GALAKTIKA
Tudományos-fantasztikus antológia
Günther Krupkat: Látogató az Antibolygóról (Majtényi Zoltán fordítása) Gerhard Branstner: Utópikus anekdoták (Majtényi Zoltán fordítása) Carlos Rasch: A Luna Gor szerelmespárja (Majtényi Zoltán fordítása) Alfred Leman - Hans Taubert: Potyautas (Majtényi Zoltán fordítása) Heinz Entner: Pillantás az NDK sci-fi irodalmára (Majtényi Zoltán fordítása Norman Maccaig: Holdraszállás (Szentmihályi Szabó Péter fordítása) Edwin Morgan: A Hold, 1973. február (Szentmihályi Szabó Péter fordítása) Isaac Asimov: Gyönyörű idő van... (Vámosi Pál fordítása) A. Bertram Chandler: Az utolsó vadászat (Gálvölgyi Judit fordítása) Avro Manhattan: A krikettlabda (Fazekas László fordítása) Vladlen Bahnov: Hát így történt a dolog... (Karig Sára fordítása) Isaac Asimov: Hogyan ne építsünk robotot? (Göncz Árpád fordítása) Colin Kapp: A bűnfürkésző (Vámosi Pál fordítása) Frank Herbert: Szerencsés menekülés (Kolozsvári Papp László fordítása) Boris Vian és a sci-fi (Bajomi Lázár Endre) Boris Vian: Veszedelmes klasszikusok (Bajomi Lázár Endre fordítása) T. Csernyisova: A sci-fi és korunk mítoszalkotása (Farkas Attila fordítása) Kötetünk képeiről (Kuczka Péter)
21
3 13 17 24 33 36 37 38 53 67 69 72 75 89 103 104 112 124
Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen a Galaxie című sci-fi folyóirat egyik címlapja Kuczka Péter editor, 1976
GÜNTHER KRUPKAT
LÁTOGATÓ az Antibolygóról
Brattot világszerte ismerték fénykorában. Tudósításait valamennyi földrész valamennyi tévéállomása közvetítette. Nyugodtan, hidegvérrel, olykor rendkívül merészen és nem csekély önuralommal vágta ki magát a legnehezebb helyzetekből is, akár egy elhagyatott űrállomáson, akár a Föld belsejének kritikus szimaövezeteiben, akár egyebütt. S mégis, egyszer az ő idegei is felmondták a szolgálatot. Méghozzá akkor, amikor az első katamarán az avatórepülését végezte. A kettős törzsű léghajó kétezer utassal indult. Erről az eseményről beszélt akkoriban az egész földkerekség, s az emberek mindenütt feszülten várták Bratt tévébeszámolóját a katamarán fedélzetéről. A felszállás után Bratt azonnal tetőtől talpig sorra mutogatta a jármű nevezetességeit. Hat szint, s mindegyik ötszáz méter hosszú! Jut elegendő hely valamennyi berendezési tárgynak, amivel akár a legkényesebb ízlésű utazóvendég igényeit is kielégíthetik. Fényűzően felszerelt klubhelyiségek és étkezőtermek, elektronikus vezérlésű könyvtár, úszómedencék, sportpályák, színház s mint rég múlt idők látványossága, még egy mozi is. A felső fedélzeten parkot létesítettek, amelyet mesterséges nap fénye sugárzott be éjszakánként. Aztán ott volt még a... Bratt végre-valahára befejezte műsorát, s kimerültén süppedt bele az egyik ülőalkalmatosságba, amely az A fedélzet üvegezett homlokfalánál terpeszkedett. Nagyszerű kilátás nyílt erről a helyről, amelyet az utasoknak valamiképpen még nem sikerült fölfedezniük: itt zavartalanul átengedhette magát a nyugalmas utazás élvezetének. Egészen zavartalanul maradni azért persze mégsem szándékozott. Dorette-re várt itt. Dorette a léghajó második aviátora volt. Bájos ifjú hölgy, akit Bratt fölöttébb vonzónak talált. S igencsak szerette volna, ha Dorette hasonlóképpen érez őiránta. Aki nem ismerte Brattot korábban, úgy vélhette volna, hogy az előnyös külsejű és sikeres fiatalembernek ez nem sok fejtörést okozhat. Ez azonban nem így volt. A női szívek természetesen röpültek hozzá, de aztán gyorsan, túlságosan is gyorsan ismét továbbröpültek. Vajon Dorette-tel is ugyanígy történik majd ez? Bratt elhatározta, ezúttal megtesz mindent, ami csak tőle telik, hogy állandó maradjon ez az ismeretség. A találka időpontja, amiben megegyeztek, már rég elmúlt. Bratt csalódottan s balsorsával pörlekedve bámult le az alatta vonuló tájékra. A léghajó csekély magasságban úszott kelet felé. Hirtelen mintha könnyű léptek neszét hallotta volna: a léptek arrafelé közeledtek, ahol ő ült. Hát mégiscsak megjött! - Dorette!
3
Szerette volna nagyon gyöngéden szólítani, a név azonban olyan hűvösen, személytelenül hangzott! Ettől bosszús lett, s gyorsan hátrafordult. Mélységes döbbenettel pillantott meg egy kőszürke arcot; korosabb férfi bólintott feléje barátságosan, fején pihésen bolyhosodott a haj. Nyilvánvalóan beszélgetésbe akar elegyedni vele. Brattnak azonban fikarcnyi kedve sem támadt efféle csevegőtárshoz. Udvariasan visszabiccentett, majd a lehető legfélreérthetetlenebb módon hátat fordított a kőszürke arcú férfiúnak. Gondolatai továbbra is Dorette körül forogtak. Vajon csak a szolgálata akadályozza, hogy betartsa megállapodásukat? Vagy ez a szeretetre méltó tartózkodás azt jelentené, hogy Dorette nemet mond az ő kérésére? A léghajó lágyan és nesztelenül röpült tovább. Ahol árnyéka, mint valami felhő, átsuhant falvakon és városokon, mindenütt égre meredő, ujjongó emberek bukkantak elő. Vonatok fékeztek nyílt pályán a gigászi léghajó közeledtére, az utasok felkapaszkodtak a vasúti kocsik tetejére, s integettek, integettek. S ekkor az idegen megszólalt; olyasmit mondott, ami Brattot meghökkentette. Amikor látta, mi megy végbe a Földön, a pihés hajú öregúr ezt mormogta: - Milyen boldogok az emberek! - Csodálkozik rajta? - kérdezte Bratt megütközve. - Ez a katamarán tudósainknak és mérnökeinknek nagyszerű fáradozását dicséri. Végignézte már a hajót? Bizonyára nem ismeri még valamennyi látnivalóját. Ehhez fogható fényűzéssel még az óceánjárók sincsenek berendezve, legfeljebb a csillagközi űrhajóink! A férfi eleresztette füle mellett a rejtett felszólítást, hogy menjen végre a dolgára. - Az önök űrhajói azonban nem repülnek olyan kényelmesen, mint a katamarán - felelte. Hát ez itt minden kákán csomót keres? Afféle akadékoskodó, akit fojtogat a legkisebb felgyorsulás? Bratt nyomatékkal válaszolt: - Mi a lázas kapkodás és harsogó lárma nélküli értelmes élet élvezetét becsüljük a legtöbbre. Vagy önnek talán más a véleménye? - Értelmes élet - ismételte halkan az idegen. Keskeny ajkán bizonytalan mosoly játszadozott. - Igenis, értelmes élet! - vágta rá Bratt. - Az űrhajóforgalomban fényközeli sebességekre van szükségünk. Ennek azonban semmi köze az életstílusunkhoz. Utazott ön már valaha is űrhajóban? A férfi töprengő pillantást vetett Brattra, mint aki hirtelen nem is tudja, mit mondjon. Ennek a pihés fejűnek persze fogalma sincs róla, mi az a kozmosz - vonta le a következtetést Bratt ebből a hallgatásból. Egyszersmind eszébe jutott egy élménye, amely az űrben játszódott le, néhány különös nap története, amikor először találkozott a Szíriusz lakóival. A hetes számú bolygóközi űrállomáson esett meg a dolog, ahol a küldöttséget fogadták. Amikor viszonzásképpen ők látogattak el a szíriusziak űrhajójára, akkor találkozott Gallal, annak a távoli világnak elbűvölő kis űrhajósnőjével. Ő lett Bratt nagy szerelme. Nem tartott soká, mindössze két esztendeig, de gyümölcsözőnek bizonyult. Egy kis terro-sziriuszi ágacska sarjadt belőle. A fiúcska apja nefelejcskék szemét, s anyja bársonyos, lila bőrét örökölte. Nem a legszerencsésebb színösszetétel, a kölyök mindazonáltal nagyon aranyos. Gál magával vitte őt a hazájába. Bratt csupán egyszer beszélt legjobb barátainak erről az álomszerű epizódról, ahogy a Gallal töltött időszakot nevezte. Aztán soha többször. Minek is beszélt volna? Gál és őközte csaknem kilenc fényévnyi messzeség terült el. Talán túlságosan is regényesnek tetszett ez az élmény egy olyan férfi szemében, mint Bratt. Mindenesetre akkortájt vesztette el eredendő vonzódását a földi asszonyok iránt, s azóta sem lelte meg újra. Örökké Gál maradt számára a mintakép. Az idegen ezt suttogta:
4
- Tudja-e, hogy ön irigylésre méltó? Bratt megijedt. Másodpercekre megfeledkezett erről az emberről. - Irigylésre méltó? S miért éppen én? - Ön és önök itt valamennyien. Széles ívű karlendítése mintha az egész földgolyót magához ölelte volna. Bratt értetlenül mérte végig útitársát. Tekintetét a férfi fürkésző pillantása keresztezte. - Ugyebár ön intelligens ember? - Állítólag - felelte Bratt, s kezdte mulattatni a dolog. - Tudós? - A kozmotelevízió tudósítója vagyok. S ön? A férfi végighúzta ujjai hegyét a homlokán. - Annak nincs megfelelője önöknél... - Külföldi? - Az Antiról jöttem. - Anti? I Hol van az? Bratt ismereteinek ez a hiánya láthatólag bántotta az idegent. Hangjában némi neheztelés csengett: - A hatodik bolygó a Procyón-B körletben, a Fekete Napé... Bratt olyan képet vágott, mint aki meghibbant; hát nem, erről az égtájról nem jelentettek neki látogatót. - Tehát az Antiról jött - állapította meg. - Roppant érdekes. - Eléggé tájékozott-e ön? - kérdezte az idegen komolyan. - Magától értetődik - válaszolta Bratt habozás nélkül. - Hanem az ön alkalmazkodókészsége bámulatos. Nem is lehet önt megkülönböztetni egy izé... normális embertől. Hogyan csinálja? A Szíriusz-lakóknak van egy berendezésük, egy úgynevezett koordinátor, amellyel kiegyengetik a gondolkozásmód különféle eltéréseit. A beszédmódét ugyancsak... A kőszürke arcú férfi ekkor Bratt szavába vágott, s a következő, igencsak önérzetes kijelentést tette: - E tekintetben mi sokkal messzibb jutottunk. - Elképesztő I - Valóban. - A férfi a homlokára mutatott. - Minden beépítve, az agykamra teljes mértékű kihasználásával, s párhuzamos kapcsolásra beállítva. Semmilyen fájdalmat nem okozó beavatkozás. - Tökéletes megoldás. S az ön látogatásának a célja?... - A delegációhoz tartozom! - Értem. - A tárgyalások holnap kezdődnek. Engem az érdekel, hogy mi a véleményük a mi tervünkről. - Hm. - Szeretnénk az Antit kikormányozni a Procyón körletéből, s hozzácsatolni egy másik rendszerhez. - Ejha! Nem akármilyen célt tűztek maguk elé. S képesek mindezt megvalósítani? - Reméljük. A Fekete Nap csökkenő gravitációja feltartóztathatatlanul megváltoztatja világunkat. A térbeli kiterjedések mértéke állandóan zsugorodik, enyészik. Már régóta nem tudjuk, mi az egyenes, minálunk minden görbe. Ugyanakkor az idő szakadatlanul növekszik egy hatalmas, gömb alakú térben, amely körülzár bennünket... - Akkor úgy látszik, igazán itt az ideje, hogy önök az Antijukkal egyetemben egyszer s mindenkorra kivándoroljanak. - Sajnos azonban ez nem olyan egyszerű. Évszázadok óta keressük már a kérdés megoldását.
5
- Lehetséges? No, hiszen ennyi idő alatt rég eszükbe juthatott volna valami. A férfi fölegyenesedett. - Fiatalember! A mi fajtánk ősrégi. Meg aztán ne feledje, minálunk minden másképpen van, mint önöknél. A földlakók mai fejlettségét a mi elődeink már évmilliókkal ezelőtt megélték. Ők is értelmesnek tartották ottlétüket, s gondtalanul tekintettek jövőjük elébe. Az égitest fokozatos elsötétülése nem aggasztotta őket. Akadt ellenszere: atom-magfúzió, plazmanapok... nos, hiszen tudja. Bratt olyan figyelemmel hallgatta, hogy valósággal megfeledkezett Dorette-ről. - Amikor az életkörülmények mindezek ellenére egyre nehezebbek lettek, őseink lelke meghasonlott. Két párt alakult. Az egyik hívei azon vannak, hogy hagyjuk el a Procyónrendszert. A másikhoz tartozók úgy vélekednek, hogy semmi értelme tovább kutatni ez irányban. - Ön pedig azokkal tart, akik kivándorolni akarnának... - Jól mondja: akarnának. Igazában az a kérdés, hogy egyáltalán megtehetjük-e még. Az effajta vállalkozás elhúzódik nemzedékeken át. - Sose csüggedjen, tisztelt barátom - nyugtatgatta Bratt. Segélykérőén körülpillantott, de nem bukkant fel senki. Dorette sem. - Ha jól értettem a szavait - folytatta -, akkor önök rövidesen egy szuperhatású gravitációs erőtér csapdájában csücsülnek. Problémájuk megoldását eszerint valamilyen végletesen nagy energiaforrás jelentené. - Ez is - ismerte el a férfi. - Ami ezt illeti, a szíriusziak felajánlották a támogatásukat. Sajnos ez nem elegendő. - Akkor majd mi is alaposan besegítünk. A látogató szeme felcsillant. - Éppen erről szól az az indítvány, amelyet önöknek, helyesebben az önök Bolygóközi Kapcsolatok Tanácsának szeretnénk felterjeszteni. Vajon elfogadja-e a Tanács a tervünket? Mit gondol? - Nagyfokú kozmikus erőkifejtés a bolygóközi együttműködésben! Természetes, hogy segítünk egymáson. Mindent megteszünk, ami erőnktől telik. Gravitronikunk úgy működik, mint a parancsolat. - Értesültünk róla a szíriusziaktól. - Nos, rendben, de hova szeretnének eljutni az Antijukról? - Ez a mi legfőbb gondunk - vallotta be a férfi. - Esetleg a Szíriusz rendszerébe? A férfi szomorúan csóválta pihés fejét. - Minden hely foglalt, s különben is... - Egy pillanat - vágott közbe Bratt -, eszembe jutott valami. Milyen nagy az az Anti? - Az önök Merkúrjának a tömegével egyenlő. - Nagyszerű! Akkor megy a dolog. A Mars és a Jupiter közt van egy üres helyünk. Ott azonban előbb mindenképpen meg kell tisztítanunk a teret a törmelékektől. - Ez az aszteroidaövezet? - Pontosan. De ez ugyebár gyermekjáték önöknek? - Ezer köszönet! Igazán nagyvonalú. A törmelékek eltakarításáról minden további nélkül gondoskodhatnánk. Én csak attól tartok... - Úgy véli, túlságosan távol van tőlünk a Procyón? Bizony, megvan az tizenegy fényév is, annyi szent. Sebaj. Fő az, hogy önök mihamarább kikeveredjenek abból a veszélyzónából. A férfi fontolóra vette a javaslatot. Aztán bólintott. - Az ön ötlete valóban csábító. - Sose aggódjék, majd nyélbe ütjük a dolgot! Bratt biztatóan ráhunyorított a férfira, s megkönnyebbülten nyugtázta, hogy sikerült a másikat lecsillapítania.
6
Beszélgetésük félbeszakadt. Csengőjelzések zendültek. Utasok siettek elő mindenhonnan, s az ablakokhoz tolongtak. A katamarán leszálláshoz készülődött. Az alkonyi sugarak közt Moszkva házrengetege sötétlett alattuk. Bratt ekkor más utasok segítségével könnyen elvihette volna a férfit a léghajó orvosához, de szem elől vesztette őt a tülekedésben. Hiábavaló fáradság lett volna kutatni utána a roppant tömegben, meg aztán utóvégre nem volt közveszélyes a jámbor. Ezért aztán Bratt átnyomakodott a C fedélzetre, ahonnan jobban szemmel tarthatta a Földre szállás mozzanatait. A parancsnok a Kalinyin sugárút egyik felhőkarcolójának a tetejére kormányozta a katamaránt. Eredeti ötletét a moszkvaiak viharos tetszésnyilvánítással honorálták. A léghajó hatalmas klubtermében fogadást rendeztek a repülőflotta képviselői számára. Újabb utasrajok árasztották el a fedélzetet; a rakodótérben darabárut vettek fel. S nem sokkal utóbb, tucatnyi fényszóró csóváinak a kereszttüzében, szárnyra keltek következő úticéljuk felé. Amint a város a mélységbe süppedt mögöttük, Bratt vacsorához ült. Közben újra meg újra szemügyre vette a nyüzsgő sokadalmat, hogy föllelje különös csevegőtársát, de hiába. A csemegénél tartott éppen, amikor a robotpincér kézi videofont nyújtott át neki. Hívás érkezett Bratt számára. Főszerkesztője kereste. - Jó mulatást! - köszöntötte. - Mi újság? Főnöke udvariasan bólintott feléje. - Jó mulatást! - felelte. - Értesítem, hogy megváltozott a programja. Holnap bolygóközi megbeszélést tartanak az Anti küldötteivel. Vegyen részt rajta. Brattnak elakadt a lélegzete. - Hogyan mondta? Anti? Épp az imént beszélgettem egy útitársammal, aki azt állította, hogy az Anti delegációjához tartozik. - Annál jobb, akkor hát előkészült rá. Bajkonurban egy odavalósi kolléga fölkeresi önt a léghajón. A tizennyolcas űrállomásra kell mennie. - De hiszen az csaknem félúton fekszik a Hold felé menet! Miért olyan messzi odakint? S miért nem értesítettek minket korábban erről a látogatásról? - Fogalmam sincs róla. Nyilván nyomós okuk volt rá. Le ne késsé a következő csatlakozást a Luna-5 felé. Ott majd átszállhat. Van még kérdése? - Nincs - nyögte Bratt megadóan. - Kellemes utazást! - Köszönöm. Jó mulatást! Bratt elhagyta az éttermet. A kijáratnál összeakadt Dorette-tel. - Maga aztán rútul cserbenhagyott engem - mondta panaszosan. - Bocsásson meg: a szolgálat. De mi ütött magába? Olyan gondterhelt képet vág, mintha... - Úgy találja, lóg az orrom? - Mintha mennykő csapott volna magába! - Csapott is, Dorette. Épp az imént kaptam új utasítást. - Ez volt hát a mennykőcsapás? - Nemcsak ez. Elég az hozzá, Bajkonurban le kell szállnom a gépről. - Juj de kár! - Ugye? - Bratt szinte erőszakkal tépte ki magát a leány sajnálkozó pillantásából, s elbeszélte, mi történt vele. - Meg kell találnom azt a pihés fejű utast. Segít nekem, Dorette? - Magától értetődik - ígérte a leány parányi mosollyal. - S ezúttal állom is a szavamat. Hol találom magát? - Összecsomagolom a holmimat. - Akkor hát a kabinjában.
7
Bratt lelkesen beleegyezett, talán túl gyorsan is. A leány huncut hunyorítással oldalt hajtotta a fejét, s helyesbített: - Mondjuk inkább a felső fedélzeti parkban. Bratt tüstént odavitette magát a felvonón. Tompa fények rezegtek a virágzó cserjéken és fákon. A klímaszabályzók enyhe légáramlatában meg-megmoccant a lomb. Bratt senkivel sem találkozott. Tépelődve ballagott végig a kavicsos ösvényen. Gondolatai az Antiról jött látogató és Dorette közt kóvályogtak. Egy magas araucaria árnyékában emberi alakot pillantott meg, odasietett. - Dorette? - Én vagyok az - felelte egy férfihang. Bratt az idegennel találta magát szemközt. - Vagy úgy, ön az! Már kerestettem. Közben értesítettek, hogy vegyek részt az önök tárgyalásain. - Ennek örülök. - Ön is leszáll Bajkonurban? - Nem, de a konferencián majd feltétlenül szót váltunk. - Remélem, nem veszik zokon tőlünk, hogy olyan messzire jelöltük meg az összejövetel helyét... - Egyáltalán nem - tiltakozott udvariasan a férfi. - Választásuk földi szempontból nagyon is érthető. Ne feledkezzék meg sajátságos állapotunkról. - Miféle sajátságos állapotukról? - Mégiscsak negatív térből jövünk. Ez úgy érte Brattot, mint egy ökölcsapás. - Antianyag? Az idegen homlokát ráncolta. - De hiszen ön azt állította, hogy eléggé tájékozott... - Hát persze hogy azt mondtam - vágta rá Bratt. - De ugyan ki az ördög gyanakszik rögtön ilyesmire? Következő gondolata pedig arra figyelmeztette, hogy ez az antilény bármelyik pillanatban felrobbanhat, s miszlikbe repesztheti magát a léghajót is. Irtózat fogta el. Világszerte magasztalt magabiztossága egy csapásra elpárolgott. Természetesen ez nem maradhatott titok a másik előtt. A féri felsóhajtott. - Eleinte mindenki megrémül. Tulajdonképpen miért? Csak nem fogjuk eliminálni saját magunkat?! Ezt Bratt is belátta, s eszébe jutott, hogy az antianyag mágneses erőterekkel elszigetelhető. Ezzel vagy valamilyen hasonló eljárással megóvhatják a kísérteties, földöntúli szerzet testi épségét. Mindeme meggondolás ellenére felháborító könnyelműségre ítélte, hogy ez a veszélyes töltetű férfiú normális emberek közé elegyedett. Elhatározta, nem is téveszti többé szem elől, míg alkalmat nem lel, hogy riassza a léghajó biztonsági ügyeletét. - Kérem, folytassa nyugodtan - bátorította az idegent Bratt, abbéli aggodalmában, hogy netán másodszor is elszalaszthatja. Buzgalmában még valami mosolyfélét is ki-kényszerített magából. - Nagyon értelmes - dicsérte meg az Antiról jött férfiú. - Hol is hagytuk abba? - Az... eliminálásnál. - Helyes. Nézze, mi réges-rég kapcsolatban állunk a szíriusziakkal, s még soha nem fordult elő baleset. - Remélhetőleg pontosan tájékoztatták önöket. Még mindig gyanakszik? Biztosíthatom, hogy a naprendszerükbe való letelepülésünk önöknek semmiféle kockázatot nem jelent. Ez mellesleg nemcsak nekünk lesz előnyös, hanem önöknek is. Feldolgozhatjuk azokat az aszteroidákat amelyek amúgy is zavarják az
8
önök űrforgalmát, azonkívül az is jogukban áll majd, hogy különféle kutatásokat végezzenek az Antin. Energiagond sem fog fejtörést okozni belátható időn belül sem önöknek, sem minekünk. Áll az alku? Brattot félelem és szorongás fogta el, amikor észrevette, mennyire lebilincseli a férfit az a terv, amelyet ő angyali ártatlanságában elébe tárt. No, itt sürgős visszavonulás tanácsos. - Az ön elgondolása rendkívül érdekes - jelentette ki -, de értse meg, kérem, ilyen körülmények között... - Ezt úgy érti, hogy nem szabad földi segítségre számítanunk? - Nem, dehogy! Az együttműködés kétségkívül megvalósul. Energetikusaink és a szíriuszi kollégák majdcsak útjára indítják az Antit. - De hova, ha nem az önök naprendszerébe? Említettem már önnek, milyen régóta kerestük a kérdés megoldását. Kutattunk egy másik mínuszvilág után, de mindeddig nem találtuk. - A tér óriási... - Értem, kitoloncolna minket. A végtelenbe. Csalódtam önben. - Kérem, ne izgassa föl magát I - kérlelte Bratt. - Az az izé az aszteroidákkal csak az én ötletem volt. Bizonyára akadnak más lehetőségek is az önök számára. A Tanács az önök javaslatát mindenképpen a legnagyobb megértéssel fogja... Léptek csikordultak a kavicsokon. Dorette jött. Bratt elébe sietett. - Itt van! A leány szótlanul meredt rá. Csak arcán tükröződött a kérdés: „kicsoda?" - Az a férfi az Antiról. - Hol? - Ej, hát ott! - Bratt a levegőbe mutatott. - Elment - dadogta. - Szó nélkül? - Alaposan megbántottam. Jöjjön, Dorette, nem szabad őt most magára hagynunk. A leány tartóztatta. - Azt állítja, hogy nem földi ember? - Antianyagból van, Dorette! Tudja, mit jelent az? Olyan ember, mint mi. De antianyagból! - Téved, Bratt - felelte a leány határozottan. - Az utasjegyzék szerint nem földlakó nem tartózkodik a léghajón. Bratt a kezét tördelte. - Maga téved, Dorette, feltétlenül! Néhány másodperce én még beszéltem azzal az emberrel. Töviről hegyire megtárgyaltuk az ügyét... Dorette még mindig kételkedett. - Talán valaki csak tréfát űz magából. - Tréfát?! Ne vesztegessük az időt efféle szófecsérléssel! - kiáltott fel Bratt türelmét vesztve. - Bármelyik pillanatban bekövetkezhet a szerencsétlenség. Vállalja érte a felelősséget? Dorette tétován húzta elő zsebéből videofonját, s hívta fel a léghajó parancsnokát. A parancsnok, miután a leány jelentette neki az esetet, megkérdezte tőle: - Ki az az ember, aki ezt elmesélte magának? Bratt kivette Dorette kezéből a videofont. - Nem holmi elmebeteg, parancsnok úr, ha netán arra gyanakodna. Bratt vagyok, Bratt, a tudósító! - Ennek ellenére ismétlem: semmiféle idegen nem szerepel az utasok jegyzékében. - Talán titkolja kilétét. - Ugyan, kérem, már hogyan tehetné?! Hogyan fest az az ember?
10
Bratt személyleírást adott, majd emeltebb hangon folytatta: - Parancsnok, ez az ember két lábon járó bomba! S az ön léghajóján jön-megy, amelyen kétezer utas tartózkodik! A kozmosz szerelmére, ez már sok! - Nos jó, tegyük fel: ha ez az ember valóban a fedélzeten lenne... - Itt van! - Kérem, nyugodjék meg. Tegyük fel tehát, hogy önnek igaza van. Akkor is azonnal meg kell állapítanunk, hogy semmi aggasztó sem történt. Az ön beszélgetőtársa nyilvánvalóan tökéletes biztonsági készültségben juthatott csak fel a léghajóra. Semmi alapja hát az ijedelemnek, semmi ok a beavatkozásra. - Önnek kötélből vannak az idegei! És ha valami baja esik annak az embernek?! Végtére is idegen közegben mozog! Rá kell akadnunk, amilyen gyorsan csak lehet. Valamilyen ürüggyel vegye őrizetbe, és gondoskodjék róla, hogy lekerüljön a fedélzetről! - Sajnálom, addig nem tehetek ez ügyben semmit, amíg nem bizonyítható, hogy a léghajót veszély fenyegeti. Jó mulatást! - Könnyű azt mondani, hogy jó mulatást! - dörmögte Bratt. - Hát akkor nekilátok, és megkeresem magam! - Nem volna üdvösebb, ha előbb felhívná a Bolygóközi Tanácsot? - figyelmeztette Dorette. - Ragyogó gondolat! - bókolt Bratt, s együtt siettek a közvetítő szolgálat helyiségébe, hogy bejelentsék a sürgősségi hívást. Bratt izgatottan topogott a távbeszélő-állomás apró fülkéjében. Úgy érezte, a várakozás minden perce egy-egy örökkévalóság. Többször is megtorpant, s fülelni kezdett. - Nem hall zajt a folyosóról, Dorette? Talán nyakon csípték őkelmét? - Dehogyis, csak képzelődik... - Vinné el az ördög őt is meg az Antiját is! - Szégyellje magát! - Jó, jó. Igaza van, Dorette. Legalább egy körpályát engedélyezni kellene nekik a Plútón túli világtérben. - És maga szívesen élne ott? Bratt elkerülte a leány tekintetét, és sóhajtott egyet. Végre jelentkezett a központ: - Kapcsolom a Bolygóközi Tanácsot! A képernyő kivilágosodott. Egy fiatalember feje jelent meg rajta. Bemutakozott: ő az ügyeletes tanársegéd. Bratt beszámolt a történtekről. Mielőtt azonban befejezte volna, a fiatalember a szavába vágott: - Semmilyen veszély nem fenyeget! - jelentette ki. - Az antianyag ember nem tartózkodik a katamarán fedélzetén... - Már megbocsásson! - horkant fel Bratt. - Szemtől szemben álltunk az imént... - Szemfényvesztés! Érzékcsalódás! Több hasonló esetet jelentettek már nekünk. Mi pedig megkértük az idegeneket, hogy hagyjanak fel vele. Csak nyugtalanságot keltenek. - Mivel hagyjanak fel? - A közvélemény-kutatásukkal. Arról szeretnének tudomást szerezni még a tárgyalások előtt, hogy a földi emberek miképpen vélekednek az együttműködési tervezetről. - No de... hogyan csinálják ezt? - Távvetítést folytatnak az űrhajójukról. Ilyen módon bárkivel kapcsolatba kerülhetnek, mintha csak elébe állanának. Hihetőleg egy előttünk még ismeretlen lézerféleséget alkalmaznak... Bratt úgy érezte, gombóc akadt a torkán, nehezére esett a szó.
11
- Akkor hát semmi szükség, hogy a tizennyolcas űrállomáson megtartsuk a személyes találkozót... - Mi mégis szeretnénk bizonyosra menni, s az anti delegáció vezetője egyetért velünk. Az űrhajójukat ugyan eléggé ernyőzték, ő mégis szintén úgy véli, hogy tanácsosabb, ha a Föld előterében állomásoznak, míg mindketten nem biztosítottuk a bolygóink közti veszélytelen forgalom feltételeit. Brattban kínos gyanú támadt. - Ismeri ön a küldöttség vezetőjét... mármint távvetítésből? - Több ízben beszéltem vele. Idősebb férfi, a fején pihésen bolyhosodik a haj. Az idegen! Bratt sebesre harapdálta az ajkát. - Mégiscsak az aszteroidák övezetét kellene átengedni nekik - mormolta. - Hogyan? - Semmi különös, csak egy ötlet. Segítünk-e vajon az antibelieken? - Ehhez kétség nem férhet. - Természetesen. Nos, viszontlátásra holnap, a tizennyolcas űrállomáson! Bratt megtörülte a homlokát, s kérdőn nézett Dorette-re. - Kinevet? - Egyáltalán nem. Örülök, hogy a nagy Bratt mégiscsak olyan ember, mint bárki más. - Igen, Dorette, erről megfeledkeztem olykor. Egy másik világban éltem, messzebb, mint a Szíriusz. A leány mosolyogva arrébb húzódott, s az ablakhoz lépett. - Nézze csak, Bajkonur jelzőfényei! MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDÍTÁSA
12
GERHARD BRANSTNER
UTÓPIKUS ANEKDOTÁK FRÄNKIRÓL, A TALPRAESETT ÉS LELEMÉNYES FELTALÁLÓRÓL ÉS JOSCHKARÓL, AZ Ő ELVÁLASZTHATATLAN BARÁTJÁRÓL
A RÁZÓKRIMI Mivel Franki és Joschka indulásuk előtt jócskán elszámították magukat soron következő űrhajókázásuk időtartamát illetőleg, s miután csakhamar kiolvasták a gépen talált kézikönyvtár valamennyi kötetét, Franki észbe kapott, s ugyancsak kezdte ám törni a fejét, hogyan segítsen a dolgon. Barkácsolt is hamarosan egy könyvhöz hasonlatos szerkentyűt amit aztán nagyokat somolyogva nyújtott át pajtásának. - Hát ez meg mi a csuda? - álmélkodott Joschka. - Ez az örök krimi - közölte vele Franki. Ha te ezt a könyvet, miután elolvastad, jó erősen megrázod, a tartalma összevissza keveredik benne, más konstellációba kerül az egész, s máris kezedben az új krimi. Ha aztán ezt is elolvastad, megint megrázod a könyvet, s megint kész az új krimi. S ez így megy szakadatlanul, a végtelenségig... - No, most az egyszer valóban nagyszerű találmányt eszeltéi ki - vélekedett Joschka. - Az ötlet voltaképpen nem tőlem származik - hárította el a dicséretet Franki -, én csupán továbbfejlesztettem egy már meglevő találmányt, s lehetővé tettem, hogy segítségével sokszorosíthassuk egy és ugyanazt a könyvet.
- Mindazonáltal sok hiábavaló fáradságot és vesződséget megtakaríthatunk vele jelentette ki Joschka -, és sok papírt is I
A CSILLAGÁSZATI TOLVAJ Franki és Joschka rakétát bérelt, hogy kiruccanjanak a Szűz csillagképbe. Valahol a félúton SOS jeleket fogtak fel egy közeli bolygóról. Franki megjegyezte: - Úgy látszik, utánunk áhítoznak. Hát akkor lássuk, mi baj I Már a hívójelek vételekor mindketten megállapították, hogy valami nincs rendjén ezzel a bolygóval. Iszonyatosan imbolygott. Ennek a jelenségnek az okáról rövidesen tudomást szereztek a bolygó érkezésükre összesereglett lakóitól. - Valaki ellopta a holdunkat! jajveszékelt a tömeg. - Ma reggel kellett történnie a dolognak, azóta pörög bolygónk tengelye olyan kajlán, mint egy szédelgő búgócsigáé. Ha ez még sokáig így tart, valamennyien belepistulunk! - Ez már több a soknál! - háborgott Franki. - Fényes nappal elzabrálni egy holdat! Sejtenek valamit a tolvaj kilétéről? - Ujjlenyomatot vagy ahhoz hasonlót nem hagyott hátra - válaszolták őszinte sajnálkozással a bolygó lakói. - Hát ezt gyanítottam - mormogta Franki. - No, sebaj, akárhogy is van, majd teszünk róla, hogy elintézzük ezt a fickót. Meglepetésszerűen lecsapunk őkelmére! Addig is kölcsönözzenek maguknak egy holdat valamelyik szomszédjuktól. Akinek úgy is több akad a háza táján, az amúgy kéz alól könnyűszerrel átengedhet egyet maguknak. - Van-e valamilyen ötleted? - kérdezte Joschka a barátjától, amikor már ismét a rakétában ültek. - Volt-e valaha úgy, hogy ne lett volna valamilyen ötletem? - kérdezte feleletként Franki, s kissé fölszegte az állát. - Én, pajtikám, már hozzá is fogtam: összekötöttem rakétánk mesterséges nehézségi erőterét a kinti gravitációs térrel, hogy ez a rövidkapcsolás szépen rávezesse gépünket azokra az orrhullámokra, amelyeket az
elcsaklizott hold támasztott a világűrben. Most már csak követnünk kell ezt a nyomot. Abban a pillanatban, hogy kimondta ezeket a szavakat, ráakadtak a bolygóközi nehézségi erőtérben hátramaradt nyomokra, s ekkor mindaz, ami nem volt elmozdíthatatlanul a helyéhez rögzítve, szögelve, enyvezve, elkezdett ide-oda hányódni-vetődni a rakétában. - Ezer szerencse - dünnyögte Joschka -, hogy legalább az üléseket jól lecsavarozták a padlóhoz. Még így is olyan faramuci módon csücsülök, mint majom a köszörűkövön! Franki csak savanyúan mosolygott, mint aki vackort nyelt, s még felelni sem volt kedve. Tengeribetegség fogta el már az első szökkenéstől, s csak akkor nyitotta ki újra a száját, amikor hirtelen beleütköztek egy falkányi bolygója vesztett holdba. - Ejha, csinos kis kollekció! - rikkantott elismerően Franki. - Ez a fickó aztán szenvedélyes gyűjtő lehet! - Méghozzá műgyűjtő! - tódította Joschka. Nyomban értesítették az efféle kallódó jószágok visszaszármaztatására illetékes hivatalt, az Elveszett Bolygóközi Tárgyak Ügyosztályát, hogy intézkedjenek, és juttassák el a rablott holdakat jogos tulajdonosaikhoz. Azokat a szatellitokat azonban, melyek birtokosainak a kilétét immár nem lehetett határozottan megállapítani, nyilvános árverésre bocsátották. Maga Franki is szert tett ilyenképpen egy fölöttébb takaros kis holdacskára. - No, hát végre nekem is van egy tenyérnyi telkem, ahol felépíthetem a hétvégi nyaralómat - mondta barátjának, Joschkának. - Én csak attól tartok - ráncolta homlokát Joschka -, hogy nem egykönnyen kapod majd meg rá a behozatali engedélyt. ..
- De hisz ezen cipzár van! - kiáltott fel hüledezve. - Legújabb találmányom - közölte vele büszkén Franki. Miután Joschka valamelyest felocsúdott ámulatából, kinyögte: - A banán cipzár nélkül is ugyanolyan jól lehámozható... - Lehámozható, igen - vágta rá Franki -, de a héjába vissza nem csukható! - S mi a csudának csukjam vissza a héjába? - Ha adva van a lehetőség - jelentette ki Franki előbb-utóbb indokot is talál hozzá az ember. Mit meg nem teszünk csak azért, mert van rá lehetőség: rejlik benne valami csábító. - Igazad van, pajtás - felelte Joschka -, az élet csupa cipzáras banán... SAJÁTSÁGOS NYELVMŰVELÉS
Franki és Joschka számtalanszor ellátogatott a legkülönfélébb bolygókra, s eközben rengeteg kalandot éltek át, s úgy vélekedtek, hogy velük immár ég és föld között semmi meglepő nem történhet. S midőn egy ízben leereszkedtek egy általuk nem valami sokra becsült csillagra, bizony ismét csak azt állapíthatták meg, hogy a meglehetősen kellemetlenül hideg légkörön kívül az égvilágon semmi rendkívülit nem tudtak fölfedezni. Ám miután a tiszteletükre rendezett fogadáson már minden szónoklat elhangzott, s mindenféle egyéb dologról kezdtek beszélgetni, Franki egyszer csak úgy hitte, hogy tolmácsautomatája tönkrement. A készülék ugyanis teljességgel más nyelvre fordította a szavait. Franki töviről hegyire átvizsgálta a szerkezetet, de semmilyen hibát nem talált benne, ezért hát tüzetes tudakozódásba fogott, vajon miért is beszélnek errefelé két AZ ÉLET BŐSÉGE különböző idiómát. - Rendes körülmények között Joschka épp reggelinél ült, amikor cimborája, világosították fel - mi itt valamennyien Franki váratlanul beviharzott, s letett egy ugyanazt a nyelvet beszéljük. Csupán a banánt az asztalára. Joschka fölkapta s jól megbámulta a szép, hivatalos megbeszélések, felköszöntők vagy hasonlók alkalmából használunk idegen érett déligyümölcsöt.
14
tán nem a te műved, hogy a futószalagok ilyen békésen pihennek? - De bizony! - vágta rá Franki nem minden büszkeség nélkül. - És hogyan sikerült nyélbe ütnöd a dolgot? - Felhívtam rá az illetékes hatóság figyelmét - magyarázta Franki -, hogy az itteni emberiséget rettenetes járvány fenyegeti, amely csak az általam előállított pirulával vagy védőoltással hárítható el. - És hogyan hat ez az általad előállított IDÖKÓRSÁG szer? - Lecsillapítja az embereket - közölte Franki és Joschka egyik űrutazásuk során Franki -, a benső nyugalom állapotába leereszkedtek egy bolygóra, amelynek a ringatja őket. Az a természeti szükséglet, lakóit valamilyen különös tevékenységi láz hogy gyalog közlekedjenek, máris visszatért. szállta meg: olyan ördöngös gyorsasággal S vele együtt az a felismerés is, hogy nem nyüzsögtek, mint a hangyák. Járda helyett elegendő mennyiségű futószalagra, hanem szédítő sebességgel rohanó futószalagokat rendszeresítettek, s ezeken úgy suhantak tova, elegendő mennyiségű szabad időre van szükségük, hogy ne szoruljanak efféle mint a szél, nem néztek se jobbra, se balra. futószalagokra: ez az egyes-egyedüli cél, Aki azonban lenézte vagy kevesellte ezt a amire törekedniük érdemes és kívánatos. szállítóeszközt, annak csak meg kellett nyomnia a mindenüvé fölszerelt zöld gombok Nem a futószalag, hanem az ember jelenti az emberiség jövőjét. egyikét, s abban a pillanatban máris elébe - Jó, jó, de kérlek, pirula nélkül kanyarodott egy taxi. dünnyögte Joschka. - Igen kiválóan működő közlekedési rendszer! - jegyezte meg Joschka elismerően. MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDÍTÁSA - Feltéve ha az itteni klinikák is ugyanilyen kiválóan működnek, mert ha nem gyógyítanak hasonló gyorsasággal, állandóan zsúfolásig telhetnek! Joschka jóízűt kacagott. - Franki, te megint valami huncutságban töröd a fejedet! Vagy tévedek? - Nem tévedsz - felelte Franki, s faképnél hagyta. Néhány nap múlva Joschka mélységes megdöbbenéssel figyelt fel arra, hogy a futószalagokat forgalmon kívül helyezték, s az emberek szemmel látható nyugalommal bandukolnak és tova. Még a zöld gombokat is csak olykor-olykor vették igénybe; ezért aztán Joschka szinte ijedten kapta fel a fejét, amikor egy taxi orkánsebesen zúgott végig az utcán, s csikorogva fékezett a járdaszegély mentén. - Halló, Franki! - kiáltotta Joschka, amikor barátja kiugrott a kocsiból. - Hogyan tudtad ezt egymagadban véghezvinni? Vagy
nyelvet, hogy anyanyelvűnket ne rongáljuk ilyesmivel. - No rendben, ez érthető - mondta Joschka a barátjának -, csak azt szeretném tudni, miért adták a felvilágosítást is azon az idegen nyelven. Franki vállat vont. - Talán mert anyanyelvükön nem hangzott volna olyan érthetően az a felvilágosítás. ..
15
A LUNA GOR
CARLOS RASCH
szerelmespárja A Nova Orbit roppant sebességgel száguldott, előbukkant az éjszakai árnyak közül, fölcsillant a napfényben, tovairamodott, s ismét elsuhant a messzeség egy homályos pontja felé: az űrállomás, amelyet a nehézségi erő rögzített pályáján, így végezte soron következő Föld körüli fordulatát. A Nova OrbitoX seregestül kísérték sztratoszférasiklók, űrnaszádok, teherrakéták, repülőkompok és szerelőhidak. Az űrállomás vadonatúj volt, annyira, hogy az építőknek még nem is sikerült befejezniük, de azért már üzemelt. Az emberiség együttműködésének eredményeképpen a kozmosz legnagyobb és legkorszerűbb forgalmi csomópontja lett a holdállomások és a Föld közti szakaszon. A Nova Orbit számtalan minőségben szolgált: szállodabolygóként, a menettérti utazások rendező pályaudvaraként, átszállóhelyként, kutatóállomásként, a kozmovízió közvetítőadójaként s egyszersmind még egy sor más célra is. További szolgálataik alól felmentették, leszerelték és Föld körüli pályájukon szabadjukra engedték azokat a régi űrállomásokat, amelyek már elavultak, amelyek már nem boldogultak a rohamosan gyarapodó feladatokkal. Ezer meg ezer láb dobogott állandóan valamennyi részleg folyosóhálózatában, ezer meg ezer hang erőlködött, hogy túlharsogja az általános zsivajt; a szerkesztmény tekintélyes kerékküllőiben személyfelvonók surrantak föl-le, s a lemezfalak nem egy helyütt remegtek a teljes erővel működő üzemegységek tompa dobajától. A Nova Orbit fedélzetén ma is tombolt a csúcsforgalom: a Holdról érkező utasjárattal csaknem egyidőben futott be egy raj sztratoszférasikló a Földről. Az utazó műszakiak vagy tudósok egyik csoportja most kezdte több éves szolgálatát a Holdon, a másik pedig épp ezekben a pillanatokban tért vissza onnan. Aki már három vagy négy napja várt továbbszállításra, sietősen igyekezett a liftekhez, hogy a fedélzet mellett dokkoló űrkomphoz jusson; egy nagyobb csapat utas pedig beszállt a Föld felé tartó sztratoszférasiklókba,
17
amelyek előzőleg szép sorjában becsusszantak a korong alakú űrállomás kerékagyának tágas indócsarnokába. Ez a szakadatlan emberözön persze gyakorta kereszteződött, a felvonók kijáratánál tartós forgalomtorlódást okozott, a szállodaszárny előterében pedig kábító hevességgel örvénylett. Az efféle utazásokban már járatos egy-két holdszakértő - vagy ahogy testületileg nevezték egymást: lunista - félrehúzódott a tülekedés sodrától, és szenvtelenül szemlélte az izgatott tömeget. Hébe-hóba az űrhajóraj egyenruháját viselő forgalmi felelős igyekezett átfurakodni a nyüzsgő sokadalmon, s időnként a fejek fölött fülsiketítő erővel dörgött ki a hangszóróból a bemondó üzenete. Csak a robotok álldogáltak csendesen készenléti fülkéikben. Ernest Sandrego és íren a falhoz támaszkodva nézegette a tolongást. Mindketten nagyon fiatalok voltak, s az űrállomás műszaki személyzetéhez tartoztak; egy esztendeje még ez idő tájt a kadétiskola padjaiban szorongtak, most pedig technikusként dolgoztak a Nova Orbit állományában. Szolgálati idejük leteltével rendszerint ebben az előcsarnokban találkoztak naponta. Mindkettőjüket boldoggá tette, hogy ismeretséget köthettek egymással itt, a Nova Orbit fedélzetén. - Phű, micsoda nap volt ez a mai - sóhajtott fel íren tréfásan -, de jó, hogy elvitte az ördög! Először a főnökömet kellett végighallgatnom: gorombán felvilágosított, hogy márpedig nekünk nincs időnk ünnepélyt rendezni a hazatérő kozmonauták tiszteletére, aztán még ráadásul nyakunkba szakadt az izgalom azzal a defektes teherrakétával is... - Bocsánat, várj csak egy pillanatig! Mindjárt folytathatod - vágott közbe Ernest Sandrego, és kíváncsian fürkészett a fejek fölött. Épp akkor ereszkedett le egy zsúfolásig telt lift az űrállomás küllőjén a tengely felől. Amint kinyílt az ajtaja, fiatal űrhajósnő viharzott ki belőle, s habozás nélkül egy hasonlóképpen fiatal és szokatlanul megtermett pilóta karjai közé szökkent. Ügyet sem vetettek a körülöttük hemzsegő tömegre, megölelték egymást, és szenvedélyesen csókolództak. Sokáig tartott. Az emberek körös-körül elnémultak, és hátrébb léptek. Minthogy a szerelmespár pontosan a liftajtóban állt, teremtett lélek sem hagyhatta el a felvonót. Az utasok azonban türelmesen várakoztak odabenn, míg a két fiatal észbe kapott, s ajkán szégyenlős mosollyal arrébb húzódott az útból. - De hiszen ez Loa és León! - kiáltott fel izgatottan Ernest Sandrego. - Tudod, még diákkoromból ismerem őket, a Luna Gór kadétintézetéből... - Van bennük valami, ami kifejezhetetlenül szép - suttogta íren, s álmodozó pillantást vetett Ernestre, aki vallomást olvashatott ki ebből a tekintetből. - Most látom őket először, s máris tudom, hogy nem akármilyen emberek. A fiatalember bólintott, hogy bizony, ez így van. - Valóban jól ismered őket? - kérdezte íren. - Okvetlenül szeretném megtudni, mi olyan szokatlan bennük. Ernest önkéntelenül vállat vont. - Ami Loát és Leont illeti, tulajdonképpen semmiféle izgalmas történetről nem számolhatok be neked. Hiszen oly gyengék a szavak, sosem képesek érzékeltetni teljes mélységében, mi megy végbe két egymást szerető ember közt... Soha nem fogok elfelejteni azonban egy bizonyos esetet, amelybe valamiképpen még magam is belebonyolódtam! Ernest megragadta íren kezét, s elvezette a leányt az előcsarnok egyik oldaltermébe; ott csevegésre alkalmas, nyugodt helyre találtak a növénykert lombjai mögött, s kényelmesen letelepedtek egy széles ülőalkalmatosságra. A fiú elmerengett arrafelé, ahol a Holdat sejtette, túl a Nova Orbit fémfalain, s halkan beszélni kezdett. Az űrhajózási továbbképző tanfolyam utolsó félévében ugyanabba a szemináriumba jártunk. A szeminárium helyszíne havonta változott: hol a Luna Goron, hol meg a Koroljov tervező nevű iskolahajón végeztük főiskolai tanulmányainkat. Loa svéd származású, és alapfokú képzését a Skiv-Malemberg-fennsík startbázisán nyerte. Lappföldön;
18
énbelém pedig annak előtte másfél éven át az automatikus vezérlésű, személyzet nélküli teherrakéták Fort Womera mellett levő indító támaszpontján sulykolták a tudnivalókat; ami Leont illeti, ő meg a chilei Gipsz-pusztaság edzőtáborából érkezett. Én a világ minden kincséért sem cseréltem volna fel Fort Womerát akár a Skiv-Malemberg-fennsíkkal, akár Bajkonurral, akár a Cape Kennedyvel vagy Grönlanddal vagy a Gipszpusztasággal vagy a Szaharával vagy a világ bármely más űrkikötőjével. Nem én! Fort Womerából a szabadnapjaimon akkor repülhettem cápavadászatra vagy vízisízni az északausztráliai sziklazátonyokhoz, ahányszor csak akartam. S ez csodálatos volt. Ott, Fort Womerán és a sziklazátonyokon ismerkedtem össze alaposabban űrállomásunk főparancsnokával, Peerth ezredessel, aki miután megtartotta előadásait ebből vagy abból a tárgyból az egyetemi hallgatóknak, ő maga ugyanolyan lelkesen koptatta a talpát a sziklazátonyok kagylóktól érdes szirthátain, mint mi, a diákjai, s nem is akármilyen eredménnyel hajigálta be horgát és pecazsinórját a fűrészfogú cápák veszedelmére. Na jó. Térjünk vissza Loára és Leonra. Tudja a manó, hol a csudában botlottak egymásba a Luna Goron, még mielőtt a tanévnyitó ünnepélyen a Jurij Gagarin-díszterembe léptek volna. Mindenesetre akkor már ismerték egymást. Ilyen előjellel zajlott le a Holdon az Űrhajózási Akadémia első félévének kezdeti időszaka: az első hetekben hol gyárlátogatáson vettünk részt a Tycho Brahe-kráter rakétaüzemében, hol vezérlési gyakorlatokat végeztünk a Koroljov tervező fedélzetén. Aztán meg a Luna Goron jegyzeteltünk az iskolapadban, vagy Port Selena tesztvizsgáló fülkéiben kucorogtunk. Sziklazátonyok, kardhalak, adieu, ég áldjon! Loa és León csak egymást látták, nem érdekelte őket más senki és semmi. Ezért aztán rövidesen hátrányos helyzetbe is kerültek, ami a tanulmányi anyagot illeti, lemaradtak mögöttünk. De mert olyan végtelen gyöngédség légkörében lebegtek, mi sem tehettünk mást, mint hogy segítettük őket, s baráti igyekezettel elsöpörtünk az útjukból minden akadályt, amikor a tanársegédek homlokukat ráncolva csóválták a fejüket kettejük teljesítménye láttán. Egész évfolyamunkat meghatotta érzéseik és szerelmük harmatos zsengesége, sőt állapotuk valósággal magával ragadott bennünket. Nagyon ügyeltünk arra, hogy Loa és León mindig csak mosolyt lásson arcunkról, ha közénk jönnek. Bizony, még a szókincsünket is kiegészítettük a kedvükért az elképzelhető legválasztékosabb és legköltőibb kifejezésekkel, hogy jelenlétük bűvkörében csakis ezeket a széplelkeknek való szavakat használjuk. S most nem kívánhatnék magamnak jobbat, íren, csak azt, hogy bár már akkor találkoztam volna veled. Bizonyára elcsodálkoztál volna rajta, milyen szívdobogtató izgalommal várok rád minden áldott nap reggelén a Jurij Gagarm-díszterem főlépcsőjénél, akárcsak León leste az ő Loáját... Ernest Sandrego ekkor Irenhez hajolt, s gyöngéden megcsókolta. - Hogyhogy? - kérdezte a leány. - Hát a Jurij Gagarin-díszterem lépcsői nélkül nem is megy a dolog? - Dehogynem, dehogynem, majd csak szerét ejtjük valahogy - felelte Ernest szégyenlősen, és ráhunyorított. - De most ide figyelj, és hallgasd meg szépen, hogyan folytatódik ez a történet... ...Az én szobám a Luna Gór diákotthonában az övéké fölött volt egy emelettel. Egy nap, amikor én még csak a borotválkozásnál tartottam, egyszer csak lélekszakadva betoppannak hozzám, s kétségbeesett arcot vágnak. Aznapi beosztásuk szerint az Űrkikötő ellenőrző tornyában kellett volna segédszolgálatot teljesíteniük, ők azonban angyali ártatlansággal és egészen egyszerűen elaludtak. Márpedig azon a napon éppen az Egyesült Nemzetek vadonatúj űrhajója, a Mienk a földgolyó készült leszállni a Luna Gorra. No persze egész évfolyamunkat ette a sárga irigység, amiért saját szemükkel láthatják ennek a
19
gigantikus új szerkezetnek az érkezését, miközben mi magunk Krishnan Meneluk tanársegéd szaktanfolyamán A kisbolygóövezeten átvezető röppályák görbéinek integrálszámításai című fölöttébb tanulságos, de reménytelenül unalmas hegyi beszédet hallgathattuk áhítattal, s biflázhattuk az űrkoordináta-mérés különféle módozatait. Következésképpen egyáltalán nem lett volna meglepő, ha némi szelíd kárörvendezés fog el könnyelműségük hallatán, amiért lemaradtak erről az izgalmas eseményről, s nem láthatják a csodálatos új gépezetet az ellenőrző torony lelátójáról. Ráadásul különféle kellemetlenségeik is támadhattak volna, vagy zsebre vághattak volna jó néhány kaján megjegyzést a párhuzamos évfolyam hallgatóitól, noha nekünk álmunkban sem jutott volna eszünkbe, hogy csúfondárosan beszéljünk Loáról és Leonról. Bármennyire is igyekezzenek, hogy még idejében az ellenőrző toronyba jussanak, minden próbálkozásuknak csődöt kell mondania, hiszen alagút-összeköttetés közvetlenül még nem létesült vele, a futószalagjárat pedig mínusz ezer alatt leáll. Loa és León azonban valahonnan megszimmantották, hogy nekem majd sikerül számukra valamilyen kiutat találnom. Szemükben valósággal áhítatos bizalom csillogott. Könyörögtek, hogy segítsek rajtuk. Nekem persze, nem tagadom, hízelgett az a szerep, hogy pártfogásomba vehetem őket, s így feleltem: - No jó, legyen, bár nem szívesen követem el ezt a stiklit, de ha szaporán csipkeditek magatokat, s légpárnás öltözékben meg ragyogóra glancolt sisakkal a hónotok alatt tüstént megjelentek az alagútszakasz lejáratánál, akkor előszedem tarsolyomból azt az igencsak használható kis ötletemet, amellyel még pontosan, szépen célba futhattok mind a ketten. - De hogyan gondolod? - kérdezte León idegesen és kételkedve. Leintettem. - Bízd csak rám, ez az én gondom. A bácsikámat tudvalevőleg úgy hívják, hogy Alexander Peerth. Egyszerűen az ő szolgálati kocsiját vesszük igénybe. Hogy Peerth ezredes a bácsikám, azt persze csak füllentettem. De a Nova Orbit főparancsnoka akkortájt még valóban a Luna Gór űrhajóraj-igazgatóságának a vezetője volt, tehát afféle helyi főmufti. Szolgálati kocsija pedig mínusz kettőszázötvennel - természetesen csak másodperccel - szabadon befuthatott a holdfelszínen az Egyesült Nemzetek űrhajójának az érkezéséig. Énnekem ez a terv - hogy csak úgy se szó, se beszéd megkaparintsam ezt a szolgálati kocsit - semmilyen fejtörést vagy aggodalmat nem okozott, hiszen elvégre annak idején Peerth horgásztársaként akkora cápákat rángattam ki a sziklazátonyokra, mint megannyi nagyobb kaliberű űrszonda. Márpedig az efféle közös sportélmény kötelez. Azóta valahogy sohasem sikerült igazából a felettesemet látnom benne. S ami azt illeti, erre ő maga sem fektetett nagy súlyt. Lehetséges tehát, hogy kitör az égiháború, ha tudomására jut a csínytevésem, az a mennydörgés azonban vélhetőleg elviselhető lesz. Loa és León krétafehérre sápadt a javaslatomtól, mégsem cselekedhettek másként, mint hogy belekapaszkodjanak a megmentésükre feléjük nyújtott szalmaszálba, s éljenek ezzel az utolsó lehetőséggel. Mivel a szavuk elakadt, csak bólintottak, és szélsebesen elhúzták a csíkot. Villanyborotvámat az ágyra hajítottam, s igencsak kapkodtam ám a lábamat, hogy mihamarább belerázzam magamat a védőöltözetembe. Soha még ennyire nem mulattatott, hogy egyetlen kanyarintással sikerült felcsavarnom a búvárharangot - mi már csak így neveztük a fejrevalónkat. Miután leértem az utcaalagúthoz, s befordultam a sarkon, azonnal a legtekintélyesebb, legterebélyesebb és legelegánsabb holdjáró felé indultam, amely a Luna Gór igazgatósági székházának a portálja előtt parkolt. Ezt a Procyón-Elektronik márkájú masinát használta Peerth többnyire szolgálati útjain. El kell ismernem, az igazgatóság ez esetben nem mutatkozott szűkkeblűnek, itt szó sem volt fösvénykedésről, ami a járműállományt illeti: ez volt a legeslegújabb modell.
