A NAGYBAJOMI SÁRKÖZY ISTVÁN HELYTÖRTÉNETI MÚZEUM A Sárközy család Somogy megyei ágának megalapítójáról, ifjabb Sárközy Jánosról ezt írja Sárközy Imre a családtörténeti monográfiájában: „… annyi bizonyos, hogy 1699. december 16-án már a Somogy megyei Nagybajomban lakott.”1 Hogy Sárközy János lakóháza azonos lehetett a ma is álló régi kúria északi szárnyával, abból lehet következtetni, hogy az épület stílusa – csehsüveg boltozatos, kosáríves nyitott oldaltornáca, 60-70 cm vastag falai – megfelelnek a kor építészeti szokásainak. De az épület elhelyezkedése is tanulságos. Nagybajom és környéke meglehetısen alacsony fekvéső, csak egy-egy lapos homokhát emelkedett ki a környezetébıl, a régi térképek szerint a XVIII-XIX. században a vízfolyások szabályozása elıtt az alacsonyabban fekvı részeket vizenyıs mocsarak foglalták el. A Sárközy-kúria Nagybajom belterületének legmagasabb pontján, +160 m tengerszint feletti magasságon áll. Nyilvánvaló, hogy Sárközy János is a lehetı legszárazabb helyet választotta ki otthona felépítéséhez. De további adatok is megerısítik feltételezésünket. Az épület 1994. évi felújítása során egy külsı falrészt meg kellett bontani, és ott egy 1,2 m széles téglafal alap tőnt elı. Ez talán egy középkori épület alapja lehetett. Ezen túlmenıen az északi épületszárny múzeummá alakításakor szükségessé vált kisebb falbontásokból „IS” monogrammal (Ioannes Sárközy) ellátott téglák kerültek elı, melynek betőtípusa megfelelt a XVII-XVIII. századi írásmódnak. Nem téveszthetık össze Sárközy István 1800-ban végzett épület-bıvítésének „S.I.” monogrammos tégláival. Egy tégla be is van falazva a jelenlegi lakószárny folyosó-ablaka alá, ahol a betők egyértelmően kivehetık. A Sárközy István által az északi szárnyat L alakban folytató keleti épületszárny képezi az épület utcafrontját. A bıvítés az eredeti épület építészeti megoldását folytatta: a boltozott nyitott oldaltornác a keleti szárny udvari oldalán is azonos méretrendben folytatódott. 1896-ban a keleti szárny déli végéhez nyugati irányban egy újabb szárny épült, amelyet Sárközy Imre készíttetett egy romantikus toronnyal ellátva, amely némi kastély-jelleget kölcsönzött az épületnek, és egyben új fıbejáratként is szolgált. Ekkor került a bejárat fölé a torony falára az a terrakotta családi címer, mely a háborút és a kommunista érát is átvészelve ma is az eredeti helyén áll. A II. világháború idején az épület boltozott pincéit a lakosság óvóhelyként használta, míg a felsı szobákban katonák laktak. Egy helybéli férfi elmondása szerint - aki akkor még 14 éves volt – a toronyban egy német mesterlövész tanyázott, onnan vadászta le a felbukkanó orosz katonákat. Elmondása szerint ı adogatta a katonának a lıszert. Lehetséges, hogy ez a mesterlövész is egyike annak a 4-5 német hısi halottnak, akiknek a sírja a kert végében található. Nyughelyük gondozott, keresztfájukon sisak és egy német nyelvő felirat látható: „Hier ruhen unbekannte deutsche Soldaten †1945”. A harcok során az épület több belövést is kapott, ennek ellenére hajléktalanok költöztek a házba. Az akkori tulajdonos, Sárközy Miklós családjával a harcok kezdetén zalai rokonaihoz menekült, és csak a front átvonulása után tért vissza. A kúriát teljesen kifosztva, feldúlva találta, így visszatért Zalába és többé nem is jött haza. Az épületet 1952-ben államosították, majd a hatvanas években felújították, benne hat szolgálati lakást kialakítva. Ekkor az épület elveszítette régi szép klasszicizáló homlokzatait. Befalazott boltíves tornácába ajtókat vágtak, homlokzati vakolatdíszeit leverték, ablakait nagyobbakra cserélték, külsı falaira mindenféle vezetékeket, mérıórákat szereltek. A nagy, 1
Turul XXIV. kötet 3. füzet, p. 122.
gyönyörően parkosított telket felparcellázták. A telek megmaradt része „udvar” lett, megtelt melléképületekkel és sufnikkal, a régi virágágyások helyét gaz verte fel. A sors úgy hozta, hogy 1992-re az épület egy része megüresedett, ekkor nyílt lehetıség a torony alatti, illetve a mellette lévı két helyiség múzeummá alakítására. A késıbbi években további helyiségek szabadultak fel, így lehetıség nyílt arra, hogy az idıközben jócskán felszaporodott győjtemény az épület északi szárnyának hat szobájába költözzön át. A 90-es években részben pályázati forrásból, részben magánerıbıl az épület kívül-belül felújításra került. A még megoldandó feladatok közé sorolható az épületet körülvevı park rekonstrukciója. Irodalomtörténeti múlt A nagybajomi Sárközy kúriának helytörténeti vonatkozásain túl irodalomtörténeti jelentısége is van. A ház felvilágosodás korabeli ura, Sárközy István a magyar nyelv és irodalom lelkes pártfogója volt, sokat levelezett Kazinczyval és Berzsenyivel is. 1798-99 fordulóján e házban látta vendégül Csokonai Vitéz Mihályt, a kor jeles költıjét, aki közel egy évig élvezte itt a család vendégszeretetét. Számos költeménye született e falak között, s itt fogant a talán legismertebb mőve, a Dorottya eszméje is. Csokonai mellett gyakori vendég volt a kúriában Pálóczi Horváth Ádám, az ugyancsak ismert költı és népdalgyőjtı. A magyar irodalom és nyelv ápolása, kimővelése iránti közös vonzalmukon kívül Sárközy Istvánhoz rokoni szálak is főzték felesége, Sárközy Jusztina révén. Gyakori összejöveteleik, késı éjszakába nyúló beszélgetéseik során e házban egy kis Helikon alakult ki, melynek jótékony hatását mindmáig élvezhetjük. Csokonai itt fogant mővein kívül e házban született az elsı somogyi gimnázium alapításának terve, melyet Sárközy István vetett fel elıször, és Nagybajomban telket is ajánlott fel e célra. Végül azonban a gimnázium Csurgón épült meg. E szellemi örökség emlékét az épület falán 1997-ben – Nagybajom fennállásának 700. éves évfordulóján – elhelyezett márvány emléktábla hirdeti. Mőemléki jelleg A fentebb elmondottak ellenére az épület nem mőemlék, csak helyi védelem alatt áll. Ennek oka az elmúlt több, mint fél évszázad rombolásaiban, nemtörıdömségében, meggondolatlan és szakszerőtlen építési beavatkozásaiban keresendı. Nagybajomnak jelenleg nincs mőemléki védettségő épülete. Amennyiben a kúria külsı homlokzatát, eredeti formájú nyílászáróit vissza lehetne állítani, ezen épülettel is folyamodni lehetne a mőemléki címért. Tárlatvezetés Mielıtt elindulnánk végigjárni a múzeumot, meg kell említeni, hogy e házban a régi emlékek, tárgyak összegyőjtésének hagyományai vannak. Tudjuk, hogy Sárközy Istvánt Pálóczi Horváth Ádám ismertette össze Csokonaival. Mindhárman egykor a debreceni református kollégium növendékei voltak, és a közös iskola, illetve a közös szenvedély összehozta ıket. Gyakran találkoztak Sárközy István irószobájában, ahol tulajdonosának büszkesége, a híres bibliotéka és a helytörténeti forrásokat és emlékeket – köztük a nagybajomi református eklézsia 1717 elıtti anyakönyvét – ırzı „múzeum” is helyet kapott.2 Sárközy István büszke volt a könyvtárára, melynek legértékesebb 2
Solymosi L. – Mikóczy A.: Nagybajom története, 214. o.
példányait a csurgói gimnáziumnak adományozta. Győjtötte Somogy múltjának emlékeit, ebédlı-szobája falát földig borították régi fegyverek. (Ezeket a 48-as szabadságharc bukása után elkobozták.) A Csurgóra adományozott könyvek ma is megvannak. A kéziratok, levéltári anyagok részben az 1800-ban kitört insurgens - lázadás pusztításai, részben a második világháború eseményei nyomán megsemmisültek, elkallódtak. Az 1998-ban megnyílt múzeum Sárközy István szellemében, az ı értékteremtı és értékmentı munkásságának állít emléket. A Sárközy-család történetét Sárközy Imre, neves genealógus kutatta és dolgozta fel 1510tıl 1905-ig terjedı idıszakra.3 A család XX. századi történetét Sárközy Szabolcs, a család jelenlegi doyenje leányával, Ágotával állították össze.4 E múzeumi kalauzban kizárólag a múzeummal, az itt elhelyezett értékesebb, helytörténeti szempontból figyelemre méltó tárgyakkal foglalkozunk. I.
