BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR GAZDASÁGDIPLOMÁCIA ÉS NEMZETKÖZI MENEDZSMENT SZAK NAPPALI tagozat SZAKDIPLOMÁCA szakirány

BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR GAZDASÁGDIPLOMÁCIA ÉS NEMZETKÖZI MENEDZSMENT SZAK NAPPALI tagozat SZAKDIPLOMÁCA szakirány

AZ ÉGHAJLATVÁLTOZÁS VÁRHATÓ HATÁSAI, ÉS A NEGATÍV HATÁSOK ELKERÜLÉSE ÉRDEKÉBEN TETT LÉPÉSEK NEMZETKÖZI SZINTEN, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL AZ EURÓPAI UNIÓ INTÉZKEDÉSEIRE

Készítette: Lőrik Máté András Budapest, 2007

3

TARTALOMJEGYZÉK

Bevezetés .......................................................................................................................... 5 I. Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozásának kialakulása és fejlődése............ 7 I. 1. A közösségi környezeti politika kialakulásának okai............................. 7 I. 2. Az első környezeti szabályok, a közösségi környezeti jog kezdetei ...... 8 I. 3. Az Európai Közösség környezeti politikájának kialakulása................... 8 I. 4. Az Európai Közösség Környezeti Politikájának Alapelvei .................... 9 I. 5. A közösségi Környezeti Akcióprogramok............................................ 10 I. 5. 1. Az első Környezeti Akcióprogram ................................................... 11 I. 5. 2. A második Környezeti Akcióprogram.............................................. 12 I. 5. 3. A harmadik Környezeti Akcióprogram ............................................ 12 I. 5. 4. A negyedik Környezeti Akcióprogram............................................. 12 I. 5. 5. Az ötödik Környezeti Akcióprogram ............................................... 13 I. 5. 6. A hatodik Környezeti Akcióprogram ............................................... 15 II. Az Európai Unió környezeti jogának alkotmányos alapjai........................................ 17 II. 1. A környezeti jog alapjának lefektetése a Római Szerződés módosításaival ................................................................................................................ 19 II. 2. Az Európai Unió környezeti jogforrásai és az Európai Környezeti Ügynökség.... 20 III. A globális éghajlatváltozás problémájának felismerése, és az első politikai lépések a kezelés érdekében ........................................................................................................... 23 IV. Az Európai Unió Kibocsátás-kereskedelmi Rendszere ............................................ 29 IV. 1. Hogyan csökkenti a vállalatok gazdasági terheit az ETS rendszer? .. 32 V. Az Európai Közösségek Bizottságának jelentése: „A kiotói célkitűzések elérése irányában tett előrelépés”................................................................................................ 35 V. 1. Várakozások 2010-re .......................................................................... 36 V. 2. A legnagyobb kibocsátók eredményei ................................................ 37 V. 3. A kibocsátási szintek változása 2003 és 2004 között.......................... 39 4

V. 4. Az Európai Klímaváltozási Politika végrehajtásának helyzete........... 41 V. 5. A kiotói mechanizmusok és a szénnyelők várható alkalmazása ......... 42 VI. A Stern-jelentés ........................................................................................................ 45 VI. 1. A jelentés főbb megállapításai ........................................................... 46 VI. 2. A szén-dioxid társadalmi költsége ..................................................... 52 VI. 3. A Stern-jelentés klímaváltozási politikára tett javaslatai................... 53 VI. 4. A Stern-jelentés kritikája ................................................................... 56 VII. Az Európai Bizottság legutóbbi állásfoglalása a Közösség teendőiről a globális éghajlatváltozással kapcsolatban .................................................................................... 61 VII. 1. Költségek a cselekvés és annak elmaradása esetén.......................... 63 VII. 2. Az EU intézkedései .......................................................................... 64 VIII. A klímaváltozás várható hatása az európai vízkészletekre .................................... 71 VIII. 1. A vízkészletekre gyakorolt negatív hatások gazdasági-társadalmi értelemben ..................................................................................... .............. 72 IX. A szükségesnek ítélt és az elért eredmények összehasonlítása, és a következtetések levonása

...................................................................................................................... 74

Összefoglalás .................................................................................................................. 77 Irodalomjegyzék ............................................................................................................. 82

5

Bevezetés Dolgozatomban a világméretű éghajlatváltozás a központi téma. Arra keresem a választ, hogy az eddig megtett nemzetközi lépések, és azon belül az Európai Unió intézkedései alkalmasak lehetnek-e a világméretű katasztrófa elkerülésére, illetve negatív hatásainak tompítására. Ezt azért tartom fontosnak, mert az utóbbi időben megismert új adatok miatt a téma a figyelem középpontjába került, és mert mindannyiunk életében nagy változásokat hozhat a megjósolt események esetleges bekövetkezése. A dolgozatban áttekintem az Európai Unió környezeti politikának, és jogi szabályozásának a kialakulását, annak érdekében, hogy szűkebb környezetünkben, és az önmagát a világ leginkább környezettudatos entitásának valló Európai Unióban, amely a klímaváltozás elleni küzdelemben a vezető szerepet kívánja játszani, milyen alapokon nyugszanak az ezzel kapcsolatos szabályozások. Ezután az éghajlatváltozás problémájának felismerésével, és az első politikai lépések bemutatásával foglalkozom, ami a világméretű kezelés történeti alapját képezi. Ezt követően az Európai bizottság egy jelentését mutatom be annak érdekében, hogy összefoglaló képet nyújtsak az EU Kiotói Jegyzőkönyvben vállalt kötelezettségeinek végrehajtása érdekében megtett lépésekről, és az elért eredményekről. A Stern-jelentést mint független tudósbizottság tanulmányát mutatom be azért, hogy a klímaváltozás lehetséges természeti, gazdasági és társadalmi hatásait bemutassam, és összevethetőek legyenek a kezelés érdekében szükségesnek tartott intézkedések az Európai Unió célkitűzéseivel. A Dolgozat ezt követő részében az Európai Bizottságnak a Közösség által megteendő, a klímaváltozás kezelhető szinten tartásához szükséges lépéseiről szóló jelentését mutatom be, amiből kiderül az, hogy belső szabályozásán kívül, mint a nemzetközi színtér szereplője, milyen feladatot szán magának az EU.

6

Végül bemutatom az Európai Környezeti Ügynökség egy jelentését, amely az éghajlatváltozás európai vízkészletekre gyakorolt hatásait foglalja össze. Ezt azért tartom fontosnak, mert a fent említett Stern-jelentés is azt jelzi, hogy a negatív hatások nagy részét a víz közvetítésével érezhetjük majd. Végül összehasonlítom a szükségesnek tartott, és az eddig megtett lépéseket a katasztrófa elkerülése érdekében, és levonom a dolgozatból megismert tények alapján a végkövetkeztetést.

7

I.

Az Európai Unió környezetvédelmi politikájának kialakulása és fejlődése

Az első fejezetben az Európai Unió környezetvédelmi politikájának a kialakulását tekintem át. Ez azért fontos a dolgozat témájának megértéséhez, mert az éghajlat változás elleni küzdelem alapját a környezetvédelmi szabályok jelentik. Ezen kívül az EU a leginkább környezettudatos entitásnak tartja magát a nemzetközi porondon, és az üvegház hatású gázok kibocsátása elleni küzdelemben is magához kívánja ragadni a kezdeményezést. Ezt csak akkor teheti hitelesen, ha saját belső szabályait példamutató módon alkotja meg. Arra keresem a választ, hogy az eddigi eredmények, és a fejlődés iránya arányos, és párhuzamba állítható-e a kitűzött célokkal I.1 A közösségi környezeti politika kialakulásának okai Az Európai Unió az 1993-as Maastrichti Szerződés alapján jött létre, ám nem önálló jogalany, mindössze a már korábban létező közösségeket egy összefoglaló néven jeleníti meg. Így az Európai Unió környezetvédelmi politikájának és szabályainak az alapját az Európai Gazdasági Közösség (EGK) szabályrendszere jelenti, és erre tekintettel történik a bővítése, módosítása is. Az 1957-es római EGK szerződésben nem található környezetpolitikai rész mivel a dokumentum célja a gazdasági integráció volt. Az Európai Szén és Acél Közösséget (ESZAK) létrehozó dokumentum, hasonlóan nem foglalkozott a kérdéssel, az Európai Atomenergia-közösség (EURATOM) alapító szerződése pedig csak érintőlegesen, a közös sugárzás elleni védekezés területén tartalmazott környezetvédelmi részeket. Az 1970-es évekre azonban szükségessé vált a romló környezeti állapot és a világméretű szennyezések miatt a téma közösségi szintre emelése. A politikai figyelem azért irányult erre a területre, mert a környezeti problémák gyakoribbá váltak, jellegük megváltozott, és a közvélemény érdeklődése is egyre nagyobb volt a téma iránt. A 8

gazdasági integráció hozzájárult az anyagi fejlődéshez, ám az intenzív erőforrás használat egyben arra is figyelmeztette a szakértőket, hogy ezek a tényezők nem állnak korlátlanul rendelkezésre. A nemzetközi cselekvés annál inkább fontossá vált, hogy a környezetkárosító hatások határokon átnyúló szennyezést, károsodást okoztak, így a nemzeti keretek ezek kezelésére, megelőzésére nem bizonyultak elégségesnek. Ezen kívül, ekkorra a közös szabályozás hiánya már mint a gazdasági integráció gátja jelent meg, mert az eltérő nemzeti szabályok gátolják a szabad kereskedelmet és indokolatlan többszörös terhet rónak a gyártókra. A közösség azt is felismerte, hogy egy közös politikával a nemzetközi színtéren is sikeresebben léphet fel, és egy egységes szabályozás az ipari világpiacon is versenyképesebbé teheti. I. 2. Az első közösségi szabályok, a közösségi környezeti jog kezdetei Az első környezetvédelmi témájú jogszabályok elsődleges céljukként nem a környezet védelmét tűzték, ám természetüknél fogva mégis hatással voltak e területre is. Így a közösségi környezeti jog első elemeinek a 67/548-as számú, a veszélyes anyagok osztályozásáról,

csomagolásáról

és

megjelöléséről

szóló

nemzeti

szabályok

harmonizálásáról szóló direktíva, a 70/157-es számú direktíva a motoros járművek zajszintjét és kibocsátását szabályzó nemzeti rendelkezések harmonizálásáról, és a 70/220-as direktíva a motoros járművek légszennyezéséről tekinthetők. I. 3. Az Európai Közösség környezeti politikájának kialakulása Az EK környezeti politikájának kialakulása az 1970-ben, illetve 72-ben az Európai Bizottság által a tanácshoz eljuttatott kommünikékkel kezdődött. Ezekben a dokumentumokban a Bizottság hangsúlyozta, hogy a környezeti politika létrehozása fontos és szükséges a közös piac és a gazdasági integráció szempontjából. Ezután Az 1972-ben, Párizsban megtartott csúcskonferencián kiadott nyilatkozat megteremtette a közös környezetpolitika alapjait. Bár vita folyt arról, hogy ez a politika államközi szinten, vagy közösségi hatáskörben valósuljon meg, az Állam-és Kormányfők végül a környezeti politikát nemzeti hatáskörből a közösséghez utalták, hiszen a közös értékek alapján a fejlődés csak az életminőség és életszínvonal emelésével valósulhat meg, amelyhez az egészséges környezet elengedhetetlen. Így az Állam-és Kormányfők felkérték a bizottságot egy akcióprogram kidolgozására, melynek tervei 1973 áprilisára 9

el is készültek, és 1973 novemberében azt a tanács elfogadta. Így jött létre az Európai Közösség első Környezeti Akcióprogramja, melyet azóta öt másik követett. Ettől az akcióprogramtól eredeztethető a közösségi környezeti politika. I. 4. Az Európai Közösség Környezeti Politikájának alapelvei Az Európai Közösség első Környezeti Akcióprogramját már az előzetesen meghatározott, a tagállamok nemzeti környezeti politikai preferenciáit tükröző közös politikai alapelvek figyelembevételével dolgozták ki. Ezek a Következők: - A szennyezés, illetve a környezeti ártalmak megelőzése még annak gyökerénél - A környezeti hatások figyelembevételem, ami az 1985-ben bevezetett környezeti hatástanulmányokat vetíti előre - A természeti erőforrások ésszerű hasznosítása - A tudomány és a technika környezetvédelmi célú fejlesztése - A szennyező fizet alapelve - Egyik állam sem okozhat kárt a másik államnak - A fejlődő országok érdekeinek figyelembevétele - Az Európai Közösség és a Tagállamok regionális és nemzetközi együttműködése - A környezetvédelem a Közösségben mindenki érdeke, amit minden szinten oktatni kell - A

környezeti

cselekvés

megfelelő

szubszidiaritás elvének előfutára

10

szintjének

meghatározása,

amely

a

- A Tagállamok környezeti politikáinak összehangolása és harmonizálása a Közösségben Az alapelvek közül a legfontosabbak bekerültek a Római Szerződés Környezeti Fejezetébe,

és

a

Maastrichti

Szerződés

módosító

rendelkezései

alapján

továbbfejlesztve jogi kötelező erővel bírnak. A fent említettek mellett új alapelveket is megfogalmaztak: - A környezeti követelmények más politikai területekbe való integrációja - A környezetvédelem magas szintje - Az elővigyázatosság - A fenntartható fejlődés - A megosztott felelősség - A szubszidaritás alapelve amelyet korábban csak körülírtak I. 5. A közösségi Környezeti Akcióprogramok Az első környezetvédelmi akcióprogramot nyilatkozattal, a többit pedig határozattal fogadták el a Tanács és a tagállamok képviselői. A nyilatkozat és a határozat a Római szerződés szerint nem kötelező jogforrások. Azért ezeket a formákat alkalmazták, mert a tagállamok nem akarták teljesen feladni szuverenitásukat ezen a területen. Mivel nem kötelező jogforrások, az akcióprogramok nem képezik a környezeti jogszabályok jogalapját. Mivel nem volt az alapító szerződésekben e területre vonatkozó utalás, elkészítésükre jogalapot a római szerződés második cikkelyében lefektetett általános közösségi célok szolgáltattak. Később az Egységes Európai Okmány, majd a Maastrichti Szerződés megteremtette a környezeti politika szerződéses alapját, és a jogalkotás hatáskörét ezen a területen a Közösség számára.

11

I. 5. 1. Az első Környezeti Akcióprogram 1973-ban lépett érvénybe az első Környezeti Akcióprogram, amelyet két évre terveztek, ám 1976-ig alkalmazták. A dokumentumban a környezeti politika általános céljának meghatározása lényegében a fenntartható fejlődés princípiumát fekteti le. A közösség konkrét céljait a következőképpen határozta meg a dokumentum: - a szennyezés és a környezeti ártalmak megelőzése, csökkentése, és amennyire lehetséges, megszüntetése; - kielégítő ökológiai egyensúly fenntartása, s a bioszféra védelmének biztosítása; - a természeti erőforrások ésszerű használatának biztosítása, s azok bármilyen, az ökológiai egyensúlyt jelentősen károsító kiaknázásának elkerülése; - a fejlődés minőségi követelményeknek megfelelő irányítása, különösen az élet- és munkakörülmények javításával; - a környezeti szempontoknak a várostervezésben és a földhasználatban való erőteljesebb figyelembevételének biztosítása; - a környezeti problémák közös megoldásának keresése a közösségen kívüli államokkal, különösen a nemzetközi szervezetekben. A fent említett célok ma is érvényesek a Közösség környezeti politikájában, ám azóta kibővültek. A Római Szerződés módosításai is beemelték a legfontosabb alapelveket a közösség alapokmányába. A Maastrichti Szerződés például a regionális és világméretű környezeti problémák megoldására vonatkozó nemzetközi intézkedések elősegítését. Ez utóbbi megkönnyíti a közös fellépést a klímaváltozás ellen is, és a védekezést az elkerülhetetlen hatások ellen. Megfogalmazódik az OECD-vel, az Európatanácscsal, és az ENSZ-el való együttműködés igénye is.

12

I. 5. 2. A második Környezeti Akcióprogram Az 1977-től 1981-ig terjedő időszakban érvényes második Környezeti Akcióprogram céljaként a megelőző program által elindított folyamatok folytatását tűzték, és új feladatokat is megfogalmaztak a dokumentum készítői. A Program utal a természeti erőforrások korlátozott voltára, azaz felismeri az anyagi növekedés fizikai korlátait. A dokumentumban előrelépést jelez a környezeti hatásvizsgálatok eljárásának elemzése, ami itt jelenik meg először, és az a felismerés is itt jut kifejezésre, hogy a környezet javulása pénzben nehezen kifejezhető érék. Foglalkozik az információszolgáltatás rendszerének kiépítésével is, és jelzi a Közösség külső együttműködésének fontosságát is. Ez utóbbi keretében a Lomé Egyezményt (fejlődő országok támogatása) és a nemzetközi környezetvédelmi egyezményekhez való csatlakozást említi. I. 5. 3. A harmadik Környezeti Akcióprogram 1982-ben fogadták el az illetékesek ezt az Akcióprogramot, és 1986-ig állapították meg az érvényességét. A megfogalmazott célokat tekintve sokban azonos az azt megelőző dokumentummal. A megkezdett folyamatok folytatását határozza meg céljaként, ám terjedelmét illetően rövidebb, és kevésbé konkrét, inkább általános politikai jellegű. A környezeti politikát önálló értékként említi, nem mint a gazdasági fejlődés feltételét. A természeti erőforrások megfelelő módon történő hasznosításának zálogát a tervezés és szervezés folyamatában alkalmazott minőségi követelmények bevezetésében látja. A környezeti hatásvizsgálatokat a legjobb eszközként nevezi meg ahhoz, hogy a tervezésben és a döntéshozatalban a környezeti adatokat figyelembe lehessen venni. Fontosnak ítélik a szennyezés megelőzésének nemcsak az egyes környezeti elemeken külön-külön való alkalmazását, de a szennyezés átterjedésének a megakadályozását egyik elemről a másikra. A hatékony védelem érdekében pedig a közösségi ágazati politikákba kell integrálni a környezeti politika szempontjait. I. 5. 4. A negyedik Környezeti Akcióprogram Ennek a dokumentumnak a tartalmára több fontos külső tényező is hatással volt. Kidolgozása párhuzamosan folyt az Egységes Európai Okmány (EEO) megalkotásával, 13

melyet 1987. június 29-én adtak ki. Ennek hatására ez a program az EEO-ra tekintettel készült el, és a Közösség Környezeti Politikájának új szakaszát vezette be. Alkotmányos szintre emelkedett a Környezeti Politika, és így a közösségi cselekvés és jogalkotás hatásköre is egyértelművé vált. Az EEO- val a közös piac célját, a szorosabb integrációt jelentő Egységes belső piac alapelve váltotta fel, így felmerült az az igény, hogy a Környezeti Politika az osztatlan belső piac kialakulását elősegítse. Itt fogalmazódik meg a Környezeti Politika központi fontossága minden egyéb Szakpolitika között, illetve fölött. Az Akcióprogram felszólít arra, hogy egy környezetvédelmi beruházást akkor is valósítsanak meg, ha az csak hosszú távon térül meg. Ez a felfogás ma különösen fontos az éghajlatváltozás elleni küzdelemben, hiszen ezen a területen a most megtett lépések csak évtizedek múltán fejtik ki hatásukat. I. 5. 5. Az ötödik Környezeti Akcióprogram és felülvizsgálata

Hasonlóan a negyedikhez, ezt a programot is fontos politikai, gazdasági események kísérték kialakulása folyamán. 1993. február 29-én a Maastrichti Szerződés létrejötte, a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozása, a megalakulás óta csatlakozott államok, és egyes politikai ágak kiterjesztése a Közösségre annak politikai és gazdasági súlyát növelte, így új Környezeti Politikára is volt szükség. Ezen kívül ebben az időszakban az integráción kívül is fontos események zajlottak a környezet védelme érdekében. 1992ben Rio de Janeioróban megrendezték az ENSZ Környezet és Fejlődés konferenciáját, melyen elfogadták az „Agenda 21” nyilatkozatot. Ráadásul az integráció Tagállamai addigra már több az éghajlatváltozás ellen, és a biológiai sokféleség megőrzése érdekében létrehozott nemzetközi egyezménynek tagjai voltak. Ennek okán kapta ez a Környezeti Akcióprogram a „A Fenntarthatóság Felé” címet, ami egyben az „Európai Közösségnek a környezetre és a fenntartható fejlődésre vonatkozó politikai és cselekvési programja” volt. Ebben a dokumentumban jelenik meg először a fenntartható fejlődés alapelve is a Közösség történetében, amelyet a Bruntland-jelentés már 1987-ben megfogalmazott „Harmonikus Fejlesztés” néven. Mindezeknek a kereteknek a figyelembevételével az ipar, a közlekedés, az agrárgazdaság, és a turizmus területén meghatároztak célokat, és 2000-ig végrehajtandó feladatokat. Kiemelt 14

területekként említi a dokumentum a savasodást, a biológiai sokféleség védelmét, a vízkészletek védelmét, a városi környezet, a tengerparti területek védelmét, és a hulladékgazdálkodást. Ezek pedig gyakorlatilag már az éghajlatváltozás elleni küzdelem szükségességét feltételezik. Fontos elvek jelennek meg, mint a külső költségek belsővé tétele, azaz, hogy a termékek árába az általuk okozott szennyezés költségeit is be kell építeni (ilyen értelemben pedig az üvegházgázok is externáliák, amiket árazni kell), a szubszidiaritás elve néven nevezve, és a megosztott felelősség elve. Előre vetíti a program a szükséges intézményrendszer felállítását is. 1996-ban készítette el az ötödik Környezeti Akcióprogramot felülvizsgáló dokumentum javaslatát a Bizottság, mely végleges formájában 1998-ra készült el, és ekkor fogadták el az illetékesek, a korábbiaktól eltérő módon nem nyilatkozattal, vagy határozattal, hanem kötelező jogi erejű döntéssel. A megelőző program Felülvizsgálata azért vált szükségessé, mert az integrációhoz új Tagállamok csatlakoztak, és a megkötött Társulási Megállapodások miatt előre láthatóvá vált a további bővítés. Ekkorra a Kiotó Jegyzőkönyvet is elfogadta az Európai Unió, és annak hatálybalépéséért aktívan küzdött több nagy kibocsátó állammal szemben. Ez a dokumentum túlmutat a 2000-ben meghatározott határidőn, mivel néhány célt ennél későbbi határidővel jelöl meg. A dokumentum készítői fontosnak ítélik egy környezeti információs rendszer kialakítását is, melyben az Európai Környezeti Hivatal szerepét elsődleges fontosságúnak tartják. Egyes feladatokat közösségi szinten hatékonyabban elláthatónak ítél a program, mint tagállami szinten. Ezek közül az éghajlatváltozással és az ózonréteg elvékonyodásával kapcsolatos nemzetközi egyezmények céljainak teljesítését, az üvegházhatású gázok, és a savasodást okozó anyagok kibocsátásának csökkentését, tartja fontosnak. Emellett a

15

közösségi környezeti jogszabályoknak az 1995-ben csatlakozott államok taggá válásának következtében szükséges felülvizsgálatát emeli ki.1 I. 5. 6. A hatodik Környezeti Akcióprogram A 2002, és 2010 közötti időszakban, azaz napjainkban is érvényes Akcióprogram címe „A mi jövőnk, a mi választásunk”. Kidolgozása annak fényében történt, hogy az ötödik program sok tekintetben, de kevésbé volt hatékony a vártnál. A program négy prioritása az éghajlatváltozás, a természeti és biológiai sokféleség, a környezet és egészség, a természeti erőforrások és hulladék kategóriák. A dokumentum foglalkozik a csatlakozó államok környezeti állapotával, és elvárja több természet közeli élőhely kialakítását, és a környezettudatosság támogatását. Mivel az illetékesek szerint a környezettudatosság alacsony életszínvonal mellett nem érhető el, a fejlődő országok támogatását is kívánatosnak tartják. Ezen kívül a fenntartható fejlődés témáját a tavaszi csúcsértekezletek állandó napirendi pontjává teszi. A fent említett területeken kell eredményeket elérnie a programnak, öt szempont figyelembevételével: a már létező joganyag érvényesítésével, a környezeti szempontok minden érintett politikába való hatékony integrálása, szoros együttműködés az üzleti szférával és a fogyasztókkal a megoldások meghatározása végett, a környezeti információhoz való jobb hozzáférés és a polgárok jobb tájékoztatása, illetve környezettudatosabb földhasználati magatartás kialakítása. Az Európai Unió a hatodik Környezeti Akcióprogramban sokkal nagyra törőbb célokat tűzött ki, mint amiknek a teljesítését a Kiotói Jegyzőkönyvben vállalta. Ebben ugyanis 2020-ig a kilencvenes szinthez képest 70%-os kibocsátás csökkentést tart kívánatosnak. Ez utóbbi adatot a később kiadott jelentésekben és kommünikékben az Európai Bizottság módosítja, 2020-ig jóval kisebb mértékű csökkenést tart kívánatosnak, amit a pontosabb adatok ismerete indokolhat. Tehát az utóbbi négy évtizedben a Közösség egyre nagyobb felhatalmazást kap a Tagállamoktól a környezetvédelem területén, egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a környezet megóvására, egyre szélesebb körben veszi figyelembe a környezeti érdekeket, 1

Bándy Gyula, Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozása, KJK-KERSZÖV jogi és üzleti kiadó kft, Budapest, 2001, 69-70. o.