20
Én még soha életemben nem vezettem ilyen előkelő járgányt, halvány fogalmam sem volt a programvezérléséről, ezért hát ezt kockáztatni se mertem, hanem szépen ráfanyalodtam a kézi kormányzásra. Mint a mesterséges holdak leendő mérnöke azonban ahhoz már elegendő ismerettel rendelkeztem, hogy a Procyón-Elektronik műszerfalának a kezelésével egykettőre tisztába jöjjek, s teljes biztonsággal bánjak energiát szolgáltató atomtelepével is. A műszertáblán negyven másodpercnyi alapos tájékozódás után tökéletesen kiismertem magam. Tehát tüstént becsatoltam magam a vezetőülésbe, s megindítottam a generátort. További néhány kézmozdulat, s a Procyón-Elektronik máris előregördült halk zümmögéssel, kanyarodott egyet velem a híres 2000 esztendő feliratú obeliszk körül, amelyet a kétezredik évben emeltek, a Luna Gór alapkövének lerakásakor. S íme, már láttam is turbékoló galambocskáimat: szinte süvítettek felém a főalagúton. Lefékeztem mellettük, s gombnyomással felpattintottam előttük az ajtót. S ebben a szempillantásban szédítette meg Loát a hiúság. Nem is csoda, annyi tükörfényessé krómozott felület csábította, annyi zománclemez s annyi elektronikus szerkentyű ! Azt se bánva, hogy hiábavalóságokra vesztegeti a drága időt, pajkos mosollyal és csintalanul úgy libbent közénk, mint valami krinolinos udvarhölgy a hintajába. Utánozhatatlan bájjal szökkent fel a járműre. Mégis, épp ekkor esett meg a baj. Loa elejtette szkafanderének sisakját, s az fémes zörgéssel elgurult az úttesten. Leon kénytelen volt hasra vágódni, hogy kikotorhassa a holdjáró alól. A Luna Gór alagútjainak útburkolata szerencsére olyan tiszta, hogy Leon egyenruháját a legkisebb szennyfolt sem éktelenítette el, és szerelmes jámborságában azon sem bosszankodott, hogy Loa kedvéért hasmánt, négykézláb kellett csúsznia-másznia. A leányzót mélyen elkeserítette ügyetlensége, noha vitézül igyekezett leplezni, mennyire elszontyolodott. Leon gyorsan végigsimított egyszer a haján, sebtiben megfricskázta a nózija hegyét, s unszolta: - No, nevess már, kincsecském! A leány szeme valóban ismét vidáman felcsillant, bár látszott rajta, azért restelkedik még egy kicsit a kétbalkezessége miatt. Végre Leon is felpattant a kocsiba, s én hermetikusan bereteszelhettem az ajtót. A Procyón-Elektronik pedig duruzsolva útnak eredt. Belenézek a visszapillantó tükörbe, s egyszer csak látom ám, hogy egy jellegzetes egyenruhájú alak lépked le az igazgatóság főkapujának a lépcsőin, s kilép az alagutak terére. S megrökönyödve bámul a tovatűnő jármű után. Ijedtemben kilelt a hideg: ez az ember nem Alexander Peerth volt, nem, sajna, szó sincs róla, hanem az űrhajóraj egyik magas rangú kiválósága. Az egyenruha színe és szabása alapján semmilyen kétely nem fér hozzá! Következésképp én egyáltalán nem Peerth szolgálati járművét csakliztam el. Tüstént belém mart a gyanú: ez a vezérkari előkelőség csak a mai szent napon tartózkodik szerény körünkben, minthogy kizárólag azért látogatott el a Luna Gorra, hogy nagyban emelje a Mienk a földgolyó érkezésének ünnepélyességét. Márpedig ha ez a fejes a mi hibánkból jelenik meg elkésve a fogadáson, akkor mi hárman jobban tesszük, ha rögvest, a következő postarakétával kilövetjük magunkat a Marsra. Hát itt bizony csak egy kibúvó akad. Keményen beletapostam a fékbe. A Proycón-Elektronik bolondul előre-hátra himbálódzni kezdett az alagútban, majd csikorogva farolt, és engedelmesen hátrálva visszagördült ötvenméternyit, amennyivel időközben eltávolodtunk az igazgatóság főkapujától. Még egy pillanatig reszketett a térdem, amikor immár kétséget kizáróan láthattam, micsoda kalandba is bocsátkoztam. Nem kisebb rangú tiszt várt ránk ott az alagútban, mint maga az űrhajőraj főparancsnoka, Tyimofej Mirszanov admirális. Csupán az zavart meg egy
21
szusszanásnyi időre, hogy csak úgy egészen egyedül, a szokásos nagy kísérete nélkül jelent meg. Kiugrottam a holdjáróból, s kába vakmerőséggel tisztelegtem. - Három kadét a Koroljov tervezőről, utolsó évfolyam, díszkülönítmény, kíséretül az űrkikötőhöz. Próbajárattal végeztünk! Rendelkezzék velünk, admirális úr! Loa és León mindenesetre kellő lélekjelenléttel igazodtak ehhez az újabb helyzethez, bár minden valószínűség szerint járműkölcsönzési ötletemet velem együtt a Tejút kellős közepébe kívánták. Ők is kiugrottak a holdjáróból, feszesen mellém álltak, és - biztos, ami biztos - tisztelettel szalutáltak. A festő ecsetjére méltó kadétleány szépsége szerencsénkre kellőképpen elkápráztatta Tyimofej Mirszanovot; az öregúrnak fölcsillant a szeme, és esze ágába se jutott, hogy bizalmatlankodjék, és bármiképpen is kétségbe vonja a „díszkülönítmény" valódiságát. Azonfelül Loa szorosan testéhez simuló szkafanderében s León iránti szerelmének viruló pompájában igazán rendkívül lenyűgözően hatott. S valamiképpen az is messziről lerítt róla, hogy mindenre elszánta magát - márpedig a lehető legpeckesebben kimászik ebből a csávából! S ugyanakkor a legmélységesebb zavar is tükröződött az arcán, ami egész egyszerűen elbűvölővé varázsolta. Ismét elfoglaltuk helyünket a Procyón-Elektronikban: én a kormányszerkezet műszerfalánál, az admirális pedig a mögöttem levő ülésre telepedett, a két fiatal közé. Nekilódultunk az útnak. Loa és León, mint akik nyársat nyeltek, egyenes derékkal, mereven ültek a két sarokban, térdüket összezárták, tekintetüket rezzenéstelenül előreszegezték, sisakjuk előírásosan az ölükben. Tyimofej Mirszanov egyet pislantott jobbra, majd egyet pislantott balra, könynyedén ráncolta homlokát, végezetül elmosolyodott, kissé előrehajolt, és leolvasta mindkettőjük nevét a mellzsebükről, aztán kényelmesen hátradűlt. Loa és León ekkor minden bizonnyal fölöttébb kellemetlen pillanatokat élt át. Félúton kaptuk meg az ellenőrző torony értesítését. Ez így szólt: „A Mienk a földgolyó három órával későbben érkezik." Fékeztem s megkérdeztem: - Visszaforduljunk, admirális úr? Leintett. S nyugodtan így válaszolt: - Nem, nem! Hajtson csak tovább, Sandrego mérnök-kadét. Díszkülönítmény ide, díszkülönítmény oda, ez az egész úgy, ahogy van, nem stimmel! Egyáltalán nincs is szokásban az efféle, kivéve a tévéparádékat. Maguk hárman valószínűleg elaludtak. S ha rajtam áll vagy bukik, hogy még idejében jelentkezhetnek szolgálattételre vagy sem, hát én semmiképpen sem szegném útját ennek az egyetlen lehetőségnek. Szerelmesekkel megesik az ilyesmi. Az olyan szerelmesek, akikkel nem fordul elő ilyesmi, azok nem is igazi szerelmesek! Tehát azonnal átlátott a szitán! S helyesen illesztett össze minden mozzanatot, ami együvé tartozott. Loa fülig pirult, León pedig dadogni kezdett: - Megengedi, hogy mindhármunk nevében bocsánatot kérjek? Tyimofej Mirszanov legyintett. - Nem szükséges. Hiszen az is lehet, hogy egyszerűen csak mindhárman látni akarják, hogyan száll le itt a Holdon első ízben az Egyesült Nemzetek híres új űrhajója. Végeredményben ez is egy darab világtörténelem. Méltányos tehát egy kis megértést tanúsítanunk, ha a kadétok minden eszközt igénybe vesznek, hogy elérjék céljukat... S azon nyomban tüzetesen magyarázni kezdte, milyen egyedülálló érdekességek találhatók az Egyesült Nemzetek űrhajójának műszaki kivitelezésében. Szentül meg vagyok győződve róla, azért tért rá ezekre a fejtegetésekre, hogy Loát és Leont tapintatosan átsegítse zavarukon. Én pedig nagyon örültem, hogy Tyimofej Mirszanov tudja, mi a különbség
22
gaztett és kópéság közt, s tudatában van annak is, hogy az emberfia a dőreségét ifjonti lelkesedésből vagy segítőkészségből követi el. Bolhából elefántot, csekélységből tragédiát kár csinálni, s erre Mirszanov szemmel láthatóan semmi hajlamot sem érzett, bár ami azt illeti, ha csak kicsit is szellőzteti az ügyet, egy ilyen szolgálati kocsi elcsenése minden bizonnyal főbenjáró vétségnek bizonyulhatott volna. Eközben keresztültolattunk a várost szegélyező légzsilipen, majd átszeltük az Űrkikötő leszállóterét. A ballonabroncsok képlékenyen fölfogták a terep egyenetlenségeit a hosszúlöketű teleszkóprugózattal egyetemben: a Procyón-Elektronik puhán ringatózott át akár térdig érő kátyúkon is. Amint megálltunk az ellenőrző torony mellett, Tyimofej Mirszanov mindhármunkat kegyelemben elbocsátott; szeme sarkából felénk csippentett, s ekként vett búcsút: - A furfangos fiatalságnak énnálam nyert ügye van. Aki nem képes kivágni magát a bajból, s elveszti a fejét, az mindenütt hátrányos helyzetbe kerül, a kozmoszban azonban különösen pórul járhat, mert ott künn a világűrben végképp életveszélyes a határozatlanság. Énnekem azonban úgy rémlik, hölgyem és uraim, hogy önök éppenséggel nem afféle lagymatag jellemű, pipogya alakok, akik ölbe tett kézzel várják, míg szájukba röpül a sült galamb, s békén tűrik a balsors csapásait... hiszen máskülönben nyilvánvalóan nem mertek volna beszemtelenkedni az igazgatósági holdjáróba. Nos hát, kívánom, a jövőben is járjon hasonló szerencsével minden további vállalkozásuk! Ezzel szépen odazöttyent a műszerfal kormányszerkezete elé, szinte oda se pillantva beindította az automata vezérlést, majd visszaintegetett nekünk, s máris elporzott egymagában Luna Gór felé. Hát így jutottam egy kitűnő helyhez a lelátón, s néztem végig három óra múlva a Mienk a földgolyó leszállását, noha tulajdonképpen be sem osztottak segédszolgálatra az ellenőrző toronyba. De a térparancsnok végtére is csak nem küldhetett vissza minden további nélkül Luna Gorba, miután saját szemével látta, hogy olyan holdjárón érkezem, amelyen az űrhajóraj háromszögletű zászlaja fityeg, s amelyen ráadásul maga Tyimofej Mirszanov admirális a sofőr. Tyimofej Mirszanov admirálissal máskülönben aznap összeakadtunk még egynéhányszor az E. N.-űrhajó legénységének ünnepélyes köszöntésekor. Mindannyiszor barátságosan ránk kacsintott cinkosságunk titkos jeléül, s örvendező jóváhagyással hunyorgott egy ízben, amikor León épp lovagiasan karját nyújtotta Loának, hogy odavezesse a tisztikar fogadásához. Alexander Peerth - úgy tetszik - soha nem szerzett tudomást a Procyón-Elektronikon megtett zugutazásunkról. Legalábbis semmiféle utójáték nem kerekedett a dologból. Mirszanov admirális hallgatott, akár a sír? nem fecsegte el senkinek még tréfa kedvéért sem ezt az epizódot. Igencsak becsültük tapintatos viselkedését... Ha pedig most odamennék Loához és Leonhoz az előcsarnokban, vagy fölkeresném őket a szállodaszárnyon, valószínűleg nem is kellene emlékezetükbe idéznem közös élményünket: amint megpillantanának, szavatoltan tüstént eszükbe jutna az a huszárvágás, és minden bizonnyal tiszta szívből kacagnának egyet azon a néhány éve történt eseten... MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDÍTÁSA
23
ALFRED LEMAN - HANS TAUBERT
POTYAUTAS
A legtöbben azt állítják, hogy az űrutazás egyhangú, már legalábbis azoknak a munkatársaknak a számára, akiknek nem akaródzik összeházasodniuk azokkal a feladatokkal, amelyekért felelősek. Szerelmi házasságról van ám szó! Érti? Én e tekintetben magamat csakis az agglegények közé számíthatom, akiknek hol erre, hol arra szottyan kedve. Egész életemben taxipilóta voltam. 4D minősítésű, amennyiben ez önnek mond valamit. Végbizonyítványom bizony régi, még anno nullja-harminchétből való. De nem sokkal azután szereztem ezt a karcolást, a Plutó-repülőkar alkalmával. Vagy úgy, erről már hallott? Nagybn köszönöm! De igazán nem szükséges bókolnia. Akkor azt hittem, énnekem már befellegzett.
24
soha nem kelhetek útra többé. Sokat vesződtek értem abban az időben. Apróbb vonalszolgálatoknál több azonban egészen egyszerűen nem futotta az erőmből. A legjobb akarattal sem. Hogy elégedetlenség elfogott-e? Nem, soha. Ahogyan a távutazásokat sem tartottam unalmasnak annak előtte. Talán szerencsém volt. Amikor teljességgel beállt a pangás, és az események hiánya már túlságosan birizgálta az idegeimet, mindig történt valami - ez éppen olyan, mint az, hogy akkor ízlik legjobban a falat, ha egy kis éhség fűszerezi az étvágyat. A menü hébe-hóba nagyon is bőségesnek bizonyult egy átlagos gyomor számára. Gyakran gondolok vissza egy esetre, amelyik erősen megragadt az emlékezetemben, márpedig az én koromban ez igencsak jelent valamit. Tulajdonképpen semmiség volt az egész, néhány órás rutinút, egyedül egy egyszemélyes űrtaxiban. Elbeszéljem önnek? Látja, ön nagyon barátságos, kedves ember, és tudja jól, hogy a magamfajta öregek mennyire örülnek, ha fecseghetnek egy kicsit rég múlt napjaikról, mert emlékezés közben úgy érzik, mintha még mindig ott lennének. Az a bizonyos dolog akkor csak néhány órai utazás után jelentkezett, nevezetesen akkor, amikor a sárga pontfénylámpa úgy tizenkilenc óra tájban kurta villanásokkal... katt... katt... katt... figyelmeztetni kezdett. Aha - gondoltam -, a külső sugárzást ellenőrző tizennégyes program. Z sorozat: nulla, S sorozat: kettő per hét, amint az másként nem is várható tizennyolc óra tájban. Hogyhogy tizennyolc óra tájban? Az éppen egy órája volt! Hát akkor kezdjük elölről: Z sorozat, S sorozat: valóban, kettő per hét! Itt valami nincs rendben vélekedtem -, s ez megzavarta addigi kellemes merengésemet. No, most mi legyen? - töprengtem. Mi, navigátorok belevaló fickóknak tartjuk magunkat. A navigátor úr azonban egyáltalán nem tud navigálni. Szerencsére, hiszen szemmérték szerint nem megy a dolog. De ugyan hova is jutna az űrtaxijával? Hiszen program szerint kell navigálnia! A navigátor ilyen esetben számba veszi az egész „legénységet", és személyesen néz utána annak, hogy jól működnek-e az áramfogyasztó berendezések, hogy ellenőriznek-e az ellenőrző műszerek, s hogy általában rendben van-e mind a többi hétszázhetven hét dolog. Hétszázhetvenhét? Hétezer-hétszázhetvenhét! S mi történik akkor, ha az ellenőrző műszerek nem ellenőriznek pontosan? S ha az S sorozat sugárzása egy teljes órát késik? Vagy ha hirtelen több mint egy órával előbbre kerül? Akkor bizony a fejemben keringő tizennégymilliárd neuronnak kell sürgősen segítségemre sietnie. Tehát: várok öt percet, s újra elvégzem a méréseket. Akkortájt még mindenesetre sehogyan sem fért a fejembe, hogy mi az ördögnek kell egyáltalán beülnöm az űrtaxiba. Mindenki tudta régóta, hogy az ilyen futárszolgálat alkalmával alig akad bármilyen komolyabb tennivaló, kivéve a rengeteg munkaterápiás foglalkozást. Túlzás? Jó vicc. Ha az embernek tizenegy óra hosszat bele kell szuszakolnia magát egy ilyen kicsiny járműbe, hát szórakozásról szó sem lehet. Az utazás valójában huszonhat órán át is eltarthatott, mivelhogy az embernek visszafelé is csak meg kellett jönnie valahogyan. Feltéve, ha nem „kellett", hanem „szeretett volna". Amellett odafönn a bolygóközi űrállomáson mindig rendkívül előzékenyek voltak. Alighogy kikecmergett az ember a taxiból, máris majd kinyomták belőle a szuszt elragadtatásukban. Azok ott minden értesülésüket másodkézből szerezték, s folyton csak egymás ábrázatát bámulták. Miköztünk, odalenn a bolygón is valamelyest hasonlóképpen alakultak a dolgok, mi azonban legalább mindig látunk valami újat, s időnként csak történt olyasmi is, amiről nem tudtunk már sokkal korábban, s amire vonatkozólag nem kaptunk jó előre semmiféle irányelvet, rendelkezést, utasítást, munkarendet, előírást, programtanulmányt, vagy mi a csudának hívhatják még ezeket a papírokat... Csak a taxiban nem esik meg soha semmi. Pontosabban kifejezve: remélhetőleg nem esik meg soha semmi. Ezért fohászkodott az az egy szál parányi élet a szűk kabin szorításában. Én ezt egyáltalán nem találtam emberhez méltatlannak, kiváltképp amikor tizedszer engedtek utamra.
25
Voltaképpen csak három üveg hőpalackot vittem a mögöttem levő hűtőrekeszben. Hogy micsoda ünnepi szónoklat kíséretében nyújtották át nekem ezeket a vacakokat! Még egy ipari tévékamerát is beszereltek a csöpp utasfülkébe - ahol helyszűkében amúgy is alig lehetett már lélegzeni - csak hogy könnyűszerrel figyelhessem azt a szert, amely a tartályokban kotyogott. Tévé két méter harminc vagy negyven centiméternyi távolságra! Bár a főrészlegvezető maga is ott volt az átadásnál, azt kérdeztem magamtól: vajon mi lötyög ezeknek a fejében? A főrészlegvezető nyilván azt felelte volna: ugyanilyen lé. Ez a lé máskülönben a képernyőn tisztának rémlett. Az ember átláthatott rajta, mint a vízen... hm, az ember átláthatott rajta, mintha csak víz lett volna. Amint letelt az öt perc, újra elvégeztem a méréseket. Z sorozat: rendben; S sorozat: kettő per kilenc. Tizenkilenc óra tizenöt perckor kettő per kilenc! A program szerint ez idő tájt nem lenne szabad mérni a legcsekélyebb értéket sem! Nulla vagy nulla per egy lehetne legfeljebb, akárcsak valamennyi korábbi út esetében. Pedig az időpont rendben. Szemmel tartottam a kronométert, hogyan pöcögnek arrébb a mutatók. Az állomást sem hívhatom, ez csak jó két óra múlva lehetséges. Mit tesz a tapasztalt navigátor ilyen kétséges esetben? - kérdeztem szerényen, amint az éveim számához illett. - Semmit I Először is semmit. Ezt a vízféle lélöttyöt a G-18-as négyzetben lelték, amelyet azok odalenn mesés képzelettel és meglehetősen feltevésszerűen „biontikus centrumnak" neveztek el. Alig néhány napja csak, hogy ezt a tenyérnyi zugot fölfedezték, de már hajmeresztő rémtörténeteket regélnek róla. Ebben a kurta időszakban több érthetetlen zűrzavar támadt a méhkaptárakkal s egyéb bohókás építményekkel vagy bármivel, ami csak előfordult abban a körzetben, mint korábban bármikor azoknak a hosszú hónapoknak a folyamán, amikor már ott dolgoztunk. A leghalványabb fénysugár sem derítette fel akkortájt tudatlanságunk egyenletes homályát, ezt vegye figyelembe. Senki sem tudta, mi lappang ezek mögött a meghökkentő dolgok mögött. Össze is kürtölték ez ügyben szinte valamennyi szakértőt, s hozzá sok műszaki segéderőt is odarendeltek a különféle állomásokról. Jómagam bíztam a technikában, és tüstént belekapcsolódtam az események tekervényes bonyodalmainak megoldásába. Ilyen esetekben először is a biológusokat kell nyakon csípni. A dögész uraknak mindent kell tudniuk, ugyebár; olyan izgatottak lettek szegények, mint az okos hangyácskák. Megsajnáltam őket. Kövér főnökük, Jonas azonban nem hagyta, hogy csak úgy ripsz-ropsz kihozzák a sodrából. Talpraesett fickó. Ismernie kellene őt is. Nem dolgozott még a csoportjában? Bárki elleshetné tőle, hogyan csinálja, s bizony, sokaknak lenne szüksége rá. Mindenesetre ő is ott téblábolt abban a különítményben, amelyik az üveg hőpalackokat átadta nekem. Körülállták a kocsit, amely a tartályokat hozta. Némelyek fontoskodó képet vágtak, s valamennyinek egyszerre járt a szája. Csak Jonas hallgatott. Amikor kicsomagolták azt a vaskos lyukkártyatekercset, amelyeket a szerről szóló tájékoztató adatokkal hozzátűztek a palackokhoz, elvigyorodott. Mintha ezt mondta volna: „Mekkora tekercsek, s nincs rajtuk semmi!" De nem mondta ki. Csak magában gondolkozott, miközben a többiek fecsegtek. Az állomáson odalenn ugyanis az a szóbeszéd járta, hogy még egyértelmű elemanalízis sem készült erről a vizecskéről. Még elemanalízis sem! Hát csak foglalkozzanak vele azok ott a bolygóközi űrállomáson, törjék csak ők a fejüket azon a túlontúl rejtélyes nedűn s a tekercsen. Jobban értenek hozzá, s több az idejük is. Én azonban legyek óvatos, amikor fölviszem nekik. Ezért hát a tévé két méter negyven centiméternyi távolságban. És hogy az ördögbe csináljam én azt, azt a bizonyos vigyázást? Ezt a kérdést éppenséggel nem mérték fel teljes egészében. Ezért bámultam szakadatlanul a képernyőre és a hőmérsékletet ellenőrző készülékre. Túlságosan megbíztak abban az izében. Hogy micsoda, arról persze fogalmuk sem volt. Énnekem viszont néhány perc múlva kezdtek sejtelmeim
26
támadni róla, s nyomban rá kiszáradt a szájam az ijedségtől. Fél nyolc körül azonban még nem tartottam itt. Eleinte inkább csak enyhe bosszúság pöfögött bennem, amiért a hőfokszabályzó csütörtököt mondott a hűtőrekeszen, amelybe az üvegtartályokat helyezték. Állandóan utána kellett igazítanom, odabenn olyan hőség fejlődött, akár valami kemencében. A szerelőket nem érhette szemrehányás. Csupán egy-két óra állt rendelkezésükre, hogy beépítsék. Márpedig az ilyen aprócska űrtaxiban az ilyesmi nem sikerülhet gyorsan s egyszersmind megbízhatóan. Ezeket a járműveket milliméterre kiszámították az utolsó tranzisztorig, s a legkisebb változtatás is kockázattal járt. Ma már előbbre jutottunk e tekintetben, bár ami az újmódi szerkentyűk üzembiztosságát illeti, jobb, ha erről inkább nem is beszélünk. Vagy úgy gondolja, hogy beszélhetnénk róla? Ne vegye zokon egy öregember tamáskodását. Tudja, honnan ered... Nos hát, először arra gyanakodtam: vajon nincs-e köze az egésznek ahhoz a megbolondult S sorozathoz, s nem is sejtettem, milyen jól telibe találtam az igazságot. Aztán elvetettem ezt a gondolatot. A fojtószelepet már valósággal az utolsó vágatig kicsavartam, a hűtőrekeszben a hőmérséklet mégis folyton emelkedett. Hogyan csökkenthetném valamelyest? S tulajdonképpen mi a haláltól lett olyan meleg odabenn? Hirtelen belém nyilallt a felismerés: az a szer ott bent az egyik palackban zavarossá vált. Úgyszólván sárgának látszott. Megromlott. Merthogy a rekesz nem hűt, gondoltam. A hőmérséklet gyorsan emelkedett. Negyvenkettő-negyvenöt-ötvenegy fok. Ötvenegy fok forróság egy hűtőrekeszben! Nevetséges! Már csak abban reménykedtem, hogy alaposan biztosították ezt az anyagot. Hogy mik meg nem esnek! Hatvannégy fok! Ám ekkor végre úgy rémlett, hogy a hőmérő mutatója megáll. Gondterhelten vettem szemügyre a hőpalackokat. Az egyiknek a tartalma átfolyt a kettős üvegfalak közti légüres térbe. A belső tok szétpattant. Mi ütött bele? A lé kétségkívül megromlott. Mi történt? Az üveg minden látható ok nélkül teljesen megrepedt, s a tartalma kifolyt. Azaz helyesebben mondva úgy türemlett széjjel, mint az édes pép a mesében. A szer kívülről bevonta a palack nyakát. De valahogy nagyon bután hatott az egész, egyáltalán nem úgy, mint amikor cseppfolyós vagy nyúlós anyag kibuggyan. Úgy tetszett, mintha saját jószántából csúszna-mászna fölfelé, mintha a nehézségi erő nem húzná lefelé, hanem éppenséggel hagyná, hogy a lé az ellenkező irányba folyjék... a szer mindenesetre a fizika törvényei ellenére működött. Űrtaxim a súlytalansági zónától ugyanis még jócskán messze röpült. - Be ne csavarodj! - figyelmeztettem magamat, hogy észhez térjek. Sikertelenül. Az az izé ugyanis valóban magától mozgott! Kúszott végig a hűtőrekesz alján, majd szépen fölfelé az oldalán. Fölfelé! Két hosszú nyúlványban... Ezek egyre hosszabbra nyúltak, nyúltak... s ahol véget értek, két finom, hegyes nyelvecskévé pödrődtek. Ez a két csáp pedig rezgődni kezdett, majd tapogatódzva, fürkészőn, lassan, milliméterről milliméterre terjedt tovább, mint valami görcsösen növekvő, mohón reszkető vágyakozás. Keres talán valamit? Csak odabenn keringhet körös-körül - gondoltam magamban hiszen a szekrény oldala és háta fémből készült, az eleje pedig páncélüveg. Azt pedig nem teszitek tönkre, kedves csápocskák, csak úgy dirr-durr. Ezzel vigasztalgattam magamat, mert azért lassan kezdett már noszogatni az idegesség. A csápok láthatólag a hűtőbordák felé igyekeztek. Egészen bizonyos, hogy a hűtőbordák felé! Márpedig én tisztán és világosan láttam, hogy a hűtőbordákat jégcsapok és dérpárnák borítják. Tehát hűtenek még! Honnan akkor az a hőség? A hűtőrekeszben ugyanis még mindig hatvannégy fok perzselő forróság tombolt, a hűtőbordákra pedig vastagon ráfagyott a jég. Ekkor lepett meg először a sejtelem: veszély kerülget. S ekkor kezdtem élni a
27
gyanúpörrel: honnan ered a meleg. Az az ördögi anyag árasztja ott a hőpalackban, öngyulladással. Mi a sistergős ménkűt rakodtak be nekem?! A fullánkok fonálvékonyan szúródtak hosszan előre. Ugyan hova törekedtek? Csak nem a...? De bizony, csakugyan! Pontosan arrafelé igyekeztek, ahol az áramot szolgáltató vezeték torkollott a hűtőrekeszbe. Ebből még rövidzárlat lesz. Vigyázat! Most! De nem történt semmi. Gondoltam én. Merthogy mégiscsak történt valami: a buggyant kocsonya valahonnan áramot merített. A hálózatot megcsapolták. Csak kenődne széjjel ott hátul az a pép! kívántam magamnak az első pillanatban, amikor leolvastam az ampermérőt. Barátságtalan óhajom azonban nem teljesült. Aztán az, amit a hűtőrekeszbe zártak, olyan gyorsan matatott körbe, hogy már nézni se mertem. Vékony, finom fonálként fölkúszott a még érintetlen két hőpalackon. Hogy sárga volt-e? A néhány pillanattal korábbi színéhez mérten most már inkább narancs-sárgásan csillogott. Majd ez a folyékony szövevény olyan sűrűn befonta az egyik tartályt, hogy az eltűnt alatta. Vajon szétroppantja-e? - kérdeztem magamban, s tüstént megrémültem ettől a gondolattól. Úgy következtettem, bármit szabad eztán képzelnem erről a jószágról: akarata van. S én még azt hittem az imént, hogy a palackok tartalma megromlott! Pedig csak tevékeny lett! Aggasztóan mozgékony, amilyent még emberfia nem látott. Ki hiszi el nekem, ha valaha még elmondhatom, hogy mi történt itt? Tévévetítőt szereltek az űrtaximba, nekem meg felvevőgépre lett volna szükségem. S az az éktelen nyákfonalzat kisvártatva minden kétséget kizáróan narancsszínben villódzott, s hirtelen kiürült a második hőpalack is, miután valóban szétrepedt. Elégtétellel emlékeztem vissza a kutatócsoport kövér vezetőjére, ott a frontszelvényen, s amikor eszembe jutott, hol is találták ezt a Janus-nedűt, hogyan fest ez a kétszínű, csalóka mártás, honnan merítették, s mi mindent suttogtak össze arról a helyről, akkor bizony egyetlen porcikám se kívánta, hogy testközelbe kerüljek vele. Inkább azt kívántam, bárcsak lezajlott volna már a kis kéjutazásom. Képzeletünk határok közé szorul. Hasznos elv. Mert különben még micsoda képtelen riadalmaim támadhattak volna, tán az is eszembe ötlik, hogy ez a sátáni szirup átdöfölőd-hét hegyes fonalaival akár a hűtőrekesz vastag páncélüveg falán is, legalábbis képletesen. A mászó kenőcs a továbbiakban tudniillik pontosan így viselkedett. Egyelőre csak a radarjelzés zümmögése kezdte szurkálni a dobhártyámat. A hármas számú képernyőn világos folt derengett föl. Akkora s olyan elmosódott, hogy ijedelemre még nem adott okot: felhőszerű, csekély sűrűségű anyag közeledett bal felől, egyelőre még jelentős messzeségben. De nem, nem is közeledett! A fényjel szépen visszasuvadt bal felé, tehát a felhőnek távolodnia kellett. Azt azonban már kissé furcsának találtam, hogy a visszavert jel összezsugorodott, s körvonalai élesebbé váltak, ahelyett hogy mindez fordítva történt volna, amint az olyankor dukál, amikor a radarsugár által letapogatott tárgy folyamatosan növeli az antennától való távolságát. Zsupsz! Eltűnt, kicsússzam balra. Felőlem mehetsz, komám, ahová akarsz - gondoltam -, van énnekem más bajom épp elég. De máris fölbukkant egy újabb fényfolt, közvetlenül mellette jobbra, a kettes számú képernyőn. Kettes képernyő? Hiszen ez azt jelenti, hogy bal felől közelít valamilyen anyag. Kicsiny tárgy lehet, mert a fényjel egyszeriben tűhegyes lett, és vakítóan villódzik. Ez is bal felé bócorgott. Következésképpen a jelzéseket okozó objektumnak közelednie kell. Talán egy meteorit? Komolyan az lenne? Az irányítómű nem tett semmit, hogy elkerülje. S a jelzés megint csak kihúzódott bal felé a képmezőből. No, most már csak az hiányzik, hogy az egyes számú képernyőn is fölvillanjon a jelfény, s akkor kész a kocsi. Mindezt képzelje csak el térbelileg: a radarernyő pontosan a pilóta orra előtt van: ezt lélektani szempontból pompásan kifundálták. Rögvest és határozottan látnia kell, miféle üstököstöredék ront rá végzetesen. S nyomban rá kell döbbennie arra is, hogy űrtaxijában semmiféle botkormány nem található, s hogy egy raj elektronra kénytelen rábízni magát,
28
pöcögjenek arzén-germánium kristályaikban kényük-kedvük szerint ide vagy amoda Ettől aztán vagy birkaidegzetre tesz szert, vagy kézreszketegségre, attól függ, alkatilag mire hajlamos... Kérem, tessék csak nyugodtan kacagni. Ajánlom figyelmébe mindazoknak, akik manapság ilyen képernyőkkel szemben üldögélnek. A zümmögés ismét berregéssé hangosodott. Valóban: fénypont jobbra, az egyes számú képernyőn. Meteorit jön szemből! Merőben szokatlan össztűz. Ez a pont is bal felé fut, mindig csak bal felé. Agyrém: hiszen ez egyáltalán nem következhet be az egyes képernyőn I Azon a szabályszerű jelzések függőleges irányban szoktak jelentkezni! Ez a pont is elhordta az irháját, bal felé surrant ki a képmezőből, akárcsak valamennyi elődje. Potom hét órán át fog még tartani ez a tánc, számítgattam. S már megint fölbukkant egy pont, egy fénypont. Ezúttal azonban nem a radarernyőn, hanem az olajtermográf hosszú skálaszalagján, amely a radarernyők sorától balra helyezkedett el. A fénypont jobboldalt izzott fel a skála peremén, s bal felé folytatta útját. Annyira hasonlított a radarernyőkön átvonuló fényjelekhez, amennyire csak egyik pont hasonlíthat a másikhoz. De mit keres az olajtermográfon? Ott az égvilágon semmi megvilágítanivalója nem akad! Bal felé futott, mindig csak bal felé. Gondolja csak meg: a fényfolt a radarernyők sorának legszélén, jobboldalt keletkezett, s bal felé húzódva úgy sűrűsödött össze egyre élesebben vakító ponttá, ahogy nyílegyenes irányban keresztülhaladt valamennyi képernyőn. Most átlépte a mérősor bal szegélyét, s egy idegen skálán játszadozott. Aztán minden átmenet nélkül hirtelen megtorpant futtában az első fekete skálacsíknál, ami pályájának útját szegte... Fölfelé igyekezett a függőleges fekete barázda mentén... megérintette a skála legtetején álló százas számjegy utolsó nulláját is... körbekerülte lassan, tántoríthatatlanul. Aztán váratlanul fölparázslott mellette még egy pont! Három! Öt! Rengeteg idegesítő pontocska ugyanazon a skálán! Ott gyüszmékeltek bágyadtan összevissza, akár az őszi legyek. Céltalanul. Céltalanul? Szemem tágra meredt, homlokomról fájdalmas hullám árasztotta el a fejemet. Hajam égnek állt, amikor megpillantottam, hogy a pontok... a számjegyeket... letapogatják a számjegyeket! Valamennyi számjegyet! Most már tudtam, miféle tündérujjak játéka ez! Nem volt itt semmilyen radarjelzés, nem esett semmi hiba az S sorozat sugárzásában sem! Tudtam már ezt, mielőtt még pillantásomat a tévéernyőre kényszerítettem volna. Ott hátul, a hűtőszekrényben téboly és szellemjárás tombolt, a páncélüveg korongja mögött ott lüktetett töményen s a térben mintegy súlytalanul az a kusza hálózatú szövedék, a legfinomabb pókfonálként, sűrűn, kísértetiesen és... izzóvörösen. Vörösen, akárcsak az a megolvasztott huzalfoglalat, amelyen áthatolva rákapcsolta magát a villanyvezetékre. De vajon nem lehetne-e...? Hát persze! No, te veszedelmes, rőt szépség itt mögöttem, most aztán véget vetek felforgató tevékenységednek! 0, én málészájú, én mit sem sejtő! Gyors tájékozódás a biztosítók tervrajzán. Remegő kézzel kitapintom a billentyűt, s megnyomom. Kész! No látod, barátocskám - kockáztattam meg egy bizonytalan diadalmosolyt -, most aztán kénytelen leszel nyugovóra térni, mert itt az áramszünet! Nem dézsmálod meg többé a vezetéket! A fényháló összesüppedt. Az idegesítő pontok kihunytak. De szükségem is volt erre a pihenőre - rövidesen újabb idegborzolás kezdődött. Ami azt illeti, hat és fél óra még hátravolt, ennyit kell még legyűrnöm, legalábbis akkor még úgy hittem. Csöndben telt-múlt az idő; az a szellem a palackban, ott a hátam mögött, ádázul mesterkedett valamiben. Ha csak egy volna belőlük - elmélkedtem. Kinevetném, mint a sicc. Az a szellem azonban ott hátul ésszerűbben űzte az eszét: a szó szoros értelmében nem hiányzott belőle az ész s a szellem. Háromszáz gramm színtelen folyadékkal indultam utamra. Ott lenn, ahonnan ez az izé származik, még csalárd módon a formátlan passzivitás álarca mögé rejtőzött. Itt, éppen itt, ebben a fülkében kellett fölserkennie szendergéséből, hogy eljátssza obskúrus
30
metamorfózisait, alak- és színváltozásait, végigtapogasson halálosan komoly műszereket, amelyeken az életem múlott. Az életem... de vajon az övé is? Immár nem kételkedtem, hogy ezt is számításba vette. A sötét eseményeknek efféle értelmezése alig látszott alkalmasnak arra, hogy megnyugtasson. Úgy rémlett, hogy egy ilyen útitárssal a fedélzeten bármi megeshet velem. Potyautasom következő támadása megbénította minden maradék harci szellememet, úgyhogy egy darabig mélységes levertségbe süllyedtem. Az a tudat azonban, hogy nem kell harcolnom, jótékonyan hatott rám, mert hovatovább már úgy éreztem magamat, mint akit fegyvertelen létére arra köteleztek, hogy védekezzék. Égett szag terjengett. Pillantásom tüstént hűtőszekrénybeli kollégámat kereste. Folyamatos alakváltozásai során állaga pillanatnyilag merőben újszerű szerkezetté vált: vitorlaként duzzadó alkatrészekből álló, filigrán csipkeszövedékű, még mindig vöröses, de ezúttal már szilárdan statikus formát öltött. Nagyjából-egészéből tölcsérre vagy kúp alakú csőre emlékeztetett. Tekintetem önkéntelenül is követte vonalvezetése irányát. A tölcsér rácélozta hegyét egy kábelra. Ott egyetlen szempillantás alatt átpörkölte a szigetelést. A fáziskör kapcsolatba került a földeléssel, s újra feszültség alá helyezte a hűtőrekesz dobozát. A kispajtás megdöbbentő agyafúrtsággal választotta ki a legmegfelelőbb testhelyzetet. Őkelme újabb energiakészlethez jutott - jómagam meg rövid töprengés után arra a felismerésre jutottam, hogy ez alkalommal hiába kapkodnék a biztosítóberendezéshez, immár semmire se mennék az egyszerű kikapcsolással. Áll-e rendelkezésemre más lehetőség? Hogy a patvarba küzdjek hát tovább? A továbbiakban valamelyest lehiggadva vettem tudomásul a pép serény igyekezetű, bíborvörös fondorlatait. Minden zugban megmoccant valami. Zaj hallatszott a hajtóműből, zaj hallatszott az utastérből, hol itt, hol ott. Az a koma ott mögöttem szívósan tájékozódott, adatokat gyűjtött innen is, onnan is, sorra szerezte értesüléseit azzal, hogy letapogatta aprócska járművem különféle elektronikus szerkentyűit. Finom tapintattal vagy erélyes fortéllyal araszról araszra úrrá lett az elektronáramon, s lövellte szét mindenfelé önnönmagából az ő anyagtalan, messzire hatoló kutatószondáit. Ezek aztán végigpásztázták a központi vezérlőberendezés végtelenül bonyolult táblázatait, a mérőműszerek bármiféle útmutatás nélküli rovátkasorait, motoszkálásukkal pedig ezernyi picinyke neszt és zörejt meg mindenféle furcsa és titokzatos jelenséget okoztak. Én szakadatlanul érzékeltem ezeket a megnyilatkozásokat. S ekkor hívatlan vendégem fejlődése újabb szakaszához érkezett. A rezgő lemezek, hártyák, fonalak mozgékony és zilált szövedéke rikító ibolyakékké vált, majd teljesen átlátszatlan koromfeketévé sötétült. S ezzel színskálájának a végére jutott. Mint valami baljós előjel adta hírül az események drámai kimenetelét, s tudomásomra hozta azt is, hogy az utazás idő előtt véget ér. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy balról nyom a pilótaülés. Ennek csupán egyetlen oka lehetett, mégpedig az, hogy a fúvónyílások egyike pályamódosítás végett sugárnyalábot lövell. Forróság áradt a tagjaimba, amint az iránysugár mérőműszerének a mutatójára pillantottam. Tökéletesen rendben volt: tiszta fekete négyszög. Az automatikus vezérlőberendezés tehát nem adhatott impulzust. A fekete négyzet jobb szélén fölvillant már a riasztó piros csík: eltértünk jobbra az iránysugártól! Ekkor aztán maradék önuralmam is oda lett. Azt hiszem, mielőtt elvesztettem volna eszméletemet, hangosan felkiáltottam a kabinban: - Meghibbantál? Teljesen meghibbantál, te nyomorult kotyvalék, ott hátul? Te átkozott, bitang lidércpép! Ugyanúgy elpatkolsz, akárcsak én! Mit tudod te, hogyan kell űrhajót kormányozni! Negyven vagy ötven órán belül kopogósra fagysz te magad is, ha egyszer hideg lesz idebenn!
