MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK A szent keresztségben részesült: - Botos Hanna, Dancs Andrea, Bokor Noémi, Szabó Eszter, Kurta Levente, Dézsi Ödön, Bilibók Szabolcs (Szt. József plébánia) Szentségi házasságot kötöttek: - Pinti Benedek - Bălălău Gabriella, Zöldi István - Szőke Csilla (Szt. József plébánia) Az Úr hazahívta: - Karácsony Ibolya, Bartalis Anna, Kulcsár Mihály, Karácsony Mária, Boros Ilona, Sonka Rozália, Némethy Dezső, Sigmond Mária (Szt. József plébánia). Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat! ÁRPÁD-HÁZI SZENT ERZSÉBET november 19 1207-ben született, valószínüleg Sárospatakon. Édesapja II. Endre magyar király, édesanyja az andechs-meráni családból származó Gertrúd volt. Szüleitől, környezetétől nagyon sok vallásos indíttatást kapott. Játék közben is be-beugrott a templomba picit imádkozni. Szívesen ajándékozta dolgait szegényebb társainak, korán kezdett koldusoknak alamizsnát osztogatni. Négyéves korától Wartburg várában nevelkedett. Nehezére esett a szeretteitől való elszakadás. Hatéves volt, amikor édesanyja meghalt (l. Bánk bán), ettől kezdve szinte csak az ima volt egyetlen vigasztalódása. 1221-ben házasságot kötött Hermann türingiai gróf fiával, Lajossal. Csodálatosan boldog évek következtek, mintaszerű harmóniában éltek. Erzsébet igen sokat imádkozott, böjtölt, sőt vezekelt. Házassága lehetővé tette, hogy most már teljes energiával segíthesse a szegényeket, betegeket, nyomorékokat. Menhelyet állított fel, maga is ápolta a nyomorultakat, elesetteket. 1227-ben férje egy keresztes hadjáratra indult, de útközben járványban hirtelen meghalt. Ettől kezdve tudatosan törekedett a mindent megha-
8
ladó önfeláldozás és szolgálat megvalósítására. Három piciny gyermekével megpróbált Eisenachba menekülni, de ott nem fogadták be őket. Egy ólban kellett nyomorognia, gyermekeit is elvették tőle, dolgoznia kellett. Mindez a szenvedés azonban csak közelebb vitte őt Isten szeretetéhez. 1228-ban elvonult Marburgba, és ott ferences harmadrendi lett. Sokat imádkozott, alamizsnálkodott, böjtölt. 1231. november 17-én súlyos betegség után, és boldog belenyugvással halt meg. Halála után négy évvel, 1235. május 26-án IX. Gergely pápa már szentté avatta, édesapja még megélte lánya szentté avatását. Példája: Jóban, rosszban légy szentéletű… SZENT ANDRÁS, apostol november 30 Sszent András apostol meghívása előtt halász volt, Betszaidából származott. Testvérével, Péterrel, a galileai tenger partján találkoztak Jézussal, aki megszólította őket: “Jöjjetek utánam, és emberek halászaivá teszlek”. Partra futtatták a hajót, otthagyták és követték a Mestert. A Mester mennybemenetele után András előbb Palesztinában, azután az Alduna vidékein Scythiában, Epirusban és Thráciában térített (DélOroszországban és a Balkánon), majd Achajába, Patras városába ment téríteni. Elfogták, bálványáldozatra akarták kényszeríteni, ezt azonban nem tette meg. Börtönbe vetették, és bár a nép ki akarta szabadítani, András annyira vágyakozott a vértanúságra, hogy végül is ráhagyták. "X" formájú keresztet készített számára a helytartó, amit András boldog örömmel fogadott. Két napig függött élve a keresztjén, de még ott is Krisztusról prédikált, valószínűleg 70-ben történt ez. Az ilyen keresztet azóta is András keresztnek nevezik. 357-ben testét átvitték Patrasból Konstantinápolyba az Apostolok templomába, de itt is csak 1210-ig maradt. Ekkor Itáliába, Amalfiba vitték. Teste ma is ott nyugszik, fejét azonban 1462-től Rómában, a Szent Péter-bazilikában őrzik. Példája: Hallgasd a hívást, és kövesd azt még veszély esetén is! Lapunk megjelenését a
támogatta!
Új évfolyam 67. szám
2004 november - szent András hava
SEPSISZENTGYÖRGYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ Barátom és testvérem a halál A testi élet utolsó állomása a meghalás. Ez is egy szakasz: tarthat egy percig, egy óráig, napokig vagy akár hetekig is. De a tartamtól függetlenül mindenki szembenéz vele és végigjárja. Mivel a meghalás is hozzátartozik testi életünkhöz, a legokosabb, ha készülünk rá. Ez a felfogás szöges ellentéte korunk gondolkodásmódjának, amelyben a halál és a meghalás tabutéma. De nem struccpolitika és mostoha bánásmód ez önmagunkkal szemben? Mert ha könnyűvé és széppé akarjuk tenni ezt az utolsó szakaszt (tőlünk is függ, hogyan halunk meg!), akkor lelkileg felkészülünk rá. Hogyan? Ebből a szempontból döntő szerepet játszott életemben a rózsafűzér imádkozásnak egy módja, amelyre lelki vezetőm tanított meg. Azt ajánlotta, hogy a fájdalmas olvasó negyedik tizedében („aki érettünk a nehéz keresztet hordozta”) mindig elmélkedjem a saját halálomról. Eközben felidézhetem képzeletemben, hogy Jézus számára a kereszthordozás azt is jelenti, hogy világosan látja halála idejét, helyét és módját. Őt ezért nem éri meglepetés ebben a néhány órás életszakaszban, mindenre fel van készülve, mindent magától értetődő természetességgel fogad. Mi is magunkévá tehetjük ezt a jézusi hozzáállást a meghaláshoz – tanította a lelki vezetőm –, ha a negyedik tized imádkozása közben ezt fontolgatjuk: „Uram, hozzád hasonlóan én is elfogadom a halálomat: akkor és amikor te akarod, ott, ahol te akarod, és úgy, ahogy te akarod!” Ezzel a választással felkészülünk minden eshetőségre az időpontot, a helyet és a módot illetően. Ezért a leckéért végtelenül hálás vagyok tanítómnak. Eddigi életem során többször kerültem már életveszélybe, és sokszor jelezték már a körülmények, hogy jönni fog a halál. Minden ilyen esetben megjelent a tudatomban az immár „bejáródott” gondolat, és azonnal felkészültem az esedékes fordulatra: „Elfogadom, Uram, most is, itt is, így is!” Emlékezetes számomra egy hatalmas vihar, amelybe, úgy tűnt, hogy hajszálon függ az életem. Az első pillanatokban igazi halálfélelem vett erőt rajtam, de amikor a mottómba „belekapaszkodtam”, a félelem elpárolgott, és mély nyugalommal mondogattam: „Itt vagyok, Uram, ha aka(folytatása a második oldalon)
