GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

0

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia

Czeslaw Chruszczewski: Bonaparte az óriások országában 3 Napóleon és Caroline 14 Nefertari 23 A fehér különböző árnyalatai 32 A zene elhallgat egy pillanatra 37 A Málnavörös Oah Tó 41 Ház a Polarna utcában 49 A tízezredik év 59 A zöld hajúak 65 Ki volt az első? 71 (Szabó Győző fordításai) Ambrózy Denise: A személyiség és számítógépmodelljei 77 Julij Kagarlickij: Fantasztikus irodalom, színpad, film (Földeák Iván fordítása) 83 Szentmihályi Szabó Péter: Anti-űrköltemény 95 H. Beám Piper: Az univerzális nyelv (Vámosi Pál fordítása) 97 Fredric Brown: Veszendőbe ment nagy felfedezések (Tótfalusi István fordítása) 123 Kötetünk képeiről (K. P.) 126

18

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen XVIII. századi francia sci-fi illusztráció Kuczka Péter editor, 1976

2

CZESLAW CHRUSZCZEWSKI

3

BONAPARTE az óriások országában Soha életemben nem láttam ehhez hasonlót, becsületszavamra. Az óriási terem lenyűgözött, nyugtalanított, már-már nyomasztott méreteivel. Nem tudom, mit éreznek a hangyák, amikor a hatalmas üvegburával leborított ementáli sajt kráterei közt mászkálnak, mégis úgy vélem, hogy az, amit akkor éreztem, nem lett volna tőlük idegen. Ott álltam tátott szájjal, nem titkolom, teljesen elbambultam, kimeresztett szemmel bámultam az embertelen nagy kupolát, amely a zseniális építőt dicsérve merészen ívelt a magasba, szédülő fejem felett. Egy pillanattal ezelőtt még Pichegru tábornok nagy jelenetének voltam tanúja. „Te fajankó - ordított a szolgálattevő tisztre te málészájú, bambább vagy még a hadosztály kedvencénél, Modeste birkánál is, átkozott a nap, amikor kimásztál a dunyha alól, hogy jelentkezz a hadseregbe, miért nem a csúszó-mászó gyalogságot választottad, hiszen a gondolataid is úgy vánszorognak, mint a tetű, a rettenetes erőfeszítéstől elcsigázottan minden percben megállnak. Miért nem a tüzérséget tisztelted meg becses személyeddel, úgyis olyan keszeg vagy, mint az ágyúcső-tisztogató kefe nyele, örökösen borzas üstököd pedig mint a kefe sörtéje, érted, te kefe!" „Igenis - hebegte a teljesen megsüketített szolgálattevő tiszt -, alázatosan jelentem, kefe." „Pimasz disznó - harsogta a tábornok beálltál a lovasságba, égbekiáltó arcátlanság! Állandóan lepotyogsz a lóról, a leglehetetlenebb pillanatokban csúszol le a nyeregből a ló hasa alá, úgy lovagolsz, mint valami kiöregedett balett-táncosnő, mint egy néger indián, tegnap az egész svadron előtt kirepültél a nyeregből. Menj a cirkuszba egyensúlyozni, mert a fejedet fogjuk ostromkor faltörő kosnak használni, hogy a rossebb essen beléd” fejezte be szívélyesen a tábornok, majd felkapott egy nehéz lovaglócsizmát, és teljes erőből a szolgálattevő tiszthez vágta; a katona lekapta magát a földre. „Feküdj!" - üvöltötte Pichegru, de legjobb akaratom ellenére sem tudtam teljesíteni a parancsot. Vakító fényű gejzír tört fel a földből, csillagok táncoltak, és szivárványszínű csigavonalak villództak a mennyezeten. És még mindig nem értem, hogy a csodába kerültem ide, a bura alá. Ohó, végre jön már valaki. Kedves, mosolygós, szemmel láthatólag külföldi. - Eleget álldogáltál már, ülj le, pihenj egy kicsit. Emberi nyelven beszél, hála istennek. Majd csak szót értünk valahogy. - Szívesen leülök, és szívesen megpihenek, mégis szeretném tudni, hol vagyok, és kihez van szerencsém? - Ott vagy, ahol vagy. Kivételes megtiszteltetésben részesültél, az én nevem Ajdemon. Ez itt nagyon érdekes hely, bizonyos értelemben gyár, de tulajdonképpen konyha, laboratórium, modellező üzem és feldolgozó egység is. - Mit gyártotok itt?


- A SEMMIBŐL csinálunk VALAMIT, az a VALAMI pedig valamiből SEMMIT csinál. Ha nem érted, ne törd a fejed, lassan mindennek a végére járunk. Ezekkel a szavakkal kinyitott egy ajtót a kristályfalban és udvariasan maga elé tessékelt. - Nem, nem, szó sem lehet róla, téged illet az elsőség, parancsolj előrefáradni, te vagy a vendég, én csak teutánad. Jó félórát mentünk lefelé a lépcsőkön. Végül vezetőm egy csodálatosan szép kapu előtt megállt. Egy ideig némán bámultam a gazdagon kidolgozott támpilléreket és párkánydíszeket. A fafaragó művész nem sajnálta a fáradságot, domborművekkel díszített minden centiméter felületet. Mi minden volt itt! Hétfejű, tűzokádó sárkányok és velük elkeseredetten tusakodó lovas vitézek, tajtékos hullámok felett száguldó üstökösök, bolygók körül keringő, furcsa kerék nélküli járművek, a mestergerendán hieroglifák díszlettek, alattuk háromszögek, négyszögek, rombuszok, körök és matematikai képletek. - Gyönyörű, igaz? - suttogta Ajdemon, és mintha imára kulcsolta volna a kezét. - Könnyed, ízléses, mesteri munka, és ezenfelül udvarias is. Nézd csak! Az ajtón írás jelent meg: „Kopogás nélkül beléphetsz". Átléptem a küszöböt. Egy firenzei mintájú udvarra értem, majd az átriumon áthaladva egy otthonos, perzsaszőnyegekkel borított szobát láttam magam előtt. A süppedős fotelban idősebb úr üldögélt. Főhajtással és barátságos mosollyal üdvözölt bennünket. - Menj oda hozzá - súgták a fülembe -, hajolj le, és csókold meg a kezét. Légy nagyon udvarias. Igyekezz! Ajkammal megérintettem az öregember kézfejét. Megsimogatta a fejemet, és így szólt: - Szeretem az udvarias fiatalembereket. Messziről való? - A Földről - felelt Ajdemon. - Ha jól emlékszem, valaki mást vártunk. - Ő is megjött. Kettőt kapott el a turbóbeszívónk. Újabban néha rakoncátlankodik. - Meg kell javítani. - Nincs pótalkatrész, Ejbaal. - Akkor gyártani kell, vagy behozni - dörögte az öreg. - Nincs időnk badarságokkal törődni. Vele mi lesz? - A tartalékos kereten belül akklimatizáljuk. - Előbb öltöztessétek át, etessétek meg, itassátok meg. És Napóleon? - A fogadóteremben vár. - Vezessétek be! Igen, akkor hallottam először ezt a nevet: Napóleon. Úgy hozták a körülmények, vagy jobban mondva a tábornok lovaglócsizmája, hogy elkísértem Bonaparte hadnagyot egy másvilági útján, és önkéntelenül is tanúja lettem olyan eseményeknek, amelyek a Kis Káplár legalaposabb életrajzíróinak figyelmét is elkerülték, pedig ezeknek az eseményeknek nagy horderejű következményei lettek. - Van egy ötletem - szólt Ejbaal rám pillantva. - írj fel mindent, amit itt hallasz és tapasztalsz, jegyezz szorgalmasan, és majd annak idején Megjelentetjük visszaemlékezéseidet, amelyben leírod a Nagy Negatív

4


5

Bolygón szerzett élményeidet. Ez a bolygó a Lófejnek nevezett Fekete Csillagködben található. Látod, kedves... hogy is hívnak? - Jean Jacques. - Látod, Jean Jacques... Elárulnád a vezetéknevedet is? - Jean Jacques Laflamme. - Látod, Jean Jacques Laflamme... Szép neved van, lángot jelent, megértem a turbóbeszívó tévedését, a világmindenségnek, ugye, megvannak a maga törvényei. A fejlettebb tejútrendszerek felügyelnek a kevésbé fejlett galaktikákra, a Nagy Kerék Közepes és Kis Kerekekre osztódik. Az egész rendszert a Küllők tartják össze, amelyek a Tengely körül forognak. A Nagy Negatív a kocsikenőcs szerepét tölti be: meggyorsítja a Nagy Kerék forgását. Más szóval: mi vigyázunk az értelmes lények intellektuális fejlődésére, már ahol vannak ilyenek a lehetséges világok e legszebbikében. Többek között a te naprendszeredért is felelősek vagyunk, felelősek vagyunk, Jean Jacques, a te rokonszenves bolygódért. Mint bizonyára tudod, nem minden bokorban születnek értelmes emberek, a zseniálisokról nem is beszélve. Ezért sietünk az értelmes élőlények segítségére. Nézz le ezen a lyukon. A szoba sarkában álló kutacska fölé hajoltam. - Nézz bele ebbe a periszkópba - folytatta Ejbaal -, több ilyen periszkópunk van; arra valók, hogy megfigyelhessük a te bolygódon és a többi bolygón zajló életet. Megismered szülővárosod utcáit? - Persze. Látom Martin urat, amint éppen almát lop apám kertjéből, látom Lefebre urat, éppen a bort vizezi, látom a Four-Saint-Honoré utcát, a Cherbourg Szállodát, a szálloda tulajdonosa, Vedrine úr a kulcslyukon leskelődik a 9-es szoba előtt, a harmadik emeleten, a szobában az ágyon zokog egy lány, a párnába fúrja a fejét, nagyon neki van keseredve, sehogy sem érti, hogy a csudába tűnhetett el karjai közül az a csinos tüzértiszt. - Bizonyára nem a legjobb pillanatot választottuk, de sürget az idő mentegette magát az öregember. - Csütörtöki nap volt, 1787. november 22-e. Döntő pillanat Napóleon életében; ezen a napon vesztette el a szüzességét. Kedves Jean Jacques, mivel szívünkön viseljük a Föld sorsának további alakulását, időnként magunkhoz veszünk egy-egy embert, és megfelelő átképzésben részesítjük őket, majd teljesen átalakulva, zseniálisan és ihletetten térnek vissza szülőbolygójukra. Amikor naprendszeretek mostani helyzetét megvizsgáltuk, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a földiek ismét várnak VALAKIRE. A választás Bonaparte hadnagyra esett. Egy pillanat múlva itt lesz. Légy szíves, tűnj el a falon keresztül, elég, ha ajtót rajzolsz a falra. - Mivel? - Akármivel, az ujjad hegye is megteszi. Így is volt. A másik oldalon levő szobában egy empire stílusú íróasztalt találtam, rajta néhány tökéletesen kihegyezett tollat és egy üveg tintát. Rögvest munkához láthattam. Egy számomra ismeretlen szerkezet Ejbaal szobájának képét vetítette a falra. A láthatatlan nyílásoknak köszönhetően minden szót hallottam. Ajdemon épp akkor vezette be Napóleont. - Dühösnek látszol - állapította meg Ejbaal elégedetten, és aszott kezét dörzsölte. - Nagyon dühös vagy. Kissé erőszakos módon törtünk be az életedbe. - Közönséges és bugris rendőri módszerekkel. - Bonaparte összefonta karját a mellén. - Panaszt fogok tenni a Királyi Katonai Iskola igazgatójánál.


Semmi közöm sincs A Három Oszlophoz címzett vendéglőben rendezett botrányhoz. - Ó, ezek szerint úgy gondolod, hogy a rendőrség vezetett elő? Mit szólsz ehhez, Ajdemon? Vezetőm felnyerített, mint egy ló. Úgy nevetett, mintha az eszét vesztette volna, láttam már jókedvű embereket akik mindenen tudnak mulatni, hahotáznak és röhögnek, ügyet sem vetve környezetükre. Az ilyenek mindig hajlamosak a mértéktelen és jószerint indokolatlan vihorászásra, kacagásuk képes megriasztani egy egész bölénycsordát, megrémíti a tritonokat és a szalamandrákat, elhatol a föld legmélyéig, felébreszti a vulkánokat, megsüketíti a föld és az ég közt szálldosó madarakat, az ilyen hahotasorozatok ijesztőbbek az ágyúk össztüzénél. Ajdemon egyszer csak félrenyelt, arca egészen vörös lett, kimeresztette vérben forgó szemét, és levegő után kapkodott, mint a szárazra vetett hal, szinte hörgött. Ki tudja, hogy végződött volna ez a nevetőgörcs, ha Ejbaal közbe nem lép: az öreg megnyomott egy titkos gombot a fotel karfáján, mire a falból kivágódott egy rugóra járó ököl, és úgy hátba vágta Ajdemont, hogy leült a földre. - Ha... ha... - nyögte ki. - Kis híján elpusztultam a nevetéstől. Most már jobb, mert jobban érzem magam, nem fulladozom. Rendőröknek nézett minket! - Tévedtél, fiatalember - mondta Ejbaal. - A párizsi rendőrségnek semmi köze hozzánk. Te most egy másik világban vagy. - Mesebeszéd! Szamárság! - dühöngött Bonaparte. - Mondjátok meg végre, miről van szó! - Jó nyersanyag. - Ejbaal nem leplezte lelkesedését. - Elsőrendű nyersanyag. Ez a nekünk való ember. Úgy, úgy, fiacskám, ülj csak le, és figyelj ide. - Kell az ördögnek! - A korzikai félrerúgta az Ajdemon által felkínált széket. - Tudni akarom, hol vagyok, ki hurcolt el és miért? - Ó, tetszik nekem ez a tisztecske, nagyon tetszik - szólt Ejbaal, és összehúzta a szemét. - Lesz belőle cserebogár. Jó szimatom volt. Nos, hadnagy úr, mi segíteni szeretnénk önnek. Képzelje csak el, hogy mondjuk a Királyi Hadsereg Főparancsnokságán felfigyeltek önre. Szorgalmas, kitartó, intelligens, mondjuk, fontos valakinek, hogy egyengesse a fiatal és szépreményű tiszt útját. Egyszóval, szeretne előlépni? - Természetesen. - Milyen fokozatra? - Minél magasabbra. - Helyes, de pontosítsunk. - Úgy gondolom, hogy lehetnék... esetleg... - Ki vele, bátorság! - Esetleg megkaphatnám az ezredesi vállrojtokat. - Az ezredesit, azt mondod? - Az őrnagyit bizonyára! Nem fecsérelem az időmet, állandóan fejlesztem hadi ismereteimet. - Elszomorítottál, hadnagyom. - Ejbaal felemelkedett a fotelből, fel és alá járkált a szobában, majd így szólt: - Hát igen, csak nyersanyag, átlagos tiszt, átlagos ambíciókkal, van még rajta mit csinálni. Ajdemon, vezesd be a vendéget a tesztelő terembe, vizsgáld meg az intelligenciáját és a reflexeit, az

6


7

elektronikus gépek segítségével mérd fel a külső és belső ingerekre adott reakcióit, kutasd át tetőtől talpig, aztán majd hozzálátunk. Ajdemon kemény fába vágta a fejszéjét: a korzikai, amikor meglátta a furcsa gépekkel zsúfolt termet, megrémült. Nem használt sem a szép szó, sem pedig a fenyegetés. - Haza akarok menni Párizsba, haza akarok menni Párizsba I - hajtogatta csökönyösen, mint valami engedetlen kölyök. - Párizsba, a Cherbourg Szállodába, a kilences szobába, a babámhoz... - Hazamész, hazamész - csitítgatta Ajdemon. - De előbb megfelelően felkészítünk, kiképzünk, még előbb pedig meg kell ismernem szervezetedet, semmi okod sincs aggodalomra, a vizsgálat fájdalommentes. - És ezek a gépezetek ? - Ártatlan jószágok, Napóleon, csupán megkönnyítik a vizsgálat lefolytatását. - Engem kínzóeszközökre emlékeztetnek. - Nem akarjuk bántani a tanítványunkat, te vagy Ejbaal szeme fénye. Az ő kegyéből nagyon magasra jutsz, tábornok leszel, és ha jól fogsz viselkedni, még felelősségteljesebb és még jövedelmezőbb állásra teszel szert. - Tábornok leszek? - Napóleon megnyalta a szája szélét. - Tábornok? És sokáig kell várnom a tábornoki vállrojtokra? - Ha emlékezetem nem csal, 1794. január 14-én kapod meg dandártábornoki kinevezésedet. - Hét éven belül? Az lehetetlen! - Te taknyos, te! - Ajdemon ideges lett. - Azt én mondom meg, hogy lehetetlen-e vagy sem. Nem egy hülyéből csináltunk már bölcset, aki a Földre való visszatérése után a többiekből csinált hülyét, természetesen utasításainkkal összhangban. És esküszöm a dekaéderre, az egész termelési ciklus nem tartott tovább, mint hét nap, magától értetődik, a ti földi időszámításotok szerint. A Nagy Negatív iskolájából kerültek ki olyan emberek, mint III. Tiglatpilezar, Nabukodonozor, Kambüszész, Dárius, Nagy Sándor, Hannibál, Caesar, Attila, Dzsingisz kán és még sokan mások. Látod Ajdemon halkabbra fogta életünket a mozgás határozza meg: minél több a mozgás, annál jobb a forgási idő, annál jobb az élet. Ezért keverjük, amit és ahol csak lehet, kozmikus szinten keverünk, és magas szaktudású keverőket nevelünk. Minden közkatona a tarsolyában hordja a marsallbotját, ne feledd ezt a mondást. Van, aki egész életében ott hordja, van, aki csak néhány évig. Mi most meggyorsítjuk értelmi fejlődésedet, megtanítunk arra, hogyan kell kihasználni a kedvező alkalmakat és helyzeteket, ragadozóbbá tesszük étvágyadat, és felfokozzuk ambícióidat. De előbb beléd kell tekintenem, meg kell ismernem agyad, gyomrod és szíved befogadóképességét. Honnan tudnám meg egyébként, hogy hány liter kenőolajat kell töltenem a fejedbe, és hogy mivel tápláljalak, hogy szépen növekedjél. Na, gyere szépen ide, ehhez a szekrényhez. Amikor az ernyőn feltűnik az A betű, nyomd le a görög alfával jelzett billentyűt. Ha a B jelenik meg, akkor a béta billentyűt nyomod le az ujjaddal és így tovább. Két napot vettek igénybe a kimerítő vizsgálatok. Napóleon az egyik géptől a másikig vándorolt, úgy is mondhatnánk, kézről kézre adták a gépek. Több száz kérdésre adott feleletet, több tucat sakkpartit játszott az elektronikus aggyal, néhány órát töltött a háremben, hogy azután levezessen egy csatát az Aljas Síkságon, amely a Zord Hegyek és az Ocsmány Folyó


közt terült el. - Te, Jean Jacques - mondta Ejbaal -, jegyezz fel szorgosan mindent. Minden műnek szüksége van a dokumentációra, ez Napóleon esetében sincs másként. A csata alatt te leszel Napóleon segédtisztje, az én titkárom és Ajdemon munkatársa. Így aztán beleszagolsz egy kicsit a stratégiába, kimunkálod a kalligráfiádat, a korzikai felfelé törő csillaga téged is tökéletesebbé tesz. Lássunk most a kettes számú hadijáték első variációjához. Lapos földhalmon állottunk, mely fenekével felfelé fordított serpenyőre emlékeztetett. Előttünk a Homokszínű Völgy fürdött a felkelő csillag tüzében, a Völgy közepén a Rózsaszín Patak csergedezett. Derűs reggel volt, ózondús a levegő, néhány mélyebb sóhajtás, és Napóleon arca kigyúlt; némán és elmerülten figyelte távcsövén keresztül a csatamezőre lépő két hadsereg zárt rendjeit. - Te a Fehérekkel játszol - jelentette ki Ejbaal, és a medvebőr kucsmás gránátosezredekre mutatott. A folyó másik partján az ellenséges Kékek hadserege. A győzelemhez azon a hídon át vezet az út, amelyet három gyalogosszázad és hat ágyú véd. Mondani akartál valamit, Ajdemon? - Hajtsunk fel egy pohárka rumot, hogy felmelegedjünk. - Remek gondolat. Emelem poharam Napóleon győzelmére. - A győzelemre! - zúgtuk egy emberként. Napóleon szórakozottan ránk pillantott, és megigazította fején a háromszögletű kalapot. Nagyot sóhajtott. - Hiányzik a koncepció? - kérdezte Ejbaal. - Ez a híd - Bonaparte batiszt zsebkendőjével megtörölte a homlokát ez a híd félelmetes. A tüzérségi össztűz azonnal lekaszálja azt, aki a híd deszkáira merészkedik. - Próbáld meg - biztatta Ajdemon -, talán nem kaszál le. - És ha lekaszál? - Hősi halált halsz. - Az én koromban? - Napóleon közel állt a síráshoz. - Ezer ördög - Ejbaal elvesztette a türelmét hisz ez csak játék, csak játékháború! - A hadmozdulatok közben is bajom eshet. - Az a dolgod, hogy bajod essék, hogy hadakozz, verekedj, ölj és hódíts. Vagy talán a hepciás tábornok kutyáját akarod sétáltatni ? Napóleon, szedd össze magad! Ejbaal aranysípot emelt a szájához. Az átható hang betöltötte a völgyet. Homokszínű porfelhőt kavarva lovas csapat ügetett át a parancsnoki állás előtt. Megdördültek az ágyúk, füstgomolyok lepték el a hidat. - Ködfüggöny - súgta Ajdemon. - Kedvező pillanat a támadásra. - Kedvező - pihegte Napóleon, és elájult. Csupán egy hét elteltével, a tizennegyedik hadijáték közben vetette bele magát Napóleon a csata forgatagába, a sebesült zászlótartó kezéből kiragadta a lobogót, és teli torokból kiáltozva elsőként termett ott a hídon. Ejbaal megkönnyebbülten fellélegzett. - A nehezén már túl vagyunk - állapította meg elégedetten. - Most már úgy fog menni, mint a karikacsapás. Ellenállóbbá tettük idegrendszerét, nyugodtan alszik, és nem riad fel minden éjjel „anyukám!" felkiáltással. Pedig már kezdett kétség gyötörni, hogy a megfelelő emberre esett-e a választásod, Ajdemon. - Az első nap adódik a legtöbb gond az előállítási folyamatban. Egy lány

8


9

karjaiból szakítottam ki Napóleont. Szegény kis tisztünknek ez nagy megrázkódtatás volt. Az édes nő helyébe a Nagy Negatív szigorú kormányzója lépett, de a te kezedben a korhadt karó is ragyogó gyöngyökkel kirakott jogarrá alakul át. - Hízelegsz - morogta Ejbaal hallgatni is rossz. Add meg inkább, kérlek, a vizsgálati eredményeket. - Komor, erőszakos, mérhetetlenül dölyfös - sorolta Ajdemon. Titokzatos, kifürkészhetetlen. Többször meg akarta téveszteni a gépeket. Bemagyarázta nekik, hogy megelégszik az ezredesi váll rojtokkal, de valójában a marsallbotról álmodozik. - Kitűnő. És a szíve, mi van a szívével? - Érzékeny. Az egyik éjszaka, néhány órával a csata előtt, csábító külsejű leányzót vezettünk be Napóleon sátrába. Az egész világról elfeledkezett és... a lány fülbevalóival játszadozott. - Ez baj. Az ilyen beállítottságú hadvezérnek nőtlenségben kellene élnie. - A Földön azt tartják, hogy ahová az ördög nem mehet, asszonyt küld maga helyett. - Majd éppen tőlük fogunk tanulni. Mutasd meg Bonaparte elektrokardiogramját... Ahá, ragyogó. A szívizom egészséges, a vérnyomás kicsit magas. - Szenvedélyes és robbanékony. - Remek, Ajdemon, ilyennek is kell maradnia, a szívügyekben pedig nagyon cinikussá kell tenni. Szeressen, ha nagyon akar, de hanyagul és mintegy mellékesen, a győzelmek közti szünetekben, a szerződések, rendeletek és kinevezések aláírása közti szünetekben. Ő a mi sasfiókunk, lesújtó öklünk, nem szabad, hogy az asszonyok a legkisebb hatással is legyenek rá, nincs szükségünk közvetítőkre. Hadd kellessék magukat Napóleon alárendeltjeinek, hadd csábítsák el ellenfeleit, hadd menjenek férjhez ellenségeihez, a Császár udvarában tündöklő hölgyek hadd őrjítsék meg a követeket, hadd oldják meg a nyelvüket. Értetted? - Értettem, uram. Minden parancsodat a leghívebben fogjuk teljesíteni. Ajdemon kihátrált Ejbaal szobájából és félhangosan ismételte: - Hadd csábítsák el ellenfeleit, hadd menjenek férjhez ellenségeihez... Kilenc nappal azután, hogy Napóleon a Nagy Negatív bolygóra került, amely a Lófej Fekete Csillagködében a Törpe Csillag körül kering, még egy fontos próbára került sor. Alig nyitotta ki a szemét, amikor hálószobájába berontott néhány felajzott tiszt. Egyik a másik szavába vágott, nem lehetett érteni, miről van szó. - Csöndet! - mennydörögte Bonaparte, hogy az ablaktáblák is belerezegtek. - A rangidős hozzám! Könnyűlovassági egyenruhát viselő őrnagy lépett elő. Hamar felismertem benne Ajdemont. - Tábornok polgártárs! A királypártiak fellázították Párizs népét. Húszezer lázadó menetel a Konvent felé. Parancsra várok! - Ajdemon vigyázzba vágta magát. Tompa recsegést hallottam. A könnyűlovassági őrnagy egyenruhájának szűkre méretezett nadrágja hasadt szét a varrás mentén. - Lovat! - kiáltotta Napóleon. - Nyeregbe akarok ülni, ki mondja meg nekem, mit kell tenni az ilyen helyzetben? Hány katonánk van, őrnagy polgártárs?


- Ötezer mindenre elszánt, derék fickó. - Ők viszont húszezren vannak. - Vannak ágyúink, tábornok polgártárs, gyönyörű szép, frissen tisztított lövegek. - Utcai harcban eddig még senki sem használt tüzérséget. - Éppen azért. - Mit azért? - Mert még senki sem. Itt az ideje az ősbemutatónak. Lóra ültek, és elkocogtak a Saint-Roch-templom makettjéhez. - Megint Párizsban vagyunk - mondta Bonaparte, és körülnézett. - Ugye, őrnagyom, ez Párizs? - Bizonyos értelemben igen - felelte Ajdemon. - A tüzérek az ágyúknál. A lázadók támadnak. - Szerinted mit kell most tennem? - Kiadni a parancsot: „Tűz!" - A tömegben finom arcú fiatalembereket is látok. - Azok a Konvent esküdt ellenségei. - Mögöttük pedig aggódó arcú lányok és karjukon gyermeket tartó menyecskék. - Azok a Konvent esküdt ellenségeinek, a te ellenségeidnek, Bonaparte tábornok, „a franciák császára", I. Napóleon ellenségeinek leányai és feleségei. - Az első ágyútűzre összetörnek a Saint-Roch-templom szépséges üvegablakai. A környékbeli házak ablakai is beleremegnek. A lövegek robaja elijeszti a madarakat. Elnémul a csicsergés. - Ezer ördög I - üvöltött Ajdemon. - Ez az ember még a szentet is kihozza a sodrából. Lövess azonnal a tömegbe! - Éhes vagyok. - Napóleon visszafordította a lovát. - Még nem is reggeliztem. A királyságomat egy bögre csokoládéért. Nem volt mindennapi, amennyit Napóleonnal kellett vesződni. A legváratlanabb pillanatokban a korzikai természetének jobbik oldala felülkerekedett az Ejbaal által türelmesen szított állatiasságon. A virágokat szagolgató, lantot pengető és sikamlós dalocskákat dúdolgató Napóleon majd a bőréből ugrasztottá ki a Nagy Negatív Bolygó Kormányzóját. - Az átlagos harcol az átlag felettivel - magyarázta Ajdemon. - A Föld lakosainak jelentős többsége átlagos kenyérpusztító, és annyira belefeledkezik átlagosságába, hogy az átlag felettitől rossz néven veszi, amikor túláradó individualizmusa megzavarja az emberiség emésztését. Azt mondják, hogy az átlagemberek minden elérhető étel megízlelésének teljes tudatában akarják átkérődzni az életüket, mégsem habzsolnak fel mindent, amit elöl találnak, mert ez véleményük szerint emésztési zavarokhoz és keléses betegségekhez vezet. Az átlagemberek, Ejbaal, úgy vélik, hogy a felkelő nap fénye, a méhek döngicsélése, egy lány kivillanó lábikráinak látványa, a virágok illata és más hasonló apróságok boldoggá teszik az embert, vagy legalábbis a boldogság érzetét keltik. És ami a legfurcsább, az átlagemberek hosszú életre vágynak. Óriási érdeklődéssel olvasnak minden olyan híradást, amely az élet meghosszabbításával kapcsolatos tudományos felfedezésekről szól. Nem szenvedhetik a háborút, bár nem kerülik el a verekedéseket, melyek után úgy nevetnek, hogy a könnyük is potyog, amikor meglátják bevert orrukat és kiugrott állkapcsukat. Az átlagemberek igen

10


11

szaporák, és nem törődve a bölcsek figyelmeztetésével azt az ábrándot dédelgetik, hogy az ember uralma a Földön kívül az egész világmindenségben is dúsan kivirágzik. Ajdemon nagyot sóhajtott, és tovább folytatta, miközben rózsaszín fonalakat teregetett szét Ejbaal asztalán: - Az átlagemberek még büszkék is átlagosságukra, úgy tartják, hogy a túlságosan nagyra törő tervek megbolygatják a természet rendjét. Még szerencse, hogy itt van a Nagy Negatív Magja. Zavart keltünk az emberi fejekben, dicsfénnyel övezzük a legüresebbeket, aminek következtében teljesen elhülyülnek, sikeresen terjesztjük a kegyetlenkedést, jó eredményeink vannak az önzés kifejlesztésének terén, kedvet csinálunk a romboló, pusztító tevékenységekhez. Mi vagyunk a... - Elég ebből - szakította félbe Ejbaal. - A tojás már megint okosabb akar lenni a tyúknál. Jól tudom, hogy milyenek vagyunk, hát te ki vagy, Ajdemon? - Legalázatosabb szolgád a földi ügyekben. - Mi újság Napóleonnal? - Készülékeink bizonyítják, hogy átlag feletti. - A gépek tévednek. - Bolygónk egész gépparkját és a bolygóközi állomásokat szigorúan ellenőrizzük, minden tranzisztor működését figyeljük. A gépek segítségével irányítjuk az embereket, és az emberi értelem felhasználásával irányítjuk a gépeket. A Napóleonra vonatkozó adatok nem lehetnek tévesek. - Miért tanúsít akkor ellenállást? - Mint már említettem, az átlagos harcol benne az átlag felettivel, még nem sikerült elszakadnia a Földtől, még nem érett meg a keverő feladatára. - Mit jelentsenek ezek a fonalak? - Ezekkel a fonalakkal kötjük Napóleont magunkhoz. Meglásd, örömöd leled benne, Ejbaal. „Jean Jacques Laflamme, ragadd meg az alkalmat, hogy feletteseid egy pillanatra nem figyelnek rád, és válts néhány szót a korzikaival. Akárhogy is van, mindketten az emlősöknek ugyanazon fajához tartoztok. Érdemes lesz elbeszélgetni." Ahogy gondoltam, úgy is tettem. Bonaparte épp egy csata után pihent. Terebélyes fa alatt feküdt, melyen mérgező gyümölcsök lógtak, és a hadijáték egyes szakaszainak lefolyását elemezte. Amikor elgyötört képemet megpillantotta, mosolyogva így szólt: - Biztosan jól belaktál a csemegékkel, melyeket itt igazán nem sajnálnak tőlünk, és most szenvedsz. Nekem is gyomorégésem van. - Nem tudod, mit terveznek? - Csak sejtem. Sötét csillag alatt született gazemberek. - A lehető legsötétebb alatt, Napóleon. Mi a szándékod? - Kölcsönkenyér visszajár, nem? - Ezt hogy érted ? - Egyelőre játékelméletet tanulok, tanulmányozom a műveleti kutatásokat, a XX. század második felének stratégiáját és taktikáját. Tudod, mi az a Lanchester-egyenlet? - Nem, nem tudom. - És ismered „A játék főszabályá"-t vagy a „Nyeregpont"-ot? - Nem, halvány fogalmam sincs, mik ezek.


- Nekem viszont van, és ezért minden csatát megnyerek, meghódítom az egész világot. - Akkor hát Ajdemon tanítása nem volt falra hányt borsó? - Fütyülök Ajdemonra. Kisstílű figura, Ejbaal tányérnyalója. Ejbaal viszont tudja, mit akar. Ravasz az öreg, de nem jár túl az eszemen. - Döbbenetesen nagy az önbizalmad... - Ha végzek a mi bolygónkkal, elintézem a mestereimet. - A Nagy Negatív elfoglalására gondolsz? - Halkabban, nemrégiben egy búzakalászban apró készüléket találtam, amely arra való, hogy továbbítsa a hangot, aranyos csecsebecse, de a gondolataimat nem tudják lehallgatni. - De kitalálják. - Ugyan, dehogy. Amikor a közelemben vannak, jókat és kedveseket gondolok róluk, amikor viszont biztonságos távolságba kerülök, terveket szövök Ejbaal királyságának megdöntésére. Előbb-utóbb őket is megtáncoltatom, Jean Jacques. - Úgy hallottam, hogy foglalkozol Korzika történetével, és könyvet akarsz írni szigetedről, én ismerem Raynalt, majd ő véleményt mond a könyvedről. - Ballisztikai tanulmányt is írtam A bombák röppályája címmel. - Ez már Ejbaal hatása. - Véletlenül megsejtette, hogy szeretek parancsnokolni. Csata, ágyúdörej, tízezer, százezer katona. Csodálatos látvány. És én vagyok a főrendező. - A Korzikáról szóló könyv... - Vigyázz! Ajdemon a láthatáron. - Beszélgetünk, beszélgetünk? - Beszélgetünk, Ajdemon. - Napóleon ragyogó győzelmeiről? - Pontosan az én ragyogó győzelmeimről... - Még ma visszatérsz a Földre. Az átképzés befejeződött. Jó előmeneteledért kitüntetést kapsz. - És velem mi lesz? - kérdeztem. - Elkíséred Napóleont, Jean Jacques. Soha életemben nem láttam ilyet: a Törpe Csillag le- és felugrálva siklott végig a látóhatár mentén, majd a zord Hegy vörös kúpjának jobb oldala mögött eltűnt. Felemeltem a fejemet. A Cherbourg Szállodához vezető kőlépcsőkön ültünk. - Questa commedia é bellissima - mondta Napóleon -, molto divertente. - Színjáték? Gyönyörű és mulatságos? Miről beszélsz? - Tegnap meghallgattam Laplace-nak, a csillagásznak az előadását, aztán alkalmasint felhörpintettünk egy fiaskó bort A Három Oszlophoz címzett kocsmában. Vagy két fiaskót. Majd szétmegy a fejem. - Bonaparte felállt, és leporolta a nadrágját. - Szépen beszéltél a szerencsecsillagomról, Jean Jacques. Teljesen megdermedt az ülepem. Mi az ördögnek ültünk le ezekre az átkozott lépcsőkre? - Hogy egy kicsit lehűljünk és friss levegőt szívjunk. - Gyönyörű volt az a kozmikus körkép, amelyet Laplace lefestett, a tejútrendszerekkel meg a csillagködökkel, de az égen tündöklő sok csillag között te megtaláltad az enyémet is. Egy pillanattal ezelőtt még ott ragyogott a lámpaoszlop és Salicetti sógor bájos kis házának ferde teteje között. Most nem látom.

12


13

- Elhomályosult a felkelő nap sugaraitól. - Nem gondolod, hogy a Napnak kellene az én csillagomnak lennie? - Elfelejtkezel kegyes uralkodónkról, Lajos királyról. - Az egy gyáva disznó. Neki elég annak a vörös lámpának a fénye, amelyet esténként a vállalkozó szellemű Catherine akaszt ki a háza elé. - Nem Catherine, hanem Simoné. - Laplace valami Fekete Csillagködről is beszélt, nem, te beszéltél erről, minden összekavarodik a fejemben, tudod, könyvet írok „A bombák röppályájáról", hosszabb csövű és kisebb nyílású ágyúkat kell gyártani; hallottál már a pneumatikus lövegről? Láttam egy gépnek a rajzát, amely a sűrített levegő erejével lövi ki az ágyúgolyókat, ez még Ktészibiosz ötlete, aki Krisztus születése előtt kétszázhatvan évvel élt. Egy idő óta elraktározom az emlékezetemben a jó ötleteket, a gondolatok megmozgatják az izmokat, egyetlen ember megmozdíthat egy óriási hadsereget, azt mondom: feküdj! és százezer katona vágja magát a földre. Ha úgy tartja kedvem, lábam alá hajtom az egész világot - hirtelen felkiáltással fejezte be a monológot, és lábával dobbantott. A szomszédos ház ablakában egy boszorkányszerű öregasszony tűnt fel. Ujjait széttárta, felénk rázta koszos rongyokkal borított karját, és így rikácsolt: - El innen, sátánfajzat! Hordd el magad, különben forró vízzel öntlek nyakon! Annak a feketének a gonosz leskelődik a szeméből. Az apokalipszis! Kuss innen, kuss! Az ablak felé hajítottam egy rögöt, Bonaparte kiköpött, a boszorkány eltűnt. - A hülye - jelentette ki határozottan, és szokás szerint karját összefonta a mellén. - A bolond. Egy pillanattal később megbotlott a járdából kiálló kőben, és elterült egy pocsolyában. - Én akkor is megmondom - motyogta a korai elbukástól dühösen -, hogy mégis bevonulok a világtörténelembe. És ami a legfurcsább az egészben: valóban bevonult. Ejbaal jóslata beteljesedett. Ajdemon kiugrott a kalamárisból. Fél lábon ugrált, és vihogott, úgy vihogott, hogy jó háziasszonyom benyitott, és aggódva megkérdezte: - Csak nincs valami baj, Jean Jacques úr? - Nincs, nincs. - Nevetést hallottam, förtelmes nevetést. - Saját gondolataimon mulattam. - Főzök egy kis hársfateát, szinte lángol az arca, bizonyára influenzás. Szaladok a doktorért. SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA


NAPÓLEON N APÓLEON és

CAROLINE C AROLINE * Mit is lehet mondani Caroline Q-ról? Sokat lehet róla mondani... túl sokat, mert az ilyen nőkről szívesen beszél az ember reggeltől estig, még éjszaka is, amikor kínzó gondolatok űzik el az álmot szemünkről, vagy amikor a két csók közti zavart hallgatást kell kitölteni valamilyen beszédtémával. „Szeretsz engem - suttogja hölgyünk -, de megfordulsz Caroline Q után. A szégyentelen nőszemély, minden férfi megfordul utána, és Isten tudja, mit gondol magában, ő pedig ezt tűri." Ha a baldachinos sárga selyemágyban házaspár pihen, előfordul, hogy a feleség hisztérikusan lihegő hangon e szavakkal ébreszti fel a férjét: „Úgy alszol, mintha semmi sem történt volna, bezzeg Caroline Q mellett le sem hunynád á szemed, te undorító szatír." Caroline Q egy reneszánsz palotában lakozott, melyet Letellier márki építtetett az Alma tér mellett, egészen közel a Szajna-parthoz. A nemesi címert eltávolították, helyébe egy Q betűs faldíszt tettek a kapu fölé gondosan kidolgozott kerámiából, melyet az ügyes művész rózsaszínű zománccal vont be. A faldísz felett a következő felirat volt olvasható: „Pro publico bono", melyet a rossz-nyelvűek és az irigyek teljesen egyértelműen magyaráztak. De az is igaz, hogy az igazságérzetet és a humort nem nélkülöző emberek egybehangzóan magasztalták - főleg tenor, bariton és basszus hangokon - azokat a szolgálatokat, amelyeket Caroline Q a fiatal köztársaságnak tett, a szó szoros értelmében teljes odaadással az egyre tiszteletreméltóbb köztársaságiak iránt. A palotácska tehát szerény ellenszolgáltatás volt, diszkrét köszönetmondás az áldozatos és kitartó együttműködésért az új berendezkedés megszilárdításában. A történelem talán azért hallgat Caroline Q-ról, mert a történészeket elnémította az a véletlenül feltárt, megdöbbentő igazság, hogy ki kit irányított a Direktórium korszakában. Itt az idő, hogy pótoljuk ezt a hiányosságot, legfőbb ideje, hogy kiderüljön, kit irányított Caroline, és hogy ki irányította ezt a szerfelett tehetséges leányzót. Nincs értelme a további hallgatásnak. Ezért hát hadd beszéljenek a tények. Napóleon személyes varázsával meghódította a francia hadsereget, és ennek a hadseregnek az élén győztes hadjáratot vezetett Olaszországban. Csatát csata után nyert meg. Bécsben pánik tört ki, Wurmser tábornok letette a fegyvert, a kiváló osztrák hadsereget szétverték. Ebben az időben Napóleon hadiszállására futár érkezett Párizsból. - Mit akarnak? - vakkantotta oda Napóleon, és fel sem emelte fejét a térképről. - VI. Pius pápa - kezdte a szoprán hangú futár, és elhallgatott. - Mi van a pápával? - Pokolfajzatnak nevezte önt, tábornok úr. - Nagyon helyes.

14

- A pápa olyasmiket terjeszt, hogy ön, tábornok úr, jelenlegi állását annak köszönheti, hogy leszámolt a Rómához mindig hűséges királypártiakkal. - Kitűnő. - Napóleon felállt, kétszer körbejárta a futárt, majd megszólalt: - Te lány vagy. - Asszony, tábornok úr. - Barras megőrült. Ott Párizsban a férfiak elnőiesednek, a nők pedig... - Megférfiasodnak - fejezte be a futár. - Könyörögtem, hogy engem bízzanak meg ezzel a küldetéssel. - Miért? De hízelgés nélkül, ha lehet. - Ajdemon helyettese vagyok. - Kinek? - Ajdemonnak, Ejbaal teljhatalmú megbízottjának a földi ügyekben. - Maga bolond. Ügyeletes tiszt! - Egy pillanat. Pontosan tíz évvel ezelőtt, egy tivornya után, melyen Jean Jacques Laflamme is részt vett, a tábornok úr látogatást tett a Nagy Negatív Bolygón. - Emlékszem Jean Jacques Laflamme-ra. Valóban jó nagy utat bejártunk együtt. - A Tejutat. - Csillagtól csillagig. Remek mulatság volt. Azt mondod, hogy a pápa rágalmakat szór rám? - És fenyegetőzik. - Nocsak! - Saját fülemmel hallottam, amikor azt állította, hogy a tábornok úr katonái szétszaladnak, amikor megpillantják a pápai hadakat, és hogy megérdemelt büntetés vár a tábornok úrra, meg hogy az angyalok seregei fognak segíteni a pápa katonáinak az Antikrisztus megsemmisítésében. - Fújass riadót! Megverekszünk az angyalokkal. De mielőtt kimész, mondd meg a nevedet. - Caroline Q, szolgálatjára, mindenben a rendelkezésére állok, tábornok úr. A csata alatt nem mutatkoztak az angyalok, lehet, hogy a menekülő pápai katonák feneke takarta el őket. Úgy szaladtak, mint a nyulak. A megrémült pápa Tolentinóban aláírta a békeszerződést, és ellenkezés nélkül kifizetett 30 millió fontot aranyban. - Tegye még hozzá gyűjteményének legértékesebb szobrait és festményeit - súgta oda Caroline -, Napóleont nem lehet büntetlenül megsérteni. - És főleg ingyen - igazította ki Napóleon. - Üdvözöld nevemben Ejbaalt. - Ne látogassuk meg inkább az öreget a székhelyén? - Muszáj? Annyi dolgom van mostanában. - Nem tart sokáig az utazás. Még a harmadik kakasszó előtt visszaérünk. - És mit mondunk a testőr kapitánynak? - Mondd neki azt, hogy vendégül látod a követet, és neki akarod szentelni az egész éjszakát, természetesen a köztársaság érdekében. - És ha nem hiszi el? - Annál jobb. - Akkor hát startoljunk. - Tíz, kilenc, nyolc... feszítse le a karját, tábornok úr, mert beleakad a Szaturnusz gyűrűjébe, és félúton megrekedünk... hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy... Start! Mi az ördög! Még mindig itt állunk a szőnyegen? Lehet, hogy a turbóbeszí... - nem tudta befejezni. Rettenetes légörvény támadt, és felragadta őket az űrbe. Ejbaal nem leplezte megindultságát. - Isten hozott, drága fiam, aki olyan kedves vagy szívünknek, isten hozott! - Jobb kezének hüvelykujjával szétmázolt egy könnycseppet, és bal karjával kissé beesett mellkasára

15

szorította Napóleont. - Büszke vagyok rád. Óráról órára fejlődsz. Nem veszett kárba a tanítás. Bravó, bravó! Mit lihegsz, Caroline? - Nem jutok lélegzethez. Hogy az ördög vinné el az ilyen berendezést! - Bókolni akarsz nekünk, leányom? - Akadozik a turbóbeszívó, Ejbaal. - A megfelelő jelzést adtad le? - Mind a két tíz kilowattos lézert bekapcsoltam. - És ennek ellenére nem reagált? Az utasításnak megfelelően moduláltad a fényt? - Moduláltam, persze hogy moduláltam, de a végén elveszítettem a türelmemet, akkor aztán hirtelen, átmenet nélkül elkezdett működni. - Szikráztál ? - Egy kicsit. - Ez mindent megmagyaráz. Azok az elektromos kisülések, amelyek idegrendszered izgatottsága folytán keletkeztek, intenzívebbé tették az elektromágneses sugárzást. Ezek a hullámok működésbe hozták a fényjelekre nem reagáló szerkezetet. Igyál egy pohár hideg vizet, én addig majd elszórakoztatom drága vendégünket. Ejbaal összeütötte a tenyerét, a szoba négy fala felcsúszott, és egy város panorámája vált láthatóvá. Tökéletes szépségű paloták tükröződtek vissza a számtalan csatorna kissé zavaros vizében. - A Procuratie palotái, a San Giorgio Maggiore - fedezte fel lelkesen Caroline. - Ez pedig a Libreria Sansoviniana, ó, nézzétek azokat a csodás ablakszegélyeket, azokat a reneszánsz korlátbábos erkélyeket, látjátok azt a lenti oszlopsort, amelyen az az antik boltozat ível át, tökéletes háttér Napóleon számára. - Ezzel azt akarod mondani, hogy el kellene... - Caroline-nak igaza van, fiam, rá kell tenned a kezed ezekre a palotákra, templomokra, lagúnákra, csatornákra, gondolákra és gondolásokra - Ejbaal nagy ívet írt le a levegőben -, és be kell gyömöszölnöd őket hadizsákmányaid dagadt zsákjába. - A velenceiek tiszteletben tartják az abszolút semlegességet. - És te hiszel nekik, Napóleon? Hiszel ezeknek a velencei ördögöknek? A hátad mögött bezzeg fondorkodnak. Igaz, Caroline? - Fondorkodnak bizony. - Egyetlen ökölcsapással szétmorzsolom őket - gyúlt haragra Bonaparte. - Elég, ha összehúzod a szemöldöködet. - Összehúzom. - Nem fogod megbánni. - Ejbaal elsöpörte a homlokába hulló ősz hajfürtöt. - Nem fogod megbánni. A Velencei Köztársaság leigázása törekvéseid szempontjából rendkívül kedvező láncreakciót indít el. - Miért viselsz rám gondot? - Nem viselek rád gondot, hasznot húzok belőled. - Milyen hasznot? - Fárasztanak a kérdéseid. - Szeretném tudni a jövőmet. - Mindig jeles hadvezér leszel, és minden csatát megnyersz. - Mindegyiket? - Az utolsót elveszted. - És aztán? - Újrakezded egy másik naprendszerben. - Mit kezdek újra? - A háborúzást, a keverést.

16

- És ha annak is vége? - Akkor előrelépsz. Szükségünk van talpraesett, intelligens katonákra. A világegyetem tele van ellentmondással, konfliktussal. Majd megpattan a dobhártyánk, úgy zúg a kozmosz a nézeteltérésektől. Milliárd és milliárd még a megoldatlan probléma, billiónyi a gondunk, és mekkorák az ellentétek! Egyes bolygókon virágzik vagy éppen most bimbózik az értelem, más bolygókon viszont a butaság fekélye terjed. Vannak naprendszerek, amelyek hosszú időkön át harcolnak azért, hogy egyeduralkodók legyenek a Galaktikában, a galaktikák a kozmikus por előállításának elsőségéért háborúznak egymással, meg akarják szerezni a világmindenség galaktikaközi piacait. A Nagy Pozitív bolygói egyesíteni próbálnak, a Nagy Negatív bolygói szétválasztani, a Nagy Kerék pedig forog tovább, nagyokat zökkenve a kozmikus kátyúkban, hol gyorsabban, hol lassabban halad előre. Az elektronikus agyakhoz kapcsolt bölcsek, a világmindenség energiáit összpontosító gépek, a leghatalmasabb intellektusok, az Építők és Rombolók Galaktikaközi Társulásai véget nem érő vitákat folytatnak az egyetemes lét értelméről, és ha még csak viták lennének, időnként egymás szemének esnek, a zűrzavar hívei a rend birtokosai fején verik szét az elektronikus gépeket, az egyik borsot tör a másik orra alá, felrobbantja az imént megteremtett csillagot. „Ide nézzetek! - mondja az X Alfa galaktika becsvágyó építője. - Gyönyörű szép világot teremtettem. Itt a nap, ott vannak a bolygók, az életet adó sugarak elűzik a sötétséget, madárcsicsergés és békabrekegés hallatszik, döngicsélnek a méhecskék, a szénakazalban a lány a legény előadását hallgatja az alkotás művészetéről, színes virágok illatoznak, jó munka, nemde?" „Vacak - förmed rá a konkurrens építő, az Y Béta galaktika szerzője -, tehetségtelen fércmű, szirupos, idealizált, sematikus és unalmas selejt, bárhová nézünk, világos van, bármit szagolunk, kellemesen illatozik, nem hallunk mást, csak énekszót. Ki alkot ma így? Az élet büdösség, jajveszékelés és siránkozás, sötétség és örvény, sírgödör és általában egyetlen nagy elgennyesedett seb, melyet a sors hányattatásai ütöttek. Sakálok, keselyűk, lábszárcsontok, kígyók, bolhák és poloskák. Ha eszel, cigányútra megy, ha iszol, fuldokolsz tőle. Csak az ilyen mintának van létjogosultsága a kozmoszban." „Hogy vinne el az ördög! - veti közbe jámboran a Z Gamma galaktika építője. - Hogy vágna beléd a bűzös laboratóriumodban előállított mennykő! Saját csúnyaságodnak akarsz illő hátteret teremteni. Nézzetek az én világaimra. Boschini, akit úgy szeretek, mint édes gyermekemet, így ír: A festő forma nélkül formáz, jobban mondva a formával deformálja a külsődleges formaiságot, így keresi a festői művészetet. Legfőbb ideje, hogy megértsük: a formát a transzformáció árán nyerjük el. Én nem alkotok, hanem transzformálok." „Szegényes és primitív - adja le voksát az 0 mint Omega galaktika építője. - Az én alapanyagom a nevetés. Ha meghallok például valamilyen kacagást, mondjuk valahol a világegyetem peremén kozmikus viharok mulatoznak, odasettenkedem és hallgatózom, aztán pedig elcsípem a hahotákat, összeenyvezem, megerősítem őket a saját nevetésemmel, és az űrbe hajítom. A többi már megy magától." - Ejbaal sebesen beszélt és elfulladt. - Engedd meg, hogy egy pillanatra megpihenjek - szólt a gondolataiba merülő Napóleonhoz. - Caroline, hozz bort. Nem telt bele egy perc, a lány már vissza is tért, vállán fehér korsóval. Napóleon töltött a három pohárba. Ejbaal egészségére ittak. Az öreg egészen felvidult. - Ez rendes volt tőletek. Nem panaszkodom, de hatezer éve gürcölök hajnaltól napestig, egészségemet nem kímélve. És mi az eredménye? - legyintett. - Miről is beszéltem? - Az építőkről - segítette ki Bonaparte. - Úgy van. Nos, mindegyik a saját szája íze szerint épít. Ahány ötlet, annyi kinyilatkoztatás. Emlékszel Barchinra a Második Oválisról? - Emlékszem. - Caroline kivillantotta fogsorát. - Bedilizett az árnyékelmélettől.

