MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK XIV. évfolyam 2. szám (154.)
– Kozsók Jázmin Mária, Szávuj Tamás, Lakatos Etele Imre.
Az Úr hazahívta: – Dobolyi Jolán, Ormai Lajos, Dálnoki Roza, Pál Lőrinc, Birta Lajos.
Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat! Bakhita Szent Jozefina, szűz február 8 Szudánban, a Darfur tartományi Jebel Agilereben született 1868 körül. Lánykorában elrabolták, rabszolgavásáron többször eladták, a kegyetlen rabszolgaság miatt sokat szenvedett. Végül felszabadult, Velencében keresztény lett és belépett a Szeretet Canossiai Leányai közé, és életének hátralévő részét Schio városában (Vicenza) töltötte, ahol minden segítségre szorulónak rendelkezésére állt. Itt halt meg 1947-ben. Szent Cirill szerzetes és Szent Metód püspök Európa társvédőszentjei február 14 A szláv nyelvű népek között misszionáló görög testvérpár Tesszalonikiben született. Tanári és politikusi pályájukat félretéve a morva birodalom területére vitték a Biblia szláv nyelvű fordítását és számos liturgikus szöveget is. A nép nyelvén tartott prédikációikkal értek el jelentős eredményeket. A pápa 880-ban jóváhagyta a szláv nyelvű liturgia szövegeit. A fiatalon meghalt Cirill munkáját Metód már mint püspök folytatta, aki találkozott a honfoglaló magyarok egyik vezérével is. A vezér és a püspök kölcsönösen megajándékozták egymást. Az öreg püspököt szeretett morva népétől övezve 885-ben Velehradban temették el. A testvérpárt Boldog II. János Pál pápa Európa társvédőszentjeivé avatta. 12
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ Február
Szent Polikárp püspök és vértanú február 23 Róla mondja el Órigenész, hogy az apostolok tanítványa volt, aki sok olyan személlyel álltközvetlen kapcsolatban, akik még látták az Urat, és az apostolok választották Szmirna városának püspökévé. Itt tartózkodott nála Antiochiai Szent Ignác, amikor Rómába utazott, ahol később vértanúságot szenvedett. Rendíthetetlen hittel bíró jó pásztornak és Krisztus ügye erős atlétájának tartotta őt. A keresztény ókor több levelét ismerte, az utókorra csak a Philippiekhez írt levele maradt fenn. A levél jól mutatja, hogy mennyire eleven volt az egyházak közötti kapcsolat. A leveleket lemásolták, továbbadták, összegyűjtötték. Vértanúságát egy szemtanú írta meg, amely 155-ben Szmirna városában történt.
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ – Katolikus havilap Kiadja a sepsiszentgyörgyi Szent József római katolikus plébánia. Főszerkesztő: Szabó Lajos. Szerkesztőség: Sepsiszentgyörgy, Viitorului 2/A/4, tel. 0722687 448, e-mail:
[email protected]. Nyomdai előkészítés: Dávid Péter. Nyomda: Sepsiszentgyörgyi DEICO – ISSN: 2248-1532
2012 február
S E PS I S Z E NTGYÖ R GYI
Ravennai szegény családból származott, és testvére iránti tiszteletből, aki gondos nevelésben részesítette, vette fel az ő nevét is: Damján. Tanulmányait Ravennában, Faenzában és Padovában végezte. Szerzetes lett, prédikált a népnek és megszigorította a monostor fegyelmét. A nehéz történelmi időkben a pápákat segítette, pápai követként is az Egyház megújulásáért fáradozott. IX. István pápa bíborossá és Ostia püspökévé nevezte ki. 1072. február 22-én halt meg. Jelentős írásaiért és a reformokban való tevékeny részvétele miatt nyerte el XII. Leó pápától az egyháztanítói címet 1828-ban.
www.katolikussepsi.ro
A szent keresztségben részesültek:
Damiáni Szent Péter püspök és egyháztanító február 21
hónap minden évben nagy elődeink életének eseményeit tárja elénk. Gyertyaszentelő: az áldozatos élet örök példaképét, a Világ Világosságát villantja fel. Sötétedő, egyre szeretetlenebb világunkban a Fényre nagy szükségünk van. Ezt a fényt Mária a „Gyertyát” megszentelő, az Úrnak bemutató Boldog Asszony mutatja fel a világnak. Lobogása új fényeket képes gyújtani az emberi szívekben. Február 11. Lourdesi Boldog Asszony. A Szent Szűz fegyvert mutat a Sátán ellen. Rózsafüzérrel a kezében jelenik meg, tanítva és hírdetve, hogy milyen hathatós fegyver a Szentolvasó. Sátánt elűz, gyógyulást hoz. Ezért ajánljuk betegeinket, testi és lelki „kórban” szenvedő embertársainkat a „Betegek gyógyítójának” kegyes oltalmába. Vigyázz rájuk és reánk is, Édesanyánk! Minden február 12-e emlékezetes marad erdélyi magyar népünk életében, mert felidéződik 1939. február 12-e, amikor az erdélyi magyarság, s különösen a katolikusság szellemi vezért kapott Márton Áron püspök személyében. Bár elmúlt 73 év a nagy esemény óta, alakja, tanítása tovább él népünk lelkében, életében. Egyházközségünk
ezért határozta el, hogy templomunk 110 éves évfordulójára (2012. október 22.) egy Márton Áron szobrot állít a templomkertbe, a templom elé. A püspök népe körében akar lenni. Jelenléte tanítani, bátorítani akar. Szükségünk van tanácsaira, tanítására, hogy helyes irányba tudjunk haladni. Nagy püspökünk alakjának megmintázásához, a szobor költségeihez segítséget kérünk. Bármily csekély összeg egy kicsit közelebb visz a megvalósításhoz. A segítséget a Szent József plebánián lehet leadni. 1946. február 13-án született Dr. Jakubinyi György érsek úr. Isten bőséges áldását és megtartó kegyelmét kérjük életére. 1972. február 13-án – negyven évvel ezelőtt szentelték püspökké Dr. Jakab Antal püspök urat. 13 éven át sínylődött a kommunisták börtönében. Rá is emlékezünk, s Isten szeretetének legyen részese. Február utolsó napja „a farsang farka”. Újra fel kellene fedeznünk a népünk életében oly jelentős „mulatságokat”, a móka, a humor igazi értékét, s megtisztult lélekkel várni a feltámadás örömét. Ilyen lelkülettel éljük végig február havát, s akkor számíthatunk a kereszt békéjére is. Szabó Lajos plébános
„Állj fel és menj! Hited meggyógyított.” (Lk 17,19) Pápai üzenet a betegk világnapjára A Szentatya a lourdesi Szűzanya napján, február 11-én hagyományosan üzenetet intéz a betegekhez. XVI. Benedek pápának a Betegek XX. Világnapja alkalmából megfogalmazott gondolatait az alábbiakban közöljük. Kedves Testvérek! A betegek világnapja alkalmából, amelyet február 11-én, a Lourdes-i Szűz Mária emléknapján tartunk, szeretnék újból lelki közelségemről biztosítani minden beteget, akik valamilyen intézményben vagy családjuk körében vannak, és szeretném kifejezni mindannyiuknak az egész egyház irántuk való szeretetét és gondoskodását. Minden emberi élet, különösen a gyenge és a beteg élet nagylelkű és szeretetteljes elfogadása, a keresztény ember evangéliumi tanúságtételének fontos része, Krisztus példájára, aki lehajolt a testileg és lelkileg szenvedő emberhez, hogy meggyógyítsa. 1. Legközelebb jövőre, 2013. február 11-én Németországban üljük meg ünnepélyesen a betegek világnapját, amelynek témája az irgalmas szamaritánus jelképes, evangéliumi alakja lesz (vö. Lk 10,29-37). Erre készülve idén a „gyógyulás szentségeire” szeretném helyezni a hangsúlyt, azaz a bűnbánat és a kiengesztelődés szentségére valamint a betegek kenetére, amelyeknek természetes kiteljesedése a szentáldozásban valósul meg. Jézus találkozása a tíz leprással, amelyet Lukács evangéliuma beszél el (vö. Lk 17, 11-19), és különösen az Úr egyikükhöz szóló szavai: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított” (v. 19), segítenek tudatára ébredni, milyen fontos a hit azoknak, akikre valamilyen szenvedés vagy betegség nehezedik, és az Úrhoz közelednek. A vele való találkozásban valóságosan megtapasztalhatják, hogy aki hisz, az soha nincs egyedül! Isten ugyanis, az ő Fiában nem hagy magunkra bánatunkban és szenvedésünkben, hanem mellettünk van, segít hordozni azokat, és szeretne lelkünk legmélyén gyógyítani bennünket (vö. Mk 2,1-12). Annak a leprásnak a hite, aki mikor észrevet2
te, hogy meggyógyult, csodálkozva és örömmel telve, egyedüliként, a többiektől eltérően rögtön visszamegy Jézushoz, hogy kifejezze háláját; megsejteti, hogy a visszanyert egészség valami sokkal értékesebbnek a jele, mint az egyszerű, testi gyógyulás. Az üdvösség jele, amelyet Isten Krisztuson keresztül ajándékoz nekünk, s ez Jézus szavaiban fejeződik ki: hited meggyógyított téged.1 Aki saját szenvedésében és betegségében Isten segítségét kéri, az biztos abban, hogy az Ő szeretete nem hagyja el soha, és hogy az egyház szeretete, amely Isten üdvözítő művének folytatása az időben, sosem hagy alább. A testi gyógyulás – amely az üdvösség mélyebb valóságának a kifejeződése – megmutatja, hogy az ember, testi-lelki egységében, milyen fontos az Úr számára. Minden szentség Isten közelségét fejezi ki és valósítja meg, aki teljesen ingyenesen „anyagi valóságokon keresztül érint meg minket…, amelyeket Ő saját szolgálatába állít, és eszközzé tesz ahhoz, hogy találkozzunk vele” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2010. április 1.). „A teremtés és a megváltás közötti egység láthatóvá válik. A szentségek hitünk testi vonatkozásának kifejeződései, mely átfogja az egész embert, testet és lelket” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2011. április 21.). Az Egyház fő feladata nyilvánvalóan Isten országának hirdetése, «de ennek a hirdetésnek egy gyógyítási folyamatnak kell lennie: „…meggyógyítani a megtört szívűeket” (Iz 61,1)» (uo.), Jézus megbízása alapján, amelyet tanítványainak adott (vö. Lk 9,1-2; Mt 10,1.5-14; Mk 6,7-13). A testi egészség és a lelki sebekből való megújulás egymástól való elválaszthatatlansága segít, hogy jobban megértsük a «gyógyulás szentségeit». 2. A bűnbánat szentsége gyakran állt az egyház pásztorai figyelmének középpontjában éppen azért, mert nagyon fontos szerepe van a keresztény élet útján: „A bűnbánat szentségének minden ereje abban áll, hogy visszaállít minket Isten kegyelmébe, és bensőséges barátságban összekapcsol vele” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1468). Jézus meghirdette a megbocsátást és a kiengesztelődést, amelyet az Egyház folytat és az egész emberiséget szüntelenül meghívja a megtérésre és, hogy higgyen az evangéliumban. Magáé(folytatása a harmadik oldalon)
Pápa Pápa szép fekvésű, a barokk korban kialakult, kellemes méretű főterének sajátos színfoltja a Szent István vértanú tiszteletére szentelt plébániatemplom. A templom gótikus elődjét valószínűleg a XIV. század végén a kastéllyal egyidőben építtették. A XVII. századi leírások alapján ismert háromhajós, tornyos épület maradványai a mai templom alatt rejtőznek. Pápa új birtokosa 1759ben gróf Esterházy Károly lett, ambiciózus és agilis főúr, később váci, majd egri püspök, akinek nevéhez több templom építése is fűződik. A templom tervei 177l-re készültek el, az építkezés és a templom teljes berendezése 1786ra fejeződött be, míg a felszentelésre csak újabb