XV-XVIII. századi helytörténet
A címbeli téma kiállítási anyaga rögtön a bejáratnál lévı kis folyosórészben található. Nagybajom területe már a bronzkorban is lakott volt, errıl tanúskodnak a tárlóban kiállított fegyverek, eszközök. A honfoglalást követı idıszakból nagyon kevés emlék maradt az utókorra. Nagybajom legrégebbi építménye Koroknya, másként Korotna vára, - mára csupán egy mély sáncárok ahol régészeti leletmentések is folytak. Innen származik néhány középkori nyílhegy, fegyverés eszközmaradvány. A látványosabb anyag másolatokból, rekonstrukciókból áll. A Magyar Nemzeti Galéria adományozta a múzeum számára a náluk ırzött koroknyai reneszánsz gyámkı és Mátyás király címertöredékének másolatát. Ugyancsak másolat a XVI. századi lovagsisak és egy huszártárcsa (pajzs). A másolatok mellett azért láthatunk késıbbi korokból származó eredeti fegyvereket is, mint például egy XVIII. századi rézveretes kovás puskát, egy ezüst veretes kovás pisztolyt, korabeli huszárkardot, díszsarkantyúkat, lıszertartókat. A kiállított anyag legszebb darabja talán az az aranyveretes jatagán, melynek pengéjén aranybetős korán idézetet olvashatunk. A XIX. század végérıl származik egy aranyozott ezüst díszkard-hüvelyvég, egy igazi ötvösmővészeti remek. A már említett sarkantyú-győjtemény legrégebbi darabja még a Koroknya vár kutatásaiból származik. Jóval késıbbi az a pengı sarkantyú, melyeket egymáshoz ütve csengı hangot hallatnak. Ezeket használták a toborzásoknál, de egyéb falusi ünnepi tánchoz is. Ritka darab egy ezüst berakásos sarkantyú és egy díszmagyarhoz tartozó ezüst sarkantyú-pár, hozzá való borostyánkövekkel ékesített ezüst csizmagombokkal. A falon körben Nagybajom középkori birtokosainak, illetve azok nemzetségeinek címerei sorakoznak. A bejárattól jobbra a falat egy nagymérető bronz kétfejő sas díszíti, mellén magyar címerpajzzsal. E tárgynak érdekes története van. A Habsburg uralom idején sokáig üldözték a reformációt. II. József császár 1781. évi türelmi rendelete biztosította a protestánsok szabad vallásgyakorlását. Ennek örömére a hála és tisztelet jeléül sok protestáns templom homlokzatára elhelyezték a császár jelvényét, a kétfejő sast. E példány a nagybajomi református templomon az 1940-es évekig látható volt. (Ezen kívül csupán Veszprém, Kötcse és a burgenlandi Felsıır5 református temploma ıriz hasonló emléket, illetve Egyházaskozár templomán létezik egy festett kétfejő saas.) A II. világháború alatt a templom romossá vált. A háború után a hívek újjáépítették a templomot, de 1980-ban teljesen leégett. A romok közül 3
L. Turul (a Heraldikai áés Genealógiai Társaság közlönye) 1906. évi 1-3. füzetben, illetve külön kiadásban is. A kiadvány 2011-ben megjelent. 5 A felsııri sast 1810 körül levették a templom tornyáról, jelenleg a kismartoni állami múzeumban ırzik. 4
került elı a relikvia sérült, hiányos állapotban. Restaurálása Torma János kaposfıi gimnáziumi tanár munkája. A múzeum folyosójának másik végében Sárközy Antal félköríves záródású homokkı sírköve látható. Felirata: ANTONII SARKOZY d.NADASD, 1779. A sírkı a régi kiskorpádi temetıben állt, de egy vihar alkalmával leborult és kettétört, ezért került a múzeumba. A temetıben egy másik Sárközy-síremlékre helyezett emléktábla figyelmeztet az elszállított sírkövekre. A sírkı mellett a nagybajomi református temetırészbıl származó két régi faragott kopjafa áll. Sajnos a temetıben egyre fogy a régi kopjafák állománya, pedig védelmük indokolt lenne.
II.
Nagybajom helytörténete a XVIII-XIX. században
A kiállító helyiségbe belépve az elsı tárlóban a helyi irodalomtörténet megmaradtmegmentett emlékeit láthatjuk. Itt ırizzük a Csokonaira (1773-1805), Pálóczi Horváth Ádámra (1760-1820), Sárközy Istvánra és Gyergyai Albertre vonatkozó emlékeket. Sajnálatos, hogy a kúria egykori gazdag könyv- és irattára a második világháború során úgyszólván teljesen elpusztult, alig pár könyv és régi dokumentum maradt meg. Itt is – miként a középkori anyagban – több esetben másolatokkal kell beérnünk. Korabeli darabok: Pálóczi Horváth Ádám két eredeti kiadású könyve: a „Statisztika” és a „Rudolphias”. Mindkettı 1817-ben jelent meg. Továbbá itt látható Sárközy Imre családtörténeti könyve, Csire István: „Vázlat Csurgó múltjából” c. tanulmány és néhány kötet Gyergyai Albert munkáiból. A tárló közepén kismérető könyvecske vonja magára a figyelmet. Ezt korábban Sárközy István titkosírású naplójának vélték. Az évek során többen is kísérletet tettek a kódolt szöveg megfejtésére, de ez csak 2010-ben sikerült a szegedi egyetem két munkatársának, Vámos Hannának és Vadai Istvánnak. Kiderült, hogy a rejtjeles írás nem Sárközy Istvántól, hanem Pálóczy Horváth Ádámtól származik, és nem napló, hanem a szabadkımővességgel foglalkozó tanulmány. Teljes fordítása folyamatban van, ha elkészül, egy példánya múzeumunkban is elhelyezésre kerül. Sárközy István író-költı barátai körében maga is kedvet kapott az írásra. Mindamellett tudatában volt annakm, hogy a kor neves poétáival nem versenghet, így nem is kívánt mőveivel a nyilvánosság elé lépni, cak – miként írta – „a fiókomnak írom”. Számos prózai munkája, mőfordítása mellett verseket is írt. Fennmaradt az 1784-ben kezdett verses naplója, melynek eredeti példányát a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum ırzi. Errıl kaptunk egy másolati példányt, ebbıl való az alábbi „Csokonai Vitéz Mihály Úr Monumentuma Sárközy István Mausoleumába” címő idézet: „Sírjatok Poeták, sírjatok! Ki száradt Hippocren forrása: ’S amaz Oceánról írjatok Ujj éneket, mert áradása Ma történt elıször – nem Csoda – Mert Nagy Lélek tére meg oda A’ lelkek köz Tengerébe, Csokonai Vitéz Lelkébe – Musák törjétek el lantotok Mert vólt, de nints több Apollótok. – Nem Poéta ’s így hozzá közi nints Még is sirattya Sárközy” Nagybajom irodalomtörténete kapcsán meg kell emlékeznünk Virág Benedekrıl (17521830), a költı – meseíró - mőfordítóról, aki gyermekkorát Nagybajomban töltötte. Életútja
Székesfehérvárra, majd Budára vetette, ahol nagy szegénységben hunyt el. Itt Nagybajomban csak az emléke él, tárgy nem maradt tıle. A XX. század nagy irodalomtörténésze, szellemi kiválósága volt Nagybajom szülötte, a francia nyelv és irodalom tanára, Gyergyai Albert (1893-1981). Mőfordítói munkássága elismeréseként számos kitüntetésben részesült, melyek közül a legelıkelıbb a francia becsületrend volt. Írásai közül számunkra különösen érdekes Anyám meg a falum, A falutól a városig és A várostól a világig címő önéletrajzi trilógiája. Az elsı kötetben Nagybajomot érintıen a XX. század elsı felének falusi életformáját, társadalmi, kulturális szokásait mutatja be. Az irodalomtörténeti tárló mellett egy biedermeyer kályha áll a falsarok kályhafülkéjében, melyet a háború után „magánosítottak”. Ezután következik a község korabeli közigazgatási emlékanyaga. Egy XVIII. századi kovácsoltvas pénztárláda, kisbíró-dobok, bakter-alabárd és - lámpa, csendırkard, a képviselıtestület csoportképe 1898-ból és egy kaloda, amelyet a kikapós menyecskék nyilvános megszégyenítésére használtak. A hölgylátogatók gyakran felvetik, hogy a férfiak részére miért nem készült hasonló szerkezet. Csak egy bibliai idézettel lehet válaszolni erre a kérdésre: „Az vesse rá az elsı követ, aki közületek bőn nélkül való … És akkor a férfiak lehajtott fejjel szépen elballagtak …” A következı tárló egy régi falusi elemi iskola néhány emléktárgyát tartalmazza. Tankönyvek, térkép, szemléltetı eszközök, iskolai bizonyítványok, a csurgói tanítóképzı által Mally Ferenc nevére 1918-ban kiállított tanítói oklevél. A tárló közepén látható egy fekete palatábla palavesszıvel. A XX. század elsı felében még ilyenen tanultak írni és számolni az elsıs elemisták. Különlegességnek számít az 1845-ben nyomtatott „Hármas – Kis - Tükör” c. könyvecske, mely 1773 – 1854 között a falusi iskolák egyetlen tankönyve volt. Ebben minden benne foglaltatott, amit a nebulóknak tudni kellett. A tankönyv szerzıje az Utrechtben tanult Losonczi István (1709-1780) volt. 1773-ban megjelent elsı tankönyvét tovább bıvítették illetve aktualizálták. Jelen kötet VIII. Toldalék „Világi bölcsesség” c. fejezetében a 12. pont alatt ezt olvashatjuk: „Szeresd nemzeted ısi magyar nyelvét… Törvényeket, melyek elavultak, ismét felébreszteni és újakat teremteni lehet, de a kiholt nyelvet többé soha felébreszteni nem lehet …” Kiemelt betőkkel írja továbbá: „Idegen nyelvet tanulni nem kötelesség, de a hazai nyelvet nem tudni szégyen.” A XIX. század számos népiskolai tankönyve közül kettıre érdemes figyelnünk: Az egyik Vargyas Endre „A magyarok története – Egy tanítóval bíró falusi népiskolák számára.” A könyvecske mindössze 24 oldalból áll. Bevezetésül megemlíti az ókori népeket. Ezt követi a magyarok története a vérszerzıdéstıl I. Ferenc József koronázásáig. A könyv tehát 1868 körül kerülhetett kiadásra. A másik – már terjedelmesebb – tankönyv szintén Magyarország történetével foglalkozik. Szerzıi Ballagi Károly és Nagy László tanítóképzı intézeti tanárok. A tankönyv 1896-ban került engedélyezésre és hazánk ezeréves fennállásának ünnepségeivel fejezıdik be. Az idık és az idıkben lefolyt történések megítélésének változásait jelzik a könyv befejezı sorai: „… Hazánk békében, jólétben, lelkesedéssel és reménységgel ülte meg ezeréves fönnállásának ünnepét 1896-ban s ebben az ünnepben senkit sem illetett meg méltóbb rész, mint koronás királyunkat, I. Ferencz Józsefet, akinek minden lépését a nemzet áldása kíséri.” Iskolai osztályok képei alatt egy fiúkból álló csoportkép látható: a nagybajomi Levente Egyesület az 1930-as években. Ez a szervezet államilag irányított kötelezı intézmény volt a fiúk számára, ahol megismerkedhettek a katonaélet alapfogalmaival, alaki és harcászati kiképzést kaptak. Mire az ifjú katonakorú lett, a legfontosabb dolgokat – köztük a fegyelmet – már megtanulta.