17

- így igaz. Képzeld csak el, kedvesem, Barchin fejébe vette, hogy árnyékmentes világot fog teremteni. Az elgondolás ugyebár nemes, de az építő a gyakorlatban túllőtt a célon, minden bolygó fölé egy tucat napot akasztott, ezek aztán minden oldalról sütöttek és melegítettek, úgyhogy szegény bolygócskák hamuvá égtek. Vagy itt van Herdyk a Kör Négyszögesítéséről. Annyira a lelkére vette azt a mondást, hogy „három fej több, mint egy fej", hogy rögtön háromfejű lényt teremtett. Az ötlet nem rossz, de fikarcnyi értelmet sem rakott ezekbe a fejekbe, mert így gondolkozott: miért teremtsek értelmes lényeket, hiszen a tanítványok gyakorta túlszárnyalják a mestert, és elkezdenek kritizálni, piszkálódni, az embernek a fejére nőnek, s ha már egyszer elkanászodtak, nehéz gátat vetni az intellektuális felbuzdulásnak, még a végén azt fogják hinni, hogy ők sem alkotnak rosszabbat, mint én, és akkor belőlem fölösleges, hasznavehetetlen demiurgosz lesz. A tejúti Parchoe úgy rájött az élő szervezetek teremtésének az ízére, hogy túlterhelte velük rendszerének bolygóit. Az eredmény: örökös harc a létért, egymás felfalása, a boldogtalanság, a bánat és a lelkiismeretfurdalás perpetuum mobiléje. Ejbaal jót húzott a borból, megtörölte a száját a keze fejével és folytatta: - Én is kísérleteztem. A háborús zsenik a hobbim. Elárulom nektek, hogy minden eshetőségre készen raktározzuk el őket. Az ördög nem alszik, sosem lehet tudni, kinek mi jut az eszébe, ezért teremtettem körülbelül ezer olyan emberkét, amelyek úgy hasonlítanak hozzád. Napóleon, mint két tojás. Mindegyik más naprendszerben, más bolygón tevékenykedik. Mi pedig elemezzük tevékenységetek eredményeit, szelektálunk, a legjobbakból állítjuk ki testőrségünket. Igen, fiacskám, óriási lehetőségek állnak előtted, bizonyos értelemben határtalanok. Számtalan nálunk a létrafok, van min felkapaszkodni. Te a Keverők Társaságába tartozol, tisztesség ne essék szólván, a Nagy Negatív terméke vagy, állomásozz a Földön, mi majd segítünk. Az ott szerzett tapasztalatok nagyon jól jönnek majd, amikor itt lesz a környezetváltozás és a kozmikus előrelépés ideje. Lehet, hogy te leszel a Napóleonok Napóleonja. No, elég is lesz mára. Vezesd vissza őt, Caroline, a földi siralomvölgybe. Júniusban a francia csapatok elfoglalták Velencét. Május első napjait Bonaparte tábornok Milánóban töltötte. A fárasztó nap után a Marino-palota teraszán pihent, a fővezér társaságában volt Caroline is, ezúttal női ruhában. A Santa Maria delle Grazie-templom kupolájáról csevegtek, a kőbe álmodott szépségről, a reneszánszról és az emberi test tökéletes arányairól. Bernadotte tábornok futárának megérkezésével elromlott a hangulat. - Tábornok úr - jelentette a tiszt -, elhoztam d'Antraigues gróf tárcáját. A Bourbonügynök elszökött előlünk Velencéből. Triesztben bújt meg, és ott tartóztatták le. - A gazember! - kiáltott fel Napóleon, és nevetésben tört ki. A tárcában talált iratok átvizsgálása után így szólt Caroline-hoz: - Most már értem, miért sugalmazta Ejbaal, hogy foglaljam el a Velencei Köztársaságot. Ezek az iratok kompromittálják az Ötszázak Tanácsának vezetőjét, Pichegru tábornokot. Összeszűrte a levet a királypártiakkal. Kitűnő, ragyogó. Ez megszilárdítja az én helyzetemet a Direktóriumban, az ő kezüket pedig megköti. Valóban meg is kötötte. Nem szükséges beszámolnunk itt a fructidor 18-án lezajlott eseményekről. Az összeesküvőket letartóztatták. Napóleon gratulált a Direktóriumnak a köztársaság megmentéséért. 1797. december 7-én tért vissza Párizsba, kicsik és nagyok lelkesen üdvözölték. Se vége, se hossza nem volt az ovációnak és az üdvözlő beszédeknek. - Nocsak - dünnyögte Talleyrand, amikor megpillantotta a huszonnyolc éves győztes hadvezér márványarcát. - Nocsak. A következő év júliusában Napóleon partra szállt Egyiptomban. Eltelt tizenegy hónap. Abukir alatt Napóleon csapatai szétverték a török sereget. Tizenötezer katona pusztult el. A fővezér nem engedte meg, hogy foglyokat ejtsenek. Caroline-nak, aki az egyiptomi

18

hadjáratban is mellette volt, ezt mondotta: „Ez volt egyik legszebb csatám. Az egész ellenséges hadseregből egyetlen ember sem maradt." - Ejbaal jól választott - állapította meg a lány elégedetten. - Kitűnően. Emberbőrbe bújt szörnyeteg. - Köszönöm, de ne törd magad a bókokkal. Tisztában vagyok az értékeimmel. - Ostoba vagy - fakadt ki Caroline váratlanul rettenetesen ostoba! Üres, nevetséges alak, akit Ejbaal fújt fel ekkorára. A nagy gazfickó felpumpálja a kis gazfickót, és most mindketten elégedettek magukkal. - Mi ez, lázadás? - Inkább őszinteségi roham. Én más fából vagyok faragva. Csiszolás nélkül. Nos, Igen, a Nagy Negatív ügynökei a Szema bolygóról hoztak el engem, ahol az eszmék tökéletes szimbiózisban élnek alkotóikkal, élnek és szaporodnak. Mi hiszünk abban, hogy hamarosan beköszönt a kozmoszba az újjászületés időszaka, hogy elérkezik a galaktikaközi együttélés ideje. Az emberies kozmosz - ez a világmindenség jövőjének víziója. Nem érted, szemöldöködet ráncolod, hallgass figyelmesen. A kozmosz apróbb igazításra szorul. Át kell építenünk az ember képére és hasonlatosságára, emberi arcot kell adnunk neki, fitos orrot, pirospozsgás arcot és fülig mosolyra húzódó szájat. Az égen az istenek tömegei masíroznak, haragvó, önző istenségek, akik a maguk képére gyártott csírákat szórnak szét a bolygókon. Ezek az önzés táptalaján termettek, ezekből nőnek ki később az olyan alakok, mint te. Vezér akarok lenni, fővezér akarok lenni, konzul akarok lenni, császár akarok lenni, a világ ura akarok lenni. Egy pillanat még, s ott állsz a csúcson. Onnan fogsz acsarkodni a tömegre, mely egyensúlyozó-mutatványodat bámulja. „Én vagyok a ti vörös vérsejtetek, a ti fehér vérsejtetek, a ti szürkeállományotok, a ti zsigereitek." Honnan ez az elvakultság, honnan a meggyőződés, hogy nem falnak-e fel téged is, mint valami báránypecsenyét, hogy nem távolítanak-e el, még mielőtt behatolsz a vérükbe? Az emberi gondolat határtalan, de a te elmédben béklyóba veri szárnyalását a túlméretezett önbizalom. - Nagy és ragyogó tetteket hajtok végre - mondta Napóleon. - Előbb vagy utóbb az emberek összefognak, hogy elkerüljék a pusztulást. Felfedezik az értelmek összekapcsolásának módszereit, és biztonságos védelmi rendszert dolgoznak ki a megsemmisülés ellen. Azok a csírák, amelyeket a kozmikus viharok, csillagkitörések és a galaktikák közti áramlatok az egyik rendszerből a másikba hurcolnak, elpusztíthatatlan erőt rejtenek magukban: az életigenlést. Amikor bonyolultabb formák jönnek létre belőlük, amikor kialakulnak a gondolkozó és létük tudatában levő szervezetek, akkor kialszik bennük annak a képességnek az emléke, hogy össze tudnak állni, egyesülni, tökéletesedni, egyetlen hatalmas szervezetté alakulni, az egyedi részecskéknek, a nagy fejtörőjáték kicsiny töredékeinek közvetlen részvételével. Az a gyanúm - folytatta Caroline, és kitekintett az ablakon -, hogy mindez Ejbaal műve. Fél a konkurrenciától. Ö gyengíti meg az értelmes lények emlékezetét, apró kis világokba zárja őket. Parvenüket csinál belőlük. Vagyont gyűjtenek, elássák az aranypénzeket a pincében, és számolják, számolják őket, miközben a nyál is kicsordul a szájukon a nagy megelégedettségtől, éppen így, mint ahogyan te számolod most az elesett török katonákat. Tizenötezer, százezer, százmillió. - Gúnyolódsz velem. - Igen, gúnyolódom veled, Napóleon. - Mit tegyek, hogy rászolgáljak elismerésedre? - Vond ki csapataidat Egyiptomból, vesd le az egyenruhát, és iratkozz be az Orvosi Akadémiára. - Napóleon Bonaparte mint orvos? - Miért ne? - Őrült gondolat! - Vagy legyél, tábornokom, kertész, filozófus, állatkerti igazgató.

19

- Mondjak le a maga nemében egyedülálló karrieremről? - Ebben a pillanatban több ezer Napóleon vezet győztes csatákat a világmindenség több ezer bolygóján. - Káprázatos látvány. Mikor találkozhatom szak- és zsenitársaimmal? - Ha annyira meg vagy hatva lángeszedtől, miért nem használod fel energiádat gátak építésére, sivatagok öntözésére, az elemek megszelídítésére. Úgy vélem, egyetlen Napóleon elegendő lenne a cecelégyártalom leküzdésére, néhány Napóleon pedig még a sáskajárásokat is meg tudná szüntetni, amelyek következtében egyetlen nap leforgása alatt több ezer tonna termés megy veszendőbe. - Legyekkel és sáskákkal hadakozó Napóleon! - A fővezér keresztbe fonta karját a mellén. - Nem ütök agyon egy legyet sem, nem bántom a sáskákat. Felnyitottad a szemem, Caroline. Holnap kora hajnalban darócba öltözöm, meghintem fejemet hamuval, és bocsánatot fogok kérni ellenségeimtől. - Gúnyolódsz velem, tábornok. - Igen, gúnyolódom, Caroline. Menj vissza oda, ahonnan jöttél. Senkinek nem fogok beszélni rólad. Nem vonulsz be a történelembe. - Napóleon kinyitotta a kertbe vezető ajtót. No, eredj, eredj, vagy ha úgy akarod, tűnj el, anyagtalanítsd magad! - Hagyd itt az egészet, gyere velem. - Nem tehetem. Még sosem voltam császár. - Akkor hát nem változtatsz foglalkozást, Napóleon? - Nem, nem. - Akkor vigyen el az ördög! - átkozódott Caroline. Elsötétült az ég. Gömbvillám csapott a minaret tornyába, mint valami labda, lepattant róla, és eltűnt a kasba tetői között. Lehullottak az első esőcseppek. A mameluk Roustan előügetett az esernyővel. - Furcsa hangokat hallottam - pillantgatott körül a kertben. - Verset szavaltam - hazudta folyékonyan Napóleon. - Párás, fülledt az éjszaka, nem tudtam lehunyni a szemem. Mi ez a kacagás? - A hiénák üvöltenek a sivatagban, tábornok úr. - Holnap visszamegyünk Franciaországba. Szuvorov átlépte az olasz határt, szétverte a francia sereget, és minden győzelmem kárba veszett. Kéresd ide Kiéber tábornokot. A Piacé de l'Alma közelében álló, Letellier márki által építtetett palota tulajdonosáról, Caroline Q-ról valószínűtlen dolgokat suttogtak az emberek. Annál nagyobb szenzációt keltett az a hír, hogy Caroline hirtelen elutazott Párizsból, és hogy elárverezik a csodálatos bútorokat meg az értékes képeket. Én is vettem egy XV. Lajos korabeli, pompás kis szekretert. - Jean Jacques úr, megbolondult? - jajveszékelt jóságos háziasszonyom. - Ennyi pénzt kiadni egy ilyen kacatért? - Hm - válaszoltam -, a fája még erős, a titkos fiókban pedig találtam egy emlékiratot, amelynek a tartalma kifejezetten fantasztikus. D'Abrantes hercegnő tizennyolc kötetes memoárja fabatkát sem ér hozzá képest. Napóleonról írtak a testvérei, Joseph, Jerome és Lucien, marsalljai és tábornokai, diplomatái, udvarhölgyei, inasai, de senki sem árult el olyan részleteket, amilyeneket Caroline Q írása tartalmaz. Leginkább az a kartonlap ejtett gondolkodóba, amelyet az emlékirat lapjai között találtam. Ezek a szavak állottak rajta: „Caroline, nem hagyunk ott egy munkát háromhónapos felmondási idő nélkül! Ejbaal." SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA

20

21

22

Czeslaw Chruszczewski NEFERTARI - Légy üdvözölve, Re-Har-Ahtej, aki szétoszlatod a sötétséget, és kinyitod az életet adó fény kapuit. Légy üdvözölve, Nb-r-dr, Teljesség Ura, akinek szolgált és mindig is szolgálni fog a Nap. Te alkottad őt, Hepre, téged szolgál kutyahűséggel, az Istenségedtől elszédült ágyas odaadásával. Légy üdvözölve, On hercege, aki teszed, hogy nap nap után felnyissuk szemünket, hogy sötétségtől meggyötört látásunk beteljék a hajnali napfény mámorával. Légy üdvözölve! Testvérem, eljöttem Ónba, ahol Rát, a napistent imádjuk, eljöttem hozzád, mert feleségem, Nefertari, súlyosan megbetegedett. Rámosolygok, nem ismeri meg arcom. Szólok hozzá, de nem hall engem. Te herej-hebet vagy, te vagy az, aki a papirusztekercset hordozza, nagy tudású pap vagy, aki csodát tudsz tenni. Tedd, hogy legdrágább feleségem meggyógyuljon. - Nem ismerek olyan orvosságot, amely meggyógyítaná Nefertarit. - Mentsd meg a feleségemet, különben meghalsz azon a napon, amikor az utolsó lehelet elhagyja ajkát. - Nagy tisztesség lesz számomra, hogy Ozirisz trónja elé vezethetem a fáraó feleségét. Védeni fogom a Holtak Itélőszéke előtt.

23

- Védjed őt most! - Mondtam, hogy nincs olyan orvosság, amellyel feleségedet meg lehetne menteni. Talán valamikor a távoli jövőben, amikor jobban megismerik az embereket kínzó betegségeket, orvosságot is kitalálnak majd hatékony gyógyításukra. - Nem lehetne átugrani a jövőbe, és néhány nap elteltével visszatérni a mába? - Lehetni éppen lehet, de nagyon veszélyes vállalkozás. - Egy tucat csodálatos szentélyt építtettem Egyiptomban és Núbiában, amelyek közelebb hozzák az Eget a Földhöz. Nagyon jól tudod, mennyi időbe telnék előszámlálni ajándékaimat, amelyekkel felvidítottam barátaimnak, az Isten szolgáinak egyhangú életét. Rászolgálok a csodára, főpap. - Rászolgálsz, de... - Akkor hát tedd, hogy eltölthessek egy vagy két napot a távoli jövőben, amikor már lesz olyan orvosság, amely meggyógyítja Nefertarit. Tégy úgy, hogy visszatérhessek ezzel az orvossággal. Vigyázz feleségem minden leheletére. Ne engedd, hogy visszatértem előtt eltávozzék. - Tégy csodát, tégy csodát... tudnod kellene, hogy eddig még mindig balul ütött ki, ha valaki siettette az időt. Ki fog az Állam ügyeivel törődni távollétedben? - Az Állam örök. Az ember meghal, minden percért kár, mire vársz? - No jó, a Mindenek Urának akaratából átléped az Idő küszöbét, hogy két napot töltsél azokban az időkben, amelyek 3265 év múlva következnek el. Most elalszol, álmod a halálhoz lesz hasonló. És akkor kihunyt szemem fénye, és kihunyt a Nap, egy sugarát pedig, melyből az Élet fénye szövődik, a pap bezárta az agyamba, a szívembe, a májamba, a lépembe, a zsigereimbe, megalvadó vérem minden cseppjébe. És kigyúlt szemem fénye, és kisütött a Nap, és forró vérem felébresztette agyamat, szívemet, májamat, zsigereimet. Talpra ugrottam, és szaladni kezdtem. Néhány perc múlva hangok ütötték meg fülemet: - Na, emberek, ideje megpihenni. - Azt mondják, a rabszolgaság ideje már régen lejárt, mi mégis úgy dolgozunk, mint a gályarabok. - Nehéz munka, annyi szent, tikkasztó napsütésben, de jól fizetnek. - Ki látott már ilyet, feldarabolni egy templomot. - Nem feldarabolni, cikkelyekre vágni. Ez az egyetlen módja, hogy megmentsük a műemlékeket a Nílus vizétől. - Furcsák az emberek, az egyik el akarja árasztani azt, amit a másik mindenáron meg akar menteni. - Öntözni kell a szántóföldet, azért kezdték el Asszuán alatt a Nagy Gát építését. Nagy mesterséges tó lesz ott. A víz a legnagyobb kincsünk, de a templom ugyanúgy kincs. - Oda nézz, egy ember fut errefelé. - Igazi atlétatermet! Biztosan sportoló. - Nem tudom, melyik egyesületé ez a szín. - Béni Suefben láttam néhány könnyűatlétát hasonló szerelésben. - Hová szaladsz? - Melyik csapatban versenyzel?- Nemzetközi futóverseny? - Abu Simbelben van a cél? - Megállt. - Ez ellenkezik a versenyszabályzattal. - Ki fogják tiltani. - Ha megmondjuk a bírónak. - De miért kellene megmondani? Olyan fáradt. Mond valamit.

24

- Vizet! - Adj neki inni. - Köszönöm. Milyen templom ez? Kiket ábrázolnak ezek a szobrok? - II. Ramszeszt és feleségét, Nefertarit. - Miért romboljátok szét? - Ne üsd az orrod a más dolgába, igyekezz inkább a cél felé. - Miért romboljátok szét a szentélyt? - Nem romboljuk szét. Csak átvisszük máshová. Hatvan ország ajánlotta fel anyagi és tudományos segítségét, hogy meg lehessen menteni ezeket a sziklaszobrokat. Harminchatmillió dollárt adtak. Hová rohansz? - A legközelebbi városba. - Menj autóstoppal, biztosan megnyered a versenyt. A legközelebbi városban beléptem a legközelebbi templomba, amikor megmutattam a papnak Dzsa-dzsa-emandra gyűrűjét, ezt habogta: - Akárki vagy, légy üdvözölve, négyezer évvel ezelőtt élt főpap gyűrűjét viseled. Bizonyára feltörtél egy szarkofágot. - Hozzád képest az öszvér is bölcs. Adj nekem olyan öltözetet, amelyben kimehetek a város utcáira, mutasd meg, hol lakik az az ember, aki a többi embert gyógyítja. - Adok ruhát, az utat is megmutatom, ha fényesen csillogó pénzt teszel a markomba. - Smaragdokkal fizetek. - Ó, gyönyörűek, bámulatosak, nem tudom levenni róluk a szemem. - Tessék, a tiéd. - Elég lesz, mondjuk, kettő. - Vegyél négyet. - Hármat elfogadok, de eggyel se többet, és ezt is csak azért, hogy visszautasításommal ne szomorítsam meg a szívedet. Kinek kell az orvos? - A feleségemnek. Néhány napja eszméletlen, és meghal, ha nem viszek neki idejében orvosságot. - Itt a ruha, itt a cím: Dr. Ahmed Szadek, Déli Fasor 14. Firkantok neki néhány sort. Ó, ezek a smaragdok! - Ez mind a tiéd. - Allah áldása legyen rajtad uram! Élj mindig egészségben és boldogságban. Az orvos házához egy gyerek vezetett el, aki a templom előtt koldult. Egy nevetségesen kicsi szobában vártam a soromra, fehér asztalka mellett, fehér széken ültem. A doktor nagy figyelemmel hallgatta elbeszélésemet, csak a feleségem betegségéről tettem említést, egy kicsit tűnődött, aztán így szólt: - Sajátos eset, uram... Elnézést, nem értettem jól a becses nevét. - Ra, Szeti fia. - Sajátos és nehéz eset, Ra úr. Látnom kellene a beteget, meg kellene vizsgálnom, de ön azt mondja, hogy ez lehetetlen. - Pontosan leírtam a betegség tüneteit. - Nagyon pontosan, nagy tárgyi ismerettel, mégis, ez a távgyógyítás... - Orvosságot kérek. Megfizetem. - Ezek mik? - Smaragdok. - Ön mindig smaragddal fizet? - Mindig. - Sajnos a gyógyszertárainkban nem található ilyen orvosság, külföldről kell behozni. A rádióban beolvastatjuk a felhívást. - Miben?

25

- A rádióban, rosszul hall? - Elhozom én magam, csak mondja meg, hova kell utaznom érte. - Annak semmi értelme, nem utazik sehová. Felvesszük a kapcsolatot Leopoldville-lel, úgy hallottam, ezekben a napokban új orvosságszállítmányt kaptak. Várjon egy pillanatra, mindjárt visszajövök. Miről beszél ez az ember? Kapcsolatot? Leopoldville-lel? Szállítmány? Megmondom neki a teljes igazságot: ki vagyok, honnan jöttem... Igen, ez lesz a legjobb. Akkor megérti, hogy miért nem tudom elvinni Nefertarihoz, és én is megértem, hogy mi a szándéka. De bízhatok-e benne? Mit fog szólni, ha említést teszek neki a főpap csodájáról? És ha azt fogja hinni, hogy őrülttel van dolga? De már jön is vissza, sugárzik az elégedettségtől. - Jó hírem van, Ra úr, egy óra múlva indul Leopoldville-ből a különgép. Napnyugta előtt meghozza az orvosságot. Reméljük, hogy meg tudjuk menteni a feleségét. - Reméljük? - Úgy állapítottam meg a kórismét, hogy nem láttam a beteget. - Napnyugta előtt meghozzák az orvosságot? - Néhány óra múlva. Felajánlhatnám addig házam vendégszeretetét? Ebédeljünk együtt. Elfogadtam a meghívást. Az orvos bizalmat kelt bennem. Légy üdvözölve, Re-Har-Ahtej, légy üdvözölve On fejedelme. Olyan napokban élek, amelyek csak később következnek el, megismerem országom jövőjét, látom a várost, amelynek falait az én halálom és feleségem, Nefertari halála után négyezer évvel fogják csak felépíteni. Sikerül-e megmentenem? Melyikünk hal meg előbb? Ők ezt tudják, meg van írva könyveikben. A doktor két nőt vezet be a szobába. - Engedje meg, kedves Ra úr, hogy bemutassam a feleségemet és a leányomat. - A férjem említette, hogy nagyon messziről jött hozzánk. - Nagyon-nagyon messziről. - Foglaljon helyet az asztalnál. Kormányunk mindent megtesz, hogy a legtávolabbi település is részesüljön orvosi ellátásban. Bizonyára nagyon fárasztó volt az utazás. - Igen, nagyon fárasztó. - Pedig nem látszik fáradtnak, irigylésre méltóan jó kondícióban van. - Úgy látszik, olyan a szervezete, hogy gyorsan regenerálódik. Ugye, Abu Simbelt is útba ejtette? - Igen. - Csodálatos műemlékek. A Ramszesz-templom felejthetetlen hatást tesz az emberre. Óriási, monumentális, a kis Nefertari-szentély pedig kifejezetten bűbájos. Nem tudtam levenni a szememet arról a domborműről, amely a fáraó feleségének a koronázását ábrázolja. Mennyire szerethette azt az asszonyt. Ilyen férjet kívánnék én is a lányomnak, de a mai időkben könnyebb egy krokodillal szót érteni, mint jól férjhez menni. - A feleségem csak viccel, Ra úr. - A mama nem beszél komolyan, Ra úr. - Mutassatok nekem olyan mai férfit, aki templomot építtet a feleségének. - Igaz is, Ahmed Szadek főorvos úr például nem építtethetne kedves feleségének egy pompás templomot? - Ez az anyagi lehetőségeken múlik. A fáraó vagyonát nehéz összehasonlítani az orvos jövedelmével. - Te sem panaszkodhatsz, apám, hiszen ragyogóan keresel. - Piramist azért mégsem emeltethetek. - Apám viccel, Ra úr. - A férjem viccel, Ra úr! Az idegenvezetőnk úgy mondta, hogy Ramszesz csak a háborúk idejére és papi-kötelességeinek teljesítésekor hagyta magára a feleségét. Ez volt aztán a szerelem.

26

- Hány évet élt II. Ramszesz? - Hatvanhetet. - És Nefertari? Csengőszó hallatszott; a doktor odalépett egy fehér dobozkához. - Halló... Honnan beszél?... Legyen szíves megismételni... Igen, értem, köszönöm.. . Rossz hírem van, kedves Ra úr, lelőtték a repülőgépet, amely a felesége orvosságát szállította, úgy látszik, nem vették észre rajta a Vörös Félhold jelzést... Bemegyünk a rádióadóba. Bementünk. A doktor köztiszteletnek örvend ebben a városban. Nevének hallatára minden ajtó megnyílt. A következő beszélgetésnek voltam tanúja: - Itt a közlemény szövege. Olvassák be a rádió- és televízióadók Bejrútban, Bagdadban, Damaszkuszban, Isztambulban és Haifában. - Haifában is, professzor úr? - Mindent meg kell tennünk, hogy hozzájussunk ehhez az orvossághoz. - Izraellel nincs diplomáciai kapcsolatunk, Rögtön telexezek mindenhová, rádióadónk óránként be fogja olvasni a közleményt, néhány percen belül kapcsolatot teremtünk Bejrúttal, Bagdaddal, Damaszkusszal, Isztambullal, de sajnos Haifával nem fog menni. - Halló, itt Damaszkusz, 250 ezer egységet tudok küldeni az ST-107-esből... Ismétlem, 250 ezer egységet. - Itt a bejrúti rádió... Százezer egységet küldünk az ST-107-esből... - Halló, Kairó. . Halló, Kairó... Itt Bagdad... Nincs visszajelzés... Nincs visszajelzés.. . - Itt Isztambul. Félóra múlva indul a Vörös Félhold repülőgépe. 200 ezer egységet szállít. - Kétszázötven meg száz meg kétszáz, az összesen ötszázötvenezer, alig a fele. Az N-i repülőtéren: - Én pedig azt mondom, hogy nem szállhat fel. - Jasszuf ezredestől kaptam rá parancsot. - Jasszuf ezredest az imént tartóztatták le. - Egy súlyosan beteg asszony számára kell orvosságot vinnünk Kairóba. - Sajnos nem segíthetek. Ma egyetlen repülőgép sem hagyhatja el a repülőteret. - Az az asszony meghal. - Kellemetlen dolog. A felkelés utolsó óráiban háromszáz ember halt meg. Fejemmel felelek minden repülőgépért. Az Y-i repülőtéren: - Nyissa ki azt a dobozt! - Orvosság van benne, őrnagy úr, egy beteg... - Na gyorsabban, gyorsabban, kinyitni... ST-107? Az mi? - Ez az orvosság neve, őrnagy úr. - Azt mondja, az orvosság neve. Nagyon érdekes. Szép neve van... De belőlem nem csinál bolondot! - De őrnagy úr! - Nem engedélyezem! Méghogy ST-107! Gyanús ügy, nagyon gyanús. Átvisszük a dobozkát a kapitányságra. Hadd törjék a fejüket a rejtjelfejtők. - De őrnagy úr, én ... - Magát mindenesetre letartóztatjuk. A professzor látogatást tett annál az Embernél, Aki Sokat Tud Tenni. - Alig néhány óra időnk maradt még, de eddig csak százezer egységet kaptunk az ST-107esből, a dózis egytizedét, érti, uram, egytizedét! - Értem, professzor úr. De a világnak ezen a részén igen bonyolult politikai helyzet alakult ki, és ez nagyon megnehezíti számunkra a gyors cselekvést. Azért ne veszítsük el a

27

reményt, mindent megteszek, ami tőlem telik, minden követ megmozgatok, hogy segítsünk annak az asszonynak. Mit javasol? - Lépjünk kapcsolatba Genffel. - így is van, Vörös Félhold, Vöröskereszt, és ha kell, az ENSZ-hez fordulunk, harcolni fogunk, professzor úr, harcolnunk kell minden egyes ember életéért, tekintet nélkül erre vagy arra a politikai helyzetre, tekintet nélkül. Emlékszik, amikor úgy hét évvel ezelőtt megbetegedett egy kisfiú: nehezen megközelíthető kis hegyi faluba kellett eljuttatni az orvosságot, tizennégy ország ajánlotta fel a segítségét, tizennégy vagy tizenkettő, annak ellenére, hogy társadalmi berendezkedésük és ideológiájuk különbözik. Ezt az asszonyt sem, professzor úr, ezt az asszonyt sem engedjük meghalni, erre vagy arra a politikai helyzetre való tekintettel. Menjen nyugodtan haza, professzor úr, óránként tájékoztatni fogjuk az akció lefolyásáról... félóránként, viszontlátásra, professzor úr. A professzor lánya adatokat keresett Nefertari halálára vonatkozóan. - Egész könyvtáradat átböngésztük, apám. Ra úr tudni szeretné, mikor halt meg Nefertari. - Miért olyan fontos ez? Ah, értem, így gyorsabban múlik az idő... őszintén megvallva, azt szeretném, ha állnának az órák. - Mi van az orvossággal? - Várunk. - Melyik évben halt meg II. Ramszesz felesége, Nefertari? - Állandóan ez a Nefertari, Nefertari! Bocsásson meg az ingerültségemért, de az idegeim felmondják a szolgálatot. - A bölcs emberek sziklába vésik vagy leírják papiruszra a fontosabb eseményeket. - Persze, persze. Végül is talán igaza van, ahelyett, hogy tehetetlenül ülünk itt, jobb, ha történelemleckét tartunk... Nem, nem tudok nyugodtan gondolkozni. Felhívom Hasszánt, ő két lábon járó lexikon. Halló, Hasszán?... Szervusz, ide figyelj, Nefertari halálának időpontjára volna szükségünk, tudod, II. Ramszesz felesége... Nem emlékszel? Vajon ki tudja? Amír professzor? Add meg a telefonszámát, légy szíves... Igen, nagyon sürgős... Köszönöm. Az Ember, Aki Sokat Tud Tenni, jelentkezett az első híradással: - Negyedórával ezelőtt elindult Párizsból és Genfből két lökhajtásos gép. Egymillió egységet hoznak az ST-107-ből. Na, meg van velem elégedve? Az emberéletet a politikai helyzetre való tekintet nélkül meg kell menteni. Nem titkolom, kedvelem ezt a mondást, ez a jelszavam. Ön tudja, hogy nemcsak hivatalnok vagyok, hanem költő is. Meg akarom ismerni azt az asszonyt, természetesen majd ha meggyógyul. Bemutatja majd, ugye, professzor úr? Rendezünk majd egy kis ünnepséget. - Hány órakor érkeznek? - Ha minden jól megy, tizenhét órakor szállnak le. Rádiókapcsolatban vagyunk a pilótákkal. Félóra múlva jelentkezem a következő híradással. - Ra úr, mennyi időbe telik, amíg az orvosságot eljuttatjuk a feleségéhez? - Alig valami. - Allah Akbar! Akkor hát sikerülni fog! - Mikor halt meg Nefertari? - Hallja, de megátalkodott ember, ez már valami mánia... Már hívom is Amír professzort... Halló! Itt Ahmed Szadek, bocsásson meg, hogy zavarom, de senki sem tud segíteni. Meg tudná mondani, hogy mikor halt meg Nefertari?... Egy negyedóra múlva visszahív? Még egyszer nagyon köszönöm, és bocsánatot kérek... No, most végre kielégítheti a kíváncsiságát, de árulja el, Allahra, honnan ez a hirtelen támadt érdeklődés a régen elhunyt királynő személye iránt? - A feleségemet ugyanúgy hívják.

28

- Hogyan? A, Nefertari, kezdem érteni, bizonyára a szavak mágiájában vagy valami hasonlóban hisz. De hát az régen volt, csaknem négyezer évvel ezelőtt. Akkor nagyon fiatalon haltak meg az asszonyok, de a férfiak is. Gondoljon csak az orvostudomány színvonalára, nem voltak orvosságok, a higiéniáról nem is beszélve. Nem lehet a két dolgot összehasonlítani. A mai tudomány megmenti a felesége életét. Az Ember, Aki Sokat Tud Tenni, jelentkezett a második híradással: - Egy perccel ezelőtt kaptam jelentést mind a két pilótától, az idő szép, hamarabb itt lesznek, mint jelezték... No, mit szól?... Örül, professzor úr? - Ö, de még mennyire, őszintén köszönöm, a beteg asszony férjének nevében is. - Tudja annak a szegény asszonynak a nevét? - Nefertarinak hívják. - Nefertari? Éppen úgy, mint az Abu Simbel-i templom névadóját? Fantasztikusan véletlen egybeesés. Ott, a nemzetközi összefogásnak köszönhetően, II. Ramszesz és felesége, Nefertari szentélyét mentjük meg, itt pedig, szintén a nemzetközi összefogás eredményeképpen, ugyanolyan nevű asszonyt-, Nefertarit mentünk meg az életnek... Ehhez mit szól, professzor úr? - Valóban különös egybeesés. - Nagyon költői, nagyon költői. Írok egy verset, az lesz a címe: A két Nefertari. Szavamra, megírom. No, a mielőbbi viszonthallásra. - Viszonthallásra. Hová megy, Ra úr? - Friss levegőt szívni, ha megengedi. - Elkísérem. A lányom a telefon mellett marad. - És feljegyzi, hogy mikor halt meg Nefertari. - Nahát, ez már... Menjünk, Ra úr. Egy félóra múlva visszatérünk, aztán ki a repülőtérre. A feleségének még napszállta előtt meg kell kapnia az első adag orvosságot. Zsivajgó tömeg közt haladtunk az utcán. A professzor megkérdezte: - Mire gondol, Ra úr? - A háborúra. - Az valóban nagy gondja az emberiségnek. Az igazat megvallva, sohasem tudtam megérteni... - Micsodát? - Azt, hogy miért irtják egymást az emberek. Évszázadok óta mindig ugyanúgy. - Mindig máshogy. Ha például II. Ramszesz ismerte volna a ma használatos fegyvereket, könnyen elbánhatott volna az ellenségeivel. - Könnyűszerrel, az biztos. - Az az ember, aki ott a palota előtt sétál, bizonyára katona. - Testőr. Azt hiszem, csak a turisták kedvéért. - Fegyver van nála. - Igen, puskája van. - Menjünk közelebb... Veszélyes fegyver ez? - Kitaláltak ennél még veszélyesebbeket is sajnos. - Lehet ilyet venni? - Itt, a közelben van egy fegyverkereskedés, de Allahra, minek magának a fegyver? - Csak egy puskát szeretnék magammal vinni... - Húsz perc múlva leszáll a repülőgép az orvossággal. - Még odaérünk. Az üzlet tulajdonosa úgy értett a mesterségéhez, mint mások kevesen. - Tizennégyfajta puska van a boltomban, mind kiváló minőségű, ez például tíz lövést ad le percenként, ez a távcsöves puska pedig a fegyverművesség igazi remeke.

29

- Nagyon szép. Hogyan működik ez a fegyver? - Maga vidéki? Majd elmagyarázom, meg kell húzni a ravaszt, itt ni és kész. Ez a golyó az oroszlánt is leteríti... Vadászatra készül a tisztelt úr? - Menjünk, Ra úr. - Egy pillanat, professzor úr. És ha kétszer nyomom meg a ravaszt? - Akkor két golyó repül ki belőle, és két oroszlánt vagy két krokodilt terít le. - Milyen messze hordanak ezek a golyók? - Az attól függ... Ötszáz-ezer méterre, még messzebb is. - Ra úr, hiábavalóságokkal töltjük itt az időt. - És ez? - Ez, tisztelt uram, gyönyörű hatlövetű colt. - Ezekbe a lyukakba kell beletenni a golyókat? - A tisztelt úr találékonysága csodálatba ejtő. - Mutassa meg, hogy kell csinálni, veszek egy puskát és egy... - Coltot. Kérem szépen. A dobba beteszi a tárat, így... már meg is van töltve a... Tessék vigyázni, a fegyver nem játék. - Elviszem magammal... Ezt is elviszem... És újból kihunyt a Nap, kioltódott szemem világa. Egyre messzebbről hallottam a hangokat: - Ra úr meghalt? - Szomorú baleset. - Egy pillanattal ezelőtt szálltak le a repülőgépek az ST-107-tel. Ra úr életével fizetett óvatlanságáért, és egyben lehetetlenné tette, hogy segítsünk a feleségén, hiszen nem tudjuk a beteg asszony címét. - így jár az, aki fegyverhez nyúl. - Ez az ember életében először tartott a kezében revolvert. - Először és utoljára. Látom a főpapot. Hallom a szavait: - Idő előtt térsz vissza, Király. Megszerezted az orvosságot, mely visszaadja Nefertari egészségét? Még él, de elmegy tőlünk, mire lemegy a nap... Hallgatsz, uram... Lábad inog a fárasztó úttól. Az emberek kitódultak a főváros, Pi-Ra-mes-se-mi-Amon utcáira. Örömüket akarják kifejezni az Amon által annyira kedvelt Ramszesz visszatérte felett. Azt mondtam nekik sok pap szájával, hogy feleséged betegsége miatt mély álomba merültél. Azt is tudják, hogy még az este előtt felébredsz, gyógyultan a Mindenek Urához küldött fohászoktól, áldott legyen az Ö neve... Üres a kezed, Király, csak meredsz magad elé, tekinteted áthatol a Királynő palotájának falán, tudod, hogy senki sem tudja megtartani az élők sorában... Hiába utaztál el a jövőbe. Nem találtál oda talán? Vagy tévedtem, amikor úgy véltem, hogy a jövőben megtalálod a csodálatos orvosságot? Voltál ott? - Voltam. - Idősebb vagy néhány ezer évvel. Bölcsebb is? - Nézd, testvérem, körös-körül mindent: a piramisok gránitköveit, a félénk gazellákat és a mókázó páviánokat és a szikomorfák susogó leveleit és a homoksivatagokat és a házak falait, az öregek és a gyermekek arcát On fejedelme bíborvörös pírral lepi be. Vörös lesz az ég, mintha Szahmet gyújtotta volna fel a gyűlölet lángjával. - Nem Szahmet az, Ramszesz, hanem Aton, az istenek ura, Amon-Ra. - Nem Szahmet az, aki az embervért kiontja, aki felgyújtja az istenek és az emberek házát? - Talán nem Szahmet,

30

- Készítsék hát a pólyákat és az illatszereket. Készítse fel hát a herej-hebet a papokat és az orvosokat, akik belépnek a balzsamozóterembe. Vigyék Nefertari testét az olajozószentélybe. - Üdvözlet a Nyugati Birodalom lakóit megítélő isteneknek. Üdvözlet a nagy Ozirisz istennek. - Mit beszélsz? - Ozirisz bal oldalán a hatalmas Anubisz isten, jobbján a hatalmas Tót isten. - Ozirisz, Anubisz, Tót. Kedvelik egymás társaságát. - A Nyugati Birodalom lakóit megítélő istenek mérlegre teszik a jó és rossz cselekedeteket, amelyeket a hatalmas Tót isten jegyzett fel. - A jót és a rosszat, testvérem, de melyik a jó és melyik a rossz? - Azok, amelyek a mérleg jobb serpenyőjébe kerülnek, a jók, és azok, amelyeket a bal serpenyőre vetnek, azok a rosszak. - Milyen egyszerű és természetes is. - Üdvözlet Hathor istennőnek, aki egy ideig Nefertari nevét viselte. On fejedelmének jóvoltából átéltél néhány napot a távoli jövőben, oda térsz-e még mindig vissza emlékezetedben ? - Arra gondolok, hogy miért kellett Nefertarinak meghalnia. - Arra gondolsz, hogy miért nem sikerült megmentened. - Arra gondolok, hogy azokban a napokban, amelyek sok ezer év múlva jönnek el, miért tesznek meg mindent az emberek azért, hogy megmentsék templomunkat a Nílus vizétől. - Mondva vagyon: „Mert mit ér a smaragdbirodalom, Hah mérhetetlen malachitkincseinek ragyogása a mezőn növő árpa egyetlen kalászához képest? A legtündöklőbb malachithegyek sem érnek fel egy árpakalásszal, mert a kalász kenyér, és táplál mindenkit, de a malachitot nem lehet megenni." De benne rejtőzik mégis a Szép, az emberi szívek eledele SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA

31

Vannak vonatok, melyeknek rengeteg idejük van, és sohasem sietnek; nem viselik el a sietést, a legkisebb gyorsulásnak is makacsul ellenállnak. Ezek a vonatok azt az elvet vallják, hogy lassan járj, tovább érsz. így hát a mi vonatunk is legalább harmincszor megállt a kétszáz kilométeres útszakaszon. A nyolcadik vagy kilencedik állomást Fehérvidéknek hívták. Kinéztem az ablakon: a fehér állomásépületet fehér virágú jázminbokrok vették körül, a fehér kerítés előtt fehér padokon fehér szoknyás kislányok üldögéltek, a kerítés mögötti udvaron egy fehér hajú asszony meszelte szép fehérre a házfalat... Valaki köhintett mögöttem, megfordultam: a fülke ajtajában fehér ruhás alak állt, fehér kesztyűt és fehér cipőt viselt, fején fehér szalagos fehér kalap, kezében fehér bőröndöt és egy csokor fehér rózsát tartott, igazán csodás rózsákat. A vonat elindult, útitársam mögött a vonatablakban fehér felhő tűnt fel, és ezért egy pillanatra elveszett a szemem elől, annyira beleolvadt a háttérbe. Szerencsére a szél elhajtotta a felhőt, és ismét szemügyre vehettem emberemet, akinek mindene fehér volt: az arca, a szemöldöke, a haja, a foga, csupán a szeme volt nefelejcskék. Hamarosan megszólalt: - Bizonyára csodálkozik ezen a fehérségen. - És fehér zakóujjára pillantott. - Szeretem a fehér színt - mondtam neki szívélyesen. - Fehérvidéken a fehér az uralkodó szín - magyarázta útitársam. A vonat most kicsit nekiiramodott, de érződött rajta, hogy meggyőződése ellenére és kelletlenül teszi. - Rendszerint a Fehér Sárkány expresszel utazom - folytatta a csupa fehér ember -, szédületes sebességgel falja az utat, de ma elkéstem, még arra sem volt időm, hogy megfelelő nyakkendőt vegyek. - Ó, ez a fehér nyakkendő nagyon illik a fehér ingéhez és fehér zakójához - szóltam elismeréssel -, igazán jól illik. Miért, van más színű nyakkendője is? - Nincs, csak fehér. - És mégis nehéz volt a választás? - A fehérnek különböző árnyalatai vannak - közölte határozottan. - A fehér árnyalatok egész skálája. Fehérvidék lakói a fehérnek körülbelül húsz árnyalatát különböztetik meg. A múlt évben alkalmam volt meggyőződni arról, hogy olyan ragyogó fehér színek is vannak, amelyekről fogalmunk sincs. Részt vettem a Fehér Bolygó felderítésében. Bizonyára hallott már erről az expedícióról. Nyolc évvel ezelőtt új objektumot fedeztünk fel a Fehér Hattyú csillagképben. Érdekes bolygó volt. Az utazás szervezője, aki szintén fehérvidéki, elvitt magával. A csillagászatba is beleszagoltam. Két hónapig utaztunk az űrhajóval. A fény sebességével száguldottunk, egyesek szerint sokkal gyorsabban, de... igazán nem szeretném untatni. - Szó sincs róla, mondja csak, hallgatom. Igazán nagyon érdekes, nagyon érdekes nyugtattam meg. - No jó, akkor folytatom - mondta fehér útitársam. - Egy hófehér síkságra szálltunk le. A Fehér Bolygó lakói fogadtak bennünket, tetőtől talpig fehérek voltak, éppen úgy, mint a fák, az összes növények meg az állatok. Szerencsére a természetben megnyilvánuló ésszerűség eltérő színű körvonalakkal választotta el egymástól az egyes tárgyakat és élőlényeket. Így például a méltóságviselőket bíborszínű körvonalukról, a hivatalnokokat fekete színű Czeslaw Chruszczewski

32

körvonalukról, a művészeket pedig zöld körvonalukról lehetett felismerni. Ezeknek a körvonalaknak köszönhetően vehettük észre a bennünket körülvevő bolygólakókat és csodálhattuk meg a tüneményes fehér virágokat meg a fantasztikusan fehér állatokat. Ennek a természeti jelenségnek az volt a magyarázata, hogy három nap ragyogott az égen, s ezek különböző szögekből sugározták fényüket: a fénysugarak, megtörve a levegőben, úgy vették körül az élőlényeket, a növényeket és a tárgyakat, hogy körvonalaik mentén színes, dicsfényre emlékeztető sugárkoszorú képződött. Egy idő után hozzászoktunk ehhez a jelenséghez. Fejedelmi fogadtatásban részesültünk, alabástrom palotában laktam: soha életemben nem láttam ilyen fehéret, a lépcső, a mennyezet és a padló úgy tündökölt, hogy nem túlzók, valóban így volt - éjszaka is olvashattam a szobámban, anélkül hogy lámpát gyújtottam volna. A világítás egyébként tompította a fehér színek ragyogását, így nem bántották annyira a szemet. Ezért gyakran színes villanykörtéket használtunk. A vonat lassított, és egy jó darabig ácsorgott. - Megint egy állomás - mondtam. - A tizenegyedik vagy a tizenkettedik.

33

- Duhajfelsőnél vagyunk - világosított fel fehér útitársam. - Voltam egyszer itt. Érdemes megnézni, hogy mit művelnek. A peronon éppen két fiatalember rontott egymásnak. Kissé távolabb egy lány álldogált; láthatólag a veszekedés kimenetelét várta, amely hamarosan ütlegelésre fordult. - A lány miatt verik egymást - magyarázta útitársam, magas fokú intelligenciáról téve tanúbizonyságot. - A Fehér Bolygón képtelenek voltak felfogni ezt. - Micsodát? - A verekedést. Képzelje, az alabástrom palotában összetűzött az expedíció helyettes vezetője és a csillaghajó elektronikus szakembereinek főnöke. Természetesen egy nő miatt, aki a magasfeszültségű berendezések specialistája volt. Egyszer csak az elektronikus revolvert rántott elő, és rálőtt az expedíció helyettes vezetőjére. Jól irányzott lövés volt, éppen a homloka közepébe talált. A szerencsétlen az alabástrom lépcsőre zuhant, néhány rubinvörös csepp hullott a fehér lépcsőfokokra. Meg kell hagyni, kitűnő kontraszt. A lövés hangja fellármázta a palota gazdáit. Nagyon elcsodálkoztak, amikor megpillantották az alabástrom lépcsőkön fekvő embert. A bíborvörös körvonalú lény hozzám fordult, és a következő párbeszéd zajlott le köztünk: - Miért fekszik ez az ember a lépcsőn? - kérdezte a lény. - Sajnálatos baleset történt: ez az ember meghalt. - Hiszen erejének teljében volt... - Lelőtték. - Á, persze, az a lyuk a homlokán... Ki merte elpusztítani ezt a műalkotást? - Műalkotást??? - Az ember a legtökéletesebb műalkotás. Annak idején tanulmányoztam a földi építészetet és szobrászatot, ismerem az önök művészetének különböző irányzatait, virágzási és hanyatlási korszakait. Nagyon sok kiváló dolgot alkottak, de egyik sem hasonlítható össze önökkel. Az önök gótikus ujjai, barokk válluk és derekuk, csodálatos reneszánsz fejük, mely úgy koronázza meg testüket, mint valami oszlopfő, ragyogó felépítésű törzsük őszinte elragadtatást és mély tiszteletet ébreszt a földi művészek iránt. Hogyan lyukasztották ki ennek az embernek a fejét? - Revolvergolyóval. - Kérem, adja ide a fegyvert. Odaadtam a lénynek a revolvert. Óvatosan megvizsgálta, majd kidobta a palota ablakán. Aztán két kezébe fogta az expedíció helyettes vezetőjének a fejét, enyhén megszorította a halántékánál, mire a golyó kicsusszant a sebből. A lény biciklipumpához hasonló készüléket vett elő a zsebéből, és így szólt: - Ez helyreállító műszer. Megjavítja a szükséges ponton, és ezzel egyidejűleg visszafújja kollégájukba a lelket. A lény pumpálni kezdett, és a helyettes vezető melle megemelkedett. - Helyreállítottam a műalkotást - mondta a lény. - Ezzel a kis aranykoronggal betömjük a nyílást, hogy a lélek ki ne szökjék megint. Ezekkel a szavakkal a lény kerek aranylemezt illesztett a lyukra. Kitűnően passzolt; kollégánk kinyitotta a szemét. - Most láthatták, hogyan mentjük meg a műalkotásokat. A jövőben lehetőleg kerüljék el az ilyen illetlenséget. Csak neveletlen emberek tördelik le a szobrok orrát, törik össze a vázákat, lyukasztják ki a festmények vásznát és teszik tönkre a freskókat. De mi is okozta a nézeteltérést? - kérdezte a lény. - A magasfeszültségű kolléganőn vesztek össze. - Hadd nézzem meg egy pillanatra. Előkerítettem az űrhajóslányt. A lény gondosan megvizsgálta, majd kivezette a teremből, és egy negyedóra múlva két teljesen ugyanolyan magasfeszültségű kolléganővel tért vissza.