A pápai Szent István vértanú tiszteletére szentelt plébániatemplom
tíz esztendő múlva, 1795. május 3-án került sor. A templom külső képe nyugodt, méltóságteljes. A homlokzatot nagy, sima felületek egyszerűsége jellemzi, kevés díszítmény terheli, szinte már a klasszicizmus mértéktartását idézi. A klaszszicizmust megelőző rövid időszakot a magyarországi művészet történetében fűzéres díszítményei után copf stílusnak nevezzük. A korszak egyik legszebb példája a pápai templom. A főhomlokzatnak erőteljes hangsúlyt ad a templom síkjába simuló, késő barokk ízléssel kialakított sisakkal koronázott két magasra nyúló torony. A két torony közötti szakasz oromzati dísze Szent István vértanú szobra két térdeplő angyallal. A belsőtér kialakításában ugyanezt a józan mértéktartást, nagyvonalúságot tapasztaljuk. A belépés után a kórus alatti térből átlátható az egész templom. A festészeti díszeket, a kupolafreskókat a csegelyekben, a boltívek átvezető szakaszain megjelenő, grisaille technikával – a szürke különböző árnyalataiból – megfestett képek egészítik ki. A jeleneteken a vértanú életében és halála után bekövetkezett csodák, valamint mártírtársainak halála látható. A hullámzó ritmusú pillérek a főoltár felé vezetik a tekintetet, amelyen Hubert Maurer bécsi festő által festett és Szent István megkövezését ábrázoló oltárkép található. A mennyezet- és kupolafreskók Franz Anton Maulbertsch munkái, aki megbízásának 1781 és 1783 között tesz eleget. A festészeti díszítmények témáját, programját Esterházy püspök határozta meg. Előképül szolgált a római Santo Stefano Rotondo templom, mely a protomártír tiszteletére épült. Esterházy Károly Rómában tanult és 1748-ban ebben a templomban szentelték pappá. Ezért kerültek a három lapos kupolára Szent István vértanú életének és mártíromságának jelenetei. Maulbertsch pápai freskói korábbi, mozgalmas kompozíciójú alkotásaival ellentétben a részletek kiemelésével, az erőteljesebb hangsúlyokkal már a klasszicizmus racionálisabb világa felé mutatnak. Csigó László 11
Hamvazószerda Hamvazószerdával veszi kezdetét a Jézus negyvennapos böjtjét kísérő bűnbánati időszak, a nagyböjt. Már az ősegyházban is a katekumenek közvetlen előkészületét nyitotta meg a húsvéti beavató szentségek felvételére és a nyilvános bűnösök nagycsütörtöki feloldozására és visszafogadására. A bűnbánókat pedig a hamvazás szertartásával indították el a templomokból vezeklési útjukra. Innen a nap elnevezése is. A Szentatya a hagyományokat követve a római Aventinus dombján lévő Szent Szabina-bazilikában végzi a hamuszentelés és a hamvazkodás szertartását. Megdöbbentő a kép, amikor a pápa, mint az Egyház látható feje, vagy a templomainkban a pap, hajtja le a fejét, hogy miközben elimádkozzák felette „porból lettél és porrá leszel”, port hintenek a fejére. Ez a szó és a tett arra a földi porra irányítja a figyelmet, amelyből az ember vétetett. Egyben Ádámra, a teremtett emberre mutat, akinek a neve jelentése is ez: a föld pora. A hamvazkodás megjeleníti a semmivé levés, az elmúlás tényét is. Ahogy az előző év virágvasárnapi megszentelt barkák hamuja érinti a homlokunkat, úgy felidézzük a bűn és a lélek halálának kapcsolatát. A II. vatikáni zsinat óta elhangzó imádságos figyelmeztetés – „Tarts bűnbánatot és higgy az evangéliumban” – pedig a megtérés és a hit erejét emelik ki. Hamvazószerdán a bűn, a bűnbánat és a megbocsátás misztériumát a páli tanítás tárja fel. „Engesztelődjetek ki Istennel!” (2Kor 5,20). Az eredeti görög szóhasználat ennél tágabb. Katallasszó, azaz béküljetek ki! Amiben nemcsak egy lelki, hanem egy külső formáiban is rendezett kapcsolat van. A béke mint a rend nyugalma valósul meg. Noé galambja a zöld ággal visszatérve a csőrében békét hozott, és az életet jelenítette meg. Krisztus golgotai kereszthalálával lelkiszellemi-testi vonatkozásban értendő békét hozott. Valódi békeszerződés és nem csupán egy fegyverszünet jött létre vele és általa. Annak ellenére, hogy mi képesek vagyunk felrúgni a megállapodást, ő mindig hajlandó a folytonosan változó feltételek mellett újra megkötni azt. 10
Nagyböjt kezdetének örök érvényű tanítása így összegezhető: „a kevesebb több”. Lelki életünk területén a habzsolás éppúgy veszélyes és hatástalan, mint a semmivel sem töltekezés. A lelket nem a habzsolás tölti be, hanem az igazságok alapos megemésztése és mély megértése. A szellem, a kultúra területén sem a vég nélküli tobzódás, a folyamatos ingerek tesznek gazdaggá. Inkább a megértés, az intellektuális közösségvállalás vagy az együttes alkotás öröme ad maradandó élményt. A közösen bensőleg megélt élmények hozzák mozgásba azt a kovászt, ami képes új gondolatokat erjeszteni és kultúrát létrehozni. A kevesebb több felismerése talán a testifizikai állapotunkon igazolható a leginkább. A lélek és a szellem töltekezése a testi ajtókon-ablakokon át valósul meg. Felesleges azon keseregni, hogy mi minden rossz hagyja el számat. Miféle gonoszakat teszek, vagy aljas módon gondolkodom. Ha nem engedem be, ha szigorú őrséget állítok, akkor nem lesz bennem az a rossz, ami ki akarna kívánkozni. Elkísérjük Jézust a következő negyven nap. Kis nemet mondunk az erőfölénnyel való visszaélésre, kis nemet a birtoklás mindenekfelettiségére, és kis nemet az élvezethajszolásra. De ne holnap kezdjük! Még ma! Mindig csak ma! A nagy igen kimondására „most van itt az idő, most van itt az üdvösség napja” (2Kor 6,2). Várnai Péter címzetes prépost, esperes, plébános az Adoremus nyomán
A római Aventinus dombján lévő Szent Szabina-bazilika – templombelső
(folytatás a második oldalról)
vá teszi Pál apostol felhívását: „Tehát Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20). Jézus az életével hirdeti és jelenvalóvá teszi az Atya irgalmát. Ő nem azért jött, hogy elítéljen, hanem hogy megbocsásson és üdvözítsen, hogy reményt adjon a szenvedés és a bűn legnagyobb sötétségében is, és hogy örök életet ajándékozzon. Így a bűnbánat szentségében, a „gyónás orvosságában”, a bűn megtapasztalása nem fajul elkeseredettséggé, hanem találkozik a Szeretettel, amely megbocsát és átalakít (vö. II. János Pál pápa: Reconciliatio et Poenitentia). „A végtelenül irgalmas Isten” (Ef 2,4), mint az evangéliumi példabeszédben szereplő atya (vö. Lk 15,11-32), egyik gyermeke előtt sem zárja be szívét, hanem várja, keresi őket, utánuk megy értük oda, ahol a közösség elutasítása elszigeteltségbe és megosztottságba börtönzi őket, asztala köré hívja valamennyiüket a megbocsájtás és a kiengesztelődés örömünnepében. A szenvedés ideje, amikor kísértésünk lehetne, hogy elbátortalanodjunk és elkeseredjünk, kegyelmi idővé alakulhat, és ahogy a példabeszédben a tékozló fiú tette, magunkba szállhatunk, hogy átgondoljuk életünket, elismerjük hibáinkat és bukásainkat; vágyat érezhetünk az Atya ölelése iránt és visszatérhetünk az úton az ő Háza felé. Ő nagy szeretetében mindig és minden körülmények között virraszt életünk fölött és vár minket, hogy minden hozzá visszatérő gyermekének felkínálja a teljes kiengesztelődés és az öröm ajándékát. 3. Az evangéliumokat olvasva világosan látszik, hogy Jézus mindig különleges figyelmet fordított a betegekre. Nemcsak elküldte tanítványait, hogy gyógyítsák sebeiket (vö. Mt 10,8; Lk 9,2; 10,9), hanem alapított számukra egy külön szentséget is: a betegek kenetét. Jakab levele tanúsítja, hogy ez a szentségi cselekmény már az első keresztény közösségben jelen volt (vö. Jak 5,1416): a betegek kenetével, melyet a papok imádsága kísér, az egész egyház a szenvedő és megdicsőült Úrra bízza a betegeket, hogy enyhítse fájdalmukat és üdvözítse őket, sőt buzdítja őket,
hogy lelkileg egyesüljenek Krisztus szenvedésével és halálával, hogy ezáltal Isten népének javát szolgálják. Ez a szentség arra indít, hogy az Olajfák hegyének kettős misztériumát szemléljük, ahol Jézus drámai módon szembesült az Atya által mutatott úttal, a szenvedésnek, a tökéletes szeretetnek az útjával, és elfogadta azt. A próbatételnek abban az órájában Ő közvetítő, „magában hordozza, magára veszi a világ fájdalmát és szenvedését, Istenhez szóló kiáltássá formálva azt, Isten szeme elé és az Ő kezébe helyezi, azaz valóságosan a Megváltás művébe” (Lectio divina, Találkozó a római klérussal, 2010. február 18.). De „az Olajfák hegye az a hely is, ahonnan Ő felment az Atyához, tehát a Megváltás helye. Az Olajfák hegyének kettős misztériuma mindig „aktív” az egyház szentségi olajában…, Isten szeretetének jelében, amely megérint minket” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2010. április 1.). A betegek kenetében az olaj szentségi anyagát kapjuk meg, úgymond „Isten orvosságát…, amely most biztossá tesz minket az ő jóságában, megerősít és megvigasztal, ugyanakkor a betegségen túl a végleges gyógyulás, a feltámadás felé irányítja figyelmünket (vö. Jak 5,14)” (uo.). Ez a szentség ma nagyobb figyelmet érdemel, mind a teológia terén, mind pedig a betegek felé irányuló lelkipásztori tevékenységben. Figyelembe véve a liturgikus imádság szövegeit, amelyeket a betegséghez kötődő különböző élethelyzetekben és nem csak a földi élet végén alkalmazunk (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa), a betegek kenetét nem tarthatjuk „kisebb szentségnek”, mint a többit. A lelkipásztori törődés és figyelem a betegek iránt, míg egyrészről Isten gyöngédségének jele a szenve(folytatása a negyedik oldalon) 3
(folytatás a harmadik oldalról)
