MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK Szentségi házasságot kötöttek: – Györgyicze László – Timár Klára.
XVII. évfolyam 2. szám (190.)
Hosszú szenvedés után, életének 88. évében, 2015. február 11-én elhunyt
2015 február
S E PS I S Z E NTGYÖ R GYI
Beöthy Tamás SJ Temetése a pesti Jézus Szíve-templomban lesz.
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ
Az Úr hazahívta: – Leheta László, Deák Brunnhilda, Simó Anna, Lukács József.
Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat!
Gyertyaszentelő Boldogasszony Jeles napok az időjárásban
Február – Böjtelő hava „Ha rajlik a muslica februárban, lesz még zimankó márciusban.” febr. 2. – Gyertyaszentelő Boldogasszony – Gyertyaszentelő melege, / Sok hó és jég előjele. / Gyertyaszentelő hidege, / Kora tavasznak hírnöke. febr. 6. – Dorottya – Ha Dorottya szorítja, Julianna tágítja. febr. 14. – Bálint – Ha házasodnak a verebek Bálintkor, / Készülődhetsz a tavaszra bármikor. febr. 16. – Julianna – Ha Juliska fésülködik, / A tavasz már közeledik. febr. 19. – Zsuzsanna – Zsuzsanna, megszólal a pacsirta. febr. 24. – Mátyás – Mátyás, szűre újjából / ereszti ki a tavaszt. / Mátyás ront, ha talál (jeget) / Ha nem talál csinál. 12
Beöthy Tamás 1927. február 15-én született Budapesten. A gödöllői premontrei gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. Építészmérnöki diplomát szerzett 1950-ben. 1956 után Ausztriában tette le fogadalmait. 1958 és 1960 között Tullamore-ban (Írország) végezett filozófiát, 1961 és ’64 között pedig Dublinban teológiát. Itt szentelték pappá 1963. július 31-én. 1964-65-ben Münsterben végezte a terciát, majd 1971-ben Kanadában tette le ünnepélyes fogadalmait. Rövid amerikai tartózkodás után, ahol németet tanított, 196768-ban Hamiltonban (Kanada) káplánkodott. 1968 és 1979 között Courtlandon (Ontario) káplán majd plébános volt. 1980 és 1989 között kórházlelkészként dolgozott Londonban (Ontario állam), a St. Mary-kórházban volt lelkész, közben 1985-ben Smiths Fallsban (Ontario) elvégezte a klinikai gyakorlatot is. 1989-ben az elsők között tért haza Magyarországra, először Kalocsán volt káplán a Szent István-templomban, majd 1992-től kezdve Budapesten lakott, onnan járta az országot lelkigyakorlatokat tartva és megismertetve Erdélyben is a Cursillót, illetve a házas hétvégét. Hálát adunk Istennek, hogy ismerhettük és tanulhattunk tőle. Nyugodjál békében, kedves Tamás! Mindent köszönünk neked! Ad revidendum!
Gyertyásmenetben kerüljük a templomot... Téli hidegben sok-sok gyertyaláng lobog... Sápadt ajkakra lopva halk mosoly kerül, Éhes szemekbe titkos kis reményke ül... Gyertyás menetben kerüljük az életet... Vézna kezünkben apró gyertyacsonk remeg... minden lépésre felsóhajtunk; hogy lobog!... Ha elaludna, újabb lángot hol kapok?...
www.katolikussepsi.ro
Mélységes tiszteletet érdemelnek az egyszerű parasztemberek. Egyrészt, mert mi nem csinálnánk azt a munkát, amit ők végeznek, hiszen éjjelüknappaluk a földművelés, az állatok ellátása. Másrészt azért, mert olyan tudással bírnak sok dolgot illetően, amivel nem rendelkezünk. Ezek között van az is, ahogyan megfigyelték, értékelték az időjárást nemzedékeken keresztül. Átadták egymásnak ezt a tudást, hasznosították, ez határozta meg életüket a mindennapokban. Nagyon okosak! Ezért tisztelnünk kel őket. Álljon itt néhány népi bölcsesség az időjárás megfigyeléséből eredően:
Gyertyás menetben kerüljük az életet... Minden gyertyának kialudni nem lehet!... Nem kell félnünk, hogy egyszer minden összedől... Csodás, szép nagy gyertyával, mosolygó Gyermekével Ott megy a Boldogasszony legelöl. P. Papp Asztrik
A szentelt gyertya, mint szimbólum Gyújtsatok örömmel fényt! Világosságot az igazi Világosságnak, ...fénnyel a kezünkben akarunk eléje menni, mint Jézus világosságának gyermekei, gyertyáinkat az igaz Világosság elé akarjuk vinni. Azért tartjuk kezünkben az égő gyertyákat, hogy a Megváltó isteni fényét jelképezzük, amely mindent az örök fényességgel áraszt el, és hogy különösképpen jelezzük lelkünk tisztaságát, amellyel Krisztus elé járulunk. Ennek az ünnepnek egyik jellegzetessége a gyertyaszentelés. Az egyház ezt a szertartást minden évben megismétli. Az oltár egyik oldalán asztal van elkészítve, s rajta a szentelendő gyertyák. A pap fehér színű öltözetben az oltárhoz megy, s ott könyörgést mond, amelyben kéri az Úr Istent, aki a mindenséget a semmiből teremtette, s az igazlelkű Simeon kívánságát teljesítette, méltóztassa megáldani ezen gyertyákat, hogy az emberek lelki és testi javára szolgáljanak. „Hallgasd meg Uram néped imáit, annak a népnek, aki e gyertyákat kezében hordozni óhajtja, s Téged énekszóval akar dicsérni.” A többi imában is ugyancsak az Úr Istent és Jézusunkat kéri a pap, a világ Világosságát, hogy szíveskedjék megáldani és megszentelni ezen viaszgyertyákat. „Engedd meg Uram, hogy amint ezen gyertyák meggyújtva elárasztják az éjszaka sötétségét látható fénnyel, úgy a mi szívünk is a láthatatlan tűz, a Szentlélek tüze, fényessége által megvilágosítva minden vétkes okoskodástól mentes legyen, és így lelkünk megtisztult szemével azt szemlélhessük, ami előtted kedves, hogy eljuthassunk a soha meg nem szűnő világosságba.” Majd a pap meghinti szenteltvízzel és megtömjénezi a gyertyákat, miközben a kar énekli az agg Simeon énekét antifónával felváltva. Majd egy könyörgés és a körmenet következik. A körmenetben részt vevő hívek pedig, mint egykor Mária és Simeon valóságban, most ők a gyertya jelképében , de misztériumos valósággal azt hordozzák kezükben, aki tanítása, példája és kegyelme által életüknek útját megvilágosítja és lépéseiket az örök világosság felé irányítja. 2
A mai gyertyaszentelés eszünkbe juttatja a világosságot is. Nézzük meg: mit is jelentenek az égő gyertyák a liturgiában? A világosságnak liturgiai használatban többszörös jelképes jelentése van. Jelképe először az örök istenségnek – mint többször a pusztába való vonuláskor – és azután az istenemberi Megváltónak, aki a föld világossága lett és jogot nyert az örök égi fényességre. Ezt jelképezi a húsvéti gyertya és húsvéti tűz. „Isten világosság, sötétség nincs benne” – mondja Szent János (1Jn 1, 5). És az Isten a maga fényöléből árasztja az imádandó Világosságot a világosságból. És ez a kettős világosság – az Atyának és Fiúnak jelképe –, de amely mégis egy fény – az egy Isten világossága – egyesül és kiárad a Szentlélek hasonló módon örök világosságában és a szeretet örök fényében. A világosság tehát harmadszor a Szentlélek kegyelmét is jelenti, mely által a lélek megtisztul és Isten világító képmásává válik. Az izzó parázs, a fénnyé változás, viasz vagy olaj, mind ezt jelképezik. Az égő gyertya jelképezi továbbá magát az Istenembert is. Tiszta viaszból készült ez a gyertya, melyet a szűzies méhek állítanak elő. A viasz az Istenember emberi-, a fény pedig isteni mivoltát mutatja. És végül a viaszgyertya a tiszta Isten-szerető lelket is jelképezi, míg a zsiradékból készült fagygyú gyertya a bűnöst. A liturgia gyertyát használ a keresztelési, bérmálási, esküvői szertartásban, valamint a szent kenetnél; halotti gyertyákat, felajánlási gyertyákat adnak át a papszenteléskor az újmisésnek, és más ünnepélyes alkalmakkor. Amint az elmondottakból kitűnik, a gyertya, a gyertyaszentelés szertartása sok mindenre figyelmeztet bennünket, sokmindenre tanít és oktat minket. A fényekkel teli február 2-i istentisztelet negyven nappal Karácsony után, az Egyház vallási életének ma is egyik legnagyszerűbb színjátéka a karácsonyi liturgia valóban méltó befejezésére. A csillagfényes Szentestével kezdődik ez a liturgia, a titokzatos csodacsillag által kísérve ebben a mélyértelmű öröménekben kísért fénykörmenetben és gyertyafényes szentmisében méltó helyszínt nyer. Szentséges tisztelettel vegyük kezünkbe a megszentelt gyertyát, és annak jelképét lássuk benne, akit Karácsony idején a világ világossága-