16

és egyre erősebb jogi kötelezettséget jelentő szabályokat alkot. Mindennek eredményeként csökkent a szennyezés mértéke, ám mint az a fentiekből kiderül, a kitűzött célokat még nem sikerült elérni. A sikerhez nem csak új, vagy körültekintőbb szabályrendszer kidolgozására van szükség, de határozottabb fellépéssel el kell érni, hogy a létező joganyagot a Tagállamok és az azok területén működő vállalatok, illetve a polgárok betartsák. A Közösség szoros együttműködést alakított ki az Egyesült Nemzetek Szervezetével és megalkotta saját Klímapolitikáját. Részese a Kiotói Jegyzőkönyvnek, és annak célkitűzéseinél jóval ambiciózusabb tervei vannak a kibocsátás-csökkentés területén. Azaz a jelenlegi irány jó, és úgy tűnik, hogy a törvényalkotók szándéka is megfelelő, de a végrehajtás állapotán még javítani kell, és új szabályok elfogadása is szükséges. A következő fejezetben a Környezetvédelmi Politika fejlődésével annak jogi hátterében végbement változásokat vizsgálom.

17

II.

Az Európai Unió környezeti jogának alkotmányos alapja

Ebben a fejezetben azt tekintem át, hogy milyen jogi, illetve alkotmányos (azaz az alapító szerződésekben és azok módosításaiban foglalt) alapokon nyugszik az Európai Unió környezeti jogalkotása. Ezt azért tartom fontosnak, mert a szabályozás szintje, és az, hogy milyen jogi kötelezettséget ró, vagy nem ró a Közösség területén élő, illetve működő természetes, és jogi személyekre, azt is szemlélteti, hogy mennyire fontos az adott terület a törvényalkotók szemében. Az előző fejezetben bemutatott fejlődés alapján úgy vélem, hogy az időben előre haladva egyre stabilabb, és egyre inkább kötelező erejű szabályozást láthatunk. Mint azt az előző fejezet elején is említettem, az Európai Közösség alapító szerződéseinek eredeti szövegében nem volt utalás a környezetre, illetve annak védelmére. Ennek fényében kijelenthető, hogy nem volt a szerződésekben lefektetett alapja a Közösségi környezeti jognak. Mégis, az Római Szerződés módosításait megelőzően is születtek környezeti témájú szabályok, melyeknek szükségszerűen kellett hogy legyen valamilyen megnevezhető alapjuk, amelyre azok preambulumában hivatkoztak a szerzők. Így alakult ki az a gyakorlat, hogy a Római Szerződés második cikkére, azaz a Közösség általános céljaira, illetve a harmadik cikkre, az említett feladatok eléréséhez szükséges Közösségi feladatokra utalnak a korai környezeti témájú szabályok bevezető részei. Ezekkel a részekkel igazolják a Közösség környezeti hatáskörét, a „benne foglalt hatáskörre” utalva, amely az angolszász jogban azt jelent, hogy „egy adott hatáskörben benne foglaltatnak mindazon további hatáskörök is, amelyekre az eredeti hatáskör gyakorlásához ésszerűen szükség van.”2 Ennek megfelelően a Korábban említett párizsi csúcstalálkozón elfogadott nyilatkozat, amely az első Környezeti Akcióprogram alapja, kiterjesztő módon értelmezi a római szerződést, akkor, amikor kimondja, hogy: „az 2

Bándy Gyula, Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozása, KJK-KERSZÖV jogi és üzleti kiadó kft, Budapest, 2001, 74. o.

18

életminőség Javítása és a természeti környezet védelme a Közösség alapvető feladatai közé tartozik”.3 De további indoklásra is szüksége volt a korai jogalkotóknak. Ekkor ismerték fel, hogy a Tagállamok környezeti jogának harmonizációja érdekében az eltérő szabályok közös piacra gyakorolt nem kívánatos hatására hivatkozhatnak. A Római Szerződés 100. Cikkelye alapján ugyanis „Direktívák bocsáthatók ki a Tagállamok joga, szabályozása, vagy igazgatási aktusai által lefektetett azon rendelkezések egymáshoz való közelítésére, amelyek közvetlen hatást gyakorolnak a közös piac létrehozására vagy működésére”4. Így a Közösség alapvető gazdasági céljára hivatkozva ad általános Jogalkotói hatáskört a Közösségnek. Természetesen a környezet védelmében olyan szabályokat is meg kellett hozni, amelyeknek a céljai nem voltak összekapcsolhatók a közös piac működésével, vagy annak akadályozásával. Az ilyen esetekben hívták segítségül a jogalkotók a Római Szerződés 235. Cikkelyét, amely mivel nem kapcsolható konkrét gazdasági vagy politikai

területhez,

gyakran

a

szerződés

általános

felhatalmazást

biztosító

rendelkezésének nevezik. Ezzel együtt mégis szükséges két feltétel teljesülése: „A Közösség céljainak megvalósítására irányuló tevékenységnek a közös piac működése folyamán kell szükségesnek bizonyulnia, s… hogy, a Római Szerződés más speciális rendelkezése ne biztosítsa a jogalkotáshoz szükséges felhatalmazást”5. Az 1972-ben, Párizsban megrendezett csúcskonferencián az illetékesek megállapodtak ennek a cikkelynek a lehető legszélesebb körű alkalmazásában, amely lehetővé tette a környezeti jogalkotás előrehaladását a gazdasági céloktól egyre inkább eltávolodva, de nem tette szükségessé az alapító szerződés módosítását.

3

Bándy Gyula, Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozása, KJK-KERSZÖV jogi és üzleti kiadó kft, Budapest, 2001, 74. o. 4 Bándy Gyula, Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozása, KJK-KERSZÖV jogi és üzleti kiadó kft, Budapest, 2001, 77. o. 5 Bándy Gyula, Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozása, KJK-KERSZÖV jogi és üzleti kiadó kft, Budapest, 2001, 81. o.

19

II. 1. A környezeti jog alapjának lefektetése a Római Szerződés módosításaival. 1985-ben a Bizottság kiadott egy Fehér Könyvet, egy programot, amelynek jogi formában való megjelenése az Egységes Európai Okmány, amit 1986-ban fogadtak el. Ebben a dokumentumban a Tagállamok megállapodtak arról, hogy 1992-es határidővel létrehozzák az egységes belső piacot, és a Római Szerződést is módosították, kiegészítették több ponton. A többi között a Környezeti politikát érintő részek is módosultak. A döntéshozatal tekintetében a Tanács egyhangú döntése helyett

a

minősítet többség intézményét vezették be. Az alapító szerződés következő módosítása a Maastrichti Szerződés ennél nagyobb hatással volt a Környezeti Politikára. Kiemelte a környezetvédelem integrációs szerepét, a fenntartható gazdasági növekedést kifejezetten a közösség céljai közé emelte, nevezetesen a szerződé 3. Cikkelyébe, az általános feladatok közé, és a környezetvédelmet a gazdasági célokkal egyenrangúvá tette. Ugyanekkor vált kifejezetten közösségi alapelvvé a szubszidiaritás elve, ami ezt a politikai ágat is érinti, és a földhasználati politika, a város-és vidéktervezés, és az energiapolitika közösségi hatáskörbe utalása kibővítette a közösségi környezeti politika hatáskörét, igaz ezeken a területeken a Tanács egyhangú döntése volt szükséges. Ennek ellenére általában elterjedt a minősített többséggel történő döntéshozatal. Ennél közvetlenebb hatással volt a Környezeti Politikára a Környezeti Akcióprogramok jogszabályi formába öntése, azaz jogilag kötelezővé ezzel együtt számon kérhetővé válása. A döntéshozatal minősített többségi döntések irányába való eltolódása ellenére, például a vízgazdálkodás területén az általános szabályozások kivételével megmaradt az egyhangú döntés érvényessége, és általában lassabbá vált a környezeti jogalkotás.6 Az 1997. október 2-án kiadott Amsterdami Szerződés a Római Szerződés harmadik módosítása során a környezetvédelmi követelmények más területekbe való integrálása tovább erősödött, és a környezeti döntéshozatal folyamata is egyszerűsödött, ebben a parlament szerepe nőtt.

6

Bándy Gyula, Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozása, KJK-KERSZÖV jogi és üzleti kiadó kft, Budapest, 2001, 126. o.

20

A 2003. február 1-jén hatályba lépett Nizzai Szerződés nem hozott változást a Környezetvédelmi szabályozás tekintetében, hiszen elsődleges célja a keleti irányú bővítéssel felmerülő intézményi problémák és a döntéshozatal kérdéseinek megoldása. Természetesen a döntéshozatali módosítás, a minőségi többség felé történt elmozdulás a környezeti szabályok meghozatalában is érezteti hatását, de nem kifejezetten e területre vonatkozik. A tervezett nagyszabású reform ez esetben is elmaradt, és sem a Nizzában elfogadott nyilatkozat értelmében megtartott 2004-es csúcstalálkozó, sem pedig az egyes országokban leszavazott alkotmányszerződés (éppen hatálybalépésének hiánya miatt) nem tudta megvalósítani azt. Ám az alkotmányszerződés hatályba lépése esetén is megmaradna a tanács egyhangú döntésének szükségessége a környezetvédelem egyes területein: az elsődleges adózási természetű rendelkezések, a területrendezés, a mennyiségi vízkészlet-gazdálkodás, illetve olyan rendelkezések, amelyek e készletek rendelkezésre állását akár közvetve, akár közvetlenül befolyásolják, a földhasználat (kivéve a hulladékgazdálkodás), és valamely tagállam egyes energiahordozók közötti választását, és energiaellátásának általános szerkezetét jelentősen érintő intézkedések esetében.7 II.

2. Az Európai Unió környezeti jogforrásai és az Európai Környezeti Ügynökség

Az Európai Unió környezeti jogforrásait három nagy csoportra oszthatjuk. A környezeti jogszabályok, melyek másodlagos jogforrások, azaz a Közösség intézményei által kiadott dokumentumok, elsősorban Direktívák. A Római Szerződés, és annak módosításaiban szereplő környezeti cím, amely elsődleges jogforrás, és a nemzetközi környezeti szerződések, melyeknek a Közösség és/vagy tagállamai a részesei. A másodlagos környezeti jogforrások sorában minden lehetséges formát megtalálunk, azaz Rendeleteket, Direktívákat és Határozatokat is. Ezen kívül osztályozhatóak ezek a jogforrások aszerint is, hogy törvénybe iktatott, azaz írott források-e, avagy a bírói gyakorlat alkotta szokásjogi jellegűek.

7

Horváth Zoltán, Kézikönyv Az Európai Unióról, Hatodik, átdolgozott, bővített kiadás, HVG-ORAC, Budapest, 2005, II. Melléklet, 631. o.

21

A közösség szabályrendszerében létezik a horizontális jogalkotás fogalma, ami a következő: „Az általános környezetgazdálkodás kérdéseire vonatkozik, és nem egyes szektorok, termékek vagy kibocsátási típusok alkotják lényegét”8. Ezen belül a fontosabb területek a Közösség, azaz a bizottság felé történő környezeti jelentéstétel egységesítése és racionalizálása, amelyet a 91/692/EC direktíva szabályoz. A közösségi környezeti cselekvés a Bizottság feladata, ehhez azonban financiális eszközökre is szükség van, ennek fedezeteként jött létre a LIFE program, az 1973/92/EEC Tanácsi Rendelet értelmében. Horizontális szabályozás született a környezeti hatásvizsgálatok, a környezeti információ szabadsága, és az EMAS rendszerek, azaz a Környezeti Menedzsment és Auditálási Rendszerek témakörében is. Az Európai Környezeti Ügynökséget a Tanács hozta létre 1990-ben, az 1210/90/EGK rendelettel, melyet a Tanács 933/1999/EK rendelete módosított, azzal a céllal, hogy egy európai információs és megfigyelő hálózatot létrehozzon. Az intézmény 1993-ban alakult meg koppenhágai székhellyel környezeti információgyűjtés és szolgáltatás céljával. Tevékenységének három fő területe van: - Objektív és összehasonlítható (az egyes területekre vonatkozó információk mértékegysége, a mintavétel, és a kiértékelés módszerei megegyeznek) információ gyűjtése - Jelentések készítése, ezen belül háromévente a környezet állapotáról szóló jelentés elkészítése - Az értékelési módszerek fejlesztése Ugyanakkor a Tanács döntött arról is, hogy létre kell hozni a Környezeti jog végrehajtása, és érvényre juttatásának informális európai hálózatát is és ezzel megteremteni a nemzetközi együttműködés alapjait Ennek a fejezetnek a tartalmából tehát azt lehet összefoglalásképp kiemelni, hogy a jogi szabályozás feltételeit annak ellenére is megteremtették a törvényalkotók, hogy nem 8

Bándy Gyula, Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozása, KJK-KERSZÖV jogi és üzleti kiadó kft, Budapest, 2001, 278. o.

22

léteztek az alapszerződésekben megfogalmazott szükséges alapok. Később azonban a kérdéskör fontosságának és a szabályrendszer kiterjedtségének a növekedése magával vonta az alapító szerződések kiegészítését is. Azaz valóban a problémakör fontosságának a növekedése, és az idő múlása egyre határozottabb jogi hátteret teremtett a Közösségi szabályozásnak. A dolgozatomban eddig az Európai Unió Környezeti Politikájának történetét mutattam be röviden, amit az ezután kifejtendő részek hátterének szánok. A dolgozat további részeiben a világméretű éghajlatváltozás problémájának a felismeréstől a legutóbbi tudományos eredmények elkészítéséig terjedő történetét mutatom be, és arra keresem a választ, hogy az eddig megtett politikai lépések elégségesek lehetnek-e a globális katasztrófa elkerülésére, illetve milyen új, szigorúbb korlátozásokra van szükség az erőforrások használatában a fenntarthatóság érdekében.

23

III.

A globális éghajlatváltozás problémájának felismerése, és az első nemzetközi politikai lépések a kezelés érdekében

Ebben a fejezetben azt mutatom be, hogy miként tudatosodott a világ vezetőiben az éghajlatváltozás ténye, és miként terjedt el ez a tudatosság. Áttekintem az első a témával kapcsolatos dokumentumokat, és azt, hogy hogyan fogalmazódott meg a cselekvés szükségessége, illetve mik voltak az első politikai lépések a kezelés felé. Az 1970-es étized folyamán a tudományos bizonyítékok, és figyelmeztetések hatására, a világ politikai elitje is ráébredt arra, hogy az éghajlatváltozás valós fenyegetést jelent, és hogy csak nemzetközi összefogással küzdhetnek ellene. A politikai megoldás kidolgozásában az Egyesült Nemzetek Szervezete ragadta magához a kezdeményezést, és 1972-ben, Stockholmban 113 ország részvételével összehívták az ENSZ Környezetvédelmi Konferenciáját (United Nations Conference on the Human Environment). Ennek keretében a résztvevők négy fő dokumentumot fogadtak el: - A Nyilatkozatot az Emberi Környezetről - A Nyilatkozatot az Irányelvekről - Akcióprogram Javaslatokat - Szervezeti Intézkedéseket Ezen kívül létre hozták az ENSZ Környezetvédelmi Programját (UNEP), és június 5-ét környezetvédelmi világnappá tették. A Bruntland-Jelentés: A következő fontos esemény a problémák tisztázása és a szükséges cselekvés szempontjából az 1987-ben, az ENSZ Környezet és Fejlesztés Világbizottsága számára készített jelentés volt. Ezt szerzője, az akkori norvég miniszterelnök-asszony, Gro Harlem Bruntland után Bruntland-Jelentésként ismerjük.

24

Ebben a dokumentumban fontos, máig ható motívum volt a „Harmonikus Fejlődés” elvének megjelenése, ami gyakorlatilag a mai fenntartható fejlődés fogalmát vezette be. Lényege az a felismerés, hogy a természeti erőforrásokkal való összhang feltétele a szükségletek és a korlátozások megfelelő rendszere. Azaz a megújuló erőforrásokat csak olyan ütemben szabad felhasználni, hogy legyen idő az újratermelődésre, a meg nem újuló források esetében pedig a technikai színvonal emelésével, és helyettesítő anyagok felkutatásával kell csökkenteni a felhasználást. A „Közös Jövőnk” program keretében négy területet emel ki a miniszterelnök-asszony: - az emberiség közös javainak összehangolt kezelése, ezen belül az óceánok értékeivel való gazdálkodás, a világűr, és az Antarktisz kérdése - a béke és a biztonság - az együttműködési feladatok jelentősége a környezeti hatások értékelésében és a közös cselekvésben - a nemzetközi szabályozás fontossága 1988-ban, Torontóban rendezték meg az első éghajlatváltozásról szóló nemzetközi konferenciát, ahol az ipari országok képviselői vállalták, hogy 2005-re 20%-kal csökkentik szén-dioxid kibocsátásukat, a Meteorológiai Világszervezet, és az ENSZ Környezetvédelmi Programja pedig létrehozta az Éghajlat-változási Kormányközi Testületet (Intergovernmental Panel on Climate Change), az IPCC-t. Ennek a szervezetnek a tudományos jelentései képezik ma is az ENSZ éghajlatváltozással kapcsolatos tevékenységének az alapját. A Riói Konferencia: Rio De Janeiróban, 1992-ben került sor az úgynevezett „Föld csúcs” (UN Conference on the Environment and Development) megrendezésére, 172 ENSZ tagállam részvételével. A találkozó eredménye öt fontos dokumentum a természetes környezet védelméről:

25

- Riói Nyilatkozat a Környezetről és a Fejlődésről, mely a Bruntland jelentés alapelveit ülteti át egy általános politikai jellegű dokumentumba, konkrét feladatokat nem tartalmaz - Keretegyezmény az Éghajlatváltozásról - Egyezmény a Biológiai Sokféleségről (a genetikai változatosság védelmét is tartalmazza) - Nyilatkozat az Erdőkről, amely az egyes országok érdekellentétei miatt szerényebb eredményt jelentett a vártnál (A szén-dioxid kibocsátásnak azonban igen jelentős részét adja az erőirtás, és a bioszféra szénmegkötő képességét is nagyban csökkenti. Ugyanakkor viszonylag olcsó lenne megállítani, de ez máig nem sikerült) - Feladatok

a

21.

századra

(Agenda21),

mely

egy

négy

részből

álló

akciógyűjtemény, és aminek értelmében többek között létrejött a „Global Environmental Facility” (GEF). Azaz a világbank forrásainak egy részét átadva egy környezetvédelmi alapot hozott létre. Az ENSZ Éghajlat változási Keretegyezménye: (United Nations Framework Convention on Climate Change) 1993-ban jött létre, azóta 1659 nemzetközi szereplő írta alá, köztük az EGK, és az előbbieket is beleértve, 19510 pedig vagy ratifikálta, vagy elfogadta, vagy elismerte, illetve csatlakozás előtt áll. A dokumentum a későbbiekben módosítható, vezető testülete pedig a Részes Felek Konferenciája, (Conference of the Participants, COP). A dokumentum aláírói megállapodtak abban, hogy 2000-ig az 1990-es szinten konzerválják szén-dioxid kibocsátásukat. Első sorban pedig az iparosodott államoknak 9

http://unfccc.int/files/essential_background/convention/status_of_ratification/application/pdf/unfccc_ratifi cation_22.11.06.pdf, 2007-04-12, 17óra 45perc 10

http://unfccc.int/files/essential_background/convention/status_of_ratification/application/pdf/unfccc_ratifi cation_22.11.06.pdf, 2007-04-12, 17óra 45perc

26

kell ezen a területen aktívnak mutatkozniuk, mivel a dokumentum értelmében ezek felelnek a kibocsátott káros anyag jelentős részéért. Ez a „közös, de megkülönböztetett felelősség elve”. A dokumentum más üvegház-gázok kibocsátásáról nem rendelkezik, mivel azt már a Montreali Jegyzőkönyv (elsődleges témája az ózon réteget károsító gázok kibocsátásának megszüntetése, aláírás dátuma 1987, módosításai 1990, és 1992) rendezte. Az egyezményben bevezetik a „források”, azaz az üvegház hatású gázok kibocsátását eredményező tevékenységek, és a „nyelők”, azaz az ilyen gázokat a légkörből kivonni képes anyagok fogalmát. A COP ezt követően rendszeresen tart konferenciákat, máig összesen tizenkettőt. Az első ilyet Berlinben, 1995-ben tartották, ahol megállapodtak arról, hogy a harmadik konferenciáig egy kötelező érvényű dokumentumot kell kiadniuk a káros gázok kibocsátásának csökkentéséről. Ez a COP harmadik, 1997. decemberi kiotói konferencián meg is történt, ahol megszületett a Kiotói Jegyzőkönyv. A Kiotói Jegyzőkönyv11: Ebben a részes államok kötelezettséget vállaltak az 1990-es szinthez képest az éghajlat változásért felelős gázkibocsátásuk korlátozására. Ez az Európai Unió és Közép-illetve Kelet Európa (az úgynevezett „EU Buborék”, EU Bubble) esetében nyolc százalékos csökkentést jelent, az Amerikai Egyesült Államok hét százalékos, Kanada Japán és Lengyelország hat százalékos csökkentést vállalt. Újzéland, Oroszország, és Ukrajna a kibocsátás stabilizálására vállalt kötelezettséget, Norvégia, Ausztrália, és Izland pedig kisebb növelés mellett döntött, egy, nyolc, illetve tíz százalékos mértékben. Így harmincnyolc iparosodott állam világszerte összesen, átlagosan 5, 2 % csökkentést ér el az úgynevezett „első elszámolási időszakban”, 20082012 között. A jegyzőkönyv akkor lép hatályba, ha legalább 55 ország, amely legalább a kibocsátás 55 százalékáért felelős, megerősíti azt.