dő ember iránt, másrészről lelki hasznot hoz a papok és az egész keresztény közösség számára is, annak tudatában, hogy amit a legkisebbnek teszünk, azt magának Jézusnak tesszük (vö. Mt 25,40). 4. A „gyógyulás szentségeivel” kapcsolatban Szent Ágoston megállapítja: „Isten meggyógyítja minden betegségedet. Ne félj tehát: minden betegségedből meggyógyít… Neked csak hagynod kell, hogy Ő gyógyíthasson téged és nem szabad visszautasítanod kezét” (Zsoltárok magyarázata, 102. zsoltár). Isten kegyelmének értékes eszközei ezek, amelyek segítik a beteget, hogy egyre inkább azonosuljon Krisztus halálának és feltámadásának misztériumával. E két szentséggel együtt szeretném hangsúlyozni az Eucharisztia fontosságát. Ha betegség idején magunkhoz vesszük, egyedülálló módon segít, hogy végbemenjen bennünk ez az átalakulás. Aki Jézus testéből és véréből táplálkozik, azt egyesíti azzal a felajánlással, amelyben önmagát adta oda az Atyának mindanynyiunk üdvösségéért. Az egyház egész közössége, különösképpen a plébániaközösségek figyeljenek arra, hogy biztosítsák a rendszeres szentáldozás lehetőségét azoknak, akik egészségi állapotuk vagy életkoruk miatt nem juthatnak el a liturgiákra. Ily módon ezek a testvérek megkapják a lehetőséget, hogy megerősítsék kapcsolatukat a megfeszített és feltámadt Krisztussal azáltal, hogy iránta való szeretetből felajánlott életükkel részt vesznek az egyház küldetésében. Ebből a szempontból fontos, hogy a papok, amikor a kórházakban, gondozó intézetekben vagy a betegek otthonaiban végzik érzékeny lelkületet igénylő tevékenységüket, a „betegek szolgálóinak” érezzék magukat, akik „jelei és eszközei Krisztus együttérző szeretetének, amelynek minden szenvedő emberhez el kell jutnia” (vö. Pápai üzenet a betegek XVIII. világnapjára, 2009.) A Krisztus húsvéti misztériumához való hasonulás – amely a lelki áldozáson keresztül is megvalósul – egészen rendkívüli jelentőséget nyer, amikor az Eucharisztiát szent útravalóként szolgáltatják ki és veszik magukhoz. Az életnek abban a pillanatában még erősebben visszhangzanak az Úr szavai: „aki eszi az én testemet, és issza az én 4
véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,54). Az Eucharisztia ugyanis, különösen szent útravalóként – Antióchiai Szent Ignác meghatározása szerint – „a halhatatlanság gyógyszere, a halál ellenszere” (Efezusiaknak írt levél). Az átmenet szentsége a haÜlálból az életbe, ebből a világból az Atyához, aki mindannyiunkat vár a mennyei Jeruzsálemben. 5. A betegek XX. világnapjára szóló üzenet témája, „Állj fel és menj! A hited meggyógyított”, előretekint a Hit évére is, amely 2012. október 11én veszi kezdetét, megfelelő és értékes alkalomként arra, hogy újra felfedezzük a hit erejét és szépségét, elmélyítsük tartalmát és tanúságot tegyünk róla mindennapi életünkben (vö. Porta fidei apostoli levél, 2011). Bátorítani szeretném a betegeket és szenvedőket, hogy mindig biztos támaszt találjanak a hitben, amelyet Isten igéjének hallgatása, a személyes imádság és a szentségek táplálnak. A lelkipásztorokat pedig arra hívom, hogy legyenek egyre készségesebbek a szentségek betegeknek való kiszolgáltatására. A rájuk bízott nyáj vezetőiként, a Jó Pásztor példájára, a papok legyenek örömmel teltek, szolgálatkészek a gyengék, az egyszerűek, a bűnösök iránt, és a remény megnyugtató szavaival Isten végtelen irgalmát tanúsítsák számukra (vö. Szt. Ágoston, 95. levél). Ismét kifejezem személyes köszönetemet és az egyház köszönetét az egészségügyben dolgozóknak és azoknak a családoknak, akik rokonaikban az Úr Jézus szenvedő arcát látják, hiszen szakmai hozzáértésben vagy csöndes szolgálatban, gyakran Krisztus nevét nem is említve, konkrétan Őróla tanúskodnak ( vö. Homília, Olajszentelési szentmise, 2011. április 21.). Máriára, az Irgalom Anyjára és Betegek Gyógyítójára emeljük bizalommal tekintetünket és őt szólítjuk imádságunkkal. Az ő anyai együttérző szenvedése, amelyet a kereszten haldokló Fia mellett élt át, kísérje és tartsa meg a hitet minden beteg és szenvedő emberben a testi és lelki sebekből való gyógyulás útján. Mindenkit biztosítok arról, hogy megemlékezem róluk imáimban, és mindenkire rendkívüli apostoli áldásomat adom. XVI. Benedek pápa a Magyar Kurír nyomán
Böjtünk csendje – Gondolatok Nagyböjtre – Nagyböjtben megpróbálunk kicsit közelebb kerülni Krisztushoz, hasonlóbbak lenni hozzá. De vajon mennyire tudunk, mennyire akarunk a szenvedéséből részt vállalni? A feltámadás ünnepére készítjük a lelkünket. Ebben az időben Jézus Krisztus szenvedéséről olvasunk, megpróbáltatásairól elmélkedünk, önfeláldozó halálát csodáljuk. A Húsvétot megelőző időben már Jézus is sokat gondolt a közelgő szenvedésére, és kereszthalálára. Figyelmeztette a tanítványokat: „Tudjátok, hogy két nap múlva itt a húsvét. Az Emberfiát kereszthalálra adják” (Mt 26,2). Attól kezdve az utolsó vacsora alatt és a Getszemáni kertben is újra és újra gondolt rá. Pontosan tudta, milyen szenvedések és nehéz halál állnak előtte, de minderre higgadtan és csendben készült. Minden év nagyböjtjén, amikor a templomban találkozom a képpel, az evangélium hirdetésében hallom a történetet, vagy gondolataimban felmerül, elcsodálkozom ezen a nyugodt készülődésen. Ahogy várta az utolsó napok történéseinek bekövetkezését... Majd ahogy az elfogására érkező, dorongokkal és kardokkal felszerelt csőcselék kezére engedi magát: „Ez mind azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” (Mt 26,56). Rendületlenül áll bírái előtt, nem fenyegetőzik, nem kér, nem lázad. Tudja, hogy nem kerülheti ki a cselszövést, nem is akarja... Megcsúfolják, tövissel koronázzák, megostorozzák mégsem menti magát. Pedig csak egy szavába kerülne: „Azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat, s nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet?” (Mt 26,53). Képzeljük el, azt a kiszolgáltatott helyzetet, melyben bárki bármit megtehet vele... És kínozzák is az Őt őrzők! Köpdösik, ököllel verik, arcul ütik, közben gúnyosan felszólítják: találgasson, éppen melyikük ütötte meg! Kire számíthatott akkor Jézus? A tanítványok megijedtek, szétszéledtek, a kőszikla, Péter is megtagadja őt félelmében. Egyedül maradt... Csak Atyjában bízhatott és abban, hogy kitart a végéig, és az írás beteljesedik. Milyen nagyszerű példa lehet számunkra Jézus a szenvedésében is. A kitartása, a higgadtsága és az a nyugalma, amellyel vállalja sebeit és
felveszi keresztjét. Csendben elindul a Golgota felé, nem sír, nem átkozza az őt kínzó, gúnyoló embereket, nem kiáltozik az összeverődött tömeg felé. Pedig miután mindent odaadott, csodákat tett, tanított, szeretett és szeretetet közvetített, most nem számíthat földi segítőre, menekülésre. Azt is csendben viseli, hogy megfeszítsék és ott is csúfolják: „Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neki. Az Istenben bízott. Mentse hát meg, ha akarja. Hisz azt mondta: Isten Fia vagyok” (Mt 27,42-43). Halála előtt is képes imádkozni... Megőrzi méltóságát, és csak a halál pillanatában kiált fel. Megrendítő kép... Ki képes még így tűrni szenvedéseit, sebeit, megpróbáltatásait, kigúnyolását, az ütéseket, az egyedüllétben hordozott keresztet, a megfeszítést és a halált? Egészen biztosan senki! Ebben is követhetjük Krisztust! Csenddel a problémák megélésében, a fájdalom eltűrésében, a sebek viselésében; kitartással keresztünk hordozásában; higgadtsággal a kigúnyolás, a hamis vád, az emberi gonoszság közepette; nyugalommal, türelemmel és bizalommal az Atyában, aki minden bajban velünk van. Igyekezzünk hasonlóak lenni hozzá nem csak szóban, de tettekben is. Egyszerű, hétköznapi áldozatainkkal, amelyeket magunkért és másokért hozunk. Legalább a nagyböjti időben keressük a Krisztussal kettesben megélt ima időtlen csendjét, melyben egyesülhetünk a keresztúton járó Jézussal, melyben meghalljuk lelkiismeretünk szavát és a Jóisten hangját zavaros hétköznapjainkban is. Jézus sem veszítette szem elől a célját, nem engedett a vádaskodó hangoknak, nem válaszolt a mindenhonnan jövő szitkokra, ütésekre, a hangzavarban belső békéjére és csendjére hagyatkozott. Egymaga vitte keresztjét, de mi biztosak lehetünk, hogy nem maradunk egyedül akkor sem, ha már mindenki elhagyott minket, ha száz hang kiált is ránk, ha az egész világ fordul is ellenünk. Ő mindig velünk lesz, és Tőle jobban senki nem ért meg jobban. Merjük hát követni Őt a Golgota felé vezető úton, fogadjunk el egyet sebeiből, egy darabot keresztjéből, egy keveset fájdalmából és hozzá hasonlóan tegyük értékké! Forrás: internet 9
Ölbey Irén:
Ó Uram, add Ó Uram, add, hogy izzó létedet létem mélyén és a világban nyugtalan ujjakkal kitapintsam. Add, hogy tudjalak és érezzelek forró, belső mély remegéssel, mint a villamos áramot érzi a dróthuzal minden részecskéje. Ne csak a sejtelem és a talány légy, ne csak a járhatatlan út, ne csak a valószínűtlen valószínűség, kiben a kétségek vak éjszakáin kételkedni is lehet. Légy inkább a cél, a bizonyosság, mint amilyen a bársony fecskemadárnak messze délen az északi égöv illatos és sodró tavasza, mely ki tudja, milyen utakon, titkos táviratot küld hozzá és már nincs maradása, mennie kell s belemártja szárnyai mély kék tollait a levegő zengő, meleg örvényébe. Légy nekem az élő Élet s a valóság s hit, bizalom, kinek lényét, hogy felfogjam, gyönge vagyok bár, ámde a létét érzékelni tudjam, mint a bogár s rózsa a fény tüzes óceánját. Drága kereszted szent sugarával utamra, mint az égő fáklya, Uram, Te világíts, hogy Teáltalad és Néked-tetszőn lángoljon szépséggé, ihletté és dallá minden öröm és minden fájdalom égő ritmusa bennem. Fontos a kenyér, fontosabb a szabadság, de legfontosabb a töretlen hűség. – – – Ha valaki egy csöppnyi szeretetet és jó szívet, egy csipetnyi világosságot és igazságismeretet adott a világnak: élete nem volt hiábavaló. Alfred Delp SJ 8
Vidáman, könnyen Istenem, köszönöm, hogy megérhettem a reggelt! Köszönöm az éjszakai nyugalmat. Add, hogy a Földön mindenkinek legyen része benne. Ma újra kezdem az életet, a munkát, a küzdelmet céljaim megvalósulásáért. Reggel van. Útnak indulok. Talán kicsit fáradtan, kedvetlenül. Milyen kellemetlenségek, kudarcok, bajok várnak ránk a mai napon? Régi katolikus szokás az esti lelkiismeretvizsgálat. Mit követtem el a nap folyamán, ami helytelen volt? Este azonban rendszerint fáradt vagyok erre a hasznos visszapillantásra, noha tudom, hogy könnyebb a betegséget megelőzni, mint gyógyítani. Ma reggel, ébredés után, tisztálkodás, öltözés, reggeli közben végiggondoltam: mi is az elképzelésem a mai napra? Valahogy így: Szeretnék vidáman, könnyen indulni útnak. Napomnak annyi az értéke, amenynyit beleviszek. Megpróbálok olyan lenni, amilyennek embertársaimat szeretném látni. Nyugodt és barátságos leszek munkahelyemen, és munka után a családomban is. Előre meggondolom, mit beszélek. Nem pletykázok, nem teszek másokra megjegyzéseket. Igyekszem munkámat úgy végezni, hogy Istennek és embertársaimnak is öröme teljék benne. Mindenki adhat valamit, amivel szebbé teheti a világot, jobbá a körülötte élők életét. Ha valaki megbánt, nem szólok vissza. Csak ránézek és mosolygok. Aki rossz vagy igazságtalan hozzám, azért imádkozom. (Nem éppen azt, hogy „szabadíts meg a gonosztól”.) Végül XXIII. János pápát követve kérem a jó Istent: „Add meg nekem a mindennapi humoromat!” Így indulok el reggel: vidáman, frissen, mosolygósan.