A következı terembe nyíló ajtótól jobbra a ma is mőködı nagybajomi vegyeskórus 1920as években készült fehér selyemre arannyal hímzett zászlaja csüng alá, közepén tölgy- és babérkoszorúval övezett arany lant látható az alábbi körirattal: „Daloljatok, míg ajkatok szabad, a dalból élet és remény fakad”. A fenti relikvia alatt egy kis tárlóban sötétkék selyemre valódi arannyal hímzett, összehajtogatott terítı látható. Ezt az arannyal-ezüsttel, esetenként még selyemmel készített hímzési technikát nevezték skófiumnak. E hímzési mód török hatásra terjedt el hazánkban. E terítı teljes kiterített mérete 2x2 m. Közepén és sarkain szılıfürtökbıl és búzakalászokból álló kompozíció díszíti, melynek szimbolikus jelentése – a bor és kenyér – Krisztus teste és vére. Egyértelmően következik ebbıl, hogy egyházi célra készült: a nagybajomi református templom úrasztala-terítıje volt. A szélein körbefutó feliratokból kiderül a készítés illetve adományozás éve: 1828, és a monogrammból az adományozó személye is: Tekintetes Chernelházi Chernel Eszter, azaz Sárközy Istvánné. Ezzel elérkeztünk a nagybajomi vallási élet, az egyházak tárgyi emléeihez. Egy magas tárlóban katolikus és református klenódiumok láthatók. A fı helyet egy XIX. században készült, selyemmel hímzett miseruha (casula) foglalja el. Misekönyv 1880-ból és egy faragott misekönyv-tartó, melynek tartólapjába a négy evangéliasta neve van díszesen bevésve. Különbözı korú imakönyvek, szakrális tárgyak mellett egy díszes ereklyetartó. Legértékesebb talán a XVIII. századi, fából faragott mővészi kidolgozású feszület. Ugyanitt látható Nagybajom-Somogysárd közös plébániája 1740-bıl keltezett anyakönyvének elsı kötete. Múzeumunk a katolikus egyház régi iratanyagából öt kötetet ıriz, melyeket egy tévedés folytán majdnem elégettek. Két szemfüles ministráns gyerek húzta ki a tőzrehányt anyagok közül a foszlott, régi iratoknak látszó dossziét és hozták a múzeumba „eladni”. Valóban szép jutalmat kaptak érte, hiszen pótolhatatlan értéket mentettek meg. A Nagybajomért Alapítványnak 450 000 forintjába került az öt kötetet kitevı iratanyag rendezése és restaurálása. Nem kevésbé értékes a református egyház emlékanyaga sem. Itt található az 1783-ban megkezdett „vegyes anyakönyv”, mely a meglévı matrikulák közül a legrégebbi példány. Az anyakönyv az 1820-as év halálozási adatait tartalmazó oldalnál van nyitva, itt áll egy január 28-i bejegyzés: „Tekintetes Pálóczi Horváth Ádám Tábla Bíró Úr, 61 esztendı, tüdı gyúladás”. E bejegyzés bizonyítja, hogy az ismert költı és polihisztor itt, a nagybajomi temetıben nyugszik, bár síremléke már nem található meg. A református egyház emlékanyagából kiemelkedı értékőek az ónkannák és egyéb szakrális óntárgyak. Egy nagyobb és egy kisebb úrvacsorai kanna 1783-as évszámmal (Sárközy István és bizonyos „P. Úr” adománya), továbbá ugyancsak 1783-ból származó keresztelı tál és kanna, valamint 1813-ból egy kenyérosztó tál, bizonyos Kónyi József adománya. A szakrális könyvek közül az alábbi kettı mindenképpen említésre érdemes, az egyik: „SZENT DÁVID KIRÁLYNAK ÉS PRÓFÉTÁNAK százötven ’SOLTÁRI A’ frantzia nóták és versek szerint magyar nyelvre fordíttattak SZENTZI MOLNÁR ALBERT által, 1806”; valamint Sárközy Béla díszes bırkötéső bibliája 1867-bıl. A II. világháború elıtt Nagybajomnak jelentıs számú zsidó lakosa is volt. Ma már senki sem él itt közülük, bár többen visszatértek a munkatáborokból, de elköltöztek, nem maradtak szülıfalujukban. A mai Kossuth utcát csak „Zsidó utca”-ként emlegették a helybeliek, itt állt a zsinagógájuk, iskolájuk. A múzeumunkban ırzött 1864-ben készült kataszteri térképszelvényen látható a „Sinagóga” felirat. A háború alatt és után szinte minden eltőnt, egyetlen tárgyi emlék sem maradt a zsidóságtól. Mindössze öt fényképünk van egy bizonyos Arnuth nevő család tagjairól. Azonban a kaposvári zsidó hitközség vezetıje és mások jóvoltából sikerült néhány jellegzetes tárgyat bemutathatóvá tenni. Fı darabja egy XIX. századi, pergamenre írt Tóra (Mózes öt könyve, a zsidóság törvénykönyve). A Tórát olvasása közben tilos volt kézzel
érinteni, ezért segédeszközként egy „jad”-nak nevezett kinyújtott mutatóujjat formázó kezet készítettek fából. Van itt még egy ugyancsak XIX. századi „Tóra-köntös”, egy menóra (hétágú gyertyatartó), különbözı imakönyvek, egy holokauszt-emlékmécses és egy kosszarvból készült kürt, a sófár, amilyeneket a mőködı zsinagógákban még ma is használnak. Nagyon erıs, éles hangja van, a hagyomány szerint Jerikó falai ilyen kürtök hangjától omlottak le. Az I. világháború korára emlékezteti a látogatókat a terem két ablaka közti tárlóban Böjtös István m. kir. honvédhuszár egyenruhája, mely leszármazottainak jóvoltából letétként került a múzeumba. Fölötte a falon függ Böjtös István szolgálati emléklapja. E kort idézik még további fényképek, valamint a nagybajomi I. világháborús hısi emlékmő felavatását megörökítı képeslap. Az egyházi anyagot bemutató tárlóval szemben található az iparosok és kereskedık emlékeit rejtı üvegszekrény. Mielıtt azonban belemélyednénk az ott látható anyag részletezésébe, tegyünk egy kis kitérıt a múltba. Dr. Solymosi László Nagybajom története c. monográfiájának „A település és a puszták társadalma” címő fejezetében (174. o.) a következıket írja: „Az utóbb felsorolt falubeli iparosok egy része valamelyik megyei céh tagja volt. Nagybajomban nem tevékenykedett annyi iparos egy-egy szakmában, hogy külön céhet alkothattak volna. A helybeli iparosok így az általános gyakorlatnak megfelelıen az iparosodottabb helységek, elsısorban Kaposvár céheinek tagjai lehettek.” A könyv igen alapos, mélyreható kutatások eredményeként jött létre, fenti témában azonban tévedett. Múzeumunk birtokába jutott egy írás, mely fenti kijelentést megkérdıjelezi. Íme: „Bizonyság levél. Mely Szerint tudtára adatik, hogy Ns. Drinóczy Lajos Kımíves Maiszter nálunk az Nagy Bajomi egyesült chében, mint valóságos Maiszter légyen, és hogy magát betsületesen, mint egy betsületes Mesterember társunk viselte, és viseli. És senki ellene mestersége, vagy rossz munkájja, vagy Takszállása eránt még elıttünk senki panaszt nem tett. Bizonyítjuk Ché petsétünkkel megerısítve. Nagy Bajomban, November 23dikán 1837dik Esztend. Fı Ché Mester Hertzeg György, Atya mester Vajdits Joseff, Esküttek: Tenner János, Pozsek János, Pesti László. Csepely Ferentz Ché Jegyzıjje” Az okirat alján vörös viaszpecsét különbözı mesterségek jelképeivel (kasza, gyalu, kerék, patkó, és kalapács, felette „N” és „P” betők között egy leveles koronával. Érdekes, hogy az iratban az általánosan ismert „céh” helyett a „ché” szót használják, ami lehet elírás is, de meglehet, hogy a XIX. század elején ez volt az általános írásmód. A nagybajomi iparosság tárgyi emlékei, szerszámai egy egész tárlót megtöltenek. Megtalálhatók itt a cipész, lakatos, borbély, kereskedı, ács-asztalos, kováts mesterségek eszközei, szerszámai. Többségük közismert darab, itt csak a különlegességekre térünk ki részletesebben. A tárló fı helyén elhelyezett különös szerkezet egy XIX. századi órás eszterga. Meghajtó kerekének fogantyújából kitőnik, hogy még kézzel hajtották. Jó pár éve volt Budapesten egy svájci órás cég nagy kiállítása, melynek kitüntetett darabja volt egy ugyanilyen szerkezet. Büszkén mondták, hogy még az 1950-es években is használták. Nos ezért már nem szükséges Svájcba elutazni… Egy másik említésre méltó muzeális darab egy rézbıl készült kis fedeles dézsa alakú edényke, benne egymásba illeszkedı egyre kisebb „dézsácskák” találhatók. Ez volt a régi súlymérték, a font, és annak törtrészei, a latok. Midın a nagy dézsa megtelt, együttesen volt 32 lat, azaz egy font. Beszédünkben még ma is használunk olyan kifejezéseket, szófordulatokat, hogy latolgat, sokat nyom a latban, minden erejét latba feti, vagy fontolgat, fontos, megfontolt. Nyelvünk e régi, de ma is élı kifejezései itt kézzel foghatóak. A tárló mellett egy korabeli fényképen Pentz Béla okleveles órás mőhelye elıtt látható leányával, Etelkával.
