GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

0

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia John Wyndham: Una (Borbás Mária fordítása) 3 John Wyndham: Szemfényvesztés (Borbás Mária fordítása) 21 John Wyndham: Jizzle (Borbás Mária fordítása) 33 John Wyndham: El, szövőpók, itt ne járj... (Borbás Mária fordítása) 43 John Wyndham: A meteor (Kuczka Péter fordítása) 51 Julij Kagarlickij: John Wyndhamről (Rados Péter András fordítása) 61 Nagy László: Zordabb szerelem 69 Jorge Luis Borges: Tlön, Uqbar, Orbis Tertius (S. Móricz Gyöngyi fordítása) 71 Raymond F. Jones: Zajszint (Vámosi Pál fordítása) 81 Julij Kagarlickij: Tudományos-fantasztikus író volt-e Swift? (Gellért György fordítása) 109 Kuczka Péter: Poznani találkozás 125 Kötetünk képeiről (K. P.) 128

17

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen dr. Szabó Dezső elektronmikroszkopikus felvétele Kuczka Péter editor, 1976

2

UNA

JOHN WYNDHAM

A Dixon-ügyről akkor hallottam először, amikor Membury falu küldöttsége azzal a kéréssel keresett fel, hogy mi vizsgáljuk ki a faluban folyó állítólagos gyanús üzelmeket. Mindenekelőtt azonban meg kell magyaráznom, kik vagyunk „mi". Jómagam az ÁBRÁND - teljes nevén Állatvédelmi Betegsegélyező és Rendfenntartó Általános Nőegylet és Dacszövetség - felügyelői tisztét látom el abban a körletben, amelyhez Membury község is tartozik. Ebből azonban korántsem következik, mintha holmi vénkisasszonyos érzelgősséggel viszonyulnék az állatokhoz. Egyszerűen nem volt állásom. Egy barátom, aki valamilyen fejes az ÁBRÁND-nál, benyomott ebbe a munkakörbe. Ami meg magukat az állatokat illeti, hát istenkém, azokkal is csak úgy áll a dolog, mint az emberekkel - akad köztük egypár szimpatikus példány is. E pontban azonban mélységesen különbözöm felügyelőtársamtól, Alfréd Westontól: ő ugyanis elvből és mindennemű fenntartás nélkül szereti - vagy legalábbis szerette - Isten valamennyi néma teremtményét. Nincs benne semmi csodálatos, hogy amilyen fizetést az ÁBRÁND osztogat az alkalmazottainak, nemigen viseltethet irántuk végtelen bizalommal - elég az hozzá, hogy

3

mindennemű hivatalos eljáráshoz két tanú igényeltetik; s akármi legyen ennek az intézkedésnek az oka, annyi bizonyos, hogy körletenként kettesével nevezik ki a felügyelőket. Következésképpen Alfréd meg én hivatalból elválhatatlanok voltunk. Ha valaki tudni akarja, milyen az igazi állatbarát, vessen egy pillantást Alfredre. Olyan állat még nem született a világra, amelyikkel Alfréd ne volna kebelbarátságban. Legalábbis ami az ő érzelmeit illeti. Igazán nem rajta múlik, hogy nem minden állat érzi ezt át tökéletesen; ő aztán megtesz minden tőle telhetőt. Ha egy teremtménynek négy lába van, vagy ha toll borítja - Alfrednek már könnyek ülnek a szemében. Átölellek, Állatiság - ez lehetne Alfréd jelszava, s ha hallod állatokról beszélni, meg vagy róla győződve, hogy édesgyermekeiről mesél, akik sajnos kissé csökkent értelmi színvonalon állnak, no de ezt természetesen idővel kinövik. Ami fizikai adottságait illeti, Alfréd jókötésű, bár nem magas férfi, és szarukeretes pápaszemén át rendíthetetlen komolysággal szemléli a világot. Kettőnk között az volt a leglényegesebb különbség, hogy én megfeleltem munkaköröm követelményeinek, Alfréd viszont a Hivatás Szavát Követte - méghozzá teljes szívéből és minden erejéből, és ebben csak buzdította korlátlan fantáziája. Mindeme tulajdonságai révén nem volt éppen megnyugtató és üdítő munkatárs. Alfréd képzeletének sokszoros nagyítólencséjén át a mindennapok apró-cseprő eseményei iszonyatos és véres fontosságot nyertek. Ha valaki betelefonált, hogy a második sarkon a szódás veri a lovát, Alfréd képzelmében menten apokaliptikus képek kóvályogtak öldöklésről, hekatombákról, emberbőrbe bújt farkasokról, méghozzá oly élénk színekben, hogy ő maga volt a legkeservesebben kiábrándulva, amikor azt kellett észlelnünk - mint ahogy kivétel nélkül valamennyi hasonló esetben ez történt -, hogy a) a bejelentő erősen túlzott, valamint b) a tettes kissé mélyebben nézett a pohár fenekére a kelleténél, avagy egyéb okból jött ki a béketűrésből. Úgy esett, hogy a memburybeli delegáció érkeztének délelőttjén épp mindketten bent voltunk az ÁBRÁND hivatali helyiségében. A küldöttség létszáma meghaladta az efféle esetben szokásos mértéket, s ahogy besorjáztak, Alfréd szeme mindjobban elkerekedett - itt végre valami igazi ínyencfalat kínálkozik, avagy valami igazi vérfagyasztó borzalom, már ahogy nézzük. Még én is olyasmit gondoltam, hogy talán ezúttal mégsem csupán annyiról van szó, hogy komisz kölykök konzervdobozt kötöztek a macska farkára, vagy efféle. Balsejtelmeink fényesen igazolódtak. Igaz, beletelt némi időbe, míg a zűrzavaros beszámolóból kihámoztuk a lényeget, de akkor aztán a következők derültek ki: Előző nap hajnalban egy bizonyos Tim Darrell, miközben - mint rendesen - tejet szállított az állomásra, a falu főutcáján fantasztikus jelenséggel találta magát szemközt. A látvány annyira megdöbbentette, hogy vadul beletaposott a fékbe, s közben akkorát üvöltött, hogy a falu népe nyomban felébredt, és ajtóhoz-ablakhoz tódult, ahol aztán a férfiak tátott szájjal bámultak, az asszonyok meg torkukszakadtából sivalkodtak - mivel ők is megpillantották a két csudabogarat, amint ott álldogáltak a főutca kellős közepén. A teremtményeket - már amennyire látogatóink meglehetősen kusza szavaiból összeilleszthettük a képet - olyanformán kell elképzelni, hogy legjobban talán a teknősbékára emlékeztettek, noha aligha képzelhető el olyan teknősbéka, amelyik a hátsó két lábán jár. A Micsodák magassága mintegy százhetven centiméter lehetett. Tojásdad teknőchéj borította őket - de nemcsak hátul: elöl is. Fejük nagysága körülbelül az emberi fejnek felelt meg, haj azonban nem fedte, hanem az egészet holmi szarurétegféle borította. Jókora, fényes fekete szemük alól kemény, fényes valami nyúlt ki - orr- vagy csőrféle. Ez a leírás azonban, noha már eddig is meglehetősen valószínűtlenül hangzott, nem terjedt ki a Micsodák legaggasztóbb tulajdonságára - márpedig ez volt az egyetlen pont, amelyben a népes küldöttség valamennyi tagja egyetértett. Az elülső és hátulsó páncélhéj

4

találkozásánál ugyanis, a Micsodának mintegy kétharmad magasságánál, kétoldalt egy-egy szabályos emberi kézben végződő emberi kar nyúlt ki! Amikor idáig értünk az oknyomozásban, azt mondtam, amit mindenki más is mondott volna a helyemben: hogy nyilván maskarák bolondoztak a falu főutcáján. E véleményem hallatán a delegáció méltatlankodva felzúdult. Először is, közölték lehengerlően, semmiféle maskara nem állja a puskatüzet. Márpedig Halliday apó, a szíjgyártó beléjük eresztett egy sorozatot vén karabélyából - illetve beléjük nem, mert a Micsodák szemmel láthatóan fel sem vették a sortüzet, a golyók egyszerűen lepattantak a páncéljukról. Csak akkor kezdtek egy kicsit nyugtalankodni, amikor a bámész falusiak kimerészkedtek a házakból, és köréjük gyűltek. Erre már a Micsodák rekedten vartyogni kezdtek egymásnak, aztán sarkon fordultak, és totyogva-döcögve elkacsáztak a főutcán. A falusiak némiképpen felbátorodva a nyomukba szegődtek. A Micsodáknak szemmel láthatólag fogalmuk sem volt arról, merre is tartanak; kifutottak a falu végi zsombékosba, és csak akkor torpantak meg, amikor egyiküknek beleszaladt a lába az ingoványos talajba. Visszafordulni azonban nem tudtak; a mocsár fogva tartotta őket. Hatalmas vartyogás, kelepelés közepette, akárhogyan is hadonásztak, csakhamar elnyelte őket a láp. A falu népe pedig úgy határozott, hogy nem a rendőrségen jelenti az ügyet, hanem inkább az ÁBRÁND-hoz fordul. Tettüket természetesen tisztes szándék vezérelte, de azért mégsem mondhattam nekik mást: - Igazán nem tudom, mit tehetnénk mi a dologban. Hiszen a szóban forgó teremtmények nyomtalanul eltűntek. - Mi több - szólt közbe a kérlelhetetlen Alfréd -, erős okunk van feltételezni, hogy Membury község lakosai a vesztükbe kergették ezeket a szerencsétlen teremtményeket, bármik legyenek is, és a megmentésük érdekében nem tettek semmit, úgyhogy az ÁBRÁNDnak kötelessége az ügyet magasabb fórumon jelenteni! Erre a küldöttség sértődött képet vágott; de aztán kiderült, hogy elbeszélésük még korántsem ért véget. A Micsodák nyomát ugyanis, ameddig lehetett, követték, és közös megegyezéssel arra a határozatra jutottak, hogy aligha jöhettek máshonnan, mint a MemburyMajorból. - Ki lakik ott? - kérdeztem. - Egy bizonyos Dixon doktor - hangzott a válasz. - Legalább három-négy esztendeje, hogy megvette a Majort. És itt kapcsolódott be az elbeszélésbe Bill Parsons. Eleinte bizony némileg tétovázott, megszólaljon-e. - De köztünk marad? - kérdezte végül. Több mérföldes körzetben minden férfi, nő, aggastyán és kisgyermek jól tudja, hogy Bill a mások nyulaiból él. Megnyugtattam. - Mert a dolog a következőképpen esett - mondta Bill. - Meglehet annak már három hónapja is... Kihámozva Bill hosszadalmas elbeszéléséből a lényeget, a dolog a következőképpen esett: Bill egy éjszaka - véletlenül - éppen a Major parkjában lelte magát, és leküzdhetetlen kíváncsiság fogta el, hogy szemrevételezze az új szárnyat, amelyet Dixon doktor építtetett hamarosan a beköltözése után. A helybéli lakosság körében széles körű találgatás folyt, vajon mire szolgálhat az új épületszárny, és mivel Bill az egyik ablak függönyén fényt látott kiszűrődni, elhatározta, hogy él az alkalommal. - Ha hiszik, ha nem, ott valami sehogy sincs rendjén - jelentette ki. - Mert ugyan mit látok meg nyomban, első pillantásra? A hátsó falnál egy sor ketrecet, nagy, vastag rudakkal... Nemigen láttam, mi van bennük: de hát miért tart valaki ketreceket a Majorban? Aztán ahogy feljebb húzódzkodtam, hogy jobban belássak, hát, uramfia, mit pillantok meg a szoba kellős közepén... iszonytató egy dolog, iszonytató, ha mondom! - És drámaian összerázkódott.

5

- Nos, mi volt az? - kérdeztem végtelen türelemmel. - Hogy mi? Hát hogy is mondjam csak. Az asztalon hevert, annyi bizonyos. Olyanforma volt, mint valami nagy fehér dunna, csak éppenséggel mozgott egy kicsikét. Úgy araszolgatott, imitt-amott fodrozódott, ha értik, mire gondolok. Nem mondhatnám, hogy nagyon értettem volna. - Ennyi az egész? - kérdeztem. - Még mit nem! - nézett rám megrovólag Bill. Látszott, most közeleg elbeszélésének drámai csúcspontjához. - Igazából nem is volt semmilyen formája, csak éppen egyvalami látszott egész tisztán: két kéz, két emberi kéz lógott a két oldalán... Nagy sokára szabadultunk csak a delegációtól, miután ünnepélyesen megígértették velünk, hogy utánanézünk a dolognak. Amikor sikerült végre kiterelnem az ajtón a küldöttség utolját, visszafordultam, és azt tapasztaltam, hogy Alfreddel valami nincs rendben. A szeme vadul villogott pápaszeme mögött, és egész testében reszketett. - Ülj le - tanácsoltam, - Még utóbb darabokra mégy, ha így folytatod. Tisztán láttam a hosszadalmas értekezés fenyegető előjeleit. Vélhetőleg felülmúlt volna minden eddigi borzalmat. Hanem ezúttal tévedtem: Alfréd előbb kivételesen az én véleményemre volt kíváncsi, s férfiasan igyekezett a magáét addig féken tartani. - Bizonyára sokkal egyszerűbb a dolog, mint ahogyan hangzik - nyilatkoztam tehát. Vagy meg akarja tréfálni valaki a falusiakat, vagy valami számukra ismeretlen állatfajta van a Majorban, és annyit beszéltek róla, míg végül efféle szörnyeteggé nem torzult. - A teknőchéj és az emberi kar tekintetében egyetértettek - kötötte az ebet a karóhoz Alfréd. - Viszont ennél összeegyeztethetetlenebb két szerkezet nem létezik az élővilágban. Ezt kénytelen voltam én is elismerni. Márpedig a kar, vagy legalábbis a kéz volt az egyetlen világosan leírható alkatrésze annak a bizonyos „dunnának", amit Bill a Majorban látott... Alfréd még jő néhány tételt felsorolt, amely mind tévedésemet volt hivatva bizonyítani, majd jelentőségteljesen elhallgatott. - Magam is hallottam holmi híresztelést a Majorról... - tette hozzá azután. - Mégpedig? - Semmi határozottat - ismerte be. - De ha az ember mindent egybevet... Végtére is nem zörög a haraszt... - Na, ki vele I - biztattam. - Meggyőződésem - jelentette ki lenyűgöző komolysággal Alfréd -, hogy ezúttal nagy fontosságú dolog nyomára bukkantunk. Ezáltal minden bizonnyal sikerült felserkentenünk az emberek szunnyadó lelkiismeretét, hogy felismerjék végre a tudományos kísérletek leple alatt megbúvó bűnös üzelmeket. Mert tudod-e vajon, mi történik itt, pontosan a szemünk előtt? - Halljuk, halljuk! - nógattam. - Szent meggyőződésem, hogy az élveboncolásnak eleddig nem is sejtett iszonyatos megnyilvánulásával van dolgunk! Valóságos szuperviviszekcióval! - szegezte rám vádlón az ujját. - Ezt nem értem - mondtam összevont szemöldökkel. - Vagy vivi, vagy nem vivi. Vagy élve, vagy halva. Szupervivi - ilyen egyszerűen nincs. - Piha! - jelentette ki Alfréd. Lehet, hogy nem pontosan így mondta, mindenesetre mélységesen megvető horkanást hallatott. - Egyszerűen arról van szó, hogy itt egy ember gyalázatos és fertelmes módon vétkezik a természet ellen, bemocskolja Isten teremtményeit, a maga képére és hasonlatosságára formálja a szerencsétlen állatokat, tökéletesen kivetkeztette őket eredeti formájukból, vagy legalábbis mindent megtesz, hogy egyes részeik tekintetében merőben felismerhetetlenné és azonosíthatatlanná váljanak... - fejezte be kissé bonyolultan.

6

Itt végre felismertem az alfrediánus ismeretelmélet kibontakozó körvonalait. Képzelete ezúttal a szokásosnál is messzebbre ragadta, s habár az események utóbb azt bizonyították, hogy még mindig nem elég messzire, én akkor csak felkacagtam. - Ahá! - mondtam némi gúnnyal. - Olvastam én is a Doktor Moreau szigetét. Úgy képzeled, nemdebár, hogy beállítunk a Majorba, ahol is egy két lábon sétafikáló lő fogad, és elbeszélget velünk az időjárásról; avagy netán holmi szuperkutya nyit ajtót, és a nevedet tudakolja? Megannyi izgalmas gondolat, kedves Alfréd. Csakhogy ez itt körülöttünk a való élet, ha nem tudnád. Mivel panasszal fordultak hozzánk, meg kell kísérelnünk kivizsgálni a dolgot/de tartok tőle, hogy keserves csalódásban lesz részed, öregem, ha azt reméled, hogy a házba lépve émelyítő éterillat fogad, és megkínzott állatok gyötrelmes jajszava. Nyugalom, Alfréd, nyugalom. Ereszkedj alá a fellegekből. Alfrédét azonban nem lehetett ilyen könnyen lelohasztani. Képzelgése életének legfontosabb alkotóeleme volt, s ha némileg neheztelt is rám, amiért felfedeztem ihletének forrását, nem hagyta magát elkedvetleníteni. Sőt addig forgatta, hányta-vetette magában a dolgot, míg nem sikerült mind több és több részlettel kicifráznia. - De hát miért épp teknősbéka? - motyogott maga elé. - Hiszen ez csak megnehezíti a dolgot... Ezen néhány pillanatig elmerengett, azután hozzátette: - Karok. Karok és kezek! Hát honnan a csudából szedte azokat a karokat? A szeme kerekedett, kerekedett, és földöntúli izgalom lobbant benne... - Nyugalom, Alfréd, nyugalom! - csitítgattam. Hanem azért, meg kell hagyni, ez a kérdés engem is nyugtalanított... Másnap délután Alfréd meg én szabályszerűen becsengettünk a Major portásházikójába, és megmondtuk a nevünket a bejáratnál őrködő szúrós szemű férfiúnak. Baljósan rázta a fejét, ezzel óhajtván tudtunkra adni, hogy nem remélhetünk bebocsáttatást, de azért csak felemelte a telefonkagylót. Megvallom, olyasféle alantas remény töltött el, hogy e kevéssé bátorító bevezetésnek méltó folytatása lesz. Persze tudom, a dolgot ki kell vizsgálni, már csak azért is, hogy lecsillapítsuk a falu háborgó népét - de azt azért nem bántam volna, ha volna annyi idő, hogy Alfréd mérge elpárologjon. Ez idő szerint ugyanis izgatottabb volt, mint valaha. Poe és Zola egyesített fantáziája kismiska Alfréd képzeletének termékeihez, ha kellő tápot kap. Egész éjjel iszonyatos rémálmok gyötörték, s most olyan hangulatban leledzett, amikor szinte forrásként buggyant ki belőle a „néma barátaink fájdalmának elviselhetetlen látványa", „az emberi kegyetlenség brutális megnyilvánulásának elképzelhetetlen iszonyata", „a tudományosság álcáját viselő érzéketlen hóhérok gálád mesterkedése" és a többi és a többi. Meglehetősen kínos volt a helyzet. Ha nem megyek vele, kétségtelenül elment volna egymagában, s isten a tudója, mibe sodorta volna magát, ha gátlástalanul kitör belőle valamennyi vád: súlyos testi sértés, megcsonkítás, szadizmus - mert ezen alul nem adta volna, az nem is kétséges. Végül sikerült meggyőznöm, hogy az egyetlen ésszerű eljárás, ha jól kinyitja a szemét, míg további bizonyítékokat nem szerez, a kérdezősködést pedig bízza rám. Ha nem nyerünk kielégítő magyarázatot, később még elmondhatja ő is a mondókáját. Talán, gondoltam, sikerül elfojtania a lelki kényszert, és csöndben marad. A cerberus letette a kagylót, és visszafordult hozzánk. Arca meglepetést tükrözött. - Azt mondja, bemehetnek! - jelentette ki, mintha maga sem lenne biztos benne, hogy jól hallott. - Az új szárnyban találják, az a vörös téglaépület amott. Az új szárny, amelybe Bill vadorzás közben beleselkedett, sokkal nagyobbnak bizonyult, mint vártam. Majdnem akkora volt, mint a Major régi épülete, de csak egyszintes.

7

A végében ajtó nyílt, amikor kocsinkkal közeledtünk; s egy magas, lompos öltözékű, bozontos szakállú férfi várt ránk a küszöbön. - Uramisten! - kiáltottam fel, ahogy közeledtünk. - Hát ezért jutottunk be ilyen könynyen! Fogalmam sem volt róla, hogy maga az a bizonyos Dixon. Hogy is gondolhattam volna? - Ami azt illeti - vágott vissza engem is joggal meglephetne, hogy ilyen állásban látom viszont! Fiatalabb korában értelmesnek látszott. Ez eszembe juttatta kollégámat. - Alfréd - szóltam -, hadd mutassalak be Dixon doktornak. Valaha szegény, éhenkórász tanférfiú volt, aki megpróbált az iskolában némi biológiát belénk verni, de azután, úgy tartja a néphit, egy milliomos bácsikája ráhagyta teljes vagyonát, vagy legalább a felét. Alfréd arca mélységes gyanakvást tükrözött. Ez nyilvánvalóan nem helyeselhető: már az indulásnál barátkozni az ellenséggel! Mogorván biccentett, és nem nyújtott kezet. - Kerüljenek beljebb! - invitált Dixon doktor. Bevezetett egy kényelmes dolgozószobával kombinált laboratóriumfélébe, amelynek berendezése igazolni látszott a milliós örökségről terjesztett híreket. Leültem egy süppedő fotelba. - Bizonyára megtudta a portástól, hogy hivatalos minőségben vagyunk itt - mondtam. Úgyhogy talán az lenne a legjobb, ha a tárgyra térnénk, mielőtt túlságosan elmerülnénk a viszontlátás örömében. Dicséretes cselekedet volna könnyíteni Alfréd barátom lelkén. Dixon doktor bólintott, és tűnődő pillantást vetett Alfredre, aki nem óhajtotta magát elkötelezni, és ezért állva maradt. - Elmondom pontosan úgy, ahogy mi hallottuk - mondtam Dixonnak. Amikor a teknősbékapáncéllal borított Micsodákhoz értem, némi megkönnyebbülés látszott az arcán. - Most már legalább tudom, hová lettek - mondta. - Hohó! - kiáltott fel Alfréd. A hangja valóságos sikításba csapott izgalmában. - Tehát bevallja! Bevallja, hogy önt terheli a felelősség ama két szerencsétlen teremtményért! Dixon tűnődve nézett rá. - Engem terhelt valóban, de nincs róla tudomásom, hogy szerencsétlenek lettek volna. Ön miből meríti ezt az értesülést? Alfréd mintha meg sem hallotta volna a kérdést. - Ez az! - kukorékolta. - Hisz éppen most vallotta be, hogy ő... - Alfréd - szóltam hozzá ridegen. - Maradj csöndben, és ne táncolj! Majd én folytatom. Folytattam is egy-két mondat erejéig, de Alfréd nem bírta leküzdeni a felgyülemlő feszültséget. Kitört: - Hol... honnan szedte azokat a karokat? Csak azt az egyet szíveskedjék közölni, honnan?! - követelte halálos komolyan. - A barátja mintha egy kissé... khm... túlságosan kedvelné a drámai szituációkat - jegyezte meg Dixon doktor. - Ide figyelj, Alfréd! - mondtam szigorúan. - Bírd ki, amíg befejezem. Aztán szabadon eresztheted morbid fantáziádat, de addig hallgass. - Sajnálom, doktor - mondtam végül hogy mindezekkel kénytelenek voltunk zavarni, de nyilván megérti a helyzetünket. Amikor az ÁBRÁND-hoz bejelentés érkezik, kénytelenek vagyunk kivizsgálni az ügyet. Itt minden bizonnyal szokatlan dologgal állunk szemben, de maga egész bizonyosan kielégítő magyarázattal szolgálhat. Most pedig, Alfréd - fordultam kollégámhoz légy szíves tedd fel kérdéseidet! Csak azt ne feledd, hogy házigazdánknak Dixon a neve, és nem Moreau. Alfréd nekiugrott, mint a láncáról szabadult fenevad. - Csupán azt óhajtom tudni: mit jelent, mi az oka és mi a módszere a természet eme fertelmes meggyalázásának? Követelem, hogy közölje: miféle jogon tekinti magát

8

felhatalmazva arra, hogy normális teremtményeket a természetes formák természetellenes gúnyképévé torzítson ? Dixon doktor nyájasan bólintott. - Ez aztán a mindenre kiterjedő vizsgálat, noha kissé ködösen megfogalmazva - mondta. Sérelmesnek tartom a „természet" szó pontatlan alkalmazását, és szeretnék rámutatni, hogy a „természetellenes" szó értelmetlen vulgarizmus. Ha valamit megcsináltak, nyilvánvaló, hogy valakinek a természetéből fakadt, hogy megcsinálta. Mint tudjuk, az ember csupán természetének keretein belül cselekedhet. - Szőrszálhasogatással nem megyünk... - kezdte Alfréd, de Dixon zavartalanul folytatta: - Mindazonáltal, ha jól értettem, ön úgy véli, természetem ösztökélésére bizonyos anyagot oly módon használtam fel, amelyet ön előítéletei révén nem helyesel. Így van? - Megfogalmazni sokféleképpen lehet. Énszerintem itt egyszerűen viviszekció folyik: élveboncolás! - jelentette ki Alfréd. Úgy élvezte a szót, mintha egy jót káromkodott volna. Lehet, hogy van engedélye. Itt azonban olyasmi megy végbe, ami ugyancsak meggyőző magyarázatot igényel, ha nem akarja, hogy a rendőrséghez forduljunk. Dixon doktor bólintott. - Gondoltam, hogy ilyesmit forgat a fejében; de nem bántam volna, ha tévedek. Hamarosan magam jelentem be a dolgot, és mindez köztudomásúvá válik. Addig azonban még két, de lehet, hogy három hónapra van szükségem, addig nem hozhatom nyilvánosságra eredményeimet. Megmagyarázom; akkor hamarosan megértik majd a helyzetet. Elhallgatott, elgondolkodva szemügyre vette Alfrédét, aki egyáltalán nem nyújtotta olyan ember képét, aki hamarosan megért bármit is. - Hogy mindjárt a dolog lényegére térjek - folytatta Dixon -, nem szedtem szét, nem raktam össze és semmiféle módon nem torzítottam el semmiféle élő szervet. Én magam alkottam. Egy pillanatig egyikünk sem fogta fel, mit is mondott valójában - habár Alfréd úgy vélte, érti, miről van szó. - Haha! A szófacsaráshoz ért! - kiáltott fel. - De hát akkor is csak kellett valami alap! Bizonyára élő állattal kezdte, amit elvetemült módon megcsonkított, hogy létrehozza ezeket a szörnyeket. Dixon csak a fejét rázta. - Nem, úgy van, ahogy mondtam. Én alkottam, és én vittem bele életet. Elakadt a lélegzetünk. Végül kissé reszketeg hangon megszólaltam: - Csakugyan azt állítja, hogy élőlényt tud alkotni? - Pah! - legyintett Dixon. - Hát persze, ahogy maga is tudna. Ezt még Alfréd barátunk is meg tudná tenni, megfelelő nőnemű partner közreműködésével. Én azt próbálom itt megmagyarázni maguknak, hogy meg tudom eleveníteni az élettelen anyagot, mert megtaláltam a módját, hogyan oltsak belé életerőt: egyfajta életerőt. Ezután hosszú hallgatás következett, amelyet végül Alfréd tört meg. - Nem hiszem - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Teljes képtelenség, hogy ön itt, ebben az isten háta mögötti zugban megoldotta volna az élet rejtélyét. Egyszerűen megpróbál rászedni bennünket, mert fél a következményektől. Dixon nyugodtan mosolygott. - Az imént azt mondtam, találtam egyfajta életerőt. Ezenkívül létezhet egy tucat másfajta is. Tudom, hogy ezt nem könnyű elhinni, de végtére is miért volna lehetetlenség? Előbbutóbb feltétlenül rátalált volna valaki. Engem az lep meg, hogy ezt a fajtát eddig még nem fedezték fel. Alfrédét azonban nem lehetett ilyen egyszerűen leszerelni. - Nem hiszem, nem és nem! - ismételte. - És nem fogja elhinni más sem, hacsak bizonyítékokkal nem szolgál.

9

- Természetesen - bólintott Dixon. - Ki hinné el puszta szóra? Bár attól tartok, ha szemügyre veszi jelenlegi példányaimat, első látásra némileg primitívnek fognak tűnni. Az ön Természet barátnője annyi felesleges cafrangot alkalmaz, amit könnyen meg lehet takarítani. Önt persze a karok kérdése zaklatja annyira. Nem voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy valakinek a halála után nyomban megkaphattam volna a karját, s ezzel eredeti karokat használhattam volna fel. Habár nem vagyok benne egészen bizonyos, hogy úgy nem lett volna még bonyolultabb az egész eljárás. Ilyesmi nincs mindig kéznél, és egyszerűsített szerveket építeni voltaképpen nem is nehéz. Egy kevés mérnöki ismeret kell hozzá, valamelyes kémia és józan ész. Már jó ideje meglett volna a lehetőség ilyesminek az elkészítésére, de nem volt érdemes, mert nem volt megfelelő életerő a mozgatására. Nemsokára bizonyára annyira tökéletesedik az efféle holmi elkészítésének módja, hogy könnyen lehet majd ilyennel pótolni az elvesztett végtagokat, de persze ahhoz még meglehetősen bonyolult technológiát kell kifejleszteni. Ami pedig azt a gyanúját illeti, Mr. Weston, hogy a példányaim szenvednek, hadd közöljem önnel, hogy épp ellenkezőleg: határtalanul el vannak kényeztetve. Töméntelen pénzembe és munkámba kerültek. És különben is hogy jelenthetne fel olyan állattal szembeni kegyetlenségért, amilyen állat egyszerűen nem létezik? - Megvan annak is a módja - mondta konokul Alfréd. Szegény ürgét annyira lelohasztotta elméletének csődje, hogy Dixon kijelentéseinek hordereje el sem jutott a tudatáig. - Nos, akkor óhajtanak netán a tulajdon szemükkel is meggyőződni minderről? - kérdezte Dixon. - Legyenek szívesek utánam jönni... Bill éjszakai kalandjának története előkészített a laboratóriumban álló vasrácsos ketrecek látványára, de sok egyéb készületlenül ért - többek között a szag. Riadt hőkölésünk láttán Dixon doktor sürgősen magyarázkodni kezdett: - Bocsánat, elfelejtettem figyelmeztetni magukat a tartósítószerekre. - Megnyugtat a tudat, hogy csak annak van ilyen szaga - mondtam fuldoklás közben. A szoba hossza megvolt vagy harminc méter, a magassága tíz. Bill bizony édeskeveset láthatott a függöny hasadékán át, és én elbambultan bámultam a teremben sorakozó felszerelést. A berendezés szakaszokra oszlott: az egyik sarokban kémia, a másikban esztergapad és szerszámok, a szoba túlsó végében elektromos szerkentyűk és így tovább. A számos benyíló egyikében egy műtőasztal állt, mögötte műszerszekrények: Alfréd szeme elkerekedett, ahogy megpillantotta, és diadalmas kifejezés telepedett az arcára. Egy másik benyíló inkább szobrászműteremre emlékeztetett, gipszöntvények, formázó-minták hevertek asztalokon. Távolabb hatalmas sajtók, jókora elektromos kemencék; de a felszerelés java része nem mondott nekem semmit. - Se ciklotron, se elektronmikroszkóp; egyébként minden másból látok egy keveset jegyeztem meg. - Téved. Ott az elektron... Hohó! Mit csinál a barátja? Alfréd jóformán megszállta a műtőasztalt. Buzgón fürkészett körülötte, alatta; minden bizonnyal azt remélte: végre megtalálja az áhított vérnyomokat. Odamentünk mi is. - Szemlélje tán meg morbid fantáziájának első számú tápanyagát - mondta Dixon. Kihúzott egy fiókot, elővett belőle egy kart, és a műtőasztalra helyezte. - Nézze meg jól. A tárgy viaszosan sárga volt. Alakra nézve nagyon hasonlított az emberi karhoz, de amikor közelebbről szemügyre vettem a kezet, láttam, hogy a felülete tökéletesen sima, se horpadás, se ránc sehol; és nem volt körme sem. - Ebben a stádiumban még nem ad okot aggodalomra - jegyezte meg Dixon, és közben engem figyelt.

10

Nem is volt teljes kar: a könyök és a váll között vágták el. - Ez mi? - mutatott Alfréd a karból kinyúló fémrúdra. - Rozsdamentes acél - mondta Dixon. - Sokkal gyorsabb és lényegesen olcsóbb eljárás, mint présmintával csontalakzatokat előállítani. Amikor átállok sorozatgyártásra, valószínűleg plasztikcsontot fogok alkalmazni: jelentős súlymegtakarítást érhetek el vele. Alfréd megint a szomorú kiábrándultság jeleit mutatta; az a kar nagyon is ellentmondott az élveboncolásról alkotott fogalmainak. - De miért éppen kar? Mire jó ez az egész? - tudakolta és körbemutatott. - Hogy sorrendben feleljek a kérdéseire: azért kar, vagy inkább kéz, mert az a leghasznosabb szerszám, amióta a világ világ, és egészen biztosan nem tudnék én sem különbet kitalálni. „Ez az egész" pedig arra jó, hogy mihelyt rábukkantam egy alapvető titok nyitjára, a fejembe vettem, hogy tételem bizonyítására megalkotom a tökéletes teremtményt már amennyire a véges emberi elme számára megközelíthető. A teknős-békaforma „Micsoda" csak az első lépés. Annyi agyveleje volt csupán, hogy élhessen és reflexei legyenek, de az alkotó gondolkodáshoz kevés. Arra nem is volt szüksége. - Úgy érti tehát, hogy a maga „tökéletes teremtménye" képes alkotó gondolkodásra ? kérdeztem. - A kis hölgy agya szakasztott olyan jó, mint a mienk, és valamivel nagyobb - mondta Dixon. - Természetesen élettapasztalatra van szüksége, nevelésre. Mivel azonban az agya tökéletesen fejlett, sokkal gyorsabban tanul, mint mondjuk egy gyerek. - Láthatnánk a... ööö... a hölgyet? - kérdeztem. Dixon bánatosan sóhajtott. - Miért, hogy mindenki rögtön a végeredményre kíváncsi? No, nem bánom. De előbb még engedjenek meg egy kis bemutatót. Tartok tőle, hogy a barátját nem sikerült tökéletesen meggyőznöm. Átment a szoba túlsó végébe, a sebészműszerekhez, és kinyitotta egy hűtőszekrényforma bútordarab ajtaját. Kiemelt egy alaktalan, fehér masszát, és a műtőasztalra tette, azután a szoba távolabbi sarkában elhelyezett elektromos szerkentyűk felé gurította. Az ernyedt, sápadt tárgy alól egy kéz nyúlt ki. - Jóságos ég! - kiáltottam fel. - A „dunna" meg a kéz! Ezt látta Bill Parsons! - És nem is tévedett nagyot, bár ahogy elmeséli, úgy érzem, a derék ember kiszínezte egy kicsikét a történetet. Ez a kis fickó itt az én első számú segédem. Megvan minden lényeges alkotóeleme: tápcsatorna, érrendszer, idegrendszer, légzőszervek. Életképes. Csakhogy azt az életet ő nemigen élvezné; valójában afféle próbamotor az újonnan elkészült adalékok kipróbálására. Villanyzsinórokkal bíbelődött, s közben hozzátette: - Ha óhajtja, Mr. Weston, megvizsgálni ezt a példányt, bármiféle módon, természetesen úgy, hogy kárt ne tegyen benne, s meggyőződni, hogy pillanatnyilag nem él, kérem, parancsoljon. Alfréd óvatosan közeledett a műtőasztalhoz. Vastag szemüvegén át gondosan vizsgálgatta a masszát. Undor tükröződött az arcán, de azért hősiesen megbökte mutatóujjával. - Az alap tehát elektromos? - kérdeztem Dixont. Felemelt egy palackot - valami szürke kotyvalék volt benne. Egy keveset beletöltött egy csőrös pohárba. - Talán. De az is lehet, hogy kémiai. Csak nem gondolja, hogy elárulom valamennyi titkomat? Amikor végzett előkészületeivel, megint megszólalt: - Nos, Mr. Weston, meg van elégedve? Nem szeretném, ha utólag az^al vádolna, hogy elkápráztattam holmi bűvésztrükkel... - Nem látszik élőnek - ismerte be óvatosan Alfréd.

11

Figyeltük, amint Dixon elektródákat erősít a masszához. Azután gondosan kiválasztott három pontot a massza felszínén, és mindegyikbe belefecskendezett egy injekciós fecskendővel valami halványkék folyadékot. Ezután különféle szórópalackokból kétszer bepermetezte a masszát. Végül gyors egymásutánban felkattintott vagy négy-öt kapcsolót. - Most pedig - mondta mosolyogva - öt perc várakozás következik, amelynek során, ha úgy tetszik, eldönthetik, mely cselekedetem volt törvénybe ütköző. Három perc elteltével az ernyedt massza lüktetni kezdett. A mozgás fokozódott, míg végül ritmikus, szelíd hullámzás futott végig a „dunnán". Ezután féloldalra borult vagy gördült, és előtűnt az eddig alája rejtett kéz. Az ujjak megfeszültek; meg akarták markolni a sima asztallapot. Ha jól emlékszem, felkiáltottam. Mindaddig nem hittem, hogy valóban bekövetkezik. Most már felderengett bennem ennek az egésznek a jelentősége. Megragadtam Dixon karját. - Ember! - suttogtam rekedten. - Ha ezt megcsinálja egy holttesttel... Dixon azonban a fejét rázta. - Nem megy. Megpróbáltam. Azt hiszem, ezt itt joggal nevezhetjük életnek... De valamiben mégis különbözik az igazi élettől. Egyelőre nem tudom, miben... Különbözik vagy sem - azt tudtam, hogy forradalmi tett szemtanúja vagyok, és a lehetőségek meghaladják a legmerészebb képzeletet is... ...és az a marha Alfréd egész idő alatt csak szaglászott körbe, mintha cirkuszban vagy vurstliban lennénk, és mindenáron azt akarta megtudni, nem szedték-e rá holmi tükörtrükkel vagy dróton rángatott bábuval. Megérdemelte, amikor beletenyerelt egy kétszáz voltos szerkentyűbe. - Most pedig - jelentette ki Alfréd, amikor végre hajlandó volt elhinni, hogy a legotrombább rászedés esete talán mégsem forog fenn -, most pedig lássuk azt a bizonyos „tökéletes teremtményt". Szemmel láthatólag nem hatolt ködös tudatába, hogy milyen csodának volt az imént szemtanúja. Meg volt róla győződve, hogy itt igenis kihágás történt, és elhatározta, hogy nem tágít, amíg olyan bizonyítékra nem bukkan, aminek segítségével az ügyet berakhatja a megfelelő skatulyába. - Rendben van - bólintott Dixon. - Mellesleg Unának hívják. Semmiféle nevet nem találtam megfelelőnek, de mivel kétségtelenül fajtájának első példánya, úgy érzem, az Una név megközelítően találó. A szoba túlsó végében álló utolsó és legnagyobb ketrechez vezetett. Nem lépett közvetlenül a rács elé, amikor előszólította a ketrec lakóját. Nem is tudom, voltaképpen mire számítottam - azt sem, hogy Alfréd mit remélt. De mindegy, mert úgysem jutottunk szóhoz, amikor megpillantottuk a felénk csörtető Unát. Dixon „tökéletes teremtménye" felülmúlta legvadabb lidérces álmaimat. Képzeljenek el, kérem, ha tudnak, egy fényes anyagból készült, fekete, kúp alakú páncélt. Legömbölyített teteje jó két méterre volt a talajtól; alapjának átmérője lehetett vágy száznegyven centiméter, és az egészet három kurta, hengeres láb tartotta. Négy karja, az emberi kar megannyi torzképe, a dereka táján levő ízületekből indult. A csúcsánál mintegy tizenöt centiméterrel lejjebb elhelyezkedő szempár mereven bámult ránk szaruhéja alól. Egy pillanatig úgy éreztem, kitör belőlem a hisztéria. Dixon büszke atyai pillantást vetett teremtményére. - Látogatóid érkeztek, Una - közölte vele. A szempár felém fordult, azután vissza Alfredre. Egyik szem kacsintott; eközben a szemhéj fémesen kattant. Mély, visszhangzó dübörgés tört elő - hogy honnan, azt nem tudtam megállapítani. - Végre! Már mióta kérlek - mondta a hang.

12

- Jóságos ég! - sóhajtott Alfréd. - Ez a rémületes izé... beszél?! A merev tekintet megpihent rajta. - Ez jó lesz - dübörgött a hang. - Tetszik nekem az üvegszeme. - Maradj csöndben, Una! - Dixon doktor jobbnak látta, ha beavatkozik. - Tudod, hogy nem erről van szó. Meg kell kérnem önöket - fordult hozzánk, de a szemét Alfredre szegezte -, óvatosan bánjanak a megjegyzéseikkel. Unának természetesen hiányzik a kellő élettapasztalata, de tudatában van kiválóságának, nem beszélve fizikai felsőbbrendűségéről. Kissé hirtelen a természete, és nem ajánlatos megsérteni. Megértem, hogy első látásra különös jelenségnek találják, de mindjárt mindent megmagyarázok. Felismertem egykori, középiskolai hangját. - Miután felfedeztem életadó módszeremet - magyarázta -, először megközelítőleg emberszabású alakot akartam alkotni, a meggyőző hatás érdekében. Amikor jobban átgondoltam a dolgot, elálltam a puszta utánzástól. Elhatároztam, hogy a működés és az ésszerűség elve alapján haladok lépésről lépésre, és így kijavíthatok nem egy tulajdonságot, amely, úgy éreztem, az emberben és más élőlényekben silány vagy gyenge minőségű. Szükségesnek bizonyult később néhány módosítás technikai és szerkezeti okokból is. Összegezve: itt áll önök előtt elhatározásom eredménye: Una! - Dixon elhallgatott, és gyengéd szeretettel tekintett az idomtalan szörnyetegre. - Ehm... khm... - szólaltam meg. - Jól hallottam: ésszerűséget említett? Alfréd jó darabig hallgatott; tartózkodott a megjegyzésektől. Csak bámulta a teremtményt, s az sem vette le róla a szemét. Az ember szinte látta az Alfréd bensejében végbemenő harcot: az, amit ő nem egészen találóan jobbik természetének nevez, hogyan igyekszik felülkerekedni az előítéletein. Végre megszólalt, és előző, részvétlen megállapításához képest valósággal költői magaslatokra emelkedett. - Nem tartom helyesnek - jelentette ki Alfréd -, hogy ekkora állatot ilyen szűk ketrecben tartsanak! Una kacsintott; a szaruhéj megint kattant egyet. - Tetszik nekem. Jót akar. Ö jó lesz - mennydörögte a rémületes hang. Alfréd láthatólag lehervadt. A néma barátaink védelmében eltöltött hosszú és áldozatos esztendők után kissé elképesztette, hogy olyan teremtménnyel áll szemközt, amely nemcsak hogy beszél, de egyben pártfogói hangon nyilatkozik róla - róla, Alfréd Westonról, az ÁBRÁND körletfelügyelőjéről! Már kevesebb biztonsággal viszonozta Una pillantását. Dixon ügyet sem vetett a félbeszakításra. - Valószínűleg elsőül az ötlik a szemükbe - folytatta -, hogy Unának a szó hagyományos értelmében nincs feje. Ez volt egyik legelső módosításom; a közönséges fej túlságosan exponált helyzetben van, nagyon is sebezhető. A szemnek természetesen magasan van a helye, de félig független fejre semmi szükség. A fej kiküszöbölése azonban a látás problémáját vetette fel. Ezért három szemet adtam Unának: kettőt most is látnak, a harmadik hátul van, noha a szó szokásos értelmében Unának nincs háta. Ezáltal könnyen tud bármely irányba nézni, és nincs szüksége a nehézkes, félig forgatható fej közbeiktatására. Una alakja szinte százszázalékos biztosítékot nyújt arra nézve, hogy bárminő zuhanó vagy kilőtt tárgy lepattan a különleges keménységű plasztikpáncélról; mindamellett szükségesnek tartottam, hogy az agyat a lehető legnagyobb mértékben elszigeteljem a rázkódástól, ezért ott helyeztem el, ahol önök a gyomrot keresnék. Ezáltal magasabbra helyezhettem a gyomrot, és biztosíthattam a bélrendszer kedvezőbb beosztását. - Hogyan eszik? - kérdeztem. - A szája a túlsó oldalon van - mondta kurtán Dixon. - Nos, be kell ismernem, hogy első pillantásra a négy kar bizonyos felületességre enged következtetni. Mindazonáltal, mint már

13

említettem, a kéz a tökéletes szerszám, ha és amennyiben megfelelő méretű. Láthatják, hogy Una felső két keze kisebb, finomabb, az alsó kettő pedig erőteljes, izmos. Feltételezem, hogy érdekli önöket a légzés is. Itt az áramlás elvét alkalmaztam. Itt lehel be, amott lehel ki. Ne tagadják, uraim, lényegesen javított kiadása ez a mi meglehetősen ízléstelen módszerünknek. Ami mármost Una általános formatervezését illeti, meg kell vallanom, sajnálatos módon lényegesen súlyosabbnak bizonyult a vártnál - súlya valamivel meghaladja az egy tonnát -, és ennek a súlynak viselésére bizonyos módosításokat kellett eszközölnöm eredeti tervemen. Újraterveztem a lábakat - nagyjából azonosak az elefántéval, hogy így biztosítsam az arányosabb súlyelosztást, de sajnos mégsem értem el a kívánt hatást. A további modelleken még jobban ki kell dolgoznom a súlycsökkentés lehetséges módszereit. A háromláb-elvet azért alkalmaztam, mert nyilvánvaló, hogy minden kétlábú lény nagy mennyiségű izomenergiát fecsérel egyensúlyának puszta fenntartására, s a három láb nemcsak igen hatékony, de könnyebben alkalmazható egyenetlen talajon, mint a négylábú támaszték. Most pedig elérkeztünk a szaporodási tényezőhöz. A... - Elnézést, hogy félbeszakítom - mondtam én de ugye, egy ilyen plasztikpáncél meg a rozsdamentes acélcsontok... hát szóval nem egészen értem... - Hormonegyensúly kérdése az egész: a személyiség szabályozása. Valamit itt is tennem kellett, bár bevallom, nem vagyok róla meggyőződve, hogy a legjobbat tettem-e. Gyanítom, hogy ha mégis inkább a szűznemzés oldaláról közelítettem volna meg a kérdést... No de most már mindegy. És én megígértem Unának, hogy párt kap. Meg kell mondanom, szédületes távlatokat nyit meg a képzelet előtt, ha... - Ő jő lesz - szakította félbe a mennydörgő hang, míg a teremtmény szeme mereven Alfredre szegeződött. - Természetesen - folytatta hadarva Dixon - Una még sosem látta magát, és nem tudja, milyen a külseje. Valószínűleg meg van róla győződve, hogy... - Én tudom, mi kell nekem - harsogta ellentmondást nem tűrően a mély hang. - Nekem ez a... - Igen, igen - szakította félbe Dixon, ő is hangosan. - Majd később mindent megmagyarázok, kicsikém. - De énnekem... - erősködött a hang. - Hallgatsz el végre?! - ordított rá Dixon. A teremtmény mérgesen felmordult, de aztán elhallgatott. Alfréd kihúzta magát: látszott, hogy komoly eszmecserét folytatott elveivel, és nem hallgathat tovább. - Semmiképpen sem helyeselhetem mindezeket - jelentette ki. - Elismerem, ez a teremtmény talán csakugyan az ön alkotása, mindamellett amint megalkották, véleményem szerint ugyanolyan védelemre jogosult, mint bármely más néma... ehm... khm... bármely más teremtmény. Nem szólok most arról, hogyan alkalmazta ön a felfedezését, legyen elég csupán arra felhívnom figyelmét: véleményem szerint ön úgy viselkedett, mint a rakoncátlan gyermek, aki plasztilint kap a kezébe, és hogy ön istentelen, és ezt a szót nem véletlenül használom, istentelen kavarodást idézett elő, szörnyeteget alkotott, megcsúfolta a természetet. Erről azonban most felesleges több szót ejtenünk. Azt azonban már nem hallgathatom el, hogy eme teremtményeket nem tekinthetjük eddig ismeretlen állatfajtának. Szándékom bejelenteni, hogy szakszerű véleményem szerint a teremtmény méretéhez képest túlságosan kicsiny ketrecbe van zárva, és nyilvánvalóan nincs alkalma megfelelő testmozgásra. Nem vagyok hivatott megítélni, vajon a táplálkozása megfelelő-e, de annyit a laikus szem is láthat, hogy az igényei nincsenek kielégítve. Már két ízben megpróbált ennek hangot adni, ön azonban megfélemlítéssel elhallgattatta.

14

- Alfred - vetettem közbe nem gondolod, hogy talán... - Ám szavamat elnyelte a teremtmény felbődülő basszus hangja. - Hát nem csodálatos? Hogy villog az üvegszeme! Ő kell nekem! - És mély, reszkető sóhaj szakadt ki belőle, hogy a padló is beleremegett. Meg kell hagyni, ugyancsak gyászos hang volt, és a szemellenzős Alfréd ebben is csak tételének újabb, hatásos bizonyítékát látta. - Hát ha ez nem egy boldogtalan teremtmény jajszava - mondta, és közelebb lépett a ketrechez -, akkor még soha... - Vigyázz! - kiáltott Dixon, és előreugrott. A teremtmény egyik keze villámgyorsan kinyúlt a rácson. Dixon ugyanabban a pillanatban vállon ragadta Alfrédét, és visszarántotta. - Phű! - mondta Dixon. Alfrédén első ízben mutatkozott a riadalom némi jele. - De hát mi a... ? - kezdte. A ketrecből feldübörgő mély, fenyegető hang elnyelte a többit. - Adjátok ide! Ö kell nekem! - mennydörgött haragosan Una. Mind a négy kéz megmarkolta a rácsot. Kettő vadul rázta a ketrec ajtaját. A két látható szem rendíthetetlenül Alfredre szegeződött. Most már ő is kezdte némileg módosítani véleményét. Szeme elkerekedett a pápaszem mögött. - Ööö... izé... csak nem azt akarja... ? - kezdte hitetlenül. - Ide vele! - ugatott Una, és úgy toporzékolt, hogy az egész ház beleremegett. Dixon némi aggodalommal figyelte teremtményét. - Nem tudom... nem tudom... - hümmögte. - Lehetséges, hogy egy kissé túladagoltam a hormonokat? - tűnődött. Alfréd most már nagyjából értette, mire megy ki a játék. Hátrált. Ami nem volt éppen kedvező hatással Unára. - Ide vele! - bömbölte, mint valami gyászos hangszóró. - Ő kell nekem! Ide vele! Mondhatom, félelmetes volt. - Nem kellene nekünk most inkább... ? - vetettem fel. - Nos, az adott körülmények figyelembevételével... - helyeselt Dixon. - De mennyire! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Alfréd. Una hangereje nem engedett finomabb érzelmi árnyalatokat érvényesülni: az ablakokat megremegtető hang, amely mögöttünk tört fel, mihelyt odébb léptünk, kifejezhetett dühöt, aggodalmat vagy mind a kettőt. Kissé gyorsabbra vettük lépteinket. - Alfréd! - bömbölt mögöttünk egy vigasztalan ködkürt. - Alfréd kell nekem! Alfréd hátrapillantott, és egy kicsit még jobban kilépett. Hatalmas dördülés; a rácsok megremegtek, az épület nemkülönben. Hátranéztem: Una szemmel láthatólag azon fáradozott, hogy a ketrec mélyébe hátráljon, s onnan induljon újabb támadásra. Futva értük el az ajtót; Alfréd jutott ki elsőnek. Mennykőcsapás hangzott a szoba túlsó végéből. Ahogy Dixon becsukta mögöttünk az ajtót, még épp láttam, amint Una úgy hurcolja magával a rácsokat meg a berendezést, mint egy elszabadult autóbusz. - Azt hiszem, segítségre lenne szükségünk - vélte Dixon. Alfréd homlokán verejték gyöngyözött. - Nem... nem gondolja, hogy jobb lenne, ha mi... ? - kezdte. - Nem - mondta Dixon. - Meglátja magukat az ablakból. - Hm - mondta erre szerencsétlenül Alfréd. Dixon bevezetett minket a hatalmas nappali szobába, és a telefonhoz indult. Sürgősen riasztotta a tűzoltókat meg a rendőrséget. - Nem hiszem, hogy bármit is tehetnénk, míg ide nem érnek - mondta, miután letette a kagylót. - A laboratóriumszárny valószínűleg kibírja, ha Unát nem ingerli tovább semmi.

15

- Még hogy ingerli! No hiszen! - Alfred ellenkezni próbált, de Dixon rendületlenül folytatta: - Szerencsére a ketrecéből nem látta az ajtót; úgyhogy nagy a valószínűsége, hogy nem is tudja, mi az ajtó célja és természete. Leginkább az aggaszt, hogy milyen kárt tesz a berendezésben. Hallgassák csak! Néhány percig hallgattuk a törést-zúzást-rombolást. Közben fel-felhangzott egy két szótagú, gyászos dörej, ami minden bizonnyal ezt jelentette: - Al-fred! Dixon arca mind jobban elkomorult. - Valamennyi feljegyzésem odabent van! Hosszú évek munkája! - sóhajtott fel keservesen. - Figyelmeztetem magukat, hogy a tisztelt Szövetségük jókora kártérítést fog nekem ezért fizetni; persze a feljegyzéseimet nem adhatják vissza. Una mindig tökéletesen szelíd és kezelhető volt, amíg a kedves barátja fel nem ingerelte. Soha egy pillanatig semmi bajom nem volt vele! Alfréd megint protestálni akart, de szavát elfojtotta egy minden eddiginél vészjóslóbb dörej: valami nagyon súlyos tárgy felborult, s a nyomában, akár a vízesés, zuhogott az üvegcserép. - Alfréd! Nekem Alfréd kell! - követelte a sztentori hang. Alfréd félig felemelkedett ültében, aztán izgatottan visszaült, de csak a széke szélére. Szeme idegesen ide-oda villant. Látszott, hogy legszívesebben a körmét rágná. - Megvan! - kiáltott fel Dixon. Mi persze összerezzentünk. - Hát igen! Hiszen én a hormonszükségletet a teljes súly arányában állapítottam meg, a páncéllal együtt! Hát persze! Micsoda nevetséges baklövés! Ccc-cc! Mégiscsak jobb lett volna, ha maradunk a szűznemzésnél... Jóságos ég! A rémült felkiáltásra hatalmas égszakadás, földindulás késztette. Mindannyian felugrottunk és kirohantunk. Una bizony megtalálta a kivezető utat a laboratóriumból. Már jött is, akár a talajgyalu. Hozta magával az ajtót keretestül meg egy jó darab falat. Egy kissé botorkált a törmelékben. Dixon nem habozott. - Fel az emeletre! Gyorsan! Oda nem tud feljönni! Abban a pillanatban Una meglátott bennünket, és felmorajlott. Mint a kilőtt nyíl, úgy repültünk át az előcsarnokon s fel a lépcsőn. Jókora kezdeti előnyünk volt, és mozgékonyabbak is voltunk: Una, azzal a tömérdek súlyával, nem tudott olyan könnyedén irányt változtatni. Dixon iramodott föl elsőnek, én a sarkában, Alfréd meg mögöttem - azt hittem legalábbis. Hanem mint nyomban kiderült, ebben tévedtem. Nem tudom, Alfrednek rémületében földbe gyökerezett-e a lába, vagy elügyetlenkedte a dolgot - mindenesetre amikor a lépcső tetejéről visszanéztem, ő alig néhány fokot tett csak meg, Una pedig ott dübörgött mögötte, mint az atommeghajtású végítélet. Alfréd azért csak jött. De jött Una is. Lehet, nem ismerte a lépcsőt, nem is volt lépcsőmászásra konstruálva. De azért elbánt vele. Öt-hat fokot feljött már, amikor összeomlott alatta az egész. Alfréd addigra feleúton fent volt már, s amikor érezte, hogy kicsúszik alóla a talaj, hatalmasat ordított, és hanyatt esett. Estében vadul kaszálta a levegőt. Una azonban résen volt. Úgy elkapta a négy karjával, hogy öröm volt nézni. - Micsoda koordinált mozgás! - kiáltott fel mögöttem elragadtatva Dixon. - Seeeegítség! - mekegte Alfréd. - Se-gít-sééég! - Aah! - morajlott Una mélységes elégedettséggel. Hátrált néhány lépést; alatta recsegett-ropogott a törmelék. - Maradjon nyugton! - ajánlotta Alfrednek Dixon. - Ne csináljon semmit, mert még megijeszti szegénykét! Alfréd három kar ölelésében, miközben a negyedik gyengéden becézgette, nem válaszolt.