11

http://unfccc.int/resource/docs/convkp/kpeng.html, 2007-04-13, 12óra 35perc

27

Az azóta eltelt időszakban történt események, a teljesség igénye nélkül a következők voltak: - 1998. november 12-én az Amerikai Egyesült Államok aláírta a jegyzőkönyvet Buenos Airesben, a COP negyedik konferenciáján. - 2001. március végén George W. Bush amerikai elnök azonban felmondta azt.

- A COP hatodik konferenciájának második szakaszában 2001. júliusában, Bonnban kialakult a túllépések büntetésének rendszere, miszerint az az ország, amelyik a megengedettnél több káros gázt bocsát ki az első elszámolási időszakban, a második elszámolási időszakban a korábbi küszöb feletti érték 1, 3 szorosával kell, hogy csökkentse kibocsátását, és a kibocsátási jogok kereskedelmében sem vehet részt. - 2004. október 22-én Oroszország mégis ratifikálta a dokumentumot (bár annak tudományos alapjait megkérdőjelezi, és pusztán az EU felé tett politikai gesztusként tekint a ratifikálásra). A legutóbbi COP ülés Nairobiban, Kenyában volt 2006. november 6-12. között, a legközelebbit pedig előreláthatólag 2007. december 3-14. között Nusa Duában, Bali szigetén, Indonéziában tartják majd. A Kiotói Jegyzőkönyvbe, főként az egyesültállamok nyomására, illetve annak eredményeként, hogy az USA távolmaradását követően nagy szükség volt kisebb államok nagy számban történő csatlakozására, és ez erősítette tárgyalási pozíciójukat, több úgynevezett „Rugalmassági Mechanizmust” is beépítettek. Ezek Elsősorban gazdasági jellegűek, és valójában a kibocsátás csökkentési vállalások kikerülésére szolgáló „kiskapuk”. Ezek közül a „Tiszta Fejlesztési Mechanizmus” azon az elméleten alapul, miszerint kevésbé fejlett országokban kisebb ráfordítással érhető el egységnyi kibocsátás 28

csökkenés, mint egy fejlett országban. Éppen ezért, ha egy fejlett ország egy fejlődő országban hajt végre beruházást, aminek eredményeként a fejlődő ország emissziója kisebb lesz, mintha szűkösebb saját tőkéből fedezett volna hasonló, ám alacsonyabb technikai színvonalat képviselő beruházást, az elért kibocsátás csökkenést a fejlett ország sajátjaként számolhatja el. (ez felveti azt a problémát, hogy gyakorlatilag új kibocsátást termel egy állam, mégis csökkentheti saját emisszióját az elszámoláskor.) Az „Együttes Végrehajtás” gyakorlatilag az előző módszerrel teljesen megegyezik, a különbség annyi, hogy az ebben részt vevő országok saját megállapodásuk alapján megosztják az elért eredményt. A nemzetközi kibocsátási kvótakereskedelem lehetővé teszi, hogy a tervezettnél takarékosabb államok a fennmaradó kibocsátási jogukat képviselő kvótákat a piaci feltételeknek megfelelően olya országoknak átadják, amelyek saját keretüket már kimerítették. Szintén okozhat problémát a fent említett „nyelők” kérdése, ami gyakorlatilag növénytelepítés mellett lehetővé teszi az államok számára, hogy vállalásaikat alulteljesítsék. Tehát a fejezet történeti áttekintése azt igazolja, hogy a politikai elit tisztában van teendőivel, de a megtett lépések még nem vezetnek el a megoldásig. Azaz az említett problémák megnehezítik a kitűzött célok elérését, hiszen ha a hivatalos vállalásokat képesek lesznek is teljesíteni a Jegyzőkönyv részes államai, és szervezetei, akkor is kétséges,

hogy

a

beépített

rugalmassági

mechanizmusokkal,

és

az

USA

távolmaradásával képesek lesznek-e elkerülni a világméretű éghajlat változás fenyegető hatásait, illetve a tervezett mértékben tompítani azokat, és elősegíteni az alkalmazkodás folyamatát. A következő fejezet szűkebb környezetünk, az Európai Unió Klímapolitikájának központi elemével, a kibocsátási kvóta-kereskedelemmel foglalkozik.

29

IV.

Az Európai Unió Kibocsátás-kereskedelmi Rendszere

Ez a fejezet az Európai Unió éghajlatváltozás elleni küzdelmének legfőbb eszközét mutatja be, és azt vizsgálja, hogy a Közösség milyen eredménnyel teljesítette eddig kitűzött céljait. Az Európai unió Klímaváltozás Politikája 2000-ben indult útjára, és 2001 júniusában indult el az ECCP I (European Climate Change Policy I) program. Ennek keretében dolgozta ki a Bizottság a 2003/87/EC irányelvet, amely 2003. október 13-án lépett életbe. Ez a szabályozás fektette le az Európai Unió kibocsátás-kereskedelmi rendszerének (Emission Trading Scheme, ETS) alapjait. Ennek értelmében két szakaszra bontották a kereskedelmi időszakot. Az első 2005. január 1.-től 2007. december 31.-ig tart, a második pedig 2008. január 1.- én kezdődik, és 2012. december 31.-én ér majd véget. Az első szakasz egy tanulási időszak, amikor a kereskedelem feltételei és szabályi lazábban értelmezhetőek, ám a második szakasz ideje alatt már mindennek pontosan, és szabályosan kell történnie. A kibővült Unióra készült terv szerint közel 30 ország körülbelül 15 000 létesítménye tartozik a rendszerhez, melyek nagy mennyiségű üvegház-hatású gázt bocsátanak ki. Ide tartoznak az olaj-és gázipari, papírgyártó, cementipari, üveggyártó, és acélipari létesítmények, de a későbbiekben további iparágakra is kiterjesztendő a kibocsátáskereskedelem. A tervek szerint a Közösség üvegházgáz kibocsátásának 46%-át fedi majd le ez a rendszer 2010-ig, ami 4-5 ezer vállalatot érit majd. A rendszer működésének feltétele, hogy a szennyezők megbízhatóan tudják nyomon követni a kibocsátásukat. Ezért 2005-től a létesítmények egy része csak üvegházhatásúgáz kibocsátási engedély birtokában működhet, aminek a kibocsátás megbízható monitoringja a feltétele. Az Irányelv szerint ezt az engedélyezési folyamatot az egységes környezethasználati engedély (Integrated Pollution Prevention, IPP) kiadásával össze kell kapcsolni. 30

A kereskedelmi rendszer alapját a kibocsátási egységek (allowance) képezik, amelyek egy tonna káros anyag kibocsátására adnak felhatalmazást a tulajdonosuk részére. Ezeket a tagállamok hatóságai eleinte teljesen ingyenesen, később legalább 95%-ban ingyenesen fogják kiosztani. A kibocsátási egységek szabadon elidegeníthetőek, árukat a piaci mechanizmusok szabályozzák. A kibocsátás ellenőrzésére és szabályozására azért nyújtanak lehetőséget, mert a rendszerben szereplő létesítményeknek a tagállam részére minden évben át kell adniuk annyi kibocsátási jogot megtestesítő egységet, amennyi káros gázt az előző év folyamán az auditált kibocsátási leltáruk szerint ténylegesen a környezetbe juttattak. A kibocsátási leltárt független szakértő ellenőrzi, és véleményezi annak pontosságát. Ha az adatok nem bizonyulnak pontosnak, a kérdéses vállalat nem vehet részt a kibocsátás kereskedelemben a probléma tisztázásáig. A maximális kibocsátás mennyiségét minden időszakra abszolút értékben határozzák meg, azaz a kibocsátható mennyiség nem a gazdasági teljesítmény függvénye, így a gazdasági növekedés és a kibocsátási szint elválását ösztönzik. A tagállamok minden év február 28-ig a Nemzeti Kiosztási Tervben határozzák meg, hogy a rendelkezésre álló kibocsátási egységeket hogyan osztják szét az egyes üzemek között.

Ezekben

tekintettel

kell

lenniük

a

Kiotói

Jegyzőkönyvben

vállalt

kötelezettségeikre, azokra a kibocsátásokra, amelyek nem tartoznak az irányelv hatálya alá, a nemzeti energiapolitikájukra, és az éghajlat-változási stratégiájukra. Az első Nemzeti Kiosztási terveket 2004. március. 31.-ig kellett leadniuk a tagállamoknak, a második kereskedési időszakra vonatkozóak leadása és elbírálása pedig folyamatban van12. Ha egy létesítmény túllépi a számára rendelkezésre álló kibocsátási mennyiséget, akkor 2008-ig a túllépés mértékében tonnánként 40 euró büntetést, 2008-tól pedig 100 eurót kell fizetnie. Ezen felül, a következő évben a túllépés mértékével csökkentik a kibocsátási lehetőégét, és egy listán feljegyzik a nem teljesítő kibocsátó nevét. Az irányelv kimondja, hogy 2005-től a megadott kibocsátási értékeket el nem érő üzemek is részt vehetnek a kereskedelemben, 2008-tól pedig új üvegház-gázok, és gazdaági tevékenységek is bevonhatók a rendszerbe. 12

A folyamatról bővebb információért lásd: http://ec.europa.eu/environment/climat/2nd_phase_ep.htm, 2007-04-19, 12 óra 50 perc

31

Egyes üzemeket, és gazdasági tevékenységeket a tagállamok a bizottság jóváhagyásával kivonhatnak a rendszerből 2007. december 31-ig. A Közösség fontosnak látja a Kiotói Jegyzőkönyv részes államaival való megállapodást a kibocsátási egységek kölcsönös elismeréséről, ezzel a kereskedelmi rendszer kiterjesztésének lehetővé tételéről, illetve azt, hogy a projekt alapú rendszerek kibocsátásait is figyelembe vegyék. Ennek fényében a 2004/101/EC irányelv, az úgynevezett „összekötő irányelv” rendelkezik az EU kvótakereskedelmi rendszerének a kiotói rugalmassági mechanizmusokkal való összekapcsolásáról. Ennek lényege, hogy ha egy uniós Tagállam a Közösség területén kívül ér el kibocsátás csökkenést, amit megtehet Együttes végrehajtás, (ez a lehetőség iparosodott, Kiotói Jegyzőkönyv részes államaival áll fenn) vagy Tiszta Fejlesztési Mechanizmus (ha a másik állam nem részese a Kiotói Jegyzőkönyvnek) révén, akkor az elért csökkentést ETS kvótára válthatja, és azzal a rendszerben kereskedhet. Ez csökkenti a vállalatok gazdasági terheit. Az ETS rendszer kiterjesztéséről szóló 2006. december 20-án elkészült Bizottsági Törvényjavaslat értelmében 2011-től az EU területéről induló, és ott leszálló nemzetközi repülő járatok káros gázkibocsátását is a rendszer elemévé tennék, 2012-től pedig minden olyan járatra kiterjesztenék ezt, ami a Közösség területéről indul, vagy oda érkezik. Ez azért fontos, mert a légi közlekedés nagy ütemben növekszik, 1990 és 2002 között majdnem 70%-kal13 nőtt. Az Európai Kibocsátás-kereskedelmi Rendszerben évről évre kevesebb kvóta kerül kiosztásra, ezzel ösztönözve a vállalatokat kibocsátásuk csökkentésére.

13

http://ec.europa.eu/environment/climat/aviation_en.htm, 2007-04-19, 13 óra 40 perc

32

IV. 1.Hogyan csökkenti a vállalatok gazdasági terheit az ETS rendszer? „A kibocsátás-kereskedelemmel és a nemzeti kiosztási tervekkel kapcsolatos kérdések és válaszok”14 című sajtóanyagban bemutatott példa15 nyomán a következő módon csökkentheti a vállalatok gazdasági terheit az ETS rendszer. Tegyükük fel, hogy mind X, mind Y vállalat 10 000 tonna CO2-ot bocsát ki évente. A kormány mindkettő számára 9 500 kibocsátási egységet nyújt. Egy kibocsátási egység 1 tonna CO2-kibocsátásra jogosít fel. Ebből következően egyik vállalat sem rendelkezik a kibocsátáshoz szükséges teljes kvótamennyiséggel. Minden év végén a vállalatoknak át kell adniuk bizonyos számú kibocsátási egységet, amely megfelel éves kibocsátásuknak, bármennyi is legyen az egyes vállalatok kibocsátása. Mindkét vállalatnak 500 tonna CO2-ot kell fedeznie, és ezt kétféleképpen tehetik meg. Megtehetik azt, hogy 500 tonnával csökkentik kibocsátásukat, vagy 500 kibocsátási egységet beszereznek a piacon.

Annak

érdekében,

hogy

eldöntsék,

melyik

megoldást

válasszák,

összehasonlítják a kibocsátás 500tonnával való csökkentésének költségeit a kibocsátási egységek piaci árával. A példa kedvéért feltételezzük, hogy a kibocsátási egység piaci ára 10 euró minden tonna CO2 esetén. Az X vállalat csökkentési költségei 5 eurót tesznek ki (azaz kevesebbet, mint a piaci ár). Az X vállalat csökkenteni fogja kibocsátását, mivel ez olcsóbb, mint a kibocsátási egység megvásárlása. Az X vállalat akár 500 tonnánál nagyobb mértékben is csökkentheti kibocsátását, mondjuk 1000 tonnával. Az Y vállalat esetében: csökkentési költségei 15 eurót tesznek ki(azaz többet, mint a piaci ár), ezért a kibocsátási egységek megvásárlását fogja választani ahelyett, hogy csökkentené a kibocsátást. Az X vállalat 5000 eurót költ az 1000 tonnás csökkentésre tonnánkénti 5 eurós áron, és 5000 eurót kap 500 tonna tonnánkénti 10 eurós eladásáért. Tehát az X vállalat teljes mértékben kiegyenlíti a kibocsátáscsökkentési költségeit a kibocsátási egységek értékesítése által, míg a kibocsátáskereskedelmi rendszer nélkül nettó 2500 eurós költsége lett volna. Az Y vállalat 5000 eurót költ 500 tonna, tonnánként 10 eurós kibocsátási egység vásárlására. A kibocsátás14

A kibocsátás-kereskedelemmel és a nemzeti kiosztási tervekkel kapcsolatos kérdések és válaszok, http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=MEMO/04/44&format=HTML&aged=1&langu age=HU&guiLanguage=en , 2007-04-19, 14 óra 10 perc 15

A kibocsátás-kereskedelemmel és a nemzeti kiosztási tervekkel kapcsolatos kérdések és válaszok, 8. o. http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=MEMO/04/44&format=HTML&aged=1&langu age=HU&guiLanguage=en , 2007-04-19, 14 óra 10 perc

33

kereskedelmirendszer nyújtotta lehetőség nélkül az Y vállalat 7500 eurót kellett volna, hogy költsön. Mivel csak olyan vállalat, mint amilyen az X, amely alacsony csökkentési költségekkel rendelkezik, és ezért a kibocsátás csökkentését választja, tud eladni, azok a kibocsátási egységek, amelyeket az Y vállalat megvásárol, a kibocsátás tényleges csökkentését jelentik, még akkor is, ha az Y vállalat nem csökkentette a kibocsátást. Ez biztosítja azt, hogy a legolcsóbb csökkentések történjenek meg először. Mivel ez a rendszer az EU egészére kiterjed, a vállalatok arra fognak törekedni, hogy felkutassák a legolcsóbb csökkentéseket a Közösségen belül, és megbizonyosodjanak arról, hogy ezek történnek meg először. Így érhető el a legnagyobb költséghatékonyság, mert a teljes iparági költség magasabb lett volna, ha az Y vállalat arra kényszerül, hogy a kibocsátást a saját üzemében csökkentse magasabb költségen. Minden előnye ellenére a 2004. március 4-én kiadott, „A kibocsátás-kereskedelemmel és a nemzeti kiosztási tervekkel kapcsolatos kérdések és válaszok”16 című sajtóanyagában a bizottság felhívja a figyelmet arra, hogy a közösségi szabályozás, azaz az ETS rendszer önmagában nem elegendő a kitűzött kibocsátás-csökkentési célok eléréséhez. Azért nem, mert a közlekedés 21%-ban, a háztartások és a kisvállalkozások 17%-ban, a mezőgazdaság pedig 10%-ban felelős az üvegházhatású gázok kibocsátásáért. Ezeken a területeken a Tagállamoknak további szabályozásokat kell meghozniuk. A fent említett anyag azonban bizottsági tanulmányokra hivatkozva kiemeli az ETS rendszer gazdasági hasznát. Ezek szerint a kiotói célok elérése az EU-ban évi 2,9 - 3,7 milliárd euróba kerül, ami a GDP alig 0,1%-ának felel meg. A kvótakereskedelmi rendszer használata nélkül ez a költség 6,8 milliárd euró is lehetne. Tehát a kibocsátás kereskedelmi rendszert mind gazdasági, mind környezetvédelmi szempontból hasznosnak ítélik meg a különböző tanulmányok, és bár továbbfejlesztését, és kibővítését maga a Közösség is szükségesnek látja, mégis ez a rendszer a világ első,

16

A kibocsátás-kereskedelemmel és a nemzeti kiosztási tervekkel kapcsolatos kérdések és válaszok, http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=MEMO/04/44&format=HTML&aged=1&langu age=HU&guiLanguage=en , 2007-04-19, 14 óra 10 perc

34

és példamutató hasonló vállalkozása, amit a Stern-jelentés17 is figyelembe vesz, és a jövőbeni világméretű szén-dioxid árazás, és kvótakereskedelem számára példamutató kísérlet lehet. Az ETS rendszer előre mutató intézmény, és minden jel arra mutat, hogy gazdasági, és környezetvédelmi szempontból is hatékony eszköze az éghajlatváltozás elleni küzdelemnek. Ám nem szabad elfelejteni, hogy 2010-re mindössze az EU összes kibocsátásának 46%t fogja lefedni, és hatósugarából kimaradnak olyan fontos és nagy emisszióért felelős területek, mint a közlekedés, a kisvállalkozások és a háztartások, illetve a mezőgazdaság. Habár igaz az, hogy 2008-tól új üvegházgázok, és új tevékenységi körök kerülhetnek be a kereskedelem körébe, és hogy a Bizottság a légi közlekedésre is ki szeretné terjeszteni a rendszert, ezek csak tervek. A sikerhez ezeket meg kell valósítani, és további lépések szükségesek. A 2004/101/EC direktíva ugyanakkor összekapcsolta az ETS rendszert a Kiotói Mechanizmusokkal, ami a világméretű szén-dioxid árazás, és kereskedelem első fontos lépése lehet. Mindazonáltal a meglévő szabályrendszer a Közösségi célok eléréséhez sem lesz elégséges, a világméretű küzdelemben pedig csak egy mozzanatként értékelhető. A példamutatás és az előre tekintés mindenképpen fontos, nem csak a tényleges eredmények, de a nemzetközi porond többi szereplőjének meggyőzése szempontjából is. A dolgozat most következő része az Európai Bizottság saját jelentése alapján értékeli a Közösség eddigi eredményeit a kiotói célok felé vezető úton. 17

Stern jelentés : Stern Review: The Economics of Climate Change, http://www.hmtreasury.gov.uk/Independent_Reviews/stern_review_economics_climate_change/sternreview_index.cfm, 2007. március 10, 11 óra 15 perc

35

V.