34

- A Fehér Bolygón univerzális másológép működik - szólt a lény. - Előállítottuk az önök bájos kolléganőjének tökéletes mását. Úgy vélem, ily módon kiküszöböltük a nézeteltérés forrását. A Fehér Bolygó lakója azonban nem ismerte a földi emberek természetét. A két gyönyörű nő újabb nézeteltérések forrása lett, és az összetűzések száma megtöbbszöröződött - fejezte be elbeszélését az útitársam. A vonat lassított, a mozdony kettőt füttyentett, és begördültünk a tizenkettedik állomásra. Útitársam az állomás falán függő táblára mutatott. - Tizenkét Kapu - olvastam el a városka nevét. - Valaha - fogott új történetbe útitársam - ezt a várost védőfalak övezték. Számos bástya, felvonóhíd és tizenkét súlyos vaskapu állta útját a betolakodónak. Annyi kapu volt, ahány hónap az évben. A januári kaput csak januárban nyitották ki, a februári kaput februárban és így tovább. Minden kapu mögött négy kiskapu nyílt: ezek jelképezték a heteket, és a kiskapuk mögött annyi ajtó volt, ahány nap van egy hétben. Mindennap más ajtót nyitottak ki, minden héten más kiskaput, minden hónapban más nagykaput. Ez az erődítmény elijesztette az ellenséges hadakat: maga az a gondolat, hogy 365 ajtón, 52 kiskapun és 12 nagykapun kell áttörni, óriási rémületet és viszolygást keltett. A város lakói nyugodtan alhattak. Híresek voltak a pontosságukról: a kapuk, kiskapuk és ajtók ugyanis betöltötték a naptár szerepét is. De nem erről akartam beszélni. A Fehér Bolygón megmutatták nekünk a Kapuk Kapuját. A legnagyobb téren állították fel. Nagyon magas volt, harmincméteres vagy még annál is nagyobb, ráadásul iszonyatos súlya volt, több tonnát nyomott. A lény rámutatott: - Álmélkodjatok: ez a Kapuk Kapuja. - Óriási - feleltem. - Igen, hatalmas és erőteljes. - Emlékművet állítottatok a kapunak. - Bizonyos értelemben igen, de csak első látásra tetszik annak. Valójában ez a kapu deríti jókedvre a Fehér Bolygó lakóit. - Jókedvre deríti ? - Nagyon is jó kedvre. Amikor valaki szomorú, amikor elveszti az önbizalmát, eljön ide, és kinyitja a kaput. - Kinyitja? Ezt a nagy, súlyos kaput? - Épp ez benne a vicc. A kapu úgy épült, hogy elegendő egy ujjal megérinteni, és máris kinyílik. - Egy ujjal? - Még egy gyerek is ki tudja nyitni, az öregek és az öregasszonyok is, akárki. Ezzel a kapuval gyógyítjuk a kisebbrendűségi komplexust, a szorongásos és depressziós alkatokat és a vegetatív idegbajt. Van, aki naponta többször is kinyitja. A szerelmespárok átmennek ezen a kapun, és máris a házasságkötő teremben találják magukat. Ismertem egy teremtést, aki mindentől és mindenkitől félt, aztán eljött ide, erre a térre, több órát álldogált a Kapuk Kapuja előtt, mert nem tudta elhinni, hogy ki tudja nyitni. Végre-valahára lenyomta a vaskilincset, és a kapu feltárult, mintha valami óriási kéz lendítette volna. Félelme elszállt: ez a teremtés most magabiztosságáról híres, szabad idejében vadállatok idomításával foglalatoskodik. Nincs kedved megpróbálni? Azt válaszoltam, hogy szeretném. - Láss hát neki. Iszonyatosan gyengének és elesettnek éreztem magam a gigászi kapu előtt. Felemeltem a fejem: olyan magas volt, mint egy székesegyház tornya, és szörnyen nehéz; az ember fel tude egy kézzel emelni egy mozdonyt? Közelebb léptem a kapuhoz; vajon elmozdíthatja-e az ember a hegyet? A rám váró rettenetes erőfeszítés gondolatától homlokomat kiverte a hideg

35

veríték, szívem vadul lüktetett, lábam remegett, karom ernyedten csüngött. Akkor egy hangot hallottam: - Rajta, mire vársz? Nyisd ki! Könnyedén meglöktem az óriási kaput, zajtalanul kitárult. Izmaimba visszatért az erő, szívem nyugodtan, magabiztosan dobogott. „Micsoda erőművész vagyok - gondoltam valóságos Herkules." A föld megremegett talpam alatt. Milyen csodálatos változás! Elnevettem magam, aztán saját nevetésemen mulatva röhögni kezdtem harsányan, mint egy ló. - Élénken reagálsz, ez jó. - Új erő költözött belém. - Kitűnő, épp jókor, mert fárasztó utazás előtt állsz: visszatérsz a Földre. Útitársam elhallgatott. A vonat a huszonötödik állomáson vesztegelt. Útitársam letolta az ablakot, és kinézett a peronra. - Tizenöt perc múlva kiszállok, és ön? Közöltem vele, hogy körülbelül félóra múlva érem el úticélomat. A fehér ruhás tovább mesélt: - A Fehér Bolygó lakóinak köszönhetem, hogy megértettem, milyen drága az emberi élet. Azt is megtudtam, hogy az ember a legtökéletesebb műalkotás, ezért féltő szeretettel kell körülvenni és ápolni. A fehér árnyalataira vonatkozó ismereteimet is gazdagítottam. Ha már a színekről beszélünk, feltűnt nekem, hogy ön fekete öltönyt, fekete inget, fekete nyakkendőt, fekete kesztyűt, fekete cipőt, fekete kabátot és fekete kalapot visel, no meg fekete a bőröndje is. Ne vegye tolakodásnak, ha megkérdem, hogy miért szereti annyira épp ezt a színt. - Csak átmenetileg hordom - válaszoltam. - Unokaöcsém temetésére megyek. Betörő volt szegény, játszi könnyedséggel nyitott ki minden kaput, kiskaput és ajtót. Néhány nappal ezelőtt az örökkévalóság kapuját nyitotta ki. Abban a villában, ahová a legutóbb betört, egy bájos fehér ruhás teremtés őrködött: rálőtt az unokaöcsémre, és ily módon tönkretette ezt a sajátos tehetségű műremeket. Ezért vagyok feketében. - Megértem a fájdalmát, de azért vigasztalódjék. Véleményem szerint a fekete a fehér legsötétebb árnyalata. SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA

36

Czeslaw Chruszczewski

A zene elhallgat egy pillanatra

A zene hirtelen elhallgatott, mintha valaki kettévágta volna a magnetofonszalagot, mintha valaki tiltó mutatóujját tette volna az éneklő ajakra, vagy mintha erélyes dobbantással parancsolt volna csendet. A csend lehet idegnyugtató, a megváltó csend gyógyít. Az emberek nagy szanatóriumokat építenek, melyekben a csend az úr. A csend lehet édes, mint a lépes méz és bársonyos, mint a gazella szeme. Az a csend, amely a rádióstúdióban hangverseny közben áll be, idegesítő. Az ügyeletes bemondó bekapcsolta a házi telefont. A váratlan csend felbőszítette, és az ügyeletes technikuson töltötte ki a mérgét. - Megőrültetek? Ki kapcsolta ki a magnetofont? A tartalék szalagot, azonnal! Miért nem felel? Már egy perce süket az adó, most mit mondok a hallgatóknak? Mi a fenének hagyták félbe a hangversenyt? - Mondanám, ha tudnám. Látszólag minden a legnagyobb rendben, a magnetofon működik, a korongok forognak,

semmit sem értek. Beadom a tartalék szalagot, címe: Imádlak, Johnny; twist. Figyelem, indul! A bemondó elnézést kért a hallgatóktól, bejelentette az új műsorszámot, elzárta a mikrofont, és kinyitotta a hangszórót. Eltelt egy másodperc, kettő, három, négy. A riasztó csend talpra ugrasztottá a főügyeletest, a javítóbrigád munkához látott. A bemondó ismét a hallgatókhoz fordult. - Ismételten bocsánatot kérünk, sajnos komolyabb hibáról van szó, a javítás néhány percet vesz igénybe. Addig felolvasok néhány időszerű közleményt. A toronyba vezető meredek lépcső mindennapos megmászása nem tartozott a legnagyobb élvezetek közé. Werbsey őrmester kiszámította, hogy amíg az óra alatti kis erkélyig felért, huszonhét év alatt kétszer mászta meg a Mont Blanc-t. És mindezt azért, hogy Balé lakói meghallják

az ébresztőt és hogy elégedetten fellélegezhessenek. Werbsey mindennap trombitált, a hagyományhoz híven, és irgalmatlanul hamisan trombitált, lelkében pedig a pokolba kívánta azt a hülye őrt, aki négyszáz évvel azelőtt riadót fújt, amikor észrevette a barbár hordákat. Később kiderült, hogy csak vaddisznók csörtettek a várfalak alatt. De a félelem mindent felnagyít, a hold sem világított azon az éjszakán, az őr álmatlanságban szenvedett, no meg alaposan felöntött a garatra. így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy úgy történt, ahogy történt. Baie város mind a húszezer lakosa kitódult az utcákra. Eltorlaszolták a kapukat, a férfiakat felfegyverezték. Az asz-szonyok jajveszékeltek, a kutyák vonítása túlharsogta a papok énekét, az őr pedig csak trombitáit, amíg a városparancsnok a lándzsájával jól tarkón nem vágta. Akkor torkára szaladt a nyál, és lekapta a trombitát puffadt ajkáról. Hajnalban megpillantották a mezőn röfögő ellenséget, és az egész város felszabadult nevetésben tört ki. Ennek az eseménynek az emlékezetére fújt ébresztőt Werbsey őrmester huszonhét éve minden álló nap déli tizenkét órakor. Istenverése az ilyen munka. Ajkához emelte a trombitát, nagyot lélegzett és belefújt. Egy hang nem sok, de annyi sem jött ki a hangszerből. Kicsit elcsodálkozott, megigazította a fúvókát, keze fejével megtörölte az ajkát, és még egyszer nekilátott. A trombita hallgatott. Az elképedt őrmester leballagott a földszintre. Alaposan megvizsgáltatta a trombitát, de senki sem tudta megmondani, mitől némult el egyszerre. A zsivaj elült, a közönség lelkes tapssal köszöntötte Francesco Romionit, a zseniális karmestert. A Scala igazgatósága kétéves szerződést kötött a lángésszel, ünnepi vacsorát rendeztek. A főigazgató így szólt a helyetteséhez: - Két kövér esztendőnk lesz, két szép, kövér esztendő. Tudom, mit beszélek. Romioni vonzza a közönséget. Úgy ragadnak rá, mint a vasreszelék a mág-

nesre, igazi lángész, a zenekar pedig úgy játszik a vezetése alatt, mint egy angyal. Az Aidával kezdünk. A karmester felemelte a pálcáját. Már az első mozdulatoktól felborzolódott az üstöké, de egyetlen hangszer sem szólalt meg. Hallgattak a hegedűk, hallgattak a csellók és a kürtök, hallgattak a pozaunok, a fagottok, a fuvolák, a klarinétok, hallgattak az üstdobok, bár Romioni nem takarékoskodott az erejével, és a zenészek is derekasan gyötörték szerszámaikat. - A kép jó, csak a hang ment taccsra jegyezte meg valaki általános derültség közepette. A zseniális karmester elájult. A Scala igazgatósága szabotázs vádjával beperelte a hangszergyárat. Reibo felügyelő hangosan gondolkozott: - Augusztus hetedikén az egész földgolyón elhallgatott a zene. Pontosan tizenkét órakor. Érdekes. Hiába minden igyekezet, nem lehet szólásra bírni a hangszereket, eltűntek a magnetofonszalagra rögzített dallamok, némán forognak a hanglemezek. Bámulatos. A zene úgyszólván megszűnt. Többször és több oldalról is megvizsgálták ezt a különös természeti jelenséget, de hiába. Végül rám bízták az ügyet. Nagyon helyesen: a zenét valaki ellopta, és csak a rendőrség tudja a tolvajt kinyomozni. Reibo az ablakhoz lépett. A felügyelőséggel szemben levő ház egy kissé a Doge-palotára emlékeztetett. Ugyanolyan légies tornyok szegélyezte falak, a sötét árkádok itt is kontrasztban álltak a fehér márványból megmintázott formák gazdagságával. Ugyanúgy, mint ott... A felügyelő felsóhajtott. Életében csak egyszer volt Itáliában. Szolgálati úton. És azóta mindent Itáliához mért: az ablakokat, a párkányokat, az árkádokat. Kissé megszállott nézelődésében a főfelügyelő érkezése zavarta meg. A főfelügyelőnek nem volt érzéke a szép építészeti megoldásokhoz, dühöngött, és a zene elrablóinak azonnali kézre kerítését követelte. - Zene nélkül élni! - ordította. - Micsoda élet az? A hangversenytermek kihaltak.

38

Bezártak az operák és az operettszínházak, a rádió- és televízióadók előadásokkal és drámákkal untatják a hallgatókat meg a nézőket. Csődbe jutnak a filmgyárak és a szórakozóhelyek. A katonák nem tudnak indulóra menetelni, a táncosok és a táncosnők, az énekesek meg az énekesnők, még a verklisek is az utcára kerültek, ott tétlenkednek és szitkozódnak. Tegnap kétezer tenor, bariton, basszus, alt meg szoprán énekes tüntetett a Parlament előtt. Tudni akarom, ki lopta el a zenét! Na, mondjon már valamit, a kiskésit neki! A tolvaj nevét! Hová rejtette a zsákmányt? - Az az érzésem, hogy nyomra bukkantam. Kapcsolatba kell lépnem a világ összes fővárosával. - Akkor lépjen! Mindenáron el kell csípni azt a gazembert vagy azokat a gazembereket, és vissza kell szerezni a zenét. Reibo kettőzött erőbedobással látott munkához. Az akcióban részt vett a világ minden rendőrsége és csendőrsége, az Interpol, a kémszolgálat és a kémelhárítás. Nem sajnálták az emberi és az elektronikus agyat. Szakértők hada törte fejét a rejtélyes lopáson, közös feltevéseik eredményeit a felügyelő összegyűjtötte, és gondosan elemezte. Ezzel egyidejűleg a felderítő csapatok a legeldugottabb helyeket, az erdőket, őserdőket, sivatagokat kutatták át. Békaemberek brigádjai merültek a tavak és tengerek vizébe, tengeralattjárók és batiszkafok kutatták át az óceánokat. A nemzetközi zenei intézmények magas díjakat tűztek ki legalább egy zenemű vagy akár csak egyetlen hang megtalálására is. Hansen autóval járta be egész Európát. Valamelyik nap egy csodálatos réten állította meg kocsiját. Szeme alig tudott betelni a nedvdús fű látványával. Meleg volt, csend és napsütés. Kellemes kis hely - állapította meg elégedetten. A fák között felverem a sátrat, pihenek itt néhány napot. A város sincs messze. Kár, hogy nincs a környéken folyó vagy akárcsak egy patak. Vagy talán a mögött a magaslat mögött, melyet buja

39

növényzet borít? Érdemes lesz alaposan átvizsgálni a környéket - határozta el és elindult. Néhány perc múlva egy palánkhoz ért, amely kisebb kiemelkedés' körül húzódott. Nem sokat teketóriázott, széthajtogatta a korhadt deszkákat, és felballagott a domb tetején álló facsoporthoz. Szélesen elterülő síkságot látott, szélén hamuszín hegyekkel, üde zöld legelőket és cipóhoz hasonlító kerek köveket, amelyek úgy csillogtak a napsütésben, mintha ezüstből lettek volna. Aztán Hansen egy körülbelül tíz méter átmérőjű gömböt pillantott meg, amely a lejtőn lefelé gördült, az ezüstös kövek pedig felugráltak rá, és eltűntek a rózsaszín burkolat alatt. Hansen becsukta a szemét, és egy pillanat múlva megint kinyitotta. A gömb végiggördült a réten, és a fák között megállt. Akkor Hansen halk hangokat hallott, mintha valaki bátortalan kézzel húrokat pengetne. Nem minden kőnek sikerült beugrania a gömbbe, ezek - körülbelül félszázan - rendetlen összevisszaságban ott henteregtek a réten. És zümmögtek. Hansen az autóhoz futott, elindította a motort, nem egészen egy óra alatt beért a legközelebbi városba, ahonnan táviratozott Reibo felügyelőnek: „Az ellopott dallamok nyomán vagyok. Jöjjön Valladolidba, Kasztília." A várakozás óráit városnézéssel töltötte. Elment tehát a San Gregorio-kolostorba és az Izabella-stílusban épült San Pablotemplomba, természetesen a királyi palotát is megtekintette, mert Valladolid valamikor Hispánia fővárosa volt. Végigsétált a patio fehér galériái alatt, megpihent a kőpadokon. Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy Reibo Franciaországból repülőn ideérjen? Egy óra, két óra? Ha még a szürkület beállta előtt megérkezik, kimennek a mezőre. Mi az ördög lehet az a titokzatos gömb, mit jelentsen az egész história? Miért zümmögtek a kövek? A felügyelő délután hatkor érkezett Valladolidba, beült Hansen kocsijába, és az üde zöld rétre hajtottak, a hamuszürke hegyek övezte síkságra. A látóhatár széle felé

igyekvő nap lámpása rózsaszínűre festette az eget és a földet. - Pokoli ügy - mondta a felügyelő. - Azt mondhatnám, precedens nélkül álló eset, itt a legfőbb ideje, hogy a végére járjunk. Az emberek tömeges hisztéria áldozataivá lesznek, nagy csoportosulások verődnek össze a hangversenytermek, az operaépületek előtt, és sírnak. Egy híres zeneszerző öngyilkosságot követett el. Életemben sohasem voltam hangversenyen, jól megvagyok zene nélkül is, őszintén megvallva néhány napja végre nyugtom van, mert zenész szomszédjaim csöndben vannak, de az a tudat, hogy a világból kiveszett minden dallam, hogy egyetlen hangszer sem szólalhat meg, hogy az énekesnek nem jön ki hang a torkán, ez a tudat, kedves Hansen úr, rémülettel tölt el. Hol az ördögben vannak azok a zenélő kövek? - Ahelyett, hogy annyit beszélne, hallgatózzék inkább. - Igen, nagyon dallamosan zümmögnek. Maga valóban rábukkant az ellopott zene nyomára. - Zenélő kövek. Fantasztikus. Ezt meg kell nézni közelebbről is. Elindultak a réten. Hansen felvette az egyik követ. Nagyon könnyű volt. - Belül üres. Ez csak valami tokféle. Zenedoboz. Keringőt játszik. - Kő ez - helyesbített a felügyelő -, közönséges mezei kő, csak meglepően könnyű. Nincs ebben semmiféle gépezet. - Hát ez? Emelje csak fel és nyissa ki! - Ez meg indulót játszik. - Ez meg twistet. | - Rumbakő is van. Bámulatos. Meneküljünk, Hansen! Szétlapít a gömb! De a gömb semmi kárt nem tett bennük. Néhány méter távolságra megállt, valami ijesztően megcsikordult, láthatatlan kezek kinyitottak egy kerek kis ajtót, és rokonszenves hang csendült fel: - Uraim, bocsánatot kérünk, nem akartunk a Földön pánikot kelteni. Az önök költői azt mondják, hogy a zene szárnyakat ad a léleknek, és bizonyos értelemben igazuk van. A zene kitűnő hajtóanyag az

űrhajók számára. Egy meteorit tönkretette a tartályainkat, és leszállásra kényszerültünk. Azt az utasítást adtuk a robotoknak, hogy nézzenek új hajtóanyag után. De a robotok egy kicsit túllőttek a célon. Utunk folytatásához elég egy-két újabb földi sláger. Természetesen képtelenség lett volna megfosztani a Földet egész dallamkincsétől. Ezért a készlet túlnyomó részét itt hagytuk a réten. Még egyszer bocsánatot kérünk. A hang elhallgatott. A gömb felugrott, mint egy gumilabda, kétszer visszapattant a mezőről, majd a felhőkbe fúrta magát. - Eső lesz - mondta a felügyelő. Mindent össze kell szedni. Igyekezzünk, nem szeretem a vihart, pedig az előbb már villámlott is. Mi a baj, Hansen úr? - A tartályban egy csepp benzin sincs, elfelejtettem tankolni. - Nem látok okot az aggodalomra. Majd dallammal pótoljuk a benzint. - Milyen számot javasol? - Valami gyorsat. Éjfél előtt Párizsba kell érnem. Az örvendező bemondó bekapcsolta a mikrofont, és bejelentette: - Őszintén sajnáljuk, hogy félbe kellett szakítanunk a hangversenyt. Adásunkat A zene elhallgat egy pillanatra című számunkkal folytatjuk. SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA

40


. . . . . .

A Málnavörös Oah Tó

- Lestem rád a Visszatérések Övezetében, ötnapos késéssel jöttél. Őrt a Málnavörös Oah Tónál vár bennünket, legszebb tavunknál, ennél a csodálatos oázisnál, melyet minden oldalról körülvesznek a Rózsaszín Hegyek, melyek megvédik a völgyet az északi viharok és a Nagy Sivatag forró fuvallata elől, itt valósággal balzsamos a levegő, Őrt azt mondja, hogy még a halottakat is feltámasztja, a Málnavörös Tó partján százával épültek a nyaralók, itt pihenik ki fáradalmaikat a különböző fokozatú Irányítók, én csak beszélek és beszélek, te pedig hallgatsz. Végrehajtottad a feladatodat? - Végrehajtottam feladatomat és bajtársaim feladatát. - Egyedül te élted túl. - Csak nekem sikerült visszatérnem. - Rossz híreket hozol? - Nagyon rossz és rendkívül nyugtalanító híreket hozok. - Figyelem! A Kettes Teraszon szállunk le. Helyet kérek a visszatérő Di számára. Őrt a legkényelmesebb karosszékben ültette le a vendéget. A Fő Kantonok Irányítói a mellvéd mellett levő székeken foglaltak helyet. Néhány percig a kilátásban gyönyörködtek. A Málnavörös Tó partján kigyúltak a fények, a hegyek csúcsain felvillantak a jelzőlámpák. - Visszajöttél, Di - kezdte Őrt visszajöttél végre, ötnapos késéssel. - Hat emberünk pusztult el, ez hallatlanul bonyolulttá tette küldetésemet. - Hogyan pusztultak el? - Mindegyik másképpen. Az elsőt keresztre feszítette a felbőszített tömeg, a másodikat máglyán égették el, a harmadikat meglincselték, a negyedik börtönben halt meg, az ötödiket csatamezőn lőtték le, a hatodik az atombomba robbanásakor pusztult el. - Folytasd, kérlek, folytasd... - Szinte egész Naprendszerünket átkóboroltam, de ehhez hasonlót sehol sem láttam. Ez a legfurcsább az általam ismert bolygók közül. Furcsa és veszélyes. - Kinek a számára veszélyes? - A mi számunkra. A Föld lakói régóta figyelik az eget, a csillagokat, a galaktikákat, a csillagködöket, a szomszédos bolygókat, a mi csatornáinkat is észrevették. - Azt mondod, észrevették a csatornáinkat? És milyen következtetésekre jutottak? - Hogy feltehetően értelmes lények műve, hogy természeti jelenség, hogy optikai csalódás, hogy a csatornák nem csatornák, hanem apró foltok és szeplők láncolata, melyet az emberi szem egyenes vonalnak lát. - Elhallgattál, beszélj tovább, kérlek, beszélj. - Végül elhatározták, hogy űrrakétát építenek, és bolygónk felé repítik, hogy fényképeket készítsen a felszínről. - Igen, igen. - Világos dolog: egy sereg nehézségbe ütköztek, ami sok fejtörést okozott nekik, de minden jel arra mutat, hogy legújabb kísérletük sikerülni fog. A jövő héten a Mariner-4 elnevezésű rakéta megkezdi a Mars felszínének a lefényképezését. - Azt mondtad, a Mars felszínének? - így nevezték el a földiek a bolygónkat. A Mars egy mitológiai hadisten neve.

- Hadisten? Miért éppen hadi? - Tudósaik megfigyelték, hogy az Akk bolygó, mely életadó energiáját a Napcsillagból meríti, felületének legnagyobb részén vörös színezetű. Amikor ugyanis a Napcsillag sugarai ferdén esnek a Réz Síkságokra, a középső sáv mindkét oldalán bíborszínt ölt a táj, és ezt az árnyalatot a vér színéhez hasonlították. - Mit tudsz a Mariner-4 építőiről? - Rádióriportjaimban beszámoltam arról, hogy a Föld lakói több száz nemzetre és ezernyi törzsre oszlanak. - Igen, igen, emlékszem. Ismerve jó humorérzékedet, kezdetben úgy véltük, hogy meg akarsz bennünket tréfálni. - Nem volt tréfa. - Tehát igaz az, hogy a legkisebb földdarabkáért is harcolnak, és közben nem hasznosítják azokat a hatalmas területeket, amelyek, ahogy mondani szokták, parlagon hevernek? - így igaz. - A Föld újkorának 1519. évében megdöbbentő tudósítást kaptunk tőled a Tenochtitlan nevű azték város háromhónapos ostromáról. Akkortájt körülbelül kétszázezer indián pusztult el. Legfelkészültebb agyaink a jelentés minden egyes szavát elemezték, de képtelenek voltak megérteni, miért gyilkolták meg a vendégek vendéglátóikat, akik barátságos fogadtatásban részesítették őket, miért rabolták ki és pusztították el gyönyörű városaikat. Az 1805-1815 közötti években küldött jelentéseidből értesültünk arról, hogy egy Bonaparte Napóleon nevű ember hétszázhetvenötezer ember halálát okozta. És mindezt egyéni ambícióinak kielégítéséért. Sok emlékművet állítottak neki, ellenségei tisztelték a nevét. Tudod, miért? - Csak gondolom - válaszolt Di. - A győztes Napóleon szörnyeteg volt, a legyőzött Napóleon pedig zseniális hadvezér, csodálatos tünemény, ily módon ellenségei is dicsőséget szereztek maguknak. - Később tudósítást kaptunk - folytatta Őrt - az úgynevezett Első Világháború lefolyásáról. Négy év leforgása alatt tízmillió embert öltek meg, húszmilliót sebesítettek meg. Ha tévedek, igazíts ki, légy szíves. - Nem tévedsz. - A Második Világháború időszakában ötvenmillió ember pusztult el, a sebesültek számára nem emlékszem. - Harmincöt millió. - Ezt a háborút a nácik robbantották ki, valamiféle „folyosó" ürügyén. - Ki építette a Mariner-4 elnevezésű űrrakétát? - kérdezte az Első Kanton Irányítója. - Az aztékok, a spanyolok vagy Napóleon? Sehogy sem tudok a sok név között kiigazodni. - Az amerikaiak - felelt komolyan Di -, az Észak-amerikai Egyesült Államok polgárai. Őrt szerette volna hallani, mit tudok a rakéta építőiről, ezért emlékeztettem őt jelentéseimre, amelyek pontos választ adnak erre a kérdésre. - Milyenek az amerikaiak, mondd meg már végre - türelmetlenkedett a Nyolcadik Kanton Irányítója. - Minden lében kanál társaság. - És milyenek még? - Ismét emlékeztetnem kell Észak-Amerikából, Dél-Amerikából, Európából, Afrikából és Ázsiából küldött jelentéseimre. - Az amerikaiak nomád életmódot folytatnak? - Nem, állandóan Amerikában laknak, de Amerika határain kívül háborúznak. - Érdekes - mondta Őrt, és a mellvédhez lépett. - Zenés tutajok úsznak be a Málnavörös Oah Tóra. Hamarosan elkezdődik az esti hangverseny, földi zeneszerzők művei vannak műsoron. Azt javaslom, hogy holnap délután újítsuk fel beszélgetésünket Divel, amikor a Mutatóujj gerincére fogunk felmászni.

42

A tervet jóváhagyták. A hangverseny négy óra hosszat tartott. Az Irányítók meghallgatták Sibelius Valse triste-jét, Rahmanyinov II. szimfóniájának egy részletét, Ravel vonósnégyesre, fuvolára, klarinétra és hárfára írt bevezetőjét és allegróját, Hacsaturján Spartacus című balettjének egy részletét, Sztravinszkij Concerto in D-jét és Chopin néhány mazurkáját. - Ez a zene - szólt Fu, a Negyedik Katón Irányítója - a lehető legszebben vall az emberekről. Nagyon intelligenseknek kell lenniük, ha olyan dallamokat tudnak komponálni, amelyek a kozmosz legnemesebb hangjai közé tartoznak. - Szelektívek - tette hozzá Őrt -, kitűnően érzékelik az elektromágneses hullámokat, és sok reménnyel kecsegtető tehetséggel alakítják át őket. Előbb vagy utóbb felfedezik ihletettségük forrását, megismerik a dallamstruktúrát, a zenei monászokat. Ők azonban homorú tükörként viseltetnek az őket körülvevő világegyetem iránt, éjjel-nappal szívják magukba a Nagy Kerék különböző pontjairól kibocsátott képeket, hosszú évek óta vágyódnak arra, hogy kapcsolatot teremtsenek más rendszerekkel, vágyódnak az Értelemre, megpróbálják kihüvelyezni a galaktikák rádióüzeneteit, pedig a legnehezebb kérdésekre ott a válasz saját magukban, hiszen a Földhöz, Naprendszerünkhöz, Galaktikánkhoz és Metagalaktikánkhoz olyan szálakkal - sugárzásokkal - kötődnek, amelyek meghatározzák a szem színét, a bőr színezetét, a vérmérsékletet, az étvágyat, a hajlamokat, a humorérzéket. Tudnak-e tele szájjal nevetni? - Igen - felelte Di ismerik a nevetés igazi értékét, szeretnek szórakozni. - Ez jó - örvendezett az Első Kanton Irányítója. - Tudósaink már régen felfedezték, hogy a humor a legsúlyosabb kapukat is megnyitja a derűs bölcsesség előtt. A következő nap délelőttjén a kilenc Irányító nekilátott a Mutatóujjra vezető szelíd lankák megmászásának. Őrt kezdte a beszélgetést: - Azt mondod tehát, Di, hogy a felfedeztetés veszélye fenyeget bennünket? - Bolygónkhoz egy legénység nélküli, távvezérelt űrhajó közeledik, a Szem. Televíziós berendezés továbbítja a Földre az Akk bolygó felszínéről készült képeket a legnagyobb megközelítés pillanatában. - Nem látok pánikra okot - szólalt meg Fu, a Negyedik Kanton Irányítója. - Véleményem szerint ezt nem kell megakadályoznunk. Ha mindenáron fel akarnak fedezni bennünket, csak tessék. Évekkel ezelőtt részt vettem az egyik első földexpedícióban. Akkor néhány nagyon józanul gondolkodó és békés embert ismertem meg ott. - Ez nem oldja meg az egymás mellett élési problémánkat hárommilliárd emberrel. - Őrt leült egy kőre. - Az is előfordulhat, hogy haditámaszponttá alakítják át bolygónkat. - Akkot katonai támaszponttá? - Fu nem leplezte, hogy mulat a megjegyzésen. - Te tréfálsz, Őrt! A mi légkörünkben nem sül el egyetlen puska sem. - Belerángathatnak minket az összetűzéseikbe. - Ha őszinte lehetek, időnként szívesen összetűznék valakivel. - Az összetűzések verekedéshez vezetnek. - Izmaink elsatnyulnak, nem árt egy kis testgyakorlat. Nézzétek, mekkora pocakja van Dinek, eltakarja előle a legszebb kilátást, amikor felmászik valamelyik csúcsra, és le akar nézni a völgybe, nézzétek csak meg Ortot, hogyan törölgeti minden pillanatban izzadt nyakát, izzadó tokagyűjteményét, mely ötszörös redővel hullámzik végig a bölcsek legbölcsebbikének kövér állán. Mit csinálnál, ha fenéken billentenélek? - Adnék én neked ! - felelt nyugodtan Őrt. - Tehát a bunyóra szavazol? - Nem, de kölcsönkenyér visszajár. Különben továbbra is fenntartom, hogy a verekedésnek összecsapás a vége, az összecsapások pedig háborúhoz vezetnek. - Időnként kell egy kicsit háborúzni. - Fu megőrült! - kiáltott fel Di. - Már többször is óvást emeltem az ellen, hogy a Negyedik Kanton képviselői is eljussanak a Földre. Aggasztóan hasonlítanak a földlakókhoz. Az a

43

gyanúm, hogy néhány ezer évvel ezelőtt földi expedíció járt bolygónkon, amely természetesen egy régebbi civilizációt képviselt. A rakéta elromlott, és nem tudtak hazamenni. A földi űrhajósok ittmaradtak Akkon, a Negyedik Kanton lakói az ő leszármazottaik, tehát Fu ereiben is földi vér csergedezik. Nem kellett volna kiküldeni a Földre, rögtön összebarátkozott a földlakókkal. Bámulja őket, és irigyli a sorsukat. - Mégis visszajöttem. - Mert ezt a parancsot kaptad a földlakóktól, mert éppen az a feladatod, hogy egyengesd előttük a bolygónkra vezető utat. Te kém vagy, Fu, és ami még rosszabb, azoknak a földi csoportoknak a kémje, akik bele akarják rángatni Akkot földi ügyeikbe. - Ez abszolút képtelenség! Abban, amit mondasz, Di, túl sok a hév és kevés az ész. Én is szeretem bolygónkat, Akkot, de az a véleményem, hogy legfőbb ideje véget vetni elszigeteltségünknek. Nem vagyunk egyedül a világegyetemben. - A földlakók rossz útra tértek. - Segíteni kell nekik. Engedjük meg, hogy felfedezzenek, és fogadok, hogy ez a felfedezés annyira megrázza majd a Föld lakóinak gondolatvilágát, hogy megfeledkeznek a cívódásokról, és rálépnek a helyes útra. - A miénk a legrégebbi civilizáció a Naprendszerben. - Ezért fog jót tenni, ha fiatal és friss vér oltódik belénk. - Lehet, hogy fiatal és friss, de hogy tiszta-e... - Egy kis piszok senkinek sem árt. Akkora nálunk a tisztaság, hogy már majdnem csíramentesek vagyunk. - Erre csak büszkék lehetünk. - Miközben még unalmasabbak leszünk. - Mióta unalmas a tökéletesség? - Az önző, a többiek számára megközelíthetetlen tökéletesség, az öncélú tökéletesség társadalomellenes. Így beszélünk: a földlakók sokkal rosszabbak nálunk, primitívebbek és eszetlenek. Szánalommal szemléljük vergődésüket, de egy szalmaszálat sem tennénk keresztbe azért, hogy hozzánk hasonlóvá tegyük őket. - Minden évben elküldjük a Földre képviselőinket. - Akik kudarcot kudarcra tetéznek. A földlakók kikiáltják őket valódi vagy hamis prófétáknak, üldözik és megölik őket, majd emlékművet állítanak nekik, és imádkoznak hozzájuk, visszaélnek nevükkel saját ügyeik elintézése reményében, velük takargatják saját érdekeiket. És mi a végeredmény? Az ilyen segítség csak súlyosbítja a helyzetet, ezek csak féleszközök meg negyedeszközök, nesze semmi, fogd meg jól, hitvány módja annak, hogy elaltassuk a lelkiismeretünket. - Ha a szomszédod reggeltől estig garázdálkodik, nem szívesen kopogtatsz be az ajtaján. - Ez nem kopogtatás kérdése. - Helyes, itt valami komolyabbról van szó, egyenesen ebédmeghívásról. - Ebédre, reggelire, vacsorára, az étkezőbe, a társalgóba, a hálóba. Sétálgassatok a teraszainkon, úszkálgassatok a csatornáinkban. - Ohó, helyben vagyunk, a szélesre tárt ajtók politikája. - Tárjátok ki az ajtókat a paradicsom előtt! Hadd özönöljenek be rajta a tömegek, hadd faljanak fel bennünket. Te nem ismered a földlakók étvágyát. - Megértem szükségleteiket, megértem, hogy nyugalomra van szükségük és arra, hogy együtt éljenek a náluk jobbakkal, szükségük van arra, hogy materializálódjék az égbolt. Ezt mindaddig nem érik el, amíg közvetlen kapcsolatot nem teremtettek a náluk okosabbakkal. - Nem tudom, hol voltál, amikor a szerénységet osztogatták. - Nincs miért szerénykednünk.

44

A többiek türelmesen végighallgatták a párbeszédet: Fu és Di nézetei mindig szöges ellentétben álltak egymással. Hanem gyakran ugyanazokat a gondolatokat fogalmazták meg, amelyek a többi Irányítót is foglalkoztatták. Őrt lépett fel a közvetítő szerepében. - Mik a végkövetkeztetéseitek? - Egyetlenegy értelmes következtetést ismerek - mondta Di. - Meg kell semmisíteni a Mariner-4-et. - Nem szabad megsemmisíteni - szólt Fu. - Hadd fényképezze le bolygónk felszínét. Hadd lássák meg a földi tudósok csatornáinkat. - No és a tegnapi hangverseny? - emlékeztette a többieket Őrt. - Nagy megindulással hallgattuk a földi zenét. Rokonszenvet keltett bennünk a földlakók iránt. - Nem mindegyikük zeneszerző vagy zenész, sokan közülük - szónokolt Di - egyetlen hangszeren sem tudnak játszani. Sokan közülük határozottan botfülűek, és találkoztam teljesen süketekkel is. - Ha majd felérünk a Mutatóujj csúcsára, megmondom, mit kell tennünk. - Őrt ment legelöl, utána Fu, Di és a többi Irányító. Libasorban haladtak, és ütemes dallamot dudorásztak. A menet bizonyos időközökben megtorpant: ősi szokás szerint gyönyörködtek a tájban. Ez alkalmat adott arra is, hogy a külső világ összhangba kerüljön a belsővel. - Oda nézzetek, oda nézzetek - lelkesedett Őrt -, ott, jobb oldalon a Nap visszaverődik a Réz Síkság tükörsima felszínéről, felmelegíti és életre kelti, oda nézzetek, oda nézzetek, baloldalt az Oah Tó málnavörös színű vize fölött rózsaszín pára lebeg, a pára-gomolyokból hosszú csíkot fon a szél, betekeri vele a hegycsúcsokat, a köd szalagjai karikában folynak le a völgybe. - Őrt lehajolt és felemelt a földről egy apró, cinóber-színű rögöt. - Ez a kő is visszaveri a Nap sugarait, és hőt bocsát ki magából, fehér erezet hálózza be, mintha felhőfoszlányok lennének rajta. Még néhány lépés és fenn vagyunk a csúcson. Leültek a Mutatóujj Körmének nevezett terasz lépcsőire. Csak akkor jelentette ki Őrt: - Felveszem a kapcsolatot a nálunk Még Okosabbakkal. - Jó ötlet - mondta Fu. - Kitűnő ötlet - szólt Di, és hozzátette: - Nagyon hamar lesülök, és a lebarnulás még jobban kiemeli bájaimat. Mosolyt látok az arcotokon, valami nevetést hallok, de megértő leszek e mintegy megalapozatlan vidámság-megnyilvánulások iránt. Délután az Irányítók ellátogattak Orthoz. - Bolygóközi beszélgetést kértem - magyarázta, és megkérte a vendégeket, helyezkedjenek kényelembe a hosszú asztal mellett levő székeken -, bolygóközi beszélgetést kértem, és most várhatok, de ennek ellenére nem hagytam fel a reménnyel. Zavart jeleztek a kapcsolások vonalában, mágneses viharokat és kozmikus ciklonokat. Figyelem, létrejött az összeköttetés. Halló, halló, itt Őrt... - Szeretettel üdvözöllek - szólalt meg egy rokonszenves alt hang. - Mivel szolgálhatunk? - Adj tanácsot, mit csináljunk, hogyan segíthetnénk a földlakóknak úgy, hogy mi se károsodjunk. - Keveset tudunk arról a bolygóról. Nincs velük semmiféle közvetlen kapcsolatunk. - Mi megszerzünk minden szükséges adatot. - Helyes. - Sokáig kell várnunk a válaszra? - Legyetek türelemmel. A technika fejlődése következtében a bolygóközi egymás mellett élés lett az első számú probléma. Nos, most ez a divat a kozmoszban, és ahány divat, annyi összeütközési lehetőség. Egymás mellett élni vagy nem élni egymás mellett. Felvegyük-e a kapcsolatot vagy sem, segítsünk-e a gyengébbeknek, a butábbaknak, vagy hagyjuk sorsukra őket. Olyan nyugtalan bolygócska, mint a Föld, sok kering a világűrben. Némelyeknek jót tett, hogy megismerték idősebb testvéreiket.

45

- Némelyeknek, azt mondod? - Mert mások számára balul ütött ki az Értelmesebbekkel felvett kapcsolat. Minden naprendszernek megvannak a maga törvényei. Ami az egyiknek hasznos, a másiknak káros. A vállalkozás sikere különböző tényezőktől függ, temperamentumtól, humortól, gondos elemzésnek kell alávetni az értelmes vagy kevésbé értelmes lényekbe beprogramozott tulajdonságokat. - Nincs sok időnk. - Beszélj hangosabban. Akárhogy is van, több tucat fényévnyi távolság választ el bennünket egymástól. - Azt mondtam, hogy kevés az időnk: közeledik bolygónkhoz a földlakók távirányított, rádió- és televíziókészülékkel felszerelt űrrakétája. - Nos, ebben az esetben csak ti tudtok tanácsot adni magatoknak. Hányjatok-vessetek meg mindent, pro és kontra. Tanulmányozzátok át a bolygóközi kapcsolatokról szóló irodalmat, különösen ajánlom a Hetedik Galaktikáról származó Uart művét, címe: Az értelem integrációja a világűrben. Vizsgáljátok meg a kérdést a házigazda és a vendég szemszögéből is. Van még kérdés? - Köszönöm, ez minden. - A viszonthallásra, szívesen állunk mindig szolgálatotokra. Á, még valami, küldjetek nekünk alkalomadtán cinóbercsomagot, konkurrenciamentes áru. - Majd küldünk - mondta Őrt, és kikapcsolta a galaktikaközi telefont. - Átadom a szót a Negyedik Kanton Irányítójának. Fu köszönetét mondott, és beszélni kezdett: - Néhány órán belül Ortnak döntenie kell. Holnap kora hajnalban a Mariner-4 megkezdi bolygónk fényképezését. - A véleményed ? - Hadd fényképezzen. - És a tiéd, Di? - Meg kell semmisíteni a rakétát, és ezzel letesszük a gondot. - A ti véleményetek, Irányítók? - Meg kell semmisíteni I - Nem kell megsemmisíteni! - Hadd vegyék fel a kapcsolatot! - Képtelenség I Nem szabad megengedni, hogy kapcsolatot teremtsenek. - Hagyjátok abba, legyetek szívesek - csillapította Őrt a szemmel láthatólag felindult Irányítókat. - Ennek nincs értelme, ennek itt nincs helye. Fogadjuk meg a nálunk Még Okosabbak tanácsát, és nézzük meg a kérdést a vendégek szempontjából is. - Zseniális gondolat. - Di felkelt a fotelből, és felállt a zenekari emelvényre. - Eljátszom azt a földlakót, aki meglátja csatornáink, hidaink és viaduktjaink fényképét. Figyeljetek csak: „Uraim, engedelmükkel, Hooten tábornok vagyok a Főhadiszállásról, Űrhajózási Alosztály. Mindenki viiii-gyázz! Egy pillanattal ezelőtt kaptuk kézhez ezeket a fényképeket, mindenki piiii-henj! Nem kell önöket meggyőznöm arról, hogy amit a fényképen látunk, nem más, mint erődítmény, bunker, tankcsapda, óriási Magínot-vonal, Siegfried-vonal és ördög tudja, még mi minden, uraim, éppen idejében fedeztük fel a veszélyt. A Mars fenyegeti a Földet. Javaslom, indítsunk útnak egy hadosztályt, amely majd jobb belátásra bírja a Mars-lakókat, lehűti az agresszorokat, még mielőtt rátámadnának bolygónkra, lépés iiiin-duljl" Most te következel, Fu. - Én is voltam a Földön - mondta a Negyedik Kanton Irányítója -, és biztosíthatlak titeket, hogy a földi tábornokoknak valamivel alacsonyabb a hangjuk. - Tiltakozom! - sivította Di. - Fu nevetségessé akar tenni! - Bocsánatot kérek, csak tréfáltam.

46

- Várjuk felszólalásodat, siess - nógatta Őrt. - Nagyon kérlek. - Engedjétek meg, hogy bemutassam a földi civilizáció egy másik képviselőjét. - Fu felment az emelvényre, és udvariasan meghajolt. Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy kifejezzem mélységes meggyőződésemet, hogy a Mars felfedezésével új korszak nyílik a Föld életében, valóságos új reneszánsz. Nézzék meg ezt a képet, vessenek egy pillantást ezekre a bámulatos építményekre, mennyi megindító könnyedség és csodálatos harmónia nyilvánul meg bennük. Büszkék lehetünk, hogy éppen a mi nemzedékünknek jutott osztályrészül az a megtiszteltetés, hogy kapcsolatba léphet egy ilyen magas szintű civilizációval. Ezért javaslom, küldjünk a Marsra expedíciót, amelyben a tudósokon kívül kultúránk és művészetünk képviselői is részt vesznek, költők, zenészek, építészek, festők és szobrászok." - Köszönöm, Fu, köszönöm, Di, az igazság minden bizonnyal kettőtök gyökeresen eltérő véleménye között van valahol. Idő hiányában nem tanulmányozhatjuk alaposabban a földlakók természetét. Hívjátok be az űrhajósokat. Teljesítették a parancsot. Hat, szkafanderbe öltözött pilóta lépett be a terembe. - Menjetek a földi űrrakéta elé. Közelítsétek meg a Mariner-4-et, de ne tegyetek benne kárt. Vizsgáljátok meg a köpenye alatt rejlő berendezést. Várjuk jelentéseiteket. Nem egészen egy óra múlva az Irányítók megkapták az első jelentést: „A Mariner-4 törzsét lapos, nyolcszögletű, magnézíumötvözetből készült hasáb alkotja. Nyolc szelvényre tagolódik, közülük hétben az elektronikus berendezés, a nyolcadikban pedig a hajtómű helyezkedik el." A második jelentés: „Megvizsgáltuk a szélmalom-szárnyakra emlékeztető négy lapátot, ezek körülbelül harmincezer napelemből állanak. A kozmikus laboratórium ezüstcink akkumulátorokkal van felszerelve, a szonda törzséhez nyolcágú antenna kapcsolódik. Ez paraboloid, szélein ellipszis alakú felület." A harmadik jelentés: „A Mariner-4 rádióberendezése az S hullámsávon (1550 Mc/sec5200 Mc/sec) dolgozik, a vevő 2113 Mc/sec frekvenciájú jeleket fog fel, az adó pedig 2295 Mc/sec frekvenciájú jeleket továbbít... Vigyázat! Megtaláltuk a televíziókamerákat. Várjuk a további utasításokat." - Legyetek óvatosak - válaszolt Őrt. - Legyetek nagyon óvatosak. A Mars-szonda építői bolygónk felszínének képét várják. Veszélyes sokkhatást váltana ki, ha benneteket pillantanának meg a képernyőn. Kérem a további jelentéseket. A negyedik jelentés: „A mérőberendezés azt vizsgálja, milyen intenzitású a kozmikus sugárzás, a mágneses tér, mekkora a napplazma és a kozmikus por jelenléte bolygónk, Akk térségében és közvetlen közelében. További utasításokra várunk.” Néhány perces tanácskozás után, melyen jelen volt Minden Kanton Irányítója, Őrt a következőképpen döntött: - Késleltetni kell, hogy a földlakók felfedezzék Akk civilizációját. Jobban meg kell ismernünk őket, hogy elejét vegyük a szükségtelen, kétoldalú csalódásoknak. Küldök nektek néhány képet a földi tudósok által Jupiternek nevezett Kilencedik Bolygó egyik holdjának felszínéről. Ezeket a képeket adjátok tovább az amerikai tudósoknak a Mariner-4 berendezésének segítségével. - Képzelem, hogy elképednek - Di nem leplezte elégedettségét - és megdöbbennek majd, amikor a várva várt csatornák helyett krátereket, ezernyi krátert fognak látni. - Nagyon sajnálom - mondta szomorúan Fu -, végtelenül sajnálom, és nem osztozom Di örömében. Van a Földön egy közmondás: „Nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik." Csöngött a telefon. Őrt bekapcsolta a hangszórót. - Halló, itt a bolygóközi központ, kapcsolom a galaktikaközi központot... Halló... - Halló, tessék.

47

- Köszönjük a cinóberszállítmányt. - Ó, a nálunk Még Okosabbak. Igazán szóra sem érdemes. Csak azért hívtatok fel bennünket, hogy köszönetét mondjatok? - Nem, nem, szeretnék kérdezni valamit. Sok időtökbe kerül a cinóber kitermelése? - Alig valamibe. - Mégis, mennyibe? Szeretném pontosan tudni - erősködött az igen rokonszenves alt hang. - Milyen sokáig tart a termelési folyamat? - Búváraink egyszerűen lemerülnek a Málnavörös Oah Tó fenekére, rengeteg ott a kisebbnagyobb cinóberrög. A régi legenda úgy tartja, hogy az űr vándorainak könnyei azok, a sok ezer év alatt kristállyá dermedtek. - Ez nem legenda, ez az igazság. A vándorok régóta bolyonganak a kozmoszban, elfogják az üstökösöket, és kibontják ezüstpor hajfonataikat, aztán sírnak, nevetnek és táncolnak, mámorosán a világegyetem őrült lendületétől. Tudod, mire használjuk a cinóbert? - Nem, nem tudom. - A körmünket és a hajunkat festjük vele. Hála ennek a divatnak, a kóborló zarándokok egyetlen könnye sem megy veszendőbe. Este, amikor a földi zeneszerzők műveiből adott hangverseny második része befejeződött - Luigi Dallapiccola valami Marsia című balettjét játszották -, Fu így szólt az Irányítókhoz: - Sok jel arra mutat, hogy mindnyájan ugyanabból a vetésből nőttünk ki, hogy valahol a kozmosz mélyén valaki kinyitotta az űr kapuit, és a kozmikus szél a Nagy Kerék minden küllője mentén szétrepítette azokat a csírákat, amelyekből kibontakozott az aktuális kétségektől sohasem mentes élet. Di nevetése arra indította a Negyedik Kanton Irányítóját, hogy még egy mondatot ejtsen ki azon az estén: - Ők ott a Földön pontosan ugyanígy neveinek. Bizonyára a csillagközi por teszi, a gégébe kerülve csiklandó hatást fejt ki, és megesik, hogy az addig legkomolyabbak is egészséges, üdítő kacajra fakadnak. SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA

48


HÁZ A POLARNA UTCÁBAN Tudja, uram, pocsék idő volt azon az estén. Az utcák ki sem látszottak a ködből, mindenütt csak köd és köd, tudja, ilyenkor az ember nem lát tovább az orránál. Utálom a ködöt, veszélyes dolog: lehangoltságot okoz, és még isten tudja, mi mindent, úgy hullanak az emberek az ilyen ködös estéken, mint ősszel a legyek, rejtélyes módon elpatkolnak. Látom, az óráját nézi, ne aggódjék, rögtön kurtábbra fogom. Egyelőre én vagyok a ház egyetlen lakója, én költöztem be elsőnek, az első emeleti lakások még üresek. A két földszinti szobát foglaltam el. Veszett hideg volt itt tegnap, kint köd, bent pedig csontig ható hideg, eltart egy darabig, amíg az új házak falai felmelegednek. Mondom is magamban: ha kortyinthatnék valami erőset, bizonyosan jót tenne, az a legjobb orvosság a hidegre meg a ködre. Kinyitom a pohárszéket, és szinte ugyanabban a pillanatban valami dübörgést hallok felülről. „Nocsak mondom -, csak nem új lakó költözik az emeletre? Ezt már megnézzük." A lépcsőházban sötét volt, meggyújtottam a zseblámpámat, és elbotorkáltam a négyes számú ajtóig. Az ajtó alatti nyíláson fény szűrődött ki. Nem szokásom más dolgába ártani magamat, de ebben az esetben természetemmel ellenkező módon jártam el, azaz bekukucskáltam a kulcslyukon. Először egy mécses lángját pillantottam meg, majd pedig egy rémült arcú fiatalembert. Igen, nagyon feldúltnak látszott, és ez felbátorított. Bekopogtam. Az ajtó mögül reszketeg hang válaszolt: - Ki az? Felelet helyett benyitottam. A fiatalember hátrahőkölt, kezében a mécsessel. Eloltottam a zseblámpámat, és így szóltam: - Neszezést hallottam, egyedül lakom a házban, nem gondoltam volna, hogy találok itt valakit, bocsánatot kérek. Mondja, mikor költözött be? - Én nem költöztem be. - Ebben az esetben, ha szabad kérdeznem, mit csinál ebben a szobában? - Ezt én is szeretném tudni - felelte, és körülhordozta tekintetét a szobán. - Bocsásson meg, de fogalmam sincs, hogyan kerültem ebbe a házba. - Szabad a nevét? - Rómeó, Montague Rómeó. - Bizonyára viccel. - Nem, nem viccelek, valóban ez a nevem, legalábbis abban a darabban, amelyben most játszom. - Tehát Shakespeare Rómeójában. - Igen, Shakespeare Rómeójában.

49

- Ön tehát színész. - Így van. Igazi nevem Mabe, Grzegorz Mabe. És önben, akivel ezt a nem mindennapi társalgást folytatom, kit tisztelhetek? - Jakub Kyd a nevem - mondtam határozottan, és fenyegetően összeráncoltam a szemöldökömet. - Tehát, Mabe úr, mit keres ebben a szobában? - Néhány perccel ezelőtt még a színpadon voltam. - A fiatalember magasabbra emelte a mécsest, és Rómeó ezüstfehér jelmezét pillantottam meg rajta. - Hirtelen minden világítás kialudt, jobban mondva: majdnem minden, mert közvetlenül a bejáró mellett egyetlenegy mécses égve maradt. Felemeltem, és abban a pillanatban fehér füstfelhő gomolygott elő. „Tűz van I" - kiáltottam rémülten. Egy kis idő múlva a füst eloszlott, és én ebben a szobában találtam magamat. Valaki bekopogott, és felrántotta az ajtót, akkor láttam meg önt. - Ebből semmit sem értek. - Szerintem is szerfölött furcsa história. - Menjünk át énhozzám - javasoltam. - Bizonyosan nem utasít vissza egy pohárka konyakot. Meg vagyok győződve, hogy közös erővel fényt deríthetünk a rejtélyre. A fiatalember megkönnyebbülten felsóhajtott. - Igazán nagyon kedves - mondta —, szívesen megiszom egy pohárkával. Teljesen átfáztam, a konyak majd felmelegít. - Úristen - kiáltott fel, amikor zseblámpámat meggyújtottam -, micsoda ragyogó fénye van I - Nem mondom, megjárja. Foglaljon helyet, amíg felteszem a kávét. Rögtön hozom a konyakot is. A Rómeó-ruhás Mabe úr igen különös vendégnek bizonyult. Pontosan úgy viselkedett, mint a gyermek, amikor először engedik ki a gyermekszobából. Mindent megcsodált, és minden mulattatta. - Ez a legközönségesebb kávéfőző, ez a leghétköznapibb villanykörte, ez pedig rádiókészülék. - Életemben először látok ilyesmit - jelentette ki. - Elég a viccelődésből - fortyantam fel. - Hisz mindez megszokott dolog a XX. század második felében. - Mit mondott, hányadik században? Az ég szerelmére, jól értettem? - Azt mondtam: a XX. század második felében. - Akkor pedig nem én viccelek, hanem ön, hiszen a XIX. században vagyunk, és 1870-et írunk. - Talán inkább 1970-et. - Nem, uram, 1870-et. - Ugyan, ez képtelenség! - kiáltottam fel. - Képtelenség, ha mondom! - Az asztalra hajítottam egy halom újságot, és levettem a falról a naptárt. - Tessék, nézze meg ezeket az újságokat, mind múlt heti napilapok. Nos, hányadik évet írjuk? - Az 1970-ediket - suttogta —, november ötödiké van... A hónap és a nap egyezik, csak az év nem. Lehet, hogy megőrültem? Hisz ez lehetetlen. 1845-ben születtem, uram, és két éve lépek fel a Sandor-színházban. Arcát tenyerébe temette. Felülről ismét robaj hallatszott, majd egy női hang kiáltott. Felrohantunk az első emeleti szobába. Fehér ruhás lány feküdt a padlón. - Ő Krisztina, a partnernőm - világosított fel a fiatalember. - Ő játssza Júlia szerepétmagyarázta -, kinyitotta a szemét, mindjárt magához tér. - Meneküljünk! Ég a színház! - kiáltotta a lány. - Ments meg, kérlek! Csak nehezen tudtuk megnyugtatni. Rómeó letámogatta a lányt a földszintre. Krisztina ivott egy pohár vizet, majd ezt mondta:

50

- A kulisszák mögött várakoztam, amíg színpadra lépek. Hirtelen lángnyelvek csaptak fel, és füst gomolygott, tüzet fogtak a díszletek, felsikítottam és elájultam. Amikor ismét kinyitottam a szemem, te hajoltál fölém. Hogyan kerültem ebbe a házba? Ki ez az úr? - Bemutatom neked Jakub Kyd urat - felelte a fiatalember -, az ő lakásában vagyunk. - Nagyon furcsa lakás - nyugtalankodott a lány. - Milyen vakító világosság van itt. Hogy tudtál kijutni az égő színházból? És engem ki mentett meg? Mabe úr felvonta a vállát. - Most inkább pihenjél, ne izgasd fel magad - kérlelte. - Majd később mindent megbeszélünk. Próbálj aludni egy kicsit, az álom visszaadandja erődet. Igen, kérem, így mondta a fiatalember: „az álom visszaadandja erődet", és Krisztina engedelmesen lehunyta a szemét. Rómeó, azaz Grzegorz, leült a díványra, partnernője mellé. Én egy széken foglaltam helyet. A két fiatal színész megjelenése teljesen felkavart. Tehát Krisztina játszotta Júlia szerepét. Mindketten valami színházi tűzvészt emlegettek. Rómeó és Júlia. Ó, az a Júlia! Tudja, nem vagyok szoknyabolond, de az a lány igazán elbűvölő teremtés volt, aranyhaja mezítelen vállára hullt. A Csipkerózsika meséje jutott az eszembe, pedig nem Csipkerózsika, hanem maga Júlia lépte át szerény házam küszöbét. Olyan volt, mint egy álom, de ki álmodik ilyeneket az én koromban. A harangok zúgására a lány felnyitotta a szemét. - A Szent Leonárd-templomban harangoznak - mondtam. - Félreverik a harangokat? - rémüldözött. - Dehogyis, most üti a tizenegyet, nyugodjék meg, kisasszony. Semmi oka sincs az aggodalomra. - Vagy mégis? - nyugtalankodott Rómeó is. Felnyitotta az ablakot, és kinézett az utcára. Akkora köd van, hogy semmit sem látni. Hol áll ez a ház? - A Városi Múzeum mellett, a Polarna utcában - feleltem. - Tiszta időben ott, jobboldalt a Bazilika tornya látszik, balra pedig a Kis Csatorna húzódik. - Fantasztikus - jegyezte meg Mabe. - A színház ablakából ugyanezt lehetett látni. Ez a ház, Kyd úr, pontosan a színház helyén áll, de vajon mi történt a színházzal? - Melyik színházzal? - A Sandor-színházzal. - A Sandor-színház története, kedves uram, igen régi időkre nyúlik vissza. Valóban volt ilyen nevű színház ebben a városban, de száz évvel ezelőtt porig leégett. - 1870. november 5-én. - Meglehet, a pontos dátumra nem emlékszem. - Száz évvel ezelőtt? - szólt közbe Krisztina. - Miről beszél ez az úr? Hallod? Szólj már, miért hallgatsz? - Mert nem tudok mit mondani - válaszolt a fiatalember, majd pillanatnyi habozás után hozzáfűzte: - A színház 1870-ben égett le, és ez az úr azt állítja, hogy most 1970-et írunk, még az újságokat is láttam. - Száz éve égett le a színház - rebegte Krisztina. - Eszerint mi rég elpusztultunk a tűzvészben, de hát akkor... A lány elsápadt, azt hittem, megint elájul, kiszaladtam a konyhába, úgy éreztem, lidérces álom gyötör. A két színész megjelenését sehogy sem tudtam megmagyarázni. Száz évvel ezelőtt haltak meg, amikor leégett a színház... Tűzvész a Sandor-színház-ban... Igen, a Városi Krónikában olvastam valamikor erről a tragédiáról, sok színész lelte halálát a lángok között. Az a ház pedig, ahol most lakom, az egykori színház helyén épült. Hideg vízzel leöblítettem az arcom: sajnos nem volt álom, valaki megkocogtatta az ablaküveget, egy fekete kabátos férfi nézett be rajta, kicsit megnyitottam a szellőzőablakot. Az ismeretlen férfi mutatóujját az ajkára illesztette. - Pszt, maradjon csendben, tudom, hogy itt vannak!