A középsı polc sarkában régi borbély-fodrász kellékek láthatók. Az idısebb urak még emlékeznek a borotvaszappanra, pamacsra, borotvakésre. A nem egészen fiatal hölgyek pedig még használtak hajsütı vasat, melyet borszeszégıvel melegítettek fel a frizurák göndörítésére. Itt kapott helyet a „Magyar Király” gyógyszertár egyik régi segédeszköze, a pirula-készítı, mely egy deszkalapra erısített 4-5 cm széles rézlap félhenger alakú rovátkákkal. Ennek ellenpárja egy ugyanilyen rézlap két végén fogantyúval ellátva. A készítendı gyógyszer anyagát szalagszerően ráhelyezték az alaplapra, és az ellenlappal összepréselve kis hengeralakú darabokat nyertek. Ezeket egy köralakú, homorú felülető lapocskával formázták labdacsokká. A tárlótól jobbra az egykori Sárközy-uradalom kovácsmőhelyének szerszámai láthatók. E szerszámokat maga, a kovácsmester készítette, ezért is különlegesek. (A nagyobb mérető tárgyak hely hiányában egyelıre raktáron vannak.) A terem közepén négy fekvı tárló áll. Az elsıben Valkó Andrea nagybajomi tanárnı gyöngyökbıl főzött ékszerei kerültek bemutatásra. Szemet gyönyörködtetıen szépek, finom ízléssel és rengeteg aprólékos munkával készültek. A következı tárlóban Putnoki Sándor üvegkeramikus munkáiból látható egy válogatás, aki fıleg címereket, de egyéb mintákat is feldolgoz plasztikus formában. Az adott mintát kézzel faragja ki kemény viaszból, majd az arról készített negatív formát önti ki üvegporból és egy – csak általa ismert anyagból álló – keverékbıl a formát, mely szinte a porcelánnak megfelelı tulajdonságokkal rendelkezik. Kaposvár több középületét az ı keze nyomán készített címer díszíti. A szemben álló két installációban ugyancsak a címer- és pecséttannal kapcsolatos tárgyak kerültek kiállításra. Régi címeres levelek, pecsétek eredeti és másolt példányai, kitőzık, érmek, stb. A legrégebbi nemesi adománylevél a Neste családhoz kötıdik és az 1600-as évek elejérıl származik. Az adományozás pontos dátuma sajnos nem állapítható meg, mivel a pergamenre írott szöveg erısen megkopott, és éppen a keltezés helyén teljesen eltőnt, így csak az adományozó, II. Ferdinánd király nevébıl következtethetünk a korára. 1510-ben kelt a Sárközy család címerlevele, melynek korhő másolata ugyanitt látható. Nagyon jó állapotban maradt fenn II. Ferenc császár és király Sztojanovics György veszprémi kereskedınek 1797ben pergamen-hártyára írott és könyv alakban kiadott nemeslevele a császár nagypecsétjével együtt. A győjtemény legreprezentatívabb kiállítású darabja azonban az I. Ferenc József király által 1895-ben szepesi Scholz Rezsı erdıtanácsos részére kiállított, ugyancsak könyvalakú, pergamenre írott, díszes veretekkel ellátott, bırkötéső címerlevél. (A könyv elsı és utolsó lapjának fénymásolata külön is bemutatásra került.) Az utolsó lapon található címert szignója szerint egy Krahl nevő, igen magas mővészi tehetségő festı készítette. A II. világháború Nagybajomban rendkívül súlyos károkat, veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt. A Balatontól a Dráváig itt húzódott Margit-vonal, mely az orosz hadsereg elırenyomulását lett volna hivatott megállítani. A német-magyar erık itt, Nagybajomnál négy hónapig – 1944 novemberétıl 1945 márciusáig – feltartóztatták a Vörös Hadsereget, sıt márciusban még egy utolsó ellentámadással egészen Kaposmérıig visszaszorították azt, de a többszörös túlerı végül is visszavetette ezt az ellentámadást, és ezután már nem volt megállás. Nagybajom ezalatt rendkívül súlyos idıszakot élt át. Sok házat szétlıttek, a templomokat felrobbantották, és sok volt mind a katonai, mind pedig a polgári halott és sebesült. A pusztítás mértékérıl pár fennmaradt fénykép alapján alkothatunk fogalmat. A Nagybajom környéki harcokat egy egyedi figurákból kidolgozott terepasztal mutatja be, melyet egy baráti társaság készített és ingyenesen adományozott a múzeumnak. A terepasztal készítıje Dr. Major István Brazíliában élı magyar egyetemi tanár, a háttérfestés Pallos Jánosné Varga Zsuzsa rajztanárnı munkája, az egyes harci jármőveket és hadi felszereléseket
Dr. Urbányi András és Dr. Barcsay László állították össze. Lelkes, önzetlen munkájukért ezúton is köszönetet mondunk. A háború mindkét oldalon rengeteg áldozatot követelt. A hısi halottak azonban nem részesültek egyenlı elbánásban. Míg az orosz katonáknak díszsírhelyük van a város mellett, a magyar és német katonákat általában ott hantolták el, ahol éppen elestek. Százával-ezrével nyugosznak ma is jeltelen sírokban. Pár éve az ismert helyeken nyugvó német-magyar katonák földi maradványait exhumálták és a szomszédos Böhönyén létesített nagy katonai temetıben helyezték ıket méltó módon örök nyugalomra. Azonban a külterületeken, pusztákon elhantoltak nyughelye feledésbe merült, ıket már nem keresi senki. Az ı emlékezetükre állítottunk fel a múzeum kertjében egy faragott fa-haranglábat – Székelyfi József kaposfıi fafaragó mővész munkája - az elnéptelenedett Homokpusztáról behozott haranggal. A harangot az ırbottyáni Gombos Lajos harangöntı újította fel. A harang felirata: „Szivattyú és Gépgyár Rt. ezelıtt Walzer Ferenc öntötte a Boldogságos Szőz dicséretére, Budapest, 1902.” Az emlékharang elkészítésének költségeit a Német Hadisírgondozó Szövetség 90 %-ban fedezte. Ökumenikus istentisztelettel záruló ünnepélyes felavatására 2000. májusában került sor. Az ünnepségen felszólalt Ács Attila polgármester, Dr. Ravasz István alezredes, aki a megbocsátás fontosságáról beszélt és Gärter Nejad, a Német Szövetségi Köztársaság magyarországi követségének attaséja. Dr. Spiegl József, a Somogy Megyei Közgyőlés alelnöke azt hangsúlyozta, hogy tanulnunk kell a múlt hibáiból. A háborút idézı terepasztal fölött a nagybajomi születéső vitéz Bozsoki János tüzérzászlós fiatalkori arcképe látható. A románok átállása után az erdélyi harcokban 1944. szeptember 22én Tordánál rohamtüzér ütegével mintegy ötven T-34-es páncélos harckocsiból és több hadosztályból álló támadást vert vissza. „A csata után 18 kilıtt ellenséges harckocsit számoltunk össze, nálunk csak egy harckocsi lánctalpát lıtték szét…” írja visszaemlékezésében. E harcfeladat teljesítése után Bozsoki zászlós rohamlövegével elıretörve felmentett egy zászlóalj erejő egységet, amelyet egy magaslaton szovjet csapatok zártak körül. Bozsoki János a tordai csatában véghez vitt hıstettéért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet a m. kir. honvédség 7-ik tagjaként. (Összesen 18-an kapták meg e legmagasabb kitüntetést.) A háború után azonban az ÁVO-sok többször is letartóztatták, megkínozták. 1950-ben Svájcba menekült az üldöztetés elıl, ahol az ottani emigránsok kulturális életébe kapcsolódott be, annak egyik vezéralakja lett. Az 56-os menekülteket is pártfogásába vette, sokaknak segített az új hazába való beilleszkedésben. 1993-ban rehabilitálták, nyugállományú alezredessé léptették elı, és megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét. 2009-ben Svájcban hunyt el. A terepasztal melletti sarokban álló nagy tárlóban a Hadtörténeti Múzeum letéti anyagaként a II. világháborúra emlékeztetı tárgyak: korabeli egyenruhák, fegyverek és egyéb katonai felszerelési tárgyak – kerültek kiállításra.
