Galaktika 13. (1975)

Galaktika 13. (1975)

Franke, Herbert W. : A békeszegö Elöirja-e a sors az embernek, hogy akkor is öljön, ha nem akar? Semmit sem tudott, s ez volt a büne. - Idegen a telepen. - Két lábon jár. - Értelmes? - Értelmes. - Honnan érkezett? - Nem tudom. Körülöttem minden suttogott. Balról, jobbról, fentröl, alulról. - Dél felé tart. - Valamit visz. A transzduktorom minden idegen impulzust leforditott. Az égitest idegen volt, és én egyedül voltam. Kissé féltem. Minden pillanatban érhet valami baj. - Hogyan müködik? - Nem tudom. Aztán sokkal hevesebben, szinte kiáltva: - Vigyázat! Veszély! - A lény mérges gázt terjeszt. - Milyen gázt? - Öt másodperc... széndioxid! - Ne lélegezzetek! - Tartsátok vissza a lélegzetet! Süppedös, homokos talajon haladtam. Valamiféle utca vezetett a növények között: a faféléknek hosszú, lecsüngö leveleik voltak, s az ágazásoknál könyökszerü csomóik. Valami mozgott, megijedtem,de csak a szél fújt a koronák között. Ismét erös impulzusok: - A lény ránk ront. - Baktériumokat bocsát ki. - Betegségszóró. - Tervszerü támadás? - Nem tudom. Képtelen voltam megtalálni a lényeket, amelyeknek a beszélgetését hallgattam. A negatronnyalábok továbbra is minden oldalról özönlöttek. Kissé megnyugtattam magamat, mert nem látszottak veszélyesnek. És akkor különös berregö hang ütötte meg a fülemet: alacsonyabb rendü lények gondolatközlései? Vagy zárlatos impulzusjelek, amelyek a veszélyre figyelmeztetnek? Ezúttal sikerült a betájolás. A jelenség oldalirányból jött, az erdöböl. Felemeltem a pisztolyomat, és folytattam utamat a fák alatt. Néhány zsenge növény közt mozgást észleltem. Egy növényt, amely akadályozott a látásban, letörtem... hátha ember rejtözik ott! A transzduktorból tömegével zúdultak az impulzusok, egymást túlharsogva, igen magas frekvenciával: - Megszegte a békét!

- Védekezzetek, veszély! - Gyilkos! - Megölt egy ifjút! A bokorban kuporgó lény félig felemelkedett. Két rémült sötét szem tekintett rám, idétlen arc,s a majdnem emberi, hajlékony, meztelen test négykézláb eltünt a fák között. Mellettem megrándult valami, egy zsenge törzs, amelyet az elöbb letörtem. A magas szárból sárgás gyanta lövellt elö. Egy növény. Miért bánt engem? A bolygón a hömérséklet megfelelö, és elegendö az oxigén. Én fedeztem fel, az én nevemet fogja viselni. Itt fogunk lakni, benépesitjük, kiirtjuk az erdöket, és városokat épitünk. De még egyre hallottam: - Gyilkos! - Megszegte a békét. A növény továbbra is vonaglik a földön. Már kezdem érteni. Nem tehetek róla, hogy ember vagyok. De néha szégyenkezem.

Franke, Herbert W. : Kisugárzás Még nem tudjuk, léteznek-e, de keressük az agyhullámokat, amelyek lehetövé teszik az emberek között a közvetlen megértést, a telepátiát. Ha idáig eljutunk,akkor lehetségessé válik az is, hogy az ilyen hullámokat egy adó segitségével kibocsássuk. Azután az emberek érzéseit és cselekedeteit egy központi állomás fogja irányitani. Kinek mi köze ahhoz, hogy mit akarsz? Ki dönt, ha kétségeid vannak? Mi inditja meg az agyadban az áramlatokat, ki kormányozza a gondolkodást? Ki tehet róla, ha teljesen akaratod ellenére cselekszel valamit? Nem tudod. Én sem tudtam volna meg,ha nem veszek részt Cox kapitány utolsó expedicióján, amely a Haemus holdhegyei közé vezetett minket. Az emberiség történetéböl ismerjük a holdkultuszokat,s a Föld jó öreg kiséröje körül még ma is él néhány babona. De sejtünk-e valamit ezeknek a szokásoknak az eredetéröl? Nem tudom, Cox miért éppen a hegység alighogy felfedezett barlangjaiba hatolt be. Soha nem beszélt erröl. Exkavátorral ástuk tovább magunkat ott is, ahol az elöttünk járók visszafordultak. Aeschylus, az elektronikus szolga irányitott, én mögötte ültem, és a háta mögül figyeltem a forgácsolóturbina müködését. Lenyügözö volt, ahogyan a kemény fém rétegekben szeletelte a közetet, és egymás után szabaditotta ki a különös közetmintákat. Cox a füzetébe jegyezgetett. Szemlátomást nem csodálkozott, amikor csakhamar nyilt térre jutottunk. Ez azonban nem természetes barlang volt, hanem mesterséges alagút. Mögöttünk különös fütty hangzott fel, és por kavargott. Észrevettük,hogy sürü levegörétegben vagyunk, amely az általunk fúrt lyukon kiszökik. Körülbelül egy óra hosszat haladtunk a nyilegyenesen vizszintes járatban. Aztán egyre tágasabb lett fölöttünk a boltozat, s egy hatalmas csarnokban találtuk magunkat. A háttérben egy gép állt, óriási telefonközpontra emlékeztetett, elöl számtalan sorban mindenféle kapcsolók meredeztek,mindegyikböl egy pálcika nyúlt ki, akár az autóantenna. Az alkatrészekböl vezetékek

futottak a hátul álló hatalmas épitményhez. Ahogy beléptünk, rögtön furcsa érzés keritette hatalmába az agyamat,semmihez sem hasonlitható sejtelem. Rá kellett döbbennem, hogy milyen céltudatosan haladok elöre. Szemlátomást Cox is igy sietett,és szintén meghatározott irányba tartott. Csakhamar ott áltam egy kapcsolótábla elött. A kisugárzás itt úgy felerösödött, hogy agyamra szinte záporoztak az impulzusáradatok. úgy éreztem, gondolataim szokatlan tudatossággal születnek meg, s valamilyen lökést kapnak a mozdulataim, és ezt még akkor is észleltem - ha gyengébben is -, amikor már befejeztem a cselekvést. Coxra pillantottam és észrevettem, hogy kezét az antennapálcikák felé nyújtja. Alighogy megérintett egyet, a pálcika csúcsa letört. Cox keze félúton megállt, úgy tett, mintha fülelne. Arcán csodálkozó kifejezés jelent meg. Szólitani akartam, de nem voltam rá képes. Hirtelen sarkon fordult, és vontatott léptekkel nekiindult. Cikkcakkos kanyargókkal haladt elöre, s eltünt a sötétségben, majd ismét felbukkant. Ekkor az agyamban olyasmi játszódott le, amihez hasonlót mintha már átéltem volna, de nem ilyen érzékletesen: ...vinni öt... rettentö sötétség... segiteni neki... szorongás... el innen... elvinni... szorongás, félelem... De mindez szavak nélkül, különbözö ingerek elvont tükrözéseként. Nekiiramodtam, a kijárat felé igyekeztem, elöbb lassan, majd mind gyorsabban, aztán már rohantam, száguldottam. Végül kimerülten berogytam az exkavátorba, s egy kissé ismét biztonságban éreztem magamat... Zaj hallatszott, fénnyaláb villant fel. Aztán Aeschylus bukkant elö a sötétböl. A botladozó és hebegö Coxot támogatta. Gondosan lefektette a hátsó ülésre. A kormányhoz ült,és elinditotta a jármüvet. Közülünk ö az egyetlen, aki szabad.

Brown, Fredric

: A lidércálom szürkében

Csodálatos jó érzéssel ébredt a nap fénylö és meleg sugaraitól simogatva, a tavaszias levegön. Kissé elszunyókált - állapitotta meg -,legfeljebb félórácskára,mivel a jótékony sugarak vetette árnyak szöge alig változott közben. Szép volt a park tavaszi zöldjében, a nyárinál lágyabb zöldben; felséges nap volt,és ö fiatal és szerelmes. Csodálatosan szerelmes, kábultan szerelmes. És boldog szerelmes; hisz tegnap este, szombat este kérte meg Susan kezét,és ö beleegyezett többé-kevésbé. Vagyis nem mondott határozott igent, de meghivta ma délutánra, hogy bemutassa a családjának - remélem, megszereted öket - mondta -,és ök is megszeretnek téged, ahogy én. Ha ez nem ér fel a boldogitó igennel, akkor mi? úgyszólván elsö látásra egymásba szerettek, ezért nem ismerkedett meg még a lány családjával. Édes kis Susan, a lágy barna hajával, csinos, majdnem pisze orrocskájával, halvány, finom szeplöivel és nagy, meleg barna szemével! A legcsodálatosabb teremtés volt, akivel valaha találkozott, akivel bárki valaha is találkozhat. Igen, java délután volt már,ilyen idö tájra hivta öt Susan. Felállt a padról,és mert izmai szinte elgémberedtek a bóbiskolástól, kéjeset nyújtózott. Aztán megindult gyalogosan a ház felé, néhány utcányira a parktól, ahol igy

ütötte el a várakozás idejét; a ház felé, melyhez tegnap este a lányt hazakisérte. Rövidke séta volt csak a veröfényes tavaszi napon. Felment a lépcsön és bekopogott. Az ajtó kinyilt, és ö egy pillanatra azt hitte, maga Susan fogadja, de a lány csak hasonlitott Susanhoz. Bizonyára a növére; emlitette is, hogy van egy növére, nála egy évvel idösebb. Meghajolt, bemutatkozott, és Susant kérdezte. A lány, úgy látszott,meghökkenve néz rá egy pillanatig. Aztán igy szólt: - Fáradjon be, kérem. Nincs itt pillanatnyilag, de ha várna ott a nappaliban... Várt ott a nappaliban. Mégiscsak furcsa,hogy épp most megy el. Még ha csak rövid idöre is. Akkor meghallotta a hangját, a lányét, aki beengedte, az elöszobában beszélt valakivel,s ö, érthetö kiváncsisággal, az ajtóhoz lopózott és fülelt. A lány mintha telefonon beszélt volna. - Harry, azonnal gyere haza, és hozd a doktort is. Igen, nagyapa... Nem, nem újabb szivroham. Olyan, mint múltkor, amikor amnéziája volt, és azt hitte, nagyanya még... Nem, nem dementia senilis, Harry, egyszerü amnézia, de most még súlyosabb. Ötven év esett ki. Ott tart, amikor még el sem vette nagyanyát... Hirtelen megvénülve, ötven másodperc alatt ötven évet öregedve az ajtónak dölt, és hangtalanul sirni kezdett.

Pandolfi, Massimo : Három történet

Lelkiismereti kérdés Marco C... úr jeges szorongással a szivében ébredt. Kinyitotta a szemét, s nem látott semmit maga körül. Mivel idönként támadnak az embernek furcsa érzései, nem hitte, hogy riadalomra lenne oka. Felkelt az ágyból, és - szétszóródott a padlón. Igazán nem akarta ezt tenni, de ha már megtörtént, nem mozdult, várta, hogy jöjjön valaki. Talán tiz perce várhatott, amikor bejött a felesége, összeseperte és kidobta a szemétvödörbe. Marco C... úr a vödör fenekén guggolt, és tudta, hogy most meg kell halnia.

A Labirintus-lift Ezen a napon Comendador Giulianinak nem volt kedve a munkához a nagy, zajos irodában, amely egy üvegfalú felhökarcoló csúcsán helyezkedett el. Beszállt a liftbe, hogy hazamenjen, és eltévedt. Tizenegy napon át bolyongott a kijáratot keresve, a tizenkettediken éhen halt.

A májusi nagy ajtó 1976. május 17-ének friss reggelén Pesaro kisvárosban Mario M... úr kinyitotta háza ajtaját, hogy munkába induljon, s kiesett az ürbe. Most elliptikus pályán halad a Merkur és a Vénusz között.

Franke, Herbert W. : Ébredés Tetterötöl duzzadva lépett ki a világba, melyhez fényes reményeket füzött. Tennivalója viszont már semmi sem akadt. Késön érkezett. Elöször a fényt vettem észre. Az élmények sürüsödtek: parázslámpák, méröeszközök, próbapadok, a szoba tizennyolc méter hosszú és hat méter széles. Aztán jött a fenséges pillanat, amikor tudatosult bennem annak lehetösége, hogy mozogni tudok. Megpróbáltam lépni, és eljutottam a falig. Kilencvenfokos szögben megfordultam és továbbhaladtam. Ismét falhoz érkeztem.Felfedeztem, hogy a föirányhoz képest ferdén is elörejutok. Kedvtelve futkároztam a szobán keresztül-kasul. Érzékeléseim kapcsolatba léptek a fejemben tárolt információs anyaggal. Gondolkoztam. Csodálatos foglalatosság! A látásélményböl absztraháltam az egymástól független tulajdonságok sorát, igyekeztem számok révén megragadni öket, majd ezeket összekapcsoltam, és megszülettek az eredmények, amelyek micsoda kellemetes érzés! - a környezet megfigyelése útján jöttek létre. Legutoljára arra figyeltem fel, hogy van valami,amit kell vagy amit akarok tenni. De mindkettö azonos feladat és szándék volt. Az agyam,tagjaim ereje, érzékszerveim érzékenysége, a képesség érzékeléseim felfogására és tudomásommal logikus kapcsolatba hozására és azután céltudatos alkalmazására mindez egyetlen egység, impulzusok és funkciók zárt köre, s ez szabályozott életet igért a legcsekélyebb kellemetlenség nélkül. Feladatom igy hangzott: az embert szolgálni. thaladtam az ajtón, készen arra, hogy felmérjem a helyzetet. A másodperc töredéke alatt elemeztem volna, hogy tudjam, milyen lépés lenne szükséges, amely hasznára válna az embernek... Az elöttem levö táj fémböl volt - kerekek, rácsok, gépalkatrészek, vezetékek, a legtöbbje meghajolva, némelyik még izzott, s majdnem mindegyik radioaktiv volt. Kráterek tátongtak, épületek hevertek romokban, sinek meredtek az ég felé. Repülögépek feküdtek szétszakadva, bútorok darabokra törve, könyvek szétszakitva. A szétforgácsolt faanyagokból lángok törtek elö,füstgomolyagok hömpölyögtek a talajon szerteszét. Nem ilyennek képzeltem a világot. Zavart ez a felfordulás. S ami egészen megbolonditott: nem láttam egyetlen embert sem. Továbbfutottam és kerestem,kutattam. Sokáig tartott az út. Egyetlen embert sem találtam. Néhányszor megkiséreltem felkutatni a fejemben, mit ir elö ilyen esetre a programozásom. De valami nyilván nincs rendben velem.Valahányszor felteszem magamnak ezt a kérdést, szédülés fog el, és a fejem izzani kezd. Bizonyára

tovább kell keresnem. Nem gondoltam volna, hogy egy robot ilyen boldogtalan lehet.

Scserbak, Jurij

: A kihallgatás

Bár ezredesnek szólitották, ö is az ejtöernyösök terepszinü overallját viselte. Egy kendövel percenként megtörölte a kezét. Géppisztolyát a szomszéd asztalra rakta, amelyen az ejtöernyösök éppen felállitották az elektronikus gépezetet. Amikor az ezredes leüllt a hordozható iróasztalhoz, Mezia észrevette, hogy a feje egy keskeny, hajlékony, börrel bevont száron imbolyog. Mezia megértette, hogy ügye rosszul áll: hallott már egyet s mást az ilyen protézisnyakú emberekröl. - Há-á-át - szólalt meg az ezredes mosolyogva -,talán már azt hitték, hogy elfelejtkeztünk a létezésükröl? - Igenis, uram - felelte Mezia. - Azt gondoltuk, hogy már nem jönnek. - Évekig nem volt repülésre alkalmas idö - közölte az ezredes sajnálkozó hangon. - Igenis, uram. Mezia a saját lábára meredt. Eszébe jutott a nyolc kilométernyi gyalogút a tarlón, amelyet mezitláb tett meg. Körös-körül már elkezdödött az aratás,és az R-259 falu határában, a déli lejtön elterülö szántóföldet az elözö héten lekaszálták. Mezia öreg, terepszinü nadrágot és kifakult, égszinkék trikót hordott. Az ejtöernyösök megtalálták sarlóját (Mezia a 118-KC tó partján kaszált) a sátor bejárata mellett. - Ideges? - kérdezte az ezredes gúnyosan. - Igenis, uram. Az ezredes cigarettacsomagot vett elö és rágyújtott. Meziára nézett, majd overallja zsebébe süllyesztette a cigarettákat. - Milyen a termés? - kérdezte, vöröses füstkarikákat eregetve. - Ezek rákellenes cigaretták - magyarázta.- Lymphoszarkómám van. Ezeket kell szivnom. - Nem rossz a termás - felelte Mezia, és nagyot nyelt. Az ezredes a szomszéd asztalhoz lépett, és mutatójjával megpöcögtette a mikrofont. - Katrin hol marad? - kérdezte ingerülten. - A rozs, úgy látszik, nem lesz rossz - ismételte meg a választ Mezia. Erölködött, hogy ne gondoljon Máriára. Lehet, hogy nem találják meg. Amikor már harmadik hónapja volt áldott állapotban, egy szál háziszöttes ruhában, mezitláb az erdöbe mentek. Azután újra kinött a haja. Amikor Mezia megsimogatta a fejét, érezte,hogy szúrják a tenyerét a rugalmas, fekete hajszálak. Magas leány lépett a sátorba, szürke nadrágban és sárga pulóverban. Mezia csodálkozva bámult a leány napbarnitotta, kecses nyakára: egyetlen disz sem ékesitette. - Hol csavarog?! - mordult rá az ezredes.- Itt az ideje, hogy ezzel a fickóval foglalkozzunk! - És Mezziára mutatott. - Kidolgoztam a szemfenékfelvételeket - válaszolta a leány nyugodtan. - Ne izguljon, Bonner. Nem történik vele semmi sem. Meziához lépett, végigmérte a férfit tetötöl talpig. Mezia zavartan dugta meztelen lábát a szék alá.

- Emlékszik a készüléke számára? - kérdezte a leány. - Igen, kisasszony. A készüléket öt évvel ezelött állitották össze. Gyári száma: 674-428. A leány átlapozta az asztalon az ezredes elött fekvö papirokat. - Érdekes! - állapitotta meg végül. - Az A listán szerepel a száma! - Tudom! - felelte az ezredes. - Minél gyorsabban meg kell vizsgálni, Katrin! A leány kulcsot vett elö a zsebéböl, és puha, napbarnitotta kezét Mezia nyakára tette. - Maradjon ülve - mondta mosolyogva, érezve,hogy a férfi fel akar emelkedni. - Micsoda gentleman! - nézett csodálkozva Meziára. Fürgén kikapcsolta a Mezia nyakán függö apró készüléket, és óvatosan megérintve ujjaival a férfi megnyirt fejét, szétkapcsolta a vezetékeket, amelyek Mezia koponyájából kiálltak. Az A listába tartozó egyéneknek hat mikroelektródát ültettek az agyába - hármat a gondolat-ellenörzö és hármat a cselekvést irányitó tekervényekbe. A többiek agyába csupán két elektródát vezettek. Attól a pillanattól kezdve, hogy a vezetékeket szétkapcsolták, Mezia már csak Máriára gondolt. Megbizható helyen rejtette el az asszonyt a Barna hegyek között. Megállapodtak abban, hogy amikor a gyermek megszületik, Mária Jákobnak fogja nevezni. Meziának Mária haja jutott eszébe. Mindig csak kopaszon látta az asszonyt. Annak idején, amikor megismerkedtek, Mária már a nyakán hordta a készüléket. - Az encefalográfiai laboratóriumban leszek - jelentette be a leány,és kiment, kezében Mezia készülékével. - Szép lány! - sóhajtott fel az ezredes. - Igenis, uram. A barlangban búvóhelyet rendezett be Máriának, és viz- és élelmiszer-tartalékot rejtett el. Megállapodtak abban is, hogy Mária két év múlva a gyermekkel együtt megpróbál eljutni az R-204 faluba. Ott élt Mezia bátyja. - Kiváló lány! - állapitotta meg az ezredes. - Igenis,uram - helyeselt Mezia, majd kisvártatva megkérdezte: - Mentesült a készülék viselése alól? - Igen. - Örökre? - Egyelöre. Korporációnk legjobb donorjai közé tartozik. - Véradó? - Nem - rázta meg a fejét az ezredes. - Nukleinsav. Mindenféle genetikai hókuszpókuszhoz használják. Bár azt hiszem, jobb lenne... - hahotázott az ezredes. - Azonkivül pedig az ALLL tiszteletbeli elnöke. - Nem tudom, uram, hogy mi az - jegyezte meg Mezia udvariasan. - Az Abszolút Lojális Leányok Ligája. Az asztalon álló egyik készülék indikátora zöld fénnyel lobbant fel,és Mezia hallotta a leány hangját: - Halló! Bonner! Érdekes adatok. Minden simán megy. Hallja, Bonner? Meg lesz elégedve az eredménnyel! Sikerült megfejteni az agyalapi impulzusokat. Mezia a falu kórházából ellopott egy szülö nök számára összeállitott filmet, kötszeres csomagot, ezenkivül ellátta Máriát a legszükségesebb antibiotikumokkal. Az elválás idöpontjában néhány órára sikerült szétválasztania a vezetékeket, amelyek a mikroelektródákat a nyakán függö 674-428-as készü-

lékkel összekötötték. Mária készülékét a 118-KC tóba vetette, miután egy gránitdarabbal szétzúzta. A készülék olyan lett, mint egy szétlapitott konzervdoboz. - Nézzük csak meg, mit csinált közben Katrin - szólt az ezredes elgondolkozva. - Igen, uram! A leány ebben a pillanatban befutott a sátorba; kezében papircsomót tartott, gépelt szöveggel. Az ezredes elmélyedt a papirok olvasásába. Katrin az asztal fölé hajolt, és súgva mondott neki valamit. Mezia látta a leány gyengéd vonalú nyakát, amelyet nem torzitott el semmi. Katrinnak hullámos haja volt. - Hát igy állunk! - meredt az ezredes Mezia szemébe. - Hol van Mária? - Nem tudom. - Nem tudod? - Igenis, uram. Vagyis nem, uram. Nem tudom, uram. - Már egy hónapja, hogy megfigyelökészülékeink nem fogják Mária gépének jelzéseit. Tudod, hogyan büntetik a készülék elpusztitóit? Hol van Mária? kérdezte újra éles hangon. - Hol van? - Nem tudom, uram. A tavaszi vásár óta nem találkoztam vele. Mezia látta, hogy Katrin elneveti magát. - Kimenni! - parancsolta az ezredes. Mezia kilépett a sátorból. Alacsony, súlyos felhök úsztak a mezö fölött. Mintegy harmincméternyire egy sárral befröcskölt, nyitott teherautó állt. Tetején ezüstös hangszórók csillogtak.A völgyben emberek arattak kaszákkal. Mezia látta meggörnyedt hátukat, izzadságtól sötétlö ingüket. - Szóval nem tudod? - Nem, uram! - felelte Mezia határozottan. A hangszórók a kocsi tetején megszólaltak, énekhangok hallatszottak, és a hangok Meziát valami régi, ismerös dallamra emlékeztették - egy szép, elfeledett, messzi zenére... - Nem tudom! - orditotta Mezia. - Mit akarnak tölem?! Az ezredes odakiáltotta az ejtöernyöst,és valamilyen utasitást adott neki. A katona tisztelgett, és futott a nagy sátorba, amely ugyanolyan terepszinü volt, mint az overallja. "Ez bölcsödal. Az én bölcsödalom" - gondolta Mezia. - A rádiós szórakozik! - kiáltott fel Katrin elégedetlenül. - Hiszen mindenféle érdekes encefalográfiai leirást adtam neki. Aha, lám, kész is van. Ezt hallgassa meg! Mezia most a saját hangját hallotta. A kaszáló emberek dermedten figyeltek fel. "Mária - mondta Mezia dörgö, idegen hangja.- Mária, szerelmem! Megmentlek, Mária! Elmégy a DCI folyó torkolatához. A bokros hegyoldalon egy elhagyott kunyhót találsz, és ott letelepszel. Megmentlek téged." Az ezredes elgondolkozva dörzsölte meg kezével a protézisét, amely a fejét tartotta. A terepszinü sátorból elöugráltak az ejtöernyösök. - Na, én megyek - szólalt meg Katrin. - Szörnyen sok anyagom van. - Minden rendben! - bólintott az ezredes dicséröen.- Kiváló lány vagy,Katrin! Az ejtöernyösök, géppisztolyaikkal zörögve, a helikopterbe ültek. A hajtómüvek megindultak, és a helikopter lassan felemelkedett. Az ezredes intett.

- Gyerünk - lökte meg Meziát géppisztolyával az ejtöernyös. - Minden jót, fiam. És emlékezz, sohasem kell hazudni! Csak az igazat mondd, az igazat. Megértetted? Elmehetsz! Mezia felnézett. A helikopter elrepült a DCI folyó irányába. - Gyerünk - szólt az ejtöernyös türelmetlenül. - Gyerünk, gyerünk! Mezia lépkedett, boldogan mosolyogva. Ez volt életének utolsó hazugsága. Emlékezett, hogy elözö este arra kényszeritette magát, hogy ne gondoljon Máriára, és állandóan, szenvedélyesen suttogta azokat a szavakat, amelyeket suta kézzel egy papirszeletre irt fel magának: "Mária, Mária, szerelmem. Megmentlek,Mária. Elmégy a DCI folyó torkolatához. A bokros hegyoldalon egy elhagyott kunyhót találsz, és ott letelepszel. Megmentlek téged." - llj! - szólt rá az ejtöernyös. Mezia hallotta, hogy háta mögött egyre távolodik a helikopter zúgása. A letarolt mezö szélén állt. Eszébe jutott a hosszú út a tarlón át. - Szabad vagy! - mondta az ejtöernyös. - Menj. Szabad vagy! Mezia a tarlóra lépett. Fájt a lába. "Nem baj - mondta magában. - Hiszen már csak öt lépés. " Maga elé nézett. A Barna hegyek kék körvonalai ott remegtek szeme elött. Hallotta háta mögött a géppisztoly závárzatának kattanását. "Már csak egy lépés" - gondolta, és megkönnyebbülten sóhajtott.

Franke, Herbert W. : Röpülj, bogárka, röpülj! A középkor ismeri a varázszót, a mágikus jelet,a boszorkányszöget: szimbólumokat, amelyek büvölnek - nemcsak közvetlen hatással, hanem a szellemvilággal is, melyben nem testi, hanem szellemi erö uralkodik, ha ismertté válik. Ez nem attól függ, hogy a jelet leirják, kimondják vagy csak kigondolják. A konstellációtól függ. A modern geometria lehetségesnek tartja a paratereket, amelyekben a mi megszokott terünk mellett sok más tér is beágyazódik. Csak az a kérdés, milyen eszköz van arra, hogy a mi négydimenziós tér-idö-kontinuumunkból kikerüljünk. Ez még akkor történt, amikor a mi régi terünk kezdett széttöredezni. Atombomba vagy elemi csapás miatt? Senki sem tudta. Valahol elkezdödött. A tér szétdarabolódott. Egyik szektora a másik után hullt szét, felolvadt mindazzal együtt, ami benne volt. Az emberiség fennmaradása három névtelentöl függött: egy bolondtól, egy kisgyermektöl és egy öregasszonytól. A vénembert bevezették a cellába. A beteg a padlón kuporgott, és körmével a falat kaparta: pontokat rajzolt, majd vonalakkal kötötte össze öket, aztán újabb pontok, újabb vonalak következtek szakadatlanul. Amikor az ajtó kinyilt, fel sem pillantott, de önkéntelenül védekezö mozdulatot tett.Az ujja hegye és a körme közül csorgott a vér. - llandóan ilyen állapotban van? - kérdezte a hajlott hátú, ösz vénember a botjára támaszkodva. - Korábban papirra firkált - jelentette az ör. - Elszedtük töle. Aztán ne-

kiesett a falnak. Ebbe beletört a ceruzája. Most az ujjaival ir. Ráadjuk a kényszerzubbonyt? Egyébként ártalmatlan. Az ör vállat vont, eltávozott, és a látogatót egyedül hagyta a beteggel. Amikor egy fél óra múlva visszatért, a vénembert már nem találta ott. A botja ott hevert a padlón, a beteg pedig már nem irt. Arcáról elégedett kifejezés sugárzott, amikor átvezették a közveszélyes betegek osztályára. Semmit sem deritettek ki. Csak halványan gyanakodtak. A beteg soha többé nem irt a falra. - Itt ülnek mellettünk, mami - mondta a gyerek. - Nem látod öket? Az anya a fejét rázta. Beletúrt a kisfia hajába. - Hunyd be a szemed, és aludj! Senki sincs itt! - Mi van vele? Már két napja! - jegyezte meg a szobalány, aki a tejescsészével ott állt mögöttük. - Az orvos semmi bizonyosat nem mondott - válaszolta az anya. - Ne féljetek - suttogta a fiú. - Nem bántanak. Olyan kedvesek. Mondani akarnak nekem valamit. Bárcsak megérteném öket! - Ugyan mit mondanak neked? - Egy másik szobába akarok menni. Van itt sok szoba.Ott nincsenek falak... Most ismét szólnak hozzám. Psszt, maradjatok csendben! - Lecsukta a szemét. Teljesen csendben feküdt. - Alszik - vélekedett a szobalány. - Hagyjuk aludni! Az anyával együtt kiment a szobából. Amikor lefekvés elött még egyszer benéztek a gyerekhez, már nem volt ott. Az ágyban csak egy mélyedés mutatta, hogy hol feküdt. A takaró kisimitva feküdt az ágyon. A gyerek nem volt sehol. Soha többé nem találták meg. De már nem sok idejük maradt a keresésre. A falu magasan a hegyek között kuporgott, a házak mélyen belesüppedtek a talajba. Évszázadok múltak el fölöttük nyomtalanul. Egy faépület homályában réges-régi bölcsö állt. Egy ráncos képü anyóka meggémberedett ujjaival a bölcsö faragott karimájába kapaszkodott,s ide-oda ringatta a faágyacskát. A párnába burkolt rózsaszinü teremtés vékony hangon sivákolt. A vénasszony reszketö kézzel kiemelte a kislányt a bölcsöböl, és az ölébe fektette. Ismét ide-oda himbálta magát,s ennek ütemére érdes hangon egy rég elfeledett gyerekdalt dúdolt: - Röpülj, bogárka, röpülj... Kissé másként énekelt, mint ez szokásos volt. Világos szeme a távolba meredt, sokkal messzebb nézett, mint a látóhatáron húzódó hegyvonulatok. Amikor este az anya a munkából hazatért, a vénasszony még egyre ringatta a felsötestét,de már nem énekelt. Ölében már nem feküdt ott a kislány.Eltünt, és a faluban soha senki nem látta ezután. Egy távoli, elhagyatott zöld völgyben ott állt egy vénember,és egy kislányt tartott a karjában. Másik kezével egy ötéves fiúcska kezét fogta. Fénylö, vörös napkorong tekintett le rájuk. Nem értem - gondolta az öreg. - Nem értem. De azért mégiscsak lennie kell valami értelmének. Mindennek megvan az értelme.

Aljtov, Henrich

: Ikarosz és Dedalosz

Ez régen történt. Az idö elmosta a nemzedékek emlékezetében azok igazi nevét, akik a Naphoz repültek. Az emberek a hajók neve után Ikarosznak és Dedalosznak hivták öket. Még azt is beszélik, hogy a hajóknak is más nevük volt, és az Ikarosz meg a Dedalosz nevet egy ösi mitoszból vették. Ez nem valószinü. Hiszen nem Dedalosz, hanem az, akit most Ikarosznak hivnak,mondta elsönek az embereknek: " trepülünk a Napon!" Ez régen történt. Az emberek még félénken hagyták el a Földet. De már megismerték a Csillagvilág részegitö szépségét és a felfedezések fékezhetetlen, vad szelleme vezette öket a csillagokhoz. S ha egy hajó elpusztult,két másik indult el a Csillagvilágba. Sok év múlva tértek csak vissza - megperzselte öket a távoli napok forrósága, és átjárta öket a végtelen ür hidege. Majd újra nekivágtak a Csillagvilágnak. Az, akit most Ikarosznak neveznek, ürhajón született. Hosszú élete volt,de ritkán látta a Földet. Elrepült a Prokyonig, a Lacertáig,és elsönek érte el Van-Maanen csillagait. Leyten csillagának bolygórendszerében az orhókkal harcolt - az akkor ismert lények legszörnyübbjeivel. A természet sokat adott Ikarosznak, és ö nagylelküen tékozolta tehetségét, akár a Nap. Meggondolatlanul merész volt, de a szerencse sohasem hagyta el. Az évek nem múltak el nyom nélkül a feje fölött, de nem öregedett meg. És nem ismerte a fáradtságot, az ijedtséget és a kétségbeesést. Majdnem egész életében együtt repült vele élettársa. Azt beszélik, hogy az asszony akkor veszitette el életét, amikor az Eridanusra kiszálltak. Ikarosz azután újabb világokat fedezett fel, és asszonya nevét adta nekik. Azok között, akik a csillagokra repültek, Ikarosznak nem volt párja a bátorságban. És mégis megdöbbentek az emberek, amikor igy szólt: " trepülünk a Napon!" Még barátai is - sok, nagyon sok hüséges barátja volt - hallgattak. Vajon lehetséges-e átrepülni az izzó, tüzes Napon? Vajon nem hamvasztja-e el az esztelent a tüzben égö égitest? Ikarosz azonban igy szólt: "Nézzétek ezt a ritkitott gázzal töltött csövet. Sok ezer fokos benne a hömérséklet. Mégis a kezembe veszem, és nem félek, hogy megéget, mivel a csöben a gáz a megritkulás rendkivüli állapotában van." Ellenkeztek vele: "Vajon nem tudod, hogy a Nap belsejében nincs plazma, hanem olyan anyag, amely tizenkétszer keményebb az ólómnál?" Sokan beszéltek igy. Ikarosz azonban csak nevetett: "Ez nem akadályoz meg bennünket abban,hogy a Napba repüljünk. Majd neutritból készitjük el a hajó burkát. Még a Nap középpontjának keménysége is elenyészöen kicsiny lesz a neutrit keménységéhez képest. S a ritkitott gázzal töltött csöhöz hasonlóan a neutrit hideg marad." Az emberek nem mindjárt hittek Ikarosznak. És akkor az sietett segitségére, akit most Dedalosznak neveznek. Fiatal volt, de az emberek megbecsülték tudását. Sohasem repült még a Csillagvilágban, és csupán a tudomány tárta fel elötte az anyag titkait. Hidegvérü, nyugodt és megfontolt volt - nem hasonlitott Ikaroszhoz. Dedalosz száraz és pontos formulái azonban azt jelentették: a repülés lehetséges - és meggyözöbbek voltak Ikarosz heves beszédénél. Abban az idöben az emberek már sokat tudtak az anyag ötödik halmazállapotáról.

Kezdetben a fehér törpéknek nevezett bolygókon fedezték fel. Ezek nem voltak nagyméretüek, de keménységük óriási volt, mivel majdnem egész anyguk, a gáznemü burkot kivéve, sürün egymáshoz préselt neutronokból állt.A Sziriusz mellékbolygójára - a Földhöz legközelebb levö fehér törpére - megtett elsö repülöutak után az emberek megtanulták, hogyan termeljék ki a neutritot, az anyagot, amely kizárólag neutronokból állt. A neutrit keménysége százhúszezerszer túlszárnyalta az acél keménységét, és a vizét - egymilliószor. A hajókat, amelyeken Ikarosz és Dedalosz a Naphoz akartak repülni,egy Földön kivüli állomáson állitották össze. Az emberek az ürben könnyen fel tudták emelni a neutritlapokat, és a munka gyorsan haladt, bár a neutrit,amint emlitettük,az anyag ötödik - rendkivüli keménységü -halmazállapotában volt. Ami pedig a hajókat illeti, azt beszélik, hogy a Csillagvilágba valaha is elinduló ürhajók legjobbjai voltak. Hatalmas motorjaik nem féltek a Nap tüzes viharaitól, és hatalmas sebességük lehetövé tette, hogy sebesen átvágjanak a tüzesen izzó égitesten. És azt is beszélik, hogy éppen akkortájt fedezte fel Dedalosz a gravitációs helymeghatározást. A Nap belsejében, az elektronikus gázok káoszában a rádió tehetetlen. A nehézségi erö azonban ott is nehézségi erö marad. A lokátor felfogja a nehézségi erö hullámait, és a hajók látnak. S elérkezett az indulás napja. A Földröl megjött az utolsó búcsúüzenet: "Ne közeledjetek egymáshoz hajóitokkal, mivel a nehézségi erö egymáshoz vonzza öket. Ne is távolodjatok azonban el messzire egymástól,mivel a könynyelmü hajóst elragadja a tüzes vihar, és a Nap mélyébe taszitja." Ikarosz nevetett, amikor e szavakat hallotta. Dedalosz nyugodtan hallgatta meg öket. S mindketten azt felelték:"Készek vagyunk." Ikarosz türelmetlenül vette kezébe a kormányrudat. Dedalosz figyelmesen vizsgálta meg müszereit. S a Földröl üzenet érkezett:"Szerencsés utat és nagy felfedezéseket!" Ezekkel a szavakkal búcsúztatta már akkor a Föld az ürhajókat, amelyek a Csillagvilágba indultak. Igy kezdödött a repülés. A motorok dühödten okádták a fehér lángot, a hajók megremegtek, sebességüket fokozva. S a Földön úgy rémlett - két üstökös rohan a Nap felé. Elöször repült Ikarosz útitársak nélkül, mivel most nem engedélyezték,hogy bárkit is magával vigyen a hajóján. Ikarosz azonban csak nevetett a veszélyeken, és a lokátor ezüstös fényernyöjét figyelve, a Csillagvilág régi kapitányainak dalát énekelte. Dedalosz sem érezte az egyedüllétet. Elöször hagyta el a Földet,de a Csillagvilág szépsége nem hatotta meg. Dedalosz gondolatai száraz és pontos gondolatok voltak, mint a formulák - az anyag titkai foglalták el. Dedalosz számitásai néha azt jelezték: "Vigyázat! Elöl veszély!" Ikarosz azonban - aki elöl repült - mindezt számitások nélkül is tudta, mivel mind között,aki valaha is ürhajót vezetett a Csillagvilágba, Ikarosz volt a legtapasztaltabb kapitány. Igy repültek a ragyogó Nap felé, és a Föld emberei remegve figyelték repülésüket. Az ürhajók óránként gyorsitották futásukat, mivel a Nap hatalmas vonzóereje kinyújtotta feléjük láthatatlan ölelö karjait. Földi idöszámitás szerint öt napja repültek, amikor a két ürhajó eltünt a Nap vakitó sugarai között. Az utolsó - már eltorzult - rádióhullámok a kapitányok régi dalának hangfoszlányait vitték a Földre,és hallották Dedalosz

száraz beszámolóját: "A kromoszférába értünk. Koordinátáink..." A Nap a protuberanciák tüzes fáklyáival fogadta az ürhajókat. Mintha dühitené öt az emberek merészsége, a feldühödött égitest óriási lángnyelveket vetett, amelyekhez képest a hajók olyan kicsinyeknek látszottak, mint a homokszemek a magas hegyhez képest. A láng néma dühvel tombolt,és mohón nyaldosta a neutritot. A lángnak azonban jelentéktelen volt a sürüsége, és a neutritpáncél hideg maradt. A tüzes nyelvek lángjánál szörnyübb volt a nehézségi erö. Hatalmas erö nyomasztotta Ikaroszt és Dedaloszt, mindenen áthatolva. Mintha ólom ömlött volna szét ereikben, és minden belégzés kétségbeesett eröfeszitésbe került, és minden kilégzés az utolsónak rémlett. Ikarosz erös keze azonban szorosan fogta a kormányrudat, Dedalosz higgadt szeme merön figyelte a müszerek ragyogó tárcsáit. A nehézségi erö növekedett. A Nap szét akarta zúzni a hivatlan vendégeket. Ikarosz szive lázasan, minden erejét megfeszitve, az utolsókat verte,és Dedaloszt fojtogatta a higany nehézségü vér, amely ereiben folyt. Szemüket zavaros fátyol boritotta. Ikarosz ekkor elmosolyodott (a nevetéshez már nem volt ereje!), és kikapcsolta a motort, hagyta, hogy a hajó szabadon zuhanjon a Nap közepébe. S a nehézségi erö egy szempillantás alatt eltünt. A lokátor képernyöjén - amely már nem ezüstös volt, hanem vérvörös - Dedalosz látta Ikarosz manöverét. És még mielött elveszitette volna eszméletét, utánozta társát. S alig tünt el a nehézségi erö, Dedalosz eszméletre tért, és a megszokott nyugalommal figyelte müszereit. A zuhanás sebessége minden másodperccel egyre nött. Az ürhajók a tüzes viharon keresztül sodródtak a Nap közepe felé. Tüz, tüz, végtelen tüz fogadta öket. Gomolyogtak a tüzes felhök, tombolt a tüzes szél, és mindenütt - fent és lent - csak tüz volt. Háromszor aludt ki Ikarosz szeme elött az ezüstszinü képernyö. Ekkor Dedalosz igy szólt: "Ideje, hogy visszatérjünk!" Ikarosz azonban csak mosolygott, és igy felelt: "Elöre!" újra csak továbbrepültek az ürhajók a tüzön át. Dedalosz szemében visszatükrözödtek a müszerek ragyogó tárcsái. Már nem nyomasztotta öket a nehézségi erö, a müszerek azonban új veszélyt jeleztek. Minden számitást és feltevést cáfolva, újra nött a nyomás. A tüzes vihar egyre sürübb és erösebb lett. A hajók remegtek a tüz súlyos hullámainak csapása alatt. A hullámok pedig egyre dühödtebben támadtak rájuk. Már nem is hullámok voltak, hanem tüzes hullámzó hegyek, amelyek rászakadtak a neutrit vékony páncéljára. újra kialudt az ezüstös képernyö, mintha figyelmeztetné öket: "Ideje viszszatérni!" Ikarosz azonban azt felelte: "Elöre!!" S neki volt igaza. A tüz kemény fala maga szüntette meg a sebességet.Elérkezett a pillanat, amikor az ürhajók szinte dermedten álltak a tüzes viharok dühében. A nyomás elzárta elöttük az utat, a nehézségi erö gátolta öket a visszafordulásban. Dedalosz le nem vette szemét a müszerek ragyogó tárcsáiról, mivel azok árulták el neki az anyag rejtett titkait. Ikarosz meg az öreg kapitányok dalát énekelte,és azokra emlékezett, akik vele együtt járták a Csillagvilág útjait. A Nap azonban nem ismerte a vereséget, és még egy utolsó, szörnyüséges csapást készitett számukra. Valahol a Nap legmélyében hatalmas vihar keletkezett. Egy hatalmas légtölcsérhez hasonlitott, de milliószor nagyobb lég-

tölcsérhez, és dühének nem volt határa. úgy ragadta fel a hajókat, mintha hitvány forgácsból készültek volna, majd megforgatva öket, félredobta Dedalosz hajóját. S Dedalosz látta ezüstös képernyöjén, hogy a tüz Ikaroszt a Nap mélyébe taszitja. Az ürhajó motorjai hallgattak, és Ikarosz nem felelt a hivásokra. Dedalosz megértette; ez a pusztulás, és most már semmi sem mentheti meg Ikaroszt. A száraz és pontos formulák értékelték a tüzes légtölcsér hatalmas erejét, és azt mondták Dedalosznak; "Erötlen vagy. Tehetetlen vagy.Menj innét!" Dedalosz szemében ekkor elöször villant fel a láng. Csak egy pillanatra,de robbanásként átalakitotta Dedaloszt. Mivel ebben a pillanatban megértette, hogy a szabályoknál több az élet, és az életnél is több - az ember büszke rangja. És a kormányrudat megrántva, belevetette ürhajóját a lángoló légörvénybe. A láng rátámadt a motorokra, és a tüz,az embernek engedelmes tüz összecsapott a Nap ragadozó tüzével. Körülfogták az ürhajót a légörvény szoros gyürüi, Dedalosz azonban csak ment elöre, tovább, Ikarosz ürhajója nyomában. A légörvény tombolt, és egyre erösebben szoritotta gyürüivel a hajót. Kimerült a feszültségtöl a neutrit páncél, és a müszerek mutatói a vörös vonalon már messze túljutottak. Dedalosz azonban nem figyelt a veszélyekre. Merön figyelte a lokátort. És látszott, hogy minden pillanattal közelebb kerül Ikarosz hajójához. Még dühöngött a tüzes légörvény, a vonzás azonban megragadta a hajókat, és lágyan egymáshoz húzta öket. Alig érezték az összeütközést, és Dedalosz látta a képernyön: a két hajó egyesült. Most már a légörvény ádáz ereje sem birta öket szétválasztani. Egy pillanatra kialudt a képernyö ezüstös fénye, és Dedalosz megértette: Ikarosz életben van. Elnyújtva, erölködve üvöltött a motor,a kettös nehézséget leküzdve. Zúgott a dühödt légörvény, gyürüket font az ürhajó köré. A müszerek mutatói örült táncot jártak. Már-már olvadozott a neutrit páncél. Dedalosz azonban vezette a hajókat, és szive ujjongott, mert életében elöször megismerte a boldogságot. Az ürhajók széttörték a légörvény szoros gyürüit,és kifelé indultak. Egyre gyorsult a futásuk. A sebeséggel együtt azonban visszatért a nehézségi erö. Testüket újra elöntötte az ólomsúlyú fáradtság, és újra fuldokoltak a szivükbe áradó higanynehéz vértöl. Igy haladtak át az ürhajók a tüzes viharon. Még dühöngött a láng, de már közel volt a Nap széle. És a müszerek ragyogó tárcsái azt jelezték: "Az égbe, az égbe!" Örülten üvöltött a motor,az utolsó ugrásra ösztökélve a hajót. A nehézségi erö kiragadta Dedalosz kezéböl a kormányrudat. És nem volt ereje,hogy kezét felemelje; nem volt ereje, hogy a müszertábláig nyúljon, amelyen homályosan villogtak a müszerek tárcsái. Dermedten álltak az ürhajók, a lángoló mélység felett függve. Dedalosz szivét összeszoritotta a rémület. Valakinek az akarata azonban újra azt parancsolta a hajóknak: "Elöre!" Akkor, a rémületröl megfeledkezve, Dedalosz megértette: Ikarosz erös keze a kormányrúdon nyugszik. ...Beköszöntött a nap, és a Föld emberei meglátták, hogy szorosan összesimulva, az ürhajók elhagyják a Napot. Egymást túlharsogva szólaltak meg az antennák:"Jó hirekkel tértek-e vissza a Földre?" Ezekkel a szavakkal fogad-

ta már akkor a Föld az ürhajókat, amelyek a Csillagvilágból megérkeztek. A Föld izgatottan várta a választ. És a válasz megérkezett. Két merész hang énekelte a Csillagvilág régi kapitányainak dalát.