Pósa László
(folytatás az első oldalról)
rod: most, itt és így megyek hozzád!” Ekkor győződtem meg először róla, mennyire jó nekem ez a hozzáállás. Egy másik lélekemelő következménye ennek a szemléletmódnak az, hogy szinte minden nap gondolok a halálra. Közelinek érzem magamhoz, számítok rá, betervezem a rám váró események közé. Emiatt törekszem a munkámat úgy végezni, hogy halálom esetén ne maradjon utánam rendezetlen dolog, és minden tennivaló zökkenésmentesen továbbvihető legyen. Ezért mély nyugtalanság szokott bennem lenni a be nem fejezett, az át nem látható, az el nem intézett ügyek miatt. Ha szabad időhöz jutok, akkor mindjárt ezeket veszem sorra. Mivel szinte nap mint nap foglalkozom az elmúlás gondolatával, a halál valahogy barátommá és testvéremmé vált. A szó szoros értelmében szeretem őt, mert újból és újból emlékeztet ennek a világnak a viszonylagosságára, a „hiábavalóságára” (ahogyan a Prédikátor könyve mondja), és felnyitja lelki szememet az örökkévaló kívánatos szemlélésére. Igazából a halált egy ajtónak látom, amelyen keresztül kiléphetek ebből a szüntelen küzdelemből, amit földi életnek nevezünk, és beléphetek a mennybe, a meg nem szűnő nyugalomba. Úgy várom, mint egy igazi ünnepnapot. Ezzel a hozzáállásommal talán egy nagyon kicsit hasonlítok Jézushoz, aki várva várt óraként látta halála óráját, s úgy beszélt
róla, hogy „az én órám” (vö. Jn 2,4), „ezért jöttem” (vö. Jn 12,27). Ezt az órát tekintette élete csúcsának, a megdicsőülés lehetőségének, az Atyához való visszatérés útjának, és annak a feltételének, hogy a Szentlelket kiárassza. Szent Pál epekedve vágyott erre az órára: „Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert az mindennél jobb volna” (Fil 1,23). Krisztus sok-sok tanújánál megtalálhatjuk ugyanezt a magatartást. De legfőképpen azért kedves számomra a halál, mert megtanít élni. Azon a napon, amelyen eszembe jut, úgy igyekszem élni, mintha az utolsó napom lenne: csak a lényegesre figyelek, csak Isten akaratának megtételére törekszem. Ezek a napok csillogó gyöngyszemek életem fűzérén: minden pillanatot kihasználok, mindent értékelek, mindenben teljesen adom magamat. De erre az intenzív, igazán teljes életre csak az képesít, hogy készülök meghalni, készülök az Úr színe elé lépni, akivel legalább életem utolsó napjával jól el akarok számolni. Ezt jellemzi Isten embereinek, például Illés prófétának is az életmottója: „Él az Úr; még ma megjelenek színe előtt” (1 Kir 18,15). Egy szóval: ha felkészülünk meghalni, akkor valójában az életre készülünk fel.
“Urunk, Jézus, te vagy a mindig Eljövendő, mi pedig úton vagyunk. Készülünk első eljöveteled emlékének megünneplésére, de várjuk azt is, hogy második eljöveteledkor találkozhassunk Veled. Köszönjük, hogy hozzánk jössz ebben az adventben is. Segíts, hogy minél jobban fel tudjunk készülni fogadásodra. Hogy ne csak várjunk és hívjunk, de szívből örvendjünk is, amikor megérkezel. Hogy karácsonyi öröm töltsön el minket. Könyörgünk meghívásod hirdetőiért, közvetítőiért. Könyörgünk, hogy az ő szavuk ne pusztába kiáltson, ne süket fülekre találjon. Könyörgünk, hogy ne sekélyes emberi gondolatokat, az emberi bölcsesség hiú szavait, hanem valóban a Te igéidet közvetítsék, Terólad szóljanak.”
2
Dávid Erzsébet:
Advent elé A színek lángja lassan mind kihamvadt. Az őszi ködben nincs már semmi tűz. A nyirkos hideg ráfeküdt a földre. A szél süvöltve nagy felhőket űz. Borongó lelkem, hová menekülsz?
Borúból, ködből, sáros őszutóból Vágyón nézek karácsony felé. Új advent jön s az új egyházi évvel, Új kegyelem visz jászolod elé. Hosszú-e még az út hazafelé?
Ború. Sötétség. Sár. A verebek kéményben töltik már az éjszakát. Fáradtan siet dolgára az ember. Élettelenül merednek a fák. Virradnak-e még szebb napok reád?
Új advent jön, s benne új kegyelmek, Új szenvedések gyásza, bibora. S te jössz előmbe évezredes várás, Örök sóvárgás, Istennek Fia. Egy évvel megint közelebb, haza.
Eltelt egy év megint a kegyelemből. Utolsót fordult Halottak Hava. Mögöttem minden, ami árva, múlt. Szállnak az álmok az évvel tova. Én Istenem, hová viszel, hova?
Te évről-évre fellobanó várás, Istenhez vágyó, áldott drága láz, Ó, járj át újra advent kezdetével, Hogy teleteljen örömmel a ház. Jöjj el, Megváltóm, jöjj el, Messiás!
Gyere hát, advent! Hívlak, várlak, kérlek. Újíts fel bennem minden szent erőt. A Megváltóra várok készülődve. Mikor érem meg végre az időt, Hogy megállhassak a színe előtt?
Üdvözlégy, Úrnőnk, az irgalmasság asszonya! Édesség, élet, reménycsillag, áldunk. Most kérve kérlel Évának száműzött népe, siralmaink völgye mélyén, halgass meg hát, égi közbenjárónk! Kegyes Anyánk, két szemed áldott sugarát fordítsd ránk végre! És Jézust mutasd nékünk, méhed szent gyümölcsét, hogy őt e számkivetés múltán lássuk! Ó áldott, ó drága, ó édes, szép Szűz Mária!
7
Sorozatot indítottunk “A természet Istenről beszél” címmel. A megjelenő írásokkal elsősorban a szülőknek és a hitoktatóknak kívánunk a segítségére lenni, hogy a növény- és állatvilág konkrét példáival arra késztessék a gyerekeket, hogy kutassák az isteni alkotás nyomait a természetben.