Szent Balázs vértanú
nem tudták hittagadásra kényszeríteni, megkorbácsolták, és siralomházba került. A börtönben is sok segítséget kérő ember kereste föl. Rabságában sok csodát tett, amelyekről a legendája beszél. Vízbefojtás általi halálra ítélték, ám végül lefejezték. Kultusza már halála után megkezdődött; a keleti egyházban a VI. századtól, a nyugati egyházban a IX. századtól tisztelik a torokbajok ellen védő szentként. A késő középkorban a tizennégy segítőszent közé sorolták. Ereklyéit Tarantóban, Mainzban, Trierben, Lübeckben, Párizsban és Raguzában őrzik, itt a város védőszentje is lett. Templomok épültek tiszteletére Konstantinápolyban és Rómában is. Szent Balázst a középkorban rendszerint püspöki öltözetben vagy palástban ábrázolták, pásztorbottal és keresztbe illesztett gyertyákkal, sertésfejjel és gerebennel (emlékezésül arra a vaskampóra, mellyel a legenda szerint kínzatása alkalmával a testét tépték.
Szent Balázs örmény születésű orvos és püspök, később remete a IV. századi keresztény üldözések során, 316-ban szenvedett vértanúhalált. Sok csodás gyógyítás fűződik a nevéhez. Ünnepét február 3-án tartják, a katolikus egyházban ekkor végzik a balázsolás szentelményét. Az örmény Szebaszté városában (ma Törökország) élt. Példamutató keresztény élete miatt Szebaszté hívő népe püspökké választotta. Balázs erre a Szentlélek indítását követve visszavonult egy magányos hegyi barlangba, ahonnan imádkozva vezette népét, tanácsokat osztott és gyógyította a rá bízott közösséget. A legendák szerint vadállatok őrizték, háziállatok módjára engedelmeskedve neki. 316-ban Agricola római helytartó, Licinius császár keresztényüldözési parancsainak eleget téve, elfogatta a püspököt, aki ellenállás nélkül hagyta, hogy a bírói szék elé hurcolják. Mivel
Nevéhez számos csoda és legenda fűződik. Az egyik szerint a szent megáldott és megmentett egy halszálkától fuldokló fiút. A gyermek édesanyja a börtönben sínylődő püspöknek kenyeret, húst és gyertyát vitt hálából. Erre a legendára alapul a balázsolás szokása. A Balázs-áldás mindmáig élő liturgikus szokása csak a XVI. században keletkezett, és a XVII. században nyomtatták ki a Rituale Romanum (Római Szertartáskönyv) függelékében. Általában gégedaganatok, vérzések, kelések, hólyagbetegségek, pestis és fogfájás esetében imádkoztak és imádkoznak segítségéért. Az orvosok, a takácsok, a szélmolnárok és a fúvós muzsikusok védőszentje. Mint az állatok barátja oltalmazza a háziállatokat és a nyájakat a farkasoktól. Időjelző szentként is tisztelik: ünnepének ideje a tél végét és a veszedelmes viharokat jelzi. Szent Balázs ünnepét a XII. század óta február 3-án tartják, a katolikus egyházban ekkor végzik a balázsolást. A hívők még ma is szívesen fogadják a szent áldását a Gyertyaszentelő gyertyáinak fényében. Magyar Kurír 5
A gyertya Milyen sajátságos is a mi lelkünk! Úgy vagyunk mindennel, mint egykor az első ember, aki amikor Isten parancsára nevet adott az állatoknak, nem talált közöttük magához hasonlót. Minden létezővel szemben ez volt az érzése: „Én más vagyok, mint te!” Semmiféle tudományos elmélet nem nyomja el bennünk ezt a tudatot, és semmiféle alacsonyság sem oltja ki meggyőződésünket: „Én más vagyok, mint bármi a világon, mindentől különböző, egyedül Istennel rokon”.
Másrészt viszont a lélek rokon minden mással is. Mindegyiknél valahogy otthon érzi magát. Minden mond neki valamit: minden alak, minden mozgás, minden magatartás. És a lélek szüntelenül arra törekszik, hogy bennük a maga lelkivilágát fejezze ki, hogy azt saját életének jelképévé tegye. Íme egy ilyen jelkép, amely sok másnál szebb és kifejezőbb: a gyertya! Nem mondok neked semmi újat, bizonyára te magad is gyakran megérezted már. Nézd csak, hogyan áll a gyertyatartón! Széles és nehéz a gyertyatartó talpa. Biztosan emelkedik ki ebből a 6
törzse. A tetején pedig széles perem felett szorosan álló nyélből szökik a magasba a gyertya. Könnyed, vékony az alakja és mégis egyenes, ha mégoly magasra is nyúlik fel. Így áll a térben karcsún, érintetlen tisztaságban, de mégis meleg szinével. Határozott jformája élesen kiemeli környezetéből. Tetején lobog a láng és ebből alakítja át a gyertya a maga tiszta testét meleg, sugárzó fénnyé. Nem érzed-e, mikor előtte állsz, hogy valami egészen nemes érzés támad benned? Nézd, hogyan áll a maga helyén, szilárdan a magasba törve, tisztán, előkelően! Érezd meg, hogy minden azt mondja benne: „Készen állok!” Semmi sem fut el belőlem, semmi sem bújik ki minden tiszta készenlét. Te erre esetleg azt mondod: „Dehát mit tud minderről a gyertya? Hiszen nincs is lelke!” Akkor adj te neki lelket! Tedd meg saját lelked kifejezőjévé! Amikor a gyertyára nézel, kelts föl magadban minden nemes tetrekészséget és mondd: „Itt vagyok Uram!” Akkor majd úgy érzed, hogy a karcsú tiszta gyertya a te lelkivilágodat fejezi ki. S légy rajta, hogy minden tetrekézséged igazi hűséggé erősödjön. Akkor majd még érzed: „Uram a gyertya szimbólumában én állok előtted!”. Ne fuss el hivatásod elől! Légy állhatatos! Ne kutass mindig a miért után! Az élet legmélyebb értelme az, hogy az ember feleméssze magát igazságban és szeretetben Istenért, miként a gyertya is fénybe és hőbe alakul át.
A gyertya Krisztust példázza. Élő lángként lobog Ő is, akár a gyertyaláng, amelyben van valami bensőséges, a szív mélyét érintő és titokzatos. Mi vagyok én? Tegnap még nem voltam, holnap talán már nem leszek. Ez a gyertyaláng figyelmeztet és megvigasztal: a világ ugyan elmúlik egy hatalmas történelmi lobbanás után, de Isten örök tüzénél gyújtották meg a megkeresztelt, a számontartott, a megvilágosított embert. Romano Guardini
Édes fény Lumen suave — édes fény — mondja Egyházunk több ízben a liturgikus fényről. Nagy értéke van a fénynek a sötétségben botladozó ember számára. Milyen riadt magányban érezzük magunkat mindannyiszor, valahányszor a villany kialszik és nem esik kezünk ügyébe gyertya. A karácsonyi ünnepkör a fény ünnepe: Krisztusé, aki a sötétségben és a halál árnyékában élő emberiség mindent megvilágító ténye lett. Epifánia, Vízkereszt ünnepét Keleten gyakran hívják a „szent fények ünnepéinek, mert ez az ünnep úgy világoskodott a pogány világ zsengéi előtt, mint a csillag az éjszakai vándornak. A karácsonyi ünnepkör végső napja, a mai nap: Mária tisztulásának és Jézus bemutatásának napja, lehet-e más, mint újra és utoljára a Fény Ünnepe? Photophoria-nak, a „szent fény hordozásának” hívják görögül ezt a napot némelyek a szentatyák közül. Egyházunk ősidők óta gyertyát szentel és égő gyertyával a kézben körmenetet tart, jelezve ezzel lelkünk fényességét: a megszentelő kegyelmet, melynek birtokában vándorlunk majd egykor Bíránk elé. Birtokunkban van az a legrégibb történeti forrás, amely egészen pontosan leírja a római Gyertyaszentelőt, ahogyan majdnem 1500 évvel ezelőtt megünnepelték. Február 2-án kora hajnalban indultak el hívek gyertyákkal a kezükben a kijelölt stációs hely, Szent Adorján vértanú sírja felé. Valamikor — szintén kora hajnalban — a szenátorok gyülekeztek ugyanezen a helyen, mert ez a templom egykor a szenátus Curiája, tanácsháza volt. Az éjszaka fénylett a sok égő gyertyától, a papság éneket mondott, a hívek a refrént énekelték: „Kyrie eleison!” Mikor a római püspök diakónusaival együtt megérkezett, egetverő; ujjongás fogadta őt. A pápa a secretariumban — innen a sekrestye szó — a bűnbánat jeléül felvette a fekete színű miseruhát, ülve kiosztotta a gyertyákat papjainak és elindult a körmenet. Litania septiformis, hét formájú könyörgés volt a neve ennek a körmenetnek, mert a hivek hét csoportban indultak el, mindegyik a maga keresztje vezetésével. Átvonultak Traianus császár híres Fórumán, amelynek közepén ma is ott áll az Erdély meghódítására emlékeztető diadaloszlop és
felvonultak az Esquilinus dombra, ahol teljes pompájában várta őket a kelő nappal együtt Szűz Mária nagyobb temploma. Az ünnepélyes bevonulás után megkezdődött a szentmise. Azóta szokásos a gyertyás körmenet, amikor a templom tündöklik a gyertyák fényétől, hogy Krisztus világosságára mi is a fény jelével feleljünk. Ezek a szentelt gyertyák, amelyeket nagy tömegben szentelnek meg, égnek majd az év közben az oltáron, hogy jelezzék rőt lobgásukkal a szeretet égő tűzhelyét, Jézus Szentséges Szívét, mely mindennap kitárul és lángoló életének részvételére hív. Ezek a szentelt gyertyák lesznek majd a megkeresztelt gyermek kezében, hogy az visszagondolhasson reá, mit jelent: a szent tüzet, melyet lelkében gyújtania kell. Ez a gyertya ég majd az utolsó út mentén, hogy a reánk szakadó sötétségben az utolsó megerősödés valóságát megvilágítsa. És ezek a gyertyák égnek majd akkor, ha hűlt, egykori valónk mozdulatlanul várja az anyaföldbe való visszatérést, hogy ittmaradottainknák jelképezze az örök világosság fényességét, vagyis magát az Istent, aki osztályrészünk lesz. És ha bizony botladozva és bukdácsolva is, de megmaradunk, azon az úton, melyet a szentelt gyertya fénye megvilágít, örülhetünk. Mert tudjuk, hogy vár ránk az a szent és végtelen hely, mely egy más, láthatatlan, de igazi világban van: az Isten dicsőségének szent temploma.
