GALAKTIKA 54 Tudományos-fantasztikus antológia

GALAKTIKA 54 Tudományos-fantasztikus antológia

TARTALOM Kuczka Péter: Opriţă Mircea Opriţă: Az egyszarvú jele (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Viaszmodellek (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Civilizáció (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Üres marokkal (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Virág a kapitánynak (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Másik jövő (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: A küszöbök éje (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: ítélet (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Hintajáték (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: Trambulinugrás (Veress Zoltán fordítása) Mircea Opriţă: A Möbius-gyűrű (Dáné Tibor fordítása) Fazekas László: A titokzatos növények Szentmihályi Szabó Péter: Az üzenet Kötetünk képeiről (K. P.) Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedelet és a belső illusztrációkat Varga Pál készítette

© Kuczka Péter editor, 1984 A válogatás az alábbi kötetek alapján készült: Mircea Opriţă: Semnul licornului; Plinul si gólul; O floare pentu capitan; Trambulina; Inaiul lui Möbius. In: Mircea Opriţă: Semnul licornului. Editura Albatros, Bucuresti, 1980 Figurine de ceara; Noaptea pragulirol; Judecatorii. In: Mircea Opriţă: Noptile memoriei. Editura Albatros, 1973 et Mircea Opriţă: Figurine ’de ceara. Editua Oacia, Cluj-Napoca, 1978 Cjvilizafie; Viitorul al doilea; Balens. Kéziratban.

KUCZKA PÉTER

OPRIŢĂ

Jönnek az újak, az úttörők nemzedéke mögött nyugodt léptekkel közelednek a „negyvenesek”, asztalra teszik műveiket, regényeket, novellákat, néha verseket, felkészültek és tájékozottak, nem nézik ájult áhítattal a nagyok teljesítményét, nem rajonganak senkiért, tárgyilagosak és komolyak. Nekik már természetes közegük a science fiction, túl vannak a felfedezések izgalmán, túl azon a korszakon, amikor még minden kis hír, minden új film, novella vagy regény lelkesedést keltett, s a találkozás az új világgal ámulatba ejtette az embert. Értékrendjük is más. Hűvösen elhárítják a sci-fi olcsó eszközeit, nem nagyon érdeklődnek a kalandos „űroperettek” után, bár nagyrészt azokon nőttek fel, nekik a tudományos-fantasztikum nem irodalmon kívüli, hanem irodalmi jelenség, amelynek helye ott van a legjobbak mellett. Járatosak az elméleti kérdésekben, a strukturalizmusból, a szemantikából, a mesekutatásból vett érvekkel vitáznak, úgy vélik, hogy a science fiction inkább a felvilágosodás irodalmához, a filozófiai mesékhez és az utópiákhoz kapcsolódik, s nem a tudományos ismeretterjesztéshez vagy a tudományos-technikai forradalomhoz. Ők már akkor találkoztak a science fictionnal, amikor kezdte elveszteni illúzióit. Ebben találták meg a mondandóik közléséhez alkalmas formát. A rajongók mozgalmai nem nagyon érdeklik őket, ebből a gyermekbetegségből korán kigyógyultak, de ott vannak a „profik” nemzetközi találkozóin, csillog a szemüvegük, és háromnégy nyelven társalogva kötnek barátságokat és üzleteket. Írásaik általában színvonalasabbak, mélyebbek, tartalmasabbak elődeikénél, akik még az űrhajókat, a robotokat, az idegeneket, a szörnyeket és a lézerfegyvereket csodálták. Ők az embert csodálják, és társadalmi konfliktusait, vágyait és csalódásait. Elődeiknél érzelmesebbek és szubjektívebbek, ezt azonban titkolják, és jól megmunkált, néha egyenesen bonyolult formák mögé rejtik. Közelebb érzik magukhoz Wells, Huxley, Zamjatyin vagy Orwell rémlátásait, mint Verne és társai optimizmusát. Szívesen keverik a science fictionnal a szatírát, a groteszket és az abszurdot, náluk hamarabb elképzelhető, hogy egy ember pincebogárrá változik, mint az, hogy a Cygnusról vagy az Androméda-ködből óriási bogarak érkeznek a Föld meghódítására. Jönnek ezek a „negyvenesek”, mindenütt a világon, a szocialista országokban is. Romániában Adrián Rogoz, Ion Hobana, Vladimír Colin árnyékából lépnek elő. Közülük való kötetünk novelláinak és verseinek szerzője, Mircea Opriţă is. Életrajza szinte csak helynevekben tér el kortársaiétól. Temesváron született 1943. október 25-én, de kora gyermekkorától Kolozsváron él, ezt tekinti szülőhelyének. A háború után szülei elváltak, így kitapasztalhatta a világnak nemcsak napfényes, hanem árnyékos oldalát is. Az olvasás menekülés volt számára, és szenvedéllyé vált. Tízéves korában jutalomkönyvet kapott az iskolában, Verne Gyula Rejtelmes szigetét. Csak természetes, hogy a csodálatos könyv gátakat döntött s világokat nyitott ki előtte. Nem sokkal később paleontológiái és csillagászati könyvek kerültek a kezébe, és a Rogoz szerkesztette science fiction sorozat füzetei. Képzeletét felgyújtották a kozmikus perspektívák, nem csoda, hogy tudományos-fantasztikus novellákat kezdett írni.

Először, 1960-ban, versei jelentek meg. A kolozsvári egyetemen nyelvészetet tanult, 1961 és 1966 között, s rávetette magát a „főáramlat” irodalmára, olvasott Eminescut és Whitmant, Shakespeare-t és Moliére-t, Gogolt, Adyt, Blagát, Hašeket, Mark Twaint, Swiftet, Cervantest, Poe-t, Hemingway-t és Wellset, egyszóval a világirodalmat. És ráébredt arra – ő írja így önéletrajzában –, „hogy a világon az egyetlen érdekes irodalom a science fiction”. Tizenöt év alatt több mint ötven elbeszélést és novellát írt, minden új könyve – ezt kritikusai mondják – értékesebb és jobb volt az előzőnél, a román science fiction univerzumában nagyon gyorsan hírnevet szerzett. 1966-ban jelent meg első kötete, a Találkozás a Medúzával, ezt követte 1970-ben a világűr meghódításáról írott humoros és szatirikus regénye, az Argonautika, 1973-ban Az emlékezet éjszakái, 1976-ban az Igazság a kimérákról, 1978-ban a Viaszmodellek és 1980-ban Az egyszarvú jele. Számos nemzeti és nemzetközi díjat kapott költészetéért és novelláiért, mert „igazi” irodalmat is ír, többek között színdarabokat a bábszínháznak. Hosszabb ideje foglalkozik Wells utópiáival és antiutópiáival, róluk szóló könyve befejezés előtt áll. Évek óta szerkesztője a Dacia Kiadónak, ott jelentette meg a román science fiction irodalom antológiáit, magyarul Az átlépett látóhatár (1975), németül a Die beste aller Welten (1979) címmel. Nős, két gyermek apja, szeret utazni, kóborolni, olvasni. Angol, francia, olasz és néha spanyol science fictiont olvas, éjszaka ír. „Van néhány barátom – fejezi be önéletrajzát –, és gondolkozunk a jövőről most és mindenkor.” Kötetünkben megjelenő verseit, elbeszéléseit maga válogatta, ízlésével, ítéletével teljesen egyetértettünk. Örülünk, hogy a Galaktikának ezt a számát a tehetséges és rokonszenves kolozsvári román író bemutatásának szentelhetjük, s korábbi román számunk után ezekkel a sikerült írásokkal is gazdagíthatjuk ismereteinket a szomszéd nép irodalmáról. Nem titkoljuk azt a reményünket sem, hogy törekvésünk előbb-utóbb kölcsönössé válik, s a személyes barátságon túl irodalmi és kulturális barátsággá emelkedik.

MIRCEA OPRIŢĂ AZ EGYSZARVÚ JELE George Biris Delafrata hozzám jutott iratai között, amelyekkel nem tudom, mit kezdhetek, ámbár hogy szabaduljak Catinca asszony rettenetes szájától, megígértem neki a közbenjárásomat kiadatásuk érdekében – nos, a mondott iratok között van néhány egészen meghökkentő lap. Nem tagadom, hogy ezek meglepetést jelentettek számomra mint ahogy nem tagadtam kedélyes kétkedésemet sem egypár barátom előtt, amikor úgy nézett ki, hogy amolyan adminisztrátorféléje leszek az öreg hagyatékának, miután olyan nagyszerűen különös körülmények között kerültem kapcsolatba vele, pontosabban az ő létezésével. Egyetértek volt kollégámmal, Ianculescuval, a ta-

lálkozás egyik szemtanújával abban, hogy életünk egyik legnagyobb élményéről maradtunk volna le ha nem fogadjuk el az egyikünket sem lelkesítő meghívást, s ha vonakodva is, de nem lépünk be a házba, melynek falai között az elmúlt tizenegy év – hogy csak erről az időszakról beszéljek – legfurcsább élménye várt ránk. Erről azonban később. Most újra itt ülök G. B. megsárgult papirosai, pontosabban az engem érdeklő lapok előtt. Lelkiismeretesen átnéztem az egészet, még azokat is, amelyeken penész telepedett meg, és valami megrágott (egér vagy pincebogár), s amelyeket Catinca asszony sem tartott túl sokra. Ezt nem a tartalomra értem, mert a jó hölgy, noha százszázalékos tudatlansággal áll szemben a szöveggel s a benne előforduló képletekkel, a tartalom zsenialitásáról szentül meg van győződve, lévén szó tiszteletre méltó atyja művéről; az iratok egy részének állapotára értem, hogy Catinca asszony elégedetlenkedett vele – és joggal, hiszen ezek évekig hányódtak padláson, pincezugban vagy pedig egy nagy, díszes íróasztal fiókjainak mélyén, mely íróasztal konkrét tárgyi bizonyíték arra, hogy a múlt század jeles kézművesei néha giccseket is alkottak. Először nem ígértem semmit, csak azt, hogy megnézem az „anyagot”. S az volt a benyomásom, hogy könnyelmű vállalásomat bőségesen teljesítettem, amikor belső ellenkezésemet legyőzve szétválasztottam a penész és nedvesség együttes hatása folytán öszszetapadt papirosokat, sorrendbe raktam őket, s elolvastam, ami olvasható volt belőlük. Kiválogattam néhány érdekesebb részletet, s közben egyszer csak azon kaptam magam, hogy a jó hölgy szájától való félelmemben elvállalt dolog érdekelni kezd. Soha nem hittem volna, hogy ilyen szorgalmasan nyálazok majd át egy bőröndnyi ócska, már első pillantásra bizalmatlanságot keltő firkálmányt; eléggé torkig vagyok a saját szakmám kontárjaival és dilettánsaival ahhoz, hogy a más szakmákban jelentkezők se hiányozzanak nekem. G. B. Delafrata – ez az igazság – egyszerű autodidakta volt, és számos tekintetben fajtiszta dilettáns. Tanúság erre elsősorban iratainak halma: a régi irkalapok, melyeken különféle közleményeket jegyzetelt ki, másod- vagy harmadkézből származó adatokat, több évtizeddel publikálásuk után, s özönvíz előtti tankönyveket kivonatolt, melyek közül egypárat meg is találtam aztán a Catinca asszony által konyhává alakított laboratórium egyik sarkában, egy rakás üveg mellett. De tanúság az a temérdek haszontalan tárgy is, amelyek előállításába az öreg sok fáradságot, munkát és gondolatot ölt, s amelyek többnyire egy feltalálni óhajtott örökmozgó változatai: golyós kerekek, kis malomfélék s egyéb ilyen játékok, rajtuk funkciótlan, de gazdag és finom faragással. Ez a faragás arra vall, hogy G. B.-nek bizonyos esztétikai igényei is voltak, s ezeket úgy elégítette ki, ahogyan paraszti lelkének jólesett: a népművészet eszközeivel és annak motívumkincséből merítve. De egyszerűen bele is fáradhatott néha az örökmozgó rejtélyének kutatásába, s ilyenkor elővette a bicskáját, és faragni kezdte játékszerei fáját. Egy füzete tele volt ügyetlen vázlatokkal, tintaceruza- és utóbb bizonytalan színűre vált tintarajzokkal, melyek a melléjük írt szöveggel együtt különféle szellemes örökmozgóterveket rögzítenek. Ezek csak olyan ember szemében tűnhettek nevetségesnek, aki – mint sajnos én is – az örökmozgó eszméjének felmerülését valamely embertársa fejében a dili jelének tartja. Nem feltétlenül a bolondság, hanem egyfajta megszállottság jelének, amelybe az amatőr feltalálók rendszerint beleesnek, s amely

letagadhatatlanul megnyilvánul mindegyiküknél, mint ahogy egy-egy sebtében átfestett cégtáblán is látható marad a régi, rikító szín. Igazságtalan volnék azonban G. B. iránt, ha nem ismerném el, hogy foglalatoskodása nem irányult csupán a haláltalan mozgás rejtélyének feltárására. Házában egy sereg ötletes, bámulatosan egyszerűen működő szerkentyűt láttam, amelyek közül egyiketmásikat még most is használták, amint ezt Catinca asszony rövid látogatásunk alatt nagy szóbőséggel és energiapazarló gesztikulálással elmagyarázta. Szédítő fecsegése egyébként azt a célt is szolgálta, hogy mentegesse a szerkentyűket, ha nem „akartak” működni, mert megrozsdásodtak, mert kihullt egy-egy fogaskerekük, kiégett egy-egy áramkörük – G. B. ugyanis villamossággal is dolgozott, előbb csak a tankönyvek szerény példáit másolgatva, majd bonyolultabb szerelési feladatokra térve. Catinca aszszony legtöbb demonstrációja, mint várható volt, kudarcba fulladt, amin titokban mosolyogtunk, meg-megbökdösve egymást; de ha ezt nyíltan tettük volna is, a jó hölgy bizonyára akkor sem látta volna, oly izgatottan próbált elkápráztatni bennünket az öreg masináival. G. B. különben valószínűleg rég nem látta s nem is tartotta karban ügyes gépeit. Ha jól sejtem, a fizika fiatalkori szenvedélye volt; erre vallanak iratai közül is az első paksaméták, amelyek penészes lapjai gyakorlati rendeltetésű találmányok terveit őrzik. E találmányok legnagyobb része csak terv maradt, sohasem valósult meg, vagy mert a pénz hiányzott, vagy mert a feltaláló érdeklődése fordult másfelé, miután a maga elé tűzött műszaki feladatot – akár egy matematikai feladványt – papíron megoldotta. Hogy ezekből az alkotásokból mennyi az eredeti, igazi érték, s mennyi a tévedés, a selejt, azt nem én vagyok hivatott megítélni. Néhány következtetést azonban, azt hiszem, nyugodtan levonhatok, nem George Biris képzelete termékeinek hasznát, értékét, hanem munkája célját illetően, amely célt iratainak futó átlapozása is feltárja. Egyik ilyen következtetés az, hogy amikor G. B. a maga egyszerű gépezeteivel a paraszt mindennapi munkáját igyekezett mechanizálni (például olyan itatóvályúkat képzelt el, amelyekbe szélmalomszerű szerkentyű szivattyúzza a vizet, vagy olyan drótkötélpályákat, amelyeken marhákat lehet szállítani a dombokon túlra, a szomszédos falvakba, vásárok alkalmával), az utópiateremtő dolgozott benne, semmivel sem alacsonyabb vagy magasabb színvonalon, mint ha naiv festő lett volna, s nem műszaki rajz, hanem mondjuk akvarell formájában jelenítette volna meg ötleteit. További következtetés az, hogy aki így gondolkodik, akkor is dilettánsnak minősül, ha nem foglalkozik az örökmozgóval; nem tud kitörni a körből, melyet autodidakta mivolta jelöl ki számára: legelső benyomásom tehát igazolódott. Egyszerű lélekre vall egyébként G. B.-nek az a naivan gőgös gesztusa is, hogy nevéhez odabiggyesztette a születése helyére utaló melléknevet, ezzel is megkülönböztetve magát attól a falusi közösségtől, amelytől családneve, úgy vélte, nem különböztette meg kellő mértékben. S mindehhez hozzájárult gátlástalan magabiztossága minden szakmában: az a könynyedség, amellyel a fizika területéről átsétált a kémia, onnan a műszaki tudományok, onnan meg a folklór területére – ahova kedve és ötletei kalauzolták. Ez megint azokra jellemző, akik nem készültek fel rendszeresen ennek vagy amannak a tudományágnak, szakmának a művelésére, akik csak úgy összelopkodták vérszegény tudásukat, s akiktől aztán az ember nem is vár komoly eredményt.

Hanem hát itt vannak ezek a zavarba ejtő lapok egy vonalas füzetben, ezek a reszkető kézzel írt feljegyzések, amelyek az öreg s talán már beteg G. B.-től származnak: határozottan ellentmondanak az előbbieknek. Stílusuk alig különbözik a korábbi iratokétól, csak kissé nehézkesebbek, és a szövegben lépten-nyomon régies fordulatok, kifejezések bukkannak fel, a helyesírás pedig az ötven vagy még több évvel ezelőtti. Első átlapozáskor szinte észre se vettem e füzet különlegességét; már untig beteltem az előzőekben leírt „csudálatos találmányokkal” (G. B. kifejezése), úgyhogy nem is szórakoztattak többé, s nem emlékszem, mi vonta a tekintetemet mégis ezekre a lapokra – hacsak nem az elsőre ügyetlenül felrajzolt lófej, amelynek homlokából görbe szarv nőtt ki. Ez a rajz aztán más lapokon is előjött, ahol külön hely volt hagyva számára, s kivitelezése egyre jobban sikerült, ami igyekezetre vallott a rajzoló részéről. Meglepett és gondolkodóba ejtett az egyszarvúnak, a régi mondák unikornisának ismétlődő ábrázolása George Biris Delafrata kéziratában, lévén szó egy olyan emberről, aki soha életében nem rajzolt mást, csak mindenféle gépezeteket. Mi lelte most öregségére? S hogy megtudjam, olvasni kezdtem a szöveget, már amennyi megvolt belőle, mert egy csomó lap az elejéről is, a végéről is hiányzott; a meglévőkön terjengő petróleumfoltokból gyanítom, hogy Catinca asszony tépte ki őket, mikor mozdony nagyságú kályháiba begyújtott, még mielőtt valaki tudtára adta volna, hogy apja zseniális feltaláló volt, s az iratai roppantul értékesek. Elolvastam hát a megmaradt lapokat, sőt többször is újraolvastam őket, és ahogy kezdtem tartalmukat érteni, úgy nőtt az ámulatom. Nem kis fáradságomba került a szöveg megfejtése, nem mintha G. B. rejtjelezte volna feljegyzéseit, hanem mert valósággal át kellett ültetnem az egészet modern, világos fogalmakra és nyelvre – ő ugyanis a maga ósdi, század eleji módján beszél itt egy sereg olyan dologról, amelyek lényegében csak mostanság kerültek a tudományos érdeklődés középpontjába. Eleinte például nem értettem, mit akar mondani a „mutálás” szóval, mert józan fővel nem tulajdoníthattam neki „mutáció” jelentést. Mutációkról, genetikai mutációkról lenne szó George Biris Delafrata ákombákomjaiban? Ez abszurdum. S ha olykor éreztem is, hogy így kell értelmeznem, féltem megtenni: nem, mondtam magamnak, nem hülyültem meg, hogy ilyesmit higgyek. Később azonban beláttam, hogy fel kell adnom álláspontomat, s ma már minden kockázatot vállalva kész vagyok kijelenteni, hogy a kérdéses szöveg csakis így magyarázható és magyarázandó, akármilyen különös tartalomhoz jutunk is. Eltekintve a „mutálás”, az „elromlás” és a többi hasonló kifejezés szakszerűtlenségétől, a fogalmazás bizonyos homályosságától és ennek legfőbb okától, a régies nyelvtől, amely mosolyt csal az olvasó ajkára, el kell ismerni, hogy itt az öreg egyenesen modern felfogásban beszél életről és halálról, a genetikai anyagot egymásra származtató nemzedékekről, s arról, hogy ez nem lehetséges másképp, csak mindannak az átmásolása révén, ami – G. B. terminusával – „eleve jó” ebben az anyagban, és ami az élet folyamán meghibásodott benne. „Nincs élőlény, akiben nem támadnak zavarok” – szögezi le az öreg, s ezen a fehérjékben, az aminosavakban végbemenő mutációkat érti (anélkül hogy a mondott vegyületekről tudna, s így a „test sejtjeiről” szólva helyettük); tehát az ismétlődő genetikai hibák megjelenésére, felhalmozódására, átörökítésére gondol. Itt főleg az öregedésről van szó, és G. B. nem tit-

kolja aggodalmait saját hajlott korával kapcsolatban; ki-kibuggyan belőle a sajnálkozás, máskor meg a düh „a tehetetlenséghez vezető és halálba taszító elaggás” ellen. Hol érzelmes, hol indulatos kifakadásai közben az öreg tovább töpreng, s arra a konklúzióra jut, hogy az elaggás az élet folyamán bekövetkezett „zavarok” összegződése; más szóval az öregedést s a halált annak tulajdonítja, hogy – amint elképzelem egy fiziológus fogalmazását – a szervek lassan degenerálódnak a káros mutációk és a véletlen másolási hibák következtében. Ugyanakkor megsejti, hogy létezik valamiféle „átíró mechanizmus”, amely vakon működik, s az egyszer feltűnt hibát állandóan reprodukálja. Ily módon a genetikai információ is változást szenved, az elromlott, eltorzult sejtelemek pedig úgy hatnak, mint egy deformáló gépezet amelynek célja a teljes információtartalom szétrombolása. Hangsúlyozom, hogy ezek az én szavaim, így értelmezem a magam számára azt, amit G. B. a saját szavaival mondott el, illetve írt le a maga számára. S mindezek közben hol itt, hol amott bukkant fel az egyszarvú rajza. Mit jelképezhet? – törtem a fejem, s kutattam a szövegben is a magyarázatot, de nem leltem. Pedig lennie kellett: G. B.-nek szokása volt ábráihoz eligazító magyarázatot fűzni. Mikor ez eszembe jut, mindig átkozom Catinca asszony ostoba érzéketlenségét; meggyőződésem, hogy a keresett magyarázat az ő tűzgyújtásainak esett áldozatul. Mit higgyek ezek után G. B.-ről? Nem vártam tőle ilyen bámulatos megsejtéseket. Persze, valószínűleg nem mindent ő gondolt ki, járhatott a kezében egy-két szakkönyv, amelyekből kiszemelgetett bizonyos adatokat; képtelenség feltételezni, hogy mindezt az ő paraszti agya szülte. S még nem mondtam el valamit, ami ha megvalósult, kalapot kell emelnem a lángeszű amatőr előtt, akinek ugyanezen okból megbocsáttatnak a tudomány ellen akkor elkövetett vétkei, mikor az örökmozgó feltalálásával vesződött. Füzete utolsó lapjain – úgy értem, az utolsó megmaradtakon – egy furcsa kísérlet megkezdéséről ír, amelynek furcsasága főleg abból adódik, hogy éppen ő, George Biris Delafrata végzi. Bár lehet, hogy tévedek, s igazából az volna furcsa, ha egy művelt elme, egy tudományos intézet kenyerén élő és annak munkaterve szerint dolgozó, megbízható, komoly szakember végezne effajta kísérletet, egy jóérzésű kutató, aki retteg a nevetségességtől, s tízszer is meggondolja, jó lesz-e részt vennie egy ilyen, mai tudásunk szerint nem túl sok eredménnyel kecsegtető vállalkozásban. G. B. nem volt járatlan a vegytan területén (ma más szemmel nézem laboratóriuma üvegedényeit is, amelyekből Catinca asszony, miután az öreg nem dolgozott már, jó néhány kosárnyit a szemétre lökött, mert utálta „a büdös porokat és löttyöket”), legalábbis nem volt teljesen kívülálló, ha rájött, hogy kísérleteihez sztreptomicint használhat, amelynek mutagén hatása régóta ismert. Ebből már gyanítható, milyen irányban próbált tapogatózni. Minden genetikai mutáció a fejlődést vagy a visszafejlődést szolgálja: valami újat hoz a szervezetbe, és ez a „valami új” megbontja az egyensúlyt, megváltoztatja a szervezet és környezete viszonyát, s végül a hibák túlsúlyba kerülése az elaggás visszafordíthatatlan folyamatához vezet. „Féken kell tehát tartani a mutálást” – jegyezte fel reszkető kézzel G. B. „Ha sikerül ezt cselekednünk, testünkön kívül rekesztjük a hibákat, s így örökké olyanok maradunk, mint…” Ezek az utolsó szavak: a mondat másik fele s ami még következett, Catinca asszony kályháiban ment füstbe.

Ugyanitt, az utolsó lapon, a bal alsó sarokban még egyszer feltűnik az egyszarvú jele, amelyet most sem értek, de valahogy kevésbé titokzatosnak látom. Egy hónappal ezelőtt, egy októberi reggelen, amikor az ősz még habozott, maradjon-e tovább is napfényes nyárutónak, vagy forduljon borongó télidőbe, másnaposan ébredtem a Fráta község erdészeti profilú középiskolájához tartozó kollégiumban, egy húsz-valahány ágyas hálóban. Másnaposan, de nem az ital miatt; mértékkel ittam, hogy fenn tudjak maradni egész éjjel a lakodalmi bőségű vacsoránál, utolsó „számánál” annak a kulturális rendezvénysorozatnak, amelyre meghívtak bennünket; s ez fárasztott el, a virrasztás ezen a baráti találkozón – a meghívottak közül ugyanis jó néhányan egyetemi évfolyamtársak voltunk, sőt egyesek régebbi osztálytársak. „Meg akartam mutatni nektek, málészájúak, hogy ha ti ott, az egyetem tövében, nem hoztátok össze a tízéves találkozót, én összehozom itt a tizenegy évest, legalábbis a haverjaim számára” – mondta Tipan, s vidáman veregette meg a vállunkat; boldog volt, hogy csaknem mindannyian eljöttünk. Később aztán keveset láttuk, s csak egy-egy villanásnyi időre, annyira lekötötte mindenféle tennivalója; egyszer hallottam, amint a sofőrökkel veszekedett kinn az udvaron, egyszer meg a konyhában pillantottam meg a kantinterembe nyíló ablakocskán át, amint köpcös őrmester módjára dirigál a sütő-főző asszonynépségnek. Mindent megtett, hogy mi, az ő meghívottai, jól érezzük magunkat, és el kell ismernem, hogy ha a savanykás bor nem volt is valami híres (nem híres a vidék szőlőtermesztése sem), a forraltan és forralatlanul felszolgált több esztendős, erős pálinka, a vadpecsenye, a töltött káposzta és minden egyéb a legmagasabb színvonalon állt. Miután véget értek a kissé sótlan humorral elegyített, hosszadalmas pohárköszöntők, én kellemes beszélgetésbe merültem Aurellal, régi jóbarátommal, aki Temesvárról jött, s főleg azért, hogy velem találkozzon. Egy magnetofon túl erős hangháttere előtt – erre egyébként az első néhány pohár után senki sem figyelt – örömmel fedeztük fel egymásban a hűséget hajdani eszményeinkhez, együtt az idő és a távolság el nem halványította baráti érzelmekkel. De történetem szálához nem fűződik szorosan ez a kellemes beszélgetés, valamint az sem, hogy közben-közben mosolyogva figyeltük Nascu kollégánk abbeli állhatatos fáradozását, hogy érdeklődést ébresszen maga iránt egy fiatal, igen fiatal költőnőben, aki azonban nem adta jelét ez irányban semmi hajlandóságnak. Lehet, nem akart rossz benyomást tenni ránk, s eszébe se jutott, hogy így rossz benyomást tesz Nascura. De éppen neki, pontosabban szemérmetességének köszönhetjük azt a különleges eseményt, amelyre történetem elején céloztam volt; ha nem így alakul a dolog, akkor az egész másnapi program Tipan terve szerint zajlik le, és nem ugrik be az a véletlenszerű fordulat, amely aztán a mondott eseményt kiváltotta. Másnap reggel, alig két óra pihenés után, ha ugyan pihenés volt az a kis kábult alvás az üres, hideg hálóteremben, fejünk alatt egy-egy krumpliszsák keménységű párnával – nos, másnap reggel elhatároztuk Aurellal, hogy fáradtságunk s megterhelt gyomrunk noszogatása ellenére nem heverünk tovább az ágyon, bosszúsan küzdve a szobába húzódott őszi legyekkel. Szép lassan felöltöztünk, közben összebogoztuk éjszakai beszélgetésünk elszakadt szálait, s úgy döntöttünk, eszünk valamit, ami serkentőleg hat

lelassult emésztésünkre; e célból a kantinba mentünk, s nagy meglepetésünkre ott találtuk Nascut és Lanculescut a hosszú asztal egyik végénél, amint vidám csevegés közben egy kiadós reggeli eltüntetésébe merültek. Nem látszottak fáradtnak, bár sokáig voltak fenn még azután is, hogy a társaság nagyobb része – s velük a fiatal költőnő – visszavonult és eltűnt a kollégium folyosóin, alkalmas hálóhelyet keresve. Nascu álla ütemesen mozgott fekete szakállával, amint egyik szelet vajas kenyeret rágta a másik után, s közben tréfálkozott szerelmi felsülésén, és fogadkozott, hogy az első adandó alkalommal elégtételt vesz, ha nem az illetőn, hát valaki máson. Nem hittem volna, hogy rövid időn belül szavának is áll. Csak egy kis sétát tettünk a nyugalmas falusi vasárnap délelőttben, a Tipan rendelte autókra várva, melyek majd hazavisznek, és Nascu máris lemaradt egy háznál, amelynek ablakából gesztenyebarna hajú lány integetett felénk: alkalmi ismerős az esti bankettről, akiről később megtudtam, hogy rokona G. B.-nek, harmad- vagy negyedfokú unokahúga. Ekkor még csak annyit tudtam róla, hogy tegnap ott volt a kultúrházban, és Nascu már elkezdett legyeskedni körötte, hogy aztán a költőnő kedvéért könnyelműen faképnél hagyja. Szerencsére a lány nem sértődött meg, s bámulatos szerelmi nyitottsága jeleként mosolya arra látszott biztatni Nascut, hogy töltse vele az indulásunkig hátralévő órákat. Szájjal ugyan mindannyiunkat hívott, de mi éreztük, hogy ezt csak illendőségből teszi; összenéztünk, és kimentettük magunkat. S ha még pár pillanatig álltunk az ablak alatt, az csak azért volt, mert földbe gyökerezett a lábunk barátunk meghökkentő nagyvonalúságától – attól, hogy megfogta az ablak párkányát, egyet lendült, s a következő mozdulattal már benn is volt a lány szobájában. – Ennek elment az esze? Nem gondolja meg, hogy kompromittálja? – kiáltott fel a hórihorgas Lanculescu, akitől igazán nem vártam effajta aggodalmat. Megfordultunk és visszafelé indultunk; Nascu idétlen eredetieskedése után az volt a benyomásunk, hogy a szomszédos házak minden elfüggönyözött ablaka mögül minket bámulnak. De barátunk szakállas képe szinte azonnal megjelent az ablakban; utánunk szólt, és most már ő is kért, hogy menjünk be. Fölösleges lett volna vitába bocsátkoznunk. Kényszeredetten betoltuk a kaput, átvágtunk az udvaron, s végül is beléptünk a hűvös, öreges levegőjű, ámbár nem rideg házba. Nem tudom, a többiek mit gondoltak; én igyekeztem túltenni magam a helyzet nevetségességén és azon, hogy akaratom ellenére rángattak bele, s derűsen vártam. Ha jól emlékszem, befelé menet feltettem volt magamban, hogy pár perc múlva úgyis eljövök, s ha lehet, a többieket is viszem; itt egyedül Nascura van szükség, ő pedig csak nem kívánhatja, hogy díszőrséget álljunk mellette. Hanem a dolgok másképpen alakultak, és valahogy kiléptek folyásuk normális medréből. Legnagyobb ámulatunkra a tornác végéből előloholt Catinca asszony, fésületlenül és nagyon izgatottan, s azonnal elárasztott bennünket hangos és közönséges beszédével, melyet ugyan ő maga roppantul előkelőnek szánt, de heves temperamentuma és elméje szerény képességei kölcsönhatása folytán rendetlen szóözön lett belőle. – Tessék, tessék, kerüljenek be, már azt hittem, hogy sohase jönnek! – kiáltott, s majdnem hogy a kabátujjunknál fogva ráncigált be mindannyiunkat egy szobába, amelyet nem túl tiszta kék függöny választott ketté (amint később megtudtam, emögött

volt G. B. laboratóriuma, amelyet a jó hölgy konyhának használt). Ezen a szobán át egy tágasabb, világosabb helyiségbe jutottunk, amelyet igen tarkán bútoroztak be különböző stílusú darabokkal: középen egy nagy parasztágy állt, oldalt nehéz, díszes faragványokkal zsúfolt asztalok és szekrények, imitt-amott székek, s a főhelyen, a ház ékessége gyanánt, egy ódivatú hintaszék, amely mögött szerényen húzódott meg egy kis könyvespolc, rajta néhány poros, viharvert, elrongyolt sarkú könyvvel. Nascu ott állt a gesztenyebarna lánnyal az ablak mellett, melyen oly meggondolatlanul beugrott; a bútorok szinte elvágták őket a kijárástól. Aurelra néztem, s úgy láttam, őt is a valószerűtlenségnek ugyanaz az érzése nyűgözi le, mint engem; ő is mintegy ködön át látja Catinca asszony előttünk hullámzó idomait, amelyeknek – s ötven vagy néhánnyal több esztendejének – egy feszes nadrág próbál némi sportosságot kölcsönözni; s úgy hallja a hangját is, zavaros-fátyolosan, pedig ugyancsak harsog, amint erőszakosan hellyel kínál bennünket. Aurel egy díványra telepedett, én egy székre az ágy lábánál, Nascu az ablak mellet maradt a lánnyal, Lanculescu pedig leült az ágy szélére, bár bizonyára kényelmetlen volt a hátában érezni a nappalra bevetett falusi ágy paplan- és párnahegyét. S ettől a pillanattól a valószerűtlenség átváltott valami furcsa lázálomszerűségbe. Catinca aszszon' gyorsan az ágyhoz lépett, s a hely szűk volta miatt valósággal átmászva Lanculescun, erélyes mozdulatokkal kezdte széttúrni a feltornyozott ágyneműt, hogy valamit a felszínre hozzon. – Apám! – sikította közben két oktávval magasabb hangon, s türelmetlenül cibálta a párnákat. – Apám! Apám! – ismételte egyre izgatottabban, s végül az ágy öbléből, ahol semmi egyébnek nem kellett volna lennie, csak dunnának, felbukkant egy igen öreg közel százéves ember reszketeg, borzas feje és csontos válla. Bambán nézett szét maga körül; a fülét hasogató kiáltozás ellenére sem ébredt fel egészen. Catinca asszony felénk fordult, mentegetőzve mondta, hogy az öreg nagyot hall, s nyomban újra beleszirénázott a magatehetetlen vénség fülébe: – Keljen fel, apám! Itt vannak Kolozsvárról, látni akarják! Bénultan ültem, s azt hittem, hogy álmodom, annyira képtelen dolognak éreztem egy ilyen aggastyán brutalizálását, még ha azt jó szándékkal tette is tulajdon dilis lánya. S mindenre inkább el voltam készülve az idegen házban, mint épp erre a találkozásra. George Biris mintha a sírból kelt volna ki, sápadt és aszott arca hosszú fehér szakállban folytatódott, mely éppolyan borzas volt, mint gyapjúszínű haja, s olyan sűrű, amilyen nem láttam még hasonló korú öregembernél (igaz, hogy hasonló korú öregembert sem sokat láttam), és bő pizsamájában apró, töpörödött test sejlett. Catinca asszony feltámogatta, s anélkül hogy egy percre is abbahagyta volna rikoltozását, nagy erőfeszítéssé ülő helyzetbe hozta, és egy párnát nyomott a háta mögé; beleizzadt, mert az aggastyán mihelyt végre felfogta, hogy látogatói jöttek, ijedten kezdett vergődni a jó hölgy karjaiban. Megborzongtam, s nem bírtam levenni a szememet arról a csont és bőr lényről, aki most már engedelmesen ülve maradt, s várakozva fordult abba az irányba, amelyből nemcsak lánya rikoltozásának hangfoszlányai értek hozzá, hanem a napvilág is – az ablak felé. Catinca asszony azonban tenyerébe fogta az öreg állát, s a fejét erélyesen arrafelé igazította, ahol mi ültünk, egyúttal a fülébe kiáltva, hogy ott

vannak a vendégek Most ismét úgy éreztem, egy szerencsétlen ember brutalizálásának, s ha ez öntudatlanul történik is, az élet meg- és kicsúfolásának vagyok tanúja, hiszen mi értelme van kényszeríteni egy már majdnem vak embert, hogy nézzen valahova, ahol úgysem lát semmit? De a jó hölgy minden bizonnyal olyan nagy eseménynek gondolta ottlétünket, hogy nem várhattunk tőle megfontolt, ésszerű gesztusokat. Ez volt az ő show-ja: volt valamije, és meg akarta mutatni – másfelől pedig meg akart győzni minket, hogy ő is valaki ott, Fráta községben, akit érdemes felkeresni, háza amolyan múzeumféle, benne egy még élő múmiával, mint roppantul értékes kiállítási tárggyal. – Maga is tett egyet-mást életében, apám, nem igaz? – kérdezte, hogy mi aztán ámuljunk a válaszon. S kijátszotta a nagy adut: – Ugye volt külföldön is? Utazott hajóval a Dunán, mi? Na mondja, hol volt… Olaszországban volt, Rómában… Melyik szállóban lakott Rómában? Mondja, apám: melyik szállóban? – sikította kétségbeesve, mert már azt hitte, a boldogtalan vénség meghiúsítja kedvenc attrakcióját. – Rómában a Hotel Napoli szállóban laktam – motyogta az aggastyán; értelme megváltó felvillanása egy szemernyit felszínre hozott feledésbe süllyedt emlékeiből. Catinca asszony kegyetlenül tovább nyaggatta, hogy elkápráztasson minket, bár az öreg ezt a pár szót is gépiesen, lélektelenül ejtette ki, reszkető állal és lélegzet után kapkodva. – Jól van, apám. S miket csinált még? Feltaláló volt, csinált egy csomó gépet? Szinte úgy hallatszott, mintha be akart volna beszélni valamit az öregnek, vagy mintha erőszakkal rá akarta volna adni régen kihunyt egyénisége láthatatlan ruháját. – Csináltam egy csomó gépet – szajkózta értelmetlenül az aggastyán. – Micsoda élete volt, s hogy tudott élni… Meg akarja érni a századik esztendejét – fordult felénk Catinca asszony elnéző és ugyanakkor büszke mosollyal. Majd a vénség fülébe szirénázta: – Sokat látott, apám, sokat utazgatott, mi? És boldog volt, mi?… Boldog volt – jelentette ki aztán ő maga, hogy nem kapott választ, s emlékszem, az öreg ebben a percben fogatlan ínyét mutatva nagyot ásított. Ezt is válasznak lehetett tekinteni. – Nem látok… Semmit se látok, nagyon meggyengült a látásom – szólalt meg az aggastyán, miután a lánya egyszer csak észrevette, hogy fésületlen és nincs kifestve, s elviharzott a kék függönyös helyiség felé, otthagyva minket az öreg társaságában. Nyomasztó csend szakadt ránk, egyikünk sem mert szólni, s ekkor tette az öreg váratlan vallomását; ez a két kurta mondat volt egyetlen olyan szövege, amelyet nem Catinca asszony adott a szájába és visszhangoztatott vele. Így kerültem szemtől szembe, mint mondtam, George Biris Delafrata létezésével. Kínos meglepetés volt, s a kínosság érzése továbbra is megmaradt bennem, ameddig még ott ültünk. Hogy miképpen jött vissza a jő hölgy teljesen „kikészített” fejjel és arccal (csak a rúzst kente fel még előttünk az ajkára), miképpen beszéltük le arról, hogy elfusson egy üveg pezsgőért, s végül hogyan szabadultunk meg tőle – mindez már nem érdekes. Csak kinn az utcán sikerült feloldanunk magunkban a látogatás szorongó feszültségét, és valósággal kirobbant belőlünk az ámulat, a zajos csodálkozás, anélkül hogy valamit is tudtunk volna az esemény felszíne alatt rejtőző igazságról.

– Hallatlan! – kiáltott fel Lanculescu, s a homlokára csapott. – Ha nincs ez a lány, eszünkbe se jut, hogy betérjünk oda, s lemaradunk a nagy spektákulumról – mondta Nascu, aki négyünk közül a legkevésbé illetődött meg, s karját a vele tartó gesztenyebarna szépség nyakába akasztotta. Néhány nap múlva óriási csomag érkezett otthoni címemre: az öreg iratai. Nem hittem volna, hogy Catinca asszony komolyan veszi az ígéretemet, amikor én magam sem vettem komolyan (abban a szorongatott helyzetben könnyen megígértem volna akármit); hanem hát a jó hölgy, úgy látszik, erősen reménykedett az iratok kiadásában, legalábbis egy részükében, amely a gondatlan tárolás ellenére kibetűzhető maradt. Mióta rájött, vagy valaki a tudtára adta, hogy atyja lángelme volt, tipikusan úgy viselkedik, mint az örökös: nem kímél fáradságot, ha öröksége érvényesítéséről van szó, kezdve az iratok kiadatása körüli ügyködéssel s végezve a nagy feltalálót övező helyi dicsfény lehetőség szerinti növelésével, amely dicsfény sugaraiban aztán maga is sütkérezhet. Egy dolgot nem tud, mert biztos vagyok benne, hogy csak felületesen lapozta át a rengeteg papirost, s nem bukkanhatott arra, amit én megtaláltam, kihüvelyeztem – egy dolgot nem tud a hölgy: azt, hogy nem örökölhet semmit G .B.-től, mert G. B. túléli őt. Már ha jól fejtettem meg bizonyos szövegrészek s az egyszarvú jele értelmét. Íme, ez a két évvel ezelőtti, távirati stílusú, szinte rejtjeles naplójegyzet a kezelésről, amelynek az öreg alávetette magát, jobban mondva ő alkalmazott magán, s amelynek korábbi empirikus kísérletei szerint azt kellett eredményeznie, hogy lelassuljanak vagy éppen megálljanak szervezete „mutálásai”; hogy rendre megszűnjön a genetikai mutációfaktor hatása, ha valaki tudományosabb megfogalmazást óhajt. Ebben az öszszefüggésben az egyszarvú jele a halhatatlanságot jelenti; a legendabéli állatfő kizárólag azokon a lapokon jelenik meg, amelyeken ezzel a kérdéssel kapcsolatos elmélkedések, adatok találhatók. Ha valami szerencsés véletlen folytán G. B-nek sikerült megoldania a problémát (nem az első amatőr volna, aki nagy horderejű felfedezést tesz), akkor Catinca asszony szavai, hogy „meg akarja érni a századik esztendejét”, csak halvány és normális előképét vázolták annak a fantasztikus dolognak, ami majd bekövetkezik. Matuzsálem taknyos kölyök volt ahhoz az aggastyánhoz képest, aki G. B.-ből lesz idő múltával. Mindannyiunkat túlél, természetesen kolontos lányát is, és – ha az unikornis jele nem csal – 3000-ben is ott fog trónolni az ágyban, paplanok és párnák halmain, csak az ágya lesz más, az ágyneműje s a ház, amelyben mindez történik; a mostaniak nem tartanak el addig. Nem lehet azonban s nem is akarom megkerülni a kérdést: mire jó mindez? G. B. akkor lett halhatatlan, ha ugyan az lett, amikor fél lábbal a sírban volt – tehát túl későn. Miután rájött a mutációk megállításának nyitjára, hosszú évekig kísérletezett saját magán, s kezelte magát a dilettáns tudatlan merészségével, a közelgő vég sürgetésére. Mivel a hatás bizonyára nem azonnali, szervezetének elaggása a kezelés alatt is folytatódott, eljutott a szenilitásig, s csak ekkor állt be az óhajtott változás, ekkor „fagyott be” a sejteket romboló mechanizmus, meghozva G. B.-nek a halhatatlanságot, mikor

már nem tudott mit kezdeni vele, sőt egyáltalán nem is tud róla. Nem akarok arra gondolni, mi lett volna, ha G. B. hamarabb jut el a kérdés megoldásához, s közzéteszi a módszert, rendelkezésére bocsátva mindannyiunknak és ezzel megváltoztatva a világ arculatát. Kerülöm, hogy erre gondoljak, mert meddő, értelmetlen képzelgés volna, miután láttam, milyen állapotban van G. B.: hogy már a saját nevére sem emlékszik, nemhogy bonyolult képletekre, kísérletekre, orvosbiológiai eljárásokra. Halhatatlansága most már büntetés, egyelőre a mit sem sejtő Catinca asszonyon, aztán majd sok-sok jövendő nemzedéken, de leginkább, azt hiszem, a nyomorult vénségen. Már ha az egyszarvú nem csalt meg, s a továbbiakban sem hazudtolja meg magát. Furdalt a kíváncsiság, de a kétség is; fogtam magam, és megint kiszaladtam Frátába. Ezúttal nem beszéltem le a jó hölgyet arról, hogy elfusson pezsgőért, bár a pezsgő – főleg a rosszabbfajta – gyomorégést szokott okozni nekem és fejfájást. De legalább pár percre egyedül akartam maradni az öreggel. Szerencsére ébren találtam; megkönynyebbülve sóhajtottam fel, hogy nem kell kibányásznom a paplan- és párnahegy alól. – Ide hallgasson! – kiáltottam a fülébe, ahogy Catinca asszonytól láttam, miután előbb meggyőződtem róla, hogy az ablak zárva van, s a járókelők nem hallják hangoskodásomat. – Nézze csak, mit írt ide – tartottam eléje a tépett, hiányos, petróleumfoltos füzetet, de nyomban észrevettem, hogy semmit sem lát belőle, és mélyen elszégyelltem magam. Most azonban már nem visszakozhattam. Minden pillanatban jöhetett Catinca is. – Igaz, amit ide írt? Igaz, hogy felfedezte azt a… hogy mondjam… igaz, hogy halhatatlan? Utolsó szavaimat úgy üvöltöttem, mint egy eszelős, hogy behatoljanak a dobhártyája mögé, megzápult agyába, és dermedten vártam, hogy mit szól. Ha nem másnak, legalább ennek a kérdésemnek meg kellett valamit mozdítania benne, hiszen élete legnagyobb eredményéről van szó… S valóban úgy tűnt, az aggastyán eltöpreng. Fejét félrehajtotta, fehér szakálla pizsamája gallérján pihent. Majd egy nagyot ásított, éppen úgy, mint mikor Catinca asszony azt kérdezte, hogy boldog volt-e; igen, ezt is válasznak lehetett tekinteni. VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

MIRCEA OPRIŢĂ VIASZMODELLEK Kegyetlenül lehangolódtam, s az a furcsa érzésem támadt, hogy a tárgyak eltávolodnak tőlem: széthúzódnak a tömör üvegfalak, a kartotékos szekrények, és a fényes pontokkal telehintett nagy csillagtérkép valósággal eltűnik káprázó szemem elől. – Meg kell nézned, mi van a Baktriánán – jelentette ki a főnököm. – Te keltetted ott a zűrzavart, emlékszem rá. De hátha időközben helyreálltak a dolgok… Tiltakoztam, miért küld éppen engem. Mit keressek ott újra? Menjen más, javasoltam. Menjen valaki a fiatalabbak közül.

Főnököm megkérdezte, nem vagyok-e fáradt, nem gondolok-e őrségváltásra. Gúnyolódott velem az öreg róka. S hogy ne lássam szája sarkán a mosolyt, beharapta az ajkát, és hatalmas műszerasztala lapjára könyökölve kérdőn nézett rám. – Menjen valaki a fiatalabbak közül – ismételtem meg, s név szerint is szóba hoztam egyiket, aki már többször panaszkodott, hogy nem kap komoly feladatokat. Tétlenségre van kárhoztatva, mondta, nem azért lépett erre a pályára, hogy veszteg üljön egy támaszponton; alig várja, hogy valahova útnak indítsák. Hát küldje ezt a fiút, ajánlottam. Nem egyedül, két-három útitárssal. – Jó, gondolkozom rajta – felelte. Egyelőre nem tudtam, milyen mértékben sikerült meggyőznöm, hogy hagyjon békén, ne állítson fel munkám mellől, amelyben évek óta teljesen elmerültem. – Mindenesetre – mondta – kérni fogom, hogy a Baktriánát újra felvegyék kutatási tervünkbe. Hát csak kérje, gondoltam, s próbáltam elhitetni magammal, hogy semmi közöm az ügyhöz, akármi történt a Baktriánával. Számomra az a bolygó az ifjúság emlékét jelentette, azokét az évekét, amikor a szakmát tanultam – s nemcsak én, hanem a többiek is mind, a főnökkel együtt. Engem aztán elküldtek a Baktriánára, ami nem keltett sem csodálatot, sem irigységet, mivel senki sem törte magát azért, hogy az Oroszlán csillagképbe s abban is erre az obskúrus bolygóra hajózzon. Egyébként épp emiatt esett rám a választás, ennek köszönhettem, hogy a bolygó felkeresését valaki beiktatta kutatási tervünkbe. De hát akkor én voltam abban az életkorban, melyben az üvegtetők alatti munka lustálkodásnak tetszik az ember szemében; lelkesen fogadtam a küldetést, és merész tettekről ábrándoztam. Két öcsém (egyikük azóta baleset áldozata lett, a másik csendesen, de igen jól él, mint földalatti-pályákat szerelő szakember) annyira büszke volt rám, hogy elkísértek az űrhajó fedélzetére, s velem jöttek volna szívesen az útra is, ami – most úgy gondolom – remek dolog lett volna; a küldetés azonban egyéni volt, úgyhogy öcséim lógó orral hazatértek a Földre, miközben én begyömöszöltem magam az űrkabinba, és elvesztve öntudatomat, az Oroszlán csillagvilága felé kezdtem suhanni. Főnököm szerint zűrzavart keltettem ott, s azt akarja, most tisztázzam a dolgokat. Könnyű az ilyesmit csak úgy kijelenteni. De lássam én azt, aki a helyemben nem keltett volna éppen olyan zűrzavart. Mit tudtam akkor a Baktriánáról? Mit tudott róla bármelyikünk is? „Nem lesz sok dolgod” – mondta a főnök akkor, indulás előtt, s még hozzátette, hogy ne legyenek illúzióim. Igen, szó szerint így mondta: „Ne legyenek illúzióid.” Minden következtetés oda lyukadt ki, hogy a bolygón nincs élet, s ebben a komputerek nem is tévedtek: a Baktriánán csakugyan nem volt élet, ameddig én oda nem értem. Emlékszem, milyen nehezen ébredtem fel ájuláshoz vagy éppen halálhoz hasonló álmomból, belezsibbadva az utazás körülményei követelte, kényelmetlen fekvő helyzetbe. Lassan tértem magamhoz, bár űrkabinom régen a bolygó talaján állt; egy földi hónap telt el, mióta megérkeztem, s csak ekkor kezdtem visszanyerni érzékeimet és öntudatomat. Kábult voltam, és gyenge, órák hosszat feküdtem félig nyitott szemmel, s az előttem elvonult fényekről és árnyakról nem tudtam, egy idegen világ jelenségei-e vagy az én gyötört agyam képzelgései. Most azt hiszem, inkább az utóbbiak

voltak: az öntudatlan lét állapotában is működő érzékeim játéka, amit a valóságra ébredés közben tudatorr először regisztrált. „Te keltetted ott a zűrzavart emlékszem rá” – emlékeztem én is főnököm szavaira. Mit gondol, hogy most majd rendet teremtek? S éppen a Baktriánán, ezen a senki bolygóján, amelynek lágy, ruganyos talajában én hagytam az első lábnyomokat? Nehéz fellegek hömpölygése a hamuszürke égbolton. Szórt fény, hideg és valahogy súlyos fény, mely valószínűtlenül lassan vonul át a szemhatár egyik feléről a másikra, követve a szinte sohasem látszó törpe nap vándorlását. Ilyen volt a világ a Baktriánán eszmélésem legelső napján: a csend, a tökéletes csend bolygójára érkeztem… Kábult voltam, és gyenge, alig tértem magamhoz, de a kinti táj annyira nyugalmasnak, veszélytelennek tetszett, hogy – miután átnéztem a készülékek immár bőséges adatait a külvilágról – megkockáztattam egy kis tájékozódó kiruccanást. Nem mentem messze, s úgy tartottam az irányt, hogy az űrkabin folyton a hátam mögött volt; sűrűn vissza-visszafordultam megnézni, látszik-e még. Elég nehéz terep volt körös-körül. Előttem, jókora távolságban, hullámos lejtő látszott – mintha dermedt láva lett volna. Máshol szennyszürke tavak vagy kiterjedt pocsolyák, amelyek közelében még süppedőbb és sárosabb volt a talaj, mint ott, ahol vigyázva lépegettem, mindenféle rejtett veszedelemre készen. Különösebb bajom nem történhetett, legfennebb arrább, a tavakon túl; a közvetlen környéket készülékeim jól átszondázták. De a talaj furcsa ruganyossága, síkossága felfokozta bennem az életösztönt, s mi tagadás, kissé szorongtam. Egyszer csak megpillantottam az űrkabint alig pár lépés távolságra előttem. Csodálkozva álltam meg, s nem értettem, hogyan véthettem el az irányt. Minthogy folyvást előrementem, nem fordultam vissza a kabin felé, ez – józan földi szemlélet szerint – csakis úgy történhetett, hogy kört írtam le mentemben. Hátranéztem, következtetésemet ellenőrzendő, de éppen ekkor sűrű ködgomoly nyomult elő a tavak irányából, és mindent homályba vont mögöttem. Csak az előttem álló, horgonyaival szilárdan a talajhoz rögzített űrkabinhoz igazodhattam. Ez azonban valahogy más volt, valami megváltozott rajta, mialatt kinn járkáltam, s nem bírtam rájönni, hogy mi. Töprengve bámultam a kabint, majd észbe kaptam: a létrája hiányzik. Mikor eltávolodtam tőle, ott hagytam a kis négyfokú fémlétrát, amelyen lekapaszkodtam, a talajhoz támasztva; nem láttam semmi szükségét, hogy felhajtsam. S lám csak, valahogy eltűnt, valami vagy valaki elvitte; abban a pillanatban ezt láttam az egyetlen lehetséges magyarázatnak. Felocsúdtam a dermedt csodálkozásból, és elég óvatlanul közelebb léptem. Igen, az én űrkabinom volt, minden részletét pontosan felismertem, még az olvadás nyomait is a vastag fémköpenyen, amelyek a légkörbe való behatoláskor keletkeztek. Szerencsémre az ajtó eléréséhez – oxidált felülete alig látható körvonalakkal simult a köpenybe – nem volt föltétlen szükségem a létrára; küszöbe ott volt a mellem magasságában. Ki akartam nyitni, hogy visszazsilipeljem magam, de nem ment. Mintha beszorult volna a keretébe, szinte mintha eggyé vált volna vele, meg se moccant, akárhogy erőltettem, bár idegességemben ököllel is nagyokat ütöttem rá. Egészen különös volt, ahogy a nyitószerkezet gombja viselkedett: mintha tömör fémdudor lett volna az ajtó testén (amely egyébként maga is mintha a köpeny tagolatlan része lett volna). Csak

később értettem meg, mi történt; ekkor még azt hittem, a saját űrjárművemnél vagyok, s mert megijesztett a kinnrekedés rémképe, tovább dörömböltem az ajtón, mármint amit én annak véltem. Majd lehajoltam egy alkalmas követ keresni, és ekkor, ahogy véletlenül átnéztem az űrkabin lábai között, amelyek mélyen a talajba süppedtek, riadt elképedéssel pillantottam meg egy másik űrjárművet. Egyet egy egész kis csapatból. Hatból, amint rögtön megláttam. Ott horgonyoztak a lejtő közelében, ahol a lávafal szűk, kanyargós völgyet képezett, éppoly kietlent, mint a fennsík. Nem is jól mondom, hogy „horgonyoztak”, tulajdonképpen csak ott voltak, a talajra helyezve, és mindenik olyan volt, mint az én űrkabinom. Teljesen meggárgyultam; nem tudtam, mit gondoljak. Lehetséges volna, hogy nyomban indulásom után egy egész kis űrhajóflottát küldtek a Baktriánára? De hát kik s milyen céllal? – tépelődtem, miközben az is feltűnt, hogy a kabinok mind zárva voltak, egyikük sem adott semmi életjelt. Megjelenésükre, puszta létükre hirtelen nem tudtam más magyarázatot, csak azt, hogy vagy a bolygó nem élettelen, vagy én nem vagyok az egyetlen Föld-lakó, aki ellátogatott ide. Közben a köd visszahúzódott a tavak irányába, sőt talán magukba a tavakba (később megfigyeltem, hogy a bolygó mélységeinek e furcsa párája, mely közvetlenül valószínűleg a tavakból s a nedves talajból száll fel, periodikusan jön elő és húzódik vissza); és ekkor a törpe nap fakó, bágyadtan permetező fényében megpillantottam igazi űrkabinomat. Bár még két másik hasonló állt mellette, s ezeknek létrája is volt, azonnal felismertem. Futólépésben indultam arrafelé, riadtan az eseményektől és rettegve attól, hogy egy egész űrkabin-erdő jelenik meg köröttem, melyben aztán végképpen eltévedek. Lihegve érkeztem meg, s nyomban a nyitógombot kerestem; az ajtó simán kinyílt, én meg sietve beléptem a zsilipkamrába, s egy újabb gombnyomással magamra zártam, és emlékszem, egy ideig mozdulni se bírtam a rám tört félelemtől. Nehezen nyugodtam meg, s ekkor már sejteni kezdtem, mi történt, jóllehet nem volt könnyű megbarátkoznom azzal a hihetetlen, földi ésszel aligha felérhető magyarázattal, hogy a kutatási tervünk legvégén szerénykedő bolygó, amelyre senki sem volt kíváncsi, képes rá, hogy valami módon lemásolja és sokszorosítsa a tárgyakat, amelyek kapcsolatba kerülnek vele. – Megbolondultál? Nevetségessé akarod tenni az intézetet? – kiabált a főnököm, mikor hazatérésem után írott jelentésemben előhoztam ezt a feltételezést. Feltételezést mondtam, tekintettel a dolog földi körülmények között elképzelhetetlen voltára, pedig a Baktriánán általam megélt, általam keservesen tapasztalt valóság volt. Főnököm üvegfalú irodájában persze nem jelentek meg a sokszorosított űrkabinok, még kevésbé a későbbi teremtmények – pedig jól jött volna, ha mindazoknak, akik kételkedtek abban, hogy igazat állítok, bemutathattam volna bár egyet ezekből az utóbbiakból, amelyek az én viaszfiguráim nyomán készültek. Ehelyett egy csomó felvételt mutattam be, s ezeket a kollégák alaposan kielemezték, mindegyre csodálkozóbb képeket vágva. Ők is nehezen adtak hitelt a szavaimnak, de végül bizonyító erejűnek találták a felvételeket. Legutoljára a főnököm hagyta meggyőzni magát róla, hogy a Baktriánának ilyen különös tulajdonságai vannak; még akkor is habozott kissé, amikor tovább kellett adnia a jelentésemet, hogy adatait feldolgozhassák. „Hát szóval eljátszadoztál ott, mi?” –