Ki találta föl a vitorlázást és az ejtőernyőt Nem elég a magot kitermelni - el is kell azt vetni. Azokon a vidékeken, ahová a földművelés korszerűsítése még nem jutott el, nagyon tisztelik az ügyes földműveseket, akik egyenletesen tudják a magot a földbe vetni. Aki ebben nem ügyes, sokkal több magot szór el, gyengébb eredménnyel. Az ő vetése után egyenlőtlenül kel ki a mag, a vetésben hiányok mutatkoznak - egyik helyen olyan sűrű, hogy nőni sem tud, a másikon pedig kihasználatlan marad a föld. A modern földművelésben ezért speciális vetőgépeket alkalmaznak, amelyek egyenletesen és gazdaságosan szórják szét a magot az egész területen. A mezőgazdasági növényeknek azonban - akár ügyes kézzel, akár korszerű gépekkel vetik őket - nem kell tartaniuk a jövőtől. Róluk az ember gondoskodik. De a szabad természetben élő növények minden évben új feladat előtt találják magukat: biztosítaniuk kell magjuk jövőjét. Ennek a megoldásában sok növényfajta nemcsak ,,mester'', hanem igazi mérnök. Mindenesetre meg kell akadályozni, hogy minden szem egyszerűen a növény köré hulljon le, hiszen a mellette levő szűk helyen az új növények elfojtanák egymást. A kérdés az: hogyan eljuttatni az érett magot a nagyvilágba? A szél sokat segíthet, a növény azonban mintha nem akarna pusztán erre a tényre hagyatkozni. Minden egyes növényfajta önállóan állt hozzá ehhez a feladathoz, és mindegyikük eredeti, saját megoldást talált. A szilfa a vitorlázás-megoldást választotta. Ugyanígy a juhar és a kőris is. E vitorlások közül egyesek a siklórepüléshez, mások pedig a viharhoz alkalmazkodtak. A repülés fajtájához
6
alkalmazkodik a szárny felülete, a szög és a vitorlás súlypontjának helyzete. A pitypang úgy gondolta, hogy jobban jár, ha az ejtőernyő-módszert alkalmazza. Az ő magjai, amikor beérnek, a sün tüskéihez hasonlóak. Mindegyiknek kis farka van, amelynek végén pehelyszerű ejtőernyő helyezkedik el. Amikor a mag beérik, kapcsolata megszakad az ,,anyanövénnyel”, a szél magával ragadja a könnyű terhet, és szárnyain messzi vidékekre szállítja. Egyes pitypanghoz hasonló növények még tökéletesebb megoldást alkalmaznak. Ejtőernyőik szálai elektromossággal töltöttek. Az ilyen mag nem juthat a száraz földre. Csak amikor nedves talaj fölött repül el, szabadul meg az elektromosságtól, az ejtőernyő ,,becsukódik'', a mag pedig leesik a földre. A bogáncs - minden bizonnyal a világon elsőként találta ki az autóstoppot. Igaz, nem autókat állít le, hanem juhokat, kecskéket és más állatokat, de eléri célját. A fiúk azt gondolják, hogy a bogáncs azért tapadós, hogy azt a kislányok hajába dobhassák. Lám, e tapadós tulajdonságoknak sokkal praktikusabb és becsületesebb céljai vannak! Van mód arra is, hogy a mag vízi utakon kerüljön el a kívánt célig. Egyes tengeri algák kis gömbökkel vannak ellátva, amelyekben valamiféle gáz van, és az a szerepük, mint a halászok hálóin a parafaúszóknak. Úgy számolják, hogy 144 növényfajta tengeri áramlatokon jutott el a Galápagos-szigetekre, a Csendes-óceánon át 2000 km tengeri utat megtéve. Miért is hozakodunk elő ezekkel a természetbeli tényekkel? Azt gondoljuk talán, hogy ezekbôl minden további nélkül az abszolút lényre - Istenre - tudnánk következtetni? Lehet, hogy ezek a biológiai tények önmagukban még nem elegendők ahhoz, hogy a bizonyítékot végigvezessük. Mi azonban igen szerények vagyunk. Számunkra elegendő, hogy megfigyelésünk erre a gondolatra ösztönözzön bennünket: a természet jóval az ember előtt és az embertől függetlenül olyan jelenségekkel és megoldásokkal bővelkedik, amelyek célratörő okot feltételeznek. Zivko Kustic
A készülődés ... Áll a lány a tükör előtt, haját igazítja, ruháját nézegeti... Randevúra megy. Ahhoz a fiúhoz készülődik, akit szeret s ezért ad magára. Minden szeretet ismeri a készülődés izgalmát. Akinek már "teljesen mindegy" az, hogy hogyan jelenik meg egy találkán, az nem szeret, abban kihűlt a szív jótékony izzása, az csupán egy programot "bonyolít". ... Áll a nagymama az áruház kirakata előtt, s a játékokat nézegeti. Látom a szemén, hogy az unokájára gondol. Itt van az utcán, de egészen másutt az esze. Azon töpreng, mivel örvendeztethetné meg azt a csöppséget, akivel fia vagy lánya megajándékozta. A nagymama szeretne valamit venni. Valami olyat, aminek az unokája örül. Az ajándékozás készültségében él már hetek óta, jelenét a jövő aranyozza be, amikor majd unokája a csomagot bontogatja, kíváncsian lesve, hogy mit küldött neki a "nagyi Jézuskája". ... Áll a Ferihegyi repülőtér várótermében a csomagoktól körülvett utas és izgul. Még sohasem utazott repülőgépen. Most a fiához készülődik, ahhoz a gyermekhez indul, akit tíz éve nem látott, de most már “nem bírja tovább”, halála előtt még egyszer látni szeretné. Nem veszi észre a körötte zajló tülekedést, nem hallja a meg-megújuló lármát, nem érzékeli a búcsúzkodások ismétlődő áradatát: ő gondolatban már a fiánál van, őt öleli, őt hallgatja, az ő arcát lesi, összes rezdülésében az a "csavargó" mozdul, aki oly régen cserbenhagyta. Minden készülődés a találkozás előlege. Aki elindul valakihez, az a készület első percében, az ötlet pillanatában "ott van" annál, akihez igyekszik.