Rajnán túli vidékekről, első dolguk volt, hogy maguknak templomot építsenek. 1332-ben Pál a plébáKissé félreeső helyen fekszik, de Gyulafehérnos, aki a pápai tizedjegyzék szerint 12 pensa dénárt várról Abrudbánya felé indulva néhány kilométert, fizet. A templom valószínű 1206 táján épülhetett Magyarigen felé letérve és azon áthaladva is jól eredetileg háromhajós bazilika formájában. Ma álló megközelíthető. templomának nyugati bejárata a XIII. század elejé1206-ban Karako, 1291-ben Krakow, 1334ről származik. Román stílusú. A torony nyugati ben Crakow néven jelentkezik az oklevelekben. falán egykori körablakok nyomai látszanak. Egyházáról az első adat 1309-ből ismeretes, amiHáromhajós román kori bazilikának épült. A román kor Mauritius plébánosát tanúnak idézik a székeskori boltozat helyébe a XV. században gótikus bolkáptalan és egyes szász papok perében. A templom tozat kerül a szentélybe. A hajó déli falán falfestazonban sokkal régebbi, XII. századi, mert IX. mény-töredékek maradtak fenn egymás fölötti réteEndre 1206-ból való oklevelében megerősíti a gekben. Közülük: Az utolsó vacsora töredéke olakrakkói vendégek (hospites) elődeiktől kapott priszos eredetre vall. A torony ikerablakai melletti vilégiumait, tehát már a XII. században itt vannak, 1572-es dátum újítását jelzi. 1900 után lebontották, s mint olyanok, akik katolikus múlttal jöttek ide a de a mellékhajókat nem tudták visszaállítani és ma csak a főhajó áll. Padlóját római téglák borítják. A második világháború után, mint értékes műemléket restaurálták. Várfalának egy része megmaradt három bástyával, melyek egyikén gótikus nyílások vannak. A középkori tiszta katolikus falu a reformáció idején református lesz, a templommal együtt. A XVIII. században még református anyaegyház, de a múlt század végén már csak filia, és a második világháború után az utolsó reformátust is eltemetik. A 2000-es évek első esztendejeiben egyetlen főből, a nagyon kedves, idősebb gondnoknéniből állt a református gyülekezet és ugyanő alkotta a falu magyar lakoságát is. A közeli Magyarigenből járt ki a lelkész és rendszerint a gyülekezet lakóházában tartották az istentiszteletet. Bod Péter (17121769) neves irodalmár, történész és az erdélyi művelődés kimagasló alakja, a szomszédos Magyarigen volt református lelkészének közlése szerint a boroskrakkói temetőben temették el Balassi Bálint fiát is. Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek A templom északkeletről az erődfal részleteivel
Boroskrakkó
11
A Brassai Ulrich Piéta
Ez másképpen nem is lehet. A műveltség megteremtője és hordozója a vallás. Ameddig ennek nyomaival találkozunk Kelet felé haladva, addig a művelődés nyomai is jelentkeznek. A kultúra nyomait pedig a templomokban s a templomok körül kell keresnünk, mert a középkori ember nyilvános élete itt zajlott le. A székely nép nagy Mária-tiszteletének köszönhetjük a sok Mária-emléket, amelyek a reformáció megindítása előtt egy századdal kezdenek feltűnni és közvetlenül a reformáció előtt feltűnő számmal megsokasodni. A Hargita két oldalán élő nép bizalmát a vallásújítás alkalmával, a töröktatár veszedelmek idején és a nemzeti megpróbáltatások súlya alatt Mária védő erejébe vetette. Ennek a bizalomnak köszönhetjük a Mária-képeket, szobrokat, de ezeknek fennmaradását is! Mielőtt a szobor eredetével és készítőjének személyével foglalkoznánk, ismerjük meg magát a szobrot. A hársfából faragott emberfeletti magasságú (2,27 m magas) szobor a boldogságos Szüzet ábrázolja karján a kis Jézussal. Lába alatt a föld, azon a hold sarlója, amelynek középső része emberfőt ábrázol. Máriát hosszú testhezálló ruha takarja, melyet derékon öv szorít a testhez, amely 10
fölé bő redőkbe szedett palást borul. Jobbjában királypálcát, baljában pedig a mezítelen kis Jézust tartja. Arca mosolygós, kibontott hajfürtjei a vállra omlanak s azokat befödik. A fején nehéz korona van. Ugyancsak korona van a kis Jézus fején is, aki jobb kezét áldólag emeli fel s baljában rózsát látunk. A szobor jelenleg fehérre van festve, régen bíbor és arany színben pompázott. A szobrokat régen festették, s ekkor kezdették nagyon helytelenül a kis Jézust, de néha a Madonna szobrát is mindenféle tarka ruhába öltöztetni. Honnan került a szobor Csíksomlyóra? Egy régi leírásból, mely 1848-ban a templom díszítését adja, tudjuk azt, hogy ekkor nem volt ott, mert a korabeli freskó, mely a templom külső falát díszítette, a kereszten függő Krisztus, a fájdalmas Anya, Szent Jánosnak, a szeretett tanítványnak és Szent Ferencnek az alakját ábrázolta. A templom kezdettől fogva a Sarlós Boldogasszony tiszteletére volt szentelve, tehát ez a fájdalmas Anya-kép semmiképpen sem felelt meg és nem is volt a főoltáron. Losteiner följegyzéseiben, aki a legrészletesebben foglalkozott a kegyszoborral, azt találjuk, hogy sokak szerint Fogarasból, Szebenből, Gyulafehérvárról, Szászsebesről hozták volna Csíksomlyóra. Sőt a moldovaiak, talán Jorga Miklós nyomán azt állítják, hogy a szobor Bákóból került Csíksomlyóra, és ez a vélemény ott még ma is tartja magát, mert legutoljára 1939. február havában a tősgyökeres csángó családból származó Robu Mihály jasi püspök a hagyományokra támaszkodva állította, hogy a kegyszobor tőlük került Csíksomlyóra. Mások azt tartották, hogy a Nagy-Somlyó hegyén levő Sóvár várából hozták le. Ezen állításoknak második része, ami Bákót illeti vagy a Somlyó hegyén lévő Sóvárat, kevésbé jöhet számításba. (folytatjuk) 2. Összeállította: Dávid Péter Forrásanyag: internet, Darvas Kozma József: A csíksomlyói pünkösdi búcsú eredettörténete, Dr. P. Boros Fortunát O.E.M.: Csíksomlyó, a kegyhely
ként dicsőítettünk, a földreszállt Istenembert. Járjunk világosságban! Legyünk a világosság fiai, Isten fiai! Isten világosság, sötétség nincs benne – mondja Szent János. Ha Isten világosság, akkor nekünk kötelességünk úgy élni, hogy bennünk se legyen sötétség. Istenhez hasonló életet kell élnünk, szentekké kell lennünk. Estete sancti – Legyetek szentek! – mondja a szentírás. Az Úr Jézus megmutatja a helyes utat. Ha azon járunk,
Sík Sándor
A legszebb művészet A legszebb művészet tudod mi, Derült szívvel megöregedni. Pihenni, hol tenni vágyol, Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol. Nem lenni bús, reménye vesztett, Csendben viselni el a keresztet, Irigység nélkül nézni végig Mások erős, tevékeny éltit. Kezed letenni ölbe S hagyni, hogy gondod más viselje. Ahol segíteni tudtál régen, Bevallani nyugodtan, szépen, Hogy erre most már nincs erőd. Nem vagy olyan, mint azelőtt. S járni amellett szép vidáman, Istentől rád szabott igában. De ezt a békét honnan vesszük? Onnan, ha ezt erősen hisszük,
biztosan célunk felé haladunk. Az világos út, nem sötét ösvény, amelyen a sötétség baglyai huhognak, hanem a világosság pacsirtái dalolnak. A világ világosságává kell lennünk. Világítanunk kell az advent félhomályos útjain botorkáló embertestvéreinknek, akik eltértek a Világ Világosságától. Legyünk a világosság fiai, ékesítsük föl lelkünket, hogy méltóan fogadhassuk Krisztust, a Királyt, a nemzetek uralkodóját, a Világ Világosságát.
Hogy teher, amit vinni kell, Az égi honra készít fel. Ez csak a végső simítás A régi szíven, semmi más. Ez old fel minden köteléket, Ha a világ még fogna téged. Az Úr nem szűnik meg tanítani, Ezért kell sok harcot vívni, Idősen is, míg csendesen a szív az Úrban megpihen és kész vagy az Ő kezéből venni, hogy minden Ő S te sem vagy semmi. S akkor lelked kegyelmes atyja A legszebb munkát is megadja. Kezed imára kulcsolod ez mindennél dicsőbb dolog. Áldást kérsz szeretteidre Körülötted nagyra és kicsinyre. S ha majd munkád betellett, S a végső óra elközelgett, Engedsz az égi szent hívásnak, Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak. 3
A SZENTATYA ÜZENETE A BETEGEK XXIII. VILÁGNAPJA ALKALMÁBÓL Kedves Testvérek! A Betegek XXIII. Világnapja alkalmából, amit Szent II. János Pál pápa kezdeményezett, hozzátok fordulok, akik a betegség terhét hordozva különféle módokon csatlakoztok Krisztus szenvedő testéhez; és hozzátok is, az egészségügy területén dolgozó hivatásbeliek és önkéntesek. Az idei év témája arra indít bennünket, hogy Jób könyvének egy kifejezésén elmélkedjünk: „A vaknak úgy szolgáltam, hogy a szeme voltam, a sántának meg én voltam a lába” (29,15). Elmélkedésem vezérfonala a „sapientia cordis”, vagyis a szív bölcsessége. 1. Ez a bölcsesség nem elvont, elméleti ismeretet jelent, nem gondolataink gyümölcse. Ahogyan Szent Jakab ír erről a levelében, sokkal inkább „tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató„ (3,17). Vagyis olyan magatartás, amelyet a Szentlélek áraszt annak elméjébe és szívébe, aki képes megnyílni testvérei szenvedése iránt, és felismeri bennük Isten képmását. Kérjük tehát a zsoltár szavaival: „Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!” (Zsolt 90,12). A szív bölcsessége, amely Isten ajándéka: ebben foglalhatjuk össze a Betegek Világnapjának gyümölcseit. 2. A szív bölcsessége: szolgálni testvéreinket. „A vaknak úgy szolgáltam, hogy a szeme voltam, a sántának meg én voltam a lába”. Jóbnak az a beszéde, amely e mondatot tartalmazza, kifejezésre juttatja a szolgálatot a szükséget szenvedők iránt ennek az igaz embernek a részéről, aki meglehetős tekintélynek örvend, és tiszteletremétó hely illeti meg a város vénei között. Erkölcsi tartását megmutatja a tőle segítséget kérő szegények iránti szolgáló szeretete, és az is, ahogyan gondoskodik az árváról és az özvegyről. Hányan vannak ma is olyan keresztények, akik nem pusztán szavaikkal, hanem a valódi hitben 4
gyökerező életükkel tanúsítják, hogy ők „a vakok szemei” és „a sánták lábai”! Olyan emberek, akik a folytonos gondoskodást igénylő betegek mellett vannak, akiknek szükségük van segítségre ahhoz, hogy meg tudjanak mosakodni, fel tudjanak öltözni, táplálkozni tudjanak. Ez a szolgálat, különösen akkor, ha időben elhúzódik, fáradságossá és nehézzé válhat. Viszonylag könnyű néhány napig végezni a szolgálatot, ám nehéz valakiről hónapokon, vagy egyenesen éveken át gondoskodni, főképpen akkor, amikor ez az illető köszönetet sem tud mondani érte. És mégis, a megszentelődés hatalmas útja ez! Ezekben a pillanatokban különösképpen is számíthatunk az Úr közelségére, és az Egyház küldetésének is különleges támaszai vagyunk. 3. A szív bölcsessége: testvérünk mellett állni. A beteg ember mellett eltöltött idő szent. Isten dicsérete, amely hasonlóvá tesz bennünket Fiához, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért” (Mt 20,28). Jézus maga mondta: „úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék” (Lk 22,27). Kérjük élő hittel a Szentlélektől a kegyelmet, hogy megértsük: mekkora értéke van, ha elkísérjük, sokszor szavak nélkül, ezeket a testvéreinket,