16

Kis csönd állt be; felmértük a helyzetet. - Annyi biztos - szólaltam meg hogy tennünk kell valamit. Nem lehetne valamivel elterelni a figyelmét? - Nehéz volna megmondani, mi terelhetné el a diadalmas nőstény figyelmét a siker pillanatában - vélte Dixon. Una pedig... talán úgy közelíthetem meg legjobban, hogy milyen hangot hallatott, ha azt mondom: képzeljenek el egy elefántot, amint szerelmetesen gügyög. - Segítség! - tört fel Alfrédből megint a mekegés. - Mindjárt meg... Auuu! - Nyugalom, nyugalom! - intette Dixon. - Nem hinném, hogy valóságos veszedelem forogna fenn. Végtére Una emlős, legalábbis nagy vonalakban. Ha mármost mondjuk más fajta volna, teszem azt nőstény pók... - Nem hinném, hogy ajánlatos volna Una tudtára adni, mit tenne a helyében egy nős-tény^ pók - mondtam. - Van valami kedvenc étele vagy más, amivel el lehetne csalogatni? Una fel-alá hintáztatta három karjával Alfrédét, negyedik keze mutatóujjával kíváncsian böködte, ahol érte. Alfréd kapálózott. - Az ördögbe is! Mért nem csinálnak már valamit?! - tudakolta dühösen. - Ejnye, Alfréd! - dorgálta szelíd robajjal Una. - Nos - tűnődött Dixon -, talán ha szereznénk valahonnan fagylaltot... Fékcsikorgás hallatszott; kocsi állt meg a ház előtt. Dixon az ablakhoz futott, és hallottam, amint megpróbálja vázlatosan ismertetni a helyzetet az újonnan érkezettekkel. Aztán visszajött, és az ablakban csakhamar felbukkant egypár tűzoltó. Amikor lenéztek az előcsarnokba, kimeredt a szemük. - Körül kell vennünk - mondta Dixon de vigyázzunk, hogy ne riasszuk meg. - Körülvenni... ezt ?! - A tűzoltótiszt kétkedő arcot vágott. - Egyáltalán mi a csuda ez ? - Az most lényegtelen - mondta türelmetlenül Dixon. - Legjobb lesz, ha minden oldalról köteleket dobnak rá... - Segítség! - üvöltött fel hirtelen Alfréd. Vadul csépelte a levegőt. Una még jobban a páncéljához ölelte, és gyengéd zörejeket hallatott. A hátborzongató hang még a tűzoltók idegeit is próbára tette. - Az isten szerelmére... - kezdte egyikük. - Gyorsan! - kiáltott Dixon. - Innen fentről is rádobhatunk egy kötelet. A tűzoltótiszt parancsszavakat kiáltott a lent várakozóknak; úgy látszott, nemigen tudja megértetni magát. De azért csakhamar előkerült két tűzoltó egy tekercs kötéllel. Szerencsére az egyik emberről kiderült, hogy ért a lasszóvetéshez. Elegáns mozdulattal hurkot vetett Unára, meghúzta a kötelet - épp a páncél körül szorult a hurok, Una hónaljában, úgyhogy nem csúszott fel. A kötél másik végét a tűzoltó a lépcsőkorlát oszlopához hurkolta. Una figyelmét annyira lekötötte Alfréd, hogy észre sem vette, mi folyik körülötte. Ha a víziló dorombolni tudna, méghozzá kacér felhanggal, az körülbelül hasonlítana az Una által kibocsátott zörejekhez. Óvatosan nyílt az ajtó, s válogatott tűzoltó- és rendőrábrázatok kukucskáltak be a nyíláson. A szemek a következő pillanatban kigúvadtak, az állak nagy csattanással leestek. A második eresztés a nappali szoba ajtajából kukucskált be hasonlóképpen. Egy tűzoltó idegesen előrelépett, és kivetette lasszóját. Sajnos rövidre sikerült a dobás, egy lámpát talált, az nagy robajjal lezuhant, Una pedig egyszerre csak ráébredt, hogy valami nincs rendben. - Neeem! - bődült fel. - Nem adom I Ő az enyém! A megrémült lasszóbajnok hanyatt-homlok menekült vissza a bajtársaihoz, és magára rántotta az ajtót. Una szemrebbenés nélkül megindult ugyanabba az irányba. A mi kötelünk megfeszült. Félreugrottunk. Una úgy pattintotta el a lépcsőkorlát oszlopát, akár a fogpiszkálót, és vitte magával kötelestül. Alfréd reménytelenül felkiáltott a változatlan hévvel ölelő karok között, de szerencséjére Una oldalvást tartotta, úgyhogy megmenekült a faltörő kos

17

szerepétől. Una úgy törtetett át az ajtón, akár egy tank. Eget verő robaj, záporozott a faforgács, a vakolat, aztán porfelleg szállt fel, azon át felháborodott kiáltozás, és mindenekfölött egy dörgő hang: - Ő az enyém I Nem adom! Az enyém 11! Mire az ablakhoz értünk, Una útjából elhárult minden akadály. Láttuk, amint óránként mintegy tízmérföldes sebességgel lenyargal a kocsifelhajtón, és láthatólag nem kerül különösebb megerőltetésébe annak a potom nyolc-tíz tűzoltónak, rendőrnek a vontatása, akik kitartóan lógtak a köteleken. A portásiak komor őrének volt annyi lélekjelenléte, hogy becsukta a kaput, ő maga fejest ugrott a bokrok közé, mert Una már ott dübörgött alig néhány méternyire a kaputól. De mit jelentett Unának egy kétszárnyú vaskapu? Igaz, kissé megtántorodott, amikor beleütközött, de kettejük közül mégiscsak a kapu engedett. Alfréd hadonászott, rugdalózott; a távolból is felénk szállt keserves jajszava. A tűzoltó- és rendőrgyűjtemény beleszánkázott a ledűlt kapu romjaiba, és ott aztán fennakadtak. Amikor Una eltűnt a sarkon a szemünk elől, már csak két kis fekete figura kapaszkodott hősiesen a kötelébe. A kocsik motorja felberregett. Dixon meg én lerohantunk a hátsó lépcsőn, és még épp fel tudtunk kapaszkodni a kikanyarodó tűzoltókocsira. Eltartott egy darabig, amíg a kapu romjait eltakarítottuk az útból, aztán teljes sebességgel nekieredtünk az ösvénynek. Vagy negyed mérföld után a nyomok meredek és még az előbbinél is keskenyebb ösvényre tértek; le kellett szállnunk a tűzoltókocsiról, és gyalog folytatnunk a hajszát. Odalent öreg híd szelte át a folyót - málhás lovakat szoktak áthajtani rajta. Több évszázad málhás lovait hűségesen kiszolgálta, de Una, teljes vágtasebességben, a legmerészebb hídkonstruktőr álmait is meghaladta. Mire odaértünk, a híd középső szakasza nyomtalanul eltűnt, és egy tűzoltó meg egy csuromvizes rendőr épp partra húzta Alfréd ernyedten csüngő alakját. - És ő? - tudakolta aggodalmasan Dixon. A tűzoltó ránézett, aztán némán a folyó közepére mutatott. - Darut! Azonnal küldjenek daruért! - kiáltotta Dixon. De senki sem figyelt rá; épp Alfrédből öntötték ki a fölös vízmennyiséget. Attól kell tartanom, hogy ez az élmény mindörökre véget vetett a bajtársiasságnak, amely Alfréd és minden néma teremtmény között egykor uralkodott. Az elkövetkezendő időszakot perek, feljelentések, kártalanítási kérelmek, igények és ellenigények százai jellemzik. Jómagam csupán tanúként fogok megjelenni, Alfréd azonban természetesen többféle minőségben - a vádpontok közt szerepel súlyos testi sértés, emberrablás, nemi erőszak kísérlete és a többi és a többi -, és mire a pereskedés végére érünk, azt mondja, az a szándéka, hogy hivatást változtat. Újabban ugyanis meglehetősen nehezére esik tehénnek vagy akármilyen nőstény állatnak elfogulatlanul a szemébe néznie, és ez, úgy érzi, alkalmatlanná teszi arra, hogy további eredményes működést fejtsen ki az ÁBRÁND kötelékében. BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

, 18

19

20

SZ

MFÉNYVESZTÉS JOHN WYNDHAM

„Soha többé - mondta magában Henry Baider, mihelyt csodával határos módon sikerült laposra préselődve benyomakodnia az önműködően csukódó ajtón. - Soha többé nem hagyom magam ilyenkor elkapni." Gyakran elmondta ugyanezt, és bármily szentül hitte is, amit mondott, egy szép napon megint csak belekerült ugyanabba a kutyaszorítóba. Pedig igyekezett, hogyne igyekezett volna - de hát időnként csak előfordult, hogy épp a csúcsforgalom idején akadt dolga a belvárosban. Ma már úgyis hosszúra nyúlt a tárgyalása, és ha nem akarja még nagyobb késéssel bosszantani a feleségét, kénytelen belesodródni a Bank-megálló bejárata felé zúduló tömegbe. Előbb nézte, nézte egy darabig nagy keservesen az áramló sokaságot meg a mozdulatlan sort a buszmegállónál, aztán mély lélegzetet vett. „Ha ezek napjában kétszer is túlélik... - gondolta. - Végtére is ki vagyok én..." S azzal eltökélten belevetette magát az emberáradatba. Érdekes módon egyetlen arcon sem tükröződött elemi erejű felháborodás. Csak vártak, tompán, közönyösen, a vágóhídra terelt állatokat is megszégyenítő türelemmel. És senki nem szólt egy rossz szót sem. A Szent Pál-székesegyháznál nem szállt ki senki, a belső nyomás fokozódása azonban arra utalt, hogy a fizika törvényeivel merőben ellenkező módon valaki - vagy több valaki beszállt a kocsiba. Az ajtó megkísérelte a becsukódást, aztán visszahúzódott - nyilván valakinek valamije nem a megfelelő szögben helyezkedett el. Újabb próbálkozás, ezúttal sikerrel. A szerelvény ismét nekilódult. Henry jobbján a zöld esőköpenyes lány megkérdezte a hozzápréselődő kék esőköpenyes lányt: - Mit gondolsz, észreveszi az ember, amikor elreped a bordája? - A kérdés inkább filozofikus természetű volt, mintsem panaszos. Chancery Lane-nél megint csak nem szállt ki senki. Jó adag biztatás, taszigálódás, lökdösődés elérte a lehetetlent: még több ember került a kocsiba. A szerelvény nagy sokára gyorsított. Zakatolt néhány másodpercig. Akkor nagyot döccent, és a villany kialudt. Henry magában átkozta balszerencséjét, amikor a szerelvény megállt. De azután, jóformán ugyanabban a pillanatban, el is indult újra. Henry hirtelen azon vette észre magát, hogy nem támogatja a köréje préselődő tömeg. Sietve kinyúlt, hogy megkapaszkodjék. Keze rugalmas ellenállásba ütközött. Abban a pillanatban kigyulladt megint a fény, s ő észrevette, hogy a rugalmas ellenállás forrása a zöld esőköpenyes lány. - Mondja, mégis mit gondol... ? - kérdezte a lány. Aztán tátva maradt a szája, a hangja elakadt, szeme pedig elkerekedett. Henry épp mentegetőzni akart, de az ő hangja is elakadt, a szeme pedig kiguvadt. Végignézett az imént még pukkadásig zsúfolt kocsin. Pillanatnyilag rajta és a lányon kívül mindössze három utas volt benne. Egy középkorú úr, aki olyan arckifejezéssel nyitotta szét az újságját, mint akit jogos kedvtelésétől fosztottak meg ez idáig; vele szemközt egy

21

hölgy, ugyancsak középkorú, aki szemmel láthatólag gondolataiba merült; a kocsi túlsó végében pedig, az utolsó ülésen, egy fiatal férfi szunyókált békésen. - Nahát! - mondta a lány. - Ez a Milly! Azt se teszi ám az ablakba, amit kap tőlem holnap! Nem megmondtam neki, hogy én is Holbornnál akarok átszállni? Kilép, és nem szól egy árva szót se! - Elhallgatott. - Holborn volt az, ugye? - kérdezte aztán. Henry még akkor is csak bámult nagy kábán. A lány megfogta a karját, és megrázta. - Holborn volt, igaz? - ismételte kissé bizonytalanul. Henry a lány felé fordult, de még akkor sem nyerte vissza a lélekjelenlétét. - Hogy mi volt?... - kérdezte tétován. - A legutóbbi megálló. Ahol mindenki kiszállt. Tuti, hogy Holborn volt, más nem lehetett, nem igaz? - Khm... izé... sajnos nem ismerem ezt a vonalat - mondta Henry. - De én igen. Akár a tenyeremet. Nem lehetett más, csak Holborn - mondta a lány, mintha elsősorban magamagát akarná meggyőzni. Henry végignézett a ringó kocsin, az üresen himbálózó fogódzkodókon. - Khm... ehm... nem láttam állomást - mondta. A vörös sapkás fej egészen feléje fordult. A lány kék szeme zavart tükrözött, de ijedség nem volt benne. - Már hogyne lett volna állomás! Máskülönben hol szálltak volna ki? - Hogyne - mondta Henry. - Hogyne, természetesen. Hallgattak. A szerelvény továbbszáguldott; könnyebb terhével most már jobban himbálózott, gyakrabban döccent, mint ez idáig. - Legközelebb a Tottenham Court Roadnál áll meg - mondta a lány, de hangjából hiányzott a mély meggyőződés. A szerelvény zakatolt. A lány egyre komorabban bámulta az ablak mögötti feketeséget. - Vicces - jegyezte meg végül. - Vicces... már úgy értem, fura. - Mondja - szólalt meg Henry -, mi lenne, ha odamennénk azokhoz, és megkérdeznénk, mit gondolnak? Talán ők tudnak valamit. A lány követte a pillantását. Nagy reménységet épp nem árult el a tekintete, de azért beleegyezett. - Na jó - mondta és nekiindult. Henry megállt a középkorú hölgy előtt. Az jól szabott kabátot viselt, szőrmegallérral. Gondosan fésült fekete haján széles karimájú kalap, a kalapot rövid fátyol díszítette; a hölgy lábán magas sarkú, elegáns fekete lakkcipő és pókhálóvékony harisnya; kesztyűs keze fekete bőrtáskán nyugodott az ölében, ő maga tökéletesen elmerült gondolataiban. - Bocsánat, asszonyom - szólalt meg Henry -, meg tudná mondani, mi volt a legutóbbi állomás, ahol a többi utas kiszállt? A hölgy szemhéja lassan felemelkedett. A szempár a fátylon át felmérte Henryt. Az elkövetkező egy-két másodperc során a hölgy láthatólag végigfuttatta elméjét mindazon vélhető okokon, amelyek következtében Henry megszólította, s ezek közül kiszűrte a legkedvezőbbet. Henry eközben úgy döntött, hogy a hölgy életkorát talán mégis inkább a „már nem egészen fiatal" jelző közelíti meg, mint a „középkorú". - Nem - válaszolt végül a hölgy kis mosollyal, amely azonban nem tartozott a válasz lényegéhez. - Sajnos nem figyeltem. - Nem gondolja, hogy valami... khm... valami furcsa van a dologban? - kérdezte Henry. A hölgy gondosan kirajzolt szemöldöke enyhén megemelkedett. A szempár megint Henryn nyugodott. - Furcsa? - kérdezte. - Hogy csak így hirtelen eltűnt mindenki - magyarázta Henry.

22

23

- Ó, ezt szokatlannak tartja? - kérdezte a hölgy. - Én csak örültem; úgyis roppant sokan voltak. - igen - bólintott Henry csak az a bökkenő, hogy hogyan történhetett? A szemöldök egy kissé feljebb húzódott. - Igazán nem értem, hogy miért éppen tőlem... Torokköszörülés hallatszott Henry háta mögül, majd újság zörgött. Egy hang megszólalt: - Fiatalember. Fel nem foghatom, miért zaklatja a hölgyet ilyesmivel. Ha panasza van, megvannak a megfelelő fórumok. Henry megfordult. A hang gazdája őszülő férfiú volt; kicsattanóan piros képén gondosan nyírt bajusz. Ötvenöt éves lehetett, öltözéke a szabályos belvárosi hivatalnokemberé: a fekete keménykalaptól egészen az irattáskáig. E pillanatban kérdő pillantást vetett a hölgy felé, s hálás kis mosoly volt a jutalma. A férfiú szeme ezután Henry pillantásával találkozott. Modora egy cseppet megváltozott; úgy látszik, a háta alapján nem egészen ilyennek képzelte Henryt. - Sajnálom - mondta Henry -, de ez a fiatal hölgy túlment azon az állomáson, ahol ki akart szállni, és különben is van valami furcsa a dologban. - Chancery Lane-t a tulajdon két szememmel láttam - közölte a bajszos férfiú - a többiek minden bizonnyal Holbornnál szálltak ki. Nem értem, mi itt a furcsa. - Hogy az egész olyan gyorsan bonyolódott le. - Nagyon helyes. A felelős személyek bizonyára megtalálták a módját, hogyan bonyolítsák le a legalkalmasabban a csúcsforgalmat. A technika szüntelenül fejlődik, fiatal barátom, ennek még az államosítás sem állhatja útját! - De azóta már tíz perc is eltelt, és megállás nélkül haladunk! És közben egy állomást sem láttunk - protestált Henry. - Minden bizonnyal elterelték a forgalmat. Kétségtelenül technikai okokból - vélte a férfiú. - Elterelték? A föld alatt? - Kedves uram, ne várja tőlem, hogy megértsem a dolog mechanizmusát; bizonyára ön sem érti. Bízzunk mindent a felelős személyekre. Ez a dolguk, ezért húzzák végtére is a fizetésüket. Nekem elhiheti, tudják ők, mi a gyakorlat célja, ha netán ön „furcsá"-nak találja is. Uramfia, ha már a felelős személyekben, a hatósági személyekben sem bízhatunk, hová is jutnánk! Henry a zöld esőköpenyes lányra pillantott. Az viszonozta a pillantását. Aztán megrándította a vállát. Majd fogták magukat, és néhány lépéssel odébb letelepedtek. Henry az órájára nézett, cigarettával kínálta a lányt, és mind a ketten rágyújtottak. A szerelvény állhatatos ritmusban zakatolt tovább. Mindketten az ablakot nézték, hátha kivilágított peront pillantanak meg - de semmi mást nem láttak, csak a tulajdon tükörképüket a kinti feketeség előtt. Elszívták a cigarettát, Henry a padlóra dobta a csikket, és eltiporta. A lány is. Henry megint az órájára nézett, azután a lányra. - Már húsz perc - mondta. - Ez lehetetlenség. A köbön. - Pedig most még gyorsabban is megy - állapította meg a lány. - És nézze csak, hogy megdől! Henry a fogódzkodókra pillantott. Nyilvánvaló: meglehetősen meredek lejtőn mennek lefelé. Előrepillantott: az idős férfiú és a nem egészen fiatal hölgy élénk társalgásba merült. - Próbálkozzunk velük még egyszer? - kérdezte Henry. - ...legfeljebb negyedóra, még a legnagyobb csúcsforgalomban is - mondta éppen a hölgy. - Annál semmiképpen sem több. Jaj, istenkém, az uram már biztosan félőrült az aggodalomtól! - Nos? - fordult Henry kérdő tekintettel a bajszos férfiúhoz. - Meg kell hagyni: felettébb szokatlan - hagyta most már rá amaz.

24

- Még hogy szokatlan! Közel félóra, teljes sebességgel, és sehol egy állomás?! Tökéletesen lehetetlen ! - mondta Henry. A bajszos férfiú ridegen végig mérte. - Nyilvánvalóan nem lehetetlen, mivel bizonyítást nyert. Ez itt minden bizonnyal holmi föld alatti szükségútvonal, amely kivezet Londonból. A háború alatt építették, és a mi szerelvényünket jelenleg tévedésből ide irányították. Semmi kétségem afelől, hogy a megfelelő fórumon csakhamar észlelik a hibát, és visszairányítják a szerelvényt. - Elég soká vacakolnak - mondta a lány. - Jól elkéstem már, annyi szent. Rég otthon kéne lennem. És ráadásul este randim van a Palace-ban. - Talán állítsuk meg a vonatot - javasolta a hölgy. Pillantása a vészfék fogantyúján állapodott meg, illetve a figyelmeztető feliraton, amely indokolatlan igénybevétel esetére öt font bírsággal fenyegetőzött. Henry és a másik férfi egymásra nézett. - Ha ez nem indokolt eset, akkor micsoda? - tudakolta a hölgy. - Khm... - kezdte Henry. - A megfelelő fórum... - kezdte a másik. - Na jó - jelentette ki a hölgy. - Ha az urak félnek, bízzák rám. - Felnyúlt, megmarkolta a fogantyút, és megrántotta. Henry sietősen lezöttyent egy ülésre, maga mellé húzta a lányt is, mielőtt még működésbe lépne a fék. A fék azonban nem lépett működésbe. Ültek és vártak. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a fék nem óhajt működni. A hölgy türelmetlenül fellökte a fogantyút, majd megint meghúzta. Nem történt semmi. A hölgy kereken megmondta, mi a véleménye. - Hűha! Ezt hallgassák! Ki hitte volna róla? - súgta Henry fülébe a lány. - Félreérthetetlen. Gyújtson rá! - mondta Henry. A szerelvény zakatolt, a szerelvény himbálózott, a fogódzók változatlanul lejtőről tanúskodtak. - Na, az én randimnak lőttek - állapította meg a lány. - Most aztán Doris elhappolja előlem az ürgét. Gondolja, hogy beperelhetem? - Sajnos nem - mondta Henry. - Maga tán ügyvéd? - Történetesen az vagyok. Azt hiszem, ideje, hogy bemutatkozzam. Úgy nézem, jó darabig együtt leszünk még, akármit csinálnak is velünk. Henry Baider vagyok. - Én meg Norma Palmer - mondta a lány. - Nevem Robert Forkett - biccentett kurtán a hivatalnokforma úr. - Barbara Branton... természetesen Mrs. - mondta a hölgy. - Hát ő? - biccentett Norma a kocsi túlsó végében ülő férfi felé. - Nem kéne fölébreszteni és megmondani neki, mi a helyzet? - Az sem változtatna semmin - vélte Mr. Forkett. Henryhez fordult. - Úgy hallottam, uram, ön jogászember. Meg tudná talán mondani, mi a legális helyzetünk pillanatnyilag? - így kapásból csak annyit - mondta Henry -, hogy a késés miatt nem élhetünk panasszal. Csak azt a választ kapnánk, hogy a Földalatti Vasút Társaság csupán... Fél óra múlva észrevette, hogy a vállára súly nehezedik. Behatóbb vizsgálatra azt észlelte, hogy Norma feje az a súly; a lány ugyanis elaludt. Mrs. Branton is elszundított. Mr. Forkett ásított, és nyomban mentegetőzött. - Időtöltésül akár el is bóbiskolhatnánk - ajánlotta. Henry megint az órájára nézett. Másfél óra telt el. Hacsak nem körben járnak, most már több megye alatt kellett elhaladniuk. Változatlanul érthetetlen volt az egész.

25

Ha cigarettát vesz elő, felébreszti a lányt. Maradt hát mozdulatlanul, bámulta a kinti feketeséget, ringatózott a vonat haladásának ütemére, hallgatta a kerekek zakatolását, tikititakk, tikiti-takk, tikiti-takk, míg csak az ő feje is oldalt nem billent, és megpihent a vörös kötött sapka fölött. A ritmusváltozás, a fékek okozta remegés felébresztette Henryt; a következő pillanatban a többiek is mocorogni kezdtek. Norma kinyitotta szemét, a váratlan látvány hatására pislogni kezdett, és észrevette, hol nyugodott a feje. Felegyenesedett. - Nahát! - mondta, és Henryre nézett. Az sietve biztosította, hogy ő igazán nagyon kényelmesen pihent. A lány a frizuráját igazgatta a szemközti, változatlanul sötét ablak tükrében. Mrs. Branton benyúlt a szőrmegallér mögé, és előhúzta láncon függő piciny óráját. - Nemsokára éjfél - jelentette. - Az uram már biztosan megőrült aggodalmában. A vonat a hangokból ítélve tovább lassított. Az ablakok mögül már nem a mély feketeség ásított; rózsaszínbe játszó fény derengett föl, s egyre erősödött. - Na végre! - mondta Norma. - Utálom, mikor alagútban áll meg. A fény egyre erősödött, a sebesség csökkent, és egyszer csak befutottak egy állomásra. Nyújtogatták a nyakukat, próbálták elolvasni a nevét, de sehol sem láttak táblát a falon. Mrs. Branton a túlsó oldalon ült, s hirtelen előrehajolt. - Nézzék csak! - Valamennyien odafordultak, de már későn. - Valamilyen Avenue volt - mondta a hölgy. - Hamarosan megtudjuk - biztosította őket Mr. Forkett. A vonat hatalmas fékcsikorgás közepette megállt, de az ajtók nem nyíltak. A peronról mozgás hallatszott, hangzavar támadt, s csakhamar meghallották a kiáltásokat: „Kiszállás!" „Végállomás" „Tessék kiszállni!" - Még szép! - morogta Norma. Felállt, és elindult az ajtó felé. A többiek követték. Az ajtó hirtelen kitárult. Norma egy pillantást vetett a peronon álló alak felé. - Jesszusom! - sikoltott fel, és hevesen hátrált, neki egyenesen Henrynek. Az Illető öltözéke hiányos volt. Jobbára csak hevedereket viselt; izmos férfiteste volt, bőre sötétvörös. Arcáról ítélve lehetett éppen észak-amerikai indián, csakhogy tolldísz helyett szarvakat hordott. Jobb kezében háromágú szigonyt tartott; baljában háló himbálózott. - Kiszállás! - mondta, és oldalt lépett. Norma némi habozás után gyorsan kilépett. A többiek óvatos léptekkel követték. Megálltak a peronon. Az Illető behajolt a nyitott ajtón a kocsiba, és így megláthatták hátulról is. Hosszú farka volt, lassan, kimérten lengette. A vége horgas volt, és kegyetlenül élesnek látszott. - Ehm... - kezdte Mr. Forkett. Azután meggondolta magát. Tűnődő pillantást vetett útitársaira, és magában morfondírozott. Az Illető megpillantotta a kocsi túlsó végében alvó férfit. Odament hozzá, és megbökte a szigonyával. Alig hallható szóváltás következett. Az Illető még egypárszor odabökött, végül a férfi nagy nehezen feltápászkodott, és félig alva odabotorkált a többiekhez. A peronon kiabált valaki, rohanó lábak dobaja hallatszott. Kisportolt fiatal férfi futott feléjük. Egy háló utolérte, ráborult, ő meg úgy belegabalyodott, hogy elhasalt, és felhemperedett. A peron túlsó végéből harsány hahota hallatszott. Henry körülnézett. A halvány rózsaszínű fényben most már el tudta olvasni az állomás nevét. - Még hogy „Avenue!" - motyogta magában. - Na, jó helyre kerültünk! Mielőtt azonban folytathatta volna, megszólalt egy hang:

26

- Kifelé! Kifelé! - És az Illető intett, hogy igyekezzenek. Szigonyát készenlétben tartotta. A kocsi túlsó végéből a fiatalember Henry mellé lépett. Magas, széles vállú, értelmes arcú férfi volt, de az álom párája lepte még a szemét. - Mi ez a szamárság? - kérdezte. - Jótékony célú előadás az Öntevékeny Beteg-segélyző Egylet javára? Ha jól tudom, bevezették az általános betegbiztosítást. - Attól tartok, szép kis csávába kerültünk - mondta Henry. Az állomás névtáblájára mutatott. - Meg aztán - tette hozzá - azok a szarvak... az a farok... alig hinném, hogy csak maszk. A fiatalember szemügyre vette az egyik Illető csapkodó farkát. - Ugyan! - protestált. A személyzetet nem számítva mintegy tucatnyian gyűltek össze a kijáratnál. Egyenként bocsátották át őket; egy korosabb gonoszlélek egy listán sorra kipipálta a neveket. Henry megtudta, hogy a jól megtermett fiatalember Christopher Watts fizikus. A kijárat mögött régimódi mozgólépcső indult. Lassan, kényelmesen ment, el tudták olvasni az oldalfalon látható hirdetéseket; többnyire sebolajakat, sebhintőport, jódot, más effélét reklámoztak, imitt-amott üdítő italokat, serkentőszereket ajánlott egy-egy plakát. A lépcső tetején egy szegényes külsejű gonoszlélek állt, nyakában tálca lógott, azon bádogdobozok. Egyhangúan mormogta: - Garantált minőség. Kifogástalan áru. Mr. Forkett, aki Henry előtt haladt, megpillantotta a tálcára állított táblát, és megtorpant. A tábla szövege a következő volt: KOMPLETT ELSŐSEGÉLYKÉSZLET darabja £1,- vagy USA $ 1,5 - Ez, kérem, a font sterling arcul köpése! - közölte méltatlankodva Mr. Forkett. A szegényes külsejű rosszlélek Mr. Forkettre pillantott. - Na és? - kérdezte támadó modorban. A mögötte közeledők előretaszították Mr. Forkettet, de ő vonakodva haladt, és magában a font sterling stabilitásába vetett hit mélységes fontosságáról motyogott. Átmentek egy csarnokon, és kijutottak a szabadba. Enyhe kénkőszag lengedezett a levegőben. Pernye szállongott; Norma fejére húzta esőköpenye csuklyáját. Szigonyosok terelték őket jobbra, egy drótkerítéssel körülvett térségre. Három-négy gonoszlélek is bement velük együtt. Az utolsó megállt a kapuőrnél. - Szent egek, hát a mennyei busz már megint késik? - kérdezte mogorván. - Miért, mostanában valaha is pontos volt? - kérdezte a kapuőr rosszlélek. - Mikor még az öregúr révészkedett, nem fordult elő ilyesmi - morgott a szigonyos. - Ja, az még magánvállalkozás volt - vont vállat a kapuőr. Henry a többiekhez lépett, akik az elébük táruló látványt szemlélték. Jobb kéz felé vad táj terült el, de nem láthatták jól, mert füstfelhő borította. Messze, a hosszú völgy végén fényesen izzó terület látszott, amelyen jókora buborékok képződtek, lassan felszálltak, és nagy sokára pukkantak csak szét. Balra lángoszlop szökkent fel időnként. Hátul jobbra tűzhányó füstölgött; vörösen izzó lávapatakocskák csordogáltak a kráteréből. Középtávolságban hasadékká szűkült a völgy. Két sziklafalának egyikén neonbetűk hirdették: BROOKER BŐRKEMÉNYÍTŐ BIZTONSÁGOS! A másikon:

27

KELLY-KENCE ÉGHETETLEN! A jobb oldali sziklafal előtt, a völgy fenekén egy négyszögletes táborterületet többszörös szögesdrót kerítés övezett; mind a négy sarkán őrtorony magaslott. Olykor-olykor egyikmásik toronyból világító nyilakat lődöztek a táborba; a nyomukban felhangzó ordítás ördögi gúnykacajjal elegyedett - mindezt távolról hozta feléjük a kénkő-szagú szellő. Jól látszott az állomás bejáratáig kanyargó út is. Az állomással szemközti épület laktanyának tűnt; előtte gonoszlelkek sorakoztak, szigonyukat, farkuk horgas végét élesítették az udvarban álló köszörűkövön. Az újonnan érkezettek bekerített térségével szemközt akasztófaféle állt. E pillanatban egy pucér hölgy foglalta el; fejjel lefelé lógott, a bokájára erősített láncnál fogva, két kiskorú gonoszlélek pedig a hajába csimpaszkodva hintázott. Mrs. Branton beletúrt a retiküljébe, és előhalászta a szemüvegét. - Uramisten! De hiszen ez... - suttogta. Jobban szemügyre vette a látványt. - Persze így fejjel lefelé nehéz megállapítani, de azért azt hiszem... Igen, igen. Pedig olyan derék, rendes teremtés! A legközelebb álló gonoszlélekhez fordult. - Talán gyilkolt, vagy valami más szörnyűséget követett el? - tudakolta. Amaz a fejét rázta. - Nem. Csak addig gyötörte a férjét, amíg az egy másik nőnél nem keresett vigasztalást, akkor aztán őnagysága beadta a válókeresetet, és óriási tartásdíjat követelt. - Aha - rebegte fakó hangon Mrs. Branton. - Csak ennyi? Már úgy értem, azért biztos volt ott valami komolyabb bűn is, nem?... - Nem - mondta kurtán az őr. Mrs. Branton eltűnődött. - És ezt sokáig csinálják vele? - kérdezte kissé szorongó hangon. - Szerdánként - mondta az őr. - Más napokon mást. - Pszt! - sziszegett egy hang Henry fülébe. Az egyik őrálló gonoszlélek hívta félre. - Vesz egy kis jófélét? - tudakolta. - Micsodát? - kérdezte Henry. A gonoszlélek előhúzta összecsukott kezét a bőrlebernyegéből. Kinyitotta markát: fémtubus volt benne. Mintha fogkrém volna. Közelebb hajolt Henryhez. - Ez a valódi. A legjobb éghetetlen kenőcs a piacon. Kínzás előtt csak bedörzsöl egy keveset, garantáltan nem érez semmit. - Nem, köszönöm. Ami azt illeti, bizonyára kiderül, hogy az én esetemben tévedés történt - közölte Henry. - Ajaj, apuskám, hagyjuk ezt - legyintett a gonoszlélek. - Ide figyeljen! Két ruppó az egész... magának megszámítom baráti áron. - Köszönöm, nem kérek - mondta Henry. A gonoszlélek a homlokát ráncolta. - Pedig okosabban tenné - mondta figyelmeztetőleg, és fenyegetően megcsóválta a farkát. - Nem bánom... egy font - mondta Henry. A gonoszlélek meglepetten nézett rá. - Oké! Fogja! - mondta, és Henry markába nyomta a tubust. Henry visszaballagott a többiekhez, akik épp azt nézték, hogyan kerget három pajkos kedvű gonoszlélek hegynek fel egy terebélyes, vörös képű, középkorú férfit. Mr. Forkett összefoglalta a helyzetet. - A baleset - kezdte kissé emeltebb hangon, hogy meghallják a koncentrációs táborba zárt bűnösök egyre erősödő bőgésén át -, a baleset minden bizonnyal Chancery Lane és Holborn állomások között történt; úgy gondolom, ez mindannyiunk előtt világos és érthető.

28

Érthetetlen ezzel szemben, hogy én miért vagyok itt. Kétségtelen, hogy az én esetemben valamiféle osztályok közötti csere esete forog fenn, az ügyirat bizonyára nem a megfelelő fórumra került, a felelős személy természetesen nem hibáztatható, a legpontosabb ügykezelésbe is csúszhatnak hibák, tévedni ugyebár emberi... khm... No de bízom benne, hogy hamarosan helyesbítik a dolgot. - Elgondolkodó pillantást vetett a többiekre. Valamennyien elgondolkodtak. - Csak valami irtó komoly dolog lehet, ugye? - kérdezte Norma. - Olyan csekélységért csak nem küldenek ide valakit, mint mondjuk egy pár harisnya, igaz? - Hát ha egyetlenegy pár volt... - kezdte Henry, de félbeszakította Mrs. Branton kiáltása. Tekintetét követve megpillantottak egy nőt: feléjük közeledett, csodálatos bundában. - Talán van ennek a helynek másik oldala is, amit még nem láttunk - mondta reménykedve Mrs. Branton. - Végtére is ahol az ember hermelin bundát lát... - Nem úgy nézem, mintha valami jól érezné magát benne - jegyezte meg Norma, ahogy a bundás nő közeledett. - Élő hermelin. Hegyes fogáról ismeretes - világosította fel őket előzékenyen az egyik gonoszlélek. Mögöttük hirtelen ijesztő üvöltés harsant. Megfordultak; a jól megtermett fiatalember, Christopher Watts, épp megcsavarintotta az egyik gonoszlélek farkát. Amaz megint felordított, és leejtette az éghetetlen kenőcsös tubust, amit épp az imént ajánlott fel Wattsnak. Megpróbálta megdöfni a szigonyával. - Hohó, még mit nem! - mondta Mr. Watts, és ügyesen kitért a döfés elől. Megragadta a szigonyt, és kicsavarta a gonoszlélek kezéből. - Úgy ni! - mondta elégedetten. Aztán ledobta a szigonyt, és két markával megragadta a farkot. Kétszer megpörgette a feje fölött a gonoszlelket, aztán elhajította. Az átrepült a szögesdrót sövényen, s hatalmas puffanással - és nem csekélyebb üvöltéssel - ért földet. A többi gonoszlélek hatalmas sivalkodással, szigonyt szegezve indult Mr. Watts felé, bal kezükben a hálójukat lengették. Christopher Watts komoran farkasszemet nézett velük, úgy várta a közeledésüket. Aztán hirtelen megváltozott az arckifejezése. Homloka kisimult; ajka széles mosolyra húzódott. Ökölbe szorult keze kinyílt, karját leengedte. - A mindenit, hiszen ez képtelenség! - mondta, és hátat fordított a gonoszoknak. Azok megtorpantak, és zavartan pislogtak. Henry előtt hirtelen mintha megvilágosodott volna minden. Hiszen ennek a fiatalembernek igaza van! Ez az egész valóban képtelenség! Elnevette magát a gonoszlelkek tétova arca láttán, és hallotta, hogy Norma is felkacag. Hamarosan az egész társaság harsányan hahotázott a pórul járt gonoszlelkeken, amazok meg először dühösen bámultak, aztán zavart képet vágtak. Mr. Christopher Watts odacsörtetett a zárt térségnek a völgy felé néző végébe. Néhány pillanatig elnézte az elébe táruló füstös, komoran izzó látványt. Azután nyugodtan, halkan kijelentette: - Én nem hiszek benne! Óriás buborék szállt fel és pattant meg a tüzes tó fölött. Azután gomba alakú füst- és hamufelleg szállt fel sisteregve a vulkán torkából, s a tűzhányó oldalán fényes, dús patakokban folyt a láva. Talpuk alatt megremegett a föld. Mr. Watts mély lélegzetet vett. - ÉN NEM HISZEK BENNE! - mondta, ezúttal hangosabban. Recsegés-ropogás. A KELLY-KENCÉ-t hirdető sziklaorom meghasadt és leomlott. A hegyoldalban a gonoszlelkek felhagytak a vadászattal, és páni félelemben menekültek. Hevesen rázkódott a föld. A völgy fenekén szakadék támadt; azon át elszivárgott a tó tüze. A tűzhányóból lángoszlop lövellt a magasba. A túloldali sziklaorom is ledőlt. Üvöltés,

29

földindulás, sziszegő gőz, fortyogó láva hangja töltötte be a levegőt, de a pokoli hangzavart túlszárnyalta Mr. Watts ujjongó hangja: - ÉN NEM HISZEK BENNE! És egyszerre tökéletes csönd lett, mintha egy kattintással kikapcsolták volna az egész zűrzavart. És sötét volt megint; nem látszott más, csak a kivilágított földalatti-szerelvény, mögöttük a domboldalon. - Hát ezzel megvolnánk - mondta derűsen Mr. Watts. - Most már hazamehetünk, ugye? És már mászott is felfele a domboldalon, a vonat felé. Henry és Norma a nyomába szegődtek. Mr. Forkett tétovázott. - Mi baj? - nézett hátra Henry. - Nem vagyok benne bizonyos, kérem. Az az érzésem, hogy a dolog nem teljesen... nem teljesen... - Itt aligha maradhat - mondta Henry. - Nem... valóban, nemigen - ismerte be Mr. Forkett, és kissé vonakodva ő is nekiindult a domboldalnak. Egy szó sem esett erről, de az öt régi útitárs ösztönösen ugyanabba a kocsiba szállt. Alig szálltak be, csukódott is mögöttük az ajtó, és a vonat mozgásba lendült. Norma megkönnyebbülten felsóhajtott és leült. - Már tisztára otthon érzem magam - mondta. - Irtóra köszönöm, Mr. Watts. Azért persze tanulságos volt, meg kell hagyni. Soha többet nem megyek a harisnyás pultnak még a közelébe se, annyi szent; na persze csak ha vásárolni akarok. - Részemről is köszönet - mondta Henry. - Változatlanul az az érzésem, hogy a szokásjog és az írásos jog körül volt valami félreértés az én esetemben, de azért igazán hálás vagyok, hogy volt olyan szíves... khm... eloszlatni a félreértést. Mrs. Branton kesztyűs kezét nyújtotta Mr. Wattsnak. - Ugye, maga is tudja, hogy én csak valami buta hiba folytán kerültem oda, de azért igazán köszönöm, hogy megszabadított egy csomó bürokratikus kellemetlenségtől. Nagyon örülnék, ha egyszer eljönne hozzánk vacsorára. Az uram biztosan szeretne személyesen köszönetét mondani magának... Csönd lett. Nem törte meg senki. Aztán egyszer csak észrevették, hogy Mr. Forkett nem veszi tudomásul a végszót. Valamennyi szempár rászegeződött. ő maga tűnődve bámulta a padlót. Végül felpillantott, először a többiekre, azután Christopher Wattsra. - Nem - jelentette ki. - Sajnálom, kérem, de nem értek egyet önökkel. Változatlanul kénytelen vagyok az ön magatartását társadalomellenesnek, mi több: egyenesen felforgatónak minősíteni. Mr. Watts eddig igen elégedetten pillantott a világba, s most először meglepetés tükröződött az arcán, azután felvonta a szemöldökét. - Tessék? - kérdezte őszinte zavarral. - Ön felettébb súlyos cselekedetet követett el - jelentette ki Mr. Forkett. - Mi lesz kérem a stabilitással, ha nem tiszteljük intézményeinket? Maga, fiatalember, felelőtlenül lerombolt egy köztiszteletben álló, hagyományos intézményt. A szóban forgó intézmény mindannyiunk maradéktalan bizalmát élvezte, hittünk benne, és erre maga hirtelen fogja magát, és lerombolja! Egy ilyen ősi, hagyományos, tiszteletre méltó intézményt! Nem, kérem, én ezzel nem értek egyet, senki sem kívánhatja tőlem, hogy én ezt helyeseljem. A többiek némán bámulták. - Na de Mr. Forkett - szólalt meg végre Norma -, csak nem akarna inkább ott lenni, azokkal a gonoszlelkekkel meg a többivel?! - Kedves kisasszony, én elvi síkon kezelem az ügyet - igazította ki Mr. Forkett. - Mint felelősségteljes állampolgár és adófizető, teljes meggyőződésemmel ellenzek mindent, ami

30

alááshatja a közhitet, a köztiszteletben álló intézmények hitelét, megingathatja a bizalmat a hatóságokban! Éppen ezért ennek a fiatalembernek a tettét veszélyesnek, mi több: felforgató cselekedetnek nyilvánítom! - De ha egy intézménynek csalás az alapja... - kezdte Mr. Watts. - Itt az elvről van szó, tisztelt uram. Ha egy intézményben elegendő számú ember hisz, és ha az az intézmény fontos ezeknek az embereknek, tökéletesen mindegy, csalás-e az alapja vagy sem. - Ön szerint tehát a hit fontosabb, mint az igazság? - kérdezte Mr. Watts. - Első a bizalom, abból már következik az igazság! - nyilatkoztatta ki Mr. Forkett. - Természettudományos szempontból ön erkölcstelen - jelentette ki Mr. Watts. - Állampolgári szempontból ön felelőtlen - jelentette ki Mr. Forkett. - Ugyan, mit vacakolnak! - kiáltott fel Norma. Mr. Forkett elgondolkodott. Mr. Watts a homlokát ráncolta. - Ha valami valódi, az nem omlik össze csak azért, mert én nem hiszek benne - állapította meg végül Mr. Watts. - Honnan tudja? A Római Birodalom is valódi volt, amíg az emberek hittek benne vágott vissza Mr. Forkett. Egy darabig még vitatkoztak. Mr. Forkett mind nagyobb hangon, végül már valósággal mennydörgött; Mr. Watts mindjobban közeledett a dolgok lényegéhez. Mr. Forkett végül ekképp summázta véleményét: - Őszintén szólva a maga istenkáromló, forradalmi nézetei már-már a bolsevizmussal azonosak! Mr. Watts felállt. - Az a társadalom, amely a hiten alapul, és függetleníti magát a tudományos igazságtól, már a múlté - jelentette ki, azzal visszavonult a kocsi túlsó végébe. - Igazán - szólalt meg duzzogva Norma -, nem is értem, hogy lehet hozzá ilyen goromba meg igazságtalan. Ha csak eszembe jutnak azok a pecsenyevillák meg az a szegény pucér nő, amint ott lógott fejjel lefelé, hááát. .. - Mindez tökéletesen megfelelt a hely hagyományos jellegének - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Mr. Forkett. - Ez a fiatalember igen veszedelmes egész társadalmunkra nézve. Henry úgy érezte, ideje lenne témát változtatni. Erről-arról csevegtek, míg a vonat buzgón zakatolt, habár nem olyan gyorsan, mint jövet. Egy idő után kifogytak a témából. Henry a kocsi túlsó végébe nézett: Mr. Watts megint elszunnyadt. Úgy érezte, maga sem tölthetné okosabban az időt. Kiabálásra ébredt: „Hagyjuk szabadon a kijáratot!" - és azt tapasztalta, hogy a kocsi megint megtelt. Jóformán a szemét sem nyitotta még ki, Norma máris oldalba bökte. - Oda nézzen! Előttük fogódzkodott egy utas, és elmerülten tanulmányozta újságja lóversenyrovatát. A lap első oldala így szembenézett velük, s jól elolvashatták a nagybetűs címsort: FÖLDALATTI-SZERENCSÉTLENSÉG A CSÚCSFORGALOMBAN! TIZENKÉT HALOTT! Alatta pedig, ugyancsak meglehetősen nagy betűkkel, egy hasáb név. Henry előrehajolt, hogy kisilabizálja. Az újság jogos tulajdonosa mérges pillantást vetett rá, de addigra Henry már megpillantotta a maga nevét is meg a többiekét. Norma arcán aggodalom tükröződött. - Csak azt tudnám, hogy fogom ezt odahaza megmagyarázni...

31

- Ön jogászember - fordult Henryhez Mr. Forkett. - Ugyebár megérti az aggályaimat? Gondolja csak el, kedves uram, micsoda zavar támad ezek után... amíg mindezt eligazítják. A lapok, a halottkém, a jó ég tudja, mi minden... Nem, kérem, higgye el, ez az ember módfelett veszedelmes. Az egész társadalomra nézve! - Hogy az uram mit fog gondolni, azt igazán nem tudom - mélázott Mrs. Branton. Annyira, de annyira féltékeny... - mondta elégedetten. A Szent Pál-székesegyháznál megállt a szerelvény. Csökkent a zsúfoltság, amikor folytatták útjukat. Mr. Forkett és Norma kiszálláshoz készülődött. Legjobb lesz, ha ő is kiszáll, gondolta Henry. A vonat lassított. - Kíváncsi vagyok, mit szólnak az irodában, ha csak úgy mirnix-dirnix beállítok morfondírozott Norma. - Nem baj, irtóra érdekes volt. Hát akkor én kiszálltam. Pápá! integetett, és hosszú gyakorlatról tanúskodó fürgeséggel nyomakodott át a tömegen. Henry karját egy kéz ragadta meg, amint a peronra lépett. - Ott van! - mondta Mr. Forkett. Előremutatott. Henry még látta a távolodó Mr. Watts hátát a peronon. - Ráérne néhány percre, uram? Nem bízom abban a fickóban, nem, kérem, egyáltalán. Felmentek a mozgólépcsőn, és a Tőzsdepalota előtt bukkantak felszínre. Mr. Watts megállt, körülnézett, szemmel láthatólag töprengett. Azután figyelmét az Angol Bank vonta magára. Határozott léptekkel előresietett, megállt a bank előtt, és felnézett. Mozgott az ajka. Lábuk alatt enyhén megremegett a föld. A bank legfelső emeletén három ablaküveg kihullott keretéből. Egy szobor, két kőamfora meg a korlát egy darabja megingott és lezuhant. A járókelők sikoltoztak. Mr. Watts kihúzta magát, és mély lélegzetet vett. - Jóságos ég I De hiszen ez... - kezdte Mr. Forkett, de többet már Henry nem hallott, mert a másik előrerohant. - ÉN... - jelentette ki harsányan Mr. Watts. - ...NEM... - folytatta, és a föld vészjóslóan megremegett. - ...HI... - De ebben a pillanatban valaki hátba taszította, és Mr. Watts egy száguldó autóbusz elé zuhant. Vad fék csikorgás - de már későn. - Ő volt az! Láttam, mikor meglökte! - sikoltott egy asszony, és Mr. Forkettre mutatott. Henry épp akkor ért oda, amikor a sarkon feltűnt egy rohanó rendőr. Mr. Forkett állampolgári büszkeségtől dagadó kebellel szemlélte a köztiszteletben álló intézményt. - Ki tudja, mi történt volna! A társadalomra nézve veszedelmes volt az a fiatalember mondta. - Kitüntetést érdemelnék, kérem, de azért jobb lesz, ha felakasztanak, végtére is a hagyományokat tisztelni kell! BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

32

JOHN WYNDHAM JIZZLE Amikor vonakodó szemhéja végre elegendő erőt gyűjtött, hogy felemelkedjék, Ted Torby elsőül egy majmot pillantott meg: a fiókos szekrény tetején kuporgott, és őt bámulta. Ted egyszeriben felült az ágyban; a hirtelen mozdulatra Rosie is felriadt, és megremegett az egész lakókocsi. - Uramisten! - mondta Ted. Keserű felismerés rezgett a hangjában, nem meglepetés. Lehunyta szemét, aztán megint kinyitotta, és csak nézett merően. A majom változatlanul ott volt; bámult kerek fekete szemével. - Mi baj? - kérdezte álmosan Rosie. Aztán ő is arra nézett, amerre Ted. - Ja, az? Megérdemled. - Hát igazi? - kérdezte Ted. - Persze hogy igazi. Te meg feküdj le. Tisztára lerángattad rólam a takarót. Ted hátradőlt, de óvatos tekintetét le nem vette a majomról. Fájdalmasan lüktető fejében felrémlettek az előző este emlékei.

33

- Elfelejtettem - mondta. - Nem csodálom... amilyen állapotban hazajöttél ~ mondta részvétlenül Rosie. Remélem, olyan a fejed, mint a hordó - tette hozzá enyhén szadista színezettel. Ted nem válaszolt. Most már tisztán emlékezett a majomra. - Mennyit adtál érte? - biccentett a majom felé Rosie. - Két ruppót - mondta Ted. - Két jó fontot ezért! - Rosie szinte köpte a szavakat. - És még te mered azt állítani, hogy bepalizod a kuncsaftjaidat! Ted erre jobbnak látta semmit sem felelni. Valójában tíz fontot adott a majomért, és nem érzett kellő erőt magában, hogy szembenézzen a viharral, amit ez a tény felidézne - ha bevallaná. Pedig még alkudott is; a majom gazdája, egy tagbaszakadt néger, tizenöt fontra tartotta az állatot. A néger afféle matróznyelven beszélt; sok franciával kevert tört angolsággal. A Táncoló Kecskében tűnt fel Ted életében, amikor az utóbbi épp a napi szövegelésben kifáradt torkát locsolgatta. Tedet először nem nagyon érdekelte a dolog. Sok mindent nem vásárolt már meg kocsmákban, cipőfűzőtől szelídített görényig. Hanem a néger nem tágított. Valahogy kimódolta, hogy fizetett Tednek egy italt, s ezzel óhatatlanul előnybe került. Hiába erősködött Ted, hogy neki a voltaképpeni cirkuszhoz semmi köze, hogy az állatok - leszámítva a lakókocsiba tévedő patkányokat - abszolút hidegen hagyják: mintha a falnak beszélt volna. Amaz szentül meg volt róla győződve, hogy bárki, akinek csak köze van a vurstlihoz, a teljes állatvilág átfogó ismeretének valóságos tárháza; senki e hitében meg nem ingathatta, s az ellenállást csupán a vevő szokásos vonakodásának tekintette. Majd számos rundó után oly fennkölt lelkesedéssel, oly költői színekkel ecsetelte az általa ma petite Giselle néven említett teremtmény elbűvölő tulajdonságait, hogy Tednek időnként oldalba kellett figyelmeztetnie magát: nem, nem változtattak témát -a szó most is egy majomról folyik. Ha úgy vesszük, a négernek igazán balszerencséje volt, hogy épp Tedet szemelte ki, mint számításba jöhető vevőt, hiszen Ted maga egész délután és az este java részében minden erejével azon igyekezett, hogy rábeszélje a vonakodókat: váljanak meg jó minőségű félkoronásaiktól, merőben elméleti értékű palackok fejében. Ted azonban nem volt kicsinyes. A szakember érdeklődésével figyelte a néger által alkalmazott technikát, és még azt is hajlandó volt elismerni, hogy az, amatőr létére, egész ügyesen dolgozik. Azt már persze aligha lehetett elvárni, hogy akár a legszenvedélyesebb hév és rábeszélő erő többet vívjon ki, mint Ted elfogulatlan és merőben elvi szakmai elismerését. Rosie-nak a bepalizott kuncsaftokra vonatkozó megjegyzését a düh diktálta, nem a valóság. Igazság szerint az lett volna a dolog megfelelő befejezése, hogy a néger döngeti, döngeti a kaput, aztán belátja, hogy minden hiába, és elkotródik. Úgy is végződött volna, ha a néger elő nem áll Giselle-nek egy eladdig említetlen és az előzőleg felsoroltakat messze felülmúló kiválóságával. Ted mosolygott. Hiába, az amatőr előbb-utóbb túllő a célon. Annyit bátran állíthat, hogy a jószág tiszta, kedves, intelligens - ezek a tulajdonságok ugyanis kényelmesen viszonylagosak. Még azt is többé-kevésbé bátran állíthatja, hogy az állat „művelt" - hiszen semmiféle bevezetett és államilag hitelesített vizsga nem szolgál a majomműveltség mérésére. De már olyasmit állítani a legnagyobb határozottsággal, amit ki lehet próbálni - nos, ebből világosan kitetszett a néger járatlansága, és ezzel bizony önmaga alatt vágta a fát. Ekkor érkezett el ama pillanat, amikor Ted hajlandónak mutatkozott megszemlélni a csodalényt. Elhatározása valósággal emberbaráti cselekedet volt: egy szót nem hitt az

34

egészből, de hát miért ne tegyen jót egy felebarátjával. A magafajta nagy tudású, bőséges tapasztalattal rendelkező szakembernek szinte kötelessége megmutatni az ígéretes kezdőnek, micsoda bajba keverheti magát, ha nem ismeri fel a valószínűt a bizonyíthatatlantól elválasztó hajszálfinom határvonalat. Mindezek után Tedet valósággal mennykőcsapásként érte a felismerés, hogy a majom mindenben megfelel a néger állításainak. Ted először leereszkedő, atyai mosollyal figyelte, azután hitetlenkedve, végül olyan izgalommal, amit csak a legnagyobb önfegyelemmel tudott palástolni. Amúgy odavetve öt fontot kínált a majomért. A néger égbekiáltó összeget: tizenötöt kért. Ted persze akár ötvenet is megadott volna szükség esetén. Végezetül kiegyeztek tíz fontban meg egy palack whiskyben, amit Ted eredetileg haza akart vinni. Egyszer-kétszer meg is húzták az üveget, az alku megpecsételésére. Ami ezután történt, arra már nem emlékezett egészen tisztán, de annyi bizonyos, hogy valahogyan haza keveredett - a majommal egyetemben. - Bolhás a fiú - jelentette ki fintorogva Rosie. - Nem fiú, hanem lány - közölte Ted. - És a majom nem bolhás. Csak úgy vakarózik. - Hát ha nem bolhászkodik, akkor mit csinál? - Azt olvastam valahol, hogy az izzadsághoz van valami köze; de különben minden majom vakarózik. - Az se változtat a dolgon - jelentette ki Rosie. A majom egy pillanatra félbeszakította lenyűgöző foglalatosságát, és komoly pillantást vetett kettejükre. Azután gúnyos kuncogásfélét hallatott. - Ezt meg mért csinálja? - tudakolta Rosie. - Honnan tudjam? Csak. Ted heverészett, és szemlélte a majmot. Világosbarna volt, imitt-amott ezüstös árnyalatú. Keze, lába, farka túlságosan hosszúnak tetszett a testéhez képest. Feje kerek volt; ráncos fekete képéből, alacsony homloka alól úgy villogott két nagy szeme, mint két fekete üveggolyó; előbb Tedet, azután Rosie-t vette szemügyre, olyan átható pillantással, hogy már-már azt várták: menten megszólal. A majom azonban visszatért előző foglalatosságához, meglehetősen sértő közönnyel. Rosie tekintetében változatlanul nem volt semmi nyoma a jóindulatnak. - És ha szabad érdeklődnöm, hol akarod tartani? Én ugyan meg nem tűröm idebent! - Miért? - kérdezte Ted. - Hiszen tiszta. - Honnan tudod? Tökrészeg voltál, amikor megvetted ezt az izét. - M\után megvettem. És légy szíves, ne nevezd izének. Ő tisztességes lány. És a neve Jizzle. - Jizzle? - ismételte Rosie. - Francia név - magyarázta Ted. Rosie-t ez sem hatotta meg. - Mindegy, akkor se tűröm idebent. Nem való ide. Jizzle e pillanatban épp bonyolult és kevéssé elegáns testhelyzetet vett fel. Jobb lábát nyaka köré kanyarította, és mélységes érdeklődéssel szemlélte jobb térdhajlatát. - Jizzle nem akármilyen majom, nagyon művelt - jelentette ki Ted. - Lehet, hogy művelt, de viselkedni nem tud. Nézz csak oda! - Miért? Ja, ugye, a majmok... - mondta bizonytalanul Ted. - De várj csak, majd bebizonyítja mindjárt, milyen művelt. Egy vagyont ér. Várj csak!