51

- Kicsodák? - Rómeó és Júlia. Figyelmeztetnem kell, hogy gyilkosokkal áll szemben. - Gyilkosokkal? Csak nem? És kit öltek meg? - Engem. - Maga megőrült I - Nem, nem, tudom, mit beszélek. A Sandor-színház súgója voltam. Ezelőtt száz évvel. Amikor a színpadon kiütött a tűz, én a súgólyukban ültem. Könyörögtem, hogy segítsenek, hogy mentsék meg az életemet, de ők elfutottak, és ott hagytak engem a lángok martalékául. Illetve csak szerettek volna elszaladni, mert a Gondviselés keze utolérte őket. Mielőtt kileheltem volna a lelkem, láthattam az ő halálukat is. - De uram... - Ez semmit sem változtat azon, hogy gyilkosok. Száz éve üldözöm őket, az egész világot bejártam. Ma végre a nyomukra bukkantam. Vigyázat! Jön valaki! Mabe lépett be a konyhába. - Mintha beszélt volna valakivel. Tagadólag intettem. Mabe az ablakhoz lépett. - Konokul tartja magát ez a köd. Egyébként igazat kell adnunk önnek, úgy látszik, valóban száz év telt el a Sandor-színház leégése óta. - Száz év, igen - ismételtem. - így hát, mint látja, igen kínos helyzetben vagyunk, hiszen megérti, egy egész évszázad múltán térünk vissza a világba. Akárhogy is nézzük, ez nem mindennapos dolog. - Valóban - helyeseltem egyáltalán nem mindennapos. - Egyébként teljesen logikus: a Sandor-színház ugyanott állt, ahol most ez a ház. Bizonyos Erők, előttünk ismeretlen okokból, hasonló helyzeteket teremtettek. És joggal tartok attól, hogy nem fognak a mi materializálásunknál megállni. - Ezt hogy érti ? - Sokan vesztették életüket a lángok között. Nagy a valószínűsége annak, hogy széles körű materializáció fog fellépni a házban. - Uram, ön megijeszt. - Éppen ezért úgy vélem, célszerű lesz azonnal elhagynunk az épületet, és visszamennünk oda, ahonnan jöttünk. - Vagyis hová? - Abba a másik világba. De mivel a várost időközben átépítették, hálásak lennénk, ha elkísérne bennünket. - Hová? A másvilágra? - Dehogyis, csak ide, a város szélére. Negyed tizenkettőt ütött a toronyóra. Grzegorz kiment a konyhából, azt mondta, szól Krisztinának. Iszonyatos félelem szállt meg. Úgy döntöttem, hogy kiugróm az ablakon, és elmenekülök ebből az elátkozott házból, de alighogy átvetettem a lábamat a mellvéden, előbukkant a ködből a súgó. - Álljon meg, mit csinál? Nem szabad idő előtt leleplezni magunkat. El kell altatni az éberségüket. Most az egyszer nem csúsznak ki a kezemből. Segít elkapni a párocskát, ugye? - Nem, nem - tiltakoztam -, ó, ez minden képzeletet felülmúl. - így is van, értelmünk felfogni nem képes - szajkózta a súgó. - De közös erőfeszítéssel minden akadályt legyőzünk. Most szépen lemennek együtt az utcára. A Kis Csatorna mellett fogok várakozni egy hintóban. Maga majd azt mondja, hogy a város széle messze van, és hogy menjenek kocsival. A többi az én dolgom. - Nekem is be kell szállnom a hintóba? - Természetesen. Vigyázzon, lépéseket hallok, jobb lesz, ha most eltűnök. A súgót elnyelte a köd.

52

- Készen vagyunk - jelentette Mabe. - Ugye, elkísér bennünket a város széléig? Látom, teljesíti a kérésünket. - Ön igazán kivételes ember - búgta Krisztina. - Ha tudná, milyen hálásak vagyunk ezért. Nem hagytak szóhoz jutni. - Hálánk örökké üldözni fogja - szólt Mabe, és vállon veregetett. - Örökké. És köszönünk mindent. Megadtam magam. Krisztina régi zakómat borította a vállára, Mabe pedig felvette a ballonomat. Az utcán egy lélek sem járt. Nemsokára egy fekete konflis bukkant elő a ködből. - Menjünk kocsival - javasoltam -, akkor hamarabb kijutunk a városból. - Ez igaz, és nem is fázunk annyira. - Mabe kinyitotta a konflis ajtaját. - Hová? - kérdezte a kocsis. - A város szélére - vetette oda neki a színész, és a konflis elindult. Reménykedtem, hogy megfeledkeznek rólam. De nem, uram, nem feledkeztek meg. Ott ültem a kocsiban, és hallgattam Rómeó meg Júlia csevegését. - De jó, hogy Kyd úr elkísér bennünket - mondta Rómeó. - Nagyon jó érzés - felelte Júlia, és rám mosolygott. - Mégis nyugtalanság gyötör. Láttad azt a férfit a bakon ? - Nem, miért kérded? - Olyan ismerős volt a hangja. - Badarság. A mi ismerőseink száz éve halottak. - Persze, erről el is felejtkeztem. - Várj csak, a konflis megállt, kiszállunk. Nem tehettem mást, én is kiszálltam. A kocsi a temető bejárata előtt állt meg. A rejtélyes férfi leugrott a bakról. - Jó estét, Mabe úr - köszöntötte az elképedt színészt. - Kezét csókolom, Krisztina kisasszony. - Jóságos ég, hisz ez Emil! - rebegte a lány. - A Sandor-színház súgója. - Nem felejtett el, kisasszony. Bajban ismerszik meg az igaz barát - élcelődött, majd hozzátette: - Emlékeznek a tűzvészre? Igaz, nehéz lenne elfelejteni, ott haltam meg száz évvel ezelőtt, és ez a maguk lelkiismeretét terheli. - Itt valami tévedés lesz - vetette közbe Mabe. - Épp elég volt nekem az ájult Krisztina megmentése, szavamra, ártatlanok vagyunk. A súgó rá sem hederített. - A Legfelsőbb Bíróság kijelenti, hogy a halálomért magukat terheli a felelősség. Engem a Másik Világból küldtek, azzal a paranccsal, hogy visszavigyem oda mindkettőjüket. Jöjjenek velem! Ekkor, kérem szépen, elindultunk a temetői fasorban. Elöl a súgó haladt, mögötte Krisztina meg én, a menetet Mabe zárta be. Hatalmas fehérmárvány síremlék előtt álltunk meg. Szólni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon, szinte fojtogatott a rémület. Emil kinyitotta a sírbolt vasajtaját, bevezetett bennünket, és így szólt: - Megkezdem az anyagtalanítást. - És most... mi lesz? - dadogta Mabe. - Melyik résznél is haltak meg? - A temetői színnél tartottunk, amelyben a Capuletek síremléke látható. A tűz akkor ütött ki, amikor párbajom Párissal már befejeződött. Párist Júlia mellé fektettem a sírboltban, és akkor megpillantottam az első füstfelhőt. - Ötödik felvonás, harmadik jelenet - elevenítette fel a súgó. - Innen kezdjük megint. Júlia felfekszik a ravatalra, Páris pedig... hm, nincs Párisunk. - Talán Kyd úr lesz szíves beugorni - javasolta Mabe. - Én? Megint én? - döbbentem meg. - Engem hagyjanak ki a játékból.

53

- Ejnye, ez nem szép öntől. Páris nélkül nem tudjuk pontosan rekonstruálni Rómeó és Júlia halálának pillanatát... - De én nem akarok Páris lenni! Nem akarok! - ordítottam, mert idegeim felmondták a szolgálatot. - Nem akarok! - Ne tagadja meg tőlünk - kérlelt Júlia is. - Semmi az egész, Rómeó majd szépen átszúrja a kardjával. - Engedjenek el! Engedjenek el! - Csend legyen, a hétszentségét! - A súgó megfenyegetett az öklével. - Ez temető, tisztelt uram. Nem illik zavarni az itteniek nyugalmát. Megpróbáljuk Páris nélkül. Krisztina kisasszony, lesz szíves ideállni. Futásnak eredtem. Rémületem elérte tetőpontját. Segítségért kiáltozva a kijárat felé rohantam. Valaki a nyomomban volt. Lábdobogást és ziháló lélegzést hallottam. - Álljon meg! Álljon meg! Egy lépést se tovább! Hová szalad? - kiáltotta a súgó. - Elég ebből! Elegem van az egészből! - Nyugodjék meg. A többiek már elmentek. Hazaviszem magát, és utánuk eredek. Most már nem tűnhetnek el. Különleges őrizet kíséri őket rendeltetési helyükre. Most látom, maga reszket, hangosan vacog, hallgatni is rossz. - Elnézést. - Kitűnő rumom van. Igyék egy kupicát. Aztán majd hazaviszem. Három kupica rumot hajtottam fel. Mondanom sem kell, a rum pompás volt. - Mondja, kicsoda maga? Megmondaná végre, mit jelentsen ez a história? - Hogy ki vagyok? - A súgó elmosolyodott. - Hallja, hogy dúdol a szél? - Hallom. - Látja ott a sírok felett gomolygó ködfelhőt? - Látom. - Ma éjszaka felhozta a szél a mélyek mélyéről ezt a fehér felleget, hogy az egész várost betakarja vele. Még mindig reszket? Igyék még rumot. Most visszamegyünk a Polarna utcába. Köszönet a segítségért, rögtön anyagtalanítom magam. Nem emlékszem, mikor szunnyadtam el a kocsiban. Nyomasztó, kellemetlen álmom volt, hagymázos állapothoz hasonló. Minden oldalról alaktalan árnyak szorongattak. Pokolbeli erők rontottak rám. Hiába tusakodtam velük, nem tudtam kiszabadulni kísérteties szorításukból. Nagy nehezen lázálmomnak vége szakadt. Egyhangú zakatolásra és kínzó fejfájásra ébredtem. Kinyitottam a szemem. Képzelheti, hogy elcsodálkoztam, amikor azt tapasztaltam, hogy kényelmes vasúti pamlagon ülök, és vonatom szédületes sebességgel száguld a síneken. Hogy kerültem ide? Hogyan? A fülkébe benyitott a kalauz. - Kérem a jegyeket. - Milyen jegyeket? - Kérem a jegyeket ellenőrzésre felmutatni. - Ne haragudjon, de nem értem. Mikor szálltam fel a vonatra? Melyik állomáson? - Éjjel egykor kezdtem a szolgálatot. Amikor benéztem a fülkébe, édesdeden aludt. Hideg, undok, ködös este volt. Bizonyára mélyen a pohár fenekére nézett, ennyi az egész. Kérem a jegyet. - A jegyet? Nekem nincs jegyem, ugyanis... - Hogyhogy nincs? Ott kandikál a mellényzsebből, vagy az valami más? - Valóban jegy. Szerfelett furcsa história. Mégis csak van jegyem. Várjunk csak, mindjárt kiderül, milyen állomásig. - Attiig szól a jegye, öt perc múlva kiszállás. - A határ menti Attiig? Na de ilyet. Azt mondja, öt perc múlva ki kell szállnom? Legyen, akkor kiszállok. Akkor sem értem, mikor és ki rakott fel a vonatra.

54

Isten háta mögötti porfészek ez az Atti, uram. Amikor kiszálltam, egy lélek sem tartózkodott az állomáson. Az utolsó pillanatban a kalauz utánam hajított egy hatalmas és súlyos bőröndöt: „Uram, a bőröndje! Itt felejtette a bőröndjét!" A vonat elrobogott. Egyedül maradtam a peronon. A bőrönd pedig, esküszöm, uram, nem az én bőröndöm volt. Alig tudtam elvonszolni az állomásépületig. Hajnali hármat mutatott az óra. A FORGALMI ÜGYELETES feliratú tábla alatt bekopogtam a kisablakon. - Csak négy órától van pénztár - közölte a hivatalnok - A legközelebbi vonat öt óra huszonhárom perckor érkezik. - Tehát öt huszonháromkor. És hogyan juthatnék be a városba? - A városba? Sok csomagja van? - Csak egy nehéz bőrönd, de... Megszólalt a telefon. Az ügyeletes felemelte a kagylót. - Halló... Igen. Tessék? Hogyan? Nem... Illetve igen... igen, igen. Éppen ebben a pillanatban... hogy is mondjam... így van. Igen. Igen. Nincs módomban... Persze. persze... Érti, ugye? Akkor hát... Jóságos Isten! Letette a kagylót, és rám meredt. - Éjszaka sem hagyják békén az embert - mondtam neki őszinte együttérzéssel. - Nem, az áldóját! - Csak nem valami baleset? - Hogy is mondjam? Igen is meg nem is. Egyébként mi köze hozzá? Szolgálati ügy. - Bocsánatot kérek, nem akartam megsérteni. Messze van innen a város központja? - Négy kilométer. Ilyenkor a világ minden kincséért sem kap taxit. Inkább azt tanácsolom, hogy várjon. - Jó, akkor várok. Miattam ne zavartassa magát. - Én aztán nem zavartatom magam. Ki gondolta volna! - Mit? - Semmit, semmit. - Miért néz rám ilyen furcsán? - Csak. Most ilyen kedvem van. Hé, mit csinál? Hova megy? - rivallt rám, amikor észrevette, hogy a kijárat felé tartok. - Kint hagytam azt a szerencsétlen bőröndöt. - Ki ne menjen! Majd én behozom! Ne emelje fel a kezét! Ne közeledjen hozzám! - De ember, mi lelte? - Állj, állj! - ordította. - Egy lépéssel se tovább! - Előrántotta a revolverét. - Maga megőrült. - A magához hasonlókkal nem lehet teketóriázni. Üljön le oda a kályha mellé, a sarokba. A forgalmi ügyeletes egész testében remegett, pedig nála volt a fegyver. Krétafehér arcán izzadságcseppek gyöngyöztek. Semmi kétség, én váltottam ki belőle ezt a félelmet. Leültem a székre. Akkor mélyet sóhajtott, és azt mondta: - Meg ne próbáljon elszökni. - Eszemben sincs. - Magas, sovány, a haja vörös. Egyezik. - Mi egyezik? - A személyleírás. Tizenöt perc múlva megérkezett a rendőrautó. Akkor - tudja, hogy van ez, uram alaposan megmotoztak. Majd kinyitották a bőröndöt. Furcsa, acélcsövekből álló szerkezetet pillantottam meg benne. Mondtam volna, hogy nem enyém a bőrönd, de nem hagytak szóhoz jutni. Az egyik rendőr megmarkolta a vállam, és így szólt: „Üljön be a kocsiba. Egyenesen a Polarna utcai házhoz megyünk".

55

Éppen a kapu előtt állt meg az autó. A Polarna utcában zsivajgó csődület. Először arra gondoltam, hogy mindenki materializálódott, aki száz évvel ezelőtt halt meg a Sandorszínházi tűzvészben. Bizony, ennyire kimerült voltam. Teljesen elvesztettem a valóságérzetemet. Fejem zúgott. Szívem vadul vert. Bevezettek a lakásomba. Itt találkoztam önnel, vizsgálóbíró úr. Ez minden, amit a mai éjszakáról tudok mondani. - Mivel bizonyítja, hogy ez a fantasztikus történet nem csak kitalálás? - Hogy mivel bizonyítom? Azt sem értem, mi történt. Tudnom kell, mi történt. És azt is, hogy miért tartóztattak le. Egy rendőr őrmester dübörgött be a szobába. - Bíró úr, fontos híreket hoztam - jelentette. - Sliwen közelében az autópályán egy személygépkocsi összeütközött egy teherautóval. Egy nő is van a sebesültek között, aki rögtön vallomást szeretne tenni az ügyben. - Menjünk akkor a baleset színhelyére. Kyd úr is velünk jön. - Hol vannak a sebesültek? - Itt a fogadóban, bíró úr - felelte az ápolónő. - Most fogják kórházba szállítani őket. - A lány hol van? - Itt fektettük le, a fogadós szobájában. Janis doktor éppen most látja el. Uraim szíveskedjenek követni. Az alábbiakban azt a gyorsírásos jegyzőkönyvet idézem, amelyet a vizsgálóbíró úr volt szíves rendelkezésemre bocsátani: A Bíró: Jó napot, kisasszony. Kyd: Egek, hisz ez Krisztina! Illetve Júlia! Krisztina: (fátyolos hangon) Kyd úr is itt van? Ó, akkor jól van, de örülök... Kyd: Eszerint maga valóban létezik, vagyis élő személy? Krisztina: Vallomást szeretnék tenni, bíró úr. A bíró: Nem tudom biztosan, egészségi állapota megengedi-e... Krisztina: Éppen azért kell meghallgatniuk. A bíró: Rendben van, beszéljen. Krisztina: Néhány héttel ezelőtt Grzegorz elmondta nekem, hogy Emil, a színházi súgó, be akar törni abba a múzeumba, ahol a XII. századi koronaékszereket őrzik. Drágakövekkel kivert aranyjogarokat és -almákat. Mivel az ajtókat és az ablakokat gondosan bebiztosították, Emil úgy döntött, hogy a szomszédos épületből fog a múzeumba jutni. A bíró: Vagyis a Polarna utcai házból? Krisztina: Úgy van. Az épület északi fala annak a teremnek a falához támaszkodik, amelyben a koronaékszereket őrzik. Emil azzal hencegett, hogy van egy különleges szerszáma, amely szétporlasztja a téglák közt a vakolatot, és így csaknem zajtalanul tudunk nyílást vágni a falban. Kiszámítottuk azt is, hogy az átjárót a földszinti lakásban kell kifúrnunk. A bíró: Kyd úr lakásában. Krisztina: A Polarna utcai házban akkor még nem lakott senki. Kyd úr csak később költözött oda. Ezért módosítanunk kellett a tervet. Emil tudomást szerzett arról, hogy Kyd úr spiritizmussal foglalkozik, szellemekről ír cikkeket, hogy komolyan veszi ezeket a históriákat. Kyd: Te jó ég! Krisztina: Grzegorz pedig kifürkészte, hogy az új ház pontosan azon a helyen áll, ahol száz évvel azelőtt a Sandor-színház leégett. A bíró: Így aztán összeállt minden.

56

Krisztina:

A bíró: Krisztina:



A bíró: Krisztina: A bíró: Krisztina: A doktor: Krisztina: A doktor: A bíró Kyd A bíró Kyd: A bíró: Kyd:

Úgy van. Emil valóban súgó volt valamikor. A feltámadásos történetet is ő találta ki, és alaposan felkészített bennünket a szellemszínészek szerepére, így akartuk elijeszteni a lakót, és egyúttal befészkelni magunkat a lakásba. No meg tévútra vezetni a nyomozást. Emil találta ki, hogy Kyd úr legyen a bűnbak. A temetői jelenet után olyan rummal itatta meg, amelybe előzőleg altatót tett. Kyd úr elaludt a kocsiban, amikor hazafelé mentek. Akkor Emil és Grzegorz lyukat vágott a falba, átmásztak a múzeumba, és kirámolták az üvegszekrényeket. Aztán kimentünk a pályaudvarra. A vonat holtvágányon vesztegelt. Senki sem vette észre, amikor Kyd urat betuszkoltuk az egyik fülkébe. A zsebébe pedig egy jegyet dugtunk, amely Attiig, a határállomásig szólt. Vagyis azt a látszatot akarták kelteni, hogy Kyd úr szökni próbál a bűntény után. Igen, így volt. A falfúró berendezést tartalmazó bőröndöt feltettük a csomagtartóra. Emil úgy vélte, hogy legelőször a lakás tulajdonosát fogják elővenni, és éppen akkor fogják elcsípni, amikor leszáll a vonatról. Megtalálják nála a bőröndöt, a fantasztikus szellemmesét pedig nem fogják elhinni. Biztosra veszik majd, hogy hazudik. Ez be is vált. Nem tudom, hogyan bizonyította volna Kyd úr az ártatlanságát, ha nincs ez a vallomás. Kyd urat elvitte a vonat. Hajnalban mi is elhagytuk a várost, a múzeumból rabolt kincsekkel együtt. Emil vezette az autót. A köd ismét sűrűsödött. Végül Sliwen mellett, annál a fogadónál, belerohantunk a teherautóba. Ez minden, bíró úr. Az őszinte beismerés mindenesetre enyhítő körülménynek fog számítani, amikor kiszabjuk a büntetést. A büntetést? Minek már büntetés... Hiszen... hiszen nekem el kell mennem... most valóban átköltözöm a másik világba. Ezt hogy értsem? Azt mondta a doktor, hogy a vezetőfülke teljesen összelapult... hogy az állapotom súlyos, szinte reménytelen. Dehogyis. Kedves kisasszony, én a teherautó vezetőjéről beszéltem. Ön legfeljebb egy héten belül elhagyhatja a kórházat. Fogadni mertem volna, hogy meghalok. És mi lesz a többiekkel, Grzegorz-zsal és Emillel? Jól összetörték magukat, de hamarosan ők is talpra állnak. (halkan): Hogy besétálhassanak a börtönbe. (suttogva): És a lány? Mi lesz a lánnyal? Ő is...? (halkan): Igen, őt is leültetjük. Nos, Kyd úr, úgy gondolom, ez a kaland végleg kigyógyította a természetfeletti dolgokba vetett hitéből. Ellenkezőleg, bíró úr, ellenkezőleg. Hogyhogy? Nem értem. Be kell ismernünk, bíró úr, hogy ez a leány földöntúlian gyönyörű.

A hivatalos jelentéssel azonban nem zárult le az ügy. Kyd úr eltöltött egy évet a Polarna utcában, november ötödikén ismét halk kopogást hallott. - Tessék, be lehet jönni, nyitva az ajtó - mondta. A küszöbön megjelent... Rómeó, Júlia és Emil. - Bocsánatot kérünk - szólalt meg Júlia hogy megint zavargunk. A Sandor-színház leégésének minden évfordulóján meg fogjuk látogatni. Ne minket okoljon érte, a Természetfeletti Tényezők parancsát hajtjuk végre. A múzeumi betörés csak ürügy, hogy logikus magyarázatot adhassunk első materializációnkra. Említettük az ön ügyét a Más Dimenzióknak. Energiaadóink üdvözletüket küldik, s egyben kérik, legyen segítségünkre az Evilág és a Másvilág közti híd felépítésében. SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA

57

58


A tízezredik év Ell egyre növekvő sebességgel siklott át a hiperbola csúcsait összekötő szakaszon. Amikor ez a sebesség elérte a maximumot, a valós tengelyről képzetes tengelyre ugrott át. Néhány mélyebb sóhajtás elég volt ahhoz, hogy az összes dimenzió pályái megremegjenek, és csökkentsék az idő múlásának tempóját. - Mulatságos - mondta Ónnak elődeink bonyolult gépezeteket építettek. Ezek látszólag az Értelem meghosszabbítására szolgáltak, mert nehéz problémákat oldottak meg. Valójában az Élő Agyak önállóan is választ tudtak adni a kérdések többségére. - Ők ezt nem sejtették. - On félretolta a függönyt, és mindketten kiléptek a napfényben fürdő kertbe. - A legnagyobb gondjuk az idő volt, az időhiány vagy az időbőség. Kitenyésztettek egy absztrakt virágot, amely aztán túlnőtt kertészein. Nem nehéz elképzelni, mennyire megviselte őket a versenyfutás az idővel, és hogy mennyire gyötörte őket az a tudat, hogy nem tudják megragadni az idő lényegét. A sietség eltompította, elgyengítette idegrendszerüket. A gondolkozás elfajzott. Ezért építettek gépeket. - Pedig elég lett volna kapcsolatba lépniük más rendszerekkel, hogy átkerüljenek az idő feletti zónába. A te múzeumod - szólt Eli - az Időmúzeum, mélyebb értelmet ad létünk örömének. Köszönöm. Mennyire szeretnék jó szolgálatot tenni a primitívebb rendszerekben élő lényeknek! - Túláradó a boldogságod - mosolygott On. - Át akarod adni a többletet másoknak. - Egészségi okokból. Emlékszem a múlt szemináriumon mondott szavaidra: „Ne gyűjtsünk magunkban semmilyen többletet, még az öröm többletét sem." - Kivel akarod megosztani? - Válassz ki egy bolygót - mondta Eli, és letelepedett az Abszolút Fül kupolája alatt -, akármelyik bolygót, amelyik az időtől bezárt térben most ünnepli civilizációja fennállásának tízezredik évfordulóját. - Próbáljuk meg. Nézd, ez itt Galaktikánk képe. A Tejút panorámáját látták, aztán pedig egy részletét, amelyből a Szemek az Epszilon Eridani rendszerét emelték ki. - Felszabadultak az idő alól. - Eli fejét rázta. - Nem jó. - Segítenek nekünk - mondta On. - Ha együtt keressük, hamarabb megtaláljuk. Leeresztette a kupolát, és ajkát a legérzékenyebb membránhoz közelítette. - Figyelem... itt... a Tau-Ceti... - külön tagolt minden egyes szót. - Halljátok?... On... beszél... hozzátok... a Tau... Ceti... rendszeréből. - Halló, Fül, átállok adásra - hangzott fel. - Amit kerestek, az a Galaktika peremén található: a százhetedik, kilenckörzetes rendszer Föld nevű bolygója. Számításaink szerint a földlakók most ünnepük az új civilizáció tízezredik évfordulóját. On köszönetét mondott. A Fül elkapott még néhány hangot: sivító jeleket, zúgást, vartyogást, ütemes zümmögést. - A szószátyár Kozmosz a bolygóközi botrányokról pletykálkodik - kiáltotta vidáman Eli. - Se vége, se hossza a pletykának. - A szelektorok kiszűrik a zsivajból a Föld hangját. A sípolásnak vége szakadt. Dallamos zenei hangokat hallottak.

59

A tízezredik év

- Kellemes szerzemény - mondta On muzikálisak, ez javukra szól. - Elúszik a zene, miért? - Tíz fényévnyi távolságban vagyunk. - Macskaugrás. Szeretnék beszélni a Föld legbölcsebb lakójával. - Az nehéz lesz - felelt mosolyogva On. - Majdnem mindegyik azt tartja magáról, hogy ő a legbölcsebb. - Ha meggyőzöm őket arról, hogy éppen fordítva van, jó szolgálatot teszek nekik. - Ez a magától értetődő igazság nem jut el a tudatukig. Megsértődnek, téged pedig űrhülyének fognak nevezni. - Akkor a legbutábbal akarok beszélni. - Azzal, aki annak tartja magát vagy azzal, akit a többiek tartanak annak? - Válaszd ki azt az embert, akit mindenki bolondnak néz, és ő is egyetért ezzel a véleménnyel. A kupola alatt kifeszített síkra a Szemek egy kis szoba képét vetítették. A tükör előtti karosszékben férfi szundikált. A lábát felrakta a mosdó szélére. - Zöld zakó, sárga nadrág - suttogta döbbenten Eli - és piros zokni... - Ez bohóc - magyarázta On. - Cirkuszi artista, aki a lábával zsonglőrködik. Most éppen öltözőjében pihen a fellépés után. - Hogyan léphetnék vele kapcsolatba? Elég, ha behatolok a tudatába? - Nem, még azt hinné, hogy személyiséghasadásban szenved. - Akkor hát tedd, hogy lásson és halljon engem. A bohóc felnyögött álmában. Bőséges ebédről álmodott. De az ízletes pecsenye mindig elugrott a villa elől, mint kutya a verés elől. — A barom - dünnyögte a cirkuszos, és felnyitotta a szemét. A derűsen mosolygó Eli lépett be az öltözőbe. - Remélem, hogy nem rosszkor zavarom - szólt, és felszabadult sóhajjal levette a kalapját. - Nem zavar. Hol lehet ilyen tökfödőt venni? Már régóta vágyom egy tartós kobakkupakra. Magának úgyis szoros egy kicsit. Vörös csíkot hagyott a homlokán. A középkorban vaskarikát raktak a megkínzandó fejére. Pont ilyen nyoma volt. - Az artista felnevetett. - Csak locsogok, és nem hagyom szóhoz jutni. Hogy tetszett a számom? - A száma?... Milyen száma?... - nyögte ki zavarodottan Eli. Az Abszolút Fülnél ügyelő On a segítségére sietett: A cirkuszi műsor különböző részekből áll, melyeket számnak neveznek. - Bravó! - kiáltott a bohóc. Meghallotta On hangját. - Úgy beszél, hogy nem is mozgatja az ajkát. Hasbeszélő. Jól csinálja. Üdvözöllek, kolléga. Munkát keresel? - Munkát? - tűnődött Eli. - A munka - magyarázta On - az ember és a természet között lezajló folyamat, amelynek eredményeképpen az ember megvalósítja, szabályozza és ellenőrzi az anyagcserét a természettel. A természettel szemben csak természetes erőként lép fel. Mozgásba hozza testének természetes erőit: kezét és lábát, fejét és karját, hogy a természet anyagait saját élete számára felhasználható formában kisajátítsa.

60

A tízezredik év

- Szenzációs! - A bohóc összeütötte a tenyerét. - Jobban beszélsz a hasaddal, mint a bagólesőddel. Holnap szóba hozlak az igazgatónál. - Elhallgatott, és fülelni kezdett. - Jön valaki - suttogta -, el kell tűnnöd. Idegeneknek tilos az öltözőbe lépni... Hogy az ördög I... csúszott ki a száján, mert Eli teljesítette a kérést, és valóban eltűnt. - Te... te... - makogta az artista - te valóban eltűntél. Fantasztikus! Hol vagy? - Nem messze. - Hangot hallok, embert nem látok. Ezt a trükköt! - Visszajöhetek a szobádba ? - Persze. Eli még egyszer átlépte az öltöző küszöbét. - Csodálatos! Zseniális! - lelkesedett a bohóc. - Szédületes! Húsz éve dolgozom a szakmában, de ilyen számot, isten engem úgy segéljen, még sohasem láttam. - Igazán zavarba hoz - mondta a mindig szerény Eli. - Nem szolgáltam rá ennyi dicséretre. A maga szavai... - Maga, maga - szakította félbe az artista. - Szólíts csak egyszerűen Ro-Rónak. - Eli vagyok - mutatkozott be a vendég. - Szeretnék jó szolgálatot tenni az emberiségnek, neked is. De nem tudom, hogyan fogjak hozzá. - Ó, tehát filantróp vagy. - Filantróp? - Filantróp vagy más néven emberbarát - magyarázta a mindent halló On - olyasvalaki, aki az emberi méltóságot megalázva jótékonykodik, alkalmi segítséget nyújt az arra rászorulóknak. - Pontosan, alkalmi segítséget - helyeselt a cirkuszos. - Adj kölcsön ezer guldent. Ez a jó szolgálat nem alázza meg méltóságomat. - Guldent? - Jó valuta, nem rosszabb a többinél. No, mi lesz? Értem, nincs gubád. - Gubád? - Pénzed. - Pénzed? - A pénz - mentette meg a helyzetet a nélkülözhetetlen On - olykor a munka ellenértéke. A bohóc munka nélkül szeretne pénzhez jutni. - Hé, hé! - kiáltott fel Ro-Ro. - A hasad sérteget, pedig te jó szolgálatról beszélsz. - Szeretném átadni a boldogságtöbbletemet. - A boldogságtöbbletet - ismételte kedélyesen a bohóc. - Az igazat megvallva - szólt, miközben felhúzta lakkcipőjét -, üldöz a balszerencse. Állandóan bűvészekkel akadok össze. - Vállára vetette a kabátját, kinyitotta az ajtót, és kinézett a folyosóra. - Egy lélek sem jár erre. Gyere. Meghívlak vacsorára. Bohóc és hasbeszélő bűvész: nem rossz pár. Iszunk egyet a találkozásra. Na, menjünk. - Finom, nagyon finom - erősítgette Eli, miközben a csirkecombot ropogtatta. - ízletes. Sört is ivott hozzá. A pohár vodkára nem hagyta magát rábeszélni. Ro-Ro kettővel is felhajtott.

61

A tízezredik év

- Egészségedre! Honnan jössz? - Hogy honnan jövök?... - El! - megakadt. Kissé kínos volt a kérdés. De nem volt értelme, hogy elhallgassa az igazságot. Ennek az embernek elég fejlett humorérzéke volt, ez felfrissítette elméjét, és helyes irányba terelte gondolatait. - Onnan jövök. - Eli felfelé mutatott az ujjával. - A padlásról - tréfálkozott a bohóc. - Magasabbról. - Az égből? - A világűrből. - Egykutya. Akkor hát - Ro-Ro felemelte poharát - üdvözöllek földi földön. - Ha kedved lenne vezetőmül szegődni, körülnézhetnénk ezen a bolygón. - Vicces kedvében tetszik lenni. - Nem viccelek. Lélegezz jó mélyen, és gondolj arra a helyre, ahol lenni szeretnél, kiugrunk az idő zónájából. - Ne bolondozz. Tisztára meghibbantál. Ez valami új trükk? - Bizonyos értelemben trükk. Sóhajts - nógatta Eli -, és gondolj valamire. - Ha már itt vagyunk, játsszunk. - Ro-Ro jó nagyot szívott a levegőből. - Egy éve Vietnamban szerepeltem. Nem szenvedhetem a hideget, ott meg olyan jó meleg van, akár a paradicsomban. Egy kámforfa árnyékában megismertem egy vöröskeresztes ápolónővért. Szerettem volna, ha csak engem ápolt volna. Mondtam neki néhány keresetlen szót, mire ő eltűnt, elillant, mint a kámfor. Az egész a kámforfa miatt van. - A bohóc felvihogott. - Hát ez meg mi? - váltott át komolyra. - Minden forog! Szentséges isten! Semmit sem látok! - Add a kezed - mondta Eli. - Próbálj meg uralkodni félelmeden. Nyisd ki a szemed. Ro-Ro óvatosan felnyitotta a szemhéját. Egy folyó partján állottak. - A Mekong - suttogta a bohóc -, a Mekong deltája, a Dzsunka-síkság. - Milyen síkság? - Dzsunka. - Kíváncsi vagyok, mire valók ezek a csövek. - Hú, ezek ágyúcsövek, aknavetők és géppuskák csövei. Épp a háború közepébe pottyantottál, te ördögfajzat! - Ördögfajzat? - csodálkozott Eli. - Bocsánat, angyalt akartam mondani. - Angyalt? - Egy másodperc alatt átrepíted az embert a világ másik végére. Az is lehet, hogy fakír vagy. - Száz évszázadot ért meg a civilizációtok, és te még mindig nem vagy képes felfogni... - Iszkoljunk innen, amíg nem késő - szakította félbe Ro-Ro, aki nem tudta leplezni rémületét -, hallod, meneküljünk! - Te félsz ezektől a múzeumi daraboktól? - Vigyük az irhánkat, mondom, mert ezek a múzeumi darabok tüzet okádnak, és kiskanállal sem fognak bennünket felszedni!

62

A tízezredik év

- Volt valaha egy olyan elmélet - folytatta nyugodtan Eli hogy a ti naprendszereitekbe tartozó társadalmak, amikor eljutnak a kozmikus technika fokára, ezzel egyidejűleg felszabadítják az atomenergiát, ami mindent elpusztít, és akkor kezdődik az egész elölről. - Téves elmélet - jelentkezett megint On -, nem beszélhetünk a civilizáció fejlődésének zárt és megismétlődő ciklusairól, amelyek a kozmosz küszöbének átlépése után megsemmisítik önmagukat. A haladás végtelen, és végtelenek az értelmes lények fejlődési lehetőségei is. - Már megint magadban beszélsz. - A bohóc megtörölte a homlokát, mert kiverte a hideg veríték. - Semmit sem értek. - Nyisd ki az értelmét - szól újból On - néhány földi másodpercre! - Értem már! - kiáltott fel az artista. - Értem! Egy másik naprendszerből jöttél ide. Urai vagytok az anyagnak. Össze tudjátok szedni, és szét tudjátok szórni. így tudtok mozogni a háromdimenziós térben a gondolat sebességével. Mindenki hülyének nézett engem. Mindig bolondozik ez a bohóc, csak a lábában van az esze, gúnyolódtak. Igazuk volt. Határtalan nagy barom vagyok. Hisz ez világos. Mit értek? Nem sokat. Szinte semmit sem. Az idő megöli az embereket, mert az emberek agyonütik az időt. Sok mindent kitalálnak, hogy agyon tudják ütni: háborúznak, filozófiai vitákat folytatnak, és anyakönyvvezető elé vezetik a hajadonokat. - Elég - mondta Eli. - Igen, elég - helyeselt Ro-Ro. - Miről is beszéltem? - Az időről. - Igen, nincs már időm, ideje indulnom. Tíz perc múlva kezdődik az előadás a cirkuszban. - Tehetek neked valami jó szolgálatot? - Vigyél vissza. - Ha akarod, megállítom az időt. - Kitűnő, ragyogó gondolat, majd annak is eljön az ideje. De a legérdekesebb, legizgalmasabb pillanatot kell kiválasztanunk. Egyelőre menjünk vissza a cirkuszba. Nyugodtan kell gondolkoznom, hogy kisüssek valamit. Add ide a kezed. Egyetlen tizedmásodperc alatt értek vissza az öltözőbe. - Lehetnél akár közlekedésügyi miniszter is. - A bohóc nem leplezte álmélkodását. - Ide nézz, elhoztam magammal egy levelet a teacserjéről. Fantasztikus! Hű, a mindenit! A cirkuszigazgató rohan felénk. Dühös, és az öklét rázza. Elkéstem az előadásról. Ki fog ütni. Valamikor ökölvívó volt. Állítsd meg az időt!... Ál-lítsd meg az i-dőt... á-l-l-í-t-s-d m-e-g... - Túladtál a boldogságtöbbleten - mondta On. A Virágzó Napok Kertjében sétáltak. A napok sugarai eljuttatták szervezetükbe a belső derű és a magabiztosság vitaminját. - Leróttam a tartozást - válaszolt Eli egy pillanatnyi hallgatás után. - Az a tudat, hogy őket kínozza az idő, mi pedig mentesek vagyunk ettől a tehertől, túlzottan boldoggá tett engem. Ezért állítottam meg az időt a Földön abban a pillanatban, amikor a bohóc akarta. Jó szolgálatot tettem az embereknek civilizációjuk fennállásának tízezredik évfordulója alkalmából. - A földi naptárak az 1963-as évet mutatják.

63

A tízezredik év

- Hiba csúszott a számításokba? - nyugtalankodott Eli. - Nem. Ők másképpen számítják az időt. Az a tájékoztatás, amelyet az Epszilon Eridani statisztikusaitól kaptunk, megfelel a valóságnak. Tízezer év. - Szempillád egyetlen rezzenése. - Eli összetette a kezét. - Még egy kérésem van. Hallhatnám a Földet? - Természetesen. Kívánatos, hogy megismerjed első kísérleted eredményeit. Hamarosan te is a Főkísérletezők közé fogsz tartozni. Tevékenységedet azzal kezded majd, hogy új háromdimenziós tereket alkotsz. Talán időtanulmányaid javára fognak válni az elkövetkezendő lényeknek, akiket azzal büntetsz, hogy az idő múlásának zónájában élnek. - Az időfékezés nem oldaná meg ezt a problémát? - Hallgasd meg, mit mond a Föld. - On jóságosán elmosolyodott. - Kapcsolom az Abszolút Fület. A cirkusz páholyában ülő hölgy ezt suttogta az ölében virgonckodó pincsikutyának: „Mikor kezdődik már végre ez az előadás? Mintha megállt volna az idő." „Micsoda hófúvás - sopánkodott a fűtő -, sehogy sem akar vége lenni. Hat órája veszteglünk ebben a torlaszban, és segítségnek még híre sincs.” „Hat órája vagy tizenhat órája - dünnyögte a gépész, és felhúzta az óráját. - Teljesen elvesztettem az időérzékemet." A vendég így szónokolt a pincérhez: „Főúr kérem, mi van azzal a bécsi szelettel ? Hány évet kell várnom rá ? Történelmi étek lesz, a kutyafáját. Tojás helyett százados patinával." A férj a feleséghez: „Még mindig nem vagy kész? Asszony, számodra nem létezik az idő." A tábornok, aki távcsövön át figyeli az ellenség hadállásait, így szól az ezredeshez: „Négy perccel ezelőtt kilőttek egy töltetet. Nem tudom megérteni, hogy még mindig nem... - félbehagyta a mondatot, és suttogva folytatta. - Oda nézzen, a fejünk felett fennakadt a levegőben. Hogy az ördög vinné el I Új fegyvert találtak fel I" Két szerelmes egymáshoz: „0, ez csodálatos, érzem a lélegzeted, hallom a suttogásod, ujjaimmal érintem az ajkadat. A fagy kopog az ablaktáblákon, te itt vagy velem, én itt vagyok veled, megállt az idő." Az órásmester a segédjéhez: „Te tökfejű, bamba lajhár! Nem húztad fel az órákat! Mindegyik megállt!" A szerző magához: „Várom, egyre várom a honoráriumom. Bizonyára a főkönyvelő állította meg az időt." SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA

64

A

ZÖLD HAJÚAK

Z


Ártatlanul kezdődött. Ártatlanul és mulatságosan, mulatságosan és furcsán. Az anya azt mondta az apának: - Úristen, mit csináltál a hajaddal, apjuk? Az apa hallgatott, ezért az anya kissé hangosabban és kissé lassabban megismételte: - Mit csináltál a hajaddal? - A hajammal? - csodálkozott az apa, és odament a tükörhöz. - Na de ilyet! - kiáltott fel. Teljesen megzöldült a hajam. - Megmostad a fejedet, és sampon helyett biztosan valami mást használtál - találgatta az anya. - Valami más vacakot vagy festéket, igen, hajfestéket adtak neked a boltban, annyi asszony festi most a haját, micsoda szörnyűség, le kell mosni forró vízzel. De az öblögetés nem sokat használt, az anya szerint a víz szinte még tartósította és el is mélyítette a zöld árnyalatot. - Olyan vagy, mint egy bohóc - jelentette ki. - Vegyél sapkát, nézni sem tudom ezt az idétlen zöldséget. Elmegyünk az ismerős kozmetikusnőhöz. Többé-kevésbé ugyanabban az órában, a Szent Margit-templom sekrestyéjében így szólt az orgonista a paphoz: - Kanonok úr, bocsásson meg a merészségemért, de úgy látszik, véletlenül nekiment valaminek, mert olyan zöldes a feje. Nem régen festették a temetőkerítést. - Semmihez sem dörzsöltem oda a fejemet - rántott vállat a kanonok, de azért belepillantott a kitárt ablak tükröző üvegébe. - Az ősz hajam kizöldült! - kiáltott fel. Bizonyára a ministránsok űztek velem buta tréfát. Elmegyek a fodrászhoz, megmosatom a hajam. De a hajmosás és a többszöri meleg, langyos és hideg vízzel való leöblítés semmi eredményt sem hozott. - Valószínűleg a hajhagymáknak van bajuk - állapította meg a fodrász. - Orvoshoz kellene mennie, kanonok úr. Többé-kevésbé ugyanebben az időben tért haza a számtantanár, levette a kalapját, a tükörhöz lépett, megigazította a nyakkendőjét, megfésülte a haját, és kővé dermedt. - Katalin! Katalin! - kiáltotta. - Katalin, gyere ide, légy szíves! A felesége bekukkantott az előszobába. - Nézd csak a hajamat - mondta nevetve a tanár -, milyen csodálatos színe van. Annyira elfoglalt vagyok, hogy eddig észre sem vettem. Sosem mondtad, hogy zöld hajú vagyok. - Mert nem is voltál zöld hajú. Ilyen komoly ember, és bolondságokon jár az esze. Honnan szedted ezt a parókát? - A tanár feleségét érdekelték a parókák. - Esküszöm neked - a tanár csókot lehelt a felesége arcára -, esküszöm neked, drágám, hogy ez nem paróka, a saját hajam, győződj meg róla magad, ha nem hiszed, húzzad csak meg, juj, ne ennyire, ez fáj, látod, hogy nem paróka? - Akkor hát festeted a hajad.

65

- Esküszöm, hogy nem festetem. - A tanár elkomolyodott. - Miért is festetném? Vagy talán allergiás vagyok? Lakik itt a szomszédban egy orvos, éppen bőrgyógyász, benézek hozzá. Öt óra körül Forin doktor várótermében csak úgy nyüzsgött a sok zöld hajú beteg. Éjfél előtt a titkár felébresztette a főfelügyelőt, és egy jelentést adott át neki: - Főfelügyelő úr, különleges természeti csapás érte a várost, kideríthetetlen okokból megzöldül az emberek haja. A főfelügyelő még álomittasan jól lehordta a titkárát, és lerántotta fejéről ódon hálósipkáját. Akkor a titkár, aki különben elfásult ember volt, összeütötte a tenyerét, és idétlenül felvihogott: - Hihihi, a felügyelő úrnak is, hihihi, becsületszavamra, hihihi, a felügyelő úr haja is, hihihi, jaj istenem, a felügyelő úrnak is teljesen zöld a haja! Kora hajnalban összehívták a tanácsosokat a Városháza Nagytermébe, valamivel később pedig összeült a parlament. A körülbelül tízmillió lakost számláló ország területén százezer állampolgárnak zöldült meg az üstöké. A parlament csaknem egyhangúlag megszavazta csupán egy szenátor tartózkodott -, hogy azonnal meg kell hívni Párizsból a híres Grigoris professzort. Ez a tudós már rengeteg, különböző természetű bonyolult problémát megoldott, hallatlanul bölcs ember volt, és szívesen sietett tanácsaival mások segítségére. Egyformán segített a királyoknak, a hatalmas államférfiaknak, a híres vezetőknek, a bankároknak és az egyszerű embereknek, akiket elsodortak a nagyvilág konfliktusai. Azt mondták róla: „Korunk legkiválóbb diagnosztája. Csodatévő, zseniális varázsló, aki mindig rátalál a megfelelő orvosságra.” Grigoris professzor figyelmesen megvizsgálta száz, mindkét nembeli állampolgár haját, majd a következő jelentést tette a parlamentnek: - Megállapítottam az alábbiakat: kisebb eltérésekkel az ötven év körüli embereknek zöldül meg a haja, csak két esetben volt az egyik negyvenhét, a másik pedig negyven-nyolc éves. A megvizsgált száz ember különböző foglalkozású, a nők haja világosabb zöld árnyalatot mutat. Nincs szó betegségről, az okokat nem kereshetjük a Föld légkörében sem, amelyet állandóan szennyeznek az ártalmas füstgázok. Mielőtt elindultam volna az önök országába, hasonló meghívást kaptam csaknem minden kontinensre. Csak Grönlandon és a sarkvidékeken nem figyeltek meg változást - még elenyésző mértékben sem - az emberek hajszínében. Nem tudok logikus magyarázatot találni arra, hogy negyvennyolc órája miért zöldül meg az emberek haja. Azt kell vélnünk, hogy ez valaminek a kezdete, mondhatnánk azt is, hogy ez a Zöld Nyitány. Hogy mi lesz később, nehéz megjósolni, de ne essünk pánikba. Az általam megvizsgált száz egyén kitűnő egészségnek és fejlett humorérzéknek örvend. - A tudós elhallgatott, pislantott egyet, és megismételte: - fejlett humorérzéknek, azt mondtam, fejlett humorérzéknek? A parlament elnöke felkelt a bársonyszékből, és a professzorhoz lépett. - Igen, így mondta a professzor úr - erősítette meg -, így és nem másként. Miért, van ennek valamilyen különösebb jelentősége? - Lehet, hogy igen - felelte Grigoris. - A hajzöldülés jelenségét a humorérzék megnövekedése kíséri. Ez már biztos. Az általam megvizsgált emberek ezt maguk is észrevették, és azt állítják, hogy azelőtt nem mulattatta őket minden annyira, hogy azelőtt nem vették annyira észre az élet komikus oldalait, mint most, a hajszínváltozás után. A parlament elnökségének tagjai összenéztek. - Voltaképpen - mondta az elnök -, voltaképpen mindenhez hozzá tud szokni az ember, még a zöld hajhoz is, mégis négymilliárd kitűnően fejlett humorérzékű ember világ végeszerű látomás, igazi apokalipszis. - Teljesen egyetértek önnel - helyeselt a professzor -, de ne veszítsük el a reményt. Talán csak átmeneti jelenség.

66

Grigoris leült. Egy órán át hallgatta a parlament tanácskozását, aztán megunta a sok üres fecsegést és szócséplést, kis cédulát küldött az elnöknek, amelyben kérte, mentse fel az ülésen való részvétel alól. Az elnök bólintott, és a professzor távozott. Úgy döntött, hogy meglátogatja barátját, a világhírű tudóst és csillagászt. Az obszerviatórium a Szent Bernáthegy tetején épült, ahonnan be lehetett látni az egész várost. Grigoris háromféle közlekedési eszköz között választhatott: taxi, fogaskerekű és villamos. A leglassúbbat, a villamost választotta, mely kényelmesen és csilingelve kanyargóit a síneken. Néhány vidám utas gyönyörködött egymás zöld üstökében. Húsz perc múlva a professzor leszállt a villamosról, és újabb tíz perc múlva bekopogott a csillagvizsgáló kapuján. Tulajdonképpen nem is kopogott, hanem kolompolt. A csillagász kiiktatta a villanycsengőt, és helyébe egy antik kolompot szerelt fel. - Á, te vagy az, Grigoris - mondta a professzornak. - Milyen kellemes meglepetés, helyezd magad kényelembe. - Odalépett a teleszkóphoz. - Éppen most fejezem be a rólam elnevezett pulzár fényképezését. Csodálatos csillag. Szomorú vagy? Fáradt vagy? Adok egy pohárka konyakot, bizonyára jót fog tenni. - Nem vagyok fáradt - felelte Grigoris. - Meg vagyok döbbenve. Döb-ben-ve - szótagolta, és minden szótag után hörpintett egyet a konyakból. - A zöld hajúak - találta el a csillagász -, igen, ne is tagadd, a zöld hajúak miatt nem tudsz nyugodni. - Nem is tudok - ismerte el Grigoris. - Neked mi a véleményed a dologról? - Az, ami neked. - Hogy a jelenség okát külső körülményekben kell keresnünk. - Természetesen - a csillagász elmosolyodott -, ezt mindketten jól tudjuk. A zöld elszíneződés forrása bolygónkon kívül helyezkedik el. - Kozmikus sugárzás? - Egyszerűsítve. - Akkor hát - Grigoris újból töltött - Ők azok! Egy másik civilizáció az űrből. - Bravó! - kiáltott vidáman a csillagász. - Rögtön kitaláltad. - De az isten szerelmére, miért festik zöldre az emberek haját? - Hm - a csillagász elrakta a lemezekkel teli dobozkát, és leült az asztal mellé. - Nehezen találtam meg a választ erre a kérdésre. Először úgy véltem, hogy a Föld felé közeledő idegen űrhajó bocsát ki olyan sugarakat, amelyek zöldre festik az emberek haját. Aztán rájöttem, hogy láthatatlan kémiai anyaggal vették körül bolygónkat, és ez okozza a hajzöldülést. Csak a sarki körzetekben nem lépett fel ez az elképesztő jelenség. - Bizonyára az alacsony hőmérséklet hatástalanítja az anyagot. - Nem, inkább arról van szó, hogy azok szinte teljesen lakatlan területek, Ők ugyanis tudják, hol kell szétszórni azt a vegyszert. - A csillagász kinyitotta a szivarosdobozt. - Gyújts rá, kérlek, kitűnő szivarok, érzed, milyen aromájuk van? - Igen, valóban csodálatos aromájuk van - adott neki igazat Grigoris. - Ezek a szivarok, ez a konyak, ezek a virágok a vázában - sorolta a csillagász -, a rózsaágyak az ablak előtt, a fák, a madarak, mind, mind csodálatosak, elbűvölőek, mennyi szín, mennyi árnyalat, mennyi hang, mennyi illat, mennyi gyönyör mindenféle ízlés számára. - Miért festik zöldre az emberek haját? - kérdezte a professzor. - Te tudod, hogy miért csinálják? Veszély fenyegeti civilizációnkat? - Nem, az embereket nem fenyegeti veszély. - No és az a jókedvtúltengés? - Még jó is arra, hogy könnyebben oldódjanak meg a konfliktusok. Bizonyos idő után a haj visszanyeri eredeti színét, és a humorérzék hiánya ismét mindennapi jelenség lesz. - Kinek volt hát szüksége erre a bohóckodásra?