Ötszáz év távlatából Idén ünnepeljük a csíksomlyói kegyszobor keletkezésének 500. évfordulóját. Ebből az alkalomból ismertetjük újságunkban folytatásokban a somlyói kegytemplom- és szobor rövid történetét. Fogadják szeretettel. Balog Jolán azt állítja, hogy Csík megyében majdnem egy századon keresztül dolgoztak a festők és a szobrászok, amely alatt figyelemmel kísérhetjük a fejlődést és bizonyossá válik, hogy a csíki festészeti és faragászati emlékeket nem külföldről szállították a Székelyföldre, hanem azokat a székely lélek termelte ki. Ennek a művészi munkának kezdete a XV. század közepe (a csíkszenttamási Madonna és befejeződését a csíkmenasági késő gótikus Madonna szobra 1553) mutatja. Viszont a legmagasabb, azaz a legtökéletesebb fokát akkor érte el, mikor a csíksomlyói Madonnaszobor készült. Amit a művészet terén itt találunk, azon megérzik a székely jellegzetesség, s azért az itt található kultúra tiszta székely a szász vidékek német kultúrájával szemben. Az Árpád-kori építkezéseken érzik a francia vagy olasz hatás, de minél inkább jövünk keletre, ez annál kevésbé érezhető, melynek oka a távolság és a zártság, viszont ennek köszönhetjük azt a tiszta levegőt, amely minket itt fogad a székely népies jelleg kidomborításában. Mit bizonyítanak ezek a megállapítások? Joggal tehetjük föl, hogy itt művészetkedvelő nép lakott, amelyet nemcsak imádságos lelkülettcl áldott meg az Isten, hanem Isten háza iránt a buzgóság is emésztett, és nem az áldozatot nézte, hanem a szépség és a fény kápráztatta el, amelyért szívesen adta áldozatul megtakarított pénzét. Ha pedig a történelmi- és műemlékek feltűnő száma között kutatunk, más megállapítások is önként adódnak: éspedig az, hogy a székely nép nemcsak kedvelte a művészi értékeket és szívesen áldozott templomainak felékesítéséért, hanem ez az ezermesterségre nagyon hajlamos nép körében valódi művésztehetséggel megáldott emberek éltek és dolgoztak, mert különben az emlékek
sokasága nem maradhatott volna fenn. Alig hihető el az, hogy minden egyes darabot külföldről szállítottak volna erre a zárt keleti vonulatra. Az már egészen más kérdés, hogy székely művészeink mit és mennyit sajátítottak el idegen mesterektől (Dürer és Veit Stoss), akiknek a hatása alatt állhattak? Az valószínű, hogy a hatás közvetve, az erdélyi és szepességi szászok révén Németországból érkezett ide, és még valószínűbb az, hogy nem szolgai utánzat volt kezük munkájának tökéletesítése és művészi megörökítése. Azt tudjuk, hogy Bártfán és Kassán oltárépítő műhelyek voltak. Tudjuk azt is, hogy Erdélyben, Szebenben és Brassóban szintén dolgoztak oltárépítők, akik egész vidékek szükségleteit látták el. Az is ismeretes, hogy a mesterlegények németországi és lengyelországi műhelyekben kitanulván, vándorbotot vettek a kezükbe és ott telepedtek le, ahol a legkönnyebben biztosíthatták megélhetésüket. Ez pedig az egyes községek részére lehetővé tette templomainak korszerű és kívánt berendezését. Az, hogy e kor festőinek és képfaragóinak nevét kevésbé ismerjük, ez nem azt jelenti, hogy nem léteztek, hanem utalhat arra, hogy akkor ezen művészek neveinek megörökítését azért nem tartották szükségesnek, mert nagy számuk nem emelte ki a rendkívüli tehetségek feltűnő voltát, vagy a szerénység tartotta vissza, vagy pedig maguk sem voltak tisztában művészetük rendkívüli adottságaival. A XVI. század tekintélyes számú szobrászati emlékei közül is Erdélyben kitűnik a csíksomlyói Mária-szobor. Divald Kornél a szobor művészi értékét a következőképpen méltatja: Szárnyas oltárból maradt fönn a csíksomlyói Ferenc-rendiek templomának fából faragott híres Mária-szobra, amely a szászsebesi és a székelyzsombori szárnyasoltár Mária-szobraival együtt az erdélyi fafaragás legszebb ilyen tárgyú emlékei közé tartozik, amelyet nagyobb bensőségével és lendületesebb formáival csak a Brassai Ulrich Piéta szobra múl felül 1506ban a nagyszebeni Brukenthal-múzeumban. Mikor a szobornak a nemzeti élet fejlődésére gyakorolt hatásáról, jelentőségéről akarunk beszélni, föltétlenül a lelkiekben hagyott nyomokról is meg kell emlékeznünk és innen kell kiindulnunk, akármilyen kicsinyesnek tűnjön is fel a mi látószögünk. 9
amíg akár csak egyetlen ember is szenved és gyötrődik a földön: „Nagyon bízom benne, hogy a mennyországban nem leszek majd tétlen, mert az a vágyam, hogy tovább dolgozzam az Egyházért és a lelkekért” (vö. 254. levél, 1897. július 14.). Mi is részesedünk a szentek érdemeiben és örömében, és ők is részesednek a mi küzdelmünkben, a béke és kiengesztelődés iránti vágyunkban. A feltámadt Krisztus győzelméből fakadó örömük nekünk erőforrás lehet ahhoz, hogy legyőzzük a közömbösség és a keményszívűség sokféle formáját. Másrészről, minden keresztény közösség arra hivatott, hogy átlépje azt a küszöböt, amely az őt körülvevő társadalommal, szegényekkel, távollevőkkel összeköti. Az egyház természeténél fogva missziós és nem befelé forduló, hanem minden emberhez szóló küldetése van. Ez a küldetés türelmes tanúságtételt jelent Arról, aki az Atyához akarja vinni a teljes valóságot és minden embert. A küldetés abban áll, hogy a szeretet nem hallgathat. Az egyház követi Jézus Krisztust azon az úton, amely minden emberhez elvezeti a föld legvégső határáig (vö. ApCsel 1, 8). Így felebarátunkban azt a testvért láthatjuk, akiért Krisztus meghalt és feltámadt. Mindazt, amit kaptunk, értük is kaptuk. És ugyanúgy, amivel ezek a testvérek rendelkeznek, ajándék az egyháznak és az egész emberiségnek. Kedves Testvéreim! Mennyire szeretném, hogy mindazok a helyek, ahol az egyház valamilyen formában megnyilvánul – különösképpen plébániáink és közösségeink –, az irgalom szigeteivé váljanak a közömbösség tengerében! 3. „Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5, 8) – az egyes hívő ember Egyénileg is érint minket a közöny kísértése. Telis-tele vagyunk felkavaró hírekkel és képekkel, amelyek emberek szenvedését tárják elénk, ugyanakkor tejesen tehetetlennek érezzük magunkat, hogy segítsünk nekik. Mit tegyünk, hogy az ijedtség és a tehetetlenség spirálja ne nyeljen el minket? Mindenekelőtt imádkozhatunk a földi és menynyei egyház közösségében. Ne becsüljük le az olyan sok ember imájának erejét! Szeretném, hogy a 24 óra az Úrért elnevezésű kezdeményezést az egész egyházban, egyházmegyei szinten is megtart8
sák március 13-án és 14-én: ez az alkalom éppen az imádság szükségességét hivatott kifejezni. Másodsorban, segíthetünk a szeretet különféle megnyilvánulásaival, a hozzánk közel vagy tőlünk távol lévő embereknek az egyház számos karitatív szervezetének köszönhetően. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy kimutassuk érdeklődésünket a másik iránt, akár egy kicsi, de konkrét jellel, mely egyben kifejezi a közös emberségben való részesedésünket. Harmadsorban pedig, a másik szenvedése a megtérésre hív, mert a testvér szükséglete életem törékenységére emlékeztet, illetve az Istentől és a testvérektől való függőségemre. Ha alázattal kérjük Isten kegyelmét, és elfogadjuk lehetőségeink korlátait, akkor bízni fogunk azokban a végtelen lehetőségekben, amelyeket Isten szeretete tartogat számunkra. És ellen tudunk majd állni az ördögi kísértésnek, mely el akarja hitetni velünk, hogy egyedül meg tudjuk váltani magunkat és a világot. Azért, hogy legyőzzük a közömbösséget és a mindenhatóságra való igényeinket, azt szeretném kérni mindenkitől, hogy ezt a nagyböjtöt „szívünk képzésének” útjaként éljük meg, ahogy XVI. Benedek mondta (vö. Deus caritas est enciklika, 31). Az irgalmas szív nem jelent gyenge szívet. Aki irgalmas akar lenni, annak erős, megingathatatlan szívre van szüksége, mely bezárja kapuit a kísértő előtt, de nyitott Isten felé. Az ilyen szív hagyja, hogy átjárja a Lélek és vigye a szeretet útjain, melyek a testvéreinkhez vezetnek. Alapjában véve szegény szív ez, vagyis ismeri saját szegénységét, és a másik emberért éli életét. Ezért, kedves testvéreim, szeretném veletek kérni Krisztust ebben a nagyböjtben: „Fac cor nostrum secundum cor tuum” – „Alakítsd szívünket a te szent Szíved szerint!” (könyörgés a Jézus Szíve litániából). Akkor erős és irgalmas szívünk lesz, éber és nagylelkű, amely nem hagyja, hogy bezárkózzon, és nem esik bele a közömbösség globalizációjának szédületébe. Ezzel a jókívánsággal biztosítok mindenkit imáimról, hogy minden hívő, minden egyházi közösség gyümölcsözően járja végig a nagyböjti utat, és kérlek titeket, imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg és a Szűzanya őrizzen meg Benneteket. Ferenc pápa
