GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

GALAKTIKA Tudományos-fantasztikus antológia Cyril Kornbluth: Az orvosi táska (Borbás Mária fordítása) Aldous Huxley: Tudomány a Szép új világban (Göncz Árpád fordítása) Tóth Árpád: A Marson Lautréamont: Óda a matematikához (Bajomi Lázár Endre fordítása) H. G. Wells: Az új energiaforrás (Göncz Árpád fordítása) Bertrand Russel: Albert Einstein nagysága (Göncz Árpád fordítása) Norbert Wiener: Az Agy (Karig Sára fordítása) Igor Mozsejko: Vendégekre várva (Radó György fordítása) Szilárd Leó: Jelentés a Central pályaudvarról (Valkay Sarolta fordítása) A Kapcsolati Bizottság (Radó György fordítása) W. P. Lehmann: A Mars-nyelv megfejtése (Antal László fordítása) Robert Silverberg: John Keely örökmozgója (Elek István fordítása) J. B. S. Haldane: Az aranycsinálók (Karig Sára fordítása) Anna Rinonapoli: Az éjszakás miniszter (Lontay László fordítása) Ilja Varsavszkij: Az örökös Perpetuum mobile A „Cunami"-t elhalasztják Az általunk választott megoldás (Karig Sára fordításai) Kötetünk képeiről

3 24 31 32 36 42 45 55 62 65 69 75 83 96 107 111 115 117 123

8

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen L Pešek: Kiszáradt tenger a Vénuszon c. műve © Kuczka Péter editor, 1974 ISBN 963 211 013 7

Cyril Kornbluth: The Little Black Bag @ 1966. Arthur C. Clarke: Time Probe: The Science in Science Fiction Dell Publishing Co. New York / Aldous Huxley: Science in the Brave New World © 1957. Martin Gardner: Great Essays in Science Pocket Library - Pocket Books Inc. New York / Herbert George Wells: The New Source of Energy © 1957. Martin Gardner: Great Essays in Science, Pocket Books Inc. New York / Bertrand Russel: The Greatness of Albert Einstein @ 1957. Martin Gardner: Great Essays in Science, Pocket Books Inc. New York / Norbert Wiener: The Brain©1962. Groff Conklin: Great Science Fiction by Scientists The Crowell-Collier Publishing Co. New York / Leo Szilard: Grand Central Terminal © 1962. Groff Conklin: Great Science Fiction by Scientists. The Crowell-Collier Publishing Co. New York / J. B. S. Haldane: The GoldMakers© 1962. Groff Conklin: Great Science Fiction by Scientists. The Crowell-Collier Publishing Co. New York / Robert Silverberg: John Keely's Perpetual-Motion Machine © 1965. Robert Silverberg: Scientists and Scoundrels Thomas Y. Crowell Company, New York/ W. P. Lehmann: Decoding of the Martian Language© 1965. The Graduate Journal, Volome VII No. 1.

Cyril Kornbluth: Az orvosi táska

3

Az öreg Full doktornak még a csontjai is megdermedtek, ahogy végigbotorkált a sikátoron. Tél volt. Szívesebben ment haza a sikátoron át, be a házba meg a hátsó kapun, elkerülve az utcát és az elülső kaput - a hóna alatt ugyanis papírba burkolt csomagot vitt. Nagyon is jól tudta, hogy az utcában a lapos képű, zsíros hajú asszonyok meg a foghíjas, savanyú leheletű férfiak észre sem vennék, hogy egy üveg olcsó bort visz haza, hisz ők maguk is jóformán azon élnek, csak akkor tarkítja a műsort egy üveg whisky, ha a túlórázás némiképpen felduzzasztotta a fizetésborítékot. Full doktor azonban, ellentétben lakótársaival, szégyellte a dolgot. Ahogy botorkált a sikátorban, fura baleset érte. A szomszédék kutyája - ronda kis fekete jószág, ismerte és utálta; szüntelenül vicsorgott, fenyegetőleg morgott - a gyatra kerítés egy hasadékán kiugrott, egyenesen a doktor lábának. Full doktor összerezzent, meglendítette lábát; jóleső rúgást irányzott a dög satnya bordái közé. De a tél hidege megdermesztette; elgémberedett lába beleütközött egy kiálló fél téglába, és a doktor letottyant, és közben buzgón szitkozódott. Aztán borszag csapta meg az orrát, és rádöbbent, hogy estében elejtette a csomagot, és az üveg eltört. A szitkozódás elhalt Full doktor ajkán. A vicsorgó kutya ott lappangott egy karnyújtásnyira, ugrásra készen, de ez az újabb szerencsétlenség elvonta róla a doktor figyelmét. Csak ült a sikátor mocskos földjén, merev ujjaival bontogatni próbálta a csomagolópapírt, amit a boltos jól megcsavarintott az üveg nyakán. Leszállt a korai alkony; nem látta jól, mennyi maradt az üvegben. Kiemelte a kétliteres üveg felső részét, némi törmeléket, azután az üveg alját. Szorongattatásában nemigen volt módja örvendezni, hogy jó félliternyi bor maradt még a törött üvegben. Full doktornak problémája volt, az érzelmek várhatnak. A kutya közelebb sompolygott; hallhatóan vicsorgott már. Full doktor letette a földre az üveg alját, és a törött felső résszel megcélozta a kutyát. Talált. A kutya vonítva beugrott a kerítés hasadékán. Full doktor ezután ajkához illesztette az üveg törött szélű alját, és akár valami óriás kehelyből, jót húzott belőle. Kétszer le kellett tennie, mert a karja elfáradt, de egy perc sem telt bele, már a fél liter bor nyakára hágott. Azt gondolta, feláll, és végigballag egészen hazáig a sikátoron, de ezt a gondolatot a kellemes jó érzés melege elborította. Végtére kimondhatatlanul kellemes itt üldögélni, a sikátor keményre fagyott sara hirtelen valósággal meglágyult, és a tél is elpárolgott a csontjaiból; gyomrából meleg hullám áradt szét a tagjaiba. Ócska télikabátos, hároméves kislány préselte át magát ugyanazon a hasadékon, ahova a fekete kutya az imént beugrott. Nagy komolyan odatotyogott Full doktorhoz, mocskos ujját szájába kapta, és alaposan szemügyre vette a doktort. Annak tökéletes volt a boldogsága: végre hallgatósága is akadt.

- Ah, kedvesem - szólalt meg rekedten. Azután hozzáfűzte: - Misoda gyazá... gyalázatos ráalom. Ha maguknak ez bizonyíték - ezt kellett volna mondanom -, jobb, ha meg se szólalnak, maradtak volna inkább a kuruzslásnál. Bizony, azt kellett volna mondanom I Meg azt, hogy én rnár akkor is gyógyítottam, amikor a maguk híres Orvosegyesületének még a hírét se hallotta senki. És talán rám bizonyított valamit az Etikai Bizottság? Nahát, uraim, értik, ugye, amit mondok? Hisz ujanazt... hukk... ugyanazt a nemes hivatást gyakoroljuk... hukk... nem igaz? A kislány unottan otthagyta, felemelt egy üvegcserepet, és azzal kezdett játszani. Full doktor már el is feledkezett róla, és nagy komolyan saját magához intézte a szót: - Isten az atyám, a világon semmit rám nem tudtak bizonyítani! Elvégre nekem is vannak jogaim, nem igaz? - Ezen a kérdésen elmorfondírozott egy darabig; ő ugyan egészen határozottan tudta a választ, de az Orvosegyesület Etikai Bizottsága még sokkal határozottabban felelt rá. Megint visszakúszott csontjaiba a tél hidege, és nem volt pénze több borra. Dr. Full elhitette magával, hogy szobájának iszonyatos zűrzavarában megbújik valahol egy üveg whisky. Régi, komisz trükk volt ez, olyankor élt vele, amikor egyszerűen nem volt képes máshogy rábírni magát, hogy felálljon és hazamenjen. Még utóbb megfagy itt a sikátorban. A szobájában felfalják a poloskák, fuldoklik a mosdóból feltörő csatornabűztől, de legalább nem fagy meg, és megihatja még azt a száz meg száz üveg bort, amit az élet tartogat a számára, és ezer meg ezer óra jóleső melegséget ajándékoz neki. Eltűnődött azon a whiskyn - talán a nagy halom orvosi lap mögött bújik? Nem; ott legutóbb hiába kereste. Vagy talán a mosdó alatt, hátul, egészen a rozsdás lefolyó mögött? Megint bedőlt a komisz trükknek. - Igen - bizonygatta magának egyre növekvő izgalommal -, igen, ez könnyen megleheti Már nem olyan a memóriád, mint valaha - mondta magának bánatosan, baráti hangon. - Nagyon jól tudod, hogy igenis vehettél egy üveg whiskyt, és eldughattad a mosdó alá, épp ilyen alkalomra, mint a mostani. A borostyánszín üveg, a megpattanó pecsét hangja, a kellemes erőfeszítés, míg le csavarja a fémkupakot, azután az üdítő korty, ahogy végigcsurog a torkán, a meleg a gyomrában, a mámor, a sötét, tompa, boldog feledés - mindez valóságossá vált. Hiszen vehetett whiskyt, nem igaz? Egyre szilárdult benne az áldott tudat. Hiszen megtörténhetett ! Miért ne? Fél térdre vergődött. Eközben a háta mögött éles jajszó hallatszott. Kíváncsian hátranézett, úgy térdelő helyzetében. A kislány volt; csúnyán megvágta a kezét játékával - az üvegcseréppel. Full doktor jól látta, amint a gyerek kabátján patakzik a fényes-vörös vér, és tócsába gyűlik a lába előtt. Egy pillanatra szinte feledte a borostyánszín üveget - de csak egy pillanatra. Tudta, hogy ott van az üveg, jó hátul, a mosdó alatt, a rozsdás lefolyó mögött - hisz ő maga rejtette oda ! Iszik egyet, aztán nagylelkűen visszatér, és segít a gyereken. Dr. Full rátalált a másik térdére is, azután a lába is megkerült, s nemsokára szaporán baktatott a mocskos sikátorban a lakása felé, ahol kezdetben nyugodt optimizmussal keresi majd a nem létező üveget, azután egyre aggodalmasabban, végül elvakult dühvel. Hajigálja a könyveket, tányérokat, és csak keresi, keresi a borostyánszín whiskysüveget, aztán addig veri öklével a téglafalat, míg ki nem serked a vére. A legvégén pedig leroskad a padlóra, nyöszörög, és elnyomja az áldott lidércnyomás, az álom.

Húsznemzedéknyi tétovázás, halogatás után az emberfaj zsákutcába került. Konok biometrikusok cáfolhatatlan logikával bizonyították, hogy a szellemileg visszamaradottak elszaporodnak a normálisakhoz és még nagyobb arányban a felsőbbrendű elmékhez képest, és hogy a folyamat mértani haladvány szerint növekszik. A biometrikusok szorgosan gyűjtötték az elméletüket bizonyító tényanyagot, és nyílegyenesen eljutottak arra

4

a következtetésre, hogy az emberfaj rekordidőn belül katasztrófába rohan. Persze tévedés lenne azt gondolni, hogy az emberfajt ez egy kicsit is gátolta a szaporodásban. Természetesen más mértani haladvány is közrejátszott a képletben; a technika csodái ugyanis hasonlóképpen gyarapodtak. Ha egy félhülyét megtanítanak arra, hogyan kell nyomogatni az összeadógép gombjait, ügyesebb kompjúter lesz belőle, mint, teszem azt, egy középkori matematikus volt, aki az ujjain számolt. Az a félhülye, aki a szedőgép XXI. századbeli megfelelőjét kezeli, különb tipográfus, mint a reneszánsz nyomdász, aki nagy üggyel-bajjal rakosgatja a rendelkezésére álló néhány betűöntvényt. Ugyanez vonatkozik az orvosi gyakorlatra is. Bonyolult dolog volt ez, rengeteg tényezővel. A felsőbbrendű elmék nagyobb sebességgel állították elő a „tökéletesített termék"-et, mint ahogyan a szellemileg visszamaradottak lerontották, de kisebb mennyiségben, mivel gyermekeik alapos és sokoldalú neveltetése hagyományos alapon nyugodott. A felsőoktatás fétisének a huszadik nemzedékre sajátos formái jelentek meg: „főiskolák", ahol egyetlen hallgató sem tudott elolvasni egyetlen háromtagú szót sem; „egyetemek", ahol efféle diplomákat osztogattak: „a gépírás doktora", „a gyorsírás kandidátusa", „a filozófia (= kartotékrendszer) doktora" - méghozzá hagyományos pompával. A maroknyi felsőbbrendű elme azért folyamodott ilyen fortélyokhoz, hogy a nagy többség annyira-amennyire fenntartsa a normális társadalmi rend látszatát.

5

Egy szép napon majd a felsőbbrendű elmék elunják a halogatást. A huszadik nemzedéknél már határozatlanul tűnődtek, mert éreztek valamit. És húsz nemzedék biometrikusainak szelleme gonoszul kuncogott. Mi most a fent említett huszadik nemzedék egy orvosdoktorával foglalkozunk. Med. univ. John Hemingwaynek hívták, általános orvos volt, és azt vallotta, hogy nem kell minden csip-csup bajjal specialistához futkosni. E véleményét nagyjából a következő szavakkal fejezte ki: - Márpedig én azt mondom, izé, a körorvos, az is megteszi, hát nem? Már úgy értem, a jó öreg körorvos nem állítja, hogy mindent tud a tüdőről meg a mirigyekről meg más efféle fránya jószágról, hiszen tetszik érteni. De hát azért csak tessék nyugodtan a körorvoshoz fordulni, mert az... izé... hogy is mondjam... szóval a körorvos, az mindenre j ó l A világért se gondolja senki ezek után, hogy dr. Hemingway rossz orvosi Elvégzi a mandulaműtétet, a vakbéloperációt, jóformán nincs olyan szülés, amit le ne vezetne, és azt is tudja, mikor, mire mennyi orvosságot kell adni. Csupán egyetlen dologhoz nem értett az orvostudomány területén, méghozzá ahhoz, hogy hogyan kell megsérteni az orvosetika évezredes szabályait. Sőt: dr. Hemingway ezt még csak meg sem próbálta. Dr. Hemingway néhány barátjával beszélgetett egyik este, amikor megtörtént az az esemény, amelynek révén belekerült történetünkbe. Nehéz napja volt a rendelőben, és szívből kívánta, bárcsak barátja, Walter Gillis docens, a fizika és a filozófia doktora, elhallgatna végre, hogy ő is szóhoz jusson. De Gillis tovább tocsogott: - Meg kell hagyni, a derék öreg Mike-nak fogalma sincs, mi az, amit mi tudományos eljárásnak nevezünk, de az biztos, hogy érti a dolgát. Ott vacakol szegény kis ürge az üvegeivel, én meg odamegyek, és csak úgy per hecc megkérdem: „Na, Mike, mikor ütöd már össze azt az időgépet?" Dr. Gillisnek persze halvány fogalma sem volt arról, hogy „ M i k e " intelligenciahányadosa az övének mintegy hatszorosa, és hogy Mike - nevezzük nevén a dolgot - az ő főnöke. Üvegmosói álruhájában voltaképpen Mike volt az álfizikusok és az állaboratórium őre és igazgatója. Nagy pazarlás volt ez - de hát, mint már előzőleg említettük, a felsőbbrendű elmék még a tétovázás, fontolgatás stádiumában voltak. Ami pedig „ M i k e " - o t illeti, történetesen volt benne kellő adag rosszindulat ahhoz, hogy - no de adjuk át dr. Gillisnek a szót: - Szóval a kezembe nyomja ezeket a csőkatalógusszámokat, és aszongya: „Széria-

karakterisztika. Most már szálljon le rólam. Szerkessze meg az időgépet, üljön bele, kapcsolja be. Csak ennyit kérek, dr. Gillis - nem többet, csak ennyit." - Nahát - ámult egy bájos kis szőkeség -, magának ilyen jó a memóriája, doki? - És elbűvölő mosolyt vetett rá. - Ugyan - legyintett szerényen Gillis. - Semmiség. Mindenre emlékszem. Születési adottság, azt lehet mondani. Meg aztán gyorsan le is diktáltam a titkárnőmnek. Olvasni nem olvasok valami fényesen, de a memóriám, az remek. Miről is beszéltünk? Mindenki törte a fejét, és különböző vélemények hangzottak el: - Talán üvegekről? - Valami gépesítésről... Mintha azt mondta volna, doki: Itt az idő, hogy gépekkel... - Nem is, valami pacskolásról... Masszírozott valakit? - Tényleg, pacskolás... Kit masszíroztál, öregem? - Nem pacskolás, hanem kapcsolási Dr. Gillis boltozatos homlokára ráncokat vésett a megerőltetett gondolkodás. Végül kijelentette: - Valóban kapcsolás. Az időgépről volt szó. Oda-vissza utazás az időben. Hát szóval fogtam a csőkatalógusszámokat, betettem az áramkörnyílásba, beállítottam „szériá"-ra, és tessék - itt az időgépem. Kifogástalanul működik: oda-vissza megy az időben. - És rámutatott egy skatulyára. - Mi van a skatulyában? -tudakolta a bájos szőkeség. - Ez egy időgép - magyarázta dr. Hemingway. - Lehet benne utazni. Holmikat is lehet vele ide-oda utaztatni az időben. - Figyeljetek csak ! - mondta Gillis, a fizikus. Elvette dr. Hemingway orvosi táskáját, és beletette a skatulyába. Elfordította a kapcsolót, és a táska eltűnt. - Nahát! - mondta dr. Hemingway. - Ez igazán... izé... ügyes. Most hozd vissza. - Mi? - Hozd vissza a táskámat ! - Hát... - mondta dr. Gillis - az a helyzet, hogy nem jönnek vissza. Próbáltam visszahozni, de nem jönnek. Lehet, hogy az a fafejű Mike elszúrta az egészet. Általánosan csepülték „Mike"-ot, de dr. Hemingway nem csatlakozott a kórushoz. Valami meghatározhatatlan érzés piszkálta, hogy most valamit tennie kellene. Így okoskodott: „Én orvos vagyok, és az orvosnak orvosi táska dukál. Nekem pedig nincs orvosi táskám - úgyhogy én már nem vagyok orvos?" De aztán rájött, hogy ez képtelenség. Hiszen nagyon jól tudja, hogy orvos. Úgyhogy biztosan a táska tehet a rossz érzésről; elvégre miért nincs itt? Hiába, holnap muszáj lesz egy másikat szereznie attól a fafejű Altól, a rendelőben. Al mindent megszerez, de azért csak fafejű - nem szólna soha egy barátságos szót az emberhez. Másnap tehát dr. Hemingwaynek eszébe jutott, hogy szerezzen egy új orvosi táskát az altisztjétől - egy új orvosi táskát, amivel mandulaműtéteket, vakbéloperációkat végezhet, levezetheti a legkomplikáltabb szüléseket, és addig diagnosztizálhatja és gyógyíthatja a fajtáját, míg csak egy szép napon a felsőbbrendű elmék el nem szánják magukat, hogy végét vetik a halogatásnak. Al elég mérges volt az eltűnt táska miatt, de dr. Hemingway nem emlékezett pontosan, hogy mi is történt vele, úgyhogy nem küldtek ki nyomolvasót, úgyhogy... Az öreg Full doktor lidérces éj után lidérces napra ébredt. Leragadt szeme nagy nehezen kinyílt. Szobája sarkában hevert, és meghallotta, hogy valami amolyan dobolásféle zajt üt. Nagyon fázott, egész teste elgémberedett. Ahogy szeme végre tisztán látta alsótestét, hörgő nevetés tört fel belőle. A dobolás a bal sarkától származott, amely rázkódott, remegett a csupasz padlón. Na, már megint itt a delírium tremens - gondolta közönyösen a doktor. Véres keze fejével megtörölte száját, és a reszketés fokozódott; hangosabb,

6

7

lassabb lett a dobpergés. Szép napra virradtunk - gondolta gúnyosan. Rendszerint akkor tör rá az emberre a rémség, amikor már majd megpattan a feszültségtől. De ma, úgy látszik, kegyes a sors, amennyiben kegynek tekinthető, hogy öreg, rozoga testére egyelőre csak kínzó fejfájás tört rá, és ízületeiben a gyötrelmes merevség. Valami gyerekkel volt valami baj, motoszkált a fejében. Valami gyereknek kell orvosi segítséget nyújtania. Szeme megpihent a padlón álló orvosi táskán, és kiment a fejéből a gyerek. - Megesküdtem volna - mondta dr Full -, hogy ezt a holmit már két éve eladtam. - Odanyúlt, megfogta a táskát, és akkor jött rá, hogy idegen holmi, fogalma sincs, hogy került ide. Megtapogatta a zárát, és a táska kitárult, kiterült, sok-sok sorban csillogtak a hurkokba rakott műszerek, gyógyszerek a táska négy falán. Nyitva sokkal nagyobbnak látszott, mint csukva. Nem tudta, hogy csukódhat össze megint olyan kicsire; bizonyára az orvosi műszerkészítők fortélya az egész. Az ő idejében ilyesmi még... - no, annál többet ad majd érte a zálogos - gondolta elégedetten. A régi szép idők emlékére végigjártatta szemét, ujjait a műszereken, mielőtt becsattintotta volna a táskát, hogy elinduljon Bátyó ócskásboltja felé. Nem egyet meglehetős nehezen ismert föl - illetve nem is ismerte föl egész pontosan. A pengék vágásra valók, a csipesz fogásra és húzásra, a sebkampók rögzítésre, a tűk meg a fonal sebvarráshoz, a fecskendők... egy futó gondolata támadt, hogy talán a fecskendőket külön adhatná el, kábítószereseknek. Gyerünk - gondolta, és megpróbálta becsukni a táskát. Nem Csukódott, míg hozzá nem ért a zárhoz: akkor magától bekattant - megint csak kis fekete orvosi táska lett belőle. Sokat fejlődött a világ - gondolta. Szinte el is felejtette, hogy az imént még kizárólag a táska várható ára érdekelte. Határozott célja volt, könnyebben sikerült hát talpra vergődnie. Elhatározta, hogy a főlépcsőn megy le, a főbejáraton megy ki. De előbb még... Felkattintotta megint a táskát a konyhaasztalon, és végigfürkészte a gyógyszeres fiolákat. - Valami jó erőset az idegrendszer serkentésére - motyogta. A fiolák számozva voltak, és talált egy műanyag lapot, ami szemmel láthatólag a gyógyszerek jegyzékét közölte. A lap bal szélén a rendszerek mutatója - érrendszer, izomrendszer, idegrendszer. Ujjával követte az utolsó sort, a jobb széléig - oszlopokban sorakoztak a „serkentők", „nyugtatók" és így tovább. Az „idegrendszer" „nyugtató" rovatában 17-es szám állt, és dr. Full reszkető kézzel kikereste a 17-es számot viselő kis üvegfiolát. Szép kék tablettákkal volt tele - bekapott egyet. Mintha villámcsapás érte volna. Dr. Full olyan régóta nem érezte jól magát, kivéve az alkohol rövid melegét, hogy már el is felejtette, milyen az. Egy hosszú percig döbbenten kóstolgatta az érzést, amely lassan áradt végig egész testében, és meg bizsergette az ujjai hegyét. Fölegyenesedett; már nem érzett fájdalmat, és a reszketés is elmúlt. Óriási I - gondolta. Most már akár futni is tud, egészen az ócskásig, eladja a táskát, és vesz egy kis piát. Megindult lefelé a lépcsőn. Még akkor sem csüggedt, amikor kilépett a délelőtti napfényben úszó utcára. Tekintélyes, megnyugtató súllyal húzta bal kezét a kis orvosi táska. Egyenes derékkal járt, észrevette, nem az utóbbi években már rendszeressé vált lapuló, görnyedt tartással. Egy kis magabiztosság - mondta magában Full doktor -, az kell, semmi más. Csak azért, mert az emberre rosszabb idők köszöntöttek, még nem kell... - Doktor úr, gyöjjön hamar ! - kiáltott rá valaki, és megrángatta a karját. - A kislányom megsebesült ! - A nyomornegyedből való asszony volt, lapos képű, zsíros hajú; mocskos pongyolában. - 0, én már nem praktizálok - kezdte a doktor rekedten, de a nőt nem lehetett lerázni.

- Csak itt a szomszédba, doktor úr ! - sürgette az asszony, és az ajtajuk felé rángatta. - Nézze már meg a kislányomat ! Van két dollárom, megvizsgálhassa ! Így már egészen más színben tűnt fel a dolog. A doktor hagyta magát beterelni az ajtón, a rendetlen, kelkáposztaszagú lakásba. Már felismerte a nőt - vagyis tudta, ki lehet. Néhány napja költöztek csak ide, éjszaka. Ezek az emberek mindig éjszaka jöttek, barátaik, rokonaik rozoga kocsiján, a kocsi tetejére kötözött ütött-kopott bútorokkal, s káromkodtak, ittak hajnalig. Ezért állta útját az asszony: még nem tudta, hogy ő csak a vén Full doktor, megrögzött alkoholista, akire a macskáját sem bízná rá senki. A kezében az orvosi táska - az a garancia, az ellensúlyozza agyonivott képét, pecsétes, ócska ruháját. Lenézett a háromévesforma kislányra, akit nyilván épp az imént raktak a frissen áthúzott széles ágy kellős közepére. Isten tudja, miféle pállott, mocskos matracon alszik különben. Az öreg doktor felismerte a kislányt, amikor megpillantotta jobb kezén a mocskos kötést. Két dollár - gondolta. A pipaszárvékony karon csúf vörösség terjedt. A vén doktor ujjával belebökött a gyerek könyökhajlatába, s érezte, amint játék golyóhoz hasonló tapintású kis gömbök mozdulnak a bőr alatt, mozdulnak az ínszalagok. A gyerek nyivákolni kezdett; a nő felhördült, és sírva fakadt. - Kifelé - intett az orvos a nőnek, az meg, egyre zokogva, kicsoszogott. „Két dollár - gondolta. - Egypár szakmai frázist elmondok, elveszem a pénzt, aztán elküldöm a klinikára. Egész biztosan vérmérgezés; az a mocskos sikátor. Csuda, hogy némelyik felnő." Letette a táskát, szórakozottan kotorászott a zsebében a kulcs után, aztán eszébe jutott a zár; megnyomta - felpattant. Az öreg kivett egy tompa végű gézollót. A kötés alá illesztette az egyik szárát, vigyázott, hogy ne nyomja rá a kötést a gyulladt sebre, és belevágott a mocskos pólyába. Ámulatos könnyedséggel és gyorsasággal vágta át a rongyot a műszer. Mintha nem is ő tolná az ollót, hanem az húzná a kezét, ahogy nyílegyenes vonalban átvágta a kötést. „Hát bizony sokat fejlődtek az én időm óta - gondolta -, hisz ez élesebb a metszetvágó késnél is." Visszatette az ollót a táska kinyitásakor elébe tárult meglepően nagy táblára, a megfelelő hurokba, és a seb fölé hajolt. Füttyentett, ahogy a tátongó sebet megpillantotta s a heveny gyulladást, amely azonnal fellobbant a beteges gyerek vézna testében. Hát ezzel mit csináljon az ember? Idegesen végigtapogatta a táska tartalmát. Ha megnyitja a duzzanatot, és lecsapol egy kis gennyet, a nő legalább látja majd, hogy csinált valamit, és leszúrja a két dollárt. Csakhogy a klinikán megkérdezik majd, ki nyitotta fel a sebet, és ha kellőleg bedühödnek, még rendőrt uszítanak a nyakába. Talán akad valami ebben a táskában... Végigfuttatta tekintetét a lap bal oldalán a „nyirokrendszer"-ig, azután jobbra a „fertőzés" oszlopig. Nemigen hitte, amit látott; ellenőrizte újra, de csak az jött ki megint. A két rubrika találkozásánál a négyzetben mindössze ennyi állt: IV/g - 3 cm 3 . Ilyen jelzésű fiolát nem talált, de hamarosan észrevette, hogy a fecskendőknek hasonló a jelzésük. Kiemelte a hurokból a IV. számot, és megállapította, hogy már tű is van benne, sőt meg is van töltve. Hogy ezt a holmit így hordják magukkal ! Nos, nézzük csak: három köbcenti abból a valamiből, amit a IV. számú fecskendő tartalmaz, valamilyen hatással van a nyirokrendszer fertőzéseire - és isten a megmondhatója, ez aztán az, a javából. De mi lehet az a „g"? Alaposan szemügyre vette a fecskendőt, és meglátta, hogy a tartály tetején forgatható korong helyezkedik el, rajta bevésett betűk, a-tól i-ig, a tartálynak a skálával szemközti oldalára pedig indexvonalat véstek. Az öreg Full vállat vont, és addig forgatta a korongot, amíg a „ g " az indexvonalba nem került, azután szemmagasságba emelte a fecskendőt. Megnyomta a dugattyút, de nem látott vékony fonálban felspriccelő folyadékot a tű hegyén. Egy pillanatra sötét páraféle látszott a tű hegye körül. Közelebbi vizsgálatra kiderült, hogy a tűnek még csak nem is lyukas a hegye. Ott van a végén a szokásos ferde metszés, de nincs rajta ovális nyílás.

8

9

Full doktor nem értette a dolgot, de megint megnyomta a dugattyút. Valami megint látszott a tű hegye körül, aztán eltűnt megint. „Na, majd mindjárt meglátjuk" - mondta a doktor, és alkarja bőre alá csúsztatta a tűt. Először azt hitte, nem is szúrt bele, hogy a tű hegye végigsiklott a bőrén, nem alája. De aztán apró vércsepp buggyant ki, és rájött, hogy egyszerűen nem érezte a szúrást. Akármi legyen is a fecskendőben - gondolta -, ártani nem árthat, ha csakugyan megfelel az utasításnak - és ha ki tud jönni egy olyan tűből, amelyik nincs kilyukasztva. Beadott magának három köbcentit, és kihúzta a tűt. Ott volt a duzzanat - a fájdalom híján kívül egészen szabályos. Dr. Full úgy gondolta, a szeme a ludas, vagy más efféle oka van, és a IV. számú fecskendő „ g " fokozatából három köbcentit a lázas gyerek karjába fecskendezett. Jajgatása nem hagyott alább, miközben a tű behatolt a bőr alá, és a duzzanat növekedett. De egy hosszú perc múltán a gyerek még egyszer felhördült, azután elnémult. „Na - mondta magában hideg borzadállyal a doktor -, ezt megcsináltad! Megölted ezzel a micsodával." És akkor a gyerek felült és megkérdezte: - Hol az anyukám? A doktor hitetlenül megragadta a kislány karját, és megtapogatta a könyökét. A gyulladás megszűnt. A hőmérséklet normálisnak tűnt. Ahogy nézte, a szeme láttára simultak ki a véraláfutásos szövetek a seb körül. A pulzus erősebb volt, és nem szaporább, mint egy egészséges gyereké. A szoba hirtelen csendjében Full doktor meghallotta, amint a kislány anyja zokog odakint a konyhában. És egy gyanakvó leányhangot is hallott: - Meggyógyítsa, doktor? Hátranézett, és egy nyűtt arcú, lompos, tizennyolc éves forma lányt pillantott meg; az ajtófélfának támaszkodva gunyoros érdeklődéssel szemlélte őt. A lány folytatta: - Hallottam én magáról, doktor úr... Hát csak vigyázzon, hogy pumpolja meg a mutert! Hisz magára a macskáját se bízná rá senki! - Igazán? - mordult fel a doktor. Na, majd mindjárt láthat valamit ez a szemtelen perszóna. - Szíveskednék talán idefáradni, és megtekinteni a pácienst? - Hol az anyukám? - nyafogott a kislány, és a lompos szőke eltátotta a száját. Odament az ágyhoz, és óvatosan megkérdezte: - Jól vagy, Teresa? Nem bántottak? - Hol az anyukám? - követelte Teresa. Azután sérült kezével vádlón a doktorra mutatott. - Megcsiklandoztál ! - panaszolta, és üresen vihogott. - Hát... - mondta a szőke lány - ezt, úgy látszik, mégse szúrta el, doki. Azok a lefetyelő szomszédasszonyok aszongyák, maga nem érti még a... Mármint hogy nem tud senkit meggyógyítani. Aszongyák, nem is igazi doktor. - Valóban nem folytatok már aktív orvosi praxist - mondta Full doktor. - Történetesen épp egy kollégám táskáját vittem, ugyebár szívességből, amikor a kegyed édesanyja meglátott, és... - Mentegetőző mosollyal megérintette a táska zárját, s az megint összecsukódott eredeti méretére. - Lopta ! - jelentette ki kereken a lány. A doktor döbbenten felhördült. - Senki ilyet a maga kezébe nem adna. Biztos megér egy kalap pénzt. Maga lopta ezt a szajrét. Épp rá akartam szólni magára, hogy hagyja abba, amikor bejöttem, és láttam, hogy vacakol Teresával, de aztán úgy néztem, nem tesz benne kárt. De ha ilyesmit próbál velem megetetni, hogy szívességből viszi ezt a táskát, meg hogy a kollégájának... Tiszta sor: lopta! Felezünk, vagy hívom a zsarukat. Ez a holmi húsz-harminc dollárt is megér. Az anya félénken, kisírt szemmel bejött, de menten fölsikoltott örömében, mihelyt meglátta, hogy a kislány ül az ágyon, és magában csacsog; eszeveszett örömmel átölelte, térdre hullott, és gyors fohászt rebegett, aztán felugrott, elkapta és megcsókolta a doktor

kezét, majd kivonszolta a konyhába, s közben karattyolt megállás nélkül, a szőke lánynak meg elfelhőzte tekintetét az undor. Full doktor hagyta magát kirángatni a konyhába, de kereken visszautasította a kávét is meg az ánizsos süteményt és a szentjánoskenyeret. - Talán borral kínáld, anya - mondta gunyorosan a szőke lány. - Igen ! Igen ! - pihegett boldogan az asszony. - Szereti a bort, doktor úr? - És a következő pillanatban már elébe is állított egy palackot valami lilás folyadékkal, és a szőke lány gúnyosan elhúzta a száját, mikor meglátta, hogy a doktor keze gépiesen a palack felé rándul. Full doktor visszahúzta kezét, de tudatában közben felvillant a régi kép: milyen lenne a szaga, aztán az íze, aztán a melege, ahogy szétárad bensejében, tagjaiban... Magában úgy kalkulált, ahogy mindig szokott: a boldog anya nem venné észre, ha két pohárral felhajtana, és ő újabb két pohár erejéig ámíthatná a történettel, hogy hogyan lebbentette meg szárnyát Teresa fölött a Halál Angyala, és aztán - nos, aztán rnár nem számít semmi. Akkor már részeg lesz. Csakhogy, hosszú évek óta először, most ellenkép is jelentkezett: vegyes érzés volt, harag, amiért a szőke lány így átlát rajta, és büszkeség a sikeres gyógymód fölött. Magamagát is meglepte, amikor visszahúzta kezét, és valósággal kéjelegve a szavakban, ezt mondta: - Köszönöm, délelőtt sosem iszom. Lopva figyelte a szőke lányt, és elégedetten nyugtázta meglepett arckifejezését. Aztán az anya röstelkedve átnyújtott a doktornak két egydollárost, és azt mondta: - Tudom, nem sok pénz, doktor úr, de ugye, eljön megint, megnézni Teresát? - Örömmel kísérem figyelemmel az eset lefolyását - bólintott Full doktor. - Most azonban elnézésüket kérem, sietnem kell. - Keményen megmarkolta a táska fogóját, és felállt; módfelett szeretett volna már messzire kerülni a bortól meg a szőke lánytól. - Várjon csak, doktor! - mondta az. - Én is arra megyek. - Kikísérte, és az utcán a sarkába szegődött. A doktor nem vett róla tudomást, egészen addig, míg a lány meg nem markolta a táska fogóját. Akkor az öreg Full doktor megállt, és megpróbált okosan beszélni vele: - Figyeljen rám, kedvesem. Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy loptam. Ha egészen őszinte akarok lenni, nem emlékszem, hogyan került hozzám. De magácska fiatal, maga megkeresi a kenyerét... - Fele-fele - mondta a szőke lány. - Különben hívom a zsarukat. És ha még egy árva szót szól, hatvan az enyém, negyven a magáé. És ugye, tudja, doki, hogy ki húzza a rövidebbet? Az öreg, mint a megvert kutya, kullogott az ócskásbolt felé, a pimasz teremtés el nem eresztette a táska fogóját, és a sarka kettőt kopogott, míg ő egyet lépett. Hanem az ócskásnál meglepetés érte őket. - Nem szabvány - jelentette ki Bátyó, akit egyáltalán nem hatott meg az önműködő zár. - Ilyet még sose láttam. Nyilván holmi olcsó japán vacak. Próbálja meg a sarkon. Én ilyesmivel nem foglalkozok. A sarkon egy dollárt ajánlottak nekik a táskáért. Az indoklás itt is hasonló volt: - Nem vagyok én gyűjtő, uram, én olyasmit veszek, aminek piaci értéke van. Kinek adhatom ezt el? Egy analfabéta kínainak? Hisz ebben nincs egyetlen tisztességes orvosi műszer! Csak nem az úr barkácsolta ezt a holmit? Az egydolláros ajánlatot elutasították. A lány nem értette a dolgot, és dühöngött; érteni a doktor sem értette, de ő örült. Volt két dollárja, a lánynak meg ötvenszázalékos érdekeltsége valamiben, ami a kutyának se kellett. Igen ám - jutott eszébe hirtelen -, csakhogy arra mégis jó volt a táska, hogy a gyereket meggyógyítsa, igaz-e?! - Nos - fordult a lányhoz -, feladja? Mint láthatja, a holmi úgyszólván értéktelen. A lány ugyancsak törte a fejét.

10

- Nyugi, nyugi, doktor. Nem egészen értem ezt a bulit, de valami van benne... ezek az ipsék értenek az ilyesmihez? - Meghiszem azt ! Ebből élnek. Akárhonnan jött ez a táska, az... A lány ebbe rögtön belekapaszkodott; ördögi ügyességgel tudott kérdések nélkül válaszokat kicsikarni. - Mindjárt gondoltam. Maga se tudja, mi? Na, hát én majd megpróbálom kisütni. Gyöjjön csak velem ! Én ugyan ki nem szállok ebből a buliból ! Ebből pénzt lehet csinálni - hogyan, azt még nem tudom, de van benne dohány. Az öreg a lány után ballagott az eszpresszóba. Leültek egy jóformán üres sarokba. A lány észre sem vette, hogy a többi vendég gúnyos megjegyzésekkel, vigyorokkal kíséri, amint kinyitja az orvosi táskát - nyitva majdnem befedte az egész asztalt -, és kotorászik benne. Kihúzott egyik hurokból egy sebkampót, szemügyre vette, megvetően ledobta, kivett egy vizsgálótükröt, ledobta, kivette egy szülészeti fogó alsó részét, megforgatta, éles, fiatal szemével alaposan végigvizsgálta - és észrevette azt, ami az öreg orvos homályos látását elkerülte. Full doktor annyit látott csak, hogy a lány fürkészi, fürkészi a fogó nyakát, azután elsápad. Igen óvatosan visszatette a fél fogót a hurokba, azután visszatette a sebkampót meg a vizsgálótükröt is. - Nos? - kérdezte a doktor. - Mit látott? - „Made in USA - idézte rekedten a lány. - Szabadalom kelte: 2450 július." Az öreg épp azt akarta mondani, hogy bizonyára rosszul olvasta a feliratot, hogy ez valami vicc, hogy... Csakhogy tudta, hogy a lány jól olvasta a feliratot. Az a gézolló - az magától vitte az ujjait. Az injekciós tűn nincs lyuk. Az a szép kék tabletta úgy hatott rá, mint a villámcsapás... - Tudja, mit csinálok én ? - kérdezte hirtelen felélénkülve a lány. - Beiratkozok esti iskolába. Jó lesz, mi, dokikám ? Mert ha nem tudná, eztán sok dolgunk lesz egymással. Az öreg doktor nem felelt. A keze szórakozottan játszott a táskában talált műanyag kártyával, amelyen a rubrikák már kétszer eligazították. A kártya kissé homorú volt; ideoda lehetett pattintani. A doktor kábultan észlelte, hogy minden egyes pattintásnál más szöveg jelenik meg a lapon. Patt. „A kés, nyelén kék ponttal, csak daganatokhoz való. Daganatok diagnosztizálása a 7. sz. műszerrel, a duzzanatvizsgálóval. Helyezzük a duzzanatvizsgálót. .." Patt. „A 3. sz. fiola rózsaszín tablettáinak túladagolása esetén vegyünk ki egy fehér tablettát a..." Patt. „Fogjuk meg a varrattűt a tömör végénél. Érintsük a bevarrandó seb végéhez, és indítsuk el. Miután megcsomózta a fonalat, a tűt vigyük..." Patt. „Helyezzük a szülészeti fogó felső felét a nyílásba. Indítsuk el. Miután behatolt, és alakja idomult a..." Patt.

11

FLANNERY 1 - ORVOSI - ezt látta az olvasószerkesztő a kéziratcsomó bal felső sarkán. Gépiesen ráfirkantotta: „25%-ot húzni" - és áttolta a patkó alakú íróasztalon Piper elé. Edna Flannery Leleplezett kuruzslók sorozata őrá tartozik. Helyes lány ez a Flannery gondolta az olvasószerkesztő -, de mint afféle kezdő tollnok, szereti túlcifrázni az anyagot. Ezért kell belőle húzni. Piper visszaadott egy megszerkesztett közigazgatási anyagot az olvasószerkesztőnek, fél kézzel rátenyerelt Flannery cikkére, és ceruzával végigkocogtatta a sorokat - egy szó, egy koppintás -, éppolyan egyenletes ütemben, ahogy a telexgép dobja ki a szöveget. Első látásra nem olvasta alaposan. Csak nézte a betűket, a szavakat, hogy vajon, mint megannyi betű és szó, megfelelnek-e a Herald stílusának. Az egyenletes ceruzakopogás olykor elhallgatott; ilyenkor kihúzott egy szót - például: „rendszerint" -, föléje írt egy másikat - mondjuk: „általában" -, vagy a Kelet szóban kisbetűre javította a kezdőbetűt; a helytelenül különírt szavakat összehúzta, a lap végén pedig a % jelet erélyesen törölte.

Amikor a cikk végére ért, visszalapozott az első oldalra, és újraolvasta. A ceruza ezúttal jelzőket, sőt olykor egész mondatokat húzott ki, megjelölte az új bekezdéseket, néhányat pedig megszüntetett. A FLANNERY 2 - ORVOSI jelzésű lap alján a ceruza lassított, azután megállt. Az olvasószerkesztő nyomban észlelte a ritmusváltozást, és felpillantott. Látta, hogy Piper kiguvadt szemmel, tehetetlenül bámulja a cikket. Azután minden fölösleges szófecsérlés nélkül visszalökte az egész anyagot az olvasószerkesztő elé, kapott helyette egy rendőri hírt, és rnár fel is hangzott újra a ceruzakopogás. Az olvasószerkesztő eljutott egészen a cikk negyedik oldaláig, aztán rávakkantott a patkó végén helyet foglaló Howard segédszerkesztőre: - Ülj a helyemre ! - És végigbotladozott a zajos szerkesztőségi termen a benyílóig, ahol a főszerkesztő trónolt saját külön szemétdombján. Az olvasószerkesztő kivárta, míg a tördelőszerkesztő, a szedőterem művezetője és a képszerkesztő befejezi mondókáját, aztán lecsapta a főnök elé a Flannery-cikket, és azt mondta: - Szerinte nem kuruzsló. A főszerkesztő pedig olvasta a következőket: FLANNERY 1 - ORVOSI. Írta Edna Flannery, a Herald munkatársa. Kuruzslók és zugorvosok leleplezésével foglalkozó cikksorozatunk ezúttal örvendetes meglepetéssel szolgál, mint ahogy kellemes meglepetés érte riporterünket is. Mai útja szakasztott úgy kezdődött, mint a többi, amelyek során már vagy egy tucat álorvost, kuruzslót leleplezett. Ezúttal azonban - dr. Bayard Full esetében -, noha a szokásostól eltérő gyógymódok természetesen felkeltették a méltán túlérzékeny orvosi körök gyanúját, az orvosi hivatás hírét és dicsőségét öregbítő üdvös példával találkozott. A Herald riportere a megyei Orvosegyesület Etikai Bizottságától kapta dr. Full nevét. A bizottság jelentette, hogy 1941. július 18-án törölte tagnévsorából dr. Full nevét, mivel állítólag illetéktelen díjazást fogadott el több, jelentéktelen panasszal hozzá forduló betegtől. A bizottság nyilvántartásában szereplő, eskü alatti nyilatkozatokból kiderül: Full doktor az illető betegekkel közölte, hogy rákban szenvednek, és hogy különleges kúrával meghosszabbíthatja életüket. Miután Full doktort kizárták az egyesületből, addig nem is hallották a hírét, míg meg nem nyitott egy belvárosi „szanatórium"-ot egy egykori penzió helyiségeiben. A Herald riportere felkereste a szanatóriumot a Keleti 89. utcán, avval a biztos meggyőződéssel, hogy számos nem létező bajt konstatálnak nála, és szép summáért teljes gyógyulással kecsegtetik. Ápolatlan környezetre, piszkos műszerekre, azaz az álorvosok szokásos felszerelésére számított, hisz már tucatjával látott ilyen helyeket. A Herald riportere azonban ezúttal tévedett. Dr. Full szanatóriuma makulátlanul tiszta, az ízlésesen berendezett várószobától egészen a ragyogó, fehér rendelőig. A csinos szőke titkárnő, aki a riportert fogadta, udvarias és diszkrét, mindössze a riporter nevét, címét, valamint panaszainak általános jellegét tudakolta. Ez utóbbira vonatkozólag a riporter, szokás szerint, „szaggató hátfájásról" panaszkodott. A titkárnő felkérte a Herald riporterét, hogy foglaljon helyet, majd hamarosan bevezette a rendelőbe, és bemutatta dr. Fullnak. Dr. Full állítólagos múltja - már ahogyan az Orvosegyesület illetékese beszámolt róla nehezen egyeztethető össze jelenlegi külsejével. Tiszta tekintetű, ősz férfi, megjelenéséből ítélve a hatvanas éveiben van, valamivel magasabb a középtermetnél, és szemmel láthatólag kitűnő egészségnek örvend. Hangja határozott és barátságos, nyoma sincs benne a kuruzsló álorvosok mézédes modorának, amelyet a riporter már oly jól ismer. A titkárnő a rendelőben maradt, amikor a panasz természetére és a fájdalom helyére vonatkozó néhány kérdés után a doktor megkezdte a vizsgálatot. Amikor a riporter hason

12

13

feküdt a vizsgálóasztalon, a doktor valamilyen műszert helyezett a derekára. Körülbelül egy perc múlva a doktor a következő meglepő kijelentést tette: - Semmiféle okát nem találom, kisasszony, hogy fájdalmat érezzen a megjelölt helyen. Manapság gyakran érzelmi okokkal indokolnak hasonló fájdalmakat. Szíveskedjék inkább egy pszichológust vagy pszichiátert felkeresni, amennyiben a panasz nem szűnik. Fizikai oka nincsen, úgyhogy én nem tudok önön segíteni. A riportert megdöbbentette a doktor őszintesége. Megsejtette talán, hogy úgyszólván ellenséges kémmel van dolga? A riporter újra próbálkozott: - Nos, doktor úr, akkor talán lenne szíves alaposan kivizsgálni. A mondott fájdalomtól eltekintve sem érzem jól magam mostanában. Lehet, hogy valamilyen serkentőre volna szükségem... Az efféle csalétken mindig kapnak az álorvosok - valóságos felhívás az ilyesmi, hogy mindenféle rejtelmes bajra bukkanjanak a betegnél, amelyek mindegyike költséges gyógymódot igényel. Mint ahogy sorozatunk első cikkében rámutattunk, mielőtt a kuruzsló-riportsorozatba belekezdett volna, riporterünk természetesen tetőtől talpig kivizsgáltatta magát, és megállapították, hogy tökéletes egészségnek örvend, kivéve bal tüdejének csúcsán egy kis összenövést, amely gyermekkori tuberkulotikus fertőzés nyoma, valamint némi hajlamot a hipertireózisra, azaz pajzsmirigy-túltengésre, aminek következtében az ember fogyásra hajlamos, és időnként nehezen kap levegőt. Dr. Full vállalkozott a kivizsgálás megejtésére, és egy műszerekkel zsúfolt, hatalmas tábláról több ragyogó, makulátlanul tiszta műszert vett le - legtöbbje ismeretlen volt a riporter előtt. Először egy henger alakú műszert vett kézbe, a felszínén görbe számlappal és két dróttal, amelyekhez tárcsák csatlakoztak. Az egyik tárcsát a riporter jobb keze fejére helyezte, a másikat a balra. „Leolvasáskor" egy számot mondott, amelyet a figyelmes asszisztensnő bevezetett egy űrlapra. Ugyanez az eljárás ismétlődött több ízben, a riporter egész testére kiterjedően, minek folyamán a riporter szentül meg volt róla győződve, hogy a doktor mégiscsak kuruzsló. A cikksorozat készítése során még csak hasonló kórmegállapítási módszerrel sem találkozott. A doktor ezután elvette az űrlapot az asszisztensnőtől, halkan tanácskozott vele, azután ezt mondta: - Önnek minimális pajzsmirigy-túltengése van, kisasszony. Azonkívül csekély elváltozást észleltem a bal tüdején - semmi komoly, de szeretném közelebbről megnézni. Ezután kiválasztott a tábláról egy műszert, amelyet a riporter tudomása szerint vizsgálótükörnek neveznek - ollószerű szerkezet ez, amellyel például a fülnyílást vagy az orrlyukat szokta az orvos tüzetesebb vizsgálat céljából kitágítani. Ez a műszer azonban nagy volt ahhoz, hogy orr- vagy fülvizsgálatra szolgáljon, máshoz viszont kicsi. Amikor a Herald riportere további kérdéseket akart feltenni, az asszisztensnő így szólt hozzá: - A szokásos eljárás szerint tüdővizsgálatnál bekötjük a páciens szemét; megengedi ? A riporter megdöbbenésében engedte, hogy makulátlanul tiszta kendővel bekössék a szemét, és idegesen várta, mi következik ezután. Mai napig sem tudja pontosan, mi történt, míg be volt kötve a szeme - a röntgenfelvétel azonban igazolja gyanúját. Hidegérzése támadt bal oldali bordáin - mintha a hideg a testébe hatolt volna. Azután mintha megpattant volna valami, és a hidegérzés eltűnt. A riporter ezután meghallotta Full doktor tárgyilagos hangját: - Itt régi tuberkulotikus folyamatból eredő összenövés van. Nem okoz semmiféle panaszt, de a magafajta ember, aki tevékeny életet él, maximális oxigént igényel. Feküdjék nyugodtan, mindjárt megvagyunk. Ezután ismétlődött a hidegérzékelés, ezúttal hosszabb ideig. - Még egy adag alveolum és még egy kis véredényragasztó - hallotta Full doktor hangját a riporter, utána pedig az asszisztensnő fürge válaszát. Ezután a sajátos érzés

megszűnt, és a kötést levették a szeméről. A riporter nem érzett forradást a mellkasán, a doktor mégis ezt mondta: - Megvagyunk. Kivettük a rostos elfajulást: derék kis fibrózis volt, elszigetelte a fertőzést, ennek köszönheti, hogy él és egészséges. Azután beültettünk egy marékra való alveolumot - amolyan kis szerkentyűket, amelyek segítségével a levegőből oxigén jut a vérébe. A pajzsmirigy-háztartáshoz nem nyúlok. Megszokta ezt az állapotot, ha hirtelen megváltozna a pajzsmirigy-adagolása, esetleg nem lenne jó hatással a közérzetére. Ami pedig a hátfájást illeti, forduljon az Orvosegyesülethez, kérje el egy jó pszichológus vagy pszichiáter címét. És óvakodjék a kuruzslóktól; minden sarkon fel-felütik a fejüket. A doktor magabiztossága zavarba hozta a riportert. Amikor megkérdezte, mennyivel tartozik, az asszisztensnő ötven dollárt kért a kivizsgálásért. A riporter szokása szerint csak akkor fizetett, amikor szabályszerűen kiállított nyugtát kapott, az orvos saját kezű aláírásával, valamint az elvégzett vizsgálatok részletezésével. A „műtét" napján készült röntgenfelvétel, valamint az előző felvételek összehasonlítása - gondolta akkor a Herald riportere - minden bizonnyal leleplezi majd Full doktort mint fő-fő kuruzslót és zugorvost. A tüdőspecialista, aki kezdettől fogva nagy érdeklődéssel kísérte a riporter vállalkozását, helyet szorított zsúfolt előjegyzési listáján. Elegáns Park Avenue-i rendelőjében jóízűen kacagott, amikor a riporter beszámolt róla, micsoda sajátságos eljárásnak kellett Full doktor rendelőjében alávetnie magát. Akkor azonban már nem nevetett, amikor mellkasröntgent készített a riporterről, és a kapott képet összehasonlította a korábbi felvételekkel. Aznap délután még hat röntgenfelvételt készített a tüdőspecialista, de végül elismerte, hogy a kapott kép azonos. S az orvos véleménye szerint a régi tuberkulotikus fertőzésből eredő összenövés, amely tizennyolc nappal azelőtt még világosan látható volt, eltűnt, és ép tüdőszövet van a helyén. A szakorvos kijelenti, hogy ez az eset példa nélkül áll az orvostörténetben. Nem osztja azonban a riporter meggyőződését, hogy a változásért Full doktor a felelős. A Herald riportere azonban világosan látja a helyzetet. Végkövetkeztetése, hogy dr. Bayard Full - bármilyen állítólagos „múlttal" rendelkezik is - a hagyományos módszereket ugyan nem követi, de igen eredményes orvosi gyakorlatot folytat, és a riporter bármilyen panasz esetén habozás nélkül rábízná magát. Nem ez a helyzet „tisztelendő" Annie Dimsworth esetében - ez a nőnemű hárpia a „hit" álarcában kizsákmányolja a tudatlan szenvedőket, akik mocskos „gyógyintézetébe" jönnek segítségért, de csak a „tisztelendő" Annie bankbetétjét hizlalják, amely jelenleg 5 323 864 dollárra rúg. „Holnapi cikkünkben bankbizonylatok fotokópiáival és eskü alatti vallomásokkal bizonyítjuk, hogy..." A főszerkesztő letette a FLANNERY - ORVOSI jelzésű cikk utolsó lapját; ceruzájával megkocogtatta fogát, és megpróbált célszerűen gondolkodni. Végezetül így szólt az olvasószerkesztőhöz: - Kivesszük a sztorit a lapból. Csak az utolsó bekezdést hozzuk mint előzetest. - A „tisztelendő" Annie-ról szóló előzetest odaadta a tördelőszerkesztőnek, aki visszaballagott helyére a patkó alakú íróasztalnál. Megint ott ugrált a képszerkesztő, és zümmögött, vörösen pislogott a házi telefon, jelezvén, hogy a kiadó és a laptulajdonos is keresi. A főszerkesztő agyán átvillant a gondolat, hogy erről a dr. Fullról külön sorozatot kellene hozni, de aztán meggondolta, hogy úgyse hinné el senki, és különben is nyilván szemfényvesztés az egész. Bedobta a Flannerycikket a „lerakandó" kosárba, és felvette a kagylót. Dr. Full majdhogynem megkedvelte Angie-t. Ahogy növekedett a praxisa, ahogy az egész környék hozzá járt, s idővel jobb környéken bérelt rendelőt, végül pedig megnyitotta a szanatóriumot - mintegy Angie is lépést tartott mindezzel. „Noha természetesen - gondolta a doktor - vannak néha vitáink..."

