MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK XV. évfolyam 2. szám (166.)
A szent keresztségben részesült: – Csutak Apolka.
Az Úr hazahívta: – Gecző Irén, Fogolyán Kristóf Miklós.
Éjjel megbeszéltük: ők jönnek ki velem. Mindketten szakemberek, ám szegények. Így az örökség is megoldódik. Bocsásd meg, Édesapám, a jelenésem. Talán úgy kellett volna hazajönnöm, mint Jákob ment megrakodva ajándékokkal Ézsauhoz. Akkor most minden OK. volna. De kíváncsi voltam, él-e még a tékozló fiú idősebbik testvére...” Volt még tovább is, de Anti apja ölébe dobta a levelet és lerohant a lépcsőn.
S E PS I S Z E NTGYÖ R GYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ
Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat!
– Mit tettél, Anti?! – nyögött föl az öregember. – Mit? Megmondtam az igazat. Vagy nem így van? Másnap egyenruhás hotelboy kereste az öregembert. Levelet hozott. Senki másnak nem volt hajlandó odaadni. Hiába erősködött odalent Anti, hogy ő itt a főnök, a tulaj, meg minden. A küldönc egyre azt hajtogatta: csak a címzett saját kezébe adhatja. Ott álltak most az emeleti szobában mind a hárman. – Vedd át a levelet – kérte fiát az apja. Anti egy ötvenest adott a boynak, és kituszkolta az ajtón. – Tudod, milyen rossz a szemem – nyújtotta az apa a neki címzett borítékot a fiának. – Olvasd fel! – És az olvasni kezdte: „Drága apám, örülök, hogy láthattalak. Ne aggódj, jól megy a sorom. Szállodám van Floridában. Nemrégen nyitottam meg a másikat. Antira gondoltam, mint igazgatóra. Olvastam: most már bátran hazajöhetek. Látni akartalak, s megbeszélni, hogyan segíthetnék rajtad, itthon vagy odaát. Nincsen családom. Örököseimmel is találkozni akartam, mielőtt testamentumot írok. Nos, a főörökös már beszélt velem. Tőletek Tütykéhez mentem. Talán emlékszel, így becéztük egyik osztálytársunkat. Megnősült, több gyereke van. Amikor megláttak, sírtak örömükben. Csak reggel engedtek vissza a Hiltonba. 12
XVI. Benedek pápa lemond péteri szolgálatáról Bakhita Szent Jozefina, szűz február 8 Szudánban, a Darfur tartományi Jebel Agilerében született 1868 körül. Lánykorában elrabolták, rabszolgavásáron többször eladták, a kegyetlen rabszolgaság miatt sokat szenvedett. Végül felszabadult, Velencében keresztény lett és belépett a Szeretet Canossiai Leányai közé. 1896. december 6án a kanossziánus nővérek rendjében letette örökfogadalmát, és a sekrestye, valamint a kolostor portaszolgálatát látta el életének hátralévő részében Schio városában (Vicenza). Ezentúl életének nem volt más értelme, mint hogy azt a reménységet, amely őbenne megszületett, és amely őt megszabadította, minél szélesebb körrel megismertesse. Itt halt meg 1947-ben. A Bakhita nevet, amely szerencsést jelent, egyik gazdájától kapta. II. János Pál pápa 2000-ben avatta szentté. XVI. Benedek pápa „A reményben megváltva” című enciklikájában beszélt a szent életéről, példaképül állítva őt a XXI. század keresztényei elé.
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ – Katolikus havilap. Kiadja a sepsiszentgyörgyi Szent József római katolikus plébánia. Főszerkesztő: Szabó Lajos. Szerkesztőség: Sepsiszentgyörgy, Viitorului 2/A/4, tel. 0722-687 448,
[email protected] Szerkesztés, nyomdai előkészítés: Dávid Péter. Nyomda: Sepsiszentgyörgyi DEICO ISSN: 2248-1532
XVI. Benedek pápa február 11-én, délelőtt 11 órakor, három szenttéavatási ügyben összehívott konzisztórium során tette közzé a hírt.
www.katolikussepsi.ro
(folytatás a tizedik oldalról)
2013 február
„Kedves Testvérek! Nemcsak a három szenttéavatás miatt hívtalak össze benneteket erre a konzisztóriumra, hanem azért is, hogy közöljem veletek döntésemet, amely nagy jelentőségű az Egyház élete számára. Miután ismételten megvizsgáltam lelkiismeretem Isten előtt, eljutottam arra a bizonyosságra, hogy erőnlétem előrehaladott korom miatt már nem alkalmas arra, hogy megfelelő módon gyakoroljam a péteri szolgálatot. Nagyon jól tudom, hogy ezt a feladatot, spirituális lényege miatt, nem pusztán tettekkel és szavakkal, hanem szenvedéssel és imával is teljesíteni kell. Azonban a mai világban, amely gyors változásoknak van kitéve, és a hitélet szempontjából nagy jelentőségű kérdések rázzák meg, Szent Péter hajójának kormányzásához és az evangélium hirdetéséhez szükség van mind a test, mind a lélek erejére. Ez az erő az utóbbi hónapokban olyan mértékben
csökkent bennem, hogy el kell ismernem: képtelen vagyok jól megfelelni a rám bízott szolgálatnak. Ezért, tudatában e tett súlyosságának, teljes szabadsággal kinyilatkoztatom, hogy lemondok szolgálatomról mint Róma Püspöke, mint Szent Péter utóda, amelyre 2005. április 19-én a bíborosok révén kaptam megbízatást. 2013. február 28-án este 8 órától a római szék, Szent Péter széke üresnek nyilvánítandó. Az illetékeseknek konklávét kell összehívniuk az új pápa megválasztására. Kedves Testvérek! Teljes szívemből köszönetet mondok nektek azért a szeretetért és munkáért, amellyel velem együtt hordoztátok szolgálatom súlyát, és bocsánatot kérek minden hibámért. Most ajánljuk az Anyaszentegyházat Legfőbb Pásztora, a mi Urunk, Jézus Krisztus gondjaiba. Fohászkodjunk Szent Anyjához, Máriához, hogy anyai jóságával segítse a bíboros atyákat az új pápa megválasztásában. Ami engem illet, a jövőben is teljes szívvel kívánom szolgálni Isten Szent Egyházát imának szentelt életemmel”. Magyar Kurír
Magyarázat Mondják, 600 éve volt mondott le utoljára pápa, a katolikus egyházban, nincs is ennek hagyománya. Pedig a katolikus egyház igencsak ad a szent hagyományra, most állítólag a Vatikán is tanácstalan. Szeretném megnyugtatni a kedves aggodalmaskodókat, katolikusokat, nem katolikusokat, hívőket és nem hívőket: amennyiben 600 éve volt már ilyen, nem mondható, hogy nincs ennek hagyománya, hiszen pont a volt mond ellent a nincsnek. A Vatikán pedig megoldja a helyzetet, ebben biztosak lehetünk. Volt a Vatikán nehezebb helyzetben is korábban. A katolikus egyház lassan eléri immár fennállásának 2000. évét. Nincs más ilyen szervezet, intézmény, valamire való egyesület, vallási, vagy világi, aki ilyen évszámmal büszkélkedhet. Vagy valaki tud ilyenről? Érhette a katolikus egyházat támadás jobbról és balról, lehetett igaza, vagy tévedhetett, minden létező emberi szervezetet túlélt és jelenleg sincs semmi jele, hogy a végét járná. Sőt, azt tudom mondani, amennyiben minden katolikus hívő meg is halna egyszerre, senki sem lenne aki önmagát katolikusnak mondaná, ez az egyház akkor is élő és meghatározó lenne a világban. Mert a katolikus egyház nem (csak) a hívők közössége, vagy a megkeresztelt emberek tömege, hanem a katolikus egyház titokzatos teste maga Krisztus. Lehet mindezek ellen mondani, lehet semmibe venni, leírni, a kukába dobni, gyalázni, ócsárolni, kétségbe vonni, a katolikus egyház lényege Krisztus. Ő pedig elsőként Péterre bízta az egyházát. Péterre, aki a kakasszó előtt háromszor megtagadta Őt. Arra a Péterre, aki kétségek között őrlődött. Arra, aki elaludt a getszemáni kertben, aki karddal hadakozott, aki félt Tőle. Emberre, Péterre, gyarló emberre bízta az egyházát és az egyház mindezek ellenére él és virul, még ha üldözik is. Mert Péter csak másodlagos, Krisztus vezetése mellett. Ha pedig Péter megroppan a terhek súlya alatt, beteg lesz és megöregszik, jön Pál és János, Benedek és Kelemen, Sándor és Sixtus, Pius és Dénes, Szilveszter és Ince, János és Bonifác, Gergely és Márton, Konstantin és Leó, jöhet bárki, a lényeg Krisztus. Ő tartja létben az embert és az egyházat és a pápát is, így hát semmi okunk 2
az aggodalomra. Van és lesz pápánk, amint van és lesz Krisztusunk. Amikor pedig azt kérdezik, lemondhat-e egyáltalán a pápa, ebben gyakran talán az a ködös sejtelem bújkál, hogy a pápaság olyasmi, mint a püspökség, csak még egy fokozattal följebb van. Az egyházi rend szentsége eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe, ezért visszavonhatatlan. A fölszentelt pap, még ha laicizálják is, pap marad. Tu es sacerdos in æternum, az örökkévalóságon át, akár a pokolban is. Ez nem hivatal, nem is minősítés, hanem a lélek sajátos meghatározottsága, habitusa. Ilyen eltörölhetetlen jegyet ad még a keresztség és a bérmálás szentsége. Ezt a trentói zsinat határozta meg így, bibliai alapja a Szentlélek pecsétjéről tett páli kijelentésekben van. Ha a Szentlélek lefoglal valakit, ennek a lefoglaltságnak érvénye nem függ többé attól, hogy az illető méltónak bizonyul-e rá. Az egyházi rend sajátos beiktatás Isten népébe, más, mint a keresztség vagy a bérmálás. Ezért van minőségi különbség az egyetemes papság és a szolgálati papság között. Az egyházi rendnek három fokozata van: diakonátus, áldozópapság, püspökség. (Az ú. n. „kisebb rendek” nem részei a szentségnek, most már helyesebben „szolgálatoknak” hívjuk őket.) Ezek nem külön-külön adnak eltörölhetetlen jegyet, hanem ugyanazt fokozzák, terjesztik ki tovább. Lehetnek, akik azt gondolják, hogy a pápaság egy további, negyedik fokozata ugyanennek a szentségnek. Ez tévedés. Negyedik fokozat nincs. A pápa nem „inkább” püspök, mint bármelyik tagja a világegyház püspöki karának. Senkit sem „szentelnek pápává”. Most már meg sem koronázzák, de azelőtt sem a koronázás tette pápává. Attól kezdve pápa, hogy a választást elfogadta. Ezzel azt a funkciót vállalta el, amit Jézus Péternek adott az Egyházban. Ez kormányzati és tanító funkció, de nem újabb szentségi hatalom. A pápaság nem nyom a lélekbe eltörölhetetlen jegyet. A péteri funkció a halállal megszűnik, az örökkévalóságba nem viszik át a pápák. A megdicsőült egyházban nem lesz ilyen hivatal. Megszűnik a lemondással is. Ezt már V. Celesztin lemondása alkalmából tisztázta az Egyház. Egy hivatalról le lehet mondani, a legmagasabb egyházi hivatalról is. dr. Kovács Gábor
Csíkszentlélek A falu már a XIV. század eleji első említéskor is ezzel a névvel szerepel, akkor még latinul, később már magyarul. Parányi székely település, önálló római katolikus plébániával és saját lelkipásztorral. Távolról nézve támpilléres gótikus szentélyével és barokk nyugati tornyával kivilágít a tájból, mégis egyúttal annak szerves részét képezve bele is simul. Elgondolkodtató és szépséges ez az egyszerre való ktűnés és belesimulás: a természettel harmóniában élő ember építményei ilyenek. A templom a falu szélén, kis dombon tündököl a napfényben fehérlő falaival. A XVI. század elején való építés időszakából maradt meg a déli oldalon a hajóba nyíló kapuzat kőkerete, amely a romanika és a gótika átmeneti korszakának emléke. A szentély sokszögzáródásával, támpilléreivel, csúcsíves, de mérművek nélküli ablakaival a gótika XV. századi alkotása. Hajóját 1806-ban meghosszabbították és ugyanekkor emelték nyugati későbarokk tornyát is.