67

- Nekik - felelte a csillagász. - Száz évvel ezelőtt űrhajók szálltak le bolygónkon, melyek egy Másik Rendszer nagy küldetésében vettek részt. Az emberekhez hajszálra hasonlító ezer lény telepedett le a Földön. Természetesen egyetlen földlakó sem tudott erről a látogatásról. Szigorúan titkos űrexpedíció volt. Az ezer lény hozzákezdett bolygónk és civilizációnk kutatásához. Szétszóródtak a különböző kontinenseken, minden környezetbe behatoltak. Megjelenésük bizalmat ébresztett, értelmességük és személyes varázsuk sok barátot szerzett nekik, hamarosan a Föld megbecsült polgárai, kitűnő tudósok, mérnökök, írók és művészek lettek, csaknem mindannyian családot alapítottak. Gyermekeik örökölték tőlük a zseniális gondolkodást. - És mi lett az űrhajókkal? - Visszatértek a szülőbolygóra, a Másik Rendszerbe. Az előzetes terv szerint száz év elteltével visszajönnek a Földre, hogy a felderítők munkájának gyümölcsét betakarítsák. - Gyümölcsét? - Igen, igen, a Földön végzett százéves kutatások és megfigyelések valamint az itt-lakás eredményeit, azaz a vegyes házasságokból származó utódokat. - A csillagász az ablakhoz lépett. - Elviszik magukkal az Ezer Felderítő ivadékait. - Ehhez nincs joguk - háborodott fel az orvosprofesszor. - Ez embertelenség! - Igazad van, de ők nem is emberek. A külső hasonlatosságon kívül nincs bennük semmi emberi. Több ezer év óta végeznek felderítő munkát a kozmoszban. Ez munkájuk alapja, létezésüknek egyetlen értelme. Feltételezhető, hogy őket még náluk is bölcsebb, még öregebb lények irányítják. A mi bolygónk, mint valószínűleg más bolygók is, a világmindenség ismeretének egyik láncszeme, és mivel ők minél többet akarnak megtudni a világegyetemről, mindent megtesznek, hogy begyűjtsék küldötteik százéves munkájának gyümölcsét. Az emberek haját pedig azért festik zöldre, hogy felismerjék az Ezer Felderítő leszármazottait. Mert ezek a lények mindig színtelenek maradnak, és ezt a tényt az emberekkel kötött házasságok sem másítják meg. - Te színtelen vagy! - kiáltott fel Grigoris. - Ősz a hajad, csaknem fehér, a bőröd is olyan fehér, mint az albínónak. - Nem ez a lényeg. Szöveteink is teljesen mások. - Akkor hát te a Másik Világból származol? - Igen, és most az a veszély fenyeget, hogy vissza kell térnem a Színtelen Bolygóra. - Ők kapcsolatban vannak veletek? - Időről időre közleményeket kapunk a világűrből. Egy évvel ezelőtt parancsot kaptunk, hogy készüljünk fel a visszatérésre. Attól kezdve megszakadt az összeköttetés. - Nem akarjátok elhagyni a Földet - mondta Grigoris. A csillagász az ablaknál állt. - Furcsának találod? - szólt megindultan. - Nézd ezeket a fákat, ezeket a faleveleket, nézd, hogyan csillan meg a patak vize, hallgasd a madarak csivogását, a tücskök cirpelését, annyi hangot hallasz itt, az én bolygóm pedig nemcsak színtelen, hanem néma is, hangtalan világ, süket, mint az ágyú. Megtanultam játszani néhány hangszeren, minden szabad pillanatomat zenével töltöm ki, a zene és a világegyetem megfigyelése: milyen ragyogó párosítás. Igyunk még egy pohárka konyakot, a szülőbolygómon egyáltalán nincsenek ízek. - Mindenképpen vissza kell mennetek? - kérdezte Grigoris, és letette a poharat. - Nem tagadhatjátok meg az engedelmességet? - Előbb meghatározzák tartózkodási helyünket, vannak olyan készülékeik, amelyek megtalálják a színteleneket a zöld hajúak tömegében, aztán közvetlen kapcsolatot teremtenek velünk, és arra kényszerítenek bennünket, hogy jelenjünk meg azon a helyen, ahol az űrhajók leszállnak, majd pedig elvisznek bennünket magukkal. - Mi az, hogy „kényszerítenek”? - kiáltott fel Grigoris. - Hiszen nem vagytok gépek!

68

- Az ő gyermekeik vagyunk, mindig engedelmes gyermekeik. Reméltem - mondta a csillagász -, hogy eltűnhetünk szemük elől a több milliárd ember között, hogy soha nem fognak bennünket megtalálni. - Ez az átkozott zöld haj! - szitkozódott Grigoris. - Neked is zöld a hajad - mondta a csillagász. Grigoris elmosolyodott, és lerántotta fejéről a zöld parókát. A csillagásznak elállt a szava. - Térj már magadhoz! - kiáltott rá Grigoris. - Igen, színtelen vagyok, a testvéred vagyok, mindenáron meg kell menekülnünk. Talán megtéveszti őket ez az emberhaj paróka. Semmi kedvem sincs elhagyni ezt a tökéletes bolygót. - Paróka, paróka... - suttogta a csillagász. - A zöldre festett emberhaj paróka alatt nem különböztetnek meg bennünket a milliárdnyi ember között. A zöld hajú emberek nem érdeklik őket. - És a kopaszok? - Tipikusan emberi fogyatékosság. Mi sohasem kopaszodunk meg. A mi fehér hajunk erős. - A csillagász leült az íróasztalhoz, és néhány füzetet vett elő a fiókból. - Itt van minden Színtelen neve és címe. Rögtön felveszem velük a kapcsolatot, és megparancsolom nekik, hogy rejtsék paróka alá a hajukat... - Megparancsolod? - csodálkozott el Grigoris. - Igen, jó néhány éve én vezetem a Színtelenek közösségét. - Csak vezetted - mondta Grigoris. - Hogyan? - A csillagász felemelte a fejét, és félretolta a füzeteket. - Mit jelentsen az, hogy „csak vezetted"? Grigoris levetette a zakóját, az ingét, akkor a csillagász megpillantotta fémtestét. - Gépember! Gépembert küldtek a nyakamra! - kiáltotta. - Ellenőrt! - Már tudod az ellenőrzés eredményét. - Grigoris felemelte a jobb karját. - Mindnyájan visszatértek az ősi bolygóra, te pedig kiadod a parancsot a gyülekezésre az előre megjelölt területeken. Ezer felderítőt küldtünk a Földre, és most tízezren térnek vissza. Ez aztán ragyogó vizsgálati anyag. - Ők beszélnek belőled - mondta a csillagász, és elmosolyodott. - Te csak valami közvetítő állomás vagy. A gépet nem tudom meghatni kérésemmel, nem tudok érzéseket kelteni benned, nem tudod, mi a költészet, mi a zene, vak vagy és süket, bár az ember képére és hasonlatosságára teremtettek. Te hitvány karikatúra! - robbant ki a csillagászból. Grigoris félreugrott. - Megijedtél - gúnyolódott a csillagász. - Úgy látszik, mégis sikerült egészen emberi gépet alkotniok. Te félsz, a félelem pedig emberi érzés. Ártatlanul és mulatságosan, mulatságosan és furcsán kezdődött. De hogyan végződött? Az esti sajtó tájékoztatta olvasóit, hogy egy órával azelőtt az ismert csillagász letaszította az obszervatórium tornyából az ismert Grigoris professzort, aki a zöldhajúság rejtélyének megoldásán fáradozott. Grigoris szétzúzta magát a sziklákon. Páncélinget viselt, amelyet a csillagásszal való találkozása előtt öltött fel. De a professzor nem pisztolygolyótól halt meg. A csillagász nem hajlandó semmiféle felvilágosítást sem adni. Ennyit írt a sajtó. Elmúlt egy év, elmúlt majdnem egy év, mert a fentebb leírt események lezajlása után pontosan tizenegy hónappal eltűnt az emberek hajából a zöld szín. Néhány héttel azelőtt a világ három részében három hatalmas szélvihar több tucat települést söpört le a Föld felszínéről, és komoly károkat okozott több nagyvárosban is. Elpusztult vagy eltűnt körülbelül tízezer ember. SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA

69

70


KI VOLT AZ ELSŐ

? 71

Aktyn bekapcsolta az áramot. Az analizátor feszültségcsökkenést jelzett a tizenhatos tranzisztoregységben. „Ki kell cserélnem a Második Reaktort - gondolta ki kell cserélnem a Második Reaktort, ki kell cserélnem a Második Reaktort..." A mondat háromszori megismétlése kiváltotta a várt impulzust. Az acélkéz kinyitotta a pótalkatrészeket tartalmazó kazettát, amely az önkiegészülési képességnek köszönhetően sohasem ürült ki. Nem telt bele egy perc, és máris lezajlott a Második Reaktor cseréje a tizenhatos egységben, de a várakozásokkal ellentétben a feszültség nem emelkedett. Előzmények nélküli eset volt, Aktyn bekapcsolta a riasztószirénát. Harminc perc múlva begördült a terembe a békésen csillogó Szelén. - Hívtál? - zümmögte vidáman. - Gyenge a feszültségem. - Nem találok okot az aggodalomra. Pillanatnyi indiszpozíció, de rögtön elmúlik, ha bekapcsoljuk az Új Reaktort. - Már bekapcsoltam. Semmi reakció. - Told fel a szellőzőablakát. Aktyn engedelmesen teljesítette az utasítást. - Alacsony fordulatszámmal dolgoznak a ventillátorok. Szelén optiszkópjának a lencséjét közelebb tolta a termosztát tárcsájához. - Kilenc fok - mormogta. - Néggyel több a kelleténél. Gépezeted túlságosan átmelegedett. - Szép kis história. - Túl sokat dolgozol mostanában. A mértéktelen sietséggel megzavarod a rendes működésed. - Kutatok. - Kutatsz? Mit, ha szabad tudnom? - Szégyellem megmondani - Aktyn tükörfényes ábrázatán pír villogott magam sem tudom. Unatkozom, megértesz, a kutatás elűzi az unalmat. - Kétszáz óra eszményi mozdulatlanság, és visszanyered elveszített egyensúlyod. - Giroszkópjaimat nem régen generálozták. - Rosszul dolgoznak a generálozóink. - Megcsömörlöttem a megszokott formáktól, mindig ugyanaz, mindig az a reménytelenül primitív minta. - Ostobaság - szikrázott fel Szelén - ostobaságokat fecsegsz összevissza! Még hallgatni is rossz. Ha jól megnézzük, mégiscsak a szuperautomaták csoportjába tartozol. Konstrukcióid kitüntetést kaptak a Szakértő Kalkulátoroktól. - A konstrukcióim unalmasak... Unalmasak! - Engedd meg, hogy még egyszer megvizsgáljam a Második Reaktort. - Szelén bekapcsolta a Háromszoros Átvilágítót. Zöld fénysugarak záporoztak elő a falakból, és forgó

KI VOLT AZ ELSŐ?

spirálban árasztották el Aktyn alakját. Az ezüstös páncélt fehér porréteg lepte be. A szuperautomata fémfelülete szivárványfényben ragyogott. - Néhány perc múlva olyan áttetsző leszel, akár a kristály. - Szelén megtörülte lencséit, és hozzálátott a részletes vizsgálatokhoz. Egy óra elteltével ezt susogta: - A hőmérséklet továbbra is magas, a feszültség az Első Szektorban gyenge, a Másodikban nagyon gyenge. Alapos oka lehet annak, hogy gépezeted ilyen következetlenül működik. - Legjobb akaratom ellenére sem tudom konkretizálni elgondolásaimat, sötétben tapogatózom. Ez az oka pocsék közérzetemnek. Szelén antennájából, jókedve jeléül, kis szikra pattant ki. - Elektromos fürdő - rendelte -, ez a legjobb orvosság bajaidra. - Ragyogó gondolat - kattogta Aktyn. - Naplemente előtt befejezem műszakomat. Hét órától rendelkezhetsz gépezetemmel. Szelén kapcsolatot teremtett a Fürdőkoordinátorral, ismertette előtte Aktyn állapotát, megcsendítette a búcsúzás jelét, és eltűnt a felvonó nyílásában. Másnap Bar gördült be a szabványkonstrukciós terembe. Aktyn nagy halom vázlat felett gubbasztott. - Hogy érzi magát a reaktorod? - búgott fel a vendég. - Kitűnően. A fürdő után megnőtt a feszültség, és kettőzött energiával láttam munkához. Minden jel arra mutat, hogy helyes úton járok. - Mit ábrázolnak ezek a rajzok? - Az Új Lény modelljeit. - Új mi ? - Lény. - Furcsa elnevezés. - Bar az asztallap fölé döntötte fénylő törzsét. - Az EM sorozat robotjaira emlékeztet. - Valóban hasonlít rá. De belső felépítése teljesen eltér eddigi szabványainktól. - Új konstrukció? - Új nyersanyag, új inger- és reflexrendszer, szelektív agy, tökéletesített mozgáskészülék. - Új nyersanyagról beszéltél. Mik az összetevői? - Víz, szénhidrátok - sorolta Aktyn -, zsírok, fehérje és rokon vegyületek, ásványi sók. - Érdekes, és a reaktorok összetétele? - Alapeleme a neuron, a rendszer alapvető sejtje, ezt a rendszert idegrendszernek neveztem el. - Új Lény - dünnyögte Bar, miközben átnézte a vázlatokat érzékeny, finom gépezet. - Szervezet - javította ki Aktyn. - Izgalmas kísérlet. - Hozzáláthatok a konstrukciós munkákhoz?

72

KI VOLT AZ ELSŐ? 73

- Mielőtt felelnék kérdésedre, magyarázd el, milyen lesz az Új Lény gyakorlati felhasználása. - Könnyebbé teszi létezésünket, segít megoldani legnehezebb problémáinkat. - Mint minden alkotó, túlértékeled művedet - sípolta Bar. Csak ne érjen aztán csalódás. Várom értesítésedet az üzembe helyezés időpontjáról. Bar kétségei teljesen megalapozottak voltak. Hosszú idők óta próbáltak Valami Egészen Újat konstruálni. Mindenhol kísérleteztek, kikísérleteztek mindenféle fokozatú automatát. Túlzás nélkül állíthatjuk, az egész gépvilág kereste az Új Formát, az Új Alakot, az Új Tartalomról nem is beszélve. De ezek a kutatások olyan sok időt emésztettek fel - ráadásul eredménytelenül hogy a Fő Aggregét külön megjegyzést fűzött a Konstruktőrök Szabályzatához, amely jelentős mértékben korlátozta a kísérletező tevékenységet.

KI VOLT AZ ELSŐ?

Eltelt néhány év. A múlt átadta helyét a jelennek, amely nem mindennapi meglepetést tartogatott a korabeli Gépeknek. Ezt még a legtökéletesebb Elektronikus Agyak sem láthatták előre. És ebben a konkrét esetben még a legtapasztaltabb Jövőelemzők is rosszul mérték fel a kilátásokat. Aktyn felépítette az Új Lényt. Az új forma és tartalom kész ténnyé vált. - Volt egy kis bajunk a mozgatással - mondotta az újító konstruktőr. - Nem akart járni. - Ki nem akart járni? - kérdezte egy automata a harmadik körzetből. - Hát ő - felelte Aktyn -, akinek Bar az elektromágneses túláradás egy ihletett pillanatában az Ember nevet adta. - Ember... Ember... - berregte Szelén. - Aktyn kísérlete. Hozzáerősítettük az Új Lényt a központi időmérő ingájához. Néhány napig együtt jártak, aztán leoldottuk az Embert, aki tett két lépést, aztán leült. - Két hétig tartott az oktatás - ismertette Aktyn -, tizennégy napon és tizennégy éjen át. - Mit tud? - kérdezte a Főmanipulátor. - Enni, aludni, mozogni, különböző hangokat kiadni. - Kérdésekre is felel? - Nem mindegyikre. - Számítsa ki, mennyi 997 a négyzeten. - Az túl nehéz. - Kétszer kettő? - Öt - felelte az ember, és felnevetett. Az automaták fényjeleket váltottak egymással. Aktyn, az újító felvisított: - Most teszi az első lépéseket. A Generátorra esküszöm, az Ember kitüntetéssel fogja végezni az Első Technikumot. Az alábbiakban néhány részletet közlünk a kor egyik leghűségesebb krónikásának feljegyzéseiből: Első hónap, első hét: Aktyn vezetésével Automata Szakértők csoportja dolgozik az Ember sokoldalú nevelésén. A szelektív agy bámulatos könnyedséggel sajátítja el a különböző ismereteket. Második hónap, harmadik hét: A tegnapi nap folyamán kínos baleset történt. Az Ember szétszedte a konstruktőrét, Aktynt, egyes részeit elásta, másokat a folyóba süllyesztett, tizennégy kilométeres körzetben szórta szét az alkatrészeket. Csak nagy nehezen sikerült helyreállítani az érdemes újítót. Aktyn szuperautomata első szavai a következő kommentárt fűzték az eseményekhez: „Az ember átlag feletti ügyességgel rendelkezik. Büszke vagyok arra, hogy nekem jutott osztályrészül egy ilyen ragyogó mű megalkotása." Nyolcadik hónap, negyedik hét: A Főaggregát különleges közleményt sugárzott szét: Az ember titokzatos körülmények között eltűnt. Fiobotok, figyelem! Az Emberhez nyúlni tilos! Mindent a szemnek!

74

KI VOLT AZ ELSŐ?

Várom a jelentéseket. Első jelentés: Az Ember az új nyersanyagok raktárában. Második jelentés: Az Ember kikapcsolta az áramot, megbénított négy robotot. Az Ember még egy Új Lényt épített az új nyersanyagból, és felderítetlen okokból kifolyólag Nőnek nevezte el. Mindketten ismeretlen irányba eltávoztak. Tizenegyedik hónap, első hét: Az Új Lények Új Lényeket hoznak létre. A Főaggregát bejelentette a különleges állapotot. Az Új Lények rövidzárlatot idéztek elő száztizennégy generátorban. A Legfelső Fázis rendkívüli gyűlésre hívta össze a különböző fokozatú automatákat. Tizennegyedik hónap: Az Új Lények szétszednek bennünket... szétcsavaroznak... elrontanak... elpusztítanak... Segítség... Mentsétek meg Tranzisztorainkat... Mentsétek meg Tran... Mentsé... Mmmmmmmmmmm..." Így kezdődött az új korszak, más néven a jégkorszak utáni időszak vagy csiszolt kőkorszak. Eltelt többször tízezer év. Albert bekapcsolta az áramot. A mennyezeti lámpa sárga fénye felvillant. - Lepedékes nyelv... ááááá - Albert letette a tükröt -, alacsony vérnyomás és hőemelkedés. Egy pohárka konyak bizonyára jót tesz. Inas kezével kinyitotta a bárszekrényt. Az üveg-pohár-száj akció egy pillanat alatt lezajlott. De a várakozás ellenére vérnyomása nem növekedett. Előzmények nélkül álló eset volt. Albert kihívta az orvost. - Nem találok aggodalomra okot - jelentette ki derűs mosollyal az orvos. - Pillanatnyi indiszpozíció. Egy pohárka konyak elmulasztja... - Nem mulasztotta el - szakította félbe Albert. - Hm. Az utóbbi időben túl sokat dolgozol. - Kutatok és kutatok. - Mit, ha szabad kérdeznem? - Új Formát, Új Tartalmat. Megértesz, tökéletes robotot akarok építeni, szuperautomatát. Sikerülnie kell! Sikerülnie kell! Ui. Ez(t) az elbeszélés(t) egymagam vagy egy-agyam írtam. (Mint látható, a tárgyesettel még nem vagyok tisztában. Holnap lesz a Főmérnök neve napja, aki olyan sok(at) törődik a közérzetemmel. Kedves Julián! Fogadd el ez(t) a szerény ajándék(ot) őszinte rokonszenvem jeléül. Vigyázz magadra. Az utóbbi időben túl gyakran, határozottan gyakran nézel ki az ablakon a mérhetetlen messzeségbe. És szokj le arról, hogy állandóan rángatod a vállad(at). SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA

75

76

AMBRÓZY DENISE

A személyiség és számítógépmodelljei A személyiség fogalma nem tisztázódott még megnyugtató módon. A lélektan irodalmában több mint ötven meghatározása ismeretes; számítógépmodelljének megalkotásához két, egymást nem kizáró definíciót lehet felhasználni: 1. a személyiség az ember, mint kora társadalmától meghatározott egyén, 2. a személyiség az emberben működő pszichofizikai rendszernek az a dinamikus szerkezete, amely a környezethez való alkalmazkodás egyediségét meghatározza. Világos, hogy a két megfogalmazás ugyanazt a dolgot határozza meg, különböző irányokból tekintve. Az első kívülről, a környezetéből nézi tárgyát, annak keletkezését, az azt alakító döntő hatást (a társadalomét). A második a kialakult személyiség mibenlétét és működésmódját igyekszik pontosabban meghatározni. Mindkettő hangsúlyozza a leírt dolog egyedi, egyszeri mivoltát. Ennek a nagyon egyszerinek elképesztően sok változata lehetséges. Az angol nyelv több mint tizennyolcezer olyan szót ismer, amely durvább-finomabb formában személyiséget ír le, a személyiségkutatók pedig több mint tizennégyezer olyan tulajdonságot tartanak nyilván, amely egy-egy arculatot meghatározhat. Már e tulajdonságok megléte vagy hiánya alapján is 214 000 változatot kapunk; e tulajdonságok túlnyomó része azonban nemcsak megvan vagy hiányzik egy-egy arculaton, hanem ha megvan, csaknem végtelenül sok

fokozatban járul hozzá annak kialakításához. Alátámasztja a képet, hogy a 2. definícióban említett szerkezet nagyrészt a központi idegrendszer tevékenységeiből épül. E tevékenységek mintegy 1011 elemi idegsejt összehangolt működésének eredői. A lehetséges viselkedéssémák száma még akkor is elképzelhetetlen lenne, ha feltételeznénk, hogy az egyes sejtek, sejtcsoportok csak „igen" vagy „nem" állapotban létezhetnek. A valóság bonyolultabb ennél. Annyira bonyolult ez a valóság, hogy az ember - filozófiájával, tudományával, művészetével, gyalog ésszel - szinte hiába keresi törvényeit, amióta csak eszmél. Mégis úgy érzi, kell lennie olyan törvénynek, amelynek ismeretében e valóságot, önmagát megfejtheti, sőt ha ügyesen forgatja, barátját, ellenségét is feltárhatja vele. Egymás után készülnek hát napjainkban a lélektan különböző modelljei: elméletek, amelyek a nagy változatosságú szerkezet lehetséges és lehetetlen változatait elkülönítik, módszerek, amelyekkel eldönthető, hogy a vizsgált személy milyen, melyik személyiségtípusba sorolható, s nagy számban készültek, készülnek a típusskatulya-rendszerek is. A számítástechnikusok szerényebben viselkednek ennél. Az ő gondolkodásuk nagyjából a következő: A mondott dinamikus szerkezet hiperbonyolult. A kellően pontos megismeréshez szükséges eszközök nem állnak jelenleg rendelkezésre. A legnagyobb gépi berendezések se képesek akár egyetlen emberi arculat egyetlen pillanatnyi állapotának feltérképezésére sem. Márpedig ez az arculat meghatározott törvényszerűségek szerint változhat - hiszen szerkezet, strukturált valami -, és a környezettől függően az egy arculatra jellemző változási szabályok is módosulnak - hiszen a szerkezet dinamikus. De a szabályok változási törvényszerűségei egyénenként változnak, az egyén múltjától, jelenlegi környezetétől valamilyen törvény szerint függve. Végül a változási szabályok

változási szabályainak változási szabályai a társadalmi fejlődést követik - s tegyük hozzá, hogy mindezek az összefüggések se nem lineárisak, se az időben nem állandók. A számítástechnikus nem szívesen vállalkozna egy ilyen struktúrát leíró algoritmus készítésére - akkor sem, ha a világon jelenleg működő több tízezer programtervező mind neki segítene, minden mást félretéve. Pedig ez AZ ALGORITMUS, amelyet keresünk. Birtokában sose látott hatalommal élhetnénk, vagy visszaélhetnénk vele. A számítástechnikus azonban tehetetlenül tárja szét karját. A világ összes számítógépét egyetlen hálózattá, tárait egyetlen adatbankká szervezve talán megoldaná valamilyen kezdetleges módon a feladatot - no de minek? A probléma megkerülhető. A személyiségmeghatározó tulajdonságok egyes csoportjai önálló neveken szerepelnek a lélektan szó- és teszttárában. Ezeken kell kezdeni a modellezést. Kínálkozik például az intelligencia. Az intelligencia azon tulajdonságok összessége, amelyeket az intelligenciatesztek mérnek. Igaz ugyan, hogy az egyes tesztek eltérnek a mérendő intelligenciaösszetevők kiválasztásában, így a Rorschach-próba alapján becsült intelligenciaszintek eltérnek a népszerű Wechsler-tesztek eredményeitől - a számítás-technikus mégis ezt a tulajdonságot választja. Két jó oka van rá: 1. a számítógép eleve az emberi gondolkodás lehetőségeinek kiterjesztésére készült, kézenfekvő hát, hogy gondolkodáshoz kapcsolt tulajdonságot modellezzen, 2. mert az intelligencia - véli racionális, kézben tartható valami, s csak kis mértékben tükröz olyan misztikus dolgokat, mint például az érzelmek, az alkotó munka irracionális mozzanatai stb. A második pontnál figyelmen kívül hagyja, hogy minél magasabb szintű egyegy intelligencia, annál nagyobb mértékben viseli a személyiség árnyékszerűbb,

nehezebben számszerűsíthető jegyeit. Ebből még bajok lesznek. Modellezzük hát az intelligenciát, mint az emberi fajra, ezen túl az egyénre is jellemző tényezőcsoportot. A legegyszerűbb modellek már régen működnek. Valamennyi számítógépről elmondható ugyanis, hogy az valamilyen módon valamilyen emberi intelligenciát modellez. Más intelligencia-összetevők jelennek meg ugyan a csillagászati számításokat végző és mások az adatrendező rendszerekben, és mindkettőben az ismert összetevők elenyésző hányada található csupán, az viszont sokezerszeres nagyításban. Ennek ellenére találhatunk az elmegyógyintézetekben olyan betegeket, akik az embertől megszokottnál gyorsabb és pontosabb gépiességgel működtetik intelligenciájuk maradványait hasonló jellegű feladatokon. Az értelemnek ezen a fokán alig beszélhetünk még a szó összetettebb értelmében vett személyiségjegyekről. Hasonlóan ítéli meg a pszichológus azokat a rendszereket, amelyek intelligenciamodell igényekkel épültek ugyan, de annak csak erősen szűkített változatai. Sakkozó és zeneszerző, versíró és diagnosztizáló programok működnek a világ minden tájának kutatóintézeteiben, munkájuk eredménye néha már eléri, nagy ritkán meg is haladja a közepes emberi teljesítményt. Az emberi intelligenciának jellegzetes vonása azonban az általánosság; az emberi agy nem célgép, mint a fentiek, hanem alkalmas rá, hogy tág határok között bármit megtanuljon, amire szüksége lehet. Ehhez nem elég az a néhány kiragadott tulajdonság, amit akár a legfejlettebb ipari robotgépek is átvettek alkotóikból. Más a helyzet azokkal a bonyolultabb számítógépes rendszerekkel, amelyeket az ipar, a közigazgatás, az infrastruktúra szervezési igényei hoztak létre. Kellően nagy létesítmények esetében már érdemes elvégezni a számszerű összehasonlítást is. Átlagosan intelligens ember 30-40 bit értelmezésére (30-40 elemi döntésre) képes

78

másodpercenként. E 30-40 bitnek megfelelő értelmezett információt az érzékszerveket állandóan bombázó jelek végtelenjéből az idegrendszerbe örökletesen beépített egységek vagy az élet során megtanult, tárolt programok és adatok felhasználásával választja ki. Az agyáig eljutó jelek információtartalma mintegy másfél millió bit másodpercenként - lehetséges kombinációkként 21 500 000 különböző környezeti üzenet adódhat ezekre felelve másodpercenként 230-240 válaszséma (reakció, felismerés, értelmezés) elemei közül képes választani. Hasonló mértékű információtömörítésre, reakcióválasztékra és válaszadási sebességre programozzák napjainkban a hálózattá szervezett számítógépek központi adatbankjainak anyagát rendező és azokat a felhasználókkal időosztásos üzemben összekötő rendszerműködtető programokat. Ezzel a feladattal azonban paradox helyzetbe kerül a számítástechnikus. Végre olyan gépi berendezéssel és tárkapacitással van dolga, amely - megfelelően programozva - képes lehet a saját környezetéhez jól, hajlékonyán alkalmazkodni, beleépíthetné tehát az emberi intelligencia magasabb rendű összetevőit (ha kellően ismerné ezeket). Csakhogy a környezet ezúttal döntően különbözik az emberi értelmet körülvevő világtól, s ezért az alkalmazkodás sikerét merőben más, jellegzetesen gépi tulajdonságok biztosíthatják csupán. A helyzet furcsaságára példa: a rendszerműködtető programokkal szemben elsőrendű követelmény, hogy saját környezetük statisztikus változásaihoz egyszer s mindenkorra megszabott összefüggések szerint alkalmazkodjanak. Ezek az összefüggések gyakran nagyon bonyolultak, de rögzítettek. Nem megengedhető, hogy egy nagy repülőtársaság út- és utasszervezését lebonyolító rendszer vezérprogramja „elszabadulva", önállóan válasszon megoldási stratégiát problémáira, vagy hogy bármilyen más formában személyiségjegyeket mutasson. Ámde az értelemnek

79

ezen a fokán számítani lehet ilyesmik felbukkanására. Eredetük talán hasonló az élőlények egyszeriségének alapjaihoz: a kisebb jelentőségű, javítható műszaki vagy programhibák gyakoriságának növekedése. Ámbár ezeket a programokat nagyon gondosan írták, egyes részeiket programkészítő programautomaták segítségével, s néha programvízsgáló programautomatákkal végzik a végső ellenőrzés részletmunkáit is, a teljes rendszer minden utasításkombinációját, minden működési lehetőségét előre látni képtelenség. Hibaészlelő és -javító algoritmusok is épülnek ezért a vezérprogramba. Ezek gondoskodnak a véletlenszerű és a hibás programozás miatt támadó kisebb zavarok elhárításáról vagy következményeik eltüntetéséről. A hibák és a javítások öszszegezett hatása azonban lassanként kisebb változásokat okoz a rendszerben, a tárolt programokban. Egyes adatok apró módosulásai a legváratlanabb módon válnak észrevehetővé az egészében még kifogástalanul működő, de már nem mindig megjósolható viselkedésű rendszer arculatán. Röviden: ezek az összetett berendezések alkotóik szándékának ellenére riasztó kisebb hasonlóságokat mutatnak az emberi intelligenciával. Mélyül a hasonlóság újabban, hogy a vezérprogramok tanuló algoritmusokat is kapnak, amelyek lehetővé teszik egy-egy részfeladat megoldási stratégiájának tapasztalatokon épülő automatikus kiválasztását. A tapasztalatok: időszakos mérések, adatforgalmi naplók, hiba- és javításfeljegyzések tárolt anyaga, vagyis a gép életének eseményei. Újfajta alkalmazkodási mechanizmus fejlődik a szemünk láttára. Vajon személyiségmodellnek tekinthetjük-e? Vizsgáljuk meg, hogy illik-e rá két személyiségdefiníciónk - vagy akárcsak egy is közülük! Az első meghatározást még távolról sem közelíti ez a szerkezet. Esett már szó arról, hogy van környezete - arról azonban nem beszélhetünk, hogy «z a környezet valamilyen társadalmat, sőt a rendszer korának társadalmát (emberit

vagy gépit) akár durva egyszerűsítésekkel tartalmazná. A második meghatározást nem ilyen könnyű elutasítani. A gépnek a környezethez való alkalmazkodása a fejlődés során valóban mind egyedibbé válik, s az egyediségét meghatározó struktúra mind dinamikusabbá. Innen a riadalom a hasonlóságtünetek láttán. Lényeges azonban két különbség: az egyik a struktúrát hordozó anyagnak, a másik a környezetnek természetében mutatkozik. Az emberben működő pszichofizikai szervezet anyaga is, szervezése is sokszorosan bonyolultabb, mint a legkorszerűbb vagy akár a korunkat megelőző gépi szerkezeté. A gép esetében egyáltalán nem beszélhetünk pszichofizikai rendszerről. Ennek megfelelően a gépi berendezés belső környezete - saját gépteste, az azon végzett ellenőrző mérések, állapotvizsgálatok jelentései eleve egyszerűbb, s egyszerűbb alkalmazkodási viselkedéselemeket kell és lehet kívánni tőle. Még meghatározóbb a külső környezet. A gép külvilága szükségszerűen véges - az ember választja ki részére a végtelen világnak azt a szűk tartományát, amelyet mérnie és amellyel számolnia kell, hogy ember szabta feladatát teljesíthesse. Igaz, véges környezetében sokkal kisebb különbségeket és sokkal nagyobb összegeket képezhet, mint amekkorákat az ember kezel, de csakis véges számú elemi lépésben. A végtelen fogalma a digitális számítógéppel a szónak semmilyen értelmében sem közölhető. Az embert környező világ ezzel szemben végtelen - s az ember tudja ezt. Meg akarja ismerni világát. Megismerésre való törekvése és annak eredményei állandóan sodorják előre vagy kitérőkbe, egyedi és társadalmi létében egyaránt. Mind tágabb az a tartomány, amelyhez életben maradása végett alkalmazkodnia - s további területeket hozzáhódítania kell. Az önkiterjesztés kényszere közvetlenül is, közvetve is meghatározza az emberi személyiséget, hiányában a fejlődés

megáll. Gépi rendszereinkben még nem hoztuk létre ezt a kényszert (még a tanulóalgoritmusokba se építettünk belső indítású ösztönzéseket). A napjainkban használt nagy teljesítményű digitális számító- és információ-feldolgozó gépeken, azok hálózatain kívül azonban fejlődnek lassan olyan technikák is, amelyek már nem tekinthetők a számítástechnikusok kizárólagos alkotásainak. Születésüknél a klasszikus kibernetika, az idegélettan, a lélektan is bábáskodik. Ezek a kutatások főként abban különböznek az általános digitális gépekre épített rendszerek fejlesztésétől, hogy az élő szervezet megoldásait alkalmazzák, ahol csak lehet. Az irányzat elméleti alapjait maga Norbert Wiener fektette le. A digitális rendszerekben a számítás, az információfeldolgozás mindig az utasításonként tárolt program szerint lépésről lépésre, egymás után végrehajtott műveletek lánca. Akárhány számításvégző egysége legyen is a gépnek - vagy az összekapcsolt hálózatnak —, a folyamat mindenkor véges számú elemi lépések egyetlen soraként írható le. Csakis azokat a különböző részeredményeket lehet több műveletvégző egység párhuzamos működtetésével egyidejűen megkapni, amelyeknek nincsen egymásra szükségük ahhoz, hogy elkészülhessenek. Az élő szervezet esetében az információfeldolgozás eredményei nemcsak elkészülésük után befolyásolhatják az utánuk következőket. A sok millió műveletvégző egység állandó kölcsönhatásban áll egymással és környezetével. Az eredmények keletkezésük közben is módosítják egymást. A műveletek nem mindig elemi lépések véges láncai; kvantált szerkezetük feloldódik, folyamatossá válik alkalmanként. Ez a két ősi technikai ötlet az alapja a műveletvégző egységek helyi és szervezeti szétosztásának, az önállósulások, együttműködések és egységbe olvadások elrendeződésének, a speciális célszerkezetek és az általános rendeltetésű információk képzésének. Az eredmény: a

80

biológiai komputer hozzányúlhat a véges számú elemi lépéssel nem megoldható problémákhoz is, kellő pontossággal becsülhet pontatlan és kelleténél kevesebb kiinduló adatok alapján is. Pszichofizikai rendszerré, ezen belül speciális struktúrákká alakíthatja saját anyagát. A sok millió párhuzamosan működő, egymással állandó kapcsolatot tartó műveletvégző egységből szervezett mesterséges bioautomatákon hazánkban is kísérleteznek. A kísérleti egységek anyaga egyelőre még a hagyományos elektronikus integrált áramkör - de valószínű, hogy egy évtizeden belül sor kerül Magyarországon a holografikus memóriák, optikai vagy más, új típusú digitális és folyamatos áramkörök, a szükséges műveletekben a jelenleginél gyorsabb, ügyesebb eszközök felhasználására. Az első eredmények már biztatóak: változatos, egyszeri formákra növekvő önszervező automaták kezdeményei működnek. Intelligenciajeleket nem mutatnak ugyan, de más személyiség-összetevők felsejlenek a viselkedésükben. Fejlődnek közben az állandóan dolgozó óriásrendszerek is. A számítástechnika fő törekvése jelenleg az információfeldolgozási kapacitás állandó növelése mellett a berendezések véletlennek tűnő, egyedi tulajdonságainak visszaszorítása, más szóval a megbízhatóság növelése és a változási szabályokat módosító változási szabályoknak s azok változási szabályainak végletes egyszerűsítése. Valószínű, hogy Stanislaw Lemnek kutatási tervjavaslatként sem utolsó intelligencia- és személyiségmodelljeit a két fejlesztési irány egybeolvadása valósítja meg néhány évtizeden belül. Az ezredforduló táján olyan számítógépi személyiségmodellekre számíthatunk, amelyek komplex kísérleteket tesznek lehetővé. A fontosabb összetevők szabályozott módosításával személyiségfejlődési, meg-betegedési stb. folyamatokat követhet nyomon az orvos, a

81

pedagógus, a büntetőjogász, a diplomata és a sportedző. A végtelen környezet (s ezen belül a társadalom a maga mozgásaival) sokáig nem lesz még modellezhető, hacsak annak az intelligenciamodell tudatmodelljén leképezett véges transzformáltját nem tekintjük megfelelőnek. Ennél sokkal jobb képpel azonban mi magunk sem rendelkezünk a végtelen világról; a számítógép leendő tudatmodellje és saját tudatunk között rövidesen végessé válik a különbség. Végessé válik - de sokáig marad még alig felfoghatóan nagy. És közben mi magunk is tágulunk.

JULIJ KAGARLICKIJ

Fantasztikus irodalom, színpad, film Érdekes kérdés, hogy talált-e rá magyarázatot valaki: miért keresi a művészet minden korszakában szeszélyesen azt a műfajt, melyben a legteljesebben tudja kifejezni önmagát? Miért nincs például a kritikai realizmusnak jelentős drámája Nyugaton, amikor Oroszországban azt egy kiváló író, A. N. Osztrovszkij fémjelezte? Miért Angliában jelentkeztek a nagy romantikus költők, a romantikus dráma legsikerültebb alkotásai viszont a kontinensen? Vég nélkül sorolhatnánk az effajta kérdéseket s a válaszokat rájuk, de a kimerítő magyarázattól még mindig messze lennénk. Hasonló a helyzet a fantasztikus irodalommal is. Évtizedről évtizedre egyre több műfajban jelentkezik, hol az egyiket, hol a másikat részesíti előnyben, máskor meg egyszerre többet ajándékoz meg kegyeivel. A fantasztikus irodalom választása kezdettől fogva a kisregényre, regényre és novellára esett. A film megjelenése után rögtön érdeklődéssel fordult a fantasztikus irodalom felé. Már Méhesnél szép számmal találkozunk fantasztikus témával, s a fantasztikus film történetét taglaló munkák többnyire az 1898-as évvel kezdődnek, ekkor készítette Méliés A csillagász álma, avagy a Hold egy méterről című filmjét. Ettől kezdve a fantasztikus filmek száma évről évre nőtt, s

83

azok a rövid időközök, amikor kevesebbet forgattak belőlük, gyorsan váltakoztak a megnövekedett érdeklődés időszakaival. A fantasztikus film fejlődése egészében „nem szakadt meg", a fejlődés ezen a téren (ha a statisztika alapján beszélhetünk fejlődésről a művészetben) rendkívül tartósnak bizonyult. Olyan vélemény is elhangzott, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom iránti vonzódás általában a filmgyártás egészére jellemző. „A film az utóbbi ötven évben a tudományos-fantasztikus műfaj irányába fejlődik. Elég csak kézbe venni a felvevőgépet, s máris automatikusan a tudományos-fantasztikus műfaj területén dolgozol" - jelentette ki paradox módon Ray Bradbury egyik interjújában. Természetesen jó néhány régebben forgatott fantasztikus filmre ma már a korábbi érdeklődés nélkül tekintünk. Az egykori nézővel ellentétben minket már nem rémiszt Róbert Wiene nagy hírnévre szert tett Dr. Caligari (1920) című filmje, s közömbösek maradunk James Whale A láthatatlan ember (1933) című filmjével szemben is, mely megjelenésekor magára Herbert Wellsre s vele együtt még a nézők millióira hatott jó néhány országban. De akárhogy történt is, a fantasztikus film megteremtette saját hagyományait, s a ma minket magukkal ragadó filmek, úgy vélem, sokat köszönhetnek elődeiknek, amelyek egykor oly nagy hatással voltak ránk. Vajon elég önálló-e a fantasztikus filmművészet? Nem túlságosan gyakran mondtak-e le a filmek szerzői arról, hogy maguk nézzenek történet és hősök után? Valóban, bármily korán született is a fantasztikus film, bizonyos fokig (és ma már ez is hagyomány) másodlagos szerepet játszik a fantasztikus művészet „kialakult" formáihoz képest. Méliés sokban támaszkodott Jules Verne-re és Wellsre. A szép számban készült Frankenstein-filmek Mary Shelley regényére vezethetők vissza. Napjainkban a fantasztikus filmek nagyobb része megfilmesítés. Ezek - ha csupán a legelismertebbekre emlékezünk vissza Stanley Kramer Az utolsó part (1959), Stanley Kubrick két filmje: az Űrodisszeia 2001 (1966) és a Clockwork Orange (1972), Francois Truffaut 451° Fahrenheit (1966) és A. Tarkovszkij Solaris (1972). Nyilván így lesz a jövőben is. Most filmesítik meg például Abe Kobo A negyedik jégkorszak című könyvét. Hozzátehetjük: a fantasztikus film (egyes kivételektől eltekintve) éppen azokkal az alkotásokkal érte el a legnagyobb sikert, amelyeknek cselekményét és hőseit máshonnan vette kölcsön. Szinte nem találunk önálló forgatókönyv alapján készült sikeres filmet. Ezek a filmek gyakran még akkor is megbuktak, ha a forgatókönyvet az elbeszélő műfaj elismert mestere készítette. 1965-ben Richard Fleischer Isaac Asimov és Harry Kleiner forgatókönyve alapján készítette a Fantasztikus utazás című filmet. Az ötlet, hogy Asimovot mint forgatókönyvírót használják fel, bizonyos szempontból igen szerencsésnek látszott: a híres fantasztikus író neve biztos reklám volt. Hosszú sort kellett végigállnom egy londoni mozi előtt, ahol a filmet játszották. A film azonban nem kapott művészi elismerést. Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd sikere után elhatározta, hogy megvalósítja régi álmát: néhány évet színdarabok és filmforgatókönyvek írására fordított. Le kellett azonban mondania a reményről, hogy ugyanolyan közvetlen kapcsolatot tud kialakítani a nézővel, mint korábban olvasóival. Panaszkodott, hogy alig öltenek gondolatai drámai formát, neki, Kurt Vonnegutnak valaki mindig hiányzik - ő maga... Másrészt, úgy vélem, nem véletlen az az érdeklődés sem, mellyel ma a filmművészet számos kiválósága az elbeszélő fantasztikus irodalom felé fordul. Valami jelentősebb dologról van itt szó, mintsem egyszerűen megfelelő, megfilmesítésre alkalmas témák kereséséről. Nem, a rendezők próbálnak valamit megragadni a fantasztikus irodalom lényegéből, filozófiájából, „lelkéből". Említésre érdemes például az a tény, hogy a fantasztikus irodalom elméletével foglalkozó egyik legkomolyabb munkát Nyugaton 1970ben Franco Ferrini írta, az olasz Cinema e film szerkesztője. A fantasztikus filmnek ez a „másodlagossága" azonban különös jelenség. Azt hihetnénk, a fantasztikus film követeli meg leginkább az eredeti alkotás iránti hűséget. Valójában

84

egészen más a helyzet. Minél közelebb áll a film irodalmi mintájához, annál inkább számíthat kudarcra. Az A. Tolsztoj regénye alapján készült Garin mérnök hiperboloidja című film, melyet az eredeti regényhez igen híven forgattak, teljes kudarcot vallott, jóllehet a főszerepet Jevgenyij Jevsztyignyejev alakította. A Leonyid Kvinyihidze által a Lenfilm stúdióban rendezett, négyrészes Garin mérnök kudarca című televíziós film viszont, bár igen messze volt a regénytől, sikeresnek bizonyult. Igen, egy műalkotás csupán saját életét élheti, nem táplálhatja idegen vér, és ez különösen akkor érzékelhető, ha az epikai formát drámaira ültetik át (e két forma között mindig bonyolult volt a kapcsolat). Ami formai szempontból és a szó szigorúan vett értelmében „másodlagos", gyakran az válik abszolút elsődlegessé, ha művészi értékmérővel vizsgáljuk. A film csupán megerősíti ezt a törvényszerűséget. Nem Arthur Clarké regénye járult hozzá, hogy Kubrick Űrodisszeia 2001 című filmje bejárta csaknem a világ valamennyi moziját, hanem éppen ellenkezőleg: a film sikere biztosította Clarké számára a helyet a klasszikusok között. Ki ismerte Peter George-ot Kubrick Dr. Furcsaszerelem című filmjének megjelenése előtt? Nem fokozta-e Anthony Burgessnek, a Clockwork Orangec. regény (1972) szerzőjének hírnevét Kubrick azonos című filmje? S talán nem is annyira paradox Brian Aldiss kijelentése, aki a filmes Kubrickot „korunk nagy fantasztikus írójának” nevezte. A fantasztikus filmet ez a számára szükséges önállóság teszi - nem nehéz észrevenni - a fantasztikus regény veszélyes ellenfelévé. Minél tovább megyünk, annál élesebb a vetélkedés, és annál rosszabb az idősebb vetélytárs helyzete. Az utóbbi évek két fantasztikus filmje - ideológiai-társadalmi töltésük minden különbözősége ellenére - ebből a szempontból korszakalkotó műnek tekinthető: Andrej Tarkovszkij Solarisa és Stanley Kubrick Clockwork Orange-a. A lényeg nem csupán a filmek készítőinek személyes sikerében vagy kudarcában, a kifejező eszközök adekvát voltában rejlik. Nem, itt valami jelentősebbről van szó; az alkotók gondolkodói nagyságáról. A Voproszi lityeraturi (1973. 1. szám) című folyóirat a Solaris megjelenése után vitát indított a filmről. A különböző foglalkozású hozzászólók (talán egyedül a tudományos-fantasztikus irodalom szakértőinek kivételével) a filmben érintett és tükrözött problémákról beszéltek. Magától értetődik, hogy ez a fajta megközelítés bizonyos veszélyt rejt: eszünkbe jutnak az úgynevezett „termelési drámák" vitái, ahol az emberi cselekedetek hitelét feláldozták a kisszerű szakmai hitel oltárán. Úgy vélem azonban, már magának a vitának a lehetősége bizonyította, hogy milyen széles körű problémákat érintett ez a film. Pedig a Solaris egyáltalán nem az a film, mely a világról általában beszél. Ez a film arról a lényről szól, aki mindent önmagán keresztül tükröz - az emberről. Az emberről a világmindenség tükrében. Az emberről, aki társadalmi gyakorlata során eljutott odáig, hogy részt vegyen a világmindenség ügyeiben. Az emberről, aki ezzel együtt a világ legelevenebb, de legsebezhetőbb alkotóeleme maradt. Nos, az utóbbi évek fantasztikus filmjeinek szembetűnő vonása, hogy „elemberiesültek". Valószínűleg azért is tört előre annyira napjainkban a fantasztikus film, mert kiegyenlíti (az egész művészi folyamaton belül) az emberi vonatkozások „vázlatosságát" a fantasztikus regényben. Ez a kiegyenlítő reakció nem véletlen. A regény paradox megoldást követelő helyzetet szül: az ember, akit a világ leglényegesebb összetevőjének ábrázol, makacsul az előtérbe nyomul, de az írók nem engedik ezt, félnek, hogy eltakarja a világmindenséget. Az ember szerepének kidomborítását vállalta most magára a filmművészet. E célkitűzés két változatban érvényesülhet. A fantasztikus elem felhasználható „puszta eszközként is, hogy a hősöket... végletesen kiélezett, jellemüket leginkább feltáró helyzetekbe sodorjuk", mi több, oly módon, hogy „maguk a jellemek, az emberek közötti kapcsolatok elevenek és hitelesek maradjanak" (így határozta meg feladatát L. Kvinyihidze). De tovább lehet menni, s át lehet itatni fantasztikummal magukat az emberi kapcsolatokat és jellemeket is. Ebben az esetben a fantasztikum az „első lökésből" életmóddá válik, s ezzel

85

együtt az ember és a környező világ felemelésének és összekapcsolásának eszközévé. Az első út alkalmas arra, hogy lélektani detektívfilmet készítsünk. A második filozofikus töltésű alkotásra ihlet. Tarkovszkij megmaradt a regénynél, amely legközelebb viszi céljához. Lem hősei közelebb állnak az olvasóhoz, mint a kortárs fantasztikus írók többségének hősei. Jellemző azonban, hogy a regény értelmezésének számos (gyakran alternatív) lehetősége közül Tarkovszkij az emberileg legtöbbet mondót s a lehető legbonyolultabbat választotta ki: filmjében az emberi mozzanat szenvedésen, fájdalmon, veszteségeken keresztül érvényesül. Stanley Kubrick Clockwork Orange-ál többször vádolták meg azzal, hogy kegyetlen film. A film valóban kíméletlenül kegyetlen. Mi több, Kubrick megkísérelt behatolni az erőszakos ember belső világába, hogy ilyen értelemben - színészi szakkifejezéssel élve -„igazolja” őt. Jóllehet az „igazolni" szigorúan vett szakkifejezésként nem más, mint „magyarázni". Teljességgel megmagyarázni azt, ami egy kívülálló számára megmagyarázhatatlan. Ezért a Clockwork Orange egyáltalán nem horrorfilm, s Kubrick semmiképp sem Hitchcock utánzója, hanem inkább ellenlábasa. Célja nem az, hogy a mindennapok rejtélyeit ábrázolja, s ezzel nyerje meg a nézőt. Ellenkezőleg, a polgári világ hétköznapi kegyetlenségét igyekszik olyannak bemutatni, amilyen. S ezért megpróbálja feltárni a rejtett mozgatóerőket. Felnagyítani s a fantasztikum világába emelni Őket. Hiszen a valóság bizonyos eltorzítása gyakran hozzájárul, hogy világosabban meghúzhassuk és filozófiai szinten általánosíthassuk e valóság körvonalait. A kritika hangsúlyozta, hogy a Clockwork Orange, ideológiai és érzelmi kicsengését tekintve, nem is áll olyan távol Kubrick másik filmjétől, az Űrodisszeia 2001-től. „Itt szintén sajátos társadalmi-filozófiai antiutópiával találkozhatunk - annak a fejlődési iránynak a következetes végigvitelével, amely a rendező véleménye szerint a nyugati civilizációt pusztulással fenyegeti. A fantasztikum azonban itt nem a kozmikus kor és a bolygóközi űrrepülések technikájának, hanem az emberi romboló ösztön szörnyű megnyilvánulási formáinak ábrázolásában rejlik." Ennek ellenére nem érthetünk egyet azokkal, akik a rendező szemére vetették, hogy „az ábrázolt világgal szemben eltörölte az erkölcsi kritériumokat". A Kubrickot mozgató gyűlölet, mely arra készteti őt, hogy - Romano Giachetti olasz kritikus szavaival élve - „szinte karikatúraszerűen rajzolja meg az erőszak megszállottját", Beethoven zenéje, melynek dallamaira a legszörnyűbb módon meggyalázzák az embereket, a bombázások és a menetelő fasiszta hadak híradófelvételei - nos, ezekkel kommentálja Kubrick Alex bandájának garázdálkodását Londonban, a XXI. század elején. Ez eltér a szokásos erkölcsi magyarázattól. Kubrick éppen az elvont polgári erkölcs elavultságát, a kulturális értékek devalválódását mutatja be (nem is mutatja - üvölti felénk, hogy ezek az értékek alkalmazhatatlanok a mai nyugati társadalom reális gyakorlatában). A sablonokat elkerülve Kubrick azonban társadalmi-erkölcsi követelményeket is támaszt. Az ábrázolt valóságot nem készen vett, megszokott fogalmakkal szembesíti, hanem a társadalmi gyakorlattal és ennek lehetséges hatásával az emberiség sorsára, erkölcsi állapotára. Az a társadalom, mely a törvényeit elfogadó embernek csak az erőszaktevő, az áldozat vagy a megalkuvó szerepkörein belül kínál választást, Kubrick szerint pusztulásra van ítélve. Aligha kell ebben vitáznunk vele. Korunk fantasztikus filmművészete az utóbbi években rendkívüli fejlődésnek indult, gazdagodott. Ez észrevehető a filmek számán is - a korábbi lassú növekedés az 50-es évektől robbanásszerűen felgyorsul -, leginkább azonban a hirtelen „minőségi javulásban". Igaz, ez később, a 60-as évek második felétől kezdődött. A filmtörténészek az utóbbi évtized fejlődésének irányát elemezve egyszer valószínűleg össze fogják hasonlítani a Solarist a Néma bolygó című, néhány évvel korábban, szintén Lem művéből készült NDK-filmmel. A Solaris, mint már említettük, filozofikus töltésű film. A Néma bolygó riport az űrtechnika megteremtőinek eredményes munkájáról, higgadt riport az űrhajósokról, az útjukba kerülő váratlan nehézségekről, hősiességekről, emberi veszteségekről. A fantasztikus irodalomhoz

86

illő „tudományos objektivitás" és az „űrkalandok" régi hagyománya sajátos keverékként jelentkezett - érzelmektől, izgalmas cselekménytől megfosztott filmet kaptunk az űrkalandokról. Jelentkezni kezdett a hagyomány „mellékhatása": a műfaj egyre inkább unalomba fulladt, sablonossá vált. Ma más a helyzet. Az utóbbi évek során a fantasztikus film terén feltűnt kiváló rendezők mindegyike talált valamit magának a műfajban. Még Roger Vadim paródiaszerű Barbarellája (1967) is nem csupán kigúnyolta „az űrszexet és a borzalmakat", hanem tevékenyen hozzájárult a filmművészet fejlődéséhez. Roger Vadim a beállítások és jelenetek képzőművészeti elrendezésének oly ragyogó példájával szolgált, hogy rögtön szembetűnt, mennyire szegényesek és nyomorúságosak, valóban kellékszerűek, fantáziátlanok voltak az angol Egymillió évvel ezelőtt című film és gyengécske társai. A fantasztikus film hatni kezdett az egyetemes filmművészetre. 1971-ben Magyarországon alkalmam nyílt megnézni egy filmet... a penészfajtákról. A filmet témája folytán besorolták a tudományos-ismeretterjesztő filmek közé, én azonban bátran merném költői alkotásnak nevezni. A filmet valóban egy ismert költő, a Kossuth-díjas Kuczka Péter készítette. Viszont aligha egyedül ezzel magyarázhatjuk, hogy a filmből teljesen hiányzott a tudományos-ismeretterjesztő filmekre jellemző száraz, oktató jelleg. A filmet a környező világ részecskéi feltárásának, az ismeretlen szépség felfedezésének pátosza hatotta át, az a gyakran feledésbe merülő igazság fejeződött ki benne, hogy a tudományos műszer korántsem ellenpontja a közvetlen érzékelésnek, hanem éppen ellenkezőleg, segít felerősíteni azt. S ekkor önkénytelenül is eszünkbe jutott: a szerző évek hosszú sora óta kitartóan foglalkozik a tudományos-fantasztikus irodalommal. A költő nem keveset adott a fantasztikus irodalomnak (nemrég Poznanban Kuczka Péternek átnyújtották a szocialista országok fantasztikus írói tanácskozásának díját), de kapott is a fantasztikus irodalomtól.. . Úgy gondolom, nem ez az egyetlen példa. Talán nem a fantasztikum területéről valók a „jövő képei" Sidney Pollack A lovakat lelövik, ugye? című filmjében? Most, a 70-es évek derekához közeledve különös élességgel láthatjuk, mi újat hozott a fantasztikus film. Nemcsak a „nagy filmművészet" terén, de egészében, általában a kultúrában. Az USA-ban és az egyes európai országokban a 40-es és 50-es években, nálunk az 50-es évek második felében és a 60-as években előretört fantasztikus regény, kisregény, elbeszélés már túljutott pályája csúcsán Egyre gyakrabban beszélnek a fantasztikus irodalom válságáról. Új, jelentős írók nem tűnnek fel, a már világhírnévre szert tett alkotók egyremásra hagyják ott ezt a műfajt. Az első elpártoló Isaac Asimov volt. Hosszú évekig csupán a tudomány népszerűsítésével foglalkozott, s csak nemrég jelentkezett ismét mint fantasztikus író. Stanistaw Lem régóta nem ír fantasztikus műveket, jobbnak látja, ha mások munkásságáról mond véleményt. Könyve, a Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia, szintén sajátos módon mutatja a fantasztikus irodalom válságát. A könyvben a XX. század közepének legkiválóbb fantasztikus írója végletesen negatív értékelését adja az általa híressé tett időszaknak. Az úgynevezett „új hullám" képviselőinek a fantasztikus irodalom megújítását célzó kísérletei - a Mezítlábas az élen (1967-69) című pszichoaktív regénnyel Brian Aldiss volt ennek az irányzatnak a vezére, valamint egy másik, kevésbé ismert angol író, John Brunner - nem jártak művészi sikerrel. Most, Brian Aldissnak közel ötévi szünet után írt A megszabadított Frankenstein (1973) című regénye alapján ítélve, ez a törekvés, ha nem is szűnt meg, jelentős változáson ment keresztül. Az írók sietve új utak után kutattak. S ugyanekkor tanúi lehetünk a fantasztikus film soha nem tapasztalt felvirágzásának, ami még inkább hangsúlyozza az elbeszélő műfaj válságát. Jó példa erre a Solarisszal szemben M. Turovszkajával vitába szálló Ariadna Gromova (annak idején sokat tett az 50-es, 60-as évek fantasztikus irodalmának elismertetéséért), aki a filmet azért kárhoztatta, mert nem volt szó szerint hű az elbeszélő forrásához. Nyilvánvaló, hogy a régi (de még mennyire régi!) fantasztikus iskola elvesztette érzékét a forma dinamikája iránt, a fogalmak abszolutizálódtak. Mi bizonyíthatná ennél határozottabban a műfaj válságát?

