GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

0

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia Fredric Brown-Mack Reynolds: Sötét közjáték (Tótfalusi István fordítása) 3 Herbert W. Franke: A kalciumfaló (Apostol András fordítása) 9 Norbert Fangmeier: Kishaza (Ódor László fordítása) 16 John Wyndham: lllatorgia (Borbás Mária fordítása) 26 B. Romanovszkij: Tréfa (Czibók István fordítása) 33 Bernt Kling: SZ mint szerelem (Ódor László fordítása) 37 Gerhard Zwerenz: Huszonnyolc évesen beérkezett ember (Ódor László fordítása) 41 James Causey: Tejfogú szövetséges (Fazekas László fordítása) 45 Manuel van Loggem: Őskorszak az ablak előtt (Ódor László fordítása) 51 Manuel van Loggem: Az agy hóhérai (Ódor László fordítása) 54 Herbert W. Franke: Félreértés, avagy: „Vigyázat, nemdohányzók!" (Veres Mihály fordítása) 62 Gahan Wilson: A tudományos-fantasztikus-horrorfilm-zsebszámítógép (Veres Mihály fordítása) 64 Kurt Vonnegut: Holnap, holnap, holnap (Szilágyi Tibor fordítása) 66 Julij Kagarlickij: A fantasztikus irodalom új utakat keres (Földeák Iván fordítása) 76 Igor Drucsin: Holdkráterek árnyai (Székely Sándor fordítása) 89 Kötetünk képeiről (K. P.) 126

26

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen Szabó Zoltán munkája Kuczka Péter editor, 1977

Fredric Brown-Mack Reynolds Sötét közjáték

A seriff gondterhelten nézett maga elé. - Oké, fiú! - mondta. - Rohadtul érzed magad, ez természetes. De ha a históriád igaz, ne tarts semmitől. Nincs ok aggodalomra. Minden rendbe jön, fiú! - Három órája történt, seriff - nyögte Allenby. - Sajnálom, hogy ilyen sokára értem csak be a városba, és hogy fel kellett zavarnom. De a húgocskám tisztára bedilizett, alig tudtam lecsillapítani, aztán a járgánnyal bajlódtam, mire beindult... - Hogy felzavartál? Rá se ránts, fiú. A seriffnek sose jár le a munkaideje. És nincs is késő; csak ma éppen korábban értem haza. De most nézzük meg jobban ezt a dolgot. Azt mondod, Lou Allenbynek hívnak. Allenby, jó név ez errefelé. Rokona vagy Rance Allenbynek, akinek takarmányüzlete volt odaát Cooperville-ben? Ranceszal jártam iskolába... De most a fickóról, aki azt mondta, hogy a jövőből jött... A Történelmi Kutatóintézet előnöke mindvégig szkeptikus maradt. - Továbbra is az a véleményem, hogy az elképzelés kivihetetlen. Olyan paradoxonokat involvál, amelyek leküzdhetetlen nehézségeket... Matthe doktor, a nagynevű orvos udvariasan félbeszakította: - Feltételezem, uram, hogy ismeri a dichotómiát... Az előnök nem ismerte, így hallgatásával jelezte, hogy magyarázatot kíván. - A dichotómiát Zénón formulázta meg. Görög bölcselő volt, nagyjából öt évszázaddal az antik próféta előtt, akinek születésével primitív őseink az időszámításuk kezdetét jelölték. A dichotómia azt állítja, hogy lehetetlenség egy adott távolságot befutni. Értve azt, hogy először a távolság felét kell megtenni, aztán a fennmaradó távolság felét és így tovább. Ebből következik, hogy a befutandó távolságnak egy töredéke mindig hátramarad, és ennélfogva a mozgás lehetetlen. - Hibás analógia - vetette ellene az előnök. - Elsőként is, a maga görögje feltételezte, hogy bármely, végtelen számú részből összetett egész ab ovo végtelen, holott jól tudjuk, hogy végtelen számú elem véges egészet alkot. Másodszor... Matthe szelíden mosolygott, és felemelte a kezét. - Kérem, uram, ne értsen félre. Nem tagadom én, hogy ma már értjük Zénón paradoxonét. De higgye el, hogy hosszú évszázadokon át az emberiség leg-ragyogóbb elméi sem voltak képesek megmagyarázni. Az előnök tapintatosan megjegyezte:

3

- Nem értem, hova akar kilyukadni. Bocsásson meg nehéz felfogásomért. Milyen kapcsolat lehetséges a Zénón-féle dichotómia és a múltba tett utazás között, amelyet ön javasol? - Csupán párhuzamot vontam, uram. Zénón kiötlötte a paradoxont, és bebizonyította, hogy lehetetlenség bármely távot befutni, és őseink nem találtak magyarázatot a paradoxonra. De vajon ez megakadályozta-e őket abban, hogy tetszés szerinti távolságot befussanak? Nyilvánvalóan nem. Mármost én és munkatársaim kidolgoztunk egy módszert, hogy jelenlevő barátunkat, Jan Obreent a messzi múltba juttassuk. A paradoxon azonnal előáll: tegyük fel, hogy megöli egyik ősünket, és így megváltoztatja a történelmet. Nem állítom, hogy meg tudom magyarázni, miképp győzhető le ez a látszólagos paradoxon az időutazás során; azt tudom .csupán, hogy az időutazás lehetséges. Nálam kiválóbb elmék kétségtelenül megtalálják egyszer a magyarázatát, addig azonban, paradoxon vagy nem, rendületlenül folytatjuk időutazásainkat. Jan Obreen eddig ideges némaságba burkolózva ült ott, és hallgatta nagy tekintélyű felettesei vitáját. Most megköszörülte a torkát, és megszólalt: - Azt hiszem, itt az idő elkezdeni a kísérletet. Az előnök vállrándítással jelezte, hogy fenntartja ellenvéleményét, de a társalgást nem folytatta. A laboratórium sarkában álló készülék felé fordult, és kétkedőn fürkészte végig. Matthe gyors pillantást vetett az időbeállítóra, és sietve adta meg tanítványának a végső instrukciókat: - Mindezt már alaposan megbeszéltük, Jan, de hogy még egyszer összegezzem: nagyjából az úgynevezett huszadik század közepén fogsz felbukkanni; hogy pontosan hol, nem tudjuk. A nyelv az amer-angol lesz ott, amelyet alaposan elsajátítottál; e tekintetben aligha lesznek nehézségeid. Az észak-amerikai Egyesült Államokban fogsz feltűnni; ez egyike a hajdani nemzeteknek - így hívták -, afféle politikai egység, amelyről nem tudjuk bizonyosan, mi célt szolgált Expedíciód egyik fő feladata megállapítani, miért oszlott az emberi faj azokban az időkben államok tucatjaira, ahelyett hogy egységes kormányzat alatt élt volna. Alkalmazkodnod kell a körülményekhez, Jan, amelyeket ott találsz. Történelmi forrásaink oly hézagosak, hogy csak igen kevés eligazítást adhatunk a tekintetben, mire számíthatsz. - Rendkívül pesszimista vagyok ebben az ügyben, Jan - szólt közbe az előnök de önként jelentkezett, s nekem nincs jogom beavatkozni. A legfontosabb feladata üzenetet hagyni, ami eljuthat hozzánk; ha sikerrel jár, megkíséreljük a behatolást a történelem más időszakaiba is. Ha kudarcot vall... - Nem vall kudarcot - mondta Matthe. Az előnök a fejét csóválta, és búcsúzóul megszorította Obreen kezét. Jan Obreen a készülékhez ment, és fellépett a kis emelvényre. Kétségbeesett nekiszánással ragadta meg a műszertábla fémfogantyúit, és tőle telhetőleg rejteni próbálta, hogy egész bensője szinte maroknyivá zsugorodik. - No és ez a fickó - mondta a seriff -, szóval azt mesélte, hogy a jövőből jött? Lou Allenby bólintott. - Valami négyezer évvel ezutánból. Azt mondta, háromezerkétszáz-valamennyit írtak, de ez kábé négyezer év mostantól, mert ők közben valahogy megváltoztatták az időszámításukat. - És nem jöttél rá, fiú, hogy humbug az egész? Ahogy beszélsz róla, az az érzésem, egy kicsit bedőltél neki. A másik végignyalta kiszáradt ajkát.

4

- Igen, bedőltem neki - mondta csökönyösen. - Volt benne valami. Más volt. Nem testileg értem, nem különbözött bárkitől, aki köztünk született, de valahogy... mégis más volt. Abban, hogy... például hogy békében élt önmagával, és azt az érzést keltette, hogy ahonnan jött, ott mindenki így él. És eleven volt, olyan fürge, mint a csík. És az esze, mint a borotva. - És mi dolga volt itt nálunk? - A seriff hangja finoman gúnyos volt. - Valami diák volt, hallgató. Abból ítélve, amiket mondott, az ő idejében majdnem mindenki tanult. Minden termelési és elosztási problémát megoldottak már, senkinek sem kellett aggódnia a biztonságáért; úgy vettem ki, semmi olyasmi, ami nekünk gond, nem bántja őket. - Valami ábrándos vágyódás vibrált Lou Allenby hangjában. Mély lélegzetet vett, és folytatta: - Azért jött, hogy kutatásokat végezzen a mi korunkban. Nem sokat tudtak rólunk, úgy látszott legalábbis. Valami történt közben, volt néhány száz évnyi komisz időszak, és a legtöbb könyv és feljegyzés megsemmisült. Maradt valamennyi, de nem sok. így aztán keveset tudtak rólunk, és be akarták tölteni a hézagokat. - És te ezt mind elhitted, fiú? Tudta valamivel bizonyítani? Ez volt a legveszélyesebb pont, ebben rejlett a fő kockázat. Igazában nem sokat tudtak arról, milyen volt a földfelszín kontúrja vagy negyven évszázad előtt, voltak-e ott fák, épületek. Ha rossz helyen bukkan fel, azonnali halálát jelentheti. Jan Obreennek szerencséje volt, semmibe sem ütközött bele. Valójában épp az ellenkezője történt. Egy felszántott föld felett tűnt elő, vagy tízlábnyira a levegőben. Jókorát zuhant, de a puha talaj felfogta; egyik bokája érezhetően kimarjult, de nem veszélyesen. Sziszegve lábra állt és körülnézett. A szántóföld jelenléte egymagában is meggyőzte, hogy a Matthe-processzus, legalábbis részben, sikeresnek bizonyult. Messze a maga kora előtt bukkant fel. A földművelés még fontos összetevője volt az emberi gazdálkodásnak, s ez határozottan korai civilizációra vallott. Mintegy fél mérföldnyire sűrű erdő húzódott; nem park, nem is a tervszerűen telepített pagony, amely az ő korában a gondozott vadállomány otthonául szolgált. Szeszélyesen nőtt fák buja összevisszasága - szinte hihetetlen. De hát hozzá kell szoknia a hihetetlenhez. Ez a legkevésbé ismert minden történelmi korok között. Sok minden lesz furcsa itt. Jobb felől, néhány száz yardnyira, faház áll. Kétségtelenül emberi lakhely, primitív külleme ellenére. Semmi értelme kikerülni; kapcsolatot kell teremtenie embertársaival. Sántikálva elindult, hogy találkozzék a huszadik századdal. A lány bizonyára nem figyelt fel furcsa-hirtelen érkezésére, de mire Jan bebicegett a farmház udvarára, a kapuig sietett eléje. Ruházata is idegen korra vallott, mert Jan korában az emberi nem női felének öltözéke nem a férfitekintetek csábításának céljával készült. A lányé azonban takaros volt, színei ízlésesek, és érvényre juttatták testének fiatalos kontúrjait. De nemcsak ruhája lepte meg a jövevényt. Ajka színének volt egy árnyalata, amely - döbbent rá hirtelen - nem természettől való. Olvasott már róla, hogy a primitív nők festékeket, porokat és színezékeket alkalmaztak az arcukra - valamiképp most, hogy saját szemével látta, nem viszolygott tőle. A lány mosolygott, ajka vöröse kiemelte fogai egyenletes fehérségét. - Könnyebb lett volna az úton jönnie, mint a földeken át - mondta. Tekintete végigmérte a vendéget, és az, ha kissé tapasztaltabb, kíváncsi tetszést olvashatott volna ki ebből a tekintetből. Jan aggályosán formálta a szavakat:

6

- Tartok tőle, hogy nem ismerem kielégítő módon az önök agrikulturális metódúsait. Szeretném remélni, hogy nem okoztam jóvátehetetlen kártételt növénytermesztési erőfeszítéseik eredményében. Susan Allenby rákacsintott. - Ejha! - mondta kedvesen, és hangjában kacagás bujkált. - Mintha lenyelte volna az egész nagyszótárt. - Szeme hirtelen kikerekedett, látva, hogy a jövevény milyen óvatosan lép a bal lábára. - Hiszen maga megsérült I Jöjjön csak be a házba rögvest, lássam, tudok-e segíteni rajta. Jöjjön! Jan szótlanul követte, s csak fél füllel figyelt a szavaira. Valami... valami szenzációs indult meg Jan Obreenben, ami szokatlan, de nem kellemetlen módon hatott anyagcseréjére. Most már tudta, mit értett Matthe és az előnök a paradoxonon. - Szóval te elvoltál, mikor hozzátok érkezett - mondta a seriff. - Hogy került oda? Lou Allenby bólintott. - Igen, tíz napja történt. Miamiban voltam kétheti szabadságon. Húgocskám is, én is elmegyünk egy-két hétre minden évben, de sosem egyszerre, talán mert úgy képzeljük, jó az, időnként kikapcsolódni egymásból, akárhogy is. - Jó bizony, fiú. De mondd, a húgocskád, ő bevette ezt a maszlagot, hogy honnan jött a fickó? - Igen. És képzelje, seriff, meg is győződött róla. Bárcsak én is láthattam volna. A föld, ahová lepottyant, frissen volt szántva. A húgom helyrerántotta a fickó bokáját, és mivel a meséje nagyon kíváncsivá tette, követte a lábnyomait a földön, ameddig tudta. És ott értek véget, vagy inkább onnan indultak, a szántóföld kellős közepéről, egy kisebbfajta gödörnél, ami csakugyan úgy festett, mintha lepottyanva nyomta volna a földbe. - Nyilván repülőről jött, ejtőernyővel, fiú. Erre nem gondoltál ? - Dehogynem gondoltam, és a húgocskám is. Azt mondja, ha így jött, akkor biztos lenyelte az ejtőernyőjét. Jól végigkövette a nyomokat egész úton, néhány száz yard volt csak, és nem volt ott hely, ahová eldughatta vagy eláshatta volna. - S mondod, hogy rögtön összeházasodtak? - kérdezte a seriff. - Két nap múlva. A kocsi velem volt, a húgom befogta a bricskát, és a városba hajtott vele - a fickónak gőze se volt, hogy kell lovakat hajtani -, és összeházasodtak. - Láttad a házasságlevelet, fiú? Biztos vagy benne, hogy tényleg... Lou Allenby elsápadva nézett rá, és a seriff gyorsan így szólt: - Rendben van, fiú, nem úgy értettem. Felejtsd el, fiú. Susan megtáviratozta a bátyjának az egészet, de az már más szállodába költözött, és a táviratot valahogy nem küldték utána. Csak akkor hallott a házasságról, mikor egy héttel később behajtott az udvarra. Persze alaposan meg volt lepve, de John O'Brian - Susan kissé változtatott a nevén - eléggé megnyerőnek látszott. És csinos volt, ha kissé különös is, és Susan meg ő láthatólag fülig szerelmesek voltak egymásba. Pénze persze nem volt, azt mondta nekik, hogy az ő korában ilyesmit nem ismernek; ám dolgozni tud, méghozzá derekasan. Nem volt okuk kételkedni, hogy megállja a helyét. Hárman eltervezték, hogy az új házasok egyelőre a farmon maradnak, amíg John kiismeri magát új világában. Aztán majd csak talál valami módot pénzszerzésre - a fiú roppantul bízott ilyen irányú adottságaiban -, és aztán utazással tölti idejét, és Susant viszi mindenfelé magával. Kétségtelenül így tudhat meg a legtöbbet a jelenről.

7

A legfontosabb dolog, minden másnál előbbre való, az üzenet volt: kitervelni, hogyan juthat el Matthe és az előnök kezéhez. Ha ők az ilyen típusú kísérleteket folytatni akarják, minden rajta áll vagy bukik. Elmagyarázta Susannak és Lounak, hogy az utazása egyirányú. A készülék csak egyik irányban működik, a múltba lehet utazni, de a jövőbe nem. Ó önkéntes számkivetett, végzete lett, hogy élete hátralevő éveit ebben a korban élje le. Megállapodtak; ha már eleget élt ebben a században, s alaposan le tudja írni, összeállítja beszámolóját, elhelyezi egy különleges tartályban, amely biztosan átvészel negyven századot, és eltemeti ott, ahol könnyű lesz kiásni, egy olyan helyen, amit a jövőben kijelöltek. Tudja a pontos helyet a térképen. Egészen izgalomba jött, mikor meséltek neki a már eddig elásott időkapszulákról. Tudta, hogy ezek soha nem kerültek elő, és úgy tervezte, hogy beszámolójában ezek helyét is megjelöli, hogy a jövőbeliek rájuk leljenek. Estéik hosszú beszélgetésekkel teltek, Jan a maga koráról beszélt, és a közben eltelt századokról, már amennyit tudott róluk. A hosszú küzdelemről, amely felfelé vezetett, az emberiség sikereiről a tudományok, a gyógyítás és az emberi kapcsolatok terén. Ők pedig a maguk koráról beszéltek, leírták intézményeit, a különféle életmódokat, amelyek számára mind olyan furcsák voltak. Lou eleinte nem volt különösképp boldog a villámházasságtól, de hamarosan érezte, hogy kezdi megkedvelni Jant. Míg csak... - És ma estig - kérdezte a seriff - sose beszélt erről ? - Nem. - A húgod hallotta, amikor megmondta? Fog tanúskodni melletted? - Hát... azt hiszem. Most ki van borulva, ahogy mondtam, kész hisztéria. Azt visítja, hogy itt hagy engem meg a farmot. De hallotta, amikor megmondta a fickó. Nagyon odalehetett érte, másképp nem viselkedne így. - Nem mintha én kételkednék a szavadban, fiú, ami a lényeget illeti, de sokat segít, ha ő is hallotta. Hogy jött szóba a dolog? - Kérdezgettem őt mindenféléről, hogy s mint van az ő korában, és azt is kérdeztem, hogy állnak a faji problémával. Nagyon bamba képet vágott, aztán mondta, igen, rémlik neki valami a fajokról a történelmi tanulmányaiból, de az ő korában már egyáltalán nincsenek fajok. Az ő korára, mondta, már befejeződött a fajok összeolvadása, ami a nagy háború után - mondta a nevét, de nem jön a nyelvemre - indult meg. Hogy a fehérek meg a sárgák jórészt kiirtották egymást, és egy ideig Afrika volt a világ ura, aztán a fajok kezdtek egymásba olvadni, gyarmatosítás meg összeházasodás útján, és az ő korára a folyamat már befejeződött. Rámeredtem és kérdeztem: „Azt akarod mondani, hogy néger vér van benned?" Mire ő, mintha ez a legtermészetesebb lenne: „Persze, legalább negyedrész." - Jól van, fiú, azt tetted, amit tenned kellett - mondta a seriff komolyan egy percig sem kétséges. - Elöntötte a vér az agyamat. Feleségül vette a húgomat, vele hált! Megőrjített a düh, azt se tudom, honnan kaptam fel a puskát. - Ne izgasd magad, fiú. Jól tetted. - Mégis pokolian érzem magam. Az a fickó nem is tudta... - Nézd, ez felfogás kérdése, fiú. Talán kissé megzavarta a fejedet a süket dumája. A jövőből érkezett! No szép! Ezek a niggerek a legpiszkosabb trükköket eszelik ki, hogy fehérnek adhassák ki magukat. Miféle bizonyíték egy mélyedés a szántóföldön? Mesebeszéd, fiú! Senki sem jön ide a jövőből, és senki sem megy oda. Szépen elboronáljuk az ügyet, hogy soha senki nem fog hallani róla. Mintha meg se történt volna. TÓTFALUSI ISTVÁN FORDÍTÁSA

8

A kalciumfaló HERBERT W. FRANKE

A Föld magasabb rendű élőlényei szerves anyagokkal táplálkoznak. Vannak alacsonyabb rendű élőlények baktériumfélék amelyek abból az energiából élnek, amit a legegyszerűbb vegyi reakciókból nyernek. Egy űrhajóban lesben áll egy betolakodó, és kalciumra sóvárog...

9

Voltaképpen már korábban észre kellett volna vennem. Amióta az eszemet tudom, mindig segíteni akartam másokon. Erre a dologra azonban csak a múlt héten jöttem rá. És a kollégák még most sem sejtenek semmit. A felismerésre én magam is rendkívüli helyzetben jutottam. Akkoriban a Pszi 16-ról utaztunk hazafelé, és az út kétharmadát simán tettük meg. Senki nem gondolt semmiféle rosszra. És mi a legrosszabb, ami egy űrhajóssal megtörténhet? Kétségtelenül az, ha a légtisztító berendezés felmondja a szolgálatot. És ezt éppen nekünk kellett kifognunk! A javításra semmi lehetőség. A porított kalcium katalizátor eltűnt. Igen, óráról órára kevesebb lett, a szemünk láttára, és senki sem tudta megmondani, hová lett. Kalcium nélkül a szén-dioxid redukálása lehetetlen. Az űrhajóban pedig nem volt tartalékunk. Ki számít ilyen abszurd esetre?! Oxigénünk legjobb esetben három napra futotta. Willy nem mozdult a hőradar mellől, de semmi reményünk nem volt, hogy valamilyen bolygórendszert találjunk, még kevésbé remélhettük, hogy olyanra bukkanunk, ahol a levegő belélegezhető. Ezt mindenki tudta, a Kapitány semmit sem titkolt el - ezért bíztunk benne nagyon, és ő mibennünk. Meg kell mondanom, mindenki példásan tartotta magát, mindenki szótlanul ment vissza a munkahelyére. És akkor átsüvített a hajón Willy kiáltása. Aki csak tehette, odarohant hozzá a navigációs terembe. - Ott van valami előttünk! - kiáltotta. - Már egészen közel! Valóban, a képernyőn egy sápadt korongocska mozgott a mozdulatlan csillagok között. Mindenki fellélegzett, de a Kapitány lehűtötte a reményünket. - Mit segíthet már rajtunk ez a kis égitest? kérdezte. - Nem becsülöm nagyobbra egy köbkilométernél. Bizonyára valami nagyobb szikladarab. Gyorsan közeledtünk, a felszín is láthatóvá lett. - Mulatságos valami ez - vélekedett Jack. - Hol

vannak a szokásos sziklacsúcsok? Igaza volt. Az ilyen világcsavargók ábrázata többnyire csupa vad hasadék és szirt. Itt meg semmi. De még csak gömb vagy ellipszoid formája sincs, hanem mintha roppant fémkockákból állna, melyek valaha megolvadtak. - Ott a jelzés I - kiáltotta a kövér Smoky. Hájas hasa izgatottan rezgett. Most már félreismerhetetlen volt. Három fehér nyíl mutatott egy központi hely felé. Willy oda irányította a hajót. Mindenki feszülten figyelt. - Gyerekek! - kiabált a Kapitány. - Ez egy űrhajó! Egy hatalmas, kerge monstrum! Most már mi is láttuk a fedélzeti nyílásokat és egy beszállórámpa korlátját. Minek részletezzem? Landoltunk, rásegítettük Willyre az űrruhát, s ő kiszállt. Láttuk, hogyan babrál a fedélzeti nyíláson, s az ajtó kisvártatva kinyílt. Willy eltűnt az űrhajó belsejében. Nem sokáig tette próbára a türelmünket, mert hamarosan előbukkant, és egyetlen szót kiáltott az adón keresztül: - Levegő! Átszálltunk és elálmélkodtunk. Amit ott találtunk, minden várakozásunkat felülmúlta. Nemcsak hogy lélegezhető volt a levegő, hanem olyan fényűzésre bukkantunk, amilyenről még csak nem is álmodik az ember. Az űrhajó számtalan helyiségre oszlott, kisebbekre és nagyobbakra, de mindegyik úgy volt berendezve, akár egy hollywoodi villa: modern fekvőhelyek, színes gyékények, beépített szekrények. Csak a halak voltak döglöttek az akváriumokban, és a leveles növények zsugorodtak össze furcsán. Sárgák voltak és fonnyadtak. Különben minden a legkifogástalanabb állapotban maradt, rendezetten és tisztán, de sehol egy utas. Észrevettem, hogy a Kapitány nem olyan vidám, mint amilyennek e hallatlan szerencse után voltaképpen lennie kellene. - Együtt maradunk - parancsolta. - Először elszállásoljuk magunkat néhány szobában a bejárat közelében. Engedély nélkül senki nem távolodhat el a többiektől! Átcipeltük élelmiszerünk egy részét, és kedélyesen elhelyezkedtünk. Másnap a Kapitány elkezdte a portyázásokat, mindig két embert vitt magával. Váltakozva mindnyájan sorra kerültünk. Először alig történt valami. Mindig új helyiségeket fedeztünk fel, amelyek semmiben sem különböztek az előzőektől. Az elpusztult élőlényektől eltekintve minden rendben volt. Csak néhány dolog keltette fel figyelmünket, bár egyik sem látszott lényegesnek: néhány edény porrá esett szét, s a maradványok úgy hevertek ott, hogy korábbi formájukat fel lehetett ismerni. Néhány tükör üvegbevonata átlátszatlan, rideg masszává változott. Majdnem minden képen elbomlott néhány szín. Groteszk hatású mozaik. A Kapitány már a második napon megtalálta a navigációs szobákat. A rendszer könnyen áttekinthetőnek bizonyult. A hajó építői bizonyára emberhez hasonló lények voltak, bár valószínűleg némiképp előbbre jártak, mint mi. Conny megállapította, hogy a hajtóanyag elegendő, Willy kiszámíthatta az irányszöget, és rá is állhatott. Első őrjáratomnál Smokyval és a Kapitánnyal a bejárattól legtávolabb levő területeket barangoltuk be. Beléptünk egy verandafélére - egy sor elszáradt kaktusz meredt ránk s a Kapitány hirtelen megállt. Intett, hogy figyeljünk. - Észrevettétek? - kérdezte aztán. - Ezt a furcsa rándulást? - kérdezte vissza Smoky. - Pontosan azt - felelte a Kapitány. Mindketten rám néztek, választ vártak. Be kellett vallanom: - Semmit sem éreztem. - Egész testemen végigfutott - magyarázta a Kapitány mintha belül légüres tér keletkezett volna, valami gyötrő, szívó érzés. Bár ami azt illeti, nem volt rossz, még csak nem is kellemetlen.

10

De mégiscsak rosszabbnak kellett lennie, mint ahogyan ők ketten állították - a Kapitány elrendelte a visszavonulást. Nem messze lakóhelyiségeinktől baleset ért bennünket, Smoky eltörte az egyik lábát. Sima bokatörés. Hordágyat kellett rögtönöznünk, és az utolsó útszakaszon azon cipeltük. Ö maga sem tudta, hogyan történt a dolog. Úgy vélte, hogy nyilván alaposan megbotlott. De nem botlott meg. Én mögötte haladtam, és láttam, hogy a lába egyszerűen engedett a test súlyának, és összecsuklott. Nos, Smoky a nyolcvan kilójával ugyan nem volt könnyű fiú, de az mégsincs rendben, hogy a csontok egyszerűen összeroppannak. Nem ez a balszerencse volt az utolsó. Néhányan bágyadtságra, étvágytalanságra és izomfájdalmakra kezdtek panaszkodni. A Doki a fejét csóválta. Nem tudta megmagyarázni a tüneteket. A hangulat ingerült lett, az emberek minduntalan ráförmedtek egymásra, és Jack csillapította le őket, akit semmi sem tudott kihozni a sodrából. Amikor a Kapitánynak nem ízlett az étel, és leteremtette a szakácsot - talán a kelleténél erősebben Jack meg akarta menteni a helyzetet. - No, még mindig jobb, ha rossz az étel, mint ha nincs levegő! - mondta kényszeredett vidámsággal, és barátságosan enyhén belebokszolt a Kapitányba. Ott álltam mellette, és bizonyíthatom, hogy csak egészen könnyű ütés volt, de a Kapitány simán összecsuklott. Először azt hittük, tréfál, aztán kiderült, hogy a dolog komoly. Elmentünk a Dokiért, aki aztán megállapította, hogy a Kapitánynak három bordája eltört. A Kapitány ezután már nem vezethette a portyázásokat. Elképzelhető, mit érzett, amikor Willyt bízta meg ezzel. Willy már a második kutató útjáról néhány lyukszalaggal tért vissza - az első jele valamiféle írásnak. A Kapitánynak egyéb dolga úgysem akadt, hozzálátott hát a szalag megfejtéséhez. Meglehetősen hamar boldogult vele, és végre megtudtuk, mi történt a hajóval. - Még nem világos minden, de valamit már kiderítettem - jelentette ki. - Ez a láda, amibe most beszorultunk, egy áttelepítő akció nagy flottájának a szállítógépe. Megközelítően egymillió élőlényt szállított. Az utazás alatt egymás után mindenki megbetegedett, ezért áttelepítették őket más hajókra. Az okot még nem egészen értem, jóllehet itt valami olyasmi áll, ami szó szerinti fordításban kalciumfalót jelent. Tanácstalanul bámultunk egymásra, de a Doki felugrott, hozta orvosi műszereit, és rohant Spike-hoz, akit a betegség a leginkább levett a lábáról. Külön helyiségben feküdt, amelyet betegszobának rendeztünk be. A Doki vért vett tőle, és még néhány ilyenkor szükséges vizsgálatot elvégzett, majd eltűnt szükségből kinevezett laborjában. Nemsokára kihozott egy kémcsövet, és az orrunk elé tartotta. - Itt a magyarázat! - kiáltotta. A kémcsőben fehér, bolyhos csapadék örvénylett; természetesen sejtelmünk sem volt, mit jelenthet ez. - Kalciumhiány! - mondta a Doki lihegve. - A kalciumszint jóval a megengedett érték alá süllyedt. Most már értem, miért törnek el a csontjaink, miért mozognak a fogaink. - Kalcium? - kérdezte töprengve a Kapitány. - Hiszen a katalizátorunk is kalciumból állt. - Képtelenség - vélte a Doki ez csak véletlen egyezés lehet. Most majd jobban törődöm az étlappal, és kalciumgazdag ételeket állítok össze. És mindenki mésztablettákat fog szedni! - De mi az a kalciumfaló? - kíváncsiskodtam. - Talán baktériumok - vélekedett a Doki. - Azonnal váladékvételt csinálok, és a mikroszkóphoz ülök. Ennek alapján most már tovább kutathattunk, de nem állíthatom, hogy pompásan éreztük magunkat. Másnap az egyik őrjárat nem tért vissza. Először nem aggódtunk, hiszen egy ilyen nagy űrhajóban könnyű késni. De amikor Fatty és két társa másnap reggel sem érkezett meg, a Kapitány Cyrilt és engem küldött a felkutatásukra.

12

Körülbelül tudtuk, a hajó melyik részén portyáztak, s arrafelé indultunk. Korábban minden őrjárat szórakozásnak számított, akár egy kirándulás valami szép tájon. Ma ezek a csodálatos helyiségek kísértetiesen fogadtak bennünket. Idegölő csend honolt mindenütt. Valahányszor egy ajtón benyitottam, először erőt kellett vennem magamon, mintha az ajtó mögött valami lesben állna. Amikor már meglehetősen messzire előrenyomultunk, Cyril furcsa húzásra panaszkodott a tagjaiban. Én semmit sem éreztem, de mivel Cyril mindjobban panaszkodott, már javasolni akartam, hogy forduljunk vissza - s akkor egyszerre megtaláltuk társainkat... Éppen előttünk hevert Fatty, s amikor meghallott minket, kissé megmozdult. Valamivel távolabb feküdt két társának a teste. Egyformán ernyedten nyúltak el, s amint lehajoltunk Fattyhoz, észrevettük, hogy az arca elformátlanodott, szivacsos lett, s karjai lazán, ernyedten lóbálództak. Szeme félig csukva, ajkai nagy nehezen formálták a szavakat: ..egy lény... egy állat és... Összeroppant, mintha testéből az utolsó csepp erő is eltávozott volna. Cyrillel iszonyodva néztük. A szomszéd szobából zajt hallottam. Előrántottam a pisztolyomat, és feltéptem az ajtót. A hosszú télikertféle szoba tele volt elszáradt leveles növényekkel. Hátul azonban valami forgott, csúszott és tekerődzött, de csak egy részét láttam, maga a test eltűnt egy kanyarulat mögött: alaktalan tömeg volt, ezüstszürke póklábakkal vagy csápokkal, amelyek szüntelenül hullámzottak, és tapogatózva ide-oda mozogtak. Cyril kiáltása visszatérésre késztetett. Sápadtan támaszkodott a falnak. Alig állt a lábán. - Egyre pokolibb - nyögte. - Vigyél vissza I Alig bírt járni, az út nagy részén vinnem kellett. Ahogy visszaérkeztem, újabb vészhír fogadott: a Doki megállapította, hogy az élelem nagy része megromlott, mégpedig éppen a mészben gazdag ételek. Egy önkéntes egység aztán elhozta a szerencsétlenül jártakat az alsó helyiségekből. Az állatra nem bukkantak rá, de teljesen legyöngülve jöttek vissza. A megmentett embereket alig lehetett kábulatukból eszméletre téríteni. A Kapitány gyűlést hívott össze. A helyzetet majdnem reménytelennek találtuk, s arra a következtetésre jutottunk, hogy az a lény, amelyet láttam, kalciummal táplálkozik, és ezt a környezetből is képes kivonni. Megvitattunk néhány kétségbeesett tervet, hogy miképpen védekezzünk ellene; egyesek azt javasolták, hogy robbantsuk fel a hajónak azt a részét, ahol a szörny tartózkodik, mások bonyolult csapdákat akartak állítani. Csak fél füllel hallgattam oda. Láttam társaim sápadt alakját, ahogy fáradtan nyúlnak el a kényelmes fekvőszékekben, a Kapitány bekötözött felsőtestét, a mozdulatlanul heverő Spikeot. Mindenféle gondolatok keringtek a fejemben. Változatlanul jól éreztem magamat, nem tapasztaltam azt a rándítást sohasem: a többieknél ebben nyilvánult meg a kalciumelvonás. Egyedül én láttam a lényt - és mégsem történt velem semmi. Minden következtetésem egy pontban futott össze... Ha igazam van, akkor számomra ez bizony nagyon szomorú. De talán ez a menekülés útja. Észrevétlenül visszahúzódtam, eltűntem egy levelekkel borított rácsos fal mögött, kisurrantam az ajtón... Meg kellett bizonyosodnom! A Doktor laborjában megtaláltam, amit kerestem - egy kötőtű hosszúságú injekciós tűt. Kinyitottam az ingemet, és a bőrön át a mellcsont alá beledöftem a tűt - lassan mélyedt bele, egy kissé ferdén felfelé, pontosan tudtam, hová kell céloznom. Nagy önuralmamba került, éreztem, lüktet a szívem. A veríték elborította a homlokomat. Normális emberi reakcióim voltak. És ekkor megbizonyosodtam. Körülbelül öt centiméter mélyen a tű valami kemény, áthatolhatatlan fémtestbe ütközött.

13

Most már egy pillanatig sem haboztam. Az én életem egyáltalán nem volt fontos. Magamhoz vettem a raktárból egy automata pisztolyt, és rohanva elindultam a hajó belsejébe. Még soha nem volt ilyen elviselhetetlen számomra az elszáradt növények szaga, és ilyen nyomasztó ezeknek a luxusszobáknak az élettelensége. De azt sem tudtam még soha ilyen bizonyossággal, hogy mit kell tennem. Hosszú ideig futkostam az űrhajó hátsó részében. Kerestem a kalciumlényt. Egymás után haladtam át a csodaszép szobákon. Mindenütt a halál honolt: aszott növények, akváriumok, tele elrohadt halakkal, nyugágyak, játékasztalok, kerti hinták, vízmedencék, műanyag szobrok, világítógömbök - egyszerre fényforrások és díszek. Aztán felfedeztem a rendetlenség nyomait. Félretolt székek, felborított virágtartók.. Valami zaj hallatszott... Megálltam - csoszogás, kaparás. Felemeltem a sugárpisztolyt, és továbbsurrantam. Ezüstszürke halmaz bukkant fel, óriási csápok vagy antennák, póklábak és száz meg száz kar. Ide-oda csúszkáltak, egy parabolatükör-féle irányult rám, de nem éreztem a hatást. Tőlem senki sem vonhat el kalciumot. Ujjamat az automata pisztoly billentyűjére helyeztem - de a fegyver nem működött. Még egyszer megnyomtam a billentyűt - semmi. És ekkor eszembe jutott: a fegyver germánium-kalciumszulfid-katóddal működik - természetesen régen tönkrement. Szörnyű düh fogott el. Most már nem vallhatott kudarcot a tervem. Eldobtam a pisztolyt, felkaptam egy széket, és rárontottam az állatra. Teljes erőből rávetettem magamat, lecsaptam a székkel... Szinte semmi ellenállásba nem ütköztem - valósággal belerohantam az állatba. Porózus massza porzott a földre. Csápok, karok és lábak vibráltak felém, de amikor a kezemmel végigsöpörtem rajtuk, letörtek, szétomlottak. Az állat teste, amely napvilágra került a végtagok alól, felfúvódott, forgott, hullámzott. De alig mértem rá egy-két csapást a székkel, elcsendesedett. Gyerekjáték volt az egész. Ennek ellenére teljesen kimerültem - az idegfeszültségtől, az izgalomtól. Négy órába telt, amíg visszaértem. A Kapitány dühös volt. Amikor azonban elújságoltam, hogy az állat elpusztult, elhallgatott. Mindenki odarohant, ahol a szétesett test hevert. Amikor visszatértek, csak akkor ébredtem tudatára a boldogságnak, hogy megmentettem őket: Spike-ot, a segítőkész, csendes fizikust, a kövér Smokyt, a kíváncsi Willyt és a többieket, a tapasztalt űrhajósokat, akik mind a társuknak tartanak. Jacket, aki talált egy kalcium-oxiddal teli gubót, amely elegendő arra, hogy a katalizátorunkat újra feltöltsük, a Dokit, aki üvegcsében magával hozta a lény szétmorzsolódott maradványait - és a Kapitányt, aki odalépett hozzám, és kijelentette: - Még soha nem éreztem ilyen átkozottul kellemetlennek, hogy valakit meg kell büntetnem. De be kell látnod: három nap fogda. Engedély nélkül távoztál. A büntetést fel se vettem. Sokkal fontosabb, hogy semmit sem tudtak meg. Mert kedvelem őket, mindannyiukat, és szeretném, ha ők is kedvelnének engem ezután is. És ez azért nem egészen bizonyos, ha tudomást szereznek a pozitroncelláról a gyomorüregemben. Ha megtudják, hogy robot vagyok. APOSTOL ANDRÁS FORDÍTÁSA

15

KISHAZA NORBERT FANGMEIER Míg Dansien a referátumát olvasta, Kurtz az iroda ablakában nézelődött; talán tíz méterre a helyiség alatt egy teherautó cammogott végig az üres utcán. Nyomában sűrű porfelhő kavargóit fel, hogy a déli nap izzó fényében lustán gomolygó, szürkéssárga köddé egyesüljön a motorból kiáradó fekete kipufogó gázzal. Majd a jármű megállt, és a sofőr kiugrott a fülkéjéből - Kurtz látta az arcát: bozontos szemöldökét, őszülő haját, hosszú orrát, mely csillogott az izzadságtól. Míg a férfi nagy káromkodással feltámasztotta a motorház tetejét, a másik ülésről is kiszállt egy ember. Kurtz elnézte sörényhosszú haját, ráncos arcát; mintha olyan bőrből lett volna, melyet sokáig kifeszítettek, s azután hirtelen elengedtek: indulatosan hullámzott, s dombocskákba türemkedett. Kurtz látta a koszos zubbony szétfoszlott anyaga alól előbukkanó formátlan mellkast, és lassan rábólintott. Ez hát a helyzet: mindenkinek meg kell tennie a magáét, hogy a kolónia fennmaradjon, és a hanyatlásuk mégis nyilvánvaló, éppen úgy, mint a teherautó lerobbanása. Kurtz elfordult az ablaktól, csak most vette észre, hogy Dansien abbahagyta a referátuma olvasását; megvonta a vállát, mintha bocsánatot kérne. - Akárhogy is csűröd-csavarod, Gregor - mondta -, leáldozóban van a napunk. Dansien ingatta a fejét. - De nem úgy, ahogy te látod, Ottó - válaszolta. - Ez természetes folyamat, és nyomban lezárul, amint a szociális és gazdasági szervezettség megfelelő fokát elérjük. Kurtz az ablakból a veszteglő teherautóra mutatott. - Nézd csak - mondta kihívóan -, ez a te természetes folyamatod: már olyan egyszerű mechanizmusokat, mint a belső égésű motorok, sem tudunk karbantartani - négy évvel a földi kapcsolat megszakítása után I Nem vitás, Gregor, ez a folyamat valahol lezárul, de félek, hogy az a szint, amelyen majd ez megtörténik, túlontúl alacsony lesz ahhoz, hogy örömöm lelném benne. Dansien egy pillanatig hallgatott. - Mit kellene tennünk? - folytatta Kurtz. - Nézzük tétlenül, hogyan morzsolódik fel a közösségünk, amelyet magunk teremtettünk meg azzal, hogy egy korábban ismeretlen, szociális szimmetriával és jogrendszerrel rendelkező társadalmat felépítettünk - éspedig több mint ötmillió ember számára? És az az ötvenmillió, aki itt egy újabb, jobb jövőben reménykedett? - emlékeztette Kurtz. - Akik voksával ide jutottunk, és a közösségünket megalakítottuk; mi van azokkal? Megvolt-e a jogunk ahhoz, hogy mindezen emberek életlehetőségeiért szorgoskodjunk, áldozatuktól hajtva, hitüktől átszellemülten, és akkor két évtized múltán egyszerre azt mondani nekik: „Állj, maradjatok inkább odahaza, csak zavarnátok a kényelmünket!" És minden kapcsolatot megszakítani, az orruk előtt, szinte szó szerint, bevágni az ajtót? Volt-e jogunk mindehhez? - Szenvedélyes vagy, Ottó - vetette közbe Dansien. - Valamikor másképpen beszéltél, mint most, és a „szabadságot Kisházának" eszme téged éppúgy hatalmába kerített, mint mindannyiunkat.

16

KISHAZA Kurtz legyintett kezének egy félbehagyott mozdulatával, mely röpte közben mintha elernyedt volna, célját egy szempillantás alatt elveszítve. - Az ember okul - mondta fáradtan Kurtz. - Sokat töprengek, amióta a Földhöz vivő út kapuját bezártuk. Azt hiszem, Gregor, tévedtünk, igazságtalanok voltunk. Nem azért, mintha a lelkiismeretem nem hagyna nyugton, nem, nem azért; de tartok azoktól a következményektől, amelyekkel a döntésünk járhat. - Következményektől? - kérdezte Dansien. - A kolónia belső fejlődésére gondolsz? - Nem - intett tagadólag Kurtz -, de azt várod talán, hogy a földi emberek egyszerűen zsebre vágják, hogy kizártuk őket - a legtöbb kolóniával így jártak! Minden bizonnyal megkísérlik, hogy leszámoljanak velünk, és a kapcsolatok újrafelvételét ránk erőszakolják. És mindent megtesznek, hogy ezt elérjék, attól félek! - Arra gondolsz, hogy űrhajókat küldenek ide? - kérdezte Dansien. - És ha úgy volna, mi lenne a szándékuk? - Ne add az együgyűt, Gregor - mondta Kurtz szelíden. - Hogy mi volna a céljuk? Éppen csak egy tranzitállomás szerkezeti elemeit kell a hajójukra pakolniok, és ezt az űrállomást itt felépíteniük. Máris helyreállna a kapcsolat a Földdel, ami a vágyuk. - Ebben megakadályoznánk őket! - tiltakozott Dansien. - Ugyan miképpen? - legyintett Kurtz. - Talán azzal az egy-két vadászfegyverrel, amely Kisházában megvan még talán? - Legalább a többi kolóniával kapcsolatban lennénk - mondta Dansien és akkor kigondolhatnánk egy közös stratégiát. - De nem vagyunk kapcsolatban velük - állapította meg Kurtz. - Sajnos minden kontaktusunk a Földön át haladt, teljességgel magunkra maradtunk! Dansien hallgatott egy pillanatig. - Végül is felettébb kétséges - mondta -, hogy a Föld, különösen az Európai Közösség, egyáltalán felkészítette s útra bocsátotta-e az űrhajót, s azonkívül biztosan van egy sereg más problémájuk, ami jobban leköti őket. Egy pillanatig csöndben voltak, Kurtz leült, és kifejezéstelen arccal nézett az íróasztalára. Dansien mozdulatlanul állt a szoba közepén, és az irattartójára meredt. A csendet zaj szakította meg, először halk volt, majd egyre erősödött. - Mi ez? - kérdezte Dansien inkább önnönmagától, mint Kurtztól. Kurtz keserűen mosolygott. - Egy molyocska, Gregor - válaszolta. - Elküldték mégis az űrhajójukat, ha hiszed, ha nem I Dansien az ablakhoz sietett, és kinyitotta; tompa dübörgéstől remegett a lég. Kurtz mellé lépett és kihajolt. - Ott! - kiáltotta. Kiabálnia kellett, hogy hallani lehessen, amit mond. - Onnan jön! - és kelet felé mutatott, ahol a zenitjén álló Nap vakító fénye ellenére egy fényes csillagot lehetett látni, amelynek ragyogása nőttön-nőtt.

17

KISHAZA Egy kéz megérintette Kurtz vállát, erre megfordult. A rádióállomás egyik alkalmazottja állt előtte, a kezében egy darab papír, és igyekezett, hogy Kurtzcal tudasson valamit. Kurtz azonban semmit sem hallott, és intett az asszonynak, hogy hajoljon közelebb hozzá; de abban a pillanatban megszűnt a fülsiketítő dübörgés, és elhalványult a ragyogás is, amely előbb még egyre vakítóbban hatolt be Kurtz szobájába. Most már csak állandó, egyenletes zúgást lehetett hallani. - Rádióadás minden hullámtartományban - mondta az asszony, és a papírján levő szöveget kezdte olvasni. - „Az Európai Közösség IMPERATOR MUNDI nevű hadihajója rövidesen leszáll Kishaza űrkikötőjében." - A nő felpillantott, mintegy mentegetőzve. - Ez minden. - Száraz ténymegállapítás - mondta Dansien. „Nem éppen udvarias" - gondolta. Kurtz ismét kihajolt az ablakon, és felfelé kémlelt, akárcsak a teherautó sofőrje és utasa lent az utcán; időközben a zaj intenzitása megint elérte a tetőpontját. Dansien és a rádió-állomás alkalmazottja is kihajolt. Jó néhány kilométerrel felettük húzott át Kishaza egén az IMPERATOR MUNDI - pillanatnyilag csupán hatalmas irányítósíkjain lebegett a Nap ragyogásától csak homályosan lehetett látni az alakját. Azután, amikor már jócskán elhagyta a várost, újra fellobbantak a hajtóművek, és robbanásaik dörejétől megremegett a lég. Kurtz visszament az íróasztalához, és leült. Dansien becsukta az ablakot. Az asszony az ajtóhoz sietett, de ott megtorpant, és zavartan toporgott. - Uram - szólalt meg végül -, mit jelent ez a név? - IMPERATOR MUNDI - válaszolt Kurtz gondolataiba mélyülten - A VILÁG URA, s ez így igaz. Az alkalmazott kiment, és halkan becsukta az ajtót. Csönd maradt utána. Kurtz lepillantott az űrkikötőbe. Az ellenőrző torony vastag, domború műüveg tábláin át minden oldalra jól lehetett látni, bár az üveg hajlatai bizonyos fokú torzuláshoz vezettek, és a még magasan álló Nap sugarai megtévesztő fényhatásokat okoztak. A vaskos torony lábánál kezdődött a kolónia repülőgépeinek felszálló- és leszálló-pályája; ezek a gépek röviddel ezelőtt a kishazai kutatások számos feladatát végezték el, s a távol fekvő települések ellátása is az ő dolguk volt. Most azonban a gépek a hangárokban vesztegeltek, legtöbbjük műszaki hibával, és olyan különösen sürgős alkalomra vártak, amely egy-egy repülőgép bevetését szükségessé teszi. Kurtztól jobbra, a pálya legelején állt egy testes, kocka alakú csarnok, egy olyan űrhajót tároltak benne, amely nukleáris meghajtású volt, és régen, amikor az első telepesek a Kishazába érkeztek, az volt a tervük, hogy megfelelően képzett technikusok és tudósok majd ezzel az űrhajóval kutatják a világűrt a kolónia környezetében. De ilyen telepesek nem érkeztek ide, a tudósokat és a technikusokat hiába várták; így a költséges gépet lassan belepte a por a hangárban.