pillantott rám vádlóan, de a jelentést mégiscsak aláírta; aztán a Baktriánát később – nem tudom, mi okból – törölték kutatási tervünkből. Mint utólag hallottam, a főnök számított rá, hogy tiltakozni fogok, nekem azonban eszembe se jutott ilyesmi; ellenkezőleg, örültem, hogy nem kell majd visszatérnem oda, ahonnan menekülve távoztam. Kabinom belsejében, mint mondtam, sikerült megnyugodnom, s úgy tűnt, kezdem érteni a bolygó bizarr viselkedését. Hanem a gondolat még túlságosan is új volt, s a földi valósággal való összevetésből adódó következtetések túl frissek és bizonytalanok ahhoz, hogy a jelenség mechanizmusát egyszerre feltárták volna. Már első pillanattól jól sejtettem viszont, hogy a dolog kapcsolatban áll a tavakból felszálló köddel, amely űrkabinomat egy ideig elborította, s amely – abból ítélve, milyen síkos-nyálkás maradt utána a talaj felülete – sűrű, ragacsos, átlátszatlan anyag, minden bizonnyal valami szuszpenzió kellett hogy legyen. Körülbelül az történhetett, hogy miközben én kiszálltam, s az űrkabinnak hátat fordítva, óvatosan, egyenes vonalban eltávolodtam tőle, a tavakból felszállt vagy kiáramlott a köd, amely előbb is folyton a felszínükön lebegett (emiatt s a nap erőtlen fénye miatt a tavak partvonalát soha nem is lehetett világosan kivenni). Kiáramlott arra a tereprészre, amely mögöttem maradt, s az űrkabint is ellepte; ha nem láttam volna a második s aztán a további űrkabin-példányokat, alkalmasint még mindig azt hinném, hogy egyszerű köd volt. Hogy mármost közhasználatú szavakkal írjam le a következőket, a köd mintegy letapogatta kabinom felületét, s ezt elemezte, memorizálta és kis idő múlva néhány, egyre pontosabb másolatban reprodukálta. E szavak legfőbb hibája, hogy azt sugallják, valamifajta tudatos cselekvés ment végbe, márpedig én a bolygó különös teljesítményeit soha nem láttam, nem éreztem értelemre valló megnyilvánulásoknak, sőt inkább mindig az volt a benyomásom, a szuszpenzió öntudatlanul és értelmetlenül csinálja, amit csinál, kizárólag anyaga finomszerkezetének, a benne rejlő páratlan mimetikus képességnek köszönhetően. Csinálmányai ugyanakkor nem voltak afféle hozzávetőleges, otromba utánzatok, aminők néha más közegben is keletkezhetnek; nem, ezek tartós és tökéletes másai voltak a szuszpenzió letapogatta különféle tárgyaknak. Tévedés, képzelődés – ismételtem magamban számtalanszor. Bizonyságot akartam szerezni róla, hogy feltevésem nem áll helyt. Pedig e minden ismert földi jelenségtől független, mondhatni ösztönösen alkotott hipotézis a legbiztosabb utat nyitotta a bolygó titkaihoz. Eszembe jutott, hogy a köd viszkózus közege valószínűleg nem másol le mindent hajszálpontosan kiáramlása rövid ideje alatt; ez tényleg hihetetlen volna. Megint kiszálltam, s alaposan szemügyre vettem, körbejártam az űrkabinom mellett horgonyzó két másodpéldányt. Mindkettőnek szabályos, a talajt érintő létrája volt, mert – értettem meg hirtelen – a szuszpenzió ezúttal így találta űrkabinomat, leeresztett létrával, s így másolta le; a többi példány (vagy húszat számláltam meg összesen a völgytorkolatban s a fennsíkon) még akkor keletkezett, amikor ébredésre vártam hipnotikus álmomból. Egyiknek sem volt létrája, minthogy akkor az eredetinek sem volt, csak benn a belsejében; egészen biztos tehát, hogy ezek első kiszállásom előtt készültek. Mindebből arra is rájöttem, hogy a szuszpenziónak, amely érvényre juttatja a közeg mimetikus készségét, vannak bizonyos korlátai; lehetőségei fantasztikusak, s min-

den földi képzelőerőt meghaladók ugyan, de mégsem végtelenek. S éppen ez bátorított fel arra, hogy megpróbáljam a jelenséget birtokba venni és akaratom szerint irányítani. Kezdetképpen, gondoltam, ellenőrzöm az egyik újonnan készült űrkabin szilárdságát. Előbb azonban a létrát próbáltam ki, s megállapítottam, hogy csuklós szerkezete működőképes. Ugyanilyen működőképesnek tűnt az ajtó nyitógombja: meg lehetett nyomni, visszarugódzott – de az ajtó nem nyílt ki. Rúgni kezdtem a sarkammal, s egyszer csak behorpadt, mintha rosszul sült kenyér haja lett volna. Miközben ott álltam a létra legfelső fokán, az egyik láb is megroppant; a kabin oldalra dőlt, majd elzuhant a talajon, szerencsére miután előbb egy nyaktörő ugrással sikerült megelőznöm, hogy alája kerüljek. Most, ahogy égnek fordult lábakkal hevert, kényelmesen megvizsgálhattam a kettéroppant láb törési felületét, s ha ez a szemrevételezés nem szolgált is túl sok adattal arra vonatkozóan, hogy milyen anyagokkal dolgozik a mimetikus köd, azt viszont világosan látnom engedte, hogy a földi tárgy belsejét nem tudta sehogy sem reprodukálni. Körülfolyta a kabint, s minden irányból pontosan, alaposan letapogatta, de csak a felülethez férhetett hozzá: ami azon belül volt, titok maradt számára. Megjegyezte – vajon mi módon? – a felület alakjáról, nagyságáról, anyagáról nyert adatokat, s aztán ezek alapján külsejükre nézve hibátlan másodpéldányokat állított elő. Hogy milyen finom „megfigyelésre” és „munkára” képes, azt a létra csuklós szerkezetének utánzása mutatja; az ajtót viszont azért nem tudta használhatóra alakítani, mert nyitószerkezete benn volt a légmentesen zárt űrkabinban, ahova nem hatolt be. így csak a gombot másolta le tökéletesen – s gyakorlatilag minden cél és értelem nélkül. Megvizsgáltam a kabin zömök testét is, amely estében úgy behorpadt, mintha bádogkürtő lett volna. Ennek ellenére, amikor erős lézersugárral kettévágtam, a belseje tömör volt; sehol az eredeti példány üreges szerkezete, hogy ne is szóljak a felszerelés, a berendezés sok-sok apróságáról. íme tehát az újabb bizonyíték arra, hogy a viszkózus közeg nem hatol a zárt tárgyak belsejébe – gondoltam, s a hengeres testet kitöltő szürke, tésztaszerű anyagot néztem. Ez azonban valahogy nem látszott véglegesnek, s mint később meggyőződtem róla, valóban egyfajta szilárdulási folyamat zajlott benne, amelynek során űrkabinom külső burkának ötvözetéhez lett hasonló. Nemhiába képedt el a főnököm, s kiabálta dühösen, hogy nevetségessé teszem az intézetet: sokfelé megfordultam azóta, sok űrkutató jelentését olvastam, de egyetlen naprendszerből sem írtak le olyan rendkívüli, minden ismerttől annyira eltérő jelenséget, amilyen ez volt: a Baktriána alkotó, pontosabban megadott modelleket – s csakis azokat – utánzó képessége. S ha ez a képesség addig, ameddig oda nem érkeztem, modell híján kihasználatlan volt is, ottlétem rövid ideje alatt annál gyökeresebben megváltozott a helyzet. – Büntetést érdemelnél – morgott a főnök, miután aláírta jelentésemet, s töröltette a Baktriánát kutatási tervünkből. Nem tudott napirendre térni megfigyeléseim és következtetéseim fölött, s bosszantotta, hogy játszani mertem a jelenséget létrehozó erőkkel, megbontva egy nagyrészt ismeretlen világ ősegyensúlyát. (Ez főleg azután történt, miután rájöttem, hogyan lehet a szuszpenzió működését irányítani.) – Túlságosan nagyot akartál – pirongatott. – Teremtőnek képzelted magad, és arra vetemedtél, hogy összevissza alkoss mindent, ami csak eszedbe jut. Teljes káoszt csináltál; ezért kellene bün-

tetést szabnom rád, ha volna egyáltalán büntetés ilyen bűnre. Ne gyere nekem a mesével, hogy tanulmányozni akartad a bolygó formaképzési lehetőségeit, meg mit tudom én; ismerd el, hogy játszottál, s hogy ezzel elmentél a végső határig… Most már mindegy, abba kell hagynunk a térség kutatását, ameddig a dolgok leülepednek; aztán meglátjuk, mi lesz abból a szerencsétlen világból, amelynek természetes állapotát így elrontottad. Efféléket mondott, s haragosnak tűnt, nem hiszem azonban, hogy csakugyan az volt. Sokkal valószínűbb, hogy nagyon érdekelte mindaz, amit „elkövettem” a bolygón, s már akkor kíváncsi volt, mi marad az általam s az Oroszlán csillagkép egyik jelentéktelen, félreeső objektumának mimetikus ereje által létrehozott „élővilágból”. Mit mondhatok erre? Persze, én is kíváncsi vagyok, mi lett teremtményeim sorsa, de most már hiányzik belőlem az egykori bolond bátorság – ez pedig feltétlenül szükséges volna ahhoz, hogy ismét ellátogassak a Baktriánára. Nem tudtam biztosan, de szerettem volna hinni, hogy a főnököm téved; hogy nincs igaza, amikor helytelennek látja ottani tevékenységemet, mi több, büntetendőnek. De hát végül is mi a bűnöm? Kísérleteket folytattam egy lakatlan bolygón, mely épp azért, mert lakatlan, szabad tere az ilyen vállalkozásoknak. Nem robbantottam fel. Nem mozdítottam ki pályájáról. Csupán aktivizáltam a lehetőségeit, s megnyitottam rajta a biológiai fejlődés útját, mégpedig nem nagy erőbefektetéssel, és nem a bolygó természetes fejlődésével elvileg ellenkező irányban. Ha úgy vesszük, a Baktriána önmaga alkotta meg a rajta életre kelt lényeket; mimetikus képességének mintha kezdettől fogva ez lett volna a célja. Én annyit sugalmaztam csak, hogy mit és hogyan csináljon. Kevéske hajlammal a nagyképűségre, úgy is fogalmazhatnék, hogy a bolygó a maga csodálatos rejtett készségeivel öröktől fogva rám várt, hiszen – mint mondtam – olyan élénken „munkára kész” kigőzölgése, a ködös szuszpenzió, csak minta után tudott dolgozni, márpedig minta csupán kívülről kerülhetett ebbe a meddő, élettelen világba. Ez volt az én szerepem: modelleket adtam a bolygó teremtő erejének. Ötletem pár órával azután támadt, hogy szétromboltam az egyik űrkabinmásodpéldányt. Hadd lám, mondtam magamban, tud-e valami mást is ez a viszkózus közeg. Majdnem biztosra vettem, hogy páratlan utánzókészsége nem korlátozódik csak űrjárművekre, de valami arra indított, hogy azért próbáljam meg. Közben a tavak fölött újra sűrű gomollyá állt össze a ködszerű szuszpenzió; várható volt újabb kiáramlása. Sietnem kellett. Bezsilipeltem magam a kabinba, és szintetizátorommal jókora darab viaszt állíttattam elő: ez volt a legjobb anyag arra, hogy gyorsan modelleket gyúrjak belőle. Megmelengettem a markomban, s aztán hirtelen olyan alakúra nyomkodtam, hogy némi jóindulattal kiskutyának lehetett nézni: kezdetleges porcelán kiskutyának, amolyan nippnek, amelyet méreteivel sem szárnyalt túl. Kivittem, letettem a kabin létrája mellé, majd visszatértem, magamra zártam a zsilipkamraajtót, és vártam. Miután a köd visszavonult, nem láttam egyetlen újabb kabint sem. Ellenben itt is, ott is számtalan sárga kiskutya kuporgott a talajon: mindenik hajszálpontos mása volt az enyémnek, s mindenik viaszból volt. Ekkor arra gondoltam, hogy készítek egy új kutyamodellt természetes nagyságban; időm volt bőven, s a fedélzeti számítógéppel összekapcsolt szintetizátor megkönnyítette a munkámat. Nemsokára készen is volt a

modell, egy gondosan mintázott, jókora házőrző eb, egyetlen tömb, szép, aranysárga viaszból. Kicipeltem, s amikor visszafelé tartottam, eszembe jutott, hogy a hallatlanul érzékeny mimetikus közegnek bizonyára másképp is lehet utasításokat adni, nemcsak modellek útján. Mi lenne, ha megpróbálnék közölni vele egypár információt, például a mozgásra vonatkozóan? Bioáram-felerősítő sisakomat összekapcsoltam egy transzformátorral, s ezt űrkabinom tartalék áramforrásához kötöttem, aztán megint csak vártam. Mikor újra körülvett a köd, légmentes fülkémben minden szellemi erőmet összpontosítva az aranysárga ebre gondoltam, és elképzeltem, amint eleven kutya módjára mozog: szaladgál, szaglászik, ugat, a nyelvét lógatja, a farkát csóválja… S ahogy a szuszpenzió lassan visszahúzódott, már láttam is őket. Ketten voltak, érdeklődve bámultak egymásra, majd lusta léptekkel odasétáltak modelljükhöz, körülvizslatták, s unottan ásítottak, bepillantást engedve testükhöz hasonlóan sárga szájukba. Még egy perc, aztán játékos marakodás közben eltűntek valamerre. Emlékszem, milyen határtalan boldogság töltött el ekkor. Ha életet nem alkottam is, azért valami olyasmit cselekedtem. Igen, a mimetikus közeg felfogta utasításaimat, és végrehajtotta őket, állapítottam meg, s valósággal beleborzongtam az előttem nyílt lehetőségek elképzelésébe. Mielőtt azonban elhatároztam volna, mi lesz a következő lépésem, észrevettem, hogy a viasz ebmodell a langyos napsütésben itt-ott megolvadt, két füle lehullt, lábai megroggyantak. Hol lehetnek mozgó hasonmásai? Nyugtalanul fürkésztem át tekintetemmel a környéket, de csak az egyiket pillantottam meg; szánalmasan vonszolta magát a tavak árterén, megnedvesült vagy megolvadt lábai összementek alatta. Ott is maradt elnyúlva, egyre inkább ellaposodva, mint sárga folt az iszap hamuszürkéjén. Kísérletem ilyetén vége arról győzött meg, hogy a viaszmodell használata – legalábbis így, egymagában – nem a legszerencsésebb, mivel a bolygó különleges erői a minták anyagát is leutánozzák. Ebből mindjárt az a gondolatom született, hogy meg kell próbálnom a földi élőlények testének anyagára, szerkezetére vonatkozó információkat közölni a Baktriánával. Ha teremtünk, miért ne teremtsünk pontosan és jól? Ez a próba mindenesetre döntő lesz a bolygó mimetikus képességének felbecslése tekintetében. Eltartott néhány napig a számítógépem megfelelő programozása, a szükséges adatok beletáplálása, de akkor aztán biztos lehettem benne, hogy a bolygó minden információt megkap a földi állatvilág pontos reprodukálásához. Közben a ragacsos köd néhányszor újra elárasztotta a környéket, s egyre több alaktalan viaszdarabot mintázott a néhai kutyamodellről. Ezeket mind összegyűjtöttem és bevittem a kabinba. – Teremtősdit játszottál – horkant rám a főnököm, miután hazatértem, s hangjában egyszerre volt harag és irónia. Erre célzott akkor is, mikor egy-két más alkalommal emberi méltóságról és szakmai becsületről prédikált nekem, s valami olyan illendő szerénységről, amit én inkább alázatnak éreztem. Mai napig sem tudom, rájött-e, hogy tulajdonképpen az irigység beszélt belőle… Ha eszembe jut, mit mondott, mindig melegség önt el, és nagy-nagy öröm. Nemcsak hogy teremtősdit játszottam, de ott azon a lakatlan bolygón valahol az Oroszlán csillagképben én csakugyan teremtő voltam. Értelmem s akaratom egy, az Univerzumban alighanem páratlan teremtő folyamatot indított meg, amely már csak azért is

megérdemelte az alkotás nevet, mert egysejtűek s egyéb efféle kezdetleges alakok nélkül, a fejlődés évmilliói nélkül jutott el a legmagasabbrendű formákig. Mindazt, amit a természet nem hozott létre a Baktriánán, a világegyetem más pontjain meg rettentően sok idő alatt hozott csak létre, én meg akartam csinálni rövid látogatásom során. Normális körülmények között az egyszer kialakult fajok vitalitása nemzedékek sokaságán át érvényesül, s a biológiai örökség hasznosításának mikéntje új fajok kiágazásához, nemzetségek, családok megjelenéséhez vezet. E fáradságos szakaszokat én átugrottam. Mindjárt a legfejlettebb fajokat alkottam meg a mimetikus közeg segítségével, s azokból is csak remek egyedeket, melyek az illető faj díszpéldányai lettek volna a Földön. Elismerem, hogy talán nem jártam el helyesen, de nem tudom és nem is akarom letörni magamban afölötti büszkeségemet, hogy valaha egy távoli bolygón én voltam az élet teremtője, s ha rövid ideig is, de határozottan különbet alkottam, mint a természet. Mi mindent nem csináltam… Kezdtem egy újabb ebbel, s a környék hamarosan zengett az ugatástól: vagy húsz különböző kutya (mert véget vetettem a sablongyártásnak) gyűlt falkába, és lármázott körülöttem. Majd szétszéledtek, sokáig nem is láttam őket, s ezalatt újabb állatokat mintáztam: egy kacsát, egy siklót, egy nyulat és egy pávát. Rendre kitettem mind a négy viaszfigurát a talajra, kértem a hozzá való programot a számítógéptől, kapcsolatot létesítettem a gép és a külvilág között, aztán a kabinba zárkóztam, s vártam a szuszpenzió kiáramlását a tavakból. Ilyenkor mindig gondosan elzártam a bejárati ajtót, és így a mimetikus közeg csakis azt tapogathatta körül, elemezhette és reprodukálhatta, amit én elébe adtam. Ezekből bizonyos mértékben maga is válogatott; nyulat például annyit állított elő, hogy valósággal nyüzsögtek a fennsíkon, ellenben kígyót alig néhányat, s azok is gyorsan eltűntek szem elől a sárosnyálkás talajrepedésekben. Szerettem volna nagyobb állatokat is teremteni: bivalyokat, struccokat, szarvasokat, tevéket – de nem volt elég viaszom hozzá. Erre azt találtam ki, hogy az apró viaszmodellek kívánt méreteit is számítógépem útján közöltem a szuszpenzióval, s így aztán a viaszfigurák formáit, arányait megtartó állatok keletkeztek földi értelemben vett természetes nagyságban. Bivalyok, tevék bolyongtak a fennsíkon, egyre türelmetlenebbül kutatva élelem után; csak ekkor döbbentem rá, hogy fűevőim számára növényeket is kell alkotnom. Első kísérleteim nem nagyon sikerültek; a fű létrejött ugyan, de az állatok utálkozva ették vagy elfordultak tőle, s továbbra is éheztek. Közben eltelt egypár nap, és a ki-kiáramló mimetikus közeg mindannyiszor ellepte néhány eleven állatomat, s tízével, százával másolta őket. Egy adott pillanatban nem tudtam, hova legyek a temérdek fekete háttól, szarvakkal koronázott fejtől, a síkos talajt tipró patáktól; a fű sem bírt terjedni, mert amit teremtettem, azonnal lelegelték. Néhány bivaly összeakaszkodott a vadul tolongó csordában, s halálra döfték, agyontaposták egymást, ez azonban – noha folyton megismétlődött – nem vált be mint szabályozó tényező: a csekély veszteséget a bolygó fáradhatatlan reprodukáló ereje sokszorosan pótolta. Hogy útját álljam a veszedelmes túlszaporodásnak, egypár nagy ragadozót kellett alkotnom; ebeim nem bírtak a hatalmas bivalyokkal, és maguk is kiéhezetten kószáltak ide-oda. Már félni kezdtem, amikor kiléptem a kabinból; a bikák többször nekem rontottak az újabb viaszfigurák kihelyezése közben. Egyszer egy orrszarvú űrkabinom lábazatához dörgölődzött; nem sok híja volt, hogy felborítsa (ezt a

másodpéldányok közül egypárral már megtette) vagy legalább komolyan megrongálja. Szóval az éhes fűevők sokasága kezdett elviselhetetlenné válni, fülem megtelt vad bőgésükkel, patadobogásukkal; mintáztam tehát néhány oroszlánt, egy szibériai tigrist és két krokodilt, mely utóbbiak – főleg amikor valóságos méreteikben elkészültek – igen utálatosak voltak. Miután a köd kiáradt és visszahúzódott, megindult az öldöklés. Oroszlán egyszerre vagy harminc lett, krokodil ugyanannyi, a tigrisből csak egy példány készült, az viszont roppantul tevékeny volt – hol egy-egy szarvas hátán lehetett látni, hol egy-egy boldogtalan teve gégéjét marcangolva. De a krokodilok sem tétlenkedtek, lábuknál fogva rántották le a hatalmas bivalyokat, az oroszlánok pedig vak rémületet keltettek a csordában, s a riadt állatokat a tavak, máskor a fennsík szélét képező meredek, szakadékos völgyek felé hajszolták. Egy disznót közvetlenül a kabin mellett téptek szét; iszonyú volt hallgatni visítását, akárcsak a hasonló helyzetbe került bivalyok rettentő bőgését. Pár nap alatt néptelen lett a környék, csak a fenevadakat lehetett látni, amint a szanaszét heverő dögök zsigereit szaggatják. Irtózva néztem a mészárlást s a szörnyű lakmározást; hátborzongató részleteikre még most is emlékszem. Nyugtalanság fogott el, amikor láttam, hogy a jóllakott ragadozók a közelben keresnek tanyahelyet maguknak (az oroszlánok mindenesetre kissé távolabb a lustán sütkérező krokodiloktól); az életben maradt fűevők szétszéledtek, a dúvadak azonban nem mutattak semmi hajlandóságot arra, hogy kövessék őket. Bár az űrkabin körül sétálgató-heverő oroszlánok csendes viselkedése nem vallott ellenséges szándékra velem szemben, jelenlétük csöppet sem volt bátorságosabb, mint a vad patásoké; s attól való féltemben, hogy az újra előgomolygő szuszpenzió megsokszorozza őket, fegyvert akartam fogni, hogy kilépjek a kabinból, és magam végezzek utóbbi teremtményeimmel, kiteljesítve a mészárlás művét. Hanem egyszer csak tréfás ötletem támadt: a ragadozók széthajkurászták a fennsíkról a növényevőket – mi lenne, ha most őket egy növényevő űzné el? Egy növényevő, de nem a közismerten vakmerő és veszélyes rinocérosz, melynek korábban teremtett példányai különben is eltűntek valamerre; nem, valami játékosabbra gondoltam, valami meglepőbbre. Egy lóra. Meg kellett várnom a köd újabb kiáramlását, de addigra már készen volt egy pompás ló viaszmodellje s a megfelelő program a mimetikus közeg számára, hogy életre keltse. Fegyverrel a kezemben léptem ki a kabinból, s kihelyeztem a modellt – jó messze, hogy minden következménytől védve legyek. Oroszlánnal, krokodillal nem tűztem össze: ők jóllakottan hevertek, én meg kerültem őket. S mikor a tavak felől újra előgomolygott a köd, már megint a kabinban voltam. Először a mennydörgő nyerítést hallottam meg, s bár csupán készülékeimmel hallottam, lúdbőrös lett tőle a hátam. Nem sokkal később feltűnt a sötéten hullámzó, szinte vonagló ködben a roppant test is. Szörnyetegnek tetszett, pedig csak méreteire nézve volt valamilyen iromba őshüllőhöz hasonló, arányai szerint karcsú, elegáns paripa volt; lobogó sörénnyel és magasba vetett fejjel ágaskodott két lábra, s ahogy ebben a remek szoborpozitúrában prüsszögve és horkantva megrázta magát, csillogó vörösbarna szőréről olaj- vagy inkább olvadt zselatinszerű cseppek repültek szanaszerte. Majd visszaesett két mellső lábára a kavargó ködben, s ettől a föld – akarom mondani a bolygó talaja – a szó szoros értelmében megrendült: a kabinban is éreztem. Mikor az-

tán szülőanyaga, a viszkózus köd elvonult, s otthagyta teljes pompájában az óriási állatot a fennsíkon, az oroszlánok riadtan húzódtak szét, nyomukban a szibériai tigrissel s a krokodilokkal. Táltosom újra mennydörgőén nyerített, hatalmas patáival toporzékolt a ruganyos talajon, aztán elkezdett fel-alá nyargalászni, mintha karámba volna zárva; a fenevadak nyüszítve menekültek előle. Nagy volt, csodálatos volt ez a legújabb teremtményem! S amilyen csodálatos, éppolyan hasznos: a krokodilok elbújtak előle a tavakba, az oroszlánok pedig, mint holmi ijedt macskák, eltűntek a fennsíkot környező völgyekben. Sikeres kísérletem egyúttal igazolta, hogy a Baktriána mimetikus közege elfogadja a földi biológiai tényektől eltérő információkat. Emlékszem, ettől egészen lázba jöttem, s mikor a ragadozók után az óriási lónak is nyoma veszett (egy éjszaka átrúgtatott a tavakkal szemben magasodó hegységen), mindenféle új, a Földön soha nem látott állatot készítettem. Először néhány háromfejű hiénát eredményezett az új próbálkozás; ezekkel végre sikerült megtisztíttatnom a fennsíkot a ragadozók hagyta dögöktől, melyeket a köd folyton gyarapított. Munkájuk végeztével szétriasztottam az utálatos, de hasznos dögevőket, s egy halfarkú, denevérszárnyú nagy madarat csináltam; a mimetikus közegben életre kelt példányok napokig vijjogva köröztek a szürke tavak fölött. Következett egy sakálfejű, pikkelyes testű zsiráf, majd egy borjú nagyságú mókus, egy póklábú óriáscsiga, egy hatalmas giliszta, melynek eleven példányai vagy negyven méter hosszúak lettek, és egy egész sorozat ragadozó lepke, melyeknek szárnyaira ősi álarcokat mintáztam – egy civilizációtörténeti múzeumban láttam volt ilyesmiket. S a bolygó különleges észlelő és reprodukáló erői hűségesen másolták viaszfiguráimról ezeket a szörnyeket, pontosan a kért méretekben; csak azt nem tudtam sehogy befolyásolni, hogy melyikből hányat állítson elő a köd egy-egy kiáramlása. Egy múlt nélküli, történelem nélküli élővilág kavargott körülöttem, tele változatos formákkal, amelyek nem csupán a lakatlan Baktriánán mentek újdonságszámba, de valószínűleg az egész Univerzumban. Én meg egyre merészebb lettem. Letértem a természet útjáról, hogy minél fantasztikusabb lényeket alkothassak, fittyet hánytam a kiválasztódás, a fejlődés törvényeinek, s a magam szeszélyét emeltem e törvények rangjára. Mint már említettem volt, a teremtés lázában égtem, s egész valómat soha nem érzett gyönyörűség töltötte el: igen, azt hiszem, a hatalomnak örültem, amely a kezembe adatott az Oroszlán távoli csillagvilágának azon az obskúrus bolygóján. Én, a halandó ember, olyan erők birtokosává váltam, hogy versenyre kelhettem az örök természettel. S ki tudja, meddig játszottam volna tovább isteni játékomat, egyre különlegesebb, elképesztőbb, bonyolultabb, hihetetlenebb formák teremtésére ösztökélve a bolygó titokzatos erőit, ha egy váratlan esemény le nem hűti lázamat, és meg nem győz róla, hogy minden ellenkező látszat dacára nem vagyok ura a helyzetnek. Talán hibát követtem el, vagy talán egész ténykedésem hibás volt elejétől végéig: hibák láncreakciója, ahogy főnököm mondta, miután hazatértem. De ott a Baktriánán, egyedül egy lakatlan bolygón, igazán nem volt nehéz a teremtés lázába, majd őrületébe esnem, mikor éreztem, láttam, hogyan születik kezem között az élet. Utoljára tucatnyi viaszfigurát készítettem, s mindenekelőtt egy óriási kétéltűt, egy hatalmas, páncélos fejű békát akartam létrehozatni a szuszpenzióval, az óriásló ellenfelének szántam,

és bíztam benne, hogy – igen gyors mozgású állatokról lévén szó – hamar meglelik egymást és megküzdenek egymással. Látni akartam összecsapásukat, sőt esetleg azt, amint ebben mindkét túlméretezett teremtményem elpusztul. Nagy és látványos küzdelemre tippeltem, mely a béka villámgyors támadásával indul, s a ló barlang nagyságú szája rettentő, lapos fogainak harapásával elszántan védekezik. Igen, ez volt a vágyam, látni két legerősebb teremtményem tusáját. Nem bántam volna, ha ez egyik vagy másik vagy akár mindkettő pusztulásához vezet; a bolygó bámulatos reprodukáló képessége távolról sem merült ki, akármikor újakat alkothattam. Rendelkezhettem élet és halál fölött – s abban a pillanatban az tetszett a legfontosabbnak, hogy létrehozassam a szuszpenzióval hatalmas kétéltűmet. Hanem egyszer csak megváltoztattam a tervemet, beolvasztottam a páncélos fejű szörny viaszmodelljét, s nagy figyelemmel, szememet és emlékezetemet már szinte fájdalmasan megerőltetve, dolgozni kezdtem egy újabb viaszmodellen: egy újabb művön, ha ezt a kifejezést még ma is használhatom. S az alkotás izgalma, türelmetlen igyekezete annyira lefoglalt, hogy megfeledkeztem környezetem valóságáról, mi több, saját magamról – és ez az állapot még akkor is tartott, mikor a fennsíknak egy elég távol kiszemelt pontja felé vittem a kész viaszfigurát, hogy ott a mimetikus közeg életre keltse. Hibázni először is abban hibáztam, hogy nem álltam ellen az új ötlet kísértésének, aztán meg abban, hogy hagytam általa túlságosan lekötni magam, nem figyeltem semmire rajta kívül; így történt az is, hogy nem vettem észre a tavak felől előgomolygó ködöt. Mikor megéreztem a veszélyt, már késő volt: a jól ismert viszkózus közeg, melynek képességeit olyan merészen kihasználtam, szétáradt a fennsíkon. Próbáltam elkerülni, de nagyon széles fronton és nagyon gyorsan nyomult előre; elvágta visszautamat a kabinhoz, és már a völgy felé se menekülhettem. Lefelé futottam a lejtőn, mellettem és mögöttem néhány aprócska kentaurral, s már láttam, hogy az arrább magasló sziklakúp is messze van, nem érem el. Botladozva szaladtam, megmegcsúszva a mind síkosabb talajon, és egyre nehezebben emelgetve a lábam, aztán mintha hínárba keveredtem volna, valami megbénított, lefogott; arccal lefelé a talajra zuhantam, s a pépszerű, ragacsos anyag – nem hittem ennyire sűrűnek – minden oldalról szorosan körülölelt, hogy megmozdulni se bírtam. Irtózat töltött el, és nagy-nagy félelem, mert tudtam, mi történik: a mimetikus közeg azokban a percekben engem tapogatott le, belém hatolt, az én testemet reprodukálta… Nem az érintésétől féltem, hanem attól, aminek következnie kellett, s ami aztán következett is. Mihelyt beállt a rettenetes anyag apálya, s kiszabadultam alaktalan csápjai közül, óvatosan szétnéztem. Igen, a szkafanderes emberalakok már ott hevertek pontosan az én testhelyzetemben a talajon, három a közelemben, s még néhány kissé távolabb. Egy pillanatra meglegyintett a remény, hogy a szuszpenziónak nem sikerült behatolnia védőruhám alá, nem tapintotta ki a testemet, s így csupán holmi élettelen bábukat gyártott. De az emberalakok, amelyekről még itt-ott csöpögött az ismerős zselatinszerű anyag, mozogni kezdtek, sőt egyikük fel is állt, s bizonytalan léptekkel felém indult. Emlékszem, egy tizedmásodperc alatt iszonyatos félelem járt át: nem tudtam, ki lehet az. Sisakja ablakára árnyék hullt, meg sáros is volt, akárcsak az enyém, úgyhogy nem láthattam az arcát. Hirtelen nagy erővel kitéptem magam a félsz bénultságából, és el-

indultam a kabin irányába. Futni szerettem volna, de lábam minduntalan elsüllyedt a tavak felé folyó olajos-ragacsos iszapban, s így rémült küszködésem dacára csak alig haladtam, azt hittem, megfulladok, úgy ziháltam már, és tehetetlenségem kétségbe ejtett. Közben a hátam mögött jövő alak is – bizonyára megértve szándékomat – átváltott nehézkes futólépésbe; éreztem, hogy utol fog érni, szerencsére azonban még gyakorlatlan volt a mozgásban, elesett, és mire feltápászkodott, én célomhoz értem. Egészen közel kellett lennem az ájuláshoz, mert nem emlékszem, hogyan jutottam a kabin belsejébe – de bejutottam, s még idejében sikerült bezárnom a zsilipkamraajtót is. Főnököm vissza akar küldeni oda, nekem azonban semmi kedvem még egyszer látni teremtményeimet, sem azokat az emberszerű lényeket, akiket anélkül hagytam faképnél, hogy megtudtam volna, milyen test rejlik szkafanderük alatt, milyen arc sisakjuk ablaka mögött. Néha megképzik előttem csapzott, sáros alakjuk, amint az űrkabin körül topognak, s próbálnak behatolni. Egyikük felmászott a csuklós létrára, kéthárom másik a kabin lábazata, rögzítőszerkezete körül matatott, hallottam kaparászásukat a fémen; most már nem féltem, biztonságban éreztem magam, és csak arra volt gondom, hogy felszálljak, mielőtt izgága és kíváncsi másodpéldányaim elrontják a motort vagy valamelyik pótolhatatlan navigációs műszert. Megtettem az előkészületeket az indulásra, s ekkor ők – alkalmasint belátva, hogy nincs más választásuk – elhúzódtak, ott álltak jókora távolságban a fennsík lejtőjén, néma és mozdulatlan tanúiként felszállásomnak. Otthagytam őket a Baktriánán, a képzeletem alkotta szörnyekkel teleszórt bolygón, anélkül hogy megtudtam volna, kicsodák és mit óhajtanak tőlem. S most a főnök visszaíratja a Baktriánát kutatási tervünkbe, és azt kérdi tőlem, akarom-e látni, mi történt ott, hogyan rendeződtek a dolgok. Oda akar küldeni, hogy megnézzem. Nem, egyáltalán nem vágyom megtudni, hogyan rendeződtek a dolgok – ha ugyan rendeződtek. Folyton eszembe jutnak azok a boldogtalan lények, akiket otthagytam egy mesterséges, kigondolt, az idő dimenziójában ellenőrizetlen világban (mert végső fokon egyedül az idő az, ami egyensúlyt, sőt összhangot hozhat dolgok és élőlények effajta véletlen zűrzavarába), s nyugtalanul és szorongva töprengek rajta, hogy vajon a sisakjuk alatt nem az én fejem ül-e a vállukon, rajta az én arcommal és benne az én agyammal… S még van valami, ami szintén elég kevéssé noszogat a visszalátogatásra, amit még nem tud senki, mert először hallgattam róla, aztán többé nem volt alkalmam szóba hozni, meg nem is véltem múlhatatlanul szükségesnek, ami tehát ebben a pillanatban még egyedül az én emlékezetem titka: az, hogy a viaszmodell, amelyet utoljára kitettem a fennsíkra, mielőtt oly elhamarkodott módon távoztam a Baktriánáról, egy nőalak volt. S a mimetikus közeg, azt hiszem, legyártotta. VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

CIVILIZÁCIÓ MIRCEA OPRIŢĂ Felnő a kockakőből a kukorica, eső korhasztja el az Eiffel-piramist, ciklopikus beton-sejtrendszerek növekedése áll meg itt fenn és folytatódik lenn a tenger alatt. Szép. De a térdemet megérinti néha e roppant sósvíz-sírból kinyúlva a rege balzsamával tartósan bevont Odüsszeusz keze. Jön majd egy alkonyat, mikor a fény örökre elfogy, mikor süket nyikorgást hallatnak a Föld szétmálló sarkai; nem ragyog akkor, nem mozdul többé semmi a világ tekintetében, melyre vak üresség – világtalanság – iszonyata borul. Olykor az erdei vadakat kell figyelni, ők ismerik a hibernálás titkát. Egy hosszú tél, egy talán véget sem érő jégkorszak közeleg. Ó nem! Hívjunk elő gyermekeket a nemlétből; egy új, egy szárnyas nemzedék jövetelét jóslom, új csillagok szikráját a szemekben. Hej, halászok, evezzünk a Holdhoz közelebb!

S legyen áldott a férfi és még inkább áldott a tiszta nő, ki gyermeket szül a Föld fénysugaránál. VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

ÜRES MAROKKAL MIRCEA OPRIŢĂ Ez a háború nem volt meglepetés azok számára, akik fenntartás nélkül hisznek Marian Zah ügye igaz voltában. Ellenkezőleg, előre látták egy sereg baljós esemény jeléből, főképpen azokból az incidensekből, amelyek egyetlen évtized alatt vezettek a Külső Világokkal való viszony megromlásához – olyannyira, hogy nem a konfliktus kirobbanása, hanem éppen fegyveres összecsapás nélküli elrendeződése tűnt volna különösnek. Egyelőre senki sem vádolhatja a kormányzót politikai ügyesség hiányával, még ha a következő századok távlatából valószínű is, hogy akcióját szigorúan ítélik majd meg, és nem fognak egyetérteni vele. Főképp sikertelenség esetén nem, mert a sikertelenség – hogy ne mondjuk: kudarc – nehezen bocsátható meg, különösen ha mások bőrére megy; s minél hangzatosabbak a kezdeti fogadkozások, minél nagyobb tét forog kockán, annál kegyetlenebbül hull az ítélet azoknak a fejére, akiket a kudarc hozta kijózanodás világossága a színen talál, s akiket durva, de talán szükséges egyszerűsítéssel a katasztrófa legfőbb előidézőinek mutat. Cinikus vélekedések szerint Marian Zahnak is ez lesz a sorsa, ha a Föld elveszti a háborút; akkor mai, tizenkét milliárd ember nevében leszögezett álláspontjáról kiderül majd, hogy merőben ellentétes a társadalmi piramis roppant testét alkotók érdekeivel, amely piramis csúcsára ő illetéktelenül felkapaszkodott. Zah ügyes szónok, mindig jó érzéke volt az iránt, hogy merészen provokálja, mégse fordítsa maga ellen hallgatóságát, s elég ideje is volt úgy irányítani a dolgokat, hogy a tömeg azt higgye, nem lehet meg – vagy csakugyan ne lehessen meg – az ő mindenütt jelenlevő személye nélkül. S még nagyobb ügyességet árult el az, ahogy felverekedte magát, szívósan, kitartóan, hatalmas ellenfelek kijátszásával, teret nyerve ott is, ahol senki sem volt őszinte híve – nagyravágyásához tartozó józanságával ugyanis már karrierje elején felismerte, hogy ez nem sokat számít. Herkulesi termete és széles arca, amely sohasem fáradt pökhendisége különösebb leplezésével, szemtelen komolysága, ahogy elmondta beszédeit, amelyeket egyébként jól megkomponált, azt a benyomást keltve, hogy csupa mély bölcsesség árad belőlük, holott olcsó közhelyek gyűjteményei voltak, melyek sivár gondolatszegénységét homályos és fellengős stílus vagy dühödt lelkesedés igyekezett ellensúlyozni, úgyhogy az ember azt hihette: a szónok teljesen tisztában van beszédei ürességével – mindez és még sok egyéb már kezdettől bámulatot keltett és bosszúságot, nagyjából egyforma mértékben, s ez később sem változott, csak annyiban, hogy a sok ismétlődés megszokottá, családiassá tette; szóval az a tizenkét milliárd ember, aki vagy éljenzésben, vagy szitkozódásban tört ki nevének hallatára, alapjában véve mind elfogadta őt mint valami változhatatlan adottságot, s mindenkinek hiányzott volna, ha lekerül a porondról. Ez persze csakis az ő szándéka ellenére történhetett volna meg, s csak olyan súlyos esemény hatására, mint mondjuk a Föld veresége a Külső Világokkal folytatott harcban, lévén, hogy e konfliktust Marian Zah kormányzó hivatalba lépése legelső éveitől

kezdve hol nyíltabban, hol burkoltabban, de mindig következetesen szította. Igaz, hogy amikor Zah a politika küzdőterére lépett, a Föld és a Külső Világok viszonya már nem a régi volt, nem nyugodott a 2183-beli egyezmény kölcsönös tiszteletben tartásán, amely egyezmény lényegében, néhány apró módosítástól eltekintve, egy sereg olyan földi határozatot emelt általános érvényre, melyeket az előző századokban hoztak, mikor a Föld lakossága még több volt, mint a Kozmoszban létesült telepeké. Ekkor még természetesnek tűnt, hogy a telepek igazgatása az anyabolygó joga, s némelyek ezt akkor sem látták másképp, mikor az űrbeli lakosság száma elérte a hét milliárdot. A gyarapodás váratlanul jött, főleg annak eredményeképp, hogy benépesült a Mars és a Szolaria, ez a nagy mesterséges bolygó a Merkúr és a Vénusz pályája között, tehát elég közel a Naphoz (erről nyerte a nevét, még szerény terv állapotában), amely fokozatosan épült ki s lett hasonló – gyakorlati rendeltetése ellenére – egy óriási absztrakt szoborhoz. El lehet gondolni, még ha ezt akkor a legtöbben nem tették is meg, hogy a két erős telep fennállása óta eltelt száz év milyen jelentős változásokat eredményezett, s érthető, hogy feszültség támadt az élet gyakorlata és a múltból örökölt igazgatási rendszer között, amely a Föld érdekeinek elsőbbségét biztosította. A törvényhozók ezt így helyesnek vélték. S tulajdonképpen igazuk is volt, ameddig a Föld jelentett mindent: ameddig még kevés telepes tartózkodott odakinn, s többnyire ideiglenesen, megmaradva egyszerű kiküldött Föld-lakónak, aki földi kiküldőitől kapott utasításokat hajt végre. Mi sem természetesebb, mint hogy a törvényeknek ekkor még azokat kellett védeniük, akik – nemegyszer súlyos erőfeszítések árán – telepeseket küldtek a világűrbe; ezt ők, a telepesek sem gondolták másképp, s elfogadták, hogy sorsukat egyetlen dolog határozza meg, a Föld növekvő energia- és nyersanyagszükséglete, mohó érdeklődése főképp a Mars ércei s a Szolaria berendezéseivel felfogott napenergia iránt. De ahogy szaporodni kezdett a telepek lakossága, s egyre több telep létesült a szomszédos bolygókon és a mesterséges égitesteken, amelyek közül nem egyet már a Föld jóváhagyása nélkül helyeztek pályára, s amelyeket épp ezért kalózbolygóknak hívtak, szóval ahogy kialakult a mai hatalmas teleprendszer, a helyzet merőben más lett, és ez megkövetelte, hogy a Föld s a Külső Világok kapcsolatát kölcsönösen új alapokra fektessék. Óriási a távolság az első marsi telepek létesítéséről szóló okmányt a korabeli kommentátorok szerint „történelmi mosollyal” aláíró Ian Oswald St. Clair politikai műve és ama másik között, amelyet Marian Zah kénytelen alkotni az elhunyt R. E. K. Holden-Plytas kormányzótól örökölt, igen nehéz helyzetben. Nem száz évnek, amennyi valójában eltelt, hanem száz irdatlanul hosszú fényévnek tetszik ez a távolság, annyira másak lettek a körülmények. Persze hogy a feszültség megszűnt vagy legalábbis érezhetően csökkent volna, ha a Föld idejében belátja – hiszen ez is egy lehetséges megoldás – a Külső Világok egyre nagyobb, egyre bátrabban hangoztatott igényeinek jogosságát. Csakhogy a Föld nem tudta feladni a centralizmus eszméjét; nagyon is hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy minden, ami belőle nő ki, az övé, és az is kell hogy maradjon; egy sereg régóta és igen szilárdan rögzült, sőt megmerevült lelki mechanizmus akadályozta meg tehát az enyhülést. Marian Zah nagyon jól tudta, milyen húrokon játszik, amikor elődei módjára, de náluk sokkalta hevesebben kelt ki a telepek ellen, illojalitással, veszedel-

mes szakadársággal és hasonlókkal vádolva őket, s elhallgatva azt, amit a Külső Világok elégedetlenéi leginkább feszegettek, a gazdasági érdekeltséget – hogy tudniillik a saját természeti erőforrásaiból kifogyott anyabolygó, amely nem kevesebb mint tizenkét milliárd lakost tart el (és az elé néz, hogy e szám rövidesen megduplázódik), szerepet cserélt az űrben létesített telepeivel, s ő függ tőlük gazdaságilag, nem azok tőle, úgyhogy kénytelen valóságos gyarmattartói módon uralkodni fölöttük. S még tudott valamit a kormányzó, amitől ugyanúgy félt, mint azok, akik a hatalom felé vezető útját egyengették, mert számítottak rá a várható zavaros időkben: tudta, hogy egyenlő félként tárgyalni a Külső Világokkal csupán látszatra jelentené a demokrácia érvényesülését, amint a telepesek hirdetik, valójában inkább a vég kezdetét jelezné; a tökéletes egyensúlyt mutató mérleg nyelve azonnal átbillenne az ellenkező oldalra. Még ha az is a dolgok sorsa, hogy ilyenképpen alakuljanak, a Föld akkor sem nyugodhat bele ebbe minden küzdelem nélkül, és azt sem teheti meg, hogy holmi nemes eszmék nevében feláldozza tulajdon érdekeit, amelyeket eddig mindig megvédett. S végül, minden bölcselkedésen innen és túl, nem volna kellemes egy reggel arra ébredni, hogy a Föld amolyan utánfutója lett a Külső Világoknak, s arra megy, amerre azok viszik; akkor bizony húzni kellene egyei a nadrágszíjon, és a jövőben úgy kellene táncolni, ahogy az a hatalom fütyül, amelyet a Föld hozott létre s támogatott fejlődésében, ostoba módon gyanútlanul afelől, hogy majd a fejére nő. Marian Zah ügyesen felhasználta politikai karrierje építéséhez az emberiség korántsem egyértelmű erkölcsi álláspontját, reménykedését és félelmét a helyzet rosszabbodásától, a válság további mélyülésétől. Megígérte, hogy fáradhatatlan lesz a megoldás keresésében, bár senki sem tudta, hogy mit ért ezen, alkalmasint saját maga sem; blöffölt tehát, ez az igazság, de jó stratégiai érzékkel felmérve, hogy éppen ezt várják tőle. Egy ideig úgy látszott, a vezetése alá került Föld engedményeket készül tenni, és tényleg élénk tárgyalások kezdődtek a Szolaria és a Mars képviselőivel, maga a kormányzó is találkozott velük egypárszor – érdemleges eredmény azonban nem született. Baráti ölelések történtek, megható nyilatkozatok hangzottak el, de ezek örve alatt a Föld diplomáciája arra irányult, hogy belső ellentétet szítson a telepek között, és lopja küldötteik drága idejét, folyton táplálva bennük a reménységet, hogy van kiút a válságból. Lassan aztán rájött mindenki, hogy a szorgalmas tárgyalások sehova sem vezetnek, és sokan eltűnődtek rajta mindkét oldalon, vajon nem éppen ez-e Marian Zah szándéka; igen, könnyen meglehet, hogy ő már ekkor a háborút látta az emberiség nyakába szakadt bajok megoldásának, határozott és gyors megoldásának – a Föld-lakók javára, magától értetődik. Feltehető, hogy a kormányzó és tanácsadói úgy vélték, a Föld hagyományos jogait meg kell védeni bármilyen áldozattal, s hogy a Föld-lakók számbeli és technikai fölényének köszönhetően ezt meg is lehet tenni. Nem kizárt tehát, hogy Marian Zah eleve a háború apostola volt, afelé terelte a dolgokat, már kezdettől fogva. Függetlenül mindeme feltevések teljes vagy részleges igazságától, maga a tény, hogy ilyen feltevésekbe bocsátkozhat az ember, arra mutat, hogy Marian Zah mégsem csak közönséges bohóc, bár néha ebben a szerepben is tetszeleg – vagy nem tetszeleg, ki tudja, talán csak egyszerűen nem veszi észre, milyen nevetségesen pózol, mások pedig nem merik megmondani neki. De ha bohócnak nem bohóc is, kétségtelenül van

benne valami a színészből; innen az előszeretete az iránt, hogy beszédeit valósággal eljátssza, többé-kevésbé ügyesen megrendezve. Ez a pózolás sokakat idegesít, akik azonban nem tehetnek mást, mint hogy csillapítókat szednek, a kormányzó meg dolgozik tovább politikai művén. Nagyon jól tudja, milyen hatalmas meggyőző, sőt kényszerítő erő az, hogy bármelyik alattvalója előtt bármikor megjelenhet. Nem kis dolog az, hogy szükség esetén akár tizenkét milliárd képmása áll elő az embernek, és beszéde, melynek alapszövegét egyszer elmondja, ugyanannyi egyéni változatban hangzik el, finoman alkalmazva minden hallgató lélektani paramétereihez és értelmi színvonalához. Persze ilyen, a Föld egész lakosságára kiterjedő kampány eddig még nem látszott szükségesnek; egymillió plasztikus képmás, amelyek mindegyike viszonylag függetlennek tetszett az élő eredetitől, s az összes többitől, biztosította a kormányzó folytonos jelenvalóságát mindenhol. Így aztán, ha némelyek nem szeretik is, s titkolt vagy alig titkolt kelletlenséggel várják elkerülhetetlen megjelenését, ha azt képzelik is, hogy ellenkezhetnek vele (voltaképp arról van szó, hogy nagylelkűen alkalmat adnak nekik egy árnnyal ellenkezni), előbb vagy utóbb mindnyájan elfáradnak, feladják a belső küzdelmet, és egyfajta „fegyverszünetet” kötnek a kormányzó örök jelenlétével, látva, hogy úgysem tudnak megszabadulni tőle. S nemegyszer történik meg, hogy az így behódoló a lelke mélyén örömet érez vagy legalábbis megkönnyebbülést, mintha engedélyt kapott volna, hogy elvessen valami nehéz terhet, amelyet – szégyenkezve vallja be – csakis ostobaságból, éretlen hetykeségből vett a vállára. Legtöbb esetben azonban másképp zajlik a találkozás. Az embereket aránylag egyszerűen el lehet kápráztatni, ezt a kormányzó számtalanszor ellenőrizte; a térhatású, roppantul anyagszerű képmás mély benyomást tesz rájuk, úgy érzik, a nagy Zah személyesen látogatja meg őket, félreteszi fontos dolgait, hogy velük lehessen délben, este, olykor még éjszaka is, ami ugyebár rendkívül megtisztelő; s külön lekötelező, hogy olyan állhatatos, mint egy régi jóbarát, sohasem feledkezik meg az emberről – és nem kér semmit cserében, csak engedelmességet, amit mindezek után nem illik megtagadni, de ami úgyis természetes formája a viselkedésnek. Nem, lehetetlen hátat fordítani neki és nem hallgatni, mikor oly közvetlenül szól az emberhez, az egész családhoz, s nem szép megbotránkozni rajta, ha elragadja a szónoki lendület, és elkezd kiabálni, gesztikulálni, hiszen – képmás ide vagy oda – mégiscsak a kormányzó jött el az ember házába, hogy megállva az asztalfőn, mint egy rögtönzött emelvényen, beszédet intézzen hozzá az adott pillanat parancsoló szükségeiről, a Külső Világok felől fenyegető veszélyről, a Mars-lakó Petri Borda, a fanyar mosolyú, sündisznó-tekintetű vénség aljas üzelmeiről, aki áruló módon, mert hiszen áruló is, a Föld fennhatósága ellen bujtogat, és engedetlenségre biztatja a telepeseket. S mikor egyre súlyosbodik a helyzet, az ember elkezd aggódni a holnapi napért, és megfeledkezik arról, amivel ma lehetne több-kevesebb joggal elégedetlen. Nyugodtan elmondható tehát, hogy a háború kitörése a közvéleményt nem érte váratlanul; sok milliárd ember hitte már, amit szinte nap mint nap hallott Marian Zahtól, hogy tudniillik más kiút nincsen. A háború felelőssége természetesen a Külső Világokat terheli, jelentette ki a kormányzó, és felsorolta, milyen provokációkat, legalábbis általa súlyos provokációknak tartott cselekményeket követtek el a „külsők”, kezdve

azzal, hogy késleltették, sőt olykor fel is függesztették a nyersanyagszállítmányokat, s végezve a Föld fennhatósága elismerésének nyílt megtagadásával, ami hazaárulás, s mint ilyen, nem maradhat büntetlenül. Minden igazi, ép erkölcsű Föld-lakó, akit nem fertőztek meg a Külső Világokból átszivárgott téveszmék, mondotta Zah egyik utóbbi beszédében, ezentúl ellenségnek, megátalkodott lázadónak, rendbontónak, felforgatónak kell hogy lásson minden gaz „külsőt”, veszett kutyának, aki bármelyik pillanatban képes az anyabolygót alattomosan megrohanni s feldúlni. Mint sértett fél, akinek jogában áll belátása szerint válaszolni a provokációkra, a támadást a Föld indította – rögtön, ahogy hírül vette a Külső Világok függetlenségi nyilatkozata, e büszkeségről és nem kis bátorságról tanúskodó okmány kibocsátását; a szöveg egy példányát egyébként Marian Zah nyilvánosan eltépte, és tartalmát megbélyegezte, sötét színekkel ecsetelve a jellemtelen, hálátlan Mars-lakók hitványságát, akik az emberiség bölcsője, a Föld ellen lázadtak. Egyik irányban szemrehányások és fenyegetések, másik irányban drámai felhívások hangoztatása közepette Zah megígérte, hogy diadalra viszi az igazságot, s azonnal elrendelte az összes harcra képes erők mozgósítását. Nem érdektelen tudni azonban, hogy miközben a kormányzó – díjbirkózóvállai felett lobogtatva fürtjeit és hevesen gesztikulálva – az egység és összeforrottság szükségéről beszélt a riadt Föld-lakóknak, mint az ősi jogok megvédésének elengedhetetlen feltételéről, aközben titokban már útban volt a Mars felé egy hatalmas űrhajóflotta, s az invázió, amelyet már rég gondosan előkészítettek, javában folyt: Zah maga adott parancsot a roppant hadművelet megkezdésére. Hanem hát erről jobbnak látta hallgatni, két okból is: egyrészt, hogy később annál nagyobb mellénnyel számoljon majd be a sikerről, másrészt, hogy a hír ne találjon utat a Külső Világokba, mintegy jelt adva véderőiknek a felkészülésre. A villámgyorsnak tervezett akció célja az volt, hogy megsemmisítse az ellenség főbb támaszpontjait; és Zah, aki biztosra vette a sikert, már fogalmazni is kezdte következő beszédét, ami nem volt könnyű feladat, hiszen úgy kellett bejelentenie a támadást, hogy védekezésnek tűnjön, és a Külső Világok vezetőire háríthasson minden felelősséget érte. A sikerhez az kellett volna, hogy felszámolják az ellenállás lehetséges gócait, és Petri Borda az első napon fogságba essen. Csakhogy nem minden történt pontosan a terv szerint, mivel a Marson sejtették a Föld szándékait, és körülbelül félúton lokátoraik sugarába fogták a flottát; rögtön kivezényelték ellene a saját, elég régi s nem is túl jól felszerelt hajóikat, amelyek a bolygótól jókora távolságban vették fel a harcot a földiekkel, s ha megakadályozni nem tudták is az inváziót, legalább késleltették. Az ütközet nyilvánvalóvá tette a földi flotta fölényét, s igazolta a Zah katonai tanácsadói taktikáját, akik úgy vélték, a Marsot egyetlen, minden erőt összefogó csapással kell „elintézni”, s ezért a harci űrjárművek legnagyobb részét bevonták ebbe az akcióba. Ha megtört volna a Mars ellenállása, a többi, kisebb telep valószínűleg harc nélkül behódolt volna, megadva magát a Föld kénye-kedvére és azon igyekezve, hogy okos diplomáciai manőverekkel bocsánatot nyerjen a győztes hatalomtól. Az első ütközet tehát a földiek javára dőlt el, néhány száz űrhajó elpusztulása árán; a Mars-lakók sem vesztettek kevesebbet, és hogy nem mindent vesztettek el, az annak köszönhető, hogy űrhajóik egy része elkerülte a lehengerlő erővel támadó földieket, s így megme-

nekült. A földi flotta tovább szállt a Mars felé, az ellenséges űrhajók azonban visszatértek, s állandóan zaklatták, próbálták megbontani, szétzülleszteni, az egykori légiháborúk kezdetleges harcmodora szerint, amin a fiatalabb földi vezérkariak csak gúnyosan s egyszersmind szánakozva nevettek. A bolygóközi tér éjszakáját teljes némaságban átszelő űrhajók sokasága, azaz ezeknek egy sereg fényes pont gyanánt észlelhető képe a marsi jelzőkészülékek ernyőin megtette a hatását: Petri Borda nyomban összeköttetést kért a Földdel, s a kormányzót kereste. Marian Zah majdnem azonnal jelentkezett, mint aki már várta a hívást. „Mi az, öreg, most végre megértetted?” – kérdezte kárörömmel s türelmetlenül, mint aki megszokta, hogy minden játszmát megnyer. Borda azonban, bár ijedt volt, amit apró sündisznószeme nyugtalan pislogása árult el, nem szándékozott kapitulálni, mint ahogy Zah remélte; ellenkezőleg, figyelmeztette a kormányzót, hogy utolsó emberéig védekezni fog, s felelőssé tette mindazért, ami történik majd, ha nem állítja le rögtön az inváziót. Zahon dühroham tört ki, üvöltözni kezdett, s megfenyegette a „vén csirkefogót” és a többi rohadt Mars-lakót, hogy amikor kézre kerülnek, megeteti velük a nyilatkozatukat, mire Borda – vagy megriadva a kormányzó dühétől, vagy mert közben fontos híreket kapott – kilépett az adásból, s eltűnt Zah szeme elől a Marsra boruló éj jótékony sötétjében. Mikor a flotta céljához ért, újabb csata bontakozott ki. A marsi nehéztüzérség, mint várható volt, lőni kezdte az űrhajókat, s mivel a bolygó ritka légkörében a földiek álcázó füstfüggönye nem terjedt szét, sikerült is visszavernie a támadás első hullámát. Csakhogy az űrhajókból pontosan bemérték a tüzelőállásokat, s a következő hullámmal érkezők rakétái egyenlővé tették őket a földdel – azaz a marsi vörös sziklatalajjal. A harc hevében találat érte a bolygó egyik legnagyobb településének kupoláját is, mely megszámlálhatatlan kristályszilánkká robbant, s egy egész homoksivatagot teleszórt csillámló törmelékével. Több ezer ember – akik nem menekültek idejében a felszín alá – pusztult el pillanatok alatt a légnyomás hirtelen csökkenése következtében. Majd megérkeztek s leszálltak az első csapatszállító űrjárművek, és belsejükből százezer könnyű fegyverzetű, szkafanderes katona tódult elő, akik egy sereg komputer vezérelte páncélkocsi és más hadigép nyomában a Mars-lakók felszín alatti erődítményeibe próbáltak valahogy betörni. Zah, akit nyomban értesítettek a Marsra szállás végrehajtásáról, meleg szavakkal gratulált tábornokainak, aztán sietett megjelenni honfitársai előtt, hogy súlyos szemrehányásokkal illetve a lázadó „külsőket”, a háború gyors megnyerését helyezze kilátásba. – Azt a rühes patkányt élve hozzátok elém! – adta ki az utasítást a hadműveletben részt vevő csapatok tisztjeinek. – Látni akarom, ahogy megeszi a hülye nyilatkozatát! Csakhogy miközben a földiek a felszín alá igyekeztek behatolni, s ebből a célból sietve és tervszerűtlenül aknákat fúrtak a marsi talajba, történt valami, ami azt igazolta, hogy a Külső Világok nem olyan védtelenek, mint eleinte hinni lehetett. Az történt ugyanis, hogy a szolariai telep sűrített energiacsomagjaival kezdte lőni a Földet, amelyek nem hatoltak ugyan tűzvészeket vagy másfajta közvetlen károkat okozva a felszínig, de a légkört annyira felkavarták, hogy egymást érték a pusztító viharok, az útjuk-