87

Ám az elmúlt évtizedek fantasztikus irodalma miért éppen a filmnek adta át a stafétabotot s nem a színháznak? Elegendő-e magyarázatnak annyi, hogy a film ebből a szempontból mélyebb hagyományokkal rendelkezik? Az a körülmény, hogy a fantasztikus film „másodlagos" az elbeszélő műfajokhoz képest, hátha nem kárára, hanem éppenséggel hasznára volt abban, hogy átvegye és továbbfejlessze a hagyományt; vajon nem arról van-e szó, hogy a filmnek megvan a sajátos belső „joga a másodlagosságra", ami hiányzik a színháznál? Mielőtt felelnénk erre a kérdésre, mindenekelőtt egy másikra kell válaszolnunk: voltaképpen mi a fantasztikum? A mindennapi szóhasználat nem sokat segít a dolog lényegének megértésében. Azt válaszolni erre, hogy ez „valamiféle fantasztikus dolog", annyit jelent: a legteljesebb bizalmatlanságunkat fejezzük ki valamivel szemben; a fantasztikus műalkotás viszont igényt tart a hitünkre is. Igen, a hitünkre. Magától értetődően nem annyira teljes hitre, mint a nem fantasztikus művek, de mégis eléggé megalapozott hitre. A különböző korok, különböző népek fantasztikus írói mindig igyekeztek arra támaszkodni, ami nem vált ki túl nagy kételyt az olvasóban: Lukianosz hőse szárnyak segítségével repült a Holdra, Edgár Poe hőse léghajón, Jules Verne hősei ágyúgolyóban, századunk 40-es, 60-as éveiben a fantasztikus irodalom hősei rakétán; vagyis mindegyik a maga korához képest olyan közlekedési eszközt választott, amely hihető az olvasó számára. Más dolog, hogy a fantasztikus művek szerzői gyakran visszaéltek az olvasó bizalmával, és a lehetetlenről próbálták meggyőzni. A fantasztikus irodalom valahol mindig ott egyensúlyoz a hihető és hihetetlen határán. A fantasztikus irodalom megszületésétől kezdve az élet effajta megközelítésére, éppen erre a gondolkodásra támaszkodott. A fantasztikus irodalmat a mítosz előzte meg. A mítosz azonban, bármennyire fantasztikusnak tetszik is, ma a mindennapi élet szemszögéből nem tartozik a fantasztikum körébe. A mítosz megkövetelte az olvasó feltétlen bizalmát. S így rögzítődött irodalmi formáiban is. „A kor emberei a túlvilági ügyeket félelemmel és izgalommal szemlélték - írja A. K. Dzsivelegov Daniéról szóló könyvében. - A pokol, a tisztítótűz és a mennyország a hit jelképei voltak. A kortársak számára semmi nem lehetett valószerűbb, mint a történetek azokról, akik a túlvilág három birodalmát benépesítik. A legendát a veronai nőkről, akik elmesélik egymásnak, hogy Dante akkor megy le a pokolba és tér onnan vissza, amikor kedve megkívánja, aligha Boccaccio találta ki." Ez a soha senki által nem látott világ azonban nem is az élettel egy szinten, hanem felette állt; maga alá rendelte az életet, a valóság érzékelésének abszolút, feltétlen formája volt, mi több - ezt hangsúlyozni kell -, a teljes valóságé, nem pedig egy-egy mesterségesen elkülönített szektoráé. A mítosznak alárendelt társadalom tagjainak viselkedését így vagy úgy a szertartás szabja meg, s azon keresztül magatartásuk összefügg az egyén feletti, a világ felett uralkodó erőkkel. (A világ érzékelésének ezt a típusát ragyogóan mutatta be Thomas Mann a József és testvérei ben.) Később megjelent a csodás mese. Akkor vált ki a mítoszból, amikor abban már kételkedni kezdtek, elvesztette egyeduralkodó helyzetét, amikor a régi múlt mellett egy új mítosz jelentkezett: a keresztény. Így történt Európában, a középkorban: az ősi nemzetségitörzsi mítosz kiszorult az ideológia peremére, a manók átköltöztek a sűrű rengetegekbe, a víziszellemek egyre ritkábban változtak fatörzsekké, a sellők körtáncukat az emberi szem elől rejtett helyeken járták. Az egyház időnként harcolni próbált a nemzetségi-törzsi vallás maradványaival. A római pápák pásztorleveleket adtak ki a varázslók és a boszorkányok s a bennük való hit ellen, a püspökök helyi zsinatokon bélyegezték meg az előítéleteket; a leszámolás az ősi hiedelmekkel már csak azért sem volt olyan egyszerű, mert ezek a hagyományokhoz kötődtek, s az egyház maga is a gondolkodás hagyományos módját hirdette; nem volt szörnyűbb vád a középkorban, mint a „megengedhetetlen újítás" vádja

88

(ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy idővel az egyház maga asszimilált számos nemzetségi-törzsi hiedelmet). A mese még nem fantasztikus irodalom, a mitikus gondolkodásmódhoz tartozik. De az egyik mítosz mellé már odakerül egy másik: szétzúzza az előbbi monopóliumát (azt, ami talán a legfontosabb a mítoszban), s minél tovább fejlődik, annál inkább arra készteti az ősi mítosz hőseit, kiknek reális létében azelőtt senki sem kételkedett, hogy vonuljanak vissza a legendák világába, „esztétizálódjanak". Kezdetben a meséket felnőttek mesélték felnőtteknek. A mese a mítosz maradványa. A legérdekesebb azonban az, hogy kezdettől fogva (mellesleg nem ezzel magyarázhatjuk-e tartós fennmaradását számos nemzedék tudatában?) mint a mítosz maradványa jelentkezett. S ez már egy lépés volt a fantasztikum felé. Maga a fantasztikum azonban később keletkezett, nem akkor, amikor az egyik mítosz kétségessé tette a másikat, hanem amikor a mítosz összeütközött a reális, létező világból merített tudással, a tudománnyal vagy azzal, ami a tudományt megelőzte. A fantasztikum úgy született, mint a szabad értelem által kétségbe vont, mi több, kigúnyolt mítosz. Ennek eredményeképp a fantasztikum esztétikai szempontból műfajjá lett, mely egyszerre követeli meg a hitet és kételyt, s valahol a kettő határán húzódik. A fantasztikus irodalom nem misztifikál, nem úgy tünteti fel az elbeszélt eseményeket, mintha valóban megtörténtek volna, de nem is paródia kíván lenni, amely előre feltételezi a leírt helyzet lehetetlen voltát (a komikus fantasztikus irodalmat itt nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyjuk). A fantasztikus irodalom által bemutatott világok saját életüket élik, a miénktől eltérő saját igazságuk van, ez azonban művészi síkra emelt igazság, s ezért valamiképpen a mi igazságunk is. A fantasztikus irodalmat olvasva tudjuk, hogy fantasztikus, de hiszünk benne, mert irodalom. S ez az irodalom arra a képességünkre támaszkodik, hogy hinni is tudunk, kételkedni is. Ez az egység teszi a fantasztikus irodalmat a józan emberi értelem oly szükséges alkotóelemévé. Lenin Hegelt olvasva állapította meg: „a józan emberi értelem a gondolkodásnak az a módja, melyben ott rejtőznek egy adott kor összes előítéletei". De miért olyan ellenálló a színház ezzel az általános emberi igénnyel szemben? Miért éppen a színház? Bármilyen meglepőnek tetszhet is, a fantasztikus irodalom és a színház közötti bonyolult viszony nem a közöttük levő leküzdhetetlen különbséggel, hanem belső rokonságukkal magyarázható. A klasszicista színház, bármennyire jelképes jellegűnek látszik is most, egykor feltétlen hitelre tartott igényt. A klasszicizmus teoretikusai a „természet követése" mellett — igaz, a „szép", vagyis a rendezett természet mellett törtek lándzsát. De vajon a méltósággal és eleganciával teli arisztokratikus modor, amelyet a színháznak utánoznia kellett, nem vált-e egy bizonyos körben éppen „naturalizmussá"? A hármas egység megingathatatlanságát jó néhány teoretikus az élethűség feltétlen követelményeként hirdette; hihet-e például a néző azokban az eseményekben, melyek különböző helyeken mennek végbe, miközben ő maga az egész előadás folyamán egy helyben ül? Azok a francia írók, akik a XIX. század húszas éveiben a klasszicista színház ellen léptek fel (akkor még mindnyájukat „romantikusoknak" nevezték - még nem következett be a romantika és a realizmus szétválása), be akarták bizonyítani, hogy a klasszicizmus, önmagáról alkotott véleménye ellenére, nagyon is jelképes jellegű, ahogy a színház általában, természeténél fogva az. Ennek felismerése pedig a legbiztosabb út az emberi cselekedetek és jellemek, a valóság mélyebb, sokoldalúbb, az igazságnak jobban megfelelő ábrázolásához. Az új színházelmélet számára jelentős felfedezés volt Stendhal Racine és Shakespeare (1823) című könyvének megállapítása „a teljes illúzió pillanatáról". Éppen a „pillanatról", ez a lényeg benne. A „teljes illúzió" a drámaírók örök álma, különösképp a realista drámaíróké. „Ha a nézőt ki akarjuk elégíteni, arra van szükség, hogy ne színmű legyen előtte, hanem az

89

élet; hogy teljes legyen az illúziója" - írta A. N. Osztrovszkij. Az illúzió szándékos szétrombolása (ha eltekintünk a régi színház néhány jelképes formájától) a XX. század művészetének sajátos jelensége, amelynek szintén megvannak a maga korlátai. De hogyan érjük el ezt a teljes illúziót? Hogyan függ össze a színpadi cselekmény a néző befogadó tevékenységével? Nincs-e itt valamiféle sajátos dialektika? Erre a dialektikára még Stendhal hívta fel a figyelmet. A néző a színházban - mondta Stendhal - jól tudja, hogy nem valódi események tanúja. Hiszen a nézőtéren még akkor is élvezi a művészetet, ha olyasmi játszódik le előtte - pl. egy bűncselekmény -, aminek láttára fel kellene állnia, hogy közbelépjen, ha az eseményt valóságosnak vélné. De honnan származik akkor a színpadi események valószerűsége, ami a sikerült előadásokat jellemzi? A lényeg az - folytatja a Racine és Shakespeare szerzője -, hogy a néző befogadó tevékenységét egy sajátos lélektani jelenség kíséri - a teljes illúzió pillanata. Igaz, ezek a pillanatok mérhetetlenül rövidek. Fél, negyed másodpercekig tartanak csupán. A hatás azonban, amit kiváltanak, bizonyos mértékben állandó, és nem huny ki azonnal. A valószerűség érzése rátelepszik a színház jelképes jellegére, és a „tragikus játék egész gyönyörűsége ezeknek a rövid, pillanatnyi illúzióknak a gyakoriságától függ, valamint az izgalomtól, amelyben ezek a pillanatok a nézőt a köztük levő intervallumokban tartják". A néző egyrészt tudja, hogy színházban ül, másrészt el is feledkezik róla. A színházi élvezetnek ez a dialektikája nem idézi-e fel bennünk a fantasztikus irodalom befogadásának dialektikáját, ugyanazt a „hiszem - nem hiszem"-et, ami a világ ábrázolásának ezt a módszerét jellemzi? Az egybeesés nem véletlen. A színház már keletkezésekor a mítosz esztétizálása volt, tehát megsemmisüléssel fenyegette a mítoszt. (Ez egyébként meglehetősen korán be is következett. Arisztophanész komédiájában, a Békében például Trygaios nem a Pegazuson, hanem ganajtúró bogáron indul az olümposzi istenekhez.) A színház a szertartásra épült, s átformálta azt. Eredetileg a hagyomány erősítése érdekében teremtették meg, de fejlődése során a szabad alkotásnak egyre több elemét szívta magába, és végeredményben lerombolta a hagyományt. A „hiszen-nem hiszem" a színház esztétikai rendszerében egyrészt a pillanatnyi teljes illúzió formájában rögzítődött, ami a pillanatnyi illúziók közötti időszakokban is izgalomban tartja a nézőt (miként a filmszalag önmagukban mozdulatlan kockái együtt az állandó mozgás érzetét keltik, a szem ugyanis visszatartja a látott képet), másrészt a jelképességben, a történtek „színpadiságának" formájában. S vajon könnyű-e ebben az esetben a fantasztikus irodalomnak elkülönítenie magát az „egyszerű színháztól", elsősorban azoktól a formáktól, melyek a színházra a keletkezésétől fogva jellemző jelképességet még ki is hangsúlyozzák? Hiszen mindennapi színházi tapasztalatunkból tudjuk, hogy bármennyire jelképes jellegű valóságot tükröz is egy előadás, attól még nem válik fantasztikussá - csupán a szokásosnál jobban figyelhető meg benne az, ami kezdettől fogva jellemző a színházra. Ha például sorba vesszük a moszkvai színházakat, véleményem szerint fantasztikus előadást legkevésbé a Tagankán képzelhetnénk el, ahol pedig az élet korántsem saját megnyilvánulási formáiban kerül bemutatásra. Az elbeszélő műfajok ebből a szempontból nagy előnyben vannak a színházzal szemben. A regényben, kisregényben, elbeszélésben bemutatott világ „távolabb áll" tőlünk, a képzelet teljesíti ki a képét, és eleve kizárja „a beavatkozás lehetőségét", mely a néző számára potenciálisan fennáll, és csupán a színházi kultúra, az eszmények jelképes jellegének tudata szünteti meg; ami ugyanis le van írva, annak a múltban kellett megtörténnie. A filmvászon nagy előnyben van a színpaddal szemben: bizonyos értelemben „ablakot nyit a világra", s ezt a világot mozgásban, színekben, a legapróbb részletességgel mutatja be. A film a vásznon bemutatott valóság kevésbé jelképes volta folytán a színháznál könnyebben fogadja be a fantasztikus irodalom valóságát. Ezenkívül a film mint a fantasztikus irodalom

90

eszköze még egy szempontból felülmúlja a színházat. A vászon „ablak a világra", ez igaz, ennek az ablaknak az üvege azonban tízszerte szilárdabb, mint a színpad „negyedik fala". A vetítővászon kizárja a beavatkozás lehetőségét. S ehhez még hozzájárul, hogy a filmre vett események időben nem kevésbé „távol állnak" tőlünk, mint a regényben megelevenítettek. Ahogy Peter Brook Az üres tér című könyvében (1968) írja, a „film a múlt képét vetíti vászonra... a színház éppen ellenkezőleg, mindig a jelenben fejezi ki magát". Más szóval a fantasztikus műalkotások szempontjából a film mindazokkal az előnyökkel rendelkezik, amelyekkel az elbeszélő irodalom és azokkal is, amelyekkel a színház rendelkezhetne. Nem következik-e ebből, hogy a színháznak egyszer s mindenkorra le kell mondania a fantasztikus irodalomról a sikeresebb vetélytárs javára ? Annál is inkább, mert éppen most, a filmművészet korában a színház és a fantasztikus irodalom közötti kapcsolat sok kívánnivalót hagy maga után. S ha folytatjuk ezt a gondolatot: nem arról óhajtja-e a cikk szerzője meggyőzni olvasóját, hogy a film egy újabb területen is jócskán megelőzte a színházat, azt a művészetet, amely - ha hiszünk egyes elméleti szakembereknek - halálra van ítélve? A fenti megfontolások szigorú logikája alapján ez így is van. Illetve így volna, ha közre nem játszana valami - nevezetesen a művészet fejlődése. A művészet úgyszólván nem ismer leküzdhetetlen akadályokat, nem rohan fejjel a falnak, hanem ügyesen megkerüli, és egyúttal tartalmában gazdagodik. Azt hihetnénk, hogy a színház jelenkori találkozása a fantasztikus irodalommal szintén a színház gazdagodását szolgálja. Bizonyos jelek már a mai előadásokban erre mutatnak. 1971. október 9-én a bécsi opera bemutatta Moszkvában Wagner Trisztán és Izoldáját. A Trisztán és Izolda legendát (nálunk elsősorban Joseph Bédier feldolgozásában ismerik) már a középkorban kétféleképpen értelmezték. Némelyik verses és prózai változat szerzője varázslattal magyarázta Trisztán és Izolda szerelmét: a tévedésből kiitt szerelmi bájital következtében elvesztették a hatalmat önmaguk felett, a varázslat legyőzte a hűséget és becsületet. Más költők már közel jutottak a szerelem mai értelmezéséhez. Az ő ábrázolásukban a szerelem mélységesen személyes érzés, „elválasztó rokonság", ahogy Goethe nevezte. Érdekes kérdés volt, hogy a színház melyik utat választja. Az előadás két emberről szólt, akik egymásnak születtek, s a szerelmi bájitalról, mely arra késztette őket hogy egymás karjaiba vessék magukat. Trisztán és Izolda az egész világmindenségé lett, teljesen alá voltak vetve a világmindenség törvényeinek, s szerelmük azért is volt tökéletes, mert a maga teljességében testesítette meg ezeket a törvényeket, melyek felismerésében a varázsital segítségükre volt. Meglepett az előadás utolsó jelenete. Nem volt hajó, ami Trisztánt Izoldához szállította, nem láttuk a kertet Márk király palotája előtt, sem Trisztán várát, ahol a tragédia véget ért. Hirtelen a világmindenség középpontjában érezhettük magunkat - a hatalmas, végtelen, saját életüket élő ködökkel és csillagzatokkal benépesített űrben, s alattuk és közöttük Izolda, aki elmondja utolsó történetét, ez a kicsiny, de egyszerre gigászivá nőtt alak, nagyságában a világ geometriai arányait sértő lény - hiszen éppen őt árasztja el a fény... Nos, ez volt az a fantasztikum, amelyhez az utóbbi években hozzászoktunk - olyan fantasztikum, mely az ember és a világmindenség viszonyának kérdését, szerves kapcsolatukat és azt a sajátos valamit tanulmányozza, ami az embert emberré teszi - akár napjaink filozofikus fantasztikus irodalma, mely örök érvényű, de egyben napjainkra is időszerű kérdésekről beszél. Mellesleg miért ez az „akár napjaink filozofikus fantasztikus irodalma" kitétel? Hiszen éppen ez a fantasztikus irodalom volt ott a színpadon. Egy másik előadás, amelyről szólnom kell, egészében kisebb hatást tett rám. A Képzelt betegről van szó, melyet a nálunk vendégszereplő Comédie Française mutatott be. (A rövid Repülő doktor volt egyébként a vendégszereplés legnagyobb sikere.) A Képzelt beteget, amelyet Molière komédia-balettnak írt, száraz kegyetlenséggel, árnyalás s a rendező szándéka ellenére különösebb problémalátás nélkül játszották. De az utolsó rövid jelenet,

91

mely a közjátékot pótolta, egy pillanatra a nagy művészet világába vitt el bennünket. Hirtelen eltűnt a valóságnak megfelelően ábrázolt szoba, ahol az előbb még ott szenvedett képzelt nyavalyától Argan, halott fény öntött el mindent, s mint a sötétkamrában, csak az alakok fehér gallérjai és halotti, sárgás arcuk tűnt ki. A komikus orvosi eskü szövege hirtelen vészjóslóan s tompán hangzott el. Mintha váratlanul egy más világba kerültünk volna. Ez megint csak a fantasztikum világa volt - ismét valami igen fontosat közölt velünk, s újból teljesen a hatalmába kerített minket. Miért támadt az a benyomásunk, hogy itt valami fantasztikus történt? Mindenekelőtt a rendezői „hozzáállás" korszerűsége folytán, más szóval annak következtében, ami a színen látottakat összekötötte a fantasztikus irodalomra vonatkozó elképzeléseinkkel. Hiszen a fantasztikum fogalmának történelmi értelmezése állandóan változik. A fantasztikumra vonatkozó elképzelések korról korra (most már évtizedről évtizedre) változnak, és a színház ezt az egykori fantasztikumot a maga jelképes valóságának módszereivel gyúrja át. A shakespeare-i boszorkányok és látomások a fantasztikumhoz tartoztak - meglehetősen átszínezte őket a hitetlenség, és mégis szilárdan gyökereztek a feltétel nélküli hitben (mint tudjuk, Shakespeare szabadon alkalmazta a boszorkányságot és a túlvilági jeleket tragédiáiban, vígjátékaiban viszont úgy ábrázolta ezeket, mint szélhámosok mesterkedéseit). A szellemek azonban, melyek például a szimonovi Negyedikben jelentkeznek, nem többek s nem kevesebbek, mint jelképek. A pokolbeli alakok, akiknek annyi érdemük van az elmúlt korok fantasztikumában, most észrevehetően a kozmikus fantasztikum felé vonzódnak, s mikor azon igyekszünk, hogy meggyőző „fantasztikumot" kölcsönözzünk nekik, az ízléstelenség nagy veszélyének tesszük ki magunkat. A lényeg azonban nemcsak a stílus és a gondolkodásmód korszerűségében van. A két epizód, amelyről itt szó esett, segítségünkre van abban, hogy megértsünk valamit a színpadi fantasztikum lényegéből. Végül is a befogadás korszerűsége a művészet általános törvényszerűsége. Mi hát az adott eset sajátossága? Hogyan képes a színház legyőzni saját belső ellenállását a fantasztikummal szemben? Ekkor aztán kiderül, hogy mindaz, amit ebben a két előadásban láttunk, nem más, mint az alaposan elfeledett régi. Az, hogy itt nem teljes előadásokról van szó, hanem csak egyes jelenetekről, korántsem véletlen. Shakespeare a III. Richárdban, a Hamletben és a Macbethben nem azon igyekszik, hogy anyaggal szolgáljon egy fantasztikus előadáshoz. A fantasztikum nála a realitás talaján jön létre, azzal ellentétet alkot, s elősegíti, hogy a fantasztikus jelenetek és epizódok mint a cselekmény és a filozófiai mondanivaló szempontjából legfontosabb részek kapjanak hangsúlyt. Ezek a jelenetek mindig a tetőpontot képezik, magukra vonják a néző figyelmét, kiragadják az események megszokott menetéből, a „színpadi valóságból", melyhez már úgy hozzászokott, akár a mindennapi élethez. Elősegítik, hogy a néző a történteket magasabb szempontból értékelje, a teljes illúzió pillanataiban, melyek bizonyos értelemben szintén „kiragadják" a nézőt az előadás „megszokott menetéből", s leginkább azonosítják a színmű hőseivel. Érdemes felfigyelni arra is, hogy a shakespeare-i tragédiák fantasztikus jelenetei mindig azt a célt szolgálják, hogy ne csupán a nézőben, hanem a hősben is reakciót váltsanak ki. Apja szelleme kétszer jelenik meg a felbolygatott Hamlet előtt; III. Richárd előtt felsorakoznak áldozatainak szellemei. Ezek rendszerint nemcsak a nézőre legerősebb hatású jelenetek, hanem egyúttal a főhős életének legszörnyűbb percei is. Valamiféle elektromos kisugárzás indul ki a nézők felé, s reagálásuk megerősíti a történtek hitelét. S a színháztörténet megőrizte ennek a feszült nézői figyelemnek bizonyítékait az előadás megfelelő helyein, a színpadon bemutatott valóságba vetett akkora „hitet", aminőt még senki sem talált a realista módon előadott epizódokban. A fantasztikum Shakespeare-nél, mint a „szuperáltalánosítás" formája (hiszen a művészét maga általánosítás), igyekszik meglelni az egész előadás hangnemével rokon formát, s

92

egyúttal hirtelen felfokozza a néző figyelmét. A feladat nagyobb annál, semhogy másodrendű eszközökkel boldogulhatnánk. S a színház e feladat megoldását fejlődésének egyik fő irányában találja meg. A fantasztikus irodalom annyiban tér el az „egyszerű színháztól", hogy a teljes illúzió pillanatát, mely minden más esetben végtelenül rövid, igyekszik végtelenül hosszúra nyújtani. A feladat nyilvánvalóan megoldhatatlan. A teljes illúzió időtartamának óhatatlanul határai vannak. De ezeken a határokon belül - melyek, mint láttuk, meglehetősen tágak, egész jelenetekre terjedhetnek ki - a színház már nem egyszer megoldott hasonló feladatot. Szem előtt tartva a nagyobb feladatot, azt, hogy a hatást az egész előadásra kiterjessze, a fantasztikus színház észrevétlenül teljesen újszerűvé, mindenesetre észrevehetően önmagától különbözővé, meseszerűvé válik. A színpadról egy egész előadás időtartama alatt bemutatott varázsvilág magához szoktatja a nézőt, egy „második valóság" jogaira tesz szert. Ebben nincs belső esztétikai ellentmondás, erre az előadásra is ugyanazok a törvényszerűségek érvényesek, mint a nem fantasztikusra. A színpadi mese esztétikuma magától értetődően sajátos vonásokkal rendelkezik (ebekről többször írt a Tyeatr című folyóirat az utóbbi időben, de mégis jó lenne alaposabban megvizsgálni a dolognak ezt az oldalát), mindamellett eltér a színházi fantasztikum esztétikájától. Maga Shakespeare a tanú erre. A Cymbeline-1, Téli regét, A vihart egészen másképp fogadjuk be, mint a III. Richárd, a Hamlet, a Macbeth megfelelő helyeit. A színpadi fantasztikum - úgy vélem - egy jelenet vagy epizód keretein belül juthat kifejezésre, többre nincs lehetőség. Egyébként mit jelent az, hogy „többre nincs lehetőség"? Olyan színművet produkálni, amely esztétikailag azonos értékű a beiktatott fantasztikummal, önmagában megalkotni a fantasztikus „szuperáltalánosítás" epizódjait, melyek képesek magukkal ragadni a nézőt, s végig hatalmukban tartani - micsoda nagyszerű feladat a drámaírók és rendezők számára I FÖLDEÁK IVÁN FORDÍTÁSA

93

94

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Antiűrköltemény

Mi vagyunk az űrhajósok egy halódó fajból, háborúk gyötörték furcsa vágyak befonták hajóink jobban karcolják a mennyet gótikus katedrálisoknál (az űr isteneinek ajánlva egy halódó faj imája) Hát hot találjuk fel a látomás nyersanyagát világunkban mely oly rég millió darabra vált hol leljük fel jó szavaink túl sok szavunk között csökkentsük világok párbeszédét melyek között megnőtt a köd

Mi vagyunk az űrhajósok és bennünk van az űr Ó, csillagszülte lény mi vagyunk az időhajósok kit más sorsra szánt a kozmosz és kibírjuk időtlenül jöjj s adj útmutatást alattunk városok vakondtúrásai személyazonosságomhoz felettünk csillaganyajegyek te felfedhetnéd dőreségem emberré növelhetnél engem (a röghöz kötött rovarok is nem Einsteinné, Newtonná próbáltak szállni egyszer csak emberré lennem az éghez kötött rovarok is próbáltak látni egyszer Értelmeddel leigázhatnál oly érthetetlen is miért míg nálunk megpihensz vesztettük öröklétünket lehetnék homo erectus egyszer) ha már nem homo sapiens

95

96

H. BEAM PIPER

AZ UNIVERZÁLIS NYELV Martha Dane megállt, s felnézett a bíbor szegélyezte rézvörös égre. Dél óta, amíg odabent tartózkodott, a szél iránya megváltozott, s a homokvihar, amely eddig a kelet felé húzódó, kopár fennsík fölött sepert végig, most a Syrtisen túl kavargott. A ködben megnagyobbodott Nap akkora volt, mint a Terra napja, csodás, bíborvörös gömbként ragyogott - szabad szemmel is belenézhetett az ember. Ma éjjel a por egy része majd leszállingózik a felső atmoszférából, s egy újabb réteget terít az immár ötvenezer esztendő óta betemetett városra. Mindent vörös lösz borított, maga alá temette az utcákat, a parkok és terek nyílt térségeit, elrejtette a nyomása alatt beomlott és lelapított kis házakat meg a törmeléket, amely a magas épületekről hullt alá, amikor tetejük bedőlt, s falaik előrezuhantak. Itt, ahol most állt, az egykori utcák száz-százötven láb mélységben húzódtak a felszín alatt, a mögötte levő épület falába vágott rés a hatodik emeletre nyílt. Martha lelátott az előre gyártott barakkokra és raktárakra, a bozóttal benőtt lapályokra, amely valaha vízpart volt, itt terült el ugyanis a város kikötője az óceán mentén, amelyet ma már csak Syrtis-horpadás néven ismernek. A barakkok csillogó fémlapjait máris vékony, vörös porréteg takarta. Marthában újból felmerült a gondolat, mennyi időbe és munkába telik, amíg kiássák e várost, mennyi embert, készletet és felszerelést kell majd idehurcolni ötvenmillió mérföldön át a világűrben. Gépek kellenek ide, másképpen ezt lehetetlen megoldani. Földkaparó gépek, elektromos lapátok és vonóköteles kotrók, amelyek ugyan gyorsan dolgoznak, de durván és válogatás nélkül. Emlékezetébe idézte az Indus-völgyi Harappá-nál és Mohenjodarónál végzett ásatásokat, az óvatos, türelmes bennszülött munkásokat, a lelkiismeretes brigádvezetőket, a csákánnyal-ásóval dolgozókat s a földet elszállító kosaras munkásokat. Igaz, lassú és primitív munka volt, mint az a civilizáció, amelynek romjait feltárták, de egy kezén meg tudta számolni azokat az eseteket, amikor a csákányosok egy értékes leletben kárt tettek. A rosszul fizetett, igénytelen bennszülött munkások nélkül a régészet még ma is ott tartana, ahol Winckelmann korában tartott. De a Marson nem voltak bennszülött munkások, az utolsó Mars-lakó ötvenezer évvel ezelőtt halt meg. Baloldalt, négy-ötszáz yardra tőle gépfegyverropogáshoz hasonló zaj támadt. Egy szolenoid légkalapács. Tony Lattimer, úgy látszik, már elhatározta, melyik épületbe akar legközelebb behatolni. Martha egyszeriben ráeszmélt, milyen súlyos felszerelést cipel,

97

igyekezett jobban elosztani: odébb tolta az oxitartály szíjait, levette a fényképezőgépet az egyik válláról, a táblát és rajzeszközeit a másikról, s a jegyzet- és vázlatfüzeteit a hóna alá csapta. Aztán megindult az úton, buckákon és betemetett törmelékeken át, a löszből kiágaskodó falcsonkokat kerülgetve, a még álló, részben megnyitott és felderített épületek mellett s a bozóttal borított lapályon keresztül a barakkokhoz. Amikor belépett az Egyes Barakkba, a központi irodában tízen tartózkodtak. Mihelyt levetette oxigénkészülékét, cigarettára gyújtott, az elsőre dél óta, majd sorba végignézett az ott levőkön. A török-német származású, öreg Szelim von Ohlmhorst, két régész kollégája közül az egyik, a túlsó falnál, egy hosszú asztal végében ült, nagy, görbe pipáját szívta, és egy kicserélhető lapokból álló jegyzetfüzetben olvasgatott. Szacsiko Koremicsu szertárosnő az asztal másik végén ült két függőlámpa közt, s elmerülten dolgozott. Martha ott látta Hubert Penrose ezredest is, az űrflotta parancsnokát meg Field kapitányt, a hírszerző tisztet, aki az egyik, délutáni szemleútjáról épp visszatért légmotoros gép pilótájának jelentését hallgatta. Két hadnagynő a Jelzőosztagtól az esti televíziós adás kéziratát tanulmányozta, amelyet majd a bolygótól ötezer mérföldre keringő Cyranra továbbítanak, hogy onnan aztán a Lunán át a Terrának adják tovább. Velük volt Síd Chamberlain is, a Transzűr Híradó munkatársa. Mint Szelim és Martha, ő is civil volt, amit fehér inge és ujjatlan kék szvettere is tanúsított. Lindemann őrnagy, a műszaki tiszt és az egyik segédje a rajzasztal mellett valamilyen tervrajz felett vitatkoztak. Martha - miközben egy pint forró vizet merített a tartályból, hogy megmossa kezét és szivaccsal letörölje arcát - remélte, hogy végre tesznek valamit a csővezeték dolgában. Elindult, hogy jegyzet- és vázlatfüzeteit odavigye Szelim von Ohlmhorstnak, de aztán, mint mindig, most is oldalt fordult, megállt, és Szacsikót figyelte. A japán lány egy ötvenezer esztendős könyv maradványait próbálta összerakosgatni: szemét kétlencsés nagyító takarta, fekete fejpántja beleolvadt fényes fekete hajába, s egy vörösréz csőfogóba illesztett, hajszálvékony dróttal óvatosan szedegette a szétmállott oldal darabkáit. Amikor végül sikerült egy-egy hópihe nagyságú darabot fellazítania, csipeszével felemelte, és rátette egy átlátszó műanyag lapra, amelyen az oldalt rekonstruálta, majd egy kis porlasztópisztolyból rögzítőanyagot permetezett rá. Szívderítő érzés volt figyelni őt, minden mozdulata olyan kecses és pontos, mintha százszori próba után zenére végezné. - Helló, Martha. Még nincs itt a koktél ideje, ugye? - kérdezte a lány anélkül, hogy felemelte volna a fejét. Még az ajka is alig-alig moccant, mintha attól félt volna, hogy a legkisebb lehelet is összekavarja az előtte levő szöszös anyagot. Nem, még csak fél négy van. Én már befejeztem odaát a munkámat. Nem találtam több könyvet. Ez bizonyára jó hír számodra. Szacsiko levette a nagyítóüveget, hátradőlt székében, tenyerét a szeme elé emelte. Nem, én szeretem ezt a munkát. Mikro összerakós játéknak nevezem. Ez a könyv itt valóban nagy összevisszaságban van. Szelim találta, nyitva feküdt, valamilyen súlyos tárgy alatt. Az oldalak egyszerűen szétmálltak. - Egy pillanatig habozott. - Bárcsak ki lehetne sütni valamit belőle, ha már végeztem vele. - Egy szép napon majd sikerülni fog - válaszolta Martha. - Gondold meg, hogy amikor a rosette-i követ megtalálták, még mennyi időbe telt, míg az egyiptomi hieroglifákat sikerült megfejteni. - Igen. Tudom - mosolygott Szacsiko. - De nekik volt egy rosette-i kövük. És nekünk nincs. A Marson sehol sincs rosette-i kő. Itt egy egész fajta, egy egész faj már kihalt, amikor az első cro-magnoni művész bölényeket és rénszarvasokat festett barlangja falára, s ötvenezer esztendő és ötvenmillió mérföld között az értelem nem tudott hidat verni. - De majd megtaláljuk a módját. Léteznie kell valahol valaminek, amivel megfejtjük néhány szó értelmét, s ezek segítségével kibogozzuk újabb szavak értelmét és így tovább. Mi

98

talán nem éljük meg, hogy megfejtsük ezt a nyelvet, de megtesszük az első lépéseket, s egy szép napon valaki majd megfejti. Szacsiko elvette tenyerét a szeme elől, óvakodva, hogy ne nézzen a puszta lámpába, s újból elmosolyodott. Martha ezúttal biztos volt benne, hogy ez nem udvarias japán mosoly, hanem a barátság egyetemes emberi mosolya. - Remélem, Martha, szívből remélem. Nagyszerű volna, ha ez elsőként neked sikerülne, s mindannyiunk számára csodálatos volna, ha el tudnánk olvasni ezeknek a lényeknek az írását. Ez a halott város akkor egyszeriben újból életre kelne. - Mosolya lassanként elhalványult. - De olyan reménytelennek látszik. - Nem találtál újabb képeket? Szacsiko a fejét rázta. Nem mintha újabb képek felfedezése sokat jelentene. Százával találtak már képeket aláírással, de az ábrázolt tárgyak és a nyomtatott szavak közt pozitív kapcsolatot sohasem sikerült felfedezniük. Mindketten hallgattak, s egy idő után Szacsiko újból feltette a nagyítót, s a könyv fölé hajolt. Szelim von Ohlmhorst felpillantott a jegyzetfüzetéből, és a pipát kivette a szájából. - Mindennel végeztetek odaát ? - kérdezte füstöt eregetve. - Hát azzal, ami elvégeznivaló volt. - Martha letette jegyzetfüzeteit és vázlatait az asztalra. - Gicquel kapitány nekifogott az épület légszigetelésének az ötödik emelettől lefelé. A hatodik emeleten van a bejárat. Mihelyt végzett vele, megkezdi az oxigéngenerátorok behelyezését. Ott, ahol dolgozni fog, már mindent elintéztem. Penrose ezredes felpillantott, mintha eszébe akarna vésni valamit, amire később még vissza kíván térni. Aztán újból a pilóta felé fordult, aki valamit mutatott a térképen. Von Ohlmhorst bólintott. - Valóban nem volt ott sok érdekes - mondta. - Eldöntötte már Tony, hogy melyik épületet akarja legközelebb megnyitni ? - Azt hiszem, azt a magasat, amelynek a tetején az a gyertyaoltóhoz hasonló kúpos dolog van. Hallottam, ahogy odaát a robbantásokhoz a furatokat készíti elő. - Remélem, kiderül, hogy ez azok közé tartozik, amelyben mindvégig laktak. Amit legutóbb megvizsgáltak, annál nem így volt. Az épület tartozékait és szerelvényeit a Mars-lakók elvitték, egy darabot innen, egy darabot onnan, amúgy találomra, s látszólag hosszú időn át folyt ez a hurcolkodás. mígnem az épületet csaknem teljesen kirámolták. Ez a város, halódása közben, évszázadokon át kannibálok módjára önmagát falta fel. Martha valami ilyesfélét mondott. - Igen - szólt Szelim. - Mindenütt ez ismétlődött meg, kivéve persze az olyan helyeket, mint Pompei. Láttál más római városokat is Itáliában? Például Minturnót? Lakói először lebontottak egy épületet, hogy kijavítsanak vele egy másikat, aztán amikor elhagyták a várost, újabb emberek jöttek, akik ledöntötték azt, ami még megmaradt, kiégették a köveket, hogy meszet állítsanak elő, vagy összetörték őket, s utakat javítottak velük, mígnem az egész városból csak az alapok nyomai maradtak meg. Ebből a szempontból nézve mi még szerencsések vagyunk. Ez azok közé a helyek közé tartozik, ahol a Marslakók kipusztultak. Itt nem jöttek utóbb barbárok, hogy lerombolják azt, amit ők meghagytak. - Lassan pöfékelve szíttá pipáját. — Egy szép napon, Martha, betörünk az egyik épületbe, s kiderül, hogy abban halt meg e nép utolsó maradéka. S akkor majd megismerjük e civilizáció pusztulásának történetét. És ha el tudjuk majd olvasni a nyelvüket, akkor az egész történetüket megismerjük, nemcsak a nekrológjukat. Martha habozott hangosan kimondani a gondolatait. - Egyszer majd megtaláljuk azt az épületet, Szelim - mondta, s aztán az órájára pillantott. - Na, még vacsoráig dolgozom egy keveset a jegyzékeimen. Az öregember arca egy pillanatra rosszallón megmerevedett. Mondani akart valamit, aztán meggondolta magát, s újból szájába dugta pipáját. De a szája szögletében képződött kis

99

ránc és ősz bajszának rándulása eleget mondott Marthának, tudta, az öreg mire gondol. Szelim azt hiszi, ő csak vesztegeti idejét és erejét; azt az időt és erőt, amely nem az övé, hanem az expedícióé. És lehet, hogy igaza is van, töprengett Martha. De nem szabad, hogy igaza legyen, kell valamilyen lehetőségnek lennie. Szó nélkül elfordult a férfitól, odament saját csomagolóláda-üléséhez az asztal közepe táján. Halomban feküdtek előtte a fényképek, a restaurált könyvlapok fénymásolatai, a feliratok kópiái és a jegyzetfüzetek, amelyekben a jegyzékeit vezette. Leült, újabb cigarettára gyújtott, majd kinyújtotta kezét, és a még megvizsgálatlan anyaghalom tetejéről leemelte a legfelső fénymásolatot. Valamiféle folyóirat címoldalának és tartalomjegyzékének látszott. Martha emlékezett erre a lapra, ő maga találta két nappal ezelőtt egy kamrában, annak az épületnek alagsorában, amelynek vizsgálatával épp most végzett. Egy pillanatig csak ült, és nézte a lapot. Olvasható volt, abban az értelemben, hogy Martha a betűk kiejtésére egy teljes önkényes, de következetes fonetikai rendszert dolgozott ki. A hosszú, függőleges jelek magánhangzók voltak. Csak tíz volt belőlük, nem éppen sok, ha feltételezzük, hogy a hosszú és rövid hangoknak külön-külön jelei vannak. A rövid, vízszintes betűk száma húsz volt, ami azt jelentette, hogy az olyan hangokat, mint ny, cs vagy sz, egyetlen betű jelölte. Sok millió az egyhez az esélye annak, hogy a rendszere a legcsekélyebb mértékben is hasonlít a nyelv eredeti hangzásához, de Martha immár sok ezer Mars-szót feljegyzett, s valamennyit ki tudta ejteni. De csak eddig jutott el. Mintegy három-négyezer Mars-szót tudott kiejteni, de az értelmét egyetlenegynek sem tudta. Szelim von Ohlmhorst azon a véleményen volt, hogy nem is fogja tudni. Ugyanezt gondolta Tony Lattimer is, csak ő kevésbé rejtette véka alá a véleményét. És Szacsiko Koremicsu is biztosan ugyanezt gondolta. Martha olykor-olykor attól tartott, hogy igazuk van. Szeme előtt a betűk tekergőzni, táncolni kezdtek, a karcsú magánhangzók a kövér kis mássalhangzókkal. Még éjjel, álmában is kísértették. De voltak másfajta álmai is, amikor ugyanolyan könnyedén olvasta őket, mintha angol szavak volnának. Felébredve kétségbeesetten és hasztalan igyekezett visszaemlékezni rájuk. Hunyorított egyet, s elfordította szemét a fénymásolatról. Amikor újból odapillantott, a betűk ismét normálisan viselkedtek. Az oldal tetején három szó állt, alá- és fölé húzva, úgy látszik, ez volt a Marslakók módszere a nagybetűs írásra. Masztharnorvod Tadavasz Szornhulva. Martha gondolatban maga elé mondta a szavakat, s közben a jegyzetfüzeteiben lapozgatott, hogy megnézze, találkozott-e már velük, s ha igen, milyen összefüggésben. Mind a három szót már korábban feljegyezte. Sőt a maszthar meglehetősen gyakori szó volt, ugyanígy a norvod, valamint a nor, de a -vöd csupán képző, semmi más. Davasz is önálló szó, a ta- pedig gyakori előképző; szorn és hulva szintén gyakori szavak. Ez a nyelv, miként már régen eldöntötte magában, kissé hasonlított a némethez; ha a Marslakóknak valamilyen új szóra volt szükségük, egyszeriben összeragasztottak két, már korábban létező szót. Valószínűleg kiderül majd, hogy ez a nyelv grammatikai szempontból merő borzalom. De hát képeslapokat adtak ki, s az egyik közülük a Masztharnorvod Tadavasz Szornhulva címet viselte. Martha azon töprengett, vajon olyasmi lehetett-e, mint a negyedévenként megjelenő Régészeti közlöny vagy pedig olyan fajta, mint a Szexi történetek. A cím alatti, kisebb betűkkel írt sor nyilvánvalóan a kiadvány száma és kelte volt; elegendő, sorozatban megjelent, számozott művet találtak már ahhoz, hogy Martha azonosíthassa a számjegyeket, és megállapíthassa: a Mars-lakók tízes számrendszert használtak. Ez itt az ezerhétszázötvennegyedik szám volt, megjelenési ideje: 14837 doma. Tehát doma az egyik Mars-hónap neve. Ezzel a szóval már korábban is többször találkozott. Martha vadul szívta cigarettáját, s közben jegyzetfüzeteit és a tornyokban álló, már megvizsgált anyagot lapozgatta.

100

Szacsiko valakivel beszélgetett, s az asztal végén egy szék megnyikordult. Martha felemelte fejét, s egy vörös hajú, pirospozsgás, jól megtermett férfit látott, amint épp leül. Az űr flotta zöld uniformisát viselte, vállán egyetlen csillag fénylett. Iván Fitzgerald orvos őrnagy volt. Nehezékeket emelt le egy ugyanolyan könyvről, mint amilyet a szertárosnő restaurált. - Az elmúlt napokban nem volt időm - válaszolta Szacsiko kérdésére. - Az a kis Finchley lány még mindig beteg, akármi is a baja, eddig még nem tudtam megállapítani, mi az. És ellenőriztem a baktériumtenyészeteket, a kevés szabad időmben pedig állatokat boncoltam Bili Chandler részére. Bili végre talált egy emlőst. Gyíkhoz hasonlít, csak négy hüvelyk hosszú, de valódi meleg vérű, ivarsejttel szaporodó, méhlepényes, eleveneket szülő emlős. Föld alatti odúkban él, s olyasmivel táplálkozik, ami itt rovarszámba megy. - Van itt elég oxigén ilyen lények számára? - kérdezte Szacsiko. - Úgy látszik, van. A talaj mentén. - Fitzgerald megigazította fejszalagját, s a nagyítót a szemére húzta. - Lent a szakadékban találta, a tengerfenéken... Ó, ez az oldal épnek látszik. Ha sikerülne egy darabban kiemelnem... Hangtalanul tovább beszélt magában, apránként emelte fel az oldalt, átlátszó műanyag lapot csúsztatott alája. Végtelenül óvatosan dolgozott, de nem azzal az ügyességgel, ahogy a japán lány kis keze mozgott, akár egy pofáját mosogató macska mancsa, hanem mint egy mogyorót tördelő gőzkalapács. A régészeti ásatásoknál is szükség van finom tapintásra, de Martha ezt a két embert mégis irigykedő csodálattal nézte. Aztán visszatért saját munkájához, befejezte a tartalomjegyzék vizsgálatát. A következő oldal a felsorolásban első cikk elejét tartalmazta; Martha itt egy sereg ismeretlen szóval találkozott. Az volt a benyomása, hogy ez valamiféle tudományos vagy műszaki folyóirat, de talán csak azért, mert ő maga is főképp ilyen kiadványokat olvasott. Nem tartotta valószínűnek, hogy szépirodalmi mű legyen, a bekezdések túl tömöreknek, tényszerűeknek látszottak. Egy idő után Iván Fitzgerald kurtán, hevesen felmordult. - Na ! Megvan! Martha felpillantott. Iván leemelte az oldalt, és most egy másik műanyag lapot ragasztott rá. - Vannak képek rajta? - kérdezte. - Ezen az oldalon nincs. De várj csak. - Megfordította a lapot. - Nem, ezen sincs. - Egy újabb műanyag lapot ragasztott rá, hogy közrefogja az oldalt, aztán felvette pipáját, és meggyújtotta. - Elszórakozom vele - jegyezte meg -, s az ujjaimnak is jó gyakorlat, így hát nem panaszképpen mondom, de mondd őszintén, Martha, gondolod, hogy ebből valaha is ki tud majd valaki bármit silabizálni ? Szacsiko a csipeszével felemelt egy darabka szilícium műanyagot. A Mars lakók ezt használták papírnak. A darabka csaknem egy négyzethüvelyk nagyságú volt. - Ide nézz! Három teljes szó ezen a darabkán - gügyögte. - Iván, te könnyű könyvet halásztál ki. De Fitzgerald nem hagyta magát eltéríteni. - Ez az egész teljesen értelmetlen - mondta. - Ötvenezer évvel ezelőtt, amikor írták, volt értelme, de ma már nincs. Semmi az égvilágon. Martha a fejét rázta. - Az értelem nem párolog el az idők múlásával - erősítgette. - Ma is ugyanannyi értelme van, mint akkor volt. Csak még nem tudjuk megfejteni. - Ez eléggé semmitmondó megkülönböztetés - kapcsolódott be a beszélgetésbe Szelim von Ohlmhorst. - Nincs többé mód rá, hogy megfejthessük.