Fleurquin, Félix O.: Montevideo megszállása 1979. szeptember 24-én reggel Montevideo városa teljes sötétségre virradt. Azt mondom, hogy "virradt",mivel az órám szerint hét óra harminc perc volt, amikor e mindennapos jelenségnek be kellett volna következnie. De az egész várost áthatolhatatlan sötétség boritotta, a Carrasco kikötötöl egészen a Cerro-váron túlig, s valószinüleg a Virágok szigetének környékére is kiterjedt. Sajnos egyedül én figyeltem fel erre a jelenségre. Ezért úgy gondoltam, figyelmeztetnem kell rá a hatóságokat. A rendörkapitányságra indultam,az út azonban tizenkét óra hosszat tartott: a falakhoz simulva haladtam, s a nagyobb utcák keresztezödésénél zseblámpát gyújtottam. Végül a rendörkapitány elött álltam, beszámoltam neki a fenálló helyzetröl, s javasoltam, hogy intézzenek felhivást a lakossághoz, és a lehetö leggyorsabban üritsék ki a várost. Válaszul a sötétböl csupán nyers kacaj és sértö hang harsant fel,majd megkértek,hogy menjek haza. Erre elmagyaráztam, milyen hatalmas eröfeszitéssel járt számomra, amig ideértem,s annak ellenére, hogy azok, akiknek leginkább felelösséggel kellene szemlélniük a dolgokat, értetlenséget tanúsitanak, kitartok a figyelmeztetésem mellett mindaddig, amig nem hoznak valamilyen intézkedést a lakosság feje fölött lebegö veszély elháritására. Amint ez elhangzott, a kacagásnak rögtön vége szakadt,hogy átadja a helyét egy komoly hangnak, amely igy szólt hozzám: - Mondja, ön tréfás kedvében van, vagy egyszerüen csak örült? - Sem egyik, sem másik - feleltem sértödötten.- llampolgári kötelességem, hogy kitartsak az álláspontom mellett. Tiltakozásom ellenére udvarias, de kemény szoritású kezek a levegöbe emeltek, s egy furgonba dugtak, amely sebesen a lakásom felé repitett; a nappaliban tettek ki, s közben egy hang rám szólt: - Ezután az árnyékban járj, hé! Nem akartam csalódást okozni neki, igy hát inkább nem feleltem, hiszen más se volt, csak árnyék. Sötétség. Sötétség, mint a sirban, ahol a holtak nyugszanak, s egyedül állok a hatóságok öngyilkos nemtörödömsége elleni harcban. Elhatároztam, hogy magammal foglalkozom. Mindenekelött átöltöztem. Azután összeszedtem minden gyertyát és petróleumlámpát, ami csak akadt a háznál, s nekiláttam élelmiszer után nézni, hogy felkészüljek a hosszú ostromra. A szatócsboltban a spanyol vidám duruzsolása mellett vettem nyolc tucat gyertyát, nyolcvanhét liter petróleumot, ötvenhárom doboz borsókonzervet, nyolc doboz zsirozott babot, tiz rekesz Coca-Colát és egy használt puskát harminchárom doboz tizenkettes kaliberü tölténnyel. Bezártam a házat, a bútorokkal eltorlaszoltam az ajtókat és az ablakokat, és felmásztam a padlásra, hogy jobban szemmel tarthassam a környéket. Meggyújtottam egy zseblámpát, leültem és vártam, hogy történjen valami. A hirtelen sötétség beállta után egy héttel észak felöl repülö csészealjak

légiója jelent meg a város fölött. úgy fénylettek az égen, akár a szentjánosbogarak,s csupán makacs és kibirhatatlan zümmögés áradt belölük, amely a mindent elöntö sötétséggel párosulva még fantasztikusabbá tette a látványt. Földön kivüli invázió áldozatai voltunk. Most persze bizonyára tesznek majd védelmi intézkedéseket, s egész hadseregünk a megszállókra támad. Valamennyi állampolgár vállvetve vesz részt a hösi küzdelemben, amelyröl az eljövendö generációk dicshimnuszokat és hösi énekeket zengenek majd. Amikor ideértem a gondolataimban, a meghatottságtól kis hiján sirva fakadtam. Fogtam dédapám katonasapkáját, kitettem a zászlót az erkélyre, rázenditettem a nemzeti himnuszra, fedezékbe húzódtam, és vártam, mikor hallom meg a lovassági kürtök fémes harsogását s az átkozott betolakodók és mocskos hajóik ellen támadó fegyveres eröink tankjainak és repülöinek a zúgását. Huszonhárom óra telt el, a csészealjak még mindig ott röpködtek Montevideo fölött, s a lovasság még nem támadta meg az ellenséget. Megint hasztalan vitákra tékozolták az idöt, hogy léteznek-e idegen világbeli lények, vagy sem. Amikor a köztársasági elnök hivatalát felhivtam, egy igen kedves úr - akit egyáltalán nem inditott meg rémült könyörgésem - közölte, hogy az elnök éppen teázik, s igy pillanatnyilag - ráadásul a nemzetgyülés engedélye nélkül - úgysem inditana háborút senki ellen. Megköszönte a hivást,s azt ajánlotta, készitsek egy feljegyzést, és küldjem el a nemzetvédelmi minisztériumba, mivel egyelöre ez az intézmény van megbizva az ilyesféle ügyek intézésével. Mikor megszakadt a vonal, ráébredtem, hogy egymagam leszek kénytelen meginditani a szent háborút a betolakodók ellen. Tisztátalan, büzös vérüknek városunk utcáinak kövét kell mosnia, s ez a dicsö harc a közös ellenséggel szemben vivott küzdelem példájaként marad fenn majd az emberiség eljövendövallási és faji megkülönböztetést nem ismerö - egyesült szervezete számára. Egy csészealj az én kertemben ereszkedett le, s egy zöldesen foszforeszkáló,más égiteströl való lény szállt ki belöle: kutyára emlékeztetö, kövérkés vonásai voltak, ibolyaszinü böre,gyilkos és kéjsóvár tekintet ült az arcán. Sörétes puskám egy jól irányzott lövésével gondolkodás nélkül szitává löttem. Zajtalanul a földre bukott, miközben két másik társa jelent meg mögötte, akiknek hasonló sors jutott osztályrészül. Kiszaladtam a kertbe, s tördöfésekkel végeztem azokkal, akik még vonaglottak. Kihoztam a garázsból egy kanna benzint, lelocsoltam a hullákat, egyiknek levágtam a fejét, aztán tüzet vetettem rájuk, s boldogan néztem, mint emésztik öket a lángok. A csészealjat dinamittal a levegöbe röpitettem. Bementem a házba, bezártam az ajtót, ismét megtöltöttem a puskát, whiskyt töltöttem magamnak, és értesitettem a rendörséget a történtekröl. Mire a rendörök megérkeztek, már az ajtóban vártam öket; a vasárnapi ruhám volt rajtam, a markomban pedig egy régi disztört tartottam, amelynek hegyére feltüztem a Földön kivüli lény ijesztö fejét. Elsöként egy nagydarab, mogorva örmester lépett be, s elvette tölem a puskát, a tört meg a fejet, és a járörkocsi felé tessékelt.

A kocsiban senki nem szólt hozzám. - No ugye, látják, hogy igazam volt! Nem válaszoltak. Az örmester kényelmetlenül feszengett. - Mi van magukkal? Tán nem látták a betolakodókat, akiket megöltem? - Betolakodókat! - mennydörögte az örmester. - Még hogy betolakodókat, te vadállat! - orditott rám. - Nem vetted tán észre, hogy szövetségeseink egy küldöttségét lötted szitává, akik azért jöttek hozzád, hogy a segitségedet kérjék? Megsemmisülten néztem magam elé. - És ráadásul még törrel szurkálod össze öket, meg levágod a fejüket, hogy az a... S mindezt délután háromkor! Mérget vehetsz rá, hogy egész életedre sittre küldenek. A biró azt mondta, hogy örült vagyok, s csak azért nem akasztanak fel, mert sajnos a halálbüntetést eltörölték. Bezártak egy szanatóriumba,és kényszerzubbonyt húztak rám. Másnap a betolakodók leszálltak a Függetlenség terére, mindenkit megöltek, aki az útjukba került, energiaernyöt boritottak a városra, s hidföállást létesitettek,hogy innen uralmuk alá hajtsák az egész Földet. Öszintén szólva nem hiszem, hogy bárki is feltartóztathatja öket.

Franke, Herbert W. : Akció-3 Az idegen értelem behatolása a Földre háborús vagy békés úton történhet, nyiltan vagy titokban. Az Akció-3 csak egy lehetöség ezek közül. Feljegyzés, Palomar-hegy Henger alakú, sugárzó test, kékes fényü, magasság harminc kilométer, sebesség 2000 m/sec. Irány: dél-észak. Megfigyelte: I. Wybarth, 62.06.07. 17.08 Telefon, Fontainebleau ....Egyáltalán nem tévedtem... Igen, egy szúróláng... A tüz egyre erösebb... Riadóztassa a tüzoltóságot... Igen, a magam körzetében majd én intézkedem... Rádióadás, Versailles Minden riadókocsinak: Alacsony férfi, ráncos arc, szürke haj, hajadonfött jár, meglepöen mozgékony, hatalmas csomagot cipel, gyújtogatással gyanusitott, feltehetöen a város felé tart. A kivezetöutakat figyelni! Cimsorok, Paris Midi Roncs a tüz szinhelyén - Ismeretlen rakétamodell - A gyanúsitott törpe Riadó Párizsban Rádióriport, Párizs Itt vagyunk az Eiffel-torony elött. Mint már oly sokszor,most is itt keresett utolsó menedéket egy bünözö. A rendörség fényszórókat irányit a toronyra... Én is látom, hogy ott egy férfi mozog, babrál valamit egy csomagon, amiböl sugár tör elö, az oszlopok izzani kezdenek... Müszaki okok miatt helyszini tudósitásunkat félbe kell szakitanunk. Két perc

szünet után piaci jelentésünket hallják. újsághir, Le Matin ...A vasoszlopok meggörbültek, a tetö csakhamar harmincfokos szögben meghajlott. Több ember belekerült a halálos sugár csóvájába. Brassier rendörfönök azonnal kiadta a tüzelési parancsot. Nyomjelzö lövedékek röppentek a magasba, s úgy látszott, az apró emberkét el is találták, összekuporodott, és nem moccant többé. m a készülék tovább sugárzott. Ezután a tetö megbillent, a férfi teste és a készülék lezuhant és szétroncsolódott... Titkos értesülés, Academie Francaise ...Kétségtelenül emberhez hasonló, de az ismertetöjegyek szerint a Földön ismeretlen fajhoz tartozik. További kutatások... ...Hallatlan intenzitású fegyver. A zuhanás alkalmával teljesen szétesett, használati módját mindeddig nem sikerült megállapitani. úgy látszik, hogy... Leonardi igazságügy-miniszter nyilatkozata ...felelötlen szenzációvadászok hiresztelése. A szerencsétlenül járt férfi egy ideggyógyintézetböl szökött meg, s eddig még nem tisztázódott, hogy miként jutott az új, kisérleti fegyverünk birtokába... Juliet államminiszter levele ...kétségtelenül ellenséges idegen lény a világtérböl.És hogy a támadást csirájában el tudtuk fojtani, ezt az ön határozott közbelépésének köszönhetjük... ZSLB 7 fénytávirata HSTLG 102-nek ...Az Akció-3 teljes sikerrel járt. Az elökészitö osztag földet ért hatvankét tagjából csupán egy fö a veszteség. A többiek teljesen észrevétlenül maradtak. Az Akció-4 a tervek szerint megkezdödik...

Brown, Fredric

: Kapcsolat

Dhar Ry egyedül ült szobájában, gondolataiba merülve. Az ajtó túlfeléröl egy kopogással egyenértékü gondolathullámot fogott fel, és az ajtóra pillantva akaratsugarat vetett: "Nyilj ki!" Az ajtó kinyilt. - Lépj be, barátom - mondta. óhaját telepatikus úton is közölhette volna, de ha csak ketten voltak jelen,a beszéd udvariasabbnak számitott. Ejon Khee belépett. - Soká fenn vagy ma, vezérem - mondta. - Igen, Khee. Egy óra múlva várható a földi rakéta érkezése, és látni szeretném. Igen, tudom, ezermérföldnyire innen ér földet, ha számitásaik helyesek. A látóhatáron túl. De még ha kétszer olyan messze száll is le, az atomrobbanás felvillanása akkor is idelátszana, és már régen várok az elsö kapcsolatra. Mert ha nem is hoz a rakéta földi embereket, mégis az elsö érintkezés lesz ez - az ö számukra. Telepatikus munkacsoportjaink már századok óta olvassák a gondolataikat, de ez lesz az elsö fizikai kontaktus a Mars és a Föld között. Khee kényelmesen elhelyezkedett az egyik alacsony széken. - Igaz - mondta.- Bár a legutóbbi közleményeket nem követtem eléggé figyelemmel. Miért használnak robbanó atomtöltetet? Tudom, hogy bolygónkat nagy valószinüséggel lakatlannak vélik, mégis...

- A lobbanást figyelni fogják holdteleszkópjaikon, és - hogy is nevezik? igen, szinképelemzést végeznek,s ez majd többet árul el nekik bolygónk légköréröl és felszinének összetételéröl, mint amit jelenleg tudnak (vagy tudni vélnek, mert annak is jó része téves). Ez afféle próbalövés,Khee. Néhány oppozició múlva személyesen is megérkeznek. És akkor... A Mars kitárullkozva várt, várt a Föld érkezésére. Vagyis ami a Marsból megmaradt: ez az egy város, vagy kilencszáz lakójával. A Mars civilizációja ösibb volt a földinél, de már halódott. Ennyi maradt belöle, egy város, kilencszáz lélek. Várták, hogy a Föld felvegye velük a kapcsolatot, és egy önzö és egy önzetlen okuk volt erre. A marsi civilizáció a földiétöl teljesen eltérö irányban fejlödött. Nem halmozott fel semmi érdemleges ismeretet a fizikai tudományokból, nem volt technikája. De a társadalomtudományokat olyan magas fokra fejlesztette,hogy a Marson nemhogy háború, de egyetlen büntény sem esett már ötvenezer éve.És tökélyre fejlesztette a parapszichológiát, az elme tudományát, amelyet a Földön még csak ekkortájt kezdtek felfedezni. A Mars sok mindenre megtanithatná a Földet. Hogy két egyszerü dologgal kezdjük: a bün és a háború kiküszöbölésére. S ezen túl telepátiára, telekinézisre, empátiára... És a Föld is megtanithatná öket, remélték a Mars-lakók, valamire, ami az ö számukra még értékesebb: a tudomány és a technika révén - amelyeket most már késö lenne kifejleszteni a Marson akkor is, ha rendelkeznének az ilyen fejlödés kimunkálására képes elmékkel - feléleszteni és újjáformálni egy haldokló planétát, hogy másképp halálra itélt lényei fennmaradhassanak, és ismét szaporodásnak indulhassanak. Mindkét bolygó sokat nyerne ezen, és egyik sem veszitene. És ezen az éjszakán teremti meg a Föld az elsö kontaktust egy próbalövés formájában. Legközelebbi rakétája, amellyel már földlakók is érkeznek, vagy legalább egy földlakó, a következö oppozicióban várható, két földi év vagy durván négy marsi év múlva. Ezt jól tudták a Mars-lakók, mert telepatikus kutatóiknak sikerült fogniuk a földieknek legalább néhány olyan gondolatát, amelyekböl már következtethettek terveikre. Ez az érintkezés sajnos ilyen nagy távolságból csak egyirányú lehetett, és a Mars nem kérhette meg a Földet, hogy siettesse ezt a programot. És nem közölhette a földi tudósokkal a Mars légkörére vonatkozó adatokat, ami ezt a próbalövést fölöslegessé tette volna. Ezen az estén Ry, a vezér (ilyenformán fordithatnánk a marsi szót) és adminisztrativ helyettese és legbizalmasabb barátja, Khee együtt ültek gondolataikba merülve, amig csak elközelgett az idö. Akkor poharat emeltek a jövöre - mentolalapú italukkal, mely éppúgy hat a marsbeliekre, mint a földiekre az alkohol -, és felkapaszkodtak az épület lapos tetejére. Észak felé meresztették szemüket, ahol a rakétának földet kell érnie. A csillagok ragyogó fénnyel tüztek át a vékony légkörön... A Föld Holdjának elsö számú megfigyelöállomásán Rog Everett,szemével a nagy követö távcsöre tapadva, diadalmasan felkiáltott: - Ott a lobbanás, Willie! És most, amint a filmeket elöhivják, feltárulnak a vén Mars bolygó titkai. - Felegyenesedett - most már nincs több néznivaló -, és ünnepélyesen kezet rázott Willie Sangerrel: történelmi pillanat volt.

- Remélem, nem ölt meg senkit. Már Mars-lakót, úgy értem. Te Rog, valóban a Nagy Szirtisz közepébe talált? - Nem egészen. A felvétel majd pontosan megmutatja, de úgy láttam, vagy ezermérföldnyire tért el déli irányban. És ez állati pontos találat ötvenmillió mérföldnyi távon. Willie,te igazán úgy gondolod, hogy léteznek Marslakók? Willie pillanatnyi gondolkodás után felelt: - Nem - mondta, és igaza volt.

Rinaldi, Aldo A. : Az idegenek Két nap és két éjszaka gyalogolt már pihenö nélkül; odafele egyszer megjárta már ezt az utat egy reménykeltö üzenettel,s most kétségbeesetten igyekezett visszafelé, emlékezetében egy apokaliptikus látvány képével. Egy patak állta az útját; néhány méternyire megpillantott egy hatalmas fatörzset, amely alkalmas volt hidnak, átment rajta, és haladt tovább. Keservesen megmászott egy dombot, és hirtelen felismerte a helyet: már nem maradt sok hátra az útból. Zsibbadt tagokkal a földre rogyott; nem állt fel rögtön, de aztán mégiscsak megtette: a Királynö hirvivöje csak akkor áll meg, ha meghal. A dombtetöröl végighordozta tekintetét a tájon: ott,annak a buja növényzetnek a közepén van a faluja. Telepatikus üzenetet küldött: két antennája válaszra várva megfeszült, válasz azonban nem érkezett; háromszor is megpróbálta, de hasztalanul. A telepátiát - fajának többi egyedéhez hasonlóan - ö is csak öröm-és vészérzetek továbbitására és a törzs valamelyik veszélyben levö tagja helyzetének a meghatározására tudta használni: a beszélgetés csak antennáik közvetlen fizikai érintkezésével volt lehetséges. Antennái idegesen rezegtek: semmiféle jelzést nem sikerült felfognia.Ismét úrrá lett rajta a két nappal korábban átélt lidércnyomás. A Királynö különleges megbizatással inditotta útnak. Népe barátsági szerzödést akart aláirni a fekete hadfiak népével, akik félelmetes harcosok voltak, s halottakat és sebesülteket hagyva maguk után, már több alkalommal betörtek a területükre. Félve attól, hogy ez az egész háborúhoz vezethet, a Királynö békeüzenettel inditotta útnak. Csend... Ugyanaz a csend, mint két nappal korábban, amikor az ellenséges néphez megérkezett, ugyanaz a szoritó érzés a mellében, s a levegöben is ugyanaz a baljós elöjel. Mintha még mindig látta volna az elesett, agonizáló, izmos fekete harcost, arrébb pedig már kiszenvedett társainak ezreit, akik borzalmas szönyegként teljesen elboritották a mezöt. Ismét érezte a remegést, amit a haldokló antennáival való érintkezés keltett benne; vészjelzést és szakadozott mondatokat fogott fel: "A sárga üvegek... a kicsi üvegek... az égböl hullanak... ölnek... fájdalmasan ölnek... csak lassan halni meg tölük... az Idegenek... ök szórják... ne érj hozzájuk... azonnal menekülj... a falunk már nem létezik..." A szavaknak végük szakadt, csak gyenge impulzusok jutottak el az agyába: egy hatalmas és szilaj faj bátorságáról és büszkeségéröl szóltak; hirtelen minden összezavarodott, s az utolsó, amit felfogott, a tehetetlenség és reménytelenség mély fájdalma volt. A harcos antennái ernyedten lekonyultak: meghalt. Hátralépett, de nem tudta levenni szemét a halottak ezreiröl és a sárga foltokról. Két nap és két éjszaka rohant megállás nélkül, hogy figyelmez-

tesse a népét. A szorongó elöérzet, amely végigkisérte az úton, most bizonyossággá vált, kézzelfogható valósággá, azoknak az apró kristályoknak a formájában, amelyek messze beboritották az egész sürüt, ahol a faluja volt. Mi célt szolgál ennyi hasztalan halál? Tudatában volt kérdése képtelenségének, hiszen nem volt magyarázat az Idegenek vérengzö viselkedésére;eszébe jutott a legenda, amit fajtája minden egyedének a fejébe véstek,s nemzedékröl nemzedékre öröklödött végtelen idök óta. Az Idegenek - állitotta a legenda - a csillagokban születtek, de hamarosan az ürön át csillagról csillagra szökellve legyilkoltak s rabszolgaságba döntöttek más lényeket; ellopták a hatalmat,amelyet a "Mindenségisten" öriz az anyagban, s ez legyözhetetlenné tette öket. De gonoszságuk addig fokozódott, hogy magával a "Mindenségistennel" is szembeszálltak, ö pedig megsemmisitette öket a világukkal együtt, csupán egyetlen pár kapott kegyelmet. Mivel a csillagokról kiüzték öket, a pár erre a világra jött, itt élt és szaporodott, szüntelenül ölt és rombolt, arról álmodozva, hogy egykoron ismét uralma alá hajthatja azokat a világokat. Kostackot, a Nap urát, a Mindenségisten fiát bizták meg az itélet végrehajtásával; tüzes karjaival tüzgömbbé változtatta a bolygót, s igy megsemmisülés fenyegeti az Idegeneket, ha megpróbálnak visszatérni a csillagokra. Igy végzödött a legenda. Felnézett: ott volt az örökösen vigyázó, fénylö Kostack, a Nap istene. Ismét útnak indult, most már céltalanul, s minden talpalatnyi földet jól megvizsgált, nehogy megérintse a sárga kristályokat. Kicsit elörébb talált egy növényzet nélküli tisztást, s utolsó erejét összeszedve futásnak eredt: gyorsan át kell érnie rajta, veszélyes dolog fedezetlenül lenni... Az út közepén járt, amikor a hatalmas és sötét tömeg rázuhant, ezer darabra zúzva testét. - Mi újság, plébános úr, hogy van? - Nagyon jól, don Ramón. - Igen szép és emlékezetes nap a mai. - Szépnek szép, de mért lenne emlékezetes? - Nem hallgatta a rádiót? Most inditottak útnak egy embert szállitó ürhajót a csillagokba; az Alfa Kentaur vagy valami ilyesféle csillag felé. - Ne vegye rossz néven, de a hiveken és a kápolnán kivül csak a kertemmel foglalkozom. No igen, meg a hangyák irtásával itt a környéken, mert ha nem ügyelek, egyetlen virágot sem hagynak épen ezek a kártékony férgek. - Épp ott szökik egy... Lépjen rá jó erösen, plébános úr,s többé nem teszi tönkre a növényeit. - tkozott férgek, de az ég bocsássa meg, ezzel a hangyairtóval itt egy jó negyedmérföldes körzetben egyetlen darab sem maradt belölük életben. - Magára hagyom, plébános úr, hamarosan meleg lesz. - Igaza van, szinte úgy tünik, mintha megnött volna a nap. - Viszontlátásra, plébános úr. - Viszontlátásra, don Ramón.

Ariosto, Lodovico : Utazás a Holdba /Részlet az Örjöngö Loránd XXXIV. énekéböl/

Miután a Tüz egén áthatoltak, elérték röptükben a Hold világát. Sikja, mint acélpenge, melyre foltnak árnya se hull, úgy fénylett, látva látták. S mint földünk, egész tömegével: oly nagy, vagy alig volt kisebb csak, úgy találták, s hogy épp ilyen e föld hab-körbefonta, tenger-zárta világvégi korongja. És Astolfo duplán is megcsodálta: egyrészt, hogy ott minden mily mérhetetlen, pedig innét lentröl tekintve rája, kis tányérnál alig nagyobb szemedben; másrészt, hogy a hab mosta földi tájra mily áthatóan kell nézni, mily meredten, ha fentröl még ki akar venni bármit, oly nehezen jut fel a fény odáig. Más csermelyek diszitik, más lapályok, más tavak a vidéket arra, mint lenn; a bércorom, a völgy, a róna más ott, s im városok, várak minden gerincen! Ily házakat hösünk még sose látott, nem is fog, mert lenn párjuk erre nincsen, de a nimfáknak sem, kik vadonában vadakat üznek egész napon által! m a herceg most ezzel mit se gondolt, nem bámészkodni szárnyalt át a légen! Hanem követte azt a szent Apostolt, mig meg nem álltak egy szük völgy ölében, hol csodásan, két hegy közt, mindaz ott volt, mit elvesztett a földön bárki rég lenn: ott volt, akár Idö, Sors volt is álnok, hogy lába kelt, akár maga hibázott. Nem csak kincsröl, hatalomról beszélek, mely ama kerékröl oly sok lebillen! Hanem amit Fortuna szekerének se hozni, se elvinni módja nincsen. S zeng a sok fenti Hirröl majd az ének, melyet az Idö, mint szú, szétmar itt lenn, s nagy halmáról fohászoknak, imáknak, melyek gyarló szivünkböl égbe szállnak. Mert szerelmes könnyeknek, sóhajoknak, tenger idönek, melyet elveszit a kártyás, vagy naplopók elszórakoznak, meg sok döre tervnek, mely egyre sirja, hogy füstbe ment, és döre óhajoknak,

igen, mindnek e völgymély lett a sirja, mivel mit lenn elhagytál, fönn a holdi világban ott vár mind e földi holmi. De mig jár e buckákon botladozva, s erröl-arról kikérdi vezetöjét, ütközik lába felfújt hólyagokba, melyekböl vad, fülsértö zene bög szét. Ez itt a lyd föld sok-sok trónja - mondja a szent - az asszir és görög dicsöség s a perzsáké, kik voltak föld csodája: hát igy fúl most nevük-hirük homályba! Aztán arany s ezüst kampókra lelt még: ajándék mind, mellyel (remélve, elnyer némely kegyet) zsugori fejedelmét, urát akarta megfogni sok ember. Majd talált több füzér-befonta repkényt: s hallja, mind hizelgés volt hajdan egyszer! Odébb megpukkadt tücsköket vesz észre: ódákat zsarnokok dicséretére. Arany béklyót lát, ékes láncot arrább, megannyi rossz végre jutott szerelmet; majd sas-körmöket, talpnyalók hatalmát, melyek uruktól gyakorolni nyertek; s üres tömlöket, sok pökhendi nagyság kegyét, mellyel kedveztek pár kegyencnek: de ily Ganimédésznek mind kihullnak a kegyböl, ha éveik elvirulnak! S szeme rom-városoknak, -palotáknak dús kinccsel szinig telt sorára téved. Mi ez? - Megcsalt frigyek! - hallja a választ s rosszul leplezett összeesküvések. Alább leány-arcú kigyók tanyáznak, hamispénzverök müve mind e rém-test. Majd mit hitvány udvartól udvaroncok bérül kaptak - tört cserepekbe botlott. Majd lát leves-tengert a földre folyva, kérdi tüstént a Doktort; ez mi légyen? rvákra testált alamizsna - mondja mely igy folyt el a rokonság kezében. Aztán int egy hajdan himes hegy orma, de büzlik már minden virága régen: ez is - bocsánat! - ajándék, a drága Szilveszternek Konstantin ezt ajánlta. Lépett utóbb madárlépes ragacsba:

óh, asszonyok, ez lett a nöi szépség! m szöni mindezt hosszú volna dalba, nem érném ezer vers után se végét, oly számos volt a hösnek ott kalandja! Mert minden dolgot összegyüjt e térség. Egyre nem lelt csupán fenn: balgaságra, az lenn él, az szivünk örök barátja. Néhány saját elpazarolt hetére, bolond tettére szintén ráakadt ott; de bizony ha nincs vele most vezére, alig ismert volna rájuk a bajnok. Késöbb, miböl itt oly sok van, hogy érte az Urhoz sosem esdünk, oda tartott: az észhez. Ebböl lelt nagyobb halomra, mint minden hegy, mely bekerült dalomba! Éterikus, lágy fluidum az elme, s ha rosszul örzik, illékony felettébb; hát zárták sok, különbözö üvegbe, szükebb az arrább, öblösebb ez errébb. m mind közt az volt legnagyobb, amelybe Anglante hibbant uráét helyezték: hösünk nyomban ráismert, a palackra "Lóránd nagy esze!" - ez volt ráragasztva. S eként irták föl minden amphorára: kinek eszét örzi? A frank levente saját esze javát is megtalálta! De akkor hült csak el, hogy észrevette, hány teljesen bölcsnek vélt földi társa van itt, ezen a helyen képviselve, kikröl úgy tudta, hija nincs szemernyi nagy elméjüknek, - s itt volt valamennyi! Mert ki nagyravágyásnak, ki a nöknek, ki kalóz kincsszerzésnek lett bolondja; más hitte, kegyes lesz hozzá a förend, társa merült botor varázslatokba. Ez gyöngyökért bomolt, barátja föleg festményekért, más vágyott más dologra: de volt ott böven csillagjós, szofista, s költö is - hogy teljes legyen a lista!

Fleurquin, Félix O.: Violet is better Tegnap arra ébredtem, hogy lila vagyok. Lila, akár a temetöi orgona, mint egy hulla beesett szemgödre,mint a szigetek közé szorult tenger mélye, mint a mentafa elszáradt levele,szóval csupa

olyan dolog, ami ellenszenvet kelt az emberben... nos, meglehetösen barátságtalan szinü. Inkább zöld szerettem volna lenni, mint a tavaszi rét, mint a fák susogó lombja, vagy pedig mint a rügyéböl éppen kisarjadt, napról napra duzzadó banánfüzér... Mennyi szép és magasztos dolog van a világon, ami zöld szinü! S nekem éppen lilára, az óvó istenek kezétöl elhagyottak szinére kellett változnom! Én,a legfogékonyabb költö, egy pária lettem, aki a balgák szinét viseli! Mit követtem el, amiért ez lett a büntetésem? De hát lila vagyok, amilyen még egyetlen épeszü ember sem volt soha. A dolog úgy áll, hogy senki nem emlékszik rá, hogy valaha is normális voltam. A barátaim szemében egy idegen vagyok csupán. Nem vörös vagyok, mint a többi tisztességes Vénusz-lakó, hanem lila. Miután sok-sok napon át szenvedtem a kegyetlen végzet által megbélyegzettek magányát, úgy döntöttem, hogy a város központjába megyek, és meggyözöm öket arról, hogy ugyanolyan vagyok, mint ök, hogy a szin nem számit, hogy továbbra is jó állampolgár maradtam, s igy - azt hittem - megmenekülhetek a jelenlegi helyzetemböl. Teljesen levetköztem, azután felkapaszkodtam a Nagy Pátriárka szobrára, s szép beszédet vágtam ki arról, hogy jogom van normális lényként élni. Letartóztattak, és biró elé vittek, aki hosszas védekezésem ellenére a legalantasabb elöitéleteitöl hagyta magát befolyásolni, s jogerösen arra itélt, hogy azonnali hatállyal fosszanak meg jobb kezem három legifjabb és legszebb ujjától. Szegény ujjaim elkeseredett jajszavai közepette voltak kénytelenek a vérpad elé vonszolni. - Nem akarod bekötni öket, hogy ne szenvedjenek, fiam? - Nem, atyám! - mondtam büszkén. - Viselkedjenek férfi módra, s legyenek tudatában, hogy haláluk nem lesz a feledés martaléka, s hogy testvéreik, a hüvelykujj és a kisujj legszebb emlékként örizzék meg önfeláldozásukat a hóhér véres és igazságtalan pengéje alatt! - Legyen a kivánságod szerint. Mikor a bárd lecsapott, tompa ütést éreztem,és minden sötétbe borult elöttem. Azt mesélték, még a hóhér sem tudta megállni, hogy ne ejtsen néhány könnycseppet. Amikor szabadlábra kerültem, a föfoglár küldött három apró kis koporsót és egy személyes hangú levelezölapot, amelyben legmélyebb részvétét fejezte ki. Diszes temetésben részesültek a rét pázsitján, a fehér fák árnyékában,ahol oly sokat játszottak zsenge gyermekkorukban egy szolgálólány ujjperceivel, akinek egyébként már nem is emlékszem a nevére. Sose tudom elfelejteni öket, különösen nem étkezés idején, amikor akrobatikus mozdulatokat kell tennem, hogy meg tudjam fogni a villát. Szomorú eset volt. Föleg kitörölhetetlen következményei miatt, amelyek teljesen felkavarták békés magányomat. Lázadó lett belölem. Én lettem a Sötétlelkü Lila, aki éjszakánként támadott. De ezzel együtt is, bár bosszút álltam magamért, a baj forrása nem szünt meg: továbbra is lila maradtam.

Szomorú dolog Vénusz-lakónak és lilának lenni egy olyan korban, amikor még nem fedezték fel és nem alkalmazták a faji integráció áldásait. Valami ahhoz hasonló, mint négernek lenni New Orleansban 1850 körül. Csakhogy itt egyedül vagyok egyelöre, bár éjszakai bolyongásaim során szerencsétlenségem magját elhintettem ellenségeim asszonyainak a hasába. Ez az oka, hogy nincs sok barátom. Bizalmatlanok hozzám. Bizalmatlanok hozzám, mert lila vagyok, és megvetnek az átkozottak. De az utóbbi idöben már hozzászoktam; még az is eszembe jutott,hogy különb vagyok náluk, s a lelkem mélyén szilárdan hiszem, hogy a lila a szebb szin.

Örkény, István

: Budapest

A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának. Hirtelen az egész városban megállt az összes villamos. Minden megállt, még a kisvasút is a játéküzlet kirakatában. Csönd lett. Késöbb még felzörgött valami, de csak egy újságpapirt söpört magával a szél. Aztán nekisodorta egy falnak, és még nagyobb lett a csönd. Nyolc perccel az atombomba robbanása után kialudt a villany, rögtön utána a rádióban lejárt az utolsó gramofonlemez. Egy óra múlva szörcsögni kezdtek a csapok, aztán nem folyt több viz. A lomb is száraz lett, akár a bádog. A szemafor szabad utat jelzett, de az utolsó bécsi gyors már nem futott be a pályaudvarra. Mozdonya kazánjában reggelre kihült a viz. Egy hónap alatt elgyomosodtak a parkok, zab nött a gyermekjátszóterek homokozóiban; ezalatt a söntések polcain is beszáradtak az étvágygerjesztö italok. Minden élelmiszert, az összes bördiszmüárut és a könyvtári könyveket megették az egerek. Az egér roppant szapora állat; ötször is lefial egy esztendöben. Nem sok idö múlva úgy ellepték az utcákat, mint valami bársonyos, iszapszerüen hömpölygö kövezet. Birtokba vették a lakásokat, a lakásokban az ágyakat, a szinházakban a zsöllyéket. Bejutottak az Operába is, ahol a Traviata került szinre utoljára. Amikor az utolsó hegedün átrágták az utolsó húrt, annak pendülése volt Budapest búcsúszava. De már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula: "Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné."

Haller, Gábor

: A rovar

Bert a tengerpart homokjában feküdt, és élvezte az életet. Figyelte a sirályok alacsony röptét, a különös alakú felhöket, a felhökön átszürödö fény játékát. Egyszerre azonban észrevett valamit, ami felkeltette érdeklödését. Magasan, egy kicsit jobbra a feje fölött megpillantott egy fekete pontocskát. Vajon mi lehet? - törte a fejét Bert. Kis idö múlva aztán rájött. Biztosan egy rovar. Hát persze, egy rovar, miért is nem jött rá elöbb? Ellenségesen figyelte, ahogy a rovar furcsán, lassan lebegve, függölegesen leereszkedett, töle alig harminc centire. Hasra feküdt, és belemarkolt a homokba. Bert még soha életében nem látott ilyen különös alakú rovart. Lélegzetvisszafojtva figyelte,de amikor a rovar

hat lábán lassan, tapogatózva elindult feléje, Bert dühbe gurult,és a marék homokot, amit a markában szorongatott, a rovarhoz vágta. - tkozott rovar! - dörmögte,és tenyérrel a homokkal belepett rovarra csapott. Egy kicsit még várt, de amikor a rovar nem mászott elö,arrább hempergett, és lehunyta a szemét. Tökéletesen elégedett volt magával. Amikor az R-1 elnémult, a tudósok összenéztek, majd lázasan keresni kezdték a hibát. Nem értették, miért szakadt meg ilyen váratlanul az összeköttetés, hiszen eddig minden tökéletesen sikerült. A leszállás, a lábak leeresztése és az elindulás minden várakozásukat felülmúlta. Izgatottan szaladgáltak, javitottak és tanácskoztak. Az R-1 azonban nem jelentkezett többé az idegen bolygóról.

Fekete, Gyula

: Fantasztikus történetek 2975-böl

gyjelenet Feladatát teljesitve, a Föld felé tartott az ürhajó, kétfönyi személyzetével. Kellemesen meleg volt a kabinban. Halkan duruzsoltak a folyvást örködö müszerek; a periszkóp-ablakon becélzott, éppen az ágy fölé,egy éles napsugár. A férfi oldalt feküdt, meztelen, izmos válla a takaró fölött. A nö haja széthullt a párnán. Szemét lehunyva mosolygott. - Mit nevetsz? - kérdezte a férfi. - Találd ki. Hallgattak. Egyre csak mosolygott a nö. - Szabad a gazda? - Szabad a gazda. Megfogta a nö a férfi kezét, behúzta a takaró alá, s odaigazitotta forró, meztelen testéhez, domború hasához. Szótlanul feküdtek igy egymás mellett. Mosolygott a férfi is.

Ismerösök találkoznak Véletlenül, a Körzeti Protonerömü irodaházának elöcsarnokában szaladtak össze. - Szia, öregfiú! - Nicsak! Ezer éve... - Te semmit nem változol. Hogy s mint? - Megvagyunk. És te? - Semmi különös. Jó volna már egyszer... Hivjál fel. Vagy én megkereslek. - Ez az. - Kibeszélgetjük magunkat. Kedvünkre egyszer. - Szóljál. Én akármikor. - No, sietek... viszlát! És csakugyan nem keresik egymást. És nem beszélgetik ki magukat további

ezer évig.

Az az óra Az öregasszony a területi kórház 45.emeletén kapott különszobát, kétágyast, ahol együtt maradhatott a beteggel. Sikerült elérnie, hogy az a specialista vállalja a vizsgálatot, aki már több száz betegét hozta vissza az életbe a klinikai halálból is. Az osztályvezetö föorvos utódjaként leginkább az ö nevét emlegették. Párnákkal föltámasztva feküdt az öregember. Kapkodva-zihálva lélegzett, de az inkubátort nem türte. A homlokán gyöngyözött a verejték. Vérágas szemével mereven nézett fölfelé a semmibe, de úgy nézett, mintha látna is ott valamit: hamuszürke arcára mintha véglegesen rádermedt volna ez a látvány. Nem volt már eszénél. Elfakult hangon kérdezte a vizsgálat után az orvostól az öregasszony, reménytelenül: - Tessék mondani... De öszintén tessék mondani. - Sajnos - vonta meg a vállát az orvos. - Sajnos. órák vagy... napok legfeljebb. - És nem lehetne mégis... valamit nem lehetne? - Sajnos, asszonyom. - Tudom én, hogy elöbb-utóbb, de... annyira váratlanul, olyan hirtelen... - Mindent megtennék, amit a tudomány mai állása szerint... Nyugodjék bele, asszonyom. Sirdogált egy percig az ajtónál az öregasszony, mielött visszament volna a beteghez, szipogott, törölgette a szemét, és arra gondolt, hogy elkerülhetetlen most már. És ezek után biztos, hogy ha az ö órája eljön - csak legalább ne késne sokáig -, ö végképp idegenekre marad. Aznap csakugyan meghalt az öregember. Az asszony éppen vizet langyositott, hogy letörölgesse a beteg verejtékben úszó arcát. Amikor az ágyhoz lépett,már mozdulatlan volt a meggyötört test. Leesve az álla, fölfordulva a szeme fehérje. Kinyikkant a sirás egy pillanatra az öregasszonyból, de azután csak mélyet sóhajtott. Lefogta a halott szemét,és felkötötte az állát egy törülközövel, amelyet már az elöbb a keze ügyébe készitett. Évekkel ezelött, amikor a fiuk baleset áldozata lett, elkészitették, természetes márványból, közös névtáblájukat a családi kolumbáriumba. Most a férfi neve mögé rávésette az öregasszony a "meghalt" szó után kihagyott helyre az évszámot: 2975.

Rubin, Gábor

: Acélöklü bátor Joe

Acélöklü Bátor Joe-nak bizony sok emberrel volt nézeteltérése az életében. Fene sokan fenték rá a fogukat, de nem mert vele kikezdeni senki, mert kemény legény volt ö. Tudta ezt ö is, de hát nem félt senkitöl, már csak ilyen ember volt. Egyszer aztán kapott levelet egy barátjától, hogy segitsen rajta. Valami

ködös sztori is volt ott, én már nem tudom, mi. Elég az hozzá, Joe elment ahova hivták, egy elhagyott ház kis szobájába. Nem talált ott senkit, és ahogy fel-alá sétált, hallja ám,hogy a külsö szobában gyülekeznek rendesen, és nagyon tanakodnak. Rájött nyomban, hogy csöbehúzták, mert felismerte a konkurrens bandát. Önála meg nem volt semmi, csak a kis idögépe, de sehogy sem akaródzott megfutnia. Bántotta volna a büszkeségét. Gondolkozott hát, aztán visszament vagy egy órát az idöben, várt majdnem egy órát, aztán visszament megint. Ott találta saját magát, vártak majdnem annyit, mint az elöbb, aztán Joe megint visszament. Akkor már hárman voltak, és igy folytatta, amig elég sokan nem lettek. Akkor aztán kirontottak a szobából, és jól elagyabugyálták azt a társaságot! Nem szerettem volna ott lenni. Joe aztán megvárta, mig hasonmásai sorban beszállnak az idögépbe,majd szépen hazasétált. Azt pedig,aki behúzta a csöbe, még külön megkereste késöbb, hogy leszámoljanak. Ilyen legény volt Bátor Joe.

Rubin, Gábor

: Kalandorok

Rob és társai afféle ürközi kalandorok voltak. Nem bántottak ugyan senkit, ha nem volt muszáj, de nem is éltek szerzeteséletet. Szerettek új bolygókat felfedezni,nem mintha ezt telekkönyveztették volna, vagy tudományos elismerésre törekedtek volna, csak saját szórakozásra végezték. Egy napon valami ócska aszteroidára kerültek, ami olyan sötét volt, mint a pokol feneke. Már éppen fordultak volna vissza, hiszen nem volt ott semmi, amikor valami kis neszt hallottak. Odavilágitottak zseblámpával, hát egy kis emberke jött le a hegyoldalon. - Én vagyok a Baljóslatú Nagy rny - mondta a kis emberke. - Mi vagy te? - röhögtek a felfedezök. - Na gyere a bácsihoz! - Én vagyok a Baljóslatú Nagy rny. Mellesleg a Tökemozgást a Provinciákra Szervezet tagja. - Hát hol a te árnyékod, kisöreg? Mert hogy magad vagy nagy, azt kötve hiszem. Válasz helyett a kis mókus körbemutatott. Körbevilágitottak, de nem láttak semmit. Aztán kihoztak egy fényszórót, de azzal sem láttak többet. Hiába világitottak, egymást sem látták, söt magát a fényszórót sem; azt, hogy müködik, csak onnan tudták, hogy valahányszor a cingár kis emberre világitottak, az látszott. Ettöl függetlenül megfogták a kis manust, és bedugták egy kalickába, aztán elhajóztak. Baljóslatút nem bántotta senki, mindennap megivott egy doboz kondenzált tejet. Csak az volt zavaró,hogy töksötétben kellett hajózniuk, még jó volt, hogy a csillagok látszottak. Azon tanakodtak, mit kezdjenek a kis hapsival. - Mégsem használhatjuk fotólaboratóriumban. - De cirkuszt csinálhatnánk. - Ugyan, hát lenne ott nagy cirkusz, ahova a kis ürgét levinnénk! Végül aztán ebböl született a nagy ötlet. Nem csináltak semmi különöset, csak hazamentek a Földre. Ott pedig hirtelen irdatlan sötét lett, hogy nem látszott semmi, csak a nap az égen meg a kis hapsi, ahogy itta a kondenzált tejet. - Mi történt? - kérdezték rémülten az emberek mindenhol.

- Semmi különös - válaszolt egy rádióadó az óceániai szigetvilág egyik kis szigetéröl. - Csak most már mindig igy lesz, amig a világ kormányai össze nem szednek ennyi meg ennyi aranyat, és el nem juttatják az ilyen szélességi és olyan hosszúsági körhöz.De ha valami disznóság lesz, akkor azután is. Egyébként úgy szervezik meg a dolgot, ahogy akarják. - Csúcs. Semmilyen világszervezet addig nem intézkedett ilyen gyorsan, vita nélkül, egyetértésben. Gyorsan együtt volt a pénz a mondott helyen, és nem volt semmi disznóság. Robék felszedték a dohányt, és vitték vissza a kis hapsit. - Kösz, kisöreg, most már mehetsz vissza az aszteroidádra. - Dehogy megyek - mondta Nagy rny -, egész megszerettem magukat. Ki akarták tenni, de valahányszor megpróbálták, eltünt. Mit volt mit tenni, vitték magukkal tovább. A kis ember ezután is mindennap megivott egy doboz kondenzált tejet, és töksötét volt. Egyébként nem bántott senkit. Robnak és társainak, valahányszor megunták, hogy az ürben császkáljanak, vagy ha élelemre volt szükségük, és leszálltak valahol (persze nem a Földön), mindig egy csomó kártéritést kellett fizetniük a sötétért,és ráadásul az árat az ottaniak határozták meg, Rob pedig fizetett, mint a köles,ha nem akartak éhen halni vagy levegö nélkül elpusztulni. Ez igy ment, amig el nem fogyott az összes pénz. Ekkor a kis mókus igy szólt: - Irány haza! - Hazavitték. Akkor a kis ember igy szólt a meghökkent felfedezökhöz: - Látjátok, nem hittétek el, hogy én vagyok a Baljóslatú Nagy rny. És azt sem hittétek el, hogy a Tökemozgást a Provinciákra Szervezet tagja vagyok.Azzal elbattyogott a sötétben.

Brown,F.-Reynolds,M: Füles meg én meg a Mars-lakók Kiváncsi vagy, hogy mentette meg Füles a világot a Mars-lakóktól? No, akkor ide süss cimbora! A Mojave szélén történt, a Halál völgyétöl kissé délre. Füles meg én éppen... - Füles - mondtam neki panaszosan -, nem érsz egy patkószöget se, mióta meggazdagodtál. Olyan fene nagyra vagy magaddal,hogy már büdös a becsületes munka, a kocogás a sivatagban. Igaz? Füles nem felelt. Fütyült rám, csak nézett maga elé, a homokot, a port, az apró kaktuszokat fitymálva. Nem felelt. Kiabált róla, hogy legszivesebben ott maradt volna Cruceróban vagy odafent Bishopban. Megmérgelödtem. - Füles - mondtam -, néha azt hiszem, te nem is itt születtél. No persze, itt töltötted életed javát a sivatagban meg a hegyekben, akárcsak én.És talán jobban is ismered öket; mi tagadás, te botlottál bele abba a múltkori nagy leletünkbe. Mégis azt hiszem, te nem szereted igazán a sivatagot meg a hegyeket. - Nem ok nélkül beszélek igy, Füles. Ez leri rólad, amióta azt a kalap pénzt kaptuk a leletünkért. Ne vágj ilyen sértödött pofát. Hogy viselkedsz, mióta felmarkoltuk a dollárt a bankban? Megéred a pénzedet! Mit csinálsz, amint Bishopba vagy épp Needlesbe érünk? Irány a legelsö kocsma,az ám! Hadd tudja meg mindenki, hogy kiszórni való pénzünk van.