ban mindent elsöprő hurrikánok, az özönvízzel fenyegető záporok, s tönkretették az amúgy is gyenge termést. A felbolygatott természet valóságos rémuralma szakadt a Föld-lakókra: egész kontinenseket sújtott az időjárás egyensúlyvesztése okozta mindenféle elemi csapás, és a lakosság jelentős része éjjel-nappal medrükből kilépett folyókkal, szökőárakkal küzdött: tudtán kívül is részt vett a háborúban. Nemsokára kiderült, mi okozza e „természeti” katasztrófákat, és Marian Zah – még mielőtt elkészült volna az a hatalmas ernyő, amely később erőterébe fogta a Föld felé lőtt energiasugárzást – ellentámadást rendelt el, melynek erélyességét nem annyira a bevetett űrhajók száma, mint inkább fegyverzetük biztosította: a feldühödött kormányzó parancsba adta, hogy nukleáris töltetű lövedékeket használjanak. Csakhogy ameddig a kivezényelt öt űrcirkáló a mesterséges bolygóhoz közeledett, a Szolaria sok apró egységre bomlott, amelyek új pályákra helyezkedtek, vagy ha a régin maradtak is, jó messze távolodtak egymástól. S ez bölcs intézkedésnek bizonyult, mert a nagy földi űrcirkálók szétszórták az elébük küldött kis űrhajórajt, lőtávolba jutottak, s két nukleáris töltetű rakétájuk eltalálta a Szolaria egyik, már önállósult egységét. A hatalmas építmény néhány másodperc alatt megsemmisült, szétolvadt; az iszonyú hő és a gyilkos sugárzás kizárta a lehetőségét annak, hogy a formátlan salaktömeggé vált roncson túlélő maradt volna. A cirkálók azonnal továbbindultak, hogy felkutassák a többi egységet, és megakadályozzák a telep esetleges újraegyesülését. Mielőtt azonban megint akcióba léphettek volna, két cirkálót robbanás tett harcképtelenné: a Szolaria fegyveres erőinek egy halálra szánt csapata észrevétlenül a közelükbe hatolva egy-egy kis méretű, de nagy kapacitású energiasűrítőt robbantott fel mellettük. A földieket meglepte és megijesztette a váratlan támadás; attól tartottak, hogy többi cirkálójukat is elvesztik, ha tovább időznek a függetlenült Szolária-egységek pályáinak veszélyes zónájában, s így lemondtak ezek üldözéséről; megelégedtek azzal, hogy sietősen megmentsék a tönkretett cirkálók legénységét, és gyorsan visszatértek a Holdon fekvő támaszpontjukra. Mindezek végeredményeképpen a Szolaria mint telep egy időre felbomlott. De – bármennyire nem tetszett is ez Marian Zahnak – a nyugtalanság e veszedelmes góca nem szűnt meg, felszámolásával nem lehetett kérkedni; a kormányzó nem hagyta félrevezetni magát a hadművelet parancsnokának a helyzetet jócskán megszépítő jelentésétől, s az akcióban részt vett tiszteket, szám szerint huszonhármat, halálra ítéltette, a legénységből megmaradtakat pedig az utolsó szálig büntetőtáborokba küldette. Ezzel szemben a Marson határozottan az inváziós hadsereg javára fordult a kocka, s ez megerősítette Zah kincstári derűlátását. Beszédei sikere érdekében ügyesen ki is használta a fejleményeket, s a lelkesedés, amit a földiek keblében ébresztett, egy időre elfeledtette az elemi csapások okozta nyomorúságot, és táplálta a hitet a győzelemben; igen, még a kételkedők is úgy látták, a konfliktus a Föld szempontjából szerencsésen ér véget. Nyilvánvaló, hogy az a sok milliárd ember, akinek egyszer csak a nyakába szakadt a háború, s aki nem kis megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a fronttól távol sincs biztonságban, alig várta a fellélegzés, a félelemtől s a háborús terhektől való szabadulás óráját – a kormányzónak tehát érdekében állt, hogy a Külső Világok vereségét egészen közelinek higgyék, hetek vagy éppenséggel csak napok kérdésének, ameddig minden hazafias Föld-lakó zokszó nélkül bármit kibírhat. A villámgyorsra tervezett

akció sikerrel járt, legalábbis ami a marsi telepnek okozott károkat illeti (az inváziós csapatok hat újabb felszíni várost pusztítottak el), s a bolygó szilárd kérgébe vájt barlang- és alagútrendszerben sem tarthatta magát sokáig az ádázul védekező ellenség. Egy sikeres ütközet után fogságba esett a függetlenségi nyilatkozat első aláírója, Petri Borda is, akit mint hallatlanul értékes zsákmányt nyomban a Földre szállítottak, és a kormányzó elé vittek, régóta ki lévén szemelve a minden szerencsétlenségért felelős bűnbak hálátlan szerepére. Zah kéjjel diadalmaskodott, szenvedélyes játékos módjára élvezte győzelmét, és egész színjátékot rendezett személyes ellenfele megalázására. Borda azonban, bár ijedt volt, nem alázkodott meg, s nem volt hajlandó mutatni, hogy félti a bőrét. Ez éktelenül felingerelte Zahot, aki mielőtt eltaposta volna, mint egy férget, tényleg féreggé akarta változtatni; de szinte felrobbant dühében, hogy nem megy a dolog, ám a maga szerepét ennek dacára ügyesen eljátszotta. Még egy barátságos mosolyt is sikerült az ajkára préselnie, amikor teljes herkulesi testnagyságával, fiatalságával és diadalmas gőgjével a nyeszlett egérkéhez hasonló kis öreg fölé hajolt, bátorítóan a vállára ütött, és a legnagyobb nyugalommal küldte a kivégzőosztag elé. Igen, a kormányzó meg volt győződve róla, hogy helyesen jár el: túl az ellenfelével való leszámolás elégtételén, Petri Borda kivégzésétől azt is várta, hogy elborzasztja majd a telepeseket, s így hozzájárul a lázadás tüzének kihunyásához. Nagy meglepetésére azonban a marsi közlemények hangja egyre élesebbé vált, és a Földnek meg kellett értenie, hogy a telep ellenállása nem tört meg vezetője halálával; ellenkezőleg, a helyébe lépők még elszántabban harcolnak. Mikor a szemben álló felek közös vesztesége – nem számítva az elpusztult anyagi értékeket – már egymilliárd lélek körül járt, a Marsról az a hihetetlen hír érkezett, hogy a támadók visszavonulnak: fejvesztve menekülnek a vörös bolygó vakondjárataiból, s érthetetlen zavarodottság közepette szállnak ki űrhajóikkal a Kozmoszba (ezek egyike-másika később irányt tévesztve céltalanul keringett a bolygóközi térben, fedélzetén oszlásnak indult holttestek százaival). Zah elképedve hallgatta az egymásnak ellentmondó jelentéseket bizonyos vírusról, amely hallucinációs tünetek kísérte betegséget okoz, s amelyről egyelőre nem tudni, mindig is megvolt-e a Marson, úgyhogy a telepesek védettségre tettek szert vele szemben, vagy pedig újabban tenyésztették ki amolyan titkos fegyver gyanánt. Bárhogyan van is, tény az, hogy a Mars-lakók szinte meg sem érezték a járványt, a földiek azonban – akik a felszín alá hatolva egy sereg védelmi intézkedést elhanyagoltak, hogy könnyebben harcolhassanak – nemcsak pillanatnyilag kényszerültek visszavonulni, hanem addig kicsikart előnyüket is egyszerre elvesztették: flottájuk megtizedelve, hadseregük felére apadva tért haza, pontosabban tért volna haza, ha a kormányzó attól való féltében, hogy a járvány a Földön is elharapódzik, meg nem tiltotta volna a túlélőket szállító hajók visszatérését az anyabolygóra, szétlövéssel fenyegetve azokat, amelyek mégis átcsúsznak a légtérvédelmi műholdak zárán. Ez azonban nem minden visszatérő űrhajót riasztott el: nem egy olyan is akadt, melynek kétségbeesett legénysége a földi és az űrbeli halál közül az előbbit választva, áttört a műholdzáron, s az anyabolygó közvetlen közelében pusztult el, öldöklő testvérharcban az elébe küldött űrhajós járőrökkel. S mintha ez nem lett volna elég szerencsétlenség, a helyzetet tovább súlyosbította

egy, a kormányzó ellen elkövetett merénylet. Marian Zah csodával határos módon megúszta ugyan élve, de szinte beleőrült abba a gondolatba, hogy a merénylők egyáltalán hozzáférhettek, s hogy egy sereg tökéletesen élethű képmása között pontosan felismerték. Hát még mikor kiderült, hogy a tettesek nem beszivárgott „külsők”, hanem született Föld-lakók! Egy veszett állat dühével támadt az elébe hurcolt fanatikus fiatalokra (maga is állandóan fanatizmusra nevelte alattvalóit, de hogy ez most ellene fordult, s hogy ádáz gyűlöletet olvashatott ki a megbilincselt foglyok szeméből, az mintegy erkölcsileg is felháborította); üvöltött, felpofozta őket, rettenetes kínhalált helyezett kilátásba számukra, amitől azok nem ijedtek meg túlságosan, hiszen már rég halottnak tudták magukat, akik csak azért élnek még, hogy a nagy Zah – a reménybeli áldozat – kitölthesse rajtuk bosszúját, beléjük marhasson félelem szülte vak dühének méregfogával. Igen, a kormányzó félt, elborzasztotta a halál szelének legyintése; csak most, utólag mérte fel, mennyire retteg tőle. Majd hirtelen lecsillapodott, s bár kedve lett volna személyesen főbe lőni a merénylőket, csak annyit mondott, mélyen megvető kifejezést parancsolva széles, korai puffadtság párnázta arcára: „El velük! Látni se akarom a nyomorultakat!” – és úgy fordult el, mint holmi utálatos csúszómászóktól, akiknek a vérével nem mocskolhatja be a kezét. Tekintélye s még inkább önbecsülése helyreállításához most arra volt szüksége, hogy valami váratlan és hatásos dolgot tegyen. Kompenzálnia kellett a balsikereket, látványos és kétségbevonhatatlan győzelmet kellett aratnia, hogy lemossa az utóbb történtek gyalázatát, s megszilárdítsa a földiek ingadozó bizalmát. Utasította tehát tanácsadóit, hogy a lehető legrövidebb idő alatt dolgozzák ki egy újabb titkos művelet tervét, egy olyan műveletét, melyben saját magának főszerepet szánt – az alapötlet ugyanis az ő fejében született meg, furcsa módon leginkább abból a kívánságból, hogy ripacs hajlamait érvényesítse. Egy időre lemondott arról, hogy egymillió képmása egyre több és több honfitársát látogassa meg, akik növekvő szorongással várták e bejelentetlen, de gyakori viziteket; lemondott erről az ellenség „javára” – s lám csak, egy napon a Szolaria lakói arra ébredtek, hogy ott jár-kel közöttük, sétálgat csarnokaikban és folyosóikon, a telepet alkotó, egymáshoz kapcsolt különféle építményekben. Kihasználta azt, hogy háromdimenziós, önálló képmásait nem lehetett sem elpusztítani, sem elűzni, s persze azt is, hogy általuk személyes biztonságát nem kockáztatva vehetett részt a hadműveletben, ö maga otthon ült védett szállásán, képmásai azonban lélektani ostrom alá vették az ellenséget: állandó jelenlétük, amit el kellett viselniük, zavarták és idővel egészen kétségbe ejtették őket, főleg hogy semmi módon nem tudtak védekezni. A képmások hol demoralizáló beszédeket tartottak a Szolária-lakóknak, hol gúnyolódtak velük, s mindenképp fárasztották, a kimerülés felé hajszolták őket, nem utolsósorban azzal, hogy tömeges felbukkanásuk miatt a nappal és az éjszaka legváratlanabb óráiban számtalanszor kellett riadót fújni – fölöslegesen, de szükséges óvatosságból. A zagyva és fellengős szónoklataikhoz szélesen gesztikuláló, mindenhova befurakodó, meghökkentően anyagszerű – és Zah-szerű – elektromagnetikus fantomok valósággal terrorizálták a Szolaria telepeseit, és a kormányzó annyira élvezte a dolgot, hogy sajnálattal gondolt arra a percre, amikor abba kell majd hagynia a szereplést. A terv ugyanis nemcsak ezt a ravasz „idegháborús” diverziót írta elő. Marian Zah kép-

másainak ostroma a Szolaria ellen csak egy távolabbi cél elérését segítő trükk volt, elmés csapda, amelybe a telepesek bele is estek. Ahogy a földi szakértők előre látták, a Szolária-lakókat annyira ingerelte a kormányzó milliós példányszámban való járásakelése, akadálytalan nyüzsgése bolygójukon, hogy minden erejüket elhárítására, a képmások felszámolása lehetőségeinek kutatására fordították – s eközben ha nem hanyagolták is el, de nem a kellő figyelemmel végezték legfőbb önvédelmi feladatukat, a kozmikus tér ellenőrzését. Ezt pedig a Föld nem hagyta kihasználatlanul, s távirányított rakétái közül három is átjutott a védövezeten, halálos találattal érve a bolygót. Zahnak az a furcsa szeszélye támadt, hogy „kitartson hadállásában a végsőkig”, vagyis engedje képmásait ott pusztulni a nukleáris katasztrófában, szent borzadállyal átélve általuk – és persze túlélve – a saját hősi halálát; ezért a legutolsó órákban a képmások lendületes szónoki hadjáratba kezdtek a telepesek korrumpálása, azaz a Külső Világok megítélése szerint káros eszméknek való megnyerése „céljából”. Cinikus trükk volt ez is, hiszen a kormányzó ekkor már tudta, hogy a telepre lesújt a megsemmisítő csapás, és mind az ellenzékben maradók, mind azok, akik hajlandók lettek volna áttérni az ő pártjára, ugyanabban a radioaktív pokolban fognak rövid időn belül elégni. Miközben tehát a marsi telep elhárította maga felől a veszélyt, és a földi haderők kezdeti sikereit átváltoztatta a saját győzelmévé, a vesztére újraegyesült Szolaria elpusztult; csak néhány, a hatalmas űrépítmény-együttes pereme táján elhelyezkedő laboratórium maradt meg, a robbanástól messze röpítve, hogy a hajdan oly büszke mesterséges bolygóra és Marian Zah kérlelhetetlen ellenségeire emlékeztessen. A diadal után a kormányzónak minden oka megvolt az elégedettségre, s türelmetlenül várta a megfélemlített lázadók békeajánlatát, hogy aztán véget vessen a Föld számára kedvezően alakult háborúnak. Nehezen palástolt örömmel és izgatottsággal utasította közvetlen munkatársait, hogy nyomban értesítsék, ha a megadást jelző üzenet megérkezik; csak jóval később, mikor eszébe vette, hogy a Külső Világok maradék része sem kapitulál, csak akkor adta át a helyét széles arcán a mosoly az enyhén nevetséges értetlenségnek. S amennyire nem ok nélkül volt elégedett korábban, éppen annyira indokoltan hökkent meg most is, mikor a várt békeajánlat helyett azt a hírt kapta, hogy valami hatalmas tömeg közeledik a Földhöz: a gravitométerek pontosan jelzik, de ahol ezek szerint lennie kellene, semmit sem látni. Mintha egy óriási láthatatlan tárgy közeledne! Zah gondterhelten kért további adatokat. „Mekkora tömegről van szó?” – tette fel a kérdést, s azt követelte, hogy pontos méreteket hozzanak a tudomására. „Hozzávetőleg egy bolygónyi tömegről” – jött a válasz a megfigyelőközpontból. „Megőrültetek?!” – üvöltött a kormányzó, és a jelentéstevők, akik kötelességüknek ismerték a készülékeik jelezte adatokat továbbítani, megremegtek dühkitörése félelmetes hangerejétől. Ettől azonban a tény nem szűnt meg tény lenni. Marian Zahnak földszürke arccal be kellett vallania, hogy a Külső Világ tudósai nem olyan tehetetlen salabakterek, amilyennek ő mondta beszédeiben őket, s hogy az a titkos fegyver, amelyet mindig gúnyos tréfálkozással emlegetett, mert humbugnak tartotta, igenis létezik. De ezt csak akkor vallotta be, mikor a Földet már eltalálta a szóban forgó tömeg „golyója”: egy akkora tömegű szilárd test, mint a Merkúr (amelynek egyébként az eseménnyel egy-

idejűleg nyoma veszett), csakhogy kis térfogatra sűrítve az atomok elektronpályáinak „behorpasztása”, az atommagok egymás mellé hozása révén. A test kékes lángcsóva kísérte meteorként zuhant az Atlanti-óceánba, s körötte iszonyatos vízhegyek emelkedtek fel és rohantak szerte az Apokalipszis harsonáihoz hasonló bömböléssel, hogy kicsapva a szárazulatra, több száz kilométeres sávban eltöröljenek mindent, még a domborzatot is, a földrészek színéről. A tenger fenekén az amerikai kontinentális lemezbe ütközött a test, és beszakította; az egész Föld megrendült, a közvetlen csapás érte szárazulat pedig valósággal felborult, mint egy tutaj; egyik fele mélyen lesüllyedt, a másik roppant magasba emelkedett, ahol a trópusi tengerpartokat a sztratoszféra fagya vonta be jégkéreggel. A test aztán a magmába hatolt, s ott fogva maradt, de nem szilárd helyzetben, hanem ide-oda „gurulva”; ettől a Föld – a bolygónyi tömeggel megnehezült Föld – súlypontja állandóan elmozdult, ami együtt járt a mágneses sarkok állandó költözésével, a bolygó mágneses mezejének perturbációjával, és végső fokon a Nap körüli pálya jelentős módosulásával. Az anyabolygó, az emberiség bölcsője, részeg hajó módjára bukdácsolva folytatta keringését, s mélyéből dühödt lávafolyamok törtek elő a hatalmas repedéseken, tűzbe borítva mindazt, amit egyszer már az óceán vize is elborított. Ezekben a rémületes napokban több milliárd ember tűnt el nyomtalanul, mintha soha nem is létezett volna, mintha helye a Földön… A fiatal Zaharescu a számítógép halk zúgására figyelt, s közben haragos sietséggel rágta egy, már nem túl friss kifli végét; erősen gondolkozott valamin, ami szemlátomást nem volt ínyére. Keze fejével kitörölt izzadt homlokából egy sötétbarna hajtincset, melyet titokban sütővassal bodorított ki, hogy ne csak a tarkóján legyen göndör a haja, hanem az egész fején. – Tudod mit, Petrică? – szólalt meg hirtelen dörmögő hangon, miközben tovább rágott; és a szomszéd asztalnál ülő s valami iratokat lapozó kis öreg kérdőn pillantott fel rá. – Tudod mit! Mi rosszul programoztuk ezeket a gépeket – folytatta Zaharescu. – Vagy túlságosan jól programoztuk. Nézd meg, hogy hagyják őket balhézni, ameddig mind kinyírják egymást. – Na és, mit tegyek? – kérdezte a kis öreg, s tehetetlen kifejezéssel bámult fiatal kollégája széles, duzzadt arcába. – Nem a te ötleted volt, hogy szimuláltassunk egy totális háborút? Hát hadd járjon le. Nem vesztesz semmit, az eredmény érdekel, nem? – Azt én már most előre látom – felelte Zaharescu. – A gépek vakon harcolnak, nem ismernek kegyelmet. Be kellene fejezni. – Nyerni akarsz – provokálta a másik. – Persze – bólintott Zaharescu, miközben lenyelte a kiflivég utolsó darabkáját, és tohonya mozdulatokkal le s fel kezdett járkálni. – Önző vagy – folytatta a kis öreg finoman mosolyogva. – Eszedbe sem jut, hogy talán én is nyerni akarok. – Hát egyikünk biztosan győz majd, de attól félek, túl nagy ráfizetéssel… Tudod, mire gondolok? Hogy vajon igaz-e az, hogy valaha a két szemben álló seregből kivált egy-egy tag, és megküzdött egymással, s az eredményt mindenki elismerte, nem kellett annyi embert kinyiffantam?… Nem tudom, hol olvastam erről, de egészen biztos,

hogy nem mese volt. A kis öreg újra felnézett az iratok lapozásából, s figyelmesen szemügyre vette a másikat, mintha ügyességét és erejét becsülné fel a tapasztalt szakértő pillantásával. – S ilyesmit akarnál csinálni velem? Zaharescu széles arcára szánakozó mosoly ült. – De hát miért ne? – vidámult meg az öreg. – Gyere, húzzunk sorsot! Húzzunk sorsot, hogy ki győz, legalább megmentjük azokat, akik még életben maradtak. Mit szólsz? A fiatalember újra mosolygott. – Rendben. – Ha eltalálod, te nyertél. S azzal az öreg felállt az asztal mellől, és jobb keze két ujja között felmutatta az érmét. Majd hátratette, és egy pillanat múlva előretartotta két öklét, két apró, csontos öklét, melyekben ráncot vetett a szikkadt, egészségtelenül sárga bőr. A göndör hajú, testes fiatalember egy pillanatig habozva nézte. – Ha eltalálod, te nyertél – ismételte az öreg. – Jól van, Petrică – dörmögte Zaharescu, s hirtelen megérintette az öreg bal öklét, mely gyanús gyorsasággal nyílt szét, üres markát mutatva. Petrică gyerekesen kuncogott, és örvendezve tért vissza asztalához, innen a pulpituson, amelyen túl a Félix C257 számítógép állt, s halkan zümmögve háborúzott Arabella névre keresztelt testvérével. – Megállj csak! – szólt utána Zaharescu bizonytalanul, mint akit valami kétség bánt. – Mutasd a másikat is! – Miféle másikat? – A másik markodat. Lássam! Az öreg ábrázatán az ijedtség árnya suhant át, aztán komikus bűnbánat ült ki vonásaira, s ettől egy tetten ért csínytevő gyerekhez lett hasonló. Lassan szánta rá magát, hogy jobb öklét is szétnyissa, de végül megtette; és mi tagadás, a jobb marka is üres volt. – Megfogtál – ismerte el, s már megint finoman mosolygott; nem látszott szégyenkezni a dolgon. – Szóval csaltál, Petrică – csattant fel Zaharescu, s arcát haragos pirosság futotta el. – És miért, ha szabad kérdeznem? Az öreg nyugodt maradt. – Mert egy ilyen háborút – mondta, és köszörült egyet a torkán – csak így lehet megnyerni. VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

VIRÁG A KAPITÁNYNAK

MIRCEA OPRIŢĂ Izgatottan vártam a találkozást. Régóta nem voltak látogatóim: a bolygóközi forgalom szüntelen növekedése ellenére állomásom vesztett fontosságából, egyre újabbak létesültek, melyeket pontosabban helyeztek pályájukra a Naprendszert elhagyó vagy visszatérő hajók útjába. Tudom, hogy sokan tartanak kivénültnek, s olyan szolgálatokat igényelnének tőlem, aminőkre berendezéseim nem alkalmasak; de ezek – rosszindulat nélkül jegyzem meg – elfelejtik, mennyire bíztak a segítségemben, amikor még maguk is szerényebb fickók voltak. S főleg, amikor szorult helyzetbe kerültek valami okból – ami nem olyan ritkán történt, mint ahogy ma némelyek hinni szeretnék. Hűha, milyen sürgésforgás volt egykor ezen a kerek platformon és a föléje nyúló irányítótoronyban! Mióta kevesebb a dolgom, gyakran jutnak eszembe a valaha átélt izgalmas pillanatok, a szabályos időközönként fel-feltűnt ismerős arcok, megszokott, mégis úgy várt látogatóim, s a különféle kalandok, események, amelyekről meséltek, vagy amelyekben együtt vettünk részt. Jobb időkben két-három űrhajó is állomásozott a platformon, csak azok nem álltak meg, melyek elhagyták a Naprendszert, s nem lett volna jó veszteniük induláskor nyert sebességük egyenletes gyorsulásából; ám ezekről is tudtam, érzékeltem jelenlétüket, figyeltem röptüket a képernyőkön, s olykor, amint az irányítótorony ablakain túl sötétlő eget néztem, elképzeltem, hogyan tűnnek fel, hallgatagon suhanó árnyak gyanánt, a sápadt fényű Uránusz felől. Üzeneteket küldözgettünk, én jó utat kívántam nekik; egyik-másik pilótáról tudtam, hogy soha többé nem látom, hiszen a küldetése sok földi évtizedig, sőt évszázadig tart, s relativista elmozdulása az időben azt jelenti, hogy meghalunk egymás számára: vagy én az ő számára, vagy fordítva, a küldetés jellegétől függően. Egymásra mosolyogtunk a távolból, én megkérdeztem, hogy rendben van-e minden, s végül a legutolsó kommunikációs impulzusokkal, amelyek még összekötöttek, jelképes kézrázással kívántunk egymásnak szerencsét; a gesztus az igazi kézrázást pótolta, és azt a búcsúölelést, amelyhez itt, az ember ellenőrizte kis univerzum s a nagy mindenség határán, a távozónak joga lett volna. Ha valaki ilyen pillanatokat ér meg, s nem oktalanul gondolja, hogy jelent valamit távozó vagy érkező felebarátai számára, hiszen ő az utolsó, aki üdvözli őket, mielőtt elmerülnek a csillagközi terek éjszakájában, s tőle hallják a legelső köszöntést, amikor visszatérnek, annak bizonyságául, hogy a Föld valóban közel van már; ha valaki előtt évek során át a legkülönbözőbb nagyságú és alakú űrhajók vonultak el, s a szervizesek, az üzemanyag-szállítók, az űrhajóforgalmat irányítók egymást váltókövető csapatai titkos remegéssel, lélekkel töltötték be állomása minden szögletét – nos, akkor nyilván nem esik jól megértenie, hogy mindez elmúlt, s a napok unalmasan kényelmesekké váltak. Nemegyszer küzdenem kell, hogy ne vegyen erőt rajtam a szorongással terhes rosszkedv, amikor lepillantok az irányítótorony legfelső emeletéről a kihalt platformra, amelyen csak egy nem kevésbé kihalt ég hideg csillagainak halvány és lehangoló világossága dereng. Néha, ünnepnapokon, meggyújtom a reflektorokat, s ilyenkor a platform fémesen csillog az éles fényben, mely valaha pihenőhelyet jelzett az űrhajóknak. Kimegyek, hol Marina társaságában, ha kedve van velem tartani, hol

valaki mással a még itt maradt emberek közül, és átvágok a platformon egészen a széléig, amelynek lassú forgását a szem alig látja, s a csillagokat véli keringeni körötte. Máskor a toronyban maradok, a túl nagynak és fölöslegesen jól felszereltnek tűnő irányítóteremben, ameddig be nem telek a reflektorok fényözönében még kietlenebbül üres, érdektelen hely látványával; idegesség fog el, kioltom a fényt, s türelmetlen üzeneteket továbbítok a Földre, közölve a Központ embereivel, hogy megelégeltem, mindannyian megelégeltük a tétlenkedést, tenniük kell valamit értünk, hogy elhagyhassuk ezt az elnéptelenült pályát, és átkerülhessünk egy másik, forgalmas útvonalra, egy újonnan nyitottra – egyikre azok közül, amelyek elvonták „klienseinket” és személyzetünk nagy részét. Kifújom magam, s ennyi; előre tudom, milyen csekély hatást kelt egy földi tévéképernyőn megjelenő dühkitörésem, amely öt óra alatt jut el a címzettek vevőantennájáig. Jobb esetben újabb pár óra múlva jön a csitító válasz: állomásod, úgymond, egyelőre nem kaphat új feladatot, lehetőségei korlátozottak, nincs kellő felszerelése a fotonrakétás hajók fogadásához, ésatöbbi – s persze mindig elhangzik az az érv is, hogy még jöhetnek régebben indult űrhajók ezen az útvonalon. Késve érkeznek, senki sem tudja, mikor (s azt sem, hogy érkeznek-e egyáltalában), az állomást tehát – mondja a Központ – nem számolhatja fel, be kell érnie azzal, hogy csökkenti a tevékenységét. Biztosítanak róla, hogy bíznak bennem, hiszen ők mindannyian ismernek; megértik, hogy nem könnyű, de hát itt is „kell hogy menjen a dolog”, ne békétlenkedjek, s ha jónak látom, esetleg vegyek ki szabadságot. Egy-egy ilyen válaszra nem tudom nem gondolni azt, hogy gúnyt űznek velem; szitkozódom, de ezzel semmit sem javítok a helyzeten, s kerülöm az állomás foglyaiként itt maradt nyolc technikus reményt kérő-kereső tekintetét. Marina türelmesebb, vele nincs bajom. Nem arról van szó, hogy már beletörődött, hanem arról, hogy elégedetlenségével nem tüntet, s én hálás vagyok neki, hogy szemrehányás és panasz nélkül várja a késlekedő megoldást egy olyan helyzetre, amely részemről, a központiak jó véleménye ellenére, nem minősülhet egyébnek, mint kudarcnak. Lehet, hogy kissé csakugyan kivénültem, a körülmények következtében, állomásommal együtt, de hogy eredendően maradi fickó volnék, az ellen tiltakozom. Igaz, szenvedek, amikor látom, hogyan válik fölöslegessé annyi éven át megszeretett, hivatásomnak és sorsomnak érzett munkám itt a Naprendszer „kapujában”, de azért észreveszem, hogy hiányos csapatom tagjai másra vágynak. Előbb-utóbb mégis az történik majd (főleg ha a Központ tovább értetlenkedik, s nem akar minket máshova vezényelni), hogy elhagyom az állomást, hadd keringjen magában, céltalanul roppant bolygópályáján, ameddig csak a jövő nem virraszt rá új fénykort. Ezek után érthető, hogy mikor egy minket kereső, a lakott világon kívülről felénk tartó űrhajó jelzéseit vettük, először valószínűtlennek hittem a dolgot; annyira bebeszéltük magunknak mindannyian saját fölöslegességünket, hogy mikor másodszor is befutott a hívójel, valaminő hibára gyanakodtunk – arra, hogy véletlenül egy másik, új állomáshoz intézett hívójelt vettünk. De a hajó minket keresett, s amikor erről megbizonyosodtunk, egyúttal rájöttünk, hogy nincs tudomása az újonnan létesített útvonalakról, az optimális görbékről, amelyek mentén a Naprendszer központja felé való irányított zuhanás lehetséges. Még kábán a csodálkozástól, ám izgatottan álltam fel a ké-

szülék mellől, és ahogy tekintetem kiszökött az űr sötétségében sikló platformra, hirtelen úgy tűnt, hogy odakinn a fagyos semmiben szél kerekedik, s megremegteti az egész tornyot. Képzelődés volt, nyilvánvaló, pontosabban érzékcsalódás, még pontosabban emlék azokból az időkből, amikor gyakran fordult elő, hogy az ég sötétjéből egyszer csak kivált egy űrhajó, és lusta, álomszerű siklással közeledett, hogy aztán nemsokára nagyon is valóságos módon érzékeltesse jelenlétét, fékezőrakétái forró gázsugarával ütközve a platformba, amitől az remegni kezdett, s vibrálása átterjedt az egész állomásra, a lakóhelyiségekre is, tévedhetetlenül jelezve mindenkinek az űrhajó révbe jutását. – Vendégeink érkeztek! – kiáltottam ilyenkor Marinának, akit mások már előre értesítettek, s aki sietve jött fel a belső csigalépcsőn a torony legfelső szintjére. Nagy dolog volt, hogy újra látogatókat vártunk. Mindazonáltal lepleztem örömömet, s közben éreztem, mint támadnak fel bennem az egykori parancsnok erényei. Ha viszont hosszas kényszerű tétlenkedésemre gondoltam, kétség fogott el, hogy megvannak-e még jó reflexeim, nem jöttem-e ki nagyon a gyakorlatból; nyugtalan voltam, amit titkolnom kellett, hiszen egy sereg bonyolult manőver végrehajtása előtt álltam maroknyi emberemmel, akik nem is voltak mind eléggé felkészültek. Megtettem minden szükséges intézkedést: pontosan bemértem az irányt, amelyből a hajó közeledett, válaszoltam neki, s közöltem az állomás koordinátáit, és egyúttal tudakozódtam az űrutasok kiléte, a Naprendszerbe visszatérő hajó küldetésének hajdani célja felől. Mondanom sem kell, hogy feszült kíváncsisággal néztem a találkozás elé, ami máskor jóval kevésbé érintett érzelmileg, s alig jelentett többet bizonyos rutinfeladatok megoldásánál. Üzenetváltásom egy olyan pilótával folyt, akire eleinte nem emlékeztem; azt hittem, még idejövetelem előtt indult útnak. Mikor azonban adatait ellenőriztem, a komputer – meglepetésemre – azt jelezte ki, hogy a „klienseim” közé tartozik, harminckét évvel ezelőtt járt itt. Valter Ionescu volt a neve, s a személyi lapjából, melyet úgy futottam át, hogy közben a Marina készítette szendvicset ettem, éppoly kevéssé figyelve az ízére, mint a régi jó idők lázas tevékenységének, idegfeszültségének perceiben – a személyi lapjából megtudtam egyet-mást, ami hasznos lehetett számomra ebben az esetben: a Kozmoszból három évtized múltán hazatérő embertárssal való találkozásban. Nyilván nemcsak én feledkeztem meg róla, és ő sem az egyetlen, akit elfelejtettek, s akire majd hirtelen őszinte örömmel emlékezik az egész emberiség, a dicsőség nagyszerű pillanatával jutalmazva sikerét, mely aztán elmúlik, mint egy ünnepnap, kihuny, mint egy színpompás tűzijáték, és a hős újra elsüllyed a névtelenségben. S mindez természetesen, egyszerűen történik, senki sem csodálkozik rajta; nem is lehet elvárni a sietős világtól, hogy számon tartsa vagy éppen szüntelenül figyelje minden egyes küldöttét, akiket évszázadok óta szór szerte a Tejútrendszerben. Így felejtettem el én is Valter Ionescut, minden bizonnyal kényelmességből, de szükségszerűen; lám csak, a komputernek kell eszembe juttatnia, hogy valaha én mondtam neki a hagyományos búcsúszót. Néztem akkori arcát az adattárolóból lehívott, elég jó színes képen: fiatal, energikus férfi, tiszta mélykék szeme ragyogni látszik, élénk kifejezése nem árulja el, hogy ezek a vonások több mint harminc éven át mágneses jelek gyanánt pihentek egy

gépi memóriában, és csak most tűnnek fel életre kelni a képernyőn. Valter Ionescu csendesen, közömbösen nézett vissza rám, s a szája sarkán, melyet félig eltakart szőke bajusza és gesztenyebarna szakálla szálainak egymásba vegyülése, halvány mosoly rajzolódott ki. Haja már kissé ritkult a feje búbján, de hossza és hanyag, mégsem rendetlen lazasága oly kevéssé protokolláris látványt nyújtott, hogy egyből megkedveltem; a fickó – gondoltam magamban – azok közé a távrepülők közé tartozik, akik nem csekély büszkeséggel viselik ugyan a kapitányi rangjelzést, de ironikus megvetést tanúsítanak a szabályzat egyes pontjai iránt, amelyek elavultak, s amelyeket a csillagközi térben való utazás körülményei között úgyis mindenki megszeg. Próbáltam elképzelni, hogyan festhet most, három évtized múltán, ami számára is vagy öt-hat évet jelentett; öt-hat év azonban nem változtat sokat egy fiatalember arcán. Ha ő esetleg nem felejtett el engem, nehezebb lesz felismernie, mint nekem őt; másképp telt az idő fölöttünk, és harminc év mégsem repül el nyomtalanul. Készülékeink közben újabb üzenetet fogtak, s Marina felajánlotta, hogy ellenőrzi a vételt. Ráhagytam, bár szerettem volna én magam foglalkozni mindennel, ami régebben soha nem is jutott eszembe; akkor az állomáson nyüzsgött a szakképzett személyzet, mégis annyi dolgunk volt, hogy másodpercekre be kellett osztanunk az időnket. Most nem sürgetett senki. Felhasználtam a beállt szünetet, s még „kotorásztam” kissé az adattárolóban: megnéztem, mit tud Valter Ionescu hajójának küldetéséről. Nem bukkantam különösebben érdekes adatokra, Ionescu kapitány egy elég jó űrhajón indult útnak, amely akkor még korszerűnek számított, a Naptól tizenegy és fél fényévnyire eső Procyon felé, ahonnan egy rakomány dúsított thorpiumot kellett hazahoznia; a hallatlanul értékes elem ilyen nagy mennyisége megérte volna egy kétszer ekkora út megjárását is. Kívüle még öt ember volt a hajón, köztük egy ökológus; ezen az első pillanatban elcsodálkoztam, aztán kiderült, hogy az űrhajó menet nagy tétel algaspórát szállított az Alfa Canis Minoris néven ismert – a Procyonból, ebből a roppant sárgásfehér csillagból és egy fehér törpéből álló – rendszer egyik bolygójára, az ottani, még élettelen őstenger megtermékenyítése céljából. Komputerem nem tudta, mert nem tápláltak belé ilyen információt, én azonban sejteni kezdtem, hogy az akció, amelyhez nekünk nem fűződött semmilyen közvetlen érdekünk, tulajdonképpen ellenszolgáltatás volt a Naprendszerünkbe hozandó thorpiumért. De ennek azokban a percekben nem volt semmi jelentősége. – Mi van, főnök? Elkapjuk a frakkját? – kérdezte az egyik technikus, s ezzel, hogy váratlanul a hajdani aranyidőkben született kifejezést használta, jókedvre hangolt. Kérdése nem várt választ, felkiáltás volt inkább, örvendezés afölött, hogy vége a zsibbasztó tétlenségnek; ezt a technikus beszédes gesztusa is mutatta, a fickó ugyanis a tenyerét dörzsölgette, mint aki valamilyen kedvvel végzett munkához készül fogni, Ionescu kapitány – gondoltam magamban – éppen jókor jön, hogy kiragadjon derűsnek korántsem mondható hangulatunkból. Máris feszültség támadt mindannyiunkban, nem ideges feszültség, amely veszélyes kitörésekhez vezet, hanem ellenkezőleg, egyfajta belső rugalmasság, éberség, mely képessé tesz gyorsan és főleg hibamentesen cselekedni, ha arra kerül sor. Valter Ionescu újabb üzenete közölte az űrhajó pozícióját, sebességét, jellemezte

pályáját; az adatokat elnyelte a komputer, s azonnal feldolgozta. Türelmetlen kíváncsisággal néztük a csillagtérkép ernyőjét, amelyen nemsokára pislogni kezdett a hajónak hozzánk s a különböző égi objektumokhoz viszonyított helyzetét jelző, várva várt fénypont. Megkönnyebbülve lélegeztünk fel, mintha ettől az apró, el-eltűnő és újra kigyulladó fényjeltől a hajó eddig csak sejtett létezése hirtelen bizonyossá vált volna. – Látjátok?! – hallottam Marina fojtott, suttogó kiáltását. Igen, ez a kis fénypont a hatalmas képernyőn, mely már régóta csak az Uránusz s a Neptunusz lassú helyzetváltoztatását mutatta, vagy legfeljebb egy-egy jól ismert üstökös feltűnését, ez a kis fénypont most életet jelentett, és ebben valóban volt valami megrendítő. Még megrendítőbb volt azonban az üzenet vége, pontosabban az, amit nem tartalmazott. Az, amit Ionescu kapitány csak sejtenünk engedett, hogy tudniillik a hajójával útnak indultak közül egyedül ő tér haza. Marina, bizonyára rosszul leplezett megdöbbenésemből, azonnal megértette, hogy valami baj történt. – Nem tudom, mit mond itt a pasas – tértem ki az egyenes válasz elől, hiszen úgyis csak bizonytalan feltevésekbe bocsátkozhattam volna. Többet ő sem feszegette a dolgot. Ugyanaz a szörnyű gyanúja támadhatott, mint nekem, de jó érzékkel hallgatott róla, s így az a kettőnk titka maradt egészen addig, ameddig végleg be nem igazolódott. Inkább értetlennek, mint nyugtalannak mondható tekintetek gyújtópontjában, hidegvért színlelve fogalmaztam válaszüzenetemet, melyben egyenes, konkrét kérdéseket intéztem Ionescu kapitányhoz: mi van az emberekkel? milyen állapotban van az űrhajó? megvan-e a rakomány? – s így tovább, kényszerítőleg a címzettre nézve, hogy világos feleleteket adjon, és tisztázza előző üzente baljós rejtelmességét. Közben kissé dühös is lettem, Ionescu, mint személyi lapja mondja, tapasztalt távrepülő; hogyan feledkezhet meg elemi kötelességéről? – fortyogtam magamban, és egyre inkább bosszantott, hogy rébuszok elé állít, holott a Naprendszerbe érkezésekor azonnal részletes jelentést kell tennie útja felől. Komputerem nyomban átkódolta üzenetemet „vak” jelekre, s az adóantenna már megkezdte a továbbítását, amikor éreztem, hogy valami nincsen rendben, s hogy ez tudat alatt már régóta foglalkoztat. Egyszer csak kipattant agyamból a kérdés: miért nem tévén jelentkezett Ionescu? Igen, ez az, ami nincs rendben, hamarabb is rájöhettem volna. Ha jól közölte pozícióját, az űrhajó már olyan közel van, hogy a tévékapcsolat minden nehézség nélkül felvehető, a kapitány azonban továbbra is csak a nagy távolságra ható „vak” jeleket használja, amelyek két kódoló-dekódoló komputert iktatnak közénk: az övét és az enyémet. „Mi van veled, Valter Ionescu?! – szerettem volna kiáltani. – Kapcsold be a tévéadódat, akkor talán sikerül összefüggő, értelmes válaszokat kipiszkálnom belőled!” Telt az idő, és a kapitány nem sietett felelni; így hát elhatároztam, hogy én küldök neki tévéüzenetet. Hiába. A harminc évvel ezelőtt használt csatornán próbáltam jelentkezni, de odaát a hajón senki sem reagált a hívójelekre. Nem voltam biztos benne, hogy Ionescu csakugyan nem fogja az adómat, s egyre dühösebb lettem, miért nem jelez vissza. Ha nem láttam volna a csillagtérképen a mozgó fénypontot, mely a kom-

puter számítása alapján folyamatosan mutatta az űrhajó útját, azt hittem volna, hogy valaki gonosz tréfát űz velünk, vagy pedig érzékeink csaptak be, és azzal ámítanak, amire tétlenségünk hosszú időszakában mindannyian leginkább vágytunk. – Ugye, a procyoniak nem használják a tévét? – fordult hozzám Marina egy adott pillanatban. Azt hittem, jól értettem gondolattársítását, de helyesebbnek találtam, ha nem árulom el. – Mi dolgod van most ezzel? – kérdeztem, és ő, ahogy a műszerasztalomra könyökölt, felhúzta a bal szemöldökét, csak a balt, mint mindig, mikor valamin csodálkozik, s az volt a benyomásom, elejt egy gondolatot, amelynek nem tud vagy nem akar a végére járni. – Semmi – mondta. – Tényleg, mi dolgom? A következő üzenet későre jött, mikor az ügy különössége már-már kikezdte türelmemet, s minthogy változatlanul „vak” volt, előbb a komputerbe kellett táplálnom. Valter Ionescu végre felhagyott a rejtélyességgel (ennek örültem, ámbár még mindig bosszantott, hogy nekem kellett kikövetelnem), és egypárat igazolt feltevéseimből, amelyeket korábban elhallgattam, hogy ne keltsek oktalan riadalmat. Igen, csakugyan idegen űrhajóval jön hazafelé, miután küldetését mind a thorpium, mind az őstenger megtermékenyítése tekintetében maradéktalanul teljesítette; az értékes szállítmány ott van a procyoni hajó raktárhelyiségében, rudakba öntve, s heveny sugárhatása miatt nyilvánvalóan erősen szigetelve. De amilyen sikeres volt a kapitány útja anyagilag, éppolyan szerencsétlenül járt más szempontból: hajója, összes utasával együtt, baleset áldozata lett, miután – vagy miközben – az említett bolygó tengerébe lőtte az algaspórás konténereket, hogy ott a növényi lét eme csírái alkalmazkodjanak a kedvezőtlen körülményekhez, s megkezdjék a mostoha bolygó meghódítását az élet számára. Ha jól értettem, robbanás történt, és a hajó egy része teljesen megsemmisült; ami maradt belőle, elsüllyedt az óceánban, az elborzadt procyoniak szeme láttára – ők tudniillik ugyancsak ott voltak egy űrhajójukkal, hogy a naprendszerközi megállapodás értelmében végzett akció lefolyását ellenőrizzék. „Engem is ők rekuperáltak” – olvastam a kapitány dekódolt üzenetében, s feltűnt, hogy ilyen kevéssé hétköznapi kifejezéssel él; aztán megtudtam a szörnyű részleteket, amelyeket Valter Ionescu eleinte habozott a tudomásomra hozni, de végül is meg kellett tennie, nem volt más választása – és akkor megértettem. Társainak, a másodpilótáknak és az ökológusnak, nyomuk veszett, egyedül ő lebegett ott a víz színén, ahova a robbanás vetette, súlyos égési sebekkel és nyílt törésekkel, eszméletlenül haldokolva; maga is csak később tudta meg, hogy élete egy hajszálon függött. Egy hajszálon, azaz pár percnyi időn, amit a procyoniak nem is vesztegettek el; s ha valamit tenni akartak érte, magyarázta a dekódolt üzenet, nem járhattak el másképp. Hirtelen hideg futott át a hátamon, és mielőtt tovább olvastam volna, már tudtam, hogy Valter Ionescu többé nem az a kék szemű, szőke fiatalember, aki egykor nonkonformista szakállal tüntetett a tévékamera előtt. „Testet kaptam tőlük” – fejeződött be az üzenet, az történt tehát, amit mindjárt sejtettem: a kapitánynak csupán az agyát sikerült megmenteni, pontosabban szólva rekuperálni. – Ide figyeljetek! – mondtam a technikusoknak, az alig leplezhető felindulástól al-

kalmasint remegő hangon. – Ide figyeljetek, a látogatónk nem az lesz, akit vártok, s nem egyedül lesz. Fiatalabbak vagytok, talán egyiktek sem látott még procyoniakat, de azért ne fogjon majd el egyszeriben a honvágy, és nehogy megszökjetek, mikor a legnagyobb szükség lesz rátok. Elég jó a viszony közöttünk, és meg kell mondanom, hogy az, akit én valaha láttam, meglehetősen hasonlított, illetve inkább emlékeztetett egy földi emberre. Csak magasabb volt, s valahogy aránytalan, azaz másképp arányos, és az arca volt kissé laposabb a miénknél. De hát kevés a humanoid lény az ismert világegyetemben, és ők mégiscsak ezek közé tartoznak; jó, hogy velük lesz dolgunk, nem másokkal. Egyre készüljetek fel, hogy ne legyen túlságosan megrázó élmény, és ez a színük, akarom mondani a színeik; gondoljatok arra, hogy számukra is milyen megrázó lehet a mi egyforma, fakó bőrhuzatunk látványa, Ionescu jól megvan közöttük, úgyhogy ne finnyáskodjunk mi sem; neki is rosszat tennénk vele, magunkat is kompromittálnánk. Igaz? Beszéd közben visszanyertem hangom zengését, és gondolataim is elrendeződtek. Próbáltam némi humorral ecsetelni a helyzet szokatlanságát, hogy a fiúk könnyebben essenek át a találkozás várható sokkján. Sohasem felejtem el, milyen volt, amikor életemben először láttam – a Földön történt, egyik kormányhivatal folyosóján – eleven procyonit; lapos, kerek arcának egymásba folyó, egymással keveredő színei, melyek élénk csillogásukkal egy egzotikus akváriumi díszhal pikkelyzetének tűntek, borzongató látványként vésődtek emlékezetembe. El akartam kerülni minden bántó reagálást a fiúk s mindannyiunk részéről, hiszen küldetéséből sikerrel visszatérő boldogtalan fajtársunk a legnagyobb veszteséget szenvedte el, emberi létállapota szűnt meg; lehetetlen volt nem iszonyodni tőle s egyszersmind nem sajnálni. Természetes, hogy a procyoniak különös érzést keltenek az emberben, de hát ők jönnek s újra elmennek távoli csillagvilágukba, ahol mind azonosak egymással, Valter Ionescu viszont itt marad megszokhatatlanul idegen külsejével szellemi hazájában. „Testet kaptam tőlük” – hozta tudomásunkra utolsó üzenete, s elképzeltem, mennyire nehezére esett ezt megvallani. Marina közben lement a növényházba. Minthogy pillanatnyilag nem volt mit tennem a toronyban, utánamentem. Ott volt a mesterséges fényárban úszó, alacsony helyiségben, a torony földszintjén, s épp a zöldséges ágyásokat locsolta. Nem akart beengedni, játékosan felém irányította a hajlékony csőből fröcskölő vízsugarat. – Kiüríted a tartályt – fenyegettem meg az ujjammal, teljesen hiába, mint mindig; ha kedve támadt kikapcsolni az önműködő locsolóberendezést, hogy ő maga öntözzön, nem hallgatott semmi racionális érvre, és sohasem takarékoskodott a vízzel. Most vidáman elmosolyodott, s oda hívott, ahol mintegy két négyzetméternyi helyen, cserepes törpekaktuszokkal körülvett ágyasban, virágokat termesztett: néhány tő szegfűje, kardvirágja, tulipánja volt, egy bokor muskátlija és egy rózsája. Többet, sajnos, nem engedhettünk meg magunknak. – Kinyílt egy tarka tulipán; gyere, nézd meg. Majdnem azt hittem, hogy ő már előbb is megsimogatta, gyönyörködve ujjai közé fogta a bársonyos szirmokat, melyeken apró átlátszó gyöngyök gyanánt ragyogtak a vízcseppek, s hogy most újra ízleli az előbbi örömöt; aztán eszembe jutott, hogy annak

örül legjobban, ha együtt csodáljuk meg virágai nyílását. – Szerettem volna, hogy több legyen. Hogy kiteljen egy csokor a vendégeknek – mondta Marina. – Még ha ott náluk mások is a szokások, ne érezzék úgy, hogy lakatlan helyre jöttek. – Elég lesz ez is, a többi csak hadd nőjön. Néhány nap múltán, amikor a platform szélére leszállt a majdnem gömb alakú procyoni űrjármű, s a fiúk a toronyból – újra az egykori szép idők lázában égve – ajtaja felé irányították a légmentesen tapadó „polipkart”, vagyis az átjárót. Marina elém toppant, épp mikor úgy éreztem: eléggé felkészültem lelkileg a találkozásra, s a torony ama fémnyúlványába akartam lépni, mely rövid és kényelmes utat kínált a vendégekhez. Tudtam, mi az óhaja, s az első mozdulatom tiltó intés volt. De aztán megláttam a tulipánt a kezében, s azt, hogy milyen gyöngéden, milyen kislányos izgalommal tartja, és bólintottam. Beléptünk az ingó fémfolyosóba, én elöl, ő karnyújtásnyi távolságra mögöttem, és olyan feszült csendben haladtunk célunk felé, hogy hallottuk egymás légzését. Gondolom, a fiúk sem minden szorongás nélkül maradtak a toronyban. „Bátorság, öreg!” – szóltam magamban, mielőtt az űrjármű kerek termébe léptünk, aztán mindjárt megpillantottam őket; hárman voltak, s ahogy ott álltak, tartásuk alkalmasint udvarias készséget fejezett ki. Hátamon, minden készületem dacára, borzongás futott végig, szívverésem felgyorsult, s valahogy nem jött, hogy az arcukra nézzek. Bőrük piros volt, eleven pipacspiros, szabálytalanul elszórt zöld és sárga foltokkal, s itt-ott barna csíkokkal, mint valami különös tetoválás. Mindez együtt furcsa és fantasztikus rajzot adott ki, egyáltalán nem finomság nélkül valót, ami feltehetőleg éppúgy bizonyos szelekció – természetes vagy mesterséges, ha ugyan nem mindkettő – eredménye, mint a Földön az egzotikus halak vagy a paradicsommadarak színe. Bal csuklómon ideges szorítást éreztem, mely egyre erősödött; Marina kapaszkodott belém, s én csitítólag pillantottam rá, hogy ekkor, rémült tekintetét követve, magam is észrevegyem a procyoniak balján, tőlük kissé távolabb álló, azaz egy kis pódiumfélén guggoló lényt – azt a borjú nagyságú, varangyosbéka-szerű, vastag piszkoszöld bőrrel fedett és kövér szemölcsökkel pettyegetett állatot, amely mozdulatlanul, mereven bámult minket, s csak toroktája roppant bőrlebenyét rázta meg időnként nehéz belső remegés. Marina holtra rémült, jobb kezével belém fogódzott, baljával a keblére szorította, ösztönös védekező tartásban, egyetlen szál virágát, és éreztem, hogyan húz vissza a bejárat, illetve a folyosó felé. Intettem neki, hogy maradjon nyugodtan, s bántam, hogy nem figyelmeztettem előbb egy ilyen találkozás lehetőségére; az állat ártalmatlan braal volt, a procyoniak amolyan szobakutyaféléje, s nem tehetett róla, hogy bennünk iszonyattal vegyes félelmet keltett. Igaz, arra nem számítottam, hogy a vendég űrjármű fedélzetén egy ilyen állat is lesz. Összeszedtem magam, s a procyoniakhoz fordultam, akik mozdulatlanul nézték a jelenetet, és alkalmasint finoman mosolyogtak is rajta, de ezt – minden emberszerűségük dacára – merőben másképp tették, mint ahogy mi szoktuk, mert keskeny ajkukat nem láttam széthúzódni. Nagy erőfeszítéssel rászántam magam a kérdés feltevésére, amit most már elodázhatatlannak véltem, bár egyre nyomasztóbban hatott rám a helyzet valószínűtlensége.

– Melyikőtök az? – és sorra belebámultam a három nagyon idegen, nagyon nem földi arcba. – Melyikőtök Valter Ionescu? Hangom bizonytalan volt, s mintha valami hozzám nem illő szerepet kellett volna játszanom, attól féltem, hogy egyszer csak a nevetségesség megsemmisítő hulláma csap át a fejem fölött. A három procyoni tanácstalanul, kérdőleg nézett össze, és ahogy furcsa fejük mozgását láttam, az a benyomásom támadt, hogy a szemükkel mintegy megtapogatták egymást. Hát persze, hiszen ezek nem hangok útján érintkeznek egymással, földi ember számára ezek mind süketnémák – kaptam észbe bosszúsan, és végleg zavarba jöttem. Marina egyáltalán nem csitult rémülettel gyűrögette kezében a virágot, amelyet oly hiábavalóan áldozott fel ezért a másnak képzelt találkozásért. – Én vagyok – hallatszott ekkor egy mély, rekedtes, fojtott dobszóhoz hasonló hang, amelytől megdermedtem. A braal meredten nézett ránk a kis pódiumról két duzzadt erekkel átszőtt, sárga szemével, s toroktája zöld bőrzacskóját ütemesen fújta fel és lohasztotta le, miközben félig nyitott békaszájából folyamatos süvöltés és bugyborékolás tört elő – mint később megértettem, előkészületképpen néhány újabb artikulált hang iszonyú kínnal való megszüléséhez. Megkövülten bámultam, s azt mondtam magamban: nem, ez nem lehet igaz, hiszen a braal mégiscsak állat – és a tehetetlenség lázadó indulatával hozzátettem: egy rohadt varangy, de még procyoni szemmel nézve is egy kutya, semmi egyéb. A szörny meg, továbbra is mintegy a pódiumhoz szögezve, roppant belső izgatottságtól fújtató mellel s meg-megvonagló testtel tátotta ki a száját. – Muszáj volt hazajönnöm… Ti vagytok az első emberek, akik annyi év után… Mintha egy éles penge futott volna végig a gerincemen. Marina eszméletét vesztette, szótlanul összecsuklott, s elterült a lábamnál, mielőtt felkaphattam; igaz, nem tudom, abban az állapotban jutott-e egyáltalán eszembe, hogy ilyesmit tegyek. Semmi kétség, a braal volt, aki beszélt. Tekintetem révülten siklott Marina viaszsápadt arcáról a procyoniak rejtelmes ábrázatára, s aztán megint a szörnyre, aki azzal küszködött, hogy lélegzete rekedt süvöltésével emberi hangokhoz hasonlókat képezzen torka mélyén. – Nem találtak más testet, csak ezt – hallottam, pontosabban szűrtem ki a braal egyre nehezebb hörgéséből, s pillantásom, amelynek nem voltam ura többé, a kínlódó állatra tapadt. Iszonyatos és mégis megható volt, ami azokban a pillanatokban történt. Mint végre megértettem, a nyomorult párának elképzelhetetlen erőfeszítésbe került a beszéd, s valószínűleg az is, hogy úgy tegyen, mintha nem látta volna, milyen hatással volt egy hajdani fajtársára. Most már attól rettegett szegény, hogy én is elájulok, követve Marina példáját; kiolvastam ezt a tekintetéből, s összeszedtem minden erőmet, hogy nyugodt tudjak maradni és tovább figyeljek a hörgéséből még kivehető szavakra. – Élnem kellett – nyögte a szerencsétlen, álla alatt görcsösen rángatódzó bőrzacskójával, s ettől egyszer csak valami elszorította a torkomat; zavartságom, félelmem elmúlt, s helyüket mély szánalom foglalta el, amelyet nem csökkentett, sőt inkább fokozott az, hogy még mindig undorodtam a szörnytől. Elfojtottam egy sóhajt, mely azzal fenyegetett, hogy könnyet csal a szemembe, és azt a vágyamat is férfiasan legyőztem,

hogy megforduljak s elmeneküljek, elbújjak valahova, bezárkózzam, és napokig ne jöjjek elő. S a braalt figyeltem, amint újra mondott valamit, pontosabban mondani akart – mert csak ahogy nagy, meredt békaszeme tekintetét követtem, amely kifejezően szegeződött a Marina kezéből kihullt, az idegen űrhajó műgyanta padozatán heverő tulipánra, csak úgy fogtam fel, hogy a virágért mond köszönetet, igazi emberi megindultsággal. VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

MÁSIK JÖVŐ MIRCEA OPRIŢĂ Mi lesz, hiszen a könyvek is sötétséggel, éhséggel fenyegetnek, mire való e hangos riadó? Föld-szerte egyre több nyelven motyogják el e két szót: égő gabonatábla. Némelyek szerint a tartalék fogytán, a rög hűtlen lett, nem terem; egynéhány óvatos már tengerfenéken készül szántani, s a halúszást tanulja. Én azt hirdetem mégis, barátok, hogy a Föld új felfedezőkre vár; hogy láncaik-levetette kezükkel a városok ekeszarvat ragadnak. Mi lesz? Migrén és ócska könyvlapok és megváltó ötletek utcasarkán találkozom veletek, elfelejtett lovagjai az izzó gondolatnak; utópia-építők, menjetek most, s ajkatokon mosollyal aludjatok a jótét lelkek álmát, énrám esik ma éjjel az őrködés sora. VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

A KÜSZÖBÖK ÉJE MIRCEA OPRIŢĂ „Tehát ők sem úszták meg” – gondoltam, s mindjárt mondtam is Vladnak, ide-oda forgatva kezemben a gyöngyházasan csillogó bálványt; a felfedezés kissé lehangolt, mert ellentmondott egy másik, rendkívüli körülmények között és tanúk jelenlétében tett megállapításomnak. Íme azonban ez a vigyorgó szobrocska a markomban, vérszomjas fintorával és rikítóan vörös szemével, amely valami festett agyagféléből lévén, élénken elütött az apró, emberforma szörny testének anyagától. A durva faragás érdességeit sok-sok érintés, fogdosás csiszolta le; kétségtelen, hogy a szobrocska kultikus tárgyul szolgált, mégpedig sok ideig. – Hát bizony nem úszták meg – mondta Vlad. – Valószínűleg mindenkinek át kell esnie rajta. Ugyanazt ismételte, amit egykor Andrea és Marc állítottak velem s még néhány kollégával szemben; a tények őket igazolták (én a leletet teljes mértékben meggyőzőnek tartottam), s be kellett ismernem, hogy akkor tévedtem. – Milyen anyagból készítették? – kérdeztem Vladtól, aki sűrűn pislogott, s egyik ujjával az állát vakargatta, látszólag közömbösen. – Valamilyen saját anyagból – mondta. – Van ott a Magnézián egy könnyen faragható fafajta: abból… Ügyesen megcsinálták, mi? Igen, nagyon ügyesen megcsinálták. Hallatlanul ügyesen ahhoz képest, hogy egypár nemzedékkel előbb még a követ sem tudták pattintani. Andrea nem tévedett, amikor megjósolta ugrásszerű fejlődésüket. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy ezt az ugrást meg kell tenniük, de egyedül ő hitte, hogy tényleg meg is teszik – mi pedig azt gondoltuk, eredetieskedni akar. Hiányoztak a vélekedését alátámasztó tények, ez igaz, ellenben az is igaz, hogy akkor mindannyian hipotéziseket gyártottunk, s mindegyik elnyerhette volna – elvileg legalábbis – a tények utólagos igazolását. A tények pedig nemsokára megmutatkoztak, és arra vallottak, hogy Andrea nemcsak azt sejtette jól, mi fog történni, hanem azt is, hogy mikor. Ugyanabban az ellenőrző csoportban szolgáltunk mind. Azelőtt indultak meg az irányított időbeli elmozdulások, s ekkor még mindenféle kósza elmélet keringett arról, mit szabad, mit nem szabad tennie az időutasnak. „Hadd lássuk, mi a helyzet. Tisztázzuk a dolgokat, és ami babona, azt vessük el végre” – tűzték ki elénk a célt, amikor hozzákezdtünk kísérletünk előkészítéséhez. Valóban egyszer már fényt kellett deríteni erre a területre, melynek rejtelmeit minden dilettáns nagyszerűen ismerte, s hol felsőbbséges nyilatkozatokat eresztettek meg róla, hol egyenesen azt követelték, engedjék őket szabadon utazgatni és belátásuk szerint akármit csinálni az időben. Még mi is, akik előtt aránylag kevesebb titka volt az idő dimenziójának, s akik az első ellenőrző csoport tagjai voltunk, még mi is haboztunk, ha arra gondoltunk, hogy időbeli elmozdulásainkon meg kell-e elégednünk a néző, a tétlen szemlélő szerepével, vagy jogunk van beavatkozni bizonyos dolgokba, ha szükséges. Hanem hát mi és mikor szükséges?