A templomkert délnyugaton található bejárata és egy hatalmas, évszázados fa előtt archaikus kőkereszt áll, amely a székelyföldi különleges tipusba tartozik. A templom felől tekintett hátoldalán ismét megjelenik Mária, mint a megváltás művének részese, ezúttal nevének betűiből összerakott jellegzetes monogrammjával és alatta pedig egy mindössze néhány vonással kivésett arccal. A templombelső legfőbb ékessége a látványos és gazdag kőbordázatú szentélyboltozat. Faragott zárókövei nincsenek és gyámkövei is egyszerűek. További gótikus részlet a csúcsíves diadalív és az északi falon egy mívesen megfaragott kis szentségtartó fülke, amely a székelyföldi falusi templomokban ma is sokfelé megtalálható hasonló kis remekművek egyike. Egyszerűségében is szép másik kőfaragvány a keresztelőmedence, amely talán barokk kori alkotás, de az sem kizárt, hogy még középkori lehet. Horváth Zoltán György – Gondos Béla
A Szentlélek tiszteletére szentelt templom 11
Az idősebbik fiú pedig... (Lk 15,25-32) Szerette ezt a halk zsibongást, amely kis vendéglőjéből felszűrődött emeleti szobájába. Nagyapját, apját látta ilyenkor sürögni-forogni a kockás abroszokkal leterített asztalok között. Előttük még kötény volt és karjukon a „hangedli”. Úgy vitték ki a zónaételeket s a habzó söröket a törzsvendégeknek. Hozzájuk többnyire ugyanazok a kistisztviselők, ebédszünetes boltosok, szerkesztők jártak. Még szerencse, hogy államosításkor meghagyták üzletvezetőnek. Tudták az „illetékesek”, ezt a kis családi vállalkozást csak ő tudja nyereségesen tovább vezetni. Ment is valahogy. Fiai már szakképzett vendéglátósok voltak. Fel is lendült a Három hársfa. De felesége váratlan és gyors halála 54-ben és kisebbik fia titokzatos eltűnése az 56-os harcok alatt megrokkantotta. Enyhe agyvérzést kapott. Most Antié, családos nagyobbik fiáé az újra magánkézbe került kisvállalkozás. Az ő felesége ül a kasszánál, három rokon is besegít, sőt két tanulója is van már. Ő afféle „haláláig haszonélvező”. Így rendelkezett a közjegyzőnél. Ellátják becsülettel. De már igen nehezére esik lemennie. Fél oldala is zsibbad. Többnyire egész nap egyedül ül – és emlékezik. Mint most is, a régi, dolgos időkre. Tévéjét, rádióját ritkán nyitja ki. Sok a rossz hír. Inkább kisvendéglője árulkodó neszezéseire figyel. Abból tudja, mi történik odalent. A felszálló illatokból meg azt, mi aznap a „konyhafőnök ajánlata”. Ha megkondul a közeli templom delet jelző, hívogató hangja, elolvas egy-egy zsoltárt apja öreg Bibliájából. Az az ő imakönyve. Megreccsent a falépcső. Órájára nézett. Meszszi még a záróra. Ki jöhet ilyenkor? Nem szoktak – csak úgy – benézni hozzá. Nehézkesen az ajtó felé fordult. Szinte bekeretezve ott állt Öcsi, a holtnak hitt fia. Megférfiasodva, ám alig változva. Csak hullámos, fekete haját lepte be a dér. Olcsó, gyűrött dzsekijén Lufthansa repülő-reklámtáska lötyögött. Farmerja piszkos volt a viseléstől és nem kővel koptatott. Ám ő volt, az elveszett. – Öcsi! – Apa. 10
Fia már ott térdelt előtte és átfogta apja csúzos térdeit. Az a ráborított pokrócon keresztül is érezte gyereke remegését. Tétován simogatta az ölébe hajtott, őszülő fejet. – Harminchárom év. Uramisten! – mormolta újra és újra. Hosszú percek teltek el. Öcsi szólni akart, de apja szája elé emelte ujját és a széke karfájára szerelt csengő gombját háromszor megnyomta. Ez volt a jel: sürgős. Perc sem telt el, nagyobbik fia robbant be a nyitva maradt ajtón. Dermedten bámult felegyenesedő öccsére. – Te élsz? – Látod. – Miért nem adtál hírt magadról? – Nem akartam bajt hozni rátok. Hátha lefényképeztek. Bár nem öltem embert. – Hol bujkáltál? – Sok helyütt. Legvégül Amerikában, délen kaptam munkát. – Mit csináltál? – Mosogattam, takarítottam, felszolgáltam, mint itthon. Mindig dolgoztam... – S most? – Hazajöttem. – Végigmutatott kopott önmagán. – Így? – horkant fel a bátyja. – Így. – Fontos, hogy él és itthon van. Feltámadt az öcséd, fiam! – ezt már szinte kiáltotta az apjuk. – Meg sem öleled? – fordult elsőszülöttje felé. – Mihez akarsz kezdeni? – kérdezte ölelés helyett öccsét a bátyja. – Mosogatni még tudok. – Meg beülni a készbe, mi? – Anti! – nyögött fel az apa; de az ordítva folytatta: – Ismerem én ezt a fajtát. Végig-csavarogják a világot, s amikor mindenből kikopnak, hazakuncsorognak örökölni, mi? Nem, öcsikém, ebbő1 nem eszel. Tulajdonképpen nem is élsz. Holttá nyilvánítottak. Apa azután mindent rám íratott. Érted? Mindent! – Jól tette – válaszolta csöndesen a kisebbik –, csak azt nem tudtam, hogy meghaltam..., akkor mit is keresek itt? Lehajolt, megcsókolta apja haját, és kifordult az ajtón. Gyökössy Endre (folytatása a tizenkettedik oldalon)
Jeruzsálemi Szent Cirill püspök hitmagyarázataiból A megpróbáltatás idején is a keresztben legyen örömünk Krisztus Urunknak minden egyes cselekedetét dicsekedve emlegeti a katolikus Egyház, de amivel a legszívesebben dicsekszik, az a szent kereszt. Nagyon helyesen mondja Szent Pál: Nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével (Gal 6, 14). Valóban csodálatra méltó volt az is, hogy az a vakon született ember a Siloe tavában megmosakodva visszakapta látását, de mi ez az egy, ha a világ minden vakjára gondolunk? Nagyszerű és a természet erőit meghaladó esemény volt Lázárnak, a négynapos halottnak a feltámasztása is, de mi ez azoknak a tömegéhez képest, akik az egész világon a bűn halottai? Csodalatos esemény volt az is, hogy az öt kenyér, mint valami ki nem apadó forrás, ötezer embert táplált, de mi ez azokhoz kepest, akik itt a földön egy másik éhségben, a tudatlanságban lankadnak el? Ámultak az emberek, amikor meggyógyult a sátán rabságában tizennyolc éven át szenvedő asszony, de milyen semmiség ez, ha arra gondolunk, hogy mindnyájan bűneink bilincsében sínylődtünk? A keresztből sugárzó dicsőség megvilágosította a tudatlanságban vakoskodókat, feloldotta a bűn minden rabját, és megváltotta az egész emberiséget.
Ezért tehát ne szégyelljük mi se Üdvözítőnk keresztjét, sőt inkább dicsekedjünk vele. A keresztről szóló tanítás a zsidóknak ugyan botrány, a pogányok szemében pedig balgaság, nekünk azonban: üdvösség. Igen, akik elvesznek, azoknak balgaság, nekünk azonban, akik üdvözülünk, Isten ereje. Mert nemcsak ember volt, aki meghalt értünk, hanem az Isten Fia, az érettünk emberré lett Isten. Egykor Mózes intézkedése nyomán az a leölt bárány távol tartotta a pusztító angyalt; mennyivel inkább megszabadított a bűnöktől az Isten Báránya, aki eltörli a világ bűneit? Ha megmenekülést nyújtott annak az oktalan báránynak a vére, menynyivel inkább hoz üdvösséget Isten Egyszülöttjének vére! Nem kényszerűségből vált meg az élettől, nem egy nagyobb erő győzte le: Ő önként lett áldozat. Figyeljük meg, ezt Ő maga mondja: Van rá hatalmam, hogy odaadjam az életemet, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, IS). Szabad elhatározásából indult a szenvedésbe, lelke mélyén örült a nagyszerű feladatnak, boldogította a koszorú, lelkesítette az a tudat, hogy üdvözülnek az emberek. Nem szégyellte a keresztet, hiszen a kereszt üdvösséget szerzett az emberiségnek. Mert bizony nem valami hitvány, becstelen ember szenvedett, hanem maga az emberré lett Isten, aki az engedelmesség jutalmáért vállalta harcát. Ügyeljünk tehát arra, hogy ne csak békességes időkben legyen örömünk forrása a kereszt, hanem a megpróbáltatás idején is ugyanaz maradjon a bizodalmunk. Nem való az, hogy a béke idején Jézus barátai legyünk, az üldöztetésben pedig ellenségei. Most megkapjuk bűneinkre a bocsánatot és a Királynak a Szentlélekben gazdag kegyelmi adományait. Ha tehát küzdelemre kerül a sor, nagylelkűen harcoljunk Királyunkért. Jézus semmi bűnt sem követett el, mégis elszenvedte értünk a keresztet; mi pedig ne vállalnánk a keresztet Őérte, akit üdvösségünkért feszítettek keresztre? Nem mi gyakorlunk kegyet, hiszen mi részesültünk előbb ingyen kegyelemben, így csak viszonozhatjuk jótéteményét. Adósságunkat fizetjük meg annak, aki értünk halt kereszthalált a Golgotán.