Füles ásitott, a port rúgta a patája alatt. Nem bánta, hogy csak dumálok és dumálok, mert a sivatagban mindenkinek jólesik, ha emberi hangot hall,de nem figyelt igazán arra, amit mondtam. De ez engem nem zavart. Kitálaltam neki. - És még nem is elég - mondtam -, hogy egy bárban szórjuk a pénzt. Alig végzel az egyik kocsmában a gallon söröddel, máris a másikba indulsz. Már lassan szóbeszéd tárgya leszel, Füles. De törödsz is te azzal. Söt, ahogy mondtam, olyan fene nagyra vagy már magaddal, hogy az sem érdekel, mit beszél rólad a világ. - Pedig nincs annyi pénzünk, hogy becsukjuk a boltot. Ha megpróbálnánk véglegesen letelepedni a városban, egykettöre leégnénk. Különösen ahogy te járod a kocsmákat, és vedeled a sört. Még tiszta szerencse, hogy nem vásárolsz be otthonra italt; biztos ezért gondolod,hogy nincs okom panaszkodni. Füles csak horkantott a szavaimra, és megállt. - Nocsak, úgy gondolod, hogy itt táborozzunk le? - Körülnéztem a vidéken.Oké, nekem egyik hely olyan,mint a másik. Viz mindenesetre nincsen tiz mérföldön belül. Levettem a málhát Füles hátáról, és hozáfogtam a kis sátor felveréséhez. Ilyesmit se vittünk magunkkal, mig arra a leletre nem bukkantam - jobban mondva Füles bukkant rá -, de az a fickó az áruházban gyenge pillanatomban kapott el, mikor pénztöl dagadt a zsebem, és rám dumálta. Semmire való kacat, de hát Füles megérdemli, hogy cipelnie kelljen. Füles figyelte egy percig, mit csinálok, aztán elkocogott,felmérni a legelés lehetöségeit a gyér gizgazok között, amiken az öszvérek élnek a sivatagban. Tudtam, hogy nem kóborol messzire, nem kell figyelnem, se megbéklyózom, igy hát a magam dolga után néztem, s hagytam, hogy ö is nézzen a magáé után. Nem volt túlzás benne, amit dumáltam neki. Már napok óta játszotta ezt, és nem volt nehéz kitalálni az okát. Füles visszavágyott oda, ahol minden este megkapja a söradagját és valami izes csemegét mellé. Mióta felrúgta azt a sziklát, és igy feltárta az ezüsteret, hitele volt minden kocsmában, a környék összes városában. Alighogy bekocog az egyikbe, a bárfiú már tölti is tele a vödröt sörrel, ö lehúzza, és indul a következöbe. Megörül a sörért, s ráadásul remekül birja. Talán sose mentem volna bele ilyesmibe, de ahogy mondtam, Füles bukkant a leletre, hát gondoltam, megérdemli. Még ha néha meg is bánom, mint akkor Cruceróban tévedésböl egy flancos lokálba masirozott be, és a táncparkett közepén kötött ki és ott - hát istenem,egy öszvértöl igazán nem lehet rossz néven venni, mi? Még csak nem is táncoltak éppen, nem is tudom, miért csaptak olyan nagy hühót a dologból. Furcsa, hogy Füles még sosem követett el ilyesmit ott, ahol szivesen látták, és néha egyenest arra gondolok... hát még ami a marslakókkal történt! De ott még nem tartunk. Szóval épp pipa voltam Fülesre; megint a városba készültünk és talán ezért pakoltam ki neki. Szeretek beruccanni a városba, akárcsak Füles, csak aztán ott hamar agyamra megy a zaj meg a népek meg a nagy házak meg az ágyban alvás, és már húzom is a csikot vissza a hegyekbe. Ez az egyetlen igazi nézeteltérés Füles meg közöttem: ö sokáig maradna még. Fél óra múlva vacsorát kotyvasztottam; Füles biztos azt hitte, nem látom, hogy bemegy a sátorba. Szaglászik ott valami lopnivaló után. Fülesnél lopósabb öszvért a világ nem látott. Ha valamiröl sejti, hogy nekem izlik, any-

nyit se mondhatok, hogy szent szilvamag, már le is nyelte, még ha kimondottan utálja is. Jól emlékszem, egyszer meguntam már, hogy minden reggelre felzabálja a palacsintámat. Sütöttem egy jó adagot és teleraktam erös paprikával. Azt hiszed, az orrát is elfintoritotta? Nem az! Olyan boldog volt, hogy bezabálhatta elölem, hogy még a förtelmes izével sem törödött. Füles kész fönyeremény, bizony. De a marslakókról akartam beszélni, jobb is, ha rátérek. Másnap reggel történt; lássuk csak, hogy akkurátus legyek, augusztus hatodika volt vagy talán hetedike; az ember néha elvéti a sivatagban. Szóval arra ébredek, hogy Füles olyan méltatlankodó-formán ordit. Tudtam, hogy történt valami, másképp Füles nem szokott igy orditani. Ahogy kidugtam az orrom a sátorból, hát épp látom,hogy ereszkedik le az a lángoló mifene léggömb, vagy legalábbis én annak néztem. Okádta az aljából a tüzet, mint a bolond. Csak vártam, melyik pillanatban robban fel. De nem robbant fel. A léggömb szépen leült vagy ötven lábbal odébb és a láng kialudt. - Szent szilvamag - mondtam magamnak és Fülesnek -, ezt valami környékbeli búcsúból fújta ide a szél. Kikászálódtam a sátorból, s gondoltam, odaoldalgok, ahol az a vacak leszállt, s megvizsgálom vagy mifene. Nem is álmodtam, hogy van benne valaki, mert nem lógott a kosár az alján. De ha lógott volna,a kosár is meg a népek is benne hamuvá égtek volna, ahogy az a tüzet okádta leereszkedés közben. Szépen elfelejtkeztem Fülesröl. Nem lehet csodálni, hogy kissé megbokrosodott az egésztöl, de ahelyett, hogy világgá futott volna, a sátor felé kezdett hátrálni. És ahogy meghallotta, hogy mocorgok mögötte, már rúgta is ki a hátsó patáit. Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan tette. De jó darabig ez volt az utolsó emlékem. Amint magamhoz tértem, már java délelött volt. Fekhettem ott eszméletlenül vagy egy órát, talán kettöt is. Megtapogattam a homlokomat, nagyot nyögtem, és ekkor hirtelen eszembe jutott a léggömb. Keservesen feltápászkodtam és odakukkantottam. A léggömb nem léggömb volt. Láttam már léggömböt még rég a Missourinál egy búcsún, másokat meg képen, és ez a szerkentyü lehetett akármi, de nem léggömb. A fejemet teszem rá. Különben is, ki hallotta már, hogy valaki a léggömb belsejében utazzon? Talán nem is valakit kellene mondanom, hanem valamit, mert azok az ürgék, akik ki-be száguldoztak annak a micsodának az oldalán, nem közönséges népek voltak. Elsö gondolatom az volt, hogy az egész egy cirkuszmenazséria,a cirkuszokban olyan szörnyszülöttek meg állatok meg masinák vannak, hogy falra mászol tölük. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ezek szörnyszülöttek vagy állatok-e. Valahol a kettö között voltak. Mindegy no, szóval ezek az ürgék rohangáltak ki meg be azon, amit én léggömbnek néztem, hol kétlábon, hol négykézláb. Ha két lábra álltak, négy láb magasak voltak, de négykézláb egy borjúnak a térdéig sem értek, a lábuk és a karjuk - már ha a mellsö lábuk kar volt - rövidsége miatt. Mindenféle fura szerkentyüket hurcolásztak ki és lerakták ott a sivatagban, félúton köztem meg a léggömb-forma masinájuk között. És hárman ott sündörögtek és szerelték össze, amit a többiek kicipeltek. És akkor vettem észre Fülest. Ott állt egész közel hozzájuk, és egyáltalán nem látszott riadtnak. Épp csak kiváncsinak, mint minden öszvér.

Nohát, összeszedtem a bátorságomat, és odaoldalogtam és szemügyre vettem a szerkentyüt, amin bütyköltek, de nem tudtam kiokosodni rajta. "Helló",mondtam, de nem feleltek, és annyi ügyet sem vetettek rám, mint egy prérikutyára. Igy aztán körüljártam öket, biztos távolságból, aztán a gömbhöz óvakodtam, és megérintettem az oldalát. Szent szilvamag! Fémböl volt, és olyan sima és kemény, mint egy colt agya, és akkora, mint egy emeletes ház. Egyik fura kis ürge erre elémállt és elhessentett, valamit lóbálva felém, ami leginkább zseblámpára hasonlitott. Sanda gyanúm támadt, hogy nem is zseblámpa, és éppenséggel nem volt kedvem kitapasztalni, mi történik, ha nem csak lóbálja, igy hát engedtem. Hátráltam vagy húsz lábnyira és figyeltem. Hamarosan úgy látszott, hogy elkészültek a mifenével, amit bütyköltek; Füles most már csak néhány lábnyira álldogált tölük, és én is közelebb akartam óvakodni, de az egyikük megint lóbálni kezdte a zseblámpáját, úgyhogy meggondoltam magam. Ketten most a hátsó lábukra álltak és karokat emelgettek, gombokat csavargattak. Egy hangszóró-féle volt a szerkentyü tetején, olyasmi, mint az ósdi gramofonokon. Hirtelen a hangszóró azt mondta: - A beállitás most megfelelö, Mandu. Egy kisujjal földhöz vághattál volna. Ezeknek a micsodáknak, akik úgy néztek ki, mintha egy állatkertböl szöktek volna meg, szabályos beszélö masinájuk van! Leültem egy sziklára és a hangszóróra meredtem. - Azt hiszem - szólalt meg a hangszóró -, ha ennek a földi lénynek az agyberendezése olyan, ahogy kikövetkeztettük, szót érthetünk vele. Az összes ürge elhúzódott a masinától, csak egy maradt ott, és az egyenest Fülesre nézve azt mondta: "Üdv neked." - Üdv nektek is - mondtam. - Füles öszvér, nem beszélnétek inkább velem? - Legyen szives valaki oda hatni - hangzott a hangszóróból -,hogy az a háziállat ne zavarjon minket az idétlen orditozásával. Füles egy hangot sem hallatott, legalábbis amit én meghallhattam volna.Egy lámpa felém lendült, igy hát befogtam a számat, és figyeltem,mi következik. - Feltételezem - folytatta a hangszóró -, hogy e planéta domináns intelligenciája vagy. Üdv neked a Mars lakóitól. Ami a legfurcsább ebben a hangszóróban, valahogyan minden rohadt szóra emlékszem, amit kiköpött, pedig nem is értem, mit jelentenek az ilyen flancos szavak, hogy domináns-intelligencia. Épp azon törtem a fejemet, hogyan feleljek neki, amikor Füles majd hanyatt ejtett. Kitátotta a pofáját, kimutatta a fogait és egy szivböl jövöt orditott. - Köszönet - szólt a hangszóró. - És hogy kérdésedre feleljek, ez egy szónikus telepátor. Ez, egy gondolkodás-forma folyamat révén, kisugározza az én gondolataimat, amelyek a hallgató elméjében azon a nyelven reprodukálódnak, amelyet az ért és beszél. A hangok, amelyeket hallani vélsz, nem pontosan azok a hangok, amiket a hangszóró kibocsát; az csak egy absztrakt hangmintát sugároz ki,amely a tudattalanodban, a hordozó hullám jóvoltából, a saját nyelveden válik hallhatóvá. Az adás nem szelektiv, a különbözö,másmás nyelven beszélö lények egyformán megértenék, amit mondok. A beállitás a vevörészleg behangolásából állt, amely viszont szelektiv, és a te egyéni intelligenciád sajátos hullámhosszára van ráállitva.

- Bolondok vagytok! - orditottam. - Miért nem úgy állitjátok be azt a rohadt szerkentyüt, hogy az én szavaimat forditsa? - Légy szives, Yagarl, hallgattasd el azt az állatot! - kiáltotta a hangszóró. Füles szemrehányóan nézett rám a válla fölött. Ez nem izgatott.Annál inkább az, hogy a zseblámpás ürge megint integetni kezdett felém. Különben is a hangszóró újra megszólalt, és kiváncsi voltam, mit beszél, hát hallgattam. - Mi marsiak hasonló problémával állunk szemközt - mondta. - Szerencsére sikerült megoldanunk oly módon, hogy a háziállatokat robotokkal helyettesitettük. Tinálatok azonban a helyzet, láthatóan, teljesen eltérö. Alkalmas kezek vagy akár tapogatók hiján kénytelenek voltatok domesztikálni az alsóbbrendü fajok egyikét, amely ilyesmivel rendelkezik. Füles kurtát nyihhantott, és a hangszóró folytatta: - Természetes,hogy jövetelünk okát szeretnéd tudni. Tanácsotokra van szükség egy létfontosságú problémánk megoldásához. A Mars haldokló planéta. Vize, légköre, ásványi tartalékai gyakorlatilag kimerültek. Ha képesek lettünk volna kifejleszteni az interstelláris közlekedés technikáját, kereshetnénk egy lakatlan planétát valahol a galakszisban. Szerencsétlenségünkre ez nem történt meg, ürhajóink csak a naprendszer többi bolygóiig képesek elhatolni, és csak egy egészen új elv felfedezése tenné lehetövé, hogy elérjük a csillagokat. - Naprendszerünkben a ti planétátok az egyetlen - a miénken kivül -, amely biztosithatja a marslakók életfeltételeit. A Merkur túl forró, a Vénusznak nincs szilárd felszine és a légköre számunkra mérgezö. A Jupiter hatalmas gravitációs tere összezúzna bennünket, a holdjai pedig, akárcsak a tiétek, levegötlenek. A külsö bolygók elképzelhetetlenül hidegek. - Mindent összevéve felmerül a szükségszerüsége, hogy ha fenn akarunk maradni, át kell költöznünk a Földre - békésen, ha befogadnak, s eröszakkal, ha erre kényszerülünk. És megvannak a fegyvereink, amelyek a Föld népességét napok alatt megsemmisithetik. - Egy pillanatra! - üvöltöttem fel. - Ha meggondoljátok, hogy... Az ürge, aki a lámpáját felém irányitotta, most térdmagasságban szegezte rám, és amint megindultam a hangszóró szerkentyüjét kezelö felé, megnyomott egy gombot. A térdem abban a minutában mintha elolvadt volna, és a földre zuhantam. És elhallgattam. A lábam egész egyszerüen megbénult. Kezemmel nagynehezen ülö helyzetbe tornáztam magam, hogy lássam, mi következik. Füles hosszasan orditott. - Igaz - mondta a hangszóró. - Ez lehet a legjobb megoldás mindkettönk számára. Nem kivánunk elfoglalni egy már benépesült planétát, sem eröszakkal, sem másképpen. Ha tényleg tudsz valami más megoldást javasolni a mi problémánkra... Füles orditott. - Köszönet - mondta a hangszóró.- Egészen bizonyos vagyok, hogy ez kivihetö. El sem tudom képzelni, miért nem gondoltunk erre magunk is. Javaslatoddal felbecsülhetetlen segitséget nyújtottál; fogadd érte szivböl jövö hálánk kifejezését. A jóakarat jegyében távozunk. Soha nem fogunk visszatérni. A térdem visszanyerte a tartását, és felálltam. De nem tettem egy lépést se. A térdem egy teljes percet volt szolgálaton kivül és arra gondoltam, ha

az a villanó-vacak kissé feljebb irányul, és a szivemet kapcsolja ki egy percre, most nem lenne gondom a térdemmel sem. Füles még egyet orditott, de most már rövidet. A fura kis ürgék nekiláttak a hangszórós szerkentyü szétszerelésének és darabjait egyenként cipelték vissza a gömbjükbe, amivel ideérkeztek. Tiz percen belül az alkatrészek és ök is a léggömbben voltak, ami nem léggömb volt, és az ajtó becsukódott. Az aljából újra tüz lövellt ki, és én visszafutottam a sátorhoz és onnan néztem. És egy szempillantás alatt a masina felhussant, és szinte azonnal eltünt a fejem felett az égben. Füles hozzámkocogott és mintha kerülte volna a tekintetemet. - Most azt hiszed, fene nagyokos vagy, mi? - kérdeztem. Nem volt hajlandó felelni. De sejtem, hogy azt hitte. Aznap megint ellopta a palacsintámat. Hát eddig a történet, cimbora. Igy mentette meg Füles a Földet a marslakóktól. Szeretnéd tudni, mit mondott nekik? Hidd el, nekem is fúrja az oldalamat, de nekem nem árulja el. Hé, Füles, gyere csak ide. Elég sört nyakaltál már ma este. Nohát pajtás,ö az. Kérdezd meg, neked talán elárulja. Vagy neked se. Ravasz fickó ez a Füles, nagyon ravasz. De csak rajta, kérdezd.

Kaszás, István

: Tréfa a javából

A Támaszponton nagy esemény volt készülöben. Az a kevés újságiró, aki a különleges engedély birtokában beléphetett a mindenféle lakott helytöl távol esö sivatagi bázisra, érezte, hogy amint mondani szokás, "valami van a levegöben". A kavarodás, amelynek a kellös közepébe csöppentek, az ide-oda rohangáló emberek értelmetlennek tünö tevékenysége,a látszatra összefüggéstelen parancsok orditozása mögött határozott cél húzódott meg. Hamarosan megtudhatták azt is, hogy micsoda - és akkor elképedtek... - Tábornok úr... - kezdte a Chicago Times edzett munkatársa, mivel ö nyerte vissza leghamarabb beszélöképességét. - Tábornok úr, elmondaná, hogy miért határozta el magát erre a nagy jelentöségü kisérletre, amely kétségkivül új szakaszt nyit a két civilizáció kapcsolatainak történetében? - Mert idegesitenek ezek az ocsmány lények - hangzott a válasz.- Az örökös leskelödésükkel, azzal, hogy itt röpködnek körülöttünk, és az ördög tudja, hogy miben törik a fejüket. Itt az ideje, hogy végre tisztázzuk a dolgokat! - Ön hisz a repülö csészealjakban, tábornok úr? úgy gondolja, hogy komolyan fenyegetik az llamok biztonságát? W. R. Garrett dühösen felhorkant. - Nem! Senki sem fenyegeti komolyan az llamokat! De tudni akarom,ha valamit terveznek ellenünk; azt akarom, hogy elöjöjjenek, és mondják meg nyiltan, mi az, ami nem tetszik nekik! Azt akarom, hogy megértsék, ez a Naprendszer túl szük két fajta számára! Azt akarom, hogy megértsék, nincs más választásuk, vagy ök - vagy mi! - Mit gondol, tábornok úr, a Mars-lakók hasonlitanak mihozzánk, földi emberekhez? És ha... - Sosem láttam öket - szakitotta félbe W. R. Garrett. - Kérdezze meg talán a tojásfejüektöl odabent! - Megvetöen a belsö helyiségbe nyiló ajtó felé bökött. - Gondolom, úgyis épp oda készül. És mondja meg nekik, hogy siesse-

nek már, siessenek, mert istenemre, a képükbe mászok, ha még sokáig vacakolnak!... Az újságiró igyekezett némileg elfogadhatóbb formában tolmácsolni a tábornok kérését. Az, aki a tojásfejüek fönökének látszott, közönyösen vállat vont. - Mondja meg a tábornoknak, hogy sajnáljuk, de nem rajtunk múlik. Azonnal megkezdjük a közvetitést, mihelyt a Mars a kiszámitott pontra ér... A villanymotorok zajtalanul forgatták a soktonnás antennarendszert a kijelölt irányba. A vezérlöteremben feszült csend honolt. A tudósok ellenörzö pillantása még egyszer végigfutott a müszerfalon: minden rendben. A másodpercmutató hozzálátott az utolsó kör megtételéhez... Hamarosan útnak indulnak a rádióhullámok, hogy áttörve a földi légkörön és a két világot elválasztó irdatlan távolságon, célhoz vigyék az emberiség elsö üzenetét. Még negyven másodperc... harmincöt... - Na, mi lesz?! - törte meg a csendet W. R. Garrett, akit idegesitett ez a hosszú hallgatás. - Azonnal, tábornok úr... húsz másodperc múlva kezdjük... És eljött a nagy pillanat. A teremben tartozkodók valamennyien érezték, hogy történelmi esemény részesei... ...A negyedik bolygó belsö holdján, amelyet itt Theelának,a Földön Phobosnak neveznek, kis kék lámpa jelezte az új korszak eljövetelét. Egyidejüleg fülsértö hangjelzés figyelmeztette az álmos technikust, hogy ideje felkészülni a vételre. Ra Intha felnyögött, elörehajolt, és lenyomott néhány gombot a müszerfalon. A kék lámpa kialudt, helyette egy sárga fény villant fel. Jól van:vételre kész! A technikus ásitott egyet, és az órájára pillantott: huszonhat negyven. Ki a fene zaklatja öket ilyen késöi idöpontban? Az llomást jó negyven éve épitették, éppen azzal a rendeltetéssel, hogy kapcsolatot tartson a távoli bolygók felé kilött szondákkal. A szondák meghatározott idöközönként jelentkeztek, és közölték az állomással az összegyüjtött adatokat. Valami rendkivüli eseménynek kellett történnie,ha a harmadik bolygó felé küldött szondák valamelyike eltért a számára kijelölt idöponttól. A sárga lámpa mutatta, hogy az üzenet vétele még tart. A regisztrálás teljesen automatikus, az antennarendszerek folyamatosan követik az adóállomás helyváltoztatását. Ra Intha hirtelen összerezzent: mindeddig csak a szondákra gondolt. Az eszébe sem jutott, hogy az üzenet magáról a harmadik bolygóról is érkezhetett... - "...Nem kell sokáig várnotok" - olvasta be az utolsó mondatot a földi technikus. Kezével lefedte a mikrofont, és felnézett. - Van még valami hozzátennivalója, tábornok úr? - Nincs! - W. R. Garrett elégedetten vigyorgott. - Szeretném látni a megnyúlt képüket, amikor majd az üzenetünket olvassák! Mit mondott, mennyi idö alatt ér el hozzájuk? - Körülbelül három és fél perc alatt, tábornok úr. A Mars most 38 millió mérföldre van tölünk. Négy perccel késöbb a Központi Agy a Phoboson a memóriaegységében összezsúfolt adatok között kotorászott. Körülbelül háromtized másodpercig tartott, amig rábukkant a keresett földi nyelvre. A forditás elkészitése ezután alig századmásodpercet vett igénybe...

Ra Intha amúgy is hosszúkás képe valóban megnyúlt, amint az üzenetet olvasta. Tanácstalanul pillantott a forditókészülék felé:valaki itt a bolondját járatja vele, az kétségtelen. Az egész Naprendszer örajta fog röhögni, ha ezt továbbitja a Központnak. De azt sem teheti meg, hogy hallgasson róla. Eltekintve attól, hogy az adatrögzitö természetesen minden üzenetet regisztrál - az üzenet egyben bizonyos fenyegetés is. Nehezen képzelhetö el ugyan,hogy azok a lények a harmadik bolygóról bármivel is komolyan fenyegethessék öket - de ha mégis igy van, akkor a Központnak haladéktalanul tudomást kell szereznie róla. Elkeseredetten felnyögött. Egy percig töprengett még, aztán elhatározta magát. Elörehajolt, és a müszerfalon lenyomott egy feltünöen vörös gombot. A hangszóróban valami kattant, azután... - Központ - hallotta az automata fémesen csengö hangját. - Központ jelentkezik. - Theela llomás hivja a Központot - mondta a technikus. - Központ. Kész az üzenet vételére. - Az Elnökkel kivánok beszélni - mondta Ra Intha hirtelen elhatározással. Most már nem léphet vissza. Az automata odalent mintha zavarba jött volna. Elég ritkán fordul elö, hogy valaki közvetlenül az Elnököt keresi. Egy másodpercig tétovázott. - Milyen ügyben? - kérdezte aztán. A Marson is volt bürokrácia. - Üzenetet kaptunk a harmadik bolygóról - mondta Ra Intha nyugodtan. Az automata aligha tud mit kezdeni ezzel a közléssel, mivel megalkotása óta valószinüleg ez volt az elsö eset, hogy a harmadik bolygóról üzenet érkezett. Ezúttal csaknem fél percig kellett várnia a válaszra. - Az Elnök a vonalban - hallotta ismét a fémes hangot. - Kérem, beszéljen. Ra Intha köhintett. - Elnök úr, itt Ra Intha ügyeletes technikus,a Theela llomásról - kezdte. - Üdvözlöm. Mi történt? - Ma éjjel huszonhat negyvenkor üzenetet rögzitettünk a harmadik bolygó irányából. Eléggé furcsa üzenetet. A jelek szerint magáról a bolygóról érkezhetett. - Igen? - Az Elnök hangján alig lehetett észrevenni meglepödését - Leforditották már? - Hogyne, Elnök úr. - Kérem, olvassa fel, ha nem túlságosan hosszú. - Nem hosszú... de eléggé különös üzenet. Olvasom, Elnök úr: "Gyerünk, kutyák! Toljátok végre ide a képeteket, a keselyük éhesek. Azt hiszitek, elrejtözhettek elölünk? Rakétáink mindenütt megtalálnak benneteket, és hamarosan lecsapnak rátok. Ez a Naprendszer a miénk, és a pokolba küldünk mindenkit, akinek ez nem tetszik. Gyávák vagytok és lapultok? Hamarosan mi megyünk el hozzátok. Takarodjatok innen, vagy készüljetek fel a nagy leszámolásra. Nem kell sokáig várnotok!" Igy kezdödött. Az emberiség elsö üzenetére a Marsról kapott válasz a végsökig feldühitette W. R. Garrett tábornokot. - Mondja meg nekik - bömbölte -, mondja meg azoknak az ocsmány varangyoknak,hogy mi nem viccelünk! Majd maguktól is rájönnek, ha a rakétáink kiirtják öket,mint a patkányokat! Mondja meg, hogy több figyelmeztetés nem lesz!

Nem is volt rá szükség. Megértették-e vagy sem a Marson W. R. Garrett tábornokot, annyi biztos, hogy többet nem válaszoltak. A két civilizáció közötti kapcsolatfelvétel tehát megvalósult, de a jövöre nézve nem sok jóval biztatott... Igy folytatódott... W. R. Garrett tábornok várakozásával ellentétben, a negyedik bolygón nem tört ki pánik. Az Elnök körültekintö intézkedéseinek köszönhetöen a fenyegetö veszélyröl csupán a tudósok kis csoportja szerzett tudomást. A többiek mit sem sejtve végezték tovább mindennapos tevékenységüket. A kiválasztottak csoportja már hatodik órája ülésezett, azokat az intézkedéseket latolgatva, amelyeket meg kell tenniük, a veszély elháritása céljából. Egyelöre azonban elég nehezen tudtak közös nevezöre jutni. Egyesek a legszélsöségesebb nézeteknek adtak hangot; akadtak,akik tréfának fogták fel az üzenetet, mások szerint az volna a leghelyesebb, ha a harmadik bolygót mindenestül meteorporrá változtatnák, és kifújnák a Naprendszerböl, mielött azok az átkozottak odaát valami nagyobb galibát csinálnak. Az óvatosabbak a középutat képviselték: tenni kell valamit, az kétségtelen, a fenyegetést nem szabad félvállról venni - de a két bolygó háborúját jobb lenne elkerülni... A tizenkettedik órában végre kezdett kialakulni egy egységes, kompromisszumos cselekvési terv körvonala... A tizennegyedik órában a tudósok képviselöje személyesen indult jelentéstételre az Elnökhöz, hogy felvázolja a legszükségesebbnek tartott tennivalókat. Keményen összeszoritott szája, komor tekintete nem sok jót igért. - úgy legyen - mondta az Elnök negyven perccel késöbb. A negyedik bolygó lakói szükszavú, ám könyörtelen lények voltak. És a gépezet megindult... - Halló! - Az ügyeletes tiszt idegesen beleorditott a kagylóba. - Hall engem, ember?! Ismételje még egyszer! Azt mondja, mindenki meghalt?!... - Nem tudom, uram... - hallotta a halk, nagyon távoli hangot. - A támaszponttal minden összeköttetésünk megszakadt. Fél órával ezelött küldtünk ki egy mentöosztagot, de még nem érhettek oda... - Sejtik már, hogy mi történt?! - Néhányan láttak valami felvillanást abból az irányból,és az egyik szeizmikus állomás gyenge talajmozgást jelzett. Valószinüleg nem atombomba... - Ha tudnak már valami biztosat, vagy a mentöosztag jelentkezik, azonnnal jelentsék, értik?! - Értem, uram... - A hang már egészen halk volt. A vonal végén kattanás hallatszott. Az ügyeletes tiszt lecsapta a kagylót, és székébe roskadt. Éppen vele történik ilyesmi, és pont a szolgálat utolsó órájában! Természetesen haladéktalanul fel kell hivnia a hadügyminisztériumot és éppen itt a bökkenö. Mit mondjon nekik, mi történt odaát?... Amikor a hatalmas kerek valami megjelent a Támaszpont fölött,és egyidejüleg érezhetöen remegni kezdett lábuk alatt a talaj, még kevesen láthatták elöre az elkövetkezö lidércnyomást. Akik elöször megpillantották, inkább csodálkozva, mint aggódva bámultak az égboltra. A valami gyorsan növekedett, és már a fél égboltot eltakarta felettük. A Nap ragyogása kisérteties vörös derengéssé változott. A Támaszponton minden munka félbeszakadt, az emberek kitódultak az épületekböl, és növekvö félelemmel bámultak fölfelé. A levegö

mintha megsürösödött volna körülöttük. Csend volt, teljes csend, és ez fokozta a feszültséget; érezhetö volt, hogy azonnal kitör a pánik. Egyetlen szikra hiányzik, egyetlen hangos szó, és... - Itt vannak a Mars-lakók! - orditotta valaki. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Az emberek egymást letaposva, üvöltve rohantak a Támaszpontot övezö szögesdrót kerités felé. A kijáratoknál a tömeg összetorlódott.Az örök minden igyekezete hatástalan lett volna még akkor is, ha ök maguk nem vesztették volna el a fejüket. Néhány józanabb tiszt ugyan megpróbálta a menekülöket jobb belátásra birni, W. R. Garrett tábornok pedig revolverével néhányszor a levegöbe lött, de ez mit sem ért. És a következö percekben elszabadult a pokol... ...A Támaszpont, mint olyan, megszünt. Az, ami megmaradt belöle, eléggé siralmas látvány volt. Az antennarendszerek helyén összevissza görbült, kiégett roncsok, az épületek helyén még füstölgö romhalmazok maradtak. Ez bizony tiszta munka volt - gondolta W. R. Garrett, aki maga sem nyújtott üditöbb látványt. Kormos, összeégett cafatokban lógó egyenruháján éppen csak felismerhetök voltak a tábornoki csillagok. Még egy komor pillantást vetett a vidékre, aztán elfordult. - Igy van ez, Mike - mondta keserüen. - Ezt a háborút elvesztettük. Azok a patkányok váratlanul, orvul támadtak a Földre. Vége... Vesztettünk, Mike, és most viselnünk kell ennek minden következményét... A segédtiszt elgondolkozott. - Nem hiszem - mondta aztán -, hogy az egész Földet elpusztitották volna. úgy gondolom, hogy csak a mi támaszpontunk... - Ugyan már, hadnagy, ne legyen ostoba! Miért éppen a mi támaszpontunkat intézték volna el?! - Azt hiszem, uram, hogy ezt talán... nem szükséges részletesebben megindokolnom... W. R. Garrett maga elé meredt. - Én... - nyögte elkeseredetten - hiszen én csak tréfáltam... Ha majd a Kongresszus elött... Én azt akartam, hogy végre elöjöjjenek a fedezékböl... ne rejtözködjenek elölünk. Az ördögbe is, hiszen a tojásfejüek még abban sem voltak biztosak, hogy a Marson vannak értelmes lények... - Nos, tábornok úr, azt hiszem, ön megtette a magáét. A Bizottság méltányolni fogja. Az üzenet elérte célját. - Csak tréfa volt, hadnagy, nem érti?! Nem gondoltam komolyan,hogy háborút inditok ellenük!... - Tréfa?!... - A segédtiszt egy pillanatra megállt. - Talán igaza van, uram. De mégis attól tartok, hogy valami jobb megokolást kell találnia... addig. Attól tartok, hogy bármennyire különbözünk is mi, földi emberek a Mars-lakóktól, azok az urak ott a Kongresszusban és a Marson egyvalamiben okvetlenül hasonlitanak egymásra. Nincs humorérzékük...

Brown,F.-Reynolds,M: A karikaturista Hat levél volt Bill Garigan levélszekrényében, de ö puszta rápillantásra is látta, hogy egyikben sem lapul csekk. Nagy reményü gegmenek reménytelen karikatúraötletei. Kilencet egy ellen, hogy egy használható sincs közöttük.

Visszament velük a vályogkalyibába, amelyet müteremnek nevezett,és nem sietett felbontani öket. Kiszolgált kalapját a kétaknás olajkályhára lökte. Leült a bicegö étkezöasztalhoz, amely másodállásban a rajzasztal szerepét látta el, és lábát a konyhaszék lába köré csavarta. Régen nem sütött már el semmit, és most reménykedni kezdett, bár számitani nem mert rá, hogy mégiscsak lesz valami kelendö a halomban. Történnek csodák. Feltépte az elsö boritékot. Hat geg egy ürgétöl, odafent Oregonból, a szokásos feltétellel: ha valamelyik megtetszik, rajzolja meg,és ha elkel, százalékot ad belöle. Bill Garrigan elolvasta az elsöt. Pasi és nöje vendéglö elé hajtanak. Az autó felirata: Herman,a tüznyelö. A vendéglöablakon át látni,bent gyertyafénynél esznek. Pasi: Ez igen, itt jól lehet kajálni! Bill Garrigan felnyögött, és a következöre ugrott a szeme. Aztán a következöre. És megint tovább. Felnyitott még egy boritékot. Még egyet. Egyre kétségbeejtöbb. Nehéz kenyér a karikatúrarajzolás még egy ilyen délnyugati kisvárosban is, ahol olcsó a megélhetés. És ha egyszer csúszni kezdesz - kész az ördögi kör. Ahogy egyre ritkábban és ritkábban látni a dolgaidat a nagy lapokban, úgy fordulnak a legjobb gegmenek másfelé. Kénytelen vagy a maradékkal beérni, és ettöl csak még nagyobb iramban csúszol lefelé. Kihúzta az utolsó geget az utolsó boritékból. Szinhely valami más bolygó. Snook császára, rémisztö szörny, szól a tudósaihoz: "Értem, hogy kidolgoztátok a földutazás feltételeit, de ki lesz hajlandó meglátogatni azokat a torz, idétlen földlakókat?" Bill Garrigan elgondolkodva vakargatta az orra hegyét. Hm, van benne valami. Hisz a tudományos fantasztikum egyre kelendöbb, két pofára zabálják. És ha ezeket a Földön kivüli lényeket elég rémisztöre tudná rajzolni, hogy kihozza a poént... Ceruzáért, papirért nyúlt, és felvázolta a jelenetet. A császár és a tudósok az elsö változatban nem sikerültek elég visszataszitóra. Összegyürte a papirt, és másikat húzott elö. Lássuk csak! Minden szörny kaphat három fejet, minden fej hat kidülledö gülüszemet. Fél tucat tömzsi kart nekik. Igy ni,nem is rossz. Nagyon hosszú törzs, nagyon rövid lábak. Négyet fejenként, az elülsök erre, a hátsók arra görbülnek. No és az arc? Legyen csak üres a szemek alatt.És egy jókora szájat ide a melle közepébe. Igy aztán nem kaphat hajba saját magával, hogy melyik fejével egyék. Néhány gyors vonallal jelezte a hátteret; nézte a müvet - és jó volt.Talán túl jó is; a szerkesztök majd még félteni fogják ijedösebb olvasóikat az ilyen rémületes szörnyektöl. De hiába, ha nem olyan iszonyúak, amilyenek csak lehetnek, oda a poén. "Igen, talán még iszonyúbbra rajzolhatnám öket." Megpróbálta és sikerült. Addig dolgozott a vázlaton, amig biztosan nem érezte,hogy kihozott mindent az ötletböl, majd boritékba rakta,és megcimezte a legjobb lapjának - vagyis

amelyik a legjobb lapja volt, amig vagy két hónapja csúszni nem kezdett.Épp két hónapja sütötte el a legutolsó munkáját. De ezt talán elfogadják; Rod Corey, a szerkesztö szerette a rajzait, épp enyhe bizarrságukért. Bill Garrigan már el is felejtette, hogy elküldte, mire hat hét múlva visszaérkezett. Feltépte a boritékot. A vázlat volt benne,egyik oldalára nagy vörös betükkel ráfirkálva: O.K: Jöhet a kidolgozott, és alatta a monogram: R.C. újra jóllakhat! Bill fele idö alatt tette meg az utat a postahivatalból hazáig. Lesöpörte az ételmaradékokat, a könyveket és az abroszt a konyhaasztalról, és papirt, ceruzát, tollat és tust helyezett maga elé. A vázlatot beállitotta egy tejkonzerv és egy piszkos csészealj közé, és addig nézte merön, amig újra felidézte azt a hangulatot, amelyben az ötletet elöször formálta képpé. Teljes bedobással dolgozott, mert Rod Corey piaca csak a legjobb árut vette fel, s az egyetlen volt, aki egy százast fizetett neki egy rajzos viccért. Persze egyik-másik igazán menö lap ennél is többet adott a nagy neveknek,de hát Bill Garrigan már nem dédelgetett illúziókat a maga nagyságáról. Igen,a fél karját adná, ha a menök közé kerülhetne, de ez nem tünt valószinünek. És mostantól talán majd el tud adni annyit, hogy meglegyen a betevöje. Csaknem két órát dolgozott a tusrajzon, aztán gondosan felkasirozta, és újra a postahivatal felé vette útját. Feladta, és elégedetten dörzsölgette a kezét. Pénz a bankban! Kicserélteti a lerobbant kardánt a járgányban, és újra gurulhat, kifizeti a tartozása egy részét a füszeresnél, és törleszt a részletfizetéseire is. Csak az a kár,hogy Rod Corey olyan gyalázatosan lassan fizet. És valóban, a csekk csak akkor futott be, amikor a lap az ö rajzával már az újságstandokon viritott. De közben elsütött pár apróbb vackot kereskedelmi magazinoknál, és igy addig sem halt éhen. S ha késön jött is, a csekk csodálatosan szép volt. Beváltotta a bankban a postáról jövet, majd betért a bárba, és felhajtott két dupla whiskyt. S olyan jólesett az ital, úgy felviditotta, hogy hazafelé menet vett egy palack Metaxát. A Metaxa persze nagy luxus volt Billnek kinek nem az? -, de hát az ember igazán tartozik magának hébe-korba egy kis mértéktartó ünnepléssel. Hazaérve felnyitotta a ritka becsü görög konyakot, húzott egy-két slukkot belöle, porhüvelyét a konyhaszékre zökkentette, vásott cipöit a bicegö asztalra vágta,és mélyet elégedettet sóhajtott. Tudta, hogy holnap már sajnálni fogja a meggondolatlanul szórt pénzt, és minden bizonnyal kutyául másnapos lesz, de hát a holnap, az holnap. A polcról levette a keze ügyébe esö legkevésbé mocskos poharat,és teledöntötte konyakkal. Lehet, morfondirozott, hogy a hirnév a lélek eledele, és ö sohasem lesz hires karikaturista, de ma délután legalábbis az istenek italával ajándékozta meg ez a mesterség. Ajkához emelte a poharat, de a mozdulat félbemaradt. A szeme tágra nyilt. A szemben levö vályogfal mintha megrengett, megrázkódott volna. Aztán lassan kis nyilás támadt rajta. Majd tágult, nött, szélesedett, hirtelen ajtó méretü lett. Bill szemrehányó pillantást vetett a konyakra. "Pokolba - gondolta -, hisz

még alig kóstoltam bele." Hitetlenkedö pillantása visszatért a falra,az ajtónyi hasadékra. Földrengés lehetett. Igen, csakis az lehetett. Másképp hogyan... Két hatkarú lény tünt fel. Mindegyiken három fej volt, és mindegyik fejen hat kidülledt szem. Négy láb, és a mellük közepén egy... - Jaj, ne! - nyögte Bill. Mindkét jelenés félelmes, tiszteletet parancsoló, puskaszerü tárgyat szorongatott, egyenest Billre irányozva. - Uraim - szólalt meg Bill -, látom már, hogy ez a föld leghatásosabb itala, de az ég szerelmére, két slukk csak nem teheti ezt! A két szörny merön nézte öt, megborzongtak, és lehunyták egy hiján mind a tizennyolc szemüket. - Valóban iszonyatos - mondta, amelyik elsönek bújt át a nyiláson.- A legvisszataszitóbb fajta az egész Naprendszerben, nem igaz, Agol? - Én? - kérdezte Bill elhaló hangon. - Ön. De ne féljen. Nem azért jöttünk, hogy kárt tegyünk önben, hanem hogy III. Bon Whir, Snook császára felséges szine elé vigyük, hogy ott elnyerje illö jutalmát. - Hogy? Miért? Hol az a... Snook? - Lenne szives egyszerre egy kérdést feltenni! Én ugyan felelhetek mindháromra egyszerre, lévén három fejem, de tartok töle, hogy ön nincs berendezkedve a több csatornás kommunikációra. Bill Garrigan lehunyta a szemét. - Önnek három feje van, de csak egy szája. Hogy tud egy szájjal egyszerre háromfélét beszélni? A szörny szája felnevetett. - Honnan támadt az ötlete,hogy a szájunkkal beszélünk? Azzal nevetünk csupán.A táplálkozást pedig ozmózis útján végezzük. Beszédre a fejtetönk rezgö hártyáját használjuk. Most pedig elöbbi kérdései közül melyikre óhajt választ? - Miféle jutalmat kapok? - A császár nem adta tudtunkra. De nagy jutalom lesz. A mi feladatunk csupán az, hogy odavigyük önt. S a fegyvert puszta elövigyázatosságból hoztuk, arra az esetre, ha ellenállna. De ez sem öl; mi civilizáltabbak vagyunk, hogysem öljünk; csupán öntudatvesztést okoz. - Maguk nincsenek is igazán! - nyögte Bill. Kinyitotta a szemét,de gyorsan újra lehunyta. - Soha életemben nem volt rajtam kényszerzubbony. És delérium tremensem se volt, és mért épp most jönne rám két korty ital után - no jó, négy után, ha azt is vesszük, amit a bárban ittam. - Készen áll az indulásra? - Indulásra? Hová? - Snookba. - Az hol van? - Ötödik retrográd bolygó, K-14-320-GM rendszer, 1745-88JHT-97608-as ürkontinuum. - Hol van az, innen számitva? A szörny egyik karja elörelendült. - Itt rögtön a fal túloldalán. Készen áll? - Nem! Miért kapnék jutalmat? Azért a karikatúráért? És honnan ismerik? - Igen, a karikatúráért. Alaposan ismerjük az önök világát és civilizáció-

ját; párhuzamos a miénkkel, de más kontinuumban fekszik. Nekünk vannak müszereink, de nincsenek karikaturistáink; ez a képesség hiányzik belölünk. A karikatúrája számunkra ellenállhatatlanul mulatságos. Már egész Snook rajta hahotázik. Készen áll tehát? - Nem - mondta Bill Garrigan. A két szörny felemelte a fegyvert. Két kattanás hallatszott egyidejüleg. - újra öntudatánál van - hallott egy hangot. - Erre sziveskedjék, a trónterembe. Hasztalan lett volna tiltakozni. Bill ment. Itt volt hát, akárhol is van ez az itt, és talán jutalmul haza is engedik, ha jól viseli magát. A terem ismerös volt. Épp olyan, amilyennek rajzolta. És a császárt is azonnal megismerte. Nemcsak a császárt, a tudósokat is körülötte. Fel lehet józanul tételezni, hogy történetesen olyan helyszint és alakot rajzolt, amelyek valóban léteznek? Vagy - de nem olvasta-e valahol az elméletet, hogy végtelen számú tér-idö kontinuumban végtelen számú mindenség létezik, úgyhogy minden lény, amit az egyikben el tudunk gondolni, valamelyikben valóságosan létezik? Akkor nevetségesnek találta az ötletet,de most már nem volt olyan biztos a dolgában. Valahonnan - mintha erösitöböl jönne - hangok értek hozzá. - A nagy, a hatalmas III. Bon Whir császár, a Hivök Vezére, a Dicsöség Parancsnoka, a Fény Kegyeltje, a Galaxisok Ura, Népének Szerette! A hang elhalt, és Bill meghajolt. - Bill Garrigan! A császár szája felkacagott. - Köszönjük neked, Bill Garrigan - mondta -, életünk legpompásabb kacagását. Azért hozattunk ide, hogy megjutalmazzunk érte. Ezennel felajánljuk neked a Királyi Karikaturista tisztét. E tiszt nem létezett eddig, mert nincsnek karikaturistáink. Egyetlen kötelmed lesz: naponta rajzolni egy karikatúrát. - Naponta egyet? És honnan szedem az ötleteket? - Arról mi gondoskodunk. Ragyogó ötleteink vannak, mivel kiváló a humorérzékünk, mind alkotó, mind befogadó minöségében. Rajzkészségünk azonban csak a direkt ábrázolásra alkalmas. Te leszel a legnagyobb ember bolygónkon utánunk. - Nagyot nevetett. - Lehet, hogy még nálunk is népszerübb leszel,jóllehet népünk igazán kedvel minket. - Hát... nem is tudom - habozott Bill. - Azt hiszem, leginkább visszamennék a... Mégis, mennyit fizet a meló? Elvállalhatnám bizonyos idöre, és aztán visszavihetném a pénzt vagy valami megfelelöjét a Földre? - A fizetség meghaladja legkapzsibb álmaidat. Meglesz mindened,amit kivánhatsz. És elvállalhatod egy évre is, opcióval az élethosszig terjedö érvényre, ha az év leteltével úgy kivánod. - Hm - mondta Bill. S azon tünödött, vajon mennyi pénz is haladhatja meg az ö legkapzsibb álmait. Pokoli sok, annyi biztos. Dúsgazdagon kerül vissza a Földre. - Erösen reméljük, hogy elfogadod - szólt a császár. - Minden karikatúra, amit megrajzolsz, és naponta többet is rajzolhatsz, ha úgy tartja kedved, megjelenik bolygónk összes lapjában. És mindegyiktöl megkapod a honoráriumot. - Hány kiadvány jelenik meg itt?

- Több mint százezer. És húszmilliárd olvasójuk van. - Hát - mondta Bill -, egy évre megpróbálhanám. Hanem... izé... - Nos? - Mihez kezdek itt, mármint a rajzoláson kivül? Ugye, azt megértem, hogy testileg én visszataszitó vagyok felséged és népe számára,akárcsak az itteniek az én... szóval nem lesznek barátaim. Nem tudok senkivel sem olyan kapcsolatokat... izé... - ó, erröl már gondoskodtunk, elövételezve beleegyezésedet, amig öntudatlan voltál. Nálunk vannak az összes mindenség legkiválóbb orvosai és plasztikai sebészei. A fal a hátad mögött tükör. Sziveskedj megfordulni. Bill Garrigan megfordult. jultan esett össze. Bill Garrigannak egyik feje is elegendö volt, hogy a rajzot figyelje, amelyet egyenesen tusba rajzolt. Nem veszödött már vázlatokkal. Semmi szükség nem volt többé rájuk, annyi szemmel és annyi szögböl figyelhette a rajzot, egyidejüleg. Másik feje a bankszámláján fekvö irdatlan vagyonra gondolt, és itteni nagy hatalmára és elképesztö népszerüségére. Igaz, a pénz rézböl volt, e planéta legértékesebb fémjéböl, de még igy is elég volt, hogy mesés összegért értékesitse a Földön. Csak az a kár - gondolta ez a feje -, hogy a hatalmát és népszerüségét nem viheti magával. A harmadik feje a császárral társalgott. A császár gyakrabban látogatta meg az elmúlt napokban. - Nos - mondta a császár -, holnap letelik az idöd, de nagyon reméljük, hogy sikerül maradásra birnunk. A feltételeket természetesen te diktálod.És mivel semmiféle kényszert nem kivánunk alkalmazni, plasztikai sebészeink készen állnak, hogy visszaállitsák eredeti - brr! - alakodat. Bill Garrigan szája, a melle közepén, elégedett vigyorra húzódott. Csodálatos érzés ez a megbecsülés. A negyedik karikatúraalbuma nemrég jelent meg és csak ezen a bolygón tizmillió példányban kelt el, nem beszélve a rendszer többi bolygójára irányuló exportról... Nem,nem a pénz; hisz máris több pénze van, mint amennyit valaha is elkölthetne, mármint itt. És hozzá a három fej és a hat kar elönyei... Elsö feje felpillantott a kartonból, és hat szeme megpihent titkárnöjén. Az észrevette a pillantást,és szemkocsányai szemérmesen lekonyultak. Nagyon szép volt. Bill még nem puhatolózott nála, elöbb dülöre akart jutni a viszszatérése dolgában. Második fejében felötlött a lány, akit hajdan, még a régi bolygóján ismert, de megborzongott, és gyorsan kivetette öt a gondolataiból. Atyaisten, milyen visszataszitó volt! A császár egyik feje a majdnem kész karikatúrába pillantott,és szája hisztérikus hahotára fakadt. Igen, csodálatos ez a megbecsülés. Bill elsö fejének mind a hat szeme továbbra is Thwilt nézte, s a leány arcait szép sárga szin futotta el zavarában. - Jól van, cimbora - mondta Bill harmadik feje a császárnak. - Még meggondolom a dolgot. Szavamra, meggondolom!