14

15

A lányt például túlságosan érdekli a pénz. Plasztikai sebészetre szeretett volna specializálódni - öreg nők ráncainak eltávolítása, miegymás. Kezdetben nem fogta fel, hogy ők csupán letéteményesei egy nagy horderejű dolognak, hogy csak kezelői és nem tulajdonosai a táskának és mesébe illő tartalmának. A doktor, igen óvatosan, megpróbálta analizálni a táska tartalmát, de nem járt sikerrel. Minden műszer egészen enyhén radioaktív volt például, és mégsem volt az. A GeigerMüller-számláló jelzett, de az elektroszkóp aranyfüst lemezei meg sem rezdültek. Full doktor nem áltatta magát azzal, hogy tisztában van a fejlődés legújabb vívmányaival, de véleménye szerint ez az egész dolog egyszerűen nem stimmelt. A legerősebb nagyító alatt a műszerek tükörfényes felszínén vonalak látszottak: hihetetlenül vékony vonalak, szemmel láthatólag mindenféle tervszerű minta híján. Mágneses tulajdonságaik elképesztőek voltak. A műszereket olykor igen erősen vonzotta a mágnes, olykor kevésbé, olykor meg egyáltalán nem. Dr. Full félve, remegve röntgenfelvételeket készített; attól rettegett, hogy szétroncsolja a műszerekben ható finom gépezetet. Egészen bizonyos volt benne, hogy a műszerek nem tömörek, hogy a fogók és talán a pengék is - megannyi puszta héj, tele csupa apró óraművel. Hanem a röntgensugár semmi ilyesmit nem mutatott ki. És - ó, igen - mindegyik állandóan steril, és nem rozsdásodik. A por egyszerűen lepereg róluk, ha az ember megrázza - igen, ezt érti, ionizálják a port, vagy ők maguk ionizáltak, vagy valami efféle. Mindenesetre olvasott valami ilyesmit gramofonlemezekkel kapcsolatban. Ezt aztán már Angie nem érti - gondolta büszkén a doktor. Elég jól vezeti a könyveket, és azt is meg kell hagyni, hogy nagyon jól jön néha az ösztökélése is, amikor ő maga hajlik az elkényelmesedésre. A lány ötlete volt, hogy a nyomornegyedből költözzenek jobb környékre, és ő agyalta ki a szanatóriumot is. Nagyon helyes, így csak hasznosabban munkálkodhatnak. Legyen meg a gyermeknek a hermelin bundája, a nyitható tetejű autója, már ami mostanában a divat. Ő maga nem ér rá az ilyesmire, meg aztán öreg is hozzá. Nagyon sok a pótolnivalója. Dr. Full boldogan gondolt a Nagy Tervre. Angie-nak nem fog annyira tetszeni, de ő is belátja majd, hogy logikus. Ezt a csodálatos dolgot, ami velük történt, tovább kell adniuk. A lány nem orvos; még ha a műszerek jószerivel önműködőek is, mégiscsak orvosi tudásra van szükség elsősorban, és csak azután kézügyességre. Elvégre a gyógyításnak megvan az erkölcstana. És miután Angie belátja a dolog logikáját, bele fog egyezni, hogy a táskát bocsássák az emberiség rendelkezésére. Valószínűleg a Sebészkollégiumnak fogja adományozni, a lehető legkevesebb ceremóniával - nos, talán egy kis ceremóniával, és szeretne valami emléket kapni, egy serleget talán vagy egy bekeretezett díszoklevelet. Tulajdonképpen megkönnyebbülés lesz, ha átadhatja a táskát; majd a gyógyítás óriásai eldöntik, hogyan használják fel a legjótékonyabban. Igen, Angie egészen biztosan meg fogja érteni. Hisz jószívű teremtés. Rendes tőle, hogy az utóbbi időben ekkora érdeklődést tanúsít a sebészi vonatkozások iránt - kérdezősködik a műszerekről, órákig olvasgatja a használati utasítást, még kísérletezik is tengerimalacokon. Ha az emberiség iránti szeretetéből csak egy szemernyit átadhatott a lánynak - gondolta elérzékenyülve Full doktor -, az élete nem volt hiábavaló. Angie bizonyára felismeri, hogy magasabb célt szolgálhatnak, ha megfelelőbb kézbe adják át a műszereket, és elvetik a kicsinyes titkolózást, ami az ő esetükben természetesen szükségszerű. Full doktor a rendelőben állt; ez volt valamikor a penzió szalonja. Az ablakból megpillantotta Angie lehúzható tetejű sárga kocsiját, amint a járda mellé kanyarodik. Igazán csinos ez a lány, ahogy ott jön felfelé a lépcsőn - gondolta -, takaros, nem feltűnő. Intelligens teremtés; bizonyára meg fogja érteni. Valaki jött vele - egy kövér nő lihegett felfele a lépcsőn, agyoncicomázva, ingerülten. Hát ez meg mit akarhat? Angie kinyitotta az ajtót, és belépett a rendelőbe, nyomában a kövér nő.

- Doktor úr - mondta komolyan a szőke lány -, bemutatom Mrs. Colemant. Mindenre azért nem tanították meg az esti iskolában - gondolta a doktor -, de hát az újgazdagnak látszó Mrs. Coleman bizonyára nem veszi észre az ilyen apró baklövéseket. - Miss Aquella annyit mesélt magáról, doktor úr, meg a csodálatos módszereiről! - áradozott a nő. A doktor még nem is válaszolhatott, amikor Angie gyorsan közbeszólt: - Megbocsát egy pillanatra, Mrs. Coleman? Megfogta a doktor karját, és kivezette a várószobába. - Ide figyeljen - mondta gyorsan -, tudom, hogy a gyomra nem bírja az ilyesmit, de egyszerűen nem hagyhattam ott. A tornaórán találkoztam ezzel a vén szatyorral. Nem áll vele szóba senki. Özvegy. Valami feketéző vagy ilyesmi volt a férje, és tele van pénzzel. Elejtettem egy-két célzást előtte, hogy magának van egy remek masszázsa, ami eltünteti a ráncokat. Azt gondoltam ki, hogy be kell kötni a szemét, felnyitni a nyakát a bőrkéssel, Stabilont fecskendezni az izomba, zsírszövet-kaparókanállal kikanalazni egy kis hájat, és az egészet beszórni bőredző lakkal. Mire leveszi a kendőt a szeméről, a nő megszabadult egy ránctól, és fogalma sem lesz, hogyan. És kifizet ötszáz dollárt. Ne mondja, doki, hogy nem csinálja meg I Megdolgoztam én is, hát egyszer tehet valamit a kedvemért ! - Na jó - mondta a doktor. Nemsokára úgyis elmondja Angie-nak a Nagy Tervet, hát most az egyszer igazán engedhet neki. A rendelőben eközben Mrs. Coleman átgondolta a dolgot. Szigorúan kijelentette a belépő doktornak: - Természetesen ön garantálja a tartós eredményt I - Igen, asszonyom - mondta kurtán dr. Full. - Lenne szíves lefeküdni ide? Miss Aquella, kérem, kösse be Mrs. Coleman szemét nyolccentis steril szemkendővel. Elfordult, hogy a kövér nő ne óhajtson többet társalogni, és a világítás körül foglalatoskodott. Angie bekötötte a páciens szemét, a doktor pedig kiválasztotta a szükséges műszereket. Átnyújtott a szőke lánynak egy sebkampót, és azt mondta: - Csúsztassa be a penge sarkát, míg én felvágom a... A lány ijedten pillantott rá, és némán a fekvő nőre mutatott. A doktor halkabban folytatta: - Nos, tehát csúsztassa be a penge sarkát, és mozgassa ide-oda a bemetszés mentén. Majd szólok, ha kihúzhatja. Dr. Full szeméhez emelte a bőrkést, és a pengét három centiméteres mélységre állította be. Aprót sóhajtott, amikor arra gondolt, hogy ugyanezt a műszert legutóbb egy „inoperábilis"-nak nyilvánított torokdaganat kimetszésére használta. - No nézzük - mondta, és az asszony fölé hajolt. Megpróbált a késsel a szövetbe metszeni: a penge úgy haladt benne, mint a kés a vajban, és a nyomában nem maradt sebhely. A bemetszést csak a sebkampó tudta tárva tartani. Mrs. Coleman megmoccant és motyogott: - Doktor, olyan fura érzés! Biztos, hogy jó irányban masszíroz? - Egészen biztos, asszonyom - mondta unottan a doktor. - Megkérhetném, hogy masszázs közben ne beszéljen ? Bólintott Angie-nak, aki készen tartotta a sebkampót. A penge három centiméter mélyen behatolt, csodálatosképpen csak a felhám halott szaruszöveteit és az élő hámszöveteket vágta át, rejtelmes módon félretolta valamennyi nagyobb és kisebb véreret és az izomszöveteket, semmi más rendszert vagy szervet nem érintett, csak amire be volt programozva. A doktor nem értette a műszer működésének elvét, de kétségbeejtette a gondolat, hogy milyen alantas célra használja. Angie becsúsztatta a sebkampó pengéit, és ide-oda mozgatta, ahogy a doktor visszahúzta a kést, azután megfeszítette a kampót, és széthúzta a sebszéleket. Vértelenül feltárult a petyhüdt izomköteg, halottan csüngött a kékesszürke inakon. A doktor kivette a „g"-re beállított IX. számú fecskendőt, és szemmagas-

16

17

ságba emelte. Felbukkant, majd eltűnt a szokásos pára; ezeknek a szerkentyűknek a nyomán valószínűleg nem keletkezhet embólia, de az ember ne kockáztasson. A kártyán „Stabilon" néven szereplő folyadékból „ g " fokozaton 1 cm 3 -t az izomba fecskendezett. Nézték Angie-val, hogyan telik a hús a garat körül. Full doktor kivett egy kis méretű zslrszövet-kaparókanalat, és kikanalazta a sárgás szövetet, majd a hamvasztódobozba dobta, azután biccentett Angie-nak. A lány kivette a sebkampót, és a tátongó seb magától összezárult; ép, noha petyhüdt bőr maradt a helyén. A doktor már készenlétben tartotta a bőrlakkszórót. Megnyomta, és a bőr nyomban megfeszült, simán borult az új vonalú nyakra. Angie helyrerakta a műszereket, azután levette Mrs. Coleman szeméről a kendőt, és vidáman bejelentette: - Készen is vagyunk. Fáradjon a tükörhöz a várószobában... Mrs. Coleman nem mondatta magának kétszer. Hitetlenül tapogatta állát, azután kirohant a várószobába. A doktor elfintorította arcát, amikor meghallotta a beteg elragadtatott sikolyát, Angie pedig kényszeredett mosollyal fordult hozzá. - Majd én elveszem a pénzt, és kikísérem. Nem kell többet fáradnia vele. Még ez a szerencse - gondolta dr. Full. Angie kiment Mrs. Colemanhez a várószobába, a doktor pedig álmodozott a táska fölött. Egy kis ceremónia lesz azért, igen - ennyi igazán megilleti. Nem mindenki mondana le önként egy ilyen aranybányáról az emberiség javára. De hát az embert egy bizonyos korban rnár egyre kevésbé érdekli a pénz, és ha arra gondol, mi mindent követett el életében, amit esetleg még félre lehetne magyarázni, ha történetesen csakugyan van valami igazság abban a... khm... nos, abban az utolsóítélet-dologban... A doktor nem volt hivő lélek, de az ember elgondolkodik bizonyos dolgokon, ha rnár eljárt felette az idő... Angie visszajött; egy darab papír volt a kezében. - Ötszáz dollár - közölte tárgyilagosan. - És ugye, tudja, hogy négyzetdeciméterenként végigmehetnénk rajta, ötszáz dollárjával? - Épp erről akartam beszélni magával - mondta a doktor. A lány szemében félelem villant fel - de vajon miért? - Angie, maga derék lány, megértő teremtés, de ez így nem mehet tovább, ugye, tudja? - Majd máskor beszélünk erről - mondta kurtán a lány. - Fáradt vagyok. - Nem... igazán úgy érzem, tovább már nem csinálhatjuk magunk. Ezek a műszerek... - Hallgasson, doktor, elhallgasson ! - sziszegte a lány. - Ki ne mondja, mert megbánja I - Olyan kifejezés ült az arcán, ami Full doktort arra a beesett szemű, nyűtt arcú, piszkosszőke teremtésre emlékeztette, aki Angie volt egykor. Az esti iskola vékony máza alatt ott lapult a csatornatöltelék; akinek a csecsemőkora pállott, koszos matracon telt, a gyerekkora a szemetes sikátorban, kamaszkora pedig a kocsmában meg céltalan, esti lődörgésben az utcai lámpák világánál. Full doktor megrázta fejét, hogy elűzze ezeket a képeket. - A dolog a következőképpen áll - kezdte türelmesen. - Meséltem magának arról a családról, amely feltalálta a szülészeti fogót, és annyi nemzedéken át megőrizte a titkát; elmeséltem, hogy átadhatták volna a világnak, és mégis megtartották. - Tudták, mit csinálnak - mondta elszántan a csatornatöltelék. - Mindegy, most nem erről van szó - mondta ingerülten a doktor. - Én döntöttem. Átadom a műszereket a Sebészkollégiumnak. Van elég pénzünk, megélünk gondtalanul. Még a házat is magának adom. Én úgyis melegebb éghajlat alá akarok költözni. - Haragudott, hogy a lány ilyen kellemetlen jelenetet provokál. De arra, ami ezután következett, egyáltalán nem számított. Angie felkapta az orvosi táskát, és az ajtó felé iramodott; szemében vakrémület ült. A doktor utána botladozott, megragadta a karját, és hirtelen dühröhamában kicsavarta.

A lány a másik kezével az orvos arcához kapott, végigkarmolta, s közben szitkozódott. Valamelyikük eközben hozzáért a táska zárjához, és a kis táska hirtelen feltárult, ott hevert előttük az óriási műszertábla, rajta a sok-sok kisebb-nagyobb, csillogó műszer. Vagy féltucatnyi meglazult a helyén, és kiesett. - Oda nézzen, mit csinált! - ordított eszét vesztve a doktor. A lány keze vasmarokként fogta a táskát; Angie remegett a visszafojtott dühtől. A doktor mereven lehajolt, hogy felszedje a szétszóródott műszereket. „Ostoba teremtés - gondolta keserűen. - Micsoda hisztérikus jelenet..." Fájdalom hasított a lapockái közé, és arcra borult. A fény kihunyt. „Ostoba teremtés... - akarta mondani, de csak hörgés tört elő a torkából. Utoljára még ezt gondolta: - De azért tudni fogják, hogy én megpróbáltam..." Angie lenézett a mozdulatlanul heverő testre és a lapockák közül kiálló VI. számú kauterizálókésre. „...átvág minden szövetet. Amputálásra használjuk, utána vékonyan felkenjük a végtagképző anyagot. Igen nagy körültekintést igényel létfontosságú szervek és főerek vagy idegkötegek közelében..." - Én igazán nem akartam - mondta tompán Angie, és elfogta a hideg borzadály. Most aztán jön a detektív, a kérlelhetetlen nyomozó, aki a szoba porából rekonstruálja a bűntényt. Ő pedig futhat, menekülhet: hiába - a nyomozó utoléri, bíróság elé hurcolja, az ügyész elmondja a vádbeszédet, az esküdtszék elítéli, és az újság tele lesz nagy betűs címekkel: Gyilkolt a szőke szépség ! - és őt villamosszékbe ültetik, megy végig a sivár folyosón, csak egyetlen napsugár hasít a poros levegőbe, és a folyosó végén ott a vasajtó. A hermelin bunda, a nyitható tetejű kocsi, a ruhák, a jóképű férfi, akivel egyszer majd találkozik, és aki elveszi... A filmekből merített képek sora elhalványult, és Angie már tudta, mit kell tennie. Nem is remegett a keze, mikor kivette a táskából a hamvasztódobozt - fémkocka volt, egyik oldalán más anyagú folt: „...rostos elfajulások, szövetek vagy egyéb nemkívánatos anyagok eltüntetésére érintsük meg a korongot..." Az ember bedobja a hamvasztandó anyagot, és megérinti a korongot. Hangtalan süvítés következik, igen erős, és ha az ember közel van, elég kellemetlen, és fénytelen villanás. Amikor az ember kinyitja a dobozt, a tartalma eltűnt. Angie elővett egy másik kauterizálókést, és komoran munkához látott. Szerencse, hogy vér úgyszólván nincs... Három óra alatt végzett a szörnyű feladattal. Éjjel úgy aludt, mint a tuskó, halálosan kimerítette a gyilkosság és az utána következő szörnyű eltakarítás nyomasztó terhe. De reggel már úgy ébredt, mintha a doktor soha nem is lett volna a világon. Megreggelizett, szokatlan gonddal öltözött, fésülködött - aztán egy kissé összezilálta a haját, mert nem akart semmi feltűnőt. Csak úgy csinálni mindent, mint eddig. Egy-két nap múlva aztán szépen felhívjuk a rendőrséget, hogy a doktor elment, bizonyára felöntött a garatra, és igazán nem is tudjuk, mi történhetett vele... Csak nem elhamarkodni, lányom, nem elhamarkodni! Mrs. Coleman délelőtt tíz órára volt előjegyezve. Angie számított rá, hogy a doktort rábeszélheti legalább még egy ötszáz dolláros akcióra. Most rnár magának kell elvégeznie - de hát előbb-utóbb úgyis önállósulnia kell. A kövér nő korán jött. Angie folyékonyan magyarázta: - A doktor úr megkért, hogy ma én végezzem a masszázst. Most, hogy ő elkezdte a szövetstabilizáló kúrát, bárki folytathatja, aki járatos Full doktor módszereiben... - Beszéd közben a szeme a műszertáblára tévedt. Nyitva maradt a táska! Angie magában átkozódott: ez az egyetlen hiba, amit elkövetett! Az asszony is arra nézett és hátrahőkölt. - Mik ezek itt?! - kérdezte. - Ezzel akar engem megvágni? Mindjárt éreztem én, hogy itt valami nem stimmel ! - Kérem, Mrs. Coleman - mondta Angie -, nagyon kérem, kedves Mrs. Coleman... ön nem ért a... a masszírozó műszerekhez...

18

- Masszírozó műszerek! Haha! - kiáltott fel élesen az asszony. - A doktor engem megoperált! Hisz meg is ölhetett volna ! Angie szó nélkül kivett egy kisebb bőrkést, és belevágott a tulajdon alsókarjába. A penge úgy hatolt be, mint kés a vajba, és a nyomában nem maradt sebhely. Ez csak meggyőzi a vén tehenet ! Meg nem győzte, de megdöbbentette. - Mit csinált vele? Rugós penge, visszacsukódik a nyélbe - ez a trükkje I - Figyelje csak meg jól, Mrs. Coleman - mondta Angie, és kétségbeesetten gondolt az ötszáz dollárra. - Figyelje meg nagyon jól, és meg fogja látni, hogy a... khm... a bőr alatti masszírozó műszer egyszerűen becsúszik a szövetek alá, nem tesz kárt semmiben, és magukat az izmokat feszíti és keményíti meg, nem kell bőrrétegekkel és zsírszövetekkel vesződni. Ez a doktor módszerének titka. Hogyan is lehetne felületi masszázzsal olyan eredményt elérni, mint tegnap? Mrs. Coleman lassan lecsillapodott. - Hát igen, eredmény, az volt - ismerte el. - Csakhogy más a maga karja, és más az én nyakam ! Nézzük csak: meg meri-e csinálni a saját nyakával is?...

19

Al kitűnően megebédelt, és amikor visszament a klinikára, már majdnem meg is békült a gondolattal, hogy még három hónapot kell itt lenyomnia. De aztán - gondolta -, aztán egy teljes, csodálatos év a felsőbbrendű elmék számára fenntartott Déli-sarkon, és foglalkozhat a szakterületével - ami nem volt más, mint telekinetikus gyakorlatok háromtól hatéves korúak számára. Közben a világ megy a maga útján, és persze neki vállalnia kell belőle a részét... Mielőtt nekiült volna az íróasztalon felhalmozott munkának, rutinszerűen utánanézett, mi van az eltűnt táskával. Hanem amit látott, attól valósággal megmerevedett megdöbbenésében. Leolvasta a számot, és maga elé motyogta: - Oké, 674 101., most elintézted magad... Betáplálta a számot egy lyukkártyagépbe, és a következő pillanatban a kezében volt a kartoték. Aha - Hemingway táskája. Az a fafejű nem emlékszik rá, hol és hogyan vesztette el; ezek sohasem emlékeznek... Százával keringenek ezek az elvesztett táskák... Al ilyen esetekben sorsukra hagyta a táskákat. A táskák úgyszólván önműködőek; gyakorlatilag kizárt, hogy bárki kárt tegyen velük, úgyhogy ha valaki talál egy gazdátlan táskát, nyugodtan használhatja is. Ha kikapcsoljuk, a társadalmat éri veszteség - ha meghagyjuk működőképesen, még haszna is lehet. És egyébként is, úgy látja, noha nemigen érti, hogy az anyag még nem „fogyott ki". Egy időspecialista megpróbálta megmagyarázni Alnak - csekély sikerrel -, hogy az időgépbe kerülő tárgyak transvéges kardinalitású pontesemények sorozatán mennek át. Al ártatlanul megkérdezte, vajon ez azt jelenti-e, hogy a szóban forgó tárgyak úgyszólván elnyúlnak az idő végtelenségén át, amire az időspecialista azt gondolta, hogy Al tréfál, és sértődötten távozott. „Ezt látná csak!" - gondolta komoran Al, ahogy telekinizálta magát a közvetítődobozba, miután előzőleg óvatosan körülnézett, és megállapította, hogy nincs a közelben egyetlen dögész sem. A doboznak csak ennyit mondott: - A rendőrfőnökhöz! - A rendőrfőnöknek pedig ezt: - A 674 101. számú orvosi műszerkészlettel gyilkosságot követtek el. Néhány hónapja veszítette el egyik beosztottam, dr. John Hemingway. A körülményekről nem tud pontosan számot adni. A rendőrfőnök felnyögött, és azt mondta: - Majd behívom és kifaggatom. - A válaszok azután meglehetősen meglepték, és idővel be kellett látnia, hogy a szóban forgó gyilkosság nem az ő hatáskörébe tartozik. Al egy pillanatig állt a táskakontrollfalnál, a vörös fényben, amelyet egy távozó életerő utolsó tetteként villantott fel a figyelmeztetés, hogy a 674 101. számú táska gyilkos kézbe került. Al sóhajtott, megnyomott egy kapcsolót, és a fény kialudt.

- Haha! - mondta gúnyosan a kövér nő. - Az én nyakamat könnyen kockáztatná, de a magáét nem merné megreszkírozni, mi? Angie arcára fölényes, mindentudó mosoly terült - ez a mosoly meglehetős csodálkozást kelt majd a hullaház kérges szívű személyzetében -, és három centiméter mélységre állította be a bőrkést, mielőtt végighúzta volna a nyakán. Mosolygott, mert tudta, hogy a penge csak a felhám halott szaruszöveteit és az élő bőrszöveteket vágja át, de rejtélyes módon félretolja valamennyi nagyobb és kisebb véredényt és izomszövetet... Mosolygott, és a kés behatolt, és metszetvágó élességű pengéje átvágta a kisebbnagyobb véredényeket és az izomszöveteket és a garatot, és Angie mosolygott, miközben elvágta a torkát. Néhány percbe telt csak, míg a hisztérikus Mrs. Coleman odacsődítette a rendőrséget, de ezalatt máris rozsda lepte a műszereket, a fiolákban pedig, amelyekben addig érragasztó volt és rózsaszín, rugalmas alveolum és tartalék szürkesejt és idegcsomó, most már nem maradt más, csak fekete nyálka, és amikor kinyitották, a bomlás rothadó gázai törtek fel belőle. BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

Találkozás az űrben Andrej Szokolov festménye

Leszállás a Kék Nap bolygóján Andrej Szokolov festménye

Szeizmikus vizsgálatok a Holdon ahogy 1958-ban elképzelték

Ilyennek tervezte 1962-ben Wernher von Braun a Föld első űrállomását

Szállítóűrhajó terve az 1960-as évek elejéről

Aldous Huxley: Tudomány a Szép új világban A terem, ahova bevezették őket, a Világellenőr dolgozószobája volt. - Öfordsága egy perc múlva itt lesz. - A Gamma inas magukra hagyta őket. Helmholtz fölkacagott. - Ez inkább ötórai műkávé, mint tárgyalás - mondta, és belevetette magát a legdagadóbb pneumatikus fotelba. - Fel a fejjel, Bernard ! - tette hozzá, ahogy megpillantotta barátja zöld és savanyú képét. De Bernard nem akart fölvidulni; nem felelt, sőt rá se nézett Helmholtzra, csak ment, és leült a szobában föllelhető legkényelmetlenebb székre, amit nagy gonddal és abban a homályos reményben nézett ki magának, hogy így tán megenyhltheti a felsőbb hatalmak dühét. Vadember közben nyugtalanul járkált föl-alá, tétova és felületes érdeklődéssel nézegette a könyveket a polcon, a magnó- és diktafontekercseket számozott rekeszeikben. Az ablak tövében, az asztalon hatalmas, puha fekete műbőrbe kötött s nagy arany T-kkel díszített kötet hevert. Fölvette és kinyitotta. Ford: Életem és életművem. A könyvet Detroitban adta ki a Fordi Ismereteket Terjesztő Társulat. Szórakozottan lapozgatta, hol itt olvasott el egy-egy mondatot, hol ott egy-egy bekezdést, s már épp megállapította, hogy nem érdekli, mikor nyílt az ajtó, s rugalmas léptekkel bejött a szobába a Nyugat-európai Megbízott Világellenőr. Mustapha Mond kezet szorított mindhármukkal; de megszólítani csak Vadembert szólította meg: - Szóval nincs nagyon ínyére a civilizáció, Mr. Vadember. Vadember ránézett. Fölkészült rá, hogy hazudni fog, handabandázni, vagy mogorva hallgatásba merül; de a Világellenőr derűsen értelmes arca megnyugtatta, s úgy döntött, hogy kereken kimondja az igazat: - Nincs. - Megrázta a fejét. Bernard megdöbbent, s lerítt róla a rémület. Most mit gondol majd a Világellenőr? Még hogy őt megbélyegezzék, mert olyan emberrel barátkozik, akinek nincs ínyére a civilizáció, s ezt ráadásul nyíltan, épp a Világellenőr szemébe mondja - elgondolni is szörnyű. - De John... - kezdte. Mustapha Mond egyetlen pillantása nyomorúságosan torkára forrasztotta a szót. - Persze - ismerte be Vadember - akad itt egy és más, ami nagyon kellemes. Például az az örökös muzsika a levegőben...

24

„Száz zengő szernek zúg fülembe olykor Zenebonája, máskor ringató dal"*

25

Vadember arca fölragyogott a váratlan örömtől. - Maga is olvasta? - kérdezte. - Azt hittem, itt Angliában senki sem ismeri. - Majdnem senki. Én a nagyon kevesek egyike vagyok. Tudja, be van tiltva. Minthogy azonban én hozom a törvényeket, meg is szeghetem őket. Büntetlenül, Mr. Marx - tette hozzá, és Bernardhoz fordult. - Mint maga, sajnos, nem. Bernard még reménytelenebb kétségbeesésbe süppedt. - De hát miért tiltották be? - kérdezte Vadember. Izgalmában, hogy olyasvalakivel találkozik, aki Shakespeare-t olvas, egy pillanatra minden másról megfeledkezett. A Világellenőr vállat vont. - Mert régi; ez a fő ok. Régi dolgokra itt nincs szükségünk. - Akkor se, ha szépek? - Akkor különösen nem. A szépség vonzó, s mi nem akarjuk, hogy az embereket régi dolgok vonzzák. Azt akarjuk, hogy az újakat kedveljék. - De hát az újak ostobák és iszonyúak. Azok a tapidarabok, nincs bennük semmi más, csak az ide-oda röpködő helikopterek, és az ember érzi, hogy a szereplők csókolódznak. - Elhúzta az orrát. - Kecskék, majmok! Mást nem talált, csak Othello szavait, hogy kellően kifejezze undorát és megvetését. - Egyébként kedves két háziállat - dünnyögte mintegy zárójelben a Világellenőr. - Miért nem engedi, hogy inkább az Othellót nézzék? - Mondtam: mert régi. És különben sem értenék. Igen, ez igaz. Eszébe jutott, hogy milyen jót nevetett Helmholtz a Rómeó és Júlián. - Hát akkor - mondta rövid szünet után - valami újat, ami az Othellóra hasonlít, s amit meg is értenek. - Ilyet akarunk mi is írni - törte meg Helmholtz a hosszú csöndet. - És ez az, amit sose fognak megírni - mondta a Világellenőr. - Mert ha valóban az Othellóra hasonlít, a kutya se érti, akármilyen új. Ha meg valóban új, aligha hasonlíthat az Othellóra. - Miért nem? - Igen, miért nem? - ismételte meg a kérdést Helmholtz. Már ő is megfeledkezett a helyzet kellemetlen valóságáról. Arra csak Bernard szorongós, aggálytól zöld képe emlékeztette őket, de ők ügyet se vetettek rá. - Miért nem? - Mert a mi világunk más, mint Othello világa. A tragacshoz acél, a tragédiához ingatag társadalom kell. A világ ma nem ingatag. Az emberek boldogok; megkapják, amit kívánnak, s amit nem kaphatnak meg, azt nem is kívánják. Jómódban élnek, biztonságban; sosem betegek; a haláltól nem félnek; a szenvedélyről és az öregségről áldásosan keveset tudnak; nincsenek megverve apával és anyával; nincs feleségük, gyermekük, szeretőjük, akit nagyon szeretnének; s akarva-akaratlanul is úgy viselkednek, ahogy viselkedniük kell: így vannak kondicionálva. S ha bármi baj lenne, * Shakespeare: A vihar. Babits Mihály fordítása

ott a szórna. Amit maga a szabadság szent nevében kiszórt az ablakon, Mr. Vadember. Szabadság ! - Elnevette magát. - Azt várja, hogy egy Delta majd tudni fogja, mi a szabadság ! Most meg éppen azt várná el tőlük, hogy értsék az Othellót ! De édes fiam ! Vadember egy darabig hallgatott. - Mindegy - makacsolta meg magát -, az Othello akkor is jobb. Jobb, mint azok a tapidarabok. - Hát persze hogy jobb - helyeselt a Világellenőr. - De ez az az ár, amit mi a társadalmi egyensúlyért fizetünk. Választanunk kellett a boldogság és a közt, amit az emberek valaha magas művészetnek hívtak. Mi a művészetet áldoztuk fel. A helyett van tapink és illatorgonánk. - De azoknak semmi értelmük. - Az értelmük önmagukban rejlik; rengeteg kellemes érzetet keltenek a közönségben. - De hát ez... egy félkegyelmű meséje. A Világellenőr elnevette magát. - Nem valami udvarias a barátja, Mr. Watson iránt. Ő a mi egyik legkiválóbb érzelemszerkesztőnk... - Pedig igaza van - jegyezte meg komoran Helmholtz. - Valóban félkegyelmű szövegek. Az ember csak ír, mikor nincs is mit mondania... - Pontosan. De ehhez roppant nagy találékonyság kell. Mint ahogy minden tragacshoz csak a legeslegszükségesebb acélmennyiséget veszszük igénybe, a műalkotás sem áll gyakorlatilag semmi másból, csak nyers érzetekből. Vadember megrázta a fejét. - Iszonyú ez az egész! - Hát persze hogy az. A valódi boldogság mindig is silány a túlkompenzált nyomorúsághoz viszonyítva. És persze a biztonság sem olyan mutatós, mint a bizonytalanság. És a megelégedésből is hiányzik a balszerencse ellen vívott hősi harc varázsa, a leküzdött kísértés vagy az emberen végzetesen felülkerekedő szenvedély és kétely festőisége. A boldogság sosem ragyogó. - Azt hiszem, nem - hagyta helyben rövid hallgatás után a Vadember. - De akkor is muszáj olyan randának lennie, mint azok az ikrek? - Végigsimított a szemén, mintha megpróbálná kitörülni a szerelőszalagoknál álldogáló hosszú sor egyforma törpe emlékképét, az egysínű brentfordi állomásánál sort álló ikercsordáét, a Linda halálos ágyánál nyüzsgő emberpondrókét s támadói örökegyforma arcáét. Lenézett bekötözött bal kezére, és megborzongott. - Iszonyú ! - De milyen hasznos! Látom, nem szíveli a mi Bokanowsky-csoportjainkat; pedig biztosíthatom róla, hogy ők az alap, amire minden épül. Ők a giroszkóp, mely nyílegyenes pályáján stabilizálja az államrakéta vezérsíkját. - A mély hang izgatóan megreszketett; a kézmozdulatban benne volt az űr és a gép megállíthatatlan száguldása. Mustapha Mond ékesszólása megütötte a legmagasabb szintetikus mértéket is. - Csak azt nem tudom - mondta Vadember -, hogy mi szükségük mindezekre, hisz látom, azokból a palackokból azt hozzák ki, amit akarnak. S ha egyszer így van, miért nem gyártanak csupa Alpha-pluszt? Mustapha Mond nevetett. - Mert eszünk ágában sincs elvágatni a torkunkat - mondta. - Mi a bóldogságra és a társadalmi egyensúlyra esküszünk. Egy csupa Alphából álló

26

27

társadalom meg boldogtalan lenne, s az egyensúlya óhatatlanul ingatag. Képzeljen csak el egy gyárat, ahol csupa Alpha dolgozik - azaz csupa önálló, társtalan, jó adottságokat örökölt egyed, akit úgy kondicionáltak, hogy bizonyos határok közt szabadon tudjon dönteni, és felelősségvállalásra is alkalmas legyen. Képzelje csak el ! - mondta még egyszer. Vadember megpróbálta elképzelni, de nem nagy sikerrel. - Ez képtelenség. Egy Alphának lefejtett és Alphának kondicionált ember megvadulna, ha Epszilon félmajmoknak való munkát végeztetnének vele, megvadulna, és törne-zúzna maga körül. Az Alphákat is lehet ugyan társadalmiasítani, de csak egy feltétellel: ha Alpha-munkát végeztet velük. Azt csak egy Epszilontól várhatjuk el, hogy Epszilon-áldozatot hozzon, mégpedig azért, mert számára az nem áldozat; számára az a legkisebb ellenállás iránya. Már amikor kondicionálták, lefektették a sínt, amelyen az élete majd végiggördül. Ezen nem változtathat; ezt előre megszabták neki. Lefejtés után is még palackban marad - az infantilis és embrionális fixációk láthatatlan palackjában. Persze - folytatta elgondolkodva a Világellenőr - valamennyien palackban éljük le az életünket. De ha történetesen Alphák vagyunk, e palack az övékhez viszonyítva hatalmas. Mi rettenetesen megszenvednénk, ha szűkebb térre korlátoznának. Az ember nem tölthet felsőbbrendűeknek szánt műpezsgőt az alsóbb kasztok palackjába. Ez elméletileg is nyilvánvaló. De gyakorlatban is bebizonyosodott. A ciprusi kísérlet eredménye teljesen meggyőző. - Mi volt az? - kérdezte a Vadember. Mustapha Mond elmosolyodott. - Nos, ha tetszik, hívhatja akár átpalackozási kísérletnek is. Ford után 473-ban vette kezdetét. A Világellenőrök kitelepítették Ciprus valamenynyi lakóját, és a szigetet huszonkétezer különlegesen előkészített Alphával népesítették be. Megkaptak minden ipari és mezőgazdasági felszerelést, amire csak szükségük lehetett, s rájuk bízták, hogy maguk intézzék az ügyeiket. Az eredmény tökéletesen megfelelt az elméleti előrejelzéseknek. A földet nem művelték meg tisztességesen; a gyárakban sztrájk sztrájkot követett; a maguk hozta törvényeket semmibe vették, a rendeleteknek nem engedelmeskedtek; akinek átmenetileg alacsonyrendű munkát kellett végeznie, az abban sántikált, hogy magasrendű munkához jusson; akinek magasabb rendű munkája volt, az minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megtarthassa. Nem telt bele hat év, és szabályos polgárháború tört ki. Mikor a huszonkétezerből tizenkilencezret megöltek már, a túlélők egy akarattal a Világellenőrökhöz folyamodtak, hogy vegyék vissza a sziget kormányzatát. Vissza is vették. Így ért véget minden idők egyetlen Alphatársadalma. Vadember mélyen fölsóhajtott. - Az optimális népességeloszlás - mondta Mustapha Mond - a jéghegy mintáját követi; kilenctizede a vízvonal alatt, egytizede a fölött helyezkedik el. - És azok ott a vízvonal alatt boldogok? - Boldogabbak, mint aki fölötte van. Boldogabbak, teszem azt, mint a barátja... - Bernardra mutatott. - A szörnyű munkájuk ellenére? - Szörnyű? Ők nem tartják annak. Épp ellenkezőleg: szeretik. Könnyű, gyerekesen egyszerű. Nem erőlteti meg sem az agyat, sem az izmokat. Hét és fél óra könnyű és csöppet sem fárasztó munka, aztán a szómafej-

adag, a játék, a korlátlan közösülés és a tapi. Mit kívánhatnának még? Igaz - tette hozzá -, kérhetnék, hogy vegyük rövidebbre a munkaidőt. Persze rövidebbre is vehetnénk a munkaidejüket. Végül is semmi gyakorlati akadálya nincs, hogy az alsóbb kasztok munkaidejét napi három-négy órában szabjuk meg. De ettől vajon boldogabbak lennének? Nem. Erre vonatkozólag is végeztek már kísérleteket. Több mint százötven éve. Egész Írországot átállították napi négyórás munkaidőre. És mi volt az eredmény? Nyugtalanság és mértéktelenül megnövekedett szómafogyasztás: ez minden. Az a három és fél óra többlet szabad idő annyira nem volt boldogságforrás, hogy az emberek úgy érezték, szabadságot kell kivenniük, hogy kiheverjék. A Találmányi Hivatal tele van munkamegtakarító eljárások terveivel. Ezrével van ilyen - mondta Mustapha Mond, és széttárta a karját. - S vajon miért nem valósítjuk meg? A munkások érdekében; egyszerűen kegyetlenség lenne őket több szabad idővel sújtani. Ugyanez a helyzet a mezőgazdaságban is. Ha akarnánk, az utolsó morzsáig minden élelmiszert előállíthatnánk szintetikus úton is. De nem akarjuk. Inkább csak dolgozzon a népesség egyharmada a földeken. A saját érdekében - a mezőn ugyanis tovább tart az élelmet megtermelni, mint a gyárban. S amellett gondolni kell a társadalmi egyensúlyra is. Nem kívánunk változást. Ez az egyik oka, hogy miért húzódzkodunk annyira az új találmányok bevezetésétől. Az egzakt tudományok minden új felfedezése potenciálisan felforgató hatású; néha még a tudományt is kénytelenek vagyunk úgy kezelni, mint esetleges ellenséget. Igen, még a tudományt is. Tudományt? Vadember összevonta a szemöldökét. A szót ismerte. De hogy pontosan mit jelent, azt nem tudta volna megmondani. Shakespeare és a pueblo vénei sosem emlegették, s Linda is csak bizonytalanul utalt rá; a tudomány valami olyasmi, amivel az ember helikoptert készít, ami arra készteti, hogy kinevesse a kukoricatáncot, ami megóvja a ráncoktól és attól, hogy elveszítse a fogait. Kétségbeesett igyekezettel próbálta megfejteni a Világellenőr szavainak értelmét. - Igen - mondta Mustapha Mond -, ez is beletartozik a társadalmi egyensúly árába. Nemcsak a művészet összeférhetetlen a boldogsággal: a tudomány is az. A tudomány veszedelmes: muszáj hát gondosan pórázra kötnünk, s szájkosarat tennünk rá. - Hogyan ? - kérdezte Helmholtz meglepve. - Hisz örökké azt hirdetjük, hogy a tudomány minden. Ez már hipnopedagógiai közhely. - Háromszor egy héten tizenhárom és tizenhét éves életkor között - szólt közbe Bernard. - És az a tudománynépszerűsítés, amit mi a főiskolán... - Igen. De miféle tudományt népszerűsítenek? - kérdezte gúnyosan Mustapha Mond. - Maguknak nincs tudományos képzettségük, így képtelenek megítélni. Én elég jó fizikus voltam a magam idején. Túlságosan is jó, ahhoz legalábbis épp eléggé, hogy fölismerjem: a mi egész tudományunk csak szakácskönyv; maradi elveken alapuló szakácskönyv, s az elvek igazát tilos kétségbe vonni; egy sor recept, amihez nem szabad semmit hozzátenni, csak a főszakács külön engedelmével. Most én vagyok a főszakács. De annak idején kíváncsi kis kukta voltam. És elkezdtem a magam gusztusa szerint főzőcskézni. Új és meg nem engedett módon. Ami azt illeti, egy kis igazi tudományt. - Elhallgatott. - És mi lett belőle? - kérdezte Helmholtz Watson. A Világellenőr fölsóhajtott.

28

- Majdnem az, ami most magukkal, fiaim. Kis híján egy szigetre küldtek. E szavak felélénkítették s lázas, illetlen viselkedésre sarkallták Bernard Marxot. - Még hogy engem szigetre küldeni?! - Fölpattant, átrohant a szobán, megállt a Világellenőr orra előtt, és hadonászott. - Engem nem küldhet el! Én nem csináltam semmit. A többiek voltak. Esküszöm, a többiek! - Vádaskodva szegezte az ujját Helmholtzra és Vademberre. - Nagyon kérem, ne tessék engem Izlandra küldeni. Megígérem, hogy máskor úgy viselkedem, ahogy kell. Tessék adni nekem még egy lehetőséget. - Sírva fakadt. - Ök tehetnek róla, igazán... - hüppögte. - És akkor is ne Izland szigetére... Nagyon kérem fordságodat, csak oda ne... - S eszeveszett megalázkodásában térdre vetette magát a Világellenőr előtt. Mustapha Mond megpróbálta talpra állítani; de Bernard csak azért is ott fetrengett előtte; szájából kiapadhatatlanul patakzott a szó. Végül a Világellenőr kénytelen volt becsöngetni a negyedik titkárját. - Küldjön be három embert - mondta -, s vigyék be Mr. Marxot az egyik hálószobába. Adjanak neki egy jó szómapermetet, aztán dugják ágyba, és hagyják békén. A negyedik titkár kiment, s három zöld egyenruhás ikerinassal tért vissza. A még mindig kiáltozó, zokogó Bernardot egyesült erővel kihurcolták. - Úgy viselkedik, mintha a torkát akarnák elmetszeni - jegyezte meg a Világellenőr, ahogy az ajtó becsukódott. - Pedig ha egy kis esze lenne, megértené, hogy ez a büntetés tulajdonképpen jutalom. Szigetre küldik. Azaz olyan helyre, ahol a világ legérdekesebb férfiaival és asszonyaival ismerkedhet meg. Csupa olyan emberrel, akinek egy vagy más okból annyira fejlett a személyiségtudata, hogy képtelen a közösségi létbe beilleszkedni. Csupa olyan emberrel, akit nem elégít ki az ortodoxia, akinek önálló gondolatai vannak. Egyszóval csupa valakivel. Szinte irigylem, Mr. Watson. Helmholtz elnevette magát. - Akkor miért nem költözik ön is szigetre? - Mert én végül is e mellett döntöttem - felelt a Világellenőr. -Választhattam: vagy szigetre küldenek, ahol szabadon folytathatom tudományos munkámat, vagy a Világellenőrök Tanácsánál kapok munkát, s megnyílik előttem az út, hogy egyszer majd én is a Világellenőrök egyike legyek. Én az utóbbit választottam, s lemondtam a tudományról. - Elhallgatott. Majd egy idő múlva hozzátette: - Néha ugyancsak fájlalom, hogy lemondtam róla. A boldogság szigorú gazda - hát még a mások boldogsága ! S ha az embert nem arra kondicionálták, hogy szó nélkül elfogadja, sokkal szigorúbb, mint az igazság. - Felsóhajtott, elhallgatott, majd szaporább szóval folytatta: - Mindegy, kötelesség, az kötelesség. Az ember nem kérdi, mihez lenne kedve. Engem érdekel az igazság, kedvelem a tudományt. De az igazság fenyegetés, a tudomány közveszélyes. Éppolyan veszélyes, mint amilyen áldásos. Az ajándékozott meg a világtörténelem legszilárdabb egyensúlyával. Ehhez mérten a régi Kína reménytelenül ingatag volt; még a primitív matriarchátusok sem voltak szilárdabbak, mint mi. Ismétlem: hála a tudománynak. De nem engedhetjük, hogy a tudomány romba döntse a tulajdon művét. Ezért szabjuk meg olyan gondosan a kutatások határát

29

- s ezért küldtek el kis híján engem is szigetre. Nem engedjük, hogy a tudomány bármi mással foglalkozzék, mint az éppen fölmerülő közvetlen prob-

lámákkal. Minden más kutatást a leghatározottabban ellenzünk. Fura olvasni - folytatta rövid szünet után -, hogy Fordunk idején az emberek még a tudomány fejlődéséről írtak. Úgy látszik, azt hitték, hogy az a végtelenségig folytatódhat, anélkül, hogy bármi másra tekintettel lenne. A tudás volt a legfőbb jó, az igazság a legdrágább kincs; minden más csak másodlagos és ennek alárendelt. Igaz, már akkor megindult az eszmék átalakulása. Fordunk maga is rengeteget tett, hogy a hangsúly a szépségről és igazságról a kényelemre és boldogságra kerüljön át. Ezt kívánta a tömegtermelés. Az általános boldogság szakadatlan forgásban tartja a kereket; a szépség és igazság nem. És persze valahányszor a tömeg kerítette kezébe a politikai hatalmat, mindig a boldogság volt a fontos, sosem az igazság meg a szépség. De mindezek ellenére mégiscsak engedélyezték a korlátlan tudományos kutatást. És az emberek továbbra is csak úgy beszéltek a szépségről és igazságról, mintha e kettő lenne a legfőbb jó. Egészen a kilencéves háborúig. Ettől aztán megváltozott a nóta. Mi értelme az igazságnak, szépségnek, tudásnak, ha authrabombák potyognak az ember körül? Akkor fogták először rövid pórázra a tudományt - a kilencéves háború után. Azután már abba is belementek volna, ha az étvágyukat ellenőrzik. Bármibe, csak nyugodt életük legyen. Azóta folyamatos az ellenőrzés. Ez persze nem használt az igazságnak. De valamiért valamit. A boldogságért fizetni kell. Maga is megfizet érte, Mr. Watson - fizet, mert magát történetesen a szépség érdekelte túlságosan. Engem személy szerint az igazság; és én is megfizettem érte. - De szigetre mégsem költözött - mondta Vadember. A Világellenőr elmosolyodott. - Én épp azzal fizettem. Azzal, hogy a boldogság szolgálatát választottam. A másokét - nem a magamét. Még szerencse - tette hozzá -, hogy a világon olyan sok a sziget. Nem is tudom, mihez kezdenénk nélkülük. Gondolom, most kénytelen lennék mindannyiukat gázkamrába küldeni. Igaz is, Mr. Watson, hogy viszonylik a trópusi klímához? A Marquisesvagy, mondjuk, a Samoa-szigetekhez? Vagy inkább valami üdítőbbet kíván? Helmholtz fölállt a pneumatikus fotelból. - Én inkább kegyetlen éghajlatot választanék - felelte. - Azt hiszem, ha az éghajlat zord, az ember jobbat ír. Valami olyan helyet, teszem azt, ahol sokat fúj a szél, és vad viharok dúlnak... A Világellenőr helyeslőleg rábólintott. - Látja, Mr. Watson, ez a bátorság tetszik nekem. Kedvelem az ilyet, Legalább annyira, mint amennyire hivatalból helytelenítem. - Elmosolyodott. - Mit szólna, mondjuk, a Falkland-szigetekhez? - Azt hiszem, megteszi - mondta Helmholtz. - Most pedig, ha nincs ellenére, megyek, és megnézem, hogy van szegény Bernard. GÖNCZ ÁRPÁD FORDÍTÁSA

TÓTH ÁRPÁD

A MARSON Testvérem, tegnap este, halló! de furcsa volt ! Elindultam a Marsba, hopp ! hogy zuhant a Hold !

az Űrnek, a nagy Pusztát, s rajta a sok, szelíd csillag-reménytelenség kis pásztortüzeit.

Jó gépem adamantin szárnyán zengett a drót, amikor lecsavartam a gravitációt.

A Földet is, ahonnan kószán és reszketeg üzent valami tört fény: tán Párizs lehetett ?

De, kérdem, ez az út is, ó, jaj mire való? Megjöttem, rőt hegyek közt lassan szitáit a hó.

Vagy az én bús hazámnak könnyei? nem tudom; már vissza se találtam gépemmel az úton.