35

Nem volt helye kétségnek: egyszeri bemutató a legelfogultabbakat is meggyőzte, hogy Jizzle valódi aranybánya. - Csak azt tudnám - tűnődött Rosie mért vált meg tőle az a néger. Vagyont kereshetett volna vele! - Hát, gondolom, nem volt mutatványos, se üzletember - vélte Ted. Reggeli után kilépett a lakókocsiból, és szemügyre vette a bódéját. Hatalmas felirat futott végig a homlokzatán: DR. STEVEN LELKI SERKENTŐJE A dobogónak támasztva nagybetűs plakátok tudakolták: HAJLAMOS ÖN A TÉTOVÁZÁSRA? NEHEZEN TUDJA MAGÁT ELHATÁROZNI? Avagy állították: TÖBBET ÉR A NAPRAKÉSZ ELME - MINT AZ ÉG MINDEN SEGEDELME TERVSZERŰ GONDOLKODÁS - BIZTOS HASZON JÓ FELLÉPÉS - JÓ ÜZLET Végezetül pedig tanácsolták: LEGYEN ÖN IS URA A SORSÁNAK! SERKENTSE SZELLEMÉT - GYARAPÍTSA TÖKÉJÉT! LŐRE A TERVSZERŰ MEGGAZDAGODÁSÉRT! Először érzett elégedetlenséget a feliratok láttán. S ugyancsak először tűnődött el: vajon a plakátoknak hogyan sikerült annyi félkoronást kicsalogatni az emberek zsebéből, cserébe a mindenható Világhírű Egyedülálló Szellemi Serkentőszerért. - Ezt akár félre is tehetjük - mondta Ted. - Kell egy nagy sátor padokkal meg színpaddal. Aztán visszament a lakókocsiba, és kitessékelte Rosie-t. - Gondolkodnom kell - magyarázta Ted. - Ki kell dolgoznom a szöveget meg a reklámot, te meg kapsz a műsorhoz új ruhát. A bemutatót néhány nap múlva szűk szakmai közönség jelenlétében tartották meg. Jelen volt Joe Dindell, ismertebb nevén El Magnifico és Húsz Emberevő Oroszlánja, Dolly Brag, avagy Cigány Panna, George Haythorpe, a céllövölde tulajdonosa, Pearl Verity (született Jedd), a világ Egyetlen Igazi Háromlábú Asszonya és a szakmának még néhány kitűnősége. Ted nem bánta volna, ha egy kicsit nagyobb a sátor, mert ebbe csak hatvan ülőhely fért - no de ezen később még lehet segíteni. Ted tehát kilépett a függöny elé, és olyan szózatot intézett a közönséghez, mintha egy szupermozi több ezres tömegéhez szólna. Bőségesen adagolta a szokásos felsőfokú jelzőket, végezetül pedig elkiáltotta magát: - Most pedig, hölgyeim és uraim, következik az állatvilág legnagyobb, hihetetlen, felülmúlhatatlan csodája: JIZZLE! A felharsanó taps arról tanúskodott: Ted eltalálta a hangot. Ezek után Ted balra elvonult. A függöny szétnyílt. Ted megfordult, bal kezét kinyújtotta a színpad közepe felé. Rosie gyorsan rögzítette a függönyt, jobb oldalról

36

betipegett, középen mély bókot vágott, bájmosolyt küldött a közönség felé, majd kinyújtotta jobb kezét a színpad közepe felé. Kettejük között festőállvány állt, rajta vaskos csomó fehér papír, mellette, vörös rojtos terítővel letakart asztalkán foglalt helyet Jizzle. Rikító sárga ruhát viselt, és vörös tollas kalapot. Amikor a függöny felemelkedett, épp a szoknyája alatt keresgélt valamit nagy buzgalommal. Ted és Rosie bűbájosán mosolygott a közönségre, de ez senkit sem tévesztett meg. Néhány perccel ezelőtt Rosie kereken és megfellebbezhetetlenül megtagadta, hogy az előadáson az új ruhát öltse fel, amelyet Ted tervezett neki. - Nem érdekel - jelentette ki. - Megmondtam, hogy nem veszem fel, és punktum. A nyavalyás majmodra húzhatsz amilyen maskarát csak akarsz, de én nem fogok ugyanolyan maskarába bújni. Egyszerűen nem értelek. Hogy képzelhetted ép ésszel, hogy hajlandó vagyok olyan ruhát hordani, mint egy majom? Hiába érvelt Ted, hiába erősködött; Rosie megingathatatlannak bizonyult. Csakis a szokásos jelmezében volt hajlandó fellépni; abban, amelyikben a Lelki Serkentőszert osztogatta - semmi másban. Ted úgy érezte, ez halomra dönti terveit, tönkreteszi a színhatást. Tagadhatatlan ugyanis, hogy Rosie vörösbarna haja szakasztott olyan árnyalatú volt, mint Jizzle bundájának uralkodó színe - no de ez puszta véletlen. Ted még néhány mondatban dicsőítette a sztárt, majd a festőállványhoz lépett, és megállt szemben a közönséggel. Rosie előrelépett, Jizzle-t asztalkástul az állvány elé tolta, és valamit a majom kezébe adott. Jóformán még nem is pukedlizett, mielőtt visszatért volna a helyére, Jizzle már talpon volt; bal kezével a papír szélét szorította le, jobb kezével fürgén rajzolni kezdett. A nézőközönség meglepetten felmorajlott. Meglehet, a képzőművészeti főiskolának lett volna egykét helytelenítő megjegyzése Jizzle technikájával kapcsolatban, és az is bizonyos, hogy az elkészült képmás nem nélkülözött bizonyos majomszerűséget - de kétségtelenül és letagadhatatlanul Tedet ábrázolta. A döbbent ámulat hatására kissé lassan indult meg a taps, de amikor végre felhangzott, sehogy sem akart vége szakadni. Ted letépte a lapot, odébb lépett, s kecses mozdulattal intett Rosie-nak: foglalja el a helyét. Rosie megkövült mosollyal állt modellt. Ted a maga képmását a hátsó függönyre erősítette, miközben Jizzle megint buzgón rajzolt. Ez a portré is élethű volt - habár ezúttal a majomjelleg markánsabb volt, mint az imént. Ted úgy érezte, talán mégis jobb, hogy Rosie nem volt hajlandó felölteni a Jizzle-jelmezt. A felharsanó kacagás még így is próbára tette Rosie szakmai fegyelmét. - Most pedig, hölgyeim és uraim, van-e önök között, aki óhajt modellt állni? kérdezte Ted. Joe Dindell állt elsőül kötélnek. Döngő léptekkel vonult fel a színpadra, és legdaliásabb El Magnifico-pózába vágta magát. Ted fáradhatatlanul szövegelt, míg Jizzle rajzolt. A majmot nem kellett biztatni. Amint Ted letépett egy lapot, Jizzle már neki is esett a következőnek, mintha a fehér lapnak ellenállhatatlan vonzereje lenne - két modell között pedig látszólag céltalanul firkálgatott. Ted egypárszor hagyta, hogy Jizzle befejezze művét; ezzel akarta bizonyítani a közönségnek, hogy a művész emlékezetből szakasztott olyan jól rajzol, mint modell után. Az előadás végén a hátsó függöny telis-tele volt aggatva portrékkal - ott díszelgett az egész közönség képmása, a modellek pedig mind Ted köré sereglettek, a kezét szorongatták, világsikert jósoltak, és úgy bámulták Jizzle-t, mintha nem akarnának hinni a szemüknek. A bemutatót követő banketten egyetlen ember maradt józan és kissé fölényes

37

- Rosie. Csak ült, bele-belekortyolt a poharába, és alig szólt egész este. Néha pedig komor, tűnődő pillantást vetett a bolhászkodó majomra. Rosie maga sem tudta biztosan, azért utálja-e Jizzle-t, mert természetellenesen viselkedik, vagy mert nagyon is természetesen. Úgy érezte, bármelyik ok elegendő az utálatra. Jizzle természetellenes, torz szörnyeteg, márpedig természetes, hogy a torz szörnyetegek iránt ellenérzés támad az emberben. No persze az egészen más, ha valakit olyan jól ismer, mint mondjuk Pearlt. Meg aztán ha egy kutya gátlástalanul viselkedik, abban nincs semmi. De ha egy olyan teremtmény viselkedik gátlástalanul, kivált ha még ráadásul nőstény is, amely a gondviselés akaratából Isten képmásának legalábbis a karikatúrája - hát az már meglehetősen kínos. No és Jizzle fölényes modora... Igaz, majmoknál nem ritka a gúnyos vigyor; igaz, az is törvényszerű, hogy az efféle gúnyvigyor olykor igen kényelmetlen időben esik - de azért... Akárhogyan is: Jizzle beköltözött harmadiknak a lakókocsiba. - Meglátod, ezreket meg ezreket keresünk vele. De ezt más is tudja - mondta Ted. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elemeljék. Sem azt, hogy megbetegedjen. A majmok a meleget szeretik. - Ez mind kétségbevonhatatlan tény volt; Jizzle tehát maradt. A bemutató előadás után már senki sem kételkedett a sikerben. Ted a belépődíjat egy shillingről másfélre, aztán két shillingre emelte, egy eredeti Jizzle-mű árát pedig két és félről ötre - a sátor látogatottsága mégsem csappant. Ted tárgyalásokat folytatott egy nagyobb sátor megvétele ügyében. Rosie egy hétig tűrte a kézilányszerepet, aztán sztrájkba lépett. A közönség kacagással jutalmazta Jizzle minden egyes rajzát - de az ő portréján röhögött. Ezt pedig Rosie nem tűrhette. - Mindennap majomszerűbbre rajzol. Egész biztos szándékosan csinálja - mondta Rosie. - Nem fogok itt állni és tűrni, hogy egy majom csúfot űzzön belőlem. - Ugyan, drágám, képzelődsz. Minden portréja egy kicsit majomszerű. Végtére ez egész természetes - érvelt Ted. - De ha engem rajzol, az már nemcsak majomszerű, hanem kész csimpánz! - Ejnye, drágám, térj észhez! És ha még úgy volna is, mit zavar az téged ? - Szóval neked édes mindegy, hogy a feleségedet kigúnyolja egy majom? - Ugyan, Rosie, ne légy már nevetséges. Majd megszokod. Jizzle igazán kedves, barátságos kis jószág. - Velem ugyan nem. Folyton csak figyel, kémkedik utánam. - Ejnye, drágám, hagyd már ezt a... - Nem érdekel, mondhatsz akármit, igenis kémkedik. Csak ül ott, figyel és röhög. Jó, rendben van, bent lakik a kocsiban, ezt eltűröm, de fellépni nem vagyok hajlandó vele többet. Csinálhatod nélkülem is. Ha kell még valaki, kérd kölcsön Irene-t a karikadobó sátorból. Őt aztán nem zavarja semmi. Tedet nem is az előadás aggasztotta, hanem a kettejük kapcsolatának romlása. Vitathatatlanul nem volt már a régi, méghozzá Jizzle színre lépése óta. Pedig azelőtt milyen jól kijöttek Rosie-val! Ted mindig többet szeretett volna nyújtani neki, mint amennyit a dr. Steven-féle Lelki Serkentőszer bevétele biztosított, és most, hogy itt volt a nagy alkalom, tessék - vége az összhangnak. Márpedig ha az ember ilyen aranybányára bukkan, mint Jizzle, azt isten ellen való vétek lenne nem kiaknázni. Persze ezt Rosie is jól tudta - csak hát, ugye, ha egyszer az asszonyok a fejükbe vesznek valamit... Erről Tednek eszébe jutott valami. Diszkréten utánanézett: nem kötöget-e Rosie titokban babaholmit. De nem, szó sem volt ilyesmiről. Az üzlet virult. Ted produkciója a színlap élére került. Virult Jizzle is; napról napra otthonosabban érezte magát. Ted bal vállát szemelte ki állandó tartózkodási

38

helyéül; ez persze meglehetősen hízelgő volt, reklámnak se kutya, de a házi tűzhely melegét éppenséggel nem szította. Rosie-t napközben jóformán látni sem lehetett. Eljárt segíteni, teázgatni a többi lakókocsiba. Ha Tedet holmi ügyes-bajos dolga elszólította, kénytelen volt bezárni Jizzle-t egymagában, pedig tudta, az óvatosság is megkívánná, hogy valaki vigyázzon rá, meg Jizzle is jobban érzi magát, ha van társasága. De csak egyszer hozta szóba, hogy Rosie vállalhatná az őrangyal szerepét - s az asszony félreérthetetlenül a tudtára adta, hogy abból pedig sem Ted, sem a drágalátos majma nem eszik. Este Rosie igyekezett tudomást sem venni Jizzle-ről; a majom meg duzzogott, s csak olykor-olykor eresztett meg egyegy gúnyos kuncogást. Ilyenkor aztán Rosie is levetette színlelt közönyét, és fölöttébb csúnya pillantást vetett rá. Nem titkolta abbéli meggyőződését, hogy még az oroszlán is kellemesebb társaság, mint ez a bestia. Meg kell hagyni, maga Rosie sem volt éppen szívvidító lakótárs. Közönyös volt, mogorva volt-Ted azelőtt sohasem látta ilyennek, és sehogy sem értette a dolgot. Dőlt hozzájuk a pénz, de úgy látszik, ez sem boldogít... Ha van egy csepp józan esze, maga is megneheztelt volna Jizzle-re... A talány nagyjából megoldódott egy este, amikor Jizzle sikersorozata már hat hete tartott. Ted a szokásosnál később tért haza. Felhajtott egypár pohárral, de nem volt részeg. Becsörtetett a lakókocsiba, kezében egy összecsavart papírlappal, megállt, és lenézett Rosie-ra, aki már lefeküdt. - Te! - mondta Ted. Lehajolt, és lekent Rosie-nak egy istenes pofont. Rosie félálmából riadt fel; meglepetése lényegesen nagyobb volt fájdalmánál. Ted vadul bámult rá. - Most már mindent értek. Még hogy kémkedik utánad, mi ? Úristen, mekkora marha voltam! Nem csoda, ha nem akartad, hogy körülötted sertepertéljen. - Mit beszélsz itt összevissza? - kérdezte Rosie. Könnyes volt a szeme. - Tudod te azt nagyon jól! Tudja mindenki más is, csak én nem tudtam eddig. - Ted, az istenért... - Nekem aztán beszélhetsz. Ide nézz! Kicsavarta a papírlapot, és Rosie orra elé tartotta. Az asszony rámeredt. Különös, mennyi trágárságot fejezhet ki néhány egyszerű vonal... - Miközben én szövegeltem - mondta Ted -, azok meg röhögtek, a rohadtak. Csak én nem tudtam, mi folyik a hátam mögött. Vicces, mi? - Lenézett a rajzra. Egy pillanatnyi kétely sem támadhatott a szemlélőben, aki ismerte őket, hogy a félreérthetetlen helyzetben ábrázolt férfi és nő - El Magnifico és Rosie... Rosie a feje búbjáig elvörösödött. Kiugrott az ágyból, és vad mozdulattal felnyúlt a fiókos szekrény tetejére. Jizzle ügyesen kitért előle. Ted megfogta Rosie karját, és visszarántotta. - Evvel elkéstél - mondta. A pír eltűnt. Rosie halottsápadtan nézett szembe a férfival. - Ted - kezdte -, csak nem hiszed... ? - Kémkedett utánad! Magad mondtad! - De Ted, én nem úgy értettem... Ted megint pofon ütötte. Rosie-nak elakadt a lélegzete, a szeme összeszűkült. - Verjen meg téged az isten! - sziszegte, és tíz körömmel ugrott neki. Ted a háta mögé nyúlt, és kinyitotta az ajtót. Fél kézzel megragadta Rosie-t és kipenderítette. Az asszony lebukdácsolt a három lépcsőn, megbotlott a hálóingében, és elesett.

39

Ted bevágta az ajtót, és rátolta a reteszt. A fiókos szekrényen Jizzle kuncogott. Ted hozzávágott egy serpenyőt. Jizzle ügyesen lebukott előle, és megint csak kuncogott. A cirkuszirodában másnap reggel nagy izgalom uralkodott. Az igazgató meg az istállómester lázasan törte a fejét: honnan szerezhetnének estére egy kellő lélekjelenléttel és megfelelően impozáns külsővel rendelkező férfiút, akire rábízhatnák az oroszlánszámot. Fél nap is eltelt, mire mindenki megtudta - természetesen Ted kivételével hogy Rosie-nak is nyoma veszett. Ted lelkét a következő napokban felváltva marcangolta a jogos harag és az önvád. Nem is gondolta volna, hogy Rosie ennyire fog hiányozni. Akkor este úgy cselekedett, ahogy az adott körülmények között minden önérzetes férfi cselekedett volna - de egyre jobban eluralkodott benne az alantas vágy, hogy bárcsak sose jutott volna az adott körülmények tudatára. Egyre jobban ingerelte, hogy Jizzle naphosszat ott kuporog a vállán. Minduntalan lesöpörte. Ha nincs ez az átkozott majom, sohasem tudta volna meg, hogy Rosie... Lassan már rá sem tudott nézni Jizzle-re. Egy hétig leadta még esténként a műsort, gépiesen, egyre növekvő undorral; aztán tárgyalásba bocsátkozott George Haythorpe-pal, a céllövölde tulajdonosával. George hajlandónak mutatkozott. Muriéi, a felesége elbír a céllövöldével maga is, legfeljebb egyik lány majd segít neki, ő meg szívesen átveszi a Jizzle-műsort, és lead a bruttó bevételből húsz százalékot Tednek. - Már persze ha a majom is úgy akarja - tette hozzá George. - Úgy nézem, nagyon szível téged. Egy-két napig valóban válságosnak látszott a helyzet. Jizzle most is Teden csüggött, tőle várt minden utasítást, George-ra ügyet sem vetett. De aztán türelmes és szakadatlan próbával sikerült megértetni vele, hogy új gazdát kapott, mire kétnapi duzzogás után végre kötélnek állt. Ted fellélegzett. Végre megszabadult az átkozott majomtól. Persze Rosie-t ez sem hozhatja vissza. Üresebb volt a lakókocsi, mint valaha... Néhány napi beteges tétlenség után Ted erőt vett magán. Előszedte a régi plakátokat, és írt egypár újat. MODERNIZÁLJA LELKIVILÁGÁT! ÖNBIZALOM A TÖKE ATYJA ÉP LÉLEK - ÉP ÜZLET Hamarosan felállította megint a régi bódét, és a palik megint lerótták a balekség félkoronásait - de azért nem volt ez a régi, hisz nem volt ott Rosie, hogy mosolyogva adogassa a kuncsaftoknak a palackokat. Jizzle most már szépen összeszokott George-dzsal. Telt házakat vonzott megint a produkció, de Ted közönyösen nézte, amint tódul a sátorba a nép. Még a csinos summára rúgó részesedés sem vidította fel; az is csak Rosie-ra emlékeztette. Mindent odaadott volna, ha ott állna mellette Rosie, míg ő harsányan magasztalja a Lélekserkentő Csodaszer kiváló tulajdonságait. Kerestetni próbálta az asszonyt, de mindhiába... Eltelt egy hónap, amikor egy éjszaka Ted arra riadt, hogy kopognak a lakókocsi ajtaján. Bolondul kalimpálni kezdett a szíve. Akkor is épp Rosie-ról álmodott. Kiugrott az ágyból, és ajtót nyitott. De a küszöbön nem Rosie állt. George volt az, Jizzle-lel a vállán, és a céllövölde egyik karabélyát szorongatta a kezében. - Mi a...? - kezdte kábán Ted. Bizonyosra vette, hogy Rosie az.

40

- Majd mindjárt megtudod, te szemétláda - mondta George. - Ide nézz! Másik kezével egy papírlapot tartott Ted orra elé. Ted odanézett. Meg sem közelítjük a valóságot, ha félreérthetetlennek minősítjük a helyzetet, amelyben a rajz George feleségét, Muriéit ábrázolta Ted társaságában.. . Ted elszörnyedve felpillantott... George felemelte a karabélyt. Jizzle ott ült a vállán, és kuncogott. BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

41

JOHN WYNDHAM

42

JOHN WYNDHAM

El, szövőpók, itt ne járj... Ahogy teltek-múltak az évek, Lydia Chartersnek egyre kevésbé tetszett a férje formája - és még kevésbé a kedvenc időtöltése. Akadt persze jócskán más is, ami nem tetszett benne, de ha erre a két dologra gondolt, úgy érezte, zsákutcába jutott az élete. Igaz, a férjének nagyjából ilyen volt az alakja akkor is, amikor hozzáment, de ő azt remélte, az idő majd javulást hoz. Lelki szemeivel látta a fejlődést: a házi tűzhely áldásos melegében a férje egyre csinosabb, ápoltabb, teltebb lesz. Hasztalan etette, ápolta azonban tizenkét hosszú esztendeig jóformán semmiféle javulást nem észlelt. A törzse, igaz, kissé vastagabbnak tetszett, és a mérleg is ezt bizonyította, de sajnos ez csak még jobban hangsúlyozta csontos, keszekusza, idétlen végtagjait. Egyszer, a szokásosnál is elkeseredettebb hangulatában, Lydia előszedte a férje nadrágját, és pontosan megmérte, így, üresen, ernyedten nem is volt vele semmi baj. Hosszú volt a szára persze, de nem abnormálisán, a bősége is egészen átlagos de ha Edward fölvette! Akkor aztán már keskeny volt, és csupa göb látszott benne, éppúgy, mint a kabát-ujján. Lydia mindent kipróbált az összhatás javítására, és amikor sorra valamennyi kísérlete csődöt mondott, belátta, hogy nincs más hátra: bele kell nyugodnia - ezt nézheti hátralevő éveiben.

43

„Úgy látszik - mondta magában kelletlenül nem lehet rajta segíteni. El kell viselni, mint a többi sorscsapást, mint például amikor a lókedvelő nők egyre jobban hasonlítanak a lovakhoz." És ezzel egyben a férje kedvenc időtöltésén is kitöltötte némiképp a mérgét. Nagyon jó és praktikus, ha egy gyereknek van valami hobbija, de felnőttnél már bosszantó. A nők vigyáznak is, nehogy bármiféle szenvedélyük legyen - legfeljebb érdekli őket ez vagy az. És mi lehetne természetesebb, mint hogy egy nőt - márpedig Lydia igen takaros példánya volt a női nemnek - érdekeljenek a féldrága-, sőt ha történetesen megengedhette magának, a drágakövek? Edward hobbiját azonban senki a világon nem tarthatta természetesnek. Lydia már a házasságuk előtt is tudott Edward bolondériájáról. Aki csak közelebbről megismerte Edwardot, észrevette, hogy a szeme reménykedve fürkészi a sarkokat minden szobában, ahová véletlenül betéved, a szabadban pedig akármivel foglalkozik éppen, ha meglát egy halom avart, egy darab lehullott fakérget, nyomban otthagy csapot, papot, és annak szenteli teljes figyelmét. Ez persze meglehetősen bosszantó szokás volt, de Lydia úgy vélte, kár vele foglalkozni, Edward idővel úgyis leszokik róla. Lydia ugyanis az asszonyok általános felfogásában osztozott, miszerint a férfi, ha egyszer házasember, töltse idejének egy részét a kellő anyagiak megszerzésével, ezenfelül pedig csupán egyetlenegy dolog kötheti le a figyelmét - s ebből a felfogásból következett, hogy ha figyelmét akár a legcsekélyebb mértékben is bármi más köti le, az jogosan sértheti a feleséget, hiszen a gyerek is tudja, hogy akinek hobbija van, az feltétlenül az életének valamely hiányát óhajtja azzal pótolni avagy feledtetni. Lydia azonban tévedett - Edward hobbija az évek során szépen izmosodott. Önmagában is meglehetősen elkeserítő volt ez, de azért még elviselhető lett volna, ha Edward tekintélyesebb tárgyakat gyűjt szenvedélyesen - mondjuk régi metszeteket, első kiadású könyveket, távol-keleti kerámiát. Az ilyesmit mutogatni lehet, a barátnőket pukkasztani, az ilyen holmi értékes, és bizonyos tekintélyt biztosít a gyűjtőnek. De miféle tekintélyt kölcsönözhet bárkinek is egy ugyancsak kiterjedt pókgyűjtemény? Még ha legalább lepkék lennének - gondolta Lydia -, azok talán némi lelkesedést keltenének az emberben. A természet eleven drágakövei, ugye, kivált ha szépen vannak csoportosítva. No de a pókok - ronda, kúszó-mászó, soklábú szörnyetegek, és egyre sápkórosabbak lesznek az alkoholban - hát ezekre aztán nehéz volna egyetlen jó szót is találni. Fiatal házas korukban Edward megpróbálta átplántálni lelkesedését Lydiába, s ő a tőle telhető legnagyobb tapintattal hallgatta férje magyarázatát a pókok bonyolult életéről, szokásairól, párosodásáról, holott mindez javarészt vagy undorító volt, vagy erkölcstelen, vagy mind a kettő; és hogy a színük meg a mintázatuk milyen felülmúlhatatlanul gyönyörű - hát ezt Lydia egyszerűen nem volt képes meglátni. Megjegyzéseiből, kérdéseiből szerencsére hamarosan kiviláglott, hogy Edward nem talál olyan együttérző megértésre, amilyent remélt ifjú feleségétől, fel is hagyott hát a Lydia megtérítésén való fáradozással, az asszony pedig hálásan visszatért régi meggyőződéséhez, miszerint minden pók egyaránt undorító, akár élő, akár holt. Már házasságuk hajnalán felismerte, hogy nyílt támadással nem tud szabadulni a pókoktól - megkísérelte hát a legkülönfélébb óvatos taktikákat. Két-három év is beletelt, míg rá kellett ébrednie, hogy ez a módszer sem jár eredménnyel; ezután a pókok is rákerültek az áldozatos feleség által némán viselendő keresztek listájára, és nem is esett róluk több szó, legfeljebb a ritka, de alapos vulkánkitörések alkalmával, amikor is előkelő helyet kaptak a férji bűnök tételes felsorolásában. Lydia mintegy hetenként egyszer lépett be Edward pókbirodalmába, egyfelől takarítás céljából, másfelől hogy alaposan kiundorodja magát. Két dologgal vigasztalódott: először is, hogy íme, ez a kémcsövekbe zárt rengeteg csúszó-mászó szörnyeteg soha többé nem csúszik,

44

nem mászik, másodszor pedig, hogy ezek az istentelen bestiák ugyan elvonták némiképpen egy házasember figyelmét annak egyetlen jogos tárgyáról, de az életükkel lakoltak ezért a főbenjáró bűnért. Döbbenetes mennyiségű kémcső sorakozott a falakat szegélyező állványokon; annyi, hogy Lydia egykor balga fővel abban reménykedett, hogy több pókfajta talán nincs is a kerek világon. Amikor megtudta, hogy a Brit-szigeteken ötszázhatvanféle pók ismeretes, még nem csüggedt. De amikor Edward a továbbiakban arról világosította fel, hogy a világon mintegy húszezer az ismeretes pókféleségek száma, nem említve a rokon fajokat - hogy azok mifélék, azt Lydia már meg sem kérdezte -, hát erre már istenigazában elkeseredett. Nemcsak kémcsövek voltak a szobában: egy polcon szakkönyvek sorakoztak, volt ott egy kiterjedt kartotékrendszer meg egy asztal, rajta Edward mikroszkópja. Egy hosszú munkaasztalon rengeteg palack, tárgylemezkötegek, új kémcsövek s egy csomó üvegtetejű doboz: ezekben tartotta Edward a további tanulmányozásra szánt eleven példányokat, csak ezután kerültek alkoholba. Lydiát, valahányszor a pókbirodalomba lépett, ellenállhatatlan kísértés fogta el, hogy bepillantson ezekbe a siralomházikókba. Ilyenkor olyan elégedettség töltötte el, amit sohasem lett volna hajlandó bevallani, sőt nem is érzett volna, ha bármi más isten teremtményéről van szó, de a pókokkal valahogy úgy volt az ember, hogy azt mondta magában: úgy kell nekik, rászolgáltak, mért születtek póknak. A kis üvegdobozkákban rendszerint öt-hat példány búslakodott, épp ezért egy délelőtt Lydia meglepődve észlelte, hogy egy magányos üvegharang is sorakozik közöttük. Amikor végzett a takarítással, kíváncsisága a munkaasztalhoz vonzotta. Elvileg könnyebb lett volna az üvegharang lakóját szemügyre venni, mint az üvegdobozokba zárt elítélteket, a harang falát azonban belülről, úgy kétharmad magasságáig pókháló fedte. Olyan sűrű pókháló, hogy a harang lakója egyáltalán nem látszott mögötte. A háló redőkben csüngött, majdnem úgy, mintha függöny volna. Lydia közelebb hajolt és megnézte; a háló valóságos remekmű volt, szakasztott mint a valódi csipkefüggöny, kicsiben. Lydia átkukkantott a függöny fölött a harang lakójára. - Uramisten! - kiáltott fel. Az elfüggönyözött kör közepén kuporgó pók nagyobb volt valamennyi eddig látott példánynál. Lydia csak bámulta. Eszébe jutott, hogy előző este Edward ugyancsak izgatott volt, de ő alig figyelt rá, csupán azt közölte, amit számos hasonló alkalommal, hogy nincs ideje holmi ronda pókot nézegetni; arra is emlékezett, hogy Edwardnak szemmel láthatólag rosszul esett az ő érzéketlensége. Most, az óriás pók láttán már értette Edward izgatottságát: ez egyszer elhitte azt is, hogy csakugyan akad gyönyörű színekben játszó pók, mert ez a példány itt jócskán rászolgált a „természet eleven drágaköve" megjelölésre. Alapszíne halványzöld volt, elszórt sötétebb zöld pettyekkel; ezek a potroh felé eltűntek. Háta közepén kék nyílhegyminta futott végig, a nyilak csúcsa sötét, a végük szinte beleolvadt a zöld alapszínbe. A potroh két oldalán bíborszín félkörminta futott. Ugyanez a szín látszott a zöld lábak ízületénél is, meg néhány pötty az Edward által zengzetesen cephalothoraxnak nevezett táj felső részén. Lydia szerint az az a hely, ahol az állathoz hozzánőtt a lába. Lydia közelebb hajolt. Sajátos és egyáltalán nem pókszerű módon, ez a példány nem dermedt mozdulatlanságba. Figyelmét láthatólag tökéletesen lekötötte az a valami, amit első két lába között tartott; valami, ami megvillant, ha megmozdította. Mintha egy csiszolt, kifényesített akvamarinkő volna, gondolta Lydia. Még közelebb hajolt, hogy jobban lássa, s eközben árnyéka az üvegharangra esett. A pók abban a pillanatban abbahagyta tevékenységét, és megdermedt. Aztán megszólalt egy halk, fojtott hang: - Helló! Hát te ki vagy? - Kissé idegenes volt a kiejtése. Lydia körülnézett. A szobában rajta kívül nem volt senki. - Ne oda nézz! Itt vagyok - mondta a fojtott hang.

45

Lydia lenézett az üvegharangra, és észrevette, hogy a pók jobb oldali második lábával önmagára mutat. - Arakhné vagyok - mutatkozott be jól nevelten a hang. - Neked mi a neved? - Öhm... Lydia - mondta kissé bizonytalanul Lydia. - Igazán? Miért? - kérdezte a hang. - Hogyhogy miért? - kérdezte Lydia kissé ingerülten. - Hát ha jól emlékszem, Lydia a pokolba került, mert nagyon csúnya dolgokat művelt a szeretőjével. Remélem, te nem szoktál a... - Ugyan! - szakította félbe Lydia. - Vagy úgy - mondta kissé kétkedőn a hang. - Persze valami oka biztosan volt, hogy így neveztek. Nehogy azt hidd, hogy én például elítélem Lydiát. A szeretők, véleményem szerint, többnyire megérdemlik, hogy... - Lydia a mondat végét nem hallotta, mert megint körülnézett, kissé bizonytalanul. - Nem értem - mondta. - Azt akarod mondani, hogy csakugyan... ? - Persze, én beszélek - mondta a pók. A nagyobb nyomaték kedvéért megint magára mutatott, ezúttal a bal oldali harmadik lábával. - De hiszen... De hiszen pókok nem tudnak... - Persze hogy nem. Mármint az igazi pókok. De én Arakhné vagyok, már mondtam az előbb. Lydia emlékezetének mélyén megrezdült valami. - Az a bizonyos Arakhné? - tudakolta. - Miért, hallottál talán valaha másikról? - kérdezte hűvösen a hang. - Úgy értem, aki magára haragította Athénét, habár arra már nem emlékszem, mivel mondta Lydia. - Pontosan. Álmaimat szövögettem, Athéné pedig féltékeny lett, és... - Azt hittem volna, épp fordítva történt. Aha, persze te szőttél, ugye? - Hiszen azt mondom. Messze földön én szőttem-fontam a legeslegszebben, és amikor megnyertem az összgörög bajnokságot, és legyőztem Athénét, egyszerűen nem bírta elviselni; majd megőrült a féltékenységtől, és engem pókká változtatott. Mindig is mondtam, igazságtalanság, hogy istenek meg istennők is indulhatnak a versenyeken. Egyszerűen képtelenek veszíteni, és összevissza hazudoznak az emberről mindent, így akarják magukat igazolni, amikor bosszúból mindenféle ronda dolgot művelnek. Gondolom, te egész másképp hallottad a dolgot, nem? - kérdezte kissé kihívó éllel a hang. - Nem, úgy emlékszem, nagyjából így hallottam - mondta tapintatosan Lydia. - Elég régóta vagy már pók, ugye? - kérdezte. - Igen, gondolom, habár az ember egy idő után már nem számolja a napokat. - A hang elhallgatott. Kis szünet után megint megszólalt: - Mondd, levennéd rólam ezt az üveg micsodát? Meglehetősen fülledt idebenn a levegő, és akkor kiabálnom sem kellene. Lydia habozott. - Soha nem nyúlok semmihez ebben a szobában. A férjem nagyon dühös lenne, ha bármit elmozdítanék a helyéről. - Ó, attól ne félj, hogy megszököm! Ha akarod, becsületszavamat adom. Lydia azonban még akkor is tétovázott. - Meglehetősen reménytelen a helyzeted, ha nem tudnád - mondta, és önkéntelenül az alkoholosüvegre pillantott. - Ne hidd! - válaszolt a hang. Vállrándítás érződött belőle. - Sokszor megfogtak már. Valami mindig történik, egyszerűen muszáj. Ez a határidő nélküli átok kevés előnyeinek egyike. Egyszerűen nem történhet semmi végzetes. Lydia körülnézett. Az ablak csukva, az ajtó is, a kályha is. - Hát, ha megígéred, talán egypár percre... - mondta engedékenyen.

46

Fölemelte az üvegharangot, és félretette. A pókháló függöny meglebbent és elszakadt. - Nem baj. Phű! Így már jobb - mondta a hang. Halk volt most is, de tiszta és érthető. A pók nem mozdult. Elülső lábaival most is tartotta az akvamarint, a fény megvillant a kövön. Lydiának hirtelen eszébe ötlött valami. Lehajolt, és alaposabban szemügyre vette a követ. Örömmel állapította meg, hogy nem az ő gyűjteményéből való. - Szép, ugye? - kérdezte Arakhné. - Persze nem az én színem. Nem érvényesül mellettem. Inkább egy smaragdot kellett volna elhoznom, habár azok sokkal kisebbek. - Honnan vetted? - kérdezte Lydia. - A közelből, egy házból. Innen a második, ha jól emlékszem. - Mrs. Ferris... igen, ez az ő köve. - Lehet - hagyta rá Arakhné. - Volt ott egy faliszekrény, telis-tele kövekkel, úgyhogy elvettem ezt, és épp kifele jöttem a kertből, át a sövényen, és kerestem egy alkalmas rejtekhelyet, hogy nyugodtan gyönyörködhessem benne, amikor megfogtak. Megvillant a kő, azért vett észre az illető. Fura egy alak, maga is majdnem olyan, mint egy pók, csak még néhány pár láb kéne neki. - Mégis ügyesebb volt nálad - mondta hűvösen Lydia. - Hm... - vélte titokzatosan Arakhné. Letette a követ, és körbejárkált egy kicsit; közben fonalat eregetett. Lydia egy pillanatig Arakhnét nézte, amint elmerülten szövöget valamit, aztán visszatért a pillantása a kőhöz. - Nekem is van egy kis drágakőgyűjteményem. Nem olyan szép, mint a Mrs. Ferrisé, de akad közte egy-két csinos darab - jegyezte meg. - Igen ? - kérdezte szórakozottan Arakhné, és tovább cifrázta a hálóját. - Én... én is szeretnék egy szép akvamarint - mondta Lydia. - Tegyük fel, hogy az ajtó egy résnyire nyitva marad... - Ide nézz! - mondta elégedetten Arakhné. - Láttál már ilyen aranyos kis zsúrterítőt? - És büszkén szemlélte lába munkáját. Lydia is megnézte. Igaz, egyhangúnak találta kissé a mintát, de azért udvariasan bólogatott. - Gyönyörű! Igazán roppant ízléses. Bárcsak én is... mármint nem is értem, hogy tudsz ilyen szépet csinálni. - Ó, istenem, igyekszik az ember... - mondta átlátszó álszerénységgel Arakhné. - De mintha mondani akartál volna valamit... - tette hozzá. Lydia megismételte előző kijelentését. - Voltaképpen nem érdemes ilyesmivel töltenem az időmet - mondta Arakhné. - Mondtam már, hogy mindig történik valami, hát miért erőltessem meg magam? Tovább szövögetett. Fürgén, noha kissé szórakozottan elkészített még egy terítőcskét, bár ez jóval igénytelenebb volt az előzőnél. Elnézte egy darabig, azután megszólalt: - Hát persze ha meghálálná valaki a fáradságomat... - Sokat nem tudok fizetni... - kezdte óvatosan Lydia. - Ó, nekem nem kell a pénz - mondta Arakhné. - Mit kezdenék én pénzzel? Hanem már nagyon rég esedékes a szabadságom. - A szabadságod? - kérdezte értetlenül Lydia. - Van ugyanis egy könnyítő záradék - magyarázta Arakhné. - A jobb átkoknál így szokás. Olyasmi, mint hogy például a királyfi csókja feloldja a varázslatot, tudod, valami abszolút valószínűtlen feltétel, de az illető isten mégis olyan színben tünteti fel magát, hogy mégsem százszázalékos Shylock. Az én záradékom évi huszonnégy óra szabadságra jogosít fel, de jóformán soha nem sikerül kivennem. - Elhallgatott, szőtt egy kis szegélyt a csipketerítőre. Tudod - folytatta aztán -, nem könnyű találni valakit, aki helyet cserél az emberrel huszonnégy órára. - Khm... hát igen, az nehéz lehet - mondta közömbösen Lydia.

47

Arakhné kinyújtotta egyik lábát, és megforgatta az akvamarint. A kő csillogott-villogott. - Valakit, aki helyet cserél az emberrel... - ismételte. - Hát... nem is tudom... voltaképpen nem hinném... - kísérletezett Lydia. - Igazán nem nehéz bejutni Mrs. Ferrís házába, kijönni meg még könnyebb. Persze csak ha valaki akkora, mint én - jegyezte meg Arakhné. Lydia az akvamarint nézte. Lelki szeme előtt felrémlett a többi drágakő, amint ott pihennek fekete bársonyágyukon, Mrs. Ferris faliszekrényében. - És ha megfogják az embert? - kérdezte. - Ó, arra ne legyen gondja az embernek, futó kellemetlenség. Hiszen huszonnégy óra múlva úgyis visszatérnék - mondta Arakhné. - Hát... nem is tudom... - mondta kelletlenül Lydia. Arakhné tűnődő hangon folytatta: - Emlékszem, azt gondoltam, milyen könnyű is lenne egyenként kivinni azokat a köveket, és elrejteni valami jó helyen... Lydia később képtelen volt pontosan visszaemlékezni, hogyan is folytatódott a beszélgetés, csak azt tudta, hogy egy bizonyos ponton ő még tétova és határozatlan akart lenni, de Arakhné nyilván úgy értette, beleegyezik. Nos, mindenesetre az egyik pillanatban még ott állt a munkaasztal mellett, a következőben meg mintha a tetején lett volna, és akkor történt a dolog. Voltaképpen továbbra is ugyanúgy érezte magát, mint addig. Hat szemmel sem bánik másképp az ember, mint kettővel, bár meg kell hagyni: minden sokkal nagyobbnak látszott, és a túlsó fal alaposan eltávolodott. A nyolc lábbal egész jól boldogult, nem gabalyodtak egymásba. - Te hogy szoktál... ? Aha, látom - mondta. - Csak nyugodtan - szólt egy hang a magasból. - Két jó függönyömet máris tönkretetted. Óvatosabban mozogj! Finoman. Úgy, úgy, ez már jobb. Még egy kicsit jobban vigyázz! Ez az. Hamarosan rájössz a nyitjára. Most már nincs más dolgod, menj el szépen az asztal széléig, aztán ereszkedj le. - Khm... igen - mondta kissé kétkedő hangon Lydia. Az asztal széléről szédítő mélységben látszott a padló. A fölébe tornyosuló alak sarkon fordult, indult volna már, de aztán, úgy látszik, eszébe jutott valami, mert megállt. - Még valami - mondta. - A férfiak. - Férfiak?! - kérdezte Lydia. - Ej, hát a hím pókok. Nem szeretném, ha arra jönnék vissza, hogy közben... - Ó, dehogy, a világért sem - sietett megnyugtatni Lydia. - Lesz énnekem anélkül is elég dolgom. Meg aztán... khm... azt hiszem, nincs bennem különösebb érdeklődés hím pókok iránt. - Hát, nem tudom. Ki-ki a párjával, ahogy mondani szokás... No de különben sincs semmi probléma. Az illető körülbelül tizenhatszor kisebb nálad, úgyhogy egyszerűen lerázhatod, ha nem tetszik. Vagy megeheted, ha gusztusod van hozzá. - Megehetem?! - kiáltott fel Lydia. - Ja igen, emlékszem, a férjem említett valamit... Nem, azt hiszem, maradok a lerázásnál. - Ahogy tetszik. Az a jó a pókoknál, hogy magától értetődőnek tekintik a női felsőbbrendűséget. Nem kell életed végéig magaddal hurcolnod egy unalmas hímet, csak azért, mert... Ha szükségét érzed, egyszerűen keresel egy másikat és kész. Roppantul egyszerű. - Bizonyára - mondta Lydia. - De hát úgyis csak huszonnégy óráról van szó.

48

- Persze - bólintott Arakhné. - No, akkor én megyek is. Nem fecsérlem azt a kevés kis szabadságomat. Meglátod, mihelyt belejössz, remekül fogod érezni magad. Hát akkor a holnapi viszontlátásra. - És kiment. Az ajtót résnyire nyitva hagyta. Lydia még egy kicsit szövögetett, amíg egészen biztos nem volt a dolgában. Akkor az asztal szélére vonult, s némi habozás után leereszkedett. Igazán nem is volt nehéz. Végül az egész dolog sokkal könnyebbnek bizonyult, mint várta. Eljutott Mrs. Ferris szalonjába, és nagy örömmel tapasztalta, hogy az ékköves szekrényke ajtaját nem zárták be. Lydia kiválasztott egy csinos tűzopált. A kertnek az út felé lejtő oldalán talált egy jó kis lyukat, oda elrejtheti a zsákmányt, és később majd visszajön érte. Következő portyáján egy kisebb rubint szemelt ki, legközelebb egy gyönyörűen csiszolt négyszegletes cirkont, míg végül már ingajáratban közlekedett a rejtekhely és a faliszekrény között, jóformán akadálytalanul, leszámítva néhány alkalmatlankodó hím pókot, akiket azonban elülső lábának egy legyintésével elpöccintett, úgyhogy többet nem is zaklatták. Estefelé Lydia egész csinos készletet gyűjtött a rejtekhelyre. Épp egy kis topázt akart elhelyezni, és azon tűnődött, vajon forduljon-e még egyszer, amikor árnyék esett rá. Megdermedt, amint a magasban egy hosszú, csontos, vézna alakot pillantott meg - így alulnézetből valóban nagyon emlékeztetett a pókra. - A kutyafáját! - kiáltott fel Edward hangja. - Még egy példány! Két nap alatt a második! Igazán különös! S mielőtt még Lydia elszánhatta volna magát bármire, hirtelen sötétség borult rá, s csakhamar egy csukott dobozban zötykölődött. Néhány perc múlva már ott kuporgott az üvegharang alatt, amelyet nemrégiben még ő emelt le Arakhnéról. Edward föléje hajolt. Kissé bosszankodott, hogy a zsákmány megszökött, de büszke is volt magára, hogy sikerült elfognia. Azután már nemigen volt mit tenni, mint szőni egypár csipkefüggönyt, hogy ne zavarják magányát, úgy, ahogy Arakhnétól látta. Azzal a gondolattal vigasztalódott, hogy a köveket biztos helyre rejtette, és hogy tizenkét-tizenhárom óra múlva kényelmesen elhozhatja valamennyit. Este már nem jött be senki a pókbirodalomba. Lydia hallott holmi ismerős zörejeket odafentről; nagyjából úgy zajlott minden, mint rendesen, s végezetül két pár láb lépte koppant a lépcsőn. Ha erre módja van, összevonta volna a szemöldökét. Az ügy etikai oldala nem volt egészen tisztázott. Arakhnénak vajon joga van... ? No mindegy, úgysem lehet rajta pillanatnyilag segíteni. Hamarosan elültek odafent a zörejek, és a házra éjszakai csönd telepedett. Lydia másnap reggel félig-meddig azt várta, Edward benéz, hogy megbizonyosodjék felőle: ő biztonságban van, s csak azután megy el dolgozni. Nemegyszer megtette, méghozzá kevésbé érdekfeszítő pókok esetében, és Lydia nem fojthatott el némi ingerültséget, amikor az ajtó nyílt, és csak Arakhné lépett be. Azt is megállapította, hogy Arakhné nem találta el a Lydia számára legelőnyösebb hajviseletet. Arakhné ásított egyet, azután odalépett a munkaasztalhoz. - Helló - szólt, és felemelte az üvegharangot. - Hogy mulattál? - Most épp nem a legjobban - mondta Lydia. - A tegnapi napra nem panaszkodhatom. Remélem, kellemesen töltötted a szabadságodat. - Igen - mondta Arakhné. - Egész jó volt, bár nem nagyon különbözött a mindennapoktól. - Karórájára pillantott. - Na, mindjárt le is telik az időm. Ha nem érek vissza, magamra szabadítom Athénét. Kész vagy? - Hogyne - mondta mély átérzéssel Lydia.

49

- Nos, ki-ki a helyén - szólalt meg újra a vékonyka hang. Arakhné párosával kinyújtóztatta lábait, elölről hátrafelé, sorra. Azután szövögetett egy stilizált gót A betűt; meg akart győződni róla, hogy a tudománya nem szenvedett csorbát. - Tudod - mondta eltűnődve fura dolog a megszokás. Azt hiszem, így tulajdonképpen jobban érzem magam. Az embernek sokkal kevesebb a gátlása. Átszaladt a munkaasztal túlsó végére, és leereszkedett. Mintha tarka tollbokréta hullana a padlóra. Odalent kibontogatta lábait, és a nyitott ajtóhoz futott. A küszöbön megállt. - Hát isten veled, és köszönöm - mondta. - Sajnálom azt a dolgot a férjeddel. Sajnos egy pillanatra megfeledkeztem magamról. Azután végigsurrant a folyosón, mintha tarka pamutgombolyagot kapott volna fel a légáramlat. - Isten veled - mondta Lydia. Egyáltalán nem sajnálta, hogy elment. Arakhné utolsó megjegyzését nem értette; ki is ment a fejéből, míg fel nem fedezte azt a rakás göcsörtös csontot, amit valaki nemrégiben rakhatott a szemétgyűjtőbe. BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

50

JOHN WYNDHAM

A METEOR A ház megremegett, az ablakok megzörrentek, egy bekeretezett fénykép lecsúszott a kandalló párkányáról, és a tűztérbe esett. A kinti csattanás hangja éppen idejében érkezett, hogy elfojtsa az üvegcsörömpölést. Graham Toffts óvatosan letette poharát, és letörölte kezéről a kiloccsant sherryt. - Az ilyesmi egy kicsit visszanyomja az embert - mondta. - Mintha beköszöntő volna az újhoz, nem gondolja? Sally megrázta a fejét, kissé hátravetette szőke haját, s az megcsillant a tompított fényben. - Nem hinném. Nem úgy hangzott, mint a régiek. Legalábbis azok általában kétszer dörrentek.

51

Az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt. Kint koromsötétség volt, az ablak üvegén fröcskölt az eső. - Lehet, hogy egy kísérleti példány gellert kapott? - kérdezte. Lépések közeledtek a haliból. Az ajtó kinyílt, apja kukkantott be. - Hallottátok? - kérdezte teljesen fölöslegesen. - Azt hiszem, hogy egy kis meteor... Mintha láttam volna valami halvány villanást a gyümölcsösön túl, a mező fölött. Visszahúzódott. Sally utána lépett. Graham lassabban követte, s észrevette, hogy a lány megfogja apja karját. - Nem! - mondta határozottan Sally. - Nem engedem, hogy a főztöm kihűljön és tönkremenjen. Akármi lesz az, majd megvár. Mr. Fontain ránézett, azután Grahamre pillantott. - Dirigál, örökké csak dirigál... Mindig ilyen volt. Mi a csudának akarod elvenni?... Vacsora után zseblámpákkal kimentek kutatni. Nem volt nehéz megtalálni a becsapódás helyét. Kis kráter, alig nyolc láb átmérőjű, majdnem pontosan a mező közepén. Nézegették, de nem lettek semmivel sem okosabbak, csak Sally terrierje, Mitty szaglászta a frissen feltúrt földet. Akármi volt, kétségtelenül a közepébe fúródott. - Egy kis meteorit, nem vitás - mondta Mr. Fontain. - Holnap kiküldünk egy truppot, hogy ássák ki. Részlet Onn naplójából: Bevezetésül e jegyzetekhez, melyeket folyamatosan kívánok írni, alig tehetnék okosabbat, mint hogy összefoglalom a beszéd lényegét, amelyet a Fortéról. távozásunk előestéjén Cottafts őkegyelmessége intézett hozzánk. Ellentétben nyilvános búcsúztatásunkkal, ezt az összejövetelt eleve a legkötetlenebbül rendezték, már amennyire a kötetlenséget a több ezres létszám megengedhette. Őkegyelmessége megnyitó szavaiban azonnal hangsúlyozta, hogy adminisztratív okok miatt vannak ugyan kijelölt vezetőink, de lényegében mindenki egyenrangú közöttünk. „Sem férfi, sem nő. . nincs köztetek, aki nem önkéntes - nézett végig lassan hatalmas közönségén. - Mivel individuumok vagytok, érzéseitek összetevői, melyek az önkéntes jelentkezésre indítottak benneteket, erősen különbözők, mégis, legyenek indítékaitok személyesek vagy altruisztikusak, mindnyájan egyek vagytok valamiben; és ez az az elhatározás, hogy fajtánk fönnmaradjon. Holnap elindulnak a Glóbuszok. Holnap, Isten segítségével, Forta hozzáértése és tudománya leküzdi a Természet fenyegetéseit. A civilizáció kezdetétől fogva az a képesség, amellyel összehangoljuk és irányítjuk a Természet erőit - és ha az irányítás megindult, állandóan fenn kell tartani. Éltek előttünk a Fortén más uralkodó fajták, de nem voltak civilizáltak, nem tudták irányítani' a Természetet, pislákoltak és kihunytak, amikor a körülmények megváltoztak. De mi a mai napig tudtunk alkalmazkodni a változó körülményekhez, és íme, virágzunk. Virágzunk, olyan számban, amelyet az irányítatlan Természet nem tudott volna eltartani. Problémát probléma után magunk alá gyűrtünk a múltban, hogy ezt lehetővé tegyük, de most a legsúlyosabb problémával nézünk farkasszemet. Világunk, Forta, elöregszik, de mi nem. Olyanok vagyunk, mint az örökké ifjú szellem a test börtönébe zárva... Évszázadok óta megyünk és megyünk, alkalmazkodunk, helyettesítünk, foltozgatunk, de most egyre szorosabbra zárult a csapda, egyre kevesebb út marad nyitva. így tehát most, amikor még erősek és egészségesek vagyunk, kell menekülnünk és új otthont találnunk. Nem kétlem, hogy a mai generáció ükunokáinak még ükunokái születnek majd a Fortán, de nekik nehezebb lesz az életük: többet kell dolgozniuk a puszta fennmaradásért. Ezért kell útnak indítanunk a Glóbuszokat most, amíg még van fölös erőnk és gazdagságunk. .

Forta helyzetét Onn nem adja meg, nem dönthető el az sem, hogy bolygóról, holdról vagy aszteroidáról van

..