7
A gyertya Milyen sajátságos is a mi lelkünk! Úgy vagyunk mindennel, mint egykor az első ember, aki amikor Isten parancsára nevet adott az állatoknak, nem talált közöttük magához hasonlót. Minden létezővel szemben ez volt az érzése: „Én más vagyok, mint te!” Semmiféle tudományos elmélet nem nyomja el bennünk ezt a tudatot, és semmiféle alacsonyság sem oltja ki meggyőződésünket: „Én más vagyok, mint bármi a világon, mindentől különböző, egyedül Istennel rokon”.
Másrészt viszont a lélek rokon minden mással is. Mindegyiknél valahogy otthon érzi magát. Minden mond neki valamit: minden alak, minden mozgás, minden magatartás. És a lélek szüntelenül arra törekszik, hogy bennük a maga lelkivilágát fejezze ki, hogy azt saját életének jelképévé tegye. Íme egy ilyen jelkép, amely sok másnál szebb és kifejezőbb: a gyertya! Nem mondok neked semmi újat, bizonyára te magad is gyakran megérezted már. Nézd csak, hogyan áll a gyertyatartón! Széles és nehéz a gyertyatartó talpa. Biztosan emelkedik ki ebből a 6
törzse. A tetején pedig széles perem felett szorosan álló nyélből szökik a magasba a gyertya. Könnyed, vékony az alakja és mégis egyenes, ha mégoly magasra is nyúlik fel. Így áll a térben karcsún, érintetlen tisztaságban, de mégis meleg szinével. Határozott jformája élesen kiemeli környezetéből. Tetején lobog a láng és ebből alakítja át a gyertya a maga tiszta testét meleg, sugárzó fénnyé. Nem érzed-e, mikor előtte állsz, hogy valami egészen nemes érzés támad benned? Nézd, hogyan áll a maga helyén, szilárdan a magasba törve, tisztán, előkelően! Érezd meg, hogy minden azt mondja benne: „Készen állok!” Semmi sem fut el belőlem, semmi sem bújik ki minden tiszta készenlét. Te erre esetleg azt mondod: „Dehát mit tud minderről a gyertya? Hiszen nincs is lelke!” Akkor adj te neki lelket! Tedd meg saját lelked kifejezőjévé! Amikor a gyertyára nézel, kelts föl magadban minden nemes tetrekészséget és mondd: „Itt vagyok Uram!” Akkor majd úgy érzed, hogy a karcsú tiszta gyertya a te lelkivilágodat fejezi ki. S légy rajta, hogy minden tetrekézséged igazi hűséggé erősödjön. Akkor majd még érzed: „Uram a gyertya szimbólumában én állok előtted!”. Ne fuss el hivatásod elől! Légy állhatatos! Ne kutass mindig a miért után! Az élet legmélyebb értelme az, hogy az ember feleméssze magát igazságban és szeretetben Istenért, miként a gyertya is fénybe és hőbe alakul át.
A gyertya Krisztust példázza. Élő lángként lobog Ő is, akár a gyertyaláng, amelyben van valami bensőséges, a szív mélyét érintő és titokzatos. Mi vagyok én? Tegnap még nem voltam, holnap talán már nem leszek. Ez a gyertyaláng figyelmeztet és megvigasztal: a világ ugyan elmúlik egy hatalmas történelmi lobbanás után, de Isten örök tüzénél gyújtották meg a megkeresztelt, a számontartott, a megvilágosított embert. Romano Guardini
Édes fény Lumen suave — édes fény — mondja Egyházunk több ízben a liturgikus fényről. Nagy értéke van a fénynek a sötétségben botladozó ember számára. Milyen riadt magányban érezzük magunkat mindannyiszor, valahányszor a villany kialszik és nem esik kezünk ügyébe gyertya. A karácsonyi ünnepkör a fény ünnepe: Krisztusé, aki a sötétségben és a halál árnyékában élő emberiség mindent megvilágító ténye lett. Epifánia, Vízkereszt ünnepét Keleten gyakran hívják a „szent fények ünnepéinek, mert ez az ünnep úgy világoskodott a pogány világ zsengéi előtt, mint a csillag az éjszakai vándornak. A karácsonyi ünnepkör végső napja, a mai nap: Mária tisztulásának és Jézus bemutatásának napja, lehet-e más, mint újra és utoljára a Fény Ünnepe? Photophoria-nak, a „szent fény hordozásának” hívják görögül ezt a napot némelyek a szentatyák közül. Egyházunk ősidők óta gyertyát szentel és égő gyertyával a kézben körmenetet tart, jelezve ezzel lelkünk fényességét: a megszentelő kegyelmet, melynek birtokában vándorlunk majd egykor Bíránk elé. Birtokunkban van az a legrégibb történeti forrás, amely egészen pontosan leírja a római Gyertyaszentelőt, ahogyan majdnem 1500 évvel ezelőtt megünnepelték. Február 2-án kora hajnalban indultak el hívek gyertyákkal a kezükben a kijelölt stációs hely, Szent Adorján vértanú sírja felé. Valamikor — szintén kora hajnalban — a szenátorok gyülekeztek ugyanezen a helyen, mert ez a templom egykor a szenátus Curiája, tanácsháza volt. Az éjszaka fénylett a sok égő gyertyától, a papság éneket mondott, a hívek a refrént énekelték: „Kyrie eleison!” Mikor a római püspök diakónusaival együtt megérkezett, egetverő; ujjongás fogadta őt. A pápa a secretariumban — innen a sekrestye szó — a bűnbánat jeléül felvette a fekete színű miseruhát, ülve kiosztotta a gyertyákat papjainak és elindult a körmenet. Litania septiformis, hét formájú könyörgés volt a neve ennek a körmenetnek, mert a hivek hét csoportban indultak el, mindegyik a maga keresztje vezetésével. Átvonultak Traianus császár híres Fórumán, amelynek közepén ma is ott áll az Erdély meghódítására emlékeztető diadaloszlop és
felvonultak az Esquilinus dombra, ahol teljes pompájában várta őket a kelő nappal együtt Szűz Mária nagyobb temploma. Az ünnepélyes bevonulás után megkezdődött a szentmise. Azóta szokásos a gyertyás körmenet, amikor a templom tündöklik a gyertyák fényétől, hogy Krisztus világosságára mi is a fény jelével feleljünk. Ezek a szentelt gyertyák, amelyeket nagy tömegben szentelnek meg, égnek majd az év közben az oltáron, hogy jelezzék rőt lobgásukkal a szeretet égő tűzhelyét, Jézus Szentséges Szívét, mely mindennap kitárul és lángoló életének részvételére hív. Ezek a szentelt gyertyák lesznek majd a megkeresztelt gyermek kezében, hogy az visszagondolhasson reá, mit jelent: a szent tüzet, melyet lelkében gyújtania kell. Ez a gyertya ég majd az utolsó út mentén, hogy a reánk szakadó sötétségben az utolsó megerősödés valóságát megvilágítsa. És ezek a gyertyák égnek majd akkor, ha hűlt, egykori valónk mozdulatlanul várja az anyaföldbe való visszatérést, hogy ittmaradottainknák jelképezze az örök világosság fényességét, vagyis magát az Istent, aki osztályrészünk lesz. És ha bizony botladozva és bukdácsolva is, de megmaradunk, azon az úton, melyet a szentelt gyertya fénye megvilágít, örülhetünk. Mert tudjuk, hogy vár ránk az a szent és végtelen hely, mely egy más, láthatatlan, de igazi világban van: az Isten dicsőségének szent temploma.
7
Ölbey Irén:
Ó Uram, add Ó Uram, add, hogy izzó létedet létem mélyén és a világban nyugtalan ujjakkal kitapintsam. Add, hogy tudjalak és érezzelek forró, belső mély remegéssel, mint a villamos áramot érzi a dróthuzal minden részecskéje. Ne csak a sejtelem és a talány légy, ne csak a járhatatlan út, ne csak a valószínűtlen valószínűség, kiben a kétségek vak éjszakáin kételkedni is lehet. Légy inkább a cél, a bizonyosság, mint amilyen a bársony fecskemadárnak messze délen az északi égöv illatos és sodró tavasza, mely ki tudja, milyen utakon, titkos táviratot küld hozzá és már nincs maradása, mennie kell s belemártja szárnyai mély kék tollait a levegő zengő, meleg örvényébe. Légy nekem az élő Élet s a valóság s hit, bizalom, kinek lényét, hogy felfogjam, gyönge vagyok bár, ámde a létét érzékelni tudjam, mint a bogár s rózsa a fény tüzes óceánját. Drága kereszted szent sugarával utamra, mint az égő fáklya, Uram, Te világíts, hogy Teáltalad és Néked-tetszőn lángoljon szépséggé, ihletté és dallá minden öröm és minden fájdalom égő ritmusa bennem. Fontos a kenyér, fontosabb a szabadság, de legfontosabb a töretlen hűség. – – – Ha valaki egy csöppnyi szeretetet és jó szívet, egy csipetnyi világosságot és igazságismeretet adott a világnak: élete nem volt hiábavaló. Alfred Delp SJ 8
Vidáman, könnyen Istenem, köszönöm, hogy megérhettem a reggelt! Köszönöm az éjszakai nyugalmat. Add, hogy a Földön mindenkinek legyen része benne. Ma újra kezdem az életet, a munkát, a küzdelmet céljaim megvalósulásáért. Reggel van. Útnak indulok. Talán kicsit fáradtan, kedvetlenül. Milyen kellemetlenségek, kudarcok, bajok várnak ránk a mai napon? Régi katolikus szokás az esti lelkiismeretvizsgálat. Mit követtem el a nap folyamán, ami helytelen volt? Este azonban rendszerint fáradt vagyok erre a hasznos visszapillantásra, noha tudom, hogy könnyebb a betegséget megelőzni, mint gyógyítani. Ma reggel, ébredés után, tisztálkodás, öltözés, reggeli közben végiggondoltam: mi is az elképzelésem a mai napra? Valahogy így: Szeretnék vidáman, könnyen indulni útnak. Napomnak annyi az értéke, amenynyit beleviszek. Megpróbálok olyan lenni, amilyennek embertársaimat szeretném látni. Nyugodt és barátságos leszek munkahelyemen, és munka után a családomban is. Előre meggondolom, mit beszélek. Nem pletykázok, nem teszek másokra megjegyzéseket. Igyekszem munkámat úgy végezni, hogy Istennek és embertársaimnak is öröme teljék benne. Mindenki adhat valamit, amivel szebbé teheti a világot, jobbá a körülötte élők életét. Ha valaki megbánt, nem szólok vissza. Csak ránézek és mosolygok. Aki rossz vagy igazságtalan hozzám, azért imádkozom. (Nem éppen azt, hogy „szabadíts meg a gonosztól”.) Végül XXIII. János pápát követve kérem a jó Istent: „Add meg nekem a mindennapi humoromat!” Így indulok el reggel: vidáman, frissen, mosolygósan.
Szent Balázs vértanú
nem tudták hittagadásra kényszeríteni, megkorbácsolták, és siralomházba került. A börtönben is sok segítséget kérő ember kereste föl. Rabságában sok csodát tett, amelyekről a legendája beszél. Vízbefojtás általi halálra ítélték, ám végül lefejezték. Kultusza már halála után megkezdődött; a keleti egyházban a VI. századtól, a nyugati egyházban a IX. századtól tisztelik a torokbajok ellen védő szentként. A késő középkorban a tizennégy segítőszent közé sorolták. Ereklyéit Tarantóban, Mainzban, Trierben, Lübeckben, Párizsban és Raguzában őrzik, itt a város védőszentje is lett. Templomok épültek tiszteletére Konstantinápolyban és Rómában is. Szent Balázst a középkorban rendszerint püspöki öltözetben vagy palástban ábrázolták, pásztorbottal és keresztbe illesztett gyertyákkal, sertésfejjel és gerebennel (emlékezésül arra a vaskampóra, mellyel a legenda szerint kínzatása alkalmával a testét tépték.