Jézushoz készülődöm advent idején, mert hiszem, hogy egész életem advent. Készület az Istennel való találkozásra. Nemcsak várom Őt, én is sietek elébe. Ha csupán várakoznék, tétlenül állnék életem valamelyik kietlen utcasarkán - mint Beckett hősei, Godot-ra várva - tehetetlenül topognék egy szürke egyenruháktól ijesztő határsávon, passzív szemlélője lennék az életnek, lágy hangú dalnok, aki szeretne boldog lenni anélkül, hogy csinálna valamit azért a boldogságért. Az igazi várakozás elképzelhetetlen készülődés nélkül. Aki csak azt lesi, hogy jöjjön már valami jó, de önmaga semmit sem tesz a jóért, az megrontója az életnek. Elébe menni annak, aki jön hozzánk - ez a legszebb és legizgalmasabb feladatunk. Jézusunk elé kell mennünk, játékkészítő kézzel, kívánságleső vizsgálódással, karácsonytalan életek karácsonyivá tételével. Mindannyiunknak örömöt kell "szülnünk", hogy békességes esténk legyen az Öröm Éjszakáján. Jézushoz készülődöm, amikor levelet írok annak a magányos asszonynak, aki évtizedek óta nézi a karácsonyfáját. Jézushoz készülődöm, ha megvigasztalom a csalódott fiatalembert, akit éppen az ünnepek előtt hagyott ott kedvese, és világvége-hangulatban van, nincs kedve élni, nem szereti a karácsonyfát, gyűlöli az ünnepi díszeket, s szeretne "túl lenni ezen az egészen". Tudom, hogy az kiabál belőle, ami éltette eddig. Szereti a karácsonyt. Csak árvaságának nyers fájdalma löki ajkára a kegyetlen szavakat, s nekem nem az a dolgom, hogy helyreigazítsam őt, hanem, hogy szeressem. Enzsöl Ellák (folytatása a negyedik oldalon)
3
(folytatás a harmadik oldalról)
Jézushoz készülődöm, ha beteghez megyek, ha gyógyító balzsamot viszek az elfáradtaknak, ha jó könyvet ajánlok az ágyhoz kötött árvának, ha képes vagyok arra, hogy valahol, valaki számára a remény prófétája legyek. Nem beszélhetek úgy a Messiásról, hogy a szó személyes értelmében - egyes szám első személyben - itt és most! - valakinek ne válnék Messiásává. Adventi kérdéseim: kinek vagyok én "Messiása"? Kit váltottam meg élete töppedt szomorúságából? Kinek nyújtottam segítséget? Kiért voltam képes keresztre feszülni? Ha egyetlen mentségem van, ha egyetlen kérdésre jó feleletet adhatok: boldog karácsonyom lesz. Akkor valóban készültem Jézus fogadására, s nemcsak várakoztam ájtatos képpel arra az órára, amikor eljön. Halálomra készülődöm mindennap. Ezért "nem veszem komolyan" az életet. Ez a készülődés nem rettegéssel jár. Az utazó lelkét nem a félelem marka szorítja, hanem a boldog vágyakozás lelkesíti. Szeret-e az, aki fél a randevútól? Szeret-e az, aki retteg a szerelmével való találkozástól? Én az életet adventnek tekintem, a halált pedig karácsonynak... Az ember nem lehet örökké az advent gyermeke! Egyszer el
kell jönnie a születésnapnak, annak a boldog percnek, amikor megszűnik minden zaklatás és a sötétség fekete fátylát kettéhasítja a fény. Életem adventje arravaló, hogy megszülessék belőle az Istennek tetsző Gyermek. Akik egyfolytában"komolyan veszik" az életet, azok örökké reszketnek az elmúlás gondolatától... Aki karácsonyhoz igyekvő adventi útnak tartja életét, az gyertyagyújtáshoz készülődik. Hiszem azt, hogy halálomban Jézushoz indulok, tehát az élet forrásához megyek. Földi tartózkodásom idejének végső értelmet csak a készülődésem ad. Ha csupán egy sír vár rám, akkor nincs mire készülődnöm, akkor kár volt megszületnem! Hiszen amit magam mögött hagyok, ami az "örökségem", az nevetséges kacat, az csak arra "jó", hogy legyen valamivel bajlódni a szerencsétlen hivatalnokoknak. Egyedül az az enyém, amit innen el tudok menekíteni magammal. Csak annyi kincsem van, amit életem során ajándékká tettem. A várakozás önmagában még nem "tökéletes" advent. A várakozás ikertestvére a készülődés. Készülök Ahhoz, Akire várok, mert szeretem.
“Urunk, Jézus Krisztus, te adsz nekünk erőt arra, hogy feddhetetlenek legyünk eljöveteled napján. Kérünk, jöjj el a szívünkbe, jöjj el közösségünkbe, hogy átalakuljunk gondolkodásunk megújulásával és fölismerjük, mi az Isten akarata, s ezzel Téged öltsünk magunkra, aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Istenünk, te a bűnbeesett emberiségnek kezdettől fogva megígérted a Messiást, Megváltónkat. Add, hogy Egyszülött Fiad megtestesülésének szent titka oszlassa szét szívünk sötétségét, hogy közösségünk tiszta örömmel ünnepelhesse az Ő születésének ünnepét, aki veled él és uralkodik mindörökkön örökké.” 4
Harmatozzatok...! Beléptünk az egyházi évnek sajátosan vonzó és kedves szakába: az Adventbe. Az advent négy vasárnapját megüljük szokott hévvel s azután ránk köszönt a szent vigilia, a legszentebb glóriás éjfél s a karácsony hárommisés ünnepe. a) Mi ez az Advent? Ünnep; elmúlt idők emléke; régi korok létét, reményét, vágyát ünnepeljük benne. Antifónákat énekelünk, melyekben évezredek szenvedélyes fájdalma s reménye sír föl. Emlékezünk prófétákról. Beleállunk a szent homályba s letakarjuk lelkünket évezredes víziók fátyolával. S miért tesszük ezt? Hogy annál lángolóbban örvendezzünk azon, hogy íme, íme abból a múltból édes jelen lett. Elgondoljuk, hogy mennyi izzó vágy hasogatta az eget míg kinyílt; de végre is kinyílt s nekünk ez a fő; mennyi könny melegítette a földet, hogy tavasza legyen; de hát végre tavasz lett. Hála az Égnek. Úgy teszünk, mint az ingerkedő édesanya: eltakarja gyermeke elől arcát, azután ránéz, hogy mosolyra gyúljon. Mi vagyunk a “beati possidentes”; mi a vágyak gyümölcseinek boldog élvezői! Nekünk megadta ezt az Úr! b) De ez az Advent, mely volt, figyelmeztet arra az Adventre, mely van, melyben az Úr jövőfélben van. Jön felénk az Úr! A mi egész életünk Advent. Ennek az Adventnek Karácsonya a halál után Krisztus kegyes és irgalmas arcára vetett tekintetünk; az az első tekintet, melyet a kegyelem állapotában kimúlt lélek az Úrra vet, befejezi az élet Adventjét. Ó, hát csak így legyen! Mitis atque festivus Christi Jesu tibi aspectus appareat. Lásd meg
lelkem Krisztus kegyes és diadalmas arcát! c) Mi meg nem halunk, életünk az Advent jegyében áll! Mik a jegyei? 1. A homály. Az élet útjai a másik világba homályos utak. Az ész éjben áll, a világnézetek bizonytalanok; kétség és haladás settenkednek körülöttünk. Ó, ki vezet el az éjben, biztos úton célunk felé?! Csakis az Anyaszentegyház. 2. Az Advent második jegye a várakozás. Visszafojtott lélegzettel hallgatózunk, feszült figyelemmel nézünk széjjel s kérdezzük: hogyan vagyok lelkemmel s mikor halok meg? Nem nyughatunk meg végleg: ha elalszunk, erről álmodunk; ha üdvünk esélyeire gondolunk lázba esünk. Reményeink oly nagyok! Prófétáink annyit beszéltek nekünk; lelkesedéssé fokozták reményeinket. 3. Harmadik jellege az “üdvözítő Istenbe” vetett hit és remény. “Deus ipse veniet - Isten maga jön el”. Elsősorban, ez nem a pokol, hanem a mennyország hite. Isten üdvözít! Ó, bízzatok s vágyódjatok, imádkozzatok a vágyak 3000 éves imáival. Az Advent lelke nem passzív, hanem agilis, sürgető lélek; “öltsétek föl Krisztust” hirdeti. Krisztusnak kell éltetekben, vagyis Adventetekben kialakulnia! Az ember élete kifeszített kötél az állat s a Szent közt; kötél az örvény fölött. Veszedelmes az átjutás. Az emberéletnek nagysága épp az, hogy nem cél, hanem csak híd! Feszüljön, lendüljön! Psychológiája a törekvés, a munka s a küzdelem. A keresztény aszkézis sohase fajuljon restséggé és élhetetlenséggé. Ember küzdj és bízva bízzál! Prohászka Ottokár 5