Íme egy kérdés, amelyre valamennyiünk közül ketten sem adtak volna hasonló feleletet. – Hogy lehetne beavatkozni? – csodálkoztak egyesek aggályosan. – Az ember megváltoztat valamit a történelemben, például kiiktat egy személyt, akinek a tettei döntően befolyásolják egy egész nép sorsát… Mi lesz akkor? A történelem felborul, fejlődése lefékeződik vagy megugrik: mindenesetre más lesz, mint a saját múltunk. – Természetes, hogy be kell avatkozni – harciaskodtak mások. – Tegyük fel, hogy az időutas egy adott pillanatban veszélybe kerül. Ha tétlen marad, megeshet, hogy ő, egy más kor szülötte, valami erőszakos cselekmény áldozata lesz; a történelem, mint tudjuk, tele volt erőszakkal… „Vessünk már véget ennek a babonaságnak!” – adták ki nekünk a jelszót, s mi megértettük, hogy sort kell kerítenünk kísérletünkre; elméletileg akárhogyan fogják is fel a kérdést, s gyártják a hipotéziseket, csupán a próbatétel (a kisebb vagy nagyobb mértékben, de valamennyire mindenképp kockázatos próbatétel) mondja ki a döntő szót. Ameddig ez a szó nem hangzik el, a be nem avatkozás hívei és a beavatkozás jogát követelők vitája meddő szócséplés marad. Ha előzetes határozatot hoztak volna a kérdést illetően, eleinte – óvatosságból – a be nem avatkozás elvét próbálták volna érvényesíteni. Majd amikor az első időutas ottmaradt volna a múltnak valamelyik sötét bugyrában, tőrrel a lapockái között, mert nem találta meg elég hamar az „alagutat”, mely mintegy visszaszippantotta volna saját korába (ilyen baleset előfordulása nem számított volna csodának) – nos, majd akkor megláttuk volna, mit tesz a többi időutas, az illető bajtársa, ölbe tett kézzel bámulja a fejleményeket? Vagy igenis beavatkozik, minden elv és parancs dacára, legalább akkor, ha ő maga kerül veszélybe? Aligha akadna bíróság, mely elmarasztalná az időutast, aki önvédelemből szól bele tettlegesen a múlt valamely eseményébe, és közben elfelejt a következményekre gondolni. Az ilyen büntetlenül maradó beavatkozások viszont felbátorítanák a múlttal elégedetlen érzelmes lelkeket, hogy minden drámai eseménynél közbelépjenek, s próbáljanak „szebb történelmet” csinálni. Hát effajta problémák foglalkoztattak akkor, ezeket kellett tisztáznia kísérletünknek. Mindenekelőtt pedig azt a legfontosabbat, hogy lehet-e egyáltalán beavatkozni: alakítható-e a múlt a folyásához valahol csatlakozó időutasok által, vagy pedig az egyszer megtörtént események örökre megtörténtek maradnak, oly erősen rögzülnek az időben, hogy semmi jövőbeli beavatkozás meg nem változtathatja őket? Hamarosan meglátjuk. Tapinthatatlan fluidumban suhantunk célunk felé, az őskor egyik korai szakaszába – azért oda, hogy kísérletünk időbeli színhelye legyen minél távolabb a jelentől. Ha valamit hibázunk, az esetleges következmények ily módon nem hatnak ki mindjárt a mi korunkra, sőt annyira szerteszóródnak, elvesznek, kiegyenlítődnek a közbeeső időben, hogy a jelenig nem is ér a hatásuk. A negyedkor közepe táját tűztük ki célunkul, és elég nehéz volt a készülékeket s az egész expedíciós felszerelést olyan messzire szállítanunk. Ijedelemben is volt részünk: azt hittük, Marc eltévedt vagy elpusztult valahol útközben, mert ő volt az egyetlen a csoportból, aki nem jelentkezett a találkahelyünkül kijelölt dombon, melyet az idő szerint satnya bokrok nőttek be.

Tábort vertünk a viharral fenyegető ég alatt, amelyen sötét felhők torlódtak össze és széledtek szét újra. A levegő elég hideg volt, és a szél rohamai folyton a földre lapították a hosszú, érdes szálú, számomra ismeretlen füvet. Valószínűleg egy eljegesedési időszak közelében – alkalmasint utána – voltunk; erre következtettünk a szeszélyes, hűvös, alig érezhetően mégis melegedő klímából. Marc tehát nem jött meg, és Andrea kétségbeesetten aggódott. „Hát persze, ez nem is lehetett másképp” – mondta Vlad nekünk, a többieknek, s kifejtette, hogy véleménye szerint Marc, amilyen nyughatatlan, biztosan kitérőt tett valahol, az idő valamelyik, őt különösen érdeklő pontján. Andrea azonban meg volt győződve róla, hogy Marc nem tett semmi ilyesmit: küldetésünk sokkalta fontosabb volt, hogysem holmi egyéni vállalkozás belekapcsolásával nehezítette volna. Ha nem jött, akkor valami baja történt, talán már az indítás pillanatában. Andrea attól tartott, hogy időjáró gépe hibásodott meg, és ez elég aggasztó lehetőség volt; eddig nem fordult elő egyikünkkel sem, s nem tudtuk, mi történik ilyenkor az időutassal. Mindenesetre – gondoltuk –, ha szervezetét nem viseli meg nagyon a hirtelen megállás, más baja nem történhet, mint hogy megfeneklik valahol az időben: valahol a mi korunk s a kísérletünk színhelyét képező kor között, egy semmiféle kalendáriumban nem jelzett évben. Ott álltunk mindnyájan a dombon, a szélfúvásban, mely sem viharrá nem erősödött, sem elülni nem akart; ott álltunk riadtan, tanácstalanul, nem tudva, mit kell tennünk. Végezzük-e nyugodtan a dolgunkat, s várjuk, hogy Marc keresse velünk a kapcsolatot, vagy induljunk a keresésére? Azt hiszem, az utóbbi eshetőségre egyikünk sem gondolt komolyan, de azért szóba került. Ha Marc csakugyan leragadt valahol a kortársainkat mitőlünk elválasztó kétmillió év egy ismeretlen pillanatában, senki sem tarthatta valószínűnek, hogy nyomára akadjunk. Meg kellett volna tudnunk, hol történt a baleset, ami még jóval kisebb időintervallumban sem egyszerű dolog, kétmillió év esetében pedig gyakorlatilag lehetetlenség. Több százezer, egyidejűleg útnak induló emberre lett volna szükség, hogy minden évtizedet, vagy ha kell, minden évet átkutassanak az eltűnt után; csak ekkor volna némileg valószínű – nem biztos – a megkerülése. Mi azonban mindössze huszonketten voltunk; bennünket, képletesen szólva, agyonnyomna ez a hatalmas, kétmillió évnyi időhegy, ha összevissza kezdenénk alagutakat furkálni benne. Hol próbálnánk a nyomára bukkanni Marcnak, meddig mennénk az idő folyásához képest előre, megtett utunkhoz képest hátra utána? Ugyanakkor mindez azt jelentené, hogy fel kellene hagynunk kísérletünkkel, szét kellene szóródnunk, s ezzel újabb balesetekre teremtenénk lehetőséget. Akármelyikünk kátyúba kerülhetne egy idegen században, s akkor a többieknek még őt is keresniük kellene. Andrea kegyetlenül szenvedett, de fegyelmezett volt: nem kért bennünket, hogy induljunk Marc keresésére. Tudta, úgyis hiába volna. Tiszteletben tartottuk fájdalmát, de egy időn túl azonban kénytelenek voltunk munkához látni; nem maradhattunk csomagjainkkal a szabad ég alatt, megvárva, hogy ránk éjjeledjék. Ideiglenes, de kényelmes tanyát kellett berendeznünk magunknak, ameddig felfedezzük azokat, akikért ide jöttünk; akkor aztán esetleg közelebb költözünk hozzájuk. Miközben tábort vertünk, hallgatólagosan egyetértettünk abban, hogy Marc elvesztésének mindannyiunkat érin-

tő fájdalma ellenére folytatnunk kell kísérletünket. Apró szemű, de sűrű eső verte a sátorlapot fölöttünk, amikor éjfél után egyszer csak megszólalt a riasztóberendezés csengője. Már mindnyájan aludtunk, s most néhány pillanatig dermedten ültünk a sötétben. Majd egyikünknek eszébe jutott, mi a teendő: bekapcsolta a védelmi rendszer infravörös reflektorait, s az ellenőrző képernyőn nyomban feltűnt az ázott emberalak, aki át akart jönni védelmi vonalunkon. Ahogy a készülék közelebb hozta az alakot, Marcra ismertünk benne: arcáról esővíz folyt köpenye gallérjára, vállára, s elgyötört vonásai arra látszottak vallani, hogy rettenetesen fáradt. – Marc! Megjött Marc! – hallatszott köröttem a boldog kiáltozás, amely a riasztócsengő berregésétől meg se rezzent hétalvókat is felébresztette. Aztán valamelyikünk megnyitotta Marc előtt a védősorompót, s ő – a nedves szél fütyülésétől kísérve – bejött a sátorba. Halvány mosollyal, elégedetten nézett körül, miközben Andrea segítségével levetette vizes ruháit. Most láttuk csak, hogy ruhája tépett, köpenye hátából egy jókora darab hiányzik, mintha valaki erőszakkal kihasította volna. – Mi van veled? Hol voltál? – rohantuk meg kérdéseinkkel, de nemigen volt ereje válaszolni. – Majd elmesélem – suttogta, s ahogy kissé kimelegedett, azonnal el is aludt a sebtében előkészített fekvőhelyen. Andrea egész éjjel ott virrasztott mellette. Másnap aztán elmondta, miért késett. Vladnak nem volt igaza, nem tett semmiféle kitérőt; a lehetőség megkísértette ugyan, de arra gondolt, hogy bonyodalmat okozhat, és lemondott róla. Az történt viszont, hogy időjáró gépének tájolója nem működött elég pontosan, s erre csak akkor jött rá, mikor megérkezett, és ott volt egyedül a havas erdőben… – Milyen erdőben? – kérdezte valaki. – Itt ebben – mondta Marc, és bizonytalanul körbe intett fekvőhelyéről. A dombon s a környéken nyoma sem volt erdőnek, amit mindjárt szóvá is tettünk. Marc csodálkozott, keze a levegőben maradt az előbbi mozdulat után. – Tényleg? – kérdezte. – Akkor csak volt, s azóta valami történt vele, talán leégett. Hatalmas öreg fákból állt, és nagy hó lepte be… További elbeszéléséből megtudtuk, hogy a műszer pontatlansága miatt Marc valamivel közelebb került a negyedkor elejéhez, tehát „mélyebbre” szállt le az időben, mint mi. Hideg téli napon érkezett az akkori jelenbe, és körös-körül nagy havat talált, melyre kék árnyékokat rajzolt a fagyos napfény. A tisztás, ahol földet ért, teljesen néptelen volt, s az volt a néma, behavazott erdő is. Marc azt gondolta, ő érkezett elsőnek, és leült a magával hozott jókora csomagra (a saját szereléke volt benne és egyéb kellékek), hogy megvárjon minket. Még nem tudta, hogy gépének tájolója parányi eltéréssel működik, s azt még kevésbé, hogy ez a parányi eltérés egy kétmillió éves szakaszon tetemes felhalmozódást eredményez. Mi azt hittük, hogy Marc hamarabb szállt le az „alagúton”, s ha elindultunk volna keresni, valahol a találka kitűzött időpontja és kortársaink jelene között kerestük volna; ő azonban – éppen ellenkezőleg – később szállt le, s egy olyan korba jutott, amelyben soha nem kutattunk volna utána. Az aztán

az ő külön szerencséje, hogy egy időn túl átlátta a helyzetet, s így hamar megkereshetett minket. Most azonban még ott ült a csomagján, a tisztáson, és várt. Hideg volt, fázni kezdett, de hogy melegebb ruhát öltsön (könnyen öltözve érkezett: nem tudta, hogy ilyen zord télbe pottyan), ki kellett volna szednie minden holmiját a csomagból. Mivel a helyet nem látta alkalmasnak táborverésre, úgy döntött, hogy mégsem pakol ki; tovább várt, és hogy ne fázzon át egészen, elkezdte a havat taposni-egyengetni a durva vászonnal bevont csomag s a vele együtt hozott nagy fémdobozok körül. A köpenye nem volt túl nehéz helyen; előrángatta, felvette és szorosan magához simította. Valamelyest kimelegedett, de késésünk már komolyan aggasztotta, s hogy gyorsabban teljen az idő, besétált az erdőbe – persze nem nagyon messze a tisztástól. Azzal szórakozott, hogy próbálta kitalálni, miféle állatoktól származnak a szanaszét futó nyomok, de nem sokra ment e tekintetben meglehetősen gyarló korunkbeli tudományával. Aztán valami apró patásokat riasztott fel, törpeszarvas-féléket, melyek bolond futással menekültek előle; eltűntek a domb hajlata mögött, ahonnan szinte rögtön vérszomjas bőgés hallatszott – a támadásba lendülő ragadozó rövid, félelmes hörrenése. Marc szerint valami macskaféle volt, s könnyen megtörténhetett volna, hogy ő esik áldozatául, ha ő megy át előbb a dombhajlaton; igen, annyira gondba merült késésünk miatt, hogy megfeledkezett a veszélyről, és csak az a vérszomjas bőgés juttatta eszébe, hogy olyan korban van, melyben a fenevadak valóságos kényurai bolygónknak. Most tehát sarkon fordult, s futólépésben indult a tisztás felé, miközben folyton meg-megcsúszott a síkosra fagyott havon, s néhányszor el is esett. A tisztás szélén bosszúsan látta, hogy amit ő habozott megtenni, azt megtette egy éhes farkasfalka: kihasították a csomagját, s most ott húzgálták holmiját összevissza a havon. A rendesnél kisebb termetű, vörhenyes szőrű farkasok voltak, s minden bizonnyal halálosan kiéhezettek, ha nem féltek egy ilyen, számukra ismeretlen tárgyat szétmarcangolni. Marc meg akarta menteni a holmiját, s kilépett a tisztásra. A farkasok nyomban felfigyeltek rá, és az idegen jelenségtől némileg meghökkenve, morogva-vicsorogva hátráltak, ám túlságosan éhesek voltak, meg túl sokan is, hogy csak úgy elkullogtak volna; bármelyik pillanatban megtámadhatták. Marc úgy látta, nem tehet mást, mint hogy a fegyveréért nyúl… – …és közéjük lőttél. Ugye, közéjük lőttél? – szóit közbe Vlad különös hangon. Marc csodálkozva nézett rá, s a fejét ingatva mondta, hogy nem lőtt. – Helyes. Mert ki tudhatja, milyen szerep vár rájuk a történelem előtti fejlődésben – folytatta Vlad mindannyiunkat meglepő komolysággal, s éppen ebből értettük meg, hogy tréfál. – Igen, igen – játszotta tovább az aggodalmat. – Annak a farkasnak egyik utóda, amelyet Marc nem lőtt le, egykor lehet hogy megeszi a kőbalta feltalálójának halálos ellenségét, aki különben megfojtotta volna ezt a műszaki zsenit… Mármost képzelhetitek, mi lenne, ha Marc lelőtte volna a farkast. Oda lenne az egész történelem. Mindannyian nevettünk Vlad ötletén, de el is gondolkoztunk rajta. Marc aztán bevallotta, hogy nem az emberiség sorsa fölötti aggodalmában nem lőtt, egyszerűen nem volt nála a fegyver; már nem volt nála, mert jól emlékszik, kis idővel azelőtt ott lapult

a zsebében. Hanem hát egypárszor elesett, a fegyver nagyon könnyen kicsúszhatott a zsebéből, és eltűnhetett a hóban; nem vette észre, és csak ott a tisztáson, a vicsorgó falkával szemközt jött rá, hogy fegyvertelen. A farkasok hörögtek, üvöltöttek, nem tágítottak a széttépett csomag mellől, s felbátorodva az ember bizonytalanságától, támadásra készültek. Marc átlátta, hogy a helyzet veszélyes. A vörhenyes szőrű állatok nem voltak ugyan nagyobbak egy rókánál, de sokan voltak, vagy százan, és Marc azt kockáztatta, hogy szétszaggatják, mielőtt a faj, amelyhez tartozik, egyáltalában megjelent volna a világon. – A nyomorultak, még azt se tudták volna, mit esznek – szólt közbe valaki tréfásan. – Mikor nekem rontottak, futni kezdtem. Otthagytam a csomagot, és csak az irhámat vittem, mégis majdnem elkaptak – mesélte Marc, s megtépett köpenyét mutatta. – Ahogy felfelé igyekeztem egy fára, úgy ugrott a nyakamba az egyik fenevad; még jó, hogy elszakadt a köpeny, különben vagy én hagyom lehúzni magam, vagy a farkast cipelem fel a fára… Marc nevetett, és Andrea feddő pillantást vetett rá a komolytalanságáért; illendőségből tette, tulajdonképpen végtelenül boldog volt, hogy elveszettnek hitt társunk újra itt van közöttünk. A kaland hőse pedig tovább mesélte, hogyan helyezkedett el a fán, alatta a dühödt falkával, majd hogyan szedte elő időjáróját (jó, hogy nem vesztette el azt is, vagy nem hagyta a csomagja mellett), és hogyan fedezte fel a tájoló hibáját. A körülmények azonban nem voltak alkalmasak arra, hogy utánaszámoljon az észlelt eltérésnek, tett hát egy rövid, huszonnégy órás ugrást, hogy bár a farkasoktól megszabaduljon. Most ugyanott ült a fán, csak egy nappal korábban; az ágakról mászása közben lerázott hó újra a helyén volt, a farkasok eltűntek, s a tisztáson nem látszott sehol a csomagból széthurcolt limlom. A csomag és a fémdobozok ekkor még voltaképpen nem is léteztek. Hátát a fatörzsnek vetette, s órákig számolt, hogy tisztázza, mekkora időbeli távolságra van tőlünk. Miután ez sikerült, beprogramozta gépét a csoport mostani jelenével való találkozásra, ami az ő időpillanatából jövő irányú elmozdulást jelentett. Olyan pontosan állapította meg az eltérést a két időpillanat között, hogy az „alagút” egyenesen a mi most elmúlt éjünkbe szippantotta, a zuhogó esőbe, amelyben percek alatt bőrig is ázott. Tétován járkált a dombon, és még nem tudta biztosan, jó helyen van-e; vizesen, holtfáradtan, a farkaskaland ijedelmét ki sem heverve botorkált a sötétben, aztán végre beleütközött a sátrunk köré vont védősorompóba, és megszólaltatta a riasztócsengőt. – Hogyhogy nem indultál az ellenkező irányba? – kérdeztem tőle. Meghibásodott tájolóval, a rászakadt magány nyomasztó érzésével nem is lett volna csoda, ha téved, s a múlt felé indul, egyszer csak ott találva magát a mezozoikumban, a sárkánygyíkok korában. Marc mosolygott, s a fejét ingatta; ez – mondta – már csupán azért sem lett volna lehetséges, mert ő érezte, melyik a helyes irány; s lám, ránk is bukkant, mielőtt szétszóródtunk volna az időben, hogy őt megkeressük (biztosra vette ugyanis, hogy ezt tettük volna, abbahagyva érte a kísérletet). Örültem, hogy így alakultak a dolgok, s végül mégis az ő társaságában megyünk első hosszabb expedíciónkra a múltba. A következő napokon a hegyeket jártuk, ahol a legutóbbi eljegesedés nyomai vilá-

gosan látszottak. Már messziről feltűnt, hogy hó fed mindent, pedig nyár volt, és mi úgy tudtuk, ilyenkor csak a legmagasabb csúcsokon marad meg egy kevés hó; ám ez pár évezreddel későbbre vonatkozott, mi itt még a gleccserek világára bukkantunk. A magasan fekvő völgykatlanoktól, jövendőbeli tengerszemek medrétől kezdve le a hegyek lábáig mindenütt óriási jégfolyások csillogtak, s gyalulták-koptatták a sziklákat. Amint a hegyes vidék fölött repültünk, azonosítani próbáltuk a látottakat a mi korunkból ismert tájakkal, s ez nem is volt különösebben nehéz; még egypár nagyvárosunk most még puszta, gyér erdők vagy nádasok fedte helyét is felfedeztük. Az idő mintha állt volna ezek fölött az ősi, szűz tájak fölött; évezredek kellettek egy-egy alig észrevehető változáshoz, amely az egymást váltó múlékony természeti jelenségekhez képest maradandó volt. Amikor visszatértünk, megtudtuk, hogy a másik repülő járőr – két kis csoportunk indult felderítésre – megtalálta azokat, akiket kerestünk. A havasokon túl kezdődő erdős vidéken bukkantak rájuk, ahol az éghajlat enyhébb volt, a növényzet dúsabb, a fauna gazdagabb; más volt a levegő is, tele a mi korunk tavaszaira emlékeztető lágy virágillattal. Mindnyájan látni, tapasztalni akartuk a dolgokat, és sorban ellátogattunk oda. Vagy százan voltak; később pontosan megszámoltuk őket, de most csak azt láttuk, hogy elég sokan nyüzsögnek a sűrű lombok alatt. Alacsony, kissé hajlott alakjuk és rövid lábuk volt, imbolygó lépésekkel jártak, s az erdő szélén tanyáztak, ahol a szavanna kezdődött. A találkozás mindannyiunkra mély benyomást tett, végül is az őseinkre ismertünk bennük. Magam egy délben láttam őket először, biztonságos leshelyről, amint egy tisztáson a napra hevertek sütkérezni. Homlokuk kissé nyomott volt, és úgy tűnt, mögötte nem születik túl sok gondolat; tagjaik nehézkesen mozogtak, máskor túl gyorsan, idegesen, összehangolatlanul; elkezdtek valamit, majd megint abbahagyták – talán játszottak, nem lévén egyéb dolguk gyökerekből s gyümölcsből álló ebédjük végeztével. – Ők azok, semmi kétség – suttogta mellettem Andrea, éppoly élénk érdeklődéssel figyelve őket, mint én. Aztán a távolabb álló s egy-egy botot markoló alakok felé bökött az ujjával; ezek minden bizonnyal az őrszemek voltak, amire komor képükből, fürkésző tekintetükből is következtettünk. Hogy pedig el is látták feladatukat, azt mindjárt igazolta éles kiáltozásuk, amellyel fellármázták a hordát, mert – bárhogy igyekeztünk észrevétlenül lapulni leshelyünkön – finom érzékeik valamiképpen jelezték a közelségünket. A heverők sietve felugráltak, izgatott horkantásokat hallattak, s a fák alá húzódtak, ahol vezéreik döntését várták. Meglátni ugyan nem láttak meg bennünket, de fülük és orruk, melyeknek több hasznát vették, mint szemüknek, idegen neszeket és szagokat érzett, s ettől óvatosakká váltak. Hallatlanul mulatságos volt, amint fülüket hegyezték, s a levegőbe szaglásztak, aztán egyszer csak elcsörtettek valamerre, élénken hadonászva göcsörtös botjaikkal és közben békétlenül makogva. Tervünk szerint miután megtaláltuk őket, a közelükbe kellett költöznünk. Tanulmányoznunk kellett az életüket, mielőtt bármit is kezdeményeztünk volna; ezt beleszámítottuk kísérletünk „menetrendjébe”. Vizsgálnunk kellett viselkedésüket, intelligenciaszintjüket s egy csomó egyéb dolog mellett főleg azt, hogy milyen ökológiai szerepet

töltenek be környezetükben. Az erdőt megraktuk mindenféle parányi érzékelővel, s az ezek útján nyert adatokat közvetlen – messziről végzett – megfigyelésekkel és bizonyos tesztekkel egészítettük ki. Új táborunk, melytől védősorompó tartotta távol a vadállatokat, amolyan „hadiközpontja” lett ezeknek a munkálatoknak. A hegyek lábánál egy szűk, eldugott völgyre leltünk, ahol a megfigyelt emberszabásúaknak nem volt mit keresniük (mi legalábbis azt hittük); ott vertük fel tehát a sátrainkat, melyek egyegy kisebb laboratóriumnak is beillettek, annyi különféle rendeltetésű készülék és műszer volt mindegyikben. Arra kellett vigyáznunk csupán, nehogy a horda valami ismeretlen okból egyet gondoljon, s hír nélkül továbbálljon. Ilyen meglepetésben azonban aligha lesz részünk, hála az egész erdőt átszövő, óvatosan felszerelt hírközlő hálózatnak. – Mutatok valamit, gyere be – szólított meg Vlad a sátra ajtajából egy este. Az antenna rúdjához támaszkodva álltam odakinn, ahonnan bizonyos szögben a sátrak közé pillantva Andreát láthattam, amint egy nyugágyon hever, és a vörösen lehanyatló napba hunyorog. Mezítláb volt, s gondtalanul lógázta keresztbe vetett lábát. Azt hiszem, nem vett észre, vagy csak úgy tett, mintha nem látott volna; merengő és enyhén melankolikus arccal bámult nyugatra, majd fésűt vett elő, és lusta mozgással járatta a hajában, miközben egy apró tükörben nézte magát. Ahogy alkonyi fény fürdette ábrázatára, gyönyörűen lebarnult vállára és karjára, a fésülködés ütemes mozgásától ringó testére tapadt a tekintetem, nem tudtam nem irigyelni Marcot az éjszakái – az éjszakáik! – miatt; nem tudtam levenni a szememet Andreáról, s ekkor hallottam, mintegy álomban, Vlad hívását. Válaszoltam valamit, alkalmasint valami türelmetlen gorombaságot, de Vlad egyre csak győzködött, hogy menjek be; azt mondta, megér egy évet az életemből, amit mutatni akar. Végül is fájó szívvel otthagytam Andreát a lenyugvó napfényében, s beléptem Vlad sátrába, ahol a házigazda széles vigyorral ültetett maga mellé egy megfigyelő képernyő elé. – Hallatlanul érdekes – jegyeztem meg ironikusan. – Igazán kár lett volna nem látnom. A képernyő egy emberszabású nőstényt mutatott, amint gyökerek után kapar néhány fiatal fa közelében; két mosdatlan, bozontos kölyke ott játszadozott mellette, s időnként a nyakába ugrott. Ilyenkor az „asszonyság” előkapta két markát a gödörből, amelyben kaparászott, lekent egy-egy nyaklevest az apróságoknak, aztán komikus sietséggel folytatta a munkáját. Amikor a kölykei felé fordult, látszott bamba kifejezésű arca, melyet – hogy nagyobb nyomatékot adjon a pofonoknak – még el is fintorított; a készülék egyébként csak rövid, fekete állatbőrrel takart hátát-tomporát és kérges talpát fogta be a képbe, amint négykézláb állva ásott, s mikor sikerült egy-egy gyökeret kiszednie, mohón rágcsálni kezdte. Mindezt csupán pár másodpercig néztük. – A dédanyád, remélem – mondtam Vladnak, akit azonban annyira meglepett a kép, hogy rá se hederített nem nagyon illedelmes tréfámra. Másvalamit akart mutatni nekem, és eltelt egy kis idő, ameddig rájött, hogy amikor az előbb felállt, véletlenül átkapcsolt egy másik csatornára. – Ide nézz – mondta, csavarva egyet a készülék gombján.

Valahol a szavannán vadászat folyt. A horda rábukkant a vad szarvasmarhák legelőjére, s – amint most jól látszott a képernyőn – a férfiak a magas fűben kúszva kerültek a csorda közelébe. A marhák az utolsó pillanatban figyeltek fel rájuk, és már rossz tapasztalataik lehettek, mert nyomban szétfutottak, hogy csak jó messze verődjenek újra csoportba. A riadt futkorászás közben azonban a férfiak egy fiatal bikát elszakítottak a többi állattól, s most ez ott állt közöttük rémülten fújva, a földet kapálva és fejét mélyen leszegve. Az emberszabásúak minden irányból egyszerre közeledtek feléje, kezükben botokkal és kövekkel, a kis bika meg vékony, inas lábait megfeszítve, zömök testét előredöntve, kidülledt szemmel nézte, hol törhetne ki a gyűrűből. – Mit szólsz hozzá? – pillantott rám Vlad, és láthatta, milyen aggodalommal figyelem a kis bika hegyes szarvát, széles, erős homlokát, az állatbőrös madárijesztők alkalmilag felkapott husángjaival szemben. Megingattam a fejem, abbeli kétségem jeléül, hogy az emberszabásúaknak sikerül a vadászat. – Túlságosan nagyot akarnak, vagy túlságosan éhesek… Abból a dühös kis jószágból azonban ma nem fognak vacsorázni, hacsak a kedvükért ki nem töri a nyakát. Vlad ellenkezett. Az volt a véleménye, hogy a férfiak nem először próbálnak elejteni egy marhát, s hogy bizonyára van erre valamilyen ravasz fortélyuk; valósággal belebújt tehát a képernyőbe, hogy a küzdelem minden mozzanatát láthassa. A készülék továbbította jelenet izgalma még Andreát is kiverte a fejemből. A bika első támadására úgy felkiáltottam, mintha ott lettem volna a szavannára kimerészkedett aprócska emberszabásúak között, akik a két hegyes szarv nagyon is könnyű prédájának tetszettek. A riadt állat bármelyik percben kitörhetett volna, de már nem tudta, hol a csorda, merre vegye az irányt, és csak az a vágy vezérelte, hogy hajszolóit szétszórja és megölje. Vak dühvel rontott rájuk, jobbra-balra öklelve, hanem azok ugyancsak fürgék voltak, mindig félreugrottak, és ahogy megfigyeltem, segítették is egymást: miközben a bika egyet üldözött, oldalról tucatjával szöktek hozzá, és ütötték a husángjaikkal. – A bika nem harcol jól – mondta Vlad elfúlt hangon. – Tapasztalatlan, fiatal állat, úgyhogy meglátod: azok a nyavalyások végül húst esznek… Még beszélt, amikor a kis bika szarvára kapta az egyik vadászt, földhöz verte, és összetiporta. Megborzongtam a dráma kegyetlenségétől, vérességétől, pedig csak a képernyőn láttam, mintha egy más világban, egy idegen világban zajlott volna; pillanatokkal később jutott csak eszembe, hogy hiszen éppen most zajlik, nem messze tőlünk, ugyanabban az édes alkonyi fényben, amely az előbb oly csábítóan kívánatosra színezte Andreát előttem. Amikor újra a képernyő felé fordultam, a kis bika már a csorda felé futott. A vadászok üldözték valameddig, köveket hajigáltak utána, majd elfáradtak s visszafordultak; élénken hadonászva-gesztikulálva mentek az erdő felé. Összetiport társukhoz érve megálltak, felemelték s újra visszaejtették egyik karját, aztán egyik lábát is, hogy meggyőződjenek róla, csakugyan meghalt; végül minden teketória nélkül behúzták az erdőbe. Hajlott háttal lépkedtek, kezükben husángjukkal, s az áldozat teteme véres ösvényt szántott mögöttük. Vlad úgy vélte, lehet valami halotti szertartásuk; én ráhagytam, bár a magam részéről nem nagyon hittem, s azt tanácsoltam neki, ne váltson át

más csatornára, tartsa szemmel a vadászokat, ameddig tudja; így pontos adatokat szerez majd a horda szokásairól. Mivel közben besötétedett, Vlad bekapcsolta az infravörös reflektorokat, és várt. A vacsoránál Marc előadta, hogy a szavannán túl újabb erdőket látott, s néhányszor elrepülve fölöttük, más – még jóval népesebb – közösségeket fedezett fel; egyiknekmásiknak a folyó agyagos martjába vájt barlangokban van a tanyája. Valaki felvetette, hogy mi lesz, ha háborúság tört ki az általunk megfigyelt horda és valamelyik szomszédja között; némi vita után megállapodtunk abban, hogy ha kísérletünket nem zavarja, nem avatkozunk be. Majd észrevettem, hogy Vlad hiányzik, és utána mentem. A sátrában volt, viaszsápadtan feküdt a heverőjén; azt hiszem, hogy nem sokkal előbb hányt is. Amikor megkérdeztem, mi baja, utálkozva összerázkódott. – Tudod, hogy kannibálok? – pillantott a képernyő felé. Hát erről volt szó… – Akkor legalább egykettőre megvolt a temetés – próbálkoztam tréfálni. – Végignézted? Vlad bólintott, én pedig megértettem, hogy most hiába hívnám vacsorázni: elég volt szegény fejének, hogy látta a horda vacsoráját. – Micsoda népséggel kell vesződnünk – háborgott másnap. – Holmi rohadt emberevőket segítünk majd gyors fejlődéshez olyan ismeretekkel, amilyenekre nem tennének szert millió év alatt sem… Minek? Mondd, minek? Hogy aztán még nagyobb étvággyal falják fel egymást a tőlünk kapott szerszámok s az általunk sugallt értelem birtokában? Indulatos volt és rosszkedvű, még egyre a tegnap látottak emléke kísértette. – Mitől vagy úgy oda? – kérdeztem, és közöltem vele, hogy én előre tudtam, mi lesz a sorsa a halottnak, amikor láttam, hogy a vadászok elhurcolják. Megjegyeztem továbbá, hogy az emberevők szó használata jogosulatlan, mivel a horda nem miközülünk falt fel valakit (erre már csak azért sem kerülhetett sor, mert felsőbbrendű értelmünk és berendezéseink kizárták a találkozás lehetőségét), márpedig emberek most még csak mi vagyunk, ők legfennebb lesznek. Az este az erdőben egy prehominidát faltak fel tehát, vagy – némi jóakaratú túlzással – hominidát, de embert, azt semmi esetre. – Akkor is kannibálok – utálkozott Vlad. – Akikre az emberi színjáték eljátszása vár, azoktól ez aljas és erkölcstelen. Vitatni kezdtem, hogy ilyen kezdetleges lények tettei morális megítélés alá eshetnek. Ha elejtik a bikát, talán nem eszik meg szerencsétlen társukat, mondtam, de persze az is lehet, hogy a halottnak mindenképpen ez lett volna a sorsa, s nemcsak itt, hanem az adott időben a bolygót lakó összes hordáknál. – Mit csináljunk, ők az őseink – mondtam. – Olyanoknak kell elfogadnunk őket, amilyenek, nem ahogy mi elképzeltük őket magunkban. Igen, kicsik és gyengék, csúnyák és ügyetlenek, piszkosak és immorálisak, a mi szempontunkból. Ismétlem: a mi szempontunkból, ezt nem szabad feledned. Mást nem is várhatunk tőlük, mert nem képesek másra: értelmük tulajdonképpen csak most nyiladozik, most kezd egy kis fény derengeni elméjük homályában, s ez így a legjobban van – ezúttal az ő szempontjuk-

ból. Ha mi nem jöttünk volna, tovább járhatnák sorsszerű, természetes útjukat, s végül sok-sok nemzedék felhalmozódó tapasztalata révén eljuthatnának addig, ahol a Homo sapiens kezdődik. Most még állatok, s ebben a pillanatban így is kell megítélnünk őket; mi több, azt is jó tudnunk, hogy tulajdonképpen nem teszünk nekik semmilyen szívességet, amikor meggyorsítjuk fejlődésüket egy általuk nem sejtett, de pontosan még általunk sem előrelátott jövő felé. Vagy azt hiszed, majd hálásak lesznek érte? Megköszönik valaha? – kérdeztem Vladtól, aki egy kövön ült, s lábait a patakban hűsöltette. – Mert én azt hiszem, már csak azért sem köszönik meg, mivel alig tudnak majd rólunk; mint holmi álomképek, úgy maradunk meg emlékezetükben, s még sok ideig fogalmuk sem lesz, milyen szerepet játszottunk a sorsukban. Mire pedig eljutnak oda, hogy megértsék, elfelejtik azt a hosszú éjszakát, amelyen átléptettük őket a gyorsított fejlődés küszöbein. – Te nem bízol a kísérletünkben – hökkent meg Vlad. – Már hogyne – tiltakoztam, s azzal érveltem, hogy ebben az esetben nem is vettem volna részt benne. Az egész ügyet azonban kizárólag a mi ügyünknek tartom, amelyből kizárólag nekünk lesz hasznunk: mélyebbre hatolunk általa az idő titkaiba, s jövendő időbeli utazásainkra vonatkozó tanulságokat nyerünk. Majdnem biztosra veszem, jelentettem ki, hogy beavatkozásunk a horda életébe sikeres lesz ebben a tekintetben; hogy nagyjából a várt eredményeket kapjuk, persze sok előre nem látható módosulással. A horda és tagjai számára viszont mindaz, amit teszünk majd velük, nem jelent többet, mint mondjuk egy nagyobb elemi csapás, erdőtűz, földrengés vagy járvány, amire a túlélők megrendülten emlékeznek még egy ideig, de közben mindenestül beilleszkednek az esemény nyomán támadt új valóságba. Hamarosan elég jól megismertük alanyainkat. Anélkül hogy ők észrevettek volna, úgyszólván köztük éltünk, s páratlanul értékes felvételeket készítettünk róluk, majdnem olyan értékeseket, mintha saját őseink lettek volna. Tudtuk azonban, hogy mi nem az ő utódaik vagyunk (pontosabban leszünk), mert az ő fejlődésük, beavatkozásunk következtében, el fog térni az általánostól és természetestől: sokkal gyorsabb lesz, s vagy valami abnormist eredményez, vagy a populáció eltűnéséhez vezet. Mindkét esetben meg kell állapítanunk, milyen okból. Az emberré válás sokkal hosszabb ideig tartott, hogysem egy ilyen gyorsított fejlődésű népesség részt vehetett volna benne; egyébként éppen azért utaztunk vissza ilyen távoli múltba, hogy kísérletünk ne befolyásolja az evolúciót, legyen elég idő arra, hogy a következmények genetikai értelemben nyom nélkül eltűnjenek. Vállalkozásunk előkészületei során, emlékszem, valaki felvetett egy kérdést, amelyből probléma lett, s miután sikerült pontosan megfogalmaznunk, számítógépbe tápláltuk tanulmányozás végett. Akkor még nem tudtuk, hova küldenek: több javaslat hangzott el, de egyik sem helyezett kilátásba éppen ilyen mély alászállást. A történelem – azt hittük – elég tág teret kínál kísérletünkhöz, és egy effajta utazásra készültünk, amikor felmerült az említett kérdés: nevezzük a „kiiktatott ős” kérdésének. Megérkezem a múltba, s véletlenül vagy kényszerűségből megölöm valamelyik ősömet, mielőtt a hozzám vezető lánc következő láncszemét nemzette vagy megszülte volna – ezzel pedig magamat is megölöm. Hogyan szüntethető meg ez az eshetőség, még ha

bekövetkezése csak nagyon kis mértékben valószínű is? A számítógép válasza az volt, hogy a probléma igen távoli ősök esetében megszűnik: ha kellően nagy számú köztes személy áll a szóban forgó ős és az időutas között, az előbbi génállománya annyira „felhígul” az utódban, hogy gyakorlatilag közömbössé válik, ki volt az őse abból a nemzedékből, a megölt személy-e vagy másvalaki. Hogy kissé pontatlan, de szemléletes fogalmazással éljek: a múltba nagyon messze visszatérő időutasnak biztonságot ad a néhány száz nemzedék „védőrétege”, amely nem engedi, hogy egy-két véletlenül kiiktatott ős a legcsekélyebb mértékben is megváltoztassa vagy akár csak befolyásolja a szilárd jövőt. Tekintélyes szakértők nyugtattak meg, hogy nincs okunk aggodalomra: akármi történik ott, ahova megyünk, kétmillió év bőven elég ahhoz, hogy csillapítsa, sőt egészen elnyelje az apró balesetek következményeinek minden ártó – nekünk vagy a mi jelenünkben élőknek ártó – hatását. A negyedkor eleji hominidák még távol állnak a tulajdonképpeni embertől, úgyhogy nem kell számolnunk semmi kellemetlen meglepetéssel. Tanulmányoznunk kell viszont a beavatkozás rögtöni következményeit: ez egyik fontos célja kísérletünknek. Marc is épp ezeket a dolgokat hozta szóba, mikor egy esőtlen és szélcsendes, de borús napon kinn jártunk a szavannán. Antennát kellett szerelnünk egy ott álló magányos fa ágai közé, s miközben arrafelé törtettünk a sápatagon zöldellő bokrok között, arról beszélgettünk, hogy mi nem egyetlen őst, hanem egy egész kis populációt iktatunk ki az emberré válásból. Mert alig hihető, hogy éppen ezek a mesterségesen gyorsított fejlődésű hominidák szülik meg majd az embert; sokkal valószínűbb, csaknem biztos, hogy ezt az evolúció természetes útjáról le nem térő hordák teszik meg. Az általunk végzendő kísérlet alanyai, éppen előnyük miatt, amire szert tesznek, kiesnek a versenyből; elméletileg ugyanabba a helyzetbe kerülnek, mint az a kiiktatott előd, akinek hiányát az idő közömbösíti. Az emberiség velük vagy nélkülük a megfelelő időben mindenképp megjelenik: erre mi magunk vagyunk az eleven bizonyság. – A kérdés az, hogy a hordával mi lesz – mondta Marc, miközben beszabályozta az antennát. – Végül is megtudjuk majd, legfennebb ugrunk még egyet az időben. Téged nem szórakoztat, hogy a fickóknak gőzük sincs róla, mi vár rájuk? Mi látjuk, halljuk őket, ők pedig egyszerűen nem tudnak a létezésünkről. Mi volna, gondolom sokszor, ha fognám magam, s csak úgy elébük állnék? Vajon mire vélnék a furcsa találkozást? Azt tanácsoltam neki, egyelőre ne mutatkozzon, amit egyébként kísérletünk programja is előír. Véleményem szerint, jegyeztem meg tréfásan, ezek a mi alanyaink túl jó gyomrúak és túl tompa elméjűek ahhoz, hogy felismerjék bennünk jótevőiket, s ne egyenek meg, ha erre alkalom nyílik. – Ha azt hiszed, hogy valami kultúrhérosz leszel majd a mitológiájukban, tévedsz: te ugyan elég szép vagy egy effajta szerephez, de ők a gondolathoz még nagyon fejletlenek. Vigyázz, különben te magad viszed őket az emberevés bűnébe, ezúttal szó szerint értve az embert… Azt hiszem, elég meggyőző voltam; mindenesetre Marc a továbbiakban féken tartotta kíváncsiságát, s nem kockáztatta kísérletünk sikerét. Utasításunk is volt rá egyébként, hogy legyünk diszkrétek; értelmetlen dolog lett volna túl hamar hírt adni a jelen-

létünkről. Az erős áramforráshoz kapcsolt antennának nagy hasznát vettük a következő éjeken, amikor a sötétség leple alatt mindenféle tárgyat vittünk a táborból az erdőbe. Már ismertük a horda tanyahelyeit, s tudtuk, hogy legkedveltebb közöttük egy tágas tisztás, melynek egyik végében forrás fakadt (a horda tagjai éjjel a közeli fákon aludtak); itt akartunk először érintkezésbe lépni a gyorsított fejlődés útjára terelendő emberszabásúakkal. Az első kihelyezett tárgyak különféle szerszámok voltak – mert lettek légyen bármilyen kezdetleges, ősi modellek után készült darabok, a szerszám nevet azért megérdemelték. Magam is leraktam egy odvas fa tövébe néhány baltát és ásókapát, egypár nagy, csillogó kést. Mikor aztán megvirradt, s az emberszabásúak a forráshoz tódultak inni, élvezettel figyeltük, miképpen fedezik fel a számukra minden bizonnyal csodálatosnak tűnő, csodálatos módon megjelent fémtárgyakat. A merészebbek eleinte botjukkal piszkáltak hozzájuk, menekülésre készen, majd mikor meggyőződtek felőle, hogy a tárgyak élettelenek és ártalmatlanok, mindnyájan tapogatni, forgatni kezdték őket. Mi pedig ott ültünk a képernyő előtt, s figyeltük alanyaink ámulását, örvendezését, gyors taglejtéseiket, melyekkel mintegy „megvitatták” egymás között a dolgot. Hogy mire jók a szerszámok, azt persze nem tudták, a fém azonban nagyon izgatta őket; látszott abból, ahogyan fogdosták, nyalogatták. Mozgékony, kifejező ábrázatukról le lehetett olvasni, micsoda rendkívüli élmény mindez számukra. Mulatságos volt megfigyelni, hogyan jönnek rá egy-egy tárgy rendeltetésére. – Oda nézzetek! – szólt valamelyikünk, s a könnyei potyogtak nevettében. Annyi szent, hogy volt is min nevetnie. Az emberszabásúak elfeledkeztek forrásról, szomjúságról, mindenről, úgy lekötötték őket a fák alatt talált szerszámok. Vagy öt-hat férfi baltákat és kapákat ragadott fel, s elkezdtek ide-oda futkosni velük. Mozgásuk teljességgel értelmetlen volt, maguk után húzták a szerszámokat a földön, de ezt roppantul elmélyülten, fontoskodva csinálták, miközben a többiek négykézláb álltak, hogy közelebbről láthassák a társaik kezébe került ismeretlen tárgyakat. Amikor azonban egy eltévedt szarvas rontott közébük, eldobták a baltákat, és hitvány botjaikért rohantak – megszokott, ám a nagyobb vadakkal szemben kevéssé hatékony fegyvereikért. Ordítva vették üldözőbe a szarvast, s amikor visszatértek (hogy zsákmány nélkül, azt talán mondanom sem kell), úgy estek neki újra a szerszámoknak, mintha először látnák őket: megint forgatták, nézegették, szagolták, s próbáltak beleharapni a csillogó fémbe. – Talán bizalmatlanok a modern technika iránt – tréfált Marc. Az igazság az, hogy az általunk elébük tett fémtárgyak használata túl forradalmi cselekedet lett volna olyan lények részéről, akik még maguk pattintotta kőszerszámokat sem használtak; ezt az ugrást csupán akkor tették meg, amikor beavatkozásunk közvetlenebbé vált, és személyükre, lényükre próbált hatni. Idővel megismertük és azonosítani tudtuk a horda minden tagját a legvénebbektől az apró kölykökig. Mondhatni, a kezünkben tartottuk őket, amiről nekik fogalmuk sem volt, bár néha megérezték közelségünket, s ilyenkor élénk izgatottság lett úrrá rajtuk. Hamarosan eljött az ideje annak is, hogy mindegyiküknek az agyába sugározzunk –

persze távolról – bizonyos programot, azzal a rendeltetéssel, hogy közelebb hozza világlátásukat, felfogásukat a mienkhez. Ugyanakkor ellenőriznünk kellett, hogy elég rugalmasan fogadja-e be idegrendszerük a programot, s azt tapasztaltuk, hogy alanyaink valósággal megbolondultak: rettegéssel határos izgatottság fogta el őket. Azonnal rájöttünk, hogy a gondosan előkészített program túl sok információt tartalmazott: túl magas küszöb átlépésére késztettük alanyainkat, ki akarva vezetni őket az értelmükre boruló éjből, s most nem tudtak mit kezdeni a fejükben rajzó fogalmi ködképekkel. Megtudtuk tehát, hogy befogadókészségük csekély, s ha eredményt óhajtunk elérni velük, akkor ezen segítenünk kell – ha másképp nem lehet, az agytérfogatuk növelésével. Megint körülvettük az erdőt oldalról és felülről, s addig mesterkedtünk, ameddig különleges készülékeink be nem juttatták a horda minden egyes tagjának szervezetébe a kellő adag serkentőt. A hatás nemsokára megmutatkozott. Alanyaink magatartása, viselkedése tükrözni kezdte befolyásunkat: kevesebbet futkostak céltalanul, többet ültek egy helyben, s mintha el-eltöprengtek volna; szóval „megkomolyodtak”, ami annak a jele volt, hogy lassan világosság gyúl homályos értelmükben. Vagy ötük-hatuk koponyájába mikroszkopikus szondákat is ültettünk, amelyek egyenesen a mi fogalmainkra fordítva jelezték, milyen szellemi folyamatok zajlanak a tetves, gubancos hajjal fedett fejekben. Valósággal lenyűgöző volt e szegény lények lelkének útját, emez út merész ívelését követni, s borzongató volt elgondolkozni azon, hova vezet ez az általunk felgyorsított fejlődés: az ismert emberhez-e vagy valami egészen máshoz, amiről egyelőre elképzelésünk sincsen. Miután még néhányszor megismételtük a serkentők adagolását, a változás roppant erővel folytatódott. Az emberszabásúak memóriakapacitása megnőtt, asszociációs és értékelő készsége egyre javult, s mindezeknek kitűnő, még az állatra jellemző érzékszervek szolgáltatták a feldolgozandó ingerek sokaságát. A külső világ jeleit, jelzéseit persze addig is elég jól érzékelték, csakhogy most sokkal többet értettek meg belőlük, s válaszaik pontosabbakká és helyesebbekké váltak. Még arckifejezésük is értelmesebb lett. Andrea vette észre először ezt az érdekes jelenséget, s mindjárt be is mutatta nekünk egy általa tanulmányozott idős egyed példáján: egy roskatag vén hímről volt szó, a horda igen kevés vénjének egyikéről (az adott életfeltételek között ugyanis elég magas volt a halandóság aránya). Meglehet, az öreg tulajdonképpen nem is volt nagyon öreg, de szánalmasan nézett ki reuma görnyesztette hátával és nehézkes mozgásával. Többnyire a nőstények között üldögélt, vadászni nem járt, s visszahúzódva, mindenkitől elhanyagoltan tengődött a földből reszkető kézzel kikapart gyökereken. Húshoz nemigen jutott, erőtlensége miatt rendszerint elmaradt a zsákmányosztásról, s a horda nem etette; fölösleges tehernek érezték, és minden bizonnyal várták a halálát. Akadt olyan is a fiatalabbak között, aki fenyegetően vicsorgott, ha elment mellette. Az öreg azonban túl gyenge volt hozzá, hogy illő feleletet adjon a kihívásra: csendben, meghunyászkodva oldalgott el. Olykor a nőstények is rá-rátámadtak, mert lopott (ezt ugyan mindegyikük megtette, ha alkalma volt rá): gyökereket szedett el a kölyköktől, főleg a kisebbektől, akik sem tiltakozni, sem elszaladni nem tudtak. Andrea filmet készített az öregről, s abban is láttuk, hogyan ragad ki az egyik, még négykézláb mászká-

ló apróság kezéből egy gumót, s hogyan áll tovább vele a kölyök kétségbeesett bőgése közepette, hol riadt, hol dühös ábrázattal pillantva hátra. – Íme – mondta Andrea – a horda „öreg bölcse”. Teher volt mindenki számára, és meggyőződésem, hogy az első felkerekedés alkalmával, amikor a többiek délebbre húzódnak vagy fel a hegyekbe, ő itt maradt és elpusztult volna. Megfigyeltétek már, hogy ennek a közösségnek nincsenek öregjei, csak egészen kivételesen? A sanyarú tengődés, ahogy élnek, hamar tönkreteszi a szervezetet; a gyengét, a rokkantat pedig a horda érzelgősség nélkül sorsára hagyja, s a többit elvégzi a természet… Andrea aztán bemutatta, milyen változás ment végbe az öregen a kísérletünkhöz használt serkentő hatására. Hűvös, de napsütéses, szép délután volt, amikor lencsevégre kapta; közeledett az ősz, és már előre zordabbnak ígérkezett, mint amilyennek a mi korunkból ismertük. Az öreg egy ágon üldögélt, csontvázlábait lelógatta, és úgy próbált elhelyezkedni, hogy a gyér lombon áttűző napsugarak az arcát érjék; szunyókált, s úgy látszott, jól érzi magát. Már az a tény is, hogy fel tudott mászni a fára, állapota javulására vallott; azelőtt a hideg és nedves földön feküdt pihenni, amitől egyre jobban gyötörte a reuma. – A szemét, azt nézzétek! – figyelmeztetett Andrea, s mindannyian értelmes élénkséget fedeztünk fel az öreg máskor tompa tekintetében, amint hirtelen felserkent, és szőrös mellét vakarva bámult egy csapat vadász után, akik ott haladtak el alatta. Majd egyet ásított, amitől még több ránc támadt sűrűn barázdált arcán, és azzal visszasüppedt előbbi csendes, befelé forduló „meditációjába”. Meggyőződtünk róla, hogy az öreg minden szempontból jobban néz ki, s egy következő képsor afelől is bizonyossá tett, hogy képes újra részt venni a horda életében az általunk teremtett új körülmények között. A filmen először egy sűrű bokros képe jelent meg, ahol egy árny le-lehajolva szedeget valami gallyakat; aztán a kamera közelebb hozta az árnyat, s akkor láttuk, hogy az öreg az, amint egy általunk nekik juttatott – számukra égből pottyant – kapával gyökerek után kutat. Igen, rájött a szerszám rendeltetésére; bizonytalan mozdulatokkal, de eredményesen vájta vele a földet, s időnként benyúlt a gödörbe kiszedni a felszínre bukkanó gyökereket. Már jó kis tartalékra tett szert ily módon. Olykor megállt, s maga felé fordítva a kapa vasát, elgondolkozva nézte; aztán rázott egyet a fején tanácstalansága jeléül – ha ugyan nem így akarta kifejezni azt, hogy egyszerű elméjében csírázik a megértés. A horda kezdett jól élni. A fémszerszámok, mihelyt használni kezdték őket, óriási értéknek bizonyultak (ez a használók agyában is tudatosult valamiképpen), s a fennmaradás garanciáját jelentették. Ugyanakkor mind több egyszerű és hasznos információt kaptak tőlünk – olyanokat, amelyeket már meg tudtak emészteni, be tudtak illeszteni mindennapi foglalatosságukba. A táborban minden kezdeményezést előzetesen megbeszéltünk, s nemegyszer támadt heves, sőt szenvedélyes vita afölött, hogy helyes-e, időszerű-e ezt vagy amazt sugallni az emberszabásúaknak, vagy még várni kell vele az értelmi fejlődés egy újabb szakaszáig. Marc például egy adott pillanatban kezükre akarta adni a tüzet, de Vlad és még néhányan élénken tiltakoztak, főleg azzal érvelve, hogy van elég sürgetőbb megtanulnivalójuk. – Hiszen így is megeszik egymást – mondta Vlad, még mindig a múltkori esetre

gondolva. – Akarjátok, hogy meg is süssék? A tüzet illetően a „maradiaknak” volt igazuk, akik óvatosságot ajánlottak. Marc mégsem állta meg, hogy rá ne vezessen egy fiatal hímet, hogyan üssön össze két követ úgy, hogy azok szikrázzanak. A fickó egyik reggel arra ébredt, hogy tud csiholni. Mindjárt ki is próbálta tudományát egy halom száraz levél s gally fölött, amelyek tüzet fogtak; a lángok gyorsan elharapództak, és a horda üvöltve menekült ki a fák alól a füves rétségre. Hajszálon múlt, hogy le nem égett az erdő; tíz emberünk oltotta a tovaterjedő tüzet különleges szerekkel, csak így álltuk útját a katasztrófának. Amikor Vlad az eset után először látta meg Marcot, dühösen rámordult; Marc azonban – jóllehet én tudom, hogy hibásnak érezte magát – úgy tett, mintha nem is hallotta volna kollégája szemrehányását. A következő napokban olyan információkat kódoltunk és sugároztunk az emberszabásúak agyába, amelyek megkönnyítették térbeli tájékozódásukat, szélesebbé tették érdeklődésük és figyelmük határát. Most már tudták, hogy dél felé újabb nagy erdők vannak, s ott kanyarog a csendes, de veszedelmes folyó is. Addig soha nem láttak folyót, nem távolodtak el a hegyek lábától, hogy amikor jön a tél, megbújhassanak egyegy barlangban (itt egymást melengetve szorongtak hónapszámra, ameddig a tavaszi napsütés újra elő nem csalta őket, s nem találkoztak más folyóvízzel, mint csermelyekkel és kőről kőre zuhogó patakokkal, amelyekből szomjukat oltották. Most azon kapták magukat, hogy többet tudnak, mint amennyit valaha tapasztaltak; ha behunyták a szemüket, egy óriási, sárgás-zöldes hullámokat fodrozó vizet láttak, s úgy érezték, isznak belőle és átkelnek rajta. Homályos, emlékképszerű látomások kavarogtak előttük, csakhogy ezek nem az ő emlékeik voltak, hanem az általunk sugallt információk. Hasonló módon hoztunk tudomásukra néhány alapelvet, amelyek ismeretében eredményes közös vadászatokat szervezhettek: általános taktikai alapelvekről volt szó, alkalmazásuk egy-egy konkrét helyzetben tőlük függött. Az „elvek” persze szituációk formájában juttattak a tudomásukra: úgy voltak velük, mint az a sakkjátékos, aki megtanul kívülről néhány nagy játszmát, s azok alapján győzi le ellenfelét. Az ő sakktáblájuk a szavanna volt, ott kergetitek a vadat, s terelték olyan természetes csapdákba, amelyeket azelőtt észre se vettek volna. Miközben a férfiak vadászati oktatást kaptak, az asszonyok ágyába „háztartástani” ismereteket plántáltunk, s kitűnő eszközökkel láttuk el őket. Igaz, kissé nehezen értették meg, miért kell például a bivalybőrt lekaparni, megtisztogatni a hústól-faggyútól, de sugalmazásunknak nem tudtak ellenállni, s a kezük ügyébe tett csillogó, rozsdamentes, éles kések is valósággal kínálták magukat a szóban forgó munka elvégzésére. – Amit mi csinálunk itt, az több mint fantasztikus – mondtam egyszer, bizonyos teszteket ellenőrizve Andrea társaságában, mikor is mind a ketten igen elégedettek voltunk az eredménnyel. – Veszünk egy csorda állatot, és átváltoztatjuk őket ügyes, sőt okos emberekké. Az a nemzedék, amellyel közvetlenül dolgozni kezdtünk, legalább egymillió éves ugrást tett. Ha megőrzik a tőlünk kapott ismereteket, s főleg, ha megszerzett értelmük örökletessé válik, beláthatatlan távlatok nyílnak előttük. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy egy egészen kiváltságos helyzetű közösséget alkottunk, s ha ezt nem ilyen ősi időkben tettük volna, joggal félhetnénk, miféle következményei