A „férfi" és a „nő" megjelölést nem biológiai, csupán az uralkodó fajta egyedeire utaló értelemben használja

szó

52

És veletek, akik útra keltek, veletek mi lesz? Hiába találgatnánk. A Glóbuszok elindulnak az ég négy sarkába, és ahol leszállnak, bármit találhatnak, vagy semmit. Minden tudásunkat és szakértelmünket beleadtuk a ti utazásaitokba. De ha egyszer elindultatok, nem tehetünk mást, csak imádkozhatunk értetek, magvainkért, hogy termőtalajra leljetek.” Hosszan hallgatott. Aztán így folytatta: „Ismeritek a feladatot, különben nem vállaltátok volna. Mégis, olyasmiről van szó, amit nem lehet eléggé megtanulni és elégszer elismételni. Mindegyikőtök teljes civilizációt tart kezében. Minden férfi és minden nő egyidejűleg gyűjtőedénye és potenciális forrása mindannak, amit Forta jelent. Tiétek egy bolygó történelme, kultúrája és civilizációja. Használjátok! Használjátok jól! Adjátok át másoknak, ha segíthettek vele. Tanuljatok szívesen másoktól, és fejlesszétek tovább, ahogy tudjátok. Ne akarjátok megőrizni érintetlenül; a kultúrának gyarapodnia kell, hogy éljen. Aki túlzottan ragaszkodik a múlthoz, elveszíti a jövőt. Ne feledjétek: lehet, hogy másutt az egész világegyetemben nincs értelem, s ez azt jelentheti, hogy némelyikőtök nemcsak fajtánknak, hanem az egész leendő tudatos életnek a sorsát hordozza. Menjetek! Menjetek bölcsességben, jóságban, békében, igazságban! Imánk kísér benneteket az űr rejtelmeibe..." Megnéztem teleszkópon a leendő új otthonunkat. Úgy hiszem, csoportunk szerencsés lesz. A bolygó nem fiatal, nem is túl öreg. A feltételek jobbak, mint azelőtt, a bolygó arcán kevesebb a felhő. Ragyog, akár egy kék gyöngy. A rész, amelyet láttam, majdnem teljesen vízzel borított - úgy hallom, több mint kétharmada víz alatt áll. Könnyű lesz olyan helyen élni, ahol az öntözés és vízellátás nem az élet egyik legfontosabb kérdése. Mégis remélem, hogy szerencsések leszünk, és szárazföldre szállunk le, különben nagy nehézségeink támadhatnak... Megnéztem néhány másik helyet is, ahová más Glóbuszok indulnak; van köztük kicsi, van nagy, van felhőkkel borított új és rejtelmes. Van egy elöregedő is, nem sokkal jobb eset, mint szegény Forténk - bár a csillagászok szerint képes még sok millió évig fenntartani az életet. Örülök, hogy a mi csoportunk arra a ragyogó, kék világra indul: mintha hívogatóan intene, és engem eltölt a remény, és eloszlatja félelmemet az úttól. Nem mintha a félelem különösen zavarna; az elmúlt években egy kissé fatalista lettem. Bemegyek a Glóbuszba, és az érzéstelenítő gáz elaltat úgy, hogy észre sem veszem. Amikor felébredek, fényes, új világunkban leszek... Ha nem ébredek fel, akkor nyilván nem sikerült valami, de arról én nem fogok tudni... Valóban nagyon egyszerű, ha hisz az ember... Este lementem megnézni a Glóbuszokat, utoljára láthatom őket tárgyilagosan. Holnap a zűrzavarban és készülődésben nem lesz idő elgondolkozni, és jobb is lesz így. Bámulatos és megdöbbentő, az ember szinte azt mondhatná, hogy megvalósíthatatlan alkotások. Építésük, a beléjük fektetett munka túl van a kiszámíthatóságon. Külsejük után ítélve inkább lezuhannak és belefúródnak Fortába, ahelyett hogy kirepülnének az űrbe. A lehető legtartósabb építmények! Alig tudom elhinni, hogy harmincat építettünk ezekből a fémhegyekből, pedig látom, ahogy itt állnak,és várják a holnapot... És néhány elpusztul közülük... Ó, Istenem, ha túléljük, ne hagyj felejteni! Add, hogy méltók legyünk ehhez a végső erőfeszítéshez.. . Könnyen lehetséges, hogy ezek a leírt szavak az utolsó szavaim. Ha nem, akkor már egy új világban, idegen ég alatt folytatom...

- Mi a fenének birizgálták? - mondta a rendőrfelügyelő, és a fejét rázta. - Miért nem hagyták ott, ahol volt, amíg az illetékes hatóság meg nem vizsgálja? - És ki légyen - kérdezte fagyosan Mr. Fontain - az illetékes hatóság meteorok megvizsgálásának ügyében? - Nem erről beszéltem. Nem tudhatták biztosan, hogy meteor, és mostanában meteorokon kívül mindenféle más dolgok is pottyanhatnak az égből. Még ha felszínre hozták is, akkor sem lehetnek biztosak. - Nem olyan, mintha valami más volna. - Akkor is ránk kellett volna bízni. Lehet, hogy ez a bigyó még a Titkos Listán is szerepel.

53

- A rendőrség persze biztosan tudja, hogy mi szerepel a Titkos Listán. Sally úgy érezte, hogy ideje közbeszólni. - Jól van, most már tudjuk, mit csináljunk legközelebb, ha meteort találunk. Ne menjünk inkább megnézni? Kint van a csűrben, semmi titkosság nem látszik rajta. Előrement, át az udvaron, s közben folyton beszélt, nehogy a felügyelő és az apja összevesszenek. - Meglepő, hogy milyen csekély lyukat ütött, az emberek hamar elő tudták kaparni. Kiderült, hogy nem is olyan forró, mint vártuk volna, úgyhogy egészen könnyen kezelhető volt. - Könnyen? - kérdezte apja. - Csak hallottad volna, miket mondtak, amíg megemelték. - Bent van - mondta Sally, és bevezette a négy embert a poros, földszintes csűrbe. A meteor nem volt valami impozáns látvány. Ott feküdt a csupasz deszkapadló közepén; két lábnál alig nagyobb átmérőjű, kimaródott, ragyás, fémnek látszó gömbölyűség. - Az egyetlen fegyver, amit eszembe juttat, az ágyúgolyó - mondta Mr. Fontain. - Az elvről van szó - replikázott a felügyelő. - Az a parancs, hogy bármilyen titokzatos, égből hullott tárgyhoz tilos hozzányúlni, amíg a Hadügy szakértője meg nem vizsgálta. Már tájékoztattuk őket, és addig nem szabad megmozgatni, amíg a kiküldöttjük nem látta. Graham, aki eddig csak hallgatott, előrelépett és megérintette. - Majdnem kihűlt - mondta, és kíváncsian kérdezte: - Miből lehet? Mr. Fontain vállat vont. - Azt hiszem, hogy közönséges meteorvas. Csak az lepett meg, hogy nem puffant nagyobbat, amikor földet ért. Ha valami titkos fegyver, akkor nagy vacak az egész. - Az mindegy - mondta a felügyelő -, akkor is: a parancs, parancs. Nem szabad hozzányúlni, míg a Hadügy embere nem látta. Elindultak az udvar felé, de a felügyelő a küszöbön megállt. - Mi ez a furcsa sistergés? - kérdezte. - Sistergés? - ismételte Sally. - Olyan sziszegésféle. Hallgassák csak! Némán figyeltek, a felügyelő félrehajtotta a fejét. Tagadhatatlanul rezgett valami halvány, állandó hang a hallhatóság határán belül. Nem tudni, honnan. Közös érzéssel fordultak vissza, és viszolyogva méregették a gömböt. Graham tétovázott, aztán visszalépett a csűrbe. A gömbnél megállt, jobb fülét ráhajtotta. - Igen - mondta -, ez az. Aztán lehunyta a szemét, és megtántorodott. Sally odarohant, és elkapta, mielőtt összecsuklott volna. A többiek segítettek kivonszolni. A friss levegőn szinte azonnal magához tért. - Fura - mondta. - Mi történt velem? - Biztos, hogy abból az izéből jött a hang? - kérdezte a felügyelő. - Igen. Egész biztos. - Nem érzett valami különös szagot? Graham felhúzta a szemöldökét. - Ja?... Valami gázra gondol? Nem. Nem hinném. - Hm... - mormolt a felügyelő. Enyhén diadalmas pillantást vetett az idősebb férfira. - A meteorok általában sisteregnek, ugye? - érdeklődött. - Öööö... nem is tudom... Azt hiszem, hogy nem... - ismerte be Mr. Fontain. - Ahá! Akkor hát a körülményeket figyelembe véve azt javaslom, hogy mindannyian vonuljunk vissza lehetőleg jól védett helyre, a ház túlsó oldalára, ha netán mégis... addig is, amíg a szakértő ideér... - mondta a felügyelő.

54

Részlet Onn naplójából: Meg vagyok zavarodva. Éppen az előbb ébredtem. Megtörtént-vagy nem sikerült a start? Nem tudom. Egy órája, egy napja, egy évszázada, hogy beléptünk a Glóbuszba? Nem, nem lehetett egy órája; törődöttnek érzem magam, fáj minden tagom, ez a bizonyíték. Előre figyelmeztettek: „Nem fogtok tudni semmiről - mondták -, semmiről, amíg vége nem lesz. Akkor fizikai fáradtságot éreztek majd, mert testetek erős próbának volt alávetve. Hamar elmúlik, de kaptok néhány tubus ételsűrítményt és serkentőszert, hogy még hamarabb eltűnjön az utóhatás." Bevettem az egyik tubusból, és már érzem is a hatását, de még mindig alig hiszem, hogy vége. Hiszen mintha ebben a pillanatban kapaszkodtunk volna végig a hosszú folyosón a Glóbusz belsejében, és szóródtunk széjjel utasításunk szerint. Mindenki megtalálta rugalmas fülkéjét, és belekúszott. Kinyitottam a szelepet, hogy a fülke külső és belső fala közti üreget felfúvassam. Ahogy a bélés duzzadt, mintha légpárnán emelkedtem volna. A tető fölém domborodott, az oldalfalak bezárultak, és így vártam minden oldalról elszigetelve az ütődést. Mit vártam ? Még most sem tudom. Úgy tűnik, egyik percben friss erőben feküdtem ott, a másikban már fáradt voltam, és sajgott minden porcikám. Csak ennyi jelezte, hogy egyik életem befejeződött, és kezdődik a másik. Fülkém lelappadt. Gáz helyett friss levegőt pumpáltak be a szivattyúk. Ez nyilván azt jelenti, hogy a gyönyörű, fénylő, kék bolygóra értünk, és Forta már csak parányi folt új egünkön. Egész másként érzem magam ennek tudatában. Egész eddigi életemet egy halálra ítélt bolygón töltöttem, ahol legnagyobb ellenségünk a reménytelen csüggedés volt. De most mintha megfiatalodtam volna. Itt munka vár ránk, remény és élet: világot kell építenünk, világot a jövőnek... Hallom dolgozni a fúrókat, utat vágnak nekünk. Vajon mit találunk? Nagyon kell vigyáznunk magunkra. Lehet, hogy könnyebben megőrizzük hitünket, ha nehézségekkel találkozunk, mint váratlan bőség közepette. Mert bármilyen is ez a világ, hitünket meg kell őriznünk. Évmilliós történelmünket, évmilliós tudásunkat meg kell őriznünk. Mindamellett, ahogy Őkegyelmessége mondta, alkalmazkodnunk kell. Ki tudja, hogy az életnek milyen formái létezhetnek itt? Aligha számíthatunk persze tudatosságra egy ilyen fiatal bolygón, de talán találkozunk az értelem első rebbenéseivel. Meg kell figyelnünk, fel kell kutatnunk, művelnünk kell őket. Lehet, hogy formáik különösek, mások, mint a mieink, de nem szabad elfelednünk, hogy ez az ő világuk, és amennyire tőlünk telik, segítenünk kell nekik. Nem szabad felednünk, hogy gonoszság volna az élet akármilyen idegen formáját is meghiúsítani a tulajdon bolygóján. Ha ilyen élőlényekre lelünk, feladatunk a tanítás, a tanulás, az együttműködés, s egyszer talán eljuthatunk egy civilizációhoz, amely magasabb rendű lehet Fortáénál is...

- És mégis - érdeklődött a felügyelő -, mit gondol, Brown őrmester, mit csinál maga ezzel? A rendőrőrmester a farkánál fogva lógatta az ernyedt, szőrös testet. - Ez egy macska, uram. - Azt én is észrevettem. - Azt gondolom, uram, hogy a hadügyi urak talán ezt is meg akarnák vizsgálni. - Miből gondolja, őrmester, hogy a Hadügyminisztérium a döglött macskák után is érdeklődik? Az őrmester megmagyarázta. Elhatározta, hogy megkockáztat egy kiruccanást a csűrhöz, felderíteni az esetleges fejleményeket. Figyelembe véve a felügyelő véleményét, miszerint gázról van szó, kötelet kötött a derekára, hogy vissza tudják vonszolni, ha netán elkábulna. Aztán teljesen a földhöz lapulva bemászott. Az óvatosság végeredményben fölöslegesnek bizonyult. Sistergés vagy sziszegés nem hallatszott, a gáz nyilvánvalóan eloszlott. Minden következmény nélkül megközelítette a golyóbist. Mégis, amikor annyira megközelítette, hogy a füle majdnem hozzáért már, megint halk zúgást észlelt. - Zúgást? - ismételte a felügyelő. - Úgy érti, hogy sistergést.

55

- Nem, uram, zúgást. - Elhallgatott, valami hasonlatot keresett. - Az a hang, úgy gondolom, legjobban a körfűrész zúgására emlékeztetett, de úgy, mintha nagyon messziről hallaná az ember. Ebből arra következtetve, hogy az a holmi, bármi legyen is, még aktív, az őrmester elküldte rendőreit, hogy keressenek fedezéket a földhányás túlsó oldalán. Ő maga a következő másfél órában még be-benézett a csűrbe, de nem észlelt változást. Éppen amikór leültek, hogy néhány szendvicset megegyenek, észrevette, hogy a macska az udvaron ténfereg. Látta, hogy körülszaglássza a csűr ajtaját, de nem sokat törődött vele. Fél óra múlva, amikor elköltötte tízóraiját, és elszívott egy cigarettát, megint odament körülnézni. Felfedezte, hogy a macska ott feküdt a „meteor" mellett. Amikor kivitte az udvarra, konstatálta, hogy megdöglött. - Gáztól? - kérdezte a felügyelő. Az őrmester a fejét ingatta. - Nem, uram. Éppen ez benne a furcsa. Föltette a döglött macskát a közeli fal tetejére, és elfordította a fejét, hogy az állkapcsot oldalról lehessen látni. Egy kis kerek folton lepörkölődött a fekete szőr, a folt közepén pedig igen kicsiny lyuk látszott. - Hm... - mondta a felügyelő. Megérintette a sebet, aztán megszagolta az ujját. - A szőr lepörkölődött, ez biztos, de puskaporszag nem érződik. - Van itt más is, uram. Az őrmester visszafordította a macska fejét, és megmutatott egy ugyanolyan sebet a koponyán. Zsebéből vékony, egyenes drótot húzott elő, és az áll alatti lyukba dugta. A drót kibukkant a koponya tetején levő lyukon. - Érti ezt, uram? - kérdezte. A felügyelő a homlokát ráncolta. Az egyik sebet igen kicsiny kaliberű lőfegyver okozhatta, közvetlen közelből. De úgy látszik, hogy a két lyuk ugyanannak a lövedéknek a be- és kimeneti nyílása. Golyó esetében azonban nem lehet ilyen szabályos a kimeneti nyílás, és nem is perzselődik le körülötte a szőr. Olyan az egész, mintha két mikroszkopikus golyót lőttek volna ki, pontosan egy vonalban, egyiket alulról, a másikat fölülről - ez pedig tiszta értelmetlenség. - Van valami gondolata? - kérdezte az őrmestertől. - Paff vagyok, uram - válaszolt az őrmester. - És azzal a holmival mi van? Zúg még? - Nem, uram. Egy árva hangot sem hallottam, amikor bementem, és megtaláltam a macskát. - Hm... - morgott a felügyelő. - Úgy érzem, itt volna az ideje, hogy fölbukkanjon az a hadügyi ember... Részlet Onn naplójából: Rettenetes helyen vagyunk! Mintha valami fantasztikus pokolba száműztek volna bennünket. Hát ez volna a mi csodálatos, barátságosan hívogató kék bolygónk? Semmit sem értünk, teljesen megzavarodtunk, gondolatainkat összekavarta a hely irtózata. Mi, a civilizáció virágai, meghunyászkodunk ránk meredő, iszonyú rémségektől. Hogyan remélhetnénk, hogy valaha is rendet teremthetünk ebben a világban? Egy sötét barlangban rejtőztünk el, és várjuk, hogy vezetőnk, Iss kigondolja, mit is tehetnénk. Senki sem irigyli tőle a felelősséget. Milyen óvintézkedéseket tehet az ember az ismeretlen vagy inkább a hihetetlen ellen? Kilencszázhatvannégyünk sorsa van a kezében. Ezren voltunk. Közben történt egy és más... Hallottam a fúró leállását, aztán a csendülést, amikor leszerelték és kihúzták a hosszú vájatból, amit nyitott. Hamarosan felhangzott a gyülekezés jele. Kimásztunk fülkéinkből. Összeszedtük személyes holminkat, és gyülekeztünk a központi teremben. Maga Sunss, akkori vezetőnk olvasott

56

névsort. Mindenki jelentkezett, négy szerencsétlen fickó kivételével, akik nem bírták el a megerőltető utat. Ezután Sunss rövid beszédet mondott. Emlékeztetett arra, hogy amit tettünk, visszavonhatatlan. Egyikünk sem tudja, mi vár ránk a Glóbuszon kívül. Ha valamiért arra kerülne sor, hogy csoportunk szétoszlik, minden osztag válaszszon vezetőt, és cselekedjen önállóan, amíg helyre nem áll kapcsolata a többiekkel. „Megfontolt bátorságra van szükségünk - mondta nem hirtelen vakmerőségre. Semmi hősködés. Gondoljunk mindig arra, hogy a jövő vetése vagyunk, és e vetésnek minden szem magja értékes." Alaposan belénk sulykolta a felelősségérzetet. „Nem tudjuk, nem is fogjuk megtudni soha, hogy mi lett a sorsa a többi Glóbusznak. Tehát, mivel nem tudjuk, úgy kell cselekednünk, mintha egyedül mi maradtunk volna életben, és minden, amit Forta jelent, a mi kezünkbe volna téve.” Ő vezetett ki bennünket a frissen fúrt folyosón, és ő lépett elsőnek az új világba. Követtem őt a többiekkel együtt, de az érzéseknek olyan vegyülete kavargóit bennem, mint még soha. És a világ, amelybe kiléptünk? Hogyan is tudnám leírni minden idegenszerűségét? Először is borús volt és árnyékos, pedig nem volt éjszaka. A gyenge fény egy, a komor égen lógó, hatalmas szürke lemezből sugárzott. Látószögünkből trapezoidnak tűnt, de gyanítom, hogy a távlat csalóka, és igazából négyzet, amelyet két sötét rúd négy kisebb négyzetre szel. A homályon át éppen csak sejthettük, hogy halványnak látszó sötétebb vonalak kereszteződnek furcsa szögben. Elképzelni sem tudom, hogyan értelmezzem. A talaj, amelyen álltunk, semmi általam ismerthez nem hasonlít. Hatalmas, egyenletes felszínű síkság, de barázdált és szétszórt, apró sziklatörmelék borítja. A barázdák mintha rétegek volnának, amelyeket nem egymásra, hanem egymás mellé fektettek. Egy irányúak, elöl és hátul a homályos messzeségbe vesznek. Mellettünk gleccserszakadék, olyan széles, mint az én magasságom, ez is két irányba fut, tökéletesen egyenes vonalban. Rajta túl, jó távolban másik, hasonló szakadék fut, párhuzamosan az elsővel, azon túl a harmadik és talán a negyedik. A mellettem álló férfi ideges volt. Morgott valamit egy geometrikus világról és valami négyzet alakú napról. - Ostobaság! - szóltam rá kurtán. - Hát akkor szerinted micsoda? - kérdezte. - Nem vagyok hajlamos ilyen gyors és könnyű következtetésekre - válaszoltam. - Figyelek, és amikor elég ténnyel megismerkedtem, akkor következtetek... - Mire következtetsz egy négyzet alakú napból? - kérdezte, de nem vettem tudomást a kérdésről. Hamarosan mindnyájan ott álltunk a Glóbusz mellett, és vártuk Sunss utasításait. Éppen beszélni kezdett, amikor különös hang szakította félbe, szabályos, halk dobogás, amelyet időnként reszelő kaparás kísért. Fenyegető volt, egy pillanatra mindnyájan megdermedtünk a félelemtől, aztán mielőtt mozdulhattunk volna, a legrémesebb szörnyeteg bukkant elő Glóbuszunk mögül. A történelem minden utazójának minden elbeszélése elhalványult az elénk táruló valósághoz képest. Ha nem láttam volna, magam sem hinném, hogy ilyen teremtmény létezhet. Először óriási arcát pillantottuk meg, amint kibukkant a Glóbusz mögül, felettünk lógva a levegőben. A legbátrabb is megremegett a látványtól. Fekete volt, a sötétben nem is tudtuk pontosan kivenni körvonalait, de biztos, hogy felfelé szélesedett, és a fej fölött két, magasba tornyosuló hegyes fület pillantottunk meg. Két óriási, izzó és kissé ferde vágású szem bámult ránk. A szörny megállt egy pillanatra, óriás szeme villant, aztán felénk lépett. Az előbukkanó lábak akár óriási oszlopok, és mégis olyan ügyesen és hajlékonyán mozogtak, hogy egészen elképedtünk, mire képes egy ilyen tömeg. A lábfejet és a lábszárt sűrű, fényes, fekete, fémnek látszó rostok borították. Meghajlította a lábát, fejét leeresztette, hogy megnézzen minket, és elborított leheletének iszonyú bűzével. Arca közelről még riasztóbb volt. Barlangnyi szája kinyílott, óriási rózsaszínű nyelv csapkodott benne ide-oda. A száj fölött hatalmas, hegyes tüskék meredtek kétfelé. Megremegtek. A ránk szegzett szempár hideg volt, kegyetlen és értelem nélküli. Eddig dermedten álltunk, de most néhányunkat elfogott a pánik. A legközelebb állók gyorsan hátráltak, erre a szörnyeteg egyik lába villámgyorsan megmozdult. A tömérdek fekete mancs hirtelen kimeresztett karmokkal lecsapott. Amikor felemelkedett, húszán, férfiak és nők, szétkent foltokká váltak a földön.

57

Mindnyájan megbénultunk, Sunss kivételével. Ő, a személyünk megőrzésére vonatkozó utasításokat feledve, a teremtmény felé rohant. A nagy mancs megint felemelkedett és lecsapott. Tizenegyen hullottak el a második gyilkos csapástól. Ekkor ismét megláttam Sunsst. A két mancs között állt. Tűzrúdját magasra emelte, felnézett a föléje tornyosuló fejre. Észrevettem, hogy céloz. Esztelenségnek látszott ilyen óriás ellen, heroikus esztelenségnek. De Sunss okosabb volt nálam. A fej hirtelen megrándult, megreszkettek a tagok, és a szörnyeteg ott helyben hangtalanul lerogyott. És Sunss ott maradt alatta. Bátor férfi volt... A vezetést Iss vette át. Elhatározta, hogy először is védett helyet keresünk, mert lehet, hogy hasonló szörnyek ólálkodnak a közelben. Ha ez megvan, átszállítjuk műszereinket és felszerelésünket a Glóbuszról, azután határozunk a tennivalókról. így döntött, és előrevezetett bennünket a két szakadék közti széles úton. Tekintélyes távolságot tettünk meg, amikor egy magasra szökkenő, teljesen függőleges szirt aljához érkeztünk. Oldalán furcsa, négyszögű alakzatokat észleltünk. A szirt tövében találtuk ezt a barlangot, amely úgy látszik, befelé is és kétoldalt is nagy mélységekbe ágazik, mennyezete pedig meglepően egyenletes. Lehet, hogy nem is ostobaság, amit társam a geometrikus világról mondott... Nos, akárhogyan is, ez a menedék megvéd az olyanféle szörnyektől, amilyet Sunss megölt. Bejárata keskeny ahhoz, hogy az ormótlan mancs ide beférjen, és még a félelmes karmok is csak egész kicsit hatolhatnának be. Később borzalmas dolog történt! Iss és húsz társa elment felderíteni, hogy van-e másik kijárata a barlangnak azon kívül, amelyik arra a síkságra nyílik, amelyen Glóbuszunk feküdt. Igen - feküdt. Múlt időben. Éppen ez a mi szerencsétlenségünk. Miután elmentek, rájuk várakozva őrt álltunk. Egy ideig nem történt semmi. Úgy látszott, a szörnyeteg szerencsénkre egyedül volt. Nagy, fekete halomban hevert ott, ahol összerogyott, a Glóbusz mellett. Ekkor különös esemény történt. Hirtelen fény öntötte el a síkságot. Óriási görbe tárgy ereszkedett a megölt szörnyeteg fölé, megragadta, és kivonszolta látókörünkből. Aztán mennydörgő zaj rázott meg körülöttünk mindent, és a fény újra elhalványult. Nem próbálom értelmezni ezeket a jelenségeket; egyikünk sem érti. Megpróbálok híven beszámolni a történtekről. Ezután hosszabb ideig megint nem történt semmi. Már aggódtunk, nem tudtuk, mi lehet Iss-szel és társaival, amikor megtörtént a legrosszabb, ami váratlanul érhetett bennünket. A síkság megint megvilágosodott. Alattunk visszhangozva megdördült a talaj, rázkódás rázkódást követett, oly hevesen, hogy alig tudtunk lábon maradni. Kikukkantva a barlangból olyan látvány tárult elibém, amit még most is képtelen vagyok elhinni. Alakok, hozzájuk képest az előbbi szörnyeteg jelentéktelen, élő, mozgó teremtmények emelkedtek fel, háromszor-négyszer akkorák, mint a mi hatalmas Glóbuszunk. Tudom, hogy hihetetlen - mégis ez az igazság. Nem csoda, hogy az egész síkság nyögött és morgott négyük súlya alatt. Glóbuszunk fölé hajoltak, megragadták mellső lábukkal, és felemelték - igen, felemelték ezt a fantasztikus fémtömeget a földről I A rázkódás fokozódott körülöttünk, ahogy vitték a súlyt, és kolosszális lábukon eltrappoltak. Ez a látvány már sok volt néhányunknak. Mintegy százan kirohantak a barlangból, szitkozódva, sírva, tűzrúdjaikat rázva. De elkéstek, a távolság is túl nagy volt a hatékony cselekvéshez; különben is mit tehettünk volna ilyen kolosszusok ellen ? Glóbuszunk minden értékünkkel együtt elveszett. Oda az örökségünk. Nincs semmink, semmink, csak néhány személyes holmi, hogy azzal kezdjük új világunk építését... Keserű, nagyon keserű, hogy ennyi munka árán, ilyen távolság beutazása után ide jutottunk... De nem ez volt az egyetlen baj. Valamivel később visszatért Iss két társa. Borzasztó hírt hoztak. Barlangunk mélyén széles alagutak labirintusát találták, amely ismeretlen teremtményektől és ürüléküktől bűzlött. Nagyon nehezen áttörték magukat. Többször is megtámadták őket különböző, egyszer hatlábú, máskor nyolclábú szörnyetegek, csupa szörnyű jelenség. Többségük jóval nagyobb volt társainknál, félelmetes állkapcsokkal és karmokkal. Gonoszul vadak voltak, és társaink láttára azonnal támadtak. Bár külsejük ijesztő volt, hamarosan kiderült, hogy csak váratlan támadásuk veszélyes, mert figyelmetlenek voltak, és a tűzrudak hamar elbántak velük. Néhány ilyen találkozás után sikerült Issnek emberveszteség nélkül kijutnia a szabadba, az alagutakon túl. Helyzetük akkor fordult katasztrofálisra, amikor visszafelé jöttek. Vad, szürke teremtmények támadtak rájuk, körülbelül feleakkorák, mint az első szörnyeteg; társaink szerint ezek

58

építhették az alagutakat. Sikerült legyőzni a szörnyeket, de a borzalmas harcban a felderítő egység majdnem az utolsó szálig elpusztult. Iss is elesett, emberei közül csak kettő maradt olyan állapotban, hogy visszatérhetett hozzánk. Ez az újabb iszonyú tragédia már-már elveszi bátorságunkat, szétfújja lelkierőnket... Új vezetőül Muint választottuk. Úgy döntött, hogy áthatolunk az alagutakon. Mögöttünk kopár a síkság. Glóbuszunk eltűnt, ha itt maradunk, éhen veszünk; meg kell hát próbálnunk kijutni a túlsó szabad vidékre, bízva, hogy Iss áldozata nem volt hiábavaló, és hogy több szürke szörny már nem fog ránk támadni... Adja isten, hogy az alagutakon túl az értelemnek adjon helyet ez a lidércnyomásos világ... Hát olyan sokat kérünk? Életet, munkát, békességet, nyugalmat az építéshez...

Két nap múlva Graham meglátogatta Sallyt és apját. - Gondolom, érdekli magukat egy kis előzetes a ,,meteor"-jukról - mondta Mr. Fontain. - Miért? Mi volt az? - kérdezte a öreg. - Ó, azt még nem tudják. Annyit már kisütöttek, hogy nem meteor, de hogy valójában micsoda, azt még most is csak találgatják. Mire rászánták magukat, hogy elszállítsák, már én is kíváncsi lettem, és addig nyomtam nekik a szöveget, és lobogtattam a háborús rangomat, amíg végül is engedtek, és magukkal vittek engem is. De nagyon kérem, tekintsék ezt bizalmasnak... Mikor a megfigyelő állomáson alaposan végignéztük azt a bigyót, úgy látszott, hogy ismeretlen fémből készült, de egyszerű és tömör golyó. Aztán egy helyen találtunk rajta egy lyukat, körülbelül fél hüvelykest, egész sima furattal, amely egyenesen belement, körülbelül a közepéig. Hát egy darabig bizony vakargatták a fejüket, hogy hol fogjanak hozzá, aztán elhatározták, hogy kettévágják, és megnézik, mi van benne. Fölszereltek valami automata fűrészmasinát, és megindították, mi meg, a biztonság kedvéért, tisztes távolból figyeltük. Annyit elértek, hogy most tudatlanabbak, mint az elején. - Miért? Mi történt? - kérdezte Sally. - Hát történni éppen nem történt semmi. Amikor a fűrész szabadon futott, odamentünk és kikapcsoltuk. A golyó két darabra esett. Azt hittük, hogy tömör félgömb lesz, de nem az volt. Tömör kérge volt, körülbelül hat hüvelyk vastag, azon belül aztán úgy egy hüvelyknyi puha, finom por, de olyan a szigetelőképessége, hogy törhetik rajta a fejüket. Aztán egy vékonyabb fémfalon belül különös alakzatban sejtek voltak, még leginkább a lépre emlékeztetett, csakhogy valami rugalmas, gumiszerű anyagból készült, és mind üres volt. Ezután körülbelül két hüvelyk vastag övezet fémből, ez is fülkékre osztva, de lényegesen nagyobbak, mint a külső rész sejtjei, és tele mindenfélével: apró csőkötegek, pirinyó, magnak látszó dolgok, mindenféle por, ami széthullt, mikor a dolog kétfelé esett, és amit még nem vizsgált meg tisztességesen senki, végül pedig a közepén négyhüvelykes térség, ezt is rétegekre osztotta egypár tucat papírvékony uszony, de különben üres volt. Hát ez volna a titkos fegyver, ha ugyan ebből bármit ki tudna sütni valaki, különben én nagyon örülnék, ha igen. Szemmel láthatóan nagyon csalódtak, mikor kiderült, hogy a porréteg nem robbanóanyag. Most aztán egyik a másiktól kérdezgeti, hogy mégis mi az istenre lehet jó ez az egész vacak. - Hát ez szomorú. Pontosan olyan volt, mint egy meteor, amíg sisteregni nem kezdett - mondta Mr. Fontain. - Egyikük azt gondolja, hogy talán az is. Valami mesterséges meteorféle - mesélte tovább Graham. - De a többinek ez magas egy kicsit. Úgy gondolják, hogy ha valamit át lehet repíteni az űrön, akkor annak értelmesebb dolognak kell lennie. - Izgalmas volna, ha az volna - vélte Sally. - Úgy gondolom, hogy nem valami titkos fegyver megint, hanem valami reményteljesebb dolog, valami mintaféle, amit egy szép napon még mi is meg tudnánk csinálni...

59

Képzeljétek el, milyen csodálatos lenne, ha csakugyan meg tudnánk csinálni! Gondoljátok csak meg, mennyire torkig van már mindenki a titkos fegyverekkel és a háborúkkal és a kegyetlenségekkel, és egy szép napon beülhetnénk egy óriási hajóba, és elmehetnénk egy tiszta, új bolygóra, ahol újrakezdhetnénk. Itt hagyhatnánk mindent, amitől ez a szegény öreg világ egyre rondább és rondább. Nem kéne nekünk más, csak egy hely, ahol az ember élhet, dolgozhat, építhet, és boldog lehet. Ha elölről kezdhetnénk valahol, milyen remek, szép világot tudnánk... - Hirtelen elhallgatott, mert kintről eszeveszett ugatás hallatszott. Mikor az ugatás elnyújtott vonításba csapott, Sally felugrott. - Mitty ugat! - mondta. - Mi baja lehet?... A két férfi követte, mikor kisietett a házból. - Mitty! Mitty! - kiáltotta, de a kutyát sehol sem látták, és most már vonítása sem hallatszott. Bal felé kerülték meg a házat, arról jött az előbb a hang. Sally látta meg először a fehér foltot a füvön, a csűr falánál. Odarohant, szólongatta, de a folt nem mozdult. - Ó! Szegény Mitty! - kiáltotta. - Azt hiszem, vége! Letérdelt a kutya ernyedt teste mellé. - Igen... - mondta. - De hát mitől ?... - Hirtelen elhallgatott és felugrott. - Jaj, valami megcsípett I Jaj de fáj! Lábához kapott, a szeme megtelt könnyel. - Mi a fene? - kérdezte az apja, és lenézett a kutyára. - Miféle sok izé mászkál itt? Hangya?... Graham is lehajolt, hogy megnézze. - Nem, nem hangya. Nem tudom, mi lehet... Felemelt egy kis teremtményt, tenyerére tette, és megnézte közelebbről. - Ilyet még sohasem láttam - mondta. Mr. Fontain is odanézett. Szokatlan formájú kis valami volt, negyed hüvelyknél valamivel rövidebb. Teste szinte tökéletes félgömbnek látszott, alul lapos, gömbölyű felülete rózsaszínű volt és fényes, mint a katicabogár fedőszárnya. Bogárnak látszott, azzal a különbséggel, hogy négy rövidke lábon állt. Nem volt tisztán megkülönböztethető feje, mindössze két szeme látszott a fényes domborulat szélén. Ahogy figyelték, egyszer csak két lábra állt, felfedve halvány, lapos alját és a szempár alatt elhelyezkedő száját. Úgy látták, hogy fűszálat vagy valami vékony drótot tart két mellső lábával. Graham hirtelen égető fájdalmat érzett a kezén. - Az istenit neki! - mondta és ledobta. - Szúrni is tud a kis dög! Nem tudom, mi a fenék lehetnek, de jobb, ha ilyenek nincsenek a ház körül. Van valahol egy rovarirtó pumpa? - Ott van a nyári konyhában - válaszolt Mr. Fontain. Aztán a lányához fordult. - Fáj még ? - Mintha égne... - sziszegte összeszorított szájjal Sally. - Bírd még egy percig, elintézzük ezeket, aztán majd megnézzük közelebbről... - biztatta az öreg. Graham sietett feléjük, kezében a rovarirtóval. Körülnézett, és felfedezte, hogy néhányszáz kis, rózsaszínű jószág igyekszik a csűr fala felé. Rovarirtó szer felhőjét pumpálta föléjük, és figyelte, ahogy lassítanak, megremeg gyönge lábuk, aztán lassan elfekszenek. Biztonság kedvéért még egy kicsit megpermetezte a környékét. - Ez aztán jól elbánik velük - mondta. - Ocsmány, gonosz kis dögök! Ilyenféléket még sehol se láttam. Honnan a pokolból kerülhettek ide? KUCZKA PÉTER FORDÍTÁSA

60

JULIJ KAGARLICKIJ

John Wyndhamről A lexikonokban a fenti név után ez áll: születési éve: 1903. S bár az angol életrajzírók megbízhatósága közismert, a dátum mégsem egészen pontos. 1903-ban ugyanis John Beynon Harris született, aki csak jóval később választotta magának a John Wyndham írói álnevet. Persze a majdani Wyndhamből már Harrisben is sok minden megvolt. Senki sem születik fantasztikus írónak, de az biztos, hogy olyan ember, aki mindent magától értetődőnek tekint, és gyűlöli a változatosságot, sohasem lesz a tudományos fantasztikum művelője. J. B. Harris azonban már gyermek- és ifjúkorában különleges hajlamot árult el majdani foglalkozása iránt. Nyolcéves volt, amikor szülei átköltöztek a kis Edgebastonból Birminghambe, később azonban ő maga változtatta lakhelyeit sokkal gyakrabban, mint nyolcévenként.

Foglalkozása is igen változatos volt: dolgozott elemi iskolában, reklámügynökségen, ügyvédi irodában, farmon. Egyik munkahelyén sem maradt meg sokáig, és nem valószínű, hogy bármelyik szakmában nagy gyakorlatot szerzett volna. Annál több élettapasztalatra tett szert, aminek nagy hasznát vette mint író, mert az íráshoz végül is huszonkét éven át hű maradt. Igaz, ezen a pályán a siker nem egyhamar szegődött mellé. Bár Harris művei már 1930-tól jelentek meg rendszeresen, öt éven át azonban csak az írói tapasztalatokat gyűjtögette. A következő kilenc évben azután főleg az Egyesült Államokban jelent meg több novellája és néhány detektívregénye. Mindez különböző írói-nevek alatt. Ekkor, más változás híján, John Harris az álneveit váltogatta...

John Wyndhamről A háború néhány évre elszakította írógépétől. Harris állami szolgálatba lépett, majd behívták katonának. Csak a leszerelés után folytatta írói munkásságát. De a szó, hogy „folytatta", nem egészen pontos, mert ekkor valójában új íróként jelentkezett, olyan emberként, aki tapasztaltabb és érettebb lett, a háborúban bölcsebbé vált, az emberek iránti érdeklődése viszont változatlan maradt. Wyndham pályájának háború utáni szakaszát azonban nemcsak ez különbözteti meg az előzőtől. 1946-ban meghalt egy nagy író, George Herbert Wells, aki harminc évvel azelőtt alkotta legjobb műveit, hogy megszületett volna ez a szakkifejezés: tudományosfantasztikus irodalom. S mégis ő rakta le alapjait a modern sci-finek, annak az irodalomnak, amelyet nemcsak (és sokszor egyáltalán nem) maguk a felfedezések és találmányok érdekelnek, hanem a közvetlen és közvetett - legtöbbször előre nem sejthető - társadalmi következményeik is. Harris Wellsnek nagy tisztelője és sok nézetének híve volt. A nagy író halála után úgy döntött: megpróbálkozik a sci-fi írással. Ez hamar meg is hozta számára az elismerést. A negyvenes évek végén megjelent tudományos-fantasztikus novellái nagy sikert arattak. 1951-ben írta első ilyen műfajú regényét, A triffidek napját. Ezt a művét már John Wyndham néven publikálta. A regény bestseller lett, több nyelvre lefordították, és szerzőjét ettől kezdve az angol sci-fi legjelentősebb alakjaként kezdték emlegetni. A triffidek napja tette tehát ismertté John Wyndhamet, ezért ezt az álnevét végleg megtartotta. Az író ezután a Londontól ötvenhat mérföldnyire fekvő Petersfieldben telepedett le. Regényei nagy példányszámban jelennek meg Angliában és a szigetország határain túl, közülük többet megfilmesítettek. Szerzőjük az egész

világon reprezentálja az angol tudományos fantasztikumot, és a műfaj klasszikusának számít. Az irodalomban produkálható változatosság annyira izgatja Wyndhamet, hogy Az idő magvai című elbeszéléskötetét azzal a céllal állította össze, hogy bemutassa: az irodalom hányféle területén képes megnyilatkozni a fantasztikum. Wyndham tud humoros, tragikus és csupán izgalmas lenni. S persze elbeszéléseinek témái és fantasztikus utalásai is változatosak. Ki ne emlékezne Wells időgépére, erre a furcsa, kerékpárüléses járműre, amelyen több tengely, óraszámlap látható, anyaga pedig nikkel, elefántcsont és hegyi kristály. A maga idejében ez igen különös gépezet volt, az „időgép" szó is a korabeli olvasó fülének „futurisztikusan" csengett: ilyen szóösszetétel akkoriban lehetetlennek és felháborítónak számított. De az idő halad, a technika fejlődik. Az új fogalmakat megszokjuk, s bár az időgép nem készült el, ezt a szót is megszoktuk már. A fantasztikum művelői számára (akiknek nem kell találmányaikat a valóságban megszerkeszteniük) az időgép, mint a múlt század kilencvenes éveinek találmánya, már réges-régen elavult. Azóta hány új modellje készült el! Ezek néha szoba-nagyságúak, mint William Tenn A makacs Wintrop című novellájában, máskor a tér egy darabját jelentik, mint Asimovnál A csúnya fiú bán, de vannak miniatűr, zsebben hordozható időgépek is, mint Pierre Boulle Végtelen éjszaka című elbeszélésében. De bármennyire is tökéletesedett az időgép, kiderült, hogy kezelése jóval nehezebb, mint ezt Wells annak idején gondolta. Az időben való helyváltoztatás ellentmondások forrása lehet. Képzeljük csak el, hogy egy ember becsöppen a múltba, és ott megváltoztat néhány körülményt, amelyek később az ő sorsára hathatnak. Mondjuk meghiúsítja ősei házasságát. Mi lesz akkor? Vagy ellenkezőleg: elutazik a jövőbe, és magával hoz egy olyan találmányt, amelyet, mint azt a történelemből tudjuk, jóval később

62

fedeztek fel. És sorolhatnánk a hasonló példákat... Az időgéppel kapcsolatban született egy szabály: úgy kell az időutazást lebonyolítani, hogy a múltból semmi se kerüljön át a jövőbe, és a jövőből sem a múltba. Persze ilyen feltételekkel kérdésessé válik az időutazás lehetősége, a fantasztikum azonban megköveteli az engedményeket. Egyfajta megbízható időgépet azért már ismerünk: a távoli világokba repülő rakétát. Nos, az idővel való játékban, amelyet a sci-fi irodalom művelői manapság folytatnak, kezdeményező szerepet játszik John Wyndham munkássága. Húsz éve az időbeli utazás témáját már kimerítettnek hitték, amikor Wyndham olyan lelkesen vetette rá magát, hogy korlátokat kellett felállítani ezen a téren. Ő azonban e tilalmak egy részét nem is ismerte, más részüket pedig nem volt hajlandó figyelembe venni. Elbeszéléseiben az időbeli mozgáshoz semmiféle gép sem kell, se nagy, se kicsi, nem készül az se bronzból, se nikkelből, se kristályból, az időben tett utak nincsenek alávetve semmiféle törvénynek, formáik és következményeik mégis meglepően változatosak. Wyndhamnél az időbeli utazások többféle novellatípus alapjául szolgálnak. Vannak köztük pszichológiai elbeszélések, találmányokról szóló írások, de találunk itt humoros műveket is. A humorista Wyndham utánozhatatlan: tartózkodó, finom, minden részlet értékét ismeri. Ápolja az angol hagyományokat, de jól ismeri a jelent is. Képes rá, hogy az ördögről írjon novellát, és jót nevet a maradi öreg gentlemanen, ahogyan az ördögöt az angolok nevezik. A sci-fi művelői egyébként gyakran jó humoristák, és a jó humoristák, mint például Mark Twain, nem ritkán tehetséges sci-fi írók. Hiszen mindkét esetben a megszokás határainak merész átlépésére van szükség. Wyndham úgy igyekszik ezt megtenni, hogy egyszerre ugorja át az életbeli és az irodalmi megszokottság határait. Ha

63

John Wyndhamről bármilyen, a fantasztikus irodalomban már megszokott témához is nyúl, biztosak lehetünk benne, hogy annak egy szokatlan értelmezésére bukkan. Wyndham két alkalommal írt idegen égitestek lakóinak Föld-ellenes inváziójáról. E téma klasszikus feldolgozása Wells Világok harca című regényében található. Wyndham mégis vakmerően versenyre hívta ki az általa annyira tisztelt íróelődöt. Az első ilyen típusú regénye, A krák ébredése. 1953-ban íródott. A történet szerint a kozmoszból érkezett lények az ember számára elérhetetlen óceán mélységében építik fel rakétabázisukat. Az emberekkel semmiféle kapcsolatot nem tudnak létesíteni, már azért sem, mert a jövevények csak az óriási nyomás körülményei között képesek létezni. De annak ellenére, hogy életfeltételeik gyökeresen különböznek az emberekéitől, elhatározzák, hogy a Földet meghódítják, és

John Wyndhamről elpusztítják az emberiséget. Első próbálkozásaik kudarcba fulladnak, mivel semmit sem tudnak az emberekről, sem a társadalomról, sem pedig az emberiség védekezési eszközeiről. De a próbálgatás módszerével végül is rájönnek a megfelelő megoldásra: felolvasztják a sarkvidék jegét. Az új vízözön csaknem az emberiség pusztulásával végződik. Mindez a hidegháború idején történik, amikor a nagyhatalmak közötti bizalmatlanság megnehezíti a közös intézkedéseket a távoli bolygókról jött hódítók ellen, és időt ad azoknak, hogy megkezdhessék frontális támadásukat az emberiség ellen. A világkatasztrófa oka végeredményben az emberiség megosztottsága. Wyndham másik ilyen regénye a Midwichi kakukkfiókák. amely 1957-ben jelent meg. Itt az idegen behatolók ravaszabb módszerhez folyamodnak. Elszigetelnek a külvilágtól és elaltatnak egy Midwich nevű falut és még néhány földi települést. Kilenc hónap elteltével ezeken a helyeken nem földi eredetű gyerekek születnek. Idővel valószínűleg ezeknek kellene bármiféle fegyver nélkül leigázniuk az emberiséget. Az idegenek mind szellemi, mind lelki téren annyival erősebbek az embereknél, hogy ezek ellenkezés nélkül engedelmeskednek nekik, és saját maguk kárára cselekszenek. Ennek oka pedig az, hogy a jövevény gyerekeknek olyan tulajdonságuk van, amely az emberekből hiányzik: állandó telepatikus kapcsolatban állnak egymással, és bár önálló egyéniségek, egyszersmind egy oszthatatlan közösség szerves részei is. Amit valamelyikük megtudott vagy megtanult, az azonnal mindannyiuk tudomására jut. Gyorsabban nőnek, okosodnak és érnek meg, mint a földiek. Mindemellett képesek közös akaratuk koncentrálására. Végül az idegen bolygóról jöttek kolóniája olyan

veszélyt jelent már, hogy azt meg kell semmisíteni. Ez a regény is fontos lépés a fantasztikus irodalom fejlődésében. Az idegenek Föld-ellenes támadása, amelyet már ugyanolyan kimerítettnek hittek, mint az időgépes utazást, szinte újjászületett. Manapság Wyndham nyomdokain a scifikben gyakrabban jelenik meg az idegen égitestek lakóival vívott háború, mint a földlakók közötti. Ez, ahogyan a Midwichi kakukkfiókákból is látható, megkönnyíti annak megértetését, hogy az emberiséget fenyegető veszélyek oka az emberi tökéletlenség. A jövevények erényei közül elsősorban kollektivizmusuk jelent élő szemrehányást az emberek számára. Wyndham másik regénye, a Kriza/idők, 1955-ben jelent meg. Hagyományos jellegű alkotás; az írónak itt semmit sem sikerült megújítania. Ez a mű egyike az igen elterjedt, az atomháború következményeiről szóló, figyelmeztető regényeknek. De az író itt is bebizonyította művészi gondolkozásmódjának figyelemre méltó eredetiségét. Ahol nincs mód a régi megújítására, Wyndham az újításból csinál hagyományt. Regényének cselekménye sok évszázaddal az atomháború után játszódik. Az élet szigeteit hatalmas radioaktív területek választják el egymástól. Rendellenes mutációk jelennek meg. Az emberek, állatok és növények groteszk formákat öltenek, és szörnyszülöttségük meghaladja a Wells által a Doktor Moreau szigetében ábrázoltakat is. Az újjáéledt puritán közösségek a minden rendellenes elpusztításával akarják megmenteni az emberiséget. Ha az új jobb a réginél, a puritánok még inkább gyűlölik. Meggyőződésük, hogy tökéletesség csak egyféle lehet, és ezt ők képviselik, valamint mindaz, amit régtől fogva megszoktak. Már maga a gondolat, hogy például valahol más bőrszínű emberek élnek, kiváltja haragjukat. És mégis győz az élet, a mozgás, a haladás. Ezekben a fanatikus családokban a midwichi kakukk-fiókákhoz hasonló gyerekek születnek. Szinte mindenben olyanok, mint azok, egy

64

különbséggel: gyűlölik a kegyetlenséget. Wyndham elképzelése szerint ezek a magukat egy családnak tekintő gyerekek nem csupán a régi világot teremtik újjá, hanem egy jobbat hoznak létre a helyén. Wyndham utolsó regénye 1960-ban, A zuzmó története címmel jelent meg. Ebben azt vizsgálja, milyen lehetőségeket rejt magában az emberiség számára az életkor többszörösére növelése. Az író témáinak sokfélesége mögött az irodalmi példákhoz, tudásanyaghoz és eszmékhez való következetes ragaszkodása húzódik meg. Hogy ki Wyndham írói példaképe, ezt már tudjuk. Hallgassuk meg mégis, mit mond erről ő maga, és megértjük, mi a legfontosabb abból, amit Wellsnek köszönhet: „Emlékezetem szerint a legnagyobb hatást a wellsi Világok harca és az Időgép tette rám. Meggyőződésem, hogy John Wyndham születésénél ezek a könyvek bábáskodtak. E művek hosszú évekkel azelőtt jelentek meg, hogy bárkinek is eszébe jutott volna a tudományos fantasztikum szakkifejezés, de szerintem mind a mai napig a tudomány és az

65

John Wyndhamről irodalom megfelelő arányának mintájául szolgálnak. A jövőbe hatolás minden becsületes kísérlete bizonyára sokakat érdekel, de az emberek már halálosan unják a tudományos szélhámoskodást. Úgyhogy a sok okoskodás helyett írjunk inkább elbeszéléseket, és ne az Uranus lakóinak jövőjével foglalkozzunk, hanem inkább azzal, mi lesz velünk, barátainkkal és mindazzal, ami körülvesz bennünket." Wyndham csak egy világűrben játszódó regényt írt, de ezt is egy másik szerzővel, Lucas Parkersszel közösen. Többi regényének cselekménye a Földön és általában korunktól nem távoli időben zajlik, írójuk nem terheli túl az olvasót technikai részletekkel. John Wyndham elszánt ellenfele az Amerikai Egyesült Államokban született és a technika legújabb eredményeivel operáló vernei iskolának. A részletek, így a technikaiak is, csak azért

John Wyndhamről kellenek neki, amiért más íróknak: a hitelesség, a valószerűség, a realizmus végett -és semmi másért. Benne megvan az emberábrázolás és az elhitetés nem mindennapi képessége. Helyesen állapítja meg Damon Knight amerikai kritikus és sci-fi író: „Wyndham varázslatos hatását egészén hétköznapi eszközökkel éri el. A leghihetetlenebb dolgokat is elfogadtatja velünk csupán azáltal, hogy olyan emberekkel történik meg, akiket jól ismerünk." Wyndham, mondhatnánk, nem szereti a fölösleges fantáziálgatást, ő fantasztikumot ír. Képzelőereje nagyon határozott, következetes és logikus. Nem kutat váratlan fordulatok után. Egyetlen fantasztikus feltételezésből indul ki minden alkalommal, azt következetesen kimunkálja, és ez elegendő egy egész könyv megírásához. Mint a fantasztikum realistája, rengeteg pszichológiai, életmódbeli és társadalmi momentummal telíti a történetet. Maga a fantasztikus feltételezés többnyire tudományos felfedezésen alapul. Ezek megbízhatóak, újak és előremutatók. Wyndham azon a területen tájékozott, ahol tanítómestere, Wells is járatos volt: a biológiában. Itt nagy szerepet játszik saját elképzelése a tudományos haladás útjáról. Meggyőződése: ,,A tegnap vezéralakja a mérnök volt, a máé a fizikus, a holnapé a biokémikus lesz." A biológia ágazataiból Wyndhamet főleg az állatok, többek között az úgynevezett „társadalomban élő" rovarok (például méhek, hangyák) viselkedésével foglalkozó tudomány érdekli, mely szerint a méhkas vagy hangyaboly olyan egységes szervezet, melyben az egyed és a közösség kapcsolata annyira szoros, hogy a kasból, bolyból kivetett egyed elpusztul. Ezeknek az etológiái kutatásoknak eredményei már akkor fölkeltették Wyndham érdeklődését, amikor a biológusok éppen csak elkezdtek

foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, az ötvenes évek elején. „Azt hiszem - mondja A triffidek napja című regény egyik hősnője -, hogy a triffidek sokban hasonlítanak a rovarokhoz, bár tudom, hogy ezek biológiai szempontból növények. A lényeg azonban, hogy nem törődnek az egyeddel, és az egyed sem törődik a saját sorsával. Különkülön mindegyik rendelkezik valamivel, ami csak nagyon kevéssé emlékeztet a tudatra, s ez különösen tömegben feltűnő. De amikor tömegesen jelentkeznek, célszerűen cselekszenek, egészen úgy, mint a hangyák és a méhek, bár bizonyos, hogy külön-külön egyik sem ismeri a tervet, amelynek ő egy részét jelenti." Ezeket a gondolatokat az író a Krizalidok és a Midwichi kakukkfiókák című műveiben fejlesztette tovább, a közösség tagjai közti kapcsolatnak nem a biológiai, hanem a lelki jellegét hangsúlyozva, mivel ott emberi, humanoid közösséget mutatott be. Wyndham érdeklődése az etológia iránt természetesen nem véletlen. A tudományág új eredményei azért érdeklik mint a tudományos fantasztikum művelőjét, mert igazolni látszanak egy Nyugaton mostanában igen népszerű filozófiai irányzatot, amit általában „tudományos humanizmus” néven emlegetnek. Ennek nézetei lényegében azoknak az eszméknek modern változatai, átdolgozásai, átértékelései, amelyeket még a XVIII. században hirdettek a felvilágosult gondolkodók. A „tudományos humanizmus" egyik gondolata különösképpen foglalkoztatja Wyndhamet: az a tézis, miszerint az egyes ember csupán mint az emberiség része létezik, és ezért mindig felelős a társadalommal szemben. „Úgy vélem, hogy a tudományos haladás mától fogva elválaszthatatlan az emberiség sorsától... - mondta Robert Oppenheimer. - A tudomány fejlődése szemléletesen bizonyítja az ellentmondást az emberi megismerés elméletileg végtelen mivolta és az egyes ember képességeinek

66

végessége: a végtelenség és az egyén között." Maga a tudomány fejlődése juttatja el a tudósokat és a haladó fantasztikus írókat a kollektivizmus ideológiájának különböző formáiig. A társadalom, amelyben élnek, természeténél fogva individualista. Az emberek közötti taszítóerők erősebbek benne a vonzás erőinél. Ezért a „tudományos humanizmus" hívei sok mindennel nem értenek egyet az őket körülvevő világban. Wyndham is közéjük tartozik. Az író szeret változásokat ábrázolni. Egyszer hosszú évekig, másszor pedig pillanatokig tartókat. Ilyen gyors változásról olvashatunk A triffidek napjában is. Ezek a történetek azért megdöbbentőek, mert kiderül, hogy kevéssé ismerjük a minket körülvevő világot, keveset gondolkoztunk a benne rejlő óriási és „borzalmas" lehetőségekről, amelyek megbújnak a nyugodt felszín alatt. De a világ egy lökést kap kívülről, megbillen az erők egyensúlya, s az ember nem ismer rá saját környezetére. Meg-döbbenten néz körül, és megérti, hogy milyen gyenge és törékeny volt ez a világ, milyen lazák és bomlékonyak voltak a kapcsolatok a társadalom elemei, főleg az emberek között. A külső lökés csak arra kellett, hogy bebizonyítsa a világ belső gyöngeségét. Első látásra csupán véletlenről van szó. Ki tudta volna megjósolni a meteoresőt? És ha ez az esemény nem következik be, a triffidek nem jelentettek volna olyan nagy veszélyt? A valóságban a kérdés sokkal bonyolultabb. A véletlen valóban mindig véletlen marad, de egy jól szervezett társadalom könnyen ki tudja védeni azt. Ilyen társadalomban a rendezettség tendenciája az uralkodó. De a Wyndham által ábrázolt polgári társadalom nem ilyen. Hiszen maga is a véletlenen, a valószínűség törvényén alapul. A véletlen, a jó vagy bal-szerencse emeli fel és sújtja le az üzletembereket, a gazdasági konjunktúrának nevezett vakszerencse okozza a romboló gazdasági

67

John Wyndhamről válságokat, amelyek lavinaként zúdulnak a társadalomra. Wyndham hősei még jól emlékeznek a húszas és a harmincas évek fordulóján lezajlott katasztrofális válságra. Az emberi sorsokat is a véletlen szeszélye dönti el. Egy ilyen individualista társadalomban a törvényszerűségek nehezen ismerhetők fel, és lassan törnek maguknak utat, úgy tetszik, mintha a véletlen uralkodnék a világon. Ha bevetünk ebbe a zűrzavarba még egy tényezőt, egy új véletlent, a bizonytalan egyensúly megbomlik, és a lavina elindul. E sorsdöntő, lavinaindító véletlen szerepét bármi játszhatja, mivel minden tökéletesedés, felfedezés, változtatás csak egy korlátozott gyakorlati célból történik. A távolabbi társadalmi következmények egyáltalán nem érdeklik az üzletembert. Az ő számára csak egy a fontos: a profit, és mindent ebből a nézőpontból lát. Az a tény, hogy a triffidek nem csupán az értékes olaj, hanem egy esetleges társadalmi veszély forrásai is, nem sokakat érdekel, amíg a katasztrófa nem ölt nagy méreteket.