A „SÁRKÖZY SZOBA” A következı terembe lépve egy XVIII-XIX. századot idézı helyiségben találjuk magunkat. Empire, biedermeier bútorok, festmények és fényképek, korabeli emléktárgyak töltik be a szobát. A bejárattól balra lévı falsarok lekerekített fülkéjében egy hófehér biedermeier cserépkályha áll. Hajdan az épület szobáit a folyosó felıl begyújtható nagymérető díszes cserépkályhákkal főtötték. E fülkék megmaradtak, az eredeti kályhákat azonban a háború után ellopták, vagy még inkább szétverték. A most itt látható kályha a Nagybajomtól északkeletre, kb. 20 km-re fekvı bodrog-bői Sárközy kúriából származik; ennek összetört darabjai alapján a kaposvári Kovács Vilmos keramikus készített hiteles rekonstrukciót. A kályha melletti falon látható a Sárközyek családfája, melyen a családtagok leszármazása követhetı nyomon 1510-tıl napjainkig. Ha valahol a családban új gyerek születik, felírjuk a családfára mindaddig, amíg lesz hely. Azután esetleg egy újat, nagyobbat kell készíteni. A családfa felett Sárközy Vince fényképe látható „hattyúprémes” díszmagyarban, a Ferenc József koronázására kiállított somogyi nemesi dísz-bandérium tagjaként. Egy lépéssel tovább haladva egy üveges szekrényben az elmúlt „úri világ” kisebb – nagyobb emléktárgyaival ismerkedhetünk meg. A fı helyet egy ezüst zsinórzattal díszített nıi mellényke „pruszlik” foglalja el, mely Mally Ferencné Kemény Sárika menyasszonyi ruhájának mellénykéje volt. Kisebb – nagyobb, elsısorban nıi holmik töltik meg a vitrin jelentıs részét. Báli legyezık, lornyon, manikőr készlet, monogramnyomó, stb. között egy igazi különlegesség: egy kis bırkötéses emlékkönyv. A korra jellemzı, hogy bár a könyvecske egy magyar kisasszonyé volt, magyar fiatalemberek és hölgyek is írtak bele, de a számos, finommővő akvarell- és tusrajz melletti szöveg csupán egyetlen kísérı bejegyzése magyar nyelvő, a többi mind német, francia. A kis emlékkönyv 1810-bıl származik, s abban az idıben az ún. „úri körökben” nem volt „sikk” magyarul beszélni. Az érdekesség kedvéért az említett bejegyzést – a korabeli helyesírás szerint teljes egészében idézzük: „Az Aranynak a Tőz, Terh a’ Pálma ágának Ütés a’ Tőzkőben titkon lakó Lángnak Hab a’ Tengereket járó bátorságnak Szükség a’ Próbája igaz Barátságnak.” Az aláírók között találunk Eötvös, Dıry, Gaál, Szluha stb. neveket, de a legtöbb aláírás olvashatatlan, vagy csak monogrammal jelzett. Mindenesetre a könyvecske a maga nemében a korra jellemzı kultúrtörténeti érték. Az 1759-ben születet Sárközy Istvánnak 2009-ben volt a 250. éves születési évfordulója. Ez alkalommal az ısi kúriában összegyőltek a család leszármazottai, mintegy 60 – 70 fı. A városháza dísztermében ünnepi ülésen emlékeztek meg a nagy elıdrıl, érdemeirıl. A programnak külön érdekessége volt dr. Vály Katalin vetített képes elıadása, felmenıjének, Sárközy Vincének korabeli naplója tartalmát ismertette. A naplót egy ugyancsak Sárközy leszármazott az Egyesült Államokból másolatban küldte meg. A délután folyamán a város Polgármester Asszonya ünnepélyes keretek között adta át Sárközy István poszthumusz díszpolgári kitüntetésének okiratát és emlékplakettjét, melyeket szintén itt, a múzeumban helyeztünk el. Ezúton mondunk köszönetet a kisasszondi ágból származó Dr. Decsy Jánosné Sárközy Máriának, aki volt szíves elküldeni nekünk ezt a naplót, számunkra értékes kultúr- és családtörténeti emléket. Ugyanezen szekrényke tetején egy kis terrakotta szobor áll. Egy hegedőt tartó, foltozott ruhás, mezítlábas embert ábrázol, ki üres tekintettel néz a világra. A szobor
talapzatán a következı felirat olvasható: „Nemes Lendvay József, a Sárközy család házimuzsikusa”. Az embernek is, a szobornak is története van. Mint az elızıkbıl láttuk, Lendvay nemes embert volt, tehát jogai voltak. A családi levéltár megmaradt darabjai között található néhány, a vármegyéhez írott panaszos beadványa. Egy 1825. augusztus 9-én keltezett, a „Nemes Megyei Törvény Székéhez” küldött folyamodványban a következı olvasható: /részlet/ „Minek utána 7 esztendıs koromra jutottam volna, az Isteni kegyelem mind két szemem világátul meg foszta, úgy hogy attul fogva többnyire muzsikálásombul kelletik a minden napi élelmemet a ruházatomat keresnem…” A Sárközy családnál is több alkalommal muzsikált. Ennek egyik irodalomtörténeti bizonyítéka Csokonai 1798-bahn „Krisztina napra” szerzett köszöntıje, mely alkalommal a „Puszta-Korpádon” /Ma kiskorpád/ lakó, özv. Sárközy Lászlóné Kazay Krisztina névnapját ünnepelték. E versben Csokonai kétszer is említi Lendvay nevét: „Akkor a jó Lendvay is mutassa meg a virtust S húzzon vivátunk mellé egy legsomogyisabb tust!” A köszöntı költeményét pedig így zárja Csokonai: „Éljek én is, hogy másszor is tisztelhessem Krisztínát! Kiki klázlit! Lendvay tust! – vivát Krisztina, vivát!” A kis szobor Kolop József Káptalantótiban élı fiatal keramikus alkotása. İ nem ismerte Lendvay történetét, soha nem is hallott róla, ı csak „szobort egyet”. De élettörténetének és Nagybajom, valamint a Sárközy családdal való kapcsolatának ismeretében, az ı hányatott életét megörökítendı – megvásároltuk a szobrot a múzeum számára. Nagybajom története sok kicsi – kevés nagy eseménybıl áll össze. A kis események, alakok is valamennyien szereplıi a múltnak. A kis vitrin még egy különlegességet tartalmaz. Egy üvegtartón álló, gömb alakú, /alul nyitott/ rendkívül aprólékos munkával, faragással díszítet kókuszdió – héjat. A díszek mintázata, a rajta látható sárkány figurák elárulják származási helyét: Kína. A „Hopp Ferenc Keletázsiai Múzeum”-tól kapott tájékoztatás szerint a kis dísztárgy tulajdonképpen gyakorlati célra készült. Ugyanis a kínaiak szeretik, ha éjjel a fülük mellett „énekel a kabóca”. Ez a kis rovar náluk „háziállat”, a lyukakon keresztül etetik. Ezen felül még riasztó is: ui. ha az éjszaka folyamán egy idegen belép a szobába, a kabóca elhallgat. És erre a csendre ébred fel a kínai. A falakat körben festmények, fotók díszítik. A képeken fellelhetık azon Sárközyek arcvonásai, akikrıl festmény vagy fotó maradt fenn. A fıfalon Sárközy István és felesége, Chernel Eszter korabeli /1819 – 1820/ portréikról készült fotók, közöttük nagy faragott keretben Sárközy Laura, kinek férje másod unokatestvére, Sárközy Béla volt. /Arcképe a fenti nagy festmény alatt látható/. Laurának 1880-ban bekövetkezett halála után tíz gyermeke maradt árván. Még számos arckép látható a falakon a család kisasszondi – nagybajomi leszármazottai közül. A nagybajomi ısök közül itt van a 48-as honvéd fıhadnagy Sárközy Dénes és felesége györgyfalvi Csépán Apollónia, valamint Sárközy Titusz, szintén 48-as honvédtiszt nejével, szentgyörgyvölgyi Zsoldos Ildával. A késıbbi nemzedékbıl Sárközy Imre, Sárközy Jenı és neje Beretvás Mária, továbbá Sárközy Elemér festımővész, akinek mőveibıl leánya, dr.m Kammerer Lászlóné Sárközy Lívia jóvoltából láthatunk néhány darabot. Sárközy László, a neves kaposvári jogtudor, kinek leszármazottai viszik tovább jelenleg a család nevét a somogyi ágon.
A falakon néhány korabeli írás emlékeztet a régmúlt idıkre, szokásokra. Ezek közül kiemelkedik Sárközy Dénesnek édesanyjához, Chernel Juliannához névnapja alkalmával írt köszöntı verse: „Lántzba főzni most szeretném Én a’ jázmint s’ violát, Hogy vélek meg tisztelhetném Mamám’ Neve’ várt Napját. Ibolyát, ’s nefelejtseket ,Rózsát, örömmel szednék, A’ Téli idık ezeket Ha most is megengednék. Jaj de most a’ Tél tsatázik ’S véle a’ szél és a’ jég, Minden fagy most, minden fázik; ,Tsak fiui szívem ég. E szerént én bıjt havában Ollyal kedveskedhetek, A’ mit tsak Tavasz javában , S nyáron szedegethetek. Nyújtsd hát hószínő kezedet Mert fiui csókokba Szám, köszönteni Nevedet Készül e’ kevés szókba: Kívánom éljél sokáig Virágzó egészségben Sok szép idık’ le folytáig Papámmal zöld vénségben. Éljen Családunk veletek Örömmel tölt idıket, Fényljenek erényeitek Örökké ’s lássuk ıket. Élj jó Mamám a’ jövendık Áldással jelenjenek Meg – és a’ késı Esztendık Örömöt teremjenek. Sárközy Dénes e köszöntı vers írásakor, 1839-ben 9 éves volt. Hogy e költemény megfogalmazásában a házitanító is besegített-e, azt nem lehet tudni… Az ilyen régi írásokban gyakran találkozunk olyan kifejezésekkel, amelyek már kivesztek nyelvünkbıl. Pl. a fenti versikében a „zöld vénség” /erıs, élı, viruló öregkor/ Csokonai egyik költeményében szintén elıfordul, tehát nem egyedi kitalálás. Ugyancsak a korábban idézett emlékkönyv második sorában „Terh a’ Pálmaágnak” egy formája Arany Jánosnál is elıfordul „A walesi bárdok” c. balladájában.