lesznek a mi korunkra nézve. Hogy egészen őszinte legyek, én akkor már féltem is. Töprengtem, milyen veszélyeket rejthet vállalkozásunk, s némelykor, munkám végeztével, a semmibe révedő szemmel próbáltam elképzelni, mi lesz az alanyainkba előemberi szinten oltott kvalitásokkal, mikor majd elérik az emberi szintet. Az akkori helyzetet nem láthattam előre, bizonytalan feltételezések hálójában próbáltam megfogni a jövőt, hogy képet alkothassak róla, de nem ment, ekkor jöttem rá, hogy kell még majd egyet ugranunk az időben. Túl kockázatos dolog lett volna ilyen nagy mértékben beavatkozni a múltba, ennyi változást produkálni, s aztán egyszer csak visszamenni saját korunkba anélkül, hogy ellenőriztük volna, mit tesz a szellem, akit kibocsátottunk a palackból. Addig azonban még sok idő volt, s ezalatt sok mindent kellett végeznünk. Miközben épp azt vettük számba, mit tartalmaz még kísérletünk programja, amire a továbbiakban kell sort kerítenünk, az egyik érzékelő riadót jelzett. Az erdő mélyét figyelő berendezés három vadász képét közvetítette, amint hosszú, könnyű botokkal madarakat próbáltak elejteni. A jelenet egyikünket sem érdekelte volna, sokszor láttunk már efféle madarászatot, a minden mozgást azonnal jelző érzékelő azonban most egy nagy ragadozó képét adta be, amint a bokrok között a vadászok felé lopódzik. A végkifejlet előrelátható volt: a vadászok szél ellenében haladtak, és a fák koronája felé meredő tekintettel, nem szimatoltak veszélyt. Aztán a ragadozó előrelendült, ugrott, s ekkor láttuk, hogy egy hatalmas – és ha ez összeférne az esemény hangulatával, azt kellene mondanom: gyönyörű szép – kardfogú tigris. A mi tigrisünk őse, kevésbé ravasz, mint az, de robusztusabb, erősebb. Talán egy másodperc sem telt el, s az áldozat halott volt; a következő másodpercben már ott lógott a tigris szájában, valósággal feltűzve a fenevad két szörnyű agyarára. – Hűha, ebből nagy baj lesz – jegyezte meg valamelyikünk, és tényleg úgy lett. A két túlélő eszelősen rohant a horda tanyahelyére az eset hírével. Mivel már elég gazdag nyelvük volt, a „tigris” fogaimat is ki tudták fejezni bizonyos hangcsoporttal; s amikor azok ketten kiejtették ezt, a többi szerencsétlen, állandó veszély közepette élő emberszabású azonnal megértette. Minket az érzékelők tovább tudósítottak a horda viselkedéséről: a fákra menekültek, mutatták a képernyők, s a félelemtől dermedten néztek a bokros helyek felé, ahol a fenevadnak lappangania kellett. Most már nem dobálták el fémbaltáikat, hogy botot ragadjanak helyettük; tudták, melyik a jobb fegyver, de – akárcsak mi – azt is pontosan tudták, hogy ilyen ellenséggel szemben azok sem érnek semmit. A nap hátralevő része rettegő várakozásban telt el, mármint a szegény emberszabásúak számára, s éjjel az érzékelők a tigris újabb támadását jelezték. Visszajátszottuk a felvételeket, s láttuk, hogy a vérengző állat – végezvén zsákmánya emésztésével – a két túlélő nyomán jutott el a horda közelébe, s ott szinte megrészegült a temérdek élő hús szagától: felkapaszkodott egy alkalmas fára, hatalmas ugrással a bóbiskolók között termett, és egyiküket iszonyú szájába kapta; egyenes vételben mi már csupán azt láttuk, hogyan vonul el vele a bokrosba. A horda mindnyájunkban szánalmat ébresztő pánikba esett: az álmukból felriadt hímek, nőstények, kölykök rémülten üvöltöttek, s volt, akit a félelem egészen megbénított, úgyhogy görcsös-mereven kucorgott pihenő-

helyén. Már amint ott szorongtunk mindnyájan a képernyő körül, egyhangúlag elhatároztuk, hogy közbe kell lépnünk. – Ha nem kezdtük volna meg a kísérletünk, azt mondhatnánk: egy végleg letűnt kor egyik mindennapi drámáját láttuk – fordultam a köröttem állókhoz. – Így viszont más a helyzet. A tigris most már vérszemet kapott, s nem megy el a környékről, ameddig fel nem falta utolsó alanyunkat is. A horda pedig vagy megvárja ezt a fák tetején, vagy elmenekül, ki a szavannára és azon túlra, az ottani erdőkbe… Mindkét változat hiábavalóvá teszi egész munkánkat. Valaki megjegyezte, hogy a horda szembeszállhatna a dúvaddal, legtöbben azonban úgy vélekedtek, hogy – lévén szó egy kardfogú tigrisről – erre sem fegyvereik nem alkalmasak, sem bennük nem volna elég bátorság. Meg kell védenünk őket, nem engedhetjük, hogy a véletlen szeszélyéből ide csöppent fenevad prédájává váljanak, ha nem egyébért, már csak azért sem, mert időt, fáradságot és nem csekély költséget fektettünk értelmük fejlesztésébe. Másnap reggel az erdő fölött repültem, azzal a feladattal, hogy „iktassam ki” a tigrist. – Mit gondolsz, el tudod intézni? – kérdezte Andrea, amikor elindultam. Arra célzott, hogy talán jobb lett volna többedmagammal mennem, de voltaképpen úgy is volt: a táborból irányítottak, s mind engem, mind a tigrist állandóan figyeltek. Az erdőben működő érzékelőket egytől egyig ránk fókuszálták. – Most szállj le! – hallottam Vlad hangját, és tudtam, hogy a tigris ott van alattam, csak meg kell pillantanom. Hangtalanul lebegtem a lomb zöld hullámai fölött, készenlétben tartva a fegyvert. Vlad jelezte, hogy látja a fenevadat: valami bokrok között lapul, amelyek levélzete már most, nyár végén megsárgult. Hamarosan ott voltam a sárga bokroknál, s egy pillanat múlva előttem, pontosabban alattam volt a tigris; gyanútlanul indult el valamerre, könnyedén és puhán mozgatva óriási testének minden tagját. Aztán valahogy megérezte a közelségemet, vagy meglátott, amint feléje ereszkedtem: hirtelen szembefordult velem, s tanácstalanul nézett, szemlátomást nem értve, mi lehetek. Még nem akartam megölni; gondoltam, jól megnézem, tanulmányozom a viselkedését. A tigris egy-két másodpercig bámult rám, majd bosszúsan elbődült, s látva, hogy nem érhet el, megfordult, és lassú futással vágott át a tisztáson. Minden lágy, hajlékony mozdulata rendkívüli erőről árulkodott. Mi lehet a fejében? – gondoltam kíváncsian. Mit képzelhet ez az óriás, a korszak vetélytárs nélküli uralkodója, mikor azt tapasztalja, hogy egy sohasem látott repülő lény űzőbe veszi? Az biztos, hogy tudatában volt saját sérthetetlenségének, mert egyáltalán nem félt, csupán némi zavartság látszott rajta. Időnként fel-felhördült, és folyvást szemmel tartott; aztán egyszer csak – amikor épp fölötte voltam – hirtelen a magasba lendült, mint egy elpattant acélrugó, és mellső mancsa kimeresztett karmai valósággal süvítve szántották a levegőt, egy gondolatnyira a talpamtól. A következő ugrást, egészen váratlanul, oldalra tette a fenevad, s abban a pillanatban el is tűnt a sűrűben. – Mit csinálsz ott, ember?! – szólalt meg Vlad szemrehányóan a fülhallgatómban. A táborban mindenki engem nézett a képernyőkön, és senki sem értette, miért nem lépek akcióba. Tudattam velük, hogy elvesztettem szem elől a dúvadat, s kértem, hogy

jelezzék, hol tartózkodik. Miután egy ideig céltalanul röpködtem a lombok fölött, megkaptam az eligazítást, és ekkor már csak egy alkalmas rést kellett keresnem, ahol az ágak között baj nélkül leszállhatok. Abban a pillanatban láttam meg az árnyékban lapuló tigrist, amikor ő is engem; ő meglepetten felmordult, én pedig megnyomtam a ravaszt, s a vékony és vakító lángsugár éppen a fenevad óriási, feltátott szájába csapódott be, a sárgás tépőfogak sorából kimeredő két roppant agyar közé. Még rándult néhányat, de kimúlni abban a pillanatban kimúlt, a lángsugár átlyukasztotta hatalmas koponyáját. Megvallom, sajnálattal hagytam ott a kusza gyökerek között, s tudtam, hogy az apró dögevők még az éj beállta előtt kikezdik. Az emberszabásúak bénult félelme csak akkor múlt el, amikor mi magunk tudattuk velük – a sugalmazás már többször említett módszerével – a fenevad elpusztulását. Megjelöltük azt a helyet is, ahol a tetemét láthatják, ám eleinte egyikük sem merte megnézni; hangos kiáltozással, handabandázással vitatták, kit küldjenek felderítésre. Végül is kijelöltek két fiatal vadászt s azok vonakodva ugyan, de elindultak; visszafelé aztán lármás örömmel jöttek, s az egész hordát elvitték a tigrishez. Mulatságos volt látni, milyen bamba, értetlen, zavarodott képeket vágtak a vadászok, mikor az élettelenül is félelmes állat fejsebét megvizsgálták; nem tudták elképzelni, ki és mi végzett vele. Mire megjött az ősz, kísérletünk programját maradéktalanul végrehajtottuk. Hideg, szeles idő lett, s úgy sejtettük: a horda hamarosan új vadászterületet keres magának. Még a hó lehullása előtt találniuk kellett egy alkalmas barlangot is, amelyben télen át meghúzódhatnak; eddig így tették ösztönösen, most mi sugalltuk nekik, hogy így kell, így helyes eljárniuk – ők pedig meg voltak győződve róla, hogy ez a bölcs gondolat nekik jutott eszükbe. Megtanultak a tűzzel bánni, anélkül hogy magukra gyújtsák az erdőt. Ha eddig talán nem tették volna, most nagy halom gyökeret raktak félre a talajt megkötő fagy ínséges napjaira. Miközben a hegyeket kutattuk, felfedeztünk számukra egy éppen megfelelő barlangot, s mintegy utolsó üzenetként azt sugalltuk, hogy szedjék össze minden holmijukat, és kezdjenek a kijelölt telelőhely felé vonulni. Üres, lehangolóan üres maradt utánuk a lombjától is lassan megváló erdő. – Ideje ellenőriznünk az eredményt – figyelmeztettem Vladot, aki mintha megfeledkezett volna elhatározásunkról. Természetes óhaj volt, hogy tudni akartuk, mi lett fáradságunk gyümölcse a továbbiakban. Összegyűltünk egyik kényelmes és jól fűtött sátrunkban, s miközben kinn süvített a szél, és ólomszürke felhőket hajtott az égen, megbeszéltük, mekkorát lépjünk előre az időben. Azt javasoltam, lépjünk öt évszázadot, de Andrea és Marc élénken bizonygatta, hogy háromszázados távlat tökéletesen elég a konklúziók levonására. „Hát akkor lépjünk hármat” – egyeztem bele, s ugyanakkor abban is megállapodtunk, ki menjen erre az expedícióra; a választás Marcra és énrám esett. Az indulás napjára gondosan előkészítettünk egy kétszemélyes időjáró gépet, melyet csoportunk több tagja is kipróbált, nehogy úgy járjunk vele, ahogy Marc a maga gépével, amikor ide, az emberszabásúak korába jöttünk. Miután felpakoltunk minden szükséges ingóságot, megtettük a háromszáz éves ugrást. A sárga ponyvasátrak, a bennük lakók, a körülöttük álló tar bokrok egy szempillantás alatt eltűntek, s a követ-

kező szempillantásban ott leledztünk ugyanabban a völgyben, amely most nyílt, ligetes, szelíd öblű teknő volt. Az egyik hegyoldalon két őz futott hosszú szökellésekkel; elképzelhető, mennyire meglepte és megriasztotta őket megjelenésünk váratlan tüneménye. – Azt hiszem, megérkeztünk – mondta Marc, és időbeli helyünk bemérése szerint is igaza volt. Mindjárt éreztük, hogy jóval melegebb van, mint indulásunk időpontjában. Több jel is azt mutatta, hogy a bolygó egész klímája megváltozott: a völgy virágba borult, új növényfajok tucatjai tűntek fel benne, s nem tudom, mitől, valahogy szebbnek tetszett – talán az apró fehér, lila és sárga virágok özönétől, a rajtuk zsongó bogárseregtől. – Meg kell keresnünk őket, ne bámészkodjunk – biztatott Marc, és néhány perc múlva a horda régi tanyahelye felé repültünk. Az erdő most is ugyanolyan erdő volt, csak előbbre nyomult: nagy területet hódított el a szavannától. Alacsonyan szálltunk, lábunkkal szinte érintettük a lombot, de sehol semmi nyomát nem láttuk az emberszabásúaknak. Talán mégis elvándoroltak délre, a folyó közelébe, gondoltam. Ott azonban más közösségek éltek. Mi történhetett?… Marcra néztem, s egy tekintettel rögtön megegyeztünk, hogy tovább repülünk délre, át a szavanna fölött. Ijesztő jelenség lehettünk: lábunk alatt riadtan futottak szét az utunkba kerülő vadbivaly- és antilopcsordák, sőt egy lustán heverő-sütkérező oroszláncsalád tagjai is. Ahogy feltűnt a déli erdőségek nagy, sötét foltja, előtte mindjárt megpillantottuk a keskeny füstcsíkokat, amelyek messziről jelezték, hogy munkánk eredménye nem semmisült meg. Mivel még ragaszkodtunk ismeretlenségünkhöz, a füstcsíkoktól jókora távolságban leszálltunk: egy magas fűvel s tüskebokrokkal benőtt dombocskán vertünk tanyát, ahonnan kitűnően megfigyelhettük a tűzhelyek környékét, és azonnal előkapkodtuk minden optikai készülékünket. Valósággal bebújtunk a hatalmas látcsövekbe. – Ők azok – kiáltott Marc néhány pillanat múlva, s ekkor már én is láttam, hogy a tűzhelyek körül ülő, járkáló emberszabásúak, vagy talán már előemberek, a mi egykori alanyaink leszármazottai. (Milyen furcsa ez az egykori jelző egy, az én szubjektív időrendszeremben csak pár órája elhagyott lényekre vonatkoztatva!) Még majdnem ugyanolyan előreugró, hosszúkás pofájuk volt, akár elődeiknek, de ha vonásaik egyelőre távol álltak is az emberi arctól; termetük már jelentékenyen megnyúlt, kiegyenesedett, hasonlítani kezdett a mienkhez. Igaz, hogy a járásuk még kissé nehézkes volt, s a válluk hajlott, koponyatérfogatuk azonban érezhetően megnőtt számomra oly közeli, számukra oly távoli, rég elporladt őseikéhez képest. Valami fontosat még elárult őseikről és kísérletünk időben kiteljesedő eredményéről a mostani, háromszáz évvel később élő nemzedék szemügyre vétele. Azt tudniillik, hogy az emberszabásúaknak egykor általunk adott „fejlődési kezdősebesség” nem veszett el: tőlünk kapott ismereteik fennmaradtak, sőt gyarapodtak, s birtokukban pártfogoltjaink remekül megálltak a helyüket – amint ezt később láttuk – a létért vívott harcban. Most csak annyit figyelhettünk meg, hogy mindannyian finoman kidolgozott állatbőröket viselnek, s hogy pattintott kőfegyvereik és szerszámaik, bár a mi régi darab-

jainkat utánozzák, saját készítésűek – amivel e közösség sok évezreddel, évszázezreddel előzte meg a korát. A modellül szolgáló fémeszközök elvesztek ugyan, vagy a közösség egy másik csoportja őrizte őket, de ennek nem volt semmi jelentősége, ha egyszer a vadászok el tudták készíteni a megélhetésükhöz szükséges tárgyakat jól hasadó és kemény, kristályos kőfajtákból. Marcnak jókedve támadt. – Hát ezek prosperálnak, úgy látszik – kacsintott rám. – Tüzük van, nem fáznak meg; többet vadásznak, jobban esznek, tehát jobban fejlődnek, nem olyan csámpásak, mint az őseik. Már divatjuk is van, nézd csak – s finom állatbőr ruháikat mutatta. Aztán megszámoltuk a tűzhelyek körül lebzselőket, s arra a következtetésre jutottunk, hogy a megfigyelt csoport csak töredéke a horda leszármazottainak. Ha jól gondoltuk, minden mostoha körülmény ellenére három évszázad alatt el kellett szaporodniuk a környéken. Megkerestük a többieket is. Hol itt, hol amott bukkantak fel tüzeik, tanyahelyeik a szavannán, az erdőben, s mindenütt ugyanolyan kőből pattintott eszközöket használtak. Igaznak bizonyult hát, amit egyszer Andrea előtt fejtettem ki: hogy a kísérletünkhöz kiválasztott prehominidákat az emberré válás útjára lökjük. Most tele volt velük az egész vidék, számos külön hordára tagolt népességet alkottak, mindannyian ugyanegy kultúrához tartozván. Mégpedig egy annál fejlettebb kultúrához, mint aminőt mi teremtettünk emberszabású alanyaink számára. – Hol vannak viszont a szomszédaik? – néztem egyszer csak Marcra. – Miféle szomszédaik? – Tényleg nem tudod, kikre célzok? Azokra a hordákra gondoltam, amelyek a mi alanyainkkal egyidőben éltek: főleg a folyóvölgyben tanyáztak, s egyik-másik csoportjuk az agyagos martba vájta barlangszerű szálláshelyeit. Marc bólintott, hogy emlékszik rájuk. Most azonban a folyó menti erdőket is az általunk kiváltságos helyzetbe emelt népesség lakta, és nyomát sem találtuk sehol másfajta kultúrának. Ha ez nem így lett volna, felmérhettük volna a különbséget a két népesség – a gyorsított s a természetes fejlődésűek – között; ez az elképzelésünk azonban meghiúsult, mivel az utóbbiak eltűntek. – Valószínűleg a mieink űzték el őket – vélekedett Marc. – Hozzájuk képest elmaradott, alacsonyrendű lények voltak, s ezért nem tűrték őket a közelükben. – Ha ugyan nem történt valami rosszabb… Hiszen emlékszel, a kannibalizmus nem volt ismeretlen közöttük, mi pedig fegyvereket adtunk a kezükbe, s növeltük értelmi szintjüket. A szokásaik azonban megmaradtak… A martba vájt barlanglyukakat üresen, elhagyatottan találtuk: semmi jel nem mutatta, hogy valaha is lakott bennük valaki. Minden bizonnyal nagyon rég elnéptelenedtek. Aggodalom fogott el mindkettőnket, s gondterhelten ültünk le a zöldes víz mellé, hogy megbeszéljük, mitévők legyünk. A dolgok tehát nem olyan egyszerűek, mint hittük. A háromszáz évvel ezelőtt végzett vagy inkább beindított kísérlet a hominidák egyetlen kis csoportjának életébe, fejlődésébe való beavatkozásból állt; senki sem gondolta, hogy ennek a hatása nem marad a csoporton belül, hanem az egész emberszabású-nemzetségre kiterjed. Mi történ-

hetett a beavatkozás óta eltelt három évszázad alatt? A kiváltságos helyzetbe emelt horda, mint látjuk, hallatlanul megsokasodott, nagy területet foglalt el, s miután megdöntötte a fenevadak egyeduralmát, a fejlődésnek az öntudatos értelem felé vezető útjára lépett. Mindez többé-kevésbé várható volt. Mi lett azonban a hominidák többi csoportjaival, amelyek éppúgy az öntudatos értelem felé haladtak, csak jóval lassabban, botladozva, nagy kerülőket téve? Hova tűntek, s hogyan, mi okból? – Ha ezek a kiváltságosak elűzték őket, ahogy te mondod, nehéz elképzelni, hogy ki tudja, miféle puszta, terméketlen helyeken fennmaradtak, s ott hozták létre aztán az emberi fajt – fordultam Marchoz. – Hiszen itt, a viszonylag biztonságos erdőben is alig tengődtek, száz veszély lesett rájuk. A szavannán, ha ezek oda szorították ki őket, biztosan elpusztultak; hasonló jelenségre a történelemben is volt példa… Még egy feltevés lehetséges: az, hogy vadásztak rájuk, s akár, mert szabadulni akartak a szomszédságuktól, akár, mert egyszerűen megették őket, kiirtották az egész populációt. Hanem a fő kérdés az, hogy ha a természetes fejlődésű hominidák eltűntek (most mindegy, milyen módon), akkor hogyan s kik által valósult meg a végleges emberré válás. – Azt hiszed, ezek által? – nézett körül Marc. Intettem, hogy az lehetetlen. Hiszen az emberiség létezik, ott él abban a korban, amelyből ide jöttünk, s kialakulásának története elég jól ismert: a kiváltságosak, egykori alanyaink, akik utána elvágták a gyökereinket, az ember irányában fejlődtek ugyan, de más ütemben, hogysem az őseink lehettek volna. – Valami elképesztő dolognak kellett történnie, Marc. Valami olyasminek, ami döntő adatul szolgál az időutazás elméletéhez. Ha „a kiiktatott ős” problémájára gondolsz, mindjárt érteni kezded… Ahogy továbbhaladtam ötletem szálának felfejtésében, szédülés környékezett. – Világos, hogy ezek elvágták a gyökereinket, fogalmuk sem lévén róla, mit tesznek. Márpedig mi mégis létezünk, ami csak úgy lehet, ha egykori alanyaink olyan időszint alatt követték el tettüket, amely alól a következmények nem hatolnak a mi korunkig. Azt akarom mondani, hogy ha ők kiiktatták velük kortárs szomszédaikat, akkor a mi őseink mások voltak: egy későbbi populáció, akikhez nem értek el. – Még nem értek el – jegyezte meg Marc, miközben apró kavicsokat dobált a vízbe, mint aki unatkozik, jóllehet arcán feszült figyelem tükröződött. Mellbe vert ez a szó, hogy „még”, s attól a pillanattól kezdve egyébre se tudtam gondolni, csak arra az aggasztó lehetőségre, hogy kísérletünk következményei, kihatásai nem enyésznek el kellő időben. Mi lesz később ezekből a gyorsított fejlődésű lényekből? Mit követnek még el? – töprengtem, s megpróbáltam további sorsukat elképzelni. Hogy fennmaradnak, az biztos: mi magunk készítettük fel őket erre. Olyan változásokat idéztünk elő bennük, s olyan ismereteket ültettünk a fejükbe, amelyek sok százezer évvel vitték előbbre őket, s olyan gyors ritmust kölcsönöztek evolúciójuknak, amely példátlan az emberré válás történetében. Innen ered – jöttem rá lázas aggyal – az a roppant nagy veszély, amellyel még senki sem vetett számot: hogy beavatkozásunk egykori alanyai leköröznek, túlszárnyalnak bennünket. Most még közbe lehetett lépni. A kiváltságosak elbántak ugyan távoli őseinkkel, de mi a kétmillió évben még bőségesen elférő fiatalabb őseinknek köszönhetően va-

gyunk. Az idő azonban telik, s a kiváltságosaknak dolgozik, akiket nemcsak fejlődésükben segítettünk előbbre, hanem a puszta létük megtarthatásában is; elég lett volna például életben hagynunk a kardfogú tigrist, amikor rájuk kapott – most bezzeg hírmondó se volna belőlük. (Az események hajdani természetes lezajlásakor valószínűleg így is történt a dolog; mi még nem voltunk, tehát nem tudtunk közbelépni.) Most a kiváltságosak birtokukba veszik a bolygót, miután kiiktatták távoli őseinket. Amit talán el is nézhetnénk nekik, felsőbbrendű megértést tanúsítva, s bízva úgyis életre hívó későbbi őseinkben – ha a kiváltságosak története ezzel befejeződne. Ők viszont továbbmennek megkezdett útjukon a rájuk jellemző sebességgel, kihasználva az előnyt, amire kísérletünk révén szert tettek. Igen, ez tényleg reális fenyegetést jelent számunkra – ismertem fel most már egészen világosan. Ha ugyanis ilyen ütemben fejlődnek tovább, nemcsak utolérnek, de maguk mögött is hagynak minket. Ők minden nemzedékkel ugranak egyet az evolúció útján, a természetes emberré válás azonban nagyon lassan, fokozatos tökéletesedéssel megy végbe; ennek a folyamatnak egy adott pontján jelenünk meg mi. Mármost ha nekik nem volna is egynéhány százezer év előnyük, pusztán gyorsabb ütemű fejlődésükkel is utolérnének; hozzávetőleg úgy számítottam, hogy a kétmillió év alatt mögöttem sorakozó elődök nemzedékeinek egyharmadánál állnának azon a szinten, amelyen most – azaz a mi jelenünkben – magam és kortársaim. Világos, hogy még jóval ez előtt találkoznának közvetlen őseinkkel, akiket kiiktatva minket is megszüntetnének; de ha életben hagynák is őseinket (mert, mondjuk, közben leszoktak arról, hogy emberszerű lényeket megegyenek), csillagászati távolságra hagynák el őket értelmük, társadalmuk fejlődésével. Vajon elképzelhető-e, hogy egy időben két olyan emberszabású faj éljen – méghozzá békésen – egymás mellett a bolygón, amelyek műveltsége, tudása, szerzett és örökölt tapasztalatanyaga annyira különbözik, mintha egyikük egy másik naprendszerből jött volna? – Tudd meg, hogy ezek úgy nyomulnak utánunk, mint egy úthenger néhány nyavalyás csiga után – foglaltam össze gondolatmenetemet Marcnak. – Valahol utolérnek, s ha életben hagynak is, ami elég kétséges, nagyon nehéz sorsunk lesz, mert egy időn túl éppoly lehetetlenné válik a kommunikáció közöttünk, mint kísérletünk idején, mikor ők voltak, még ők voltak sokkal primitívebbek. – Mi tehát a teendő? – kérdezte Marc nyugodtan, s ezzel valahogy engem is megnyugtatott. Most higgadtan kell gondolkoznom, nem szabad hagynom eluralkodni magamban az idegességet, amit érthető módon váltott ki akaratlanul elkövetett hibánk és tehetetlenségünk felismerése. Hátha nem olyan végzetes mégsem, amit csináltunk… – Vissza a táborunkba, de gyorsan – szóltam Marcra. – Vissza, mielőtt ezek túl sok teret nyernének. Amikor újra ott voltunk a mieink között, az időnek azon a pontján, amelyen kísérletünk alanyai még épp csak elindultak jövőjük felé, az egész csoport előtt részletes beszámolót tartottunk. Miután elmondtuk, mit tapasztaltunk, arra is rátértünk, ami aggodalomba ejtett. Végkövetkeztetésünk az, jelentettük ki, hogy meg nem történtté kell tenni, amit műveltünk; más mód nincs a vészes következmények elhárítására. Társaink feszülten figyeltek, s úgy tűnt, komolyan veszik tényekre alapozott aggo-

dalmunkat. A konklúziót mégis haboztak elfogadni. – Tehát azt javasolod, iktassuk ki őket – mondta Vlad, s a barlang felé intett, amelyben alanyaink néhány napja berendezkedtek, hogy ott töltsék a telet. – Inkább ugorjunk vissza abba az időpillanatba, amelybe hozzákezdtünk kísérletünkhöz, s ott próbáljunk valamit helyrehozni… – Az már nem segít – jegyezte meg valamelyikünk. – Mi visszaugrunk, de ezek, akiket már megváltoztattunk, itt maradnak, s minden megy tovább… Ahhoz, hogy megszabadulj tőlük, el kell pusztítanod őket. Akkor tegyük azt, akartam mondani, de aztán nem mondtam. Természetes, hogy mindannyian sajnálják azt a sok munkát, fáradságot, törődést, amit az emberszabásúak megváltoztatásába öltek. Valami olyasmit mormogtam, hogy a tigris mindent megoldott volna, de Andrea azonnal rám pirított: – Mi nem vagyunk tigrisek! Azt hittem, nem fogják fel az emberiségre leső veszedelem teljes nagyságát. Majd beláttam, hogy nem vagyok igazságos: értették ők, mitől kell félnünk, de túl erősen kötődtek lelkileg az érdeklődéssel, reménnyel végzett kísérlethez s annak alanyaihoz, akik mégiscsak eleven lények voltak. Mi több, emberszabású lények, akik egy remek új emberfaj lehetőségét rejtették magukban. Ha sikerült elfeledkeznem róla, milyen sötét jövő vár ránk mellettük (ha ugyan vár egyáltalában valamiféle jövő), magam is úgy éreztem: kár volna ezért a csodálatos lehetőségért, s vétkezünk, ha nem hagyjuk kibontakozni. – Megvan, megvan: költöztessük el őket! – kiáltott fel Andrea váratlanul. Az első pillanatban senki sem értette meg. Többen is azt kérdezték, hova akarja költöztetni alanyainkat, mikor ezt a mostani barlangot is nehezen kutattuk fel. – Messzebb – mondta Andrea. – Messzebb! Az Orion vagy bármelyik más csillagzat egyik lakható bolygójára. Hirtelen mindannyian beláttuk, mennyire igaza van: így elejét vehetjük annak, hogy a gyorsított fejlődésű emberszabásúak kiszorítsanak földi életterünkből és -időnkből. Ugyanakkor ők is fennmaradhatnak, megvalósulhatnak mint lehetőség: szabad az út előttük. Igen, egy más bolygóra kell vinni őket, hogy teremtsék meg ott a saját civilizációjukat, mikor majd értelmes lényekké válnak – ami hamar bekövetkezik. Ha távol leszünk egymástól, egyikünket sem zavarja majd a másik létezése; ugyanazon a bolygón két párhuzamos kultúra kizárta volna egymást, pontosabban az egyik a másikat, így viszont még az is elviselhető lesz, ha ezek ott, a maguk bolygóján, túlszárnyalnak bennünket. Öntudatos értelmük most még alszik, de nekem meggyőződésem, hogy hamar felébred; utódaik sokkal gyorsabban jutnak a szellem csúcsaira, mint mi, a természetes fejlődés útját járó elődök ivadékai. – Valami könnyebbet is találhattunk volna – csóválta fejét Vlad, s igazat adtunk neki: a terv végrehajtása nehéz dolog volt. Mindenekelőtt a mi korunkba kellett átvinnünk az emberszabásúakat, s aztán ott módot kellett találnunk a továbbszállításukra, nem beszélve arról, hogy még egy megfelelő életkörülményeket kínáló s ugyanakkor rendelkezésünkre álló bolygónak is utána kellett néznünk. Minden apró mozzanatára emlékszem annak a téli napnak, amikor megálltunk a

horda barlangja előtt egy nagy, tágas időjáróval. A kísérlet véget ért, nem volt semmi értelme rejtőzködnünk; kiszálltunk, s a csikorgó havon a barlang felé siettünk, hogy eleget tegyünk küldetésünknek. Az emberszabásúak azonnal észrevettek, mihelyt a gömb alakú időjáró láthatóvá lett tanyájuk közelében, s a barlang mélyébe húzódtak, ahol pislákoló tűz küzdött a sötétséggel. A vadászok felragadták tőlünk kapott baltáikat, és védekezni készültek, az asszonyok meg fülhasogató sikoltozásba kezdtek, mellükre szorított kicsinyeikkel együtt. Vlad, akit megbíztunk a művelet vezetésével, előre kijelentette, hogy „egy mukkot sem” akar hallani, a sikoltozás azonban csak azután maradt abba, miután kábító gázkeverékes gránátot dobtunk a barlang fenekébe. Mindjárt meg is kezdtük az üres zsák gyanánt összehúzott testek kihordását a sötét, füstös üregből, s becipelését az időjáróba, amelynek ajtajában ott állt Vlad, és hangosan számolta őket. Alaposan átkutattuk a tanyát, nehogy valakit véletlenül otthagyjunk, s amikor már tele volt szőrös, piszkos testekkel az alanyaink számára elkerített hely, mi pedig indulni készültünk, feltűnt Marc a barlang szájában egy csámpás, rahitikus kölyökkel: egy sziklahasadékban bukkant rá, amely előtt mindnyájan többször is elhaladtunk, s nem vettük észre. – Íme, az emberiség ellensége! – kiáltott, és kacagva emelte feje fölé az ájult hominida-palántát. – Még jó, hogy megtaláltam, s nem maradt itt a jövőnket veszélyeztetni – tette hozzá, majd bevitte a kölyköt az időjáróba, és rátette a hullarakásnak tűnő, élő, de mozdulatlan halomra. Még abban az órában újra átraktuk őket, másodízben egy olyan űrhajóba, amely távoli célja felé haladva útba ejtette az emberszabásúak számára kiszemelt Magnéziát. A gyöngyházasan csillogó bálvány, amelyet pár évtized múltával kaptunk onnan, már faragás volt: a kő pattintásához képest merőben új technika terméke, és mint ilyen, annak a jele, hogy a horda (vagy mondjam inkább, hogy népesség, a „horda” szó már bizonyára nem illik megnövekedett közösségükre) gyorsabban fejlődik, mint gondoltuk. Andrea mert egyedül meghökkentően rövid időszakokat kijelölni fejlődésük egyes állomásai között – és merész jóslata igazolódott. A Magnézia telepesei, úgy látszik, eljutottak a vallásos képzetek kialakulásáig: a bálvány tanúsította. Törvényszerűen kellett elérniük ezt az állomást, át kellett lépniük ezen a küszöbön is, persze hogy nem úszták meg… A bálvány vérszomjasán fintorgott a kezemben, s rám meresztette két vörös agyagszemét. Visszaadtam Vladnak, és csodálkozva kérdeztem tőle, bár tudtam, hogy éppoly kevéssé sejti a választ, mint én: – Mondd, mi lesz ezekből, ha ilyen tébolyult iramban haladnak? VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

MIRCEA OPRIŢĂ

ítélet Ne félj, mondta az egyik ismeretlen, nincs okod semmiféle aggodalomra, ne fuss a telefonhoz, hiába próbálnál hívni bárkit is, ez a kezdet/eges kis játékszer nem működik; ha óhajtod, győződj meg róla magad, ámbár nekem is elhiheted. Nincs semmi hasznod abból sem, ha kiáltasz, ha idecsődítesz egypár embert; ők nem látnak bennünket, mert mi csak hozzád jöttünk. Nevetségessé válnál, számukra egyszerűen láthatatlanok vagyunk; átnéznek rajtunk, és csak a falat látják. Bolondnak hinnének, vagy részegnek, s azt mondanák, látomásaid vannak. Ne mesélj, hogy nem mondanák ezt! Utánanéztem a dolgaitoknak: tudom, mit tudtok, mit éreztek meg ösztönösen; nem jöhettem úgy közétek, hogy ne próbáljalak megismerni, azaz inkább rekonstruálni… Szóval, miattad jöttünk, más nem érdekel, beszélgetnünk kell veled, azonnal megérted majd, mi okból; meg kell egyezned velünk, szövetséget kell kötnünk, azt hiszem, ez a ti kifejezésetek… Ülj csak le, valahol majd elhelyezkedünk mi is; fő az, hogy egyedül vagy, nyugodtan tárgyalhatunk. Ciprian vagyok, legalábbis számodra; a kollégám Frey, kissé hibás a kiejtése, csak nemrég tanulta meg a nyelvet, de hát nem ez a fontos, hanem hogy igyekezzünk jól megérteni egymást. Eleinte nehéz lesz, főleg neked; a helyzet, elismerem, elég szokatlan. Nehéz lesz felfognod, hogy bizonyos értelemben rokonok vagyunk, bizonyos értelemben éppen az ükapám vagy, még ha én látszom is idősebbnek. S ezúttal a látszat nem csal: most, mikor a sors így összehozott veled, tényleg idősebb vagyok, jobb meg sem próbálnod kitalálni, mennyivel. Neked ugye volt… pardon, van egy Adrian nevű fiad, most körülbelül tizenkét éves; nos hát, ő az én apám anyjának az apja. Hihetetlen, mi? Hihetetlen, de hozzá kell szoknod a gondolathoz, különben nem értünk szót, s nem tudunk megegyezni. Hosszasan rázogatta a kémcsövet az orra előtt, s nézte, amint az apró gázbuborékok feltörnek a színtelen folyadék felszínére. Gépiesen mozgott, de úgy tűnt, roppantul leköti a munkája; főleg az volt meggyőző, ahogy a kémcső fortyogó tartalmát figyelte. Tulajdonképpen egészen másra gondolt, és a mély érdeklődés kifejezését csak a közel huszonöt éves rutin kölcsönözte ábrázatának. Kinn a folyosón, az üvegfal mögött, cirregni kezdett a telefon. Felneszelt rá és kiment, s kézében a kémcsővel odalépett a régi, fekete készülékhez, amelyen kapcsológombok „adták be” a belső hívásokat. A folyosót, amelynek ablakai egy szűk, sötét udvarra néztek, sápadt neonfény világította meg a laboratórium ajtaja irányából. Bal kezével emelte fel a kagylót, a jobbal még egyre a kémcsövet rázogatta; a kagyló fülhallgatós végével nyomta le a kapcsológombot, s végre beszélőállásba helyezkedett. – Halló – szólt a kagylóba. – Budulică, légy szíves, adj kölcsön egy mozsarat, mert a… Dühösen lecsapta a kagylót, a folytatás nem érdekelte. Kövérkés arcán pirosság terjedt tova ősz halántéka felé, s tar feje búbja megizzadt a hírtelen bosszúságtól, és fényesen csillogott a folyosón vibráló neonfényben. Lassú léptekkel tért vissza a laborba, s miután a kémcsövet reszkető kézzel egy tartóba helyezte, más hasonló kémcsö-

vek mellé, nehézkesen leült a különféle színű tégelyekkel, üvegcsékkel rakott asztalhoz. A szék nagyot nyikordult testének súlya alatt. „Megállj, csirkefogója!” – dohogta magában, s az emeletről telefonáló kollégájára gondolt; mindjárt felismerte a hangját, akkor is felismerte volna, ha amaz szándékosan elváltoztatja. „Hülye állat, tudja, hogy utálom, ha így szólít, és mégis így szólít!” Nem szerette a nevét, s ezt sajnos mindenki észrevette, és örömét lelte abban, hogy bosszanthatja. „Budulău, Budulău!” – kiabálták utána már az osztálytársai, s úgy vigyorogtak, mintha valami találó gúnynévvel illették volna; neve csakugyan inkább hangzott gúnynévnek, s ez megkímélte társait attól az erőfeszítéstől, hogy valódi gúnynevet ötöljenek ki a számára. „Gyere csak, Budulău; dobd ide a labdát, Budulău; te vagy a hunyó, Budulău”, és így tovább, s a tanárai hasonlóképpen: „Töröld le a táblát, Budulău; állj fel, Budulău; menj helyre, Budulău, menj helyre…” Ehhez járult aztán a lányok csúfondáros mosolya, amikor kiderült, hogy hívják. Mert ő mindig a keresztnevén mutatkozott be: Iustin – de előbb-utóbb kisült, hogy a családneve Budulău, és jött a csúfondáros mosoly; ha visszagondol, az az érzése, nem egy lehetségesnek tűnt párkapcsolata hiúsult meg ostoba neve miatt. Igen, a lányok mintha szégyelltek volna olyan fiúval járni, aki ilyen komikus névre hallgat. Akinek a személyi igazolványában is ez a komikus név, ez a csúfnév áll valami tisztességes, komoly név helyett. S magától értetődik, hogy egyetlen lánynak sem támadt kedve a Budulău asszony nevet viselni, sem ebben a formában, sem úgy, hogy keresztnevét – Sanda, Ionna, Eugénia, mindegy – a gügyén és nevetségesen hangzó Budulău névhez ragassza. Lépteket hallott a folyosón, s a félig nyitva hagyott ajtóra meredt. – Mi bajod? – kérdezte az érkező. – Lecsapod a kagylót, végig se hallgatsz… Érezte, hogy a fejébe tódul a vér. – Ide figyelj, Popescu, vagy hogy a fenébe hívnak: elegem volt a hülye vicceidből. Eredj dolgodra, én se lábatlankodom a te laborodban. Eredj, nem hallod?! Jól van, majd az első munkaülésen felvetem én ezt a problémát; az ember nem lehet meg az idétlenségetektől… Popescu, az előbbi telefonáló, meglepetten és értetlenül állt az ajtóban. Budulău érezte, hogy elvetette a sulykot; visszafordult dolgozóasztalához, ideges mozdulattal kivette a kémcsövet a tartóból, és újra rázni kezdte. – Ne dühöngj, megárt az emésztésednek! – tért magához a másik. Gondolta, még egy kicsit bosszantja a sértődékeny kollégát. – Ha nem akarod, hogy zavarjanak, írd ki az ajtódra: „Harapós kutya”, s nem lesz több látogatód. – Mit akarsz? – kérdezte Budulău fojtottan, kényszerítve magát, hogy le ne vegye a szemét a köpenye ujjának valami odacsöppent vegyszer hagyta foltjáról. – Mondtam már: egy mozsarat. A magaméit mind kölcsönadtam, most nekem is kölcsön kell kérnem. – Ott vannak, válassz, és hagyj dolgozni. Popescu az edényes polchoz lépett, elvett egy mozsarat, majd kifelé menet kollégája dolgozóasztalára pillantott. – Megy, megy az ipar? – kérdezte gunyorosan, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a barátságtalan fogadtatást visszatromfolja. – Erről jut eszembe: nem tudod, mik

azok a faragott kövek, amiket reggel raktak le a kapunál? Azt hiszem, szobrot fogunk emelni /valakinek… Elégedetten ment ki, csendesen derülve a szellemesnek hitt tréfán. „Megkaptad, Budulică…” Néhány lépés után visszafordult, s a lehető legnagyobb komolysággal kérdezte: – Becsukjam az ajtót, vagy hagyjam nyitva? – Hagyd nyitva – mondta Budulău, és nagy nehezen megállta, hogy ne káromkodjon. – Budulică újabban rosszul áll az idegeivel – mesélte Popescu az emeleti laborban, az asztalok között járva, miközben valami mészhez hasonló anyagot dörzsölt szét a mozsárban. – Mondasz neki valamit, és mindjárt feldühödik. Az előbb is majdnem kidobott. Így viselkedik egy kolléga, egy tanult ember? Látom, hogy nem volt elég a múltkori figyelmeztetés, továbbra sem tanúsít öntudatot… – A múltkori figyelmeztetést a határidő túllépéséért kapta, nem a magaviseletéért – jegyezte meg valaki halkan. – Igen, persze, azért is mondtam: nem tanúsít kellő mértékű öntudatot – fordult gyorsan Popescu a széljárás irányába. – Megbírálták, nem? Megbírálták, s felszólították, adja már le a munkát, amivel annyi ideje szarakodik, hogy már én is beleőszültem. Jól van, mondta, le fogja adni. S leadta? Egy frászt… Nem is jöhet ki semmi egy ilyen marhaságból; egy kicsit belegondolsz, és rájössz, hogy abszurdum… Megváltoztatni a víz tulajdonságait, ez a Butus-Budulău nagy ötlete, ezen kotlik esztendők óta, mintha nem volna millió fontosabb probléma. Szilárd testet akar nyerni a vízből; a jég, az nem elég jó szilárd test neki. S hiába magyarázod, hogy már a kiindulási pontja is téves, egyszerűen nem hiszi: azt képzeli, kitart a barikádon, holott egy kártyavár az egész. Na, össze is omlik majd, ne féljetek… Igen, persze, figyelmeztetést kapott, mert herdálja az intézet pénzét. Nem adja le a munkát határidőre? Mert nincs amit leadjon. Mert nem jutott semmilyen eredményre, még annyira sem, hogy a kísérletei hiábavalóságát belássa. De hát mik is ezek a kísérletek? Porhintés a szemünkbe, ez a helyzet; szóljanak, elvtársak, ha másképpen látják. Ez a csökönyös szélmalomharc, amit olyan vértanúképpel folytat a mi lenti barátunk, egyszerű humbug, és olyan ravasz humbug is ugyanakkor, hogy évekig bedőltünk neki. Most meg, ha végre tisztázni akarjuk a dolgokat, Budulău tiltakozik, fenyegetőzik, kiborul, megsértődik, lecsapja a telefonkagylót… Nem tudom, mit képzel, még meddig vezethet mindannyiunkat az orrunknál fogva. Ezalatt befejezte a fehéres anyag szétdörzsölését, s a mozsarat egy márványlapra tette. Majd bizalmas pillantást vetve a dundi laboránslányra, negédes kandúrkurrogással azt mondta: – Melyik fiatal kollegina volna hajlandó még egy kis kávét főzni az örök női szépség imádóinak? Egész kis világot fog be a tárgylencse köre. Mozdulatlan, dermedt világot, melyre fehér fény vetül a mikroszkóp tükréről. Szemcsés struktúrák a szürke háttérmezőn,

egyenlő eloszlásban. Párhuzamos fonalak. Halvány, erőtlen színek a különös tájképen, amely mintha egy élettelen bolygó felszínét ábrázolná. Parányi csavarás a fényforrás gombján: a tükörre eső ferde fénynyaláb egy fokkal erősebb lesz, és a preparátumot élénk világosság önti el, amelyben még inkább megfakulnak a színek, eltűnnek a fonalak, és a szemcsés struktúrák fémszerűen csillognak. A kutató tekintet türelmetlenül járkál az ezüstös csomócskák között. Színtelen, élesen fénylő folyadék. „Mint legutóbb is. Jobban szeretném, ha kissé sötétebb volna…” A csendet újra felverte a kinti telefon cirregése. „Megint az lesz” – gondolta Budulău, és elhatározta, hogy nem jelentkezik. De a telefon olyan állhatatosan küldte be hívójeleit, hogy kénytelen volt felállni a mikroszkóp mellől és kimenni. „Ha megint ő az, bepanaszolom. Ami sok, az sok, az ördögbe!” – Halló – szólalt meg a fülhallgatóban Budulău asszony. – Azért hívtalak, drágám… Közömbösen, minden gyöngédség nélkül mondta, hogy „drágám”, s a férfi előtt nyomban megképzett, amint ott áll lakásuk kis halljában, s miközben beszél, a fogasra szerelt tükörben nézegeti magát. Sovány, a haja rövid, frissen van festve a fene tudja hányas Cromoplatinnal (sohasem bírta megjegyezni, hogy éppen hányast használ a felesége, annyiszor cserélgette a különféle számú és hatású oldatokat), s azt mondja neki: „drágám”, mint minden közeli és távoli rokonnak, ismerősnek, a gyermekeit kivéve, akiket a nevükön szólít. Budulău még fiatalabb korukban észrevette az asszonynak ezt a furcsa szokását, meg egy sereg más furcsa szokását is, néha elgondolkozott rajta, nem volt-e hiba, hogy elvette; egy időben valósággal szenvedett ettől a gondolattól, és hősiesen titkolta, úgyhogy még Margareta sem jött rá – vagy talán rájött, rávezette női ösztöne, bánni azonban nem bánta túlságosan, nem lévén egy csöppet sem érzelmes természetű. „Miért jött hozzám, ha nem szeret?” – kezdett gyötrődni akkor a férfi, de nem kérdezte meg az asszonytól, sőt kerülte az olyan beszélgetéseket, amelyek során megtudhatta volna a választ. Később mindez már őt sem érdekelte különösebben, ami nem azt jelenti, hogy lelke mélyén nem ült keserves önsajnálat, sem pedig azt, hogy megbékült volna szerencsétlen nevével, melyben még mindig meghitt személyes kapcsolatainak fő akadályát látta. Jöttek a gyerekek, és Budulău asszony elég jó anyának bizonyult: idejét megosztotta munkája (gépírónő volt egy művelődési intézményéi), a természettől nem sok bájt kapott arcának szépítése, valamint a két utód nevelésével járó gondok-örömök között. Budulău leszokott róla, hogy – akár magában is – szemére hányjon valamit a feleségének; már azzal is megbékült, hogy Budulău asszony többet törődik a fizetésével, mint vele magával, s mindig nagy jelenetet rendez, amikor azt hiszi, hogy ő nem tesz meg mindent az előmeneteléért, tekintélye növeléséért, valamilyen vezető- és persze jobban fizetett beosztás elnyeréséért. Mintha ő nem akarna jobban fizetett beosztásba kerülni! Mintha a vezetőállások ott hevernének az intézet folyosóinak sakktábla-mintázatú cementjén, neki csak le kellene hajolnia valamelyikért! S mintha nem Budulău volna a neve; mintha bizony elképzelhető volna, hogy egy intézet vezetője ilyen nevet viseljen, vagy ha visel, hát valaki is komolyan vegye – lám, a saját felesége sincsen iránta egy kicsi respektussal. Eszébe jutott, hogy nevet változtat, de aztán bölcsen lemondott róla: így ismerte és tartotta számon mindenki, s az irataiban eszközölt változtatás nem hozta volna magával társadalmi

helyzete változását. Rokonok, ismerősök, kollégák, mindenki számára továbbra is Budulău maradt volna (és hát maradt is), akit inkább afféle bohócnak tekintenek, mint némi súllyal rendelkező egyéniségnek; kisember, aki soha nem jut majd feljebb a tudományos kutatás legalacsonyabb lépcsőfokánál. Ezeket hányva-vetve magában, némelykor a szüleit vádolta, az eldugott bihari faluban éldegélő, ez idő szerint igen öreg tanító házaspárt: nekik kellett volna megtenniük az ő életét annyira megkönnyítő, egyszerű lépést. Ha aztán ilyenkor a saját gyermekeire gondolt, megenyhült a szülei iránt. S ugyancsak a gyermekeiért akart valamit mégis elérni az életben, amiből elsősorban nekik származik erkölcsi hasznuk; s mióta utóbbi kísérletei sikerrel kecsegtették, biztos volt benne, hogy minden jobbra fordul. – Tudod, drágám, milyen nap van holnap – mondta Budulău asszony a telefonban. – Örülök, hogy észben tartottad. Na, hát Mia meghívta vacsorára néhány osztálytársát, úgyhogy egy kis felfordulás lesz. Meg költség igen… Hetet vagy nyolcat hívott. Dehogy sok. Hiába, nagylány és kész, ha te nem értél is rá, hogy észrevedd – váltott gunyoros hangra. – Jön az a fiú is, akiről beszéltem neked. Hogyhogy ki, akinek az apja a megyénél van; jó, hogy most alkalmunk lesz megismerni a fiút… Mia nagyon izgult, hogy elfogadja-e a meghívást, de elfogadta, ez már tény; s tudd meg, hogy számodra is bizonyos esély lehet, mert a pasas, az apja, még mindig valaki a megyénél. Miközben az asszonyt hallgatta, Budulău benézett a laboratórium nyitott ajtaján, s látta a felszerelés egy részét: a kémcsőtartókat az asztalon, a tégelyekkel, üvegcsékkel rakott polcokat, az alacsony nyomású kamrát s egy külön kis asztalon – vegyszeres edények és különféle eszközök között – a mikrokapilláris üvegcsőrendszert; ebben kellett végbemennie a minden pillanatban várható és már oly régen várt reakciónak. Legalább a hajszálcsövekben, parányi mennyiségben, ha már a kémcsövek és retorták szintjén nem akart végbemenni. „Mire jó mindez, ha nem tudom ki fia-borjának kell a kedvében járnom, hogy oda jussak, ahova el akarok jutni?” – gondolta. De nyomban el is lökte magától a csüggedést. „Eh, a fiúval úgyis megismerkedtem volna, s akkor egyúttal miért ne ajánlhatna be az apjánál? Kihallgatást kérek majd tőle; ha sokra nem megyek is, ezek legalább egy kicsit begyulladnak.” – Mennyibe kerül? – kérdezte az asszonytól, jó érzékkel megsejtve, mi körül köntörfalaz. – Egy ezresbe – jött a fülhallgatóból a feltűnően nyugodt, őt is megnyugtatni hivatott válasz. – Ezer lejbe? – szörnyedt el Budulău. – Egy buli? Egyetlenegy vacsora? – Elvégre a lányodról van szó. Meg rólad – élesedett ki Budulău asszony hangja. – Mia már nagylány. Ha vendégeket hívott a születésnapjára, amit, gondolom, megengedhet magának, nem várhatom őket valami népkonyhai menüvel. S itt lesz a fiú, ugye… Mit gondolsz, azok otthon hogy élnek? Először teszi be a lábát hozzánk, s rögtön azt lássa, micsoda élhetetlen alak vagy? A férfit megingatta az érvek súlya és felesége hanghordozása, amely jeges szél fütyülése gyanánt jelezte a kitörni készülő vihart. – Csak ötszázat kell szerezned – közölte kegyesen az asszony, miután meggyőző-

dött róla, hogy megtört. – Ötszáz még van nálam a fizetésedből. Az ablaküvegen túl homály borongott a kis belső udvarban, amelyet magas, nehéz falak zártak el a napfénytől. A szemben levő szürke falsíkról – az egyik szomszédos épület tűzfala volt – tenyérnyi darabokban hullt a vakolat, s alóla fakóvörös tégla vicsorgott elő. Budulău néhány percig ott maradt a folyosón, a telefon mellett; töprengve bámulta a tűzfalat, s az imént befejezett beszélgetés szavai kóvályogtak benne. Erőt kellett vennie magán, hogy elmozduljon onnan és a laborba menjen. Még több mint két óra volt hátra a munkaidejéből. „Addig semmit sem tehetek az ügy érdekében – gondolta. – Ezektől itt nem kérek kölcsön, nem szerzek nekik ekkora elégtételt; vigye el az ördög mindannyiukat!” Eszébe jutott egy ismerőse, aki talán kisegíthetné, de nem bírta rászánni magát, hogy telefonáljon neki; halogatta a kínos pillanatot. Leült az asztalához, félretolta a reményeit ma is szertefoszlató mikroszkópot, s jegyzeteit kezdte lapozgatni szórakozottan, majdnem hogy gépiesen. Margareta helyesen ítél: a lányuk már nem gyermek. Tizenhatot tölt. S ha az anyja úgy látja jónak, hogy a születésnapját emlékezetesen üljék meg, bizonyára nem téved. Mia egyébként már rég önálló egyéniség módjára viselkedik, jutott eszébe a múltkori eset a ruhával: megtetszett neki egy anyag, azonnal meg akarta venni, s tőle kért rá pénzt, ő pedig csodálkozva kérdezte, hogy egyrészt mióta jár Mia kelméket tanulmányozni az áruházakba, másrészt miért kell neki újabb ruha, amikor tele van a szekrénye, csak a múlt héten kapta a legutóbbit. „Azt nem lehet felvenni” – jelentette ki Mia, s kérte a pénzt az új anyagra. Aztán hogy nem kapta meg, dacos hallgatósztrájkba kezdett, amivel végképp kihozta a sodrából; kicsin múlt, hogy fel nem pofozta. Az anyjával is összeszólalkozott, azt kiáltotta neki: „Tessék, a nevelésed! Itt az eredmény!” Mia egy iskolai ünnepségen akart a szóban forgó ruhában megjelenni, azzal érvelt, hogy mások mindig jobban öltöznek nála; Budulău csodálkozott, hogy ilyen ostobaságokon rágódik, s azt hitte, ha most nem enged neki, leszoktathatja az efféle majomkodásról. A lánynak azonban az ünnepség napján megvolt az óhajtott ruhája. Haragosan kérdezte, ki adott rá pénzt, mire Mia nagy nyugalommal azt válaszolta: „Anyu, ki más adhatott volna?” – s abban a pillanatban annyira pont olyan volt, mint Margareta hasonló helyzetekben, hogy neki, az apjának, torkára forrott a szó; vállat vont, s nem firtatta tovább a dolgot. Mintha végzet teljesedett volna be rajta: úgy látszik, ideje elismernie, hogy gyermekeivel is kudarcot vallott. Már csak a felfedezés reménye éltette. A katalizátor! Körbefuttatta tekintetét a laboratórium tárgyain, sokesztendei kutatómunkája néma tanúin, egy egész polcot megtöltő jegyzetfüzetein. Ezekbe mindent beírt, aminek a legkisebb jelentősége is lehetett a kísérletek értékelése során; a temérdek felgyűlt adattal időnként bement a számítási központba, és ott gépileg elemezte, csoportosította, rostálta őket; így aztán tudta, mikor indul zsákutca felé, s mikor halad a végső eredmény irányába. Sokat dolgozott, megszállott szenvedéllyel hajszolt egy ábrándot, és erősen hitte, hogy valamikor el fogja érni, meg fogja ragadni a maga fizikai valóságában. Kezdetben minden jól ment, a munkaközösséget érdekelte elgondolása; igen, a víz bizonyára tartogat még egypár meglepetést, ha Budulău ötlete s főképp kísérletei

végső célja kissé fantasztikus is. Meg aztán a kérdéssel mások is foglalkoznak, az első eredmények, úgy hírlik, biztatóak (tudós körökbe legalábbis ez szivárgott ki az érthetően titkos kutatásokból). Szóval a témát jóváhagyták, felvették az intézet munkatervébe. S neki veregették a vállát: „Láss hozzá, Budulău, mutasd meg az amerikaiaknak, hogy mi is tudunk valamit; láss hozzá, vágj elébük!” Kétségtelen, hogy volt ebben egy adag tréfa is, de mit számított amellett, hogy a dolog beindult: hogy ő, Budulău, felszerelést és anyagot kapott – annyit, amennyit – a kísérleteihez s bejárási jogot a számítási központba, hogy adatait gyorsan és átfogóan elemezhesse. De telt az idő, és a végső eredmény egyre késett. Bonyodalmak, nem sejtett nehézségek támadtak; a kísérletek sorra tisztázták a kérdés különféle aspektusait, és mindez mégis mintha folyton messzebbre tolta volna az elérendő célt. Egyik-másik kísérlet új utakat nyitott meg, s ez is roppantul érdekes volt. Más kutató azonnal ráfutott volna ezekre az utakra, amelyek számos részeredményt kínáltak; ő nem, ő továbbhaladt a kijelölt irányban, nem adta alább a fő célnál. „Legyűrlek, Budulău, téged meg a többieket is” – mondogatta magában, mintha saját ostoba neve ellen, a vele járó nevetségesség ellen tusázott volna. Nem becsülte le a véletlenül nyílt oldalutak lehetőségeit sem, de nem hagyta, hogy csábításuk elvonja attól, amit el akart érni; szorgalmasan feljegyzett mindent, hogy majd a nagy győzelem után, a közfigyelem előterében állva, egyre újabb felfedezéseket tehessen. Mert előbb a nagy játszmát kell megnyernie: „Ha nem állom meg, hogy ne futkossak az olcsó kis sikerek után, sohasem érek el valami igazán nagyot” – biztatta magát, s így aztán nem sodorta el a kísértés. Mindaz, amit eddig megtudott és főleg megsejtett, bőven elég lett volna annak a kijelentéséhez, hogy a víz, amit iszunk, amivel mosakodunk, amiben nyáron a strandon lubickolunk, amit a borhoz töltünk, hogy fröccs legyen belőle, a csodák valóságos tárháza, s temérdek lehetőség rejtőzik benne. De ez így önmagában nem volt újdonság, és legfennebb a népszerű tudományos lap olvasóit érdekelhette. Budulău többet akart bizonyítani, nagyobb felfedezéssel akart elégtételt venni magának elszenvedett – és részéről minden bizonnyal el is túlzott – sérelmeiért; s ez a nagy felfedezés tulajdonképpen már ott volt a kísérleteivel körüljárt, megtapintott titkos közegben, még ha ez idő szerint ezt csupán ő hitte el. Talán már elejétől fogva nem vártak tőle különösebb eredményt, s a kutatási tervbe is leplezett bizalmatlansággal iktatták be témáját; az emeleti laborban talán már akkor mosolyogtak rajta, s így sugdolóztak: „Hagyjátok, fusson a délibábja után, kitöri majd a nyakát!” Már csak az a gondolat, hogy vannak, akik a vereségére számítanak, s akkor vigasztalólag veregetik meg majd a vállát (ami nem jelenti azt, hogy maguk között nem röhögnek rajta kárörvendően), már csak ez a gondolat képes volt olykor mélyen leverni, a kétségbeesés szélére taszítani; s ehhez járult az, hogy a nagy eredmény mindegyre kisiklott a kezéből, apró sikerek elégtételeit kínálva maga helyett, afféle sikereket, mint aminőkkel Popescu henceg, s aminők őt magát is meg-megörvendeztették, mielőtt elhatározta, hogy mindent egy lapra tesz fel. Később azt vette észre, hogy csökönyösségnek bélyegzett elszántsága több csúfolódást vált ki, mint ha szép csendben feladta volna a küzdelmet, „Budulău fel akarja találni az örökmozgót” – mondták az intézetben. „Rávertél az amerikaiakra, Budulică – vigyorgott szemtelenül Popescu. – Ők felhagytak a kísérletekkel, egyedül te tartasz ki

ezen a csatatéren.” Irigyek, ez a helyzet, próbálta megnyugtatni magát, de nem mindig sikerült; néha gorombán, sértően visszavágott, amivel persze csak olajat öntött a tűzre. „Nincs egy csöpp humora sem” – mondták róla, s ez véletlenül igaz volt. ő pedig belekapaszkodott a végső győzelem reményébe, és szorgalmasan dolgozott tovább: oldatokat készített, porokat és folyadékokat kevert, gázbuborékokat fogott fel és elemzett, mikro-kapillárisokat tanulmányozott a górcső alatt, és nőttön-nőtt az a meggyőződése, hogy közeledik élete fénypontjához: ahhoz a pillanathoz, amelyben a megtalált katalizátor hatására a víz egyszer csak feltárja egy eddig soha nem látott arcát. Más fizikai és vegyi tulajdonságokat hordozó, másképpen viselkedő, viszkózus víz lesz, egy új és csodálatos anyag. Csak meglelje azt a katalizátort! Még nem ocsúdott fel a meglepettségből. Mereven nézett látogatóira, s próbálta öszszeszedni kusza gondolatait. Félt is kissé, de jól leplezte; a két idegen várt, mintegy időt adva rá, hogy magához térjen. Töprengve harapdálta ceruzája végét, aztán egyszer csak felderült és nevetni kezdett. – Nem ugrom be – mondta, s apró pufogásokat bocsátott ki az orrán. – Ha nem vagytok bolondok, akkor farsangot játszotok. Persze, az emeleti laborban ötölték ki ezt is az ő bosszantására, próbálta elhitetni magával. Felállt, ajtót mutatott hívatlan vendégeinek, s hogy biztosabb fellépésűnek lássák, kidüllesztette a pocakját; azok ketten azonban csak összenéztek, és eszükbe se jutott távozni. – Be kell bizonyítanunk neki – szólt a Ciprian néven bemutatkozott idős úr a másikhoz. Budulău teljes testsúlyával visszaereszkedett a székre. – Csak rajta – mondta, és a tekintetében parányi játékos fény villant meg. Frey, mármint akit Ciprian így nevezett, bólintott, és mindenekelőtt hosszan, fürkészve nézett Budulău szeme közé. Majd előrehajolt a székén, s valamit az asztalra lökött. Budulău ösztönösen félrekapta a kezét az aprócska tárgy útjából, amely a mikroszkópig gurult, s ott megállt. Egy kis darab kréta volt, jól kihegyezett, lecsiszolt pasztellkréta, mintegy három centiméternyi. „Nem, mégsem lehet kréta” – gondolta Budulău, és ahogy újra maga elé idézte az apró tárgy röptét, koppanását az asztal lapján, rájött, hogy jóval nehezebb a krétánál. Formája éppolyan kevéssé árulta el rendeltetését, mint elefántcsontszerű, de nem csillogó fehérsége azt, hogy miből van. – Mit bizonyít ez? – kérdezte a tárgyra mutatva. – Nem értem, mit akartok vele. S megint mosolygott, noha gyűlt benne a bosszúság. „Ugratni akarnak, persze. Csak okosan, hogy ne röhögtessem ki magam” – gondolta, s így meggyőződve róla, hogy tréfát űznek vele, legalább a félelme elmúlt. „Bele kell mennem a játékba, ameddig megtudom, mi a szándékuk. S hogy kicsodák és ki küldte őket. Majd aztán valahogy csak megszabadulok tőlük. Hanem ha a Popescu keze van a dologban, akkor jaj neki, most az egyszer befut a csőbe” – és már tervezte, hogyan zárja be látogatóit a laborba, hogyan hívja ki nyomban a rendőrséget, milyen cirkusz lesz, s hogy megbánja majd Popescu az idétlen tréfát.