18

KISHAZA A tartószerkezet mellett kezdődött a gőzkatapult sínje, s a kilövőszerkezete is ott állt, amely azelőtt a kolónia légi vonatjait indította el; a katapult kazánháza a csarnok mellett emelkedett. Kurtz pillantása átsiklott a betonszalag elejénél álló épületeken, és az indítóberendezés sínjét követte addig a pontig, ahol a pálya egy nagy, kerek térbe torkollott, amelyet köröskörül sűrűn benőtt a zöld; gyepszőnyeg terült el a laza talajon, bokrok és gaz burjánzott térdmagasságig, fák fogtak gyökeret. Csak a kör közepén, a kipufogó gázok aknájának sötét nyílása körül feszült a földre vastag betongyűrű. Ennek a sötét területnek kellett a közelgő IMPERATOR hatalmas tömegét megtartania. A gyász szomorúságával szemlélte Kurtz ennek a körnek a kiégett földjét, ahol minden zöld kihalt, és hamuvá aszalódott, azután hirtelen Dansienhez és a karbantartó technikushoz fordult, aki az ellenőrző toronyba kísérte őket. - Hogyan működnek a tér műszaki berendezései, Hertzhaus? - kérdezte a technikustól. Az megvonta a vállát. - A derítőakna vízhűtése hibátlan, uram - mondta -, több mint tízezer köbmétert beleeresztettünk, és a szivattyúk kifogástalanul helytálltak. - És azonkívül? - érdeklődött Kurtz. Hertzhaus elgondolkodott egy pillanatig. - A második átfogó rendszer a katapult - válaszolta végül. - És azt már több mint egy esztendeje nem használtuk, de nem tudnám megmondani, mi baj lehetne vele. Kurtz bólintott. - Hogy állunk a távközlő berendezéseinkkel? - kérdezte. - Működnek - mondta tömören Hertzhaus. - Rendben - válaszolta Kurtz. - Létesítsen kapcsolatot az IMPERATOR-ral! - Mi a csodának? - vetette közbe Dansien. - Azt hiszed, dűlőre juthatsz velük valahogy? Kurtz vállat vont és hallgatott. Akkor Hertzhaus egy műszertábla képernyőjére mutatott, amely vibrálni kezdett, és végül egy idősebb ember arcképe jelent meg rajta; egy arc, amelyet mély ráncok barázdáltak, ősz haj és fáradt pillantású szem. - Kaspak - szólalt meg Kurtz Eugen Kaspak. - Gondoltam, hogy te vagy, Ottó - mondta Kaspak. - Bár nem tudom, miért hívtál föl. Örülök, hogy látlak. - Hogy jutottál a dicsőséghez, hogy erre az útra téged küldjenek? - kérdezte Kurtz. - Mi a terved? Kaspak sejtelmesen mosolygott. - Régen volt, Ottó, nem igaz? - válaszolta. - Sok minden megváltozott azóta. A Telepítésügyi Minisztérium ügyvezető államtitkára lettem, és ilyen minőségemben vagyok itt. Te a Kishaza ura vagy (tényleg: az vagy még?) és szakadár! - A fejét csóválta. - Mi a tervem? Hogyan kérdezheted. Ha eléggé lehűl a talaj, és a radioaktivitás felszívódik,

19

KISHAZA Chadeau parancsnok kiküldi az embereit, és azok felépítenek egy tranzitállomást. - Élesen felnevetett. - Természetesen megkönnyíthetitek a dolgunkat: nyissátok meg újra a kapcsolatotokat a Földdel, talán valamicskét jóvátehettek vele. - És aztán? - faggatta Kurtz. - Mi lesz akkor, ha felépíttettétek a tranzitállomásotokat? - Azután - mondta Kaspak megfontoltan -, azután nyolcvanmillió ember jön ide! Egy negyedéven belül itt lesz valamennyi. - És mi? - kérdezte Kurtz. - Mivelünk, hűtlenekkel mi történik majd? - Nektek, a szabadságpolitikusoknak, akik a romlást kihívtátok, meglesz a rendes pörötök - jelentette ki Kaspak. Kurtz halványan elmosolyodott. - És azután nyiszi-nyiszi, le a fejjel? - kérdezte. Kaspak tagadólag intett. - Azt már nem - mondta elmélázva. - De talán elküldenek olyan vidékre, ahol tíz négyzetméter lakóterületen hét ember él, és ahol az éhség állandó vendég, és ahol előbbutóbb mindenki meghibban - hogy végre rádöbbenjetek mire is vetemedtetek egykor. Kaspak szeme parázslott. - Réges-régen barátok voltunk, Ottó, de most, e fémkoporsóban eltöltött évek után azt tanácsolom, ne tégy semmit, amivel felbosszanthatsz, és ha megkísérelnétek az űrhajónk vagy a tranzitállomásunk építése ellen valamit is tenni, Kishazátokat azon nyomban hamusivataggá változtatnánk. A képernyő elszürkült. Kurtz elmosolyodott, mintha nem értené. - Most már tudjuk pontosan - szólalt meg. Dansien kinézett az IMPERATOR óriási fémtornya felé. - Szét kell rombolnunk - bukott föl belőle az indulat - gyorsan és tépelődés nélkül! Kurtz töprengve ráemelte a szemét. - Egyetlen mód nyílik erre, Gregor - mondta aztán. - Egyetlen egyszerű, biztos út. Dansien és Hertzhaus dermedten meredt rá. - Micsoda? - kérdezte Dansien izgatottan. - Hogyan? - Persze - folytatta Kurtz megfontoltan - számolnunk kell vele, hogy az életünkbe kerülhet. Egy olyan agyonfegyverzett, óriási feszültség alatt álló hadi gépezetet, mint az IMPERATOR, nem lehet szétrombolni anélkül, hogy bizonyos reakció be ne következzék: valószínűleg felrobbanna és vele a nukleáris töltetek is. - Ez az ár, amit fizetnünk kell a pusztulásáért - mondta Hertzhaus elszántan. - De mivel támadhatnánk meg egyáltalában hatékonyan ezt a monstrumot? - kérdezte Dansien halkan. - Pusztán elméleti elgondolásokkal nem jutunk messzire. Kurtz a leszállómezőre mutatott. - Ez a megoldás kulcsa - mondta. - A katapult egyenesen a hajójukra irányul. - És? - kérdezte Dansien felcsigázva. - Mi lesz azután?

20

KISHAZA

KISHAZA - A főnöknek igaza van - szólt közbe Hertzhaus. - Egyszerűen kivitelezhető: egy megfelelő méretű objektumot a legnagyobb teljesítménnyel rálövünk a hajóra. - Az űrhajónk, amely a hangárban áll, éppen jó volna erre - mondta Kurtz. - S egyben ez az egyetlen lehetőségünk is, hiszen a hajó legénységének a szeme láttára aligha szerelhetnénk egy hasonló méretű tárgyat a katapult sínjeire. Hertzhaus futólagos számításokat végzett egy papírfecnin. - A hajó tömege kereken 50 tonna - mondta végül. - A katapult hengerét és a tartalék gőztartályt 500 atmoszféra nyomással lehet megterhelni. Ez egy ezerméteres gyorsulási szakaszon csaknem fél másodperckilométeres végsebességet jelent. Dansien hevesen bólogatott. - Annak pedig elégnek kell lennie! - tört föl belőle. - Elégnek kell lennie! - Mennyi ideig tarthat, míg a gőznyomás a megfelelő szintet eléri? - kérdezte Kurtz. - Nem szabad túl erősen hevítenünk, nehogy feltűnjön a kazánház párolgása; de most a levegő még annyira tüzes, hogy emiatt nem kell aggódnunk. Hertzhaus egy ideig gondolkodott. - Talán két óra - mondta végül. - Elég kell hogy legyen. És nekilátott, hogy a műszerfalon beállítsa a kapcsolásokat. A mérőműszerek új életre támadtak, és a talaj alig érezhetően remegni kezdett, amikor a megnyíló szelepeken át földgáz áradt a kazánház égőterébe, és a lángok kék lándzsái felvillantak. - Minden rendben - állapította meg Hertzhaus. - A vezetékekben áramlik a gáz, a vízszivattyúk dolgoznak, és a gőztartályok nyomása megfelelő. Kurtz bólintott, azután elfordult, és elhagyta a vezérlőtermet. Lement egy lépcsőn, és egy kis irodába jutott. Ujjvastagságnyi por borította a padlót, az asztalt és azt a telefont is, amelynek a kagylóját Kurtz a füléhez emelte. Tárcsázott, és várt egy pillanatig, azután meghallotta felesége ismerős hangját. - Márta - mondta -, figyelj ide! Tudod, a Földről egy űrhajó érkezett. A hajó emberei egy tranzitállomást akarnak építeni, de mi megpróbáljuk szétrombolni a hajójukat. Egy pillanatig csönd volt. Kurtz csak felesége elfulladó légzését hallotta. - Igen - szólalt meg végül halkan az asszony. - Azt hiszem, ezt kell tennetek. - Lehet - folytatta Kurtz érdes, száraz hangon -, hogy a hajó felrobban, és az egész repülőteret darabokra szaggatja. Márta hangja elcsuklott. - Ha úgy látjátok, hogy meg kell tennetek, tegyétek - mondta. - De én félek, Ottó - suttogta. Kurtz percekig hallgatott. - Én is - tört föl belőle végül én is. Viszontlátásra, kedvesem! - nehezen ejtette ki a szavakat. Óvatosan helyére rakta a kagylót, nyomorultul érezte magát.

22

KISHAZA Nem annyira a maga élete miatt aggódott - nem vitás, hogy félt a haláltól de sokkal inkább irtózott attól, ami Mártával történhet majd: Márta rákbeteg volt, és az elmúlt huszonöt évet szinte ajándékként élte, mivel évente olyan injekciókat kapott, amelyek a rákos sejtek terjedését a szervezetben meggátolták. De a földi kapcsolat megszakításával a gyógyszerek szállításának is vége lett, és Mártát legutóbb két éve kezelték, és az asszony tudta, mi vár rá, és tudta Kurtz is - és Dansien is. „Megtaláltam a módját, hogy az IMPERATOR-t rommá lőjem, és ezzel Mártát halálra ítéltem" - gondolta Kurtz. Kábán ingatta a fejét. „De megfordíthatom-e a kolónia sorsát és jövőjét ezen az egyetlen sorson, szabad-e a cselekedeteimet a magánügyeim parancsára irányítanom?" - kérdezte önnönmagától. És egyre csak mormolta: „Nem tudom, nem tudom." Kurtz kipillantott az űrhajó hatalmas hengerére, melynek az árnyékában már hangyaserénység mutatkozott: gépek ágaskodtak, vezetékek kerültek a földbe, állványzatok nőttek elő. - A katapult nyomás alatt áll - mondta Hertzhaus elszánt hangon, a homlokán izzadság gyöngyözött. - Az embereim a hajót ráhelyezték a kilövőszerkezetre. Amint a katapult kioldóberendezése működésbe lép, a kilövőszerkezet áttöri a hangár kapuját, és a hajónkat az IMPERATOR-ra zúdítja. A gyorsítás végére olyan sok energia akkumulálódik benne, hogy az idegen hajót derékban rombolja majd szét. Kurtz lepillantott az előtte lévő kapcsolóasztalra. - A kioldást én irányítom - mondta elhaló hangon. - Természetesen - helyeselt Dansien. - Ez teljes mértékben a te jogköröd. - Remegett az ajka, és az arca hamuszürke volt. Hertzhaus egy piros keretes, fehér billenőkapcsolóra mutatott. - Ez a kioldóbillentyű - mondta rekedten. - Ez itt! - Orráról és álláról izzadság csepegett. Kurtz kinyújtotta a kezét - milyen meghitten ismerős volt neki ez a berendezés még abból az időből, amikor ő is a repülőtér építésén segédkezett. Ujjai sebesen matattak a műszerfal gombjai és billentyűi fölött; de azt a kapcsolót nem érintette meg. Egy végtelennek tűnő pillanatig semmi nem történt, a három férfi dermedten állt. Akkor, mintha ütés érte volna, megremegett a torony. Magasan a leszállópálya betonszalagja fölött és a kazánház mellett fehér, gyorsan kiterjedő, kúp alakú gőzoszlopok csaptak elő. Irtóztató, tompa dübörgés rázkódtatta meg a levegőt. - A főnök, a főnök kinyitotta a szelepeket! - üvöltötte Hertzhaus artikulátlan hangon. Kurtz arcába vágott, és kirohant. Kurtz letörölte az ajkáról a vért, és Dansien pillantásába ütközött. - De miért? - kérdezte Dansien halkan. - Miért? - De amikor Kurtz válaszolni akart, leintette. - Tudom - morogta -, nem halálfélelemből vagy Kisházáért, csak Mártáért, csak őmiatta. Lassan kiment - fáradt, csoszogó járással és mellre csüggesztett fejjel.

23

KISHAZA Felhangzott a távbeszélő berendezés zümmögő jele, és Kurtz vételre kapcsolt. Kaspak arca jelent meg a képernyőn. - Elpusztíthattad volna az IMPERATOR-t - mondta halkan. - Nem voltunk elég óvatosak. - Igen - válaszolta Kurtz egykedvűen. - Nehogy valaha is megtehessétek, szétlőjük a kazánházatokat - jelentette be Kaspak Elgondolkozva bámult Kurtzra, majd értetlenül csóválta a fejét. - Megvolt a lehetőségetek mondta csodálkozva. - Miért döntöttetek másként? - Hallgass már! - szólt közbe Kurtz meggyötörtén. - Hallgass el már végre! A képernyő fénye kihunyt. Kurtz felzokogott. FODOR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

JOHN WYNDHAM

ILLAT

Miss Mallison már egy félórája szinte minden percben várta, mégis összerezzent egy kissé, amikor nyílt az ajtó. De azért a szemét mereven az íróasztalon heverő levélre szegezte. - Jó reggelt, Miss Mallison - szólalt meg a várva várt hang. Vidáman csengett, de nemigen különbözött mondjuk attól a hangtól, amelyik így szól: „Jó reggelt kívánunk minden kedves hallgatónknak!" - Jó reggelt, Mr. Alton - válaszolt kimérten Miss Mallison. Mire a főnöke felakasztotta kabátját, kalapját, ő már nem volt az íróasztalnál, hanem az iratszekrényben matatott, háttal Mr. Altonnak. - Van valami érdekes a postában? - kérdezte a főnök. - Semmi különös, Mr. Alton. Odatettem az íróasztalára. Miss Mallison tovább matatott, és elkeseredve várta, mikor csöndesül már egy kissé a szívverése, és mikor száll el végre az arcából a pír, ami annyira égeti. Tapasztalatból tudta, hogy ha ezen a fázison sikerül túljutnia, akkor már nem kell félnie a nap folytatásától; arra azonban, legnagyobb bánatára, nem tanította meg a tapasztalat, hogyan kerülhetné el a minden áldott reggel beköszöntő kényelmetlen tüneteket. Nagy sokára úgy érezte, most már bátran megfordulhat. Mr. Alton a leveleit nézte végig, szemöldökét kissé összevonta. Miss Mallison ezek után kivett az iratszekrényből egy dossziét - amelyre különben semmi szüksége nem volt -, visszament az íróasztalhoz, és igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna. - Csakugyan semmi különös - bólintott néhány perc múlva a főnök. - Ezt a Simon & Smith-ügyet elintézem holnap, mondjuk. A többivel, ugye,* maga is megbirkózik? Michael Alton kellemes külsejű fiatalember volt, nem túlságosan magas, de kisportolt alkat. Hullámos fekete haja volt, barátságos, értelmes tekintetű szeme és - mi tagadás meglehetősen pufók arca. Miss Mallisont az orcák kevésbé zavarták: figyelmét szinte tökéletesen lekötötte munkaadójának a szeme meg a szája. - Természetesen, Mr. Alton - felelte. - Helyes. Ugye, ma nincs más előjegyzésünk, mint Mr. Grosburger? Miss Mallison a naptárára pillantott. - Nincs más, Mr. Alton. Ebéd Mr. Grosburgerrel; csak ez az egy előjegyzésünk van mára. - Még hogy csak?! Vegye tudomásul, Miss Mallison, hogy Mr. Grosburgeren fogunk meggazdagodni! Titkárnője némán bólintott. - Talán nem hiszi? - kérdezte Mr. Alton. Miss Mallison a zsebkendőjével babrált. Azután felnézett. - Valami mindig közbejön - mondta elkeseredett hangon. Főnöke a fejét rázta. - Ezúttal semmi sem jöhet közbe. És Grosburger csak az első lépés, ha ő nem érdeklődik, akad helyette tíz más. Ezúttal ugyanis ésszel éltem. Nagy ívben elkerültem mindenféle újítást. Keserves lecke volt, de megtanultam, hogy nem holmi falrengető új csodát

,

26

ORGIA kell feltalálni, hanem egyszerűen az adott cikket finomítani, tökéletesíteni. Csak egy kicsit legyen jobb, mint amit a konkurrencia ajánl; indulhat a reklámhadjárat és ölünkbe hullanak a milliók. - Szívből kívánom, Mr. Alton - mondta Miss Mallison. - Nincs magában semmi hit, semmi bizalom, ez a maga baja. De most majd kénytelen lesz elismerni, hogy nekem van igazam! No ne fecséreljük az időt, megyek a laborba. Ha fontos hívás fut be, kapcsolja át, ha valami problémája van, csak csöngessen oda. - Az ajtóban megállt, visszanézett. - És ha azt írja: „megkülönböztetetttisztelettel", ott három t van egymás után. Nem felejti el, ugye, drága? Miss Mallison az egész szövegből természetesen csak a legeslegutolsó szót hallotta meg, de az aztán kitörölhetetlenül a szívébe vésődött. - Igenis, Mr. Alton - mondta elhaló hangon, és fülig vörösödött. Miss Mallison ezek után elővette tükrét, és elmerülten tanulmányozta. Minden szerénytelenség nélkül csinosnak mondható arc nézett rá vissza. Szép, barna szempár, vékony, ívelt szemöldök és magas, fehér homlok, barna haján vörösen villan a fény, orra közepes, szája nem túlságosan kicsi, nem is túlságosan nagy, foga akár a gyöngysor, arcbőre hamvas. Nem is szorul ez az arc semmiféle beavatkozásra. Máshol van a baj - nagyon nagy a konkurrencia. Mostanában, hála a korszerű tudománynak, annyira elszaporodtak a csinos lányok, hogy mindegyiküktől elvárják, hogy szép legyen, és csak az tűnik fel, ha valaki történetesen nem az; ezen aztán már igazán nem segíthet az ember lánya. Miss Mallison sóhajtott, eltette tükrét, gyors, hivatalos mozdulatokkal papírt fűzött az írógépbe, és leírta a dátumot. Aztán valahogy megint csak Mr. Alton jutott eszébe. Sokféleképpen lehetett Mr. Altonra gondolni - ezúttal épp heves felháborodás töltötte el Miss Mallison kebelét, amiért a világ nem méltányolja Mr. Alton zsenialitását. Nem mintha bárki is kétségbe vonná, hogy Mr. Alton felettébb tehetséges ifjú ember. Hogyne, persze, nagyon elmés gondolatai vannak, méltók a világ figyelmére. Sőt még olyan is akadt, aki egyenesen lángésznek nevezte Mr. Altont. Csakhogy, úgy látszik, a világnak nincs szüksége lángeszű férfiakra, sem zseniális találmányaikra. Valamikor régen, Edisonnak meg a többieknek az idejében - gondolta Miss Mallison minden egész másképpen volt. Ha színre lépett a Feltaláló, mindenki tapsolt, éljenzett, kifogták a lovakat a kocsijából, valósággal nemzeti hősként tisztelték - s szakasztott ilyen bánásmódot érdemelne Mr. Alton is. De mi a helyzet ma? A feltalálót mindenki nyűgnek tekinti, akit inkább megfizetnek, csak ne találjon fel semmit. Kezdetben vala Mr. Altonnak mai napig legkedvesebb találmánya - a világító festék. Csak be kellett mázolni vele a mennyezetet, s elegendő volt egy tízes égő egy jókora teremben: a plafon ragyogó fényt árasztott. És mi lett a vége? Az okosok összedugták a fejüket, és szép summát nyomtak Mr. Alton kezébe, a festéket meg a receptjét pedig szépen bezárták a páncélszekrénybe.

27

Ezután következett az impregnált vetőmag. Következő esztendőben pedig kikeltek a szintetikus ízű növények. De akkora ijedelem támadt a csokoládéízű burgonya, az ananászízzel parádézó karórépa, a kaviár helyébe tolakodó tápióka s isten tudja még, miféle borzalom gondolatára - hogy az impregnálószer meg a receptje ugyancsak a világító festék szomorú sorsára jutott. Négy esztendő tapasztalata azt bizonyította, hogy ambiciózus fiatalemberek csakis a feltalálástól a lehető legtávolabb eső területeken érvényesülhetnek, mi több: már abból is tekintélyes jövedelemre tehetnek szert, ha csak feltalálással fenyegetőznek, és még csak tudományos kutatásra meg kísérletezésre sem kell fecsérelniök a pénzüket. De hát akárhogyan is: a feltaláló alkotó természet, és mint minden alkotó művész, ő sem nézi szívesen, ha lelkének szülötteit egyszerűen jégre teszik. Szép dolog a pénz - gondolta Miss Mallison de egymagában nem boldogít. Legutóbb is mi történt - egyszerű, olcsó, éghetetlen papírról volt szó, amelyet egy emberként utasított vissza a fakitermelő és a biztosítási szakma, mire a laboratórium személyzete kis híján fogta magát, és odébbállt. Az segített csak, hogy idejében észrevették: legszívesebben Mr. Alton is fogná a kalapját, és velük együtt odébbállna. Értekezletet tartottak hát, és közfelkiáltással úgy határoztak, hogy legközelebb, fogjon bár össze az alvilág valamennyi iparvállalata, Mammon felfegyverkezett hadai - ezúttal nem lesz fegyverletétel, nem lesz behódolás, hanem ha a pokol minden erői esküsznek is össze ellenük, az új találmány a világ elé kerül, a világ hasznára I Most pedig - gondolta Miss Mallison - elérkezett ez a „legközelebb", ő pedig éppolyan nyomorultul érzi magát, mint minden eddigi alkalommal. Meg kell adni, a kozmetikai készítmények területére először merészkedett a főnöke, de hát ez még nem jelenti azt, hogy az iparág urai másként fogadnák a feltalálókat meg a találmányaikat, mint a többiek. Sőt úgy érezte, az ízléses, elegáns csomagolás mögött még keservesebb, gyilkosabb a harc, mint más területeken. „Ezúttal ugyanis ésszel éltem" - mondta Mr. Alton. Derűsen, magabiztosan, mint mindig. Elindult az ártatlan bárány a farkasok közé. Mint mindig. Nos, azért talán ez a hasonlat mégsem egészen találó. Hiszen a fegyverletételnek mindig igen tekintélyes ára van - de hát azért a csalódás csak csalódás, ezen a csengő aranyak sem változtatnak, és az egész laboratóriumnak legalább két hétig megint gyalázatosan rossz kedve lesz. Az a baj, hogy Mr. Alton mögött nem áll senki, aki támogatná. Pedig hogy kellene egy baráti szív, amelyre mindig számíthatna, aki gondoskodna róla, hogy... E ponton azután Miss Mallison gondolatai a heves felháborodásból egyszeriben átillantak egy másik hangnembe, ahová illetlenség lenne követnünk. Némi idő elteltével Miss Mallison véletlenül az órára pillantott. Hihetetlenül meredt a számlapra, azután vadul belecsapott az írógép billentyűibe... Fél egykor megjelent Mr. Alton. Aláírta az elkészült leveleket, azután felállt, és leakasztotta kabátját a fogasról. - Ugye, szurkol értem, Miss Mallison? - kérdezte. - Ó, hogyne, Mr. Alton, természetesen. - De azért ne nézzen úgy rám, mintha félne egyedül kiereszteni az utcára! Miss Mallison elpirult. - Ö, Mr. Alton, hová gondol! Én igazán... - Nyugodjon meg! - mondta a főnöke. - Nem szaladok autó alá. Nem lesz semmi bajom; annyit mondok csak: „Uram, ebből a folyadékból egy cseppet, egyetlenegy cseppet csöppentsen minden üveg parfümbe, és lehengerli a konkurrenciát!" - Azzal egy színtelen folyadékkal telt kis fiolát húzott elő a zsebéből, és Miss Mallison orra elé tartotta. - Nincs

28

benne semmi különös. Mindenki ilyenformán csinálja. Elnevezik X elemnek vagy effélének. Nincs benne semmi forradalmi. - Igen, Mr. Alton - bólintott Miss Mallison. Igyekezett, hogy a hangja mélységes meggyőződésről tanúskodjék. Mr. Alton visszatette mellényzsebébe a fiolát. Eközben valami mást is talált a zsebében. Előhúzott egy borítékot. - Uramfia, jobb lesz, ha ezt nem hordom magamnál csak így könnyedén. Ebben van az anyag kémiai képlete. Legyen szíves, Miss Mallison, zárja be a páncélszekrénybe! - mondta, és a borítékot az íróasztalra tette. - Igenis, Mr. Alton - felelte titkárnője, és nézte, amint főnöke a kalapjáért nyúl. Igazán vehetne már magának egy rendes kalapot... - És... és... szívemből kívánom, hogy járjon szerencsével! Mr. Alton komoly pillantást vetett rá. - Köszönöm, Miss Mallison. Még biztosan itt találom, mire végzek - tette hozzá, azután becsukódott mögötte az ajtó. Miss Mallison néhány pillanatig mozdulatlanul ült, és az ajtót bámulta. Amikor megint lenézett az íróasztalra, észrevette a borítékot, amelyét a főnöke hagyott ott. A borítékon jókora betűk hirdették: PARFÜMDÚSlTÓ. 68. sz. képlet (Módosítás) Először csak gépiesen olvasta a szöveget... azután érdeklődéssel... majd elmélyülten... Néhány percig nem mozdult; elmerült gondolataiban. Végül határozott. A borítékot az itatóspapír alá csúsztatta, felállt, és céltudatos léptekkel átment a laboratóriumba. Nem volt bent más, csak Mr. Dirks. A többiek bizonyára ebédelni mentek. Amikor Miss Mallison belépett, Mr. Dirks felpillantott a kezében tartott kémcsőről. - Nahát, ezt a meglepetést! - kiáltott fel a vegyész. - Hát megsejtette, hogy egyedül vagyok? Még legalább egy óra hosszat elmaradnak! Drága Miss Mallison, álmodom talán? Csípjen meg... Miss Mallison szigorúan elhallgattatta. - A 68. sz. anyagért jöttem - közölte azután. - Mr. Alton azt mondta, zárjam el a páncélszekrénybe. - Nagyon okos - bólintott Mr. Dirks. Elhelyezte egy állványon a kémcsövet, azután végignézett a hosszú polcon, ahol hatalmas, hasas palackok álltak. A 68-as számot viselő palack majdnem tele volt. Mr. Dirks leemelte a polcról, és átnyújtotta a titkárnőnek. - Csak óvatosan! - figyelmeztette. - így szemre olyan, mint a gin, de sokkal veszedelmesebb, nem is szólva arról, hogy mennyivel drágább! - Köszönöm, Mr. Dirks - mondta udvariasan a lány. - Szóra sem érdemes, Miss Mallison. Örülök, hogy végre egyszer bejött hozzám. Hányszor mondogatom magamban: „Ej, hogy miért nem vegyész inkább a mi Mallison kisasszonyunk, miért koptatja a körmét az írógépen I" - Igazán, Mr. Dirks, most már... - Értem, értem - sóhajtott Mr. Dirks, és megint előszedte a kémcsövet. Az irodában Miss Mallison íróasztalára állította a palackot, és szemügyre vette. Az itatós alól előhúzta a borítékot, tétovázott egy-két pillanatig, azután elszánta magát, és feltépte. Egy szeletke papír volt csak benne; rajta betűk meg számok - egy kukkot sem értett az egészből. Megint tétovázott egy keveset, azután beletette a papírt a hamutartóba. Sokkal gyorsabban égett, mint egy híd - de az elv azonos volt.

29

Miss Mallison szép rendesen kiürítette a papírkosárba a hamut, azután leakasztotta esőkabátját a fogasról. A köpeny furán dagadozott a hasas palack fölött, amikor Miss Mallison elindult ebédelni. , Mr. Grosburgert a világ Diana Marmion néven ismerte - kozmetikai készítményeit ugyanis e néven hozta forgalomba. Nem tartozott az iparág legeslegnagyobb nevei közé, de azért nem panaszkodhatott - szép, kényelmes egzisztenciát biztosítottak az ifjonti arcbőrt, a hamvas és üde tinédzserbájakat reklámozó készítményei; ezen a vonalon ugyanis nem volt olyan öldöklő a konkurrencia, mint az iparág végzetes és csáberejű csodaszereinek mezején. Michael Alton nem ismerte ezeket a finom szakmai árnyalatokat, sőt valljuk be, tudatlanságában még csak azt sem fogta fel, mi a lényeges különbség a kölnivíz meg a parfüm között. Nem csoda hát, hogy amikor a kiadós és minden igényt kielégítő ebéd után Mr. Grosburger betessékelte az irodájába, a tapasztalatlan ifjonc nem épp a legalkalmasabb húrokat pendítette meg. Pedig jól felkészült a mondókájára, és pergett is ajkáról a csáb, a bűv, a hév, az egzotikum, az eksztázis, a szenvedély meg a szex. Mr. Grosburger némileg kurtán válaszolt erre, mondván: az ő üzletében a jelszó a hamv, a báj s az üdeség. Michaelt azonban ha egyszer nekilendült, nem lehetett egykönnyen megfékezni. Ő szépen eltervezte a mondókáját, és mondta is szaporán, s nem vette észre, hogy kettejük között egyre mélyül a szakadék. Mr. Grosburger egy darabig tűrte, de aztán felemelte a kezét. - Ide hallgasson, fiatalember! - mondta. - Az én vevőköröm a szendeségre bukik, nem a szenvedélyre. Próbálkozzék talán valamelyik francia cégnél. Michaelt meglegyintette a csalódás szele. Figyelmeztette Mr. Grosburgert, hogy élete legnagyobb lehetőségét szalasztja el. Mr. Grosburgert azonban ez hidegen hagyta. Naponta százával tolták az orra alá az apró üvegcséket - állítólag mindegyikük élete legnagyobb lehetőségét tartalmazta. De persze róla igazán nem mondhatja senki, hogy könnyelműen kockáztat akár egy ici-pici lehetőséget is. Meg aztán hátha meg lehet alkudni ezzel a fiatalemberrel jutalékos alapon. - Mégis miről lenne szó? - kockáztatta meg az óvatos kérdést. - Ha esetleg a tanácsomra volna... Michael elővette mellényzsebéből a fiolát, Mr. Grosburger íróasztalára állította, és atyai büszkeséggel nézte a színtelen, ártatlan folyadékot. Mr. Grosburger két ujjal felcsippentette a fiolát, kihúzta a dugót, és megszimatolta a gumidugóhoz erősített üvegpálcikát. Szigorúan összevonta szemöldökét. Megint jól megnézte a pálcikát, megint megszimatolta. Azután hasonlóképpen szigorú pillantást vetett Michaelre. - Ez valami vicc, fiatalember? - tudakolta zordul. Michael megnyugtatta. Ó, dehogy, nem tréfa; ez a folyadék önmagában nem illatos. Új tényező, új elem, amelyet a régi, jól bevált illatszerekhez kell elegyíteni. Ahhoz, hogy aktív hatóanyagként szerepeljen, megfelelő körülményekre van szükség, mint ahogy például a jó brandynek meleg kell. Mr. Grosburger hallgatta az okfejtést, s a bőséges tapasztalattal rendelkező üzletember kétkedése az újszerű ügynöki fogás iránti bámulattal párosult. - ...tehát legjobb lenne, ha kaphatnék egy üveg parfümöt az ön készítményeiből, bármilyet - fejezte be Michael. - Hm - vélte Mr. Grosburger némi tartózkodással. De azért benyúlt a fiókjába, elővett egy üveg Pirkadatox, és odanyújtotta Michaelnek. Figyelmesen szemlélte, amint a fiatalember egyetlen csöppet töltött az eszenciából az üvegbe, azután bedugaszolta, és jól felrázta. - Lenne oly szíves, és behívatná a titkárnőjét egy percre? - kérte Michael.

30

Mr. Grosburger megnyomott egy gombot, és bekérette Miss Boyle-t. Kíváncsian nézte, amint látogatója vattát töm az orrlyukába. Michael orrhangon megmagyarázta, hogy túl érzékeny a szagokra. Miss Boyle-ról már belépése pillanatában meg lehetett állapítani, hogy a természet fukar kezekkel mérte áldásait, de mivel kedvező adottságokban bővelkedő titkárnőt Mr. Grosburger neje őnagyságának erőteljes közbelépése miatt nem alkalmazhatott, hozzászoktatta hát magát, hogy lehetőleg észre se vegye Miss Boyle kedvezőnek éppenséggel nem mondható adottságait. Michael rámosolygott a titkárnőre, amit az ideges szájrándulással viszonzott. Szégyenkező heherészés közepette hajlandónak mutatkozott, hogy zsebkendőjére egy-két csepp parfümöt permetezzen. Michael csínján beszórta a zsebkendőt, azután átnyújtotta jogos tulajdonosának. Miss Boyle az orrához emelte és szippantott. - Hiszen ez éppolyan, mint a mi Pirkadatunk! - jelentette ki, meglengette a zsebkendőt, s ezzel illatfelhőt eregetett a szobába. - Pedig én azt hittem, valami új... - Elhallgatott, mert észrevette a főnöke arcára kiülő különös kifejezést. - Ó, Mr. Grosburger, csak nincs valami baja? Érthető volt a meglepetése. Mr. Grosburger arcán ugyanis heves lelki tusa jelei tükröződtek. Zihált. Alig tudott megszólalni. - Miss Boyle! - tört fel belőle végül rekedten. - Hermione! Hát vak voltam én mostanáig? Mondd, drágám, meg tudsz nekem bocsátani?! Miss Boyle elsápadt, és reszketve hátrált. - De hát miért... miért, Mr. Grosburger? - kérdezte rémülten. - Nem! - kiáltott fel Mr. Grosburger. - Nem, Hermione, ebből elég! Szólíts Sollynak, drága Hermioném, a te Sollydnak! Ah, Hermione, hogyan lehetséges, hogy csak most nyílt ki a szemem? Miért nem vettem eddig észre, hogy a Paradicsomkert itt virul egy karnyújtásnyira! Miért is nem tudtam eddig, hogy te, drága Hermione, te vagy a mindenség középpontja, az életem értelme?! Keblemre, édes Hermione, jer, ne tétovázz! - De kérem, Mr. Grosburger... - szabadkozott idegesen Miss Boyle. - Megértem, hogy neheztelsz rám! De hidd el: mostanáig vak voltam! Ne büntess, Hermione! Hideg szavaiddal megannyi tőrt forgatsz meg a szívemben! - Mr. Grosburger felállt. Előrelépett, karját kitárta. Miss Boyle panaszos nyögést hallatott, és az asztal mögé menekült. - Ah, mily szende! - kiáltott fel Mr. Grosburger. - Hermione, vetkőzd le szemérmetességedet! Elérkezett diadalod pillanata. Ne fékezd a bensődet mardosó tüzet, engedj utat a szenvedélynek! Gyere... - Segítség! - bégetett Miss Boyle, és a szekrény mögé bújt. - Fogják meg! Segítség! Michael úgy érezte, elérkezett az idő, hogy egy kis ammóniákot dugjon Mr. Grosburger orra alá. Megtette. Miss Boyle megragadta az alkalmat, és kimenekült. Eltelt egykét perc, mire az illatszergyáros visszanyerte önuralmát. - Jóságos ég! - motyogta. Megtörölgette homlokát. - Micsoda élmény! És éppen Miss Boyle... Jóságos ég!!! Michael kiszedte orrlyukából a vattaszigetelést. Sietve mentegetőzött; úgy látszik, kissé erős volt az oldat. Az ő számítása szerint fél liter illatszerhez egy csepp elegendő - márpedig a Pirkadat nagyon kicsi üveg volt. De reméli, hogy Mr. Grosburger nagyjából látja, miről van szó. Mr. Grosburger azt felelte, hogyne, persze, nagyon is látja. Ahogy magához tért, felülkerekedett benne az üzleti érzék. Ő aztán nem fogja elszalasztani élete legnagyobb lehetőségét, ha egyszer felbukkan - márpedig most felbukkant, de fel ám! Életre keltek az egész oldalas hirdetések; ez az, amiért a szakma nagymenői habozás nélkül odaadnák a fél karjukat. Pokolba Pirkadattal, Tavaszi Szellővel, Mezei Virággal... Mr. Grosburger lelki szemei előtt felrémlett a gigászi csata, melyben porba dől a tucatnyi illatos birodalom: Doty, Orden, Helenstein, Charbon, Cordley, Yarday, Mactor, Value,

31

Munhill meg a többi - meginganak, azután összeomlanak, és a porondon nem marad más, csak a győztes, a diadalmas Diana Marmion! - Valami fülledt parfümbe keverjük... - morfondírozott Mr. Grosburger - valami fojtott, forró illat kellene... Steubennel terveztetünk hozzá speciális üveget. Fiatalember, maga aranybányát talált. Ebből vagyon lesz, és világhír! - Majd összevonta szemöldökét. - Természetesen nem lesz könnyű bevezetni a piacra. No meg nevet találni. Jó név kell... Hopp! Megvan! Seduction: csábítás. - Nem lesz az egy kicsit... hm... hogy is mondjam... - habozott Michael. - Ó, dehogy! Tökéletesen illik rá; persze francia ékezettel, franciás kiejtéssel. Ismerem én az üzletet, fiatalember, ezt a részét nyugodtan bízza rám. Most pedig mondja csak: elő lehet állítani ezt az anyagot koncentrált formában, hogy például púderban is alkalmazhassuk? Nekiláttak a részletek megtárgyalásának. Ha egyszer Mr. Grosburger nekilendült, aligha lehetett megállítani. Egy óra múlva Michael Alton ugyancsak elégedett hangulatban búcsúzott Mr. Grosburgertől. Ahogy kilépett az igazgatói irodából, megpillantotta önkéntelen segítőtársát, Miss Boyle-t, és hálás mosolyt küldött feléje. Persze a közelében óvatosan visszatartotta a lélegzetét. Miss Boyle azonban észre sem vette Michaelt - minden energiáját lekötötte az a fél tucat fiatalember, aki hevesen ostromolta. Michaelt akkor sem hagyta el a jókedve, amikor visszaért irodájába. Kicsit bosszantó volt ugyan, hogy Miss Mallison fel sem néz, amikor belép, nem kérdi kíváncsian, hogy milyen sikerrel járt, hanem buzgón gépel tovább. Michael felhajította kalapját a fogasra. - Hahó! - mondta jó hangosan. - Ide figyeljen! Megtörtént a frontáttörés! Nincs vesztegetés. Nincs elhallgattatás. Igenis felhasználják a találmányomat; és hozzá hogyan! Mi több, nagy pénz üti a markunkat. Na, ehhez mit szól, Miss Mallison? Miss Mallison bizonytalanul felpillantott. - Ó... igazán örülök, Mr. Alton... - Nem látszik, hogy nagyon örülne. Valami baj van? - Ó, ddd.. .dehogy, Mr. Alton. Nagyon örülök, hogy örül. Michael közelebb lépett. - Hiszen maga mindjárt sírva fakad! Csak nem... - Elhallgatott. - Milyen kellemes parfümöt használ! - mondta azután. - Mi ez? Miss Mallison megtörölgette az orrát. - Azt hiszem .. azt hiszem, Pirkadat a neve - mondta bátortalanul. - Én... - Elhallgatott. Mr. Alton szemében olyan pillantás ült, amilyet még soha-soha nem látott benne. - Ö! - sóhajtott reszketegen Miss Mallison. Michael Alton merően bámulta. Miss Mallison ragyogó szemmel viszonozta a pillantást. Mi több, ragyogott az egész lány. Még sohasem látta ilyennek - sem őt, se mást. Döbbenetes felfedezés volt! Kinyújtotta kezét, megmarkolta Miss Mallison karját, és felrántotta ültéből a leányt. - Miss Mallison! Jill, drágám! Hát vak voltam én eddig ? Ó, drágám, gyönyörűségem, életem értelme... - Tessék? - mondta önkéntelenül Miss Mallison. ...Persze nem lesz könnyű kimagyarázkodni. De hát abban a hasas palackban van annyi, hogy az ember lányának holtáig elegendő, ha száz évig él is... Ezért tehát Miss Mallison ennyit mondott csupán: - Ó, drága, drága Mr. Alton... BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

32

B. ROMANOVSZKIJ

TRÉFA - Azt nem lehet mondani, hogy lenéznek bennünket. Nem. Szerintem úgy kezelnek minket, mint a gyerekeket! - mondta Richard Kwembe, a tehetséges fiatal asztrofizikus Kongóból. Félig feküdt a karosszékben, és kóladiót forgatott lustán a szájában. Még ásítani sem volt kedve. A bárban a legnagyobb afrikai obszervatórium ünnepélyes avatójának egész szervező bizottsága összegyűlt. Csak az elnök hiányzott, Kichambe professzor. Az öregúr elment haza, mondván, hogy az összes földi örömök közül ő azt az élvezetet választja, melyet új cipőjének levetése jelent. Csakugyan, még a fiatalság is elfáradt a csaknem háromnapos szaladgálástól, beszédektől és kézszorításoktól. Három napon át mesterkélt mosolyt kellett arcukra erőltetniük. Most azonban, mikor a vendégek elutaztak, nem volt kedvük hazamenni. Nem csoda, az európai, ázsiai és amerikai kollégákkal való találkozás izgalomba hozta a fiatal csillagászokat. Egyenrangúakként fogadták a világ legjobb szakembereit a legutolsó technikai eredmények alapján berendezett obszervatóriumukban. Most persze beszámoltak egymásnak benyomásaikról. Kwembe kijelentésére pár percig senki sem válaszolt. Egyesek tovább cigarettáztak, mások az italukban úszkáló jéggel foglalták el magukat. Elsőként az öles termetű nigériai, doktor Joseph Ngolo reagált. - Miért mint a gyerekeket? - kérdezte nagy füstfelhőket eregetve. Meglepő, hogy ilyen kis cigarettából ekkora felhőket lehet fújni. - Miért gondolja így, kolléga? - Nem tudom - felelte az asztrofizikus -, de mindnyájan voltunk már nemzetközi kongresszusokon, és ott ők valahogy nem így viselkedtek. Nem tudom megmondani, miben tér el viselkedésük a szokásostól, de lényegesen különbözik. - Szerintem viszont angyalian kedvesek voltak - dörmögte az óriás. Arca ragyogott a lámpafényben, és úgy rémlett, hogy ebből a robusztus testből a füst nyomán a következő pillanatban bombák robbannak ki. - Úgy viselkedtek, mintha testvéreink lennének! Ez az én véleményem! - Úgy bizony, mint az idősebb testvérek. Mint a bátyáink! - kapcsolódott a beszélgetésbe Muhamed ibn Rafik, a szikár, választékosán öltözött, máskor oly nyugodt, ma szokatlanul izgatott szenegáli. - De hát számon tartanak bennünket. Felsorolták a kontinensünkön írt összes nagyobb csillagászati munkát - makacskodott Ngolo. - Emlékezzenek a németre, őszintén örült sikereinknek. A franciák, az amerikaiak... Nem, nem értem, mit akar még tőlünk.

33

TRÉFA

- Én megmondhatom, miben különbözött viselkedésük a megszokottól hallatszott a bárpulttól, ahol hosszú lábával a magas bárszéket ölelve, elegáns tartással magasodott mindannyiunk fölé az egyiptomi doktor Abdallah Riaf. Mindnyájan feléje fordultak. - Nem tréfálkoztak! Értik, az összes kongresszuson, az összes konferencián, üléseken, találkozókon tréfálkoznak. Egyetlen tudós sincsen, aki bár a legkomolyabb előadásban is ne mondana el legalább egy viccet. Velünk viszont tüntető komolysággal beszéltek. - Mi magunk vagyunk ebben hibásak - mondta ibn Rafik. - Mi magunk sohasem viccelünk. Sem itthon, sem ott! - Fejével arrafelé intett, ahol az egész „nem Afriká"-nak kellett lennie. - Mi magunk vagyunk túlságosan komolyak. Akár a kamaszok felnőttek társaságában. És ők érzik ezt. - Akkor rajta, vicceljünk! - kiáltott fel a nigériai, és harsányan nevetni kezdett. Hahotája lapilliként hullott a jelenlévőkre. - Ajánlok egy tréfát - mondta ibn Rafik. - Jó kis komédia. Kimondottan az ő szájuk íze szerinti. - Mindenkinek egy pohárral! - fordult a pincérhez Ngolo. - Fejtse ki, barátom, és ha életrevaló ötlet, én mindenben benne leszek, a költségeket is beleértve. Mindnyájan az asztal köré gyűltek. Odakormányozta karosszékét Kwembe is, aki végre szétroppantotta a diót. - Önök tudják, hogy Riaf doktor az új csillagrendszerben felfedezett egy bolygót, az Atet. És ez a bolygócska elsőrangúan veri vissza a rádióhullámokat. Erről a felfedezésről egyelőre senki sem tud. Doktor Riaf egyet s mást pontosítani akar, azután fogja csak a sajtóban közzétenni. Mindenesetre ő mondta így nekünk. Riaf doktor ismét bólintott. - Nos, tehát, ha Riaf doktornak nincs ellenvetése - folytatta ibn Rafik tréfára használom fel a felfedezését két év múlva. Riaf doktor bólintott. - Beleegyezem - mondta. A pincér mindenkinek koktélt hozott. Mikor elment, az egyiptomi folytatta: - Mindnyájan meghívást kaptunk a csillagászok és asztrofizikusok londoni kongresszusára. Mikor is lesz? - Körülbelül két év múlva - dörmögte a nigériai. - Két év és nyolc nap múlva - javította ki Kwembe. A dió megtette a magáét. Visszatért a megszokott aktivitása. - Ez az. A rádióhullámok az Atéig és vissza szintén két év alatt teszik meg az utat. Pontosan két év alatt? - fordult ibn Rafik doktor Riafhoz. - Két év és néhány óra. - Nagyszerű. Majd pontosítjuk ezeket az időket. Értik már a lényeget? . - Nem, nem értem - szólalt meg csalódott hangon Ngolo. - Uramisten! De hát ez annyira világos! Hét nap és néhány óra múlva a legegyszerűbb számjeles kóddal rejtjelezett rádiógramot küldünk az Atéra. Két év múlva pedig az angolok a kongresszuson fogják megkapni a világhírességek egész brancsának jelenlétében. Képzeljék el, a kozmosz messzeségéből rádiógram érkezik... - „Sürgősen küldjenek egy hordó sört..vagy ahogy ők mondják, „álét" diktálta a nigériai, és hahotázni kezdett. - Nem - szakította meg a lármát doktor Riaf hűvös hangja. - Mellőzzük a

34

A világszerte ismert angol tudós, doktor John K. Smith előadása a közepéhez ért. Az előadó éppen azt a teljesen tudományos elmésséget készült elmondani, melyet feleségével és idősebb fiával előre megbeszéltek, midőn az előadóterembe két ember robbant be. A RedVillage obszervatórium igazgatója, doktor Mortimer Howday és - mint sokkal később kiderült - a fiatal csillagász. Henry Shugahed. - Bocsásson meg. Sir - fordult izgatottan doktor Howday doktor Smithhez -, rendkívüli dolog történt. Máskülönben sohasem mertem volna félbeszakítani az ön előadását. Az a helyzet, uraim - fordult a terem felé -, hogy az Ate csillagrendszerből, melyet doktor Riaf fedezett fel, meglehetős nagy erősségű, szabályos rádiójelek kezdtek érkezni. Nagyon tiszták. Rádiógramhoz hasonlítanak, uraim! Számjelkódban. A rádiógram, merem így nevezni, már háromszor megismétlődött. Fel is jegyeztük. A teremben elképzelhetetlen lárma tört ki. Az egész jobban emlékeztetett egy amerikai kollégiumban az óra végére, mintsem a legbékésebb tudomány tisztességben megőszült tudósainak nemzetközi kongresszusára. Csak Afrika képviselői viselkedtek nyugodtan. Már a tiszteletreméltó igazgató szavainak legelején egymásra néztek az összeesküvők. Csupán Ngolo kezdett hahotázni. De Richard Kwembe úgy belecsípett, hogy az óriás sértődötten elhallgatott. Szerencsére a zűrzavarban ezt az incidenst senki sem vette észre. A kongresszus izgatott részvevői az elektron-számlálógép leolvasójánál gyűltek össze. Az érdeklődő arcok tömegétől megzavarodott számítógépesek sokáig kapkodtak egymás ujjai és a vezérlőszerkezet billentyűi között. Azért félóra múlva már betáplálták a lyukszalagot a gépbe. Tíz perc várakozás után a gép írószerkezetéből keskeny papírcsík bújt elő a rádiógram megfejtett szövegével. „Figyelmüket nagyra értékeljük - olvasták a jelenlevők. - Az Ate csillagrendszer képviselője három nappal azután érkezik, hogy önök megkapták a rádiógramot. Kérjük, biztosítsák a leszálláshoz szükséges jelzéseket a sarkvidék körzetében. Tisztelettel. Aláírás: III-AP 726 372." CZIBÓK ISTVÁN FORDÍTÁSA

35

TRÉFA

részleteket. A szövegnek általánosnak kell lennie. Olyannak, amilyent valóban küldhetnének egy másik bolygóról! - Helyes - egyezett bele Kwembe. - Én a következő szöveget javaslom - mondta doktor Riaf. - „Kérjük, küldjék el képviselőjüket a csillagászok galaktikus... értik, galaktikus kongresszusára." És az aláírás: Hum-Hum. - Nem Hum-Hum, hanem Bum-Bum! - javította ki Ngolo a jelenlevők nevetése közepette. - Ezt a rádiógramot a kongresszus végére tálaljuk fel. Desszertként. - Semmi esetre sem I - Doktor Riaf izgatottságában még fel is emelkedett a helyéről. - A kongresszus második napján. Rögtön a második napon. A legérdekesebb majd akkor kezdődik, mikor elkezdik a galaktikus kongresszusi küldött kijelölését. Az lesz ám csak a világraszóló civakodás! A tisztes gyülekezet viharos nevetéssel zárta az obszervatóriumavatás szervező bizottságának utolsó ülését.

BERNT KLING

MINT SZERELEM

01

Láthatatlan üvegfalak nyíltak meg, amikor néhány méterre voltunk tőlük. Tétován mentünk át a fénylő műanyag padlón, s megálltunk az egyik személyazonosító robot előtt. - Nevük? A robotból mindössze a falba épített hangszóró dobozát és afölött néhány objektívlencsét lehetett látni. A műszereket úgy helyezték el, hogy az egész még csak távolról sem hasonlított az emberi arc vonásaira. Adatlapunkat a lencse elé tartottuk. - Látogatásuk célja? - Hivatalos házasságkötés. Egy alig hallható kattanás, s máris egy kis, fehér fémlap feküdt a kiadónyílásban. Lázasan kaptam utána, és átfutottam a ráírt betűket: HÁZASSÁGKÖTÉS - ADATFELVÉTEL A-K a 17. emelet: 3. lift: 17/3/101-es szoba A kis „a" az „emelet" szó előtt az alagsort jelentette, ezért az antigravitációs lifttel 17 emeletet suhantunk lefelé. Ott egy kis villamoskocsi várt készenlétben, hogy a 17/3/101-es szobába vigyen minket. A hangtalan jármű hirtelen megállt, és kinyílt előttünk egy ajtó. Előreengedtem Andreát, de szorosan a nyomában magam is beléptem a szobába. A legelső tárgy, amelyen megakadt a szemem, egy finom vonású, szőke lány volt, aki ferde lapú programozóasztal mögött állt, és megnyerően mosolygott ránk. - Mit kívánnak? A falat hátul ízléses fémminták borították, anélkül, hogy elfedték volna mindazt, ami mögöttük volt. Két dísz között jól látszottak a szerkezeti elemek: mágnestekercsek, világítóskálák, színes lámpácskák sora, billentyűk. - Szeretnénk... hivatalosan egybekelni - mondtam.

37

Andrea rácsúsztatta az adatlapját a ferde asztallapra. A házasságkötő kompjuter szőke asszisztense kedvesen biccentett, és a kártyát egy mélyedésbe továbbította. Az ujjai fürgén siklottak a programozóasztal billentyűi fölött. Zümmögő zaj támadt. Színes lámpácskák villantak föl gyors egymásutánban. Talán két másodpercig tartott. A zümmögés elcsitult. Az ellenőrzőlámpák tompán fénylettek. A kompjuterasszisztens visszacsúsztatta az adatlapjainkat a ferde asztalon. Andrea és én - férj és feleség voltunk!

02

Természetesen szeretem a feleségemet. Oly tökéletes! Mindenben. Maradéktalanul boldog vagyok, elmondhatom. Szeretjük egymást, míg csak a halál el nem választ. Komolyan gondolom, még ha sokak fülében hihetetlenül cseng is. - Szeretsz? - Szeretlek! Már a hangja is: hiába próbálnám leírni, nem tudnám visszaadni csengését. Egyszerűen: Andrea hangja. - Még mindig valóban szeretsz? - Hát persze. Tudod - mindig szeretni foglak. Közelebb húzódott hozzám, egy gyors kézmozdulattal félresimította arcából selymes, fekete haját. Ragyogó szeme várakozással telten szegeződött rám. Arca közeledett. Piros szája az enyémhez ért. Megcsókoltuk egymást. Andrea finom keze puhán simult a tarkómra. Éreztem, amint teste hozzám tapad. Szemem sarkából megpillantottam a hold keskeny sarlóját, amely ovális alakú hálószobánk üvegmennyezetén át szórta ránk sápadt sugarait. - Szeretlek - mondta Andrea, és ezt éreztette is velem. Oly tökéletes! Mindenben. Maradéktalanul boldog vagyok, elmondhatom. Természetesen szeretem a feleségemet.

03

Hogy Andrea a feleségem, csakis és kizárólag az APHRO nevű számítógépnek köszönhetem. Ha APHRO nem volna, talán soha nem találkoztam volna vele. Az egész az APHRO COLA cég hirdetésével kezdődött. Tarka füzet volt, amolyan tréfával és szexszel teli magazin, néhány vidám, színes reklámsztorival, amelyekben dudás pipik a végén mindig azt mondják: APHRO COLA a legjobb! Ennek a nyomtatványnak a közepére be volt fűzve egy csillogó, rózsaszínű műanyag lap, amelyet azonban könnyűszerrel ki lehetett szakítani és plakát nagyságúra lehetett széthajtogatni. Azon állt tarka betűkkel a bal felső sarokban a jelszó: Aphro Cola Service: SZERELEM SZÁMÍTÓGÉPPEL Nem állhatom az effajta hírverést, de a kíváncsiságom mindenesetre felébresztette. A lapon kérdések sorakoztak, intimitásoktól külpolitikai problémákig faggatóztak. Egy apró betűs részben az állt, hogy az APHRO nevű kompjuter a hiánytalanul kitöltött kérdőívet a másodperc tört része alatt kiértékeli, és matematikailag pontos személyiségrajzot készít rólam. Egyszersmind APHRO az ilyen személyiségrajzok millióit tárolja el magában, és ez képessé teszi arra, hogy mindenkinek megtalálja a tökéletes társat. Egy alcím azt ígérte: nem pusztán egy társat, hanem az egyetlenegyet. További töprengés helyett fogtam a légirónt, és átfutottam a kérdőív négyzeteit. Így kezdődött: „Első kérdés: Neme..."