,,Vadat és halat, smi jó falat Szem – szájnak ingere, Sürgı csoport, száz szolga hord, Hogy nézni is Tereh;” A jegyzetekben leírja, hogy a „tereh” – itt „teher”. Fenti példák jók jellemzik, hogy nyelvünk egy – másfél század alatt sokat változott. Régi szavak, kifejezések eltőnnek, újak lépnek helyükbe. Ez még nem lenne olyan nagy baj, ha a helyükbe lépı kifejezések is magyarok lennének. Sajnos, egyre több, feleslegesen használt idegen szó torzítja el nyelvünket. A helyiség központjában egy késı – biedermeier szalongarnitúrát láthatunk. Asztala egy XVIII. századbeli eredeti kazak szınyegen áll. A sarkot egy empire stílusú ágy és éjjeli szekrény foglalja el. E két bútordarab valamikor Sárközy Imre hálószobájának berendezéséhez tartozott. A háború után ezeket is széthordták, mindössze ezt a két darabot sikerült visszavásárolni. Külön figyelmet érdemel az ágytakaró, mely finom, vékony szövetre arany – ezüst – selyem szálakkal van kihímezve. Ez a munka is a már említett „skófium” kategóriába tartozik. Az éjjeli szekrényen egy fehér opálüveg, rézveretes petróleum lámpa, és egy ugyancsak régiségnek számító, különleges szerkezető ébresztı óra található. A bejárattal szemben, az éjjeli szekrény mellett egy márványlapos empire trümó áll, fedelén értékes kerámiákkal. E tárgyakról érdemes pár szót külön is ejteni. A fı darab egy mosdótál és kancsó. A tál alján levı pecsét alapján megállapítható, hogy 1880 körül készült Hollóházán. Bordázott oldala kívül – belül kézzel festett, sőrő virágés levélmintákkal díszített. A hozzá tartozó kancsó ugyanilyen kivitelő. E két darab a ház padlásáról került elı. A tál a tetı „csöpögése” alá lett helyezve, hogy felfogja a befolyó vízcseppeket. Sajnos, nem az esıcseppek, hanem a tetıcserép darabjai „csepegtek” bele. 16 darabból állították helyre, varázsoltál újjá a restaurátorok. A kancsó ugyanilyen kivitelben készült, csak kisebb sérüléseket szenvedett. Természetesen ezt is restaurálták. A fent említett mosdótál két oldalán különleges alakú és díszítéső fajansz lapok láthatók. Trapéz alakúak, de alsó és felsı oldalaik ívesen lettek kialakítva. Alsó peremén széles kék szalagon török írás látható. Maga a felület jellegzetes keleti mintákkal díszített. Az Iparmővészeti Múzeum tájékoztatása alapján ismertük meg eredetüket, korukat. A XVIII. században készülhettek Kütahyában, /Törökország/ mely Iznik mellett világhírő fajansz termékeket állít elı. E termékek Magyarországon fellelhetı, ásatásokból elıkerült, vagy magángyőjteményekben, múzeumokban lévı példányaiból a Budapesti Történeti Múzeum 2007. szeptemberében „Szélfútta kert” címmel kiállítást rendezett, egy nemzetközi konferencia keretében. E kiállításon az itt látható két tárgy is szerepelt. Egyébként eredetileg egy kerek asztalka betétlapjai voltak, csak ez a két darab vészelte át a háború pusztításait. Ugyanitt látható egy XVIII. századi „holicsi” kerámia: egy káposztafej formájú kis váza, mely az akkori gyár egyik jellegzetes terméke volt. Egy nagybajomi kötıdéső, budapesti hölgy – Bausz Márta ajándékozta múzeumunknak. A már korábban említett empire ágy fölött egy XVII – XVIII. századi dagesztáni imaszınyeg függ. Egykori tulajdonosai már a kutyaólba akarták kidobni. Két éves munkával sikerült restaurálni, kiegészíteni hiányzó részeit. Mellette rekonstruált példányon látható, milyen lehetett új korában. A szınyeg alatti falvédı erdélyi kézimunka, Dr. Sárközy Lászlóné Sváby Alice ajándéka.
A bejárattal szembeni falon két nagymérető festmény függ. İk nem tartoztak a családhoz, Nagybajomhoz sincs kapcsolatuk. Egykor Büssü községben voltak birtokosok, földjeiket elvették, kúriájukat földig rombolták. Amerikába vándoroltak ki, de ezeket a képeket már nem tudták magukkal vinni, megırzésre hagyták itt a múzeumban, melynek hangulatába jól beleillenek. A díszmagyarba öltözött pár: Gyulai Gaál Gyula és felesége Vasdénnyei Mária. A bejárattól jobbra viszont egy nagymérető üveges tárlóban egy férfi és egy nıi bábun díszmagyar öltözeteket láthatunk. A férfi: Turonyi báró Biedermann Lászlónak Wekere Máriával 1928-ban kötött házassága alkalmával viselt díszmagyarja. Középen egy posztamensen egy m.kir. orvos százados /Dr. Mózsa Ernı/ társasági attilája, e mellett egy nıi bábun fehér, magyaros stílusú /Dr. Mózsa Ernıné Szabó Vilma/ menyasszonyi ruhája látható. Figyelemre méltó a bársony és brokát öltözethez kapcsolódó kötény és ingváll, melyeken tüllre varrott buzsáki minták, rozetták láthatók.
KÉPZİMŐVÉSZET, HERALDIKA, TÉRKÉPÉSZET, KÖNYVTÁR A „bıség zavara” egyben a hely szőkét is jelenti. Így vagyunk most a következı kis helyiségben, melyben több téma anyagát kellett összezsúfolni. Elsı és legjelentısebb a képzımővészeti tárlat pontosítva: Tibol László nagybajomi festımővész alkotásaiból rendezett ”ízelítı” anyag. Mőveiben a mővészi kifejezı készség mellett belsı érzésvilága is tükrözıdik. Szeretettel rajzolt- festett portrék, csendéletek mellett látható önarcképe és mővészi hitvallása. Az itt kiállított anyagban visszatükrözıdik legkedvesebb témája: Erdély. Tájak, hegyek, emberek, Gyergyószárhegy, ahol az alkotótáborban sok alkalommal töltötte szabadságát. Nagy veszteség mindannyiunk számára, hogy Isten ilyen korán szólította magához. Hamvait szülıvárosában, Nagybajomban 2002-ben helyezték örök nyugalomra. A falakat körben számos somogyi település címeres zászlócskája díszíti. Középen egy nagyobb táblázaton egy régi heraldikai emlék: ,,Magyar törvényhatósági címerlap” 1838-ban készült, Lencsó Mihály alkotása. Színezett metszet. Tartalmazza a korabeli Magyar Királyság vármegyéinek és törvényhatóságainak címereit. Egy falra erısített tartón a „Somogyi Almanach” 2001. évi kiadása, melynek utolsó lapjain valamennyi somogyi település címere - leírásokkal együtt – megtalálható. A helyiség tartalmaz térképészeti emlékanyagot is. Ennek helytörténeti vonatkozása is van, ugyanis Pálóczi Horváth Ádám jogász, költı, de egyben földmérı is volt. Ismeretes számos térképészeti munkája, a Somogy megyei múzeum is ıriz néhányat. Ismert egy magántulajdonban lévı térképe, mely Lad község belterületének igen pontos, precíz ábrája. Itt, a múzeumban másolati példányként ırizzük Nagybajom északi részének térképét, mely az akkori földbirtokosok ingatlanainak határait, a tulajdonos és a területek feltüntetésével együtt ábrázolja. Ezen a térképen látható feleségétıl, Sárközy Jusztinától megváltott saját birtokrésze is. Győjteményünk még néhány közérdeklıdésre számot tartható térképet is tartalmaz. Pl. Karacs Ferencnek 1813-ban készült, a Magyar Királyságot és az Erdélyi Nagyfejedelemséget ábrázoló részletes térképe. A térképeken végigkísérhetık történelmünk hol dicsı, hol tragikus eseményei. A fent említett Karacs – féle földabrosz mellett találjuk a régi Nagy – Magyarország térképét, az 1941-es állapotot feltüntetve. /Visszacsatolt területek/. Sajnos, túl rövid ideig tartott ez az állapot és nagy árat fizettünk érte. Egy másik, „modern” térkép már mőanyag lapra készült és az újra megcsonkított határokkal ábrázolja hazánkat. De találunk még a régi idıkbıl békésebb célra készült földmérési anyagot. Itt van pl. Polgár József földmérı által 1860 körül készült „ A BADACSONYI SZİLİ – HEGY ábrája” feliratú munkájának eredeti, egyedi példánya. A térkép a hegy parcelláinak, épületeinek feltüntetése mellett a terepfelszín jellegzetes elemeit is ábrázolja. Külön érdekessége, hogy az elnyomás éveiben készült térkép jobb alsó sarkában látható feliratot a szabadságharcra utaló ábrákkal /huszár, ágyú, puska, kard, zászló stb./ díszíti. Elég nagy merészség kellett ehhez azidıtájt! Polgár Józsefnek egyébként számos, a fenti szılıhegyhez csatlakozó területet ábrázoló térképe a Zala megyei levéltárban található. Egy 1827-ben készült, ugyancsak kéziratos birtoktérkép mellett még számos eredeti, ill. másolatban meglévı térképet ıriz múzeumunk. Hogyan készültek régen a térképek, mielıtt az elektronika megölte a térképészeti munka varázsát? A nyári nap hevétıl izzadó, vagy éppen az ıszi – téli hidegben fagyoskodó, terepi méréseket végzı mérnöknek azt a megelégedettségét, amelyet a helyszíni munka során végzett mérési munka alapján a saját kezével megszerkesztett pontos, megbízható térkép látványa nyújt, nem pótolja az elektronikus mőszerek adta eredmény, legyen az bármilyen pontos, de nem pótolja az emberi kézzel, tudással végzett munka jólesı érzését sem.
Kis győjteményünk anyagát régi mőszerek, mérı eszközök, térképszerkesztı és területszámító segédeszközök alkotják. Ezek nagy részét kiselejtezés után a MÉH – teleprıl vásároltuk vissza. Legrégebbi tárgyunk egy mérılánc, mely kis karikákbanvégzıdı 1/10 öl hosszúságú összekapcsolat láncszemekbıl áll. A fél – ölet egy nagyobb karika, az egész ölet egy, a közepén egyenes elválasztó vonallal ellátott réz kapocs jelentette. Öreg parasztok még így emlegették birtokuk nagyságát: „Ennyi meg ennyi lánc földem van…” A XX. század legelején még ölben /1,89648384m/, illetve négyszögölben /3,596651m2/ készültek a térképek. A XX. sz. közepére már vegyesen öl, ill. méterrendszerben kellett dolgozni. Hosszú ideig párhuzamosan folyt a munka, mert a régi – még az 1860-as években készült – kataszteri anyag kizárólag öles rendszerő volt. Így mindkét rendszerben ki kellett mutatni a területeket. Hogy terület – egységek átszámítása a régi /tekerıs/ számológépekkel mekkora munkát jelentett, el lehet képzelni! A helyszíni mérések adatai alapján készültek a térképek. A szerkesztések nóniusz beosztású háromszög – párokkal történtek, melyekkel 0,1 mm pontosságot lehetett /és kellett!/ elérni. A területek meghatározásához szintén különbözı eszközök álltak rendelkezésre. Régebben a területek meghatározása méretekbıl, koordinátákból, vagy különbözı, erre a célra kifejlesztett mőszerek /pl. Coradi planiméter/ segítségével történt. Mindezek a mérı és számítást elısegítı mőszerek, eszközök itt láthatók. Szögmérı, szintezı mőszerekkel, szögprizmákkal és szögtükrökkel is megismerkedhetnek látogatóink. A téma befejezéséül említem meg a nagy tárlóban látható kétkarú réz mőszert, a pantográfot. Ezt a mőszert térképkicsinyítésre, átnézeti térképek szerkesztésére használták. Különösen az 50-es – 60-as években volt nagy szerepük, amikor a TSZ. Szervezések folytak. Az itt bemutatásra kerülı mőszer szintén a MÉH – teleprıl menekült meg a bezúzás elıl. Fa doboza ma is megvan, benne a készítés dátumával és adataival: „Jos. Schablass et Sohn Mechaniker in Wien 1850”. Az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, 1912-ben javították. 1960-ban még használatban volt. Most itt van ”nyugdíjban”. Reméljük, az utókor továbbra is megbecsüli, megırzi ezt az öreg mőszert.