3
Szíriai keresztények megrendítő tanúságtétele
Nagyböjti jó elhatározásaim
Emberrablók fogságából megszabadult keresztények vallanak szenvedésükről és hitükről, reményükről. A háború sújtotta Damaszkuszból sok keresztényt hurcolnak fogságba. Ők valóban életveszélyben vannak, csak a hitükre számíthatnak. A francia Oeuvre d'Orient elnevezésű civil szervezet szolidaritási kezdeményezéseivel évtizetek óta támogatja a szíriai keresztényeket. Nemrégiben közzétettek néhány vallomást arról, hogyan élték meg ezek az emberek a fogságot – ezt ismertette a Vatican Insider. Az emberrablások egyre gyakoribbá válnak, ezért az emberek még azokon a területeken is rettegésben élnek, ahol egyelőre nincsenek fegyveres összeütközések. Nem mernek egyedül kilépni az utcára, félnek elmenni a munkahelyükre, az iskolába, a templomba. Aki fogságba esik és hazatér, az nem beszél. A civil szervezetnek mégis sikerült egybegyűjtenie néhány tanúságtételt, amelyeket az érintettek nevük titokban tartása mellett a rendelkezésükre bocsátottak: Az emberrablók az üzlete elől hurcolták el B. T. 42 éves zöldségkereskedőt, aki szabadulása óta mindenkit bűnbánatra szólít fel, a Szentíráson elmélkedik, mindig a kezében van a rózsafüzér. A 31 éves G. T. is arról vallott, hogy kínszenvedése közben megértette, mennyire értékes kincs a Megváltó Krisztus szenvedése. A foglyok elbeszéléseiből kiderül, hogy maguk az emberrablók sem mind egyformák. Egy 68 éves hitoktató elmondta, milyen komoly párbeszédet folytatott elrablóival: „Meghallgatták, ahogy az evangéliumról, a felebarát szeretetéről, a megbocsátásról beszélek, volt, aki jegyzetelt is. Ők is beszéltek nekem az iszlámról. Ez a baráti párbeszéd végül közel hozott egymáshoz minket.” Egy másik fogolynak ezt mondták elrablói: „Mi nem terroristák vagyunk, hanem forradalmárok, akik a szabadságot, a demokráciát keresik, értsétek meg! Rosszul tettük, hogy harcba bocsátkoztunk, mindenünket elvesztettük a semmiért.” Vannak olyanok, akik ennek éppen ez ellenkezőjét élték meg, akikkel hallatlan kegyetlenség4
gel bántak. Volt, aki végighallgatta fia megkínzását, Ő így vallott: „Megértettem Szűz Mária szenvedését Fia szenvedése láttán. Bár nagyon félénk vagyok, rátaláltam a szavakra, amelyekkel védelmembe vettem a keresztet, a hitemet. Mária volt a támaszom. De mondjátok meg a keresztényeknek, hogy ebben az országban nincs helyük, el kell menniük innen.” A tanúságtételeket összegyűjtő szíriai csoport így kommentálta az eseményeket: „…ebből a kálváriából a remény forrásai fakadnak. És ebből a nagy tűzből életre kel az apostolok hite és bátorsága, amely kihúnyni látszott.” Magyar Kurír Egyszer egy asszony betért egy boltba, és legnagyobb meglepetésére Istent találta a pult mögött. – Mit árulsz itt? – kérdezte. – Mindent, amit a szíved kíván – válaszolta Isten. Alig mervén hinni a fülének, az asszony elhatározta, hogy a lehető legjobb dolgot fogja kérni, amit emberi lény csak kívánhat. – Lelki békét, szeretetet és boldogságot, bölcsességet és félelemtől való szabadságot akarok – mondta, majd kis idő múlva még hozzátette – nem csak magamnak, hanem minden embernek a földön. Isten mosolygott. – Kedvesem, félreértettél – mondta. – Mi nem gyümölcsöt árulunk itt. Csak magokat. Anthony de Mello
Isten felé: rendszeresen szakítok időt az imádságra, bibliát olvasok, szentgyónást végzek, egy konkrét személyért imádkozom, hálát adok a jó dolgokért az életemben, különösen is törekszem figyelni a szentmisén, nem kések el a miséről, részt veszek egy keresztúton, eljövök Szentségimádásra, böjtölök valamiért/valakiért, részt veszek lelkigyakorlaton vagy lelkinapon, más elhatározásom: ............. Emberek felé: – önmagam és családtagjaim felé: kiveszem a részem a házimunkából, vita nélkül teljesítem családtagjaim kérését, örömet szerzek valakinek a családból, beágyazok minden reggel, sportolok/testmozgást végzek rendszeresen, lefekszem időben/pihenek eleget, felhagyok káros szenvedélyemmel, normálisan táplálkozom, napirendet készítek magamnak, őszintén beszélek egy fájdalmamról/problémámról egy pappal/lelkivezetővel/baráttal, a családtagjaimért imádkozom, meglátogatom nagyszüleimet, telefonálok valamelyik rokonomnak, úgy teszek valami jót, hogy ne tudják meg, hogy én voltam, keveset/nem nézek TV-t, korlátozom az internet/számítógép használatot - helyette beszélgetek, más elhatározásom: ........... – munkahelyemen, közösségben: próbálok kedves lenni egy kevésbé szimpatikus társamhoz, megosztom valakivel az ennivalómat, beszélgetek azzal, akit mások lenéznek, nem szólok le másokat, jó híreket terjesztek, nem szidok senkit, nem szólok bele a másik beszédébe, pontosan érkezem munkába/találkozóra, keresztényhez méltón viselkedem, hitem mellett kiállok, más elhatározásom: ...........
Bartal Klári:
Nagyböjti gondolatok Én nem voltam a Tábor hegyén, Arcod sem láttam fényleni, De az a kert, a Getsemáni Már elém szokott sejleni. Olajfák hegyén nem volt béke És jóra sem volt akarat, S tudtam: egyedül most maradtál Áldozat, síró fák alatt. Nem ismertem a Diadalmast, Csak a keresztet cipelőt, Az ezüstpénzért eladottat, A mégis értünk szenvedőt. A Golgotánál térdre esve, Világ rengését élve át Most szívszorongva egyre várom, Úgy várom azt a szép csodát, Azt a Húsvétot, azt a hajnalt, A föltámadás reggelét: Uram, legyél már végre győztes, Hisz' áldozatból épp elég! 9
Elkezdődött a nagyböjt A húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt kezdete, a hamvazószerda, idén február 13-ára esett. A nagyböjt a keresztények számára bűnbánati időszak, amely alkalmat ad a lemondásra, a hitben való elmélyülésre és kiengesztelődésre, hogy méltóképpen felkészülhessenek Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére. Hamvazószerda abból az ősi hagyományból ered, hogy a hívők a vezeklés részeként hamut szórtak a fejükre. Ennek emlékét a mai napig őrzi a szertartás: az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából a pap ezen a napon keresztet rajzol a hívek homlokára, miközben ezt mondja: „Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel!” A hamu egyszerre jelképezi az elmúlást és a megtisztulást.
Mivel a vasárnapokat az Egyház nem számítja böjti napnak, a VII. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt, így hamvazószerdától húsvét vasárnapig a böjti napok száma éppen negyvenet tesz ki. Miért éppen negyven napig tart a nagyböjt? A Szentírásban számos esemény kapcsolódik a negyvenes számhoz, ami ezeknek a jelentőségét hangsúlyozza. Jézus Krisztus nyilvános működésének megkezdése előtt negyven napot töltött a pusztában. Negyven napig tartott a vízözön, negyven évig vándorolt a pusztában a zsidó nép, Mózes negyven napig tartózkodott a Sínai hegyen és Jónás próféta negyven napos böjtöt hirdetett Ninivében. 8
A böjt vallásos gyakorlata a bűnbánat, a megtisztulás, az áldozat és a könyörgés kifejeződését szolgálja, jelzi az embernek Isten iránt tanúsított szeretetét és az érte való áldozatvállalását. Nagyböjtben a keresztények különös figyelmet fordítanak a szegények megsegítésére is. Az Egyház hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt rendel: a 18 és 60 év közötti híveknek csak háromszor lehet étkezniük és egyszer jóllakniuk. E két napon és nagyböjt többi péntekén 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst. A hústilalommal és szigorú böjttel párhuzamosan azonban másként is kifejezhetjük szeretetünket, tiszteletünket és hálánkat a Mindenható Isten és a keresztre feszített Jézus Krisztus előtt. A fontos az, hogy szívből fakadó szeretetből és ne kényszerből tegyük. Legyünk készek áldozatot hozni Jézus Krisztusért, aki a legnagyobb áldozatot hozta értünk. A nagyböjtben Jézus szenvedésére és halálára emlékezünk, aki azt várja tőlünk, hogy jobbak legyünk és igyekezzünk jóvátenni, amit eddig elrontottunk. Ilyenkor különösen sokszor gondoljunk Megváltónkra. Mennyire szerethetett minket, hogy képes volt még életét is odaadni értünk. Ezért mi is tegyük meg még azt is, ami sokszor nagyon nehéz. Horváth István – Mocsa
A nagyböjtben minden pénteken d.u. fél hatkor keresztúti áhitatot tartunk a központi Szent József katolikus templomban. Várjuk a kedves híveket! A leggyümölcsözőbb áhítat gyakorlására ne sajnáljuk az időt. Intézzük úgy, hogy péntek este mindnyájan, családostul keresztúton legyünk.