– Ott van egy edény – szólalt meg most Frey, és érzett, hogy nem könnyen fejezi ki magát: a szavak között kis szüneteket tartott, és kiejtése sem volt hibátlan. Egy széles szájú, kerek üvegedény felé bökött, amely szárazon, de nem elég gondosan elmosvakitörölve állt a közelben. – Fogd azt! Tölts bele vizet! Tele – mondta Frey, és feszülten figyelte, mi történik szavai hatására. Budulău egy percig habozott, majd vette az edényt, s a csaphoz ment vele. „Lássam, mit akarnak még.” Miután az üvegtál megtelt, az asztalra helyezte, s visszament elzárni a csapot, ügyelve, nehogy közben szem elől tévessze látogatóit. – Fogd azt! Tedd bele! – mutatott Frey a mikroszkóp mellett heverő tárgyra. – Tedd bele te! – dühödött meg hirtelen Budulău. – Elegem volt a hülyeségeitekből! Menjetek inneni… Hallják, uraim: nem ismerem önöket, nem is óhajtom ismerni, de megállapítom, hogy önök behatoltak egy laboratóriumba, ahol titkos jellegű kutatómunka folyik, s ezért felelniük kell… – Csillapodj, kérlek! – szólt közbe Ciprian, és felállt. – Arról volt szó, hogy bizonyítékot szolgáltassunk. Ha nem mered megtenni most és előttünk, amit kis idő múlva nélkülünk tettél volna meg, én segítek. Segítek, hogy megszerezd magadnak a bizonyítékot, hogy aztán szót érthessünk. Magasabb volt, mint Budulău, magas és sovány. Hangja olyan higgadtan, józanul szólt, másfelől szavai tartalma is annyi kíváncsiságot keltett, hogy Budulău tényleg lecsillapodott, s várta, mi fog történni. Ciprian kinyújtotta lebarnult bőrű kezét, amely keskenyen, finoman bukkant ki divatjamúlt zakója ujjából (ebben a másodpercben Budulău egyszerre rájött, hogy tudat alatt ez ingerelte leginkább: látogatói régi, közvetlenül a háború utáni évekből, az ő fiatalkorából való divat szerinti ruházata); kinyújtotta a kezét, felvette az aprócska tárgyat a piszkos, mindenféle sav marta asztallapról, mérlegelőleg himbálta meg a tenyerében egypárszor, majd a vízzel telt edénybe pottyantotta. Kurta bugyborékolás. Halvány szürkéskék hullámgyűrűk ütődnek az edény falának, és a víz nem víz többé, nem átlátszó, tiszta folyadék, hanem sűrű, nyálkás pép… „Úristen, a katalizátor!” Budulău lába megroggyant, egész testét gyengeség öntötte el. Hogy várta, hányszor megálmodta már ezt a nagy pillanatot! Mintha valami megszakadt volna benne, a feje zúgott, s gondolatai hol egymásra torlódtak, hol mintegy szétgurultak. Nem hitt a szemének, az érzékeinek, s egyik vendégéről a másikra bámult, hogy aztán újra az edényre meredjen: az edényre, amelyet maga töltött meg vízzel, s amelyben a víz egy szempillantás alatt azzá vált, amit ő évek óta hajszol. „Nem, az élet nem lehet ennyire könyörtelen” – gondolta, és közben érezte, hogy igenis ennyire könyörtelen: célját mások érték el, dédelgetett álma másoknak valósult meg. Elkomorult, hirtelen megnyúlt arca híven tükrözte, mi forog az agyában: „Hiába dolgoztam, küszködtem, még ebben is vesztenem kellett. Legyőztek, megelőztek!” Szédülten bámulta az edényt s benne a közönséges kocsonyás masszát, ami számára oly sokat – nem: mindent jelentett. Egyszerre heves vágyat érzett, hogy az ismerős-ismeretlen anyagot mikroszkóp alatt is megnézze. „Hátha humbug az egész” gondolta reménykedve, s ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan csalódottsággal.

Nem nyúlt a mikroszkópért, nem mert. Reszketett a keze. Félszeg mosolyt erőltetett az arcára, és azt mondta: – Négy esztendeje… négy egész esztendeje próbálom megtalálni ezt a katalizátort… – Csodálkozom, hogy még nem érted – felelte Ciprian. – Ez a te katalizátorod, ember! Budulău kínlódva igyekezett lenyelni a torkában támadt gombócot. – Hiszen mondtam, ki vagyok. Meg azt is, honnan jöttem – folytatta Ciprian. – Ott, ahonnan jöttem, a katalizátorod létezik. Itt, ahol te élsz, nem létezik, mert még nem találtad fel. Még, mondom. Mert valószínű, hogy rövidesen… Ez több volt, mint amennyit Budulău idegei elbírtak. Leroskadt a székére, és hosszú pillanatokig nem jutott lélegzethez. Kinn kétszer felcirrent a telefon, egy másik laborból kereshette valaki; riadtan rezzent meg, de nem állt fel, s zavaros tekintete vendégeire meredt. Ciprian azt állítja, hogy az ükunokája, őrület, képtelenség, mindazonáltal nem nagyobb képtelenség, mint ami itt történt a szeme előtt a vízzel… „Fogadjam el ezt az agyrémet valóságnak? De tehetek-e mást, okosabbat?” – gondolta. Hátha ez az ő nagy esélye? Hátha a katalizátor még tényleg nincs felfedezve, és igazuk lesz ezeknek az idegeneknek, hogy ő fedezi fel; nem ezen dolgozik-e annyi ideje szinte fanatikusan, miközben mások sorra felhagytak a téma kutatásával? A kis darab katalizátor onnan kellett hogy jöjjön, ahonnan Ciprian és társa, a felfedezése utáni időkből; így kell lennie, másképp nem létezhetett volna… Gondolat gondolatot kergetett az agyában, lassan azonban kezdett minden elrendeződni és arrafelé mutatni, hogy amit látogatói állítanak, az igaz, ámbár jövetelük okát még nem értette. – Mondd, csakugyan én leszek, aki…? – suttogta Ciprianra bámulva. – Igen – bólintott amaz. – Ha tudni akarod, a mi adataink szerint igen. S az adataink megbízhatóak: sok egybehangzó dokumentum maradt fenn a ti korotokból. Egy ilyen felfedezés szenzációt kelt… Budulău erein forró vérhullám nyomult végig; lebegni érezte magát, s nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen boldog lett volna. Mert az volt, nyilvánvaló; hogyan lehet másképp nevezni a szédületnek, örömnek, hatalmas jóérzésnek azt az elegyét, amit az ember alig tud elviselni anélkül, hogy ugrálni kezdene, táncolni, kiabálni? Két vendége csendesen nézte. Mikor végre sikerült visszanyelnie a boldogság könnyeit, Budulău áthajolt az asztalon, s azt kérdezte: – Ha tényleg onnan jösztök, bizonyára tudjátok: mi lett… azaz mi lesz a felfedezésemmel és velem? Frey oldalt fordult a székén, és Ciprianra pillantott. – Még ne – intett az idős úr, majd Budulău szemébe nézett. Nyugodtan, hallgatagon figyelte, mintha most döntene, hogy válaszoljon-e. – Érdekes dolgok történtek – mondta aztán. – Főleg az építőiparban. Cement, homok, mész helyett a víz lett az univerzális kötő- és töltőanyag, s egészen új építési módot hívott életre. Mesterséges szigetek, hatalmas platformok az óceán fölött, különféle űrbeli konstrukciók… Nagyon fontos, hogy a katalizátor minden külső körülmény között ugyanolyan reakciót vált ki a vízből.

– Remek – kiáltott Budulău ragyogó arccal. – Ez több, mint amit képzeltem! Micsoda lehetőségek! S ha eszembe jut, hogy majdnem megvonták a kísérletektől azt a csekély pénzügyi támogatást… – Most mutasd meg – fordult a társához Ciprian. Frey újabb apró tárgyat tett az asztalra: egy körülbelül öt centiméter hosszú rézcsövet. Függőleges helyzetbe állította, kisebbik nyílásával felfelé, de ahogy az asztal alig érezhetően mozdult egyet, a cső felborult, és egy csipetnyi hamuszerű por ömlött ki belőle. – Mi ez? – kérdezte Budulău kerekre nyílt szemmel. Ciprian felvette a rézcsövet. – Nézd, ide volt befogva az a kis darab katalizátor, amelyet az imént a vízbe löktem. Ez – magyarázta – egyszerű töltényhüvely. Sokáig ült mozdulatlanul, arcát a tenyerébe temetve s ujjait a szemére nyomva. Két vendége eltűnt, valahogy „felszívódott”, amint ez várható is volt tőlük; ha a labor padlója nyelte volna el őket, akkor sem távozhattak volna gyorsabban, stílszerűbben. „Ez sok volt egy napra!” – sóhajtott fel Budulău, s hirtelen, bár nem meglepően, heves fejfájás tört rá. Igen, látogatói elmentek – ahogy ők mondták: visszavonultak – a maguk korába, ő meg egyedül maradt lázas, forrongó gondolataival, és erőlködve próbálta elrendezni kétség és önvád gyötörte agyában a nemrég tapasztaltakat. „Ki hitte volna?” – sóhajtott újra. Minden azzal a felborult rézcsővel kezdődött, a töltényhüvellyel. Egy órával ezelőtt Budulău vállát még csak a saját kisebb-nagyobb gondjai terhe nyomta, s anélkül hogy sejtette volna sikere közelségét, kötelességének érezte a katalizátor felfedezéséhez vivő út göröngyeit taposni. Most azonban, amikor túl volt győzelme előre megízlelt örömén, másfajta, a sajátjainál sokkal súlyosabb gondok kezdték gyötörni. „„Ki az ördögnek jutott eszébe ilyen célokra használni a katalizátoromat?” – csikorgatta a fogát. Sötét dolgokat tudott meg Cipriantól. – Ami az imént az edényben történt, az történik a szervezetben is, ha kapcsolatba lép a reakciót kiváltó szerrel – mondta idős látogatója. – Nem tudom, ti itt, a ti korotokban hogyan haltok meg, nálunk azonban rengetegen halnak meg ilyen módon. Elég egy karcolás, és… Minden élő szervezet tartalmaz vizet, az élet maga „kaland a vízben”, ahogy egy biológusotok mondotta. Nos hát, mikor egy ilyen golyóval eltalálnak, ez a kaland befejeződik: a szervezetedben levő víz néhány másodperc alatt ilyen sűrű péppé változik, mint ez itt az edényben. A többit képzeld el… – Hihetetlen – nyöszörgött Budulău. De ez a „hihetetlen” érzelmei visszahőkölése volt csupán; értelme ugyanakkor rögtön átlátta, hogy amit Ciprian mond, az nagyon is hihető. „Azok az eszelősök – gondolta – képesek voltak fegyvert csinálni a katalizátoromból!” Ciprian tovább beszélt: – Bevetették egypár háborúban is, meglehetősen távol zajlott helyi összeütközésekben; Európa nem látta az új fegyver okozta borzalmakat. De ettől azok semmivel sem kisebbek. Tíz- és tízezer ember esett áldozatul ezeknek a golyóknak, s ami talán mindennél borzalmasabb, ezeknek a teteme nem enyészik el, valahogy mumifikálódik; ott

maradnak halomban, mint holmi ledöntött szobrok, az utcákon… Készültek nagy rakétalövedékek is a katalizátorodból, mindenütt raktárszámra tárolják őket, s az emberiség egyelőre azt hiszi vagy inkább azt reméli, hogy nem kerülnek felhasználásra: túlságosan nagy pusztítást okoznának. Képzeld el, hogy ezek a te katalizátorodat hordozó bombák a folyókba, a világtengerbe hullnak. Bőven elég van már belőlük ahhoz, hogy a bolygó egész hidroszféráját szürke, kocsonyás masszává változtassák. Képzeld el a kontinenseken rekedt, ivóvíz és élelem nélkül maradt emberiséget, milyen iszonyatosan kell elpusztulnia az egész élővilággal együtt; a ti atombombátok – hirtelen nem is tudom, feltaláltátok-e már – csekélység ehhez képest… Mármost gondolj át mindent, s döntsd el a lelkiismereted szerint, hogy jó-e ilyen rettentő terhet rakni az utókor nyakába. Budulău őszintén és mélyen megrendült. – Ezért jöttünk. Ezért küldtek bennünket – folytatta Ciprian. – Hogy megértessük veled, mi a teendőd. A mi korunkban lépten-nyomon láthatók felfedezésed alkalmazásai, úgyhogy ha most még nincs is a kezedben a katalizátor, biztos, hogy felfedezed, és biztos, hogy te fedezed fel. De kérünk, értsd meg, hogy ezzel végveszélybe sodorsz mindannyiunkat, az egész emberiséget… Nem tudom: most, mikor még a felfedezés előtt vagy, meg tudod-e ítélni a várható katasztrófa nagyságát… – Mit kell tennem? – kérdezte Budulău elfúlva. – Hagyj abba mindent! Budulău úgy bámult Ciprianra, mint aki egy szavát sem érti. – Hagyj abba mindent, és mondj le a felfedezésről! – nézett rá Ciprian ünnepélyesen. – Ezt kérjük tőled mi, az utókor: bíráid, akik felmentő vagy elmarasztaló ítéletet mondunk fölötted. „Ezt kérik, igen: ezt, semmi többet” – ismételgette Budulău magában, magas homlokát tenyerébe támasztva. Lassan megképzett előtte mindaz, amit Ciprian előadott, de az első hallásra iszonyatosnak tűnő dolgok most valahogy vesztettek fenyegető voltukból, miután ésszerűen próbálta elemezni a kérdést. Az első pillanatban, mikor magára maradt, szerette volna azt hinni, hogy nyomasztó álomból ébred, de egyrészt ott voltak a látogatás tárgyi nyomai, másrészt oly világosan, élénken emlékezett mindenre, hogy teljes bonyolultságában is valóságnak kellett elfogadnia a helyzetet. „Minél ellentmondóbb egy helyzet, annál körültekintőbben kell viselkedni benne – gondolta. – Ha ezek ketten csakugyan a jövőből jöttek, valószínűleg az igazat mondták; nem hiszem, hogy elfecséreltek volna egy ilyen időutazáshoz szükséges energiamennyiséget csak azért, hogy engem átejtsenek. S az is lehet, hogy a katalizátor, ami már itt van félkészen a kémcsöveimben, nem szolgál majd csakis békés célokra, ahogy én elképzeltem. Ez baj” – csóválta meg a fejét, és elégedetlenül nézett körbe a labor kora délutáni fényben csillogó fémtárgyain, vegyszeres üvegein. „De tehetek valamit?” – vont vállat, s úgy érezte, roppant üresség támad benne: feneketlen szakadék, amely elnyeli egész lényét. Ott látta magát egy lépésre a nagy eredménytől, amelyért évek óta dolgozott, s amelynek közelségét tulajdonképpen már sejtette; Ciprian csak megerősítette hitében, és előre megízleltette vele a felfedezés hallatlan boldogságát. Az üvegtálban (amelyet

egyébként látogatói magukhoz vettek, mielőtt búcsú nélkül eltűntek), az ő kísérletei eredményeként ment végbe az ő reakciója; pontosan úgy zajlott le, ahogy mindig is elképzelte. Megtörtént a csoda, amelyért annyira megszenvedett, annyi gúnyt és bántást viselt el, főleg az utóbbi időben, kicsinyes és mindenekfelett irigy kollégái részéről. Ó, hányszor ki nem kelt ellenük, hányszor oda nem kiáltotta gyűléseiken csakúgy, mint az intézet folyosóin: „Nem baj, majd meglátjátok! Megmutatom én nektek!” S épp most, amikor oly közel ért a célhoz, hogy már előre látta irigyei, ellenfelei néma elámulását, megszégyenülését bizalmatlanságukért, gúnyolódásukért, azért, hogy hol bohócnak, hol szélhámosnak mondták a háta mögött – épp most jön ez a komplikáció, összeomlással fenyegetve mindazt, amit épített. „Hogyan álljak meg előttük emelt fővel? Hogyan bizonyítsam be, hogy nem vagyok sem bohóc, sem szélhámos?” – könyökölt fel az asztalára nekibúsultan, s mereven bámulta a réz töltényhüvelyt, melyet látogatói otthagytak, alkalmasint emlékeztető jelül. Megképzett előtte a kollégák csúfondáros mosolya, hallotta sugdolózásukat a laborokban, az irodákban; nem, semmi sem változik marad a régiben egész élete. Lesz továbbra is névtelen vegyészecske, akiről az intézet falain kívül senki sem hallott, s akinek jobb sorsra érdemesítő képességeiben már a felesége sem hisz (ha ugyan hitt valaha azon a rövid időn kívül, amikor úgy döntött, hogy hozzá megy). Szinte hallotta, amint a lánya ajakbiggyesztve mondja, hogy ő egy málészájú alak, s lehet, hogy még a kis taknyos is így beszél róla – a srác, akiben Ciprian a dédapját fogja tisztelni. „Apátok egy senki” – mondják majd nekik az osztálytársaik, s ha valamiben ki akarnak tűnni, lenyomják őket; egy Budulău csak középszerű lehet, és akkor tesz okosan, ha ebbe belenyugszik. „A te szolgálati időddel már régen osztályvezető kellene hogy légy” – hallotta Margareta hangját is, s tudta, hogy következik azoknak a felsorolása, akikkel együtt indultak, és akik azóta réges-régen „elrendeződtek”. Fülében, agyában maradtak ezek a megjegyzések, nem cáfolta őket s nem tiltakozott; kiérezte belőlük az asszony megvetéssé nőtt elégedetlenségét, s ez megbénította. „Az idén megint nincs pénzünk egy rendes nyaralásra” – visszhangzott benne Margareta éles szopránja; de hát tehetett-e ő róla, ha a pénzt folyton drága és haszontalan limlomokra költötték? Margareta szerint tehetett: nem harcolt eléggé, hogy jobban javadalmazott állásba jusson. „Más könyököl, verekszik, de te egy élhetetlen puhány vagy” – zárta le a témát az asszony, miközben ő hallgatott, süllyedt el szégyenében, s azon töprengett, szerette-e valaha őt egy napig, egy óráig bár ez a fehérnép. „Most minden megváltozna. Döntően megfordulna minden” – gondolta. Ciprian megértette vele, hogy most valóban közel áll a nagy eredményhez; ó, sokszor remélte már, de aztán mindig elakadt valahol, nem jutott tovább, kétség is támadt benne; most látta, amit ő maga fog elérni, vendégei pedig egy új technikai forradalomról hoztak hírt, és biztosították róla, hogy ez teljes mértékben az ő felfedezése nyomán bontakozott ki; ilyen sikerre legmerészebb álmában sem számított. „Úgy kell vennem a dolgokat, ahogy vannak. Illetve ahogy lesznek” – javította ki magát. Rájött, hogy kezdi öszszezavarni az időt, ami nem is csoda, ha meggondolja, milyen nagy élményt élt át előzetesen, annak a „kontójára”, ami hónapok vagy talán hetek múlva fog csak bekövetkezni. Esetleg napok múlva… Hirtelen furcsa érzés szállta meg: annak a játékosnak az

öröme, aki tudja, hogy a még el nem pördült szerencsekerék a főnyereményt hozza meg neki. Felállt, és lassú, könnyed léptekkel, a cementpadlatra szegezett szemmel, kezét a köpenye zsebébe dugva, ide-oda járkált a helyiségben. Csak most fogta fel, amit Ciprian mondott, akkor elsiklott szavai káprázatos tartalma fölött, bár a szavakat pontosan regisztrálta; igen, a felfedezés szédületes következményekkel fog járni. „Úristen, ilyesmikért Nobel-díjat is adnak” – gondolta, s megállt a régimódi spektroszkóp mellett, hogy állványához támaszkodhasson; a lehetőség megcsillanása olyan izgalmat váltott ki belőle, hogy elgyengült, és kopasz feje búbján kiütött a verejték. Már látta magát, amint világ körüli útra indul Margareta társaságában, esetleg a gyerekeket is viszi… és amint akkor fájdalmasan jut majd eszébe, hogy életében kétszer volt külföldi kiránduláson, egyszer Budapesten és Prágában, egyszer Kijevben… Ó, egy hajóút a Csendes-óceánon… és a repülőterek, a gépek, Air Francé, Panam, és Boeing-747… Meghívások, előadások; Kalifornia, India, a Riviéra, metropolisok… és Margareta végre megengedhet magának egy kis luxust, amire mindig vágyott, mostanában azonban egyre fogyatkozó reménnyel… ő pedig akadémikus lesz, ez szinte magától értetődik, s a kollégái, mostani kollégái restelkedve mondogatják majd: „Hát igen, ez méltányos, tulajdonképpen mi is régóta így gondoljuk…” S ő azt fogja kérdezni tőlük, mert azért egyszer vissza kell fizetnie a rengeteg megaláztatást: „Na, hát szóval ki kerget délibábot? Ki harcol szélmalmokkal, hogy állandóan gúnyolni kelljen, gyűléseken bírálni, névtelen leveleket küldözni neki, röhögni rajta és áskálódni ellene a vezetőségnél?” Szabadjára engedte képzeletét, s annyira elmerült a későn jött, de nem elkésett beteljesülés maga elé rajzolásában, hogy kész tényeknek érezte ábrándjait, és egészen megfeledkezett látogatóiról, s arról, hogy mire kérték. Roppant türelmetlenség ágaskodott fel benne; úgy érezte, nem tud majd aludni sem, ameddig kezében nem lesz az eredmény. Aztán egyszer csak újra eszébe jutott Ciprian, s öröme alábbhagyott, ideges nyugtalanság kezdett belevegyülni. „Hogyan várhatja el tőlem, hogy mondjak le? Miért? Mit tesznek akkor a családomért, magamért, milyen más esélyem van még az életben, mint ez a felfedezés?” – gondolta, s valami alattomos düh támadt benne, még nem tudta, ki vagy mi ellen; a saját gyengesége ellen, nyilvánvalóan, hogy meghatódik, hagyja magát befolyásolni, s eltaszítja a tálcán kínálkozó szerencsét. „Elvégre minden felfedezésnek voltak jó és rossz következményei” – próbálta mentegetni elhatározását, melyet még nem hozott meg, legalábbis azt hitte, de amely egyre világosabb körvonalakat öltött benne, s már igyekezett felszínre törni, átvenni cselekedetei irányítását. „Ki kényszeríti őket, hogy fegyvert gyártsanak a katalizátoromból? Használják fel békés célokra, mondjanak le ők a kártékony alkalmazásról… S miért vannak úgy oda, hogy a háborúkat modern fegyverekkel viselik, nem kőbaltákkal? Ne háborúzzanak, ha nem tetszik nekik. Ítéljük el mi is a fizikusokat, mert nemcsak villanyáramot termelünk az atomenergiával, nukleáris fegyvereink is vannak? Na és, ha vannak? Fő az, hogy ne használjuk őket. Az ember nem őrült meg, hogy elpusztítsa a bolygót. Jól mondja Ciprian: a világ egyik részében fegyvereket tárolnak, a másik részében meg helyi szinten öldöklik egymást; ez így lesz az idők végezetéig. Annak pedig, akit megölnek, igazán mindegy, kobaltával verik-e agyon, vagy katalizálják a teste víztartal-

mát… Ha ez a helyzet, akkor mit hibáztatnak engem? Mi jogon kérik, hogy hagyjam abba? Miért én hagyjam abba, hogy utánam jöjjön majd másvalaki, akit nem hat meg az érzelmes duma?!” – kiáltotta; egy idő óta fennhangon beszélt, s kezével minduntalan az inge gallérjához nyúlt, hogy lazítson rajta. Keserűen, vádlóan szakadtak ki belőle a kérdések, mint olyan emberből, aki lángelméjének minden gyümölcsét feláldozta, s örökre elfogadta azt a szürke egzisztenciát, amelyben eddig is leledzett. Becsületes volt: még nem tudta, hogy lelke mélyén már megszületett a döntés. Lépések a folyosón, az ajtó hátravágódik, valaki sietve be, megbotlik a küszöbben… Budulău nem ismerte fel rögtön. Nagyon megöregedett, s ezenfelül az arca kormos, izzadt volt; furcsa köpenye, amelyen égésfoltok látszottak, s a lyukakból finom fémszálak bújtak elő, perzselt szagot árasztott. – Odaátról jövök – hörögte. – Emlékszel rám? Odaátról jövök az utolsó háborún túli időből; leírhatatlan borzalmakat kellett meglátnom… Ez azt jelenti, hogy te nem hallgattál meg, hogy fontos okaid vannak a vak következetességre, tehát nincs mit tárgyalnunk. Agyalágyult vagy, ha nem értesz meg, vagy egyszerűen fütyülsz ránk, mindegy; a lényeg az, hogy megvonod tőlünk a jogot az élethez, s ezzel az ártatlan kezeddel, amellyel csak ártatlan vegyszereket kavargatsz, a halálos ítéletünket írod alá. – De hiszen még fel se fedeztem – próbált meg tiltakozni Budulău erőtlenül, reszketve az ijedelemtől, amit a másik váratlan és drámai visszatérése váltott ki benne. – Fütyülsz ránk – nézett a szeme közé sötéten az idegen magas homloka alól, melyhez egy csapzott, hamuszürke tincs tapadt. – Nem törődsz vele, hogy a vállunkra rakod felfedezésed terhét, hogy ez a teher agyonnyom és megfojt bennünket, hogy rémálma leszel a gyermekeknek, hogy egész utókorod elítél és megátkoz; mit bánom, mondod, én akkor nem leszek már, megengedhetem magamnak, hogy fütyüljek az ítéletükre. De ebben tévedsz! Egyetlen dolgot felejtettél el, ha egyáltalán eszedbe jutott: azt, hogy tudunk védekezni is, és képesek vagyunk egész közelmúltunkat, a te időd szerint a jövőt feláldozni. Nem képzelhető el semmilyen más jövő rosszabbnak annál, amelyet te akarsz nyújtani nekünk. Budulău nem értette egészen, de megérezte a veszélyt, s valamit szólni akart, amiből azonban csak szánalmas dadogás lett. Az öreg kinyújtott kezére meredt, s eltelt néhány másodperc, ameddig felfogta, hogy az, ami rászegeződik: fegyver. Rémülettől eltorzult arccal tartotta a két kezét maga elé, s a szemében könyörgés csillant. – Késő – mondta a foga között az, aki előző látogatásakor Cipriannak nevezte magát; s a következő szempillantásban Budulău összerogyott, magával rántva zuhantában egy kémcsőtartót. Az edények majdnem mind összetörtek, tartalmuk a cementpadlatra freccsent. – Késő – mormogta még egyszer az idegen, mintegy magának, s a halottra bámult, akit egy őáltala még fel nem talált és többé soha fel sem is találandó fegyverrel ölt meg. Majd köpenye zsebébe rejtette a revolvert, és odalépett Budulău dolgozóasztalához. Sietség nélkül lapozta át a kutató jegyzetfüzetét, különösen két-három, képletekkel sűrűn teleírt lapot vizsgált meg figyelmesen. Bólintott, s a mosdókagylóba dobta a

jegyzeteket, aztán újra szétnézett az asztalon, s hogy nem találta, amit keresett, a holttest fölé hajolt. Cirregni kezdett a telefon. Az idegen megrezzent, s úgy maradt előrenyújtott karral a test fölé hajolva, ameddig a készülék elhallgatott. Akkor belekotort a fehér köpeny zsebébe, megtalálta a gyufásdobozt, a kagylóhoz visszatérőben kivett egy szálat, meggyújtotta és odatartotta a füzet széléhez. Mozdulatlanul nézte, amint a tüzet fogó s felkunkorodó lapok egymás után elégnek. Mikor aztán az utolsó is hamuvá oszlott, s az utolsó láng is ellobbant az apró hamurakás fölött, hátralépett és eltűnt. VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

HINTAJÁTÉK MIRCEA OPRIŢĂ Tehát egy számításokban megőszült fej, egy szavakba roskadt test teszi, hogy ma a Föld tele pezsgő, zavaros géniusszal. Csillagokból alászállt fajnak akartuk hinni magunkat első félelmeink estéjén. Dőre álom és önbizalmunk virágát locsoló allegória volt. Százados hintajáték lendíti minden eszménket a jövőbe. Hogy kik vagyunk és mire jutottunk, egy időn túl senkit sem érdekel: csak amit alkottunk, az marad fenn. S a fény, amit gerjesztettünk, a bolygók világának világol: útjában a sötét bolygókat beragyogja. VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA Trambulinugrás MIRCEA OPRIŢĂ Figyelmetlenül jöttem le az irányítótorony lépcsőjén, s tíz nap óta másodszor fordult elő, hogy egy ügyetlen lépésemtől kificamodott a térdem. Most még csúnyábban, mint a múltkor, de szerencsére nem tanúk előtt, úgyhogy megúsztam a csodálkozó részvétet; nem közömbös számomra, mit gondolnak rólam az embereim, s az ilyen kínos pillanatokat, hacsak lehet, egyedül óhajtom átélni. Bosszantott volna, ha arra jár valaki, s meglát, amint ott vergődöm a lépcsőn, erőlködve, hogy ne kiáltsak fel a térdkalácsom-

ba nyilalló fájdalomtól, melyre egy élesebb lett minden újabb kísérletemre, hogy kibicsaklott lábamat óvatosan helyére igazítsam. Mint szomorúan rájöttem, az első ficam valahogy utat nyitott ennek és a következőknek; hogy úgy mondjam, elegyengette a talajt előttük. Gondolom, jó pár percig heverhettem ott, a kíntól eltorzult arccal s az erőfeszítéstől izzadtan, és próbáltam a térdemet mozgásképes helyzetbe hozni. Ez végül sikerült is, egyszer csak hallottam a helyére ugró térdkalács pattanását; s ez, hogy sikerült segítenem magamon, némileg enyhítette a csüggedésemet, mely attól fogott el, hogy velem, éppen velem ilyesmi történhetett, s immár másodszor – amilyen váratlanul támadt, éppolyan kellemetlen jeleként a testi hanyatlásnak. Miután a fájdalom alábbhagyott, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de nem mertem rögtön továbbindulni; ülve maradtam a lépcső közepe táján, s gyorsan dagadó térdemet dörzsölgetve, azon kaptam magam, hogy az emberi gyarlóságon, egy nemrég még hibátlan biológiai szerkezet elromlásán töprengek. Ez a két, banálisnak látszó baleset felismertette velem, milyen gyenge, mily könnyen kibicsakló lábakon hordjuk nemcsak személyes óhajaink, reménységeink magunkban felépített légvárát, hanem még egy egész mindenség átlátásának becsvágyát is. Ültem, s néztem az irányítótorony átlátszó falán túl e mindenség csalóka, színességet-mélységet nélkülöző kivetülését; nem környékeztek túl vidám gondolatok, s egy árnyalatnyi rosszkedv – függetlenül a térdem sajgásától – akkor is velem maradt, amikor lesántikáltam a földszintre. Rég nem voltam ennyire kedélytelen. El akartam húzódni valahova, ahol a lábam is megpihenhet, a fejemet is kiszellőztetem. S ez bizonyára nyomban megtörtént volna, ha ekkor a társalgó félig nyitott ajtajából nem üti meg a fülem beszéd és nevetgélés, együtt valami gyanús nesszel, mint a kavicsok egymáshoz koccanása. Szórakoznak a fiúk, gondoltam inkább türelmetlenül, mint közömbösen, s továbbindultam. De aztán más jutott eszembe, visszafordultam, s benyitottam hozzájuk. Mosolyogva néztek rám, mulattatta őket a kockajáték, én azonban egyszerre dühös lettem; nem hittem a szememnek, hogy ott van köztük Roman Czerminski, s ez annyira meglepett és felingerelt, hogy egy időre elfeledkeztem a lábamról. – Mit keres itt? – kérdeztem nyersen, és hangom talán némi félelmet is elárult. – Mutatom a fiúknak ezt a játékot, meg akarják tanulni – válaszolta, szándékosan eltérve kérdésem lényegétől. – Ne tegye a hülyét! – szóltam rá. – Nagyon jól tudja, hogy nem jöhet ide. – De ha már itt van, én azt mondom, hogy… – Csak ne mondj semmit, Mudura! – hallgattattam el az oktalan közbeszólót, és újra Czerminskihez fordultam. – Balra át, és vissza a helyére! Most rögtön. Megértette? Láttam rajta, hogy sérti parancsoló hangom és fellépésem. Színlelt közömbösséggel vont vállat, de arckifejezése mintha tiltakozó lett volna, s szemében dac csillogott. Nekem legalábbis úgy tűnt, bár tévedhettem. S a többiek sem voltak elragadtatva rendelkezésemtől, jóllehet illett volna megérteniük. Szorongva vártam, ameddig Czerminski felállt és nyújtózott egyet, s kiléptem az ajtókeretből, hogy se szándékosan, se véletlenül ne érintsem meg, amint fanyarul mosolyogva elmegy mellettem. – Ezeket is vigye magával! – mondtam, és az asztalra dobott kockák felé intettem,

jelezve, hogy nem akarom megérinteni őket. – Ne hagyjam itt, hogy játsszanak a fiúk? – vigyorgott rám Czerminski. – Nem, nem, vigye csak, vigye. Pár pillanat múlva a folyosóról hallottam a lépteit, amint a karantén felé tartott. Itt benn azonban nem oldódott fel a feszültség; rosszallást, ellenséges dacot éreztem a fiúk hallgatásában. – De hát már annyit ült ott – jegyezte meg végül egyikük csendesen. – Ne vitatkozzunk, Hogan! Senkivel sem teszünk kivételt, Czerminskivel sem. Még egy hétig marad a karanténban, pontosabban nyolc és fél napig a maival együtt. Mit gondoltok, azért rendelkezem így, mert hirtelen elment az eszem? Hallgattak, de rám szegeződő szemükben nem láttam egyetértést. Bizonyára szerették volna éreztetni velem, hogy túlzok. Hiszen annyi idő eltelt már, s nem történt semmi – mondta a tekintetük. Sohasem történt semmi, tudom jól én is. De ez nem jelenti azt, hogy soha nem is történhet. – Meg ne lássam itt! – kiáltottam. – Ki engedte ki? Nehogy még egyszer kiengedjétek vagy éppen hívjátok, mert lezárom az egész folyosót. Mindene megvan; azt az egy hetet, gondolom, még kibírja. Előbb is megjárhatta volna az eszemet, hogy a fiúknak kell egy kis hideg zuhany: unatkoznak, s úgy küzdenek ellene, ahogy tudnak. Czerminski hasonlóképp. Már majdnem egy hónapja kuksolt a karanténban. Mudura célzott rá, hogy valamit lecsíphetnénk a hivatalos időből, de akkor, vagy két napja, nem hittem, hogy komolyan beszél, s úgy emlékszem, rá se hederítettem; én tudtam, amit ő nem, hogy tudniillik Czerminski szabadulásáig még tisztázódnia kell egypár dolognak. – Mi történt a lábaddal? – érdeklődött Hogan, látva, hogy a kijárat felé menet bicegek. Feleletül csak legyintettem egyet, s továbbmenve azt hánytam-vetettem magamban, hogyan kerülhetett Czerminski, ha kis időre is, az állomás központi traktusába. Ez volt aznap a második nagy csalódásom: annak a felfedezése, hogy – akárcsak a lábamban – nem bízhatom meg embereimben, akikért eddig tűzbe tettem volna a kezem. Felelőtlen fickók, gondoltam keserűen. Nem értik meg, hogy kockáztatni akkor sem szabad, amikor úgy tűnik: a kockázat nagyon csekély vagy semmi. Hátha egyszer csak valami baj történik, nem most, nem Czerminskivel, hanem máskor, mással – ki fog felelni érte? Kabinomban egy fotelba ereszkedtem, s miután fejemet a felfújható hátpárna hűvös műbőrén nyugtatva néhány percig pihentem, behívtam Marinát. – Nézd csak, azt hiszem, megdagadt a bal térdem. Figyelmesen szemügyre vette és megtapogatta. Érintése fájt, de furcsa módon jót is tett balesetes térdemnek, mely szemmel láthatóan megvastagodott a másikhoz képest. – Szegény fejed, elestél? Mi van már megint? – aggodalmaskodott. – Kapsz egy kis sugárkezelést, jó? – döntött aztán, s gyöngéden megsimogatta a hajamat. Ennek a gesztusának nem örülök egyértelműen; néha az az érzésem, mulattatja, hogy felfedezi kezdődő kopaszságomat, amit a ráfésült hajjal még sikerül elrejtenem. – Így megyek tönkre lassacskán – sajnáltattam magam. – Mit gondolsz, ne csök-

kentsem felére a gravitációt? Kiküszöbölné az ilyen kellemetlenségeket. – De hozna másféléket. Mit akarsz? Ki hitette el veled, hogy már nem vagyunk fiatalok? Mindig az volt az érzésem, hogy Marina kitalálja, ha valami erősen vagy épp gyötrően foglalkoztat; akkor is kitalálja, amikor töprengéseimnek nem adom külső jelét. Okos asszony, nem első ízben állapítom meg. – Tudod, hogy Czerminski úgy jár-kel az állomáson, mint a saját házában? – kérdeztem most már nyugodtabb hangon, s abban a reményben, hogy szövetségest találok benne. – Hát nem az ő háza is? Ült a fotel karján, és tréfálkozásra volt hangolva. – Légy komoly, kérlek! Ez nem vicc. Most is a társalgóban találtam a fiúkkal, s ki tudja, még hányszor volt ott a tudtom nélkül. Kis lazaság, amiből nagy bajok származhatnak. Czerminskire gondoltam, s magamban elismertem, hogy neki sem lehet könnyű. Miután évekig volt egyedül egy űrhajó fedélzetén, emberek közé kerül, és akkor ne lehessen velük, ne érinthesse őket, sőt látni se láthassa, csak képernyőn, mintha még mindig az űrhajón volna, háromnegyed fényévnyi távolságra – csakugyan komisz dolog. De hát, érveltem ellágyulásom ellen, egy annyi magányt elszenvedett embernek egy effajta képernyős kapcsolat is sokat jelenthet; Czerminskinek igazán nem kellene türelmetlenkednie. Ha pedig türelmetlenkedik, nagyon sajnálom; a Központ utasításai határozottak, s még szerencséje van, hogy nem hosszabb és szigorúbb karanténban ülést követelnek meg tőle. – Ha baj lesz, kit vonnak felelősségre? S ki értesíti majd a Földet? – kérdeztem morózusan, újra merítve rosszkedvem elég bő tartalékából. – Nem lesz semmi baj – vélekedett Marina. – Nekünk nem lehet bajunk, drágám; mi szerencsés emberek vagyunk. Túl jól ismertem, semhogy őt is némi kis felelőtlenséggel vádoltam volna magamban. De hogy mi szerencsések vagyunk? Mióta vagyunk azok és milyen tekintetben? Reméltem, hogy ő, legalább ő megérti, miért kellett oly indulatos eréllyel fellépnem, kockáztatva azt, hogy megbántom a fiúkat, s akit a legkevésbé akartam megbántani, Czerminskit. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy olyan dolgokról beszélek neki, amelyek eddig egyáltalán nem vagy alig foglalkoztattak; az utóbbi időben támadt félelmemről beszéltem, s azt hiszem, akaratlanul is azt a meggyőződésemet igyekeztem elfogadtatni vele, hogy állomásunk egyrészt túl kicsi és jelentéktelen, másrészt azonban védtelenségéhez képest túl kitett is a közvetlen veszélynek. Ha mi magunk nem védekezünk, mondtam, nem jön majd senki, hogy megvédjen, s hogy gratuláljon szájtátiságunkhoz, amivel lehetővé tettük a… – Nem szóltam neked valamiről – váltott át más témára Marina oly hirtelen, hogy meghökkentett vele. – Elfelejtettem szólni, hogy Czerminski panaszkodott a kosztra; azt mondta, elege volt a szintetikus pépekből s a szárítmányokból, valami frisset kíván, nyers murkot, hagymát, bármit. Még van víztelenített zöldségünk, de szeretném, ha beleegyeznél, hogy küldjek neki ezt-azt a növényházi termésből, legyen boldog.

Jó? Bevallom, hogy nem lelkesedtem, de nem is tettem semmilyen ellenvetést, ha egyszer ez volt Marina kívánsága. Pedig a növényház csak szimbolikusan „termelt”. De igaz, így kellett eljárnunk. Marina jó érzékkel jött rá; legalább ennyit tegyünk meg Czerminskiért, ha már ketrecbe zárjuk. Erről egyébként nem mi tehettünk: a Központ szigorúan megköveteli mindazok elkülönítését s ellenőrzését, akik onnan érkeznek, ahonnan ő is. – Mondd, Ramon, tényleg átmentél egy fekete lyukon? – valahogy így szólt Hogan ámuló és hitetlenkedő kérdése, amikor Czerminski megjött, s az első videofonbeszélgetések után egymásnak ellentmondó hírek kezdtek keringeni az ismeretlen űrhajóspilótáról. Czerminski szinte sértetten javította ki, hogy ő nem Ramon, hanem Roman, mintha ez lett volna akkor a legfontosabb, s csak aztán válaszolt a kérdésre. Nem tűnt érzéketlennek a humor iránt, és látszott, hogy még elevenebb jópofaságból őrzött meg ennyit magányos utazásán. Mondott valamit a Kozmosz „szemetesládáiról” s arról, hogy nem volt semmi keresnivalója bennük; reméli, ezt mi sem gondoljuk másképp. Hogan nem lett okosabb a választól, de bosszút is állt érte, amennyiben az első, akaratlan névcserét még sokszor megismételte – azt hiszem, utóbb már naiv ravaszkodásból. Persze, az igazság az, hogy sem Roman Czerminski, sem senki más nem mehetett át egy olyan űrbeli képződményen, amelyet egyesek régi, metaforikus nevén még ma is „fekete lyuknak” hívnak. S ha esetleg belement volna, akkor nem lehetne itt, hogy teljesítményével kérkedjen. Így tehát egy szerencsés fickó – és Czerminski okkal tarthatta magát annak – legfennebb azzal dicsekedhetett, hogy elment egy kollapszár közelében, és jó sorsa megóvta attól, hogy az magához rántsa s elnyelje, mint minden vonzásába kerülő testet, óriási „szemetesládájában”, hogy én is a pilóta szemléletes szavával éljek. Marina borogatást helyezett a térdemre, amely egyre tovább dagadt. Ha mozdulatlanul pihentettem, csak enyhe sajgása emlékeztetett a balesetre, de ez nyomban heves fájdalommá nőtt, ha járni próbáltam. Tehát csak egészséges lábamon ugrándoztam, nevetséges és szánalmas látványt nyújtva, aminek tudatától még külön is szenvedtem, akárcsak Marina egy-egy véletlenül elfogott sajnálkozó pillantásától. – Talán mégis csökkentened kellene a gravitációt – jegyezte meg. – Nem. Ha szükséges, ezt a fájdalmat is megszokom. Legalább nem hagy megfeledkezni a… – Látnod kellene magadat egy tükörben. – El fog múlni, ne aggódj. Most ez az alak is felbosszantott – törtem ki, mintha azt vártam volna, hogy ha másfelé terelem a figyelmemet, a fájdalom megszűnik. – Kicsoda, Czerminski? Hagyd már, ne bajlódj annyit vele. – Remélem, nem hiszed te is, hogy túlzok. Magával hozhatott valamit onnan, ahol járt… – Nem hozott semmit. Ezt én is így gondoltam, de Marina megengedhette magának, hogy határozottan mondja.

– Nem élte volna túl – magyarázta. – Elsősorban ő maga esett volna vigyázatlansága áldozatául, és el sem ért volna idáig. – Lehet, hogy igazad van. Másfél órával később, amikor úgy gondoltam, folytatni tudom abbahagyott munkámat, felmásztam megint a számítógéphez – ellenkező irányban ugyanazon a lépcsőn, melyhez egyre kínosabb emlékek kezdtek fűzni. Felmásztam, ez a helyes kifejezés, mert minden lépésemre ezer éles tűszúrás nyilallt a lábamba, s a kezemmel hol a korlátot fogva, hol a torony falához támaszkodva húztam-nyomtam magam előre. Már majdnem fenn voltam, mikor utolért Hogan. Képtelen voltam elhárítani buzgóságát, és hagytam, hogy segítsen; ezzel szemben el kellett viselnem csodálkozása és együttérzése harsány szóáradatát. Részvéte őszinte volt, de azért igyekezetében egy kis bűntudatot is láttam, s a jóvátétel szándékát, már ami a Czerminski-ügyben tanúsított felelőtlenségét illeti, és ennek örültem; annak a jele volt, hogy Hogan gondolkozott a dolgon, s belátta, milyen veszéllyel jár mindannyiunkra nézve, ha a fegyelmezetlen aktus megismétlődik. Nem szóltam semmit, mert szükségképpen szemrehányással kellett volna kezdenem, s ehhez most nem volt kedvem, segítségét azonban megköszöntem, s lebeszéltem arról, hogy továbbra is rendelkezésemre álljon, amit buzgón ajánlott. Egyedül akartam maradni a számítógéppel, hogy ellenőrizzek egyet-mást, s eszemben sem volt kétségeimet és belőlük fakadó aggodalmamat Hogannal megosztani. Eltartott néhány percig, ameddig átfogalmaztam a gép számára bizonyos korábbi kérdéseimet, most már közelebbről is becserkészve azt, amire gyanakodtam. Egyúttal utasítást adtam az adattároló aprólékos átnézésére, nemcsak arra az időszakra vonatkozóan, amelyben legutóbb a komputer nem bukkant semmi nyomra. Nem volt más választásom, minden egyes személyi lapot ellenőriztetnem kellett, még azokat is, melyeknek adatait betáplálásuk óta, hogy úgy mondjam, sohasem „mozgattam meg”. Majdnem azonnal megkaptam a válaszokat a géptől, de utána még jó ideig ültem a műszerasztal halványan fénylő lapjára könyökölve, ameddig sikerült rászánnom magam, hogy kapcsolatba lépjek a karanténnal. Titokban azt reméltem, hogy alva találom Czerminskit; ez a legjobb ok lett volna rá, hogy elhalásszam a beszélgetést, amelyhez nem nagyon fűlt a fogam. – Nem alszik? – kérdeztem, hogy időt nyerjek, amikor megjelent a képernyőn. – Én? – csodálkozott, és szemében gúnyos fény villant, de csak egy másodpercre, hogy aztán a szája sarkában felderengett mosollyal együtt hirtelen elenyésszen, s bennem kétség támadjon, hogy nem csak képzeltem-e. – Mondtam már, hogy elég keveset alszom – tette hozzá magyarázólag. Igaz, csakugyan mondta. De elhallgatott valamit, egy ennél fontosabb dolgot, mégpedig azt, hogy egyáltalán nem alszik; ezt a komputer következtette ki egy sereg apró megfigyelésből, amelyeket beletápláltam. – Ma kissé erélyesen bántam magával. Higgye el, hogy nem rosszakaratból… – Ő, persze. Csak a kötelességét teljesíti. Komoly arccal válaszolt, de nyilvánvaló iróniával. Tettem magam, hogy rá se hederítek a kis szúrásra. – Tulajdonképpen nem is ismerem magát – mondtam.