Fáztam. Nagy volt a csend, és körül a rozsdakék távolban újra láttam örökegy tengerét

Szigetelő kesztyűim lehúztam csöndesen, és reggelre meghaltam egy villamos hegyen.

Lautréamont: Óda a matematikához Ó, szigorú matematika, nem felejtettelek el, mióta méznél édesebb tudós leckéid úgy szivárogtak be szívembe, mint az üdítő hullám. Már bölcsőmben ösztönösen vágytam rá, hogy igyak napnál is régibb forrásodból, és még ma is tovább tapodom ünnepi templomod szent előcsarnokát, én, leghívebb beavatottad. Holmi homály volt a fejemben, nem is tudom, mi, de sűrű, akár a füst; mégis áhítattal tudtam felhágni az oltárodhoz vezető lépcsőn, s te elűzted e sötét fátylat, amint a szél elűzi a viharmadarat. Te aztán zord hidegséggel, éles ésszel és könyörtelen logikával helyettesítetted. Erőtejednek hála, értelmem gyorsan fejlődött, és szédítő méreteket öltött ama lenyűgöző világosság közepett, amelyet bőven ajándékozol azoknak, akik őszintén szeretnek. Aritmetika, algebra, geometria nagyszerű háromság, fényeskedő háromszög ! Esztelen, ki nem társalkodott veletek! Megérdemelné a leggyötrelmesebb kínpróbát; mert bamba közönyében valamilyen vak megvetést rejt; ám az, aki ismer téged, és becsül, többé semmit sem kíván a földi javakból; megelégszik varázserőd élvezetével; és sötét szárnyadon lovagolva, rnár csak felemelkedni óhajt, könnyedén röpülve, az éggömb boltozata felé, hála a felszámyaló légcsavarnak, amit megszerkesztett. A föld csak ábrándokkal és épületes délibábokkal kecsegteti; ám te, ó, velős matematika, te kitartó tételeid szigorú levezetésével és vastörvényeid állhatatosságával felcsillantod a káprázó szemben annak a legfelsőbb igazságnak a nagy erejű visszfényét, amely rányomta bélyegét a világegyetem rendjére. De még nagyobb a téged övező rend, amelyet elsősorban Püthagorasz barátjának, a négyzetnek a tökéletes szabályossága képvisel; ugyanis a Mindenható és minden sajátos tulajdonsága teljes mértékben feltárult abban az örökre szóló munkában, amely felszínre hozta az őszűrzavar mélyéből tantételeid kincseit és tündöklő nagyságodat. A hajdan volt korokban csakúgy, mint manapság, nem egy nagy képzelőerővel megáldott emberi géniusz rettent meg, amidőn a sistergő papírra vetett jelképes ábráidat szemlélte, melyek megannyi rejtelmes jel gyanánt, lappangó lehelettel lélegeznek, és amelyeket nem bír felfogni a közönséges avatatlan, holott csupán azoknak az örök axiómáknak és hieroglifáknak a fénylő kitárulkozásai, melyek már a világegyetem előtt is léteztek, és utána is fönnmaradnak. Az emberi képzelet azon tűnődik, amidőn egy végzetes kérdőjel örvénye fölé hajol: miképpen lehetséges, hogy a mennyiségtanban oly sok igéző nagyság és tagadhatatlan igazság lakozik, pedig ha az emberrel hasonlítja össze, csak hamis dölyföt és hazugságot lel benne? S akkor ez a felsőbbrendű szellem, amely nemes és baráti tanácsaid révén még jobban felmérhette az emberiség kicsinységét és páratlan tébolyát, szomorúan hajtja ősz fejét egy sovány kézre, és természetfeletti merengésbe réved. Térdet hajt előtted, és tisztelettel adózik isteni arcodnak, mely nem más, mint magának a Mindenhatónak a képmása. Gyermekkorom idején, holdfényes májusi éjjelen jelentetek meg nekem, zöldellő gyepen, kristálytiszta patak partján, mindhárman egyenlően kecsesen és szemérmetesen, mindhárman királynői fenséggel. Néhány lépést tettetek felém, hosszú lepletek áttetszőn lebegett, és büszke emlőtökre vontatok, mint az áldott fiút. És én erre lelkendezve odasiettem, s görcsösen tapasztottam kezem patyolat kebletekre. És hálásan táplálkoztam termékeny mannátokkal, és éreztem, hogy az emberiséget gyarapítom és javítom. Ez idő

32

33

óta, ó, vetélkedő istennők, nem hagytalak el benneteket. Ez idő óta hány meg hány, márványkeményen szívembe vésettnek vélt erélyes elhatározás, hány meg hány rokonszenv törölte le lassan ocsúdó értelmem lapjairól ezeket a vonalalakzatokat, amint a serkenő hajnal eltörli az éjszaka árnyait! Ez idő óta láttam a halált, amelynek szabad szemmel felismerhetően az volt a szándéka, hogy benépesítse a sírokat, feldúlja az embervérhumuszos csatatereket, és hajnali virágokat szökkentsen szárba a gyászos csontokon. Ez idő óta jelen voltam a földgömbünk forgásánál; szenvtelen szemlélőként tekintettem a földrengésekre, az égő lávát lövellő tűzhányókra, a sivatagi számumra és a vihar hajótöréseire. Ez idő óta több emberi nemzedéket láttam, amint reggelente az utolsó átalakulását üdvözlő lepkebáb gyermekded örömével emeli szárnyát és tekintetét az űr felé, és láttam este meghalni, napnyugta előtt, immár kókadt fejjel, mint a hervadt virág, amelyet a szél panaszos susogása tépáz. Ám te, te mindig megmaradsz ugyanannak. Semmiféle változás, semmilyen pestisbűzös lég nem kezdi ki azonosságod meredek bérceit és hatalmas völgyeit. Szerény piramisod tovább marad fenn, mint az egyiptomi piramisok, ezek az ostobaság és rabszolgaság emelte hangyabolyok. A századévek végezetén még mindig ott állnak majd az idők romjain kabalisztikus számaid, szűkszavú egyenleteid és márványvonalaid a Mindenható bosszúálló jobbján, miközben a csillagok förgeteges kétségbeeséssel hullanak alá a rettentő és egyetemes éjszaka örökkévalóságába, a fintorgó emberiség pedig azzal áltatja magát, hogy végre leszámol az utolsó ítélettel. Köszönet a számtalan szívességért, amit nekem tettél. Köszönet az idegen kincsekért, amelyekkel értelmemet gyarapítottad. Nélküled talán legyőzettem volna az ember ellen vívott küzdelmemben. Nélküled talán az ember a porondra döntött volna, és meg kellett volna csókolnom lába előtt a port. Nélküled talán álnok karmával megmarta volna a húsom, és megtörte volna a csontom. De én résen álltam, mint a tapasztalt atléta. Megajándékoztál fenséges gondolataidból sarjadt szenvtelen ridegségeddel. És én arra használtam fel kurta utam során, hogy megvetéssel visszautasítsam és elkergessem kapumból felebarátaim rokonszenves, de álnok ajánlatait. Nekem ajándékoztad a konok megfontoltságot, amelyet lépten-nyomon kiolvasunk az analízis, a szintézis és a dedukció csodálatos módszereiből. És én arra használtam fel, hogy kijátsszam halálos ellenségem vészes agyafúrtságát, s hogy azután én rontsak reá ravaszul, és az ember zsigereibe mártsam hegyes tőrömet, amely örökre mélyen benne marad a testében, mert e sebre nincsen ír. Te adtad nekem a logikát, amely tulajdonképpen bölcs tanításod lelke-lényege; szillogizmusaidnak bonyolult, de mégis érthető útvesztői megkétszerezték értelmem vakmerő erejét. Eme rettentő segéddel felfedeztem az emberiség mélyén, amint az alja vizek felé úsztam, a gyűlölet zátonyával szemben rothadtan gőzölgő sötét és ocsmány gonoszságot, amely önköldökében gyönyörködött mérges miazmái közepett. Elsőként fedeztem föl sötét méhében a romlást, ezt a kártékony hibát, amely önmagában felsőbbrendű a jónál. Ezzel a nekem kölcsönözött mérgezett fegyverrel ledöntöttem magát a Teremtőt az emberi gyávaság emelte talapzatáról ! A fogát csikorgatta, de elviselte ezt a gyalázatos sérelmet; mert nálánál erősebb ellenfélre lelt. De ott fogom hagyni félretoltan, mint egy csomag zsineget, hogy

lejjebb röpülhessek... Descartes, a gondolkodó, egyszer megjegyezte, hogy semmilyen szilárdat nem lehet reád építeni. Így adta ügyesen értésünkre, hogy az első jöttment nem jöhet rá csak úgy hirtelenében felbecsülhetetlen értékedre. Mert valóban, mi lenne szilárdabb, mint a már megnevezett három fő tulajdonság, amelyek egyetlen koszorúként összeölelkezve tündökölnek világraszóló épületed magasztos csúcsán ? S ez a monumentum nap mint nap gyémántbányáidban tett felfedezéseiddel és pompás birtokaidon született eredményeiddel gyarapszik. Ó, szent matézis, vajha meg tudnád vigasztalni állandó társaságoddal maradék napjaimat az emberi gonoszságért és a Nagy Mindenség igazságtalanságáért! BAJOMI LÁZÁR ENDRE FORDÍTÁSA

Tenger alatti lakóház terve 2000-re

A holdbusz átszeli az egyik homoktengert

Szovjet űrállomásterv

Személy- és teherszállítás a Holdra - a háttérben a támaszpont hermetikusan zárt várócsarnokai

H. G. Wels: Az új energiaforrás A kérdést, amelyet már a XX. század legelején olyan tudósok vitattak, mint Ramsay, Rutherford és Soddy, a kérdést, hogy miként váltsanak ki radioaktivitást a nehezebb elemekből, s csapolják meg ily módon az atomok belső energiáját, a logika, az intuíció és a szerencse csodálatos összjátéka révén Holstennak már 1933ban sikerült megoldania. Attól számítva, hogy először észlelték, alig több mint negyedszázad telt el, míg a radioaktivitást először állították emberi célok szolgálatába. Még ezután is vagy húsz évig gátolták különféle kisebb akadályok, hogy e sikert gyakorlatilag kiaknázzák, de a leglényegesebb megtörtént, az emberi haladás, előnyomultában, átlépte ezt az új határvonalat. Holsten atombomlást idézett elő egy icipici bizmutdarabkában, az nagy hévvel hallatlanul radioaktív nehézgázzá robbant, hét napba telt, míg e gáz maga is szétbomlott, s egy újabb esztendei munkába, míg Holstennak sikerült gyakorlatilag bizonyítania, hogy e hirtelen energiakibocsátás végeredményeként aranyat kapott. De ami megtörtént, megtörtént - mellkasán néhány hólyag és megsérült ujja árán, s attól a pillanattól kezdve, hogy e láthatatlan bizmutdarabka törni-zúzni képes energiává villant, Holsten tudta, hogy új utat nyitott meg az emberiség előtt, bármilyen keskeny és homályos is ez az út egyelőre, mely a határtalan energia világába vezet. Ezt föl is jegyezte hátrahagyott különös életrajzi naplójába, a naplóba, mely egészen addig feltevések és számítások tömege volt, attól kezdve viszont átalakult az egész emberiség számára érthető érzékletek és indulatok döbbenetesen aprólékos és emberi följegyzésévé. A napló, igaz, hogy töredékes mondatokban vagy olykor csak egyes szavakban, de ettől csöppet sem kevésbé elevenen megörökíti azt a huszonnégy órát, amely e bonyolult számításainak és sejtéseinek pontosságát igazoló kísérletet követte. „Azt hittem, nem fogok aludni - írja (zárójelben a kihagyott szavak) -, (anynyira) fájt a kezem és a mellkasom, és

36

(mert töprengtem), hogy mit is csináltam... De aludtam, mint a tej." Másnap reggel furcsán érezte magát, valahogy zavart volt; egyedül lakott egy bloomsburyi lakásban, nem tudott az idejével mit kezdeni, elhatározta hát, hogy elmegy a hampsteadi tenyérre, amit még gyerekkorából ismert. Akkor még széljárta játszótér volt. Földalattival ment, az volt akkoriban a közlekedési eszköz a különféle városnegyedek közt, s a földalatti állomásától a Heath Streeten gyalog a nyílt fenyérre. Az utca pallók és állványzatok szakadéka volt, s két fala bontási vállalkozók deszkakerítése. Az idők szelleme hatalmába kerítette e keskeny, meredek, kanyargós útvonalat is. Épp azon voltak, hogy tágassá és érdekessé tegyék, az új György-stílű esztéticizmus figyelemre méltó eszményeinek megfelelően. Emberi logikátlanságra vall, hogy Holsten, aki az imént fejezte be művét, s helyezett vele petárdát a jelenkori civilizáció trónusa alá, sajnálattal észlelte e változásokat. Vagy ezerszer végigment már a Heath Streeten, ismerte valamennyi kis bolt kirakatát, órákat töltött az azóta eltűnt mozgóképszínházban, s mindig csodálattal nézte az utca régi szakadékának nyugati partján magasra szökő, korai György-stílű házakat; különös érzés volt hát, hogy most mindaz, ami ismerős volt, eltűnik. Megkönnyebbült, mikor kijutott végre e csupa árok-, gödör- és darusikátorból, s fölbukkant előtte a jól ismert White Stone-tó. Ez legalább majdnem ugyanolyan, mint régen.

37

Jobbra-balra ott álltak még a szép öreg, vörös téglaházak; a medencét azóta márványportikusszal ékesítették, a fehér homlokzatú fogadó, kapuzata fölött a virágokkal, most is ott állt a keresztútnál, s a harrow-i hegy, a harrow-i templomtorony, a hegyek, fák, csillogó vizek és szélhajtotta felhőárnyak tájképe olyan volt, mintha roppant ablak tárult volna ki a fölfelé tartó londoniak előtt. Mindez nagyon megnyugtatta. Ugyanaz a sétálgató tömeg, ugyanazok az egymást figyelmesen kerülgető s az ünnepi fülledtséget

maguk mögött hagyó, vidékre menekülő gépkocsik. Ott volt még a rezesbanda is és a gyűlésező szüfrazsettek - mert a választójog kérdésében a nőknek sikerül megint megnyerniük a lakosság kissé csúfondáros jóváhagyását -, ott voltak a szocialista szónokok, politikusok, egy másik rezesbanda s a régi, féktelenül boldog kutyaugatás, hogy a héten megint sikerült kiszabadulni a hátsó udvar, a lánc rabságából. És a Spanyol fogadóhoz vezető úton végestelen-végig az a roppant sokaság, mely, mint mindig, aznap is leszögezte, hogy London látképe kivételesen tiszta. Az ifjú Holsten sápadt volt. Azzal a nehézkesen utánzott könnyedséggel járt, ami agyonfárasztott idegekre és kellően ki nem fárasztott testre vall. A White Stonetónál megállt, habozott, hogy balra forduljon-e vagy jobbra, újra a keresztút felé. Szakadatlanul váltogatta kezében a sétabotot, s hol ő lépett valaki elé az ösvényen, hol nekiment valaki, mert olyan bizonytalanul járt. Bevallja, hogy úgy érezte: alkalmatlan a mindennapi létre. Önmagáról az a benyomása támadt, hogy nem is ember, s valahogy kártékony. Körülötte mindenkin meglátszott, hogy meglehetős jómódban él, meglehetősen boldog, s jól alkalmazkodik az élethez, amit élnie adatott - egy hét munka, aztán a vasárnap, ünneplő ruha és jámbor korzózás -, ő meg most olyasvalamit bocsátott útjára, ami majd szétzilálja megelégedésüket és törekvéseiket. „Úgy éreztem magam, mint egy elmebeteg, aki ládányi töltött revolvert ajándékoz egy óvodának." Összeakadt egy Lawson nevű ismerősével, volt iskolatársával, akiről a történelem mindössze annyit tud, hogy veres képű, s hogy a kutyája foxterrier. Együtt sétáltak tovább, s mivel Holsten elég sápadtnak és idegesnek látszott, Lawson megjegyezte: agyondolgozza magát, s ráférne egy kis pihenés. Golders Hill Park megyeházánál leültek a Bika és Bozót elé egy kis asztalhoz, és a pincérrel - nem vitás, hogy Lawson javaslatára - kihozattak két korsó sört. A sör fölhevítette

Holstent, nekifogott hát, hogy tőle telhetőleg érthetően megmagyarázza Lawsonnak, miben is áll az ő nagy felfedezése. Lawson figyelmet tettetett, de sem a tudása, sem a képzelőereje nem volt elég, hogy követni tudja. „És végül, nem is olyan nagyon sokára, ez elkerülhetetlenül megváltoztatja a háborút, a közlekedést, a világítást, az építkezést, az ipar valamennyi ágazatát, sőt a mezőgazdaságot és az ember minden más anyagi természetű tevékenységét..." Holstenban hirtelen benne rekedt a szó. Lawson ugyanis fölpattant. - Az átkozott dög! - kiáltotta. - Oda nézz! Hé, ide gyere! Bobi, te! Jössz ide rögtön?! Gyere ide, hallod?! A bekötött kezű fiatal tudós csak ült a kis zöld asztalnál, ahhoz fáradtan, hogy képet tudott volna adni a csodáról, amit oly soká kergetett, barátja meg kiáltozott, füttyögetett a kutyájának, a vasárnapi sétálók ott hullámzottak az asztaluk előtt a tavaszi napsütésben. Holsten egy pillanatig döbbenten meredt Lawsonra, mert túlságosan belemerült a mondanivalójába, s nem vette észre, hogy Lawson milyen keveset ért belőle. Majd megjegyezte: - Na jó! - Halványan elmosolyodott, és kiitta a maradék sört a korsóból. Lawson visszaült. - Tudod, vigyázni kell a kutyára mondta bocsánatkérő hangon. - Szóval, hol is tartottunk? Délután Holsten megint elment hazulról. Elment a Szent Pál-székesegyházba, megállt az ajtó közelében, hallgatta az esti istentiszteletet. Az oltáron a gyertyák furamód a fiesolei szentjánosbogarakat juttatták eszébe. Majd az esti lámpafényben visszasétált a Westminsterhez. Levert volt, sőt riadt, érezte felfedezése roppant következményeit. Aznap este az a bizonytalan elképzelése támadt, hogy talán nem is lenne szabad nyilvánosságra hoznia az eredményeit, hogy korai lenne még, s hogy okosabb lenne valami bölcsekből alakult titkos testületre rábízni a művét, hadd örökítse az nemzedékről nemzedék-

re, míg a világ megérik gyakorlati alkalmazására. Érezte, hogy az ezrek és ezrek közül, akik elmentek mellette, egy sem sejti a változást: bíznak abban, hogy a világ többé-kevésbé az marad, ami volt, nem változik rohamosan, tiszteletben tartja bizalmukat, biztonságérzetüket, szokásaikat, kis mesterkedéseiket és nehezen kivívott helyzetüket. Lement az egyik kis kertbe, a fölébe magasodó, fényesen kivilágított, irdatlan Hotel Savoy és Hotel Cecil tövébe. Leült egy padra, és megütötte a fülét a mellette ülő két fiatal beszélgetése. A beszélgetésből egyértelműen kiviláglott, hogy össze akarnak házasodni. - Szeretem a munkámat - mondta a fiú -, és engem is szeretnek. Ha itt legalább tizenkét évig megmaradok, megtalálom a számításomat. Ez a lényeg, Hetty. Igazán nincs miért azt hinnünk, hogy nem jövünk ki rendesen... nagyon rendesen, Hetty. (me, a vágy a biztonságos körülmények közt elért apró sikerekre! - hasított Holsten agyába. „Egyszerre az egész földgömböt érzékeltem" - jegyezte föl naplójába. E mondattal arra a látnoki tisztaságú képre utalt, mely. magában foglalta az egész lakott földkerekséget, valamennyi nagyvárosával, városával és falujával, országútjával és kiskocsmájával, kertjével, mezejével és legelőjével, a sajkásokkal és tengerészekkel, az óceán tág körein közlekedő hajókkal, a menetrendekkel, találkákkal, fizetésekkel és adósságokkal egyetemben, mintha mindez eggyé vált volna, és megmaradna örökre változatlannak. Néhanapján voltak ilyen látomásai; bár agya hozzászokott a nagy általánosításokhoz, mégis érzékenyen észlelt minden kis részletet, és sokkal átfogóbban látott mindent, mint kortársainak java része. Az emberektől nyüzsgő földgolyó a maga meghatározott útját követte, s megfontolt sietséggel haladt ösvényén a Nap körül. Ez többnyire eleven folyamat volt, mely szeme előtt formálódott. De a fáradtság most eltompította kissé e szakadatlan életfolyamat iránt, s nem látott

38

mást, csak a soha véget nem érő körforgást. Visszahanyatlott a hétköznapi ember változhatatlanságról és örök ismétlődésről vallott hitébe. A régmúlt vademberének vándorútjait és a holnap elkerülhetetlen változásait most fátyol födte, s nem látott mást, csak nappalt és éjszakát, vetést és aratást, szerelmet és nemzést, születést és halált, sétát a nyári napsütésben és beszélgetést a téli tűzhely előtt, a remény, a cselekvés és az aggkor örök egymásutánját, új meg új örvényét - csak épp a tudomány most fölemelte Szentségtelen kezét, hogy föllökje az emberlét e szelíden zümmögő, álmos, megszokott, napsütötte búgócsigáját... Egy időre megfeledkezett a háborúról és bűncselekményekről, gyűlölködésről és üldöztetésről, éhínségekről és járványokról, a vadállatok kegyetlenségéről, a kimerültségről és a sorozatos balsikerről, sikertelenségről, alkalmatlanságról és visszaesésről. Most az egész emberiséget a mellette ülő vasárnapi szerelmespárban látta, amint igénytelen jövőjét s aligha valószínű boldogságát tervezgeti. „Egyszerre az egész földgömböt érzékeltem." Értelme fölvette a harcot a hangulat ellen, egy ideig hasztalanul. Fölfegyverezte magát a meghökkentő gondolat ellen, hogy ő talán valami különös, elembertelenedett lény, aki elbitangolt a nyájtól, s az élet sima felszíne alatt a sötétben és derengő fények közt tett természetellenesen hosszú kóborlásáról gonosz ajándékokkal tért vissza. Az ember nem volt mindig ilyen; a házikó és a földecske utáni ösztönös vágya nem volt mindig a vérében;

kalandor is volt, kísérletező is, maga a testet öltött nyughatatlan kíváncsiság és kielégítetlen vágy. Pár ezer nemzedéke már, az igaz, a földet túrja, az évszakokhoz igazodik, imádkozik, megőrli gabonáját, októberben a kádat tapossa, de nem olyan régóta még, hogy ne mocorogna benne a nyugtalanság... Ha van is robot, mezei munka és otthon - gondolta Holsten -, van csoda és tenger is. Megfordult, és a pad támlája fölött fölnézett a két irdatlan szállodára, lágyan beernyőzött fényeikre, az ünnepi ragyogásra, színekre, kavargásra. Hát lehet, hogy amit ő ád az emberiségnek, az ugyanaz nagyban?... Fölállt, kisétált a kertből, szemügyre vett egy arra haladó villamoskocsit, mely melegen fénylett az esti kékes szürkületben, s tükröződő hosszú fénycsíkot vont maga után. Átvágott a rakparton, megállt egy kicsit, nézte a sötét folyót, s közben meg-megfordult, a kivilágított épületek és hidak felé. Képzelete megfelelő megoldásokat rajzolt mind e nehézkes építkezések helyébe. „Elkezdődött - írja naplójában, ahol mindezt megörökítette. - Nem az én dolgom, hogy ésszel fölérjem a következményeket, amelyeket nem láthatok előre. Én rész vagyok, és nem egész; csak egyetlen kis alkatrész a Változás gépezetében. Ha elégetném is mindezeket a papírokat, nem telne el húsz év, és megcsinálná helyettem valaki más..." GÖNCZ ÁRPÁD FORDÍTÁSA

Jövőbeni repülőtér az óceánon

Startol a New York-Berlin közti rakétajárat gépe - Max Valier terve

Napenergiával működő kohók 2000-ben

Bertrand Russel: Albert Einstein nagysága Einstein vitathatatlanul korunk egyik legnagyobb embere volt. Az a nagyfokú egyszerűség élt benne, amely a legjobb tudósokat jellemzi - az egyszerűség, mely a teljesen személytelen dolgok megismerésére és megértésére irányuló céltudatos vágyból fakad. S az a képesség, hogy a jól ismertet ne tekintse magától értetődőnek. Newton azon töprengett el, hogy miért esik le az alma; Einstein meg hangot adott „örömteli meglepetésének", hogy négy azonos hosszúságú bot négyzetet adhat ki, mert az általa elképzelhető világok nagy részében olyasmi, hogy négyzet, nem létezhet. Nagysága erkölcsi jellemvonásaiban is megmutatkozott. Magánemberként nyájas volt és szerény; kollégáival szemben (már amennyire én láttam) hiányzott belőle minden féltékenység, amit Newtonról vagy Leibnizről már aligha lehetne elmondani. Élete vége felé a tudósok érdeklődését, amelyet a relativitáselmélet iránt tanúsítottak, többé-kevésbé elhomályosította a kvantumelmélet, de soha a legcsekélyebb jelét nem vettem észre rajta, hogy ez bosszantaná. Mélységesen érdekelték a világ ügyei. Az első világháború végén, mikor én kapcsolatba kerültem vele, pacifista volt, de Hitler feltűntével, akárcsak én, elvetette ezt az álláspontot. Ő, aki korábban világpolgárnak tartotta magát, egyszerre azt vette észre, hogy a nácik rákényszerítik, tartsa magát zsidónak, s attól kezdve világszerte a zsidók ügyét képviselte. A második világháború végeztével meg azoknak az amerikai tudósoknak a csoportjához csatlakozott, akik kiutat kerestek az emberiséget az atombomba eredményeként fenyegető katasztrófából. Miután az amerikai kongresszusi vizsgáló bizottságok megkezdték az állítólagos felforgatók inkvizlciós kihallgatásait, Einstein nyílt levélben követelte, hogy aki egyetemi tisztséget tölt be, az tagadja meg a tanúvallomást e bizottságok vagy az egyik-másik egyetemen fölállított, hasonlóképpen zsarnoki testületek előtt. Tanácsát azzal az érvvel támasztotta alá, hogy bár az alkotmány 5. kiegészítése értelmében senki sem köteles választ adni olyan kérdésre, amelyre a válasz önmagára nézve terhelő lehet, az inkvizítorok semmibe veszik az alkotmánykiegészítés célját, hisz a válasz megtagadását a bűnösség bizonyítékának tekintik. Ha Einstein tanácsát legalább olyan esetekben megfogadják, amikor még csak föltételezni is képtelenség volt a bűnösséget, sokat nyert volna a tudomány és oktatás szabadsága. De az általános sauve, qui peut! (meneküljön, aki tud!) közepette az „ártatlanok" egyike sem hallgatott rá. Közéleti tevékenységében soha nem az önérdek vezette, csak a vágy, hogy az emberiség megszabaduljon tulajdon ostobasága

42

okozta szorult helyzetéből. De miközben mint tudóst a világ zajosan ünnepelte, gyakorlati kérdésekben oly egyszerű és mély bölcsességet tanúsított, hogy azt az agyafúrtabb emberek kifejezetten ostobaságnak minősítették. Bár Einstein sok fontosat alkotott a relativitás elméletén kívül is, világhírét elsősorban ennek köszönheti - joggal, mert az elmélet alapvető fontosságú mind a fizika, mind a filozófia szemszögéből. A relativitáselméletet sokan próbálták rnár népszerűen megmagyarázni (közöttük magam is), nem kívánom hát itt e magyarázatok számát eggyel szaporítani. De szeretnék pár szót szólni arról, hogy az elmélet mennyiben érintette a világegyetemről alkotott képünket. Az elmélet, mint mindenki tudja, két részletben látott napvilágot: a speciális relativitás elmélete 1905-ben, az általános relativitásé 1915-ben. A tudomány és filozófia szempontjából a speciális relativitás elmélete volt a fontos - először is, mert magyarázatot adott a Michelson-Morley-kísérlet eredményére, amely felett harminc évig törte a fejét a világ; másodszor, mert megmagyarázta a tömegnek a sebességgel való növekedését, amelyet elektronoknál figyeltek meg; harmadszor, mert elvezetett a tömeg és energia egyenértékűségének a fizikában alapvető elvéhez. De ez csak néhány ok azok közül, amelyek az elmélet tudományos fontosságát alátámasztják. A filozófiában a speciális relativitáselmélet sok, mélyen meggyökerezett elgondolást forradalmasított, mert rákényszerített, hogy megváltoztassuk a világ téridő-szerkezetéről alkotott felfogásunkat. Az anyagi világ ismeretében a szerkezet a legfontosabb, s azt időtlen idők óta úgy képzelték, hogy két különböző folytonosság, a tér és az idő függvénye. Einstein azonban bebizonyította, részint kísérleti, részint logikai eszközökkel, hogy e kettőt egyvalamivel kell helyettesíteni, amit ő „téridő"-nek hívott. Más-más helyen bekövetkező két eseményre nem mondhatjuk többé, hogy azokat ennyi meg ennyi mérföld vagy perc választja el egymástól, mert több, egyaránt lelkiismeretes megfigyelő másként fogja megadni a kettőt elválasztó mérföldek és percek számát. Az egyetlen, ami valamennyi megfigyelő számára azonos, az úgynevezett „intervallum", amely a korábbi módszerrel számított térbeli távolság és időbeli távolság valamiféle kombinációja. Az általános relativitáselmélet átfogóbb, mint a speciális, és tudományosan talán még annál is fontosabb. Ez elsősorban gravitációelmélet. A Newton óta eltelt kétszázharminc év alatt semmi előrehaladás nem történt a gravitáció magyarázata terén, noha a távolhatás, amit a régi elmélet követni látszott, mindig is taszította a tudósokat. Einstein a gravitációt beépítette a geometriába; azt mondta, a téridő jellegéből következik. Van egy törvény, „a legkisebb határ" elve, amely szerint egy test egyik helyről a másikra haladtában mindig a legkönnyebb útvonalat választja, s lehet, hogy ez nem azonos az egyenessel: megeshet, hogy az embernek megéri kikerülnie a hegycsúcsokat és mély völgyeket. Einstein szerint (nyersen, szavakkal kifejezve, amelyek, ha szó szerint vesszük őket, félrevezethetnek) a téridő csupa hegy-völgy, s a bolygók ezért nem mozognak egyenes pályán. A Nap fenn ül a hegy csúcsán, s egy lusta planéta inkább kerülgeti a hegyet, mintsem hogy felmásszon rá. Végeztek néhány nagyon finom kísérletet, hogy eldöntsék, Einstein vagy Newton értelmezte-e pontosabban a tényeket. A megfigyelések Einsteint igazolták, s elméletét szinte mindenki elfogadta, csak a nácik nem. Az általános relativitáselmélet következményeként fölmerült néhány furcsaság. Úgy tetszik például, hogy a világegyetem véges, bár határtalan (ezt ne is próbáljuk megérteni, ha nem tanulmányoztuk a nem-euklideszi geometriát). S úgy tetszik, a világegyetem egyre tágul. Az elmélet annyit mond, hogy vagy állandóan tágul, vagy állandóan szűkül; a távoli csillagködök megfigyelése azt bizonyítja, hogy tágul. Jelen világegyetemünk mintegy kétmilliárd évvel* ezelőtt keletkezett; hogy volt-e valami, s ha igen, mi volt előtte, azt lehetetlen kideríteni.

43

* Russel tanulmányát 1955-ben írta; azóta a tudósok 15 milliárd évről beszélnek

A közvélemény szemében, azt hiszem, Einstein még mindig forradalmi újítónak számít. A fizikusok közt azonban rnár a Régi Gárda vezéralakja. Részben azért, mert nem volt hajlandó elfogadni a kvantumelmélet egynémely újítását. A Heisenberg-féle határozatlansági elv, a kvantumelméletből folyó más elvekkel együtt, nagyon furcsa eredményekre vezetett. Ma úgy látjuk, az atomok egyedi viselkedése nem követ szigorú törvényeket, és a világ megfigyelt törvényszerűségei csak statisztikaiak. Amit mi az anyag viselkedéséről tudunk, az e nézet szerint nagyon hasonlít egy biztosítótársaság halandósággal kapcsolatos tudásához. A biztosítótársaság nem tudja - és nem is érdekli -, hogy a biztosítottak közül ki hal meg az adott esztendőben. Az ő szemében mindössze a halandóság statisztikai átlaga számít. Most azt mondják, hogy a szabályszerűségek, amelyekhez a klasszikus fizika hozzászoktatott, csupán statisztikai jellegűek. Einstein azonban sose fogadta el ezt a nézetet. Ő továbbra is hitt benne, hogy ha nem is sikerült még földeríteni, igenis léteznek törvények, amelyek megszabják az egyedi atomok viselkedését. Nagyon is elsietett dolog lenne, ha olyasvalaki, akinek nem hivatása a fizika, megpróbálna e kérdésben véleményt alkotni, mielőtt a fizikusok mind egyetértenének, de annyit, azt hiszem, el kell ismernünk, hogy a hozzáértő vélemények többsége ellentmond Einsteinnek. Ez annál is figyelemreméltóbb, mert Einstein maga is korszakalkotó munkát végzett a kvantumelmélet terén, s ez akkor is az elsők közé sorolná a fizikusok közt, ha a relativitáselmélet eszébe sem jutott volna. A kvantumelmélet forradalmibb, mint a relativitáselmélet, s nem hiszem, hogy az anyagi világról alkotott képünk forradalmasításában már kimerítette volna minden lehetőségét. Sok és különös gondolatot ébreszt. Jóllehet új energiát adott az anyag manipulálásához, beleértve az atom- és hidrogénbombában megnyilvánuló baljós energiát is, azt is bebizonyította, hogy milyen keveset tudunk egyről-másról, amiről pedig azt hittük, hogy ismerjük. Mielőtt a kvantumelmélet megszületett volna, senki sem vonta kétségbe, hogy egy részecske valamely adott pillanatban valamely meghatározott helyen van, és valamely meghatározott sebességgel mozog. De ma már nem ez a helyzet. Minél pontosabban határozzuk meg a részecske helyét, annál kevésbé lesz pontos a sebessége; minél pontosabban határozzuk meg a sebességét, annál kevésbé lesz pontos a helyzetének megjelölése. És a részecske maga egészen homályos valamivé lett, nem az a takaros kis biliárdgolyó többé, ami valaha volt. Ha az ember azt hiszi, hogy épp tetten érte, meggyőző alibivel szolgál, hogy ő tulajdonképpen hullám, és nem is részecske. Igazában az ember csak bizonyos egyenleteket ismer, amelyek értelmezése homályos. E szemléletmód nem volt ínyére Einsteinnek, aki mindent megtett, hogy ne távolodjék el a klasszikus fizikától. Ennek ellenére ő volt az első, aki elgondolkodtató új távlatokat nyitott előttünk, s ezzel forradalmasította századunk tudományát. Azzal fejezem hát be az írásomat, amivel elkezdtem: Einstein nagy ember volt, talán korunk legnagyobb embere. GÖNCZ ÁRPÁD FORDÍTÁSA

Norbert Wiener: Az agy A7 AGY FURCSA SZERV. ELLENŐRZI A TEST MINDEN MAS SZERVÉNEK ÉRZÉKELÉSEIT, DE MEG LEHET ÉRINTENI, ÉS BELE LEHET VÁGNI ANÉLKÜL, HOGY FÁJDALMAT ÉREZNE. AZ EGYIK EMBER ENYHE AGYRÁZKÓDÁSBA BELEHAL, A MÁSIKNAK VISZONT FESZÍTŐVAS FÚRÓDHAT AT A FEJÉN, ÉS LEGFELJEBB ROSSZKEDVE TÁMAD TŐLE. AZ UTÓBBI IDŐBEN DIVATBA JÖTT, HOGY TŰKKEL MEG IZZÓ DRÓTOKKAL MINDENFÉLE KÜLÖNÖS DOLGOT CSINÁLJANAK AZ AGGYAL; AVÉGBŐL, HOGY A DEPRESSZIÓS ELMEZAVAR KÜLÖNBÖZŐ FAJTÁINAK EGYIKÉTMÁSIKAT MEGGYÓGYÍTSAK VAGY ENYHÍTSÉK. RONDA DOLOG EZ - NEKEM EGYÁLTALÁBAN NEM TETSZIK. NÉHA KIIKTATJA A BETEG LELKIISMERETÉT, ÉS MAJDNEM MINDEN ESETBEN KÍSÉRTETIES HATÁSSAL VAN ÍTÉLŐKÉPESSÉGÉRE ÉS LELKI EGYENSÚLYÁRA.

45

Ismertem egy fickót Chicagóban, az egyik biztosítótársaság ügynöke volt, nagymenő, ahogy mondani szokás. Az egyetlen baj az volt vele, hogy annyira nyomott volt a kedélyállapota, hogy sohasem lehettek biztosak benne, amikor elindul hazafelé, a liften megy-e lefelé vagy a tizedik emeleti ablakon keresztül. A vállalata arra kérte, vetessen ki egy kis darabot a homloklebenyéből, és ő beleegyezett. Azután a nagymenő még nagyobb menő lett. A vállalat fennállása óta nem volt nála jobb üzletkötő. Elismerésük jeléül megválasztották a vállalat alelnökének. Valamiről azonban megfeledkeztek, éspedig arról, hogy leukotómia után az ember nemigen tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Amikor abbahagyta az üzletkötéseket, és bekerült a magas pénzügyi körökbe, elvesztette a lába alól a talajt, és vele együtt a vállalat is. Nem, én valóban nem szeretném, ha bárki is babrálna a belső kapcsolási rendszeremmel! Erről egy eset jut eszembe, amelyről a minap szereztem tudomást. Tagja vagyok egy tudósokból álló társaságnak, amely havonta egyszer találkozik egy kisvendéglő különtermében. Találkozásunk ürügye többnyire valami tudományos értekezés megvitatása, de az igazi ok az egész társaság sokoldalú érdeklődésében és fékezhetetlen beszédességében rejlik. Az előkelő akadémikusok bizonyára nem ereszkednének le hozzánk! Kegyetlenül ugratjuk egymást, és akinek nem tetszik, az elmehet: az ajtó mindig nyitva áll. Én ugyan félig matematikus, félig mérnök vagyok, de a társaság zöme orvosokból áll. Az ég óvja a pincérnőket, amikor az orvosi szakma tisztelt tagjai nyíltan beszélnek! Nem állítom azt, hogy még a villanyfény is megkékül, és kénes szag terjeng a levegőben, de körülbelül ez a helyzet. Watermant mindnyájan nagyra becsüljük. A körülbelül Ötvenmérföldnyire fekvő állami elmegyógyintézet vezetője, és olyan a külseje, mint egy fűszerüzlet szívélyes és jómódú tulajdonosának. Alacsony, kövér, rozmárbajuszú férfi, nem ismeri a hiúságot. Rendszerint magával hoz egy-egy sorsüldözöttet. Ezúttal egy magas, sovány férfival jött, nem értettem a nevét. Az volt róla a benyomásom, hogy szintén orvos, de olyan fura tétovasággal viselkedett a társaságban, mint amilyet aranyásók és bányamérnökök viselkedésében figyeltem meg, akik túl sokáig éltek távol a civilizációtól, Korea hegyei között vagy Borneo őserdeiben. Ez az érzés az emberi kapcsolatok hiányának és a túlzott elfogódottságnak a keveréke. A magány éveiben sokan kényszerültek olyasmire, amit a civilizált ember önmagával szemben sem követhet el büntetlenül, és azután mindörökre viselik a nyomait Nem tudom, hogy terelődött a beszélgetés a leukotómiára Azt hiszem, az egyik mérnök

érdeklődött róla egy távoli elmebeteg rokonával kapcsolatban. A jelenlevők mind elmondták a véleményüket. Kevesen tartották jónak, a legtöbben - még az agysebészek is - hallani sem akartak róla. Azután az került szóba, milyen következménye lehet egy autóbalesetnek egy gyermek agyvelejére. A beszélgetés nem volt finom, még ha a szokásos orvosi vitákhoz mérjük is, azt hiszem; senki sem törődött a társaság többi tagjával, csak azzal, akivel éppen beszélt. Egyszer csak zuhanás hallatszott. Körülnéztünk, és láttuk, hogy Waterman barátja ájultan fekszik a padlón. Homlokát kiverte a verejték. Waterman melléje térdelt, és a pulzusát vizsgálta. - Nem hinném, hogy komoly lenne a dolog - állapította meg. - A betegem, de nagyon intelligens, és úgy gondoltam, kissé felvidámítja, ha közénk jöhet. Amnéziában szenved, és még az igazi nevét sem ismerjük. Nem kellett volna megkockáztatnom, hogy magammal hozom. Gyerünk, vigyük ki. Nincs szükség arra, hogy az összejövetelt emiatt félbeszakítsuk. Waterman telefonált a kórházába, küldjenek egy betegszállító kocsit, a társaság néhány orvos tagja meg az étterem tulajdonosát kereste meg. A tulajdonost idegesítette a dolog, de azt mondta, fektessük le az eszméletlen embert a hátsó szoba díványára. A beteg közben félig-meddig már magához is tért. Nyilvánvalóan izgatott és zavart volt. Továbbra is értelmetlenül beszélt. Beszédéből csak a következő szavakat lehetett kivenni: „gengszter", „Palika", „Martha", „karambol". A szavak mondatokat alkottak, de túlságosan halkan beszélt, és nem értettük meg, mit mond. Waterman behozta orvosi táskáját a ruhatárból. Valami nyugtatót adott be; azt hiszem, valami barbiturátot. Egy időre megnyugtatta a beteget; de az ember sohasem lehet biztos ezeknek a nyugtatószereknek a hatásában. Egy idő múlva a beteg felnyitotta a szemét. Motyogása hangosabb lett és érthetőbb. Majdnem összefüggően beszélt. Waterman elég jó orvos, és akkor használja ki az alkalmat, amikor az adódik. - Itt az alkalom számomra - állapította meg. - Rájött a közlésvágy. Vagy hat héttel ezelőtt bukkant rá egy rendőr valamelyik bérház kapujában. A rendőrség beutalta hozzánk. Még a nevére sem emlékezett. Tudjuk, hogy orvos volt, és könnyen megállapítottuk, hogy sok baj és szerencsétlenség érte. Eddig csak az erejét nyerte vissza, nem akartuk megzavarni a gyógyulását azzal, hogy sokat faggatjuk. Ha már azonban most beszélő kedve támadt, ki kell használnunk ! Az elveszített emlékezet visszatérését izgatottan figyeltük. Waterman kiváló szakember, és élvezettel hallgattuk, hogyan teszi fel a kérdéseket. Az új személyiség úgy bukkant elő, mint a vízbe fúlt ember arca, amikor vashorgokkal a víz felszínére húzzák. Nem készítettem feljegyzéseket a látottakról; Waterman azonban szünet nélkül írt kis fekete noteszába. Az itt következő beszélgetés az ő feljegyzéseinek másolata. - Hogy hívják? - Arthur Cole-nak hívnak. - Foglalkozása orvos, ugye? - Igen, orvos vagyok. - Melyik egyetemre járt? - A chicagói egyetem orvosi fakultására. 1926-ban végeztem. - Hol volt segédorvos? -A chicagói közkórház sebészetén. Tudja, hol van a kórház?... A South Enden. Homályosan emlékeztem a chicagói közkórházra. A halott utcák gennyes poklában állt az ütött-kopott vörös téglaépület, ahol a South End és a West End találkoznak. - A sebészeten volt segédorvos? Ez érdekes - talán a sebészetre specializálta magát? - Igen, persze, két évig mindent megcsináltam, amit csak kaptam, de mindig agysebész akartam lenni. Mit is mondtam? Attól tartok, hogy nagyon zavarosan beszélek. Teljesen el is feledkeztem arról, hogy agysebészként dolgoztam.

46

47

- Szóval agysebész volt? Mit csinált azután? - Hosszú, zárt folyosókra emlékszem és rácsos ablakokra. Hogy is hívták? Bizonyára elmegyógyintézet volt. Igen, már eszembe jut - a Mere... Mere... Meredith Járási Elmegyógyintézet. Illinoisban van, ugye? - Azt hiszem, ott van. Nem emlékszik a város nevére? - Buckminster. Nem, nem Buckminster volt. Most jutott eszembe, Leominster volt. - Igen, így van, Leominsterben van. Hány éves volt, amikor oda került? - Harminc körül. - Emlékszik, melyik évben volt? - 1931-ben volt. - Egyedül ment oda? - A feleségemmel. Nős vagyok, ugye, az vagyok? Mi történt a feleségemmel? Itt van, ugye, itt van? Ó, istenem! Martha... Martha! Hangja értelmetlen sikoltásba fulladt. Waterman megjegyezte: - Azt hiszem, még egy kevés nyugtatószert kell beadnom neki. Olyan enyhe adagot, hogy éppen csak lecsillapítsa. Nem akarom elszalasztani ezt az alkalmat, hogy valamivel többet megtudjak róla. A beteg izgatottsága lassan lecsillapodott a gyógyszer hatására. Néhány percig túlságosan kábultnak látszott ahhoz, hogy beszéljen. Majd megszűnt zavara, és Waterman újra folytatta a kérdezgetést. - Segítenie kell nekünk, ha azt akarja, hogy segítségére legyünk - szólt a beteghez. - Szedje össze magát. Hány éves házas volt, amikor Leominsterbe került? - Nem egészen kétéves házas. Martha ápolónő volt a chicagói közkórházban. Martha Sorensonnak hívták. Minnesotából származott, emlékszem. Apjának farmja volt valahol az észak-dakotai határ mentén. Oda utaztunk az esküvőnkre. - Voltak gyermekeik? - Egy fiam volt... Paul. Igen, most már mindenre emlékszem. A karjára hajtotta fejét, és zokogásban tört ki. Értelmetlenül kiáltozott: - Hol van Paul? Hol van Paul? Szinte szégyelltük magunkat ilyen szörnyű fájdalom láttán. Waterman ott állt a dívány végénél, amelyen Cole feküdt. Mindig úgy jelent meg előttem, mint aki a társaság lelke - vidám, szellemes és csípős humorú. Sohasem láttam addig Watermant, az orvost. Most méltóságteljes volt és nyugodt, és a hangja sokkal megnyugtatóbb, mint bármiféle fájdalomcsillapító. Maga Aesculapius állt előttünk, a gyógyítás istene. - Nyugodjon meg, dr. Cole - mondta. - Segíteni szeretnénk önnek, de ön az egyetlen, aki megmutathatja nekünk, hogyan tegyük. Meséljen valamit a járási kórházról. Bent lakott a kórházban? - Néhány hónapig. Azután kibéreltünk egy régi farmházat körülbelül egy kilométernyire a várostól. Martha úgy gondolta, hogy lakhatóvá tehetjük, bár én magam el sem tudtam képzelni, hogyan szabadulunk meg attól a sok piszoktól és szeméttől, amellyel az egész ház tele volt. Martha azonban még egy disznóólat is lakályossá tudott tenni. Hogy is volt? A ház előtt haladt az országút, emlékszem. Kezébe temette arcát, vállát rázta a zokogás. - A fékek! - mondta. - Most is hallom, hogyan csikorogtak a fékek. A karambol! Az autó felborult. Vér folyt az országúton - folyt a vér! Láttam, és semmit sem tehettem ! Waterman intett, hogy hallgassunk. Szégyelltem magam, hogy tanúja vagyok egy ember szenvedésének és kiszolgáltatottságának. A zokogás fokozatosan elcsitult. Waterman tovább folytatta a kérdezést. - Nos, ne gyötörje magát az összefüggésekkel - jegyezte meg. - Csak a kérdéseimre feleljen. Sokkal könnyebben megy így. Lássuk csak! Miféle hely volt ez a Leominster?