Bahnov, Vladlen

: A csillagokba

Az ürhajó, a Kozmosz élmunkása büszke név viselöje, elképesztö sebességgel közeledett kitüzött célja felé. Mindössze öt év volt hátra az útból a bolygóhoz, amelynek már az elnevezésében - Zs2-2N-39-nek hivták - volt valami csábitó. Az elektronikus agy által vezérelt elektronikus pilóták biztosan vezették a hajót, amelyet szinültig megtöltött a mindenféle elektronikus holmi. Az ürhajó legénysége pedig - az elektronikus szonidok által mély, több hónapos álomba ringatva - békésen aludt a szonáriumban. A gondos robotok hetenként egyszer óvatosan megforditották az alvókat egyik oldalukról a másikra, és lábujjhegyen lopóztak vissza az akkumlátorterembe utántöltésre. Azelött a szonidok kötelessége volt a különbözö szórakoztató álmok bemutatása is. Egyszer azonban az ürhajósok arra a következtetésre jutottak, hogy az ilyesfajta álmok megszemlélése - csupán idöveszteség.Amig az ember nézi, mintha érdekes lenne, de amikor felébred, nincs miröl beszélni. Milyen komoly problémákat vetnek fel ezek az álmok? Semmilyeneket! Mire tanitanak ezek az álmok? Semmire! S mivel az ürhajósok a repülés zömét alvó állapotban töltik, egyszerüen vétek igy elfecsérelni a drága idöt! Lehetett volna persze megszervezni a népszerü tudományos álmok bemutatását, például a Múzeumaink kincsei vagy a Fizika eredményei sorozatból. Az álmok azonban gyorsan feledésbe merülnek. Ekkor az Élmunkás ürhajó legénységének legkiválóbb élmunkásai elhatározták, hogy az alvás ideje alatt új szakmát, új tudásanyagot sajátitanak el az ultrahipnopédia, azaz az alvó állapotban alkalmazott gyorsitott tanulási módszer segitségével. Igy azután, mig az ürhajósok aludtak, az elektronikus oktatók a fülükbe suttogták az elöadásokat. S valahányszor felébredtek, örömmel állapitották meg, hogy olyan új tudásanyaggal rendelkeznek, amit még csak nem is gyanitottak, mielött aludni tértek. Mindegyik azt tanulta, amihez kedve támadt. A föszakács például a költészet tanulmányozásának szentelte álmát (az ókori versektöl kezdve, amelyeknek szerzöit senki sem ismerte, egészen a legmodernebb költökig, akiknek viszont a verseit nem ismeri senki), és amikor felébredt, kizárólag versben beszélt. Egyébként az ultrahipnopédia útján szerzett tudás igen tartósan vésödött az ürhajósok emlékezetébe. Az asztrobiológusnak például,aki álmában a sport iránti érdeklödésböl megtanulta a Világ Enciklopédiáját az összes ortográfiai és egyéb hibákkal együtt, jó sok alvásába került, amig újra átképezte magát. Valószinüleg volt valami kapcsolat az ürben száguldó ürhajó sebessége és a gyorsaság között, amellyel az alvó emberek elsajátitották a tudományt.Hihetetlen, szinte kozmikus sebességgel jutottak a legkülönfélébb tudományok birtokába. Alighogy elszunditott valaki - felébredve máris kitünöen beszélt angolul. A fögépész, aki ágyáról el sem mozdulva végezte el a zenemüvészeti föiskola hegedü szakát, mihelyt felébredt, és életében elöször vett vonót a kezébe, úgy játszott a hegedün, akár David Ojsztrah. A geológus pedig olyan alaposan megtanulta álmában a molekuláris fizikát, hogy még fel sem ébredt, máris egy sor igen fontos felfedezést tett, értékesen gazdagitva a tudományt, és már jóval a felébredése elött biztositotta

neve halhatatlanságát. Igen, az ürhajósok annyira produktivan aludtak, és a hasznos tevékenység olyan magas együtthatóját érték el, hogy azokat az órákat,amikor ébren voltak, hiábavalóan elveszitett idönek tartották. Minél kevesebb tevékenység és minél több alvás - ime, erre törekedtek azután a legénység élmunkás tagjai. Az ürhajó pedig folytatta útját a csillagokba...

Szimonjan, Karen A.: Csak hárman térnek vissza a Földre - Nem birom tovább. A sisak vastag üvegjén keresztül csak a szája mozgását érzékeltem. A hangját nem hallottam, de kitaláltam, hogy Mario Mantovani ezt mondta: "Nem birom tovább." Majd lehunyta szemét, és kérön igy szólt: - Menjetek... Körülpillantottam. Minden változatlan volt. Fejünk fölött mozdulatlan, narancsszinü felhök takarták az eget. Néha-néha távolról tompa menydörgés hallatszott. A szürke massza pedig egyre kúszott elöre, lassan, de feltartóztathatatlanul. Mit akart ez a bennünket, leszállás óta szakadatlanul követö szürke tömeg? Vulkáni lávára emlékeztetett, csak szemmel láthatóan képlékenyebb volt. Be akart keriteni. Ha Mario nem áll talpra, valószinü, hogy utolér bennünket. - Csak az idöt fecséreljük - mondta Orlik Tadeus. - Emeld csak fel, vigyük együtt. Mario ellenkezni próbált, kért, hagyjuk békén; emlékeztetett, hogy ha az expedició kudarcot vall, miként ez Ogri Kenyirojjal is történt, akkor egy újabb csoportot szerelnek fel a bolygó tanulmányozására... ...Felemeltük, és vittük magunkkal. Teste meglehetösen súlyos volt. Egyre csak hátrapillantgattunk. A távolság közöttünk és a szürke massza között kissé növekedett. Mégis, az makacsul egyre kúszott utánunk - nyilván már saját zsákmányának tartott minket, és nem sietett különösebben. Tapogatóit elörevetve, zubogva és dübörögve, lassan haladt elöre. - Csak minél gyorsabban eljussunk az ürhajóig. Ogri Kenyiroj csoportját éppen ez a massza pusztitotta el - mondtam, miközben kifújtam magam. - Igen, minden bizonnyal - erösitette meg Orlik Tadeusz. Megértettem, hogy semmi újat nem mondtam. A narancsszinü felhök, a kúszó massza és a körülöttünk levö csend azonban arra késztettek, hogy megszólaljak, mindegy, hogy mit. - Amint odaérünk, tüstént felszállunk. - Igen - felelte Orlik Tadeusz. - Ne vigyünk magunkkal mintát ebböl a masszából? Orlik elhallgatott. - Ez a bolygó egyetlen lakója. Nézd, hogy siet utánunk. - Elfáradtam - panaszkodott Orlik. - Pihenjünk - javasoltam. - Nincs rá idö. Folytattuk utunkat. Ezúttal már nem beszélgettünk. Csak Mario mozgatta idönként ajkát, ami azt jelentette: hagyjatok magamra! ...Estére, mikor a narancsszinü felhök sötétbe váltottak, a látóhatáron

kirajzolódtak a rakéta körvonalai. A szürke massza jócskán lemaradt mögöttünk. Már nem lehetett kivenni mozgékony csápjait és bugyborékoló felszinét. Mi azonban egy csöppet sem kételkedtünk abban,hogy nem feledkezik meg rólunk. Ezt tette a földet éréstöl kezdve. Mariót sikerült bekeritenie. Ha csak egy kicsit is késünk, társunk most már nem lenne az élök között. - Miért álltál meg? - kérdezte Orlik Tadeusz. - Valaki jön. - Talán a massza? - Nem. Ember. Mariót a földre engedtük. Az égbolt már egészen szürkévé vált. És ebböl a háttérböl, néhány lépésre elöttünk egy ember körvonalai jelentek meg.Felénk tartott. - Szkafandert visel. - jegyeztem meg. ...Az ismeretlen közeledett. Szótlanul ránk meredt. Majd a messzeségbe pillantva igy szólt: - Közeleg a massza. Igyekezzenek. Az ürhajó nincs messze. Ott nincs veszély. Felemeltük Mariót, és továbbindultunk. Az ismeretlen velünk jött. - Ogri Kenyiroj csoportjából vagy? - kérdezte Tadeusz. - Igen. Az egész csoportból egyedül én maradtam életben. A többieket elnyelte a massza. Elragadó látvány! - Micsoda? A jövevény úgy tett, mintha nem hallaná. - Nem segitenél nekünk? - kérdezte Tadeusz. - Hármasban könnyebb Mariót vinni. Az ismeretlen egyáltalán nem törödött azzal, amit Tadeusz mondott. Tölünk kissé távolabb lépdelt. - Hogyan menekülhettél meg? - kérdeztem. - Rászedem a masszát. Már négy és fél éve követ. De azt már nem! Az ujjam köré csavarom. Meg szerettem volna kérdezni, hogyan sikerül ez neki, de közben elértük az ürhajót. ...Kitekintettünk a kabinból.A hamuszinü massza minden oldalról körülvette a rakétát. - Molibdénnel táplálkozik - magyarázta új ismerösünk. - Lám, miért kergeti azokat, akik szkafandert viselnek. Nem az emberek, az öltözék kell neki. Pontosabban a molibdén, amit az tartalmaz. Mario halkan felnyögött. Orlikkal szótlanul összenéztünk. Az ismeretlen kipillantott a kerek ablakon. Hallottam, hogy ezt mondja: - Reggel indulunk. Bármi áron is. Ez amúgy is világos volt. Mi azonban négy före szaporodtunk, az ürhajóban viszont csak háromnak volt hely. - Repüljetek ti hárman, majd én maradok - mondta Orlik Tadeusz. - Mario beteg. Neki feltétlenül repülnie kell - mondtam. - Neked ugyancsak vissza kell térned. Be kell fejezned a kutatásodat. Én maradok. Nem fogunk vitázni ezen. - Igy vagy úgy, de nekem vissza kell térnem a Földre - jelentette ki új ismerösünk. - Maguk viszont sorsot húzhatnak, ki fog velem repülni.

- Én maradok... - Mario szaggatottan lélegzett. - Nekem már... mindegy... vége... Én... nem birom tovább. Repüljetek ti hárman... - Én mindenképp vissza kell hogy térjek a Földre - mondta újdonsült ismerösünk. - Holnap döntsék el maguk között, ki marad itt... Ketten velem jönnek. Nekem feltétlenül repülnöm kell. úgy döntöttünk, berekesztjük a vitát. Nem tudtam aludni. Majdhogynem fuldokoltam az izgalomtól. Elszántam magam arra, hogy a bolygón maradjak. De vajon miért hajtogatja új ismerösünk egyre, hogy neki repülnie kell? Miért gondol elsösorban magára? Láttam, hogy Tadeusz sem alszik. Nyugtalanul forgolódott, és végül halkan megszólalt: - Nem szabad vádolni... Négy és fél év... és teljes magányban. - Elöször találkozom ilyen emberrel - mondtam. - Ez nem ember - hallatszott Mario gyönge hangja. - Bizony isten nem az. Hagyjatok itt... Közel a vég... De mégis, ez nem ember. Elhallgattunk. Nem sikerült elaludnom. Egyre Mario szavai csengtek a fülemben: nem ember. Miért is ne mondhatnánk ezt egyenest a szemébe? Felkeltem, odaléptem a jövevényhez, megráztam a vállát, majd megpróbáltam felemelni a fejét. Nehéz volt, túlságosan is nehéz. Felkattintottam a zseblámpámat, és a keskeny fénysugár végigsiklott arcán. Még közelebb hajoltam hozzá. - Orlik! Tadeusz felpattant a helyéröl. - Orlik... Hiszen ez Ogri Kenyiroj csoportjának egyik robotja! - kiáltottam fel. Reggel nem volt szükségünk arra,hogy sorsot húzzunk. A robot fejét magunkkal vittük. Ez a legfontosabb, mivel ott voltak rögzitve a négy és fél éves megfigyelés adatai... A törzsét kihajitottuk. A szürke massza pedig bugyborékolva egy szempillantás alatt bekebelezte a fémtestet...

Bahnov, Vladlen

: Somnambula

Der-S,a Somnambula fanti napilap kiadója, aki idös korához képest még eléggé ibolyaszinü volt, sietve álmodta végig az új szöveg utolsó epizódját. Szemét félig felnyitva arra gondolt, hogy kapcsolják neki Der-LLL-t, a hires fantasztát. - Attól tartok, Det-S, hogy ez nem is olyan egyszerü - felelte gondolatban Der-S még egészen világoskék titkárnöje, Das-R. - Der-LLL jelezte, hogy elutazik pihenni a holdra, de nem közölte pontosan, hogy melyikre. - Istenem, R! Maga valóban nem ismeri a valószinüségszámitás elméletét? - Dehogynem! - Nos, hát akkor alkalmazza a gyakorlatban! - gondolta a kiadó mérgesen, és kikapcsolta gondolatait. - Der-LLL jelentkezett! - fogta fel néhány perc múlva titkárnöje jelentését. - Pompás. Kapcsolja!

- Jó napot, Der-S! - kapcsolódott bele az iró a beszélgetésbe. - ó, Der-LLL, örvendek, hogy a gondolatait vehetem. Hogy pihen? - Köszönöm a kérdését, a tizenegyedik holdon csodálatosan szép az idö. úgy érzem, már megismerkedett a szövegemmel, ugye? - Valóban, kedves barátom, már végigálmodtam. Hiszen tudja, ugye, hogy a maga müveit soron kivül veszem? Be kell azonban vallanom,hogy az új szövege kissé aggaszt engem. - Miért? - kérdezte gondolatban a fantaszta csodálkozva. - Kedves Der-LLL, engedje meg, hogy öszinte legyek önnel - mondta a kiadó udvariasan, mivel tudta, hogy a fantasztának van egy bogara: nem türi a bizalmaskodást, és a szülein kivül senkinek sem engedi meg, hogy egyszerüen LL-nek, söt L-nek hivják. Éppen ezért az idös kiadó mindig a teljes nevén, LLL-nek szólitotta az irót. - Szeretném megosztani önnel, Der-LLL, néhány kételyemet. - Minden figyelmem az öné! - Már évek óta dolgozunk együtt, és remélem, nem feltételezi rólam, hogy türelmetlen, elfogult vagy konzervativ vagyok. - A legkisebb mértékben sem! - Nos, az a véleményem, hogy még a legfantasztikusabb müben is kell lennie logikának. - És vajon az én szövegemben... - akarta gondolni az iró, Der-S azonban gondolatban azonnal félbeszakitotta: - Éppen erröl van szó. Értem, hogy az ön által megirt események nem a mi naprendszerünkben, söt mi több, egy más galaktikában történnek. Azt is megértem, hogy az ön által kigondolt értelmes lények egyáltalában nem hasonlitanak hozzánk. De hát ezek a maga... hogyan is hivja öket?... erbemek... - Emberek! - Igen, igen emberek... Meglepö elnevezés, tetszik nekem!... Szóval, ha ezeknek az... embereknek a külseje olyan lenne, amilyennek ön leirja, akkor az evolúció folyamán, alighogy a világra jöttek, el kellett volna pusztulniuk. - Miért? - Azért, mert az erösebb éli túl a gyengét. És ön,szinte szándékosan,az... embereket teljesen gyámoltalannak és védtelennek ábrázolja. Gondolja csak meg! Minden embernek csupán két látószerve van, és mind a kettö, furcsa módon, egy sikban helyezkedik el, éspedig az úgynevezett fej elülsö oldalán. Hát ez lehetetlen! Honnan tudják a maga emberei, hogy mi történik a hátuk mögött?! A tarkójuk teljesen védtelen, és ez már egymagában is elegendö ahhoz, hogy elpusztuljanak. Továbbá. Az emberek maguk alkotják munkaeszközeiket. A felsö végtagjukkal, ugye? - Igen. - De hiszen, ön is tudja, hogy amikor gyalulnunk, csiszolnunk kell, vagy szögeket verünk be, ezt a munkát legalábbis a két felsö végtagunkkal végezzük, mialatt a többi végtagunkkal tartjuk a megmunkálandó tárgyat. A maga embereinek pedig mindössze két felsö végtagjuk van, az pedig kevés ahhoz, hogy hasznos munkával foglalkozhassanak! Továbbá. Amint az köztudomású, a szilárd egyensúlyhoz bármely testnek legalábbis három támaszpontra van szüksége. Az ön lényei azonban csupán két pontra támaszkodnak, tehát ez azt jelenti, hogy a legkisebb ütés is ledöntheti öket alsó végtagjaikról.Vagyis mindössze két látószervvel, mindössze két felsö és két alsó végtaggal ren-

delkeznek. Ez meglepö, és nagy találékonyságra vall, de teljességgel valószerütlen... Egyébként, kedves Der-LLL, voltaképpen nem is ez zavar engem leginkább. - Hanem végül is mi? - gondolta a fantaszta ingerülten. - A következö. Az ön által kigondolt égitesten eléggé fejlett a civilizáció... De ugye,egyetért velem abban, hogy egy civilizáció csupán akkor biztosithatja egy közösség létezését, ha a közösség tagjai egymással érintkeznek, értesüléseiket kicserélik, és igy tovább... - Ez vitathatatlan. - Ehhez azonban az szükséges, hogy állandóan kapcsolat legyen közöttük. De az ön emberei egymástól el vannak szakitva, és igy természetesen a közvetlen kapcsolat nem jöhet létre közöttük. - Nem egészen, hiszen érintkeznek egymással. - Már megbocsásson, kedves Der-LLL, hogyan érintkeznének egymással, ha nincs közöttük telepatikus kapcsolat? - Nem tudja elképzelni, hogy más világokban a kapcsolat más módja nem is létezhet, amely nem telepatikus? - Hanem milyen? - Der-S,miért kérdi, hiszen megismerkedett a szövegemmel?! Abban világosan kifejtem, hogy az emberek beszélgetnek egymással. A beszéd az érintkezés módja, az akusztikai kapcsolat alapján. - Nem, Der-LLL, vallja be, hogy ez komolytalan dolog! Miféle érintkezési mód ez a beszéd? És ezenfelül azt is nyiltan meg kell mondanom, hogy nem nagyon értettem meg, hogyan is jön létre ez az akusztikai kapcsolat. - Megpróbálom elmagyarázni. Képzelje el, hogy mindnyájan rendelkezünk egy külön szervvel a beszédhez és egy külön szervvel a halláshoz. Ha át akarom önnek adni közlendöimet, gondolataimat szavak hangjaivá alakitom át,és azután a beszédszerv segitségével ezekkel a hangokkal rezgésbe hozom a levegöt. Az igy keletkezett hanghullámok továbbterjedve eljutnak az ön hallószervébe. Onnan,miután újra szavakká változtak, az önhöz eljuttatott információ bekerül az ön agyába. Az ön agya ezt az információt feldolgozza,és ön válaszol nekem, ugyancsak rezgésbe hozva a levegöt, hanghullámokat elöidézve, amelyeket, miután átváltoztak... - Istenem, mennyi átváltozás! Látja, mennyire bonyolult ez a feltételezett akusztikai kapcsolat! - Der-S a feszült figyelemben elfáradva, szivart vett elö, majd megveregette zsebeit, gyufát keresve. - Tessék, kérem! - ajánlotta föl a tüzet Der-LLL udvariasan, és a kiadó kezében ott termett az ezüst öngyújtó, amelyet az iró a távoli holdról teleportált oda. - Köszönöm. - Der-S rágyújtott, és miután visszateleportálta az öngyújtót az irónak, megismételte: - Igen, valószerütlenül bonyolult valami az, amit ön beszédnek nevez. És teljességgel megbizhatatlan. Én és ön például közvetlenül érintkezünk egymással, gondolatban,és még igy is megtörténik néha, hogy ön nem fogja fel az én gondolataimat vagy én az önét. Vagy esetleg valamiféle légköri zavar miatt a gondolatok eltorzult formában jutnak el hozzánk. Hát el tudja képzelni, mennyire eltorzulnak a gondolatok az akusztikai kapcsolat során? Ha másért nem, hát az átváltozások miatt torzulhatnak el a gondolatok a felismerhetetlenségig. És ez már magában is elegendö ahhoz, hogy a gondolatok cseréje a beszélgetés révén gyakorlatilag megvalósithatatlan legyen.

- Nem vitatom, hogy a telepatikus kapcsolat egyszerübb és megbizhatóbb gondolta Der-LLL. - De nem tudja elképzelni, hogy az emberek képtelenek a telepatikus kapcsolatra? - Nem egészen értem, hogy miféle képességre van szükségük. Ha azonban az emberek erre képtelenek, akkor egyáltalában nem is léteznek! - Hogy érti azt, hogy nem léteznek? - A szó szoros értelmében. Már rámutattam arra, hogy az értelmes lények rendszeres érintkezése akusztikai úton lehetetlen. És ott, ahol nem létezik az érintkezés - nem létezik a társadalom. És ha nem létezik a társadalom, civilizáció sem létezhet. Civilizáció nélkül pedig természetesen azok a civilizált lények sem létezhetnek,akiket ön embereknek nevez. Egyetért velem? - De hiszen nem tudományos munkát irok, hanem fantasztikus müvet! - Természetesen. Mégis, vajon miért szeretik önt annyira a tisztelöi? Mert az ön történeteiben a fantázia merész szárnyalásán kivül megtalálják a valószerüséget is. És ez az utolsó történetéböl hiányzik! - Mit tanácsol hát? - Kedves Der-LLL, hogyan adhatnék én önnek tanácsot? Meg vagyok gyözödve azonban arról, hogyha még egy keveset dolgozik a szövegén, sokat javithat rajta. Néhány nap múlva az iró átdolgozta a történetet, és az a kellö idöben napvilágot is látott. A különös értelmes lényeknek, akiket a fantaszta embereknek nevezett, négy pár látószervük volt az új változatban (egy pár elöl, egy pár hátul, egy pár felül és egy alul); azonkivül három pár felsö és két pár alsó végtaggal is rendelkeztek. Ezek az emberek telefonpatikus kapcsolat útján érintkeztek egymással, amely csak abban különbözött a természetes telepatikustól, hogy vezetékkel volt ellátva. A fanti irodalom kedvelöi pedig elragadtatva ismerkedtek meg az új szöveggel, és miután végigálmodták, gondolatban lelkesedve közölték egymással: - Az ördögbe is, hogyan sikerül ennek a Der-LLL-nek, hogy ilyen hitelesek a hösei? Becsületemre, néha úgy rémlik nekem, mintha Der-LLL maga is ott járt volna azon a bolygón, ahol ezek a... hogy is hivják öket?... emberek élnek.

Franke, Herbert W. : Pszichoterápia A gépeket azért hozták létre,hogy segitsenek az embereknek. Már a kezdetleges szerszám is többre képes, mint az ember a végtagjaival. A modern automaták oly szembeszököen tanúsitják a fölényüket,hogy a gépekkel való összehasonlitás szinte személyes sikra terelödik. - Most döljön hátra egészen kényelmesen! - szólt az orvos. - Puha a párna? - Ne fáradozzon velem annyit - válaszolt a beteg halkan. - Ellenkezöleg - tiltakozott az orvos. - Mindent elkövetünk, hogy egészségessé tegyük. A beteg szemlátomást rosszul türte a szer hatását, vonásai elpetyhüdtek, szempillája lecsukódott. - Engedje el magát - szólt rá az orvos. Halkan, monoton hangon beszélt. -

Most elalszik... Mindenféle gondolatok nyüzsögnek a fejében... Ez nem is olyan rossz... Mintha valaki más élné át az egészet... Nagyon jó lesz végre egyszer beszélni róla... Mindjárt minden jobb lesz... Mi renditette meg annyira? A feleségével, akit oly nagyon szeretett, átment gyárának géptermén. A kerekek forognak, a lyukasztókések dübörögnek, hallja? Ott állnak a prés elött, a felesége ott van ön mellett... Hogyan is volt tovább? Az orvos és asszisztense az ágy mellett álltak. Izgatottan figyelték az ember arcát, amelyen most ideges rángás futott végig. Az ajka suttogott: - Susanne... Megfogtam a bal karját, a prés mellöl akartam elhúzni. Ö megfordult, megbotlott, és ösztönösen meg akart kapaszkodni a jobb kezével, és az alkarja a prés alá került... Az orvos az asszisztensére pillantott. - De Susanne-nal nem történt semmi! Elfutott,hogy bekötözzék. Néhány könynyü horzsolás, ez az egész! Akkor hát mi renditette meg annyira? A beteg ismét mormolt valamit. De minden szavát meg lehetett érteni. - Éppen ez az. A kalapács az alkarja közepére csapott, és ö még csak észre sem vette! Csak akkor rohant el, amikor meglátta a pillantásomat. Susanne voltaképpen robot! - A feleségét baleset érte gyerekkorában. Az alkarjában protézis van. Soha nem merte önnek elárulni. Ezt igazán megbocsáthatja neki. Vagy nem?! A beteg feje még mélyebbre sülyedt, mélyen a párna redöibe. - Már elöbb is sokat gondolt rá,hogy üldözik a robotok - mondta az orvos.Volt már kellemetlen élménye valamilyen robottal? Emlékezzen csak vissza! Nem akar semmit sem elmesélni? - Vidéken nöttem fel - magyarázta a beteg. A szemét továbbra is csukva tartotta.- Télen vaskályhával fütöttünk, és ez hideg napokon szinte izzott. Egy ilyen napon anyám ott ült elötte, háttal a kályhának. Hirtelen kissé hátradölt, és odaért az izzó vashoz. - Tudom - jegyezte meg az orvos. - Akkor veszitette el az édesanyját. Igen szomorú dolog. De hát ön akkor még egy egészséges fiatalember volt. Ezt már régen kiheverte. - Nem tud mindent - tiltakozott a beteg. - Anyám háta nyomban lángra lobbant. úgy égett,mint a celluloid. Egy abrosszal próbáltam eloltani a tüzet, s ahogy utána rápillantottam, nem birtam levenni a tekintetemet róla: a böréböl drótfonatok lógtak ki. Robot volt! - Nem! - vetette ellen az orvos.- Az édesanyja akkor müszálas anyagból készült ruhát viselt. A müanyag gyorsan tüzet fogott, s a müszálak megkeményedtek a hö hatására. Ön ezt látta. Tévedett. Ez elég világos, nemde? - De igen - suttogta a beteg. - Hatoljunk még mélyebbre - hajolt az orvos az asszisztenshez. - Tovább kérdezem. Ismét a pácienshez beszélt, aki sápadtan feküdt a párnán: - Ez még nem elegendö ok,hogy féljen a robotoktól. Robot még soha nem tett kárt emberben. Talán volt olyan élménye, ami megijesztette? Volt valami ilyesmi? Talán ami még mélyebben rejtözik? A beteg szempillája nyugtalanul verdesett. Félelem suhant át az agyán,mint hullámok a vizen. Ismét megszólalt: - Nem sokkal anyám halála elött történt. A szomszédék fiával, Georgyval játszottam. A szaladgálástól megszomjaztunk. Az ablakban egy pohár sósav állt, elözöleg kémiai kisérleteket végeztem. Georgy felkapta a poharat. Rá-

kiáltottam: "Ne idd meg!"- és odafutottam, de ö már félig felhajtotta a pohár tartalmát. Aztán észrevette, mi történt. A torkához kapott és lehajolt, mintha hánynia kellene. Elöször a nyelvét köpte ki, aztán néhány fogát,utána két sárgás gombócot, amelyekböl réteges héjszerkezetek meredtek elö. És én láttam a csavarokat, amelyekkel a fogai az álkapcsába voltak erösitve. Georgy robot volt! - Igen - hagyta rá az orvos. - Georgy robot volt. Beküldték a központba,és kijavitották. Örüljön neki! Ha ember,aligha marad életben. Igy pedig minden rendbe jött. Ezt el kell ismernie. A beteg némán bólintott. - Nos - mondta az orvos, szuggesztiven ejtve ki a szavakat,tele gyógyitási szándékkal. - Akkor hát minden rendben van. Már mindent elmondott, ami a lelkét nyomta. Most már csak fáradt, és aludni akar. Ha majd felébred, egészséges lesz! Hangsúlyosan megismételte: - Egészséges lesz! A beteg mocorgott még egy darabig, aztán mélyeket lélegzett, mig végül elszenderült. Az asszisztens felsóhajtott. - Mihez kezdünk - kérdezte -, ha még egyszer becsúszik valami hiba? - És felkattintotta a paróka alatt a koponyatetö csuklópánton forgó fedelét,hogy lehütse a pozitron áramkört. Az orvos nem válaszolt,de rendkivül gondterhelten figyelte az ember arcát, amely most békésen kisimult.

Nelson, Alan

: Narapoia

- Nem tudom, hogyan magyarázzam el magának, doktor - kezdte a fiatalember. Hátrasimitotta sima, fekete haját, amely úgy fénylett, mint valami gramofonlemez, és babakék szemét lehunyta egy pillanatra. - Egészen olyan, mint valami forditott üldözési mánia. Dr. Manly J. Departure alacsony termetü, szigorú ember volt, elvböl nem mutatott soha meglepödést. - Forditott üldözési mánia? - ismételte, s az egyik szemöldöke felszaladt a homlokára. - Hogy érti ezt... mármint hogy forditott üldözési mánia, Mr. McFarlane? - Hát, például folyton úgy érzem, mintha nyomon követnék valakit. McFarlane nyugodtan, kezét összekulcsolva ült a nagy, kényelmes székben, rózsás arcával maga volt az egészség és a nyugalom szobra. Dr. Departure kényelmetlenül fészkelödött. - Azt akarja mondani, hogy valaki magát követi, nem? - helyesbitett a doktor. - Nem. Dehogy! Azt akarom mondani, hogy például megyek az utcán, és hirtelen az az érzésem támad, hogy valaki megy elöttem. Én pedig megyek utána. Valaki, akit követek. Elöfordul, hogy futni kezdek, hogy utolérjem. Persze nincs ott senki. Ez nagyon kényelmetlen. tkozottul kényelmetlen. Ráadásul utálok rohanni. Dr. Departure egy ceruzával játszadozott. - Értem. Van még valami?

- Hát igen. Nem tudom kiverni a fejemböl, hogy az emberek... hogy az emberek... persze ez igazán rettenetesen ostoba dolog... - ó, ezzel ne törödjön! - dörmögte Dr. Departure. - Nekem bátran elmondhat bármit. - Hát, nem tudok szabadulni attól a különös érzéstöl, hogy az emberek öszszeesküdtek arra, hogy velem jót tegyenek. Hogy folyton jóindulatúak és kedvesek akarnak velem lenni. Pontosan nem tudom, kik ezek az emberek, vagy hogy miért pazarolnak rám ennyi kedvességet, de... ez az egész olyan fantasztikus, nem? Hosszú, nehéz nap állt Dr. Departure háta mögött. Valahogy nem érezte már magát alkalmasnak arra, hogy újabb tüneteket felfogjon. A továbbiakban beérte annyival, hogy tisztába jöjjön páciense konkrét körülményeivel. McFarlane harminckét éves volt; házassága boldog; egészséges,normális gyerekkor; rádiószerelöként megfelelö munkája van; testi panaszai nincsenek;nem kinozzák nyomasztó álmok; nem iszik; nincsen szó szülöi viszálykodásokról; nincsenek anyagi nehézségei. Semmi. - Akkor megállapodhatunk kedden tiz órában? - kérdezte mosolyogva,miközben kikisérte McFarlane-t. Kedden, tiz perccel tiz óra elött Dr. Departure belenézett elöjegyzési naptárába, és elgondolkodott. Nos,lehet, hogy el sem jön. Ilyesmi nagyon gyakran elöfordul. Már-már remélte, hogy ez is egy ilyen eset. Forditott üldözési mánia! Még hogy az emberek jóságosak vele! Nem vitás! Ez az ember kétségtelenül... Hirtelen rajtakapta magát. Majdnem azt mondta, hogy örült. Ebben a pillanatban megszólalt a csengö, s megjelent McFarlane, fülig érö szájjal, és kezet rázott vele. - Lám, lám! - Dr.Departure barátságossága valahogy nem volt egészen öszinte. - Semmi új fejlemény? - Nekem úgy rémlik, mintha még romlott volna az állapotom - ragyogott McFarlane. - Erre a kisérgetösdire gondolok. Tegnap öt mérföldet kellett gyalogolnom. Dr. Departure lehanyatlott az asztal mögött álló székbe. - Nos, azt hiszem, most többet kellene elmesélnie az egészröl. Mindent,ami ezzel kapcsolatos. Bármit, ami csak az eszébe jut. McFarlane elkomolyodott. - Mire gondol, doktor... ami csak az eszembe jut? - Nem baj, ha összefüggéstelen, akármiröl, ami csak felötlik magában. - Nem tudom, jól értem-e. Megmutatná, doktor, hogyan gondolja? Csak egy példát mondjon. A doktor megengedett mmagának egy halk kuncogást. - Ugyan, hát nagyon egyszerü... Nos,mondjuk, ebben a pillanatban arra gondolok, hogyan loptam ki egyszer pénzt a mama tárcájából... most pedig a feleségemre gondolok, vajon mit vegyek neki a házassági évfordulónkra... A doktor reménykedve pillantott fel. - Érti? Hát csak igy, ilyesmiröl. - Hogy? Még mindig nem értem egészen. - De McFarlane arca nem volt tanácstalan; inkább mohó volt. - Tudna még néhány példát mondani? Ez nagyon érdekes volt. A doktor azon kapta magát, hogy ide-oda csapong félig elfeledett emlékek között. McFarlane furcsán elégedett arckifejezéssel leült. A rendelés végére Dr. Departure teljesen kimerült. A hangja rekedt volt;

gallérja, nyakkendöje félrecsúszott. - ...és hát a feleségem... teljesen elnyom engem... mindig nagyon bántott az, hogy kicsikét kancsal vagyok... Sose felejtem el, ott, abban a padlászszobában... és az a kislány a túlsó oldalon... Olyan tizenegy éves lehettem... - Kelletlenül abbahagyta, szemét törölgette, majd ránézett az órájára. - Sokkal jobban érzem magam - hallotta McFarlane hangját. - Maradhatunk kedden tiz órában? Következö kedden tiz órakor Dr. Departure összeszedte magát. "Többé nem fordulhat elö olyan lehetetlen helyzet,mint a múlt kedden" - fogadkozott, de aggodalomra nem volt oka. McFarlane furcsán hallgatag és szórakozott volt. Egy nagy kartondobozt hozott magával, amelyet - mielött letelepedett volna a börüléses székbe - gondosan lehelyezett a padlóra.A doktor néhány tapogatódzó, bevezetö kérdést tett fel. - Attól félek, doktor, hogy hallucinációk kezdenek gyötörni - vallotta be végül McFarlane. Dr. Departure gondolatban a kezét dörzsölte. Végre megint a régi, jól ismert területen jár. Mindjárt sokkal jobban érezte magát. - ó, hallucinációk! - Vagyis hogy nem egészen hallucinációk, doktor. Mondhatnánk úgy,hogy forditott hallucinációk. Dr. Departure-nek egy pillanatra fennakadt a szeme. A mosoly eltünt az arcáról. McFarlane folytatta: - Az éjjel is lidérces álmot láttam. Azt álmodtam, hogy egy nagy, csúf madár telepedett a rövidhullámú rádiómra, várva, hogy fölébredjek. Szörnyü volt - kövér, duzzadó test, óriási csör, amely fölemelkedik, mint valami sarló. Vérben forgó, táskás szemek! És a fülei,doktor! A fülei! Hallott már valaha olyan madárról, amelynek füle van? Vékony, lelógó füle, mint valami kis angol spanielnek. Dobogó szivvel felkeltem, és mit gondol? Tényleg ott volt a csúf, kövér, füles madár, ott ült a rövidhullámú rádión. Dr. Departure újra magához tért. Ez nagyon egyszerü esete annak, amikor valaki keveri a valóságot az álommal. Hagyományos. Szinte klasszikus. - Egy igazi madár a rövidhullámú rádión? - kérdezte gyengéden. - Vérben forgó szemekkel? - Igen - felelte McFarlane. - Tudom, hogy ostobán hangzik. Tudom, hogy nehezen hihetö. - ó, egyáltalán nem! Egyáltalán nem. Ez a fajta vizuális abberáció meglehetösen jól ismert jelenség. - A doktor megnyugtatóan mosolygott. - Semmi ok... Nem fejezhette be, mert McFarlane lenyúlt, és a kartondobozt föltette az asztalra. - Ön nem ért engem, doktor - mondta. - Rajta! Nyissa ki. A doktor egy pillanatra McFarlane-ra nézett, aztán a barna dobozra, amely át meg át volt lyuggatva, hogy a levegö bejuthasson, és vastag zsineggel volt átkötözve. A doktor, teljesen összezavarodva, elvágta a zsineget, és felhajtotta a doboz fedelét. Föléhajolt, belekukkantott - és elakadt a lélegzete. Vérben forgó, táskás szemek bámultak fel rá gúnyosan. Lógó fülek. Felforditott csör. Egy visszataszitó külsejü madár. - Lafayette-nek hivják - mondta McFarlane, s közben néhány kenyérmorzsát

szórt bele a dobozba, amelyek valami undoritó hang kiséretében pillanatok alatt eltüntek. - Hamarosan a nyakára fog nöni, nem gondolja? Miután McFarlane hallucinációival együtt elment, a doktor elgondolkodva üldögélt még egy kis ideig. Kicsit kábának érezte magát, a feje szédült,mintha épp most szabadult volna ki a tengerparti Borzalmak Alagútjából. "Lehet,hogy egy meröben új elmebaj tanúja vagyok" - gondolta. Különös dolgok történnek manapság a világban. Már látta magát, amint az Amerikai Pszichiátriai Kongresszusnak tanulmányt nyújt be "Egy új pszichózis felbukkanása" cimmel. Ennek az új betegségnek kétségtelenül a paranoiával ellentétes tünetei vannak - "narapoiának" nevezhetné. Vérmes reményekkel eltelve, Dr. Departure már azt is lehetségesnek érezte, hogy néhány kollégája majd ragaszkodni fog ahhoz, hogy a kórt felfedezöje után departureomániának nevezzék el. Hires lenne; a nevét Freudéval együtt emlegetnék. Hirtelen olyan gondolata támadt, amitöl visszaborzadt. Lehet, hogy ez a McFarlane nevü ember egyszerüen szimuláns! Egy csaló! Az isten szerelmére, ezt ki kell deritenie! Azon nyomban csengetett a titkárnöjének, Miss Armstrongnak, és utasitotta, hogy mondja le valamennyi aznapi betegét. Aztán fogta a kalapját, és sietve elhagyta a házat. Három nap múlva megszólalt a telefon Dr. Departure rendelöjében. Miss Armstrong felvette a kagylót. Mrs. Departure volt a vonal túlsó végén. - Nem, nincs itt - mondta Miss Armstrong.- Az igazat megvallva, három napja nem volt itt, azonkivül, hogy beugrott a postájáért. - Én nem tudom, mi történt ezzel az emberrel - recsegett Mrs.Departure elkeseredett hangja a telefonban -, éjjel jár haza, teljesen kimerülten. Nem tudja, miket ir a jegyzetfüzetébe? - Öszintén szólva én is aggódom miatta - válaszolta Miss Armstrong.- Olyan érzékeny mostanában. És olyan rettenetes rohanásban van állandóan. - Mintha lefogyott volna, doki - mondta egy héttel késöbb, a következö találkozásukkor McFarlane. A doktor hosszú idö óta elöször ült ismét az iróasztala mögött. Fájt a lába. Az iróasztal alatt lopva kibújt mindkét elnyütt cipöjéböl, hogy enyhitsen valamit felhólyagosodott lába fájdalmán. - Most ne beszéljünk rólam - vágott közbe. - Maga hogy van? - A doktor ujjai megrándultak. Nagyon lesoványodott, arca sápadt volt és elkinzott. - Azt hiszem, jobban vagyok - jelentette be McFarlane. - újabban az az érzésem, hogy engem követ valaki. - Lehetetlen! - rivallt rá ingerülten Dr.Departure.-Ezt maga csak képzeli! Kancsitani kezdett, és rámeredt McFarlane-ra. Csak bizonyos lenne abban, hogy McFarlane nem csapta be! Mindeddig ennek semmi jele. Végre is,amit elmondott, hogy az utcán néha hatalmába keriti a vágy,hogy utolérjen valakit, teljesen öszintének látszott. Valószinüleg McFarlane felemelte volna a fejét, meggyorsitotta volna a lépteit, és sietve továbbment volna. "Hát egy kicsit hosszabb ideig kell figyelnem" - állapitotta meg magában a doktor. Egy pillanatra lehunyta a szemét,és felidézte, mi mindent csinált az elmúlt héten: a hosszú sétákat keresztül-kasul a városon, amelyek során vagy egy tucatszor majdnem szem elöl vesztette McFarlane-t; az éttermek és bárok elötti hosszú ácsorgásokat, amikor arra várt, hogy McFarlane felbukkanjon. "Addig kell mennem, amig ki nem deritek mindent" - gondolta. Bár egy kissé aggasztotta ez a nagy súlyveszteség meg az a különös csengés a fejében,amit

az utóbbi napokban kezdett érezni... Az óra végén McFarlane lábujjhegyen távozott a rendelöböl. Dr. Departure kábán hortyogott. A következö alkalommal az ajtóban Miss Armstrong fogadta. - A doktor úr nincs itt - közölte a nö. - Három hónapig nem rendel... de lehet, hogy egy évig. - ó, de sajnálom, hogy ezt kell hallanom! - mondta McFarlane.- mbár valóban kimerültnek látszott. Hol van, szabadságot vett ki? - Az igazat megvallva, a Marwood Szanatóriumban van. Ekkor különös, zavart kifejezés jelent meg McFarlane arcán, és egy pillanatra belebámult a semmibe. Aztán rámosolygott a titkárnöre. - Furcsa érzés fogott el - mondta. - Mintha teljesen meggyógyultam volna. Váratlanul. Éppen most, hogy elmesélte, mi történt Dr. Departure-rel. A szanatóriumban az orvosok nagyon sokat foglalkoztak Dr. Departure-rel. - Mindent meséljen el,ami csak az eszébe jut - noszogatták. Departure szeme kimeredt, és nagyon izgatott lett. - Mondom maguknak, hogy követnem kellett! Nem engedhettem, hogy eltünjön a szemem elöl. Egy pillanatra sem. Volt egy táskás szemü, lógó fülü madara. - Nagyon érdekes. Ez az egész roppant érdekes! Az orvosok komoran összenéztek, nagyképüen rázták a fejüket. - Ez valami egészen új! - Eléggé hasonlit az üldözési mániához, nem? Csak éppen a forditottja! - úgy látszik, az a téveszme alakult ki benne, hogy követ valakit. Bámulatos, nem? - Talán egy teljesen új pszichózis felbukkanásának a jele. Azt javaslom, hogy figyeljük meg nagyon alaposan. És akkor az egyik orvos azt javasolta, hogy engedjék Dr. Departure-t szabadon mozogni a városban mindenfelé, ök pedig állandóan figyelik, persze felváltva, hol egyikük, hol másikuk - igy bármit tesz,ök mindenröl pontosan tudni fognak...

Franke, Herbert W. : Az élösdi Idegen égitesteken akadnak olyan dolgok, amilyeneket az ember a Földön nem ismer. Nem feltétlenül szükséges,hogy veszélyesek legyenek, de óvatosan kell velük bánni. A legjobb, ha megtartjuk az elöirásokat. Ruth ismét megszegte a sziriusziak tilalmát. Letépett egy virágot. Nemcsak hogy letépte, hanem be is vitte a házba. Nemcsak hogy bevitte, hanem a szobában beletette egy vázába. És ebben a szobában aludt. Amikor Cumulus felocsúdott a dermedtségböl, amely mindig elfogta a szörnyü élmények hatására, fájdalmat érzett. Gyökérzetének nagy részét letépték. Kerek, sárga, ernyösen formált szeme érzékelte környezetének ultravörös sugarait. Hasas edényben függött, alteste vizbe lógott. A legsürgösebben alkáli tartalmú táptalajt kellett találnia, ha sérüléseit meg akarta gyógyitani. Csápjaival átvergödött az edény peremén, és kutatni kezdett.

Kissé ingerült volt, s kicsit félt is. A környezetet idegennek találta. Sehol sem akadt a süppedékes, puha magnezitföldre, sehol sem érzékelte azt az éltetö kellemes hösugárzást, amely egyébként mindig áramlott a talaj mélyéböl.Itt hideg és kemény volt a talaj. Lassan tolta elöre izelt testét. Zajt hallott, és szeme egy hosszúkás testböl jövö ingerre reagált. Arrafelé indult, s fáradtságosan átmászott egy függöleges akadályon. Helyesen tette. Puha, meleg testre bukkant, s amint gyökereit beleeresztette,máris érzékelte a laktató kálciumsót. Ezután kinövesztette elveszett végtagjait, s olyan új gyökérzetre tett szert, amelyet nyomban óvatosan a mélybe bocsáthatott. Nem a megszokott talaj volt ez, de mégis jobb, mint az új környezet többi részének sivársága. Ruth nyugtalanul aludt, különös,szorongó álmok gyötörték. Amikor felébredt, idegen testet érzett a vállán. Még félálomban odacsapott, de az a valami mintha rátapadt volna, s amikor hevesebben megcibálta, fájt. Csak most ébredt fel egészen,s meglátta,hogy bal vállán gubbaszt a növény.Fölsikoltott. Szeretett volna kiegyenesedni, de észrevette, hogy bal karját valami akadályozza a mozgásban. Hallatlan eröfeszitéssel sikerült valamennyire megemelnie. Egész testét bénitó fáradtság keritette hatalmába. Visszadölt a fekhelyére, és kétségbeesetten felzokogott. Igy talált rá Jennie, aki megnézte, mi van vele, mert nem jelent meg a reggelinél. Nagyon megrémült, de mégis megpróbált segiteni a barátnöjén; a ráncigálással azonban csak fájdalmat okozott neki, amely szinte a szivéig hatolt. Jennie hivta az orvost. Dr.Ford sebész volt, s ha késsel segithetett, szivesen megtette. Most is rögtön nekikészülödött az operációnak. m a röntgenfelvétel után gondolkodóba esett. - A gyökerek az aortáig nyúlnak -jelentette ki.- Elkéstünk az operációval. Most már nincs segitség. - Talán a sziriusziak tudják, mi a teendö - reménykedett Jennie. Szállásadójuk egy bakkecskeszerü vénember volt.Rosszallás sugárzott a szeméböl, amikor Ruth vállán megpillantotta a növényt, s csodálkozva kérdezte: - Csak nem magától telepedett ide? Értetlenül néztek rá a többiek is. Megfogta a lény szárának és leveleinek a szövevényét, s lassú cirógatással felébresztette mozdulatlanságából. - De hát neked nem itt a helyed - mondta halkan és becézöen. - Hogyan kerültél a szobába? Ezek emberek. Nem bántanak téged. Mássz ki! Odakint jó meleg, füszeres talaj vár rád. Engedd el, kiviszlek innen! A levelek felszinén enyhe remegés futott végig. A sárga kelyhek ringatózni kezdtek. Aztán egy gyökér felemelkedett, és kicsúszott a lány böréböl, majd követte egy másik, s egymás után meggörbültek és kinyúltak, körbetapogatóztak, és végül összekunkorodtak. A sziriuszi megfogta a lényt, és óvatosan kivitte a társai közé,ahol hoszszúkás sikságon sok millió sárga, gyöngyszerü kehely viritott. Lerakta egy szabad helyre, és figyelte, hogyan tapogatózik, hogyan ereszti bele gyökereit a talajba. "Ezt megint sikerült rendbe hoznom" - gondolta az öreg sziriuszi,és a vendégeire pillantott, akik a ház elött álltak csoportba verödve. Gondterhelten nézte öket. Tekintetében szikrája sem volt a barátságnak.