– Hát akkor azért bánik így velem. Ravasz volt és óvatos. Feleletei semmi megfoghatót nem tartalmaztak, hiába hegyeztem a fülem. Tudtam, hogy valahogyan provokálnom kell, de nem volt hozzá semmilyen jó ötletem. – Mindenképpen hibázott, ezt be kell látnia. És nemcsak minket tesz ki veszélynek, hanem saját magát is. Elég, ha mondjuk a szervezete „elfeledkezett” volna valamelyik vírusról, amelyikkel mi békésen együtt élünk; a találkozás végzetes lehet. Látszott, hogy ügyet sem vet erre a „lelkifröccsre”. S én, bár nagyon jól tudtam, hogy értelmes és igaz dolgokat mondok, mindezeket valahogy fölöslegesnek, sőt nevetségesnek kezdtem érezni attól, ahogy hallgatta őket, vagy ahogy képzeltem, hogy hallgatja. Erőt kellett vennem magamon, hogy folytatni tudjam, de megtettem; alapos okom volt rá. – Még nyolc nap, az már semmi… Sikerült abbahagynom, mielőtt megígértem volna, ahogy valami noszogatott belülről, hogy nem hosszabbítom meg vesztegzárban ülését a hivatalos időn túl. – Nem, az már semmi – ismételtem meg gépiesen, s közben figyeltem. – Tényleg. Mintha küszködött volna magával, hogy nyugodt maradjon. Néztem az arcát a képernyőn, s az volt a benyomásom, hogy gúnyosan mosolyog, és valami olyan dologra gondol, amit nem tudok kitalálni, és ami épp ezért őt különösen szórakoztatja. – Feltennék néhány kérdést – szántam el magam, hogy rátérjek a frontális támadásra. Már várhatta ezt a fordulatot, mert mint egy maszkot, úgy öltötte magára nyomban lehető legunottabb arckifejezését. – Ha nem veszi rossz néven, fáradt vagyok. Hagyja most a kérdezősködést. Majd beszélgetünk máskor, például nyolc nap múlva; akkor aztán kérdezhet, amit akar, mindenre válaszolok. Már amire tudok. ígérem. Utolsó szavai annyi készséget próbáltak sugallni, hogy az már gyanús volt. Legszívesebben a képernyőbe vágtam volna valamit, hogy ne lássam többet, de türtőztettem magam, s összeszorított foggal hajoltam előre – hogy ne vegye észre megütközésemet – a térdemet dörzsölni. Ez nemcsak az újra jelentkező nyilallást enyhítette tompa sajgássá, de kedélyileg is megnyugtatott, valószínűleg azzal, hogy néhány másodpercig elvonta figyelmemet rosszkedvem másik, idegesítőbb és aggasztóbb forrásáról. Czerminski közben kilépett a vonalból, világosan tudtomra adva, hogy befejezettnek tartja a beszélgetést. Ez feldühített. Csúfot űz belőlem: visszaél bizonyos értelemben kiváltságosnak mondható helyzetével, és kitér kérdéseim elől, amelyek feltevését és megválaszolását oly fontosnak tekintem! Nehezen gyűrtem le indulatomat, de sikerült megállnom, hogy ne hozzam helyre a kapcsolatot; főleg az tartott vissza, hogy ne adjak elégtételt neki, ha várta volna részemről ezt a gesztust. Egy vagy két percig türelmetlenül doboltam ujjammal a kapcsológombon, aztán eljöttem onnan. Előkerestem a Roman Czerminskivel folytatott üzenetváltások és beszélgetések felvételeit az első hívójeltől kezdve. Három nagy szalag – a legutóbbiak – a hivatalos

kikérdezést tartalmazta. Ez alól egyetlen hazatérő pilóta sem bújhat ki: a karanténba utalt Czerminskinek is válaszolnia kellett a szokásos kérdések egész sorára. Elég sok fölösleges szöveg hangzott el, ekkor még senkinek sem jutott eszébe szabályos kihallgatást folytatni s különféle trükkökhöz folyamodni – néhány részlet azonban, amelyeket most kettőzött figyelemmel hallgattam újra, gondolkodóba ejtett, főleg egypár apró s látszólag nem jelentős ellentmondással. Ezeket, mi tagadás, a kötetlen, embereim közbeszólásaitól meg-megszakított eleven beszéd során nem vettem észre. Most viszont az elhangzottak „hűvös”, a közvetlen részvétel élményének forróságától mentes átismétlése sok érdekes dolgot felfedeztetett velem: apró habozásokat, időnyerés céljából tartott megfontolt szüneteket, amelyek után mindig egy-egy szabatos és okos válasz jött: olyan válasz, ahogy most észrevettem, amelyet a pilóta a mi korábban elhangzott szavainkból, kérdéseinkből, közbeszólásainkból „állított össze”. Utólag támadt gyanúm arra késztetett, hogy az egyik effajta késleltetett választ részletesen kielemezzem. Sikerült kimutatnom, hogy a válasz halogatása kezdetének pillanatától – vagyis attól, hogy a pilóta nem felelt a kérdésre, hanem egy gáláns bókot intézett Marinához, amiből a beszélgetésnek egy egész kis kitérője fejlődött – addig a percig, amikor végre visszakanyarodott és felelt, a mi szövegeinkben majdnem minden eleme elhangzott az ő válaszának. Ez persze csak még nyugtalanabbá tett, anélkül hogy valamire is bizonyíték lett volna. Igaz, hogy ami a megítélést illeti, akárki könnyen nekem szegezhette volna az elfogult szubjektivizmus vádját, elsősorban maga Czerminski; de hiába, én most már nem tudtam az egyes apró tényeket nem illeszteni összefüggő rendszerbe. Nem tudtam legalább most, utólag nem találni gyanúsnak, hogy a pilóta velem vázoltatta fel utazása űrbeli útvonalát, miután egy sereg adatot közölt velem erre vonatkozóan, olyan ügyesen csoportosított adatokat, hogy csak most vettem észre, milyen hatalmas hézagok tátonganak közöttük. Jelentést nyilván nem írt, s bár ez kissé meglepett, mert eltért a szokástól, eszembe jutott, hogy a szabályzat egyetlen pontja sem követeli meg ilyen dokumentum bemutatását. Ha tehát mások már mintegy szentesítették a szokást, Czerminski megírhatja összefoglaló jelentését a Föld felé szálltában – gondoltam, s a magam részéről akkor, eleinte, beértem a pilóta vázlatos elbeszélésével (hogy hézagos is, az csak később derült ki); ennek alapján minden további nélkül elkészítettem a saját jelentésemet a Központ számára, hogy tudják ott is, miféle űrhajót fogadtam, és milyen küldetésből tér haza. Czerminski nem bizonyult rossz társalgónak, olykor még szellemes is volt, mint elbeszélő azonban középszerűnek tetszett. Beszámolója jóval alatta maradt az ilyen tárgyú szövegek többségének, s engem már először is meglepett, most pedig újra feltűnt, hogy utazása egyes részleteire mily kevéssé emlékszik. De hát – gondoltam – érthető, hogy hosszú magányossága, útja legnagyobb részének eseménytelensége valamelyest eltompította benne a ritka élményeket. Igen, eleinte még én kerestem számára mentségeket; ez is egyik bizonyság arra, hogy nem voltam eleve rosszhiszemű. S aztán amit az ember elfelejt is, nem felejtik el az űrhajó készülékei; Czerminskinek úgyis be kellett mutatnia mind a maga, mind az automata szondák készítette felvételeket. Ezekhez képest a legrészletesebb jelentés is csak szerény vázlat, úgyhogy kezdetben Czerminski elbeszélésének pontatlanságát sem szándékosnak, sem riasztónak nem lát-

tam, legfennebb a pilóta korlátolt képességei jelének. Mintha az epikai tartalom vérszegénységét próbálnák ellensúlyozni, a beszámoló számszerű adatai nagyon pontosak voltak. Talán túl pontosak is. Czerminski ezekre koncentrált, hogy sem ő, sem mi el ne tévesszük őket; hogy ne támadjon kétségünk beszámolója hitelét illetően, s ne húzzuk keresztül számításait. Ezt persze csak most gondoltam így, amikor észrevettem, milyen gépies egyformasággal reagál minden felszólításra, hogy mesélje el útja eseményeit. Ugyanaz a gyors, végleges elejtése az előző témának, függetlenül attól, hogy miről volt szó, ugyanaz az ügyes tapogatódzás, ugyanaz a rövid, tömörnek tetsző, meg-megszakított s abbahagyott válasz minden esetben. Bevallom, én nem is kifogásoltam az úti élmények ilyen „gazdaságos” előadását, már csak azért sem, mert a pilóta szemmel látható igyekezettel kerülte, hogy benyomásait állítva előtérbe, esetleg hamis képet sugalljon nekünk az eseményekről. Kezdetben nem volt miért betanult „lemezre” gyanakodnom, s ha feltűnt is nekem bizonyos szokatlanság Czerminski előadásmódjában, ezt azzal magyaráztam, hogy mikor hazafelé jövet átgondolta, leltárba vette az útja során tapasztaltakat, figyelme a lényegre irányult, s a részletek felidézését későbbre halasztotta. De különben is, nem így tesz-e mindenki, akitől tömör, átfogó jelentést kérnek? Czerminski egyetlen kérdésre sem tagadta meg a választ, s amikor – igaz, hogy késlekedve, kerülők után – felelt, azt a benyomást keltette, hogy a szóban forgó tárgy komolysága miatt felel olyan megfontolt rövidséggel. Ez pedig nemcsak kívánatossá tette, de meg is követelte az apróságok, jelentéktelen részletek mellőzését, a kimért és szabatos stílust: annak az előadásmódját, aki meg akar győzni bennünket valamiről. Most, hogy mindent újrahallgattam, egyszer csak rájöttem, hogy leginkább éppen ez a meggyőző szándék zavar. Ennek a megnyilvánulása minden esetben, amikor valamelyikünk kérdésére, többnyire az enyémre, útjának egyik-másik vonatkozásáról beszámolt. Mert ez az, mindig beszámolt, nemcsak úgy egyszerűen mesélt. Néha megállítottam a szalagot, hogy tanulmányozzam arcvonásait a képernyőn, s úgy tűnt, a szöveg minden gyanús mozzanatánál valahogy az arca is elváltozott; úgy tűnt, mondom, hiszen ezt pontosan megítélni a lehetetlenséggel határos. Mindazonáltal nem hiszem, hogy tévedtem volna. Számos apró jel – többek között a feszült figyelemre valló tekintet egy-egy kérdés elhangzásakor – azt a feltételezést sugallta, hogy Roman Czerminski, mikor űrutazása valamilyen formában szóba kerül, mintegy riadóztatja magát, persze belsőleg, s minden szellemi erejét mozgósítja. Ő pontos és meggyőző akart lenni, nekem pedig gyanúsnak tetszett, hogy csak enynyi a mondanivalója egy olyan embernek, aki egy kollapszár közelében járt, s arrafelé menet két naprendszert is meglátogatott: a Barnard-féle csillag és a Hattyú bétája, e narancsvörös kettőscsillag bolygóvilágát. Eszembe jutott, hogy ebben a térségben nemrég egy nagy földi expedíció járt: három ikerűrhajó, a fedélzetükön néhány száz kutatóval. Körülbelül öt éve tértek haza. Czerminski nem tudott a dologról, még el is csodálkozott: „Lám csak, én hamarabb indultam, és mégis később jövök…” Nem bosszankodott, még csak csalódottnak sem látszott, inkább mintha mulattatta volna a dolog; fejcsóválva nevetett rajta, pár percre szándékosan kilépve a jelentéstevő pilóta szerepéből. Barnard csillaga, ez a dM 5 színkép típusú, vörös fényű égitest, mint

mondta, nem nagyon érdekelte, ellenben hozott róla pár tekercs mikrofilmet, melyekből a földi szakértők „az égvilágon mindent” megtudnak, már ha a nagy expedíció után ezek a felvételek jelenthetnek még valami újdonságot. Szeretett volna bolygókat találni a térségben, de nem sikerült, s azzal a meggyőződéssel állt tovább, hogy a csillag körül csak üstökösök és érdektelen, ám annál veszélyesebb meteorrajok keringenek. – Tévedés, bolygó is van ott – mondtam. – Igaz, hogy élettelen. Most fedezte fel az expedíció. – Tényleg? Kérdése csodálkozó volt és hitetlenkedő, s őszintén csengett. De most, utólag jól látszott, hogyan szólalt meg ismét a vészjel az agyában; a felvétel lassú visszajátszása világosan mutatta arcizmai megrándulását, amire az élő beszélgetés során semmiképp sem figyelhettem fel. – Igen. Megfagyott szén-dioxid borítja. Hallgattam saját szavaimat, s valami örömfélét éreztem bennük: annak a büszkeségét, aki jobban tud valamit a másiknál, és elmagyarázza. Külön elégtétel volt, hogy olyan embert tájékoztatok, aki ott járt, s a mondottakat maga is észrevehette volna. Ekkor még nem ébredt fel bennem semmilyen gyanú; csak most kezdtem érteni, hogy tulajdonképpen miért is van zavarban. – Engem akkor hiába küldtek oda… Ezt sajnálkozva jelentette ki, s még így, kettőzött éberséggel sem tudtam biztosan eldönteni, hogy őszintén mondta-e vagy pedig színészkedett. Szerencsésebben járt a Hattyú bétája körüli naprendszerben. Két bolygót fedezett fel, melyek közül az egyik szenzációszámba megy tekervényes pályája révén. Miután egy ideig majdnem szabályosan kering egyik napja körül, ez mintegy átadja a másiknak, illetve az átvonja magához, bonyolult gravitációs kölcsönhatások eredményeképpen, s aztán a dolog fordítva is megismétlődik; innen a keringési sebesség állandó, előre kiszámíthatatlan ingadozása. Már tudtunk a bolygóról s az érdekes jelenségről is; a hírt egy másik, vele egyszerre ott járt expedíció hozta, amelynek tagjai azonban őróla nem hallottak – mint ahogy ő is csak most, hazatérőben értesült a „konkurrens vállalkozásról”. Miután felmérte a bolygó mozgását, Czerminski alább szállt a felszín közelébe, hogy a két nap egymással keveredő narancsvörös fényében felvételeket készítsen a – szerinte egyedülálló – folyamatokról: kontinensek pusztulásáról az ellentétes vonzerők hatására, izzó lávafolyókról, amelyeket a kéreg feneketlen repedései táplálnak szüntelenül, fortyogva fövő tengerekről, amelyek higanyszerű fénnyel tűznek át itt-ott a súlyos, hamuszürke fellegtakarón – szóval a hatalmas romboló és építő erők játékszerévé vált bolygó folytonos drámai átalakulásáról. Mi már láttunk néhány felvételt erről a gigantikus színjátékról, s amit most a pilóta szűkszavúan, szabatos kifejezésekkel elbeszélt róla, abból érzett, hogy az mély benyomást tett őrá is. Leírásának pontossága, amit most ellenőrizni tudtam, kizárta annak a lehetőségét, hogy hamis, betanult jelentést tesz. Mielőtt a beszélgetéseinkről készült felvételeknek ezt a részét újrahallgattam, biztos voltam benne, hogy itt majd hazugságon fogom Czerminskit, s valósággal elszomorított, hogy nem ez lett az eredmény; egyre erősödött a gyanúm, hogy

valami nem tiszta körülötte, és nem bírtam rájönni, mi az. Később, valami különös sugallatra, előkerestem egy régebbi felvételt, melyet, mivel érdektelennek tetszett, egyszer már kirostáltam. Nehezen került elő, valaki véletlenül berakta egy másik expedíció dokumentumai közé, s egy óra hosszat kutattam utána a szalagtárban. Halványan emlékeztem a beszélgetésre, jobban mondva néhány, most újra érdekesnek tűnő kérdésre és válaszra, azt azonban nem tudtam, mi volt ezek pontos sorrendje. De végre megkerült a kazetta. Kétség és remény között kezdtem lejátszani, s hol az újabb kudarctól való félelem uralkodott el rajtam, hol az a meggyőződés, hogy rögtön kezemben lesz a rejtély kulcsa. Összerezzentem, amikor a pilóta csontos arca megjelent a képernyőn a jellegzetes vibráló fényben, a felvétel ugyanis – az egész Czerminski-anyag második darabja – még az állomás és a tekintélyes távolságra lévő, bár közeledő űrhajó közötti beszélgetésről készült. Több, most sem jelentős replika után egyszer csak Hogan hangját hallottam, amint érthető izgatottsággal kérdi: – Mikor indultál a Földről? Mikor? Mikor? Mire ő: – Huszonöt… nem, várjunk csak, huszonhat éve. Lélegzetvételnyi szünet, amely alatt mindenki lázasan számolt. Majd: – Hetvenegyben? Ez az, most már világos: elfelejtettem vagy meg se jegyeztem volt azt a kis apróságot, hogy az évszámot nem a pilóta ejtette ki a száján, még ebben a kérdő formában sem, hanem Hogan. Czerminski csak egy intervallumot mondott, hogy mióta van úton. – Pontosan – bólintott majdnem azonnal, s én most a képernyőhöz hajoltam, hogy felfedezzem zöldes arcmásán a belső feszültség, a riadalom jelét, hiszen ekkor még nem lehetett túl biztos a dolgában. S ebben a kulcshelyzetben, melynek jelentőségét oly későn ismertem fel, valahogy el kellett árulnia magát. De bárhogy néztem, vonásai változatlanok maradtak, vagy legalábbis nem úgy változtak el, hogy az egy ilyen közvetítés során észrevehető lett volna. Csak feszült figyelemre valló tekintete volt gyanús. Most egyszerre elmosolyodott. Nagyon valószínűnek tartom, hogy egy erős idegzetű embernél egy ilyen futó mosoly a megkönnyebbült sóhajt pótolja. Ha igaz, amit gondolok, akkor tehát Czerminski minden lépését előre kiszámította, várt egy effajta kérdést, s úgy válaszolt rá, hogy szinte kötelezővé tegye a kérdező számára az évszám kimondását, mivelhogy ő nem tudta. Elgondolkozva sántikáltam le újra a torony lépcsőjén. Fájt a térdem, de ennek haszna is volt: folyton eszembe juttatta, hogy óvatosan kell járnom. Félúton egy kis pihenőt engedélyeztem magamnak, nem éppen véletlenül azon a helyen, ahonnan a legjobban kiláthattam Czerminski hajójára, mely elárvultan, félhomályba burkolva állt odakinn a platformon. Sok kérdésemre találnék választ benne – gondoltam, teljesen hasztalanul, hiszen ameddig a pilóta karanténban van, a szabályzat szerint senki sem léphet űrhajója fedélzetére. Egyébként, vigasztaltam magam, az sem biztos, hogy ott megoldhatnám a rejtélyt; minden okom megvan azt hinni, hogy Czerminski elővigyázatosan csak olyan dokumentumokat hagyott az űrhajóban, amelyek nem leplezik le.

Nem voltam éhes, egyenesen a kabinomba mentem. Marina úgy egy negyedóra múlva jött, s a heverőn talált, fejem alá tett kézzel; gondolataim annyira messze jártak, hogy az ajtónyitásra ijedten összerázkódtam. – Egyél – kínált meg egy maga készítette szendviccsel, vidáman, ami nem hatott egészen természetesnek. – Hova lennél, ha én nem gondoskodnék rólad? Közelsége, mely mindig megnyugtatott, most furcsa módon inkább növelte rosszkedvemet. De nyilván nem lehettem annyira gyöngédtelen, hogy ezt megmondjam, ő pedig, ha látta is rajtam, úgy tett, mintha nem venné észre. – Gyere csak, tegyek a térdedre friss borogatást. – Majd csodálkozva: – Hát a másikkal mi lett? Mondtam, hogy leoldottam, kényelmetlen volt. – Nehogy még egyszer megtedd! – játszotta a haragost, átlátszó pedagógiai célzattal. S hogy rám ijesszen, hümmögve tapogatta meg a térdemet, újra sugárkezelést helyezett kilátásba, végül pedig azt mondta: – Nem akarom, hogy egész életedben így vonszold a lábadat, érted? – Egy darabig azért még így lesz – legyintettem. – Meglátjuk. Nyögve fordultam a másik oldalamra. – Mit mondanak a fiúk? Nem akarnak kockajátékot tanulni Czerminskitől? – Ne légy gonosz – fenyegetett meg Marina az ujjával. – Kockajátékra áll az esze, mi?! – törtem ki ingerülten. – De honnan az ördögből szedte? Még sokáig nem bírtam elaludni. Nyitott szemmel feküdtem a sötétben, és hallgattam Marina egyenletes légzését; fejét a karomra hajtva aludt el, s bár a karom elzsibbadt, nem húztam vissza, nehogy felköltsem. Czerminskire gondoltam. Tudtam, hogy ő sem alszik, s hogy egészen más okból van ébren, mint én. Ha valakinek az az ötlete támad, hogy most meglátogassa, nyilván úgy lelte volna, hogy alvást színlel; még nem sejtette, hogy a komputer leleplezte. Sem pedig azt, hogy a beszerelt érzékelők lehetővé teszik a karanténba zárt személy tesztelését, és nem lehet becsapni őket. Mikor pár óra nyugtalan alvás után magamhoz tértem, nem emlékeztem zavaros álmaimra, csak arra, hogy nyomasztó rémlátások voltak. Marina még édesen szendergett. Szája félig nyitva volt, s meztelen karja az ágy széléről lelógott a padlóra, begörbített ujjakkal visszahajló keze fejére támaszkodva, ahogy az álom utolsó hulláma meglepte. Felültem, s egy ideig kábán néztem ezt a furcsa tartása miatt idegennek, sosem látottnak tűnő kezet, majd összeszedtem magam, s felkeltem. Sikerült nesztelenül felöltöznöm és kilépnem a kabinból. Még borzongtam a folyosó hűvösétől, amikor felértem az irányítótoronyba – miután előbb pár pillanatig ott álldogáltam a lépcsőház átlátszó falánál, s rosszkedvűen bámultam karanténban ülő vendégünk rejtélyes űrhajóját. Fentről, műszerasztalom mellől még jobban látszott, de itt már nem volt időm nézni: Czerminskivel kellett beszélnem. Leültem a képernyő elé, s néhány percig vártam, miközben próbáltam felkészülni lelkileg a viszontlátásra; aztán minden hívójel nélkül „direktben” kapcsoltam magamnak az elkülönítőt.

Czerminski, mint előre gondoltam, sötétben ült; alig tudtam kivenni körvonalait a képernyőn, melyen sokkal világosabban tükröződött saját képmásom. Jelentkezésem bizonyára meglepte; némán bámult vissza rám alacsony fekvőhelyéről. – Tisztáznunk kell valamit – kezdtem határozottan, szabadkozás, mi több, köszönés nélkül. Ösztönösen éreztem, hogy ezúttal rámenősnek kell lennem, ez pedig bizonyos kíméletlenséggel járt. – Hagyjon aludni – mordult fel néhány másodpercnyi habozás után (kíváncsi voltam, mit gondolhatott ezalatt), és idegesen kikapcsolta a tévét. Csakhogy én nem hagytam lerázni magam: megint adásba léptem. – Ne nézzen hülyének, Czerminski! Hiszen soha nem alszik. Soha – ismételtem meg nyomatékkal. – Ne próbáljon átrázni, nem megy. S ha azt mondtam, hogy tisztáznunk kell valamit, hát akkor tisztázzuk is, bármennyire nem tetszik egyikünknek sem. – Majd nyolc nap múlva – dörmögte makacsul a pilóta, s továbbra sem gyújtott világosságot. – Ha arra számít, hogy nyolc nap múlva kiengedem onnan, téved – mondtam komoran. Nem válaszolt, amiből arra következtettem, hogy meghökkent. Ujjamat a gombon tartottam, hogy megint nyomban adásba léphessek, ha kikapcsol, de most már úgy éreztem, végül is engedni fog. Egyelőre váratlan fenyegetőzésemen rágódott, s azon, hogy mit feleljen. – Hogy érti ezt? – kérdezte aztán. – Pontosan úgy, ahogy hallotta. – Köteles kiengedni. Egyszer már elismerte: azt mondta, így írja elő a szabályzat, és hogy a szabályzattal senki sem játszhat, sem maga, sem más… Emberem lassan kezdett pánikba esni, és ezt már nyereségnek éreztem. Gondoltam, előbb-utóbb csak megtörik a csökönyössége. – Ide hallgasson, Czerminski! – kiáltottam rá, nem leplezve többé ingerült türelmetlenségemet, s kihasználva az előnyt, amelyre az imént szert tettem. – Ide hallgasson, hagyjon nekem békét a jogaival, s bízza rám a szabályzat alkalmazását. Ne oktasson ki, nem vagyok mai csirke. Jegyezze meg, hogy a vesztegzár nemcsak időhöz kötött, hanem elemi biztonsági feltételekhez is, úgyhogy ameddig nem ellenőrzök mindent, amit akarok, én bizony fogva tartom; aztán ha kiengedem, mehet s bepanaszolhat. De addig én döntök a sorsáról. Két dolog közt választhat; vagy beszélgetünk, s egyenesen felel mindenre, amit kérdek, vagy ott marad, ahol van, ameddig a Központtól megjön a parancs a kitoloncolására. Hallottam, hogy megmozdul, s a képernyője – az engem közvetítő készülék – derengő világosságánál láttam is, hogy felül a heverőjén. – Rendben van. Beszélgessünk. Kelletlenül válaszolt inkább, mint riadtan vagy éppen megadóan. De hajlandó volt tárgyalni, s ezt újra nyereségnek éreztem. – Gyújtson világosságot! Szót fogadott, aztán egy fotelba vetette magát, ahonnan kényelmesen szembenézhetett velem. Tekintete nem azt ígérte, hogy most már könnyű dolgom lesz; ellenkező-

leg, arra látszott vallani, hogy a pilóta ádáz védekezésre készül. – Na, halljam – mondta. Meg kell mutatnom neki, gondoltam, hogy ez a fölényeskedő, kihívó magatartás nem hoz zavarba. Most nagyon jól láttam az arcát, mintha egy asztal mellett ültünk volna egymással szemben, és úgy tűnt, hogy elég jól játszott magabiztossága dacára pillantásában olykor nyugtalanság rebben meg. Nem tudtam, hányadszor próbáltam kitalálni, mit titkol, mint ahogy ő is bizonyára azon töprengett, mennyit tudok már titkolnivalójából. Egy ravasz vallató valószínűleg azt kérte volna, hogy mesélje el még egyszer utazását, minél részletesebben. Utána ezt összevetette volna a korábbi változatokkal, kipécézve a következetlenségeket, eltéréseket – mert bármilyen jól gondol is ki valaki egy hamis beszámolót, ilyesmit mindig lehet találni benne. De az is egy nyom, ha ugyanaz az elbeszélés többször megismételve mindig egyforma; arra vall, hogy előadója jól betanulta, kigondolója pedig ügyesen kelti a valóság illúzióját. Ha hivatásos vallató lettem volna, odatettem volna Czerminskit beszélni, s én csak a számítógép oszcillográfját figyeltem volna, amint az előző változatoktól való eltéréseket jelzi, és mértéküket bizonyos viszonyszámokban is megadja. De nem így tettem. Miközben a pilóta mérsékelt kíváncsisággal, ugyanakkor azonban nagyon is éberen nézett rám, nem úgy, mint akit most költöttek álmából, én újra átgondoltam minden érvemet, s hogy ne vesztegessem az időt és – ki tudja – hogy megszabaduljak a rám váró huzavona, az igazság nehézkes előbányászása terhétől, azt mondtam Czerminskinek: – Játsszunk nyílt kártyákkal, jó? Semmi értelme, hogy hazudozzunk egymásnak. Be akart surranni, nem tagadhatja; most még csak arra válaszoljon, hogy miért. Nyugodt maradt, legalábbis nyugodtabb annál, amilyennek a vádam hallatára lennie kellett volna. Nem érezte talán a súlyosságát? Kétlem. Inkább csak nem mutatta. De mi haszna lehet az effajta közönyből, ha tagadni akar; miért nem gondolja, hogy a felháborodott tiltakozás jobb szolgálatot tesz? Sajnáltam, hogy nem programoztam be a számítógépet ilyen lélektani elemzésekre; most jól fogott volna. – Eszemben se volt besurranni, egyenesen magukhoz jöttem, az állomásukra. Karanténba csukott, nem szóltam semmit, nem próbáltam kibújni; engedtem, hogy figyeljen, győződjön meg róla, nincs-e valami eltitkolt betegségem, amivel megfertőzhetem a… – Nem erről van szó. – Hát miről? Közel voltam hozzá, hogy belesétáljak a csapdába, mint Hogan, de szerencsére hamarabb észrevettem, min mesterkedik: úgy forgatja a dolgokat, hogy mindig én lépjek előbb, s ő ehhez alkalmazza védekezését. Már megfigyeltem, ilyenkor úgy tesz, mintha nyomra vezetne, s voltaképpen nyomra is vezet, csak hamis nyomra, amelyen zsákutcába jutok. Nem engedhetek meg magamnak ekkora időveszteséget; jó lesz vigyáznom. – Ne játssza, hogy nem érti. – De ha tényleg nem értem, ember… Mit akar? Mit vár tőlem? Így bánik minden nehéz küldetésből érkező pilótával, vagy csak engem tisztel meg vele? S miért, ha

szabad tudnom? Hova akar végül is kilyukadni? Felemelte a hangját, de nem úgy, mintha igazán indulatba jött volna, s valószínűleg nem hitte azt sem, hogy megfélemlíthet. Bár ezzel azért megpróbálkozott, mert kijelentette: – Be fogom panaszolni. Majdnem szembekacagtam. – Nem fog. S tudja, miért nem? – kérdeztem megvidámodva, és egészen közel hajoltam a képernyőhöz. Majd egy kis szünet után: – Mert az olyan fickóknak, mint maga, nem érdekük zűrt csapni maguk körül. Utálják a feltűnést, s ha lehet, futnak előle. Nem kis elégtétellel néztem, hogy egyszerre rángatódzni kezd egy apró arcizma az álla jobb oldalán, ahol jelentéktelen sebhely, talán borotva nyoma látszott. Pár másodpercnyi feszült csend következett, aztán újra ironikus fény villant meg a szemében. – Terrorista alak és mániákus. – Megígérte, hogy felel néhány kérdésre – mondtam, ügyet sem vetve figyelemelterelő provokációjára. – Jó volna, ha úgy tenne, éspedig minél előbb. Ismerek egy-két szakembert a Központnál, aki alig várja, hogy kihallgassa… – Ha válaszolok, elenged? Nem most, hanem amikor letelt a hivatalos idő. – Már nem tőlem függ. – Hát kitől? Megvontam a vállamat. Egyelőre nem tudtam én sem, kitől függ Roman Czerminski pilóta sorsa. Nem tudtam, mi az igazság körülötte, csak bizonytalan feltevéseim voltak, amelyekkel azonban nem akartam vaktában előállni. Egy tetszetős feltevés, ha kritikátlanul fogadjuk el, éppoly ártalmas lehet, mint minden gyanú hiánya, amikor egy, a csillagközi terekből tisztázatlan körülmények között hazatért ember makacsul őrzött titkáról van szó. – Magyarázza meg, miért nem találom a személyi lapját. Felhúzott szemöldökkel válaszolt, mint aki csodálkozik: – Engem tesz felelőssé mások hanyagságáért? Ha elő akar állítani egy bűnöst, válogassa ki a saját emberei közül, mit kever engem ilyen bonyodalomba? – Ne térjen el a tárgytól. S jegyezze meg: itt én kérdezek, nem maga, én pedig nem vagyok olyan naiv, mint Hogan, sem olyan közönyös, mint Mudura. – Értse meg, nem vállalok felelősséget a maga hanyagságáért. Jól van? Remélem, elégedett: most nem kérdő formában fogalmaztam. Uralkodtam magamon. Ha nem akartam a lassan mégis előbbre haladó vizsgálat sikerét kockáztatni, nem volt szabad sértésnek vennem ideges kitörését. – Semmi hanyagság. Nem egy papírlap veszett el: az adatoknak a komputer adattárolójában kellene lenniük, és nincsenek. Pedig ott minden nyilván van tartva, ami elhaladt az állomás közelében: kisbolygók, üstökösök, még a nagyobb meteorok is, az űrhajókról nem is beszélve. Több évtizede folyik az adatgyűjtés, még az én időm előtt kezdődött. S maga, ahogy mondta volt, kapcsolatba lépett az állomással, mikor hetvenkettőben elhaladt arrafelé… – Hetvenegyben. Hetvenegy májusában. Elkerülte a csapdát. Nem tagadom, hogy habozása, bizonytalankodása vagy éppen

hallgatása, bárhogy próbálta volna mentegetni utólag (hogy épp nem figyelt oda, hogy nem értette pontosan az évszámot, és így tovább), csak növelte volna gyanakvásomat. De persze azzal, hogy nyomban kijavított, nem ártatlanságát bizonyította, csak figyelmességét. – Mi lett a felvétellel? Hogyhogy nem tud a komputer magáról, s a küldetése sincs bejegyezve? Czerminski csak vállat vont. – Ne okolja a gépet – vágtam elébe. – Még sohasem hibásodott meg. Ezer meg ezer pilóta személyi lapja hívható le belőle, sok millió adattal, harminc vagy negyven évvel ezelőttről is; s azt hiszem, fölösleges elmagyaráznom, mire való ez a szigorú nyilvántartás. Ez az állomás a lakott világ egyik kapuja, a legrégebbi; ki- és bejárat, amelyet jól őrzünk. Legyintett, mintha azt mondta volna, hogy ezekkel ő is ugyanúgy tisztában van. – S ez kizár minden hibalehetőséget? Olyan vakon hisz a gépe csalhatatlanságában, hogy inkább feláldoz engem? Egy sereg híres esetet idézhetnék, amikor a gép hibájából… – Idézzen csak! Idézzen! Kissé elsiettem a dolgot, túl hamar szóltam közbe, és azt hiszem, Czerminski azonnal leolvasta arcomról az örömöt, mellyel válaszát vártam; ily módon felébresztett veszélyérzete aztán megóvta attól, hogy csapdába essen. Pedig a csapdát ezúttal nem is én állítottam; abban a pillanatban jutott eszembe, hogy a pilóta által idézendő híres esetek bizonyára támpontot nyújtanak majd kiléte felderítéséhez. Dühös voltam magamra, hogy türelmetlenségemben elszalasztottam az alkalmat, szinte én magam figyelmeztettem, hogy vigyázzon. Jól láttam lendülete megtorpanását, tekintete elrévedését, amint felszólításom rejtett célján töpreng, s mielőtt megszólalt volna, már tudtam, hogy most vesztettem. – Eh, mi értelme? Elég, hogy a gép is tévedhet valami okból; ez előfordulhatott legalább egyszer a maga gépével is. – Még inkább előfordulhatott volna a magáéval – próbáltam újra átmenni támadásba. – Régóta úton van, megjárt néhány naprendszert, elhaladt egy kollapszár közelében: minden oka megvolt rá, hogy erősen igénybe vegye, amit nyilván meg is tett. S lám, a gép nem romlott el, nem tévedett egyszer sem; ha nem így volna, mi most aligha beszélgetnénk egymással. Igaz? Intett, hogy igen is meg nem is; ádázul kapaszkodott mindenbe, ami igazolhatta eddigi állításait, vagy ami zavart, bizonytalanságot keltve késleltethette a dolgok tisztázását. Hallgatott, még egyszer megingatta a fejét, s szinte vidám pillantást vetett felém. – Még valamit nem értek – mondtam. – Magyarázza meg, s bocsánatot kérek minden gyanakvásomért. Idegesen beszéltem, egyre kevesebb kímélettel iránta és egyre biztosabban feltevésem helyességében. Nem, arra nem kerül sor, hogy valaha is bocsánatot kelljen kérnem a pilótától. – Tanulmányoztam megtett útját, mégpedig elég alaposan – folytattam. – Mármint

azt, amelyet megjelölt: a Barnard-féle csillag, a Hattyú bétája s a kollapszár… Biztos, hogy hetvenegyben indult és nem hetvenkettőben? – Hetvenegy májusában, jegyezze meg már egyszer! Kezdett ő is ideges lenni. Láttam, hogy a fotel karjára támaszkodó keze enyhén meg-megvonaglik, s tekintete feszült kíváncsisággal – és nem hiszem, hogy tévedtem volna –, bizonyosfajta rosszindulattal telten mered rám. – Csak az a baj, hogy nem lehet igaz. Bárhogyan számítom is, nem lehet igaz! – kiáltottam fel, s eszemmel valósággal belefogództam egy futó ötlet ihlette gondolatmenetbe, hogy el ne tévesszem. – Itt valami nem tiszta, magyarázza meg; vagy nem is, majd én elmondom, miről van szó, s ha melléfogok valahol, javítson ki. Tehát az említett csillagok nem esnek messze tőlünk, csak egypár fényévnyire, s így eleinte mindenki elhiszi, amikor azt mondja, hogy huszonhat év alatt megjárta őket. Gondolom, számított is rá, hogy mindannyian meglehetősen földi szemlélettel hallgatjuk; hogy a távolságokon, hagyományos módon, a Naptól való távolságokat értünk, mégpedig egyenes vonalú távolságokat, s így okoskodunk: a Barnard-féle csillagig van vagy hat fényév, a Hattyú bétájáig vagy tíz; ennyit tényleg meg lehet tenni a mondott idő alatt. Ez a tizenhat fényév azonban csak akkor tizenhat, ha az utat két külön útnak vesszük, s mindkét esetben feltételezzük a Földről való elindulást. Követi, amit mondok? Nem felelt, de teljesen világos volt, hogy minden egyes szavamat nagyon jól átgondolta. – Itt azonban – folytattam – egyetlen utazással van dolgunk, s akkor az előbbi két távolsághoz hozzá kell adnunk a két naprendszer közötti távolságot is, egyelőre azt is egyenes vonalúnak feltételezve. Már így is kezdünk kifutni az időből. Gondoljuk meg mármost, hogy egyenes vonalú űrhajópályák nincsenek, az űrben – ezt jobban kell tudnia nálam – csak bizonyos görbék mentén utazhatunk, s ez a távolságokat alaposan megnyújtja; annyira megnyújtja, Czerminski, hogy azt az utat, melyről itt beszámolt, ilyen típusú űrhajóval huszonhat év alatt közel sem járhatta meg. Pontosabban akarja? Ha nemcsak holmi absztrakt csillagtérkép-távolságokat adunk össze, hanem valóságos útvonalakat, hiszen az űrhajója térben mozgott, nem síkban, s ha ehhez hozzávesszük a Barnard-féle csillag és a Hattyú bétája közötti távolságot, ugyanúgy értve ezt is, mint az előzőeket, és hozzávesszük továbbá a fékezéseket, a megállásokat feltételezett útja legalább néhány pontján, hát akkor azt találjuk, hogy huszonhat év erre korántsem elég. S ha nem veszi rossz néven, hogy ilyen technikai részletkérdéseket említek, amelyekért, úgy figyeltem meg, nem nagyon lelkesedik, csak annyit mondok még, hogy mindebbe nincs beleszámítva a kollapszár gravitációs ereje okozta lassulás, esetleg pályamódosulás. Hát ez a rejtély, Czerminski, s ehhez képest igazán csekélység az, hogy a meséjében szereplő „fekete lyuk” helyére vonatkozó adatok tévesek; a kollapszár nagyjából arrafelé van, de sokkal messzebb, amit valószínűleg maga is nagyon jól tud. Hirtelen elhagyta eddigi, bizonyára csak magára kényszerített nyugalma; talpra ugrott, úgyhogy alakja alig fért a képernyő keretébe. – Mit akar mondani mindezzel? – Semmi többet, csak azt, hogy hamis mesét próbál beadni nekem: kitalált adatokat

közölt ugyancsak kitalált útjáról, de igyekezett úgy összehozni őket, hogy – legalábbis első látásra – ne tűnjenek ellentmondóknak, s arra számított, hogy mi vagy nem jövünk rá erre, vagy csak későn jövünk rá. Például akkor, mikor már kiengedtük magát a karanténból, és bebocsátottuk a lakott világba; amikor már nincs mit kezdenünk felfedezésünkkel, magának rég nyoma veszett… Tagadjon, mondja azt, hogy terrorista vagyok vagy bolond, vagy mind a kettő; beszéljen, amit akar, de ne számítson rá, hogy elmegy az eszem, s netalán futni hagyom. Jelenthet mindent a Központnak, s majd ők kivizsgálják az ügyet, felszínre hozzák az előttem még homályos igazságot. Közlöm tehát magával, hogy karanténban tartása többé nem egészségvédelmi intézkedés: nem annak a megállapítására szolgál, hogy hozott-e magával valamilyen űrbeli betegséget. Ez az igazság karanténja, Czerminski. Hosszúra sikerült és sok feszültséget levezető szövegem után arra vártam, hogy hevesen tiltakozni fog, tagadni, hazudozni, a bolygóközi jogrendszer elveit és paragrafusait idézni a maga védelmében. De azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy összeomlik, amikor rájön, hogy minden ravaszsága dacára lelepleztem. Bármily különös, a két eshetőség közül egyik sem következett be; ellenkezőleg, a pilóta arca egyszerre érthetetlen módon felderült, s úgy tetszett, olyan közömbösen pillant rám, mint akit egyáltalán nem érintenek az elhangzott vádak. Össze kellett szednem magam, hogy újra támadásba lendüljek; nem szerettem volna, ha elvész az a kis előnyöm is, melyre annyi önemésztéssel és fáradsággal tettem szert. – Ez a helyzet, Roman Czerminski. Mindazok érdekében, akik a mi bolygópályánkon belül élnek, meg kell tudnunk, mi az igazság maga körül. Ha csak rólam volna szó, kevésbé érdekelne, de így rámenősnek kell lennem. Kicsoda maga, hallja? Nemcsak hogy nem szerepel az űrhajósok névjegyzékében, hanem még olyan zöldségekkel is traktál minket mindenféle űrbeli kalandokról, amiket nem veszünk be, s olyan játékra tanítja a fiúkat, ami már rég kiment a divatból… De hát a maga dolga. Én megmondtam, mire számítson: ha nem vall, továbbra is karanténban tartom. – Meddig? – kérdezte hirtelen a pilóta, és mélyen előrehajolt. – Csak ameddig szükséges – válaszoltam kissé zavartan, pusztán attól, hogy a kérdés ostobának tűnt. Czerminski arca lassan gúnyosra változott a képernyőn, és ami még furcsább volt, valami felsőbbséges szánalmat is tükrözni látszott. Halkan nevetett, csukott szájjal, tág orrlikain keresztül; keskeny mellkasa rázkódott a karantén ruhatárából való halványzöld ingben. – Meddig bírja? Egy évig? Húszig? Százig? Háromszázig? Mondja csak, kibírja háromszáz évig? Hogan újra elkapott, amikor visszatértem az állomás központi blokkjába, s érdeklődött Ramon hogyléte felől; látta, hogy beszélgettünk. Mit felelhettem volna? Legyintettem, mintha nem tudnám, egyáltalán van-e válasz a kérdésére, s ha van is, érdemese meghallgatnia – és azzal otthagytam. Nem, csakugyan nem felelhettem. Mondtam volna, hogy Czerminski jól van, sőt kitűnően, jobban mindannyiunknál, és mindig ilyen jól lesz? Persze hogy nem leltem a személyi lapját az adattárolóban; nem volt

benne, azon egyszerű okból, hogy küldetésére nem hetvenegyben, de még csak nem is tíz, húsz vagy ötven évvel azelőtt indult, hanem az állomásunk pályára helyezése, sőt tervének megszületése előtt – körülbelül száz éve tehát, a múlt század utolsó évtizedében. Komputerem számára Czerminski nem létezett, s tulajdonképpen a mi számunkra sem; érthető, hogy el akart surranni mellettünk, hogy leplezni akarta kilétét akár hazugsággal is, s hogy a leghőbb vágya lett volna hazatérni és elvegyülni ismeretlenül, zavartalanul a tömegben. Roman Czerminski a múlt század embere volt. Ezt szerette volna titkolni. Ha behatolok űrhajójába, hamarabb is nyomára jövök bizonyos árulkodó anakronizmusoknak, ő arra számíthatott, hogy ha itt karanténba kerül, az eredményt – a kedvező eredményt – hajójára is érvényesnek tekintjük, s így nem is keressük fel fertőtlenítés vagy további vizsgálatok céljából. Most a hajó, amely egyébként külsőre éppolyan volt, mint a napjainkban is használt klasszikus űrjárművek, kinn pihent a platformon; bármikor megnézhettem a frissen feltárt igazság mellett tanúskodó tárgyakat benne, amelyek létezését eddig nem is sejtettem. Eddig csak azt sejtettem, hogy a pilóta körül valami titok lappang, ami nem lehet csekélység, ha olyan elszántan őrzi, s azt tudtam, hogy erre a titokra fényt kell derítenem, mielőtt bebocsátom – már ha bebocsátom – Czerminskit a lakott világba. Egész pályafutásom során nem fordult még elő, hogy így be akarjanak csapni. Minden űrhajós készséggel, sőt örömmel nyilatkozik, némelyik szinte henceg úti élményeivel; az állomás számukra a Föld, az emberiség feléjük nyújtott keze, előjáték a normális otthoni élethez, amelyben megszűnnek az űrbeli körülmények közötti fennmaradás megkövetelte nehéz testi és lelki erőpróbák, bizonyos küldetések egyenesen hősiességet igénylő fáradalmai. Mi alig hisszük el, de így van: az űrből hazatérők barátságos emberi univerzumnak érzik ócska, vacak állomásunkat. Itt számolnak be először útjukról, s ezt úgy teszik, mint akik az egész emberiséghez szólnak; természetesnek tűnik számukra, hogy hazafelé útba kell ejteniük bennünket, s legelőbb itt tesznek jelentést küldetésükről. Ha nem hagy ki az emlékezetem, még olyan pilóta is kevés járt erre, aki valamiféle szubjektív okból az igazságot kissé megszépítette, sikereit megtoldta, kudarcaiból ezt-amazt elhallgatott, úgyhogy a Központ szakértői – akik a legegyszerűbb állításra is bizonyítékot kérnek – mosolyogva, de szigorúan utasították pontosságra. Olyan emberrel azonban, aki a valóságtól egészen eltérő jelentést tett volna, soha nem találkoztam, mint ahogy nem volt dolgom egyetlen múlt századi űrhajóssal sem, akinek nemcsak az észjárását nehéz követni, de indulása, megbízatása felől tájékozódni is roppantul fáradságos. Czerminski, jelentése szerint, küldetésének pontosan eleget tett; azt a látszatot akarta kelteni, hogy minden tekintetben rendes körülmények között tér haza – s emiatt elhallgatta, hogy még két csillag térségében járt, és jócskán módosított a kollapszárra vonatkozó adatokon is. Ha lett volna ereje hozzá, ezt talán be se vette volna a jelentésbe. Hanem hát ahhoz, hogy egyáltalán ne szóljon róla, a „fekete lyuk” mégis túl nagy élmény volt; úgy döntött tehát, hogy szóba hozza s elhelyezi valahol a számunkra kigondolt útvonalon. Mivel a kollapszár volt időbeli ugródeszkája, szinte szentségtörésnek érezhette „megtagadását”, jóllehet a segítségével végrehajtott ugrást ugyancsak igyekezett titkolni. Innen jöttek aztán a következet-

lenségek. Ha viszont elgondolom, hogyan próbáltam volna eljárni én hasonló esetben és hasonló céllal, néha azt hiszem, nekem is az tűnt volna kézenfekvőnek, hogy egy, a valódinál rövidebb útról tegyek minél könnyebben elhihető jelentést. Czerminskinek mindent el kellett hallgatnia, ami nem fért be egy kortárs pilóta életrajza számára egészen jól kitalált utazásba. Több évtized eseményeit sinkófálta el ilyen módon. S oly ügyesen, hogy – ismételten be kell vallanom – egy ideig az én éberségemet is kijátszotta: már-már hajlandó voltam számítógépem hibájának tartani, hogy nem őrzött meg semmi információt Roman Czerminski űrhajós pilótáról s küldetéséről, holott a valóságban ilyen információt senki sem táplált bele, és nem is táplálhatott, lévén szó egy, a mi születésünk és az új korszak beköszöntése előtti vállalkozásról. Bátran és ügyesen csinálta azt is, hogy mikor hazafelé jövet útjában találta állomásunkat, s azonnal kitalálta, mi lehet a szerepe, nem próbált észrevétlenül elhúzni mellette és úgy hatolni be a lakott világba, hanem vállalta a „szabályos érkezés” megjátszását, minden kockázatával együtt. Ha bevált volna a trükk, azaz sikerült volna az abnormálist normálisnak elfogadtatni, a legsimábban mehetett volna tovább, hogy aztán névtelenül, csendesen eltűnjön egy olyan világban, mely képzeletét meghaladó mértékben alakult át elindulása óta; mi sem lett volna biztonságosabb menlevél ehhez, mint az én garanciám, aki érkezésekor nyilván alaposan ellenőriztem. Sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha valamikor utólag derült volna ki, hogy átejtett. S néma büszkeségemen esett csorba miatt, vagy legalábbis nem elsősorban amiatt, hanem mert nem tudtam volna, mit tervez, mire készül, mit művel odahaza Roman Czerminski – Ramon, ahogy hamiskás-naiv tekintetű fiatalabb kollégám mondja, folyton érdeklődve felőle, s talán még egyre visszavárva őt százéves kockáival az állomás társalgójába. Csakugyan, mit kezdene titkával a Földön, s mi okból szeretne – pontosabban szeretett volna – észrevétlenül hazajutni a karanténban ülő pilóta, aki egészségesebb és erősebb mindannyiunknál, habár soha nem alszik (egyszerűen nincs rá szüksége, nyitott szemmel is percek alatt regenerálja magát kifogyhatatlan energiatartalékából); mit mesélne otthon útjáról s a „fekete lyukról”, amelybe nemcsak a vonzásába kerülő anyag, hanem a fény is belezuhan, s amelyben nulla térfogatúra sűrűsödik egy egész csillagvilág minden matériája, észrevétlen ponttá válva az űrben? Mondana-e valamit embertársainak Czerminski, aki alig úszta meg, hogy űrhajójával együtt egy porszem milliomodrésze legyen belőle, mondana-e valamit a kollapszárról, esetleg többet is, mint nekem? Nem tartom valószínűnek, hogy egyfelől múlt századi gondolkodása, másfelől abbeli félelme miatt, hogy milyen reakciót vált ki titka kitudódása, önként beszélt volna arról, hogy a kollapszár erőterében az idő roppant koncentrációja tapasztalható. Ő maga, miközben kétségbeesett igyekezettel menekült a térségből, mielőtt beszippantotta és elnyelte volna a kozmikus „szemetesláda”, saját bőrén érezte a szupersűrű idő hatását, méghozzá maradandó hatását, mint utólag megfigyelhette. Nem tudta pontosan elmagyarázni, s magam is csak nagyjából értettem meg, miben állt a jelenség; a lényeg mindenesetre az, hogy a koncentrált idő zónájában haladva a pilóta szervezetében valami változás történt, valami módosulás, talán molekuláris szinten, ami lehetővé tette „feltöltődését” egy igen tekintélyes adag idővel.

– Szédületes. S vajon meddig tart? – kérdeztem Czerminskitől, miután lépésről lépésre sarokba szorítottam, s bevallotta a dolgot. – Nem tudom. Honnan tudjam? – vont vállat láthatólag zavartan, holott azt hiszem, tulajdonképpen örült; semmi oka nem volt őszinteségét bánni. – Háromszáz évig? – firtattam izgatottan, mert emlékeztem, hogy valami ilyesmit mondott. – Kevesebbig vagy többig, esetleg sokkal többig, fogalmam sincsen. Csak annyit tudok, hogy az idő telik, s én nem öregszem. Ebben a pillanatban jutott eszembe először az ugródeszka metaforája: az, hogy a „fekete lyuk” amolyan időbeli ugródeszka lett a pilóta számára, miután igen könnyen a sírja is lehetett volna. Ugródeszka, amely a halhatatlanságba vetette. Bámultam a képernyőt, elrévedtem Czerminski arcán, és néhány másodpercig semmire sem gondoltam; ahogy mondani szokás, egyszerűen megállt az eszem. – S most mihez kezd? – kérdeztem később, még mindig elég zavartan. – Mihez kezdjek? – felelt a már megszokott módon újabb kérdéssel, most azonban őszinte tanácstalanságból jövőjét illetően, amely annál kevésbé ígérkezett derűsnek, minél hosszabbra látta nyúlni. Hogan később a pilóta hogyléte felől érdeklődött. Hogy érezheti magát egy ember, aki ellendül egy ilyen trambulinról, s nem tudja, hol és mikor ér véget az ugrása? Mindenesetre jobban, mint én, akartam mondani a fiúnak, de aztán csak sietve legyintettem. Kabinomba húzódtam, mivel az űrhajóssal folytatott fárasztó beszélgetés közben fejfájás lepett meg, s le akartam dőlni, hogy összeszedjem magam, és csendben gondolkodjak; de alig hevertem le, máris megszólalt Marina hívójele. Czerminski keres, közölte a laboratóriumból. Elkáromkodtam magam, majd kértem, hogy kapcsolja, s dühösen meredtem a képernyőre, amelyről eltűnt Marina vidám arca (nem tudtam, mi oka van örülni), s helyette megjelent a pilóta kortalan ábrázata, amelynek látására, ez az igazság, abban a percben egyáltalán nem vágytam. Mit akarhat? – Elfelejtettem megkérdezni, mi a teendőm – mondta, s komoran nézett a szemembe. Nem tudtam, mire céloz, és értetlen kifejezésem ezt nyomban elárulta. – Mit tervez velem? Néhány nap múlva lejár a karantén ideje… – Ő, erről van szó? Jöjjön ki nyugodtan, akár most rögtön. Menjen valaki, s engedje ki. Czerminski hitetlenül bámult rám, én azonban megfordultam az ágyon, háttal a képernyőnek, és így nem tehetett mást, kilépett az adásból. Egyre jobban gyötört a migrén, most már émelyegtem is. Mindenképp ki kellett engednem, tépelődtem magamban; világos, hogy nem beteg, s nincs semmi olyan baja, amire a szabályzat elkülönítést rendel. Nem, eddig még senkinek nem jutott eszébe az időbeli trambulinugrást a gyanús vagy veszélyes helyzetek közé sorolni, amelyek átélője karanténban tartandó. Meg aztán nevetséges dolog is bezárni valakit, aki fütyül rá, hogy élethosszig marad fogságban; csak nekem élethosszig, aki időbelileg törpe vagyok mellette, s akinek ügyködése épp ezért az ő szemében gyarló handabandázás. Bezárni valakit, aki halha-

tatlan – nem ostobaság? Szerettem volna legalább egy félórát aludni, megszakított pihenésemet pótlandó, de túl izgatott voltam ahhoz, hogy el ne került volna az álom. Teltek a percek, s nem tudtam a holtponton átlendülni; és mintha nem lett volna elég a migrén, a térdem is újra megfájdult, ha ugyan nem fájt észrevétlenül, fáradtságomat növelve, már régóta. Czerminskire gondoltam, s arra, hogy mit tesz. Bizonyára mindjárt indul haza a Földre. Szinte láttam, milyen ámuldozó kíváncsisággal fogadják majd a Központ emberei, s hogy ellenőrzik aztán minden lépését. Ha titokban juthatott volna haza, egészen más lett volna; így most a Központ szigorú, talán bántóan szigorú alapossággal vizsgálja ki viselt dolgait, s arra is felelnie kell, miért akart becsapni minket. Nem tudtam, hogyan mászik ki a csávából, de sajnálni igazán nem sajnáltam. Megbélyegzik, na és? Néhány nemzedékváltás során tökéletesen elfelejtődik, s ő újra folttalanul áll majd a világ előtt. Most már nem veszthet, törvényszerűen nyernie kell; akinek ideje van, mindig nyer. S neki van bőven; száz magafajta fickónak is elég volna. Furcsa reménytelenség szállt meg, s ebben a hangulatban csak az vigasztalt, hogy akkor sem tarthattam volna vissza Czerminskit, ha gonoszabb szándékkal akart volna hazatérni a Földre. Szinte végzetes hatalommal ruházta fel az a trambulinugrás. Most ez saját magára korlátozódik, de egy pillanatig sem kétlem, hogy később másokra is kiterjed – ami a megnyilvánulását illeti, főleg attól függően, hogy mihez kezd a pilóta otthon. Íme egy múlt századi ember, aki nemcsak hogy velünk tölti a jelen század végét, de fittyet hány mindenre, ami az idő múlásával, a korral, az öregséggel jár. Próbáltam elképzelni őt, amint várakozik – hiszen aki tud várni, aki szövetséget tud kötni az idővel, az mindenkinek s mindennek fölébe emelkedik, mert mindenkinél világosabban látja minden dolgok perspektíváját. Egy hegynyi emlék és tapasztalat tetején trónol; nem kell mindent elölről kezdenie, megismételve az alapvető hibákat. Elérhet bármit, amit óhajt, csak ki kell várnia az alkalmas pillanatot, ehhez pedig mérhetetlen idő áll rendelkezésére: egy egész jövő, egy egész történelem. Mire használja vajon Czerminski a várás képességének óriási hatalmát? Mi lesz belőle, milyen helyet foglal el a világban? Megelégszik azzal, hogy közömbös tanúja, legfennebb krónikása legyen az idő folyásának, vagy bele akar szólni a világ alakulásába, s ha igen, milyen eszméktől vezérelten, milyen irányban? Lehet, hogy mindezt most még maga sem tudja, és arra hagyatkozik, mit hoz az idő, amelyből mások olyan kevéssel rendelkeznek, ő viszont annyit halmozott fel magában, hogy gyakorlatilag halhatatlan lett. Sohasem vert meg senki, gyermekkoromban sem, de most olyan megalázottnak éreztem magam, mint aki egypár meg nem érdemelt pofont kapott, mert úgy kellett gondolnom Czerminskire, mint egy istenre, s elképzelhetőnek kellett tartanom, hogy ő, a múlt századi ember, ha akarja, a világ ura lehet, mégpedig olyan hosszasan, mint eddig egyetlen dinasztia sem. Nála van minden adu, ő a beláthatatlan lehetőségek birtokosa, aki a legmerészebb terveket valósíthatja meg – gondoltam, s közben gyötört a kétség, hogy vajon jogosult-e, pontosabban méltó-e a múlt századnak ez a nagyon is hétköznapi embere ekkora hatalomra; hogy vajon utoléri-e a változásokat, amelyek megelőzték, s lépést tud-e tartani, vagy pedig értetlenül áll szemben velük, isten létére nem teremtő, hanem fékező, visszahúzó erőként, amint ez már nem egy istennel megesett a történe-

lemben. Czerminski ezalatt, mit sem tudva aggályaimról, zavartalanul járt-kelt az állomáson. Gondolom, a fiúk örültek, hogy újra kockázhatnak. Milyen érzés lehet egy halhatatlan lénnyel kockázni? – jutott eszembe, hiszen a pilótának már nem kellett titkolóznia, bizonyára beszámolt a dologról a fiúknak. S egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre jobban gyűlölöm az időt, vagy említett sötét gondolataim és azok keltette félelmem miatt, vagy valami más belső impulzusra. Később aztán sikerült megnyugodnom. Lesz, ami lesz, mondtam magamban egy erős csillapító hatásához hasonló fásultsággal. Csak azt vártam, hogy menjen már innen, amit vagy két-három nap utánra helyezett kilátásba. Nem sokkal ezután, amikor éppen megpróbáltam újrakezdeni abbahagyott munkámat, nem törődve többet az állomáson őgyelgő halhatatlannal, odakinn levált a toronyantenna egy elég súlyos alkatrésze, és a platformra zuhant. Sürgősen vissza kellett szerelnünk, mielőtt a kinti csökkent gravitáció körülményei között a platform peremére csúszhatott volna, és onnan ki az űrbe. Siettetett az is, hogy egy, a Naprendszert elhagyó űrhajóraj látogatását vártuk. Meg kell jegyeznem, hogy a baleset az előző napok nyomasztó gondjaihoz képest semmiségnek tűnt, sőt úgy éreztem, éppen a legjobbkor jött egy kis kinti tevékenység alkalma. Szerencsére a lezuhant, azaz inkább nehézkesen legördült fémalkatrész nem tört össze, sem az építményekben nem tett különösebb kárt, jóllehet iszonyatos robajjal esett előbb a tetőzetre, majd a platformra. Miután még néhányszor felszökött és viszszahullt, ott maradt a központi blokk s a növényházba vivő folyosó fala határolta szűk téren; onnan szedtük fel. Mudura jókedvű volt és folyton fütyörészett, még féltem is, hogy ideges leszek az együgyű melódiától, mely szünet nélkül ott búgott a fülhallgatómban. Megvizsgáltuk a szökevény antennaelemet, s kikalapáltuk – elég fáradságosan – egyik elgörbült karját; mindez egy félórát vett igénybe. Még jó, hogy csak egy rögzítőelemről volt szó, nem közvetlenül funkcionális alkatrészről, amelyet ki kellett volna cserélnünk, s nem tudtam volna, mivel. Mudura fütyülése egyszer csak abbamaradt, amit örömmel könyveltem el magamban, hogy egy pillanat múlva bosszúsan tapasztaljam: a fülhallgatóm romlott el. Megálltam, s nem riadtan ugyan, de meglepetten fordultam Mudura felé, intve neki, hogy sem a fütyülést, sem a szavát nem hallom; vigyorogva intett vissza, hogy érti, szurokfekete arca vidáman csillogott a reflektorfényben a sisak plasztikablaka mögött, s valamit mondott is, de abból csak a szája mozgását láttam. Nem történt nagy baj, kár lett volna a munkát abbahagyni miatta; ugyancsak kézjelekkel adtam Mudura értésére, hogy folytatjuk – s így „társalogtunk” a továbbiakban is egészen addig, ameddig az alkatrész vissza nem került a helyére. Ott aztán Mudura vette át a főszerepet, s nagy művészettel kezdte a tartópántokat egymáshoz hegeszteni, miközben én elővigyázatosan óva szememet az apró villámsugártól, mely az űr félelmetes csendjében hangtalanul marta és ragasztotta a fémet, újra – ki tudja, hányadszor már – Czerminski sok mindent átvészelt űrhajóját bámultam, amint szürkén, tompán csillogva pihen a platform szélén. Nem csekély megkönnyebbüléssel jutott eszembe, hogy hamarosan megszabadulok tőle pilótájával együtt, s reméltem, valamikor sikerül végleg elfelejtenem az egész kalandot.