Az Európai Közösségek Bizottságának jelentése: „A kiotói célkitűzések elérése irányában tett előrelépés”

Az alábbi fejezetben, a címben szereplő jelentés tartalmát foglalom össze, ami első kézből származó információ arra nézve, hogy meddig jutott eddig a Közösség az előtte álló úton a világméretű éghajlatváltozás elleni küzdelemben. Az Európai Közösségek Bizottságának jelentése, „A kiotói célkitűzések elérése irányában tett előrelépés”18 címmel 2006. október 27-én jelent meg. Ez a dokumentum fontos adatokat tartalmaz arról, hogy a Közösség hogy halad a számára kijelölt úton az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentése felé. E szerint a bázisévhez (1990) képest 2004-ben a földhasználat, a földhasználatban bekövetkezett változás, és az erdőgazdálkodás (Land Use, Land Use Change and Forestry, LULUCF) figyelembevétele nélkül 0.9%-os csökkenést ért el az EU-15, és ezzel együtt 3%-kal csökkent az emisszió az érintett államokban. Ez szerény eredménynek tűnik annak fényében, hogy 2012-re 8%-os eredményt tűztek ki célul az Európai Unió államai. Persze ha azt vesszük figyelembe, hogy a Kiotói jegyzőkönyv aláírása óta a dokumentum keltéig hét év telt el, és a megjelölt határidőig újabb nyolc év állt ekkor a Közösség előtt, akkor a nyolc százalékos célhoz képest a három százalékos eredmény nem rossz teljesítmény, hiszen akkor még a teljesítésre szánt idő több mint fele rendelkezésre áll. Ugyanakkor a Bizottság is elérhetőnek látja a kitűzött célt, bizonyos feltételek teljesülése mellett. Ezek a feltételek a következők: -

ha minden jelenleg megbeszélés alatt álló közösségi, és nemzeti csökkentési szabályozás hatályba lép,

-

ha a kiotói rugalmassági mechanizmusokat a tervezett mértékben alkalmazzák,

18

http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/site/hu/com/2006/com2006_0658hu01.pdf, 2007. március 21. 11 óra 27 perc

36

-

ha a szénnyelőket a tagállamok a tervezett mértékben használják fel,

A lehetőség tehát adott, ám a jelentés figyelmeztet arra is, hogy a folyamatot fel kell gyorsítani, és a második Nemzeti Kiosztási Terveknek olyan kereteket kell teremteniük, amelyeken belül az államok elérik a kívánt mértékű javulást. Az Eu-25 eredményei sokkal látványosabbak, hiszen 2004-ben a bázisévhez képest a LULUCF figyelembe vétele nélkül is 7,3%-al javult a kibocsátási érték. Ebben persze a volt szocialista országok szennyező iparának a bázisév óta eltelt időszakban való leépülése játssza a legfontosabb szerepet. Ám az EU-10 államok gazdasági fejlődésének eredményeképpen 2003-ban, és 2004-ben emelkedett a kibocsátása, és a Kiotói Jegyzőkönyv elfogadásának időpontjához, 1997-hez képest a legmagasabb értéket produkálták. V. 1. várakozások 2010-re 2010-re, az előrejelzés szerint a már elfogadott intézkedésekkel 4.6%-os, a jelenleg tárgyalt intézkedésekkel 8,1%-os, a kiotói rugalmassági mechanizmusok, és a szénnyelők tervezett alkalmazásával pedig 10,8%-os eredményt érhetünk el. Tehát akár jelentősen túl is teljesíthetőek a vállalások. Országonkénti bontásban ugyanakkor már nem ilyen kedvező a kép. A 15-ök közül 2010-re mindössze Svédország, és az Egyesült Királyság éri el a kitűzött célt a jelenleg érvényes szabályozás használatával, hat másik állam pedig akkor, ha a jelenleg még tárgyalás alatt álló intézkedéseket is bevezetik. Hét államnak új szabályokat kell bevezetniük, mert a jelenleg meglévő, és előreláthatóan meghozandó intézkedések nem lesznek elegendőek a célok eléréséhez. A 2004-ben csatlakozott tíz ország közül kettő, Ciprus és Málta nem rendelkezik Kiotói célkitűzésekkel a többi ország, azonban várhatóan teljesíti, vagy túlteljesíti a vállalásait 2010-ig. Ez annak ellenére várható, hogy 2004, és 2010 között növekedni fog a kibocsátásuk.

37

V. 2. A legnagyobb kibocsátók eredményei A legnagyobb kibocsátó országok üvegház-gáz kibocsátási tendenciái változatos képet mutatnak. Németország, és Nagy Britannia, amely két ország a közösségi kibocsátások hozzávetőleg egyharmadáért felelős, 2004-re jelentősen, 316 millió tonnával csökkentette kibocsátását. Olaszország az összes emisszió 12%-t adja, és ugyanebben az időszakban 12%-os növekedést mutattak a vonatkozó adatok, ami elsősorban a növekvő közlekedési-és energiaigénynek köszönhető. Franciaország 11%-ban felel az üvegház-gázok termeléséért, és egy százalékos csökkenést könyvelhet el, annak ellenére, hogy a közlekedésből származó gázkibocsátás nőtt az 1990-2004-es időszakban. Spanyolország az Unió ötödik legnagyobb szennyezője. Kilenc százalékos részesedése a teljes kibocsátásból egy jelentős, 48%-os növekedés eredménye az utóbbi közel másfél évtizedben. Ezért a közlekedés, az energiatermelés, és a feldolgozóipar felelős. Lengyelország nyolc százalékban járul hozzá a Közösség emissziójához, ám 16%-al csökkentette saját részét a vizsgált időszakban. 2004-ben tíz tagállam emissziója haladta meg a bázisévit, tizenháromé pedig alatta maradt annak. Az új tagállamok viszonylag kis mértékben, 15%-al járulnak a Közösség teljes kibocsátásához, tehát azt gondolhatnánk, hogy erőfeszítéseik kevés eredményt hozhatnak. Ám ez koránt sincs így. 1990-2004 között az EU 25 egy főre jutó kibocsátása kilenc, az EU 15-é pedig hat százalékkal csökkent. A GDP arányában mért kibocsátás ugyanakkor az EU 15 esetében 25%-al csökkent. Megfigyelhető, hogy a GDP arányos kibocsátás az új tagállamokban jóval magasabb, mint a régiekben, tehát az új tagállamok csökkentési potenciálja nagyobb.

38

Összességében az európai gazdaság teljesítménye egyre inkább elválik az üvegház hatású gázok kibocsátásától. Ez a folyamat hozzájárul a klímaváltozás elleni küzdelem kisebb gazdasági károkkal járó sikeréhez. Grafikon 1

Üvegház hatású gázok kibocsátása és a GDP közötti összefüggés 140

GDP

120 100

CO2 kibocsátások

80 60

Energiafogyasztás

40 Üvegház gáz per GDP

20

19 90 19 92 19 94 19 96 19 98 20 00 20 02 20 04

0

Grafikon 1, Forrás: saját készítésű, Az Európai Közösségek Bizottságának jelentése: „A kiotói célkitűzések elérése irányában tett előrelépés” 6. oldalon található ábra alapján

39

V. 3. A kibocsátási szintek változása 2003 és 2004 között A szén-dioxid kibocsátás a közlekedés (+1,5%), a vas-és acélgyártás (+5,4%), és a kőolaj finomítás (+3,3%) miatt emelkedett, a háztartások-és szolgáltatások (-1,4%), a villamos energia-és hőtermelés (-0,3%), valamint a hulladéklerakók, tevékenységi körök esetében pedig csökkent. Szintén csökkent a szénbányászat-és szénkezelés területről származó metán kibocsátás 16,5%-al. A légkondicionálásból származó fluorozott szénhidrogén kibocsátás 12,1%-al emelkedett, ami véleményem szerint a későbbiekben is folytatódik, hiszen a klímaváltozás eredményeképp magasabb hőmérséklet várható, és ez a légkondicionáló berendezések működtetéséhez szükséges villamos energia iránti igényt is növeli majd. Az Energiaigény növekedése azonban meghaladta a kibocsátás növekedését 2004-ben. Ez többek között annak köszönhető, hogy Németországban javították a szénerőművek hatékonyságát, Nagy Britanniában széntüzelésről gáztüzelésre váltottak, Svédországban pedig a fosszilis energiahordozók használata felől a biomassza alkalmazása felé tettek lépéseket. A jelenlegi tendencia mellett 2010-re 19%-lesz a megújuló energia részaránya az EU-ban, igaz a célkitűzés a 15-ök tekintetében 22%, a 25-ében 21%. A lakóépületek energiahatékonyságának növelésére is születtek megoldások. A háztartások tüzelőanyag igénye Dániában, és Svédországban a távhőszolgáltatás kiterjesztésével jelentősen csökkent. Németországban pedig az épületek szigetelésével, naphőenergia termeléssel, és biomassza alapú távhőszolgáltatás kialakításával csökkentették a tüzelőanyag igényt. Magyarországon is elindult az utóbbi években a lakóépületek energetikai fejlesztése, és további programok várhatók ezen a területen. A közlekedés, és a közúti közlekedés az EU 15-ben 26%-al emelkedett 1990 és 2004 között. Ezen belül Finnországban, Németországban, Svédországban, és Nagy Britanniában csak kismértékű növekedés volt tapasztalható. A belföldi közlekedésből származó kibocsátás 2010-re 35%-al nő várhatóan, ha a jelenlegi intézkedések körét ki nem bővítik. Ugyanebben az időszakban a nemzetközi légi, és tengeri közlekedésből származó kibocsátás 59%-al emelkedett, és ezeket a területeket a Kiotói Jegyzőkönyv

40

rendelkezései sem érintik. A tíz új tagállamban 28 százalékos növekedést mutatott a közlekedési szektor. A közlekedéssel kapcsolatban tehát további nemzeti, és nemzetközi intézkedésekre van szükség, hiszen jelentős mértékben felel ez a szektor az éghajlatváltozást okozó gázok kibocsátásáért. Nagy ütemben bővül, és a modern járművek kisebb kibocsátási szintje nem érvényesülhet nagyobb eladott járműmennyiség esetén. Az EU 15 iparból származó kibocsátása a bázisévhez képest 16%-al csökkent 2004-ben, de ha nem bővítik a szabályozásmértékét, ez az érték mindössze 4%-lesz 2010-re. A kiegészítő intézkedésekkel viszont csak kis mértékben haladja majd meg az emisszió a 2004-es szintet. A vegyiparból származó kibocsátás 55%-al csökkent, és a hulladékgazdálkodás is 38%-al kevesebb metánt juttatott a környezetbe. Az utóbbi érték 2010-re 40% lehet. A 25-ök mezőgazdaságból származó kibocsátása a bázisévhez képest 13%-al csökkent, és ez az adat 2010-re várhatóan 16%-ra módosul. Az előrejelzések szerint tehát az EU 25 elérheti kitűzött céljait, ha további intézkedéseket is megtesz, és a kiotói mechanizmusok nyújtotta lehetőségekkel is él, akár túl is teljesítheti azokat. Az EU 15 kisebb csökkenési potenciállal bír, hiszen eleve fejlettebb technológiákat alkalmaz, és a gazdaság általában fejlettebb. Éppen ezért a kitűzött célokat csak a megújuló energia, a kapcsolt energiatermelés és az energiahatékonyság területén tett lépések, a kiotói mechanizmusok, és a szénnyelők együttes alkalmazásával érheti el. A tíz új tagállam, bár kibocsátásuk várhatóan nő 2004 és 2010 között, túlteljesíti a vállalásait. Bulgária és Románia 1990 és 2004 között jelentős kibocsátás csökkentést produkált, tehát jó úton járnak. A később csatlakozó országok közül Törökország kibocsátása kisebb, mint az EU 25 átlagának a fele, Horvátországgal kapcsolatban pedig hiányosak az adatok.

41

V.

4. Az Európai Klímaváltozási Politika végrehajtásának helyzete

Az EU Klímaváltozási Politikáját (Eurpoean Climate Change Policy, ECCP) az ECCP I program 2001. júniusi bevezetésétől datálhatjuk. Ennek a programnak a végrehajtása folyamatban van, hiszen bár 2005. októberében az ECCP II program felülvizsgálta, de folytatta azt. Ennek a programnak a következők a prioritásai: -

energiahatékonyság növelése

-

szénbefogás-és tárolás

-

energiaellátás

-

a szén-dioxid, és a gépkocsik

-

légi közlekedés

-

mezőgazdaság

-

erdészet

csökkentése,

-

nem szén-dioxid gázok

alkalmazkodás növelése

viszonya -

az EU veszélyeztetettségének és

az

A kibocsátás kereskedelmi rendszer felülvizsgálata a következőképpen alakult 2006. november 13-án a bizottság a „Building a Global Carbon Market”19 azaz „Építsünk egy globális szénpiacot” című sajtókiadványában új menetrend elkészítését szorgalmazza a kibocsátási egységek kereskedelmével kapcsolatban. A bizottság ugyanis a harmadik kereskedési időszak elejére, 2013-ra egy új rendszer kidolgozását látja szükségesnek, az eddigi tapasztalatok alapján. AZ ECCP ezzel kapcsolatban 2007. június 30-án tesz majd jelentést. Az új rendszer kidolgozásakor a következő négy szempontot kell majd figyelembe venni: -

kiterjesztés új országokra, és üvegházgáz típusokra, illetve a légi közlekedésre

-

további harmonizáció, és az előreláthatóság javítása

-

a szabályoknak való szigorú megfelelés, és azok erőteljes kikényszerítése

-

harmadik országok bevonása a programba

Az eddig elért eredményeket a következő táblázat tartalmazza.

19

http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=IP/06/1548&format=HTML&aged=0&languag e=EN&guiLanguage=en, 2007. március 27 10 óra 16 perc

42

Az ECCP I politikáinak és intézkedéseinek eredményei Táblázat 1. Az alkalmazás állapota EU-15: Becsült csökkentési potenciál (Mt. CO2eq.)

Teljes körűen végrehajtott (Mt. CO2eq.)

Véglegesítés alatt (Mt. CO2 eq.)

Energiaellátás 236-278 200-230 Energiaszükséglet 194-239 86-106 85-110 Közlekedés 152-185 75-80 72-95 Nem CO2 gázok 59-62 41 18-21 Mezőgazdaság és erdészet 133 45 o Összesen 774-897 247-272 375-456 Forrás: saját készítésű, Az Európai Közösségek Bizottságának jelentése: „A kiotói célkitűzések elérése irányában tett előrelépés” 14. oldalon található táblázat alapján

V. 5. A kiotói mechanizmusok és a szénnyelők várható alkalmazása A 2008-2012 közötti első elszámolási időszakban az EU 15 államai összesen több mint 30%-ban ezeknek a mechanizmusoknak az alkalmazásával kívánják teljesíteni a vállalásaikat. Ez azt jelenti, hogy tíz ország nyújtott be ezzel kapcsolatos terveket, és összesen kétmilliárd-nyolcszázharmincmillió eurós költséggel számolnak. A szénnyelők alkalmazását valamivel több, tizennégy ország tervezi, és körülbelül 0,8%-os kibocsátás csökkentést kívánnak elérni ezzel a módszerrel. Tehát ebből a jelentésből kirajzolódik egy a kiotói keretek között működő, és fejlődni képes Európai Unió képe, amely nemzetközi szinten vezető szerepet kíván vállalni az üvegház-hatású gázok kibocsátási jogának kereskedelmében, ezzel a saját példáját a többi nemzetközi szereplő elé tárva motiválni azokat a határozottabb fellépésre. Ugyanakkor látni kell, hogy sok nagy kibocsátást okozó tevékenység (közlekedés, mezőgazdaság, háztartások, kisvállalkozások) nem része vagy a kiotói, vagy az Uniós szabályrendszernek, illetve egyiknek sem. Ezért, és főleg a közlekedés nagy ütemben való növekedése miatt szükséges további lépések megtétele, mert nemzetközi kötelezettségek híján az egyes államok törvényhozói kevésbé érzik majd fontosnak, hogy előre mutató, az általánosnál szigorúbb szabályokat alkossanak.

43

A jövőben problémát okozhat, hogy az EU-10 államainak kibocsátása növekszik gazdasági növekedésükkel együtt, és a régebbi tagállamokhoz képest még mindig magas az egy GDP egységre jutó kibocsátási szintjük. Így az adatok növekedése a jövőben sem lesz elkerülhető, a szennyezés és a gazdasági növekedés nagyobb fokú függetlenedését kell elérni ezekben az államokban. Összességében a haladási irány jó, de azokban az államokban ahol a jelenlegi szabályozás nem bizonyul elégségesnek, meg kell tenni a szükséges szigorításokat. Az ECCP végre nem hajtott intézkedéseit le kell zárni, és a felülvizsgálatkor ki kell terjeszteni. A kiotói mechanizmusok alkalmazását kívánatos lenne alacsonyabb szinten tartani. Véleményem szerint nem az egész „EU-buborék” adataival lehetnek problémák a jövőben, mert az újabb, és régebbi tagállamok szerkezeti különbsége, illetve a jobban és kevésbé jól teljesítő államok eredményei kiegyenlíthetik egymást, és a kiotói cél elérését lehetővé teszik. Arra kellene törekedni, hogy az egyes Tagállamok szintjén is abszolút mértékben csökkenést érjünk el (ha nem is 8%-ot), és ne forduljanak elő olyan nagy emelkedések az adatok között, mint például Spanyolország esetében. Az ilyen esetek mutatják azt, hogy milyen veszélyt rejt magában a rendszer, ha nem fedi le az összes nagy kibocsátást okozó tevékenységet. A jelentés objektív, és alapos azokon a területeken, amelyeket kifejt, de a jelenlegi szabályozások alól kimaradó területek felett hamar átsiklik, nem ad konkrét javaslatot a probléma kezelésére, és nem jelzi azt, hogy egyes nagy kibocsátó tevékenységeknek a rendszerbe való bevonásával milyen javulást érhetne el a közösség. A lehetséges problémák tárgyalásakor nem elég erélyes, nem érvel, nem jelzi azok súlyosságát (például milyen eredménye lesz a közlekedésből származó kibocsátás további növekedésének, milyen veszélyt hordoz ez magában a kiotói célok elérésére nézve, hogyan lehetne az olyan nagy kibocsátás növekedést mutató államokat mint Spanyolország csökkentésre bírni). Nem motiválja az olvasót, (aki feltehetően egy döntési, tanácsadási lehetőséggel bíró szakember) cselekvésre.

44

A GDP-hez viszonyított kibocsátást bemutató diagramon érdekes lenne a demográfiai tendencia ábrázolása is, hiszen ez nagyban befolyásolja az egy főre eső kibocsátást, és valószínűleg a háztartások energiafogyasztását is. Például csökkenő népesség mellett a konstans kibocsátás is növekvő egy főre jutó kibocsátást eredményez, és fordítva. A Stern-jelentéshez, és az Európai Bizottság másik, a dolgozatomban bemutatott jelentéséhez képest ez a dokumentum nem tartalmaz gazdasági utalásokat és adatokat. Az eddig elért eredmények költségeit, és a jövőbeni intézkedések várható anyagi vonzatait nem mutatja be, ami fontos lenne, és könnyebben értelmezhetővé tenné a szükséges lépések nagyságát. Egy ilyen szigorúan gazdasági értelemben számolt árat a cselekvés elodázásából származó költségekkel összehasonlítva olyan erős érveket mutathatna be a dokumentum, mint a fent említett másik kettő. Arról nem is beszélve, hogy a katasztrófa elkerüléséhez a másik két jelentésben szükségesnek ítélt lépések költségeit az EU kiotói céljainak eléréséhez szükségesnek tartott költségekkel összevetve egyértelmű képet kaphatnánk arról, hogy a kiotói célok teljesítése mekkora részben fedezi a világméretű éghajlatváltozás legrosszabb lehetséges következményeinek elkerülését biztosító kibocsátás-csökkentést. Azaz, hogy a kiotói célok mennyiben azonosak a legújabb célkitűzésekkel, és ezen keresztül azt, hogy milyen mértékben változott a döntéshozók és a tudósok véleménye az utóbbi évtizedben.

45

VI. A Stern-jelentés Ennek a fejezetnek az a nagy port kavart jelentés a tárgya, amely bár a lehető legtöbb információt egyesíti eredményeiben, és független tudóscsoport munkája, mégis megosztotta a világ tudományos, és politikai elitjét. A Stern-jelentés figyelmeztet arra, hogy mi történhet, ha a korábbi fejezetekben megvilágított hiányosságokat nem sikerül időben, illetve hatékonyan kijavítani. Egyben objektív szakembereknek a kezelésre tett javaslatait is tartalmazza. A dolgozat témájának tárgyilagosabb vizsgálatát teszi lehetővé az, hogy olyan megfogható és az éghajlattudomány és ökológia területén laikusnak minősülő személyek számára is könnyebben értelmezhető kategóriákat használ a jelentés készítője, mint költségek, hasznok, és ezeknek a világgazdaság teljesítményéhez viszonyított aránya. A Stern-jelentést a klímaváltozás gazdasági következményeiről 2006. október 30-án mutatta be a brit miniszterelnöknek és pénzügyminiszternek az általuk a riport elkészítésével megbízott kutatócsoport vezetője, Sir Nicolas Stern. Az éghajlatváltozás elkerülésére eddig meg nem tett lépéseket a kutató a valaha látott legnagyobb, és legmesszebb menő piaci bukásnak nevezi, utalva arra, hogy az éghajlatváltozás hatásainak mérséklése jóval kisebb terheket ró a globális gazdaságra, mint a negatív következmények költségei. A tudós elismeri ugyan, hogy a most megtett lépéseknek csak kis hatásuk lehet a következő 40-50 évben, de figyelmeztet, hogy a század második felében, és a következő évszázadban jelentősen befolyásolják majd az éghajlatot. Ezért a nem kívánt hatások csökkentésére fordított összeget egy befektetésnek kell tekinteni. Ennek a működtetéséhez a politikának megfelelő piaci jelzéseket kell adnia, a piaci bukás helyzetét meg kell fordítania, és mindezt igazságosan és a kockázatok csökkentése mellett kell megtennie.

46

VI. 1. A jelentés fő megállapításai Jelenleg a légkörben minden ezer részecske közül körülbelül 430 szén-dioxid molekula. Ez az iparosodás előtti szinthez (250/1000 db) képest jelentős növekedés. Ennek következtében már mostanra is emelkedett a Föld légkörének hőmérséklete, körülbelül fél Celsius-fokkal, és még ennyivel biztosan fog is. Ha az éves szén-dioxid kibocsátás a jelenlegi szinten maradna a jövőben, akkor 2050-re elérné a koncentrációja az 550 darabot ezer légköri részecske közül, és folyamatosan emelkedne tovább. Ám a fejlődő gazdaságok egyre növekvő nagy szénkibocsátású infrastruktúrája, és az energia illetve a közlekedés iránti igény növekedése miatt a széndioxid koncentráció már 2035-re eléri majd ezt a szintet, és a modellkísérletek eredményei szerint ez a hőmérséklet két Celsius-fokos emelkedését jelenti 77-99%-os valószínűséggel. A megszokott folyamatok alkalmazásával a század végére a szén-dioxid koncentráció több mint háromszorosa lehet a jelenleginek, ami 50%-os valószínűséggel azt jelentené, hogy a hőmérséklet 5 Celsius-fokot emelkedik. Ennek beláthatatlan következményei lennének, mert jelenleg körülbelül ugyanennyivel melegebb a légkör, mint a legutóbbi jégkorszak alatt volt. A jelentés különböző kutatók eredményei alapján prezentál egy ábrát20, amelyből a következő olvasható le: Ha feltételezzük, hogy a légköri szén-dioxid koncentráció 550 darab/1000 szinten stabilizálható, akkor három Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedésre kell felkészülnünk. Ez pedig egyre több éhező embert jelentene, és az adatok növekedésének felét afrikai és nyugat-ázsiai területeken élők adnák. A vízhez való hozzáférés is jelentősen átrendeződne a világ egyes területei között. Egy idézett tanulmány szerint, egymilliárd emberrel kevesebben jutnának vízhez a 2080-as évtizedben, nagyrészük Afrikában, még ugyanennyi jelenleg nélkülöző ember a világ más területein kielégíthetné szükségleteit. A ma élő állat és növényfajok 20-50%-a 20

Stern jelentés : Stern Review: The Economics of Climate Change, Executive Summary p.5, Figure 2 http://www.hmtreasury.gov.uk/Independent_Reviews/stern_review_economics_climate_change/sternreview_index.cfm, 2007. március 10, 11 óra 15 perc

47

kihalhat, és a hurrikánok számának növekedése megduplázná az Egyesült Államok ilyen természeti katasztrófákból származó kárait. Ennek a hatásai már elég ijesztőek, és ez nem a lehetséges legrosszabb forgatókönyv. Tehát az éghajlatváltozás az emberek alapvető életfeltételeikhez való hozzáférését fenyegeti, a felmelegedés hatásait pedig gyakran a víz fogja közvetíteni. A jelenlegi irányba haladva nagyjából 50 éven belül 2-3 fokos hőmérséklet-növekedés várható, aminek a következők lehetnek a következményei: -

az olvadó gleccserek eleinte az áradások veszélyét növelik majd, később pedig a vízkészletek csökkenéséhez vezetnek, és a világ lakosságának egy hatodát érinthetik a változások

-

a mezőgazdasági termés mennyisége csökkenni fog, főleg Afrikában, igaz mérsékelt égövi területeken növekedés is tapasztalható, de 4 Celsius-fokos emelkedés esetén már súlyos következményekkel kell számolni

-

a jelenleg hideg területeken az alacsony hőmérséklettel összefüggő halálozások száma

csökken

majd,

de

máshol

a

hőség

miatt

és

alultápláltság

következményében nő majd a halandóság -

az emelkedő tengerszint miatt évről-évre több ember lesz áradások áldozata, és a part menti védekezés költségei is megnőnek majd. Becslések szerint az évszázad végére 200 millió embernek kell majd tartósan elhagynia lakóhelyét

-

mindössze 2 Celsius-fokos hőmérséklet esetén is kihalhat a fajok 15-40%-a, és az óceánok savasodása, és a növekvő szén-dioxid szint a hallállomány csökkenését okozhatja

Ha a hőmérséklet tovább nő, növekszik annak az esélye is, hogy visszafordíthatatlan, és egyre erősödő következményekkel kell szembenéznünk. A felmelegedés a helyi időjárási mintákat nagyban módosíthatja, az áradások, a vízhez való hozzáférés változása

milliók

megélhetését

fenyegethetik.

48

Az

amazonasi

esőerdőket

visszafordíthatatlan kár érheti 2-3 fokos felmelegedés estén, a jégtakarók olvadása pedig az emberek 5%-ának otthonát veszélyeztetheti. Mire azonban a hatások, és a károk bekövetkeznek, már túl késő lesz azok visszafordításához, ezért a távoli jövőbe kell tekintenünk azok elkerülése érdekében. A fejlődő országok helyzete a legrosszabb általában eleve melegebb területeken találhatóak, a csapadék ingadozása nagy, és fejletlen gazdaságuk nagyban függ a mezőgazdaságtól. Sokan közülük már most is szenvednek az előnytelen időjárásuk miatt, és ez a jövőbeni felmelegedéssel csak romlani fog. A felmelegedés következtében milliók vándorolhatnak el jelenlegi lakóhelyükről, hiszen Banglades területének több mint ötöde víz alá kerülhet egy méteres tengerszint emelkedés esetén, ami az évszázad végére bekövetkezhet. A feszültségekkel terhelt kevésbé fejlett területeken ezek a hatások konfliktusok kirobbanásához vezethetnek. Veszélyeztetett területek NyugatAfrika, a Nílus-medence, és Közép-Ázsia. A fejlett, magas szélességi körökön fekvő országok tekintetében eleinte nettó hasznot hozhat

a

felmelegedés,

hiszen

2-3

fokos

hőmérsékletemelkedés

mellett

a

mezőgazdasági termelés emelkedni, a téli halálozások száma és a fűtési költségek csökkenni fognak, és várhatóan a turizmus is bővül majd. Ugyanakkor a déli államok sebezhetőbbek, mezőgazdasági termelésük, és vízhez való hozzáférésük 20%-al csökkenhet már 2 fokos emelkedés esetén is. Ez azokon a területeken, ahol most is szűkösek a vízkészletek, jelentős nehézségeket, és járulékos költségeket fog jelenteni. A szélsőséges időjárás költségei elérhetik a világ GDP-jének 0,5-1% is évente. Ha a hurrikánok szélereje 5-10%-al megnő, akkor a károk megkétszereződnek az USA-ban. 3-4 fokos felmelegedést feltételezve az Egyesült Királyság áradásokkal kapcsolatos költségei kettő-négyszeresükre emelkedhetnek. Egészségügyi értelemben pedig a hőhullámok hatásai lesznek a legszembetűnőbbek, hiszen általánossá válnak majd az olyan jelenségek, mint a 2003-as rendkívüli meleg, amikor Európa szerte 35 000 ember vesztette életét.

49

A felmelegedés teljes költségei várhatóan magasabbak lesznek a korábbi becslések eredményeinél. A korábbi becslések 2-3 fokos felmelegedéssel számoltak, és a világgazdaság teljesítményének 0-3%-s csökkenését várták ebben az esetben. Az újabb kutatások azonban akár 5-6 Celsius fokos emelkedést is lehetségesnek tartanak az évszázad végére, illetve a jövő századra. Ebben az esetben azonban már a világ gazdasági teljesítményének 5-10%-át is elveszíthetjük a jövőben, és a fejlődő országok fizetik majd a legmagasabb árat, akár 10% feletti költségekkel. Ezeket a terheket a megfelelő politika kialakításával jelentősen lehet csökkenteni. A tanulmányban szereplő becslés szerint a következő két évszázadban a mostani úton tovább haladva a klímaváltozás költségei egyenértékűek az éves egy főre jutó fogyasztás örökre, 5%-al való csökkentésével. Ha a modellben figyelembe veszik a kutatók a környezetre és az emberi egészségre gyakorolt hatásokat is, akkor a fenti adat az egy főre jutó fogyasztás 5-11%-ára módosul. A hatásokat felerősítő lehetséges folyamatok az időjárási rendszerekben, további veszélyeket rejtenek, a veszteségeket 11-14%-s fogyasztáscsökkenésre növelve. Ezt az adatot pedig a fejlődő országok aránytalan részesedése a hátrányokból, bizonyos súlyozásokat elvégezve egy negyedével is növelheti. Tehát mindent összeadva, 20%-al csökkenne az egy főre jutó fogyasztás mostantól mindörökre. Azaz összefoglalva a fogyasztás csökkenése 5-20% között lehet, de valószínűleg az intervallum felső részében. A jelentés készítői úgy érvelnek, hogy ennél jóval alacsonyabb költségekkel lehetne csökkenteni a negatív hatásokat, és hogy ezért a beavatkozás igen hatékony beruházás lenne. A szén-dioxid kibocsátás korábban szorosan együtt mozgott az egy főre jutó gazdasági teljesítménnyel, ennek megfelelően 1850, az iparosodás kezdetei óta a fejlett országok nagyjából 70%-t termelték meg az üvegházhatást okozó gázoknak, mialatt a fejlődő országok alig az egynegyedét a teljes mennyiségnek. Azonban ez a szereposztás megfordulóban van, és a jövőben a fejlődő országok a nagyobb népesség-és gazdasági növekedésük, valamint az energiaintenzív iparuk növekedése miatt a kibocsátás nagy részéért fognak felelni. A gazdaság szerkezeti átalakulása és a modern energiatermelés miatt a leggazdagabb országok gazdasági fejlődése elvált a kibocsátások szintjétől.

50

Erőteljes fellépéssel a világgazdasági növekedés függetleníthető a káros gázok kibocsátásától anélkül, hogy a gazdasági növekedést fel kellene adni. A Föld időjárásának stabilizálásához olyan szintre kell csökkenteni a felmelegedésért felelős gázok kibocsátását, amit a bolygó anélkül el tud nyelni, hogy a légköri koncentrációja emelkedne ezeknek a gázoknak. Ez a kibocsátási szint öt gigatonna szén-dioxid egyenértéknek megfelelő (ez azt jelenti, hogy a különböző felmelegedésért felelős gázokat szén-dioxid egyenértékre számolják át az adatok jobb kezelhetősége érdekében). Ez az adat azt jelenti, hogy a mai abszolút értékű kibocsátást 80%-al kellene csökkenteni. Az itt tárgyalt tanulmány a légköri szén-dioxid koncentrációjának 450-550 darab/1000 értéken történő konzerválását tartja megvalósíthatónak, és az ahhoz szükséges lépéseket mutatja be. Az 550 db/1000 szinten való stabilizálás eléréséhez a globális kibocsátásnak az elkövetkezendő 10-20 évben tetőznie, és azután évente 1-3%-s ütemben csökkennie kell. 2050-re a kibocsátási szintnek abszolút értékben a mai alatt kell lennie 25%-al, ami azt figyelembe véve, hogy addigra a világgazdaság várhatóan három-négyszeresére bővül, az egy egységnyi GDP-re eső kibocsátásnak a mai negyedét szabad csak elérnie. Ha azonban az elkövetkezendő 10-20 évben nem lesz elég határozott a fellépés, akkor ez a magasabb szinten való üvegházgáz-koncentrációstabilizálás is elérhetetlenné válik, pedig ez a szint is komoly kockázatokat rejt magában. A 450 db/1000 koncentráción való stabilizálás ennél nagyobb kihívást jelent. Ehhez 10 éven belül tetőznie kell a kibocsátásnak, és azután évente 5%-al csökkennie, 2050-re a mai szinthez képest 70%-al. Bár lehetséges, mégsem valószínű, hogy ezt meg lehet majd valósítani, mert várhatóan eléri az üvegházgáz-koncentráció ezt a szintet 10 éven belül, ezért a gyors lépések megtétele már nem látszik megvalósíthatónak, és a kibocsátások gyors csökkentése nagyon költséges lenne. Elméletileg lehetséges a fent vázolt menetrendekhez képest túllépni a megengedett maximális kibocsátást, és később nagyobb ütemben csökkenteni, de ez rendkívül nehéz, és felelőtlen dolog lenne.

51

Az említett csökkentési terveknek természetesen magas költségei is lennének. A jelentés az 550 db/1000 szinten történő stabilizálás költségeit 2050-ig évente a GDP 1%-ára becsüli. Ezzel egy időben az alacsony szénkibocsátású, és energia hatékony áruk és szolgáltatások iránt nőne a kereslet, ami üzleti lehetőségeket rejt magában. A csökkentést pedig négyféleképpen tartják elképzelhetőnek a szerzők: -

magas kibocsátású áruk és szolgáltatások iránti kereslet csökkentése

-

energiahatékonyság növelése, amivel a költségek és a kibocsátás is csökkenthetők

-

a nem energiához kapcsolt kibocsátások csökkentése, például az erdőirtás megfékezése

-

alacsonyabb kibocsátást produkáló technológiák irányába való elmozdulás az energiatermelés, a hőtermelés, és a közlekedés területén

Emlékeztet arra is a kutatócsoport, hogy nagy a technológiai potenciál a hatékonyság növelésével való kibocsátás csökkentésre, és hogy a nem energiatermeléssel kapcsolatos emisszió a teljes kibocsátás egyharmadát adják, azaz az erdőirtással szembeni fellépés hatékony módja a csökkentésnek, és ugyanakkor olcsó is. Az energiatermelésből származó kibocsátást 65-70%-al vissza kell majd fogni 2050-re, és a közlekedésben is, ha nem is rövidtávon, de hosszabb távon, és főleg az új technológiák árának csökkenésével mindenképpen szükséges lesz a csökkentés. Tehát a kitűzött cél eléréséhez a technológiák megfelelő portfóliójára lesz szükség. A kevesebb szén kibocsátásával járó technológiák felé való elmozdulás azonban a szénhidrogének jelentős forrásainak megléte ellenére kell, hogy megtörténjen. A még a jelenlegi szabályrendszer szerint gazdaságosan kitermelhető fosszilis-energiahordozó bőven elégségesek ahhoz, hogy a légköri szén-dioxid koncentrációt 750 db/1000 fölé emeljék, aminek rendkívül veszélyes következményei lehetnek. Ennek ismeretében kijelenthető, hogy 2050-ben a világ energiaszükségletének még több mint a felét a szénhidrogének fogják fedezni. Ha kiterjedt szén-befogási és tárolási technológiákat 52

sikerülne alkalmazni, akkor a fosszilis energiahordozók további használata nem veszélyeztetné a környezetet. A kisebb szénmennyiséget felszabadító iparra való átállás egy folyamat lesz, aminek lesznek költségei. Mint fentebb említettem, a világ GDP-jének 1%-t jósolja a kutatócsoport, de egyes országok és szektorok számára magasabb költségek is előfordulnak majd. Az új technológiák iránti igény viszont egy új piacot teremt majd, és a kis szénkibocsátású energiaipar 2050-re 500 milliárd dollárt, vagy jóval többet is érhet majd. Emellett a kis hatékonyságú energiarendszerek leváltása, és az energiaszektorba globálisan folyó évi 250 milliárd dolláros piactorzító állami támogatások eltörlése hasznot hozhat. Járulékos előnyöket is jelent az átállás, mivel csökken a légszennyezés és az ebből származó egészségügyi költségek, és a halálozások száma. Segít fenntartani az erdőket, a biológiai sokféleséget, és az energiaellátás diverzifikálásával növeli az energiabiztonságot. A hosszú távú energetikai befektetéseket pedig segítené a tiszta kiszámítható politikai környezet, és szabályrendszer. VI. 2. A szén-dioxid társadalmi költsége A szén-dioxid társadalmi költségét jelenleg, és azzal számolva, hogy a jelenlegi úton haladunk tovább, tonnánként 85 dollárra becsüli a jelentés. Ez az összeg a legtöbb iparágban már gazdaságossá teszi a kibocsátás csökkentését. Ha ma a határozott fellépést választanánk, akkor a nettó nyereségünk 2,5 ezer-milliárd dollár lehetne. A költségek nagy része persze közép-vagy hosszútávon merül majd fel. Még ha megfelelő lépéseket teszünk is, a szén-dioxid társadalmi költsége idővel nőni fog, tehát a ma még gazdaságtalan technológiák is racionálisan alkalmazhatóvá válnak idővel. Ha azonban a 450-550 db/1000 célt tűzzük ki magunk elé a szén-dioxid koncentrációját illetően, akkor a társadalmi költsége is kisebb annak, tonnánként 25-30 dollár. Ettől függetlenül, idővel mindenképp emelkedik majd ez az érték, mert annál magasabb a társadalmi költsége egy járulékosan kibocsátott tonna szén-dioxidnak, minél magasabb a gáz légköri koncentrációja. Ezzel azonban együtt kell, hogy mozogjon a kezelésre tett erőfeszítések mértéke is.

53

VI. 3. A Stern-jelentés klímaváltozási politikára tett javaslatai

A jelentés írói három sarokpontot jelölnek ki a világ döntéshozóinak. A szén árazását, a technológiapolitikát, és a magatartásbeli változások akadályainak lebontását. Ami a szén-dioxid árának megállapítását illeti, az azért fontos, mert az üvegházhatást okozó gázok gazdasági értelemben externáliáknak számítanak, és ha megfelelő árat sikerül megállapítani, a vásárlók szembesülni fognak a termékek előállításának, és használatának társadalmi költségeivel. A gazdasági ésszerűség pedig azt diktálja, hogy egy globális árat állapítsunk meg a szén számára, ezzel elérve azt, hogy ott csökkentsék a kibocsátást először, ahol az a legolcsóbb, így minimalizálva a vállalati szféra költségeit. Az EU ETS rendszerét, mint az európai kibocsátás-csökkentés központi elemét is megemlíti a jelentés, és elismeri, hogy a hasonló rendszerek hatékonyak lehetnek, és ezeknek a kiszélesítése csökkentené a költségeket. Annak érdekében azonban, hogy a piac szereplői ne ruházzanak be hosszú éltű nagy kibocsátású létesítményekbe, bízniuk kell abban, hogy a szén árazásának rendszere hosszú távon fennmarad, és a kereskedelmi rendszerek segíthetnek a szénárazás iránti bizalom erősítésében. A politikai döntéseknek a technológiai fejlődést is támogatniuk kell. A kisebb kibocsátású, hatékonyabb technológiákat sürgősen ki kell fejleszteni. Igaz, hogy a kutatás-fejlesztési tevékenységek, és az új technológiák elterjesztésének nagy részét a privát szféra végzi, de a kormányok, és az ipar együttműködése felgyorsíthatja a folyamatot. Sok környezetbarát technológia ma még nem gazdaságos a magas költségek miatt, de a tapasztalat azt mutatja, hogy idővel, és elterjedésük előrehaladtával csökken az áruk. A szén árazása megfelelő ösztönző lehet a környezetkímélő beruházások elvégzésére, de ha a vállalatok nem biztosak abban, hogy az árazási rendszer tartósnak bizonyul, nem fognak ilyen technológiákra költeni. Az állami szerepvállalás a kutatás-fejlesztési tevékenységek finanszírozásában jelentősen visszaesett az utóbbi két évtizedben. Ez azonban valószínűleg most megváltozik, az új technológiák iránti igény miatt. Néhány új technológia bevezetését mindenképpen

állami

támogatásban

kell

részesíteni,

főleg

az

elektromos

energiatermelés területén, ahol azok nehezebben honosíthatók meg. Az ilyen bevezetési 54

támogatásokat világszerte a jelenlegi körülbelül 34 milliárd dollárról kettő-ötszörösükre kell emelni. A viselkedésbeli, és szervezeti akadályok, az átállás költségei, és a megbízható információ hiánya ott is meghiúsíthatják az új technológiák bevezetését, ahol az egyébként gazdaságos megoldást jelentene. Ilyen esetekben a kötelező előírások, és szabványok hatásos, és olcsó megoldást kínálnak a döntéshozók számára. A klímaváltozás hatásai nem kerülhetőek el teljes mértékben, és addig is ameddig a kezelés érdekében tett lépések hatása érezhetővé válik, alkalmazkodnunk kell. Az alkalmazkodás az infrastruktúra és az épületek ellenálló képességének növelését jeleni első sorban. Ez az OECD országokban előreláthatólag 15-150 milliárd dollár extra költséget fog jelenteni évente, ami a GDP 0,05 - 0,5%-a. a fejlődő országok sebezhetőbbek ezekkel a hatásokkal szemben, és szegénységük a cselekvési lehetőségeiket is behatárolja. Az állami szerepvállalásban a széles körű és minél pontosabb informálás, a közjavak védelme, az infrastrukturális fejlesztések, és a legszegényebbek kiszolgáltatottságát csökkentő biztosítási rendszer a legfontosabb elemek Nemzetközi keretek kialakítása is szükséges a megfelelő közös fellépés érdekében a jelentés készítői elismerik a UNFCCC és a Kiotói Jegyzőkönyv fontosságát, és egyéb fórumokkal együtt az együttműködés jó alapjának tekintik. A jövőbeni megállapodás fontos eleme kell, hogy legyen a fejlett és a fejlődő országok közötti felelősség megosztása. A kibocsátás-csökkentésben vállalt szerepüket aszerint kell megállapítani, hogy milyen mértékben járultak hozzá az eddigi szennyezéshez, és milyenek az anyagi lehetőségeik. Ezek alapján a fejlett országoknak kell a feladatok 60-80%-át magukra vállalniuk 2050-ig. Világszintű szén-árazásra van szükség, aminek jó lapja lehet a Kiotó Jegyzőkönyv néhány rendelkezése. Az egyes regionális és szektorális kereskedelmi rendszereket ki kell bővíteni, és össze kell kötni. Az EU ETS rendszere jelenleg a világ legnagyobb hasonló kezdeményezése. Ennek sikeréhez fontos, hogy olyan szinten állapítsák meg a kibocsátási jogok számát, ami garantálja az állandó hiányt a piacon, ezzel előidézve a csökkentést. Ugyanakkor a kibocsátási jogok tárolása, és esetleges kölcsönzése a 55

különböző időszakok között az árak kiegyenlítettségét segíti elő. De új szektorokra kellene kiterjeszteni, mint például a repülésre, és a kibocsátási jogok árverésének számát is növelni kellene. Néhány fejlődő ország már most is tesz lépéseket a kibocsátása csökkentésére. Kína 2006 és 2010 között 20%-al csökkentené minden egyes GDP egységre eső energiafelhasználását, és növelné a megújuló energia használatát. India pedig elkészítette integrált energiapolitikáját, amiben a tiszta energiához való hozzáférés javítását tűzi ki célul a szegények számára, és az energiahatékonyság növelését. Jelenleg a fejlődő országok zöldebb technológiák felé tett lépéseit főképpen a kiotói tiszta fejlesztési mechanizmussal támogathatják a fejlett országok. Ennek költségvetése évente 20-30 milliárd dollárt tesz majd ki, amihez ha hozzá akarnak járulni a fejlett országok, akkor a kibocsátási jogok kereskedelmének jóval szélesebb körű alkalmazása, és a program alapú, nem pedig az egyes projektekhez kötött finanszírozási formák előtérbe helyezése szükséges. A nemzetközi pénzintézetek olyan programjai, mint a világbank tiszta energia befektetési kerete nagyban segíthetik a fejlődő országokba juttatott források növekedését. A technológiai kutatások, és az új eredmények elterjesztésében fontos, hogy a kis szénintenzitású technológiák vámjait, és a rájuk alkalmazott nem vámjellegű akadályokat lebontsák. Mivel a fejlődő országokat sújtja a leghamarabb, és a legnagyobb mértékben a klímaváltozás, fontos hogy a 2002-es Monterey-i kötelezettségvállalásokat teljesítsék a fejlett országok, és tényleg megduplázzák a segélyek mértékét 2010-ig. Ezen felül a közszféra és az állami szféra együttműködését is szorosabbra kellene fűzni a klímaváltozással összefüggő biztosítások területén, a kockázatkezelés, az általános felkészültség, a katasztrófahelyzetekre való reagálás, és a menekülttáborok fejlesztése is fontos feladat. A jelentés végkövetkeztetése az, hogy még van mód a legrosszabb lehetséges következmények elkerülésére, ha most elindul egy erőteljes közös fellépés. A fejezet tartalmát összefoglalva, a 450 db/1000 légköri szén-dioxid szint már biztosan nem tartható. Az 550 db/1000 koncentráció a reális célkitűzés, amihez 2050-ig a világ GDP 1%-át kell évente befektetni. Ez megtérül, mert a tétlenségből eredő költségek az 56

egyébként elérhető egy főre jutó fogyasztás 5-20%-a között mozognak a becslések szerint, és valószínűleg ezen belül is a felső határhoz közelebb. Ezeket a költségeket tompítják majd valószínűleg az új, környezetbarát technológiák iránti várható nagy kereslet, és a társadalmi-egészségügyi előnyök. A megvalósításkor figyelembe kell venni a szénhidrogének piacán érdekelt felek szempontjait, és várhatóan a fosszilis energiahordozók további kiaknázása végett szén megkötési és tárolási módszereket kell kidolgozni. Egy világméretű szén-dioxid piacot és árazási rendszert kell kialakítani a költségek optimalizálása érdekében, és az állami szerepvállalást is növelni kell a kutatásfejlesztés, és az új technológiák piaci bevezetésének támogatásában. Az elkerülhetetlen hatásokhoz való alkalmazkodás is elsősorban állami feladat, az infrastruktúra fejlesztése, a biztosítási rendszerek kialakítása, és a fejlődő országok támogatása. Ehhez nemzetközi pénzügyi intézmények segítségére is szükség van. VI. 4. A Stern-jelentés kritikája Nem sokkal a megjelenése után a fent bemutatott jelentés kritikái is napvilágot láttak, hiszen fontos témát fejt ki, és nagy felelősséget ró a döntéshozókra. A számos kritika közül kettőt mutatok be ebben az alfejezetben, a teljesség igénye nélkül. Robert O. Mendelson „A Critique of the Stern Report”21 című munkájában a Yale egyetem munkatársa vitatja, hogy már most, illetve a közeli jövőben drasztikus beavatkozásra volna szükség, hiszen szerinte a beavatkozás költségei ma még magasabbak lennének a később elkerült károk költségeinél, tehát szerinte el kell halasztani a szigorú lépéseket addig, ameddig a károk érezhető hatásai is nagyobbak lesznek.

21

A Critique of the Stern Report by Robert O. Mendelson, Yale University, A Stern Jelentés kritikája http://www.cato.org/pubs/regulation/regv29n4/v29n4-5.pdf, 2007-05-05 20 óra 01 perc

57

Véleménye szerint a Stern-jelentés a korábbi tanulmányoknak ellentmondóan jutott arra a következtetésre, hogy 550 ppm koncentráción kell stabilizálni az üvegház-gázokat. Mendelson azzal érvel, hogy a költségek becslésekor Stern sok új, becsült adatra támaszkodott, a saját politikai javaslatait a teljes tétlenséggel állítja szembe, és más kezelési út lehetőségét figyelmen kívül hagyja, illetve csak az IPCC „A2” kibocsátási forgatókönyvét veszi figyelembe, ami az alacsony szélességi körökön élő emberek lassú anyagi gyarapodását, és nagy népességnövekedését vetíti előre, holott más módon is alakulhat a jövő. A károk becslésekor, ugyanakkor Stern a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodást sem veszi figyelembe, azaz azt, hogy az emberek nem nézik tétlenül javaik pusztulását, hanem gátakat építenek, más mezőgazdasági termékeket állítanak elő, és közegészségügyi védekezést folytatnak a fertőző betegségek ellen. Ezzel, véleménye szerint több mint egy nagyságrenddel magasabb költségeket becsül más tanulmányok készítőinél. A szélsőséges időjárás költségeit is túl magasra teszi a bírált riport, mert az IPCC szerint az sem biztos, hogy a hőmérséklet emelkedése, és a szélsőséges időjárási minták összefüggenek egymással. Mendelson, és kollégája Larry Williams szerint, ha a klímaváltozás nem okoz nagy emelkedést a szélsőséges időjárási eseményekben, és a társadalmi,- egészségügyi hatások sem lesznek magasak, akkor az alkalmazkodást és a lehetséges előnyöket figyelembe véve az éghajlatváltozás teljes költsége 2100-ra a GDP 0,1%-a lehet. Ezen kívül a szén-dioxid határköltségét is csak az 550 ppm-es koncentráció felett tartja értelmezhetőnek, addig olyan minimális a hatása egy járulékos tonna kibocsátásának, hogy az gyakorlatilag nulla. Emellett kétséges az is, hogy a Stern-jelentésben bemutatott kibocsátás-csökkentési utat követve megvalósítható az 550 ppm szén- koncentráció stabilizálása.

58

Ennek oka az, hogy a jelen tendencia mellett 2050-ig a jelenlegihez képest több mint kétszeresére nőne a kibocsátás, és a kitűzött célhoz a jelenlegi szint alatt kellene lennie 25%-al. Tehát 2050-ben 67%-al kellene csökkenteni az emissziót. Stern szerint ez lehetséges, mert a megújuló energia alkalmazásával 42%-os csökkentés érhető el. Csakhogy ehhez 5-10 millió hektár napelemre lenne szükség, és nagyjából 33 millió hektárra kellene szélturbinákat telepíteni. Emellett 500 millió hektár lenne szükséges bioüzemanyagok gyártásához. Ezeket a területeket a hagyományos földműveléstől kellene elhódítani, és a bioetanol égetése a talaj közeli ózon szintjét is megnöveli. 15%-ban kellene a kibocsátást a nukleáris energia alkalmazásával kiváltani, de ez a biztonság kérdése, és a sugárzó hulladék elhelyezése miatt kétséges. A szén befogását és tárolását szintén 15%-ban kívánja alkalmazni Stern, de a kritika felhívja a figyelmet, hogy az ehhez szükséges technológia még nem adott, és talán nem is lesz az. Ellenben ha ezt a megoldást el kell vetni, a fosszilis energiahordozók használatát teljesen le kell állítani, ami a ma még igen nagy értéket képviselő készletek elértéktelenedéséhez vezet. Ezt a veszteséget pedig szintén nem veszi figyelembe a Stern-jalantés a költségek becslésekor. A hőerőművek hulladékkal való fűtése fosszilis energiahordozók helyett a finomrészecske-szennyezés veszélyét hordozza magában a heterogén fűtőanyag tökéletlen égése miatt. Ezek mellett a kritika tárgyát képező dokumentum azzal érvel, hogy a költségek idővel csökkennek, mivel egyre inkább elterjed annak alkalmazása. Ám ez egyáltalán nem biztos, a cáfolat szerint ugyanis például a nukleáris energia ára is magasabb lett idővel, mert a biztonsági előírások szigorodtak. Dr. David Maddison „Further Comments on the Stern Review”22 című kritikája csak a gazdasági elemzések kritikája, azaz az eredeti jelentés 4-13 fejezeteié. Szerinte Stern a szén-dioxid határköltségét bár a korábbi irodalomnak megfelelően, de a legmagasabb létező korábbi értékhez közel adja meg.

22

Further Comments on the Stern Review, További észrevételek a Stern jelentéssel kapcsolatban, Dr. David Maddison http://www.economics.bham.ac.uk/maddison/Stern%20Comments.pdf, 2007-05-05 21 óra 0 perc

59

Probléma az is, hogy a szerző nem indokolja miért éppen az „A2” forgatókönyvet veszi alapul, illetve miért csak azt. A Stern-jelentésben az szerepel, hogy minden piaci és nem piaci kár, illetve a katasztrófákból származó kár a korábban létező szakirodalom alapján becsült adatok, de a valóságban semmilyen korábbi modell nem tartalmazta a katasztrófákból származó károkat, és ezeket Stern alapadatokra támaszkodva becsülte meg, tehát nem pontos az állítás. A kritika tárgyát képező anyag az IPCC Harmadik Értékelő Jelentésének tartalmára épít, habár annál frissebb tanulmányok is rendelkezésre állnak, tehát elavult adatokkal dolgozik. Itt személye véleményemnek hangot adva szeretném megvédeni a bírált dokumentum készítőit, mivel nagy mennyiségű adat feldolgozása, és egy alapos tanulmány elkészítése hosszú folyamat, és a modellekben szereplő adatok gyakori módosítása lehetetlenné teszi azt. Ez a bírálat is említi, hogy nem egyértelmű az összefüggés az éghajlatváltozás és a szélsőséges időjárás között. Lehetséges az is, hogy az emberiség hódít meg egyre több veszélyeztetett területet. Szintén érvel a tétlenség feltételezése ellen, hiszen az emberek várhatóan védekeznek majd a káros hatások ellen. Szerinte az sem egyértelmű, hogy a szegények szenvednek majd a legtöbbet, hiszen például, az északon élő szegény népesség számára az enyhébb időjárás előnyökkel jár. Hibásnak találja Maddison azt az érvelést is, hogy a nagyobb energiahatékonyság kibocsátás csökkenést eredményez, mert a nagyobb hatékonyságú erőművekben előállított energia ára alacsonyabb lesz, ami a piac törvényei szerint nagyobb energiaigényt teremt, tehát a kibocsátás nem csökkenhet. Ezzel a ponttal kapcsolatban szeretném jelezni, hogy én a Stern-jelentés ide vonatkozó részét úgy értelmezem, hogy az energiahatékonyság általános javítását szorgalmazza, azaz az energiahatékonyabb fogyasztók alkalmazásával lehetségesnek tartom alacsonyabb energiaár mellett is a kisebb energiaigényt. 60

Ez a kritika is bírálja azt, hogy nem mutatja be a jelentés az optimális kibocsátáscsökkentési programot, és csak az 550 ppm szinten történő stabilizálás és a tétlenség szembeállítását tartalmazza. Említi azt is, hogy a költségek, és az elkerülhető károk esetében más diszkontlábat alkalmaz a tudóscsoport, ami összehasonlíthatatlan eredményeket ad. Végül leszögezi, hogy a jelentés alapján a modellek, és az adatok nem reprodukálhatóak független szakértő által, az információ hiányos, tehát nem meggyőző a dokumentum. A bíráló szerint a nagy politikai hatása miatt pontosabbnak kellene lennie a dokumentumnak, és hiányolja a javaslatai mögül a gazdasági alapokat.

61

VII.

Az Európai Bizottság legutóbbi állásfoglalása a Közösség teendőiről a globális éghajlatváltozással kapcsolatban

Ez a fejezet az előzővel szinte azonos témájú, de elsősorban az Európai-unió szemszögéből mutatja be a feladatokat, a költségeket, és a kockázatokat. Nem önmagukban érdekesek a benne leírtak, hanem az előző fejezettel összevetve. A bizottság 2007. január 10-én kiadott közleményében23, hangsúlyozza, hogy a klímaváltozás már elkezdődött, és hogy a Közösségnek belső intézkedéseket kell hoznia, és nemzetközi szinten is vezető szerepet kell vállalnia a küzdelemben. A cél az, hogy a hőmérséklet-emelkedés az iparosodás előtti szinthez (1750-1850) képest 2 Celsius-foknál ne legyen nagyobb. A Bizottság úgy véli, hogy ennek megvalósítása esetén a költségek jóval kisebbek lesznek, mint a hasznok. A közlemény a Tanács 2007 tavaszi ülésére készült, amelyen a Bizottság azt kívánja a Tanácstól, hogy „integrált és átfogó megközelítést” fogadjon el az EU Energia-és Éghajlat változási Politikájáról. Ez a dokumentum a 2005 évi „Hogyan győzzünk a globális éghajlatváltozás elleni küzdelemben”24 című közlemény folytatásának tekintendő. Ez utóbbi konkrét ajánlásokat tartalmaz, és vázolja az EU későbbi Éghajlat politikájának alapjait. Ennek értelmében a következőket tartja a legfontosabb lépéseknek a közeli jövőben: -

A részvétel kiszélesítése

-

Több politikai terület bevonása: nemzetközi légi közlekedés, tengeri közlekedés, erdők védelme

-

Fokozott innováció: energia és közlekedés

23

A Bizottság közleménye a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók bizottságának, A globális éghajlatváltozás 2 Celsius-fokra való csökkentése Az előttünk álló út 2020-ig és azon túl, Brüsszel, 2006. január 10. http://ec.europa.eu/environment/climat/pdf/future_action/com_2007_2_hu.pdf, 2007. március 27. 12 óra 49 perc 24 http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/site/hu/com/2005/com2005_0035hu01.pdf, 2007. március 13. 10 óra 14 perc

62

-

Piacalapú és rugalmas eszközök folyamatos használata: kiotói mechanizmusok

-

Alkalmazási politikák kidolgozása

A konkrét javaslatok pedig a meglévő politikák azonnali teljes mértékű alkalmazását sürgetik, illetve az innováció fokozását, ennek, és a fejlődő országoknak a támogatását, és a velük való fokozott együttműködést a tiszta technológiák átadásában. A lakosság tudatosságának növelését szintén fontos elemként említik. A 2007-es közlemény a fejlett országok üvegház-hatású gáz kibocsátását 30%-al tartja szükségesnek csökkenteni 2020-ig, és az EU független kötelezettség vállalását szorgalmazza egy nemzetközi megállapodás megszületéséig. Ennek arra kell irányulnia, hogy kibocsátási szintjét legalább 20%-al csökkentse 2020-ig az ETS rendszer, az éghajlat változási stratégiák, és az energiapolitika eszközeivel. Arra figyelmeztet, hogy 2020 után a fejlődő világ kibocsátásai várhatóan meghaladják majd a fejlett világ kibocsátásait, de ezek az adatok is csökkenő tendenciát fognak mutatni addigra. Ez végül általános abszolút csökkenéshez vezet. Az energiával és a közlekedéssel kapcsolatos lehetséges intézkedések széles körére való tekintettel pedig mindez elérhetőnek látszik a gazdasági növekedés és a szegénység csökkentésének feladása nélkül is. A közlemény a Stern-jelentésre hivatkozva (ami a dolgozat előző fejezetének tárgya) megállapítja, hogy az eddig elmaradt cselekvés hatalmas terheket rótt ránk már mostanra is, és hogy a cselekvés elmaradása, vagy halogatása következményei egyaránt gazdaságiak, környezetiek és társadalmiak, és mind helyi szinten, mind globálisan negatív biztonsági következményekkel járnak. A probléma komolyságára való tekintettel a Bizottság a hőmérséklet emelkedésének ellenőrizhető szinten tartása végett a légkör üvegház-gáz tartalmának jóval 550 ppm25 szén-dioxid egyenérték alatt tartását tartja szükségesnek. Mi több, a hőmérsékletnek a kitűzött maximum alatt tartására még a koncentráció 450 ppm szinten való stabilizálása estén is mindössze 50% az esély. Ennek megvalósításához a kibocsátásoknak 2025-ig 25

Ppm= darab per ezer darab, azaz azt mutatja meg, hogy a légkör egyezer molekulája hány darab üvegház-hatású gáz részecskét tartalmaz.

63

tetőzniük kell, és azt követően az 1990-es szinthez képest akár 50%-al csökkenniük kell. A Tanács véleménye szerint a fejlett országoknak 2020-ra 15-30%-al, az Európai Parlament szerint pedig az Uniós államoknak 2020-ig 30%-al, 2050-ig pedig 80%-al kell csökkenteniük az emissziót. Ezen kívül az erdőirtás folyamatát is meg kell állítani, sőt fordítani, mivel jelentős szénmegkötő hatás érhető el ez által.

VII. 1. Költségek a cselekvés és annak elmaradása esetén A tudományos kutatások alátámasztják, hogy az éghajlatváltozás jelentős hatást gyakorol majd a mezőgazdaságra, a halászatra, a sivatagosodásra, a biodiverzitásra, a vízkészletekre, a hideggel és a meleggel összefüggő halálozások számára, a part menti vizekre és az árvízkárokra. Ezek a káros hatások egyenlőtlenül oszlanak majd el, Dél-Európa termés hozamait csökkentik majd, még a hőség miatti halálesetek száma növekedni fog. Várhatóan a nyári turizmus is vissza fog esni. A fent említett Stern-jelentésre hivatkozva jelzi a dokumentum írója, hogy a cselekvés elmaradásából származó gazdasági terhek a világ GDP-jének 5-20%-t tehetik ki. Ezt a terhet pedig várhatóan a legszegényebbek fogják viselni, akiknek éppen anyagi helyzetük miatt kicsi a mozgásterük. A 2030-ra előre jelzett globális GDP várhatóan kétszerese lesz a jelenleginek. A fejlődő országok azonban még nem fognak ekkorra felzárkózni a fejlettekhez, tehát ezek éves GDP növekedési szintje továbbra is meghaladja majd a fejlettekét. Az éghajlatváltozás elleni küzdelem költségei ugyanakkor nem veszélyeztetik majd a gazdaság növekedését a hatásvizsgálat eredményei szerint. Az alacsony szén-dioxid kibocsátású gazdaság kiépítése előreláthatólag a világ GDP-jének 5%-t emésztik majd fel. Ez évi 0,19%-os GDP arányos ráfordítást jelent, ami a várható 2,8%-os éves GDP növekménynek csupán töredéke. Ezt pedig egy biztosítási díjnak kell tekinteni, amelynek a költségei jóval alacsonyabbak a korábbi becsléseknél, hiszen azok figyelmen kívül hagyták az elmaradó

károkat,

a

járulékos

egészségügyi

energiabiztonságot. 64

hasznokat,

és

a

növekvő

Az Éghajlat változási, és egyéb kapcsolódó Politikák összekapcsolása járulékos hasznot hozna az Európai Unió számára. A Bizottság Energiahatékonysági Cselekvési Terve bemutatja, hogy az általános erőforrás-gazdálkodás hatékonyágát javító intézkedések akkor is gazdasági hasznot rejtenek magukban, ha a járulékos kibocsátás-csökkenést nem vesszük figyelembe, hiszen az energiaárak növekvő tendenciája valószínűleg nem törik meg a jövőben sem. Ezen kívül a hatásvizsgálatok azt mutatják, hogy az Unió éghajlatváltozás elleni intézkedései jelentősen növelnék a Közösség energia biztonságát, ugyanis ezek következményeképpen a földgáz-és olajbehozatal 2030-ra 20%-al csökkenne. Az EU légszennyezéssel kapcsolatos célkitűzéseinek megvalósításához is hozzá járulnának ezek az intézkedések, mivel tanulmányok értelmében, ha a CO2 kibocsátás 10%-al csökkenne, annak az egészségügyben 8-27 millió euró közötti haszna lenne. Ugyanakkor más nagy fogyasztók, mint az Egyesült Államok, India, és Kína olajszükséglete is egyre nő, az előrejelzések szerint ezt az igényüket 2030-ra 70%-ban importból fogják fedezni. Ez azonban a készletek kiapadásával geopolitikai feszültségekhez vezethet, de az üvegház-gázok kibocsátásának csökkentése ezekben az országokban is az energiabiztonság, és a levegőminőség javulását hozhatja magával. VII. 2. Az EU intézkedései A kibocsátás-csökkentési célok meghatározása az elsődleges feladat. Az EU ugyanis jelentős csökkentési potenciállal bír. Az ECCP és az energia-felülvizsgálati stratégia más szakpolitikákkal együtt lehetővé teszik a célok 2012 utáni teljesítését is. A célok eléréséhez azonban nemzetközi keretekre van szükség, melyeknek kialakításában az Uniónak vezető szerepet kell vállalnia. A jövőben elfogadott megállapodásnak a fejlett országok kibocsátásainak 30%-os csökkentését kell majd célul tűznie 2020-ig, de ameddig ez nem jön létre, az Unió tagállamainak ettől függetlenül ugyanezen határidőig 20%-os csökkentés mellett kell elkötelezniük magukat. A EU saját példája bizonyítja, hogy a célok eléréséhez szükséges eszközök és technológiák már léteznek, és a csökkentés lehetséges a gazdasági növekedés feladása nélkül is.

65

A Közösség energia-felülvizsgálati stratégiájának céljai jelentősen hozzájárulnak majd a klímaváltozás elleni küzdelem sikeréhez. Ennek fő elemei: -

az EU-n belül az energiahatékonyság 20%-os növelése

-

2020-ig az újrahasznosítható energia arányának 20%-ra növelése a Közösség energia portfóliójában

-

Környezetbarát szén megkötési-és tárolási politika elfogadása, beleérte 12 nagyméretű bemutató üzem építését 2015-ig.

Az ETS rendszer erősítése is a Közösség feladatai közé tartozik. Jelenleg ez a rendszer az uniós kibocsátás mindössze 45%-t fedi le, ezért annak felülvizsgálata folyamán ennél nagyobb lefedettségre kell törekedni, a következő szempontok figyelembe vételével: -

a kiosztások öt évnél hosszabb időszakra történjenek, azért, hogy a vállalati szféra a hosszú távú beruházások tervezésénél figyelembe vehesse azt

-

a rendszer kiterjesztése más üvegház-gázokra és ágazatokra

-

a szén-dioxid megkötés és geológiai tárolás elismerése

-

a kiosztási eljárások tagállamok közötti összehangolása a minél tökéletesebb európai verseny érdekében, például az árverések elterjesztésével.