Gyertyaszentelő Boldogasszony Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén arra emlékezünk, amikor Szűz Mária, negyven nappal Jézus születése után, bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. „Most Uram elbocsáthatod szolgádat, mivel meglátta szemem az üdvösséget” A mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt Anna és az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása. A szokásnak megfelelően a szülők áldozatként két gerlicét vagy galambfiókát ajánlottak fel, és az Úrnak szentelték az elsőszülött fiút. Az Úr Jézus bemutatását – Praesentatio Domini – Jeruzsálemben már a IV. században megünnepelték: Aetheria elbeszélése szerint 385. február 14-én ünnepi körmenetet tartottak. Minthogy karácsonyt január 6-án ülték, a negyvenedik nap február 14-ére esett. Attól kezdve, hogy Jézus születésének ünnepnapja december 25-ére került, Jézus bemutatását február 2-án kezdték ünnepelni – szerepel a Katolikus Lexikonban. Róma a VII. században fogadta el e liturgikus napot, a Simeon és a kisded Jézus találkozására utaló hypapante (találkozás) néven – ekkor találkozott először Jézus az emberiséggel, az emberekkel, akikért megtestesült. Az agg Simeon felé fordult, aki nagy örömmel ismerte fel a Gyermekben az Üdvösség hozóját: karjába vette, és áldotta Istent, hogy megérhette ezt a boldog napot. „Most Uram elbocsáthatod szolgádat, mivel meglátta szemem az üdvösséget.” A X. századtól a nyugati egyház liturgikus könyvei egyre inkább Mária tisztulását emelik ki, és erről nevezik el az ünnepet – Purificatio. A keleti egyház hagyományával teljes összhangban 1960 óta ismét az Úr ünnepeként, Urunk bemuta-
tásaként tartjuk számon. A Müncheni kódexben (1466) Szűz Mária tisztulata, az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk Mária tisztulatja, Mária tisztulásának napja (purificatio Beatae Mariae Virginis) néven szerepel. Az 1092-es szabolcsi zsinat a kötelező ünnepek közé sorozta, a XX. század elejétől tanácsolt ünnep. Simeon a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása. „A gyertya Krisztus, kinek testét a viasz, lelkét a cérna, s istenségét a világosság ábrázolja” – írja Tőkés István. A szentelt gyertya mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégibb szentelményeknek. Már az ókeresztény korban Krisztus jelképévé vált: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson. A Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban ezen az ünnepnapon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat. Az ünnep már a magyarországi miseliturgia legősibb forrásában, a XI. századbeli Hahóti-kódexben is előfordul – olvasható Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában. Az 1494. évi királyi számadáskönyv szerint Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén királyaink a szentmisén megjelent főpapok és országnagyok között gyertyát osztottak szét. A magyar paraszti hagyományban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embert: keresztelésig az újszülött mellett világított; amikor a fiatal anya először ment templomba, szintén gyertyát vitt a kezében; gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe. A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra helyezték. Magyar Kurír 5
A Szentatya üzenete a betegek XXI. világnapjára „Menj és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10,37) Kedves Testvéreim! 1. 2013. február 11-én, a Lourdes-i Szűzanya liturgikus emléknapján az altöttingi Mária-kegyhelyen tartjuk meg ünnepélyes formában a betegek XXI. világnapját. Ez a nap a betegek, az egészségügyi dolgozók, a keresztény hívek és minden jóakaratú ember számára fontos alkalom: „az imádság, a megosztás fontos pillanata, alkalom arra, hogy a szenvedést felajánljuk az Egyházért, meghívást jelent mindenkinek, hogy felismerje beteg testvére arcában Krisztus szent arcát, aki a szenvedésén, halálán és feltámadásán keresztül vitte végbe az emberiség üdvözítését”. Ezen a napon különösen közel érzem magam hozzátok, kedves betegek, akik a betegségből és szenvedésből fakadó próbatétel nehéz időszakát élitek meg beteggondozó intézetekben, gyógykezelő helyeken vagy otthonotokban. Mindenkihez jussanak el a II. Vatikáni Zsinat atyáinak bátorító szavai: „Nem vagytok magatokra hagyva, és nem vagytok feleslegesek sem: Krisztus hívott meg titeket, az Ő áttetsző képmása vagytok”. 2. Hogy kísérjelek Benneteket a lelki zarándokúton, amely Lourdes-ból – a remény és a kegyelem szimbolikus helyéről – az altöttingi kegyhely felé vezet minket, a jó szamaritánus alakját szeretném elmélkedésnek javasolni (vö. Lk 10,25-37). Az evangéliumi példabeszéd, amelyet Szent Lukács mond el, a hétköznapi életből vett képek és elbeszélések sorába illeszkedik bele, amelyekkel Jézus meg akarja értetni, hogy Isten végtelenül szeret minden embert, különösen akkor, amikor életében betegség vagy fájdalom van jelen. Ugyanakkor a jó szamaritánusról szóló példabeszéd záró szavaival: „Menj és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10, 37), Jézus rámutat arra, hogy milyen magatartással kell valamennyi tanítványának mások felé fordulnia, főleg azok felé, akiknek ápolásra van szükségük. Az Istennel való intenzív imaéleten keresztül az Ő végtelen szeretetéből kell erőt merítenünk, hogy a jó szamaritánushoz hasonlóan nap mint nap konkrét figyelem legyen bennünk az iránt, aki testében vagy lelkében megsebzett, aki segítséget kér, legyen az akár 6
ismeretlen és szegény ember. Ez nemcsak a lelkipásztori és egészségügyi dolgozókra vonatkozik, hanem mindenkire, magára a betegre is, aki saját helyzetét megélheti a hit távlatában: „Nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés előli menekülés üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést elfogadja, benne érlelődjön, és értelmet találjon benne a Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel szenvedett” (Spe salvi kezdetű enciklika, 37). 3. Számos egyházatya a jó szamaritánus alakjában magát Jézust látta, a rablók kezére került emberben pedig Ádámot, a saját bűne által megsebzett és eltévelyedett emberiséget. Jézus az Isten Fia, aki jelenvalóvá teszi az Atya szeretetét, amely hűséges, örök, korlátok és határok nélküli szeretet. De Jézus az is, aki „leveti” „isteni öltözékét” („kiüresíti önmagát”), aki leereszkedik isteni „mivoltából”, hogy emberi alakot öltsön és közelebb kerüljön az ember fájdalmához egészen addig, hogy alászállt a poklokra, ahogy a Hiszekegyben mondjuk, és hogy reményt és fényt hozzon. Nem tartja félteni való kincsnek azt, hogy Istennel egyenlő, hogy Ő Isten, hanem irgalommal telve lehajol az emberi szenvedés mélységébe, hogy a vigasz olaját és a remény borát öntse rá. 4. A Hit éve, amelyet most élünk, kedvező alkalmat jelent, hogy felélénkítsük a szeretetszolgálatot egyházi közösségeinkben, hogy mindenki jó szamaritánus legyen a másik felé, a mellette lévő ember felé. Ezzel kapcsolatban szeretnék felidézni néhány személyt az Egyház történetének számtalan alakja közül, akik segítették a betegeket abban, hogy értéket tulajdonítsanak a szenvedésnek emberi és lelki téren. Jelentsenek ők példát és ösztönzést számunkra. A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz, a „scientia amoris (szeretet tudománya) szakértője” (II. János Pál, Novo Millennio ineunte apostoli levél), betegségét – amely „nagy szenvedéseken keresztül a halálhoz” vezette – „mély egységben tudta megélni Krisztus szenvedésével”. A tiszteletre méltó Luigi Novarese, akire sokan még ma is nagyon jól emlékeznek, szolgálata végzése során megértette, milyen fontos a betegekért és a szenvedőkért, illetve velük együtt imádkozni. Gyak-
ran kísérte őket Mária-kegyhelyekre, különösen a lourdes-i barlangba. A felebarát iránti szeretettől indíttatva Raoul Follereau a Hansen-kórban (lepra) szenvedő betegeknek szentelte életét a földgolyó legeldugottabb vidékein is, és ő kezdeményezte a leprás betegek világnapjának bevezetését. Kalkuttai Boldog Teréz anya minden napját az eucharisztikus Jézussal való találkozással kezdte, és ezután ment ki az utcára rózsafüzérrel a kezében, hogy találkozzon a szenvedőkben jelen lévő Úrral és szolgálja Őt, főleg azokban, „akiket nem akarnak, nem szeretnek, akikkel nem törődnek”. Mindelstetteni Szent Schäffer Anna is példásan tudta saját szenvedéseit Krisztuséival egyesíteni: „a betegágya … kolostori cellává vált számára, és a szenvedés misszionáriusi szolgálatot jelentett neki… A napi szentáldozásból erőt merítve, fáradhatatlan közbenjáróvá vált az imádságban, és Isten szeretetét tükrözte vissza sokak számára, akik tanácsot kértek tőle”. Az evangéliumból kiemelkedik a Boldogságos Szűz Mária alakja, aki a legnagyobb áldozatig, a Golgotára is követte szenvedő fiát. Ő soha nem veszítette el a reményt, hogy Isten győz a rossz, a fájdalom és a halál felett, és ugyanazzal a hittel és szeretettel tudta átölelni Isten Fiát, amikor megszületett a betlehemi barlangban, és amikor meghalt a kereszten. Az isteni erőben való határozott bizalmát beragyogja Krisztus feltámadása, amely reményt ad a szenvedésben és megújítja a bizonyosságot az Úr közelségében és vigasztalásában. 5. Végül pedig szívből jövő hálámat és bátorításomat szeretném kifejezni a katolikus egészségügyi intézményeknek, a világi társadalomnak, az egyházmegyéknek, a keresztény közösségeknek, az egészségügyi pasztorációban elkötelezett szerzetesi családoknak, az egészségügyi dolgozók és önkéntesek egyesületeinek. Kívánom, hogy mindenkiben növekedjen annak tudata, hogy „az Egyház, amikor bármely emberi életet szeretettel és nagylelkűen fogad különösen, ha az gyengébb és beteg –, manapság küldetésének alapvető feladatát teljesíti” (II. János Pál, Christifideles laici). A betegek XXI. világnapját a Szűzanyára, az Altöttingben tisztelt Kegyelmek Anyjának közbenjárására bízom, hogy mindig ott legyen a szenvedő emberiség mellett a vigasz és a szilárd
remény keresésében. Segítse mindazokat, akik az irgalmasság apostolkodásában részt vesznek, hogy jó szamaritánusokká váljanak testvéreik számára, akik a betegség és szenvedés próbatételén mennek keresztül, és szívből adom apostoli áldásomat. XVI. Benedek pápa
Uram, kérlek hallgasd meg imám, Nyisd meg kérlek szíved, S fordítsd reám orcád. Tekints le kérlek a szenvedőkre, És ne rejtsd magad el előlük, Adj gyógyírt megsebzett szívükre. Mert Nélküled az Élet Sivár pusztaság, üresség, Nem nyújthat Reményt más, Csak Te, s a Szeretet, Mely belőled fakad, Mint a Föld és mint az Ég. Ne hagyd kérlek Uram, Hogy szenvedjen a gyermek, S ne hagyd Uram azt, Hogy a keserűség, s bánat Betöltse a szíveket. Add Uram, hogy életünket Vezérelje a Szeretet, Add, hogy Fiad szent fénye Betöltse életünket. S mielőtt még imám bevégzem, Istenem el kell mondanom: Nagyon szeretlek Téged! Ámen