Mély, sűrű csend vett körül, melyben természetellenesen hangosnak hallatszott a légzésem. Nem tudom, meddig álltam ott és bámultam a fagyos, fénytelen űrbe, amely mindig, amikor gyengeség környékez meg, szorongást ébreszt bennem, és rettegést az egyedülléttől. S most néhány percig mégis egyedül voltam a mindenségnek abban a szögletében; annyira egyedül, hogy összerezzentem, amikor Mudura megérintette a vállamat, s csak részletenként, szakadozottan jutott eszembe a valóság: az állomás, a helyére tett antennaelem, a nemsokára érkező űrhajóraj, Czerminski. Mudura arcán egyfajta csodálkozó figyelem kifejezése ült, s kezét még egyre a vállamon tartotta, mintha így akart volna közvetíteni valamit szavak helyett. Rögtön tudtam, hogy alattunk, a lapos toronytető alatt, odabenn az építmény belsejében valami történt, mégpedig valami baj. Mudura hallotta a fiúk közlését, én azonban csak az ő szemét láttam, és a szája mozgását, amiből Czerminski nevét vettem ki; a többit nem értettem. Ekkor sarkon fordultam, s egyszerűen leugrottam a toronytetőről a platformra; nemhogy a kis vaslépcsőt használni nem volt türelmem, de siettemben még bukfencező esésem is túl hosszúnak tűnt (éppen ezért ráértem úgy fordulni, hogy ne fájós lábammal érintsem előbb a platformot, hanem a karommal s a vállammal). Fejemben sötét gondolatok kergették egymást; biztos voltam benne, hogy rövid kinnlétem alatt valami nagy baj történt, hiszen Mudura minden félreértést kizáró módon Czerminskit emlegette, én pedig elkövettem azt az ostobaságot, hogy elhagytam az állomás központi blokkját, miközben ő benne volt, méghozzá szabadlábon. Keservesen bántam, hogy kiengedtem, s nem tartottam rajta a szemem, holott ezer okom volt mindenféle gyanúra. Nem vártam, hogy Mudura utolérjen, gyorsan bezsilipeltem magam, s futva mentem végig a folyosókon; csak a laboratórium előtt álltam meg, mert az ajtó nyitva volt, s odabenn mozgást láttam. – Mi történik itt?! – kiáltottam rekedten, felismerhetetlenül idegen hangon, és hónom alá csapott sisakkal siettem oda a fiúkhoz. Egytől egyig ott voltak. Marina hasonlóképp, és persze Czerminski sem hiányzott. Sőt, ő volt a központban. Egyedül ő ült, s eltorzult arccal, fájdalmasan fintorgott; egyik, furcsa tartásban hátratört karját Marina igyekezett a laboratóriumi asztalhoz nyomni, másik karját s két lábát a többiek fogták. – Mi történik itt?! Mit csinált?! – üvöltöttem még egyszer halálos izgalommal. Megjelenésem mintha megijesztette volna őket. Közelebb leptem, dagadt térdembe éles fájdalom nyilallt, de most kisebb dolgom is nagyobb volt, mint ezzel törődni. Czerminski nyögött, csikorgatta a fogát, könyörögve nézett rám, s mélyen barázdált homlokát verejték lepte. Mikor aztán Marina mellé értem, hirtelen átláttam a helyzetet, s megértettem, miért fektették a pilóta karját a különféle savak s egyéb vegyszerek marta fém asztallapra. – Leesett, úgy törte el – magyarázta Marina halkan, minden izgalom nélkül. – Meg kell vizsgálnunk azt a lépcsőt, így nem megy tovább… Mindkét kezével erősen fogta a pilóta átlátszó plasztikpólyába helyezett alsókarját. Néztem a még képlékeny műanyagot, amint lassan megkeményedik a fakó bőrön, a felgöndörült szőrszálak fölött; aztán egyszer csak mintha homlokon csaptak volna, hátraugrottam, és harsány, felszabadult, napok óta tartó idegfeszültségemet nyomtala-

nul feloldó kacagásban törtem ki. – Ez? – hahotáztam. – Ez eltörte a karját? Halljátok, szegény feje eltörte a karját, hahaha… Könnyes lett a szemem a nevetéstől, de talán a fájdalomtól is, mert nem tudtam megállni, hogy ne topogjak beteg lábammal, s ne csapkodjam a combom, amin mindenki derűsen csodálkozott, csak a pilóta fordult felém helytelenítő arccal, elszomorodva. Néztem őt, s tovább kellett kacagnom. VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

MIRCEA OPRIŢĂ A MÖBIUS-GYŰRŰ Kérdem, ha tudná, ha szabad volna elmesélnem neki, mit szólna Vasile ehhez a történethez. Csakhogy ő megkért, hogy hallgassak róla, hogy egy szót se szóljak, meg is esketett rá, és azt is megmondta, hogy neki egyáltalán nem lesz nehéz megtudnia, ha megszegném az eskümet, már persze, ha megszegném. Biztosított arról, hogy így lesz jobb, máskülönben ki tudja, mi minden történhet. Kérem, ha ő mondja, akkor úgy is van! De nem könnyű magamban tartogatni a titkot, egy ilyen titkot. Ő, Ben, viszont azt mondja, hogy akkor ez a kettőnk titka többé titok nem lenne, így én is belátom, hogy hallgatnom kell, és még azt is mondta, hogy ha el járna is a szám, úgysem hinné senki. Vajon? Miért ne hinnék? Vasile biztos elhinné, mert ő tudja, hogy nem szokásom kormozni vagy nagyokat gurítani, mint másoknak, akikre most gondolok. Azoknak semmiképpen nem beszélnék Benről, mivel egy szikrányit sem bízom bennük; azok azt hiszik, hogy mindenki olyan, mint ők, vagyis az én történetem is hazugság. Még az apámnak sem beszélhetek róla. Ben, aki nem ismeri az apámat, óvatoskodik, mert fél, hogy mit szólna az öreg a dologhoz. Én azonban, aki ismerem őt, persze hogy igazat adok Bennek, de más miatt kell igazat adnom, nem amiatt, ami talán Bent nyugtalanítja. Mert kinek használna, ha az apám szokása szerint csak fél füllel figyelne rám, és olyanformán mosolyogna, amiből menten látnám, hogy bár ő maga nincs távol, de gondolatai messze, a saját bajai körül forognak. Az is meglehet, hogy meghallgat, és nem veszi komolyan, amit mondok, s valami olyan tréfával üti el, amitől én lelombozódom… És semmi kedvem, hogy mindenféle magyarázatokra vesztegessem az időmet, hogy meggyőzzem: ez nem tréfadolog. A mamámmal nem úsznám meg ilyen olcsón; ő nagyon is komolyan venné, annyira komolyan, hogy kétségbeesetten egy sereg orvoshoz cipelne, a családban az orvos nagybácsiknál kezdené. De most már Vasiléban sem bízom annyira. Meg-megkérdem magamtól: vajon ő, aki pedig egy örökkévalóság óta a barátom – közel három éve! –, nem gondolna arra, hogy az egész történet egy nagy hülyeség. Nagyon rosszul esne, ha rászorulnék, hogy őt is meggyőzzem: minden igaz, ami velem történik. De lehet, hogy Bennek van igaza, elmélkedjünk még egy kicsit azzal a bizonyos klasszikussal, nem jut eszembe, melyikkel is, a „hallgatni arany” igazáról, nézzük csak, úgy van-e. Több mint bizonyos, hogy Vasile, ha reá volna bízva ez a titok, egy szót sem szólna nekem. És még kevésbé beszélne róla otthon. Emlékszem, hogy egy este, miután besötétedett, mi vagy négyen, ahányan a házuk előtt voltunk, már megelégeltük, hogy a lámpaoszlopról lógó villanykörte gyér fényénél labdázzunk, inkább a kapuban álldogáltunk, hogy agyonüssük az időt, mert egyikünk sem tudta rászánni magát, hogy elsőnek meginduljon hazafelé, pedig közben késő lett, és már mindnyájunknak otthon kellett volna lennünk, szóval éppen akkor, az anyja, aki kicsi volt és kövér, és egyik szemére bandzsított, és önuralomból ugyancsak jól edzettnek kellett lennie annak, aki jól nevelt akart maradni, hogy ne nevesse el magát, mikor ijedten forgatni kezdte a szemeit; szóval az anyja már vagy háromszor is kijött, hogy vacsorázni hívja Vasilét, eladdig, hogy a fiú felfortyant, és olyan szemtelenül feleselt vissza, hogy én szégyelltem el magamat; pláne hogy az

anyja szitkozódva ment be a házba, Vasile pedig a szeme sarkából figyelte, hogy meglibben az utcára néző ablak függönye, mire vidáman így szólt: „Ládd, az ellenség figyel és feljegyzi magának!” – és nagyon elégedettnek látszott, mert megmutatta, hogyan kell a helyzet urának maradni olyankor, ha az ember azt akarja tenni, ami éppen az eszébe jut, és fütyül a felnőttek parancsaira. Ha nekem, aki pedig elég jól kijövök az enyéimmel, sehogy sem fűlik elmondanom minden titkomat, jobban mondva azt sem tudom, hogyan mondjam el nekik, ami Bennel történik, elképzelem, hogy Vasile mennyivel inkább nem fedné fel e titkát még akkor sem, ha az övéi egész nap a sarkában volnának (ahogy ő mondja: „a följegyzőfüzettel”), s gyötörnék keményen, hogy kiszedjék belőle. Megkérdeztem Bent, hogy hány éves; pontosabban: szerettem volna megtudni, és Ben ezt megértette. „Harmincöt” – válaszolta, s ezzel eléggé megzavart. „Ajjaj, olyan sok!” – nem tudtam uralkodni a csodálkozásomon, s lehet, kissé meg is ijedtem s ki is ábrándultam. Eleinte, nem tudom, miért, azt hittem, hogy olyan egykorúak lehetünk, de azt hiszem, inkább csak vágytam erre. Ben azonban megnyugtatott, hogy semmi baj, azért lehetünk barátok, és továbbra is meg-meglátogat, amíg csak teheti. Ő azonban tudta, hogy én hány éves vagyok, s csak úgy hamisságból kérdezte meg. De azért nem haragudtam meg. Viszont harmincöt év, az egy nagy rakás idő, legalábbis szerintem. Ben azonban azt mondja, hogy nem éppen úgy van, nem is olyan sok az, és ha szerencsém lesz, magam is meggyőződhetem róla. Mi az, hogy „ha szerencsém lesz?” Ezt a bemondást a szerencsével akkor még nem nagyon értettem, de Ben nem akart felvilágosítani, igaz, én sem nagyon kérdezősködtem. Úgy vettem észre, hogy ez a kérdés nemigen van az ínyére, vagy egyszerűen csak élvezte, hogy én töröm rajta a fejemet, majd megmondja máskor, mert azt is megígérte, hogy elrendezi, hogy olyan dolgokat is megtudjak, amilyenekről még csak nem is álmodtam. „De előbb, mindenekelőtt azt magyarázd meg, milyen úton-módon beszélgetünk mi!” – kérleltem, mert majd megölt a kíváncsiság; de ő tétovázott, nem mintha tilos lett volna megtudnom, hanem – amint mondotta – jól meg kell válogatnia a szavait, hogy össze ne zavarjon engem. Még egy felnőttnek sem volna könnyű megmagyarázni – vélte Ben –, tehát nekem még nehezebb lenne megértenem, hacsak nem sikerül megfelelő hasonlatokat s a legmegfelelőbb jelképet kitalálnia, mert különböző teorémákkal és komplikált egyenletekkel hiába is próbálkozna. Azt hiszem, igaza is van, és különösen az egyenletek értelmezésére nem is vállalkoznék. Megérdeklődte, hogy a fizikából hol tartunk, és miután megmondtam, elmagyarázta azt a trükköt a gyűrűvel, amelyet ha megfacsarintunk vagy meghajlítgatunk, csak egy felülete lesz. A tankönyvünkben semmit, még egy sort sem találtam erről a gyűrűről, amiről eddig fogalmam sem volt, és eszem ágába sem jutott, hogy létezhet. Apám néhány vaskos salabakterét kiböngésztem, de csak a lexikonban találtam némi adatot arról a németről. Megtudtam, hogy Möbius 1790 és 1868 között élt, de ez nem mond sokat, mert egyszerűen nem tudom elképzelni, mint jelent 1790. Éppen úgy lehetne a nagyapám korában is, akit szintén nem ismertem, csak azt tudom, hogy valamikor élt, vagyis a történelem előtti időkben. Ezt meg is mondtam Bennek, mire ő felnevetett, hogy szép dolog megtudni rólam, hogy számomra öt nap vagy öt nyár jól meghatározott idő, de öt-

ven év vagy száz nem jelent semmit. Legfennebb egy számot és utána néhány zérót. De utóvégre is ennek nincs nagy jelentősége. Möbius meggyőzött, hogy valóban kitalált egy olyan szalagot, amelyiknek csak egy felülete van, pedig nehéz megértenem, hogy egy szalag vagy egy gyűrű odajusson, hogy két felülete helyett csak egy maradjon. Addig-addig, hogy az újságból kivágtam egy hosszú csíkot, és a két végét összeragasztottam, úgy, amint Ben tanította, vagyis előbb csavartam rajta egyet. De akkor sem hittem volna – lehet, hogy azért, mert az egész túlságosan is egyszerűnek, gyerekjátéknak tűnt –, csakhogy a golyóstollam hegyét végighúztam az egész felületen, és csodálkozva láttam, hogy valóban, a vonal, amit én rajzoltam szakadatlan, és a megcsavarintott gyűrű egyik oldaláról átmegy a másikra, és aztán visszatér arra a pontra, ahonnan kiindultam. Türelmetlenül vártam az estét, hogy a fiúknak is bemutassam… Azt hiszem-, Benről is megfeledkeztem, de ő követett engem. Nem hagyta, hogy sokáig csodálkozzam a felfedezésemen. „Na, világos?” – kérdezte meg azonnal. S mivel ez világos volt, beszélni kezdett az időről, azt mondta, képzeljek el egy időben elhelyezett Möbius-gyűrűt, vagyis maga a gyűrű időből van, úgy, hogy minden pontja csak az az ő egyetlen felületén jelenik meg. Jelen, múlt és jövő, mind ráfér arra a gyűrűre, valamennyi az egyetlen felületére, amiért is „valamennyi létező pillanat kortársi szemmel áttekinthető” – mondotta Ben, s így nem nehéz egyik időből a másikba átcsúszni. Mi pedig egy ilyen Möbius-gyűrűn vagyunk mindketten, de én sehogy sem értem, miként lehetséges egy Möbius-gyűrű az időben és az időből. Ben pedig, hogy ne zavarjon össze teljesen, azt mondta, elég, ha tudom, mi megy végbe; ő ugyan azt is elmondhatná, hogyan, de semmi értelme, mert az számomra magas. Már annak is örült, hogy bár annyit megértettem, amennyiről ő úgy gondolta, hogy értem, de én még jobban örültem, hogy annyi csudadolgot megtudtam, és olyasmiket élhetek át, amikért majd ezer évig irigyelhetnek a fiúk! Azonban, sajnos, ezt csak én tudtam, mivel Ben megtiltotta, hogy beszéljek róla, és arról, hogy miként látogat meg engem. Látni szerettem volna, majd meghaltam a kíváncsiságtól, hogy milyen lehet. „Megtehetnéd, meg kellene tenned!” – rimánkodtam, de nem tudtam meggyőzni, hogy megtegye. Azt mondta, hogy hiába, és azt is mondta, hogy majd őutána valaki másnak lehet, hogy sikerülni fog, de ő csak annyit tehet, hogy felhasználva ezt az időben megcsavarintott gyűrűt, közölje velem a gondolatait. Nagyon felkavar, valahányszor arra gondolok, hogy mi is történik velem, ez a telepátia nagyon fura, mert a jövőből jön. Meg is mondtam Bennek, hogy igen büszke vagyok a szerencsémre, hogy engem választott, és nem valaki mást, például Costicát vagy éppen Vasilét, de Ben megnyugtatott, hogy nem történhetett másképpen, s én szinte ugráltam örömömben. A titkot meg kell őriznem, de azért nem könnyű, hogy ne áruljam el magam. Anyám észre is vette, hogy valami nincs rendben körülöttem, azt mondta, hogy egy idő óta nagyon bávatag vagyok, és állandóan nyugtalankodik, hogy talán valami bajom van. Máskor viszont feldühíti, ha ok nélkül féktelenkedem, mert ő azt hiszi, hogy minden ok nélkül történik. Persze, néha én is dühbe gurulok, miért nem hagy békén, vagy megsajnálom, mert látom, hogy miattam bánkódik, és néha, mikor sír, én is majdnem elbőgöm magam, és olyankor kevés híja, hogy elmondjak mindent. Csakhogy Ben, aki mindig éber, ilyenkor szigorúan rám szól, s ettől visszahőkölök. Anyám aztán letörli a

könnyeit, megkeresi apámat az irodában, mert meg szeretné győzni, hogy engem mégiscsak vigyenek el az orvoshoz, apám pedig engem próbál rávenni, hogy elmenjek. Szerencsére apám nem nagyon izgulós, nyugodtan szippant egyet a cigarettájából, némán rám pillant, figyelmesebben, mint általában szokta, aztán a dolga után lát, meg van győződve, hogy valami növekedéssel járó krízisen esem át. Így hallottam egyszer beszélni, de ez nekem nem nagyon tetszett – én általában nem nagyon szeretem a kríziseket, és ez a növekedési csak valami nagyon pocsék lehet –, de azt hiszem, hogy nekik, mármint a szüleimnek sem nagyon tetszene, ha rájönnének, hogy hallgatózni szoktam. Megemlítettem Bennek, hogy ígért valamit, amiről, úgy látszik, megfeledkezett. Elfelejtett beszélni arról a világról, amelyikben él, pedig tudhatná, mennyire érdekel. Hogy legyen mit mesélnem a fiúknak, amikor nem köt már az esküm, mert Ben nem lehet olyan kegyetlen, hogy egy életre megtiltsa… Most, hogy már inkább ismerjük egymást, és bebizonyítottam, hogy nem vagyok éppen hülye, ha megértettem, hogy mi a spilje a Möbius-gyűrűnek; szóval ideje volna, hogy szavának álljon, és elmondjon mindent. Vagy talán észre sem veszi, hogy milyen türelmetlen vagyok? Persze, azt mondta, hogy észrevette, de előbb meg kell oldania egy fontos kérdést. „Milyen nap van ma?” – kérdezte. „Július 18… de tényleg nem tudod?” – kérdeztem, mert azt hittem, hogy neki, aki a jövőben él, inkább kell tudnia, mint nekem. Ő azt válaszolta, hogy csak ellenőrizte, valóban július 18-a van-e, mert akkor már felszereltem a horgászbotomat, és megbeszéltem Vasilével a szombati horgászást. De hát honnan tudja, hogy mi a tervem? Honnan tudja, hogy szerettem volna Vasilével horgászni, ezt az utóbbi időben egyáltalán nem említettem, és a horgászbotom eszembe sem jutott, mióta Bennel beszélgetek. Csak most, hogy tőle hallom, kapott el a fene nagy vágy, hogy ott mászkáljak, ahol annyi a márna meg a paduc, és addig horgásszak, míg csak eláll a karom a sok hajigálástól, és nem látom a pallókámat, mert rám sötétedett. Vagy talán mégis erre gondoltam, anélkül hogy számot adtam volna magamnak, mikor és hol? Ben azt mondta, ha én még nem intézkedtem, holnap úgyis jön majd Vasile a javaslattal. Legkésőbb holnap, mert holnapután már szombat, és az ilyenfajta terveket, még ha hirtelen üti is össze az ember, azért mégsem hagyja az utolsó napra. És még azt is mondta, hogy holnap, ha jő Vasile, és hív, hogy menjek vele, utasítsam vissza. Ne hagyjam magam meggyőzni, akárhogy is kérlel. És akármit is ígér. Hát ez bizony nem nagyon tetszett. Miért utasítsam vissza? – gondoltam. – S ha már meg kell tennem, erősen nehéz szívvel teszem. Rég nem voltam horgászni, és most, amint arra gondolok, hogy holnap jöhet Vasile, és hívhat, nagyon nyugtalan leszek. Nem is gondoltam, hogy annyira vágyom, hogy a horgászbotommal a víz partján csavarogjak – annyira, hogy ha egy ilyen nap szépségeire gondolok, nem találom a helyem, és nem férek a bőrömbe. Ha szombatig nem változik meg az idő, levetkőzve horgászhatunk, s egyszer-egyszer beleugorhatunk a vízbe, s egy-egy isteni fürdést rendezhetünk, és délben jóllakhatnánk abból, amit otthonról hoztunk, esetleg tüzet raknánk, és megsütnénk egypár halat. Ben azonban azt mondta, hogy most ne is gondoljak ilyesmire. „Miért ne?” – kér-

deztem mérgesen. „Mert így jobb” – válaszolta, és megtagadta a további felvilágosítást, s arra kért, hogy bízzam csak rá. De végül is mire föl ez a nagy bizalom? Miért hallgatnék rá? „Mert most így jobb!” – makacskodott Ben, és amikor megkérdeztem, hogy utóvégre is az ő számára mi a jelentősége annak, hogy megyek-e vagy sem horgászni, másról kezdett beszélni, de előbb megemlítette, hogy amit kér, nem olyan nagy áldozat, és mindenesetre az ő gondja, hogy ne legyen hiábavaló. „Szombaton este – mondja Ben –, szombaton vagy vasárnap mindent elmondok, amire kíváncsi vagy, ami csak érdekel a jövőt illetően. Ha úgy gondolod, hogy megéri…” Azt hiszem, meg. Mióta várom ezt a pillanatot! Lehet, hogy Vasile nem is jön holnap. Mindenesetre én nem fogom keresni, és nem is hívom. Lehet, hogy másnapra halasztja a horgászást, s úgy tarthatom meg az ígéretemet, hogy nem kell sajnálnom semmit. Hátha Ben tévedett, és Vasile errefelé sem jön… Egyre kíváncsibb vagyok, még jó, hogy holnapig és szombatig már nem kell olyan sokat várni. Szombaton nem voltam horgászni, és Vasile megharagudott rám, és elment egyedül, miután többször is lehülyézett, és azt mondta, hogy most már látja, mennyit ér a barátságom, és hogy soha többet nem számít rám. Megharagudott, de haragudtunk mi már egymásra máskor is, aztán elmúlt, s mi barátok maradtunk. Megmutogatta a horgait, s már-már kötélnek álltam. Vagy hét új horga volt, mindenféle nagyságú, még egy tripla is egy fényes villantóhoz kötve. Majd megszakadt a szívem, ha arra gondoltam, hogy miről mondtam le, de tudtam, hogy Ben kész a közbelépésre, hogy menten szemrehányást tegyen, ha érzi, hogy tétovázok. „Megígérted!” – emlékeztetett. – „Hadd, hogy menjen egyedül!” Amikor úgy éreztem, hogy parancsolgat, nagyon szerettem volna, hogy történjék valami ezzel a Möbius-gyűrűvel, és hogy megtörjön ez a vacak láthatatlansága. Azt hiszem, ha megszabadulhattam volna Ben jelenlététől, összeszedhettem volna a gondolataimat, és Vasilével egy igen jó tervet főzhettünk volna ki. Csakhogy Vasile hamar pipás lett, és lehülyézett, úgyhogy egyszeriben engem is felhúzott, én meg őt még jobban, végül is megígértem, ha el nem tűnik, megrakom. Szombaton egész nap bántam, hogy nem mentem horgászni, nemigen volt kedvem semmihez, még ahhoz sem, hogy legalább Bennel társalogjak, pedig ő többször is megpróbált kapcsolatot teremteni velem, hogy meséljen az ő világáról. De megértette, hogy hiába is beszélne, és békén hagyott, bár a jelenlétét állandóan éreztem, mintha lesben állt volna. Dühös voltam rá, mert arra gondoltam, hogy milyen erőszakos alak, hogy engem otthon tartott. Miért parancsolgat nekem? Miért rontja el az egész napomat? Nem is értem, miért hallgattam rá, mintha biz' félnék tőle. Ki ő, minek hiszi magát? Mit tehet ő ellenem? Inkább kellett volna hagyjam, hogy beszéljen, amit akar, én pedig csináltam volna, ami jólesik. Valahányszor kiléptem a házból, s a felhőtlen tiszta égre néztem, a köveket hevítő forrón sütő napba (hát még hogy anyám, mivel úgy látta, hogy lopom a napot, odatett szőnyeget porolni!), én csak arra gondoltam, hogy hagyok a fenébe minden dolgot, ígéretet. Bent és Möbiust, és kifutok a folyóhoz, ahol esetleg megtalálom Vasilét, s ha elmúlt már a haragja, talán megengedi, hogy én is horgásszam a villantójával.

Nem volt merszem elmenni, de nem is voltam semmire se használható egész nap. Estefelé jött a Vasile anyja, és kereste a fiát nálunk, hogy hazafelé jövet nem tért-e be hozzánk, s aztán nálunk felejtkezett. Nagyon aggódott, s a jobb szemével nevetségesen bandzsított, úgyhogy mindegyre elfordítottam róla a tekintetemet, pedig így azt hihette, hogy rejtegetek előtte valamit. De inkább higgye, hogy rejtegetek valamit, mint hogy ne tudjak magamon uralkodni, s végül is szemberöhögjem, mikor pedig komoly dolgokkal van elfoglalva. Mind csak kérdezte, hogy nem tudok-e valamit Vasiléről, tegnap nem egyeztünk-e meg valamiben, s milyen helyen szoktunk horgászni. Az aggodalom mind nevetségesebbé tette, és azt mondta, hogy Vasile még sohasem volt oda ilyen sokáig, s hátha valami baja esett. Én az örökös aggodalmaskodásaira gondoltam, amelyek Vasilét is fel szokták paprikázni, s olyankor szokta azt mondani, hogy „az ellenség lefigyel…” satöbbi. Már láttam is Vasilét, amint egy nagy zacskó hallal hazajön, és dühösen földhöz vágja a horgászbotját, mikor megtudja, hogy az anyja milyen kétségbeesetten kereste a szomszédoknál. Csak hétfőn délután húzták ki a folyóból, és én egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy vele történt meg, és nem valaki mással. Hogy éppen vele ilyesmi megeshetett… Otthon mind csak azt mondogattam, hogy nem igaz, és anyám szánakozva nézett rám. A szemeimmel akartam meggyőződni, de anyám nem engedte, azt mondta, hogy úgysem állok jól az idegeimmel, és ott csak éppen rám nincs szükség. Lehet, hogy azért esett olyan nehezemre, hogy sírjak, mert nem láttam Vasilét vízbe fúltan, és abszurdnak tűnt, hogy sirassam őt. Mégis nagyon megrettentem, nem találtam a helyem, és hosszú ideig nem tettem mást, csak azt hajtogattam, hogy nem igaz, amit hallottam. Lehet, hogy csak valami tréfa, valami olyan tréfa, amit Vasile eszelt ki. Majd meglátjátok! – gondoltam. Majd meglátjátok, hogy csak tréfa… „Most már érted?” – kérdezte valaki váratlanul, s először még azt hittem, hogy anyám szólt. Aztán rájöttem, hogy ismét a néma hang, amelyet csak én hallok, és nem származhat mástól, csak Bentől. És akkor már megbizonyosodtam, hogy Vasile valóban halott, és mielőtt belém sajdult volna, szinte akaratlanul valami olyanra gondoltam, amitől megborzadtam: „Te tudtad! Előre tudtad!” – arra döbbentem, hogy hangosan beszélek, és csodálkozom azon, amire rájöttem. Ő, Ben, tudta, hogy mi fog történni, az nem lehet, hogy ne tudta volna, hiszen ő maga mondta, hogy ő visszafelé néz a jövőből. Ami most történt, az az ő számára már réges-régen megtörtént; nem lehet, hogy ne tudta volna! Egyszeriben éreztem, hogy meggyűlöltem, pedig azt állította, hogy megmentette az életemet – azt mondta, hogy rendes körülmények között két fiút kellett volna kihúzni a folyóból, s nem egyet, s találjam ki, vajon ki lenne a másik. „Tudtad, te tudtad, és nem mondtad, miért nem mondtad meg?” – hajtogattam, mert hittem, hogy figyelmeztethettem volna Vasilét, és most ő is élhetne, bizony élne, ha Ben elárulja, hogy mi van készülőben. Mert ezt módjában lett volna megtenni! Csakhogy éppen azért nem tette, nehogy figyelmeztessem Vasilét, inkább hagyjam elmenni egyedül és meghalni egyedül ott, ahol ketten is meghalhattunk volna. Ezért gyűlöltem meg Bent, és gyűlölöm azóta is, nem érdekel, hogy mi mindent mond, hogy ha Vasile nem hal meg, most minden úgy volna, mint azelőtt. Valami változásról is beszél, hogy nekem azért kell élnem, hogy valahol valami változás álljon be, ott náluk, és hogy neki

egyáltalán nem felelne meg, hogy most elveszítsen, vagy hogy néhány év múlva egy autó elgázoljon. Egyáltalán nem értem: mi köze volna ennek Vasiléhez? És még azt is mondta, hogy hiába dühöngök és rugdosom a falat, inkább örülnék, hogy élek, és hogy az életem számít neki valamit, hogy jelentősége van, bár én nem tudhatom, hogy mi, elég, ha tudom, hogy attól függ valaki másnak a megmentése, majd később. És ezzel valami változás áll majd be! Hogy én csak egy hosszú játszma egyetlen figurája vagyok; fogalmam sincs, miféle játszmáról beszél. És hogy ő sem valami főszereplő, de azért csak most foglalhatja el az őt megillető helyet abban a világban, ahol másvalakik is mások lennének, ha én is együtt halok meg Vasilével. De ők akkor is mások lennének, ha Vasile életben maradt volna; nem értem, hogy s mint van, de érzem, hogy beleszédülök. Ben azt mondja, hogy ő majd elmagyarázza a dolgokat, csak azért, hogy megértsem, milyen komplikált a világ, és hogy őnekik, mármint neki és a többieknek, komoly okuk volt, hogy megőrizzenek engem a haláltól. Arra is figyelmeztet, hogy én most egy játékon kívüli paraszt vagyok, és ha tudok sakkozni, megérthetem, hogy a lépés helyett, amit most kellett volna tennem, majd egy jobb húzást csinálnak velem. Bezzeg Vasile számára nem létezett más lépés, amely az ő helyzetükön ne rontott volna, és üvölteni szeretnék, mikor csak úgy magam elé képzelem, hogy Vasile felfúvódott tetem a víz fenekén. De lehet, hogy Ben ezt már nem hallja, vagy nem is érdekli őt, úgy érzem, nagyon elégedett, azt mondja, hogy sikerült egy remek terve, és ezért örömet akar szerezni nekem is, megajándékoz valamivel, amit már régen megérdemeltem azzal, hogy bár nem tudtam, mi végre, mégis segítettem neki. Ő is meg akarja tartani a szavát, be akarja váltani, amit ígért, elmondja, milyen az ő világa; főleg, hogy milyen lesz ezután, mióta ő is az őt megillető helyre került a játszmában. És jó, ha tudom, hogy nagy tisztesség ért, és nagy előnyhöz juttat, még mielőtt az időszalag helyrecsavarodna, és a két vége ismét úgy csatlakozna egymáshoz, mint a rendes gyűrűknél, s újra két felülete lesz, amely már nem közlekedhet egymással. „Hagyj békét! Vigyen el az ördög!” – kiáltottam rá, mert arra gondoltam, hogy előre tudta a Vasile sorsát, és megmondhatta volna, hogy figyelmeztessem őt, de nem tette, rá se rántott, és azt hiszem, hogy velem sem törődött volna, senkivel sem, ha nekem, anélkül hogy tudtam vagy akartam volna, nem lenne szerepem az ő terveiben. Anyám megint sopánkodik: „Mit kezdjünk ezzel a gyermekkel?!” DÁNÉ TIBOR FORDÍTÁSA

A titokzatos növények FAZEKAS LÁSZLÓ A science fiction írók képzelőereje nemegyszer különleges, emberi vagy már-már emberfeletti képességekkel és tulajdonságokkal ruházza fel távoli bolygók, ma még ismeretlen világok növényi élővilágát. Van pl. Van Vogtnak egy elbeszélése, melyben a bolygót borító hatalmas erdő felveszi a küzdelmet a birodalmába behatoló idegen űrhajók ellen. „A távoli nap tiszta fényében mélyet lélegzett, s felélénkült az erdő – üt meg mindjárt első mondatával különös hangot az író. – Észlelte a hajót, amely a felső légrétegek könnyű páráját átszelve lefelé tartott. De az idegen dolog iránt automatikusan fellépő ellenérzéséhez nem társult mindjárt a veszély érzete… Az erdő az idők kezdete óta védelmezte a földet valami homályosan érzett veszedelemtől. Most fokról fokra kezdett visszaemlékezni arra, hogy mi is ez a veszély. Az ilyen hajók hozzák, mint ami most száll le az égből…” Különös erdő ez: észleli a hajót, ellenérzést érez, majd veszélyt, és visszaemlékezik arra, hogy mi is ez a veszély. Valóban képes erre az erdő, a növény? Természetesen nem, de azért ha odafigyelünk a természettudományok eredményeire, sok különös, szinte hihetetlennek tűnő dolgot tudhatunk meg a növényekről. Néha már-már úgy érezhetjük, nem is járunk olyan messze a science fiction teremtette különös és ismeretlen, távoli világok növényzetétől. • Az itt következő gondolatok anyagát Helmut Häfling: Dem Kosmos auf der Spur c. kötetéből vettük „Olyan érzékeny, mint egy mimóza”.- szokták mondani arra az emberre, aki a legapróbb megjegyzésre is rendkívül érzékenyen reagál. De vajon miért éppen a mimózához hasonlítjuk az ilyen embert? Természetesen mert a mimóza rendkívül érzékenyen reagál mindenféle külső hatásra. Ha megcsípjük, megégetjük vagy megcsonkítjuk a mimózát, leveleit pillanatok alatt összezárja, és mintegy 10-15 percig marad ebben a helyzetben. Látjuk, észleljük a külső behatás nyomán keletkező folyamatokat, de nem tudjuk, mi játszódik le a növényben. Vajon vannak-e a mimózának idegei és agya, mint az embernek és az állatnak? Valóban érzi a fájdalmat? Természetesen: nem. A külső hatások csupán a sejtmembránok elektromos tulajdonságait befolyásolják, s így megváltozik az áteresztő képességük. A mimózának nincsen sem idegrendszere, sem agya, de a külső hatások keltette érzeteket mégis vezetni képes, s ez a képessége a mi idegrendszerünk előfutára. Az éternarkózis pl. éppen úgy hat a mimózára, mint az állatra vagy az emberre. Általában véve elmondhatjuk, hogy a növények sokkal összetettebb lények, mint ahogy ez a köztudatban elterjedt, és ha az ember úgy gondolja, hogy ő „a teremtés koronája”, mert uralkodik az állat- és növényvilágon, úgy ezt csak akkor teheti, ha elfe-

lejtkezik arról, hogy valójában alá van vetve a növényi létnek. Hogy értjük ezt? Növények nélkül nem volna élet a Földön, ők tették lehetővé évmilliárdokkal ezelőtt a fotoszintézis kialakítása révén, hogy az oxigéntől függő állatvilág és az ember kifejlődhessék. A levelek hátsó oldalán millió szájacska nyeli el a szén-dioxidot, és leheli ki az oxigént, amely nélkül nem tudnánk lélegezni, és megfulladnánk. Növények nélkül nem volna mit ennünk, mert még ha csak hússal akarnánk is táplálkozni, olyan állatokat fogyasztanánk, amelyek növényi táplálékon nőttek fel, vagy más állatokat ettek meg, melyek növényevők. A gabonafélék, a gumósok, a főzelékek, a gyümölcsök, az italok, a gyógyszerek mind-mind növényi eredetűek. A fotoszintézis hozza létre a cukrot, amely átalakul keményítővé, zsírrá, olajjá, viasszá és cellulózzá. Cellulóz nélkül nem volna fánk, és nem tudnánk építkezni, szobáinkat bebútorozni, nem volna ruhánk sem stb. írni és könyveket nyomtatni sem tudnánk, mert nem volna papírunk sem. A fotoszintézis a növények kizárólagos kincse, tulajdona, csak ők képesek arra, hogy a napsugár segítségével a legegyszerűbb szervetlen anyagokból, amilyen pl. a víz, a széndioxid és a nitrogén, felépítsék testüket. Az állatok és az ember nem képes erre, és ebből a szempontból primitívebbek a legegyszerűbb algáknál is. Mi történik a növényekkel, ha éheznek, vagyis ha elvonjuk tőlük a fényt és a nedvességet? Elpusztulnak. Elpusztulnak, anélkül hogy egymás ellen fordulnának, hogy egymás elpusztításával és felfalásával igyekeznének megmenteni életüket. Mit tesznek ellenben ilyen helyzetben az állatok vagy az ember? Az éhség agresszivitást vált ki az állatokból és az emberből, egymás ellen fordulnak, megölik és felfalják egymást. Ha képesek lennénk mi is a fotoszintézis csodájára, bizonyára éppen olyan békések és ártatlanok lennénk, mint a növények, de valószínűleg másként alakult volna az állatvilág evolúciója, és az ember sem azon a gazdasági, társadalmi, tudományos fejlődésen ment volna keresztül, melyet történelme elénk állít. A fotoszintézis kétségkívül a növényvilág legnagyobb és legjelentősebb csodája, van azonban ezen kívül is néhány olyan növényi sajátság, amelyről el szoktunk felejtkezni. Mindjárt itt van az a közhiedelem, hogy a növény helyhez kötött, s így nem tud mozogni. Először Darwin mutatott rá arra, hogy a növények is mozognak, Raoul Francé, a nagy huszadik századi bécsi biológus mutatta ki egyértelműen, hogy a növények éppen olyan könnyen, szabadon és kecsesen mozognak, mint a legügyesebb állatok vagy az ember. Mivel azonban ezek a mozgások sokkal lassabban mennek végbe, nem vesszük észre, és nem is vagyunk hajlandók mozgásnak tekinteni őket. A növények – mint ezt már többek között Goethe is észrevette – ugyanazon időben, egyszerre egymással ellentétes irányban is képesek nőni: gyökereikkel lefelé, a földbe; hajtásaikkal és ágaikkal felfelé, a levegőbe. A növés, növekedés mozgást jelent, hiszen a mozgás nem feltétlenül előrehaladás. Létezik helyhez kötött mozgás is, mint a növényeknél, mert ez a mozgás a külső hatásokra reagál, azok szerint más és más. Elég, ha itt csupán a kúszónövényekre gondolunk! De vannak olyan növények is, melyek a nap járása szerint mozognak, feléje fordítják leveleiket vagy virágjaikat. Hogy a gyökerek szinte „ésszerű” mozgásáról ne is beszéljünk: pl. ha a föld száraz, a gyökerek nedve-

sebb rétegeket „keresnek”, s közben áthatolnak sziklán és betonon, szétrepesztve azt. Mozgás persze az is, amikor a növények magjaikat szétküldik a világ minden égtája felé, így gondoskodva arról, hogy utódaik ne szaporodjanak túl egy helyen, hanem távoli területeket is meghódíthassanak. Az egysejtű növények mikroszkopikusan kicsinyek, de képességeik óriásiak. Az egysejtű algák pl. egyedül, magukra hagyva is megélnek, minden egyes alga tud úszni, táplálkozni és osztódással szaporodni. De össze is tudnak állni ezek az algák egy rendezett csoportba, afféle célközösséget alkotva, s ebben minden egyes algának, sejtnek megvan a maga sajátos feladata. Minden egyes alga ugyanis csak képességeinek egyikét gyakorolja, aszerint hogy a gömb alakú közösség mely pontján foglal helyet. Az egyes algasejtből, mely egy önálló egyed volt, így kialakult az első több sejtű egyed az élet történetében. Ezt a többsejtűt Volvoxnak hívják. A Volvoxnál a mozgást a gömb külső felületén elhelyezkedő sejtek szolgálják, ezek úgy viselkednek, mint a hajó evezősei. Azok a sejtek, melyek az úszás irányában fekszenek, fényreceptorokat fejlesztenek ki. A szaporodás a belül elhelyezkedő sejtek feladata. A sejteknek ez a munkamegosztása, specializálódása rendkívül jelentős lépés volt az élet fejlődésében, kibontakozásában. Az, amit a Volvox elsőként kialakított, szinte általánossá vált az életben, fel egészen a magasabb rendű állatokig és az emberig. Csontok és inak, bőr és szőrzet, szív és máj, mirigyek és idegek, ezek mind-mind olyan sejtekből állnak, melyeknek saját, különleges feladatuk van. Összefoglalva tehát: a fotoszintézis, a mozgás és az érzékelés, a Volvox sejtközössége, mindezek igazán nem azt támasztják alá, hogy a növények a legalávetettebbek a természetben, sokkal inkább azt, hogy ők az élők világának titkos és titokzatos uralkodói. Nem csoda hát, ha a science fiction írók érdeklődését is fölkeltik.

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER AZ ÜZENET Noah, az Elnök titkára fáradt volt. Halálosan fáradt. Egy egész kontinenst kormányozni egy olyan teljhatalmú diktátor helyett, aki száztizenhét éves, akinek minden lehetséges szervét valamilyen protézis pótolja, s aki egyszerre szenilis és infantilis – nos, ez még egy egészséges fiatalembert is kimerített volna. De Noah ötvenkét éves, kopasz, fakó arcbőrű hivatalnok volt, immár húsz éve az Elnök személyi titkára és legfőbb tanácsadója. Húsz éve nem volt szabadságon, húsz éve nem tette ki a lábát Napvárosból, ebből az unalmas mintatelepülésből, ahol minden napenergiával üzemelt, és az ezer méter magasan húzódó kupola alatt örök tavaszt tartottak fent a multirobotok. Noah undorodva bámult ki a jelképes ablakon, melynek üvege sem volt, mivel semmit sem kellett kirekeszteni vagy megvédeni. Édeni tájat látott, zöld tisztásokat, ligeteket, szökőkutakat, virágágyásokat, de nagyon is jól tudta, mi van az Éden alatt. Húsz éve nem volt odalent, de egyetlen gombnyomásra bepillanthatott a lent tekergő labirintus bármelyik szintjének bármely folyosójára. De már régen nem nyomkodott semmiféle gombot: nem volt kíváncsi. Tudta, mi van odalent, s éppen eléggé aggasztotta is ahhoz, hogy ne kívánja látni. Csak Noah és néhány beavatott tudta, hogy a felszín békéje is nagy fáradsággal fenntartott álbéke, rejtett vezetékek, kígyózó csövek, adagoló- és megfigyelőberendezések és a valódinál sokkal megbízhatóbb műanyagok diadala, s csak ő volt a megmondhatója, mennyi energiába került annak a gigászi klímaberendezésnek az üzemeltetése, mely az elnöki rezidencia köré örök tavaszt varázsolt. Noah minden lényeges dolgot tudott, nem voltak illúziói. Illúziók nélkül pedig nagyon nehéz élni. Az Elnököt valamikor régen egyébként Peter Listernek hívták, és a nagy elnökválasztó sorsjátékon nyerte az elnöki tisztet. Hosszú történet ez, mert fél évszázaddal korábban történt, hogy Észak- és Dél-Amerika népessége úgy határozott, konföderációban egyesül, és a tökéletesen pártatlan, demokratikus döntést számítógépes sorshúzás keretében hozzák meg, ki lesz az új elnök. Ötszázhatvanmillió húsz éven felüli férfi és nő közül esett a számítógép gondosan előkészített, véletlenszerű választása Peter Listerre, egy ötvenhét éves, büntetett előéletű üzletemberre. (Peter Lister huszonhét éves korában ittas állapotban elütött egy egész családot, az apa és a gyermekek azonnal meghaltak; tizenegy évet kapott, ebből hat évet és két hónapot töltött börtönben.) Noah pontos, lelkiismeretes ember volt, és kemény munkával küzdötte fel magát Peter Lister mellé. Őt nem a számítógép választotta, hanem Peter Lister. Vagyis az Elnök, aki kétéves hivatalos elnökösödés után úgy döntött, nincs szükség többé a demokráciára. „A demokrácia marhaság!” – üvöltötte az Elnök körülbelül egymilliárd faltól falig tévén, és magában mindenki igazat adott neki. Lister mértéktelenül felduzzasztottá a katonaság és rendőrség létszámát, s így formailag felszámolta a munkanélküliséget. Aztán a föld alatti telepekre száműzte az ösz-

szes termelőüzemet, majd a melléjük robbantott üregekben hatalmas lakótelepeket épített a munkások számára. A föld felszínén csak az adminisztrációval és a mezőgazdasággal foglalkozó emberek maradtak, de a legkisebb engedetlenség büntetése is életfogytiglani száműzetés volt – a föld alá. A becslések szerint több mint hatszázmillió felnőtt és gyermek élt már a felszín alatt, s csak Noah volt a megmondhatója, milyen nehéz volt lent tartani őket. Az egykori transz-amerikai mélyvasút valamennyi felszíni kijáratát aláaknázták, és nagy erőkkel őriztették, s egy idő után a lentiek is ugyanígy cselekedtek, mintha valamennyien – idefent és odalent – olvasták volna H. G. Wells rémálmát a jövőbeli társadalomról, az eloikról és morlockokról. Csakhogy itt az egymásrautaltság nem volt egyoldalú – a lentiek gépeket adtak, a fentiek energiát, élelmet és vizet. Mert a felszínen élő kisebbség sem dúskált a szabad térben: minden lehetséges szabad felületet napelemek borítottak, amelyek a kontinens energiaszükségletének kilencvenöt százalékát biztosították. És ez, akármint is nézzük, ugyancsak Peter Lister érdeme volt. Mielőtt még szenilis vénember lett volna, véghezvitte a lehetetlent: a maga módján mindenről és mindenkiről gondoskodott. Noah, akárcsak a többi ember, egyszerre gyűlölte és csodálta az Elnököt, akinek elévülhetetlen bűnei és érdemei voltak. Most, mint már annyiszor, Noah aláírta az Elnök helyett azt az okmányt, amit elvileg csak az Elnök írhatott volna alá. De ez már rutinszerű eljárás volt az utóbbi két évtizedben. Noah felhatalmazást kapott erre az Elnöktől, akit már csak terráriumának kígyói, békái, gyíkjai érdekeltek. Noah bal kezének mutatóujjába az Elnök személyes elektronikus kódjelét építették bele. Noah jobb kezének mutatóujját is sok számítógép, robot és automatikus riasztóberendezés tisztelte. De bal mutatóujját valamennyi. Most Noah-nak le kellett mennie, nem bízhatta másra. Rejtélyes üzenetet kapott Cyriltől, egykori és talán egyetlen barátjától. Cyril segítséget kért, és – bár érzelmek dolgában kiszikkadt régen – Noah erkölcsi érzéke nyomokban még működött. Megmenteni egy nálunk kiválóbb ember életét, megmutatni csaknem korlátlan hatalmunkat – nos, ez nagyon csábító volt. S mellesleg emberbaráti könyörületet tanúsítani egy jónevű tudós iránt, aki történetesen a barátunk volt – ez a lehetőség pírt varázsolt Noah beesett arcára. Cyril Rosenthal valamikor első lett a felszín összes iskolájának tanulmányi versenyén, s Noah orra elől vitte el a pályadíjat. Lehet-e gyönyörűbb bosszú, mint az, hogy most nagylelkűen megmenti egykori vetélytársa életét? Noah mindenki másnál jobban tudta, hogy a törékeny egyensúly a felszín és a mély erői között csak addig tart, amíg az Elnök él, és másodnaponként megjelenik a videofalakon, mint az állandóság szimbóluma. Az emberek gyűlölték, de megszokták, és bizonyos mértékig büszkék is voltak rá, ahogyan általában egy hosszú életű diktátort gyűlölnek és tisztelnek. Noah hosszú évek óta nem hagyta el Napvárost, s bár sosem kellett engedélyt kérnie az Elnöktől ahhoz, hogy elhagyja a várost, most mégis szükségét érezte annak, hogy hollétéről tájékoztassa Listert. Mindössze néhány óráról volt szó, de mégiscsak odalent, és Noah meg volt győződve róla, tudta, hogy pótolhatatlan. Mert Peter Lister volt az Elnök, de Noah volt az egész kormány, egy személyben.

Lister szekuritüvegből épült kastélya Napváros mesterséges hegyének ormán terült el: a felszíniek láthatták Elnöküket az éjjel és nappal minden pillanatában, a legintimebb tevékenységek közepette is. Persze csak a kiváltságosok láthatták őt, s ugyan kinek lenne kedve ahhoz, hogy egy aggastyán lassú mozgását figyelje… Peter Lister kísértetiesen hasonlítani kezdett szeretett hüllőihez, s egész üvegpalotája nagy terrénumhoz vált hasonlóvá. Noah az érzékelőhöz nyomta bal mutatóujját, s a páncélüveg nesztelenül szétnyílt előtte. Orrát megcsapta az a szag, melyet a meleg, selymes rothadás szagának nevezett magában. Azonnal verítékezni kezdett, s igyekezett másra gondolni, hogy a rátörő hányingert elnyomja. Pedig alapjában véve sokat köszönhetett Peter Listernek. Az életét kivéve majdnem mindent. Lister csak tekintetével üdvözölte Noah-t, majd figyelmét ismét kedvenc kígyójára összpontosította, amely Listeréhez hasonló üveges tekintettel méregette a robotkar által benyújtott eleven, vergődő galambot. A vastag üvegfal elnyelte a neszeket, Noah mégis mintha pikkelyek zörgését hallotta volna. Elfordult, s ebben a helyzetben is maradt, míg az Elnök meg nem szólította: – Nos? Eljöttél megnézni, élek-e még? Utánam úgyis te leszel az Elnök. Mindenki tudja. Itt soha többé nem lesz szabad választás. Az első nemzedék még berzenkedik, a második már azt sem tudja, miről van szó. Nekik is jobb így. Minek a sok felesleges beszéd? – Valóban, minek… – mormogta Noah. – Mit akarsz? Nemsokára videoadásom lesz, hiszen tudod. Fel kell rá készülnöm. – Lemegyek. Van egy kis elintéznivalóm… – Menj csak, Noah. De vigyázz! Azok ott nem szeretnek bennünket. Lister levette tekintetét Noah-ról, a látogatásnak ezzel vége szakadt. A titkár mereven meghajolt, és elindult kifelé. A vastag páncélüvegek szisszenve csapódtak be utána. Beült az expresszjárda egyik ülésébe, s megnyomta a gombot, mely a transzamerikai mélyvasút legközelebbi lejáratát jelölte. Az expresszjárda meglódult, egyenletesen gyorsulni kezdett. Noah hátradőlt, s csaknem ugyanazt a kellemes izgalmat érezte, amit kamaszkorában tapasztalt, amikor az expresszjárda még újdonság volt Napvárosban. A járda kifutott a várost borító láthatatlan kupola alól, s most a napelemek végtelen mezője mellett suhant, melyek az energia nagy részét lefelé továbbították. Embert csak elvétve lehetett látni, csupán néhány napelemőr sétálgatott a lézerágyúval ellátott őrtornyok mellvédje mögött. A napelemek őrzése inkább hagyomány volt, mint szükségszerűség: az utóbbi évtizedekben már egyáltalán nem akarta senki sem összetörni a napelemeket, amióta az agrotechnikusok millióiból ezrek lettek csupán, a többieket pedig leküldték a felszín alá, új szakmát tanulni. Az expresszjárda most ismét láthatatlan bura alatt suhant, s megállt a mélyvasút egyik állomása előtt. Halotti csend és geometriai rend fogadta Noah-t, aki valaha nyüzsgő tömegeket látott itt, tolakodó és lökdösődő embereket, kiáltozó árusokat, s mindazt, ami még a Pénz Korában színesítette s egyúttal nehezítette is az életet. Ám az Elnök egyszerűen betiltotta a pénz használatát, s megtiltott bármiféle cserét is az

egyének között. A számítógépek pontosan tudták az állampolgárok valamennyi lényeges adatát, számon tartották életkorukat, nemüket, testsúlyukat, testméreteiket, és minden szükségletüket kielégítették, az állam lehetőségei szerint. A fejadagokat a termeléshez igazították, és mindenki annyit és olyat kapott, amilyet munkája és állapota szerint igényelt és megérdemelt. Az ellenőrzés gyorsan ment: Noah csak jobb mutatóujjának „varázserejét” vette igénybe, mert nem akart indokolatlan feltűnést kelteni az Elnök lenyomatával. A robotellenőrök merev műanyag arcán semmiféle érzelem nem mutatkozott, a 2011-es genfi határozat még mindig érvényben volt, s halálbüntetés terhe mellett tilos volt olyan robotokat előállítani, melyek megtévesztő módon hasonlítottak az emberre. A robotgyárak ezt a törvényt úgy játszották ki, hogy antropomorf bábuikat a miniszterek, rendőrök ós vámtisztviselők merev, fontoskodó arckifejezésével ruházták fel, kivéve, ha éppen rendőr- és vámtisztviselő-robotokra érkezett megrendelés. (Miniszterekre Peter Lister elnöksége alatt nem volt szükség, s csak a műveltebb egyének, mint például Noah, ismerték a szó eredeti jelentését.) Egy expresszlift Noah-t azonnal a mélyállomásra röpítette, ám itt kellemetlen meglepetés érte az Elnök titkárát: csaknem másfél órát kellett várakoznia, míg egy szerelvény végre megállt, és sziszegve kinyitotta ajtóit. Mindössze néhány zöld ruhás lenti ült a szerelvényen, s megdöbbenésüket nem is palástolva mutogattak a titkárra, aki a fentiek fehér ruháját viselte. Kíváncsiskodásuk kellemetlen volt ugyan, de nem ellenségek inkább primitív. Noah úgy tett, mintha a mélyállomások feliratait fürkészné, amelyek mellett a szerelvény lassított, de sem felszálló, sem leszálló nem lévén, továbbsuhant. Cyril Rosenthal valahol az egykori Mexikó állam területe alatt élt, a föld alatti települések egyszerűsített diagrammái nem tükrözték a pontos távolságokat és léptéket, de ez Noah-t nem is érdekelte. Most mégis meglepte, hogy egy-egy mélyállomáson túl néhány pillanatra valóságos tájak bukkantak elő, olyan hatalmas térségek képzetét keltve, melyek feltételezték az elképzelhetetlen mértékű földmunkát. Nemcsak házak, de egész lakótelepek villantak fel, és föld alatti erdők, melyek a természeteshez igen közeli megvilágításban egészen idillinek tetszettek. Noah megérkezett, s a mélyállomáson merev arcú, egyenruhás robotok érdeklődtek udvarias fahangon úticélja felől. Noah megnevezte Cyril Rosenthalt, a robotok bólintottak, s odaintettek egy automata taxit, amely nem indult meg Noah mutatóujjának lenyomatára, csak a titkárt kísérő robotok hangjára. Noah, akinek két mutatóujja a felszínen a korlátlan hatalom jelzéseit rejtette, most kissé megdöbbent. De szorongása elmúlt, amikor Cyril jól ismert alakja felbukkant az alagút végén. Cyril szótlanul megölelte egykori barátját, s Noah, aki már elszokott az ilyen érintkezési formáktól, kisvártatva viszonozta a baráti ölelést. – Bajban vagy? Eljöttem, hogy segítsek neked… ha tudok. Cyril mosolygott. – Köszönöm. Bajban vagyok, de nem veszélyben. Azért üzentem, mert mutatni akartam neked valamit… valami fontosat. És tudod, hogy mi nem mehetünk fel… soha.

Noah arcán csalódottság és gyanakvás látszott. Csalódott volt, hogy nem törleszthet valamit Rosenthallal szemben: füstbe ment a terv, amely szerint a mindenható titkár kiszabadítja egykori barátját, nagylelkűen megmenti életét. Nem, Rosenthal szemlátomást jó egészségnek örvendett. Es gyanakodni kezdett, vajon miféle aljas cselszövény áldozata lett, amellyel eltávolították az Elnök mellől. Beléhasított a felismerés, hogy Rosenthal megint lépéselőnyben van. És mi az, hogy nem jöhet fel? Napvárosban valóban nem nagyon fordultak meg a lentiek az utóbbi években, de senki sem tiltotta meg nekik, hogy feljöjjenek, ha akarnak. Persze nem tömegesen… Közben kiértek a mélyállomásról, s újabb, még rozogább automata kocsiba ültek, mely már a szabad ég alatt közlekedett. Megtévesztőén úgy festett minden, mint odafent. A szórt fény tökéletesen utánozta a szelíd tavaszi napfényt. – Szóval erre kell nektek az a sok energia – jegyezte meg Noah szárazon. Cyril Rosenthal mosolygott. – Erre is. Meg sok minden másra. Ti odafent azt hiszitek, mi idelent iszonyú üregekben tengetjük életünket… bár kezdetben csakugyan nagyon nehéz volt. De ti odafent… de mindegy. Nem ezért hívtalak. Azt szeretném, ha ellenőriznéd a kutatásaimat. Olyasmire bukkantam, amit nem tudok magamban tartani. Tudod, évekkel ezelőtt a kezembe került egy Icarus című ősi folyóirat videokópiája, és beleolvastam egy cikkbe, amelyet két japán tudós, Hiromitsu Yokoo és Tairo Oshima írt. Egy bizonyos bakteriofágról van szó… Noah elfintorodott. Ebben a pillanatban merült fel benne a lehetőség, hogy a barátja őrült. Miért is ne? Ilyen hosszú idő a felszín alatt… – Bakteriofág? – kérdezte óvatosan. – Hiszen te matematikával foglalkoztál korábban, amikor… – Ez is matematika. Minden matematika – mondta Cyril Rosenthal türelmetlenül. – Várj, mindjárt ott vagyunk. Megérkeztünk. Ez az én laboratóriumom – mutatott egy alacsony épületre, amely azonban odabent lefelé tágult, s egy szédítően mély mozgólépcsősor vezetett gyomrába. Beléptek Cyril szobájába, amelynek vastag üvegfalai a mély tengerre nyíltak. Noah irigy ámulattal nézett körül. Cyril büszkén mutatott a tenger messze bevilágított térségére. – Rosszul osztoztatok, amikor a felszínt választottátok. A Főid kétharmada teljesen a miénk… Nos, foglalj helyet. Mindjárt hozatok neked ételt-italt. Addig is… itt a dokumentáció. Az a két japán adta az ötletet. Arra gondoltak, milyen módon üzenhetnének legvalószínűbb és legbiztonságosabb módon a földönkívüli értelmes lények. Nos, nem fényjelekkel, nem elektromágneses sugárzással, hanem… saját magunk által. – Hogyan? – Saját magunk által. Azzal a kóddal és abban a kódban, amely egész életünket meghatározza. A génstruktúrák, a DNS-kombinációk desifrirozható mintákat adnak. S ez olyan gyönyörűen bonyolult és tökéletes nyelv, hogy azt is biztosítja, hogy az értelmes lények üzenetét csakis hozzájuk már hasonló értelmes lények fejthessék meg. Tizenöt évem ment erre rá… a genetika és az információelmélet összefüggéseinek matematizálására. Számítógépbe tápláltam az összes eddig feltárt génstruktúrát… de

nem szaporítom a szót. Nézd meg te magad. Talán még nem felejtetted el, amit együtt tanultunk… Noah összerezzent a gúnyos megjegyzés hallatán, és valami megsemmisítő visszavágáson törte a fejét, de amint beleolvasott az anyagba, megfeledkezett a sértésről. Váratlanul olyan érzés kerítette hatalmába, mint kisgyermek korában, amikor régi zenét hallgatott, fenséges, lélekemelő, felszabadító zenét. Ebben az őrületben határozottan rendszer volt – felségesen nagyszabású rendszer. – Igen… ez érdekes – mondta néhány perc múlva rekedten, és nem tudta levenni szemét a bizonyító erejű levezetésekről. – Ezért, na még lenne ilyesmi, Nobel-díjat kapnál. Cyril Rosenthal nevetett. – Nobel-díj? Kitől? Talán az idegenektől, akik évmilliókkal ezelőtt tudták előre, hogy… Noah legyintett. Most zavarta egy másik ember jelenléte, hiszen évmilliókkal ezelőtt már létezett, végtelenül bölcs lények társaságában volt, akiket akár isteneknek is hívhattak volna egykor, s akik az élet legalapvetőbb meghatározóinak titkosírásával üzentek az emberiségnek. – Végtére is a jelek jelentéstartománya tág, mégis láthatod, hogy lényegében egyetlen mondat variációit tartalmazzák a szekvenciák és kombinációk… – magyarázta Cyril halkan, mert megérezte a másik ember meghatottságát. Ekkor megingott lábuk alatt a talaj, egy végtelen pillanatig még minden egyben volt, aztán megpattantak az üvegfalak, és elképzelhetetlen erővel omlott rájuk a mély tenger roppant víztömege. „A felszín… az Elnök… berobbantották a mélyállomásokat…” – ezek voltak Noah utolsó gondolatfoszlányai, ae mindennek közepén, fehéren égő szavakkal a dekódolt ősi üzenet: „VIGYÁZZATOK, AZ EVOLÚCIÓ ÖNPUSZTÍTÓ FOLYAMAT…”

Kötetünk képeiről Varga Pál nevét, műveinek egy részét már ismerik olvasóink. Emlékezhetnek arra, hogy a Galaktika 33. számát, a Vénuszról szóló történeteket az ő rajzaival és festményeivel illusztráltuk. Azok a munkák bélyegek és bélyegtervek voltak, a szovjet Szokolov és Leonov után készítette a második tudományos-fantasztikus témájú sorozatot. Hét címletből állt. Fantasztikum az űrkutatásban címmel, és Verne Gyula születésének 150. évfordulójára készült. Ezek voltak a művész első science fiction darabjai. A technika mindig érdekelte, számos bélyegsorozatot készített mozdonyokról, gépekről, léggömbökről, itthonra és külföldre. Fantasztikus témájú bélyegei után kapott kedvet, hogy ilyen jellegű önálló festményeket, grafikákat készítsen. Részt vett a Móra Könyvkiadónál rendezett science fiction képzőművészeti kiállításon, és műveiért megkapta az egyik díjat. Furcsa tájakat ábrázolt, idegen bolygók szikláit, növényeit, talán állatait és értelmes élőlényeit is, működésük nyomát mindenesetre – hiszen a képeken rejtélyes létesítményeket láthattunk, áttetsző kupolákat, romos épületeket, ismeretlen rendeltetésű szerkezeteket. Aprólékos kidolgozás, a formák konkrétsága, visszafogott színek, a meseillusztrációkra emlékeztető kompozíciók jellemezték ezeket a műveket. Meglátszott rajtuk a művész bélyegrajzoló gyakorlata. Emberi alakok ritkán bukkantak fel nála, akkor is űrruhában, a hegyes-völgyes, sziklás, növényekkel borított tájak jobban érdekelték. Nem sokkal ezután kapott megbízást, hogy illusztráljon egy kötetet, amely a repülés történetét meséli el az ifjúságnak. Feladatának magas színvonalon tett eleget, a technika romantikus szépségűvé változott lapjain. Ezután került sor a Galaktika jelen számának, Mircea Opriţă novelláinak illusztrálására. Úgy gondoltuk, hogy Opriţă sokszor költőien szép és mindig emberségesen szelíd történetei jól találkoznak Varga Pál hasonló alkotásaival, úgy gondoltuk, hogy a román író és a magyar festő szellemi rokonai egymásnak. Az eredményt láthatja, értékelheti az olvasó, eldöntheti, hogy jól választottunk-e? Az illusztrációkat lapozgatva az volt az érzésünk, hogy ez a társítás sikerrel járt. Varga Pál 1937-ben született, a képzőművészet már korán vonzotta, mesterei Vén Emil és Xantus Gyula voltak. Eleinte reklámgrafikával és dekorációval foglalkozott, aztán elkészítette első bélyegeit, s azóta állandó munkája a bélyegtervezés. 1968 után számos sorozatot rajzolt a Magyar Postának, még többet a külföldnek, elsősorban Mongóliának és az arab államoknak. Több csoportos kiállításon szerepelt, első önálló kiállítását Debrecenben mutatták be, 1983 májusában. K. P. Galaktika tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek Szerkesztősége Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Levélcím: 1392 Budapest, Pf. 277. HU ISSN 0133-2430

Kozmosz Könyvek, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Zrínyi Nyomda (83.1093/1) Budapest, 1984 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Felelős szerkesztő: Futaki József Szerkesztette: | Fazekas László Szakmailag ellenőrizte: Szentmihályi Szabó Péter Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné 50 000 példány Terjedelem: 11,44 (A/5) ív. IF 5009