Bahnov, Vladlen

: A siker receptje

A könyvkiadók királyához, Doyble úrhoz bejutni természetesen nem olyan egyszerü dolog,söt pontosabban szólva, egyszerüen lehetetlen. Bizonyára Christie-nek is csak azért sikerült, mivel Urániában még öt ugyanilyen király volt, és éppen az idö tájt vetekedtek azon, hogy közülük voltaképpen ki a királyok királya. De valószinüleg az is segitett, hogy Christie nem kéziratot kinált, hanem egy furcsa találmányt, amelyet Doyble úron kivül senkinek sem volt hajlandó bemutatni. Bárhogyan is került rá a sor, a csoda megtörtént. És Christie, alighogy belépett, a könyvkiadók királyának dolgozószobájába, már útban Doyble iróasztala felé belekezdett,hogy ismertesse a dolog lényegét. Minden másodperc számitott.A kiadó érdeklödését az elsö négy percben fel kellett keltenie... - Doyble úr - mondta Christie, miközben betette maga mögött az ajtót -, mindenki tudja, hogy az ön kiadóvállalatához ezerszámra érkeznek a kéziratok, és önnek egy halom szerkesztöt kell tartania, akik ezeket a kéziratokat elolvassák, és a gyöngyszemeket közülük kiválasztják. Doyble úr, én feltaláltam az elektronikus recenzenst, aki huszonnégy óra alatt száz kéziratot képes elolvasni és elemezni. Találmányom garantálja a válasz gyorsaságát, tárgyilagosságát, pontosságát és a recenzens megvesztegethetetlenségét. Kizárja a kéziratok elvesztését, az egyik vagy a másik klikkhez vagy irányzathoz való tartozást. A recenzens csalhatatlan elektronikus emlékezete automatikusan meggátolja azt, hogy az irodalmi plágium megjelenjen.A gép az elemzést irásban adja. Jó napot kivánok! - mondta, mivel éppen akkor ért oda a kiadó iróasztalához. - Jó napot... - A komor kiadó határozatlanul legyintett, ami egyben üdvözlés és kurta felszólitás is volt arra, hogy üljön le, és érezze otthon magát. - Tehát mennyi idöre van a maga masinájának szüksége ahhoz, hogy mondjuk, egy regény kéziratát elolvassa? - Tizenkét és tizenöt percre. Egyébként, kérem, vegye tekintetbe, hogy elektronikus recenzensem két különálló részböl áll. Miközben a második rész a kéziratról szóló recenziót irja, az elsö rész már a következö kéziratot olvassa. - Érdekes. Láthatnám, hogyan müködik ez a gép? - Magától értedödik.- Christie egy szempillantás alatt kiugrott a dolgozószobából, majd visszatért, kezében egy fényezett ládikóval. - Megengedi, hogy a konnektort igénybe vegyem? Köszönöm. Most pedig adjon ide, kérem, bármilyen kéziratot. Köszönöm. Christie bedugta a vastag kéziratot a gép fedele alá, és megnyomta a billentyüt. Kigyulladt egy kis zöld lámpa, gyors lapozás nesze hallatszott - az elektronikus recenzens munkához látott. A feltaláló most megkönnyebbülten felsóhajtott, és kényelmesen helyet foglalt a karosszékben. Mindössze három perc negyven másodperc telt el azóta, hogy átlépte a dolgozószoba küszöbét. A legfontosabb az volt, hogy Doyble-t rávegye, hallgassa végig öt, és bekapcsolhassa gépét. A többiröl majd az elektronikus recenzens maga gondoskodik, ebben Christie nem kételkedett. A recenzens elülsö müszertáblájának számlálója az elolvasott oldalak számát jelezte. Minden rendben ment...

- Kinek ajánlotta már fel a gépét? - érdeklödött Doyble. - Kiadókra gondolok. - Eddig senki másnak. - És miért határozta el magát arra, hogy éppen velem kezdi meg a sort? - Erre nehéz válaszolnom. Ha az igazat mondom, azt hiheti, hogy hizelegni akarok. Ha az ellenkezöjét mondom, az lesz a véleménye, hogy hazudok.És nem tudom, a két dolog közül melyik a kellemetlenebb az ön számára... - Hát igen... - A kiadó helyeslöleg nézett Christie-re. - Doyble úr, szeretnék néhány szót mondani azokról a kritériumokról, amelyek alapján az elektronikus recenzens a matematikai elemzést végzi. Lehet, hogy elképzeléseim naiv fecsegésnek tünnek. Az utóbbi három év bestsellereinek elemzését elvégezve, a következöre figyeltem föl: az olvasók ráuntak a komor müvekre. Az olvasó olyan könyveket keres, amelyek meggyözhetik arról, hogy az élet gyönyörü, és mindenki élvezheti az életet a maga módján. Az olvasó megunta a borzalmakat, a patológiát, a valószerütlen eseményeket, a szenvedélyeket. - Rövidebben! - szólt rá Doyble. - Szóval röviden: az imént elmondottakból kiindulva kiszámitottam, mi az, amit az olvasók ma a könyvekben szeretnek, és felállitottam az értékelés részletes táblázatát. Az értékelés plusz-minusz 100 öröm.Igy tehát az elektronikus recenzensnek csupán az a feladata, hogy összehasonlitsa az olvasottakat a világirodalom többi müveivel, és meghatározza az értékét. Azokat a kéziratokat, amelyek 400-nál több plusz öröm értékelést kapnak, nyugodt lélekkel ki lehet adni,mivel pontosan ezt a plusz értéket ütik meg az utóbbi évek bestsellerei. A 700-nál több plusz örömet kimutató kéziratokat pedig soron kivül ki kell adni. Ily módon ön lesz az egyetlen kiadó, aki csupán bestsellereket ad ki. És mindezt az én gépemnek köszönheti. Nos, ime, már kész is a recenzió... A kis zöld lámpa helyett a müszertáblán vörös lámpa villant fel, és a gép alján levö nyilásból papirszalag gördült ki. Christie elkapta, és hangosan felolvasta: - "Az ablakok arra néznek cimü regény analizise. A kézirat összsúlya: 2 kg 457 g. Ebböl: a cselekmény bonyolitása 840 g, szerelem 1280 g.(900 g viszonzott, 150 g viszonzatlan szerelem, 230 g olyan szerelem, amely barátsággá alakul át.) A Christie-számtábla föbb mutatói: érdekesség +50 öröm;a történet érthetösége +35 öröm; megnyugtató hatás +20 öröm; a téma jelentösége: -70 öröm; a kellemes emlékek felkeltése: +10 öröm..." A feltaláló ily módon pontról pontra elolvasta az elemzést, amely a következö szavakkal végzödött: "Tehát a Christie-számtábla végeredménye szerint Az ablakok arra néznek cimü regény egyenlege: +120 öröm." - Nem sok! - morogta a kiadó. - Természetesen. Most biztos lehet abban, hogy ezt a könyvet nem érdemes kiadni. Nem kell a kockázatot vállalnia! - És azután? - Hogy értsem azt, hogy azután? - kérdezte Christie zavartan. - Ki irja meg nekem azokat a kitünö bestsellereket, amelyek 400-nál több plusz örömöt érnek el a Christie-féle táblázaton?- kérdezte Doyble nem minden álnokság nélkül. - Éppen arról van szó,hogy nem kell senkinek sem megirnia öket! Már mindet megirták. Gondoljon csak arra, hogy idöröl idöre újra divatba jön ez vagy

az a régi, elfelejtett könyv. - Ez igaz. Kisérelje meg azonban azt, hogy kitalálja, melyik éppen az az elfelejtett könyv, amely holnap bestseller lehet. Hiszen ezekböl a régi könyvekböl sok millió van! - Természetesen! Éppen ezért az elektronikus recenzens nélkül nem találhatja meg öket. Éppen ezeknek az elfelejtett könyveknek az újrakiadására gondoltam, amikor önnek találmányomat felajánlottam. A kiadó elgondolkozott. - És nem gondolja, hogy az ön gépe, ha naponta csupán száz könyvet tud elolvasni, még egy év alatt sem találja meg, amire nekem szükségem van? - Rendelje meg,és én tiz ilyen recenzenst készitek az ön számára. És akkor egyetlen valamirevaló könyv sem kerüli el az ön kiadóját. - Nos,fiatalember, tekintse úgy a dolgot, hogy megállapodtunk. Lásson munkához! És siessen! Az elektronikus recenzensek éjt napallá téve már egy hónapja dolgoztak. A kiadó munkatársainak alig volt ideje ahhoz, hogy kihozzák a könyvtárból, majd visszavigyék a sok ezer réges-régen elfelejtett könyvet. Egyébként Doyble megtudta, hogy az egyik kiadói király, éspedig Moyble, szintén elhatározta, hogy régi, elfelejtett könyvek újrakiadását kezdi el. Moyble a kutatásra harminc leggyakorlottabb recenzensét állitotta be. Mit számitott azonban ez a mükedvelö gárda Doyble hatalmas elektronikus felszereléséhez képest! Egy hétföi napon történt. A kiadó alig lépett be a szobájába, amikor az izgatott, zilált külsejü Christie rontott be hozzá. - Ime, itt van! - kiáltotta örvendezve. - Ime, itt van, ez az, amiröl beszéltem! - És a kiadó asztalára dobta a papirszalagot. - Nézze meg, micsoda hihetetlen értékek! Közérthetöség:+100, érdekesség +100, az életöröm leirása +100, a kellemes emlékek felkeltése +100, megnyugtató hatás +100... - Minél tovább olvasott Christie, annál világosabbá vált az öreg kiadó számára, hogy ez az a könyv, amelynek kiadása által ö lesz a királyok királya... Ezután Christie és Doyble már közösen, hangosan kiabálták az adatokat. - De mi ez a könyv? - kérdezte a kiadó. - Hogy hivják ezt a remekmüvet? - Itt van a cime feltüntetve: Mindenkinek - a magáét! Szerzöje: Jinnina Germanolli. Megjelent 1925-ben. - Sohasem hallottam róla. Hozza ide! - Kit? Jinninát? - Ugyan már, a könyvet! - Nos,tévedésböl már visszavitték a könyvtárba. Ez azonban nem baj,mert... - Mi az, hogy nem baj? Elfelejtkezik Moyble-ról? - A kiadó felkapta a telefonkagylót. - Chochkins, haladéktalanul lépjen érintkezésbe a megfelelö emberekkel, és tudja meg, melyik cégé a Mindenkinek - a magáét! cimü könyv kiadásának joga. Valami Jinnina Germanolli irta. Vásárolja meg a jogot,bármit kérnek is érte! Ez minden! Maga pedig, Christie, küldjön el valakit a könyvtárba. A könyvet haladéktalanul meg kell szereznünk! Egy óra sem telt bele, és a megbizható Chochkins közölte,hogy az ügy rendben van, és Doyble félmillióért megkapta a Mindenkinek - a magáét! cimü könyv kiadásának kizárólagos jogát. Doyble úr megnyugodva, élvezettel újra átolvasta a szokatlan, fantasztikus

számadatokat. "Közérthetöség: +100, érdekesség: +100. Kitünö! Az életöröm felkeltése: +100. Hihetetlen! Az érintett problémák jelentösége: +100. Döbbenetes!" Öt perc múlva azután Doyble úr asztalán feküdt a könyvtárból visszahozott könyv. Megsárgult cimlapján a szerzö neve alatt ez állt: Mindenkinek - a magáét! Majd kissé lejjebb, zárójelben, apró betükkel, következett a szabatosabb meghatározás: "Az izes és hasznos ételek szakácskönyve."

Franke, Herbert W. : Önmegsemmisités "Próbáljuk meg visszaforditani a folyamatot" - mondta a Koordinátor. Elméletileg ez minden makrofolyamatnál lehetséges - a klasszikus, statisztikus fizika bármely természeti törvénye megengedi azt a lehetöséget, hogy egy lezajlott jelenség forditott irányban is megtörténjen. Igy például semmiféle fizikai szabálynak nem mond ellent az, ha a rádióhullámok nem az adótól indulnak ki, hanem minden irányból benne összpontosulnak. A statisztikus természet mikrofolyamatai az ilyen és ehhez hasonló folyamatokban észlelhetö szerepet nem játszanak. A sorhajókapitány szokása szerint most is ott ült pályaszámitásai elött. Akkor kapta a jelentést. A képernyöhöz sietett, és tulajdon szemével is látta. Fehér tü meredt haránt irányban az égen, hosszú fénysugár, csak az elvonuló kis bolygók szakitották meg idönként. Egy korongszerü testböl indult ki. Aztán befogott egy planetoidát, amely most mint valami saját fényü nap emelkedett fel a közvetlen közelében. Legmagasabb fokú riadókészültség! - Távolságot bemérni! - adta ki a parancsot a sorhajókapitány. - A fényeröböl megállapitani az energiasugárzást! Mindenki a harcállásba! Folytatta a figyelést. Látta, hogy a megvilágitott bolygó körül egy pillanat alatt fátyol képzödik. úgy tetszett, valami sebesen forog a sugár mentén. Az égitest nyomban áttetszövé vált, felolvadt, széttört, szerteporlott az idegen energiától. A fény kialudt. Az ürhajó eltünt. A sorhajókapitány megdörzsölte a szemét. Az ürhajó eltünt! De hát mégsem olvadhatott fel a semmiben! - Ismét itt van! - kiáltotta a megfigyelö. - Lehetetlen! - dadogta a sorhajókapitány, pedig maga is látta. A néhány másodperc alatt, amig szem elöl tévesztették az ürhajót,az már a fél égbolton átszáguldott. A fénykéve ismét belefúródott a feketeségbe.Ez alkalommal csupán egy picinyke bolygótöredék bukkant fel a fényességben.Az ürhajó felé tartott, mintha vonzaná a sugárzás. A fény kialudt, mielött még megállapithatták volna, mi történt a befogott égitesttel. Aztán a repülö test ismét hatalmas ugrást hajtott végre, s a játék kezdödött elölröl. - Az ördögbe is, hol késnek a mérési adatok?! - üvöltötte a sorhajókapitány. A navigátor elöviharzott, és hebegve jelentette: - Távolság három fényperc, a hajó átméröje hét kilométer, az energia...

- Hülye! - förmedt rá a parancsnok,és kitépte kezéböl a szalagot. Rámeredt és elsápadt. - Ez lehetetlen! - De igen! - felelte a navigátor. - Kétszer is utánaszámoltunk. - Hivja össze a legénységet! - rendelkezett a küldönc felé fordulva. - A harckészültség embereit is? A sorhajókapitány beletúrt gyér, ösz hajába. - Azokat is. Minket már nem véd meg a harckészültség! A legénység csakhamar felsorakozott, még a szakács is ott volt, s a beteg elektromérnök is pizsamában. A sorhajókapitány igy szólt hozzájuk: - Emberek, olyan ellenféllel állunk szemben, amely sokkal erösebb nálunk. A fény sebességénél gyorsabban halad, s olyan energiasugár áll a rendelkezésére,amelynek sok millió kilométer a hatósugara. A mi fegyvereink még egy ezredrésznyi távolságra sem hordanak. Csak abban reménykedhetünk, hogy nem fedeznek fel bennünket. m ha ez bekövetkezik, akkor tudnotok kell, mi a teendönk. Nehéz ügy,de gondoljatok bele, milyen veszély fenyegeti otthonunkat, ha még egyszer idegen hatalmak tudomására jutnak a koordinátái. Annak idején, százhatvan évvel ezelött alig tudtuk visszaverni a Herkulesröl inditott inváziót. Ilyesmi nem ismétlödhet meg. Nem akartam a tudtotok nélkül cselekedni. Köszönöm! - A hangja elcsuklott. Az emberek egy tömör csoportban álltak mozdulatlanul. Megigézve bámulták a fényes csikot, amely felfalta a csillagokat. Mindegyiküknek inába szállt a bátorsága, de a helyükön maradtak. Az ürhajó ismét eltünt. Többé nem látták. De aztán fénylö világosság szakadt rájuk: a sugár elkapta öket. A sorhajókapitány nem késlekedett egy másodpercet sem. Lenyomta a kibiztositott megsemmisitö billentyüt. A hajtóanyag összesürüsitett energiája egyetlen pillanat alatt felszabadult. A szétrobbanó anyag a világtér minden irányába kilövellt. Egy izzó gömbfelhö olvadt bele a végtelenségbe. Amint a termoradar-állomás idegen testet jelzett, a Koordinátor a fényágyút ráirányozta. Egy apró rakétát fedeztek fel,amely lassan manöverezett a kisbolygók között. Nem sokáig, mert csakhamar felrobbant. - Talán a fénygömbünk olvasztotta fel öket? - kérdezte megrettenve a Koordinátor. - Talán nem viselik el a fényt. - Hm, nem valószinü. A rendszer entrópiája erösen megváltozott? A Föfizikus felnézett müszerei mellöl. - Nem, lényegében szabályszerü közvetitéssel egy középponti magból indul ki. - Akkor próbáljuk meg visszaforditani a folyamatot - rendelkezett a Koordinátor. A Fizikus a robbanási centrum köré negativ gravitációs mezöt épitett fel. Még az óriási szállitóhajó is megremegett, amikor ekkora hatalmas energiamennyiséget kisugároztak. m a hatás azonnal jelentkezett: az atomfelhö összezsugorodott keletkezési nagyságára, majd egyre kisebb és kisebb lett, s a Fizikus egy billentyü lenyomásával itt-ott egyensúlyba hozta. A világitó porfelhöben ismét megpillantották a rakéta formájú tárgyat,egy kissé még homályosan, de minden egyes méterrel, amit átméröben veszitett, egyre jobban élesedett, s végül a régi rakéta ismét ott lebegett a világtérben,mintha semmi sem történt volna. A Fizikus letette a készüléket.

- Vizsgáljuk meg a helyzetet - ajánlotta a Koordinátor. Egy nyelvészt hivtak magukkal, és beültek az ürcsónakba. A sorhajókapitány emlékezetében még ott volt a rémes félelem, az érzés,hogy eléghetnek,s az elviselhetetlen fényesség. S most is a parancsnoki fülkében ült, a keze még a megsemmisitö kapcsológombján. Az emberek körülvették, arcukon rémület tükrözödött. A képernyöre pillantott, az idegen ürhajót már nem lehetett látni, semmiféle sugárzás nem lövellt ki a sötétségbe. Csak álmodott? Támolyogva feltápászkodott. A légzsilip ajtaja, mintha szellemkéz irányitaná,szétnyilt. Testhez simuló müanyag ruhában négy férfi lépett be. Apró, izmos, tömzsi alakok, szürkésfehér börüek, egy ismeretlen faj tagjai, de azért emberszerüek, bizalomgerjesztö lények. Az egyik jövevény beszélni kezdett. Különféle nyelvekkel próbálkozott, de senki sem értette. Végül egyszerü jeleket rajzolt fel egy lapra, s egyiket a másik után felmutatta, ismét eredménytelenül. - Miért nem reagálnak? - kérdezte a Koordinátor a Biológustól. - Meg tudja magyarázni? - A külsö jelek félelemre vallanak - hangzott a válasz.- Egészen primitiv, állati félelemre. - No, egyébként úgy látszik, minden rendben van - vélekedett a Koordinátor. - Itt nincs több keresnivalónk. - Beléptek a légzsilipbe, az ajtó becsukódott, valami reccsent odakint, s a zürös ügy véget ért. A rakéta legénysége csak lassan tért magához az ijedtségböl. A képernyön ismét felfedezték a korong alakú ürhajótestet és a sugarat. - Folytatjuk az utunkat - adta ki a parancsot a sorhajókapitány.- Mindenki a helyére! - Utasitotta a Logisztikust, próbálja megfejteni az irásjeleket. Két óra múlva a kezében tartotta a forditást. "A PRT (?) 220 szállitóhajó a Fiastyúk Tajgetosz csillagának hetedik bolygójáról, cirkónium- (érc?) aratása (begyüjtése) közben. Észleltük hajótokon a szerencsétlenséget (robbanást?), nem sokkal azután, hogy észrevettünk (bemértünk? betájoltunk?) benneteket... (?) a mi... segitségével összeraktunk titeket. Kivánunk pozitiv (=boldog) további utat!" A sorhajókapitány szorongása végképp feloldódott. Néhány szót felfirkantott egy papirlapra, és szólitotta a Rádióst: - Adja le ezt az üzenetet. A Logisztikus majd leforditja. Nem sokkal késöbb,az elektromos hullámok üzenetet sugároztak a világtérbe: "PRT 220 szállitóhajónak. Köszönjük a segitségeteket, és sok sikert kivánunk. Kolumbusz expediciós hajó, Naprendszer, harmadik bolygó (Terra) kutatóútról."

Mihanovszkij, Volodimir : A vendég A hir, hogy Van Taanennél egy ember van, aki pénzt ajánlott fel az ételért, villámgyorsan elterjedt a halászfaluban. Amikor odasiettem Van Taanenékhez, új házuk kis méretü ebédlöje már megtelt, és még egyre jöttek az emberek. Kézröl kézre jártak a régi pénzek,amelyeket a jövevény a házigazdának fel-

ajánlott. - Ilyet csak a történelmi múzeumban lát az ember - állapitotta meg Van Taanen, a megzöldült kis kerek fémdarabokat nézegetve. A férfi mohón evett, mélyen a tányérja fölé hajolva. Kiváncsian néztük a jövevény furcsa öltözetét, hollófekete, hosszú haját, amelyet már ösz hajszálak tarkitottak. A nyitott ablakon át behallatszott a labdázás zaja és a nevetés. - Kimentem reggel a tengerre, hogy ellenörizzem a hálót - mesélte az öreg Piter Van Taanen, bizonyára már vagy huszadszor, fehér bajszát simogatva. A világitótoronynak vettem az irányt. Egyszer csak látom,hogy valami fekete bukkan fel távolabb, mintha egy kis hordó lenne. Közelébe mentem,leállitottam a motort. "Miféle jószág?" - gondoltam magamban. Mint egy felfújható ponton. Ringatózik a hullámokon, mintha ott lenne a helye. Megtapogattam én azt a pontont, és elgondolkoztam: "Mit keres ez itt vajon?" S elhatároztam, hogy arrébb mozditom. Ekkor azonban felbukkant a vizböl a feje. - Piter az ismeretlen felé intett, aki mohón ette a sült makrélát. - Mindkét kezével a bójába kapaszkodott, alul fogó volt a bóján, ö maga meg egészen elmerült a vizben, látszott, hogy a végsökig kifáradt. Bevonszoltam a csónakomba. - Eszméletlen volt?- kérdezte Fedor Petrovics halkonzervgyári üzemrészlegvezetö. - Nem, még magánál volt, és ez volt a szerencséje - felelte Piter.- Különben egykettöre a vizbe fulladt volna. Beadtam neki tonizátort, és magához tért. Kérdezgettem, kiféle-miféle. Valahogyan furcsán válaszolt.Ujjal mutogatott a tonizátor üvegére, látszott, hogy csodálkozik. Egyes szavai mintha ismerösek lettek volna, de az ég egy világon semmit sem értettem meg, amit mondott. Beszélek hozzá a mi nyelvünkön, és csak széttárja a karját:nem érti! Csak reszket, mint a falevél, és egyre a szájára mutogat, úgy látszik, enni akar. Nálam meg a csónakban, szerencsétlenségre, semmi ennivaló nem volt. Megforditottam a csónakot, és hazahoztam. A mesélöröl mindnyájan a jövevényre forditották tekintetüket. Piter felesége eközben az ismeretlen elé egy tál levest rakott. A vendéget mintha kicserélték volna. A szeme felragyogott, néhány szót kiáltott valami ismeretlen nyelven, és két kézzel felemelte a tálat, közben vigyázatlanul szétfröccsentette az ételt a ruhájára és az asztalteritöre. Majd néhányszor beleharapott a tálba, és ugyanazt a néhány szót mondta. S a mosoly, mint valami napsugaras fényfolt, megvilágitotta elkinzott arcát. tfutott a fejemen, hogy az ismeretlen talán megzavarodott. Vajon lehetséges, hogy ez a közönséges aranyedény ilyen erös felindulást váltott ki belöle? Az öreg Piter, mintha kitalálta volna gondolataimat, a fejét rázta. Az idegen meg letéve a tálat, gyorsan mondott valamit azon az ismeretlen nyelven, és hangjában meghatottság rejlett. Grigo Norden újra és újra megnyomta a müszertábla zöld gombját, bár felfogta,hogy a szerkezet nem tehet arról, ami történt. A narancssárga kigyóvonal valóban felmondta a szolgálatot, megtagadta az engedelmességet. A tizennégy esztendö óta tartó repülöúton elsö izben átvágta az üzemzavart jelzö piros szintvonalat, és fenyegetö lassúsággal kúszott felfelé. Elhessegette magától ezt a gondolatot, de agyában két szó égett: vándorló energia. És e szavak értelme szörnyü volt.

Vándorló energia... Norden emlékezett az ürpilóta harmadik parancsolatára: "Vigyázz, nehogy a láncreakció a láncról leszakadt reakcióvá változzék át." Mit tehetett azonban ö, az egyetlen ember a Mirage fedélzetén, akinek mind a tizenhat robotja elpusztult, amikor a Sziriusz sivár kisbolygócskájának ingadozó felületére kiszálltak. E tragikus eset után Grigo Norden teljesen magára maradt a hatalmas transzgalaktikus ürhajóban. Valahogyan mégis sikerült a Naprendszer felé indulnia. Norden voltaképpen már védtelen volt bármilyen váratlan eseménnyel szemben. Az ürhajó szerkezete azonban rendesen müködött, a központi infralokátor azt mutatta, hogy az út elötte mentes a meteoroktól, és Norden,aki az ürhajóban a túlterhelést kompenzáló manipulátorban közlekedett, idönként mármár elhitte, hogy végül is minden jól végzödik, és jókedvüen fütyörészte a vidám dalocskát, a földiek egyik kedves dalát: Harmat hull az ágra - fehér csillám ragyog, itt az idö most: vond fel a horgonyod! A magas égbolton halványul a csillag, piros az ég alja, hamar megvirrad. A szörnyü események bekövetkezése azonban elkerülhetetlen volt. A rakéta korrelációs rendszere a robotok állandó ellenörzése nélkül lassan,de biztosan eltért az elöirástól. Az információs blokkokban hibák gyültek össze; kezdetben jelentéktelen hibák. S ime, bekövetkezett az elkerülhetetlen! A narancssárga kigyóvonal, amelyet Norden a "Nagy Agy Nyelvének" hivott, áthúzta a képernyö piros szintvonalát. Ez azt jelentette,hogy a Mirage központi motorja megtagadta az engedelmességet. Az ellenörzés alól kiszabadult reaktorok egyre növelték a gépek teljesitöképességét. A Mirage most már megvadult lóhoz hasonlitott, amely az eszeveszett vágtában elragadja lovasát, és száguld, mit sem törödve az úttal, egyenesen a szakadékba, ahol a lovast az elkerülhetetlen pusztulás várja. Ilyen szakadékot jelentett az ürhajónak a fénysebesség határa. Az Agy közölte Grigóval, hogy a halálsorompóig az adott gyorsulás mellett alig négyszer huszonnégy óra van hátra. Feltétlenül szükséges volt,hogy valamire rászánja magát. Grigo Norden elhatározta, hogy szerencsét próbál a "parti rakétán", avagy "parti csónakon", ahogyan általában nevezték. Voltaképpen ez volt az egyetlen lehetösége. A parti rakéta egy kis méretü szputnyik ürhajó volt, amelyet az új bolygók felderitésére használtak a leszálláshoz. Tulajdonképpen olyan kis ürhajó volt ez, amely a zátonyokat kikerülve bejutott az ismeretlen öblökbe,mig az óceánjáró, amelyröl levált, révkalauztérkép nélkül nem mert kikötni az ismeretlen partokon. A leszállás idején a Mirage rendszerint annak az ismeretlen bolygónak müholdjaként keringett, amelyre a parti hajó elindult. Igy keringett a baljós bolygó körül is, amelyen a robotok elpusztultak. A Mirage-on szerencsére volt még egy tartalék csónak. Grigo rendkivül különösen érezte magát; állapota bizonyára a nagy túlter-

helésböl következett, valamint abból a tényböl, hogy az ürhajó a fénysebesség határához közeledett. Idönként még kezét sem tudta megmozditani, agya azonban szokatlanul tiszta maradt. Sietnie kellett. Miközben szomorúan emlékezett a szolgálatkész robotokra, veritékben úszva, nehéz csomagokat cipelt a legszükségesebb élelemmel a parti hajóba.A sápadt fehér fényben úszó, keskeny folyosók végtelennek tüntek. Szive összeszorult a magánytól, amely nem azonos azzal a magánnyal, amikor a négy falon kivül zsibong az élet, az emberek járnak, beszélgetnek és nevetnek, ez az elképzelhetetlen kozmikus magány, amelyben sok billió kilométeren át nincs élölény az ember közelében, teljesen egyedül van, egy okos gépben, a közömbös ür utasaként. Az utolsó napok valamiféle lázálomban teltek. A valóság és az agyrém öszszekuszálódott, fantasztikus keveréket alkotva. A folyosók, kabinok és fülkék falai fluoreszkáltak. Kék sugarak remegtek és folytak össze szeme elött. A szemléltetö képernyö az utolsó pilllanatig megbizhatóan müködött, közömbösen mutatva, hogyan válnak le a Mirage-ról egymás után az életbevágóan fontos ürhajórészek. A pusztulásra itélt ürhajó egyre növekvö sebességgel száguldott. Grigo Norden tudta, hogy ezekben a percekben a Földön hosszú évek telnek el, és ha az van megirva, hogy még valaha is visszatérhet a szeretett kék bolygóra, ott már sok idö suhant el... Nem, erre jobb, ha nem gondol! Behúzta maga után a fedélzeti nyilást, lerogyott a kormányos karosszékébe, és minden erejét összeszedve megrántotta a gép kormányát. Az életre kelt parti hajó levált a Mirage-ról. Egy ideig úgy látszott, mintha a térköz az ürhajó és a parti hajó között nem nöne. Azután azonban vakitóan felvillant a parti hajó öt rakétája,amely a manöverezést segitette - a tartalék készlet égett. A parti csónak gyorsan elszakadt az ürhajótól, és idejében történt: a Mirage szinte Grigo szeme elött hullott szét darabjaira. Még az a szerencse, hogy az ürhajó, halála elött, a parti csónaknak hatalmas lökést adott. Ez volt a pusztuló titán utolsó ajándéka a kis csónaknak - a kis forgácsnak az ür végtelen mélységeiben. Múlt az idö. A csónak úgy száguldott a Naprendszer irányába, mintha valami óriási kéz lökte volna arra. S egymást követték az egyforma napok. A képernyön mindig csak ugyanazok a csillagok és csillagrendszerek fénylettek. úgy tetszett,mintha a csónak nem is mozogna, hanem örökre egy ponthoz lenne szögezve. Csak az érzékeny készülékek rögzitették a csillagzatok változását, mutatva, hogy a csónak nem áll egy helyben. Grigo lázas tekintetét állandóan a jelentéktelen sárga csillagocskára szögezte, amely egy idö óta a képernyö bal alsó sarkában húzódott meg. Ez volt a Nap, és ott volt az emberiség bölcsöje - a Föld. Amikor a Nap aranyló narancs nagyságúra nött, Grigo kétségbeesve vette észre, hogy az üzemanyag nyomorúságos maradványa semmiképpen sem elegendö ahhoz, hogy a csónakot a leszálláshoz megfelelöen lefékezhesse. Betáplálta a parti hajó irányitószerkezetébe a Föld koordinátáit. Ez a majdnem biztos halált jelentette. Grigo megértette, hogy ha megfelelö fékezés nélkül kerül bele az atmoszféra sürü rétegeibe, a csónak elkerülhetetlenül lángra lobban

és elég. De úgy vélte,jobb elégni a Föld atmoszférájában, mintsem elrepülni töle messzire, a visszatérés legkisebb reménye nélkül. ...A kabin höfoka észrevehetöen emelkedett. A levegö kriogén kondicionáló ja felzúgott, de tehetetlenségre volt kárhoztatva. A kabin ablakán kivül ezerfokos piros láng tombolt. Az illuminátor egy pillanatra megsárgult, és vékony erecskék hálója boritotta el. Grigo Norden megforditotta a szörnyü, égövörös fogantyúkart, és a rettenetes lökéstöl néhány percre elveszitette az eszméletét. ...Estére vendégünk kipihente magát, és úgy látszott, hogy már jól van. Az öreg Piter megmutatta a vendégnek a falut. A falu a szokásos életét élte. Most volt a tavaszi halászati idény,és mindenkinek böven kijutott a munkából. Az ismeretlen elragadtatással szemlélte a pálmaházakat, ahol a Vénuszról hozott trabo nött - a gyümölcs, amely a Föld lakóinak a hosszú életet ajándékozta. Azután végigmentek a széles zöld utcákon, majd felemelkedtek a madárszárnyas repülögépen, és az öreg Piter megmutatta a jövevénynek, a múltból jött vendégnek, több kilométer hosszúságú kikötöinket, és együtt gyönyörködtek a fentröl látható csodálatos tájban. úgy látszott, hogy a jövevény és az öreg Piter közös nyelvet találtak,mindenesetre lentröl úgy tetszett, mintha az öreg Piter vállon veregetné a vendéget, és valamit magyarázna neki hevesen hadonászva, a jövevény meg mintha bólintana válaszul. Azután a madárszárnyas repülögép a népgyülések terére ereszkedett. Elöször az öreg Piter szállt ki belöle, majd az ismeretlen. A jövevény léptei még bizonytalanok voltak, valahogy furcsán lépkedett, imbolyogva. Az ismeretlen odament a Tanács épületéhez, amelynek aranyból készült csúcsos tetözete ragyogva lángolt az alkonyi nap sugaraiban. Az ismeretlent azonban nem az arany vonzotta. Mozdulatait figyelve láttam, hogy szemét nem tudja levenni a kis réztábláról, amely a falra volt erösitve. A kis táblán csupán egy szám volt bevésve - az évszám, amikor lefektették a Tanács nagyszerü épületének alapjait. úgy tetszett, mintha a kis táblán levö számban valami varázslat rejtözne. A vendég mosolygott, ajka hangtalanul mozgott, és a szemében örömteli könynyek ragyogtak...

Phillips, Peter : Ellenvarázslat Shavallan megigazitotta vén, csupa csont vállán a súlyos terhet, és cipelte tovább. Kimerülö lábai alól ki-kicsúszott a laza, agyagos föld. Fárasztó volt a Csend Országához vezetö út, de már nem járt messze a céltól. A Slieve-na-mona gerincét elfedte a gomolygó köd;a hegy orma körül azonban tiszta volt a levegö, és amint kikeveredett a ködböl, Shavallan nyomban megpillantotta a Shee Királyának trónusát. Az egész udvar ott volt a Király körül, valamennyien az ö visszatértét várták; megpillantva családját, unokatestvéreit és a távoli vidékekröl öszszesereglett rokonokat, szivéröl még a vállát nyomónál is súlyosabb teher esett le.

Két északi törpe sietett segitökészen elébe, de Shavallan nemet intett, odament a trón lábához, csak azután tette le a terhet, látható megkönnyebbüléssel. A csomag majdnem akkora volt, mint ö maga. Három tündér csintalan ujakkal cibálni kezdte a papirt meg a zsineget. - Mi ez, mi ez, mi ez? Shavallan elhessegette öket, és meghajolt a Shee Királya felé. - Ülj le - mondta a Király. - És ti, többiek, ajándékozzatok meg bennünket egy kis csenddel. Hadd fújja ki magát a fickó. - Csak fújja - mormolta egy kobold. - Csak fújja, ameddig a világ tart. Shavallan hálásan leült, nekidölt a csomagnak. - Hogy történt? - kérdezte a Király. Shavallan felszippantott egy csipet tubákot, tüsszentett és megborzongott. - Nagy varázslat - mondta. - Még annál is nagyobb varázslat, mint amire te képes vagy,uram, minden hódolatom ellenére. Csend honol mindenütt: nem hallani madárdalt, de még patkánycincogást sem. - És Ök-Akik-Nem-Látnak-Minket? - A mezök sárgák - folytatta Shavallan, s úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. - Még a dudva is alig él. A fákon nincsenek levelek. A folyók vize szennyes, kivesztek belölük a halak. - De Ök-Akik-Nem-Látnak-Minket? - Ök-Minket-Már-Soha-Nem-Látnak - válaszolta Shavallan egyszerüen. Letérdelt, s hozzáfogott, hogy kibogozza a zsineget. A Király elörehajolt,a többiek pedig izgatottan vették körül öket. - Ez - kezdte Shavallan alig titkolt büszkeséggel - egy óriási varázslat, a Nagy Ellenszer. Ennek a segitségével szabadon és sértetlenül mehetünk be a házaikba, palotáikba, viselhetjük a ruháikat, táncot járhatunk az utcáikon. Nem sajnálta az idöt, hogy a Kis Néppel is megértesse,mi is ez az ajándék. - Annyi idöt - dörmögte a kobold ismét -, ameddig a világ tart. - De hát mi ez? - kérdezte a Király türelmetlenül. - Ez - mondta Shavallan, miközben újra ráboritotta a burkolatot - egy Geiger-féle számláló, amely a maradék radioaktivitást méri.

Franke, Herbert W. : Harc Egy kezdetleges szerszám is hatékonyabb a legfélelmetesebb fegyvernél, ha a megtámadott felkészületlen. Bal berohant az erdöbe, de menekülését csupán cselnek szánta. úgy érezte, erösebb az ellenfelénél. Az ismeretlen növények tövisbozótjában lassan haladt elöre, de csakhamar egy tisztásra bukkant, amely éppen kapóra jött szándéka végrehajtásában. Cobrichtnek is idegen volt a bolygó, de a közelben érezte az ellenfelet, s nem ügyelt a szokatlan környezetre. Rá sem hederitett a tüskékre, rohamra indult robotkutyája mögött, amely nyomon követte az üldözöttet. Amint kiért a tisztásra, észrevette, hogy valami felvillan a szemközti bozótban. Elörántotta elháritó fegyverét,és gravitációs pajzsot vont maga elé - éppen idejében fogta fel a rakétalövedéket. Bal annihilációs lövedéket lött ki a pajzsra. Cobricht csak erre várt: ahogy szabaddá vált köztük a

terep,pozitronvillámot bocsátott ellenfelére. Csipös füst csapott fel arról a helyröl,ahol Bal guggolt. De csak a bokrok égtek. Balnak sikerült a kisülést idejében levezetnie a batteriába. Haja szála sem görbült meg. Nyomban visszaütött. Hösugárvetöje Cobricht elött gözölgö pocsolyává olvasztotta a talajt. Cobricht azonban a robotkutyáját áldozta fel, ez magára vonta a sugárzást,és a másodperc töredéke alatt porrá égett. Cobricht ekkor az annihilátorát irányitotta rá Balra. Körülötte tizennégy méteres körben megszüntek a cserfák. Csak a vibrációs páncél óvta meg Balt, aki aztán anionsugárzással próbálkozott,de Cobricht kationokat küldött ellene. Közöttük lángoló, recsegö-ropogó és lobogó fal emelkedett. Bal fokozta a sugárzást, és a villogó zóna egyre közelebb kúszott Cobrichthez, aki azonban a maximumig erösitette a sugárvédelmét. Hogy önmaga sértetlen maradjon, Bal kénytelen volt követni példáját. Egy ideig hallatlan energiák feszültek egymásnak, csaptak össze, inogtak ide-oda. Hatalmas hömennyiségek szabadultak fel, kisülések nyújtogatták villámnyelvüket, légáramlatok téptek ki és emeltek magasba fücsomókat, földet és homokot. Bal aggregátja merült ki elöbb. A mutatók nullára estek vissza, a hözóna lassan húzódott vissza elötte, lassan, de feltartóztathatatlanul. Bal elökapta az atomgránátot, amelyet ilyen esetekre készülve hordott magánál. Ez elég ahhoz,hogy ellenfelét tizenhat négyzetméternyi környezetével együtt a földdel tegye egyenlövé... Katunga egy fa koronájában ült a fúvócsövével, és látta, hogy a tüzfal összezsugorodik; a szive már nem dobogott olyan hevesen. Egy pillantást vetett az embereire, akik a piniákon ültek, és átható harci üvöltést hallatott. Mérgezett nyilak zápora zúdult alá, s a két ellenfelet teletüzdelte, mint a tüpárnát. A gránát a földre hullott. Csak húsz évvel késöbb robbant fel, amikor Katunga, aki trófeaként magával vitte, véletlenül helyesen állitotta be az elsütö szerkezet számkombinációját. A kráter még ma is látható: Basuto földön a Sárkány-hegyektöl nyugatra, Dél-Afrikában. A basuto szó bantu nyelven azt jelenti: "a démonok ökölcsapása".

Cartur, Peter

: A köd

A nagy ember felmordult, aztán lassan azt mondta: - Ezt nem teheti, uram. Szombat este mindig a városba megyek. Ma pedig szombat van. A verandán a kis ember reszketett, miközben elörehajolt, hogy a mellékudvarba zárt vadászkutyák csaholásának zajában elkaphassa a másik szavait. Apró, eleven arca most sápadt volt és elkinzott, de a szemében mohó fény égett. úgy tünt,mintha valahogy kisebb lenne,mint amilyen valójában - mintha összezsugorodna. Lógott rajta a túlságosan bö ruha. Szemében fáradtság, elveszettség tükrözödött. - Mr... Mr.Brown, kérem, hallgasson rám. Ha most ez igaz, és nem valami fecsegés... kérem! Brown lassan ingatta a fejét, óvatos gyanakvás ült a szemében. - De hisz éppen ezt kerestem, Mr.Brown. Maga látta. Látták mások is.Meg is esküdött arra, hogy igaz.

- úgy van. - Brown köpött egyet, bólintott. - úgy van. Mi pedig nem vagyunk afféle istenverte hazudozók. - Tudom, Mr.Brown, én a lelki jelenségek kutatásával foglalkozom, szellemekkel meg ilyesmivel. Nekem ma este látnom kell ezt a jelenséget. Az egészen összefonnyadt kis ember egy pillanatra lehunyta a szemét, hátát a veranda oszlopának támasztotta. - Szombat este. - De Mr.Brown... ez az utolsó este. - Bárcsak most már az lenne. Én nem t'om. - Én tudom, Mr.Brown. A kis ember megdörzsölte azt az ujját, amelyiken a nagy aranygyürü volt. - Én tudom. Még legfeljebb tiz perc. És akkor én... Hirtelen elhallgatott, csak a szeme könyörgött. - Nos, én nem mondom, éppen meg lehet nézni, megéri. - Maga... maga biztos abban, hogy milyen volt? - Tudom, hogy mit láttam. Aranyos volt meg csillogó. Csak sötétben lehet látni. Teljes sötétségben. Nem mozdul, én mondom. Csak ott van, és csak úgy szórja a sugarakat. - Ez az, Mr.Brown. Látnom kell! - Erröl tegyen le szépen, uram. Én megyek a városba. Brown a kis ember szemét figyelte, látta benne a fájdalmat. - Persze, ha ez megér magának valamit, mondjuk, ha lenne valami, hogy én itthon maradjak szombat este. - Csak egy pillanatról van szó, egy percröl. - Nekem el köll menni. - Ez mindent megér nekem, Mr.Brown. Mindent! - Mennyit! - Nekem... nekem nincs pénzem. - Uhh! - Autóstoppal voltam kénytelen hétszáz mérföldet megtenni, hogy ideérjek. Brown megrázta a fejét. - Szép gyürüje van... Na, akkor én indulnék is. A kis ember hirtelen mintha el akarta volna dugni a kezét. Aztán újra felemelte. Az ö tekintete is az ujján levö, különös szépséggel megmunkált gyürüre tévedt. - Ezt... ezt nem adhatom magának. Brown megvonta hatalmas vállát, hátralépett,és megfogta az ajtó kilincsét. - Most pedig be köll zárni, és ki köll engedni a kutyákat... Csak ne lödörögjön itt az udvar körül, amikor kiengedem a kutyákat. - Ne, várjon, megkaphatja a gyürüt. Brown becsukta a szemét. - Nem is tudom... - Megkaphatja. A nagy ember kinyitotta a rácsos ajtót, megfogta a gyürüt. Hátralépett, hogy a kis ember keresztülmehessen az elöszobán. Egy gyufával meggyújtotta az asztalon levö lámpát. Vastag ujjai közt lassan forgatta, egyre forgatta a gyürüt. Sanda pillantás volt a szemében. Értékes, bár nem arany.Túl nehéz ahhoz, hogy arany lehessen, vagy bármi más fém. Túlságosan nagy a kis ember ujjára. Brown felhúzta a kisujjára, érezte, amint belevág a húsába. A kis ember idegesen lépkedve odaért a hálószoba ajtajához.

Brown gorombán lökött egyet rajta. - Menjen már! Fizetett, itt pedig nincs semmi, amitöl rémüldöznie köllene. De a kis ember félreállt, elöreengedte Brownt. A hálószoba közepén egy arany folt csillogott a levegöben. Mintegy két és fél méter magasságban és másfél méter szélességben. Brown durván felnevetett. - Na ugye, nem valami kisértet, uram? Tudtam, hogy nem az. Pedig maga egy kisértetért fizetett, ha nem tévedek. Persze, én nem mondtam, hogy kisértetet láttam. A kis ember arcvonásai megkeményedtek. Kutatva, szomorúan nézett Brownra. Aztán vállat vont. - Nem tudom elhinni, hogy maga átment ezen, Brown. - Elhiheti. - A nagy ember nevetett. - Megtettem ám. Figyelje csak! - Várjon. Én is megyek. Várjon! - A kis ember lépett egyet, aztán mintha még mindig bizonytalan lenne, megfogta Brown karját. - Most jó. Együtt léptek elöre, az arany ködbe. Most azonban az egész valahogy másmilyen volt a nagy ember számára. Amint beléptek a ködbe, valami csipös bizsergést érzett a börén. Elözöleg semmi egyebet nem érzett, csupán a levegö simogatását. Már lépett volna vissza, mikor a kis ember meglepö erövel megállitotta. Brown kénytelen volt továbblépni. A fájdalom szinte már elviselhetetlen volt. úgy érezte, mintha most forró villámok szakadnának ki a gyürüt viselö ujjából. Brown sietett, megpróbált visszajutni a jól ismert hálószobába. Kiléptek a ködböl. A jól ismert hálószoba eltünt. Eltünt a ház is és vele együtt az éjszaka. Világos volt. Vidéki táj vette öket körül, kék volt a fü mindenfelé, amilyet Brown még sohasem látott, a fák karcsúak voltak, ágak nem nöttek a fákon, s tüszerü hegyük mintha át akarná szúrni a narancsszinü eget. Az eget, amelyen Brown három gigantikus napot látott. A nagy ember kiszabaditotta magát, perdült egyet arccal a köd felé. A kis ember megrázta a fejét. - Sikerült, Brown. A köd eltünt. A kis ember megváltozott. úgy tünt,mintha nöne, kezdte kitölteni a ruháit. - Sajnálom,Brown. Csak a gyürü segitségével juthattam át - vagy valakivel, akinek az ujján ott van a gyürü... Magára volt szükségem. - Ez örültség! Hova... - A nagy ember elhallgatott, ismét fölnézett a napokra. Végigsimitott a homlokán. - Haza. Az én otthonomba... Keressen egy másik ködöt, mig a gyürü magánál van. Akkor aztán menjen haza... a maga hazájába. - Mit, ködöt? - Majd hall ezt-azt. Üres fecsegéseket. Itt is vannak kisértethistóriák. Nyomozzon. Szegödjön a nyomába ezeknek a mendemondáknak. - De... - Járjon szerencsével, Brown. A kis ember hirtelen sarkon fordult, elindult a különös kék mezön keresztül. Egyszer csak visszanézett, látta,hogy Brown reménytelenül bámul utána. Egy pillanatig habozni látszott, aztán sietve továbbindult. Egy perc múlva már a tü alakú fák között járt, aztán eltünt Brown szeme elöl.