38

„Válaszlehetőségek: férfi 1 - nő 2. írja be a számok egyikét a fekete kockába!" Azután a kedvenc színek következtek a „kék 01 ''-től a „szürke 11 "-ig. Kérdések sora foglalkozott a szociális állapottal és osztályhelyzettel. És mi minden érdekelte még az APHRO nevű kompjutert! „Nyitott ablaknál alszik?" „Szeret-e moziba járni?" „Hol lakna a legszívesebben?" Könnyen nevet-e önmagán?" „A gyöngédségről megoszlanak a vélemények. Mit tart Ön róla?" Mindent a legjobb tudomásom szerint kitöltöttem. Különleges gonddal dolgoztam ki azt a kérdéscsoportot, amely az ideális társról alkotott elképzelésemet firtatta.

39

04

Minden egyebet az APHRO intézett. Közölte, hol és hogyan találkozhatom Andreával. Egészen megszokott módszert javasolt: találka kávéházban, a gomblyukamba vörös szegfűt tűzzek ismertetőjelül. Találkozóhely: Café Monopteros, München-Schwabingban. Természetesen - ahogy az már lenni szokott - néhány percet késtem. Napfényes délelőtt volt, a presszó előtti elkerített részen kávézók serege üldögélt. A legtöbben új, átmeneti fémruhát viseltek, amelyen ezüst és arany színben ragyogott a nap. A harsány színek elvakítottak, és meg kellett állnom, hogy a puszta színfoltoknál is lássak. Átvágtam az emberek között, és bementem a kávéházba, hogy körülnézzek. És akkor megláttam őt... Nyomban tudtam, hogy ő az. Szerelem - első látásra. Másodszor is rápillantottam. Pontosan megfelelt annak a nőnek, aki az álmaimban élt. Az alakja finom és karcsú; csaknem törékenynek tetszett. Hozzá éjfekete haj, mely középütt divatosan feltornyozódott, s a hosszú hajtincseket hátul színes szivárványszalag tartotta össze. Fekete mintás, piros kombiruhát viselt. Most figyelmes arcát, melyet enyhe pír futott át, felém fordította. Csillogó, barna szeme kérdőn rám szegeződött, barátságos mosollyal nyugtázta a gomblyukamba dugott vörös szegfűt. Maga mellett foglalt nekem helyet. Leültem, miközben arcáról egy pillanatra sem tudtam levenni a szemem. Egymás karjába hulltunk. # APHRO nem csalódott. A nap hátralevő részét a Citta 2000-ben: egy régi Corbucci-filmben (12 grande silenzio) és a hami-hami nevű lokálban töltöttük. Szerettük egymást - ahogy APHRO akarta.

05

Természetesen szeretem a feleségemet. Oly tökéletes. Mindenben. Maradéktalanul boldog vagyok, elmondhatom. „A szerelemhez a gyomron át visz az út" - mondják sokan. És igazuk van. Andrea a szakácsnők szakácsnője. Úgy főz, ahogy szeret. És már három éve élünk boldog házasságban - nem puszta szóvirág ez, hanem való igaz. Úgy szeretjük egymást, mint az első napon. És természetesen segítek a konyhában, szántszándékkal lemondtunk róla, hogy túl sok konyhai automatánk legyen, így legalább van egy zug a lakásban, ahol magunk is eldolgozgathatunk.

Így tartjuk ébren azt az érzést, hogy mégsem vagyunk örökösen ráutalva az automatákra. Hogy elsajátított emberi készségeink is fölhasználhatók. Ezért mondtunk le a „mélyhűtött késztányér"-ról, amelyet csak egy UV-lapra kell feltenni, és a készétel néhány másodperc múlva leemelhető. Magunk csinálunk mindent, ma például vadászszeletet, rizst salátakörítéssel... Egy régi családi szakácskönyv utasításai szerint főzünk. A nagyszüleimtől maradt ránk két vaskos kötetben. Az előkészítő munkálatok kellős közepén vagyunk, amikor hirtelen... egy kiáltás... és én riadtan arra fordulok. - Andrea! Megtántorodik, és a padlóra zuhan. Én okoztam a bajt, figyelmetlenségből. Egy vibrokés fúródott az oldalába. Ájultan fekszik ott. Fölé hajolok, és a testét óvatosan oldalt fordítom. Kikapcsolom a vibrokést, és kihúzom a pengét Andrea testéből. A seb... Alig-alig szivárog belőle vér. Úgy tetszik, mintha a seb önmagától ismét összezáródnék. Szabaddá teszem a szúrás helyét, és alaposan szemügyre veszem a sebet. És most már minden világos! Csillogó-villogó fémlemezkék... drótok összevisszasága... és műanyag tasakokból folyadék sugárzik, mintha vér volna... Andrea az APHRO nevű kompjuter alkotása. Megalkotta a szívem szerinti ideális társat, olyannak, amilyennek az Aphro Cola Service kérdőívében megálmodtam őt. Andrea egy Androida - ember formájú robot tehát. - Szeretlek... Épp csak suttogja: alig-alig hallom. Ez az utolsó szava. Még egyszer felegyenesedik, majd élettelenül zuhan a földre.

06

Andrea halott. Tulajdonképpen nem is halott, hanem úgy mondhatnám: már nem funkcionál. Azután, hogy a vibrokés belészaladt, nem tért magához többé. Még mindig mozdulatlanul fekszik a konyha műanyag padlóján. Nincs merszem megérinteni. Nincs merszem egyáltalán a konyhába bemenni. Tudom: Andrea elvesztését sosem fogom kiheverni. Oly nagyon hozzászoktam már! Úgy szerettem őt, mintha hús-vér ember lett volna... és szeretem. Mindig szeretni fogom. De arra is ráeszméltem, hogy ez a szerelem visszanyerhető. Ez a reménység enyhíti a fájdalmamat. Amit tennem kell, megteszem, hogy újra boldog legyek. Hiszen minden oly egyszerű. Kitöltők egy új kérdőívet, és elküldöm az APHRO kompjuternek. Megrendelek nála egy másik Andreát. ÓDOR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

40

GERHARD ZWERENZ

Huszonnyolc évesen beérkezett ember

Minden reggel kilenckor kelek fel, ez a kedvemre való idő, és amikor belepillantok a tükörbe, így szólok magamhoz: - Jó reggelt, Uram I Ezzel kezdődik a napi munkám. Öltözködésre és reggelizésre egy órát szánok. Pontosan tízkor kilépek a házból. Délig alaposan be van osztva az időm. Naponta újra meg újra ráébredek egy tényszerű megállapításra: nekem, mint mélyépítőnek, a pokol a mennyek mennyországa volt I No de erről később. Ebédelni a város legjobb éttermébe, a Platinhofba járok. Minden ebédem finom levessel kezdődik, és magától értetődik, hogy egyéni kiszolgálásban részesítenek. A délutánom szabad. Nyáron jobbára a strandon heverészek, télen korcsolyázni megyek, szívesen síznék is, de errefelé nincsenek hegyek, és én nem tudok elutazni, hiszen délelőtt mindig az üzleti ügyeim után kell néznem. Huszonnyolc évemmel beérkezett ember vagyok, és sok az irigyem, ami érthető. Nem vagyok nős, és nem is igen gondolok a házasságra, még ha cefetül bolondulnak is utánam a lányok - jó partinak számítok, de nem hagyom, hogy elkampózzanak. Sosem álmodtam volna, hogy egyszeriben ilyen jó dolgom lesz. Nyomorúságos körülmények között nőttem fel. A szüleim az élettől semmi jót nem kaptak. Anyám korán meghalt, s röviddel azután apám is. Egy távoli rokonom vállalta végül, hogy egyetemi tanulmányaimat finanszírozza. De elfogyott a pénze, éveken át inkább éheztem, mint étkeztem. A súlyom harminc és negyvenöt kiló között ingadozott. A lányok szánalommal tekintettek rám, és elfordultak. Az orvosok egymás között fogadásokat kötöttek, és keserűen csalódtak, amikor nem tudták rám bizonyítani a tébécét. Magam csodálkoztam a legjobban, hogy egészséges vagyok. Kezdetben irodalmat tanultam. Közben egy építőipari vállalatnál dolgoztam. Őszintén megvallva, semmi hasznom nem látták. A téglák kicsúsztak a kezemből, a falak összekacsintottak a hátam mögött. Még az állványról is leestem egyszer. A csoportvezető azt mondta: - Nyomás, csákányozz, lapátolj, legalább addig nem potyogsz mások fejére I Attól fogva aztán csak földmunkával foglalkoztam, és fura mód ebben a munkában rövidesen mindenkit lepipáltam, még ha mások sokkal erősebbek voltak is, mint én. Valami belső kényszer húzott a föld mélye felé. Az segített. Levontam a konzekvenciát, átmentem a műegyetemre, és mélyépítő szakember lettem. Innen kezdve felfelé ívelt a pályám. Öt évig tanultam. Négyig dolgoztam. Egy éve nyugdíjas vagyok. Minden délelőtt elmegyek a nyugdíjamért. Hétfőn az egyházon a sor. Jól van ez így, nagyon jól, szoktam mondogatni. Vasárnaponként az egyháznak rengeteg dolga akad, az emberek csak úgy tülekednek az Igéhez, fura lehet a szentegyházaknak, hogy hétfőn mindig olyan istentelenül konganak. Tehát megjelenek a plébánián, csevegek egy csöppet a pénztárossal, dicsérem a papot.

41

S mivel a plébánia nincs messze a Platinhoftól, ahol ebédelni szoktam, hétfőn bőségesen van időm. Kedden kapom meg az állami nyugdíjat. Ennek oka a közszolgáltatási rendelkezésekben rejlik, amelyek előírják, hogy az állami nyugdíjat kedden délelőtt kell felvenni. A pénztár a város túlsó végén van, sietnem kell, hogy megjárjam ebédig. Nem szeretek taxizni. Délelőtti feladataim elvégzését a hivatásból eredő kényszer és a sportos megelőzés egyvelegének tekintem. Semmi kedvem 28 évesen szívelhájasodással bajlódni. Szerdán a szakszervezeti nyugdíjamat zsebelem be. Csütörtökön a vállalkozók, pénteken a jogászok következnek. Szombaton kipihenem magam. Vasárnaponként a barátnőmmel csatangolok. Más intézménytől is kapok még nyugdíjat. A tűzoltóságtól, a tornászegylettől, a hadügyminisztériumtól, az orvosszövetségtől, a mezőgazdasági egyesüléstől, az egyesített mélytengeri búvároktól és másoktól. De ezek többnyire havi vagy éves átalányt fizetnek. Van, ahonnan a pénzt küldönc hozza. Amikor elszántam magam, hogy mélyépítésre állok át, halvány sejtelmem sem volt róla, hogy megfogtam az isten lábát. Nem akarok nagyképűsködni, jól tudom, hogy a 08-42-es ötvözet véletlen keverési arányból született. Magam is alaposan elcsodálkoztam, amikor kiderült, hogy a talajfúróim hússzor keményebbek és jobbak, mint az eladdig legkeményebb és legjobb gyártmányok. A fúróim úgy lövelltek a földbe, mint a rakéták. Óriási szenzáció volt. Minden nagy újság különtudósítót küldött. A kisebb lapok csődbe jutottak, mert nem küldtek. Én természetesen, mint minden értelmes műszaki, hitetlen voltam. Menny és pokol - mi dolgom volt velük? Amikor kihúzattam a földből a fúrót - ötezer méteres mélységben jártunk először csak tompa zsongást hallottam. A lyuk fölé hajoltam. És akkor egy fickó kis híján a képembe ugrott. Egészen sötét ruha volt rajta, és nyomában még sokan előmásztak. Később sokan a szememre hányták, hogy a rám vonatkozó előírásokat nem ismertem; ez nem igaz. Ahogy említettem, tanulmányaim idején a matematika mindvégig éhezéssel társult - a szakterületemen mégis szilárd ismeretekre tettem szert. A rendtartás az összes lehetséges szerencsétlenségre kitért, tartalmazta mindazon rendelkezéseket, amelyek tűz, földrengés, robbanás, vízkitörés, járványveszély esetére vonatkoztak. De egyetlen bekezdés, egyetlen utalás, egyetlen szó sem volt benne arra az esetre, amely velünk történt. Ma persze más a helyzet. Kárán tanul az ember. A mélyépítő társaságom azóta betoldott egy megfelelő paragrafust. Egyidejűleg az állam is általános tilalmat helyezett hatályba. Háromezer kilométernél mélyebbre nem szabad lefúrni. Azon a napon, amelyen a dolog velem megesett, az irodámba rohantam, és valami eligazító rendelkezés után kutattam. Odakint a komák csak jöttek és jöttek elő a lyukból. Mi az isten haragját csináljak? Az a néhány barakk, amelyben a munkásaink laktak, nem tudta volna a sötét ruhások egytizedét sem befogadni, ők márpedig kimásztak a lyukon I Volna mit mesélnem - csak hát, hallgatásra köteleztem magam, és ennek következtében 28 évemmel beérkezett ember vagyok. Azon az éjszakán telefonon és táviratilag tárgyaltam a világ minden nagyurával. Micsoda felfordulás volt!

42

A fickók a barakkokban üldögéltek, a munkaterületen ácsorogtak, cigarettáztak, káromkodtak, vihorásztak, snúroztak, pálinkát és sört követeltek, és ha nem dugattam volna vissza a lyukba a fúrót, isten tudja, hányan kászálódtak volna még elő. A társaságom a lehető legkorábban a helyzet tudatára ébredt. - Betömni a fúrólyukat! - parancsolta a vezérigazgató. Azután megkérdezte, hogy társaságunk egykori részvényesei körül vannak-e lent. Megmondtam hányan, amennyire úgy kapásból meg tudtam számolni őket. Arról is tájékoztattam, hogy vezető testületünk több elhunyt méltósága szintén felszínre került. Amikor a telefonban ezt megemlítettem, fura hangot hallottam, olyasfélét, mintha egy megfeszített dróthuzal elszakadt volna. A társaságomnak abban a pillanatban szüksége lett egy vezérigazgatóra. Még az éjszaka értesített a lyukőrség, hogy a fúrót alulról fellöködik, és hogy ennek a nyomásnak csak óriási erőfeszítések árán tudnak ellenállni. Megnéztem a dolgot. Valóban, a fúró rángott és remegett, és alatta irdatlan nagy volt a mozgás. Lehajoltam, és jól ismert hang ütötte meg a fülem: - Kinyitni! - kiáltotta. Így válaszoltam: - Röviddel ezelőtt telefonon azt parancsolta, hogy le kell zárni a nyílást! De ő egyre csak üvöltözött lentről, és követelte, hogy vegyem el a fúrót. Nagy összeget kínált föl érte. Visszarohantam az irodámba, még tíz munkást rendeltem a fúróhoz, nehogy visszalökjék a besték odalentről, és átkoztam a feltaláló szellemem, amely ilyen kényszer-helyzetbe hozott. Az első értelmes útbaigazítást Rómától kaptam. A következő táviratot küldtem nekik: „Pokol megfúrva stop három pápa a menekültek között stop mit tegyek stop." Róma postafordultával visszakérdezett: „Pápák melyik korszakból?" Válaszoltam, miután a pápákat megkérdeztem: „Kettő a középkorból, egy az újkorból." Róma erre lakonikusan értesített: „Pápák szélhámosok stop mindhármat visszaküldeni stop önnek nyugdíj felajánlva stop." Ilyen eszmei alapon azon az éjszakán minden érdekelt hellyel megkötöttem a nyugdíjszerződésemet. Biztosítva volt tehát a jövőm. A társaságom a rendőrminiszterhez fordult, a rendőrminiszter a hadügyminiszterhez; kora hajnalban hajók zárták le a tengert. Tankok indultak útnak, repülők bőgtek fel az égen, és ledobtak három hadosztály harcedzett ejtőernyős vadászt. Micsoda látvány volt, ahogy a fickókat a lyukba visszagyömöszölték! Az ejtőernyős vadászok aztán ámulatba ejtik ám az embert! Kemény legények, annyi bizonyos! Egyik sötét ruhást a másik után csípték nyakon, és föl, majd zsupsz! egy hórukkal le a lyukba, és már füstölt, sistergett is odalentről az ördög pecsenyéje, zengzetes káromkodások kilövellő csóváját húzva maga után. Két hétig tartott mindez, a katonák végkimerülésig dolgoztak, háromszor is le kellett őket váltani. Azután betömtük a nyílást, elaknásítottuk és lezártuk a környékét. A társaság olyan hálalevelet küldött nekem, amilyet még vezérigazgatók sem igen kapnak. A többi intézmény is biztosított kézzel fogható hálájáról. 28 évemmel így beérkezett ember vagyok. Elmondhatom-e tehát, hogy nekem, mint mélyépítési szakembernek, a pokol volt a legtisztább mennyország ? Így hát délelőttönként elhozom a pénzem mindenünnen, délután meg élem világomat. Mi mást kívánhatna még a szakmájától az ember? ÓDOR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

44

JAMES CAUSEY

Tejfogú szövetséges

Egy félórával ezelőtt még - miközben annak a buta zenés rádiójátéknak a soron következő folytatását hallgatta, ifjabb Harry pedig az ágyában üvöltött - Melinda természetesen bevágta volna az ajtót a kis ember orra előtt. Amikor azonban megszólalt a csengő, éppen az új kínai vörös pongyola volt rajta, már megszáradt körmein a bíborszínű lakk, ifjabb Harry pedig úgy aludt, mint valami angyal. Melinda ásítozva nyitott ajtót, s a kis ember sugárzó mosollyal azt mondta: - Csodás nap van I Remek dolgokat hoztam. Melinda nem volt teljesen elutasító. Az alig másfél méteres férfi kopasz feje csillogott, arca nem volt se fiatal, se öreg. Egyszerű, szürke zubbonyt viselt, vézna válláról a házalók hordozható ládája lógott. - Nem kell semmi - jelentette ki Melinda határozottan. - Kérem!- Nagy, esdeklő, borostyánszínű szeme volt a férfinak. - Mind ezt mondják. Nincs időm. Délre vissza kell érnem az egyetemre. - Maga az egyetem mellett még dolgozik is? A férfi elmosolyodott. - Igen. Azt hiszem, nevezhetjük így. Idegen emberfajokról tanulok. Melinda megenyhült. Mi mindent elviselnek ezek a szerencsétlen diákok manapság - leborotválják a nyomorultak fejét, aranyhalat esznek, ez egyszerűen rémes! - Nos? - kérdezte kimérten. - Mi van a ládájában? - Műszerek - vágta rá a kis ember mohón. - Oszcilloszkópok. Hordozható erőtérgenerátorok. Egy idegrendszer-átalakító. Melinda arcán zavar jelent meg. A kis ember összevonta a szemöldökét. - Természetesen használják ezeket, nem? Ugye, ez IV. osztályú kultúra? Melinda megkísérelt egy gyenge vállrándítást, mire a kis ember megkönnyebbülten felsóhajtott. Szeme az asszony háta mögé, a tévé sötét képernyőjére siklott. - Ó, egy képernyő. - Elmosolyodott. - Már éppen attól kezdtem félni... bejöhetek? Melinda vállat vont, kinyitotta az ajtót. Még érdekes is lehet, mint az a porszívóügynök, aki a múlt héten kitisztította az összes szőnyegét ingyen. És Csizmás Kandúr, a Csaták Hőse csak egy óra múlva kezdődik.

45

- A nevem Porteous - mondta a kis ember buzgó mosollyal. - A IV. osztályú kultúrában folytatok tanulmányokat. - Tollat rántott elő, és jegyezgetni kezdett a noteszába. A tévékészülék láthatóan elbűvölte. - Épp most kapcsoltam ki - mondta Melinda. Porteous szeme kerekre tágult. - Azt akarja mondani - suttogta rémülten -, hogy maga az V. osztály előjogait gyakorolja? Ez rettenetesen zavarba ejtő. Mindig bevágták az ajtót az orrom előtt, amikor feltételeztem, hogy a IV. osztályúak nagyszerű társas hányadossal rendelkeznek. Ugye, maguknak van atomerő a birtokukban? - Ó, hogyne! - mondta Melinda feszengve. Ez nem ígérkezett éppen mulatságosnak. - Űrutazás? - Az apró arc figyelmesen, szigorúan nézett rá. - Hát - ásított Melinda, és rápillantott az üres képernyőre -, adják az Űrőrjáratot, az Űrkadétot, a Holnap történeteit... - Nagyszerű. Űrhajók vagy erőterek? Melinda pislogott. - A férjének van ? Melinda reménytelenül rázta szőke fejét. - Milyenek az anyagi körülményeik? Melinda torkából hörgésszerű sóhaj tört fel. - Ide hallgasson, uram! Ez valami közvélemény-kutatás vagy afféle kérdezz—felelek játék? - Ó, bocsásson meg, közvélemény-kutatás természetesen. Nem zavarják a kérdéseim ? - A kérdései? - Baljós csillogás jelent meg Melinda kék szemében. - A maguk csodálatosan primitív szokásai, művészi formáik, egyéni szokásaik... - Ide figyeljen! - mondta Melinda elvörösödve. - Ez egy jó hírű környék, és én nem vagyok hajlandó választ adni semmiféle Kinsey-jelentés számára, megértette? A kis ember bólintott, tovább firkálgatott. - Tilos az egyéni szokásokról kérdezni? Nagyon sajnálom. A közvélemény-kutatás. Széles mozdulattal mutatott a ládájára. - Antigravitációs szandálokat? Hordozható, napenergiával működő áramátalakítót? Bocsásson meg ezért a szegényes választékért, de a Capellán azt mondták nekem... - Elkapva Melinda elragadtatott pillantását, kiemelt egy apró, zöld üvegcsét. - Ez csak egy regeneráló oldat. Úgy látom, magán nincs semmiféle vágás vagy horzsolás. - Ó - mondta Melinda gúnyosan -, elmulasztja a szemölcsöket, meggyógyítja a rákot, kinő tőle a haj; ugye, nem tévedek? Porteous felderült. - így van. Látom, jó szeme van. Bámulatos! - Megint jegyezgetett valamit a tollával, felpillantott, észrevette Melinda arcán a nyilvánvaló gúnyt. - Itt van. Próbálja ki. - Próbálja ki maga! Lássuk csak, most majd kínlódhat! Porteous habozott. - Azt kívánja tőlem, hogy növesszek egy felesleges ujjat vagy hajat? - Növesszen pár szál hajat. - Melinda megpróbált komoly maradni. Porteous kihúzta a kis üveg dugóját, kiöntött egy' csillogó zöld cseppet a csuklójára. Arcán rosszalló kifejezés ült. - Ez egy sűrítmény - magyarázta. - Tóriumbázis, szuszpenziós oldat. Azonnal megindítja a hormonműködést, teljes biztonság... látja? Melindának leesett az álla. Rámeredt a kis hajcsomóra, amely nyomban megjelent a csupasz csuklón. Hirtelen boldogtalan lett, mert eszébe jutott a konty, amelyet tegnap vásárolt. Nyolc dollárt voltak képesek elkérni érte, pedig most ezzel a szerrel lehetne igazi kontya is.

46

- Mennyibe kerül? - érdeklődött óvatosan. - Csak egy félórájába - mondta Porteous. Melinda határozott mozdulattal megragadta a fiolát, letelepedett a heverőre, egyik lábát maga alá húzva. - Oké, beszélhetünk! De semmi személyes. Porteous boldog volt. Egy csomó kérdést tett fel, a legtöbbje érdektelen, némelyik naiv, Melinda pedig leásott csekélyke tudásának legmélyére, és válaszolt. A kis ember eszeveszett iramban jegyzetelt, s közben kotyogott, mint valami tojós tyúk. - Azt akarja mondani - kérdezte döbbenten -, hogy maguk a saját jószántukból laknak ezekben a primitív kunyhókban ? - Ezek állami típusházak - mondta megszégyenülten Melinda. - Megdöbbentő. - Felírta: Feudális anakronizmus és atomerő egymás tőszomszédságában. A IV, osztály időnkénti megnyilvánuló „lázadása" vissza a természethez mozgalmakban. Ifjabb Harry ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy ennivalóért kiabáljon. Porteous remegni kezdett ültében. - Ez valami vészjelzés? - A fiam - mondta Melinda csüggedten, és elindult a gyerekszobába. Porteous utána ment, s izgatottan figyelte az üvöltő gyereket. - Újszülött? - Tizennyolc hónapos - mondta Melinda hűvösen, pelenkázás közben. - Jönnek a fogai. Porteous megborzongott. - Milyen kár. Nyilvánvaló atavizmus. A bölcsőde nem veszi be? Nem kellene itthon tartania. - Próbálom Harryt rávenni arra, hogy fogadjunk fel egy lányt, de azt mondja, nem engedhetjük meg magunknak. - Nyilvánvalóan veszélyes - mormolta a kis ember ifjabb Harryt vizsgálva. - Határozott paranoid tendenciák. - Két héttel előbb született a kelleténél - ismerte el Melinda. - Tagadhatatlanul érzékeny gyerek. - Én tudok erre valamit - mondta Porteous boldogan. - Itt van. - A tálcán levő csillogó limlom közül kiemelt egy áttetsző prizmát, és átnyújtotta ifjabb Harrynak. - Idegrendszerátalakító. A Rigel Kettőn alkalmazzuk a szellemileg visszamaradottak oktatásánál. Talán segíteni fog. Melinda kétkedve nézett a prizmára. Ifjabb Harry, arcán valami feszült kifejezéssel, belebámult a folyton változó kristály mélyébe. - Felgyorsítja az idegrendszeri folyamatot - magyarázta büszkén a kis ember. - A működésbe be nem kapcsolódott nyolcvan százalékot segíti az aktivizálódásban. Túlterhelés esetében az agy automatikus emlékezetkihagyása következtében érzéketlenné válik a preszimptomatikus emlékezet. Attól tartok, hogy ez sem tehet annál többet, mint hogy köbre emeli a gyerek jelenlegi intelligenciahányadosát, és bár egy intelligens idióta csak-idióta marad, de... - Hogy merészeli?! - Melinda szeme villámlott. - Az én fiam nem idióta! Tűnjön el ebben a pillanatban, és vigye a... vackát magával. - Ahogy a prizma után nyúlt, ifjabb Harry ordítani kezdett. Melinda megkönyörült rajta. - Tessék - mondta dühösen, a pénztárcájával ügyetlenkedve. - Mennyit kér? - Csereeszközt kínál ? - Porteous kopasz fejét dörzsölte. - Ó, igazán nem kellene, hogy én... de micsoda nagyszerű adalék lesz ez a primitív népek fejezetéhez! Mi a maguk legkisebb címlete? - Egy dollár elég? - reménykedett Melinda.

47

George Washington képe boldoggá tette Porteoust. Ujjai között forgatta a bankjegyet, aztán lassan, szertartásosan meghajolt, elnézést kért, ha megsértett valami tabut, és elment. - Őrült diákok szövetsége - mormolta Melinda, és bekapcsolta a tévét. Csizmás Kandúr aznap reggel lehangoló volt. Kis habozás után Melinda rákent a szempillájára egy keveset a zöld folyadékból; az eredménnyel nagyon meg volt elégedve. Ifjabb Harry egész nap az engedelmesség mintaképe volt. Mialatt Melinda csokoládét majszolva a tévét nézte, megfésülte, majd újrafésülte a haját, ifjabb Harry békésen játszott a kristályprizmával. Késő délután felé odakúszott a könyvespolchoz, lerángatta az enciklopédiát, és boldog gügyögések közepette forgatta végig a lapokat. „Egy napon - álmodozott Melinda - még híres ügyvéd is lehet belőle, nem pedig afféle haszontalan pepecselő, mint az apja, a nagy Harry, aki még munkaidő után is ott lebzsel abban az átkozott laboratóriumban." Egészen elkomorodott, látva, hogy ifjabb Harry, megunván az enciklopédiát, nagy Harry egyik, a nukleáris fizikával foglalkozó könyve után kezd nyúlkálni. Egy pepecselő elég a családban! Ám amikor megpróbálta a könyvet elvenni, ifjabb Harry olyan éktelen bömbölésbe kezdett, hogy végül is jobbnak látta békén hagyni. Fél hétkor nagy Harry felhívta a labiból a szokásos csüggedt szöveggel, miszerint Melinda ne várja őt haza vacsorára. Melinda erre megkockáztatott néhány rezignált megjegyzést az egyedül elfogyasztott szomorú vacsorákkal kapcsolatban, néhány sötét célzást arról, hogy magányos asszonyok mit képesek tenni azért, hogy társaságuk legyen, erre Harry kijelentette, hogy ő a maga részéről végtelenül sajnálja, mire Melinda dühösen letette a kagylót. Pontosan tizenöt perc múlva csengettek. Melinda kinyitotta az ajtót, és a szája tátva maradt. Az előtte álló kis ember Porteous ikertestvére is lehetett volna, kivéve a fekete fémzubbonyt és a jeges szürke szemet. - Mrs. Melinda Adams? - Még a hangja is hidegen csengett. - l-igen. Miért? - Nord őrnagy vagyok, Galaktika Biztonság. - A kis ember meghajolt. - A kora reggeli órákban egy bizonyos Porteous járt önnél. - Mintha valami undorral ejtette volna ki a nevet. Egy idegrendszer-átalakítót hagyott itt. így van? Melinda kissé habozva bólintott. Nord őrnagy egyszerűen besétált a szobába, az ajtót becsukta maga mögött. - Bocsásson meg a tolakodásért, asszonyom. Porteous tévedett: az önök VII. osztályú világát IV. osztályúnak gondolta. Tessék! - Átnyújtotta az összegyűrt egydollárost. Ellenőrizheti a sorszámát. Az átalakítót legyen szíves. Melinda elgyengülve lerogyott a heverőre. - Nem értem - mondta panaszosan. - Tolvaj volt? - Hát... eltévesztette a térbeli koordinátáit. - Az őrnagy arcán megjelenő halvány mosoly láttatni engedte kissé a fogait. - Helyrehoztuk a hibát. Hol van? - Hát ide figyeljen! - mondta Melinda kissé ingerülten. - Ettől a holmitól ifjabb Harry egész nap békében volt. Én jóhiszeműen vettem, és nem az én hibám; mondja, van magának valami igazolványa? - Asszonyom! - mondta méltóságteljesen az őrnagy. - Nem szívesen sértem meg a helyi tabukat, de kell-e magyaráznom, milyen hatása lehet egy idegrendszer-átalakítónak egy stagnáló kultúrában? Milyen következményei lettek volna annak, ha az önök neandervölgyi embere atombombával rendelkezett volna? Hol lenne ön akkor ma? Az ágakon hintázna, ez kétségtelen. És ha az önök Hitlerének erőtér jut a birtokába? - Felsóhajtott. - Hol van a fia?

48

A gyerekszobában ifjabb Harry elégedetten játszogatott a kockáival. A prizma ott csillogott a szoba sarkában. Nord őrnagy óvatosan felvette, közben alaposan szemügyre vette ifjabb Harryt. Alig hallható hangon kérdezte meg: - Azt mondja... játszott vele ? Valami mélyről jövő anyai ösztön azt súgta Melindának, hogy habozás nélkül, határozottan nemet intsen. A kis ember szúrós szemeket meresztett ifjabb Harryra, aki nyomban nyafogni kezdett. Melinda reszketve ölelte magához ifjabb Harryt. - Ezt aztán értik; berontani, ijesztgetni a nőket, a gyerekeket? I Fogja a vacak átalakítóját, és tűnjön el! Hagyja békén a rendes embereket I Nord őrnagy összevonta a szemöldökét. Csak tudná biztosan! Hűvös pillantást vetett ifjabb Harryra. - Kifejezett egománia. Nem látni, hogy hatott volna rá. Különös - mormolta. - Azt akarja, hogy sikítsak? - kérdezte Melinda. Nord őrnagy felsóhajtott. Meghajtotta magát, kiment, becsukta az ajtót, megfogott egy apró gombot a zubbonyán, és eltűnt. - Némely ember modora... - szólt oda Melinda ifjabb Harrynak. Kicsit megkönnyebbült, mivel az őrnagy nem kereste a zöld fiolát. Ifjabb Harry is megkönnyebbült, bár egészen más okból. Nagy Harry valamivel tizenegy óra után érkezett haza. Apró, gondterhelt ráncok húzódtak a szája körül, és a homlokán, szemében a közelgő vereség nyomasztó gondja tükröződött.

49

Bement a hálószobába, és Melinda álmosan kezdte mesélni a kis embert, aki az egyetem mellett vacak tárgyakkal házal, aztán a faragatlan Nord nevű rendőrt. Harry megjegyezte, hogy ez igazán meglepő, és Melinda felcsattant: - Harry, te ittál! - Nem is egyet - mondta Harry ostobán. - Drágám, te egy csődtömeghez mentél feleségül. A kísérleti minta egy része elpárolgott, huss!, és ezzel kész. Papíron olyan jónak tűnt... Melinda már hallotta ezt eleget. Megkérte a férjét, nézze már meg, nem takarózott-e ki ifjabb Harry, és nagy Harry betántorgott a gyerekszobába, leült a fia ágya mellé. - Szegény kis kölyök - mormogta. - Az öreged egy segg, egy haszontalan kontár. Azt hitte, hogy embert küldhet fel a csillagokba héliumatommag fonálon. Ó, milyen okos ember volt! Mindennek ellenére. Kiegészítő sugarak, amelyek kiküszöbölik a negatív megterhelést, a higanypára feldúsítása - micsoda remek kezdősebességet kaphatnak a pozitív alfarészecskék! - Csuklott egyet, arcát a tenyerébe temette. - Még soha nem gondoltál arra, hogy csekély számú levegőmolekula szétszórhatja a sugarat? Próbálkozz vákuummal, ostoba! Nagy Harry felállt. - Mondtál valamit, fiam? - Plömplöm - mondta ifjabb Harry. Nagy Harry, mint valami alvajáró, imbolygott vissza a nappaliba. Papírt, ceruzát vett elő, izgatott képleteket kezdett firkálni. Nemsokára taxit hívott, és elrohant a laboratóriumba. Melinda gyémántszegekkel kivert tálcákat hordozó, kicsi, kopasz emberekről álmodott. Kergették, rubin- és smaragdkövekkel hajigálták, semmi mást nem akartak, csak kérdezni, de ő rohant tovább, ifjabb Harryt szorosan magához ölelve. Aztán vészcsengők szólaltak meg. A csengők még akkor is csöngtek, amikor felnyögött, felült az ágyban, és felkapta a telefont. - Drágám! - Nagy Harry hangja riasztotta fel. - Megtaláltam! Több kiegészítő védőanyag plusz vákuum. Gazdagok leszünk! - Hát ez igazán nagyszerű - mondta Melinda ingerülten. - Felébresztetted a gyereket! Ifjabb Harry keserű könnyeket hullajtott a párnájába. A csalódás egészen beteggé tette. Még a legoptimistább becslések szerint is legalább tizenkilenc évbe telik, míg a világ urává válik. Egy örökkévalóság. Tizenkilenc év! FAZEKAS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

ÕSKORSZAK AZ ABLAK ELÕTT

. MANUEL VAN LOGGEM

Hébe-hóba, mikor a lelkem felfrissülni vágyik, elmegyek a pszichológusnőmhöz. Ez - természetesen - nem olcsó mulatság, de rajta kívül nem ismerek más emberi lényt, aki oly sok rokonszenves érdeklődéssel tűrné el, hogy csak magammal törődjem, olyasmivel, amit mások esetében nevetségesnek tartanék. De a lélekszakértők figyelme nem lankad, hiszen ez a dolguk. Legutóbbi látogatásom alkalmával néhány olyan álmomat tálaltam föl neki, melyekben nyilvánvaló szimbólumok bújtak meg, hiszen tudom, hogy a pszichológusnőm úgy gyűjti az álmokat, mint más ember a bélyeget. Egyszer elmesélte, hogy olyan könyvön dolgozik, amelyben a felvonóhíd tudat alatti jelentését kutatja, és ezért sosem tagadtam meg tőle ezen útösszekötők néhány ritka példányát. „A felvonóhidakat nem kellett volna megemlítenem magának mondta egyszer. - Könnyen befolyásolhatom az álmát." Arról a heverőről, amelyen hanyatt feküdtem, az ablakon át a szem-

51

.

közti házak felső emeleteit lehetett látni. Elbámultam a felhőket és a fákat, és könnyűszerrel olyan dolgokat meséltem el, amelyeket mások előtt aligha tudtam volna szóba hozni. Mintegy álomban hallgatva a saját hangomat, egy olyan ember személytelen bizonykodásával, akinek semmi köze ahhoz, amit mond. Lelki lényem szolgálója a heverő mellett, az ablaknál ült, nagy ritkán belekérdezett, hogy lódítson az elbeszélésemen, vagy azért, hogy emlékeztessen a jelenlétére, és semmi szín alatt sem engedte, hogy piaci kofaként locsogjak neki. Mindketten elégedettek voltunk, mind a pszichológusnőm, mind jómagam. Jól tudtuk, mit várhatunk egymástól, és a közöttünk kialakult összhangba csak havonta egyszer vegyült enyhe diszharmónia; amikor elém rakta a számlát. Lopva az órámra pillantottam, és láttam, hogy a negyvenöt perc, amit egy órának neveztünk, lassan letelik, és kimondtam ama végkövetkeztetést, hogy az ilyen lélekmosoda hetente egyszer mindenkire ráférne. Még feküdtem a saját szavaim élvezetébe merülten, a lágy őszi idővel és a kényelmes heverészéstől elégedetten. Belső életem minden apró fekete foltját kibeszéltem. - Ez minden mára? - kérdezte jóakaróm. - Igen, egyetlen dolog kivételével - mondtam. - Az ablak előtt áll egy brontosaurus. Hallottam, ahogy a lélegzete elakad a csodálkozástól. Megértettem a viselkedését. Azokból az enyhe lelki zavarokból, amelyeket mindeddig énbennem észlelt, sosem gondoltam volna, hogy komolyabb betegség tünetei is jelentkezhetnek. - Olvasott-e valahol mostanában brontosaurusról ? - kérdezte határozatlanul. - Igen. Tegnap este, egy őskorszakról szóló könyvben. Az őskorszak engem felettébb érdekel. - Egyáltalán nem rendkívüli eset - mondta sietve. - És egészen biztos benne, hogy az brontosaurus? - Igen - válaszoltam. - Egészen biztos vagyok benne. - Kínozták már hallucinációk? - Soha. - Csak semmi aggodalom I - mondta olyan makacs bizonykodással a hangjában, hogy azon nyomban elfogott volna az aggodalom, ha előtte nem ringatózom olyan isteni hangulatba. - Igen. Éppen az ablak előtt áll, és bebámul a szobába. - És miféle szerzet? - Éppen olyan, mint a könyv képein. Apró, okos fej, szúrós pillantású gombszemek. És istentelenül hosszú nyak, csodásán karcsú, akárcsak a pálmafák törzse. Annyit mindenesetre megér, hogy ide álljon az ablakhoz az ember, és kinézzen rá. Eddig azt hittem, hogy ez a fajta őslény már kihalt. A pszichológusnő jó ideig hallgatott. Láthatóan azon töprengett, miképpen lehetne úrrá a helyzeten. - Folytassuk még a beszélgetést néhány percig - mondta végül enyhén reszkető hangon. - Bár a vizit ideje már letelt. S nem kis munka van előttünk. De azt hiszem, megéri a fáradságot, hogy kiűzzük a fejéből ezt a csúnya brontosaurust. A lelkében megrekedt őskorszak kukucskál be ugyanis az ablakon. Valóban - egyszerű eset. - Integet - mondtam. - Ilyet még életemben nem láttam!

52

- Ha olyan személyre gondol, aki integet, ki az első ember, aki eszébe jut? kérdezte fürgén. - Az anyám - válaszoltam tétovázás nélkül. Jól tudtam, milyen választ vár, de mindamellett ez volt az igazság. - Ki-tű-nő - csengett vidámabban a hangja. - És ha megemlítem önnek azt a szót, hogy brontosaurus, mire gondol önkéntelenül, mi az első dolog, ami eszébe jut róla? - Őskorszak - válaszoltam határozottan. Az ilyen kérdésekhez már hozzáedződtem. - Állatbőrbe bújt férfiak, akik asszonyokat vonszolnak hajuknál fogva. És az erkölcsösséget nem ismerő nagy szabadság, amely akkortájt uralkodott. - Úgy van - mondta a pszichológusnő. - Örülök, hogy ilyen könnyen dűlőre jutottunk. Természetesen majd maga is belátja, hogy mit jelent a látomása. Mindez ugyanis önnönmaga visszamaradt vágyakozása. Az őskorszak maradványai, melyek önben élnek, kivetítődnek a külvilágba, és onnan visszapillantanak magára. Semmi ok az aggodalomra. Rá se hederítsen ezután. Tekintse olyan álomnak, melyet a szokásosnál éberebben él át. És felejtse el, ugyanúgy, mint az álmait. Felálltam, és kezet fogtam vele. - Nagyon köszönöm, doktornő - mondtam. - Kellemes időtöltés volt. Egészen megkönnyebbültem. De ami a brontosaurust illeti, az valódi. Sajnos, nem vitás, hogy még mindig ott áll. A pszichológusnő felsóhajtott, és a szeméhez emelte a kezét. - Jöjjön vissza holnap. Elcsípjük a bestiát. - Nézze meg maga is - unszoltam. - Ott integet. A pszichológusnő kinézett az ablakon. A szeme tojásdadra tágult. Olyan rekedt, éles sikollyá változott a hangja, hogy elakadt a lélegzetem. A brontosaurus csak bámészkodott; hosszú nyakán hintáztatta a fejét. Az orvosom akkor már ájult volt. Óvatosan a heverőre fektettem. Amikor magához tért, szelíden így szóltam hozzá: - Még mindig ott áll. De ne féljen tőle! Ezek az állatok ártalmatlanok. Fűevők. Újra behunyta a szemét. Bátorítóan megsimogattam a kezét, és lementem az utcára. A brontosaurus még az ablaknál állt. Elkaptam a gallérjánál, amelyet a nyaka körül úgy embermagasságban viselt, és elvezettem a legközelebbi rendőrőrsre. ÓDOR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

53

.

MANUEL VAN LOGGEM Az AGY hóhérai

I. Mindig sejtettem, mennyire borzalmas lehet, de sosem mértem föl igazán, milyen a valódi félelem. Nem tudom, miért börtönöztek be. Éjszaka csaptak le rám, és elhurcoltak, pontosan úgy, amiként mindig is gyanítottuk, hogy egyszer megtörténhetik. Állandóan tudtunk történetekről, amelyek körülöttünk keringtek kimondatlanul; és mégis valamennyiünk számára ismertek voltak azok a módszerek, amelyeket a rendszer az ellenlábasaival szemben alkalmazott. De mivel még senki nem tért vissza az isten háta mögötti táborokból, ahová internálták őket, senki se tudta, hogy mi az igazság. Az első vallatom egy kedves, enyhén öregedő ember volt, aki olyan elnézően bánt velem, mint az apám, aki a nézeteimmel nagy vonalakban kibékül, csak éppen azt hányja szememre, hogy szertelen vagyok. - Örülnék, ha megmondhatná, kik voltak annak a csoportnak a vezetői, amely megrontotta önt. A hangja lágy volt és behízelgő. A szavai mintha sűrű szövésű, nyálkás fonadékkal kötöztek volna meg. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy fülbemászó duruzsolásától elszabaduljak. No meg aztán, tényleg, egy fia információm sem volt. Valószínűleg félreértésből tartóztattak le. Nem voltam más, mint egy olyan csoport jelentéktelen tagja, amely szétzüllesztett elégedetlenkedőkből állott, akik csak egymás közt fortyogtak, miközben a közösség törvényeinek minden ízükben engedelmeskedtek. Hébehóba esetleg én is hangot adtam felháborodásomnak a diktatúra - melyben élni kényszerültünk - legkirívóbb visszaélései miatt... Az igazat vallottam, amikor tagadtam mindazt, amivel vádoltak. - Természetesen, ön nem tud semmit - mondta a vallatóm nyájas, behízelgő hangon. Nyilvánvaló. Nincs, aki valaha is tudna valamit. De ez még nem menti fel önt az alól, hogy többet tudjon. Egyre szűkülő körben keringélt körülöttem. Végül már szorosan mellettem állt. - Tudnia kell, hogy ajánlatosabb tudni valamit, mint nem tudni semmit. Ne vegye hencegésnek, de ez a paradoxon legtöbb látogatómnak gyorsan a hasznára válik. Megrémített. Faggattam magam, hogy hallgattam volna-e akkor is, ha valamit tényleg tudnék. Ez a fajta hízelkedő fenyegetés dermesztőbben hatott, mint a leplezetlen kegyetlenség, amelyre elkészültem.

54

Hirtelen elmosolyodott, mint az apa, amikor fiacskája neveletlenségét megbocsátja - Most elmehet. Talán igazat mond. Egy arc nélküli férfi lépett be, és egy kis, fehér falú szobába vezetett, melyben csak egy szék és egy ágy állt bútor gyanánt. Tisztán hallottam a mágneses zár zizzenését a zárban. Úgy hát valóban fogoly vagyok. A félelmem nőttön-nőtt. Az első vallatóm váratlan nyájasságával elérték a céljukat Kiismertek a fejem búbjától a lábam ujjáig, tudták, hogyan kezeljenek. Csak akkor vettem észre, amikor már elment, hogy a vallatóm egy cédulát nyomott a kezembe, mielőtt átadott a foglárnak. Mivel a harmadik rendhez, az értelmiséghez tartozom, el tudtam olvasni. Egyébként négy kaszt van nálunk. Születéskor kompjuterek döntik el, ki melyikhez tartozik: az agyimpulzusok analízisével megállapítják az újszülöttek értelmi szintjét, különleges adottságaikat és jellemvonásaikat. Rólam azt sütötték ki, hogy a gyógyító szakmához mutatkozik bennem hajlam, így lettem orvos. Betegekkel bajlódom, s olvasni is tudok. Értelmiségieknek gyakran kell régi könyvekben bogarászniok. A munkások, az alattunk levő kasztban nem ismerik a betűt. Mindazt, amiről tudniok kell, a képek tárából nyerik, amely azonban közvetlenül az agyrendszerükre hat. Megkaptam a rólam készített jellemzés egyik példányát. Ilyesmi is ritkán történik A hivatalnokok az efféle titkokat mindig hét lakat alatt őrzik. Ők az uralkodók, a felső kaszt. Utánuk következnek a tulajdonosok. Tehát azt a papirost tartottam a kezemben, amelyen a személyleírásom állt. Rajta volt: név, kaszt, hivatás, értelmi szint, az érzelmi beállítottság részletes rajza, a lelki labilitások rendszere, a hivatásban szükséges jártassági alapszint, a nevelésre kiadott gyermekek száma és az ideológiai elhajlási együttható. Az utolsó pontot vastagon írták. Eszerint ideológiai tekintetben ingadozom, tiltott eszmékre fogékony vagyok. Meglehet, hogy ezért füleltek le első gyanakvó indulatukban. Döbbenten bámultam a papírt. Mindenre ráismertem. Élő lényem nyomtatott mása meredt elém, bár volt némi ellentmondás a között, amit róla leolvastam, s amit magamról tartok. Valami hiányzott belőle, de nem tudom, hogy mi. Ez a hiány oly mélyen fészkelt bennem, hogy nemcsak az agyamat fürkésző kutató figyelmét kerülte el, hanem az én tudatom elől is a semmibe veszett. Az volt a benyomásom, hogy egy ikertestvéremre bámulok csodálkozva. Azután elaludtam. Szuroksötétben ébredtem fel, elakadt a lélegzetem, halálfélelem gyötört - minden észlelhető ok nélkül, még csak egy lidérces álom emléke sem nyomasztott. Hirtelen átható furulyaszót hallottam. A hang magassága és ritmusa időnként változott. Néha elmosódott, de a visszatérésére várni rosszabb volt, mint a közellétét elviselni. Aztán egy csapásra megszakadt. Először megkönnyebbülten fellélegeztem, azután gyanú ébredt bennem, és félelem töltött el, s végül a teljes üresség állapotába zuhantam. Koponyám minden eldugott zugát fénycsóvák járták át. Lassan árnyékok nyomultak homlokom mögé, mintha ujjak lettek volna, hogy a gondolataimat letapogassák. Kimerültem. Különleges kutató csápjaikkal ridegen és tökéletes hozzáértéssel, tévedhetetlenül és szisztematikusan számba vették agyam minden zugát és rejtett ösvényeit, átvizsgálták a legeldugottabb szegleteket is, minden félrevezető kísérletemet meghiúsították. Rátámadtak legtitkosabb gondolataimra és érzéseimre, melyek olyan alacsony sugárzási szinten bújtak meg, hogy létezésüknek jelét sem adták még nekem sem, s a homályos érzelmek üledékébe süllyedtek, az agyam legmélyebb rétegeibe rakódva. Úgy tetszett, hogy az egész testem átlátszó, mint az üveg; fölmérhetetlen űr támadt bennem. A kutatás tökéletesnek mutatkozott. És mégis, amikor a sugárzó energiák elcsitultak, halványan úgy éreztem, hogy az elmém egy icipici darabja megmenekült a vizsgálattól; olyan alig meghatározható csonkok, melyek még a rám irányított irgalmatlan sugárzás számára is elérhetetlen mélységekben rejtőztek.

55

Minden meghitt gondolatom, képzetem és érzésem lavinaként omlott vissza belém. „Most már mindent tudnak rólam" - gondoltam. Ám ebben a pillanatban világossá vált előttem, hogy ez nem teljesen igaz. Az a szövettartomány, melyből a lélek él, részben érintetlen maradt. Amikor a vallató ennivalót hozott, kis híján megkönnyebbültem. Olyan volt, amilyennek mindig is elképzeltem; alacsony, zömök ember unott, sunyi arccal: élvezte a kegyetlenkedést. Kevéssel is megelégedett. Gyomron vágott, arcul csapott, s megkérdezte, hogy netán jobb belátásra tértem-e már. Nem hivatalnok volt, hanem fizetett bérenc - a legalsóbb kaszt tagja; a felettesei megvetéssel kezelték, de eltűrték a jelenlétét, és piszkos munkájáért gyanús megbecsülésben, de az uralkodókéval azonos anyagi juttatásban részesült. Meglehet, hogy saját házában lakott, hogy maga szemelhette ki a feleségét, sőt még a gyermekei számát is meghatározhatta. Nem maradt sokáig. A fájdalom, amelyet okozott, éppenséggel elviselhető volt. Nyilvánvalóan előkészítő kezelésre küldték. Millió kétséget támasztott bennem. „Azért bírtam olyan jól a kínzást - kérdeztem -, mert felfedeztem magamban az ellenállás utolsó bugyrát, mely az agykutatók legszigorúbb vizsgálatai elől is rejtve maradt?" „Talán célúk volt, hogy felfedezd ezt az ismeretlen tartományt" - gondoltam azután. - Ha legközelebb ezt is elveszik tőled, még védtelenebb leszel." De miért folyamodnának ilyen durva lépéshez, ha szokásos módszereikkel is megtudhatnak mindent, amit csak akarnak?