31
Kimerültén és tehetetlenül omlottam össze, és meredt szemmel figyeltem, hogyan szel le egyre nagyobb területet az a fenyegető piros csík, s hogyan zsugorodik milliméterről milliméterre a négyszög felületének megnyugtató feketéje, miképpen jelzi a maga mű-szakias vaskalaposságával, hogy egyre távolabb és távolabb kanyarodunk az iránysugártól, a világmindenség halálos pusztaságába. Végső iszonyattal hittem, hogy helyzetem immár reménytelen. Dőre ifjonti túlzás! Hiába, a fiatalság örök ismertetőjegye az, hogy túlfeszít minden kilengést: fölöttébb vidám és szórakoztató járulék, amit élemedettebb korunkban, sajna, olykor nélkülözünk. Én akkor persze a legnagyobb örömmel belekapaszkodtam volna az első vékonyka zöld fűszálba is - s ezt ön bizonyára mélyen megérti -, csakhogy egy kis újabb reményre tegyek szert. Hogyan is sóhajthattam volna föl máskülönben - no hiszen csak egészen kicsikét amikor a négyszög másik szélén egyszer csak megcsillant egy keskeny zöld - reményzöld csík? Józanabbul szemügyre véve a dolgot, megállapíthattam: csupán annyit közöl teljesen hiábavalóan, hogy időközben elhajlásunk az iránysugárhoz mérten túllépte a kilencven fokot - ahhoz az iránysugárhoz mérten, amely most már a mi pályánktól balra - s azzal minden kapcsolat nélkül - tetemes távolságra, hasztalanul metszette át a világűrt. A zöld sáv persze növekedett, s ez így folytatódott attól a pillanattól fogva, amikor ismét közeledni kezdtünk az iránysugárhoz, ehhez az elektromágneses fonálhoz - csakhogy fordított irányban. Erre azonnal rájöttem az ellenőrző műszerek láttán: a piros csík eltűnt, s fehér sáv lépett a helyébe. Nos hát, untassam-e tovább a mondókámmal? Hiszen bizonyára sejti már, hogyan csillapult el az a vihar a vizespohárban, mert hiszen arról volt szó csupán! Mint ahogy akkor magam is rövidesen észbe kaptam, s felfogtam, mi a koma szándéka. Kevéssel utóbb a legrövidebb úton visszakormányozta űrtaximat az iránysugárra. Várva vártam a pilótaülés nyomását jobbról, mikor adja tudtomra már, hogy sikerrel jártak az iránysugárra való rárepülési ív manőverei. Nem kellett sokáig várakoznom. Kisvártatva ott pompázott előttem az ellenőrző műszer fehér négyszöge, immár mentesen azoktól az oly valószerűtlen színszegélyektől. Ismét a meghitt, otthonos sugárösvényen kocogtunk, éppen csak a menetirány fordult vissza száznyolcvan fokkal. Az irányváltás új céllal kecsegetett: azzal a rakétaállomással, ahonnan kerek négy órája útnak indultunk. Az űrtaxiállomás tehát ott várt énrám a messzeségben, énrám, vagyis hogy miránk, hiszen eztán már többes szám első személyben kellett gondolkoznom. Eleinte ilyesfélék kavarogtak az eszemben, de aztán lassan-lassan rendeződtek a gondolataim. Idejük, az volt hozzá bőven; törékeny járművünkben mennyei békesség lebegett. Hűtőrekeszbeli barátom hazavágyott. Vissza oda, ahonnan mi, idegenek erőszakkal kiszakítottuk. Nem kis fáradságába került a dolog, de érvényt szerzett akaratának. Ilyenképpen hát nekem semmi, de semmi más tennivalóm nem maradt, mint türelmesen kivárni a hazatérést. Mindössze ennyi. Eszem ágába se jutott, hogy fontolgassam, vajon a Földre szálláshoz is ért-e olyan jól, mint a forduláshoz. Az aggódáshoz is gyenge voltam. De fölösleges is lett volna. Látja: itt ülök. S azt is tudja, hogy a továbbiakban hogyan zajlottak le a dolgok. Ennek ellenére sehogy se fér a fejembe, minek sopánkodnak annyit, hogy milyen faramuci dolog, ha antropomorfnak tekintenek nem földi lényeket. Felőlem... Rég oda már az az idő, amikor efféle elmefuttatásokban hibát követhettem el. Ámbár annyi lehetséges változat közt miért éppen ez az egy nézőpont volna tilos? Megőrzőm kicsiny utasom baráti emlékezetét, s annyi esztendő után bocsánatot kérek tőle. Honvágya volt csupán. Egészen egyszerűen: honvágya. MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDÍTÁSA
32
HEINZ ENTNER
fiction játszott egykor az európai irodalomban, de talán éppen ez a múlt is egyik oka annak, hogy mi manapság már összehasonlíthatóan különböző új állománnyal rendelkezünk. A science fiction irodalom annak idején az imperialista Németországban túlnyomórészt a soviniszta propagandaszervezet részeként működött s az ideológiai háborús készülődés céljait Nyugodt szívvel beismerhetjük: tudományos- szolgálta. Magától értetődik, hogy a Német fantasztikus irodalmunk (mondhatnánk Demokratikus Köztársaságban, abban az utópikus irodalomnak vagy science fictionnek is - a helyes elnevezést illetően bizonyos véleménykülönbség áll fenn) még nem vívta ki magának azt a rangot, amit kívánnánk neki, még nem olyan nemzetközi hatású, mint szocialista irodalmunk egyéb ágazatai, például mai tematikájú regényirodalmunk. Olyan határozott arcélű szerzői személyiségek, akik Stanislaw Lem vagy a Sztrugackij fivérek mértékét megütnék, minálunk még nem teremnek minden bokorban. Ezen bizony méltán csodálkozhatunk, tekintve azt a hatalmas szerepet, amelyet a német polgári science
PILLANTÁS AZ NDK SCI-FI IRODALMÁRA
államban, amely az említett dolgokkal egyszer s mindenkorra végzett, eleinte nagyon sokan elutasítottak minden olyasmit, ami - még ha csak külsődlegesen is emlékeztethetett arra az olykor igencsak reakciós „tömegirodalomra", amely a Német Szövetségi Köztársaságban virulva tenyészik és gyarapodik a kezdet kezdetétől fogva, s amely különös vonzódással használta fel céljai érdekében a technikai haladás, a világűrutazás és a jövő különféle ábrázolásait. Ehhez járult még az is, hogy az újjáépítés kemény munkájának időszakában, a második világháborút követő esztendőkben annyi probléma vetődött fel, s a való életnek annyi konfliktusa igényelte parancsolóan az irodalmi megoldást, hogy sokan dezertálásnak tekintették volna, ha egy szerző olyan történetet beszél el, amely a távoli jövendőben vagy a határtalan űrben játszódik. Meg aztán mi sülhetett volna ki belőle? Legjobb esetben „szórakoztató irodalom", és szórakoztató irodalomra ugyan valóban szükségünk is lett volna, mert ezt tanácsolta a józan belátás, a szív azonban mégiscsak a másikhoz húzott, az „igazi" irodalomhoz, a „magas" irodalomhoz. Bizonyára ekként vélekedtek erről minálunk a kritikusok és irodalomtörténészek is, mert hiszen a szocialista tudományosfantasztikus (avagy... lásd föntebb) irodalom fejlődésének a kérdése először csak az ötvenes években került napirendre, s akkor is csak ímmel-ámmal, habozva-tétovázva döcögött tovább a dolog, s még ma is bizony túlontúl kevés szerző dolgozik folyamatosan és teljes tudatossággal s teljes önérzettel ezen a területen. Sok minden hátráltat tehát minket annak a megítélésében, amit elértünk, de nem vesztegetjük időnket azzal, hogy ábrándokba és reményekbe ringassuk magunkat, és különféle követelményeket hangoztassunk. Hiszen a mi szocialista utópikus irodalmunknak az úttörői azóta nyilvánvalóvá tették, milyen lehetőségeket kínál ez a műfaj: realisztikus álmok lehetőségeit, elképzeléseinknek a jövőbe való vetítését s ezeknek hatását a mára. Az utóbbi évek
folyamán pedig sikeres kísérleteknek is tanúi lehettünk, nevezetesen annak a próbálkozásnak, hogy új variánsokat dolgozzunk ki, ami a művészi megformálást és a témaválasztást illeti. Két irányzat vált uralkodóvá ezekben az útkeresésekben, s ezek az első pillantásra ellentétesnek látszanak, noha mindketten ugyanarra a célra irányulnak: az első a mai tárgyú történetek irányzata, amely a technikát és a tudományt csupán háttérként alkalmazza ötleteinek tűzijátékához, s e mellett a tendencia mellett hat és működik az a törekvés, amely korunk tudományát s annak kérdésfelvetését és munkamódszereit közvetlenül igyekszik az irodalmifantasztikus megformálás tárgyává tenni. Mindkét irányzat arra ösztönöz, hogy rádöbbentse és gondolkozásra késztesse a ma emberét, mennyiben felelős a holnap világáért. Válogatásunk ezt az imént vázolt helyzetet szeretné példázni jellemző alkotásokkal. Az összeállítót az az elv vezérelte, hogy a kezdetek kialakításában közreműködő „úttörők" mellett szóhoz juthassanak az „újabbak" is, azok a szerzők, akik az új kezdeményezéseket szorgalmazzák. Hogy a két csoport közt semmilyen ellentmondás nincs, azt már Günther Krupkat szerepeltetése is bizonyítja. Évei száma szerint tudományos-fantasztikus irodalmunk nesztorának nevezhetjük. 1957 óta egész sor regényt és elbeszélést tett asztalunkra (ismertebbek: A láthatatlanok. Midőn az istenek meghaltak és Nabou);, amit alkot, igazi science fiction, szilárd tudományos alapokon építkezik, és szenvedélyesen vállal részt a társadalmi haladás ügyében. Érdekfeszítően beszéli el történeteit, mindazonáltal nem idegen tőle a „könnyed" modor sem - mélységesen komoly dolgokat úgy ábrázolni, hogy az olvasó eltöprengjen és megrendüljön az olvasottakon -, amint azt a Látogató az Anti-bolygóról című novellájában is tapasztalhatjuk. Az „úttörők" közé tartozik Carlos Rasch is, akinek 1961-ben jelent meg első elbeszélése, a Kisbolygóvadászok. Az ő művén alapul a Szignál című DEFA-film,
34
amelyet korunk követel a szerzőktől is és az amelyet 1971-ben kezdtek vetíteni. Immár Rasch is több kötetet jelentetett meg (például: olvasóktól is. A kék bolygó, A mély tenger árnyai közt, MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDÍTÁSA Polipmoszat), s az űrutazás korántsem tekinthető egyedüli témájának, mindenekelőtt azon fáradozik, hogy olvasóit bizonyos „továbbképzésben" részesítse a jövő helyesebb elképzelésére, s hogy közönségét megismertesse a tudományos fejlődéssel, amely nemsokára meghatározója lesz munkánknak és mindennapjainknak is. Merőben más jellegű Gerhard Branstner munkássága. Regényeiben (Utazás a szárnyasok csillagára, 1968; A hamis holdember, 1970) a technika meglehetősen alárendelt szerepet játszik. Némelyik műve ilyenképpen úgyszólván teljesen tudatosan „utópikus" a klasszikus esztétika fogalmai szerint, azaz „abszurd". Ez azonban semmiképpen sem azt jelenti, hogy az olvasóval játszik: Branstner a tárgyakkal játszik, amelyeket brechti elidegenítő hatással szerepeltet, hogy magát az olvasót is figyelmeztesse ilyen módon tulajdon társadalmi magatartására, amelyet könnyebben fölismerhet az idegen környezetben, s amelyet következésképp mosolyogva helyesbíthet. Utópikus anekdoták címen lényegláttató válogatást nyújtunk át ezekből a történetkékből. Az Alfréd Leman és Hans Taubert szerzőpáros műve csak nemrégen látott nyomdafestéket a tudományos-fantasztikus irodalomban. Potyautas című elbeszélésüket azért illesztettük be válogatásunkba, mert azt a fölöttébb ritka esetet képviseli, amikor tudósok (mindkét szerző alkalmazott kutatói tevékenységet folytat) közvetlenül szaktárgyukból merítik irodalmi munkásságuk anyagát, s mert oly kitűnően sikerült tudományosan módszeres gondolkodásukat lebilincselően érdekes történetté átlényegíteniük. Alkotásuk értékes hozzájárulás szocialista tudományosfantasztikus irodalmunk ígéretes célkitűzéséhez, nevezetesen ahhoz, hogy a tudományt és a világgal meg a társadalommal kapcsolatos tudományos magatartást érzékelhetővé, olvasói élménnyé tegyük, s ezáltal ösztönözzük azt az erkölcsi döntést,
35
NORMAN MACCAIG
Holdraszállás SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA
Newton almájának héja kemény volt, mint kőmíves keze; az alma mégis szétrobbant, és bezárt emléket fröcskölt tele, aztán cellákon túli elméket is. Ez volt a kezdet. Most két elme, kemény, mint szilikon, csillogó, mint a kvarc, hullik logikusan a holdporra; és a fekete és a törpe csillagok almafák, s a tejút-erdőkben hallhatóak lesznek a reszkető levelek. Az elme éjjelében zizegnek és ragyognak, oly fenyegetőn, mint a logika, oly gyönyörűen, mint a kinyilatkoztatás.
EDWIN MORGAN
A HOLD, 1973. FEBRUÁR
█ A Nyugalom tengerének szélén, hol a szürke por dombokba gyűlik, s a Taurus-hegységbe felnő, egy találkozás folyik le. Egy legénység nélküli, nyolckerekű gőz gyermekkocsi, a Lunohod-2, bonyolultan ügyetlen, akár egy Emmett velocipéd, megtorpant gördülésében egy nagy, kemény, fekete kődarab előtt. Szorgosan kacsingat, a monolitot fürkészi, visszajelent a TASSZ-nak egy lehetetlen simaságról. Miféle kráter lökhette ki e szeplőtlen sztélét, mely úgy áll, hogy semmit sem jelöl? A túl nagy egyszerűség fejfájást okoz a lunohodoknak, s a holdjáró, míg adatokat keres, árnyak pókhálójára összpontosít, s a kőhasáb alján a karcolásokat a képzelet Ventris mintájára úgy is kiolvashatná, hogy K tér BRI hívja K teret hívja.
SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA
ISAAC ASIMOV
GYÖNYÖRŰ IDŐ VAN... 2117. április 1 2-én Mrs. Richard Hanshaw Ajtójának térmodulátor fékszelepe ismeretlen okoknál fogva depolarizálódott. Ez aztán teljesen tönkretette Mrs. Hanshaw napját, Richard fiánál pedig különös idegbetegség tünetei jelentkeztek. Ezt a fajta betegséget a használatos orvosi szakkönyvekben neurózis címszó alatt nem lehet megtalálni, s a kis Richard egyébként valóban úgy is viselkedett, ahogy az egy jómódban felnőtt, jól nevelt tizenkét éves fiúhoz illik. De április 12 tői kezdve ifj. Richard Hanshaw csak nagy nehezen tudta rászánni magát, hogy az Ajtón át hagyja el a házat.
Minderről Mrs. Hanshaw április 12-én előre mit sem sejtett. Reggel (egy közönséges reggel) felébredt, amikor a mukkanója halkan becsusszant a szobájába, és egy kis tálcán behozta a kávéját. Mrs. Hanshaw délután New Yorkba akart utazni, de előbb még különféle teendői voltak, amelyeket nem bízhatott egy mekkanóra. Ezért már egy-két korty után kiszállt az ágyából. A mekkanó hátrált, hangtalanul surrant a diamágneses tér mentén, amely téglalap alakú testét fél hüvelykkel a padló fölött tartotta. Visszament a konyhába, ahol egyszerű számítógépe hibátlanul beprogramozta a különféle konyhai berendezések irányítószerkezeteit, hogy a kívánt reggelit elkészíthesse. Mrs. Hanshaw előbb szokása szerint egy szentimentális pillantást vetett elhunyt férje háromdimenziós képére, majd némi elégedettséggel nekilátott a reggeli szertartás egyes fázisainak. A halion át hallotta, hogy a fia zörögve-csörömpölve ugyanezt teszi, de tudta, nincs szükség az ő közreműködésére. A jól beszabályozott mekkanó előírásszerűen gondoskodott róla, hogy a fiú lezuhanyozzon, friss fehérneműt vegyen fel, s tápláló reggelit egyen. A tergozuhany, amelyet Mrs. Hanshaw a múlt évben szereltetett fel, a reggeli mosakodást és törülközést olyan gyors és kényelmes műveletté tette, hogy Dickie egészen biztosan minden ellenőrzés nélkül is megmosakodna. Egy ilyen reggel, amikor sok volt a dolga, úgy gondolta, elég lesz, ha csak egy futólagos csókot nyom a fiú arcára, mielőtt az elmegy. Hallotta a mekkanó halk csilingelősét, ahogy az iskola kezdetének közeledtét jelzi, leszállt hát az energialiften a földszintre (egyelőre még csak nagyjából elrendezett frizurával), hogy teljesítse ezt az anyai kötelességét. Richardot az Ajtónál állva találta. Iskolafilmjei és zsebvetítője szíjon lógott, s a fiú elgondolkozva nézett maga elé. - Mama - szólalt meg felpillantva -, tárcsáztam az iskola koordinátorait, de hiába. - Ugyan, Dickie - vágta rá az anyja szinte gépiesen. - Ez lehetetlen. - Hát próbáld meg te. Mrs. Hanshaw többször is megpróbálta. Furcsa, hisz az iskolaajtó mindig általános fogadásra van beállítva. Más koordinátákkal is próbálkozott. Barátainak Ajtói nem biztos, hogy fogadásra vannak
38
beállítva, de legalább jelzést adnak, s akkor majd magyarázatot kap a dologra. De hiába. Az Ajtó - minden próbálkozása ellenére - mozdulatlan, szürke válaszfal maradt. Nyilvánvaló volt, hogy nincs rendben - s hozzá mindössze öt hónappal a társaság szokásos őszi ellenőrzése után. Mrs. Hanshaw méregbe jött. Pont egy olyan napon romlik el az Ajtó, amikor annyi elintéznivalója van. Ingerülten gondolt rá, hogy csak egy hónappal ezelőtt határozta el, nem szereltet be pót-Ajtót, mert úgy érezte, felesleges kiadásba verné magát. Honnan tudhatta volna, hogy mostanában ilyen gyatra Ajtókat gyártanak? Még mindig bosszankodva a Videotonhoz lépett, és közben odaszólt Richardnak: - Menj le az úton, Dickie, és használd Williamsonék Ajtaját. A későbbi fejlemények szempontjából nézve szinte a sors iróniájának tűnik, hogy Richard húzódozott. - Ó, mama, csupa piszok leszek. Nem maradhatnék itthon, amíg az Ajtót kijavítják? És ugyanígy a sors iróniája volt, hogy Mrs. Hanshaw nem engedett. Ujját a telefon kombinációs táblájára téve válaszolta: - Nem leszel piszkos, ha flexit húzol a cipődre. És ne felejtsd el jól lekefélni magadat, mielőtt bemégy hozzájuk. - De mama... - Ne feleselj, Dickie! Nem bliccelheted el az iskolát. Eredj. Egy-kettő, mert még elkésel. A mekkanó - igen tökéletes, gyorsan reagáló modell - már ott is állt Richard előtt, az egyik dobozában a flexivel. Richard felhúzta cipőjére az átlátszó műanyag huzatot, majd szemmel láthatóan vonakodva végigment a halion. - Nem is tudom, mama, hogyan kell kezelni ezt a vacakot. - Csak nyomd meg a gombot - kiáltotta oda Mrs. Hanshaw. - A vöröset. Amelyre az van írva: Vészkijárat. És ne piszmogj. Akarod, hogy a mekkanó elkísérjen? - Ugyan, mama - kiáltotta vissza a fiú durcásan -, mit gondolsz, mi vagyok? Pólyás? Dünnyögését ajtócsapódás zárta le. Mrs. Hanshaw sietősen benyomta a telefontáblán a megfelelő kombinációt, és magában azt fontolgatta, hogyan olvasson be a társaságnak. Joe Bloom, egy jó eszű fiatalember, aki a műszaki iskola elvégzése után erőtér-mechanikában is gyakorlatot szerzett, egy fél órán belül már meg is jelent Mrs. Hanshaw házában. Jó szakember volt, de fiatalsága miatt Mrs. Hanshaw mély gyanakvással méregette. Amikor megnyomta a jelzőgombot, Mrs. Hanshaw kinyitotta az elhúzható házpanelt, és meglátta a fiatalembert, amint alaposan keféli magát, hogy eltávolítsa a szabad levegő porát. Joe levette flexijét, és ott, ahol állt, ledobta. Mrs. Hanshaw rögtön behúzta a házpanelt, hogy kizárja a beáramló éles napfényt. Indokolatlanul azt remélte, hogy a nyilvános Ajtótól idáig való gyaloglás kényelmetlenséget okozott a fiatalembernek. Vagy hogy esetleg maga a nyilvános Ajtó is elromlott, s az ifjúnak a szükséges kétszáz yardnál messzebbről kellett idehurcolnia szerszámait. Hadd szenvedjen egy kicsit a társaság vagy legalább az egyik képviselője. Akkor majd megtanulják, mit jelent egy elromlott Ajtó. De a fiatalember jókedvűnek látszott. - Jó reggelt, asszonyom - szólalt meg teljes nyugalommal. - Az Ajtó javítása végett jöttem. - Szép magától - válaszolta barátságtalanul Mrs. Hanshaw. - Tönkretették a napomat. - Sajnálom, asszonyom. Mi a baj? - Nem működik. Beállítottam a koordinátákat, de az Ajtó meg se moccan - válaszolta Mrs. Hanshaw. - Figyelmeztető jelzést sem ad. A fiamat ezen... ezen az izén keresztül a szomszédokhoz kellett elküldenem.
39
A bejáratra mutatott, amelyen keresztül a szerelő jött. Joe elmosolyodott. - Ez is ajtó, asszonyom - mondta az Ajtók körül szerzett szakmai gyakorlatából eredő öntudatos bölcsességgel. - Csak nem írjuk nagybetűvel. Amolyan kéziajtó. Korábban mindenütt csak ilyet használtak. - De ez legalább működik. A fiamnak ki kellett mennie a piszokba, a bacilusok közé. - Ma nem olyan rossz odakint, asszonyom - jegyezte meg Joe az olyan ember szakértelmével, akinek foglalkozása miatt jóformán naponta ki kell mennie a szabad ég alá. Bár néha csakugyan nagyon kellemetlen. De gondolom, azt szeretné, ha minél előbb kijavítanám ezt az Ajtót itt, s így jobb, ha hozzáfogok. Leült a padlóra, kinyitotta a magával hozott nagy szerszámosládáját, és a pontmágnestelenítővel fél percen belül leszerelte a műszertáblát, hogy hozzáférhessen a bonyolult szerkezethez. A térelemző vékony elektródáit hol ide, hol oda helyezte, s közben magában fütyörészve, a számlapokon a mutatók mozgását figyelte. Mrs. Hanshaw karját összefonva nézett rá. - No, itt van a bibi - szólalt meg végül Joe, s egy ügyes csavarintással leszerelte a fékszelepet. Körme hegyével rákoppintott, majd hozzátette: - Ez a fékszelep depolarizálódott, asszonyom. Ennyi az egész. - Ujjával végigfutott a szerszámosláda kis rekeszein, és kiemelt egy ugyanolyan tárgyat, mint amilyet az Ajtó szerkezetéből vett ki. - Ezek a dolgok az egyik pillanatról a másikra elromlanak. Sohasem lehet előre megjósolni, mikor. - Visszaszerelte a műszertáblát, és felállt. - Most már működni fog, asszonyom. Lenyomott egy próbakombinációt, letörölte, s egy másikat nyomott le. Az Ajtó mind a kétszer tompa szürkéből bársonyos sötétvörösbe váltott át. - Legyen szíves itt aláírni, asszonyom. És írja rá, kérem, a számlaszámát is. Köszönöm szépen, asszonyom. Lenyomott egy újabb kombinációt, a gyáráét, majd ujját udvariasan a homlokához emelte, és kilépett az Ajtón. Teste a sötétségbe érve szétfoszlott. Egyre kevesebbet lehetett látni belőle, szerszámosládájának csücske tűnt el legutoljára. Egy másodperccel azután, hogy teljesen átért, az Ajtó újból tompa szürke színűvé vált. Egy fél órával később, amikor Mrs. Hanshaw a reggeli kellemetlenség miatt még mindig dúlva-fúlva befejezte félbeszakított előkészületeit, a telefon bosszantóan felberregett, s az igazi bajok csak most kezdődtek. Miss Elisabeth Robbins kényelmetlen helyzetbe került. A kis Dick Hanshaw mindig jó tanuló volt. Miss Robbinst bántotta, hogy ilyen jelentést kell adnia róla. De - mondta magának - a kisfiú tagadhatatlanul furcsán viselkedik. Az anyjával fog beszélni, nem az igazgatóval. A délelőtti dolgozatírás ideje alatt kiosont a telefonhoz, az egyik diákra bízva az osztályt. Kapcsolt, s máris Mrs. Hanshaw csinos, bár kissé félelmet keltő arcába bámult. Miss Robbins megremegett, de már nem tudott visszakozni. - Mrs. Hanshaw - szólalt meg bátortalanul -, Miss Robbins vagyok. - A mondat végén habozva felemelte hangját. Mrs. Hanshaw előbb értetlenül nézett vissza rá, majd megszólalt: - Richard tanítónője? - Ebből a kérdésből is kiérződött a bizonytalanság. - Igen. Azért hívtam fel, Mrs. Hanshaw - Miss Robbins most fejest ugrott a dologba -, mert Dick ma reggel alaposan elkésett az iskolából. - Igazán? Ez lehetetlen. Hisz láttam elmenni. Miss Robbins csodálkozva bámult rá. - Azt akarja mondani, hogy látta az Ajtót használni?
40
- Nem - vágta rá gyorsan Mrs. Hanshaw. - Az Ajtónk átmenetileg rossz volt. Az egyik szomszédunkhoz küldtem el őt, az ő Ajtajukat használta. - Biztos benne? - Persze hogy biztos vagyok. Csak nem fogok hazudni magának. - Félreért, Mrs. Hanshaw. Eszemben sem volt ilyet feltételezni. Csak azt akartam kérdezni, biztos-e benne, hogy odatalált a szomszédhoz? Hátha eltévedt. - Nevetséges. Megvannak a szükséges térképeink, s különben is biztos vagyok benne, hogy Richard az A-3 körzetben minden ház fekvését ismeri. - Aztán az olyan ember csendes büszkeségével, aki tudja, mi jár ki neki, hozzátette: - Nem mintha erre szükség volna. Elég, ha a koordinációkat ismeri. Miss Robbins, aki olyan családban született, ahol a drága elektromos áram miatt takarékoskodni kellett az Ajtó használatával, és aki ezért még idősebb korában is elég sokat futkosott gyalog, rossz néven vette ezt a kérkedést. - Nos - mondta határozottan attól tartok, Mrs. Hanshaw, hogy Dick nem használta a szomszéd Ajtaját. Több mint egy órával elkésett, s a flexijéről világosan látni lehetett, hogy a mezőn mászkált. A flexik sárosak voltak. - Sárosak? - kérdezte Mrs. Hanshaw, hasonlóképp hangsúlyozva a szót. - És mit mondott? Mit hozott fel mentségül? Miss Robbins akarva, nem akarva némi elégedettséget érzett, hogy Mrs. Hanshaw-t ilyen kényelmetlen helyzetbe hozta. - Nem volt hajlandó beszélni róla - válaszolta. - Őszintén szólva, Mrs. Hanshaw, úgy látom, a fiú beteg. Ezért hívtam önt fel. Talán jó volna, ha megmutatná egy orvosnak. - Láza van? - sikoltott Mrs. Hanshaw. - Ó, nem. Nem úgy értettem, hogy fizikailag beteg. Csak a magatartása és a pillantása. Habozott, majd azon igyekezve, hogy minél tapintatosabban fejezze ki magát, hozzátette: Azt gondolom, talán egy rutinszerű vizsgálat pszichikai szondázással... Nem fejezte be a mondatot, mert Mrs. Hanshaw fagyosan felcsattant, már-már a jól neveltség határát súrolva, s a szavába vágott: - Azt akarja mondani, hogy Richard idegbalyos? - Ó nem, Mrs. Hanshaw, csak... - Hát ez nagyon úgy hangzott. Micsoda ötlet! Életében nem volt soha semmi baja. Majd én beszélek a fejével, ha hazajön. Biztos vagyok benne, hogy nekem teljesen elfogadható magyarázatot fog adni. Az összeköttetés hirtelen megszakadt, s a megsértett Miss Robbins úgy érezte, nevetségessé tette magát. Pedig ő csak segíteni akart, teljesíteni azt, amit tanítványai iránti kötelességének tartott. Visszasietett a tanterembe, s egy pillantást vetett a falióra fém számlapjára. A dolgozatírásra kiszabott idő a végéhez közeledett. Aztán angol fogalmazás következik. De gondolatai nem az angol fogalmazás körül keringtek. Gépiesen hívta fel a diákokat, hogy olvassanak fel egy-egy részletet irodalmi próbálkozásaikból. És olykor egy ilyen részletet szalagra kopogtatott, s végigfuttatta a kis vokalizálón, hogy bemutassa, hogyan kell szépen olvasni. A vokalizáló géphangján a felolvasás mint mindig, most is tökéletes volt, de mint mindig, most is jellegtelen. Miss Robbins olykor eltűnődött, helyes-e a diákokat olyan beszédmódra tanítani, amely mentes minden egyéniségtől, és csakis az átlagos kiejtésen és beszédmódon alapszik. Ma azonban nem erre gondolt. Richard Hanshaw-t figyelte. A fiú csendben ült a helyén, nyilvánvalóan közömbösen környezete iránt. Magába mélyedt - rá sem lehetett ismerni. Miss Robbins biztosan tudta, hogy a fiúval reggel valami szokatlan dolog történt, s hogy ő helyesen járt el, amikor felhívta az anyját, bár talán a szondázásról nem kellett volna
41
beszélnie. De hát manapság ez a sikk. Minden rangú és rendű embert szondáznak. Nincs ebben semmi szégyen. Vagy legalábbis senkinek sem kellene emiatt szégyenkeznie. Végül aztán felhívta Richardot. Kétszer kellett szólítania, a fiú csak akkor reagált rá, állt fel a helyéről. A kijelölt általános téma így hangzott: Ha módod volna valamilyen régi járművön utazni, melyiket választanád és miért? Miss Robbins ezt a témát igyekezett minden félévben felhasználni. Jó témának tartotta, mert bizonyos történelmi szemléletet hordozott magában. A gyerkőcöket arra kényszerítette, hogy elgondolkozzanak rajta, miképpen éltek az elmúlt korokban az emberek. Richard Hanshaw halk hangon olvasott, Miss Robbins szótlanul hallgatta. - Ha választhatnák a régi járművek közt - olvasta a fiú -, sztratohajót választanák. Lassan jár, mint az összes jármű, de tiszta. Mivel a sztratoszférában közlekedik, zártnak kell lennie, nehogy az ember valamilyen betegséget kapjon. Éjjel látni lehet róla a csillagokat, majdnem olyan tisztán, mint a plenetáriumban. Ha lenézünk, olyannak látjuk a Földet, mint valami térképet, talán felhőket is láthatunk... Még vagy egy oldalnyit olvasott, s amikor befejezte, Miss Robbins élénk hangon megjegyezte: - Nem „választhatnák" és „választanák", Richard, hanem „választhatnék" és „választanék". És nem is „plenetárium", hanem...? - És ezzel az osztályhoz fordult. Kisebb kórus válaszolt a kérdésére. - Helyes - mondta Miss Robbins. - S ki tudná megmondani, honnan származik ez a szó? Így folyt tovább az óra. Eljött az ebédidő. Egyesek az iskolában ettek, mások hazamentek. Richard itt maradt. Miss Robbins erre is felfigyelt, mert Richard általában hazament ebédelni. Aztán a délután is elmúlt, megszólalt az iskola végét jelző csengő, s a huszonöt fiú és lány a szokásos zsivaj közepette összekapkodta holmiját, majd komótosan sorba álltak. Miss Robbins összeütötte tenyerét. - Gyorsan, gyerekek. Gyerünk, Zelda, foglald el a helyedet. - Leejtettem a magnólyukasztómat, Miss Robbins - védekezett sipítva a kislány. - Hát vedd fel gyorsan. Egy-kettő, szaporán, gyerekek. Megnyomott egy gombot, mire egy falrész egy mélyedésbe csusszant, s egy jókora Ajtó szürke felülete vált láthatóvá. Nem a szokásos Ajtó volt, amelyet ebédidőben az a néhány diák használt, aki hazament, hanem egy sokkal tökéletesebb modell - e jómódú magániskola egyik büszkesége. Nemcsak kétszer olyan széles volt, mint a szokásos Ajtó, hanem ezenkívül egy nagy és igen elmés szerkezetű „automatikus sorozatkeresővel" is rendelkezett, amelynek jóvoltából megfelelő időközökben egymás után a kívánt koordinátákra állt be. A félév kezdetén Miss Robbinsnak mindig egy egész délutánt kellett eltöltenie a szerelővel, hogy a készüléket az új osztály diákjainak otthoni koordinátáira állítsák be. De aztán a félév hátralevő részében az Ajtóval szerencsére nem sokat kellett bajlódni. Az osztály ábécérendben állt fel, előbb a lányok, aztán a fiúk. Az Ajtó bársonyos fekete színt öltött, s Hester Adams felemelve karját kilépett rajta. - Viszont!... - A búcsúzás, mint általában mindig, a szó közepén megszakadt. Az Ajtó megint szürke színűvé vált, majd újból feketévé, s Theresa Cantrocchi kilépett rajta. Szürke, fekete, Zelda Charlowicz. Szürke, fekete, Patrícia Coombs. Szürke, fekete, Sarah May Evans. A sor rövidült, ahogy az Ajtó egymás után elnyelte és hazaszállította a gyerekeket. Természetesen előfordult, hogy egy-egy anya elfelejtette az otthoni Ajtót megfelelő időben speciális fogadásra állítani, s ilyenkor az iskola Ajtaja szürke maradt. Egy percnyi szünet után azonban az Ajtó önműködően a sorban következő kombinációra tért rá, s így a kimaradt diáknak meg kellett várnia, amíg mind eltávoztak. Akkor aztán telefonon felhívták a
42
feledékeny szülőt, s ezzel a dolog elintéződött. Ez mindig rosszul esett a szóban forgó diáknak, különösen az érzékenyeknek, mert ebből arra következtettek, hogy odahaza nem törődnek velük. Miss Robbins igyekezett ezt az iskolába ellátogató szülőknek jól az agyába vésni, de azért ilyesmi minden félévben legalább egyszer mégis megesett. A lányok már mind hazamentek. John Abramowitz kilépett az ajtón, aztán Edwin Byrne is... A másik baj, a gyakoribb, abból származott, hogy egy fiú vagy egy lány nem a maga helyére állt a sorban. Ez is előfordult, bármennyire résen is volt a tanító: különösen sűrűn a félév elején, amikor a diákok még nem ismerték annyira a helyes sorrendet. Ilyenkor aztán fél tucatjával toppantak be idegen házakba a gyerekek, s vissza kellett küldeni őket. Ez mindig kavarodást okozott, percekig tartott, amíg a dolgot rendbe lehetett hozni, s a szülők mindig ingerültek voltak. Miss Robbins hirtelen észrevette, hogy a sor megállt. Éles hangon szólt rá a sor elején álló fiúra: - Indulj, Sámuel. Mire vársz? Sámuel Jones öntudatos pillantással válaszolt. - Ez nem az én kombinációm, Miss Robbins. - Hát kié? - Miss Robbins türelmetlenül nézett végig a még öt fiúból álló soron. Ki áll rossz helyen? - Dick Hanshaw-é, Miss Robbins. - És ő hol van? Egy másik fiú válaszolt, azon a csúnya, önelégült hangon, amelyet a gyerekek szinte ösztönösen használnak, amikor egy társukat beárulják a felnőtteknek. - A vészkijáraton ment ki, Miss Robbins. - Micsoda? Az iskola Ajtaja egy másik kombinációra tért át, és Sámuel Jones kilépett rajta. A hátralevők egyenként követték. Miss Robbins egyedül maradt a tanteremben. A vészkijárathoz lépett. Kis, kézi működtetésű ajtó volt, a fal egyik kanyarulata mögé rejtve, hogy ne törje meg a terem egységes struktúráját. Miss Robbins résnyire kinyitotta. Ezt a tűz esetére szolgáló vészkijáratot egy idejétmúlt törvény írta elő, amely nem vette figyelembe a tűz elleni védekezésnek immár minden középületben alkalmazott modern módszerét. Odakint, a vészkijáraton túl semmi se volt, csak az „odakint". A nap élesen tűzött, szél fújt, kavarta a port. A tanítónő bezárta az ajtót. Örült, hogy felhívta Mrs. Hanshaw-t. Teljesítette kötelességét. Most már egészen biztos, hogy Richarddal valami baj van. Miss Robbins elfojtotta ösztönös vágyát, hogy újból telefonáljon. Mrs. Hanshaw aznap nem utazott New Yorkba. Odahaza maradt, aggódva és indokolatlanul mérgesen. Mérge a szemtelen Miss Robbins ellen irányult. Tizenöt perccel az iskolaidő vége előtt aggodalma az Ajtóhoz hajtotta. A múlt évben az Ajtóra egy önműködő szerkezetet szereltetett, amely öt perccel három óra előtt az Ajtót az iskola koordinátáira állította be, és - hacsak kézi erővel nem állították át - ott tartotta mindaddig, amíg Richard haza nem ért. Szemét a komor, szürke Ajtóra függesztette (miért nem lehetne egy inaktív erőtérnek valamilyen más, élénkebb, vidámabb színe?) és várt. Összeszorított keze hideg volt. Az Ajtó a megfelelő pillanatban elsötétült, de semmi sem történt. Percek múltak el. Richard késett. Sokat késett. Nagyon sokat késett.
43
Háromnegyed négy volt, s Mrs. Hanshaw már majd megőrült az idegességtől. Normális körülmények közt telefonált volna az iskolába, de most nem tudta rászánni magát. Hogyan is telefonálhatna, amikor a tanítónő kételkedik Richard épelméjűségében? Mrs. Hanshaw nyugtalanul járkált fel-alá, reszkető kézzel cigarettára gyújtott, majd elnyomta. Lehet-e ennek valami ésszerű magyarázata? Lehet-e, hogy Richard valamilyen meghatározott okból marad távol iskola után? Ha így volna, szólt volna neki. Aztán fény gyulladt agyában: a fiú tudta, hogy New Yorkba akart menni, és esetleg csak késő este tér haza... Nem, Richard akkor is szólt volna neki. Miért áltassa magát? Büszkesége megtört. Felhívja az iskolát (behunyta szemét, és szempillái alól egy könnycsepp buggyant ki), vagy tán inkább a rendőrséget hívja fel. Amikor kinyitotta szemét, Richard állt előtte, szemét a padlóra szegezve. Magatartásán látszott, hogy várja a vihar kitörését. - Helló, mama. Mrs. Hanshaw aggodalma egyik pillanatról a másikra (csak az anyák képesek erre) haragra váltott át. - Hol voltál, Richard? És ekkor, mielőtt még nekikezdhetett volna a meggondolatlan, rossz fiúkról és a megtört szívű anyákról szóló prédikációjának, közelebbről szemügyre vette Richard külsejét, mire az iszonyattól szinte elállt a lélegzete. - Richard - szólalt meg végül -, te a szabadban voltál. Fia lenézett a flexi nélküli, poros cipőjére, maszatos karjára s az ingére, amelyen egy kicsiny, de határozott szakadás látszott. - Azt gondoltam, mama, egy kicsit... - S elhallgatott. - Valami baj volt az iskola Ajtajával? - kérdezte az anyja. - Nem, mama. Semmi. - Tisztában vagy vele, hogy milyen halálosan aggódtam miattad? - Hiába várt a válaszra. No jó, majd még beszélünk egymással, ifiúr. Először is fürödj meg, s mindent, ami rajtad van, az utolsó darabig kidobunk. Mekkanó! A mekkanó azonban már a „fürödj meg” szavaknál hangtalanul elindult a fürdőszoba felé. - Itt rögtön vedd le a cipődet - mondta Mrs. Hanshaw -, és mars a mekkanó után. Richard engedelmeskedett, lemondóan, hisz tudta, hiába tiltakoznék. Mrs. Hanshaw hüvelyk- és mutatóujjával fölcsippentette a piszkos cipőket, és bedobta a szemétégetőbe, amely erre a váratlan megterhelésre halk, ijedt zümmögéssel válaszolt. Mrs. Hanshaw gondosan letörölte a kezét egy selyempapírral, amelyet aztán a cipők után a szemétégető csúszdájába dobott. Nem vacsorázott együtt Richarddal, hagyta, hogy a mekkanó társaságában egyen, ami a fiúnak még az egyedüllétnél is rosszabbul esett. Ebből - gondolta Mrs. Hanshaw -látja majd, hogy neheztelek rá, ami minden szidásnál és büntetésnél inkább ráébreszti, hogy rossz fát tett a tűzre. Richard - ezt gyakran mondogatta magának - érzékeny fiú. De azért lefekvéskor felment hozzá. Rámosolygott, és gyengéd hangon szólalt meg. Azt gondolta, ez lesz a legjobb. Hiszen a fiú már megkapta a büntetését. - Mi történt ma veled, Dickie gyerek? - így szólította őt pólyás korában, s Mrs. Hanshaw-t már ez a megszólítás is szinte könnyekig ellágyította. De a fiú félrefordította arcát, hangja makacsságról és hidegségről árulkodott. - Nem szeretek azokon a nyomorult Ajtókon kimenni, mama. - De miért, az isten szerelmére? Richard idegesen gyűrögette a könnyű takarót (a friss, tiszta, s persze minden használat után eldobható takarót), és úgy válaszolta: - Csak mert ki nem állhatom őket.
44
- De hát akkor hogyan akarsz iskolába járni, Dickie? - Majd korábban kelek fel - dünnyögte. - De hát mi bajod az Ajtókkal? - Ki nem állhatom őket. - És még csak fel sem pillantott. - Na jó - szólt lemondóan Mrs. Hanshaw -, majd jól kialszod magadat, s holnap reggelre minden rendben lesz. Megcsókolta a fiút, s kifelé menet kezét gépiesen elhúzta a fotocellasugár előtt, s ezzel letompította a szobavilágítást. De aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Mi lehet az oka annak, hogy Dickie egyszerre nem bírja az Ajtókat? Eddig sohasem volt semmi baja velük. Igaz, az Ajtó ma reggel elromlott, de ez csak eggyel több ok rá, hogy becsülje őket. Dickie ostobán viselkedik. Ostobán? Eszébe jutott Miss Robbins diagnózisa, mire hálószobája sötétségében és magányában összeszorította puha ajkait. Képtelenség I A fiút felizgatta valami, nem kell ide orvos, csak aludjon egy jót. De amikor másnap reggel felébredt, fia nem volt odahaza. A mekkanó beszélni ugyan nem tudott, de kérdésekre nyúlványainak mozgatása útján igennel vagy nemmel válaszolni tudott, s így Mrs. Hanshaw egy fél percen belül már megbizonyosodott róla, hogy Richard a szokottnál fél órával korábban kelt fel, elbliccelte a zuhanyozást, és kiszaladt a házból. De nem az Ajtón át. Hanem a másik úton, az ajtón, a kisbetűs ajtón keresztül. Mrs. Hanshaw videofonja aznap délután 3 óra 10 perckor diszkréten csengetett. Mrs. Hanshaw sejtette, ki hívja, s amikor bekapcsolta a vevőt, látta, hogy nem tévedett. Egy gyors pillantást vetett a tükörbe, hogy e nyugtalansággal és aggodalommal eltöltött nap után elég higgadtnak látszik-e, majd bekapcsolta az adókészülékét. - Tessék, Miss Robbins - mondta hűvösen. Richard tanítónője az izgalomtól kissé elcsukló hangon szólalt meg: - Mrs. Hanshaw, Richard ma szándékosan a vészkijáraton távozott, holott mondtam neki, hogy a szabályszerű Ajtót használja. Nem tudom, hova ment. - Bizonyára hazaindult - mondta óvatosan Mrs. Hanshaw. - S ön ezt így helyesnek tartja? - kérdezte megdöbbenve Miss Robbins. Mrs. Hanshaw sápadtan rendreutasította a tanítónőt. - Nem hinném, hogy önnek joga volna kritizálni őt. Ha a fiam nem akarja az Ajtót használni, ez az ő dolga meg az enyém. Nem hinném, hogy volna olyan iskolai szabályzat, amely előírná, hogy az Ajtót kell használnia. - Magatartásán látszott, hogy ha volna ilyen szabályzat, akkor ő majd gondoskodik arról, hogy megváltoztassák. Mis Robbins elpirult, de még volt ideje egy gyors megjegyzésre, mielőtt az összeköttetés megszakadt. - Én az ön helyében igenis megszondáztatnám. Mrs. Hanshaw ott maradt állva a kvarcinlemez előtt, vaksin bámult az üres lapra. Anyai szíve néhány pillanatra határozottan Richard pártjára állította. Miért kelljen az Ajtót használnia, ha nem akarja? Aztán leült, várt, büszkesége viaskodott gyötrő félelmével, hogy hátha Richardnak mégis valami baja van. A fiú dacos arccal állított be, de az anyja magára kényszerített önuralommal úgy fogadta, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Heteken át ezt az eljárást követte. Semmi az egész, mondogatta magának. Puszta szeszély. Majd kinövi. A dolog már csaknem megszokott állapottá vált. De olykor-olykor - megesett, hogy három nap egymás után - Mrs. Hanshaw, amikor lejött reggelizni, ott látta Richardot, ahogy
45
morcos arccal várakozik az Ajtó előtt, majd midőn eljön az iskola kezdetének ideje, kilép rajta. Mrs. Hanshaw sohasem tett semmiféle megjegyzést. Ha Richard az Ajtón át távozott, s különösen ha ilyenkor így is jött haza, Mrs. Hanshaw szívét melegség öntötte el. Végre minden rendben van - ujjongott magában. De egy, két vagy három nap múltával Richard - miként egy morfinista - újból visszatért beteges szokásához, kisurrant az ajtón - a kisbetűsön -, mielőtt még anyja felébredt. Ilyenkor Mrs. Hanshaw kétségbeesetten pszichiáterre és szondázásra gondolt, de mindig felmerült benne, milyen alantas elégedettség tölti majd el Miss Robbinst, ha esetleg tudomást szerez a dologról. S ez aztán megakadályozta abban, hogy bármit is tegyen, noha nem sejtette, hogy ez a valódi indoka. Ezalatt kénytelen-kelletlen tudomásul vette a helyzetet, s igyekezett jó képet vágni hozzá. A mekkanót utasította, hogy a tergófelszereléssel és friss ruhával az ajtónál - a kisbetűsnél várakozzék. Richard vonakodás nélkül megmosdott, és ruhát váltott. Alsóruháját, zokniját és flexijét amúgy is eldobták volna, a naponta eldobott ing költségét pedig Mrs. Hanshaw zokszó nélkül viselte. Ami a nadrágot illeti, megengedte, hogy a fiú egy hétig hordja, azzal a feltétellel, hogy esténként gondosan kitisztítják. Egy napon azt ajánlotta Richardnak, hogy kísérje őt el egy kis kirándulásra, New Yorkba. Ebben nem valamilyen határozott terv vezette, inkább az a ködös óhaj, hogy ne engedje őt szem elől. Richard nem ellenkezett. Sőt inkább örült. Minden aggodalom nélkül kilépett az Ajtón. Egy pillanatig sem habozott. És az arcán sem ült az a rosszalló kifejezés, mint azokon a reggeleken, amikor az Ajtón át ment iskolába. Mrs. Hanshaw odavolt az örömtől. Ily módon - gondolta - talán vissza lehet a fiút csalogatni az Ajtó használatára. Minden találékonyságát latba vetette, hogy egy s más ürüggyel kirándulni mehessen Richarddal. Még a hallatlanul magas áramszámlát se bánta, csak hogy javaslatára egy napra elutazzanak Kantonba, és ott megnézzenek egy kínai ünnepséget. Ez egy vasárnap történt, s Richard másnap egyenesen ahhoz a falban levő nyíláshoz ment, amelyet mindig használt. Mrs. Hanshaw, aki aznap kivételesen korán ébredt, tanúja volt e jelenetnek. Idegességében ezúttal már nem bírta türtőztetni magát, panaszos hangon szólt a fia után: - Miért nem az Ajtót használod, Dickie? - Ha Kantonba megyünk, akkor még csak megteszi válaszolta kurtán Richard, s kilépett a házból. Így hát a terve kudarcba fulladt. Aztán egy napon Richard csuromvizesen jött haza. A mekkanó bizonytalanul téblábolt körülötte, s Mrs. Hanshaw, aki épp akkor tért vissza Iowából, ahol egy négyórás látogatást tett nővérénél, dühösen felfortyant. - Richard I Richard bűntudatosan mentegetőzött: - Esni kezdett. Hirtelen eleredt az eső. Mrs. Hanshaw egy pillanatig nem is értette, mit mond. Mert hát húsz évvel ezelőtt járt iskolába, s tanult földrajzot. De aztán mégis felderengett benne az égből szakadatlanul, fékeveszetten ömlő víz látványa - azé a vad vízzuhatagé, amelyet nem lehet sem egy csap elfordításával, sem gombnyomással, sem az elektromos áram megszakításával elállítani. - Kint áztál az esőben? - tudakolta. - Ugyan, mama. Hazajöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem sejtettem, hogy esni fog. Mrs. Hanshaw erre nem tudott mit mondani. Annyira megdöbbent, hogy nem is talált szavakat. Két nappal később Richard orra folyni kezdett, torka száraz volt és kapart. Mrs. Hanhsaw kénytelen volt bevallani magának, hogy a betegség mételye éppúgy befurakodott a házába, mint a vaskorszak bármelyik nyomorúságos viskójába.
46
És ez aztán megtörte makacsságát és büszkeségét. Most már ő sem tagadta, hogy Richardnak pszichiáterre van szüksége. Mrs. Hanshaw gondosan választotta meg a pszichiátert. Ösztöne előbb azt súgta, hogy egy távoli orvost keressen. Egy ideig azt latolgatta, hogy egyenest a San Franciscó-i Központi Kórházba megy el, és találomra választ orvost. De aztán eszébe jutott, hogy ily módon névtelen személy volna. Nem tarthatna igényt nagyobb előzékenységre, mint a város nyomornegyedéből bármelyik nyilvános Ajtóhasználó. Ha viszont a maga közösségében marad, akkor a szavának súlya lesz... Hosszasan tanulmányozta a körzet térképét. A térkép ahhoz a kitűnő sorozathoz tartozott, amelyet az Ajtó Rt. hozott ki, és ingyen osztott szét ügyfelei közt. Mrs. Hanshaw nem is tudta egészen elfojtani magában a bizsergető büszkeség érzetét, amikor kiterítette a térképet. Nem pusztán az Ajtó-koordináták finom nyomású jegyzékét tartalmazta, hanem tényleges térkép volt, amely minden ház helyét gondosan feltüntette. És miért ne? Az A-3 körzet a világ egyik legtekintélyesebb környéke, az arisztokrácia központja: az első olyan közösség a Földön, ahol az Ajtót minden házba bevezették. Az első, a legnagyobb, a leggazdagabb, a legismertebb. Se gyárakra, se üzletekre nincs szüksége. Sőt még utakra sem. Minden ház egy kis önmagában álló kastély, amelynek Ajtaja belépést biztosít mindenhová a világon, ahol csak Ajtók léteznek. Mrs. Hanshaw gondosan végignézte az A-3 körzetben élő ötezer család jelmagyarázatos jegyzékét. Tudta, hogy számos ideggyógyász lakik a körzetben. Az A-3 körzet sok kiváló szakemberrel dicsekedhetett. Dr. Hamilton Sloane neve a második volt, amelyhez eljutott, s az ujja itt megpihent a térképen. Az orvos rendelője alig két mérföldre feküdt a lakásuktól. Mrs. Hanshaw-nak tetszett az orvos neve. Az a tény, hogy az A-3 körzetben lakik, fémjelezte. És amellett szomszédjuk, gyakorlatilag a szomszédjuk. Megérti majd, hogy sürgős és... bizalmas ügyről van szó. Mrs. Hanshaw habozás nélkül felhívta dr. Sloane rendelőjét, és bejelentette magát. Dr. Hamilton Sloane viszonylag fiatal ember volt, negyven éven alul. Jó családból származott, és valóban hallott már Mrs. Hanshaw-ról. Türelmesen végighallgatta az asszonyt, s aztán megkérdezte: - És az egész azzal kezdődött, hogy az Ajtó elromlott? - Igen, doktor úr. - És a fia talán fél az Ajtóktól? - Szó sincs róla. Micsoda ötlet! - Mrs. Hanshaw szemmel láthatóan meglepődött. - Ilyesmi előfordulhat, Mrs. Hanshaw. Végül is ha meggondolja, hogy egy Ajtó miképpen működik, van abban valami félelmetes. Az ember átlép egy Ajtón, atomjai egy másodpercre térenergiává alakulnak át, elkerülnek a tér egy másik pontjára, ahol aztán újból anyaggá változnak vissza. Egy pillanatig az ember megszűnik élni. - Ilyesmire senki sem gondol. - De a fia esetleg igen. Tanúja volt, amikor egy Ajtó elromlott. Lehet, hogy azt mondja magának: „Mi történik, ha az Ajtó netán olyankor romlik el, amikor még csak félig jutottam rajta át?" - Ez lehetetlen. Hiszen azért időnként használja az Ajtót. Még Kantonba is eljött velem. Kínába. És ahogy mondtam már, hetenként egyszer-kétszer az iskolába menet is azt használja. - Saját akaratából? Jókedvűen? - Hát - mondta habozva Mrs. Hanshaw úgy láttam, kissé kihozza a sodrából.
47
De mi értelme van, doktor úr, erről beszélni? Csináljon, kérem, egy gyors szondázást, hogy lássuk, mi a baj. - Majd élénkebb hangon így folytatta: - Ennyi az egész. Biztos vagyok benne, hogy csak valami kisebb dologról van szó. Dr. Sloane felsóhajtott. Utálta a „szondázás" szót, s unos-untalan ezt kellett hallania. - Mrs. Hanshaw - magyarázta türelmesen -, gyors szondázás nem létezik. Tudom, hogy a képeslapok tele vannak a szondázással, s hogy bizonyos körökben ez a sikk. De nagyon felfújják. - Ezt komolyan mondja? - A legkomolyabban. A szondázás igen bonyolult művelet. Az elmélet szerint a gondolkozás áramköreit kell nyomon követni. Az agysejtek, mint tudja, igen változatos módokon vannak összekapcsolva egymással. Az összekapcsolt pályák közül egyeseket sűrűbben használunk, ezek tudatos és tudat alatti gondolkozási szokásokat képviselnek. Az elmélet szerint e pályákat minden agyvelőben fel lehet használni arra, hogy minél korábban és minél nagyobb bizonyossággal megállapíthassuk a lelki betegségeket. - Hát akkor? - Csakhogy a szondázás, különösen egy gyerek számára, eléggé ijesztő élmény. Traumát okozhat. És több mint egy órát tart. Az eredményeket pedig el kell küldeni elemzésre a Központi Pszichoanalitikai Intézetbe, ahonnan csak hetek múlva kapunk választ. És mindennek tetejébe, Mrs. Hanshaw, számos ideggyógyász azon a véleményen van, hogy a szondaelemzések elmélete igen bizonytalan lábakon áll. Mrs. Hanshaw összeszorította ajkait. - Ezzel azt akarja mondani, hogy semmit sem lehet tenni? Dr. Sloane elmosolyodott. - Dehogyis. Ideggyógyászat létezett már évszázadokkal azelőtt, hogy a szondázást kitalálták. Az volna a legjobb, ha beszélnék a fiúval. - Beszélne vele? És semmi mást nem csinálna? - Ha az előzményekre vonatkozóan valamilyen felvilágosításra lesz szükségem, majd önhöz fordulok. De az a legfontosabb, hogy beszéljek a fiúval. - Nem hiszem, dr. Sloane, hogy Richard hajlandó volna erről önnel beszélni. Hisz még velem sem akar, pedig én az anyja vagyok. - Az ilyesmi gyakran megesik - nyugtatgatta a pszichiáter az asszonyt. - A gyerekek az idegennek olykor szívesebben tárják ki a szívüket. De akárhogy áll is a dolog, másképp nem tudom elvállalni a kezelését. Mrs. Hanshaw felállt. Egyáltalán nem tetszett neki az orvos javaslata. - És mikor jön el, doktor úr? - Szombat megfelelne? A fiú aznap nem megy iskolába. Vagy önnek szombaton más dolga van? - Várni fogjuk önt, doktor úr. És ezzel méltóságteljesen kivonult. Dr. Sloane a kis várószobán keresztül kikísérte őt a rendelő Ajtajáig, s ott megvárta, amíg az asszony lenyomja a háza koordinátáit. Végignézte, ahogy átmegy az Ajtón. Előbb fél-asszonnyá, majd negyed-asszonnyá változott, utána könyökké és lábbá, végül semmivé. Ijesztő látvány volt. Vajon előfordult-e már, hogy egy Ajtó épp akkor romlott el, amikor valaki kilépett rajta, s a testének egyik fele még itt volt, a másik meg már ott? Sohasem hallott ilyen esetről, de gondolta - azért ez előfordulhat. Visszament az íróasztalához, és megnézte, mikorra van a következő páciens bejelentve. Tudta, hogy Mrs. Hanshaw csalódott és bosszús, mert ő nem vállalta a szondázásos kezelést. De miért, az isten szerelmére? Miért vált a szondázás, ez a szerinte nyilvánvaló kuruzslás olyan divatossá a nagyközönségnél? Talán azért, mert ez is része annak az általános
48
irányzatnak, amely egyre nagyobb előszeretettel alkalmaz gépeket? Mindaz, amit az ember el tud végezni, a gép sokkal jobban elvégzi. Gépek! Egyre több gép! Mindenre csak gépi O tempóra, O mores! Ördög, pokol! A szondázással szembeni ellenszenve nyugtalanítani kezdte. Talán a szakemberek munkanélküliségétől fél, talán valamilyen alapvető bizonytalanságról van szó, mechanofóbiáról, ha ez erre megfelelő kifejezés?... Elhatározta, hogy megbeszéli a dolgot a saját analitikusával. Dr. Sloane tudta, óvatosnak kell lennie. A fiú nem magától jött hozzá, nem olyan páciens, aki többé-kevésbé vágyik rá, hogy kitárulkozhasson, aki segítségét kéri. Ilyen körülmények közt az lesz a legokosabb, ha az első találkozását Richarddal rövidre fogja, nem sokat beszél. Elegendő, ha eléri azt, hogy a továbbiakban nem lesz teljesen idegen a fiú szemében, így a következő alkalommal olyasvalaki lesz, akivel Richard már találkozott. Aztán ismerőssé lép elő, végül a család barátjává. Sajnos nem valószínű, hogy Mrs. Hanshaw belenyugodjon egy ilyen hosszan tartó kezelésbe. Bizonyára megpróbál majd találni valakit, aki végrehajtja a szondázást, s ez sikerülni is fog neki. És ezzel árt majd a fiúnak. Ebben dr. Sloane biztos volt. Épp ezért úgy érezte, nem szabad túl óvatosnak lennie, meg kell kockáztatnia a gyorsabb előrehaladást, akár egy kisebb krízis árán is. Kellemetlen tíz perc múlt el, mígnem eldöntötte magában, hogy muszáj megpróbálnia. Mrs. Hanshaw kényszeredetten mosolygott, fürkészve nézett rá, mintha mágikus szavakat várna tőle. Richard izgett-mozgott a székén, nem reagált dr. Sloane tapogatózó megjegyzéseire, szemmel láthatóan unatkozott. - Volna kedved egyet sétálni velem, Richard? - kérdezte hirtelen közömbösséget színlelve dr. Sloane. A fiú szeme tágra nyílt, abbahagyta a mocorgást. Dr. Sloane szemébe nézett. - Sétálni? - Igen, odakint. - ön szokott odakint járni? - Néha. Ha kedvem van hozzá. Richard talpra ugrott, de igyekezett elfojtani gyötrő türelmetlenségét. - Nem hittem volna, hogy mások is sétálnak. - Én szoktam. És szeretek kettesben sétálni. A fiú bizonytalanul leült. - Mama? Mrs. Hanshaw ültében megmerevedett, összeszorított ajka borzalomról árulkodott, de azért sikerűit uralkodnia magán. - Menj csak, Dickie. De vigyázz magadra. És egy gyors, vészjósló pillantást vetett dr. Sloane-ra. Dr. Sloane nem mondott igazat. Nem szokott „néha" sétálni. Valójában első egyetemi éveitől fogva nem járt kint a szabadban. Igaz, szeretett atletizálni (sőt bizonyos mértékig még ma is szeret), de akkoriban az ibolyántúli termek, fedett úszómedencék, teniszpályák divatoztak. Azok számára, akik meg tudták fizetni, ez sokkal kellemesebb volt, mint az elemeknek kitett nyitott pályák. így hát nem volt oka rá, hogy kimenjen a szabad ég alá. Ezért aztán a szélben bizsergett is a bőre, s a flexijével igen óvatosan lépkedett a puszta füvön. - Nézze csak! - nevetett föl Richard. A fiút mintha kicserélték volna, tartózkodása alábbhagyott.