Franke, Herbert W. : Az átváltozás A légy nem mint légy jön a világra, és a béka sem békának születik. A metamorfózis az állatvilágban szabály, nem pedig kivétel. Vannak azonban olyan állatok, amelyek nem jutnak túl az elsö megjelenési formán, a lárván. A környezet, annak klimatikus vagy kémiai hatása az oka, ha a fejlödésük nem fejezödik be. Csodálkoztam, hogy Mac nem jött elém. Hallania kellett volna a rakétám fékezési dörejét. A homokon át elindultam az állomás felé. A hernyótalpú ott állt a tábor kocsiszine elött, az ablakokat vastagon belepte a por. Ez nem volt Macre jellemzö. Remélem, nem beteg. Nem kellett volna két héttel ezelött egyedül elöreküldenem. A figyelöállás üvegkupolájában nem volt senki. A lakóépületbe mentem. Az ajtó tárva-nyitva, az ajtószárnyat a szél ide-oda hintáztatta. Ahogy beléptem, egy állat röppent felém. Azonnal lelöttem - az ürutazás iratlan törvényei szerint. Lezuhant a padlóra, mintegy hatvan centiméter hosszú volt a teste, félig szöcske, félig denevér, rövid tarka tollazat boritotta. Továbbhaladtam. Mac szobája olyan volt,mintha éppen most hagyta volna ott. Az asztalon egy pohár kakaó, az éjjeliszekrényen a pipa és az öngyújtó. Az ágy széttúrva, rajta egy halom ruha - furcsa módon legfelül volt a munkaruhája. A tetején börszerü szövetdarabkákat fedeztem fel, de hogy ezek honnan származnak, nem tudtam magamnak megmagyarázni. Az én szobámban volt néhány üveg alkohol, ezekben rovarok voltak.Mac gyüjtötte össze öket tanulmányozás céljából. Ö maga sehol. Elhatároztam, hogy rendet csinálok. Letöröltem a kocsit, és bekapcsoltam az iránymérö adót. Este megnyúztam az állatot, amely mindaddig ott hevert a küszöbön, kitömtem a börét, és beállitottam a társalgóba. Másnap ismét nekiindultam megkeresni Macet. Semmi. Nagyon lesújtott az eset, hiszen ö volt az egyetlen barátom. Elég sok tennivalóm akadt. Kutat fúrtam, elemeztem a levegöt, és megvizsgáltam néhány uborkaszerü rákvörös gyümölcsöt.Mac is ezzel foglalkozhatott, mert a laborban a mikroszkóp alatt találtam néhány növénymetszetet. Semmi gyanúsat nem állapitottam meg rajtuk, a szokásos szénvegyületeket tartalmazták, s a vörös szint a karotinnal rokon vegyület okozta. Salátát készitettem belölük, kitünöen izlett. Az egyedüllét rosszul hatott rám. Különféle gondolatok rajzottak a fejemben, s nemegyszer azon kaptam magamat, hogy hangosan beszélek. Néha fáradtság lepett meg, s egy napon észrevettem, hogy a böröm megráncosodott, és ragacsos anyagot izzad ki magából, amely csakhamar megkeményedik, és szaruszerü réteget képez. Viszketett, és csak nagy keservesen tudtam lekaparni magamról. Rádióüzenetben orvost kértem, de tudtam, hogy fél éven belül még válaszra sem várhatok. Másnap soha nem tapasztalt erösséggel döntött le a bágyadtság. Az ágyhoz vánszorogtam, s elhomályosuló tudatommal még észleltem, hogy ragacos izzadtságban fürdöm... Amikor felébredtem, furcsán könnyünek és szabadnak éreztem magamat. Kissé csodálkozva tapasztaltam, hogy látom jobbról a falat az ágy mellett és bal-

ról az egész szobát a padlóig, holott el sem forditottam a szememet. Feltápászkodtam... Valahogy furcsán különösnek éreztem a testemet, s ijedt rémület fogott el: lepillantottam magamra. Nem voltam többé ember,vagy legalábbis nem az, amit általában embernek tartanak. Hosszú szöcskelábakon álltam, karjaim szárnyban végzödtek, a börömet kék és fehér tollak fedték. Csodálatos érzés a levegöbe emelkedni, legyözni a nehézkedést, tovaröppenni, a világot magam alatt látni. Az örömbe azonban gyász is keveredik Mac miatt, s amiatt, amit vele tettem. Soha többé nem mentem be a társalgóba. Mac volt az elsö ember, aki befejezte a fejlödését.

Donev, Anton

: Az ideális férj

- ó, kedves doktor úr, ez szörnyü, ez kétségbeejtö, egyszerüen képtelen vagyok elmondani magának! Mimi-16 felszáritotta könnyeit a könnytisztitójával, figyelmesen sóhajtott, majd igy folytatta: - Hiszen tudja, ugye, hogy az utóbbi idöben divatba jött a házi oroszlán. Igaz, hogy a huszadik századhoz jobban illik, mégis, a huszonkettedeik stilusának is megfelel: öleb helyett oroszlánt tartani a házban. Nos, mi is vettünk egyet. Kiváló állat volt,a barátnöim szörnyen irigyeltek! Stimuláló injekciókat kapott, és megtanult franciául beszélni, és csodálatosan mosogatott. Egészen megszoktuk, de most egyszer csak, egyszer csak... Tegnap este, amikor hazamentem az ürrevü elöadásáról... nagyon érdekes volt,tudja, a cime: Szervusz, Vénusz, hogy vagy?!, menjen és nézze meg. Ha nem kap jegyet, csak szóljon, majd segitek... Szóval tegnap este, amikor hazamentem, megállapitottam, hogy kedvenc oroszlánom, Leó felfalta... ó, szörnyüség!... Felfalta a férjemet... Mimi-16 újra felzokogott, és gyorsan felszippantott egy kis nyugtatógázt a zsebgyógyszertárából. - Bizonyára ismerte a férjemet. Sztancso-223-nak hivták. Ismert szakértöje a szinesfémek szintelenitésének. És most... Az orvostudor részvevöen köhécselt, és összevonta a szemöldökét. - Nem maradt meg legalább egy kis darabka a megboldogult Sztancsóból? - ó, nagyon kevés, doktor úr, nézze... Mimi-16 kinyitotta a steril nylonskatulyát, amelyben egy emberi fog volt. - Hm. Elég kevés - mormolta az orvos. - Nehéz lesz a helyreállitása. Különösen azért, mivel a lelki alkat... - Amiatt ne aggódjon, doktor úr. Tökéletesen pontos pszicho-mnemotechnikai feljegyzéseim vannak a férjem egész emlékezetéröl, pszicológiájáról, élményeiröl és érzéseiröl az utolsó öt év folyamán. Azzal a kis méretü táskára mutatott, amelyet az ajtóban hagyott. - Hát akkor megkisérelhetjük - mondta az orvos, és a diktafonján utasitást adott arra, hogy az M-73-as biolaboratóriumot készitsék fel az operációra.S mielött elkezdjük, nem lenne rossz, ha átnéznénk azokat a feljegyzéseket. A táskába pszichovetitö készülék volt szerelve, és a szoba közepén levö gömb alakú képernyön azon nyomban megjelentek Sztancso-223 gondolatai és élményei. Egymást követték a legkülönbözöbb képek és ábrák, idöröl idöre matematikai képletek szakitották félbe a képsort, majd szinesfémek mintái, a tisztitó számlája és egyéb háztartásra vonatkozó elszámolások. Mimi-16

egyszer csak megremegett. - Ezt itt nem törölhetnénk, doktor úr? Ez a férfi, akit mint látja, megcsókolok, voltaképpen a nagyanyám révén unokatestvérem, de a szegény Sztancso nem hitte el nekem. Miért hagynánk ilyen apróságot az emlékezetében, hogy aggassza öt? Az orvos némán megnyomta a törlögépezet gombját. Kissé késöbb Mimi újra felkiáltott: - ó, a kigyó! És még csak nem is gyanitottam! Ezt... ezt... különösen fontos, hogy törölje, drága doktor úr! Világos, hogy az utóbbi idöben ez a nöszemély megszéditette Sztancsót! A szomszédnönk,képzelje csak el! ó,róla... Még néhány jelentéktelen javitást végeztek Sztancso-223 emlékezetében és pszichológiájában, majd az orvos hozzáfogott a bonyolult helyreállitáshoz. Néhány hét múlva Mimi-16 bemutatta barátnöjének helyreállitott férjét. - Itt van, drágám! Ugyanaz, aki volt. Ez az orvos valóban lángész! Hiszen csak egy kis rész maradt meg belöle! Sztancso szivélyesen mosolygott, csak úgy szórta a bókokat, megkinálta a vendéget gyümölcslével, majd adott jelre bocsánatot kérve, eltünt a dolgozószobájában. - ó, csodás! - lelkesedett Penka-35, Mimi-16 barátnöje. - Nagyszerü! - És tudod-e - súgta neki Mimi-16-,most lett belöle ideális férj! Az orvos volt olyan kedves, és kijavitotta bizonyos mértékben az emlékezetét és pszichológiáját. El sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok! Persze neki nem mondom, nehogy becsapva éreze magát... Penka-35 késö este ért haza. Ennek ellenére kitünö hangulatban üdvözölte férjét: - Drágám - kiáltotta vidáman, és kedveskedve ült férje, Garabed-1.000.000 ölébe -, vegyünk mi is egy házi oroszlánt magunknak!

Selmeci, György : A roncsban Az ablak kerek fényfoltjában újra és újra megjelent a tenger párás,acélzöld sikja. A távoli hullámok finoman rezegtek a néma, egyszerü tájban. Szabályos idöközökben felkelt és lebukott a tenger a sztaniolpapir fényességü ég merev fala elött. Gyengéden ringott a roncs az idegen óceán felszinén. Felülröl nézve olyan volt a hajó, mint egy felszakitott hátú, megpörkölödött rovar. A törzse közepe táján a kihajlott és megolvadt acéllemezek közül arany, vörös, kék és ezüst szinü, különbözö vastagságú vezetékek összegubancolódott fonadéka lógott ki hosszan; egy-egy szines szál lassan vonaglott a szelid hullámokon. Törött és ép antennák meredtek az égnek, az átégett ablaknyilások fekete szemekként bámulták az óceánt. A tölcsér alakú motorokból gyönge bugyborékolással szivárgott a gáz. A fémek és müanyagok hideg káoszából egy kis emberi alak bontakozott ki, föltornázta magát a roncs tetejére, és ott leült. Közelröl látva hatalmas seb torzitotta jobb arcát. Az alvadt vér alól - mint teából a kockacukor -, a pofacsont fehérje villant elö. Az emberke a farzsebéböl egy noteszt ráncigált ki, hosszú kotorászás után ceruzát is talált. A noteszt térdére fektetve rajzolni kezdett.

Rajzolt: a papirlapon - mint egy gyürhetö tükrön - pontosan és örökre megmerevedten újraszülettek az óceán hullámai.

Csernai, Zoltán

: Kövek

A tanár úr kezet mosott. Lassan csorgatta kiázott, fehér sebészujjaira a meleg vizet, s egy kis kefével körmeit sikálta. Páciensére gondolt, akit az elöbb tükrözött meg. "Szegény ördög, legfeljebb három-négy hónapja lehet hátra... A bal vese már inaktiv,a másik sem birja sokáig..." Aztán hirtelen egész másra gondolt, a révfülöpi villára, pontosabban a nagy telekre, amelyet nemrég szerzett meg potom áron Guth elvtárs, hálából a sikeres mütétért."Legalább egymillióba lesz az épitkezés... móló is kell a vitorlásnak, és..." Ilona növér sipitó hangja riasztotta fel. Egy névjegyet lobogtatott. - Hárman vannak még kint, tanár úr, kérem, a negyedik elvtárs pedig, aki most jött, ezt küldi a tanár úrnak! Feltette olvasószemüvegét. "Dr.Kardos Lóránt magfizikus, a fizikai tudományok kandidátusa" - olvasta az elegáns papirkártyán. "No nézd csak, a Kardos! Hát ez itthon van? Azt hittem, ötvenhat után kinn maradt!" - jegyezte meg félhangosan. - Mit tátja a száját! - kiáltott a növérre. - Engedje be soron kivül! Júlia, a molett, platinaszöke titkárnö gúnyosan felvihogott. A tanár úr másnapi egyetemi elöadását gépelte a fejhallgatós magnóból a cisztoszkópia új módszereiröl... Nem birták egymást Ilona növérrel. A tanár úr a páciense elé ment az ajtóhoz. Görnyedt, sovány, beesett arcú, öszes kefehajú férfi lépett be. Arcvonásai nagy belsö fájdalmakról árulkodtak. Csak bogárfekete szeme csillant fel élénken, amikor kezet fogott a tanár úrral. - Szervusz, Bandi! Megismersz még? - Nahát Lóri! Hát téged mi szél hozott erre? Azt hittem, kint maradtál... Júlia, konyakot és cigarettát kérek! - Köszönöm, ne fáradj! - próbált tiltakozni a vendég, de a fürge titkárnö már ott is volt az itallal a várósarokban. Leültek, koccintottak. - Szervusz, egészségedre! - Köszönöm, pontosan az hiányzik... - Csak nincs valami bajod? Ezért látogattál meg? Vigyázz, mert ha nem tudnád,urológus-sebész vagyok! Egykettöre megszabaditalak valamelyik vesédtöl! Kardos bágyadtan mosolyogni próbált. - úgy jöttem fel hozzád, Bandi, mint régi osztálytársamhoz... vagy inkább riválisomhoz? Hisz mindig hajtottuk egymást, igaz? Nemes verseny volt,és te gyöztél... Világhirü fej vagy, én pedig egyszerü kuli egy nagyszerü tudományban. - No, csak ne szerénykedj! - fenyegette meg vendégét a tanár úr. - Hogy ki gyözött igazán, arról lehetne csevegni... Gondolj csak Magdára! Nála, úgy hallottam, te gyöztél! A feleséged lett! De mondd csak, most hol dolgozol? - Az Atomfizikai Kutatóintézetben. Pontosabban: a ciklotronnál... Rutinmunka. - Igen, akárcsak az enyém, ha úgy vesszük! Nos,mi a panaszod? Rettenetesen szenvedsz, azt látom!

- Igy kinlódom már harmadik napja. Most aztán úgy éreztem, nem birom tovább, és bevánszorogtam ide, a kórházba. A belgyógyászatra akartam menni természetesen, de a folyosón véletlenül megláttam a névtábládat... Rettentöen fáj a derekam, Bandi! Begörcsölt, és hiába szedem marékszámra az Algopirint meg a Ridolt, nem használ! Sohasem voltak még ilyen reumatikus fájdalmaim. Látod: szinte ki sem birok egyenesedni. llandó izé... vizeletingerem is van, meg másféle, eredmény nélkül. Mondd, mi lehet ez? Adj tanácsot: kihez menjek? Te biztosan jóban vagy a föorvosokkal, és... - Nem mész sehová! Mondd csak: volt már valami bajod a veséddel? - A vesémmel? - csodálkozott Kardos. - Soha semmi... - Nos, akkor most velem jössz. tmegyünk az ambulanciára, megvizsgállak. Ha a diagnózisom nem csal, pontosan a legjobb helyre jöttél! A végén úgyis ide küldenének a ké... izé, a kezem alá! Ilona növér kiséretében átvonultak az ambulanciára. A páciens levetközött, és felfeküdt a vizsgálóasztalra. A tanár úr sokáig nyomogatta a derekát, hasát, aztán bemosakodott a cisztoszkópiához és a röntgenvizsgálathoz. - Na mit mondtam? Tökéletes volt a diagnózisom! Köveid vannak! - harsogta diadalmasan a tanár úr a különszobában fekvö paciensének, miközben az ablaknál a frissen elöhivott röntgenfelvételeket vizsgálgatta. - A bal vesédben elmozdult egy borsó nagyságú kö, és beékelödött az uréterbe. Görcsöket és általános pangást okoz. Pár napig bent maradsz nálunk, ne félj, egyelöre nem kerülsz a késem alá. Megpróbáljuk kihajtani a köveidet. A jobb vesédben is van néhány, azoktól is megszabaditunk. Júlia majd elintézi a formaságokat. Elsösorban az egészségügyi kartotékodra lesz szükségem, a munkahelyedröl... Látni szeretném, mekkora sugárdózist szedsz össze a ciklotron mellett. - Nem sokat... a megengedett dózis egyharmadát sem - suttogta elkinzott, kimerült hangon a beteg. - Különben azt csinálhatsz velem, amit akarsz, de értesitsétek Magdát... a feleségemet. - Természetesen! Add meg a telefonszámotokat, és ne gondolj semmire, csak pihenj. Ne félj, mindent rendbe hozok! Most pedig kapsz egy kitünö összetételü görcsoldó koktélt, és meglátod, egykettöre eltünnek a fájdalmaid! Az injekció után a beteg elaludt. A tanár úr összeszedte a filmeket, valamit ráfirkantott a beteg kartotékjára, aztán kiment a különszobából. - Nyugalom, asszonyom! Kérem, nyugodjék... nyugodj meg, kedves... Magda! Kérlek, ne sirj! Hányszor mondjam már, hogy semmi okod sincs az aggodalomra! - vigasztalta a tanár úr Kardosnét. Közben arra gondolt, hogy a hajdani üde és harsogóan szép Méray Magdi, az egész osztály bálványozott szerelme, most talán még csodálatosabb, mint akkor! Érett, gyönyörü nö, könnyekben úszó, fantasztikusan kék szemekkel... Érezte, hogy hideg veritékcseppek futnak le a hátán az ing alatt, annyira felizgatta az asszony. Aztán eröt vett magán, és megpróbált visszazökkenni az orvos szerepkörébe. - Lórinak különleges veséi vannak, ez kétségtelen - folytatta a vigasztalást -,de nem lesz semmi baj! A köveket kihajtottam, és meg is fogtam néhányat... Magam vegyelemeztem öket, tudom, mit kell tennem hasonló vegyi öszszetételü kövek képzödésének megakadályozására... Szervi bajról szó sincs, a kövek kristályosodását közönséges vegyi reakció okozza. Nincs is szükség

semmiféle különleges diétára. Lóri ehet-ihat mindent,amit szeret: valamenynyi más szerve egészséges. Egy dologra kell csak vigyázni:az emésztésére... A pangás, illetve a kökiválasztódás megakadályozására széntablettákat kell szednie, közönséges carbo medicinalist, háromszor kettö szemet naponta, étkezés elött. A szénadagolással megjavult emésztés le fogja állitani a köképzödést, a mellékhatás ellen enyhe hashajtót adok... Különben egy hét pihenés után felkelhet, és mehet vissza a ciklotronjához! - Nagyon hálás vagyok neked, Bandi! - suttogta Magda asszony, és egy vastagra tömött boritékot csúsztatott a tanár úr köpenyének zsebébe. - Hová gondolsz?! De kérlek, ez teljesen felesleges! - tiltakozott a tanár úr. - Hagyd, ne tiltakozz... Megérdemled. - No persze... idönként hivjatok majd fel. Szeretném, ha háziorvosnak tekintenétek. Alaposan kivizsgáltam Lórit, más orvos csak elrontaná. Én már úgy ismerem a veséit, mint a tenyeremet... Júlia, a titkárnö unott mozdulattal nyúlt a telefonkagylóért. - Halló? Igen. Nem,kérem... A tanár úr még nincs bent. Negyedóra múlva itt lesz! Ki kereste? Igen, kérem. tadom... Azonnal átadom! Viszonthallásra... Alighogy letette a kagylót, betoppant a tanár úr. - Valami doktor Kardosné kereste a tanár urat - jelentette a titkárnö. Azt üzeni, hogy a férje rosszul lett az utcán, a mentök bevitték a baleseti klinikára. Sziveskedjék azonnal odafáradni a tanár úrnak... A tanár úr arcán furcsa ráncok futottak szét, mintha nevetne,és sirna egyszerre... - Máris megyek! - jelentette ki, azzal sarkon fordult és elrohant. - Sajnos,be kell vallanom, drágám: a férjed különleges veséi engem is megtréfáltak kissé. De a mütét sikerült... Kitünöen sikerült! Idejében át tudtam hozatni Lórit a baleseti klinikáról. Mindkét veséböl kioperáltam az újabb köveket... A jobb vese kevésbé károsodott, és normálisan müködik. Sokan élnek manapság egy vesével... Lóri is kibirja vele idötlen idökig! Természetesen most hosszabb utókúrára lesz szüksége, legalább hat hónap teljes pihenésre! Mindent elintéztem: amint szállitható lesz, áttesszük a szanatóriumba. De ami ennél is fontosabb, drágám, neked is feltétlenül hosszabb pihenésre van szükséged! Nézd,meghivót kaptam Londonból egy nemzetközi konferenciára. Négy napig fog tartani. Eljössz velem, és utána elmegyünk valahová... Emlékszem, mindig Miamiba vágytál!... Pethö alezredes fejcsóválva csapta iróasztalára az addig gondosan tanulmányozott iratcsomót, és megszólalt: - Marika, hivja be nekem az "ékszerészeket"! Néhány perc múlva két jókötésü, fiatal nyomozótiszt jelentkezett, és a fönök intésére helyet foglaltak. A titkárnö feketét tett eléjük. - Fiúk,elég vén róka vagyok a szakmában, de ilyet még nem pipáltam - kezdte el az alezredes a tényállás ismertetését. - Jelentést kaptunk Londonból az Interpoltól. Az angol fináncok a reptéri vámnál elcsiptek egy magyar urológus sebésztanárt, dr.Gárdy Endrét... Hallottatok már róla? Nem... Nos, én igen! Söt felülvizsgálaton is voltam nála, miután kioperálta a derekamból a Kolompár Jóska revolvergolyóját... Na ugye, erre már emlékeztek?! A

tanár úr - itthon mindenki igy hivta -valami konferenciára ment ki Londonba egy növel. Nem, nem a feleségével! Hogy is hivták a nöt? Megvan... valami özvegy Kardos Lórántné társaságában... Nos, amikor a heathrowi reptéren kisétáltak a gépböl, az egyik böröndjükböl furcsa dolgok kerültek elö. Kövek... Fantasztikusan érdekes kövek! A tanár úr megpróbálta beadni a maszlagot az angol fináncoknak, hogy "kioperált vesekövek",meg hogy "orvosi kuriózumként" a konferenciára viszi öket bemutatni... Persze a vámosok sem estek a fejükre, szakértöket hozattak, és kiderült, hogy a tanár úr "vesekövei" - gyémántok! És micsoda gyémántok! Amikor a tanár úr szemébe röhögték az igazságot, az egyböl összecsuklott. Gyorsan kórházba szállitották, de akármit csináltak vele, néhány óra múlva - anélkül, hogy magához tért volna - vége volt... Infarktus... Pár szót még kipréseltek belöle,de hiába, mert a tanár úr élete utolsó perceiben is állhatatos maradt:"Az enyémek!... Biogyémánt!... Ciklotron és szén... szén!" Ez minden. Most aztán rajtunk a pokol! Jönnek az Interpol gyémántspecialistái... Fel kell készülnünk a fogadásukra. Biztosra veszik, hogy a tanár úr kulcsembere volt annak a nemzetközi csempészbandának, amelyre már évek óta vadásznak... Nézzétek csak, itt egypár kép a kövekröl... Ez a nagyobbik valamiféle megkövesedett pókra hasonlit. Vagy inkább polipra? Vajon honnan a fenéböl szerezte öket?!

Franke, Herbert W. : A hernyók A levegö kémiai összetétele alig észrevehetöen különbözött a földitöl. m parányi eltérések is döntö különbségeket okozhatnak a biológiai fejlödésben. Mindig ilyen vidékröl álmodott. Dúsan zöldellö rétek, messze nyúló barázdás szántóföldek, csupa termö fekete föld. Tülevelü erdök, fák csúcsát ringatja a szél. Csak embert lehetett ritkán látni. John sehogy sem értette, miért rendeltek el olyan szigorú hirzárlatot a bolygóval kapcsolatban. Aki ide bevándorolt, soha többé nem térhetett vissza. A fedélzetköz ablakánál álltak. Egyik karjával átölelte Ann vállát. Az ürhajó már nem változtatta magasságát. A táj elsuhant alattuk, mindenütt termékenynek látszott. Felbukkant egy farm. Mindketten a Földre gondoltak, az óriási városokra, a lebegö lakónegyedekre, a sokemeletes hidroponikus kertekre, a tömegekre, amelyektöl sohasem lehetett megszabadulni. Nagyon elégedettek lehettek volna. Külön kis lakást kaptak, a munka több örömet szerzett nekik, mint fáradságot, és a farm lakói is barátságosan viselkedtek. A nehézkedési erö majdnem olyan volt, mint a Földön, és csak a könyvekböl tudták, hogy a levegö összetétele különbözik a szokásostól.Testi állapotukon ezt egyáltalán nem vették észre. Jól érezték magukat. És mégis valami rejtély lebegett körülöttük, amit nem tudtak nevén nevezni, az emberek eltitkoltak elölük valamit. Például nem léphettek a felsö emeletekre. És az emberek beszélgetés közben hirtelen elhallgattak,s a tekintetükben is lappangott valami titok. A harmadik reggelen elöjöttek a hernyók. John felriadt, mert Ann vadul a vállára csapott. Az ágytámlán mászott valami. Egy világosbarna test lüktetett elöttük. Két gombszerü zöld szem pillogott ideoda. óriási, vastag hernyó, jó negyven centiméter hosszú. És a szekrény

mellett még egy másik is ott tekergett. John felkapta a csizmáját, és agyon akarta csapni öket. Ekkor felpattant az ajtó, és berontott a farmer. Kosár volt nála,s óvatosan felemelte a hernyót az ágytámláról, a másikat pedig a padlóról, berakta mindkettöt a kosárba, majd rá sem tekintve az ifjú párra, elhagyta a szobát. John állandóan a történteken töprengett. Kérdezösködésére olyan választ kapott, amitöl nem lett okosabb. úgy tett, mintha kielégitenék a feleletek. De az ebédszünetben fellopózott a második emeletre. Egy szobát talált odafönt, ahol a fal mellett kis fészkek sorakoztak. Mindegyikben egy-egy hernyó hevert; egyesek kisebbek, mások nagyobbak, mint amiket reggel látott. John továbbment. Elérkezett egy zárt ajtó elé. Összefonta zsebkendöjét, belefüzte a zár karikájába, és egyetlen rántással meghúzta. A zár felpattant, John kinyitotta az ajtót. Egy majdnem üres kis szobába jutott. Csupán az egyik sarokban függött egy zsákszerü test - egy hatalmas gubó,egy hernyó fehér szövedékkel összetekert, körülcsavart és befont törzse. Idönként rángás futott át rajta. Aztán a szürke bör centiméterröl centiméterre lejjebb csusszant, ez a folyamat néha hosszabban szünetelt, végül az egész gubó lefejtödött, és a padlóra hullott. Csepp formájú köteg maradt a helyén: tompa szinü, de jól áttetszö burok tartotta össze. S ebben összekuporodva és halkan gügyögve egy rózsaszin testü csecsemö feküdt. John a munkája után nézett. De többé nem lelte benne örömét. Felesége kérdéseire kitéröen válaszolt. A barlangi götére gondolt, amely plusz négy fok fölött eleven porontyokat hoz a világra, négy fokon alul pedig tojásokat rak. Egy intelligens götetörzs, amely generációk óta meleg klimában él,csak az eleven utódokról tudna. Valahogy igy magyarázta meg magának. De hogyan értesse meg mindezt Annel?

Franke, Herbert W. : Invázió Az ürutazás elsö törvénye elöirja, hogy az otthon koordinátáit mindenképpen titokban kell tartani. Amikor az Ezredes észrevette,hogy az idegen lény a koordinátákat akarja megtudni, mindent megtett, hogy a titkot megörizze. És az idegen lény is mindent elkövetett, hogy mégis megtudja. Az elsö idegen lény, amely besétált a csapdába, óriási mohakötegre emlékeztetett. Amikor a ketrecet felállitották a laborban, a lény végigcsúszott a ketrec rácsa mentén, érzékelö csápjai kinyúltak, majd visszahúzódtak,idöröl idöre a testében feltárult egy nyilás,a szája - s a sárga fogsorok úgy csapódtak bele a kovácsolt acélrudakba, mint a harapófogók. Bent fehér,nyálkás bör remegett. - Hát ez itt, azt hiszem, nem lesz valami értelmes - vélekedett a Föbiológus. - Próbálja csak meg! - parancsolta az Ezredes. A Laboráns odagörditette az analizátort, leült a müszerfal elé, és a parabola-rácsantennát oda irányitotta, ahol az állat intelligencia-központját sejtette. Aztán felvette a sisakot, korrigálta az erösitési fokot, s arcán feszült elmélyülés tükrözödött, szemét becsukta, mintha befelé figyelne.

Ajka mozgott. - Düh, fortyogó örület... Akadály, kemény, hideg... szétharapni! Fájó fogak... Düh. Idegen vibráció, melegsugárzás... szerves szubsztancia, szag: zsir, faggyú, vér... Éhség! Ismét hideg akadály... Idegen lény, egészen közel, étvágygerjesztöen illatozik... szétmarcangolják, a fogak belevájódnak, kiszivják a nedvét... kemény akadály... szétharapni! Fájdalom... szétharapni! Düh, gyülölet, megölni ezt a lényt, megsemmisiteni, felfalni!... - Ennyi elég - mondta az Ezredes. Elforditotta a kapcsolót, és a kemény sugarak behatoltak a testbe, szétbombázták a molekulákat. A szellöztetö felüvöltött, felkavarta a bomlási termékeket, csupán néhány másodpercig lehetett érezni a kéndioxid- és arzénhidrogén-szagú fuvallatot,aztán a levegö ismét kitisztult. A legénység egy másik idegen lényt hozott dróthálóban.Berakták a ketrecbe: egyszerü otromba törzs, öt vékony löcslábon. Az Ezredes egyetlen szemvillanására a Laboráns bekapcsolta az analizátort. "Félelem. Hol vagyok? Milyen lények ezek? Mit akarnak tölem? Félelem, félelem! El innen! Gyorsan el innen! A vibrátor müködik-e? Azonnal kitépem, mielött..." Az Ezredes elforditotta a fogantyút, a szellöztetö felzümmögött,és szétzilálta a porfelhöt, amely a rácsrudak között összetorlódott. - Nagyon érdekes - jegyezte meg. A Föbiológus feljegyzéseket készitett. - Talán nem kellett volna elpusztitania - töprengett. - Csak semmi kisérletezés. - Az Ezredes nem tágitott a porlasztó mellöl. Van még valami? A következö vizsgálati tárgy különös képzödmény volt, olyan, mint több egymásba nyomott fekete és okkersárga cikkelyü futball-labda. A gömböc könnyedén lüktetett, s nem mozdult el a ketrec közepéböl. A Laboráns vevösisakkal a fején készenlétben állt.Beállitotta az antennát, növelte az erösséget... semmi... Idegesen nyomogatta a kapcsolókat. Végre: impulzusok... "...a gondolatokat kitárni... Látni, hogyan müködik a gép... Jól láttok? Minden rendben, de vigyázzatok! Megvan, teleanalizátor automata,hét erösségi fokozat, frekvencia-modulátor nincs... Védöpajzs szükségtelen... Elháritom... Inváziós osztag vagyunk a Terráról... a bolygó..." Az Ezredes megrántotta a fogantyút. A ketrec tetörácsából kékes lángkorona nyúlt ki, de odabent nem történt semmi. A lény ott ült a ketrec közepén, és nyugodtan lüktetett. "...a Sol rendszer tagja. Galaxis. Epszilon szegmentum..." Az Ezredes elörántotta a pisztolyát, és átlött a rácsok között. A gömböc laposan szétterült a ketrec alján. "...Világszektor tizenhét, külsö oktáns..." Az Ezredes a Laboránsra szegezte a pisztolyt, és három lövést eresztett a hasába: az elzuhant a müszerfal mellöl, összekucorodott, és fekve maradt. Csupán sisakos feje himbálódzott ide-oda a padlón. Arcára csodálkozó kife-

jezés dermedt. - Riadó! - orditotta az Ezredes. A szirénák felüvöltöttek.- Tiz perc múlva start! A ketrecben változás történt: a gömböc labdáinak elhelyezkedése hirtelen átalakult. A lény mozgásba lendült, a halott Laboráns felé csúszott. tnyomakodott a rácsfalon, s utána az acélrudakon négyszögletes lyuk tátongott. Az Ezredes és a társai vadul lövöldöztek, minden látható eredmény nélkül. A lény elérte a Laboráns testét, ráfonódott, rajta maradt, gömbcikkelyei állandóan lüktetve, idöröl idöre egymásba gyürödtek, majd összelapultak. A Laboráns teste megremegett... szemhéja megrándult, ajka megrebbent. "Irányszög huszonkilenc fok, negyvenhárom perc..." Az Ezredes odarontott,megragadta a sisakot, hogy letépje a halott fejéröl, de egy láthatatlan forró fal visszadobta. "...tizenhét másodperc. A Nap harmadik bolygója. Kész." A lény ismét megmozdult. Végigkigyózott az emberek között az ajtó felé, be a parancsnoki fülkébe. A pilótaülés elött letelepedett. Felharsant az inditócsengö, zúgni kezdtek a fúvókák sipjai, hangjuk egyre erösödött, végül elérték az ultrahang magasságait. Aztán már csak zümmögés hallatszott. Mindenki a helyére sietett. Az ürhajó felemelkedett,s csakhamar elérte a kvázilineáris határterületet, behatolt a paratérbe... Az Ezredes egy pillantást vetett a koordináta-táblázatra. Mellette ott kuporgott az idegen lény, s úgy tetszett, öt bámulja, ahogyan az irányzót forgatja, ellenörzi a táblázatot, s kénytelen megállapitani, hogy kapcsolásainak az ürhajó többé nem engedelmeskedik. Száguldott tovább, a Föld felé.

Brown, Fredric

: A fegyver

A szoba nyugalmas volt a kora esti félhomályban. Dr.James Graham, egy nagy fontosságú tudományos vállalkozás vezetö tudósa, gondolataiba merülve ült kedvenc karosszékében. Olyan csend volt, hogy tisztán hallotta, amint a szomszéd szobában fia egy képeskönyvet lapozgat. Gyakran születtek itt legjobb munkái, alkotó gondolatai, miközben a napi munka végeztével egyedül üldögélt lakása sötét szobájában. De ma este nem pattantak ki agyából ilyen teremtö gondolatok. Egyre csak szellemileg viszszamaradott fiára - egyetlen fiára - gondolt,aki ott volt a másik szobában. Szeretettel gondolt rá, nem azzal a keserü fájdalommal, amelyet évekkel ezelött érzett, amikor elöször szerzett tudomást fia állapotáról.A fiú boldog volt; hát nem ez a fontos? És hány embernek adatott olyan gyermek, aki örökké gyermek maradt, aki soha nem fog felnöni, hogy elhagyja az apját? Ez bizonyára nem más, mint a dolog ésszerüsitése, de hát mi rossz van abban,ha az ember ésszerüsit? Megszólalt az ajtócsengö. Graham felállt, s mielött az elöszobán át az ajtóhoz ment volna, felgyújtotta a villanyt az immár teljesen sötét szobában. Nem érzett bosszúságot: ma este, ebben a pillanatban örömmel fogadott szinte bármit, ami megzavarhatja gondolatait. Kinyitotta az ajtót. Az idegen, aki az ajtóban állt, megszólalt:

- Dr.Graham? A nevem Niemand; beszélni szeretnék önnel. Bejöhetek egy pillanatra? Graham megnézte. Alacsony ember volt,bizonytalan egzisztenciának látszott, nyilvánvalóan ártalmatlan figura - talán egy riporter vagy valami biztositási ügynök. De nem is volt érdekes, kicsoda ez az ember. Graham hallotta a saját szavait: - Természetesen. Jöjjön be, Mr. Niemand. "Egy párperces beszélgetés - mentegette magát gondolatban - elterelheti a figyelmemet, és felfrissitheti a gondolataimat." - Foglaljon helyet - mondta a nappaliban. - Valami italt? - Nem,köszönöm - mondta Niemand. Leült egy székbe; Graham a heveröre telepedett. A kis ember egymásba kulcsolta az ujjait; elörehajolt. Megszólalt: - Dr. Graham, éppen ön az, akinek a tudományos munkája bárki másénál könynyebben lehetetlenné teheti az emberi faj kilátásait arra, hogy tovább élhessen. Egy örült, gondolta Graham. Már késö, eszmélt rá, mielött beengedte, meg kellett volna kérdeznie töle, mivel foglalkozik. Kellemetlen beszélgetésnek néz elébe - utált gorombán viselkedni, mégis egyedül a gorombaság látszott célravezetönek. - Dr. Graham, a fegyver, amin ön dolgozik... A látogató itt megállt, fejével odafordult, ahogy az egyik hálószobába vezetö ajtó kinyilt, és egy tizenöt éves forma fiú lépett be rajta. A fiú nem vette észre Niemandot; odafutott Grahamhez. - Papa, olvasol nekem most? A tizenöt éves fiú olyan édesen kacagott, mint egy négyéves. Graham karjával átölelte a fiút. Ránézett a vendégre,vajon tud-e a fiúról. Abból, ahogy Niemand arcán nyoma sem volt meglepetésnek, megértette, hogy mindent tud. - Harry - Graham hangja tele volt gyengédséggel -, a papa el van foglalva. Csak néhány perc. Menj vissza a szobádba; én is jövök hamarosan, és olvasok neked. - A Kiscsibét? A Kiscsibét fogod nekem olvasni? - Ha akarod. Most eredj. Várj csak, Harry, ez Mr. Niemand. A fiú szégyenlösen mosolygott a vendégre. - Szervusz, Harry - mondta Niemand, visszamosolygott rá, intett a kezével. Graham, aki figyelte, most már biztos volt benne, hogy Niemand tudja: a mosoly, a mozdulat a fiú szellemi és nem a fizikai állapotának szólt. A fiú kezet fogott Niemanddal. Egy pillanatra úgy tünt, mintha fel akarna mászni Niemand ölébe, és Graham gyengéden visszahúzta. - Most menj a szobádba, Harry - mondta. A fiú visszaszökdécselt a hálószobába, az ajtót nyitva hagyta. Niemand tekintete találkozott Grahaméval. - Tetszik nekem - mondta a vendég,s a hangja egész öszinte volt.- Remélem, hogy mindig igazat fog neki olvasni - tette hozzá. Graham nem értette. - A Kiscsibére gondolok - mondta Niemand. - Kedves történet, de én azt hiszem, a Kiscsibének semmiképpen nem lehet igaza, ha arról van szó, hogy leszakad az ég. Graham hirtelen megkedvelte Niemandot, látva, hogy Niemandnak tetszik a fiú. Most eszébe jutott, hogy gyorsan véget kell vetnie a beszélgetésnek. Felállt, mozdulata elutasitó volt.

- Attól tartok,Mr.Niemand, hogy csak vesztegeti mindkettönk idejét - mondta.- Valamennyi érvét ismerem, akármit is mond, én azt már százszor hallottam. Lehet, hogy van abban igazság, amit ön hisz, de ez nem tartozik rám. Tudós vagyok, és csupán tudós. Igen, köztudomású, hogy egy fegyveren dolgozom, egy meglehetösen nagy hatótávolságú irányitott lövedéken. De számomra, személy szerint nekem, ez csak egy mellékterméke annak a ténynek, hogy elöreviszem a tudományt. Végiggondoltam, és úgy döntöttem, hogy énrám egyedül ez tartozik. - De Dr. Graham, vajon készen áll-e az emberiség egy ilyen fegyverre? Graham összeráncolta a szemöldökét. - Elmondtam önnek az én álláspontomat, Mr. Niemand. Niemand lassan felemelkedett a székböl. - Nos,jó, ha nem hajlandó erröl beszélgetni, akkor nem folytatom - mondta. Kezével végigsimitott a homlokán. - Elmegyek, dr. Graham. De azért én... megkinálna mégis egy itallal? Graham bosszúsága elpárolgott. - Persze - mondta. - Whisky vizzel megfelel? - Nagyszerü. Graham elnézést kért, és kiment a konyhába. Elövette a whiskys üveget meg a másikat amelyben a viz volt, jeget, poharakat. Amikor visszatért a nappaliba, Niemand éppen kilépett a fiú szobájából. Hallotta, amint azt mondja: "Jó éjt, Harry!" S Harry boldog hangját: "Jó éjt, Mr. Niemand." Graham elkészitette az italt.Egy kicsit késöbb Niemand elháritotta a második poharat, és készülödni kezdett. - Vettem a bátorságot, és megajándékoztam a fiát egy aprósággal, doktor mondta Niemand.- Akkor adtam oda neki, amikor ön az italt készitette. Remélem, megbocsát. - Természetesen. Köszönöm. Jó éjszakát. Graham becsukta az ajtót; a nappalin keresztül bement Harry szobájába. - Rendben van, Harry - mondta. - Most pedig elolvasom neked... Hirtelen veritékcseppek jelentek meg a homlokán, de eröt vett magán, hogy arcvonásai és hangja kedves maradjon, miközben odalépett az ágyhoz. - Megnézhetem, Harry? - Amikor minden baj nélkül átvette, remegett a keze, ahogy megvizsgálta. Csak egy elmebeteg képes töltött revolvert adni egy bolond kezébe - gondolta.

Franke, Herbert W. : Menekülés meg oltalom Nem a Föld hasonult az emberhez, hanem az ember a Földhöz. Mindenütt és mindig az élölény alkalmazkodik a biológiai környezethez, a bioszférához, ahogy a természettudós megfogalmazza.És minél jobban eltér ez a környezet a megszokottól, annál inkább különböznek tölük a földi életformák,amelyeknek - a szembeötlö különbségek ellenére - mégis vannak lényeges, közös vonásaik. Mégpedig a szénre épülö képzödmények, amelyek az energiájukat közvetve vagy közvetlenül a Napból nyerik. Elképzelhetöek

azonban másfajta rendszerek is,elektromos vagy nukleáris bázisúak. És még mások is létezhetnek, amelyeknek a tulajdonságairól még csak nem is álmodunk. Az ürhajó belefúródott a világosbarna ködfelhöbe, amely eltakarta szemük elöl az égitestet. Ott hullámzott és tombolt a navigációs fülke kupolaablaka elött. Még gomolygott, s a homály a zöldes fény pillanataival váltakozott, aztán hirtelen minden elsötétedett. Kai felkattintotta a fényszabályozót, s a fénycsövek felvillantak. - Üldöznek-e még bennünket? - kérdezte. Ben a radarernyöt bámulta. Az óramutató járásával megegyezöen egy fénycsik járt körbe. Három csillogó pontot világitott meg. - Itt vannak - felelte Ben. - Nem olyan könnyü lerázni öket. - És vajon a bolygó lakói megvédenek minket? - Megigérték. - S állják a szavukat? - érdeklödött Kai, de választ nem kapott. A köd mintegy negyedóráig barna falként tapadt az ablakra,aztán tintafeketébe váltott át. Csak elöl derengett egy kis világosság. Ben már régen ráirányozta a fotonszámlálót a menetirányra: mélyen alattuk végeláthatatlan sikság terült el. Részleteket mégnem lehetett felismerni. - Közeledünk a megadott térséghez - jegyezte meg Ben. Alig észrevehetöen módositgatta a pályaadatokat. Radarral figyelte a csökkenö magasságot.A fotonok fénypászmájában már felbukkantak a felület részei, egyes pontok gyorsan elváltak a tájékozódási helyektöl, majd mind lassabban futottak a látóhatár felé. - Megvan!- kiáltott fel Ben. A talajon látható világos téglalapra értette, amely egyre rohamosabban növekedett. óvatosan csökkentette a sebességet, aztán simán leszállt, akár egy párnára. Mellettük mintegy kétszáz méter magas épitmény emelkedett, valamiféle épület. Rácsok, csövek, vezetékek,huzalok és orsó formájú képzödmények összevisszaságából állt a fala. Köztük sötét nyilások tátongtak. Ben és Kai felvette a védööltözéket: behatoltak az épületbe. Közel s távol semmiféle élölényt nem lehetett látni. Bemásztak az egyik nyiláson. Kai haladt elöl a lámpával, Ben az adót cipelte és az aggregátot. útjuk nem volt kényelmes. Fal,padló, mennyezet, mind egyforma, rácsos állványzatra emlékeztetett. Ismeretlen formájú csövek, vezetékek boritották öket; mindenesetre hiányzott a megszokott fémes csillogás. - Szilikátok - jegyezte meg Ben. A két betolakodó fáradságosan imbolygott a lejtös talajon, kifeszitett fonalak között nyomakodtak át, s egymásután különös, henger formájú testeken bukdácsoltak keresztül-kasul. Aztán újabb alakzatok állták az útjukat, s ezek nemcsak mélységben, hanem függölegesen is tagolódtak. Ben az aggregát mutatójára pillantott. - Minusz hatvan Celsius, vékony hélium atmoszféra, radioaktivitás semmi, de a mágneses tér lassan változik. Furcsa, sehol egyetlen élölény. Pedig várniuk kellett volna! - Voltaképpen hol vagyunk? - kiváncsiskodott Kai. - Már nem tudok tájékozódni. Itt nincs semmiféle értelmes út. úgy érzem, mintha egy óriási gépben járnánk. Ben az aggregáton babrált, és néhány ingadozó mutatót figyelt.