7
A Szentatya üzenete a betegek XXI. világnapjára „Menj és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10,37) Kedves Testvéreim! 1. 2013. február 11-én, a Lourdes-i Szűzanya liturgikus emléknapján az altöttingi Mária-kegyhelyen tartjuk meg ünnepélyes formában a betegek XXI. világnapját. Ez a nap a betegek, az egészségügyi dolgozók, a keresztény hívek és minden jóakaratú ember számára fontos alkalom: „az imádság, a megosztás fontos pillanata, alkalom arra, hogy a szenvedést felajánljuk az Egyházért, meghívást jelent mindenkinek, hogy felismerje beteg testvére arcában Krisztus szent arcát, aki a szenvedésén, halálán és feltámadásán keresztül vitte végbe az emberiség üdvözítését”. Ezen a napon különösen közel érzem magam hozzátok, kedves betegek, akik a betegségből és szenvedésből fakadó próbatétel nehéz időszakát élitek meg beteggondozó intézetekben, gyógykezelő helyeken vagy otthonotokban. Mindenkihez jussanak el a II. Vatikáni Zsinat atyáinak bátorító szavai: „Nem vagytok magatokra hagyva, és nem vagytok feleslegesek sem: Krisztus hívott meg titeket, az Ő áttetsző képmása vagytok”. 2. Hogy kísérjelek Benneteket a lelki zarándokúton, amely Lourdes-ból – a remény és a kegyelem szimbolikus helyéről – az altöttingi kegyhely felé vezet minket, a jó szamaritánus alakját szeretném elmélkedésnek javasolni (vö. Lk 10,25-37). Az evangéliumi példabeszéd, amelyet Szent Lukács mond el, a hétköznapi életből vett képek és elbeszélések sorába illeszkedik bele, amelyekkel Jézus meg akarja értetni, hogy Isten végtelenül szeret minden embert, különösen akkor, amikor életében betegség vagy fájdalom van jelen. Ugyanakkor a jó szamaritánusról szóló példabeszéd záró szavaival: „Menj és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10, 37), Jézus rámutat arra, hogy milyen magatartással kell valamennyi tanítványának mások felé fordulnia, főleg azok felé, akiknek ápolásra van szükségük. Az Istennel való intenzív imaéleten keresztül az Ő végtelen szeretetéből kell erőt merítenünk, hogy a jó szamaritánushoz hasonlóan nap mint nap konkrét figyelem legyen bennünk az iránt, aki testében vagy lelkében megsebzett, aki segítséget kér, legyen az akár 6
ismeretlen és szegény ember. Ez nemcsak a lelkipásztori és egészségügyi dolgozókra vonatkozik, hanem mindenkire, magára a betegre is, aki saját helyzetét megélheti a hit távlatában: „Nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés előli menekülés üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést elfogadja, benne érlelődjön, és értelmet találjon benne a Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel szenvedett” (Spe salvi kezdetű enciklika, 37). 3. Számos egyházatya a jó szamaritánus alakjában magát Jézust látta, a rablók kezére került emberben pedig Ádámot, a saját bűne által megsebzett és eltévelyedett emberiséget. Jézus az Isten Fia, aki jelenvalóvá teszi az Atya szeretetét, amely hűséges, örök, korlátok és határok nélküli szeretet. De Jézus az is, aki „leveti” „isteni öltözékét” („kiüresíti önmagát”), aki leereszkedik isteni „mivoltából”, hogy emberi alakot öltsön és közelebb kerüljön az ember fájdalmához egészen addig, hogy alászállt a poklokra, ahogy a Hiszekegyben mondjuk, és hogy reményt és fényt hozzon. Nem tartja félteni való kincsnek azt, hogy Istennel egyenlő, hogy Ő Isten, hanem irgalommal telve lehajol az emberi szenvedés mélységébe, hogy a vigasz olaját és a remény borát öntse rá. 4. A Hit éve, amelyet most élünk, kedvező alkalmat jelent, hogy felélénkítsük a szeretetszolgálatot egyházi közösségeinkben, hogy mindenki jó szamaritánus legyen a másik felé, a mellette lévő ember felé. Ezzel kapcsolatban szeretnék felidézni néhány személyt az Egyház történetének számtalan alakja közül, akik segítették a betegeket abban, hogy értéket tulajdonítsanak a szenvedésnek emberi és lelki téren. Jelentsenek ők példát és ösztönzést számunkra. A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Szent Teréz, a „scientia amoris (szeretet tudománya) szakértője” (II. János Pál, Novo Millennio ineunte apostoli levél), betegségét – amely „nagy szenvedéseken keresztül a halálhoz” vezette – „mély egységben tudta megélni Krisztus szenvedésével”. A tiszteletre méltó Luigi Novarese, akire sokan még ma is nagyon jól emlékeznek, szolgálata végzése során megértette, milyen fontos a betegekért és a szenvedőkért, illetve velük együtt imádkozni. Gyak-
ran kísérte őket Mária-kegyhelyekre, különösen a lourdes-i barlangba. A felebarát iránti szeretettől indíttatva Raoul Follereau a Hansen-kórban (lepra) szenvedő betegeknek szentelte életét a földgolyó legeldugottabb vidékein is, és ő kezdeményezte a leprás betegek világnapjának bevezetését. Kalkuttai Boldog Teréz anya minden napját az eucharisztikus Jézussal való találkozással kezdte, és ezután ment ki az utcára rózsafüzérrel a kezében, hogy találkozzon a szenvedőkben jelen lévő Úrral és szolgálja Őt, főleg azokban, „akiket nem akarnak, nem szeretnek, akikkel nem törődnek”. Mindelstetteni Szent Schäffer Anna is példásan tudta saját szenvedéseit Krisztuséival egyesíteni: „a betegágya … kolostori cellává vált számára, és a szenvedés misszionáriusi szolgálatot jelentett neki… A napi szentáldozásból erőt merítve, fáradhatatlan közbenjáróvá vált az imádságban, és Isten szeretetét tükrözte vissza sokak számára, akik tanácsot kértek tőle”. Az evangéliumból kiemelkedik a Boldogságos Szűz Mária alakja, aki a legnagyobb áldozatig, a Golgotára is követte szenvedő fiát. Ő soha nem veszítette el a reményt, hogy Isten győz a rossz, a fájdalom és a halál felett, és ugyanazzal a hittel és szeretettel tudta átölelni Isten Fiát, amikor megszületett a betlehemi barlangban, és amikor meghalt a kereszten. Az isteni erőben való határozott bizalmát beragyogja Krisztus feltámadása, amely reményt ad a szenvedésben és megújítja a bizonyosságot az Úr közelségében és vigasztalásában. 5. Végül pedig szívből jövő hálámat és bátorításomat szeretném kifejezni a katolikus egészségügyi intézményeknek, a világi társadalomnak, az egyházmegyéknek, a keresztény közösségeknek, az egészségügyi pasztorációban elkötelezett szerzetesi családoknak, az egészségügyi dolgozók és önkéntesek egyesületeinek. Kívánom, hogy mindenkiben növekedjen annak tudata, hogy „az Egyház, amikor bármely emberi életet szeretettel és nagylelkűen fogad különösen, ha az gyengébb és beteg –, manapság küldetésének alapvető feladatát teljesíti” (II. János Pál, Christifideles laici). A betegek XXI. világnapját a Szűzanyára, az Altöttingben tisztelt Kegyelmek Anyjának közbenjárására bízom, hogy mindig ott legyen a szenvedő emberiség mellett a vigasz és a szilárd
remény keresésében. Segítse mindazokat, akik az irgalmasság apostolkodásában részt vesznek, hogy jó szamaritánusokká váljanak testvéreik számára, akik a betegség és szenvedés próbatételén mennek keresztül, és szívből adom apostoli áldásomat. XVI. Benedek pápa
Uram, kérlek hallgasd meg imám, Nyisd meg kérlek szíved, S fordítsd reám orcád. Tekints le kérlek a szenvedőkre, És ne rejtsd magad el előlük, Adj gyógyírt megsebzett szívükre. Mert Nélküled az Élet Sivár pusztaság, üresség, Nem nyújthat Reményt más, Csak Te, s a Szeretet, Mely belőled fakad, Mint a Föld és mint az Ég. Ne hagyd kérlek Uram, Hogy szenvedjen a gyermek, S ne hagyd Uram azt, Hogy a keserűség, s bánat Betöltse a szíveket. Add Uram, hogy életünket Vezérelje a Szeretet, Add, hogy Fiad szent fénye Betöltse életünket. S mielőtt még imám bevégzem, Istenem el kell mondanom: Nagyon szeretlek Téged! Ámen
7
Elkezdődött a nagyböjt A húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt kezdete, a hamvazószerda, idén február 13-ára esett. A nagyböjt a keresztények számára bűnbánati időszak, amely alkalmat ad a lemondásra, a hitben való elmélyülésre és kiengesztelődésre, hogy méltóképpen felkészülhessenek Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére. Hamvazószerda abból az ősi hagyományból ered, hogy a hívők a vezeklés részeként hamut szórtak a fejükre. Ennek emlékét a mai napig őrzi a szertartás: az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából a pap ezen a napon keresztet rajzol a hívek homlokára, miközben ezt mondja: „Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel!” A hamu egyszerre jelképezi az elmúlást és a megtisztulást.
Mivel a vasárnapokat az Egyház nem számítja böjti napnak, a VII. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt, így hamvazószerdától húsvét vasárnapig a böjti napok száma éppen negyvenet tesz ki. Miért éppen negyven napig tart a nagyböjt? A Szentírásban számos esemény kapcsolódik a negyvenes számhoz, ami ezeknek a jelentőségét hangsúlyozza. Jézus Krisztus nyilvános működésének megkezdése előtt negyven napot töltött a pusztában. Negyven napig tartott a vízözön, negyven évig vándorolt a pusztában a zsidó nép, Mózes negyven napig tartózkodott a Sínai hegyen és Jónás próféta negyven napos böjtöt hirdetett Ninivében. 8
A böjt vallásos gyakorlata a bűnbánat, a megtisztulás, az áldozat és a könyörgés kifejeződését szolgálja, jelzi az embernek Isten iránt tanúsított szeretetét és az érte való áldozatvállalását. Nagyböjtben a keresztények különös figyelmet fordítanak a szegények megsegítésére is. Az Egyház hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt rendel: a 18 és 60 év közötti híveknek csak háromszor lehet étkezniük és egyszer jóllakniuk. E két napon és nagyböjt többi péntekén 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst. A hústilalommal és szigorú böjttel párhuzamosan azonban másként is kifejezhetjük szeretetünket, tiszteletünket és hálánkat a Mindenható Isten és a keresztre feszített Jézus Krisztus előtt. A fontos az, hogy szívből fakadó szeretetből és ne kényszerből tegyük. Legyünk készek áldozatot hozni Jézus Krisztusért, aki a legnagyobb áldozatot hozta értünk. A nagyböjtben Jézus szenvedésére és halálára emlékezünk, aki azt várja tőlünk, hogy jobbak legyünk és igyekezzünk jóvátenni, amit eddig elrontottunk. Ilyenkor különösen sokszor gondoljunk Megváltónkra. Mennyire szerethetett minket, hogy képes volt még életét is odaadni értünk. Ezért mi is tegyük meg még azt is, ami sokszor nagyon nehéz. Horváth István – Mocsa
A nagyböjtben minden pénteken d.u. fél hatkor keresztúti áhitatot tartunk a központi Szent József katolikus templomban. Várjuk a kedves híveket! A leggyümölcsözőbb áhítat gyakorlására ne sajnáljuk az időt. Intézzük úgy, hogy péntek este mindnyájan, családostul keresztúton legyünk.