időt szentelünk nekik, s ők a mi közelségünk és törődésünk révén érezhetnek vigasztalást és szeretetet. Mekkora hazugság rejtezik ezzel ellentétben bizonyos kifejezésekben, amelyek az „élet minőségéről” beszélnek, hogy elhitessék: a betegséggel súlyosan megterhelt életeket nem érdemes élni! 4. A szív bölcsessége: kilépni önmagunkból testvérünk felé. Világunk olykor elfelejti annak az időnek az értékét, amit a beteg ágya mellett töltünk, mivel mindenki siet, tenni, termelni akar, és megfeledkezik az önzetlenségről, a másokról való gondoskodásról, a másik ember ápolásáról. E magatartás mögött sokszor a langyos hit húzódik meg, amely megfeledkezik az Úr szavairól, aki ezt mondta: „Értem tettétek” (Mt 25,40). Ezért szeretnék ismét emlékeztetni, „az önmagunkból a testvér felé való kilépés abszolút prioritására, amely a minden erkölcsi törvényt megalapozó két főparancs egyike, s a legvilágosabb jel ahhoz, hogy mérlegre tegyük a lelki növekedés útját, amelyen Isten teljességgel ingyenes ajándékozására válaszul járunk” (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 179). Az Egyház missziós természetéből fakad „a felebarát iránti tevékeny szeretet, a megértő, segítő és támogató együttérzés” (uo.). 5. A szív bölcsessége: szolidaritást vállalni testvérünkkel anélkül, hogy elítélnénk őt. A szeretetnek időre van szüksége. Időre a betegek ápolására és időre a meglátogatásukra. Időre ahhoz,
hogy mellettük legyünk, ahogyan Jób mellett voltak barátai. „Hét nap és hét éjjel mellette ültek a földön, és egyik sem szólt hozzá egy szót sem. Látták ugyanis, hogy igen nagy a fájdalma” (Jób 2,13). Ám Jób barátai elrejtettek magukban egy negatív ítéletet vele kapcsolatban: azt gondolták, hogy balsorsa Isten büntetése valamilyen vétkéért. A valódi szeretet azonban osztozás ítélet nélkül, nem várja el a másik személy megtérését. Távol áll tőle a hamis alázat, amely valójában elismerést vár és tetszeleg saját jócselekedetében. Jób tapasztalata hiteles választ csak Jézus keresztáldozatában kap, amely az Isten velünk vállalt szolidaritásának legmagasztosabb tette: teljesen ingyenes, teljesen irgalmas. Ez a szeretet válasza az emberi fájdalom drámájára, különösen az ártatlan fájdalomra, amely mindig része Krisztus feltámadt testének. Ezek azok a megdicsőült sebek, amelyek egyszerre jelentenek botrányt hitünk számára, ugyanakkor meg is erősítik hitünket. Még akkor is, amikor a betegség, az egyedüllét, a fizikai tehetetlenség úrrá lesznek odaajándékozott életünkön, a fájdalom tapasztalata kiemelkedő helyszíne lehet a kegyelem továbbadásának és olyan forrást jelenthet, amelyből a szív bölcsességét meríthetjük. Így értjük meg, hogy Jób, élettapasztalata leszűrésekor kijelentheti Isten felé fordulva: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak” (Jób 42,5). A szenvedés és a fájdalom titkába merült személyek, ha ezt hittel fogadják el, élő tanúi lehetnek a hitnek, amely képes lehetővé tenni a szenvedés elfogadását, noha az ember a maga értelmével soha nem képes azt teljesen felfogni. 6. A Betegek Világnapját Mária anyai pártfogásába ajánlom, aki méhébe fogadta és világra hozta a megtestesült Bölcsességet, Jézus Krisztust, a mi Urunkat. Ó, Mária, Bölcsesség Széke, járj közben édesanyánkként minden betegért és azokért, akik gondoskodnak róluk. Add, hogy szenvedő felebarátaink szolgálatában, és a fájdalom tapasztalatában befogadhassuk és növelhessük magunkban a szív igazi bölcsességét. A mindnyájatokért mondott könyörgést apostoli áldásommal kísérem. Ferenc pápa 5
csukja azt a kaput, amelyen keresztül Isten belép a világba és a világ Istenbe. Így a kéznek, vagyis az egyháznak sosem kell meglepődnie, ha elutasítják, elnyomják és megsebzik. Isten népének tehát meg kell újulnia, hogy ne váljon közömbössé és ne zárkózzon önmagába. Három szentírási szakaszt szeretnék elmélkedésül ajánlani ehhez a megújuláshoz. 1. „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele” (1 Kor 12, 26) – az egyház
Ferenc pápa nagyböjti üzenete
Ferenc pápa hagyományos nagyböjti üzenetét idén az „Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5,8) felszólításból kiindulva fogalmazta meg. Kedves Testvéreim! A nagyböjt a megújulás ideje az egyház, a közösségek és minden egyes hívő számára. Legfőképpen azonban a kegyelem ideje (vö. 2Kor 6, 2). Isten nem kér tőlünk semmi olyat, amit előtte már meg ne adott volna nekünk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4, 19). Nem közömbös velünk szemben. Mindannyiunk életét szívén viseli, név szerint ismer minket, gondoskodik rólunk és keres minket, akkor is ha elhagyjuk Őt. Mindannyiunk élete külön-külön érdekli Őt. Szeretete az, amely megakadályozza, hogy közömbös legyen az iránt, ami történik velünk. Csakhogy előfordul, hogy amikor jól vagyunk, jól érezzük magunkat, bizonnyal elfelejtkezünk másokról (amit az Atyaisten soha sem tesz), nem érdekelnek a problémáik, szenvedéseik, az igazságtalanságok, amiket elszenvednek…, 6
ilyenkor szívünk közömbössé válik: amíg én viszonylag jól vagyok és jól érzem magam, elfelejtkezem azokról, akik nincsenek jól. Ez az önző, közömbös magatartás mára világméreteket öltött olyannyira, hogy a közömbösség globalizációjáról beszélhetünk. Olyan visszás helyzetről van szó, amivel keresztényként szembe kell néznünk. Amikor Isten népe megtér az ő szeretetéhez, megtalálja a választ azokra a kérdésekre, melyeket a történelem folytonosan elé állít. Az egyik legsürgetőbb kihívás, amiről szeretnék beszélni ebben az üzenetben, az a közömbösség globalizációja. A felebarát és Isten iránti közömbösség valós kísértés nekünk, keresztényeknek is. Minden nagyböjtben szükségünk van arra, hogy újra meghalljuk a próféták kiáltását, akik felemelik hangjukat és felráznak minket. Isten nem közömbös a világ iránt, hanem annyira szereti, hogy Fiát adja oda minden ember üdvösségéért. Isten Fiának megtestesülésében, földi életében, halálában és feltámadásában végérvényesen megnyílik a kapu Isten és az ember között, az ég és a föld között. Az egyház pedig olyan, mint egy kéz, mely nyitva tartja ezt a kaput az ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása által, a hitről való tanúságtételen keresztül, amely a szeretetben válik hatékonnyá (vö. Gal 5,6). A világ mégis az önmagába zárkózás és afelé hajlik, hogy be-
Isten szeretetét, amely megtöri a közömbösségnek ezt a halálos magába zárkózását, az egyház kínálja fel tanításával és legfőképpen tanúságtételével. Azonban csak arról lehet tanúságot tenni, amit előtte megtapasztaltunk. A keresztény az az ember, aki megengedi Istennek, hogy betöltse őt jóságával és irgalmával, hogy magára öltve Krisztust hozzá hasonlóan Isten és az emberek szolgájává legyen. Jól emlékeztet erre a nagycsütörtöki liturgiában a lábmosás szertartása. Péter nem akarta, hogy Jézus megmossa a lábát, de aztán megértette, hogy Jézus nem pusztán példa akar lenni arra, hogyan mossuk meg egymás lábát. Ezt a szolgálatot csak az tudja megtenni, aki előtte hagyta, hogy Krisztus megmossa a lábát. Csak az lehet „közösségben vele” (Jn 13, 8) és ezáltal tudja szolgálni az embert. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy hagyjuk, hogy Krisztus szolgáljon minket, és így olyanokká váljunk, mint Ő. Ez akkor valósul meg, amikor hallgatjuk Isten igéjét, és amikor a szentségekben részesülünk, különösen az Eucharisztiában. Ebben azzá válunk, amit magunkhoz veszünk: Krisztus testévé. Ebben a testben a közömbösség, amely úgy tűnik, oly gyakran hatalmába keríti szívünket, nem talál helyet. Mert aki Krisztusé, az egyetlen testhez tartozik, és Benne az emberek nem közömbösek egymás iránt. „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele” (1 Kor 12, 26). Az egyház communio sanctorum (szentek közössége), mert a szentek is részét képezik, és azért is, mert szent dolgok közössége: benne van Isten szeretete, melyet Krisztusban és minden ajándékában kinyilatkoztatott számunkra. Ezek
között van mindazoknak a válasz is, akik hagyják, hogy eljusson hozzájuk ez a szeretet. A szentek e közösségében és a szent dolgokban való részesedésben senki sem birtokol csak saját magának, hanem amije van, az mindenkié. És mivel Istenben kapcsolatban vagyunk egymással, a tőlünk távol lévőkért is tehetünk valamit, azokért, akikhez csupán saját erőnkből soha sem tudnánk eljutni, mert velük és értük imádkozunk Istenhez azért, hogy mindannyian megnyíljunk üdvözítő művének. 2. „Hol van a testvéred?” (Ter 4, 9) – a plébániák és a közösségek Az egyetemes egyházról mondottakat meg kell valósítanunk a plébániák és közösségek életében. Meg tudjuk-e tapasztalni az egyháznak ezeken a színterein, hogy egyetlen testhez tartozunk? Ahhoz a testhez, amely együtt kapja meg és osztja meg, amit Isten ajándékozni akar? Ahhoz a testhez, amely ismeri a leggyengébb, legszegényebb, legkisebb tagjait és gondjukat viseli? Vagy belemenekülünk egy egyetemes szeretetbe, mely elkötelezetten munkálkodik a világ távoli részén, de elfelejtkezik a saját zárt ajtaja előtt ülő Lázárról? (vö. Lk 16, 19-31) Ahhoz, hogy megkapjuk és teljességében gyümölcsöztessük mindazt, amit Isten ad, két irányban kell túllépnünk a látható egyház határain. Először is, az imádságban egyesülünk a megdicsőült egyházzal. Amikor a zarándok egyház imádkozik, akkor létrejön a kölcsönös szolgálat és jó közössége, amely elér egészen Isten színe elé. A szentekkel, akik Istenben találták meg teljességüket, részét képezzük annak a közösségnek, amelyben a szeretet legyőzi a közömbösséget. A megdicsőült egyház nem azért győzedelmes, mert hátat fordított a világban lévő szenvedéseknek és önmagában örvend. Sokkal inkább azért, mert a szentek már szemlélhetik azt és örvendhetnek annak, hogy Jézus halála és feltámadása révén végérvényesen legyőzték a közömbösséget, a keményszívűséget és a gyűlöletet. Amíg a szeretetnek e győzelme nem járja át az egész világot, a szentek mellettünk, földi zarándokok mellett maradnak. Lisieux-i Szent Teréz egyházdoktor meggyőződve írta, hogy a Mennyben a keresztre feszített (Jézus) szeretetének győzelme miatt nem teljes az öröm addig, 7