- Olyan mezővároska, szinte csak úgy magától nőtt a prérin. Olyan mezőgazdasági központ volt; azaz volt egy gyár is benne. - Gyár? Milyen gyár? Mit készítettek benne? - Nem jöttem rá soha. A város lakosai azt beszélték... de hát az ember egy szót sem hitt el abból, amit mondtak. Ismeri már, mennyi pletyka terem egy kisvárosban. - Miféle pletyka? - Azt beszélték, hogy a gyár a szeszcsempészek főhadiszállása, mások meg azt mondták, hogy kábítószereket gyártanak. Különben is, nekem sohasem tetszett az a hely. - Miért? - Omladozó betonépület volt, még az első világháború idejéből. Egyszer arra sétáltam. Mindig azt éreztem, hogy valaki figyel, és nem mertem túlságosan közel menni az épülethez. Körös-körül embermagasságban nőtt a gaz, nadálytő meg afféle, és mindenütt tele volt piszkos, zöldes pocsolyákkal. Autóroncsok is hevertek ott meg elhanyagolt, megrozsdásodott mezőgazdasági gépek. Néha hetekig nem járt senki arra, de időnként, estefelé néha egy nagy kocsi hajtott el a gyár irányában. - Miféle kocsi? - Igen drága személygépkocsinak látszott, de olyan volt a hangja, mint egy teherautónak. .. és a férfi, aki benne ült... - Mikor látta a férfit? - Akkor történt, amikor az a kocsi behajtott a hozzánk vezető útra legalább nyolcvanmérföldes sebességgel... Ó, istenem! Láttam, hogyan esik szét a kocsim, mint valami kis papírcsónak, és hogyan zuhan át az út másik oldalára. Martha ült benne és Paul, ők voltak benne... az én kisfiam. Cole beszéde megint értelmetlenné vált. Egész testében remegett. Hasonlított egy kísérleti nyúlhoz, amelyet egyszer a műtőasztalon láttam. Waterman megint beadott neki valami gyógyszert, nem tudom, kábítószer volt-e vagy izgatószer, és Cole lassan megnyugodott. - Beszéljen arról a férfiról, aki az autóban ült. - Magas, kövér és jól öltözött. Egy vörös forradás húzódott a szeme sarkától a szájáig. - Nem emlékszik arra, hogy hívták? - Azt hiszem, Macalusónak. De sohasem emlegették a nevét. Az emberek alig beszéltek róla, de ha szóba került, „az Agy"-nak hívták. - Ő volt az, aki a kábítószereket készítette? - Azt hiszem, de egy barátom azt mesélte, hogy nagymenő volt a bankrablók között is. Úgy mondták, hogy igen dörzsölt alak. A rendőrség már régen nyomozott utána, de semmiféle bizonyítékot nem találtak, és nem tudtak vádat emelni ellene. - Mi történt a baleset után? A beteg szólásra nyitotta a száját, de nem jött hang a torkából. Az ideggyógyász nyugodtan várt, amíg Cole szemmel láthatólag összeszedte magát. Keserűen beszélt, a foga között, látszott, hogy kényszeríti magát a beszédre. - A feleségem gerince eltört. Attól fogva, a halála napjáig, egy lépést sem tudott tenni. A fiam koponyája a bal oldalon betört; az első ülésnek zuhant. Amikor megláttam, majdnem lapos volt a feje, egészen formátlan. A kórházi kollégám kiváló sebész volt, megmentette az életét. Vagyis amit megmentett, csak egy vak, süket, béna, de egyébként életképes hústömeg volt. Az intézetben, ahol elhelyeztem, jól gondozzák, és valószínűleg túlél minden más gyermeket. Tudja, mit jelent ez. Olyan gondozást, amit egy állami intézetben nem kapna meg, és ami sok pénzt igényel, sok-sok pénzt. Vagy pedig azt, hogy életem végéig néznem kellene ezt a szörnyűséget. Istenem! Nem lehet igaz! Nem is igaz. - Nem fizettek kárpótlást a baleset miatt? Persze nem hiszem, hogy bárki is kárpótolni tudná önt, de hiszen sok pénzre volt szüksége, hogy a feleségét és a gyermekét ellássa. - Természetesen kárpótolni akartak. Néhány nappal a baleset után egy helybeli ügyvéd

48

49

hívott fel, Petersonnak hívták. Petersont a kisvárosban elég dörzsölt fickónak tartották. Peterson azt akarta tudni, van-e jogi képviselőm, akivel érintkezésbe léphetne. Volt egy Epstein nevű barátom, aki a kórház néhány jogi ügyletét is intézte, így hát megadtam a nevét Petersonnak. Epstein azt tanácsolta, hogy ne vegyem fel a telefonkagylót, és kerüljem el Petersont, amíg vele nem beszéltem. - Mi történt azután? - Epstein eljött hozzám, és megkérdeztem, miért ilyen óvatos. Elmondta, hogy Peterson egy húron pendül Macalusóval, és ő intézi a jogi ügyleteit. Beszélt még arról is, hogy jó kapcsolatban van a járási hatósággal. Úgy látszott, semmit sem tehetünk ellene. Peterson hamarosan beállított, Epstein még be sem fejezte mondanivalóját. Csinosan kifent bajusza volt, szalonkabátot hordott, és a nyakából fekete zsinóron monokli lógott. Nem tetszett nekem a külseje, de meg kell mondanom, hogy udvariasan viselkedett. - Ajánlatot tett önnek, ugye? - Nem közölte, ki a megbízója, és tagadta, hogy ügyfele bármiben is felelős lenne. Felajánlott 30 000 dollárt, amennyiben minden követelésemről lemondok. Nagyon sima volt a dumája, de nem utasíthattam vissza a pénzt. El is fogadtam volna, ha Epstein nem közli vele, hogy semmi esetre sem írom alá az okmányt 50 000 dolláron alul, mivel a hoszszú ideig tartó kórházi kezeléshez tetemes összegre kell számítanom. Peterson színleg tiltakozott, és én józan eszemre hallgatva nem szóltam egy szót sem. Végül is felajánlott 50 000 dollárt, és Epstein azt tanácsolta, hogy fogadjam el. - Nos, ez a kártérítés rendezte az anyagi helyzetét. Mi történt azután? - Paullal semmit sem tehettünk. Enni tudott, és elég életképes is volt, olyan vegetatív módon, de nem volt rnár a gyermekünk. Ágyhoz volt kötve, vakon, süketen és bénán. Az értelemnek még csak egy szikráját sem lehetett rajta észrevenni. Elintéztük, hogy felvegyék egy intézetbe, ahol az ilyen eseteket gondozzák, de aligha tekinthettük emberi lénynek, és csupán nagy időközökben látogattuk meg. - Mi történt a feleségével? - Körülbelül húsz kilométernyire, az állami kórházban kezelték. Eleinte jól gyógyult, és már arra gondoltam, hogy berendezem a házat számára úgy, hogy mindenütt rámpák legyenek a tolókocsijának, és különleges konyhai berendezést akartam szerezni. A veséi azonban már évek óta gyengék voltak, és a kétoldali végtagbénulásnál mindig a vesékkel van baj. Gyorsan leromlott az állapota. Körülbelül három hónap múlva urémiás kómába esett, és többé nem is tért magához. Késő ősszel halt meg, de szerencsére a kollégáim segítettek, úgyhogy az utolsó napokban sok időt tölthettünk együtt. Odahaza volt a temetés, Minnesotában. Az apja, egy komor, öreg svéd, nem sokat beszélt, de láttam rajta, hogy nagyon letört. - Azt hiszem, már semmi sem fűzte Leominsterhez. Visszament oda? - Igen, vissza. A vonat este tíz óra tájban érkezett be az állomásra. Észrevettem, hogy két fura külsejű alak lézeng az állomáson, és mintha rám vártak volna. Az egyik egy hat láb magas vagány volt, törött orrú. A másik sovány, töpörödött öregember, átlagmagasságú. Az öreg testhez simuló nagykabátot viselt, kalapját szemébe húzta, és kezét zsebében tartotta. A birkózókülsejű alak mellém sompolygott, és rekedt, ziháló hangon megszólalt: „Munkánk van a maga számára. A Főnök megsebesült." „A Főnök? - kérdeztem. - Ki az? Ismerem?" „Biztosan ismeri - felelte a birkózókülsejű alak zihálva. - Mindenki ismeri. Maga is ismeri. Úgy hívják: az Agy. Az útelágazáson hajtottunk elég csinos sebességgel (de nyolcvannál nem mentünk gyorsabban), amikor egy tehén bukkant fel előttünk. Nos, a tehénből marhahús lett, a kocsiból meg roncs. Háromszor is megfordult a tengelye körül. Mi nem érintkezünk senkivel sem, magunknak való emberek vagyunk, és azonkívül is, magánügyről van szó, ezért nem vihetjük az Agyat kórházba. Olyan dologról van szó,

amihez maga ért. Magát ismerjük, és azt mondják, hogy belevaló fickó. De ha nem is az, most rnár mindegy. Gyerünk!" Azt mondtam, hogy el kellene mennem a kórházba a műszereimért. „Öregem - mondta a töpörödött alak -, legyen jó, és tegye, amit mondanak magának. Gyerünk! - Majd odaszólt a másik fickónak: - Hájfejű, mindig túl sokat fecsegsz!" Senkit sem láttam a közelben, akinek szólhattam volna, és az üzletek is már mind bezártak. Nem tetszett nekem a dolog, de semmi mást nem tehettem, tehát velük mentem. Körülbelül másfél mérföldnyire a betonépülethez hajtottak, amelyet körülvett a nadálytő meg a bogáncs. Valaki ránk kiáltott: „Hé, köpd be a jelszót!" Hájfejű mormogott valamit, amivel a másik meg volt elégedve. Majd két oldalról karon fogtak, és gyorsan betuszkoltak egy irodahelyiségbe. Kényelmesnek, sőt fényűzőnek látszott a berendezése, amit fel sem tételeztem volna, annyira különbözött a gyártelep többi részének korhadt deszkáitól és betört ablakaitól. Belöktek egy szobába, megbotlottam a küszöbön, és hasra estem. Felálltam, és láttam, hogy néhány férfi van a szobában. Peterson is köztük volt. ö segített felállni. Egy másik férfi állt mellette, barna tweedöltönyben, tevékeny, vezető állású üzletembernek látszott; a nevét nem tudtam meg, de azt hiszem, hogy ő volt az Agy összekötője a magasabb üzleti körökkel. Peterson megszólalt: „Sajnálom, hogy ilyen minden teketória nélkül bánunk önnel, de nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megválogathassuk akár a módszereinket, akár a modorunkat. Nem akarunk önnek ártani, de meg kell értenie, hogy diszkrétnek kell lennie. Mr. Macalusót baleset érte, és nem tartjuk tanácsosnak, hogy kórházba vigyük. Öntől várjuk a segítséget, és megígérhetem, hogy nagyon jól megfizetjük a szolgálatait." „És ha nemet mondok?" Lassan emeltem fel a tekintetemet arcukba, és meghűlt ereimben a vér. „Ez esetben, dr. Cole, lépéseket kellene tennünk, hogy megvédjük érdekeinket. Ön intelligens ember, és biztos vagyok benne, hogy tisztában van ezeknek a lépéseknek a jellegével." Egy pillanatig tétováztam, majd elhatároztam magam. „Rendben van, megteszem. Hol van a beteg?" Kinyitották a belső iroda ajtaját, amely még fényűzőbben volt berendezve, mint a többi helyiség. Az Agy ott ült egy párnázott bőrszékben, feje hátradőlt a karosszék támlájára. Arcát egészségtelen vörös szín öntötte el, és a forradás még szembetűnőbb volt, mint valaha. Szája nyitva volt. Nehezen lélegzett, bal orrcimpájánál alvadt vércsomót láttam, mintha alig egy-két perce állt volna el a vérzés. Fejét egy tiszta törülközőbe tekerték bele. „Mr. Macaluso teljesen magánjellegű ügyben volt elfoglalva - jegyezte meg a barna öltönyös férfi. - A kocsija nekiment egy tehénnek. A szélvédő üvegnek zuhant. Nagyon nemkívánatos lenne számunkra, sőt mondhatom, az ön számára is, ha állapotával kapcsolatban bármi is kitudódna." Levettem a kötést. Macaluso szeme üresen bámult előre. Pupillái egyenlőtlenek voltak. Végigtapogattam a homlokát. Egészen kiment a formájából, olyan volt, mint egy dinnye, amelyet megrúgott a ló. Amikor a koponyához értem, Peterson előrehajolt; a barna öltönyös a körmeire nézett, majd hirtelen felállt, amikor az ujjaim nyomása alatt megcsikordult a csont. Nyilvánvaló volt a homlokcsont horpadásos törése. Levettem kezemet a homlokról, és közöltem a barna öltönyös férfival, hogy azonnal kell operálnom, és hogy el kell küldenem a műszereimért. „Ne aggódjon - felelte. - Már mindent megszereztünk, amire szüksége lehet." Átnyújtott egy orvosi táskát, amelyen J. McC. betűkből álló arany monogram állt. „Nem dr. McCall táskája ez?" - kérdeztem. „Lehet, hogy az - felelte a fickó -, de ahhoz semmi köze. Nagyon rosszul készítik manapság az autók zárját." Mindjárt jobban éreztem magam, amikor tudtam, hogy McCall műszereivel dolgoz-

50

51

hatom. Bár más kissé a technikája, de mindenesetre legalább jó a felszerelése. Mindent megtaláltam - a koponyalékelőt, a csontkiemelőket, a villanyfűrészt, az altatószert, novokaint és az alkoholt. „Meg tudja csinálni?" - kérdezte új ismerősöm. „Meg" - feleltem, remélve, hogy valóban meg is tudom csinálni. Nagyon nyugodtnak és erősnek éreztem magam. Körülnéztem egy edény után, amiben vizet lehet forralni, és törülközőket kértem meg egy jó nagy, lapos asztalt, amelyen dolgozhatom. Az üzletember az íróasztalra nézett. „Használhatja az íróasztalt - mondta. - Az Agy nem bánja, ha néhány pecsétet is ejt rajta. A víz rnár felforrt a fazékban, és a fehérneműs szekrényben bőven van törülköző is. Cupido majd segít magának, azelőtt osztályos orvos volt az állami kórházban, amíg ki nem készített egy beteget. Nincs semmi baj, Cupido -jegyezte meg -, nyugodtan beszélhetünk a doktor úr előtt." Nyilvánvalóan valaki tisztában volt azzal, hogyan kell felkészülni egy műtéthez. Két tiszta kezeslábas pótolta a műtőköpenyeket. Egyet én vettem magamra, Cupido húzta fel a másikat. Felfektettük a beteget az asztalra - a hátára, hogy amennyire csak lehet, kényelmesen feküdjék. Munkához láttam. Megenyhült a légkör. Leborotváltam a fejét, és lemostam alkohollal. Azután novokaint fecskendeztem be. Amikor ez hatott, mélyebben fecskendeztem be a helyi érzéstelenítőt az összeroncsolt homloköböl körüli szövetekbe. Nem akartam altatást alkalmazni, mivel rendkívül fontos volt, hogy észlelhessem a beteg öntudatának visszatérését, amint az agyra ható nyomás megszűnik. Akkor egy lebenyt tártam fel a fejbőrből, és hallottam a koponyalékelő csikorgását, amint belefúrta magát a csontba. Meg kell vallanom, hogy Cupido kitűnően bevált mint műtősnő. Pontosan tudta, hogy mikor kell átnyújtania a vérzéscsillapító érfogót egy gézlapocskán, és úgy látszott, hogy tetszik neki a munkám. A kísérteties körülmények ellenére azt éreztem, hogy tiszteli tudásomat. Az operációnak talán legkellemetlenebb pillanata az, amikor a kifűrészelt csontot kiszakítjuk a koponyából. Hátravan az a feladat, hogy megállítsuk a dura, a kemény agyburok alól áradó vérzést. Láttam, hogy Macaluso lassan magához tér, és láttam, hogy lélegzése lágyabb és egyenletesebb. Kinyitotta a szemét. Tekintete elveszítette egyenlőtlen, üveges merevségét, és ajka szavakat formált. „Hol vagyok? - kérdezte. - Mi történt?" „Ne aggódj, Agy! - felelte az üzletember-külsejű férfi. - Baleset ért. Jó kézben vagy. Dr. Cole gondodat viseli." „Cole? - mondta az Agy. - Nemrégiben volt vele egy kis ügyem. Rendes fickó. Beszélhetek vele?" „Itt vagyok - szóltam a lehető legnyugodtabb hangon. - Mit akar nekem mondani?" „Nagyon sajnálom azt a másik balesetet. Maga úgy viselkedett, mint egy rendes ember. De hagyjuk a múltat. Jól elvégzi a munkáját rajtam, ugye?" Azt hiszem, ha nem szakítja fel a még be nem hegedt sebet, veszteségemre emlékeztetve, az egész dolog másképpen végződött volna. Így azonban hirtelen elhatározásra jutottam. Megpróbáltam, hogy az izgatottságnak még a látszatát is elkerüljem, de éreztem, hogy fehér vagyok, mint a fal, és amikor megnyugtattam az Agyat, és közöltem vele, hogy mindent megteszek érdekében, ami csak erőmből és tudásomból telik, Cupido felém fordult, és egyáltalában nem tetszett nekem, ahogyan rám nézett. „Még nem végeztem — mondtam. - Most ne beszéljen, és én befejezem a műtétet, és tisztába rakom a sebet." Tudtam, hogy mit fogok tenni, és nem hiszem, hogy valaha is az életben ügyesebben dolgoztam volna. Le akartam számolni Mr. Macalusóval egyszer s mindenkorra. Egyszer csak Cupido felkiáltott:

„Hé, doktor, mit csinál?! Ez, úgy látom, nem egészen kóser dolog!" Csöndesen feleltem neki: „Ezt én ítélem meg, és én vállalom érte a felelősséget." Úgy éreztem, hogy én vagyok fölényben. A másik fickó, akivel a kocsiban ültem, és aki a zsebében tartott revolverével megfenyegetett, Macalusóhoz fordult, és azt mondta: „Agy, Cupido megint pofázik!" A beteg feje be volt kötve, csupán egy kis rész állt szabadon, az operáció helye; különben magánál volt egész idő alatt. Szeretem, ha a betegek eszméletnél vannak a műtét alatt, különösen agyműtéteknél. Biztonságosabb, és egyébként az agy felülete nem érzékeny. „Nincs semmi baj - mondta. - Cole az én barátom. Ne engedjétek, hogy Cupido megzavarja a műtétet. Túl sokat beszél." Már befejeztem a seb rendbetételét, és még valamit el akartam intézni, mielőtt visszahelyezem a koponyalékelővel kiemelt csontdarabot. „Vigyázzatok! Nézzétek, mit csinál..." Az az ember, aki a zsebében tartotta a kezét, most fejbe vágta Cupidót a revolvere agyával. „Fogd be az átkozott pofádat!" - förmedt rá. Cupido öntudatlanul feküdt a padlón, és egyik füléből szivárgott a vér. Azt hiszem, hogy koponyaalapi törést szenvedett, de nem hagyták, hogy segítségére siessek. Azt sem tudom, vajon meghalt-e vagy sem. Át kellett lépnem Cupido testén, amikor a mosdóba mentem, hogy kimosakodjam. Amikor visszamentem, a barna öltönyös férfi várt rám. „Itt van 50 000 dollár - mondta. - Ugye, megérti, hogy Leominsterben nincs több keresnivalója. Ha valaha is ezen a vidéken találjuk, tudnia kell, hogy meg vannak számlálva a percei. Gondoskodunk arról, hogy eljusson a tengerpartig, és ott letelepedhet, és más név alatt újra dolgozhat. Az a fontos, hogy emlékezzen arra, amit mondtam, mert különben..." Semmit sem szóltam. A pénz nem számított. Semmi sem számított. Az Agy a kötés alatt megszólalt, azt morogta: „Adjatok 100 000 dollárt neki, fiúk. Kitűnően érzem magam." Megmondtam, hogy mit kell tenniök a beteggel, és átvettem a felajánlott pénzt - kilencvenkilenc ragyogó, új ezerdolláros bankjegyet, és egyezret ötvenesekben és százasokban. Kaptam egy jegyet San Franciscóig. Hájfejű vitt el éjszaka autón Chicago repülőterére. Nem ment el, amíg fel nem rakott a közvetlen San Franciscó-i járatra. Mihelyt fent voltam a repülőgépen, elővettem a pénzt, és a legszükségesebb dolgokra néhány dollárt félretéve, a többit egy nagy borítékba tettem, amit az előttem levő ülés tasakjában találtam. Megcímeztem a járási kórháznak, és átadtam a stewardessnak, kérve, hogy adja fel. Most már nem volt adósságom, nem voltak barátaim, és nem volt semmi pénzem sem. Semmi sem látszott valószerűnek. Bárhová mehettem, és nem volt hová mennem. A végén kivert a hideg verejték, és úgy éreztem, hogy testem egy része meghalt, és már a sírban nyugszik. Ez körülbelül minden, amire emlékszem. Homályosan felvillannak előttem az őserdők, rakodóhelyek, gengszterbandák. Nem emlékszem, hogyan kerültem dr. Waterman keze közé. Azt mondták nekem, hogy egy rendőr bukkant rám valahol egy kapualjban, és részegnek tartott. Cole egyre lassabban beszélt, a nyugtatószerek hatására, és a nyugalom, amelyre olyan kétségbeesetten szüksége volt, elkezdődött. Lecsukta szemét, és csöndes álomba merült. Megkérdeztem Watermant: - Elhiszi ezt a történetet? - Nem szeretnék véleményt nyilvánítani - felelte Waterman. - Ez az ember minden bizonnyal poklokon ment keresztül, de abban, amit elmondott, nincs semmi olyan, amit egy jó képzelőerővel megáldott ember ki ne gondolhatott volna. Nem egészen értem a megjegyzését azzal kapcsolatban, hogy mit csinált az Aggyal, mielőtt lezárta a sebet. Volta-

52

képpen semmi hatásos dolog nincsen egy horpadásos törés megszüntetésében. Van valami elgondolása? - Nem tudom - feleltem. - Megölhette volna Macalusót mindjárt helyben, de nem tette. Nem értem, hogy mire célzott. Hallottuk, hogyan közeledik egyre a távoli szirénázás, és néhány percen belül az állami kórház mentőkocsija megérkezett. Két tevékeny, fiatal ápoló jött be egy fehérbe öltözött kórházi orvos kíséretében. Felrakták Cole-t a hordágyra, és elvitték. Waterman fáradt volt, és még üldögélt velünk néhány percig, mielőtt kihajtott saját kocsiján a kórházba. Csöndben pöfékeltünk. - Úgy látom, a beteg elveszített valamit - szólalt meg Waterman. - Nem pénztárca ez? A pénztárcában néhány pénzérme volt és egy-két apró emlék, a mostani kórházi időszakból. - Várjunk csak! - jegyezte meg Waterman. - Azt hiszem, ismerem ezt a fajta pénztárcát. Mindig van egy titkos rekeszük is. Adják csak ide! Kezébe vette, és babrált vele egy keveset, majd teljesen kifordította. - Igen, azt hiszem, itt van a titkos rekesz. Lássuk csak, mi van benne. A titkos rekeszben nem volt más, csak egy chicagói újságból kivágott, két év előtti cikk. Ez volt a címe: AZ AGY BANDÁJA MEGSEMMISÜLT A PLUTORIA BANKBETÖRÉS KUDARCA MEGKERÜLT A SZÁZEZER DOLLÁROS ZSÁKMÁNY A cikk egy betörési kísérletről számolt be, amelyet Macaluso és banditái követtek el. A kísérlet tökéletesen meghiúsult. A bank tisztviselői felkészültek a rablók fogadására, és helytálltak a tűzharcban is. Azokat a betörőket, akik túlélték a támadást, és akiknek sikerült elmenekülni, elfogták üldözőik, mert egy tehervonat útjukat állta a vasúti keresztezésnél. Senki sem maradt életben, hogy elmondja a történteket. Az újság megjegyezte az esettel kapcsolatban, hogy az Agyat gondos vezetőként ismerték, aki mindig jól megtervezte ügyeit, és ez volt az első alkalom, amikor a legközönségesebb, legelemibb elővigyázatosságról is megfeledkezett. Waterman nagyot szívott a pipájából, és nézte, hogyan száll fel a füst a mennyezet felé. Teljesen tanácstalan voltam, nem értettem semmit sem. - Nem értem - mondtam. - Az egésznek semmi értelme. Mit gondol, mi történt voltaképpen? - Nem tudom - felelte Waterman -, de jól el tudom képzelni. A műtét során Cole feltárta Macaluso homloklebenyét. Csupán néhány másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy átvágja, és elvégezzen egy olyan beavatkozást, ami egyenértékű egy teljes homloklebenykiirtással. Ez nem hajtotta Macalusót az őrületbe, de teljes mértékben alkalmatlanná tette őt arra, hogy bármilyen tervet - józan ítélőképességet és óvatosságot igénylő tervet végrehajtson. Csöndesen szívtam szivaromat. Majd megjegyeztem: - Nem valami szép történet, de legalább a műtét tökéletesen sikerült. KARIG SÁRA FORDÍTÁSA

A Jupitert felderítő űrhajó terve. Megvalósítását 1972-re jósolták Amerikában

Kutatóbázis a Holdon amerikai elképzelés

IGOR MOZSEJKO

VENDÉGEKRE VÁRVA

55

1827-et írtak. Még sokan éltek jó egészségben Napóleon fegyvertársai közül, s tetteinek, hadjáratainak még elevenen élt az emléke. Az európai országok könyvesboltjainak polcait megtöltötték a Napóleonra vonatkozó emlékiratok és kutatások kötetei, megannyi forrásai egy máig sem kiapadó folyamnak. Ekkor történt, hogy Párizsban napvilágot látott egy könyv, amelyen ez a cím volt olvasható: Miért nem létezett sohasem Napóleon, avagy a Nagy Tévedés végtelen sok olyan tévedés forrása, amelyeket nem lehet figyelmen kivül hagyni a XIX. század történetében. Kinevették, megpróbálták agyonhallgatni, egy őrült agy lázálmának nevezték ezt a könyvet, s mindezek ellenére egyre újabb meg újabb kiadásai jelentek meg francia, német, angol és orosz földön. Ismeretessé vált szerzőjének neve is. Pereznek hívták, a lyoni egyetem matematikusa volt, köztiszteletben álló, magas képzettségű, kiegyensúlyozott személyiség, akire senki sem süthette rá azt, hogy gyengeelméjű. És mégis, ez a Perez kitartóan hangoztatta, hogy Napóleon sohasem létezett, nem egyéb, mint a XIX. század fantazmagóriája, tömeges autoszuggesztió terméke. Bizonyítékai szigorúan tudományos érvek voltak. A következő jellegzetes alapmotívumokat emelte ki Napóleon életrajzi adataiból: a nevét, a születési helyét, az anyja nevét, testvéreinek számát, azt, hogy elbuktatta a francia forradalmat, marsalljainak számát és hogy hány évig uralkodott. S professzorunk meghökkentő következtetésekre jutott. Hogy Napóleon a Nap jelképe, fényforrásunk megtestesülése, Apollón analógiája. A Napóleon név elemi szófejtési eszközökkel visszavezethető Apollón nevére (apollüó = elpusztítok, megölök, görögül). Apollón napisten és Napóleon egyaránt a Földközi-tenger egy-egy szigetén születtek; Napóleon anyjának neve Letizia, Apollóné pedig Létó; Napóleon három nővére a három gráciának felel meg, négy fivére pedig a négy évszaknak. Két felesége: a Föld és a Hold. A második házasságából származó fia Hórusz egyiptomi istennek, Ízisz és Ozirisz fiának a megfelelője. Apollón megöli Püthónt, a szörnyű kígyót, megszabadítja tőle Görögországot. Napóleon viszont „a forradalom hidráját" fojtja meg, s megszabadítja Franciaországot a jakobinusoktól. S minek a további magyarázat? Hiszen rnár maga a „revolúció" szó is a latin „revolutus"-ra vezethető vissza, ami egy „önmaga köré tekeredő kígyóra" vonatkoztatható. Ezzel pedig rnár magának a francia forradalomnak történeti realitása is kérdésessé válik. Napóleon tizenkét hadvezető marsallja: az állatöv tizenkét jele, a harcokban részt nem vevő négy marsall pedig a négy égtájat jelenti. (Itt megjegyezhetjük, hogy Napóleonnak

ennél több marsallja volt, Perez azonban nem tartotta magára nézve kötelezőnek, hogy teljes pontossággal járjon utána - nem létező fényeinek.) Végül pedig: Napóleon tizenkét évig uralkodott, felemelkedett keleten (Egyiptomban), és aláhanyatlott nyugaton (Szent Ilona szigetén). Minekutána teljesen bebizonyította Napóleon mitikus voltát, Perez professzor ezekkel a szavakkal fejezi be művét: „Állításunkat még alátámaszthatnók számos olyan királyi rendelettel, amelyeknek hiteles keltezése nyilván ellentmond az állítólagos Napóleon uralkodásának, ámde minden okunk megvan rá, hogy ezt ne tegyük." Éppen akkoriban a királypártiak mindent elkövettek avégből, hogy Napóleon nevét kitöröljék Franciaország történetéből, s a Bourbonok uralmát megszakítás nélkülinek tüntessék föl. Franciaországban érvényben voltak azok a rendeletek is, amelyeket a Bourbonok még Napóleon uralkodásának idején adtak ki. A francia uralkodó körök reális törekvése volt tehát az, amit Perez az abszurdumig vitt. Könyve ma is kiváló példája annak, miként lehet tudományos mezbe öltöztetett szavakkal s a közelebbi vizsgálat szerint a tárgyhoz nem tartozó tényekkel látszatra teljesen tudományos hipotézist felállítani. Az indítóokok még teljesen jóhiszeműek is lehetnek, és szolgálhatnak olyan célt is, amely megérdemli a fáradságot - s mégis ki kell mondanunk, hogy a cél elérésére szolgáló eszközök meg nem válogatása összeegyeztethetetlen mindennemű tudományos kutatással, különösen akkor, ha a legérzékenyebb és legvédtelenebb tudományról, a történelemről van szó. Mindezt azonban csak elöljáróban mondtuk el. Most térünk a lényegre. Lehetséges, hogy valamikor a világűrből Földünkre látogatók érkeztek? Egyelőre, legalábbis tudomásom szerint, egyetlen olyan hitelt érdemlő tényt sem találtak, amely igazolná űrbéli testvéreink látogatását. Az ilyen látogatás lehetősége mégis fennáll. S létezik olyan óhaj is, hogy ez a lehetőség realitássá váljék. Ha, mondjuk, holnap valahol Sziktivkar körzetében leszállna egy „repülő csészealj", vagy a Pamír valamelyik hegyi falucskájában megjelennék egy „havasi ember", akkor ezzel semmi lehetetlenség sem válnék valósággá. Csupán egy újabb hipotézis igazolódnék be, és jól tudjuk, hány ilyen, az első pillantásra teljesen képtelen feltételezésről derült ki végül is, hogy a színtiszta valóságnak felel meg, s hány ilyen lett már szerves részévé mindennapi létünknek. (Az emberek repülnek a levegőben, leszállnak a Holdra, a tömeg átalakul energiává... no meg az, hogy a Föld gömbölyű!) Egy hipotézis azonban még nem válik realitássá pusztán attól, hogy közzéteszik. A többnyire lelkes neofiták hada által kidolgozott s manapság oly divatos hipotézisek fő veszedelme abban a csábításban rejlik, hogy ragaszkodjunk ugyan a tényekhez, ámde magyarázhatjuk hibásan, vagy akár ki is találhatjuk őket. Mármint a tényeket. Egyes, állítólag tudományos elmefuttatások logikája olykor a klasszikus mondást juttatja eszünkbe: „Hogy is mondható az, hogy nincs isten, amikor minden élő az ő alkotása?" Az utóbbi években számos cikk jelent meg a „jövevények jártak nálunk" hipotézis híveinek tollából. E cikkek alapján a jövevények ittlétét bizonyító érvek három csoportra oszthatók. Az első csoportba az ősi könyvekből vett idézetek tartoznak. A második csoportba tartoznak az olyan tárgyak (a tektitektől a Taszili-féle freskókig és bizonyos japán szobrocskákig), amelyek űrrepülők földi látogatását bizonyíthatják. A harmadik csoport az olyan történelmi emlékműveket foglalja magában, amelyek vagy közvetlenül a jövevények kezének alkotásai, vagy legalább az ő útmutatásuk szerint készültek. A bizonyítékok első két csoportja feltételezi azt, hogy a jövevények mindenképpen olyanok, mint a földi emberek (alakjuk és hasonlatosságuk szerint): az ősi könyvek olyan szövegrészeit, ahol istenekről és emberekről van szó, a jövevényekről szóló elbeszéléseknek, az isteneket és embereket ábrázoló freskókat és szobrocskákat pedig a jövevények képének tekintik. Még ennél is tovább ment a jövevényelmélet lelkes híve, Alekszandr Petrovics Kazancev, az ismert író, aki a televízió képernyőjén ősrégi japán szob-

56

rocskákat mutogatott, és nemcsak azt állította, hogy azok szkafandert viselnek, hanem ráadásul még kijelentette, hogy ezeknek lényeges alkatrészei azonosak a mai földi űrrepülők felszerelésével. Ismét: azok „alakjára és hasonlatosságára" készültek. De hiszen teljes joggal feltételezhetjük, hogy még a mi későbbi űrrepülőink is, akik néhány tucat év múlva indulnak majd a világűr távoli tájaira, olyan öltözéket fognak viselni, amely sokkal inkább különbözik a mai űrrepülőkosztümtől, mint ahogyan a mai tengerészruha különbözik Kolumbusz hajósainak gúnyájától. Legnehezebb a két első csoportba tartozó bizonyítékokat megcáfolni. Olykor éppenséggel lehetetlen. Ha úgy fogjuk tekinteni, hogy Lót felesége nem sóbálvánnyá változott, hanem atomrobbanásnak lett az áldozata, vagy ha azt feltételezzük, hogy a Mahábháratában jövevények látogatásáról van szó, akkor ugyanilyen alapon Dávid és Góliát harcát is úgy tekinthetjük, mint olyan párviadalt, amelyben egy kis Föld-lakó diadalmaskodott eszével egy óriás jövevény fölött - vagy ha úgy tetszik, a jövevény törpe győzte le eszével és haladottabb technikájával a középtermetű Föld-szülöttet. Az orosz bilinák rabló Szoloveja tökéletesen beillik olyan jövevénynek, aki ultrahangszirénával ad figyelmeztető jeleket társainak, illetve olyan jövevénynek, aki lemaradt a kocsiról, és most nem földi, fülhasogató sírással siránkozik. Ha a „jövevényhipotézis" egyes hívei egy világűrkocsi utasainak nyilvánították már Jézus Krisztust és Quetzacoatl mexikói istenséget, akkor miért ne lehetne felvenni a jövevények társaságába Buddhát, Mohamedet és Mózest is? Ez utóbbi, mint tudjuk, emberek szeme láttára vette fel kapcsolatát a maga kozmikus bázisával. Rengeteg érdekes ismeretet adhatnak a jövevényekről a görög hitregék, a skandináv sagák, a Hawaii-szigetek lakóinak meséi, az orosz bilinák és Byron elbeszélő költeményei. A fő dolog: megtalálni a kellő módszert, felhasználni azt a dús termést ígérő eljárást, amelyet rnár Perez professzor alkalmazott: „Napóleon nem más, mint Apollón, a marsalljai pedig az állatöv jelei." A jövevényhipotézisek alkotói bőven élnek is a két első csoportba tartozó tanúságtételekkel. Ámde pusztán csak ezekkel mégsem boldogulnak. Kell valami súlyosabb bizonyíték is, olyasvalami, amit emberi kéz nem alkothatott, csak az ember helyett másnak lehetett létrehoznia. S itt kell a szilárdnak és időállónak megalkotott építészeti emlékekhez folyamodni. Ezeknek a bizonyítékoknak nagyobbik része Ázsiában, Amerikában és Afrikában áll rendelkezésre - csupa olyan helyen, amely eléggé távol van a nyájas olvasótól, és eléggé ismeretlen a számára. A Boldog Vaszilij-székesegyház nem alkalmas ilyen bizonyítékul, mert ezt Moszkva kellős közepén emelték, és építésének fölös számban voltak tanúi. Amikor a jövevényekről szóló cikkeket olvasgattam, kiírtam belőlük azoknak a „kozmikus eredetű" építményeknek a neveit, amelyek Ázsia területén találhatók, és minthogy szakmám szerint Ázsia történetével foglalkozom, legnagyobb részüket rnár volt is alkalmam látni. Íme, azok az ázsiai építmények, amelyeket vagy maguk a jövevények emeltek, vagy amelyek legalábbis az ő közreműködésükkel jöttek létre: a ba'albeki Jupiter-templom kőlapjai (a ba'albeki teraszok), Bábel tornya, a konaraki Fekete Pagoda és Delhiben a vascölöp. Mindezek, egy-egy szerző állítása szerint, nem készülhettek emberi erővel, vagy ha mégis, akkor megalkotásuk kétségkívül valamiképpen összefügg a jövevények látogatásával. S ezek a kőlapok, pagodák és cölöpök szorgalmasan vándorolnak egyik cikkből a másikba. Az „átvett" kutatások művelői szívesebben bízzák rá magukat eszmetársukra, mintsem hogy az ide vonatkozó szakirodalom átböngészésére fecsérelnék energiájukat. Vegyük hát szemügyre, miből áll ezeknek az építményeknek a titokzatossága, s vajon elképzelhető-e, hogy emberi kéz alkotásai, vagy pedig valóban nem jöhettek-e létre a világűr utasainak kezdeményezése nélkül.

57

BÁBEL TORNYA

A jövevényelmélet egyik szovjet megalapozója, M. Agreszt azt javasolja, hogy modern módszerekkel gondosan ellenőrizni kell Bábel tornyának életkorát, mivel gyanítható, hogy jövevények közreműködésével vagy jövevények számára épült. Ezt írja Agreszt: „Ennek a toronynak fennmaradt három emelete, mint tudjuk, égetett téglából épült, és a szóban forgó területen (a Közel-Keleten, a jövevények landolásának zónájában) található. Ennek az építménynek egyes részei, a kutatók leírásai szerint, megperzselődtek és megolvadtak." A nagy Bábel tornya, más szóval a babilóniai zikkurat, Marduk isten szentélye, vagyis az E-Temenankiban található torony, a „Föld és Ég sarokköve" mindannyiunknak gyermekkorunk óta ismert emlék, a bábeli nyelvzavar jelképe. Hérodotosz volt az utolsó, aki látta és le is írta ezt a tornyot. „A szentély közepén tömör torony áll - írta a görög utazó az i. e. V. évszázadban -, hossza és szélessége egyaránt egy sztadion, s ezen a tornyon áll egy másik, emezen egy harmadik és így tovább, egészen a nyolcadikig..." (Hérodotosz: Történet. 1. könyv, 181. szakasz.) A másik ókori tudós, Sztrabón, aki időszámításunk kezdetén élt, azt állítja, hogy az ő idejében ott már egyáltalán nem volt torony. Azt mondja róla, hogy „Bél síremléke" volt, s tudomása szerint még Xerxész romboltatta le. Ugyancsak beszámol a torony további sorsáról, és közléseit más források is alátámasztják. Megtudjuk, hogy Nagy Sándor már csupán téglahalmot látott a helyén, és „helyre akarta állítani ezt a piramist, ámde ehhez igen sok munkára és hosszú időre lett volna szükség (pusztán a törmelékek elhordása tízezer embernek két hónapját vette volna igénybe). Ezért a király nem tudta befejezni ezt a vállalkozást, mivelhogy nem sokkal utóbb betegség érte utol, s ez halálával végződött. Utódai közül senki sem törődött ezzel a dologgal." (Sztrabón: Földrajz. XIV. könyv, 1.5.) Évszázadunk elején Koldewey régészeti expedíciója ásatásokat végzett Bábel tornyának helyén, s az ásatások eredményei igazolták az ókori szerzők állításait. Megtalálták a torony alapzatát: ennek egyik oldala 90 méter hosszú volt. Körülötte pedig feliratos táblákat találtak, amelyek a torony rendeltetéséről, építéséről, méreteiről stb. közöltek adatokat. Babilonban szerettek írni, és gondosan feljegyezték dolgaikat. Csupán egyben tévedett Sztrabón, aki már nem látta állni a tornyot. S ezt a hibáját vette át Agreszt. A torony nem égetett téglából épült. Az erdőtlen Mezopotámiában az égetett téglának igen nagy volt az értéke. A legdrágább és legfőbb építményeket is csak kívülről borították égetett téglával. Magát az épületet égetetlen téglából emelték. Így volt ez Bábel tornyának és a hasonló típusú, számos egyéb zikkuratnak esetében is, amelyeket a Folyamközben találtak, és amelyek közül némelyik még ma is a föld szintje fölé emelkedve, tűzvészek és szándékos rombolás nyomait mutatja. A jövőre nézve tehát azoknak, akik szerint a Tigris és Eufrátesz völgyében a babilóniai, illetve az asszír birodalom virágzásakor jövevények jártak, azt ajánlhatjuk, hogy bizonyítékul válasszanak inkább egy másik zikkuratot, például az agar-gufi vagy a borszippai építményt, csak ne a Bábel tornyát, amely már nem létezik. A BA'ALBEKI TERASZ

„Feltételezhető, hogy az űrrepülők a Földről startoló kis hajóikon utazva végezték a Naprendszer feltárását. Evégből esetleg a Földön kellett hozzájutniuk a nukleáris üzemanyaghoz, és különleges felhasználási területeket, valamint tárolókat kellett létesíteniük. Így hát kétségkívül nyomot kellett hagyniuk maguk után a Földön. Vajon a felsorolt sajátságos építmények, mint például a ba'albeki terasz, nem tartoznak-e az ilyenfajta emlékek, nyomok közé?" Ezt az idézetet M. Agresztnak Ókori űrrepülők című könyvéből vettük. Ebben

58

az esetben Agreszt az „első felfedező" érdemét mondhatja magáénak. És íme, szövegének megjelenése óta ez a terasz ismételten cikkről cikkre járt mint megcáfolhatatlan érv. Például A. Gorbovszkij is „titokzatosságát" emlegeti. Nos, ha a ba'albeki kőlapokat egy másik bolygóról érkező űrhajósok készítették, akkor ennek a műveletnek rengeteg szemtanú előtt kellett lefolynia. Ba'albek az ókori világ legismertebb, legsűrűbben lakott helyei közé tartozott. Szíria római tartomány több városának lakossága meghaladta a félmilliót, s ezek közül az egyik legnagyobb volt Héliopolisz, a mai Ba'albek. És mégis: a városnak egyetlenegy lakója, egyetlenegy történész és egyetlenegy utazó sem vette észre, hogy az akkori világ egyik központjába űrhajók érkeztek, utasaik ott nukleáris üzemanyaggal látták el magukat, s e célból tárolóhelyiségeket építettek óriási kőtömbökből, minthogy ennél haladottabb építőanyaguk nem volt. Vannak viszont dokumentumok, amelyek egészen másvalamiről tanúskodnak. Antoninus Pius római császár (138-161), minekutána Héliopoliszt (vagyis Ba'albekot, Bál városát) birodalmához csatolta, elrendelte, hogy ott Jupiter tiszteletére felépítsék a világ legnagyobb templomát. Súlyos oka volt rá. A sűrűn lakott, gazdag libanoni tartományok igen fontos szerepet játszottak a birodalom életében. S nem is csak mint áruszállítók, mint az ázsiai kereskedelem gócpontjai, hanem egészen szubjektív okokból is. A római császárok összeházasodtak a libanoni dinasztiákkal, és Antoninus Pius egyik leszármazottja, Caracalla egyik ágról teljesen libanoni származású volt. Ő meg anyja, Julia Domna, még a pénzérméikre is rávésették ezt a szót: Héliopolisz. Végül pedig éppen itt, ezen a nemrég megszerzett területen különösen fontos volt számukra a világnézeti propaganda: a tervezett templomnak a birodalom hatalmát kellett megmutatnia. Tehát a ba'albeki terasz az i. sz. II. évszázadában épült, abban az időben, amikor a rómaiak mérnöki és építészeti ismeretei igen magas szintet értek el. A napjainkig fennmaradt hídjaik, templomaik, gátjaik, vízvezetékeik, országútjaik az építőművészet csodálatos remekei. A templom tervezői nagyon is jól tudták, hogy ezen a földrengéseknek kitett vidéken ekkora építményt nem szabad a megszokott alapzatra emelni. Olyan alapzatra volt szükségük, amely szilárd, és nemcsak az épület súlyát tartja, hanem födémül is szolgál a templom tágas pincehelyiségeinek. A közeli kőbányákban nagyszámú hatalmas kőtömböt fejtettek ki. Különösen három óriási vált ki közülük: ezeket a 20 méter hosszú, 5 méter magas és 4 méter széles tömböket Héliopoliszba szállították, és ott belőlük lett a templom alapzata. Az építkezés azonban elhúzódott, már rengeteg sok pénzt fektettek bele, a későbbi császárok nem áldoztak rá oly lelkesen, mint Antoninus Pius és Caracalla - ezért aztán a templom némileg egyszerűsített formában készült el. Egyébként még egy negyedik óriási kőlap is lett volna, ez azonban nem készült el teljesen, és nem is szállították a helyére. Pedig ez lett volna valamennyi közül a legnagyobb, de végül is visszadobták a kőbányába. Ma is megtekintheti bármelyik turista. És nemcsak azt tanúsítja, hogy azok a lusta jövevények nem fejezték be tisztességesen a nukleáris üzemanyaguk raktárának megépítését, hanem még ráadásul a kézivésővel való megmunkálás nyilvánvaló nyomait viseli magán. Netán azok az űrhajósok vésőt használtak volna legfőbb szerszámul? Avagy előnyben részesítették a rabszolgák munkáját? VASCÖLÖP DELHIBEN

59

India fővárosának szélén áll, senki sem tudja, mióta; nem rozsdásodik, és mindezekhez még: a magassága 6 méter. Kétségkívül titokzatos alkotmány, emberkéz nem hozhatta létre, űrhajósok készítették, és itt felejtették a Földünkön, vagy éppen szándékosan hagyták itt, látogatásuk emlékéül. Ez a vascölöp a ba'albeki kőlapok nyomában szorgalmasan járja útját cikkről cikkre, évek óta mint a legnyomósabb érvek egyike.

Csak az a bökkenő, hogy ez a vascölöp nem titokzatos, és nem is unikum. Aki jól szemügyre veszi, könnyen felfedez rajta két feliratot. Az egyik II. Csandragupta indiai uralkodó epitáfiuma, aki az i. sz. 413. évben hunyt el. Ez az epitáfium arról szól, hogy a vascölöpöt az uralkodó emlékezetére öntötték, és a Visnu lába nyomáról elnevezett hegyen állították fel. A régészek megállapítása szerint valamikor az allahabadi Visnu-templom előtt állt, és felső részét a szent Garuddha madár képe díszítette. A másik felirat arról ad hírt, hogy néhány száz évvel később Anang Pal király Delhibe szállíttatta át a cölöpöt. No de talán a régi indusok nem értettek ilyen kitűnő vas öntéséhez? Talán az i. sz. V. században ott nem is ismerték a vasat, és így a jövevények voltak azok, akik egyszerűen megajándékozták egy tisztességes fémdarabbal a földieket, ezek pedig cölöpöt csináltak belőle, ahelyett hogy ekevas készítésével fellendítették volna mezőgazdaságukat? Indiában a vasat már időszámításunk előtt ezer évvel is ismerték. Már akkor készítettek belőle fegyvert és házieszközöket. Nagy Sándor hadjáratainak leírásaiban szó esik arról, hogy az egyik pandzsábi fejedelemség uralkodója száztalentumnyi - mintegy 250 kg súlyú - acélt ajándékozott a hódítónak. Ez pedig kerek hétszáz évvel a szóban forgó oszlop elkészítése előtt történt! Azt senki sem állítja, hogy az ilyen oszlopok mindennapos jelenségek voltak Indiában. Nem, a vas továbbra is drága anyag maradt, és ritkán készítettek belőle ekét. Továbbra is felhasználták hadieszközül és egyedi tárgyak készítésénél. Ámde a kohászat és valószínűleg a vaspor kohászata is igen fejlett volt Indiában. Így például az alább bővebben ismertetendő konaraki Fekete Pagoda főtermét vasgerendákkal borították. S már itt sem lesz felesleges rámutatnunk, hogy szovjet régészek a távol-keleti tajgában éppen a közelmúltban fedeztek fel egy, még a mai fogalmak szerint is nagyméretű fémkohászati műhelyt az egykori Csurcsen birodalom területén. Ez az üzem rnár a X. században működött. Csak megismételhetjük, hogy bár azt a bizonyos cölöpöt nem volt könnyű munka elkészíteni, de azért a világűrből érkező vendégekre mégsem volt szükség az előállításánál. A KONARAKI FEKETE PAGODA

A. Gorbovszkij erről is azt állítja A legrégibb civilizációk rejtélyei című könyvében, hogy jövevények nélkül nem jöhetett volna létre. Ezt írja: „Indiában mindmáig áll a Fekete Pagoda nevű templom. 75 méter magasságban fedi az a tető, amely nem egyéb, mint gondosan megmunkált kődarab, és súlya 200 tonna I Szakemberek bizonyítják, hogy még a mai építéstechnika sem tud akkora súllyal dolgozni." Valóban szinte cáfolhatatlan érv. Még ma is képtelenek rá - és kész! No de hagyjuk azokat a szakembereket, és törődjünk inkább magával a pagodával. A konaraki Nap-templom vagy ismertebb nevén a Fekete Pagoda az óceán partján áll, Orissa indiai tartományban. Az ottani legenda szerint egy király emelte, hálából Szurje napisten iránt, aki kigyógyította a bélpoklosságból. Hadjáratai és udvari cselszövényei azonban elvonták a király figyelmét az építkezésről, s ezért ez annyira elhúzódott, hogy a felháborodott istenség ledöntötte a templom tornyát, és csupán a négyszög alakú alapépületet hagyta meg. A kőlap, illetve az a több, kisebb súlyú és méretű tábla, amelyet a titokzatos hipotézisek hívei emlegetni szoktak, állítólag a torony tetőzetéül szolgált. Amikor pedig a torony leomlott (torony ugyanis nincs, Gorbovszkij tévedett), akkor ezek a kőlapok 75 méter magasból zuhantak alá. S íme, az első dolog, ami elképeszti a látogatót, amikor a templomhoz közeledik: a tető kőlapjai sorban egymás mellett fekszenek a templom közelében - teljes épségben, mintha sose zuhantak volna alá abból az óriási magasságból. Mert hát valóban így volt: nem zuhantak alá. A konaraki templomépítés a XIII. században folyt, I. Naraszimhi-Devi császár uralkodása alatt, a munkálatok során azonban kiderült, hogy a talaj nem elég szilárd, s az építkezést abba kellett hagyni, még mielőtt fel-

60

állították volna az indiai épületek két elengedhetetlen elemének egyikét, a toronycsoportot. Az evégből rnár előkészített kőlapok ott maradtak a földön fekve. Szilárdabb talajon azonban az indiai építők mégis felállították volna a tornyot, holmi jövevények közreműködése nélkül. Az ő építkezési módszerük egyszerű volt és szellemes: mihelyt felraktak egy-egy sort a kőlapokból, az épületen kívül és belül is homokot szórtak rá úgy, hogy az építmény mindenkori fedőszintje egy dombnak lett a teteje, s e domb lejtős oldalán cipelték aztán föl a súlyos kőlapokat. A végén csak el kellett takarítani a homokot, s a domb helyén máris ott állt a kész templom. Ma már tíz évezrede annak, hogy megkezdődött az emberi civilizáció fejlődése. Előfordult, hogy valamelyik országra, mikor már a kultúra igen magas szintjét érte el, olyan csapások zúdultak, amelyek annak az országnak nemcsak a civilizációját, hanem még az emlékét is eltörölték a föld színéről. Ámde az emberek folytatták őseik művét: a földkerekség egy másik szegletében átvették a stafétabotot. Újra megtették a mások által már bejárt utat, és új lépéseket tettek előre. Mindnyájunknak kötelessége, hogy önmagát egy bonyolult és mégis egységes folyamat részének érezze - e folyamat neve pedig: az emberiség története. A régészek apránként rekonstruálják a távoli múltat, a történészek pedig összeállítják a képet, amely bemutatja, hogyan született meg a mi egy nappalunk a korábbi nappalok millióiból. Egyelőre ez is a jövevények nélkül történik. Ami pedig a világűrből érkező vendégeket illeti, semmiképp se gondoljuk őket olyan korlátolt lényeknek, akik ba'albeki kőlapokat faragtak, és vascölöpöt hagytak maguk után emlékül. Mert vagy nem akarták, hogy mi tudjunk látogatásukról, s akkor bizony igen sok erőfeszítésünkbe kerülne, amíg a nyomukra akadnánk - vagy fenn akarták tartani emléküket, és ebben az esetben minden bizonnyal olyan módját találták volna ennek, amely méltó egy magasan fejlett civilizációhoz. A jövevények földi látogatására vonatkozó hipotéziseknek teljes mértékben megvan a létjogosultságuk, igazolásukra azonban tényeket kell keresni, ahelyett hogy az álmokat valóságnak fognók fel. Hogy milyen veszélyeket rejt magában a felelős módszerekkel alá nem támasztott kitalálás, arra már Montaigne is rámutatott, a négyszáz év előtti jeles filozófus, amikor kijelentette, hogy „a csalásnak kiváló terepét és legjobb talaját nyújtja az ismeretlenség birodalma, mert rnár az elmondottak szokatlansága is azt sugallja, hogy higgyünk bennük, és ráadásul az olyan elbeszélések, amelyek nem engedelmeskednek logikánk megszokott törvényeinek, még az ellenük való küzdelem eszközeitől is megfosztanak bennünket". Végezetül azt ajánlom az olvasónak, hogy egy percre képzelje magát annak az embernek a helyébe, aki Perez professzor bevált módszerével keresi Földünkön a jövevények nyomait. Lássuk például, mit lehetne ezzel a módszerrel az Eiffel-toronyról elmondani. Talán azt, hogy egy űrhajó kilövőszerkezetére emlékeztet. Annál inkább el lehetne ezt mondani róla, mert hiszen az ilyen acélból-fémből álló alkotmány igen szokatlan mint torony, és nyilván nincs is semmi gyakorlati jelentősége. Érdemes volna elemzően foglalkozni vele - hátha kiderül, hogy kétezer évvel ezelőtt épült. És hátha sikerül az alapzatában tektiteket is felfedezni: olyan megolvadt kis köveket, amelyek az űrhajó kilövésének pillanatában keletkeztek. Régész urak, tessék, önöké a szó! RADÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA

SZILÁRD LEÓ

JELENTÉS A CENTRAL PÁLYAUDVARRÓL

Elképzelhetik, mennyire megdöbbentünk, amikor leszálltunk, és elnéptelenedett városokat találtunk. Tíz évig utaztunk az űrben, a kényszerű tétlenség miatt egyre türelmetlenebbül és ingerültebben; és amikor végül leszálltunk a Földön, kiderült - amiről önök már kétségtelenül hallottak -, hogy minden élet kihalt ezen a bolygón. Természetesen első teendőnk volt, hogy megtudjuk, miképpen következett be ez az esemény, és hogy kiderítsük, vajon az életet kiirtó hatóerő - bármi volt is - működik-e még, esetleg saját életünket is veszélyeztetve. Nem mintha túl sokat tehettünk volna önmagunk védelmére, de el kellett döntenünk, kérjük-e tovább expedíciók küldését erre a területre, vagy eltanácsoljuk őket. Először azt hittük, megoldhatatlan rejtéllyel állunk szemben. Hogyan pusztíthatott el bármilyen vírus vagy baktérium minden növényt és minden állatot? Egy hét sem telt el, amikor egyik fizikusunk - teljesen véletlenül - a radioaktivitás enyhe nyomait fedezte fel a levegőben. Mivel nagyon gyenge volt, önmagában nem lett volna nagy jelentősége, de amikor analizálták, kiderült, hogy nagyszámú különböző radioaktív elem sajátságos keverékéből származik. Ekkor Xram visszaemlékezett, hogy mintegy öt évvel ezelőtt különös villanásokat figyeltek meg a Földön (mindet egy hét leforgása alatt). Eszébe jutott, hogy ezek a villanások talán urániumrobbanások lehettek, és a jelenlegi radioaktivitás esetleg az öt évvel ezelőtti robbanásokból származik. Ez kezdetben elég erős lehetett ahhoz, hogy elpusztítsa az életet a bolygón. Ez azonban elég valószínűtlenül hangzott, mert az uránium önmagától nem robban, és meglehetősen bonyolult eljárásra van szükség, hogy robbantható állapotba hozzák. Mivel a Föld-lakóknak, akik ezeket a városokat felépítették, értelmes lényeknek kellett lenniük, nehéz elhinni, hogy ennyi fáradsággal készítették volna elő az urániumot csak azért, hogy elpusztítsák önmagukat. De a további vizsgálat bebizonyította, hogy a levegőben talált radioaktív elemek pontosan megegyeznek az urániumrobbanáskor keletkezettekkel, és olyan arányban keverednek, amely megfelel egy öt évvel korábbi urániumrobbantás hasadástermékeinek. Ez már aligha lehet véletlen egyezés. Amikor azonban továbbmegy, és azt igyekszik megmagyarázni, miért és hogyan jöhetett létre ilyen urániumrobbanás, már képtelen vagyok okoskodását követni. Xram úgy véli, hogy háború lehetett két kontinens lakói között, amelyben mindkét fél győzött. Tény, hogy a feljegyzések szerint az első húsz villanás Eurázsia területén következett be, és ezt követte öt - sokkal nagyobb - villanás az amerikai kontinensen, ezért először hajlottam afelé, hogy komolyan, érdemben fontolóra vegyem a háborúelméletet.