(folytatás a harmadik oldalról)
Jézushoz készülődöm, ha beteghez megyek, ha gyógyító balzsamot viszek az elfáradtaknak, ha jó könyvet ajánlok az ágyhoz kötött árvának, ha képes vagyok arra, hogy valahol, valaki számára a remény prófétája legyek. Nem beszélhetek úgy a Messiásról, hogy a szó személyes értelmében - egyes szám első személyben - itt és most! - valakinek ne válnék Messiásává. Adventi kérdéseim: kinek vagyok én "Messiása"? Kit váltottam meg élete töppedt szomorúságából? Kinek nyújtottam segítséget? Kiért voltam képes keresztre feszülni? Ha egyetlen mentségem van, ha egyetlen kérdésre jó feleletet adhatok: boldog karácsonyom lesz. Akkor valóban készültem Jézus fogadására, s nemcsak várakoztam ájtatos képpel arra az órára, amikor eljön. Halálomra készülődöm mindennap. Ezért "nem veszem komolyan" az életet. Ez a készülődés nem rettegéssel jár. Az utazó lelkét nem a félelem marka szorítja, hanem a boldog vágyakozás lelkesíti. Szeret-e az, aki fél a randevútól? Szeret-e az, aki retteg a szerelmével való találkozástól? Én az életet adventnek tekintem, a halált pedig karácsonynak... Az ember nem lehet örökké az advent gyermeke! Egyszer el
kell jönnie a születésnapnak, annak a boldog percnek, amikor megszűnik minden zaklatás és a sötétség fekete fátylát kettéhasítja a fény. Életem adventje arravaló, hogy megszülessék belőle az Istennek tetsző Gyermek. Akik egyfolytában"komolyan veszik" az életet, azok örökké reszketnek az elmúlás gondolatától... Aki karácsonyhoz igyekvő adventi útnak tartja életét, az gyertyagyújtáshoz készülődik. Hiszem azt, hogy halálomban Jézushoz indulok, tehát az élet forrásához megyek. Földi tartózkodásom idejének végső értelmet csak a készülődésem ad. Ha csupán egy sír vár rám, akkor nincs mire készülődnöm, akkor kár volt megszületnem! Hiszen amit magam mögött hagyok, ami az "örökségem", az nevetséges kacat, az csak arra "jó", hogy legyen valamivel bajlódni a szerencsétlen hivatalnokoknak. Egyedül az az enyém, amit innen el tudok menekíteni magammal. Csak annyi kincsem van, amit életem során ajándékká tettem. A várakozás önmagában még nem "tökéletes" advent. A várakozás ikertestvére a készülődés. Készülök Ahhoz, Akire várok, mert szeretem.
“Urunk, Jézus Krisztus, te adsz nekünk erőt arra, hogy feddhetetlenek legyünk eljöveteled napján. Kérünk, jöjj el a szívünkbe, jöjj el közösségünkbe, hogy átalakuljunk gondolkodásunk megújulásával és fölismerjük, mi az Isten akarata, s ezzel Téged öltsünk magunkra, aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Istenünk, te a bűnbeesett emberiségnek kezdettől fogva megígérted a Messiást, Megváltónkat. Add, hogy Egyszülött Fiad megtestesülésének szent titka oszlassa szét szívünk sötétségét, hogy közösségünk tiszta örömmel ünnepelhesse az Ő születésének ünnepét, aki veled él és uralkodik mindörökkön örökké.” 4
Harmatozzatok...! Beléptünk az egyházi évnek sajátosan vonzó és kedves szakába: az Adventbe. Az advent négy vasárnapját megüljük szokott hévvel s azután ránk köszönt a szent vigilia, a legszentebb glóriás éjfél s a karácsony hárommisés ünnepe. a) Mi ez az Advent? Ünnep; elmúlt idők emléke; régi korok létét, reményét, vágyát ünnepeljük benne. Antifónákat énekelünk, melyekben évezredek szenvedélyes fájdalma s reménye sír föl. Emlékezünk prófétákról. Beleállunk a szent homályba s letakarjuk lelkünket évezredes víziók fátyolával. S miért tesszük ezt? Hogy annál lángolóbban örvendezzünk azon, hogy íme, íme abból a múltból édes jelen lett. Elgondoljuk, hogy mennyi izzó vágy hasogatta az eget míg kinyílt; de végre is kinyílt s nekünk ez a fő; mennyi könny melegítette a földet, hogy tavasza legyen; de hát végre tavasz lett. Hála az Égnek. Úgy teszünk, mint az ingerkedő édesanya: eltakarja gyermeke elől arcát, azután ránéz, hogy mosolyra gyúljon. Mi vagyunk a “beati possidentes”; mi a vágyak gyümölcseinek boldog élvezői! Nekünk megadta ezt az Úr! b) De ez az Advent, mely volt, figyelmeztet arra az Adventre, mely van, melyben az Úr jövőfélben van. Jön felénk az Úr! A mi egész életünk Advent. Ennek az Adventnek Karácsonya a halál után Krisztus kegyes és irgalmas arcára vetett tekintetünk; az az első tekintet, melyet a kegyelem állapotában kimúlt lélek az Úrra vet, befejezi az élet Adventjét. Ó, hát csak így legyen! Mitis atque festivus Christi Jesu tibi aspectus appareat. Lásd meg
lelkem Krisztus kegyes és diadalmas arcát! c) Mi meg nem halunk, életünk az Advent jegyében áll! Mik a jegyei? 1. A homály. Az élet útjai a másik világba homályos utak. Az ész éjben áll, a világnézetek bizonytalanok; kétség és haladás settenkednek körülöttünk. Ó, ki vezet el az éjben, biztos úton célunk felé?! Csakis az Anyaszentegyház. 2. Az Advent második jegye a várakozás. Visszafojtott lélegzettel hallgatózunk, feszült figyelemmel nézünk széjjel s kérdezzük: hogyan vagyok lelkemmel s mikor halok meg? Nem nyughatunk meg végleg: ha elalszunk, erről álmodunk; ha üdvünk esélyeire gondolunk lázba esünk. Reményeink oly nagyok! Prófétáink annyit beszéltek nekünk; lelkesedéssé fokozták reményeinket. 3. Harmadik jellege az “üdvözítő Istenbe” vetett hit és remény. “Deus ipse veniet - Isten maga jön el”. Elsősorban, ez nem a pokol, hanem a mennyország hite. Isten üdvözít! Ó, bízzatok s vágyódjatok, imádkozzatok a vágyak 3000 éves imáival. Az Advent lelke nem passzív, hanem agilis, sürgető lélek; “öltsétek föl Krisztust” hirdeti. Krisztusnak kell éltetekben, vagyis Adventetekben kialakulnia! Az ember élete kifeszített kötél az állat s a Szent közt; kötél az örvény fölött. Veszedelmes az átjutás. Az emberéletnek nagysága épp az, hogy nem cél, hanem csak híd! Feszüljön, lendüljön! Psychológiája a törekvés, a munka s a küzdelem. A keresztény aszkézis sohase fajuljon restséggé és élhetetlenséggé. Ember küzdj és bízva bízzál! Prohászka Ottokár 5
Sorozatot indítottunk “A természet Istenről beszél” címmel. A megjelenő írásokkal elsősorban a szülőknek és a hitoktatóknak kívánunk a segítségére lenni, hogy a növény- és állatvilág konkrét példáival arra késztessék a gyerekeket, hogy kutassák az isteni alkotás nyomait a természetben.