II. Ez az álom, melynek csak egy kis hányadára emlékeztem, ékesen bizonyította, hogy mindenképpen igazam volt. Csak később döbbentem rá, hogy álomsipka nélkül aligha álmodhattam. Amióta az álomsipkát bevezették, a spontán álom ritkaságszámba ment. Beszélni akkor sem beszélt róla az ember. A spontán álomtól mindenki úgy berzenkedett, mint az ideológiai elhajlás minden megnyilvánulásától, s az volt az általános felfogás, hogy a legbölcsebb róla hallgatni, még ha a szabadon álmodás nem ütközött is a törvényekbe. Sík tájon sétálgattam, mindenfelé dús vegetáció, olyan rendetlen burjánzásban, mintha kutya sem törődött volna vele. Sok állat élt ott, szabadon csatangoltak, nem egyet felismertem közülük a könyvek után. Már réges-régen kihaltak valamennyien; farkasok, galambok, apró énekesmadarak és lovak is, nagy és szelíd állatok, amelyek - még az álmomban is feltűnt - elvesztették a helyüket abban a környezetben, amelybe már nem tartoztak bele. A proteinember, akinek húsételét és zöldfőzelékét magas nyomáson készítették el, könnyű szívvel kiirtotta őket. Összeterelte az állatokat, majd rájuk irányította a lézerfegyverét, és azok csak összecsuklottak, a halálukban is éppoly szelíden és hasznavehetetlenül, mint egykori életükben. Zabolátlan szépségük lenyűgözött. Az volt az érzésem, hogy tiltott szépség tanúja vagyok. Magamat is láttam az álmomban; tudtam, hogy sajnálom az elhulló állatokat. A gyilkosuk is sajnálta őket. Mindketten remegtünk egymástól. Én azt színleltem, hogy megértem, amiért öl; ő részvétteljes magatartást öltött magára, mintha sajnálná az állatokat, melyeket lemészárol. Egy ló nyakát paskolgatta. A ló mereven bámult a férfira. A férfi rám nézett. Tisztán láttam az arcát. „Hitvány vagy" - mondtam az álmomban. - Jelenetet rendezel abból, hogy sajnálod a szegény párákat. De hivatalnok vagy. Ezek az állatok többnyire vadak voltak, nem tudtátok megszelídíteni, uralni - ezért öltétek le őket." Amikor felébredtem, az arca élénken élt az emlékezetemben, még később is, amikor az álom már egészen szertefoszlott bennem.

56

Csak most vettem észre, hogy szokatlan hang volt, ami felvert: kopogás - valahol a közelemben. Az üzenetet nem volt nehéz megértenem. A földalatti újságokban, melyek természetesen megjelentek, gyakran lehetett olvasni, hogyan érintkeznek egymással a foglyok. Aki tudott olvasni, és ismerte az ábécé sorát, könnyen megfejthette a kopogásjeleket. Néhány percen belül rájöttem, hogy a nevemet kopogtatják. Visszakopogtam: értem. Akkor aztán a kopogás megszűnt. Nem éreztem magam olyan egyedül. Szabályos időközönként szólítottak. A legtöbb hír, amelyet továbbítottak, nem érdekelt, mégis feloldotta a félelmemet. Ha másokkal megoszthatod a sorsod, távolibbnak tűnik a halál. Amikor a foglár ennivalót hozott, elfelejtette bezárni az ajtót. Gyanakodtam. Talán megpróbálnak csapdába ejteni. Talán a szabadság illúziójába akarnak ringatni, hogy aztán még kegyetlenebből lesújtsanak. Amikor az álmomban látott férfi besettenkedett, egy csapásra olyan tisztán felismertem, hogy a megdöbbenéstől félni is elfelejtettem. Egy pillanat alatt akkor tudatosodott bennem, hogy ezt a férfit megelőzően csak az álmomban láttam. Köszönt, és leült az ágyamra. - Nem is olyan rossz fickó ez az őr - mondta. - Egy lyukas kétfilléressel meg lehet vásárolni. Még a hangját is felismertem. Úgy bámultam rá, mintha álomsipkás látomás volna. Tudod, hogy nem létezik, és mégis, minden idegedben érzed, hogy itt van. Visszahőkölt, olyan szúrós szemmel meredt rám, mintha agyletapogató nélkül akarta volna előhalászni az agyamból a gondolatokat. - Ki maga? - kérdeztem végül. - Az vagyok, aki magának kopogtatni szokott. Én is fogoly vagyok. Azt mondták, hogy most érkezett ide, és amint csak tehettem, eljöttem, hogy lássam. Segítenünk kell egymáson. - Ilyen könnyen lehet itt látogatóba menni? - Az őr hajlik arra, hogy másfele nézzen. Cserébe adunk neki az élelmiszeradagunkból. Azután a szervezetről mesélt. Úgy tetszett, hogy ő az izgatók főnöke. Hallottam már róluk ezt-azt. Mindenki hallott róluk ezt-azt. Elkülönülten élnek, törzsi közösségekben, és vannak szövetségeseik a nagy városokban is. Ők a rendszer legszívósabb ellenfelei. Valamikor azt gondoltam, hogy nem igaz az egész, hogy csak az uralkodó rendszer vezetői találták ki a róluk szóló történeteket. Néha azonban a létezésüknek jelét is adták. Volt propagandájuk. Álomhangszalagokat és könyveket osztogattak. Egyszer volt is kezemben egy ilyen könyv. A váróban találtam. Egyik betegem hagyhatta ott. Természetesen elégettem. De néhány passzusát lehetetlen volt nem elolvasnom. A címe ez volt: A boldog élet. Az izgatók elődeitől szerepeltek benne rövidített írások. Egy olyan lehetséges társadalomról szóltak, melyben az emberek szabadok; ahol mindenki megszorítások nélkül teheti, amihez kedve van, megválogathatja a barátait, énekelhet és játszhat. Mindenkinek egyenlő joga van. Nincsenek uralkodók és feljebbvalók. És ez rémisztett meg a legjobban. Az izgatásaikkal, melyeket mindenfelé lehetett hallani, felhívták a figyelmet a társadalom veszedelmes fekélyeire, és mindenki, aki csak hallotta a szamárságaikat, kénytelen volt elgondolkodni. Ebben rejlett a legnagyobb veszedelem. Tanításuk a fennálló rendszer alapvető dogmáit támadta meg. Megtanított gondolkodni. És a kételkedő embernek megvan az esélye, hogy előbb-utóbb elvesszen. Amikor ebbe a könyvbe beleolvastam, nyomban felmértem, milyen veszedelmesek az izgatók. Ám egyszersmind ráeszméltem arra is, hogy a pártjukon állok. Könnyen lehet, hogy a hivatalnokok csak ezért börtönöztek be. Valószínűleg gyanították, hogy fertőzött vagyok. Mindaz, amit az izgatók vallottak, olyan nyilvánvaló igazság volt; mintha minden véleményük az ember őstermészetéből fakadó igazság-tétel lett volna.

57

Azt a világot, amelyben éltünk, az igaz út letérőjének láttatták. Igen, az izgatók veszedelmesek voltak. Veszedelmesebbek, mint hinnénk. Természetesen nem egyedül engem mérgeztek meg az eszméikkel. Lehettek közöttük nálam bátrabb emberek is, akik nemcsak alamuszin meglapultak, amikor a tiltott lapokat olvasták. Most tehát az egyik vezetőjük együtt ült velem a cellámban. A boldog életről beszélt; minden nyakatekert blöffölés vagy apologetika nélkül. Úgy tálalta föl az eszméit, mint az egyetlen evidens eszményt, amely távolról sem ködös és zavaros torzszülemény. Lelkesedése és nyílt őszintesége kis híján levett a lábamról. Megingásomat észrevette. Megragadta a kezemet. - Maga a mi emberünk! Visszahúztam a kezemet. Eszembe jutott az álmom. Tudtam, hogy nem szabad bíznom ebben az emberben. Hogy nyavalyás spicli. Észrevette a gyanakvásomat. Arca idegesen megrándult. Kiment anélkül, hogy egy szót szólt volna. Ezután sokáig magamra hagytak. Időnként felhangzott a kopogás a falon, de nem válaszoltam. Már ismertem a besúgó fogásait. Gyakran elcsodálkoztam azon, hogyan kaphattam hasznos tájékoztatást egy álomból. Igyekeztem ésszerű magyarázatot találni, meggyőzni magam, hogy egyáltalán nem is álmodtam, hanem csupán elképzeltem a látogatómat. De minden igyekezetem csak az

alapvető tény elhessegetésére irányult: mert a jövő volt az, ami az álmomba beszivárgott. Amikor a két majom belépett a cellámba, és intett, hogy kövessem őket, tudtam, hogy a döntő pillanat elérkezett. Odakint a világban gyakran beszélték, hogy a foglyokat újranevelik. Néha-néha mutattak a tévében helyrepofozott lázadókat, akik az átnevelő táborokból érkeztek vissza. Az a közönyösség, ahogyan ezek az emberek lelki újjászületésük paradicsomi óráiról beszéltek, éppenséggel megfagyasztotta bennünk a lelket. A csarnok, amelybe elcipeltek, nagy volt és fehér, és nem állt benne bútor vagy műszer. Pontosan középütt egy fémlemez volt a padlóra csavarozva. Arra kellett állnom. Az őreim kimentek. Valaki egy pántot erősített a halántékomra, egy széles, zöld színű fémdarabot. Hirtelen megszólalt egy hang a fejemben: - Amint úgy gondolja, hogy okosabb, ha beszél, beszéljen. Hallgatjuk. Amikor a vallomását kielégítőnek tartjuk, abbahagyjuk a kihallgatást. Szeretnénk, ha megértené: a kihallgatásnak bármelyik pillanatban vége lehet, amikor csak akarja. És vallja az igazat! Ez minden. - De én semmit sem tudok. - Tudjuk. Ön nagyon óvatos. Túlságosan is az. Mondhatni végzetesen. A hang most felcsattant, mintha megleckéztetne, amiért felismertem benne a spiclit, de lehet, hogy csak képzelődöm. Hirtelen fáradtság árasztott el. Megpróbáltam leülni. Amikor megérintettem a fémlemezt, mintha villám csapott volna belém, egyetlen fájdalmas ponttá zsugorodott a testem. Csak a másodperc törtrészéig tartott. Megértettem, hogy hiába minden, nem mozdulhatok. - Beszélhet - szólalt meg a hang a fejemben. Tapogató ujjak nyomultak lassan az agyamba. Nem fájt túlságosan, de olyan dermesztő érzés volt, hogy felvisítottam. Az agyfacsarást egy csapásra megszüntették. - Csak beszélnie kell, nem kívánunk semmi egyebet - hallottam ismét. - Nem tudok semmit - mondtam kétségbeesetten. - Higgyenek nekem! Boldogság öntött el. Hirtelen és mélyről jövőn. Az egész testem gyönyörben izzott. Aranyló nyugalom áradt el az agyamon, a világmindenség tejétől megbékélt csecsemő boldog révülete ömlött belém. A boldogság azonban túl mély volt ahhoz, hogy megmaradjon. Nyomban a gyönyör nyilallásai után felébredt bennem a gyanú, és amikor egy új fájdalom szorító karjai közeledtek tapogatózva, már boldog voltam újra. Ismerőseim voltak. A fájdalom hamar tetőzött. Tudtam, hogy nem bírnám sokáig. Azután abbamaradt. A fájdalom heves hullámokban érkezett, és tompa szenvedéssé csitult. Rövid, éles hang csapódott a kínzás menetébe, mintha hozzá tartoznék. - Vallja be, amit tud! Vallja be, amit tud! De nem tudtam semmit. Beszéltem volna. Még csak az is lehetetlen volt számomra, hogy feláldozzam az életemet - a hallgatásommal. A kín már a halál partjáig sodort, de nem mentett el a vizében. Nem öltek meg. A kínzásnak vége lett. Most az elmémet hideg sugarakkal kezdték el kutatni. Jól tudtam, hogy a fölvett hullámokat képernyőkre kivetítik, és kimondott gondolatokká alakítják. Most már mindent tudtam, mindent az égvilágon. Egy apró részlet kivételével. Azt jól éreztem. Valami érintetlenül megmaradt bennem. Nem tudom, mi őrizhette meg. A faggatóim nem tudták megközelíteni; de én sem. Ha tudomásom lett volna a tartalmáról, szívesen elmondtam volna. Mi értelme lett volna titokban tartanom?! Semminek sem volt értelme már. Kivéve azt, hogy elkerüljem a kínt. Újra nekiestek az agyamnak. Forgó tűket eresztettek belé. Felsikoltottam. Hallottam a saját hangomat.

59

- Állj! Beszélek. Nyomban abbahagyták. - Nos, beszéljen - hallottam. Csöndesen, kimérten, mintha leckét mondanék, belekezdtem. Ki kellett találnom valamit. Meglepődtem, hogy milyen könnyű hazudni. - A szervezet három személy egységeire szakadt. Egyikük a főnök. A Központi Tanács főnöke. Ott választják a triumvirátust. - Rendben. A maga egységének a neve? Tétováztam. Tudtam a neveket. Mint papirosra, úgy voltak az agyamba beírva. El tudtam olvasni őket. Kapásból kivághattam volna a választ, de tétovázást színleltem, hogy a hazugságom meggyőzőbbnek tűnjék. - Csak a főnök nevét tudom. Éreztem, hogy ismét az agyamban kutakodnak. De azt is éreztem, hogy kezdik elhinni, amit mondok. Az volt a benyomásom, hogy a műszerek, melyek az emlékezetem áramköreit vizsgálták, bizonyos értelemben igényelték az életet, képesek voltak arra, hogy érzelmi töltetű sugárzással felfrissítsenek. Igen, kezdtek bízni bennem. - Talán fedőnév volt. - Halljuk! - Johann Breitenbach. - Adjon személyleírást róla! Részletesen ecseteltem Breitenbach küllemét. Valamivel magasabb nálam, vékony, sápadt arc kicsi orral, hézagosan nőtt fogak, melyek - ha nevetett - jóindulatú vadállat benyomását keltették. Fekete haja volt, mely a halánték táján már kikopott, elálló a füle, és mély sebhely húzódott a jobb szeme fölött, kettéhasítva a szemöldököt is. Csak szavakba kellett öltöztetnem mindazt, amit lehunyt szemmel láttam. Alighogy kimondtam, a képzeletemben élő arckép csaknem eredeti formájában megjelent. Mintha sebtében csináltak volna róla felvételt, s azt most megmutatják. - Emlékezteti rá? - Igen. - Hazudik! - A fejemben élesen és ellentmondást nem tűrő tömörséggel szólalt meg a hang. - Elemeztük a válaszát szavahihetőség szempontjából. Hazudik. Nem valódi emlékkép, amit körülírt. Nem tudjuk, honnan szedi, de nem felel meg a követelményeknek. Statisztikai aránnyal meghatározva: annak, hogy igazat mond, egy a négymillióhoz a lehetősége. Ön is beláthatja, hogy ez kevés. Kár. Nagyon kár! A hang a semmibe veszett. Üres és nyugodt lettem. Az őrzőim megjelentek ismét, és visszavittek a cellámba. Találgattam, hogy mihez kezdenek velem ezután. Kínoznak-e újra, vagy minden teketória nélkül megölnek? Nem érdekelt. Az egyetlen fontos felismerés az volt, hogy addig élek, amíg van érintetlen része az agyamnak. Elnyúltam az ágyon. Nem voltam fáradt. Nem tudtam gondolkodni. Fény, fehér, koponyámban lebegő sugárzó gömb, megbékélt üresség, melynek valamiképpen végső boldogsággá kell kibomlania, ahogy istenkeresők ősi könyveiben olvastam. Nem tudtam megérteni, miért nem hisznek nekem az agy hóhérai. Hiszen azokat a vonásokat, melyek az elmémben felötlöttek, torzítás nélkül kivetítettem. A műszereik hamisnak deklarálták. És a műszereik csalhatatlanok. A képvonások akkor bizonyára a torz fantázia szennyes forrásaiból erednek. Ez nyilvánvaló volt, hiszen én semmiféle lázadó csoportnak nem voltam a tagja, a főnököt soha nem láttam, és mégis a kép olyan tiszta volt, úgy áthatotta a valóság, hogy kételkedni kezdtem, nem láttam-e az izgatók vezetőjét, s később nem nyomtam-e el magamban - félelemből - ennek a találkozásnak az emlékét,

60

olyannyira, hogy most már a legérzékenyebb mérőműszerek sem mutatják ki a valódi értékét. Elképzelhető, hogy mint orvos kezeltem a sebesült főnököt, s gyanítottam is, hogy kivel van dolgom, de ezt a magyarázatot sem fogadhattam el, hiszen a műszerek megvétózták állításaim őszinteségét. Töprengés közben elnyomott az álom. Amikor felébredtem, tompa lövéseket hallottam, sikoltozást, majd valószínűtlen csöndet. A cellám ajtaja kinyílt. Odakint a szokásostól elütő ruhába öltözött emberek csoportját pillantottam meg. A mendemondákból rájuk ismertem: izgatók voltak. Meghökkentett, hogy annyira hasonlítanak a róluk költött mesés alakokhoz. Egy férfi lépett a cellámba. - Szabad vagy! - mondta. - A hivatalnokok önkényuralmának vége. - Kicsoda ön? Vékony, sápadt arc, kicsi orr, hézagosan nőtt fogak, melyek - ha nevetett - jóindulatú vadállat benyomását keltették. Fekete haja volt, amely a halánték táján már kikopott, elálló a füle, és mély sebhely húzódott a jobb szeme fölött, kettéhasítva a szemöldököt is. - Johann Breitenbach - válaszolta. Most már bizonyos voltam benne, hogy azelőtt soha nem láttam ezt a férfit. Most már azt is tudtam, hogy honnan áramlottak belém a vonásai, és miért vallott kudarcot az agyhóhérok azonosítási kísérlete. Azok a vonások valódiak voltak, igazán azok, de olyan szálak kötötték a valósághoz, amelyeket műszerekkel nem lehetett kimutatni. Egy ablak kinyílt életem falán, s kitárult előttem idő és tér korlátlan egysége, mely általában kinnreked a hétköznapi tapasztalatok körén. ÓDOR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

HERBERT W. FRANKE

Félreértés, avagy: „Vigyázat, nemdohányzók!” Sakadze lefelé irányította az űrhajót, a horizont lassan emelkedni kezdett. A fehér napfényben a moha szegte mészkőlapok olyanok voltak, mintha penészesek lennének. Sakadze az otthoni teraszos kertekre gondolt, a lampionok ringására a szent hegy lejtői felől lengedező szélben, a fények villódzására a folyó tükrén. Az egész Föld volt most a tét - de a „Föld" szó először mindig ezt a békés képet juttatta eszébe, és csak később ért a tudatába a szürkészöld gömb a kontinensek kopár foltjaival. Sakadze a leszállásra összpontosított. A síkság egyhangúan és üresen terült el alatta, a méretek összehasonlítására nem kínálkozott semmiféle támpont. Űrhajója földön siető árnyékát figyelte, amely sötéten siklott odalenn a köveken, és úgy tűnt, mintha átugrálná a moha sávjait. Az ovális folt növekedett, mozgása felgyorsult, és végül, mintha jól begyakorolt manővert hajtana végre, a földet érés pillanatában a hajó alá siklott.

Sakadze kiugrott. Vizsgálódva szippantott a levegőbe - lágy volt és lélegezhető. Nekitámaszkodott az egyik tartólábnak, és várt. Tárgyaló partnere hamarosan megérkezett. Korong alakú űrhajója nem messze tőle ért földet. Az ajtó kitárult. Sakadze ismét azt a kellemetlen érzést érezte, amely mindig hatalmába kerítette, ha teljesen idegen típusú élőlényekkel készült találkozni; egy érzést, amely egy kis félelemből, egy kis feszült kíváncsiságból és abból az akaratból tevődött össze, hogy megőrizze önuralmát. Szemben tehát nyílt az ajtó, és egy keservesen hosszú pillanat múltán előmászott egy lény, amely úgy nézett ki, mint egy összekötözött rozsdavörös rongycsomó. A lény a férfi felé gurult. Sakadze már a rádiókapcsolatból tudta, mennyire bizalmatlanok ezek a lények. Tudta, hogy rendkívül elővigyázatosan kell viselkednie, semmi olyat nem szabad tennie, ami akár a legcsekélyebb mértékben is ellenségesnek értelmezhető. A Castor-

lakók életmódjáról sejtelme sem volt, és azoknak sem az övéről. Semmit sem tudott a felépítésükről, arról sem, mi az, ami veszélyes számukra - lehet, hogy leheletét fülsiketítő zajnak érzik; lehet, hogy egy köhintést támadásnak vélnének; lehet, hogy... De nem volt értelme ezen töprengeni. Sakadze tudott magán uralkodni, ezért is esett rá a választás. Ahogy a Castor-lakó felé közeledett, került minden heves mozdulatot, még szempillája rezdülésére is vigyázott. Óvatosan ment, kimért, lassú léptekkel. Igyekezett a lehető legkisebb zajt ütni. A vörös test tétován közeledett. Felületét szőrös csüngök borították bundaszerűen, közülük néhány állandóan csápként felegyenesedett. Mintegy két méterre tőle a lény egy pillanatra megtorpant, majd visszagurult megint kétméternyit. Pontosan kettejük között most egy ládikó állt, akkora, mint egy rádió. Ebből szólalt meg egy hang, kissé torzítva, de jól érthetően: - Beszélj saját nyelveden, mi majd lefordítjuk a miénkre! Sakadze, anélkül hogy meglepetését elárulta volna, felelt: - Kormányunk nevében üdvözlünk benneteket! Reméljük, hogy megállapodásra fogunk jutni. Egy darabig csönd volt. A Castorlakó néhány csápja fel - kunkorodott, néhány másik lekonyult. Majd ismét megszólalt a hang a készülékből: - Figyelmeztetünk, hogy tartózkodj bármiféle támadó cselekedettől ! Sugárvetőink pontosan rád céloznak! - A mi sugárágyúink pedig rád! mondta Sakadze. Közben jól tudta: a Földnek nincsenek sugárágyúi. Ebben a pillanatban alig hitt küldetése sikerében: hogyan is győzze meg ezt a lényt, hogy a Föld nem védtelen zsákmány, hanem méltó, hatalmas ellenfél!

A tárgyalás megkezdődött. Sakadzénak olyan volt az egész, mint egy pókerjátszma. Ha helyesnek tartotta, kiterítette lapjait, ha jobbnak látta, blöffölt. Többnyire blöffölt. Két óra hosszat állt ott, szinte mozdulatlanul. Beszélt, hallgatott, figyelt, ismét beszélt. Megismerte a másik rendkívüli erejét - és nem tudott mit szembeszegezni vele, csak a fantáziát. Végül befejezték a tárgyalást. A Castor-lakó fogta a ládikót, és űrhajója felé indult. Sakadze mintha álomból ébredt volna, a ránehezedő szörnyű feszültség lehullt, testén könnyű remegés futott át. Elérte célját, győzött. Alig tudta elhinni. Fellélegezve nyúlt zubbonya zsebébe cigarettáért, meggyújtott egy gyufát... A vörös lény hirtelen megtorpant. Csápjai vibrálva felmeredtek; egyszerre olyan volt, mintha kétszeresére nőtt volna. Sakadze váratlanul perzselő fénytenger közepén találta magát. Aztán már csak egy porfelhő lebegett ott, ahol az energiakisülés bekövetkezett. VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA

GAHAN WILSON

A tudományosfantasztikushorrorfilmzsebszámítógép

Előfordult-e már - valahol egy tudományosfantasztikus horrorfilm második része alatt, mondjuk mikor dr. Yamamoto nevetve intézi el íróasztal mellől az ostoba bennszülött halászlegendát a Kyoto nagyságú kagylóról -, hogy hirtelen úrrá lesz Önön a bizonyosság, hogy mindezt valahol már látta? Nem kerítette Önt még soha hatalmába a déjà vu ellenállhatatlan érzése, amikor a cirkóniumrobot a főszereplőnő kebleit kezdi mustrálni tisztességtelen rövidzárlatjelzéseket bocsátva ki magából? Nem szállja meg Önt egy különös előérzet, midőn Feebly atya bibliával a hóna alatt a most leszállt repülő csészealjhoz megy, és mindenfajta élet egységéről dünnyög valamit. Ön pedig lát egy teremtményt, ami két mázsa krumplisalátára emlékeztet, mereven néz az egyetlen guvadt szemével, és papi gallért köt az álla alá? De ha Ön az a típus, aki tudományosfantasztikus filmeket egyáltalán megnéz, akkor számolni kell azzal, hogy semmit sem tehet az ellen az erő ellen, amely Önt arra kényszeríti, hogy úgy üljön a képernyő vagy a filmvászon előtt, mintha odaragasztották volna. Ön brutális kényszer hatása alatt kénytelen a gyászos Véget kivárni, hogy megtudja, valóban sikerüle a kék jupiteri rágcsálóknak Monique van Voorent teherbe ejteni, vagy hogy elpusztítja-e a fomalhauti pálcikahal lényeket az elektrosztatikus termonátor. Valljuk be Önnek látnia kell, mi sül ki ebből az átkozott ügyből, Ön kivárja... Most azonban, hála szorgalmamnak, Ön mindezt úgy teheti meg, hogy drága idejének egyetlen perce sem vész kárba, amennyiben igénybe veszi az én figyelemre méltó tudományos-fantasztikus-horrorfilmzsebszámítógépe-met, amelyből egy példány a túloldalon kerül bemutatásra. Helyesen alkalmazva, a tudományos-fantasztikushorrorfilm-zsebszámítógép megkíméli Önt attól, hogy óraszám kitegye magát a tévéképernyő ártalmas sugárzásának, és megrövidíti az Ön ócska mozikban eltöltött idejét. Hogyan is működik? Nos, fussa át próbaképpen, és használja egészséggel ! VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA

HOLNAP

HOLNAP KURT VONNEGUT

. Holnap

Elérkezett az i. u. 2158-as esztendő, és Lou és Emerald Schwartz suttogva beszélgettek Lou családi lakásának erkélyén, Alden Village-ben, a 257. lakótömb hetvenhatodik emeletén. Alden Viliágé egy New York-i lakótelep volt, azon a részen, amelyet valamikor DélConnecticutnak hívtak. Amikor Lou és Emerald összeházasodtak, Em szülei könnyezve azt mondogatták, május és december házassága ez; de most, amikor Lou százhúsz éves volt és Em kilencvenhárom, Em szüleinek be kellett ismerniük, hogy a házasság igazán jól sikerült. De azért Em és Lou életéből sem hiányoztak a bajok, s most éppen emiatt álldogáltak odakinn az erkélyen, a csípős levegőn. - Néha olyan dühbe gurulok, hogy úgy érzem, mindjárt fogom magam, és felhígítom az antigerazonját - mondta Em. - Ez természetellenes lenne, Em - mondta Lou -, ez gyilkosság lenne. Amellett, ha rajtakap minket, hogy pancsolunk az antigerazonjával, nemcsak kitagad bennünket, de a nyakamat is kitöri. Attól, hogy százhetvenkét éves, Nagypapa még mindig bikaerős. - Természetellenes? - mondta Em. - Ki tudja ma már, mi az, hogy természetes? Óóóó... nem hiszem, hogy valaha is rá tudnám szánni magamat, hogy felhígítsam az antigerazonját vagy ilyesmi, de a fenébe is, Lou, az ember nem tehet róla, ha eszébe jut. Nagypapa sose fog búcsút venni tőlünk, ha valaki nem segít neki egy kicsit. A mindenségit... úgy össze vagyunk zsúfolva, hogy az ember megfordulni is alig tud, és Verna majd belehal, úgy szeretne gyereket, és Melissa harminc évig nem szülhetett gyereket. - Toppantott a lábával. - Már rosszul leszek, ha meglátom azt a ráncos vén pofáját, nézem, ahogy terpeszkedik az egyetlen külön szobában, elfoglalja a legjobb széket, eszi a legjobb kosztot, diktálja, hogy mit nézzünk a tévében, és dirigálja mindenkinek az életét azzal, hogy folyton megváltoztatja a végrendeletét. - Hát, azért végül is Nagypapa a családfő - mondta Lou, különösebb meggyőződés nélkül. - És nem tehet róla, hogy ilyen ráncos. Hetvenéves volt, mikor az antigerazont feltalálták. Itt fog ő hagyni bennünket, Em. Csak adjál rá neki időt. Ez az ő dolga. Tudom, hogy nehéz együtt élni vele, de légy türelmes. Nem lenne értelme olyasmit csinálni, ami felbosszantaná. Végül is jobb dolgunk van, mint bárki másnak, ott a rekamién. - Mit gondolsz, meddig fogunk még a rekamién aludni? Mikor választ új kedvencet magának? Két hónap a világrekord, nem? - Azt hiszem, papa meg mama aludtak rajta egyszer ennyi ideig. - Mikor fog már elbúcsúzni, Lou ? - kérdezte Emerald. - Hát, azt mondogatja, hogy mindjárt az ötszáz mérföldes indianapolisi gyorsasági után abba fogja hagyni az antigerazont.

66

- Igen... és ez előtt azt mondta, hogy majd az olimpia, az előtt majd a világbajnokság, és az előtt az elnökválasztás, s az előtt a mit tudom én mi. Ez mind csak ürügy volt, és egyik a másik után, már ötven éve. Én nem hiszem, hogy valaha is lesz külön szobánk, vagy megehetünk egy igazi tojást, vagy valami. - Na jó... mondd ki, hogy én egy csődtömeg vagyok! - mondta Lou. Mit tudok csinálni? Keményen dolgozom, és jól keresek, de gyakorlatilag az egészet elviszik adóba, honvédelemre meg nyugdíjra. És ha nem menne el adóba, mit gondolsz, hol találnék egy kiadó üres szobát? Iowában? Ki a fene akar Chicago mellett lakni? Em a nyakába borult. - Lou, szívem, dehogy vagy te csődtömeg. Isten a tanúm, hogy nem. Egyszerűen nem volt rá esélyed, hogy legyél valami, vagy szerezzél valamit, mert Nagypapa meg a nemzedéke nem búcsúzik el, és nem engedi, hogy más lépjen a helyébe. - Eegen, eegen - mondta Lou komoran. - De ezért éppenséggel nem lehet őket kárhoztatni, igaz? Úgy értem, kíváncsi vagyok, mi milyen gyorsan hagynánk abba az antigerazont, ha Nagypapa korában lennénk. - Néha azt kívánom, bárcsak ne is létezne ez a vacak, ez az antigerazon! - mondta Em szenvedélyesen. - Vagy bárcsak valami tényleg drága és nehezen megszerezhető anyagból készülne, ne iszapból meg pitypangból. Néha szeretném, ha az emberek csak úgy fognák magukat, és meghalnának, szabályosan, mint az óramű, anélkül hogy beszélni kellene róla, és nem maguk döntenék el, hogy meddig akarnak még itt lebzselni. Törvényt kellene hozni, hogy százötven éves koron felül senki ne vásárolhasson antigerazont. - Erre aztán nagy esély van - mondta Lou -, mikor a pénz meg a szavazatok többsége mind az öregeké. - Erősen az asszony szemébe nézett. - Te kész lennél fogni magadat és meghalni, Em? - Nahát, az isten szerelmére, hogy kérdezhetsz ilyet a feleségedtől I Szívem! Hiszen én még száz éves sem vagyok. - Könnyedén végigsimított a kezével feszes, fiatalos testén, mintegy bizonyítékul. - Életem legjobb évei még előttem vannak. De arra mérget vehetsz, hogy amikor eljön a százötven, a jó öreg Em fogja az antigerazonját, kiönti a mosogatóba, és nem veszi el mások elől a helyet... méghozzá mosolyogva. - Persze, persze - mondta Lou -, holtbiztos. Mind ezt mondják. És hányról hallottál, aki meg is tette ? - Ott volt az a férfi Delaware-ban. - Nem fáradtál még bele egy kicsit, hogy folyton róla beszélsz, Em? Ez öt hónapja volt. - Jól van, na... akkor hát Winkler mami, mindjárt itt, ebben a tömbben! - őt a metró ütötte el. - Mert ő pont ezt a módszert választotta a távozásra - mondta Em. - Akkor vajon mit akart azzal a hat csomag antigerazonnal, ami nála volt, amikor kinyiffant ? Emerald fáradtan megrázta a fejét, és eltakarta a szemét. - Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Csak azt tudom, hogy egyszerűen csinálni kell valamit. - Felsóhajtott. - Néha szeretném, ha meghagytak volna egypár betegséget, akkor megkaphatnék valamit, és ágyba kerülhetnék egy kicsit. Túl sok az ember! - kiáltotta, és szavai ezer meg ezer aszfaltburkolatos, felhőkarcolókkal körülvett udvarban zengtek fel és haltak el. Lou gyöngéden a vállára tette a kezét. - Naa... szivi, úgy nem szeretem látni, mikor így le vagy lombozódva. - Hiszen ha lenne egy kocsink, ahogy a régi szép időkben volt - mondta Em -, akkor elmehetnénk kocsikázni, és megszabadulhatnánk egy kicsit az emberektől. Huhuu! Azok lehettek a szép idők! - Aha! - mondta Lou. - Amíg teljesen ki nem fogytak az összes fémek.

67

- Beülnénk, odarobognánk a benzinkúthoz, és aszondanád: „Tőccsen föl!" - Kassa volt, mi... amíg el nem használtak minden kőolajat. - És rá se rántanánk semmire, elmennénk vidékre, kirándulnánk. - Aha... most már tündérországnak látszik az egész, igaz, Em? Nehéz elhinni, hogy valamikor tényleg annyi hely volt a városok között. - És mikor megéheznénk - mondta Em -, keresnénk magunknak egy vendéglőt, bevonulnánk, mint a nagyok, és aszondanánk: „Én azt hiszem, egy bifszteket eszem, rósejbnivel", vagy „Milyen márna a karaj?" - Megnyalta a száját, és csillogott a szeme. - Huhuu, fiam! - morogta Lou. - Hát egy hamburgerhez mit szólnál, Em, mustárral meg minden? - Mmmmmmmm. - Ha annak idején valaki finomított tengeri hínárral kínált volna minket, azt szemen köptük volna, mi, Em? - Vagy finomított fűrészporral - mondta Em. Lou makacsul próbálta megtalálni a dolgok derűsebb oldalát. - No de legalább annyit elértek, hogy most már nincs annyira tengeri hínár meg fűrészpor íze, mint eleinte; és aszongyák, tulajdonképpen sokkal egészségesebb, mint amit azelőtt ettünk. - Én pompásan éreztem magam! - mondta Em indulatosan. Lou vállat vont. - Hát, tudomásul kell venned, hogy a világ képtelen lenne tizenkét milliárd embert eltartani finomított tengeri hínár és fűrészpor nélkül. Komolyan, ez igazán csodálatos dolog. Azt hiszem. Azt mondják. - Azt mondják, ami éppen eszükbe jut - mondta Em. - Lehunyta a szemét. - A kutya-fáját .. emlékszel, milyen volt vásárolni, Lou? Emlékszel, hogy törték magukat az üzletekben, hogy az emberek vásároljanak valamit? Az embernek nem kellett megvárni, amíg meghal valaki, hogy szerezhessen magának egy ágyat vagy székeket vagy egy kályhát vagy ilyesmit. Az ember csak bement... és hipp-hopp! megvette magának, amit csak akart. Huhuu, de szép is volt, amíg el nem használtak minden nyersanyagot. Én még kis taknyos voltam akkor, de olyan tisztán emlékszem rá. Lou leverten az erkély korlátjához lépett, és felnézett a végtelenség fekete bársonyán ragyogó tiszta, hideg csillagokra. - Emlékszel, Em, mikor majd megőrültünk a Science fictionért? A tizenhetes járat indul a Marsra a tizenkettes rakétaállásról. Beszállás! A műszaki személyzet kivételével mindenki szíveskedjék a fedezékben maradni. Tíz másodperc... kilenc .. nyolc... hét... hat., öt... négy... három... kettő... egy! Főhajtómű! Buuuumm! - Minek is izgatjuk magunkat, hogy mi folyik itt a földön? - mondta Em, és ő is felnézett a csillagokra. - Néhány év múlva mindnyájan kirepülünk az űrbe, hogy egy új bolygón újra kezdjük az életet. Lou fölsóhajtott. - Csak éppen az a nagy helyzet, hogy valami olyasmi kell hozzá, ami kétszer akkora, mint az Empire State Building, hogy egyetlen tetves gyarmatost eljuttassanak a Marsra. És ha fizet még néhány milliárd dolcsit, akkor magával viheti a feleségét meg a kutyáját is. Ezzel aztán el lehet intézni a túlnépesedést... Kivándorlással! - Lou?... - Hmmm? - Mikor lesz az ötszáz mérföldes indianapolisi gyorsasági? - Ööö... a Győzelem Napján, május tizenharmadikán. Az asszony az ajkába harapott. - Szörnyeteg vagyok, hogy megkérdeztem ?

68

- Nem, azt hiszem, nem nagyon. Mindenki megnézte a lakásban a biztonság kedvéért. - Nem akarok szörnyeteg lenni - mondta Em -, de időnként egyszerűen muszáj beszélni ezekről a dolgokról, hogy az ember kiadja magából. - Hát persze. Jobban érzed magad? - Igen... és nem fogom többé elveszteni az önuralmamat, és olyan kedves leszek hozzá, amilyen csak bírok. - Ez a beszéd, Em. Kihúzták magukat, és bátor mosollyal bementek a lakásba. Álla a kezén, keze botjának fogantyúján, Schwartz nagypapa ingerülten bámulta a szobán uralkodó másfél méteres tévéképernyőt. A képernyőn egy kommentátor éppen összefoglalta a nap eseményeit. Nagypapa átlagosan fél percenként odakoppantott botja végével a padlóra, és felkiáltott:

- Egy fenét! Ezt mi már száz évvel ezelőtt is csináltuk. Amikor bejöttek az erkélyről, Emerald és Lou kénytelenek voltak az utolsó sorba ülni, Lou apja és anyja, bátyja és sógornője, fia és menye, unokája és annak felesége, másik unokája és annak férje, dédunokája és felesége, unokaöccse és annak felesége, másodunokaöccse és felesége, másodunokahúga és annak férje, valamint dédunoka-öccse és annak felesége mögé. No és persze Nagypapa mögé, aki legelöl ült, mindenki előtt. Nagypapa kivételével, aki kissé töppedt volt és hajlott hátú, az antigerazon előtti mércével mérve valamennyien körülbelül egykorúnak látszottak - mintha valahol húszas éveik végén, harmincas éveik elején jártak volna. Eközben, mondta a kommentátor, az iowai Council Bluffs még mindig a tragédia fenyegetésében élt. A mentésben részt vevő kétszáz kimerült önkéntes azonban nem volt hajlandó feladni a reményt, és fáradhatatlanul tovább ásott, hogy kiszabadítsa a száznyolcvanhárom éves Elbert Haggerdot, aki két napja szorult be a... - Szeretném, ha valami vidámabbra kapcsolna át - súgta Emerald Lou fülébe. - Csend! - ordított Nagypapa. - Aki legközelebb kitátja azt a nagy pofáját, amikor megy a tévé, azt úgy kitagadom, hogy ott találja magát egy dollár nélkül - hangja itt hirtelen ellágyult és mézesmázos lett -, amikor Indianapolisban meglengetik a pályán azt a kockás zászlót, és a jó öreg Nagypapa felkészül a Nagy Utazásra. - Érzelmesen szipákolt, miközben örökösei kétségbeesett erőfeszítéssel próbálták a legcsekélyebb zajt is elkerülni. A kilátásba helyezett Nagy Utazás izgalmát számukra némileg tompította az a tény, hogy a Nagypapa ezt ötven éve átlag naponta egyszer szóba hozta. Dr. Brainard Keyes Bullard, mondta a kommentátor, a Wyandotte College rektora, ma este tartott beszédében kijelentette, hogy a világ bajainak nagy részét arra a tényre lehet visszavezetni, hogy az ember önmagáról való ismeretei nem tartottak lépést a fizikai világról szerzett ismereteivel. - Egy fenét! - mondta Nagypapa. - Mi már száz évvel ezelőtt is ezt mondtuk. Ma este Chicagóban, mondta a kommentátor, ünnepséget rendeznek a Chicagói Szülészeti Klinikán. Az ünnepség díszvendége Lowell W. Hitz, kora nulla év. A ma reggel született Hitz a huszonötmilliomodik gyermek, aki a klinikán jött a világra. A kommentátor arca elhalványult, és a képernyőn megjelent az ifjú Hitz, aki dühösen ordított. - Nahát - súgta Lou Emeraldnak -, mi már száz évvel ezelőtt is ezt mondtuk. - Hallottam! - üvöltötte Nagypapa. Kikapcsolta a televíziót, kővé meredt leszármazottai némán bámulták az üres képernyőt. - Te, te ott, kölyök... - Én nem gondoltam semmi rosszat - mondta Lou. - Hozzátok ide a végrendeletemet. Tudjátok, hol van. Ti, kölykök, mind tudjátok, hol van. Hozd ide, fiú! Lou leverten bólintott, és mire észbe kapott, már a hallban járt, óvatosan kerülgetve az ágyakat útban Nagypapa szobája, az egész Schwartz lakás egyetlen külön szobája felé. A lakásban ezen kívül még a következő helyiségek voltak: a fürdőszoba, a nappali meg egy széles, ablaktalan hall, amelyet eredetileg étkezőhelyiségnek szántak, és egyik végén parányi főzőfülke csatlakozott hozzá. A hallban meg a nappaliban hat matrac meg négy hálózsák volt szanaszét leterítve, a tizenegyedik házaspár, a pillanatnyi kedvenc pedig a nappaliban, a rekamién helyezkedett el. A végrendelet ott feküdt Nagypapa íróasztalán maszatosan, szamárfülesen, összelyukasztgatva, telefirkálva a toldalékok, törlések, vádaskodások, feltételek, intelmek, tanácsok és házi használatra szánt filozofálgatások százaival. „Ez a dokumentum - emlékezett Lou - ötven év naplója két árkusra összezsúfolva: egy mindannapos küzdelem zűrzavaros, olvashatatlan hajónaplója." Lout ezen a napon fogja tizenegyedszer kitagadni, és alighanem vagy hathónapi kifogástalan viselkedésébe fog kerülni, amíg újra ígéretet kap, hogy részesedni fog a hagyatékból.

70

- Fiú! - kiabált utána Nagypapa. - Jövök már! - Lou visszarohant a nappaliba, és átnyújtotta Nagypapának a végrendeletet. - Tollat! - vezényelt Nagypapa. Tüstént tizenegy tollat nyújtottak feléje, minden házaspár egyet. - Nem ezt a csöpögő vacakot - mondta félrelökve Lou tollát. - Aha, ez egy rendes toll. Derék fiú vagy, Willyl - Willy tollát fogadta el. Erre az útmutatásra vártak mindannyian. Tehát Willy, Lou apja lesz az új kedvenc. Willy, aki csaknem olyan fiatalnak látszott, mint Lou, bár száznegyvenkét éves volt, csak meglehetősen gyatrán tudta eltitkolni az örömét. Szégyenlős pillantást vetett a rekamié felé, amely most az övé lesz, s amelyről Lounak és Emeraldnak vissza kell költözniük a haliba, a létező legrosszabb helyre, a fürdőszoba ajtaja mellé. Nagypapa egyetlen pillanatát sem mulasztotta volna el az izgalmas drámának, amelynek ő maga volt a szerzője, és mindent beleadott saját, jól ismert szerepébe, ami csak tőle telt. Összeráncolta a homlokát, úgy követte ujjával a sorokat, mintha most látná először a végrendeletet. Harsányan és olyan mély, nagyképű, monoton hangon olvasta fel, akár egy templomi orgona leragadt pedálbasszusa: - „Én, Harold D. Schwartz, Alden Village-i lakos (257. tömb, New York City), ezennel elrendelem, kinyilvánítom és kijelentem, hogy ez a végső akaratom és testamentumom, azáltal egyben visszavonván minden korábbi végrendeletet és záradékot, melyet ez idáig bármikor tettem." - Fontoskodva kifújta az orrát, aztán folytatta. Nem hagyott ki egyetlen szót sem, sokat viszont a nyomaték kedvéért megismételt - különösen a temetésére vonatkozó, egyre bonyolultabbá váló rendelkezéseket ismételgette. Amikor az idevágó rendelkezések végére ért. Nagypapának úgy elszorították az érzelmek a torkát, hogy Lou már-már arra gondolt, talán el is fogja felejteni, miért is szedette elő a végrendeletet. De Nagypapa hősiesen visszafojtotta háborgó érzelmeit, és miután egy teljes percig húzgált a szövegből, elkezdett egyszerre írni és beszélni. Amit mondott, azt Lou is el tudta volna mondani helyette, olyan gyakran hallotta már. - Sok-sok szívszaggató fájdalomban volt részem, mielőtt elköltöztem e siralom völgyéből egy jobb hazába - mondta és írta Nagypapa -, de aki a legmélységesebb, legfájdalmasabb sérelmet okozta nekem, az... - Végignézett a csoporton, megpróbált visszaemlékezni rá, ki is volt a gonosztevő. Mindenki segítőkészen Loura nézett, aki reményvesztetten feltartotta a kezét. Nagypapa bólintott, most már emlékezett. Befejezte a mondatot: - ...az dédunokám, Louis J. Schwartz volt. - Unokája - mondta Lou. - Ne kötözködj. Eléggé nyakig vagy így is a pácban, kölyök - mondta Nagypapa, de azért kijavította ezt a csekélységet. Ettől kezdve pedig egyetlen hiba nélkül ment végig a kitagadás megfogalmazásán, melynek okául a tiszteletlenséget és a kötözködést jelölte meg. A következő bekezdésből, abból, amelyben ekkor vagy akkor már mindenki szerepelt a családtagok közül, kihúzta Lou nevét, és helyette Willyt tette meg a lakás és - mind közt a legzsírosabb falat - a külön hálószobában álló dupla ágy örökösének. - Nahát! - mondta Nagypapa sugárzó vigyorral. Kihúzta a végrendelet alján álló dátumot, helyébe odaírta az újat, méghozzá órára, percre. - Hát... itt az ideje, hogy megnézzük a McGarvey családot. - A McGarvey család egy tévésorozat volt, amelyet Nagypapa hatvanéves kora óta, azaz százhúsz éve soha nem mulasztott el. - Már alig várom, hogy most mi fog történni - mondta. Lou otthagyta a csoportot, és lefeküdt a kínok ágyára, a fürdőszobaajtó mellé. Néhány pillanat múlva halk, gurgulázó hangot hallott. Mintha kiöntötték volna valamit a mosdó lefolyójába. Hirtelen átvillant az agyán, hogy Em biztos kiborult, és most valami drasztikus lépésre készül Nagypapa ellen.

71

- Em? - suttogta a vékony falnak. Válasz nem jött, és Lou nekilódult az ajtónak. Az ócska zár, melynek nyelve alig-alig fogott, csak egy pillanatig tartott, aztán az ajtó befelé lódult. Morty! - szisszent fel Lou meghökkenve. Mortimer, Lou dédunokája, aki nemrég nősült, és hozta haza újdonsült feleségét a Schwartz háztartásba, meglepve és zavartan nézett Loura. Berúgta a lábával az ajtót, de addigra már Lou meglátta, hogy mi van a kezében: Nagypapa óriási, családi méretű antigerazonos palackja - félig már üresen. Morty éppen csapvízzel töltötte fel. Morty pár pillanat múlva kijött, dacosan Lou arcába bámult, aztán szó nélkül elhaladt mellette, és visszament csinos asszonykájához. Lou meg volt döbbenve, nem tudta, mi a csudát csináljon. Azt nem engedhette, hogy Nagypapa a fölhígított, hatástalan antigerazont szedje: de ha figyelmezteti Nagypapát a dologra, akkor holtbiztos, hogy Nagypapa gyötrelemmé teszi a lakásban az életet, amely addig pusztán csak elviselhetetlen volt. Lou bekukkantott a nappaliba, és látta, hogy a Schwartz família, köztük Emerald is, pillanatnyilag pihen, és élvezi, hogy a McGarvey család hogyan paccolja el a saját életét. Belopakodott a fürdőszobába, bezárta az ajtót, ahogy csak lehetett, és elkezdte Nagypapa palackjának a tartalmát beleönteni a mosdóba. Meg akarta ugyanis újra tölteni erős, hígítatlan antigerazonnal a polcon álló huszonkét kisebb palackból. A félgallonos palacknak azonban olyan szűk volt a nyaka, hogy Lou úgy érezte, az örökkévalóságig fog tartani, amíg kiüríti. És idegességében azt képzelte, hogy a kulcslyukon keresztül meg az ajtó alatt szétárad a lakásban az antigerazon szinte észrevehetetlen, Worcester-szószra emlékeztető szaga. Glukk-glukk-glukk-glukk - kotyogott a palack egyhangúan. Hirtelen zene harsant fel a nappaliból, aztán mormoló hangok hallatszottak, és széklábak sikárolták a padlót. Ezzel véget ért, mondta a tévébemondó, szomszédaink, a McGarvey család életének 29 121-dik fejezete. Léptek indultak kifelé a haliba. Kopogtak a fürdőszoba ajtaján. - Egy pillanat - kiabált ki Lou vidáman. Kétségbeesetten rázogatni kezdte a hatalmas palackot, megpróbálta gyorsabban kiönteni. Tenyere megcsúszott a nedves üvegen, és a súlyos palack szilánkokra tört a kőpadlón. A fürdőszoba ajtaja fölpattant. Nagypapa kábultan bámulta a rombolás zűrzavaros maradványait. Louval forgott a világ. Lekötelezően mosolygott, és mivel semmi nem jutott eszébe, ami akár csak távolról is gondolatra emlékeztetett volna, várta, hogy Nagypapa beszéljen. - Ejnye, fiú - mondta végül Nagypapa -, úgy látszik, lesz egy kis takarítanivalód. És ez volt minden, amit mondott. Sarkon fordult, könyökével utat tört magának a tömegben, és bezárkózott a hálószobájába. A többi Schwartzok még egy pillanatig hitetlenkedve, némán bámultak Loura, aztán sietve visszamentek a nappaliba, mintha rájuk ragadna valami ebből az iszonyatos bűnből, ha túl sokáig néznék. Morty egy kicsit tovább maradt, és furcsa, bosszús pillantást vetett rá. Aztán ő is bement a nappaliba, és már csak Emerald állt a fürdőszoba ajtajában. Az asszony arcán patakzottak a könnyek. - Ó, szegény báránykám... kérlek, szedd össze magad. Az én hibám volt. Én vettelek rá erre. - Nem - mondta Lou, végre megtalálva a hangját -, nem te, igazán. Em, én becsszóra csak... - Nekem nem kell magyarázkodnod, szívem. Én melletted vagyok, nem számít, akármiben. - Megcsókolta Lou arcát, és a fülébe súgta: - Nem lett volna ez gyilkosság, szivi. Nem halt volna bele. Nem csináltál semmi borzasztót. Ez csak olyan állapotba hozta volna, hogy bármikor mehetne, ha isten elszólítja. És isten várja őt. - Most mi lesz, Em? - kérdezte Lou síri hangon. - Mit fog csinálni?