- Ott van az ürhajónk - mutatott ferdén maga mögé -, és az épület arra még nyolcszázhatvan méterre terjed. - S maga elé kaszált a kezével. - Valahogyan mégiscsak fel kell magunkra hivnunk a figyelmüket!- jelentette ki Kai. - Kérdezd már meg ezeket az ismeretleneket, hogyan találjuk meg öket! - Tudod jól,milyen nehéz a kommunikáció. Még leginkább a számokkal megyünk valamire. Ismét megkérdezem tölük a helyes koordinátákat.- Ben az aggregáthoz hajolt, és beállitotta az adót. Kis idöközökben morzejeleket sugárzott, aztán vételre állt át. A válasz azonnal megjött. Ben szótlanul figyelte a kódszalagot. Kai türelmetlenül hajolt át a vállán. - Ismét az egész épület felületét adják meg! Hát pontosabban nem tudják magukat kifejezni? Ben hunyorogva nézett fel rá. - Azt hiszem, nem - felelte. - Akkor hát? - Tévedtünk - mondta Ben. - Szerves életet vártunk. Az itt nincs. A mérési adatokból ezt ki kellett volna találnom. Értelmes élet keletkezett, de anynyira különbözik a miénktöl, amennyire csak lehetséges. Még azon is vitázhatunk, hogy vajon életnek lehet-e egyáltalán neveznünk. Huzalokból,vezetékekböl, pillérekböl áll az egész rendszer, s valószinüleg mágneses vezérlésü. Azaz... - ...egy élölény belsejében vagyunk? - Igen - bólintott Ben. - Te vezettél rá, te mondtad, hogy úgy érzed, egy gép belsejében járunk. Az egész nagyon ilyesmire emlékeztet. - És mi következik ebböl? - kérdezte Kai. - Ebböl az következik, hogy biztonságban vagyunk, ha ez az izé megtartja igéretét. Ben a vállára kanyaritotta az aggregátot; visszafelé indultak, végül ismét elérték a bejárati nyilást. Ürhajójuk sértetlenül meredt az ég felé. Semmi sem változott. Valami azért mégis történt: az épitmény felsö részéröl szemkápráztatóan világitó, áttetszö gömb vált el, amely bár tovaszáguldott a sötét ég felé, mégis egyre hatalmasabbnak látszott. Csakhamar felbukkant a három repülögép, az üldözök rakétái. Egyenes vonalú mozgásuk megtört,éles kanyarral majdnem 180 fokos irányt változtattak. Szinük is élénk rózsaszinü lett; aztán úgy tetszett, kondenzcsikot húznak maguk után, mintha elvéreztek volna, összezsugorodtak, feloldódtak a semmiben, csupán egy iv alakú rózsaszin csik maradt utánuk. Aztán a gömb, amelyben ez az egész lejátszódott, elhalványult, s végül semmit sem lehetett látni belöle. Kai és Ben mozdulatlanul álltak, amig a látomás el nem tünt. - Megtartotta a szavát - mondta Ben. - Meg - hagyta rá Kai. De azért még borzongtak.

Feldman, Arthur

: A matematikusok

Mindhárman a kertben voltak. - Elég legyen, Zoe - szólt rá Zenia Hawkins kilencéves kislányára -, hagyd abba az ugrándozást, és a papa majd mesél neked valamit.

Zoe elhelyezkedett a függöágyban. - Igaz történetet, papa? - Minden pontosan úgy történt, ahogy elmesélem - mondta Drake Hawkins, és belecsipett Zoe rózsás arcába. - Nos: kétszáztizenegy évvel ezelött, 1985ben, az akkor érvényes földi naptár számitása szerint,a Nagy Kutya Sziriusz csillagának lakói közül egy csoport rátört a Földre. - És milyenek voltak ezek a lények, apa? - Szinte teljesen olyanok,mint az emberek. Valamennyiüknek két karja volt, két lába és minden más szervvel is rendelkeztek, éppúgy, mint az emberek. - Volt egyáltalán valami különbség a csillaglények és az emberek között, papa? - Volt. Minden egyes jövevénynek szárnya volt, amelyet véges-végig zöld toll boritott és mindnek hosszú, bibórszinü farka is volt. - Hányan voltak, apa? - Pontosan hárommillió-negyvenegy himnemü felnött és három nönemü. Ezek a lények a Földön elöször Szardinia szigetén jelentek meg. Öt hét kellett ahhoz, hogy uralmuk alá hajtsák az egész bolygót. - A földlakók nem álltak ellent nekik, papa? - Az emberek golyóval, bombákkal, szupererösségü atombombákkal és gázokkal harcoltak a hóditók ellen. - Micsodák voltak ezek, papa? - ó, ezek már régen nem léteznek! "Munició-nak nevezték öket. Az emberek ilyesmikkel harcoltak egymás ellen. - Nem eszmékkel, mint ahogy mi tesszük, apa? - Nem, puskákkal,ahogy mondtam. De a hóditók immunisak voltak a fegyverekkel szemben. - Mi az, hogy "immunis"? - Védett minden baj ellen. Akkor az emberek megpróbáltak baktériumháborút inditani a csillaglények ellen. - Mik voltak azok a baktériumok? - Irinyó-pirinyó bogárkák, amelyeket az emberek megkiséreltek bejuttatni a hóditók testébe, hogy azok megbetegedjenek, s végül elpusztuljanak. De a bogárkáknak semmiféle hatásuk nem volt a csillaglényekre. - Meséld tovább, papa. Ezek a lények elözönlötték az egész Földet. Innen meséld tovább. - Tudnod kell azt is, hogy a jövevények sokkal, de sokkal intelligensebbek voltak a földlakóknál. Tény az, hogy a hóditók voltak a Rendszer legjobb matematikusai. - Miféle Rendszer? És mit jelent az, hogy matematikus? - A Tejút. A matematikus olyan valaki, aki jól ért a számoláshoz, a súlyés hosszmértékekhez, tisztában van a számokkal. - Papa, és akkor a hóditók kiirtották az összes földlakót? - Nem mindet. Sokat megöltek közülük, de másik nagy részüket rabszolgáikká tették. Ahogy az emberek a lovakat meg a marhákat, a jövevények éppúgy felhasználták az embereket. Voltak, akik dolgoztak,és voltak, akiket megöltek, hogy táplálékuk legyen. - Papa, és miféle nyelvet beszéltek ezek a csillaglények? - Nagyon egyszerü nyelvet, de az emberek soha nem voltak képesek megtanulni. Igy a hóditók, akik sokkal okosabbak voltak, megtanulták a Föld valamennyi nyelvét.

- Hogy hivták a földlakók a hóditókat, apa? - "Angy-örd"-öknek. Félig angyaloknak, félig ördögöknek. - Papa, és miután az angy-ördök leigázták az embereket,béke lett a Földön? - Rövid ideig igen. Aztán a legbátrabb emberek egy kis csoportja egy bizonyos Knowall nevü ember vezetésével elmenekült Grönlandra. Ez a Knowall pszichiáter volt, a Föld legkiválóbb emberének tartották. - Mi az a pszichiáter? - Olyan valaki, aki eszmékkel foglalkozik. - Akkor ö nagyon gazdag volt, ugye? - A Föld leggazdagabb embere volt. Miután támadt néhány nagy jelentöségü gondolata, Knowall kidolgozta a módszert, amelynek segitségével megszabaditja a Földet az angy-ördöktöl. - Hogyan, papa? - A módszer, amelyet Knowall-Hughes-Ilinski-technikának neveztek el,lényege az, hogy az angy-ördöket telitik emberi érzelmekkel. - Mit jelent az, hogy "telitik"? - úgy töltik meg öket emberi érzelmekkel, hogy saját maguk is tudjanak róla. Zenia közbevágott: - Nem gondolod, Drake, hogy ezek túl nehéz dolgok egy gyerek számára? - Dehogy,mama - mondta Zoe.- Értem, amit a papa magyarázott. Ne szólj most közbe. - Tehát - folytatta Drake - Knowall olyan emberi érzéseket táplált be az angy-ördökbe, mint például szerelem, gyülölet, ambició, irigység, rosszindulat, vágy, kétségbeesés, félelem, szégyen és igy tovább. Az angy-ördök nagyon hamar úgy kezdtek viselkedni, mint az emberek, és tiz nap sem telt el, máris kitört köztük a rettenetes polgárháború, amely kétharmad részüket kipusztitotta. - Hát akkor az angy-ördök végül kiirtották egymást, papa? - Majdnem. De akadt köztük egy, úgy hivták, hogy Zalibar, aki tele volt jámborsággal és hittel, s ö elkezdte hirdetni a testvériesség eszméjét az angy-ördök között. Sikerült a hóditókat hamarosan megtéritenie, azok abbahagyták a háborúskodást, a földlakókat pedig még mélyebb rabságba vetették. - ó, papa, Knowall és társai, ott, Grönlandon, nem lettek borzasztóan szomorúak, hogy a dolgok végül igy alakultak? - De, egy kis ideig. Aztán Knowall felkészült a végsö leszámolásra. - Ez valami szleng, papa? Leszámolás? - Igen. A kegyelemdöfés. Elöjött az ásszal, amikor már mindenki föladta a játszmát. - Értem, papa. Az eszme, amellyel kivédheti az ellenfél bármelyik lépését. Mi volt az, apa? Mi volt még a tarsolyukban? - Knowall nosztalgiával fertözte meg az angy-ördöket. - Mi az a nosztalgia? - Vágyakozás. - ó, papa, hát nem volt Knowall okos? Ez azt jelentette, hogy valamennyi angy-örd csak arra vágyott, hogy visszarepülhessen a Csillagra, amelyröl eljött? - Pontosan. Igy hát egy szép napon minden angy-örd, az egész roppant sereg nagy szárnycsapkodások közepette összegyült az észak-amerikai Fekete-Hegységben, és egy adott jelre valamennyien fölemelkedtek a Földröl, és az em-

berek énekelni kezdtek: "Dicsöség, dicsöség neked, ó szabadulásunk napja!" - Akkor hát, apa, minden angy-örd elrepült a Földröl? - Nem mindegyik. Volt két angy-örd gyerek, az egyik fiú, a másik lány, kétévesek voltak, és már itt születtek a Földön. Ök is elindultak a többiekkel, együtt repültek velük az ég felé. De amikor elérték a sztratoszféra legfelsö határát, habozni kezdtek, aztán megfordultak, és visszaszálltak a Földre. úgy hivták öket, hogy Zizzo és Zizza. - És mi történt Zizzóval meg Zizzával, papa? - Hát,mint minden angy-örd, ök is nagy matematikusok voltak. Tehát megsokszorozódtak. - ó, papa - nevetett izgatottan csapkodva a szárnyaival Zoe -, ez gyönyörü mese volt!

Thomas, P. G.

: Hátrányos helyzet

A radioaktiv sugárzás jelentett igazi problémát. Ezért zárta be szorosan az ablakredönyöket. Igy történt,hogy reggelente nem a napvilág hozott megkönynyebbülést az álmait kisértö, zürzavaros rémségek után, hanem a kopogás az ajtón. Ilyenkor felkelt, szemét állandóan az Ellenörre szegezve, amely ott állt magasan, baljósan, mozdulatlanul, figyelte minden moccanását. Felvette egyenruháját alsó védöruháira - farmernadrágjára és Mr. Spock ingére. Aztán felvette lézerpisztolyát, és kiment a szobából. Elövigyázatosan haladt le a kanyargós lépcsön,elöször a bal lábával lépve, aztán a jobbal, úgy hogy mindkét lába ugyanazokon a lépcsöfokokon pihent meg, mielött bal lábával lejjebb ereszkedett. Mindegyik lépcsöfokra elöször a bal láb. Már az Étkezési Körletben voltak általában, mire leért. Ettek, ittak, öszszefüggéstelenül fecsegtek. Néha kiabálni is szoktak, elélöktek egy tányér undoritó ételt,és újból rákiáltottak. Keze ilyenkor megfeszült a lézerpisztolyon, - már sokszor provokálták, de még sohasem kellett használnia.Végül, hallgatásától megzavarodva, vállat vontak, átnyújtották italát, és békén hagyták. Ital, egyszerü, hamisitatlan, létfenntartó ital. Az italával nem tudtak babrálni: amig megtagadja az evést, nem érheti baj. Csendben ivott, ivótartályát megint elörelökte, s mihelyt megtelt kiitta. Ezen a reggelen, mint a többi reggelen, étkezését még több lárma, még több üvöltözés szakitotta félbe. Eröszakkal ráadták külsö védöruháját, és kitaszitották a szennyezett levegöbe. óvta magát a sugárzástól,amennyire tudta, és felkapaszkodott egy Külsö Tranzit Jármüre, amely a Központba igyekezett. Még megvolt a pisztolya. Mosolyogva üdvözölte barátját, J.-t, aki fegyverét a környezö mezök, a furcsa facsoportok felé irányitotta, vigyázva minden gyanús veszélyforrásra. Az Idegenek gyilkoltak, és már el is tüntek: nem volt irgalom. Mivel a KTJ olyan sebességgel haladt, amelyet mindketten túl lassúnak tartottak az ilyen veszélyes vidéken, J. is, ö maga is kilötte halálos sugarait az esetleges veszélyzónákra. Nem kockáztathattak semmit. A KTJ-n senki sem beszélgetett. Az interkom hangszórójából hallottak kiáltásokat,sikolyokat, a Központi llomás üzeneteit, de senki sem beszélt.

A Központban a Többiek egy tagja várta már öket. Ismét kint a lassú, halálos, ellenséges sugárzásban, aztán át a Fogadó Körleten, le a védöruhával, aztán már ott is voltak a Központban. Sorba álltak, elénekelték a Dalt, meghallgatták a Nap Elsö Üzenetét, aztán mentek a dolgukra. Elkészitette Mérgezett Növényét,s most a Robotokhoz ment dolgozni, mindent igyekezett beleadni a munkába, de a Többiek egy tagja állandóan közbelépett. Ez megnehezitette a dolgát. De ez itt az ö területük volt - nem használhatta lézerpisztolyát, és el kellett viselnie állandó közbeavatkozásukat; látnia kellett, hogyan teszik tönkre gondos munkáját, hogyan veszik semmibe terveit. De legalább a Központban nem volt méreg az ételben. Délben a bennlakók odacsoszogtak, odavonszolták magukat az asztalhoz, és ettek, szemmel láthatólag minden ártalmas hatás nélkül. Ö is ki tudta egésziteni folyadékdiétáját szennyezetlen étellel. Már megtanulta, hogy apró elönyökért is hálásnak kell lennie. Aznap délután ö volt örségben, elöször a külsö vonalakon, késöbb az Eröd viszonylagos biztonságában állt ört. A sugárfertözés aggodalmától eltekintve itt legalább úgy érezte, valami hasznosat csinál, szemével az Idegeneket keresve, örizte társait a mindig ólálkodó haláltól. Este ismét felvonultak, elénekelték a Dalt, meghallgatták a Második Üzenetet, felvették védöruhájukat, és újból felszálltak a KTJ-re. Esö szitált,és gyorsan alkonyodott - örült, hogy már a KTJ-n ül, még annak is örült, hogy a Többiek között lehetett. Az Étkezési Körlet éppen olyan volt, mint amikor elment - ugyanaz a jelenet visszajátszva. Kiabáltak, felé lökték az ételt, aztán elcsüggedtek, és hagyták, hadd igya ki italát békességben. Ma fáradtnak érezte magát, nagyon fáradtnak. Felvánszorgott a lépcsön. Az Ellenör még mindig ott állt csendesen és fenyegetöen a szoba sarkában. Túl fáradt volt ahhoz is, hogy ügyet vessen rá. Levetközött, szépen összehajtotta és letette ruháit a lézerpisztoly mellé, és bebújt az ágyba. A sugárzás légmentesen ki volt zárva, az Idegeneknek nem voltak olyan fegyvereik, amelyek áttörhették volna a védöfalakat, minden veszélytöl távol - sem méreg, sem szennyezés, sem lézersugár nem fenyegette. Mégsem volt béke a szivében. Lassan jött az álom, és amikor elaludt végre, a nap gyötrelmes kaleidoszkópja még mindig agyában forgott. S miközben elaludt, a Többiek bejöttek a szobájába, óvatosan nyitották ki az ajtót, és nézték, amint aludt. - Már alszik, mint a bunda - mondta az egyik. - Mélyen alszik, hála istennek - mondta a másik. - Fáradtnak látszott ma. - Bizony fáradtnak, és zavartnak. - Szegény kis kölyök. Szeretném tudni, min töri a fejét folyton.

Franke, Herbert W. : Mélyfagyasztott álom Két férfi és egy nö - a régi probléma. Csak a megoldás új. A széthasadt ürhajó roncsait már az orrfülke ablakán át fel lehetett ismerni. úgy festett, mint egy vizen hánykolódó világitótest.

Kai közelebb kormányozta a fotonorsót a szerencsétlenség szinhelyéhez. A Jóta-3 bolygó segélyflottája alapos munkát végzett, embernek már nyoma sem látszott sehol. Sem azoknak,akik megmenekültek a durálüveg hengerekben, sem az utasoknak, akiket a katasztrófa váratlanul ért; a halálra zúzott testeket eltakaritották. Az orsó lassan haladt a hajtómü, a karosszék, az élelmiszertartó és a fedélzet egyéb részei között. - Nincs több dolgunk - jelentette ki határozottan Ben, és Kai gyorsulásra kapcsolt át. Az ürhajó maradványait maguk mögött hagyták a világtérben. A navigációs fülkén átvillanó csóva arra késztette Kait, hogy felpillantson a pályatérképröl. A fény ismét végigsöpört a fülke feketeségén. Jócskán távol jártak a Jóta napjától. Most már Ben is felfigyelt.Igyekezett ráállni a képernyön a villogó fény forrására. A homorú fénylencsén elöször elmosódva, majd metszö élességgel csakhamar felbukkant egy üveghenger. - Koporsó is lehet - találgatta Ben. Kai már irányt változtatott. Néhány perc múlva a légzsilipbe irányitotta elektromos úton az üveghengert. Alighogy az ajtószárnyak szétnyiltak, mindketten beléptek. A hengerben egy lány feküdt, ájultan, de sértetlenül, s a kezében kézitükröt szorongatott. - Ezzel jelzett. Nem is olyan rossz ötlet egy ilyen fiatal teremtéstöl! mondta Kai. - Nem feltétlenül fiatal - válaszolta Ben. - Tudod, hogy a Jóta harmadik bolygóján az emberek nem öregednek. - És milyen rendkivüli szépség! - állapitotta meg Kai. - Egyáltalán nem rendkivüli szépség - tiltakozott Ben. - A Jóta-3 minden lakója szép. A kiválasztott gének szintenyészetének eredménye. A fiatal nöt bevitték a hálófülkébe, és kényelmesen lefektették. Kai viszszaindult az orrfülkébe, Ben pedig elövette az ózonkészüléket, és az éltetö gázsugarat a gyerekesen finom arcra irányitotta.Aztán leült az ágy szélére, és várt. Amikor Kai visszaérkezett, Ben még mindig ott ült gondolataiba merülten. Majd néhány pillanat múlva felriadt, és egész zavartan kisietett. Azt várta, hogy barátja utána megy, de tévedett. Ben céltalanul kószált a helyiségekben, és törte a fejét, hogy alaposan végiggondolja kettejük helyzetét -de hasztalanul. Aztán hirtelen visszatért a fülkébe. Kai a faliszekrénynek támaszkodott, és le nem vette tekintetét a lányról. Amikor Ben belépett, felpillantott, és szomorúan elnevette magát. - Szép kis feladat - mondta. - És majd ö kezdi - folytatta Ben. Habozott egy pillanatig, aztán a laborból elöhozott egy fiolát és egy injekciós tüt. Letörte a fiola fejét, felszivta a sárgás folyadékot, és befecskendezte a lány vénájába, a karhajlatban. Hordágyra emelték a lányt, és berakták a mélyhütö fülkébe. Kai minusz negyven fokra állitotta a hömérsékletet. - Mindnyájunknak igy lesz jobb - jelentette ki. Ben bólintott. Még egyszer az alvó lányra pillantott. Aztán halkan behúzta maga mögött az ajtót.

Hernhuter, Albert : Texasi Hét Az elegáns fekete autó végighajtott az üres és egyenes utcán. Egy takaros

fehér ház elött puhán megállt. Kiszállt belöle egy férfi,és fürgén az ajtóhoz ment. Rózsaszin kezét elörenyújtva, ápolt körmü ujjával megnyomta a csengöt. Egy háziasszony nyitott ajtót. Fehér blúz, zöld szoknya és egy fehér szegélyü zöld kötény volt rajta. Lábán narancsszinü papucs, szöke haját csinos kontyba fésülte. úgy volt öltözve, mintha a kormány rendelte volna ki erre a hétre. A férfi megszólalt: - Mrs. Christopher Nest? A nö kicsit dühösen válaszolt: - Igen. És maga? - A nevem Maxwell Hanstark. Esetleg már tudja is, én vagyok a kerület új hivatalos pszichiátere. Ez az utolsó látogatásom az év végéig. Mrs.Nest beengedte a férfit. Egy tiszta nappaliba léptek be. A szoba egyik végében egy televizió volt, a másik végében néhány szék. A tévé és a székek között nem volt semmi, csupán egy nagy, szürke szönyeg, amely faltól falig ért. A székekhez mentek és leültek. - Nos, mi a baj a férjével, Mrs. Nest? Mrs. Nest belenyúlt egy nagy tálba, és szórakozottan kivett egy fonnyadt szem pattogatott kukoricát. Kecses mozdulattal a szájába tette,elgondolkodva rágni kezdte, csak azután válaszolt: - Ha én azt tudnám! Mást sem csinál egész álló nap, csak ott ül a hátsó kertben, és a füvet bámulja. Az a rögeszméje, hogy egy szikla tetején áll. Hanstark blokkot és egy apró golyóstollat vett elö. Mielött tovább kérdezett volna, irt valamit a blokkra. - Nem eröszakos? Dühös lesz, ha ön azt mondja neki, hogy ott nincs szikla? Mrs. Nest hallgatott egy darabig. Egy újabb kukoricaszem követte az elsöt. Hanstark tolla a papir felett egyensúlyozott. - Nem. Nem lett eröszakos. Hanstark ismét irt, miközben feltette a következö kérdést: - Pontosan mit tett erre? - Azt mondta, én vagyok a bolond. - Ezekkel a szavakkal mondta? - Nem. Azt mondta, hogy én - gondolkozott pár pillanatig - dilis vagyok. Igen, ezzel a szóval mondta. - Dilis? - Igen. Éppen úgy mondta, ahogy azok a cowboyok a televizióban. Hanstark zavartnak látszott. - Talán mégis jobb lenne, ha egy kicsit bövebben mesélne erröl. Mikor kezdett el igy viselkedni? Mrs. Nest futó pillantást vetett a tévékészülékre, aztán újra Hanstarkra nézett. - Pontosan a Texasi Hét után kezdödött. Emlékszik, akkor mutatták be az összes régi cowboyfilmet. Hanstark bólintott. - Tehát minden éjjel fennmaradt, hogy végignézhesse. Volt, amikor le se feküdt. Már régen vége volt az adásnak, ö csak ott ültaz egyik széken, és csak bámulta a képernyöt. Ma reggel, amikor felkeltem, az egész házba nem találtam. Végigkutattam mindent, mégsem bukkantam rá. Már éppen a rendörségnek akartam telefonálni,

amikor kinéztem az ablakon a hátsó kertbe. Ott volt. - Mit csinált? - Csak ült a kert közepén, bámult. Kimentem, igyekeztem rávenni, hogy jöjjön be a házba. Azt mondta, figyelnie kell valakit. Amikor megkérdeztem, miröl beszél, azt mondta, bolond vagyok. Akkor telefonáltam önnek, Mr. Hanstark. - Nagyon bölcs dolog volt, Mrs. Nest. És megmutatná nekem, hol van most a férje? Az asszony bólintott, és mindketten felálltak a székröl. tmentek az ebédlön és a konyhán. A hátsó verandán Hanstark megtorpant. - Jobb lenne, ha ön itt maradna, Mrs. Nest. Az ajtóhoz ment és kinyitotta. - Mr. Hanstark - szólt utána Mrs. Nest. Hanstark megfordult, látta, hogy az asszony az automata mosógép mellett áll. - Igen? - Legyen óvatos, kérem. Hanstark elmosolyodott. - Az leszek, Mrs. Nest. Kiment, lesétált három betonlépcsön. Egy kissé jobbra forditotta a fejét, meglátta a sarkán guggoló férfit. Odament hozzá. - Mr. Christopher Nest? A férfi felnézett, egy pillanatig rámeredt Hanstarkra. - És ha igen? - válaszolta a férfi. Aztán megfordult, és ismét a füre szegezte a szemét. - Megkérdezhetem, mit csinál itt? Nest, anélkül hogy rezzent volna, igy válaszolt: - Örzöm a szorost. Hanstark firkált valamit a jegyzetfüzetébe. - És miért örzi a szorost? Nest felállt, lenézett Hanstarkra. - Mit kérdezget itt engem, maga idegen?! Hanstark látta, hogy Nest nagyobb nála, és elhatározta, hogy még játszik egy ideig. Végül is a stratégia... - Én csak a maga hogyléte felöl érdeklödtem, Mr. Nest. Nest vállat vont. Benyúlt az ingzsebébe, dohányzacskót és néhány cigarettapapirt vett elö. Egyik kezében tartva a papirt, óvatosan rászórt egy kevés dohányt. Egy gyors mozdulattal tökéletes rudacskává sodorta össze a papirt, benne a dohánnyal. újra zsebre tette a dohányzacskót meg a papirt, és elövett egy doboz gyufát. Végighúzott egy szálat a cipöje talpán, és a fellobbanó lángot a cigaretta végéhez tartotta. Megszivta a cigarettát, a parázs felizzott, aztán a gyufát elhajitotta. A kis láng még égett egy darabig a nedves füben, aztán elaludt. Vékony füstcsik kigyózott belöle felfelé, aztán az is elenyészett. - Miért örzi a szorost? - kérdezte újra Hanstark. Nest ismét leguggolt a fübe. - Hire jött, hogy az a koszos Dan, a piszkos marhatolvaj marhákat akar lopni tölem.- Ráütött egy képzeletbeli pisztolytáskára az oldalán.-Én pedig ezt nem hagyom. Hanstark gondolkozott egy percig. A stratégia, be kellett vetnie a straté-

giát... - Mr. Nest. - Várt, amig Nest odafordul hozzá. - Mr. Nest, mi a véleménye arról, ha én azt mondom, hogy itt nincs semmiféle szoros? - Affenét, pajtás! Azt mondanám, hogy biztos bolondgombát evett. - És ha bebizonyitanám magának? Nest egy kis szünet után válaszolt: - Akkor azt hinném, hogy én diliztem be. Hanstark úgy érezte, könnyü dolga lesz. - Mr. Nest, az ugyebár köztudott dolog, hogy senki sem sétálhat a levegöben. Nem igaz? Nest mélyet szivott a cigarettájából,a füstöt az orrlyukán át eregette ki. - Bizony. - Tehát ha én szépen átsétálok a maga szorosa fölött, akkor el kell ismernie, hogy nincs szoros. - Én is úgy gondolom. Hanstark lassan elindult Nest "sziklája" felé. Nest talpra szökött, és a karjánál fogva megragadta a hivatalos pszichiátert. - Mit akar csinálni - kiáltott Nest dühösen -, meg akarja magát ölni?! Hanstark kiszabaditotta magát. - Mr. Nest, én nem fogom megölni magam. Csupán elsétálok arrafelé. - Rámutatott arra a pontra, ahol a sziklának feltehetöen lennie kellett. - Ezt maga úgy fogja látni, mintha a levegöben sétálnék. Nest leeresztette a karját. - Bánom is én, ha megöli magát. Legfeljebb felbösziti a marhákat. Hanstark hüvös, átható pillantást vetett rá, aztán elindult. Három lépés után megállt. - Látja, Mr. Nest, nincs itt szikla. Nest nézte, és nevetni kezdett. - Tegyen csak még egy lépést, majd meglátja, hogy van szikla! Hanstark lépett még egyet - egy nagyon hosszút. Arcára meglepett kifejezés rajzolódott, amint eltünt a fü alatt. Egy pillanatig még hallani lehetett a sikolyát, mielött rázuhant volna az alatta levö sziklákra. Nest odasétált a szikla peremére, és lenézett az összezúzott testre. Tisztelettel levette a kalapját. - Szegény pasas, volt benne mersz. - Aztán még hozzátette: - Szegény kis pasas. újra fejére tette a kalapját,aztán lenézett a völgy bejárata felé. A sziklák mögül egy lovas tünt fel. - Koszos Dan! - kiáltott fel Nest. Lenyúlt, és elövette a puskáját.

Franke, Herbert W. : Kálciumaktiválódás A tudás hatalom. A hatalom felelösség. Még nem mindenki nött fel ehhez. Az atommagban mérhetetlen erök szunnyadnak. Még nem szeliditettük meg valamennyit. Némelyiknek csupán egy kis lökésre van szüksége, hogy kiszabaduljon, hogy kiváltson egy láncreakciót,amelynek során egy szétpattant atom szétpattant egy másikat, és igy terjed ez tovább - mig csak óriási energiák nem keletkeznek. Ilyen

energiákkal jár-kel minden ember. A biztonsági bizottság döntése után az elsö évben csak dolgozott. Az egyesitett, föld alatti labor is a rendelkezésére állt. A reaktorok, az energiatranszformátor,a szelektor és a magrészecske-mikroszkóp is. úgy dolgozott, mint még soha. Fütötte a szenvedély, amelyet talán a keresztények világi életröl lemondó, legendás szentjei ismerhettek. A tudomány aszkétája lett, nem ismert sem szünetet, sem pihenést, minden lehetöséget kihasznált, s ezt az ö helyzetében el is várták töle. A második évben lazitott egy kissé az iramon. Mind gyakrabban azon kapta magát, hogy gondolatai elkalandoznak, s nem állnak összhangban céljaival. Ilyenkor felállt, és végigsétált a homályos folyosókon, a vég nélküli lapos lépcsöket járta, lehorgasztott fejjel, nyugtalanul. A harmadik évben összeroppant. Három napig egyfolytában tombolt,aztán fekve maradt, és energon tablettákkal kellett táplálni. A fülkéjét zárva tartották, és az intézet orvosa is csak ritkán vizsgálta meg. m életereje még nem hunyt ki. Mint valami lidérces láng villódzott benne az élet iránti sóvárgás. A teste tétlenül hevert,az agya azonban dolgozott. Egyre erösödött benne a gyülölet. Gyülölet a kollégáival szemben, akik foglárai és elnyomói, akik rabul tartják, akár egy veszett kutyát, hogy oltalmazzák saját nyomorúságos életüket. Gyülölte az egész emberiséget, mindenkit, aki élvezhette a levegöt, a napsütést, a fényt, a napok és éjek váltakozását. Hosszú,magányos óráiban azon töprengett, hogyan szökhetne meg a fogságból. A többi emberrel nem törödött. Még egyszer maga fölött akarta látni a végtelen égboltot. Aztán már nem bánja, mi történik vele vagy a többiekkel. Ilyenfajta bosszúra a világ ellen még senki nem készült. Egy olyan világ ellen,amelynek a tagjai közé ö már nem sorolhatta magát. Néhány egyensúlyából kibillent atomon kivül a csontja egyáltalán nem különbözött a többiekétöl, ez azonban olyan akadály, amelyet nem gyözhetett le. A kozmikus sugárzás elsö mezonzápora,amely eltalálja testének akár egyetlen kálciumatomját, kibillenti ingatag egyensúlyukból a protonokat és neutronokat. Az atommag energiája felszabadul, a folyamat átterjed a szomszédos atomokra, s a kálciumgazdag csont egy hidrogénbomba erejü robbanás fészkévé válik. Amikor az orvos az ágyához lépett, ö egyetlen rúgással eltávolitotta, hatalmas ugrásokkal az ajtóhoz menekült, s a reteszt kivülröl rácsukta: a beszélökészülék nem müködött, a televizió tranzisztorai szét voltak verve, a hangszigetelt falak semmiféle zajt nem bocsátottak át. Sietösen, de fegyelmezetten ment át a laborok során. Tudta, most melyik szoba üres. Kezében tartotta a kulcsot, amely megnyithatta elötte a felszinre vezetö utat.A három évvel ezelötti szerencsétlen nap óta rejtegette, azóta nemm hagyhatta el a föld alatti rendszert. Eljutott az irattárba. Egy falipolcon ott hevertek a szolgálati naplók. A sorból leemelt egy kötetet, s belelapozott. Piros ceruzával megjelölve rátalált a szerencsétlenség jegyzökönyvére: "A 376/62 C számú kisérletnél - a kálciumatomok aktiválódásánál - Peter Woroscheff müszaki asszisztens az aktivátor magas frekvenciájú mezonmezejébe került. Az azonnal végrehajtott rezonanciavizsgálat megállapitotta, hogy a csontokban levö kálciummal további metastabilizálódási folyamat zajlott le. A biztonsági szabályzatok értelmében a sérült a láncreakció veszélye

miatt nem hagyhatja el a kozmikus sugárzástól védett laboratórium területét..." Megvetö mosoly suhant át az arcán. Hanyagul félredobta a könyvet, és elindult a lépcsön felfelé. A harmadik alsó emeleten mágneses ajtó zárta el az útját. A kulcsot behelyezte a kontrollnyilásba. Néhány aggodalmas másodperc... Aztán a könnyü acéllemezek zajtalanul szétnyiltak. Friss levegö csapta meg.Felülröl gyenge fény szürödött le. Az utolsó lépcsöfokok,az utolsó pillanatok a katasztrófa elött? Még egyetlen kurta folyosó, amelyet ólomlemez véd. Ott a szabadba vezetö ajtó. Hátrahökölt. Keze a kilincsen. Térde egyre erösebben remegett. Gondolatban filmként pergett le elötte a legutóbbi három év. Soha senki az együttérzés egyetlen jelét sem tanúsitotta. Most öbenne sem maradt részvét. Felszakitotta az ajtót, és kitámolygott. A télutó hidegen kéklö napsütése szétterült a mesterséges köd gomolyagain, s tompán csillogó üveggyapothoz tette hasonlatossá. Egy közeli bazaltnyiladékból robbanás dübörgött elö. Egyébként semmi sem történt. Peter Woroscheff a falhoz támaszkodott, és kezét az arcára tapasztotta. A szél hajfürtjeit cibálta. Teli tüdövel szivta be a levegöt. A völgyben harang szólt. Mintha életében most hallott volna elöször harangzúgást.

Brown, Fredric

: A bosszúálló flotta

A világür feketeségéböl, elképzelhetetlen távolságból jöttek. Érintették a Vénuszt - és felrobbantották. Pillanatok alatt elpusztult a bolygón két és fél millió ember, földi telepesek, s velük a Vénusz teljes flórája és faunája. Fegyvereik erejétöl lángra lobbant és szétfoszlott a hirtelen halálra itélt bolygó egész légköre. A Vénusz felkészületlen és örizetlen volt, a támadás annyira váratlan és meglepö, eredménye pedig annyira gyors és pusztitó, hogy egyetlen lövésre sem maradt idö. A támadók ezután a Naprendszer következö bolygója, a Föld ellen fordultak. De itt más volt a helyzet. A Föld készen állt, természetesen nem az alatt a néhány perc alatt készült fel, mialatt a támadók a Naprendszerbe értek,de készen állt, mivel akkor, 2820-ban háborús helyzet alakult ki a Mars telepeseivel, akik másfélszer annyian voltak, mint a Föld lakói, és függetlenségükért küzdöttek. A Vénusz lerohanásának pillanatában a Föld és a Mars flottái harcra készen a Hold közelében manövereztek. A csata olyan gyorsan ért véget, mint még soha a történelemben. A Mars és a Föld ürhajói, gyorsabban, mint bármikor, flottává egyesültek, a betolakodók ellen fordultak, és megütköztek velük a Föld és a Vénusz között.Elsöprö számszerü fölényben voltunk, igy a támadó ürhajókat felrobbantottuk a világürben, és tökéletesen megsemmisitettük. Huszonnégy órán belül a Föld fövárosában, Albuquerque-ben aláirták a MarsFöld-békeszerzödést, és e szilárd és tartós béke alapjaként elismerték a Mars függetlenségét,és a két világ - most már a Naprendszer egyedül lakható két bolygója - örök szövetséget kötött minden idegen agresszió ellen. Már

készültek is a tervek egy bosszúálló flotta felállitására, amelynek meg kellett keresnie és szét kellett rombolnia az idegenek bázisát, mielött másik flottát küldhetnének ellenünk. A Föld müszerei, továbbá a Föld körül néhány ezer mérföldre keringö örjáratok regisztrálták az idegenek érkezését - a Vénusz megmentésére már nem volt idö -,és adataikat leolvasva megállapitható volt az idegenek útiránya, és kiszámitható, hogy körülbelül milyen messziröl jöttek. Hihetetlen távolságból érkeztek! Korábban ez a távolság leküzdhetetlen volt számunkra, de közben feltalálták a C-plusz meghajtást,amely lehetövé tette a fény sebességénél sokszorta gyorsabb ürhajók épitését. Alkalmazására nem került sor, mert a Föld-Mars háború lekötötte mindkét bolygó energiáit, és különben is a C-plusz meghajtás használhatatlan volt a Naprendszeren belül, mivel a fénysebességre való felgyorsuláshoz is hatalmas távolságok szükségesek. Most azonban igen határozott cél adódott; a Föld és a Mars egyesitette erejét és technikáját,hogy felépitse a C-plusz meghajtással müködö flottát, útnak inditsa, és vele az idegenek szülöbolygóját megsemmisitse. Tiz évig tartott a munka, s úgy számitották, hogy az utazás kitesz másik tizet. A bosszúálló flotta 2830-ban elhagyta Marsportot. Számra nem volt nagy, de hihetetlenül hatékony fegyverekkel rendelkezett. Többé soha nem hallottak róla. Csak egy évszázaddal késöbb deritett sorsára fényt Jon Spencer 4, a hires történész és matematikus, igaz, hogy csak deduktiv értelmezéssel. "Tudjuk - irta Spencer -, és korábban is tudtuk, hogy amennyiben egy tárgy a fény sebességével halad, visszamegy az idöben. Ennélfogva - a mi idönk szerint - a bosszúálló flotta elérte célját még indulása elött. Nem ismerjük viszont annak a világegyetemnek dimenzióit, amelyben élünk. De a bosszúálló flotta esetéböl következtethetünk rájuk. Akár keresztben vesszük, akár körben, hisz a kettö ugyanaz,a világegyetem mérete C a C-ediken mérföld. Tiz év alatt, térben elöre és idöben visszafelé utazva,a flotta megtette ezt a távolságot, vagyis a 186.334 a 186.334-ediken mérföldet. A flotta egyenes vonalban megkerülte a világegyetemet, és tiz évvel korábban visszatért kiindulási pontjára. Megsemmisitette az elsö útjába esö bolygót, de aztán, mikor a következö felé fordult,admirálisának fel kellett volna ismernie az igazságot, fel kellett volna ismernie, hogy flottája egy másikkal találkozik, és tüzszüneti parancsot kellett volna adnia, amint a Föld-Mars flotta hatósugarába ért. Igazán elképesztö felfogni - hiszen paradoxonnak látszik -, hogy a bosszúálló flottát ugyanaz a Barlo admirális vezette, aki a földiek parancsnoka volt a Föld-Mars konfliktus idejében, amikor a Föld és a Mars ürhajói egyesültek, hogy megsemmisitsék az idegen betolakodót, és hogy mindkét flotta legénységéböl szolgáltak késöbb a bosszúálló flottában. Érdekes volna eltöprengeni azon, hogy mi történik, ha Barlo admirális az út végén felismeri a Vénuszt, és idejében leállitja megsemmisitését. Az efféle spekuláció azonban teljesen haszontalan; nem volt lehetösége mást tenni, hiszen valójában már megsemmisitette, és ha nem tette volna meg, nem lehetett volna belöle a bosszúállásra küldött flotta admirálisa. A múltat nem lehet megváltoztatni."

Anderson, Karen 1. 2. Fehér pára-csik rajzolódik az égre némán. Hangja nincs

: Hat haiku

Fény-tarka felhök úsznak sugaras égen. Hát a csillagok?

3. 4. Vas-föld árnyában ó, friss uborka! figyelem, hogy a szputnyik A Syrtisen nem terem. napfényben köt ki Nagyon kivánom. 5. A Vénusz rémes tengerére ki merne sirályt képzelni?

Miller, Leon

6. Proxima nyugszik. Vajon a mi napunk éppen nyugszik-e, kél-e?

: A Worp-reakcióra vonatkozó hiteles adalékok

A gyermek Aldous Worpre vonatkozó legkorábbi, hitelesnek elfogadható adatok arra vallanak, hogy mig testi megjelenését tekintve teljesen normálisnak mutatkozott, a szomszédok, játszótársai és családjának tagjai reménytelenül hülyének tartották. Annyit magunk is megállapitottunk, hogy Aldous nyugodt gyermek volt, mozgásigénye szélsöségesen csökevényes. Senki sem hallotta, hogy mást is kiejtett volna, mint egyetlen, fülsértö egytagú szót, mely hangzását tekintve a "Hhiii!" kifejezéshez áll legközelebb, s ezt is csak akkor, ha étkezéshez szólitották,vagy - ritkábban - ha valamely külsö inger hatása alatt megmagyarázhatatlan érdeklödés támadt benne valami különös formájú kavics, bot vagy saját ujja iránt. A gyermek azonban váratlanul levetközte szokásos tétlenségét.Röviddel azután, hogy elérte hatodik életévét - az idöpont sajnos csak hozzávetöleges-, Aldous Worp sorozatos felfedezö utakra vállalkozott a városi szeméttelepen, amely Worpék ingatlanának háta mögött terült el. Még alig néhány ilyen felfedezö utat tett meg, mikor egy délután nagy fogaskereket vonszolva tért vissza otthonába. Az emlitett fogaskereket hoszszas töprengés után egy használaton kivül álló tyúkólba rejtette el. Ezzel kezdetét vette azon tevékenysége, amely egyhuzamban majdnem húsz esztendeig tartott. Az ifjú Worp azzal töltötte gyermekkorát, ifjúkorát, majd férfikorának tavaszát, hogy a legkülönbözöbb nagy és kicsiny fémtárgyak ezreit szállitotta át a szeméttelepröl a tyúkólba. Minthogy szellemi képességét az iskolai tanulmányok legelemibb formája is láthatólag messze meghaladta, szülei örömmel fogadták e tevékenységét, amelyben Aldous szakadatlan élvezetet és kielégülést lelt. Feltehetö,hogy e tevékenység esztétikai velejáróit nem vették figyelembe. Majd éppoly váratlanul, mint ahogy elkezdte, Aldous Worp fölhagyott ezzel az önként magára vállalt feladattal. Kis hiján egy esztendeig - az elégtelen adatok következtében ez az idötartam-megjelölés is sajnálatosan hozzávetöleges - megmaradt a Worp-ingatlan határain belül. Ha épp nem foglalta le oly alapvetö testi szükségletek kielégitése, mint az étkezés és alvás,

lassan és látszólag tervszerütlenül kerülgette az ócskavasrakást. Egy reggel édesapja (amint ezt utólag közölte velünk) azt a megfigyelést tette,hogy Aldous Worp bizonyos meghatározott tárgyakat kiválaszt az ócskavashalomból, s azokat összeilleszti. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy megitélésem szerint a Worp-reakcióról készitett semmiféle beszámoló nem tarthat igényt a teljességre, ha nem idézi szó szerint Aldous Worp édesapja, Lambert Simnel Worp bizonyos megállapitásait. A fent nevezett alkotmányra vonatkozólag idösb Worp az alábbi közlést tette: "Nekem az szúrt szemet, hogy ahány ilyen (...) vacakot elöszedett,az mind pontosan belepászolt valami más ilyen (...) vacakba. Mindegy, hogy az a (...) ócska ágyrugó volt-e, vagy egy (...) habverö, ez a (...) kölyök valahogy összepászitotta egy másik ilyen (...) ócskasággal, és (...) hát nem ott maradt?" Aldous Worp szerszámhasználatára vonatkozólag L. S. Worp igy nyilatkozott: "Egy frászt használt!" L. S. Worp kérdésünkre - És hogy az istennyilába tudta úgy összeilleszteni a különbözö darabokat, hogy azok nem estek szét? (Dr. Palmer) - az elöadottakhoz az alábbi, hosszabb kiegészitést füzte hozzá válaszként: Ez a sok (...) izé mind úgy állt a másikban, mint Katiban a (...) Nincs az az ember, érti, mester, nincs, aki szét tudta volna szedni. Az alkotmány szemmel láthatólag kifogástalanul szilárd volt, hisz az ifjú Aldous gyakorta bemászott az ócskavas-labirintusba, hogy egy-egy újabb "alkatrészt" épitsen bele, de ezzel a legcsekélyebb mértékben sem zavarta meg az egész egyensúlyát. Nagy vonalakban ennyi az, amit a teljében kibontakozó kisérlet hátteréröl megállapitani módunkban állt. Az "ellenörzött" körülmények közt végbemenö Worp-reakcióról a jelenlevö Herbert R. Armstrong hadmérnök örnagy és dr. Philip H. Eustace Cross, az Atomenergia Bizottság munkatársa készitett tudományos pontosságú jelentést, amelyet az alábbiakban ismertetünk. Megfigyelésünk szerint Aldous Worp pontban 10 óra 46 perckor fölemelt egy rendkivül öreg és módfelett rozsdás fogaskereket... az elsö tárgyat,amelyet a szeméttelepröl annak idején, nem egészen hatéves korában kimentett. Egy percnyi habozás után, kezében a fogaskerékkel, fölkapaszkodott az ócskavas épitmény tetejére, ott megpihent,majd leereszkedett a mélyébe. Ott percekre eltünt a képzett megfigyelök szeme elöl (dr. Cross: 4 perc 59 másodperc; Armstrong örgy.: 5 perc 02 másodperc). Ezután Aldous fölbukkant, lemászott, és elmerülten bámulta alkotását. Idézzük Armstrong örgy. és dr. Cross közös jelentését: Miután percekig bámulta révülten a keze munkáját, Worp a szerelvény közvetlen közelébe lépett, ahol egy vasrúd és a rúd végére ráerösitve, föltehetöleg egy vaságy lábrészéröl származó, sárgaréz golyó állt ki belöle. Aldous Worp a rudat könnyedén megrántotta. Ami ezután történt, az egyszerüen mesébe illö. Elöször susogó, vizesés morajához hasonlatos hangot hallottunk. E hang észrevehetöen erösödött, majd mintegy tizenöt másodperc múltán észrevettük, hogy vöröses fény sugárzik a masinéria alól. Ezt követöleg az egész ócskavas tákolmány mintegy három méter magasra fölemelkedett a levegöbe,és ott maradt mozdulatlanul. Az ifjú Aldous szemmel láthatólag vidáman körültáncolta, s eközben háromszor, kivehetöen, azt mondta: - Hhiii! - Majd odalépett a jelenség oldalához, lehajolt, elforditott egy rozsdás kávédará-

lókart, mire a gépezet lassan a földre ereszkedett. Ez természetesen nagy izgalmat keltett. Csapatostul jöttek a fegyveres erök, a sajtó, az Atomenergia Ügynökség, a különféle felsöfokú szakoktatási intézmények stb. képviselöi. Aldous Worppel azonban nem voltak képesek kommunikációt létesiteni, mivelhogy a fiatalember nem tanult meg beszélni. L. S. Worp, jóllehet bárdolatlan, de komoly és öszinte férfiú, és ég a vágytól,hogy hazája szolgálatára legyen; a vele folytatott beszélgetés fentebb idézett részletei azonban elárulják, hogy ö is mily kevéssé tudott rávilágitani a probléma lényegére. Nem jártak számba vehetö eredménnyel azok az eröfeszitések sem, amelyek a szerkezet belsejének földeritésére irányultak; a legfigyelmesebb és legaprólékosabb elemzés is dr. Palmer azon munkahipotézisét látszott alátámasztani, miszerint: ez az egész izé itt nem más, mint egy nagy halom ócskavas. Megjegyzendö, hogy az ifjú Worp is láthatólag nehezményezte a kutatómunkát. A készülék müködtetésében azonban örömét lelte, s a "reakciót" többször is bemutatta nézöinek. A Geiger-számlálóval, elektronikus mérömüszerekkel, Weisendonk-módszerrel, lakmuszfestéssel etc. végzett legkimeritöbb vizsgálatok sem árultak el semmit. A sajtó eröteljes sürgetésének nem állt módunkban tovább ellenállni, s igy a második nap délutánján a tévé is kivonult a helyszinre. Aldous Worp egy darabig figyelte öket, majd találmányát leszállitotta a földre. Ezután elszánt tekintettel fölmászott a tetejére, leereszkedett a mélyébe, s kezében az ösrégi fogaskerékkel tért vissza. Ezt gondosan elhelyezte korábbi helyén a tyúkólban. Miután ezzel végzett, módszeresen, az összeszerelés forditott sorrendjében, nekilátott a készülék szétszerelésének, sorra valamennyi alkatrészét eltávolitotta, egyenként visszavitte a tyúkólba, s nagy gonddal visszatette az ócskavasrakáson elfoglalt korábbi helyére. A Worp-reakciót elöidézö készülék alkatelemei mostanra már szétszóródtak. Aldous Worp ugyanis, némán semmibe véve a tudomány és haderö képviselöinek szinte hisztérikus könyörgését, a készülék teljes szétszerelését és az alkatelemeknek a tyúkólat is elboritó fölhalozását követöleg fáradságos feladatra vállalkozott: az alkatelemeket egyenként visszaállitotta eredeti helyükre, a városi szeméttelepre. Aldous Worpöt érintetlenül hagyta édesapja, L. S. Worp ismételt dorgálása, nem adott választ a gyakorta elhangzó hivatalos kérdésekre, s jelenleg családi otthona hátsó udvarán egy ládán üldögél, s derüsen bámulja a városi szeméttelepet. Szeme olykor, nagy ritkán fölcsillan, s ilyenkor azt mondja nagyon halkan: - Hhiii!