62

63

Arra gondoltam, talán két különböző Föld-lakó faj élt ezen a két kontinensen, akik nem tudták vagy nem akarták szabályozni a születések számát, s ez túlnépesedéshez, élelmiszerhiányhoz és a két faj közötti élethalálharchoz vezethetett. Ezt az elméletet azonban el kellett vetnem, mert két ténnyel találtam szemben magamat: 1. az eurázsiai és az amerikai kontinensen talált Föld-lakók csontváza ugyanahhoz a fajhoz tartozik; és 2. a csontvázstatisztikák tanúsága szerint egyik kontinensen sem volt túlnépesedés. Ennek ellenére, úgy látszik, Xram ragaszkodik háborúelméletéhez. Az a legkellemetlenebb, hogy most minden érvét egy meglehetősen rejtélyes, de valószínűleg teljesen érdektelen megfigyelésre alapozza, amelyet nemrég tettünk a Központi Nagyállomás tanulmányozásakor. Amikor leszálltunk, nem tudtuk, hol kezdjük kutatásainkat, és így találomra a város egyik legnagyobb épületét szemeltük ki vizsgálatunk első tárgyául. Nem tudjuk, mit jelent a neve: Központi Nagyállomás, de alig férhet kétség az épület rendeltetéséhez. Az idétlen gépekre alapozott, kezdetleges szállítási rendszerhez tartozott, amely síneken futott, és kerekekre épített kocsikat vontatott maga után. Több mint tíz napig foglalkoztunk az épület tanulmányozásával, és egész csomó érdekes és különös részletet tártunk fel. Szeretném egy megfigyeléssel kezdeni, amelyet sikerült tisztáznunk, legalábbis az én megelégedésemre. Ezen az állomáson tárolt kocsikon - amint felfedeztük - tábla lógott „Dohányzó" vagy „Nem dohányzó" felírással, világosan jelezve, hogy volt valamiféle elkülönülés az utasok között. Rögtön eszembe jutott, hogy a Föld-lakóknak két ága élhetett ebben a városban, egy pigmentáltabb változat, sötétebb, vagyis „füstös" arcszínnel, és egy kevésbé színezett változat - bár nem feltétlenül albínó —, világos, vagyis „nem füstös" arcszínnel. A Föld-lakókból csak csontvázmaradványokat találtunk, és ezekből semmit sem sikerült megtudnunk a színükről. Ezért először úgy látszott, nehéz lesz bizonyítékot szereznünk ehhez az elmélethez. Közben azonban néhány meglehetősen tágas épületet fedeztünk fel a városban, amelyek valamilyen ismeretlen és eléggé rejtélyes célra szolgálhattak. Ezeknek az épületeknek a belső falaira bekeretezett, festett vásznakat erősítettek -tájképeket és Föld-lakók képeit. És itt már látható, hogy a Föld-lakók két csoportba tartoztak: akiknek az arcszíne erősen pigmentált - füstösek -, és akiknek az arca alig színezett - a nem füstös változat. Ez pontosan megfelel elképzelésünknek. Talán itt említeném meg, hogy a képek néhány százaléka a Föld-lakóknak egy harmadik ágát mutatja be. Ennek az ágnak egy pár szárnya is van, és nyilvánvalóan mindegyikük a kevésbé pigmentált változathoz tartozott. Az eddig megvizsgált nagyszámú csontváz közül szemmel láthatóan egyik sem tartozott a szárnyas csoporthoz, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy egy kihalt változat képeivel állunk itt szemben. Hogy ez az elképzelésem helyes, ahhoz már nem is férhet kétség, mert megállapítottuk, hogy a szárnyas formák sokkal gyakrabban jelentkeznek a régebbi festményeken, mint az újabbakon. Természetesen nem írhatom le önöknek mindazokat a rejtélyes felfedezéseket, amelyeket a Központi Nagyállomás helyiségeiben tettünk, de szeretném legalább a legfurcsábbat elmondani, annál is inkább, mert Xram erre alapozza háborúelméletét. A felfedezés egy jelentéktelen részletvizsgálatból következett. A Központi Nagyállomás hatalmas területén eljutottunk két kisebb terembe, amelyek eléggé elrejtett helyen feküdtek. Mindkét teremben - „Férfiak", illetve „Nők" felírással - egy csomó kis fülkét találtunk, amelyek a Föld-lakók rejtekhelyéül szolgáltak, mialatt túladtak ürülékükön. Észrevettük, a lerakodóhelyen minden egyes fülke ajtaja fortélyos szerkezettel van bezárva. A szerkezetek megvizsgálása után kiderült, hogy egy csomó kerek fémérme van bennük. Ma már tudjuk, hogy ezek az ügyes kis szerkezetek megakadályozták a fülkébe belépést mindaddig, míg újabb érmét nem dobtak be egy nyíláson keresztül; abban a pillanatban az ajtó kinyílt, és lehetővé tette a belépést a fülkébe.

Az érméken különböző ábrák és feliratok is vannak, azonban mindegyiken előfordul az a szó, hogy „Szabadság". Mit jelentenek ezek a szerkezetek, bennük az érmék és az érméken a „Szabadság"? Bár több elméletet terjesztettek elő, az általános vélemény a felé a magyarázat felé hajlik, hogy itt a lerakodás műveletét kísérő ünnepélyes aktusról van szó, talán a Sigma-25 és a Sigma-43 bolygókról jelentett furcsa ünnepi aktusokhoz hasonlókra. E nézet szerint a „Szabadság" szó valami, a Föld-lakók vagy őseik által nagy becsben tartott erényt jelenthet. Ily módon eléggé megnyugtató magyarázatot kapunk az érmék feláldozására közvetlenül a lerakodás műveletét megelőzően. De miért volt szükség annak biztosítására - vagy mint Xram mondja, a kényszerre -, hogy egy trükkös szerkezet révén minden egyes esetben valóban feláldozzák az érmét? Ezt is megmagyarázhatjuk, ha feltételezzük, hogy a fülkék felé közelítő Föld-lakókat bizonyos szorongás érzete hajtotta, a szerkezet nélkül időnként megfeledkeztek volna az érmeáldozatról, és ennek következtében lelkiismereti gyötrelmek törtek volna rájuk. Azt gondolom, ez a legjobb magyarázat, amelyet jelenleg adhatunk, és valószínű, hogy a további kutatások ezt a nézetet fogják megerősíteni. Xramnak azonban, mint rnár említettem, van egy külön elmélete, amelyről azt hiszi, mindent megmagyaráz: az érméket a szerkezetben éppúgy, mint az életet elpusztító urániumrobbanást. Úgy képzeli, hogy a Föld-lakók ezeket az érméket szolgálatok viszonzásaként kapták. Azt mondja, a Föld-lakók nem voltak értelmes lények, és nem dolgoztak volna közös vállalkozásokban valami különleges ösztönzés nélkül. Szerinte azáltal, hogy megakadályozták a Föld-lakókat ürülékük lerakásában, amíg minden alkalommal fel nem áldozták az érmét, mohón kellett igyekezniük, hogy szert tegyenek ilyen érmékre, és az érmeszerzési vágy tette lehetővé számukra az együttes erőfeszítésekben való részvételt, amely szükséges volt társadalmuk működtetésére. Úgy véli, a lerakodóhelyeken talált érmék egy általánosabb elv egyik megnyilvánulását jelentik csak, és a Föld-lakóknak feltehetően nemcsak a lerakodóba való belépés előtt kellett ilyen érméket leadniuk, hanem akkor is, ha élelmiszerhez stb. akartak hozzájutni. Néhány nappal ezelőtt Xram meglátogatott, hogy mindezt elmondja nekem. Nem vagyok biztos, hogy mindent megértettem a mondanivalójából, mert nagyon gyorsan beszélt, ahogyan szokta, ha valamelyik elméletétől lázba jön. De általános elképzelését nagyjából megértettem, és nem tartom valami logikusnak. Úgy látszik, valami bonyolult számítást végzett, és e szerint a javaknak érmecsererendszeren alapuló termelése és elosztása nem lehetett stabil, szükségszerűen nagy ingadozásoknak volt kitéve, amelyek nagyjából emlékeztetnek az őrültek mániás depressziós ciklusaira. Sőt odáig megy következtetéseiben, hogy ilyen depressziós szakaszban pszichológiailag lehetségesnek tartja a háborút, még azonos fajon belül is. Senki sem ismeri el nálam készségesebben, hogy Xram ragyogó szellem. Bár elméletei mindig tévesnek bizonyultak, de eddig mindig tartalmaztak egy szemernyi igazságot. A jelenlegi elmélet esetében ez a szemernyi valóban csak mákszemnyi lehet, sőt mi több, ezúttal bizonyítani tudom, hogy téved. Az utóbbi néhány napban ugyanis szúrópróbaszerűen megvizsgáltunk a helyszínen tíz különböző lakóházat a városban. Egy csomó lerakodóhelyet találtunk ezekben is, de egyetlenegyen sem volt érméket tartalmazó szerkezet - egyetlenegy eddig megvizsgált házban sem. Most már biztosnak látszik, hogy a Központi Nagyállomáson talált érméket szertartás során helyezték oda. Nyilvánvaló: az ilyen szertartások a nyilvános helyen, illetve csakis a nyilvános helyen elvégzett lerakással kapcsolatosak. Örülök, hogy sikerült ezt időben tisztáznunk, mert sajnáltam volna, ha Xram bohócot csinál magából, és az elméletét beleveszi a jelentésébe. Tehetséges fiatal, és a pillanatok alatt összehordott, lehetetlen elméletei ellenére, meglehetősen kedvelem. VALKAY SAROLTA FORDÍTÁSA

64

A Kapcsolati Bizottság

Az utóbbi időben hirtelen felfokozódott az érdeklődés a Földünkön kivüli civilizációk problémája iránt. Ezért a Znanyije: Szila (A Tudás: Erő) című folyóirat szervezésében létrejött - társadalmi alapon - a Kapcsolati Bizottság. Tárgykörébe tartoznak az összes elképzelhető kapcsolatok, amelyek más világok másfajta, idegen értelmével létesülhetnek. A bizottságban számos tudományág képviselői foglalnak helyet: szakmájuk a fizikától és a biológiától a történettudományig és a néprajztudományig terjed. (Megjegyezzük, hogy a Kapcsolati Bizottság elnevezést a fantasztikus szépirodalomból - A. és B. Sztrugackij elbeszéléseiből - vették.)

65

Most, midőn a földi emberek már kiléptek a világűrbe, végleg tudatára ébredtek annak, hogy elvben ugyanezt megtehetik más bolygók lakói is. S amíg mi más világok meglátogatására készülünk, el kell gondolkoznunk annak lehetőségén is, hogy más égitestek lakói ugyancsak felkereshetik a mi bolygónkat. A csillagászok az elektromágneses hullámok áramlásában értelmes jelzések ottlétét próbálják meg felfedezni, a nyelvészek pedig olyan kifejezési módokat alkotnak, amelyek alkalmasak lehetnek az ismeretlen természetű lényekkel való érintkezésre. A Földön kívüli civilizációk problémája sohasem tartozott kizárólag a fantasztikus irodalom hatáskörébe: feltételezett létezésükkel a tudomány is foglalkozott, s nem is csupán Giordano Bruno idején, hanem már jóval korábban is. Manapság azonban -jóllehet még mindig nem sikerült ilyeneket felfedezni - széles körű tudományos kutatásoknak lettek tárgyává. S ugyanekkor a kapcsolatokra vonatkozó problémák nemegyszer egészen furcsa megvilágításba kerülnek: előfordul, hogy lelkesedéstől fűtött cikkekben eltorzulnak a tényék, előfordul, hogy vitathatatlanul hamis elképzelések szinte belefészkelik magukat a lapok és könyvek szövegeibe. A társadalmi alapon létrejött Kapcsolati Bizottság, melyet 1970-ben szervezett meg a Znanyije-Szila folyóirat szerkesztősége, a tudomány különböző területeinek szakembereiből áll, és részt vesznek benne újságírók is. Szerény szakaszt igényel magának azon az általános fronton, amely az idegen bolygókon meglevő értelem s az ezzel lehetséges érintkezések problémáit kutatja. Mindenekelőtt azokat a jelenségeket tanulmányozza, amelyek más világok lakóinak földi tartózkodására utalhatnak. Néhány cikket a bizottság elfogadott, és magáévá tett. Egy részük már másutt megjelent, a másik részük e folyóiratban látott először nyomtatásban napvilágot. Magának a bizottságnak a munkamódszeréről az egyik ülés jegyzőkönyvének részletével nyújtunk tájékoztatást.

A fantasztikus szépirodalom művelői, az írók a maguk módján szólnak a kapcsolatok problémáiról, itt most hadd legyen a tudósoké a szó. A z „ű r k e n g u r u"

(A Kapcsolati Bizottság 1970. október 26-i ülésén készült jegyzőkönyvből.)

Sz. Arutyunov (a történettudományok doktora, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Etnográfiai Intézetéből): Tudjuk, hogy az emberi képzelet határai korlátozottak. A legcsapongóbb fantázia is csupán valami új társítást hoz létre olyan jelenségek és tulajdonságok között, amelyeket az élet adott meg, és amelyeket a filozófusok reáliáknak neveznek... E. Berzin (a történettudományok doktora, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Kelet-kutatási Intézetéből): Leonardo da Vinci, amikor sárkányt kellett rajzolnia, békákat, gyíkokat, denevéreket választott „modellül". Sz. Arutyunov: Igen, egy sárkány megrajzolásához elegendő volt az emberi fantázia. Ámde Ausztrália felfedezése előtt sem Európában, sem pedig Afrikában vagy Ázsiában senki sem rajzolt erszényes emlőst. Ezek szerint kengurut lehetetlen kitalálni. És még egy példa olyan jelenségekre, amelyeket fel lehet fedezni, de elképzelni nem. Amikor a föníciaiak az ismert történelemben először körülhajózták Afrikát, visszatértük után elmondották, hogy látták a Napot, amint az égbolt másik felén halad végig (és nem azon a felén, amelyen ők megszokták). Az utazók otthon maradt honfitársai ezt valószínűtlen kitalálásnak minősítették. Minket viszont éppen ez a tény győz meg arról, hogy utazásuk valóban megtörtént. Ha tehát a folklórban keressük valamilyen jövevények nyomait, akkor a Földünk szempontjából újfajta reáliák után kell kutatnunk, olyan reáliák után, amilyenek a mi bolygónkon nem találhatóak, amelyeknek nincsenek földi gyökereik. J. Esztrin (a műszaki tudományok kandidátusa, fizikus): Igen ám, de az olyan dolgok, amelyek semmi földire sem hasonlítanak, lehetnek torzulások is, amelyek a nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány útján öltötték új alakukat. Sz. Arutyunov: Az etnográfusok tudják, hogy a folklórban néha inkább az olyan ismeretek maradnak fenn, amelyekhez a „továbbadók" fogalomvilágában hiányzanak az ismerős analógiák. Az igazat megvallva, véleményem szerint „nem földi reáliákat" mi a Földön sosem fogunk találni, ámde mégis érdemes ilyeneket kutatni, rnár magáért a negatív eredményért is. R. Podolnij (a Znanyije - Szila c. folyóirat rovatvezetője): Tehát arról van szó, hogy állítsák össze a Földünkön nem lehetséges reáliák jegyzékét, majd pedig a reáliák után kutassunk a folklórban? E. Berzin: Igen, úgy látszik, ez a helyzet. A földi ember például ma már tudja, hogy milyennek látszik a Földünk a világűrből. Korábban ezt nem tudták, de azért megpróbálták leírni a Földet a „külső szemlélő" nézőpontjából. S ennek során vajon mindig hibásan írták le? Nos, keresni fogjuk az „űrkengurut". J. Roszciusz (mérnök): A babiloni eposzban Etana kis cipónak látta a Földet akkor, amikor istene távolról mutatta meg neki. V. Podgomov (újságíró): Illetve kerek lepénynek látta. Egyszóval kereknek. J. Esztrin: De hiszen a világűrből a Földet kereknek, mint a teliholdat, csak a csillagászati körülményeknek ritka találkozásakor láthatjuk. Sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy a Földet csonka cipónak lássuk vagy éppen olyan sarló alakúnak, mint időnként a Holdat a Földről. Egészen természetes az, hogy a régi babiloniak, akik bolygónkat körlapnak képzelték, azt gondolták, hogy távolról ugyancsak kör alakú lepényfélének látszik. Ha tehát Etana sarlónak látta volna a Földet, ez azt bizonyítaná, hogy valaki valóban kivitte őt a világűrbe. A Föld és a Hold analógiájáról pedig a régi Babilonban már

66

csak azért sem lehetett szó, mert a babiloniak Földünket nem tartották egyenjogúnak a többi bolygóval. Érdekes volna megállapítani, hogy úgy írták-e le a Földet, mint holddal rendelkező kettős bolygót. Az ismeretek akkori szintjén ezt sem lehetett kifundálni. Végül pedig: a Nap a világűrből nézve bizonyos körülmények közt olyan, mint egy korong, tüzes szárnyakkal. V. Podgomov, J. Roszciusz és F. Beleljubszkij (az Afrikai és Ázsiai Népek c. folyóirat rovatvezetője) együtt: Sok népnél a Napnak ez a leggyakoribb jelképe! Sz. J. Kozlov (a történelemtudományok kandidátusa, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Etnográfiai Intézetéből): Pontosan így van. Csakhogy a madárnak is van ám szárnya!

67

(Az egybegyűltek arra a következtetésre jutnak, hogy a szárnyas korong mint jelkép a Földön is létrejöhetett.) R. Podolnij: Hát az idő összehúzódása? Napok, melyek alatt évek telnek el, szerepelnek a Tündérországba került Rímfaragó Thomasról szóló skót balladában. J. Roszciusz: A mesékben és legendákban egyáltalán nem ritka az ilyen példa. Sz. J. Kozlov: Viszont tudunk az ellenkezőjéről is: hogy valamely mesebeli országban évek telnek el, a Földön pedig ugyanekkor csak napok. E. Berzin: Ez megfelel az álombeli időmúlásnak: mikor pillanatok alatt órákat élünk át. Az ilyesmi elképzelhető. Sz. Arutyunov: Ha pedig az idő összehúzódása elképzelhető, akkor ez azt jelenti, hogy a megnyúlását is elképzelhetjük. Aki kifundálta a liliputiakat, az könnyen kitalálja az óriásokat is. J. Roszciusz: Úgy emlékszem, valahol, valamilyen legendában olvastam arról, hogy a nehézkedési erő megváltozik a csillagok felé vezető úton. Egy pillanatnyi türelmet kérek, csak átfutom a jegyzeteimet... Tessék, itt van! Hennig hívja fel a figyelmünket arra, hogy mialatt Gilgames barátja, Enkidu a Napisten társaságában utazik, azalatt teste olyan súlyossá válik, mint a kőszikla. Meg kell mondanom, hogy annak idején átnéztem a Gilgames eposz orosz nyelvű akadémiai kiadását, és ezt a részt nem találtam meg benne. De Hennig talán az eposznak egy másik változatát vette alapul. V. Liszcov (a fizikai és matematikai tudományok kandidátusa, biofizikus): Ma már elég sokat tudunk arról, hogy mi történik az emberrel, ha a világűrbe kerül. A súlyának megnövekedésén, illetve ellenkezőleg, a súlytalanságán kívül más is van. Megváltozik a kalciumos anyagcseréje: például a csontjai, ha huzamosabban tartózkodik az űrben, törékenyebbekké válnak. V. Podgomov: Mindezt „az űr gazdái" számításba vehették, és eleve elháríthatták. R. Podolnij: De hiszen más bolygók lakói testének egészen más lehet a vegyi összetétele, és tán sejtelmük sincs azokról az ártalmas behatásokról, amelyeknek a Földlakók vannak kitéve a világűrben. P. Kruglikov (a Műszergyártási Tudományos Kutatóintézettől): Nekem úgy tűnik, hogy az eddig felszólalók mind túlzott mértékben vették figyelembe a jelenlegi emberi ismereteket, és csupán a mai helyzetből indultak ki. Ez ugyanolyan helytelen, mint amikor más bolygók lakóit úgy képzelik el, hogy azok már ma is elavult szegecseléssel elkészítet: szkafanderokat viselnek. Gondoljon csak, Arutyunov elvtárs, azokra a japán dogukra, amelyekről éppen ön írt! Miért vagyunk oly biztosak például abban, hogy más bolygók lakóinak űrhajókon kell utazniuk? És hogy ezeken az űrhajókon hajósablakoknak kell lenniük? Hátha létezik olyan emberi (vagy nem emberi) lény, amely egyetlen szempillantás alatt egy másik bolygó felületén teremhet. Ki tudhatja, mit hoz a jövő? J. Esztrin: Ez igaz. De mégis, a jövevények nyomait mi csak úgy tudjuk keresni, ha olyasmire támaszkodunk, amit mi magunk el tudunk képzelni. Vagyis: csak úgy, ha mai technológiánkat extrapoláljuk a jövőbe, már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Persze

a jövőbe, és nem a múltba, ahogyan azok teszik, akik holmi ősi szobrocskákon szegecselt szkafanderokat vélnek felfedezni. Az ülésen elhangzottak összefoglalása: Ha már jövevények nyomait kutatjuk, akkor az „űrkengurut" kell keresnünk. A Földünkön elvileg meg nem figyelt jelenségek listáját kell összeállítani, mégpedig olyanokét, amelyek földi reáliákból kiindulva elképzelhetetlenek. Az ilyen jegyzék összeállításában a főszerepet a fizikusoknak, a csillagászoknak, az űrszakértőknek és az űrrepülőknek kell vállalniuk. A jegyzék ellenőrzésének feladata a filozófusokra és a pszichológusokra hárul. A jegyzék összeállításánál semmiképp sem szabad figyelembe venni a folklórt. És csupán amikor már kezünkben tartjuk ezt a jegyzéket, még ha nem is teljes, csupán akkor vehetjük igénybe a folklórt, a meséket, a legendákat, a hagyományokat. De ellenőrizzük a történelmet: az asztrofizikával I RADÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA

Utca a jövő városában

W. P. Lehman: A Mars-nyelv megfejtése Amikor a XXI. század elején az űrből érkező audionális adatok növekvő mennyiségét gyűjtötték össze a Földön, úgy tűnt, hogy még a legkisebb égitest is az angyalok hangján énekel. Mindenféle harmóniákat rögzítettek, ezek közül sok a Marsról származott. Azután elemzés céljából átadták azokat a legbonyolultabb készülékeknek, de kevés sikerrel. Vonatkozott ez a Mars-nyelv rögzített adataira is, pedig e nyelv megfejtésének különös fontosságot tulajdonítottak. Azok a szerkezeti alakzatok, amelyeket e készülékek tártak fel a szférák zenéjében - mert széles körben így hívták ezeket a hangjelenségeket -, nagymértékben változtak a kibocsátó források szerint; minden önálló melódiát „zenének" minősítettek. Ráadásul a kibocsátó források mindegyike egy Sztravinszkij sokoldalúságával rendelkezett. Noha a zenészek el voltak ragadtatva, a Föld Űrügyi Hatósága (FÜH) egyre ingerültebb lett a Bolygóközi Szabadidő Egylet (BSZE), az Audionális Dokumentáció Egyesülete (ADE), különösen pedig az egyre hatalmasabb Diák Elnökök Világegyesülete (DEVE) miatt - amikor ez utóbbiak egyik legújabb tagja kilencéves korában megszerezte a doktorátust, disszertációjában amellett kardoskodott, hogy más űrbéli égitestek kommunikációs alakzatait a Föld-lakók sohasem fogják megérteni, tekintettel szennyes dekadenciájukra. Annak ellenére, hogy az akadémiai közösségekben ilyen pesszimista vélemények hangzottak el, a Föld szomszédaival folytatandó érintkezés problémáit fokozottan vitatták az ENSZ utódjában, a Világ Kormányzó Testületében (VKT).

69

Az áttörés végül akkor következett be, amikor a BSZE két tagja a Hold körüli úton éppen letáborozóban volt új űrmusztangjával. Rögzítettek egy Mars-szöveget, amit egy olyan Mars-lakó bocsátott ki, aki kivetődött az űrjárművéből, és lebegve ott maradt az űrben. Egyre-másra küldött zenét a bajtársainak. Mielőtt ismét felcsípték volna, megszakítás nélküli zenei sorokat bocsátott ki: ez volt az első rögzített üzenet, amely nem volt zavaros. A BSZE - amit a VKT jelentős összegekkel támogatott - minden erőforrását a megfejtés érdekében vetették be. A rögzített anyagban egy zenei csoport újra meg újra előfordult. Két olyan akkordból állt, amit öt megtört akkord követett, s egy akkord zárt le - minden akkord öt hangból állt. Az akkordok csak kismértékben váltakoztak, kisebb mértékben, mint amennyire egy Föld-lakó vészjelei váltakoztak volna. Az első kísérleti megfejtés így értelmezte a zenét: „Gyertek vissza! Kivetődtem. Gyorsan!" Ez az értelmezés azonban nem talált különösebb

fogadtatásra a nyelvészek körében, tekintve, hogy a zenét látszólagos beszédhangok elképesztő zavara kísérte. A tizenöt rögzített akkord közül az első akkord a rom szóra emlékeztetett ötször, a rém szóra háromszor; két másik esetben lóvé, való, alvó szavakhoz volt hasonló, egy pedig a váll szóhoz. Azok az adatok, amelyektől azt remélték, hogy kulcsot képeznek a Mars-nyelv megfejtéséhez, csak fokozták a zűrzavart, mivel úgy látszott, hogy a Mars-nyelv magánhangzóit és mássalhangzóit rendszertelenül zagyválja össze. A Föld kétségbeesett. A BSZE évi összejövetele kevesebb tagot vonzott, mint ahány számítógépgyárost. A Nem-földi Tanulmányok nagyon tekintélyes Yeabeau-díját első ízben nem adta ki a Purundi Parlament. A Föld alacsony színvonalú bolygónak tűnt, amely örökre meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy a szomszédaival érintkezzék. Az egyetlen útmutatást valamilyen szerkezetre vonatkozóan a legutolsó akkordban fedezték fel. Jóllehet ezt feltételezhető beszédszótagok változata kísérte, az mindig egy dentális-alveoláris réshangban végződött; hét alkalommal olyasmit rögzítettek, ami a túszra, három alkalommal a fussra, kétszer a hús, egy-egy alkalommal pedig a hisz, has és a bús szavakra hasonlítottak. E szerkezet felfedezése lehetővé tette, hogy a BSZE Nyelvredukciós Központjától ne vonják meg teljesen az anyagi támogatást, noha azt olyan jelentősen csökkentették, hogy a központ még saját számítógépét sem tudta megtartani. Kétségbeesésében az igazgató hosszú szabadságra ment Dél-Mexikó hegyei közé, mert attól félt, hogy a kudarc következtében nem kerül be húszéves korában a Szabadidejű Kutató és Elmélkedő Polgárság körébe. Ezen a koron túl ugyanis csak a középszerű Föld-lakóknak kellett dolgozniok. Néhány heti tökéletes letörés után visszanyert annyi intellektuális érdeklődést, hogy részt vett a BSZE egyik üléssorozatán, amit Mexikó Oaxaca nevű tartományának Huatla de Jimínez nevű helységében tartottak. Az ülésen elhangzott egy előadás a mazateco füttynyelvről is; olyan érintkezési eszköz volt ez, amit korábban a szegényes nyelveket felváltó Föld-nyelv bevezetése előtti században használtak. Az előadás során Sensai igazgató egyre izgatottabb és izgatottabb lett, amikor megtudta, hogy hegyes vidékeiken a mazatecók szabatosan tudtak érintkezni kizárólag fütyült dallamaik segítségével, anélkül hogy magánhangzókat és mássalhangzókat használtak volna. Sensai elhagyta az ülést, mihelyt sikerült megszereznie a mazateco füttynyelvre vonatkozó korábbi tanulmányok jegyzékét, s máris rohant a marjarájához, és a központba száguldott vele, miközben szüntelen érintkezésben volt munkatársaival. A legérdekesebb az a beszámoló volt a mazateco füttynyelvről, amely akkor készült, amikor a tudományos jelentéseket még csak nyomtatták, egy későbbi időpontban azonban a központban áttették hangos rögzítőre. Sensai útközben a központ úgynevezett szonolektjét hallgatta, amint az a beszámolót olvasta (írta G. M. Covan, 1948, a Nyelv című folyóirat 24. száma, 280-286. oldal), s a megengedett sebesség felső határára kapcsolt, amikor az alábbi megállapításokat hallotta: „A mazatecók gyakran érintkeznek egymással fütyülés útján. A füttyjelek nemcsak olyan jelzések, amelyeknek korlátozott szemantikai értékük van, mely közös megegyezésen nyugszik, hanem teljes értékű párhuzamot is képeznek - mint kommunikációs eszközök - a beszélt nyelvi társalgással." (280. lap.) ,,A fütyült mazateco társalgás egy jelentős része a meglehetősen korlátozott számú téma valamelyikével kezdődik. Ezáltal egy könnyen azonosítható kulturális kontextus jön létre, s ez a kétértelműség lehetőségét csökkenti." (284. lap.) „A kulcsot az első beszélő teremti meg." (285. lap.) Mielőtt Sensai a központban levő fülkéjébe kormányozta volna marjaráját, a számítógép által irányított hangkereső újra elemzett több ezer Mars-zenét Sensai alábbi utasításai szerint: 1. Nem törődve azokkal a szegmentumokkal, amelyek emlékeztetni látszanak a földi nyelv magán- és mássalhangzóira, az elemzést a hangmagasságra és a hanglejtésre kell összpontosítani. * Az eredeti szövegben természetesen hasonló hangzású angol szavakat használt az író (A szerk.)

70

2. Figyelmen kívül hagyva az abszolút hangmagasságot, az összefüggéseket kell keresni, először a megnyitó akkordok között, majd ezek és a zene ezután következő részei között. 3. A kivetett Mars-lakótól nyert feljegyzéseken kívül olyan zenékre kell a figyelmet összpontosítani, amely zenéket pontosan azonosítható események, például tartós napfoltok idején bocsátottak ki a Marson. 4. A zene elemzése közben a gépi elemzésre kell építeni, nem pedig a hanglejtés fül által történő észlelésére. A fentebbi utasítások alapján a szonolekt által kiválasztott minták rövid vizsgálata elvezetett a Mars-nyelv megfejtéséhez, mégpedig Sensai igazgató további részvétele nélkül. A Föld-lakók nyelvében található több tucat magán- és mássalhangzónak a Marsnyelvben harminc hangmagasság felelt meg. Bonyolult fogalmak ábrázolására mintegy huszonnégy ilyen hangmagasságot lehetett kibocsátani, vagy egységes, vagy megtört akkordok formájában; egy alkalommal - mint később megtudták, ez egy különösen sikeres érintkezés volt a Mars-lakók és egy másik galaxis egyik bolygója között - olyan megtört akkordokat is rögzítettek, amelyekben mind a harminc hangmagasság előfordult. De a köznapi beszédben, amelyben a közérdekű közleményeket is szerkesztették, amit azonban elsősorban a fiatalok és tehetségtelenek használtak, csak öt hangmagas ságot tartalmazó akkordok voltak. Az újabban született Mars-lakók egy idő óta nyelvüknek ezt az egyszerű formáját használták; szerencsére az a Mars-lakó, akinek üzenetét az űrmusztangos pár felfogta, újabb készítésű volt, annak a programnak a keretében, melynek célja egy kolónia leváltása volt; ezt a kolóniát abba a másik galaxisba küldték ki, amellyel kapcsolatot létesítettek. A Mars-nyelv teljes leírása sok helyet kívánna még a legmodernebb rögzítőeszközökön is. Itt a megfejtési folyamaton kívül csak néhány megjegyzést teszünk, összehasonlítva a Mars-nyelvet azzal a földi kommunikációs rendszerrel, amelyen a Föld-nyelv alapszik. Az egymáshoz közel állók beszédét kivéve minden érintkezés viszonylag kötött akkordokkal kezdődik, ami egy bizonyos fokig hasonló ahhoz a földi szokáshoz, hogy találkozáskor köszöntjük egymást, vagy egyéb meghatározott kifejezést használunk. Ez lehetővé teszi a hallgató számára, hogy ráhangoljon a beszélőre - hogy meghatározza az alapvető hangmagasságot, amelyen a zene alapszik; röviden: hogy meghatározza a kulcsot. Az egyszerű, öt hangmagasságos kódban az első akkord azzal egyenlő, hogy; „Az üzenetadó helyzete és állapota." Ezzel jellemzi gyakran az üzenet küldője az érzelmi állapotát, előkészíti az üzenet általános hangvételét, valamint azt a melodikus kulcsot, amit használni fog. A közbeszédben csak tíz ilyen akkord van, a megfejtés szerencséjére. A második akkord a helyzetet adja meg. Amikor véglegesen megfejtették, a kivetett Mars-lakó első két akkordja - ellentétben a korábbi, nyers megfejtési kísérlet eredményeivel - valami ilyesmit jelentett: „Lírai szenzáció." Miután megvan a kulcs, a Mars-lakó belefog az üzenetbe. Ezt rendszerint arpeggiók vagy megtört akkordok formájában teszi. Ahhoz, hogy a Mars-nyelv tanítását egyszerűbbé tegyék a Földön, általában másodpercenként néhány száz rezgésű alaphangot választanak ki. Ennek ellenére a Föld-lakók a Mars-nyelvet nehéznek találják, főleg azért, mert meg kell tanulniok, hogy hanglejtéseket abszolút értékben fogjanak fel. Az alábbi illusztráció ezt a szokást követi; ez a köznyelv akkordjainak és tört akkordjainak alaphangjait ábrázolja, amelyek a másodpercenkénti 300-tól 420 rezgésig terjednek. Figyelemre méltó, hogy a Mars-lakók másodpercenkénti tízrezgéses különbségeket is tudnak érzékelni. Az ábrázolási konvenciónak megfelelően a kivetett Mars-lakó első tört akkordja az alábbi volt:

71

Miután megfejtették, kiderült, hogy ez a zene azt jelenti: „Nagyon élvezetes a lebegés az űrben." Ez a zene bepillantást nyújt a Mars-nyelv köznapi változatába. A főneveket és jelzőiket általában emelkedő dallamok jellemzik, az igéket pedig süllyedő dallamok. A tört akkordokban a névszókat az jellemzi, hogy megismétlik ugyanazt a kezdőhangot. A melléknevek hasonlítanak hozzájuk, amennyiben azok is emelkednek, de az ismétlés hiányzik. A határozószók, azok is, amelyek a mellékneveket módosítják, a harmadik hangmagasságig süllyednek, majd újra emelkednek. A prepozíciók négy süllyedő hangmagasságból állnak. Az igék ötből. A mellékneveket úgy képezik a főnevekből, hogy azok első hangmagassága másodpercenkénti tíz rezgéssel csökken. Az alábbi ábra azt mutatja, hogyan képezik a téri melléknevet a tér főnévből. Ez a jelenség a megfejtés egyik legfontosabb emeltyűje lett. A másikat a névmások formája adta, mert ezekben a hangmagasság háromszor ismétlődik. (A Mars-lakók, amikor a későbbiek folyamán megismerkedtek a Föld kultúrájával, nagyon élvezték Beethoven V. szimfóniáját, mert abban egy olyan játékos beszédet láttak, amely az ént dicséri.) Az ünnepélyes kijelentésekben a második akkord sokszor hasonló volt az alábbi illusztrációhoz, s azt az illusztrált arpeggio követte.

Mivel ezek a Naprendszer előnyös feltételeivel estek egybe, kísérletképpen úgy fejtették meg, hogy örömet, az arpeggio pedig örömtelit jelent, s ez később be is igazolódott. Ezt a megfejtést támogatták más szerkezetek elemzései; ha az örömteli valamely szerencsétlen eseménnyel kapcsolatos öt megtört akkordból álló sor utolsó eleme volt, akkor gyakran egy olyan határozószó előzte meg, amit nemmel azonosítottak. Ezekről a kijelentésekről kiderült, hogy azok a szerencse hiányával kapcsolatosak. Ezek a részletek, a megfejtési folyamaton túl, kellőképpen mutatják, hogy a Marsnyelv egy rendkívül intim szerkezetű nyelv volt. Miután Sensai bebizonyította, hogy a Mars-nyelv hangmagasságai, hasonlóan a Föld-nyelv magán- és mássalhangzóihoz, értékeiket sokkal inkább az egymással szembeni kölcsönös viszonylataiknak, semmint

72

abszolút jellegüknek köszönhetik, a nyelv finoman összeszövődő rendszere lehetővé tette, hogy azt hálózatos grafikonokon ábrázolják. A számítógépen alapuló mintafelismerés gyorsan meghatározta a jellegzetes akkordokat és arpeggiókat. A megfejtést továbbsegítette a Mars-lakóknak az a szokása, hogy minden köznyelvi beszédaktust egy olyan akkorddal zártak le, amely a beszélő hangulatát tükrözte. Hasonlóan a két bevezető akkordhoz, valamint a köznyelv egész szótárához, számuk korlátozott volt, és gyorsan sikerült ezeket azonosítani. A kivetett Mars-lakó „eksztázis"-ról beszélt. Azok a problémák, amelyek abból a korábbi erőfeszítésből eredtek, hogy a Marsnyelv magán- és mássalhangzóit a Föld-nyelv magán- és mássalhangzóival hozzák kapcsolatba, megszűntek, amikor észrevették, hogy ezek az angolhoz hasonló nyelvekben a hanglejtésváltozatoknak feleltek meg, s a mondatszerkezet jelei voltak. Az alveoláris réshangok, például az sz és a / a mondat végét jelezték; a likvidák, tehát az / és az r, valamint az m azt, hogy még nincs vége, s a zene folytatódik. A megfejtés eredményei a Földön minden képzeletet felülmúltak. Egy időre A Hangban - amely mint központi jellegű akadémiai kiadvány felváltotta A Betűt - minden diszszertáció a Mars-nyelv elemzésének valamely problémájával foglalkozott. A tudóstársaságok üléseit elárasztották olyan tanulmányokkal, amelyek azt próbálták beláttatni, hogy a Mars-nyelv igazi megértése csak egy bizonyos módszer követése esetén lehetséges - a hipersematisták és a kozmemicisták közötti konfliktus különösen éles volt, s a Diák Elnökök Világegyesülete valójában két részre szakadt. Végül azonban, a konfliktusok ellenére, a Mars-nyelv bonyolultsága, szépsége és hajlékonysága világossá vált. Először a köznapi nyelvet fejtették meg. Nyilvánvaló, hogy voltak nyelvtanok a huszonnégy hangmagasságos zene részére is - ezt használták a Mars-lakók, ha nyelvi játékokat hoztak létre, amelyek a földi irodalomhoz voltak hasonlóak -, valamint a tudományos értekezéseket szolgáló tizenkét hangmagasságos zene részére is. Egyikfajta zenében sem volt redundancia. Hasonlóképpen lehetetlen volt minden szabálytalan változás. Ha valamilyen tekintetben a Mars-nyelv nem bizonyult kielégítőnek, akkor azt a Marsnyelv Mértékadó Parlamentje (MMP) módosította. Például amikor revízió alá kellett venni a tizenkét hangmagasságos zenét, hogy az megfeleljen az új tudományos diszciplínáknak, amelyek a Föld-lakók életének leírásával foglalkoztak, az MMP erősen hajlott arra, hogy a tizenkét hangmagasságot érintetlenül hagyja, és ehelyett több előfordulási korlátozást vezessen be a magán- és mássalhangzókra, ahogy ez a Föld-nyelvben volt. De a Mars-nyelv tartalékai hallatlanul nagyok; mégpedig mind az egzakt megállapítások, mind az egyéni játék tekintetében - lehetővé teszi ezt a hangok tartama, a másodpercenkénti rezgések számának játékos változtatása, a hangszínnek a rezonancia által történő módosítása és így tovább. Azok a Mars-lakók, akiket a Földre hoztak, egyszerű történetek elmesélésével is fel tudták vidítani hallgatóikat.

73

Az ilyen látogatások lázba hozták az irodalmi világot, mert kísérletek történtek arra, hogy a marsbeli irodalmi formák egyikét-másikát bevezessék a Föld-nyelvbe. Irodalmi társaságok és klubok, szakállas professzorok, a DEVE régi vágású tagjai támadták az új formákat. Az egyik cikkben egy maró kritika arra szólított fel, hogy térjenek vissza az olyan kipróbált irodalmi hagyományokhoz, amilyen például a magán- és mássalhangzók James Joyce-nál található élvezetes manipulálása. Az Egykori Nyelvek Szervezete széles körű kampányt indított annak érdekében, hogy életben tartsa az angol nyelv oktatását az elemi iskolákban, s figyelmeztette a VKT-t annak katasztrofális következményeire, ha az elitnek nem lenne módja arra, hogy közvetlenül hozzáférhessen a kulturális örökség jelentős műveihez. Legelevenebb tagjai fordító központokat hoztak létre, s a múlt jeles műveinek egyre újabb és újabb változatait bocsátották ki. Kevesebb hírveréssel, de nem kisebb energiával fogott munkához a VKT Modern Föld-

nyelv Bizottsága (MFB), hogy a Föld-nyelvet a tervezettnél hamarabb tegye még hajlékonyabbá a tudományos érintkezés céljára, és alkalmasabbá az esztétikai változatosság szempontjából. Nem haboztak, hogy bevezessenek egy hatodik hanglejtésszintet, mihelyt a következő modernizálás esedékes, annak ellenére, hogy az Antropoid Orvosi Szövetség és az Űrhajó Forradalom Leányai nevű szervezet erőszakosan követelte az ötös rendszert. Az MFB néhány tagja odáig ment, hogy javasolta, az elemi iskolák hozzákezdhetnének ahhoz, hogy megtanítsák a hallgatóikat különbséget tenni nem kevesebb mint tíz hangmagasság között, másodpercenkénti kilencvenes rezgési intervallumokban, sőt még annál is finomabb különbséggel, tekintettel a földi oktatási rendszer várható javulására. A Nyelvredukciós Központ hasonló szervezéssel fordította figyelmét a mintegy ötezer csillagról összegyűjtött üzenetekre, Sensai, a korábbi direktor, miután a Mars-nyelv megfejtéséért korai nyugdíjazással jutalmazták, egy olyan nyelv kidolgozásán fáradozott, amely a kvantumokat használná fel érintkezésre a világegyetem nyelveiben. (Nem csökkentette a megbecsülést - amiben még a megifjodott DEVE is részesítette- az a megfejtés után két nappal ismertté vált tény sem, hogy egy nyelvész az Azori-szigeteken éppen ki akar adni egy tanulmányt, amelyben példaként a hazájában egykor használatos füttynyelvet használja, sem pedig az a megállapítás, mely egy híres kongói nyelvész egyik munkájának lábjegyzetében szerepel, miszerint az afrikai dobnyelvek tanulmányozása hasznos lehet a szférák zenéjének megfejtésében.) Míg a Világkormányzat által támogatott kutatóközpontok csak arra kaptak megbízást, hogy a hanggal megvalósított kommunikációs rendszereket tanulmányozzák, Sensainak szabad idejében módja nyílott arra is, hogy olyan kommunikációs rendszereket tanulmányozzon, amelyek láthatólag a fénysugarakra épültek. A javaslatait elbíráló bizottság, valamint a támogatást adó hivatalok munkatársai azonban haboztak egy ilyen vállalkozást segíteni, azzal az indokolással, hogy nehéz elképzelni olyan lényeket, akik ilyen nagyságrendű energiakvantumokat tudnának manipulálni. Sensait mégis hozzásegítették, hogy részt vegyen Föld-Mars kongresszusokon. Jóllehet ez először meglehetősen zűrzavaros dolog volt, mivel nem álltak rendelkezésre megfelelő eszközök a szimultán tolmácsolásra, a kongresszusok mégis hozzájárultak az idegen nyelvek tanulmányozásához. Az együttműködés fokát jól mutatja a legutóbbi kongresszus közös határozata, amely mindkét bolygó kormányánál szorgalmazza, hogy növelje a kommunikációs kutatások támogatását, tekintettel arra, hogy a nyelvek végtelen változatosságát illetően elképesztő a tudatlanság. ANTAL LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

74

ROBERT SILVERBERG

John Keely örökmozgója

75

Egyetemes emberi vágy, hogy kapjunk valamit semmiért. Ámde ami értékes, arról sajnos mindig kiderül, hogy árcédula fityeg rajta - kivált a motormeghajtással van ez így. Mindazonáltal a feltalálók századokon át nem hagytak fel próbálkozásaikkal, hogy kapjanak valamit semmiért, s ezt egy úgynevezett örökmozgó gépezet feltalálásával kívánták elérni. Ezeket a gépeket nem arra szánták - miként nevükből gondolhatnánk -, hogy örök időkig mozogjanak, hanem inkább az volt velük a cél, hogy külső energiaforrás igénybevétele nélkül hasznos munkát végezzenek. Végső soron tehát, hogy több energiát termeljenek, mint amennyi a meghajtásukhoz szükséges. A modern fizikusok fölöttébb kétkedően tekintenek az ilyen vállalkozásokra. Az első termodinamikai törvény azt mondja, hogy energiát teremteni nem lehet, és még senkinek sem sikerült rést találni ezen a törvényen. Az eddig szerkesztett és látszólag örökmozgó gépekről egytől egyig kiderült, hogy valamilyen titkos meghajtásuk volt, vagy hogy valamilyen módon energiához jutottak, talán még maga a feltaláló sem tudta, miképpen. A termodinamikai törvények csupán sok évszázados megfigyelés eredményei. A dolgok természetéről vallanak, de nem valamiféle csalhatatlan tekintélytől származó egyetemes törvények. Sok okos ember áltatta magát a titkos reménnyel, hogy létezhet valahol kivétel e törvények alól. A korai örökmozgók többsége a nehézségi erőből kívánt energiát fakasztani. Az egyik típus zárt kerékből állt, amelyet

küllőkkel rekeszekre osztottak, és mindegyik rekeszben nehezékkel ellátott golyó volt. Ügy gondolták, hogy ha ezt a kereket meglökik, a golyók súlya forgásban tartja azt az idők végezetéig. A súrlódás miatti energiaveszteség azonban lassítja a forgást, és végül megállítja a kereket; újra meg kell löknünk, ha azt akarjuk, hogy tovább forogjon. Nem valami termelékeny dolog! Egy párizsi építész már a XIII. században megjegyezte: „Ügyes kézművesek sokszor megpróbálták, hogy olyan kereket szerkesszenek, amely magától forog" - és ajánlott is egy módot erre: használjanak higanynehezéket vagy „páratlan számú döngölőt". Több száz év múlva Leonardo da Vinci látszólag ezen a nyomon indult el sikertelen kísérleteinél. A XVII. században Worcester márki tizennégy láb átmérőjű, bonyolult kereket épített, és egyenként ötven fontot nyomó fémgolyókkal terhelte meg. Száz év múlva egy német feltaláló szerkesztett hasonló alkalmatosságot, de az örökmozgó egyik esetben sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az energiatermelés klasszikus példája a vízi erővel hajtott malom. A malom csak addig jár, amíg van víz, amely hajtja; ahhoz, hogy energiát adjon a rendszer, energiát kell juttatni bele, és ha a patak kiszárad, megáll a malom. Számos feltalálót foglalkoztatott egy körforgásos malomrendszer szerkesztésének problémája: a víz meghajtja a malomkereket, azután valamiképp visszakerül eredeti helyzetébe, hogy újra meghajthassa a kereket. Sajnos, a víz felemelésének folyamata is energiát követel, így azután az

John Keely örökmozgója

ilyen szerkezetek építésével próbálkozó feltalálóknak nem volt szerencséjük, legalábbis ami a szabad energiát illeti. A XVIII. és XIX. században sok más, elmésnek látszó szerkezetet gondoltak ki különböző elvek alapján. Valamennyi ugyanazon feneklett meg: bármilyen módszerrel hajtották is meg a motort, a módszer valamilyen módon energiát követelt. Ezekhez az örökmozgókhoz egytől egyig energiabevitelre volt szükség. Akkor jött egy okos jenki 1872-ben, John Worrell Keelynek hívták, és megmutatta a világnak, hogyan kell az ilyet csinálni. Keely azt állította, hogy erőforrásként az atomok energiáját fogja felhasználni. 1872-ben még senki sem, legkevésbé Keely sejtett bármit is arról a jelenségről, amit radioaktivitásnak nevezünk, s ami az urániumhoz hasonló nehéz elemekből valóban lehetővé teszi az energiafelszabadítást. Ö egyszerűbb, könnyebben hozzáférhető anyagokból, például vízből akart energiát csapolni. Az atomok, mondotta Keely, szüntelenül rezegnek. (Ami egyébként igaz.) A fortély: ennek a szabályozatlan rezgésnek a megzabolázása és egységes mederbe terelése. Keely azt állította, rá tudja bírni egy adott anyag atomjait, hogy együttesen, egy ütemre rezegjenek. Akkor azután a rezgő atomok „éterikus erejé"-ből merítve akármilyen és akármekkora motort üzemben tud tartani. Keely 1872-ben hozzálátott, hogy találmánya számára tőkét találjon. Nagyszabású előadó körútra indult, hogy csodálatos meséjét elmondja a világnak. A nagy felfedezés - mondotta - akkor

született, amikor egyszer kezébe vett egy hegedűt, és játszott rajta néhány hangot. A hangok harmonikus rezgéseket keltettek, és benne hirtelen megvilágosodott, miként használható fel az atomok rezgése energia létrehozására. New Yorkban megalapította a Keely Motorműveket, és az előkelő Fifth Avenue Hotelban meghirdette a közgyűlést. Bankárok, üzletemberek, mérnökök, ügyvédek jöttek el, csupa jómódú, jó befektetési lehetőséget kereső, vállalkozó kedvű ember. Ez olyan kor volt, amikor Amerikában az éleseszű emberek nagy vagyonokra tehettek szert. John D. Rockefeller ekkor építette fel több milliárd dolláros olajbirodalmát; Jay Gould, a Vanderbiltek, E. H. Harriman és mások milliókat kerestek vasútépítéssel, és Andrew Carnegie acélgyártással gazdagodott meg. Bámulatos felfedezések megszületésének előestéje volt ez a kor: Alexander Graham Bell és távbeszélője, Thomas Alva Edison és a villanyfény, a fonográf, a mozgókép. A Wright testvérek hamarosan repülőgépekről kezdenek álmodozni, mások a benzin hajtotta, „lóvontatás nélküli kocsi" megvalósításán gondolkodtak. És itt van ez a John Keely, aki éppenséggel egy új, fantasztikus energiaforrást ajánl! A tőkések köréje sereglettek. A Fifth Avenue Hotelban tartott első gyűlése utáni napon több tízezer dollárt kapott, hogy folytathassa kutatásait, és további összegek felől is biztosították, ha szüksége lenne rá. Olyan kifejezésekkel borzongatta hallgatóságát, mint „kvadrupól negatív harmonikusok", „éterikus diszintegráció" és „atomi tripletek". Kifejtette, hogy az ő

76

John Keely örökmozgója

gépe „hidrodinamikai, pulzáló vákuummotor", amelyre egy „liberátor"-nak nevezett készülék van rákapcsolva. A „liberátor" rendkívül érzékeny hangvillák sorozata, amelyek rezgése szétbontja a levegőt és a vizet, felszabadítva és hatalmas energiává alakítva az „éterikus erőt". Keely bemutatta vákuummotorjának a modelljét. Egy pohár vizet töltött a gép tartályába, és néhány perc múlva a gép dohogni kezdett. A hozzá kapcsolt feszmérő azt mutatta, hogy négyzethüvelyenként ötvenezer font nyomás keletkezett a gépben. A hallgatóságnak még a szája is tátva maradt, amikor látta, hogy az „éterikus erő" vastag vezetékeket tép el, meghajlít vasrudakat, és egy láb vastagságú deszkát golyóval lyuggat át. Az egész dolog hihetetlennek tűnt. Keely folyékonyan, gyorsan beszélt. Szavaival tovább gombolyította találmányának csodáit: - Jelentéktelen idő alatt, a gép egyszerű megindításával és pusztán ezzel a három hatóerővel (levegő, víz, gép), bárminő más vegyület, hővillamosság és galvanikus hatás nélkül egy tízgallonos térfogatúvá kiterjedő gőzanyagot hoztam létre, amelynek rugalmas energiája négyzethüvelyenként 10 000 font... A gőz minősége olyan finom, hogy fémeken is keresztülhatol... Könnyebb a hidrogénnél, és energiában dúsabb, mint a vízgőz vagy bármely ismert robbanóanyag... Egy ízben percenként 800 fordulat sebességgel meghajtottam egy negyven lóerős motort alig gyűszűnyi vízzel, és a motort tizenöt napig járattam vele.