Gyertyaszentelő Boldogasszony Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén arra emlékezünk, amikor Szűz Mária, negyven nappal Jézus születése után, bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. „Most Uram elbocsáthatod szolgádat, mivel meglátta szemem az üdvösséget” A mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt Anna és az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása. A szokásnak megfelelően a szülők áldozatként két gerlicét vagy galambfiókát ajánlottak fel, és az Úrnak szentelték az elsőszülött fiút. Az Úr Jézus bemutatását – Praesentatio Domini – Jeruzsálemben már a IV. században megünnepelték: Aetheria elbeszélése szerint 385. február 14-én ünnepi körmenetet tartottak. Minthogy karácsonyt január 6-án ülték, a negyvenedik nap február 14-ére esett. Attól kezdve, hogy Jézus születésének ünnepnapja december 25-ére került, Jézus bemutatását február 2-án kezdték ünnepelni – szerepel a Katolikus Lexikonban. Róma a VII. században fogadta el e liturgikus napot, a Simeon és a kisded Jézus találkozására utaló hypapante (találkozás) néven – ekkor találkozott először Jézus az emberiséggel, az emberekkel, akikért megtestesült. Az agg Simeon felé fordult, aki nagy örömmel ismerte fel a Gyermekben az Üdvösség hozóját: karjába vette, és áldotta Istent, hogy megérhette ezt a boldog napot. „Most Uram elbocsáthatod szolgádat, mivel meglátta szemem az üdvösséget.” A X. századtól a nyugati egyház liturgikus könyvei egyre inkább Mária tisztulását emelik ki, és erről nevezik el az ünnepet – Purificatio. A keleti egyház hagyományával teljes összhangban 1960 óta ismét az Úr ünnepeként, Urunk bemuta-
tásaként tartjuk számon. A Müncheni kódexben (1466) Szűz Mária tisztulata, az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk Mária tisztulatja, Mária tisztulásának napja (purificatio Beatae Mariae Virginis) néven szerepel. Az 1092-es szabolcsi zsinat a kötelező ünnepek közé sorozta, a XX. század elejétől tanácsolt ünnep. Simeon a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása. „A gyertya Krisztus, kinek testét a viasz, lelkét a cérna, s istenségét a világosság ábrázolja” – írja Tőkés István. A szentelt gyertya mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégibb szentelményeknek. Már az ókeresztény korban Krisztus jelképévé vált: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson. A Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban ezen az ünnepnapon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat. Az ünnep már a magyarországi miseliturgia legősibb forrásában, a XI. századbeli Hahóti-kódexben is előfordul – olvasható Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában. Az 1494. évi királyi számadáskönyv szerint Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén királyaink a szentmisén megjelent főpapok és országnagyok között gyertyát osztottak szét. A magyar paraszti hagyományban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embert: keresztelésig az újszülött mellett világított; amikor a fiatal anya először ment templomba, szintén gyertyát vitt a kezében; gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe. A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra helyezték. Magyar Kurír 5
Szíriai keresztények megrendítő tanúságtétele
Nagyböjti jó elhatározásaim
Emberrablók fogságából megszabadult keresztények vallanak szenvedésükről és hitükről, reményükről. A háború sújtotta Damaszkuszból sok keresztényt hurcolnak fogságba. Ők valóban életveszélyben vannak, csak a hitükre számíthatnak. A francia Oeuvre d'Orient elnevezésű civil szervezet szolidaritási kezdeményezéseivel évtizetek óta támogatja a szíriai keresztényeket. Nemrégiben közzétettek néhány vallomást arról, hogyan élték meg ezek az emberek a fogságot – ezt ismertette a Vatican Insider. Az emberrablások egyre gyakoribbá válnak, ezért az emberek még azokon a területeken is rettegésben élnek, ahol egyelőre nincsenek fegyveres összeütközések. Nem mernek egyedül kilépni az utcára, félnek elmenni a munkahelyükre, az iskolába, a templomba. Aki fogságba esik és hazatér, az nem beszél. A civil szervezetnek mégis sikerült egybegyűjtenie néhány tanúságtételt, amelyeket az érintettek nevük titokban tartása mellett a rendelkezésükre bocsátottak: Az emberrablók az üzlete elől hurcolták el B. T. 42 éves zöldségkereskedőt, aki szabadulása óta mindenkit bűnbánatra szólít fel, a Szentíráson elmélkedik, mindig a kezében van a rózsafüzér. A 31 éves G. T. is arról vallott, hogy kínszenvedése közben megértette, mennyire értékes kincs a Megváltó Krisztus szenvedése. A foglyok elbeszéléseiből kiderül, hogy maguk az emberrablók sem mind egyformák. Egy 68 éves hitoktató elmondta, milyen komoly párbeszédet folytatott elrablóival: „Meghallgatták, ahogy az evangéliumról, a felebarát szeretetéről, a megbocsátásról beszélek, volt, aki jegyzetelt is. Ők is beszéltek nekem az iszlámról. Ez a baráti párbeszéd végül közel hozott egymáshoz minket.” Egy másik fogolynak ezt mondták elrablói: „Mi nem terroristák vagyunk, hanem forradalmárok, akik a szabadságot, a demokráciát keresik, értsétek meg! Rosszul tettük, hogy harcba bocsátkoztunk, mindenünket elvesztettük a semmiért.” Vannak olyanok, akik ennek éppen ez ellenkezőjét élték meg, akikkel hallatlan kegyetlenség4
gel bántak. Volt, aki végighallgatta fia megkínzását, Ő így vallott: „Megértettem Szűz Mária szenvedését Fia szenvedése láttán. Bár nagyon félénk vagyok, rátaláltam a szavakra, amelyekkel védelmembe vettem a keresztet, a hitemet. Mária volt a támaszom. De mondjátok meg a keresztényeknek, hogy ebben az országban nincs helyük, el kell menniük innen.” A tanúságtételeket összegyűjtő szíriai csoport így kommentálta az eseményeket: „…ebből a kálváriából a remény forrásai fakadnak. És ebből a nagy tűzből életre kel az apostolok hite és bátorsága, amely kihúnyni látszott.” Magyar Kurír Egyszer egy asszony betért egy boltba, és legnagyobb meglepetésére Istent találta a pult mögött. – Mit árulsz itt? – kérdezte. – Mindent, amit a szíved kíván – válaszolta Isten. Alig mervén hinni a fülének, az asszony elhatározta, hogy a lehető legjobb dolgot fogja kérni, amit emberi lény csak kívánhat. – Lelki békét, szeretetet és boldogságot, bölcsességet és félelemtől való szabadságot akarok – mondta, majd kis idő múlva még hozzátette – nem csak magamnak, hanem minden embernek a földön. Isten mosolygott. – Kedvesem, félreértettél – mondta. – Mi nem gyümölcsöt árulunk itt. Csak magokat. Anthony de Mello
Isten felé: rendszeresen szakítok időt az imádságra, bibliát olvasok, szentgyónást végzek, egy konkrét személyért imádkozom, hálát adok a jó dolgokért az életemben, különösen is törekszem figyelni a szentmisén, nem kések el a miséről, részt veszek egy keresztúton, eljövök Szentségimádásra, böjtölök valamiért/valakiért, részt veszek lelkigyakorlaton vagy lelkinapon, más elhatározásom: ............. Emberek felé: – önmagam és családtagjaim felé: kiveszem a részem a házimunkából, vita nélkül teljesítem családtagjaim kérését, örömet szerzek valakinek a családból, beágyazok minden reggel, sportolok/testmozgást végzek rendszeresen, lefekszem időben/pihenek eleget, felhagyok káros szenvedélyemmel, normálisan táplálkozom, napirendet készítek magamnak, őszintén beszélek egy fájdalmamról/problémámról egy pappal/lelkivezetővel/baráttal, a családtagjaimért imádkozom, meglátogatom nagyszüleimet, telefonálok valamelyik rokonomnak, úgy teszek valami jót, hogy ne tudják meg, hogy én voltam, keveset/nem nézek TV-t, korlátozom az internet/számítógép használatot - helyette beszélgetek, más elhatározásom: ........... – munkahelyemen, közösségben: próbálok kedves lenni egy kevésbé szimpatikus társamhoz, megosztom valakivel az ennivalómat, beszélgetek azzal, akit mások lenéznek, nem szólok le másokat, jó híreket terjesztek, nem szidok senkit, nem szólok bele a másik beszédébe, pontosan érkezem munkába/találkozóra, keresztényhez méltón viselkedem, hitem mellett kiállok, más elhatározásom: ...........