Szent Balázs örmény születésű orvos és püspök, később remete a IV. századi keresztény üldözések során, 316-ban szenvedett vértanúhalált. Sok csodás gyógyítás fűződik a nevéhez. Ünnepét február 3-án tartják, a katolikus egyházban ekkor végzik a balázsolás szentelményét. Az örmény Szebaszté városában (ma Törökország) élt. Példamutató keresztény élete miatt Szebaszté hívő népe püspökké választotta. Balázs erre a Szentlélek indítását követve visszavonult egy magányos hegyi barlangba, ahonnan imádkozva vezette népét, tanácsokat osztott és gyógyította a rá bízott közösséget. A legendák szerint vadállatok őrizték, háziállatok módjára engedelmeskedve neki. 316-ban Agricola római helytartó, Licinius császár keresztényüldözési parancsainak eleget téve, elfogatta a püspököt, aki ellenállás nélkül hagyta, hogy a bírói szék elé hurcolják. Mivel
Nevéhez számos csoda és legenda fűződik. Az egyik szerint a szent megáldott és megmentett egy halszálkától fuldokló fiút. A gyermek édesanyja a börtönben sínylődő püspöknek kenyeret, húst és gyertyát vitt hálából. Erre a legendára alapul a balázsolás szokása. A Balázs-áldás mindmáig élő liturgikus szokása csak a XVI. században keletkezett, és a XVII. században nyomtatták ki a Rituale Romanum (Római Szertartáskönyv) függelékében. Általában gégedaganatok, vérzések, kelések, hólyagbetegségek, pestis és fogfájás esetében imádkoztak és imádkoznak segítségéért. Az orvosok, a takácsok, a szélmolnárok és a fúvós muzsikusok védőszentje. Mint az állatok barátja oltalmazza a háziállatokat és a nyájakat a farkasoktól. Időjelző szentként is tisztelik: ünnepének ideje a tél végét és a veszedelmes viharokat jelzi. Szent Balázs ünnepét a XII. század óta február 3-án tartják, a katolikus egyházban ekkor végzik a balázsolást. A hívők még ma is szívesen fogadják a szent áldását a Gyertyaszentelő gyertyáinak fényében. Magyar Kurír 5
(folytatás a harmadik oldalról)
dő ember iránt, másrészről lelki hasznot hoz a papok és az egész keresztény közösség számára is, annak tudatában, hogy amit a legkisebbnek teszünk, azt magának Jézusnak tesszük (vö. Mt 25,40). 4. A „gyógyulás szentségeivel” kapcsolatban Szent Ágoston megállapítja: „Isten meggyógyítja minden betegségedet. Ne félj tehát: minden betegségedből meggyógyít… Neked csak hagynod kell, hogy Ő gyógyíthasson téged és nem szabad visszautasítanod kezét” (Zsoltárok magyarázata, 102. zsoltár). Isten kegyelmének értékes eszközei ezek, amelyek segítik a beteget, hogy egyre inkább azonosuljon Krisztus halálának és feltámadásának misztériumával. E két szentséggel együtt szeretném hangsúlyozni az Eucharisztia fontosságát. Ha betegség idején magunkhoz vesszük, egyedülálló módon segít, hogy végbemenjen bennünk ez az átalakulás. Aki Jézus testéből és véréből táplálkozik, azt egyesíti azzal a felajánlással, amelyben önmagát adta oda az Atyának mindanynyiunk üdvösségéért. Az egyház egész közössége, különösképpen a plébániaközösségek figyeljenek arra, hogy biztosítsák a rendszeres szentáldozás lehetőségét azoknak, akik egészségi állapotuk vagy életkoruk miatt nem juthatnak el a liturgiákra. Ily módon ezek a testvérek megkapják a lehetőséget, hogy megerősítsék kapcsolatukat a megfeszített és feltámadt Krisztussal azáltal, hogy iránta való szeretetből felajánlott életükkel részt vesznek az egyház küldetésében. Ebből a szempontból fontos, hogy a papok, amikor a kórházakban, gondozó intézetekben vagy a betegek otthonaiban végzik érzékeny lelkületet igénylő tevékenységüket, a „betegek szolgálóinak” érezzék magukat, akik „jelei és eszközei Krisztus együttérző szeretetének, amelynek minden szenvedő emberhez el kell jutnia” (vö. Pápai üzenet a betegek XVIII. világnapjára, 2009.) A Krisztus húsvéti misztériumához való hasonulás – amely a lelki áldozáson keresztül is megvalósul – egészen rendkívüli jelentőséget nyer, amikor az Eucharisztiát szent útravalóként szolgáltatják ki és veszik magukhoz. Az életnek abban a pillanatában még erősebben visszhangzanak az Úr szavai: „aki eszi az én testemet, és issza az én 4
véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,54). Az Eucharisztia ugyanis, különösen szent útravalóként – Antióchiai Szent Ignác meghatározása szerint – „a halhatatlanság gyógyszere, a halál ellenszere” (Efezusiaknak írt levél). Az átmenet szentsége a haÜlálból az életbe, ebből a világból az Atyához, aki mindannyiunkat vár a mennyei Jeruzsálemben. 5. A betegek XX. világnapjára szóló üzenet témája, „Állj fel és menj! A hited meggyógyított”, előretekint a Hit évére is, amely 2012. október 11én veszi kezdetét, megfelelő és értékes alkalomként arra, hogy újra felfedezzük a hit erejét és szépségét, elmélyítsük tartalmát és tanúságot tegyünk róla mindennapi életünkben (vö. Porta fidei apostoli levél, 2011). Bátorítani szeretném a betegeket és szenvedőket, hogy mindig biztos támaszt találjanak a hitben, amelyet Isten igéjének hallgatása, a személyes imádság és a szentségek táplálnak. A lelkipásztorokat pedig arra hívom, hogy legyenek egyre készségesebbek a szentségek betegeknek való kiszolgáltatására. A rájuk bízott nyáj vezetőiként, a Jó Pásztor példájára, a papok legyenek örömmel teltek, szolgálatkészek a gyengék, az egyszerűek, a bűnösök iránt, és a remény megnyugtató szavaival Isten végtelen irgalmát tanúsítsák számukra (vö. Szt. Ágoston, 95. levél). Ismét kifejezem személyes köszönetemet és az egyház köszönetét az egészségügyben dolgozóknak és azoknak a családoknak, akik rokonaikban az Úr Jézus szenvedő arcát látják, hiszen szakmai hozzáértésben vagy csöndes szolgálatban, gyakran Krisztus nevét nem is említve, konkrétan Őróla tanúskodnak ( vö. Homília, Olajszentelési szentmise, 2011. április 21.). Máriára, az Irgalom Anyjára és Betegek Gyógyítójára emeljük bizalommal tekintetünket és őt szólítjuk imádságunkkal. Az ő anyai együttérző szenvedése, amelyet a kereszten haldokló Fia mellett élt át, kísérje és tartsa meg a hitet minden beteg és szenvedő emberben a testi és lelki sebekből való gyógyulás útján. Mindenkit biztosítok arról, hogy megemlékezem róluk imáimban, és mindenkire rendkívüli apostoli áldásomat adom. XVI. Benedek pápa a Magyar Kurír nyomán
Böjtünk csendje – Gondolatok Nagyböjtre – Nagyböjtben megpróbálunk kicsit közelebb kerülni Krisztushoz, hasonlóbbak lenni hozzá. De vajon mennyire tudunk, mennyire akarunk a szenvedéséből részt vállalni? A feltámadás ünnepére készítjük a lelkünket. Ebben az időben Jézus Krisztus szenvedéséről olvasunk, megpróbáltatásairól elmélkedünk, önfeláldozó halálát csodáljuk. A Húsvétot megelőző időben már Jézus is sokat gondolt a közelgő szenvedésére, és kereszthalálára. Figyelmeztette a tanítványokat: „Tudjátok, hogy két nap múlva itt a húsvét. Az Emberfiát kereszthalálra adják” (Mt 26,2). Attól kezdve az utolsó vacsora alatt és a Getszemáni kertben is újra és újra gondolt rá. Pontosan tudta, milyen szenvedések és nehéz halál állnak előtte, de minderre higgadtan és csendben készült. Minden év nagyböjtjén, amikor a templomban találkozom a képpel, az evangélium hirdetésében hallom a történetet, vagy gondolataimban felmerül, elcsodálkozom ezen a nyugodt készülődésen. Ahogy várta az utolsó napok történéseinek bekövetkezését... Majd ahogy az elfogására érkező, dorongokkal és kardokkal felszerelt csőcselék kezére engedi magát: „Ez mind azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” (Mt 26,56). Rendületlenül áll bírái előtt, nem fenyegetőzik, nem kér, nem lázad. Tudja, hogy nem kerülheti ki a cselszövést, nem is akarja... Megcsúfolják, tövissel koronázzák, megostorozzák mégsem menti magát. Pedig csak egy szavába kerülne: „Azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat, s nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet?” (Mt 26,53). Képzeljük el, azt a kiszolgáltatott helyzetet, melyben bárki bármit megtehet vele... És kínozzák is az Őt őrzők! Köpdösik, ököllel verik, arcul ütik, közben gúnyosan felszólítják: találgasson, éppen melyikük ütötte meg! Kire számíthatott akkor Jézus? A tanítványok megijedtek, szétszéledtek, a kőszikla, Péter is megtagadja őt félelmében. Egyedül maradt... Csak Atyjában bízhatott és abban, hogy kitart a végéig, és az írás beteljesedik. Milyen nagyszerű példa lehet számunkra Jézus a szenvedésében is. A kitartása, a higgadtsága és az a nyugalma, amellyel vállalja sebeit és
felveszi keresztjét. Csendben elindul a Golgota felé, nem sír, nem átkozza az őt kínzó, gúnyoló embereket, nem kiáltozik az összeverődött tömeg felé. Pedig miután mindent odaadott, csodákat tett, tanított, szeretett és szeretetet közvetített, most nem számíthat földi segítőre, menekülésre. Azt is csendben viseli, hogy megfeszítsék és ott is csúfolják: „Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről, s akkor hiszünk neki. Az Istenben bízott. Mentse hát meg, ha akarja. Hisz azt mondta: Isten Fia vagyok” (Mt 27,42-43). Halála előtt is képes imádkozni... Megőrzi méltóságát, és csak a halál pillanatában kiált fel. Megrendítő kép... Ki képes még így tűrni szenvedéseit, sebeit, megpróbáltatásait, kigúnyolását, az ütéseket, az egyedüllétben hordozott keresztet, a megfeszítést és a halált? Egészen biztosan senki! Ebben is követhetjük Krisztust! Csenddel a problémák megélésében, a fájdalom eltűrésében, a sebek viselésében; kitartással keresztünk hordozásában; higgadtsággal a kigúnyolás, a hamis vád, az emberi gonoszság közepette; nyugalommal, türelemmel és bizalommal az Atyában, aki minden bajban velünk van. Igyekezzünk hasonlóak lenni hozzá nem csak szóban, de tettekben is. Egyszerű, hétköznapi áldozatainkkal, amelyeket magunkért és másokért hozunk. Legalább a nagyböjti időben keressük a Krisztussal kettesben megélt ima időtlen csendjét, melyben egyesülhetünk a keresztúton járó Jézussal, melyben meghalljuk lelkiismeretünk szavát és a Jóisten hangját zavaros hétköznapjainkban is. Jézus sem veszítette szem elől a célját, nem engedett a vádaskodó hangoknak, nem válaszolt a mindenhonnan jövő szitkokra, ütésekre, a hangzavarban belső békéjére és csendjére hagyatkozott. Egymaga vitte keresztjét, de mi biztosak lehetünk, hogy nem maradunk egyedül akkor sem, ha már mindenki elhagyott minket, ha száz hang kiált is ránk, ha az egész világ fordul is ellenünk. Ő mindig velünk lesz, és Tőle jobban senki nem ért meg jobban. Merjük hát követni Őt a Golgota felé vezető úton, fogadjunk el egyet sebeiből, egy darabot keresztjéből, egy keveset fájdalmából és hozzá hasonlóan tegyük értékké! Forrás: internet 9