101

- Majd találunk valamilyen módot. - Martha jól tudta, hogy nem annyira vitatkozik, mint inkább önmagát bátorítja. Hogyan? A képekből és az aláírásokból? Találtunk már elég aláírásos képet, s mit sikerült belőlük kisütnünk? Az aláírás arra való, hogy magyarázza a képet, de a kép nem magyarázza az aláírást. Tegyük fel, hogy valaki, aki nem ismeri a mi kultúránkat, talál egy képet egy ősz hajú és bajszú emberről, amint egy fatönkből lefűrészel egy darabot. Azt fogja gondolni, az aláírás annyit jelent, mint „fát fűrészelő ember". Honnan tudhatná, hogy valójában ez áll a kép alatt: „II. Vilmos a doorni száműzetésben"? Szacsiko leemelte a nagyítóját, és cigarettára gyújtott. - El tudok képzelni olyan képeket is, amelyek magyarázzák az aláírást - jegyezte meg. Például a képes nyelvkönyvekben, amilyeneket a katonai szolgálatban használunk, kis, vonalas rajzok, alattuk egy szó vagy egy kifejezés. - Hát ha ilyesmit találnánk - mondta rá von Ohlmhorst. - Michael Ventris ilyesmit talált az ötvenes években - szólalt meg Penrose ezredes közvetlenül Martha háta mögött. Martha hátranézett. Az ezredes a régészek asztalánál állt. Field kapitány és a légmotoros gép pilótája már nem volt a teremben. - Katonai raktárak görög nyelvű leltárait találta meg - folytatta Penrose. - Krétai lineáris B-írással jegyezték fel őket, s mindegyik jegyzék tetején egy kis kép volt: kard, sisak, háromlábú főzőállvány vagy kocsikerék. Ez adta meg neki az írás kulcsát. - Az ezredes úrból egykettőre régész lett - jegyezte meg Fitzgerald. - Ezen az expedíción mindannyian kitanuljuk egymás szakterületét. - Erről én már jóval az expedíció tervezése előtt hallottam. - Penrose aranytárcájához ütögette cigarettáját. - A Harmincnapos Háború előtt hallottam róla, a hírszerző iskolán, amikor még csak hadnagy voltam. De mint ismeretlen írás megfejtéséről, nem pedig mint régészeti felfedezésről. - Igen, írásmegfejtés - vágott közbe von Ohlmhorst. - Vagyis egy ismeretlen írással írt ismert nyelv elolvasása. Ventris jegyzékei egy ismert nyelven, görögül íródtak. Sem ő, sem senki más nem olvasott el egyetlen krétai szót, amíg nem találtak egy görög-krétai kétnyelvű szöveget. Mert egy ismeretlen régi nyelvet csak egy olyan kétnyelvű szövegből lehet megfejteni, ahol az egyik nyelv ismert. És kérdem, nekünk mi reményünk lehet rá, hogy egy ehhez hasonló szöveget találjunk? Te, Martha, a leszállásunk óta, immár hat hónapja dolgozol ezeken a Mars-szövegeken. És mondd meg, találtál egyetlenegy olyan szót, amelynek biztosan meg tudod mondani az értelmét? - Igen, azt hiszem, találtam egyet. - Igyekezett elfojtani ujjongását. - A doma szót. Ez a Mars-naptár egyik hónapjának neve. - Ezt hol találtad? - kérdezte von Ohlmhorst. — És hogyan tudtad megállapítani? - Itt találtam - válaszolta Martha. Felemelte a fénymásolatot, és az asztalon át odanyújtotta Szelimnek. - Szerintem ez egy képeslap címoldala. Von Ohlmhorst egy pillanatig szótlanul nézte a fénymásolatot. - Igen. Én is azt hiszem. Megvan a többi is ? - A tartalomjegyzékben szereplő első cikk első oldalán dolgozom. Várj, mindjárt megnézem. Igen, itt van az egész, amit találtam, itt van együtt. - És megmondta, hogy hol találta. - Akkor csak felszedtem úgy, ahogy volt, s odaadtam Geoffrey-nek és Rositának, csináljanak róla fénymásolatot. Csak most vizsgáltam meg tüzetesebben. Az öregember felállt, leverte kabátja elejéről a hamut, s Marthához lépett. A címoldalt letette az asztalra, s gyorsan végiglapozta a toronyban álló fénymásolatokat. - Igen, itt van a második cikk, a nyolcadik oldalon, s itt a következő. - Majd amikor végzett a fénymásolatok lapozgatásával, hozzátette: - Az utolsó cikk végéről két oldal hiányzik. Különös, meglepő dolog, hogy egy folyóirat ennyi ideig fennmaradjon.

102

- Ez a szilikonos anyag, amit a Mars-lakók papírnak használtak, nagyon tartós - jegyezte meg Hubert Penrose. - Eredetileg, úgy látszik, nem tartalmazott se vizet, se semmilyen más nedvességet, s így nem is száradt ki az idők folyamán. - 0, nincs abban semmi különös - mondta Martha - hogy ez az anyag fennmaradt. Tömérdek könyvet és papírt találtunk, kitűnő állapotban. De csak egy igazán életteli kultúra, egy szervezett kultúra publikál folyóiratokat, ez a civilizáció pedig évszázadokig haldokolt, mielőtt kipusztult. Lehet, hogy az efféle tevékenységek, mint könyvkiadás, már ezer évvel a Mars-lakók kipusztulása előtt megszűntek. S gondoljátok meg, hol találtam ezt: egy kamrában, lent a pincében. Odahajították, elfeledkeztek róla, s amikor kiürítették az épületet, senki sem hederített rá. Az ilyesmi előfordul. Penrose felemelte a címoldalt, s nézegetni kezdte. - Ez kétségtelenül folyóirat. - Újból a címre pillantott, ajka hangtalanul mozgott. Masztharnorvod Tadavasz Szornhulva. Vajon ez mit jelent? De ami a dátumot illeti, igaza van... Doma valóban hónapnévnek látszik. Igen, sikerült egy szó jelentését megfejtenie, dr. Dane. Sid Chamberlain felfigyelt rá, hogy itt valami szokatlan dolog történik, odajött hát az asztal mellől, ahol dolgozott. Megvizsgálta a címlapot s egy-két belső oldalt, majd övéből elővette a sztenofonját, és suttogni kezdett bele. - Ne csinálj túl nagy felhajtást belőle, Sid - intette őt Martha. - Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy ez egy hónap neve, de isten tudja, még mennyi időbe telik, amíg megfejthetjük, melyik hónapé. - Ez mindenesetre egy lépés előre - érvelt Penrose. - Grotefend csak a „király" szót ismerte, amikor nekifogott a perzsa ékírás megfejtésének. - Igen, de én a hónap szót még nem találtam meg, csak az egyik hónap nevét - mondta Martha. - A perzsa királyok neveit pedig már jóval Grotefend előtt mindenki ismerte. - Nem ez az én sztorim - jegyezte meg Chamberlain. - A Terrán a közönséget elsősorban az fogja érdekelni, hogy a Mars-lakók hozzánk hasonlóan folyóiratokat adtak ki. Ez ismerősen cseng, valóságosabbá teszi a Mars-lakókat. Emberhez hasonlóbbá. Hárman jöttek be a terembe, levették álarcukat, sisakjukat és oxitankjukat, kibújtak vattázott kezeslábasukból. Ketten közülük az űrflotta hadnagyai voltak, a harmadik rövidre nyírt szőke hajú, fiatalos civil, kockás gyapjúingben. Tony Lattimer és a munkatársai voltak. - Csak nem azt akarjátok mondani, hogy Martha kisütött valamit ebből a vacakból? kérdezte Lattimer az asztalhoz lépve. Úgy hangzott, mintha egy falu bolondja bohóckodásairól beszélne. - De igen. Megfejtette az egyik Mars-hónap nevét - magyarázta Hubert Penrose, és odamutatta a fénymásolatot. Tony Lattimer kézbe vette, rápillantott, majd az asztalra dobta. - Hihetőnek látszik persze, de csak puszta feltételezés. Lehet, hogy ez a szó egyáltalán nem egy hónap neve, azt is jelentheti, hogy „kiadva” vagy „engedélyezve” vagy „copyright” vagy bármi mást. S ami azt illeti, szerintem az is csak amolyan légből kapott feltételezés, hogy ez egy folyóirat. - Ezzel lezárta a témát, s most Penrose-hoz fordult. - Kiválasztottam a soron következő épületet, amelybe bemegyünk. Azt a magasat, azzal a kúpos dologgal a tetején. Jó állapotban kell lennie belül, a kúpos tető bizonyára megakadályozta, hogy a por felgyűljön, s kívülről nézve sehol sem horpadt vagy dőlt be. A talajszint itt magasabb, mint a korábbinál, körülbelül a hetedik emelettel van egy magasságban. Találtam egy jó helyet, előkészítettem a furatokat, és holnap lyukat robbantok bele. Ha tudna néhány embert adni, azonnal hozzákezdhetnénk az épület felderítéséhez. - Semmi akadálya, dr. Lattimer. Körülbelül egy tucat embert tudnék adni, s gondolom, talál majd egynéhány civil önkéntest is - válaszolta Penrose. - És milyen felszerelésre lesz szüksége?

103

- Körülbelül hat robbanócsomagra, ezeket együtt lehet belőni. És a szokásos mennyiségű világítóeszközre, törő- és ásószerszámokra meg mászófelszerelésre, hátha egy leszakadt vagy bizonytalan lépcsőbe botlunk bele. Két csoportra ősziünk. Képzett régész nélkül a munka kezdetén sehova sem szabad bemenni. Három csoportot alakítanánk, ha Martha hajlandó elszakadni a rendszerezett értelmetlenségeknek ettől a katalógusától, hogy végre valami érdemleges munkát is végezzen. Martha érezte, hogy a mellkasa megfeszül, arca megmerevedik. Összeszorította ajkát, nehogy mérgesen kirobbanjon, így aztán Hubert Penrose válaszolt helyette. - Dr. Dane ugyanannyit dolgozik és ugyanolyan fontos munkát végez, mint ön - mondta ridegen. - Sőt talán azt is mondhatnám, hogy fontosabb munkát. Von Ohlmhorst nyilvánvaló aggodalommal Sid Chamberlainre pillantott, aztán gyorsan lekapta róla a szemét. Attól félt, hogy a régészek közti nézeteltérés netán nyilvánosságra kerül. - Kidolgozni egy olyan kiejtési rendszert - sietett Martha védelmére -, amely lehetővé teszi a Mars-lakók nyelvének átírását, rendkívüli teljesítmény. És Martha ezt jóformán minden segítség nélkül végezte el. - Mindenesetre dr. Lattimer segítsége nélkül - tette hozzá Penrose. - Field kapitány és Koremicsu hadnagy segített egy s másban, s én is egy keveset, de az oroszlánrészét dr. Dane egymaga végezte el. - Az egész csak önkényes feltevés - szólt megvetően Lattimer. - Hiszen még azt sem tudjuk, hogy a Mars-lakók képesek voltak-e hangokat kiadni úgy, mint mi. - De igen, tudjuk - vetette ellen Iván Fitzgerald határozott hangon, hiszen ez az ő szakterületét érintette. - Valóságos itteni koponyákat ugyan nem láttam, a Mars lakók, úgy látszik, nagyon gondosan megsemmisítették halottaikat, de a szobrok és a képek alapján, amelyeket láttam, kijelenthetem, hogy a beszédszerveik azonosak voltak a miénkkel. - Ezt koncedálom - mondta Lattimer. - És azt is elismerem, hogy igen hatásos lesz eldarálni azoknak a marsbeli notabilitásoknak a nevét, akiknek a szobrait megtaláljuk. És ha valaha is sikerül majd helységneveket felderítenünk, azok sokkal jobban fognak hangzani, mint ez a konyha-latin, amivel a régi csillagászok a Mars térképét teleszórták. Én csak azt kifogásolom, hogy Martha erre a vacakra vesztegeti az idejét, amelyből soha egyetlen szót sem lesz képes elolvasni, még ha addig játszogat is, amíg ezt a várost újabb százlábnyi lösz borítja. Holott annyi érdemleges elintéznivaló volna, és olyan kevesen vagyunk hozzá. Most először állt elő valaki ilyen nyíltan ezzel a problémával. Martha örült, hogy Lattimer volt, s nem Szelim von Ohlmhorst. - Ezzel nyilvánvalóan azt akarod mondani - vágott vissza -, hogy propagandaszempontból nincs olyan értéke, mint a szobrok kiásásának. Látta, hogy szavai a férfi elevenébe találtak. Lattimer oldalpillantást vetve Chamberlainre válaszolta: - Azt akarom mondani, hogy olyasmit próbálsz felkutatni, amiről minden régész, köztük te is, nagyon jól tudja, hogy nem létezik. Nincs kifogásom az ellen, hogy kockáztatod a jó hírnevedet, és hogy nevetségessé teszed magadat. Csak azt állítom, hogy ha egy régész súlyos hibát követ el, ezzel a közvélemény szemében az egész ügyet rossz hírbe hozza. Tehát elsősorban ez nyugtalanítja Lattimert. Martha már épp a válaszát fogalmazta, amikor a távközlőkészülék éles füttyöt hallatott, majd vijjogva megszólalt: - Koktélszünet! Egy óra múlva vacsora. Koktél a könyvtárban, Négyes Barakk! A könyvtárban, amely egyúttal társalgó, szórakozóhelyiség és általános gyülekezőhely volt, már jókora tömeg verődött össze. Az emberek zöme egy üvegszerű műanyag lapokkal borított, hosszú asztalnál állt - ezek a műanyag lapok eredetileg az egyik romos épület falpaneljei voltak. Martha töltött magának az italból, amit itt Martininak „becéztek", s a poharával Szelim von Ohlmhorsthoz lépett, aki egymagában üldögélt.

104

Egy ideig arról az épületről beszélgettek, amelynek átvizsgálását épp most fejezték be, majd a Terrán végzett munkájuk emlékeit idézgették - von Ohlmhorstét Kisázsiában, az egykori hettati birodalom területén, Martháét pedig Pakisztánban, ahol a harappai civilizáció városaiban végeztek ásatásokat. Kiitták poharukat - az italnak számos alkotóeleme volt: alkohol és különféle ízesítő kivonatok, amelyeket a Mars-vegetációból szintetizáltak majd von Ohlmhorst a két pohárral odament az asztalhoz, és újból megtöltötte őket. - Tudod, Martha - mondta visszatérve -, Tonynak egy dologban igaza van. Kockára teszed tudományos rangodat és hírnevedet. Minden régészeti tapasztalat ellene szól annak, hogy egy annyira holt nyelvet, mint ez itt, meg lehessen fejteni. Az összes többi ókori nyelv közt megvolt a folytatólagosság - Champollion a görög nyelv ismeretében fejtette meg az egyiptomit, az egyiptomi nyelv ismeretében fejtettük meg a hettitát. Te és kollégáid azért nem tudtátok megfejteni a harappai hieroglifákat, mert ott nincs ilyen folytatólagosság. Ha kitartasz amellett, hogy ez a teljesen holt nyelv megfejthető, ennek a jó hírneved adja meg az árát. - Penrose ezredes egyszer azt mondta - válaszolta Martha -, hogy az a tiszt, aki nem hajlandó kockára tenni katonai hírnevét, nemigen tesz szert hírnévre. így van ez velünk is. Ha valóban meg akarunk oldani egy problémát, vállalnunk kell a kockázatot, hogy hibákat követünk el. És engem sokkal jobban érdekelnek a megoldandó problémák, mint a hírnevem. A terem túlsó oldalára pillantott, ahol Tony Lattimer Gloria Standishsel üldögélt. Tony nagy komolyan beszélt, Gloria pedig ál - M artiniját szopogatva hallgatta. Gloria az 1996. évi Miss Mars cím egyik legesélyesebb várományosa volt, legalábbis azok szemében, akik kedvelik a dús keblű, szőke amazonokat, de Tony akkor is ugyanígy csapta volna neki a szelet, ha a vasorrú bába lett volna. Mert Gloria az Össz-szövetségi Televízió kiküldött hírmagyarázója volt. - Ezt tudom - jegyezte meg az öreg török-német. - Épp ezért választottalak téged, amikor felszólítottak, hogy nevezzek meg még egy régészt ehhez az expedícióhoz. Tony Lattimert nem nevezte meg. Lattimer az egyeteme nyomására került az expedíció tagjai közé. És egyébként is sokan vettek magas szintű protekciót igénybe. Martha kíváncsi lett volna, mi minden játszódott le a háttérben. Neki sikerült távol tartania magát az egyetemektől és az egyetemi intrikáktól, valamennyi ásatását magánalapítványok vagy művészeti múzeumok finanszírozták. - Neked igen kitűnő neved van, sokkal jobb neved, mint nekem volt a te korodban. Épp ezért nyugtalanít, hogy kockára teszed, és ragaszkodsz ahhoz, hogy a Mars-nyelv megfejthető. Igazán nem tudom, miért reméled, hogy ez sikerülhet. Martha vállat vont, kortyolt egyet a koktéljából, és újabb cigarettára gyújtott. Unta már, hogy újból és újból megpróbálja szavakba foglalni, ami csak puszta érzés volt. - Én sem tudom még, de sikerülni fog. Talán majd találok egy olyan képeskönyvfélét, amilyenről Szacsiko beszélt. Egy ábécéskönyvet, kizárt dolog, hogy a Mars-lakóknak ne lettek volna ilyen könyveik. És ha ilyet nem találok, majd találok valami mást. Még csak hat hónapja vagyunk itt. Várhatok, ha kell, akár az életem végéig, s egyszer majd sikerül. - Én ilyen sokáig nem várhatok - mondta von Ohlmhorst. - Nekem már csak egypár évem van hátra, s ha a Schiaparelli ideér, a Cyranóval visszamegyek a Terrára. - Szeretném, ha meggondolnád magadat. Ez a régészetnek egész új világa. Szó szerinti értelemben. - Tudom. - Kiitta a koktélját, s pipájára nézett, mintha azon tűnődne, hogy ilyen közel a vacsorához újból rágyújtson-e,"aztán zsebre dugta. - Egy egész új világ, de én már megöregedtem, s ez már nem énrám vár. Életemet a hettiták tanulmányozásának szenteltem. Beszélem a nyelvüket, bár Muwatallis király talán nem értené meg a modern török kiejtésemet. Az itteni munkához tömérdek új dolgot kellene megtanulnom: kémiát, fizikát, gépészetet, acélgerendákon, berillezüst ötvözeteken, műanyagokon és szilíciumokon végzett

105

analitikus vizsgálati módszereket. Otthonosabb vagyok az olyan civilizációkban, ahol kétkerekű szekéren jártak, karddal harcoltak, és még csak tanulgatták, hogyan kell a vasat feldolgozni. A Mars fiatal embereknek való. Ez az expedíció amolyan káderképző, nemcsak az űrflotta tagjainak, akik majd a fő expedíció parancsnokai lesznek, hanem nekünk, tudósoknak is. Én meg egy öreg lovassági tábornok vagyok, aki tankokat és repülőgépeket nem tud a csatába vezetni. Neked lesz időd megismerni a Marsot. Nekem már nem. És a hírneve, mint a hettitológusok nesztoráé, biztos alapokon nyugszik, tette hozzá gondolatban Martha. Aztán elszégyellte magát. Szelimet nem szabad Tony Lattimerrel egy kalap alá venni. - Csak azért jöttem ide, hogy beindítsam a munkát - folytatta Szelim. - A Szövetségi Kormány úgy gondolta, ezzel a feladattal egy tapasztalt vén rókát kell megbíznia. Nos, a munka beindult. Te és Tony és aki majd a Schiaparellin idejön, ti majd folytatjátok. Te magad mondtad, itt egy egész új világ vár rád. Ez csak egyetlen város, az utolsó Marscivilizáció egyik városa. E mögött van a kései felföldi kultúra és a csatornaépítők s az ezeket megelőző civilizációk, fajok és birodalmak vissza egészen a marsbeli kőkorszakig. - Egy pillanatra habozott. - Te még nem is sejted, Martha, mennyi mindent kell megtanulnod. Ez az idő nem alkalmas arra, hogy valaki túlzottan beskatulyázza magát. Mindannyian kiszálltak a teherautóból, kinyújtóztatták lábukat, s felnéztek az út végén meredező magas épületre, amelynek az a furcsa, csáléra álló kúpos sisakja volt. A négy ember, aki eddig szorgosan dolgozott az épület fala mellett, most bemászott a dzsipbe, s megindult lassan visszafelé, miközben a legkisebb közülük, Szacsiko Koremicsu, hátul kiengedett egy elektromos kábelt. Amikor a dzsip a teherautó mellé ért, kiszálltak belőle, és Szacsiko a kábel szabad végét a nukleáris battériához erősítette. Az épület falából egyszeriben piszkosszürke füst és narancsszínű por gomolygott elő, s egy pillanattal később ismétlődő robbanások zaja hallatszott. Martha Tony Lattimerrel és Lindemann őrnaggyal együtt felmászott a teherautóra, a dzsipet ott hagyták az úton állva. Mire odaértek az épülethez, a falában már jókora nyílás tátongott. Lattimer a tölteteket két ablak közt helyezte el, s most mindkét ablak a köztük levő falrésszel együtt ép állapotban a földön feküdt. Martha visszaemlékezett az első épületre, amelybe behatoltak. Az űrflotta egyik tisztje felemelt egy kődarabot, és egy ablakhoz vágta azt hitte, ez is megteszi. De a kődarab visszapattant az ablakról. Ekkor előhúzta pisztolyát annak idején még valamennyien fegyvert hordtak magukkal, abból az elvből kiindulva, hogy ez a sok-sok ismeretlen dolog itt a Marson könnyen vesztüket okozhatja -, és négy golyót eresztett az ablakra. De a golyók vékony, sivító hangot hallatva szintén visszapattantak. Az ablakon a hüvely fémjének négy rézszínű foltja látszott, s a felszíne kissé szilánkossá vált. Ekkor valaki puskával próbálkozott: a 4000-es atomgolyó megrepesztette az üvgszerű táblát, de anélkül, hogy átütötte volna. Egy oxiacetilén vágópisztollyal egy órába telt, amíg kivágták az ablakot. Az űrhajó laboratóriumában még mindig azon igyekeztek, hogy megállapítsák, miféle anyag ez. Tony Lattimer előrement, zseblámpájával előre-hátra pásztázott, bosszúsan káromkodott. Hangját a sisakmegafon felerősítette, érdessé tette. - Azt hittem, az előcsarnok folyosójánál ütök rést, ez pedig egy teremhez vezet. Óvatosan! A padló körülbelül kétlábnyival lejjebb van, a rengeteg törmelék hever itt a robbantástól. A nyíláson át lelépett. A többiek nekiláttak, hogy a teherautókról lepakolják a felszerelést: az ásókat, csákányokat, feszítővasakat, kőtörő kalapácsokat, hordozható reflektorokat, fényképezőgépeket, rajzszerszámokat, tolólétrákat, sőt hegymászó köteleket, markolókat és jégcsákányokat is. Hubert Penrose a vállán egy szürrealista gépfegyvernek látszó szerszámot cipelt, ami azonban valójában egy atommeghajtású légkalapács volt.

106

Martha kiválasztotta az egyik vashegyű jégcsákányt, amellyel ásni, vágni, szurkálni, feszíteni lehetett, s amelyre az egyenetlen talajon rátámaszkodhatott. Az ötvenezer év porával borított, mocskos ablakokon át csak alig szűrődött be fény, még a falba vágott nyílás is csupán egy kis padlódarabkát világított meg a reggeli árnyékban. Valaki felkattintott egy reflektort, és a mennyezetre irányította. A nagyterem teljesen üres volt, a padlót vastag por borította, vörösre festette az egykor fehér falakat. A terem valaha egy nagy iroda lehetett, de semmi sem maradt benne, ami rendeltetésére mutatott volna. - Ezt az épületet a hetedik emeletig teljesen kirámolták! — kiáltott fel Lattimer. - Az utcaszinten minden üresen fog tátongatni. - Akkor majd jó lesz lakásoknak és üzlethelyiségeknek - jegyezte meg Lindemann. — Ez a korábbiakkal együtt a Schiaparelli összes utasát befogadja. - Ezen a falon tömérdek elektromos vagy elektronikus készülék lehetett - mondta az űrflotta egyik tisztje. - Tíz-tizenkét konnektorhely van rajta. - Kesztyűjével leseperte a poros falat, majd lábával a padlón kaparászott. - Látni lehet a kitépett szerelvények helyét. Az ajtó, vagyis a Mars-lakók erre a célra szolgáló kettős tolószerkezete, zárva volt, Szelim von Ohlmhorst megpróbálta felfeszíteni, de az ajtó nem engedett. A zár fémrészei azóta, hogy az ajtót bezárták, összeforrtak, molekula molekulához kötődött. Hubert Penrose odajött a légkalapáccsal, s a végére egy lándzsahegyű vésőt tett. A vésőt az ajtószárnyak közti résbe tolta, a kalapácsot csípőjéhez szorította, és aztán megnyomta a kioldógombot. A kalapács egyet durrant, miként a fegyver, amelyhez hasonlított, s az ajtószárnyak néhány hüvelykre szétnyíltak, de aztán megint elakadtak. A nyílásokban, amelyekbe be kellett volna csúszniuk, annyi por gyűlt fel, hogy mindkét oldalon elállta útjukat. Ez már nem volt újság számukra. Minduntalan ebbe botlottak bele, valahányszor egy ajtót ki kellett feszíteniük, s így előre felkészültek rá. Egyikük kiment, hozott egy elektromos csákányt, s végül is sikerült az egyik ajtószárnyat araszonként egészen az ajtófélfáig tolni. Ez elegendő volt arra, hogy a világítókészülékeket és a felszerelést átvihessék. A teremből most valamennyien a túloldalt fekvő csarnokba mentek át. Az ajtóknak körülbelül a fele nyitva állt, s mindegyik felett egy szám és egyetlen szó: Darfhulva volt olvasható. Az egyik civil önkéntes, a Pennsylvaniai Egyetem ökológiai professzornője erre-arra nézegetett az előcsarnokban. - Tudjátok - mondta -, itt otthon érzem magamat. Ez valamiféle egyetem lehetett, s ezek itt a tantermek. Az a szó odafent annak a tantárgynak a neve, amit itt tanítottak, vagy esetleg a tanszéké. És azok az elektronikus berendezések, amelyek mind a hallgatókkal szemben vannak elhelyezve, audiovizuális oktatási segédeszközök. -- Huszonöt emeletes egyetem? - gúnyolódott Lattimer. — Hisz egy ekkora épületben harmincezer diák is elférne. - Talán volt is annyi. Hisz ez a város a fénykorában igen nagy lehetett - vágott vissza Martha, elsősorban attól a vágytól hajtva, hogy ellentmondjon Lattimernek. - Igen, de gondold csak meg, micsoda zűr támadt a csarnokokban, valahányszor a diákok másik tanterembe mentek át. Félórába telhetett, amíg mindenki fel-le mászkálva eljutott az egyik emeletről a másikra. - Von Ohlmhorsthoz fordult. - Felmegyek a következő emeletre. Ezt az épületet idáig teljesen kirámolták, de feljebb esetleg maradt valami - mondta. - Én egyelőre ezen az emeleten maradok - válaszolta a török - német. - Sok járáskelés, cipekedés lesz itt. Jobb, ha előbb mindent megvizsgálunk és feljegyzünk. Akkor aztán Lindemann őrnagy emberei tehetnek már itt, amit csak akarnak. - Ha senki más nem akar lefelé menni, akkor majd én megyek - szólt Martha. - Magával tartok - mondta Hubert Penrose. - Ha az alsóbb emeleteknek nincs régészeti fontosságuk, akkor majd lakásokat csinálunk belőlük. Tetszik nekem ez az épület. Itt bőséges hely lesz, senki sem fog a másik tyúkszemére lépni. - Körülnézett a csarnokban. - A közepén bizonyára találunk mozgólépcsőket.

107

A csarnok folyosóját szintén vastag por borította. A nyitva álló termek többsége üres volt, de néhányban találtak bútorokat, köztük kis padokat, asztalokat. Az egyetemelmélet felállítója megjegyezte, hogy tantermekhez épp efféle bútorzat illik. A csarnok két oldalán fel-le mozgólépcsők vezettek, s jobboldalt a keresztfolyosón továbbiakat találtak. - így közlekedtek a diákok a tantermek közt - állapította meg Martha. - És fogadom, hogy ott, elöl még többet is találunk majd. A csarnok folyosója egy nagy, négyszögletes központi terembe torkollt. Itt megálltak. A terem két oldalán felvonók voltak, meg négy mozgólépcső, amelyeket lépcsőként még használni lehetett. De a falak és a rajtuk levő festmények láttán megtorpantak, és ámuldozva nézelődtek. A festményeket piszok borította - Martha megpróbálta elképzelni, milyenek lehettek eredetileg, és ugyanakkor azt latolgatta, mennyi munkába kerül majd a megtisztításuk -, de a képek még kivehetők voltak, s ugyanígy a terem négy oldalán, felül, az aranyozott betűkkel kirakott Darfhulva szó. Egy pillanatba telt, amíg Martha a falfestményről ráeszmélt, hogy végre sikerült egy Mars-szó értelmét megfejtenie. A terem falait az óramutató járásával egy irányban hatalmas történelmi képsor borította. Egy csoport állatbőrbe burkolt vadember tűz körül guggolt. Vadászok íjjal és lándzsával egy disznóhoz némileg hasonló állat tetemét cipelték. Nomádok hosszú lábú, kecses, agancs nélküli szarvashoz hasonló állatokon lovagoltak. Parasztok vetés és aratás közben; vályog-kunyhós falvak és városok; papok és katonák hosszú sora; hadakozások karddal és íjjal, ágyúkkal és muskétákkal; evezős és vitorlás hajók, s látható meghajtás nélküli vízi járművek meg repülőgépek. Változó öltözék, fegyverzet, gépek, építészeti stílusok. Egy termékeny tájék, amely fokozatosan terméketlen sivataggá és bozótossá változik át - az egész bolygón eluralkodó aszály kora. A csatornaépítők világosan felismerhető exkavátorokkal és fúrótornyokkal, amint a csatornákkal átszelt puszta síkságokon ásnak, bányásznak, járműveket hajtanak. Újabb városok, tengeri kikötők és összezsugorodó óceánok partjain, haldokló, félig kiürült városok, aztán egy teljesen elhagyatott város négy apró, emberhez hasonló figurával meg egy harckocsihoz hasonló járművel, bozóttal benőtt tér közepén. Az alakok és a járművek eltörpültek a körülöttük meredező hatalmas, élettelen épületek mellett. Martha biztos volt benne, hogy Darfhulva annyit jelent, mint történelem. - Csodálatos! - tört ki von Ohlmhorst. - A faj egész története. Ha a festő mindenütt korhűen ábrázolta a ruhákat, a fegyvereket, a gépeket, valamint az építészeti stílusokat, akkor ennek a bolygónak történetét immár korokra, korszakokra és civilizációkra oszthatjuk fel. - Az ábrázolás feltehetően hiteles - mondta Martha. - Ez az egyetemi tanszék bizonyára nagy súlyt helyezett a hitelességre a Darfhulva, vagyis a történelem terén. - Igen! Darfhulva annyi, mint történelem! A folyóirat címe pedig Szornhulva volt kiáltotta Penrose. - Sikerült egy szót megfejtenie, Martha! Egy pillanatba telt, amíg Martha ráeszmélt, hogy Penrose a keresztnevén és nem dr. Dane-nek szólította. Talán ez még a Mars-nyelv egyik szavának megfejtésénél is nagyobb diadal vagy szerencsésebb kezdet volt. - A hulva szó önmagában, gondolom, olyasmit jelenthet, mint tudomány vagy ismeret vagy tan, összetételben pedig megfelel a „lógia" képzőnek. És a darf olyasmit jelenthet, mint múlt vagy régi idők vagy események vagy krónikák. - Akkor már három szót ismersz, Martha! - ujjongott Szacsiko. - Győztél! - Ne hamarkodjuk el a dolgot - szólt közbe Lattimer, ezúttal nem gúnyosan. - Elismerem, hogy a darfhulva Mars-nyelven történelmet jelent, mint tudományt. És azt is elismerem, hogy hulva általános értelmű szó, amelyet a darf közelebbről megjelöl, s megmondja, hogy milyen tárgyról van szó. De ami a szó speciális értelmének meghatározását illeti, azt még nem vehetjük biztosra, mert nem ismerjük a Mars-lakók tudományos és másfajta gondolkodásmódját.

108

Elhallgatott, meghökkenve Sid Chamberlain jupiterlámpájának felvillanó kékesfehér fényétől. Amikor a filmfelvevőgép abbahagyta a berregést, Chamberlain megszólalt: - Ez eddig a legnagyobb felfedezés. A Mars egész története a kőkortól végig, négy falon. Most csak egy összképet csináltam, de a televízióban majd lassítva is bemutatjuk elejétől végig. Szeretném, ha te mondanád alá a szöveget, Tony, megmagyaráznád a képeket, ahogy egymás után következnek. Vállalod? Még hogy vállalja-e? - gondolta Martha. Ha kutya volna, most a farkát csóválná örömében. - Bizonyára a többi emeleten is vannak festmények - jegyezte meg. - Ki jön le velünk az alsóbb emeletekre ? Szacsiko azonnal jelentkezett, majd Iván Fitzgerald is. Sid úgy határozott, hogy felfelé indul Tony Lattimerrel, s Glória Standish szintén így döntött. Úgy határoztak, hogy a csoport zöme a hetedik emeleten marad, segítenek Szelim von Ohlmhorstnak befejezni az itteni munkát. Martha jégcsákányának hegyével óvatosan megbökdöste a mozgólépcsőt, aztán nyomában a többiekkel megindult lefelé. A hatodik emelet is Darfhulva volt: a falfestmények jellegéből ítélve katonai és műszaki történelem. Körülnéztek a központi csarnokban, aztán lementek az ötödik emeletre. Ez is ugyanolyan elrendezésű volt, mint a magasabb emeletek, csak itt a nagy, négyszög alakú teremben poros bútorok és ládák álltak egymás hegyén-hátán. Iván Fitzgerald, aki a reflektort vitte, lassan körülpásztázta vele a termet. A falfestményeken itt hatalmas termetű Marslakókat láttak, megjelenésük olyannyira emberi volt, mintha az ő fajukhoz tartoztak volna. Minden egyes figura valamilyen tárgyat tartott a kezében: egy könyvet, egy kémcsövet, egy tudományos készülék egyik darabját, mögöttük pedig laboratóriumi és gyári jeleneteket lehetett látni, lángot és füstöt, villámlásokat. A négy fal tetején Martha egy ismerős szót pillantott meg: Szornhulva. - Nézd, Martha, ott az a szó! - kiáltott fel Iván Fitzgerald. - Amelyik a te folyóiratod címlapján áll. - A festményekre pillantott. - Kémia vagy fizika. - Mind a kettő - vélekedett Penrose. - A Mars-lakók, azt hiszem, nem tettek köztük éles különbséget. Nézzétek azt az öreg, torzonborz pofaszakállas legényt, bizonyára ő találta fel a spektroszkópot, az egyik kezében azt tartja, mögötte pedig szivárvány látható. És az a kék ruhás nő mellette a szerves kémia területén dolgozott, látjátok a háta mögött a hosszú láncú molekulák diagrammjait. Milyen szó fejezi ki a kémia és fizika fogalmát, ha egy tárgynak tekintjük őket? - Szornhulva - szólt Szacsiko. - Ha hulva olyasmit jelent, mint tudomány, akkor szóm bizonyára anyagot, szubsztanciát vagy fizikai tárgyat jelent. Igazad volt, Martha. Egy efféle civilizációnak szükségképpen hátra kellett hagynia ilyesvalamit. Ami önmagát magyarázza. - Ez majd letörli Tony Lattimer arcáról azt a fensőbbséges vigyort - mondta Fitzgerald, miközben az egykori mozgólépcsőn egy emelettel lejjebb mentek. - Tony mindenáron nagyfiú akar lenni. És ha valaki nagyfiú akar lenni, nem bírja elviselni, hogy bárki más nagyobb fiú lehessen nála. Márpedig aki ennek a nyelvnek a megfejtésében az első lépést megteszi, az lesz a legnagyobb fiú a régészet egész történetében. Ez igaz. Martha erre még sohasem gondolt, s most is igyekezett elhessegetni a gondolatot. Nem akart nagyfiú lenni. A Mars-lakók nyelvét akarta megfejteni, és szeretett volna minél többet megtudni róluk. Két mozgólépcsővel lejjebb, a félemeleten egy körfolyosóra jutottak ki, amely egy széles központi csarnokot fogott körbe. Maga a csarnok a földszinten feküdt, padlója negyven láb mélységben, mennyezete pedig harminclábnyira felettük húzódott. Zseblámpáik egymás után világították meg odalent a tárgyakat - középen egy nagy szobor-csoportozatot, valamiféle motoros járművet, amelyet javítás céljából bakokra állítottak, gépfegyvereknek és önműködő

109

ágyúknak látszó szerkezeteket, hosszú asztalokat, amelyeken mindenféle porlepte holmi hevert, gépeket, ládákat, rekeszeket és tartályokat. Lefelé indultak, elhaladtak az összevissza álló tárgyak közt, száz közül legfeljebb egyre vetettek egy pillantást, mígnem találtak egy mozgólépcsőt, amely az alagsorba vezetett. Három alagsor is volt egymás alatt, de végül is ott álltak a legutolsó mozgólépcső alján, egy puszta betonpadlón, s kézilámpáikkal végigpásztázták a halomban álló ládákat, hordókat és hengereket meg a porkupacokat. A ládák műanyagból készültek - fából készült holmira senki sem bukkant a városban a hordók és hengerek pedig fémből vagy üvegből vagy valamilyen üvegszerű anyagból. Külsőre épek voltak. A porkupacok valaha szerves anyagok lehettek, vagy bármi más, ami nedvességet tartalmazott. Idelent, ahova a szél és az utcai por nem juthatott el, a bomlást okozó apró lények kihalása után a párolgás volt az egyetlen romboló erő. Hűtőtermeket is találtak, s Martha jégcsákányának és Szacsiko övében hordott, pisztolyszerű vibrakészülékének segítségével egyet sikerült feltörniük. Odabent kiszáradt főzelékhalmokat és összeaszott, jókora húsdarabokat láttak. Ha majd rakétával mintákat küldenek fel belőlük az űrhajóra, radioizotópos vizsgálattal megbízhatóan meg tudják állapítani, milyen régen éltek ebben az épületben. A hűtőszerkezetet, amely gyökeresen különbözött saját kultúrájuk készítményeitől, elektromos áram működtette. Szacsiko és Penrose belekukkantva megállapította, hogy a készülék még mindig be van kapcsolva, és csak akkor szűnt meg működni, amikor az energiaforrás, bármi volt is, kimerült. A középső alagsort a Mars-lakók szintén raktárnak használták, legalábbis a vége felé. Egy válaszfal kétfelé osztotta, a falban ajtó volt. Félórába telt, amíg fel tudták feszíteni, már épp azon a határon voltak, hogy felküldenek valakit erősebb eszközökért, amikor sikerült annyira felfeszíteniük, hogy a résen átbújhassanak. Fitzgerald, aki reflektorával az élen haladt, megtorpant, körülnézett, majd felnyögött, nyögése a sisakmegafonon keresztül úgy hangzott, akár a ködkürt bőgése. - Nem, ez nem igaz! - Mi baj, Iván? - kérdezte a mögötte haladó Szacsiko aggodalmas hangon. Iván oldalt lépett. - Nézz oda, Szacsi! Ezt mind végig kell szőröznünk? Martha, aki barátnője mögött nyomakodott befelé, körülnézett, aztán az izgalomtól kábán, mozdulatlanul állt. Könyvek. Könyvszekrények egymás felett, egy negyedhektárnyi területen, tizenöt láb magasan, fel a mennyezetig. Fitzgerald és a Martha mögött benyomuló Penrose izgatottan, hadarva beszélgettek. Martha csak a hangjukat hallotta, a szavakat nem értette. Ez itt bizonyára az egyetemi könyvtár főraktára - töprengett - a kipusztult Mars-lakók egész irodalma. Középen, a könyvszekrények közti folyosóban ott látta azt a négyszögű bemélyedést, ahol a könyvtáros íróasztala állt, meg a lépcsőket és a felső emeletre vezető könyvszállító liftet. A többiekkel együtt ösztönösen arrafelé indult. - Én vagyok a legkönnyebb - szólt Szacsiko hadd menjek én előre. Szacsiko bizonyára az összevissza kanyargó fémlépcsőkről beszél - gondolta Martha. - Ügy nézem, biztonságosak — jegyezte meg Penrose. - A bajaink az ajtókkal arra mutatnak, hogy a fém nem vesztett szilárdságából. Végül mégis a japán lány ment előre, óvatos mozgása most még inkább a macskáéra emlékeztetett. A lépcsők, törékeny külsejük ellenére, teljesen épek voltak, így aztán mindannyian követték Szacsikót. A fölső emeleten pontos mását találták az első teremnek, s ez is ugyanannyi könyvet tartalmazott. Nem vesztegették az időt arra, hogy felfeszítsék az ajtót, ehelyett visszatértek a középső alagsorba, s azon a mozgólépcsőn mentek fel, amelyen eredetileg lejöttek.

110

A felső alagsorban konyhák voltak villanytűzhelyekkel, egyiken-másikon még ott álltak az edények, meg egy nagy terem, amely eredetileg a diákok menzája lehetett, bár a végén műhelyként használták. A könyvtár olvasóterme, ahogy ezt előre sejtették, a földszinten volt, közvetlenül a könyvraktár felett. Ezt, úgy látszik, az épület utolsó lakói egyfajta közös nappali szobának használták. A szomszédos előadóteremben vegyi üzemet rendeztek be; tartályok és lepárló berendezések álltak ott, meg egy fém frakcionáló torony - hetven láb magasra nyúlt ki egy lyukon át, amit a mennyezeten ütöttek. Tömérdek műanyag bútor hevert itt halomban abból a fajtából, amelyet a városban mindenfelé találtak, egy részüket a Marslakók nyilvánvalóan újrafeldolgozás céljából összetörték. A földszint többi termét is gyártási és javítási munkálatok céljaira rendezték be. Itt az egyetem tevékenységének megszűnése után még hosszú ideig jelentős munkálatok folytak különböző területeken. A második emeleten egy múzeumra bukkantak; sok kiállított tárgy megmaradt, szívfájdítón, félig látható állapotban a mocskos üvegszekrényben. Itt voltak az irodák is. Az ajtók többsége zárva volt, de nem vesztegették az időt rá, hogy felfeszítsék őket. A nyitva álló irodákat a Mars-lakók lakásokká alakították át. Penrose-ék jegyzeteket, emeletvázlatokat készítettek, hogy majd később, a tüzetesebb vizsgálatnál tájékozódhassanak. Csaknem dél volt, mire újból visszaverekedték magukat a hetedik emeletre. Szelim von Ohlmhorst az épület északi részén, egy teremben állt, vázlatokat készített a tárgyak elhelyezéséről, hogy aztán megvizsgálja és összegyűjtse őket, majd az egészet elszállíttassa. A padlót krétával négyzetekre osztotta fel, s minden négyzetet megszámozott. - Ezen az emeleten mindent lefényképeztünk - mondta. - Három csoportra oszlottunk, ennyi reflektorunk van, s mind a három vázlatokat készít, és méréseket végez. Ha ilyen ütemben haladunk, az ebédszünet figyelembevételével a délután közepére végzünk. - Gyorsan haladtak - jegyezte meg Penrose. - Ön, úgy látszik, nem veszi túl szigorúan, hogy minden terembe elsőként „képzett régésznek" kell bemennie. - Ó, ez gyerekség - vágta rá türelmetlenül az öregember. - Ezek az ön tisztjei nem ostoba emberek. Mindegyikük kijárta a hírszerző és a bűnügyi nyomozó iskolát. A legalaposabb amatőr régészek közt, akikkel életemben találkoztam, nem egy nyugalmazott katona vagy rendőr akadt. De itt egyébként nem sok a munka. A legtöbb szoba üres, némelyikben, mint ebben is, egypár bútort, összetört holmikat és szétszórt papírdarabkákat találtunk. Találtak valamit odalent, az alsóbb emeleteken? - Hát igen - válaszolta Penrose már-már vidáman. - Maga mit felelne erre, Martha? Martha belefogott a mondókájába, de a többiek nem bírták visszafojtani izgalmukat, s minduntalan közbekiáltottak. Von Ohlmhorst hitetlenkedő ámulattal bámult rájuk. - De hát ezt az emeletet csaknem teljesen kirámolták - mondta végül s az összes többi épületben, ahová eddig bementünk, a földszinttől felfelé mindent kirámoltak. - Azok, akik ezt kirámolták, itt éltek - magyarázta Penrose. - Mindvégig volt elektromos áramuk. Hűtőszekrényeket találtunk tele élelemmel, meg tűzhelyeket, amelyeken még ott állt a vacsora. A szükséges dolgokat liftekkel szállították le a felsőbb emeletekről. Az egész első emeletet műhelyekké és laboratóriumokká alakították át. Ez az épület olyasvalami lehetett, mint egy kolostor Európában, a sötét középkorban vagy amilyen egy efféle kolostor lett volna, ha a sötét középkor valamilyen rendkívül fejlett, tudományos civilizáció bukását követte volna. Először is a földszinten egy sereg gépfegyvert és könnyű, önműködő ágyút találtunk, s az összes ajtó el volt barikádozva. Akik itt laktak, megpróbálták fenntartani a civilizációt, amikor a bolygó másutt már a barbarizmusba süllyedt vissza. Valószínűleg időnként vissza-visszaverték a barbárok támadásait. - Remélem, ezredes úr, nem fog ragaszkodni ahhoz, hogy ebben az épületben rendezzük be az expedíció szálláshelyét? - kérdezte aggódva von Ohlmhorst. - Ó, dehogyis! Hisz ez az épület valóságos régészeti kincsesház. Sőt több. Abból, amit itt láttam, a technikusaink sok mindent tanulhatnak. De azért nem ártana, ha ezt az emeletet

111

rendbe tudná tenni, amilyen gyorsan csak lehet. A por szintje alatti részt a hatodik emelettől lefelé légszigeteltetem. Aztán oxigéngenerátorokat és áramfejlesztő egységeket szerelünk fel, s két liftet is üzembe helyezünk. Ami a fenti emeleteket illeti, azokat emeletenként ideiglenesen légszigeteljük, s ott majd hordozható készülékeket használunk. Ha majd gondoskodunk megfelelő légnyomásról, világításról és fűtésről, akkor ön, Martha és Lattimer kényelmes körülmények közt hozzákezdhetnek a rendszeres munkához. Mindenkit ideküldök önöknek segítségül, akit csak másutt nélkülözhetünk. Ez eddig a legjelentősebb felfedezésünk. Valamivel később Tony Lattimer és gárdája lejött a hetedik emeletre. - Ezt nem értem - kezdte, mihelyt a többiekhez csatlakozott. - Ezt az épületet nem úgy rámolták ki, mint a többit. Az eljárásuk eddig mindenütt az volt, hogy alulról kezdték kirámolni az épületet, de itt, úgy látszik, először a felső emeleteket rámolták ki. Kivéve a legfelsőt. Mellesleg sikerült megállapítanom, hogy mi az a kúpos dolog. Egy szélrotor, alatta pedig egy elektromos áramfejlesztő van. Ez az épület maga termelte az áramát. - Milyen állapotban vannak az áramfejlesztők? - kérdezte Penrose. - Hát persze minden tele van porral, ami a rotor alatt szállingózott be, de ettől függetlenül, úgy láttam, elég jó állapotban vannak. Itt a magyarázat, fogadni mernék! Áramuk volt, s így a dolgok lehordására lifteket használhattak. Biztosan ezt tették. Bár egyik másik felső emelethez nem is nyúltak. - Egy pillanatra elhallgatott, az oxiálarca mögött, úgy látszott, elvigyorogta magát. - Nem tudom, helyes-e ezt szóba hoznom Martha előtt, de két emelettel feljebb, valamelyik teremben, amely az egyik tanszék szakkönyvtára lehetett, közel ötszáz könyvet találtunk. A hang, amely félbeszakította, egy brobdingnagi papagáj rikoltásához hasonlított. Pedig csupán Iván Fitzgerald nevetett a sisakmegafonján keresztül. Sebtében ebédeltek meg a barakkban, s közben izgatottan beszélgettek. Penrose és legfőbb beosztottjai az asztal egyik végében, mialatt bekapták ételüket, összebújva tanácskoztak. Délután minden más munkát felfüggesztettek, s az expedíció tagjai: ötvenegynéhány férfi és nő minden erejét az egyetemre összpontosította. A délután közepére a hetedik emeletet teljesen végigvizsgálták, lefényképezték és felvázolták, a négyszögletes központi csarnok falfestményeit védőponyvákkal borították. Aztán bevonult Laurent Gicquel a légszigetelő gárdájával, s azonnal munkához látott. Úgy határoztak, hogy a központi csarnokot a bejáratoknál légszigetelik. Csaknem az egész délután ráment, amíg a franciakanadai mérnök megtalálta és elzárta az összes szellőzőnyílást. Az északi oldalon az egyik liftakna egészen a huszonötödik emeletig vezetett fel, ezen keresztül feljuthattak az épület tetejére. Egy másik akna középen a lejáratot biztosította. Magukban a régi liftekben senki sem bízott. Csak másnap estére tákoltak össze az űrhajó gépműhelyében két liftkocsit a hozzá tartozó szerelvényekkel, s küldték le őket rakétával a bolygóra. Addigra a légszigeteléssel már végeztek, a nukleáris energiakonverterek a helyükön voltak, s az oxigéngenerátorokat is felállították. A következő napon Martha körülbelül egy órával ebéd előtt épp az alsó alagsorban dolgozott, amikor az űrflotta két tisztje kiszállt a liftből: további világítóberendezéseket hoztak magukkal. Martha még mindig oxigénkészüléket hordott magán. Egy jó percbe telt, amíg ráeszmélt, hogy az újonnan jöttek nem viselnek álarcot, s hogy az egyik közülük cigarettázik. Erre ő is levette sisakmegafonját, torokmikrofonját és az álarcát, lekanyarította magáról a tartályt, s óvatosan lélegzetet vett. A levegő hűvös volt, a teremben rég múlt idők dohos-csípős szaga terjengett - Martha most szagolta először a Mars szagát -, de amikor cigarettára gyújtott, öngyújtójának lángja tiszta volt és rezzenetlen, a dohány pedig azonnal meggyulladt, és egyenletesen égett. Aznap este a régészek, a többi civil tudós jó része, az űrflotta néhány tisztje meg a két tudósító: Sid Chamberlain és Glória Standish beköltöztek az épületbe, és priccseket állítottak

112

fel az üres termekben. A régi olvasóterembe villanykályhákat és egy hűtőszekrényt szereltek be, italszekrényt és egy falatozópultot helyeztek el. Egynéhány napon át a teremben lárma és lázas tevékenység uralkodott, aztán az űrflotta tagjai és egy-két kivétellel valamennyi civil fokozatosan visszatért eredeti munkájához. Hátravolt még ugyanis a már felderített, lakhatóbb épületek légszigetelése és berendezése, hogy minden készen álljon, amikor majd az ötszáz tagú főexpedíció másfél év múlva ideér. És ugyancsak hátravolt még a leszállási hely bővítése az űrhajó rakétája számára, valamint új vegyi üzemanyagtartályok építése. Aztán a város régi víztárolóit is meg kellett tisztítani az iszaptól, mielőtt még a tavaszi olvadáskor leözönlik a víz azokon a föld alatti vezetékeken, amelyeket Schiaparelli olasz megjelölésének téves fordításával mindenki csatornáknak nevezett. Ez a munka azonban a vártnál könnyebbnek bizonyult. A régi csatornaépítők, úgy látszik, előre látták, eljön majd az idő, amikor utódaik nem tudják már ellátni a fenntartási munkákat, s így erre az esetre is felkészültek. Egy nappal azután, hogy az egyetemet teljesen lakhatóvá tették, tényleges munkát már csak Szelim, Tony Lattimer és Martha végzett ott, az űrflotta fél tucat tisztjének, többségükben lánynak, valamint négy-öt civilnek a segédletével. Alulról felfelé haladtak, az emeleteket számozott négyzetekre osztották, méréseket végeztek, jegyzékeket és vázlatokat készítettek, fényképeztek. A szerves anyagokból mintákat vettek, és becsomagolva felküldték őket az űrhajóra radioizotópos kormegállapítás és elemzés végett. Kinyitották a konzerveket, köcsögöket és üvegeket, s megállapították, hogy minden nedvesség elpárolgott belőlük, ha másutt nem, hát az üveg, a fém vagy a műanyag pórusain keresztül. Bárhová néztek, mindenütt a hirtelen félbeszakított és soha többé nem folytatott tevékenység nyomait látták. Egy satut, benne félig átvágott fémrúddal s mellette egy fémfűrésszel. Konyhaedényeket az ételek megkeményedett maradékaival, az egyik asztalon egy szelet kiszikkadt húst, mellette a késsel. Piperecikkeket a mosdókon, bevetetlen ágyakat, ahol az érintésre azonnal szétporladó ágynemű még megőrizte az alvó testének lenyomatát. íróasztalokon papírokat és írószerszámokat, mintha az itt írogató személy ötvenezer év előtt hirtelen felállt volna a helyéről, azzal a szándékkal, hogy majd visszatér, és befejezi a munkáját. Marthát mindez idegesítette. Az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy a Marslakók nem is hagyták el ezt a helyet, itt vannak körülött a figyelik őt, s rossz szemmel nézik, ha felemel egy-egy tárgyat, amit ők letettek. Most álmaiban rejtélyes írásuk helyett maguk a Mars-lakók kísértették. Kezdetben mindazok, akik beköltöztek az egyetem épületébe, különkülön szobában laktak, boldogok voltak, hogy megszabadultak a zsúfolt barakkoktól, ahol senki egyetlen percre sem maradhatott egyedül. De egynéhány éjszaka múltával Martha már örült, hogy Gloria Standish beköltözött hozzá, nem akadt fenn az újságírónő magyarázkodásán, hogy egyedül érzi magát, mert elalvás előtt nincs kivel beszélgetnie. A következő este Szacsiko Koremicsu is csatlakozott hozzájuk, s a lány lefekvés előtt megtisztította és megolajozta revolverét, mert, mint mondta, attól tart, hogy talán berozsdásodott. A többieken is ugyanez az érzés uralkodott el. Szelim von Ohlmhorst azt a szokást vette fel, hogy minduntalan hirtelen megfordult és körülnézett, mintha rajta akarna kapni valakit vagy valamit, ami lopva követi. Tony Lattimer, aki az olvasóterem könyvtárosának íróasztalából összetákolt bárpult mellett iddogált, letette poharát, és elkáromkodta magát. - Tudjátok, mi ez a hely? Egy őskori Marie Celeste! - jelentette ki. - Mindvégig laktak benne, mindannyian láttuk, miféle eszközökkel igyekeztek az itteniek fenntartani a civilizációjukat, de mi lett a vég? Mi történt velük? Hova mentek? - Hát csak nem képzelted, Tony - kérdezte Gloria Standish hogy az ajtóban fognak várni minket, vörös szőnyeggel és egy nagy táblával, rajta a felirat: Isten hozott, terraiak?