72

Lou és Emerald félelmükben egész éjjel nem tudtak aludni, várták, hogy Nagypapa mit fog csinálni. De a szentséges hálószobából egy árva hang sem jött. Aztán hajnal előtt két órával elszenderedtek. Hatkor már újra fenn voltak, mert ez volt az az idő, amikor az ő nemzedékük a konyhában megehette a reggelijét. Egyikük sem szólt egy szót sem. Húsz percük volt az evésre, de rossz éjszakájuk annyira eltompította a reflexeiket, hogy alig nyeltek le kétfalatnyi tojásízű finomított tengeri hínárt, máris letelt az idejük, és át kellett adniuk a helyet fiuk nemzedékének. Aztán, mivel a legutóbb kitagadottól ezt követelte a szokás, nekifogtak elkészíteni Nagypapa reggelijét, melyet hamarosan be kellett vinni neki. Tálcán, az ágyba. Megpróbálták vidáman felfogni a dolgot. Az egész feladatban az volt a legnehezebb, hogy biz'isten valódi tojásokkal, szalonnával és olajos margarinnal kellett bánniuk, ezekre költötte ugyanis Nagypapa tekintélyes vagyonának majdnem teljes jövedelmét. - Hát én nem fogok pánikba esni - mondta Emerald -, amíg nem vagyok benne biztos, hogy van miért pánikba esnem. - Talán nem is tudja, mit törtem össze - mondta Lou reménykedve. - Valószínűleg azt gondolja, hogy az órád üvegjét - mondta Eddie, a fiuk, apatikusan piszkálgatva a kukoricakása-szerűre finomított fűrészporból készült pogácsát. - Ne gúnyolódj az apáddal - szólt rá Em -, és ne beszélj teli szájjal. - Szeretném én azt az embert látni, aki a szájába vesz ebből a vacakból egy falatot, és nem mond semmit - mondta Eddie, aki hetvenhárom éves volt. Fölnézett az órára. - Azt tudjátok, hogy ideje bevinni Nagypapának a reggelit. - Aha, igen, ideje - mondta Lou bágyadtan. Vállat vont. - Add ide a tálcát, Em. - Menjünk be mind a ketten. Amikor, ajkukon bátor mosollyal, lassan odasétáltak a tálcával, a hosszú képű Schwartzok tágas félkörben álldogáltak a hálószoba ajtaja körül. Em bekopogott. - Nagypapa I - mondta vidáman - kéész a reggelű! Semmi válasz. Újra bekopogott, erősebben. Az ajtó fölnyílt a keze alatt. A szoba közepén a puha, tágas, széles mennyezetes ágy - minden Schwartz szemében az édes hajcsi-hajcsi szimbóluma - üres volt. A halál lehelete, amelyről a Schwartzok mindeddig annyit sem tudtak, mint a zoroaszteriánizmusról vagy a sepoy lázadás okairól, most mindenkinek elnémította a hangját, lelassította a szívverését. A megilletődött örökösök gyöngéden elkezdtek a bútorok alatt és a függönyök mögött kotorászni, hogy megkeressék azt, ami Nagypapában, a nemzetség ősatyjában, halandó volt. De Nagypapa nem a földi porhüvelyét hagyta maga után, hanem egy cédulát. Lou találta meg végül az öltözőasztalkán, a papírnehezék alatt, amely megbecsült emlék volt a 2000. évi világkiállításról. El-elcsukló hangon, hangosan olvasta fel. - „Valaki, akinek annyi éven át adtam szállást és fedelet, akit megtanítottam minden jóra, ami csak tőlem telt, tegnap este nekem esett, mint egy veszett kutya, és felhígította az antigerazonomat, vagy legalábbis megpróbálta. Már nem vagyok fiatal. Már nem bírom úgy elviselni az élet nyomasztó terheit, ahogyan valamikor tudtam. Így a tegnap esti keserű élmény után búcsút mondok nektek. A világ gondjai hamarosan lehullnak rólam, mint a töviskorona, és végre megismerhetem a békét. Mire ezt megtaláljátok, én már nem leszek itt." - Nahát - mondta Willy megtörten -, még azt se láthatta meg, hogy mi lesz az ötszáz mérföldes indianapolisi versenyen. - Se a világbajnokságon - mondta Eddie. - Se azt, hogy Mrs. McGarvey visszakapja-e a szeme világát.

73

- Van itt még más is - mondta Lou, és újra elkezdte hangosan olvasni: - „Én, Harold D. Schwartz... ezennel elrendelem, kinyilvánítom és kijelentem, hogy ez a végső akaratom és testamentumom, ezáltal egyben visszavonván minden korábbi végrendeletet és záradékot, amelyet ez idáig bármikor tettem." - Nem! - ordított fel Willy. - Már megint? Azt nem! - „Ezennel kikötöm - olvasta Lou -, hogy tulajdonom és vagyonom, legyen az bármiféle és bármifajta, ne kerüljön felosztásra, hanem úgy rendelkezem és hagyatkozom, hogy legyen az ivadékaim közös tulajdona, nemzedékre való tekintet nélkül, egyenlő részben és egyenlő arányban." - Ivadék? - kérdezte Emerald. Lou egyetlen karmozdulattal egybefoglalta a Schwartzok sokaságát. - Ez azt jelenti, hogy ez az egész rohadt kupleráj köztulajdon. Minden szem azonnal az ágyra szegeződött. - Ténylegesen - mondta Willy, a jelenlévők közül a legidősebb - ez pontosan ugyanaz, mint a régi rendszer: a legidősebb a családfő, itt van a főhadiszállása, és... - Szeretném én azt látni! - mondta Em. - Lou éppen úgy tulajdonos, mint te, annyi jár neki, mint neked, és én aszondom, ez a legidősebbnek jár, aki még dolgozik. Te egész nap itt szundikálhatsz, és várod a nyugdíjadat, szegény Lou meg hazatámolyog munka után kimerülve, és... - Nem hagyhatnátok, hogy valaki, akinek soha nem volt semmiféle magánélete, végre kapjon belőle egy icipicit? - vágott közbe Eddie indulatosan. - A fene egye meg, ti öregek gyerekkorotokban rengeteget lehettetek egyedül. Én itt születtem és itt nőttem fel ebben a rohadt kaszárnyában, a hallban! Mi volna... - Igen? - mondta Morty. - Hát persze, nektek mindnyájatoknak nagyon nehéz volt, a szívem vérzik érettetek. De próbáljatok csak nászútra menni a haliba, az aztán a kéjmámor! - Csönd! - üvöltötte Willy parancsolóan. - Aki legközelebb kitátja a száját, hat hónapra a fürdőszoba mellé kerül. Most tisztuljatok a szobámból. Gondolkodni akarok. A váza néhány hüvelykkel a feje fölött törött szilánkokra a falon. A következő pillanatban kitört az általános pankráció: minden házaspár csatába szállt, hogy minden más házaspárt kihajítson a szobából. A taktikai helyzet villámgyors változásainak megfelelően alakultak és bomlottak fel a harci szövetségek. Emet és Lout kiszorították a haliba, ahol aztán csatarendbe szervezték azokat, akik hasonló helyzetbe kerültek, majd újra megrohamozták a hálószobát. Kétórai harc után zsaruk özönlöttek be a lakásba. A következő félórában a járőrkocsik meg a mentőautók elszállították a Schwartzokat. Utána a lakás csöndes és tágas lett. Egy óra múlva a zavargások utolsó mozzanatairól készült filmeket már sugározta a televízió a Keleti Tengerpart 500 000 000 elragadtatott nézőjének. A 257. lakótömb 76. emeletén a kétszoba-hallos Schwartz lakás csöndjét csak a nyitva hagyott televízió zavarta meg. A levegőt újra betöltötte az összetűzés zaja, az üvöltözés, a fájdalomkiáltások, az ütések csattanása, csak immár ártalmatlanul, a hangszóróból. A csata megjelent a rendőrőrszoba televíziójának képernyőjén is, ahol a Schwartzok és őrzőik feszült, szakszerű érdeklődéssel nézték végig. Em és Lou egymás melletti, négyszer nyolcas cellákba kerültek, és békésen elnyúltak a priccseiken. - Em... - szólt át Lou a válaszfalon -, neked is van saját külön mosdód? - De van ám. Mosdó, ágy, villany... komfort. Haha! És mi azt hittük, hogy már Nagypapa szobája is valami. Vajon meddig tarthat ez a paradicsom? - Kopogd le - mondta Lou az ügyvéd megpróbál kibulizni nekünk egy évet.

74

- Fincsi - mondta Em álmodozva. - Kíváncsi vagyok, milyen protekció kellene ahhoz, hogy az ember magánzárkát kapjon? - Na jól van, most már pofa be - mondta a smasszer -, mert mindjárt kiszórom cakk-pakk az egész bandát. És mindenekelőtt: aki egy szót is kifecseg odakinn, hogy milyen jó a börtönben, az sose jön vissza! Az őrizetesek azonnal elnémultak. A Schwartz lakás nappali szobája egy pillanatra elsötétült, amikor a zavargásról szóló képsort lekeverték. Aztán úgy jelent meg a bemondó arca a képernyőn, mint a felhők mögül előbukkanó Nap. És most, barátaim, mondta a bemondó, rendkívüli üzenetem van az Önök számára az antigerazon előállítóitól, egy üzenet, amely mindnyájuknak szól, százötven éven felül. Netán hátrányos helyzetbe kerültek társadalmilag, mert megráncosodtak, merevek az ízületeik, kifakult vagy kihullott a hajuk? S mindez csak azért, mert ezek a problémák akkor jelentkeznek, amikor még nem fejlesztették ki az antigerazont? Nos, ha így van, nem kell tovább szenvedniük, nem kell többé azt érezniük, hogy megbélyegzettek és kirekesztettek. Több éves kutatások után az orvostudomány most kifejlesztette a szuper-antigerazont! Hetek, igen, hetek alatt olyan fiatalos lesz a külsejük, olyan fiatalosan fogják magukat érezni, és olyan fiatalosan fognak viselkedni, akár az ükunokáik! Ki ne fizetne szívesen 5000 dollárt, hogy pontosan olyan legyen, mint mindenki más? Nos, nem kell ennyit fizetniük. A fiatalság szikrázó vonzerejének visszaszerzése átlagosan nem kerül ötven dollárba sem. Írjanak azonnal az ingyenes próbacsomagért! Írják fel a nevüket és a lakcímüket egy egydolláros levelezőlapra, és címezzék meg a következőképpen: SZUPER. Pf. 500 000, Schenectady, N. Y. Nem felejtették el? Megismétlem: SZUPER. Pf... A bemondó szavait ritmikusan festette alá Nagypapa töltőtollának percegése, azé a töltőtollé, amelyet Willy adott oda neki előző este. Néhány perccel azelőtt jött meg az Üres Órák nevű kocsmából, ahonnan az Alden Viliágé Parknak nevezett aszfalttengeren át pompás kilátás nyílt a 257. lakótömbre. Telefonált takarítónőért, hogy jöjjön, és szedje rendbe a lakást, aztán megbízta a város legjobb ügyvédjét, hogy ítéltesse el a leszármazottak. Nagypapa ezután a televízió elé tolta a rekamiét, hogy fekve nézhesse a képernyőt. Évek óta erről álmodozott. - Schen-ec-ta-dy - szótagolta Nagypapa. - Megvan. - Figyelemreméltóan megváltozott az arca. Arcizmai mintha ellazultak volna, a régi feszes, indulatos vonások alól jószívűség és lelki nyugalom bújt elő. Pont olyan volt, mintha már meg is érkezett volna a szuperantigerazon próbacsomagja. Amikor a televízióban mulattatta valami, nemcsak éppen egy milliméternyit húzta el vékony ajkát, hanem szélesen, felszabadultan mosolygott. Az élet szép! Alig várta, hogy meglássa, mit hoz a jövő. SZILÁGYI TIBOR FORDÍTÁSA

75

JULIJ KAGARLICKIJ

A FANTASZTIKUS IRODALOM ÚJ UTAKAT KERES Érdekes, miért olyan ritkák a tudományosfantasztikus irodalommal foglalkozó jó tanulmányok. Nem vállalkozom az összes ok áttekintésére, de úgy vélem, köztük nem utolsó az, hogy hiányzik a művészi színvonal követelménye, amely nélkül bármely irodalommal foglalkozó mű elveszti komolyságát. Természetesen soha senki nem jelentette ki, hogy a tudományos-fantasztikus irodalomra nem érvényesek az esztétikai értékítéletek. Úgy tetszik azonban, túlságosan hosszú ideig és makacsul kitartottunk amellett, hogy a fantasztikus irodalomra más esztétikai követelmények vonatkoznak, mint a „másik irodalomra". Ugyanakkor elfeledkeztünk arról, hogy nem létezik általában valamiféle „másik irodalom", csak regény van, a maga műfajbeli sajátosságaival és törvényszerűségeivel (a fantasztikus regényre, bármennyire sajátos jelenség, is; szintén érvényesek a műfaj törvényei), csak dráma (a fantasztikus drámának is éppoly jónak kell lennie, mint más színműnek) és csak költészet van. Az esztétikailag fejlett ízlésű olvasó mindig rájön, még akkor is, ha valami igen fantasztikusról van szó, hogy jó-e az előtte levő elbeszélés, regény, színmű, film. A fantasztikus műalkotást óhatatlanul összeveti tudatában az adott műfaj „nem fantasztikus" hagyományaival, jelenével. A fantasztikus irodalom meggyőző erejének jó részét abból meríti, hogy megfelel napjaink irodalmi, színházi és filmbeli ízlésének, szélesebb értelemben

annak az ízlésideálnak, mely lehetővé teszi, hogy a különböző korokban, különböző népek irodalmában született művekről megállapítsuk: a klasszikus alkotások körébe sorolhatók-e. A fantasztikus irodalom (természetesen művészi értelemben) csak akkor meggyőző, ha azon a nyelven szól hozzánk, amit a modern művészettel való érintkezés során elsajátítottunk. Egyes esetekben - nem kevésbé, mint a „nem fantasztikus" irodalom - az életszerűség hitelére tesz szert. Jonathan Swift Gulliverjét a Robinson Crusoe paródiájának szánta, meg akarta mutatni, hogy az effajta „utazások" lényegében fantasztikusak; sokan azonban nem kevésbé hittek a hajóorvos feljegyzéseinek, mint a yorki tengerész úti élményeinek; mindkét könyv egyformán megfelelt az akkori olvasó irodalmi ízlésének és az életről alkotott elképzeléseinek. Most is egyformán hiszünk Defoe-nak és Swiftnek, jóllehet másképp, mint a kortársak. Könyveik a századok során bizonyították irodalmi meggyőző erejüket. Jól megírt, örök időkre érvényes művek. Hiba lenne például azt állítanunk, hogy a fantasztikus irodalom a cselekmény felépítésének vagy a jellemábrázolásnak bizonyos meghatározott módszerét követeli. A módszert nem a fantasztikus irodalom, hanem az általa választott műfaj - regény, elbeszélés, dráma, forgató-könyv sajátosságai szabják meg, melyeket a fantasztikus irodalom talán előbbre vitt fejlődésében, talán csak bizonyos időre

ragadott magával, de korántsem tett kizárólagos tulajdonává. A fantasztikus irodalom általános esztétikai törvényszerűségei - hiszen valami mégiscsak megkülönbözteti a nem fantasztikus irodalomtól! - nem fedhetik el előttünk azt a tényt, hogy nincs valamiféle „általában vett fantasztikus irodalom". A fantasztikus irodalom mindig történetileg konkrét és ennélfogva változó formákban jelentkezett, s mindig meglepő módon alá volt rendelve a környező világnak. Stendhal a realista regényt egy nagy országút mentén végigvitt tükörhöz hasonlította. Nem volt igaza. A realista regény a tükörrel ellentétben nem fordítja meg az ábrázolt világot. A fantasztikus irodalom a valóság tükörképe. Több szempontból, talán leginkább intellektuális oldalról. De mégiscsak tükör! Mindezt ma könnyebb bizonyítani, mint tegnap. Nem is olyan rég a fantasztikus irodalom kritikusai azon vitatkoztak, joga van-e az írónak a fantasztikumra, s ez bizonyos fokig elvonta a vitában részt vevők figyelmét arról a problémáról, ami az oly általános síkon folyó vita fényében nem látszott fontosnak: joga van-e a fantasztikus írónak arra, hogy ne legyen író? Ma mindenki az írói mesterségről beszél, s már kritikusok vetik más kritikusok szemére, hogy nem beszélnek erről eleget. Fölöttébb jellemzőnek tartom J. Szmelkov cikkét a Voproszi Lityeraturi című folyóiratban N. Csernaja és A. Urban 1972-ben megjelent könyvéről. A cikkben többek között elhangzik a kijelentés, hogy ezeknek a kritikusoknak az értelmezésében a tudományos-fantasztikus irodalom „elválik napjaink irodalmától, s a jelenlegi irodalmi folyamattal szemben látszólagos autonómiára tesz szert". A megjegyzés annál is inkább jellemző, mert éppen azoknak a kritikusoknak címezték, akik igyekeztek elmozdítani az ügyet a holtpontról. Áll ez elsősorban Urbanra. Távol áll tőlem a szándék, hogy védjem könyvét, melynek véleményem szerint van egy lényeges fogyatékossága: a szerző az alapgondolatot nem viszi végig

77

következetesen, s a könyv végén egészen ellentétes megállapításra jut, mint az elején. Nem vitás azonban, hogy éppen Urban volt az, aki elsőként tért ki az addig kanonizált művek művészi fogyatékosságaira, s próbálta meg - még ha majdnem költői szeszélyességgel is - a fantasztikus irodalommal szemben is érvényesíteni az irodalomkritika általános követelményeit. Nos, ma ez nyilván kevés. De vajon miért? A lényeget - azt hiszem - nem a fantasztikus irodalom régi megítélésének maradványaiban kell keresni, amelyek Csernaja és Urban könyveiben olyannyira ingerlők, hanem valahol másutt. A Csernajára különösen jellemző konzervativizmus és az Urbannál jelentkező szeszélyes véleménynyilvánítás általában ugyanabból a forrásból ered. A fantasztikus irodalom tanult a másik irodalomtól, de sokra meg is tanította azt. Gondolok itt arra az egyre erősödő törekvésre, hogy a jelent a jövő szempontjából vizsgáljuk, és még sok egyébre is. Természetesen lehet vitatkozni azon, hogy beszélhetünk-e a fantasztikus irodalom hatásáról a nem fantasztikus prózára vagy egyes közös, mind a fantasztikus, mind a nem fantasztikus irodalomban jelentkező folyamatokról. Úgy vélem, mindkettő létjogosult. Napjainkban azonban mindenképpen újfajta viszony alakult ki a fantasztikus és a nem fantasztikus irodalom között. Közelebb kerültek egymáshoz, s az általános irodalmi követelmények igencsak alkalmazhatókká váltak a fantasztikus irodalomra is. Az olvasó rendkívül határozottan rátapint egyik vagy másik fantasztikus alkotás művészi gyengéire. Egy-egy új gondolat továbbra is képes valamennyire kiegyenlíteni (de korántsem teljes mértékben) az írói munka alapvető fogyatékosságait. De hol vannak ezek az új gondolatok? Bizony már jó ideje nem találkoztunk velük! Más lett az olvasói felfogás, és megváltozott az irodalom, amelynek keretében a fantasztikus irodalom létezik, így az utóbbi sem maradhat változatlan. A lényeg nem csupán a külső körülményekben rejlik - maga a

fantasztikus irodalom is befutott egy meghatározott fejlődési szakaszt. Ma már sok minden másképp van. Mellesleg csupán ezt tudjuk biztosan. Mert másképp van, ez igaz, de hogyan? S hová tart mindez? J. Szmelkovval ellentétben én nem tartozom a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom szakértői közé, tehát a nyugati fantasztikus irodalomra vonatkozó ismereteimre fogok támaszkodni. Az általam elmondottakat természetesen nem jellemezheti a szükséges teljesség, de úgy vélem, csupán közös erővel mérhetjük fel a fantasztikus irodalom helyzetét a mai világban. Nos, nyugaton a fantasztikus irodalom az utóbbi tíz-tizenkét évben válságban van. Ezt egyébként nem is vitatják túlságosan. A kérdés csupán az, mennyire mély ez a válság, és meddig tart még. Persze semmi szín alatt nem a fantasztikus irodalom végéről van szó. A válságnak megújuláshoz kell vezetnie. De milyen új formák alakulnak ki? S mikor? Csak egy módszerünk van arra, hogy megsejtsük a jövőt: a múlt és a jelen fejlődési irányainak vizsgálata. A helyzet sajnos ezen a téren nem túl jó. Még a múltat illetően sem. J. Szmelkov jogosan bírálta cikkében az utóbbi évek kutatásait a tudományosfantasztikus irodalom terén. Éppen az ő tollából származott egy igen jó cikk A technika korának humanizmusa címmel, mely a Voproszi Lityeraturi 1973. évi 11. számában látott napvilágot. A cikk érdemeiről később lesz szó. Most csak egy véleményem szerint a fantasztikus irodalommal foglalkozó munkákra rendkívül jellemző - fogyatékosságát szeretném kiemelni. Bármennyit beszélünk is arról, hogy szükség van az általános irodalmi követelmények érvényesítésére a tudományos-fantasztikus irodalomban, közben akaratlanul is gátoljuk e fölöttébb pozitív kívánság megvalósulását. Azt hiszem, éppen ebbe a hibába esik J. Szmelkov is. S persze nem áll egyedül ebben. Ez azonban csak növeli a problémát.

Irodalomkritikánkban több évtizedes vita folyik arról, vajon van-e valami köze a mai tudományos-fantasztikus irodalomnak a fantasztikus irodalomhoz, s általában a múlt irodalmához. A vitában először azok kerekedtek felül, akik tagadták a kapcsolatot. A tudomány és technika korának előzmények nélkül álló jelenségévé kiáltották ki a tudományos-fantasztikus irodalmat. Nem vitás, a világ-irodalom történetében még nem volt példa a fantasztikus irodalom olyan erőteljes fejlődésére, mint amilyennek az elmúlt évtizedben lehettünk tanúi. S ráadásul a mai fantasztikus irodalom a fogalmak olyan rendszerével dolgozik, olyan tudományos és társadalmi ismeretekre támaszkodik, aminőket az elmúlt századokban nem ismertek, arról nem is beszélve, hogy fő pillére éppen napjaink valósága. A fantasztikus irodalom bizonyos értelemben valóban előzmények nélkül álló jelenség. De nem jobban az, mint bármely új jelenség az irodalomban. Ezért, ahogy a humán ismeretek egyre jobban elterjedtek a fantasztikus irodalom kedvelőinek és alkotóinak tudatában, úgy foszlott semmivé ez a kategorikus nézet. Ma már lényeges kiigazítás nélkül nem ismételhetjük meg a régit. Kiderül, hogy napjaink „gigászainak" (ezt a kifejezést használta Sam Moskowitz amerikai kritikus) voltak elődeik. Igaz, meglehetősen szerények, mint Lukianosz, Kepler, Cyrano de Bergerac, Swift, Voltaire, s tőlük mégiscsak maradt ránk valami! .. Egyébként Wellst is csak nemrég sorolták be a modern tudományosfantasztikus írók közé. Még 1959-ben is a tudományos-fantasztikus irodalom akkortájt talán legbefolyásosabb amerikai kritikusa, Basil Davenport azt írta Gondolatok a tudományos-fantasztikus irodalomról című könyvében, hogy jóllehet a kívülállók számára a tudományos-fantasztikus irodalom Jules Verne-nel és Wellsszel kezdődik (és ők - ismeri el a szerző valóban tettek egyet s mást ennek érdekében), alapjait igazából egy amerikai reklámmérnök, Hugó Gernsback rakta le,

78

aki elbeszéléseket írt a jövő technikájáról. 1926-ban megalapította az Amazing Stories-t, az első teljesen a tudományosfantasztikus irodalomnak szentelt folyóiratot, s „ez az esemény szent dátummá lett, innen számítják a tudományos-fantasztikus irodalom történelmét". Manapság a tudományos-fantasztikus irodalommal foglalkozó nyugati kritika általánosan elfogadja, hogy az irodalom ezen területének alapjait mégsem Gernsback, hanem Herbert Wells rakta le (ámbár egyesek még tovább nyúlnak vissza, az angol, amerikai romantikus írókhoz, s gyakran még a XVII. század tudományos forradalmáig is). A szembetűnő haladás ellenére azonban az „igazi kritikát" még mindig nem érdekli eléggé a fantasztikus író Wells, ez az oka, hogy képtelen következetesen úgy értékelni őt, mint kiemelkedő írói egyéniséget és újítót. Valóban igaza van Anthony Bouchernak, amikor Damon Knight Csodák után kutatva című könyvéhez írt előszavában ezt mondja: „A tudományos-fantasztikus irodalom kritikusai rendkívül ritkán tűnnek ki szakmai hozzáértésükkel. Ami pedig a nem hivatásos kritikusok által találomra tett kijelentéseket illeti, ezekből annyi van, mint a pelyva, s a magabiztos irodalomtörténészek és entellektüellek műveiből rendszerint azt látjuk, hogy egyáltalán nem értik a tudományos-fantasztikus irodalmat, és legalább ennyire nem ismerik." A mi kritikánk sohasem állt ilyen provinciális szinten. Ami „a tudomány és technika korának előzmények nélkül álló jelenségéit illeti, e kifejezésben a „tudomány és technika kora" szavakat kezdettől fogva igen tágan értelmezzük, s nem kételkedtünk Jules Verne és Wells jelentőségében. Ma nyugaton éppen az egykor szélsőséges nézeteket valló kritikusok jelölik meg így a tudományosfantasztikus irodalom határait. Nem túl szűkek ezek a határok? Nem zavar-e ez az irodalom évszázados fejlődési folyamatától való elkülönülés abban, hogy a fantasztikus

79

irodalomra alkalmazzuk az imént említett általános irodalmi kritériumokat? Sajnos, J. Szmelkov szintén meg van róla győződve, hogy a tudományosfantasztikus irodalom Verne-nel kezdődik, s nem korábban. Igaz, miután a kereteket igen szűkre szabta, kénytelen egyre magyarázkodni; ez azonban nem segít, a szerző mégiscsak a jelenleg létező egyik legszűkebb elmélet híve marad. Most - mint már az előbbiekben említettük - egyre inkább elterjed az a nézet, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom kezdetei az első tudományos forradalom, vagyis a XVII. század idejére nyúlnak vissza. Nem állítom, hogy ez a nézet teljesen helytálló, úgy vélem azonban, kevésbé önkényes, mint J. Szmelkové. S jóval termékenyebb: a fantasztikus irodalom fennállását legalábbis valamennyire egybeveti az „általában vett irodalom" létével. Nem nehéz megérteni, hogy ez, ha nem is egyetlen, de mégis fölöttébb lényeges feltétele annak, hogy a fantasztikus és „nem fantasztikus" irodalom „egyenrangú" legyen szemünkben. Semmiféle magyarázkodás nem segít itt. Vagy úgy tekintünk a tudományosfantasztikus irodalomra, mint az irodalom hagyományos területére, s akkor jogosan alkalmazhatjuk vele szemben azokat a követelményeket, amelyek mellett J. Szmelkov kiáll, vagy „előzmények nélkül álló jelenségének tartjuk; ebben az esetben viszont gondosan bábáskodnunk kell felette, s óvnunk kell a kritika huzatjától. Lehetetlen, hogy a fantasztikus irodalmat egyidejűleg vessük alá az „általános kritikai követelményeknek" és határoljuk el az „egész irodalomtól", ha mégoly széles is a kerítés. Az „általában vett kritika" ebben az esetben csupán a dilettantizmus és ízléshiány szinonimája. Igaz, ha a fantasztikus irodalmat az egész irodalomtörténettel szembesítjük (vagy a viták elkerülése végett például a XVII. századtól), a „tudományos" jelző túlságosan is tágnak tetszik a fantasztikus irodalomra. Ilyen körülmények között ezt a jelzőt (hiszen a tudomány azóta alapvetően megváltozott) csupán úgy értelmezhetjük,

mint annak igényét, hogy kifejeződjenek a leglényegesebb elképzelések a kor világképéről és emberéről. Ha helyesen értettem, a fantasztikus irodalom effajta meghatározásával J. Szmelkov nagyjából egyetért, s ez véleményem szerint cikkének nagy érdeme. Ha arról beszélünk, mi az, amit sikerült megvalósítania a szerzőnek, úgy vélem. A cikkben két, egyformán helytálló, de az adott pillanatban nem egyformán fontos törekvés jelentkezik. Az első az, hogy „a fantasztikus irodalom ma lemond arról a feladatról, hogy a modern tudomány vívmányait és elméleteit népszerűsítse, olvasmányos formában terjessze, ezt a szerepet átadta a tudományos-népszerűsítő irodalomnak". Ez általánosan elfogadott vélemény; nemegyszer hallottunk már hasonlót, és úgy látszik, már semmiféle vitára nem ingerel. Azt hiszem, J. Szmelkov is csupán kiindulópontnak tekinti a gondolatot további fejtegetéseihez. Mert végül is az a fontos, hogy milyen nem lett a fantasztikus irodalom (ha alapvető fejlődési irányából indulunk ki, már jó ideje nem az, ami volt, Európában Wellstől, vagyis a század végétől kezdve, Amerikában pedig 1937-től, amikor John Campbell, az Astowding Science Fiction című folyóirat szerkesztője maga köré gyűjtötte a tudományos-fantasztikus irodalom szinte valamennyi akkori kiválóságát). Az a fontos, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom mivé lett, s mivé lesz. S ezt a napjainkra jellemző folyamatot elemezve, J. Szmelkovnak szintén teljesen igaza van. A fantasztikus irodalom közeledik a „másik irodalomhoz". Sajnos, ez a folyamat sokkal bonyolultabb, mintsem A technika korának humanizmusa c. cikk szerzője véli. Miért ez a váratlan „válság" a fantasztikus irodalomban? Éppen csak kijelentettük, hogy az effajta alkotó tevékenység jelentős szerepet játszik a mai irodalomban, s alighogy ez a véleményünk megalapozódott, rögtön hozzátesszük: a fantasztikus irodalom válságban van. Van-e ebben logika?

Bizony van, mégpedig igen határozott. Az irodalomban a fellendüléseket gyakran előzik meg válságok. A folyamat dialektikája éppen abban nyilvánul meg, hogy a tökéletességig eljutva egyik vagy másik irodalmi irányzat nem állítja meg a művészet fejlődését, hanem valami újnak rakja le az alapjait. Klasszikussá, tehát a szó meghatározott értelmében örök érvényűvé válva egyúttal önmagát tagadja a történelem konkrét folyamatában. Ezt Stendhal meglehetősen régen észrevette, amikor a műélvezet két típusáról beszélt: arról, melyben a klasszikus művészetet s arról, melyben napjaink művészetét élvezve van részünk. Ez utóbbinak csupán jelentéktelen része válik egykor klasszikus értékké, mégis van valami rendkívül vonzó a „maiságában". A fantasztikus irodalom azonban, melyről nemrég mint napjaink jellemző jelenségéről beszéltünk, most már nem „mai jelenség". Már nem közöl többé újat. A régit kombinálja, a szerző tehetségétől függően hol jobban, hol rosszabbul. Igaz, a nem túlságosan régit. Nem a tegnapelőttit, hanem a tegnapit, azt, amit már intellektuálisan és érzelmileg egyaránt a magunkévá tettünk. Ez ma a fantasztikus irodalom bármelyik olvasójának a szemébe tűnik, s az utóbbi időben általánosan elismert valósággá vált. Donald A. Wollheim A mindenség teremtői. A tudományos-fantasztikus irodalom ma (1972) című könyv szerzője rámutat, hogy a fantasztikus irodalom „új világa" nemcsak fő vonalaiban rajzolódott ki határozottan, hanem kialakította a maga általános történelem-képét is. Szmelkov is írt erről. Amint mondja, a „fantasztikus világ" körülbelül annyira ismerős és megszokott az ember számára, mint a hagyományos irodalom világa. Érdemes egyébként elgondolkozni, miért van ez így. Hiszen a fantasztikus irodalom minden másfajta irodalomnál szabadabban nyúl a valósághoz. Ennek ellenére kialakult benne egy sok változatban létező, de egészében mégis egységes „fantasztikus világ", hőseinek cselekvési tere. Ráadásul ez a „fantasztikus világ", ha közelebbről

80

vizsgáljuk, kevésbé változatosnak bizonyul, mint a nem fantasztikus irodalom világa, s hőseinek cselekedeteit lényegesen könnyebb előre megjósolni. A fantasztikus írók kísérletei nem voltak eredménytelenek. Éppen ellenkezőleg: „campbelli nemzedékük" meglepően rövid idő alatt klasszikussá lett, s ma sem lanyhul irántuk az érdeklődés. Négyötszáz amerikai egyetemen oktatják tantárgyként a tudományos-fantasztikus irodalmat. Újból és újból kiadják, külön könyvtárak gyűjtik össze a fantasztikus írók műveit. Az olvasók, akik annak idején elkéstek azzal, hogy bepillantsanak a 40-es, 50-es évek fantasztikus irodalmának világába, most próbálják behozni lemaradásukat - mintha elfelejtették volna, hogy nem is olyan régen még úgy tekintettek a fantasztikus irodalomra, mint valami „jelentéktelen semmiségre". Igen, a fantasztikus irodalom tekintélyre tett szert. De mint klasszikus irodalom, több mint egy évtizede már nem folytatókat, hanem epigonokat szül. Az írók megtalálták, amit kerestek. Majd megformulázták, amit találtak. Napjainkban a hagyományos (igen, ma már hagyományos) fantasztikus irodalom mindenekelőtt az alkotó kombinatív képességét teszi próbára. Az írók változatlanul dolgoznak, ez tény. Ez azonban már sakkjátékszerű alkotás. A változatok száma óriási, de mégiscsak kombinációkról van szó. Hogy történt ez? Úgy látszik, többről van itt szó, mint az irodalom belső fejlődési törvényszerűségeiről. Végül is egyik vagy másik irodalmi irányzat élettartamát nem csupán a művészi alkotó munka elvei határozzák meg, hanem (méghozzá elsősorban) a társadalmi helyzet s annak változásai. Nem érvényes-e ez vajon a fantasztikus irodalomra is? Természetesen igen. De - és könnyű megérteni - sajátos formában. Egyszerre két tényező hatott a fantasztikus irodalomra. Egyrészt kialakulása (a fasizmus ellen vívott harc) és felvirágzása (a hidegháború évei) idejének társadalmi viszonyai lényegesen eltérnek a

81

maiaktól. Másrészt a fizikai, létező világról a tudomány által rajzolt kép ez alatt az idő alatt lényeges változásokon nem ment át. (Itt nyilván nem a tudományos fejlődésről van szó, mely nem állt meg, hanem az általános világképről, olyan alapvető felfedezésekről, mint Einsteiné és Wieneré.) S a fantasztikus irodalom szokatlan, mi több, számára veszélyes helyzetbe került. Új társadalmi problémákat kellett volna fölvetnie, de hozzászokott, hogy azokat másképp oldja meg, mint a nem fantasztikus irodalom. Ez utóbbi a viszonylag változatlan fizikai világ egyre megújuló szociális arculatát rajzolja meg, a fantasztikus irodalom viszont a tudomány új eredményeinek megfelelően formálja át a már ismert valóságot, amellett hogy társadalmi feladatát is teljesíti. Mi legyen azonban akkor, ha a tudomány nem közöl új ismereteket? Miben tér el a fantasztikus irodalom a nem fantasztikustól? Természetesen találhatunk, kiötölhetünk számos ügyes fogást, de vajon ez lenne a lényeg? A 40-es, 50-es évek fantasztikus irodalma óriási feladatot teljesített. Elősegítette, hogy az emberi értelem magáévá tegye az új fizika által feltárt világot. Egy szokatlan világmindenség jelent meg az olvasó előtt, mely nem hasonlított mindennapi newtoni világunkra, s ez a meglepő újdonság örömmel töltött el bennünket. A világmindenség új képe eddig ismeretlen lehetőségekkel csábított, a megszokottat is új fénnyel árasztotta el, s lehetővé tette, hogy abban is valami új, korábban ismeretlen vonást vehessünk észre. Ez az új világkép azonban ma már nem is olyan új számunkra. Hozzászoktunk, ismerjük lehetőségeit. Tudjuk azt is, hogy miben marad el a korábbi mögött. Nem az emberi érzelmek számára kimeríthetetlen élő természet világa ez, hanem a matematikáé, mely csak egyfajta, az új fizikai elméletek megalapozta változásoknak veti alá magát. S úgy tetszik, ezek ideje még nem érkezett el.

Ez a világmindenség igen tartósnak bizonyult. Majdhogynem változatlannak... Oly megszokottá vált, hogy lassan a „második valóság"-ra kezdett emlékeztetni. Ebben is súlyos veszély rejlett. Kezdett eltűnni a fantasztikus irodalom és a mítosz közötti határvonal. A fantasztikus irodalom mindig elkülönítette magát a mítosztól, az értelem kutató képességét fejlesztette az olvasóban. S mint minden irodalom, igényt tartott a hitre, de már megtanult kételkedni is. Az egyszer s mindenkorra megismert fantasztikus világ azonban már nem szült kétséget, hanem kezdett hasonlítani a középkori kérész-tény mítosz „második valóságára”. Ugyanolyan elérhetetlen volt érzelmeink számára, mint a csillagokon túli szférák, „valóságosabb" volt, mint maga a „valóság", hosszabb, örök érvényű, szilárd, inkább a dolgok lényegét fejezte ki, mint pillanatnyi, változó formájukat. Bemard Shaw annak idején figyelmeztetett az effajta veszélyre - természetesen szokásos paradox modorában. „A középkorban az emberek azt hitték, hogy a Föld lapos; ezt a tapasztalat is megerősítette. Mi azt hisszük, hogy kerek, jóllehet közülünk alig minden századik tudna valamennyire is hiteles bizonyítékot felhozni különös meggyőződésünk bizonyítására. S tesszük ezt csupán azért, mert a modern tudomány leszoktatott arról, hogy higgyünk saját szemünknek, viszont tekintélyével felkarolt minden mágikus, lehetetlen, hihetetlen, gigászi, makroszkopikus, lélektelen és elriasztó jelenséget" - írta 1924-ben, a Szent Johanna előszavában. „Nincs semmi, amiben ma ne hinnének az emberek, ha tudományosan tálaljuk" - jelentette ki 1934-ben, Egy együgyű teremtés a Váratlan szigetekről című művének előszavában. Tudományellenes virtuskodása ellenére itt a tudomány századának emberéhez méltón szólalt meg. Mint tudjuk, a tudomány úgy kutatja a valóságot, hogy közben mindenben kételkedik, ideértve a kispolgári „józan ész" közkincsévé lett a priori

igazságokat is. Shaw úgy tartotta: a tudományos világkép fejlődésének érdekében kételkedni kell mindenben, ami általánosan elismert, többek között minden általánosan elismert tudományos elméletben. Különben a tudomány vallássá válik - vélekedett. Nem tudják, csupán hisznek benne. Igen, a tudományosfantasztikus irodalom legutóbbi fejlődési szakaszában jó néhányan felfigyeltek erre a lehetőségre. Ámbár nem feltétlenül azért, hogy figyelmeztessenek rá. 1958-ban, Angliában megjelent Roger Green könyve, az Idegen világok felé űrrepülés az irodalomban Lukianosztól Lewisig, melyben ha naiv és retrográd formában is, de hasonló törekvésekre figyelhetünk fel. Green minden ellen lázad, ami a világ demitologizálását szolgálja. A legsötétebb színekkel lefestett ellenfelei Cyrano de Bergerac és Herbert Wells voltak; hőse Clive Lewis, egy űrtrilógia szerzője, melyben a modern tudományosfantasztikus irodalom a hagyományos keresztény kozmogónia formájába öltözött. Mi több, Green könyvében arra a következtetésre jutott, hogy a tudományosfantasztikus irodalom vagy a valláserkölcs alapján áll, vagy teljességgel erkölcstelen. Másfél évtized múlva megjelent a tudományos-fantasztikus irodalomról egy másik könyv, mely első pillantásra teljesen elüt az előbbitől - David Ketterer Új világok a régiek helyett. Az apokaliptikus képzelet, a tudományos-fantasztikus irodalom és az amerikai irodalom című munkája. Szerzőjétől távol áll, hogy elutasítsa Wellset és a tudományos-fantasztikus irodalom utána következő képviselőit. Csupán vallásos szempontból értékeli műveiket, s úgy tekint rájuk, mint valamiféle modern Apokalipszis szerzőire. Nem nehéz észrevenni: elég régi keletű az a törekvés, hogy a fantasztikus irodalmat a vallásos mítosz változatának kiáltsák ki. Ma már azonban e nézet hívei nem veszik semmibe a tudományos-fantasztikus irodalom alkotásait, csupán a saját ízlésük szerint értelmezik őket. „Ezúttal a tudományos-fantasztikus irodalom kritikája

82

formálódott át apokaliptikus módon" - így jellemezte S. C. Fredericks amerikai kritikus Ketterer könyvét. Ennek egyik oka természetesen a tudományos-fantasztikus irodalom növekvő tekintélye. Már nem intézhetjük el egy kézlegyintéssel. De lehetetlen, hogy a fantasztikus irodalom múltjának ilyen értelmezése ne mondjon valamit ennek az irodalomnak a jelenéről is. Amint látjuk, ez a művelet bizonyos értelemben annál könnyebb lesz, minél inkább gyarapszik a tudományosfantasztikus irodalom. Kialakulóban van néhány objektív feltétele. Ezek természetesen nem hatnak át mindent. Napjaink fantasztikus irodalma már meglehetősen régóta a humoros fantasztikus irodalom irányába fejlődik, egyes esetekben ez a folyamat alaposan előre is haladt. Lem érdeme, hogy miközben igyekezett az olvasóban megszilárdítani a mai fantasztikus irodalom „másfajta valóságát", szinte ezzel egy időben hozzálátott e valóság rombolásához is Ijon Tichy csillagnaplóival. A humorra, iróniára, a kialakult sablonok szétrombolására hajlamos művész mindig távolabb kerül a mítosztól, mint az ilyen tulajdonságokat nélkülöző író. De nem a mitizálás az egyetlen veszély, amely ma a fantasztikus irodalmat fenyegeti. A megszokott világban az ember többet van szem előtt. A szakavatott rendező mindig képes a szokatlan díszletek és kellékek között a színész „elrejtésére". De mit tegyünk, ha az egykor nagy érdeklődést kiváltó díszletek és kellékek már elhalványultak, és észre sem veszik őket? Túlságosan hozzászoktunk a fantasztikus világhoz, túlságosan otthonosak vagyunk benne. Szmelkov cikkében e folyamatnak még egy igen fontos okára mutat rá: „Végigpillantva a fantasztikus írók megvalósult jóslatain - írja -, figyelmen kívül hagyjuk, hogy a képzelet valósággá válása bizonyos mértékben megváltoztatta magának a fantasztikus irodalomnak a fogadtatását - ez az irodalom ma sokkal valószínűbbnek, reálisabbnak tetszik." Mellesleg itt nem feltétlenül a már

83

megvalósult jóslatokról van szó. Szmelkov helytálló véleménye alapján az a fontos, hogy a tudomány és technika fejlődésének eredményeképpen az olvasó tudatában megszilárdult „az elvi lehetősége (még ha időben fölöttébb távoli lehetősége is) annak, amiről ma a fantasztikus írók írnak". Teljesen igaza van Szmelkovnak akkor is, amikor ebben látja a mai fantasztikus irodalom és a „másik irodalom" közeledésének okát. A helyzet azonban ismétlem - korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy ő hiszi. A tudományos-fantasztikus irodalom sokat tett azért, hogy bemutassa az embert a kitágult világban, megismertesse életének hagyományos és új, a tudományostechnikai forradalom során kialakult közegével, megmutassa megnövekedett lehetőségeit. Ez az egyik legfontosabb magyarázata annak, miért volt olyan jelentős a tudományos-fantasztikus irodalom elmúlt fejlődési szakasza. Akkor ez az-irodalom rendkívül meggyőző volt, és sokakat meg is tudott győzni. Többek között a hagyományos műfajok képviselőit is. A tudományos-fantasztikus irodalom azonban nem egymaga birtokolja többé az általa feltárt igazságokat. Elvesztette a téma monopóliumát. Kiderült, hogy a nem fantasztikus irodalom (ez különösen szembeötlik Frisch és Dürrenmatt művészetében) szintén képes ennek a témának a feldolgozására. Ez az irodalom behatol a fantasztikus irodalom védett területére úgy, hogy közben maga nem lesz fantasztikus irodalommá. Az emberi jellem feltárásának lehetőségei a hagyományos formákban nagyobbak, mint a fantasztikusban. Végeredményben nemcsak a nem fantasztikus irodalomnak (vagy mondjuk egy részének) kellett átalakulnia. Sokkal inkább rákényszerült erre maga a fantasztikus irodalom. Az első időkben (valószínűleg éppen erre gondol J. Szmelkov) az átalakulás igen békésen és eredményesen folyt. Ennek az volt az oka, hogy bizonyos határokon belül az átalakulás teljesen a tudományos-

fantasztikus irodalom lehetőségein belül mozgott. Ehhez csupán arra volt szüksége, hogy átformálja saját alkotóelemeit. 1973-ban az USA-ban megjelent Lin Carter - témánk szempontjából - igen érdekes könyve, az Elképzelhető világok. A szerző irodalomtörténeti megállapításai - különösen első pillantásra - rendkívül furcsa benyomást keltenek, jóllehet általában nem furcsábbat, mint a fantasztikus irodalommal foglalkozó számos amerikai kritika. Lin Carter meg van győződve arról, hogy egykor az egész irodalom fantasztikus volt, majd harcban a fantasztikum ellen kialakult a regény (arra, hogy a regény a fantasztikus irodalom elleni harcban jött létre, a szerző olyan példákat sorol fel, mint a Gargantua és Pantagruel, valamint a Don Quijote, mert ezekben a művekben kigúnyolják mindazt, ami fantasztikus), majd a Bovarynétól kezdve beköszönt a realizmus kora. Ám a regénnyel és a realizmussal a hátterében (a műfajokat és az irodalmi irányzatokat jelölő kifejezéseket Carter a legkülönösebb összetételekben alkalmazza) egy idő múlva ismét felbukkan a fantasztikus irodalom, mely két változatban jelentkezik. Egyrészt napvilágot látnak a kísértet-históriák, másrészt kialakul a tudományosfantasztikus irodalom. A fantasztikus irodalom első változatát Horace Walpole Az otrantói várkastély (1765), a másodikat Jules Verne Öt hét léghajón (1862) című munkájától számítja. Maga Lin Carter egyébként nem kíván sem egyikről, sem másikról írni. Témája a „fantasy": olyan „elbeszélés, mely nem tartozik sem a tudományos, sem a túlvilági fantasztikus irodalomhoz". Mágikus mozzanatokon alapul, de nem monda vagy gyermekmese. Ugyanakkor a mágia a valóságos világ része, bár nem azé a világé, amelyikben élünk. Ezért ezeknek a műveknek a szerzői kénytelenek sajátos világokat alkotni, ahol a mágia majdhogynem természeti törvényként jelentkezik...