John Wyndhamről A közös cél hiánya a modern burzsoátársadalomban Wyndham számára nemcsak hiányosság, hanem a legszörnyűbb bűn is, amely új és új veszélyeket rejt magában e társadalomban élő emberek számára. A veszélyek között előkelő helyet foglal el az elidegenedésé. Az ember egyik napról a másikra él, életének valójában nincs értelme. A triffidek napjának egyik hőse azért érzi magát a veszély és a nehéz munka világában boldogabbnak, mint azelőtt, mert élete értelmet kapott. Wyndham egy jobban szervezett társadalmat szeretne, amelyben a közösség és az egyén egymás szolgálatában látná célját, a társadalom a maga hatékonyságából és hasznosságából merítené erejét. De ő nem ért egyet minden úttal, amely a hatékony, szervezett társadalomhoz vezet. A szervezettség nem minden formája felel meg neki. Wyndham természetesen elveti a hatékonyság olyan változatait, amelyekből ezer mérföldre bűzlik a fasizmus. A triffidek napja egyik hőse találkozik fasiszta szemléletű fiatalokkal, akikkel úgy bánik,

ahogy azok megérdemlik. Az emberiségnek, még ha minden körülmény a régi felé taszítja is, a haladás irányába kell törekednie. Hiszen a fejlődés során nem csupán anyagi javakat halmozott fel, hanem történelmi tapasztalatokat is. Az emberiség egyszer és csak egy irányban teheti meg útját. Visszatérés csak az ember elvesztésének árán lehetséges. Wyndham azonban elveti az élet megváltoztatásának azokat a módjait is, amelyeket ő „a tömeg mozgásának" nevez. A tudományos és a történelmi haladás Wyndham számára legalábbis különálló fogalmak. Talán ez magyarázza regényei komor, néha áthatolhatatlanul sötét színeit. Amikor olyan helyzeteket mutat be, ahol helyre kell hozni, valósággal újjá kell teremteni az életet, akkor ő a triffidek elleni csodaszerről ír. Az író, aki képes ábrázolni egy egész bolygónkat fenyegető katasztrófát, elveszti művészi erejét abban a pillanatban, ahogy bármiféle társadalmi mozgásról kell írnia. De ne várjuk el egy angol írótól, hogy mindenben egyetértsen velünk. Amikor elfogadjuk benne azt, ami egybeesik nézeteinkkel, vegyük észre azt is, hogy a fent bírált nézetek alárendelt szerepet játszanak művei gondolatvilágában. RADOS PÉTER ANDRÁS FORDÍTÁSA

, 68

NAGY LÁSZLÓ

ZORDABB SZERELEM Ó, csillagos ég! Verméből az ember kiénekel ahogy a zordabb szerelmet, az eget is úgy fedezi fel. Ez az ég nem a régi, mást mond nekem a millió fényrózsa - e nyúzott földhöz megszűnt a dekoráció. Ez a csillagos ég félelmesíti a gondolatot: gyatra itt minden, elhagyatott, rend van ott, zajtalan egység, lenn büszke a fejetlenség, lenn ami volna végtelen megeszik a mezsgyék. Hitem, szigorú elveim hirdeti fénnyel az ég, terveim rám letüzelnek, hogy e mákszem szívet a szép lehetetlentől elijesszék de nekem a föld még verem s lesz is míg beiszapolhat vér s veríték, addig a félelmes ég: menedék. ,.

70

Uqbar felfedezését egy tükör és egy enciklopédia összefogásának köszönhetem. A tükör egy Gaona utcai villa folyosójának mélyéből incselkedett velünk Ramos Mejíában. Az enciklopédia hazugul Anglo-American Cyclopaedianak (New York, 1917) nevezi magát, pedig csak az 1902-es Encyclopaedia Britannicának szó szerinti, elkésett utánnyomása. A dolog vagy öt éve történt; Bioy Casares nálam vacsorázott aznap este. Nagy vitába keveredtünk az első személyben írt regényről, amelyben az elbeszélő hiányosan vagy torzítva mondja el az eseményeket, különféle ellentmondásokba bonyolódik, hogy néhány (nagyon kevés) olvasója kitalálhassa a szörnyű vagy banális valóságot. A folyosó mélyéből a tükör leskelődött ránk. Rádöbbentünk (az éjszaka közepén az ilyen Jorge Luis Borges felfedezések elkerülhetetlenek), hogy a tükör valami iszonyatos dolog. Erről Bioy Casaresnek eszébe jutott, hogy Uqbar valamelyik hereziarkája szerint a tükör és a közösülés undorító dolgok, mert megszaporítják az emberek számát. Megkérdeztem, hogy honnan veszi ezt a figyelemreméltó mondást. Azt felelte, hogy az Anglo-American Cyclopaedia közölte az Uqbarról szóló cikkében. A villában, amelyet bútorozva béreltünk, megvolt ez a mű. A XLVI. kötet végén egy Uppsaláról szóló cikket találtunk, a XLVI I. kötet az urál-altaji nyelvekkel kezdődött. Uqbarról egyetlen szó se volt benne. Bioy egy kicsit zavarba jött, és elővette az index kötetet. Minden elképzelhető írásmóddal kereste; Okbar, Ucbar, Ooqbar, Ookbar, Oukbahr... de hiába. Mielőtt hazament, még elmondta, hogy Uqbar valahol Irakban vagy Kisázsia valamelyik táján van. Megvallom, egy kissé kényelmetlenül éreztem magam. Feltételeztem, hogy ezt a be nem bizonyítható országot és a névtelen hereziarkát Bioy találta ki szerénységből, hogy valamelyik kijelentését alátámassza vele. Az is megerősítette kétségeimet, hogy ezt az országot Julius Perthes térképén is hiába kerestem. Másnap Bioy felhívott Buenos Airesből. Azt mondta, ott van előtte a cikk a Cyclopaedia XLVI. kötetében. A cikk a hereziarkát nem nevezte meg, de közölte tanítását, s ez majdnem szóról szóra megegyezett azzal, ahogy ő idézte, ha talán irodalmi szempontból gyengébb volt is. Ö így mondta: a tükör és a közösülés undorító. Az enciklopédia cikkében ez állt: ezen gnosztikusok egyike szerint a látható világ csak illúzió, pontosabban szofizma. A tükrök és az apaság undorítók (mirrors and fatherhood are abominable), mert megtöbbszörözik és általánossá teszik azt. Őszintén szólva azt mondtam erre, hogy szeretném látni azt a cikket. Néhány napon belül elhozta. Ez meglepett, mert közben megállapítottam, hogy Ritter Erdkundéjának végtelenül lelkiismeretes térképészeti tárgymutatója sem tud semmit Uqbarról. A könyv, amit Bioy hozott, valóban az Anglo-American Cyclopaedia XLVI. kötete volt. Gerincén és burkolóján a betűjelzés (Tor-Ups) ugyanazt mutatta, mint a mi példányunkon, de nem 917 oldal volt benne, hanem 921. Ez a négy többletoldal tartalmazta az Uqbarról szóló cikket; ezt a tényt alfabetikus jele nem árulta el. Később ellenőriztük, hogy a két kötet között más különbség nem volt. Mind a kettő (mint már mondtam) az Encydopaedia Britannica tizedik kiadásának utánnyomása. Bioy a saját példányát a gyakori árverések valamelyikén vette. Gondosan elolvastuk a cikket. Talán az egyetlen meglepő benne az a részlet volt, amelyet Bioy idézett. A cikk többi része egészen valószínűen hangzott, és természetesen teljesen

,

0 TLÖN, UQBAR, ORBIS TERTIUS

71

beleillett a mű általános, kissé unalmas tónusába. Újraolvasva a cikket, felfedeztük tárgyilagos modora alatt az alapvető bizonytalanságot. A földrajzi részben szereplő tizennégy név közül csak hármat ismertünk fel: Jorazánt, Arméniát, Erzerumot, ezek is nagyon gyanúsan voltak a szövegbe beleszőve. A történelmi nevek közül csak egyet találtunk, Eszmerdisz mágusét, a gazfickóét, ez is inkább csak hasonlatképpen szerepelt. A cikk úgy tett, mintha leírná Uqbar pontos határait, de azok a bizonytalan helyek, amelyekre hivatkozik, magának Uqbarnak folyói, kráterei és hegyláncai. Azt olvashattuk például, hogy a déli határt Tsai Jaldún alföldje és az Axa deltája alkotja, és hogy ennek a deltának a szigetein vadlovak tenyésznek. Ez a 918. oldal elején van. A történelmi részből (920. oldal) megtudhatjuk, hogy a vallási üldözések miatt az ortodoxok a XIII. század elején a szigeteken kerestek menedéket; obeliszkjeik a mai napig is fennmaradtak itt, s nem ritkaság, hogy a földből kőtükrök kerülnek elő. A nyelv és irodalom rövid fejezetének egyetlen figyelemre méltó megjegyzése, hogy Uqbar irodalma fantasztikus jellegű, és hogy eposzai és legendái semmiféle összefüggésben nincsenek a valósággal, mindig Tlön és Mlenjas képzeletbeli tájaira vonatkoznak... A bibliográfia négy művet sorol fel, ezeket a mai napig sem sikerült megtalálnunk, bár a harmadik, Silas Hasiam History of the land called Uqbar (1874) szerepel Bemard Quaritch könyvkereskedésének katalógusában .. Az első: Lesbare und lesenwerte Bemerkungen über das Land Uqbar und Kleinasien, 1641, Johannes Valentinus Andrea műve; ez fontos adat; néhány év múlva újra találkoztam ezzel a névvel De Quincey művének lapjain (Writings, tizenharmadik kötet), és megtudtam, hogy ez egy német teológus neve, aki a XVII. század elején leírta a Rózsa-keresztesek képzeletbeli közösségét - amelyet aztán mások az ő elképzelése alapján megvalósítottak. Még aznap este elmentünk a Nemzeti Könyvtárba. Feltúrtunk minden atlaszt, katalógust, földrajzi társaságok évkönyveit, utazók és történészek emlékiratait, de hiába. Uqbar-ban soha senki nem járt. Ez a név egyébként Bioy enciklopédiájának tárgymutatójában sem szerepelt. Carlos Mastronardi, akinek elmondtam a dolgot, másnap meglátta az Anglo-American Cyc/opaedia fekete-arany köteteit Corrientes vagy Talcahuano egyik könyvkereskedésének kirakatában. Bement, és megnézte a XLVI. kötetet. Uqbarnak természetesen a legkisebb nyomát se találta. Herbert Ashéról, a Déli Vasúttársaság mérnökéről még él némi, egyre fogyatkozó emlék az Androgué-hotelban, a burjánzó loncok és a csalóka tükrök között. Életében, mint annyi más angol, szenvedett a dolgok irrealitásától, halálakor már az árnyéka is alig maradt meg annak, ami valaha volt. Magas, bánatos ember volt, vörös szakállát szögletesre nyíratta. Tudomásom szerint özvegyember volt és gyermektelen. Időnként átment Angliába, hogy meglátogasson azokból a fényképekből ítélve, amelyeket nekünk mutogatott - egy napórát és néhány tölgyfát. Apám amolyan angol barátságot tartott fenn vele (a kifejezésben határozottan van némi túlzás), amely a bizalom kizárásával kezdődik, és rövid időn belül a beszélgetés teljes megszűnéséhez vezet. Könyveket és folyóiratokat cseréltek egymással, vagy sakkoztak némán... Emlékszem rá, ahogy a szálló halijában, matematikai könyvvel a kezében kikitekintett az ég folyton változó színeire. Egy este a tizenkettes számrendszerről beszélgettünk (amelyben a tizenkettőt úgy írják, hogy 10). Ashe azt mondta, hogy éppen valami, nem tudom, micsoda tizenkettes számrendszerbeli táblázat áttevésén dolgozik a hatvanas számrendszerbe (amelyben a hatvanat írják úgy, hogy 10). Hozzátette, hogy ezzel a munkával egy norvég bízta meg Rio Grande do Sul-ban. Nyolc éve ismertük, de nem tudtuk róla, hogy valaha is járt azon a tájon... Azután a pásztoréletről kezdtünk beszélgetni, a capangákról, a gaucho szó brazil etimológiájáról (ezt a szót egyes öregek keleten ma is gaúchónak ejtik), és több szó nem esett -uram bocsá' - a duodecimális .

A general history of Labyrinths is Haslam kiadásában jelent meg (A szerző)

72

függvényekről. 1937 szeptemberében, amikor mi éppen nem tartózkodtunk a hotelban, Herbert Ashe meghalt agyvérzésben. Néhány nappal halála előtt lepecsételt ajánlott csomag érkezett címére Brazíliából; nagy, oktáv alakú könyv volt benne. Ashe a bárban hagyta. Itt találtam rá néhány hónappal később. Belelapoztam, és ámulattal teli, könnyű szédülés lepett meg - ezt nem írom le, mert nem a saját érzelmeimet, hanem Uqbar, Tlön és Orbis Tertius történetét írom. Az iszlám egyik éjszakáján, amelyet az Éjszakák Éjszakájának neveznek, párosával nyílnak ki az ég rejtett kapui, és a víz megédesedik a korsókban; ha ezek a kapuk nyíltak volna ki a szemem előtt, akkor se érezhettem volna azt, amit akkor este éreztem. A könyvet angol nyelven írták, és 1001 oldal volt benne. A sárga bőrből készült gerincen olvasható különös szavak a borítón is megismétlődtek: A first Encyclopaedia of Tlön. Vol. XI. Hlaer to Jangr. A kiadás helye és ideje nem volt feltüntetve. Első lapjára és az egyik színes táblát takaró selyempapírra kék oválist nyomtak ezzel a felírással: Orbis Tertius. Már két éve annak, hogy egy kalózenciklopédia XLVI. kötetében egy nem létező ország felületes leírására találtam; a véletlen most valami becsesebbel, fáradságos munka gyümölcsével ajándékozott meg. Egy ismeretlen bolygó történetének terjedelmes, módszeres részletét tartottam a kezemben, épületeivel és kártyajátékaival, mitológiájának félelmetességével és nyelveinek lármájával, uralkodóival és tengereivel, ásványaival és madaraival és halaival, algebrájával és szenvedélyeivel, teológiai és metafizikai ellentmondásaival. Mindezt világosan, összefüggően, látható célzatosság és parodisztikus hang nélkül. A szóban forgó Tizenegyedik Kötetben többször említik a megelőző és a későbbi köteteket. Nestor Ibarra, az N. R. F. egyik, immár klasszikussá vált cikkében tagadta a többi kötet létezésének lehetőségét; Ezequiel Martínez Estrada és Drieu la Rochelle hevesen támadták ezt a kétséget. Tény, hogy eddig a legkitartóbb kutatás se vezetett eredményre, hiába forgattuk fel a két Amerika és Európa könyvtárait. Alfonso Reyes, aki megelégelte ezt az alacsonyrendű, rendőri nyomozó munkát, indítványozta, hogy végezzük el mi magunk a sok hiányzó vastag kötet rekonstruálását: ex ungue leonem. Tréfás-komoly számítása szerint a tlönisták egy nemzedéke elég lesz ehhez. Az általa megkockáztatott számítás visszavezet bennünket az eredeti problémához: kik találták fel a Tlönt? A többes szám elkerülhetetlen, mert az egyetlen feltaláló (a rendkívüli nagyságú, homályban dolgozó, szerény Leibniz) feltevését egyhangúlag elvetettük. Úgy gondoltuk, hogy ez a szép új világ egy lángeszű ember vezette asztronómusokból, biológusokból, mérnökökből, metafizikusokból, költőkből, vegyészekből, algebristákból, moralistákból, festőkből, geométerekből álló titkos társaság műve. Nagyon sok olyan ember van, aki ezekben a tudományokban jártas, de invenciózus nagyon kevés, s még kevesebb az olyan, aki invencióját szigorú, rendszeres tervnek tudja alárendelni. Ez a terv olyan hatalmas, hogy az egyes írók része elenyésző benne. Kezdetben úgy gondoltuk, hogy a Tlön puszta káosz, a képzelet felelőtlen csapongása; ma már tudjuk, hogy egész világegyetem, és a legparányibb részleteire vonatkozó törvényei előre meghatározottak, ha átmeneti jellegűek is. Elég, ha arra emlékeztetek, hogy a Tizenegyedik Kötet látszólagos ellentmondásai is bizonyítják a többi kötet létezését, annyira világos és pontos a benne megfigyelhető rend. A népszerű folyóiratok megbocsátható túlzásokkal terjesztették Tlön zoológiáját és topográfiáját; véleményem szerint átlátszó tigrisei és vértornyai talán nem érdemlik meg mindenki figyelmét. Bátorkodom néhány percet kérni a világegyetemről való elképzelésük számára. Hume kijelentette, hogy Berkeley érvei se meg nem cáfolhatók, se meg nem győznek. Ez a vélemény teljesen igaz, ha a földi dolgokra alkalmazzuk, de teljesen hamis Tlönben. Annak a bolygónak a népei eredendően idealisták. Nyelvük és a nyelv származékai - vallás, irodalom, metafizika - eleve feltételezik az idealizmust. Az ő szemükben a világ nem anyagi tárgyak versenyfutása a térben, hanem egymástól független cselekmények heterogén

73

sorozata. Folyamatos és időbeli, nem pedig térbeli. Tlön feltételezett Urspra-chéjában, amelyből a „mai" nyelvek és nyelvjárások származnak, nincsenek főnevek, csak egytagú, határozói értékű igekötőkkel vagy toldalékokkal módosított igék. Például nincs olyan szavuk, hogy hold, de van olyan, amely a mi nyelvünkben például felholdallott lenne. A hold felszállt a folyó fölött így hangzik: hlör u fang axaxas mlö, vagy szó szerint: a tartósan folyó mögött felholdallott. (Xul Solar így fordítja röviden: felfelé áramló mögött holdlott. Upward behind the onstreaming it mooned.) A fentiek a déli félteke nyelveire vonatkoznak. Az északi féltekén, amelynek Ursprachéjáról a Tizenegyedik Kötetben igen kevés található, a nyelv alapsejtje nem az ige, hanem az egy szótagú melléknév. A főnév melléknevek egyesüléséből keletkezik. Nem mondják tehát, hogy hold, hanem azt, hogy kerek-világos a légi-sötét fölött, vagy fényessárga égivékony, vagy valami más szókapcsolatot. Ebben a kiválasztott esetben a melléknevek tömege reális tárgynak felel meg; ez merő véletlen. Ennek a féltekének az irodalmában (minta Meinongnak alávetett világban) túltengenek az eszmei tárgyak, amelyek egy pillanat alatt teremnek vagy eloszlanak a költő szükségletének megfelelően. Néha a puszta egyidejűség határozza meg ezeket a tárgyakat. Vannak olyanok, amelyek két végletből tevődnek össze, egyikük vizuális jellegű, a másik auditív: a hajnal színei és egy madár távoli hangja. Sok ilyen van: a nap és az úszó ember mellének feszülő víz, a csukott szemmel látható bizonytalan rózsaszínű remegés s az az érzés, amikor az ember egy folyó vagy egy álom által viteti magát. Ezek a második fokozatú tárgyak ismét másokkal kombinálódhatnak; az eljárás bizonyos rövidítésekkel a végtelenségig folytatható. Vannak híres versek, amelyek egyetlen óriási szóból állanak. A költői tárgyat ez az egy szó fejezi ki. Abból a tényből, hogy senki sem a főnevek realitásából alkot, paradox módon az következik, hogy a főnevek száma végtelenül nagy. Tlön északi féltekéjének nyelvei tartalmazzák az európai nyelvekben előforduló összes főnevet és azonkívül még sok mást. Nem túlzók, ha azt mondom, hogy Tlön klasszikus kultúrája egyetlen tudományból áll: a pszichológiából. A többi mind ennek van alávetve. Már mondtam, hogy ennek a bolygónak a lakói a világegyetemet szellemi folyamatok sorozatának tartják, amely nem a térben, hanem folyamatosan, az időben bontakozik ki. Spinoza az ő kimeríthetetlen istenének két attribútumot tulajdonít: a kiterjedést és a gondolatot. Tlönben senki se értené meg, hogy lehet egymás mellé állítani az elsőt - amely csak bizonyos állapotokra érvényes - a másodikkal, amely a Kozmosz tökéletes szinonimája. Más szavakkal: nem tudják felfogni, hogy a tér fennmarad az időben. Az ember észrevesz egy füstfelhőt a horizonton, aztán az égő mezőt, végül egy félig szívott szivart, amely a tüzet okozta; ők ezt a gondolati asszociációra való példának tekintik. Ez a monizmus, vagyis teljes idealizmus megbénítja a tudományt. Megmagyarázni (vagy megítélni) egy tényt annyi, mint azonosítani egy másikkal; ez a kapcsolat Tlönben a tárgyat követő állapot, amely nem érintheti, tehát nem világíthatja meg az előző állapotot. Minden szellemi állapot redukálhatatlan. A puszta ténnyel, hogy megnevezzük, id est osztályozzuk, meghamisítjuk. Ebből arra következtethetnénk, hogy Tlönben nincs tudomány, még érvelés sincs. Az igazság az, hogy van, számtalan. A filozófiákkal ugyanaz történik, ami a főnevekkel az északi félgömbön. Az a tény, hogy minden filozófia már eleve dialektikus játék, Philosophie des Als Ob, elősegítette szaporodásukat. Számtalan elképesztő rendszer van, ezek azonban mind igen kellemes architektúrájúak és szenzációsak. Tlön metafizikusai nem törekszenek az igazságra, még a valószínűségre sem, ők az elképesztőt keresik. Véleményük szerint a metafizika a fantasztikus irodalom egyik ága. Tudják, hogy a rendszer nem más, mint hogy a világ valamennyi aspektusát alárendeljük az aspektusok egyikének. Maga a „valamennyi aspektus" kifejezés is elutasítandó, mert feltételezi azt a képtelenséget, hogy a múlt kapcsolódik a jelen pillanathoz. A múltak többes száma sem megengedhető, mert újabb lehetetlen műveletet feltételez...

74

Tlön egyik filozófiai iskolája eljutott az idő tagadásáig. Azt mondja, hogy a jelen végtelen. A jövőnek csak annyi realitása van, amennyiben a jelen reménysége, a múlt pedig egy, a jelenben élő emlék. Egy másik iskola kijelenti, hogy végigjárta az egész időt, és a mi életünk úgyszólván csak emlék, alkonyi visszfény, melyet egy visszafordíthatatlan folyamat kétségen kívül meghamisít, megcsonkít. Másik meg, hogy a világ története - s benne a mi életünk és életünk legaprólékosabb részletei - olyan írásmű, amelyet egy alsóbbrendű isten hoz létre, hogy egyetértésre juthasson a démonnal. Egy másik, hogy a világegyetem hasonlatos azokhoz a kriptográfiákhoz, amelyekben nincs minden jelnek értelme, és csak az igaz, ami minden háromszázadik éjszaka történik. Másik meg, hogy amíg itt alszunk, máshol ébren vagyunk, és így minden ember két ember. A tlöni elméletek közül egy se okozhatott akkora botrányt, mint a materializmus. Ezt az elméletet egyes gondolkodók úgy alkották meg - inkább tűzzel, mint fénnyel -, mint aki egy paradoxon felé közeledik. Hogy ennek az elképzelhetetlen tannak a megértését megkönnyítse, az egyik XIV. századbeli.. hereziarka kigondolta a kilenc rézpénzről szóló szofizmát, amelynek tlönbeli hírhedtsége felér az eleusziszi botránnyal. Ennek a speciális érvelésnek több változata van, a pénzek és a leletek száma alapján a legelterjedtebb a következő: X kedden elhalad egy elhagyatott úton, és elveszít kilenc rézpénzt. Csütörtökön Y megtalál négyet az úton, a szerdai esőtől kissé megrozsdásodva. Pénteken reggel X megtalál kettőt házának folyosóján. Ugyancsak pénteken Z talál hármat az úton. A hereziarka ebből a kilenc megtalált rézpénz realitását, azaz kontinuitását akarta levezetni. Képtelenség, mondta, hogy a pénzek közül négy ne létezett volna keddtől csütörtökig, három keddtől péntek délutánig, kettő meg kedd és péntek reggel között. Logikus elképzelés, hogy minden pillanatban léteztek, habár némiképpen elrejtve, az emberi értelem számára hozzáférhetetlenül, azon a három helyen. Tlön nyelve nem volt alkalmas ennek a paradoxonnak a kifejezésére, a legtöbben nem is értették. A józan ész pártja kezdetben csak az anekdota valódiságának tagadására szorítkozott. Azt mondták, hogy az egész csak nyelvi csalás, amely két nyelvújítási szónak, amelyeket a gyakorlat még nem igazolt, merész felhasználásán alapszik. Ezek a szavak távol állnak minden komoly gondolkodástól, ezek: a megtalálni és az elveszíteni igék egy petitio ad princípiumot foglalnak magukban, mivel előre feltételezik azt, hogy a kilenc első pénzdarab azonos az utóbbiakkal. Emlékeztettek arra, hogy minden főnévnek (ember, pénz, csütörtök, szerda, eső) csak metaforikus értelme van. Leleplezték azt a perfid körülményt, hogy a „a szerdai esőtől kissé megrozsdásodva" már előre feltételezi azt, amit bizonyítania kellene, hogy a négy pénzdarab keddtől péntekig folyamatosan létezett. Megmagyarázták, hogy más dolog az egyenlőség, és más az azonosság, és megalkottak egy bizonyos reductio ad absurdumot, vagyis egy olyan esetet, amikor kilenc ember kilenc egymást követő éjszakán heves fájdalmat érez. Nem lenne-e nevetséges - kérdezték - azt állítani, hogy ugyanazt a fájdalmat érzik? . . . Szerintük a hereziarkát kizárólag az a blaszfémikus célkitűzés hajtotta, hogy a létezés isteni attribútumát tulajdonítsa néhány közönséges pénzdarabnak. Azt is állították, hogy egyes esetekben tagadta a pluralitást, másokban meg nem. Érvelésük szerint: ha az egyenlőség magában hordja az azonosságot, akkor azt is el kellene ismernünk, hogy a kilenc érme egy és ugyanaz. .

Russel (The analysis of mind. 1921. ,159. oldal) feltételezi, hogy a bolygót csak néhány perce teremtették az emberiséggel együtt. A múlt, amelyre ez „emlékezik", csak illúzió. (A szerző.) .. Egy évszázad a tizenkettes rendszerben száznegyvennégy évet jelent. (A szerző.) ... Tlön egyik jelenlegi vallása platonikusan vallja, hogy az egyedüli realitás: egy bizonyos fájdalom, a sárgának egy bizonyos zöldes árnyalata, bizonyos hőfok, bizonyos hang. A koitusz mámoros pillanatában minden ember ugyanaz az ember. Mindenki Shakespeare, aki Shakespeare-nek egy sorát megismétli. (A szerző.)

75

Bármilyen hihetetlen, de tény, hogy ezekkel a cáfolatokkal sem sikerült végérvényesen eldönteni a kérdést. Száz évvel a probléma felvetése után egy, a hereziarkánál nem kevésbé ragyogó, de az ortodox hagyomány alapján álló gondolkodó igen merész elméletet fogalmazott meg. E szerencsés feltevés szerint egyetlen szubjektum van, s ez az oszthatatlan szubjektum a világegyetem összes lénye együtt; ezek az istenség szervei és álarcai. X azonos Y-nal és Z-vel. Z megtalál három pénzdarabot, mert emlékszik rá, hogy X elvesztette. X rábukkan kettőre a folyosón, mert emlékszik rá, hogy a többit már megtalálták... A Tizenegyedik Kötetből megtudjuk, hogy ennek az idealista panteizmusnak a teljes győzelmét három tényező determinálta: az első a szollipszizmus visszautasítása, a második a tudományok pszichológiai alapjának fenntartása, a harmadik az istenkultusz fenntartásának lehetősége. Schopenhauer, a szenvedélyes és ragyogó Schopenhauer ehhez nagyon hasonló doktrínát fogalmaz meg a Parerga és Paralipomena első kötetében. Tlön geometriája két, némiképp eltérő tant foglal magába: a vizuális és a taktilis geometriát. Az utóbbi megfelel a mienknek, ezt alárendelik az előbbinek. Ez a geometria nem ismeri a párhuzamosokat, és kimondja, hogy a helyéből kimozduló ember módosítja a körülötte levő formákat. Aritmetikájuk a határozatlan számok fogalmára épül. Hangsúlyozzák a nagyobb és kisebb fogalmának fontosságát, amelyet a mi matematikusaink > és < jellel szimbolizálnak. Állítják, hogy a számolás művelete megváltoztatja - mert határozatlanból határozottakká változtatja - a mennyiségeket. Az a tény, hogy különböző személyek, akik ugyanazt a mennyiséget számolják, azonos eredményre jutnak, a pszichológusok szerint a gondolati asszociációk és az emlékezet helyes gyakorlásának a példái. Mint már tudjuk, Tlönben az ismeretek tárgya egy és örök. Az egyetlen tárgy eszméje az irodalomban is kizárólagos. A műveket ritkán írják alá, a plágium fogalma nem létezik; megállapításuk szerint minden mű egyetlen és időtlen, és névtelen szerző műve. A kritikusok szerzőket agyainak ki: például valamelyik kritikus kiválaszt két teljesen különböző művet, mondjuk a Tao Te Kinget és az Ezeregyé/szakát, egy szerzőnek tulajdonítja a kettőt, aztán hallatlan szorgalommal meghatározza ennek az érdekes homme de lettres-nek a pszichológiáját. Ugyanilyen világosak a könyveik is. A szépirodalmi műveknek egyetlen cselekményük van, annak minden elképzelhető változatában. A természetfilozófiai művek mindig valamely elmélet téziseit és antitéziseit, kérlelhetetlen próit és kontráit tartalmazzák. Azt a könyvet, amely nem tartalmazza a saját ellenkönyvét, befejezetlennek tekintik. Az idealizmus sok száz éve szükségképpen befolyásolta a valóságot. Tlön legrégibb tájain nem ritkaság az elveszett tárgyak megkettőződése. Ketten keresnek egy ceruzát, az egyik megtalálja, és nem szól róla, a másik egy másik, nem kevésbé reális ceruzát talál, amely ráadásul még jobban megfelel a várakozásnak. Ezeknek a másodlagos tárgyaknak a neve hrönir; s ezek, bár egy kissé légiesek, valamivel nagyobbak az eredeti tárgyaknál. Egészen a legutóbbi időkig ezek a hrönirnek nevezett tárgyak alkalmilag jöttek létre, s a szórakozottság és feledékenység gyermekei voltak. Szinte hihetetlen, de rendszeres előállításuk alig százéves múltra tekinthet vissza - ezt állítja a Tizenegyedik Kötet. Az első kísérletek meddőnek bizonyultak. A modus operandi mindenesetre feljegyzésre méltó. Az egyik állami fegyház igazgatója közölte a foglyokkal, hogy valamelyik folyó régi ágyában bizonyos régi sírok vannak, és megígérte, hogy azokat, akik fontos leletekre bukkannak, szabadon engedik. Az ásatásokat megelőző hónapok folyamán fényképeket mutattak nekik azokról a tárgyakról, amelyeket majd találni fognak. Az első próbálkozás bebizonyította, hogy a reménykedés és az igyekezet gátlólag hathat. Egyheti ásással és csákányozással sem sikerült mást felszínre hozni, mint egy rozsdás kereket, amely a kísérlet kitűzött céljánál újabb keletű volt. Ezt a dolgot nem hozták nyilvánosságra, és az ásatást tovább folytatták négy csoporttal. Három szinte teljes kudarcot vallott, a negyedik csoport azonban, amelynek vezetője az ásatások ideje alatt meghalt, egy arany álarcot, egy archaikus kardot és néhány

76

agyagkorsót ásott ki - vagy állított elő azonkívül egy király megzöldült és megcsonkított törzsét, mellén felirattal (ezt mind ez ideig sem sikerült még megfejteni). Ilyen módon bebizonyosodott, hogy milyen alkalmatlanok a munka elvégzésére azok, akik tisztában vannak a kutatás kísérleti jellegével. A tömeges vizsgálatok egymásnak ellentmondó eredményre vezetnek; ma jobban szeretik az egyéni és rögtönzött munkálatokat. A hrönir módszeres kidolgozása (a Tizenegyedik Kötet szerint) óriási szolgálatokat tett a régészeknek. Lehetővé tette, hogy kikérdezzék, sőt módosítsák a múltat, amely ma már nem kevésbé kézzelfogható és alkalmazkodó, mint a jövő. És különös: a másod- és harmadfokú hrönir, az a hrönir, amely egy másik hrönből vagy hrönnek a hrönjéből származik, megnagyítja az eredeti hrön hibáit; az ötödfokúak már szinte egyformák, a kilencedfokúak összetéveszthetők a másodfokúakkal. A tizenegyedfokúakban a vonások olyan tisztán jelennek meg, ahogyan az eredetiben nem mutatkoztak.. Az eljárás váltakozó: a tizenkettedik hrön már hanyatlani kezd. Még különösebb és még tisztább, mint bármelyik hrön a néha megjelenő ur, a szuggesztióval létrehozott dolog, az, amit a remény hív létre. Az említett arany álarc kitűnő példa erre. Tlönben a dolgok megkettőződnek, de arra is hajlamosak, hogy eltűnjenek, elveszítsék részleteiket, amikor az emberek elfeledkeznek róluk. Ennek klasszikus példája a küszöb, amely addig létezett, amíg egy koldus rajta üldögélt, de eltűnt, amikor az meghalt. Néha egy amfiteátrum romjait egy-egy madár vagy ló mentette meg. 1940. Salto Oriental Utóirat, 1947. Újra kiadom a múltkori cikket abban a formában, ahogy az 1940-ben az Antologia de la literatura fantásticában megjelent. Nem hagytam ki belőle mást, mint néhány metaforát és egy bizonyos csúfondáros végkövetkeztetést, amely ma már frivolnak hatna. Annyi minden történt azóta... A puszta felsorolásra szorítkozom. 1941 márciusában Hinton egyik könyvéből, amely valaha Herbert Asheé volt, előkerült Gunnar Erfjord kézzel írott levele, amelynek borítékját Ouro Pretóban bélyegezték le; a levél teljes mértékben megvilágította Tlön rejtélyét. Szövege igazolta Martinez Estrada feltevését. A pompás történet a XVII. század elején, egy londoni vagy luzerni éjszakán kezdődött. Összeállt egy titkos és jóakaratú társaság (amelynek tagjai között volt Dalgarno és később George Berkeley is), hogy képzeletben megalkosson egy országot. Az első, határozatlan tervben „légmentes” tudományok szerepeltek: filantrópia, kabala. Ebből az első korszakból származik Andrea érdekes könyve. Néhány évi tanácskozás és elhamarkodott összegezés után rájöttek, hogy egy generáció nem elég egy ország létrehozására. Elhatározták, hogy a csoportban részt vevő mesterek mindegyike tanítványt választ magának, aki majd folytatja művét. Ez az örökletes határozat érvényben maradt: két évszázados szünet után az üldözött szövetség feltámadt Amerikában. 1824 körül Memphisben (Tennessee) a tagok egyike elmondja a dolgot Ezra Buckleynak, az aszkéta milliomosnak. Az gúnyosan hallgatja, és kineveti a tervet szerény igényei miatt. Azt mondja, Amerikában nevetséges dolog egy országot feltalálni; azt indítványozza, találjanak fel egy bolygót. Ehhez az óriási ötlethez a maga nihilista módján hozzáteszi, hogy tartsák titokban az egész nagyszabású vállalkozást. Akkoriban került forgalomba az Encyclopaedia Britannica húsz kötete. Buckley indítványozza, hogy írják meg az elképzelt bolygó módszeres enciklopédiáját. Rájuk hagyja aranyat adó hegyláncait, hajózható folyóit, bivalyok járta prérijeit, négereit, örömtanyáit és dollárjait egyetlen feltétellel; hogy az imposztor Jézus Krisztust hagyják ki a dologból. Buckley nem hisz istenben, de meg akarja mutatni a nem létező istennek, hogy az ember is meg tud tervezni egy egész világot. Buckleyt 1828-ban Baton Rouge-ban megmérgezik; a .

Buckley szabadgondolkodó és fatalista volt, és a rabszolgaság védelmezője. (A szerző.)

77

Társaság 1914-ben bemutatja háromszáz tagjának Tlön Első Enciklopédiájának utolsó kötetét. A könyv kiadása titokban történik. A negyven kötet, amelyből áll (a leghatalmasabb mű, amelyet az emberek valaha létrehoztak), egy még részletesebbnek fog alapjául szolgálni, ez már nem angolul fog megjelenni, hanem Tlön valamelyik nyelvén. Ezt az áttekintést az elképzelt világról ideiglenesen Orbis Tertiusnak nevezték el, s ennek egyik kisebb ördöge volt Herbert Ashe; hogy mint Gunnar Erfjord megbízottja-e vagy mint tag, azt nem tudom. Az, hogy a Tizenegyedik Kötetet megküldték neki, az utóbbira mutat. És ezután? 1942-re kifejlődtek az események. Elég pontosan emlékszem az elsők egyikére, és most úgy érzem, megéreztem valamit előremutató jellegéből. A Laprida utca egyik lakásában történt, szemben egy világos, magas, nyugati fekvésű balkonnal. Faucigny Lucinge hercegnőnek megérkezett Poitiers-ből az ezüst étkészlete. A nemzetközi pecsétekkel ellátott láda mélyéből finom mívű tárgyak kerültek elő; utrechti és párizsi ezüstök heraldikus állatábrázolásokkal, egy szamovár... Ezek közt a mozdulatlan tárgyak között egy alvó madár finom és gyengéd remegésével feküdt egy titokzatos iránytű. A hercegnő nem ismerte. A kék tű a mágneses Északi-sarkra tapadt reszketve, s az üreges fémdoboz körívén a felirat Tlön egyik nyelvén volt megszerkesztve. Ez volt a fantasztikus világ első behatolása a való világba. A másodiknak egy nyugtalanító véletlen következtében magam is tanúja voltam. Ez néhány hónappal később történt egy brazil ember szatócskereskedésében, a Cuchilla Negrában. Sant' Annából tértünk vissza Amorimmal. A Tucuarembó folyó áradása arra kényszerített bennünket, hogy igénybe vegyük (és elviseljük) a boltos kezdetleges vendégszeretetét. A szatócs két recsegő tábori ágyat állított be számunkra egy nagy, bőrökkel és hordókkal telezsúfolt helyiségbe. Lefeküdtünk, de hajnalig nem tudtunk elaludni, mert a szomszédságunkban egy általunk nem látott részeg leírhatatlan káromkodással váltogatta gitárral kísért szaggatott énekeit - pontosabban egyetlen szaggatott énekét. Gondolhatják, hogy kitartó üvöltözését a gazda tüzes nádpálinkájának tulajdonítottuk.. . Reggelre az ember meghalt a folyosón. Kiderült, hogy hangjának érdessége félrevezetett minket: a szomszéd egészen fiatal fiú volt. Önkívületében kiesett az övéből néhány pénzdarab és egy csillogó fémből készült, körülbelül egy ujjnyi átmérőjű kúp. Egy gyerek fel akarta venni, de nem tudta: az egyik felnőtt férfi is csak nagy nehezen emelte fel. Néhány percig én is a tenyeremben tartottam, most is emlékszem rá, milyen elviselhetetlenül nehéz volt; még miután letettem is éreztem a súlyát. Arra is emlékszem, hogy éles kört vésett a húsomba. A kicsiny és mégis ilyen hallatlanul nehéz tárgy létezése a viszolygás és a félelem érzését keltette mindenkiben; az egyik paraszt azt mondta, hogy dobjuk be a sebes folyóba; Amorim néhány pesóért megszerezte. A halottat senki se ismerte, annyit tudtak csak róla, hogy ,,a határról jött". Ezek a kicsiny, a mi világunkban ismeretlen fémből készített, aránytalanul súlyos kúpok Tlön egyes vidékein az istenség képei. Itt befejezem elbeszélésem személyes részét. A többire minden olvasóm emlékszik (hacsak nem fél tőle, vagy nem reménykedik benne). Beérem azzal, hogy az utána következő eseményeket csak megemlítem néhány szóval; ezeket a konkáv közemlékezet majd úgyis gazdagítja és kiegészíti. 1944 körül a The American (Nashville, Tennessee) című napilap egyik kutatója egy memphisi könyvtárban felfedezte Tlön Első Enciklopédiájának negyven kötetét. A mai napig is folyik a vita arról, hogy ez a felfedezés véletlenül történt-e, vagy a ma is titokzatos Orbis Tertius igazgatóinak hozzájárulásával. Ez a második feltevés a valószínűbb. A Tizenegyedik Kötet néhány valószínűtlen részletét - például a Tlönir megszaporodását kihagyták vagy enyhítették a memphisi példányban. Ésszerű feltételeznünk, hogy ezekkel a törlésekkel az volta céljuk, hogy a világ, amelyet bemutatnak, ne legyen túlságosan összeférhetetlen a való világgal. Ezt a tervet egészítené ki Tlönből származott tárgyak

78

szétszórása a különböző országokban.... Tény, hogy a nemzetközi sajtó ma is a végtelenségig ismételgeti a „felfedezést". Kézikönyvek, antológiák, ismertetések, irodalmi változatok, az Emberiség Legnagyobb Művének hiteles és apokrif utánnyomásai árasztották és árasztják el ma is a földet. A valóság több ponton is, szinte azonnal visszavonult. Igyekezett is visszavonulni. Tíz évvel ezelőtt elég volt a rendnek némi látszatával bíró szimmetria az emberek elbűvölésére. Hogyne hódolnának be a Tlönnek, egy tökéletesen rendezett világ aprólékos és hatalmas bizonyítékainak. Hiába mondanánk erre azt, hogy a valóság is rendezett. Talán az, de isteni, vagyis nem emberi törvények szerint az, s ezeket még mindig nem tudjuk felfogni. Tlön labirintus, de az emberek által kieszelt labirintus, amelyet úgy terveztek meg, hogy az emberek megfejthessék. A Tlönnel való érintkezés és Tlön megszokása felbomlasztotta világunkat. Szigorától elbűvölve az emberiség elfelejti és mindig újra elfelejti, hogy az a szigorú rend nem az angyaloké, hanem a sakkozóké. Tlön (feltételezett) „primitív nyelve" már behatolt az iskolákba; harmonikus (és megható epizódokkal teli) történelmének oktatása kiszorítja helyéből azt, ami az én gyermekkoromban érvényben volt, helyét az emlékezetben egy fiktív múlt foglalja el, amelyről semmit sem tudunk biztosan, még azt sem, hogy hamis. Megreformálták a numizmatikát, a farmakológiát, az archeológiát, úgy hallom, a biológia és a matematika is sorára vár. A kártyavetők kiterjedt dinasztiája megváltoztatta a világ képét. És még nem mondták ki az utolsó szót. Ha nem csalódom, száz év múlva valaki meg fogja találni Tlön Második Enciklopédiájának száz kötetét. Akkor eltűnik az angol és a francia és a spanyol. A világ Tlön lesz. Nekem mindegy. Én az Androgué-szálló csöndes napjain Browne Urn Burialjének fordításával pepecselek (bár nincs szándékomban kiadni). S. MÓRICZ GYÖNGY/ FORDÍTÁSA

.

Természetesen továbbra is fennáll a különböző tárgyak anyagának a problémája. (A szerző.)

79

80

RAYMOND F. JONES

ZAJSZINT Dr. Martin Nagle az Országos Kutatóintézet külső várótermében a mennyezet festését vizsgálgatta. Tíz perc múlva már többé-kevésbé biztos volt benne, hogy a festést melyik sarokban kezdték, milyen irányban haladtak vele a mennyezeten, s hogy a munka körülbelül mennyi időt vett igénybe. Az épület új volt és a festés is, ezek a tények azonban világosan kiderültek az ecsetnyomokból és a festékben maradt szőrszálakból. ,,A munka - gondolta magában Nagle kissé kedvetlenül - egészében véve híven tükrözi az általános helyzetet." Most figyelmét a szőnyegre fordította. A minőségi követelményeknek magasabbaknak kellett volna lenniük. A gyártó cég bizonyára abból az elvből indult ki, hogy ,,ne dobjuk el a másodrendű minőségű árut, az államra azt is rá lehet sózni." Órája szerint már huszonöt percet töltött el a váróterem tanulmányozásával. Ennél többet nem is volt hajlandó rászánni. Vette az aktatáskáját, a felöltőjét, és kifelé indult. Eközben majdnem beleütközött egy szürke ruhás férfiba, és amikor hátralépve felismerte, örömében felkiáltott: - Berk! Dr. Kenneth Berkeley arca felragyogott, megragadta Martin Nagle kezét, majd vállon veregette. - Mit csinálsz itt a várószobában, Mart? - Meghívtak valamilyen konferenciára csupa fejessel és magas rangú katonával, de a kék mundéros legények nem akarnak beengedni. Már épp indultam vissza Kaliforniába. Álmomban se gondoltam rá, hogy veled találkozom. Te mit keresel itt, Berk? - Az OKI-nál dolgozom. Én is részt veszek a konferencián. Kiküldtek, hogy keresselek meg. Már mindenki megjött. - Láttam innen a felvonulást. Dykstrát a Massachusettesi Műegyetemről. Collinst a Harvardtól és Mellont a Kaliforniai Műegyetemről. Csupa nagyágyú! - Igen. És mind terád várnak! Gyere! Később majd beszélgetünk. Mart hüvelykujjával a váróteremből nyíló iroda felé bökött. - Azok a hapsik odabent, úgy látszik, még nem tudták eldönteni, elég megbízható vagyoke, nem köpök-e be valamit az elvtársaknak. Ezt nem tudom kivárni. Hat hétig is eltarthat, amíg zöld lámpát kapok. Feltételeztem, hogy mindezt előre tisztázzák. Nyilvánvalóan nem így történt. Add át mindenkinek üdvözletemet, s mondd meg Keyesnek, sajnálom, de nem vizsgálták ki, elég megbízható vagyok-e, hogy titkos ügyekben részt vehessek. Ezt ő valószínűleg nem tudta. - Nem, várj csak! Ez hülyeség - mondta Berk. - Részt kell venned a konferencián. Ülj le, s öt percen belül rendbe tesszük a dolgot! Mart újból leült. Még sohase működött közre titkos katonai projektumokban. Mindig is visszataszító dolognak tartotta, hogy kollégáitól ujjlenyomatot vegyenek, múltjukban turkáljanak. Tudta, hogy Berknek egy fikarcnyi esélye sincs. Már nem egy jó szakemberről hallott, aki fél évig vagy akár egy évig is malmozott, amíg sötét múltját felderítették. Az FBI-ügynök belső irodájából éles szóváltás zaja hallatszott. Mart elkapott egy-egy szót Berk üvöltő baritonjából.

1

81

- Ez nevetséges... élvonalbeli fizikus... elektromos mező... részt kell vennie... Az FBI után még a hadsereg és a haditengerészet kémelhárító szerveinek akadályait is le kellett volna győzni. A konferencia körül fantasztikus hármas sorompót húztak fel. Amikor idejött, magában kuncogott az esztelen bürokratizmusnak ezeken az újabb bizonyítékain mennyire iparkodnak elrejteni a természet titkait, pedig azok az egész világ számára tárvanyitva állnak. Berk egy perc múlva kiviharzott az irodából, kivörösödve, méltatlankodva. - Maradj itt, Mart! - mondta felháborodottan. - Keyest állítom rá erre az ügyre, s akkor majd kiderül, kinek van joga a portáson kívül bejönni ide! - Ide figyelj, Berk... Én nem szívom ezt mellre. Nem hinném, hogy helyes volna Keyest zavarni ezzel a dologgal. - Mindjárt visszajövök. Ez már mindennek a teteje! Mart zavarban volt. Nem saját hibájából akadt fenn a kémelhárító tisztek szűrőjén, de ez a kudarc mégis némi bűntudattal töltötte el. Berk perceken belül visszatért. Két egyenruhás férfi volt vele, egy dandártábornok és egy tengerésztiszt. És velük jött dr. Keyes is, az OKI igazgatója. Martin csak hírből ismerte őt de a hírek szerint igen-igen élvonalbeli tudós volt. Keyes őszinte, baráti mosollyal közeledett feléje, és a kezét nyújtotta. - Nagyon sajnálom ezt a késedelmet, dr. Nagle. El se tudtam volna képzelni, hogy a biztonsági szervek megállítsák. Idejében utasítást adtam erre a konferenciára vonatkozóan: meghagytam, hogy minden meghívott megbízhatóságát előre tisztázzák. Az ön esetében erről a formalitásról miért, miért nem, elfelejtettek gondoskodni. De biztos vagyok benne, hogy néhány percen belül sikerül kielégítő szükségmegoldást találnunk. Várjon itt, legyen szíves, amíg beszélek ezekkel az urakkal... Bezárták a belső szoba ajtaját, de Mart akarva, nem akarva hegyezte fülét, hogy kivegyen valamit a kiszűrődő hangokból. Az egyik kémelhárító tiszt szájából elkapott egy mondatot: - Ön saját maga kívánta ezt a háromszoros biztonsági sorompót. És egy másikat Keyes szájából: - ...épp ő az, aki megoldhatja ezt a dolgot nekünk... Mart vonakodva jött el ide. Felesége hevesen ellenezte, két gyereke pedig éktelen sivalkodásban tört ki, hogy emiatt esetleg nem mehetnek nyári vakációra. Bárcsak hallgatott volna a tiltakozásukra. Ha valaki egy olyan titkos ügyben vesz részt, amelyhez hármas engedélyre van szüksége: a szárazföldi hadsereg, a haditengerészet és az FBI részéről, akkor búcsút mondhat a szabadságnak. Csodálkozott, hogy Keyes miképpen bonyolódhatott bele egy ilyen tekervényes ügybe. Keyes az elektromágneses sugárzásterén korszakalkotó munkát végzett. És azon is csodálkozott, mit keres itt Kenneth Berkeley. Ez nagyon távol áll az ő munkaterületétől. Berkeley a tanulás mechanizmusának és a kísérleti oktatás módszereinek terén élenjáró pszichológus volt. Mart úgy gondolta, mindketten csak pocsékolják idejüket ebben a megbízhatósági huzavonában. A megvitatandó probléma esetleges nagysága nem túlzottan izgatta. Ha valaki a nyári égbolt alatt egy hegyi patak mellett üldögél, elébe tárulnak a természet leglényegesebb problémái, ha hajlandó szemügyre venni őket. Ezeknél nem lehet fontosabb semmiféle probléma, bármekkora titokzatosságba burkolják is zárt laboratóriumi ajtók mögött. Az ajtó végre kinyílt. Mart felállt a helyéről. A menetet dr. Keyes vezette ki a szobából. A férfiak arckifejezése valamivel feszültebb volt annál, mint amikor bementek, de Keyes karon fogta Martot.

82

- Minden rendben. Általános érvényű zöld lámpát kapott. Papírjait itt kiállítják, és készen várják önt, amikor majd kijön. De most menjünk be azonnal a konferenciára. Már amúgy is eléggé megvárakoztattuk a többieket. Amikor Mart belépett a tárgyalóterembe, akaratlanul is visszafojtotta lélegzetét. Az övével rokon munkaterületeken dolgozó kollégák ragyogó együttesén kívül minden katonai ágazat aranysávos egyenruháját ott láthatta. Egykettőre felismert több altábornagyot és altengernagyot, valamint a nagyvezérkar legalább egy tagját. Berk a helyére vezette őt, az első sorba. Most kétszeresen bűnösnek érezte magát, hogy megvárakoztatta ezeket az embereket, még ha nem is az ő hibájából történt. A teremben elöl egy vetítővászon lógott kifeszítve a falon. Hátul egy tizenhat milliméteres vetítőt állítottak fel. A túlsó falnál, egy asztalon, vitorlavászonnal letakarva valamilyen szabálytalan alakú tárgy feküdt. Keyes megállt az emelvényen, és a torkát köszörülte. - Ne vesztegessük az időt azzal, hogy bemutatjuk egymásnak az urakat. Sokan már úgyis ismerősök tudományos vagy személyes kapcsolat alapján, s biztos vagyok benne, hogy ha majd már egy-két órát foglalkoztunk ezzel a projektummal, mindannyian megismerkednek egymással. A megbeszélendő ügy szigorúan titkos jellegét kellőképpen aláhúzta a kémelhárító tisztek háromszoros szűrése, amelynek eredményeként bebocsátást nyertek ebbe a terembe. Amiről itt beszélni fogunk, tekintsék érdemesnek arra, hogy akár az életükkel is megvédelmezzék, ha netán bármikor a jövőben ilyen rendkívüli kényszer-helyzet merülne fel. A hallgatóság soraiban helyet foglaló katonák meg se moccantak, de Martin Nagle látta, hogy tudóskollégái közt nyugtalan mozgolódás támadt. Mindannyiukat bizonyos mértékig feszélyezte az a katonáktól eredő feltételezés, hogy a természet titkait hét lakat alá lehet zárni, holott úgy hevernek szerte a világban, mint kagylók a tengerparton. De Keyes nem volt katona. Amikor Mart felismerte e tény fontosságát, úgy érezte, izmai kissé megfeszülnek. - Tíz nappal ezelőtt - mondta lassan Keyes - megjelent nálunk egy fiatalember, amolyan feltalálóféle, s azt állította, hogy egy meglepő, forradalmi találmánya van. Leon Dunningnak hívták. Igen nagyra tartotta önnön képességeit, s nyilvánvalóan elvárta, hogy mindenki más első pillantásra ugyanígy vélekedjék róla. E tulajdonsága meglehetősen rossz színben tüntette fel. Ragaszkodott ahhoz, hogy csakis az intézet igazgatójával hajlandó beszélni, s annyit kellemetlenkedett, hogy a titkárságnak végül is nem maradt más választása; vagy beengedik hozzám, vagy rendőrt hívnak. Amikor beszámoltak nekem a dologról, végül is úgy döntöttem, hogy fogadom. Fölöttébb meghökkentő dologgal állt elő. Azt állította, hogy megoldotta egy antigravitációs gép szerkesztésének problémáját. Martin Nagle hirtelen nagy csalódottságot érzett, majd nevethetnékje támadt. Ezért mondta le a gyerekek nyári vakációját?! Talán még nem késő, hogy visszamenjen... Kollégáira pillantott. Dykstra előrehajolva a homlokát dörzsölte, hogy eltakarja az ajkán játszó mosolyt. Lee és Norcross szánakozóan elnéző pillantást váltottak egymással. Mart megfigyelte, hogy Berkeley az egyetlen tudós, aki nem mozdul, nem mosolyog. De hát Berk persze pszichológus. - Látom, uraim, hogy néhányan mosolyognak - folytatta Keyes. - Én is mosolyogtam. Azon gondolkoztam, hogyan lehetne minél gyorsabban megszabadulnom ettől az ellenszenves futóbolondtól, aki így befurakodott az irodámba. Megint csak felmerült a kérdés: hallgassam-e, amíg állításainak nevetséges volta nyilvánvalóvá válik, vagy dobassam ki? Aztán mégis végighallgattam.