Brown, Fredric

: Vége

Jones professzor évekig foglalkozott idöelmélettel. - Kulcsegyenletet találtam - egyszer igy szólt lányának. Idö egyenlö mezö. Gépet csináltam. Ime. Idömezönknek manipulálásához használható. Gépemmel fordithatjuk elöre és

hátra, jövöbe és múltba. Beszélt. Közben gombot nyomott és folytatta: - Indul. Most visszafelé megyünk. Idömezönk megfordul idömezönk. Megyünk visszafelé most.Indul.- folytatta és nyomott gombot közben. Beszélt. - Múltba és jövöbe, hátra és elöre fordithatjuk gépemmel. Használható manipulálásához idömezönknek. Ime. Csináltam gépet. Mezö egyenlö idö. - Lányának szólt igy egyszer: - Találtam kulcsegyenletet. Idöelmélettel foglalkozott évekig professzor Jones. VÉGE

Franke, Herbert W. : A zöld üstökös A legmesszibb messzeségek idöben és térben - milyenek is? Egy bizonyos: semmi emberi nincs bennük. Talán részecskékböl állnak, struktúrák, amelyeket anyag és energia, tömeg és erö tart egyensúlyban, s ezekben egyesül a fizika és a geometria. Súlytalan diffúz gyürüként lebegett nyolcdimenziós kontinuuma centrumában, és lassan forgott saját szimmetriatengelye körül. A negatronzuhatagok szilárd sikban keringtek, elég erös mezöt hoztak létre, hogy jelezzék a paratérségek görbületének a változásait. Saját tere semmiféle zavarral nem fenyegette. Már régen magába olvasztott minden anyagot, és átalakitotta nulla értékü struktúrájának a mintájára. Az impulzusok váratlanul erösek voltak. Elöször egy gömbszimmetrikus részbe transzformálta magát a végtelen távoli pont felé csökkenö sugárzással, hogy a koordinátákat meghatározza. Aztán összezsugorodott, és átlendült a paratérbe, a hatdimenziós hiperbola világtérbe,ahonnan a rezgések érkeztek. Messzire nyúló cikloida formájában siklott le. Minden elektromos jelenség, az atomhéjak telitett keringésárama és egyáltalán minden eröhatás megváltoztatta a formáját. A paratérnek ebben a szektorában még metastabil anyagok gomolyagai súrlódtak. Elhatározta, hogy adott idöpontban ezeket is magába olvasztja. De a zavaró impulzus nem tölük érkezett. A tér egyik szögletében magasrendüen szervezett struktúrát fedezett fel, nem hasonlitott örá, a formája rotációs cisszoid volt. Rejtélyesnek találta, kiváncsi lett az eredetére.Kibocsátotta az akceptorait, hogy valami közelebbit megtudjon az idegen rendjéröl és állapotáról, de sietve vissza is húzta öket, mivel alacsonyrendü rezgéseket észlelt. Ilyenekkel soha nem jött létre békés összeolvadás, söt sima egyesülés sem. Elnyújtott üreges ellipszoidként körülfogta ellenfelét, bár az kisiklott a paratérbe, és átkarolta támadóját úgy, hogy összekapcsolódtak,mint egy lánc két tagja. Ö felületi rétegként boritotta be ellenfelét, ám az egy sikerült inverz transzformációval magát a támadót zárta be.Ö kikerült egy szomszédos paraleltérbe, felvette ellenfele alakját, s úgy vonult vissza, hogy vele fedezte magát. Igy kényszeritette döntésre. Tudta, hogy az olyan struktúra,

amely magas fokú entrópia állapotába juttatja az anyagot, nem birkózik meg az ö nulla stabilitású felépitésével. Kvantumról kvantumra felmorzsolta és negatronikus egyediséggé változtatta. Ezáltal az ö átméröje csaknem egynegyedével megnövekedett. Érdekelte ellenfelének a pályája. Kiterjeszkedett, és utolérte a távolodó régi impulzusokat, hogy megállapitsa az emissziós centrumot. Megtalálta a keresztezö koordinátákat, s belevetette magát egy olyan térbe, amely eddig még nem került az útjába. Háromdimenziós kontinuum volt ez, egy negyedik dimenzióba szoritva és bezárva, s tele volt kezdetleges anyaggal. Nem türhette ezt az állapotot. A szubsztanciát, amely az energia és a tömeg között ide-oda ingadozott, le kellett csillapitania, s a negatronrend csodálatos arányosságába kapcsolnia. Háromdimenziós formát vett fel, és maga mögött zöld csikot húzva, mint egy hatalmas fénylö csepp, a legközelebbi anyaggomolyagra suhant - olyan testek halmazára, melyek régóta spirálban rendezödtek el.

Bartha, Lajos

: Ösi csillagok alatt

Szakmai kézikönyvekben vagy értelmezö szótárakban hiába is keresnénk az archeoasztronómia és az etnoasztronómia kifejezéseket. Mindkettö a legújabb idök szülötte, a különféle tudományterületek - régészet, néprajz, csillagászat - együttmüködéseként kialakult új kutatási ág. Az ösi alkotások, köépitmények, faragott tömbök (megalitok) csillagászati rendeltetésére vagy elrendezésére vonatkozó vizsgálatokat 1968-ban E. W. MacKie nevezte el archeoasztronómiának, mig G. S. Hawkins az asztroarcheológia megnevezést használta ugyanerre a tárgykörre. Az amerikai Elizabeth Ch. Baity asszony pedig a régi szövegek, ábrázolások és néprajzi adatok csillagászati vonatkozásának kutatását etnoasztronómiának nevezte el (1973). E két kutatási terület nem választható el éles határral, söt voltaképpen nem is szabad ilyen határvonalat keresni. Az archeo- és etnoasztronómia együttes feladata, hogy bevilágitson az emberiség ösi múltjába, "rekonstruálja az egykori életmódot, csillagászati technikát és szertartásokat" (Baity). A történelem legrégebbi idöszakának, illetve az itt-ott még ma is fellelhetö elmaradott népek csillagászati-vallási szokásainak kutatása mintegy két évszázados múltra tekinthet vissza. A régebbi müvek azonban aránylag kevés figyelmet forditottak a társadalmi és gazdasági összefüggésekre. Ugyancsak hiányosak voltak a kultúrnépek kezdeti ismereteire vonatkozó adatok. m a viszonylag részletesebben ismert egyiptomi, mezopotámiai (babilon-asszir) és kinai ókori - majd a közép- és dél-amerikai - feltárások is eléggé különös eredményre vezettek. úgy látszott,hogy az idöszámitásunk elötti III.évezred elején Egyiptomban és Mezopotámiában, néhány évszázad múltán pedig Kinában is aránylag magas fokú csillagászati ismeretanyag bukkan fel szinte elözmények nélkül. Hasonló, robbanásszerü kibontakozás tapasztalható az amerikai kontinensen, az idöszámitásunk szerinti elsö évezred kezdetén (a maja, illetve inkák elötti kultúrák idején). További meglepetést okozott századunk közepétöl kezdve az angliai, nyugatés dél-európai, valamint az észak-afrikai köépitményeknek, a megalitoknak tanulmányozása. Ezek nyomán alakult ki az archeoasztronómia kutatási köre.

Több kutató, részben egymástól függetlenül, bebizonyitotta a dolmenek és menhirek egy részét csillagászati rendeltetését, vagy legalábbis ilyen vonatkozását. Ezek a kutatások, amelyeknek a központjában az angliai nevezetes kökör, a Stonehenge áll, heves vitát váltottak ki, amelyröl a már emlitett Baity asszony közölt átfogó és tárgyilagos ismertetést (Current Anthropology, 1973. október, 383-449. oldal). Tanulmánya egyúttal kitünö cáfolata az "elözmény nélküli tudás" gondolatának. A megalitok gyakran imponáló méretü kötömbjeit a késö kökor (neolitikum) emberei alkották. Skandináviától Franciaországon és az Ibér-félszigeten át Marokkóig és Algériáig húzódik a megalitok övezete, de feltünnek Sziriában és Indiában is. Legnevezetesebbek a köoszlopokból felépitett ún.kromlechek, a kökörök, közöttük is elökelö helyet foglal el a Stonehenge (Londontól délnyugatra, kb. 130 kilométerre). Szerkezete meglehetösen bonyolult. Egy külsö földsánc és árokgyürü övezi, mintegy 98 méter átmérövel. Ezen belül, körben foglalnak helyet az ún. Aubrey-féle gödrök. A gyürü belsejében egykor 30 darab, közel hat méter magas köoszlop alkotta a 30 méter átméröjü külsö kökört, amelyen belül még nagyobb tömbökböl egy belsö övezet helyezkedik el. A Stonehenge rendeltetése sokáig rejtélyes volt. Ösi szentélynek, királyi (törzsföi) temetkezöhelynek vélték. Mindkét feltevést indokolta, hogy a kromlech területén - többek között az Aubrey-gödrökben is - emberi csontokat találtak, mégpedig áldozati szertartásra utaló jelleggel. A századforduló körül azonban Sir Normann Lockyer, korának neves csillagásza, felhivta a figyelmet a Stonehenge csillagászati vonatkozásaira. A kör közepén álló megfigyelö, egyes jellegzetes köoszlopok felé tekintve, megállapithatja a felkelö Nap irányát a tavaszi és öszi napéjegyenlöség (március 21. és szeptember 23.), valamint a nyári napforduló (június 21.) és a téli napforduló (december 21.) idején. A Stonehenge tehát ösi csillagvizsgálóként szolgálhatott az évszakok megállapitására. újabban Alexander Thom, az oxfordi egyetem tanára végzett terjedelmes kutatómunkát a Stonehenge és más kökörök csillagászati vonatkozásának meghatározására. Több mint 400 megalitikus emlék felmérése alapján arra az eredményre jutott, hogy a különbözö kökörök, de legföként a Stonehenge sokkal bonyolultabb szerkezetü, és elsösorban holdmegfigyelö "állomás" volt. Az egyes jellegzetes oszlopok iránya megadta a téli és nyári telihold felkelésének, illetve lenyugvásának pontját, továbbá a hold- és a napfogyatkozások ismétlödését. Az amerikai G.S. Atkinson még tovább ment, és számitógépes elemzései alapján kijelentette, hogy az Aubrey-gödrök száma egy eddig ismeretlen, 56 esztendös fogyatkozási szakaszosságra utal. Maga a Stonehenge - véli Atkinson - "egy újkökori számitógép". Amikor például a téli napfordulóhoz legközelebb esö telihold a Heel-kö nevü oszlop felett kel fel, ez a bekövetkezö nap- vagy holdfogyatkozásra figyelmeztet. Atkinson következtetései heves és indokolt kritikát váltottak ki. Mindenekelött sokan kifejtették azt a véleményt, hogy az évezredek alatt bekövetkezö talajmozgás, nem utolsó sorban pedig hatalmas saját súlyuk miatt a kötömbök helyzete, dölése az eredeti állapothoz képest jelentösen megváltozhatott. Nagy pontosságú iránymérésük tehát eleve irreális. F. Hoyle, az ismert angol csillagász - és mások - csillagászati alapon vitatták a fogyatkozások 56 éves (az Aubrey-gödrök számának megfelelö) szakaszossá-

gát. Ugyanakkor sem Hoyle, sem mások nem kételkednek abban, hogy a Stonehenge valóban "naptár-obszervatórium" is lehetett. A központból tekintve egyes oszlopok valóban kijelölik a Nap és a Hold felkeltének, illetve lenyugtának közepes, továbbá szélsöséges irányait (amikor a kelet-nyugati iránytól legjobban eltér észak vagy dél felé). Hoyle szerint a Stonehenge épitöi sikeresen oldották meg az ókori csillagászok egyik nagy problémáját, az egymással összemérhetetlen holdévek és a napév egyeztetését. Ezzel kapcsolatban figyelmet érdemel a francia G. Charriére következtetése, a legbelsö kösorozathoz tartozó "kék kö" (vagy lazúrkö) és a kivül elhelyezkedö négy "állókö" helyzetével kapcsolatban. Ezekböl utalást elemez ki egy 19 évenként ismétlödö idöszakra. A 19-es periódus azonban a naptárban is felbukkan: ilyen idöszakonként jut egyazon holdfázis (pl. újhold vagy holdtölte) az évnek ugyanarra a napjára. Ha például az egyik esztendöben a holdtölte egybeesett a tavaszi napéjegyenlöséggel, akkor ez 19 év múlva következik be ismét. Ez az ún. Meton-ciklus, amelyet Mezopotámiában az i.e. I.évezred elején ismertek fel. Másrészt 19 évenként (pontosan 18,61 esztendönként) a Hold égi pályája a csillagokhoz viszonyitva nagyjából ugyanazt a helyzetet foglalja el. Charriére megemliti Diodorustörténetiró i.e. 50 körüli feljegyzését a brit szigetekröl. Itt szó esik Apollón kör alakú templomáról (Stonehenge?),valamint arról is, hogy az istenség 19 évenként látogat el templomába, hogy saját lantkiséretével énekeljen a tavaszi napéjegyenlöség idején felkelö Plejádoknak. Apollón - a napisten! A Plejádok, közismertebb magyar kifejezéssel a Fiastyúk, egy igen jellegzetes, 6-7 csillagból álló kis csillagcsoport. (Nem önálló csillagkép, hanem a Bika konstelláció egyik része.) úgy látszik, hogy a Stonehenge nap- és holdmegfigyelö jellegét nem lehet tagadni. Baity úgy véli, hogy az ellentmondások és félreértések oka: "a régészek és a csillagászok nem egy nyelvet beszélnek". A Stonehenge nemcsak csillagászati észlelésre alkalmas, de ilyen célból is használhatták. Temetkezési és vallásos-kultikus jellegét viszont az ott talált csontmaradványok is igazolják. Kétségtelen, hogy a Stonehenge bonyolult szerkezetével, sokoldalú csillagászati felhasználhatóságával egyedülálló. Nem hagyható figyelmen kivül azonban a többi megalitikus alkotás sem. Alexander és Archibald S. Thom, G. Charriére és mások számos más, britanniai, franciaországi, illetve breton kromlechröl kimutatták azok kapcsolatát az évszakok meghatározásával. Feltünö például a Quiberoni-öböl környékének menhir csoportja,amelynek központja láthatóan a briséi "Nagy Menhir" (az "Er Grah"). Ez a ma már ledölt köoszlop 340 tonna súlyú, felállitva 20 méter magas volt, és helyzeténél fogva kilátópontnak vélhetö. A Hold és a Nap felkeltének, illetve lenyugtának figyelembevételével nyolc föirányt lehetett e pontból meghúzni. Ezek közül öt irány valóban további menhirek helyét jelöli ki. Meglepö következtetésre jutott Thom csoportja a kötömbök méreteinek elemzéséböl. úgy vélik, hogy ezek méretezésénél egy egységes mértékrendszert, a megalitikus yardot (MY) használták. Ennek hossza 0,829 méter volt, és feltehetöen még 40 kisebb egységre oszthatták. Felismerhetö még egy nagyobb hosszmérték is, amelynek értéke 2,5 MY volt. A megalitikus yard egyöntetüen kimutatható mind a brit, mind a skóciai köépitményeknél, a nagyobb alapegység a bretonföldi kösoroknál is jelentkezik.

Feltünö egy másik összefüggés is: a pithagoraszi háromszög. E derékszögü háromszögek oldalhosszúságai rendre 3,4 és 5 hosszúságegységüek. A négyzet alakú Carnac kromlech (Anglia) és a Stonehenge négy állóköve is olyan négyzetet jelöl ki, amelynek rövidebb oldala 3, hosszabb oldala 4, átlója pedig 5 hosszúságegység, azaz két pithagoraszi háromszögre osztható. (A carnaci könégyzet oldalai 30 és 40, átlója 50 MY). Ebböl még természetesen nem állitható a tudatos mértani megfontolás, még kevésbé a Pithagorasz-tétel felismerése. A 3-4-5 oldalarányú háromszög azonban jól alkalmazható pontos derékszög szerkesztésére - pl. épitményeknél -,az ókori Egyiptomban valóban használták is e módszert szögkitüzésre. Mindez igen magas fokú ismeretröl tanúskodik. Ez a tény különösen akkor figyelemre méltó, ha a megalitok korára gondolunk. A Stonehenge területén talált fa- és megszenesedett csontmaradványok segitségével a radioaktiv szén a korábbi becsléseknél jelentösen magasabb kort mutat. Az épitkezés három periódusban történt. A kezdeti idöszak - C. Renfrew helyesbitett radiokarbon kormeghatározása szerint - i.e. 2930-2550 közé esik, az Aubreygödrök kora i.e.2500-1900 közé tehetö. Ez utóbbiak tehát egykorúak a krétamükénéi kultúrával, és egy évezreddel megelözik Homérosz trójai háborúját. A középsö és befejezö épitkezés i.e. 2100-1600 között történhetett. (Tehát ezer évvel a késöbbi római birodalom magvának, Róma városának kialakulása elött.) A fenti adatok alapján MacKie az ún. Durrington-fal épitésének kezdetét i.e. 3400-3100 közé, az Arminghall menhir korát i.e. 3000 körüli idöre teszi. Mindez új szinben tünteti fel a késöi kökorszak nyugat- és déleurópai társadalmát. A Skandináviától Észak-Afrikáig húzódó megalitvonulat a társadalom aránylag magas fejlettségéröl tanúskodik. Mind a soktonnás kötömegek kitermelése, megmunkálása és felállitása, mind pedig a tudományos és technikai ismeretek szintje a késö kökori társadalom számottevö munkamegosztásáról árulkodik. Ezek a vadászó és pásztorkodó törzsek az i.e. IV-III. ezred körül közel sem voltak olyan elmaradottak a Földközitenger melletti népekhez viszonyitva, mint azt régebben vélték. A brit és skóciai egységes mérték és az igen egységes tervezés egy központositott (papi?) irányitó tevékenységet feltételez. A Stonehenge tökéletes szerkezete, amely akkor is bámulatra méltó marad, ha lemondunk a túlzott és fantasztikus következtetésekröl, ismét csak elötérbe hozhatja az "elözmény nélküli ismeret" problémáját. Erre a kérdésre megint az archeo- és etnoasztronómia adhat -és ad is- megnyugtató választ. Maga a napkultusz szerte a világon elterjedt, nyomai mindenütt kimutathatók. A baszk, ibériai, Fekete-tenger melletti és indiai megalitoknál általában kimutatható a felkelö Nap felé irányitott felállitás. újabban a német R. Müller a közép-európai ösi emlékeknél is kimutatta ezt az irányitottságot. Dél- és Közép-Amerika igen fejlett naptisztelete és az ezzel kapcsolatos csillagászati megfigyelések pontos kivitelezése eléggé ismert. Igen érdekes például a guatemalai Uaxactun romváros E jelzésü épületcsoportja. Az E-VII. lapos tetejü piramison álló pap-csillagász egy-egy távolabb fekvö, jól meghatározott épület irányában látta a felkelö Napot a nyári és téli napforduló, illetve a tavaszi és öszi napéjegyenlöség idején. A megfigyelés pontosságára mutat rendkivüli bonyolultsága és egyezése a mai csillagászati észlelésekkel.

Érdemes itt megemliteni Rolf Müller megállapitását, aki - az egyébként eléggé megbizhatatlan itélöképességü - A. Posnansky mérései nyomán meglepö adatot közöl az egykori Tihuanaco lakóinak naptáráról. Az ottani naptárkövek és napmegfigyelö épitmények arra mutatnak, hogy az évet nem a tavaszi és öszi napéjegyenlöség szerint osztották két félesztendöre, hanem két olyan idöpont szerint, amely pontosan felezte az év idötartamát. Mivel a Föld ellipszis alakú pályán kering, és mozgása napközelben (télen) gyorsabb, mint naptávolban, az északi félgömbön a nyári félév - március 21-töl szeptember 22-ig - 185 nap, mig a téli félesztendö öt nappal rövidebb. Ezt az eltérést a maja kultúra elötti öslakósok az i.e. I.évezredben már észrevették, és oly módon küszöbölték ki, hogy az év felezödátumait azokra az idöpontokra tették, amikor a Nap kb. 0,5 szög-fokra az égi egyenlitötöl északra tartózkodott. Természetesen arra nem is gondolhatunk, hogy ismerték a Föld ellipszis pályáját, de felfigyeltek arra, hogy a Nap égi (látszólagos) mozgása nem egyenletes sebességü. Észak felé haladva az újvilágban, a napkultusz, ha kezdetlegesebb formában is, de végig követhetö. Mexikóban W. Wittry a Stonehenge-re emlékeztetö, de fából készitett, kör alakú épitmények nyomaira akadt. A faoszlopok Wittry tréfásan "wood-henge"-nek ("függöfa" vagy "állófa") nevezi - kora a radiokarbon módszer szerint ezer évre tehetö. Elképzelhetö, hogy hasonló fa oszlopkörök voltak a mai Stonehenge (magyar jelentése "függökö" vagy "állókö") elöfutárai, amelyeknek azonban nem maradt nyomuk. A floridai Kristály-tó partján két kömenhir található, amely a napfordulók meghatározására alkalmas. Ezek a leletek arra utalnak, hogy már az amerikai östörténet korai idöszakában hajó-összeköttetés lehetett a Mexikói-öblön át a Yucatán-félsziget fejlettebb népei és az északibb fekvésü területek között. Nemcsak térben, hanem idöben is messzire kell távolodnunk, ha a naptisztelet és a csillagászati megfigyelések kezdetét, tehát a Stonehenge vagy a piramisok elözményét keressük. Baity és mások eléggé meggyözö érvekkel igazolják, hogy legalábbis több tizezer évvel ezelött, az átmeneti kökor (mezolitikum) idejéig kell visszanyúlnunk. A legutóbbi nagy eljegesedés jégkorszak - embere már felfigyelhetett a napfordulókra, és A. Marschak szerint észrevette az évszakok és a felkelö, illetve lenyugvó Nap helyzete közötti kapcsolatot. (Nyáron a Nap északkeleten kel fel, mig télen délkeleten emelkedik a látóhatár fölé.) A barlanglakó vagy hosszabb ideig egy helyütt táborozó embereknek feltünt a Nap kelés-nyugvási irányának változása a távoli tereptárgyak: hegycsúcsok, sziklák helyzetéhez viszonyitva. E.Plesková-Stiková arra is felhivta a figyelmet, hogy a Cseh-morva-medence újkökori településnyomainál kimutatható az égtáj szerinti irányitottság. Még tovább ment A. Marschak, aki egyes újkökori barlangi leletekböl arra következtetett, hogy ezeken már feljegyezték a Hold fényváltozását, azaz valamiféle észlelésen alapuló holdnaptárul szolgáltak.(E megállapitás körül eléggé heves vita folyik.) Mindenesetre úgy látszik, hogy az átmeneti kökorban már ismert volt a Nap járásának kapcsolata az évszakokkal, az újkökorban pedig - i.e. X-IX. évezred körül - az életadó Nap már tisztelet tárgya volt. Az évszakokra forditott figyelem érthetö, ha meggondoljuk, hogy a tavaszi vagy nyári idöszak beköszöntésének megállapitása már a gyüjtögetö és vadászó életmód mellett is létfontosságú volt. Ezzel a fontos idöponttal kap-

csolatos a téli napforduló után ismét egyre magasabbra emelkedö, "feltámadó Nap" és a tavaszi napéjegyenlöséget követö, nyarat hozó, "életadó Nap" rituális megünneplése. Ez a két idöpont szolgálhatott - Baity szerint valamiféle ösi "újév" szertartásául, amelynek idöpontját - tapasztalatok, megfigyelések alapján - a törzsek varázslói, sámánjai állapitották meg. Még inkább növekedett az évszakok meghatározásának jelentösége a letelepült, növénytermelö (mezögazdasági) társadalom kialakulásakor, az i.e. IXVIII. évezred körül. A vetés és aratás idöpontjának kijelölése mindenkor igen fontos,az egész közösség létét befolyásoló tényezö volt. Nem véletlen, hogy a csillagászati ismeretek egyik forrásterülete egybeesik a mezögazdasági kultúra legösibb nyomaival, az iráni dombvidékkel. Nem véletlen vagy elvont érdeklödés nyoma a Hold fényváltozásának megfigyelése sem. Vitathatatlan, hogy a Hold 29-30 napos fényváltozása (pl. teliholdtól teliholdig) igen fontos idömérö szerepet töltött be. Már a vadászó és pásztorkodó csoportoknál is szükség volt a napévnél rövidebb idötartamok beosztására, többek között az állatok vemhességi idejének nyilvántartása miatt. Erre a célra a holdperiódus (kb. 29,5 nap) jól megfelelt. Ezt a beosztást a máig élö népszokások, a primitiv és elmaradott embercsoportok nap-, illetve holdünnepei, valamint az ösi cserepeken, sziklákon, barlangokban fennmaradt ábrázolások egyaránt igazolják. (Igy a karácsony és a húsvét voltaképpen a téli napforduló és a tavaszi napéjegyenlöség ünnepének emléke.) De az etnoasztronómia kutatásai többröl is árulkodnak. Az Ibér-félszigettöl Észak-Itálián át Mezopotámiáig és Indiáig követhetö a legrégebbi ábrázolásokon és kerámiákon egy "szarvat viselö állat" képe vagy jelképe. A kezdeti, eléggé bizonytalan ábrázolások után egyre határozottabban kibontakozik a bikaábrázolás és az Eurázsiában rendkivül elterjedt bikakultusz. Az észak-itáliai Camonica-völgy nagyszámú sziklaképén (ezek kora A. Anati szerint 5000 év) feltehetöleg szarvas látható, Anatóliában a korai bronzkorban megtalálható a szarvai közt napkorongot viselö, ragyogó lábú "szarvasállat". A szarvas,kos, késöbb egyre inkább a bika a termékenység szimbólumává válik. Ez a szimbólum pedig az i.e. VIII. évezred körül egyúttal a természetet megújitó, tavaszi napéjegyenlöséggel is kapcsolatba kerül. Ezzel eljutottunk az égbolt fényesebb csillagaiból - egészen önkényesen kialakitott csillagképek kezdetéig. A csillagképek kialakitásának egyik oka éppen a Nap és a Hold égi útjának, azaz az évszakoknak meghatározása volt. A Nap egy év alatt látszólag körbevándorol a csillagok között. Amennyiben valamelyik napon a Nappal egyidejüleg kel vagy nyugszik egy-egy fényesebb, jellegzetesebb csillag, úgy ez a helyzet egy év múlva fog ismét bekövetkezni. Megfigyelve azt, hogy milyen csillagokkal együtt áll be az ilyen heliákus felkelés vagy lenyugvás a napéjegyenlöség idején, a következö, hasonló helyzetek ugyancsak megadják a napéjegyenlöség (vagy napforduló) idöpontját. Ilyen módon már évezredekkel ezelött fokozott figyelmet szenteltek azoknak a csillagoknak, amelyek között a Nap egy év alatt körbevándorol. Ezekböl alakultak ki az ún. állatövi (zodiákus) csillagképek: Kos, Bika, Ikrek,Rák, Oroszlán, Szüz, Mérleg, Skorpió, Nyilas, Bak, Vizöntö, Halak. A ma használatos, itt felsorolt elnevezések minden jel szerint - csekély változtatással - az i.e. IV. évezred körüli idökböl, a sumérektöl származnak. Teljesen

eltérö az ösi kinai állatöv, és ugyancsak sajátos az amerikai kontinens csillagkép-mitológiája. A tavaszpont, tehát az állatövnek az a pontja, ahol a Nap a tavaszi napéjegyenlöség idején tartózkodik, a Föld tengelyének lassú térbeli irányváltozása miatt lassan átvándorol a felsorolt csillagképeken. Jelenleg a Halak csillagainak irányába esik, a késöi ókorban a Kosban, mig az i.e. 3500-2500 közti idöszakban a Bikában volt. Minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a Bika csillagkép, tehát az a konstelláció, ahol egykor a tavaszi megújulás idején a Nap állott, a termékenységet jelképezö "szarvasállatról" nyerte el a nevét. Különösen figyelemre méltó, hogy ebben a csillagképben található a Plejádok (Fiastyúk) feltünö kis csillagcsoportja. Az i.e. 2200 körüli idöszakban a tavaszi napéjegyenlöség nagyjából egybeesett a Plejádok heliákus (Nappal egyidejü) felkeltével. A Plejádok minden régi nép életében, mondáiban fontos szerepet játszott. Igy az irokéz indiánok az újév kezdetét a téli napforduló idején ünnepelték, ennek idöpontját azonban abból számitották ki, hogy mikor delelnek éjfél körül a Fiastyúk csillagai (november 25-e táján). A Bika - egyes népeknél eredetileg talán a Szarvas csillagkép - ily módon az idöszámitás az évkezdet ünnepének fontos támpontjaként, alighanem az egyik elsöként nyilvántartott konstelláció volt. Nyomai a napkorongos Bika (Egyiptom) vagy más csillagszimbólummal jelzett égi állatban az i.e. IV-III. évezredig követhetö. Az a tény viszont, hogy a nyugatafrikai, mezopotámiai, arábiai és indiai csillagképek rokon vonásokat mutatnak, kiterjedt kapcsolatokra utal. A gyakorlati tapasztalatok szélesedése azonban az ismeretek egyre nagyobb specializálódását is jelentette. Azzal, hogy a késöi kökor és korai bronzkor pap-csillagászai már nemcsak az évszakok, hanem a hold- és napfogyatkozásokat is elöre bejelentették, jóslataik hitelét és saját tekintélyüket is nagymértékben emelték. Ez a folyamat volt a kezdete - F. Boll és Baity szerint - a csillagjóslás, az asztrológia kibontakozásának. A megalitépitö, Stonehenge-tervezö népeknél is ez volt a fejlödés útja. A Stonehenge csillagász-papjai, éppen sokoldalú megfigyelöállomásuk révén, alighanem felülmúlhatatlan orákulumnak számitottak. m ez a hatalmuk vitathatatlanul hasznos is volt, mert a kisebb csoportokban élö törzseket egyesitette. A Stonehenge hatalmas eröfeszitéssel és kiváló szervezöképességgel felállitott kökolosszusai erröl is tanúskodnak.

Kuczka, Péter

: Szathmári Sándor

Meghalt. Apró betüs, fizetett közlemény adta tudtunkra, hogy "Szathmári Sándor gépészmérnök, iró 1974. szeptember 27-én, életének 77.évében meghalt." Sem az Irószövetségnek, sem az Irodalmi Alapnak nem volt tagja, még akik a közleményt olvasták, azok sem tudták biztosan, hogy a tüskés és keserü bölcs, a Kazohinia és a Gépvilág irója lépett át a Semmibe - vagy az Örökkévalóságba. Eltérö, "behin" vélemények alakultak ki róla. Hosszú ideig összetévesztették valakivel, és hallgatásra itélték; müvét kuriózumnak tartották, mert nem tudták elhelyezni a magyar irodalom linnéi rendszerében, vagy egyszerü,

morfológiai hasonlóságok alapján sorolták hol ide, hol oda. Gyakran még a jó szándék és az elismerés is tévedett. Háromszögelési pontokat keresve, Swift, Huxley, Madách, Karinthy, esetleg Orwell nevét emlegették. De mondhatták volna Voltaire-t, Gogolt, Szaltikov-Scsedrint is. A hasonlatok csak hasonlatok. Szathmári müve egyedülálló és páratlan,ahogy Franz Kafkáé. Csak itt és a mi századunkban születhetett, megoldhatatlannak látszó társadalmi helyzetben, filozófiai és irodalmi elözmények nélkül. Münchausen báró gesztusát érzem benne: valaki hajánál fogva kiemeli magát a mocsárból, igy próbál menekülni. Csakhogy amikor már kiemelkedett, elveszti segitö hitét, és visszazuhan. Mert tudja, hogy a hit irracionális... Szathmárinak nem voltak és nem lesznek tanitványai, követöi. A csoda egyszeri és ismételhetetlen. Lázár sem támadhatott fel kétszer halottaiból. "Egykönyvü" irónak mondták. Ne tiltakozzunk ellene, az is volt. Ha a világirodalom néha egy-két verssel is megelégszik, mért legyünk mi szigorúbbak? A Gépvilág elbeszélései, bármilyen jók is, elhalványulnak a Kazohinia mellett. Elemeznünk kellene. Meg kellene vizsgálnunk a könyv kétágú, bináris szerkezetét, amely az alapgondolatot, az emberi természet szkizofréniává sarkitott ellentmondásosságát oly hiven tükrözi. Ki kellene hámoznunk a müböl az elbeszélö, a narrátor véleményét, állásfoglalását s azt, hogy a narrátor mögött meghúzódó iró hogyan vélekedik maga teremtette világáról és höséröl; meg kellene értenünk rokonszenveit és ellenszenveit. Hiszen a "hinek" világa éppen olyan iszonyatos, mint a "behineké". Talán a szétzúzott, elveszett emberi harmóniát, a görögségnek vagy a reneszánsznak tulajdonitott teljes emberséget siratta és kereste az iró? Pesszimista lett volna Szathmári, vagy túlságosan magasra emelte a mércét? "Sárkányfog-veteménynek" tartotta az emberiséget, vagy sajnálkozva és szánalommal nézte botladozásunkat a sárban? És mit jelent müvében a hinek és behinek nyelve, melyet olyan zseniálisan megalkotott, s amelyben mintha a modern nyelvészet vagy a szemantika bizonyos feltételezéseit és eredményeit anticipálta volna? Vagy egyszerübb az egész, és a Kazohinia csak két tükör, s közülük az egyik arcunk bal oldalát, a másik a jobb oldalát mutatja? Kérdések, kérdések, s nem is biztos, hogy helyesen kérdezünk. De abban biztosak lehetünk,hogy a Kazohinia megelözte korát és a magyar társadalmat. Hiszen csak mostanában kezdjük elfogadni a gondolati absztrakciókat az irodalom anyagául. Csak mostanában jutunk el arra a társadalmi és gazdasági szintre, amely a valóság bonyolultságát szemlélö irót elvontabb gondolkodásra kényszeriti. A Kazohinia ebben az értelemben talán még mindig a jövö könyve.Igazságait, hasznát talán csak gyermekeink értik meg egészen. Boncolnunk kellene... Boncolni? Haszon? Ha hallaná a szavakat, talán felütné könyvét, és elénk tenné leirását a "hullafeldolgozó üzemröl", s Gulliver vitáját Zolemával, a szép hin asszonnyal, aki elmagyarázza, hogy az emberi testnek hogyan veheti hasznát a társadalom. "- A halottban csak kémiai értékek vannak - felelte Zolema -, amit ti nem becsültök meg, mert eldobtok, eltekintve attól, hogy igy egy darabban elföldelve, ki van téve a tetszhalál kinos sorsának. Éppen ti nem becsülitek meg halottaitokat. - Nem a kémiai értéket becsüljük, hanem azt, hogy élt valaha, hogy ember volt, aki dolgozott, szeretett, és használt másoknak! - kiáltottam.

- Megint olyan dolgokat müveltek, ami nincs, és azt is forditva csináljátok. Az ember munkáját akkor kell megbecsülni, amikor él, és úgy becsüljük meg, hogy ezt jó táplálkozással, lakással, ruhával és kényelemmel viszonozzuk, a kazo egyensúly szerint. De te magad mondtad, hogy nálatok vannak, akik igen rosszul élnek, habár dolgoznak, söt éppen azok, akik legtöbbet dolgoznak. Ti tehát sem életében sem halála után nem becsülitek meg az embert érdeme szerint." Ezt a részt mutathatná magyarázat nélkül, és csak finoman mosolyogna. Vagy csak vállat vonna? Ki tudja?

Kuczka, Péter

: A science fiction az egyetemeken

Panaszkodnak az amerikai sci-fi irók.Legutóbb például bizonyos Lloyd Biggle a Nebula-dijak kiosztásakor rendezett nagy banketten. Visszaemlékezéstöl fájdalmas hangon elmondta, hogy amikor ö a negyvenes években az egyetemen tanult, az irodalomtörténeti bibliák nem is emlitették a science fictiont, a Websterben ilyen cimszót nem lehetett találni, Conan Doyle müvei között nem sorolták fel a Challenger tanár világa cimü fantit,és Wells tudományosfantasztikus regényeiröl mindössze annyi állt a tankönyvben, hogy "az iró korai müveiben észrevehetö a tudomány romantikus felfogása." Igy volt a régi szép idökben. De hát a világ megváltozott... S ettöl kezdve Biggle oldalakon keresztül sorolja, hogy mi is történt azóta, rövid harminc év alatt. Nem takarékoskodik az iróniával, jól odamondogat az egyetemeknek, irodalomtörténészeknek, esztétáknak,akadémikusoknak, akik valósággal rávetették magukat a tudományos-fantasztikus irodalomra, és bizony néha meglepö dolgozatokat irnak a védtelen sci-firöl. Biggle végül témákat és cimeket ajánl a szorgos kutatóknak. Például ilyeneket: "A 'kedves olvasó' szindróma John W. Campbell vezércikkeiben." "Mit tudhatnak meg nök és férfiak a gyerekekröl Arthur Clarke A gyermekkor vége cimü regényéböl?" "Szex és babonaság Isaac Asimov robottörvényeiben" stb. Végül is arra lyukad ki Lloyd Biggle, hogy félteni kell a science fiction spontaneitását, csudálatos növekedését a rátelepedö, életnedveit elszivó irodalomtudománytól. A panasz dicsekvésnek hangzik, legalábbis a mi fülünkben. Biggle, Biggle, te hencegsz! - mondhatnánk, hiszen tudjuk, hogy a nyugati irodalomtudomány komoly érdeklödéssel fordul a populáris müfajok és köztük a science fiction felé. Még az amerikai irodalomkutatók hires egyesülete, a Modern Language Association (MLA) is jónak látta, hogy külön szakosztályt állitson fel a sci-fi kutatóinak, nem is szólva más kezdeményezésekröl, intézetekröl, alapitványokról, amelyek természetesen folyóiratokat és tanulmányköteteket is kiadnak. A science fiction divatos lett az értelmiség "magasabb köreiben" is, s ez ellen nem lehet s nem is kell tenni semmit. Ha a sci-fi kibirta a nehéz évtizedeket, amikor fölényesen elutasitották, biztosan elviseli a mostani igen heves érdeklödést is. Pedig ez az érdeklödés napjainkban egyszerre extenziv és intenziv.

Jack Williamson az MLA lapjában, az Extrapolationban beszámol arról, hogy mi történik az amerikai egyetemeken. Elmondja, hogy 1964-ben csak az Eastern New Mexico University rendezett egy tanfolyamot. Ezt 1968-ban a Clarion State College követte, 1969-ben pedig Thomas Clareson inditott szemináriumot Woosterben. 1970-71 a robbanás éve volt. Több mint hatvan egyetem, illetve kollégium inditott tanfolyamokat és szemináriumokat, nem kevesebbet százötvennél. Williamson, aki science fiction iró és egyetemi tanár, összegyüjtötte tanulmányában az egyetemi oktatás adatait, igazolva, hogy az érdeklödés teljesen pozitiv irányú. Érdemes megemliteni néhány egyetemet és néhány tanfolyamot, elhagyva Williamson tartalmi ismertetéseit. Belknap College: A science fiction és a regény Brookdale College: A science fiction az ürkorszak irodalma California State College: A sci-fi mint utópia és ellenutópia Case Western Reserve University: A sci-fi vallásos dimenziói. Sci-fi és társadalompolitika Clarion State College: Az iró munkája a sci-fiben College of Wooster: Modern fantasztikum és science fiction Cornell University: Science fiction Wellstöl napjainkig Dakota Wesleyan University: Science fiction És igy tovább, és igy tovább, folytathatnánk a felsorolást az ábécé rendjében, megemlitve a hires és a jelentéktelen egyetemeket és kollégiumokat oldalakon keresztül. Kutathatnánk a fellendülés okait és inditékait, ezt azonban elvégzik majd azok, akik az egyetemekröl kikerülve a sci-fit választják kutatási témául. A "láz" horizontálisan és vertikálisan továbbterjed. Amerikában már kiadták a szükséges szöveggyüjteményeket, segédkönyveket, bibliográfiákat az alsó fokú oktatáshoz, de megtették ugyanezt az NSZK-ban is. Franciaországban 1970-ben jelent meg Jacques Goimard érdekes tervezete a science fiction egyetemi oktatásáról, s azóta több egyetemen alakultak kutatócsoportok, például Grenoble-ban és Vincennes-ban. Hasonló a helyzet Angliában, ahol a North East London Politechnic mellett létrejött a Science Fiction Foundation széles kutatási programmal és kitünöen szerkesztett elméleti-kritikai folyóirattal. Doktori disszertációk készültek a tudományos-fantasztikus irodalom témáiról Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, a Szovjetunióban, s megszületett nálunk is az elsö szakdolgozat a magyar tudományos-fantasztikus irodalom elötörténetéröl. Különös helyzet. Kisdiákok, nagydiákok ülnek a padokban, és sci-fi szövegeket olvasnak; tanitók és professzorok állnak a táblánál, és ürhajóskalandokról, idöutazásokról, rejtelmes idegenekröl és jól vagy rosszul berendezett jövöröl magyaráznak. Némileg megértjük Lloyd Biggle hencegö, tréfás panaszait, és kicsit irigyeljük érte. Nálunk még nem szivják a fanti fájának életerejét a rákapaszkodó élösdi esztéták,pszichológusok és szociológusok. Mi még nyugodtak lehetünk. Kár...

Tóth, Dezsö

: Röviden a science fictionröl

úgy érzem, egy társadalmilag mélyen elkötelezett müfajról van szó. (Aminek

nem mond ellent, hanem csak megerösiti, hogy a vele való visszaélés is társadalmi érdekü...) Sohasem tartottam a szórakoztató irodalom (müvészet) puszta formájának, megnyilatkozási alkalmának, illetve amennyiben az is, akkor ez egyike azoknak a formáknak, amelyeknek "könnyü" változatában is a viszonylag legtöbb nevelö, tudatositó érték van. A science fiction az az irodalmi (film-, szinmüvészetbeli) müfaj, amely ha korántsem egyedül alkalmas, de kétségtelenül az egyik legalkalmasabb forma annak kifejezésére, hogy az Ember nem akar önmaga áldozatává válni; hogy lényegéböl következöen nem akar a kultúra és civilizáció, emberség és technika divergens fejlödésébe beletörödni; hogy felismerte: a kettö szétválása vagy szembekerülése (egymással szemben való kijátszása) ellentmond a humánumnak; hogy az ember által teremtett tudomány és technika nem kerülhet alkotója fölé, hanem annak szolgálatára hivatott. Ebben a vonatkozásban a science fiction a humánus törekvesék találkozópontja. Lehetetlen nem látni, hogy a fejlett tökés országok tudományosfantasztikus irodalmának figyelemre méltó alkotásai az ottani adott tendenciák birálatán - a szocialista társadalmak science fiction müvei pedig az itteni mozgásirányok állitó kivetitései alapján - a technikai civilizáció és az emberi kiteljesedés egységének közös nevezöjén találkoznak. Ezt a lényeges momentumot - ismétlem - nem csökkenti, hogy a müfaj vulgáris, müvészileg és gondolatilag jelentéktelen, nyugati változatai ezzel a lehetöséggel propagandisztikusan visszaélnek, illetve hogy a szocialista tudományos-fantasztikus irodalom esetenként a formális szórakoztatás vagy a müvészileg nem hitelesitett tudományos ismeretterjesztés olcsóbb megoldásaira vonatkozik. Hogy a müfajt igy értelmezem, azt nemcsak az olvasmányélmények okolják - a hagyomány is ezt sugallja. A legtöbb utópia progreszsziv volt, s ami hozzánk legközelebb esik: ha jól emlékszem, Verne Nemo kapitánya is India függetlenségéért harcolt... Az eddigieknek aligha mond ellent, ha úgy vélem: a jó,az emberit képviselö science fiction - nálunk éppúgy, mint odaát - az emberi helyzettudat pontositásához járul hozzá. "Érdekessége" révén a tudományos ismeretterjesztés mellett - de attól eltérö eszközökkel és hatással -,az egyik legjobb eszköz arra, hogy a természet és a müszaki tudományok végsö eredményeit széles tömegek mindennapi aktuális tudattartalmává tegye. A civilizáltan fejlett társadalmakban az egyik legjellemzöbb ellentmondás e téren, hogy széles rétegek empirikusan - érzékszerveik révén - látják önmagukat a természet világában, mig a tudomány és technika a maga meghatványozott érzékszervei révén meröen új konstellációt körvonalaz. Ennek a feszültségnek az a termékeny oldása, amit a science fiction jelent, egyben az emberek társadalmi önismeretének, helyzettudatának katalizátora is. Minden többé-kevésbé tartalmas science fiction rádöbbenti olvasóját arra, hogy a "gép" eluralkodásán eröt kell vennünk; feltéteti vele a kérdést, hogy a maga társadalmi struktúrája potenciálisan alkalmas-e ennek a veszélynek az elkerülésére, vagy éppenséggel máris ezekkel a veszélyekkel terhes, söt fejlödési tendenciája szemmel láthatóan ezek fokozódásával fenyeget... A science fiction a szó szoros értelmében "globális" müfaj, "internacionális", mint a tudományos-technikai forradalom. Legjobb müvelöi számára az emberi jövendö - akár kritikailag, akár állitóan fogalmazott - ideális körvonalazásának kitünö és a mára intenziven visszaható lehetösége. Ha félresöpörjük primitiv és müvészileg is jelentéktelen propagandaváltozatait,

akkor jó fóruma, összefogója a haladás eröinek. A tudományos-fantasztikus irodalom java eddig is azt mutatja, hogy a szocialista táborban állitó, odaát kritikai értelemben konvergens módon "hosszabbitja meg" a jelent. Az állitó és a kritikai jelleg azonban a tudományos, társadalmi konvergenciaelméletekkel szemben kitüntetö megkülönböztetés: a béke, az alkotó emberi törekvések e müfajban kifejezésre jutó egységének tükre. Mindehhez csak egy hozzátennivalóm volna: mi magyarok elmaradtunk e téren. Különbözö szovjet, lengyel, angol, amerikai science fiction müvek jelennek meg gyüjteményes kiadásokban, önállóan vagy folyóiratokban; a szerény hazai kisérletezéseknek azonban inkább társadalmi, mintsem olvasói elismeréssel adózhatunk. Iróink, müvészeink használják ki jobban e müfaj adta humánus lehetöségeket! Ennek útján is tegyék túl magukat a magyar ideológia történelmi értelemben vett romantikus hagyományain... A magyar fejlödés megkésettsége a polgári korszakban szkepszist is kifejlesztett a jövöt illetöen. Közel két évszázadon át olyasmit kellett végbevinnünk, amiröl legjobbjaink már tudták, hogy nem végsö megoldás. A szocialista társadalom épitése az emberi fejlödés élvonalába helyezett bennünket: "követökböl" úttörökké lettünk. A korszerü magyar irodalom egyik jellemzöje lehet - kell legyen - a tudományos-fantasztikus irodalomban rejlö szocialista-humanista lehetöségek kiaknázása.