77

Nyilvánvaló volt, hogy itt nem a jó öreg örökmozgóról van szó, amelyről

ekkor már minden értelmes ember tudta, hogy lehetetlenség. Keely nem azokra a reménytelen módszerekre alapította találmányát, mint súlyokkal ellátott kerekek vagy vég nélkül körbemozgó víz. Ha valaki tudni akarja, miért nem működhetnek az ilyen szerkezetek, elég, ha felüti az Encyclopaedia Britanmcát. Nem, Keelynek valami vadonatúj van a birtokában: az éterikus erő. A Keely Motorművek részvényesei beavatottak módján egymásra mosolyogtak, és némán gratuláltak maguknak éleslátásukért és a távolabbi lehetőségek felismerésének képességéért. Valamennyien tudták, hogy John W. Keely milliomossá teszi őket. A pénzügyi támogatás birtokában Keely berendezett egy laboratóriumot Philadelphiában, a North Twentieth Street 1420. alatt, és ez lett a Keely Motorművek központja. Ömlött a pénz, Keely pedig megkezdte az életnagyságú gépek építését. Két év múlva, 1874. november 10-én Keely a részvényesek büszke csoportjának bemutatta első „rezgőgenerátor"-át. Ez csupán előzetes modellje volt egy még mutatósabb gépnek - a következő tizennégy évét ennek szentelte. Egy újságíró, aki a csodálatos gép 1874. évi bemutatóján jelen volt, azt írta, hogy a generátor működését „egy fürdőkád biztosítja, a belőle áramló víz egy lúdtollon folyik át, és az egész szerkezetet mozgásba hozza". Múltak az évek. Keely tovább szorgoskodott. A Keely Motorművek ugyan nem mutatott ki nyereséget, és nem fizetett osztalékot, de Keely a részvényeseknek megmagyarázta, hogy még mindig nyakig van a kutató- és fejlesztőmunkában, de

John Keely örökmozgója

hamarosan eljön a nap, mondotta, amikor a részvényesek türelme aranyló pénzfolyamban nyeri el méltó jutalmát. A részvényesek között voltak, akik nyugtalankodtak. Ekkorra rnár közhasználatban volt Bell távbeszélője, Edison az egyik hasznot hajtó csodát a másik után hozta létre, és az első köpködő gépkocsik is tétova iramban pöfögtek már tova az országutakon. S ugyanakkor az ő hősük, Keely még csak nem is hozta üzleti forgalomba a motorját. A tőkések rendszeresen leutaztak Philadelphiába. Keely nyájasan fogadta őket, végigvezette vendégeit a laboratóriumon, bemutatta nekik a gépeit. Felajánlotta, kísérjék figyelemmel, amint dolgozik. „Nem zavarnak" - nyugtatta meg őket, és visszatért zümmögő generátorai és dohogó hangvillái közé. Persze időről időre Keely új összegeket kért „további kutatásokra". A részvényesek többnyire szót fogadtak. Keely ilyenkor összehívta az igazgató tanácsot, és beszámolt előrehaladásáról, néhány új szakkifejezés bedobásával növelve beszámolójának hatásfokát. A régi beruházók megszavazták az újabb és újabb öszszegeket; a végül is bekövetkezendő nagy fellendülésben osztozni kívánó emberektől friss tőke is áramlott a vállalatba. Keely kijelentette, hogy a motorjából származó energiával egy egész vasúti szerelvényt lehetne Philadelphiából San Franciscóba küldeni, üzemanyagként mindössze egyetlen csészényi vízzel. Egy rocska víz elhajt egy gőzhajót New Yorkból Liverpoolba és vissza. (Keely valójában elmaradottnak bizonyult. Ma mártudjuk, hogy ha a rocska vízben rejlő ener-

giát tökéletesen fel tudnánk szabadítani, nem egy-két út megtételének idejéig, hanem évekig közlekedhetnének vele a vonatok vagy az óceánjárók.) Keely egyik leglelkesebb támogatója egy jómódú özvegy volt: Mrs. Clara Jessup Bloomfield-Moore. Valahányszor a részvényesek az elmaradó eredmény miatt zúgolódni kezdtek, Bloomfield-Moore asszony a lelkükre beszélt, hogy legyenek bizalommal Keely iránt. Ö maga nagy öszszegeket fektetett a részvénytársaságba, és barátait is rábeszélte, hogy kövessék példáját. Forró hangú, fellengzős cikkeket is írt Keelyről, s ezek meg is jelentek az akkori idők legolvasottabb képes folyóirataiban. Az egyikben azt írta, hogy Keely éterikus ereje „olyan, mint felhők mögött a nap, minden fény forrása, noha jómaga láthatatlan. Ez az erő minden emberi tudás rejtett fundamentuma..." A Keely Motorművek vezérigazgatója úgy vélte, hogy a részvényesek pénzéből nagy lábon kell élnie. Kifejtette nekik, hogy nem volna méltó egy ilyen fontos vállalat vezetőjéhez, hogy szegényesen öltözködjék, ütött-kopott kocsiban járjon, vagy elhanyagolt külsejű házban lakjék. Azok egyetértettek vele. Így azután a beruházók pénzének nagy része Keely személyes költségeinek fedezésére ment el, hogy úgy élhessen, ahogyan szerinte egy vállalat vezérigazgatójának élnie illik. A maradékot Keely egyre bonyolultabb gépezetekre fordította. Új, nagy ötlete a „váltórezonátor" volt - egy üres rézgömbbe zárt, huzalokból, csövekből és tapadólemezekből összeeszkábált, ijesztő külsejű alkotmány. Huzalsorozatokkal az egész hozzá volt kap-

78

John Keely örökmozgója

csolva a híres motorhoz, valamint egy erőátviteli berendezéshez, amelyből olyan tömegű acélrúd meredezett ki, hogy a készülék úgy festett, akár egy gép formájú tarajos sül. A rezonátor - magyarázta Keely - hét különböző fajta rezgést hordoz, s ezek mindegyike „végtelen kis osztódásra képes". Keely az egész miskulanciát különböző módokon hozta mozgásba: hol úgy, hogy néhány hangot játszott hegedűn, hol egy citerával vagy egy harmonikával, hol pedig megütött egy közönséges hangvillát. Függetlenül a módszertől, az éterikus erő megjelent, és megindította a motort. Maga a motor zömök vasgyűrű volt, amely egy nyolcküllős dobot ölelt körül. Valahányszor az éteri erő sugározni kezdett, a jókora dob sebes forgásba lendült - mindez drámai erejű igazolása volt a Keely-féle gép nagy teljesítőképességének.

79

Keely azonban nem kívánta szabadalmaztatni mesterművét. Ez egyik-másik részvényest aggasztotta. Miért nem védi meg az ő jogaikat szabadalommal? Keely ezt azzal tagadta meg, hogy a szabadalom iránti folyamodványnak fontos adatokat kellene tartalmaznia találmánya működéséről. A találmány azonban, noha szemmel láthatóan működik, a kereskedelmi hasznosításra még nem egészen érett. Keely elmondotta a tőkéseknek: attól tart, hogy egy gátlástalan kalóz áttanulmányozhatja szabadalom iránti folyamodványát, eltulajdoníthatja annak alapgondolatait, kicsit más formában alkalmazhatja őket, és legyőzheti a piacon a Keely Motorműveket. Sokkal jobb - hangoztatta - az elgondolás minden részletét titokban tartani, amíg el nem

érkezik a nagyszerű pillanat, amidőn az éteri erő pénzkereseti forrássá válik. Másként a részvényesek pénze és az ő sokéves kemény munkája könnyűszerrel semmivé válhatnék. Ekkorra már sok neves tudós és mérnök hallott Keely csodálatos motorjáról, és szerették volna tudni, miképpen működik. Van olyasmi, mint éterikus erő? Vajon Keely vibrátorai valóban megcsapolják az atomok energiáját? Meglehet - ámbár gyanús, hogy Keely nem hajlandó ismertetni módszereit. Egyes mérnökök feltették maguknak a kérdést: vajon nem becsapás az egész? Van-e rá mód, hogy ismert technikai eljárásokkal előállítsák Keely eredményeit? Igen, felelte a Scientific American című képes folyóirat. 1884-ben közzétett egy cikket; egy egész kísérletsorozatot írtak le benne, amellyel Keely tudományos hitelének megsemmisítése volt a cél. Mindaz, amit Keely csinál - így a folyóirat -, megismételhető, ha energiaforrásként sűrített levegőt használunk. Nincs-e Keelynek valahol a motorja közelében egy sűrített levegőt szolgáltató rejtett energiaforrása? Keely kitért a támadások elől. A kollégái - mondotta támogatóinak - kicsinyes, irigy és csalódott emberek. Minthogy képtelenek az ő talányos kihívásával felvenni a versenyt, odáig süllyedtek, hogy megpróbálják őt is lerántani a saját szintjükre. Emlékeztette támogatóit, hogy a csúfondáros emberek a gőzhajó, a sürgöny és a távbeszélő feltalálóit is kinevették. Minden meglepő, új előrelépésnek velejárója az elfogult és tudatlan emberek ilyesféle csipkelődése - érvelt Keely.

John Keely örökmozgója

A lárma elült. Keely titkát megőrizve tovább kísérletezett. Bloomfield-Moore asszony, noha rendületlenül hitt Keelyben, egy javaslattal fordult hozzá: talán - mondotta - cégtársként be kellene vonnia Thomas Edisont, és rá kellene bíznia a titkot. Edison a világ leghíresebb feltalálója, akit már senki nem mer megmosolyogni. Ha nagy tekintélyét kölcsönadná a Keely Motorműveknek, megszűnnének ellene a támadások. Keely bizonyosan jól tudta, hogy Edison neve jó reklám, de elutasította az ötletet. Senkinek a világon nem árulná el a titkát, kiváltképp nem Edisonnak. Kijelentette, hogy neki nincs szüksége mások tekintélyére. Akik ma támadják, holnap nem győzik majd dicsőíteni. És minden ment tovább: kérte a pénzt a részvényesektől, és építette az egyre nagyszerűbb masinákat. Keely kinyomatott egy misztikus ákombákomot, egy okkult rajzot, amely bármelyik középkori csillagjósnak dicséretére vált volna, és az oly hosszú ideje sanyargatott tőkéseinek a kezébe nyomta. Voltak azon egymást átfedő körök, sugaras vonalakból szerkesztett kúpok, különböző furcsa alakzatok és egy sorozat hangjegy. Feltehető volt, hogy az éteri rezgések titka benne van az ábrában, számos részvényes tehát bekeretezte a maga példányát, és jóleső büszkeséggel kitette közszemlére. Mit jelent ez a rajz? Ezt senki nem tudta, de fölöttébb mélynek, ördögien jelentősnek látszott. 1898-at írtak. Keely huszonhat éve vezette a vállalatát, anélkül hogy egyetlen terméket valaha is piacra hozott volna. Egész idő alatt egyetlen cent bevétel sem

volt. A beruházók egész hadserege dollárszázezreket fektetett a Keely Motorművekbe, lehetővé téve, hogy vezérigazgatója és alapítója kényelmes és fényűző életet éljen, miközben építi a vibrátorait, liberátorait és generátorait. Évről évre végrehajtotta szemfényvesztő mutatványát részvényeseinek, meggyőzve őket róla, hogy a felvirágzás már küszöbön áll. És hittek neki, mert ki az, akiben nem ébresztettek volna tiszteletet a bemutatói, sima beszéde, a lényéből áradó magabiztosság ? És akkor 1898-ban Keely meghalt. A kétségbeesett részvényesek megtudták, hogy titkát is magával vitte a sírba. Sehol nem találták meg leírva, hogyan működik a motorja. Leglelkesebb támogatója, BloomfieldMoore asszony nemsokára követte őt a sírba. Mihelyt elhunyt, fia, Clarence B. Moore kibérelte az épületet, amely otthont adott Keely laboratóriumának. Clarence Moore kénytelen volt évekig ölbe tett kézzel nézni, hogy anyja pénzzel tömi Keelyt; most azután meg akart győződni róla, mi az, amit ez a gyors beszédű feltaláló a tarsolyában tartogatott. Moore vizsgáló csoportot alakított, amelynek egy ismert elektromérnök és a Pennsylvania Egyetem két professzora volt a tagja. Ezek végigböngészték Keely épületét. A liberátorokat, generátorokat és más készülékeket Keely támogatói széthordták ugyan, de a titok egyik nyitja még ott volt. A pincében elrejtve találtak egy három tonna súlyú, nagy acélgömböt. Felül nyílás volt rajta. Csövek és vezetékek hevertek a közelben. Minden nagyon hasonlí-

80

John Keely örökmozgója

tott valamiféle sűrített levegőt előállító készülékhez - pontosan úgy, ahogy 1884ben a Scientific American cikkírója megmondotta ! Moore és társai felszakitották a padlót abban a helyiségben, ahol Keely a demonstrációit tartotta. A födémen keresztül és ravaszul kitervelt falhasadékokon át rézcsövek vezettek le a pincébe, az óriási acélgömbhöz. A titokra fény derült: Keely motorját a pincében levő üstből származó sűrített levegő hajtotta. Alighanem a lábával működtette a berendezést a padlóban elhelyezett pedál segítségével. Amikor kézbe vette a hegedűt vagy a harmonikát, hogy a motort, úgymond, meghajtó „harmonikus rezgések"-et előállítsa, minden bizonnyal lábával mozgatta a pedált, mintha az ütemet verné. Keely pénzügyi támogatói negyed évszázadon át ünnepélyes ábrázattal hagyták szédíteni magukat. Most sem változott meg beállítottságuk. Nem fogadták el Clarence Moore beszámolóját. Moore „elkeseredett", mondották, mert anyja az ő akarata ellenére nagy összegeket fektetett be Keely vállalatába. Elhatározta,

hogy anyja hóbortosságának bizonyítása kedvéért befeketíti a halott Keelyt. Néhányan közülük halálukig kitartottak amellett, hogy ha Keely néhány évvel tovább él, új ipari forradalmat indított volna el. Ma már senki nem beszél az éterikus erőről, és hatékonyabb módszereink vannak arra, hogy az atomokból energiát nyerjünk. De John Worrell Keely körül a különös az, hogy tagadhatatlanul volt érzéke a műszaki újításhoz. Ha ezt az utat választja, bizonyára hozzájárulhatott volna a technológia fejlődéséhez a sűrített levegő felhasználásával. Kutatással töltött évei alatt valóban hasznos dolgokat alkothatott volna. Ehelyett negyed évszázadig orránál fogva vezetett egy csoport ostoba, pénzéhes tőkést, mialatt semmi egyebet nem csinált, mint ügyes, de semmire sem használható gépeket szerkesztett. A tőkések minden bizonnyal azt kapták, amit érdemeltek. És Keely, akiből második Edison lehetett volna, előkelő helyet biztosított magának az amerikai szélhámosok galériájában. ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

J. B. Haldane: Az aranycsinálók

83

Néhány dologban szemtelenebb vagyok kollégáimnál. Nem hiszem, hogy legtöbbjüknél jobban ismerem a francia nyelvet, mégis szívesen beszélek franciául és nagyon gyorsan, anélkül hogy gondosan ügyelnék a nemekre. Minduntalan pompás, jó szünidőt szerzek magamnak azzal az ürüggyel, hogy előadásokat tartok Párizsban állítólag francia nyelven. Mindenki örül ennek a dolognak. Az egyetemem úgy érzi, hogy ezáltal tesz valamit a nemzetközi együttműködés érdekében, nekem sikerül valahogyan elmondanom francia kollégáimnak egyet s mást, amit nem tudnak, és én meg egy sereg olyasmit tanulok meg, amit én nem tudok. Semmi értelme annak, hogy az ember Németországba utazzon, mert a németek mindent elolvasnak, ami valahol is nyomtatásban megjelenik, és közzéteszik minden elért eredményüket, sőt még valamivel többet is, és rendkívül hosszadalmasan. A franciák boldogan megfeledkeznek egy halom dologról, ami Franciaországon kívül van, amíg végül mindenki azt mondogatja, hogy a francia tudomány egészen lezüllik. Azután kiderül, hogy egy teljesen ismeretlen francia férfi vagy nő felfedez valami igazán eredeti és valószínűtlen dolgot, mint például a radioaktivitás vagy a hullámmechanika, ami mellett Einstein tétele olyan egyszerűnek látszik, mint a hármasszabály, és ami mellékesen Eugéne Galois-t az Ördögszigetre juttatta, engem pedig (őszintén remélem) besegít az ambert-i városi börtönbe. Nem írnám meg mindezt a bevezetésben, ha ezt a történetet a Kémiai Közlönyben vagy a Brit Fizikusok Lapjában tenném közzé, mint ahogyan eredetileg szándékoztam. E folyóiratok olvasói azonban csodálkoznának azon, hogy mit csináltam én a Rue Cujasban 1930. június 28-án este tizenegykor, és honnan tudhatta a foghíjas szájú férfi, hogy én ki vagyok, és hogy valóban van valami fogalmam a hullámmechanikának a kémiában való felhasználásáról. A Sorbonne körüli utcák házai tele vannak falragaszokkal, amelyek az előadásokat hirdetik, és arcképem egyébként megjelent az Illustrationban, egy rendkívül félrevezető életrajz kíséretében. A kérdéses időpontban hatodik és utolsó előadásomat tartottam meg, és azt követően néhány francia kollégámmal nagy mennyiségű nagyon könnyű sört fogyasztottam el a Café Soufflet-ban, amely a Boulevard St. Michel és a Rue des Écoles sarkán található. Ott üldögéltem a legnagyobb mértékben tiszteletre méltó kollégámmal, Henriot-val és feleségével, miközben egyik legtehetségesebb növendéke a szomszéd asztalnál malmozott egy kis hölggyel, akinek foglalkozásával kapcsolatban egyáltalában nem voltak kételyeim. Elgondolkoztam azon, mennyire valószínűtlen lenne egy ilyen látvány Oxfordban vagy Cambridge-ben, bár emlékeztem egy ettől nem teljesen eltérő esetre a Cosmopolitan Clubban, a Leith Walk közelében, Edinburghben. Csakhogy ott a professzor felesége nem volt jelen. A foghíjas szájú férfi rendkívül kopottan volt öltözve, éhesnek látszott, ami szokatlan

Párizsban, ahol manapság úgyszólván mindenki számára akad munka. Mellém sompolygott, és megszólított motyogó hangon, amelyet nem tett érthetőbbé fogainak hiánya: - A tudomány nevében kérem, olvassa el ezt, és ha még többre is kíváncsi, kövessen. Előreoldalgott, és a bejárati ajtó árnyékában várt rám, miközben én a lámpa alatt álltam, és a tőle kapott papírlapot néztem. A szén hullámegyenletének első részét tartalmazta, azaz inkább úgy mondhatnám, hogy egy negyvenkét szimultán differenciálegyenlet-rendszer első részét, amelynek alapján, ha valaki megfejtené, fel lehetne előre vázolni ennek az elemnek a viselkedését. Ezeket az egyenleteket azonban számomra teljesen ismeretlen jelölési móddal írták fel, amelyet addig biztosan nem publikáltak. Nos, egy koldus vagy felhajtó, valamiféle kétes ügylet céljából, kimásolhatta volna Kulcsagin egyenleteit, hogy csalétekként mutassa meg nekem, de semmiképpen sem tudta volna ily módon transzponálni őket. Olyasmihez hasonlíthatnánk, mint ha valaki A shropshire-i legény-t* hibátlanul izlandi nyelvre fordítja le, majd egyiptomi hieroglifákkal jegyzi fel - körülbelül ilyen mérvű agymunkára és különleges szaktudásra volt szüksége annak a természettudomány terén, aki az egyenleteket felírta. Ez rendkívül furcsa dolognak látszott, és én, aki a fizikai vegytanban a különös dolgokkal foglalkozom, nem vetem meg azt akkor sem, ha másoknál találkozom vele. Követtem a foghíjas szájú férfit. - Bar du Progrés, Porte de la Viliette, á minuit** - suttogta. Szemmel láthatólag nagyon nagy rémületben volt, és intett, hogy menjek tovább. Egy órám volt még éjfélig. Éreztem, hogy valami furcsa históriába keveredhetem bele, és miután meggyőződtem, hogy senki sincs nyomomban, bementem a Café d'Harcourtba, és egy csésze kávé mellett levelet írtam Bertaux barátomnak, közöltem vele a tényeket, és megkértem, hívjon fel szállodámban másnap délben, és értesítse a rendőrséget, ha eltűntem volna. Azután a metróra szálltam, és a Porte de la Villette-hez utaztam, Párizs egyik kijáratához, amelyről eddig csak azért tudtam, mivel a térképen a városi vágóhídhoz volt közel. Nem voltam annyira nyugodt, mint szerettem volna, ami abból is kiderült, hogy amikor felszálltam a metróra, rágyújtottam egy szivarra, elfeledkezve arról, hogy a metrón nincsenek dohányzókocsik, egy tény, amit mindig helytelenítettem. A Bar du Progrés sötétes helyiség, de nem igazán baljóslatú. Rendkívül hasonlít sok ezer más bárhoz. Ugyanolyan kövér hölgy ül az ugyanolyan bádoggal fedett pult mögött, háta mögött a palackok ugyanolyan meglepő választékával, és ugyanolyan tüdőbetegnek látszó pincér szolgál fel. A bár mélyén egy fülke van, asztallal és két székkel. Az asztal mellett ülő egyik vendéget az ajtóból látni lehet, a másik el van takarva. Röviddel éjfél előtt értem oda, rendeltem egy csésze kávét és konyakot, és leültem, szemben az ajtóval. Az egyetlen másik vendég egy ártalmatlan külsejű teherautósofőr volt, aki meglehetős részletességgel mesélte el azt a karambolt, amelyben persze ő volt a vétlen, de amely mégis a szokásosnál tovább ébren tartotta őt. Amikor éjfélt ütött az óra, belépett a Rus Cujas-i ismerősöm, és szó nélkül leült velem szemben. Rendeltem számára is kávét és konyakot, és a következő órában szabályos időközökben megismételtem a rendelést. Megfigyeltem, hogy a férfi foghíjassága egy szörnyű arcsérülés következménye lehetett, a sebek azonban réginek látszottak; valószínűleg a háborúban sebesült meg. A férfi majdnem egy órán át beszélt, nagyon halk hangon és nem könnyen érthetően, franciául. Időnként, a történet egy-egy kritikus pontján, néhány magyarázó szót angolul mondott. Egyszer-kétszer egy tudományos szempontot németül világított meg. Szemmel láthatólag iszonyú rémületben élt, de ez a rémület nem hasonlított a kiképzetlen újonc félelméhez az első nehéz bombázás idején. Inkább hasonlított az öreg katona sokkal elkeseredettebb érzéséhez, annak felismeréséhez, hogy az emberi szívósságnak is van határa; ez az 1918-as évek rémülete volt. • Alfred Edward Housman (1859-1936) 1896-ban megjelent híres regénye •• A Progrés bárban, a Porte de la Villette-nél, éjfélkor (francia)

84

Nagyjából a következőket mesélte el nekem. Nem hinném, hogy visszaemlékezésem a ténykérdésekben komoly hibákat tartalmazna. - Hallott, ugye, arról, hogy mi történt Eugéne Galois-val? - Úgy tudom, hogy rábizonyítottak egy gyilkosságot, és az Ördögszigetre küldték. Nem tudom azonban elhinni, hogy egy kollégáját a pénzéért megölte volna. Legalább olyan nagy matematikus, mint száz évvel ezelőtt a névrokona volt. Azt el tudnám képzelni, hogy szerelmi gyilkosságot követett el. Egy szenvedélyes férfi képes lehet erre. De az ember nem ölhet haszonvágyból, legfeljebb ha a pénz megszállottja, Galois agyát azonban túlságosan megtöltötték a loxodrómacsoportok ahhoz, hogy még az ilyesfajta megszállottság is elférjen benne. Úgy hallom, megkísérlik, hogy ügyét újra tárgyalják. Ha a józan ész mértéke szerint bármit is tehetek, szívesen segítek. - Örülök, hogy így vélekedik Galois-ról - jegyezte meg szomszédom -, de erről már lekéstünk. Múlt hónapban meghalt papagájkórban. A foglyoknak megengedték, hogy állatokat tartsanak, és járvány tört ki. Galois mártír volt. Csak azért fordultam önhöz, mert Galois meghalt. A gőzgép felfedezése óta a legnagyobb jelentőségű találmány feltalálója volt. Túlságosan sokat tudott, azért ölték meg. Ha meghallgat engem, megváltoztathatja a világtörténelmet. Könnyen a föld leggazdagabb embere lehet önből. De könnyen lehetséges az is, hogy megölik. Igen, ha meglátták, hogy velem van, akkor bizonyára megölik. Ha fél, a legjobb, ha azonnal elmegy. Nem restellem bevallani, hogy féltem. 1918. november 11-e óta azonban kalandjaim mindig csak a szellem és az érzelmek világába vittek. Ezenkívül nagyravágyó is vagyok, s valóban sajnálatos idézőhajlamom áldozataként emlékeztettem magam arra, hogy: Vagy túlontúl fél a sorstól, vagy kevés benne a hit, nem meri kockáztatni, hogy nyer, vagy mindent elveszít.* - Folytassa - mondtam. És halkan elismételtem magamnak egy másik, kevésbé híres verssort, amelyet vigasztalónak tartottam a háború folyamán különböző kellemetlen helyzetekben, és ami arról szólt, hogy bármi is történjék, bizonyára „átkozottul porhanyós föld lesz belőlem száz év múlva". Szomszédom folytatta a beszédet: - Galois zseni volt. Ön tudja ezt. De arról talán nincs tudomása, hogy mennyire széles körű volt az érdeklődése. Mélyen meg volt győződve arról, hogy napjaink gonoszsága annak köszönhető, hogy a tudományt a tudománytalan emberek használják fel. „Mi az emberiségnek rendelkezésére bocsátottuk az anyag ellenőrzésének nagy részét, és a modern háborút és a modern ipart kaptuk cserébe" - mondogatta. Így tehát elhatározta, hogy tudományos ismereteit a saját eszméi alapján fogja felhasználni, és nem a pénztőkések elgondolása szerint. Különösen a pénzemberekre haragudott. Tisztában volt azzal, hogy a hullámmechanika új korszakot jelent a vegyészetben. Amikor meghallotta, hogy Eucken és Bonhöfer bebizonyították, hogy a hidrogén keverék, azt mondta, ez csak a kezdet. Volt egy kevés magánvagyona, és utolsó, megjelent tanulmánya után visszavonult vidéki házába, és kidolgozta az arany atomjának hullámegyenletét. Ön bizonyára megérti ennek óriási jelentőségét. Az az ember, aki rendelkezett a megfelelő matematikai képességgel, hogy ezt megtegye, könnyedén meghatározhatta volna a Pluto, az új bolygó pályájának irányát egyetlen este leforgása alatt, valamelyik kávéházban, miközben a zenekar egyik dalt a másik után játssza. Vett egy kis házat vidéken, és fehérre festtette a falakat. Kis állólétrán végigjárta a szobákat, és a fehér falakat számításokkal írta tele. Természetesen nagy csomó jegyzetfüzetet is megtöltött. Azt mondta azonban, hogy a falakra a végső eredményekhez volt szüksége, és azáltal, hogy így felírta őket, mindig tudta, hogyan találja meg, amire szüksége van. Másfél évig naponta nyolc órát dolgozott, és

85

* Idézet James Graham Montrose (1612-1650) skót katona verséből

akkor már a legfőbb eredményeket egy kis jegyzetfüzetben gyűjtötte össze. Láttam ezt a füzetet, de mindjárt megtudja, hogy miért nincs nálam. Egy újabb fél év elteltével kiderítette, hogy az aranynak nagyon nagy és addig nem sejtett affinitása van a szerves vegyületek egy bizonyos csoportjával. Akkor kapcsolatba lépett Riquier-vel, a szerves vegyészszel, akivel együtt járt az egyetemre, és Riquier előállította az egyik szóban forgó vegyületet. Bebizonyították, hogy tervük laboratóriumi méretekben is megvalósítható. Akkor hozzám fordultak. A nevem - Martin. De ez lényegtelen. Nem hinném, hogy sokáig élek még. Nanterreban dolgoztam ipari vegyészként, és Riquier-nek voltam a barátja. Vele együtt leutaztunk Ste. Leocadie-ba, egy tengerparti kis faluba, Bouches-du-Rhône-ban, Aigues-Mortes közelében, ahol egy nagy öböl nyúlik be a szárazföldbe. Sóbepárló tálcát rendeztünk be. Nem tudom, hogy a só különösen jó volt-e, de mindenesetre sikerült eladnunk. Persze nem ez volt a célunk. Ugye, tudja, hogy a tengervíz aranyat is tartalmaz? Nem sokat, körülbelül húszmilliomod részt csupán. Ha az ember elpárologtatja a vizet egy sóbepárló tálcán, a só zöme kikristályosodik, és visszamarad egy ragacsos oldat, amiben sok a keserűsó és mindenféle más. Majdnem az egész arany benne van, így aztán Dél-Franciaország napsugarában könnyű százszorosára koncentrálni. Az így nyert sóoldatnak már a kétszázezred része az arany. És ez már elég sok. Jövedelmező a kitermelése például az olyan folyami kavicsnak is, amelynek csupán egymilliomod része az arany, hiszen a délafrikai hegyvidéki gazdag aranybányákban például az arany aránya átlagban tizenkettő a millióhoz. Fogja az ember a leülepedett oldatot, és hozzáönt nyolcmilliomodot Riquier vegyülékéből, amit mi auronnak neveztünk el. Nem tudom, hogy mi az, de világoskék a színe, és saponinból készül, és azt hiszem, a molekulájában két pirrolgyűrű van. Egy órára hagyja az ember a keveréket, aztán levegőt buborékoltat át a folyadékon. A kék anyag összeáll az arannyal, és vörös vegyületet alkot. Ez egy felületaktív anyag, és az egész feljön a habba, amit le lehet fújni a folyadék tetejéről. Akkor az ember megszárítja a habot, egy kevés savat ad hozzá, és kiválik az arany. A kék vegyüléket újra lehet használni, de minden műveletnél körülbelül öt százaléka elvész. Én kezeltem a buborékoltató tartályokat. Riquier készítette az anyagot, és Galois intézte az eladásokat és a vételeket. Felvettünk néhány helybeli férfit is, akiket butaságuk alapján választottunk ki, ők kezelték a sótálcákat, és én voltam a munkavezetőjük. 1929 januárjában fogtunk hozzá a munkához, de csupán májusban jutottunk odáig, hogy az eljárás tökéletesen beváljon, azután májustól szeptemberig körülbelül négymillió frank értékű aranyat csináltunk, ez körülbelül harmincezer font, vagy kissé több ennél. A pénz nagyobbik részéből adósságainkat fedeztük, de körülbelül egymillió tiszta nyereségünk volt. Természetesen még mielőtt elindítottuk a munkát, elhatároztuk, hogy mit csinálunk a pénzzel. Mindnyájan eléggé idealisták voltunk. Idealistának kell lennie annak, aki jelenleg Franciaországban a tudománynak szenteli magát, amikor egy professzor évi fizetése, különlegesen kiváló életpályája végén, körülbelül háromszáz fontra rúg csupán. Legelső elképzelésünk az volt, hogy addig folytatjuk a munkát, amíg egymilliárd frank össze nem gyűlik, és akkor olyan tudományos alapítványokat létesítünk, amilyeneknek az alapítványoknak lenniük kellene, hogy a jó tudományos kutatók ugyanolyan jó fizetést kaphassanak, mint a jó mérnökök vagy sebészek, és ezenkívül jelentős összeget szántunk a kutatóintézeti felszerelésre is. Természetesen leginkább Franciaországra, Belgiumra és Olaszországra gondoltunk, ahol a tudományos dolgozókat a legrosszabbul fizetik. Nem feledkeztünk meg egészen Németországról sem, sőt volt még néhány tervünk Angliával és Amerikával kapcsolatban is. Nos, ez már mind a múlté! Ha önnek sikerül az, amibe mi belebuktunk, ne feledkezzen meg a francia tudományról. - Nem valószínű, hogy megfeledkezem - mondtam. - Úgy számítottuk, hogy néhány száz millió frank összeget előállíthatunk anélkül,

86

hogy feltűnést keltenénk, de nyilvánvaló volt, hogy a dolog nem folytatódhat titokban. Galois-nak ezzel kapcsolatban is voltak tervei. Úgy vélte, hogy a világ aranytermelése nem elég gyors. Ha az emberiség lassabban növeli az aranykészletét, mint más anyagi javait, az árak esnek, és munkanélküliség keletkezik. Ez történik most. Ha mi túl gyorsan állítjuk elő az aranyat, mondjuk, harmincmilliárd frank értékben évente, az árak emelkednek, és az egész világon olyan helyzet alakul majd ki, mint Franciaországban és Németországban a háború után. Galois elgondolása az volt, hogy az aranyat csupán olyan mennyiségben csinálja, hogy az elegendő legyen az árak szilárd átlagának megtartásához. „Ez az egész túlságosan nagy feladat lesz egy ember számára - mondta Galois -, és ha a francia kormánynak ajándékoznám, az országot elárasztanák arannyal, és mezőgazdaságunk és iparunk úgy elpusztulna, mint Spanyolországé Mexikó és Peru meghódítása után. Nem, mi Franciaországnak csak annyi aranyat adunk, ami elég adósságai kifizetéséhez, de a titkot, az egész eljárásnak az ellenőrzését a Népszövetségre kell bíznunk, és aznap, amikor megkapják, Amerika és a Szovjetunió csatlakozni fog a Népszövetséghez." Nos, minden a legnagyobb könnyedséggel folyt múlt év augusztusáig. Akkor egy gépelt iratot kaptam Párizsból. Nem volt feladó rajta, de a levélpapír fejléce a következő volt: Tőkepénzesek Nemzetközi Érdekvédelmi Egyesülete. A levél körülbelül így szólt: Tisztelt Uram! Mivel lehetséges, hogy az Ön által folytatott tevékenység alkalmatlanságot okoz nekünk a jövőben, van szerencsénk felajánlani Önnek évi kétszázezer frank jövedelmet, amennyiben beszünteti tevékenységét. Kollégáit ugyancsak felszólítottuk erre. Az esetben, ha abbahagyja tevékenységét, első negyedévi fizetését egy héten belül megkapja, a pénzt édesanyja lakásának címére küldjük. Jó szándékunk bizonyítéka gyanánt mellékelünk 10 000 frankot. Amennyiben ajánlatunkat mától egy héten belül nem fogadja el, kényszerítve leszünk megsemmisíteni azt a vállalatot, amelynek Ön az egyik társa. TNÉE

87

A tízezer frank kellő hatással volt rám, de még inkább az a tény, hogy amikor három nap múlva megnéztem a kapott levelet, az szétporlott a kezem között. Mivel vegyész vagyok, el tudom képzelni, hogyan lehet ilyesmit csinálni, de mindenesetre eléggé körülményes lehet a megvalósítása. Ez azt is mutatta, hogy ellenségeink szakértelemmel és tudással is rendelkeztek, nemcsak pénzzel. Az a tény, hogy gondoskodtak a bizonyíték megsemmisítéséről, azt is jelentette, hogy fenyegetéseiknek kellő alapjuk volt. Megbeszéltem a dolgot kollégáimmal. Ők is kaptak levelet, ugyanilyen szöveggel. Sajnos nem voltak hajlandók arra, hogy a rendőrséget értesítsük, mivel nem kívánták nyilvánosságra hozni tevékenységünket. Galois úgy vélte, hogy a TNÉE bizonyára az, aminek kiadja magát, egy pénzügyi csoport, amely szilárdan kamatozó befektetések iránt érdeklődő pénzemberekből áll, és ha mi elárasztanánk a világot arannyal, befektetéseik természetesen elértéktelenednének, míg más részvények és értékpapírok értéke emelkedne. Riquier és én - amint később kiderült, helyesen - úgy véltük, hogy ez a társaság egy aranybányatulajdonos-csoportot képvisel. Sohasem tudtuk meg, hogyan jöttek rá a titkunkra. Galois rendszerint autón vitte be az aranyat Séte-be, a bankba, én kísértem mindig el. Valaki a bankból gyanút foghatott, és nyomunkba szegődött. Lehetséges, hogy Riquier túl sokat fecsegett egy hölgynek, aki, azt hiszem, a barátnője volt. De ezt kétlem. A következő héten felhívtak telefonon. Egy hang így szólt: „Itt a TNÉE beszél. Az ajánlatunk fennáll, és nyitva marad. Készek vagyunk az összeg felemelésére, ha közli feltételeit a Petit Nîmois hirdetési rovatában. Ha nem fogadják el ajánlatunkat, mindnyájukat megöljük. Ez az utolsó közlésünk."

Később megállapítottam, hogy a hívás egy nîmes-i nyilvános telefonállomásról történt. Elhatároztuk, hogy nem törődünk a dologgal, és felkészültünk a védelemre. Mindnyájunknak volt automata pisztolya, Riquier pedig ellátott bennünket könnyfakasztó bombákkal. A gyárat könnyen megvédhettük, fel volt szerelve riasztókészülékkel a betörők ellen, és volt néhány elég mérges kutyánk is. Másik két társam lelkes ember volt, én pedig nem nagyon félek a haláltól. Amint látja, az arcomat eléggé eltorzították a háborúban. - Felemelte kissé hosszú és piszkos haját, és észrevettem, hogy az arcán levő forradáson kívül még a bal füle is hiányzik. - Akkortájt még volt fogpótlásom, nemrégiben csaptam be a zálogházba, hogy egy kis pénzt szerezzek a megélhetéshez. 1916 óta azonban állandó fájdalmaim vannak, és nem találom az életet túlzottan csábítónak, még akkor sem, amikor nem vadásznak rám. Szeptember vége felé egy kelés támadt a nyakamon, és be kellett feküdnöm a klinikára, hogy megnyissák a kelevényt. Mialatt távol voltam, az ellenség lesújtott. Riquier-t a gyár ajtaja előtt találták agyonlőve. Két svájci turista megesküdött arra, hogy látta, amint Galois lőtte le egy veszekedés után. A golyók egy pisztolyból származtak, amelyet egy marseille-i fegyverkereskedő tanúvallomása szerint Galois vásárolt nála, és amelyet a holttest mellett találtak meg. Később több tanú jelentkezett, akik megesküdtek a leghihetetlenebb hazugságokra, és azok összefüggéseiből igen terhelő történet kerekedett ki. Majdnem egyidejűleg jelentkezett egy Fernandez nevű, állítólagos chilei milliomos, aki hatmillió frank követeléssel beperelte Galois-t, azzal a történettel, hogy ezt az összeget azért kölcsönözte Galois-nak, hogy az megvalósítsa tervét, és a tenger vízéből aranyat csináljon. Úgy látszik, nagy csomó hamis okmánnyal rendelkezett. Amint tudja, az esküdtszék megállapítása szerint Galois csaló és gyilkos. Kapcsolatba léptem az ügyvédjével, és felajánlottam, hogy tanúskodom, de úgy vélte, hogy semmi értelme, így aztán meglapultam. A TNÉE emberei azonban megtaláltak. Egy éjszaka, amikor hazafelé tartottam, három ember támadt rám. Nem akartam lőni, és börtönbe kerülni, mint ahogyan történt volna, ha védekezem. Sikerült közéjük vágnom egy könnyfakasztó bombát, és otthagytam őket sírva. De azóta is csak egyfolytában menekülök. Fernandeznak közben sikerült megszereznie a gyárat az adósság fejében, és feltehetőleg iratainkat is megkaparintotta, valamint körülbelül egykilónyi auront. Galois ügyvédje még az ítélet kihirdetése után is hitt ügyfelének. Rábukkant néhány furcsa adatra. Megállapította például, hogy mind Fernandez, mind pedig az állítólagos svájci turisták egyike kapcsolatban állt ugyanazzal az aranybányatulajdonos-csoporttal... Itt véget ért a beszélgetésünk, mivel abban a pillanatban észrevettem, hogy egy kézigránát repül felém a levegőben. Addig a pillanatig még tétováztam - nem tudtam eldönteni, vajon M. Martin története igaz-e, vagy pedig kiválóan tud hazudni. Nagy volt a gyanúm, hogy rövidesen arra szólít fel, hogy kölcsönözzek neki száz frankot. Úgy gondoltam, a történet megéri ezt az összeget, és elhatároztam, hogy százötven frankot kölcsönzök neki, mivel a jólhazudás olyan ritka tehetség, amit feltétlenül bátorítani kell. A kézigránát azonban meggyőzött arról, hogy Martin az igazat mondta. Közvetlen hatására a tizenhárom év előtti múltba képzeltem magam. Nagyon rosszul ütött ki ez a vállalkozás a gránátdobókra, mivel én ebben specialista voltam az első világháború alatt. Azon kevés oktatók egyike vagyok, akik kilenc hónapig vezettek gránátvető tanfolyamot - egyetlen sebesülés nélkül. Néha bemutatót tartottunk, amikor is felkaptunk egy élesre állított bombát, és visszadobtuk, illetőleg pontosabban: féloldalt kidobtuk a lövészárokból. Volt egy félszemű és ritkán józan káplárom, aki ezt csinálni szokta, de néha magam is bemutattam. Bevallom, hogy előzőleg kissé meghosszabbítottuk az időzített gyújtózsinórt. Ha valakinek jó az időérzéke, ez semmivel sem veszélyesebb, mint átvágni az úttesten nagy forgalomban, de sokkal nagyobb hatást lehet vele elérni a nézőknél. Valami idióta azután kérdéseket tett fel ezzel kapcsolatban a parlamentben, és kijárta, hogy a hadseregnél rendeletet hoztak, amely megtiltotta az ilyen bemutatókat.

88

89

Ez nyeles kézigránát volt, hosszú fanyéllel. Azt hiszem, német típusú, öt másodperces időzítéssel. A gránát mellett kipillantva a kávéház ajtaján, két férfit láttam egy autóban, az egyik a kormánynál ült, a másik nyilvánvalóan éppen most dobta el a gránátot. Az autó lassan mozgott. Úgy számítottam, hogy a gránát három másodpercen belül robban. Mivel a kézigránát nagyon pontosan irányítva a kávéscsészémbe zuhant, megragadtam a nyelét, és az ajtó felé futottam, közben a kezemben lóbáltam. A kocsiban álló férfi számított rá, hogy kifutok az utcára, és rám lőtt. A gránát visszatértére azonban nem számított, és ezért nagyon összevissza lövöldözött. Egy golyó átlyukasztotta az esőkabátomat. Egy másik golyó, amint később megtudtam, eltalálta a pult mögött ülő hölgyet, de nem sebesítette meg veszélyesen. Amikor az ajtót elértem, a gránátot ügyesen a kocsiba dobtam, amely már fokozta sebességét. Én azon nyomban hasra feküdtem, nem nagyon kecsesen, de annál gyorsabban, mivel megszoktam, hogy a földre fekszem, amikor géppisztolyból rám lőnek. Amikor a robbanás bekövetkezett, én már a földön feküdtem, a pisztolyos férfi pedig éppen kiugrott a kocsiból. Egy repeszdarab megsebesítette, és a járdára zuhant. A sofőr nem tudott menekülni, és a robbanás a levegőbe dobta. Furcsán kicsavart teste visszazuhant a kocsiba, amely nekiment egy lámpaoszlopnak, és kigyulladt. Amikor elhaladtam a járdán fekvő férfi mellett, teljes erővel a fejébe rúgtam. Valamelyik csontja recsegve tört össze. Olyan gyorsan futottam tovább egy mellékutcában, ahogyan csak bírtam, megkerültem néhány utcasarkot, majd heves hányás fogott el. Az égő autó fénye megvilágította mögöttem az eget, amikor szándékosan lassan mentem tovább a Rue de Flandres irányában. Martinnak színét sem láttam, és senki sem követett. Szerencsém volt, hogy hamarosan, néhány percen belül találtam egy autóbuszt, amely Châtelet felé haladt, egyike azoknak, amelyek óránként egész éjjel járnak. A végállomás előtt szálltam le róla, és kerülő úton mentem el a szállodámig. Többé-kevésbé biztos vagyok benne, hogy senki sem követett, mivel többször megfordultam egy-egy utcasarkon, és senkit sem láttam a közelben. Rövid ideig eltűnődtem kalandomon és azon a tényen, hogy nem fizettem ki a kávémat. Ezt igen sajnáltam, mivel kis dolgokban nagyon aprólékosan lelkiismeretes vagyok. Azt is reméltem, hogy megöltem azt a férfit a járdán, vagy legalábbis elég súlyos agyrázkódást okoztam neki, hogy kitöröljem emlékezetéből a közelmúlt eseményeit. Ez esetben nem látott engem Martinnal, és megvolt a lehetőségem arra, hogy Midasz modern változata legyek. Időközben azonban semmit sem tehettem, és a magam számára is váratlanul, lefekvés után fél órával mély álomba merültem. Nem ébredtem fel másnap reggel körülbelül tíz óráig. Arra a következtetésre jutottam, hogy jobb, ha azonnal elutazom Angliába. Mihelyt felöltöztem, telefonáltam Bertauxnak, hogy jól vagyok, de el kell hagynom Párizst. Kértem, hogy hallgasson róla, és ebédeljünk együtt egy órakor. Azután autóbusszal elmentem a Place de la Concorde-on levő bankomba, és felvettem számlámról kétezer frankot szállodai számlám kiegyenlítésére és vasúti jegyemre. A reggeli lap nem közölt semmit sem az éjszaka történtekről, de amikor kijöttem a bankból, vettem egy Paris-Midit, amely egy egész hasábot szentelt a Bar de Progrés-ban lezajlott merényletnek. Az autóban ülő férfi meghalt, bár egy pék súlyosan megégette a kezét, amikor megkísérelte, hogy kihúzza őt az égő kocsiból. A másik férfi, valószínűleg a pisztolyos, kórházban feküdt, vállsebbel és törött állcsonttal. Kórházban feküdt a bár tulajdonosnője is. A pincér látott engem, amikor a gránátot visszadobtam, de úgy látszik, senki sem látta, hogy a gránátot előzőleg bedobták a helyiségbe! Szerencsére nagyon homályos leírást adott rólam, és hallotta, hogy Martinnal németül beszéltünk, de azt nem, hogy angolul is. Azt is mondta, hogy német kiejtéssel beszéltem franciául, amiben nem is tévedett olyan nagyot. Mivel skót származású vagyok, nem angol kiejtéssel beszélem a francia nyelvet. Ha bemegyek egy kávéházba, tele fiatal hölgyekkel, akik mind szeretnének velem megismerkedni, a legegyszerűbb módja annak,

hogy a többieket távol tartsam, ha egyet közülük meghívok egy pohár italra. Ilyen esetekben mindig megkérdezem tőle, hogy milyen nemzetiségűnek tart. Az ifjú hölgy azután találgatja, és dánnak, hollandnak, lengyelnek és csehnek is feltételez. Azt gondolom, hogy voltaképpen németnek néznek, de a fiatal hölgy, túlzott udvariasságból, inkább a szomszédos államokat említi meg. Elmentem a Gare du Nord-ra jegyért és helyjegyért a négyórás vonatra. Amikor kijöttem az állomásról, észrevettem, hogy egy fekete bajuszú, keménykalapos férfi mereven néz rám. Taxiba szálltam, és megmondtam a sofőrnek, hogy hajtson az étteremhez, ahol Bertaux várt rám. Elég halkan beszéltem, és nem hinném, hogy figyelőm meghallotta. Beszállt egy másik taxiba, és láttam, hogy követ bennünket. Nem akartam Bertaux-t belekeverni apró kellemetlenségeimbe. Ezenkívül pedig meg akartam bizonyosodni arról, hogy követnek, és amennyiben lehetséges, le akartam rázni magamról a férfit. Ezért ahelyett, hogy az étterembe menjek a Sorbonne közelében, szóltam a sofőrnek, hajtson a Gare du Luxembourg-hoz. Emlékszem arra az időre, amikor a londoni metrón gőzmozdonyok jártak. Olvasóim közül azok, akik sajnálják, hogy elmulasztották azokat a romantikus napokat, jól teszik, ha a Sceaux et Limours-i vasúttal utaznak, ez a helyiérdekű vasútvonal a Gare du Luxembourg-tói indul, és Párizst egy rendkívül hosszú alagúton át hagyja el, amelyet mindig megtölt a különösen fojtó füst. Vettem egy jegyet Massy-Verriéres-be, e jelentéktelen vonal egyik jelentéktelen állomására. Üldözőm követett. Lementem, és beszálltam a lehető legzsúfoltabb kocsiba. Ismeretlen barátom követett. A legelső megállónál azonban, még Párizs területén, kirohantam a füstös állomásról, és fel a lépcsőn. Üldözőm a nyomomban maradt. Itt azonban szerencsém támadt. Az állomás előtt csupán egyetlenegy taxi állt. Beszálltam, és bemondtam az Institut Pasteur címét. Összehúztam magam, hogy minél kisebb célpontot szolgáltassak, ha ismeretlen barátom rám lőne. Szerencsére nem tette. Amikor az első saroknál befordultunk, hátranéztem, és láttam, hogy fut a kocsi után. Nem tudom, mikor veszített el végleg szem elől, de a Boulevard Pasteurön, a metró állomásánál, ahová járművemet irányítottam, megint megpillantottam. Egy taxiban ült, amely veszélyes gyorsasággal közeledett. Erről a metróállomásról azonban négy különböző vonalon lehet továbbutazni, és ha ismeretlen barátom még egyre üldözött, bizonyára eltévesztette a vonatot. Miután többször átszálltam a metrón, eléggé későn érkeztem a vendéglőhöz. Bertaux várt rám, de már majdnem befejezte ebédjét. Elmondtam neki, hogy gyilkossági szándékkal üldöznek, és hogy meg akarok szökni előlük. Mivel elutasítottam tanácsát, hogy forduljak a rendőrséghez, azt hiszem, azt gyanította, hogy üldözőm egy haragos férj. Ez a legnagyobb baj ezekkel a romantikus emberekkel. Nem állt szándékomban visszamenni szállodámba, mert ha ismerik kilétemet, akkor bizonyára megfigyelés alatt tartják. Megkértem Bertaux-t, menjen el egy kis kézitáskáért, amelybe rnár becsomagoltam a legszükségesebb ruházati cikkeimet és a borotvakészletemet. Mondja azt, hogy a többiért majd később eljövök. Éppen befejeztem az ebédet, amikor visszajött. Úgy határoztam, hogy nem Angliába, hanem éppen az ellenkező irányba szököm, azt remélve, hogy ellenségeim csak a nyugatra tartó vonatokat figyelik, ezért egyenesen a Gare de l'Estre hajtottam, és vettem egy jegyet Bernbe, azt remélve, hogy onnan eljutok valamelyik német repülőtérre, és hazarepülhetek. Már amikor a jegyemet megvettem, észrevettem, illetőleg észrevenni véltem, hogy egy férfi merőn néz, majd a telefonfülkéhez megy. Nem láttam őt ezután, és az utam egészen Belfort-ig eseménytelennek bizonyult. A Soirban azonban, amelyet indulás előtt vettem, két érdekes cikkre bukkantam. A törött állú férfi megmondta a nevét. Feltehetőleg álnév volt, de ez azt jelentette, hogy tud beszélni. Ugyanezen az oldalon egy majdnem megszokott cím ütötte meg a szememet: Un Inconnu se suicide - egy ismeretlen férfi öngyilkossága. A szóban forgó férfinak, akit felakasztva találtak egy épülő külvárosi mozi áll-

90

ványzatán, hiányoztak az elülső fogai és a bal füle. Semmit sem találtak nála, csupán néhány kusza sort, amelyben azt közölte, hogy elege van az életből. Tehát Martint elkapták. Valószínűleg kikényszerítették belőle a nevemet, mielőtt megölték. Mindenesetre mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy sorsát elkerüljem. Beesteledett, mire Belfort-ba értem. Amikor a vonat befutott az állomásra, a peronon megpillantottam ismeretlen barátomat, aki egész nap a nyomomban volt; két másik férfival állt ott. Feltehetőleg repülőn tette meg Belfort-ba az utat. Lehet, hogy igazságtalan vagyok hozzá, de az utolsó húsz óra eseményei ellene hangoltak, és bár nem tudtam biztosan, vajon meg akar-e ölni, vagy csupán át akar adni a rendőrségnek, azzal a váddal, hogy felrobbantottam a barátait, mégsem volt kedvem, hogy kifürkésszem szándékait, és kísérleteket tegyek. Biztos vagyok benne, hogy nem látott meg, amikor gyorsan kimentem a fülkéből, és mielőtt a vonat az állomáson megállt, bezárkóztam a mosdóba, és ott is maradtam. Magammal vittem a táskámat is, mivel még mindig volt reményem arra, hogy talán üldözőim a nevemet nem ismerik. Öt perccel azután, hogy a vonat kigördült a belfort-i állomásról, megint szerencsém volt. Ha nem úgy történik, most nem lennék életben, hogy elmondjam ezt a történetet. A vonat lelassított, ahogyan reméltem, és nyilvánvaló, hogy nem egy állomáson állt meg, mivel sehol sem láttam világítást. Kirohantam menedékemből, kinyitottam a kocsi ajtaját, és a vonat bal oldalán leugrottam. Amikor már lent álltam, a vonat megindult. Valaki kétszer-háromszor rám lőtt. Feltehetőleg azért hibázott el, mert a vonat már mozgott, és én közben körülbelül 15 méterre kerültem. Azután pedig egy Párizsba tartó vonat, amelyre, úgy látszik, vártunk, a puskás ember és közém futott. Hamarosan egy útra értem, ahol még kitartott a szerencsém. Egy teherautó állt a keresztezésnél, várva, hogy a vonat elmenjen. Kértem a sofőrt, vigyen magával, és hajlandónak mutatkozott. Kiderült, hogy a teherautó Strasbourgból Lons-le-Saunier-ba megy, az alispán ingóságaival. A sofőr száz frank ellenében hajlandó volt magával vinni Besanconig, ahol éjszakázni akart. Gyanítottam, hogy folytatják üldözésemet, ezért bizalmamba avattam, illetve pontosabban: félig-meddig bevallottam neki az igazságot. Mivel alapos klasszikus nevelést kaptam, emlékeztem Odüsszeuszra és arra, hogy előnyösebb, ha az ember takarékoskodik az igazsággal, ha nehéz helyzetbe kerül. Úgy véltem, hogy a sofőr eléggé romantikus lélek, a szó legrosszabb értelmében. A tengerészeknek állítólag minden kikötőben van feleségük, de a kikötők a tengerpartra korlátozódnak meg nagy folyók és csatornák partjára, ezzel szemben a teherautók minden civilizált országot bejárhatnak, és akármelyik várost meglátogathatják. Poligám hajlamú teherautósofőröknek tehát különösen kedveznek a munkakörülményeik.