49
Dr. Sloane még éppen elkapott egy kék villanást, amely az egyik fánál ért véget. Levelek zizzentek, s aztán a kékséget szem elől vesztette. - Mi volt ez? - Egy madár - válaszolta Richard. - Egy kék színű madár. Dr. Sloane csodálkozva nézett körül. Hanshaw-ék háza egy magaslaton állt, mérföldekre el lehetett látni innen. Környékét ritkás erdő borította, s a facsoportok közt a napfényben friss fű zöldellt. A sötétebb zöld területeket vörös és sárga mintázatok tarkították. Virágok voltak. A könyvekből, amelyeket életében végignézett s a régi videovetítésekből eleget tudott ahhoz, hogy e látvány hátborzongatóan ismerős emléket idézzen fel. De a fű olyan gondozott volt, a virágok olyan szép mintázatokat alkottak. Dr. Sloane-ban felderengett a gondolat, hogy ő valami sokkal vadabbat várt. - Ki gondozza mindezt? - kérdezte. Richard vállát vonogatta. - Nem tudom. Talán a mekkanók. - A mekkanók? - Egy egész sereg van itt a környéken. Olykor atomkéssel járnak, amelyet egész közel tartanak a talajhoz. Azzal nyírják a füvet. És folyton a virágok és egyebek közt babrálnak. Ott is van egy közülük. Fél mérföldre tőlük egy kicsiny mekkanó dolgozott. Fémburkolata visszaverte a fentről ráhulló fényeket, ahogy lassan siklott a tündöklő mező felett, egyfajta - dr. Sloane előtt ismeretlen - tevékenységbe merülve. Dr. Sloane elcsodálkozott. Ez valamilyen torz esztéticizmus, nyilvánvaló tékozlás. - Hát az meg ott micsoda? - kérdezte hirtelen. Richard odapillantott. - Egy ház - válaszolta. - A Froehlichéké. Koordinátái: A-3, 23, 461. Az a kis, csúcsos épület pedig odaát, az egy nyilvános Ajtó. Dr. Sloane a házra bámult. Hát ilyen egy ház kívülről? Valahogy négyszögletesebbnek és magasabbnak képzelte. - Jöjjön! - kiáltotta Richard előreszaladva. Dr. Sloane megfontoltabb léptekkel követte. - Te itt a környéken minden házat ismersz? - Majdnem mindet. - Hol van az A-23, 26, 475? - Ez persze az ő háza volt. Richard körülnézett. - Lássuk csak. Tudom már, hol van... Látja ott azt a vizet? - Vizet? - Dr. Sloane csak most vette észre, hogy a zöld mezőn át egy ezüstös csík kanyarog. - Igen. Az igazi víz. Köveken és egyebeken folyik át. És állandóan folyik. A köveken lépdelve át lehet kelni rajta. Ezt folyónak hívják. Inkább pataknak - gondolta magában dr. Sloane. Valaha persze tanult földrajzot, bár manapság elsősorban már csak gazdasági és kulturális földrajzot tanítanak. A fizikai földrajz amolyan kiveszőben levő tudomány, csak szakemberek foglalkoznak vele. De azért elméletileg tudta, mi a folyó és mi a patak. Richard még mindig beszélt. - Nos, hát túl azon a folyón meg azon a nagy facsoporttal borított dombon, a másik oldalon áll az A-23, 26, 475. Világoszöld ház fehér tetővel. - Igen? - Dr. Sloane őszintén csodálkozott. Nem tudta, hogy a háza zöld színű. Valamilyen kis rovar borzolta fel a füvet, ahogy igyekezett elkerülni a közeledő lábakat. Richard utána nézett, és vállat vont.
50
- Nem lehet elkapni őket. Már megpróbáltam. A lepke odébb suhant, sárga szárnyát billegtetve. Dr. Sloane a szemével követte suhanását. A mezőkön a levegőt halk zümmögés töltötte be, amelyet időnként egy-egy éles, hívogató hang, csörgés, csivitelés, fel-alá szárnyaló csicsergés szakított meg. Amikor dr. Sloane megszokta a fülelést, ezer és ezer különböző hangot hallott - egy sem származott közülük embertől. Most árnyék hullt a tájra, közeledett hozzá, betakarta. Hirtelen hűvösebb lett. Dr. Sloane meglepetten nézett felfelé. - Csak egy felhő - magyarázta Richard. - Mindjárt elmegy. Nézze ezeket a virágokat. Ezek illatoznak. Több száz yardnyira voltak Hanshaw-ék házától. A felhő elvonult, s újból kisütött a nap. Dr. Sloane visszanézett, és ijedten látta, milyen nagy távolságot tettek meg. Ha nem látják többé a házat, és ha Richard netán elszalad, hogyan fog ő visszatalálni? Türelmetlenül elhessegette magától e gondolatot, és a víz csíkja felé nézett (mely most már közelebb volt), majd túl azon, a ház felé. Világoszöld? - tűnődött magában. - Te már egész felfedező vagy - mondta. - Amikor iskolába megyek, és hazajövök onnan, igyekszem más-más útvonalon jönni és új dolgokat látni - felelte Richard szemérmes büszkeséggel. - De nem mégy ki minden reggel a szabadba, ugye? Időnként, gondolom, az Ajtókat is használod. - Hát persze. - De miért, Richard? - Dr. Sloane valahogy úgy érezte, hogy ez esetleg fontos lehet. De Richard tüstént eloszlatta reményeit. Homlokát ráncolva, meglepett arckifejezéssel felelte: - Mert egyik-másik reggel esik az eső, s muszáj az Ajtót használnom. Nem örülök neki, de mit tegyek? Vagy két héttel ezelőtt elkapott az eső... - önkéntelenül is körülnézett, és suttogóra fogta hangját - és megfáztam, s a mama persze nagyon megijedt. Dr. Sloane felsóhajtott. - Ne menjünk vissza? - kérdezte. Richard arcán csalódottság tükröződött. - Máris? - Eszembe juttattad, hogy az anyád bizonyára már vár minket. - Valószínűleg. - A fiú vonakodva megfordult. Lassan sétáltak visszafelé. - Egyszer - mesélte Richard - írtam egy iskolai dolgozatot arról, mit tennék, ha valamilyen régi járművön utazhatnék (vigyázott, nehogy „utazhatnák"-ot mondjon). Azt írtam, sztratohajón utaznék, elnézném a csillagokat, a felhőket meg az efféléket. Ó, de bolond voltam. - Miért, most valami mást választanál? - Hát persze. Automobilon mennék, egészen lassan. Mindent megnéznék útközben. Mrs. Hanshaw aggódva, bizonytalan hangon kérdezte: - Nem abnormális a viselkedése, ugye, doktor úr? - Szokatlan talán, de nem abnormális. Szeret odakint lenni. - De hogy lehet ez? Amikor odakint minden olyan piszkos, olyan kellemetlen. - Ez egyéni ízlés kérdése. Száz esztendővel ezelőtt az őseink úgyszólván minden idejüket odakint töltötték. És gondolom, még ma is van Afrikában legalább egymillió ember, aki még sohasem látott Ajtót. - De Richardot mindig arra tanítottuk, hogy úgy viselkedjék, ahogy egy rendes embernek az A-3 körzetben viselkednie kell - tört ki Mrs. Hanshaw. - Nem úgy, ahogy egy afrikainak vagy... az őseinknek.
51
- Itt van a kutya eltemetve, Mrs. Hanshaw. Richard vágyik kimenni a szabad ég alá, de ugyanakkor érzi, hogy ez nem helyes. Szégyell beszélni róla önnel és tanítójával. Ez aztán morcos zárkózottságba kényszeríti, ami végső soron veszélyes is lehet. - És hogyan tudnánk rávenni, hogy hagyja abba? - Ezzel ne is próbálkozzon - válaszolta dr. Sloane. - Inkább igyekezzen irányítani a cselekedeteit. Aznap, amikor az önök Ajtója elromlott, kénytelen volt kimenni a szabad ég alá, tetszett neki odakint, s ezzel kezdődött a dolog. Az iskolába járást kifogásként használja fel arra, hogy újból végigélje azt az első izgalmas élményt. Engedje meg neki, hogy szombatonként és vasárnaponként két órára kimehessen. Így talán ráeszmél, hogy kimehet a szabadba a nélkül is, hogy valamilyen meghatározott cél felé menjen. Nem gondolja, hogy akkor iskolába menet és hazajövet az Ajtót fogja használni? És hogy akkor megszűnnek a bajai a tanítónőjével és a diáktársaival? - De hát így minden maradna a régiben. Nem lehetne ezen változtatni? Hát soha többé nem lesz normális? Dr. Sloane felállt. - Mrs. Hanshaw - mondta -, a fiú teljesen normális. Csak élvezi a tiltott gyümölcsöt. Ha ön segít neki, ha nem helyteleníti a viselkedését, akkor az máris veszíteni fog valamit a vonzóerejéből. És minél idősebb lesz a fiú, annál inkább felismeri majd, mit vár és követel tőle a társadalom. Meg fog tanulni ehhez igazodni. Hisz végeredményben mindannyiunkban lakozik egy kis lázadó szellem, amely aztán általában elcsitul, ahogy öregebbek és fáradtabbak leszünk. Persze csak akkor, ha nem fojtják el ésszerűtlenül, és nem engedik, hogy a külső nyomás hatására fokozódjék. Erre vigyázzon. És Richarddal minden rendben lesz. Az Ajtóhoz ment. - És a szondázást nem tartja szükségesnek, doktor úr? - kérdezte Mrs. Hanshaw. - Semmiképp sem! - fordult meg az orvos hevesen. - Erre egyáltalán nincs szüksége. Értse meg, kérem. Az égvilágon semmi szüksége rá. Dr. Sloane ujja egy hüvelyknyire a kombinációs táblától habozva megállt, tekintete elkomorult. - Mi baj van, doktor úr? - kérdezte Mrs. Hanshaw. De dr. Sloane nem is hallotta a kérdést, mert az Ajtó, a szondázás, a gépek egyre fokozódó, fojtogató áradata járt a fejében. Mindannyiunkban van egy kis lázadó szellem gondolta magában. Így aztán elhúzta kezét a kombinációs táblától, elfordult az Ajtótól, és halk hangon megszólalt: - Gyönyörű idő van odakint, azt hiszem, sétálok egyet. VÁMOSI PÁL FORDÍTÁSA
52
*
A. BERTRAM CHANDLER
I.
AZ UTOLSÓ VADÁSZAT
Grimes irodája Port Forlorn űrkikötőjére néző széles ablakánál állt, és figyelte a New Bedford leszállását. Az űrhajó idegen volt a Peremvilágban. A Lloyd-jegyzék szerint a földi Hummelalapítvány tulajdonát képezte. Grimes tudta, hogy az Alapítványt a xenobiológia intenzív tanulmányozására hozták létre - Ausztrália központi sivatagának több száz négyzetmérföldjén elterülő Csillagközi Állatkertje híres volt az egész galaktikában. Csaknem ugyanilyen híres volt a New Bedford parancsnoka, Haab kapitány. A kapitány mesteri űrhajós és nagyvadvadász volt egy személyben - elég ritka, de rendkívül sikeres kombináció. És mi dolga volt Haab kapitánynak a Peremen? Grimes sejtette. A New Bedford lassan ereszkedett alá a tiszta égből - érkezése éppen a Port Forlornon oly ritka szép napok egyikére esett. A hajó vakítóan csillogott a ragyogó reggeli napfényben. Amint fokozatosan lejjebb ereszkedett, inerciális hajtóművének üteme idegen morgásból zajos, ritmustalan dobolásba csapott át, csillogó, csattogó felrebbenésre riasztva a hósármányokat, amelyek az évnek ebben az időszakában ellepték az űrkikötőt. A parancsnok látcsövet emelt a szeméhez, figyelte a leszálló hajót. Azt már tudta, hogy módosított epszilon osztályú hajó, de érdekelte a módosítások mértéke is. Inkább hadihajónak látszott, mint kereskedelminek, testének egyébként lekerekített vonalait lőtornyok és kiszögellések törték meg. Ezek legtöbbje friss toldaléknak látszott A hajót erre az expedícióra nyilván különleges felszereléssel látták el. Mihelyt az érkezéssel kapcsolatos formaságokon túllesz, Haab kapitány nyilván azonnal fel fogja keresni - gondolta Grimes és ez inkább hivatalos, mint udvariassági látogatás lesz. De már minden készen állt a fogadására. A jelentéseket tartalmazó dossziék Grimes irodájában voltak csakúgy, mint a filmtekercsek és a háromdimenziós térképek, rajtuk bejelölve a tervezett helyszínelések és pusztítások. Ha Haab információt akar - és akar, ez szinte biztos -, megkaphatja. A New Bedford már majdnem lent volt, gondosan ereszkedett alá a fénylőn villogó vörös jelzősugarak által kijelölt háromszög közepébe. Már az űrkikötő tisztviselőinek kikötőkapitány, egészségügyi tiszt, vámosok - bogárszerű terepjárói is kimerészkedtek a leszállóhelyre, és várták, hogy megközelíthessék a hajót. Haabnak persze, háta mögött a Hummel-alapítvány összes forrásával, nem lesz problémája a vámvizsgálattal. A New Bedford végre leszállt. Inerciális hajtóműve még utoljára följajdult, azután elcsöndesedett. Testéből egy teleszkópos árboc nyúlt ki fönt, az irányítóterem szintjén, és az
53
árbocból egy zászló bomlott ki, csattogva a könnyű szélben. Grimes megállapította, hogy a zászló nem a Hummel-alapítvány zöld mezőben vörös sárkányos lobogója. Ez a zászló fehér és kék volt. Miss Walton, Grimes titkárnője szintén az ablakhoz lépett. - Milyen különös lobogó... mit ábrázolhat? Olyan, mint egy léghajó a kék égen... A parancsnok nevetett. - Azt hiszem, az a kék ott a tengert jelenti, nem az eget. Az pedig nem léghajó... - Hát akkor micsoda, parancsnok? - Talán egy fehér bálna - mondta Grimes. - Haab kapitány keresi, uram - jelentette Miss Walton. Grimes fölnézett íróasztaláról, ahol a Rím Percheron főtisztje által beküldött ellátmányigénylést adminisztrálta. - Kísérje be - mondta a titkárnőjének. A lány Haab kíséretében tért vissza az irodába. A New Bedford parancsnoka magas, szikár ember volt, toronyként magasult a kis szőke fölé. Feszes fekete ruhája, merev fehér inge és fekete gallérja furcsán régimódi volt. Rövidre nyírt fekete hajjal és fekete szakállal keretezett, napbarnított arca komor; szeme meghökkentően világoskék. Járása furcsán döcögő volt, és jobb lábából különös, halk, kattogó zaj hallatszott. Grimes felállt, és kezet nyújtott. - Isten hozta Port Forlornon, kapitány. Haab csontos mancsával megszorította a parancsnok kezét. - Köszönöm, uram. - Foglaljon helyet, kapitány. Teát? Kávét? - Kávét, ha lehet, parancsnok. Feketét. - Elkészíttetné, Miss Walton? Feketét két személyre. Jól utazott, kapitány? - Zavartalan utam volt. - Először jön ide hozzánk valaki a Hummel-alapítványtól. Persze a Peremen nincs túl sok az egzotikus faunából. Legalábbis a gyarmatosított bolygókon nincs. Állataink nagyobb része a földi állományból származik. - A bolygókon található élet formái nem érdekelnek, parancsnok. Grimes darabos arcát széles mosoly lágyította meg. - Azt hiszem, sejtem, hogy miért jött, kapitány. Miss Walton behozta a tálcát a kávéval, és letette az íróasztalra. Grimes a lányhoz fordult. - Szólna, hogy készítsék elő a vetítőt? Tudja, melyik filmeket akarjuk megnézni; amelyeket az admiralitás kölcsönzött nekem. - A Lorn-Llanith útvonalon készített filmekre gondol, uram? - Igen. - Rendben van, uram. Megengedné, hogy kérdezzek valamit. Haab kapitánytól? - Rajta, Miss Walton. A lány a New Bedford parancsnokához fordult. - Engem érdekelnek a zászlók, uram. Milyen zászló ez, amely az ön hajóján lobog? Haab halványan elmosolyodott. - Saját fedélzeti lobogóm. Az Alapítvány engedélyezte, hogy ezt használjam. - De mit ábrázol, kapitány? - Egy fehér bálnát - felelte Haab. - Mint már mondtam magának - mormogta Grimes. - És most utánanézne a filmeknek? - Adna valami felvilágosítást, amíg várunk? - kérdezte Haab Grímestól. - Természetesen, kapitány. Kezdjük az elején.
54
- Mint tudja - mondta Grimes a Peremvilág és a Llanithi Konzorcium közötti úton fénysűrítőket üzemeltetünk. A fénysűrítő az egyetlen olyan hajó, amely le tud szállni az antianyagvilágokon, megőrizve atomtöltetét, anélkül hogy fölrobbantaná magát - és minden mást tízezer mérföldes körzetben. A fénysűrítők bajba kerültek: állandóan egy különös hajóba ütköztek, amely alaposan eltérítette őket, és aztán eltűnt a pályáról... Haab elmosolyodott. - Erről majd nyilván szó esik a Rajna Intézetnél. De a Hummel-alapítványt élőlények érdeklik, nem pedig kísértetek, még az olyan híres kísértetek sem, mint a Bolygó Hollandi. - Jól mondja. Mióta a flotta hozzálátott a hajózási útvonalak megtisztításához, az öreg Vanderdecken a távollétével tüntet. Talán Atlantién talált hazát. Ott még mindig nagyon odavannak a hajózásért. Nos, az első jelentések után úgy döntöttem, hogy magam nézek utána a dolognak, és feleségemmel együtt Lomról Llanithra utaztam a Pamiron. Akkor azt hittük, hogy a Bolygó Hollandi is egy fénysűrítő idegen hajó, amely kereskedelmi útjainkat kémleli. De velünk volt a hajón az Egyesült Primitív Spiritualista Egyháztól Swithin tisztelendő asszony, aki misszionáriusként utazott Llanithra. Neki köszönhető, hogy megtudtuk, mi a Bolygó Hollandi, és hogy Vanderdecken figyelmeztetni akar minket valamire. Így hát leállítottam a fénysűrítőket, és jelentést küldtem Kravitz admirálisnak, a teljes kivizsgálást sürgetve. Hozzá is látott. Szerencsére a flottánk éppen hadgyakorlaton volt, így az egész beleillett akkori hadijátékaikba. A szokásos „Vörösföld Kékföld ellen" játék helyett most „a Szövetség fegyveres ereje a Galaktikaközi Űr Fenyegetése ellen" változatot játszották. Haab nemtetszésének adott élénk kifejezést. - Nem vadászat - mordult föl -, hanem katonai hadművelet! - Természetesen. Ha az egyik fénysűrítőnk belerohant volna azoknak az izéknek a csordájába vagy akár csak egybe is, borzasztó nagy baj lett volna. Ne felejtse el, hogy az Erikson-hajtóműves hajók, ellentétben a Mannschenn-hajtóművűekkel, a normál téridőben maradnak, amíg fölgyorsulnak fénysebességre, és lassuláskor visszatérnek a normál téridőbe. Az energiaevők... - így hívják őket? - Mi másnak nevezhetnénk? Az energiaevők veszélyeztették a hajózást, és ennek megfelelően bántak velük. - Nekem ez mégsem tetszik. - Maga nem fénysűrítőn hajózik, kapitány. Ó, jól van, jól van, maga nagy vadász is, nemcsak űrhajóparancsnok. De az energiaevőknek nincs szép szarvakkal ékeskedő fejük, amit a falra akaszthatna. Nincs szép bundájuk sem, amit a kandalló elé lehetne teríteni. - Egy élő példányt akarok. - Kétlem, hogy csodálatos közép-ausztráliai állatkertjükben el tudnák helyezni. - Az állatkertnek nem kell föltétlenül a bolygó felszínén lennie, parancsnok. Elkészültek egy orbitális állatkert tervei, ahol apró műbolygócsoportok között húzódó mágneses erővonalak alkotnák a ketrec rácsait. Ha sikerül elfognom egy példányt, mire leviszem a Földre, az Alapítvány mindent előkészít a fogadására. - Ha elfog egy példányt. A flotta jó munkát végzett. Haab nagyot szippantott a komisz fekete szivarból, amelyet Grimes büdös pipájának ellensúlyozásául szívott. Aztán kivette a szájából, és jobb keze a szivarral a térdén pihent meg. Grimes prüszkölt. Nemcsak dohányszag volt abban a csípős füstben. - Fölgyújtja magát, kapitány! - kiáltott fel. A másik lenézett a nadrágján megperzselt körre, és bal kezével leverte a parazsat. - Nyilván mélyen érinti a dolog - mondta Grimes. - Észre sem vette, hogy megégeti magát.
55
- Valóban mélyen érint, parancsnok. De ez műláb. Az eredetit Tanganore-on veszítettem el, amikor egy megszigonyozott spurzil viszonozta a támadást. A tanganore-iak ezzel a fémlábbal láttak el, és mire visszaérek a Földre, ahol új, hús-vér lábat növeszthetnék, megszokom ezt. Különben sincs időm egy ilyen regenerációra. - Tanganore? Az a Cepheid Szektorban van, ugye? De mi az a spurzil? - Egy nagy, páncélos bálnafajta. Fehér. - Most pedig magára Möbius Dickre vadászik. - Möbius Dick, parancsnok? - Azt hittem, a fedélzeti zászlója az eredeti Moby Dicket jelképezi. - Nem. A spurzilt ábrázolja, amely elvett belőlem egy darabot. Emlékeztető önmagamnak, hogy legyek óvatos. De Möbius Dick? - Majd a filmek után, Haab kapitány. Grimes és Haab a sötét vetítőben ültek, és Miss Walton elindította a gépet. A vászon lassan megélénkült, és szavak fénylettek föl rajta: PEREMVADÁSZAT HADMŰVELET, CSAK ILLETÉKES SZEMÉLYEKNEK VETÍTHETŐ A főcímet hangos beszámoló követte az eseményekről, miközben néhány egész jó felvételt lehetett látni a Port Eriksonra érkező és onnan induló fénysűrítőkről és egy kitűnő snittet a Herzogin Cecile indulásáról. A kommentátor ezt mondta: „De ezeknek a hajóknak, kereskedelmi flottánk büszkeségeinek és egyben az első hajóknak, amelyek sikeresen kereskedtek az antianyag Llanithi Konzorciummal, rá kellett jönniük, hogy nem minden hajóút kéjutazás.'' Grimes szerét ejtette, hogy hallhatóan összerezzenjen. „Új veszély tűnt fel a kereskedelmi utakon, és a fénysűrítők csak gyors kitérő akciókkal tudták elkerülni a biztos pusztulást." - Vanderdeckent nem említik - jegyezte meg Haab. - Flottánk nem hajlandó hinni a kísértetekben - mondta Grimes. - Pszichológusaink csodálatos elmélete szerint a Bolygó Hollandi nem más, mint saját előzetes félelmeink kivetítése, egy előérzet képzelt megtestesülése. A kommentátor folytatta: „John Grimes parancsnok, a Peremvilág flottájának tartalékos tisztje - egyben a peremjárók űrhajózási főfelügyelője - utas volt a Pamir fénysűrítőn. A hajó vezérlőtermében tartózkodott, amikor a hajó parancsnoka, egy megérzéstől vezettetve, lényeges módosításokat hajtott végre a kikötő felé vezető útvonalon..." - Még hogy megérzés! - horkant föl Grimes. - Kényszerítenem kellett a makacs szamarat az útvonal módosítására. „...úgy vélve, hogy valami láthatatlan veszély van a hajó előtt, és Grimes parancsnok jelentést tett Kravitz admirálisnak, azzal a javaslattal, hogy folytassanak alapos vizsgálatot a Lorn és Llanith közötti kereskedelmi utakon. Abban az időben a flotta hadgyakorlaton volt az Eblisen túl, és a Rím Culverin meg a Rím Carronade fregattokat átirányították, hogy végezzenek vizsgálatokat a Llanith környékén." A száguldó fénysűrítőről készült utolsó felvétel elsötétült a vásznon, és helyette egy Mannschenn-meghajtással haladó hagyományos hadihajó jelent meg. A felvételt nyilván egy testvérhajóról készítették. A háttérben a Galaktikus Lencse görbült csigavonala, ez a végtelenbe nyúló, foszforeszkáló ovális alak izzott. A Rím Culverin körvonalai viszont kemények és tiszták voltak. „Amikor ahhoz a ponthoz értek, ahol Grimes parancsnok jelentése szerint a veszélynek kellett lennie, a Rim Culverin és a Rim Carronade utazósebességre lassultak, és hozzáláttak a felderítési terv megvalósításához. Természetesen mindkét hajó a maximális érzékenységre állította a tömegközelség-mutatókat. Végül a képernyőkön megjelent egy, a jelzések szerint végtelenül kis célpont, amelynek tömege alig volt elegendő ahhoz, hogy a műszerek
56
regisztrálják. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a fénysebességet megközelítő sebességnél még egy porhalmazzal való összeütközés is komoly következményekkel járhat. - A fénysűrítők hogy védekeznek ez ellen? - kérdezte Haab. - Nem védekezünk. Itt nálunk a Peremen nem létezik kozmikus por. - És mi van a hidrogénatomokkal? Azok éppolyan rosszak, nem? - Itt az sincs... másképp a fénysűrítők üzemeltetése lehetetlen volna. De nézze csak! „A Rim Culverin és a Rím Carronade kizárólag inerciális meghajtással, óvatosan közeledett a célponthoz. Amikor a hajók visszatértek a normál tér-időbe, működésbe hozták a radart, és ez hatékonyabbnak bizonyult, mint a tömegközelség-mutató. Az eredeti célpont célpontok csoportjára bomlott, és ezek mindegyike egy kicsiny, például felderítő-hajóval egyenértékű visszaverődést mutatott a képernyőn. Mi több, ahogy a távolság száz kilométerre, majd még kevesebbre csökkent, a célpontok szabad szemmel is láthatóvá váltak." A képernyőn a csillagközi tér feketeségében fénylő csillaghalmazhoz hasonló valami villant fel. „Az óvatos közeledést folytatták..." A kép most inkább szentjánosbogár-rajhoz, mint csillaghalmazhoz hasonlított. A fénypontok sebesen mozogtak, kuszán táncoltak egymás körül. A felvételt készítő hajó közeledett a csillogó látványhoz - valószínűleg ugyanakkor növelték a nagyítás mértékét is. Ha nem így történt, akkor a közeledést egyáltalán nem lehetett óvatosnak nevezni. Minden egyes táncoló fénynek határozott alakja volt. - Gyűrűk - mormogta Haab. - Nem gyűrűk - mondta Grimes. - Nézze meg jobban, kapitány. Bizonyára mégis gyűrűk lehettek, élő, színjátszó gyűrűk - de csavartak. Középpontjuk körül forogva rendszertelenül fellobbantak, eltűnni látszottak, majd ismét fellobbantak. - Magát mire emlékeztetik? - kérdezte Grimes. - Egy Carlotti-adó vagy - adó-vevő antennájára - felelte Haab egy pillanatnyi gondolkodás után. - De nem elliptikusak, hanem kör alakúak. Ezt állapítottam meg, amikor azokat a diákat láttam, amelyeket a Felügyeleti Szolgálat juttatott el az Alapítványhoz. Ha mozgásban látjuk őket, akkor ez sokkal kézenfekvőbb. - Más szóval - mondta Grimes - egy Möbius-szalagra emlékeztetnek. De nézze csak! A kommentátor hangja ismét felerősödött. „A Rim Culverin kilőtt egy szondát, hogy közelebbi vizsgálatokat végezzen." A felvétel a kis hajót mutatta - egy tapogatók és antennák bonyolult rendszerétől csillogó miniatűr űrhajót -, amint kibújik az anyahajóból, és eltávolodik tőle. A Rim Carronade kamerája addig követte, amíg a nagy távolságtól össze nem mosódtak a részletek. Aztán ezt a felvételt felváltotta az a kép, amelyet a szonda elektronikus szeme látott. A legénység nélküli kis hajó gyorsan közeledett az egyik örvénylő fénygyűrűhöz. A rejtélyes tárgy szinte alaktalan volt, bár felületén nagyobb fényerejű foltok jelezték, hogy forog. Széles, sugárzó anyagból álló Möbius-szalag volt. Felvillant és elsötétült, mint egy egyenlő fázisú jelzősugár, és a felvillanások periódusai saját forgásával voltak szinkronban. Gép is lehetett volna mégis azt a benyomást keltette, hogy élőlény. Forogva, lüktetve betöltötte a képernyőt azután minden elsötétült. A kommentátor száraz hangon folytatta: „A szonda érzéketlenné vált, bár nem pusztult el. Az erős teleszkópok és a radar mindkét hajó fedélzetéről nyomon tudták követni. De nyilvánvaló volt, hogy összes elektronikus berendezése hirtelen megszűnt működni. Az is nyilvánvaló volt, hogy a titokzatos lények csoportja nagy sebességgel közeledik a fregattok felé. Laverton kapitány a Rim Carronade fedélzetén visszavonulást rendelt el. A Rim Carronade és a Rim Culverin nyugatra tartottak, kezdetben normál hajózási sebességgel,
57
majd a maximális inerciális meghajtású gyorsulásra növelve a sebességet. De az ellenséges lények egyre közeledtek. A Rim Carronade és a Rím Culverin kénytelenek voltak tüzet nyitni a tatjukon felállított lézerágyúkból..."
II. A képernyőn ismét az álcsillaghalmaz látszott, de egyes elemei most már nem táncoltak egymás körül, hanem gömbszerű formát alkotva, állandó röppályán mozogtak. Nem is fénylettek fel és sötétültek el váltakozva. Állandó ragyogással, egyre növekvő fénnyel izzottak. „Megállapítva, hogy a lézer inkább bátorítólag, mint elrettentőleg hatott - folytatta a kommentátor -, Laverton kapitány elszakadó hadműveletre szánta el magát, és elrendelte a Mannschenn-hajtóműegységek begyújtását hajóján és a Rim Culverinen, úgy gondolván, hogy ha a fregattok nem lesznek szinkronban a normál tér-idővel, akkor az ellenséges lények támadása nem talál célba. Kezdetben úgy látszott, hogy ez a taktika sikeresnek bizonyul, de egy tizenöt másodpercnél nem hosszabb szünet után a lények ismét megjelentek, a korábbinál még közelebb, nyilvánvalóan alkalmazkodva az időbelihaladási rátákhoz. Laverton kapitány rövid időre visszakapcsolt normál tér-időre, és a Mannschenn-hajtómű ismételt beindítása előtti néhány másodperc alatt, éppen akkor, amikor a lények megjelentek a Rim Carronade fara mögött, kilőtt egy atomtöltetű, szinte azonnali robbanásra időzített torpedót. Ez a védelmi akció sikeresnek bizonyult." A képernyőn izzó plazma tűzgolyója látszott, szétterjedt és eloszlott, az űrben lezajlott atomrobbanás nyilvánvaló következményeként. Az izzó gázok felhőjén át csupán vagy fél tucat lény látszott - korábban legalább ötven volt belőlük. „Visszatérve normál tér-időbe, Laverton kapitány megállapította, hogy a lények többsége elpusztult, a néhány túlélő pedig tehetetlen és - gondolta tévesen - súlyosan sebesült. Kettőt eltávolítottak lézersugárral. A maradék négy sebesen vonult vissza a fregattok elől. A Peremvadászat Hadművelet első szakasza véget ért." - A következő tekercset, uram? - kérdezte Miss Watton. - Még ne, ha nincs ellene kifogása - felelte Haab. - Elnézését kérem, parancsnok, de szeretném megbeszélni, amit most láttunk. - Beszéljen csak, kapitány. - Grimes újratöltötte és meggyújtotta a pipáját. - Beszéljen csak. - Mint tudja, parancsnok, láttam a fényképeket, és elolvastam a jelentéseket, amelyeket az ön flottája adott át a Szövetségi Felügyeleti Szolgálatnak, és amelyeket a Felügyeleti Szolgálat továbbított az Alapítványnak. Részt vettem az Alapítvány fejeseinek szinte valamennyi konferenciáján is. Nem értettem mindent, amiről szó volt, de a lényeget elkaptam. Az energiaevők pontosan megfelelnek elnevezésüknek. Különleges Möbius-szalag alakjuk biztosítja, hogy teljes felületükkel felfogjanak mindenféle sugárzást. A mi matematikusaink szerint érzékenynek kell lenniük a mágneses mezőkre; így működne a ketrec, amit a mi embereink terveztek. Érzékenynek kell lenniük az irányított Carlottisugarakra is, ezt arra használnánk, hogy megakadályozzuk a ketrecbe zárt lény menekülését, ha a normál tér-időt elhagyva próbálna menekülni. Grimes helyeslően dörmögött. - És mint éppen most láttuk... meg is lehet ölni őket. Kedvességgel - nevetett föl Haab. Dobjuk egy nukleáris robbanás energiáját a tányérjukra, és olyanok, mint egy megszállott nagyevő, aki késsel-villával ássa a saját sírját. - Hmmm.
58
- De én nem akarom megölni őket. El akarok fogni egyet vagy többet, hogy levigyem a Földre. Meg akarom menteni ennek az egyedülálló, valószínűleg nem a mi galaktikánkból való fajnak egy példányát, mielőtt teljesen kiirtanák. - Akkor kösse föl a fehérneműjét - mondta neki Grimes, nem sok rokonszenvvel. Számára ez csupán a hajózás egyik veszélyforrása volt. - A legutóbbi jelentés szerint valószínűleg már csak egy maradt meg. - Möbius Dick - mormolta Haab. Megnézték a maradék filmanyagot a Peremvadászat Hadműveletről, melyet nyugodtan nevezhettek volna „Derítsd fel és Öld meg Hadművelet"-nek is. Az atomfegyverek használata, amire Laverton kapitány ráhibázott, hatékony maradt, de tökéletesíteni kellett. Az energiaevők értelmesek voltak - hogy mennyire értelmesek, azt senki sem tudta, és valószínűleg már senki sem fogja kideríteni. Az első csoport szinte teljes kiirtása óta szemmel láthatóan menekültek a Szövetség hadihajóitól. A két vagy több hajó által létrehozott mágneses mezők láthatatlan hálót alkottak, amelyből nem minden lény tudott kimenekülni - és amelyik megmenekült, annál a normál tér-időből való kilépés volt a menekülés útja. A vadászok erre idő-tér elferdítő Carlotti-sugarakat kezdtek használni, és ez a technika megakadályozta az időbeli haladást. - Mészárosok - motyogta végül Haab. - Mészárosok. - Irtók - javította ki Grimes. - De mind a mészárosok, mind az irtók nélkülözhetetlenek a civilizáció számára. És az a sok állat, amelyeket maga ölt meg a hivatása gyakorlása közben? Erre tud válaszolni? - Tudok, parancsnok. Először is: én sokkal inkább élő példányokat akartam, és nem holtakat. Másodszor: az én vadászataimon nem minden esély az üldözött vad ellen volt, mint a maga hadműveletén. - Én nem vagyok vadász! - mordult fel Grimes. - Ha nagy gusztusom támadna egy pisztrángvacsorára, akkor bizonyára kézigránátot dobnék a patakba. Ha nagyon elszaporodtak az egerek vagy patkányok, akkor megyek, és megveszem a piacon kapható leghatékonyabb mérget. - Ködösen emlékszem - mondta Haab -, hogy egyszer hidrogénbombát használt egy patkány fertőzte hajó elpusztítására. - Igen. Azt tettem. Szükséges volt. - Szükség - morogta Haab -, micsoda bűnöket követnek el a te nevedben? De tegyük félre a nézeteltéréseinket. Megnézhetném a megfigyelések és a... győzedelmes flottahadműveletek térképeit? - Nézzük meg! Kérem, Miss Walton! - mondta Grimes. Grimes később otthonában látta vendégül Haabot. Miután a kapitány visszament a hajójára, Grimes felesége Sonya ezt mondta: - Hát ez a nagy vadász. - Remélem, hatással volt rád - mondta Grimes. - Hatással? Ó, azt hiszem, bizonyos szempontból igen. De ez az ember monomániás. Örökké csak vadászik. - Azt viszont a javára írhatjuk, hogy jobban érdekli a foglyul ejtés, mint az ölés. - Az talán jobb? - kérdezte az asszony. - Láttad már a Hummel-alapítvány állatkertjét? Grimes látta, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még nagyon alacsony beosztású tiszt volt a Felügyeleti Szolgálatnál. Akkor arra gondolt, hogy a Föld típusú bolygókról származó állatok még viszonylag szerencsések, hiszen legalább a korlátozott szabadságot élvezik a szabad levegőn. A Földtől teljesen különböző világok élőlényeit viszont átlátszó gömbökbe zárták, melyeknek belsejében hűen reprodukálták természetes lakhelyük élet-körülményeit, egy szempont kivételével - nem volt hely, ahol futhattak, röpülhettek vagy mászhattak volna. - Azt hiszem, tudom, hogy mire gondolsz - mondta.
59
- Bíztam benne, hogy megérted - felelte az asszony. - Inkább meghalnék, mintsem hogy ketrecben éljek. - Haab csak a munkáját végzi. - De legalább ne élvezné annyira. - Mi talán jobbak vagyunk? - kérdezte a férfi. - Itt vannak ezek a lények, akiket, tudja a galaktika, hol uralkodó istenek küldtek hozzánk. Lehet, hogy értelmesek, de megpróbáltuk-e ezt kideríteni? Ó, nem... mi aztán nem! Mi csak azt derítettük ki, hogy hogyan lehet elpusztítani őket. - Most ne akarj az erkölcs szobrának látszani, John. Te voltál az első, aki siránkozni kezdett a hajózás veszélyéről a Lorn-Llanith útvonalon. Most aztán kedvükre közlekedhetnek a drágalátos fénysűrítőid. Te pedig ezt akartad. Másnap reggel Kravitz admirális hívta fel Grimest. - Visszahelyezem aktív állományba, Grimes. - Már megint, uram? A Pamirra tett út alatt felhalmozódott az adminisztrációm, és csak most próbálom átvágni magam a sűrűjén. - Azt akarom, hogy legyen egy emberünk megfigyelőként a New Bedford fedélzetén. Maga a kézenfekvő jelölt a megbízatásra. - Miért éppen én? - Miért ne? Eléggé törte magát, hogy megtegye azt az utat a Pamirral, amikor magának úgy tartotta a kedve. Hát most tehet egy utat Haab hajóján, mert nekem így tartja a kedvem. - Haab kapitány tudja, hogy én ott leszek? - Közölték vele, hogy a Port Forlornról való felszálláskor csatlakozik hozzá flottánk egy képviselője. Csak egy szabad kabinja van a hajón, egy kutyaól, tehát Sonyát nem viheti magával. De érdekes út lesz. - Remélem - mondta Grimes. - Ha maga ott lesz közöttük, akkor biztosan - nevetett az admirális. - De most le kell tennem. Magára bízom, hogy a részleteket megbeszélje Haabbal. Később értesítsen, hogy miben állapodtak meg. Végeztem. Grimes felállt az íróasztalától. - Miss Walton - mondta a titkárnőjének ha valaki keresne, a New Bedford fedélzetén vagyok. Közben hívja föl Macindoe kapitányt a lakásán, mint tudja, már vissza kellett jönnie a szabadságáról, és kérje meg, hogy jöjjön be ide hozzám ebéd után. Távollétemben ő veszi át a parancsnokságot. - Nem Bi... nem Williams parancsnok? - kérdezte a lány csalódottan. - Nem. Billy Williams, ahogy majdnem nevezte, jobb, ha inkább a drágalátos Rím Malemute-jára vigyáz, semhogy az én helyemet melengesse. Rágondolni is rossz, hogy mit műveltek itt maguk ketten, amíg én távol voltam a Pamiron meg a Llanithon. Elvigyorodott, és kiment az irodából. Fürgén keresztülszelve a leszállópályát, megújult érdeklődéssel nézett a New Bedfordra. Korábbi érdeklődése inkább csak hivatalos volt, de most, hogy tudta, ezzel a hajóval fog fölszállni, szinte tulajdonosi érdeklődést kezdett érezni iránta. Felbámult a hajó testét alkotó, tompán fénylő toronyra, a hajó fegyverzetét rejtő kiszögellésekre és tornyocskákra, az olyan bonyolult elektronikus berendezésekről tanúskodó antennákra, amilyenekkel rendszerint csak hadi- és felderítőhajókat szoktak felszerelni. Ez a hajó természetesen mindkét szerepet betöltötte. A hajó normális munkáját bizonyosfajta hadiés ugyancsak bizonyosfajta felderítőtevékenységnek lehetett tekinteni. Grimes fölment a rámpán a hátsó zsilipkamrához. A belső kamrához vezető útját elállta egy tiszt, aki kurtán megkérdezte: - Mit óhajt, uram?
60
Grimes elálló fülei vörösödni kezdtek. Port Forlornon természetesen mindenki tudta, hogy ő kicsoda. De ez a hajó nem volt itt rendszeres látogató, és a személyzete sem peremvilágiakból állt. - Grimes parancsnok vagyok, és Haab kapitányhoz jöttem - mondta barátságtalanul. A fiatalember egy telefonhoz ment. - Itt a negyedtiszt, kapitány. Valami Grimes parancsnok keresi... Igen, uram, azonnal. Azután Grimeshoz fordult. - Kövessen, uram. A felvonó gyorsan fölröppent velük a tengelyaknán. Haab szobája éppen az ellenőrző terem alatt volt, közel a tathoz. Amikor Grimest bevezették a nappali kabinba, a kapitány fölállt íróasztalától. - Üdvözlöm a fedélzeten, parancsnok. Köszönöm, Mr. Timon, elmehet. A tiszt távozása után Haab megkérdezte: - Mivel szolgálhatok, Grimes parancsnok? - Gondolom, kapitány, már hallotta az admiralitásunktól. - Valóban. Ragaszkodnak hozzá, hogy megfigyelőként magammal vigyek valami taknyos zászlóst vagy kezdő hadnagyocskát... - Nem zászlóst vagy hadnagyot, kapitány. - Akkor hát kit? Grimes elmosolyodott. - Engem. Haab nem viszonozta a mosolyt. - De hát maga nem... - De igen. Tartalékos tiszt vagyok, ma reggeltől visszahelyezve aktív állományba. - Csakugyan? - Haab kipréselt magából egy fagyos mosolyt. - Attól tartok, hogy nem sokat tudok tenni az elhelyezése érdekében, parancsnok. Ez munkahajó. Egyetlen szabad kabinunkat a másodkapitány raktárnak használta... most majd kitakaríttatja. - Amíg egy priccs akad... - Az van, de más nemigen. - Haab mosolya most már kicsit melegebb lett. - De milyen hanyag házigazda vagyok - mondta, és a válaszfal mellett álló kis bárszekrényhez ment, amely fölött egy Grimes számára ismeretlen, iszonyú szarvú és agyarú állat feje függött. Iszik velem egy korty mayrenrothot? - Örömmel. Haab kis poharakba töltötte a nyúlós, sötétbarna folyadékot. Grimes elvette és fölemelte a poharát. - Kedves egészségére, uram. - A magáéra, parancsnok. Az ital erős volt, de az ízét Grimes nem sokra értékelte. - Furcsa egy izé... pálinka ez - mondta. - Igen. Pinkenbahon hozattam fel a hajóra belőle. A bennszülöttek a mayren véréből erjesztik. Az egy nagy, húsevő gyík. - Izgalmas - mondta Grimes, férfiasan nyelve az italt. - Gondolom, a hajóján van bőven mindenféle étel és ital. - Van - mondta Haab.
61
III. A New Bedford egy hideg, nyirkos reggelen startolt Port Forlornról, keresztülszelve a szürke, felhős eget. Grimes vendég volt a hajó irányítótermében, és éreztették vele, hogy nagyon nemkívánatos vendég. Haab hidegen udvarias volt, de tisztjei kimutatták, hogy bosszantja őket az idegen jelenléte, és halkan kérdezgették egymástól: „Mi az ördögöt csinál itt ez a vén barom?" A New Bedford sebesen szállt fel. Üzenet érkezett Port Forlornra, hogy a Rim Arquebus nemcsak hogy nyomára akadt a valószínűleg utolsó energiaevőnek, de már két sikertelen kísérletet is tett az elpusztítására. Haab tiltakozott, mire közölték vele, hogy az űrnek ez a szektora a Peremvilág Szövetség hatáskörébe tartozik, és hogy őt, hajóját és embereit éppen csak megtűrik itt. Grimes helyzetét nem könnyítette meg kormányának álláspontja. Haab nem sok időt vesztegetett röppályája beállítására, miután elhagyta a Lomhoz tartozó Van Allenst. Hajóját egy, a Llanith naptól néhány fényévnyi távolságra levő, láthatatlan űrbeli pontra irányította, azután inerciális hajtóművét maximális gyorsulásra állította, és Mannschenn-hajtóműve olyan időbeli haladási rátát ért el, amit Grimes vakmerőnek tartott. Vakmerő vagy sem, mindenesetre rendkívül kényelmetlen volt - a három gravitációs gyorsulás megsemmisítő súlya azzal a hátborzongató érzéssel párosulva, hogy az ember már majdnem visszafelé él. A hajón egyébként sem volt vidám a hangulat. A legénység, a parancsnoktól az utolsó emberig, túlságosan tele volt hivatástudattal. A vadászat volt az életük, vadászatról beszéltek, vadászatra gondoltak, és valószínűleg vadászatról is álmodtak. Grimes csak akkor tudott bekapcsolódni a beszélgetésbe, ha feltételezték, hogy valamivel hozzájárulhat az expedíció sikeréhez - és ez ritkán fordult elő. Egyik este vacsoránál Haab megkérdezte, hogy mi a véleménye az energiaevőkről. - Mit gondol, parancsnok, mennyire értelmesek? Grimes letette a villát, amivel azt a bizonytalanul halízű vacakot ette, aminek eredetéről nem mert kérdezősködni. Az evőeszköz hangosan csattant a tányérján - a nagy gyorsulás megszokásához idő kellett. - Az összes jelentést látta, Haab kapitány - mondta. - Igen, Grimes parancsnok. De magának bizonyára kialakult saját véleménye is. Végül is az energiaevők a maga kiskertjében vannak. Grimes úgy döntött, hogy evés helyett akár beszélgethet is - sokat nem veszít. - Gondolom, nem mondhatok újat magának a földi cápáról, kapitány. Mégis megjegyzem, hogy a cápát mozgó étvágynak is nevezik. Csak eszik, eszik, válogatás nélkül, gyakran bele is pusztul. Egyszerűen nincs esze ahhoz, hogy számoljon a következményekkel. Igaz? Haab a biológusára, dr. Wayne-re nézett. Wayne elmosolyodott. - A parancsnok nem fogalmaz túl tudományosan, de nem jár messze a lényegtől. - Aztán - folytatta Grimes - vannak megszállottan falánk emberi lények is. Néha egyáltalán nem ostobák, mégsem tudnak uralkodni magukon, bár tudják, hogy késsel-villával ássák a saját sírjukat. Az energiaevők értelmesebbek a cápáknál. Lehet, hogy vannak olyan értelmesek, mint mi, ezt azonban nem tudjuk. De akár intelligensek, akár nem, mindenképp hátrányos helyzetben vannak. - Hátrányos helyzetben? Éspedig? - kérdezte Haab. - Ellentétben a falánk emberrel, ők nem tudják szabályozni a fogyasztásukat. Ha nyers energia van a közelükben, elnyelik, akár kell nekik, akár nem. Azt hiszem, tudják, hogy egy nukleáris robbanás által létrehozott energia elfogyasztása végzetes lesz, de ha egy ilyen robbanás közelében vannak, menthetetlenül elvesztek. Illetve megmenekülhetnek, de csak
62
akkor, ha az időbeli haladási képességüket használják. De mire erre rájönnek, már szinte kiirtották őket. - Akkor Möbius Díckkel szép küzdelmünk lesz - jegyezte meg a másodkapitány. - Ő túlélte a flotta összes eddigi próbálkozását. - A parancsnokot nem érdekli túlságosan a halak elleni küzdelem - mondta Haab. Elmesélte nekem, hogy kézigránáttal vadászik pisztrángra. - Én csak az eredményekben hiszek - mondta Grimes, érzékelve az asztalnál ülő tisztek és szakemberek hideg pillantását. A New Bedford sebesen szelte a görbült teret, azt a folyamatosan leadott Carlotti-sugarat követve, amelynek kibocsátására Grimes beszélte rá a Rim Arquebus kapitányát. A hadihajó azon a környéken maradt, ahol utoljára látták Möbius Dicket, és azt az utasítást kapta az admiralitástól, hogy működjön együtt Haabbal. Rejtjeles üzenetük megfejtése után Grimesnak az az érzése támadt, hogy az Arquebus kapitánya nem lelkesedik ezért. De Grimes nem sajnálta túlzottan Welldeant, aki a saját hajóján volt, a saját legénységével és tisztjeivel, és saját szakácsa a saját ízlése szerint főzött neki. Kétségtelenül sérthette az érzékenységét az a parancs, hogy vadászatát megszakítva helyezze magát egy tartalékos tiszt parancsnoksága alá. De legalább nem volt hívatlan vendég valaki másnak a hajóján. Végül a Rim Arquebust jelző parányi szikra feltűnt a tömegközelség-mutató képernyőjén. A sebességet csökkentették, majd egymás után mindkét hajtóművet leállították. A Rim Arquebus, mint kicsiny, de fényes csillag a feketeségben, ott lebegett öt kilométerre a New Bedfordtól. Welldean kövér arca mogorván nézett a normál tér-idő adó-vevő képernyőjéről Grimesra és mindazokra, akik a New Bedford ellenőrző termében voltak. - Van valami újság, kapitány? - kérdezte Haab. Welldean színtelen hangon válaszolt: - Az energiaevő szabályos félórás időközökben megjelenik a normál tér-időben, és minden alkalommal tíz percig marad, valószínűleg azért, hogy a hajóm által kibocsátott sugárzást fogyassza. Az utasításoknak megfelelően - úgy látszott, mintha Welldean egyenesen Grimesra bámulna - nem tettem ellenséges mozdulatokat. Van a parancsnoknak valami egyéb utasítása számomra? - Pillanatnyilag nincs - mondta Grimes. - Csak legyen készenlétben. - A Rim Arquebus készenlétben - nyugtázta Welldean mogorván. - Mikor fog Möbius Dick...? - kezdte Haab, de félbeszakította a másodkapitány kiáltása: - Ott fújtat! Az energiaevő megjelent félúton a két hajó között. Hatalmas volt, tündöklőén fényes és lustán forgó. Grimes savanyú arccal költötte át magában a verset: „Ki evés után el tud menni, másnap is fog élni s enni..." Ez evett és elment, evett és elment és növekedett, már egy kilométernyi örvénylő energia volt. Sohasem fog beférni a New Bedford tágas ketrecébe, a ketrecbe, amelyet idegen, néha gigantikus élőlények szállítására terveztek. De ez nem számít. A sugarak és mágneses mezők ketrecét felállíthatják úgy is, hogy a hajón kívül, de a Mannschenn-hajtómű időbeli-haladási mezőjén belül legyen. Grimes, megfigyelőként egy idegen hajón, fölöslegesnek és haszontalannak érezte magát, miközben Haab és tisztjei hozzáfogtak a legapróbb részletekig kidolgozott művelet megvalósításához. A másodkapitány, Murgatroyd a hajón marad parancsnokként. Haab, a másod-, harmad- és negyedtiszt egyszemélyes vadászgépekkel kimennek. Haab már űrruhában volt - körötte a kis gép nem volt több nyomástalanított, röpülő keretnél -, és mozgás közben műlába, a hangvezetés valami különös szeszélye folytán, hangosan kattogott. Páncéljában, a lába minden egyes mozdulatát kísérő mechanikus zajjal, inkább robotnak hatott, mint embernek, bár sisakja nyitott arclemeze alól kiállt a szakálla.