csukja azt a kaput, amelyen keresztül Isten belép a világba és a világ Istenbe. Így a kéznek, vagyis az egyháznak sosem kell meglepődnie, ha elutasítják, elnyomják és megsebzik. Isten népének tehát meg kell újulnia, hogy ne váljon közömbössé és ne zárkózzon önmagába. Három szentírási szakaszt szeretnék elmélkedésül ajánlani ehhez a megújuláshoz. 1. „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele” (1 Kor 12, 26) – az egyház
Ferenc pápa nagyböjti üzenete
Ferenc pápa hagyományos nagyböjti üzenetét idén az „Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5,8) felszólításból kiindulva fogalmazta meg. Kedves Testvéreim! A nagyböjt a megújulás ideje az egyház, a közösségek és minden egyes hívő számára. Legfőképpen azonban a kegyelem ideje (vö. 2Kor 6, 2). Isten nem kér tőlünk semmi olyat, amit előtte már meg ne adott volna nekünk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4, 19). Nem közömbös velünk szemben. Mindannyiunk életét szívén viseli, név szerint ismer minket, gondoskodik rólunk és keres minket, akkor is ha elhagyjuk Őt. Mindannyiunk élete külön-külön érdekli Őt. Szeretete az, amely megakadályozza, hogy közömbös legyen az iránt, ami történik velünk. Csakhogy előfordul, hogy amikor jól vagyunk, jól érezzük magunkat, bizonnyal elfelejtkezünk másokról (amit az Atyaisten soha sem tesz), nem érdekelnek a problémáik, szenvedéseik, az igazságtalanságok, amiket elszenvednek…, 6
ilyenkor szívünk közömbössé válik: amíg én viszonylag jól vagyok és jól érzem magam, elfelejtkezem azokról, akik nincsenek jól. Ez az önző, közömbös magatartás mára világméreteket öltött olyannyira, hogy a közömbösség globalizációjáról beszélhetünk. Olyan visszás helyzetről van szó, amivel keresztényként szembe kell néznünk. Amikor Isten népe megtér az ő szeretetéhez, megtalálja a választ azokra a kérdésekre, melyeket a történelem folytonosan elé állít. Az egyik legsürgetőbb kihívás, amiről szeretnék beszélni ebben az üzenetben, az a közömbösség globalizációja. A felebarát és Isten iránti közömbösség valós kísértés nekünk, keresztényeknek is. Minden nagyböjtben szükségünk van arra, hogy újra meghalljuk a próféták kiáltását, akik felemelik hangjukat és felráznak minket. Isten nem közömbös a világ iránt, hanem annyira szereti, hogy Fiát adja oda minden ember üdvösségéért. Isten Fiának megtestesülésében, földi életében, halálában és feltámadásában végérvényesen megnyílik a kapu Isten és az ember között, az ég és a föld között. Az egyház pedig olyan, mint egy kéz, mely nyitva tartja ezt a kaput az ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása által, a hitről való tanúságtételen keresztül, amely a szeretetben válik hatékonnyá (vö. Gal 5,6). A világ mégis az önmagába zárkózás és afelé hajlik, hogy be-
Isten szeretetét, amely megtöri a közömbösségnek ezt a halálos magába zárkózását, az egyház kínálja fel tanításával és legfőképpen tanúságtételével. Azonban csak arról lehet tanúságot tenni, amit előtte megtapasztaltunk. A keresztény az az ember, aki megengedi Istennek, hogy betöltse őt jóságával és irgalmával, hogy magára öltve Krisztust hozzá hasonlóan Isten és az emberek szolgájává legyen. Jól emlékeztet erre a nagycsütörtöki liturgiában a lábmosás szertartása. Péter nem akarta, hogy Jézus megmossa a lábát, de aztán megértette, hogy Jézus nem pusztán példa akar lenni arra, hogyan mossuk meg egymás lábát. Ezt a szolgálatot csak az tudja megtenni, aki előtte hagyta, hogy Krisztus megmossa a lábát. Csak az lehet „közösségben vele” (Jn 13, 8) és ezáltal tudja szolgálni az embert. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy hagyjuk, hogy Krisztus szolgáljon minket, és így olyanokká váljunk, mint Ő. Ez akkor valósul meg, amikor hallgatjuk Isten igéjét, és amikor a szentségekben részesülünk, különösen az Eucharisztiában. Ebben azzá válunk, amit magunkhoz veszünk: Krisztus testévé. Ebben a testben a közömbösség, amely úgy tűnik, oly gyakran hatalmába keríti szívünket, nem talál helyet. Mert aki Krisztusé, az egyetlen testhez tartozik, és Benne az emberek nem közömbösek egymás iránt. „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele” (1 Kor 12, 26). Az egyház communio sanctorum (szentek közössége), mert a szentek is részét képezik, és azért is, mert szent dolgok közössége: benne van Isten szeretete, melyet Krisztusban és minden ajándékában kinyilatkoztatott számunkra. Ezek
között van mindazoknak a válasz is, akik hagyják, hogy eljusson hozzájuk ez a szeretet. A szentek e közösségében és a szent dolgokban való részesedésben senki sem birtokol csak saját magának, hanem amije van, az mindenkié. És mivel Istenben kapcsolatban vagyunk egymással, a tőlünk távol lévőkért is tehetünk valamit, azokért, akikhez csupán saját erőnkből soha sem tudnánk eljutni, mert velük és értük imádkozunk Istenhez azért, hogy mindannyian megnyíljunk üdvözítő művének. 2. „Hol van a testvéred?” (Ter 4, 9) – a plébániák és a közösségek Az egyetemes egyházról mondottakat meg kell valósítanunk a plébániák és közösségek életében. Meg tudjuk-e tapasztalni az egyháznak ezeken a színterein, hogy egyetlen testhez tartozunk? Ahhoz a testhez, amely együtt kapja meg és osztja meg, amit Isten ajándékozni akar? Ahhoz a testhez, amely ismeri a leggyengébb, legszegényebb, legkisebb tagjait és gondjukat viseli? Vagy belemenekülünk egy egyetemes szeretetbe, mely elkötelezetten munkálkodik a világ távoli részén, de elfelejtkezik a saját zárt ajtaja előtt ülő Lázárról? (vö. Lk 16, 19-31) Ahhoz, hogy megkapjuk és teljességében gyümölcsöztessük mindazt, amit Isten ad, két irányban kell túllépnünk a látható egyház határain. Először is, az imádságban egyesülünk a megdicsőült egyházzal. Amikor a zarándok egyház imádkozik, akkor létrejön a kölcsönös szolgálat és jó közössége, amely elér egészen Isten színe elé. A szentekkel, akik Istenben találták meg teljességüket, részét képezzük annak a közösségnek, amelyben a szeretet legyőzi a közömbösséget. A megdicsőült egyház nem azért győzedelmes, mert hátat fordított a világban lévő szenvedéseknek és önmagában örvend. Sokkal inkább azért, mert a szentek már szemlélhetik azt és örvendhetnek annak, hogy Jézus halála és feltámadása révén végérvényesen legyőzték a közömbösséget, a keményszívűséget és a gyűlöletet. Amíg a szeretetnek e győzelme nem járja át az egész világot, a szentek mellettünk, földi zarándokok mellett maradnak. Lisieux-i Szent Teréz egyházdoktor meggyőződve írta, hogy a Mennyben a keresztre feszített (Jézus) szeretetének győzelme miatt nem teljes az öröm addig, 7
amíg akár csak egyetlen ember is szenved és gyötrődik a földön: „Nagyon bízom benne, hogy a mennyországban nem leszek majd tétlen, mert az a vágyam, hogy tovább dolgozzam az Egyházért és a lelkekért” (vö. 254. levél, 1897. július 14.). Mi is részesedünk a szentek érdemeiben és örömében, és ők is részesednek a mi küzdelmünkben, a béke és kiengesztelődés iránti vágyunkban. A feltámadt Krisztus győzelméből fakadó örömük nekünk erőforrás lehet ahhoz, hogy legyőzzük a közömbösség és a keményszívűség sokféle formáját. Másrészről, minden keresztény közösség arra hivatott, hogy átlépje azt a küszöböt, amely az őt körülvevő társadalommal, szegényekkel, távollevőkkel összeköti. Az egyház természeténél fogva missziós és nem befelé forduló, hanem minden emberhez szóló küldetése van. Ez a küldetés türelmes tanúságtételt jelent Arról, aki az Atyához akarja vinni a teljes valóságot és minden embert. A küldetés abban áll, hogy a szeretet nem hallgathat. Az egyház követi Jézus Krisztust azon az úton, amely minden emberhez elvezeti a föld legvégső határáig (vö. ApCsel 1, 8). Így felebarátunkban azt a testvért láthatjuk, akiért Krisztus meghalt és feltámadt. Mindazt, amit kaptunk, értük is kaptuk. És ugyanúgy, amivel ezek a testvérek rendelkeznek, ajándék az egyháznak és az egész emberiségnek. Kedves Testvéreim! Mennyire szeretném, hogy mindazok a helyek, ahol az egyház valamilyen formában megnyilvánul – különösképpen plébániáink és közösségeink –, az irgalom szigeteivé váljanak a közömbösség tengerében! 3. „Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5, 8) – az egyes hívő ember Egyénileg is érint minket a közöny kísértése. Telis-tele vagyunk felkavaró hírekkel és képekkel, amelyek emberek szenvedését tárják elénk, ugyanakkor tejesen tehetetlennek érezzük magunkat, hogy segítsünk nekik. Mit tegyünk, hogy az ijedtség és a tehetetlenség spirálja ne nyeljen el minket? Mindenekelőtt imádkozhatunk a földi és menynyei egyház közösségében. Ne becsüljük le az olyan sok ember imájának erejét! Szeretném, hogy a 24 óra az Úrért elnevezésű kezdeményezést az egész egyházban, egyházmegyei szinten is megtart8