83

Megpróbáltam kiszedni belőle a szerkezetének működési elvét, de erről nem volt hajlandó részletesen nyilatkozni. Ragaszkodott ahhoz, hogy ezt majd a szerkezet működésének demonstrálása után tárgyaljuk meg. Azon a héten a szombat délutánom szabad volt, s így beleegyeztem, hogy végignézem a demonstrációt. Dunning ahhoz szintúgy ragaszkodott, hogy katonai szakértőket is hívjunk meg, s hogy filmfelvevő készülék és magnetofon álljon rendelkezésére. Ha egyszer már idáig elmentem, ebbe is beleegyeztem, és összeverbuváltam egy-két urat, akiket ma délután itt látnak velünk a teremben. Másfajta publicitást nem kívánt, így abban állapodtunk meg, hogy a Dover-klub kis magánrepülőterén találkozunk. Ez épp ma egy hete volt. És ott demonstrálta készüléke működését. Vállára szíjakkal egy kis csomagot erősített. Magam segítettem feltenni rá. Körülbelül harmincöt-negyven fontot nyomott. Nem volt rajta semmiféle meghajtás, se légcsavar, se fúvóka, se semmilyen külső energiaforráshoz nem volt vezetéke. Ezt látva rendkívül szégyelltem magamat, hogy efféle hiábavaló demonstrációhoz katonai vendégeket csődítettem ide. Körülbelül tíz láb átmérőjű körben álltunk körülötte. Amikor a csomagot a vállára erősítettük, szánakozó mosollyal nézett ránk, s az övén megnyomott egy kapcsolót. Abban a pillanatban gyorsuló mozgással egyenesen a levegőbe emelkedett. Hátralépve figyeltük. Mintegy ötszáz láb magasan megállt, s egy pillanatig mozdulatlanul függött a levegőben. Aztán leereszkedett a kör közepébe. Keyes rövid szünetet tartott. - Az arckifejezésük, uraim - folytatta aztán -, mindent elárul. Egyesek önök közül, gondolom, azt hiszik, hogy mi, akik tanúi voltunk a demonstrációnak, érzéki csalódások áldozatai (ettünk, vagy pedig egyszerűen hazudunk. Utólag mindannyian egyetértettünk abban, milyen nagy szerencse, hogy Dunning ragaszkodott a demonstráció lefilmezéséhez. így ezt a filmet most bemutathatjuk önöknek. Legyenek szívesek... Intett az asszisztenseinek. A redőnyöket leengedték, s a terem végében álló vetítő felberregett. Mart akaratlanul is előrehajolt, keze megmarkolta a szék karfáját. „Ezt egyszerűen nem akarom elhinni" - gondolta magában. A film egy embergyűrűt mutatott. A közepén álló Dunning huszonöt-harminc éves lehetett. Mart azonnal felismerte benne a Keyes által leírt típust - a fiatal taknyost, aki tudja magáról, mit ér, s másoktól is elvárja, hogy ezt vonakodás nélkül tudomásul vegyék. Mart ismerte ezt a típust. Az ország valamennyi iskolájában, a felsőbb műszaki tagozatokon az ember minduntalan beléjük ütközik. A gyűrű kitágult, s most tisztán ki lehetett venni az állítólagos feltalálót, hátán azzal a titokzatos csomaggal. A fiatalember egy pillanatig az övén levő kapcsolóval babrált, majd hirtelen felemelkedett a talajról. Mart csak bámult. A kép ekkor hirtelen feljebb szökkent, a kamera kezelője bizonyára hátralépett, hogy messzebbről filmezhessen. Mart feszülten figyelt, nem lát-e valamiféle sugárzást kivillanni a csomagból. Aztán észbe kapott - ostobaság ilyesmire gondolni. Nem létezik sugármeghajtás, amely ilyen módon működjön. De antigravitáció... Mart úgy érezte, egész teste bizsereg, s ugyanakkor a hátán hideg futkároz. A vásznon most semmi sem mozdult. Majd Dunning lassan leereszkedett a kör közepébe. Aztán a vászon elsötétült, a teremben kigyúltak a lámpák. Mart úgy bámult maga elé, mintha delejes álomból ébredt volna. - Ekkor szünetet tartottunk - mondta Keyes. - Dunning most már beszédesebb lett, és néhány szóban beszámolt gépének alapelveiről. Ezt felvettük azzal a magnetofonnal, amelyet

84

kívánságára magunkkal hoztunk. A felvétel a magas zajszint és a torzulások miatt sajnos jóformán érthetetlen, de azért tüstént lejátsszuk önöknek. A beszélgetés után Dunning hajlandó volt még egy demonstrációra: azt mondta, bemutat egy további formát, az irányított vízszintes repülést. Most erről látnak egy filmet. Keyes megnyomta a villanykapcsolót. A szintér újból láthatóvá vált. Az embergyűrű ezúttal egyik oldalán szétnyílt, s Dunning meglehetősen meredek ívben felemelkedett, majd vízszintesre fordult. A háttérhez viszonyítva úgy látszott, körülbelül olyan magasan van, mint a mögötte levő hangár teteje. Mintegy száz lábat lassan lebegve tett meg, aztán felgyorsított. Martnak teljesen megmagyarázhatatlan nevethetnékje támadt. Mintha Buck Rogers, az indiánvadász elevenedett volna meg, mindent elsöprő támadás közepette. A vásznon hirtelen valami villant. A Dunning hátára erősített csomag egyet szikrázott. Egy szörnyű pillanatig úgy látszott, mintha Dunning kétségbeesetten viaskodva függne odafent. Aztán, akár egy eleresztett kő, a földre zuhant. A kamera egy másodpercre elvesztette, de aztán a földre zuhanás pillanatában megint elkapta. Esés közben Dunning megfordult. Amikor lezuhant, a csomag alája került. Teste egyet szökkent, majd kissé odább hempergett, s többé nem moccant. Keyes odament a villanykapcsolóhoz, s intett, hogy húzzák fel a redőnyöket. Valaki felállt, és felhúzta őket. A többiek mozdulatlanul ültek. Mintha a teremben megállt volna az idő. - Hát erről van szó, uraim - szólalt meg Keyes nyugodt hangon. - Most már bizonyára megértik, miért hívtuk össze önöket. Dunning felfedezte az antigravitációt. Efelől semmi kétség nem lehet. És Dunning halott. A túlsó falnál álló asztalon felhajtotta a vitorlavászon egyik csücskét. - A készülék maradványai itt vannak, megvizsgálhatják őket. Mindeddig ez csak kiégett, véres roncs volt számunkra. De most majd az önök felügyelete mellett gondosan lefényképezzük, és aztán szétszereljük. Leengedte a vásznat, és visszatért az emelvény közepére. - Azonnal elmentünk Dunning házába az OKI egyik kutatócsoportjával és a katonai ágazatok kémelhárító tisztjével. Dunning szembeszökően paranoiás alkatára vall az is, hogy semmiféle jegyzetet nem készített. Bizonyára állandó rettegésben élt, hogy találmányát ellopják. Magánkutató létére kitűnő laboratóriuma volt. Hogy milyen kereseti forrásai voltak, ezt még nem tudjuk. A könyvtára is meghökkentő, meghökkentő abban az értelemben, hogy nemcsak az összes tudományágat öleli fel, hanem az okkult tudományok úgyszólván minden területét is. És ez megint csak rejtély számunkra. Megvizsgáltuk, milyen egyetemi végzettsége Volt. Úgy látszik, sehol sem tudott huzamosabb ideig megmaradni, legalább négy különböző egyetemre járt. Stúdiumai ugyanolyan szerteágazóak voltak, mint könyvtárának anyaga. Elektromérnöki tanfolyamokat hallgatott, komparatív teológiát, felsőfokú csillagászatot, latint, csoportelméletet, általános szemantikát és felsőfokú komparatív bonctant. Sikerült érintkezésbe lépnünk mintegy húsz oktatójával és diáktársával. Valamennyien egybehangzóan paranoiásnak írták le. Az égvilágon egyetlenegy bizalmasa sem volt. Ha bárkivel közölte is elméleteit, erről nem sikerült tudomást szereznünk. Így hát annak a férfinak nyilatkozataiból, aki az első antigravitációs gépet megszerkesztette, semmi más nem áll rendelkezésünkre, csak ez a gyatra minőségű magnetofonszalag. Újból biccentett a terem végében álló műszerész felé. A műszerész bekapcsolta a magnetofont, ahonnan a hangot a terem elülső részében álló asztalra szerelt hangszóróhoz továbbította.

85

A termet egyszerre fütyülés, dörgő hangzavar töltötte be. Felszálló repülőgépek döreje - a repülőterek mindennapos zajai. E zenebonából kihallatszott az immár halott ember hangja, magas, meglehetősen éles hang, még a lármán keresztül is kiérződött belőle a lenézés, a türelmetlen rátartiság. Mart hegyezte fülét, hogy valami értelmeset szűrjön ki a hangzavarból. Szeme elkapta Bért pillantását, de abban is csak saját reménytelenségét látta, hogy ebből az összevisszaságból valaha is megérthetnek valamit. Keyes intett a műszerésznek. - Látom, elégedetlenek ezzel a felvétellel, uraim. Talán nem is volt értelme lejátszani itt, e konferencia során. De mindegyikük kap majd belőle egy másolatot. Laboratóriumuk csöndjében módjuk lesz kibogozni belőle, amit tudnak. Érdemes tanulmányozniuk, mert tudomásunk szerint ez rejti magában az egyetlen rendelkezésünkre álló kulcsot. Mart türelmetlenül felemelte kezét. - Dr. Keyes, ön és a demonstráció többi szemtanúja hallotta az eredeti magyarázatot. Nem tudnák kiegészíteni valamivel azt, ami a szalagon van? Keyes kesernyésen elmosolyodott. - Bár tudnánk, dr. Nagle. Sajnos Dunning magyarázatában ugyanakkora volt az értelmi zűrzavar, mint a szalagon a technikai torzulások. De a legépelt szöveget a legjobb emlékezetünk szerint kiegészítettük, s ezt majd átadjuk önöknek. Ez a gépelt szöveg tartalmazza mindazt, amit a fonetikai szakértők, akik e szalagot elemezték, összerakosgattak. A szemtanúk kiegészítéseit zárójelbe tettük. Ezeket azonban csak akkor iktattuk be a szövegbe, ha valamennyi szemtanú egymástól függetlenül azonos eredményre jutott. Ez persze lehet pontos, de lehet pontatlan is. Akar még valaki valamit kérdezni? Mindannyian tudták, hogy volna még kérdeznivalójuk, de a történtek hatása az egész hallgatóságban egy időre minden más reakciót elnémított. Keyes egy lépést tett előre. - Gondolom, most már önök közül senki sem becsüli alá e probléma komolyságát. S ugye, megértik, hogy ezt a titkot mindenáron fel kell derítenünk? Tudjuk, hogy mai ismereteink körén belül valahol ott rejtőzik az az ismeret, amely a gravitáció legyőzéséhez szükséges, amely elvezetne minket a Földön túlra, akár a csillagokig. És tudjuk, hogy ha egy fiatal amerikai képes volt felderíteni e titkot, akkor egy fiatal orosz is képes lesz rá. El kell jutnunk odáig, ahová Dunning eljutott. Az OKI minden műszaki berendezése rendelkezésükre áll. Természetesen engedélyt adunk önöknek, hogy megvizsgálhassák Dunning laboratóriumát és könyvtárát, valamint gépének maradványait. A számításba jövő személyek közül azért választottuk ki önöket, mert azon a véleményen vagyunk, hogy önök ilyen vagy olyan speciális képességgel rendelkeznek e feladat megoldására. Nem vallhatnak kudarcot. Este újból találkozunk, uraim. Remélem, most már megértik, miért kellett e projektummal kapcsolatban a legszigorúbb biztonsági intézkedéseket alkalmaznunk. Martin Nagle jóval a történtek után minderre úgy emlékezett vissza, hogy egyfajta bódulatban hagyta el a tárgyalótermet. Az a bizonytalan és kellemetlen érzés töltötte el, mintha többször egymás után fejbe verték volna. Kenneth Berkeleyvel együtt ment ki a teremből. Csak annyi időre álltak meg, hogy Mart udvariasan üdvözölhesse fizikus kollégáit, akikkel már huzamosabb idő óta nem találkozott. De minél előbb odább akart állni. Minél előbb meg akart szabadulni attól az érzéstől a fejében. Az OKI épülete előtt zsebre dugott kézzel megállt, s végignézett a város egyhangú, szürke épületein. Behunyta a szemét, de még mindig maga előtt látta, ahogy a férfi egyenest a levegőbe emelkedik, meredeken száll felfelé, s aztán mint az ólom zuhan le a földre.

2

86

Egyszerre ráeszmélt, hogy még annyi időt se vett magának, hogy megvizsgálja a vitorlavászon alatt megbújd készülék maradványait. Hirtelen Berkeley felé fordult. - A lélektani kérdések... te ezek miatt veszel részt ebben a dologban, Berk? Berk bólintott. - Keyes azért hívott ide, hogy felderítsem Dunning múltját. De most már, azt hiszem, itt is maradok. - Te is tudod, hogy ez az egész dolog érthetetlen, ugye? - kérdezte Mart. - Teljesen, tökéletesen érthetetlen. Tudományos ismereteink erre nem adnak magyarázatot, s még kevésbé teszik lehetővé, hogy Dunning teljesítményét megismételjük. - Érthetetlen? Ezzel mit akarsz mondani? - Azt, hogy nekem... hogy mindannyiunknak sebességet kell váltanunk, rükvercben kell mennünk, visszafelé, ki tudja, meddig... húsz évet a tanulmányainkban, ötszáz esztendőt a tudomány terén? Hol tértünk le a helyes útról? S miért sikerült Dunningnak, egy ilyen félnótásnak megtalálnia a helyes utat? - Furcsa figura lehetett - tűnődött Berk. - Asztrológia, miszticizmus, levitáció! A szalagon elég sok szó esik a levitádéról. Ez pedig, ugye, nincs is olyan messze az antigravitáció fogalmától? Mart mérgesen morgolódott. - Legközelebb azt hallom majd, hogy az első sikeres repülést seprűnyélen hajtották végre. - Hát a népmesékben elég sok szó esik seprűnyélről, varázsszőnyegekről és más hasonlókról. Az ember azt kérdezi magától: mi adta ehhez az ötletet? A megdöbbenés csak lassanként ült el. Martin az esti megbeszélés után, amelyet jórészt a roncsok megvizsgálásával töltöttek, visszatért a szállodájába. A roncsok vizsgálata, ahogy ezt Keyes előre megmondta, nem sokra vezetett. És mégis valamilyen meghatározhatatlan érzés ébredt az emberben, ahogy elnézte e hihetetlen álom megvalósításának maradványait. Martot heves vágy fogta el, hogy kinyújtsa kezét, megérintse a roncsokat, és puszta akaraterővel visszavarázsolja azzá a készülékké, ami valaha volt. Mintha a hit, hogy ez lehetséges, valóban lehetségessé is tette volna. De nincs-e ebben az eszmében valamiféle alapvető igazság? - töprengett. Dunning hitt abban, hogy az antigravitáció megvalósítható, s megvalósította. Neves tudósok viszont lehetetlennek tartják... Mart szállodai szobájában az ágy szélén ült, s az ablakon át kinézett a város esti fényeire. Bizonyos dolgokat lehetetlennek kell elfogadnunk. A lehetetlen és a lehetséges fogalmai egyaránt alapjai a tudománynak. Perpetuum mobile. Az aranycsinálók álma... ahogy azt az alkimisták álmodták. Antigravitáció... Minden próbálkozás, hogy úrrá legyünk a természeten, az emberi tapasztalat szerint azt bizonyítja, hogy ezek az álmok megvalósíthatatlanok. El kell ismernünk, hogy vannak bizonyos korlátok. Hogy az emberi alkotókészséget bizonyos nagy lehetetlenségek szükségképpen korlátok közé szorítják, másként egy életet eltölthetnénk azzal, hogy megoldjuk a láthatatlanság titkát vagy kiókumláljuk, miképpen lehetne egy téglafalon keresztülmenni. Vagy megpróbáljunk varázsszőnyeget készíteni. Felállt, az ablakhoz ment. Egész délután valamiféle halvány riadalom gyötörte. És most rájött, mi okozza. Hol lehet határvonalat húzni ? Valahol meg kell húzni. Ebben biztos volt. Egyszer már meghúzták ezt a határvonalat, végérvényesen. Az 1890-es években a tudomány mintegy lezárta könyveit. Nagy elmék akkor azt hitték, hogy a tudomány már az

87

egész világegyetemet felöleli. Mindazt, amit nem ismertek, a nagy lehetetlenségek közé sorolták be. Aztán jött a rádium, a röntgencső, a relativitás, a kozmikus sugárzás. A határvonal eltűnt. Most vajon hol húzódik? Néhány évvel ezelőtt még azt mondta volna, hogy kellő pontossággal meg tudja határozni. Ma este már korántsem ilyen biztos benne. Lefeküdt. Egy óra múlva felkelt, és felhívta Kenneth Berkeleyt. Az óra csaknem éjfélt mutatott. De ez nem számít. - Berk - mondta a telefonba itt Mart beszél. Gondolkoztam a dolgon. Holnap az egész társaság megrohanja Dunning laboratóriumát és könyvtárát. Nem tudnánk korán reggel kimenni oda? Csak mi ketten. Szeretném megelőzni őket. - Azt hiszem, elintézhetem - válaszolta Berk. - Keyes azt akarja, hogy mindannyian tetszésetek szerint dolgozzatok. Holnap majd többet mondhatok. Felhívlak, amilyen korán csak lehet. Éjszaka eleredt az eső, s amikor Berk a kocsijával eljött Martért, a ködbe burkolózott város vigasztalan képet nyújtott, még inkább elmélyítette az őket körülvevő valószerűtlenséget. - Keyes nem nagyon lelkesedett az ötletért - mondta Berk, amikor elindultak a szállodától. - Bizonyára lesznek, akik felhergelődnek ezen, de őszintén szólva az a meggyőződésem, hogy Keyes benned bízik legjobban, szerinte az egész társaságból neked van a legnagyobb esélyed a sikerre. - Szerintem nekem van a legkisebb - dörmögte Mart. - És még egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez a Dunning nem folyamodott-e valamilyen nagyon ügyes furfanghoz. - Értem, mire gondolsz, de majd meggyőződsz róla. Fokozatosan. Te az ilyesmit könynyebben átlátod. Te vagy valamennyiünk közt a legfiatalabb. Keyes szerint az öregek közt lesznek olyanok, akik egész idejüket azzal töltik majd, hogy bebizonyítsák, Dunning nem találhatta fel az antigravitációt. Neked mi erről a véleményed? Ezen töröd majd a fejedet, vagy megpróbálsz rájönni, hogy Dunning mit csinált? - Amit egy olyan pacák, mint Dunning meg tud csinálni, azt Nagle mégúgy meg tudja csinálni, ha egyszer meggyőződött arról, hogy Dunning tényleg megcsinálta. Berk hátrahajtva fejét nagyot nevetett. - Keyes ezért a keblére ölel, öregem. Attól félt, hogy az egész országban nem akad majd egyetlen igazi koponya, aki szívvel-lélekkel beleveti magát a dologba. Dunning lakása a város egykor divatos, de ma már megkopott kerületében volt, ahol a rikító, szörnyű épületek tulajdonosai nem tudták többé kifizetni a tatarozási költségeket és nem is tudták a házakat olyanoknak eladni, akik e költségeket fedezni bírták volna. Azt már korábban kiderítették, hogy a ház valójában Dunning egyik nagybátyjáé volt, akinek hollétét azonban egyelőre nem lehetett megállapítani. A ház homlokzati bejáratánál egy őr állt szolgálatban. Amikor Berk és Mart felmutatta belépési engedélyét, az őr egy bólintással beengedte őket. - Dunning laboratóriumai és műhelyei a földszinten vannak - jegyezte meg Berk. Könyvtára az első emeleten. A második emelet egyik hálószobájában aludt, de az épület többi része üres. A hátsó konyhában nagy főzőcskézés folyhatott. Dunning jól felszerelt éléskamrát hagyott maga után. Hol akarod kezdeni? - Először egy pillantást vetnék a laboratóriumokra. Szeretném kissé megismerni a lakás levegőjét. Az előszobától jobbra Berk egy kicsiny, de rendkívül jól felszerelt kémiai laboratóriumba vezette be Martot. A laboratóriumot szemmel láthatóan sűrűn használták, de azért kifogástalan állapotban volt. A munkaasztalon egy komplex lepárlóberendezés állt. - Az egész lakásban jóformán semmi írást nem találtunk, csak itt egy kis blokkot

88

- mondta Berk. - Rajta néhány odavetett számítással, de minden képlet vagy reakció levezetés nélkül. Mart dünnyögve átment a szomszéd szobába. Ez már az elektronikus kísérletezés megszokottabb összevisszaságát mutatta, de a gondos munka jelei még itt is azonnal felismerhetők voltak. A készülékeket a legnagyobb alapossággal szerelték össze. A próbavezetékeket gondosan gumírozott vagy hőszigetelt drótból készítették, és kábelsarukkal látták el, nem pedig a szokásos módon csak úgy találomra levágott színes összekötő drótokból, amelyeket sebtiben letisztítanak, és a csatlakozáshoz kötnek. Egy fogasrúddal és műszertáblával ellátott jókora készülékcsoport funkcióját Mart nem tudta azonnal felismerni. Afféle berendezésnek látszott, amelyet egy olyan gondos kísérletező szerelt össze, akinek nem kell a bankszámlájára tekintettel lennie. Ez alaposabb vizsgálatot igényelt volna, de Mart továbbment a következő szobába: egy gépműhelybe, az is ugyanolyan jól fel volt szerelve, mint az előbbi szobák. Egy hathüvelykes esztergapad, egy nagy, oszlopos fúrógép és egy marógép - ezek voltak a legfontosabb darabok. Mart halkan fütyörészve megállt a szoba közepén, és visszanézett a szobákra, amelyeken átjöttek. - Középiskolás koromban - jegyezte meg - pontosan ilyennek képzeltem a mennyországot. - És ez mind egy olyan alaké volt, mint Dunning - jegyezte meg halvány mosollyal Berk. Mart hirtelen felé fordult. - Ide figyelj, Berk - mondta halk, komoly hangon -, akármi is volt ez a Dunning, de ostoba fráter nem volt. Paranoiás lehetett, de ostoba nem. Csinált egyet s mást. Ide nézz! Az egyik közelben álló asztalról felemelt egy furcsa külsejű holmit, és a világosság felé tartotta. Sárgásfehér színben csillogott. Ezüstözött, nagy feszültségű függélyező volt. - Ez gyönyörű! - lelkesedett Mart. - Az egész országban alig akad olyan egyetemi műhely, amely ehhez hasonlót elő tudna állítani. Nekem a műszerészeinkkel heteken át kell balhéznom, hogy egy-egy ilyen komplex darabot elkészítsenek, és a tűrése azoknak is mindig jóval túl van a megengedhető határon. Könnyedén dobálgatta tenyerében a függélyézőt. Tudta, hogy pontosan annyi a súlya, amennyinek lennie kell. Már a fogása is erről tanúskodott. Berk most az előszoba túlsó oldalára vezette Martot. Kinyitott előtte egy ajtót. Odabent, a szoba egyik falánál egy digitális számítógép műszertáblái álltak, a másik oldalon pedig egy analóg számítógépé. - De ez még mind semmi - jegyezte meg Berk. - A legnagyobb meglepetés odafent vár rád. A gravitáció - erő, gondolta magában Mart, ahogy felment a lépcsőn. Erőt pedig csak erővel lehet legyőzni, legalábbis a fizika világában. A politikában és az emberi viszonylatokban az erő létrehozhat valami önmagánál bonyolultabbat is, de ha Dunning legyőzte a gravitációt, ezt csak valamilyen más - már eddig is ismert - erővel tehette. A fizikának minden létező erőről legalábbis tudomása van. Sehol sincsenek fehér foltok, kivéve talán azt az egyet, amelyet ez idő szerint még az a rejtelmes neutrínó foglal el. Dunning egy zseniális szerkezetet készített. De ez sem lehetett más, mint az ismert törvények és erők találékony alkalmazása. Nem rejtőzhetett benne semmiféle csoda, semmiféle varázslat. Mart, amikor ezt lassan szavakba foglalta magának, kissé megkönnyebbült. Követte Berket a könyvtárba. Ez nem egyetlen szoba volt, hanem egy egész - átalakított és polcokkal felszerelt lakosztály. Kétségtelenül több ezer kötet állt sorban a polcokon. - Ez fog a legjobban érdekelni - mondta Berk, és belépett a legközelebbi, bal oldali szobába. - Az „A" asztrológiát jelent. - És ezzel egy teljes polcrészre mutatott.

89

Mart végigfutott a címeken. Asztrológia kezdők számára. Asztrológia és a korlátlan végzet, A babilóniai módszer, A csillagok pályája. Ezt a legutóbbi kötetet leemelte a polcról, abban a hiú reményben, hogy hátha mégis csillagászati szakkönyv. De nem az volt, s így gyorsan visszatette a társai mellé. - És sokat is olvasott - jegyezte meg Berk. - Tömérdek könyvet megvizsgáltunk, s bőséges jegyzeteket találtunk bennük Dunning kézírásával. Talán épp itt fedezhetjük fel gondolkodásmódjának igazi kulcsait, ezekben a széljegyzetekben. Mart hevesen, elutasítóan intett a komor kötetek felé, majd mélyen zsebre dugta kezét. - Csupa zöldség I - motyogta magában. - Ennek semmi köze nem lehet Keyes problémájához. Bár számodra kétségtelenül érdekes probléma lehet. Ahhoz, hogy valaki a lent látottak és ugyanakkor ez iránt az ostobaság iránt is érdeklődjék, ahhoz két külön fejének kell lennie. - Dunningnak azonban csak egy feje volt - szólt nyugodtan Berk. - Talán mindezek részei egy egésznek, amelyet mi nem látunk, de Dunning látott. Mart ajkát biggyesztve a pszichológusra nézett. - Komolyan beszélek - mondta Berk. - Az én területem elsősorban az emberi elme és csak másodsorban azok a témák, amelyekkel az elme foglalkozik. De Dunningban olyan elmét látunk, amely megoldotta az antigravitáció problémáját, érdeklődést tanúsított a lenti laboratóriumok által képviselt területek iránt, s meg tudta emészteni ezt az anyagot is. Mármost valódi skizofrénia voltaképpen nem létezik. Mindannyiunk koponyájában csak egyetlen egyén lakozik, s ha bárkit alaposan megvizsgálunk, megállapíthatjuk, hogy az illetőt egy feltűnően következetes cél vezérli, akármilyen szeszélyesnek látszanak is a cselekedetei. Talán abból az anyagból, amit Dunning könyvtárában és laboratóriumában találtunk, számára sok minden feleslegesnek bizonyult, de szerintem Dunning zsenialitása nyilvánvalóan abban a képességében rejlett, hogy a feleslegesből kiszűrje a relevánst anélkül, hogy az emberi gondolkodás bármely területét kategorikusan elutasítaná. Mart elnézően mosolyogva félrefordult. Most egy olyan polcsorral került szembe, amely hindu filozófiai műveket tartalmazott. Hat-nyolc lábnyi hosszúságban levitációval foglalkozó kötetek sorakoztak egymás mellett. Mart ujjával feléjük bökött. - Amit ezek a hapsik hókuszpókusz árán elértek, azt Nagle kétszer olyan gyorsan megcsinálja x-ekkel és y-okkal meg azzal, hogy megtanítja az elektronokat átugrálni a karikákon. - Keyes ennél többet nem is kíván tőled - jegyezte meg Berk. - Mikorra készülsz el vele? Ebéd után visszatértek az OKI-ba. Martnak kijelöltek egy dolgozószobát, és kapott egy másolatot a Dunning-féle magnószalagból. A kiegészített gépelt szöveget, ahogy Keyes javasolta, félretette, hogy elfogulatlanul hallgathassa végig a felvételt. Bekapcsolta a magnót-a harsogó hangzavarra összerezzent. Egyik kezét a hangerőszabályozón tartva, állával a karjára támaszkodott a hangszóró előtt, és a zajon keresztül igyekezett kivenni Dunning alig-alig érthető szavait. A felvétel eleje táján elkapta a gyakran emlegetett „levitáció" szót. Aztán egy teljes mondatot: „A levitáció, amelyet a nyugati világnak első ízben egy angol médium demonstrált. .A többit elnyomta egy repülőgép zúgása. Mart visszaforgatta a szalagot, és ezt a részt újból meghallgatta. A levitáció említésénél minduntalan felvillant előtte egy kép. Egy piszkos, sovány hindu fakír képe, fején mocskos turbánnal, egyik karján kötéltekerccsel, a másik kezében kosár, benne egy kígyóval. De Dunning megoldotta az antigravitáció problémáját! Milyen értelmi jelentőséget tulajdonított ő ennek a szónak? Mart ingerülten mormogott magában s most továbbfuttatta a szalagot. Az első néhány méteren semmi többet nem hallott. A „földhatás" szóra hegyezni kezdte a fülét. E szót újabb

3

90

zavaros hangok után ez a mondat követte: „...a napfoltok eloszlása, amit a csillagászok mindmáig nem tudtak megmagyarázni, s valamennyi szakember figyelmen kívül hagyott." Ez halványan emlékeztette valamire. Néhány szót írt a blokkjára azzal a szándékkal, hogy majd megvizsgálja a dolgot. A hang most újból fütyülésbe, dörejbe fúlt, a zenebonán át a halott férfi mintha csúfolódni akart volna vele. Annyit kivett, hogy sok szó esett a csillagképekről. Asztrológia. Hangosan felnyögött, majd behunyt szemmel végighallgatott egy viszonylag hosszú, érthető részt: „A Földön uralkodó mágneses viharok megjósolhatók a bolygók mozgásából, a negyedállások alapján... ezer és ezer éven át megfigyelt erőtéradatokból... s ezek nincsenek összhangban az egyéb jelenségekre vonatkozóan napjainkban elfogadott magyarázatokkal." Jó néhány perc múlva Dunning nyilvánvalóan a komparatív teológiára tért rá. „Galilei és Newton - mondta - sokkal mélyebb hatással voltak az emberiség gondolkodásmódjára, mint ahogy ők maguk sejtették. A vallást megfosztották a csodáktól, a fizikát pedig a képzelőerőtől... Indiában sikeresebben hódították meg a fizikai univerzumot, mint számos amerikai kutatólaboratóriumban." És ezzel a szövegnek vége szakadt. A szalagon ezután hosszú ideig már csak a repülőgépek zúgása és a rossz felvétel sercegő hangzavara volt hallható. Mart lezárta a készüléket. Hát ennyi az egész. Annak az elméje és munkája, aki mindenki mást megelőzve legyőzte a gravitációt! Mart szinte kifáradva, most a gépelt szöveget vette kézbe, és végigfutott rajta. Ez többet tartalmazott ugyan, mint a felvétel, de a szemtanúk emlékezete mégis meglepően kevés információval egészítette ki a szöveget. Mart feltételezte, hogy Dunning szavai annyira megdöbbentették a katonákat és a tudósokat, hogy az elhangzottak tekintetében az emlékezetük jóformán cserbenhagyta őket. Hátradőlt székében, és magában összefoglalta a hallottakat. Dunning tétele, úgy látszik, abban állt, hogy a maradi tudósok az elfogadott elméletekből számos megalapozott ismeretet kirekesztettek. A halott férfi azt a nézetet vallotta, hogy ezeknek az ismereteknek jó része megtalálható az asztrológia különféle területein, a hindu miszticizmusban, a napfoltok mozgásában, a médiumok levitációjában és egy sereg más, tudománytalannak tekintett területen, ahol magyarázatot is lehet rájuk találni. Hol a racionális gondolkodásnak az a vékony fonala, amely mindezen át utat lelhet? Mart újból behunyta szemét, s tapogatózva kiindulópontot próbált keresni. Az ajtón kopogtattak. - Bejöhetek, dr. Nagle? - szólalt meg egy hang. Keyes volt. Mart felállt, és hellyel kínálta. - Épp most végeztem a magnóval és a gépelt szöveggel - mondta. - Nagyon kevés támpontot nyújtanak. - Ez igaz - jegyezte meg Keyes. - Amikor gyerekkorunkban első ízben vettünk részt egy versenyen, elfogott minket valamilyen érzés. Tudja, mire gondolok. A torkunkban, a mellünkben és a gyomrunkban éreztük. Le, egészen a lábszárunkig és a lábujjainkig. Az egész szervezetünket átjárta ez az érzés... az érzés, hogy fikarcnyi esélyünk sincs a győzelemre. .. vagy hogy a tudásunk legjavát fogjuk nyújtani, tekintet nélkül arra, mennyivel erősebbek nálunk a többiek. Érti, mit akarok ezzel mondani? Mart bólintott. - És mi az ön érzése ezzel kapcsolatban, dr. Nagle? Mart elengedte magát, félig lehunyt szemmel hátradőlt székében. Tudta, Keyes mire céloz. Tegnap délután óta a legkülönfélébb érzések közt hánykolódott. Melyik kerekedett felül?

91

- Sikerülni fog - mondta nyugodtan Keyesnek. - Nem bánnám, ha több adatom volna, s amellett nem nagyon rokonszenvezek Dunning megközelítési módjával. De majd megvizsgálom az ő adatait, és újból átnézem a magaméit is. És a végén sikerülni fog. - Nagyszerű I - Keyes felállt. - Csak ezt akartam tudni. És reméltem, hogy ezt a választ fogom hallani. Bizonyára sejti, hogy nem minden kollégája reagált önhöz hasonlóan, de úgy érzem, azért mindannyian együtt fognak működni. Csakhogy egyesek már a rajt előtt csatát vesztenek, mert úgy érzik, és ennél kitartanak, hogy ez a dolog nem megvalósítható. Dr. Kenneth Berkeley sohasem szűnt meg töprengeni az ember lelki alkatán. Egészen fiatalon azon tűnődött, miért van az, hogy egyes pajtásai hisznek a tündérekben, mások meg nem. Hogy egyesek elhiszik, hogy a hold sajtból van, mások meg ugyanolyan bizonyossággal tagadják, hogy ez így volna. Aztán azon törte a fejét, hogyan lehetséges, hogy az ember bármiben is biztos lehessen, s a töprengéseknek ez a hosszú útja vezette el odáig, hogy most az OKI-nál pszichológiai kutatóként dolgozzon. Hálás volt a sorsnak, hogy dr. Keyes vezetése alatt részt vehet ebben a projektumban. Nem ismert még egy olyan fizikust, aki annyira tisztában lett volna annak a ténynek a fontosságával, hogy az egyén elsősorban ember és csak másodsorban tudós - hogy a tudományban nincs valódi objektivitás. A megfigyelőt a megfigyelt jelenségtől nem lehet elválasztani, minden elméletet és törvényt, akármilyen lelkiismeretesen dolgozták ki, akármilyen tárgyilagosan bizonyították be, mégis a megfigyelő egyénisége színez. Berkeley rendkívüli érdeklődéssel tanulmányozta a kérdést, hogyan reagálnak a tudósok arra a szituációra, amelybe Dunning felfedezése és halála következtében kerültek. Martin Nagle nagyjából Berkeley várakozásának megfelelően reagált rá. Egyetemi éveik idején jó barátok voltak, és csak amikor más-más pályát választottak, váltak el útjaik. A nap folyamán Berkeley a többi tudóst is végigvezette a házon. Néhányan arra kérték őt, hogy Marthoz hasonlóan egymagukban mehessenek végig rajta. Mások hármas négyes csoportokban mentek. Estére már mindannyian megvizsgálták a helyet, kivéve Wilson Dykstra professzort. Az első napot Dykstra kizárólag a magnószalag és a gépelt szöveg tanulmányozásának szentelte. És csak másnap reggel jelentkezett, hogy el akar látogatni Dunning házába. Berk érte ment a szállodájába. Dykstra tizenöt percig várakoztatta - csak akkor lépett ki a forgóajtón. Dykstra hatvanöt év körüli, alacsony, kövérkés férfi volt, vastag keretes szemüvege tudósbagoly-külsővel ruházta fel. Kiálló alsó ajka miatt arca minduntalan egyfajta védekező kifejezést öltött, mintha nem akarná elhinni, hogy a világ valóban olyan, amilyennek látja. De Berk tudta, hogy Dykstra a maga területén jelentős személyiség. Nevéhez nagy eredmények fűződtek, ő világította meg Einstein művének a gravitációhoz való viszonyát - éppen ezért kérték fel részvételre ebben a projektumban. Az eső lába lógott. Dykstra a szállodából kilépve egy fekete esernyőt szorongatott a kezében. Berk kinyitotta a kocsi ajtaját, s betessékelte. - Jó reggelt, professzor úr. Úgy látszik, ma reggel magunkban leszünk. A többiek már mind tegnap ellátogattak Dunning házába. Dykstra dörmögve beszállt a kocsiba. - így is akartam - mondta. - Az egész tegnapi napot azzal töltöttem, hogy meghallgassam azt a nevetséges magnófelvételt. Berk a kocsival besorakozott a többiek közé. Kezdettől fogva úgy érezte, a projektum meglett volna Dykstra nélkül is. - Ki tudott sütni egyáltalán valamit is belőle?

92

- Még nem jutottam semmilyen következtetésre, dr. Berkeley. De ha majd eljutok odáig, valószínűleg nem azt a következtetést fogom levonni, hogy ez az ifjú Dunning valamiféle csodálatos lángelme volt, ahogy ezt önök közül egyesek képzelik. Ön, mint pszichológus, talán megérti azt a fajta agyvelőt, amely egy ilyen összefüggéstelen és irreveláns, hogy ne mondjam, mitológiai zagyvaságot hordott össze. - Sok furcsasága van az emberi agyvelőnek, amit még nem ismerünk - jegyezte meg Berk. - És a legbonyolultabbak közé tartozik az a kérdés, hol végződik a lángelme, és hol kezdődik az őrület. - A fizikában az út mindig felfelé vezet! Nincs semmi kétségünk afelől, merre fekszik a haladás iránya. Berk ezt válasz nélkül hagyta. Ha valaki a világot ilyen szörnyen egyszerűnek látja, az végső soron talán Dunning rejtélyét is felfedheti. És ezt a lehetőséget nem akarta vitatkozással kockára tenni. Odahajtottak a régi palota elé, ahol valaha Dunning lakott. Dykstra a kocsiból végignézett a házon. - Ilyesfajta épületre számítottam - dünnyögte magában. Nehéz volt megállapítani, mi járt a fizikus fejében, ahogy a laboratóriumokba beléptek. Az első szobában tekintete végigpásztázott a reagensek polcain. Egy tucat üveget leemelt közülük, és alaposan szemügyre vette a címkéket. Egyesekből kihúzta a dugót, óvatosan beléjük szagolt, aztán enyhe megvetéssel visszatette valamennyit a polcra. Hosszú időt töltött a szoba közepén álló lepárlóberendezés vizsgálatával. Megpillantotta az otthagyott blokkot a számításokkal, mire zsebéből egy használt borítékot vett elő, és összehasonlításképpen néhány számítást végzett. Az elektronikus szobában megfordult, és visszapillantott az első szobába. - Miért volt szüksége valakinek két ilyen laboratóriumra? - dörmögte. Vizsgálódásai a többieknél, ideértve Martin Nagle-t is, sokkal alaposabbak voltak. Berk feltételezte, hogy Mart és még mások is esetleg visszajönnek ide, de Dykstra már az első látogatásakor a lehető legtüzetesebben „végigfésülte" a helyiségeket. A gépműhelyben is mindent apróra megnézett. - Jól felszerelt műhely - motyogta magában - olyan valaki számára, aki szeret mindenfélével bütykölni. De a számítógépek szobája mély hatást tett rá. Megvizsgálta a műszerek elhelyezését és a grafikonokat. Minden egyes íróasztalfiókot kihúzott, és végiglapozta az ott talált pár szál papirost. - Ez képtelenség! - fordult aztán kivörösödve Berk felé. - Kell itt valamilyen grafikonoknak, papíroknak vagy egyebeknek lenniük Dunning számításaival. Ezek a műszerek nem kirakati tárgyak, nyilvánvalóan dolgoztak velük. Valaki elvitte innen a számításokat! - Minden pontosan úgy van, ahogy találtuk - mondta Berk. - Számunkra is ugyanolyan érthetetlen az egész, mint az ön számára. - Ezt én nem veszem be - jelentette ki kereken Dykstra. Berket leginkább az érdekelte, milyen hatást vált ki a fizikusból a könyvtár. Hagyta, hogy Dykstra kedvére tanulmányozza ezt a furcsa, egzotikus könyvgyűjteményt. Dykstra az első pillanatokban ugyanúgy viselkedett, mint egy váratlanul ketrecbe zárt oroszlán. A mitológiai művek polcai mellől elrohanva, egy pillantást vetett az asztrológiai kötetekre, onnan meg a ráimádkozással foglalkozó könyvekhez szaladt, majd egy kanyart leírva a hindu filozófiai műveknél kötött ki. - Mi ez? - üvöltötte rekedten. - Valami rossz tréfa? A kövérkés emberkét szemmel láthatóan majd szétvetette a méltatlankodás. - Legjobban talán a szomszéd szoba fogja önt érdekelni - jegyezte meg Berk.

93

Dykstra úgy vágtatott át a szomszéd szobába, mintha ördögöt látott volna, s a kísértése elől menekülne. Amikor megpillantotta az itteni kötetek címeit, megkönnyebbülve, hangos sóhajtásoktól kísérve fellélegzett. Most már barátok közt volt. Áhítattal leemelte Weyl Tér, idő, anyag című munkájának ütött-kopott példányát, majd pedig a relativitásra vonatkozó tanulmányok egyik újabb kiadását. - Az lehetetlen - mormolta magában hogy ez a két könyvtár Dunningé volt, s ő mind a kettőt megértette. - Megértette, és legyőzte a gravitációt - szólt Berk. - És ez az a hely, ahol ezt véghez vitte. Ez a rejtély végső kulcsa, amit megmutathatunk önnek. Dykstra gondosan visszatette a polcra a köteteket. - Ez nem tetszik nekem - mondta. Olyan pillantással nézett vissza a másik szobába, mintha az a borzalmak tanyája volna. - Itt valami nincs rendben - dünnyögte. - Antigravitáció! Ki hallott még ilyet? És hogyan lehet, hogy épp egy ilyen helyen oldották meg? Aznap délután ismét megbeszélésre ültek össze. Megegyeztek abban, hogy megpróbálják megoldani a problémát. Csak Dykstra professzor tanúsított állandó ellenségességet az üggyel szemben, de azért ő sem tett semmit, hogy kivonja magát a munkából. A katonai ágazatok képviselői teljes együttműködésükről biztosították a többieket. Elhatározták, hogy a vizsgálódások központja az OKI lesz, de ha a szükség úgy kívánja, fiókkutatóintézeteket állítanak fel. Egyikük sem gondolt - még próbaképpen sem - olyasféle kiindulópontra, amelyet a kollégáival meg kívánt volna beszélni. A délelőttöt a többség relativitásra vonatkozó tanulmányokkal és a dolgozószobájuk mennyezetének bámulásával töltötte. Megegyeztek abban, hogy olyan lazán vagy szorosan fognak együttműködni, ahogyan azt a probléma megköveteli. És azt is elhatározták, hogy amíg csak az egyikük nem kezdeményez valamilyen munkaprogramot, naponta fognak tanácskozni - így próbálják egymást alkotó gondolatokra serkenteni. Martot az a kisebb megtiszteltetés érte, hogy őt választották meg ezeknek az értekezleteknek az elnökévé. Ez némileg feszélyezte, hisz valamennyiük közt ő volt a legfiatalabb, s neki volt a legkevesebb tudományos gyakorlata. De az elektromos mezők terén elért kiváló eredményei alkalmassá tették arra, hogy a munkálatok koordinátora legyen. Mart kiválasztott néhány reprezentatív művet Dunning könyvtárának okkult kötetei közül, s ezeket magával vitte a dolgozószobájába. Ott aztán belemerült az asztrológia, spiritizmus, miszticizmus, vallás, napfoltadatok és a levitáció légkörébe. Nem vezette semmiféle határozott szándék, csak otthonosan akarta érezni magát abban az atmoszférában, 'amelyben Dunning tevékenykedett. Dunning célhoz ért. Meg kell állapítani, milyen utakon haladt, függetlenül attól, hol bukkant rájuk. Az anyag egy része unalmas volt, zöme nem más, mint puszta érzéki csalódás. De Mart makacsul folytatta az olvasást, akadt olyasmi is az anyagban, ami felizgatta fantáziáját. Így például a London melletti Leander-kastélyban lefolytatott spiritiszta szeánszokról szóló jelentések. Ezekről bőséges anyagot talált. Az önállóan végzett megfigyelések kellőképpen alátámasztották egymást. A levitációra vonatkozó műveknek már kevésbé lehetett hitelt adni. Mindenféle zagyvaságot tartalmaztak a test és a lélek megtisztulásáról, a közönséges földi halandók képességeit meghaladó egzaltáció különféle fokozatainak eléréséről. De levitációs esetek - hozzá olyan szemtanúk beszámolói szerint, akiket nem lehet teljesen megbízhatatlannak tekinteni - mégis előfordultak. És mi köze mindennek a valláshoz, amely iránt Dunning - jegyzeteiből ítélve - rendkívüli érdeklődést tanúsított?

4

94

A vallásban mindenféle csodák előfordulnak - töprengett Mart. Az antigravitáció pedig csoda. És mi a csoda? Amit lehetetlennek tartunk, s amit még maguk a szemtanúk sem tudnak megismételni. A tudományos törvény egészen másvalami. Kellő értelmi képességű személy azt bármikor alkalmazni tudja. De a csodatévők nem laboratóriumokból vagy a tudomány csarnokaiból lépnek elő. A csodatévő minden előzmény nélkül hegyekből vagy a vadonból bukkan elő, tanítványokat gyűjt maga köré, akik aztán szívvel-lélekkel igyekeznek utánozni a mestert. Ami azonban sohasem sikerül nekik. Mindig van valami különbség köztük. A csodák varázsát nem lehet tanítani. Annak megvan a maga spontán fenségessége, ha nem, akkor csak régimódi szélhámosság. Nincs középút - töprengett Mart. Antigravitáció. Természeti törvény-e vagy csoda? Vajon Dunning megtalálta-e azt a hidat, amely e két kategória közt ível? Vagy csodatévő volt, akinek művészetét nem lehet tanítani, mert spontán bukkan elő, a maga teljességében ? Mart becsukta a könyveket, és íróasztalának végébe lökte őket. A fiókból egy blokkot vett elő, és vadul firkálni kezdte rá az alapvető einsteini egyenleteket. Az első hét végén kevés beszámolnivalójuk akadt. Az értekezleteket naponta megtartották, de azon kívül, hogy a relativitás világának egzotikus fogalmai terén kölcsönösen felfrissítették egymás ismereteit, semmi mást nem értek el. Vagy Mart legalábbis így gondolta. Keyes azonban elégedettnek látszott, Berk pedig azt mondta, hogy előrehaladásukhoz csak gratulálhat. Mintha már azzal is nagyot léptek volna előre, hogy összejöttek, és megegyeztek a projektum végrehajtásában. És talán így is van - gondolta magában Mart. Mint az értekezletek elnöke, nemegyszer nehéz helyzetbe került. Egy ilyen társaságban mindig akad valaki, aki az alaptudományokban ki akarja oktatni kollégáit. Ezúttal a dolgot még kétszeresen megnehezítette az a körülmény, hogy ez az önjelölt oktató Dykstra volt. Afelől kétség sem lehetett, hogy Dykstra sok mindenre ki tudja oktatni őket. De az első hét végén, szombaton különlegesen diadalmas arckifejezéssel állt fel a helyéről, és a táblához vonulva alig olvasható bolhabetűkkel firkálni kezdett rá. - Megtaláltam, amit kerestem, uraim - mondta. - Most már bebizonyíthatom önöknek, hogy olyan készülék, mint amilyet itt láttunk, dr. Einstein ekvivalencia-elvének megsértése nélkül nem állítható elő. Ha ezt az elvet érvényesnek fogadjuk el - ami persze nem is kétséges -, akkor az Első Egyenletből következik, hogy... Mart csak bámult, egész idő alatt csak bámult az egyenletre, amelyet Dykstra a táblára firkált. És csak fél füllel figyelt oda. Amit Dykstra írt és mondott, helyesnek látszott és hangzott. De mégis kell valamit csinálni Dykstrával. Dykstrának nincs igaza, még ha az egyenletei helyesek is. Hol a hiba? - töprengett Mart. Olyasmiről van szó, amit nem lehet megnevezni, és aligha lehet meghatározni. Talán arról az érzésről, amelyről Keyes beszélt, az érzésről, amely az ember egész testét áthatja, le, a lábujjáig. Hogy Dykstra mit érzett, azt Mart nagyon is jól tudta. Úgy süvöltött felé, mint egy teljes kapacitásra állított, ezertonnás hűtőberendezés jeges fuvallata. Dykstra szerint ők mindannyian ostobák, hogy ezzel a projektummal vacakolnak, s ő maga csak azért maradt itt, mert szent kötelességének érezte, hogy ezt a megcáfolhatatlan tényt bebizonyítsa nekik. Dykstra az egész munkacsoport kerékkötője. De a többiek - ezt Mart tudta - nem fújnak egy követ vele. Az elmúlt héten valamennyien eljutottak odáig, hogy Dunning teljesítménye valóság. És ez - vélekedett Mart -, akárhogy is vesszük, eredmény.

95

Mart egyfajta vízióban úgy látta, mintha a táblára írt egyenleteket az állatöv kusza jelei fognák körül. Amikor Dykstra érvelésének végére ért, Mart felállt. - Mivel ön, professzor úr - mondta -, ilyen elegánsan bebizonyította tételét, s mivel mi mindannyian meggyőződtünk Dunning teljesítményének valóságosságáról, így csakis azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az alappremissza téves. Azt kell tehát mondanom, hogy ön igen kitűnő érveket szolgáltatott nekünk arra, hogy az ekvivalenciaelvének érvényességében kételkedjünk I Dykstra egy pillanatig csak állt mozdulatlanul, mint aki nem akar hinni a fülének. Aztán a széke felé fordult, habozva, mintha megpróbálná eldönteni, hogy ezt az állítást semmibe vegye-e vagy megválaszolja. Végül is kivörösödve, szinte felfúvódva Mart felé fordult. - Kedves dr. Nagle, ha akad valaki ebben a teremben, aki nem érti meg, hogy az ekvivalencia-elv megcáfolhatatlan bizonyítékokon alapszik, annak azt javaslom, hogy azonnal lépjen vissza e projektumban való részvételtől I Mart elfojtotta vigyorgását, de már belemelegedett a témába. Csak egy kicsit fel akarta bosszantani Dykstrát, ám azért... - Komolyan, professzor úr... de nem, mindannyiunknak teszem fel a kérdést: mi történne, ha az ekvivalencia-elvről kiderülne, hogy téves? Önök ugyanúgy megdöbbentek a Dunning könyvtárában található kötetektől, mint én. De azt kérdem önöktől: mi a jelentősége az ekvivalencia-elvnek egy olyan médiumnál, aki hitelesen igazolt levitádéval, minden külső segítség nélkül felemelkedik a díványáról? Miért van tele a keleti irodalom levitációról szóló anyaggal? Dunning, azt hiszem, feltette magának ezt a kérdést, és elfogadható választ kapott rá. Ha az ekvivalencia-elv nincs összhangban ezzel a válasszal, akkor jobb volna felülvizsgálnunk az egészet. Sőt valójában csak akkor remélhetjük, hogy mi is eljutunk odáig, ahová Dunning eljutott, ha megvizsgálunk minden olyan posztulátumot, amely a gravitációval bármilyen kapcsolatban van. Dykstra professzor úgy gondolta, a vita elfajult, s ebben nem akart többé részt venni. Fenséges mozdulattal intett a táblára írt egyenletek felé, s visszaült a helyére. Váratlanul Jennings, a Kaliforniai Műegyetem professzora, egy sovány, száraz férfi emelkedett szólásra. - Teljes szívemből egyetértek dr. Nagle-lel - mondta. - Az elmúlt héten valami történt velem. És ugyanezt látom úgyszólván valamennyiükön, akár tudnak róla, akár nem. Az átlagos kutató fizikus negyvenéves korára azt az ösztönös magatartást veszi fel, hogy mindent elhárít magától, ami az előtte ismeretes törvényekkel nem egyezik meg. És mire belőlünk tanszékvezető lesz, addigra megjelennek a fiatalabb kollégák, és magukévá teszik mindazokat az adatokat, amelyeket a mi nemzedékünk semmibe vett, s olyan felfedezésekkel szereznek maguknak dicsőséget, amelyek felett mi egyszerűen elsiklottunk. Az elménkben, úgy látszik, valamiféle sorompót, vagy ha úgy tetszik, zsilipet állítunk fel, s a fizikai világegyetem adattömege csak ezen keresztül juthat el hozzánk. Mire öregebbek és tanultabbak leszünk, úgy szabályozzuk be ezt a sorompót, hogy semmi új ne juthasson át rajta. Görcsösen ragaszkodunk ahhoz, amit ifjúkorunkban elsajátítottunk, s akkor egyszerre csak rádöbbenünk, hogy nem tartunk lépést a tudomány haladásával. A múlt hét tapasztalatai, úgy érzem, sarkaiból fordították ki bennem ezt a szellemi zsilipet. Most azt hiszem, megint képes leszek befogadni és emlékezetemben megőrizni olyan feladatokat, amelyekkel eddig nem találkoztam. Dr. Nagle-nek szerintem igaza van. Felül kell vizsgálnunk mindazt, amit a gravitációra vonatkozóan mindmáig megtanultunk. Ha a hindu tanokban vagy a spiritizmusban akadnak lényegesnek bizonyuló tényezők, ezeket, azt hiszem, magunkévá tehetjük anélkül, hogy a fizika alapjaiban megrendülne. Nem hunyhatunk szemet a tény felett, hogy valaki megoldotta az antigravitáció problémáját. Nyolc nappal ezelőtt ezt még senki se tartotta volna lehetségesnek. Most

96

azonban az a felelősség hárul ránk, hogy előrehaladjunk az időben, és behozzuk lemaradásunkat. Mart ez után az értekezlet után fáradtnak érezte magát. A vita viharossá vált. Mindannyiukban, közvetlenül a felszín alatt, valamiféle harag lappangott. Haragudtak magukra, hogy ennyi ideig hamis úton jártak, egyfajta mindent felölelő haragot éreztek az egész fizikai univerzummal szemben, amely ilyen tréfát űz velük, amikor egyenes kérdést tesznek fel neki. Mart drasztikus feltételezésére többen is megtorpantak. - Az ekvivalencia-elvet - jelentette ki Sanders - hiba volna revízió alá venni. Bármely adat, amely e revízió szükségességére utalna, a megfigyelőt automatikusan arra késztetné, hogy gyanúperrel éljen vele szemben. Mart az értekezlet után azonnal felhívta Kenneth Berkeleyt a dolgozószobájában. - Szervusz, Berk - mondta. - Szervusz. Hogy mennek a dolgok? Már napok óta el akartam menni hozzád. Úgy látom, a profok közül még senki sem telepedett át a gépműhelyekbe. Gondolom, még mindannyian az íróasztalnál kotlotok. - Odáig még nem jutottunk el - motyogta Mart. - De most az antigravitációnál fontosabb dologról szeretnék veled beszélni. Mi a véleményed arról, hogy elmenjünk egykét napra horgászni? - Horgászni? Nem rossz gondolat. Pihenésre is szüksége van az embernek. Arra nem kell, ugye, figyelmeztetni téged, hogy ez a levitációs projektum a legnagyobb sürgősséget... - Horgászni megyek - jelentette ki Mart. - Velem jössz vagy nem ? - Megyek. Tudok egy kunyhót a legjobb pisztrángos mellett, átellenben a fultoni halpiaccal. Mikor leszel készen ? - Horgászszerszámot kell szereznem. Ha tudsz egy jó kölcsönzőt, egy órán belül készen leszek, s útközben majd felvesszük a felszerelést. - Én is átnézem a szerszámaimat, hacsak Judith ki nem dobta őket. Már három éve nem horgásztam. Az út körülbelül kétszáz mérföld. Éjfélre ott lehetünk. Mart és Berk az első egyetemi évük utáni nyáron sokat horgásztak együtt. Annak a tanévnek és a rákövetkező nyárnak jó részét azzal töltötték, hogy megfejtsék a világ-egyetem titokzatos problémáit. De egészen különböző eredményekre jutottak. Mart a nyár végére egészen biztos volt abban, hogy az élet a külvilág tényei alapján teljesen megmagyarázható. Ha valaki jó és hasznos munkával a maga álmainak megfelelően formálhatja a világot, józan és boldog ember lesz belőle. Berk az ellenkező póluson kötött ki: azt a nézetet vallotta, hogy az ember élete csakis önnön énje körül forog. De mostanra már sokkal közelebb jutottak egymás nézeteihez. Martnak éjszaka a kocsiban ez járt a fejében. És emlékeztette rá Berket is. - Ha a világ olyan volna, mint amilyennek egyetemi éveinkben gondoltuk, minden bajon túl volnánk-jegyezte meg Berk. - Az ember életében valószínűleg nincs még egy olyan időszak, amikor ennyire határozott volna a szemlélete. - Ebben nem vagyok olyan biztos. Itt van például Dykstra. Ő máig kitartott az egyetemi éveiben vallott nézetei mellett. Vagy bebizonyítja, hogy Dunning nem oldotta meg az antigravitációt, vagy belepusztul. - És mi van a többiekkel ? - Ez a hét az átalakulások korszaka volt. Mindenki megváltozott. Most már eljutottunk odáig, hogy nekifoghatunk a munkának. A halásztanyán, amelyet Berk kölcsönkért, a gondnok várta őket. Mire a két férfi odaért, mindent előkészített számukra. Mart elhatározta, hogy amíg itt van, mindazt, ami az OKI-val kapcsolatos, kiveri a fejéből. Leült, és levelet írt a családjának, ez is egy lépés volt szándékának megvalósításában.