63
- Jó vadászatot, kapitány! - mondta Grimes. - Köszönöm, parancsnok! - Haab a másodkapitányhoz fordult. - Maga felelős a hajóért, Mr. Murgatroyd. Ne avatkozzon bele a vadászatba. - Majd ismét Grimeshoz fordult. Megmondaná Welldean kapitánynak, hogy tartsa meg magának az ágyúit meg a torpedóit? Welldean darabos arca komoran nézett rájuk a normál tér-idő adó-vevő képernyőjéről. - Möbius Dick elment - jelentette Murgatroyd. - Amikor ismét megjelenik, mi már a helyünkön leszünk - mondta neki Haab, és kiment az ellenőrző teremből. Murgatroyd Grimesra nézett. „Nincs itt senki más, akivel beszélgethetnék - látszott, hogy ez járt a fejében -, hát akkor akár veled is múlathatom az időt." - Az Öreg mindig lehozza őket - mondta. - Élve? - kérdezte Grimes. - Ha úgy akarja - felelte a másodkapitány. Azután fölnevetett. - Ezzel az izével kapcsolatban nincs sok választása. Hallottam, ez... semmi. Még a súlytalanság állapotában is képes volt belesüppedni az ülésébe. Valami oda nem illő szomorkás sóvárgás lágyította meg a ripacsos, forradásos, elnagyolt vonású arcot a durva, sárga haj alatt. - Szeretne kint lenni az egyik vadászgépen. - Grimes ezt inkább állította, mint kérdezte. - Igen. De valakinek szemmel kell tartania a boltot, és ez a valaki, úgy látszik, mindig én vagyok. Ott mennek, parancsnok! Négy fénylő szikra szökkent a New Bedford és a Rim Arquebus közti űrbe. Előre meghatározott helyüket elérve lassítottak, megálltak, majd négyzet alakzatba siklottak. Möbius Dicknek a négyzet közepén kell megjelennie, és akkor Haab jelére mind a négy kis hajó egy-egy fantasztikusan erős elektromágnessé válik, és koncentrált Carlotti-sugárzást bocsát ki, hatékony hálót fonva az energiaevő köré térben és időben. Murgatroyd és Grimes a tömegközelség-mutató képernyőjére meredt. Négy kis pont jelölte a vadászgépek helyzetét és egy sokkal gyöngébb az energiaevő jelenlétét. - Kapitány a New Bedfordnak - recsegett a hangszóróból. - Helyzetellenőrzést kérek! - New Bedford a kapitánynak - válaszolta Murgatroyd. - Pontosan a helyükön vannak. Vége. - Rim Arquebus Grimes parancsnoknak - szólt közbe Welldean. - Kívánja, hogy bármit tegyek, ha az energiaevő feltűnik? - Haab Grimesnak. Maga csak megfigyelő. És ez vonatkozik a flottájára is. Vége. - Az Öreg kezd belemelegedni - jegyezte meg Murgatroyd, hangjában leheletnyi mentegetődzéssel. - Rim Arquebus Grimes parancsnoknak. Legénység a fegyvereknél, fegyverek készenlétben - erősködött Welldean. - Nálam is. - Murgatroyd nevetve mutatott végig tüzelés-ellenőrző műszerein. Múltak a percek, másodpercek. Grimes az óra nagy másodpercmutatóját bámulta. Möbius Dick eltűnésének idejét megjegyezte. A fél óra már majdnem letelt. Amikor a piros mutató odaér a 37-hez... - Most! - kiáltott fel a másodkapitány. Möbius Dick visszatért. A hatalmas, pörgő, foszforeszkáló kör ismét megjelent a vadászgépek alkotta négyzet közepén. A normál tér-idő hangszóróból az interferencia halk zümmögése és recsegése hallatszott, amint a szolanoidok begerjedtek. Ott volt az energiaevő, remegve, szinte összekuporodva. Azután megmozdult és megdőlt, mint egy előrehaladó búgócsiga. Haab hangja hallatszott, amint utasításokat osztogat: „Növeljék hatszázezer gaussra. Hatszázötven... hétszáz..."
64
Az egyik vadászgépnél fényes, gyors villanás látszott, és a hangszóróból ijedt kiáltás hallatszott: - Kapitány, fölrobbant a tekercsem! - Kapitány a másod- és negyedtisztnek: háromszögalakzat! Möbius Dick most átmérőjének tengelye körül forgott, már nem kör volt, hanem szabálytalan sugártömeg. Az energiaevő egyenesen a még működő három vadászgép egyike felé görgött. A kis hajó megfordult, és menekülni kezdett. A Rím Arquebus lézer-zárótüzet nyitott. A New Bedford ellenőrző termében Murgatroyd káromkodott, és maga is támogatta a fregatt tüzelését. A tüzelés hatástalan volt - vagy nagyon is hatásos, csak rossz irányban. A rábocsátott energiát magába szívta a szörnyeteg, s még fényesebben ragyogott, és még gyorsabban mozgott. A vadászgép ismét fordult, és kétségbeesetten reménytelenül kígyózott. A többi vadászgép, a hajók tüzétől félve, nem tudta követni. Semmit sem tudtak tenni, semmiképpen. - Az öreg bárkája - motyogta Murgatroyd. - Azt hiszem, épp így akart elmenni. - Keze lehanyatlott a tüzelőkapcsolóról. Möbius Dick Haab kicsi és törékeny hajója felé görgött. Grimes utasítást adott a normál tér-idő adó-vevőn: - Tüzet szüntess, Rím Arquebus! Tüzet szüntess I Welldean hangja hallatszott: - Mit gondol, mi a fenét csinálok? - Majd kelletlenül hozzátette: - Uram. A vadászgép fényei röviden felvillantak az őt körülfogó sugárzó, örvénylő gomolyban, majd kihunytak. De valami, valaki áttört az élő sugárzáson. Az űrruhás Haab volt az, aki sugárpisztolyát használva próbált visszajutni hajójához. Áttört az élő sugárzáson, megpróbált elszakadni tőle, és egy pillanatra úgy látszott, hogy ez sikerül is neki. Azután Möbius Dick utána vetette magát, beérte és elnyelte. A normál téridő hangszóróból rövid, rettenetes kiáltás hallatszott. A fénygömb, az energiaevő dagadni látszott, egyre dagadt, szemlátomást és sebesen, végül egy gigantikus, szférikus tűzopál külsejét öltötte fel. A három túlélő vadászgép sebesen vonult vissza. A gömb színjátszó szépségét hirtelen sötét sávok csúfították el, amelyek egyre terjedtek, és rövidesen elborították a gömb egész felszínét. Möbius Dick helyén most már semmi nem volt. Nem, valami mégis volt ott. A három kis hajó kutatósugarának fényében ott lebegett Haab kapitány élettelen, páncélos teste. - Be fogják hozni - motyogta Murgatroyd. - Lent fogom eltemetni a Földön. Ez volt a kívánsága. - Rim Arquebus New Bedfordnak - jött Welldean hangja. - Szükségük van orvosi segítségre? Küldjék egy hajót az orvosommal? - Van saját kuruzslónk - mordult föl Murgatroyd -, és ráadásul jó is. De ő sem csinálhat semmit. Az Öreg halott. - A lába mentette meg - mondta Grimes Sonyának, mikor visszatérése után a vadászat történetét mesélte. - Ezt meg hogy sütötted ki? - Hát talán nem a lába volt, de mindannyian arra a következtetésre jutottunk, hogy az lehetett, mert mégis az volt az utolsó szalmaszál, ami szétroppantotta a teve gerincét. - Határozz, John! Már hozzászoktam a gondolathoz, hogy Möbius Dick egy újkori fehér bálna, most meg azt mondod rá, hogy teve! - Tudod, hogy mit akarok mondani. Arról a dologról beszélek, amitől végül is elveszítette az önuralmát. Möbius Dick okosan táplálkozott jó pár hétig. Ahányszor csak a Rim Arquebus kilőtt rá egy-egy torpedót, ő lefölözte a tűzgolyót, és eltűnt, mert okosabb volt annál,
65
semhogy túlegye magát. De minden élőlény értelmetlenül cselekszik, ha földühítik, és ez alól ő sem volt kivétel. Amikor kitört Haab elektromágneses hálójából, nem volt más, mint egy veszélyes, dühös állat. A két hajó koncentrált lézertüze teletöltötte fotonokkal, és ez éppoly keveset jelentett neki, mint néhány golyó egy támadó ragadozónak. „Megölte" Haab vadászgépét, elfogyasztva gépezetének összes energiáját. Megölte volna Haabot is, Haab teljesen béna volt, mikor a fedélzetre hozták, ha az evést nem a kapitány lábával kezdi. Ugye, tudod, hogy a tanganore-iak híresek motoros művégtagjaikról? Haab jobb lába pompás gép volt, saját, beépített energiaforrással, cellái a beszereléstől számítva legalább húszévi munkához elegendő energiát tudtak termelni a szigorúan ellenőrzött, lassú maghasadási folyamat segítségével. Möbius Dick megette ezt a húsz évre való energiát egy falásra. - Kritikus tömeg vagy kritikus töltés vagy ilyesmi? - mormolta Sonya. - De Haab anagrammatikus druszája nem volt ilyen szerencsés a falábával. - Mi az ördögről beszélsz? - Vagy több volt, mint névrokon? - Még mindig nem értelek. - Biztosan emlékszel a beszélgetésünkre Swithin tisztelendő asszonnyal a lélekvándorlásról. Ő mondta nekünk, hogy egyháza tanai szerint néhány léleknek évszázadokig kell várnia, amíg a kromoszómák és gének keveredése produkálni tudja a megfelelő testet, a megfelelő aggyal és lelki beállítottsággal, a következő megtestesüléshez. Különös, nem? Ahab kapitány, a bálnavadász... Haab kapitány, a vadász... - De Ahab csak kitalált regényhős volt! - tiltakozott Grimes. - Hát nem azok vagyunk mindnyájan? - kérdezte az asszony elgondolkozva. - Legalábbis azok, akik a legendákba kerülnek. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA
█
AVRO MANHATTAN
A krikettlabda
A vastartalmú, folyékony anyag tompa puffanással zuhant a földre, labda formában sűrűsödött össze, lassan kigurult a barakkból, eljutott az út közepére, ott aztán megállt. Útját a vasbetonon mély barázda jelezte, mintha agyagon gurult volna végig. Lay professzor az órájára nézett. Délután 3 óra 33 perc. A kísérlete sikerült. Ismeretlen fajsúlyú anyagot állított elő, amely most egy szerencsétlen véletlen következtében ott hever az út közepén. - Nicsak - szólalt meg P. C. Jelks -, ez mi? A professzor és a rendőr a labdát nézték. - Elgurult, és felszántotta az utat - mondta Jelks. A pillantása szorongó volt. - Mi ez? - Bizonyos csillagokban - mondta a professzor - az atomok annyira össze vannak préselve, hogy az anyag, amelyet alkotnak, rendkívül nehéz. Az egyiken például, a Van Maanenen, melynek anyaga 300 ezerszer sűrűbb a víznél, a gombostű feje úgy ütné át a tenyerét, mint valami lövedék. - Értem - mondta P. C. Jelks. És látszólag azzal volt elfoglalva, hogy a tenyerét vizsgálgassa, mintha ezzel tisztázhatná a helyzetet. - Ehhez ön ért a legjobban, uram, ebben biztos vagyok - mondta. - A leghelyesebb lenne visszavinni a műhelyébe. Ne akadályozzuk vele a forgalmat. - P. C. Jelks abban reménykedett, hogy nem kell tovább foglalkoznia ezzel a tárggyal. - Nem hiszem, hogy sikerülne - mondta a professzor. Lehajolt, és megpróbálta fölemelni a labdát. Meg sem tudta mozdítani. - Beleragadt? - kérdezte P. C. Jelks. Fölemelte hatalmas csizmáját, belerúgott a labdába, de visszatántorodott, és mindkét kezével megtapogatta a lábát. A labda meg se moccant. Nobby Clark a garázsból arra hajtott teherautójával. - Ez nem labdarúgópálya, pajtás - szólt oda P. C. Jelksnek, régi ellenfelének. - Beleragadt - mondta Jelks, aki túlságosan meglepődött ahhoz, hogy visszavágjon. Nobby kiszállt a teherautóból. Meglökte a labdát a lábával. - Mi ez? - kérdezte a professzortól. - Egy kísérlet - mondta Lay professzor. - Vannak szerszámai? Szeretném visszavinni a műhelyembe. Nobby egy négykilós kalapácsot vett elő. Minden erejét beleadva, oldalról csapott le a labdára. A kalapács visszapattant. Nobby felüvöltött, elejtette a kalapácsot, az ujjait nyalogatta. - Ez az ütés legalább 200 kiló súlyt mozdított volna ki a helyéből - mondta Lay professzor. - Rendkívül érdekes. A labda, úgy látszik, súlyosabb. A helyi tűzoltóautó fordult be a sarkon, P. C. Jelks hívta ki őket. A tűzoltók megnézték a labdát. Találékonyságuk szokás szerint rávezette őket, mit kell tenniük. A kábel egyik végét ráhurkolták a labdára, a másik végét pedig a tűzoltókocsihoz erősítették. A kocsi vezetője óvatosan adott gázt, első sebességben. Egy pillanattal később a kábel elpattant, meglehetősen nagy zavart okozva a tűzoltókocsi motorjában. Rendőrautó közeledett. Négy tányérsapkás rendőr ugrott ki belőle. Röviddel ezután elzárták az utat, és zárófalat emeltek a labda köré. A miniszterelnököt tájékoztatták, majd egy óvatos hangú közlemény jelent meg a sajtóban arról, hogy az egyik katonai kísérleti állomás közelében történt baleset miatt egy kisebb területet el kellett zárni a közforgalom elől. Persze nem volt semmi ok a riadalomra, hiszen nem volt szó radioaktív anyagokról.
67
A három hadügyi fejes éppen idejében érkezett a teára, melyet a Nőszövetség helyi képviselői adtak, s melyet P. C. Jelks a lezárt területen szolgáltatott fel. - Lay professzor - mondta a tábornok ez a nyilvánosság nem kedvünkre való. A legkevésbé sem helyeselhető. - A labda kigurult a műhelyemből - magyarázta a professzor. - Valami hirtelen, a nehézkedési erőtől függetlenül fellépő vonzás. Képtelen voltam megállítani. - Szerezzen egy emelődarut - vágta rá a tábornok. Röviddel ezután az emelődaru legénysége megfelelő fogást tudott találni a tárgyon. Előbb megpróbálták felszaggatni a vasbetont körülötte, de mikor ez megtörtént, a labda mintha mélyebbre süllyedt volna. Végül is átalakították a markolót, hogy azzal ragadhassák meg a labdát. Az emelő motorja hörgött. A kábelek zúgtak. A daru láthatóan remegett a hatalmas erőlködéstől. A labda nem mozdult. - Teljes sebességre, emberi - üvöltötte a tábornok. - Ez államérdek! A markoló eltört. Eltört a daru tornya is. Aldershotba kellett küldeniük egy másik emelődaruért, hogy kiemelhessék az előzőt. A tábornok és a többi fejes visszatért a hadügybe, hogy jelentéseket írjanak a fogyatékos felszerelésekről, melyekkel magán-vállalkozók látják el őfelsége haderőit. Ezeket a vállalkozókat természetesen haladéktalanul katonai ellenőrzés alá kell helyezni. Másnap reggel a sajtó - sugalmazó forrása Nobby Clark volt - olyan izgalmi állapotba hozta a nemzetet Lay professzor labdája ügyében, hogy már néhány perccel reggeli után tömegek gyűltek össze a Downing Streeten. Minden jelenlevő - férfiak, nők és gyerekek egyaránt - azt hangoztatta, hogy valamit tenni kell. Az ausztráliai miniszterelnöktől távirat érkezett, melyben választ kért, mit tettek azért, hogy a labda a Föld középpontján keresztülhaladva, majd eljutva a földgolyó túlsó oldalára, tönkre ne tegye a Negyedik Kísérlet oly nagy gonddal létrehozott állomását. Maga a miniszterelnök többször megjelent a 10-es szám lépcsőin, a győzelem jelét mutatva ujjaival. De ez, mint módszer, elégtelennek bizonyult a labda fölemelésére. Délben még drámaibb események történtek. Az ellenzék legszélsőségesebb szárnya - egyben a kormány lemondását követelve - annak adott hangot, hogy Anglia hidrogénbombáját le kell dobni az ellenséges labdára, csak így lehet eltávolítani a labdát s vele egyidőben a túlnyomórészt tory választókörzetet. Az Egyesült Államok légiereje a greenhami támaszpontról felszálló sugárhajtású bombázóival a világ legnagyobb emelődaruját szállította a helyszínre alkatrészenként - a daru 250 tonnás volt. A Krupp cég Essenből telefonon jelentkezett a hírrel, hogy egy órán belül befejezik egy 500 tonnás emelődaru szerelését. Délután a miniszterelnök elhagyta a Downing Streetet, s autón a helyszínre érkezett, hogy megvizsgálja a kérdést. Most pingponglabdával az ujjai közt mutatta fel a győzelmi jelet. A helyszín most már teljesen zűrzavarossá vált: helyiérdekű vonatok, emelőszerkezetek, tűzoltókocsik, katonaság, szakszervezeti tisztségviselők és a távolabbi környéken a Butlin Szabadidő Tábor Ltd. által emelt lelátók útvesztőjévé. A miniszterelnök csak nagy nehézségek árán jutott be az elzárt területre. - Sajnálom, uram - mondta a professzor előre nem látható komplikációk. A miniszterelnök sóhajtott. A labdára nézett, mely időközben teljesen fényesre csiszolódott a különböző markolóktól, melyekkel megpróbálták kiemelni. Dühösen beledöfött sétabotjával. A labda kigurult a gödörből, melyben hevert, lassan végiggurult a bogárhátú úton, majd az út menti vizesárokban állapodott meg. Lay professzor nevetett. Az órájára nézett. Három harminchárom. - Erre gondolhattam volna - mondta. - Laza vegyület. Molekuláris felépítése - ismét az órájára nézett - huszonnégy óra alatt felbomlik. Na, lássuk csak, mit is tehetnénk! Fölvette a labdát, és zsebre vágta. - A tudós munkája sosem ér véget - mondta. Aztán belépett a műhelyébe, és becsukta az ajtót. FAZEKAS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
68
VLADLEN BAHNOV
HÁT ÍGY TÖRTÉNT A DOLOG...
Tudományos - és féltudományos - körökben van egy olyan tétova feltevés, vagy egyszerűen szólva merész hipotézis, hogy valamikor a messzi múltban Földünkre látogattak más bolygók civilizációjának képviselői. Sőt, mi több, a látogatások alkalmával az idegen bolygóról érkezett vendégek megtanították a messzi múltban élő, barlanglaké őseinket bizonyos alapvető ismeretekre is. Ma már persze nincs tanú arra, hogyan történt mindez. Viszont arra sem találunk tanút, aki az ellenkezőjét bebizonyíthatná. így hát a tudományos viták egyelőre eredménytelenül folynak. Nos, mondjuk, hogy én meg vagyok győződve arról, hogy a dolog valóban úgy történt. De lehet, hogy nem... És ha igen, akkor hát voltaképpen így történt a dolog... De ha nem... Hajnalodon. E-eh, az öreg neander-völgyi ember kinyitotta a szemét, nagyot ásított, és szőrös mellét vakargatva kiment a barlangból, hogy megnézze, nem ért-e még véget az az átkozott jégkorszak. A jég azonban szemmel láthatólag még nem olvadt el, és E-eh a hidegtől borzongva és vacogva, gyorsan visszamászott a barlangba. A tűz alig pislákolt. „Világít, de nem melegít" - gondolta magában az öreg töprengve, és rőzsét dobott a tűzre. A barlang falán árnyékok táncoltak, a barlang megtelt füsttel, és végül mégis melegebb lett. E-eh barlanglakó társai elégedetten mocorogtak álmukban. „Micsoda szerencse - gondolta az öreg E-eh -, micsoda szerencse, hogy az Ég Fiai megtanítottak bennünket arra, hogy tüzet gyújtsunk és vigyázzunk rá! Nélkülük megfagytunk volna!" E-eh öreg volt már, és ezért elfelejtette, hogy jóval az égi lakók megjelenése előtt a fiatal, semmirekellő U-uh kijelentette, tudja, hogyan kell tüzet gyújtani. - Nézzétek, nézzétek, milyen egyszerű! - és U-uh a megdöbbent barlanglakók szeme láttára tüzet gyújtott. - Megőrültél! - förmedt rá E-eh dühöngve. - Felgyújtod az egész barlangot! Azonnal oltsd el ezt a tüzet! Az igazi tüzet a villámok csinálják, és nem a magadfajta csupasz állú fickók! Akkor a tüzet közös erővel, kövekkel fojtották el. Majd miután négyszer feljött és lement a hold, az égből villámlás és lángok közepette egy furcsa szikla ereszkedett alá. Amikor a villámlás és mennydörgés elcsöndesedett, a sziklában nyílás támadt, és a benne levő barlangból addig soha nem látott, áttetsző fejű lények jöttek elő. Körbejárták sziklájukat, majd levették áttetsző fejüket, és alóla közönséges, nem áttetsző fej bukkant elő. A Neander-völgy lakói megkönnyebbülten lélegeztek föl: nem szerették a szokatlan és érthetetlen dolgokat. Az Ég Fiai igen szívélyes és békés emberek voltak. Megtanították a barlanglakókat tüzet gyújtani, és arra is, hogyan kell a tűzre vigyázni. Attól fogva a barlang sokkal lakályosabb lett, a tűz soha ki nem aludt benne, és az öreg E-eh sohasem felejtette el, hogy a bölcs égi lakókat hálával emlegesse.
69
Elsőnek megint csak U-uhnak jutott eszébe, hogy a tűzbe egy darab nyers húst dugjon. Rátűzte a húst egy bot végére, a tűz fölé tartotta, majd amikor megsült, a szájába vette, ízlett neki a sült hús. E-eh azonban szörnyen megharagudott. - Láttad-e már valaha is, hogy a húst tűzön süssék meg? - kérdezte az öreg fenyegető hangon. - Azt akarod talán, hogy a tűz megharagudjon ránk, és kialudjon?! - Miért haragudna meg? - ellenkezett U-uh. - Hiszen hússal kínálom! E-eh azonban nem kedvelte a hosszadalmas vitákat. Egy vastag botot kapott föl a földről, és a semmirekellő U-uh hátán törte szét, majd a tűzbe dobta a bot darabjait. - Mit akarsz még? Jobb, ha elmégy vadászni! És te is menj, meg te is meg te is! - adta ki az utasítást. - Megint vadásznunk kell! - nyögte a fiatal neander-völgyi U-uh. - Ha vadászni kell, mindig engem küldesz! Három nap az út oda, és három nap vissza, és gyalogosan kell megtennem! - Talán azt szeretnéd, hogy a kövér vaddisznók itt, a barlangban tanyázzanak? - kérdezte E-eh önnön szellemességén vidáman kuncogva. - Mi van ezen nevetnivaló? - kérdezte a nyughatatlan U-uh. - Már régen gondoltam arra, hogy jobb lenne itt, a barlangunk közelében tenyészteni a disznókat. Itt tartanánk és etetnénk őket, és mindig lenne bőven hús a háznál! - Tisztában vagy azzal, hogy mit beszélsz?! - üvöltött föl E-eh. - Tudod, hogy hívják azt, amit te javasolsz? - Hogy hívják? - kérdezte U-uh. - Állattenyésztésnek! Úgy bizony! A csavaros eszeddel megbolondítod az egész törzset! Csak nem hiszed, hogy az Ég Fiai butábbak nálad?! - Nem! Nem! Már hogy hinném! - tiltakozott U-uh megrémülve. - Hát akkor mondd meg nekem, hogy a mindentudó és mindenható égi lakók miért nem tanácsolták nekünk, hogy tenyésszünk állatokat, te pedig minek javaslód? U-uh szánta-bánta bűnét, és hallgatott. Majd amikor a hold harmadszor kelt föl és ment le, beállítottak újra az Ég Fiai. - Egy jó ötlet jutott eszünkbe - mondták. - Miért nem tenyészt a ti törzsetek háziállatokat? Mi? Jól bevált, hasznos dolog! S az öreg E-eh hálás szívvel köszönte meg az égi lakók határtalan jóságát és bölcsességét. - Mit csinálnánk mi nélkületek, Ég Fiai?! - kiáltotta E-eh. - Ne feledkezzetek meg rólunk, és ne vonjátok meg tőlünk bölcs tanácsaitokat! S akkor az ősemberek hozzáfogtak az állattenyésztéshez. S boldogan éltek, nem éheztek. Csak a semmirekellő U-uhnak nem volt nyugovása. Megint a fejébe vett valami ostoba gondolatot. - Ha a magot a földbe ültetjük, kinő, és kalászba szökken, és a kalászban sok mag lesz. Ugye? - Lehetséges... - felelte E-eh kitérően. - És ha azután sok magot vetünk el, mi történik? - Ki tudja, hogy mi történik... - felelte E-eh óvatosan. - Hát én tudom! Akkor sok kalász nő, és a sok kalászban igen sok mag terem meg. És törzsünknek mindig lesz kenyere! - Fogjátok meg, emberek, és kötözzétek meg! Akasszátok fel a fára, de fejjel lefelé! kiáltotta E-eh. - Megsérti az Ég Fiait! Azt hiszi, hogy az ég lakói butábbak nála! - Nem, nem, nem! - tiltakozott U-uh ijedten. - Hát akkor miért nem az Ég Fiai tanácsolták nekünk, hogy gabonát vessünk, és te hogyan mered ezt javasolni?! U-uh rémülten elhallgatott.
70
Aztán idővel az ég lakói megmagyarázták E-ehnek, hogyan kell vetnie és aratnia. S az ősemberek törzsének vezére álmélkodott az idegen bolygókról érkezett emberek nagy bölcsességén és mindentudásán. U-uh sem haragudott. Közben ugyanis már azon törte a fejét hogyan alakíthatná át a kőkorszakot bronzkorszakká. Sőt mi több, már tudta is, hogyan kellene a dolgot véghez vinni. De egy mukkot se szólt róla. Az égi lakók nélkül is akadt tehát nálunk egy s más találmány meg felfedezés. De amint látjátok, az Ég Fiai mégiscsak segítettek őseinknek, éspedig alaposan, mivel nélkülük az égvilágon senki sem lett volna képes zöldágra vergődni egy olyan neander-völgyi alakkal, mint E-eh. Senki ám. S legkevésbé egy ősember. KARIG SÁRA FORDÍTÁSA
ISAAC ASIMOV
HOGYAN NE ÉPÍTSÜNK ROBOTOT?
Valahogy úgy esett, hogy sose kértek fel technikai tanácsadónak semmiféle tévéműsorhoz. Ez persze a tévé kára, de rengeteg a dolgom, s így nem érek rá sajnálni a tévét. Az ő baja - mondom én. Mondom, legalábbis rendes körülmények közt. 1964-65 telén azonban erős kísértést éreztem, hogy ezen messze túlmenjek. Ezt egy tévéműsor. Az én élő babám váltotta ki belőlem. A sorozat az AF-709-es robotról szólt, amelyet egy robottervező titokban épített valami űrközpontban. A robottervezőt utóbb elküldték Pakisztánba, s a robotot a legjobb barátja, egy pszichiáter, bizonyos McDonald doktor gondjára bízta. McDonald doktor volt a felelős, hogy senki meg ne tudja: a robot tulajdonképpen robot. Ez némi nehézségbe ütközött, mert a robotot a robottervező ember formára építette. Sőt nevet is adott neki; Rhodának hívták, s mutatós testalkatú, megtermett nőt formázott. Hát nem szörnyű? Én elejét vehettem volna a bajnak. Pokoli szerénységem tiltja, hogy részletesen megmagyarázzam, milyen világszerte elismert szaktekintély vagyok robotok dolgában - így erről csak röviden. Szóval: világszerte elismert szaktekintély vagyok robotok dolgában. Ha megkérdeznek, én azt mondtam volna: Egyszerűen képtelenség mutatós testalkatú, megtermett nőt formázó robotot építeni. Az gyatra robottervezésre vall. A legjobb robot persze, amely fémből készül, sima, hengeres törzse van, feje elegánsan elkeskenyedő kúp, végtagjai cső formájúak. Az ilyen robotban van valami zörgősen józan méltóság, amelyet kevesen adnának oda Robot Rhoda szánalmasan szabálytalan alakjáért. Mikor azt mondom, kevesen, ezen kevés robottervezőt értek. A műsor rámutatott, hogy Rhodát az űrkörnyezet asztronautákra tett hatásának vizsgálatára építették. Be kell ismernünk tehát, hogy műanyag borítása, amelynek tulajdonságai nagyon közel állnak az emberi bőréhez, célravezető, úgyszintén azt is, hogy a robot testének az emberi test síkjait, görbületeit, csatlakozásait kellett utánoznia. De - és itt döbbent meg az egész ügy logikátlansága - miért épp a női testet kellett utánoznia, mikor majdnem minden asztronauta férfi? Közismert tény, hogy a robot belső vezérlőberendezései viszonylag terjedelmesek, s így a robotnak szükségszerűen nagynak kell lennie. De ha férfi formára építik, nagysága nem kelt okvetlenül feltűnést. Nő esetében azonban ez már csúf, s nemkívánatos, sőt káros figyelmet kelt. Még egy szokásosnál nagyobb termetű lányban sincs elegendő hely a nélkülözhetetlen belső berendezések elhelyezésére. A testen tehát, ahova a kapcsolók kerülnek, észrevehető szabálytalanságok és dudorok keletkeznek. Könnyű elképzelni, hogy e dudorok milyen csodálkozást - s nyugodtan állíthatom, nemtetszést - szülnek.
72
A műsor rendezői tehát kénytelenek voltak nagy nehézségek árán egy megtermett, ámde mutatós testalkatú lányt keresni, pedig könnyedén dönthettek volna úgy is, hogy egy átlagosnál csak valamivel magasabb férfit keressenek. S mindezt a sok gondot teljesen ok nélkül vették a vállukra. Netán azt akarják elhitetni velem vagy bárki józanul gondolkodó emberrel, hogy nyertek valamit, mikor az idomtalan női test formájára ilyen kiegyensúlyozatlan robotot építettek? Én mondom önöknek, ahogy ott ültem a nappaliban, és Robot Rhodát figyeltem az egy szál lepedőjében (a képernyőn persze), erős kísértést éreztem, hogy közelebbről is megvizsgáljam, csak hogy megállapíthassam, mennyire rosszak az egyensúlyi viszonyai. Kétségkívül ugyanígy volt vele minden robottervező. Aztán ott van a kapcsolók kérdése. Aki önök közül nem látta a műsort, el se hinné, de kész vagyok becsületszavamat adni rá: Rhodának mindössze négy, szemölcs formára tervezett nyomógombja volt, az is a háta felső részén. Nem volt rajtuk semmi jel, s így McDonald doktor, aki nem volt különösebben értelmes (ez szokatlan, hisz a pszichiáterek általában épp az intelligenciájukról és gyors felfogásukról híresek, mint azt legutóbb valaki megmagyarázta nekem), mindig elfelejtette, hogy melyik mit működtet. Továbbá oly védtelenül voltak elhelyezve, hogy a nyomógombokat, főleg a ki-be kapcsolót, bárki véletlenül is megnyomhatta. Nevetséges feltevés, hogy négy nyomógomb elegendő egy Rhodához mérhetően bonyolult robot kezelésére. A képzett robottervezőnek elég egyetlen pillantást vetni rá, hogy megállapítsa, Rhoda több mint négyféle ingernek engedelmeskedik. Azt pedig még egy gyerek is észreveszi, hogy Rhoda kezelése egész sor gombot, több tárcsát, tumblerkapcsolót és két állítható csavart igényel. S hogy az összes szükséges szabályzóberendezés elhelyezésére egyetlen logikus hely adódik, a hasi tájék. Gondoljuk végig e hely előnyeit. Először is: a robot hasa az üzemeltetővel szemben van, akinek így módjában áll a robotot bármikor kellően beszabályoznia. Nem kényszerül rá, hogy minduntalan fölemelje vagy megfordítsa, mint McDonald doktor Rhodát, csak hogy a hátához férjen. Másodszor: míg a hát, a női divatnak hála, szakadatlanul ki van téve a véletlen érintésnek, a hasat mindig több réteg textil borítja. A hasi szabályzók ily módon nagyobb védelmet élveznek az illetéktelen babrálás vagy véletlen érintés ellen. És ami a legfontosabb: a hastáj eszményi lehetőséget nyújt a ki-be kapcsoló védett elhelyezésére. Biztonság kedvéért a köldökbe lehet illeszteni. Különben is, rendkívül sokatmondó ténynek tartom, hogy a robot hasát az egész műsor során egyetlenegyszer sem fedték föl. Pedig a robot az első sorozatban mindvégig s még a második sorozat nagy részében is csak egy szál lepedőt viselt, amely hónaljtól combközépig fedte a testét. A képzett elmének ez sokat elárul. Mert végül is mi más rejtegetnivalója lett volna a robotnak, ha nem a hasa? Védte a szabályzóberendezéseit! Rhoda két alkalommal is már-már levetette a lepedőt, először az első, másodszor a második folytatásban, de McDonald doktor mindkétszer izgatottan meggátolta. Ez szörnyű kiábrándító volt számomra, mert ha fölfedték volna Rhoda szabályzóberendezéseit, bizonyítékot nyerhettem volna, hogy a film rendezői mégiscsak értékes gyakorlati tanácsokban részesültek, s az úgynevezett
73
„nyomógombok" a robot hátán csak álgombok, s céljuk, hogy biztonsági meggondolásból álcázzák a valóságot. Emlékszem, ez járt az eszemben, s tiszta tudományos kíváncsiság töltött el, mikor annak láttán, hogy a robot levetni készül a lepedőjét, talpra ugrottam, és elkiáltottam magam: - Hagyd békén, te hülye! De mit várhat az ember egy ilyen McDonald-félétől? Igenis nem hagyta békén, s szentül meg vagyok győződve, hogy a tévésorozat azért nem tartott tovább, csak egyetlen télen, mert ez a rendkívül költséges és bonyolult robot idő előtt tönkrement a hozzá nem értő kezelés következtében. És ez a másik. McDonald doktor szerintem a lehető legalkalmatlanabb személy egy robot gyámjául. Egy magamfajta robottervező annak tekintette volna Rhodát, ami: gyatrán tervezett robotnak, amely nagyon gondos ápolásra és óvatos kezelésre szorul, ha azt akarjuk, hogy jól működjék. Gondoljuk csak el: egy pszichiáter mást se csinál egész nap, csak ül, és női betegei freudi problémáin töri a fejét. Hát csoda, ha félszegül viselkedik nők jelenlétében? McDonald doktor, úgy is, mint agglegény, akinek természetszerűleg kevés a nők körül szerzett tapasztalata, különlegesen félénk volt és szégyenlős. Hogy is várhatta el valaki, hogy Rhodát majd a szükséges ügyességgel és fölénnyel kezeli? S azonkívül, úgy látszik, McDonald doktor teljességgel képtelen volt megérteni a robotmérnöki tudomány legegyszerűbb aspektusait. Többször is megesett, teszem azt, hogy Rhoda azt az egyszerű kijelentést tette, ami minden robotnál természetes: - Én azt csinálom, amit mondanak nekem. Hát persze hogy azt! És mégis, miközben Rhoda ott állt egy szál lepedőben, s a fent említett kijelentést tette, McDonald doktor csak sápadozott, s látszott, hogy zavarban van. De miért? Hisz nyilvánvaló, hogy egy robot azt csinálja, amit mondanak neki, mindaddig, amíg ez összhangban áll az agyába benyomtatott áramkörökkel, s nem mond ellene a célnak, amelyre tervezték. Ezt minden gyerek tudja. Robot Rhoda mindent, a szó szoros értelmében mindent megtett volna, ami csak egy keményen dolgozó robottervezőnek segítségére lehet, hogy kiszámíthassa az űrkörnyezetnek az emberi testre tett hatását. S ezzel nagy segítséget nyújtott volna a tudomány és az emberiség ügyének. Ez csak logikus, mi lehetett hát, ami McDonald doktort ebben a helyzetben kiborította? Vajon mi járhatott McDonald doktor laikus eszében, amikor az a szerencsétlen robot, amely a gyatra tervezés következtében oly nehezen formázott csak megtermett, de mutatós testalkatú nőt, fölajánlotta neki, hogy teljesíti természetes robotkötelességét, azazhogy azt csinálja, amit mondanak neki? Ezt, gondolom, soha senki nem fogja megtudni. GÖNCZ ÁRPÁD FORDÍTÁSA
74
COLIN KAPP
A BŰNFŰRKÉSZŐ
PENNAL A lány előtt a keskeny homokos ösvény meredeken futott fel a töltés gerincéig. Az emelkedő mögött a lenyugvó nap hatalmas bíborkorongja aranyosvörösre festette a leveleket, úgyhogy a táncoló szúnyogok is bronzszínű tűzben izzottak. A páfrányon még ott csillogtak a nemrég lehullt esőcseppek, frisseséggel töltötték el a levegőt. A szomszédos fákon a madarak éjszakára gyülekeztek. Hangjuk a rezzenetlen levegőben harsányan, dallamosan csendült. A lány a gerincre felérve arcát a nap utolsó meleg sugarai felé fordította, szemét csaknem lehunyta; élvezte ezt a pillanatot, amikor szinte teljesen összeforr a természettel. Önfeledten az ösvény homokjába rúgott, s a szerte-szálló homokszemek felizzottak a rájuk hullt aranyos fényben. A férfi hagyta, hogy a lány néhány lépésre eltávolodjon. Hajszálpontosan felmérte helyzetét. A bozótos beszögellést, ahol rejtőzött, már alkonyi árnyak borították. Olyan óvatosan lépett a lány mögé, hogy mozdulatai jóformán nesztelenek voltak. Maga a lány mit sem tudott a férfi jelenlétéről, mígnem a rövid fejsze oldalvást lecsapott karcsú fehér nyakára. Még sikoltani sem volt ideje. A nap korongja hirtelen baljós külsőt öltött. A férfi a vérszomjtól elbódulva újból és újból lesújtott a lányra, fejszecsapásaival egészen a földig követte áldozatát. Az első csapások látványa, érzete mintha még inkább lázba hozta volna. Úgy látszott, valamilyen szörnyű szenvedély tartja markában, oly szenvedély, amely csak hosszú idő után talál kielégülésre. Szenvedélye végül kitombolta magát. Hátralépett, elnézte a vérben úszó, összekaszabolt testet - úgy látszott, mintha csak most eszmélne rá, hogy ez a borzalmas tetem itt az ösvényen néhány pillanattal ezelőtt még élő, lélegző emberi lény volt. Kezében, isten tudja, hogyan, vértől csepegő fejszét tartott - rámeredt -, s a karja is fényes és ragadós volt a vértől. A rezzenetlen levegő távoli hangot hozott feléje, s ez óvatosságra késztette. A harasztos tájékán, úgy látszik, emberek járnak, s esetleg erre jöhetnek. A szomszédos töltésről néhány maréknyi füvet tépett ki, s a vér nagyját letörölte karjáról. A fejszét erős, de nemtörődöm mozdulattal az ösvénytől balra, egy facsoport közé hajította. Megkönnyebbülve figyelte, ahogy pörögve elszáll a levegőben. Ezer és ezer embernek van ilyen fejszéje. Neki már nincs. Egy másik, ezúttal már közelebbi hangra megriadt. Vádaskodó szemmel körülnézett, mintha gyanítaná, hogy figyelik. Nem látott senkit, de valamilyen előérzet azt súgta neki, okosabb, ha odébbáll. A nap már csaknem lenyugodott, s a férfit, ahogy a töltés mögötti fák közt húzódó ösvényt követte, azonnal homály fogta körül. Az ösvény ide-oda kanyargóit, de a puha talajon nemigen maradt lábnyom, s a futó lábak zaja sem hallatszott. Csak egy árkon
75
átvezető deszkapalló döngött a léptei alatt, ezt is felfogta azonban a fák szétterülő lombkoronája. Amikor kijutott az országúira, lelassította lépéseit, nehogy felhívja magára a figyelmet. Szerencséjére most már erősen alkonyodon, s az úton senki se járt. Néhány lépésnyi nyílt térségen túl egy autó várakozott, elrejtve a bokrok mögött, úgyhogy az út felől nem lehetett észrevenni. Szemmel látható megkönnyebbüléssel szállt be az autóba, s egy mellékúton hajtott végig, amely falusi dűlőkön át kanyargóit. Csak egy-egy városon keresztülhaladva bukkant fel, megvilágított utcákban. Tudta, hogy vérfoltos ruhája és karja nem állna ki tüzetesebb szemügyre vételt, ezért óvakodott minden olyan cselekedettől, amely a figyelmet ráirányítaná. Végül eljutott egy autósztrádára, s ott aztán gyors iramban továbbhajtott a biztonságot ígérő otthona felé. Amikor végre egy kis kertvárosi házban, messze a bűntény színhelyétől biztonságban érezte magát, szinte lenyűgözve bámult a tükörbe. Beteges arc nézett vissza rá.
TSEUDI A lány előtt a keskeny homokos ösvény meredeken futott fel a töltés gerincéig. Az emelkedő mögött a lenyugvó nap hatalmas bíborkorongja aranyosvörösre festette a leveleket, úgyhogy a táncoló szúnyogok is bronzszínű tűzben izzottak. - Felvétel! A páfrányon még ott csillogtak a nemrég lehullt esőcseppek, frisseséggel töltötték el a levegőt, dúsabbá tették a növényzet édes illatát. - Tartsd normálsebességen, Tseudi. Most jutunk el a kritikus ponthoz. A szomszédos fákon a madarak éjszakára gyülekeztek. Hangjuk a rezzenetlen levegőben harsányan, dallamosan csendült. A lány a gerincre felérve arcát a nap utolsó meleg sugarai felé fordította, szemét csaknem lehunyta, élvezte ezt a pillanatot, amikor szinte teljesen összeforr a természettel. - Nem tudnál közelebb menni a lencsével, Tseudi? Minden részletre szükségünk van, amit csak el tudunk kapni. A lány önfeledten az ösvény homokjába rúgott, s figyelte, ahogy a szerteszálló homokszemek felizzanak az alkony aranyos fényében. - Ennél élesebbre nem lehet beállítani' - mondta Tseudi. Az ólálkodó férfi hagyta, hogy a lány néhány lépésre eltávolodjon. Hajszálpontosan felmérte helyzetét. A bozótos beszögellést, ahol rejtőzött, már alkonyi árnyak borították. Olyan óvatosan lépett a lány mögé, hogy mozdulatai jóformán nesztelenek voltak. Maga a lány mit sem tudott a férfi jelenlétéről, mígnem a rövid fejsze oldalvást lecsapott karcsú fehér nyakára. Még sikoltani sem volt ideje. A nap karimája hirtelen baljós külsőt öltött. Az őrült férfi újból és újból meglendítette a fejszét, csapásaival egészen a földig követte áldozatát. Az első borzalmas csapások, úgy látszik, olyan szenvedélyes lázba hozták, amely csak hosszú idő után talált kielégülésre. Úgyszólván módszeresen feldarabolta a testet, szemmel láthatóan élvezte a szertefröccsenő vért, a megcsonkított hús látványát és a csontokra csapó fejsze fogását. Az eidochron-kormányfülkében csak azt lehetett hallani, hogy az egyik műszerész rosszul lett. Az őrült, amikor szenvedélye kitombolta magát, hátralépett, és szemügyre vette a mészárlást, mintha most látná először. Szinte kíváncsian bámult a kezében tartott fejszére és a csupasz karján csillogó vérre. Valahonnan az énjéből egy másik személyiség bukkant elő, s ébredező riadalommal, irtózattal meredt a szeme elé táruló rémtettre. De érzelmei csakis
76
befelé fordultak - az ösvényen heverő felkaszabolt, megcsonkított fiatal lány semmi részvétet vagy szánalmat nem keltett benne. Valamiképpen inkább áldozatnak érezte magát - ha nem volna tetem, ő sem állna itt verejtékezve, véresen, félelemmel eltelve, hogy rajtakapják, és felelősségre vonják. Tseudi arcáról lerítt, hogy figyelmét csakis a bonyolult vezérlőszerkezettel való viaskodásra összpontosítja. Ilyen nyomás alatt saját érzelmeinek idejük sem volt felszínre kerülni. Tseudi ennek csak örült. Szégyellt volna mások jelenlétében elájulni. Az őrült most mindenekelőtt menekülni akart. A rezzenetlen levegő távoli hangot hozott magával, s a férfi ettől azonnal olyan éber lett, mint az űzött vad. A szomszédos töltésről kitépett egy maréknyi füvet, és a vér nagyját letörölte karjáról. A fejszét erős, de nemtörődöm mozdulattal az ösvénytől balra, a fák és bokrok közé hajította. Megköny-nyebbülten figyelte, ahogy a fejsze pörögve elszáll a levegőben, mintha fizikai eltűnése csökkentené az eshetőséget, hogy őt magát a gyilkossággal kapcsolatba hozzák. A megfigyelők szintén követték a fejsze röptét. Tseudi olyan pontosan irányította a látómezőt, hogy a gyilkos szerszám egész röppályáját átfogta, mígnem a fejsze eltűnt a fák között. - Pergesd vissza, Tseudi, s próbáld meg végigkövetni - szólalt meg Coyne. - Ezt a fejszét még nem találták meg. A kép egy pillanatra zavarossá vált, majd a fejsze visszatért az őrült kezébe. Ezúttal, a lassítás következtében, kimért pontossággal hajította el. A fejsze ráérős ívben repült, a képlencse nyilvánvalóan alig néhány méter távolságból figyelte. A látómező lassan felemelkedett a levegőbe, nyomon követte a gyilkos szerszámot, előbb a bokrok felett, majd tovább lefelé a zöld mélységbe. De itt a fejsze hirtelen eltűnt. Coyne érthetetlen szavakat motyogott magában. Tseudi újból visszapergette a képet, most röptében kapta el a fejszét, és aztán a normálsebesség mindössze egytizedével követte lefelé. A megfigyelők hamarosan megkapták a keresett választ. Az egyik magas, sudár fa valamilyen véletlen vagy vandál tett következtében derékban eltört. Az élő törzs az eltört korona közelében friss ágakat hajtott, de a törzs közöttük mélyen be volt repedve. A véletlen úgy hozta magával, hogy a fejsze pontosan ebbe a repedésbe vágódott, szorult bele. Kiálló nyelét még fél méter távolságból sem lehetett megkülönböztetni a zsenge ágaktól, márpedig jó öt méter magasan volt a földtől. - Ezt ügyesen csináltad, Tseudi. A fejsze valószínűleg még mindig odafent van. Csak merő véletlenségből találhatja meg valaki. - De még a lelkesedés se ingatta meg Coyne rendíthetetlen nyugalmát. - Menjünk vissza, és nézzük meg, mi történt a barátunkkal. A kép most valamivel hosszabb ideig pergett visszafelé. Az őrült újból figyelte, ahogy a fejsze pörögve elszáll. Egy hangra megint összerezzent, ijedten bámult a cserjés tájékára, mintha azt gyanítaná, hogy valaki ott jár a közelben. Végül aztán vádaskodón az eidochron számára persze láthatatlan! - kvazilencséje felé pillantott. Az eidochron-brigád tagjai jól ismerték ezt a jelenséget, feltételezték, hogy az emberi agyvelő valamilyen rejtett hatodik érzékével van kapcsolatban, amelyre a tudomány eddig nem talált magyarázatot. S ekkor a férfi futni kezdett. Útja fák szegélyezte, kanyargós ösvényen vezetett végig, amely a lenyugvó nap utolsó sugarai alatt már árnyékba borult. Tseudi fürge ujjaival ügyesen az új irányba fordította a képlencsét, és igyekezett a férfi futását normálsebességgel nyomon követni. Ez a művelet azonban technikai és manipulációs szempontból olyan nehéz volt, hogy senki sem hibáztatta a lányt, amikor végül is fel kellett hagynia e próbálkozással, mert a látómező csak egy lombos facsúcsot mutatott, amelyre a lenyugvó nap utolsó sugarai hulltak. Tseudi innen a magasból oly módon próbálta újból megtalálni a menekülőt, hogy az ágak között lefelé pásztázott, de sikertelenül, mert vagy a férfi irányt változtatott, vagy pedig az eidochron-lencse a rendelkezésre álló csekély fényben nem bírta felbontani a futó alakot. A
77
lány azonban nem adta fel a harcot: egy olyan pontra állította vissza az időfürkészőt, ahol a férfit még világosan látta, s innen kiindulva lassítva követte szerpentinkanyarok mentén, majd egy deszkapallón át egészen odáig, ahol útját egy másik ösvény keresztezte. A férfi, ahogy Tseudi jól sejtette, valóban irányt változtatott, s most az országút felé futott. Néhány perc múlva kiért az erdőből, és átvágott egy nyílt térségen. Tseudi munkája most már egyszerűbbé vált, mert hagyhatta, hogy a férfi előrefusson, s aztán egy olyan egyenes pályairányítással érte utol, amelyet a számítógépek az ő közreműködése nélkül is végre tudtak hajtani. Hamarosan meglátta az autót, amely felé a férfi igyekezett. Egy sövény mögött állt, ahol az útról nem lehetett észrevenni. Tseudi előrefutott a kvazilencsével, és körülpásztázta vele az autót, hogy Coyne megkaphassa mindazokat a fényképeket és adatokat, amelyekre az azonosításhoz szüksége volt. Amikor az őrült a kocsihoz ért, Tseudi megállította a képet, hogy megbizonyosodhassanak, valóban ő-e a lány gyilkosa. Véres karja és ruhája, valamint hátborzongató szempillantása semmi kétséget sem hagytak afelől, hogy azonos a merénylővel. Most tehát már megvolt a személyleírás, tudták, hol rejtőzik a fegyver, és néhány adatot szereztek a kocsiról is. Már csak a férfi nevét és címét kellett kinyomozniuk. A férfi gyorsan, szeszélyesen kanyarogva hajtott, de azért vigyázott, nehogy magára terelje a többi autós vagy a rendőrség figyelmét. Közben besötétedett, s így Tseudit most már csak a fasorokon végigvágtató autó hátsó lámpáinak tompa fénye irányította. Nemegyszer ahhoz kellett folyamodnia, hogy időben megállítsa és közelről vizsgálja meg a kocsit, csak így tudott meggyőződni arról, hogy valóban a merénylő nyomában jár-e. Egy városba érve az utcai világítás könnyebbé tette az azonosítást, s így a megnövekedett forgalom ellenére is pusztán nézőkével követhette az autót. De a városon túl korlátozott ráhajtású autósztrádára jutottak, amelynek legnagyobb részén megint nem volt világítás. Itt, a lassú pályáról a gyorsabbra, majd megint visszakanyargó hátsó lámpák közepette, Tseudi végképp szem elől vesztette a menekülőt. Újból és újból visszament az időben egészen odáig, amikor a kocsi felfutott az autósztrádára, s aztán megpróbálta innen tovább követni. De a forgalom bonyolult összevisszasága megint csak meghiúsította szándékát, s így a végén oda lyukadt ki, hogy rossz kocsit követett. Coyne azonban úrrá lett a nehézségeken. Gondos számítások alapján előreállította időben az eidochront, miközben Tseudi a látómezőt sorban ráirányította az egyes lehajtókra, hogy átfogja azt a legvalószínűbb időszakot, amikor a menekülő az egyik vagy másik útirányra tér át. Az ötödik próbálkozásukat siker koronázta. A gyilkos világosan felismert kocsija egy olyan ponton tért le az országúiról, amelyet épp akkor figyeltek, s így aztán Tseudi - amikor az autó a mellékúton lelassított - a látómezővel már könnyedén követni tudta. Most az autó összevissza kanyargó külvárosi utcákon futott végig, a környéket a menekülő nyilvánvalóan jól ismerte. Coyne időnként kérte, függesszék fel a hajszát, amíg megnézi az utcaneveket, és az útirányt feljegyzi a térképen. Végül aztán a kocsit egy kis melléképületben levő garázsig követték, ahol a gyilkos immár szemmel láthatóan fáradtan és betegen kiszállt belőle, és az egyik szomszédos házba ment be. Az immateriális kvazilencse a falakon át kíváncsian követte. A ház régi volt, s belül szegényesen berendezett, de tiszta, s az odabent uralkodó rend női kézre vallott. Bizonyosnak látszott, hogy e pillanatban a gyilkos egyedül tartózkodik odahaza. Az előszobában megállt egy nagy tükör előtt, borzadva nézegette magát, a vértől mocskos, sápadt arcából rámeredő, gyötrelemmel eltelt szemek nyilvánvalóan ráébresztették iszonyatos tettére. Halk nyöszörgés hagyta el ajkát, majd nekilátott, hogy rendbe tegye magát. Először is levetkőzött és megfürdött. Tiszta ruhát vett magára, aztán felkapta a véres ruhadarabokat, és egy jó adag mosószerrel együtt egy kád meleg vízbe dobta. Cipőjéről azonban nem
78
tüntethette így el a vérnyomokat, ezért amellett döntött, hogy elégeti a konyhai szén-tüzelésű kályhában. Idáig jutva néhány vödör meleg vizet vitt ki a sötét garázsba, és lemosta a vezetőülés műanyag huzatát. Amikor meggyőződött róla, hogy a bűntény minden nyomát eltüntette, visszament a nappali szobába, és vagy egy félóráig szórakozottan lapozgatott egy halom képes újságban, majd lefeküdt. - A címe már megvan - mondta Coyne. - Most már csak a nevét kell megtudnunk. Tseudi ügyesen másnap reggelre állította be a látómezőt, és a lábtörlőre fókuszolta. Egy idő múlva két levelet dobtak be a levelesládába. Szerencsére mindkettő címzéssel felfelé esett be. Az egyik Mrs. Edith Pennalnek, a másik Roger Pennalnek szólt. Amikor a gyilkos reggel lejött, az egyiket egy polcra tette, a másikat felbontotta. - Van még szükséged valamire? - kérdezte Tseudi Hyde. Máskor sima homlokát most mély redők árkolták. A pontosságot követelő, hosszas művelettől a lány teljesen kimerült. Coyne felgyújtotta a lámpát, s tagadóan intett. - Nem, azt hiszem, másra nincs szükségünk. Nagyon jól csináltad, Tseudi. A lány kikapcsolta a vezérlőszerkezetet, mire Pennái lábtörlőjének képe eltűnt az ernyőről. Coyne - mellette állva - figyelte az elhalványodó képet, nyugodt arcáról sugárzott az intelligencia és az értelem. Tseudi feléje fordult. - Van valami kifogásod ellene, Michael, ha ezúttal én lépek érintkezésbe a rendőrséggel? - Semmi az égvilágon. Ismered az eljárást. De csak holnap beszélj velük, ne ma este. - De miért ne? - A lányt meglepte ez a kikötés. - Mert fáradt vagy, és esetleg túl sokat kikottyantanál. És amellett érzelmileg is nagyon belebonyolódtál a dologba. Azonosítottad magadat az áldozattal, ez aztán mindvégig kihatott a reakcióidra. - De hát azt mondtad, jól csináltam. - Jobban, mint valaha. S épp innen tudom, mennyire együtt éreztél az áldozattal. Nem az hajtott, hogy felderítsd az igazságot, Tseudi, a bosszúvágy fűtött. Sikerült négy dimenzióban rögzítened egy nagy sebességgel mozgó célpontot, s hozzá olyan könnyedén, mintha autót vezettél volna. Nem is az eidochron követte Pennáit hazáig, hanem Tseudi Hyde, a bosszúálló angyal. A férfi száraz humora fáradt mosolyt csalt a lány ajkára, ennek helyébe azonban hamarosan a józan megfontolás lépett. - Mi lesz Pennallel? Életfogytiglanit kap? - Azt hiszem, elmeállapota miatt nem fogják bíróság elé állítani. De ha mégis tárgyalásra kerül a sor, a rendőrség nehezen tud majd bármit is rábizonyítani. Ne felejtsd el, hogy a bűntény egy hónappal ezelőtt történt. A fejszenyélen levő vér nedves volt, ezért valószínűleg nem is maradtak rajta ujjnyomok. Cipőjét elégette, s így, ha találnak is lábnyomokat, a lenyomat semmit se fog mondani. Szemtanúk meg nem voltak. Ha sikerült a kocsit tökéletesen megtisztítania a vértől, vagy ha azóta túladott rajta, a bizonyítás nagyon gyenge lábakon fog állni. A rendőrség nemigen tud majd elmarasztaló ítéletet kiharcolni, hacsak Pennái lelkiismerete meg nem szólal. - De hiszen mi láttuk a gyilkosságot - szólt megdöbbenve Tseudi. - Eidochron-bizonyítékot a bíróság sohasem fog elfogadni, de még ha elfogadná, én akkor se bocsátanám a rendelkezésükre. - Még azért se, hogy ez a szörnyeteg lakat alá kerüljön? - Még azért sem, Tseudi. Tudod jól. Ha mi dolgozunk az eidochronnal, egyedüli és kivételezett megfigyelői vagyunk az élet színpadán lejátszódó eseményeknek. De ez egyedülálló felelősséget is ró ránk. Minél inkább elgondolkozol az eidochronnal végzett műveletek erkölcsi következményein, a felelősség annál ijesztőbbé válik. - Ijesztővé?