sák március 13-án és 14-én: ez az alkalom éppen az imádság szükségességét hivatott kifejezni. Másodsorban, segíthetünk a szeretet különféle megnyilvánulásaival, a hozzánk közel vagy tőlünk távol lévő embereknek az egyház számos karitatív szervezetének köszönhetően. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy kimutassuk érdeklődésünket a másik iránt, akár egy kicsi, de konkrét jellel, mely egyben kifejezi a közös emberségben való részesedésünket. Harmadsorban pedig, a másik szenvedése a megtérésre hív, mert a testvér szükséglete életem törékenységére emlékeztet, illetve az Istentől és a testvérektől való függőségemre. Ha alázattal kérjük Isten kegyelmét, és elfogadjuk lehetőségeink korlátait, akkor bízni fogunk azokban a végtelen lehetőségekben, amelyeket Isten szeretete tartogat számunkra. És ellen tudunk majd állni az ördögi kísértésnek, mely el akarja hitetni velünk, hogy egyedül meg tudjuk váltani magunkat és a világot. Azért, hogy legyőzzük a közömbösséget és a mindenhatóságra való igényeinket, azt szeretném kérni mindenkitől, hogy ezt a nagyböjtöt „szívünk képzésének” útjaként éljük meg, ahogy XVI. Benedek mondta (vö. Deus caritas est enciklika, 31). Az irgalmas szív nem jelent gyenge szívet. Aki irgalmas akar lenni, annak erős, megingathatatlan szívre van szüksége, mely bezárja kapuit a kísértő előtt, de nyitott Isten felé. Az ilyen szív hagyja, hogy átjárja a Lélek és vigye a szeretet útjain, melyek a testvéreinkhez vezetnek. Alapjában véve szegény szív ez, vagyis ismeri saját szegénységét, és a másik emberért éli életét. Ezért, kedves testvéreim, szeretném veletek kérni Krisztust ebben a nagyböjtben: „Fac cor nostrum secundum cor tuum” – „Alakítsd szívünket a te szent Szíved szerint!” (könyörgés a Jézus Szíve litániából). Akkor erős és irgalmas szívünk lesz, éber és nagylelkű, amely nem hagyja, hogy bezárkózzon, és nem esik bele a közömbösség globalizációjának szédületébe. Ezzel a jókívánsággal biztosítok mindenkit imáimról, hogy minden hívő, minden egyházi közösség gyümölcsözően járja végig a nagyböjti utat, és kérlek titeket, imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg és a Szűzanya őrizzen meg Benneteket. Ferenc pápa
időt szentelünk nekik, s ők a mi közelségünk és törődésünk révén érezhetnek vigasztalást és szeretetet. Mekkora hazugság rejtezik ezzel ellentétben bizonyos kifejezésekben, amelyek az „élet minőségéről” beszélnek, hogy elhitessék: a betegséggel súlyosan megterhelt életeket nem érdemes élni! 4. A szív bölcsessége: kilépni önmagunkból testvérünk felé. Világunk olykor elfelejti annak az időnek az értékét, amit a beteg ágya mellett töltünk, mivel mindenki siet, tenni, termelni akar, és megfeledkezik az önzetlenségről, a másokról való gondoskodásról, a másik ember ápolásáról. E magatartás mögött sokszor a langyos hit húzódik meg, amely megfeledkezik az Úr szavairól, aki ezt mondta: „Értem tettétek” (Mt 25,40). Ezért szeretnék ismét emlékeztetni, „az önmagunkból a testvér felé való kilépés abszolút prioritására, amely a minden erkölcsi törvényt megalapozó két főparancs egyike, s a legvilágosabb jel ahhoz, hogy mérlegre tegyük a lelki növekedés útját, amelyen Isten teljességgel ingyenes ajándékozására válaszul járunk” (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 179). Az Egyház missziós természetéből fakad „a felebarát iránti tevékeny szeretet, a megértő, segítő és támogató együttérzés” (uo.). 5. A szív bölcsessége: szolidaritást vállalni testvérünkkel anélkül, hogy elítélnénk őt. A szeretetnek időre van szüksége. Időre a betegek ápolására és időre a meglátogatásukra. Időre ahhoz,
hogy mellettük legyünk, ahogyan Jób mellett voltak barátai. „Hét nap és hét éjjel mellette ültek a földön, és egyik sem szólt hozzá egy szót sem. Látták ugyanis, hogy igen nagy a fájdalma” (Jób 2,13). Ám Jób barátai elrejtettek magukban egy negatív ítéletet vele kapcsolatban: azt gondolták, hogy balsorsa Isten büntetése valamilyen vétkéért. A valódi szeretet azonban osztozás ítélet nélkül, nem várja el a másik személy megtérését. Távol áll tőle a hamis alázat, amely valójában elismerést vár és tetszeleg saját jócselekedetében. Jób tapasztalata hiteles választ csak Jézus keresztáldozatában kap, amely az Isten velünk vállalt szolidaritásának legmagasztosabb tette: teljesen ingyenes, teljesen irgalmas. Ez a szeretet válasza az emberi fájdalom drámájára, különösen az ártatlan fájdalomra, amely mindig része Krisztus feltámadt testének. Ezek azok a megdicsőült sebek, amelyek egyszerre jelentenek botrányt hitünk számára, ugyanakkor meg is erősítik hitünket. Még akkor is, amikor a betegség, az egyedüllét, a fizikai tehetetlenség úrrá lesznek odaajándékozott életünkön, a fájdalom tapasztalata kiemelkedő helyszíne lehet a kegyelem továbbadásának és olyan forrást jelenthet, amelyből a szív bölcsességét meríthetjük. Így értjük meg, hogy Jób, élettapasztalata leszűrésekor kijelentheti Isten felé fordulva: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak” (Jób 42,5). A szenvedés és a fájdalom titkába merült személyek, ha ezt hittel fogadják el, élő tanúi lehetnek a hitnek, amely képes lehetővé tenni a szenvedés elfogadását, noha az ember a maga értelmével soha nem képes azt teljesen felfogni. 6. A Betegek Világnapját Mária anyai pártfogásába ajánlom, aki méhébe fogadta és világra hozta a megtestesült Bölcsességet, Jézus Krisztust, a mi Urunkat. Ó, Mária, Bölcsesség Széke, járj közben édesanyánkként minden betegért és azokért, akik gondoskodnak róluk. Add, hogy szenvedő felebarátaink szolgálatában, és a fájdalom tapasztalatában befogadhassuk és növelhessük magunkban a szív igazi bölcsességét. A mindnyájatokért mondott könyörgést apostoli áldásommal kísérem. Ferenc pápa 5
A SZENTATYA ÜZENETE A BETEGEK XXIII. VILÁGNAPJA ALKALMÁBÓL Kedves Testvérek! A Betegek XXIII. Világnapja alkalmából, amit Szent II. János Pál pápa kezdeményezett, hozzátok fordulok, akik a betegség terhét hordozva különféle módokon csatlakoztok Krisztus szenvedő testéhez; és hozzátok is, az egészségügy területén dolgozó hivatásbeliek és önkéntesek. Az idei év témája arra indít bennünket, hogy Jób könyvének egy kifejezésén elmélkedjünk: „A vaknak úgy szolgáltam, hogy a szeme voltam, a sántának meg én voltam a lába” (29,15). Elmélkedésem vezérfonala a „sapientia cordis”, vagyis a szív bölcsessége. 1. Ez a bölcsesség nem elvont, elméleti ismeretet jelent, nem gondolataink gyümölcse. Ahogyan Szent Jakab ír erről a levelében, sokkal inkább „tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató„ (3,17). Vagyis olyan magatartás, amelyet a Szentlélek áraszt annak elméjébe és szívébe, aki képes megnyílni testvérei szenvedése iránt, és felismeri bennük Isten képmását. Kérjük tehát a zsoltár szavaival: „Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!” (Zsolt 90,12). A szív bölcsessége, amely Isten ajándéka: ebben foglalhatjuk össze a Betegek Világnapjának gyümölcseit. 2. A szív bölcsessége: szolgálni testvéreinket. „A vaknak úgy szolgáltam, hogy a szeme voltam, a sántának meg én voltam a lába”. Jóbnak az a beszéde, amely e mondatot tartalmazza, kifejezésre juttatja a szolgálatot a szükséget szenvedők iránt ennek az igaz embernek a részéről, aki meglehetős tekintélynek örvend, és tiszteletremétó hely illeti meg a város vénei között. Erkölcsi tartását megmutatja a tőle segítséget kérő szegények iránti szolgáló szeretete, és az is, ahogyan gondoskodik az árváról és az özvegyről. Hányan vannak ma is olyan keresztények, akik nem pusztán szavaikkal, hanem a valódi hitben 4
gyökerező életükkel tanúsítják, hogy ők „a vakok szemei” és „a sánták lábai”! Olyan emberek, akik a folytonos gondoskodást igénylő betegek mellett vannak, akiknek szükségük van segítségre ahhoz, hogy meg tudjanak mosakodni, fel tudjanak öltözni, táplálkozni tudjanak. Ez a szolgálat, különösen akkor, ha időben elhúzódik, fáradságossá és nehézzé válhat. Viszonylag könnyű néhány napig végezni a szolgálatot, ám nehéz valakiről hónapokon, vagy egyenesen éveken át gondoskodni, főképpen akkor, amikor ez az illető köszönetet sem tud mondani érte. És mégis, a megszentelődés hatalmas útja ez! Ezekben a pillanatokban különösképpen is számíthatunk az Úr közelségére, és az Egyház küldetésének is különleges támaszai vagyunk. 3. A szív bölcsessége: testvérünk mellett állni. A beteg ember mellett eltöltött idő szent. Isten dicsérete, amely hasonlóvá tesz bennünket Fiához, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért” (Mt 20,28). Jézus maga mondta: „úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék” (Lk 22,27). Kérjük élő hittel a Szentlélektől a kegyelmet, hogy megértsük: mekkora értéke van, ha elkísérjük, sokszor szavak nélkül, ezeket a testvéreinket,