Ki találta föl a vitorlázást és az ejtőernyőt Nem elég a magot kitermelni - el is kell azt vetni. Azokon a vidékeken, ahová a földművelés korszerűsítése még nem jutott el, nagyon tisztelik az ügyes földműveseket, akik egyenletesen tudják a magot a földbe vetni. Aki ebben nem ügyes, sokkal több magot szór el, gyengébb eredménnyel. Az ő vetése után egyenlőtlenül kel ki a mag, a vetésben hiányok mutatkoznak - egyik helyen olyan sűrű, hogy nőni sem tud, a másikon pedig kihasználatlan marad a föld. A modern földművelésben ezért speciális vetőgépeket alkalmaznak, amelyek egyenletesen és gazdaságosan szórják szét a magot az egész területen. A mezőgazdasági növényeknek azonban - akár ügyes kézzel, akár korszerű gépekkel vetik őket - nem kell tartaniuk a jövőtől. Róluk az ember gondoskodik. De a szabad természetben élő növények minden évben új feladat előtt találják magukat: biztosítaniuk kell magjuk jövőjét. Ennek a megoldásában sok növényfajta nemcsak ,,mester'', hanem igazi mérnök. Mindenesetre meg kell akadályozni, hogy minden szem egyszerűen a növény köré hulljon le, hiszen a mellette levő szűk helyen az új növények elfojtanák egymást. A kérdés az: hogyan eljuttatni az érett magot a nagyvilágba? A szél sokat segíthet, a növény azonban mintha nem akarna pusztán erre a tényre hagyatkozni. Minden egyes növényfajta önállóan állt hozzá ehhez a feladathoz, és mindegyikük eredeti, saját megoldást talált. A szilfa a vitorlázás-megoldást választotta. Ugyanígy a juhar és a kőris is. E vitorlások közül egyesek a siklórepüléshez, mások pedig a viharhoz alkalmazkodtak. A repülés fajtájához
6
alkalmazkodik a szárny felülete, a szög és a vitorlás súlypontjának helyzete. A pitypang úgy gondolta, hogy jobban jár, ha az ejtőernyő-módszert alkalmazza. Az ő magjai, amikor beérnek, a sün tüskéihez hasonlóak. Mindegyiknek kis farka van, amelynek végén pehelyszerű ejtőernyő helyezkedik el. Amikor a mag beérik, kapcsolata megszakad az ,,anyanövénnyel”, a szél magával ragadja a könnyű terhet, és szárnyain messzi vidékekre szállítja. Egyes pitypanghoz hasonló növények még tökéletesebb megoldást alkalmaznak. Ejtőernyőik szálai elektromossággal töltöttek. Az ilyen mag nem juthat a száraz földre. Csak amikor nedves talaj fölött repül el, szabadul meg az elektromosságtól, az ejtőernyő ,,becsukódik'', a mag pedig leesik a földre. A bogáncs - minden bizonnyal a világon elsőként találta ki az autóstoppot. Igaz, nem autókat állít le, hanem juhokat, kecskéket és más állatokat, de eléri célját. A fiúk azt gondolják, hogy a bogáncs azért tapadós, hogy azt a kislányok hajába dobhassák. Lám, e tapadós tulajdonságoknak sokkal praktikusabb és becsületesebb céljai vannak! Van mód arra is, hogy a mag vízi utakon kerüljön el a kívánt célig. Egyes tengeri algák kis gömbökkel vannak ellátva, amelyekben valamiféle gáz van, és az a szerepük, mint a halászok hálóin a parafaúszóknak. Úgy számolják, hogy 144 növényfajta tengeri áramlatokon jutott el a Galápagos-szigetekre, a Csendes-óceánon át 2000 km tengeri utat megtéve. Miért is hozakodunk elő ezekkel a természetbeli tényekkel? Azt gondoljuk talán, hogy ezekbôl minden további nélkül az abszolút lényre - Istenre - tudnánk következtetni? Lehet, hogy ezek a biológiai tények önmagukban még nem elegendők ahhoz, hogy a bizonyítékot végigvezessük. Mi azonban igen szerények vagyunk. Számunkra elegendő, hogy megfigyelésünk erre a gondolatra ösztönözzön bennünket: a természet jóval az ember előtt és az embertől függetlenül olyan jelenségekkel és megoldásokkal bővelkedik, amelyek célratörő okot feltételeznek. Zivko Kustic
A készülődés ... Áll a lány a tükör előtt, haját igazítja, ruháját nézegeti... Randevúra megy. Ahhoz a fiúhoz készülődik, akit szeret s ezért ad magára. Minden szeretet ismeri a készülődés izgalmát. Akinek már "teljesen mindegy" az, hogy hogyan jelenik meg egy találkán, az nem szeret, abban kihűlt a szív jótékony izzása, az csupán egy programot "bonyolít". ... Áll a nagymama az áruház kirakata előtt, s a játékokat nézegeti. Látom a szemén, hogy az unokájára gondol. Itt van az utcán, de egészen másutt az esze. Azon töpreng, mivel örvendeztethetné meg azt a csöppséget, akivel fia vagy lánya megajándékozta. A nagymama szeretne valamit venni. Valami olyat, aminek az unokája örül. Az ajándékozás készültségében él már hetek óta, jelenét a jövő aranyozza be, amikor majd unokája a csomagot bontogatja, kíváncsian lesve, hogy mit küldött neki a "nagyi Jézuskája". ... Áll a Ferihegyi repülőtér várótermében a csomagoktól körülvett utas és izgul. Még sohasem utazott repülőgépen. Most a fiához készülődik, ahhoz a gyermekhez indul, akit tíz éve nem látott, de most már “nem bírja tovább”, halála előtt még egyszer látni szeretné. Nem veszi észre a körötte zajló tülekedést, nem hallja a meg-megújuló lármát, nem érzékeli a búcsúzkodások ismétlődő áradatát: ő gondolatban már a fiánál van, őt öleli, őt hallgatja, az ő arcát lesi, összes rezdülésében az a "csavargó" mozdul, aki oly régen cserbenhagyta. Minden készülődés a találkozás előlege. Aki elindul valakihez, az a készület első percében, az ötlet pillanatában "ott van" annál, akihez igyekszik.