Bartal Klári:
Nagyböjti gondolatok Én nem voltam a Tábor hegyén, Arcod sem láttam fényleni, De az a kert, a Getsemáni Már elém szokott sejleni. Olajfák hegyén nem volt béke És jóra sem volt akarat, S tudtam: egyedül most maradtál Áldozat, síró fák alatt. Nem ismertem a Diadalmast, Csak a keresztet cipelőt, Az ezüstpénzért eladottat, A mégis értünk szenvedőt. A Golgotánál térdre esve, Világ rengését élve át Most szívszorongva egyre várom, Úgy várom azt a szép csodát, Azt a Húsvétot, azt a hajnalt, A föltámadás reggelét: Uram, legyél már végre győztes, Hisz' áldozatból épp elég! 9
Az idősebbik fiú pedig... (Lk 15,25-32) Szerette ezt a halk zsibongást, amely kis vendéglőjéből felszűrődött emeleti szobájába. Nagyapját, apját látta ilyenkor sürögni-forogni a kockás abroszokkal leterített asztalok között. Előttük még kötény volt és karjukon a „hangedli”. Úgy vitték ki a zónaételeket s a habzó söröket a törzsvendégeknek. Hozzájuk többnyire ugyanazok a kistisztviselők, ebédszünetes boltosok, szerkesztők jártak. Még szerencse, hogy államosításkor meghagyták üzletvezetőnek. Tudták az „illetékesek”, ezt a kis családi vállalkozást csak ő tudja nyereségesen tovább vezetni. Ment is valahogy. Fiai már szakképzett vendéglátósok voltak. Fel is lendült a Három hársfa. De felesége váratlan és gyors halála 54-ben és kisebbik fia titokzatos eltűnése az 56-os harcok alatt megrokkantotta. Enyhe agyvérzést kapott. Most Antié, családos nagyobbik fiáé az újra magánkézbe került kisvállalkozás. Az ő felesége ül a kasszánál, három rokon is besegít, sőt két tanulója is van már. Ő afféle „haláláig haszonélvező”. Így rendelkezett a közjegyzőnél. Ellátják becsülettel. De már igen nehezére esik lemennie. Fél oldala is zsibbad. Többnyire egész nap egyedül ül – és emlékezik. Mint most is, a régi, dolgos időkre. Tévéjét, rádióját ritkán nyitja ki. Sok a rossz hír. Inkább kisvendéglője árulkodó neszezéseire figyel. Abból tudja, mi történik odalent. A felszálló illatokból meg azt, mi aznap a „konyhafőnök ajánlata”. Ha megkondul a közeli templom delet jelző, hívogató hangja, elolvas egy-egy zsoltárt apja öreg Bibliájából. Az az ő imakönyve. Megreccsent a falépcső. Órájára nézett. Meszszi még a záróra. Ki jöhet ilyenkor? Nem szoktak – csak úgy – benézni hozzá. Nehézkesen az ajtó felé fordult. Szinte bekeretezve ott állt Öcsi, a holtnak hitt fia. Megférfiasodva, ám alig változva. Csak hullámos, fekete haját lepte be a dér. Olcsó, gyűrött dzsekijén Lufthansa repülő-reklámtáska lötyögött. Farmerja piszkos volt a viseléstől és nem kővel koptatott. Ám ő volt, az elveszett. – Öcsi! – Apa. 10
Fia már ott térdelt előtte és átfogta apja csúzos térdeit. Az a ráborított pokrócon keresztül is érezte gyereke remegését. Tétován simogatta az ölébe hajtott, őszülő fejet. – Harminchárom év. Uramisten! – mormolta újra és újra. Hosszú percek teltek el. Öcsi szólni akart, de apja szája elé emelte ujját és a széke karfájára szerelt csengő gombját háromszor megnyomta. Ez volt a jel: sürgős. Perc sem telt el, nagyobbik fia robbant be a nyitva maradt ajtón. Dermedten bámult felegyenesedő öccsére. – Te élsz? – Látod. – Miért nem adtál hírt magadról? – Nem akartam bajt hozni rátok. Hátha lefényképeztek. Bár nem öltem embert. – Hol bujkáltál? – Sok helyütt. Legvégül Amerikában, délen kaptam munkát. – Mit csináltál? – Mosogattam, takarítottam, felszolgáltam, mint itthon. Mindig dolgoztam... – S most? – Hazajöttem. – Végigmutatott kopott önmagán. – Így? – horkant fel a bátyja. – Így. – Fontos, hogy él és itthon van. Feltámadt az öcséd, fiam! – ezt már szinte kiáltotta az apjuk. – Meg sem öleled? – fordult elsőszülöttje felé. – Mihez akarsz kezdeni? – kérdezte ölelés helyett öccsét a bátyja. – Mosogatni még tudok. – Meg beülni a készbe, mi? – Anti! – nyögött fel az apa; de az ordítva folytatta: – Ismerem én ezt a fajtát. Végig-csavarogják a világot, s amikor mindenből kikopnak, hazakuncsorognak örökölni, mi? Nem, öcsikém, ebbő1 nem eszel. Tulajdonképpen nem is élsz. Holttá nyilvánítottak. Apa azután mindent rám íratott. Érted? Mindent! – Jól tette – válaszolta csöndesen a kisebbik –, csak azt nem tudtam, hogy meghaltam..., akkor mit is keresek itt? Lehajolt, megcsókolta apja haját, és kifordult az ajtón. Gyökössy Endre (folytatása a tizenkettedik oldalon)
Jeruzsálemi Szent Cirill püspök hitmagyarázataiból A megpróbáltatás idején is a keresztben legyen örömünk Krisztus Urunknak minden egyes cselekedetét dicsekedve emlegeti a katolikus Egyház, de amivel a legszívesebben dicsekszik, az a szent kereszt. Nagyon helyesen mondja Szent Pál: Nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével (Gal 6, 14). Valóban csodálatra méltó volt az is, hogy az a vakon született ember a Siloe tavában megmosakodva visszakapta látását, de mi ez az egy, ha a világ minden vakjára gondolunk? Nagyszerű és a természet erőit meghaladó esemény volt Lázárnak, a négynapos halottnak a feltámasztása is, de mi ez azoknak a tömegéhez képest, akik az egész világon a bűn halottai? Csodalatos esemény volt az is, hogy az öt kenyér, mint valami ki nem apadó forrás, ötezer embert táplált, de mi ez azokhoz kepest, akik itt a földön egy másik éhségben, a tudatlanságban lankadnak el? Ámultak az emberek, amikor meggyógyult a sátán rabságában tizennyolc éven át szenvedő asszony, de milyen semmiség ez, ha arra gondolunk, hogy mindnyájan bűneink bilincsében sínylődtünk? A keresztből sugárzó dicsőség megvilágosította a tudatlanságban vakoskodókat, feloldotta a bűn minden rabját, és megváltotta az egész emberiséget.
Ezért tehát ne szégyelljük mi se Üdvözítőnk keresztjét, sőt inkább dicsekedjünk vele. A keresztről szóló tanítás a zsidóknak ugyan botrány, a pogányok szemében pedig balgaság, nekünk azonban: üdvösség. Igen, akik elvesznek, azoknak balgaság, nekünk azonban, akik üdvözülünk, Isten ereje. Mert nemcsak ember volt, aki meghalt értünk, hanem az Isten Fia, az érettünk emberré lett Isten. Egykor Mózes intézkedése nyomán az a leölt bárány távol tartotta a pusztító angyalt; mennyivel inkább megszabadított a bűnöktől az Isten Báránya, aki eltörli a világ bűneit? Ha megmenekülést nyújtott annak az oktalan báránynak a vére, menynyivel inkább hoz üdvösséget Isten Egyszülöttjének vére! Nem kényszerűségből vált meg az élettől, nem egy nagyobb erő győzte le: Ő önként lett áldozat. Figyeljük meg, ezt Ő maga mondja: Van rá hatalmam, hogy odaadjam az életemet, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, IS). Szabad elhatározásából indult a szenvedésbe, lelke mélyén örült a nagyszerű feladatnak, boldogította a koszorú, lelkesítette az a tudat, hogy üdvözülnek az emberek. Nem szégyellte a keresztet, hiszen a kereszt üdvösséget szerzett az emberiségnek. Mert bizony nem valami hitvány, becstelen ember szenvedett, hanem maga az emberré lett Isten, aki az engedelmesség jutalmáért vállalta harcát. Ügyeljünk tehát arra, hogy ne csak békességes időkben legyen örömünk forrása a kereszt, hanem a megpróbáltatás idején is ugyanaz maradjon a bizodalmunk. Nem való az, hogy a béke idején Jézus barátai legyünk, az üldöztetésben pedig ellenségei. Most megkapjuk bűneinkre a bocsánatot és a Királynak a Szentlélekben gazdag kegyelmi adományait. Ha tehát küzdelemre kerül a sor, nagylelkűen harcoljunk Királyunkért. Jézus semmi bűnt sem követett el, mégis elszenvedte értünk a keresztet; mi pedig ne vállalnánk a keresztet Őérte, akit üdvösségünkért feszítettek keresztre? Nem mi gyakorlunk kegyet, hiszen mi részesültünk előbb ingyen kegyelemben, így csak viszonozhatjuk jótéteményét. Adósságunkat fizetjük meg annak, aki értünk halt kereszthalált a Golgotán.