Ötszáz év távlatából Idén ünnepeljük a csíksomlyói kegyszobor keletkezésének 500. évfordulóját. Ebből az alkalomból ismertetjük újságunkban folytatásokban a somlyói kegytemplom- és szobor rövid történetét. Fogadják szeretettel. Balog Jolán azt állítja, hogy Csík megyében majdnem egy századon keresztül dolgoztak a festők és a szobrászok, amely alatt figyelemmel kísérhetjük a fejlődést és bizonyossá válik, hogy a csíki festészeti és faragászati emlékeket nem külföldről szállították a Székelyföldre, hanem azokat a székely lélek termelte ki. Ennek a művészi munkának kezdete a XV. század közepe (a csíkszenttamási Madonna és befejeződését a csíkmenasági késő gótikus Madonna szobra 1553) mutatja. Viszont a legmagasabb, azaz a legtökéletesebb fokát akkor érte el, mikor a csíksomlyói Madonnaszobor készült. Amit a művészet terén itt találunk, azon megérzik a székely jellegzetesség, s azért az itt található kultúra tiszta székely a szász vidékek német kultúrájával szemben. Az Árpád-kori építkezéseken érzik a francia vagy olasz hatás, de minél inkább jövünk keletre, ez annál kevésbé érezhető, melynek oka a távolság és a zártság, viszont ennek köszönhetjük azt a tiszta levegőt, amely minket itt fogad a székely népies jelleg kidomborításában. Mit bizonyítanak ezek a megállapítások? Joggal tehetjük föl, hogy itt művészetkedvelő nép lakott, amelyet nemcsak imádságos lelkülettcl áldott meg az Isten, hanem Isten háza iránt a buzgóság is emésztett, és nem az áldozatot nézte, hanem a szépség és a fény kápráztatta el, amelyért szívesen adta áldozatul megtakarított pénzét. Ha pedig a történelmi- és műemlékek feltűnő száma között kutatunk, más megállapítások is önként adódnak: éspedig az, hogy a székely nép nemcsak kedvelte a művészi értékeket és szívesen áldozott templomainak felékesítéséért, hanem ez az ezermesterségre nagyon hajlamos nép körében valódi művésztehetséggel megáldott emberek éltek és dolgoztak, mert különben az emlékek
sokasága nem maradhatott volna fenn. Alig hihető el az, hogy minden egyes darabot külföldről szállítottak volna erre a zárt keleti vonulatra. Az már egészen más kérdés, hogy székely művészeink mit és mennyit sajátítottak el idegen mesterektől (Dürer és Veit Stoss), akiknek a hatása alatt állhattak? Az valószínű, hogy a hatás közvetve, az erdélyi és szepességi szászok révén Németországból érkezett ide, és még valószínűbb az, hogy nem szolgai utánzat volt kezük munkájának tökéletesítése és művészi megörökítése. Azt tudjuk, hogy Bártfán és Kassán oltárépítő műhelyek voltak. Tudjuk azt is, hogy Erdélyben, Szebenben és Brassóban szintén dolgoztak oltárépítők, akik egész vidékek szükségleteit látták el. Az is ismeretes, hogy a mesterlegények németországi és lengyelországi műhelyekben kitanulván, vándorbotot vettek a kezükbe és ott telepedtek le, ahol a legkönnyebben biztosíthatták megélhetésüket. Ez pedig az egyes községek részére lehetővé tette templomainak korszerű és kívánt berendezését. Az, hogy e kor festőinek és képfaragóinak nevét kevésbé ismerjük, ez nem azt jelenti, hogy nem léteztek, hanem utalhat arra, hogy akkor ezen művészek neveinek megörökítését azért nem tartották szükségesnek, mert nagy számuk nem emelte ki a rendkívüli tehetségek feltűnő voltát, vagy a szerénység tartotta vissza, vagy pedig maguk sem voltak tisztában művészetük rendkívüli adottságaival. A XVI. század tekintélyes számú szobrászati emlékei közül is Erdélyben kitűnik a csíksomlyói Mária-szobor. Divald Kornél a szobor művészi értékét a következőképpen méltatja: Szárnyas oltárból maradt fönn a csíksomlyói Ferenc-rendiek templomának fából faragott híres Mária-szobra, amely a szászsebesi és a székelyzsombori szárnyasoltár Mária-szobraival együtt az erdélyi fafaragás legszebb ilyen tárgyú emlékei közé tartozik, amelyet nagyobb bensőségével és lendületesebb formáival csak a Brassai Ulrich Piéta szobra múl felül 1506ban a nagyszebeni Brukenthal-múzeumban. Mikor a szobornak a nemzeti élet fejlődésére gyakorolt hatásáról, jelentőségéről akarunk beszélni, föltétlenül a lelkiekben hagyott nyomokról is meg kell emlékeznünk és innen kell kiindulnunk, akármilyen kicsinyesnek tűnjön is fel a mi látószögünk. 9
Ez másképpen nem is lehet. A műveltség megteremtője és hordozója a vallás. Ameddig ennek nyomaival találkozunk Kelet felé haladva, addig a művelődés nyomai is jelentkeznek. A kultúra nyomait pedig a templomokban s a templomok körül kell keresnünk, mert a középkori ember nyilvános élete itt zajlott le. A székely nép nagy Máriatiszteletének köszönhetjük a sok Mária-emléket, amelyek a reformáció megindítása előtt egy századdal kezdenek feltűnni és közvetlenül a reformáció előtt feltűnő számmal megsokasodni. A Hargita két oldalán élő nép bizalmát a vallásújítás alkalmával, a török-tatár veszedelmek idején és a nemzeti megpróbáltatások súlya alatt Mária védő erejébe vetette. Ennek a bizalomnak köszönhetjük a Mária-képeket, szobrokat, de ezeknek fennmaradását is! Mielőtt a szobor eredetével és készítőjének személyével foglalkoznánk, ismerjük meg magát a szobrot. A hársfából faragott emberfeletti magasságú (2,27 m magas) szobor a boldogságos Szüzet ábrázolja karján a kis Jézussal. Lába alatt a föld, azon a hold sarlója, amelynek középső része emberfőt ábrázol. Máriát hosszú testhezálló ruha takarja, melyet derékon öv szorít a testhez, amely fölé bő redőkbe szedett palást borul. Jobbjában királypálcát, baljában pedig a mezítelen kis Jézust tartja. Arca mosolygós, kibontott hajfürtjei a vállra omlanak s azokat befödik. A fején nehéz korona van. Ugyancsak korona van a kis Jézus fején is, aki jobb kezét áldólag emeli fel s baljában rózsát látunk. A szobor jelenleg fehérre van festve, régen bíbor és arany színben pompázott. A szobrokat régen festették, s ekkor kezdették nagyon helytelenül a kis Jézust, de néha a Madonna szobrát is 10
mindenféle tarka ruhába öltöztetni. Honnan került a szobor Csíksomlyóra? Egy régi leírásból, mely 1848-ban a templom díszítését adja, tudjuk azt, hogy ekkor nem volt ott, mert a korabeli freskó, mely a templom külső falát díszítette, a kereszten függő Krisztus, a fájdalmas Anya, Szent Jánosnak, a szeretett tanítványnak és Szent Ferencnek az alakját ábrázolta. A templom kezdettől fogva a Sarlós Boldogasszony tiszteletére volt szentelve, tehát ez a fájdalmas Anya-kép semmiképpen sem felelt meg és nem is volt a főoltáron. Losteiner följegyzéseiben, aki a legrészletesebben foglalkozott a kegyszoborral, azt találjuk, hogy sokak szerint Fogarasból, Szebenből, Gyulafehérvárról, Szászsebesről hozták volna Csíksomlyóra. Sőt a moldovaiak, talán Jorga Miklós nyomán azt állítják, hogy a szobor Bákóból került Csíksomlyóra, és ez a vélemény ott még ma is tartja magát, mert legutoljára 1939. február havában a tősgyökeres csángó családból származó Robu Mihály jasi püspök a hagyományokra támaszkodva állította, hogy a kegyszobor tőlük került Csíksomlyóra. Mások azt tartották, hogy a Nagy-Somlyó hegyén levő Sóvár várából hozták le. Ezen állításoknak második része, ami Bákót illeti vagy a Somlyó hegyén lévő Sóvárat, kevésbé jöhet számításba. (folytatjuk) 2. Összeállította: Dávid Péter Forrásanyag: internet, Darvas Kozma József: A csíksomlyói pünkösdi búcsú eredettörténete, Dr. P. Boros Fortunát O.E.M.: Csíksomlyó, a kegyhely
ként dicsőítettünk, a földreszállt Istenembert. Járjunk világosságban! Legyünk a világosság fiai, Isten fiai! Isten világosság, sötétség nincs benne – mondja Szent János. Ha Isten világosság, akkor nekünk kötelességünk úgy élni, hogy bennünk se legyen sötétség. Istenhez hasonló életet kell élnünk, szentekké kell lennünk. Estete sancti – Legyetek szentek! – mondja a szentírás. Az Úr Jézus megmutatja a helyes utat. Ha azon járunk,
Sík Sándor
A legszebb művészet A legszebb művészet tudod mi, Derült szívvel megöregedni. Pihenni, hol tenni vágyol, Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol. Nem lenni bús, reménye vesztett, Csendben viselni el a keresztet, Irigység nélkül nézni végig Mások erős, tevékeny éltit. Kezed letenni ölbe S hagyni, hogy gondod más viselje. Ahol segíteni tudtál régen, Bevallani nyugodtan, szépen, Hogy erre most már nincs erőd. Nem vagy olyan, mint azelőtt. S járni amellett szép vidáman, Istentől rád szabott igában. De ezt a békét honnan vesszük? Onnan, ha ezt erősen hisszük,
biztosan célunk felé haladunk. Az világos út, nem sötét ösvény, amelyen a sötétség baglyai huhognak, hanem a világosság pacsirtái dalolnak. A világ világosságává kell lennünk. Világítanunk kell az advent félhomályos útjain botorkáló embertestvéreinknek, akik eltértek a Világ Világosságától. Legyünk a világosság fiai, ékesítsük föl lelkünket, hogy méltóan fogadhassuk Krisztust, a Királyt, a nemzetek uralkodóját, a Világ Világosságát.