A téma ennyire bizonytalan meghatározása miatt Carternek . természetesen nem mindig sikerül pontosan kijelölnie a helyes útvonalat a túlvilági és a tudományos világ zátonyai között. Munkájában hol az egyik, hol a másik irányba téved. Mindezt azonban nem azért mondom el Carter könyvével kapcsolatban, hogy egy-két irodalomtörténeti furcsasággal szórakoztassam önöket. Carterből hiányzik az elméleti gondolkodás fegyelme, de nem rossz gyakorlati ember. S annak ellenére, hogy elméleteit a múlt század rosszul elsajátított irodalomtörténetének a töredékeire építi, könyvének van bizonyos racionális magja. Lin Carter hosszú éveken át volt az USAban megjelenő Fantasy könyv-sorozat előszóírója, a Ballantine Books kiadó szaktanácsadója ebben a kérdésben. Az Elképzelt világokban a „fantasy"-t olyannak rajzolja meg, amilyennek az kialakult az amerikai olvasó tudatában. Végső soron éppen az olvasó végezte el azoknak a könyveknek a kiválogatását, melyek Carter számára az irodalom sajátos válfaját alkották. A mai „fantasy" valóban nem vallásos irodalom, de nem is tudományosfantasztikus irodalom a szó többé-kevésbé szigorúan vett értelmében. Az utóbbi azonban magyarázatra szorul. Amellett, hogy a „fantasy" nem tudományosfantasztikus irodalom, erőteljesen behatolt abba, s egyes esetekben bizonyos funkcióit még magára is vállalta. Abban az esetben, amikor a kísérlet az elbeszélés keretein kívül marad (s a mai tudományos-fantasztikus irodalom éppen erre a rendszerre alapulva tevékenykedik), amikor nem maga a kísérlet a fontos, hanem a következményei s az általa létrejött helyzet, az elbeszélés menete szempontjából nem túlságosan lényeges, hogy mi töltötte be az „első lökés" szerepét: a „tudomány csodája" vagy az „egyszerű csoda". Ráadásul a mindennapi tudat nem is mindig tudja megkülönböztetni őket - hiszen közismert, hogy egyre újabb elméletek születnek, s a tudomány általában

84

„csodákra képes". Vannak más okai is, de itt nincs hely a felsorolásukra - nemcsak a „fantasy" segít a tudományos-fantasztikus irodalomnak, hanem a tudományosfantasztikus irodalom is a „fantasy"-nak. Az előbbi segíti az utóbbit abban, hogy emberekről szóljon, az utóbbi támogatja az elsőt tekintélyével, segít neki abban, hogy életben maradjon korunkban, a tudományos-technikai forradalom időszakában. A tudományos-fantasztikus irodalomnak és a ,,fantasy"-nak ez az összeolvadása meglehetősen korán végbement - először Wells művészetében (J. Szmelkov ezzel kapcsolatban igen szerencsés példát hoz fel, amikor Wells A csodaműves című elbeszélését a newtoni fizika törvényei szempontjából kommentált mesének nevezi), majd a 40-es, 50-es évek amerikai fantasztikus irodalmában. Ez a folyamat fölöttébb termékenynek bizonyult. A „fantasy" valóban segítette a fantasztikus irodalmat abban, hogy része legyen a szélesebb értelemben vett irodalomnak. Ez azonban a múlté. Ma egy kissé más a helyzet. Mint már mondtuk, a fantasztikus irodalom ma bonyolult helyzetbe került. Ma már nemcsak az fontos számára, hogy csatlakozzék a nem fantasztikus irodalomhoz (ebből a szempontból egyébként sok még a kívánnivaló), hanem az is, hogy megvédje önállóságát vele szemben. Mi itt a megoldás? Az egyik lehetséges válasz a szabad fantázia, a „fantasy", a romantika felé vonzódó fantasztikum szerepének növelése, túl a korábbi időszakot jellemző határokon. Ez azonban szétrombolja a megszilárdult művészi struktúrákat, s határt szab annak a fantasztikus irodalomnak, amelyet az elmúlt években ismertünk meg. Ez a fantasztikus irodalom igen erős felvilágosító töltéssel rendelkezett. Sőt, a „fantasy" minden más hatása ellenére éppen ez alkotta az alapját. A fantasztikus irodalom ezen időszakának kutatói változatlanul kiemelik azt a tulajdonságát, hogy a szokásos szépprózához képest

85

magasabb szinten absztrahál. Erről igen meggyőzően írt Sámuel Delany amerikai író 1968-ban. Hasonló gondolatot fejtett ki 1970-ben Franco Ferrini olasz kritikus egész sor tanulmányában. Igen, általában ez a meggyőződés ilyen vagy olyan formában, de jelen van az adott kérdéssel foglalkozó összes komolyabb munkában is. A fantasztikus irodalom, amilyennek az elmúlt évtizedek során megismertük - ez általános vélemény -, nem más, mint napjaink „intellektuális realizmusa", ahogy Ernst Baker, az angol regény kutatója a felvilágosodás uralkodó stílusát nevezte. Manapság van olyan törekvés, hogy a fantasztikus irodalmat feltételesen romantikus ihletésű irányzatként kezeljük. A fantasztikus irodalom ebben az irányban nyugaton két fő fejlődési szakaszon ment keresztül. Az első közülük az „új hullám" elnevezést kapta. Ez az irányzat Angliában alakult ki, a 60-as évek közepén, a New Worlds című folyóirat körül, széles körben ismertté azonban Az angol fantasztikus irodalom a hintán című antológia 1968-as megjelenése után vált. Az antológiát összeállító kanadai írónő és kritikus, Judith Merril a folyóirat huszonhat szerzőjének munkásságával ismertette meg az olvasókat, s egyúttal lehetőséget adott a szerzőknek, hogy nyilatkozzanak a világról, irodalomról és saját alkotó tevékenységükről. Az egyik nyilatkozat majdhogynem botrányt váltott ki. Josephine Saxton írónő kijelentette az antológia lapjain, hogy a könyv megjelenése után az elmúlt évtizedek egész amerikai fantasztikus irodalma divatjamúlttá válik. Isaac Asimov azt felelte erre: a hullám előretör és visszacsapódik, de a fantasztikus irodalom szilárd partja sértetlen marad. Frederick Pohl tapintatosan megjegyezte Saxton szavaival kapcsolatban, hogy az „új hullám" kísérlet, amely esetleg kudarcot vallhat. Az „új hullám" nem jelentkezett irodalmi kiáltvánnyal. Úgy vélem, e csoport íróinak nem lenne könnyű dolog megfogalmazni azt. Az antológia

résztvevőinek kijelentéseiből és elbeszéléseiből kiderült, hogy korántsem egységes csoportról van szó. S mégis, van valamilyen közös nevező. Ez különösen azután lett szembetűnő, amikor a 60-as évek végén megjelent három, jóllehet sokban eltérő, de valamiben mégis egymáshoz kapcsolódó író regénye: Brian Aldiss Mezítlábas az élen, John Brunner Pihenő Zanzibar-ban és J. G. Ballard A kegyetlenség tárlata című munkái. Az „új hullám" képviselői ilyen vagy olyan mértékben, de szellemükben közel állnak a lázadó fiatalsághoz, mindnyájan elkerülhetetlennek tartják a fantasztikus irodalom közelítését a „másik irodalomhoz" (Roger Johns, az „új hullám" egyik legifjabb képviselője még azt is feltételezte, hogy a fantasztikus és nem fantasztikus irodalom nemcsak a téma területén közeledik egymáshoz, hanem a nem fantasztikus irodalom - például Vonnegut és Heller személyében - sokkal jobban dolgozza fel ezeket a témákat), s mindnyájan vagy legalábbis nagyobb részük a viszonylag közelmúlt nem fantasztikus, modern irodalmától vett stílusbeli mintákat követi: Joyce, Proust, Becket a leggyakrabban előforduló nevek itt. Az „új hullám" számos írója művészetében a pop-art sajátos irodalmi hasonmását látja. Az „új hullám" azonban nem tudott olyan széles olvasótáborra szert tenni, mint az elmúlt évtizedek fantasztikus irodalma. Nem is volt rá nagyon szükség ott, ahol Vonnegutot és Hellert olvasták, s túlságosan nehéznek bizonyult azoknak, akik Asimov és Clarké révén kaptak kedvet az olvasásához. Az „új hullám" most próbál demokratizálódni, s ennek megfelelően új stílusbeli normákat fogad el. Újakat, nem csupán saját közelmúltjának, de az elmúlt „klasszikus évtizedek" fantasztikus prózájának szempontjából is. A fantasztikus irodalom stílusának bonyolultabbá válását a 60-as években többek között azzal a törekvéssel is magyarázták, amely igyekezett elhatárolni a komoly írók munkáit a bulvárirodalom

tengerétől; ez az óceán körülöttük hömpölygött, és el kell ismerni, hogy gyakran elnyelte őket. Ezért történt meg most a visszatérés a fantasztikus irodalom meglehetősen régi hagyományaihoz, amelyek időközben az egész irodalom hagyományának részéve lettek. 1973-ban Brian Aldiss, akinek „joyceos" (és pszichoaktív) Mezítlábas az élen című regényét a kritika minden idők egyik legérthetetlenebb fantasztikus művének kiáltotta ki, új, fölöttébb érthető és hagyományos előadásmódban megírt művet tett közzé, a Megszabadított Frankensteint. Aldiss számára mintául Mary Shelley Frankensteinje szolgált; a regény szereplői között megjelenik mind Frankenstein, mind szörnye, sőt maga Mary Shelley is. A regény hőse „időeltolódás" következtében 2020-ból 1816-ba kerül, és saját szemével lehet tanúja a Mary Shelley által megírt eseményeknek. A Megszabadított Frankenstein inkább tekinthető egy régi ötlet újabb feldolgozásának, mintsem egyszerű áthelyezésének más korba; a 2020-as évek embere már tudja, hogy a tudomány ellenőrzés nélküli fejlődése milyen következményekhez vezetett, s ebből a szemszögből nézi Frankenstein báró őrült kísérleteit. Idén adta ki Aldiss a fantasztikus irodalom történetét A milliomodik év kedvtelései címmel; a cím nem egészen érthető, és a szerzőnek a jelenre vonatkozó komor véleményét tükrözi. A fantasztikus irodalom történetének hősnője ismét Mary Shelley. Az amerikai romantikus írókkal együtt Aldiss is úgy véli, hogy ő áll a modern fantasztikus irodalom forrásánál. Éppen hogy a modern fantasztikus irodaloménál. Aldiss a fantasztikus irodalom történetét nem korlátozza teljesen a romantikára. Könyve harmadik fejezetében még távolabbi időkhöz tér vissza: Lukianoszhoz, Cyrano de Bergerachoz, Keplerhez, Swifthez, Voltaire-hez; ők azonban a modern fantasztikus irodalom szemszögéből csupán „módszereket és témákat halmoztak fel"; a fantasztikus

86

irodalom igazi története - Aldiss szerint mégiscsak a romantikával kezdődik. Ez nagyon jellemző, amikor egy író annak a műfajnak a történetét írja, amelyben maga is alkot, rendszerint az effajta történetírás „múltba visszavetített jelennek" tetszik (amilyennek a szerző a jelent látja). Ebben az esetben is ez a helyzet. A romantikusok érdeklődése az egyéni tudat iránt, s bizalmatlanságuk mindennel szemben, amit a tudomány nyújt, sőt ez utóbbinak gyakori és határozott tagadása imponált Aldissnak. S az írónak ugyancsak szerfölött megfelelőnek látszott a fantasztikus irodalom jelenlegi fejlődési szakasza számára a romantikus előadásmód. A fantasztikus irodalom Aldiss szerint (tegyük hozzá, a mai Aldiss szerint, mert a fiatal Aldiss, aki 1958-ban nagy hírnévre tett szert egy távoli űrutazásról szóló Amíg világ a világ című regényével, akkor hitt a tudományban és a tudományos ismereteknek az emberre tett nemesítő hatásában) „gyakorlótér, ahol az egyéni fantázia és a társadalmi események összecsapnak", a tudomány pedig nem más, mint „a fantáziára húzott köntös". Ez a köntös most divatos, mivel „a technika fantomjai nyelik ma el a legsikeresebben reményeinket és csalódásainkat". Ezt a ruhát azonban alkalomról alkalomra változtatjuk. A remények ideje elmúlt, beköszönt a csalódásoké. „Az értelem veszélyessé tette bolygónkat az értelem számára. Ugyanaz az átok ül rajtunk, ami Frankenstein bárón Mary Shelley regényében: túl sokat akartunk meghódítani, s közben elvesztettük a hatalmat önmagunk felett." Az utóbbi Aldiss-idézet már nem a fantasztikus irodalom történetéből való, hanem a Megszabadított Frankensteinből, de ahogy már említettük, az író Aldiss és a kritikus Aldiss csupán kiegészítik egymást. Ügy látszik, hogy az „új hullámra" jellemző fölöttébb mesterkélt, sőt provinciális „világfájdalom" (az igazság kedvéért jegyezzük meg: maga Brian Aldiss nem állítja, hogy a mai ellentmondásoknak feltétlenül tragikusan kell végződniük) még

87

sokáig el fogja határolni az „új hullám" képviselőit azoktól, akik az asimovi kor fantasztikus irodalmán nevelkedtek. S az „új hullám" művészi át-orientálódását sem nevezhetjük egyelőre radikálisnak. Ezért nem meglepő, hogy az „új hullám" tiltakozást váltott ki, és vált ki ma is. Igen határozottan lépett fel vele szemben Róbert Silverberg, akit Asimov vezetett be a fantasztikus irodalomba. Silverberg szintén azt tartja, hogy a korábbinál több figyelmet kell szentelni az ember egyéniségének: ábrázolni igyekszik a bonyolultabbá vált emberi tudatot, ami egyes kritikusokat arra indított, hogy az utóbbi években született műveiben az „új hullám" amerikai változatát lássák. Maga Silverberg azonban nem fogadta el az „új hullámot". Kijelentette, hogy nem tekinti különösebb érdemnek a néhány évtizeddel ezelőtti avantgarde stílusának másolását. S mivel a fantasztikus irodalomnak változásra van szüksége, ő maga úgy döntött, hogy megpróbálkozik a saját útjával. 1971-ben Silverberg új regényt jelentetett meg Az ember fia címmel, melyhez ilyen értelemben nagy reményeket fűzött. A regény arról szól, hogy korunk embere váratlanul az időnek abba a „rétegébe" kerül, ahol összegyűltek (s együtt élnek) a legkülönbözőbb földrajzi korok képviselői (és az ember majdani „biológiai származékai"). A regény alakjai többékevésbé megfelelnek annak, amihez már lényegileg az előző korszakban hozzászoktunk, de szimbólumokra emlékeztetnek. Ezek fölöttébb optimista szimbólumok. Silverberg alap-gondolata: az élet megsemmisíthetetlen. A szimbólumok fölöttébb szárazak is. A regény, jóllehet nem túl terjedelmes, meglehetősen fárasztó olvasmány. Más utat választott Jack Finney. Célja az volt, hogy a realista - pontosabban a társadalmi - irányt erősítse a fantasztikus irodalomban. Hősei rendszerint korunkhoz közeli időben cselekednek, s szerfölött elhihető körülmények között. Az elbeszélés nyugodt tempóban halad, a hősnek jut ideje arra, hogy töprengjen, s az olvasónak is a

gondolkodásra. Egyébként Finney ma egy a sok közül. Éppen ez a „realista" fantasztikus próza az, ami felkelti figyelmünket az utóbbi évek amerikai antológiáiban. Az is vitathatatlan, hogy észrevehetően megnőtt az írók mesterségbeli tudása. Ma már jóval színvonalasabban írnak, és a korábbi, még a 40-es, 50-es évek íróinál is megfigyelhető fogyatékosságok, a korábbi sietség és szembetűnő stilisztikai hibák nélkül. De hová tűnt a korábbi lendület és ihlet? Hiszen egyedül a mesterségbeli tudás nem segít a fantasztikus irodalomnak, hogy túljusson a válságon,. Lehetséges, hogy az elkövetkező években a fantasztikus irodalom a prózai műfajban nem lendül előre, inkább szélesedni fog az a szakadás, amit a filmművészetben már előidézett. Vagy esetleg meghódítja a költészetet. Hallotta-e valaki is valaha, hogy a regény és az elbeszélés a fantasztikus irodalom egyetlen lehetséges formája? Talán a fantasztikus irodalom alapjainak mostani megszilárdulása a „régi gárda" meginduló ellentmondásának első jele? Hiszen vannak más jelek is. Hosszú hallgatás után ismét visszatért Asimov. Pohl tavalyi sikere után, amikor A találkozó című elbeszéléséért Hugo-díjban részesítették, az amerikai kritika türelmetlenül várja új regényét. Nemegyszer hangot adtak már annak a reménynek, hogy a közelebbi megismerkedés a szocialista országok fantasztikus irodalmával szintén hasznára lesz az amerikai fantasztikus irodalomnak. Ezen a téren már történt egy s más. 1970-ben, az USA-ban Darko Suvinnak, a montreali egyetem professzorának összeállításában megjelent a Más világok, más tengerek című antológia, majd 1973-ban Franz Rottensteiner osztrák kritikus szerkesztett válogatást Pillantás a másik partról címmel. (Az antológiában megtalálhatók a nyugat-európai szerzők művei is.) A Solaris nagy sikere után, 1973-ban megjelent Lemtől a Legyőzhetetlen, majd 1974-ben a Kiberiáda. 1973-ban jelent meg a Sztrugackij testvérek Nehéz istennek lenni című könyve. Akárhogy van is, ma más a helyzet az irodalomban, mint tíz évvel ezelőtt. A „másik irodalom" behatolása nemcsak közelebb hozta a fantasztikus irodalmat a nem fantasztikushoz, nem csupán „közelítette, és kulturáltabbá tette" a fantasztikus irodalmat,

hanem (több más okkal közösen) forradalmat váltott ki benne, s a béke egyelőre' még nem állt helyre. A folyamat, amit J. Szmelkov helyesen vett észre, sokkal nagyobb ellentmondást rejt, mint ahogy azt szavaiból kivehetnénk. A cikk elején arról beszéltünk, hogy a fantasztikus irodalom csupán átalakítja az átvett irodalmi műfajokat, és nem rajtuk kívül létezik. Most mást is hozzátehetünk. A fantasztikus irodalom a hagyományos műfajok alapvető átalakítására kényszerít, hiszen anélkül megszűnik fantasztikus irodalom lenni. Milyen utakat járva teszi ezt? Hol találja meg az „általános irodalmi jelleg", a meghökkentés, a hagyomány és a korszerűség együttes mértékét? Ki vállalkozik most arra, hogy válaszoljon a kérdésre ? Hiszen nemcsak azt nem ismerjük eléggé, ami ma történik ezen a téren; nem írták még meg az elmúlt évszázadok fantasztikus irodalmának történetét sem. S - mint mondják - történelem nélkül nincs elmélet. Vajon nem azért olyan nehéz-e rátalálnunk a művésziség ismérvére, amely oly szükséges ma a fantasztikus irodalomról szóló munkáink számára? FÖLDEÁK IVÁN FORDÍTÁSA

IGOR DRUCSIN HOLDKRÁTEREK ÁRNYAI

Erich Tronheim pszichobionikus félretolta a grafikonokat, fáradtan hátradőlt a karosszék támlájára, és csüggedten nézte a Kopernikusz tudományos állomás egykori lakóinak kartonjait a kis műanyag dobozokban. Úgy látszik, túlságosan kemény dió ez neki. A főnök, amikor megbízta azzal, hogy derítse ki a lelki betegségek okait, maga sem nagyon reménykedett a sikerben: a pszichoterápiái intézet két év alatt több mint száz beteget meggyógyított, a pszichikum szétesését kiváltó okokat azonban nem sikerült kideríteni. Megszólalt a berregő. Erich

89

bekapcsolta a Videotont. Manuel Korrens volt, az osztály vezetője. - Elaludt vagy mi? - A főnök ősz szemöldöke haragosan rángatózott. Erich hallgatott. Már a legelején figyelmeztették, hogy jobb, ha nem ellenkezik Korrensszel. - Egy újoncot hoztak. Nem ártana, ha találkozna vele. Beszélje meg a vezetővel. Talán felbukkan valami új ötlet. Na, induljon. A terepjáró a déli zsilipben van. Tronheim még nem tudott megismerkedni a föld alatti város minden kis zugával, úgyhogy amikor az intézet körletén áthaladt, gyakran fel kellett

pillantania a feliratokra és útmutató nyilakra. A felvonónál hordágyat cipelő ápolókat pillantott meg. A különleges szíjazattal le rögzített beteg megpróbált felállni. A napbarnította fiatal arcot szörnyű fintor torzította el. - Diablot Vigyetek a levegőre! - kiabált valami kevert, francia-angol nyelven. Megfulladok! Mentőpalackot! Svábbogarak! Zavarjátok el őket! Rám másztak. De hát élek! Halljátok? Még élek! Hát nem látjátok? A dühkitörés elfárasztotta. Valami kivehetetlent mormogott. Tronheim követte a hordágyat. A beteg ismét őrjöngve felüvöltött. - A Kopernikuszról? - kérdezte Erich az üvöltözés szünetében. - Igen, uram. - Ki ez? - Henri Falk. Kanadai francia. Vulkanológus. - Állandóan üvöltözik? - Nem, többnyire szabadulni igyekszik. A vezető azt mondta, hogy az állomás zsilipkamrájában találták. Szkafander nélkül akart kimenni. - Üldözési mánia? - Nem, uram! Erről az állomásról másfajta betegeket hoznak. A Föld vagy a hozzátartozóik jelennek meg képzeletükben.. . - Heves honvágykitörés? - Valami olyasmi. - A sofőr hol van ? - Biztos a garázsban. És ne nevezze sofőrnek, uram. Megsértődik. Inkább mondjon vezetőt. Erich bólintott, és visszafelé indult a felvonóhoz. A tisztaságtól ragyogó garázsban egy tucatnyi könnyű és nehéz holdjármű állt. Nem látszott, hogy bármelyikük is hoszszabb útról tért volna vissza. A dohányzóban Tronheim egy technikuscsoportot pillantott meg, és odament hozzájuk. - Megmondanák, hol van a Kopernikuszról jött kocsi ? - Mosáson. Mindjárt itt lesz.

Erich rágyújtott, és hallgatta, miről beszélnek. - Igaz, Ray szereti szépítgetni a dolgokat. Miért is ne tenné? Nem az első eset. Nem hiába fizetnek ott tripla bért. Valamiben azonban igaza van. Nem mindenki betegszik meg. Van, aki kétszer, háromszor is leszerződik. Na és maga a főnök? Szinte az állomás megnyitása óta dolgozik. - Mit ér a mi tudásunk? Hány éve írnak már Kepler fénysugarairól, és mi a valóság? És itt, a Kopernikuszon szintén... Halk surrogással szétnyíltak az ajtószárnyak. A propilén lánctalpakon lágyan ringó hatalmas gép kisiklott a mosókamrából, befordult, és könnyedén begördült az ellenőrző állásba. A felső nyíláson markáns, vörös hajú fej bukkant ki. - No, jó egészséget, technikusok! - Isten hozott, Ray! Hát még élsz? - Már miért ne élnék? - Azt mondják, Loomerel akar tángálni, már elő is készített egy jókora husángot. - Nono. Csak semmi túlzás! Fenntartjuk vele a semlegességet. A technikusok nagy sürgés-forgással felerősítették a mérőberendezések érzékelőit, megvizsgálták a futóművet, ellenőrizték a szigetelést. Ray O'Brian futólag a műszermutatókra pillantott, aztán odalépett Tronheimhez. - Maga rám vár? - Szeretném megtudni, mister O'Brian... - Szólítson csak egyszerűen Raynek. Erich bólintott. - A beteg nem nagyon nyugtalankodott az úton ? - Nem jobban, mint máskor. Lármázott egy kicsit, de miss Loomer kitűnően boldogult vele. - Miss Loomer? - Igen, Elsie, az állomás igazgatójának a lánya. Olyan expeditőrféle. A főnök maga nem nagyon szeret utazgatni. - Gyakran kell odamenni? - Nem nagyon szeretnek nálunk odamenni, pedig duplán fizetik az utat. De nekem nem számít. Loomer már

90

megszokott engem. Elsie-t nem is bízza másra, csak énrám. - Ismerte Henri Falkot? - Természetesen. Remek fiú volt. Vele minden út rövidebbnek tűnt. Mindig tele volt viccekkel meg történetekkel... Szegény, nem nagyon fért össze Loomerrel. Elsie körül sündörgött, csapta neki a szelet. Hát persze, francia, mit lehet tenni? Ez már a vérükben van... - Várjon csak, Ray. Valamit nem értek. Hogy kerül ide Loomer? - Lehet, hogy semmi köze a dologhoz. Ezt senki nem tudja. Minden ok nélkül is megbetegednek, de ha egyszer valaki nem fér össze Loomerrel, hát jobb, ha odébbáll. Mondtam is Henrinek. De nem akaródzott neki. És most itt van. - Na és maga, Ray, nem fél, hogy Loomer megtudja, miket beszél róla ? - Na és aztán? Az emberek annyira félnek odamenni, én meg nem ütöm bele az orrom a dolgaiba. A kocsiban alszom, a magamét eszem. Csak ha Elsie is velem jön, akkor vendégel meg. Kitűnő gyümölcsei vannak. Sehol másutt nincs ilyen. - Gondolja, hogy beletesz valamit? - Ki tudja? Jobb óvatosnak lenni. - De hát ezt nem nehéz ellenőrizni. O'Brian elnevette magát. - Ellenőrizték. Két bizottság is volt. Orvosok és kémikusok. Hárman betegen jöttek vissza. - Igen. Érdekes - mondta Erich a lehető legőszintébben. Ez a sok szóbeszéd már ingerelni kezdte. Elég sokat tudott az állomásról, de még többet tudott a betegekről. Voltak köztük geológusok, kémikusok, biológusok - képzett és jő képességű emberek, akik nemcsak az analizátorokkal tudtak bánni, és valamelyikük nyilván felfedezte volna valami erős izgatószer vagy narkotikum alkalmazását. A bizottságok jelentését is olvasta, amelyekben kerek perec leszögezték az efféle vádak megalapozatlanságát. Ezért' hát nem hitt O'Briannek. - Mikor megy megint oda?

91

- Vagy három nap múlva. Amint Elsie összeszed mindent az állomás számára. Aztán meg, megértheti, fiatal még. Otthon nem nagyon sétafikálhat! Az apja árgus szemekkel figyeli. Itt - egészen más a helyzet. - Három nap... Tudja mit, Ray? Szóljon nekem, amikor indulni készül. Lehet, hogy magukkal megyek. Köszönöm a beszélgetést. Tronheim felment a laboratóriumába, és felhívta a részleg vezetőjét. - Na, mi van? - kérdezte türelmetlenül Korrens. - A beteg Henri Falk, kanadai francia. A jelek szerint honvágyroham. Ray O'Brian szerint barátságos, optimista fickó. Vulkanológus. Gyakran volt kint a felszínen az állomáson kívül. - Ez minden? - O'Brian kapcsolatot lát Henri Falk megbetegedése és az állomás igazgatójával való rossz viszonya között. - Ne törődjön vele. Rögeszme. Gondolkozzon, keressen! Falk pszichogram-ját meg fogja kapni. Mi van még? - Főnök, szeretnék kiutazni az állomásra legalább egy rövid időre. Szeretnék körülnézni a helyszínen. - Megtiltom. Kérje meg a vizsgálati anyagot. Tanulmányozza, ‘ és Falk felgyógyulásáig egy szót se többet. A képernyő elsötétült. Tronheim fellapozta a katalógust, és amikor megtalálta Loomerék személyi anyagának a számát, feladta a megrendelést a központi archívumnak. A főnök téved, Elsie Loomer nem azzal keltette fel a figyelmét, hogy nő, hanem azzal, hogy egészségesen él hosszú ideje azon a rendellenes állomáson. Felvillant" egy jelzőlámpa. Erich megnyomott egy gombot, és a nyílásból két tömött dossziét vett ki. Figyelmesen megnézte Róbert Loomer sztereofotóját. Semmi különös. Borotvált fej, száraz, sovány arc, hideg pillantású szem... A dossziéban lapozgatva Tronheim megtudta, hogy Loomer kiváló biológus és fajtanemesítő, doktor Weinberg követője,

aki elsőként fedezte fel a hanghullámoknak a növényi élettevékenységekre gyakorolt hatását. Ezután a tudományos munkák hosszú felsorolása következett, a szelekció, a hanghullámok sejten belüli hatásai a nukleinsavak biokémiája terén. Sehol egyetlen szó a szokásairól, az ízléséről, a pszichológiájáról... Erich elégedetlenül hümmögött, és Elsie Loomer dossziéja után nyúlt. A fényképről kedves arcocska nézett rá. Sovány, szögletes alak. Húszéves korában végezte az orvosegyetemet. Ohó! Az apjával együtt érkezett. Orvosi kinevezést kapott a Kopernikusz állomásra. Tronheim a dátumra pillantott, és elhúzta a száját. Szép kis nyilvántartás! Hét év alatt egyetlen új adatot sem tudtak bevezetni. Különben érthető. Semmi betegség, semmi panasz. Nézzük csak, mikor is kezdődött ez az egész? Erich elővette az évek szerint sorbaállított kartonokkal telt dobozt. Az első megbetegedés az állomás beindításától számított másfél év múlva történt. Két év alatt négy eset. Ez után már lavinaszerűen terjedt a betegség... Világos. Tronheim félretolta a kartonokat, és felhívta Korrenst. - Főnök, eszembe ötlött valami. Ha összeállítunk egy grafikont évek szerint, és megpróbáljuk kifejezni a betegség statisztikai középértékét és a valószínűségi redukciót a... - Ki akarja emelni a tiszta betegséget és a pszichológiai vonatkozásait? Elkésett, kolléga. Misem lopjuk itt a napot. - Korrens egy papírlapot vett elő. - Itt a grafikon. A grafikonon a görbe alacsonyan indult, és egy hirtelen ugrás után lassan emelkedni kezdett, a csúcsa már katasztrofikus magasságokba lendült. Tronheim felsóhajtott. - Nem tudok semmi újat mondani, főnök? Korrens legyintett. Erich kikapcsolta a készüléket. Hányszor megfogadta már, hogy fékezi magát, és előbb utánanéz a dolgoknak, és most megint elvetette a sulykot.

A szállásügyi eligazítóban közölték vele, hogy Elsie Loomer a 301-es szobát kapta, nem messze az övétől. Az ajtó nem volt elreteszelve. Bekopogott. - Tessék! Tronheim lenyomta a kilincset. Az ajtó hangtalanul becsúszott a falba. A lány a földön térdelt, és nagy almákat rakott egy műanyag ládába, mindegyiket gondosan külön papírba csomagolta. Egyáltalán nem hasonlított arra az Elsie-re, akit a sztereofotón látott. Az alakja kigömbölyödött, a lába formás lett, úgy tűnt, még a testtartásából is sugárzik a nőiesség. A vendég láttán felemelkedett a térdéről, és félresimította a homlokába hulló sötét hajtincset. - Elsie Loomer? - Kételkedik talán benne? - Nem - felelte mosolyogva Erich. - De valahogy csak el kell kezdeni. A pszichoterápiás intézetből jöttem. Remélem, nem zavarom a munkájában? - De zavar - a lány szintén mosolygott. - Amint látja, csomagolok. - Hm. Azt hittem, ez az ósdi dolog csak a Földön létezik már. - A Hold sem kivétel, de ezt most a Földre küldöm. - Hát, tudja... Ha vagy tíz évvel fiatalabb volnék, most azt mondanám, hogy nincs minden rendben! Elsie elnevette magát. A nevetése kellemes, nyíltszívű volt. - Mit lehet tenni! Apa hóbortja. Soha nem mulasztja el az alkalmakat, hogy almát küldjön az unokatestvéremnek, Freddinek. De nem tartom fel? - Tulajdonképpen csak puszta kíváncsiságból jöttem. Szerettem volna egy pillantást vetni az állomás egészséges lakójára. - És kiderült, hogy az egészségesek is hóbortosak? - A hóbortosság éppen hogy az egészségesek kiváltsága. Olyan gondolat rejlik mögötte, amelyet a normális ember képtelen megfejteni. Ezért is találtak ki rá ilyen lenéző kifejezést.

92

- Maga persze a nem normális emberekhez tartozik, mi? - Én, bizonyos mértékben, profi vagyok. Az emberi lélek ismerete nekem kötelességem. - Nagyon hízelgő az érvelése - mondta gúnyosan Elsie. - No, de a munka mindenek előtt. Ezért hát kérem, legyen olyan kedves... - Ismét térdre ereszkedett, és ügyesen válogatva gyorsan megtöltötte

almával a műanyag ládát. Lezárta a fedelet, és bekapcsolta a kommunikációs rendszert. Tárcsázott. Megnyílt a szállítócső nyílása. Elsie behelyezte a dobozt, fogta a elmblankettát, és felragasztotta a fedélre. Aztán becsukta a nyílás zárólemezét. Halk kattanás hallatszott, és a zárólemez mögött felhangzott a szállítószalag surrogása. - Na, most már szabad vagyok. Akar almát? A mi üvegházunkból van. Apa

termeszti. Miközben Erich a nagy, sáfrányos ízű almát harapdálta, Elsie rendet csinált a szobában. - Ízlik? Alfréd is mindig azt mondta, hogy életében nem evett ennél jobbat. Azt is közölte, hogy csak a vizsgák előtt eszik belőlük. Apának ez nagyon hízeleg. Én azonban nemigen hiszek Freddinek. Elvetemült naplopó és hazudozó. Az iskoláit úgy-ahogy elvégezte, valami csoda folytán bekerült az egyetemre, és egyszerre csak kiderült, hogy matematikai tehetség. Pedig olyan buta volt mindig, mint egy ökör. Furcsa, mi? Egyen csak, ne feszélyezze magát. Talán magából is előbújik valamilyen tehetség! - Elsie elnevette magát, és Erich ismét felfedezte, hogy a nevetése nyíltszívűségre vall. - Egyébként, még meg se mondta, hogy hívják I Erich megnevezte magát, és szertartásosan meghajolt. - Maga német? - Származásra igen, de az Államokban születtem. - Én pedig Berlinben, de már egészen elfelejtettem. Apát meghívták a Harvard Egyetemre, és odaköltöztünk... Régóta van itt? - Egy hónapja. - Akkor ezért nem láttam még. Azelőtt Dick Maggle dolgozott itt. Gyakran járt nálunk. Olyan felfuvalkodott, öntelt alak. Senki sem szerette. - És hova tűnt? - érdeklődött Tronheim. Elsie arcán árny futott keresztül. Határozottan megrázta a fejét, és egyszeriben elkomolyodott. - Visszairányították a Földre. Tudja maga is, hogy nálunk nem mindenkinek jön ki a lépés. Erich megborzongott. Az elődjéről senki semmit nem mondott neki. - Most elrontottam a kedvét, mi ? - Dehogy, dehogy! Na és maga, maga nem fél ott élni? - Mitől féljek? Én a kezdet kezdetétől ott vagyok. Általában az újoncok betegednek meg.

A lány lopva az órájára nézett. - Nos, mit fogunk csinálni? Én az illúzionba készülök, ha kedve van... - Miért ne? Annál is inkább, mivel tulajdonképpen én még itt semmit sem láttam. - Akkor átöltözöm. Erich kiment a szobából, és várakozás közben rágyújtott. A főnöknek mégiscsak igaza van. A lánynak van vonzereje. Meg kell ismernie közelebbről és mellékesen pszichogramot is kell készíteni róla. A központi tér, amelyre az átjárón kibukkantak, lenyűgöző volt a méreteivel. Karcsú titánoszlopok tartották a magas tetőzetet, amely a fényáradat ellenére is sötét maradt. Ezt a hatást polaroid lemezekkel érték el, amelyek a világosságot lefelé irányították. A boltozat sötétkékje és a felületén sziporkázó fénypontok a csillagos égbolt érzetét keltették. Az étterem, az illúzión, a revüszínház és a többi szórakoztató intézmény mind a térről nyílt, domborműként beugró homlokzattal, ragyogó reklámfényekkel, maguk a helyiségek azonban, a bazalthegység mélyében voltak, mint az egész föld alatti város. Ez az építészeti együttes, az építők elképzelése szerint, a földi körülményeket volt hivatott felidézni. A város lakóinak jó közérzetét fokozta még a tér közepén elhelyezkedő kis park, valódi fákkal és bokrokkal, sárga, folyami homokkal felszórt sétányokkal. A parkban a tartóoszlopokat elrejtette a sűrű lomb és a felfutó vadszőlő. Erich az állomás életéről faggatta Elsiet. - Unalmas ott nálunk. Fiatalok nincsenek. Csak öregek meg nős emberek. Lesütött szemmel járnak. Amikor megjött Henri, egy kicsit vidámabb lett az élet. Olyan vidám, mozgékony fiú. Mindig ugrat valakit, mindig tréfálkozik. Megtudta, hogy apa senki kívülállót nem tűr meg az üvegházban... Fontos kísérleteket végez ott... Henri kiválasztott egy pillanatot, amikor apa épp ebédelt, és leszedte az uborkát valami kísérleti növényről. Apa rettenetesen feldühödött, ő meg csak

94

nevette: „Szeretem az uborkasalátát!" mondta. Aztán elkedvetlenedett, kezdett össze-vissza beszélni, és aztán... Na, igyunk egyet! Az est folyamán aztán Erich többet egy szót sem hallott az állomás életéről. Henri az asztal szélén ült, nagy kacagva a legújabb vicceket mesélte. Erich elégedetten hümmögött, és a pszichogramot nézte. Falknak, kétségkívül, semmi szüksége nem volt már az intézeti ápolásra. Minden csúcs a helyén volt. Igaz, a felfokozott érzékenység megmaradt, de a Földön idővel az is rendbe jön. - De hiszen maga vulkanológus, Henri. Mik hát maga szerint a Keplerfénysugarak? Azt mondják, nem ismerjük őket eléggé. - Drága doktor, így csak a kívülállók beszélnek. Ez éppen azon kevesek egyike, amiket itt a Holdon jól ismerünk. A kitörő vulkánok közönséges "kísérőjelensége. A nehézkedési erő itt meglehetősen gyenge, ezért a vulkáni anyag - hamu, lapillit és más törmelékek - a kitöréskor több száz mérföldre repült szét. Világos színű, igen laza kőzet keletkezett, olyasmi, mint a homokdűnék, szóval vulkáni tufa alakult ki. A Földön a kitöréskor a kilövellt anyagot a légkör lefékezi és szétválasztja. A hamut rendszerint elhordja a szél, itt viszont az apró részecskék ugyanolyan messzire repülnek, mint a nagyok, hát így alakul ki a „fény". Az ismétlődő kitörések létrehozták a „fényrendszert". Világos, amit mondok? - Tökéletesen - nevette el magát Erich. Mondja, nem csodálkozik a kérdéseimen ? - A pszichológia területén én teljesen sötét vagyok. Azt ellenőrzi, nem gyengült-e a szaktudásom? - Ugyan már, Henri. Az ellenőrzésre megvannak a kibernetikai rendszerek és tesztek. Viszont azt mondják, ezek az alakzatok hatással vannak a pszichikumra... Nos... mondhatnám... hogy ez volna az oka a megbetegedéseknek? - Istenem, micsoda badarság! Ezt a szakemberektől hallotta? - Nem, csak afféle szóbeszéd.

95

- Sületlenség! Milyen hatása lehetne a laza tufának? - Talán valami ismeretlen sugárzásfajta. - Doktor! Én hiszek magának! Miért nem hisz maga nekem?! Ez az én szakterületem. - Nyugodjon meg, Henri. Én hiszek, de nem engedhetem meg, hogy bármiféle, akár teljesen abszurd variációnak is akárcsak a legkisebb gyanúja megmaradjon bennem. - Megadom magam, doktor, nem értettem, mire akar kilyukadni. Falk szódavizet töltött a poharába, és apró kortyokban ivott belőle. Tronheim .belemerült a grafikonokba, hogy időt adjon a vulkanológusnak a lecsillapodásra. Gépiesen bejegyezte a kórtörténetbe a fokozott ingerlékenységet, aztán becsukta a dossziét. - Nos, Henri, minden rendben. Hova megy most ? Falk a padlóra mutatott, aztán felnevetett, és felemelte az ujját. - Nem, inkább oda! A Földre! És amilyen gyorsan csak lehet! - És a szerződés ? - Magától felbomlik. A biztosításon kívül a társaságnak még munkát is kell szereznie nekem. Az állomás kiemelt hely. Másként nem kapnak embert. - Ez esetben szívből örülök a szabadulásának, Henri. És ha megengedne, búcsúzóul, még egy kérdést... - Bökje ki, doki. - Miért nem fért össze Loomerrel? Azt hallottam, hogy a viszonyuk enyhén szólva feszült volt. - Fecsegés! Az öreg cúgos cipő teljesen híján volt minden humorérzéknek. Viszont a lánya igencsak csinos. Hát udvarolgattam neki egy kicsit. - Henri vidáman elmosolyodott. - De különben teljesen hétköznapi ember, és semmi különös nem történt közöttünk. Ez az egész cirkusz, doki, a körülmények miatt van. Az első dolog, ami az idegeimre ment, a ferde árnyékok. A Kopernikusz körvonala meglehetősen zegzugos. Három kicsipkézett hegyvonulat. Megy az ember, és csak úgy vibrál a szeme: egyszer árnyék, egyszer napfény, egyszer

hideg, egyszer meleg. Egyenlítő, hogy az ördög vinné el! És még a Föld is ott lóg a fejünk fölött. Úgy tűnik, kézzel is elérhető. Itt közelebb van a horizonthoz, ezért egészen másképp néz ki. Nem, doktor, ezt nem mindenki bírja ki. Loomernek ehhez semmi köze. Ezt jegyezze meg. A többség ott német, és azoknak semmi bajuk. Megvédi őket a pedánsságuk. A napirend pontokba van szedve, csak végre kell hajtani. Én viszont így nem tudok élni. így aztán bediliztem. Van még valami, doktor? - Köszönöm, Henri. Ez minden. A vulkanológus elbúcsúzott és elment. Tronheim elgondolkozott. Most hát megint minden feltevés megdőlt. Különben ez a gondolata Henrinak a németekkel kapcsolatban, egész érdekes. Erich bekapcsolta a videofont, és felhívta a központi archívumot. - Közöljék, hány német dolgozott a Kopernikusz állomáson, és hányan kaptak idegösszeomlást. Sürgős. A gépkezelőnő a kapcsolótáblához fordult, Erich látta, hogyan táplálja be a programot. Villogtak a jelzőlámpák. A válaszra várva Erich elővett egy statisztikai összesítést. Az állomásról minden harmadik ember hozzájuk került gyógykezelésre, az állománynak több mint harminc százaléka. Az állomáson kívül, a holdfelszínen dolgozók adtak huszonnyolc százalékot. Tehát Henri elképzelése a fény-árnyék váltakozásról szintén elvethető. A legmagasabb az arány a melegházban dolgozóknál. Különös! Éppen a fordítottját lehetett volna várni. A kerti munka áll a legközelebb a földi viszonyokhoz. Különben, talán a kertészeknek hiányzik éppen a tágas földi térség vagy más valami hasonló érzés. Nem, úgy látszik, mindenképpen el kell menni erre az átkozott állomásra, és meg kell próbálni a helyszínen körülnézni, és megismerni legalább az effajta speciális részleteket. A berregő hangja kizökkentette a tűnődésből. A képernyőn az archívum munkatársa mosolygott. - Kész?

- Igen. Gondoltam, hogy levette a hangot. Csak beszélek, maga meg nem hallja. Jegyezze. Összesen ötvenhét német dolgozott ott, a megbetegedettek száma pedig tizenkilenc. - Köszönöm. Készítsen kimutatást az összes nemzetiségről, és küldje el nekem. Erich átkapcsolt a részlegvezető csatornájára. Egy perc sem telt el, és a képernyőn megjelent Korrens. - Főnök, már megint a levegőben lógok. Egyetlen használható ötletem sincs. Az utazás mellett kardoskodom. - Ne ostobáskodjék, Tronheim. Harminckét százalék a valószínűsége annak, hogy idiótaként jön vissza. - Biztos ebben, főnök? - Hogy érti ezt? - A nemzetiségi differenciálódás számaira gondolok. Én német származású vagyok, a németek meg, Falk szívélyes adatai szerint, nem olyan fogékonyak erre a betegségre. - És az archívum mit mond? - Sajnos, nem erősítik meg Falk állítását... Harminchárom egész három, a végtelenig... Szóval, mi legyen főnök? - Ezt a makacs alakot! - Korrens most először nézett rá leplezetlen kíváncsisággal. - Na jó, utazzon. Törje ki a nyakát. Azt hiszi, maga előtt nem létezett még ilyen lángész? - Tudok az elődeimről, főnök. Mégis szeretnék szerencsét próbálni. Azonkívül, főnök, még valami: szerezzen nekem a legfőbb helyről egy korlátlan teljhatalommal felruházó papírt. - Ez meg minek? - Biztos, ami biztos. Az alagút végén felderengett a fény. Ray O'Brian leengedte a napvédőt. A holdjáró kiszökkent az alagútból egy tágas, köves térségre. Erich lehunyta a szemét: a napfény a speciális szűrők ellenére is szokatlanul éles volt. A gép fokozatosan felgyorsult. A betonút egyenletes íve eltűnt a horizont mögött, ott, ahol az éles csipkés hegylánc emelkedett. A sötétibolya égen pislogás nélkül ragyogtak a csillagok, és úgy tűnt, hogy az út ugródeszka a

96

semmibe... Amikor Ray maga felé húzta a kart, és a holdjáró törzséből kitárult két pár hatalmas tükröző szárny, a repülés érzete még jobban megerősödött. Tronheim megszédült, bár jól tudta, hogy ezek csak napenergia-telepek. - Ingyen energiát fogyaszt? - Nem túl sokat adnak - fitymálta le a szárnyakat Ray. - A törzs jóval többet ad. Ott termodifferenciál telepek vannak - magyarázta, amikor látta, hogy Tronheim nem érti a dolgot. - Felül forró, alul hideg. A hőmérsékletkülönbség több mint száz fok. - És eleget ad ? - Még marad is. A maradékkal akkumulátorokat tölt. Tudja, hogy megy ez itt? Hajtunk vagy ötven mérföldet, és akkor kikapcsolunk. A tehetetlenség visz tovább. A lánctalpakon alacsony diffúziós koefficiensű anyagokat építettek be, hogy ne melegedjenek fel a súrlódástól. Légellenállás nincs. Nézze, most kikapcsolok, és így megyünk a kikötőig. - Az mennyire van? - Cirka nyolc mérföld. Látja, ott, a torony megjelent a horizonton. Erich észrevette a kis, ezüstös piramist, amely lassan előúszott a horizont mögül, és beleszúrt az ég ibolyaszínű sötétjébe. Leeresztette a sötétítő ernyőt az oldalablakon, és a váratlan meglepetéstől megdermedt: a fél ablakot betöltve egyenesen az arcába bámult egy hatalmas, kék gömb. A felhőtakaró fehér fátylán át kirajzolódtak a földrészek gyermekkora óta jól ismert körvonalai. - Nem vonzza valami a Földre, amikor így itt van a szeme előtt? - kérdezte kíváncsian Tronheim. - Először nagyon, aztán már nem. Megszoktam. Ez még semmi I Most oldalvást van, de amikor majd a Kopernikuszhoz befordulunk, szemközt lesz, a fejünk fölött. Az lesz csak az igazi I - És ott, mik azok a hegyláncok? - A Python-hegység. Jó tájékozódási pont. Mellette fogunk elmenni. Út csak az űrkikötőig van, utána aztán az orrunk után megyünk.

97

- Messze van még ? - Vagy negyven mérföld. - Negyven mérföld I De hiszen egészen közelinek látszik I - A Holdon ilyenek a távlatok. Meg kell szokni. Amikor az űrkikötő épülete feltűnt, O'Brian ismét bekapcsolta a hajtóművet. - A menetrendszerű járat - intett egy rakéta felé. - Az meg egy mentőhajó. Mi csak rézládának hívjuk. Erich bólintott. Az úti izgalom kezdett elsimulni benne. Most már kevesebb érdeklődéssel nézegetett kifelé. A vöröses talajba vágott út a kisebb-nagyobb krátermélyedésekkel tarkított síkon kanyargóit, időnként hasadékokat szelt át a zöldes sziklatömbök között. A Pythonhegység lábánál kékesen sötétlő árnyékfalba futottak be. Ray bekapcsolta a fényszórókat. A lámpák fényében rózsás fényben derengett az út, az útszéli kövek rejtélyes félhomályba vesztek. Ez nem a Földön megszokott fényfolyosó volt: az oldalablakon olyan sűrű sötétség nézett be, mintha fekete papír fedné őket. - Ijesztő, mi ? - kérdezte csipkelődve O'Brian. - Az ördög tudja, mi ez! - dünnyögte Tronheim. - Ha valami történik, itt aztán semmiféle mentőhajó nem talál meg. - Az igazat megvallva, ahányszor csak erre járok, mindig igyekszem a lehető leggyorsabban magam mögött hagyni ezt a szakaszt. Megkerülni viszont túl sokáig tartana: az árnyék messze elnyúlik. A nap ezen a héten alacsonyan áll. Ugyanolyan hirtelen bukkantak ki a sötétségből, ahogyan belehajtottak. Az egyhangú fennsík véget ért. A tájék dombos lett, a holdjáró azonban lágyan ringatózva, változatlan sebességgel száguldott tovább. Egyre gyakrabban bukkantak fel nagyobb kráterek és festői sziklatömbök. Az utazás negyedik órájában jártak már, amikor előttük, a horizonton csipkézett vonalú hegylánc tűnt fel. - Az Archimedész. Egy orosz állomás van ott. Meg kell állnunk pihenni. Mellesleg, kitűnő a konyhájuk.

Megebédelhetünk. Én mindig zöldséglevest eszem náluk. Hogy is hívják?... Aha! O'Brian csettintett a nyelvével, és nagy erőlködéssel kimondta: - Borscs! Nagyon finom dolog I A tágas ebédlőben Ray O'Briant régi ismerősként fogadták. A társalgás oroszangol keveréknyelven folyt. Egy szőke hajú fiatalember telepedett az asztalukhoz. - No, Ray, borscsot? - Borscsot! - mosolyodon el megelégedetten a vezető. - Ülj le, doktor. Egyél velünk. - Köszönöm, már túl vagyok rajta. Még mindig torzsalkodsz Loomerrel? - Ugyan! Békés együttélésben vagyunk. - Ha rajtam állna, már régen lehúztam volna róla a vizes lepedőt. - Ki ez? - kérdezte Erich, amikor az orosz ellépett az asztaltól. - Az itteni biológus. - És mit mondott? - Azt mondta... hogy is fordítsam ezt le? Szóval, kivinni mister Loomert a tengerhez, és behajítani a vízbe. Tronheim a fejét csóválta: vagy az orosz beszél rejtélyekben, vagy O'Brian fordít zavarosan. Egy azonban világos: láthatóan ez a fiú is osztja Ray gyanakvását. Az ebéd jó kedvre derítette O'Briant. Hatalmas keze könnyedén igazgatta a holdjárót. A holdjáró merészen megkerülte az épp előbukkanó gödröket, és hajszálnyira húzott el a sziklatömböktől, Ray pedig ráérősen a menyasszonyáról mesélt. O'Brian monoton hangja álmosítóan hatott Erichre. Elnézést kért, és átment a szomszédos fülkébe szundítani egyet. Dübörgés ébresztette fel: valami alagútba futottak be. Tronheim visszament a vezetőfülkébe. - Mi az, már megérkeztünk? - Nem, ez Eratoszfen. Innen még vagy kétszáz mérföld. Ötszáz mérföldet már letudtunk. Ideje pihenni egyet. A vendégszobában O'Brian azonnal álomba merült, Erich azonban az úti élményektől felzaklatva még sokáig forgolódott, és hogy elterelje a figyelmét, elhatározta, végiggondolja az előtte álló

munka tervét. Mindenekelőtt fel kell venni minden munkatárs pszichogramját. A szobájában fel kell állítani az analizátorokat, a laboratóriumban meg az automata írószerkezetet, hogy ne zavarja őket semmi. A gondolatai akaratlanul Elsiere terelődtek. Végül mégiscsak sikerült felvenni a pszichogramját. Nem talált benne semmi különösebb elváltozást. Csak az akarati központok csúcsértékei voltak gyanúsak: szokatlanul lapos trapézgörbék, amelyekből szórványosan kiugrott néhány csúcs. A lány viselkedésében is volt valami meghökkentő. Erich felsóhajtott. Nem, egyelőre nem lehet eligazodni ebben a zűrzavarban. A helyszínen kell megpróbálni. Lehunyta a szemét, és alvást parancsolt magára. Reggel gyorsan bekaptak valamit. O'Brian sietett. A holdbéli nappal a vége felé közeledett, igyekezni kellett visszafelé, amíg a nap még elég magasan áll. Az út szeszélyesen kanyargott a lankásan emelkedő hegyek között, útjukban néha éles fogazatú sziklatömbök hevertek. A vöröses háttéren egyre gyakrabban tűntek fel zöldes sávok, foltok, és amikor a holdjáró kiért a fennsíkra, a szürkészöld szín uralkodóvá vált. A nagyszámú kráter, szakadék és kődarab valósággal vibrált a szemük előtt. Végre feltűnt a Kopernikusz csipkés lánca. Lassú emelkedő kezdődött. Ray azonban még itt is ki tudta használni a tehetetlenségi erőt. Amikor lefelé haladtak egy-egy lejtőn, csak a következő emelkedő előtt kapcsolta be a hajtóművet. Az alacsonyabb kiugrókat lendületből vitte át. A holdjáró, mintha hatalmas hullámokon siklott volna, a himbálódzás vetekedett a tengeri ringatózással. Az út hirtelen alagútba torkollott. - No, doki, itt az állomás - szólalt meg Ray, aki a nehéz út négy órája alatt végig hallgatott. - Nem fog sokra menni itt... De ha már egyszer itt van, adok egy tanácsot: fogyassza a saját élelmiszereit. Tronheim vállat vont. A felszerelés ládáit is csak épp hogy sikerült elhelyezni, meg aztán nevetséges is volna saját kanállal menni vendégségbe.

98

- Köszönöm, Ray, de elkésett a figyelmeztetéssel, magam meg nem gondoltam rá. - Nekem van kétheti készletem. - Nem számít, Ray. Elég sok műszerem és indikátorom van, hogy meggyőződhessem az élelmiszerek ártalmatlanságáról. - Ej, doktor, doktor... - szomorodott el O'Brian. - Biztosan arra gondol most: mit is ért ehhez ez a tudatlan fickó. Tronheim hallgatott. Igazán nem akarta megsérteni ezt a rendes fiút csak azért, mert a fejébe vett valami rögeszmét. Felvillantak a zsilipkamra lámpái. Erich a folyosón lépdelt. Kissé ingatagon, bizonytalanul járt, akár a Holdon töltött első napokban. Akkor ez érthető volt: még nem szokott hozzá a cipőtalpába épített mágneses betéthez, amely a mágneses terével a földi nehézkedést volt hivatott pótolni. - Ide figyeljen! - szólt oda az előtte menetelő fiatalemberhez, az állomás egyik munkatársához. - Magyarázza meg nekem, mi történik itt! - Fölöslegesen izgatja magát... ööö... mister Tronheim. Minden új ember átesik nálunk ezen. - Micsodán, az ördögbe is!? - fakadt ki Erich. - Magyarázza csak meg, miért rángatózom, mint valami bábu a madzagon. -- Ez egy kis állomás, mister Tronheim. Gyenge a mágneses tér... Hamar meg fogja szokni. - Szép dolog - zsörtölődött a pszichobionikus. - Nem tudják biztosítani az emberhez méltó feltételeket. Vagy harminc lépést haladtak előre a lakórészleg területén. A kísérő ekkor megállt. - Itt vannak a szobái, mister Tronheim. Segítek berendezkedni. - Köszönöm, kitűnően elboldogulok magam is. Mondja meg Loomer profeszszornak, hogy egy félóra múlva felkeresném. - Elnézést, uram. El kell önt szomorítanom. Az állomás igazgatója a nap második

felében nem fogad. Csak holnap reggel mutathatom be önt neki. A fiatalember benyomta a nyitókódot, és az ajtó a falba húzódott. Erich háromszobás lakrészt kapott, ahogy kérte. Az előtérben hevert a felszerelése. Tronheim bejárta a szobákat, és elégedett volt velük. - A pokolba ezzel a Loomerrel - zárta le a mérgelődést. - Ki kell csomagolni és fel kell állítani a berendezést. - Segíthetek, uram? Erich felpillantott. A fiatalember, tiszteletteljes pózban, még mindig az ajtóban állt. - Na gyerünk - egyezett bele váratlanul Tronheim. - Hogy hívnak? - John Calcott, uram. - Szóval Johnny. Húzzuk közelebb az asztalhoz ezt az egész miskulanciát, és kezdjünk hozzá. Egészen a nap végéig vesződtek a műszerek összeállításával. Próbaként Erich Calcott pszichogramját vette fel. Feltűnt neki a hasonlatosság Elsie Loomer pszichogramjával a lemetszett akarati csúcsok tekintetében, bár ez esetben kevésbé volt szembetűnő. Nem volt nehéz levonni a következtetést, hogy az ok mindkét esetben ugyanaz. - Ha már nincs rám szüksége, mister Tronheim, engedje meg, hogy magára hagyjam. - Igen, tessék csak - bólintott Erich. Valóban, ideje lepihenni. Egyébként, hol szoktak összejönni? - Mi nem szoktunk összejönni, uram. - De hát valami szórakozásuk csak van? - Van egy söröző, biliárddal, és hetente kétszer mozi. Calcott eltávozott, Erich pedig vagy félóráig járkált fel-alá a szobában. Mivel nem volt túlságosan barátkozó természetű, szívesebben ismerkedett volna az állomás lakóival valami feszélyezetlenebb környezetben. Úgy látszik, az ilyen kapcsolat-teremtésre azonban az állomáson nincs semmi hely. Fellapozta a kódjegyzéket, és vacsorát rendelt magának. Felvillant a jelzőlámpa. Erich kinyitotta a

100

kis ajtót, és füttyentett egyet: a vacsora olyan pazar volt, mint valami rendes vendéglőben. Gőzölgő bifsztek sült krumplival, feketekávé házi sütésű zsemlével, két frissen szedett, zamatos uborka egészítette ki a harmonikus képet. Étkezés után elálmosodott, és bár elhatározta, hogy csak egy kicsikét alszik, az utazás fáradsága megtette a magáét, és egészen reggelig aludt. Az állomás igazgatója a megjelölt órában fogadta. Figyelmesen végighallgatta a Tronheim által előterjesztett programot, és megkérte, hogy lehetőség szerint ne nagyon vonja el a munkatársakat a munkájuktól. - Feltétlenül meg kell kapnom az összes itt dolgozó pszichogramját, beleértve az önét is, mister Loomer. A továbbiakban igyekezni fogok az összes vizsgálatot azonnal elvégezni, vagy a munkaidőn kívülre beállítani. Erich az igazgató asztalára helyezte az állomás dolgozóinak vizsgálati munkatervét. Loomer összeszorította az ajkát, végigsimította tar fejét, majd miután átfutotta, határozott mozdulattal aláírta. - Van még valami kérdése? - Magánjellegű. Hogyan tud ilyen uborkát termeszteni? Loomer elmosolyodott. - Az állomás egyik feladata a holdfajták szelekciója. Mi itt tulajdonképpen kísérleti példányokat fogyasztunk... Ha ízlett önnek, küldhetek gyakrabban. - Lekötelezne vele. A professzor bólintott. Erich kilépett a dolgozószobából, igen elégedett volt az első látogatással. Lassan ment, mivel még nem sikerült elsajátítania a gyenge mágneses térben való mozgást. Annyira a mozgásra összpontosította a figyelmét, hogy majdnem összeütközött egy fiatal lánnyal. A lány közönyösen rápillantott és félrehúzódott. - Elsie? - csodálkozott a pszichobionikus. - Nem ismer meg? Miss Loomer végigsimított a halántékán. - Úgy rémlik, mister ööö... - Tronheim.