97

Reggel a tiszta hegyi levegőben, a ház körüli fenyőfákon üldögélő madarak harsogó énekére ébredt, s úgy érezte, valóban minden más kiment a fejéből. Amikor az ajtó előtt Berkbe ütközött, a konyha felől szalonnás tojás ínycsiklandó illata áradt feléje. - Nem bolondság, ha az embernek olyan barátja van, aki milliomosokkal áll ismeretségben. Talán kívánságra még ágyba is hozták volna a reggelit. - Szó sincs róla! - nevetett Berk. - Várj csak, amíg Joe kivisz az erdőbe. Majd meglátod, dédelget-e. - Ne vigyük magunkkal - mondta Mart. - Jobb szeretnék egyedül lenni. - Rendben van, Joe emiatt nem fog rád orrolni. Csak hát ő ismeri legjobban a horgászhelyeket. .. - Mindegy, mennyi halat fogunk - jegyezte meg Mart. Az erdő harmattól nedves volt, s a pirkadat előtti hűvös levegő még ott feküdt a szakadékokban, amelyeken keresztül leereszkedtek a folyóhoz. A folyót még a hegyek árnyéka takarta, s körös-körül némaság honolt, csak az a néhány madár dalolt, amely a felettük púposodó, rózsaszínbe borult dombok kedvéért nem hagyta el ezt a szürkés fényt. Mart azonnal érezte, hogy itt meglelte, amire vágyott. Felhúzta hosszú szárú csizmáját, és kipróbálta a kölcsönvett új üvegbot rugalmasságát. - Úgy látszik, régimódi vagyok - mondta. - A régi botok fogását jobban szerettem. - Én még a régit használom - szólt Berk. - Sőt azt hiszem, ez volt velem azon a nyáron is, amikor utoljára együtt horgásztunk. Kitocsogtak a vízbe, pár lépéssel egy csendes kis öböl fölött. Kettőjük számára nem volt elég széles, így Mart a vízfolyás ellenében valamivel feljebb ment. - A napokban - mondta - olvastam egy cikket egy pacákról, aki azt állította, hogy egy ilyen folyóban, mint ez itt, átlagosan két óra és tizenkilenc perc alatt kerül horogra egy-egy hal. Mi, úgy emlékszem, ennél jobb eredményt értünk el. - Sokkal jobbat. De ha ma nem lesz szerencsénk, rá kell bírnunk Joe-t, csináljon nekünk valamit ebédre. De valóban sokkal jobb fogásuk volt. Délre Mart hat, Berk hét szép pisztrángot fogott ki. - írok ennek a halkutatónak - jegyezte meg Mart. - A családod most majd egy egész héten át pisztrángot ehet. Ebéd után hátukkal egy fatörzsnek támaszkodva elnézték az előttük csordogáló vizet. - Van már egyáltalán valamilyen tervetek a projektumra vonatkozóan? - kérdezte Berk. Mart beszámolt neki a legutóbbi értekezletről. - Dykstrának valószínűleg teljesen igaza van. A matematikai levezetései tökéletesek. És én mégis komolyan gondoltam, hogy újra meg kellene vizsgálnunk az ekvivalenciaelvet, legalábbis a mai formájában. - Én a fizikához jóformán hatökör vagyok - mondta Berk. - Mi az az ekvivalenciaelv? - Einstein dolgozta ki az egyik legkorábbi tanulmányában, azt hiszem, az 1907. éviben. Ebben azt posztulálta, hogy a tehetetlenség hatásai a gravitációval egyenértékűek. Ez azt jelenti, hogy egy állandó gyorsulással mozgó tárgyban az ember olyan hatásokat érez, amelyek a gravitációétól nem különböztethetők meg. Ugyanúgy járhat és dolgozhat, ugyanakkora súlya lesz, mintha egy gravitációs vonzással rendelkező nagy tömegen állna. És ez fordítva is igaz. Egy megfigyelő a Föld gravitációs terén át szabadon eső lift belsejében a gravitáció semmiféle hatását nem észlelhetné. Ha mérlegre állna, nem volna súlya. A folyadékok nem ömlenének ki a pohárból. Megállapítást nyert, hogy a Föld gravitációs terét semmiféle mechanikai kísérlettel nem lehet kimutatni egy olyan koordinátarendszer belsejében, amely ebben a gravitációs térben szabadon esik. És ezt a feltevést már régóta tudományos igazságnak tekintik.

98

És erre jó okaink vannak, jó, megalapozott matematikai okok. De empirikusan még nem merítettük ki az összes lehetséges módot arra, hogy felderítsük a gravitációs tér jelenlétét ilyen körülmények közt, s így lehetőségét ostobaság volna kizárni. Dykstra tehát a maga korrekt, pedáns módján hatásosan érvelhetett azzal, hogy egy olyanfajta készülék, mint Dunningé, az ekvivalencia-elv feladását követelné meg. De lehet, hogy a posztulátum mégis helytelen adatokon alapuló, be nem bizonyított feltevés. Ha így áll a dolog, akkor ez jó kiindulópont volna. De hogy mi lenne a következő lépés, ezt nem tudom. - És nem tudjuk a gravitációt másképpen is azonosítani? Nemcsak egy matematikai jellel... vagy egy lehulló alma megfigyelésével? - Nem. Mert valójában számunkra nem több ennél. Csak egy jel a képleteinkben, egy olyan, azonosíthatatlan dologra, amely a tömegek közti vonzásban nyilvánul meg. - És vonatkozik-e egy olyasféle áramló dologra is, mint ez a folyó? - Lehetséges. Nem tudjuk. A víz a part közelében egy kiálló szikla körül örvénylett. Berk szórakozottan összetördelt egy maréknyi faágacskát, s ezeket most a folyóba dobta. Az ágak gyorsan közeledtek egymáshoz, és a szikla melletti örvény közepében összetorlódtak. - Elképzelhető egy olyan nézet - jegyezte meg Berk -, amely azt posztulálja, hogy ezek a faágak kölcsönös vonzás következtében egymás felé gravitálnak. - Itt nem valamilyen bennük rejlő vonzásról van szó - mondta elgondolkodva Mart. Hanem olyan külső erőkről, amelyek vonzzák és taszítják őket. Lehet, hogy a gravitáció vonzás és taszítás. De minek a vonzása és taszítása ? Az a Dunning! Ő tudta ezt! Vacsora után a sötét tornácon üldögélve Martot elégedettség töltötte el, valamilyen bizonytalan érzés, mintha a nap folyamán elért volna valamit. Nem tudta, mit, de ez nem is volt érdekes. Valamit... - Ide figyelj - szólalt meg hirtelen -, azt kellene tudnunk... és nektek, pszichológusoknak ezt tudnotok kellene... hogy honnan jönnek a gondolatok. Vegyük példának az első barlanglakot, akinek két akkora agysejtje volt, hogy már kisüthetett velük valamit. Honnan vette azt a gondolatot, hogy tüzet gyújtson a barlangjában? Azt hiszem, ez ugyanaz a probléma, amit te és én valamikor régen megpróbáltunk megoldani. Hogy honnan jönnek a gondolatok, belülről vagy kívülről ? Elhallgatott, és a repkedő szúnyogokat figyelte. - Folytasd! - szólt Berk. - Nincs mit folytatnom. Megint a gravitáción töprengek. - És min töröd a fejed? - Hogy miképpen lehetne valamilyen új gondolattal megközelíteni. Mit csinál valójában az ember, amikor kiötlik egy új gondolatot, egy új szerkezetet? Úgy érzem magamat, mintha állandóan ez a probléma kísértene ahelyett, amit meg kellene oldanom. - És mit csinálsz? Megpróbálsz kiötleni egy új gondolatot... - E pillanatban épp a mai délutánon gondolkozom. Valami áramlik... de ez olyasvalami, ami valójában elképzelhetetlen... mint például a téridő. Most, hogy elgondolkodom rajta, azt hiszem, az ekvivalencia-elvet valójában sohasem vettem be. De ez csupán egy érzés, amely néhány molekulán keresztül ide-oda kóborol a koponyámban. A posztulátum téves. Aztán megpróbálok elképzelni valamit, ami a sötét űrön keresztül áramlik. Nem lehet olyan háromdimenziós áramlás, mint a folyóé. Kiegyenesedett, és lassan kivette a szivart a szájából. - Nem lehet... De olyan áramlás lehet... - Hirtelen felállt, és a ház felé indult. - Ide figyelj, Berk! Bocsáss meg nekem, de el kell végeznem néhány matematikai számítást. Berk szivarjának parazsa egy hosszú pillanatra felizzott. - Miattam ne zavartasd magad - mondta a pszichológus.

99

Berknek sejtelme sem volt róla, hogy aznap éjjel Mart mikor került ágyba. Reggel ugyanúgy találta őt, lázas munkában, s az volt az érzése, hogy egyáltalán le sem feküdt. De azt látta, hogy legalább átöltözött. - Várnak a halak - szólt Berk. Mart felpillantott. - Adj még egy félórát. Ide figyelj, a halak várhatnak. Vissza kell mennem a városba, amilyen gyorsan csak lehet. Találtam itt valamit, amivel szeretnék tovább foglalkozni. Berk elvigyorogta magát. - Csak rajta, öreg fiú. Mindent berakok a kocsiba. Szólj, ha indulni akarsz. A városban Mart egyenesen a dolgozószobájába ment, anélkül hogy bárkivel találkozott volna. Itt aztán folytatta az előző éjjel elkezdett munkát. Ahogy előrehaladt vele, kezdeti lelkesedése kissé alábbhagyott. Ügy gondolta, még legalább két-három napra lesz szüksége, amíg annyira viszi, hogy a többieknek megmutathassa eredményeit. Egyik, jó néhány oldallal korábban végzett számítása tévesnek bizonyult, s most újból át kellett rágnia magát a számok és jelek labirintusán. Valamivel három óra után kopogtattak az ajtaján. Bosszankodva felnézett. Dykstra jött be a szobába. - Dr. Nagle! Örülök, hogy itt találom. Már tegnap is kerestem, de sehol se találtam. - Egy napra elmentem horgászni. Miben állhatok szolgálatára? Dykstra szinte lopakodó mozdulattal leült szembe vele egy székre. Mart a homlokát ráncolta. - Rendkívül fontos dolgot szeretnék megbeszélni önnel - kezdte rá Dykstra. - Erről a projektumról van szó. - Előrehajolt, mintha valami bizalmas dolgot akarna közölni, baglyos szemüvege mögött alig-alig láthatóan hunyorított. - Tudja-e - kérdezte -, hogy ez az egész projektum puszta csalás ? - Csalás? Hogy érti ezt? - Tüzetesen megvizsgáltam Dunning állítólagos házát. A legutóbbi értekezleten bebizonyítottam önöknek, hogy az ekvivalencia-elv kizárja bármiféle olyan készülék lehetőségét, mint amilyet az a Dunning állítólag feltalált. Mármost biztosíthatom önt, hogy Dunning soha nem is létezett! Aljas csalás áldozatai vagyunk. Tenyerével az asztalra csapott diadalmas véglegességgel, s hátradőlt székében. - Nem értem - motyogta Mart. - Majd mindjárt megérti. Vegye például azt a laboratóriumot. Az egészben nincs semmi következetesség. Vizsgálja meg a reagensek polcait. Tegye fel magának a kérdést: miféle kémiai kísérleteket lehetett végrehajtani egy ilyen találomra összeszedett anyaggal ? Az elektronikus részben pont olyan összevisszaság uralkodik, mint a sarki tévéüzletben. A számítógépeket sohasem használták abban a szobában, ahol most vannak. És a könyvtár... nem is érdemes beszélni róla, miféle szellemi zagyvalék! Igen, dr. Nagle, valamilyen érthetetlen oknál fogva aljas csalás áldozatai lettünk. Antigravitáció! Gondolja, hogy bárki is valóban azt képzelte, hogy ezt bevesszük? Mármost azt szeretném tudni, miért bolondítottak ide minket, amikor az országunknak olyan nagy szüksége van mindannyiunk tehetségére? Mart gyomra kissé remegni kezdett. - Elismerem, hogy a dolog tálalásában vannak furcsaságok. De ha az, amit ön mond, igaz, mivel magyarázhatók a szemtanúk beszámolói ? - Hamis tanúzás! - vágta rá Dykstra. - Nehezen tudom elképzelni, hogy a nagyvezérkartól valaki belebonyolódjon egy ilyen dologba. Sajnálom, de nem osztom az ön véleményét. Sőt, ami azt illeti, máris nagy lépést tettem céljaink elérése felé. Én már most végérvényesen kijelenthetem, hogy az ekvivalenciaelv nem állja meg a helyét.

5

100

Dykstra vérvörös arccal felállt. - Nagyon sajnálom, hogy ön ilyen nézeteket vall, dr. Nagle. Mindig igen nagy reményekkel kecsegtető fiatalembernek tartottam. És talán még lesz is önből valaki, ha egyszer fény derül erre az undorító csalásra, amelybe minket is be akartak rántani. Jó napot! Mart nem vette a fáradságot, hogy felálljon, amikor Dykstra kiviharzott a szobából. Ez a látogatás nyugtalanította. Bármilyen képtelenek is voltak az elhangzott vádak, munkájának alapjait rendítették meg. Ha nem lehet biztos benne, hogy Dunning szerkezete a leírt módon működött, akkor jelenlegi hitét minden eddigi bizakodása ellenére veszély fenyegeti: az antigravitációról kiderülhet, hogy mégiscsak sületlenség. De lehet-e az, hogy a nagyvezérkar belekeveredjen egy olyan céltalan és ostoba csalásba, mint amilyenről Dykstra beszél ?! Szinte eszelős energiával újból a számításokkal teli lapokra összpontosította figyelmét. Amikor már csak néhány perc hiányzott ahhoz, hogy kollégáinak zöme hazamenjen, felvette a telefont, és felhívta Jenningst. Jennings kitűnő matematikus, ha valaki, úgy ő ellenőrizheti számításait. Mart még nem jutott el odáig, ameddig szeretett volna, de máris tudni akarta, nem tévedett-e valamilyen zsákutcába. - Átjönnél hozzám egy percre? - kérdezte. - Szeretnék valamit megmutatni neked. Jennings hamarosan megjelent. Ahogy belépett az ajtón. Martnak egy pillanatra az az érzése támadt, mintha egy hajdani vidéki lelkészt látna maga előtt, akit gyülekezetének bűnei miatt jogos felháborodás tölt el. Mielőtt még Mart megszólalhatott volna, Jennings magából kikelve kiáltotta: - Tudod, hogy Dykstra egész délután fel-alá rohangált, és azt a hihetetlen történetet terjesztette, hogy ez a projektum puszta csalás ? Mart bólintott. - Nem értem, Keyes hogyan ereszthetett ide egy olyan öreg bolondot, mint ez a Dykstra? Dyk valaha kitűnő ember volt. De most teljesen elvesztette a fejét. Azonnal felhívtam Keyest. - Azt hiszem, mindannyiunkban felmerült ez a természetes gyanú - jegyezte meg Mart -, de nem olyan mértékben, hogy efféle túlzásokra ragadtattuk volna magunkat. - Többekkel beszéltem. Volt, akit nagyon felzaklatott a dolog. Próbáltam megnyugtatni őket. De hadd halljam: miért hívtál? Közelebb jutottál a megoldáshoz? Mart az asztalon át elébe tolta a papírlapokat. - Az ekvivalencia-elv megdőlt. Ebben majdnem teljesen biztos vagyok. Kiszámítottam a görbült térben keringő mozgás lehetséges pályáit. Kiderült, hogy nyolcdimenziós, de amúgy rendben levőnek látszik. Szeretném, ha ellenőriznéd. - Helyes - mondta Jennings homlokát ráncolva. - Persze azt tudod, milyen nehezemre esik elhinni, hogy az ekvivalencia-elv valóban megdőlt. Hisz negyvenöt év óta valljuk. - Talán akad majd valami más, ami helyettesítheti. - Van ebből még egy példányod? Mart vállat vont. - Ha kell, újból megcsinálom. - Vigyázok rájuk. - Jennings egyik belső zsebébe dugta a papírokat. - De tegyük fel, hogy demonstrálni tudod egy ilyen áramlás lehetőségét. Mi volna a következő lépés? Van erre vonatkozóan valamilyen elképzelésed ? - Van valami - válaszolta Mart. - Tegnap elnéztem egy örvényt. Megfigyelted már valaha, mi történik, ha faágakat dobsz bele? Egymás felé közelednek. Ez gravitáció. Jennings összehúzta a szemöldökét. - Várj csak. Mart... Mart felnevetett. - Ne érts félre. Vedd szemügyre ezt az áramlást. Nem tudom, miféle sajátságai lehetnek. A négy érintett dimenzióban kell lejátszódnia. De ha sikerül megoldanunk a kérdést, egy

101

anyagi szubsztancián áthaladó áramlás görbületének matematikai kifejezését fogjuk megkapni. Tegyük fel, hogy létezik ilyen görbület. Örvények léteznek. Persze ez durva hasonlat. Az ilyesmit nehéz magunk elé képzelni. Matek kell hozzá. De talán be tudjuk bizonyítani, hogy ez a görbület olyan irányú, hogy az azt kiváltó tömegek közt a térbeli helyváltozás redukciójához vezet. Volna ennek valami értelme ? Jennings idáig mozdulatlanul hallgatta őt, de most elmosolyodva széttárta kezét az asztalon. - Lehet. Egy nyolcdimenziós áramlás görbülete igen bonyolult dolog. De ha mégis létrejön, mi van akkor? - Akkor készítünk egy olyan szerkezetet, amely ezen az áramláson úgy vezeti át az anyagot, hogy görbület ne alakulhasson ki. Jennings hátradőlt székében, mintha hirtelen elernyedt volna. - Szentséges ég, ezt jól kifundáltad! De várj egy pillanatig, ez még csak hatálytalanítaná a gravitációt. Mi van az antigravitációval ? Mart vállat vont. - Majd megtaláljuk a módját, hogy bevezessünk egy ellenirányú görbületvektort. - Ez az, öreg fiú, ez az! - Felnevetett, és az ajtóhoz indult. - Tudom, hogy ez furcsán hangzik - mondta Mart -, de ide figyelj... nem tréfálok. Ha ennek a gravitációs áramlásnak megtaláljuk a matematikai kifejezését, a többi már magától adódik. Jennings szembefordult vele, arca most már komoly volt. - Nem nevetek, Mart - mondta -, legalábbis nem rajtad. Ha erre az egész dologra valóban választ kapunk, ez valami ilyesféle lesz. Csakhogy minden, amit idáig posztuláltunk, annyira elzárta az utat az effajta gondolatok elől, hogy az embernek fel kell készülnie rá, ha csak beszél róla, máris kissé szédeleg. Másnap Berk felhívta őt. - Hé, Mart, miért nem szóltál nekünk rögtön erről a Dykstra-féle dologról ? Ha Jennings nem hívott volna fel minket, lehet, hogy már későn kaptuk volna el. - Miről beszélsz? - Hát arról, amit úton-útfélen mesélt. Hogy ez a projektum puszta csalás. Remélem, téged nem zavart meg. - Nem túlságosan. És most kiebrudaljátok a projektumból? - Ez csak természetes. Mellesleg megjegyezve szanatóriumban van. Az agya annyira begyepesedett, hogy Dunning teljesítményének valóságos voltát képtelen elhinni. Kicsit bedilizett. De pár hét múlva rendben lesz, s akkor ismét visszatérhet a katedrájára. - Nagyon sajnálom. Egyébként azt hiszem, már csaknem eljutottunk a megoldáshoz, amellyel ő nem mert szembenézni. Aznap Mart türelmetlenségében feltárta tételét az egész értekezlet előtt. Azok, akik eddig többé-kevésbé azonosították magukat Dykstrával, persze nehezen tudták elfogadni, de a teljesen világos matematikai levezetés mindannyiukra mély hatást tett. Mondhatni, egy emberként nekiveselkedtek, hogy egy olyan formulához jussanak, amely fémre, elektronokra és pályákra egyaránt alkalmazható. Végül is Jenningsnek sikerült megoldania a problémát. Három nappal később kopogtatás nélkül betört Mart szobájába, és néhány papírlapot dobott az íróasztalára. - Igazad volt, Mart! - kiáltotta. - A pálya valóban görbületet mutat anyagi szubsztancia jelenlétében. Útban vagyunk Dunning repülőöve felé! De amikor célhoz értek, Martot mély csalódottság fogta el. Az egész csoport együttműködésével egy harminchat órás értekezleten végső formába öntötték a dolgot.

102

Kiderült, hogy igenis lehet antigravitációs készüléket építeni. Csakhogy olyan nagy volna, mint egy száztonnás ciklotron! Mart beszámolt Keyesnek, hogy meddig jutottak. - Hát ez bizony messze van Dunning repülőövétől - sajnálkozott. - Ha kívánja, folytatjuk a próbálkozásokat, hogy csökkentsük a nagyságát, ha nem, akkor előterjesztünk egy gyakorlati konstrukciót, amely az eddig elért formában működőképes. Keyes rápillantott a Mart által készített vázlatokra. - Nem egészen az, amit vártunk, de azért azt hiszem, jobb, ha megcsináljuk. A lényeg az, hogy egy működőképes antigravitációs gépet kapjunk. A finomításokkal még ráérünk foglalkozni. Rendelkezésükre bocsátjuk a műhelyeket. Mennyi idő alatt készülnek el vele? - Ez attól függ, hány főt és milyen gépeket kaphatunk. Ha huszonnégy órás műszakban dolgozunk, azt hiszem, három hét alatt elkészülhetnénk a modellel. - Helyes-vágta rá Keyes. - Csinálják meg. Valójában több mint négy hétbe telt, amíg végrehajtották az első demonstrációt. A nagy gépterem körül, ahol ez lejátszódott ugyanazokat a háromszoros biztonsági intézkedéseket léptették életbe, mint amelyek az egész projektumot övezték. A készüléket azoknak a jelenlétében mutatták be, akik már az első megbeszélésen is részt vettek. Rajtuk kívül csak az a néhány munkás volt ott, akik segítettek a hatalmas készülék felépítésében. A demonstráció maga egyszerű volt, az elmúlt hetek verejtékes, lázas értekezletei után szinte túlságosan is egyszerű. Mart odalépett a műszertáblához, amely szinte eltörpült a műhely magas acélboltozata alatt. Megforgatta a fő áramkapcsolókat, és aztán lassan beállította a skálákat. A műhely közepén álló hatalmas, korong alakú tömeg szinte észrevétlenül, ingadozás nélkül a levegőbe emelkedett. Három lábbal a padló felett minden látható támasztás nélkül lebegett a levegőben. A korong átmérője harminc láb volt, vastagsága pedig három láb. Súlyát világosan mutatta egy hosszú repedés a betonpadlón, az I gerendák alatt, amelyek a korongot ideiglenesen alátámasztották. Dr. Keyes kinyújtotta kezét, és megérintette az anyagtömeget. Minden erejét összeszedve taszított rajta egyet. Mart mosolyogva rázta fejét. - Majd megmozdul, ha elég sokáig és elég erősen taszítja. De a tehetetlenségi ereje csaknem akkora, mint egy kisebbfajta csatahajóé. Mint mondtam, nagyon messze van Dunning repülőövétől. De hát ez csak a kezdet. - Kolosszális teljesítmény - mondta Keyes. - Gratulálok mindannyiuknak! Mialatt tovább figyelték a demonstrációt, Mart újból megérintette az irányítószerkezetet, és a korongot lassan leeresztette az I gerendákra. Aztán kikapcsolta az áramot. - Most kérem önöket, menjünk mindannyian vissza a tárgyalóterembe - szólt Keyes. További adatokat szeretnék közölni önökkel. Mart kifelé menet Berk mellé lépett. - Miről van szó? - kérdezte. - Netán valamilyen plecsnit akasztanak a mellünkre? - Ennél jobbat kaptok - válaszolta Berk. - Majd meglátod. Újból ott ültek a tárgyalóteremben, csaknem ugyanúgy helyezkedtek el, mint azon a néhány hét előtti eseménydús napon. Keyes a szokott helyén állt meg az emelvényen. - Nem kell mondanom önöknek, uraim, mit jelent ez a teljesítmény országunk és az emberiség számára. Az antigravitáció forradalmasítani fogja az egész világon a katonai és a békés célú szállítást... és idővel megnyitja az ember előtt az utat a csillagokhoz. Most pedig szeretnék valakit bemutatni önöknek.

103

Oldalt lépett, és a mögötte levő szoba ajtaján át intett valakinek, mire egy férfi jött be az ajtón. Keyes félreállt. A hallgatóság a meglepetéstől lélegzet után kapkodott. León Dunning állt előttük. Kissé kényszeredetten mosolygott az egybegyűltekre. - Látom, felismertek, uraim - szólalt meg. - Remélem, senki sem haragszik rám, s nem is fog olyan visszataszító figurának tartani, amilyennek lefestettek. Ezt csak a forgató-könyv kívánta így. Kellemetlen, fiatal taknyos, azt hiszem, így írtak le önöknek. Jennings talpra ugrott. - Mit jelentsen ez, dr. Keyes? Azt hiszem, jogunk van rá, hogy magyarázatot kapjunk! - Kétségtelenül, dr. Jennings. És meg is kapják. - Keyes elfoglalta Dunning helyét az emelvényen, a fiatalember pedig leült. - Barátunknak, Dykstra professzornak - kezdte Keyes - alapjában véve igaza volt. Mindaz, amit eredetileg a projektum kezdetén közöltünk önökkel, beugratás volt. Az egybegyűltek soraiból meghökkent kiáltások és tiltakozások hangzottak fel. Keyes felemelte kezét. - Türelmet kérek! Hallgassanak meg! Azt mondtam, amit eredetileg közöltünk önökkel, beugratás volt. León Dunning, az antigravitációs készülék feltalálója nem létezik. Színlelés volt az egész, a film pedig hamisítvány. Az antigravitációt senki sem találta fel. Ma viszont van egy antigravitációs készülékünk. Szeretném, ha nagyon alaposan meggondolnák, uraim, miben is állt valójában ez a beugratás. - Egy pillanatra elhallgatott, végighordozta tekintetét a jelenlevőkön, majd félreállt. - A történet hátralevő részét a főpszichológusunk, dr. Kenneth Berkeley mondja majd el önöknek. Berk felállt és előrement - vonakodva, mintha a fogát húznák. - Ha valaki haragszik - mondta -, rám haragudjon. A Levitáció Projektum egyenesen az én javaslatomra jött létre. De ne gondolják, kérem, hogy most mentegetőzöm. Tiltakozom a beugratás, vagy ahogy Dykstra professzor nevezte, a csalás kifejezés ellen. Hogyan nevezhetünk valamit beugratásnak, ha egyszer olyasmi született belőle, aminek lehetőségeit ma még senki nem tudja közülünk felmérni? - De mi szükség volt erre, ember?! - tört ki türelmetlenül Jennings. - Mire volt jó az a sok hókuszpókusz, az értelmetlenség, az a handabandázás az asztrológiával, levitációval és miszticizmussal? Miért nem lehetett nyíltan, egyenesen előállni ezzel a projektummal? Nem vagyunk hátulgombolós gyerekek, akiket valamilyen trükkel kell rávenni valamire, mert másként nem csinálnánk meg! - Erre, azt hiszem, ön is megadhatja a választ - szólt Berk. - Mit felelt volna például arra, ha dr. Keyes levélben felkéri önt, hogy vegyen részt egy antigravitációs masina építését célzó projektumban? Hányan maradtak volna inkább otthon önök közül, a biztos és józan egyetemükön, ahol féleszűek nem herdálhatják úgy el a nép pénzét, mint az állami intézményeknél. Hálát adhatunk, hogy csak egyetlen Dykstra professzor vett részt ebben a projektumban. Ő nem volt hajlandó elfogadni az általunk szolgáltatott adatokat, és csakis az a cél vezette, hogy bebizonyítsa, az antigravitáció nem lehetséges. Hányan jöttek volna ide ugyanettől a céltól vezérelve, ha ez a mi kis hamiskodásunk nem ösztökéli önöket? Dykstra nem tudott józanul szembenézni a dologgal. így aztán idegösszeroppanást kapott, amit persze már különféle csalódások hosszú sora előzött meg. Ezzel szemben azok, akik elfogadták az elébük tárt adatokat, ki tudták verni fejükből az antigravitációra vonatkozó előítéleteiket, és így megvalósították azt, amit korábban lehetetlennek tartottak. Ez a projektum lényegében nem fizikai, hanem pszichológiai kísérlet volt. Nem kellett volna épp az antigravitációt választanunk. Az eredmény, ezt megjósolhatom, akkor is ugyanez lett volna. Nem egy tudóst megfigyeltem, hogyan dolgozik a laboratóriumokban és a

104

könyvtárakban. Tanulmányoztam azokat a neveltetésükből származó előítéleteket, amelyekkel munkához látnak. Amikor valamilyen problémával foglalkozni kezdenek, eleve eldöntik, megoldható-e vagy sem. Így aztán sok esetben, amint ezt Dykstra professzor példáján tapasztaltuk, csak annyiban érdekli őket a probléma, hogy bebizonyítsák, az előzetes álláspontjuk helyes volt. Bocsássák meg nekem, hogy e projektumban kísérleti nyúlként használtam önöket, hisz végül is elmondhatom, hogy a tudományos vizsgálódások sokkal hatásosabb technikájával ruháztam fel önöket, mint amilyennel valaha is rendelkeztek. Annak a meggyőződésnek technikájával, hogy amit az ember nagyon akar, azt el is érheti. Egyáltalán nem ugrattuk be önöket. Hanem egy új és hatásos tudományos módszert mutattunk be. Ha néhány hét leforgása alatt megoldhatnak - ahogy most megoldottak - egy korábban megoldhatatlannak vélt problémát, akkor hány és hány olyan probléma akad az önök kutatási területein, amely erre az új megközelítési módra vár? Még sok minden egyéb is elhangzott ezen az ülésen. Az ide-oda röpködő szavak egy része meglehetősen zavaros volt. Akadtak, akik semmiképp nem értették meg Berk magyarázatát. „Még nekem is hosszú időbe telik majd - gondolta magában Mart -, amíg teljesen felfogom." Szíve mélyén enyhe haragot érzett, amit csak nagy nehezen bírt elfojtani. De magában kuncogott, milyen zökkenésmentesen irányította Berk a projektumot. Fogadni mert volna, hogy Dykstra nem egy kellemetlen percet okozott a pszichológusnak! Amikor lassanként ráeszmélt, milyen feltétlen igazság rejlik Berk módszerében, olyasformán érezte magát, mint akit főbe kólintottak. És ugyanezt látta tükröződni jó néhányuknak az arcán, egyfajta értetlenséget, egy pillantást, amelyből ezt lehetett kiolvasni: miért nem mondta ezt meg nekem valaki már korábban? Végül megegyeztek abban, hogy másnap újból összejönnek, és megtárgyalják, milyen hatással voltak a történtek rájuk. Mihelyt sikerült megszabadulniuk a többiektől, Berk karonfogta Martot. - Majdnem elfelejtettem átadni neked egy vacsorameghívást. - De ez aztán ne legyen beugratás - válaszolta Mart. Vacsora után kettesben kimentek a teraszra, amellyel Berk városi villáját vidéki birtokká igyekezett átvarázsolni. Leültek egy kerti padra, és figyelték, ahogy a szomszéd tévéantennája mögött felkel a hold. - Halljuk a folytatást! - szólalt meg Mart. - Miféle folytatást? v - Ne add az ártatlant. Holnap délelőtt a profok úgyis kiszedik belőled, és szeretném, ha én volnék az első, aki megtudja. Berk egy ideig hallgatott, aztán rákezdte. De előbb pipára gyújtott, s megvárta, amíg jól szelei. - Jennings majdnem fején találta a szöget, amikor, mint mondta, az emberi elme zsilipjeiről beszélt. Mi ketten szintén közel jártunk az igazsághoz, midőn annak idején az iskolában megpróbáltuk megoldani a világegyetem problémáit. Az egész dolog abban a kérdésben sűrűsödik össze, amit ott a hegyekben tettél fel nekem. Hogyan játszódik le a gondolkodás folyamata? Honnan jönnek az eredeti gondolatok? Vedd példának azokat a bonyolult egyenleteket, amelyeket a térgörbület körüli gravitációs áramlásra vonatkozóan néhány napon belül kifundáltál. Miért nem csináltad ezt meg már tíz évvel ezelőtt? Miért nem csinálta meg már régebben valaki más? És miért épp te, és senki más ?

105

A te részvételed ebben a projektumban különösen fontos volt számomra, mert szeretném, ha segítenél nekem ebben a dologban. Egyedül nem tudok megbirkózni vele. Nem tudom pontosan, mi ez: fizika vagy pszichológia, vagy a kettőnek valamilyen furcsa keveréke. Akárhogy is áll a dolog, így kezdtem hozzá. Gondolom, ismered a kommunikációs elméletet. És azt is tudod, hogy minden adatot ki lehet fejezni rezgésekből álló kódformában. Egy fényképet például kódformába lehet önteni félhang pontokkal. Az információ rezgésekkel való kódolásának számos különféle formája van. A kódolásnál használhatunk pontokat és vonásokat, a rezgéseket időbeli szünetekkel választhatjuk el egymástól, alkalmazhatunk rezgésamplitúdót, ezer és ezer különböző tényezőt és e tényezőknek különféle kombinációit. De bármilyen információt kifejezhetünk a rezgések speciális sorozatával. Ilyen sorozat például: „a világegyetemben minden test vonzza a világegyetemben fellelhető összes többi testet". Egy másik ilyen sorozat: „a halhatatlanság titka abban rejlik, hogy...", egy további sorozat: „maga a gravitáció ilyen és ilyen tényező működésének eredménye, és ezt ezzel és ezzel semlegesíteni lehet." Bármely kérdésre adott bármely választ kifejezhetünk egy speciális rezgéssorozattal, amelyben a rezgések egymás közti viszonya az információ kódolt kifejezése. A puszta zaj azonban meghatározásánál fogva a rezgések teljesen rendszertelen sorozata, amelyben a rezgések a legkülönfélébb viszonyban állhatnak egymással. Ezért aztán minden információt hordozó közlés a „zaj" osztályának egyik speciális alosztálya. A puszta zaj tehát minden lehetséges közlést, minden lehetséges információt magában hordozhat. A puszta zaj, amely valójában - másképpen kifejezve - a puszta valószínűség, ily módon mindentudó! Mármost ez nem valamiféle skolasztikus logikai játék, hanem annak felismerése, hogy mindent megismerhetünk, mindent megvalósíthatunk. Mart mocorogni kezdett, és szivarjából sűrű füstfelhőt eregetett a hold felé. - Várj csak! - kiáltott fel. - Azért a gondolattal felmérhető területnek mégiscsak kell valamilyen határának lennie. - Miért? Tán a zajra és információra vonatkozó logikám téves? - Istenemre, nem tudom. Helyesnek hangzik. Sőt helyes is, de mi köze van ennek az emberi elméhez és a Levitáció Projektumhoz? - Strukturális szempontból nem tudom megválaszolni a kérdésedet, legalábbis egyelőre. De funkcionálisan kell lennie az emberi elmében egy olyan mechanizmusnak, amely nem egyéb, mint puszta zajgenerátor, rendszertelen impulzusok létrehozója, puszta mindentudó zaj. És valahol másutt, az agyban kell lennie egy másik mechanizmusnak, amely arra van beállítva, hogy megszűrje a létrejött rendszertelen zajokat, vagy úgy irányítsa őket, hogy csak a szemantikusán értelmes formák szűrődhessenek át rajta. Nyilvánvaló, hogy ez a szűrő bármilyen szintre beállítható, s kiszűrhet minden olyasmit, amit mi zajnak nevezünk. Így aztán ahogy végigmegyünk növekedésünk hepehupás folyamatán, iskolába járunk, nevelésben részesülünk, ezt a zajszűrőt egy olyan vörös vonalra állítjuk be, amely a külvilág és az alkotókészségünk szolgáltatta adatokból csakis a puszta minimumot engedi át. Ettől kezdve elvetjük a külvilágnak mindazokat a tényeit, amelyek gondolkodásmódunkhoz nem igazíthatok hozzá. Az alkotó képzelet szárnyait lenyesegetjük. Erről a szűrő, ha egyszer beállítottuk, önmagától gondoskodik. - És ez a te projektumod - szólt közbe Mart -, a babilóniai miszticizmusra és az asztrológiára vonatkozó sületlenségek meg az a sok egyéb süket... - Az egészet úgy állítottuk be, hogy minél zajosabb legyen - mondta Berk. - Nem tudtuk, hogyan lehet megvalósítani az antigravitációt, ezért aztán elétek vetítettük egy olyan ember képét, aki megvalósította. És a lehető legzajosabbá tettük, hogy ezáltal fellazítsuk a

106

zajszűrőtöket. Az antigravitáció témájára vonatkozóan mindentudó zajt adagoltam nektek, azzal a megkerülhetetlen következtetéssel egyetemben, hogy azt valaki megvalósította. Ti valamennyien korábban úgy állítottátok be a szűrőtöket, hogy az antigravitáció gondolatát elvesse. Hülyeség, mondtátok. Nem érdemes foglalkozni vele. Fordítsuk hasznosabb dologra az időt. Így hát azt javasoltam Keyesnek, hívjunk össze titeket, nagy koponyákat, s vágjunk fejbe azzal a ténnyel, hogy ez nem hülyeség, hanem igenis megvalósítható. Adagoljunk nektek mindentudó zajt, amit meghallgattok, fellazítjátok a szűrőtöket, s az alkotó-készségetek szülte választ átengeditek. Sikerült. És mindig sikerülni fog. Csak az kell hozzá, hogy megszabadulj a fizikai és szellemi béklyótól, hogy kiigazítsad az önkényesen beállított zajszűrőt mindazon dolgok tekintetében, amelyeket egész életedben meg akartál valósítani. És akkor bármely problémára, amelyet meg akarsz oldani, megtalálod majd a megfelelő választ! Mart felpillantott az égbolton ezüstösen fénylő holdra. - Igen, nézd ott a csillagokat - mondta. - Mindig szerettem volna eljutni a csillagokba. Most megvalósítottuk az antigravitációt... - És most eljuthatsz a csillagokba, ha akarsz. Mart a fejét rázta. - Te és a te Dunningod. Előbb úgy látszott, célhoz értünk, aztán kisült, hogy mégse. Rávettél minket, hogy állítsunk elő antigravitációt. Aztán kiderült, hogy trükk volt az egész! Persze eljuthatunk a bolygókra, sőt a Naprendszeren túlra is, tán még a mi életünk folyamán. De a magam részéről azt hiszem, itt maradok, és veled fogok dolgozni. Végül is mit számít egy-két hitvány bolygó! Ha megtanuljuk hasznosítani az emberi elme maximális zajszintjét, az egész világegyetem urai lehetünk! VÁMOSI PÁL FORDÍTÁSA

107

108

JULIJ KAGARLICKIJ

Tudományos-fantasztikus író volt-e Swift? A tudomány ismerete és tisztelete talán a legelemibb feltétele annak, hogy valakit tudományos-fantasztikus írónak tekintsenek. A kritika pedig éppen ezt vitatja el makacsul Swifttől. És látszólag nem is alaptalanul. Swift főként a Gulliver utazásai harmadik részének hatodik fejezetében beszél a tudományról és a tudósokról abban a részben, amelyet barátja és a Martinus Scriblerus emlékiratai című paródia társszerzője, dr. Arbuthnot nyomban a Gulliver megjelenése után Swifthez írott levelében tapintatosan „a legkevésbé ragyogó"-nak nevezett. Ez a rész általános vélemény szerint irodalmilag gyengébb a többinél, szatírája otromba és elfogult, nem hatol a dolgok lényegének mélyére, sőt hiányzik belőle az egyszerű logika is, amely Swiftet mindenkor jellemezte. ,,A harmadik rész végeredményben zsákutcába vezet - írja John Middleton Murry Swiftről szóló alapvető munkájában. - Álláspontja állandóan változik. A repülő sziget lakóinak ostobaságán eleinte megdöbbenünk, ha azonban alaposabban szemügyre vesszük, már nem hiszünk benne. A laputabeliek annyira belemerültek az elvont tudományba, hogy a gyakorlati életre minden tekintetben teljesen alkalmatlanok: ruhájuk szabása nem felel meg testük méreteinek, szórakozottságuk pedig odáig fajul, hogy az asszonyok számára már nem is érdekes, ha megcsalják férjüket. És e gyakorlati tehetetlenségük ellenére olyan nagyszerű távcsöveket készítettek, hogy jelentősen kibővíthették a csillagok katalógusát. Mi az oka annak kérdi az ember -, hogy a laputabeliek ilyen jó távcsöveket tudnak alkotni, és nem képesek jó ruhát varrni?" Murry, miután felsorolja mindazt az ostobaságot, amellyel a tudósok Lagadóban

foglalkoznak, arra a következtetésre jut, hogy „Swift semmit sem tudott az elvont vagy az alkalmazott tudományról. Egyszerűen csak annak a szellemes emberek körében elterjedt divatnak hódolt, hogy a tudósokat ki kell gúnyolni. Swift itt nem tudott mit kezdeni erőteljes és eredeti szellemével." Ez az angol irodalomkritika egyik pátriárkájának véleménye. John Bernal tudománytörténész véleménye kissé különbözik ettől. Ő nem foglalkozik a Gulliver utazásai harmadik részének irodalmi értékével, irányzatát ugyancsak Swift tudományos téren való járatlanságával magyarázza, a felelősség egy részét azonban magukra a tudósokra hárítja. „A Királyi Társaság - írja fejlődésének korai szakaszában sokkal többet ígért, mint amennyit meg tudott valósítani, s ez akkor részben igazolta a tudománnyal semmiféle kapcsolatban nem álló értelmiség gúnyolódását, aminek legismertebb példája Swift Gulliver utazásai című szatírája." Ami Swiftnek a tudománnyal és a tudósokkal kapcsolatos magatartását illeti, meg is elégedhetnénk ezzel a két, igen jellegzetes véleménnyel, ha nem volna még egy teljesen paradox felfogás, amelyet nem sokkal halála előtt fejtett ki Arthur Case, híres amerikai irodalomtörténész. Case professzor szerint Swiftnek esze ágában sem volt szatírát írni a Királyi Társaságról, és mindaz, amit erről mindmáig mondanak, merő félreértésen alapul. Először, érvel Case, a lagadói Nagy Akadémia külső képe - ez az intézmény egy egész utca mindkét oldalát elfoglaló, sok épületben helyezkedik el - cseppet sem emlékeztet a Királyi Akadémia szerény helyiségére. Másodszor: Swift akadémikusait „légvárépítőknek" nevezi, míg a Királyi Akadémia tagjait

rendszerint „virtuózoknak" vagy „kísérletezőknek" nevezték. Csak igen ritkán emlegették őket légvárépítőkként. Viszont erre a névre hallgattak azoknak a felduzzadt részvény-társaságoknak az alapítói, amelyek a XVIII. század tízes éveiben gomba módra szaporodtak el Londonban, s 1721-ben, a Dél-tengeri Társaság csődje után tűntek el. Arthur Case szerint Swift szatírája ezekről a társaságokról szól. Elegendő emlékezni arra, miféle tervekkel nyerték meg a hiszékeny közönséget. Volt például egy társaság, amely ólomból ezüstöt akart előállítani, egy másik selyemhernyót szándékozott tenyészteni a Chelsea Parkban, egy harmadik örökmozgót akart gyártani, és még sok más, efféle társaság alakult. Végül: a Nagy Akadémiában van a politikai légvárépítők iskolája, míg a Királyi Társaság kijelentette, hogy teljesen független a politikától. Ez mindennek a betetőzése, állapítja meg Arthur Case; Swift szatírájának semmi köze a tudósokhoz, sem pedig a Királyi Társasághoz. John Middleton Murrynek feltétlen igaza volt, amikor azt mondta, hogy az Utazás Lagadóba zsákutcába vezet. Case paradox hipotézise éppen arra irányuló kísérlet volt, mégpedig bizonyos tekintetben hasznos, hogy megtalálja a kiutat a zsákutcából. Mindaz, amit Arthur Case a felduzzadt részvénytársaságokról szóló szatíráról mond - feltétlenül igaz. Az Utazás Lagadóba című könyvnek ezt az oldalát mellesleg szólva már A. Frankovszkij is észrevette, akinél a fordítóra jellemző, alapos szövegismeret a Swiftre vonatkozó irodalomban való nagy tájékozottsággal és általában a XVIII. század jellegének és légkörének kitűnő ismeretével párosult. Ugyanolyan helyes és megalapozott volt egy másik irodalomtörténész, Charles Firth véleménye Swift szatírájának politikai jellegéről (A Gulliver utazásai politikai jelentősége, 1919). Azt jelenti hát ez, hogy Swift nem bántotta a tudósokat? Swift szatírája több funkciójú, és az író itt is ugyanolyannak mutatkozik, mint

másutt. Szatírát ír a részvénytársaságok szélhámosairól és egyben politikai szatírát is. Hasonló sokrétűség jellemez később egy másik írót, Wellset. De ez általában jellemző az irodalomra, a többi között a fantasztikus irodalomra is. Emellett azonban Swift szatírájának mindig van valamilyen fő céltáblája, amelyre mintegy ráépül a többi. A harmadik rész hatodik fejezetében a lényeg mégis a Királyi Társaság és a tudósok elleni szatíra. Azok a mellékes kifogások, amelyeket Case e régen megszilárdult véleménnyel szemben emel, nem sokat nyomnak a latban. Swiftet semmi sem akadályozta abban, hogy tudósait légvárépítőknek nevezze. Ellenkezőleg, ez lehetőséget nyújtott a számára, hogy szatíráját kiterjessze a pénzügyi és a politikai légvárépítőkre, de a tudósokról se feledkezzen meg, akiket - bár ritkán szintén így neveztek. Az a körülmény, hogy a Királyi Társaság hitvány, szűk helyiségben húzta meg magát, a Nagy Akadémia pedig több épületben terpeszkedett, szintén könnyen megmagyarázható: Swift kigúnyolta a Királyi Társaság igényeit, amely éppen abban az időben makacsul igyekezett új helyiséget szerezni. A lagadói Nagy Akadémia leírása teljes összhangban van a Rabelais-től kiinduló régi hagyománnyal. A Nagy Akadémia tudósainak munkái gyanúsan emlékeztetnek a Gargantua és Pantagruel ötödik részében szereplő Quinta királynő segítőtársainak foglalatosságára. Ezt a hagyományt Angliában meglehetősen korán átvették. Már 1610-ben hasonló akadémiát ábrázolt Joseph Hall Egy másik és ez a világ című művében. Hall, ez a XVIII. századi író Rabelais művének e részét szatíraként fogta fel; másként nem is lehetett - Rabelais sajátos világát már nem értették. Hall után mások következtek. Kiadósán gúnyolódott a tudósokon Sámuel Butler a Hudibras-ban és több más verses szatírájában, Thomas Shadwell a Virtuóz című színdarabban, Thomas Brown a Komoly és mulatságos szórakozások bán,

110

ahonnan - mellesleg szólva - Swift közvetlenül merített, valamint több más író. Még a tudomány iránt tisztelettel viseltető Steele és Addison sem szalasztja el az alkalmat, hogy a Spectatorban ki ne csúfolja egyik-másik tudós szórakozottságát és különcségét. Már abban az időben, amikor Swift a Gulliver utazásain dolgozott, Pope és Arbuthnot a Martinus Scriblerus emlékirataiban felfedezte a matematikusok által irányított filozófusok egész birodalmát. A tudósok efféle kigúnyolása, kicsúfolása, pellengérre állítása egyáltalán nem azért vált lehetségessé, mert a közönség semmit sem tudott a Királyi Társaság tevékenységéről, hanem ellenkezőleg, amiatt; mert az általános érdeklődést keltett, és sokan olvasták a Philosophical Transactions of the Royal Societyt. A teljes kiadáson kívül a XVIII. század elején még rövidített, népszerű kiadás is napvilágot látott, 1705-1707-ben pedig megjelent a Királyi Társaságnak a közönség számára legérdekesebb közleményeit összefoglaló háromkötetes gyűjtemény is, a Miscellanea Curiosa. Az irodalmi hagyományt ébren tartotta és erősítette az, hogy a tudományos felfedezések, hipotézisek és kísérletek sokáig beszédtémául szolgáltak. Az egzakt tudományok területén végzett kutatások eredményei mellett a Philosophical Transactions utazók beszámolóit is közölte, ez lehetett az egyik oka annak, amiért Swift a Gulliver utazásainak írása közben ebből a kiadványból merített. Érdeklődése azonban nem korlátozódott a földrajzra. Sok útmutatást talált benne az Utazás Laputába c. műhöz, de a tudósok egyéb munkáit is olvasgatta. Ha több irodalomtudományi munka egészen századunk ötvenes éveiig - azt állította, hogy Swift tudomány elleni szatírája elsősorban az író tudatlanságával magyarázható, ennek oka egyáltalán nem a kérdés feldolgozatlansága volt. Ezt a kérdést viszonylag alaposan feldolgozták, főként azonban tudományos

111

kiadványokban, amelyek egészen a legutóbbi időkig nem keltették fel az irodalomkutatók figyelmét. Egy tudományos kiadványban már 1937-ben megjelent egy Swiftről és a tudományról szóló rendkívül érdekes cikk: Swift Utazás Laputába című művének tudományos háttere címmel. Szerzője, Marjorie Nicolson figyelmét a Nagy Akadémia professzorainak legképtelenebb ötleteire összpontosítja, és mindegyikhez valóságos mintaképet is talál. Állítása szerint a „légvárépítők" minden kísérlete a valóságban megtörtént kísérlet paródiája; Swift, mint mindig, most is tudja, miről ír. A továbbiakban még egy érdekes részlet derül ki. Swiftnek a tudomány iránt tanúsított érdeklődése több az olyan szatirikus író érdeklődésénél, aki egy számára idegen területen olyasmit vett észre, ami rászolgál a gúnyolódásra. Swift ellenfelei között olyan emberek voltak, akiknek létezéséről nem tudhatott - hiszen később éltek -, de gúnyolódása mégis változatlanul elevenükbe talált. Leghíresebb közöttük talán Charles Babbage angol matematikus és filozófus (17921871). Az elvont tudomány embereiről szívesen mesélnek anekdotákat. Babbageről különösen sok anekdota keringett. Ennek nyomós okai voltak. Hiszen ő fejébe vette, hogy egy olyasféle logikai gépet szerkeszt, mint amilyet Swift kigúnyolt a Gulliver utazásai bán. Babbage gépének ugyan nem szavakkal, hanem számokkal kellett volna működnie; de hát nagy különbség ez? Laputa lakóiról mindenki olvasott, a matematika útvesztőibe pedig csak kevesen merészkednek... Ebből a vitából látszólag a gúnyolódók kerültek ki győztesen. Babbage nem merte megvalósítani terveit. Annál kevésbé, mert ezek egyre terebélyesedtek. 1822-ben elhatározta, hogy gépet szerkeszt a tengerhajózásnál szükséges táblázatok kiszámításához, sőt 80 ezer font támogatást is kapott a kormánytól - ez abban az időben óriási összeg volt; tíz évvel később azonban

ez a terv már nem érdekelte Babbage-t. Új terve született: olyan gépet alkot, amely mindenféle számításhoz alkalmas. Élete végéig ezen a gépen dolgozott, de sikertelenül; több tízezer, teljesen azonos, kivételes pontossággal elkészített alkatrészre lett volna szüksége, ilyeneket pedig sehonnan sem tudott szerezni. Babbage akkor azzal kezdett foglalkozni, hogy tisztázza a gyártásuk megszervezéséhez szükséges feltételeket... S váratlanul a modern precíziós technika egyik megalapítója lett. Manapság Babbage lángelméjét teljes jelentőségében értékelhetjük. Elegendő annyit mondani, hogy gépében megvolt a modern számító-feladatmegoldó berendezések két fő rendszere - az analizátor (a „gyár", mint ő nevezte) és az emlékezet (a „raktár"). Babbage azonban lemosolyogva, koldusszegényen halt meg; az állami segélyt és saját, nem csekély vagyonát egyaránt gépére költötte, és nem ért el eredményt. Több mint egy évszázaddal a Gulliver utazásai megjelenése után az élet még mindig azt tanúsította, hogy igaza volt Swiftnek, amikor kigúnyolta a logikai berendezések alkotóit. Babbage-nél még jobban kigúnyolták Jevons angol filozófust (1835-1882), aki „logikai pianinót” szerkesztett. Az efféle feladatokat maguk elé tűző embereket mindig a laputabeliekhez hasonlították. Természetesen azok kivételével, akik még Swift előtt működtek. Az első, összeadást és kivonást végző számológépet, mint ismeretes, 1642-ben szerkesztette Blaise Pascal (1623-1662). Abban az időben huszadik évében járt, és a logika iránt érdeklődött. Úgy határozott, hogy nyári szünidejét is ennek a tudománynak szenteli. Apja azonban, aki adószedő volt, azzal bízta meg, hogy helyette végezzen el egy sereg számítást. Akkor a logika segítette ki Pascalt - ez tette lehetővé a számológép megszerkesztését. A második számológépet matematikus építette, de szintén filozófus tervezte. Leibniz huszonötéves korában Raymondus

Lullus spanyol skolasztikus és alkimista (1234-1315) ötletéért lelkesedett. Lullus olyan módszer létrehozásáról ábrándozott, amely a fogalmak egész gazdagságát ,,az emberi gondolat ábécéjét" alkotó, fő kategóriákban foglalná össze, azután pedig az volt a szándéka, hogy ezt „betáplálja" egy olyan gépbe, amely ki tud válogatni „minden igaz kijelentést". A gép megépült, de - mint ez könnyen érthető nem nyújtott semmilyen „igaz kijelentést", hanem csupán bizonyos számú beletáplált filozófiai fogalmat kapcsolt össze. Leibniz sem a tervezett logikai gépet alkotta meg, hanem egy számológépet, csakhogy ez tökéletesebb volt Pascalénál. A nagyszabású filozófiai tervek csupán viszonylag elemi számítóberendezések megalkotásához vezettek. Abban az időben nem jöhetett létre a mi fogalmaink szerinti logikai gép. Hiszen - Lullusról nem is beszélve - még a nagy Leibniz sem jutott el a modern szimbolikus logikához; s egy ilyen gép műszakilag is megvalósíthatatlan lett volna. Swift szatírájában leginkább a hozzá korban legközelebb álló Leibniz munkáiból indult ki. A Gulliver utazásainak Swift útmutatása alapján készült egyik korabeli illusztrációján - ezt a XIX. században megismételte Grandville a regényhez készített híres rajzaiban - látható e gép egyik rendszere. Két párhuzamos tengely, az egyikre több, különböző számú foggal ellátott fogaskerék van szilárdan erősítve, a másikon pedig szabadon forgó kockák láthatók. Az első tengely forgatásakor a kockák különböző számú fordulatot végeznek, és azután lapjaikról leolvashatók a jelentések - a legmeglepőbb szótársítások. A kombinációk száma ebben az esetben 4n, ahol az n a kockák számát jelenti. Más szóval: két kocka 16 kombinációt ad, négy pedig már 256-ot stb. Nem kis számok ezek. Ráadásul minden gépben sok hasonló rendszer van. És a Gullivernek ezt a gépet bemutató tudós mégis amiatt panaszkodik, hogy az nem ad elegendő számú