-

Az ETS rendszer vele kompatibilis egyéb rendszerekkel való összekapcsolása, (pl. Kaliforniában és Ausztráliában)

A közlekedés jelentős mértékben felel a kibocsátásokért, és az ebből származó szennyezés mértéke egyre emelkedik, ezért ennek szabályozása nagyban elősegítheti a csökkentési feladatok sikeres végrehajtását. Ezért szükséges, hogy: -

a Tanács és a Parlament elfogadja a bizottság javaslatát az ETS rendszer légi közlekedésre való kiterjesztésére. 66

-

a Tanács fogadja el a Bizottság javaslatát a személygépkocsik adója és a széndioxid kibocsátásuk összhangba hozásáról

-

2012-re a gépkocsik kilométerenként ne bocsássanak ki több mint, 120g CO2-t

-

Az „Európai közlekedéspolitika 2010-ig” című fehér könyv, és annak felülvizsgálatában foglaltak végrehajtása

-

A közúti fuvarozásból, és a hajózásból származó üvegházhatást okozó gázok csökkentése

-

A fenntartható, és második generációs bioüzemanyagok fejlesztésének felgyorsítása

Egyéb ágazatokban, és területeken is jelentkezik nem kívánt kibocsátás, a lakó- és kereskedelmi épületek energia felhasználását akár 30%-al is csökkentheti az épületek energiateljesítményéről szóló irányelv kiterjesztése. A szén-dioxidtól eltérő gázok kibocsátását is csökkenteni kell, mert ezek teszik ki a Közösségi kibocsátás 17%-át. Ennek érdekében a közös agrárpolitika és az erdészeti cselekvési terv végrehajtása szükséges, ezzel csökkentve a mezőgazdaságból származó kibocsátás mértékét, és növelve a biológiai megkötés lehetőségét. A gázüzemű motorokból, és a szén,- olaj- és gáz kitermeléséből származó metán kibocsátását csökkenteni kell, vagy fel kell azt venni a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerébe. A fluorozott gázok használatát tovább kell csökkenteni, vagy be kell tiltani, és az égésből származó dinitrogén-oxid kibocsátásának csökkentése, és a nagy kibocsátó létesítmények ETS rendszerbe való felvétele is szükséges. A kutatás és a technológia fejlesztése rendkívül költséges, ezért azt támogatni kell. A környezet,- energia- és közlekedéskutatás költségvetése 2007 és 2013 között 8,4 milliárd euró. Ezt minél hamarabb fel kell használni a tiszta technológiák kifejlesztésére, és elterjesztésére, 2013 után pedig tovább kell emelni. A Stratégiai energiatechnológiai cselekvési tervet és a környezettechnológiai cselekvési tervet végre

67

kell hajtani, és a közszféra és a magányszektor együttműködését szorosabbra kell fűzni ezen a területen. A

2006

októberében

elfogadott

kohézióval

kapcsolatos

közösségi

stratégiai

iránymutatások értelmében a Strukturális Alapokból, és a Kohéziós Alapokból a fenntartható közlekedési és energia rendszereket, a környezeti technológiákat, és az öko-innovációkat támogatják. A nemzetközi intézkedésekkel kapcsolatban a közlemény azt a pozitív tendenciát emeli ki, miszerint a Kiotói Jegyzőkönyvet nem ratifikáló országok, köztük az USA és Ausztrália is egyre inkább törekszik a szennyezés csökkentésére, melyet regionális kezdeményezések segítségével tesznek. Az üzleti szféra is hajlandó a tiszta technológiák alkalmazására, abban az esetben, ha kiszámítható, világos politikai környezettel találkozik ezen a területen. Ezen kívül meg kell említeni, hogy a legtöbb üvegházhatású gáz kibocsátást csökkentő technológia vagy már létezik, vagy a fejlesztés előrehaladott állapotában van, csak arra kell törekedni, hogy a nagy kibocsátók ezeknek a hosszú távú alkalmazását és fejlesztését vállalják. A közlemény kilencedik oldalán található diagram26 mutatja meg azt, hogy a világ szén-dioxid kibocsátását 2030-ra a 2005-ös szint alá lehetne csökkenteni az energiahatékonyság növelésével, a fosszilis energiahordozók helyettesítésével, a megújuló energiaforrások használatával, a nukleáris energia, és a szén-dioxid megkötésének és tárolásának a segítségével. A fejlett országok nagyobb erőfeszítéseket kell, hogy tegyenek a Bizottság véleménye szerint, mivel az eddigi légköri üvegházhatású gázok felhalmozódásáért 71%-ban ezek felelősek, de ha a fejlődő országokra inkább jellemző erdőirtást is figyelembe vesszük, akkor is 51% a részesedésük. Emellett indokolja a nagyobb mértékű szerepvállalásukat az is, hogy a fejlődőkkel szemben az iparosodott országok rendelkeznek a szükséges pénzügyi,- és technológiai eszközökkel. Az EU tehát azt a javaslatot fogja a fejlett államok elé tárni, hogy azok 2020-ig 30%-al csökkentsék emissziós mutatóikat, hiszen a 26

A Bizottság közleménye a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók bizottságának, A globális éghajlatváltozás 2 Celsius-fokra való csökkentése Az előttünk álló út 2020-ig és azon túl, Brüsszel, 2006. január 10. 9. oldal http://ec.europa.eu/environment/climat/pdf/future_action/com_2007_2_hu.pdf, 2007. március 27. 12 óra 49 perc

68

Kiotói Jegyzőkönyvet nem ratifikáló fejlett államoknak az Unió Tagállamaihoz képest nagyobb a csökkentési potenciáljuk. A csökkentés elsődleges eszköze e kibocsátáskereskedelmi rendszerek alkalmazása lehet, amelyeket az EU ETS mellett a Közösségen kívül is kidolgoznak Fontos ezeknek a rendszereknek az összekapcsolása, és az hogy 2012 után az ellenőrzés és az érvényesítés kötelező érvényű szabályok szerint történjen. A fejlett országok ipari növekedése azonban alááshatja a hőmérséklet emelkedésének megfékezését, hiszen 2020-ra az előrejelzések szerint a kibocsátások 50%-áért lesznek felelősek, (lásd az alábbi grafikont) ami azt jelenti, hogy a fejlődő államok intézkedései nem lesznek elegendőek a célok eléréséhez. Ez ellen úgy tudnak hatásosan tenni, ha relatív értelemben (egyre kisebb kibocsátás növekedést produkálnak) minél előbb elkezdik csökkenteni a kibocsátásaikat, és 2020 után pedig abszolút értelemben is csökkentnek majd. Az erdőirtásokat is vissza kell fogniuk. Mindez megtehető a gazdasági fejlődés csökkenése, és a szegénység növekedése nélkül is. Grafikon 2 (mértékegység: gigatonna)

Becsült üvegházhatást okozó gázkibocsátás (ipar és energia változatlan körülményeket feltételezve) 25 20 15 10 5 0 1990

2005 Fejlett Országok

2020

Fejlődő Országok

Forrás: saját készítésű, A Bizottság közleménye a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók bizottságának, A globális éghajlatváltozás 2 Celsiusfokra való csökkentése Az előttünk álló út 2020-ig és azon túl, Brüsszel, 2006. január 10. 11. oldalon található 2-es grafikon alapján

Sok fejlődő ország már most is tesz erőfeszítéseket, amire több lehetőség is kínálkozik. Az energiahatékonyságuk általában alacsony, ezt javítva a költségek is csökkennek és a kibocsátás is, de az energiabiztonság nő. Alkalmazhatnak megújuló energiaforrásokat

69

is,

és

a

levegőminőség

javulása

egészségügyi

nyereséggel

is

jár.

Olcsó

energiaforrásként használhatják a szénágyakból, hulladéklerakókból, és a szerves hulladék bomlásából származó metánt is. Ezeknek a folyamatoknak a tervezésében és a technológiai együttműködésben részt vevő fejlett államok így hozzájárulhatnak a globális kibocsátás csökkentéséhez. Az EU is tovább fogja növelni együttműködési erőfeszítéseit. A Kiotói Jegyzőkönyvvel megjelent Tiszta Fejlesztési Mechanizmust is ki kell terjeszteni, mert a fejlődő országok növekvő energiaigényüket a jövőben várhatóan új beruházások segítségével fedezik majd. Ezek költsége meghaladhatja az évi 130 milliárd eurót, aminek nagy részét maguk a fejlődő államok állják majd. Ám nagyon fontos, hogy a várhatóan évtizedekig működő berendezések csúcstechnológiával épüljenek, és kibocsátásuk minél alacsonyabb legyen, amihez azonban a fejlett államok támogatása szükséges. Ehhez nem lesznek elegendőek előre láthatólag a Tiszta Fejlesztési Mechanizmus, és a fejlesztési támogatások, hanem új finanszírozási elemekre is szükség lesz, mint például az EU globális energiahatékonysági és megújulóenergia-alapja és a különböző nemzetközi pénzintézetek támogatásai. A kibocsátás-kereskedelmi rendszer változtatásait is véghez kell vinni a Bizottság szerint. Ennek lényege az lenne, hogy egész ágazatok szintjén, globálisan, vagy nemzeti keretek között folyjék a kereskedelem, ha a kibocsátás ellenőrizhető. A nemzeti szintű kereskedelem esetén a nemzeti rendszereket össze kellene kapcsolni, és az ágazati célkitűzést úgy megállapítani, hogy az, magával vonja a fejlődő országok kibocsátáscsökkentésének szükségességét is. A fejlett országok szintjét elérő országok csökkentési kötelezettségvállalásait a pénzügyi-technológiai lehetőségeikből, és a jelenlegi kibocsátásaikból következő csökkentési potenciáljuk alapján kellene megállapítani. Ugyanakkor a legfejletlenebb országok, akik várhatóan aránytalanul nagymértékben viselik majd az éghajlatváltozás terheit, de alacsony fejlettségi szintjeik miatt kicsi a kibocsátásuk, nem kell, hogy csökkentési kötelezettséget vállaljanak. A Bizottság a megkötni szándékozott jövőbeni nemzetközi megállapodás fontos elemeinek tartja, hogy a nemzetközi technológiai és kutatási együttműködés fejlesztését 70

szorgalmazza, és elismeri egyben, hogy az EU-nak is jelentős mértékben kell növelnie harmadik országokkal való együttműködését. Emellett az erdőterületek csökkenését is meg kell szüntetni húsz éven belül és a folyamatot megfordítani. A klímaváltozás elkerülhetetlen hatásaihoz alkalmazkodni kell majd, ennek a segítésére is szorosabb kapcsolatot kell kiépíteni a fejlődő országokkal. Egy energiahatékonysági nemzetközi szabvány elfogadása pedig megkönnyítené a piacokhoz való hozzáférést, és az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását is csökkentené. Ebből a fejezetből a dolgozat központi kérdését az érinti, hogy az Európai Unió látszólag optimistább a kibocsátások csökkentésének lehetősége terén, mert bár többször is hivatkozik a Stern-jelentésre, olyan alacsony légköri szén-dioxid szint stabilizálását tűzi ki célul, amit a többször említett jelentés elérhetetlennek tart. Ennek persze lehetnek egyszerű okai is, például politikai motiváló tényezők megteremtése. Érdekes, és nagy különbség a két dokumentum között, hogy a Stern-jelentés 2020-2030 körül a szén-dioxid koncentráció tetőzését tartja szükségesnek, majd 2050-re abszolút értékben a mai kibocsátás 75%-át kívánja elérni. Az Európai Bizottság ugyanakkor 2020-ra a tagállamok kibocsátásának 20%-s, a fejlett országok kibocsátásának 30%-s csökkentését látja szükségesnek, azaz jóval korábbra tervezi a csökkentést, mint a Stern-jelentés írói. A Parlament 2050-re 80%-al alacsonyabb kibocsátási szintet lát megfelelőnek, ami igen magas szám. Ezt a magas célkitűzést is nemzetközi és belső politikai motiváló tényezőnek lehet tekinteni, persze nem szabad elfelejteni, hogy az EU a leginkább környezettudatos entitás a nemzetközi politikai színtéren, és a fejlődő országok kisebb várható csökkenése mellett egyértelmű, hogy a fejlett államoknak nagyobb léptekkel kell haladniuk. Megfigyelhető az is, hogy ez a dokumentum kevésbé gazdasági jellegű, a társadalmi, és a fejlődő országok iránti nagyobb felelősségvállalást tükröz. A megfogalmazott politikai, törvényalkotási program a feladat nagyságának megfelelően igen nagyszabású. 71

VIII. A klímaváltozás várható hatása az európai vízkészletekre Ennek a fejezetnek a tartalma szorosan kapcsolódik a dolgozat témájához, hiszen minden az eddigiekben tárgyalt dokumentum és politikai aktus azért vált szükségessé, hogy azokat a hatásokat elkerüljük, vagy csökkentsük, amelyeket nagyrészt a víz közvetítése révén szenved el az emberiség, a gazdaság, és az élővilág.

Az

éghajlatváltozás nagyban befolyásolja majd azt, hogy hol és milyen halmazállapotban fordul majd elő ez az alapvető elem. Az Éghajlat-változási Kormányközi Testület, az IPCC 2007. április 6-án kiadott negyedik értékelő jelentése27 szerint egész Európát sújtani fogja valamilyen negatív következménye a klímaváltozásnak. A vízzel, vízkészletekkel, és a vízhez való hozzáféréssel kapcsolatban a hirtelen áradásokat, a magasabb tengerszint miatt elöntött part menti területeket, az erősödő eróziót, a gleccserek,- és hótakarók visszahúzódását emeli ki általában. Dél-Európában ahol a vízkészletekre ma is nagy nyomás nehezedik, további csökkenést jelez a vízhez való hozzáférésben, és ezzel a vízi energia termelésének lehetősége is csökken majd. Közép-Kelet Európában

a nyári

csapadékmennyiség esése növeli majd a vízhiányt, Észak-Európát pedig a téli áradások gyakoribbá válása fenyegeti. Az Európai Környezeti Ügynökség 2007/2 számú jelentése28 a klímaváltozás vízkészletekkel kapcsolatos hatásaihoz való alkalmazkodásról figyelmeztet, hogy a vízkészletek minőségi,- és mennyiségi paramétereire is negatív hatásokkal lesz az éghajlatváltozás. Ennek pedig kedvezőtlen egészségügyi, mezőgazdasági, biztonsági, ipari, és hajózási következményei lesznek. A hőmérséklet emelkedése módosítani fogja a csapadékeloszlást, csökkenteni a hótakaró méretét, növeli a szárazság és az áradások gyakoriságát, és a tengerszint emelkedéséhez vezet. Emiatt sok part menti terület veszélyeztetetté válhat, ami azért rendkívül veszélyes, mert Európa lakosságának egyharmada a part menti 50 kilométeres sávban lakik. 1896 és 1996 között az európai partoknál 80-300 milliméterrel emelkedett a vízszint, és az antarktiszi és grönlandi jégtakaró olvadása akár 13 méteres vízszint-emelkedést is okozhat. 27

Working Group II Contribution to the Intergivernmental Panel on Climate Change, Fourth Assessment Report, Climate Change Impacts, Adaptation and Vulnerability, Summary for Policymakers, 2007.április 6. 28 EEA Technical Report, No. 2/2007, Climate Change and Water Adaptation issues

72

Az emelkedő hőmérséklet a talajban található vízkészletekre nehezedő egyre növekvő nyomást okoz, és 2030-ra a csökkenő csapadékmennyiségből, és a hó formájában tárolt vízmennyiség csökkenéséből adódó kisebb utánpótlás, és a nagyobb vízkivétel miatt a közepesen, és súlyosan kizsákmányolt talajvíz készletek lesznek jellemzőek az Ibériai,és az Appennini-félszigeten, valamint a Balkán-félsziget déli részén, Kis-Ázsiában, a Párizsi-medencében, és az Ardennek vidékén, valamint Anglia dél-keleti részén. Igaz, hogy a téli csapadék mennyisége, ami egyre inkább eső formájában hullik majd, pótolhatná a hiányzó talajvizet, de a nagy esőzések miatt a talaj felső rétege gyorsan telítődik majd, a víz pedig, ahelyett hogy beszivárogna a mélyebb rétegekbe, a felszínen gyorsan lefolyik. Emiatt a ma még fenntartható módon használt felszín alatti vízkészletekből származó vízkivételt is csökkenteni kell majd, ha az utánpótlás nem lesz megfelelő. A tanulmány rámutat arra is, hogy az Európai folyók hőmérséklete a múlt század folyamán 1-3 Celsius-fokot emelkedett. Ez kedvezőtlenül befolyásolja a víz, emberi fogyasztásra, vagy fürdésre való felhasználását, hiszen ezzel együtt a fertőző baktériumok száma is emelkedett. Ez azt jelenti, hogy bonyolultabb, és drágább módszerekkel kell kezelni az ivóvíznek szánt vizet a hálózatba juttatása előtt. A csökkenő oxigén-koncentráció, az algavirágzások nagyobb száma pedig a víztestek eutrofizálódáshoz, és a rekreációs tevékenységekre alkalmatlanná válásához vezet. Ez a folyamat természetesen a vízi élővilágra is káros hatással van. VIII. 1.

A vízkészletekre gyakorolt negatív hatások gazdasági-társadalmi értelemben

A szárazságok által okozott kár Európában az elmúlt 30 évben körülbelül 85 milliárd euró volt. Ez átlagosan 5,3 milliárdos költséget jelent évente, de 2003-ban, amikor rendkívüli szárazság volt, 7,5 milliárd euróra kúszott fel ez az érték. Az ilyen magas hőmérsékletű időszakok azonban várhatóan gyakoribbá válnak majd. A mezőgazdasági övezetek várhatóan északabbra tolódnak majd, és a jelenleg termő déli területeken fel kell majd adni a mezőgazdasági termelést. A spanyol Douro, Tajo, és Guadiana folyók medencéiben 2060-ra a jelenlegi termények termesztéséhez 5-10%73

al több vízre lehet szükség. Nagy-Britanniában 2020-ra 20%-al, 2050-re 30%-al is megemelkedhet az öntözővíz iránti igény. A háztartások egy főre jutó vízigénye is emelkedik várhatóan a következő 20-50 évben, Nagy-Britanniában körülbelül 2-5%-al. A hosszabb nyarak és a jólét növekedése a vizek turizmus és szabadidős tevékenység miatti terhelését is növeli majd, de az emelkedő tengerszint az olyan szigetek, mint Málta és Ciprus számára a tengerparti turizmus visszaesését hozhatják. A csökkenő vízmennyiség, és a szennyeződések ebből következő magasabb koncentrációja a magasabb hőmérséklettel együtt súlyos következményekkel járhat az ivóvízkészletekre nézve. Ezt a helyzetet ronthatja a part menti édesvíz készletekbe a sós víz betörése, amit a magasabb tengerszint idézhet elő. A kevesebb víz, és az a tény hogy a magashegységi hó nem tárol majd nagy vízmennyiséget, jelentősen csökkenti a vízenergiával történő elektromos-áram termelési potenciált. Ez leginkább a déli államokat sújtja majd, ahol 25%-os visszaesést is tapasztalhatnak. Az északi államok áramtermelő képessége javul majd. A csökkenő energiatermelési képesség párosul majd a megnövekedett energiaigénnyel, például a víz sótalanítása, és a vízpumpák üzemeltetése miatt, ami a vízellátás fenntartásához szükséges lesz. A belvízi hajózásra is kedvezőtlenül hat majd a csökkenő vízszint. Tehát nem csak a gazdaság, és az ipar „széntelenítésére” szánt összegeket kell az éghajlatváltozás számlájára írnunk, de a mezőgazdasági veszteségek, a mezőgazdasági övezetek eltolódása, a turizmus egyes helyeken való csökkenése, és a víz árának emelkedése is terheli majd a gazdaságot. A víz rendelkezésre állása, vagy hiánya pedig társadalmi következményeket hordoz magában. Ezek az adatok természetesen a korábban bemutatott modellekben is helyet kaptak. Ennek a fejezetnek nem az a célja, hogy tovább bontsa a klímaváltozás gazdasági következményeinek elemzését, hanem az, hogy kézzelfoghatóvá tegye mennyire közeli is ez a probléma, és rámutasson arra, hogy mekkora változást okozhat mindennapi életünkben. 74

IX.

A szükségesnek ítélt és az elért eredmények összehasonlítása, és a dolgozat tartalmának összefoglalása

Abban minden áttekintett dokumentum, és az azokat kiadó, illetve elfogadó országok képviselői egyet értenek, hogy a cselekvés fontos, a hatások másképp elkerülhetetlenek, és hogy a költségeket vállalni kell a nagyobb károk elkerülése érdekében. Azonban az eddig megtett lépések még koránt sem tűnnek elégségesnek a kitűzött célok eléréséhez. 1988-ban, Torontóban a világon először megrendezett éghajlat változási konferencián azt a célt fogalmazták meg a résztvevők, hogy 2005-re 20%-al csökkentik kibocsátásaikat.

