biztos volt benne, hogy valamit forralnak ellene, mégis elment. A prédikációt megzavarták, majd amikor a templomból kilépett, meghívói körülvették és megölték 1622-ben.
Jövedelemadójának 2%-át idén is ajánlja fel a PRO POPULO egyesületnek. BANCA TRANSILVANIA Cont 84BTRL01501205458374XX Cod fiscal 18133832
Segítsen, hogy segíthessünk! Formanyomtatvány a lapárusnál, és a plébániahivatalban kapható!