Jézushoz készülődöm advent idején, mert hiszem, hogy egész életem advent. Készület az Istennel való találkozásra. Nemcsak várom Őt, én is sietek elébe. Ha csupán várakoznék, tétlenül állnék életem valamelyik kietlen utcasarkán - mint Beckett hősei, Godot-ra várva - tehetetlenül topognék egy szürke egyenruháktól ijesztő határsávon, passzív szemlélője lennék az életnek, lágy hangú dalnok, aki szeretne boldog lenni anélkül, hogy csinálna valamit azért a boldogságért. Az igazi várakozás elképzelhetetlen készülődés nélkül. Aki csak azt lesi, hogy jöjjön már valami jó, de önmaga semmit sem tesz a jóért, az megrontója az életnek. Elébe menni annak, aki jön hozzánk - ez a legszebb és legizgalmasabb feladatunk. Jézusunk elé kell mennünk, játékkészítő kézzel, kívánságleső vizsgálódással, karácsonytalan életek karácsonyivá tételével. Mindannyiunknak örömöt kell "szülnünk", hogy békességes esténk legyen az Öröm Éjszakáján. Jézushoz készülődöm, amikor levelet írok annak a magányos asszonynak, aki évtizedek óta nézi a karácsonyfáját. Jézushoz készülődöm, ha megvigasztalom a csalódott fiatalembert, akit éppen az ünnepek előtt hagyott ott kedvese, és világvége-hangulatban van, nincs kedve élni, nem szereti a karácsonyfát, gyűlöli az ünnepi díszeket, s szeretne "túl lenni ezen az egészen". Tudom, hogy az kiabál belőle, ami éltette eddig. Szereti a karácsonyt. Csak árvaságának nyers fájdalma löki ajkára a kegyetlen szavakat, s nekem nem az a dolgom, hogy helyreigazítsam őt, hanem, hogy szeressem. Enzsöl Ellák (folytatása a negyedik oldalon)
3
(folytatás az első oldalról)
rod: most, itt és így megyek hozzád!” Ekkor győződtem meg először róla, mennyire jó nekem ez a hozzáállás. Egy másik lélekemelő következménye ennek a szemléletmódnak az, hogy szinte minden nap gondolok a halálra. Közelinek érzem magamhoz, számítok rá, betervezem a rám váró események közé. Emiatt törekszem a munkámat úgy végezni, hogy halálom esetén ne maradjon utánam rendezetlen dolog, és minden tennivaló zökkenésmentesen továbbvihető legyen. Ezért mély nyugtalanság szokott bennem lenni a be nem fejezett, az át nem látható, az el nem intézett ügyek miatt. Ha szabad időhöz jutok, akkor mindjárt ezeket veszem sorra. Mivel szinte nap mint nap foglalkozom az elmúlás gondolatával, a halál valahogy barátommá és testvéremmé vált. A szó szoros értelmében szeretem őt, mert újból és újból emlékeztet ennek a világnak a viszonylagosságára, a „hiábavalóságára” (ahogyan a Prédikátor könyve mondja), és felnyitja lelki szememet az örökkévaló kívánatos szemlélésére. Igazából a halált egy ajtónak látom, amelyen keresztül kiléphetek ebből a szüntelen küzdelemből, amit földi életnek nevezünk, és beléphetek a mennybe, a meg nem szűnő nyugalomba. Úgy várom, mint egy igazi ünnepnapot. Ezzel a hozzáállásommal talán egy nagyon kicsit hasonlítok Jézushoz, aki várva várt óraként látta halála óráját, s úgy beszélt
róla, hogy „az én órám” (vö. Jn 2,4), „ezért jöttem” (vö. Jn 12,27). Ezt az órát tekintette élete csúcsának, a megdicsőülés lehetőségének, az Atyához való visszatérés útjának, és annak a feltételének, hogy a Szentlelket kiárassza. Szent Pál epekedve vágyott erre az órára: „Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert az mindennél jobb volna” (Fil 1,23). Krisztus sok-sok tanújánál megtalálhatjuk ugyanezt a magatartást. De legfőképpen azért kedves számomra a halál, mert megtanít élni. Azon a napon, amelyen eszembe jut, úgy igyekszem élni, mintha az utolsó napom lenne: csak a lényegesre figyelek, csak Isten akaratának megtételére törekszem. Ezek a napok csillogó gyöngyszemek életem fűzérén: minden pillanatot kihasználok, mindent értékelek, mindenben teljesen adom magamat. De erre az intenzív, igazán teljes életre csak az képesít, hogy készülök meghalni, készülök az Úr színe elé lépni, akivel legalább életem utolsó napjával jól el akarok számolni. Ezt jellemzi Isten embereinek, például Illés prófétának is az életmottója: „Él az Úr; még ma megjelenek színe előtt” (1 Kir 18,15). Egy szóval: ha felkészülünk meghalni, akkor valójában az életre készülünk fel.
“Urunk, Jézus, te vagy a mindig Eljövendő, mi pedig úton vagyunk. Készülünk első eljöveteled emlékének megünneplésére, de várjuk azt is, hogy második eljöveteledkor találkozhassunk Veled. Köszönjük, hogy hozzánk jössz ebben az adventben is. Segíts, hogy minél jobban fel tudjunk készülni fogadásodra. Hogy ne csak várjunk és hívjunk, de szívből örvendjünk is, amikor megérkezel. Hogy karácsonyi öröm töltsön el minket. Könyörgünk meghívásod hirdetőiért, közvetítőiért. Könyörgünk, hogy az ő szavuk ne pusztába kiáltson, ne süket fülekre találjon. Könyörgünk, hogy ne sekélyes emberi gondolatokat, az emberi bölcsesség hiú szavait, hanem valóban a Te igéidet közvetítsék, Terólad szóljanak.”
2
Dávid Erzsébet:
Advent elé A színek lángja lassan mind kihamvadt. Az őszi ködben nincs már semmi tűz. A nyirkos hideg ráfeküdt a földre. A szél süvöltve nagy felhőket űz. Borongó lelkem, hová menekülsz?
Borúból, ködből, sáros őszutóból Vágyón nézek karácsony felé. Új advent jön s az új egyházi évvel, Új kegyelem visz jászolod elé. Hosszú-e még az út hazafelé?
Ború. Sötétség. Sár. A verebek kéményben töltik már az éjszakát. Fáradtan siet dolgára az ember. Élettelenül merednek a fák. Virradnak-e még szebb napok reád?
Új advent jön, s benne új kegyelmek, Új szenvedések gyásza, bibora. S te jössz előmbe évezredes várás, Örök sóvárgás, Istennek Fia. Egy évvel megint közelebb, haza.
Eltelt egy év megint a kegyelemből. Utolsót fordult Halottak Hava. Mögöttem minden, ami árva, múlt. Szállnak az álmok az évvel tova. Én Istenem, hová viszel, hova?
Te évről-évre fellobanó várás, Istenhez vágyó, áldott drága láz, Ó, járj át újra advent kezdetével, Hogy teleteljen örömmel a ház. Jöjj el, Megváltóm, jöjj el, Messiás!
Gyere hát, advent! Hívlak, várlak, kérlek. Újíts fel bennem minden szent erőt. A Megváltóra várok készülődve. Mikor érem meg végre az időt, Hogy megállhassak a színe előtt?
Üdvözlégy, Úrnőnk, az irgalmasság asszonya! Édesség, élet, reménycsillag, áldunk. Most kérve kérlel Évának száműzött népe, siralmaink völgye mélyén, halgass meg hát, égi közbenjárónk! Kegyes Anyánk, két szemed áldott sugarát fordítsd ránk végre! És Jézust mutasd nékünk, méhed szent gyümölcsét, hogy őt e számkivetés múltán lássuk! Ó áldott, ó drága, ó édes, szép Szűz Mária!