NÉPRAJZ, KONYHA, HÁZTARTÁS Itt is a krónikus probléma: sok anyag, kevés hely. A kis konyhának berendezett helyiség valaha fürdıszoba volt. A bejárattal szemben egy csikótőzhely, telerakva edényekkel, lábasokkal, rétes sütı tálakkal. Látható itt még egy ”lombikos” kávéfızı, kávédaráló, pörkölı. Egy csipkeszegélyő szıttessel leborított polcon mázas edények, a falon kuglófsütık, a padlón fa mérıedények, 5 literes 1875-bıl, 10 literes 1910-bıl. Mellettük kis sajtár, Miska – kancsó, stb. Egy különleges szerkezet vonja magára a figyelmet a bal sarokban. Egy ”U” alakban meghajlított, márványlapon lábakon álló, fogazott szárral szabályozhatóan állítható eszköz. Nálunk ritkán fordul elı, kevesen ismerik fel, hogy mire is használják. Sonka szeletelı volt. A pince lejáratának a helyiség felé esı ferde síkú fala be lett polcozva. Ezeken állnak sorban a nagy káposztafızı fazekaktól a kis köcsögökig, korsók és alul fából készült mozsártörık, melyek közül a legnagyobbnak kovácsolt vasból készült törıje megfelelne egy középkori buzogánynak. Az egyik sarokban a házi kenyérsütés eszközeivel szemben áll egy kis láda, melyen egyéb használati eszközök mellett egy kovácsoltvas ostyasütı látható. Nem az ismert egyházi /katolikus/ ostyák készítésére használták, hanem ünnepi alkalmakkor csemege – ostyát sütöttek vele. Belsı lapjai vésettek. Egyik oldalán készítıje a magyar címert véste bele, de a pajzsán nem a Szent Korona, hanem az országalma áll. A pajzsot klasszicista elemek díszítik, alul két lombos ág keresztezi, felsı sarkairól lombfüzérek csüngenek alá. A sütılap ellenoldalán egy sokáig török fejnek vélt vésetet látunk. Tüzetesebb vizsgálat során azonban e tekintetben kételyek merültek fel. Ugyanis mellén egy – a magyar címerben is szereplı – kettıs keresztet vésett bele a készítıje. Ami pedig a fejfedıjét illeti, lehet turbán, de lehet egy kissé elrajzolt ”csalma” is, amelybe két tollat tőztek, /”Csalma” a.m. török turbán/. A székelyek néhol a magas kucsmát. Süveget is így hívták. Fentieket alátámasztani látszik, hogy a fej egyik oldalára Napot /csillagot?/ a szemközti oldalra egyértelmő Hold – arcot vésett készítıje. A Nap és a Hold pedig a székelyek ısi jelképe. Az ostyasütı korát klasszicista elemein kívül az is valószínősíti, hogy külsı lapját egymásba fonódó SI betőkbıl álló monogram díszíti. E betők egyértelmően Sárközy Istvánra utalnak. A következı helyiségbe vezetı ajtónyílás mellett egy tölgyfából faragott szék áll. Lábaival és ülılapjával ellentétben hátlapja gazdagon díszített. Alaposabb szemlélés után felismerhetjük benne a múzeum bejáratánál elhelyezett kétfejő sas egyszerősített, stilizált mását. II. József türelmi rendeletének emléke így is megnyilvánult az érintett protestáns népesség körében. Az ilyen kidolgozású szék ritka,. Nem egyedi darab. A szennai néprajzi múzeumban is látható belıle egy példány. Az egyszerő nép körében elterjedt volt a „csuhé”-val befont ülı alkalmatosság. /”Csuhé: a kukoricacsı belsı, vékonyabb héja/. Itt is láthatunk egy csuhéval befont széket és egy bıröndhöz hasonló, csomagolásra való alkalmasságot. Ugyanitt láthatók a csuhé fonásánál használt segédeszközök is. A ”konyha” közepén egy fali tárlóban értékes üvegekbıl álló kis győjtemény került elhelyezésre. Elsısorban régi hutaüvegek, kancsók, poharak szerepelnek a kiállított anyagban. Szembetőnı a felsı polcon álló két hasáb alakú, csiszolt díszítéső hutaüveg ”pincetok”. Téli utazásokkor, vadászatok alkalmával kazettás ládákba helyezték ezeket az üvegeket, tele jóféle ”papramorgó”-val. /Ha netán valaki nem ismeri ezt a kifejezést, azok kedvéért: pálinka, tömény szesz/. Zöld üveg váza, klasszicista stílusú kancsó, ”Tokaji” és kristálypoharak társaságában egy hólyagos üvegkancsó és hozzá tartozó pohár vonja magára a figyelmet.
Mindkét darabon aranyozott keretben HP monogram /a poháron ötágú koronával/ utal egykori tulajdonosára. Az illetı hölgy a ma élı Sárközyek egyik nıági ıse volt, alsó – dabasi Halász Apollónia, /Pólica/ nemes Beretvás Jánosné, akinek az esküvıjére 1868-ban készítették ezt az üveg-együttest, melyekbıl mára már csak kevés darab maradt meg. Egy csiszolt és fehérrel festett erdei jelenetet ábrázoló XIX. sz.-i üveg vonja magára a figyelmet a bal sarokban. A mőtárgy Bausz Márta Budapesten lakó, de nagybajomi kötıdéső hölgy ajándéka. A legalsó soron régi, egy nagy filtráló üveg tölcsérrel, és egy üveg légyfogó, mely még a XX. sz. közepén is használatban állt, fıleg falusi házakban, ahol az állattartás következtében sok volt a légy. Hasznos, környezetkímélı berendezés volt, kár, hogy ”kiment a divatból”. Az üvegtárló mellett a falon egy XIX. századi kakukkos óra függ. Stájerországból származik, de beleillett a hazai háztartásokba is.
NÉPRAJZ II. TEXTILFELDOLGOZÁS E fejezethez illik igazán a sokak által ismert ”El kéne indulni…” c. székely népdal egy részlete: „Ha kisasszonyt veszek Nem tud szıni – fonni; Nagy szégyen pej’g néköm Pénzér gatyát vönni…” Valóban, - fıleg faluhelyen – valaha általános volt a házi fonás – szövés, díszes, vagy egyszerőbb alsó – felsı ruhák, ágynemők, terítık stb. készítése. Ez a munka nem volt könnyő, ha figyelembe vesszük, hogy alapanyagát, - kendert vagy lent – elıbb meg kellett termelni és csak számos munkafolyamat elvégzése után /áztatás, szárítás, tilolás, gerebenezés, fonás/ lehetett szövésre alkalmassá tenni. Kis ismertetınkben e folyamat valamennyi elemét nem tudjuk bemutatni, de részben a falon látható képek – ábrák, valamint az egyes munkaeszközök /tiloló, gereben, rokka, szövıszék v. ”osztováta”/ által fogalmat lehet alkotni a munka nagyságáról. A tárlókban szép mintás szıttesek, kisebb ruházati darabok láthatók, melyeket hosszúestéken át szıttek – fontak az egykori asszonyok – lányok. Megjegyzendı, hogy ma is vannak e szép és nehéz munkának megszállottai, akik mővészi szinten őzik e szép, ısi mesterséget. A tárlókban kiállított sok, színes – mintás szıttes közül kitőnik egy fekete csillagokkal keretezett terítı. Ezt ”halott virrasztáskor” használták. Amikor egy háznál valaki elhunyt, összegyőltek rokonok – barátok, fıleg asszonyok és imádkoztak az elhunyt lelkiüdvéért. Ilyen alkalmakkor terítették le az asztalt fekete csillagos terítıvel. Mielıtt egy leány férjhez ment, el kellett készüljön a kelengyéje, melyet egy díszes lásában vitt magával új otthonába. Ez volt a ”tulipános láda”, melynek itt egy szép, felújított példányát tekinthetik meg látogatóink. A láda 1861-ben készült Csökölyben, és egy ottani jellegzetes mintával van kifestve. Külön érdekessége, hogy egykori tulajdonosának nevét is ismerjük. U.i. a belsejében ceruzával be van írva: ”Ez Takács Kata ládája 1871”. Tehát ekkor mehetett férjhez az említett leányzó. A XIX. sz. végén már általánosan elterjedt a háztartásokban a varrógép használata. Fıleg a ”Singer” gyár termékei terjedtek el Magyarországon. Múzeumunkban is látható egy korabeli szép példány, felújítva, üzemképes állapotban. Egy ilyen varrógép bútordarabként dísze lehetett egy polgári lakásnak is. NÉPRAJZ III. A textilfeldolgozás témáját felölelı helyiségbıl a folyosóra kilépve a falu népessége túlnyomó többségének megélhetését biztosító mezıgazdaság és állattartás néhány, még fellelhetı emlékét mutatjuk be. A fali tárlóban kisebb tárgyak, csengık, kolompok mellett néhány érdekesebb darab is elıfordul. Itt látható egy tehénszarvból készült kürt, mellyel a pásztor reggelente, amikor a jószágot a legelıre kihajtotta, ezzel a kürttel jelezte, hogy ideje kiengedni a jószágot. A kanász faragott nyelő ”karikás” ostorával jelzett a sertéstartó gazdáknak, hogy az ı jószágainak is itt az idejük a kihajtásra. Itt van még a pásztor ütött – kopott tarisznyája, tajtékpipája a dohányzacskóval és pipaszurkálóval. Az esti behajtáskor nyitott kapun a jószág már maga is hazatalált. A pásztortarisznya tartalmához hozzátartozott az ebédrevaló mellett a sótartó, no meg a gyufatartó is. A sótartó legtöbbször tehénszarvból készült, olykor színezett faragással,
spanyolozással díszítették. Egy egyszerőbb, virágdíszes sótartót is be tudunk mutatni, melynek alján egykori tulajdonosának neve is bele van vésve: ”Gyırfi Vendel 1879”. Egy nagyon díszesen faragott gyufatartó is szerepel a kiállított anyagban. Kivitele, motívumai nagyon emlékeztetnek a híres faragó népmővész, Kapoli Antal munkáira, de mivel jelezve nincs, biztosan nem állíthatjuk, hogy tıle származik. A különbözı szerszámok, eszközök között látható egy kerekre formált, bevésett kılap, melybe egy másik, kerek kılap van behelyezve. Kézi malom volt, melyet még az 50-es években is használtak. /László Gyula professzornak a honfoglaló magyarok életét bemutató mővében is ugyanilyen kézi malom ábrája szerepel/. Az írott anyagban megtalálható Lukács Ferenc ”Szolgálati Cselédkönyve” 1924-bıl, melyben rögzítve van a szolgálatot teljesítı és az ıt alkalmazó személy jogai és kötelezettségei, valamint Sárközy Imre 1900-ban kelt ”Arató szerzıdése”, melyben az 1901. évi termésének betakarításával, cséplésével stb. kapcsolatos munkálatok elvégzésére és annak ellenértékére kötött a munkásaival. A kiállított tárgyak között szerepel még egy kanászfokos, több más kisebb tárgy között egy különlegesség: Egy csonkakúp alakú, szétnyitható öntöttvas szerkezet, melynek belsı fala bordázott. Ez egy olyan ”kukorica – kopzó” volt, amelyet marokra fogva, a szétnyitott szerkezetbe befogva, azt forgatva könnyedén lehetett a kukoricaszemeket a csutáról lehántani. A sarokban szénaforgató favillák /”vellák!”/, a falon tehénjárom, méhkas, stb. kerültek elhelyezésre. Különlegesség az egy darab tölgyfából faragott hatalmas pincezár, melynek három nyelvét a kulcs változó állásban való elfordításával lehetett csak a zárból kihúzni. A falakon még különféle mezıgazdasági munkák, népi építészet és viselet fotói láthatók. A folyosó végén egy nagy táblán látható az épület felújításának, a múzeum kialakításának folyamata.