Hogy teher, amit vinni kell, Az égi honra készít fel. Ez csak a végső simítás A régi szíven, semmi más. Ez old fel minden köteléket, Ha a világ még fogna téged. Az Úr nem szűnik meg tanítani, Ezért kell sok harcot vívni, Idősen is, míg csendesen a szív az Úrban megpihen és kész vagy az Ő kezéből venni, hogy minden Ő S te sem vagy semmi. S akkor lelked kegyelmes atyja A legszebb munkát is megadja. Kezed imára kulcsolod ez mindennél dicsőbb dolog. Áldást kérsz szeretteidre Körülötted nagyra és kicsinyre. S ha majd munkád betellett, S a végső óra elközelgett, Engedsz az égi szent hívásnak, Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak. 3
A szentelt gyertya, mint szimbólum Gyújtsatok örömmel fényt! Világosságot az igazi Világosságnak, ...fénnyel a kezünkben akarunk eléje menni, mint Jézus világosságának gyermekei, gyertyáinkat az igaz Világosság elé akarjuk vinni. Azért tartjuk kezünkben az égő gyertyákat, hogy a Megváltó isteni fényét jelképezzük, amely mindent az örök fényességgel áraszt el, és hogy különösképpen jelezzük lelkünk tisztaságát, amellyel Krisztus elé járulunk. Ennek az ünnepnek egyik jellegzetessége a gyertyaszentelés. Az egyház ezt a szertartást minden évben megismétli. Az oltár egyik oldalán asztal van elkészítve, s rajta a szentelendő gyertyák. A pap fehér színű öltözetben az oltárhoz megy, s ott könyörgést mond, amelyben kéri az Úr Istent, aki a mindenséget a semmiből teremtette, s az igazlelkű Simeon kívánságát teljesítette, méltóztassa megáldani ezen gyertyákat, hogy az emberek lelki és testi javára szolgáljanak. „Hallgasd meg Uram néped imáit, annak a népnek, aki e gyertyákat kezében hordozni óhajtja, s Téged énekszóval akar dicsérni.” A többi imában is ugyancsak az Úr Istent és Jézusunkat kéri a pap, a világ Világosságát, hogy szíveskedjék megáldani és megszentelni ezen viaszgyertyákat. „Engedd meg Uram, hogy amint ezen gyertyák meggyújtva elárasztják az éjszaka sötétségét látható fénnyel, úgy a mi szívünk is a láthatatlan tűz, a Szentlélek tüze, fényessége által megvilágosítva minden vétkes okoskodástól mentes legyen, és így lelkünk megtisztult szemével azt szemlélhessük, ami előtted kedves, hogy eljuthassunk a soha meg nem szűnő világosságba.” Majd a pap meghinti szenteltvízzel és megtömjénezi a gyertyákat, miközben a kar énekli az agg Simeon énekét antifónával felváltva. Majd egy könyörgés és a körmenet következik. A körmenetben részt vevő hívek pedig, mint egykor Mária és Simeon valóságban, most ők a gyertya jelképében , de misztériumos valósággal azt hordozzák kezükben, aki tanítása, példája és kegyelme által életüknek útját megvilágosítja és lépéseiket az örök világosság felé irányítja. 2
A mai gyertyaszentelés eszünkbe juttatja a világosságot is. Nézzük meg: mit is jelentenek az égő gyertyák a liturgiában? A világosságnak liturgiai használatban többszörös jelképes jelentése van. Jelképe először az örök istenségnek – mint többször a pusztába való vonuláskor – és azután az istenemberi Megváltónak, aki a föld világossága lett és jogot nyert az örök égi fényességre. Ezt jelképezi a húsvéti gyertya és húsvéti tűz. „Isten világosság, sötétség nincs benne” – mondja Szent János (1Jn 1, 5). És az Isten a maga fényöléből árasztja az imádandó Világosságot a világosságból. És ez a kettős világosság – az Atyának és Fiúnak jelképe –, de amely mégis egy fény – az egy Isten világossága – egyesül és kiárad a Szentlélek hasonló módon örök világosságában és a szeretet örök fényében. A világosság tehát harmadszor a Szentlélek kegyelmét is jelenti, mely által a lélek megtisztul és Isten világító képmásává válik. Az izzó parázs, a fénnyé változás, viasz vagy olaj, mind ezt jelképezik. Az égő gyertya jelképezi továbbá magát az Istenembert is. Tiszta viaszból készült ez a gyertya, melyet a szűzies méhek állítanak elő. A viasz az Istenember emberi-, a fény pedig isteni mivoltát mutatja. És végül a viaszgyertya a tiszta Isten-szerető lelket is jelképezi, míg a zsiradékból készült fagygyú gyertya a bűnöst. A liturgia gyertyát használ a keresztelési, bérmálási, esküvői szertartásban, valamint a szent kenetnél; halotti gyertyákat, felajánlási gyertyákat adnak át a papszenteléskor az újmisésnek, és más ünnepélyes alkalmakkor. Amint az elmondottakból kitűnik, a gyertya, a gyertyaszentelés szertartása sok mindenre figyelmeztet bennünket, sokmindenre tanít és oktat minket. A fényekkel teli február 2-i istentisztelet negyven nappal Karácsony után, az Egyház vallási életének ma is egyik legnagyszerűbb színjátéka a karácsonyi liturgia valóban méltó befejezésére. A csillagfényes Szentestével kezdődik ez a liturgia, a titokzatos csodacsillag által kísérve ebben a mélyértelmű öröménekben kísért fénykörmenetben és gyertyafényes szentmisében méltó helyszínt nyer. Szentséges tisztelettel vegyük kezünkbe a megszentelt gyertyát, és annak jelképét lássuk benne, akit Karácsony idején a világ világossága-
Rajnán túli vidékekről, első dolguk volt, hogy maguknak templomot építsenek. 1332-ben Pál a plébáKissé félreeső helyen fekszik, de Gyulafehérnos, aki a pápai tizedjegyzék szerint 12 pensa dénárt várról Abrudbánya felé indulva néhány kilométert, fizet. A templom valószínű 1206 táján épülhetett Magyarigen felé letérve és azon áthaladva is jól eredetileg háromhajós bazilika formájában. Ma álló megközelíthető. templomának nyugati bejárata a XIII. század elejé1206-ban Karako, 1291-ben Krakow, 1334ről származik. Román stílusú. A torony nyugati ben Crakow néven jelentkezik az oklevelekben. falán egykori körablakok nyomai látszanak. Egyházáról az első adat 1309-ből ismeretes, amiHáromhajós román kori bazilikának épült. A román kor Mauritius plébánosát tanúnak idézik a székeskori boltozat helyébe a XV. században gótikus bolkáptalan és egyes szász papok perében. A templom tozat kerül a szentélybe. A hajó déli falán falfestazonban sokkal régebbi, XII. századi, mert IX. mény-töredékek maradtak fenn egymás fölötti réteEndre 1206-ból való oklevelében megerősíti a gekben. Közülük: Az utolsó vacsora töredéke olakrakkói vendégek (hospites) elődeiktől kapott priszos eredetre vall. A torony ikerablakai melletti vilégiumait, tehát már a XII. században itt vannak, 1572-es dátum újítását jelzi. 1900 után lebontották, s mint olyanok, akik katolikus múlttal jöttek ide a de a mellékhajókat nem tudták visszaállítani és ma csak a főhajó áll. Padlóját római téglák borítják. A második világháború után, mint értékes műemléket restaurálták. Várfalának egy része megmaradt három bástyával, melyek egyikén gótikus nyílások vannak. A középkori tiszta katolikus falu a reformáció idején református lesz, a templommal együtt. A XVIII. században még református anyaegyház, de a múlt század végén már csak filia, és a második világháború után az utolsó reformátust is eltemetik. A 2000-es évek első esztendejeiben egyetlen főből, a nagyon kedves, idősebb gondnoknéniből állt a református gyülekezet és ugyanő alkotta a falu magyar lakoságát is. A közeli Magyarigenből járt ki a lelkész és rendszerint a gyülekezet lakóházában tartották az istentiszteletet. Bod Péter (17121769) neves irodalmár, történész és az erdélyi művelődés kimagasló alakja, a szomszédos Magyarigen volt református lelkészének közlése szerint a boroskrakkói temetőben temették el Balassi Bálint fiát is. Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek A templom északkeletről az erődfal részleteivel
Boroskrakkó
11
MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK Szentségi házasságot kötöttek: – Györgyicze László – Timár Klára.
XVII. évfolyam 2. szám (190.)
Hosszú szenvedés után, életének 88. évében, 2015. február 11-én elhunyt
2015 február
S E PS I S Z E NTGYÖ R GYI
Beöthy Tamás SJ Temetése a pesti Jézus Szíve-templomban lesz.
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ
Az Úr hazahívta: – Leheta László, Deák Brunnhilda, Simó Anna, Lukács József.
Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat!
Gyertyaszentelő Boldogasszony Jeles napok az időjárásban
Február – Böjtelő hava „Ha rajlik a muslica februárban, lesz még zimankó márciusban.” febr. 2. – Gyertyaszentelő Boldogasszony – Gyertyaszentelő melege, / Sok hó és jég előjele. / Gyertyaszentelő hidege, / Kora tavasznak hírnöke. febr. 6. – Dorottya – Ha Dorottya szorítja, Julianna tágítja. febr. 14. – Bálint – Ha házasodnak a verebek Bálintkor, / Készülődhetsz a tavaszra bármikor. febr. 16. – Julianna – Ha Juliska fésülködik, / A tavasz már közeledik. febr. 19. – Zsuzsanna – Zsuzsanna, megszólal a pacsirta. febr. 24. – Mátyás – Mátyás, szűre újjából / ereszti ki a tavaszt. / Mátyás ront, ha talál (jeget) / Ha nem talál csinál. 12
Beöthy Tamás 1927. február 15-én született Budapesten. A gödöllői premontrei gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. Építészmérnöki diplomát szerzett 1950-ben. 1956 után Ausztriában tette le fogadalmait. 1958 és 1960 között Tullamore-ban (Írország) végezett filozófiát, 1961 és ’64 között pedig Dublinban teológiát. Itt szentelték pappá 1963. július 31-én. 1964-65-ben Münsterben végezte a terciát, majd 1971-ben Kanadában tette le ünnepélyes fogadalmait. Rövid amerikai tartózkodás után, ahol németet tanított, 196768-ban Hamiltonban (Kanada) káplánkodott. 1968 és 1979 között Courtlandon (Ontario) káplán majd plébános volt. 1980 és 1989 között kórházlelkészként dolgozott Londonban (Ontario állam), a St. Mary-kórházban volt lelkész, közben 1985-ben Smiths Fallsban (Ontario) elvégezte a klinikai gyakorlatot is. 1989-ben az elsők között tért haza Magyarországra, először Kalocsán volt káplán a Szent István-templomban, majd 1992-től kezdve Budapesten lakott, onnan járta az országot lelkigyakorlatokat tartva és megismertetve Erdélyben is a Cursillót, illetve a házas hétvégét. Hálát adunk Istennek, hogy ismerhettük és tanulhattunk tőle. Nyugodjál békében, kedves Tamás! Mindent köszönünk neked! Ad revidendum!
Gyertyásmenetben kerüljük a templomot... Téli hidegben sok-sok gyertyaláng lobog... Sápadt ajkakra lopva halk mosoly kerül, Éhes szemekbe titkos kis reményke ül... Gyertyás menetben kerüljük az életet... Vézna kezünkben apró gyertyacsonk remeg... minden lépésre felsóhajtunk; hogy lobog!... Ha elaludna, újabb lángot hol kapok?...
www.katolikussepsi.ro
Mélységes tiszteletet érdemelnek az egyszerű parasztemberek. Egyrészt, mert mi nem csinálnánk azt a munkát, amit ők végeznek, hiszen éjjelüknappaluk a földművelés, az állatok ellátása. Másrészt azért, mert olyan tudással bírnak sok dolgot illetően, amivel nem rendelkezünk. Ezek között van az is, ahogyan megfigyelték, értékelték az időjárást nemzedékeken keresztül. Átadták egymásnak ezt a tudást, hasznosították, ez határozta meg életüket a mindennapokban. Nagyon okosak! Ezért tisztelnünk kel őket. Álljon itt néhány népi bölcsesség az időjárás megfigyeléséből eredően:
Gyertyás menetben kerüljük az életet... Minden gyertyának kialudni nem lehet!... Nem kell félnünk, hogy egyszer minden összedől... Csodás, szép nagy gyertyával, mosolygó Gyermekével Ott megy a Boldogasszony legelöl. P. Papp Asztrik