Hamvazószerda Hamvazószerdával veszi kezdetét a Jézus negyvennapos böjtjét kísérő bűnbánati időszak, a nagyböjt. Már az ősegyházban is a katekumenek közvetlen előkészületét nyitotta meg a húsvéti beavató szentségek felvételére és a nyilvános bűnösök nagycsütörtöki feloldozására és visszafogadására. A bűnbánókat pedig a hamvazás szertartásával indították el a templomokból vezeklési útjukra. Innen a nap elnevezése is. A Szentatya a hagyományokat követve a római Aventinus dombján lévő Szent Szabina-bazilikában végzi a hamuszentelés és a hamvazkodás szertartását. Megdöbbentő a kép, amikor a pápa, mint az Egyház látható feje, vagy a templomainkban a pap, hajtja le a fejét, hogy miközben elimádkozzák felette „porból lettél és porrá leszel”, port hintenek a fejére. Ez a szó és a tett arra a földi porra irányítja a figyelmet, amelyből az ember vétetett. Egyben Ádámra, a teremtett emberre mutat, akinek a neve jelentése is ez: a föld pora. A hamvazkodás megjeleníti a semmivé levés, az elmúlás tényét is. Ahogy az előző év virágvasárnapi megszentelt barkák hamuja érinti a homlokunkat, úgy felidézzük a bűn és a lélek halálának kapcsolatát. A II. vatikáni zsinat óta elhangzó imádságos figyelmeztetés – „Tarts bűnbánatot és higgy az evangéliumban” – pedig a megtérés és a hit erejét emelik ki. Hamvazószerdán a bűn, a bűnbánat és a megbocsátás misztériumát a páli tanítás tárja fel. „Engesztelődjetek ki Istennel!” (2Kor 5,20). Az eredeti görög szóhasználat ennél tágabb. Katallasszó, azaz béküljetek ki! Amiben nemcsak egy lelki, hanem egy külső formáiban is rendezett kapcsolat van. A béke mint a rend nyugalma valósul meg. Noé galambja a zöld ággal visszatérve a csőrében békét hozott, és az életet jelenítette meg. Krisztus golgotai kereszthalálával lelkiszellemi-testi vonatkozásban értendő békét hozott. Valódi békeszerződés és nem csupán egy fegyverszünet jött létre vele és általa. Annak ellenére, hogy mi képesek vagyunk felrúgni a megállapodást, ő mindig hajlandó a folytonosan változó feltételek mellett újra megkötni azt. 10
Nagyböjt kezdetének örök érvényű tanítása így összegezhető: „a kevesebb több”. Lelki életünk területén a habzsolás éppúgy veszélyes és hatástalan, mint a semmivel sem töltekezés. A lelket nem a habzsolás tölti be, hanem az igazságok alapos megemésztése és mély megértése. A szellem, a kultúra területén sem a vég nélküli tobzódás, a folyamatos ingerek tesznek gazdaggá. Inkább a megértés, az intellektuális közösségvállalás vagy az együttes alkotás öröme ad maradandó élményt. A közösen bensőleg megélt élmények hozzák mozgásba azt a kovászt, ami képes új gondolatokat erjeszteni és kultúrát létrehozni. A kevesebb több felismerése talán a testifizikai állapotunkon igazolható a leginkább. A lélek és a szellem töltekezése a testi ajtókon-ablakokon át valósul meg. Felesleges azon keseregni, hogy mi minden rossz hagyja el számat. Miféle gonoszakat teszek, vagy aljas módon gondolkodom. Ha nem engedem be, ha szigorú őrséget állítok, akkor nem lesz bennem az a rossz, ami ki akarna kívánkozni. Elkísérjük Jézust a következő negyven nap. Kis nemet mondunk az erőfölénnyel való visszaélésre, kis nemet a birtoklás mindenekfelettiségére, és kis nemet az élvezethajszolásra. De ne holnap kezdjük! Még ma! Mindig csak ma! A nagy igen kimondására „most van itt az idő, most van itt az üdvösség napja” (2Kor 6,2). Várnai Péter címzetes prépost, esperes, plébános az Adoremus nyomán
A római Aventinus dombján lévő Szent Szabina-bazilika – templombelső
(folytatás a második oldalról)
vá teszi Pál apostol felhívását: „Tehát Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20). Jézus az életével hirdeti és jelenvalóvá teszi az Atya irgalmát. Ő nem azért jött, hogy elítéljen, hanem hogy megbocsásson és üdvözítsen, hogy reményt adjon a szenvedés és a bűn legnagyobb sötétségében is, és hogy örök életet ajándékozzon. Így a bűnbánat szentségében, a „gyónás orvosságában”, a bűn megtapasztalása nem fajul elkeseredettséggé, hanem találkozik a Szeretettel, amely megbocsát és átalakít (vö. II. János Pál pápa: Reconciliatio et Poenitentia). „A végtelenül irgalmas Isten” (Ef 2,4), mint az evangéliumi példabeszédben szereplő atya (vö. Lk 15,11-32), egyik gyermeke előtt sem zárja be szívét, hanem várja, keresi őket, utánuk megy értük oda, ahol a közösség elutasítása elszigeteltségbe és megosztottságba börtönzi őket, asztala köré hívja valamennyiüket a megbocsájtás és a kiengesztelődés örömünnepében. A szenvedés ideje, amikor kísértésünk lehetne, hogy elbátortalanodjunk és elkeseredjünk, kegyelmi idővé alakulhat, és ahogy a példabeszédben a tékozló fiú tette, magunkba szállhatunk, hogy átgondoljuk életünket, elismerjük hibáinkat és bukásainkat; vágyat érezhetünk az Atya ölelése iránt és visszatérhetünk az úton az ő Háza felé. Ő nagy szeretetében mindig és minden körülmények között virraszt életünk fölött és vár minket, hogy minden hozzá visszatérő gyermekének felkínálja a teljes kiengesztelődés és az öröm ajándékát. 3. Az evangéliumokat olvasva világosan látszik, hogy Jézus mindig különleges figyelmet fordított a betegekre. Nemcsak elküldte tanítványait, hogy gyógyítsák sebeiket (vö. Mt 10,8; Lk 9,2; 10,9), hanem alapított számukra egy külön szentséget is: a betegek kenetét. Jakab levele tanúsítja, hogy ez a szentségi cselekmény már az első keresztény közösségben jelen volt (vö. Jak 5,1416): a betegek kenetével, melyet a papok imádsága kísér, az egész egyház a szenvedő és megdicsőült Úrra bízza a betegeket, hogy enyhítse fájdalmukat és üdvözítse őket, sőt buzdítja őket,
hogy lelkileg egyesüljenek Krisztus szenvedésével és halálával, hogy ezáltal Isten népének javát szolgálják. Ez a szentség arra indít, hogy az Olajfák hegyének kettős misztériumát szemléljük, ahol Jézus drámai módon szembesült az Atya által mutatott úttal, a szenvedésnek, a tökéletes szeretetnek az útjával, és elfogadta azt. A próbatételnek abban az órájában Ő közvetítő, „magában hordozza, magára veszi a világ fájdalmát és szenvedését, Istenhez szóló kiáltássá formálva azt, Isten szeme elé és az Ő kezébe helyezi, azaz valóságosan a Megváltás művébe” (Lectio divina, Találkozó a római klérussal, 2010. február 18.). De „az Olajfák hegye az a hely is, ahonnan Ő felment az Atyához, tehát a Megváltás helye. Az Olajfák hegyének kettős misztériuma mindig „aktív” az egyház szentségi olajában…, Isten szeretetének jelében, amely megérint minket” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2010. április 1.). A betegek kenetében az olaj szentségi anyagát kapjuk meg, úgymond „Isten orvosságát…, amely most biztossá tesz minket az ő jóságában, megerősít és megvigasztal, ugyanakkor a betegségen túl a végleges gyógyulás, a feltámadás felé irányítja figyelmünket (vö. Jak 5,14)” (uo.). Ez a szentség ma nagyobb figyelmet érdemel, mind a teológia terén, mind pedig a betegek felé irányuló lelkipásztori tevékenységben. Figyelembe véve a liturgikus imádság szövegeit, amelyeket a betegséghez kötődő különböző élethelyzetekben és nem csak a földi élet végén alkalmazunk (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa), a betegek kenetét nem tarthatjuk „kisebb szentségnek”, mint a többit. A lelkipásztori törődés és figyelem a betegek iránt, míg egyrészről Isten gyöngédségének jele a szenve(folytatása a negyedik oldalon) 3
„Állj fel és menj! Hited meggyógyított.” (Lk 17,19) Pápai üzenet a betegk világnapjára A Szentatya a lourdesi Szűzanya napján, február 11-én hagyományosan üzenetet intéz a betegekhez. XVI. Benedek pápának a Betegek XX. Világnapja alkalmából megfogalmazott gondolatait az alábbiakban közöljük. Kedves Testvérek! A betegek világnapja alkalmából, amelyet február 11-én, a Lourdes-i Szűz Mária emléknapján tartunk, szeretnék újból lelki közelségemről biztosítani minden beteget, akik valamilyen intézményben vagy családjuk körében vannak, és szeretném kifejezni mindannyiuknak az egész egyház irántuk való szeretetét és gondoskodását. Minden emberi élet, különösen a gyenge és a beteg élet nagylelkű és szeretetteljes elfogadása, a keresztény ember evangéliumi tanúságtételének fontos része, Krisztus példájára, aki lehajolt a testileg és lelkileg szenvedő emberhez, hogy meggyógyítsa. 1. Legközelebb jövőre, 2013. február 11-én Németországban üljük meg ünnepélyesen a betegek világnapját, amelynek témája az irgalmas szamaritánus jelképes, evangéliumi alakja lesz (vö. Lk 10,29-37). Erre készülve idén a „gyógyulás szentségeire” szeretném helyezni a hangsúlyt, azaz a bűnbánat és a kiengesztelődés szentségére valamint a betegek kenetére, amelyeknek természetes kiteljesedése a szentáldozásban valósul meg. Jézus találkozása a tíz leprással, amelyet Lukács evangéliuma beszél el (vö. Lk 17, 11-19), és különösen az Úr egyikükhöz szóló szavai: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított” (v. 19), segítenek tudatára ébredni, milyen fontos a hit azoknak, akikre valamilyen szenvedés vagy betegség nehezedik, és az Úrhoz közelednek. A vele való találkozásban valóságosan megtapasztalhatják, hogy aki hisz, az soha nincs egyedül! Isten ugyanis, az ő Fiában nem hagy magunkra bánatunkban és szenvedésünkben, hanem mellettünk van, segít hordozni azokat, és szeretne lelkünk legmélyén gyógyítani bennünket (vö. Mk 2,1-12). Annak a leprásnak a hite, aki mikor észrevet2