79
- Igen. Az eidochron visszapergeti az időt, és felderít olyan dolgokat, amelyek hál istennek rég feledésbe mentek. A falakon áthatolva beleshet az élet legféltve őrzöttebb titkaiba. Apróra megvizsgálhatja mindazt, amit nem idegen szemeknek szántak. A kandi kéjencek, a zsarolók, a féltékeny feleségek, a piackutatók, az adóellenőrök, a becsvágyó politikusok, mind-mind felhasználhatják. Ezért nem szabad megengednünk, hogy rátegyék a kezüket. - De te csak a dolog hátrányait nézed. Nem válna előnyére az igazságszolgáltatásnak, ha a bűntényeknek szemtanúi volnának? - Az igazságszolgáltatásnak talán igen, de az emberiségnek nem. Ez a vezérlőszerkezet itt a kezed alatt mindarra képes, amire a történelem legrettentőbb zsarnokságának támogatásához szükség van. Az atyáskodó zsarnokról szóló mesék mind elhalványodnának amellett, amit az eidochron a maga vizsgálódásai során az emberi élettel művelhetne. Tudnánk-e élni, tudnánk-e egyáltalán gondolkodni, ha sose volnánk biztosak benne, kinek a szeme figyeli tetteinket, milyen feljegyzéseket készítenek rólunk, milyen - helyes vagy helytelen - következtetéseket vonnak le a látottakból? A lány egy hosszú pillanatig merően nézett rá, aztán fáradtan elmosolyodott. - Nem tudnánk. Igazad van, Michael. Neked mindig igazad van. - Akkor most már megérted, miért nem hagyhatom, hogy bosszúvágytól sarkallva használd fel az eidochronnal szerzett ismereteket. Az eidochron még akkor is veszedelmes játékszer, ha a puszta igazság megállapítására használjuk. De anyagi érdek vagy bosszúállás szolgálatában pokoli fegyver. Menj haza, és aludj rá egyet, Tseudi. És csak akkor hívd fel a rendőrséget, ha úgy érzed, elfogulatlanul tudsz beszámolni nekik a tényekről. Ennél mélyebben nem szabad belebonyolódnunk a dologba.
GRATTAN - Egy lány van a telefonnál, uram. Azt állítja, hogy a bűnfürkészőtől hoz üzenetet. - Azonnal kapcsolja be. Halló? Itt Grattan főfelügyelő beszél. És ott? - A név nem fontos - válaszolta Tseudi -, de az üzenet igen. Bűnfürkésző-felvilágosításom van a kingswoodi gyilkosságról. - Sajnos ragaszkodnom kell hozzá, asszonyom, hogy megmondja a nevét és a címét. - Sajnos nem tehetem. Mi ütött magába? Érdekli a felvilágosítás vagy sem? - Persze hogy érdekel. De jó volna, ha érintkezésbe tudnánk lépni önnel, ha bármilyen további adatra lenne szükségünk. - Erről szó sem lehet. Sajnálom, hogy igénybe vettem a drága idejét. - Ne tegye le! - Grattan hangjából őszinte riadalom csendült ki. - Ha úgy érzi, nem mondhatja meg a nevét, hát rendben van. Adja át, kérem, az üzenetet. - Igyekezzen elhúzni a beszélgetést - súgta Spier halkan Grattan fülébe. - ígérjen bármit, csak tartsa minél tovább a telefonnál, hogy közben felderíthessem, honnan jön a hívás. - Nincs más választása - szólalt meg kissé bizonytalanul Tseudi. - A felvilágosítás Patrícia Wellman merénylőjére vonatkozik, annak a lánynak a merénylőjére, akit Kingswood közelében feldaraboltak. A gyilkos neve Roger Pennái. - Várjon egy pillanatig, másik ceruzát veszek elő. Most már mondhatja... hogy írják a nevét? - P-e-n-n-a-l. És a címe... Grattan gyorsírással jegyezte a hallottakat, s közben homlokát ráncolva rosszalló pillantásokkal méregette az irodájába bezsúfolt felvevő- és figyelőberendezést. E
80
pillantásokból kijutott Spiernek is, akit nem nagyon kedvelt. Spier ezalatt buzgón igyekezett megállapítani, honnan jön a hívás. - Felírtam, Miss... izé... hogy is... - Kár a gőzért, főfelügyelő úr. Nincs időm játszogatni. Figyeljen rám. A gyilkos szerszám egy rövid fejsze volt, ezt Pennái a bűntény színhelyén elhajította. Véletlenül befúródott egy törött fa csúcsába, valószínűleg még mindig ott van. - Ha ott van, megtaláljuk. Van még valami? - Karját letörölte egy marék fűvel, amelyet a töltésről szakított le, de a vér a lány vére volt, nem az övé. A helyszín közelében egy ösvény vezet a fák közt. Ezen futott végig, majd balra fordulva egy szélesebb ösvényen, amely a térképészeti szolgálat térképén is be van jelölve. Autója egy sövény mögött állt az országút közelében, ezzel hajtott haza. Amennyire meg tudtuk állapítani, senkivel sem találkozott, aki felismerhetné. - Persze önt kivéve. - Ha ott lettem volna, főfelügyelő úr, azonnal értesítem, mihelyt eljutok a legközelebbi telefonhoz. Nem pedig egy hónappal később. - Ezzel tisztában vagyok. Folytassa, kérem. - Megadom a kocsi adatait. Rendszáma... Grattan, miközben az adatokat jegyezgette, oldalt fordult, hogy lássa, mennyire jutott Spier. Az a rádiótelefonon tárgyalt valakivel. Izgatott hangjából kihallatszott, hogy közeledik a céljához, de még nem érte el. - A kocsi belsejében - folytatta ezalatt Tseudi - Pennái kezétől és ruhájától igen sok vérnyom maradt. Pennái kiment a házból, és néhány vödör vizet öntött az ülésre. Ruháit biológiai mosószeres vízbe áztatta, cipőjét pedig a konyhai kályhában elégette. Ennyit tudok mondani. - És azt mondja, szemtanúk nem voltak? - Senki, akinek oka lett volna felfigyelni a dologra, vagy aki olyan közel jött volna, hogy felismerhetné. A házban, úgy látszik, lakik még valaki, név szerint Edith Pennái, ő azonban a kérdéses estén egészen biztosan nem volt odahaza. - Megmondaná nekem, mindezt honnan tudja, Miss...? - Sajnálom, ennél bővebb felvilágosítást nem adhatok. Leteszem a kagylót. Amikor a vonal megszakadt, Grattan elgondolkozva nézett a telefonkagylóra. Akárki vagy is, hölgyem, vigyázz magadra! Nagyon sok aljas ember szeretné megtudni, mi van a birtokodban... Spier közben végzett a rádiótelefonnál, és most savanyú arccal visszament Grattanhez. - Kicsúszott a kezünk közül, a fene egye meg! A vasútállomásról beszélt, egy nyilvános fülkéből. A vasúti rendőrség a beszélgetés végeztével másodperceken belül ott volt, de addigra a lány eltűnt. A telefont lezártuk, hátha találunk ujjlenyomatokat, de őszintén szólva nem hiszem, hogy a nyomára akadhatnánk. - Netán azt várja tőlem, hogy sírva fakadjak? - kérdezte gúnyosan Grattan. - Akármi is ez a bűnfürkésző, a közösségnek nagy szolgálatot tesz: számos nehéz ügyben igen értékes útbaigazítást adott. Nem értem, mi baja van ezzel a lánnyal. A rendőrségnek felvilágosításokat adni tudtommal nem törvénybe ütköző cselekmény. Spier a homlokát ráncolta. - Ez a lány szokott a bűnfürkésző részéről jelentkezni? - Vagy ő, vagy valaki más. - Akkor mi az ördögnek próbálta kiszedni belőle a nevét? Hiszen nagyon jól tudhatta, hogy úgysem mondja meg. - Ez a szokásos rendőrségi eljárás - válaszolta tettetett ártatlansággal Grattan. - Szerintem inkább figyelmeztetésnek szánta. Hogy óvatosságra intse.
81
- Na, ezt nehéz lesz bebizonyítania. - Hallja, maga nem nagyon segítőkész. Pedig olyan utasítást kapott, hogy a legmesszebbmenően együttműködjék velem. Magából meg csak úgy árad az ellenszenv. - Kötelességem együttműködni magával - szólt Grattan. - De ez nem jelenti azt, hogy tetszik is nekem, amit csinál. Nem tudom, hogy maguk a titkosrendőrségtől mit forgatnak a fejükben, s nem is érdekel. Az én szememben mindannyian nyavalyás fráterek, akik azt hiszik, felette állnak a törvénynek. De ha kisded játékaikkal veszélyeztetik a legértékesebb felvilágosítási forrásomat, akkor igenis vöröset látok. - Ez a maga peche! - mondta közömbösen Spier. - Engem megbíztak ezzel a feladattal, és senki nem fog az utamba állni, se maga, se más. Ha még egyszer efféle trükkökkel próbálkozik, kitöröm a nyakát, ki én, Grattan! Most pedig játsszuk vissza a felvételt, amit erről a telefonbeszélgetésről készítettünk, hátha támad valamilyen ötletünk. - Miféle ötlet? - Hogy ki ez a lány, és kik a barátai. Hol dolgoznak, és mivel szerzik meg azokat a felvilágosításokat, amelyeket mi nem tudunk megszerezni. - Még mindig nem látom be, hogy a titkosrendőrségnek mi baja a bűnfürkészővel. - Maga nagyon tompaeszű, főfelügyelő. Vegye csak ezt az egyetlen példát: a lány azt mondja, Pennái hazament, és biológiai mosószerrel kimosta a ruháját. Ott volt a lány, amikor ez történt? Nem valószínű, mert a lányok általában nem szívesen barátkoznak, olyan valakivel, aki az egyiküket nem sokkal azelőtt feldarabolta. Hát akkor honnan a fenéből tudhatta, hogy a gyilkos milyen mosószert használt? - Becsületemre nem tudom. - Akkor én majd megmondom magának. Van valamilyen szerkezetük, ami a falakon keresztül is képes látni. És képzelje el, micsoda pokoli jó tréfa volna, ha egy ilyen szerkezettel állami hivatalokban vagy valamelyik titkos intézmény környékén szaglászódnának. Gondolja meg, micsoda pénzeket lehetne ezzel keresni. Milyen árat szabna meg egy államtitokért? - Van valamilyen oka feltételezni, hogy a bűnfürkészőt ilyen célokra is használták? - Nem. De merne fogadni rá, hogy ezt a jövőben sem fogják megtenni? Amikor nem is sejti, mi az, és ki irányítja? - Én volnék e pillanatban a legszerencsétlenebb ember, ha valamiféle hatalmasság volnék, és rejtegetnivalóm volna. De lehet, hogy arra a következtetésre jutnék, hogy a kétszínűség a kormányzatban már elavult dolog, s itt az ideje, hogy megszülessen a történelem első becsületes, törvény- és rendtisztelő kormányzata. Mindig is úgy éreztem, hogy az állami titkolózás inkább a nép, semmint az esetleges ellenség ellen irányul. Spier előbb egy gyűlölködő pillantást vetett rá, és csak aztán folytatta: - Levonhatunk azonban egy további következtetést is. A gyilkosságról előre nem tudhattak. Tehát a gyilkosságból mint ismert tényből kellett kiindulniuk, és visszamenőleg kellett azt megvizsgálniuk. Egyszóval időben és térben egyaránt ide-oda tudnak mozogni. Nemcsak azt képesek megfigyelni, mit csinál valaki, hanem azt is, amit korábban csinált. És szerintem még az is lehetséges, hogy a jövőt ugyanígy ki tudják fürkészni. - Ez ellen a becsületes élet a legjobb orvosság - jegyezte meg Grattan alig-alig észrevehető rosszindulatú mosollyal. - Egyébként nincs ebben semmi új. A cigányok már időtlen idők óta játszogatnak a múlttal, jelennel és jövővel. - Az egészen más. Itt, ha jól sejtem, valamilyen technikai módszerről van sző, ami szemmel láthatóan eredményes. - Tehát valamilyen automatizált jövendölési módról? És ezt akarja nekem beadni? - Grattan, ha tovább folytatja az ugratást, én biz' isten kicsinálom magát! Azt próbálom beleverni abba a tompa agyába, hogy ezek az emberek, akárkik legyenek is, túlságosan okosak. Nincs az országban olyan titok, amit kedvükre fel ne deríthetnének. És ez nagyon
82
veszedelmes képesség, nem hagyhatjuk névtelen magánemberek kezében, akármilyen jóindulatúak volnának is. - Tehát maga szerint, ha a kormány kezében volna, az teljesen jogosan használhatná arra, hogy kifürkéssze a lakosság magánéletét; ha viszont a leghalványabb esélye van annak, hogy egy adófizető polgár használja a maguk fajtájával szemben, ez nemzeti katasztrófa. - Kezdi már kapiskálni, barátocskám. - Nekem meg kezd a gyomrom émelyegni magától. Patrícia Wellmant egy őrült feldarabolta. Értelmetlen mészárlás volt, s még csak nem is nemi erőszak rejtőzött mögötte. Mi sajnos nem akadtunk a merénylő nyomára. Szabadon járkál, bármikor újból lecsaphat valakire. Most, hogy a bűnfürkészőtől megtudtuk a nevét, gondoskodhatunk róla, hogy ilyesmi többet ne fordulhasson elő. - Vérzik a szívem, ahogy magát hallgatom. Egy lányt feldaraboltak, maga egy egyén haláláról beszél. Én meg ennek a nyavalyás országnak a biztonságáról pofázok. - Elvont dolgokról tart nekem előadást, Spier. Az én gondom viszont egy ténylegesen elkövetett gyilkosság felderítése és egy újabb gyilkosság megelőzése. A bűnfürkésző segít a törvényes rend fenntartásában. Abban, hogy a világ biztonságosabb hely legyen. Az olyanok számára, mint maguk, akik felette állnak a törvénynek, nincs időm, s kedvem sincs az együttműködésre. Isten legyen nekünk irgalmas, ha odáig jutnánk, hogy minden a maguk szája íze szerint történnék!
SPIER Úgy határoztak, hogy inkább levágják a fa csúcsát, semmint hogy esetleg eltüntessenek valamilyen nyomot. Spier furcsán közömbös arccal figyelte, ahogy a hidraulikus daru lengőszerkezete a fűrészt a helyére lendíti. De amikor az eltört fakoronát óvatosan a földre eresztették, és maga a fejsze is láthatóvá vált, már ő sem tudta leplezni elégedettségét. Grattannek a bűntényről készített felvételei pontosnak bizonyultak. A rendőrség hamarosan távozott zsákmányával. De Spier őrnagy még ott maradt, elgondolkozva körüljárta a terepet, megpróbálta kiókumlálni a keresett műszer jellegét. A készüléknek látnia kell anélkül, hogy jelen volna, s hozzá visszamenőleges látóképességgel kell rendelkeznie. Elméletileg egyik képesség sem látszik lehetetlennek. Egy nagy képélességű elektronikus fürkészőradar nem túlságosan nagy távolságból elég jó képet tud készíteni, a retrospektív visszajátszás pedig bármilyen felvevőkészüléknél lehetséges. A bűnfürkésző különleges képességének a fókuszolásban kell rejlenie, valamint abban, hogy a gyújtópontról bármiféle előzetes felvétel nélkül visszafelé tud haladni az időben. Spier vállat vont, és visszament a kocsijához. A modern kutatólaboratóriumokban lézerekkel és elektronikus optikával végzett kísérletek mindig bámulatba ejtették, noha fizikában magas fokú képesítést kapott, mert erre a műszaki jellegű titkos projektumoknál feltétlen szüksége volt. Ösztönösen tudta, hogy a bűnfürkésző mechanizmusára vonatkozó elképzelése naiv és pontatlan, de egy alapvető tétel mégsem ment ki a fejéből. Az adatok továbbításához - töprengett - energiára van szükség, s minél nagyobb a továbbított információs adatok száma meg a távolság, annál nagyobb az energiaszükséglet. Mi több: ha az adatokat egy passzív elem letapogatása és a tükörkép megfejtése szolgáltatja, akkor a primer adókészüléknek valóban igen nagy mennyiségű energiát kell sugároznia. Ezeket a gondolatokat forgatva fejében látott neki a nyomozásnak. Ennek során bejutott olyan helyekre is. amelyeknek ajtaját csak titkosrendőri magas beosztása tudta megnyitni különféle elektronikus kutató- és távközlési laboratóriumokba, megfigyelő-és radarállomásokra. Kiindulópontul azoknak a nagyobb szabású bűntényeknek adatait
83
választotta, amelyeknek felderítésében a bűnfürkésző közreműködött, azt kutatta, vajon észleltek-e jelentősebb transzmissziókat a bűntény idején vagy röviddel azelőtt, hogy a bűnfürkésző a rendőrségnél jelentkezett. Próbálkozása nem járt sikerrel. Ha voltak is efféle transzmissziók, azok a rádióspektrumnak olyan részein játszódtak le, amelyeket általában nem tartottak megfigyelés alatt. De a kutatók, akikkel érintkezésbe lépett, mégis azon a nézeten voltak, hogy az ilyen transzmissziókat fel lehetne fedezni, ha előre tudnák, mikor fognak lejátszódni. Spier nem tartozott azok közé, akik bármit is a véletlenre bíznak. Terveit a legnagyobb gondossággal szövögette. A gyenge láncszem Grattan főfelügyelő volt, és Spier személyesen látott neki, hogy terveinek megnyerje. Grattan már korábban utasítást kapott a korlátlan együttműködésre - s hozzá a legmagasabb helyről. Grattan morcos arccal fogadta Spiert, és javaslatai iránt a legcsekélyebb lelkesedést sem mutatta. - Lássam csak, miről is van szó, Spier őrnagy I Ha jól értettem, maga teljes apparátussal be akar indítani egy nyomozást egy olyan gyilkosság ügyében, amelyet a valóságban nem követnek el. - Azt nem mondtam, hogy nem követnek el. Csak azt mondom, hogy előre megrendező» dolgot fog látni. Csinálunk önnek egy olyan ügyet, amelyet az újságok majd az első oldalon hoznak: lesz áldozat, fegyver, amellyel a gyilkosságot elkövették, minden meglesz, hogy a gyilkosság valódinak látsszon. Magának csak az lesz a feladata, hogy ne tudja megoldani. Azt szeretnénk elérni, hogy a bűnfürkésző beleavatkozzon a dologba. És ha ez bekövetkezik, jelzőkészülékeink már figyelni fogják. - De hát én máris megoldottam az ügyet - jegyezte meg mogorván Grattan. - Maga a tettes, s akkor volnék a legboldogabb, ha életfogytiglanra lecsukathatnám. - Azt nem kell magának mondanom, hogy ez az ügy nem fog bíróság elé kerülni. - És honnan fogja előkeríteni az... áldozatot? - Ez az én gondom, maga ezzel ne törődjön. Magától csak azt kívánjuk, hogy a valóságosságnak olyan látszatával ruházza fel az ügyet, amely a bűnfürkészőt cselekvésre bírja. - Azt akarja mondani, hogy maga megölet egy embert, csak azért, hogy tőrbe csaljon valakit? - kérdezte hitetlenkedve Grattan. - Olyanvalakit, aki a közösségnek nagy szolgálatokat tett? - Tudja jól, mekkora jelentőséget tulajdonít a titkosrendőrség a bűnfürkésző megkaparintásának. így vagy úgy meg kell szereznünk. Hogy a hulla honnan származik és hova kerül, ahhoz magának semmi köze. - Nagyon téved. Engem nagyon is érdekel, hogy a hulla honnan származik. Nem volnék jó rendőr, ha nem érdekelne. Ha maga olyan immunitást élvez, amely az erkölcsi törvények és az ország köztörvényei fölé helyezi, akkor azt javaslom, a Mindenhatóhoz forduljon segítségért, ne pedig hozzám. - Ne huzakodjon velem - intette Spier. - Segíteni fog nekem, s nagyon is jól tudja, miért. - Arra céloz, hogy másként jobb, ha lemondok? Legyen nyugodt, a maga szép szeméért nem fogok lemondani az állásomról. Ha fegyelmit kapok, mert nem hallgattam a felülről jövő „baráti" tanácsra, az egészen más dolog. Akkor majd másoknak is lelkiismeret-vizsgálatot kell tartaniuk. - Szóval nem hajlandó együttműködni velem? - A gyilkosság az én szememben gyilkosság. Az ilyen ügyeket, ha tudom, kinyomozom. És ha elpártol tőlem a szerencse, remélem, a bűnfürkésző segítségemre siet. Csak ezt tudom ígérni.
84
- Ez nekem nem elég - válaszolta Spier. - Nekem rugalmasabb munkatársra van szükségem. Azt hiszem, főfelügyelő, át kell szerveznünk a munkakörét. Fogadja meg a tanácsomat, és mondjon le. Másként meggyűlik a baja. - Előbb lássam magát a pokolban! - tört ki Grattan.
COYNE Pietr Lazlo három napja nem borotválkozott, de már sokkal régebben üldözték kifizetetlen kártyaadósság miatt. Ezért aztán, amikor kopogtattak az ajtaján, úgy megriadt, mintha mérges kígyót talált volna az ágyában. Egyszerre éber lett, és egész testében reszketve körülnézett, nem talál-e valami fegyverfélét, vagy nem nyerhetne-e valahol egérutat. De se ezt, se azt nem talált. - Nyiss ajtót, Lazlo! Tudjuk, hogy itt vagy! - Hagyjatok! - válaszolta hisztérikusan nyüszítve Lazlo. - Adjatok időt. Hisz Maxine megígérte. - Maxine már eleget várt, tovább nem vár, Lazlo. Most már a skalpodat akarja. Kinyitod az ajtót, vagy azt akarod, hogy rád törjük? - Az isten szerelmére... megszerzem a pénzt! Ígérem, megszerzem a pénzt! - Honnan? Kívülről olyan erővel vágtak az ajtóra, hogy a zár körül a fa szilánkokra repedt. Lazlo pillantásával vadul körülpásztázta a szobát, nem lát-e valamit, amivel védekezhet. Az egyetlen tárgy, amiben reménykedhetett, egy ósdi, márványtetejű mosdóállvány volt. Szerencséjére a márvány már nem volt a fához rögzítve, s így a nehéz lapot őrjöngő félelmében könnyűszerrel lekapta. Az ajtó mögé húzódott, és a márványlapot a feje fölé emelte. Az ajtó nagy dörrenéssel kivágódott. Lazlo ködösen látta, hogy valaki berepül a szobába, s ekkor minden erejét összeszedve lesújtott rá. A lecsapódó márványtábla egyenesen fején találta a betolakodót, és a koponyáját betörve azonnal megölte. Ahogy földre bukott, a padlón egy revolver bukdácsolt végig. Lazlo lehajolva utánavetette magát, majd visszapattant, mint a kígyó, kezében a revolverrel. Odakint valaki rekedt hangon, figyelmeztetőn felkiáltott. Ahogy Lazlo megfordult, hogy tüzeljen, kívülről két golyó leterítette, épp amikor megnyomta a ravaszt. Lövése célt tévesztett, a golyó a falba fúródott. Odakint, a lakás előtt rövid, izgatott szóváltás hangzott fel, amelyet rémült menekülés zaja követett. - Önvédelem volt - hallatszott lentről, a lépcsőfordulóról -, vagy ő hal meg, vagy én. Minek kellett Maxine-nak egy ilyen mániákusan lövöldöző frátert velünk küldenie? Most aztán áll a balhé... - A kapu egyet dörrent, s a ház megint csöndbe burkolózott. Tseudi itt megállította a felvételt, és tanácskérőn Coyne-ra pillantott. Coyne homlokát ráncolva, értetlenül lapozgatott egy halom újságkivágás közt. - Kíváncsi volnék, mi a csuda ez, Tseudi. Azt tudjuk, hogy Pietr Lazlót lelőtték, de arról az emberről, akinek a fejét beverte, az újságok egy szót sem írtak. Itt a hatóságok valamit elhallgattak. - Tán C-jelzést adtak? - kérdezte Tseudi a sajtócenzúrát érintő rendelkezésekre célozva. - Valószínűleg. Noha fogalmam sincs róla, miféle politikai vagy belbiztonsági vonatkozása lehet ennek az ügynek. Azt hiszem, a hatóságok tudják, ki a másik halott, és valamilyen okból nem akarják belekeverni a dologba. De miért csak a történet felének közlését tiltották meg, miért nem hallgatták el az egészet? Kövesd azt az embert visszafelé,
85
Tseudi, hadd lássuk, honnan jött. Lehet, hogy igazad volt: Grattan figyelmeztetni akart minket. - Helyes - mondta Tseudi. Fürge ujjával visszaforgatta az időérzékelőt, mire rövid szünet után a holttest felpattant a padlóról, s a márványtábla eltávolodott újra ép koponyájától. A férfi kihátrált a szobából. Az ajtó becsukódott, a megrepedt fa összeállt. Tseudi az eidochron lencséjével áthatolt az ajtón, és most a lépcsőfordulónál álló férfiak arcát vette szemügyre. Coyne intett, hogy álljanak meg egy pillanatra. Tseudi rögzítette a képet, közel vitte a férfihoz, akinek haláláról nem adtak hírt. - Mond ez neked valamit? - kérdezte. - Az arca ismerősnek tűnik, de fogalmam sincs róla, hova tegyem. Hazárdjátékokkal biztosan nem volt semmi dolga. Hogy műszaki konferenciákon már belebotlottam, arra esküdni mernék, de azt nem tudom, hogyan keveredhetett ebbe a bandába. Tseudi most minden figyelmét arra a nehéz műveletre összpontosította, hogy a három férfit kövesse a lépcsőn lefelé, mind a három dimenzióban, s közben továbbra is visszapergetett normálsebesség-kongruenciában tartsa őket. Odakint a ház előtt, ahol a három férfi egy kocsiban rükvercbe hajtott, erősen le kellett lassítania a képet, nehogy a nagy forgalomban nyomukat veszítse. Szerencsére most napvilág mellett követhette az autót. Néhány utcasarokkal odább, egy kis kocsma és játékklub közelében a kocsi megállt, s a három férfi behátrált oda. Tseudi a kvazilencsével már épp követni akarta őket, amikor az a bizonyos férfi kijött egyedül, beszállt a kocsiba, és megindult visszafelé az utcán. Nem a lakásáról jött, ahogyan azt Tseudi feltételezte, hanem egy elektronikus kutató-intézet kapuján hátrált be. Tseudi most életében először hallotta Coyne-t káromkodni. - Mit jelent ez? - Csapda, Tseudi. És mi beleestünk. Most kapcsoltam, ki ez a rejtélyes halott. Spier őrnagy, egy tudományos képesítésű titkosrendőr, aki nemzetközi konferenciákon általában a háttérből leselkedik. - De akkor mit keres itt? - Egy gyilkossági ügyet provokál, s közben egy elektronikus sugárzási laboratórium segítségével megpróbálja a mi eidochron-transzmisszióink helyét megállapítani. A költői igazságszolgáltatás iróniája, hogy eközben kinyírták. - Ez hát a C-jelzés magyarázata - jegyezte meg Tseudi. - De mindez egy hónappal ezelőtt történt. Ha sikerült volna megtalálniuk minket, már régen itt volnának. Coyne busa ősz fejével tagadóan intett. - Nem. Annak idején csak az eido-sugártörő lencse reakcióit tudták megállapítani, amely a bűntény színhelyén és mindenütt, ahol ma délelőtt jártunk, jelzést adott. Abban biztosak voltak, hogy a bűnfürkésző nyomozni fog, de a hollétünket idáig nem tudták megállapítani. A veszély számunkra abból a letapogató transzmisszióból származik, amellyel most dolgozunk. Mióta sugárzunk? - Mindent egybevéve kilencvenhat perce. - Ez több mint elegendő arra, hogy megállapíthassák hollétünket. Attól tartok, Tseudi, a bűnfürkésző ezzel befejezte tevékenységét. A játszmának vége. Coyne arca teljesen közömbös volt, ahogy Tseudi válla felett átnyúlva megnyomta a ROBBANTÓ jelzésű gombot. Ha érzett is valami keserűséget, elfojtotta az érett megfontolás. - Sajnos nincs mit tennünk. Húsz percünk van, Tseudi, hogy odábbállhassunk. Odakint nem hiszem, hogy bármi is megrongálódnék, itt bent azonban aligha fog kő kövön maradni. Tseudi nekifogott, hogy kikapcsolja a vezérlőszerkezetet, de Coyne gyengéden megállította.
86
- Hagyd. Most már mindegy. Beült a kormányszékbe, és a vezérlőszerkezetet úgy állította be, hogy saját helyiségüket mutassa - mindössze egy órával később. Tseudi felkapta kézitáskáját, karjára dobta kabátját, és a többi műszerésszel együtt indulni készült. De amikor meglátta, hogy Coyne még mindig a vezérlőszerkezetnél ül, visszajött. - Te nem jössz, Michael? - Rövidesen én is megyek - válaszolta Coyne. - Csak előbb meggyőződöm róla, hogy a robbantás után semmi sem marad, amiből az eidochront rekonstruálni lehetne. Rettenetes játékszer volt ez, amivel te meg én játszadoztunk. Nem szabad felelőtlen emberek kezébe kerülnie. Te csak menj, Tseudi, s köszönöm szépen a segítségedet! Amikor Coyne végre egyedül maradt, gondosan megvizsgálta a gépterem robbantás utáni megszenesedett, szétszóródott roncsait. Elégedetten bólogatott, midőn látta, hogy sikerült úgy, ahogy eltervezte: minden elpusztult. Zseniális találmányának két eleme: az eidosugártörő lencse projektor és az időfürkésző rács darabokra tört, szó sem lehetett arról, hogy összeállítsák, vagy hogy működését kielemezzék. Csakis azt tudják majd megállapítani, hogy a készülék valaha létezett, az eidochron roncsai ennél többet nem árulnak el senkinek, aki esetleg újból fel akarná építeni. Még a mikrofilmes rajzok és iratok is elporladtak az iratszekrénybe beépített aluminotermikus gyutacsok hatására, maga a szekrény pedig felismerhetetlen fém salaktömbbé olvadt össze. Csak egyetlen lehetőség maradt még - egyetlen tényező, amely továbbra is magába foglalta az eidochron rekonstruálásához szükséges összes információt, a készülék alapelveitől kezdve. Coyne hosszú ideig nem találta meg, amit keresett. Aztán, amikor végre ráakadt, megkönnyebbülten felsóhajtott - holtteste ott feküdt a kormányfülke romjai közt. Coyne hátradűlt székében, és csendben várta, hogy a körülötte levő berendezések semmivé váljanak. Némi vigaszt talált abban, hogy arcán még halálában is halvány mosoly játszadozott. VÁMOSI PÁL FORDÍTÁSA
87
FRANK HERBERT
Szerencsés menekülés - Szökésbiztos börtönt nem lehet építeni - hajtogatta magában. Roger Deirutnak hívták, százötven centiméter magas volt, negyvenkét kiló. Fekete haja, keskeny arca, hosszú orra és széles ajka volt. Mélyen ülő szeme inkább tükrözte, mint összegyűjtötte a látottakat. Deirut jól ismerte börtönét, a D-szolgálatot. Úgy élt a szolgálat béklyójában, mint az olyan ember, aki az otthoni támogatást élvezve szendereg függőágyában, valamely trópusi fürdőhely pálmafáinak árnyékában azt hajtogatva, hogy fordul a szerencsekerék, és egy napon el kell hagynia kiváltságos helyét. Nem áltatta magát azzal, hogy a szolgálati űrhajó függőágy, vagy hogy az űr trópusi üdülőhely. Megvolt azonban a gondtalan állása, és az űrhajók mindegyike kényelmes kuckó volt, egy utas számára tökéletesen berendezve.
89
Deirut csak sokára értette meg, hogy a börtön rácsait minden pilóta a tudatában hordja. Amint a Capella támaszpont mögötti űrt megcélozva elindult, úgy érezte, hogy ezeket a rácsokat nemcsak behelyezték, hanem szinte be is építették, sőt odahegesztették a lelke mélyére. Először a pszichologizátor és a hipnotikus alvásgyorsító készülékek kezelőiben kereste a hibát, amiért nem programozták be újra a készüléket minden kutatóút után. Elhitette magával, hogy a pszichologizátor-készülék tesz valamit a tehetetlen pilótákkal, s kiváltja azt a kényszerhatást, amit ők „lökésnek" neveztek. Néhány fiatal pilóta egy ideig sikeresen elkerülte a „lökést" - talán edzettebb volt a lelkűk -, de a pszichologizátor előbb-utóbb őket is elkapta. A „lökés" közönséges kényszerítés volt, amely meghatározta, hogy a D-űrpilóta mennyi időt tölthet kint az űrben, mielőtt megfordul és hazarepül. - Ezúttal lerázom magamról ezt a nyűgöt - mondta magában Deirut. Tudta, hogy hangosan beszél, de előzőleg kikapcsolta komputerjének érzékelőit, így szórakozott mormogása a semmibe szállt. Műszerei pontosan megállapították, hogy a Grand Nuage gázfelhő derengett előtte, mint egy csillagokra borított, szakadozott rongydarab. Vészesen közel kellett alámerülnie a felhő alsó, sűrűbb rétegeihez, de ez is része volt a kockázatnak, amit vállalt. Pilótatársa és egykori barátja, Bingaling Benar félcédulásnak nevezte, amikor Deirut közölte vele, hogy meg akar birkózni a felhővel. - Próbáltad ezt már valaha? - kérdezte Bingaling. - Egyszer már akartam, de aztán másképp határoztam - mondta Deirut. - Nagyon le kell lassítanod, úgyszólván bele kell vánszorognod - mondta Bingaling. - Öregem, én ott egyszer nyolcvanegy napig kibírtam, de aztán jött a „lökés” a maga teljes valóságában, és képtelen voltam tovább folytatni, hazajöttem. Egyébként semmi más, csak felhő az egész úton át. Az űrhajó műszerei szerint Bingaling végtelen felhője egyre nagyobb lett. De a felhő az űrnek olyan részét zárhatja magába, mely napok ezreit rejti. Nyolcvanegy nap! - gondolta Deirut. - Legfeljebb kilencven nap, amit az ember ott kibír - folytatta Bingaling. - Én mondom neked, abban a felhőben még rosszabb. Gyakorlatilag ahogy beérsz, abban a pillanatban megkapod a „lökést". Deirut lecsökkentette a sebességet, és űrhajója orrával lassan behatolt az első ritkásabb rétegbe. Tudta, hogy nem ismeretlen a felhő összetétele. Hidrogén, de olyan sűrűségben, hogy öngyilkosság benne a gyorsabb repülés. - Az elmélet szerint - mondta Bingaling - a felhő egy születendő csillag. Egy szép napon robban, és csillagtömeggé sűrűsödik. Deirut ránézett a műszereire. Úgy érezte, mintha az űrhajó a saját idegpályáinak a meghosszabbítása lenne. Hajója az űrnaszád-osztályba tartozott, kétszázötven méter hosszú volt. Emiatt Deirut és társai csak trágár néven emlegették. Az űrhajótest az orrtól a hajtóművekig olyan műszerekkel volt telezsúfolva, amelyek meg tudták állapítani, hogy egy bolygó alkalmas lehet-e az emberi élet befogadására. A Deirut kabinja mögötti rekeszben voltak mélyhűtött állapotban a kísérleti alanyok: két pár rhesusmajom és tíz pár fehér egér. A D-űrpilóták határozottan állították, hogy több bolygót népesítettek be rhesusmajmokkal és fehér egerekkel, mint emberi lényekkel. Deirut átkapcsolt a hátsó hajtóművekre. Már egy órája a felhőben repült, és az ismerős csillagok kezdtek köddé foszlani mögötte. A zavartság első jeleit érezte, még nem a „lökést", csak nyugtalanságot. Megérintette a vállán levő, kérdőjel formájú jelvényt. A rézhuzalokon kitapintotta a zöld korróziós réteget. Meg kellene tisztítanom - gondolta. De tudta, hogy úgysem teszi meg.
90
Körülnézett a pilótakabinban: felbontatlan ételdobozok, kávé- és zsírfoltok a számítógép előlapján, piszkos munkaruhák a szerelőpad alá gyömöszölve. Lehangoló kép tárult elébe. Deirut tudta, hogyan vélekednek róla és pilótatársairól a szolgálat legelső emberei. „A vagányokból lesznek a legjobb felderítők." Ez alapigazság volt, de a vagányoknak is megvolt a maguk hibája. Semmibe vették a szabályzatot, fintorogtak a kötelező formaságokon, nem tartották be a menetrendeket, kinevették a felderítési útiterveket... és rendetlenül tartották űrhajóikat. És ha eltűntek - ami gyakran előfordult a Szolgálat sohasem lehetett biztos abban, hogy mi történt velük, s hogy hol lehetnek. Csak az volt biztos, hogy az illető nem tudott visszatérni, amikor jött az az átkozott „lökés”. Deirut a fejét ingatta. Úgy látszott, hogy minden gondolatával a „lökéshez" lyukad ki. Eddig még megúszta - próbálta nyugtatni magát. Túl korán. Már benne motoszkált a gondolat, és egyre csak erősödött. Ez a felhő lehetett az oka mindennek. Az ismerős csillagokat már eltakarta a nagy űr köpönyege. Ingerülten kapcsolta ki a képernyőt. Állandóan el kell foglalnom magam - gondolta. Egy ideig azon töprengett, hogyan költsön egy újabb strófát a végtelen D-űrhajós balladához. Szerelmem a Lyrán hagytam, jóbarátaim között... De minduntalan eszébe ötlött, hogy ezt a strófát talán soha senki nem fogja meghallani, ha tervei sikerülnek. Azon merengett, hogy hány hasonló verssort írhattak már, melyeket nem ismert meg más. Teltek a napok, örökké tartó, lassú egyhangúságban. Nyolcvanegy nap - emlékeztette magát időnként Bingaling a nyolcvanegyedik napon fordult vissza.
A hetvenkilencedik napon már megértette, hogy miért tért vissza. Kétségtelen volt, hogy a „lökés" első kellemetlen jeleit érzi. Tudatában logikus okok után kutatott. Megtettél mindent a legjobb tudásod szerint. Nincs miért szégyenkezni, ha most visszafordulsz. Bingalingnek teljesen igaza volt - semmi más, csak ez az átkozott felhő az egész úton. Nincsenek benne csillagok, nincsenek bolygók. De pontosan tudta, hogy miben mesterkedik a pszichologizátor - és ez segített. Várta, hogy izzó pontok jelenjenek meg a képernyőn. Ez a cél is segített. Egyelőre haladt még előre. Eltelt a nyolcvanegyedik nap. A nyolcvankettedik. A nyolcvanhatodik napon már három fénylő pontot látott maga előtt - olyanok voltak, mint a köd mögül derengő lámpafények, csak éppen a köd fekete és teljesen üres volt. Most már tudatos erőfeszítésébe került, hogy még csak véletlenül se érintse meg annak az automatának a gombját, amely a hazafelé vezető pályára irányítja az űrhajót, száz-nyolcvan fokos fordulattal. Három fénypont a nagy ürességben. Kilencvennégy nap - két nappal több, mint amennyit eddig töltött az űrben a „lökésnek" ellenállva - és űrhajója szabadon úszik kint a felhőből a nyitott űr felé, amit harminc fokkal előtte a három csillag jelöl ki: egy távoli kék-fehér óriás, egy közelebbi narancs-sárga törpe és a középpontban egy gyönyörű aranysárga nap, 0,5-es nagyságrendű. Deirut lázasan kapcsolta be a tömegeltérést vizsgáló érzékelőket, hogy tanulmányozza az aranysárga nap körüli teret. A „lökés" ereje most már kényszerítőén sürgette a visszafordulásra. De éppen ez adta a végső erőt is az előrehaladáshoz. Mert ha ez a meghátrálásra késztető pszichologizátor-hatás akkor jelentkezik, amikor éppen felfedezett három új napot - csak egy válasz lehetséges a „miért" kérdésre. A Szolgálat egy ilyen vagánytól nem kívánta, hogy begubózzon a saját világába. A „lökés" mindenesetre biztosíték volt arra, hogy a pilótát idejében figyelmeztesse a hazatérésre. Deirut kényszerítette magát, hogy csak a műszereit figyelje. Ebben a pillanatban az arany csillagról kiderült, hogy csak egyszerű bolygó, egy saját holddal. Deirut betáplálta az első megközelítő programot, majd figyelte a gépből kifutó adatszalagot: bolygótömeg 998 421 földi egység... forgás... plusz negyven óra... átlagos orbitális távolság 243 millió kilométer... perturbáció kilenc fok... pályamódosítás plusz harmincnyolc. Deirutnak tátva maradt a szája a meglepetéstől. Plusz harmincnyolc! Ilyen módosítási arány csak azt jelenthette, hogy az anyabolygónak van még egy társa, méghozzá jó nagy. Deirut a bolygó körüli űrt tanulmányozta. Semmi. Aztán meglátta. Először arra gondolt, hogy egy másik űrhajó lángcsóváját szúrta ki - egy idegenét. Nyelt egyet. A „lökés" mérséklődött, és ő gyorsan áttekintette az idegen űrhajóval való kapcsolatfelvétel lehetőségeit, ahogy ezt a Földön kidolgozták, de a gyakorlatban még sohasem próbálták ki. A képernyőn száguldó lángcsóva addig nőtt, amíg feloldódott az arany bolygó körül keringő másik égitest izzó gáztömegében. Deirut ismét a műszereire meredt. - Te jóságos ég, hogy rohan ez a test! Több mint negyven kilométer másodpercenként. A feldolgozóegység kidobta az újabb szalagot: tömeg 321,64... forgási idő 9 óra... legnagyobb orbitális távolság 58 millió kilométer... pályamódosítás nulla (elégtelen adatok alapján). Deirut most a monitorjára figyelt, látta amint a „társbolygó" elsöpör a bolygó előtt, eltűnik mögötte, majd előjön a másik oldalon. A kép furcsán ismerősnek rémlett, de tudta,
92
hogy azelőtt még sohasem láthatta. Azon gondolkodott, ne hozza-e működésbe a számítógép rögzítőrendszerét, a gégemikrofonon keresztül beszélhetne is hozzá, de a gép rideg logikája csak felbosszantaná. A csillagászati adatok a komputer memóriaegységébe kerültek, hadd csodálkozzanak és hitetlenkedjenek otthon a szakértők. Deirut ismét a bolygóra irányította az érzékelő sugárnyalábokat. A visszaverődő sugarak kimutatták, hogy van légköre, kb. 125 km vastag. A sugárzási index szerint egy óriási trópusi öv is létezik, majdnem hatvanfokos nagyságrendben. Deirut azon vette észre magát, hogy félelmében ismét a hazavezérlő automata gombját babrálja. Reszketve húzta vissza a kezét. Tudta, hogyha egyszer megfordítja az űrhajót, többé nem lesz ereje ide visszatérni. A „lökés'' már elviselhetetlen erővel jelentkezett. Deirut megpróbálta figyelmét a leszállásra összpontosítani, a komputertől a legrövidebb leszállópálya adatait kérte. A gép „saját érdekében" kissé ellenkezett, de ő hajthatatlan maradt. Amikor elkészült a leszállási adatokat tartalmazó lyukszalag, Deirut behelyezte a központi leszállóegységbe, majd bekapcsolva az automatikus vezérlést, beszíjazta magát, és verejtékezve hátradőlt székében. Az űrhajó bukdácsolva hatolt be a bolygó légkörébe. A törzs fedőlemezei és az űrhajó hűtőrendszere felől vészes zajok szűrődtek hozzá. A monitor képernyője hol elsötétült, hol újra kivilágosodott gyors egymásutánban. Az automata kezdte kiírni a légköri adatokat: oxigén 23,9%, nitrogén 74,8%, argon 0,8%, széndioxid 0,04%... mire a nyomelemekhez ért, Deirut elképedt a csodálkozástól, hogy milyen nagy a hasonlóság a Föld légkörével. A színképelemző adatai szerint a légkör átlátszósága átlagosan 3000-től 6x104 angströmig terjed. Ez már teljes bizonyosságot jelentett, úgyhogy nem is figyelte tovább a műszereket, amikor azok a bolygó hidromágneses adatait számították ki, valamint az itteni vízpára lecsapódását. Csupán egy tényező volt fontos a számára: tud-e lélegezni a bolygón készülék nélkül. A boldog felfedezés öröme helyett azonban - ahogy ez esetleg harminc-negyven nappal ezelőtt történhetett volna - a „lökés" újabb rohama töltötte el. Rendkívüli önuralommal küzdötte le félelmét. A vezérlőpult képernyőjén egy sziget bukkant fel. Az űrhajó elsöpört felette. Deirut tágra nyílt szemmel nézte az öböl partján álló magas alabástrom épületek sorát. A vízen ringó apró fehér pontokból vitorlás hajók tűntek elő, ahogy közeledett. Milyen otthonosan ismerősnek hatott minden. Elhaladt egy fennsík felett, amelyen alacsony hegyvonulatok, több épület, utak és elkerített földdarabok sorakoztak. Később széles préri fölé ért, ahol állatcsordák legelésztek. Deirut ökölbe szorította a kezét, háta libabőrös lett. Beindultak az űrhajó leszálló hajtóművei. Amikor az űrhajó orra függőleges irányba mutatott, a pilótaülés megfordult, hogy alkalmazkodjék az új helyzethez. Az űrhajó hatalmas dübörgéssel leereszkedett, s fokozatosan leálltak a hajtóművek. A kamerák előtt kék füst és hamufelhő szállt fel az űrhajó alatt felkavart kráterből, narancssárga lángnyelvek csaptak fel jobb kéz felől egy száraz takarmánykazalból, de a rakéta orrában levő automata tűzoltókészülék bórsavas sugara azonnal elfojtotta a lángokat. Deirut állatokat látott menekülni a füstfelhőn keresztül, a tűz mögött. A képerősítőn négylábú, prémes fajtának látszottak, kis, lapos fejjel. Szökdécselve rohantak, mint pattogó gumilabdák. Félelem szorította össze Deirut torkát. Túlságosan földinek tetszett az egész. Fogai vacogtak a „lökés" kényszerétől. A műszerek jelezték, hogy csillapított amplitúdójú és frekvenciájú rádiójeleket fogtak
93
URH és középhullámú sávon. A kísérleti mérőóra áramkörei működésbe jöttek. A rádiókészültséget jelző komputer vibrálni kezdett. Hirtelen megszólalt a vészcsengő, jelezvén: valami közeledik! A képernyőn feltűnt egy jármű, mely az észak felé eső domboldalon gördült valamilyen hatalmas pneumatikus tömlőkön, pontosan az űrhajó felé haladt, s halvány fehér füstöt eregetett hátsó kipufogójából - egy gőzgép ütemében. A külső mikrofonok közvetítették az erősödő dohogást, és a komputer közölte, hogy valószínűleg egy kétütemű gőzgép lehet, öt pár szemben álló dugattyúval. A jármű elején egy ötoldalú, sötétbarna kabin látszott, sötét ibolyakék ablakokkal. Deirut, míg az ismeretlen jármű megjelenésén csodálkozott, nem figyelt a belső kényszer vad mardosására. A kocsi a leszállási krátertől körülbelül ötvenméternyire megállt, és kinyúlt belőle egy ágyúcső, mely nagy füstfelhőket lövellt ki. A külső mikrofonok erős robbanást jeleztek, és az űrhajó megremegett háromlábú állványán. Deirut az automatikus védelmi rendszer vezérlőpultjához ugrott, és kezét az egyik kioldókapcsolóra tette. A jármű közben tovább gördült kelet felé, egy ugráló állatcsorda irányába. Deirut megnyomta a „Figyelmeztető" gombot. Hatalmas földoszlop emelkedett a levegőbe a jármű előtt, és megállásra kényszerítette a kráter szélén. Jobb és bal oldalán is felszökött a föld mellette. Deirut készültségi állapotra kapcsolta a védelmi rendszert, és hozzáfogott a kár felbecsléséhez. Az idegenek részéről történő bármilyen újabb fenyegetésre az űrhajó félelmetes arzenálja hírmondónak valót sem hagyna belőlük. Bár ezt a lépést a lehetőség szerint el kellett kerülni, ezért fél szemmel továbbra is a titokzatos jármű mozgását figyelte monitorján. A jármű mozdulatlanul állt azon a parányi helyen, amit az űrhajó riasztólövéseinek kráterei meghagytak neki. Alig tíz másodperccel később a komputer kidobott egy szalagot, amelyen közölte, hogy az űrhajó orr-része megrongálódott, és az ottani érzékelők tönkrementek. Deirut tehát addig a bolygóhoz volt kötve, amíg ki tudja javítani a hibákat. Különös módon mindez csökkentette a „lökés" okozta szorongást. Igaz, hogy még benne motoszkált, de kényszerítő hatása talán alábbhagyott. Deirut figyelme ismét az idegen járműre irányult. A rombolás adott tény volt, és pillanatnyilag nem tudott segíteni rajta. Az űrhajó leszállhatott volna úgy is, hogy mindent elpusztít maga körül, de nem volt könnyű azt eldönteni, hogy adott esetben mi lett volna a legjobb megoldás. Az aranyszabály szerint hagyni kell a másik felet kezdeményezni, ha a fejlettségi szintje jóval primitívebbnek látszik. Különben már eleve elpusztítandó ellenségnek tekintendő az érkező. Ki gondolta volna, hogy van ágyújuk, és figyelmeztetés nélkül tüzet nyitnak a jövevényre? - kérdezte magában Deirut. A válasz önvádlóan fogalmazódott meg agyában: Elég nagy ostobaság volt tőlem, hogy nem számoltam ezzel. A puskapor és a gőzhajtás majdnem mindig velejárói egymásnak. Igen, túlságosan kiborított a „lökés" - gondolta. - De hát miért lőttek figyelmeztetés nélkül? A jármű vezetőfülkéjéből ismét kinyúlt az ágyúcső vége, és a kabin elfordult, hogy az űrhajót vehesse célba. Deirut egy figyelmeztető lövést küldött a kocsi melletti gödörbe, nagy porfelhőt kavarva. A fordulat abbamaradt. - Ez az, fiúk! - mondta Deirut. - Megy ez, mint a karikacsapás. Legyünk inkább barátok! Lejjebb csavart egy kék gombot a műszerfalon. Ezzel lehalkította külső mikrofonjait, mivel a szirénák szörnyű üvöltést bömböltek az idegenek kocsija felé. Ez olyan speciális hangötvözet volt, amely meg tudott félemlíteni bármilyen élőlényt, aki hallotta. A
94
hanghullámoknak meglepő hatása volt. Kivágódott a jármű fülkéjének az ajtaja, kiugrott öt élőlény, és megállt a kocsi tetején. Deirut rákapcsolta a mellette levő mikrofont a számítógépre, és monitorján közeire hozta az öt idegent. Elkezdte beolvasni a látottakat a számítógépbe. Az emberi vélemény mindig segíti a komputer működését. - Emberszerű lények - mondta Deirut -, felegyenesedett, csőszerű testük van, körülbelül másfél méter magasak, a két lábuk valami csizmafélében végződik. Zsákszerű öltözékük derékrészén övét viselnek. Az övre függesztve mindegyikük öt kis táskát hord. Az ötös számnak itt jelentősége lehet. A bőrük színe halvány ibolyaszínű. Két karjuk van, a tagolás hasonlít az emberéhez, de az alkar sokkal hosszabb. Széles kezük hatujjú, úgy látszik, hogy a kezük mindkét oldalán van hüvelykujj. A fej szögletes, a homlok magas, mintha sötét ibolyakék kis sapkával lenne befedve. A szemek sárgák, kocsányokon ülnek a fej elülső sarkaiban. Ettől a fej nagyon nehézkes. Valószínű, hogy a szemeket a kocsány-szerű csápon elfordítva hátrafelé is tudják mozgatni, vagyis a fej elfordítása nélkül hátranézhetnek. A lények kezdtek lemászni a járművükről. Deirut tovább folytatta a leírást: - Nagy szájnyílás a szemek alatt, középen. Mintha egy állszerű képződmény is lenne alul. A száj ovális, ajak nélküli, fogak nem láthatók... pontosabban valami sötét vonal van belül, talán ez a fogsor itteni megfelelője. Több apró nyílás a csápszerű szemek alatt, valószínűleg a légzőnyílás. Az egyik épp elfordította a fejét. Egy vékony bemetszést látok a fej oldalának közepén. Rendeltetése ismeretlen. Nem hiszem, hogy fül lenne... Az öt bolygólakó az űrhajó felé tartott. Deirut rájuk irányította a kamerát, hogy szemmel tarthassa őket, közben tovább diktálta: - Nyilat és íjat hordanak. Ez ellentmondás az ágyúhoz képest. Mindegyikük hátán tegez... öt nyílvesszővel. Megint az ötös szám. A bal vállukon zsinóron íj lóg. Rövid lándzsa van még náluk, a háton átvetett hevederbe fűzve, a hegye alatt ibolyakék zászlócskával. A zászlón valamilyen narancssárga figura, olyan, mint egy felfordított U betű. Hasonló jelzés látható a zubbonyuk elején, ami szintén ibolyakék. Ibolyakék és az ötös szám. Mi a véleményed? Deirut várta a komputer válaszát a nyakába erősített hangszórón át. Működésbe jöttek a relék, áramkörök, s a kódfejtő válaszát szinte a csontjain át érzékelte: - Talán vallási szekta az ibolyaszínnel és az ötös számmal. Különleges figyelem ajánlatos vallási kérdésekben. Kiszálláskor védőruha és kézifegyver viselése kötelező. Ez a baj a komputerrel - gondolta Deirut -, túlságosan logikus. Az öt idegen megállt a felperzselt leszállókörön kívül. Karjukat az űrhajó felé emelték, és kiáltozni kezdtek: - Toogayala, toogayala, toogayala ! - A hang az ovális „szájnyílásból" jött. Mindjárt toogayalázunk, csak egy pillanat - mormogta Deirut. Elővett egy Borgen típusú géppisztolyt, felvette védőruháját, majd az űrhajó két ágyúját a gőzkocsira irányította, és rákapcsolta arra az automatára, amely - ha a szíve megállna - tizenöt másodperc után azonnal működésbe hozza őket. Az űrhajó alsó kijáratát rákapcsolta arra a megsemmisítő automatára, amely robbant bármilyen illetéktelen behatolásra. A zsebeibe különböző tárgyakat gyömöszölt: egy tolmácsberendezést, amelyet a központi számítógépen át a saját gégemikrofonjára is rákapcsolt, egy mintagyűjtő-elemző készüléket, egy fél tucat minigránátot, erősítő tablettákat, élelmiszer-analizátort, egy hajítótőrt tokban és egy mikrofelvevőt, amit szintén rákapcsolt a számítógépre, meg egy gumipuskát. Kissé keserű szájízzel még egy mentőkészüléket is felerősített a szívéhez, a védőruha alá. Még egy utolsó pillantást vetett a vezérlőpultra, majd az összekötő folyosón keresztül az alsó kijárathoz ment. Kinyitotta és kilépett. Az öt bennszülött a földre vetette magát, a karjukat felé nyújtották.