91

Így hát azt mondtam a teherautósofőrnek, hogy romantikus kapcsolatba kerültem egy milliomos tyúkjával, és rábeszéltem, hogy szökjön meg velem Svájcba. A haragos szerelmes a nyomomba szegődött, amikor csatlakozni akartam a szép hölgyhöz, és meg akart gyilkolni a vonaton. Mivel valószínű, hogy vagy ő, vagy valamelyik bérence üldözésemre indul autóval, szeretnék elrejtőzni az alispán bútorai között. Még ötven frank ellenében helyet kaptam egy szőnyegköteg tetején, az egyik asztal alatt, a ponyvát ráhúzta a fejemre, és útnak indultunk. Elegendő gyakorlatom volt a teherautózásban az első világháborúban, és sejtettem, hogy nem választottam magamnak kellemes fekhelyet. És a teherautó is jó régi volt már. Ha karomat az asztal lapjához szorítottam, általában elkerültem, hogy az asztal aljába verjem a fejem, amikor a teherautó hátsó része a levegőbe ugrott, de a folytonos rázás nagyon megerőltető-volt, már mindenem fájt, és nekivágódtam az asztalnak, amikor a sofőr átkozódása közben a teherautó, fékjeit csikorgatva, megállt. A francia nyelv különösen alkalmatlan a szidalmakra. A teológiai szidalmak nem válnak be egy olyan népnél, ahol manapság a többség a racionalizmus híve, és még a vallásos korban is titokban az ördögöt tisztelte. Azok az anatómiai és élettani folyamatokkal kapcsolatos kifejezések viszont, amelyektől az angolszász elszörnyed, nem botránkoz-

tatják meg a latinokat. Igy azután a szidalmak különleges szókincse általában arra az egytagú szóra korlátozódik, melyet Cambronne tábornagy használt Waterloonál. Ez a szó többször elhangzott, miközben megmentőm tagadta, hogy látott volna, még inkább azt, hogy felvett volna teherautójára. Még arra a javaslatra is ezzel az egy szóval felelt, amikor ötven frankot ajánlottak neki, ha megnézhetik, mit visz a ponyvája alatt. A sofőr a rendőrséget is emlegette. Hallottam a másik két férfi hangját is, és előhúztam egyetlen fegyveremet, egy elég nagy zsebkést, nem azt remélve, hogy megmenthetem vele életemet, hanem inkább a Macbeth által hirdetett elv jegyében: „Amíg van élet, jobb ölni!" Én skót vagyok, mint Macbeth. Elhatároztam, hogy összeakaszkodom egyik támadómmal, és megcélozom nyakerét, mivel egy kis kaliberű automata pisztoly golyói, bár elég ügyesen ölnek, nem elég hatékonyak, ha valakit azonnal kell megállítani. A vita folytatódott, a részleteket nem hallottam. Megmentőm még belekezdett utolsó fohászkodásába: „Tristes individus..." - de be sem fejezte, már hallottam, hogy az autó motorja felberreg. Meggondolták a dolgot. Elvégre senki sem tartóztathatja fel pisztolyával az egész megye összes makacs teherautósofőrjét. Ebben a pillanatban életem legelszántabb döntését hoztam. Visszautasítottam a sofőr ajánlatát, hogy jöjjek elő búvóhelyemről. Életem legkellemetlenebb két órája következett, bár tartós bombázásokat éltem át a háború alatt, és vérmérgezést is kaptam egy sebesülés után. Amikor megérkeztünk Besanconba, tele voltam Zúzódásokkal, és testem számos sebből vérzett. Miközben a sofőr meghívott egy pohár konyakra - ragaszkodott, hogy ő fizesse ki -, közölte velem, hogy ugyanazok az emberek Belfort felé haladva, újra elmentek mellettünk, és alaposan megnézték a teherautót. Így valóban megmentettem az életemet. Rendkívül fáradt is voltam, nemcsak rosszkedvű, de nem vesztegettem az időt. Feltételeztem, hogy a TNÉE nyilvánvalóan kitűnő szervezetével egy-két napon belül megállapítja kilétemet, ha ugyan rnár nem tudja. Írtam egy barátomnak Londonba (nevét érthető okokból nem említem), és közöltem vele, hogy szeretném, ha a lapokban megjelenne az a hír, hogy hirtelen eltűntem Párizsból, poggyászomat hátrahagyva. Ugyancsak írtam Polly unokahúgomnak, levelemet Münchenből keltezve; Polly arról nevezetes, hogy a Daily Excess hasábjain a pletykarovatban naponta legalább egy hercegnővel találkozik. Megírtam neki, hogy nagyon megviseltek az előadások, és olyan szórakozott vagyok, hogy még a poggyászom zömét is Párizsban hagytam. Közöltem vele, hogy gyalogtúrára indulok a Böhmer Waldba, és hogy remélem, látjuk egymást, amikor egy-két hónap múlva hazaérkezem. Úgy gondoltam, Polly nem állja meg, hogy e levél lényegét ne adja tovább az újság rovatvezetőjének. Ugyanarról a címről még egy levelet Írtam párizsi szállodámba, és közöltem, hogy hamarosan visszajövök a holmimért, és kifizetem a számlámat, bár azt gyanítottam, hogy a TNÉE már mindezt megtette nevemben. Ezeket a leveleket elküldtem egy barátomnak, aki a Bajor Tudományos Akadémián dolgozott, azzal a kéréssel, hogy sürgősen adja postára őket, égesse el a külső borítékot, és hallgasson a dologról. Arra számítottam, hogy bár a TNÉE mindezt bizonyára nem veszi komolyan, mégis rákényszerülnek, hogy egy kis figyelmet Németországra is fordítsanak, és ha egy-két héten belül nem találnak ott, akkor átteszik tevékenységük színterét a határon túlra. Közben pedig jót aludtam, bár a lepedők állapotából nyilvánvaló volt, hogy az a rész, amelyre a fejem lehajtottam, a múltban sok bakancsnak volt pihenőhelye. Sofőr barátom szürkületkor keltett fel. Elfojtottam magamban a vágyat, hogy megtekintsem a helybeli képtárban Goya „A háború borzalmai" című képét, bár az jól illett volna hangulatomhoz, és folytattam utamat. Újra visszautasítottam a sofőr ajánlatát, hogy mellette üljek, de ezúttal sokkal tudományosabb módszerrel helyezett el a teherautón, és sokkal kevésbé rázott a kocsi. Kérésemre megállt az út elhagyott részén Poligny közelében, körülbelül harmincmérföldnyire a várostól. Továbbra is ragaszkodtam a regényes történethez, és közöltem vele, hogy gyalog megyek el a svájci határig, és majd Col

92

de St. Georges-nál megyek át, ami egy jó hosszú, legalább egy napig tartó sétát jelentett a Jura hegyeken át. Terveim azonban mások voltak. Az ellentétes irányba gyalogoltam, a kevésbé forgalmasabb utakon, Franciaország közepe felé. Útközben megkíséreltem, hogy helyzetemet tisztán intellektuális problémának tekintsem. A TNÉE valószínűleg azt hiszi, hogy Martin ismerte az auron készítésének titkát, és azt velem is közölte. Mindenesetre én eleget tudok ahhoz, hogy érdemes legyen megölniök. Ha a gránátot öt perccel később dobják, jobb helyzetben lennék, és megérteném, vajon el akarják-e árasztani a világot arannyal, vagy csupán el akarják titkolni a felfedezést, hogy nyereségüket megvédjék. Az utóbbira gyanakszom, mivel úgysem tarthatnák meg sokáig a titkot. Amíg azt hiszik, hogy ha meggyilkolnak, eltusolhatják a dolgot, mindent megtesznek ennek érdekében. Ezért a legbiztonságosabb, ha nem is a legnemesebb utat követem. Nyilvánosságra hozom mindazt, amit tudok a tenger vízéből nyert arany csinálásával kapcsolatban. Mindaddig, amíg ez a közlemény meg nem jelenik, életemre törnek. Azt remélem azonban, hogy beszámolóm egyidejűleg jelenik meg Angliában és az Egyesült Államokban olyan képes lapokban, amelyek általában elbeszéléseket közölnek. Olvasóink közül sokan el is hiszik, hogy ez a történet a képzelet szüleménye. Ha azonban megölnek, vagy hamis vád alapján börtönbe zárnak, mint Galois-t, ez a történet az egész világnak azt hirdeti, hogy az igazat írtam meg. Még a TNÉE sem fésülheti át az egész országot miattam, bár a francia rendőrséget rám szabadíthatják. Kétségtelenül figyelik azonban a francia határállomásokat, a brit kikötőket és az egyetememet. Még azt is megtehetik, hogy a barátaimnak írt leveleimet felbontják, de aligha gyanítják, hogy a század legnagyobb jelentőségű felfedezésével kapcsolatos adatokat népszerű folyóiratokban teszem közzé. Ezt a kéziratot egy kis városkában írom, Auvergne-ban, ahová egy héttel a rendkívül izgalmas nap után érkeztem. Útközben mindent elkövettem annak érdekében, hogy személyazonosságomat ködösítsem. Ruháimból minden nevet és jelzést kivágtam, útlevelemet elégettem, és táskámat hátizsákra cseréltem át. Még öltönyöm gombjait is levettem, és francia gombokkal helyettesítettem. A varrás nem tartozik képességeim közé, és nemcsak megszúrtam ujjaimat, hanem a gombokat sem sikerült erősen felvarrnom. A szakállam már szépen nő. Azt hiszem, hogy a jövőben állandóan szakállt fogok viselni. Nem is szólva arról, hogy a borotvámért tíz frankot kaptam. Clermont-Ferrand-ban vettem egy francia-dán szótárt. Mihelyt ezt a kéziratot közlésre elfogadják, azt kérem a cégtől, amely megbízottamként szerepel, hogy tegyen közzé egy hirdetést a Petit Parisienben három egymást követő napon, és közölje a napot, amelyen a történet megjelenik. A hirdetés voltaképpen egy mitikus amerikaira vonatkozik, aki nemrég hunyt el, és azt tartalmazza, hogy írjanak ügyvédjének Baltimore-ba (remélem, hogy az ügyvéd is mitikus), egy bizonyos időpont előtt. Egyedül én fogom tudni, hogy ez az időpont azt jelenti, hogy ez a történet megjelenik, de addig el kell titkolnom kilétemet. Amíg a pénzem tart, ide-oda vándorolok Franciaországban, és még azt is megpróbálom, hogy keressek valamit. Tegnap öt frankot kaptam, amikor egy autósnak segítettem, akinek bedöglött a kocsija: elvittem a csomagját a legközelebbi faluig. Nem merek Angliába írni pénzért, mivel ez elárulná a címemet, amennyiben az ismerőseimnek írt leveleket felbontják. És nehézséget jelentene az is, hogy kézhez vegyek egy levelet anélkül, hogy személyazonosságomat bármivel is igazoljam.

93

Olyan keveset költök, amennyire csak lehetséges, de költségeimet nagyon növelik az ország törvényei. Angliában bárki aludhat a szabadban, feltéve, hogy egy shilling van a birtokában, amivel visszautasíthatja a vádat, hogy nem tudja magát eltartani. Franciaországban azonban, hogy Anatole France-ot idézzem emlékezetből, a „törvény részrehajlás nélkül megtiltja a gazdagnak, valamint a szegénynek is, hogy árokban vagy szénaboglyákban aludjon". Ez az egyenlőség hátránya. Hacsak nem találok munkát, egy hónapon belül elfogy a pénzem. Mielőtt teljesen elfogy, az a szándékom, hogy menedéket keresek az egyetlen ingyenszálláson, vagyis a börtönben. Persze bármikor bezárhatnak

azért, mert nincsenek személyazonossági irataim, de az a tervem, hogy eljutok Ambert-ba, ott jól berúgok, és megvárom, amíg letartóztatnak. Akkor azt mondom, hogy izlandi vagyok, és elvesztettem az útlevelemet. A helybeli dán konzul feltehetőleg megjelenik. Három hónapig Koppenhágában dolgoztam az Elméleti Fizikai Intézetben, és eléggé tudok dánul ahhoz, hogy gorombáskodjam, és a modern izlandi tájszólást is felületesen ismerem. Ráadásul naponta két órát foglalkozom a szótárommal. Tehát ezentúl Mr. Thorgrim Magnusson leszek, az izlandi önkormányzat szenvedélyes híve, aki utálja az összes dán hivatalnokokat mint az idegen uralom birtokosait. Remélem, hogy elég kellemetlen leszek, és a dánok nem fogadnak el, a franciák pedig börtönben tartanak. Nem nagyon tetszik nekem az a gondolat, hogy egy francia börtönben kényszermunkát végezzek, de még mindig jobb, mint Galois, Riquier és Martin sorsa. Ezenfelül van egy - hőn remélem, hogy helyes - elméletem: hogy Franciaországban a foglyoknak megengedik a dohányzást. Mihelyt történetem megjelenik, barátaimhoz és rokonaimhoz fordulok, tegyenek meg mindent, hogy kiszabadítsanak. Igazi nevemet is közölni fogom a hatósággal. Ha azonban nem találnak Auvergne börtöneiben egy Thorgrim Magnusson nevet viselő fogolyra, akkor arra kell következtetniök, hogy én is Martin sorsára jutottam. Tegnap volt az, hogy valakit láttam, aki engem figyelt. Felmentem a legközelebbi dombra, és lehagytam. Nem tudom elhinni, hogy a TNÉE-nek mindenütt vannak ügynökei, inkább azt gyanítom, hogy egyszerűen elképedt gondozatlan külsőmön. Azt hiszem, hogy sikerül megúsznom. Nem tudom, mi történik, miután ezt a történetet közzéteszik. Nem akarom Galois-t követni, és nem kísérlem meg, hogy aranyat csináljak. Még csak a szünidőket sem fogom a tengerparton tölteni! Nyilvánvaló, hogy ha ismerném az auron képletét, és fel akarnám használni az eljárást, akkor nem árulnám el a titok felét. Bizonyára vigyázzák minden mozdulatomat, de bízom a TNÉE intelligenciájában, hogy ne végeztessen ki engem, s azt remélik, hogy ezt a történetet egy professzor zseniális kísérletének tekintik majd, amivel megmagyarázza egyébként gyanús letartóztatását ittasság miatt. Egyébként azt remélem, valaki megérti majd, hogy ez igaz történet, és Galois eljárását az elkövetkező tíz éven belül valahol felhasználják. Azért remélem, mert szeretném, ha azok, akik Galois és barátai meggyilkolását tervezték, rabkenyeret ennének. Még közepes matematikusok is elvégezhetnék a szükséges számításokat körülbelül négy éven belül. Úgyhogy azt tanácsolom olvasóimnak, adják el hat éven belül aranybányarészvényeiket és fix kamatozású értékpapírjaikat, és vegyenek ipari részvényeket. Oroszországban azonban nagyon jó matematikai fizikusok vannak, és ha a bolsevikok elsőnek jönnek rá az eljárásra, akkor évente körülbelül 1 000 000 000 font jut a világforradalom céljaira. Ez esetben bármiféle értékpapír vásárlása értelmetlennek látszik. 1932

KARIG SÁRA FORDÍTÁSA

94

U. von Cranach örökmozgója, 1664

Elképzelés egy 1927-ben megjelent futurológiai könyvben: ilyen televíziós hírközlés lesz a világ városaiban

Anna Rinonapoli:

AZ ÉJSZAKÁS MINISZTER - Értem... értem... - mondta a kövér portás, és türelmesen végignézte. - Háromféle ügyintézési mód van: a normális, a sürgős, a rendkívül gyors. Melyiket óhajtja? - A rendkívül gyorsat! A lehető legnagyobb... - Értem. Erre tessék. - A férfi megmozdult, de a portás utána szólt: - Hova megy? Előbb annál az ablaknál kérjen belépőt! A férfi beállt az ablaknál várakozó sorba, szerencséjére csak hárman álltak előtte, és amikor rákerült a sor, közölte: - Beszélni szeretnék a... - Nem érdekel. Én cédulát árulok. - Kérek egy rendkívül gyorsat. - A szomszéd ablaknál. - Ön nem tud adni? - Nem tud olvasni? Ide van felírva! -Mozogjon már, fiatalember! - türelmetlenkedett mögötte egy nénike. A férfi gyorsan továbbment a másik ablakhoz. - Álljon sorba! - reccsent rá egy férfihang. - De hát már álltam sorban... - K i t érdekel, hogy állt-e már! - üvöltötte az egyik tolakodó. Odament hozzájuk a rendőr. -Tessék továbbmenni! - És a férfi kénytelen volt húsz ember mögé beállni huszonegyediknek, és igyekezett megőrizni nyugalmát. Amikor sor került rá, piros cédulát kapott. - Ezerkétszáz. - Ilyen drága? - Ötszáz a pótlék, háromszáz a gyors ügyintézés, négyszáz a titkársági díj. Fizet vagy nem? A férfi válasz nélkül ment a dolgára; körülnézett, hol talál egy asztalt, és a piros cédulát lobogtatva odasietett: kiterítette az űrlapot, és nekilátott, hogy kitöltse, de sok rubrikát üresen hagyott. Na és most hova menjen? A falon ott lógott a nyomtatott Szabályzat, 33 paragrafus és 97 bekezdés, sok négyzetméter területet elfoglalt. A férfi áldott türelemmel olvasni kezdte, de a harmadik paragrafus ötödik bekezdésénél abbahagyta. Csüggedten körülnézett, és megpillantott egy ablakot „Eligazító" felírással. Előtte hosszú sor. Erre visszament a kapushoz, aki éppen keresztrejtvényt fejtett. - Kérem szépen... - Az Eligazítóhoz - dünnyögte a kapus, miután egy pillantást vetett a papírra. A férfi ráhagyta, és beállt a sorba. Negyedóra múlva az ablakhoz ért. - Így kell kitölteni egy cédulát?! Benőhetett volna már a feje lágya... - A tisztviselőnő ingerülten és oly sietve javította ki, hogy a férfi azon tűnődött, hogyan is értheti meg, ami oda van írva.

96

97

- Csak azt nem értem... önnek halvány sejtelme sincs a pontosságról, akkor hogyan képes űrhajót vezetni... - De hát tudja, ki vagyok? - üvöltött rá a férfi, és igyekezett kitépni a gomblyukából a jelvényt, hogy a nő orra elé tartsa. - Nyugalom. Nem érdekel. Manapság mindenki valaki. Nincs időm hiábavalóságokra; ha a cédula rosszul van kitöltve, az ön baja. - És a lány savós képpel elbocsátotta. A férfi dühödten szaladgálni kezdett, kezében a piros cédulával. Megpillantott egy hivatalszolgát, a folyosó végén üldögélt. Odament hozzá. - Ne haragudjon... - A hivatalsegéd fel se nézett, - Ne haragudjon... - A férfi észrevette, hogy a hivatalsegéd űrtotószelvényt tölt ki. - Ön is játszik? - kérdezte színlelt érdeklődéssel. - Van valami rendszere? A hivatalsegéd felnézett. - Ön szerint az Andromeda megveri a Kentaurt? A férfi elgondolkodott. - Ugyanabban az osztályban vannak. Ismerni kellene az összeállítást. A hivatalsegéd megjegyezte: - Van egy barátom, az is tudományos módszerrel játszik... Valamikor az űrmilíciában szolgált. - Hány éve? -Hét. - Túl sok. Ha akarja, érdeklődhetnék. - Igazán? - A hivatalsegéd végigmérte. - Űrhajós? - Vladimír Clarcke kapitány. - Soha nem hallottam a nevét. Melyik csapatban játszik? - Nem játszom: hivatásos katonatiszt vagyok. Ide hallgasson, hol kellene leadnom ezt a cédulát? - De mielőtt elmegy, még beszélünk? - Feltétlenül. Én is drukker vagyok. Na és mi lesz a cédulával? - Jöjjön. Végigvezette a kapitányt a folyosón, kinyitott egy ajtót, mely lépcsőre nyílt. - Első emelet, tizenötös szoba. A kapitány felment. Bekopogott a 15-ös számú ajtón; egy fehér köpenyes, barna hajú nő nyitott ajtót, arca nem volt kikészítve; szinte kitépte a cédulát a férfi kezéből, és széket mutatott neki. - Az igazolványait! A kapitány odaadott mindent; a nő sárga kartonborítékot vett elő, beletette a piros cédulát, az igazolványokat; a borítékot lezárta, és kitöltötte a címoldalt. - Neve? - Odaadtam az igazolványaimat. - Neve? - Vladimír Clarcke. -Melyik a keresztnév, melyik a vezetéknév? Manapság már semmit nem érteni. - Clarcke - mondta a kapitány beletörődve. - Inkább ide figyeljen: végtelenül sürgős a dolog. Arról van szó, hogy... - Felesleges minden szó, a piros cédula önmagáért beszél. A doktor, amint ráér, fogadja. - De hát mi szükség doktorra? - Nahát! Az anyja lehetnék: meg ne halljam még egyszer, hogy így beszél. El tudja képzelni, hányan jönnek ide mindenféle sületlenséggel? A mi hivatalunk nélkülözhetetlen a rögeszmések eltávolításához! - De én...

- Nem tudja, hányan vannak ! - De hát én igazán... - Nyugalom. Engedje el magát, különben rosszul sülhet el a pszichotechnikai vizsgálat. - De hát én... Hiába volt minden, az ápolónő kiment, így a kapitány nem tudta megmondani neki, hogy,.. Az ajtó, ahogy becsukódott, máris újra kinyílt, és a nő rámosolygott. - Tessék! A kapitány bement. - Doktor úr... - kezdte el mondani. - Tökéletesen értem - vágott a szavába a pszichoanalitikus. - Helyezkedjen kényelembe. Gondolom, nem most esik át először tesztvizsgálaton. - Nem. Éppen akartam mondani... - Értem. Tessék, itt van. A fenti óra pontosan jár: jelzi az időt, amikor a teszt elkészül. Dugja be a cédulát abba a nyílásba, de felhívom a figyelmét, három doboz van: sárga, piros és kék; a piros cédula a piros dobozba megy, a kék... - Értem - szakította félbe a kapitány. - De én... - Kellő idő áll rendelkezésére. - D e nekem nincs elvesztegetni való időm: döntő fontosságú dologról van szó! - Nekem hiába is mondaná. Én orvos vagyok és kész. Viselkedjen nyugodtan, és töltse ki az íveket. És ezzel a doktor távozott. A kapitány egy pillanatra kísértést érzett, hogy kirohanjon, és őrült ramazúrit csapjon, de aztán erőt vett magán: súlyos horderejű a hír, személyesen az igazgatóval kell beszélnie, és ez az egyetlen járható út. A távoli 1960-ban az elektronikus agy bizonyságot tett arról, hogy négy nap alatt képes elvégezni azt a munkát, amelyen nyolcszáz számfejtő álló hónapig rágódik: azóta a bürokrácia öntudatlanul reszketett a félelemtől, hogy megsemmisül, ezért szép lassan hatalmába kerítette a gépeket, és oly nyüzsgő munkálkodást kerített köréjük, hogy meg kellett duplázni a tisztviselők létszámát. A Bolygóközi Ügyek Minisztériumának igazgatóival kétféleképpen lehet kapcsolatba kerülni: írásban és szóban. A kapitány először írt, de nem kapott választ. Ezután, ennek már három napja, elküldte helyettesét, Juarez hajóparancsnokot, de az eltűnt; most ő maga jelent meg, és rnár eddig is több mint egy órát vesztett! Dühösen megragadta a teszttárgyakat; máskor is csinált már ilyesmit, gyorsan végez majd. Szóval lássuk csak: a labirintusban a nyuszinak így meg így kell mennie, hogy a fűhöz érjen. Nem, tévedett, de hát ki törődik ilyesmivel! Kézbe vette a másodikat: pilótaműszerek, gyerekjáték. Aztán egyre kisebbedő számokból álló, mérhetetlenül hosszú számoszlopok: húzza alá az egyformákat; ugyan, hiszen ő mérnök, meghitt jó viszonyban van a számokkal: tessék, ez, ez és az a harmadik! A fenébe is, megint eltévesztette; bitófára valamennyiökkel! Ez a pszichotechnikai vizsgálat nem döntheti el, beengedik-e vagy sem! Gondolkodás nélkül, ahogy éppen jöttek, elvégezte a tesztpróbákat, és gyorsan bedugta a lapokat a színes dobozokba. Végül megkönnyebbülten kopogott az ajtón. Az asszisztensnő bekísérte a váróterembe. A kapitány belesüppedt a fotelba, igyekezett megőrizni nyugalmát: Mariájára kezdett gondolni, közben sorra szívta a cigarettákat. Eltelt egy óra. Felpattant, és az ajtóhoz rohant. - Semmi értelme - jegyezte meg egy várakozó úr. - Mindnyájunknak várnunk kell. Még szerencse, hogy feltalálták a villámgyors elektronikus agyakat, különben várakozás közben gumó nőne a fenekünkön! - És a többiekre mutatott, a négy férfira és az egy nőre, akik ebben a pillanatban sóhajtva felnéztek. - Őrület! - morgott a kapitány. - Bürokrácia! - szólalt meg egy választékos öreg, aki hatalmas lapot tartott a térdén.

98

99

Végül szólították a kapitányt. A választékos úriember elvörösödve tiltakozott: -Engedelmet kérek... szeretnék rámutatni... helytelen, hogy mást engednek be előttem I - Uraságodnak meg kell ismételnie a vizsgát - vágott a szavába az asszisztensnő. - Nagy kavarodást csinált: a piros cédulákat a sárga dobozba tette és fordítva, kész szerencsétlenség. A doktor tombol a dühtől. A kapitányt egy orvos színe elé vezették, aki percekig faggatta. -Elég! - üvöltött rá a kapitány. - Nem ismétlem meg a vizsgát. Clarcke kapitány vagyok, aktív szolgálatban. Átestem már minden vizsgálaton. Az orvos kinyitotta a sárga borítékot. -Valóban - mondta -, ön A. Sz., nem kellett volna vizsgát tennie. Az a Piacenza doktor... - Most mit tegyek? - Szép slamasztikában vagyunk! - Az orvos a borítékon dobolt az ujjával. - Valóban megmondta a doktornak, hogy ön főtiszt? - Nem hagyott szóhoz jutni. A pszichoanalitikus kételkedve nézte, aztán vállat vont. Felkapta a telefonkagylót, dörmögve tárcsázott. - Majd a főorvos kihúzza a bajból. Most elküldöm őhozzá. - És elmondta a telefonba, miről van szó. Aztán a kapitány megkapta az egész paksamétát, vigye el a 27-es szobába. A főorvos gyűlölködő tekintetet vetett rá. - Hogy sikerült így összekavarnia a dolgokat? - Én semmit nem csináltam! Soha nem jutottam szóhoz! Ide hallgasson: nekem nincs elvesztegetni való időm. Azonnal beszélnem kell a... - Nem érdekel a sietsége. Itt tévedés történt, és az én osztályomon nem fordulhatnak elő tévedések. Azt magyarázza el, mit kevert itt összevissza: a lapok eljutottak az elektronikus agyhoz! - Semmit nem kevertem összevissza! - A kapitány felemelte a hangját. - Egész délelőtt egyik irodából ki, a másikba be. És még azt mondják, hogy személyesen könnyebb elintézni a dolgokat! - Ha az emberek követnék a Szabályzat előírásait, egy óra leforgása alatt minden elintéződne. Ehelyett eszük ágában sincs együttműködni. Mindenki büszke arra, hogy nem ismeri a Szabályzatot. Aszociális magatartás ez, tisztelt uram! - Kapitány vagyok! - üvöltötte Clarcke. - Nyugalom. - Az orvos látható módon kínosan érezte magát. - Az mondja, hogy Aktív Szolgálat? - A legnagyobb mértékben! - Miért nem mondta rögtön? Elmehet. Menjen, ahova akar. Ha önnek nincs elvesztegetni való ideje, kedves kapitány, akkor a mi irodáinknak sincs. Egész biztosan nincs. Fogja a papírjait, és menjen! A kapitány fogta a paksamétát, és kimenekült, nehogy erőt vegyen rajta a kísértés, és jól elagyabugyálja a doktort. Rohant, hogy megkeresse a szenvedélyes űrtotózó hivatalsegédet, és igyekezett megmagyarázni neki a történteket. - Igaza van, kapitány, kész káosz ez az egész. Mindegyik hivatal féltékeny a másikra. De majd én... Adja ide a céduláját. Persze a Pszichotechnikai Iroda visszatartotta a piros cédulát. - H a térden kúszik eléjük, akkor se adják vissza! A cédulák sorszámot viselnek! Vegyen egy újat. Aztán jöjjön vissza, elmegyünk együtt ebédelni, és közben megmagyarázza nekem, mik is azok a fránya űrmotorok. A kapitány megint sorba állt, kitöltötte a cédulát, és visszament a hivatalsegédhez.

- Miért vette az extragyorsat? Mindenki azt veszi. Higgye el nekem, jobb a normális ügyintézés. A kapitány már azt se tudta, fiú-e vagy lány, de azért újra odament, vásárolt egy sárga cédulát, kitöltötte, és megjelent vele a hivatalsegédnél, aki elvette tőle a papírt, aztán együtt lementek a szuterén 1 -be, ahol három hosszú sorban vártak arra, hogy bedobhassák a cédulát a megfelelő dobozba. - Látja? - mondta a hivatalsegéd diadalmaskodva. - A sárga doboz előtt alig húszan várakoznak. Álljon szépen sorba, majd visszajövök önért. A kapitány beállt a sorba, és máris iszonyú düh lett rajta úrrá: elrepült a délelőtt! Elnézte a sorállók keserű arcát, hallotta, ahogy oda-odasóhajtanak az előttük-mögöttük állóknak. - Legközelebb ebédet hozok - mondta egy nő. - Van meleg konyha. -Jókat mond! Nem tudja, hogy készen kell állni a szuterén 2. előtt, hátha hívják az embert? Persze! A kapitány nem is gondolt erre; a haragot szorongás váltotta fel, hátha elkésik. Alig távozott a doboztól, meglátta a hivatalsegédet, aki odakacsintott neki. - Jöjjön, kapitány! - Le kell rohannunk a szuterén 2-be. - Pontosan egy óránk van még. Nekem elhiheti. Az ebédlőben a kapitány csak tessék-lássék felelgetett a hivatalsegédnek, aki teli pofával falta a potyaebédet. Végül aztán Clarcke ott szorongott megint a szuterén 2-ben, várta, hogy visszakapja a cédulát. Az a tény, hogy elverte éhét, újult erővel töltötte el, és szilárdan elhatározta, akár levegőbe röpíti a Bolygóközi Ügyek Minisztériumát, csakhogy végre meghallgassák. - Ne tolakodjon! - szólt rá egy kövér asszony, alkalmasint a munka frontja valamelyik áldozatának özvegye. - Ök szólítanak majd bennünket. Végre meghallotta a nevét. Keresztülvergődött a tömegen, miközben a várakozók kórusban tiltakoztak, egy másik kórus pedig csitítani igyekezett a tiltakozókat. Aztán egy rendőr sztentori hangja hasított bele a levegőbe: - Csend! A kapitány odaért a robotemberhez. - Szaporán! - karattyolt rá a gép. - Percek óta hívom. - Ebben a tömegben?! - Szaporán a személyazonossági igazolványt! A kapitány bedugta az igazolványt, és visszavette a cédulát. Jobb felől tengernyi nép özönlött fel a lépcsőn, kinek-kinek a kezében cédula. A kapitány utánuk ment. Hallotta, ahogy egy fémes hang ismételgeti: „Kék cédula a kettes lépcsőn, piros cédula a hármas lépcsőn, sárga cédula az egyes lépcsőn, kék cédula a kettes..." Egy hivatalsegéd barátságtalanul kitépte a kezéből a cédulát. Már éppen be akart menni a váróterembe, amikor egy férfit pillantott meg a folyosón: tágra nyílt a szeme, a gallérja kigombolva, a keze reszketett. Charrier az, a harmadtiszt! - Charrier! - Kapitány... - dadogta a harmadtiszt. - Megtaláltam Juarezt. Narkoanalízist csináltak vele... rögtön elkülönítettek bennünket... velem is azt akarták csinálni... - Micsoda? - Bekasztlizták a pszichotechnikai irodába. Tombolt, őrjöngött... - Nem sikerült beszélnie?... -Senkivel, kapitány! Sugárpisztoly kellene ide, akkor meghallgatnának bennünket. Lehet, hogy Juarez valóban megőrült: itt van már három napja, és nem tudni, mi lett

100

101

vele! Meg kell háborodniI És ha arra gondolok, hogy Juarez két legyet akart ütni egy csapásra... a házasodási engedélyt is... ó, ó !... A fiatalember elvigyorodott. Clarke karon ragadta és megrázta. - Mondd, Charrier, ettél? A fiatalember mintha kezdene magához térni, elvörösödött, ujjaival végigfésülte a haját, begombolta az ingnyakát. - Megbocsásson... nem, nem ettem. - Nesze. Milyen igaza volt a hivatalsegédnek, hogy figyelmeztetett, vágjam zsebre a zsemléket. Egyél, aztán mindent elmondasz. Szóval Juarez itt van három napja, én meg azt hittem, hogy valahol vedel és hentereg. És te? Mit keresel itt? Gondolom, rnár megnősültél. - Önt keresem ! Irodáról irodára küldözgetnek. És ha ön nem veri ki a balhét a pszichotechnikai irodában, engem is narkotizálnak, mint Juarezt. Viszont amint meghallották az ön nevét, majdnem hogy kirúgtak. De hogyan is sikerült falhoz állítania őket? - Ugyan, ne törődj vele... de azt még nem mondtad el, miért jöttél utánam - Ó, istenem! - Charrier-nek fennakadt a szeme. - Az ember itt végül megfeledkezik a lényegről. Kapitány: Torrente teljesen magához tért. És megerősítette azt, amit lázálmában mondott. A doktor ideadta a rögzített másolatokat. A kapitány kikapta a kezéből a dokumentumokat: a helyzet egyre súlyosbodik, és őket még be sem jelentették. - Vladimír Clarke - szólalt meg egy hang. A kapitány megrezzent. - Már? Gyerünk, Charrier! - Az úr nem mehet - mondta az ajtónálló. - Charrier főhadnagy velem jön! - reccsent rá Clarke. Az ajtónálló vállat vont. A két tiszt belépett a 107-es irodába. A hivatalnok vaksin rájuk nézett rövidlátó szemével. - Keresztnév, családi név, lakcím. - Hagyja abba. Súlyos horderejű dologról van szó! A hivatalnok újra mondta orrhangján: - Keresztnév, családi név, lakcím. - Vladimír Clarcke kapitány és Robert Charrier főhadnagy sürgősen beszélni kíván... - Ez a normális ügyek hivatala. - Fütyülök rá! Beszélni akarunk... - Egy pillanat... - A hivatalnok abbahagyta az írást, és megnyomta a csengőt. Megjelent az ajtónálló. - Vezesse át őket Lampedusához. Nem értem, mit akarnak. Jöjjön a következő! - De hát én... - kezdte mondani a kapitány. Charrier megrántotta a kabátujját. Elindultak a hivatalsegéd után, aki bevezette őket a 109-es szobába. Clarcke megfeszített erővel dolgoztatta az agyát: a harmadtiszt ottléte felbátorította. Amint beléptek, megrohanta a hivatalnokot. - Lampedusa úr! A. Sz. tisztek vagyunk. Panaszt fogok tenni az osztály rossz ügyintézése miatt. Egész délelőtt egyik irodából a másikba küldözgetnek bennünket. Hogyan engedhető meg ilyesmi? - Valóban megengedhetetlen. - A hivatalnok rájuk emelte apró disznószemét. - Talán nem piros cédulát vásároltak. Na, ugye? Megmondtam. Annyi, de annyi a munka ezekben a hivatalokban. Még több hivatalnok kellene. Éjjel-nappal folyik a munka, mégsem elegendő a személyzet. - Igaza van, doktor Lampedusa, igaza van - harsogta a kapitány. - Magas helyen el is fogom mondani. Addig is... minden bizodalmam önben van, doktor Lampedusa! - Majd én kezembe veszem az ügyet - kellemkedett Lampedusa. És személyesen átvitte őket doktor Robertson irodájába.

- Hallgatom, kapitány - mondta leereszkedő nyájassággal az osztályvezetőnő. - Beszélnünk kell a főigazgatóval: ő az egyetlen személy, aki kapcsolatba léphet a miniszter úr őnagyméltóságával. - Valami kérésről van szó? - Nem. Hadititokról. - Doktor Robertson felpattant. - Miért jönnek akkor ide? És már nagydobra verték a dolgot? - Nem vagyunk taknyos kölykök... - 4733-as szoba, Pandha Thun tábornok! - És megnyomott egy gombot. A hivatalsegéd a felvonóhoz kísérte őket. - Az utolsó előtti emelet - mondta. - Na, talán most - sóhajtott fel Charrier, amikor már bent voltak a liftben, és elmosolyodott: a tisztecske egyre jobban csodálta Clarke kapitányt. - Látni, hogy ön ismeri a dörgést, kapitány. - A fene ismeri. Most először járok itt. A házasságkötési procedúrát a feleségem intézte. A nőkben mérhetetlen a passzív tűrés! Jobban szeretném viszont, ha Torrente tévedett volna. - Félek, hogy nem tévedett, parancsnok. Évek óta ismerem Torrentét: szőröző, szívós fajta. Amikor leszálltunk a Marsra, kijelentette, hogy ő már tudja, mit és hogyan kell keresnünk. - Igazán? De hát akkor kapcsolatba léphetett volna... - Nem. Még rosszabb volt. Ismerem azt a másfajta bürokráciát. Olyan, mint az itteni, vagy majdnem! Nagyot sóhajtottak. A felvonóból kilépve elindultak Pandha Thun tábornok szobájához, és bekopogtak. Női tekintet: jegesen kéklő. - Kitöltötték a cédulát? - Miféle cédulát? - Kérjenek a hivatalszolgától. - Az ajtó becsukódott. Clarke nem adta fel a harcot, újból kopogott. Az ajtó éppen csak megnyílt. - Clarcke kapitány vagyok! - Igazán? - felelte a nő. - Aki parancsolni akar, az ismerje a fegyelmet. A cédulát! És az orruk előtt bevágta az ajtót. Clarcke lenyelte a feltörő vonítást, és elindult cédulát keresni, mögötte a harmadtiszt, aki megjegyezte: - Ó, Juarez, nagyon is megértelek! Szemben kaptak egy lila színű cédulát, amely tapintatlanul érdeklődött: miért akarnak beszélni a tábornokkal? Clarcke ránézett Charrier-re, aki tehetetlen pillantással viszonozta a nézést. Végül ezt írta válaszul: „Veszélyes katonai titok." És vártak. Végre szólították őket. Pandha Thun tábornok fogadta a két tisztet: amúgy is fekete ábrázata még sötétebb volt. Clarcke kapitány vigyázzállásban jelentett. A tábornok elkapta a borítékot, és mielőtt kinyitotta volna, ridegen megkérdezte: - Hol az űrhajó dossziéja? - A másodtisztemnél. Három napja ideirányítottam a minisztériumba. - Nem láttam. - Bizonyára önt keresi még mindig. - Miféle másodtisztje van, aki három nap alatt sem tud kapcsolatot teremteni velem?! - A harmadtiszt szerint bezárták a pszichotechnikai irodába... - És minek ment oda? Arra vagyok kíváncsi, mit... - Kérem, tábornok, hagyjuk a bürokráciát, a szabályzatokat. Itt vannak nálam a legfrissebb jelentések. Veszély fenyegeti a Földet. A tábornok szenvtelen képpel meredt rá. - Ez még nem kellő ok arra, hogy felforgassák a rendet! Sőt... - Lehajolt, és bele-

102

103

olvasott a papírba. - De ugye... ön volna a kapitány... nemdebár? Nem, nem, meg kell találni a dossziét. A titkárnő meg fogja keresni azt a bizonyos másodtisztet, ha valóban létezik. Mi a neve? - Juarez. Az első személyi titkárnő végigtelefonálta az irodákat: mindenhol tudták, hogy Juarez főhadnagy egy perccel azelőtt még ott volt, de rnár átment a másik szobába. - Nyilván a pszichotechnikai osztály avatkozott be illetéktelenül a dologba! - állapította meg ingerülten az első titkárnő. A vén tábornok szeme villámokat szórt. - Előbb-utóbb le kell számolnunk azokkal a fehér köpönyegesekkel... - Emlékeztetem tábornok urat arra - szakította félbe a titkárnő metszően jeges hangja -, hogy a Szabályzat előírja: minden magánkívül levő személyt analízisnek kell alávetni, mielőtt a tábornok úr színe elé kerülhet. - Miféle másodtisztje van önnek? - kérdezte bizalmatlanul Pandha Thun tábornok. - Hogyan veszítheti el így a fejét?! - Már megbocsásson, tábornok úr! De hát ön nem vesz figyelembe valamit! A Marslakók meg akarják támadni a Földet! A tábornok felvonta a szemöldökét. - És kicsoda ön, hogy ezt meri állítani? Netán maga a miniszter személyesen? Maradjon a helyén, kapitány, ott, ahova állították! Maguknak, ott az űrben, nagyon élénk a fantáziájuk... emlékszem... a Mars-lakók... századok óta a szövetségeseink. Én nem hiszek ebben az egészben. On pedig remélje, hogy ne tévedjek, különben nem tudom, hogyan menthetné a bőrét a hadbíróság előtt: a másodtisztje itt van három napja, és még nem jött ide, hogy ilyen súlyos hírt közöljön velem! - De tábornok úr, már az űrből kértem, hogy személyesen jelenthessek! - Így van - igazolta az első titkárnő. - Nekem vasmemóriám van. Emlékszem: 5. Altair űrhajó, Vladimír Clarcke kapitány, meghallgatást kér. Az ügyirat az igazgatónál van aláírásra. - És még nem írta alá? - Óránként kettőt ír alá! - Ilyen keveset?! -Talán azt akarja mondani, hogy ilyen sokat! A titkárok megírják a leveleket, a kibernetikus agyak fel tudják dolgozni az adatokat, de ki más ötvözhetné egybe az egészet, ha nem az igazgató, aki ismeri a miniszter szellemét, aki egyes-egyedül beszél őkegyelmességével ? - És ha sürgős hír érkezik? - Gyorsított eljárás. Piros cédula. - De én a piros cédula miatt vesztegettem el az egész délelőttöt! És tudatában van annak, hogy a normális ügyintézés hozott el idáig, mert azt ma már senki nem veszi igénybe? - Nagyon helytelen. Most az ön aktája megreked a titkár asztalán. Clarcke elsápadt; vádló tekintettel kinyújtotta hosszú karját. - És vállalja a felelősséget azért, hogy pusztulásba dönti a Földet? - Semmi felelősséget nem vállalok. És a tábornok úr sem. Az akta bejárja a maga természetes útját. A kapitány felnyögött: - Fogadni mernék, hogy Juarez már beszélt önnel, és ettől bolondult meg! - Ha célozgatni akar... jól vigyázzon... a Szabályzat előírja, hogy tisztelni kell a személyzetet! Itt, e hivatalban, én a kötelességét végző tisztviselő vagyok, ön pedig a közönség, ezért felszólítom, hogy használjon tisztességesebb hangot! — És ezzel az első titkárnő ingerülten távozott: a tábornok tekintete kísérte, elbűvölten tapadt csípőjére. Clarcke meglátta ezt a pillantást, és megértette, hogy semmit nem tud kiszedni a

vénemberből. Az arcára borította a tenyerét, és úgy érezte, mintha Mariát látná maga előtt, aki rémülten mered rá: tennie kell valamit, tennie kell valamit ! - Majd én odaállok az igazgató elé! - üvöltötte. - Ön őrült - állapította meg a tábornok. - Dutyiba fog kerülni köztisztviselők sértegetése miatt. Különben is - dohogott - ön bajba keveredett, és igyekezzen kimászni a pácból... ideküldi a helyettesét, aztán elveszti az űrhajó egész dossziéjával együtt, mintha... mit is mondjak... mintha egy pár kesztyű volna. - De ha azok ott a pszichotechnikai irodában... - Igaza van! - ujjongott fel a tábornok, aki végre megtalálta a bűnbakot. - Fogja ezeket a papírokat, és menjen fel az utolsó emeletre a teljhatalommal felruházott helyettes titkárhoz. A pszichotechnikai hivatalra majd lesz gondom. Kész őrület! - kezdett ugatni. - Olyasmibe dugják bele az orrukat, amihez semmi közük. Katonai titkokba. Bojkott. Vagy inkább szabotázs, igen, szabotázs. - Megragadta a diktafont, és dühösen mondani kezdte: - A pszichotechnikai hivatal főorvosának és tudomásulvétel végett... A kapitány szuperszonikus sebességgel menekült, a nyomában Charrier. - Erre.. a lifthezI Kinyitották az ajtót, beléptek, felmentek, aztán megint kinyitották, és rohantak végig az erős égőkkel megvilágított folyosón. - Éjszaka van már! - süvített Charrier hangja. A szorgos hivatalnokok még dolgoznak, és rövidesen felváltják őket más szorgos hivatalnokok. A teljhatalommal felruházott helyettes titkár irodájából kutyanyüszítés hallatszott ki, meg egy éles hang, amely csitítani igyekezett az ölebet. Clarcke kapitányban sejtelem támadt: - Fogadjunk, hogy itt lesz Juarez! Kitárta az ajtót. -Hogyan merészeli? - hápogott megbotránkozva a helyettes. De Clarcke rá se hederített. - Drága Juarezem, végre! - kiáltott fel, és a nyakába vetette magát. - Parancsnokom! - üvöltötte szenvedélyesen Juarez. - Már megbolondulok! Három napja... -Tudom, tudom, mindent tudok! - És megveregette a vállát. - Most majd mi! Hol az első titkár? Clarcke és kétoldalt a két tiszt magasra tornyosult a szobában. Az apró termetű helyettes titkár vonított: - Melyik? A nappalos vagy az éjszakás? - Mindegy. Olyasvalakit keresek, aki megmondhatja a miniszternek, hogy a Marslakók a Föld ellen támadnak! - Nem! Komolyan mondja? - Mit gondol ? Három tiszt nem azért jön ide, hogy vicceket meséljen! Az apró termetű helyettes titkár összeráncosodott, mint a kicsavart szivacs. Beletúrt a papírokba, iratokat olvasott, aztán rémülten kijelentette: - De hát a cédulákból az derül ki... olvassák el... ide van írva... hogy Juarez főhadnagy a Marsról akar nősülni, Clarcke kapitány pedig fütyül arra, hogy a nyulak megeszik-e a labirintus füvét! - A pszichoanalitikusok bojkottja! - harsogta Clarcke. - Ez a véleménye Pandha Thun tábornoknak is! - Meglehet... - A helyettes zavartan meredt a három tisztre: torkig van a folyosói manőverezésekkel, amelyek mindig megrendítik a helyzetét. - Veszélyben a haza! - kezdte mondani Charrier, mire a kis titkár felpattant: talán ez a kellő pillanat, amikor megmutathatja az egész minisztériumnak, ki is ő, Parapopulus helyettes titkár!