3
Magyarázat Mondják, 600 éve volt mondott le utoljára pápa, a katolikus egyházban, nincs is ennek hagyománya. Pedig a katolikus egyház igencsak ad a szent hagyományra, most állítólag a Vatikán is tanácstalan. Szeretném megnyugtatni a kedves aggodalmaskodókat, katolikusokat, nem katolikusokat, hívőket és nem hívőket: amennyiben 600 éve volt már ilyen, nem mondható, hogy nincs ennek hagyománya, hiszen pont a volt mond ellent a nincsnek. A Vatikán pedig megoldja a helyzetet, ebben biztosak lehetünk. Volt a Vatikán nehezebb helyzetben is korábban. A katolikus egyház lassan eléri immár fennállásának 2000. évét. Nincs más ilyen szervezet, intézmény, valamire való egyesület, vallási, vagy világi, aki ilyen évszámmal büszkélkedhet. Vagy valaki tud ilyenről? Érhette a katolikus egyházat támadás jobbról és balról, lehetett igaza, vagy tévedhetett, minden létező emberi szervezetet túlélt és jelenleg sincs semmi jele, hogy a végét járná. Sőt, azt tudom mondani, amennyiben minden katolikus hívő meg is halna egyszerre, senki sem lenne aki önmagát katolikusnak mondaná, ez az egyház akkor is élő és meghatározó lenne a világban. Mert a katolikus egyház nem (csak) a hívők közössége, vagy a megkeresztelt emberek tömege, hanem a katolikus egyház titokzatos teste maga Krisztus. Lehet mindezek ellen mondani, lehet semmibe venni, leírni, a kukába dobni, gyalázni, ócsárolni, kétségbe vonni, a katolikus egyház lényege Krisztus. Ő pedig elsőként Péterre bízta az egyházát. Péterre, aki a kakasszó előtt háromszor megtagadta Őt. Arra a Péterre, aki kétségek között őrlődött. Arra, aki elaludt a getszemáni kertben, aki karddal hadakozott, aki félt Tőle. Emberre, Péterre, gyarló emberre bízta az egyházát és az egyház mindezek ellenére él és virul, még ha üldözik is. Mert Péter csak másodlagos, Krisztus vezetése mellett. Ha pedig Péter megroppan a terhek súlya alatt, beteg lesz és megöregszik, jön Pál és János, Benedek és Kelemen, Sándor és Sixtus, Pius és Dénes, Szilveszter és Ince, János és Bonifác, Gergely és Márton, Konstantin és Leó, jöhet bárki, a lényeg Krisztus. Ő tartja létben az embert és az egyházat és a pápát is, így hát semmi okunk 2
az aggodalomra. Van és lesz pápánk, amint van és lesz Krisztusunk. Amikor pedig azt kérdezik, lemondhat-e egyáltalán a pápa, ebben gyakran talán az a ködös sejtelem bújkál, hogy a pápaság olyasmi, mint a püspökség, csak még egy fokozattal följebb van. Az egyházi rend szentsége eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe, ezért visszavonhatatlan. A fölszentelt pap, még ha laicizálják is, pap marad. Tu es sacerdos in æternum, az örökkévalóságon át, akár a pokolban is. Ez nem hivatal, nem is minősítés, hanem a lélek sajátos meghatározottsága, habitusa. Ilyen eltörölhetetlen jegyet ad még a keresztség és a bérmálás szentsége. Ezt a trentói zsinat határozta meg így, bibliai alapja a Szentlélek pecsétjéről tett páli kijelentésekben van. Ha a Szentlélek lefoglal valakit, ennek a lefoglaltságnak érvénye nem függ többé attól, hogy az illető méltónak bizonyul-e rá. Az egyházi rend sajátos beiktatás Isten népébe, más, mint a keresztség vagy a bérmálás. Ezért van minőségi különbség az egyetemes papság és a szolgálati papság között. Az egyházi rendnek három fokozata van: diakonátus, áldozópapság, püspökség. (Az ú. n. „kisebb rendek” nem részei a szentségnek, most már helyesebben „szolgálatoknak” hívjuk őket.) Ezek nem külön-külön adnak eltörölhetetlen jegyet, hanem ugyanazt fokozzák, terjesztik ki tovább. Lehetnek, akik azt gondolják, hogy a pápaság egy további, negyedik fokozata ugyanennek a szentségnek. Ez tévedés. Negyedik fokozat nincs. A pápa nem „inkább” püspök, mint bármelyik tagja a világegyház püspöki karának. Senkit sem „szentelnek pápává”. Most már meg sem koronázzák, de azelőtt sem a koronázás tette pápává. Attól kezdve pápa, hogy a választást elfogadta. Ezzel azt a funkciót vállalta el, amit Jézus Péternek adott az Egyházban. Ez kormányzati és tanító funkció, de nem újabb szentségi hatalom. A pápaság nem nyom a lélekbe eltörölhetetlen jegyet. A péteri funkció a halállal megszűnik, az örökkévalóságba nem viszik át a pápák. A megdicsőült egyházban nem lesz ilyen hivatal. Megszűnik a lemondással is. Ezt már V. Celesztin lemondása alkalmából tisztázta az Egyház. Egy hivatalról le lehet mondani, a legmagasabb egyházi hivatalról is. dr. Kovács Gábor
Csíkszentlélek A falu már a XIV. század eleji első említéskor is ezzel a névvel szerepel, akkor még latinul, később már magyarul. Parányi székely település, önálló római katolikus plébániával és saját lelkipásztorral. Távolról nézve támpilléres gótikus szentélyével és barokk nyugati tornyával kivilágít a tájból, mégis egyúttal annak szerves részét képezve bele is simul. Elgondolkodtató és szépséges ez az egyszerre való ktűnés és belesimulás: a természettel harmóniában élő ember építményei ilyenek. A templom a falu szélén, kis dombon tündököl a napfényben fehérlő falaival. A XVI. század elején való építés időszakából maradt meg a déli oldalon a hajóba nyíló kapuzat kőkerete, amely a romanika és a gótika átmeneti korszakának emléke. A szentély sokszögzáródásával, támpilléreivel, csúcsíves, de mérművek nélküli ablakaival a gótika XV. századi alkotása. Hajóját 1806-ban meghosszabbították és ugyanekkor emelték nyugati későbarokk tornyát is.
A templomkert délnyugaton található bejárata és egy hatalmas, évszázados fa előtt archaikus kőkereszt áll, amely a székelyföldi különleges tipusba tartozik. A templom felől tekintett hátoldalán ismét megjelenik Mária, mint a megváltás művének részese, ezúttal nevének betűiből összerakott jellegzetes monogrammjával és alatta pedig egy mindössze néhány vonással kivésett arccal. A templombelső legfőbb ékessége a látványos és gazdag kőbordázatú szentélyboltozat. Faragott zárókövei nincsenek és gyámkövei is egyszerűek. További gótikus részlet a csúcsíves diadalív és az északi falon egy mívesen megfaragott kis szentségtartó fülke, amely a székelyföldi falusi templomokban ma is sokfelé megtalálható hasonló kis remekművek egyike. Egyszerűségében is szép másik kőfaragvány a keresztelőmedence, amely talán barokk kori alkotás, de az sem kizárt, hogy még középkori lehet. Horváth Zoltán György – Gondos Béla
A Szentlélek tiszteletére szentelt templom 11
MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK XV. évfolyam 2. szám (166.)
A szent keresztségben részesült: – Csutak Apolka.
Az Úr hazahívta: – Gecző Irén, Fogolyán Kristóf Miklós.
Éjjel megbeszéltük: ők jönnek ki velem. Mindketten szakemberek, ám szegények. Így az örökség is megoldódik. Bocsásd meg, Édesapám, a jelenésem. Talán úgy kellett volna hazajönnöm, mint Jákob ment megrakodva ajándékokkal Ézsauhoz. Akkor most minden OK. volna. De kíváncsi voltam, él-e még a tékozló fiú idősebbik testvére...” Volt még tovább is, de Anti apja ölébe dobta a levelet és lerohant a lépcsőn.
S E PS I S Z E NTGYÖ R GYI
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ
Irgalmas Jézus, adj nekik örök nyugodalmat!
– Mit tettél, Anti?! – nyögött föl az öregember. – Mit? Megmondtam az igazat. Vagy nem így van? Másnap egyenruhás hotelboy kereste az öregembert. Levelet hozott. Senki másnak nem volt hajlandó odaadni. Hiába erősködött odalent Anti, hogy ő itt a főnök, a tulaj, meg minden. A küldönc egyre azt hajtogatta: csak a címzett saját kezébe adhatja. Ott álltak most az emeleti szobában mind a hárman. – Vedd át a levelet – kérte fiát az apja. Anti egy ötvenest adott a boynak, és kituszkolta az ajtón. – Tudod, milyen rossz a szemem – nyújtotta az apa a neki címzett borítékot a fiának. – Olvasd fel! – És az olvasni kezdte: „Drága apám, örülök, hogy láthattalak. Ne aggódj, jól megy a sorom. Szállodám van Floridában. Nemrégen nyitottam meg a másikat. Antira gondoltam, mint igazgatóra. Olvastam: most már bátran hazajöhetek. Látni akartalak, s megbeszélni, hogyan segíthetnék rajtad, itthon vagy odaát. Nincsen családom. Örököseimmel is találkozni akartam, mielőtt testamentumot írok. Nos, a főörökös már beszélt velem. Tőletek Tütykéhez mentem. Talán emlékszel, így becéztük egyik osztálytársunkat. Megnősült, több gyereke van. Amikor megláttak, sírtak örömükben. Csak reggel engedtek vissza a Hiltonba. 12
XVI. Benedek pápa lemond péteri szolgálatáról Bakhita Szent Jozefina, szűz február 8 Szudánban, a Darfur tartományi Jebel Agilerében született 1868 körül. Lánykorában elrabolták, rabszolgavásáron többször eladták, a kegyetlen rabszolgaság miatt sokat szenvedett. Végül felszabadult, Velencében keresztény lett és belépett a Szeretet Canossiai Leányai közé. 1896. december 6án a kanossziánus nővérek rendjében letette örökfogadalmát, és a sekrestye, valamint a kolostor portaszolgálatát látta el életének hátralévő részében Schio városában (Vicenza). Ezentúl életének nem volt más értelme, mint hogy azt a reménységet, amely őbenne megszületett, és amely őt megszabadította, minél szélesebb körrel megismertesse. Itt halt meg 1947-ben. A Bakhita nevet, amely szerencsést jelent, egyik gazdájától kapta. II. János Pál pápa 2000-ben avatta szentté. XVI. Benedek pápa „A reményben megváltva” című enciklikájában beszélt a szent életéről, példaképül állítva őt a XXI. század keresztényei elé.
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ – Katolikus havilap. Kiadja a sepsiszentgyörgyi Szent József római katolikus plébánia. Főszerkesztő: Szabó Lajos. Szerkesztőség: Sepsiszentgyörgy, Viitorului 2/A/4, tel. 0722-687 448,
[email protected] Szerkesztés, nyomdai előkészítés: Dávid Péter. Nyomda: Sepsiszentgyörgyi DEICO ISSN: 2248-1532
XVI. Benedek pápa február 11-én, délelőtt 11 órakor, három szenttéavatási ügyben összehívott konzisztórium során tette közzé a hírt.
www.katolikussepsi.ro
(folytatás a tizedik oldalról)
2013 február
„Kedves Testvérek! Nemcsak a három szenttéavatás miatt hívtalak össze benneteket erre a konzisztóriumra, hanem azért is, hogy közöljem veletek döntésemet, amely nagy jelentőségű az Egyház élete számára. Miután ismételten megvizsgáltam lelkiismeretem Isten előtt, eljutottam arra a bizonyosságra, hogy erőnlétem előrehaladott korom miatt már nem alkalmas arra, hogy megfelelő módon gyakoroljam a péteri szolgálatot. Nagyon jól tudom, hogy ezt a feladatot, spirituális lényege miatt, nem pusztán tettekkel és szavakkal, hanem szenvedéssel és imával is teljesíteni kell. Azonban a mai világban, amely gyors változásoknak van kitéve, és a hitélet szempontjából nagy jelentőségű kérdések rázzák meg, Szent Péter hajójának kormányzásához és az evangélium hirdetéséhez szükség van mind a test, mind a lélek erejére. Ez az erő az utóbbi hónapokban olyan mértékben
csökkent bennem, hogy el kell ismernem: képtelen vagyok jól megfelelni a rám bízott szolgálatnak. Ezért, tudatában e tett súlyosságának, teljes szabadsággal kinyilatkoztatom, hogy lemondok szolgálatomról mint Róma Püspöke, mint Szent Péter utóda, amelyre 2005. április 19-én a bíborosok révén kaptam megbízatást. 2013. február 28-án este 8 órától a római szék, Szent Péter széke üresnek nyilvánítandó. Az illetékeseknek konklávét kell összehívniuk az új pápa megválasztására. Kedves Testvérek! Teljes szívemből köszönetet mondok nektek azért a szeretetért és munkáért, amellyel velem együtt hordoztátok szolgálatom súlyát, és bocsánatot kérek minden hibámért. Most ajánljuk az Anyaszentegyházat Legfőbb Pásztora, a mi Urunk, Jézus Krisztus gondjaiba. Fohászkodjunk Szent Anyjához, Máriához, hogy anyai jóságával segítse a bíboros atyákat az új pápa megválasztásában. Ami engem illet, a jövőben is teljes szívvel kívánom szolgálni Isten Szent Egyházát imának szentelt életemmel”. Magyar Kurír