113

- Nem, erre nem számítottam, hiszen ezek már ötvenezer éve halottak. De ha ezek voltak az utolsó Mars-lakók, legalább a csontjaikat meg kellett volna találnunk. Ki temette el őket haláluk után ? - Poharára nézett, egy buborék vékonyságú talpas pohárra, amelyet száz és száz társával egyetemben odafent, egy kamrában találtak, mintha önmagával vitatkoznék, igyon-e még eggyel. Aztán igenlően döntött, s kinyújtotta kezét a koktélosüvegért. - És a régi talajszinten minden egyes ajtót belülről elreteszeltek vagy elbarikádoztak. Hát akkor hogyan mentek el innen? És miért? Másnap délben Szacsiko Koremicsu a második kérdésre már tudta a választ. Az űrhajóból négy öt elektromérnök rakétával lejött a bolygóra, és Szacsiko a délelőttöt velük töltötte, oxiálarcban, az épület tetején. - Úgy emlékszem, Tony, azt mondtad, hogy az áramfejlesztők jó állapotban vannak mondta, amikor az ebédnél megpillantotta Latiimert. - Hát tévedtél. Soha életemben nem láttam még ilyen szörnyű összevisszaságot. Az történt, hogy a szélrobot támasztékai bedőltek, súlyuk alatt-a főakna összeroppant, s mindent maga alá temetett. - Ötvenezer év után ezen nincs mit csodálkozni - vágott vissza Lattimer. - Ha egy régész azt mondja valamire, hogy jó állapotban van, ezzel nem azt akarja mondani, hogy csak be kell kapcsolni, s máris megindul. - De te azt sem vetted észre, hogy amikor ez történi, a rotor áram alatt volt - szólalt meg az egyik mérnök, Lattimer hangjától felpaprikázva. - Pedig így volt. Minden kiégett, rövidre zárt vagy összeolvadt. Láttam egy nyolc hüvelyk átmérőjű gyűjtősínt, amely egyszerűen kettéolvadt. Kár, hogy nem találtunk még régészeti szempontból jó állapotban levő dolgokat sejli. Egy sereg érdekes dolgot láttam, olyasmit is, ami tökéletesebb a mi mostani szerkezeteinknél. De két évbe is beletelik majd, amíg mindent osztályozunk, s kiókumláljuk, milyen volt eredetileg. - És külseje után ítélve ezt a rotort megpróbálták kijavítani? - kérdezte Martha. Szacsiko a fejét rázta. - Valószínűleg csak egy pillantást vetettek rá, s tudták, hogy reménytelen. Szerintem akkor már nem volt lehetőségük rá, hogy javításokat végezzenek. - Hát akkor ezért mentek el. A világításhoz és fűtéshez elektromos áramra volt szükségük, s minden ipari készülékük is villannyal működött. Itt jól éltek, mert volt áram, anélkül ez a hely nem lett volna lakható. - De akkor miért barikádoztak el mindent belülről, s hogyan mentek el? - firtatta Lattimer. - Azért barikádozták el, nehogy mások betörjenek, és kifosszák az épületet - jegyezte meg von Ohlmhorst. - Az utolsó Mars-lakó valószínűleg elreteszelte az utolsó ajtót, s aztán egy kötéllel leereszkedett. Ez a bűvészmutatvány nem izgat túlságosan. Előbb-utóbb majd rájövünk, hogyan csinálta. - Igen, körülbelül akkorra, amikor Martha majd már el tudja olvasni a Mars-írást gúnyolódott Lattimer. - Igen, talán épp így fogunk rájönni - válaszolta komoly hangon von Ohimhorst. - Nem volnék meglepve, ha hátrahagytak volna valami írást, amikor kiürítették ezt az épületet. - Hát már te is komolyan veszed Martha vágyálmait, Szelim? - kérdezte Lattimer. Tudom, csodálatos dolog volna, de csodálatos dolgok nem történnek csak azért, mert csodálatosak. Hanem mert lehetségesek, ez pedig nem lehetséges. Hadd idézzem Johannes Friedrichet, a neves hettitológust: ,,A semmiből semmit sem lehet lefordítani.” Vagy azt a későbbi, nem kevésbé neves hettitológust, Szelim von Ohlmhorstot, aki azt kérdezte: „Hol szerzel kétnyelvű szöveget?" - Friedrich megélte a hettita nyelv megfejtését - figyelmeztette őt von Ohlmhorst. - Igen, amikor találtak egy hettita-asszír kétnyelvű szöveget. - Lattimer egy kanálnyi kávéport tett a csészéjébe, majd forró vizet öntött hozzá. - Neked, Martha, mindenkinél

114

jobban kellene tudnod, milyen kevés esélyed van. Évekig dolgoztál az Indus-völgyben. Hány harappai szót tudtál te vagy bárki más elolvasni? - Sem Harappában, sem Mohenjodaróban nem találtunk egyetemet, félmillió kötetes könyvtárral. - És rögtön az első napon, ahogy beléptünk ebbe az épületbe, máris jó néhány szó értelmét megfejtettük - tette hozzá Szelim von Ohlmhorst. - De azóta nem találtatok több értelmes szót - jegyezte meg Lattimer. - És a szavaknak csak az általános értelmét ismeritek, nem pedig a szóelemek speciális jelentését. És minden egyes szót egy tucat különféle módon értelmeztek. - Megtettük az első lépést - erősködött von Ohlmhorst. - És nekünk is van már olyan szavunk, mint amilyen Grotefendnek a „király" szó volt. Igenis elolvasom majd ezeknek a könyveknek egy részét, még akkor is, ha az életem hátralevő napjait ezzel kell töltenem. Ami, gondolom, úgysem lesz túl hosszú idő. - Tehát meggondoltad magadat, s nem mégy haza a Cyranóval? - kérdezte Martha. - Itt maradsz velünk? Az öregember bólintott. - Ezt nem hagyhatom itt. Túl sok felfedeznivaló van itt. Az öreg rókának egy sereg új fogást kell majd megtanulnia, de mostantól kezdve itt a helyem. Lattimer megrökönyödve nézett rá. - Te meghibbantál! - kiáltotta. - Hát mindent odadobsz, amit a hettitológia terén elértél, s elölről kezded itt, a Marson? Martha, ha te beszélted rá erre az ostobaságra akkor nagy bűn szárad a lelkeden. - Senki sem beszélt rá semmire - tört ki von Ohlmhorst. - És ami azt illeti, hogy odadobom mindazt, amit a hettitológia területén elértem, nem tudom, mi az ördögről beszélsz. Mindazt, amit a hettita birodalomról tudok, megvan nyomtatásban, s mindenki elolvashatja. A hettitológia, éppúgy, mint az egyiptológia, már nem kutatás és régészet, hanem tudomány és történelem. És én nem vagyok sem tudós, sem történész, én csákánnyá) és lapáttal dolgozó régész vagyok, magasan képzett és specializált sírrabló és guberáló, s itt, ezen a bolygón annyi munka vár egy magamfajta csákányozóra és lapátolóra, hogy ha száz életem volna, akkor sem tudnék a végére érni. Ez valami teljesen új dolog. Ostoba voltam, amikor azt hittem, hátat fordíthatok neki, hogy újból lábjegyzeteket firkáljak a hettita királyokról. - A hettitológia terén mindent megkaphatnál, amit csak akarsz. Egy tucat olyan egyetem akad, amely még egy győztes futballcsapatnál is nagyobb örömmel fogadna téged. De te erről lemondasz. A marsiológia terén is első ember akarsz lenni. Nem vagy hajlandó átengedni másnak. - Lattimer hátralökte székét, felállt, és elment az asztaltól. Az ajkára törő káromkodás már-már kétségbeesett zokogásnak hangzott. Talán az érzelmek úrrá lettek rajta. Talán rájött - miként ezt Martha is látta -, hogy elárulta magát. Martha csak ült, kerülte a többiek tekintetét, a mennyezetre nézett, zavarodottan, mintha Lattimer valamilyen mocskos dolgot dobott volna eléjük az asztalra. Tony Lattimer rettenetesen szerette volna, ha Szelim a Cyranóval hazautazik. A marsiológia egészen új terület. Ha Szelim elkezd foglalkozni vele, magával hozza a hettitológia terén szerzett hírnevét, s így automatikusan övé lesz az a vezető szerep, amit Lattimer magának kívánt. Marthának még a fülében csengtek Iván Fitzgerald szavai: ha valaki nagyfiú akar lenni, nem bírja elviselni, hogy bárki más nagyobb fiú lehessen nála. Érthető hát, hogy gúnyolódik az ő eredményei felett. Nem arról van szó, hogy meg van győződve, Martha sohasem fogja megfejteni a Mars-nyelvet. Hanem arról, hogy attól fél, meg fogja fejteni. Iván Fitzgeraldnak végre sikerült izolálnia azt a baktériumot, amely a kis Finchley lány eddig még meg nem állapított betegségét okozta. Nem sokkal később a betegség enyhe láz formáját

115

öltötte, s a lány hamarosan felgyógyult. Senki más nem kapta meg ezt a betegséget. Fitzgerald még mindig azzal vesződött, hogy rájöjjön, hogyan fertőződött meg a lány. Találtak egy Mars-glóbust abból az időből, amikor a város még tengeri kikötő volt. A glóbuson felfedezték a város helyét, s kiderítették, hogy Kukannak hívták - vagyis hogy a névben valami ehhez hasonló magán- és mássalhangzóarány volt. Sid Chamberlain és Glória Standish ekkortól kezdve kukani keltezéssel sugározták televíziós adásaikat, s hivatalos jelentéseiben Hubert Penrose is ezt a nevet használta. Ezenkívül rábukkantak egy Marsnaptárra is. A Mars-lakók az évet tíz, nagyjából egyforma hosszúságú hónapra osztották, s az egyik hónap neve Doma volt. Egy másiké Nor, a Martha által talált tudományos folyóirat nevének egyik eleme. Bili Chandler, a zoológus mind mélyebb régiókba hatolt le a Syrtis egykori tengerfenekén. Négyszáz mérföldre Kukantól s annál tizenötezer lábbal alacsonyabban egy madarat lőtt le. Végre sikerült egy szárnyas lényt találniuk, bár a testét nem kifejezetten tollak borították, s az általános jellemzői szerint is inkább csúszómászó volt, mint madár. Chandler és Fitzgerald lenyúzta, és kitömte a bőrét, a tetemét pedig szinte rostonként szétboncolta. A testnek körülbelül hétnyolcadát a tüdő töltötte ki. A lény kétségtelenül levegőt lélegzett be, s e levegő legalább félannyi oxigént tartalmazott, mint amennyi az emberi élethez szükséges, s ötször annyit, mint amennyit a Kukán környéki levegő. Így aztán az érdeklődés most elterelődött a régészetről, s új, lázas tevékenység robbant ki. Az expedíció valamennyi repülőgépét - négy lököskoptert és három szárny nélküli, légmotoros felderítő vadászgépet - az alacsonyabban fekvő tengerfenekek tüzetesebb felderítésére vetették be. A biológusok, férfiak és nők egyaránt, vad izgalomtól égtek, s minden egyes repülőúton új és új felfedezéseket tettek. Az egyetem felkutatása Szelimre, Marthára és Tony Lattimerre maradt. Az utóbbi egyedül, míg Martha és az öreg török-német együtt dolgozott. A más területen dolgozó civilek és az űrflotta tagjai, akik eddig a mérőszalagokat tartották, vázlatokat és fényképeket készítettek, most mind az alacsonyabban fekvő Syrtisre repültek, hogy megállapítsák, mennyi oxigén van ott, és hogy milyen életformákat tesz az lehetővé. Szacsiko olykor-olykor bekukkantott hozzájuk. Idejét jórészt azzal töltötte, hogy segített Iván Fitzgeraldnak az állatok felboncolásában. Négy-öt olyan fajtát találtak, amelyet nagyjából madárnak lehetett nevezni, egy olyat, amelyet könnyűszerrel csúszómászóként osztályozhattak, egy macska nagyságú ragadozó emlőst madáréhoz hasonló karmokkal, egy növényevőt, amely csaknem azonos volt a nagy Darfhulva-falfestményen látott disznószerű lénnyel meg egy gazellaszerű másik állatot, amelynek a homloka közepéről egyetlen szarv meredt elő. Mindez akkor tetőzött, amikor az egyik csoport harmincezer lábbal Kukán szintje alatt belélegezhető levegőt talált. Egyiküket enyhe légszomj fogta el, repülőgépen gyorsan vissza kellett vinni kezelésre, de a többieken semmiféle ártalmas hatás nem mutatkozott. A Terráról sugárzott napi hírek is a hazai érdeklődés megfelelő eltolódásáról tanúskodtak. Az egyetem felfedezése a figyelmet a Mars halott múltjára irányította, most viszont a közönséget elsősorban az a kérdés érdekelte, vajon a Mars otthont nyújthat-e az emberiségnek. A régészetet Tony Lattimer vezette vissza az expedíció tevékenységének és a hazai híreknek középpontjába. Martha és Szelim a második emeleten levő múzeumban dolgozott. Az üvegszekrényeket megtisztították a mocsoktól, tartalmukról jegyzéket készítettek, és zsírkrétával megszámozták a tárgyakat. Lattimer az űrflotta két tisztjével az épület másik szárnyában az egykori irodákat fésülte át. Egy napon az egyik tiszt, egy fiatal alhadnagy lélekszakadva jött fel a félemeletről, az izgalom majd szétvetette. - Hé, Martha! Von Ohlmhorst doktor! - kiabálta. - Hol vannak? Tony megtalálta a Marslakókat!

116

Szelim a vederbe dobta a törlőrongyát, Martha pedig összefűzött kartonlapjait a mellette álló vitrin tetejére tette. - Hol? - kérdezték kórusban. - Ott, az északi oldalon. - Az alhadnagy összeszedte magát, és most már értelmesebben beszélt. - Egy kis teremben, a régi tanszéki irodák mögött, egy tanácskozóteremben. Belülről volt bezárva, lángszóróval kellett kinyitni. Ott vannak. Tizennyolcán, egy hosszú asztal körül... Glória Standish, aki ebédre jött vissza az épületbe, a félemeleten állva szinte sikoltozott a rádiófonba. - Tizennyolcán vannak! Persze hogy halottak. Micsoda kérdés! Mintha bőrrel borított csontvázak volnának. Nem, nem tudom, mitől haltak meg. Hagyd ezt most, felőlem Bili Chandler akár egy háromfejű vízilovat is találhatott. Hát nem érted, Sid? Megtaláltuk a Marslakókat! Levágta a rádiófonkagylót, és megindult rohanvást a többiek előtt. Martha emlékezett erre a bezárt ajtóra, első szemleútjukon nem próbálták meg felnyitni. Most az ajtó kétoldalt kiégetve ott feküdt - szélei még mindig forrók voltak - az előttük levő nagy terem padlóján. Odabent a teremben fényszóró világított. Lattimer körbejárkált ide-oda nézelődve, az ajtóban pedig az űrflotta egyik tisztje állt. A terem közepén egy hosszú asztal húzódott, körülötte karosszékekben tizennyolc férfi és nő, akik immár ötvenezer év óta ültek itt, e teremben. Előttük az asztalon palackok és poharak, s ha Martha tompább világításban látta volna őket, azt hihette volna, hogy csak ital mellett bóbiskolnak. Egyikük a lábát a szék karfájára akasztotta, akár egy embrió, kuporgott álmában. Egy másik előrebukott az asztalra, karját kinyújtva, egyik ujján egy smaragdköves gyűrű halványan csillogott. Bőrrel borított csontvázak voltak, ahogy Glória mondta - arcuk olyan, mint a halálfej, karjuk-lábuk, mint a bot, s a bőr alatt a hús a csontokra zsugorodott. - Ez ám a szenzáció! - ujjongott Lattimer. - Tömegöngyilkosság, ez játszódott itt le. Látjátok, mi van ott a sarkokban? A sarkokban mintegy kétgallonos, átlyuggatott fémkannákból átalakított serpenyők álltak, felettük a fehér falak kormosak voltak a füsttől. Von Ohlmhorst azonnal felfigyelt rájuk, s most zseblámpájával bevilágított az egyikbe. - Igen, ez faszén. Az első emeleti műhelyben már láttam egy rakást két kézikovácstűzhely mellett. Ezt a termet belülről elszigetelték, azért volt ilyen nehéz betörni ide. Kiegyenesedett, és körülment a szobában, mígnem egy szellőzőnyílásra bukkant. Belenézett. - Rongyokkal tömték be. Bizonyára összesen csak ennyien maradtak. Áramszolgáltatás már nem volt, ők maguk öregek és fáradtak voltak, s körülöttük a világuk mindenfelé haldokolt. Így aztán csak idejöttek, meggyújtották a faszenet, s ültek iddogálva, amíg mindannyian elaludtak. Hát most már azt is tudjuk, mi lett velük. Sid és Glória jól kihasználták ezt a felfedezést. A terrai közönséget nagyon érdekelték a Mars-lakók, s ha már élőket nem találtak, egy terem tele halottakkal majdnem akkora szenzációnak számított. Sőt tán még nagyobbnak is. Hisz csak hatvan-egynéhány esztendő múlt el az Orsón Welles-féle inváziós hisztéria óta. Tony Lattimer, a felfedező most learatta gyümölcsét, hogy olyan figyelmes volt Glória iránt, s úgy összebarátkozott Síddel. Állandóan hangos és élőképes interjúkat adott a televíziónak, vagy pedig a honi bolygóról érkező híreket hallgatta. Kétségtelen, hogy egyik napról a másikra ő lett minden idők legismertebb régésze. - Nem a magam személye miatt érdekelnek ezek az adások - erősítgette két nappal a felfedezés után, a terrai televíziót hallgatva. - De ez a Mars-régészet számára rendkívül fontos esemény. Hívjátok fel rá a közönség figyelmét, dramatizáljátok. Emlékszel, Szelim, amikor Lord Carnarvon és Howard Carter felfedezte Tutenkámen sírját?

117

- 1923-ban? Akkor még csak kétéves voltam - kuncogott von Ohlmhorst. - Nem tudom, hogy az a nagy reklámozás hozott-e valami jót az egyiptológiának. A múzeumok persze több teret adtak az egyiptomi ásatásoknak, s ha egyszer egy múzeumi osztály vezetője néhány külön vitrint kap, bizony nehéz rávenni, hogy másoknak engedje át. És egy ideig persze könnyebb volt új ásatások számára pénzt keresni. De hogy a közönség érdeklődése hosszú távon milyen előnnyel fog járni, azt igazán nem tudom. - Ha a Schiaparelli megérkezik, egyikünknek vissza kellene menni a Cyranóval - mondta Lattimer. - Azt reméltem, hogy te mégy vissza, a te szavadnak van a legnagyobb súlya. De egyikünknek mindenképpen vissza kell mennie, hogy beszámoljon a közönségnek, az egyetemeknek, a tudományos egyesületeknek és a szövetségi kormánynak a munkánkról, mindarról, amit végeztünk s amit, remélem, még végezni fogunk. Nagy feladatok várnak ránk. Nem szabad megengednünk, hogy más tudományos területek és úgynevezett gyakorlati érdekek monopolizálják a közönség és az egyetemek támogatását. Ezért azt hiszem, magam megyek vissza egy időre, s megnézem, mit tehetek... Előadások. A Mars Régészeti Társaság megszervezése dr. Anthony Lattimerrel, mint az elnöki szék biztos várományosával. Címek, kitüntetések, a tudósok hódolata és a laikus közönség tömjénezése. Állások hatásos címekkel és fizetéssel. Édes a hírnév gyümölcse. Martha elnyomta cigarettáját, és felállt. - Nekem még át kell néznem a Halvhulván, vagyis a biológiai tanszéken talált dolgok végleges jegyzékét. Holnap aztán nekikezdek a Szornhulvának, s addig szeretném ezt az anyagot a szakértői értékeléshez rendbe tenni. Ez volt az a fajta munka, amelytől Tony Lattimer meg akart szabadulni, a részletkérdések és a robot. Csak vergődjön a gyalogság a mocsárban, az érmeket úgyis az aranygallérosok kapják. Martha egy héttel később már az ötödik emelet feléig jutott, s épp az első emeleti olvasóteremben ebédelt, amikor Hubert Penrose odajött hozzá, leült mellé, és megkérdezte tőle, most min dolgozik. Martha megmondta. - Tudna nekem segítségül küldeni egy-két órára néhány férfit? - fűzte hozzá. - A központi csarnokban két beszorult ajtó miatt nem tudok továbbmenni. Ha ennek az emeletnek is ugyanolyan a beosztása, mint az alatta levőké, akkor egy tanteremről és a könyvtárról van szó. - Szívesen - válaszolta Penrose. - Jómagam is már gyakorlott betörő vagyok. Körülnézett. - És itt van Jeff Miles, neki nincs különösebb munkája. És Sid Chamberlaint is befogjuk, hadd dolgozzon ő is egy kicsit a változatosság kedvéért. Mi négyen biztosan felnyitjuk azokat az ajtókat. - Odakiáltott Sid Chamberlainnek, aki tálcáját épp a mosogatóhoz vitte. - Hé, Sid, van egy kis szabad időd? - Fel akartam menni a negyedikre, hogy megnézzem, mit csinál Tony. - Hagyd azt most. Tony már felfedezte a rá eső Mars-lakókat. Megyek segíteni Marthának két ajtó feltörésénél. Hátha ott egy egész temetőt találunk, tele Marslakókkal. Chamberlain vállat vont. - Miért ne. Egy beszorult ajtó mögött bármi lehet, és egyébként is tudom, Tony mit csinál, csak valami rutinmunkát. Jeff Miles, az űrflotta kapitánya odajött hozzájuk az űrhajó egyik laboratóriumi vegyészével, aki előző nap jött le rakétával a bolygóra. - Ez a te asztalod. Mórt - mondta neki. - Kémiai és fizikai tanszék. Van kedv velünk jönni? Mórt Tranter vegyész igent mondott. Azért jött le az űrhajóról, hogy megtekintse a látnivalókat. Martha közben végzett a kávéjával és a cigarettájával, így hát együtt kimentek a csarnokba, összeszedték a felszerelésüket, és a lifttel felmentek az ötödik emeletre. A

118

tanterem ajtaja volt legközelebb, ezzel próbálkoztak először. Megfelelő felszereléssel és embererővel nem okozott különösebb gondot, s tíz perc alatt már elég szélesre nyitották ahhoz, hogy fényszórókkal bebújhassanak. A terem belül teljesen üres volt, s mint a bezárt termek többsége, viszonylag mentes a portól. A hallgatók, úgy látszik, az ajtónak háttal ültek, az alacsony emelvény felé fordulva, de a székeket, az előadó asztalát és a felszerelést a Marslakók kivitték a teremből. A két oldalfalon feliratok voltak: a jobb oldalin egy koncentrikus körökből álló ábra, amely - ahogy azt Martha azonnal felismerte - az atom szerkezetének diagramja volt, a bal oldalin pedig két oszlopban számoknak és szavaknak bonyolult táblázata. Tranter a jobb oldali diagramra mutatott. - A Bohr-féle atomszerkezetig mindenesetre már eljutottak - jegyezte meg. - Nem, még nem egészen. Az elektronhéjakat már felfedezték, de a magot tömör tömegnek képzelték. A proton-neutron szerkezetnek semmilyen jele sincs az ábrán. Ha majd lefordítjuk a tudományos műveiket, fogadom, azt fogjuk látni, hogy az atomot a végső, oszthatatlan részecskének tartották. Ezért nem találtátok semmi nyomát annak, hogy a Mars-lakók atomenergiát használtak. - Ez egy urániumatom - szólt Miles kapitány. - Igazán? - kérdezte izgatottan Sid Chamberlain. - Hát akkor mégis ismerték az atomenergiát. Az, hogy nem találtunk atomfelhőt ábrázoló képeket, még nem jelenti... Martha a másik fal felé fordult. Sídet újból elragadja a fantáziája: az uránium számára atomenergiát jelent, a két szónak szemében azonos az értelme. Miközben Martha a számok és szavak elrendezését vizsgálta, hallotta, ahogy Tranter megszólal: - Hülyeség, Sid. Mi is csak jóval az uránium felfedezése után tudtuk meg, mit lehet csinálni vele. Az urániumot a Terrán 1789-ben fedezte fel Klaproth. A bal oldali falon levő táblázat ismerősnek tűnt. Martha igyekezett visszaemlékezni arra, amit az iskolában fizikából tanult, s amit később innen-onnan felszedett. A második oszlop az első folytatása volt, mindkettőben negyvenhat sorral, s minden egyes sor meg volt számozva ... - Valószínűleg azért vették példának az urániumot, mert az a legnagyobb természetes atom - mondta Penrose. - Az a tény, hogy utána semmi sem következik, arra mutat, hogy a transzuránok közül egyet sem hoztak létre. A hallgató ezen a rajzon megmutathatta a kilencvenkét elem bármelyikének külső elektronjait. Kilencvenkettő! Ez az! A bal oldali falon levő táblázaton kilencvenkét sor van! Az egyes szám a hidrogén, ezt Martha is tudta. Egy Szarfaldszorn. A második a hélium, ez a Tirfaldszorn. Martha nem emlékezett rá, hogy ez után melyik elem következik, de a Marslakók nyelvén ez Szarfalddavasz volt. A Szorn tehát anyagot vagy szubsztanciát jelent. És a davasz? Martha megpróbálta kitalálni, hogy ez mit jelenthet. Gyorsan a többiek felé fordult, egyik kezével megragadta Hubert Penrose karját, a másikkal meg az összefűzött kartonlapokat lobogtatta meg. - Ezt nézzétek itt! - kiáltotta izgatottan. - Szerintetek mi ez? Lehet, hogy az elemek táblázata ? Mindannyian arrafelé fordultak. Mórt Tranter a táblázatra bámult. - Lehet. Csak tudnám, hogy ezek a különféle kacskaringók mit jelentenek... Nem tudhatta, hisz eddig egész idejét az űrhajón töltötte. - Ha ismernéd a számokat, az megkönnyítené a dolgot? - kérdezte Martha, s nekiállt, hogy leírja az arab számokat és a marsbeli egyenértékűket. - Tízes számrendszerrel dolgoztak, ugyanúgy, mint mi. - Hát persze hogy megkönnyítené. Ha ez az elemek táblázata, akkor csakis a számokat kell ismernem. Köszönöm - tette hozzá, amikor Martha leszakította blokkjáról a papírlapot, és felé nyújtotta. De Penrose, aki már ismerte a számokat, elébe vágott.

119

- Kilencvenkét sor - mondta folyamatosan számozva. Az első szám bizonyára az atomszám. Aztán egyetlen szó következik, ez az elem neve. Majd az atomsúly... Martha olvasni kezdte az elemek nevét. - A hidrogént és a héliumot ismerem, de mi a harmadik, a tirfalddavasz? - Lítium - válaszolta Tranter. - Az atomsúlyok csak a tizedespontig vannak megadva. A hidrogén plusz egy, ha az a kettős kampós micsoda a pluszjel. A hélium plusz négy, ez helyes. A lítium atomsúlyát hétnek adják meg, ez már nem helyes. Pontosan hat egész kilenc, négy, nulla. Vagy ez tán a Mars-lakók mínuszjele? - Hát persze! Nézzétek I A pluszjel egy kampó, amely összefogja a számokat, a mínuszjel pedig egy kés, amely szétválasztja őket. Látjátok, az a kis kacskaringó a kés nyele, a hosszú, hegyes kacskaringó meg a pengéje. Persze stilizált, de mégiscsak kés. És a negyedik elem, a kiradavasz, az melyik? - A berillium. Atomsúlya a táblázat szerint kilenc és egy kampó, a valóságban ez kilenc egész nulla kettő. Sid Chamberlain elkedvetlenedett; vízbe esett a nagy sztori, hogy a Mars-lakók is felfedezték az atomenergiát. Csak jó néhány perc múlva fogta fel az új fejleményt, gyúlt fény az agyában. - Hé! - kiáltotta. - Ti ezt olvassátok? Ti Mars-szöveget olvastok?! - Úgy van - felelte Penrose. - Folyamatosan olvassuk. Bár azt a két szót az atomsúly után, azt nem értem. A Mars-naptár hónapjaihoz hasonlítanak. Szerinted mik azok, Mórt? Tranter habozott. - Az atomsúly után a periódusszámnak és a csoportszámnak kellene következnie. Ezek azonban szavak. - Az elsőnél, a hidrogénnél milyen számoknak kellene állniuk? - kérdezte Martha. - Első periódus, első csoport. Egy elektronhéj, egy elektron a külső héjban - válaszolta Tranter. - A hélium is az első periódusban van, de annak az egyetlen külső héja telített, így hát az inaktív elemek csoportjába tartozik. - Trav. Trav. Trav az év első hónapja. És a hélium Trav, Jensz. Jensz a nyolcadik hónap. - Igen, az inaktív elemeket nyolcadik csoportnak is szokták nevezni. És a harmadik elem, a lítium a második periódus első csoportjába tartozik. Ott is úgy van? - Igen. Szanv, Trav. Szanv a második hónap. Melyik a harmadik periódus első eleme? - A szódium, a tizenegyes számú elem. - Helyes. Ez itt Krav, Trav. Tehát a hónapok nevei egyszerűen számok, egytől tízig. - Doma az ötödik hónap. Ez volt az első Mars-szó, Martha, amit maga megfejtett - szólt Penrose. - Az ötös szám. És ha davasz fémet jelent, szornhulva pedig .kémiát és fizikát, akkor a Tadavasz Szornhulva szó szerinti fordítása, fogadom, így hangzik: „a fémes anyagok ismerete", vagyis kohászat. Kíváncsi volnék, a Masztharnorvod mit jelent. - Martha meglepődött, hogy Penrose ilyen hosszú idő és ennyi sok minden után még mindig emlékezett erre a szóra. - Talán valami olyasmit, mint „folyóirat" vagy „közlöny" vagy „negyedévi folyóirat". - Majd arra is rájövünk - mondta magabiztosan Martha. Ezek után már semmi sem látszott lehetetlennek. - Talán megleljük... - Elhallgatott. - Ön azt mondta, „negyedévi", de szerintem inkább „havi". Egy meghatározott hónapról, az ötödikről van keltezve. És ha nor annyi mint tíz, akkor Masztharnorvod a „tizedik év" lehet. Fogadom, hogy a maszthar évet jelent. Újból a falon levő táblázatra pillantott. - Hát akkor írjuk le ezeket a szavakat és a fordításaikat, amennyit esek ismerünk. - Tartsunk egy kis szünetet - javasolta Penrose, és cigarettát vett elő. - És aztán fogjunk hozzá kényelemben. Jeff - tette hozzá -, te és Sid menjetek a csarnokon át a másik szobába, és nézzétek meg, nem találtok-e egy íróasztalt vagy valami hasonlót s néhány széket. Itt tömérdek munkánk lesz.

120

Sid Chamberlain eközben úgy feszengett, mint akit hangyák csípnek, de igyekezett türtőztetni magát. Most azonban izgatottan hadarni kezdett: - Ez óriási! Ez nem egyhetes szenzáció, mint a víztárolóknak vagy azoknak a szobroknak vagy ennek az épületnek a felfedezése. Ez még az állatokon és a halott Mars-lakókon is túltesz! Várjatok csak, ha majd Szelim és Tony meglátja ezt! Ha majd Tony meglátja! Szeretném látni, milyen arcot vág! És ha majd televíziós közvetítést adok róla, az egész Terra eszét veszti az örömtől! - Miles kapitányhoz fordult. - Jeff, te menj, nézd meg azt a másik ajtót, én pedig megpróbálok találni valakit, akit elküldhetek Szelimért és Tonyért. És Glóriáért. Ha ezt meglátja... - Nyugi, nyugi, Sid - intette Martha. - Jobb lesz, ha megmutatod nekem a szöveget, mielőtt a televízióban túllőnél a célon. Ez még csak a kezdet kezdete. Évekig fog tartani, amíg majd sikerül akár csak egyet is elolvasni azok közül a lenti könyvek közül. - Gyorsabban megy majd, mint ahogy gondolja, Martha - mondta Hubert Penrose. Mindannyian nekilátunk, s majd géptávíróval elküldjük az anyagot a Terrára, s akkor az ottaniak is nekilátnak. Mindent elküldünk nekik, amit csak tudunk... amit megfejtünk, és másolatokat küldünk a könyvekről meg a maga szójegyzékéről, Martha... És találunk majd más táblázatokat is - gondolta Martha -, csillagászati táblázatokat vagy például fizikai és mechanikai táblázatokat, ahol a szavak és a számok egyenértékűek. Az odalent halomban álló könyvek tele lesznek ilyen szavakkal és számokkal. Majd átírjuk őket latin betűkkel és arab számokkal, s valahol valaki majd megállapítja minden egyes szám értelmét, ahogy azt az elemek táblázatánál Hubert Penrose, Mórt Tranter és én tettem. És ki kell választanunk az összes kémiatankönyvet a könyvtárban, s akkor majd megfejtjük azoknak a szövegeknek értelmét, amelyekben az elemek nevei előfordulnak. Hozzá kell fognom a kémia és fizika tanulmányozásához .. Szacsiko Koremicsu bekukucskált az ajtón, s aztán bejött a terembe. - Tudnék valamiben segíteni? - kérdezte. - Mi történt? Valami fontos dolog ? - Fontos ? - robbant ki Sid Chamberlain. - Nézd ezt, Szacsi! El tudjuk olvasni. Martha megfejtette a Mars-nyelvet. - Karon ragadta Miles kapitányt. - Gyerünk, Jeff, menjünk. Idehívom a többieket... - Kirohant a szobából, de közben még mindig áradt belőle a szó. Szacsiko a feliratokra nézett. - Igazán? - kérdezte, s Martha épp csak belekezdett a magyarázatba, amikor Szacsiko máris átölelte. - Ó, igen. Megfejtetted! Olyan boldog vagyok! Így aztán Martha kénytelen volt elölről kezdeni mondókáját, s eközben Szelim von Ohlmhorst bejött a terembe. Most már végig tudta mondani, mi történt. - De Martha, biztos vagy benne? - kérdezte Szelim. - Gondolom, most már tudod, hogy ennek a nyelvnek a megfejtése ugyanolyan fontos nekem is, mint neked, de honnan tudhatod biztosan, hogy ezek a szavak tényleg annyit jelentenek, mint hidrogén, hélium, bór és oxigén? Honnan tudod, hogy az elemeket ők is ugyanolyan táblázatba foglalták, mint mi ? Tranter, Penrose és Szacsiko csodálkozva nézett rá. - De hát ez nem egyszerűen az elemek marsbeli táblázata, ez az elemek táblázata. Az egyetlen, amely létezik. - Mórt Trantert majd szétvetette az izgalom. - Ide figyelj! A hidrogénnek egy protonja és egy elektronja van. Ha bármelyikből több volna, akkor nem hidrogén volna, hanem valami más. És a többi elemnél ugyanez a helyzet. És a hidrogén a Marson ugyanaz a hidrogén, mint a Terrán vagy az Alpha Centaurin vagy a szomszéd galaktikában... - Ha ebben a sorrendben felírod ezeket a számokat, egy elsőéves vegyészhallgató meg tudja mondani, milyen elemekről van szó - mondta Penrose. - Helyesebben meg kell hogy mondja, ha át akar menni a vizsgán. Az öregember mosolyogva csóválta fejét.

121

- Attól tartok, én nem mennék át azon a vizsgán. Mert én ezt bizony nem tudtam, vagy legalábbis nem eszméltem rá. Az első dolog, amit megrendelek és elhozatok magamnak a Schiaparellivel, egy fizika- és kémiatankönyv lesz, egy jófejű tíz-tizenkét éves gyereknek való. Egy marsiológusnak, úgy látszik, sok mindent meg kell tanulnia, amiről a hettitáknak és asszíroknak fogalmuk sem volt. Tony Lattimer a terembe belépve még elkapta az utolsó szavakat. Gyorsan a falra pillantott, azonnal felismerte, mi történt, majd Marthához lépett, és megragadta a kezét. - Hát tényleg sikerült, Martha? Megtaláltad a kétnyelvű szöveget?! Sohasem hittem, hogy lehetséges lesz. Gratulálok! Valószínűleg azt remélte, hogy ezzel feledtetheti korábbi csipkelődéseit, gúnyolódásait. Ha így gondolta, hát legyen. Barátsága Martha szemében ugyanolyan keveset számított, mint a megvetése - csak persze Lattimer barátainak vigyázniuk kell, hogy késsel hátba ne döfje őket. De Lattimer most hazamegy a Cyranóval, mert nagy fiú akart lenni. Vagy tán e felfedezés hatására meggondolja magát? - Ezt az egész világ elé tárjuk, s igazoljuk, hogy nem hiába fordítottunk időt és pénzt az itteni régészeti munkára. Ha megérkezem a Terrára, majd gondoskodom róla, hogy teljes elismerésben részesülj ezért a teljesítményért... A Terrán - gondolta Martha - nem tudok vigyázni a hátamra, nem tudom szemmel tartani a kését. - Nem kell addig várnunk - jegyezte meg Hubert Penrose szárazon. - Holnap elküldöm a hivatalos jelentést, biztos lehet benne, hogy dr. Dane teljes elismerésben részesül majd nemcsak azért, hanem a korábbi teljesítményéért is. amely ezt a felfedezést lehetővé tette. - És hozzáteheti, hogy ezt a teljesítményt egyes kollégáinak kételyei ellenére és bátorítása nélkül érte el - mondta Szelim von Ohlmhorst. - És szégyenszemre be kell vallanom, hogy én is közéjük tartoztam. - Te megmondtad, hogy egy kétnyelvű szöveget kell találnunk - emlékeztette Martha. - És igazad volt. - Ez többet ér, mint egy kétnyelvű szöveg - jelentette ki Hubert Penrose. - A fizika egyetemes érvényű tényeket fejez ki, s így szükségképpen univerzális nyelv. Az eddigi régészek pedig csak tudomány előtti kultúrákkal foglalkoztak. VÁMOSI PÁL FORDÍTÁSA

122

Fredric Brown

I

VESZENDŐBE MENT NAGY FELFEDEZÉSEK

A LÁTHATATLANSÁG

.

Néhány nagy felfedezés született és ment veszendőbe tragikus módon a huszadik században. Az első a láthatatlanság titka volt. A láthatatlanság titkát 1909-ben fedezte fel Archibald Praeter, VII. Edward titkos megbízottja Abd el Kerim szultánnál, aki egy kicsiny, az Ottómén Birodalomtól lazán függő állam uralkodója volt. Praeter - műkedvelő, de lelkes biológus - egereket oltott be különféle szérumokkal, olyan anyag után kutatva, amely egerekben mutációkat idézhetne elő. Mikor a háromezertizenkilencedik egeret oltotta be, az egér eltűnt. Illetve ott volt, a kezével tapinthatta, de egy körme hegye, egy szál szőre sem volt látható. Praeter vigyázva bedugta egy kalitkába, és két óra múlva az egér előtűnt, láthatólag sértetlenül. Emelkedő adagokkal próbálkozott, és úgy találta, hogy az egér láthatatlanságát huszonnégy óráig képes biztonságosan meghosszabbítani. Nagyobb adagok rosszullétet vagy tompultságot okoztak. Azt is megfigyelte, hogy ha az egeret a láthatatlanság állapotában megölte, az a halál pillanatában azonnal láthatóvá vált. Felfedezése horderejét felismerve, táviratilag lemondott megbízatásáról, elbocsátotta szolgáit, és bezárkózott lakosztályába, hogy hozzákezdjen az önmagán végzett kísérletekhez. Kis adaggal kezdte, amely csak néhány percre tette láthatatlanná, s az adagot lassan növelve úgy találta, hogy toleranciája az egérével azonos: az injekció, mely huszonnégy óránál hosszabb időre tüntette el, nála is rosszullétet okozott. Azt is megállapította, hogy bár testének minden porcikája láthatatlanná vált - még műfogai is, ha a száját csukva tartotta -, a meztelenség elengedhetetlen követelmény; ruházata nem osztozott a láthatatlanságban. Praeter becsületes és eléggé tehetős ember volt, így nem is fordult meg a fejében, hogy találmányát a bűnözésben hasznosítsa. Elhatározta, hogy Angliába visszatérve őfelsége kormányának ajánlja fel, kémkedésre vagy háborús célokra. De úgy döntött, hogy előbb még, legalább egyszer, maga is kiélvezi kissé. Mindig is izgatta kíváncsiságát a szultán szigorúan őrzött háreme az udvarban, amely szolgálati helye volt. Miért ne vehetné szemügyre egyszer belülről is? Mellesleg valami - egy tétova gondolat, amelyet nem volt képes megfogalmazni nyugtalanította a felfedezése körül. Lehetnek olyan körülmények, amelyek között... És itt mindig elakadt. Egy kísérlet feltétlenül tisztázná a dolgot. Meztelenre vetkőzött, és a maximális időtartamra láthatatlanította magát. Egészen könnyedén átsétált a fegyveres eunuchok között, és belépett a hárembe. Élvezetes délutánt töltött itt az ötven-egynéhány hölgyet figyelve napi foglalatosságaik közben, amint szépítkeztek, fürdőztek, és kenegették egymás testét illatos olajokkal és parfümökkel.

123

Az egyik nőt - egy cserkesz szépséget - különösen vonzónak találta. Az az ötlete támadt, ami minden férfinak eszébe ötlött volna ilyen helyzetben: ha itt maradna éjszakára - teljes biztonságban, hisz láthatatlansága másnap délig tart -, megfigyelhetné, melyik szobába tér aludni a nő, és lámpaoltás után követhetné; az bizonyára úgy hinné, hogy a szultán tiszteli meg látogatásával. Szemmel tartotta, és jól megjegyezte a szobáját. Egy fegyveres eunuch elfoglalta őrhelyét az elfüggönyözött bejáratnál, két másik pedig a hálószobákhoz vezető folyosók bejáratánál helyezkedett el. Várt, amíg bizonyosra vette, hogy a nő már alszik, s abban a pillanatban, mikor az eunuch a csarnok felé bámult, és így nem vehette észre a függöny lebbenését, beosont. A folyosó is félhomályos volt; a szobában teljes sötétség uralkodott. Óvatosan tapogatózva megtalálta a kerevetet. Kinyújtotta kezét, és megérintette az alvó nőt. Az felvisított. (Praeter nem tudta, hogy a szultán éjszaka nem szokta háremét látogatni, hanem a lakosztályára rendeli egy vagy néha több feleségét.) És a kint álló eunuch egy szempillantás alatt a szobában termett, és megragadta karját. Praeter utolsó gondolata az volt, hogy megtalálta a láthatatlanság egyetlen kényes pontját: koromsötétben teljesen hasznavehetetlen. És az utolsó hang, ami fülébe ért, a handzsár szisszenése volt.

124

II

A SEBEZHETETLENSÉG

.

A második veszendőbe ment nagy felfedezés a sebezhetetlenség titka volt. 1952-ben fedezte fel az Egyesült Államok haditengerészetének radaros tisztje, Paul Hickendorf hadnagy. Az elektronikus szerkezet egy zsebben hordható kis doboz volt; ha hordozója bekapcsolta, olyan erőtér keletkezett körülötte, amelynek az ellenállóképessége, a kiváló matematikai felkészültségű Hickendorf számításai szerint, gyakorlatilag végtelennek tekinthető. Az erőtér ráadásul kizárt bármilyen fokú hőt és bármilyen mennyiségű és fajtájú sugárzást. Hickendorf hadnagy megállapította, hogy ebbe az erőtérbe burkolva bárki - férfi, nő, gyerek vagy akár kutya - közvetlen közelből is túlélné egy hidrogénbomba robbanását a legcsekélyebb bántalom nélkül. Az ideig még nem robbantottak hidrogénbombát, de épp akkoriban, amikor találmánya kidolgozásával végzett, azon a cirkálón teljesített szolgálatot, amely a Csendes-óceánon át egy Eniwetok nevű atoll felé hajózott, és kiszivárgott a hír, hogy az első hidrogénbomba robbanását kell távolról megfigyelniük. Hickendorf úgy döntött, hogy el fog tűnni - elrejtőzik a robbantás színhelyéül kijelölt szigeten, és ott marad a robbanásig, és persze utána is, mégpedig sértetlenül, és ezzel minden kétséget kizáróan bebizonyíthatja, hogy felfedezése életképes, és hogy védelmet nyújt minden idők legpusztítóbb fegyvere ellen. Nagy nehézségek árán, de sikerült odajutnia és elrejtőznie; a visszaszámlálás alatt fokról fokra közelebb kúszott, és végül néhány yardnyira volt a hidrogénbombától, mikor az felrobbant. Számításai tökéletesen helytállónak bizonyultak: a legcsekélyebb sérülést sem szenvedte, egy karcolást, egy horzsolást, egy piciny égési sebet sem kapott. De Hickendorf hadnagy megfeledkezett egyetlen eshetőségről, és ez az eshetőség bekövetkezett. A robbanás felröpítette a föld felszínéről a szökési értéknél is nagyobb sebességgel. Még csak nem is körpályára, hanem nyílegyenest ki az űrbe. Negyvenkilenc nap múlva becsapódott a Napba, még mindig teljesen sértetlenül, de sajna, akkor már régen halott volt, mivel az erőtérbe zárt levegő csak néhány órára volt elég; felfedezése így veszett el az emberiség számára, legalábbis a huszadik század tartamára. TÓTFALUSI ISTVÁN FORDÍTÁSA

* 125

Kötetünk képeiről

Rokokó alakokat lát az olvasó kötetünk képein, kecsesen hajladozó nőket és férfiakat, akik még a tőrt is úgy emelik döfésre, mint a királyi balett táncosai valamelyik udvari előadáson, selyemnadrágot hordanak és selyemharisnyát, tollas kalapot és parókát, s az arcuk sima és fegyelmezett, ahogy ez nemes urakhoz és hölgyekhez illik. Még a barlangok, őserdők, krokodilok vagy más szörnyetegek is harmonikusak és arányosak, igazán olyanok, mint a színpadon, nem találhatott kivetnivalót rajtuk a legkényesebb ízlés sem. Látszólag semmi közük a tudományos-fantasztikus irodalomhoz, s ezek a rajzok, illetve metszetek mégis büszkén emlegetett elődei a sci-fi képzőművészetnek. 1787-ben érdekes könyvsorozatot indított útjára a francia Charles Georges Thomas Garnier, a jó szimatú kiadó, aki korábban már sikert aratott tündéries történeteket tartalmazó gyűjteményével. A sorozat, amelyet méltán nevezhetünk az első sci-fi sorozatnak, az Elképzelt utazások, álmok, látomások, kabalisztikus regények vonzó címet viselte. Harminchat kötet, benne 74 mű, három főcsoportban és főcsoportonként négy osztályra osztva - a szerkesztői elképzelés már rendszerezésre, különböző típusok felismerésére és megkülönböztetésére utal, a müvek kiválasztása pedig arra mutat, hogy a szerkesztő a fantasztikus irodalmat minden kiterjedésében, térben és időben akarta bemutatni. De feltételezhetjük, hogy a kiváló Garnier nemcsak a jövő kutatóinak akart örömet szerezni, hanem kora olvasóinak is, számítva arra, hogy kifizetik a sorozatért járó komoly összeget.

126

Híres műveket találunk a sorozatban. A szevarambok történetéi Veirastól, Az ismeretlen szigetet Griveltől, A trogloditák történetét Montesquieu-től, Cyrano de Bergerac utazásait, Gullivert, Roumier könyvét Céton úr utazásáról a hét bolygón. Klimius Miklós híres föld alatti útjának leírását, északi-sarki utazásokat, titokzatos földrészekről és szigetekről szóló beszámolókat, Voltaire Micromegas c. művét, Róbert Paltock könyvét a „repülő emberekről", Mercier, Caraccioli, de Foigny vagy Legrand és Desfontaines műveit, nem is szólva Lukianosz Igaz történetéről vagy a különböző robinzonádákról és gulliveriádákról. Ez a „mazsolázó" felsorolás is mutatja, hogy a mai tudományos-fantasztikus vagy csak fantasztikus irodalomnak szinte minden ősét, témáját és típusát megtalálhatjuk a sorozatban, a kalandos, szórakoztató regényektől a szatirikus vagy filozofikus utópiákig. Tiszteletre méltó ősünk, Garnier úr azzal is törődött, hogy a kötetek szépek, elegánsak, ízlésesek legyenek. Ma is öröm kézbe venni és végiglapozni bármelyiket, irigyelve a szép tipográfiát, a kiváló, nem sárguló papírt, a gyönyörűen metszett, remek illusztrációkat. A sorozatot 69 egész oldalas metszet ékesíti, a régen elfelejtett, még a szakmunkákban is csak mellékesen említett Marillier úr 69 kitűnő alkotása. Ha elnézegetjük az illusztrációkat, gondoljunk néhai Garnier és Marillier urakra (néhány év múlva talán már polgártársak lettek), akik sokat dolgoztak a világ első sci-fi sorozatán, és ha úgy találnánk, hogy a képek nem látszanak túlzottan fantasztikusnak, akkor próbáljunk egy pillanatra visszamenni az időben, s próbáljuk beleélni magunkat a korabeli olvasó lelkiállapotába, aki ugyanolyan izgalommal és érdeklődéssel nézte ezeket a képeket, mint mi az űrhajókat. Mars-lakókat, utópisztikus városokat, idegen, távoli tájakat vagy a világűr csodáit nézzük a mai könyvek lapjain. K. P.

127

A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége, Budapest VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Bp. Postafiók 43.

Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Szabó Valéria Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Gergely István 33 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 2516-e-7678

Készült a Zrínyi Nyomdában (75.1384/1-3342), ofszetrotációs eljárással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

128

„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia." Jacques Bergier „A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem irodalom a szó igazi értelmében." Fred L. Polak „Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak összességét." Michel Bútor „A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül, egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig." Dr. Otakar Chaloupka „A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű szerinti értelmezésétől." Julij Kagarlickij „A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen." Jacques Bergier Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft

129

GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

Recommend Documents