1993-ban,

az

Egyesült

Nemzetek

Éghajlat

változási

Keretegyezményének megalkotói a kibocsátási szinteket az 1990-es adatoknak megfelelően akarták konzerválni 2000-ig. Ezek a célkitűzések nem valósultak meg, sőt, 1990 óta emelkedett mind a fejlődő országok, mind a fejlett országok kibocsátása. A kiotói egyezményben vállalt kötelezettségek teljesítésével az EU és Közép-Kelet Európai államok nyolc százalékkal, Kanada és Japán hat százalékkal csökkenti, Oroszország, Ukrajna és Újzéland pedig szinten tartja az emisszióját 2008-2012 között. Néhány állam kisebb növelés mellett döntött. A kijelölt határidőig ennek sikerét nem ítélhetjük meg. Az Európai Kibocsátás-kereskedelmi rendszer a független Stern-jelentés szerint is hatékony lehet, ahogy általában a szén árazása, és a kibocsátási jogok kereskedelme. Ugyanakkor a tervek szerint is csak a Közösség kibocsátásának 46%-t fedné le, igaz, a bővítése napirenden van elsősorban a légi közlekedés területén, és a kiotói mechanizmusokkal is összekötötték a 2004/101/EC rendelettel. Ez, azonban mint a dolgozatomból kiderül, az Európai Bizottság véleménye szerint sem lesz elég a megfelelő mértékű kibocsátás-csökkentés eléréséhez. Ennek az oka az, hogy a káros gázok 21%-a a közlekedésből, 17%-a a háztartásokból és a kisvállalkozások tevékenységéből, 10%-a pedig mezőgazdaságból származik. Ezeket a területeket pedig nem fedi le az ETS rendszer, és a Tagállamok belső szabályozásának szigorítását teszik szükségessé. A hiányosságai ellenére minden általam ismert vélemény szerint gazdasági értelemben jól működik, és jelentősen csökkenti a vállalatok anyagi terheit. 75

A kiotói célok felé tett lépéseiről beszámolva a Bizottság szerény eredményeket mutat fel. Eddig Az EU-15 összesen 3%-os csökkenést tudott elérni, és minden előreláthatólag alkalmazásra kerülő szabállyal, a rugalmassági mechanizmusok, és a szénnyelők alkalmazásával is éppen csak elérik majd a kiotói célkitűzéseiket. A helyzet azonban az új tagállamokban sem sokkal jobb. 7,5%-s csökkenést tudnak felmutatni a bázisévhez képest, de ebben a lelassult gazdaság, és a leépült szocialista ipar is szerepet játszik. Az utóbbi években, és mostantól kezdve növekedni fog ezeknek az országoknak a kibocsátása, igaz, a kiotói célokat valószínűleg túl teljesítik, de ha később nagyobb mértékű csökkentésre lesz szükség, az nagy terheket róhat rájuk. Igaz, a megtermelt GDP egy egységére jutó kibocsátásuk magas, tehát nagyobb mértékben van lehetőségük a csökkentésre. Problémát jelent az is, hogy több régi tagállam, például Olaszország és Spanyolország jelentős kibocsátás növekedésről számol be, olyan szektorokból, elsősorban a közlekedésből származókról, amelyek nem kezelhetőek a jelenlegi Közösségi eszközökkel. A teljes Európai Uniót tekintve a kibocsátások nagysága és a gazdasági teljesítmény egyre inkább elválik egymástól, ami a későbbi lépések megtételét a gazdaság szempontjából megkönnyíti. 1990 és 2004 között 12,1%-al nőtt a légkondicionálókból származó fluorozott szénhidrogének mennyisége, az EU-15-ben 26, az EU-10-ben 28%-al emelkedett a közlekedés nagysága, és egyre több autót adnak el az európai piacon. 2010-re 35%-al megnőhet az EU-15 közlekedési szektora. Ugyanebben az időszakban a nemzetközi légi,- és tengeri közlekedésből származó kibocsátás világszinten 59%-al emelkedett, az EU-ban pedig 1990 és 2002 között 70%-al nőtt a légi közlekedés. Ez utóbbinak az ETS rendszerbe való beillesztése még csak terv, de a nemzetközi légi és tengeri szállításból származó üvegház hatású gázok kibocsátását semmilyen nemzetközi megállapodás nem szabályozza. Az ECCP I megvalósítása is még csak részben történt meg a, 2006-ra a dolgozatban bemutatott táblázat tanúsága szerint 375-456 megatonna szén-dioxid egyenértékű üvegházgáz kezelésére a tervezett intézkedéseket még nem hajtották végre. Ennek a programnak a felülvizsgálata 2007 júniusában várható. Igaz az is ezzel 76

szemben, hogy a hulladékkezelésből, az iparból, és a mezőgazdaságból származó emisszió csökkent az EU-ban. Az Európai Unió tagállamai a kiotói céljaikat az első elszámolási időszakban több mint 30%-ban a rugalmassági mechanizmusok, és a szénnyelők alkalmazásával szeretnék teljesíteni. Ez azért jelent problémát, mert így a saját tényleges kibocsátásaikat ekkora részben nem fogják vissza. Tehát a Kiotói Jegyzőkönyv aláírásától, 2012-ig összesen 8%-os csökkentést vállaltak az Európai Unió Tagállamai (kivéve Málta, és Ciprus). Azaz 15 év alatt 8%-al csökkentenék kibocsátásukat. Ezzel szemben, 2020-ig, újabb nyolc év alatt 12%-al fognák vissza az emissziójukat. Ez körülbelül fele annyi idő alatt másfélszer akkora teljesítmény, azaz háromszoros erőfeszítést igényel, nem beszélve a Parlament 30%-os tervéről, és a későbbi 80%-ról, ami 2020-ig majdnem hatszoros aktivitást igényelne a Közösségtől. Ez bizony rendkívüli feladatnak látszik, még akkor is, ha az ETS rendszer kibővítését, az energiahatékonyság növelését, a megújuló energiaforrások 20%-os részesedését, a kibocsátás-kereskedelmi rendszerek összekapcsolását, és a gépkocsik kibocsátásának 120g/km-re csökkentését, és még sok mást javasol a Bizottság. A globális problémához globális kezelésre van szükség, ám az Egyesült Államok távolmaradása a Kiotói Jegyzőkönyvtől, és a fejlődő országok egyre növekvő hozzájárulása a magas légköri szén-dioxid koncentrációhoz, még akkor is alááshatja az EU törekvéseit, ha az USA és Ausztrália is egyre tudatosabban vizsgálja a problémakört, és regionális kezdeményezések látnak napvilágot. A fejlődő államok közül is több tett már lépéseket a fejlett világ törekvéseinek segítésére. India az energiahatékonyság növelését, és a tiszta energia elterjesztését tűzte ki célul. Kína 2010-re minden megtermelt GDP egységre eső kibocsátását 20%-al szeretné csökkenteni.

77

Összefoglalás A dolgozat végén az abban bemutatott anyag ismeretében a következő összefoglalás és következtetés levonása lehetséges. Az utóbbi négy évtizedben az Európai Közösség egyre nagyobb felhatalmazást kap a Tagállamoktól a környezetvédelem területén, egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a környezet megóvására, egyre szélesebb körben veszi figyelembe a környezeti érdekeket, és egyre erősebb jogi kötelezettséget jelentő szabályokat alkot. Mindennek eredményeként csökkent a szennyezés mértéke, ám mint az a fentiekből kiderül, a kitűzött célokat még nem sikerült elérni. A sikerhez nem csak új, vagy körültekintőbb szabályrendszer kidolgozására van szükség, de határozottabb fellépéssel el kell érni, hogy a létező joganyagot a Tagállamok és az azok területén működő vállalatok, illetve a polgárok betartsák. A Közösség szoros együttműködést alakított ki az Egyesült Nemzetek Szervezetével és megalkotta saját Klímapolitikáját. Részese a Kiotói Jegyzőkönyvnek, és annak célkitűzéseinél jóval ambiciózusabb tervei vannak a kibocsátás-csökkentés területén. Azaz a jelenlegi irány jó, és úgy tűnik, hogy a törvényalkotók szándéka is megfelelő, de a végrehajtás állapotán még javítani kell, és új szabályok elfogadása is szükséges. A jogi szabályozás feltételeit annak ellenére is megteremtették az EU törvényalkotói, hogy eleinte nem léteztek az alapszerződésekben megfogalmazott szükséges alapok. Később azonban a kérdéskör fontosságának és a szabályrendszer kiterjedtségének a növekedése magával vonta az alapító szerződések kiegészítését is. Azaz a problémakör fontosságának a növekedése, és az idő múlása egyre határozottabb jogi hátteret teremtett a Közösségi szabályozásnak. Az éghajlatváltozással kapcsolatos politikai lépések történeti áttekintés azt igazolja, hogy a világ politikai elitje tisztában van teendőivel, de a megtett lépések még nem vezetnek el a megoldásig. Azaz az említett problémák megnehezítik a kitűzött célok elérését, hiszen ha a hivatalos vállalásokat képesek lesznek is teljesíteni a Kiotói Jegyzőkönyv részes államai, és szervezetei, akkor is kétséges, hogy a beépített rugalmassági mechanizmusokkal, és az USA távolmaradásával képesek lesznek-e

78

elkerülni a világméretű éghajlat változás fenyegető hatásait, illetve a tervezett mértékben tompítani azokat, és elősegíteni az alkalmazkodás folyamatát. Az ETS kibocsátás kereskedelmi rendszert mind gazdasági, mind környezetvédelmi szempontból hasznosnak ítélik meg a különböző tanulmányok, és bár továbbfejlesztését, és kibővítését maga a Közösség is szükségesnek látja, mégis ez a rendszer a világ első, és példamutató hasonló vállalkozása, amit a Stern-jelentés is megemlít és a jövőbeni világméretű szén-dioxid árazás, és kvótakereskedelem számára példamutató kísérlet lehet. Az ETS rendszer előre mutató intézmény, és minden jel arra mutat, hogy gazdasági, és környezetvédelmi szempontból is hatékony eszköze az éghajlatváltozás elleni küzdelemnek. Ám nem szabad elfelejteni, hogy 2010-re mindössze az EU összes kibocsátásának 46%t fogja lefedni, és hatósugarából kimaradnak olyan fontos és nagy emisszióért felelős területek, mint a közlekedés, a kisvállalkozások és a háztartások, illetve a mezőgazdaság. Igaz az, hogy 2008-tól új üvegházgázok, és új tevékenységi körök kerülhetnek be a kereskedelem körébe, és hogy a Bizottság a légi közlekedésre is ki szeretné terjeszteni a rendszert, de ezek egyelőre csak tervek. A sikerhez ezeket meg kell valósítani, és további lépések szükségesek. A 2004/101/EC direktíva összekapcsolta az ETS rendszert a Kiotói Rugalmassági Mechanizmusokkal, ami a világméretű szén-dioxid árazás, és kereskedelem első fontos lépése lehet. Mindazonáltal a meglévő szabályrendszer a Közösségi célok eléréséhez sem lesz elégséges, a világméretű küzdelemben pedig csak egy mozzanatként értékelhető. A példamutatás és az előre tekintés mindenképpen fontos, nem csak a tényleges eredmények, de a nemzetközi porond többi szereplőjének meggyőzése szempontjából is. 79

„A kiotói célkitűzések elérése irányában tett előrelépés” címmel 2006. október 27-én megjelent jelentésből kirajzolódik egy a kiotói keretek között működő, és fejlődni képes Európai Unió képe, amely nemzetközi szinten vezető szerepet kíván vállalni az üvegház-hatású gázok kibocsátási jogának kereskedelmében, ezzel a saját példáját a többi állam elé tárva motiválni azokat a határozottabb fellépésre. Ugyanakkor látni kell, hogy sok nagy kibocsátást okozó tevékenység (közlekedés, mezőgazdaság, háztartások, kisvállalkozások) nem része vagy a kiotói, vagy az Uniós szabályrendszernek, illetve egyiknek sem. Ezért, és főleg a közlekedés nagy ütemben való növekedése miatt szükséges további lépések megtétele, mert nemzetközi kötelezettségek híján az egyes államok törvényhozói kevésbé érzik majd fontosnak, hogy előre mutató, az általánosnál szigorúbb szabályokat alkossanak. A jövőben problémát okozhat, hogy az EU-10 államainak kibocsátása növekszik gazdasági növekedésükkel együtt, és a régebbi tagállamokhoz képest még mindig magas az egy GDP egységre jutó kibocsátási szintjük. Így az adatok növekedése a jövőben sem lesz elkerülhető, a szennyezés és a gazdasági növekedés nagyobb fokú függetlenedését kell elérni ezekben az államokban. Összességében a haladási irány jó, de azokban az államokban ahol a jelenlegi szabályozás nem bizonyul elégségesnek, meg kell tenni a szükséges szigorításokat. Az ECCP végre nem hajtott intézkedéseit le kell zárni, és a felülvizsgálatkor ki kell terjeszteni. A kiotói mechanizmusok alkalmazását kívánatos lenne alacsonyabb szinten tartani. Véleményem szerint nem az egész „EU-buborék” adataival lehetnek problémák a jövőben, mert az újabb, és régebbi tagállamok szerkezeti különbsége, illetve a jobban és kevésbé jól teljesítő államok eredményei kiegyenlíthetik egymást, és a kiotói cél elérését lehetővé teszik. Arra kellene törekedni, hogy az egyes Tagállamok szintjén is abszolút mértékben csökkenést érjünk el (ha nem is 8%-ot), és ne forduljanak elő olyan nagy emelkedések az adatok között, mint például Spanyolország esetében. Az ilyen esetek mutatják azt, hogy milyen veszélyt rejt magában a rendszer, ha nem fedi le az összes nagy kibocsátást okozó tevékenységet. 80

A Stern-jelentés szerint a 450 db/1000 légköri szén-dioxid szint már biztosan nem stabilizálható. Az 550 db/1000 koncentráció a reális célkitűzés, amihez 2050-ig a világ GDP 1%-át kell évente befektetni. Ez megtérül, mert a tétlenségből eredő költségek az egyébként elérhető egy főre jutó fogyasztás 5-20%-a között mozognak a becslések szerint, és valószínűleg ezen belül is a felső határhoz közelebb. Ezeket a költségeket tompítják majd valószínűleg az új, környezetbarát technológiák iránti várható nagy kereslet, és a társadalmi-egészségügyi előnyök. A megvalósításkor figyelembe kell venni a szénhidrogének piacán érdekelt felek szempontjait, és várhatóan a fosszilis energiahordozók további kiaknázása végett szén megkötési és tárolási módszereket kell kidolgozni. Egy világméretű szén-dioxid piacot és árazási rendszert kell kialakítani a költségek optimalizálása érdekében, és az állami szerepvállalást is növelni kell a kutatásfejlesztés, és az új technológiák piaci bevezetésének támogatásában. Az elkerülhetetlen hatásokhoz való alkalmazkodás is elsősorban állami feladat, az infrastruktúra fejlesztése, a biztosítási rendszerek kialakítása, és a fejlődő országok támogatása. Ehhez nemzetközi pénzügyi intézmények segítségére is szükség van. Az Európai Unió látszólag optimistább a kibocsátások csökkentésének lehetősége terén, mert bár többször is hivatkozik a Stern-jelentésre, olyan alacsony légköri szén-dioxid szint stabilizálását tűzi ki célul, amit a többször említett jelentés elérhetetlennek tart. Ennek persze lehetnek egyszerű okai is, például politikai motiváló tényezők megteremtése. Érdekes, és nagy különbség a két dokumentum között, hogy a Stern-jelentés 2020-2030 körül a szén-dioxid koncentráció tetőzését tartja szükségesnek, majd 2050-re abszolút értékben a mai kibocsátás 75%-át kívánja elérni. Az Európai Bizottság ugyanakkor 2020-ra a tagállamok kibocsátásának 20%-s, a fejlett országok kibocsátásának 30%-s csökkentését látja szükségesnek, azaz jóval korábbra tervezi a csökkentést, mint a Stern-jelentés írói. A Parlament 2050-re 80%-al alacsonyabb kibocsátási szintet lát megfelelőnek, ami igen magas szám.

81

Ezt a magas célkitűzést is nemzetközi és belső politikai motiváló tényezőnek lehet tekinteni, persze nem szabad elfelejteni, hogy az EU a leginkább környezettudatos entitás a nemzetközi politikai színtéren, és a fejlődő országok kisebb várható csökkenése mellett egyértelmű, hogy a fejlett államoknak nagyobb léptekkel kell haladniuk. Megfigyelhető az is, hogy ez a dokumentum kevésbé gazdasági jellegű, a társadalmi, és a fejlődő országok iránti nagyobb felelősségvállalást tükröz. A megfogalmazott politikai, törvényalkotási program a feladat nagyságának megfelelően igen nagyszabású. Nem csak a gazdaság, és az ipar „széntelenítésére” szánt összegeket kell az éghajlatváltozás számlájára írnunk, de a mezőgazdasági veszteségek, a mezőgazdasági övezetek eltolódása, a turizmus egyes helyeken való csökkenése, és a víz árának emelkedése is terheli majd a gazdaságot. A víz rendelkezésre állása, vagy hiánya pedig társadalmi következményeket hordoz magában. Ezek az adatok természetesen a korábban bemutatott modellekben is helyet kaptak. A klímaváltozás hatásai közül sokat a víz közvetítésévek fogunk érezni az ezzel foglalkozó fejezetben leírtam milyen hatások érik majd egész Európát azért, hogy kézzelfoghatóvá tegyem mennyire közeli is ez a probléma, és rámutassak arra, hogy mekkora változást okozhat mindennapi életünkben. Az összefoglalás végén a bevezetésben feltett kérdésre azt a választ kell adnom, hogy a máig megtett intézkedések elégtelenek az éghajlatváltozás kezelhető szinten tartásához, igaz a tervezett lépésekkel együtt sikeresek lehetnek. A vízkészletekre gyakorolt hatás, mint azt feltételeztem igen nagy lesz, és ez kiterjedt gazdasági-társadalmi problémákhoz vezethet.

82

Irodalomjegyzék

Könyvek: Bándy Gyula, Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozása, KJK-KERSZÖV jogi és üzleti kiadó kft, Budapest, 2001 Horváth Zoltán Kézikönyv Az Európai Unióról, 2005 Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, Debreceni Egyetem, Nemzetközi Együttműködés Az Éghajlatváltozás Veszélyének, Az Üvegház hatású Gázok Kibocsátásának Csökkentésére, Budapest-Debrecen, 2003 Takács-Sánta András, Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon, Alinea KiadóVédegylet, 2005 Dinyaj Godrej, A Klímaváltozás, HVG Kiadó RT, 2004 Kertész Ádám, A Globális klímaváltozás Természetföldrajza, Holnap kiadó kft, 2001 Faragó Tibor, Kerényi Attila, Nemzetközi együttműködés az éghajlatváltozás veszélyének, az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére, Budapest, Környezetvédelmi és Vidékfejlesztési Minisztérium, 2003 Anthony Giddens, Elszabadult világ, Napvilág kiadó, Budapest, 2005

Szakdolgozatok: Faragó Zsuzsanna Márta, Átmeneti Mentességek Az EU-csatlakozás Tükrében, Melyeket Magyarország a Környezetvédelem Terén Kapott, BGF KKFK, 2003

83

Hotváth Orsolya Judit, Az Európai Unió környezetvédelmi politikája és Magyarország környezetvédelem terén tett lépései Uniós csatlakozása érdekében, a Bruntland Bizottságtól Johannesburgig, illetve a csatlakozási tárgyalások megkezdésétől napjainkig, BGF KKFK, 2002 Kiss Anikó, Az éghajlatváltozás Globális Problémájának Megoldása? Az Európai Unió Kibocsátásjog-kereskedelmi Rendszere és Annak Magyarországi Bevezetése, BGF KKFK, 2005

Kiadványok: Working Group II Contribution to the Intergivernmental Panel on Climate Change, Fourth Assessment Report, Climate Change Impacts, Adaptation and Vulnerability, Summary for Policymakers, 2007. április 6. EEA Technical Report, No. 2/2007, Climate Change and Water Adaptation issues Intergovernmental Panel On Climate Change, Climate Change 2007: The Physical Science Basis, Summary for Policymakers, Contribution of Working Group I to the Fourth Assessment Report of the Intergovernmental Panel on Climate Change

Internetes források: A Bizottság közleménye a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók bizottságának, a globális éghajlatváltozás 2 Celsius-fokra való csökkentése Az előttünk álló út 2020-ig és azon túl, Brüsszel, 2006. január 10. http://ec.europa.eu/environment/climat/pdf/future_action/com_2007_2_hu.pdf, 2007. március 27. 12 óra 49 perc A Bizottság Közleménye a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának 84

Nyerjük meg a csatát a globális éghajlatváltozás ellen http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/site/hu/com/2005/com2005_0035hu01.pdf, 2007. március 13. 10 óra 14 perc Az Európai Unió Bizottságának honlapja az Éghajlat változási Politikáról: http://ec.europa.eu/environment/climat/aviation_en.htm, 2007-04-19, 13 óra 40 perc Az Európai Unió Bizottságának honlapja az Éghajlat változási Politikáról: http://ec.europa.eu/environment/climat/2nd_phase_ep.htm , 2007-04-19, 12 óra 50 perc A kibocsátás-kereskedelemmel és a nemzeti kiosztási tervekkel kapcsolatos kérdések és válaszok, http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=MEMO/04/44&format=HTM L&aged=1&language=HU&guiLanguage=en , 2007-04-19, 14 óra 10 perc Stern jelentés : Stern Review: The Economics of Climate Change, http://www.hmtreasury.gov.uk/Independent_Reviews/stern_review_economics_climate_change/sternre view_index.cfm, 2007. március 10, 11 óra 15 perc United Nations Franework Convention on Climate Change Status of Ratification http://unfccc.int/files/essential_background/convention/status_of_ratification/applicatio n/pdf/unfccc_ratification_22.11.06.pdf, 2007-04-12, 17óra 45perc Kyoto Protocol to the United Nations Framework Convention on Climate Change: http://unfccc.int/resource/docs/convkp/kpeng.html, 2007-04-13, 12óra 35perc Az Európa Közösségek Bizottsága a Bizottság Jelentése a Kiotói Célkitűzések Elérése Irányában Tett Előrelépés (az üvegházhatást okozó gázok Közösségen belüli kibocsátásának nyomon követését szolgáló rendszerről és a Kiotói Jegyzőkönyv végrehajtásáról szóló 280/2004/EK európai parlamenti és tanácsi határozat előírása alapján) http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/site/hu/com/2006/com2006_0658hu01.pdf, 2007. március 21. 11 óra 27 perc 85

Climate change: Commission sets out agenda for revising the EU emissions trading scheme from 2013 Brussels, 13 November 2006 http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=IP/06/1548&format=HTML& aged=0&language=EN&guiLanguage=en, 2007. március 27 10 óra 16 perc Az Európai Bizottság „Building a Global Carbon Market” azaz „Építsünk egy globális szénpiacot” című sajtókiadványa, 2006. november 13. http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=IP/06/1548&format=HTML& aged=0&language=EN&guiLanguage=en, 2007. március 27 10 óra 16 perc A Critique of the Stern Report by Robert O. Mendelson, Yale University, A Stern Jelentés kritikája http://www.cato.org/pubs/regulation/regv29n4/v29n4-5.pdf, 2007-0505 20 óra 01 perc Further Comments on the Stern Review, További észrevételek a Stern jelentéssel kapcsolatban, Dr. David Maddison http://www.economics.bham.ac.uk/maddison/Stern%20Comments.pdf, 2007-05-05 21 óra 0 perc

86