A KÖNYVTÁR Múzeumunk egy kisebb könyvtárral is rendelkezik. Ezek túlnyomó részét a hadtörténeti anyagban említett vitéz Bozsoki János ajándékozta a múzeumnak, mintegy 350 kötetet. Élettörténetének leírása során említettük, hogy 1950-ben Svájcba emigrált, és ott élt haláláig. 2006-ban sikerült vele felvenni a közvetlen kapcsolatot és ezt követıen hazalátogatott Nagybajomba. Ekkor ajánlotta fel, hogy könyvtárából jelentıs mennyiségő emigrációs kiadványt küld számunkra. Az adomány meg is érkezett, s városunk könyvtárosa az anyagot átnézve megállapította, hogy olyan kiadványok is szerepelnek közöttük, amelyek ma Magyarországon nincsenek forgalomban. Helytörténeti, honismereti kiadványokon túl egy speciális témakört felölelı anyaggal is rendelkezünk: Heraldikai, pecséttani és genealógiai szakkönyvekbıl álló győjteménnyel. A mintegy 70 kötetbıl álló anyag felöleli a magyar heraldika XIX. sz. legértékesebb munkáitól a XX. sz. kutatási eredményeit tartalmazó mőveit is. Ezeken felül a különbözı európai szakirodalomból is rendelkezünk reprezentatív példányokkal. /Németország, Svájc, Hollandia, Lengyelország, stb./. A címertani anyagot egy külön katalógus tartalmazza. A kötetek magántulajdont képeznek, de örök letétként szerepelnek a múzeum leltárában, adott esetben kutathatók.
AZ ÓNGYŐJTEMÉNY Ugyancsak magántulajdont képez, de az érdeklıdık számára megtekinthetı az óntárgyakból álló győjtemény, mely a XVI. Századtól a XXI. Századig terjedı idıszakból tartalmaz különbözı tárgyakat. A győjtemény mintegy 100 darabból áll. Az ónnak egyik jellemzı tulajdonsága, hogy puha fém. De rézzel ötvözve az anyagot sokkal keményebbé teszi, ezért a fémiparban is jelentıs szerepe volt. Ugyanakkor az iparmővészet is elıszeretettel használta ón, ill. bronz dísz- és használati tárgyak elıállítására. A XIX. században az iparosodás fellendülése folytán – de egyéb mővészeti alapanyagok elıtérbe kerülése miatt is – az ónmővészet némileg háttérbe szorult. Csak a szecesszió kezdte újra felfedezni az ónt, mint alapanyagot. A bemutatásra kerülı győjteményben e mővészeti ágnak két szép példáját is láthatjuk. A győjtemény legrégebbi darabja egy 1557-es évszámot viselı kis relief tál, belsejében jobbjában kardot, baljában nyílvesszıket tartó oroszlán, öntött és vésett kidolgozással. A tál a késı reneszánsz iparmővészet szép példánya. Története összefügg Németalföld történetével, amikor is a hét északi tartomány szabadságharcát vívta, mely gyızelemmel végzıdött. A mai Hollandia címere kisebb eltéréssel ugyanezt az ábrát mutatja. Ugyancsak reprezentatív darab egy szászországi relief tál, a Coburg család címerével és gazdag vésett, cizellált díszítésével. Egy nagy relief tál vonja magára a figyelmet a tárló felsı polcán. A rajta lévı ábrák jelentését eddig nem sikerült megfejteni. Központjában egy bibliai paradicsomi jelenet, Ádám és Éva a kígyóval. A belsı körben hat kisebb, ovális keretbe foglalat jelenet – férfiak – nık gyümölcsökkel és állatokkal. A tál a XIX – XX. század fordulója körül készülhetett Angliában. Egy ugyancsak szép mővő, virágot /napraforgót?/ ábrázoló relief tál bélyegén az 1791es évszámot viseli. Több kisebb – nagyobb edény közül kiemelkedıen szép formájú egy barokk mártásos tál, kagyló fülekkel. A győjtemény másik reprezentatív köre a kannákból áll. Egy három puttófejen álló csırös /kiöntı/ kanna a XVII. Századból származik. Mellette egy református úrvacsorai kanna az 1768-as évszámot viseli. A kanna egykor a magyaregresi református eklézsiáé volt, egy régiségkereskedıtıl került a múzeumi győjteménybe. Több kiállítási darab származik az angliai Sheffieldbıl, mint pl. egy szép nagy és egy kisebb teáskanna /XVIII – XIX. század/ és a XXI. Századot képviseli az az ivóbögre, mely egy angol tüzéregység kiváló teljesítményének elismeréséül készült, ugyancsak Sheffieldben, 2000-ben! Egy erısen rovátkolt, vésett kis kávéskanna a Balkánról került ide, alján ismeretlen méh jelzéssel. Korát legfeljebb becsülni lehet: XVII – XVIII. század. A kisebb tárgyak közül említésre méltó még egy dohányszelence, melynek elnyújtott ovális alakú oldalai és fedele vésett vadászjelenetekkel vannak díszítve. A XIX. század elejérıl származik az a két, csavaros fedéllel ellátott ”flaskó”, melyekrıl elsı látásra azt vélné az ember, hogy pálinkás csutorák. De nem azok. Mint kiderült, tubákos (burnótos/ szelencék voltak. A nagyobb 1812, a kisebb 1817 évszámmal van ellátva. A győjteménynek egy különös darabja még egy ,,Talpas paténa”. Ez egy közel harang alakú talpon álló kisebb tányérka. A katolikus vallási szertartásoknál használtak / használnak ilyen kis ostyatányérkákat, ma már természetesen aranyból vagy aranyozott ezüstbıl. Ez egy nagyon régi darab, kora kb. a XVII – XVIII. század. Elképzelhetı, hogy valamely szegényebb eklézsia kegytárgya lehetett. A talp alján látható mesterjegy szerint München is lehetett a készítı hely, de a jegy elmosódottsága miatt nem állíthatjuk bizonyosra.
A XX. század már modernebb eszközökkel dolgozott és dolgozik ma is. A század elejérıl származik pl. az a két díszpohár, melyek közül az egyik a ”Müncheni Lövészegylet” díszpohara volt. A másik egy vidám vadászjelenetet, vadászkompániát örökít meg. Egyik oldalán egy ravaszképő öreg vadászt, a másikon egy asztal körül ülı és iddogáló társaságot ábrázol. Ez utóbbi kép alatt a felirat: ”Stunde der Warheit”. /Az igazság órája/. Az elızı kép aláírása pedig: ”Freunde, glaubt’s dem alten Jager, den Hasen den ich sah, war grösser als ein Eber”, /Barátaim, higgyétek el egy öreg vadásznak, a nyúl, amelyet láttam, nagyobb volt, mint egy vadkan”/. Győjteményünk bemutatását – a teljesség igénye nélkül – a legújabb kor tárgyaival fejezzük be. Svájcban és Németországban nagy kultusza van ma az ón emléktárgyak készítésének. Ezek természetesen a legmodernebb technikával, olykor számítógépek segítségével készülnek, de így is figyelemre méltó alkotások. /200 év múlva ezek is 200 évesek lesznek!/ E tárgyak reprezentánsai pl. egy Baselben készült fedeles kancsó, és Basel címerét ábrázoló relief tányér. Legkedvesebb tárgyaink ebbıl a korból a díszkanalak. Nyolc darab van belılük. Négy régebbi, egyszerőbb, négy másik a XX. század végén, 1984 – 1986 között készült. Háromnak az öblében három várkastély /Heidelberg, Lichtenstein, Charlottenburg/ dombormővő képe látható. Legérdekesebb és legkedvesebb darab egy XIX. századi osztrák költı, Wilhelm Müller: ”Der Lindenbaum” c. költeményének illusztrációja. /A hársfa/. A romantikus hangulatú költeményt Franz Schubert 1828-ban megzenésítette.