95
Deirut egy pillanat alatt szemügyre vette őket és a környéket. Friss levegő csapta meg, még a védőruha légszűrőjén át is. Reggel volt, a nap laposan küldte sugarait az alacsony dombokra és a ritkás bozótra. A prérin imbolygó űrhajó nagy, lándzsa alakú árnyékán kívül eső bokrok körvonalai élesen bontakoztak ki. Deirut felnézett az űrhajójára. Piros-fehér csíkos toronynak rémlett, ahogy ott magasodott mellette. Az orr helyén hatalmas lyuk tátongott. Az 1107-es szám, amely foszforeszkáló zöld festékkel volt felfestve, még éppen hogy kimaradt a megsérült zónából. Deirut ismét a bolygólakókra irányította figyelmét. Az idegenek továbbra is a füvön lapultak, és antennaszemeikkel Deirutot pásztázták. - Reméljük, barátaim, fejlett fémiparotok van - mondta Deirut -, különben nagyon elégedetlen látogató leszek. Hangjának hallatára mind az öt lény éktelen üvöltésben tört ki: - Toogayala ung-ung! - Ung-ung? - kérdezte Deirut. - Azt hittem, hogy állandóan csak toogayalázni fogunk. Elővette a fordítókészüléket, a mellére erősítette, az idegenekre irányította a mikrofonját, és feléjük lépett az űrhajó árnyékából. Jelzésként felemelte a jobb kezét, felfelé fordított üres tenyérrel, a béke általános emberi kifejezéseként, miközben bal kezével továbbra is géppisztolyát markolta. - Toogayala I - üvöltöttek megint. A fordítókészülék néma maradt. A toogayala és az ung-ung kevésnek bizonyult a nyelvük megfejtéséhez. Deirut egy lépéssel közelebb ment. Az öt őslakó feltérdelt, majd összegörnyedve felállt, és olyan testhelyzetet vett fel, mintha repülni akarna. Öt pár csápon ülő sárga szem meredt Deirutra. Olyan különös érzése támadt, mintha már látta volna valahol ezt az öt különös lényt. Úgy néztek ki, mint holmi hatalmas szöcskék, amiket emberszabású majmokkal kereszteztek. Azokhoz a rovarszemű szörnyekhez hasonlítottak, amelyekről Deirut fiatalkorában olvasott tudományos-fantasztikus művekben. Most világos bizonyítékát láthatta annak, hogy amit az emberi fantázia elképzel, az a természetben valóság. Deirut még egy lépéssel közelebb ment, és így szólt: - No jó, hát akkor beszélgessünk egy kicsit, barátaim. Mondjatok valamit. Próbáljatok talán egy értelmesebb nyelvet. Az idegenek hátráltak két lépést. Lábuk száraz zizegő hangot adott a fűben. Deirut nyelt egyet. A hallgatásuk kissé idegesítő volt. Hirtelen valahonnét zizzenő hang hallatszott. Úgy rémlett, az egyik bolygólakótól származik, aki Deiruttól jobbra állt. A lény a zubbonyát markolászta, és ezt hadarta: - S'Chareecha! S'Chareecha! Az idegen egy kis tárgyat vett elő zsebéből, a többiek köréje gyűltek. Deirut készenlétbe emelte a géppisztolyát. A lények észre sem vették, csak arra a kis tárgyra figyeltek, amit egyikük tartott a kezében. Mi folyik itt? - töprengett Deirut. Kellemetlen, szorongó érzése támadt. Ez nem úgy ment, mint ahogy a könyvek szerint kéne. A titokzatos ismeretlenek hirtelen sarkon fordultak, és anélkül, hogy hátranéztek volna, visszasiettek kocsijukhoz, és bemásztak a fülkébe. Milyen hibát követtem el? - tűnődött Deirut. Teljes csend ült a tájra. Az űrpilóta-kiképzés alatt Deirut híres volt leleményességéről. Egy pillanatra végiggondolta legjobb megoldásait és elméleteit, majd számot vetett helyzetével: itt áll az űrhajó lábánál, kitéve magát bárminek, amíg az öt kiszámíthatatlan idegen a járművében maradt. Visszament a hajóba, a bejáratot elzárta, és egy alapos eszmecserére rákapcsolta mikrofonját a komputer központi egységére.
96
- A zümmögő szerkezet valószínű egy óra volt - mondta a komputer. - Amelyiknél a készülék volt, körülbelül két milliméterrel magasabb, mint legmagasabb társa. Úgy látszik, hogy ő a csoport vezetője. - Akármilyen vezető is, de miért ordítják egyre csak a toogayalát? A komputer hosszas asszociációk után csak egy típusválaszt tudott adni a költői kérdésre, jobban mondva egy olyan kérdésre, amelyre nyilvánvalóan nem lehetett válaszolni: - Tut-tut-tut - szólt tehetetlenül a komputer. - Ez úgy hangzik, mint a jó öreg Martha néném dohogása - mondta Deirut. - De ezek itt toogayalát üvöltöznek. Ez valami roppant fontosat jelenthet. - Amikor észrevették a kezedet, akkor emelték az eddig észlelt legnagyobb decibelértékre a hangjukat - mondta a komputer. - De miért? - Valószínűleg azért, mert öt ujjad van. - Öt - mondogatta Deirut öt... öt... öt... - Csak öt égitestet számolhatunk itt össze - folytatta a komputer. - Észrevehetted, hogy egyébként teljesen üres az égbolt. A szupergyors bolygótárs éppen most halad el felettünk. - Öt - mondta Deirut. - Ez a bolygó, plusz három izzó gáz- és plazmatest, valamint a bolygó holdja... - tette hozzá a komputer. Deirut a kezére nézett, és az ujjait hajlítgatta. - Ezek azt hiszik, hogy te valami istenség vagy. Nekik hat ujjuk van, neked csak öt mondta a komputer. - Üres űrszelvény, kivéve a három napot - szólt Deirut. - Ne feledkezz meg erről a bolygóról és a holdjáról. Deirut azon gondolkozott, hogy milyen is lehet az élet egy ilyen bolygón, nincs más csillagzat az égen... minden az áthatolhatatlan hidrogénfelhő mögé rejtőzik. Nyilván a „lökés" újabb hullámának hatásaként, elkezdett remegni. - Mi szükséges az űrhajó orrának a kijavításához? - kérdezte Deirut. Megpróbálta legyőzni remegését. - Egy jól felszerelt gépműhely, valamint legalább az ötödik képzettségi kategóriájú elektronikus szakemberek munkája. A javításhoz szükséges adatok rendelkezésre állnak a memóriaegységemben. - Mit csinálnak ezek a kocsijukban? Miért nem beszélnek? - kérdezte szinte követelve a választ Deirut. - Tut-tut - szólt a komputer. Harmincnyolc perccel később a lények kikecmeregtek gőzkocsijukból, és állásokat foglaltak el az elszenesedett talajon. Deirut, miután megismételte elővigyázatossági intézkedéseit, újból kiszállt. Lassan, óvatosan mozgott, tüzelésre kész fegyverrel a bal kezében. Az idegenek ezúttal meghátrálás nélkül bevárták. Sokkal nyugodtabbnak látszottak, halkan társalogtak egymással, de antennaszerű képződményeikkel továbbra is szemmel tartották Deirutot. Szavaik teljesen érthetetlenek maradtak Deirut számára, de a tolmácskészülék közvetítette őket a komputerbe, és tudta, hogy már csak percek kérdése a fordítás. Deirut körülbelül nyolclépésnyire megállt a csoportjuktól, és így szólt: - Örülök, hogy ismét látlak benneteket. Talán elszundítottatok a kocsiban? - szólt feléjük. - Mi folyik itt? - biccentett a legmagasabb. Deirut szóhoz sem tudott jutni. A bal oldalon álló alak folytatta:
97
- Remélem, fejlett fémiparotok van, barátaim, különben nagyon elégedetlen látogató leszek. Ismét a legmagasabb vette át a szót: - Örülök, hogy ismét látlak benneteket. Talán elszundítottatok a kocsiban? - Ezek utánoznak engem - sziszegte Deirut. - Pontosan - helyeselt a komputer. Deirut elnevette magát. - Ti vagyok a legszörnyűbb ábrázatú haszontalan állatok, akiket valaha is láttam, Nem tudom, az anyátok hogyan bírt rátok nézni. A legmagasabb bolygólakó azonnal elismételte hiba nélkül. - Az anyjukra való hivatkozásnak most nincs értelme - szólt közbe a komputer. - Az itteni szaporodási módok még nem ismeretesek. Úgy látszik, hogy ezek félig állatok, félig növények. - Fogd be már a szád! - mondta Deirut. - Fogd be már a szád! - ismételte a bal oldalon álló alak. - Javaslom, hogy részünkről hallgassunk - mondta a komputer. - Felveszik a hangodat, hogy megfejtsék a nyelvünket. Jobb, hogyha mi fejtjük meg az övékét, anélkül hogy felfednénk magunkat. Deirut bölcsnek találta az indítványt, és csak a belső mikrofonon keresztül válaszolt: - Teljesen igazad van. Összeszorította az ajkát, és a lényekre nézett. Ismét hallgatásba burkolóztak. Hirtelen megszólalt a legmagasabb: - Augroop somilican. - Toogayala - toldotta meg a balján álló társa. - Tőszámnév - mondta a komputer -, talán az ötös számot jelenti. Emeld fel az öt ujjadat, és mond nekik ugyanezt! Deirut engedelmeskedett. - Toogayala, toogayala - helyeseltek a lények. Egyik kivált közülük, visszament a gőzkocsihoz, és egy körülbelül fél méter magas, fekete fémszobrocskát hozott ki, és Deirut felé nyújtotta. Deirut óvatosan előrelépett, és elvette a tárgyat. Nehéznek és hidegnek találta. A bolygó élőlényeinek gyönyörűen stilizált mása volt, az antennaszemek fordított U alakban lógtak, a szájnyílás nyitva volt. Deirut elővette az elemzőkészüléket, és a fémhez szorította. A műszer az érintkezés hatására sivító hangot adott. A bolygólakók rémülten meredtek rá. - Vas, magnézium, nikkel ötvözete - mondta a komputer. - A szobor öntvény. Hozzávetőleges kora huszonötmillió földi év. Deirutnak kiszáradt a torka. Szinte hang nélkül suttogta: - Ez lehetetlen! - A meghatározás plusz-mínusz hatezer év eltéréssel értendő - folytatta a számítógép. Figyeld meg az ötvözetbe vésett motívumokat. A fordított U alakzat a mellen valószínűleg az ötös szám jelzése. Az alatta látható írás is erre vonatkozhat. A mintadarab túlságosan tömör a további vizsgálatokhoz. - Huszonötmillió éves civilizáció! - mondta Deirut. - Plusz-mínusz hatezer év eltéréssel - ismételte a komputer. Deirut ismét érezte a „lökés" újabb hullámait, de megpróbálta leküzdeni. Legszívesebben visszatért volna a megtépázott űrhajójába, és elhagyta volna ezt a helyet. A térde remegett. Az a lény, amelyik megajándékozta a szobrocskával, előrelépett, és visszavette tőle. - Toogayala - mondta. Rámutatott a fordított U betűre a szobrocskán, és ugyanarra a jelre saját mellén.
98
- Ugyanakkor csak gőzkocsijuk van - morfondírozott Deirut. - Viszont nagyon fejlett gőzkocsi - mondta a komputer. - Az ágyú behúzható, pörgettyűs elven működik az automatája, amely tűzkészültségbe helyezi, és van célkövetője is. - Ezzel úgy tönkretehetik az űrhajót, hogy egyáltalán nem tud felszállni - jegyezte meg Deirut. - Ha akarják - mondta a komputer. A legmagasabb lény előrelépett, ujjával megérintette a fordítókészülék mikrofonját, és azt mondta ereszkedő hanglejtéssel: - S'Chareecha! Deirut alaposan megnézte a kezét. Hat ujja volt, kékeslila színű a bőre. Az ujjak két ujjperecből álltak, a végükön körömmel. - Próbálj meg ung-ungot mondani nekik - javasolta a komputer. - Ung-ung - mondta Deirut. A magas alak hátraugrott, és mind az öten az eget kezdték pásztázni antennaszemeikkel. Izgatott beszélgetésbe kezdtek egymás között, amelyből Deirut elkapott néhány ismétlődő hangfoszlányt: Yaubron... s'Chareecha... Autoga... Sreese-sreese... - Most már van néhány kiindulópontunk, hogy közeledjünk hozzájuk - mondta a komputer. - A magas alak Autoga. Szólítsd őt a nevén. - Autoga - mondta Deirut. A lény megfordult, Deirutra irányította szemét. - Mondd neki: Ai-Yaubron ung sreese s'Choreecha! - ajánlotta a komputer. Deirut követte a tanácsot. A lények egymásra néztek, majd ismét Deirutra figyeltek. Hirtelen féktelen röfögésben és mormogásban törtek ki. Autoga leült a fűre, a kezével a földet verte, miközben tovább röfögött. - Mi az ördög ez? - kérdezte Deirut. - Nevetnek - válaszolt a komputer. - Menj, és ülj le Autoga mellé. - A földre? - Igen. - Biztonságos ez? - Miért ne lenne? - Mit nevetnek? - Magukat nevetik ki. Tréfálkoztál velük, ugrattad őket. Ez minden bizonnyal itt is nevetést vált ki. Deirut bizonytalanul Autogához lépett és leült. Autoga abbahagyta a röfögést, kezét Deirut vállára tette, és társaihoz beszélt. Alig tíz másodperc múlva megszületett a komputer fordítása is: - Tudjátok, fiúk, ez a mi félistenünk alapjában egy belevaló fickó. Igaz, hogy pocsék a kiejtése, de legalább van humorérzéke. - Biztos vagy ebben a fordításban? - kérdezte Deirut. - Eddig legalábbis ez látszik ésszerűnek - mondta a komputer. - Anélkül hogy nagyobb morfológiai alapokkal rendelkeznénk, vagy mélyebb kulturális felmérést tudnánk végezni, s anélkül, hogy a hangtani fejlődésüket ismernénk, természetesen csak átfogó képünk lehet róluk és a nyelvükről. A továbbiakban finomítjuk eddigi megállapításainkat. Most már képesek vagyunk a tolmácskészüléken át közvetíteni a beszélgetést. - Akkor hát beszélgessünk - mondta Deirut. A mellére erősített készülékből különböző hangok törtek elő: - Ai-ing-eeya I Autoga válaszának komputer-fordítása: - Jó ötlet. Az égbolt tiszta. Deirut a fejét csóválta. Ez nem egészen tökéletes. Tiszta égbolt?
99
- Sajnáljuk, hogy kárt okoztunk az űrhajódban - mondta Autoga. - Azt hittük, hogy valamelyik fiatal társunk játszik a veszéllyel. Deirut nyelt egyet. - Azt hittétek, hogy az űrhajóm... Emberek, ti tudtok ilyen űrhajókat készíteni? - 0, néhányat már építettünk úgy tízmillió klurchcsal ezelőtt - mondta Autoga. - Volt az legalább tizenötmillió klurch is - mondta az egyik ráncos arcú lény, Deiruttól balra. - Ejnye, Choon, már megint túlzol - mondta Autoga. Deirutra nézett. - Meg kell bocsátania Choonnak. Ő mindent nagyobbnak, szebbnek és jobbnak szeretne, mint amilyen a valóságban. - Mi a „klurch”? - kérdezte Deirut a gégemikrofonján keresztül. - Valószínű, hogy a helyi év, körülbelül egy egész és egyharmad földi évnek felel meg - hallatszott fülhallgatójában. - Örülök, hogy úgy döntöttetek, inkább békében leszünk - mondta Deirut. A tolmácskészülék más hangon közvetítette Deirut szavait, és a lények Deirut mellére meredtek. - A melléből beszél! - mondta Choon. Autoga felnézett az űrhajóra. - Vannak még itt rajtad kívül többen is? - Ne válaszolj erre! - tanácsolta a komputer. - Próbáld meg azt sugalmazni, hogy a jármű misztikus erő forrása. Deirut fontolóra vette a dolgot, majd megjegyezte: - Ostoba komputer! Ez hamis elképzelés - mondta hangosan. - Milyen csodálatos zajköltemény! - mondta Autoga. - Nem mondanád még egyszer? - Ti azt hittétek, hogy én egyik fiatal társatok vagyok - mondta Deirut. - Vajon most mit gondoltok, ki vagyok? A fordítás elmaradt. Fülhallgatójában viszont megszólalt a komputer hangja: - Ajánlom, hogy ezt a kérdést ne feszegessük! - Fordíts! - parancsolta Deirut. Rövid hadarás tört elő a készülékből. - Éppen erről vitatkoztunk - mondta Autoga. -- S'Chareecha ittlétekor mi elrejtőztünk a bíborszínű ködben, mivel nem akartunk a hatalmába kerülni. Csoportunk többségében úgy vélekedett, hogy te a mi fajtánkból való istenség vagy. Én ellenkeztem. Úgy gondolom, hogy egy ismeretlen idegen vagy, bár egyelőre én is elismerem a felsőbbségedet. Deirut megnedvesítette nyelvével az ajkát. - De neki öt ujja van! - mondta Choon. - Ugyanezzel az érvvel próbáltad meggyőzni Túrát és Leckyt - mondta Autoga. - De ez még mindig nem válasz Spispi ellenvetésére, aki azt mondta, hogy az öt ujj lehet genetikus beavatkozás eredménye is, vagy egyszerű amputálás. - De a szemek! - ágált tovább Choon. - Ki tudna ilyen szemeket kigondolni? Még a legvadabb elképzeléseinkben sem... - Vigyázz, még megsérted a látogatónkat - mondta Autoga. Deirut felé fordult. Csápszemeit kérdően meresztette feléje. - Különös a kéz és láb tagolása és felépítése. - Elavult érveket szajkózol, Túra - szólt rá Autoga. Deirut hirtelen maga elé képzelte, hogy miként is festhet ő ezek szemében. A szemük nyilvánvaló előnyökkel rendelkezett az övéhez képest. Látta, hogy anélkül tudnak hátranézni, hogy a fejüket elfordítanák. A kettős hüvelykujj-elhelyezés is hasznosnak látszott. Ezek még azt hihetik, hogy az egy hüvelykujjas keze ésszerűtlen egyszerűsítés. Elkezdett kuncogni. - Mi ez a zaj? - kérdezte Autoga.
100
- Nevetek - mondta Deirut. - Inkább úgy mondanám, hogy nevetek magamon - szólalt meg a komputer. Szavait a fordítókészülék is közvetítette. - Egy olyan élőlény, amelyik képes kinevetni saját magát, jelentős lépést tett a legfejlettebb civilizáció felé - mondta Autoga. - Ezt nem sértésnek szántam. - Pisheck elmélete, amely szerint az erős, összehangolt kívánság egy istenség után, produkálhat ilyen lényeket, itt igazolódik - mondta Choon. - Igaz, hogy nem egyezik meg teljesen azzal, amit elképzeltem, de... - De miért is ne kérdezzük meg tőle? - szólt Autoga, és Deiruthoz fordult. - Mondd, te isten vagy? - Én halandó emberi lény vagyok, semmi egyéb - mondta Deirut. A fordítókészülék néma maradt. - Fordítsd le! - üvöltötte Deirut. Ehelyett a komputer válaszát hallotta fülhallgatójában: - Az eddigi gyakorlatom és a memóriaegységem rendelkezésre álló adatai szerint sokkal biztonságosabb lenne számodra, ha mint istenség mutatkoznál előttük. A természetes bámulatuk lehetővé tenné, hogy... - Nem fogjuk öt percre becsapni ezeket a lényeket - mondta Deirut. - Már építettek űrhajókat, fejlett elektronikájuk van, hallottad a rádiójukat. Több mint huszonötmillió éve értelmes civilizációval rendelkeznek. - Kis szünet után hozzátette: - Talán te nem így gondolod? - De, pontosan, ahogy mondod. A faragott szobor is fejlett formáról és technikáról árulkodott. - Akkor meg fordítsd le a szavaimat I Deirut aggódva eszmélt fel rá, hogy túl hangosan beszélt, és a lények minden szavát és ajkmozdulatát feszült figyelemmel követték. - Fordítsd le - mondta Autoga. - Ez chtsuyop lenne, nem igaz? - Halkabban, a gégemikrofonon keresztül kell beszélned - mondta a komputer. - Kezdik megfejteni a nyelvünket. - Igen, de ők legalább a fejükben teszik, nekem meg veled kell bajlódnom, te ostoba elektronikus szemétláda! - mondta Deirut. - És még ezek előtt tetszelegjek mint isten! - Le fogom fordítani, mivel te parancsolsz, és még az ellenőrző áramköreim sem tudják hatálytalanítani a parancsodat - mondta a komputer. - Jé, egy komputer! - mondta Autoga. - Fordítókomputer van a járművében. Milyen ósdi I - Fordíts! - mondta Deirut. Megszólalt a tolmácskészülék hangszórója. - Igazam volt! - lelkendezett Autoga. - Észrevehettétek, hogy ezt semmi más alapján nem állítottam, mint a járművének tervezése és az ő ruhafazonja láttán, természetesen hozzávéve kezdetleges eszközeit is. - Ezért vagy a parancsnokunk! - mondta Choon. - Elismerem véleményed helyességét, és alávetem magam az utasításodnak. Autoga Deirutra nézett. - Most pedig mi másra lenne szükséged, mint hogy kijavítsuk a járművedet? - Nem is akarod tudni, hogy honnét jöttem? - csodálkozott Deirut. - Valahonnan jöttél - mondta Autoga. - Elméletileg tudtuk, hogy más naprendszerek is léteznek a hidrogénfelhőn túl, amelyből bolygónk képződött. A jelenléted bizonyítja az elmélet helyességét. - De hát... nem akarjátok felvenni velünk a kapcsolatot?... Kereskedelem, tapasztalat és véleménycsere!
101
- Látom, nem érted - mondta Autoga -, pedig még egy hozzád hasonló primitív lény is megérthetné, hogy az ilyen cserekapcsolat értelmetlen lenne. - De mi... - Nagyon jól tudjuk, hogy bezártságunk miatt csak magunkra vagyunk utalva - mondta Choon. - Talán ezt akartad közölni velünk? - Bizonyára unalmas részletekbe akart bocsátkozni arról, hogy mit tud ajánlani nekünk mondta Autoga. - Azt javaslom inkább, hogy fogjunk hozzá a tennivalókhoz. Spispi és Túra, vegyétek kezelésbe a járművének komputerét! Choon és én... - Mit akartok tenni? - kérdezte Deirut. Felugrott. Legalábbis azt hitte, hogy felugrott, de egy pillanat alatt tudatosodott benne, hogy még mindig a földön ül, és az öt lény mereven bámulja őt. - Kitörlik néhány áramkörömet! - sivított a komputer hangja. - Mágneses mezőbe kerültem... tut-tut, csing-ling, csing-ling... - Ez egészen érdekes - mondta Autoga -, ennek a lénynek már volt régebben kapcsolata egy hozzánk hasonló fejlettségi szintű civilizációval. Figyeljétek meg, hogy milyen rejtett gátlása van az otthonától távoli utazásokkal szemben. Most erősebbé tesszük ezt a gátlást! Deirut úgy meredt a karattyoló lényekre, mintha ezt a helyzetet már egyszer átélte volna. Fülhallgatója néma maradt. Fordítókészüléke sem adott ki egy hangot sem. Olyan érzése támadt, mintha apró pókok futkároztak volna idegpályáin. - Mit gondolsz, kikkel kerülhetett kapcsolatba? - kérdezte Choon. - Természetesen néhány csoportunkkal a sok közül - mondta Autoga. - Mielőtt eljutunk a s'Chareecha fényébe, és megtermékenyítjük a következő nemzedékünket, alapos tudakozódást kell végeznünk. - Ki fog velünk ilyen dolgokról beszélni? - kérdezte Choon. - Mi csak egyszerű pásztorok vagyunk. - Talán többet kellene hallgatnunk a szórakoztató műsorokat - tette hozzá Spispi. - Ott talán mondanak valamit. - Mi csak egyszerű pásztorok vagyunk, akiknek szava nem hallatszik messzire - mondta Autoga. - De ez megint egy olyan tapasztalat volt, amiről órákon át beszélhetünk. Gondoljátok csak meg. Szertefoszlott az üres világűr elmélete! Deirut az űrhajó pilótaülésében ébredt. Érzéseibe félelem vegyült. A műszerfalra pillantva látta, hogy megadta magát a „lökésnek", és visszafordult. Rég kinn volt a felhőből, anélkül hogy bármit is talált volna benne. Csüggedt szomorúság vett erőt rajta. Egy napon azért megtalálom a bolygómat! - gondolta. - Alabástrom épületekkel, védett öblökkel a vitorlásoknak és végeláthatatlan prérikkel az állatcsordáknak. Az automata naptáron a visszafordulás a kilencvenegyedik napra esett az indulástól számítva. Tovább kibírtam, mint Bingaling! - gondolta. Eszébe jutott a Bingalinggel folytatott beszélgetés, és a felhővel történt korábbi kísérletre való furcsa utalás. Lehet, hogy velem történt - gondolta. - Lehet, hogy csak elfelejtettem, mivel olyan erős volt a „lökés" hatása. Gondolatai visszatértek a Capella támaszpontra, a hazatérésre. Már ennek a puszta gondolata is megerősítette a „lökés" kényszerét, ami halványan még mindig benne volt. A „lökés" már megint győzelmet aratott. Elhatározta, hogy a következő felfedező útján az ellenkező irányba indul, talán arrafelé talál valamit. Azután, szinte elernyedve, a „lökésen" kezdett gondolkozni; miért is hívják „lökésnek", miért nem „nyomás" a neve? A kérdést elég érdekesnek találta ahhoz, hogy betáplálja a komputerbe. - Tut-tut! - volt a válasz. KOLOZSVÁRI PAPP LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
102
Boris Vian és a sci-fi A magyarul is megjelent Tajtékos napok és Pekingi ősz írója (1920-1959) 1950-ben írta a Veszedelmes klasszikusok című, játékos elbeszélést. Több vonatkozásban is kedvelte ezt a műfajt. Nemcsak alkotó módon művelte, hanem mint kritikus és esztéta is. 1951-ben jelent meg Sartre folyóiratában (Temps modernes) híres cikke: Egy új irodalmi műfaj: a Science fiction, amelyet a fanti valóságos kiáltványának tartanak. Ugyanebben a számban megjelent egy novellafordítása is Frank M. Robinsontól (Az útvesztő). Ugyanebben az évben Vian egy anticipációs revüt írt a Vörös Rózsa nevű kabarészínháznak. 1952-ben a Francé Dimanche hetilap négy sci-fi fordítását közölte nagy példányszámban (W. West, R. Bradbury, W. Tenn és M. Leinster írásai). 1953-ban Van Vogtot fordít, éspedig a híres A nem A világa-ciklus két darabját, továbbá egy L. Padgettelbeszélést, és ugyancsak az évben publikálja A sci-fi bizonyos aspektusai c. tanulmányát a Parisienne című folyóiratban, s cikket közöl a Gazette de Lausanne-ban Szereti ön a Science fictiont? címmel. 1956-ban egy montmartre-i kabarénak Mars, előre I címmel írt revüt (de nem adták elő). 1958ban az Écran című folyóirat közölte Pierre Kast filmesztétával folytatott beszélgetését a tudományos-fantasztikus irodalomról. Ami az ő saját műveit illeti, A vörös fű című regényének az alapötlete egyfajta időgép, de sok más művében is jelen van a tudományos fantasztikum. 1958-ban a Szépművészeti Főiskola növendékeinek tartott előadást Az építészet és a Science fiction címmel (sajnos csak egy kis töredéke maradt fenn, a Patafizikus Kollégium adta ki 6. sz. Irattartójában). A Futopia című folyóirat 1959-ben közölte Párizs, 1999. december 15-én című bohókás jóslatát. BAJOMI LÁZÁR ENDRE
103
BORIS VIAN
Veszedelmes
104
klasszikusok Az elektronikus óra kettőt ütött, s én ijedten ébredtem fel, miután csak nagy nehezen tudtam elhessegetni a fejemben kavargó képforgatagot. Mellesleg bizonyos meglepetéssel állapítottam meg, hogy a szívem kissé sebesebben kezd verni. Elpirultam, s gyorsan becsuktam a könyvem; a Te meg én volt, Paul Géraldynak ez a poros verskötete, mely még a két másik háború előtti időből származik, és amelyhez eleddig nem mertem nyúlni, ismerve a téma merész meglantolását. Ha nem tévedek, tán 1913-ban jelent meg ez a szép sűrített szerelemszirup. És rájöttem, hogy zavaromat egyszerre okozta a dátum meg a könyv: 1982. április 27-ét írtuk, és szokás szerint gyakorló tanítványomat, Florence Lorre kisasszonyt vártam. Ez a felfedezés kimondhatatlanul meglepett. Nem tartom magam kicsinyesnek, de elvégre mégsem illik, hogy a férfi lobbanjon lángra elsőnek, nekünk, nemde, minden körülmények között meg kell óvnunk a nemünkhöz illő tartózkodást. Mindazonáltal eme első megrázkódtatás után eltűnődtem - s mentségeket is találtam magamnak. Előítélet azt feltételezni, hogy a tudományos munkatársak általában s a nők kiváltképp szigorú és csúnya lények. Persze nem vitás, hogy a nő még a férfinál is inkább kutatásra termett. Bizonyos foglalkozási ágakban pedig, amelyeknél a küllem már maga is rosta, mint a színészmesterség esetében, viszonylag aránytalanul sok Vénusz található. Ha azonban alaposabban meghányjuk-vetjük a kérdést, elég gyorsan megállapíthatjuk, hogy a csinos matematikusnő mindent összevetve nem ritkább jelenség, mint az okos színésznő. Az is igaz, hogy több a matematikus, mint a színész. Egy szó, mint száz: a szerencse kedvezett nekem, mikor sorshúzással eldöntetett, hogy ki lesz mellettem a gyakornok, és noha annak előtte a leghaloványabb pajzán gondolat sem környékezte meg agyam, már rájöttem - egészen tárgyilagosan -, milyen bájosnak bizonyult a tanítványom. Ez pedig indokolttá tette jelen izgalmamat. Mellesleg még pontos is volt a nő, s szokása szerint most is két óra ötkor állított be. - Maga irtó rendes - mondtam neki, s magam is meglepődtem vakmerőségemtől. Selymes fényű, halványzöld kelméből varrt, testhezálló kezeslábast viselt. Nagyon egyszerűnek látszott, pedig alighanem valamilyen fényűző üzemben gyártották. - Tetszik a ruhám, Bob? - Nagyon tetszik. Nem tartozom azok közé, kik helytelenítik a színes öltözéket, még ha olyan szokványos női ruháról van is szó, mint a laboratóriumi kezeslábas. Akár megbotránkoznak, akár nem, kereken kijelentem: még azon sem ütközöm meg, ha a nő szoknyát visel. - Odavagyok a boldogságtól - felelte Florence, gunyoros mosollyal. Hiába vagyok tíz évvel idősebb nála, Florence szerint egykorúaknak látszunk. Ennek következtében kapcsolatunk nem egészen olyan, mint amilyen általában a tanár és a tanítvány között szokott lenni. Florence pajtásként kezel. Ami kissé bosszant is. Persze leborotválhatnám a szakállam, és levágathatnám a hajam, hogy valamilyen hajdani 1940-es tudóshoz hasonlítsak, ő azonban azt állítja, hogy nőies lenne tőle a képem, és ez szerfelett csökkentené tekintélyem a szemében. - És mi van a konstrukciójával? - érdeklődött a nő.
105
Arra a meglehetősen bonyolult elektronikus problémára célzott, amelyet a Központi Hivatal bízott rám, és amelyet éppen aznap reggel oldottam meg. Roppant büszke is voltam rá. - Kész! - vágtam oda. - Bravó! Szóval sikerült? - Majd holnap reggel kiderül - feleltem. - A péntek délutánt a maga nevelésének szentelem. Habozott, lesütötte a szemét. Mi sem hoz nagyobb zavarba, mint ha félszeg a nő, és ő ezt nagyon jól tudja. - Bob... szeretném megkérni valamire. Valóban nagy zavarban voltam. Igazán nem kellene egy nőnek ennyire bájolognia. Ez csak a férfihoz illik. De ő folytatta: - Magyarázza el, min dolgozik. Most meg én haboztam. - Ide figyeljen, Florence... szuperbizalmas feladatról van szó... Kezét rátette a karomra. - Bob... ebben a laboratóriumban a legutolsó takarítónő is éppoly sok titkot tud, mint... hm... egy antaresi kém. - Na, azt azért nem hinném! - mondtam bosszúsan. A rádió már hetek óta csak az Antaresi Nagyhercegnő című, Lehár Kálmán muzsikájától zengő űroperett agyonnyúzott slágereivel gyilkolta a fülünket. Én viszont utálom ezt az olcsó, vásári zenét. Én csak a klasszikusokat szeretem: Schönberget, Duke Ellingtont, illetve Vincent Scottót. - Bob! Könyörgök, magyarázza el. Tudni akarom, min dolgozik... Megint félbeszakítom: - Ugyan, Florence, mi van magával? - Bob, szeretném magát... közlékenyebbnek látni. Mondja hát el, min dolgozik. Szeretnék segíteni. Hát így állunk! Az ember évekig olvassa a regényekben, hogy mit érzünk, ha meghalljuk az első szerelmi vallomást. És íme, most velem is megtörtént. Velem! És mindennél bizsergetőbb, gyönyörűbb, minden képzeletet felülmúl. Ránéztem a lányra, megcsodáltam a világos szemét, rőt kefefrizuráját, mert 82-ben ez volt a divat. Esküszöm, ha azon nyomban megölel, akkor sem tiltakozom. Pedig azelőtt mennyit nevettem a szerelmes históriákon! Szívem vadul vert, és éreztem, hogy reszket a kezem. Szinte fuldokoltam. - Florence... egy férfi nem hagyhatja, hogy ilyesmiket mondjanak neki. Beszéljünk másról. Odajött mellém, és mielőtt bármit is tehettem volna, megölelt, megcsókolt. Ügy éreztem, inog alattam a talaj, és azon vettem észre magam, hogy egy székre huppanok. S olyan földöntúli boldogság töltött el, amely egyszerre volt kimondhatatlan és meglepő. Belepirultam önnön romlottságomba, s egyre növekvő döbbenettel állapítottam meg, hogy Florence az ölembe ült. Erre aztán megeredt a nyelvem: - Florence, ez illetlenség. Álljon fel. Ha valaki bejön... örökre szégyenben maradok. Álljon fel! - De megmutatja a kísérleteit? - Me... me... meg! Kénytelen voltam engedni. - Mindent megmutatok. Mindent megmagyarázok. De keljen már fel. - Tudtam, hogy maga nagyon rendes - bökte ki és felkelt. - Na de azért - mondtam - maga visszaél a helyzettel, ismerje el.
106
Reszketett a hangom. Szeretettel vállon veregetett. - Na, ugyan, édes Bobom. Legyen modern! Igyekeztem rögvest bedobni a műszaki szöveget. - Emlékszik még az első elektronikus agyakra? - érdeklődtem. - Az 1950-esekre? - A kissé még korábbiakra - igazítottam helyre. - Elég leleményes számítógépek voltak; emlékszik, csakhamar olyan különleges csövekkel szerelték fel őket, amelyek képesek voltak különféle azonnal használható fogalmakat tárolni. Szóval memóriacsövekkel. - Ezt még a kisiskolások is tudják - intett le Florence. - Emlékezzék vissza: egészen 1964-ig folyton tökéletesítették ezeket a berendezéseket, akkor aztán Rossler felfedezte, hogy az igazi emberi agy, ha megfelelő tápoldatban tartják, bizonyos feltételekkel végre tudja hajtani ugyanazokat a műveleteket, méghozzá azzal az előnnyel, hogy az agy térfogata sokkal kisebb. - És azt is tudom, hogy 68-ban ezt az eljárást is túlszárnyalta a Brenn- és Renaud-féle ultrakapcsoló szerkezet - mondta Florence. - Jó - feleltem. - Ezeket a különféle gépeket lassanként olyan sokféle be-, illetve kimenőegységekkel látták el, amelyek maguk is annak az ezerféle szerszámnak az eredményei voltak, amiket az ember a történelem folyamán kidolgozott, és amelyeket robotnak neveznek, de ez a sok készülék egy ponton mindig azonos volt. Meg tudná mondani, mely ponton? Felülkerekedett bennem a tanár. - Szép a szeme - felelte Florence. - Sárgászöld, s a szivárványhártyán mintha csillag ragyogna... Hátrább léptem. - Florence? Figyel? - Nagyon is figyelek. Valamennyi ilyen gép annyiban rokon, hogy csak azokkal az adatokkal üzemel, amelyeket felhasználóik csatornáikba táplálnak. Az a gép, amelynek nem adnak fel meghatározott problémát, nem képes kezdeményezésre. - És miért nem kísérelték meg, hogy tudattal és oknyomozással is felruházzák őket? Mert rájöttek, hogy elég ellátni őket néhány elemi reflexfunkcióval, hogy olyan hóbortosak legyenek, mint az öreg tudósok. Vegyen a bazárban egy kis elektronikus játék teknősbékát, és meglátja, mifélék voltak az első elektroreflexes gépek: bosszúsak, bohókásak... vagyis egy szóval volt jellemük. Abbahagyták hát ezeknek az automataféleségeknek a gyártását, mert csak arra voltak jók, hogy nagyon egyszerűen illusztráljanak bizonyos agyműködéseket, de egyébként kiállhatatlanok voltak. - Édes öreg Bob - közölte Florence -, imádom hallgatni. De tudja, irtó unalmas, amit mond. Ezt én már tizenegyedikes koromban megtanultam. - Maga pedig, maga kibírhatatlan - vágtam vissza nagy komolyan. Rám nézett. Nahát! Ez gúnyolódik velem. Szégyellem bevallani,de azt szerettem volna, ha megint megcsókol. Ám zavarom leplezendő, tüstént folytattam. - Mostanában már egyre inkább azon igyekeznek, hogy olyan használható visszacsatolásos áramköröket építsenek be ezekbe a gépekbe, melyek a legkülönfélébb műveleteket is elvégzik. De azt még nem kísérelték meg, hogy általános műveltséggel lássanak el egy gépet; igazság szerint ez nem is látszott kívánatosnak. Nos, az a helyzet, hogy az a szerkesztés, amelyet a Központi Hivatal kért tőlem, lehetővé tenné a gépnek, hogy memóriaegységében roppant nagy számú fogalmat tároljon. Gyakorlatilag annak a modellnek, amit itt lát, az a rendeltetése, hogy befogadja az 1978-as, tizenhat kötetes nagy Larousse Enciklopédia teljes ismeretanyagát. Ez a gép szinte teljesen intellektuális, és olyan egyszerű eszközökkel is bír, amelyek lehetővé teszik, hogy saját erejéből változtassa a helyét, megfogja, azonosítsa a tárgyakat, és adott esetben megmagyarázza őket.
107
- És mit fognak velük csinálni? - Ez egy ügyintéző masina, Florence. Az lesz a rendeltetése, hogy protokolltanácsokat adjon a florfinai nagykövetnek, aki a mexikói egyezmény értelmében a jövő hónapban elfoglalja állását Párizsban. Valahányszor a diplomata kérdést intéz hozzá, a gép azt a jellegzetes választ adja neki, melyet egy elég művelt franciától kapna. Minden esetben közli vele, milyen eljárást vegyen igénybe, megmagyarázza neki, miről van szó, hogyan viselkedjék, akár, mondjuk, egy polymegatron keresztelőjén, akár az eurázsiai császár díszvacsoráján; mióta egy nemzetközi rendelet értelmében a franciát fogadták el a fényűző diplomáciai nyelvnek, mindenki azzal szeretne tüntetni, hogy ő borzasztóan művelt; ez a gép tehát különösen becses lesz egy olyan nagykövetnek, akinek nincs ideje művelődni. - Nahát akkor - mondta Florence - ezt a szegény kis masinát maga most megtömi a Larousse tizenhat vastag kötetével? Maga szörnyű szadista fráter! - De ha egyszer muszáj! - feleltem. - Mindent meg kell tanulnia. Ha csak töredékes műveltséget táplálunk bele, valószínűleg olyan jelleme alakulna ki, mint a régi, hiányos értelemmel ellátott teknősbékáknak. Hogy milyen jelleme lesz? Képtelenség megjósolni. Csak akkor van esélye rá, hogy a karaktere kiegyensúlyozott lesz, ha mindent tud. Kizárólag ebben az esetben maradhat tárgyilagos és elfogulatlan. - De mindent nem tudhat - jegyezte meg Florence. - Elég, ha mindenből arányosan tud valamit. A Larousse megközelítően tárgyilagos tudást nyújt. Meg lehetünk elégedve ezzel a szenvtelen művel; számításaim szerint sikerülni fog tökéletesen jó magaviseletű, eszes és jól nevelt gépet szerkesztenünk. - Isteni! - rebegte Florence. Úgy éreztem, hogy gúnyolódik velem. Hát persze, egyes kartársaim bonyolultabb problémákat oldanak meg, de hát végtére én is elég jó extrapolációt végeztem néhány elég tökéletlen rendszerből kiindulva, s ez többet érdemelne, mint egy szokványos „isteni !"-t. A nőknek fogalmuk sincs, mennyire zűrösek az ilyen hálátlan masinaidomító feladatok. - Na és hogy működik? - kérdezte. - Jaj, roppant egyszerűen - feleltem kissé szomorkás hangulatban. - Közönséges lektiszkóp. Elég, ha betoljuk a könyvet a bemenőcsőbe, a készülék mindent elolvas, és mindent tárol. Az egész nagyon is szokványos. Természetesen ha a robot már asszimilálta a tananyagot, a lektiszkópot leszereljük. - Kapcsolja be, Bob! Nagyon szépen kérem. - Szívesen megmutatnám, de nekem nincs meg a Larousse. Csak holnap este kapom meg. Addig semmire sem taníthatom meg, mert felborítaná az egyensúlyát. Odamentem a géphez, és bekapcsoltam az áramot. Az ellenőrző lámpák kigyulladtak, s piros, zöld és kék fényszalag kezdett villogni. A tápvonal szelíden dorombolt. Akárhogyan is, de igencsak elégedettnek éreztem magam. - Ide kell tenni a könyvet - mondtam. - Megnyomjuk ezt az emeltyűt, és kész. Florence! Jaj, mit csinál? Ól... Ki akartam kapcsolni, de a lány lefogott. - Csak egy kis próbát. Bob, aztán letöröljük!... - Florence! Maga kibírhatatlan! Nem lehet letörölni! A Te meg ént dobta be a csőbe, és megrántotta az emeltyűt. Már hallottam is, hogyan kattog a lektiszkóp, amint lapozza a könyvet. Tizenöt másodperc alatt felfalta. A verskötet kijött megemésztve, feldolgozva, de épen. Florence érdeklődéssel nézte. És hirtelen megremegett. A hangszóró szelíden, szinte negédesen turbékolni kezdett: - Tisztázni kell most, hogy mi van mivélünk. Amit érzünk, ki kell fejezni még. Többé-kevésbé a szavakban élünk * * Kosztolányi Dezső fordítása
108
- Bob! Mi történt? - A teremtésit! - kiáltottam eszelősen. - A gép csak azt tudja... most már mindig Géraldyt fogja szavalni rogyásig. - De Bob, miért beszél magában? - Minden szerelmes magában beszél! - És ha kérdeznék tőle valamit? - Azt már nem! - ripakodtam rá. - Hagyja békén. Félig máris tönkretette. - Jaj, hogy maga milyen háklis! A gép nyájasan dorombolt, szinte álomba ringatóan. Hirtelen megnyikkant, mintha a torkát köszörülné. - Gépecském - édelgett vele Florence -, hogy vagy? Erre szenvedélyes szerelmi vallomás fröcskölt ki belőle: - Jaj úgy szeretlek! Úgy szeretlek! Hallod? Bolond vagyok. Bolond... Ezt zúgom egyre a szívednek... De úgy szeretlek! Úgy szeretlek!... - Jaj! - sikoltott fel Florence. - Milyen szemtelen! - Akkoriban Így szokták - intettem. - Akkor még a férfi volt a kezdeményező, és esküszöm, kicsi Florence-om, vakmerőek voltunk... - Florence! - szólalt meg eltűnődve a gép. - Florence a neve! - Na, de ez már nincs benne Géraldyban! - tiltakozott a lány. - Látom, semmit sem értett meg a magyarázatomból - hánytam a szemére némiképp bosszúsan. - Nem egyszerű, sima hangmásoló gépet szerkesztettem. Mondom, hogy van benne egy rakás újszerű visszacsatoló egység meg egy teljes hangtároló, amely lehetővé teszi neki, hogy feldolgozza azt, amit tárolt, és megfelelő válaszokat alkosson... Nagy nehezen elértem, hogy kiegyensúlyozott maradjon, és most maga elfuserálta azzal, hogy teletömte szenvedéllyel. Olyan ez, mintha rostélyossal etetne egy csecsemőt. Ez a masina még gyermek... és maga megetette medvepecsenyével... - Elég nagy vagyok, hogy magam foglalkozzam ezzel a lánnyal - bökte ki a gép. - Nahát! Ez ért minket! - Hát persze hogy ért! Egyre dühösebb lettem. - Ért és lát és beszél... - Még járni is tudok! - dicsekedett. - De a csók? Tudom, mi az, csak azt nem tudom, mivel fogok csókolózni - tűnődött a masina. - Egyáltalán nem fogsz - szóltam rá. - Kikapcsollak, és holnap a nullapontra állítalak, miután csövet cserélek. - Te csak fogd be - vágott vissza a robot. - Te le vagy ejtve, te rút szakállas. És hozzá ne merj nyúlni a kapcsolómhoz! - Nagyon szép a Bob szakálla - vélte Florence. - Maga meg goromba. - Lehet - válaszolt a gép, s olyan kéjenc módra nevetett, hogy égnek állt a hajam de ami a szerelmet illeti, értem a dürgést... Jer közelebb, kicsi Florence... Mert a dolgok, miket naponta mondok, nem mondhatók el így, ha nincs mosoly, hang, mozdulat, enélkül oly bolondok... - Próbálj mosolyogni egy kicsit! - húztam.