te, hogy meggyógyult, csodálkozva és örömmel telve, egyedüliként, a többiektől eltérően rögtön visszamegy Jézushoz, hogy kifejezze háláját; megsejteti, hogy a visszanyert egészség valami sokkal értékesebbnek a jele, mint az egyszerű, testi gyógyulás. Az üdvösség jele, amelyet Isten Krisztuson keresztül ajándékoz nekünk, s ez Jézus szavaiban fejeződik ki: hited meggyógyított téged.1 Aki saját szenvedésében és betegségében Isten segítségét kéri, az biztos abban, hogy az Ő szeretete nem hagyja el soha, és hogy az egyház szeretete, amely Isten üdvözítő művének folytatása az időben, sosem hagy alább. A testi gyógyulás – amely az üdvösség mélyebb valóságának a kifejeződése – megmutatja, hogy az ember, testi-lelki egységében, milyen fontos az Úr számára. Minden szentség Isten közelségét fejezi ki és valósítja meg, aki teljesen ingyenesen „anyagi valóságokon keresztül érint meg minket…, amelyeket Ő saját szolgálatába állít, és eszközzé tesz ahhoz, hogy találkozzunk vele” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2010. április 1.). „A teremtés és a megváltás közötti egység láthatóvá válik. A szentségek hitünk testi vonatkozásának kifejeződései, mely átfogja az egész embert, testet és lelket” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2011. április 21.). Az Egyház fő feladata nyilvánvalóan Isten országának hirdetése, «de ennek a hirdetésnek egy gyógyítási folyamatnak kell lennie: „…meggyógyítani a megtört szívűeket” (Iz 61,1)» (uo.), Jézus megbízása alapján, amelyet tanítványainak adott (vö. Lk 9,1-2; Mt 10,1.5-14; Mk 6,7-13). A testi egészség és a lelki sebekből való megújulás egymástól való elválaszthatatlansága segít, hogy jobban megértsük a «gyógyulás szentségeit». 2. A bűnbánat szentsége gyakran állt az egyház pásztorai figyelmének középpontjában éppen azért, mert nagyon fontos szerepe van a keresztény élet útján: „A bűnbánat szentségének minden ereje abban áll, hogy visszaállít minket Isten kegyelmébe, és bensőséges barátságban összekapcsol vele” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1468). Jézus meghirdette a megbocsátást és a kiengesztelődést, amelyet az Egyház folytat és az egész emberiséget szüntelenül meghívja a megtérésre és, hogy higgyen az evangéliumban. Magáé(folytatása a harmadik oldalon)
Pápa Pápa szép fekvésű, a barokk korban kialakult, kellemes méretű főterének sajátos színfoltja a Szent István vértanú tiszteletére szentelt plébániatemplom. A templom gótikus elődjét valószínűleg a XIV. század végén a kastéllyal egyidőben építtették. A XVII. századi leírások alapján ismert háromhajós, tornyos épület maradványai a mai templom alatt rejtőznek. Pápa új birtokosa 1759ben gróf Esterházy Károly lett, ambiciózus és agilis főúr, később váci, majd egri püspök, akinek nevéhez több templom építése is fűződik. A templom tervei 177l-re készültek el, az építkezés és a templom teljes berendezése 1786ra fejeződött be, míg a felszentelésre csak újabb
A pápai Szent István vértanú tiszteletére szentelt plébániatemplom
tíz esztendő múlva, 1795. május 3-án került sor. A templom külső képe nyugodt, méltóságteljes. A homlokzatot nagy, sima felületek egyszerűsége jellemzi, kevés díszítmény terheli, szinte már a klasszicizmus mértéktartását idézi. A klaszszicizmust megelőző rövid időszakot a magyarországi művészet történetében fűzéres díszítményei után copf stílusnak nevezzük. A korszak egyik legszebb példája a pápai templom. A főhomlokzatnak erőteljes hangsúlyt ad a templom síkjába simuló, késő barokk ízléssel kialakított sisakkal koronázott két magasra nyúló torony. A két torony közötti szakasz oromzati dísze Szent István vértanú szobra két térdeplő angyallal. A belsőtér kialakításában ugyanezt a józan mértéktartást, nagyvonalúságot tapasztaljuk. A belépés után a kórus alatti térből átlátható az egész templom. A festészeti díszeket, a kupolafreskókat a csegelyekben, a boltívek átvezető szakaszain megjelenő, grisaille technikával – a szürke különböző árnyalataiból – megfestett képek egészítik ki. A jeleneteken a vértanú életében és halála után bekövetkezett csodák, valamint mártírtársainak halála látható. A hullámzó ritmusú pillérek a főoltár felé vezetik a tekintetet, amelyen Hubert Maurer bécsi festő által festett és Szent István megkövezését ábrázoló oltárkép található. A mennyezet- és kupolafreskók Franz Anton Maulbertsch munkái, aki megbízásának 1781 és 1783 között tesz eleget. A festészeti díszítmények témáját, programját Esterházy püspök határozta meg. Előképül szolgált a római Santo Stefano Rotondo templom, mely a protomártír tiszteletére épült. Esterházy Károly Rómában tanult és 1748-ban ebben a templomban szentelték pappá. Ezért kerültek a három lapos kupolára Szent István vértanú életének és mártíromságának jelenetei. Maulbertsch pápai freskói korábbi, mozgalmas kompozíciójú alkotásaival ellentétben a részletek kiemelésével, az erőteljesebb hangsúlyokkal már a klasszicizmus racionálisabb világa felé mutatnak. Csigó László 11
MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK XIV. évfolyam 2. szám (154.)
– Kozsók Jázmin Mária, Szávuj Tamás, Lakatos Etele Imre.
Az Úr hazahívta: – Dobolyi Jolán, Ormai Lajos, Dálnoki Roza, Pál Lőrinc, Birta Lajos.
Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat! Bakhita Szent Jozefina, szűz február 8 Szudánban, a Darfur tartományi Jebel Agilereben született 1868 körül. Lánykorában elrabolták, rabszolgavásáron többször eladták, a kegyetlen rabszolgaság miatt sokat szenvedett. Végül felszabadult, Velencében keresztény lett és belépett a Szeretet Canossiai Leányai közé, és életének hátralévő részét Schio városában (Vicenza) töltötte, ahol minden segítségre szorulónak rendelkezésére állt. Itt halt meg 1947-ben. Szent Cirill szerzetes és Szent Metód püspök Európa társvédőszentjei február 14 A szláv nyelvű népek között misszionáló görög testvérpár Tesszalonikiben született. Tanári és politikusi pályájukat félretéve a morva birodalom területére vitték a Biblia szláv nyelvű fordítását és számos liturgikus szöveget is. A nép nyelvén tartott prédikációikkal értek el jelentős eredményeket. A pápa 880-ban jóváhagyta a szláv nyelvű liturgia szövegeit. A fiatalon meghalt Cirill munkáját Metód már mint püspök folytatta, aki találkozott a honfoglaló magyarok egyik vezérével is. A vezér és a püspök kölcsönösen megajándékozták egymást. Az öreg püspököt szeretett morva népétől övezve 885-ben Velehradban temették el. A testvérpárt Boldog II. János Pál pápa Európa társvédőszentjeivé avatta. 12
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ Február
Szent Polikárp püspök és vértanú február 23 Róla mondja el Órigenész, hogy az apostolok tanítványa volt, aki sok olyan személlyel álltközvetlen kapcsolatban, akik még látták az Urat, és az apostolok választották Szmirna városának püspökévé. Itt tartózkodott nála Antiochiai Szent Ignác, amikor Rómába utazott, ahol később vértanúságot szenvedett. Rendíthetetlen hittel bíró jó pásztornak és Krisztus ügye erős atlétájának tartotta őt. A keresztény ókor több levelét ismerte, az utókorra csak a Philippiekhez írt levele maradt fenn. A levél jól mutatja, hogy mennyire eleven volt az egyházak közötti kapcsolat. A leveleket lemásolták, továbbadták, összegyűjtötték. Vértanúságát egy szemtanú írta meg, amely 155-ben Szmirna városában történt.
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ – Katolikus havilap Kiadja a sepsiszentgyörgyi Szent József római katolikus plébánia. Főszerkesztő: Szabó Lajos. Szerkesztőség: Sepsiszentgyörgy, Viitorului 2/A/4, tel. 0722687 448, e-mail:
[email protected]. Nyomdai előkészítés: Dávid Péter. Nyomda: Sepsiszentgyörgyi DEICO – ISSN: 2248-1532
2012 február
S E PS I S Z E NTGYÖ R GYI
Ravennai szegény családból származott, és testvére iránti tiszteletből, aki gondos nevelésben részesítette, vette fel az ő nevét is: Damján. Tanulmányait Ravennában, Faenzában és Padovában végezte. Szerzetes lett, prédikált a népnek és megszigorította a monostor fegyelmét. A nehéz történelmi időkben a pápákat segítette, pápai követként is az Egyház megújulásáért fáradozott. IX. István pápa bíborossá és Ostia püspökévé nevezte ki. 1072. február 22-én halt meg. Jelentős írásaiért és a reformokban való tevékeny részvétele miatt nyerte el XII. Leó pápától az egyháztanítói címet 1828-ban.
www.katolikussepsi.ro
A szent keresztségben részesültek:
Damiáni Szent Péter püspök és egyháztanító február 21
hónap minden évben nagy elődeink életének eseményeit tárja elénk. Gyertyaszentelő: az áldozatos élet örök példaképét, a Világ Világosságát villantja fel. Sötétedő, egyre szeretetlenebb világunkban a Fényre nagy szükségünk van. Ezt a fényt Mária a „Gyertyát” megszentelő, az Úrnak bemutató Boldog Asszony mutatja fel a világnak. Lobogása új fényeket képes gyújtani az emberi szívekben. Február 11. Lourdesi Boldog Asszony. A Szent Szűz fegyvert mutat a Sátán ellen. Rózsafüzérrel a kezében jelenik meg, tanítva és hírdetve, hogy milyen hathatós fegyver a Szentolvasó. Sátánt elűz, gyógyulást hoz. Ezért ajánljuk betegeinket, testi és lelki „kórban” szenvedő embertársainkat a „Betegek gyógyítójának” kegyes oltalmába. Vigyázz rájuk és reánk is, Édesanyánk! Minden február 12-e emlékezetes marad erdélyi magyar népünk életében, mert felidéződik 1939. február 12-e, amikor az erdélyi magyarság, s különösen a katolikusság szellemi vezért kapott Márton Áron püspök személyében. Bár elmúlt 73 év a nagy esemény óta, alakja, tanítása tovább él népünk lelkében, életében. Egyházközségünk
ezért határozta el, hogy templomunk 110 éves évfordulójára (2012. október 22.) egy Márton Áron szobrot állít a templomkertbe, a templom elé. A püspök népe körében akar lenni. Jelenléte tanítani, bátorítani akar. Szükségünk van tanácsaira, tanítására, hogy helyes irányba tudjunk haladni. Nagy püspökünk alakjának megmintázásához, a szobor költségeihez segítséget kérünk. Bármily csekély összeg egy kicsit közelebb visz a megvalósításhoz. A segítséget a Szent József plebánián lehet leadni. 1946. február 13-án született Dr. Jakubinyi György érsek úr. Isten bőséges áldását és megtartó kegyelmét kérjük életére. 1972. február 13-án – negyven évvel ezelőtt szentelték püspökké Dr. Jakab Antal püspök urat. 13 éven át sínylődött a kommunisták börtönében. Rá is emlékezünk, s Isten szeretetének legyen részese. Február utolsó napja „a farsang farka”. Újra fel kellene fedeznünk a népünk életében oly jelentős „mulatságokat”, a móka, a humor igazi értékét, s megtisztult lélekkel várni a feltámadás örömét. Ilyen lelkülettel éljük végig február havát, s akkor számíthatunk a kereszt békéjére is. Szabó Lajos plébános