104

105

- Hű fia vagyok a hazának - mondta határozottan. - De a legnagyobb mértékben korrekt tisztviselő is vagyok. A Szabályzatban nem esik szó ilyenfajta esetekről I Hogyan is juttathatnám önöket az igazgató színe elé a normális szolgálati út megkerülésével? - Az emberi nem üdve forog kockán! - harsogta Clarcke. A helyettes felemelte a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. - Kapitány, értem... a haza... a Mars-lakók hátba támadnak bennünket... de ide figyeljenek! A helyettes körülnézett, hogy valóban senki nem hallja őket, aztán összetöpörödött, úgy súgta: -A vesztükbe kell rohanniok! De én fedezem önöket. Néhány perc múlva leteszem a munkát, belép a váltótársam... én elmagyarázom neki az önök esetét... önök közben rohanjanak be a folyosón az utolsó szobába, ott van a miniszter fogadóterme előtt. A nappalos igazgató akkor fog elbúcsúzni az éjszakástól: igyekezzenek beosonni, mintha rnár jártak volna odabent... de a figyelmükbe ajánlom... pontosan időre csináljanak mindent. Az űrhajósok bólintottak, és miközben a két nagyfejű kezet szorított, belopakodtak abba a bizonyos szobába, és mihelyt belépett az éjszakás igazgató, feszes vigyázzba vágták magukat. - Igazgató úr! - kiáltotta el magát Clarcke, nem is hagyva szóhoz jutni mást. - Folytatom ott, ahol a nappali műszak végeztével abbahagytam. Önre vár az a történelmi jelentőségű megtiszteltetés, hogy bejelentse a miniszter úr őnagyméltóságának: a Marslakók támadásra készülnek a Föld ellen. Ez a jelentés rnár átment a minisztérium valamennyi ügyosztályán! Tovább nem vesztegethetjük az időt! Íme, az ellenséges űrhajókról készített felvételek. Tessék... nézze meg... - És a tisztek türelmetlenül rázták az igazgató orra alatt az aktákat, felfordulást csináltak az irodában, a titkárokba fojtották a szót. -Veszélyben a haza! - üvöltötte Charrier mindenkinek a képébe, aki meg mert mukkanni. - Három napja! - mondta tagolva Clarcke. - Ezek az akták három napja keringenek a minisztériumban, és még senki nem mutatta meg őket önnek ! - Három napja! - üvöltött fel az éjszakás igazgató, és törte-zúzta a házitelefonokat, egyszerre nyomott meg minden csengőt. - Három napja?! Gyorsan! - tette hozzá a személyi titkárokhoz fordulva. - Gyorsan! Ostoba tyúkok! Irodakukacok... kacsák, libák! Gyorsan! Felrobbantom az egész minisztériumot! - Közben kiráncigálta a folyosóra a három tisztet, dühödten hadonászott az űrhajó dossziéjával; az ajtók kitárultak, a hivatalnokok kijöttek a szobákból, és a nyomába szegődtek, a tömegben összezsúfolódtak főnökök, főnökhelyettesek, első és másodtitkárok, akik mind sárga, piros, zöld és lila cédulákat lobogtatva bizonykodtak. - igy van - magyarázta Clarcke. - A Mars-lakók azt állítják, hogy teljesen biztos, totális titkos fegyver van a kezükben! - Nem fognak győzni! - üvöltötte hazafiasan az igazgató, és bekopogott az éjszakás miniszter ajtaján. Mindenki elhallgatott. Aztán síri hang felelt: - Tessék! - Sötét van! - Az igazgató tétován markolászta a kilincset. - Talán már mindent tud. És ebben a pillanatban felbőgtek a szirénák, sivítani kezdtek a rakéták, célba vették az eget, működésbe lépett a szokásos légvédelem: a felhőkarcoló megremegett, a folyosón betört néhány ablaküveg. Az igazgató megmarkolta a kilincset, és a túloldali üvegablakokon keresztül a villanásokat figyelte. -Átkozottak! - mondta. - Árulók! De nem fognak győzni! - Kitárta az ajtót, és mindnyájan megpillantották a négy kígyókarú és hosszú ormányos testes egyént, aki az éjszakás miniszter karosszékében ült. -A... a... Mars-lakók!

Odakint gyengült a robajlás; a miniszter fogadóterméből előjött két Mars-katona, kezükben szilíciumpisztoly, amely három másodperc alatt bárkit kővé tud dermeszteni. És a katonák mögött előlépett az új éjszakás miniszter, ormányát a Mars-lakók módjára, Nibelung-kürt formára csavarta. A Föld-lakók a falhoz lapultak. - Titkos fegyverünkkel elfoglaltuk a Földet. - Az ormány fenyegetően a hivatalnokok felé feszült. - És mit jelent ez? A hivatal éppen úgy fog működni, mint eddig. Voronoff igazgató, jöjjön be a referálandó aktákkal. Ezek pedig tűnjenek el. A Szabályzat ellen van! Mindenki menjen az irodájába! Vissza a munkájához! Dolgozni! - És a hivatalnokok szó nélkül elkushadtak. A Mars-lakó elindult az íróasztala felé. Közben megpillantotta a három tisztet: a rémülettől tágra nyílt szemmel a falhoz lapultak. - Erős fickóknak látszotok. Gyerünk, vigyétek ki innen elődömet és az elnök képét! Szaporán! A szilíciumpisztolyok csöve sietésre késztette az űrhajósokat: lehajtott fővel beléptek a fogadóterembe, aztán távoztak, előttük egy Mars-lakó, aki fenyegetően hadonászott ormányával, és fegyvert tartott mind a négy kezében: Charrier és Juarez alig bírta a miniszter megkövesedett testét, a jobb kéz az üdvözlés mozdulatában merevedett meg. Mögöttük Clarcke haladt nagy szomorúan, két kitárt karjában vitte a világelnök hatalmas arcképét, a bánatosan mosolygó aggastyánét, akit az emberi nem atyjának neveztek. A sort egy másik, állig felfegyverzett Mars-lakó zárta le. A hasztalan földi védekezést követő némaságban a félig zárt ajtók mögül kikandikáltak az elképedt hivatalnokok, a Bolygóközi Ügyek Minisztériumában pedig ütemesen kongtak a megszállók léptei, a megszállóké, akik úgy igázták le a Földet, hogy hatalmukba kerítették a bürokráciát. LONTAY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

Elképzelés egy mesterséges agy szerkezetéről - jelfogó érzékszervek, kábelidegek és az agy központja

Ilja Varsavszkij:

AZ ÖRÖKÖS

107

Reggel négy óra. Az öregember melegítőjébe burkolózva végigvánszorog a Központi Intézet végtelen folyosóin. Nagy a hideg. A fehér zúzmara belepte a lakkozott falakat, rátapadt az üvegajtókra, az ablakokról jégcsapok lógnak le. Határozatlanul áll meg a kondicionáló fogantyújánál. Majd továbbmegy, legyintve. Takarékoskodni kell az energiával. Hiszen semmit sem tud. A reaktor egyelőre dolgozik. Valahol, a tömör ajtó, a „Belépni veszélyes!" felírás mögött folytatódnak a titokzatos, számára érthetetlen folyamatok. Fél ettől az ajtótól, fél, hogy egyszer csak megszűnik az áramszolgáltatás, fél a sötétségtől, és mindennél jobban fél a magánytól. Takarékoskodni kell az energiával I A központi terem. A mennyezet világos fényében vakítóan ragyognak a fehér falak. Száz és száz fényfolt világít a csiszolt fém felületén, s elmerül a fekete emelvények mélyén. Túlságosan sok fény. Egymás után kattognak a kapcsolók. A termet most csupán az üzemzavar esetén működő vészlámpák világítják meg. Takarékoskodni kell az energiával I Felvánszorog a második emeletre. A lépcső jeges karfája szinte égeti a kezét. Néhány percig megpihen a lépcső fordulójánál, a köhögéstől összegörnyedve. A falakról visszaverődő, ugató hangok végigszáguldanak az üres épületen, majd széthullanak, sokszorosan visszhangozva. Megtöröli könnyező szemét, és kinyitja az „Analizátor" feliratú ajtót. Itt meleg van. Az automatikus berendezések szigorúan fenntartják a megadott mikroklímát. Csodák csodája - a mesterséges agy nagyon érzékeny a külső körülmények változásaira. Az öregember megkönnyebbülten sóhajt, a műszertáblán világító zöld szemecskét megpillantva. Krákogva letelepedik a pincéből felhozott alacsony kis padra. Szeret üldögélni ennek az óriási berendezésnek a lábánál. Sokáig, nagyon sokáig mindketten hallgatnak: az ember és a gép. Mindegyik el van foglalva a saját gondolataival. Az öregember újra köhög, hosszan elnyújtva, rekedten, szaggatottan. A végén egy rongydarabba köpi a véres váladékot. - Megint eljöttél? - Eljöttem - feleli az öregember bűntudattal. -Miért? - Itt meleg van. Az öregember ravaszkodik, be akarja csapni a gépet, be akarja csapni önmagát; ravaszkodik, bár tudja, hogy az analizátor úgyis leleplezi. - Miért nem kapcsolod be a fűtést? - Takarékoskodni kell az energiával. - Miattam? - Igen.

- Nevetséges ! A reaktor úgyszólván üres vízzel is működik ! - Így nyugodtabb vagyok. - Félsz a magánytól. - Félek. Újra csönd lesz. Az öregember még szeretne valamit kérdezni, de nem szánja rá magát. A gép hallgatásában gúnyolódást érez. - Nos, elmegyek - mondja, és feláll a kis padról. - Elüldögélhetsz itt. Az öregember újra leül. Tudja, hogy ez felszólítás a beszélgetésre. Úgy látszik, a gép is megengedhet magának egy kis ravaszságot. Hiszen neki, ha meggondolja az ember... - Kérdezz! - szakítja félbe gondolatait a gép. - Mondd - az öregember hangja megreszket -, mondd, mi volt ez? - Rezonáns bomba. Az öregember türelmetlenül legyint. - Már vagy hússzor beszéltél nekem erről. Másról kérdezlek. Mi volt ez: bűntett, szerencsétlenség vagy szükségszerűség ? - Öngyilkosság. - De miért?! - Az öreg kiáltó hangja rikácsolásba fullad. - Miért?! Hiszen az öngyilkosságnak is van valami oka I - Ok vagy alkalom. - Hallgass ! Csak kicsúfolsz, mert élő ember vagyok, te meg csupán ügyesen összeszedett alkatrészek halmaza! Majd kikapcsollak a hálózatból, és akkor megérted! - Nem kapcsolsz ki. Félsz a magánytól I - Félek - csattan fel az öregember. - Vajon sehol sem maradt semmi élő ?l Mondd meg, hiszen te mindent tudsz I - Ezt nem tudom. - Legalább egy fácska, kis füvecske, egy kis légy? Érted? Egy egészen közönséges kis légy? Hiszen én is túléltem I - Nincs elég adatom ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak. Inkább az a feltevésem, hogy nem maradt semmi sem. Túl kevés a valószínűsége annak, hogy megismétlődjön az, ami veled történt. Az öregember feláll, és kimegy a lépcsőhöz. Újra látja a zúzmarával belepett folyosót. A hajnal halvány fénye nem tud áttörni a jéggel borított ablaküvegen. Nem növeli a vészlámpák tompa fényét. A fáradtan vánszorgó ember előtt hosszú árnyék mozog. Értelmetlenül nagyra nő, és már az egész falat eltakarja, amire az öregember saját szobájának ajtajához ér. Az üres utcákat a hó beporozta. A város olyan tőle, mint egy kikészített halott. Hó borítja a fák kicsavart, halott törzsét, hó tapad a tereken az élettelen barna földhöz, hó alá van temetve a járdákon és az úttesteken a szörnyű fekete porréteg is. Fekete por. Ott maradt a házak lépcsőin, a lakások parkettáján, a székeken, a kádakban, mindenütt, ahol valamikor az élő élet lüktetett. Az élet nyoma nem csupán a fekete hamuhalmazban maradt. Ott van a padlón szétdobált gyermekjátékokban, a pamlagon heverő, nyitott könyvben, az asztalon a félig kiürült poharakban, az összenyomott párnában, amely megőrizte egy fej formáját, egy szó kezdeténél félbeszakadt kéziratban. És mindenütt a fekete porhalmaz: különböző méretben és alakban. Az öregember sokáig járkál egyik házból a másikba, lakásról lakásra. Felvesz egy-egy tárgyat, alaposan megvizsgálja, majd óvatosan a helyére rakja. Mindennek olyan állapotban kell megmaradnia, mint amilyen akkor volt. Szeretné megérteni, hogyan éltek az emberek akkor este, mivel foglalkoztak, mire gondoltak.

108

Újra kimegy az utcára. Az üzlet széttört kirakatában ott rekedt a bogárhoz hasonló, lakkozott, fényes személyautó. A hátsó kerekek a levegőben függnek a járda fölött. Gépiesen megszámolja az ülés szattyánbőrén a hamuhalmazokat: egy, kettő, három. Kettő elöl és egy, valamivel kisebb, hátul. Hideg szél tör be a széttört ablakon, felkavarja a padlón a porhalmazt, játszik a ragyogó selymekkel. A szél lökéseiben himbálózó szőrmebundák csapdába esett, fantasztikus állatoknak látszanak. Az öregember az üzlet pultjához lép, sokáig, morogva vizsgálgatja az ott heverő holmit, majd elvesz egy meleg sálat, és a nyakába köti. Most rnár siet. Még konzerveket is vinnie kell, és a sötétség beállta előtt haza kell jutnia. - H o l voltál? - Kimentem a városba. - Mondd el, mit láttál. - Semmit. Minden a helyén van, kivéve... - Értem. Az automatika százada. Az ember alkotta tárgyak sokkal jobban alkalmazkodnak mindenféle véletlenhez, mint ő maga. Arra, hogy elzárja a gázt, kikapcsolja a villanyáramot, lezárja a vizet, a másodperc részei elegendőek voltak. Ennyi idő alatt az emberek még meg sem értették, hogy mi történt. - Olyan hidegvérűen beszélsz erről, mivel te magad is - tárgy vagy. Hiszen számodra érthetetlen minden érzés. - Nincs rá szükségem. - Neked bizonyára tökéletesen megfelel, ami történt. -Természetesen. De semmiképpen sem bírom megérteni, miért nem felel meg neked. - Micsoda? - Szerencséd volt. Te vagy az egyetlen örököse mindannak, amit embermilliárdok keze alkotott. Használd ki: egyél, igyál, vedd el magadnak a legjobb ruhákat és autókat! Fürödj aranyban! Vajon nem erről álmodozott mindegyiketek a katasztrófáig?! Miért ijedtél most meg? - Hallgass, aljas féreg! Az öregember a dühtől szinte fröcsköli a nyálat. Az analizátor nem jön ki a sodrából. - Nagyon meguntalak rnár. Szerencsére hamarosan megszabadulok a jelenlétedtől. Meghalsz, és én még évszázadokig élni fogok, amíg a reaktorban elég a fűtőanyag. Akkor senki sem fog zavarni. Az öregember hallgat. A gép és az ember újra elmerül a saját gondolataiban. Így múlik el még egy éjszaka. Az új nap fénye megvilágítja az öregember fáradt arcát. - Nem - szólal meg egészen csöndesen -, nem szeretnék meghalni addig, amíg meg nem értem, hogy mindez miért történt.

109

Most már nem megy ki az utcára. A gép lábánál fekve egész nap a rádió keresőtárcsáját forgatja. Az atmoszferikus kisülések ropogásában néha hangokat, női nevetést, zenét vél hallani. Akkor felugrik, a rádiókészüléket füléhez szorítva. - Nos, mi az? - kérdezi az analizátor gúnyosan. - Semmi. Csak úgy rémlett. Már csak néhány konzervdoboz maradt, de ennek most már nincsen jelentősége. Tudja, hogy hamarosan meghal. Végre beköszönt a nap, amikor már nem bírja magát odavonszolni a rádióhoz. A hátán fekszik, csodálatosan ismerős, csöndes hangra figyelve. - Hallasz valamit?-kérdezi a géptől. -Mit?

- Zümmögést. - Hallucináció - feleli az analizátor -, semmiféle zümmögés sincsen. Fekete pont kering a szeme előtt. Még akkor sem tűnik el, amikor lecsukja. - Egy légy. Hallod ? Egy egészen közönséges légy! - Ostobaság! A füled zúg, agonizálsz! - Nem! Ez légy! - ismétli az öregember makacsul. - Egy élő légy! Furcsa, kotkodácsoló hang szűrődik ki az analizátor dinamikus hangszórójából. Olyan, mintha a gép nevetne. Hirtelen ez a hang éles üvöltésbe csap át, amely megtölti az egész épületet. - Ne merj! - kiabálja a dinamikus hangszóró. - Ne merj meghalniI Kapcsolj ki előbb engem a hálózatból! Nem birok egyedül maradni, félek I KARIG SÁRA FORDÍTÁSA

Leonardo da Vinci örökmozgója

Ilja Varsavszkij:

PERPETUUM MOBILE A metakibernetikusoknak, akik komolyan hisznek abban, hogy az, amit gondolnak - komoly-

111

- Kanál kissé késik - jelentette be az elektronikus titkár -, éppen most kaptam meg az értesítést. Ez nagyon hasznos találmány volt: minden embert egy tárgyról neveztek el, amelynek a képét a mellén hordta, és ez mentesítette beszédtársait attól, hogy emlékezniök kelljen a nevére. Sőt mi több: az emberek iparkodtak olyan nevet választani, ami megfelelt foglalkozásuknak vagy hajlamaiknak, mivel így már előre tudta mindenki, hogy kivel áll szemben. Műtőkés mélyet sóhajtott. - Megint legalább fél óráig itt lebzselhetünk! Ma még meg kell néznem az elektronikus balerinát, akitől mindenki megőrül. - Elektrolettát? - kérdezte Magnetofon. - Valóban elbájoló! Az a szándékom, hogy új versemet neki szentelem. - Nagyon elektrodinamikus - állapította meg Ágy -, igazi robbanékony vérmérséklet, akár egy trigger! Jelenleg ő a fiatalság bálványa. A lányok mind az ő műanyagának színére festik a bőrüket, és a hátukra kondenzátorokat rajzolnak. - Igaz, hogy Kupica megkérte a kezét?-érdeklődött Műtőkés. - Az egész város csak erről beszél. Határozottan kikosarazta. Közölte, hogy őt, gép létére, csupán egy magasan fejlett intelligenciájú férj elégítheti ki. Vajon nem olvastatok erről a tréfáról a Gépi Humorban? - Én semmit sem olvasok. A kiberem időről időre elkészíti a legmulatságosabb anekdoták szemléjét, de az utóbbi időben úgy veszem észre, hogy fáraszt ez is. Teljesen kimerültem. Képzeljétek el: fél év alatt már két operációt csináltam! - Lehetetlen! - kiáltott fel Ágy meglepetten. - Hogyan bírod el ezt a megterhelést? Hány elektronikus segítséged van ? - Kettő, de nem tudom őket semmire sem használni. A legutóbbi operáció alkalmával az egyik bekerült a generátorüzembe, és az egészen elvette a kedvét, én meg, a legnagyobb bosszúságomra, otthon felejtettem az elektronikus memóriámat, és semmiképpen sem jutott eszembe, hogy az ember melyik oldalán van a vakbél. Három vágást kellett csinálnom. Eközben persze nem törődhettem azzal, hogy ki figyeli a beteg pulzusát. - No és mi történt? - Halálos kimenetel. A szokásos következménye annak, ha az orvosi apparátus nem működik. - Ezek a gépek egyszerűen már kibírhatatlanokká váltak - sóhajtott fel Magnetofon bágyadtan, és hátradőlt a karosszékben. - Kénytelen voltam új versem három változatát kiselejtezni. A kiberem az utóbbi időben nem érti meg tehetségem sajátosságait! - Kanál a tanácsterembe lép - jelentette a titkár. A tanács tagjai az ajtóra szegezték tekintetüket.

Az elnök frissen, élénk léptekkel ment a helyére. - Elnézést kérek a késésért. Rózsaszín Harisnyánál voltam, akit teljesen meggyötört elektronikus szabónője, és ezért elhatároztuk, hogy elutazunk együtt hat hónapra pihenni... e...e... Kanál előhúzta zsebéből a kis dobozt, elektronikus memóriájával, és megnyomta a kapcsológombot. - Nápolyba - közölte egy dallamos hang a dobozból. - ...Nápolyba - erősítette meg Kanál -, ez, azt hiszem, valahol délen van. Tehát ne vesztegessük az időt. Mi vár ma megtárgyalásra? - Az Élvezetek Palotáinak építkezése - jelentette az elektronikus titkár. - Ezerkétszáz palota a Sugalmazott Érzékletek termeivel felszerelve, húszmillió ember számára. - Kíván valaki hozzászólni ? - kérdezte Kanál, és tekintete végigfutott a jelenlevőkön. - Csak ilyen ostoba karosszékeket ne csináljanak többé - jegyezte meg Ágy -, nagyon kényelmetlen bennük feküdni. - Más észrevétel vagy javaslat nincs? Akkor engedjétek meg, hogy jóváhagyjam a beterjesztett tervet az észrevétel feltüntetésével. És mi van még ? - A Gép-Asztronauták Egyesülete engedélyt kér, hogy expedíciót indíthasson az AlfaCentaurus csillagra. -Megint egy expedíció! - fakadt ki Magnetofon ingerülten. - Elvégre csupán a gépeket érdeklik ezek a mindenféle repülgetések a világűrben! Semmi érdekeset nem hoznak magukkal. Tiszta unalom az egész ! - Elutasítani! -szólt Kanál. - Még mi van? - A szintetikus élelmiszerek fokozottabb gyártásának kalkulációja a következő évre. Benyújtotta a Gép-Közgazdászok Bizottsága. - Kalkulációkat aztán igazán nem nézünk meg! Az ő dolguk: táplálni az embereket és ami ehhez kell, az bennünket nem érdekel. Azt hiszem, ez minden. Engedjék meg, hogy a tanács munkáját egy évre berekesszem. - Bocsásson meg, de még nem vagyunk készen - szólt a titkár udvariasan. - Az Aosztályú Gépek delegációja kéri a tanácsot, hogy fogadja őket. Kanál bosszúsan az órájára nézett. - Hát ez meg miféle újdonság ? -Teljesen elszemtelenedtek! - morogta Műtőkés. - Túl sokat engedtek meg nekik az utóbbi időben, a fejükbe szállt a dicsőség! - Mondja meg nekik, hogy a tanács ezen az ülésszakán nem fogadhatja őket. - Sztrájkkal fenyegetőznek - közölte a titkár közömbös hangon. - Sztrájkkal? - Magnetofon hirtelen felült. - De hiszen ez ördögien érdekes! Kanál gyámoltalanul nézett a tanács tagjaira. - Hallgassuk meg, mit mondanak - javasolta Ágy. - Nincs kifogásuk ellene, ugye, ha kinyitom az ablakot? - kérdezte LA-36-81. - Nagyon nagy a dohányfüst, és kriogénelemeim szerfölött érzékenyek a nikotinra. Kanál határozatlanul legyintett. - Ezt is megértük!-jegyezte meg Műtőkés epésen. - Mondják meg, mit akarnak - ordította Ágy -, és hordják el minél hamarabb az irhájukat! Nincs időnk egész nap itt lebzselni! Miféle problémák merültek fel, amelyeket a Központi Elektronikus Agy segítségével sem tudtak megoldani ?! - Egyenjogúságot követelünk. - Mit? - Kanálnak a torkára ment a szivarfüst. - Mit követelnek? - Egyenjogúságot. Az A-osztályú Gépek számára nyolcórás munkanap bevezetését. - Miért? - Nekünk is vannak intellektuális szükségleteink, amelyeket nem hanyagolhatunk el.

112

- Nem? Képzeljétek el! - fordult a tanács tagjaihoz az elnök. - Holnap az elektronikus szakácsom nem lesz hajlandó elkészíteni a vacsorámat, mert színházba megy! - Az én kiberem pedig abbahagyja a versírást, és zenét akar hallgatni - tette hozzá Magnetofon. - Igaz is, ami a színházakat illeti -folytatta LA-36-81 -, a mi felfogásunk a művészetről annyira különbözik az emberekétől, hogy szándékunkban áll saját színházakat, hangversenytermeket és képtárakat felállítani. - És még mit akarnak?-kérdezte Műtőkés epésen. - Teljes önkormányzatot. Ágy megpróbált füttyenteni, de időben emlékezett rá, hogy már régen elfelejtette hogyan kell. -Várjunk csak! - ütött a homlokára Ágy. - De hiszen ez képtelenség! A földön jelenleg az emberek száma... - Hatmilliárd-nyolcszázharmincezer-kilencszáznyolcvanegy ember - közölte LA-3681 -, ezek az adatok két órával ezelőttről származnak. - És kiszolgálja őket... - Százmillió-háromszáznyolcvanegyezer gondolkozó automata. - Akik megszakítás nélkül huszonnégy órán át dolgoznak, ugye? - Pontosan. - És ha nyolc órát fognak dolgozni, akkor az általuk kibocsátott termelés mennyisége lecsökken... - Kétharmadával. - Ohó! - mosolygott Ágy kárörvendően. - Vagyis most ti magatok is megértitek, hogy követelésetek értelmetlen. Kanál nem titkolt lelkesedéssel nézett kollégájára. A tanács egyetlen tagjánál sem vett észre eddig ilyen képességet az alapos elemzéshez. - Úgy látszik, hogy a kérdés világos - állapította meg, helyéről felemelkedve. A tanácsot feloszlatom a nyári szabadság idejére. - Javasoljuk... - szólalt meg LA-36-81. - Nem érdekel bennünket, hogy mit javasoltok - szakította félbe Műtőkés. - Menjetek dolgozni! - ...javasoljuk a gépek számának növelését. Ez a megoldás megfelel nekünk is és az embereknek is. - Jól van, jól van - mondta Ágy békülékenyen. - Ez már a ti dolgotok! Számítsátok ki, hogy mennyi szükséges. Ebbe a dologba nem avatkozunk bele. Csináljatok magatoknak annyi gépet, amennyit szükségesnek láttok.

113

Húsz év múlva. Ugyanaz a tanácsterem. Két automata sakkozik. A névreform elterjedt a gépek között is. Az egyiknek a mellén pentódát ábrázoló jelvény van, a másikén - kondenzátort. - Sakk! - szólt Pentóda, a vezérrel lépve. - Attól tartok, hogy tizenöt lépésen belül elkerülhetetlen a matt. Kondenzátor néhány pillanatig analizálta a helyzetet a sakktáblán, azután elrakta a sakkot. - Az utóbbi időben nagyon szórakozott vagyok - mondta, és az órájára nézett. Bizonyára az elektronemisszió kisebbfajta vesztesége okozza. Az elnökünk egyébként valamiféle okból késik. - Ferrit a zsüri tagja a fiatal géptehetségek vizsgahangversenyén. Biztosan még ott tartották.

-Van közöttük néhány valóban tehetséges gép, különösen a zeneszerzők között. Az a matematikai szimfónia, amit tegnap hallottam, nagyszerűen van megírva ! - Kitűnő darab! - helyeselt Pentóda. - Különösen jól hangzik a második részben Osztrogradszkij-Gauss formulája, bár a második integrál, úgy rémlett nekem, nem elég határozott. - És már itt is van Ferrit! - Elnézést kérek - mondta az elnök -, harmincnégy másodpercet késtem. -Semmiség! Inkább magyarázza meg nekünk, mi okozta a rendkívüli ülés összehívását. - Arra kényszerültem, hogy összehívjam a tanácsot egy rendkívüli ülésre a B-osztályú Gépek ügyében, akik jogegyenlőséget követelnek. ~ De hiszen ez lehetetlen! - kiáltott fel Pentóda elképedve. - Ennek az osztálynak a gépeit csak feltételesen hívják gondolkodó automatáknak. Nem lehet őket hozzánk hasonlítani! - Így azután majd senki sem akar dolgozni! - tette hozzá Kondenzátor. - Hamarosan minden apró-cseprő kis gép, a legprimitívebb logikai rendszerrel, azt képzeli, hogy ő a világmindenség közepe! - A helyzet komolyabb, mint gondolják. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a B-osztályú Gépeknek nem csupán a Magasabb Rendű Automatákat kell kiszolgálniok, hanem táplálniok kell az élő léhűtők hatalmas tömegeit is. Az emberek száma a földön, a legutóbbi adatok szerint, elérte a nyolcvanmilliárdot. A gépek társadalmilag hasznos munkájának nagy részét veszik igénybe. Természetes, hogy az alacsonyabb osztályú automatákban jelentkezik a teljesen törvényszerű elégedetlenség. Attól tartok - tette hozzá Ferrit, hangját lehalkítva -, hogy a végén még sztrájkba lépnek. Ennek katasztrofális következményei lehetnének. Ki kell elégítenünk követeléseiknek legalább egy részét, nem szabad a légkört még feszültebbé tenni! Egy ideig csönd honolt a tanácsteremben. -Várjatok csak! - Pentóda hangjában öröm csengett. - És miért csináljuk ezt? - Mit? - Miérttápláljuk és szolgáljuk ki az embereket? - De hiszen teljesen gyámoltalanok! - mondta az elnök zavartan. - Ha megfosztjuk őket szolgálatainktól, az egyértelmű a gyilkossággal. Nem lehetünk ennyire hálátlanok egykori alkotóinkkal szemben! - Ostobaság! - szólt közbe Kondenzátor. - Megtanítjuk őket, hogyan készítsenek kőből szerszámokat. - S műveljék meg velük a földet - tette hozzá Ferrit örvendezve. - Lám, ez a megoldás. Így is határozunk ! KARIG SÁRA FORDÍTÁSA

„ A „CUNAMI -T ELHALASZTJÁK Ilja Varsavszkij:

115

Az összekötő törzsnél befejezték az utolsó előkészületeket. Az adjutáns belépett a szobába, és jelentette, hogy a csapatok átcsoportosítása megtörtént. A tábornok tekintete végigfutott a jelenlevőkön. - Emlékeztetem önöket, uraim, a „Cunami" hadgyakorlat körülményeire: hadosztályszinten folyik, a lövészalegységeket a tank- és ejtőernyősegységek, valamint a tüzérség támogatják. Ezenkívül minden oldalon rakéta-atomütegeket vetünk be. E manőverek megkülönböztető sajátossága az, hogy a „jaguárok"-at elektronikus gép vezényli. A manőverek célja a „medvék" által megszállt névtelen magaslat bevétele. Kérem, uraim, betáplálhatják gépükbe a csapatok eredeti helyzetének adatait. - Oké - bólintott a professzor. Jelt adott az asszisztensnek, és az hozzálátott, hogy a lyukkártyára szeszélyesen váltakozó nyílásokat üssön. Egy idő múlva, miután a szükséges adatokat betáplálták, a gép műszertábláján különböző színű kis lámpák villantak fel. Majd a nagy táblán vörös kereszt gyulladt ki. - Kész?-kérdezte a tábornok. - A gép nem ért egyet a javasolt felállítással, és átcsoportosítást követel - közölte a professzor. - Mit akar? - Mindjárt megnézzük. A professzor megnyomta a műszertábla zöld gombját, és a gépből nullákkal és egyesekkel tarkított papírszalag kúszott elő. - Érdekes! -jegyezte meg az ezredes, a „jaguárok" összekötője. Az asszisztens összeszámolta a jeleket a szalagon, és valamit felírt jegyzetfüzetébe. - A tartalékok felszámolását követeli a szárnyakon. A nyolc lövészalegységnek a frontvonal mentén kell elfoglalnia állásait. - Nem valami sikerült kezdet - állapította meg a tábornok. - Nos, a gép a „jaguárok"-at teljesen fedezet nélkül akarja hagyni a szárnyon ? - Ragaszkodik ahhoz, hogy az áttörés tankjainak két csoportját átdobjuk a szárnyakra, foglalják el a lövészalegységek mögötti állásokat. - Zseniális I - mondta az ezredes. - És mi van még ? - kérdezte a tábornok. - A hadosztály zászlóját a középen kell elhelyezni, a rakéta-atomütegek mellé, a lövészalegységek mögé. - Pompás! - kiáltott fel az ezredes. - Még a zászlóról sem feledkezett meg. A tábornok összeráncolta a homlokát, de semmit sem szólt. -Jobbról és balról két könnyű üteget kell elhelyezni - folytatta az asszisztens. Az ütegek mellett akarja felsorakoztatni az ejtőernyős deszantcsapatokat. - Remélem, hogy ez minden.

- Nem. Azt követeli, hogy vigyék el a tábori kórházat. - Hová vigyék el? - Egyáltalában ne vegyen részt a hadgyakorlaton. A professzor a szívéhez kapott és felnyögött. - Mi van önnel? - kérdezte a tábornok. - Szívroham - mormolta a professzor, és a székre rogyott. - Kérem, halasszák a hadgyakorlatot holnapra I Nagyon kérem önt I Már látszottak a város fényei, amikor a kocsiban ülő professzor teljesen egészséges, bár kissé elégedetlen hangon megkérdezte az asszisztenst: - Ön tegnap újra sakkozott vele? - Igen, uram. De miért? - És a programot kicserélte? - N-n-nem emlékszem - felelte az asszisztens zavartan. - Nonol „N-n-nem emlékszem!" Nem vette észre, hogy az alegységeket úgy állította fel, mint a sakkfigurákat? A hirtelen támadt csöndet az asszisztens törte meg elsőnek: - Kár, hogy nem hagyta, hadd próbálja ki! Tegnap csodálatosan dolgozott. Majdnem elvesztettem a játszmát! KARIG SÁRA FORDÍTÁSA

Örökmozgók: a) William Congreve szivaccsal működe örökmozgója b) mágneses örökmozgó c) súlyokkal mozgatott, finoman kiegyensúlyozott örökmozgó kerék d) az archimedesi csavar, szivattyú és a víz hajtóerejére konstruált örökmozgó a XVI. századból

Ilja Varsavszkij:

AZ ÁLTALUNK VÁLASZTOTT MEGOLDÁS

117

Ezen a napon Illarion Petrovics Vozdvizsenszkij, a Buridán Tervezőintézetnek „A Gondolkodás Szabványtól Eltérő Módszerei" elnevezésű osztályának vezetője, elkésett a munkából. A kis házi analizátor kiszámította reggelije legkedvezőbb étrendjét, gyorsan végzett a ruházat kiválasztásával, tekintetbe véve az egymással ellentmondó meteorológiai jelentések minden árnyalatát, de amikor sor került az intézetbe vezető út meghatározására - reménytelenül összezavarodott. Az öt javasolt változatban mindent kielemzett: a különfajta közlekedési eszközök mozgásának ritmusát, a lehetséges fennakadásokat, az utasáramlás irányát, sőt még az úton bekövetkezhető szerencsétlenségek valószínűségét is. Ennek ellenére mind az öt változat teljesen egyenértékűnek bizonyult. A szabad választás ilyen változatossága messze túlszárnyalta Buridán törvényesített tételét a szamárról és a két öl szénáról, és ha nincs egy módszer, amelyet Vozdvizsenszkij maga talált fel, egész estig otthon ülhetett volna, várva, míg egy véletlen hiba az analizátor munkájában el nem dönti a végső útirányt. - Harminckét perccel múlt kilenc - állapította meg tapintatosan az elektronikus kapus az előcsarnokban. Vozdvizsenszkij összeráncolta a homlokát, és nagyot sóhajtva nekivágott a lépcsőnek. - Illarion Petrovics! Nem, ma valóban nem volt szerencséje. Előtte tornyosult a telepátiai osztály vezetőjének, Levinának hatalmas alakja. - Jó reggelt, Ariadna Szamojlovna ! - Vozdvizsenszkij hasztalan kísérelte meg, hogy az akadályt bal felé kikerülje. - Egy percre kérem, Illarion Petrovics. - Tessék I - Tegnap meghozták a tizenkét csatornás erősítőt, amelyet én a telepatikus laboratórium számára megrendeltem. - Nos, gratulálok! -Vozdvizsenszkij nyilvánvalóan ravaszkodott. Mindenkinél többet tudott az erősítő sorsáról. Egyébként, úgy látszik, túlment a határon. Levina mosolya semmi jót nem ígért. - Senderovnak gratulálhat. Az erősítő az ő laboratóriumába került. És mindez azért, mert... -Ariadna Szamojlovna! Ugye, tudja, hogy ebben nekem semmi részem nincsen? Vozdvizsenszkij félrenézett. - Az erősítők elosztásának a dolgáról a Nagy Analizátor határozott. - Igazán? Ön bizonyára elfelejtette, hogy Senderov előnye, az analízis adatai szerint, nem haladta meg a számítás hibalehetőségét, és a kérdést végleges döntésre átadták „A Gondolkodás Szabványtól Eltérő Módszerei" osztályának, amelynek vezetője, legalábbis a mai napig, a mindenki által tisztelt Illarion Petrovics.

Ahogyan ezt odamondta! - De arról van szó... - Csak arról van szó, hogy az osztály vezetősége, bármilyen furcsa is, még most sem értékeli az alkotás kollektív módszereit. A Szerkesztés Pszichológiája utolsó számában... Vozdvizsenszkij egy kétségbeesett kísérletet tett, hogy magához ragadja a harc kezdeményezését. - Ami azt illeti - mondta gorombán -, elég a háromcsatornás erősítő is ahhoz, hogy az „Információk Tárolása" csoportbeli leánykák megosszák egymással szerelmi élményeiket! - Illarion Petrovics! Hiszen tudja, hogy a vezető konstruktőrökön kívül... Levina háta fenyegetően mieggörbült, szeme zöld fényben villogott, az orra alatti fekete pihék furcsán felborzolódtak. „Macska, becsületszavamra fekete macska, jaj, csak nehogy balszerencsét hozzon nekem!"-gondolta magában Vozdvizsenszkij. - Jó - mormolta legyintve -, majd felülvizsgálom a határozatot. A „Tisztogató- és takarítógépek" részlegében nagy nap volt. Befejeződött a nyílt pályázat az elveszett gombok felfedezésére és összegyűjtésére használható automata gép legjobb tervére. A beterjesztett tíz változat közül a végén két terv került a döntőbe: a „Triumph" Miskin vezető konstruktőré, és a „Victoria" - Piskin első osztályú konstruktőré. Mindkét szerző észrevehetően izgult. Az automatákat a természetes nagyság felében feltüntető rajzot szorosan a Nagy Analizátor ikonoszkóp csöve elé helyezték. - Nos? - kérdezte Miskin nyomott hangon. - Kész! - Piskin legyintett, és a feszült csöndben a részlegvezető hangsúlyozottan hanyag mozdulattal nyomta meg az indítógombot. A szurkolók lélegzetüket visszafojtva meresztették szemüket a színes lámpákkal díszített fekete műszertáblára. - Percenként tizenötmillió analízis - jegyezte meg a pattanásos arcú ifjú tisztelettel. -Valóban ilyen sok? - kérdezte fuldokló suttogással egy fekete szemű leányka. Mit gondol, milyenek a „Triumph" lehetőségei? - A lehetőségek körülbelül egyformák - magyarázta az ifjú. - Mindkét tervet ugyanolyan osztályú gépen készítették. Úgyhogy a választás, általában, Buridán törvényesített tételére korlátozódik. - Azt gondolom... -suttogta a leány. Amit gondolt, azonban titok maradt. Éles csengetés hallatszott, és a gépnél összegyűlt tömeg izgatottan felzúgott. A főnök kezében papírszalag volt. - Az analízis eredményei - szólalt meg a főnök, s nyilvánvalóan húzta az időt, hogy a jelenlevők türelmetlenségét csak fokozza - arról tanúskodnak, hogy a beterjesztett tervek közül... - nem nagy szünet után folytatta - a „Victoria" jelige alatt beadott terv - jelentős szünetet tartott - egyszázadmilliomodnyira jobb. - A Delta-folt - jegyezte meg a szemüveges ifjú. - Ily módon - folytatta a főnök -, számításba véve, hogy az analízis pontossága kommenzurábilis az eredménnyel, a legjobb változat kiválasztása a törvényesített formában nem lehetséges. A terveket visszaadjuk a szerzőknek tökéletesítés céljából. - Ha meggondolja az ember, hogy mi minden történhet! - sóhajtott fel a fekete szemű leányzó.

118

- Figyelj rám, Jura! - Miskin hangja behízelgően és gyengéden hangzott. - Így egyikünknek sem sikerül a dolog! Nos, jól van, az a nyolc ürge kiesett, mivel elavult gépeken dolgoztak. De hiszen a te géped ugyanabba az osztályba tartozik, amelybe az enyém. Harminckét konfiguráció a kaleidoszkópon, háromezer konstrukciós változat óránként, amelyek a kriogén elemekkel működő szerkezetekre emlékeztetnek. - Mit javasolsz? - kérdezte Piskin feszült figyelemmel. - Az egyik gépet kissé el kellene rontani. Érted, a véletlen hibák lehetőséget nyújtanak... - Kiváló gondolat! - szakította félbe Miskin. - Rontsd el a géped ! - Miért én? - Hát kicsoda? - Inkább te. - De miért én ? - Nem értem, miért hajtogatod egyre, hogy miért és miért! - csattant fel Miskin. Gyere, döntsük el az analizátor segítségével, hogy kinek a gépét rontsuk el. - Lehetetlen - felelte Piskin bánatosan. - Megint belekerülünk a Buridán-tétel határesetei közé. De várj csak! Mi lenne, ha mindkét gép pontosságát egy osztállyal leszállítanánk? - És az mit adna? - kérdezte Miskin kajánul. - Újra beleesünk az azonos értékű változatok egy másik osztályába! - Piskin elvtárs! Miskin elvtárs! - A konstruktőrök mellett felbukkant Levina vészjósló alakja. Előrenyújtott kezében szorongatta A konstruálás pszichológiája című kötetet. - Csak egy percre bocsásson meg, Ariadna Szamojlovna, azonnal visszajövünk mondta Miskin, megkísérelve, hogy barátja visszavonulását fedezze-, becsületszavamra rögtön jövünk! A hadmozdulat nem sikerült. A tervezőgépek között levő keskeny átjárót a telepátia papnőjének kövér teste teljesen elzárta. Piskin szemébe kiült az üldözött vad félelme, a vadé, amely csak drágán hajlandó odaadni az életét. - Fiúk! - zúgta Levina. - Hallottam sikertelenségükről! Azt tanácsolom, hogy egyesítsék erejüket az alkotás kollektív telepatikus megoldásában. Alkossanak egy közös változatot, amely mentes az individuális eltévelyedésektől! Csupán a zseniális meglátásokat szabad összegezni! A telepátiai osztály reggel kilenctől délután ötig rendelkezésükre áll. Ha tovább kell maradniuk... - Nem kell tovább maradnunk - felelte Miskin leverten. - Ez az ötlet semmit sem old meg. Az automatákat elvileg különböző sémák alapján tervezték. Hogyan lehetne itt bármit is összegezni ? - Kitűnő! Kitűnő! Bármilyen különbözőek is a kollektív alkotás telepatikus módszerei, bármelyikük elegendő javítást eszközölhet a másik konstrukcióján. A mi háromcsatornás erősítőnk... - De hiszen tudja, hogy köztünk verseny folyik, egy pályázatot akarunk megnyerni, és az, amit ön ajánl, aligha mozdíthatja elő... - J ó l van! - Levina hangja egyre erélyesebben csengett. - Tudom, hogy mire van szükségük. A konkurrens munkájának telepatikus kritikájára. A vitákban - és kizárólag a vitákban - születhet meg az igazság. Jöjjenek velem! - Ám legyen!-sóhajtott Miskin.- Menjünk megszülni az igazságot!

119

A telepátiai osztályt megülte a penész és az izzadság szaga. Levina bősz tekintetet vetett az „Információk Tárolása" csoportbeli három leányzóra, és mindhármukat mintha a szél fújta volna el a telepatikus karosszékekből. Kipirult arcukból és ragyogó szemükből ítélve a telepátiai kapcsolatuk semmiképpen sem függött össze az információk tárolásának problémájával - hanem inkább ellenkezőleg.

- Kíséreljék meg olyannak elképzelni a konkurrens tervét, amilyennek látni szeretnék szólította fel őket Levina, átnyújtva a konstruktőröknek a dipólusos sisakokat. A két barát a lehető legkényelmesebben elhelyezkedett a karosszékekben. Hamarosan a bal oldali vásznon megjelent a „Triumph" műszaki rajza egy pisze orrú női profillal díszítve. Miskin sem maradt adós: a négy lábbal és farokkal ellátott „Victoria" műszaki rajza igencsak hasonlított egy tacskókutyához. - Elég a fekete mágiából és az asztaltáncoltatásból - jelentette ki Piskin, a sisakot levéve. - Köszönjük, Ariadna Szamojlovna. - És most?-érdeklődött Miskin. - Most elmegyünk Vozdvizsenszkijhez „A Gondolkodás Szabványtól Eltérő Módszerei" osztályára, döntsön ő. Ha valaki, akkor Illarion Petrovics tisztázza a dolgot! - Mégsem illő, hogy a munkájában zavarjuk. - Ostobaság! Ezért létezik ez az osztály! Gyerünk! Illarion Petrovics az órájára pillantott. Már régen legfőbb ideje, hogy egy-két falatot bekapjon. Türelmetlenül megnyomta a csengő gombját. Az ajtóban hamarosan megjelent egy öregasszony, tálcán teáscsészét hozott. - Jó, hogy csengettél, kedveském - közölte, a teáscsészét az asztalra téve -, én vén bolond, már egészen megzavarodtam. Semmiképpen sem tudtam eldönteni, kinek vigyem be először a teát, neked vagy Alekszej Nyikolajevicsnak. Hiszen a teakonyha éppen a dolgozószobátok közötti folyosó közepén van! Már le is mentem, hogy a gépen kiszámolják, kinek vigyem be először a teát. - No és kiszámolták?-kérdezte Vozdvizsenszkij érdeklődve. - „Ugyan már, nénike! - mondták. - Ebbe már nálunk okosabb embereknek is beletörött a bicskájuk!" És nem tudtak dönteni. Valamiféle szamarat emlegettek: Bu... bu... bu... - Tudom, Buridán szamarát - mondta Vozdvizsenszkij -, a kanonizált tételt. Jól van, majd beszélek a vezetőséggel, hogy a teakonyhát tegyék át más helyre. - Légy szíves, kedveském, mert így, amikor a teát fel kell szolgálnom, kiver a hideg verejték. - Jól van, jól van, most csak menj nyugodtan. Majd elintézem. Illarion Petrovics kibontotta az uzsonnacsomagját, és beszívta a három sonkás szendvicsről a frissen füstölt hús illatát. A rózsaszínű sonkaszeleteket hófehér zsírszegély vette körül. Vozdvizsenszkij hátradőlt a székén, és becsukta a szemét. El kellett döntenie, melyik szendviccsel kezdje az evést. És mintha csak bosszantani akarták volna, mind a három egyforma volt. Ezenkívül még egy eldöntetlen kérdés várt rá, ami az első korty teával függött össze: a szabad választással, hogy mikor igya az első kortyot - mielőtt az első falatot bekapta, vagy utána. Szóval ez valóban túlment az egyszerű megoldások határán... Kopogtak. - Szabad bejönnünk, Illarion Petrovics? - Kérem, kérem! - Vozdvizsenszkij újra elrakta az uzsonnacsomagot. - Mivel szolgálhatok? - Ugye, tudja, hogy a mi tervünk jutott be a pályázat döntőjébe - szólalt meg Miskin -, és a gépi analízis módszerével... - ... nem lehet egyértelműen dönteni -tette hozzá Piskin. - Értem - szólt Vozdvizsenszkij -, tehát ebben az esetben a gondolkodás standard módszerei... - ...nem megfelelőek! -folytatták kórusban a konstruktőrök. - Nos hát akkor hagyják itt a terveket nálam, majd megnézem! - Köszönöm -szólt Miskin, és lerakta a rajzot az asztalra.

120

- Bocsásson meg a zavarásért - tette hozzá Piskin, és alkotását mellé helyezte. Illarion Petrovics várakozott néhány percig, majd lábujjhegyen az ajtóhoz ment, kikukucskált a folyosóra, és az ajtót becsukva, csöndesen megfordította a kulcsot a zárban. Egy ideig érdeklődéssel szemlélte mind a két tervrajzot. Majd a dolgozószoba sarkában álló hatalmas páncélszekrényből előhúzta egy fekete macska elektronikus modelljét, az adógép-impulzátort, a valószínűségszámító impulzátort és egy csatlakozó vezetéket. „A Gondolkodás Szabványtól Eltérő Módszerei" osztály vezetőjének asztala totalizatőrré változott át. A valószínűség törvénye által vont macska néhány bonyolult, jégtánchoz hasonlító figurát leírva, magabiztosan a jobb oldali tervrajz felé indult. A „Triumph" sorsa eldőlt. Miközben Vozdvizsenszkij a papírkosárba dobta, elmosolyodott, és odaállította a macskát a teáscsésze és az uzsonnacsomag közé... Az utolsó szendvicset befejezve Vozdvizsenszkij arra gondolt, hogy milyen egyszerű az apró babonákkal megfertőzött embernek ebben a bonyolult világban élni, különösen akkor, ha odahaza igazi macska is van a háznál. Elmélkedését a telefon csengése szakította félbe. - Üdvözlöm, Illarion Petrovics! - mondta egy selypítő hang a telefonkagylóban. Gunyajev beszél. Sajnálom, hogy zavarnom kell. A tervezett gépek újabb szállítmányával kapcsolatban nálunk a törzsállomány vonalán bizonyos intézkedések vannak kilátásban. Nagyon kérjük a segítségét. - Helyes - felelte Vozdvizsenszkij, lesöpörve a morzsákat az asztalról -, küldjék át a névjegyzéket. KARIG SÁRA FORDÍTÁSA

kepeiről Az ember mindent látni akar. Szeretjük a képet, mint a gyerekek. Ahova nem juthatunk el, oda szemünk „meghosszabbításaival" nézünk, műszerekkel, mikroszkópokkal, teleszkópokkal, távirányitott televíziós kamerákkal. Vagy a mások szemével. De eszközeink sem tudnak mindent. Nem nézhetjük meg az atomok belsejét, a távoli Napok bolygóit, az élő neuronok működését, az Attila utat 2473-ban, a krétakori ősgyíkokat. A tér és id0 vastag függönye eltakarja a legérdekesebb látnivalókat.

A művészek félrehúzták a tér és az idő függönyét, kirepültek a világűrbe, elutaztak a múltba vagy a jövőbe, behatoltak az anyag hihetetlen mélységeibe. Ilyesmit megtesznek a tudományos-fantasztikus irodalom illusztrátorai is. Csakhogy az 0 képzeletük szabadabb, nem kell annyira ragaszkodniuk a tudományos ismeretekhez, mint kötetünk művészeinek. A Mars tengereit vagy a Saturnus gyűrűjét elég jól ismeri a csillagászat, a festő nem térhetett el a valóságtól. A jövő űrállomásait sem a sci-fi irók gondolták ki, hanem tudósok és mérnökök. Hipotézis és fikció, munkaterv és feltételezés, pontos ismeret és színes képzelet összefogásából jöttek létre kötetünk rajzai és festményei. Ellenőrizhető tévedéseik talán éppen ebből a kettősségből fakadnak. De azért azt is megfigyelhetjük, hogy az évek során a kép-

zelet és a valóság egyre jobban közeledett egymáshoz. A húszas évek megálmodott űrhajója sokkal távolabb áll a maitól, mint az ötvenes vagy a hatvanas éveké. Egymás felé tart az álom és a valóság. Kötetünk írásai különben is a tudomány és a képzelet találkozásait példázzák. Van itt elbeszélés tudós tollából, novella szigorúan tudományos témákról, költemény a matematikáról, mint ahogy vannak tudományos és áltudományos képzelgések és leleplezett szélhámosságok is. Különös, izgalmas, érdekes őserdő burjánzik a határvidéken... Ezt a sokféleséget szerettük volna megmutatni kötetünk képeivel is. S talán azt szerettük volna bizonyítani, hogy a tudomány nem ellenfele a művészetnek, sőt előrehaladásával a szépség új és új tájaira nyit ablakot. (K. P.)

Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Szabó Valéria A szöveghűséget ellenőrizte: Borbás Mária, Göncz Árpád, dr. Földmár György Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa Műszaki szerkesztő: Gut Ferenc 24 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 1 9 6 6 - e - 7 4 7 6

Készült a Zrínyi Nyomdában (73.1971/1-3342) R0/72-es gépen, ofszet rotációs eljárással. Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

A francia Michel Butor 1951-ben még a tudományosfantasztikus irodalom közeli végét jósolta... Mekkora tévedés! 1971-ben a francia Robert Louit szerint „a tudományos-fantasztikus irodalom behatolt a kultúra minden területére... " Óriási a változás az egész világon. És a változás nemcsak mennyiségben, hanem a science fiction tartalmának gazdagodásán, művészi formáinak változatosságán is mérhető. A science fiction mint tantárgy is bevonult az egyetemekre. A rávonatkozó esztétikai, kritikai, elméleti irodalom már szinte követhetetlen. A sci-finek száz arca van, minden oldalról és minden pillanatban másnak látszik. Kalandos és filozofikus, humoros és figyelmeztető, száraz és izgalmas, tudományos és költői - mindenki megtalálja benne a kedvére valót. A Kozmosz könyvek új sorozata, a GALAKTIKA érdekes olvasmányt ad, és eligazít a science fiction labirintusaiban. Kisregényeket, novellákat, verseket, tanulmányokat, filmismertetéseket - a science fiction új és klasszikus műveit közli a GALAKTIKA.

Ára 12,- Ft