109
- Még nevetni is tudok! - felelte a robot. És megint olyan disznó módra kuncogott. - Mindenesetre abbahagyhatnád a Géraldy-szajkózást - vetettem oda dühödten. - Én semmit se szajkózom! - bömbölte a masina. - S ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ha akarlak, fajbaromnak, disznónak, balbóznak, óber francinak, süketnek, strigónak, suttyónak, süsünek, egonnak, dzsungalónak titulálhatlak... - Nahát, ez már több a soknál! - tiltakoztam. - De ha mégis Géraldyt plagizálom, azért teszem, mert nála nem lehet szebben szólni a szerelemről, meg mert nekem így tetszik. Ha majd te is olyan szépeket tudsz mondani a nőknek, mint ez a pasi, közöld velem. Mellesleg kopj le. Én Florence-szal társalkodóm. - Légy rendes - szólt Florence a készülékre. - Én a rendes fiúkat szeretem. - Nyugodtan mondhatod nekem, hogy „férfiakat" - jegyezte meg a robot. - Nagyon is férfinak érzem magam. Egyébként legjobb, ha hallgatsz. Kérlek, ne szólj! Hadd gombolom ki blúzod: az sokkal-sokkal többet ér. Amit te mondanál, tudom előre, én picikém. Tehát, gyere, gyere! Vetkőzz le gyorsan. És ne szólj felőle. Szeressünk. Ennek ez a módszere, megmagyarázni röviden, egymás mellé feküdni, meglásd. Ne duzzogj. Vesd le a szoknyád. Igen. A testeink, ők, értik egymást. - Nem hallgatsz el I? - tiltakoztam megbotránkozva. - Bob! - kérdezte Florence. - Hát maga ilyeneket olvas? - Kikapcsolom - mondtam. - Nem bírom elviselni, hogy így beszéljen magával. Vannak dolgok, amelyek olvasva még csak elmennek, de amiket kimondani nem lehet. A gép hallgatott. Aztán valami dörmögés buggyant ki belőle. - Hozzá ne nyúlj a kapcsolómhoz! Hanem én határozottan oda igyekeztem. Bár egyetlen kihívó szót sem szóltam, a robot rám rontott. Az utolsó pillanatban félreugrottam, de az acélkeret erősen megütötte a vállam. Undorító hangon kezdte újra: - Szóval szerelmes vagy Florence-ba? Mi? Az acél íróasztal mögé bújtam, s a vállam tapogattam. - Meneküljön, Florence - figyelmeztettem. - Menjen ki. Ne maradjon itt. - Bob! Nem akarom magára hagyni... Az izé... A gép megsebesíti. - Jó, jő - feleltem. - Menjen ki gyorsan. - Ha kiengedem! - fenyegetőzött a robot. Aztán megindult a lány felé. - Meneküljön, Florence! - ismételtem. - Siessen! - Félek, Bob - nyüszítette a lány. És két kis ugrással mellettem termett az íróasztal mögött. - Magával akarok maradni. - Téged nem bántalak - mondta neki a gép. - De a szakállast kinyírom! Szóval féltékeny vagy, pajtikám? Szóval ki akarsz kapcsolni? Lassan hátrált, ugrásra készült. Hirtelen motorjai minden erejével rám vetette magát. Florence bömbölt: - Bob! Bob! Úgy félek!...
110
Magamhoz rántottam, s közben hirtelen felültem az asztalra. A robot teljes gőzzel nekiment, s aztán a falig szánkázott, és iszonyú erővel nekiütközött. A szoba rengett, és a mennyezetről nagy darab gipsz hullott le. Ha a fal és az asztal közt maradunk, kettéhasít. - Még szerencse - dörmögtem hogy nem tettem bele erősebb alkatrészeket. Maradjon itt. Ráültettem a lányt az íróasztalra. Többé-kevésbé kikerült a robot hatósugarából. Felkeltem. - Bob, mit csinál most? - Nem akarom hangosan megmondani. - Jó, rendben - mondta a masina. - Csak próbálj meg kikapcsolni. Láttam: hátrál. Vártam. - Begyulladtál, mi! - ugrattam. A robot bősz dörmögést hallatott. - Gondolod? No, majd meglátod! Rávetette magát az íróasztalra. Éppen ezt reméltem. Abban a pillanatban, amikor odaért, hogy az asztalt lelapítva elérjen engem, nagyot ugrottam, és kupán vágtam. Bal kézzel megragadtam a tetején kiálló tápvezetéket, a másikkal meg megpróbáltam elérni az érintkező fogantyút. Heves koponyaütést éreztem, a robot ugyanis felém fordítva a lektiszkóp karját, megpróbált agyoncsapni. Fájdalmamban felnyögtem, és durván kicsavartam a kart. A gép felbődült. De még mielőtt jobban megfoghattam volna, úgy elkezdett rázkódni, mint a megvadult paripa, s én labdaként pattantam le a robotfejről. Lerogytam a padlóra. Szörnyű fájdalmat éreztem a lábamban, s ködfelhőbe borult szemmel láttam: a robot hátrál, hogy újra nekem ugorjon. Utána minden elsötétült. Amikor visszanyertem az eszméletem, behunyt szemmel feküdtem Florence ölében. Vegyes érzések töltöttek el; a lábam sajgott, de valami nagyon puha tapadt az ajkamra, és fantasztikus bizsergés bársonyult rám. Kinyitottam a szemem, s megpillantottam a lányét, két centiméterre az én szememtől. Megcsókolt. Másodszor is elájultam. De most arcul ütött, s így azonnal magamhoz tértem. - Megmentette az életem, Florence... - Bob - kérdezte epedőn -, feleségül vesz? - Illetlen lett volna, ha én javasolom, édes Florence - feleltem pirulva de örömmel belemegyek... - Sikerült kikapcsolnom - magyarázta a lány. - Már senki sem hallgat ki bennünket. Bob... most megkérhetném, de alig merem kimondani... Már nem volt olyan magabiztos. Fájt a szemem a laboratórium mennyezetén égő lámpától. - Florence, angyalom, beszéljen... - Bob... szavaljon nekem valamit Géraldytól... Vérem felüdülten kezdett keringeni. Két kezem közé fogtam csinos, borotvált fejét, és vakmerően kerestem az ajakát. A lámpaernyőt tedd föl csöppet. Így. Most maradjunk szótlanul. Ne moccanjunk. Mily kedves ez, hogy langy kezed arcomra hull!... BAJOMI LÁZÁR ENDRE FORDÍTÁSA
111
T. CSERNYISOVA
A SCI-FI ÉS KORUNK MÍTOSZALKOTÁSA Nem új keletű az a gondolat, hogy a sci-fi amolyan mítosz; már Olaf Stapledon Utolsó és első emberek című regénkéhez írt előszavában azt mondja, hogy az a hatás, amit ennek a regénynek az olvasóban ki kell váltania, közelebb áll ahhoz, amit a mítosz hoz létre, semmint ahhoz, amit a tudomány és a művészet kiválthat. De ahhoz, hogy jogunkban álljon a mitológiáról mint napjaink jelenségéről beszélni, előbb a kérdések egész sorát kell tisztázni. Kezdjük magával a mítosz fogalmával. A jelenkori tudományban a mítosznak már nagyszámú meghatározása gyülemlett fel. A vélemények eltérése, valamint a kérdésben kifejtett - felettébb ellentmondásos következtetések bőségére nemegyszer rámutattak a kutatók. R. Vajman művében (Irodalomtörténet és mitológia) azt írja, hogy a mítosz fogalmának napjainkban számtalan ellentétes értelmezése létezik. Az ellenvélemények egyik oka az, hogy „a legkülönbözőbb tudományok - a filozófia, az etnológia, az antropológia, az ókorkutatás, a vallástörténet, a lélektan - a saját maguk módján értelmezik a mítosz fogalmát", amennyiben a mítosz-alkotás különböző megjelenési formáit, különféle oldalait és sajátosságait tanulmányozzák. Hozzátehetjük még, hogy a mitológia és a költészet viszonyát tanulmányozó irodalomtörténetben sem található a mítoszra vonatkozó egységes nézet. A modern tudomány már képtelen beérni az olyan meghatározásokkal, mint amilyenek V. J. Proppé: „elbeszélés azokról az istenségekről vagy isteni lényekről, amelyekben a nép hisz” (A boszorkánymesék történelmi gyökerei), vagy Trencsényi-Waldapfelé: „az istenekről és a hősökről szóló hagyományok" (Mitológia). Ezeket Sz. Averincev a „mítosz formalista koncepciójának" nevezi (Averincev: K. G. Jung „Analitikai pszichológia "-ja és az alkotó fantázia törvényszerűségei). Olyan próbálkozásokkal is találkozunk, amelyek a mítoszt elsősorban ideológiának tekintik. A. Guliga számára a mítosz - mindenekelőtt -„a benne jelentkező vagy az általa sugallt előítéleteknek magukat vakon alávető tömegek tudata" (A mítoszalkotás és a művészet útjai). A mítosszal kapcsolatos ilyen nézőpontoknak nyilvánvalóan van létjogosultságuk, mert az ókori mítosz egyszerre elbeszélés és ideológia, és még tucatnyi különböző szociális szükségletet elégít ki. Sajnos azonban a meghatározások legtöbbször a mítosz egy-egy funkcióját emelik ki, és azt abszolutizálják, így azután egy irányba való elhajlás jön létre, és az összkép menthetetlenül eltorzul. Különösen gyakran előfordul ez olyankor, amikor a mai társadalom lelki életének valamely jelenségét vetik össze az ókori mítoszalkotással. Ezt találjuk Guligánál is, aki a modern kapitalista társadalom úgynevezett „szociális mítoszának" ideológiai funkcióit kutatva, funkcionálisan összekapcsolja azt az ókor mítoszalkotásával, és arra a következtetésre jut, hogy a „mítosz nem annyira a világ, mint inkább a magatartás modellje", és bár a mítoszban „az első ismeretfoszlányok rakódnak le, összességében vajmi kevés kapcsolata van a megismeréssel".
113
Magától értetődik, hogy a mítosz mai meghatározásai között olyanokat is találunk, amelyek homlokegyenest ellenkezőket hangoztatnak. De most előre megmondjuk, hogy a mítosz valamennyi, sokféle funkciója közül minket éppen az érdekel, amit A. Guliga gyakorlatilag tagad - a mítosz és a megismerés viszonya; bár jól tudjuk, hogy a mitológiát nem lehet csupán a megismeréshez visszavezetni. Azt nem vonhatjuk kétségbe, hogy még a legprimitívebb mítoszokban is tükröződnek az embereknek a környező világról és önmagukról való ismereteik. Sőt egyes kutatók azt állítják, hogy az ősi mitológia alapvető funkciója az ismeretek felhalmozása. Ám az ismeretek felhalmozása és a valóság megismerése nyilvánvalóan nem egészen azonos jelentésű fogalmak. Guliga éppen ebből kiindulva tagadja a mítosznak a megismeréshez való viszonyát. Véleményével azonban nehezen érthetünk egyet, mert ebben az esetben el kellene vetnünk az alkotó emberi tudat aktivitását, annak korai fejlődési szakaszaiban. Bármilyen gyengén fejlett volt is a mítoszt alkotó ember tudata, az már emberi tudat volt, amennyiben az ember az őt környező valóságot igyekezett megmagyarázni, valamilyen oksági kapcsolatokat sejdítve a jelenségek között; és ha már a mítosz mindent átfogó meghatározását keressük, nem szabad elfelejteni, hogy „a mitológia az emberi fejlődés meghatározott fokának gondolkodásmódja" (Loszev: Az antik mitológia, történelmi fejlődésében). A gondolkodásmód pedig semmiképpen sem fejlődik és egyáltalán nem létezik a megismerés folyamatán kívül. „A megismerés elméleti-információs szemszögből tekintve, a többi között, információk beszerzése és a szerzett információknak a valóság informatív modelljeivé történő további feldolgozásának az eredménye.” (A. D. Urszul: A kozmosz meghódítása.) A mítoszok is bizonyos valóságmodellként keletkeznek, amelyek fokozatosan átalakulnak, és bonyolultabbá lesznek. Annak megfelelően, ahogy az embert a jelenségek egyre szélesebb köre kezdi érdekelni, az ember igyekszik új fogalmakat iktatni véleményrendszerébe, a világ mitológiai modelljét átépítve, kiegészítve, megváltoztatva. A mitológia mint a világ egyöntetű, bár ellentmondásos képe, természetesen nem egyszerre keletkezik; de az empirikus mítoszok meghatározott rendszerré való egyesülésre törekednek, legalábbis erről tanúskodik ciklikus jellegük. A régi mondákat az ókor kanonizált mítoszainak létrehozása során átalakították, amikor minden egy meghatározott középpontra, az Olimposzra irányult; amikor a régi pogány isteneket az olimposziak váltották fel. És a kutatók magát a mítosz megjelenését összekapcsolják a világ egészének megértésére jelentkező igénnyel. Végső soron ily módon keletkeztek a világról való tudományos elméletek, világképek is: előbb a tények, az empirikus ismeretek halmozódtak fel, amelyek azután többé-kevésbé ellentmondásos rendszerré álltak össze, meghatározott világmodellekké; a tudomány fejlődése következtében az új tények megjelenésével a modell változik, azt kiigazítják, majd másikkal váltják fel. És a mítosszerű gondolkodás történetében számos világmodell váltotta fel egymást, miután az eleven mítoszalkotó tudat nem tűri a pangást; csak addig őriz meg egy-egy világképet, amíg hisz annak igazságában. A. F. Loszev az antik mitológia történetét a szörnyek, a fetisizmus és a heroizmus korszakára bontja. Ezek a rendszerek természetesen lassan fejlődtek ki, és éppoly lassan ment végbe az emberek tudatában az egyik világmodell másikkal való felcserélése. A valóság gondolati modell útján történő megismerésének elve azonban itt nyilvánvaló. Ám a mitológiai világképnek van egy változatlan jellemzője: a modell hamis, a valóság hamis képe. Számos, a mítoszról vallott nézet a mítoszalkotásnak ezt az oldalát helyezi előtérbe: „a mítosz - kitalálás, mese..." (Radoig: Az ókori görög irodalom története), „a mítosz... a fordított tükrözés formája a természet művészi ábrázolásaiban és az emberek társadalmi viszonyaiban" (Anyiszimov: Természet és társadalom a mese és a mítosz visszatükröződésében). Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a mítosz fogalma a köznapi értelmezésben egyenértékű a mese fogalmával, bár tudományos szempontból ezek a
114
fogalmak távolról sem azonosak. Első tekintetre a kitalálást, a kitalált valóságot valóban nehéz az igazság megismerésével kapcsolatba hozni. De arról van szó, hogy a megismerés folyamata nem lehet mentes a tévedésektől. A modern tudomány úgy tartja, hogy a tévedések, a világról vallott illuzórikus elképzelések kezdettől fogva jellemzőek az emberi tudatra, miután maga a fantázia a fogalmak kialakulásának fejlődésével együtt születik. A mítosz szorosan összefügg a tévedésekkel, innen erednek gnoszeológiai gyökerei. Természetesen a mítosz születéséhez - abban a szinkretikus formában, amelyben a rég múlt korszakok során élt - számos feltételre volt szükség. Különösen fontos az ember és az ősközösség viszonyainak jellege, a személyi tudat elválaszthatatlansága a közösségitől, amely napjainkban semmiképpen sem születhet újjá. A mitológia, mint mindent átfogó rendszer, megszűnt létezni, de a mítoszalkotás gnoszeológiai gyökereit illetően, a mi véleményünk szerint, kissé bonyolultabb a dolog. Az olyan furcsa világképzetek, mint amilyenek a mítoszok, születésének fő okát a „termelőerők rendkívül alacsony fejlettségi fokán és... az embereknek a természettel szembeni tehetetlenségében", „a vadember mérhetetlen tudatlanságában" látják, amit V. K. Nyikolszkij a vallás és a mitológia alapvető gnoszeológiai forrásának tekint (Nyikolszkij: A vallás és az istenhit eredete). A termelőerők fejlettségi fokának alacsony vagy magas színvonala azonban távolról sem abszolút fogalom; úgy véljük, hogy az ősközösségi társadalom termelőerőinek fejlettségi színvonala természetesen alacsony, a jelenlegi pedig magas, de utódainknak néhány ezer év múlva valószínűleg a jelenlegi fejlettségi fok tűnik alacsonynak. Ugyanez vonatkozik a „mérhetetlen tudatlanságára is: a szupercivilizáció számára - ha létezik ilyen - a mi ismereti szintünk ugyancsak „mérhetetlen tudatlanság". Itt nincs objektív mennyiségi kritérium, és ezen a szinten valószínűleg nem is lehet megtalálni. Azt minden valószínűség szerint információs szinten kell keresni: valamely jelenségről szerzett elégtelen információ esetében lehetetlen arról helyes következtetést levonni, de egyedül az információ elégtelensége még nem ad magyarázatot arra, hogyan keletkezik a hamis következtetés, a hamis ítélet. Hosszú ideig azt tartották, hogy a mítoszalkotásban jelentkező olyannyira furcsa és szeszélyes világkép keletkezéséhez valamilyen, a maitól eltérő, különleges gondolkodástípusra volt szükség. Potyelnya az elemzés és a kritika hiányát érezte meg benne; Lévy-Bruhl igyekezett meghatározni ennek a prelogikus gondolkodásnak a törvényeit. Ma azonban ez a kérdés kissé másféle megoldást nyer: az emberi gondolkodás kezdettől fogva logikus gondolkodásként fejlődött. Ebből indul ki a szovjet tudományos mítoszkutatás, ezt bizonyítják Lévi-Strauss munkái. Számunkra most elsősorban az ókori mítoszalkotó és a modern ember gondolkodásának ez a belső egysége fontos. A mítosz létrejöttének mechanizmusában Marx különösen kiemelte az ember alkotó tudatának aktivitását: „Mindenfajta mitológia legyőzi és átalakítja képzeletben a természet erőit a képzelőerő segítségével" (Marx: A politikai gazdaságtan kritikájához). Az alkotó tudat aktivitása - a régmúlt és a jelen számára egységes törvény. Közismert, hogy az emberi ész képes nem teljes információk alapján is következtetéseket levonni. Bármely esetben - áll-e az ember rendelkezésére elegendő mennyiségű információ vagy sem - a következtetést levonja. Az emberi értelem nem tűri a homályt, és ezért az igaz információt, ha az nem elegendő, hamissal pótolja, s ily módon megszünteti a maga számára ezt a bizonytalanságot. Honnan is ered ez a hamis információ? A válasz erre csak egy lehet - a tudat „belső készleteiből". Amikor valamely jelenségről szerzett információ kevés, vagy az ember valamilyen okok következtében nem képes azt beszerezni, más területről veszi az információt, behelyettesíti annak hiányzó láncszemét. Éppen így jöttek létre az ókori mítoszok, amikor az egész környező világot a már ismertnek, elsajátítottnak analógiájára fogták fel, és a természet mindenben hasonlatosnak
115
bizonyult az emberi társadalomhoz. „Az ősközösségi ember magából kiindulva ítél, és a természeti jelenségeket tudatos erők előre megfontolt ténykedésének tulajdonítja" - írja G. V. Plehanov (Válogatott filozófiai művek). A. M. Zolotarjev, az ősember életének és gondolkodásmódjának egyik kutatója, az ausztráliai törzsek szemléletvilágát tanulmányozva arra a következtetésre jut, hogy „az ausztráliai ősember saját törzse szociális szervezetének prizmáján át nézi az őt körülvevő természetet, és ugyanazt az osztályzást viszi át a külső világra, amely őt mindennapi életében vezérli... a törzs szociális szervezete szolgál a külső világ első átfogóbb osztályzásának mintájául" (Zolotarjev: Nemzetségi szervezet és az ősközösségi mitológia). Eltűnnek-e a mítoszalkotás alapjai, mégpedig gnoszeológiai alapjai a tudomány létrejöttével és fejlődésével? Nevezetesen lehetséges-e mítoszalkotás aktív formában napjainkban, és a valóság milyen területeit foghatja át?... A valóság hamis modelljét megtestesítő mítosz halála az igazság megismerésével, helyesebben annak új megközelítésével kezdődik - „a környező világ jelenségei valódi okainak feltárásával", „a természet erői... felett való tényleges uralkodással" (Marx: A politikai gazdaságtan kritikájához). Mindez azonban nem alapozza meg azt az állítást, amit A. Guligánál olvashatunk, hogy „a XX. században lehetetlen a természethez való mitikus viszony: az ember már sok mindenben uralkodik az elemi erők felett". Hiszen ez az ismeret és ez az uralom nem abszolút, miután minden új ismeret az ismeretlen újabb rengetegét tárja fel. És a tudomány mindig meg fog torpanni az olyan jelenségek titkai előtt, amelyeknek valódi okai előtte nem világosak. Márpedig az észnek megvan az a sajátossága, hogy az ember nem várja ölbe tett kézzel az új információ megérkezését, amely lehetővé tenné a helyes és egyértelmű következtetés levonását, hanem igyekszik megoldani a rejtélyt, megmagyarázni a jelenséget a már megismertek alapján, a képzelet segítségével formálva a természet erőit (Marx). A tudományos elméleteket és hipotéziseket alkotó modern ember gondolkodásmódja és a mítoszokat teremtő ókori ember gondolkodásmódja - az egységes emberi logikai gondolkodásmód különböző fejlődési szakaszai. A mítoszalkotás alapjának analógiája szerint, ezt a gondolkodásmódot egyáltalán nem küszöböli ki a tudomány megjelenése. Igaz, a jelenlegi „felnőtt" tudomány felettébb helytelenítőleg viszonyul az analógiához. A tudósok szívesen ismételgetik, hogy az analógia nem bizonyíték. Ám mégsem lehetnek meg nélküle, mert éppen az analógiában mutatkoznak meg a jelenségek közötti összefüggések, az analógia ad lökést a képzelet működéséhez, s mert éppen az analógia felel rá a megismerés alapelvére - az ismerttől és megismerttől az ismeretlen és a megmagyarázatlan felé.. És ott, ahol helye van az analógiának, mindig marad rés a mítoszalkotás számára, a világ hamis ismeretén alapuló modell felállítására. A tudomány egész története tele van ilyen jellegű „gnoszeológiai mítoszokkal"*, amikor az érthetetlen jelenségeket, miután nem volt róluk elegendő mennyiségű valódi információ, olyan okokkal magyarázták, amelyeknek valójában semmi közük ezekhez a jelenségekhez, viszont a megelőző tapasztalatok alapján érthetők. Pickering csillagász például a holdtájakon bizonyos változásokat észlelve, azokat rovarok vándorlásával magyarázta. W. Herschel csillagász felhőszerű kitöréseket vélt a napfoltokban. * Bizonyos mértékben az ilyenfajta meghatározások feltételesek, amennyiben a valódi szinkretikus mítosz régen megszűnt létezni. Ez kétségtelen. De számos olyan gnoszeológiai, pszichológiai, szociális folyamat, amely az ókori mítoszok keletkezésének okául szolgált, a kővetkező századokban is fennmaradt, és valamilyen módon megnyilvánult, olyan jelenségeket szülve, amelyek ugyan nem mítoszok a szó szoros értelmében, azaz nem teljesen azonosak az ókori egyöntetű szinkretikus mítosszal, genetikailag mégis rokonságban vannak vele, bár funkciójuk már más, tekintettel a társadalmi tudat fejlett és szerteágazó formáira. Lehetséges, hogy a tudomány idővel más elnevezést talál ezekre a jelenségekre. Egyelőre ez még nem történt meg (A szerző)
116
Közismert a Mars-csatornák felfedezésével kapcsolatos történet - ezekben rögvest a földi öntöző-rendszerekhez hasonló valamit láttak. Egyébként a más világok lakóinak kérdése is a leghálásabb anyag annak a mítoszalkotásnak a tanulmányozására, amelyet a tudomány szül fejlődése folyamán, az ismeretlen új területével érintkezve. J. Sklovszkij Világmindenség, élet, értelem című könyvében K. E. Ciolkovszkij két mondását idézi: „Valószínű-e, hogy Európa benépesült volna, és a világ másik része nem? Lehetséges-e, hogy egyik szigetnek vannak lakói, a többieknek nincsenek?... Az élőlények fejlődésének valamennyi fázisát megláthatjuk a különböző bolygókon. Mi volt az emberiség néhány ezer évvel ezelőtt, és mi lesz néhány millió év elteltével - mindezt ki lehet keresni a bolygók világából." És a továbbiakban, e kijelentéseket kommentálva, J. Sklovszkij megjegyzi, hogy az első vélemény az antik filozófia színvonalán marad, ugyanakkor a második elvileg új gondolatot hordoz magában, mivel korábban úgy vélték, hogy a más világok lakói egyazon szociális és tudományos-technikai színvonalon állnak a földi emberekével. Mindkét idézett vélemény mechanizmusa azonban elvben egyforma - az előbbi és az utóbbi esetben is a földi civilizáció analógiájaként képzeli el az ismeretlen civilizációkat. Erre az időre már a történelem és az etnográfia elég nagy anyagot gyűjtött össze a földi civilizáció különböző színvonalairól, és ez az anyag már olyan széles körben ismertté vált, hogy bekerült a kultúrember tudatába, ami tulajdonképp lehetővé tette K. E. Ciolkovszkijnak ezt a következtetést. Megismételjük azonban, hogy az analógia szerinti vélemény elve itt is megmarad. A Földön kívüli civilizációk problémája az utóbbi 10-15 évben vita tárgya lett tudományos körökben. Elegendő, ha csak N. Sz. Kardasevnek a technikai civilizációk energetikájuk lehetséges színvonala szerinti osztályozására gondolunk, vagy J. Sklovszkij hipotézisére a Mars holdjainak mesterséges eredetével kapcsolatban. Dyson, a princetoni egyetem professzora feltételezi, hogy a meghatározott színvonalat elért civilizáció igyekszik a hozzá tartozó csillag minden energiáját felhasználni, és hogy az ne menjen a térben veszendőbe, speciális burkot hoz létre napja körül; sőt léteznek már számítások e szférára vonatkozóan, és olyan találgatások is napvilágot látnak, hogy milyen anyagokból lehet ezt összeállítani. Történnek kísérletek arra, hogy legalább megközelítőleg kiszámítsák a világmindenség benépesült világainak lehetséges számát, meghatározzák a civilizációk életének időtartamát, a szupercivilizációk energetikai stb. lehetőségeit. „Ha a földi civilizáció mai üteméből indulunk ki - írja N. Sz. Kardasev -, joggal várhatjuk, hogy ekkora kozmogóniai idő alatt (milliárd évek alatt - T. Cs.) alighanem lehetséges lesz az anyag teljesen tudatos reorganizációja a világmindenségnek ebben a részében." És tovább: „Napjainkban még az a kérdés is megfontolás tárgya lehet, hogy a világmindenség megfigyelhető része tágulásának ténye nem valamely szupercivilizáció ténykedésének eredménye-e." A kapcsolatok létesítésének különböző elveit feltételezik: bolygóközi űrrepülések segítségével, űrszondák felküldésével vagy rádió-összeköttetéssel. Sőt az első gyakorlati kísérleteket is megtették egy ilyen kapcsolat megteremtésére (Ozma-terv). A Földön kívüli civilizációk kérdésével foglalkozó valamennyi munkában azonban vannak sebezhető pontok: 1. valamennyien a hipotézis és a találgatás színvonalán rekednek meg, mert mint Sz. A. Káplán professzor a Földön kívüli civilizációk című könyvében írt előszavában megjegyzi, ezen a téren még nagyon kevés a tudományos kutatás; 2. és azok is mind a mi saját civilizációnk tapasztalataihoz nyúlnak vissza, és fejlődésének színvonalából, perspektíváiból és üteméből indulnak ki. Ismerős helyzet áll előttünk: a közvetlen információ elégtelensége, a képzelet működése, amely ebben az esetben elkerülhetetlenül az analógia vagy az extrapoláció útján halad, mert az extrapoláció - végső soron - ugyanaz az analógia, csak már bonyolultabb változata, egyszóval itt újra a „magunkból kiinduló vélemény" régi, jó, kipróbált módszerével találjuk magunkat szembe. Amint látjuk, itt világosan megnyilvánul a gondolkodásmódnak az a
117
mechanizmusa, amely az ókori mítoszokat is teremtette. Nem véletlen, hogy S. Lem Az Úr hangjában a hasonló elméleteket „új mitológiának" nevezi. Ez a mechanizmus természetesen a modern gondolkodásmódban másképpen működik, bonyolultabb és szerteágazóbb lesz. A saját korlátait megértő gondolat igyekszik kitörni a Föld vonzókörének határain túlra ekkor születnek az első tekintetre a mítosszal semmiképpen sem összeegyeztethető hipotézisek, amikor azt bizonygatják, hogy az idegen élet, az idegen értelem egyáltalán nem hasonlít a miénkhez, hogy azt az életet más törvények mozgatják, mint a miénket stb. Az ilyen feltételezések közé sorolhatjuk A. Rych gondolatát azzal kapcsolatban, hogy az idegen élet a földitől egészen eltérő, más molekuláris alapokra szerveződhet. De az alapot itt is ugyanez a mechanizmus képezi: 1. a közvetlen információ elégtelensége, az adott esetben annak teljes hiánya, miután „sem a meteoritok tanulmányozása, sem a világűrkutatások még nem fedeztek fel Földön kívüli szervezeteket" (Urszul: A kozmosz meghódítása) és 2. az egyéb forrásokból kapott információkkal táplálkozó képzelet működése; csakhogy az adott esetben ez a mechanizmus nem a közvetlen összehasonlítás elve szerint, hanem a közvetlen taszítás elve alapján működik.* Természetesen szó sem lehet arról, hogy az ilyen, a megismerés folyamatában állandóan keletkező valóságmodelleket közvetlenül és teljesen azonosítsuk az ókori mitológiával. Csak arra akartunk rámutatni, hogy a mítoszalkotás gnoszeológiai forrásai (az információ elégtelensége), miként a mítoszokat teremtő gondolkodási mechanizmusok is - bár erősen megváltozottak és transzformáltak nem tűntek el, és nem hullottak szét teljesen, továbbélnek a modern tudományos gondolkodásban is. Így a modern gnoszeológiai, természetfilozófiai mítosz a tudományos ismeretnek éppen arról a területéről kinőve születik, ahol az egzakt ismeret véget ér, tehát a találgatások, a kétségek területéről. Hiszen a modern tudomány, a modern dialektikus logika nem ismer merev és mozdulatlan határokat a jelenségek között; magának a határnak a fogalmát most az „átmeneti terület" fogalma váltja fel, és mindenfajta, az információ hiánya miatt eddig nem bizonyított logikai szerkezet az „ismeretlenből az ismertbe való átmenetnek" (Kedrov: A dialektikus logika mint a természetismeret történetének általánosítása) éppen ebbe a területébe tartozik, a félismeret, a kételyek területébe, ahol lehetséges hit és hitetlenség - a szigorú tudomány által elvetett, az egzakt ismeret által el nem fogadható kategóriák. Érdekes, hogy Stanistaw Lem Az Úr hangja című regényében annak elismerésére készteti a hősét, hogy az a meggyőződése, miszerint az ismeretlen jelzés értelmes lények céltudatos üzenete, lényegében csak e nézőpont igazságába vetett érthetetlen bizalmon alapult. Természetesen nem túlozhatjuk el az ilyen feltételezések tudományban játszott szerepét. A tudós számára mindezek a valóságmodellek csupán munkahipotézisek, csupán eszközök az igazság megismerésének folyamatában, és elveti őket, ha új tények nem támasztják alá azokat. Mindez kétségtelen. De arról van szó, hogy ezek a modellek viszonylagos önállósággal rendelkeznek, életük túlterjed a tudós dolgozószobájának falain, és igen gyakran szélesebb társadalmi forgalomba kerülnek. Itt azután a modern természetfilozófiai mítoszalkotásnak már nemcsak gnoszeológiai, hanem szociális gyökereivel is szembetalálkozunk, miután a tudomány kebelében született mítosz csak mint tömegtudat létezhet, és ezzel kapcsolatban helyénvaló megemlíteni, hogy a mítosz még „magatartásmodell" is (A. Guliga), amennyiben valamiképpen mindig szervezi az ember és a világ viszonyát. A tömegtudatnak az egzakt ismerettel, a tudomány színvonalával való kapcsolata kétségtelen, bár ez a kapcsolat távolról sem volt minden korszakban spontán. Az emberiség * A megítélés ilyen elve különösen korlátozott lehetőségekkel rendelkezik, mivel ha valamilyen módon konkretizálni próbáljuk ezt a gondolatot, ismét vissza kell térnünk valamiféle összehasonlításhoz, és akkor egy bizonyos „gondolatfolyam" vagy „gondolatóceán" alakul ki. A kör bezárul (A szerző)
118
történelmében hosszú ideig a tömegtudat és a tudomány között ott állt a vallás; a tudomány látszólag a tömegtudattól elszigetelten fejlődött; az utóbbit a vallás irányította, az teremtette a mítoszokat is, amelyek egyidejűleg voltak a világ modelljei és a magatartás modelljei is (például a keresztény mítoszok). De valahol a XIX-XX. század határán törés következik be; a vallás - bár még nagyon erős - már nem képes teljes mértékben irányítani és ellenőrizni a tömegtudatot, kénytelen a tudomány után tapogatózni, hozzáigazítva tudatosan hamis világmodelljeit az új ismerethez. A tudomány és a tömegtudat kényszerű és meglehetősen hosszú elszigeteltsége megszűnt, az egzakt ismeret most már közvetlenül formálja a tömegek tudatát; a mindennapi gondolkodás-módnak a tudományos ismeretektől való és mindig is létező függősége most már nyilvánvalóvá vált. Egyébként éppen ebben az időszakban (XIXXX. század) jelentkezik olyan erőteljesen a tudományos ismeretek népszerűsítése iránti igény, amelyet a társadalom korábban ilyen mértékben nem érzékelt. A tudományos ismeret mindennapos tömegtudattá való átalakulási folyamata eléggé bonyolult, és még kevéssé tanulmányozták, de néhány törvényszerűségéről már most is beszélhetünk. B. Agapov például A művész és a tudomány című munkájában ezzel a kérdéssel kapcsolatban - véleményünk szerint - igen érdekes elgondolást fejt ki. Megjegyzi, hogy a modern tudomány számos tétele, amelyet pontosan „csak a kevesek számára hozzáférhető matematikai nyelven fejeztek ki, rendkívül sok ember mindennapos tudatába bekerült. Pszichológiailag itt ugyanaz történt, ami annak idején a kopernikuszi világrendszerrel. Egy matematikus azt mondta nekem, hogy az emberek túlnyomó többsége nem tudja cáfolhatatlanul és tudományosan bebizonyítani, hogy Kopernikusznak igaza van, de az emberek túlnyomó többsége bizonyos igazságában. Ma egy fiatalember, készüljön orvosnak vagy agronómusnak, a tudatába fogadta a relativitás elméletének relativista elképzeléseit, és nem csodálkozik azon, hogy nincs egységes idő, nincs üres tér, hogy a tömegtől függ az óra járása, sőt hogy ha a fény megközelítő sebességével száguldunk a csillagok felé, csak akkor térhetünk vissza a Földre, amikor itt már ezer esztendőt írtak a felrepülés pillanata óta... Bár a matematikai képletek és azok indoklása továbbra is csak a szakemberek számára lesznek érthetők". B. Agapov ebben az elgondolásában a tudományos ismeret tömegtudattá, hétköznapi gondolkodásmóddá való átalakulásának fontos törvényszerűségeit jelöli meg - mint veszteségeket és szerzeményeket ezen az úton. Mindenekelőtt az egzakt ismeret, miután már nemcsak a szakemberek tulajdona, elveszti azt a jogát, hogy egzaktnak nevezzük - megközelítő ismeretként, hitként fogják fel, miután hordozója sem bebizonyítani, sem megindokolni nem tudja. Hiszen ilyen indokolás csak a matematikai számítások szintjén lehetséges; márpedig minden - a szakember és a tudós számára különösen fontos és meggyőző - számítást a tömegtudat a tudományos világmodell elsajátításakor egyszerűen félredob, miután a matematika még nem vált alapvető mindennapi gondolkodásmóddá. A mindennapi gondolkodásmód alapja mind ez idáig a kép maradt. Mi ennek az átalakulásnak a belső értelme? Mindenekelőtt szükség van a tudományos ismeretnek a tömegtudat által történő valamiféle elsajátítására mint a társadalom egésze fejlődésének egyik feltételére, enélkül lehetetlen az egész társadalom előrehaladása. De a tudományos ismeretet, annak tiszta alakjában, a mindennapi tudat képtelen bármely adott pillanatban magáévá tenni. És lám, itt újra szembekerülünk a mítoszalkotás immár ismerős gnoszeológiai és pszichológiai mechanizmusaival. Első tekintetre furcsa jelenség zajlik le: a tudományos ismeret mítosszá alakul át. Arról van szó, hogy az információ hiánya különféleképpen jöhet létre: egyáltalán nem érkezhet információ, mint a Földön kívüli civilizációk esetében, vagy létezik ez az információ, de valamilyen oknál fogva a társadalom egyik vagy másik laikus rétege számára nem hozzáférhető. Az előbbi és az utóbbi esetben is működésbe lépnek a mítoszalkotás mechanizmusai - az „önmagukból való kiindulás", a hiányzó információ más, a tudat által már befogadott információval való helyettesítése.
119
Valóban, a laikusok többsége már elfogadta a relativitás elméletét, de milyen formában? Az egyik legelterjedtebb elképzelés ilyen téren éppen a B. Agapov által említett téma: az űrhajós a fény sebességét megközelítő sebességgel felrepül a világűrbe, s ezer év múlva tér „haza". Megfelel-e ez az igazi relativitás elméletének? Minden valószínűség szerint nem, mivel itt a matematikai indokokat képszerű elképzelések helyettesítik. A tudományos ismeretek ilyen mitologizálása ölt szüntelenül testet a sci-fi kereteiben, amiért gyakran hallani, hogy a sci-fi a tudományos absztrakciókat a kép nyelvére fordítja le. Ám ebben az esetben lehetetlen az egyenértékű fordítás, a képi megfogalmazás nem független a tartalomtól, és már minőségileg más ismeret lesz. Tehát a modern gnoszeológiai mítosz születhet magában a tudományban is meg mellette is, mint a modern tudomány valamely alaptétele tömegtudat által történő befogadásának formája, és ezekben a folyamatokban nem kis szerepe van a tudományos fantasztikumnak. Napjainkban csak csodálkozni lehet a különböző mítoszok sokszínűsége felett; van az emberről mint biológiai lényről szóló mítosz; az alkotóikhoz egyre hasonlatosabbá váló robotokról szóló mítosz, ahol ezek az új rabszolgák olykor-olykor fellázadnak uruk ellen, és nem kevésbé ravaszak, mint ő. De a modern mítoszalkotás fő iránya mégiscsak az ember eljövendő kozmikus élete és a földi civilizációnak a világmindenségtől való elszigeteltségéről vallott elképzelések szétrombolása marad. Hiszen az ember és a gép vetélkedése is átkerült a kozmoszba, sőt az emberi állóképesség határaival kapcsolatos különféle kísérletek is a földi ember kozmikus életlehetőségére irányulnak. Egyszóval a modern mítoszalkotás alapvető iránya szorosan kapcsolódik a köznapi tudat, a mindennapi gondolkodásmód kozmizációjának szükségességéhez. Itt azután egy érdekes történelmi paradoxonnal találkozunk. Fentebb megjegyeztük, hogy a modern mítoszalkotás nem előzi meg a tudományt, hanem mögötte halad, és maguk a mítoszok a tudomány eredményeire épülnek. Ezért igazuk van azoknak, akik visszautasítják az olyan elképzeléseket, amelyek szerint a scifi „előtudomány", s valamiben valóban megelőzi a tudományt az igazság felé vezető úton. Ám valamiféle megelőzésről mégis beszélhetünk. A paradoxon abban áll, hogy egy bizonyos időszakban a köznapi gondolkodásmód szükségletei megelőzték a tudomány lehetőségeit. A társadalmi fejlődés belső törvényszerűségei állhatatosan követelték a köznapi tudat komoly átállítását, kozmizációját, a tudománynak pedig nem volt ideje arra, hogy ehhez megfelelően szilárd talajt készítsen elő, miután alig néhány tudós álmodozó sejtette meg, hogy az emberiség észrevétlenül el-elszakad a bölcsőjétől. Ilyen lelkes álmodozó volt K. E. Ciolkovszkij de munkáinak hatása kora tudományára mérhetetlenül kicsi volt. A „kozmizáció" kifejezés tulajdonképpen 1962-ben keletkezett, alig tízesztendős; a csillagközi kapcsolatok és a Földön kívüli civilizáció problémája a tudományban csak az elmúlt tíz-tizenöt év óta képezi vita tárgyát. Korábban, hosszú éveken (több mint fél évszázadon) át - amint maguk a tudósok is kénytelenek beismerni - ezekkel a problémákkal kizárólag csak a tudományos fantasztikum foglalkozott, mert éppen ez vette magára a köznapi tudat nevelésének fontos szerepét, és hosszú ideig alighanem a „mítosz-alkotás egyetlen kísérleti laboratóriuma" volt. A sci-fi nemcsak a modern exoszociológiát előzte meg, hanem a futurológiát is, s megint csak nem az általa létrehozott ismeretek, gondosan kidolgozott elméletek és koncepciók valódi értékének, hanem a köznapi tudat fejlődési szükségletei kielégítésének értelmében. A sci-fi teremtette világképek távolról sem mindig állták ki az egzakt ismeretek próbáját; gyakran esetlenek, bárgyúk, olykor egyszerűen hamisak voltak - nem véletlen, hogy hosszú időn át a tudományos világban kissé lekezelték a sci-fit. Ezek a modellek azonban mégsem csak gúnyt érdemelnek, mivel minden fenntartás mellett - amelyről nemegyszer írtak a kritikusok és a tudósok - az ismeretlentől az ismert felé való általános mozgásban betöltött szerepüket (nem a tudományos kutatásban, hanem éppen a megismerésben, a világnak az egész társadalommal való megismertetésében) nem csupán mínusz előjellel lehet értékelni.
120
Első tekintetre furcsának tűnhet, hogy a valóság hamis modellje, a világról alkotott hamis elképzelés, amely mintegy dezorientálja az embert, bizonyos mértékben hasznosnak, sőt nélkülözhetetlennek bizonyulhat. Ezzel kapcsolatban nem felesleges emlékeztetni rá, hogy a mi szemszögünkből nézve milyen hamisak voltak az ókori mítoszokban visszatükröződő világképek, ahol a valós ismeretek kicsiny morzsái azok fantasztikus keretezésébe vesztek. És ezek az ismeretek - az ősközösségi kollektíva legértékesebb eredményei - mégis segítették helytállni az embert az őt körülvevő környezettel vívott kegyetlen harcában, s az emberiség további fejlődésének zálogává váltak. És itt nem megnyugtató az a magyarázat, hogy ebben a harcban az ismeretek segítettek, nem pedig a tévelygések. Ebben éppen az a bonyolult, hogy az ókori embereknek a környezetükben való tájékozódáshoz szükségük volt az ismereteket és tévelygéseket egyaránt magában foglaló eme teljes világmodellre, amennyiben az ismeret kevés volt, és abból nem tudták megteremteni a világ összképét. Ez a törvényszerűség nemcsak az igazság megismerési folyamatára érvényes, hanem a megszerzett ismeretek elsajátítási folyamatára is, és ennek bizonyítéka - a sci-fiben található számos tévelygés meglepő életrevalósága. Példaképpen csak egyet említenénk. Ma már kétségbevonhatatlannak tartják, hogy a Számítási Központtal való kapcsolat megvalósítása és a nagy világűr kutatása, még a legfantasztikusabb fotonrakéta hajtóművekkel felszerelt csillagközi űrhajók segítségével is, gyakorlatilag egy egész sereg oknál fogva lehetetlen, és ha a tudományos, gyakrabban pedig az ismeretterjesztő művekben e (rendszerint negatív) terveknek még elismeréssel adóznak, akkor ez nem a tudomány, hanem a sci-fi által megteremtett hagyományon alapszik. És a sci-fiben ennek ellenére a csillagközi űrhajók továbbra is szántják a világűrt, más civilizációk űrhajóival találkoznak, amelyek nemegyszer évmilliók óta vándorolnak az űrben; az űrutasok távoli kutató vagy egyszerűen „gazdasági" utazásokat tesznek még idegen galaktikákban is, a feltételezett tudományos-fantasztikus időben, és mindez ugyanannyi időt vesz igénybe, amennyi teljesen összeegyeztethető a megszokott földi utazások idejével. Ez pedig szándékos hazugság, és az ilyen világkép hazugsága már a modern ismerettel felfogható és értékelhető lehet. A valóságnak ez a modellje mégis tartósan él a világmindenségről alkotott tudományos elképzelés mellett. És itt aligha lehet mindent a művészi feltételezéssel megmagyarázni. Nézetünk szerint ebben az esetben nem annyira művészi, mint inkább „mitológiai" formáról beszélhetünk, amely abból a szükségszerűségből jött létre, hogy a köznapi gondolkodásmód egy bizonyos szinten magáévá tegye a világűrt. Így alakul ki a sci-fiben a „rendezett", földábrázatú kozmosz képe (S. Lem), amely egyben hasonlít a reális kozmoszra, helyesebben a róla alkotott tudományos elképzelésekre, és amely valamiben nagyon emlékeztet a Földre. Általánosságban így jón létre, képletesen szólva, a világ modern mitológiai képe, amely mintha nem is mondana ellent a tudománynak, ugyanakkor jócskán különbözik a tudományos világképtől. Semmiképpen nem akarunk egyenlőségjelet tenni a modern mítoszalkotás és a sci-fi közé. A mítoszalkotás először is nemcsak a sci-fiben jelentkezik, megtalálható a tudományos szépirodalmi, a tudományos ismeretterjesztő alkotásokban is, sőt a „tiszta" tudományban is, amennyiben az utóbbi időkben a világ - képletesen szólva - „mitológiai" modelljének alapjait maguk a tudósok teremtik meg, amiről már korábban beszéltünk. Ezenkívül a sci-fi nem merül ki egyedül a mítoszalkotásban. Általában a sci-fi, láthatóan, bizonyos fajta átmeneti terület, valamiféle átjáróhíd*; ez egyfelől az egzakt ismeret és a köznapi tudat bonyolult kölcsönhatásának területe, másfelől a modern mítoszalkotás és a művészet nem kevésbé bonyolult kölcsönhatásának a területe; az idő múlásával a sci-fi egyre inkább művészetté válik, és nemcsak azért, mert * A modern tudomány, amely nemcsak a jelenségeket és rendszereket, hanem azok viszonyait, egymáshoz való kapcsolataikat is kutatja, állandóan találkozik az ilyen „hidak” tanulmányozásának szükségességével. J. A. Ponomarjov például az intuíció problémáját tanulmányozva ezt írja: „Ha a világ egymással kölcsönhatásban álló rendszerek rendszere, akkor mindezeknek a rendszereknek nemcsak belső összefüggésben kell lenniük, hanem egymással is. A közeli rendszerek között „átjáróhidaknak" kell létezniük, amelyeknek egyik vége az egyik rendszerben található, a másik - a másikban." (J. A. Ponomarjov: Pszichika és intuíció, Moszkva, 1967. oroszul) (A szerző)
122
tehetséges írók kerülnek művelői közé, hanem belső értelménél fogva is. Amióta a tudomány nem kerüli meg a korábban a sci-fi szféráját képező problémákat, mint amilyen a Földön kívüli civilizációk vagy a földi ember további fejlődése perspektíváinak problémája, a sci-fi megelőző mítoszalkotó funkciója (a köztudat nevelése terén) több vonatkozásban kimerült, a világ modern mitológiai képe főbb vonalakban már kialakult, és az valószínűleg alapjaiban meg is marad az elkövetkezendőkben is, egy új, alapvető közvetlen információ megszerzéséig, s aligha ingathatja meg még a Naprendszer bolygóin létező valamiféle primitív életrendszerek felfedezése sem. Az utóbbi időben a sci-fi egyre ritkábban alkot új ideákat és hipotéziseket (ezek jelenleg rendszerint a tudósok dolgozószobáiban és laboratóriumaiban keletkeznek), és egyre sűrűbben dolgozza át, mélyíti el, pszichologizálja a már meglevő „mitológiai" témákat és helyzeteket, az olyan immár klasszikus témákat, mint a jövevények látogatása, a Földön kívüli civilizációk és kapcsolataik vagy a majdnem fénysebességgel megvalósult űrrepülés. Történelmileg azonban a sci-fiben alighanem a mítoszalkotó funkció volt a legfontosabb, és még most sincs teljesen eltűnőben. Mindenesetre a sci-finek távolról sem a történés és az alakteremtés szintjén van minden értelme, és tanulmányozása során nyilván használhatjuk a C. Lévi-Strauss mitológuséhoz hasonló fogalmakat. Marx az „igazi" ókori mitológiát az antik művészet arzenáljának és bázisának nevezte. Fennmaradnak-e hasonló viszonyok a modern mítoszalkotás és a művészet között? Valamilyen mértékben minden bizonnyal fennmaradnak. Mindenesetre a modern mítoszalkotás már létrehozta az új művészi figurák bizonyos arzenálját: hiszen a kozmikus jövevények a modern sci-fiben immár éppoly kevéssé szokatlanok, mint a régi mesék varázslói és boszorkányai, sőt ha úgy tetszik, kiszorítják a boszorkányokat. Mi több, a régi mitológia új mértéket kap - az utóbbi időben szinte jövevényekké változnak az Olümposz lakói, még a keresztény mítoszok egyes hősei is. A szemünk láttára alakul át a megismételt művészi feltételesség világa, és ez az új mitológia hatására megy végbe. Ami azt illeti, hogy a modern mitológia a művészet bázisává válik-e, erről nehezebb beszélni - egyszerűen nincs meg ehhez a szükséges távlat. De amennyiben a mitológia a köztudatra irányul, neveli és alakítja azt a társadalmi fejlődés belső igényeinek megfelelően, a művészet, a művészi gondolkodásmód pedig mindig sokkal erősebb szálakkal fűződik a köztudathoz, mint a tudományhoz, feltételezhetjük, hogy a modern mitológia, összekapcsolva az emberi tudatban a kozmoszt és a Földet, a jelent, a múltat és a jövőt, mindezekkel előkészíti egy új művészet bázisát is, amely más, kozmikus, „négydimenziós" szemszögből nézi a világot és az embert. FARKAS ATTILA FORDÍTÁSA
123
Kötetünk képeiről
Napok fénylenek, bolygók, holdak járnak körpályájukon, üstökösök nyelik a távolságokat, szupernóvák robbannak, rádiócsillagok küldik titokzatos jeleiket - a tudományos-fantasztikus irodalom „világegyeteme" is éli életét, akár az igazi. Csillagrendszerek is állnak az égen, szabályosak, elliptikusak, spirálisak. Tejutak, galaxisok és extragalaxisok... könyvkiadók, magazinok, folyóiratok. Közülük egyik - remélem, hogy a csillagászok megbocsátják a hasonlatot - a Galaktika. Vannak testvérei is, jó távcsővel észrevehetjük és megfigyelhetjük alakjukat, mozgásukat, szerkezetüket. Néha küldenek felénk egy fénycsóvát vagy egy rádiójelet, ezt megvizsgálhatjuk spektroszkópjainkkal, szétbonthatjuk, elemezhetjük, s megállapíthatjuk, hogy a világegyetem törvényei másutt is érvényesek, és az amerikai Galaxy, a jugoszláv Galaksija vagy a francia Galaxie, hogy csak a legfontosabbakat említsük, sokban hasonlít a mi Galaktikánkhoz. Szépirodalmat közöl, novellákat, folytatásos regényeket, cikkeket tudományos témákról, tanulmányokat, kritikákat a sci-fi különböző megnyilvánulási formáiról, híreket és beszámolókat írókról és amatőrökről, és természetesen képeket is, illusztrációkat, fotókat, címlaprajzokat. Néha irigyen, néha fölényes elégedettséggel, de mindig kíváncsian nézzük ezeket a rajzokat vagy festményeket. Színeikből, vonalaikból, szemléletükből nemcsak alkotóik tehetségére következtethetünk, hanem a szerkesztők és az olvasók Ízlésére, de még arra is, hogy ott, messze tőlünk, Galaktikánkon túl, hogyan is tekintenek a sci-fire, minek tartják, menynyire értékelik, mulatnak-e rajta, játszanak-e lehetőségeivel, vagy komolykodva, nagyképűen bánnak vele. A címlapok, a rajzok sok mindent elárulnak. Vallanak konzervativizmusról és modernségről, embertelenségről vagy humanizmusról és az általánoson túl még nemzeti jellemvonásokról is. Mint például a Galaxie című francia
125
magazin illusztrációi és címlapjai, melyekből olvasóink tájékoztatására válogatást közlünk ebben a kötetben. Talán nem ítélünk elhamarkodottan vagy felületesen, ha azt mondjuk, hogy ezeknek az illusztrációknak „franciás" jellegét elég könnyen felismerhetjük. Ahogy a francia sci-fiben jelent meg először, legalábbis ismereteink szerint, a szerelem témája (lásd pl. Pierre Boulle: Szerelem és nehézkedés), úgy a Galaxie címlapjain és illusztrációin is gyakran találkozunk ízléses erotikával vagy azzal a humorral, tiszteletlen jókedvvel, amelyet mi jellegzetesen franciának tekintünk. De ott van a rajzok, címlapok mögött a francia képzőművészet hatása, elsősorban a szürrealizmus eredményeinek kissé kommercializált alkalmazása is, amit például az amerikai illusztrációknál csak nagyon ritkán láthatunk. A francia illusztrátor más műveltségű, más környezetben nevelkedett olvasókra számít, mint az angol, a magyar vagy az orosz. Minket ez kissé meglep, ahogy a francia science-fiction „tudományossága" is, amely inkább játékosan fantasztikus és ötletes, de elismerjük és elfogadjuk sajátságos ízeit, észrevesszük az elütő, egyéni formák mögött az általános, közös emberi tartalmat vagy szerényebben szólva a tudományos-fantasztikus irodalom mindenütt megtalálható mondandóját az értelem dicséretéről, a haladás hitéről és a képzelet értjéről. Nézzük úgy a Galaxie illusztrációit, mint távoli bolygóról érkező üzenetet amelyet értelmes élőlények küldtek a világűrbe, értelmes élőlényeket keresve. K. P
A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége, Budapest VII. Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Budapest, Postafiók 43
Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Szabó Valéria Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Gergely István 44 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 2627-e-7678
76.1076/1 Zrínyi Nyomda, Budapest Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató
„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia." Jacques Bergier „A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem irodalom a szó igazi értelmében." Fred L. Polak „Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak összességét." Michel Bútor „A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül, egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig." Dr. Otakar Chaloupka „A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű szerinti értelmezésétől." Julij Kagarlickij „A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen." Jacques Bergier Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.
II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.
Ára 12, - Ft