7
MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK A szent keresztségben részesült: - Botos Hanna, Dancs Andrea, Bokor Noémi, Szabó Eszter, Kurta Levente, Dézsi Ödön, Bilibók Szabolcs (Szt. József plébánia) Szentségi házasságot kötöttek: - Pinti Benedek - Bălălău Gabriella, Zöldi István - Szőke Csilla (Szt. József plébánia) Az Úr hazahívta: - Karácsony Ibolya, Bartalis Anna, Kulcsár Mihály, Karácsony Mária, Boros Ilona, Sonka Rozália, Némethy Dezső, Sigmond Mária (Szt. József plébánia). Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat! ÁRPÁD-HÁZI SZENT ERZSÉBET november 19 1207-ben született, valószínüleg Sárospatakon. Édesapja II. Endre magyar király, édesanyja az andechs-meráni családból származó Gertrúd volt. Szüleitől, környezetétől nagyon sok vallásos indíttatást kapott. Játék közben is be-beugrott a templomba picit imádkozni. Szívesen ajándékozta dolgait szegényebb társainak, korán kezdett koldusoknak alamizsnát osztogatni. Négyéves korától Wartburg várában nevelkedett. Nehezére esett a szeretteitől való elszakadás. Hatéves volt, amikor édesanyja meghalt (l. Bánk bán), ettől kezdve szinte csak az ima volt egyetlen vigasztalódása. 1221-ben házasságot kötött Hermann türingiai gróf fiával, Lajossal. Csodálatosan boldog évek következtek, mintaszerű harmóniában éltek. Erzsébet igen sokat imádkozott, böjtölt, sőt vezekelt. Házassága lehetővé tette, hogy most már teljes energiával segíthesse a szegényeket, betegeket, nyomorékokat. Menhelyet állított fel, maga is ápolta a nyomorultakat, elesetteket. 1227-ben férje egy keresztes hadjáratra indult, de útközben járványban hirtelen meghalt. Ettől kezdve tudatosan törekedett a mindent megha-
8
ladó önfeláldozás és szolgálat megvalósítására. Három piciny gyermekével megpróbált Eisenachba menekülni, de ott nem fogadták be őket. Egy ólban kellett nyomorognia, gyermekeit is elvették tőle, dolgoznia kellett. Mindez a szenvedés azonban csak közelebb vitte őt Isten szeretetéhez. 1228-ban elvonult Marburgba, és ott ferences harmadrendi lett. Sokat imádkozott, alamizsnálkodott, böjtölt. 1231. november 17-én súlyos betegség után, és boldog belenyugvással halt meg. Halála után négy évvel, 1235. május 26-án IX. Gergely pápa már szentté avatta, édesapja még megélte lánya szentté avatását. Példája: Jóban, rosszban légy szentéletű… SZENT ANDRÁS, apostol november 30 Sszent András apostol meghívása előtt halász volt, Betszaidából származott. Testvérével, Péterrel, a galileai tenger partján találkoztak Jézussal, aki megszólította őket: “Jöjjetek utánam, és emberek halászaivá teszlek”. Partra futtatták a hajót, otthagyták és követték a Mestert. A Mester mennybemenetele után András előbb Palesztinában, azután az Alduna vidékein Scythiában, Epirusban és Thráciában térített (DélOroszországban és a Balkánon), majd Achajába, Patras városába ment téríteni. Elfogták, bálványáldozatra akarták kényszeríteni, ezt azonban nem tette meg. Börtönbe vetették, és bár a nép ki akarta szabadítani, András annyira vágyakozott a vértanúságra, hogy végül is ráhagyták. "X" formájú keresztet készített számára a helytartó, amit András boldog örömmel fogadott. Két napig függött élve a keresztjén, de még ott is Krisztusról prédikált, valószínűleg 70-ben történt ez. Az ilyen keresztet azóta is András keresztnek nevezik. 357-ben testét átvitték Patrasból Konstantinápolyba az Apostolok templomába, de itt is csak 1210-ig maradt. Ekkor Itáliába, Amalfiba vitték. Teste ma is ott nyugszik, fejét azonban 1462-től Rómában, a Szent Péter-bazilikában őrzik. Példája: Hallgasd a hívást, és kövesd azt még veszély esetén is! Lapunk megjelenését a
támogatta!
Új évfolyam 67. szám
2004 november - szent András hava
SEPSISZENTGYÖRGYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ Barátom és testvérem a halál A testi élet utolsó állomása a meghalás. Ez is egy szakasz: tarthat egy percig, egy óráig, napokig vagy akár hetekig is. De a tartamtól függetlenül mindenki szembenéz vele és végigjárja. Mivel a meghalás is hozzátartozik testi életünkhöz, a legokosabb, ha készülünk rá. Ez a felfogás szöges ellentéte korunk gondolkodásmódjának, amelyben a halál és a meghalás tabutéma. De nem struccpolitika és mostoha bánásmód ez önmagunkkal szemben? Mert ha könnyűvé és széppé akarjuk tenni ezt az utolsó szakaszt (tőlünk is függ, hogyan halunk meg!), akkor lelkileg felkészülünk rá. Hogyan? Ebből a szempontból döntő szerepet játszott életemben a rózsafűzér imádkozásnak egy módja, amelyre lelki vezetőm tanított meg. Azt ajánlotta, hogy a fájdalmas olvasó negyedik tizedében („aki érettünk a nehéz keresztet hordozta”) mindig elmélkedjem a saját halálomról. Eközben felidézhetem képzeletemben, hogy Jézus számára a kereszthordozás azt is jelenti, hogy világosan látja halála idejét, helyét és módját. Őt ezért nem éri meglepetés ebben a néhány órás életszakaszban, mindenre fel van készülve, mindent magától értetődő természetességgel fogad. Mi is magunkévá tehetjük ezt a jézusi hozzáállást a meghaláshoz – tanította a lelki vezetőm –, ha a negyedik tized imádkozása közben ezt fontolgatjuk: „Uram, hozzád hasonlóan én is elfogadom a halálomat: akkor és amikor te akarod, ott, ahol te akarod, és úgy, ahogy te akarod!” Ezzel a választással felkészülünk minden eshetőségre az időpontot, a helyet és a módot illetően. Ezért a leckéért végtelenül hálás vagyok tanítómnak. Eddigi életem során többször kerültem már életveszélybe, és sokszor jelezték már a körülmények, hogy jönni fog a halál. Minden ilyen esetben megjelent a tudatomban az immár „bejáródott” gondolat, és azonnal felkészültem az esedékes fordulatra: „Elfogadom, Uram, most is, itt is, így is!” Emlékezetes számomra egy hatalmas vihar, amelybe, úgy tűnt, hogy hajszálon függ az életem. Az első pillanatokban igazi halálfélelem vett erőt rajtam, de amikor a mottómba „belekapaszkodtam”, a félelem elpárolgott, és mély nyugalommal mondogattam: „Itt vagyok, Uram, ha aka(folytatása a második oldalon)
Pósa László