112

kombinációt, és 500, egyidőben működő, ugyanilyen gépről ábrándozik. Könnyen megérthetjük, hogy a laputabeli találmány egyszerűen a legprimitívebb formáira visszavezetett s nem számszerű értékeket, hanem szójelentéseket mutató számológép. Leibniz sokévi gondolkodásának és számításának végeredményét - amely, mint említettük, meglehetősen sovány volt - szándékosan az ő eredeti elgondolásával párosította; éppen ezzel ér el komikus hatást. A Swift által ábrázolt „logikai gép" nem „filozófiai, költői, politikai, jogi, matematikai és teológiai könyveket” alkot, ahogy abban alkotója, a lagadói Nagy Akadémia tagja reménykedett, hanem teljes értelmetlenségeket hord össze. Mindez nagyon szellemes. Swiftnek mindazonáltal nincs igaza; hiszen „logikai gépek" valóban megszülettek. Vajon ez azt jelentené, hogy a tudományos-fantasztikus irodalommal kapcsolatban indokolatlan Swiftről beszélni? Swift korában és még utána is sokáig úgy látszott, hogy Swift - kevés kivétellel - az olyan elméleteket, feltevéseket és az olyan gépezetek terveit gúnyolta ki, amelyeknek az igazi tudományhoz semmi közük sem volt. Manapság számunkra másvalami világos: Swift állandóan arra fordított figyelmet, amit később rendszerint igazolt a tudomány. Eddig a lagadói Nagy Akadémiának csupán egyik szobájában voltunk. Járjuk végig a többit. Itt van előttünk például „egy rendkívül leleményes építész, aki olyan házépítési módot dolgozott ki, amely a tetővel kezdődik és az alapzattal végződik. Ezt azzal igazolta, hogy két bölcs rovar - a méh és a pók - fogásaira hivatkozott." Ez megint csak nevetséges. De minő balszerencse: a sokféle építési módszer között manapság olyan is akad, amely „a tetőnél kezdődő házépítésként" jellemezhető. Ami pedig a rovarok utánzását illeti, ezen már régóta nem nevetnek - azóta, hogy megépült az

113

első függőhíd, amelynek mintájául egy bölcs pók által szőtt pókháló szolgált. Swift szemében mindez >és még sok más is merő ostobaság. Csupán ezért iktatott könyvébe ilyesféle példákat. De amikor Swift leírja - helyesebben leleplezi ezt a badarságot, teljesen váratlanul olyan tulajdonságokat árul el, amelyek csak a tudományos-fantasztikus írókat jellemzik. Swiftnél a gúnynak különleges jellege van. Ö nem hazug besúgó, aki rágalmakat kohol, hogy befeketítse a nemkívánatos embereket. Swift, éppen ellenkezőleg, az ügyész buzgalmával keresi a vádlottak valóságos gyengeségeit és vétkeit. „Közölte velem - meséli Gulliver a logikai gép feltalálójáról -, hogy gépébe most már egész szótár belefér, és az a legpontosabban kiszámítja a könyveinkben használt segédszavak, névszók, igék és más beszédrészek kölcsönös arányát." Swift azért tűzte ezt a feladatot a logikai gép megalkotója elé, mert megoldhatatlannak tartotta. De valóságos és amellett bámulatos pontossággal megfogalmazott feladatot tűzött ki. Swiftnek a logikai géppel szemben hangoztatott másik ellenvetése is ugyanilyen érdekes. A rómaiak a gyermekek írásra és olvasásra tanításához a mai nyomdai betűkre emlékeztető rézkockákat készítettek; mindegyik lapra egy-egy betűt véstek. S egyszer Cicero, amikor elnézte ezeket a kockákat, a következő kérdést tette fel magának: ha ezeket a kockákat egy ideig összevissza dobálják, akkor vajon úgy esnek-e le valamikor, hogy például egy bizonyos költemény egyik sorát alkossák? A modern statisztika szintén érdeklődött e kérdés iránt, és pozitív választ adott rá. Természetesen így esnek le valamikor; ehhez azonban jóval hosszabb ideig kellene dobálni őket, mint amióta a Föld létezik. Swift az ókor nagyszerű ismerője volt, és Cicerónak ez a gondolata nyilvánvalóan sajátos értelmet kap a logikai gépről szóló elmefuttatásaiban. Swift a kérdés matematikai oldalát kezdte vizsgálni, és

arra késztette a laputabeli tudóst, hogy 500 efféle gépről ábrándozzon, bár ezután sem hitt a sikerben. S igaza volt. Ahhoz, hogy a nem irányított keresés folyamatában „a zörejt értelemmé lehessen átkódolni" - a modern kibernetikusok szó-használatával élve még több tízmillió kombináció sem elegendő. Swiftnél egyébként nem feltétlenül minden szó vád. Olykor csupán azért bocsátkozik részletekbe, mert a téma lebilincseli. Az a „részletes és törekvő alaposság, amellyel mindezeket a furcsa és csodálatos kalandokat elmeséli", jó szolgálatot tesz a fantasztikus irodalomnak. Már a logikai gépet is gyanús részletességgel írja le. Ami pedig a repülő szigetet illeti, Swift itt teljesen váratlanul olyan buzgalommal merül bele a technikai leírásokba, hogy csak Jules Verne meg a „konkrét fantasztikus irodalom" egynéhány legújabb kedvelője vetélkedhet vele. (Jules Verne stílusának természetesen csak azokról az oldalairól van szó, amelyeket Csehov a Repülő sziget című paródiájában kigúnyolt, amikor a „kihagyott igen unalmas leírásokat" említette.) Swiftre is jellemző valamennyi tudományosfantasztikus írónak az a közös szenvedélye, hogy ha valamilyen új eszmére bukkan, akkor lehetőleg minél több konkrét részletet merít belőle. Akkor azonban ez még nem vált rossz hagyománnyá, és Swift ebben a tekintetben cseppet sem korlátozta önmagát. A téma iránti lelkesedése Swiftet néha igazi felfedezésekhez vezeti. A legnagyszerűbbet ugyan szerényen a laputabelieknek tulajdonítja. Szavai szerint ők „fedeztek fel két, a Mars körül forgó kis csillagot vagy mellékbolygót, amelyek közül a Marshoz közelebb levőt e bolygó központjától saját átmérőjénél háromszor nagyobb távolság választja el, a messzebbre eső pedig öt ugyanilyen átmérő távolságra van tőle. Az első forgását tíz óra alatt végzi, a második pedig huszonegy és fél óra alatt, úgyhogy forgásidejük négyzete csaknem arányos a Mars központjától levő távolságuk köbével, s ez a körülmény

nyilvánvalóan azt mutatja, hogy az említett mellékbolygókat ugyanaz a tömeg-vonzási törvény irányítja, amelynek más égitestek is engedelmeskednek." Százötvenegy év alatt mindenki számára világossá vált, hogy a Gulliver utazásainak ez a része megint csak paródia, s ez Kepler ellen irányul (Kepler harmadik törvénye így hangzik: „A Nap körül keringő bolygók forgásidejének négyzetei úgy aránylanak egymáshoz, mint a Naptól való középtávolságuk köbei"), egyúttal pedig, a tömegvonzás törvényére való hivatkozásból ítélve, Newton ellen is irányul. Bizonyára az is világos volt, miért alkalmazta Swift Kepler harmadik törvényét a Marsra, nem pedig valamilyen más bolygóra. Kepler törvényeit a Mars mozgásának megfigyelései alapján vezette le. 1877-től kezdve azonban nehezebben lehetett a Gulliver utazás ~i e részét megmagyarázni. Ebben az esztendőben ugyanis A. Hall amerikai csillagász felfedezte a Mars két mellékbolygóját, a Phobost és a Deimost, amelyeknek keringési ideje megközelítőleg megegyezik a Swift által jósolt idővel. Swift okfejtése csillagászati szempontból teljesen helytállónak bizonyult, minden olyan eset pedig, amikor helytelen számadatokat idézett, a Marsról való ismeretek akkori szintjével és azzal magyarázható, hogy a mellékbolygók csupán megközelítőleg engedelmeskednek Kepler harmadik törvényének. Flammarion, aki nyilvánvalóan a Swift tudományos téren való járatlanságára vonatkozó régi elképzelés hipnózisa alatt állt, Swift e különös előrelátását kizárólag holmi „hatodik érzékkel" tudta magyarázni. A későbbi kutatók azonban más természetű tudományos érvekre hivatkoznak. I. Sz. Sklovszkij véleménye szerint: „Swift zseniális feltevése teljesen törvényszerű volt. Ő nyilvánvalóan abból a jól ismert tényből indult ki, hogy a Földnek egy mellékbolygója van, a Jupiternek pedig négy (az akkoriban ismert, úgynevezett Galilei-féle mellékbolygók; jelenleg ennek az óriási bolygónak még nyolc

114

mellékbolygóját ismerjük, s ezek jóval kisebb méretűek, úgyhogy csupán jó távcsövön át láthatók). Mivel a Mars a Föld és a Jupiter között van, a mértani sor alapján Swift feltételezte, hogy a Marsnak bizonyára két mellékbolygója van. Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy Swift korában még elterjedtek voltak a számok harmóniájára vonatkozó püthagoraszi eszmék. Abból a tényből, hogy az akkori távcsöveken keresztül egyetlen csillagász sem fedezte fel a Mars mellékbolygóit, Swift jogosan feltételezte, hogy ezek bizonyára elég kicsinyek. Swift zsenialitása abban mutatkozott meg, hogy a Mars mellékbolygóit a bolygótól viszonylag kis távolságra helyezte, mivel valószínűleg tudta: még az igen kis mellékbolygók is mindenképp megfigyelhetők, ha eléggé messzire vannak az égitesttől. Ha viszont közel vannak a bolygóhoz, akkor a ragyogó Mars meglehetősen intenzív fényszóródása miatt a Földről igen nehezen figyelhetők meg." Swift máskor is érdeklődéssel fordult a csillagászat felé, s mindannyiszor ugyanilyen alapos ismeretekről tett tanúságot. Emlékszik arra, hány csillag van Flamsteed katalógusában, a kozmikus katasztrófáktól való félelem pedig, amely egyetlen percig sem hagyja nyugton a szegény laputabelieket, nyilván azzal magyarázható, hogy jól ismerik a Swift korabeli tudósok elméleteit, elsősorban Newton, Hooke és Halley teóriáit, s Halleyhez hasonló pontossággal ki tudják számítani az üstökös visszatérésének idejét. Emellett ismereteik meglehetősen széles körűek, és egyáltalán nem másoktól kölcsönzöttek. Newton tárgyalta azt a lehetőséget, hogy a Föld végül valamikor majd rázuhan a Napra, végeredményben azonban még az igen távoli jövőre nézve is elvetette ezt. Hooke viszont inkább arra hajlott, hogy pesszimista választ adjon a Newton által felvetett kérdésre; úgy vélte, hogy a fényhullámokat továbbító közeg le tudja fékezni a Föld mozgását.

115

Swiftnél látszólag megvan a tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi ismérve, méghozzá az olyan fantasztikus irodalomé, amely bizonyos mozgásban van. A tudományos-fantasztikus irodalom ugyanis gyakran az utazási fantasztikumtól - ha ezt a kifejezést használhatjuk - a „technikai" fantasztikum felé halad. Swift művén belül szintén ezt az utat teszi meg az első két rész utazási fantasztikumától az Utazás Laputába „technikai" és „tudományos" fantasztikuma felé. Éppilyen világosan megmutatkozik nála a valószínűségre való törekvés is. Ezt ugyanolyan eszközökkel éri el - a szigorú logikával felépített, semmilyen kételyt nem ébresztő részletességgel. Viszont hány tudományos-fantasztikus író igyekezett megjósolni a jövendő felfedezéseket - és rendszerint tévedtek. Swift azonban szívósan törekszik a lehetetlen ábrázolására - és figyelmét igen gyakran fontos, ígéretes, megvalósítható dolgokra fordítja. Miért tudott, még ha akaratlanul is, ilyen helyesen jósolni? „Ők valóban rendkívül tájékozottak a matematikában és a zenében, és bár én nagy tiszteletet tanúsítok e két tudomány iránt, s magam is konyítok hozzájuk egy keveset, a laputabeliek mégis annyira elvont emberek, és oly mélyen belemerültek a spekulációkba, hogy életemben nem találkoztam kellemetlenebb beszélgető társakkal." Így magyarázza Swift az Utazás Laputába két kigúnyolt tudóscsoportjának egyikéről való véleményét. A gyakorlati emberekkel valamivel később foglalkozik, és sokkal kegyetlenebből bánik el velük. De az elmélet képviselői, a matematikusok iránt sem túlságosan jóindulatú. Ezek az emberek valóban értenek a maguk dolgához; megérdemlik-e, hogy így csúfot űzzön belőlük egy olyan ember, aki tiszteli mindkét tudományágat, és maga is konyít hozzájuk egy keveset, csupán azért, mert azok kellemetlen beszélgető társak? És ha valamelyiküket ki kell nevetni, akkor miért nem mindet?

Swift nem kímélte ellenségeit, s egy tekintetben könnyen megmagyarázhatók a matematikusok ellen intézett kirohanásai. Swift gyűlölte Newtont. 1724-ben, a sajtóban nyíltan összetűztek egymással a Wood-féle félpennysek miatt, amelyekről Newton, mint a pénzverde igazgatója, kedvezően vélekedett. (Swift: „Levél az ír kereskedőkhöz, boltosokhoz, gazdálkodókhoz és egyszerű emberekhez a Mr. Wood által vert réz félpennysekről.") De már ezelőtt is ismeretes volt, hogy Swift nem osztozik a Newton iránti általános hódolatban. A tudós meglepően szerény életmódja őt nem vezette tévútra, és cseppet sem rejtette el előtte Newton roppant becsvágyát és türelmetlenségét. A Flamsteed-féle csillagkatalógus említése bizonyára felidézte benne azt, hogy e katalógus közzétételének ügye milyen nagy port vert fel. A Newton elnökletével alakult bizottság (melynek Newton barátja, Halley is tagja volt), miután György hercegtől pénzt kapott a katalógus megjelentetésére, úgy intézte az ügyet, mintha annak szerzője nem Flamsteed volna, hanem a bizottság tagjai - amikor pedig az tiltakozni próbált. Newton, mint a kormány bizalmát élvező személy, cifra szidalmakat zúdított rá, s általában igyekezett megfosztani annak a lehetőségétől is, hogy a csillagászat terén dolgozhasson. Swift William Wiston ügyét is nehezen felejthette el; ez a neves matematikus Newton munkatársa volt, és 1711-ben könyvet adott ki Történelmi bevezetés a korai kereszténység újjászületéséhez címmel, azután pedig 1715-ben társaságot alapított abból a célból, hogy az megvalósítsa az ebben a könyvben kifejtett eszméket. Newton - nem alaptalanul - Wiston könyvében a fennálló jogrend ellen látott merényletet, és segítségével a szerzőt eltávolították a cambridge-i egyetemről, ezután pedig Wiston ellen középkori eretnekpert

indítottak. Swift olyan elkeseredett haragot érzett Newtonnal szemben, hogy mihelyt eszébe jutott a tudós, nyomban hajlandó volt megtagadni a matematikai tudomány iránt táplált, fennen hangoztatott tiszteletét. A Gulliver utazásainak első részében Swift maró gúny nélkül, sőt éppenséggel a kisemberek képességei iránt lelkesedve meséli el, hogy azok kvadrát segítségével megmérték Gulliver termetét, és ezen a módon megállapították, milyen mennyiségű élelemre van szüksége. Az Utazás Lapuiéba című részben a helyi lakosok megint csak ennek a műszernek a segítségéhez folyamodnak, hogy meghatározzák Gulliver termetét, azután kiszámítsák testének arányait, és ruhát varrjanak neki. Ezúttal azonban minden képtelenséggé fajul. Minek ott a matematika segítségéhez folyamodni, ahol közönséges módon is meg lehet mérni mindent? Ráadásul pedig hiba csúszott a számításokba, és Gulliveren sután állt a ruha... Ez a hiba egyáltalán nem véletlen; célzás arra a hibára, amelyet Newton művének szedője követett el, amikor egy felesleges nullát tett hozzá a Földnek a Naptól való távolságát meghatározó számhoz. Mihelyt Newton megjelenik, Swift mindent megsemmisítő bírálattal sújt - egészen az általános tömegvonzás elméletéig. A Newtonnal szemben táplált gyűlölet jelentős mértékben meghatározta Swiftnek a korabeli matematikusokról és általában a Királyi Társaságról való véleményét is. Newton az angol tudomány vezető alakja volt, A természetfilozófia matematikai alapjai című műve (1687) teljesen megváltoztatta a Királyi Társaság tevékenységének jellegét. Ettől az évtől kezdve a dilettáns gentlemanek számára mind kevesebb hely jutott a társaság ülésein - a matematika nyelve számukra érthetetlen volt. Azoknak az embereknek a felcsigázott

.

Érdekes, hogy ezt a téves nullát és a „matematikai" ruhavarrást egyaránt felhasználta a tudományos-fantasztikus irodalom. Jules Verne Világfelfordulás című regényében a tüzérek terve azért nem sikerült, mert a számításokba hasonló hiba csúszott. Wells Amikor az alvó fölébred című regényében pedig a szabógép maga vesz méretet, és elvégzi a szükséges számításokat. (A szerző.)

116

tudatában, akik érdeklődtek a tudomány iránt, és mind kevesebbet értettek belőle, a tudósok mindinkább holmi zárt kasztnak tűntek, amely szándékosan elhatárolja magát másoktól. Swift kétségtelenül kifejez egyet-mást ebből a tudósról - főként a matematikusról - alkotott, mindinkább meghonosodó elképzelésből. Ez mégis kevés ahhoz, hogy az óriási kategóriákban gondolkodó Swift ilyen szívósan harcoljon a matematikusok ellen. Itt nyilván másvalami a döntő. Végső soron nem a nyomdai sajtóhibákról van szó, amelyeket, ha úgy tetszik, természetesen Newton hibájául lehet felróni, ő azonban valójában nem felelős értük. Sőt nem is a Newtonnal való politikai nézeteltérésekről, sem a személyével szemben támasztott kifogásokról van szó, hanem valami nagyobbról - azokról az aggályokról, amelyeket a matematikusok keltettek a filozófus és író Swiftben. Nem téveszt-e meg bennünket Swift, amikor a tudomány iránt táplált tiszteletéről és tudományos ismereteiről ír? Nem, ő mindkét esetben becsületes. Swift nem a tudomány ellen harcol. Ő egy bizonyos tudományos irány ellen küzd, mivel más állásponton van. Ebben a harcban azonban történelmileg egyik fél sem ismeri fel sem a saját, sem pedig ellenfelének álláspontját, s ezért igaza van John Middleton Murrynak, amikor a Gulliver harmadik részének következetlenségéről beszél. Csupán abban nincs igaza, amikor kijelenti, hogy Swift erőteljes és eredeti elméje itt nem jutott érvényre. Valójában rendkívüli elmére volt szükség ahhoz, hogy valaki megérezze az egyes iskolák közti ellentmondásokat, és elindítsa ezt a sajátos vitát, amelyben oly sok zavarosság, olyan kevés következtetés van, s amelyben olyan nagyszerűen felszínre kerül mindaz, ami a kor tudományos módszerének lényegéhez tartozott. Ebben a vitában Swift az ő születése előtt negyven évvel elhunyt Francis Bacon kései híveként vesz részt. Bacon és Swift észjárásában van valami rokon vonás. Ahhoz hasonlóan, ahogyan

117

Swift kigúnyolta Newtont, Bacon például nem fordított figyelmet Galileire és Keplerre, s nem volt hajlandó komolyan venni William Gilbert (1540-1603) munkáit, aki elsőnek vetette fel azt az elméletet, amely szerint a Föld kétsarkú, nagy mágnes, megállapította a pozitív és a negatív mágneses sarkok oszthatatlanságát, és bevezette az „elektromos" szakkifejezést. A lényeg azonban az, hogy Bacon filozófiájának alapjai Swift számára a tudomány fejlődése szempontjából rendkívül termékenyeknek látszottak. Ő szintén a kísérlet híve - mégpedig a szüntelen kísérletezésé. Amikor Gulliver leszáll a repülő szigetről, megfigyeli, milyen kirívó ellentét van a hagyományos módon művelt, kövér földek és azok között, amelyeken eredménytelenül munkálkodik a légvárépítők tanácsait elfogadó sok száz ember; a tartós, szép régi épületek és az előbbiek tanácsai szerint emelt, rogyadozó új házak között. Egyrészről a sok évszázados tapasztalat, másrészről pedig azoknak az embereknek az alaptalan elmeszüleményei, akik a repülő szigeten való öthónapi tartózkodásuk alatt a tudásnak csak a felszínét sajátították el. De ne vigasztaljon bennünket Swiftnek az a magyarázata, hogy ezeknek az embereknek a tudása felületes és hiányos. A repülő sziget lakói, akik a spekulatív tudományok területén valóban jártasak, semmivel sem dolgoznak jobban. Ezek a fenntartások természetesen nem véletlenek. Swift nem annyira fölöslegesnek, mint inkább korlátozottnak tartja a spekulációt, nem a matematika ellensége, de ellene van annak, hogy mindent a matematikára vezessenek vissza, mégpedig az újfajta matematikára, a matematikai analízisre, amelynek felfedezésével megkezdődött a tudományos szférának és az egyszerű emberi tapasztalatnak az újabb tudományra olyannyira jellemző szétválasztása. De ha a dolog így áll, akkor Swift, aki bizonyos mértékben kímélte a matematikusokat, miért támadt rá

mindenekelőtt éppen a „gyakorlati szakemberekre” a lagadói Nagy Akadémia professzoraira, akik valamilyen kifejezetten gyakorlati feladattal foglalkoztak - például azzal, hogy pókhálóból szövetet készítsenek?. Ezek azonban Swift szemében nem gyakorlati emberek, hanem a haladás ellenségei, ráadásul a legrosszabb fajtájúak - olyanok, akik betörtek a gyakorlat szent területére. A korai Királyi Társaságban, B. Ifor Evans tanúsága szerint, „a tudományos kutatással szorosan összefonódott a mítosz, a mágia és az előítélet. Buckingham herceg például azt ígérte, hogy hoz egy darabkát a társaságnak az egyszarvú szarvából, Sir Kinelm Digby pedig azt bizonygatta, hogy a varangyos béka hamvai többféle betegség gyógyítására alkalmasak". Még Newton fellépése után is „sok tudományos kutatás és kísérlet továbbra is kezdetleges és leíró jellegű, ha nem éppen fantasztikus és abszurd maradt". Az irodalmi hagyomány előírta, hogy a tudósokat maradisággal kell gyanúsítani, és különösen azokra kell felfigyelni, akik „gyakorlati embereknek" tüntetik fel magukat. Ugyan hol lehet hitványabb szószátyárokat találni, mint a Hudibrasbán? Vajon nem gyakorlati dolgokkal foglalkoztak Quinta királynő segítőtársai? Swift éppen ilyen gyanúval illeti az általa ábrázolt tudósokat. Miért gúnyolja ki a modern számító-feladatmegoldó gép ősét, amely váratlanul annyira lenyűgözte őt? Azért, mert ez az ötlet Lullus középkori szerzetesé, és „Lullus művészetét" sokáig az okkult filozófia egyik fejezetének tekintették. Honnan ered Newton azon pontos matematikai következtetésének a kigúnyolása, amely szerint a Föld mozgása két erő - a Nap vonzása és a bolygót merőleges irányban elragadó tangenciális erő - együtthatásának eredménye? Milyen ellenvetése lehet Swiftnek ezzel a törvénnyel szemben? Egyedül az, hogy

manapság, amikor Hooke a tangenciális mozgást fékező közeg létezését feltételezte, az emberek megint csak félni fognak a világ végétől, mint a középkorban. Körülbelül ugyanilyen jellegű kifogása van a Halleyüstökös ellen is. Az emberek manapság félnek az üstökösöktől. Még jobban, mint a középkorban. Bármely tudós megijesztheti az emberiséget, ha azt jósolja, hogy összeütközünk egy üstökössel. Mindezt a sokféle gyanút és hamis vádat nem csupán az irodalmi hagyomány és nemcsak a Királyi Társaságban végzett képtelen kísérletek táplálták. Az efféle kísérletek száma végeredményben csökkent, s éppen Swift fő ellensége, Newton helyezte valóban szilárd, tudományos alapra a Társaság tevékenységét. És ha Swift elsősorban Newtont támadja, akkor ezt azért teszi, mert az ő elméletében látja a legnagyobb veszélyt a baconizmusra. A matematikusok ellen hangoztatott többi vád között Swiftnél - mint tudjuk - az is szerepel, hogy a képzelőerő, a leleményesség és a fantázia teljesen idegen tőlük, és egész szellemi tevékenységük a matematikára és a zenére korlátozódik. Azt jelenti-e ez Swift számára, hogy a matematikában is szükség van fantáziára? Egyáltalán nem. Erre a matematikusnak van szüksége, nem pedig a matematikának. Azért van rá szüksége, hogy ne örökké matematikus, hanem kellemes beszélgető társ legyen. Abban a korban, amikor a beszélgetést a könyvvel egyenrangúnak tartották és ugyanolyan tanulságosnak tekintették, ez igen komoly követelmény volt. A humán ismeret Swift szemében sokkal magasabb rendű, mint a tudományos ismeret. Ez azt jelenti, hogy a humán ismeretnek joga, sőt talán kötelessége magába foglalnia az egzakt tudományok eredményeit és felhasználnia módszereiket, az egzakt tudományok számára azonban tilos bármit is kölcsönvenni az irodalmi

. Ez a példa is a valóságból származik. 1710-ben jelent meg Bon brosúrája, amely azt bizonygatta, hogy pókhálóból harisnyát és kesztyűt lehet készíteni. Ebben a brosúrában egyébként sok értékes megfigyelés található a pókháló készítésének folyamatáról. (A szerző.)

118

megismerésből. Az irodalom továbbra is irodalom marad, ha a tudomány felé fordul; sőt az irodalom magasabb fajtájává, „filozófiává" változik. A tudomány viszont ha a fantáziából merít, többé már nem tudomány. Swift a fantáziának csupán addig híve, amíg arról van szó, hogy a már elvégzett tudományos kutatásokat bekapcsolják a világra vonatkozó elképzelések általános rendszerébe, arról, hogy felszámolják a tudományos és a művészi gondolkodás között észlelhető hasadást, megakadályozzák, hogy ez tátongó réssé változzék, megőrizzék a „filozófiát" a maga átfogó mivoltában. A kutatás folyamatában viszont Swift szerint a fantázia csakis káros lehet. Amíg a tudomány embere tudósként lép fel, addig Swift kereken megtagadja tőle a jogot a fantáziára, amelyet ilyenkor hipotézisnek neveznek. Ebben látja a tapasztalatból kiinduló, az egzakt tudományos ismeretre támaszkodó baconizmus védelmét. Swift éppen azzal vádolja Newtont, hogy hipotézisekre hajlamos, és a baconizmus ellensége. Swift gondolatmenete első pillantásra teljesen meglepőnek látszik, vádjai pedig jogtalanoknak, mivel éppen Newton volt a világon talán a leghűségesebb baconista. Mindennél jobban igazolja ezt Newton híres kijelentése: „Hipotéziseket nem találok ki", és az a magyarázata, amely szerint a metafizikai, fizikai, mechanikai - a rejtett tulajdonságokra vonatkozó hipotéziseknek nincs helyük a kísérleti filozófiában. Talán Swift volt Newton egyetlen olyan angol kortársa, aki kételkedett empirizmusának objektív jóhiszeműségében. Ez a kétkedés pedig más kételyeket is kiváltott. A XVIII. századi ember számára, aki „nagy tiszteletet táplált" a tudomány iránt, és „maga is konyított hozzá egy keveset", egy tudóst a hipotézisek kedvelésével gyanúsítani annyit jelentett, mint maradisággal vádolni. Vagy a Bacon szerinti tapasztalati tudás, vagy pedig a középkori skolasztika, amelyet udvariasan dedukciónak neveztek - a XVIII.

119

század nem ismert egyebet. A következtetés formáinak minden gazdagságát az egymással szembeállított indukcióra és dedukcióra korlátozták, s emellett ez utóbbit elátkozták. „A hipotézis - méreg az értelemre, és dögvész a filozófia számára; csupán olyan eredményeket és következtetéseket lehet levonni, amelyek közvetlenül a tapasztalatból származnak" jelentette ki később Lavoisier. Még Laplace is, aki másoknál jobban felismerte a megismerés bonyolult jellegét, és sohasem foglalt állást olyan kategorikus formában, mint Lavoisier, Descartes-ot Newtonnal megcáfolva ezt írta: „Descartes a régi tévhiteket újakkal, vonzóbbakkal váltotta fel, és geometriai munkái minden tekintélyének támogatásával megsemmisítette Arisztotelész befolyását. A Newtonnal egyidőben élt angol tudósok az ő nyomán elfogadták az indukciós módszert, s ez sok kitűnő fizikai és analitikai munka alapja lett. Az ókori filozófusok, akik ellenkező úton haladtak, általános elveket eszeltek ki, hogy azokkal magyarázzanak minden létezőt. Az ő módszerük, amely csupán meddő rendszereket szült, Descartes számára sem hozott több sikert... Végül az általa kialakított hipotézisek szükségtelensége és az a haladás, amelyet a tudományok az indukciós módszereknek köszönhetnek, vezette el hozzá az elméket: Bacon ezt a módszert az ész és az ékesszólás teljes erejével vezette be, Newton pedig felfedezéseivel még erőteljesebben ajánlotta." A hipotézisnek ez az elutasítása és a tapasztalat magasztalása teljesen érthető. Az ókor a nagy hipotézisek korszaka volt. Egyfelől azonban sokat közülük, mint például az atom spekulatív úton történt felfedezését, a tudomány még nem tudott igazolni, és Gassendi atomelmélete továbbra is tiszta spekuláció maradt, akárcsak elődjének, Epikurosznaka hipotézise, másfelől pedig a középkori skolasztika alaposan lejáratta az előzetes ismeret puszta elvét is. Ráadásul az újabb természettudomány első időszaka Engels

megállapítása szerint „az adott anyaggal való megbirkózás időszaka" volt. „Amilyen magasan felette állt a XVIII. század első felének természettudománya a görög ókor anyagismeretének, sőt rendezésének - írja Engels -, olyan mélyen alatta állt a vele való eszmei megbirkózás, az általános természetszemlélet dolgában." Newton a természettudomány fejlődésének ehhez az időszakához, valamint a következő időszakához is odatartozik. Összegezi az előtte elért eredményeket, és megveti az új tudomány alapját. Newton az indukció odaadó híve, s ugyanakkor majdnem minden felfedezése távol áll a tapasztalat egyszerű általánosításától, néha pedig igen világosan elárulja hipotetikus természetét. Newton, aki „az anyag eszmei elsajátítása, az általános természet-szemlélet tekintetében" korának fia volt, nem értette meg módszerének lényegét, e módszer nélkül azonban nem lett volna nagy tudós a tudomány fejlődése két szakaszának mezsgyéjén. Newton szóban elvet mindenféle hipotézist; valójában azonban csupán a teológiai hipotézist. A másik fajtát, a tudományos hipotézist nem tudja nélkülözni. Lenin rámutatott arra, hogy fantázia nélkül még a differenciál- és az integrálszámítás felfedezése is lehetetlen lett volna (erre a felfedezésre Newton Leibnizcel egyidőben és tőle függetlenül szintén rájött). Talán kis jelentőségű az a tény, hogy Laplace-nak óriási munkát kellett végeznie - s ez Newton elméletének megjelenése után több mint száz évvel fejeződött be azért, hogy megalapozza ezeket a nyilvánvalóan „induktív” tanokat? A XVIII. század a maga módján érezte Newton felfedezéseinek, mindenekelőtt az egyetemes tömegvonzásról szóló elméletének hipotetikus oldalát. A kontinensen ezt az elméletet nagy bizalmatlansággal fogadták. A tanainak deduktív jellegéről való szóbeszéd természetesen nem vált Newton hasznára, ez volt a legalkalmasabb mód befeketítésére, az igazságra azonban rátapintottak. Sajnos éppen azok, akik nem

értették meg Newton elméletét. Ilyen ember pedig jó néhány akadt, méghozzá részben a vezető tudósok körében. Nem ismerte el az elméletet Leibniz és Huyghens. 1770-ben Johann Bernoulli jutalmat kapott a párizsi Tudományos Akadémiától azért a próbálkozásért, hogy a tömegvonzás törvényét teljesen semmibe véve kiderítse: miért ellipszis alakúak a bolygók keringési pályái? Voltaire 1727-ben ezt írta a kartéziánusok és a newtoniánusok vitáiról: „Ha egy francia Londonba érkezik, itt nagy különbséget talál a filozófiában, valamint sok más kérdésben is. Párizsban egy anyaggal teli világot hagyott, itt pedig üreset talál. Párizsban a világmindenséget az örvénylő éter tölti ki, itt pedig ugyanabban a térségben láthatatlan erők működnek. Párizsban a Holdnak a tengerre való nyomása idézi elő a dagályt és az apályt, Angliában pedig éppen ellenkezőleg, a Hold vonzza a tengert. A kartéziánusoknál minden a nyomás által érhető el, s ez, az igazat megvallva, nem teljesen világos, a newtoniánusok pedig mindent a vonzással magyaráznak, ami viszont valamivel világosabb. Végül Párizsban a Földet sarkain tojás alakúan megnyúltnak tartják, Londonban pedig olyan belapítottnak, mint a tök." Mindezt olyasvalaki mondta, aki nem sokkal azelőtt olvasta Swiftet, talán az egyetlen embert Angliában, akire Voltaire támaszkodhatott Newton feltétlen hitelességével szembeni kételyeiben. A nézeteltérések utolsó pontja, amelyet Voltaire említ, bizonyára még alaposabbá tette kétségeit. A Cassini család négy tagja közül, akik sorra a párizsi obszervatórium igazgatói állását töltötték be, hárman saját tapasztalati méréseik alapján azt állították, hogy a Föld tojás alakú. Newton a mérésekkel szemben elméletileg megállapította a földgömb be* lapultságát, és az utolsó Cassini, JeanDominique, a megfelelő ellenőrzés után kénytelen volt elismerni, hogy dédapja, nagyapja és apja mérései helytelenek voltak. De azok, akik a középkori skolasztikától tartottak, éppen az elmélet

120

megelőző jellegét nem ismerték el. Ha észreveszik Newton elméletének hipotetikus jellegét, ez számukra annyi lett volna, mintha kijelentik, hogy Newton és Descartes egyformák. Voltaire, mint ismeretes, hamar elvetette Newtonnal kapcsolatos kételyeit. Hangneme már az Angol Levelekben (1734), ahol négy írás foglalkozik Newtonnal, mindinkább apologetikus, a Levét Du Chatelet márkinőhöz Newton filozófiáiéról (1738) pedig végleges fordulatot jelent. Ezentúl Voltaire, Newton nagyságának védelmében hajlandó volt harcba szállni bárkivel. 1738-ban megírja az Értékelés Newton filozófiájáról, egy év múlva pedig a Válasz a Franciaországban Newton filozófiájával szemben elhangzott fő ellenvetésekre című művét. Ez az álláspontváltozás azonban azzal a biztos tudattal járt együtt, hogy Newton mentes a hipotézisektől. Newton rendszere - írja Voltaire legutóbb említett művében „csodálatos tanítás a természetről, s az csupán tényeken és számításokon alapul, megcáfol mindenféle hipotézist, és ennek következtében az egyedül igaz fizika". Egyébként a fiatal Diderot hosszú évekkel Voltaire után ugyanazt a kétséget érzi Newton baconista szeplőtlenségével kapcsolatban. A Fecsegő ékszerek (1748) kilencedik fejezetében mindkét felet egyaránt kigúnyolva ábrázolja az „örvénypártiak" és a „vonzáspártiak", az „Olibri geométer" és a „Circino fizikus" hívei közötti viszályt. Swift, aki Angliában magányos volt, egy egész gondolkodási irányt fejezett ki, ha Európa egészét vesszük tekintetbe. „Ezután megkértem a kormányzót, idézze fel Descartes és Gassendi szellemét, akiket rávettem, hogy rendszerük lényegét magyarázzák meg Arisztotelésznek - meséli Gulliver. - A nagy filozófus rögtön elismerte tévedéseit a természettudományok terén, hiszen mindent csak következtetésre alapított, mint amire mindenki kénytelen, és úgy találta, hogy Gassendi rendszerét, amely Epikurosz tanait a legelfogadhatóbbakká tette, éppen

121

úgy el fogják majd vetni, mint Descartes elméletét. Ugyanazt a sorsot jósolta meg a vonzás tanának, amely mostanában olyan divatos a tudósok köreiben." Swiftet még az sem készteti semmiféle kivételezésre, hogy a „régiek" (akik a korabeli irodalommal szemben az ókorit részesítik előnyben) és az „újak" között nem sokkal azelőtt kibontakozott vitában a „régiek" álláspontjára helyezkedett. Bacontői eltérően, aki Új organonjában Arisztotelészt vádolta valamennyi bűnért, amelyért követői, a skolasztikusok voltak felelősek, Swift a skolasztikusokkal szemben táplált ellenszenvét nem terjesztette ki Arisztotelészre. Az általa mélységesen tisztelt Arisztotelésznek azonban ugyanúgy nincs igaza, amikor fejtegetéseit sok esetben feltevésekre alapítja, mint a lenézett Newtonnak. Ugyanolyan végérvényesen elveti Descartes-ot is, bár Swift számára látszólag előnyös lett volna támogatni őt Newtonnal való vitájában. Még korábban pedig gúnyt űzött Leibnizből, aki Newton személyes ellensége és egyes kérdésekben tudományos ellenfele volt. Nem, itt semmit sem lehet megmagyarázni Swiftnek Newtonnal szemben táplált személyes ellenszenvével. Itt az ortodox baconizmus védelmezőjének elvi álláspontja nyilvánult meg. Egyébként csak Arisztotelészre vonatkozik-e a váratlanul felcsendülő, békülékeny hang: „Hiszen mindent csak következtetésre alapított, mint amire mindenki kénytelen"? Természetesen nem. De Newtonra semmiképpen. Amit szabad Arisztotelésznek, azt nem szabad Newtonnak. Tőle többet kell követelni - ő a középkor után él. Amit azonban nem szabad Newtonnak, azt szabad Swiftnek. Newton a gyakorlatban különbséget tesz a tendenciák között. Az ő szemében korántsem minden hipotézis maradiság és skolasztika. Swift felfedezi ezt, és kegyetlenül megbélyegzi miatta Newtont. De ő maga sem bűntelen. Akárcsak Newton, szavakban ő is feltétel nélküli baconista, gyakorlatban pedig a hipotézisek

híve. Csakhogy van magához való esze, s egy perccel később már leleplezi azt a hipotézist, amely őt magát rabul ejtette - mégpedig egyszerűen azért, mert az hipotézis. Az, hogy saját maga eszelte ki, nem számít. Neki szabad. A tudás rangsorában, mint író, magasabb helyet foglal el. És ha Swift módszere és Newton módszere valamiben megegyezik, Swift hajlamos ezt saját érdemének és Newton fogyatékosságának tekinteni. Végeredményben éppen azért író, hogy a fantázia segítségével hipotéziseket alkosson. De az baj, ha egy tudós kezd hipotéziseket alkotni. Swift éppen ezért engedi át saját hipotéziseit olyan kárörvendő vidámsággal esküdt ellenségeinek. Tudja, hogy nekik rosszul állnak. Ezekbe az idegen holmikba öltöztetve nevetség tárgyai lesznek minden józanul gondolkodó ember szemében I Swift véleménye szerint a tudósokhoz nem illik a fantáziálás. A tudomány nem ellensége a fantasztikumnak; Swift örömmel él vele; a fantasztikum azonban ellensége a tudománynak. Vajon feltételezhette-e a Gulliver alkotója, hogy a fantasztikum - éppen ellenkezőleg - rendkívül hasznos lesz majd a tudomány számára, annyira hasznos, hogy még ő is, bár nem tudós, jó néhány önkéntelen felfedezésre jut a fantázia segítségével ? I Swiftben rendkívüli mértékben megvolt egy igen ritka és fantasztikus írónál mindenképp szükséges tulajdonság: az a képesség, hogy merészen túl tudott lépni megszokott határain. Szüntelenül vonzódik ahhoz, ami kétségtelenül új, és ez az elvileg új iránti érdeklődése késztette arra, hogy egyre-másra - ha csak rövid időre is mellőzze eredeti, szatirikus álláspontját. Swift hőse például beállít a laputai csillagvizsgálóba, és beszélget a csillagásszal, az pedig közli vele, hogy egy új távcső segítségével a repülő sziget lakói háromszor annyi csillagot fedeztek fel, mint amennyit az angolok ismernek. A laputabeliek azonban köztudomásúan nem is konyítanak a gyakorlati dolgokhoz, és ha a swifti szatíra aritmetikai logikáját követjük, akkor itt valamilyen nagyszabású teleszkóp leírása következne - amely olyan óriási, hogy veszélyeztetheti a repülő sziget létét. De ilyesmiről sző sincs. Ez a teleszkóp, Swift szavai szerint, még a mi távcsöveinknél is kisebb. Nyilván teljesen újszerű konstrukció volt. Swiftnek az elvileg újhoz való vonzódását Leibniz és Newton felfedezései táplálták - ezeket a tudósokat pedig lenézte, gyűlölte, kigúnyolta, de mint korának embere és ugyanolyan zseniális gondolkodó, egyszer-másszor akarata ellenére hatásuk alá került. Leibniz „logikai gépe" olyan,

„a megszokott határain való zseniális átlépés" volt, amely Swift számára is a gondolkodás zsinórmértékét jelentette. A Leibniz és Newton által felfedezett differenciál- és integrálszámítás egy másik ilyen „átlépés" volt, mivel a kort az arisztotelészi logikai gondolkodás jellemezte, a matematikai analízis pedig másvalamit rejtett magában. Engels szavai szerint a matematikai analízis révén a dialektika bevonult a matematikába. Lenin rámutatott arra, hogy a különböző jelenségeket leíró differenciálegyenletek meglepő hasonlósága ismét a természet egységéről tanúskodik. Most Swiftre alkalmazva még indokoltabban megismételhetjük azt, amit Rabeais-ről és Voltaire-ről mondtunk. Az ő közös céljuk: a politikai, társadalmi, filozófiai szatíra, illetve a politikai és társadalmi elemeket is magába foglaló filozófiai szatíra. Az is jellemző, hogy náluk - Rabelais-től Swiftig és Swifttől Voltaireig - a filozófia mindinkább a tudományok ismeretére támaszkodik. Az ő fantasztikumuk a kor tudományos elképzelésein, az összecsapó véleményeken, az elért eredmények filozófiai értelmezésén és értékelésén alapul. . A fantasztikus irodalom tehát oly módon összegezi az elért eredményeket, hogy azok csupán a további, gyakran paradov jellegű fejlődés kiindulópontjává válnak. A fantázia - mint ismeretes - teljesen hiányzik az állatokból. Csupán a második jelzőrendszer szintjén alakul ki. Más szóval ugyanolyan sajátosan emberi dolog, mint a nevetés. Ezért is az egyik legfontosabb antropológiai bázisa azoknak a lehetőségeknek, amelyekkel az ember a társadalmi fejlődés tekintetében rendelkezik. Az egyes pszichológusok különbözőképp határozzák meg a pszichikum tulajdonképpeni társadalmi oldalát. Durkheim ezt a kényszerben, Tarde az utánzásban látja, egyesek pedig mindkettőben. B. F. Porsnyev szovjet pszichológus az engedetlenség, a csak azért is aktusaiban fedezi fel. „Ezek jelentik azt a lelki rugót - írja Porsnyev könyvében amelynek segítségével az életben megvalósulnak az emberi társadalom fokozatos fejlődésének objektív gazdasági törvényei." Ez az engedetlenség pedig a maga részéről a fantáziával függ össze: a tudat azon oldalainak („a gondolkodás sztereotípiáinak") tagadásával, amelyek az embert a mai naphoz kötik, határt szabnak a kereső gondolatnak. E lélektani előfeltételek következtében a fantasztikumnak szüksége van átszerkesztésre,

122

rombolásra és újjáteremtésre, más, szokatlan szempontok és mindenféle egyéb térbeli helyváltozások és egyéb változások keresésére. Mindebben az nyilvánul meg, hogy nem engedelmeskedik a megmerevedettnek, a véglegesnek, a megszokottnak. A fantasztikum ezáltal lehetőséget ad az emberi tudatnak arra, hogy a jövő felé forduljon. Az ebben a könyvben leírt művek szerzői azonban még nem fordultak a jövő felé. Rabelais-nál meggyőződéssel talán csak a kender leírását említhetjük, mint ami olyan ígérettel végződik, hogy Pantagruel gyermekei „valamilyen másféle fű" segítségével eljutnak az égitestekre. Swiftnél pedig azt a megjegyzést, hogy a tudomány fejlődése valamikor meg fogja cáfolni Gassendit, Descartes-ot és Newtont, amint sok tekintetben megcáfolta Arisztotelészt. Lényegében Rabelais, Swift és Voltaire egyaránt a térrel, nem pedig az idővel dolgozik. Minden térbeli változás: helyváltoztatás, arányok és viszonyok módosulása, különféle tárgyak összekapcsolódása, az egynemű tárgyak közti szokásos kapcsolatok megszakadása stb. Még az egykori utópiák sem any-nyira a jövő társadalmát ábrázolják, hanem inkább az olvasónak korabeli, földrajzilag azonban távoli és más szerkezetű társadalmat. Az utópia szemléltető példája annak, „hogyan kell lennie", nem pedig egy hasonló társadalom fejlődésének eredménye. Az olvasótól nem az idő, hanem a távolság választja el. A tudománnyal való kapcsolat egyébként segítségére volt a fantasztikus irodalomnak abban, hogy továbblépjen. A legutóbbi időben, főként P. K. Anohin munkái révén sikerült megállapítani, hogy az emberben sajátos „előrelátási ösztön" van. P. K. Anohin elméletének értelme (ebben az esetben a dolog kísérleti oldaláról nincs miért beszélni) röviden a következő: A kibernetika tételei szerint mindenféle rendszer hasznos hatásra törekszik. Ez azonban nem mindig érhető el. A hasznos effektusnak ezt a nem állandó jellegét a visszakapcsolás jelensége idézte elő. A szervezet egyetlen parancsot sem ad az ellenőrző apparátus egyidejű megszervezése nélkül. De a hatás ellenőrzéséhez azt előre kell látni. Az ellenőrző apparátus elképzelhetetlen előrejelző apparátus nélkül. Ez az előrejelző funkció rendszerint villámgyorsan zajlik le, és elkerüli a tudatot, különösen nehéz esetekben azonban tudatosodik. A tudattalan biológiai funkció a tudat funkciójává válik.

123

A társadalmi gyakorlat folyamatában egyébként szükségképpen megnyilvánul és rögzítődik a tudatban az előrelátás ösztöne. Ez az ösztön, mint említettük, különösen nehéz esetekben tudatosodik, azoknak a szituációknak a nehézségét pedig nincs miért vitatni, amelyek elé a társadalmi gyakorlat az emberiséget és az egyes embert állította. Az emberi tevékenység valamennyi formája közül ez a rögződött „előrelátási ösztön" mindenekelőtt a tudománnyal áll kapcsolatban hiszen éppen a tudomány határozza meg azoknak a különféle cselekedeteinknek a társadalmi „hasznos hatását", amelyek a természet átalakításával, vagy a természethez való alkalmazkodási törekvésünkkel függnek össze. A tudomány előrelátási képessége különböző lehet, ez a kortól függ. Bizonyos esetekben nem nagy, és csupán a kutatás legközelebbi céljait érinti. Ilyenkor a tudományt (talán nem teljesen jogosan) „összegezőnek" nevezzük - ellentétben a „megelőző" tudománnyal. Amíg azonban az előrelátás ösztöne nem tudatosodik, semmilyen tudományos kutatás nem lehetséges. A tudomány előbb megingatta a kialakult elképzeléseket, megbontotta a létező világ egyensúlyát, és már ezzel létrehozta a fantasztikumot. Mivel azonban a fantasztikum összekapcsolódott a tudománnyal, kölcsönöznie kellett tőle mindazt, amit csak tudott. A fantasztikum hatalmába ejtette a változó világot. Azután ez a világ mozgó világgá vált. Azután a térbeli mozgásból időbeli mozgás lett. GELLÉRT GYÖRGY FORDÍTÁSA

POZNAŃI TALÁLKOZÁS 1972. I. Európai Science Fiction Kongresszus, Trieszt. 1974. II. Európai Science Fiction Kongresszus, Grenoble. És a harmadik? A harmadik most készül. Grenoble-ban az Európai SF Bizottság elfogadta azt a javaslatot, hogy a legközelebbi kongresszus házigazdája, szervezője Lengyelország legyen. A lengyel tudományosfantasztikus irodalom helyzete, híre, nemzetközi tekintélye és a Szocialista Országok Poznańi SF Kongresszusa jó alapot adott a határozatnak. A lengyelek kitűnően szerveznek, és felejthetetlen házigazdák - legyen tehát a III. EUROCON Poznańban. Határozatot elfogadni könnyű, de egy kongresszust megszervezni nehéz. Számtalan szempontot kell egyeztetni, javaslatokat, ötleteket átgondolni, megvitatni, programot kidolgozni, szállást, élelmet, szórakozást biztosítani, kiállításokat, filmvetítéseket megszervezni, konferenciákat, vitákat, találkozókat előkészíteni, résztvevőket értesíteni, érdeklődőket felkutatni, nyomtatványokat kinyomtatni, leveleket szétküldeni - felsorolni sem lehet a tennivalókat. Igénybe kell venni a modern szervezés minden fortélyát, diagrammot, hálótervet, isten tudja, még mit. Levelezéssel mindezt lebonyolítani, megbeszélni lehetetlen. Személyes találkozások sorozatára van szükség. Ezért töltött egy hetet Czeslaw Chruszczewskí 1974 őszén Budapesten. Ezért utazott a nyugat-európai főtitkár (Jean-Paul Cronimus) és a keleteurópai főtitkár (Kuczka Péter) Poznanba 1975 márciusában. A megbeszélések során előbb csak nagy vonásokban, aztán egyre finomítva kibontakoztak a III. EUROCON körvonalai. A kezdeti vitákat a részletek tárgyalásánál felváltotta a teljes egyetértés. Néhány évvel ezelőtt még csodálkoztunk volna ezen az egyetértésen, ma már tudjuk, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom területét inkább az egyetértés jellemzi, mint a vita. Ismerkedni akarunk, barátkozni akarunk. A sci-fi hívei, írók, kritikusok, művészek és rajongók, profik és amatőrök siettetni szeretnék az időt, már most úgy közelednek egymáshoz, mintha a jövő egységes emberiségének tagjai lennének. Viszonylag könnyű volt tehát a dolgunk. A legnehezebb problémákról is nyíltan, világosan beszéltünk. Meghatároztuk a kongresszus témáit, kereteit, méreteit. 1976. augusztus közepén az európai országok science fictionjának képviselői - írók, művészek, esztéták, kritikusok, rajongók - találkoznak Poznanban. Lesz könyv- és folyóiratkiállítás, lesz filmfesztivál, lesznek zenei bemutatók, kollektív és egyéni képzőművészeti tárlatok, előadások, kerekasztal-konferenciák, baráti találkozók - tehát lesz minden, ami az eddigi kongresszusokon, de talán több is. Biztosan lesznek kellemes meglepetések is, hiszen a lengyelek mindig kitalálnak még valamit... A felkészülést már most elkezdhetjük. Magyarország jól szerepelt az eddigi kongresszusokon, és most „hazai pályán" játszunk. Elvisszük könyveinket, folyóiratainkat, filmjeinket, képzőművészeti alkotásainkat, zeneműveinket. Poznan minden szocialista országból széles delegációt vár, tőlünk is. Hivatalos küldötteket, de érdeklődő magánszemélyeket is, profikat és amatőröket. Poznan szívesen lát mindenkit, akinek szívügye a tudományos-fantasztikus irodalom és művészet. Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a lengyel hatóságok és különösen Poznan vezetői teljes egyetértésüket s ezen túl erkölcsi és anyagi támogatásukat adták a III.

EUROCON rendezéséhez. Szállodák, diákszállások, éttermek, mozik, színházak, kongresszusi termek, tanácskozási lehetőségek állnak a résztvevők rendelkezésére. És a találkozáson ott lesznek a Science fiction hírességei minden európai országból. De talán más világrészekből is. Már most érdeklődnek Amerikából, Japánból, Ausztráliából. Aki volt már sci-fi kongresszuson, az ismeri a színes, hol komoly, hol vidám kavargást, a pezsgő elevenséget, a félszavakból összevillanó baráti egyetértést. Aki még nem volt, az Poznanban megismerheti... KUCZKA PÉTER

125

126

Ne feledjük a csodákat. Itt vannak, körülvesznek bennünket. Az asztalon ez a gyufaszál, zöld foszforral a végén, a rostirón piros hegye, ez a dohánymorzsalék, a drótból hajlított gemkapocs, a csepp víz a tányéron... Ezek a megszokott tárgyak csodák lennének? Igen. Csak közel kell hajolni hozzájuk. Preparátumot kell készíteni belőlük, festettet vagy festetlent, glicerin-zselatinban vagy kanadabalzsamban, metszeteket kell készítenünk vagy csiszolatokat, aztán ezeket feltesszük a tárgylemezre, rátesszük a fedőlemezt, beállítjuk a távolságot, és már kerekre nyithatjuk a szemünket. Hihetetlen mélységekbe pillanthatunk. És ez még csak a közönséges fénymikroszkóp. Az elektronmikroszkóp alatt úgy közeledik és tágul alattunk a világ, mintha zuhanó-repülésben közelednénk feléje, vagy űrhajón ereszkednénk lefelé egy idegen bolygóra. Különös világokat látunk, szürrealista és absztrakt festők álmai, látomásai mintha innen erednének. A 25 000-szeres nagyítás meg se kottyan a modern mikroszkópoknak. Ez azt jelenti, hogy az egycentis fémdrót 250 méteresre nő. Százezres nagyításnál egy kilométer hosszúságú lesz. Mekkora lenne így egy légy, egy szúnyog vagy egy bolha? Könnyű kiszámítani... De az elektronmikroszkópok segítségével már az atomokat is láthatjuk s lefényképezhetjük. „A legkisebb állat is - írta valamikor Charles Bonnet - élvezi a fényt, amely behatol szemébe, és megrajzolja a tárgyak képét, de mily döbbenetesen kicsiny lehet ez a kép!" Hol vagyunk már ettől? Szétbontjuk a legkisebb állat szemét vagy látószervét, megnézzük benne az idegeket, az idegekben a sejteket, a sejtekben a molekulákat, és ha a molekulák szerkezetében találunk valami érdekeset, valami figyelemre méltót, akkor megnézzük azt is. Megnézünk mindent. Élvezzük a fényt, amely behatol szemünkbe, és megrajzolja a tárgyak képét... Kötetünk illusztrációi elektronmikroszkóppal készült nagyítások felvételei. Méretük a pár ezrestől a pár százezresig terjed, de talán milliószorosak is vannak köztük. Élő és holt anyagokról készültek. Képzőművészeti szépségüket nem akartuk aláírásokkal elnehezíteni, de annyit megemlíthetünk, hogy a virágpor egyetlen szemcséjétől vagy a légy szemétől kezdve a rézkristályig vagy az alumínium-magnézium ötvözet torzulásáig mindent megtalál itt a néző. Sejteket a kígyók szívéből, patkányok bélcsatornájából, guineai malac Corti-szervéből, egérizomból, bikaspermából, aranyhal májából, kukoricalevélen pusztító élősdi szervezetéből, képeket magnézium-kristályról, közönséges konyhasóról vagy ionokkal bombázott fémek felszínéről. Nézem ezeket a felvételeket, és nem tudom, hogy mit gondoljak a Természetről, csak azt tudom, hogy mit gondoljak az Emberről... K. P.

127

A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége, Bp. VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Bp., Postafiók 43.

Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Szabó Valéria Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Gergely István 31 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 2461 - e-7678

Készült a Zrínyi Nyomdában, ofszetrotációs eljárással (75.1255/1) Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

128

„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia." Jacques Bergier „A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem irodalom a szó igazi értelmében." Fred L. Polak „Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak összességét." Michel Bútor „A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül, egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig." Dr. Otakar Chaloupka „A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű szerinti értelmezésétől." Julij Kagarlickij „A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen." Jacques Bergier Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft

129