101

- Elnézést, mister Tronheim. Nem ismertem meg azonnal, nagyon elgondolkoztam. Elsie elmosolyodott. De mosolya valahogy kényszeredett volt. - Beteg talán? - Ugyan, dehogy! Egyszerűen csak fáradt vagyok... Aztán meg nem vártam, hogy itt találkozunk. - Hát akkor, ne haragudjon, hogy feltartottam. Két órakor várom a laboratóriumomban kivizsgálásra. Elsie elvörösödött és felkacagott. - Stop! Maga Erich, a pszichobionikus ? Tronheim széttárta a karját. Most már véglegesen meggyőződött arról, hogy Elsie az) előbb egyáltalán nem ismerte meg, és arra gondolt, hogy ez volna a legjobb pillanat, hogy felvegye miss Loomer pszichogramját. - Milyen ostoba dolog! Vannak néha ilyen emlékezetkieséseim. Nem komoly, amennyire ismerem a dolgokat, de... nem nagyon kellemes ilyen históriákba csöppenni. - És gyakran fordul ez elő? - Nem mondhatnám. - Ide hallgasson, Elsie! Jöjjön velem, megvizsgálom. - De hát... - Semmi „de hát". Egyébként - és Erich szeme itt vidáman felcsillant - szükségem is van egy erős horgonyra, különben egy óvatlan mozdulattól kirepülök az űrbe! - Nagy meggyőző erővel rendelkezik maga - nevette el magát miss Loomer, és karon fogta Erichet. Mindenféle apróságokról beszélgettek, miközben Erich a készülék kapcsolóit kezelte, és a nyílásból előkúszó grafikont nézegette. Úgy van. Általános tónuscsökkenés, egyes memóriapontok negatív értéke, az akarat gyengülése. Elsie megérezte Tronheim hangulatváltozását. - Rossz? - kérdezte visszafogott riadtsággal. Tronheim a vállára tette a kezét, és a szemébe nézett. - Megmondom az igazat, Elsie. Nem maguk az eltérések nyugtalanítanak, hanem

az időzítésük. A te korodban a karakter általában már felveszi a végleges formáit. Ha változnak is egyes vonásai, a változások lassan történnek, és rendszerint az életmód vagy a körülmények megváltozása előzi meg őket. Nálad viszont, bocsánat a hasonlatért, egy tizenhárom éves kislány pszichikumát találom. Kiegyensúlyozatlanság, félénkség... - Csak ez a baj ? - mondta látható megkönnyebbüléssel miss Loomer. - Úgy látszik, még nem nőttem fel! A sör hideg volt, és egy kissé fanyar Erich a söröző egy félreeső sarkában telepedett le, ahonnan az egész termet jól láthatta. Nem volt sok vendég, többnyire idősebb emberek. Csöndesen üldögéltek az asztalkák mellett, nagy néha vetettek oda egymásnak egy-egy mondatot. Időnként teljes csönd borult a teremre, és Erich ilyenkor úgy érezte, mintha az illúziont nézné, amelyen valaki kikapcsolta a hangot. A poharáért nyúlt, és ezért nem vette észre a terembe belépő miss Loomert. A lány egy pillanatra megállt a pultnál, aztán Erich asztala felé indult. - Hogy ízlik a sörünk? - kérdezte, miközben helyet foglalt. - Jobb, mint várná az ember, de... Mindig ilyen csend van nálatok? - Ezekről beszélsz? - intett Elsie hanyagul a többi vendég felé. - Már mondtam neked, hogy a miénk a legunalmasabb állomás. - És téged mint orvost ez nem nyugtalanít? - Kárba veszett fáradság volna. Már minden módszerrel megpróbálkoztam. A szesztilalom előtt még volt valami társas élet, volt egy kis mozgás. Aztán előfordult néhány verekedés, és apa megtiltotta a szeszes italok árusítását. Csak az ünnepeken lehet inni. A termen halk moraj futott végig. Elsie megfordult. Az élénkség kihunyt a szemében: a küszöbön Loomer professzor állt.

- Megengedik a fiatalok, hogy egy öreg ember helyet foglaljon? - mondta, amikor az asztalukhoz ért. - Ugyan, miféle ceremóniákról lehetne itt szó, mister Loomer, már csak azért is, mivel én vendég vagyok itt, és ön a házigazda. - Köszönöm - a professzor kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben. - A mai fiatalság gyakran elfelejti, hogy az ő öregségük is csak idő kérdése. - Vagy inkább úgy véli, hogy az öregség éppen az az életszakasz, amikor ki lehet javítani a fiatalkorban elkövetett hibákat. - Lehetséges - egyezett bele Loomer. Nem vagyok erős a szofisztikában. Már ismerik egymást? - Igen, amennyiben ismeretségnek lehet nevezni az orvos és a páciens viszonyát mosolyodon el kesernyésen Elsie. - Nem tesz jót önnek a mi éghajlatunk? tréfálkozott jóindulatú mosollyal a professzor. - A páciens én vagyok, apa I - előzte meg a válasszal Erichet miss Loomer. - Az utóbbi hetekben fejfájás gyötör. Mister Tronheim vállalkozott arra, hogy meggyógyít. - Elnézést - bólintott nyájasan a professzor -, elfelejtettem, hogy most már két orvos van az állomáson. Na, és hogy tetszik minálunk? - kérdezte hirtelen az állomás igazgatója. - Tudja, nagyon különösnek találom ezt a... - Erich nehezen találta a megfelelő kifejezést - ez az elkülönültség vagy mi, ez a zárkózottság... - Tudja - komorodott el a professzor -, az egyik hipotézis a pszichikai szétesés megbetegedéseit holdbéli eredetű vírusfertőzéssel vagy ultravirológiai fertőzéssel magyarázza, amely a szokásos eszközökkel nem leküzdhető. Meg lehet érteni az ittenieket... - De megbocsásson, a kórokozó csírák hiányát már a múlt században, az első holdutazások során bebizonyították. Valóban volnának emberek, akik hitelt adnak az efféle ostobaságnak?

102

- Az én tanítómesterem, doktor Weinberg, gyakran óvott engem az elhamarkodott következtetésektől. Az, ami az emberi logika szemszögéből abszurdumnak tűnik, a természetben a biológiai objektum új feltételekhez való alkalmazkodásának bizonyulhat. Miért ne tételezhetnénk fel egy földi vírus bonyolult módosulását a holdbéli feltételek között? - Amennyire tudomásom van róla, a víruskutatók éppen ezzel foglalkoznak. - A maga meggyőződése a maga dolga nevetett fel gúnyosan Loomer. - Akkor hát talán meg is tudja nevezni a megbetegedések okát? - Ugyan, mire való egy tisztán tudományos vitában ilyen övön aluli ütéssel élni ?- jegyezte meg nyugodtan a pszichobionikus. - Természetesen én nem tudok válaszolni erre a kérdésre, de hát bizonyít ez valamit? A vírushipotézisben a feltételezésen kívül semmi objektív adat nincs. - Kategorikus ítélet - a fiatalság előjoga! - jelentette ki a professzor atyai hangon, és felállt. - Elnézést, mennünk kell. Gyere, Elsie! Néhány napon keresztül Erich hatalmas munkatempóval dolgozott: álomtalan alvásba zuhant, amint elvánszorgott az ágyig, de ezalatt az állomás egész személyzete sokoldalú vizsgálaton esett át, az anyagot rendszerezte, és lehetővé vált az első következtetések levonása. Három munkatársnál állapított meg Erich rendellenes elváltozásokat: az egyik kertész volt a melegházban, a másik asztronómiai megfigyeléseket végzett, a harmadik pedig Elsie Loomer volt. Sajátos módon, az öreg kertész kitűnt az állomás többi lakója közül a matematika iránt érzett leküzdhetetlen szenvedélyével. Ez a vonzalom, mint maga Artúr Lemberg közölte, csak öregkorában alakult ki. A pszichobionikus ezt nagyon is furcsának találta. A kertész fiatalos külseje nem árulkodott arról, hogy csak hetek választják el a hatvanötödik születésnapjától. Tronheim elnevette magát, amikor eszébe jutott, mennyire megrémült az öreg, amikor a nyugalomba vonulást

103

említette neki. Az állomáson töltött hét év után Lemberg igen előnyös feltételekkel vonulhatott volna nyugalomba, és erre ez a különös reagálás! Az öreg hosszan és részletesen beszélt a matematikáról, az egész asztalt telefirkálta képletekkel. Erich később alig tudta lemosni a műanyag lapról a tartós festékanyagot. A pszichobionikus nem is tudta eldönteni, hogy matematikai megszállottal van-e dolga, vagy az őrültség határán álló lángésszel: a záróképletek mindenesetre igen tetszetősek voltak, bár a levezetés módja szokatlan volt, és nem is mindig érthető. Rosszabb volt az asztronómus, James Kelvin esete. A depresszió minden tünete felismerhető volt rajta: általános lehangoltság, mindennemű érdeklődés teljes hiánya. Feltétlenül környezetváltozásra volt szüksége, de hát ez aligha lehetséges. Hacsak az igazgatóval nem lehet beszélni.. . A beszélgetés nem egészen úgy alakult, ahogyan Tronheim szerette volna. Loomer figyelmesen meghallgatta a beszámolót, és mereven Erichre nézett: - Mit javasol? - Az ideális megoldás az volna, ha áthelyeznénk a kertészt az obszervatóriumba, a csillagászt meg az üvegházba, de sajnos Lemberg, bármilyen matematikai képességei vannak is, mégsem asztronómus. A csillagásznak viszont egyáltalán nem ártana, ha egy kicsit az üvegházban dolgozna, ha nem is kertészként, legalább egyszerű kisegítőként. Főleg a környezetváltozás végett. - Ez itt nem valami jótékonysági intézmény - jegyezte meg szárazon Loomer. - Azonkívül kétlem is Lemberg szenvedélyének a komolyságát. Ez az ember harminc éve dolgozik nálam... Erich bizalmatlanságot érzett kicsengeni a professzor szavaiból. Valóban, harminc év alatt meg lehet ismerni egy embert minden pszichokibernetikai analizátor nélkül is. - Azt nem tudom megmondani, menynyire komoly a dolog, de a hatása a pszichikumára...

A professzor megnyomta a jelzőgombot, a képernyőn megjelent miss Loomer gondterhelt arca. - Elsie, nézd meg Lemberg megrendelését. - Tudom anélkül is, apa. Bevezetés a kvantumelméletbe, Einstein, Freeman, Lobacsevszkij művei... Meg egy sor más efféle. - És mindebből meg is ért valamit? Elsie megvonta a vállát. - Nem szóltál nekem róla. - Annyira fontos volna? - Na, nem számít - hagyta rá komoran Loomer, és kikapcsolta a videofont. Végigsimított a halántékán. A pszichobionikus gépiesen megjegyezte magának ezt a mozdulatot, amelyet annyiszor látott már Elsie-től a nehéz pillanatokban. - Na jó, beszélek Lemberggel, ami viszont a csillagászt illeti, döntsön maga. Nincs rám szüksége, hogy kieszközölje a leváltását. Ha úgy érzi, veszélyes volna továbbra is itt maradnia az állomáson, éljen az orvos jogaival. - Én gyógyító célzatú intézkedésekre gondoltam. - Engedje meg, hogy még egyszer emlékeztessem arra, hogy ez itt nem valami üdülőhely, mister Tronheim. És ezzel kapcsolatban szeretném azt is megjegyezni, hogy a lányomnak sincs szüksége a maga különleges figyelmességére. Erich keményen a professzor szemébe nézett, de Loomer tekintete a fáradtságon és a gondterheltségen kívül semmi egyebet nem árult el. - A lányának nagyobb szüksége van a gondoskodásomra, mint ön gondolná vágott vissza határozottan a pszichobionikus. - Valóban? - az igazgató hangjában kíváncsiság és gúny csengett. - Miss Loomernél az egyértelműen észlelhető infantilitás az akarat elnyomásával egyesülve szkizofréniához vezethet. A professzor álla megremegett, de sikerült legyűrnie a felindulását. - Erről eddig nekem senki nem beszélt.

- Lehet, hogy ezek a tünetek korábban nem léteztek. Az idegrendszerben, ahogy egyébként az egész szervezetben is, a változások apránként halmozódnak fel, mielőtt még szemmel láthatóan megjelennének. Mellesleg, emlékezetkiesésekre panaszkodott... - Ez néha előfordul nála... - És ez önt nem nyugtalanítja? Loomer hallgatott. Erich csodálta az önuralmát, és ezért szánta rá magát a kérdésre, amelyet más körülmények között nem lehetett volna feltenni. - Miért nem ment férjhez mindmáig a lánya? - Ez is közvetlenül összefügg az ön feladatával? - Tartsa meg a szarkazmusát egy más alkalomra. A lányának normális életre van szüksége. Ezt mint pszichológus mondom önnek. - Köszönöm a jó tanácsot. A lányom azonban elég nagy már, hogy az ilyen kérdésekben maga döntsön. És azonkívül... Ha önnek komoly szándékai vannak, nekem semmi kifogásom. Erich megvonta a vállát. A professzor logikája eléggé megzavarta, de valahogy tudat alatt valami összefüggést látott a professzor szavai és tettei között. Ez az ellentmondás váltotta ki belőle a pimasz visszavágást: - Még gondolkozom az ajánlatán. - A döntés joga azonban Elsie-é, addig pedig kérem, maradjon meg az illem keretei között - fejezte be zordan a professzor a kellemetlen beszélgetést. Erich, miközben a folyosón lépdelt, azon tűnődött, vajon mi az erősebb érzés Loomerben: az apai szeretet vagy az apai önzés. Tisztában volt azzal, hogyha egy ilyen erős önuralmú ember megremegett, akkor nagyon mélyen érinthette a váratlan közlés. És mi más magyarázhatná a megrendülését az apai érzésen kívül? Másrészről viszont, Elsie férjhezmenetelének még a gondolata is igen kínosan érintette. Szülői féltékenység? Lehetséges. Anyáknál ez gyakrabban és élesebben nyilvánul meg, de

104

bizonyos fokig a férfiak is hajlamosak rá. El lehet képzelni egy hipertrofizált esetet. Ebben a végletesen elidegenült életmódban a professzor teljesen meg van fosztva a környezettel való élő kapcsolattól, a lányát érezheti hát az egyetlen, hozzá közel álló embernek. És akkor ez a különös ajánlat... Tronheim megállt a szobája ajtajánál, gépiesen beállította a kódszámot. Az ajtó feltárult, de ő, gondolataiba merülve, továbbra is ott állt az ajtó előtt. - Erich! Tronheim megfordult. Elsie sietett felé. - Történt valami ? - Nem. - Elsie lihegett a gyors járástól. Menj, kapcsold ki a videofont. Erich engedelmesen kihúzta a dugaszt, közelebb húzott egy fotelt az asztalhoz, leültette Elsie-t, és várta, mit fog mondani. - Megtudhatnám, miről beszéltetek apával? - Elsie arca könnyen elpirult. - Mindenféléről. Rólad is. - Éppen ez az, ami engem érdekel. - Nos, például felajánlotta nekem, hogy vegyelek feleségül. - Visszautasítottad ? - Nem. Azt mondtam, majd gondolkozom rajta. - Miért? - Csak úgy. Látni akartam, hogyan reagál rá. Miss Loomer arca csak úgy lángolt az erős felindulástól. - Ez valami új dolog nála velem kapcsolatban - nyögte ki végül. - Bocsáss meg, kérlek, a tapintatlanságomért. .. Az apád mindig ilyen betegesen reagál arra, ha udvarolnak neked? Henri Falk mesélte, hogy neki is összetűzései voltak a professzorral, hasonló okból kifolyólag. - Apát meg lehet érteni... Nagyon szeret engem és... - És az igaz, hogy akik megpróbáltak neked udvarolni, többnyire a mi intézetünkben kötöttek ki? Elsie ijedten felkapta a fejét, s az arcán olyan erős zavar tükröződött, mintha valami szégyenletes dolgon kapták volna rajta.

105

- Nem tudom... - mondta minden meggyőződés nélkül. - Gondoltam ilyen egybeesésre, de sehogyan sem tudtam megmagyarázni. - Na és ha nem véletlen egybeesés? - Azt gondolod, hogy apa... - miss Loomer keserűen felkacagott. - Nem, Erich, nem. Minthogy magam is érdekelt voltam a dologban, a leggondosabban ellenőriztem mindent... De az egybeesés borzasztó. Van benne valami misztikus. Amint megismerkedem egy rendes emberrel, máris elkezdek remegni a gondolattól, hogy valami szerencsétlenség fogja érni. Nagyon nagy megnyugvás lenne nekem, ha te elutaznál innen... - Elutazom - ígérte Erich -, amint a vizsgálatokat befejeztem. És ebből a témából elég ennyi. És nem kell annyit tépelődnöd, az idegeid már így is elég rossz állapotban vannak. Vigyázz rájuk egy kicsit. Elsie az ujja hegyével dörzsölgette a halántékát. - Nagyon fáj a fejem. Nincs valami jó erős szered ? - Keresünk valamit. A pszichobionikus leültette a lányt a kombinált elektromágneses mező berendezés alá, felhelyezte az elektródákat a halántékára és a csuklójára. - Tíz perc, és rendbe jössz. Addig főzök egy kávét. Nem olyan istenit, mint amilyent te főzöl, de azért kávé... A kezelés után Elsie megitta a kávét, csevegett egy kicsit erről-arról, aztán elment, és hagyta Erichet, hadd töprengjen egyedül az apa és a lánya viselkedésének pszichológiai hátterén. Azon az éjjel Erich első ízben álmodott, és nyomasztó álma volt. Mintha egy dühödt légy dongott volna a fülébe, és képtelen volt elzavarni, összetörtén ébredt, kényszeredetten elvégezte a reggeli tornagyakorlatokat a bekapcsolt ózonsugárzó előtt, felfrissítette magát a fürdőszobában. Mindez jelentős mértékben javította a közérzetét, úgyhogy a végén fütyürészve látott munkához. Átnézte a legutolsó pszichogramokat, és elhatározta,

hogy elsőként a csillagászt hívatja magához. Amikor a páciens belépett, Erich azonnal észrevette, hogy változás állt be az állapotában. Az egészséges fiatal ember teljesen elhanyagolt volt: borotválatlan, a szeme alatt püffedt táskák, mocskos ing. A szokásos pszichikumerősítő kezelés után Erich leültette a fotelba. - Mister Kelvin, azt hiszem, megállapodtunk abban, hogy a maga közérzete saját magától függ, de nem veszem észre, hogy valami különösebben igyekezne javítani a helyzeten. Nézze meg ezeket a rajzokat, amíg átnézem a legutolsó pszichogramját. Kelvin átvette a tesztlapokat, átpörgette az ujjai között, aztán látván, hogy nincs bennük semmi érdekes, az asztalra dobta az egészet. - Ismeri ezeket a rajzokat? - Nem. Valami hülyeség. Miért? - Semmi, semmi. Egyszerűen csak szórakoztatni akartam, amíg én elvégzem a munkám. A rajzokat a karikaturisták klasszikus örökségéből nagy gonddal válogatta össze Erich. Egy egészséges emberben feltétlenül nevetést váltottak volna ki. Rossz jel. Ezek szerint már a humorra is teljesen érzéketlen. - Mondja csak, mister Kelvin, nem volt magának valami súrlódása az állomás igazgatójával ? Kelvin ijedten körülpillantott, és a szájára tette az ujját: - Pszt! - Aha, úgy látom, fél tőle. - Ugyan, dehogy! Hiszen olyan nagyszerű ember! - kiáltott fel jó hangosan Kelvin, majd a pszichobionikus füléhez hajolva hozzátette: - Ne beszéljen hangosan róla. Mindent hall, akár az isten, és még az álmunkban is megjelenik. Kelvin megint körülnézett, és amikor a televízióra esett a pillantása, bekapcsolta. Egy zenés filmet közvetítettek a Földről. A hősök sírtak és nevettek, a csillagász pedig a hadarástól dadogva csak beszélt, beszélt... Később, amikor Erich visszapergette a hallottakat, csak egy dolgot tudott kideríteni, azt, hogy Loomer éjjelenként

megjelenik Kelvinnek, és reggelig egyfolytában mindenféle sötét dolgot sugdos neki. Lehetséges volna, hogy Loomer természetének nyomasztó súlya hatással van a gyenge idegrendszerű emberek kedélyállapotára, s így azok az ő számlájára írják azokat a tényeket, amelyekhez pedig semmi köze? Igen, a csillagásszal nem szabad sokat késlekedni. Szemmel láthatóan nem ura önmagának. Erich felhívta az állomás igazgatóját, és engedélyt kért Kelvin eltávolítására. Loomer összeszorította a száját. - Elegendő alapja van erre? - Tökéletesen. Tipikus eset. - Jól van. Hívok egy kocsit. Ki fogja fizetni ? - Micsodát? - A soron kívüli holdjáró kihívását. - Már megbocsásson, de hát... Loomer elnevette magát. Úgy látszik, mulattatta Tronheim tájékozatlansága. - A szabályzat lehetőséget biztosít az ingyenes segélynyújtásra, amennyiben életveszélyről van szó. Ön be tudja bizonyítani, hogy ezúttal ilyen esetről van szó? - Közvetlen életveszély nincs, viszont a megbetegedés minden tünete megfigyelhető... Úgy gondoltam... - Nem érdekel, hogy mit gondolt. Szóval, kihívjam a kocsit, vagy megvárjuk a menetrend szerinti járatot? Erich zavartan meredt az igazgatóra. Erre a fordulatra nem számított. - Tegyen, ahogy jónak látja. Én úgy ítéltem meg, hogy egy szakember meggyógyítása olcsóbb, mintha a Földre küldenénk, és másikat kérnénk helyette. - Úgy látszik, a dolgok ilyen állása nagyon jól megfelel a társaságnak. - Lehetséges, de mindenesetre értesíteni lehetne a főnökséget. - Tetszik nekem a maga hevessége és ügybuzgalma. Alkalomadtán majd jelentést teszek róla - az igazgató egy mosolyt engedélyezett magának. - Ez azonban nem az első eset, és feltehető, hogy nem is az utolsó. Nekem az az utasításom, hogy a betegeket a rendszeres járattal küldjem el.

106

Az információs automata egy hónapra előre megadta a rendszeres járatok menetrendjét. Kiderült, hogy csak négy nap múlva lesz lehetőség a beteg elszállítására. Tronheim nem volt biztos abban, hogy Kelvin kibírja ezt a négy napot, és elhatározta, hogy szól miss Loomernek, hogy készítse elő a betegszobát. - Gondolod, hogy Kelvin ... - sóhajtott fel gondterhelten Elsie. - Igen... Egyébként megmondanád, mennyi ideig tart a betegség lappangási időszaka? - Nézzük csak... - Elsie elhallgatott, figyelmesen végiggondolta az ismert kóreseteket. - Nekem nincs speciális felszerelésem. Én már a nyíltan fellépő betegséggel álltam szemben, így hát elég nehéz volna... Úgy vettem észre, hogy a zavaros beszéd mintegy két héttel a kritikus állapot előtt kezdődik, de néha minden átmenet nélkül, azonnal beáll a válságos állapot. Erich este bekapcsolta a televíziót, és kiválasztott a programból valami látványos adást. A képernyőn a Colorado kanyonja vonult végig, a Niagara-vízesés milliárdnyi vízcseppje sziporkázott, mamutfenyők nyújtózkodtak az égbe, és Erich valami különös, szokatlanul heves gyönyörűséget érzett, ahogy az ismert földi tájakat nézte. Amikor meggyulladt a bejárati jelzőlámpa, és megszólalt a berregő, kelletlenül oldotta fel az ajtóblokkolását. Az ajtóban Lemberg állt, a kertész. - Elnézést kérek, doktor, úgy látom, megzavartam a pihenésében. Fizetni fogok a vizitért... - Jöjjön csak be - élénkült fel a pszichobionikus. - A semmittevést sohasem szabad összetéveszteni a pihenéssel. A pihenés, az valami másféle tevékenységre való aktív átállás. Mint az ön esetében: egy kis fizikai munka, aztán egy kis matematika! - Hát, nem tudom, a tudomány szerint hogy van, de szerintem... Szóval, úgy látszik, az öregség elől nincs menekvés... Valami más pihenés után kell nézni.

107

Lemberg leült egy fotelba, a képernyőre pillantott, amelyen éppen egy nagy folyam partjai úsztak el, és felsóhajtott. - Hát igen, ideje már. A múltkor ön a visszavonulásról beszélt. Most már tudom, doktor, hogy igaza van. A memóriám kezd cserben hagyni. Ma, életemben először, elfelejtettem beadagolni az előírás szerinti tápanyagokat. Harminc évi hibátlan munka után egyszerre csak magától az igazgatótól kaptam figyelmeztetést. Úgy látszik, doktor, nagyon rosszul áll a szénám. - Ugyan, ugyan, na gyerünk, megnézzük - biztatta Erich. - Lehet, hogy nem is olyan szörnyű a dolog, mint amilyennek látja. Maga nagyon is fiatalosan tartja magát. Legalább egy óra hosszat vizsgálta a pszichobionikus Lemberg idegközpontjait. Mindent teljesen rendben talált, de az akarat és az emlékezet görbéje lapos volt. Megint csak ezek a szinte egyformaságig hasonló tünetek. - Semmi baj, Lemberg papa, nem annyira az öregség az oka, mint inkább a fáradtság - nyugtatta meg Tronheim az öreget. - El fog múlni. Bizonyára túlzásba vitte a szellemi tevékenységet. Néha abba kell egy kicsit hagyni. - Miket beszél, doktor?! A matematika egyszerűen csak szórakozás... Ostoba, öreges kedvtelés... Hiszen egy könyvet se veszek a kezembe! - Én nem mondanám, hogy egyszerűen csak szórakozás. Az ön fejtegetéseiben igen érdekes gondolatok vannak, ráadásul eredeti, új gondolatok. Nem mindennapi tehetsége van hozzá. Az öreg megélénkült. A szeme csillogott, de ugyanakkor félt is hitelt adni a pszichobionikus szavainak. - Komolyan mondja, vagy csak meg akar nyugtatni? Tegnap este Loomer doktor is kérdezősködött a hobbymról, de semmit nem tudtam értelmesen elmondani... Valahogy kiszökött a fejemből. Ő meg azt mondta, lekéstem már a tanulásról. Jobb, ha egy valamihez ért az ember, de ahhoz aztán igazán... - Én másképpen értékelem az ön tehetségét. És higgye el, ehhez nekem több

az adatom és a szakmai tudásom, mint az ön főnökének. - Köszönöm doktor, nagyon megnyugtatott, de bocsásson meg az öregnek, túl sokat fecsegtem. Hiszen önnek pihennie is kell. Az öreg eltávozott. Erich kikapcsolta a televíziót, és elővette Lemberg korábbi pszichogramját. A kertész pszichikumában szemmel látható volt a változás: a korábbi emlékezetgörbén a normális, hegyes csúcsok voltak láthatók. Tronheim nem tudta, mit gondoljon a dologról, gondterhelten nézett egyik pszichogramról a másikra. Ezek szerint az a feltevés, hogy Loomer erős személyisége a maga kemény akaratával és hipnotikus erejével elnyomja a mellette élőket, éppúgy nem állja meg a helyét, akár a többi hipotézis. A kertész, aki harminc évig dolgozott mellette, és vitathatatlanul a befolyása alatt állt, egészen a legutóbbi napokig a legcsekélyebb mértékben sem mutatta az akaratelnyomás tüneteit. A változás hirtelen jött. De mi is ez a változás? Mi történt? Erre a kérdésre a pszichobionikus nem tudott válaszolni. Tronheim elhatározta, hogy körülnéz Lemberg munkahelyén, hogy további adatokat kapjon az összehasonlításhoz, aztán aludni tért. Ahogy a múlt éjszakán is, megint rémálmok gyötörték, valaki bántó hangon suttogott, mindenféle zajokat hallott, az este látott földi tájképek villogtak a szeme előtt. Összetörtén,. kialvatlanul ébredt, és kelletlenül látott hozzá a soron következő vizsgálati fázishoz. Semmi kedve nem volt elmenni Lemberghez, a melegházba. Több mint egy óra hosszat mozdulatlanul üldögélt a fotelban, próbálta valahogy összeilleszteni az eddigi megfigyelések anyagát. Kivilágosodott a videofon képernyője. Miss Loomer figyelmes tekintete kiszakította a gondolataiból. - Nem valami jól nézel ki. Jót tenne egy kis kikapcsolódás. Ma mozielőadás lesz. - Fáj a fejem - panaszkodott Erich. Éjjel mindenféle lidérceset álmodtam.

Elsie aggódva vonta össze a szemöldökét. - Mindjárt odamegyek. Van egy szabad félórám. Viszek valamit a fejfájásodra is. Tronheim bólintott, és továbbra is ott maradt a fotelban. Semmi kedvet nem érzett a megmozdulásra. Gondolkozni sem akaródzott. Teljes közönyösséggel tapasztalta, hogy egy csöppet sem érdekli se a munkája, se saját maga. Elsie megjött, mindenféle tablettákat tömött Erichbe, kávéval itatta. A tunya bénultság lassan oldódni kezdett. - Nem volna mégis jobb, ha elutaznál? Három nap múlva jön Ray. Valakinek el kell kísérnie a beteget... - Ray? Várj csak, ki is az? Elsie elsápadt. Ajkáról akaratlanul egy nyögésszerű kis kiáltás szállt fel. - Ray O'Brian, a holdjáró vezetője! Hát nem emlékszel? Erich megfeszítette az akaratát, és váratlanul feltűnt előtte a vörös hajú ír legény és a figyelmeztetései. Felugrott a fotelból. - Köszönöm, Elsie. Már minden rendben van. A fejfájásom is gyengült. Bocsáss meg, vár a munka. Elsie elment. Erich lázasan nekiesett a még felbontatlan ládáknak, és kirakta az asztalra az összes új berendezést. Aztán felhívta az irányítóközpontot. - Itt a központ - egy kellemes hangú, csinos gesztenyebarna hajú nő nézett figyelmesen a pszichobionikusra. - Egy elektronikus műszerészre van szükségem. Vagy tizenöt perc múltán az ajtóban megjelent John Calcott. - Azt mondták, hogy elektronikus műszerészre van szüksége, doktor. - Jó napot, Johnny! Fogd ezt a rajzot, és ess neki. Calcott levette a zakóját, bekapcsolta a forrasztópákát, és megkezdődött a munka. Tronheim hangulata egyre derűsebb lett, tréfálkozott, ugratta Calcottot, egész kiselőadást tartott neki a női cipősaroknak a férfiúi karakterre gyakorolt hatásáról. Johnny kizökkenthetetlenül hallgatta, és

108

csak amikor Erich azt ígérte neki, hogy leüti a kezéről a szépséges hölgyet, akkor jegyezte meg: - Ne feledje, doki, hogy én a West-Sideról származom! - Ez bizony nyomós érv, Johnny. Na és, mondd, téged nem zavarnak éjjelenként lidérces álmok? - Én úgy alszom, mint akit agyonvertek. - Nekem meg, látod, védőrendszert kell felállítanom. Elkapom az álmaimat, és felveszem a videofonra. - Hát ez lehetséges? - A tudomány és a technika jelenlegi fejlettsége mellett! - Én soha nem álmodom. Szeretném megtudni, hogyan is néz az ki. - Ezen ne múljék. Gyere ide holnap, és egészen elsőosztályú álmokat fogok bemutatni, borzalmasabbak lesznek, mint a cowboyfilmek vagy a Frankenstein-féle rémfilmek! - Holnap nem érek rá, ügyeletes leszek. Talán holnapután. Akkor Ketty is szabad lesz. - A te dolgod, Johnny. Gyere, amikor tudsz. Calcott most már kíváncsian nézte a kapcsolási rajzot, megpróbálta megérteni az egyes blokkok szerepét. Osztóerősítő, szűrő, impulzusátalakító... Ohó! Legalább egy tucat sztereomikrofon. - Komolyabb, mint egy tévéstúdió bökött Johnny a rajzra. - És mindegyiket bekapcsolja ? - Ahogy a szükség diktálja - leplezte el az igazságot a semmitmondó szavak mögé a pszichobionikus. Nem illett bele a terveibe, hogy elárulja a védőrendszer képességeit. Tudod, az ember gyakran beszél álmában... A külső zajok befolyásolják az álmot, és az elemzésnél erre is szükség van. A rendszer végszerelését és a speciális adók bekötését Tronheim mára műszerész távozása után végezte el. Átöltözött, és a bárba ment. A film már elkezdődött, és a helyiség szinte teljesen üres volt. Ivott egy pohár sört, és visszament a szobájába. A szállítószekrényből kivette a vacsoráját, és

109

már-már nekilátott, hogy alaposan bevacsoráljon, amikor eszébe jutott O'Brian tanácsa. Bekapcsolta az analizátorokat, és aprólékosan ellenőrzött minden húsdarabkát, minden szem sült krumplit, minden uborkaszeletet. Az élelmiszerben semmiféle kábítószer vagy más hatóanyag nem volt. Megnyugodott, de a külső behatás gondolata nem hagyta békén. Teljesen étvágytalanul evett. Végignézte az esti tévéműsort, aztán bekapcsolta a védőrendszert, és lefeküdt aludni. A kép hol homályos volt, mintha ködön át látnák, hol meg olyan éles volt, mintha filmfelvevővel forgatták volna, és olyankor a járókelők arcát is fel lehetett ismerni vagy az elsuhanó autók márkáját, sőt még az épületeken rikító reklámfeliratokat is. A nyugodtan lépegető ember megállt. Egy közeli gépkocsi élesen felé kanyarodott. A férfi elugrott, elbújt egy kerek hirdetőoszlop mögé, az autó azonban, mintha gumiból volna, utána hajolt és nem tágított. A férfi pillantása egy tűzoltólétrára esett, és lázasan mászni kezdett rajta felfelé. Az autó mordult egyet, és macskaként felugrott a függőleges falra. A férfi lihegve egyre feljebb mászott, és egyszerre csak egy ablakból hatalmas, fekete kéz nyúlt ki, és elkapta az ingét... Elengedte a létrát, és zuhanni kezdett a feneketlen mélységbe. Tompa, elfojtott kiáltás hallatszott, és a kép eltűnt. - Na, milyen ? Calcott a fejét csóválta. - Ide hallgasson, doki, nem bolondít engem? Még sohasem hallottam színes álmokról. - Én sem gyanítottam magamban ilyen képességeket, de hát itt van .. A színes álmok többnyire a felzaklatott pszichikumú embereknél fordulnak elő. Néha kábítószerek hatására jelentkeznek. - Na és a kiáltás? - Én kiabáltam. Álmomban. Szinkronfelvétel a hangcsatornán. Na és maga, Ketty, maga szintén álomtalanul alszik? - Dehogyis. Én szinte minden éjjel álmodom, csak nem ilyesmiket. - A lány

fázósan összehúzta magát. - Az ilyentől szörnyethalnék. - Én, mint látja, élek. - Az maga - Ketty felállt. - Gyerünk Johnny! Mister Tronheimnek biztosan dolga van. - Maradjanak csak, mindjárt készítek egy kávét. A vendégek azonban siettek odébbállni, és Tronheimet magára hagyták nem túl vidám gondolataival. A védő-rendszer kitűnően feljegyezte a lidérces álmait, de az a reménye, hogy valami külső behatást is fel fog jegyezni, nem vált valóra. Mint pszichológus, jól tudta, hogy az idegrendszerre a legerősebb hatással a hipnózis lehet, különösen éjjel. Amikor a védőrendszert felszerelte, éppen erre a beavatkozásformára számított. És most semmi! A mágneses, elektromágneses és egyéb erőterek kombinációja is annyira jelentéktelen mértékű befolyást gyakorolhatott, hogy azt gyakorlatilag figyelmen kívül lehetett hagyni. És mégis, Tronheim úgy érezte, hogy ezek az álmok nem lehetnek véletlenek... Aznap reggel óta Erich az állomás űrbiológiai körülményeivel foglalkozott. Kiválasztott a körzetben három megfigyelési pontot, szkafanderbe bújt, és egy vezető kíséretében a zsilipkamrán keresztül kiment a felszínre. Megdöbbentette a körös-körül tornyosuló sziklák és kőtömbök tömkelege és az éles fény-árnyék határok. - Tetszik? - kérdezte a vezető, aki élvezte Erich megdöbbenését. - Ilyen pokoli látványban csak a Kopernikuszon lehet része. Másutt semmi hasonlót nem lehet látni, még az Eratoszfen kráterében sem. A mozgás jóval nehezebbnek bizonyult, mint ahogy azt Erich feltételezte. Itt nem volt izomerő-kiegyenlítő mágneses tér, s csak a vezetőhöz kapcsolt kötél mentette meg többször a szakadékba zuhanástól. A gyakori fény-árnyék változástól káprázott a szeme, és többszörös piros körvonalakat látott a kőtömbök körül, mégis makacsul folytatta a méréseket, amíg átlósan be nem járta a föld alatt megbújó állomás fölötti

egész területet. Odaértek a második zsilipkamrához, és a liften leereszkedtek a mélybe. Amikor a zsilipkamrában a levegő elérte a megfelelő nyomást, a vezető lekapta magáról a szkafandert, és a ruhaujjával letörölte az arcán végigcsorgó verejtéket. - Na, szép kis munkát talált ki nekem, doki. Hányszor gondoltam már, no ennek befellegzett. De nem, látom, hogy él, matat a szerkentyűivel. A műszerek épségben vannak? Erich megnézte az univerzális integrátort. Minden érzékelő teljesen rendben volt, és néhány apró karcoláson kívül semmit sem talált a műszeren. - Kész csoda - álmélkodott a vezető. Mázlija van, doktor! Az állomás űrbiológiai körülményeinek igen gondos vizsgálatát már korábban is elvégezték. Tronheim most minden adatot újra átnézett. Semmiféle eltérést nem talált. Felállt az asztaltól. Kész. Egyetlen ellenőrizetlen feltételezés sem maradt. Henri Falk fény-árnyék elmélete is tévesnek bizonyult. Ezután a nagy megpróbáltatás után Erich jobban érezte magát, és a felszínről való visszatérés után felvett pszichogramja ezt megerősítette. Igaz, itt van még Ray O'Brian verziója is. Mi van, ha valóban doktor Loomer, az állomás igazgatója és biológusa a betegség forrása ? Erich a halántékát nyomogatta. Az utóbbi napokban erősödött a fejfájása. Nem segítettek már sem a kémiai sem a fizikai eszközök. Felállt, kávét főzött. Két csésze jó erős ital felfrissítette, visszanyerte a képességét, hogy kritikusan végiggondolja a következtetések logikai fonalát. A jelek szerint Elsie maga is a behatás áldozata, habár talán valami más síkon. És a kertész is. Erich kitette az asztalra miss Loomer, Lemberg, Calcott, Kelvin pszichogramját és a sajátját is. Az első három csak kisebb részletekben tért el egymástól. Calcottnál volt a legkevésbé lapos a görbe, a behatás, mondhatni, még kedvező is volt: mérsékelte a temperamentumát. Rosszabb volt a helyzet Elsie-nél és különösen a kertésznél, de náluk csak két-három idegközpont volt

110

több-kevesebb mértékben blokkolva, ugyanakkor Kelvinnél és Tronheimnél hétnyolc I Vagyis, a betegség kifejlődése az idegközpontok normális működésének fékezési fokától is függ, és a blokkolt központok számától is. Lehetséges-e viszont ilyen szűkre szabott támadási terület kémiai hatóanyag esetében? Erre a kérdésre határozott nemmel lehet válaszolni. A kábítószerek egyszerre hatnak az idegrendszer minden központjára. A pszichikai ráhatás minden ismert módszere közül egyedül a hipnózis rendelkezik ilyen szelekciós képességgel, de ha ez így van, miért nem észlelte a védő-rendszer Loomer hipnotikus beavatkozását? Erich felsóhajtott. Nem, hiszen a betegek közül egy sem panaszkodott arra, hogy rossz viszonyban van az állomás igazgatójával. Hirtelen megragadta egy egyszerű ötlet: kioltja az emlékezetet! Hiszen Kelvin félt! A csillagászt a hideg rázta, ha Loomernek csak a nevét is említette ! És a kertész is, közvetlenül azután, hogy Tronheim a professzornál járt, emlékezetkihagyásra panaszkodott! Nos, akkor vegyünk egy ilyen verziót: valamilyen, a tudomány előtt ismeretlen módszerrel Loomer elbánik az ellenfeleivel, megfosztja őket az ítélőképességüktől, és hogy eszükbe ne jusson panaszkodni, kioltja az emlékezetüket. Minden egyes emberrel másképpen jár el. Egyszerűen elnyomja az akaratot és az emlékezetet. Ha ez nem valami vad képzelgés, akkor ez a feltételezés könnyen megmagyarázza az összes esetet. Tronheim felállt, és izgatottan fel-alá járkált a szobában, elemezgette a Loomerhez való viszonyát. Kezdettől fogva rosszul alakult a kapcsolatuk. Loomer korrekt volt és udvarias, de került minden közeledést. Csak egyetlen alkalommal gerjedt haragra, amikor Erich a melegházban vizsgálta meg a kertészt, ezt azonban könnyű megmagyarázni: a melegház a professzor kedvence, és hol az a tudós, aki hajlandó megmutatni a boszorkánykonyháját, mielőtt még publikálta volna a kutatások eredményét, hogy ezzel is biztosítsa az elsőségét?

111

Melyik hát az a pillanat, amikor viszonyuk megromlott? Nyilvánvalóan a Kelvinről és a kertészről folytatott beszélgetés. Erich belelapozott a feljegyzéseibe, minden egyezett: az első lidércnyomásos éjszaka, aztán a kertész hirtelen memóriazavara és utána napról napra rosszabbul lett. Erich megrázta a fejét, megpróbálta más irányba terelni a gondolatait. Elsie már második napja nem jelentkezett. A hívásokra sem válaszolt. Igaz, most torkig van munkával: James Kelvin nem tudta kivárni a holdjáró megérkeztét. Teljes elmezavar. Minden úgy történt, ahogy Tronheim előre látta. Egyébként ő maga sem állt ettől nagyon messze. Az utolsó pszichogramja nem mutatott ugyan súlyosabb eltéréseket, de hát ki tudja, mennyit bír elviselni... Erich elnevette magát, mert eszébe jutott a lapocska, amely korlátlan hatalommal ruházza fel az állomáson. Mit tehet bizonyítékok nélkül? Ki kell tartani, ki kell tartani, minden áron, mindaddig, amíg megdönthetetlen bizonyítékok nem lesznek a kezében. A pszichobionikus megállt. Stop. Ki kell kapcsolni. Az idegei érezhetően összerándultak, amint Loomer rejtélyes ügyeire gondolt. De hiszen éppen ez az egyik tünete a betegségnek! Hiszen Kelvin is ellenséges hangon beszélt az igazgatóról, utána meg valóságos dicshimnuszt zengett róla. Ha csak egy egészen kicsi fogódzót találhatna, ha csak egy célzást is hallhatna magától Loomertől. - Hm! - Tronheim rejtélyesen elmosolyodott az új ötlettől, és fennhangon is kimondta: - De miért is ne? Bekapcsolta és beállította a védőrendszert, belenézett a dossziéba, felvette a paramétereket, és előkészítette a berendezést. Ezután beült a videofon előtti fotelba. Felhívta az állomás igazgatójának a számát, és komoly, gondterhelt arckifejezést parancsolt magára. A videofon képernyője azonban sötét, üres maradt. Erich felhívta a központi ügyeletet.

- Ketty, aranyos, kapcsolj össze a professzorral. Nem jön válasz a hívójelemre. - Az a helyzet, mister Tronheim, hogy a professzor meghagyta, hogy ne zavarják. Holnap elutazik, rendbe kell szedni a jelentését. - Hogyhogy elutazik? De hiszen profílaktikus konrollra kell jönnie. - Én nem szeghetem meg az állomás igazgatójának az utasítását. - Az ördög vigye el... Erich dühös volt, hogy a terve meghiúsult. Mit jelentsem ez? Tűzszünet, vagy Loomer alibit akar arra az esetre, ha a pszichobionikus váratlanul a kórházba megy? - Mister Tronheim, óhajt még valamit megtudni? Erich felemelte a fejét. Elfelejtette kikapcsolni a videofont. - Nem, Ketty. Azaz, ha nem titok, a professzor Luna-citybe megy? - Igen, persze. - Mivel megy? - A menetrend szerinti járattal, mister Tronheim. - Hát megjött? Ketty finoman megmosolyogta a csodálkozását. - Erről bizonyára csak ön nem tud. Mi már rég kívülről tudjuk a menetrendet. Elküldjem önnek? - Nem kell, Ketty. Van nekem is valahol. És ki jött? - Senki. Felszerelés, posta. - Úgy értem, ki a vezető? - Ray O'Brian. - Ray? - Erich felszökkent a karosszékből. - A mindenit! Hogy is felejthettem el ? - Levelet vár? Nem jött önnek semmi. - Köszönöm, kislány. Szaladok. Ray megígérte, hogy hoz nekem valami felszerelést. Tronheim kikapcsolta a videofont, és szinte futva indult a garázs felé. A hosszú járatú holdjáró szirtként magasodott a földhöz ragadt, kis hatósugarú kutató terepjárók között. Sehol egy lélek.

Ma úgy látszik, senki nem ment ki, és a technikusok, miután átvizsgálták a holdjárót, szétszéledtek az otthonukba. A néma gépezetek között álldogálva Erich megpróbálta kitalálni, hova tűnhetett O’Brian. - Helló, doki! Maga még nem bolondult meg? Tronheim megfordult. Hát persze. Ray a holdjárója ablakán nézett ki. - De már kezdek. - Komolyan mondja? - O'Brian kiugrott a nyíláson, és közelebb lépve aggodalmasan, tetőtől talpig végignézte Erichet. - Tréfál, doktor? - Sajnos nem - a pszichobionikus keserűen felnevetett. - Az első tünetek már felléptek. Ezért is akartam veled beszélni. - Hallgatom, doki. - Úgy érzem, már rá tudnék jönni miről van szó, de valami még nem stimmel. Te azt mondtad, mindig hozol magaddal élelmiszert? - Igen, doki, úgy van. - Megveszem. - Ugyan már! Nem fogok itt üzletelni. Az ellátást ingyen kapjuk. Vagy három napra valót hagyok magamnak, a többit kirakhatom. Egy hétig kihúzza vele. - Köszönöm, Ray, egyedül benned reménykedtem. - Én rögtön tudtam, doki, hogy kellemetlenségei lesznek. Nekem senki nem hisz. Ne egyen mást, csak gyümölcsöt. Minden más gyanús. - Félek, Ray, hogy valamiben csakugyan igazad van. Mindenesetre ki kell próbálni. Erich este átcipelte az élelmiszert a lakószobájába. Ray a saját étvágya alapján számolt, Erich igényei ezt meg sem közelítették, úgyhogy szükség esetén akár a küldetése végéig is kihúzhatja ezzel a mennyiséggel. A hangulata úgy megvidámodott, hogy pompás vacsorát engedélyezett magának: fél doboz marhahúst kétszersülttel és egypár friss uborkát a Loomer-félékből, amelyeket azonban előbb nagyítóüveggel alaposan megvizsgált.

112

Éjjel a Yellowstone-parkról álmodott, ahol egyszer megfordult. Álmában a parkban sétált, és ott volt vele Larelene. Tronheim érezte talpa alatt a puha pázsitot, beszívta a mamutfenyők illatát, hallotta a gejzírek forró bugyborékolását, és érezte Larelene keze hűvösségét. Felébredt, és bekapcsolta a kislámpát. A félhomályos szoba valahogy nem tűnt valóságosnak az álombéli érzések rendkívüli tisztasága és élessége után. Felkelt, és meggyújtotta a mennyezetvilágítást. Elviselhetetlenül vágyott a Föld után. Úgy látszik, mégiscsak az ételben van valami. Tronheim elővette a feljegyzéseit, és ismét figyelmesen átnézte az utóbbi két hét étrendjét. Semmiféle szabályszerűséget nem tudott felfedezni. Felerősítette magára az érzékelőket és új pszichogramot készített magáról. Igen, az aggasztó tünetek megerősödtek, az idegközpontok blokádja kiszélesedett. És ha mégis az étel? Teljességgel mindent ki kell zárnia, még a gyümölcsöt és a főzelékfélét is, ha meg akarja őrizni a kísérlet tisztaságát. Kissé megnyugodva visszafeküdt, de újra az előbbi tiszta képek tűntek fel előtte: zöld mezők, kék ég, a menyasszonya tarka ruhája ... Reggelire megette a húskonzerv maradékát, a megrendelt reggelit pedig kivette a szállítószekrényből és gondosan feljegyezte, mit kapott, volt ott két nedvdús, piros paradicsom is, aztán kidobta az egészet a szemétbe. A lidérces éjszaka után valósággal szédelgett. A munka csak nagy nehezen döcögött valamelyest. Erich elővett egypár fejfájás elleni tablettát, és hideg feketekávéval bevette. Valami bosszús gondolat zavarta az összpontosításban, de nem sikerült elkapnia. A védőrendszert átállította az éber állapot ellenőrzésére, aztán elengedte magát, remélte, hogy később, a felvételek alapján elkapja ezt a kisikló gondolatot. A pillantása Loomer kartonjára esett, amelyet előző este elöl felejtett. Egy hirtelen jött hangulatnak engedelmeskedve, a rendszert gépiesen átállította Loomer paramétereire. A jelzőlámpa váratlanul felvillant. A pszichobionikus megremegett, mint a

113

vadász, ha ritka vadat pillant meg, és elfordította a beállító tárcsát. Felszisszent a szoba ajtaja, és Loomer professzor lépett be. Végigfuttatta a szemét az új készüléken, aztán megállapodott Tronheimen. Erich libabőrös lett, egy pillanatra kísérleti állatnak érezte magát, akit a professzor még egyszer ellenőrizni akar, mielőtt elutazna. - Nem valami jól néz ki. Rosszul aludt? - Igen. Az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot. - Velünk kellene jönnie. Egy félórát még várhatok. Szedje össze a legfontosabb anyagot, a berendezést majd elküldik később. - Még nem fejeztem be a munkámat. - Önnek teljesen jóhiszemű ürügye van: valakinek el kell kísérnie Kelvint. - Ezzel elboldogul Elsie. Annál is inkább, mivel ő tapasztaltabb ezen a téren. - Ő, sajnos, most nem ér rá. - Köszönöm az ajánlatát. Én azonban mégiscsak megpróbálom befejezni a munkámat - szándékosan megnyomta a „megpróbálom" szót, Loomer azonban egyáltalán nem reagált erre a kihívásra. - Hát, ahogy gondolja - húzta el a száját a professzor. - Nem merészelem befolyásolni. Van valami üzenete a főnökének? - Nincs semmi. Vagy talán annyi - Erich egyenesen Loomerszemébe nézett hogy szilárd meggyőződésem: a betegség okának semmi köze a Kopernikusz állomás életfeltételeihez. Loomer még erre a nyílt támadásra sem reagált. Megígérte, hogy pontosan átadja az üzenetet, majd nyugodt, ráérős léptekkel eltávozott. A jelzőlámpa pislogott egyet, aztán kialudt. Erich fáradtan felállt, és lezárta az ajtót. Nagy nehezen leküzdötte a vágyat, hogy azonnal lehallgassa a professzor ki nem mondott gondolatait, aztán rövid téblábolás után elhatározta, hogy Loomer indulásáig kialussza magát. Az alvás némi megkönnyebbülést hozott. Megéhezett. Felnyitott egy virslikonzervet, és megette mind egy szálig. A forró kávé után aztán úgy érezte, hogy ismét képes logikusan gondolkodni.

Kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, és elindította a felvételt. - ...A katonai szervek két kézzel kapnak utána. A jól kiképzett, lojális katona minden hadsereg álma. Na, hogy van a nyuszikánk? A hangszóróban most az ajtószárnyak sziszegése hallatszott. Tronheim lekapcsolta a külső zajok hangcsatornáját, és a csöndben tisztán, érthetően hangzott fel a zöngés, fémes hang, a védőrendszer által bioáramról szavakra fordított gondolatsor: - Nini. valami új. Meg kell majd nézni, ha nem lesz itt... Nem valami jól néz ki. Rosszul aludt? Erich összerezzent a meglepetéstől, de aztán gyorsan rájött, miről van szó. A kimondott szavakat az ember, természetesen, egyidejűleg gondolja és mondja. - Hohó, én azt hittem, erősebb vagy... Talán belemegy... Jobb lenne eltávolítani. .. Biztosabb... Velünk kellene jönnie. Egy félórát még várhatok. Félóra alatt nem lehet leszerelni ezt a készüléket... Szedje össze a legfontosabb anyagot, a berendezést majd elküldik később... Akkor majd meglátjuk, van-e félnivalónk. .. A felvételt kisebb szünetek szakították meg, ezek nyilván Erich válaszai miatt voltak. A pszichobionikust zavarta egy kicsit ez a körülmény. Mint sok más kutató, ő is úgy vélte, hogy a gondolkodás megszakítatlan folyamat. Bekapcsolta a szinkronhang csatornát is. - Még nem fejeztem be a munkámat hallotta a saját válaszát. A szünet pontosan megfelelt a kiejtett mondat időtartamának. A pszichobionikus úgy vélte, hogy a gondolati szünet azért van, mert a figyelem átterelődik a válaszmondat tartalmára, különösen, ha még a rejtett célzásokat is ki kell hámozni belőle. - No nézd csak. .. Még fickándozik... Önnek teljesen jóhiszemű ürügye van: valakinek el kell kísérnie Kelvint. Azt hiszem, túl sokat fecsegtem. Nem kellett volna bogarat ültetni a fülébe... - Nariá... Hagyjalak itt, felügyelet nélkül. .. ő, sajnos, most nem ér rá. Nem fog ez menni kedves uborkafalóm... Mulatságos,

hát hogy képzeli ez... Hát, ahogy gondolja. Nem merészelem befolyásolni. Nyugodt léptek, nehogy azt gondolja, hogy... Van valami üzenete a főnökének? (Szünet) Gyanakszik talán? Nem ő az első... Kíváncsi vagyok, kibírja-e a visszatérésemig. Jól van, pontosan átadom. No, hát itt rendben van minden. Megmondom Korrensnek, hogy ne siessen visszahívni. Érdekes, hogy... De nem. Ostobaság... Elsie. Erich úgy borzongott, mintha a hideg rázná. Tehát jól sejtette, Loomer azért jött, hogy megnézze, milyen fokra jutott az idegösszeomlása. Mennyire biztos lehet ez az ember a büntetlenségében, ha a pszichikai betegségek okának kivizsgálására érkezett pszichológus szakembert kísérleti alannyá meri tenni, kísérleti nyulat csinál belőle I De hogyan éri el az eredményeit? Milyen eszközökkel? Nyilvánvaló, hogy se nem kábítószer, se nem hipnózis... Valami teljesen új. Az élő anyag megváltoztatása a sejtmag szintjén ? Akkor az már nem ugyanaz az anyag, nem ugyanaz a szervezet... A feszültség enyhült, valami oldódni kezdett Tronheim elcsigázott pszichikumában. Aznap éjjel először aludt álom nélkül. Másnap Erich egész nap kitűnő kedélyállapotban volt, eltekintve némi gyengeségtől és egy kis fejfájástól. Este megnézett egy tévéműsort a Földről, aztán megágyazott és megfürdött. Elalvás előtt figyelmesen végigtanulmányozta az étrendjét, egészen az ideérkezésétől kezdve, és még egyszer meghallgatta a védőrendszer utolsó felvételét. A kimondatlan mondatok elemzésével megpróbálta kihámozni rejtett értelmüket, hogy megállapíthassa, merről fenyegeti a veszély. Most már semmi kétsége nem volt afelől, hogy a szervezetet befolyásoló rendszer Loomer távollétében is működik. Azt sejtette, hogy valami összefüggés van a táplálkozással, de Loomer rejtett gondolatai semmiféle támpontot nem adtak a módszer hatásmechanizmusának megfejtésére. A berregő szakította félbe az elmélkedésben.

114

Tronheim felkelt, és kinyitotta az ajtót. Az ajtóban egy megszépült Elsie állt. - Kérsz konyakot? A lány átlépte a küszöböt. Tronheim sietett becsukni mögötte az ajtót. - Te már beszívtál? - Á... - legyintett Elsie. - Használjuk ki az alkalmat. Egy palackot tett az asztalra. - Nem lesz sok? - pillantott rá gyanakodva Tronheim. - Ma megemelt adag, holnap a fele, és a gyógyulási folyamat biztosítva van. Keserű orvosság, mister, de eredményes. - Hm... Akkor hát tudományosan kell eljárni. A gyógyszer bevétele előtt fáradj be a laboratóriumba, felvesszük a betegről a pszichogramot. Elsie kelletlenül ugyan, de utána ment. Tronheim beállította a készüléket, és türelmetlenül nézte a lassan előkúszó grafikont. A görbén új kiemelkedések jelentek meg - kis csúcsok az ellapult hullámvonalakon. - Mért nem utazol el innen? - kérdezte hirtelen Erich. - Nem akarom apát egyedül hagyni. - Hát igen, elég bonyolult dolog ez mondta töprengve Erich. - No, akkor lássunk a gyógyításhoz a nagyrabecsült miss Loomer receptje szerint. Átmentek a hálószobába, ahol nem volt semmiféle készülék, ha csak a védőrendszer mikrofonjait és érzékelőit nem számítjuk. Tronheim egy doboz disznóhúsos babkonzervet nyitott, felmelegítette a főzőlapon, kibontott egy kompótot is. Elsie megvetően hümmögetett. - A konyakot a régi, jól bevált módon kell inni: citrommal. Szükség esetén az alma is megfelel. - Ezzel is elmegy - jelentette ki Erich, és szétosztotta a konzervbabot. - Azt már nem I Mégiscsak én vagyok itt a háziasszony - Elsie beletúrt a táskájába, és egy kulcscsomót vett elő. - Gyerünk! - Hova? - Választunk valamit, amire gusztusunk van.

115

- Elsie! Megőrültél? - próbálta kijózanítani Tronheim. - Ilyen állapotban? És ha találkozunk valakivel? - Ne félj. - Elsie a férfi kezébe nyomta a kulcsokat. - A lyukaikban kucorognak, mint az ürgék. De ha meg is látnak, befogják a szájukat. Apa nem tűri a besúgókat! Nem segített a szép szó, Elsie elszántan vonszolta a férfit a melegház felé, és Erich végül beadta a derekát. Eléggé bizonytalanul lépegetve, és a saját sutaságukon nevetgélve mentek végig a folyosókon, míg végül egy zsákutcába értek. Elsie megszokott mozdulatokkal állította be a kódot, és beléptek a feltáruló ajtón. A tágas, szépen gondozott melegházban a terület ágyásokra volt osztva. Minden egyes terület egymástól átlátszatlan kerítéssel elválasztva, a maga életét élte. A citrusfélék szekciójában párás forróság volt. Az alacsony mandarinfák ágait lehúzták a hatalmas, de zöld gyümölcsök. A citrom is zöld volt. Nagy nehezen találtak egy félérett grapefruitot, aztán továbbmentek. Az egyik szekcióban még csak virágoztak az almafák, a másikban már apró zöld gyümölcskezdemények csüngtek az ágakon, a harmadikban csupaszon álltak a fák: épp csak kezdtek kipattanni a rügyek. Elsie végigsimított a halántékán. - Elfelejtettem. Alma már nincs. Gyere, szedjünk paradicsomot. - És zsenge uborkát - közölte a maga óhaját is Tronheim. A piros gyümölcsökkel megrakodva szekcióból szekcióba mentek, de az egyik uborkásban csak néhány levélke volt a növényeken, a többiben meg már teljesen elszáradtak. - Várj csak - állt meg Elsie. Apának vannak kísérleti hibridjei is. Óvatosan leszedünk egy párat. Marad neki épp elég. Átmentek a melegház legtávolabbi végébe. Elsie megállt egy teljesen elzárt szekció előtt, és sorra próbálta a kulcsait. Amikor kinyílt az ajtó, egy almáskertben találták magukat. - Na, ez már jó lesz.

Az almát a zsebükbe kellett szedni, mert Erich keze már tele volt paradicsommal. - Elég lesz, ne vidd túlzásba - mondta Erich, mert látta, hogy Elsie a nagy lendületben többet szed, mint amennyit el tudnak vinni. - Hagyjál helyet az uborkának is. - Te kis gyáva... - értelmezte a szavait a maga módján Miss Loomer. - Nyitva áll az ajtó... Ne félj, most én vagyok itt a gazda! - Jól van, gazda - mondta gúnyolódva Erich. - De magad fogod cipelni, mert én már dugig tele vagyok. A szomszéd szekcióban találták meg, amit kerestek. Világossárga virágokkal és rücskös, zsenge uborkával zsúfolt ágyások birodalmába kerültek. - Ezt a szekciót apa maga gondozza mondta Elsie, és óvatosan leszakított egy uborkát a száráról. - Nocsak - hökkent meg a pszichobionikus, és megtántorodva az ajtókilincs után kapott. Halk csettenés hallatszott. Az ajtó becsapódott. És sötét lett, még a naplementénél is sötétebb. Tisztán kivehető suttogás hangzott fel: .....ÉS GYÖNYÖRŰ A FÖLD, AHOL NINCSENEK FÖLD ALATTI ÁTJÁRÓK, AHOL A LEVEGŐ TISZTA ÉS ÁTLÁTSZÓ, A FENYŐERDŐBEN PEDIG GYANTA- ÉS FENYŐTŰILLAT SZÁLL EL LEHET TERÜLNI A FŰBEN, ÉS HALLGATNI A MADARAK ÉNEKÉT, TELJES TÜDŐVEL LEHET LÉLEGEZNI, NEM KELL FÉLNI, HOGY ELROMLIK A LÉGKONDICIONÁLÓ, ÉS LASSÚ HALÁLLAL HALSZ MEG A LEVEGŐTLENSÉGTŐL. ELŐBB CSAK AZT ÉRZED, HOGY A LEVEGŐ MEGSŰRŰSÖDIK, AZTÁN SZOMJASAN KAPKODSZ A MARADÉK KIS OXIGÉN UTÁN, LESZAGGATOD A RUHÁDAT, ÉS LASSAN ELVESZÍTED AZ ESZMÉLETEDET..." - Mi a csuda! - kiáltott fel Erich. Beszélő uborkák! A kiáltás mintha felébresztette volna Elsie-t. Megragadta a mellén a ruháját.

- Segítség! Megfulladok! - kiabált rémült hangon, és térdre roskadt. A leszedett uborkák kihullottak a kezéből, és begurultak a polcok alá. Tronheim lázasan rácsapott a kilincsre, és kitárta az ajtót. Megragadta Elsie-t a hóna alatt, és kivonszolta a folyosóra. Mint valami rajtakapott gyerek, Erich gyorsan összeszedte a szétgurult uborkákat, és félve körülnézett. Az ittassága ellenére is tisztában volt azzal, hogy mister Loomer legszentebb szentélyét, az uborkást, messze el kellett volna kerülni. Mindent visszaállítottak az eredeti helyére, semmi áruló nyoma nem maradt a behatolásuknak. Ekkor döbben rá, milyen halálos csend állt be. Becsapta az ajtót. A szekció ismét elsötétedett, és újra felhangzott az iménti fojtott, szuggesztív suttogás... Ezúttal azonban ezek a monoton hangú szavak a halálról, a magány szörnyűségéről az állomás bezárt térségében, egészen más reakciót váltottak ki, és Erich gyorsan kiugrott a szekcióból. Elsie lassanként magához tért a pszichikai sokk állapotából. Erich felsegítette. - Mi történt velem? - kérdezte a lány tompa hangon, amikor újra szabadon lélegzett. - Nem tudom - mondta komoran Erich. Valami suttogás volt, aztán... - Suttogás? Ja, a suttogás... ugyanaz a suttogás, ami éjjelenként - borzongott meg a lány. - Gyerünk innen, félek. Így aztán visszatértek Erich szobájába. Útközben senkivel nem találkoztak. - Remek ember vagy te, Elsie - mondta Tronheim, míg kitöltötte a konyakot -, de azt hiszem, az idegrendszered nem bírja már sokáig ezt az életmódot. Valami vénemberes suttogástól sokkba estél, és mi lesz később? - Kérlek, Erich, ne tréfálkozz. Ez a vénemberes suttogás, ahogy te nevezed, az apám hangja volt. Nem tudom, miféle kísérleteket folytat ott, de valamiért rosszul lettem... Na, igyunk, és erről többet egy szót se!

116

- Ahogy akarod. Szóval, azt mondod, az apád hangja volt? - Azt hiszem, megegyeztünk, hogy... - Igen, igen... De azért mégis furcsa... Reggel Erich alig tudott felkelni. A fejfájásán nem enyhített se a kezelés, se a forró kávé. A tegnap szedett gyümölcs és zöldségféle érintetlenül állt az asztalon: túlságosan nagy hatással voltak rá az éjszakai események. Tronheim fel s alá járkált a szobában, megpróbált összpontosítani, igyekezett végiggondolni a tegnap történteket. Végül is az események és tények halmazából sikerült egy vékony fonalat kiemelnie. A friss zöldfélék nagy választékából az ő étrendjén egyedül az uborka szerepelt. Tegnap viszont meggyőződött arról, hogy a nagy melegházban az uborkaszezon már véget ért. Vagyis, amit kapott, az a kísérleti szekcióból származik. Beszélő uborka! Ha ezt elmondaná, mindenki őrültnek tartaná! De hát lehetséges volna valóban ez a lázálom? Mindenekelőtt tisztázni kell Loomer szerepét. Erich a Videotonhoz lépett, és a konyha számát hívta. A képernyőn idősebb, testes férfi jelent meg, fáradt, táskás szemekkel. - Egyedi megrendelése van, mister Tronheim? - Köszönöm, nem. Azt szeretném megtudni, hogyan állítják össze az állomás munkatársainak étrendjét. - Ez egy egész tudományág, mister Tronheim, de gyakorlatilag harmincnegyven menüt állítunk össze egy hónapra. A sorrendjüket számítógép határozza meg. Az osztja aztán szét a szobákba is a meghatározott élelmiszereket. - Szóval az ismétlődést, ha jól értettem, számítógép ellenőrzi? A zöldféléket is... - Ó, azt nem! A zöldfélékkel kissé bonyolultabb a helyzet. Ami nem nyers formában kerül fogyasztásra, mint a krumpli, a cékla és más efféle, a konyhára kerül, a többi, köztük a gyümölcs is, közvetlenül a melegházból kerül szétosztásra.

117

- Szóval a melegágyból egyenesen a fogyasztó asztalára? - tréfálkozott Tronheim. - Dehogy! Vannak ott tárolók, amelyekben vigyáznak az optimális tárolási feltételekre. - És, bocsásson meg, még egy utolsó kérdés. A zöldfélék és gyümölcsök szétosztását is a konyhai számítógép végzi? - Nem, a melegháznak megvan a saját gépe. Az számítja ki a munkák programját is: az öntözést, a műtrágyázást. Ha meg szükséges, professzor Loomer elvégzi a kellő változtatást a programban. - Nagyon köszönöm a felvilágosítást. Tronheim kikapcsolta a videofont, és a tenyerébe temette az arcát. Korábban a képernyő fénye nem okozott ilyen ingerültséget benne. Ez is az idegrendszer elgyengülését mutatja. És Loomer közreműködése alátámasztást nyert. A pszichobionikus érezte, hogy a legfontosabb még hiányzik: a tényleges tudományos alap. Loomer megvádolása ilyen fantasztikus hipotézis alapján, mint a beszélő uborka, nem komoly dolog. Mit lehet tenni? Hogyan lehet igazolni? A szakáccsal folytatott beszélgetés eszébe juttatta, hogy ideje volna enni. Bement a lakószobába. Az asztalon még mindig ott hevert a tegnapi gyümölcs- és zöldséghalom. Talán éppen ezekben rejlik az a hipnotikus méreg, amelyet semmiféle analízissel nem lehetett kimutatni. Miért is ne? Hiszen Loomer a Holdra érkezése előtt is már hasonló problémákkal foglalkozott. Ha feltételezzük, hogy a növényi sejtek befogadják az információt, ez a lehetőség nem is olyan értelmetlen, hiszen az agysejtjeink is ugyanolyan módon épülnek fel... Ez a feltételezés egységes lánccá kovácsolja össze az eddig széteső eseményeket és tényeket. Igen, Loomer, aki annak idején nagy port vert fel azzal, hogy felfedezte a hanghullámoknak a növényi élettevékenységre gyakorolt hatását, emellett tehetséges fajtanemesítő is - képes lehetett jelentős mértékben megnövelni a növények hangérzékenységét, sőt kialakítani azt a képességüket, hogy

akkumulálják a hangot. Igen, ebben a feltételezésben van logika. Nehezebb a dolog a bizonyítékokkal. A nagyszámú pszichikai megbetegedés az állomáson? Túlságosan kényes kérdés, és nem fog elég meggyőzően hatni. Kísérletet lehetne végezni egy szakértői bizottság előtt, előbb azonban fel kell kelteni a bizottság érdeklődését, meg kell győzni őket. Ehhez pedig másféle tények is szükségesek. Stop! És az almák? Azok a bizonyos almák, amelyeket miss Loomer olyan akkurátus pontossággal küldöz a Holdról az unokatestvérének, akiben váratlan matematikai tehetség bukkant fel. És a kertész? Még egy példa a pozitív hatásra, és ez itt van, kéznél. Tronheim megfeledkezett a fejfájásáról. Aha! Az alma stimulálja az analitikai képességeket! Erich felkapta a legnagyobbat, és beleharapott. Ez volt az, avval a különös sáfrányos mellékízzel! Megevett néhányat, rendbe tette a szobát, és ebédet rendelt. Most első ízben ette könnyű szívvel a forró levest, elpusztította a nedvdús sültet, csak a két nyers uborkát tette be egy műanyag zacskóba a tegnap szedettekkel együtt, és behelyezte a termosztátba. Jó lesz majd a kísérlethez, a bizottság előtt, amennyiben Loomernek sikerülne megsemmisítenie a kísérleti szekció termését a bizottság érkezése előtt. Ebéd után egyet szundítva, Tronheim ismét teli volt erővel és energiával. A zuhany alatt elűzte a maradék álmosságot is, aztán felhívta miss Loomert. - Hogy vagy, Elsie? - kérdezte, a képernyőt nézegetve. - Fáj a fejem, és általában, olyan undorom van mindentől... - Gyere ide, szabadalmazott gyógyszerre leltem a fejfájás ellen. - Komolyan ? És segít ? - Tökéletesen. Majd meglátod magad is. - És eddig még nem kínáltad fel? - Azt se tudtam, hogy létezik. - Istenem, micsoda ember! Mindjárt ott vagyok. A várakozás közben Erich felvette a pszichogramját. A görbe teljesen kielégítő volt, a pszichobionikus a kezét dörzsölte

örömében. Ügy látszik, igaza van. A legfontosabbak azonban a tények. Erich találomra behívta néhány páciensét. Aztán megállapodott Lemberggel és Calcottal, hogy munka után találkoznak. Most aztán minden részletében végig keli gondolni az elképzelését, ekkor azonban feltárult az ajtó, és belépett Elsie. - Fáj? - kérdezte együttérző pillantással Erich. - Borzalmasan. Valósággal szétrobban. - Semmi baj, mindjárt meggyógyítjuk. Tronheim átment a lakószobába, és behozott egypár almát. - Egyél almát, Elsie, ez jót tesz a szervezetednek. - Előbb kérem a tablettákat - makacskodott a lány. - Meg aztán nem is szeretem az almát. - Meg kell szeretned. Az alma a gyógyszered. Miss Loomer mérgesen felpattant a fotelból. - Azért hívtál, hogy csúfolódj velem? - Nana, Elsie - Tronheim gyengéden visszaültette. - Túl jól ismerem az állapotodat, hogysem ostoba tréfákat engednék meg magamnak. Higgy nekem, megeszel két almát, és mindjárt sokkal jobban leszel. Persze nem azonnal. Egy-két óra múlva... - Nem értem. - Pedig nagyon egyszerű. Méreg és ellenméreg. Mint abban a régi mesében a kis Mukkról. Milyen zöldséget szoktál enni? Uborkát? - Nem, a paradicsomot szeretem. - Igen, persze, nem uborkát. Nem etethetett téged uborkával. Ma is ettél paradicsomot? - Mondjuk, na és aztán ? Rejtélyekben beszélsz. - A paradicsom, amit eszel, elfojtja az akaratot és az emlékezetet. Miss Loomer a kezébe temette az arcát. - Nem értek egy szót sem. Miért ijesztgetsz? - a hangja könnyes volt. - Elsie, nyugodj meg, kérlek. Lehet, hogy nincs igazam. Paradicsomot, nyilván, nem kapsz nagyon gyakran. És megeszed

118

ezeket a csodás almákat, amelyeket annyira magasztal a te Alfréd unokatestvéred. Jól mondtam a nevét? Elsie felsóhajtott, megtörölte a szemét a zsebkendőjével, és nekilátott az almának. - Most pedig, kedvesem - mondta Erich, amikor a lány végzett az almával -, felvesszük a pszichogramodat. Rendben? Erich óvatosan, akár egy szeszélyes gyerekre, felhelyezte a lányra az érzékelőket, és bekapcsolta a készüléket. - Doktornő, tud olvasni ezekben a cikcakkokban ? - kérdezte, amikor a lány elé tette a friss grafikont. - Tudok egy kicsit, de fáj a fejem. - Bocsáss meg, egészen elfelejtettem. Tudod mit, menj, feküdj le egy kicsit. Talán sikerülni fog szundítani egyet, utána majd beszélgetünk. Erich elkísérte Elsie-t, aztán visszatért a feljegyzéseihez, de dolgoznia már nem sikerült, mert a berregő az első páciens érkezését jelezte. - Jöjjön be, mister Parson. Hogy érzi magát? - Képzelje, doktor, egész jól. - Hát ez nagyszerű. Mondja csak, nem hiányol valamit a táplálkozásban, nem hiányzik, mondjuk, valami különleges, kedvenc étele? - Ugyan, doktor! Itt kitűnő az ellátás. - Mondja mister Parson, vissza tudna emlékezni az utóbbi hét étrendjére? - Erre elég nehéz válaszolni... Mindig van valami új... Ráadásul ezek az állandóan szereplő friss zöldségek... - Friss zöldségek? Éspedig mik? - De hát mit csodálkozik ezen? Hát nem tudja, hogy... - Nem - bocsátkozott bele egy kis csalásba Tronheim. - Nekem úgy látszik, nem jár. - Lehetséges, lehetséges - mondta zavartan Parson -, ámbár, megértheti, eléggé különös... - Nem válaszolt még a kérdésemre emlékeztette Tronheim. - Hát, volt mindenféle. Retek, újhagyma, uborka, paradicsom... - Mindennap ennyiféle?

119

- Bocsásson meg, nem így gondoltam. Az uborka úgy két héttel ezelőtt elfogyott. A retek még előbb. Most főleg paradicsom van. - Köszönöm, világos. Erich feltett még néhány kérdést a munkáról, a napirendről, az álmairól. Miután nyilvánvaló lett, hogy mister Parson pszichikumában semmiféle eltérés nincs, elbocsátotta. A berendelt páciensek kikérdezése után Tronheim meggyőződött arról, hogy az uborka tekintetében ő az egyetlen kedvezményezett. Késő délután Johnny nyitott be a szobába. - Hívatott, doki? - Igen, barátocskám. Volna egy kis kérésem. Nézd meg ezt a limlomot itt a ládákban, és ha lehetséges, állíts össze belőlük egy hordozható magnetofont. Calcott beleturkált a ládákba. - Megvan minden, ami kell. Egypár óra múlva kész lesz. De a saját szobámban jobban tudok dolgozni. - Ahogy akarod, Johnny. Csak legyen meg még ma. - Meglesz, mister Tronheim. Calcott elment. Erich felállt, nyújtózkodott. Elégedett volt az eltelt nappal. Az éjszakai lidércnyomás megszűnt. Felbukkant egy teljesen ésszerű munka-hipotézis, amely nagyjából fedte a valóságot. Gondolta, megnézi, hogy van miss Loomer. Elsie asztalnál ült, és jó étvággyal vacsorázott éppen. Egy külön kistányéron két uborka feküdt. - Tudod, remekül kialudtam magam, és alaposan megéheztem - mondta, és az uborka után nyúlt. - Nézd, milyen pompásak. Erich abban a pillanatban tépte ki a kezéből az uborkát, amikor már éppen a szájához emelte. - Megőrültél? Hiszen ez a beszélő uborka! Nekem szánták. - Ide hallgass! - ugrott fel az asztaltól miss Loomer. - Ebből elegem van! Miféle rémlátomásaid vannak? - Hogy van a fejed? - kérdezte gyengéden Tronheim, mintha nem is hallotta volna a lány heves kitörését.

- Elmúlt... - mondta zavartan Elsie, akit Erich hangja teljesen lefegyverezett. - De magyarázd meg már végre, miről van szó. Elvégre orvos vagyok és... - Megmagyarázom, kedves, egy kicsit később. Befejezted a vacsorát? Akkor gyerünk. - Megint pszichogram? - Igen. És hiába mosolyogsz. Ez az egyetlen meggyőzési eszközöm a számodra. Amikor a felvétel elkészült, Erich az asztalra tett két pszichogramot. - Nos, kedves doktornő, valaki azt mondta nekem, hogy eligazodik a pszichogramokon... Az elsőt négy órával ezelőtt vettem fel. Nézd, milyen tompák a csúcsok itt... Mit jelent ez? - Hát, bizonyos idegközpontok elfojtását. - Nem bizonyosakét, Elsie, hanem egész pontosan meghatározottakét: az akaratét és az emlékezetét. Na most, mint orvos, mondd meg nekem, milyen betegség idézhet elő ilyen eltéréseket? - Ezeknek az agyterületeknek a közvetlen traumája, alkohol vagy kábítószer. És, persze, az általános idegkimerültség. - Jól van. És milyen gyorsan lehet helyreállítani az elváltozást? - Helyes diagnózis esetén két-három hét alatt. - Akkor most nézd meg a második pszichogramot. Azt most, az előbb vettem fel. - Lehetetlen! Szóval teljesen egészséges vagyok? - Nem, nem egészen. A csúcsok, bár tisztán kirajzolódnak, lemetszett trapéz alakú görbéből emelkednek ki. Egyél almát, Elsie! - Nagyon furcsa - mondta Elsie elgondolkodva. - És mivel magyarázod te mindezt? - Te nagyon jól tudod, milyen kísérleteket folytat az apád. - Tudom: a hangrezgések hatását vizsgálja a növényeken. - És olyan fajták nemesítésével is foglalkozik, amelyek érzékenyebbek a

hanghatásokra - tette hozzá Erich. - így van? - Mondjuk - hagyta rá Elsie. - És milyen következményekre vezethet ez a fajta növénynemesítés? - Megnő a terméshozam, javulnak az ízek... Nem tudom, talán még más is van... - Hát ez az! Van még valami más is! Ez a más pedig az, hogy a növény információt vesz fel, és felhalmozza a gyümölcsében. - Azt gondolod, hogy apának sikerült olyan fajtákat kinevelnie, amelyek... - Elsie elhallgatott, félt fennhangon kimondani a gondolatot, amely túlságosan képtelennek tűnt. - Igen - felelt keményen Tronheim. - De hát ez lehetetlen I - Na és a te Alfréd unokatestvéred a hirtelen jött matematikai tehetségével? Kicsit furcsa szeszély, nem igaz, a Holdról küldeni almát a Földre! Az a dolog nyitja, hogy a Földön ilyen alma nincs. Te magad is annak köszönheted a gyógyulásodat ! Elsie elgondolkodott. A pszichobionikus nem zavarta. Miss Loomernak jóval több végiggondolni valója van, mint neki. A lány jobban ismeri a körülményeket az állomáson, a szeme előtt kifejlődött betegségek kórtörténetét és sok más egyebet, amit most újra át kell nézni. Erich tisztában volt azzal, hogy az egyetlen esélyt, hogy meggyőzze a bizottságot a kísérlet elvégzésének szükségességéről, az adja neki, ha a lány támogatja, de vajon szembefordul-e az apjával? Borzasztó dolog az, amit mondasz - törte meg a csendet Elsie. - De ugyanannyira fantasztikus is. Az ajtólámpa felvillant, és megszólalt a berregő. - Biztos a kertész - súgta Erich. Átmennél a másik szobába? - Igen, persze, ha zavarok. Elsie csöndesen kiment az ajtón. Tronheim kinyitotta a bejáratot. - Jöjjön be, mister Lemberg. Hogy érzi magát? - Köszönöm, kitűnően. - Nagyon örülök. És mi van a memóriazavarokkal ?

120

- Azóta nem fordult elő. Nagyonnagyon hálás vagyok önnek, doktor. - Azt hiszem, az én segítségem nem a legfontosabb tényező volt - nevette el magát Tronheim. - Minden a táplálékon és az egészséges életmódon múlik. - Nagyon találó megjegyzés, doktor. Vegyen például engem. Mértékletesen étkezem, növények között dolgozom, azok meg, mint ismeretes, oxigént lélegeznek ki. Ezért aztán én jobban érzem magam, mint a többiek. - Na és, bocsásson meg a kíváncsiságomért, milyen növényi táplálékokat kedvel leginkább? - A gyümölcsöt, fiatalember, a gyümölcsöt, nem pedig a főzelék- és zöldségféléket. Legjobban az almát szeretem, és nem is akármelyiket, hanem a sáfrányosat. Hoztam is önnek. Csemegézzen belőle. Lemberg kirakott egy csomag sáfrányalmát. - Köszönöm - örvendezett tiszta szívből Erich. - Igazán nagyon köszönöm. De, elnézést a háborgatásért, mondja, akkor, amikor az az eset történt... nem evett valami zöldséget? - De igen, tudja, megettem két paradicsomot. Biztosan tévedésből küldték nekem. Mister Loomer jól tudja, hogy én nem szeretem az ilyesmit. - Pontosan emlékszik, hogy akkor volt? - Már hogyne emlékeznék? Hiszen mondom, valami hiba történt. Ha nekem kell valami, szedek magamnak. - Na és mi van a matematikával? - Bármilyen különös, doktor, ebben is igaza van. Meg fogom kérni mister Loomert, hogy engedjen nyugdíjba menni. Pénzt kerestem már eleget. Visszamegyek a Földre, és a mű-algoritmusok megoldásával fogok foglalkozni. Tudja, rendkívül érdekes probléma I - Az ilyen késői szerelem mindennél erősebb. És nem próbált rájönni, honnan támadt ez a váratlan matematikai tehetsége? Az öreg elgondolkodott, a fejét csóválta.

121

- Ne nézzen bolondnak, de én azt mondanám, hogy ebben részben mister Loomer kísérletei a bűnösek. - Hogyhogy? - Tudja, a szekcióban, ahol ezek az almák teremnek, mister Loomer elhelyezett egy magnetofont, amely matematikaleckéket ad le. Nagyon világosan megmagyaráznak mindent. Tudja, ez afféle hipnózis. Én meg már sok éve dolgozom mellette. Akarom, nem akarom, hallgatom. Persze, ez aztán hatott rám. Igaz, mister Loomer mindig azt tanácsolja, hogy kapcsoljam ki. A többi szekcióban meg is teszem, ott más program megy. Néha belehallgatok - elfog a szorongás. Ahogy elkezd ott beszélni a Földről, az egész lelkem elszomorodik, futnék, repülnék innen. Erich csak hallgatta, nem szólt közbe. A diadalhoz most már a siker érzése is társult. A kertész elbeszélése aranybánya. Hát ha még a segítségét is megkaphatná I - Szóval, minden szekcióban ott vannak a magnetofonok ? - Miért volnának mindegyikben? Csak a kísérletiekben. Azok teljesen külön vannak elhelyezve. Mister Loomer nem szereti, ha valaki oda dugja az orrát. Úgyhogy, doktor, nehogy kiadja az öreget, ne beszéljen senkinek sem a kísérletekről. Erich bólintott. A kertész elköszönt és elment. Erich bezárta az ajtót, és kiengedte Elsie-t a búvóhelyéről. A lány szórakozottnak és zavartnak látszott. - Nos? - kérdezte Tronheim. Hogy tetszik egy teljesen objektív és eléggé jól értesült ember beszámolója? - Az ő szavai semmit sem bizonyítanak - mondta halkan, de határozottan Elsie. Hiszen ő közvetlenül kapta az információt. - Nem, csak még nem jött rá, hogy az információt nem csupán kívülről kapja, hanem, hogy úgy mondjam, belülről is. Maga az a tény, hogy az összes kísérleti szekcióban van magnetofon, már sok mindent elárul. - Semmit nem árul el. Tegyük fel, hogy a kísérletekhez egyszerűen csak alacsony hangfrekvenciára volt szükség, és erre a

célra egy hipnopedagógiai matematika tanfolyam felvételét használta. És akkor mi van ? - Csak az, hogy a növények felvették az információt, és valamilyen módon továbbadták az embereknek, köztük például Alfrednak. - És ha csak véletlen egybeesés? - Nem volna rossz. De sajnos, egész tömeg negatív pszichikai ráhatási esetre van példánk. Itt vannak azok a beszélő uborkák! Olyan programot kaptak, hogy az információs töltésükkel az idegrendszer traumáját okozzák. - Nem, ez valami képtelen rémlátás. - Rémlátás? De hát erről igen könnyű meggyőződni, legalábbis, amíg az apád nincs itthon. Ha tényleg vannak ott magnetofonok, akkor... - És ha nincsenek? - Akkor nekem itt nincs több keresnivalóm, pakolok, és szedem a sátorfám... Elsie habozott. Egyrészt nem akart még egyszer belépni a melegházba, másrészt viszont szomjazott az igazságra, bár ugyanakkor félt is tőle. - Jól van - mondta bizonytalanul. Nézzük meg. - Most mindjárt? - Nem - válaszolta töprengve Elsie inkább egy kicsit később, amikor minden lecsendesedik. John Calcott teljesítette az ígéretét. A magnetofon elég kicsi lett ahhoz, hogy zsebre lehessen tenni. Tronheim kipróbálta a készülék érzékenységét különböző távolságú hangforrásokkal. A felvételek teljesen kielégítőek voltak. - Minek önnek ez a magnó, doki? kérdezte Calcott, miközben a művében gyönyörködött. - Tudod, Johnny, lehetnek bizonyos szolgálati kellemetlenségeim, ha nem vagyok elég körültekintő. Előfordulhat, hogy nem tudom elkerülni az összecsapást az állomás igazgatójával, és akkor jobb, ha megvan a felvételem a beszélgetésünkről. - Verekedésre készül, doki?

Erich ravaszul kacsintott. - Mit lehet tenni? Ahogy a görögök mondták: „Szeretem Platónt, de az igazságot még jobban." Miss Loomer már várta a szobájában. - Hol a csodában voltál? - kérdezte, s közben idegesen simogatta a halántékát. Erich keményen a lány arcába nézett. - Ahogy így elnézlek, nem az életed legszebb estéje. - Mit számít ez... - Félek, hogy számít. A legjobb formában kell lennünk. Kapjunk be két-két almát, nézzünk meg valami szórakoztató műsort... Elsie tűnődve nézte az almáját, mintha a gondolataival be akarna hatolni a gyümölcs sejtjeibe, ahol a zamatos nedven kívül még valami idegen információ is van. - Hát igazán lehetséges volna? Végighaladtak a folyosón, és a melegház közönséges részét maguk mögött hagyva, megálltak az első szekciónál. Erich észrevétlenül megindította a zsebmagnetofont - felvétel. Csörögtek a kulcsok, az ajtó feltárult. Paradicsomok százai nőttek itt teljes békében. Kevés volt az érett gyümölcs. Elsie megkönnyebbülten fellélegzett: a szekcióban teljes, mélységes csend honolt. - Hol vannak hát a magnetofonjai, fantaszta úr? - kérdezte gúnyosan. - Amíg az ajtó nyitva van, ki vannak kapcsolva. Csukd be az ajtót kulcsra. Figyelj csak. Erich becsukta az ajtót, és azonnal felhangzott a monoton suttogás: .....NE ÖNFEJŰSKÖDJETEK, AZ OSTOBASÁG. AZ ENGEDELMESSÉGNEK MAGASRENDŰ ÉRTELME VAN. MEGSZABADÍT BENNETEKET A TÉPELŐDÉS KÍNJAITÓL, ÉS KÖNNYEBBÉ TESZI AZ ÉLETET. HALLGASSATOK A BELSŐ HANGRA, AZ ÖSZTÖNRE, NE TÖPRENGJETEK A TETTEKEN, AZ ÉLET EGYHANGÚ, MINEK VISSZAEMLÉKEZNI A TEGNAPRA..."

122

- Ez a te programod, Elsie - mondta komoran Tronheim, és megérintette a lány vállát. - Mi az? Mit mondtál? - szakította ki magát felriadva a kábulat tapadós pókhálójából a lány. - Ne haragudj, azt hiszem, nem aludtam ki magam. - Azt mondom, menjünk - Erich kinyitotta a szekció ajtaját. - Túlságosan érzékeny vagy erre a programra. - Azt gondolod, hipnózis? - Te még mindig kételkedsz? Elég, ha csak meghallod ezt a hangot, már transzba esel. Azt hiszem, jobb lesz, ha nem hallgatod végig ezt az egészet. - Nem. Meg kell győződnöm a valóságról. Szekcióról szekcióra jártak. A programok nem voltak valami túl változatosak. A kilenc szekcióban mindössze háromfajta növény termett: paradicsom, uborka és alma. Minden fajtánál két egymás utáni szekcióban előnevelés folyt, a harmadikban pedig megerősödtek az örökletes tulajdonságok. Mindez különös élességgel volt látható az almaszekció programjaiban. Az első almaszekcióban az almafák az általános iskolai matematikaanyagot tanulták, a másodikban a magasabb matematika tételeit, a harmadik pedig a modern számítási módszerekkel ismertette meg a növényeket. Pszichológiai szempontból az uborkák programja volt a legkörmönfontabb. Felzaklató fényjátékkal kísért zagyvaságok váltakoztak meleg líraisággal és meghittséggel; halk suttogásra vérfagyasztó kiáltások következtek. Felismerhetően követték egymást a divatos vadnyugati felvételek, a klasszikusok és utánuk újra meg újra a hipnotikus suttogás. A körséta végére Elsie teljesen összeomlott. Szótlanul mentek vissza Erich szobájába. A küszöbön Elsie megtorpant. - Én hazamegyek, Erich. Végig kell gondolnom az egészet, és valamire el kell határoznom magam. Tronheim nem tartóztatta. Most, hogy meggyőződhetett a hipotézise helyességéről, előtört belőle az elmúlt

123

napok minden fáradtsága, na meg a kísérleti szekciók végigjárása sem múlt el nyomtalanul: tudat alatt hatottak rá a hipnotikus programok, ha nem is olyan mértékben, mint Elsie-re. Erich levetkőzött, és lefeküdt aludni. Mindenekelőtt feltétlenül ki kell aludnia magát. Túlságosan világosan állt előtte a helyzet, az állomás igazgatójával megvívandó harc minden nehézsége. Egy óra volt már csak hátra a menetrend szerinti járat érkezéséig, és Tronheim még mindig nem tudta semmire sem elhatározni magát. Egyrészről Loomer felfedezése hatalmas érték az emberiség számára. A biológiai stimulálás segítségével a lángelmék egész seregét lehet nevelni a tudomány, a technika, a művészet számára... Minden a programon múlik. Ha egy olyan fafej, mint Alfréd Loomer rendkívüli tehetséget kap, mi lesz egy már eredetileg is tehetséges fiatalból? Viszont Loomer professzor felfedezéséből könnyen valami titkos fegyver lehet, ahogy ezt egyébként ő maga is megvalósította; zúgolódás nélkül robotoló munkaerőt lehet nevelni vele, korlátolt, morális korlátokat nem ismerő s ezért irgalmatlan, de ugyanakkor fegyelmezett katonákat. Erich a fejét fogta a nagy tépelődésben. De mi tartja vissza a döntő lépéstől? A bizonyítékok. A konkrét, súlyosan terhelő bizonyítékok. Maga, Tronheim meg volt győződve arról, hogy az összes ideg-összeomlásos esetet a beszélő uborka idézte elő, de arra, hogy Loomer használta fel ezeket a szörnyű stimulátorokat, semmi bizonyítéka nem volt. Igen, haladéktalanul cselekedni kell: Elsie hallgatására nem szabad számítani, őt túlságosan felzaklatták apjának feltárult titkai. Elég, ha Loomer eltávolítja a szekcióból a magnetofonokat, és egyetlen bizottság se köthet bele. Erichet agyalágyult hülyének fogják bélyegezni. Éljen a meghatalmazásával, és tartóztassa le Loomert... De meg tudja-e győzni a későbbiekben a bizottságot? Ha nem, egy ilyen kockázatos lépés a karrierjét szegheti. Így aztán minden határozott elképzelés

nélkül indult el Tronheim a zsilipkamra felé. Dübörgés hangzott fel. Ray hű maradt önmagához. A holdjáró pontosan a menetrend szerint gördült be a zsilipkamrába. Erich türelmetlenül várta végig, hogy a gépet lemossák és megszárítsák. Végre megnyílt az ajtó, és megjelent Loomer professzor. Kissé zavartan bámult a pszichobionikusra. - Mivel érdemeltem ki ezt a megbecsülést? - Mint látja, teljesen egészséges vagyok, Herr Professor - fordult hozzá németül Tronheim -, és ebben az ügyben volna beszélnivalóm önnel. - Valami komoly? - kérdezte Loomer, mintha észre se venné az ironikus hangnemet. - Ön nagyon jól tudja - Erich alaposan megnyomta az „ön" szót -, hogy elegendő komoly adat nélkül nem fordulnék önhöz. - Jól van, gyerünk. A dolgozószobájához érve a professzor kulcsot vett elő, elfordította a zárban, és csak ezután állította be a nyitókódot. - Nos, mi közölnivalója van?

- Mindenekelőtt az, hogy az ön módszere az én esetemben nem érvényesült, professzor úr. - Nem értem önt. Beszéljen világosabban. - Nagyon is jól ért engem. A központi bázisra érkező roncsok, ez az ön keze munkája, de Kelvin az utolsó áldozata volt, erre a szavamat adom. - Ide hallgasson, mister Tronheim! Nekem nem először van alkalmam efféle vádaskodásokat hallani, de hogy ilyen arcátlan módon álljanak velük elő, az... - Fölösleges komédiáznia, Loomer. Maga nagyszerű színész, arról meggyőződhettem, de hát maga is elismerheti: az, hogy én tökéletesen egészséges vagyok, azt jelenti, hogy elvesztette a játszmát! - Nos, hát éppen kezdek kételkedni abban, hogy ön tökéletesen egészséges. - Ah, úgy? - dühödött meg Erich. Akkor hallgassa meg ezt. Elővette a zsebéből a kis magnetofont, és bekapcsolta. - Az ön felvételei semmit nem bizonyítanak - vágott vissza rendíthetetlen nyugalommal Loomer.

- Úgy gondolja ? Hát akkor tegye hozzá az ön biológiai munkásságát, a beszélő uborkák programját és felhasználásuk következményeit, és végül, a vizsgálati kísérletet, amelyhez, hála az ön gondoskodásának, kitűnő anyagom van, és ez már több bizonyíték, mint amennyi szükséges. E pillanatban váratlanul kinyílt az ajtó, és két ember lépett be az irodába. A hatalmasan fejlett vállak és a tekintélyes öklök a belső szolgálat munkatársaira utaltak. A markos fickók rávetették magukat Erichre, ő azonban előrántotta a zsebéből a különleges kártyát, mire megtorpantak. - Na, mi lesz? - emelte meg a hangját Loomer. - Teljhatalmú megbízatási kártyája van, igazgató úr. Erich felállt a karosszékből. - Eltávolítóm önt a hivatalából, mister Loomer. A különleges bizottság megérkezéséig szigorú házi őrizetben lesz. Senkivel nem beszélhet, nem levelezhet. A legkisebb érintkezésért, akár a lányával is, teljes felelősséget kell vállalnia a különleges bizottság előtt. Az élelmiszeradagját csak az én kezemen keresztül kaphatja meg. Világos? - Igenis. - Vezessék el. Tronheim egypár percig mozdulatlanul ült, végiggondolta a történteket. És ő még habozott, mi legyen Loomerral! Egy professzor egy bűnöző pszichikumával! Az ilyen nem riad vissza a gyilkosságtól. Amíg Erich rágta magát, hogy aljasságot követ el azzal, hogy magnetofonra veszi a professzor beismerését, az behívta ezeket a fickókat, és csak a teljhatalmú megbízott igazolványa mentette meg az elzárástól; hogy a későbbiekben mi történt volna, nem nehéz elképzelni. Loomer bármi áron az őrületbe kergette volna, akkor meg beszélhet, amit akar! Erich felállt, és fel-alá járt a dolgozószobában. Most pedig feltétlenül ki kell hívni a különleges bizottságot, de persze nem használhatja a szokásos hírközlő csatornákat. Felhívta a garázst. A képernyőn az ügyeletes arca jelent meg. - Mondja csak, a központi járat nem ment még el ? - Nem, uram, most végezzük a karbantartást.

125

- Hívja ide O'Brian gépészt. - Igenis, uram. Tronheim türelmetlenül dobolt az ujjával, míg végre feltűnt a képernyőn a vezető jól ismert arca. - Ray, barátom, el kell küldenem egy cédulát a központba. Elvihetnéd? - A rendes postát is elviszem, doki - sértődött meg O'Brian. - Tudod, ez egy bizalmas üzenet. Azt szeretném, ha személyesen a címzett kezébe adnád át. - Jól van, doki, úgy lesz. De siessen, egy óra múlva indulok. Erich megírta a hivatalos jelentést és egy rövid beszámolót a részlegvezető, Korrens részére. Két külön borítékba zárta, és sietett a garázsba. Ray már az útra kész gép mellett várt rá. - Na, minden jót, doki! Úgy látom, magánál minden rendben. - Köszönöm, Ray. - Tronheim melegen megszorította a vezető kezét. - A segítséged nélkül nem úsztam volna meg. - Szóval elkapta, doki? - Ettől még messze vagyunk, barátom, de egyet s mást már megtettem, és ez a fontos. Mindkét borítékot személyesen a főnökömnek, Korrensnek add át, a pszichoterápiái intézetben. Biztosan ismered. Olyan magas, betegesen sápadt arcú férfi. Ray bólintott, eltette a leveleket a kezeslábasába, és bemászott a vezetőfülkébe. Aztán eszébe jutott valami, és kidugta a fejét. - Doki, hoztam magának élelmiszert is. - Köszönöm, Ray, de neked csak részben volt igazad. Most már nincs szükségem az élelmiszeredre. - Vigyázzon magára, doki! Tronheim búcsút intett. A holdjáró nekilódult, és begördült a zsilipkamrába. SZÉKELY SÁNDOR FORDÍTÁSA

Többnyire fiatalok. Nagy hajúak, szakállasak. Mappát hoznak a hónuk alatt, kinyitják, kicsit zavartan mutogatják vázlataikat, festményeiket, rajzaikat. Szeretik a sci-fit - mondják örülnének, ha megjelenhetnének a Galaktikában, vagy címlapot rajzolhatnának a Kozmosz fantasztikus könyveihez. Bradbury novellái vagy Asimov regényei indították el a képzeletüket. Vagy Verne vagy Wells vagy Borges, vagy Jefremov vagy Jókai vagy valaki más. Vagy nagy általánosságban a sci-fi... / Észrevették, hogy grafikai és festői ideáljaik irodalmi megfelelője a tudományos-fantasztikus irodalom. Aprólékosan, precízen rajzolnak, ösztönösen érzik vagy tudják, hogy a látomást pontos, „reális" ábrázolással kell közvetíteni. / Mutassuk be egyiküket. / Szabó Zoltán 1954-ben született. Babarcon, Bolyon járt iskolába, aztán beiratkozott a Pécsi Tanárképző Főiskolára rajz és biológia szakra, önéletrajzában hálásan emlékszik tanítóira. Kőibe Mihályra és Pandúr Józsefre. És Dürerre, Kondor Bélára, Szalay Lajosra. Találkozott a sztereomikroszkóppal. Csodálatos világba látott. Fantasztikus világba, amelyet a tudomány nyitott ki előtte. / Legyeket ábrázoló finom ceruzarajzokat hozott a szerkesztőségbe. Ezek a legyek mintha Wells híres tápszeréből, az „istenek eledeléből" ettek volna. Nagy-nagy legyek. Majdnem akkorák, mint a tenyerem. Tökéletes portrék. Elégedett lehet velük nemcsak a Magyarország Állatvilága sorozat tudós szerkesztője - mert neki készültek -, hanem még maga Belzebub is, a „legyek ura". Gyönyörű állatok, de nem szívesen találkoznék ekkora élő példányaikkal. / Ebből a világból - mondta Szabó Zoltán - nem volt nehéz a tudományos-fantasztikus irodalomhoz közeledni. Szerencsére olyan novellákat olvashattam, amelyek formavilága rajzolásra késztetett... / Reméljük, hogy Szabó Zoltán szerencsés találkozása a sci-fivel örömöt szerez a Galaktika olvasóinak is. Reméljük, hogy illusztrációinak egyéni jellegzetességei megragadják olvasóinkat. Figyelmet érdemel. / Elmondta, hogy a festésen kívül érdekli a rajzfilm, „mert abban semmi sem lehetetlen", és hogy mintázással meg faragással is foglalkozott. / Babarcon egy téglagyár agyagfalába tíz méter magas, két méter hosszú domborművű frízt faragott. Színes frízt, valami olyasmit, mint az egyiptomiak, a maják, a khmerek. Mennyi lehet egy ilyen agyagba faragott dombormű élettartama? Mi lesz belőle, ha jön az eső, a szél, a hó. a fagy? / A gesztus egyszerre játékos és keserű, nevetséges és tiszteletre méltó, lehetetlen és reményteljes. Korszerű. Mozdulat, amelyből a modern művészet minden problémáját kiolvashatjuk. Kuczka Péter

A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége Bp. VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Bp., Postafiók 43.

ISSN 0133-2430 Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Futaki József Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Gergely István 39 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 2879-e-7779

Készült a Zrínyi Nyomdában (77.1049/1) rotációs ofszetnyomással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia." Jacques Bergier „A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem irodalom a szó igazi értelmében." Fred L. Polak „Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak összességét." Michel Bútor „A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül, egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig." Dr. Otakar Chaloupka „A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű szerinti értelmezésétől." Julij Kagarlickij „A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen." Jacques Bergier Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft