GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

0

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia Isaac Asimov: Mit neveznek szerelemnek? (Vámosi Pál fordítása) 3 Robert Frost: Némi sci-fi (Jánosy István fordítása) 13 Wolfgang Jeschke: Szirének a parton (Szabó Valéria fordítása) 14 Sydney J. van Scyoc: Mnarra Mobilis (Elek István fordítása) 19 J. G. Ballard: Prima Belladonna (Vári Zsuzsanna fordítása) 36 Olga Larionova: Válás Mars módra (Karig Sára fordítása) 47 Jack Lewis: Ki plagizál? (Fazekas László fordítása) 53 Isaac Asimov: Zöld foltok (Vámosi Pál fordítása) 58 Bob Shaw: Életed legszebb napja (Elek István fordítása) 68 Vidor Hugó: Az eltűnt város (Végh György fordítása) 72 Isaac Asimov: Fiam, a fizikus (Vámosi Pál fordítása) 74 Arthur Porges: A légy (Fazekas László fordítása) 77 Sztanka Pencseva: Ikarosz (Székely Magda fordítása) 80 James H. Schmitz: Nem akarunk semmi bajt (Fazekas László fordítása) 81 Arthur C. Clarke: Biztonsági ellenőrzés (Árokszállásy Zoltán fordítása) 87 Eric Frank Russel: A világ peremén (Borbás Mária fordítása) 90 Gérard Klein: Rehabilitáció (Hegedűs Zoltán fordítása) 101 George W. Harper: Kohoutek - egy kudarc, amely nem volt kudarc (Vámosi Pál fordítása) 114 Kötetünk képeiről (K. P.) 122

14

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen Einstein-arcképek (komputergrafika) Kuczka Péter editor, 1975

2

ISAAC ASIMOV

MIT NEVEZNEK SZERELEMNEK?

.

- De hisz ez két különböző fajta - mondta Garm kapitány alaposan szemügyre véve az alattuk keringő bolygóról felhozott lényeket. Látószervét maximális élességre állította, úgyhogy kidülledt. A felette levő színhártya sebesen villogott. Botaxot kellemes melegség öntötte el, hogy újra a színes fényjelzéseket figyelheti. Hónapokat töltött el a bolygón, egy kémlelőfülkében, s igyekezett megfejteni a bennszülöttek által kibocsátott, árnyalt hanghullámok rejtélyét. A fényjelek útján való érintkezés már-már azt az érzést ébresztette benne, mintha otthon volna, a Tejútrendszer távoli Perseus körzetében. - Nem két különböző fajta - jelentette ki -, hanem ugyanannak a fajtának két formája. - Ostobaság, egészen különbözőknek látszanak! Hála az Entitásnak, kissé hasonlítanak a perseusbeliekhez, nem olyan undorító a külsejük, mint sok-sok más idegen formának. Ésszerű alakjuk, felismerhető végtagjaik vannak. De színhártyájuk nincs. Beszélni tudnak? - Igen, kapitány úr. - Botax megengedett magának egy diszkréten helytelenítő prizmás közjátékot. - A részleteket megtalálja a jelentésemben. Ezek a lények torkuk és szájuk segítségével bonyolult, köhögéshez hasonló hanghullámokat bocsátanak ki. Megtanultam utánozni őket. - Csendes büszkeséget érzett. - Nem volt gyerekjáték! - Csodálom, hogy nem fordul fel a gyomrom tőle. Szóval ez a magyarázata, miért van lapos szemük, s miért nem tudják kinyújtani őket. Ha nem színekkel beszélnek, akkor ez a szemet jóformán feleslegessé teszi. De mondja, miért ragaszkodik ahhoz, hogy ez egy és ugyanaz a fajta? A bal oldali kisebb, és az indái, vagy akármik is azok, hosszabbak, s a testének arányai is mások. Domborodik ott, ahol a másik lapos. Ezek élnek? - Igen, kapitány úr, csak pillanatnyilag nincsenek öntudatnál. Pszichokezelést kaptak, hogy ne féljenek, s így könnyebben lehessen tanulmányozni őket. - De érdemes-e egyáltalán tanulmányozni őket? Már így is le vagyunk maradva, s még legalább öt, ennél fontosabb bolygót kell átvizsgálnunk és felderítenünk. Az idő-sztázisegység fenntartása költséges dolog; jobb volna, ha visszaküldeném őket, és mennénk tovább...

3

Erre Botax nedves, nyurga teste az aggodalomtól rezegni kezdett. Cső alakú nyelvét kiöltötte, felfelé görbítette, lapos orra fölé, s ugyanakkor szemét beszippantotta. Háromujjas, kifelé szélesedő kezével tagadó mozdulatot tett, s eközben beszéde mélyvörös színt öltött. - Az Entitás óvjon ettől minket, kapitány úr. Ennél fontosabb bolygó nincs is a világon. Meglehet, hogy rendkívül válságos helyzettel állunk szemben, s hogy ezek a lények a legveszedelmesebb életformák az egész Tejútrendszerben, éppen azért, mert két formájuk van. - Nem értem, miről beszél. - Azt a feladatot kaptam, kapitány úr, hogy tanulmányozzam ezt a bolygót. S igen nehéz feladat volt, mert ez a bolygó a maga nemében egyedülálló. Olyannyira egyedülálló, hogy még most sem értem minden sajátságát. Ezen a bolygón például úgyszólván minden élőlénynek két formája van. Nekünk erre nincsenek szavaink, de még fogalmaink sem. Csak mint első és második formáról beszélhetek róluk. Vagy az ő hangjaikkal élve azt mondhatom, a kisebbik „nőstény", ez a nagyobbik meg „hím". Amiből látható, hogy e lények maguk is tisztában vannak a különbséggel. - Micsoda undorító érintkezési mód! - borzongott a kapitány. - És a kicsinyek létrehozása érdekében a két formának együtt kell működnie. A kapitány, aki eddig előrehajolva, érdeklődéssel vegyes undorral vizsgálgatta a példányokat, most hirtelen kiegyenesedett. - Együtt kell működniük? Hát ez meg miféle zöldség? Nincs az életnek alapvetőbb sajátsága annál, mint hogy minden élőlény önmagával való legbensőségesebb kapcsolat útján hozza létre kicsinyeit. Mi másért érdemes élni? - Itt az egyik forma hozza létre az életet, de a másiknak együtt kell vele működnie. - Hogyan? - Ezt nehéz megállapítani. Ez valami igen intim dolog, s bár átkutattam a rendelkezésre álló irodalmi műfajokat, pontos és részletes leírást sehol sem találtam róla. De sikerült ésszerű következtetéseket levonnom. Garm a fejét rázta. - Nevetséges! A bimbózás a legszentebb és a legintimebb funkció a világon. Tíz-és tízezer bolygón mindenütt egyformán. Ahogy Levuline, a nagy fotóbárd mondta: „Bimbózáskor, bimbózáskor, édes, gyönyörű bimbózáskor, midőn..." - Félreérti a dolgot, kapitány úr. Ez a formák közti együttműködés valahogyan, nem tudom pontosan, hogyan, a gének keveredését és átalakulását teremti meg. Olyan módszer, amelynek révén minden egyes nemzedékben a jellegzetességek új kombinációi jönnek létre. A variációk megsokszorozódnak, a módosult gének szinte egyik percről a másikra alakot öltenek, szemben a szokásos bimbózó rendszerrel, ahol előbb évezredek is elmúlhatnak. - Ez azt jelenti, hogy az egyik egyén génjei a másiknak a génjeivel kombinálódnak? Tudja-e, hogy ez a sejtfiziológia elveinek tükrében milyen nevetséges állítás? - És mégis így kell lennie - mondta Botax a kapitány kidülledt szemének pillantásától idegesen. - Az evolúció itt meggyorsult. Ezen a bolygón a fajták beláthatatlan sokasága él. A feltevések szerint egynegyed millió különféle lény létezik. - Tán egy negyed tucat. Ne fogadja el fenntartás nélkül a bennszülött irodalom állításait. - Tucatjával láttam gyökeresen különböző fajtákat, s hozzá egy egészen kis területen. Én mondom önnek, kapitány úr, ha ezeknek csak egy kis időt engedünk, olyan értelmes lényekké fejlődnek, amelyek elég erősek lesznek ahhoz, hogy az egész Tejútrendszert uralmuk alá hajtsák. - Bizonyítsa be, nyomozó, hogy az az említett együttműködés valóban létezik, s aztán majd megfontolom az állításait. De ha nem tudja bebizonyítani, akkor mindezt a képzelgést nevetségesnek minősítem, s megyünk tovább.

4

- Be tudom bizonyítani. - Botax fényjelei erős sárgászöldbe váltottak át. - E bolygó lényei még más szempontból is egyedülállóak. Előre látják jövőbeli fejlődésüket, valószínűleg azért, mert hisznek abban a gyors változásban, amelyet végül is állandóan maguk előtt látnak. Így aztán egy olyan irodalmi műfajban lelik örömüket, amelynek tárgya többek közt az űrutazás, holott a valóságban odáig még nem jutottak el. Ennek az irodalmi műfajnak nevét „sci-finek" fordítottam le. Mármost én csaknem kizárólag sci-fiket olvastam, mert úgy gondoltam, hogy az álmaikban és képzelgéseikben leleplezik önmagukat s azt a veszélyt, amit számunkra jelentenek. És e sci-fik alapján állapítottam meg a formák közti együttműködés módszerét. - Ezt hogyan csinálta? - Ezen a bolygón van egy folyóirat, amely olykor ugyan sci-fit is közöl, de egyébként csaknem kizárólag ennek az együttműködésnek különféle formáival foglalkozik. Nem beszél róluk egészen nyíltan, ami persze bosszantó, mindig csak célozgat. A folyóirat neve, amennyire ezt fényjelekkel ki tudom fejezni: Playboy. A lap szerkesztőjét, gondolom, semmi más nem érdekli, csak a formák közti együttműködés, s azt olyan rendszeres és tudományos buzgalommal kutatja, amely egyenesen tiszteletre méltó. A sci-fiben is megtalálta az együttműködés leírásának különböző példáit, s én ennek a folyóiratnak az anyagát tettem vezérfonalammá. A leközölt történetekből tudtam meg, hogyan lehet ezt az együttműködést létrehozni. És ha majd ez az együttműködés itt lejátszódik, s a kicsinyek az ön szeme láttára létrejönnek, akkor kérem, kapitány úr, adjon utasítást, hogy ebből a bolygóból egy atomot se hagyjanak meg. - Jó, jó - mondta fáradtan Garm kapitány. - Élessze fel őket, s tegye, amit tenni akar, de gyorsan I Marge Skidmore hirtelen pontosan tudta, hol van. Világosan emlékezett rá, hogy alkonyaikor a magasvasút állomásán várakozott. Az állomás úgyszólván üres volt, csupán egy ember állt a közelében s egy másik a peron túlsó végén. És ekkor meghallotta a közeledő vonat távoli dübörgését. Majd egy villanást látott, úgy érezte, az egész belseje tótágast áll, s valamilyen bizonytalan látomása támadt: egy nyurga teremtmény bukkant fel, nyálka csepegett róla. Aztán mintha valami a magasba rántotta volna, s most... - Úristen! - mondta megborzongva. - Még mindig itt van. És ott egy másik is. Undorodott, de nem félt. Szinte büszke volt, hogy nem érez semmi félelmet. A mellette álló férfi, aki ugyanolyan nyugodtan viselkedett, mint ő, s akinek fején még mindig egy viharvert puhakalap ült, ugyanaz a férfi volt, aki az imént a peronon a közelében állt. - Magát is elkapták? - kérdezte. - És kit még? Charlie Grimwold ernyedtnek, súlyosnak érezte magát. Megpróbálta felemelni a kezét, hogy levegye kalapját, és lesimítsa ritkás haját, amely felfelé ágaskodott, de nem borította be egészen a fejbőrét. Kiderült, hogy csak nehezen tud mozogni valamilyen rugalmas, de egyre merevedő ellenállással szemben. Leejtette kezét, és mogorván nézett a vele szemben álló, keskeny arcú nőre. Körülbelül harmincöt éves lehet - gondolta -, haja szép, ruhája elegáns. De Grimwold mégis elkívánkozott innen, s ezen mit sem változtatott, hogy nincs egyedül, hogy egy nővel van. - Nem tudom, asszonyom - válaszolta. - Csak ott álltam az állomás peronján. - Én is. - És akkor egy villanást láttam. Hallani semmit se hallottam. Most meg itt vagyok. Ezek bizonyára a Marsról, a Vénuszról vagy valami hasonló helyről jöttek. Marge hevesen bólintott. - Én is így gondolom. Vajon ez egy repülő csészealj? Mondja, maga fél? - Furcsa, de nem félek. Talán meghibbantam, mert másképp félnék.

5

- Fura. Én sem félek. Úristen, itt jön az egyik! Ha hozzám nyúl, én sikoltok. Nézze azokat a tekergőző kezeket! És azt a ráncos bőrt, csupa nyálka. Hányni tudnék tőle! Botax óvatosan közeledett. Reszelős, rikácsoló hangon szólalt meg, csak ennyire tudta utánozni a bennszülöttek beszédét. - Lények! - mondta. - Nem bántjuk magukat. De kérjük, tegyék meg nekünk azt a szívességet, hogy együttműködnek. - Jé, ez beszél! - csodálkozott Charlie. - Mit akar azzal mondani, hogy együttműködni? - Maguk ketten, egymással - válaszolta Botax. - Ól - Charlie Marge-ra nézett. - Érti, hogy mit akar, asszonyom? - Fogalmam sincs róla - válaszolta az asszony gőgösen. - Úgy értem... - mondta Botax, és itt egy rövid szót használt, amelyet egyszer hallott a szóban forgó folyamat szinonimájaként alkalmazni. Marge elpirult. - Micsoda?! - sikoltotta élesen, ahogy csak kifért a torkán. Botax és Garm kapitány a testük közepére szorították kezüket, hogy eltakarják e hangerősség hatására kínosan remegő hallóhártyáikat. Marge gyorsan, már-már összefüggéstelenül folytatta: - Még mit nem! Ide figyeljen, én férjes asszony vagyok. Ha Ed itt volna, majd hallanának tőle egyet-mást. És maga meg, főokos - a rugalmas ellenállást leküzdve Charlie felé tekerte testét -, bárki legyen is, ha netán azt gondolná... - De kérem, asszonyom - mentegetőzött elkeseredve Charlie. - Ez nem az én szemetemen termett. Távol álljon tőlem, hogy egy hölgyet elutasítsak, de én is házas vagyok. Három gyerekem van. Ide figyeljen... - Mi történik itt, Botax nyomozó? - kérdezte Garm kapitány. - Ez a ricsaj kibírhatatlan. - Ez igen bonyolult szertartás - válaszolta Botax, és zavarának jeléül egy rövid bíborfényt villantott fel. - Eleinte mindig vonakodnak. De ez fokozza aztán az eredményt. A kezdeti állapot után a bőrüket le kell venniük. - Meg kell nyúzni őket? - Nem szó szerinti értelemben. Ezek csak amolyan mesterséges bőrök, amelyeket fájdalommentesen le lehet és le is kell venni. Különösen a kisebbik formának. - Rendben van. Akkor mondja neki, hogy vegye le a bőreit. Ez igazán nem valami kellemes dolog, Botax. - Szerintem nem volna jó, ha én szólnék a kisebbik formának, hogy vegye le bőreit. Inkább figyeljük csak a szertartást. Olvastam egyes részleteket, olyan űrutazási történetekből, amelyeket az a Playboy nevű folyóirat nagyon megdicsért. Ezekben a történetekben a bőröket erőszakkal távolítják el. Itt van például egy ilyen eset leírása: „Rángatni kezdte a lány ruháját, már-már letépte karcsú testéről. Egy pillanatra az arcán érezte a lány félig lemeztelenített meleg, kemény melleit..." És így tovább. A letépés, az erőszakos eltávolítás, mint látja, serkentőként hat. - Mell? - kérdezte a kapitány. - Nem ismerem fel ezt a fényjelet. - Én találtam ki a fogalom kifejezésére. A kisebbik forma felső testének domborulataira vonatkozik. - Értem. Hát akkor szóljon a nagyobbiknak, hogy tépje le a kisebbik bőreit. Micsoda undorító dolog ez! Botax Charlie-hoz fordult. - Tépje le, kérem uram, a lány ruháját a karcsú testéről. Fellazítom az erőteret, hogy megtehesse. Marge szeme tágra nyílt, fellángoló dühében Charlie felé tekergőzött. - Ne merészelje! Ne merészeljen hozzám nyúlni, piszkos szoknyavadász!

6

- Én? - siránkozott Charlie. - Ez az egész nem az én szemetemen termett. Azt hiszi, én csak úgy nekiesem a nőknek, s letépem a ruhájukat? Hallja maga - fordult oda Botaxhoz -, nekem feleségem és három gyerekem van! Ha az asszony megtudja, hogy ruhákat tépdesek, beveri a fejem. Tudja, mit csinál a feleségem, ha csak ránézek egy nőre ? Ide figyeljen... - Még mindig vonakodik? - kérdezte türelmetlenül a kapitány. - Úgy látszik - válaszolta Botax. - Talán az ismeretlen környezet teszi, hogy az együttműködésnek ez a fázisa tovább tart, mint általában. Ez, tudom, kényelmetlen az ön számára, kapitány úr, hát a szertartásnak ezt a részét majd magam hajtom végre. Az űrhajózási történetekben gyakran előfordul, hogy ezt a feladatot idegen bolygóbeli lények hajtják végre. Itt például - folytatta a jegyzetei közt lapozgatva, mígnem megtalálta a keresett helyet - leírnak egy ilyen rendkívül csúnya idegen fajtát. Ezeknek a lényeknek, tudja, igen ostoba nézeteik vannak. El se tudják képzelni, hogy létezzenek olyan vonzó lények is, mint mi, akiknek finom nyálka borítja a testét. - Olvassa már - mondta a kapitány. - Ne piszmogjon annyit! - Igenis, kapitány úr. Azt mondja itt, hogy az idegen lény „odalépett a lányhoz, aki hisztérikusan sikoltozni kezdett. A szörnyeteg átölelte, karmai vakon martak belé, rongyokban szaggatták le róla ruháját". A bennszülött lény, mint látja, sikoltozik, mert lázba hozza, hogy a másik lehúzza róla a bőreit. - Hát akkor rajta, Botax, húzza le róla a bőröket! De semmi sikoltozás. Már úgyis remeg az egész testem ezektől a hanghullámoktól. - Ha nincs ellenére... - szólt oda Botax udvariasan Marge-nak. Egyik lapos ujjával olyan mozdulatot tett, mintha bele akarná akasztani a ruha nyakába. Marge kétségbeesetten rángatózott. - Ne nyúljon hozzám! Ne nyúljon hozzám! Összevissza nyálkáz. Ide figyeljen, ez a ruha 24 dollár 95 centbe került. Menjen innen, maga szörnyeteg! Micsoda szeme van! - Lihegve, kétségbeesetten igyekezett elkerülni az idegen lény tapogatózó kezét. - Micsoda nyálkás, dülledt szemű szörnyeteg! Leveszem magamtól, hallja-e, csak ne nyúljon hozzám azzal a nyálkás kezével, az isten szerelmére! - A cipzárral babrált, de közben felfortyanva odaszólt Charlie-nak: - Ne merjen idenézni! Charlie lemondón vállat vont, és behunyta szemét. Az asszony kilépett a ruhájából. - No, meg van elégedve? Garm kapitány ujjai tekergőztek az undortól. - Ezt hívják mellnek? S az a másik lény miért fordítja el a fejét? - Vonakodik. Vonakodik - válaszolta Botax. - És különben is, a melle még mindig be van takarva. A többi bőrt is le kell húzni. A meztelen mell igen erős serkentő. Mindig elefántcsont gömböcskének, fehér halmocskának vagy valami más ehhez hasonlónak írják le. Vannak itt rajzaim, vizuális ábrázolásaim az űrhajózási képeslapok címoldalairól. Ha megnézi őket, látni fogja, hogy mindegyiken van egy-egy ilyen lény, többé-kevésbé meztelen mellel. A kapitány elgondolkozva nézett a képekről Marge-ra, majd újból a képekre. - Mi az az elefántcsont? - Ezt a fényjelet is én ötlöttem ki. Ez a bolygón élő egyik alacsony értelmű, nagy testű lény agyarának anyaga. - Ahá - mondta Garm kapitány, és elégedettségében pasztellzöld színbe váltott át. - Most már értem. Ez a kisebbik lény valamilyen harci szektához tartozik, s ezek az agyarai, amellyel agyoncsapja az ellenséget. - Nem, dehogyis. Ezek, mint olvastam, egészen puhák. - Botax kis barna keze a vita tárgya felé lendült, mire Marge felsikoltott és félrehúzódott. - Hát akkor mi a rendeltetésük? - Azt hiszem - válaszolta Botax habozva ezekkel táplálják a kicsinyeiket.

7

- A kicsinyek megeszik ezeket? - kérdezte a kapitány szemmel látható undorral. - Nem egészen. Ezek a dolgok valamilyen folyadékot bocsátanak ki, s a kicsinyek ezt isszák. - Egy eleven testből származó folyadékot isznak? Brr! - A kapitány mindhárom kezével betakarta fejét. Segítségül hívott középső kezét egy hüvelyből húzta elő, s hozzá olyan gyorsan, hogy csaknem leütötte vele Botaxot. - Háromkezű, dülledt szemű, nyálkás szörnyeteg! - borzongott Marge. - Jól mondja - helyeselt Charlie. - Maga csak tartsa csukva a szemét. - De kérem, asszonyom! Igazán nem akarok odanézni. Botax újból közelebb lépett Marge-hoz. - Asszonyom, hajlandó volna levenni a többit is? Marge, amennyire csak tudott, kiegyenesedett a testét körül szorító erőtérben. - Nem. Soha! - Ha akarja, én majd leveszem. - Ne nyúljon hozzám! Az isten szerelmére, ne nyúljon hozzám! Nézze csak, milyen nyálkás. Jól van, majd én leveszem. - Halkan motyogott magában, s közben egy dühös pillantást küldött Charlie felé. - Semmi sem történik - mondta elégedetlenül a kapitány. - Ez, úgy látszik, tökéletlen példány. Botax úgy érezte, teljesítményét ócsárolják. - Két tökéletes példányt hoztam. Mi kifogása van ellenük? - A mellei nem gömböcskék. Én tudom, mik azok a gömböcskék, s azokon a képeken, amelyeket mutatott nekem, valóban gömböcskék vannak. Jókora gömböcskék. Ezen a lényen pedig csak petyhüdt, lapos lebernyegek vannak. És amellett részben elszíntelenedett lebernyegek. - Ugyan - mondta Botax. - Vannak bizonyos természetes variációk. Majd mindjárt megkérdezem magától a lénytől. - Marge-hoz fordult. - Mondja, asszonyom, a maga melle nem tökéletes? Marge tágra nyitotta szemét, hosszú pillanatokig hiábavalóan viaskodott, hogy szavakat találjon, csak levegő után kapkodott. - Ez több a soknál! - nyögte ki végül. - Lehet, hogy nem vagyok Gina Lollobrigida vagy Anita Ekberg, de a testemnek nincs semmi hibája. Ó, ha Ed itt volna! - Charlie-hoz fordult. Ide figyeljen, mondja meg ennek a dülledt szemű, nyálkás valaminek, hogy az alakom tökéletes. - Hölgyem - válaszolta Charlie halkan. - Ne feledje el, hogy én nem nézek oda. - Persze, nem néz ide. De már eleget kukucskált, s így akár ki is nyithatja azt a csipás szemét, s kiállhat egy hölgy mellett, ha csak egy icipicit is úriember.. Bár valószínűleg nem az. - Én ugyan - mondta Charlie, és Marge-ra sandított, aki kihasználva ezt az alkalmat, hogy mély, lélegzetet vegyen, és kihúzza magát - nem szeretek ilyen kényes ügyekbe belekeveredni, de azt hiszem, asszonyom, hogy ön tökéletesen megfelel a kívánalmaknak. - Csak azt hiszi? Maga talán vak? Engem lánykoromban, ha nem tudná, kis híján Miss Brooklynnak választottak, és csupán a csípőm miatt estem ki, nem pedig a m... - Jól van. Jól van - mondta Charlie. - A mellei gyönyörűek. Becsületszavamra. Erőteljesen bólintott Botax felé. - Teljesen rendben levők. Nem vagyok nagy szakértő, de szerintem teljesen rendben levők. Marge megnyugodott. Botax is megkönnyebbült. Garm kapitányhoz fordult.

8

- A nagyobbik már érdeklődést mutat, kapitány úr. A serkentő hat. Most a végső mozzanat következik. - És az micsoda? - Erre, kapitány úr, nem találtam fényjelet. Lényegében abból áll, hogy az egyik forma a beszélő- és evőszervét a másik forma hasonló szervére helyezi. És erre a folyamatra is kiötlöttem egy fényjelet, éspedig ezt: csók. - Hát ennek az undorító dolognak már sosem lesz vége?! - nyögött fel a kapitány. - Ez a csúcspontja az egésznek. Valamennyi történetben az olvasható, hogy ezek a formák a bőrök erőszakos lehúzása után végtagjaikkal megragadják egymást, és - hogy a leggyakrabban használt kifejezéssel fordítsam - vadul égő csókokat váltanak, íme, egy találomra kiragadott példa: „A fiú átölelte a lányt, mohó száját az ajkára nyomta." - Talán az egyik lény megeszi a másikat - tűnődött a kapitány. - Dehogyis! - vágta rá türelmetlenül Botax. - Ezek égő csókok. - Mi az, hogy égő? Tűz keletkezik? - Nem szó szerinti értelemben. Ez a kifejezés, gondolom, azt jelenti, hogy a hőmérsékletük megemelkedik. Minél magasabb a hőmérséklet, annál biztosabb, hogy kicsinyeket hoznak létre. Most, hogy a nagyobbik forma már kellőképpen lázban van, csak a száját kell a másikéra helyeznie ahhoz, hogy kicsinyeket hozzanak létre. Enélkül nem születnek kicsinyek. Ez az az említett együttműködés. - Ennyi az egész? Ez a... - A kapitány úgy tett, mintha össze akarná érinteni kezeit, de arra nem tudta rászánni magát, hogy e gondolatot fényjellel is kifejezze. - Igen, ennyi az egész - válaszolta Botax. - Egyetlen történetben, még a Playboy történeteiben sem találtam a kicsinyek létrehozásánál más fizikai tevékenységre vonatkozó leírást. Olykor előfordul, hogy a történetben a csókolózás után kis csillag alakú jelekkel egy sor következik, de azt hiszem, ez csupán a csókolózás folytatását jelzi. Minden csillag egy csókot jelent, vagyis hogy sok kicsinyt akarnak létrehozni. - Most itt egy is teljesen elég lesz. - Igenis, kapitány úr. - Uram - mondta Botax komoly, érthető hangon -, volna szíves megcsókolni ezt a hölgyet? - De hisz meg sem tudok mozdulni - válaszolta Charlie. - Kiszabadítom. - A hölgynek ez nem fog tetszeni. - Erre mérget vehet! Maga csak maradjon ott, ahol van! - fortyant fel Marge. - Szívesen megtenném, hölgyem, csak az a kérdés, mit tesznek, ha nem fogadok szót. Nem szeretném felingerelni őket. Talán az volna a legjobb, ha egy icipicit megpuszilnám. Marge habozott, belátta, hogy Charlie óvatossága indokolt. - Na, jól van. De semmi figurázás. Nem vagyok hozzászokva, hogy csak így leálljak mindenféle jöttmenttel. - Tudom, asszonyom. Ez az egész nem az én szemetemen termett. Ezt magának is el kell ismernie. - Ronda, nyálkás szörnyetegek - motyogta dühösen Marge. - Isteneknek képzelik magukat, hogy így parancsolgatnak nekünk?! De nyálkás istenek, annyi szent! Charlie közelebb lépett hozzá. - Na, akkor rajta, hölgyem! - Bizonytalan mozdulatot tett, mintha meg akarná emelni a, kalapját. Aztán ügyetlenül átfogta az asszony meztelen vállát, s előrehajolva óvatosan összecsücsörítette ajkát. Marge annyira megmerevítette fejét, hogy nyakán kidagadtak az izmok. Ajkuk összeért. Garm kapitány bosszús fényjelzést adott.

9

- Nem észlelek semmiféle hőemelkedést. - A feje tetején levő hőészlelő csápja teljes hosszúságában kinyúlt, majd remegve megállt. - Én sem - vallotta be értetlenül Botax -, pedig pontosan úgy csinálják, ahogyan azt az űrhajózási történetek elmondják. Talán a végtagjaikat jobban ki kellene nyújtaniuk. Ahá, így. Látja, mégiscsak sikerülni fog. Charlie szinte ösztönösen átfogta karjával Marge puha, meztelen testét. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az asszony átengedné magát neki, de aztán hirtelen vonagló testtel nekifeszült az erőtérnek, amely még mindig erősen tartotta. - Engedjen el - mondta tompa hangon, mert a csókoló ajak még mindig az ajkára tapadt. Aztán hirtelen Charlie-ba harapott. A férfi vadul felkiáltott, hátraugrott, kezét alsó ajkára szorította, majd ujjait nézegette, hogy nincs-e vér rajtuk. - Mi jut eszébe, asszonyom?! - kiáltotta siránkozva. - Könnyű pusziban állapodtunk meg - válaszolta Marge. - Maga meg mit művelt? Mi maga? Casanova? Hova kerültem? Casanovák és nyálkás istenek közé? Garm kapitány gyors egymásutánban felváltva hol kék, hol sárga fényeket villantott fel. - Készen vannak? Vagy meddig kell még várnunk? - Azt hiszem, ennek egyik pillanatról a másikra kell történnie. Az egész világegyetemben, ha valaki bimbózik, hát bimbózik. Nem kell rá várni. - Igen? Ha azokra az undorító szokásokra gondolok, amelyeket maga itt elmondott, akkor azt hiszem, soha életemben nem fogok többé bimbózni. Na, gyerünk, fejezzük be ezt a dolgot! - Csak még egy pillanat, kapitány úr. De egymás után múltak a pillanatok. A kapitány fényjelei lassanként töprengő narancsszínbe váltottak át, Botaxéi pedig csaknem teljesen kialudtak. - Bocsásson meg, asszonyom - kérdezte végül is habozva Botax -, mikor kezd el bimbózni? - Mit mikor kezdek el ? - Kicsinyeket szülni? - Nekem már van gyerekem. - Úgy értem, hogy most mikor fog szülni? - Nem fogok szülni. Egyelőre nem akarok még egy gyereket. - Mi az? Mi az? - kérdezte a kapitány. - Mit mond? - Úgy látszik - válaszolta erőtlenül Botax -, hogy e pillanatban nem akar kicsinyeket. A kapitány színhártyája élesen felvillant. - Tudja, nyomozó, mi az én véleményem? Magának szerintem beteges, perverz képzelete van. Semmi sem történt ezekkel a lényekkel. Nincs együttműködés közöttük, és nem születnek kicsinyeik. Szerintem ez két különböző fajta, s maga valamilyen ostoba tréfát űz velem. - De kapitány úr... - tiltakozott Botax. - Ne kapitány urazzon! - dühösködött Garm. - Elegem van ebből. Maga felizgatott, felfordította a gyomromat, hányingert, undort okozott nekem ezzel az egész bimbózással, s elvesztegeti az időmet. Maga öles címekre és egyéni dicsőségre vadászik, de én majd teszek róla, hogy semmi ilyet ne kapjon. Távolítsa el ezeket a lényeket. Adja vissza annak az egyiknek a bőreit, s tegye vissza mind a kettőt oda, ahol találta őket. Megérdemelné, hogy az idősztázis fenntartási költségeit levonassam a fizetéséből. - De kapitány úr... - Gyerünk! Vigye vissza őket ugyanarra a helyre és ugyanabba az időpontba, ahol voltak. Maradjon csak ez a bolygó érintetlen állapotban most is és a jövőben is. Majd én

10

gondoskodom erről. - Újból egy dühös pillantást vetett Botaxra. - Ugyanaz a fajta, két forma, mellek, csókok, együttműködés, még mit nem? Maga egy ostoba fráter, nyomozó, tökfej, s tetejébe beteges, beteges lény! Vitának nem volt helye. Botax remegő végtagokkal nekifogott, hogy visszavigye a lényeket. A magasvasút állomásán álltak, erre-arra kapkodták fejüket. Alkonyodott, s a távolban felhangzott a közeledő vonat halk dübörgése. - Mondja, ez valóság volt? - kérdezte habozva Marge. Charlie bólintott. - Mindenre emlékszem. - Senkinek sem szabad beszélnünk róla - mondta Marge. - Persze hogy nem. Azt hinnék, bediliztünk. Érti, mit akarok ezzel mondani? - Igen. - Marge odább húzódott. - Ide figyeljen - szólalt meg Charlie. - Sajnálom, hogy zavarba hoztam. De én nem tehetek róla. - Tudom. Rendben van. - Marge a peron padlózatát nézegette. A vonat dübörgése hangosabbá vált. - Azt szeretném mondani, asszonyom, maga nagyon csinos volt. Határozottan elragadó, csak én zavaromban meg sem tudtam szólalni. Marge hirtelen elmosolyodott. - Nincs semmi baj. - Nem inna meg velem egy csésze kávét, csak hogy egy kicsit megnyugodjon? Valójában a feleségem csak későbbre vár. - Ed pedig a hétvégére elutazott, s így odahaza üres lakás fogadna. A kisfiam az anyámnál van látogatóban - magyarázta Marge. - Akkor jöjjön. Hisz mi tulajdonképpen már bemutatkoztunk egymásnak. - Igen, ezt elmondhatjuk - nevetett Marge. A vonat közben befutott az állomásra, de ők hátat fordítottak neki, s elindultak a keskeny lépcsőn az utca irányába. Szó, ami szó, két koktélt ittak meg, s aztán Charlie nem engedhette, hogy az asszony a sötétben egyedül menjen haza, elkísérte hát a lakása ajtajáig. Marge persze úgy érezte, kötelessége egypár percre behívni a férfit. Időközben az űrhajón a csalódott Botax még egy végső kísérletet tett rá, hogy bebizonyítsa igazát. Mialatt Garm felkészült a hajóval az indulásra, Botax sietősen felállította a széles sugarú videoernyőt, hogy még egy utolsó pillantást vessen a lényekre. A készüléket Charliera és Marge-ra állította be, ahogy a lakásban ültek. Aztán a csápja egyszerre megmerevedett, és Botax most a szivárvány minden színét felvillantotta. - Kapitány úr! Kapitány úr! Oda nézzen, mit csinálnak! De az űrhajó pontosan ebben a pillanatban kilibbent az idősztázisból. VÁMOSI PÁL FORDÍTÁSA

11

12

ROBERT FROST

Parány az eshetősége, hogy ama tényt ne vegyék észre, hogy biz jól lemaradtam én az emberfaj nagy versenyén. S azt gondolhatják némelyek: lemaradva az életet úgy nézem, mintha át rajta sétálnánk filozofálgatva. Bár most csak nevetnek ezek: mérföldet mily lassan teszek, s szelíden gáncsolnak kicsit, mint vén, lassú postakocsit. Tudom, ki félék lesznek ők: még nukleárisabbak, sőt majd még bigottabban hiszik: a modern tudomány üdvözít. Látván, amint ődöngenék a hangsebességnél vagy épp a fényénél lassabban itt „eretnek!" - mind rám átkot hurit. Még száműzhetnek engemet: „Büntetőtáborba veled!" - mit kieszelnek sebesen, s megszerveznek a Holdba' fenn. Tartály: sűrűit léggel tele, mehetek bárhová vele; vállaljam, hogy kidobjanak: nemes kísérleti nyulat. Pazarlást hadd próbáljanak ott, oly tájon, ami átkozott: lássák, meddig kell várniok, míg ott szerveznek államot. Ajánlás: rejtessék el a Crow Island kitaszítottja! Neked írtam, hogy eláltassalak karácsonyra némi örömmel szigeteden - bár sziget volna csak! de nem az, csupán egy földnyelv. JÁNOSY ISTVÁN FORDÍTÁSA

13

Szirének a parton WOLFGANG JESCHKE

A „SURVIVAL OF THE FITTEST" A FEJLŐDÉS EGYIK TÖRVÉNYE. A LEGALKALMAZKODÓBBÉ A JÖVÖ. ENNEK LEGNAGYOBB EREJE, HOGY FELISMERI ÉS KIHASZNÁLJA AZ ELLENSÉG BIZONYOS GYENGESÉGEIT, MELYEKET AZ NEM HAJLANDÓ ELISMERNI, MIVEL BECSBEN TARTJA ŐKET.

Felderítő hajójukkal messze kint jártak, ott, ahol az űr sötét, és a galaxis csupán keskeny szikracsík a monitoron. Találtak egy naprendszert, bolygót, felhőtlen eget és termékeny völgyet egy széles kontinensen. Amikor leszálltak, a távoli hegyek fölött pirkadt a reggel, és a vidék zöld volt, vízben gazdag és békés, olyan nyugalomra teremtve, amilyet ők kerestek. Az elektronikus készülék analizálta, fürkészte ezt a világot, elemezve szívta be a levegőt, majd nagy sokára kinyitotta a zsilipet. A férfiak kirajzottak, szemügyre vették a vidéket, és jónak találták, felütötték táborukat, és mérőműszereket vettek elő. Találtak egy állatot is, amely szép volt, de különös. Valószínűleg ez a lény képviselte az uralkodó életformát, alkata és nagysága mormotára vallott, de fekete szőrzettel, karmokkal és éles fogazattal, tehát nyilvánvalóan húsevő volt,

14

mégis bámulatosan lassú mozgású és említésre méltó értelem nélküli. Könnyen megfogták, mert nem félt, és nem védekezett, az emberek azonban különösen viselkedtek mellette, bár ezt nem is vették észre. Megvizsgálták az állatot, megmérték a testét, lapos koponyáját, hőmérsékletét, az idegáramokat és a reakciókat. Végül megölték, és egyikük sírt, de nem tudta, miért. A lapos fej kicsiny, alig negyvengrammos agyat rejtett, mely antennaként, legyezőszerűen borította a koponyacsont belsejét. A biológusok elkészítették feljegyzéseiket, és betáplálták a komputerbe, majd ezzel többé nem törődve, más dolgok után láttak. Amikor az est a völgyre ereszkedett, tüzet gyújtottak, és egy lélegző világ sötétségére vágytak az elsötétített legénységi termekben töltött számtalan éjszaka után. A szabadban ettek és ittak, mivel meleg volt, és örültek, hogy fölfedezték maguknak ezt a szép világot. Az űrhajó feketére égett és kibömbölt fúvószájával fölöttük pihent. A termékeny föld, az erdő és a tűz illata a Földet juttatta eszükbe, és az est hálóként terült föléjük, amelyben együtt voltak ők, emberek, messze-messze otthonuktól. A hajó mintha fölemelkedett volna a növekvő sötétségben, és a távolban egy kis hold függött, mint sápadt, ottfelejtett fény az ágak között. Az emlékezéssel jött a honvágy, jöttek a dalok, melyeket minden űrhajós ismert, s amelyek velük gyorsabban terjedtek el a galaxisban, mint maga a fény. Valakinek közülük volt egy parányi furulyája, a másiknak trombitája, s halkan muzsikálni kezdtek, a férfiak meg énekeltek. Canah Shn dalát dalolták, aki száz napja egy napba esett, s méréseit még diktálta az adókészülékbe, amikor antennái már szétolvadtak, és a protuberanciák kapkodtak utánuk; Old Gironról daloltak, a Simon bolygóján levő fáról, mely egymaga benőtt egy egész világot, gyökereivel átfogta, és többet tudott mesélni a Földről, mint bármely ember, mert öreg volt, mint az univerzum, és mindentudó, mert megértette a fény üzenetét, s milliárd tonnákban halmozta fel a klorofillt, számtalan levelével a mindenségbe hallgatózva. Aztán voltak dalok a szülőföldről és a messzeségről, magányos férfiakról a világmindenség távlataiban, űrhajókrói és legénységükről, akiket galaktikus viharok zártak idegen naprendszerekbe, fényévvel mérhető porfelhőkbe, ahonnan nincs menekvés; daloltak a jövőből és a múltból érkezett kapitányokról, akik híreket hoztak távoli partokról és különös fajokról, az idő zátonyairól és terekről, melyek a semmibe vezetnek, mérhetetlenül és titokzatosan. Egyikük fölállt. Jólesett az éjszakai levegő, amely betöltötte a vidéket, s békét és biztonságot lehelt az éj. Az űrhajós a feleségére gondolt, messzi otthonára. Kilépett a tűz fényköréből, a hold fényesebb lett, és lágy ezüsttel vonta be a leveleket és a füvet. A férfiak éneke lebegett, a furulya szelíd formákat szőtt az éjszakai szélben, amely hűvösen osont lefelé a hegyekből. Zörrenés, roppanás az ágak között: egy állat? A férfi mintha mámoros lenne, támolyogva, tapogatódzva keresett támaszt - egy fa... Old Giron. kérge száraz és hasadozott, fogásra termett. Ujjai rácsúsztak, hajat érintettek. Haj?... A nő hozzáhajolt, tiszta fehérben, szemén ezüstös ragyogás - holdfény, titkot rejtő tavon. - Szeretlek! - suttogás, zizzenés az ágak közt. A férfi rámeredt. - Te?... Hogy kerülsz te.. . ? - Ne kérdezz, kedves. Lehelet, fuvalom, élő közelség, s a szeme - megszédítette. - Ki vagy? Halk nevetés, óvatos érintés a kezén, érezte melegét. Suttogás. . nem az éjszakai szél, az ő hangja: - Ne kérdezz, gyere! - De... - Gyere!

15

- Én... - Igen... nagyon sokáig voltál távol! A nő megfogta a kezét, és előrefutott. A férfi bűvölten követte. Hogyan?! A lovak megindultak, ők vállukra terítették a meleg takarókat, s a férfi a gyeplőt tartotta. Holdfény ömlött szét a tavon, s ezüstös füstté vált az állatok lihegése. Tovasuhantak, paták tompa dobogása, csengettyűk a fogaton. - Ez az az út? - Igen. Gyere! Kis keze bizalmasan, mint puha kis madár, a férfi tenyerébe bújt, és magával húzta. Hajladozó haraszt, mély avar nyelte el a lépteket. Sietős könnyű láb, nehéz láb, ezüstös kacagás. - Te?!... - Nem érzel?... Melletted vagyok! - ingerlően széttárta karját. A férfi esetlenül igyekezett átölelni, de a nő kisiklott, elforgott tőle, nevetve kiszabadult, s a kergetőzés folytatódott, botladozva, meg-megállva, lihegve. - Hová?... - Figyelj! Majd vezetlek. A nő most egészen mellette volt, érezte ismerős illatát. Már tudta, nincs messze a tisztás és a faház, amelyet bérbe vettek. Nem volt olcsó, de Montana legszebb völgyében állt, magányosan, távol a hegyeken átvivő minden főútvonaltól. Egyik barátja ajánlotta, aki ismerte a vidéket, gyakran járt ide vadászni. Hideg volt, de elegendő fát halmoztak fel a kandallóhoz. Kiértek a tisztásra. A férfi gyengéden karjába vette a nőt, hogy felemelve átvigye a magas küszöbön, de az elpattant tőle, akár a macska, és selyempuha volt a szőre. Kiszabadult, és maga után húzta a férfit. A kandallóban égett a tűz, és vibráló piros fényt vetett a földre, mely vastag szőrmékkel volt borítva. A férfi kimerültén s kifulladva dőlt el, elfáradt a hideg levegőtől és a behavazott erdőn át való meneteléstől. Jólesően meleg volt a kunyhóban, a tompított fény és az égő fa gyantás illata áradt szét benne, míg a telihold a hóról kékes visszfényt vetett az ablakon át a takaróra. - Ann, boldog vagyok - szólt a férfi. Nem kapott választ, de érezte, hogy Ann is boldog. - Igyál - mondta a nő, és egy csészét nyújtott feléje, tele forró, rumos teával. - Igyál mondta. És ő megitta az utolsó cseppig, bár a whisky meleg volt, és pocsékul ízlett, de hát valószínűleg nem volt már több jég. Kissé kábultan törölte le homlokáról a verítéket, levetkőzött, és az ágyra dobta magát. A távolból hullámverés hallatszott. A nap forrón tűzött a strandra, és vakító visszfényét a csukott zsaluk között a hotelszoba mennyezetére vetette. Ugyan mit csinál Ann ilyen sokáig a konyhában? Hallotta, amint az egyik vendég a teraszon italt rendel, ő meg azon csodálkozott, miért nem lehet ebben az átkozott hotelban egy darab jeget felhajtani, de aztán nehezére esett elgondolkodnia ezen. A gyerekek - mint két kis antracitszínű szőrmebábu. Megsimogatta őket, és mosolygott. Lassan rámásztak, beleharaptak a lábába, fölkapaszkodtak a mellére, és apró kezükkel belevágtak az arcába. - Hagyjátok! No várjatok csak! - mondta a nő haragosan, és leszedte őket. A kicsik meg sírni kezdtek. - Többet törődhetnél a gyerekekkel - mondta. - Nekem már nem fogadnak szót. Meglátszik, hogy sokáig voltál távol. - Igen, de... Kinyitotta a gyerekszoba ajtaját. Egy idegen fiú meg a szomszédból egy pökhendi kamasz lány-félig levetkőzve, mozdulatlanul ültek a padlón az ő gyerekeinek a játékai között, és gyűlölettel meredtek rá. Gyorsan becsukta az ajtót, s a falnak dőlt, levegő után kapkodva.

16

Mi ez? - gondolta zavartan, és megpróbált úrrá lenni a fenyegetően rátörő szédülésen. Attól a pocsék whiskytől lehet - gondolta -, amit Ann hoz nekem mindennap a drug-storeból a strandsétányról. Mindennap, amióta ebben a koszfészekben nyaralunk, és tizenöt dollárt fizetünk ezért az ócska szobáért... és még azt hiszi, hogy ezzel örömet szerez nekem. Holott csupán azért van szükségem arra a vacak italra, hogy ne lássam mindenütt ezt a piszkot. Kinyitotta a gyerekszoba ajtaját - Andrew és Liza ledobták játékukat, hozzásiettek, s ő boldogan ölelte magához a gyerekeket, vidáman, hogy itthon van megint. Azután lefeküdt a szőnyegre, a kicsik körülmászkálták, megsimogatta őket, kallózta szép, lágy szőrüket, és érezte izmaikat kis bordáikon - kemények voltak, mint az acél. A teraszon a vendég még egy italt rendelt, és ő megint azon töprengett, miért éppen Ann nem tud előkeríteni egy darab jeget ebben az átkozott szállodában. Megfordult az ágyon, és hívni akarta Annt, de a nő ott állt mellette, és vetkőzött. - Ann - mondta a férfi -, gondolj a gyerekekre! - A gyerekekre? - kérdezte az asszony csodálkozva, és cigarettára gyújtott. - De kedvesem, őket Pathoz vittük, mielőtt szabadságra utaztunk. Nem jól vagy? Olyan sápadtnak látszol. Túl sokáig voltunk a napon. Nagyon meleg van ma. - Igen, igen, de... - mondta, és az asszonyt nézte. Még sose látta ilyen szépnek. Az ágy szélén ült és cigarettázott, ő meg nézte a hátát és a szép haját. - Gyere! - szólt, s magához húzta, a nő hozzáfordult, nevetett, fölé hajolt és megcsókolta. - Örülök, hogy megint itthon vagy. Hosszú volt ez az idő. Haja aranyzuhatagként borította be a férfi arcát és vállát, aki érezte magán a nő mellét és karcsú testét, érezte bőrén a nap tüzét, nyakán és vállán a tenger sós ízét. - Olyan ez nekem, akár egy álom - mondta. - Minden olyan valószerűtlen, mintha még nem tértem volna vissza, messze kint lennék, és rólad álmodnék. - De kedvesem - mondta halk nevetéssel az asszony, és hozzányomta magát -, hát nem érzed, hogy melletted vagyok? - De igen - felelte, s lázasan megpezsdült a vére. A strandról gyorsan futottak át a hotelhoz, mert a homok forró volt, és fölötte csillámlott a levegő a déli hőségben. A tűz szélén álmodom - gondolta a férfi, bár valóban érezte a nő lélegzetét és csókjait. - Nem álom ez - suttogta a hang a fülébe, s nyakán az asszony ajkát és fogait érezte. Egyszerre könnyűvé vált, édes kábulat, túláradó gyöngédség és boldogság ragadta el. Enyhe karmolást érzett a bőrén, a karmok egyre mélyebbre vájtak, de a fájdalom édes volt és nagyon távoli. Igyekezett utánuk kapni, de gyenge volt hozzá, csak a selymes szőrt fogta erőtlen ujjai között. A fájdalom kínzóan erősödött. Ügyetlenül megpróbálta magát kiszabadítani, de a nő lágy hangja közvetlenül a fülébe suttogva csillapította: - Hagyd a gyerekeket, hiszen szeretnek téged! És a férfi érezte a kicsik simuló mozgását, éles fogukat a csuklóján. Meleg nedvesség vette körül, s valami feketeség, mely hidegen tört fel a belsejéből, kiterjedt, mint a növő jég, míg széle fájdalmasan szúró fényben égett. Érezte csúszós bőrüket, meglátta testük körvonalát, miközben nehezen lélegezve valami fenyegetően áradó jeges sötétség ellen küzdött. A fájdalom erősödött, felkavarodott, és kiáltássá formálódott, s a legnagyobb boldogság pillanatában kínja az önkívület határáig gyötörte. Nehéz szemhéja felnyílt, árnyszerű, idegen arcot látott maga fölött a bizonytalan fényben, lapos és szőrös volt, sarló alakú fogai az ő nyakába mélyedtek, míg az éles karmok őrjöngő élvezettel dúlták a testét. Iszonyat fojtogatta és védekezett, de keze erőtlen volt. Ágaskodott, hogy kínzóját lerázza, megmarkolt egy szőrtincset, majd belevájta a kezét, de érezte a rátörő bágyadtságot, mellében a karmok dühét, fölötte az állat gyűlöletét, ahogy küzdött, és morogva fújta arcába bűzös leheletét.

17

Egyre több és több meleg nedvesség borította be, ujjai elernyedtek, és a fény kihunyt a hidegben. Már az éjjel keresték őt, de az erdő néma és sötét volt, elnyelte a kiáltást. Aztán, amikor hajnalodott, ismét elindultak, hogy fölkutassák, rajvonalban, fegyveresen és harcra készen fésülték át a völgyet. Az erdő tegnap még békésnek és megbízhatónak mutatkozott, most viszont alattomos volt, és tele ismeretlen félelemmel. A tábortól mintegy százötven méterre volt a barlang, alacsony, nyirkos, földje levelekkel, ürülékkel és vérrel borított. A férfi meztelen volt, s rettenetes az, amit belőle meghagytak. Egy lapos fejű szőrporonty feküdt mereven a rothadó levelek között, pofája tele sarló alakú fogakkal, rajta rászáradt vér, a szeme fénye megtört. A nyomokból ítélve három állat volt ott, kettő közülük nyilvánvalóan fiatal. Rejtélyesnek látszott, hogy hogyan tudták idáig elhozni a férfit, aki harcolt a végsőkig, hiszen az egyik állatot megölte. De vajon miért vetette le a ruháját? Elvitték a halott, furcsa lényt az űrhajóhoz, ástak egy mély gödröt a tisztáson, s ebbe tették bele őt egy fekete plasztikzsákban, melyen a hajó száma volt. A sírt virággal és ágakkal díszítették. A kapitány felolvasott valamit egy könyvből, a nap magasan állt, és szép időt ígért, de a férfiak borzongtak, s éberen figyelték a környéket, fegyverüket kibiztosítva tartották. Az erdő vészjóslóan és félelmetesen állt köröttük. Végül visszatértek a hajóhoz, tábort bontottak, és a fedélzetre mentek. Nemsokára ezután a hajtómű feketére égett fúvószája rozsdaszínű füstöt köpött ki, majd sisteregve tört alá egy narancsszínű tűzsugár, amely letarolta a füvet, fölperzselte, és magasra vetette a földet. Az űrhajó fölemelkedett, és sivítva, hogy megremegtek tőle a hegyek, felvágódott a tiszta kék égbe, maga után rajzolva egy függőleges jelet, s a szelek ezt addig cibálták, mígnem széttépték. SZABÓ VALÉRIA FORDÍTÁSA

18

SYDNEY J. VAN SCYOC

MNARRA MOBILIS A bolygó befogadta a magot... de ki aratta le a termést?

I. Amikor a meleg a sziklákból és a talajból felfelé kezdett szállni, amikor a reggel növesztett levélfürtök már csak egyre fogyó mennyiségű napenergiával táplálták, Mnarra tudta, hogy közeledik az este. Lassulva, meg-megállva visszavonta plazmacsápjait, amelyek törzse előtt átjárták a talajt. Újra eggyé válva eloldotta a hajlékony gyökérszálakból álló feszes nyalábot, amely összekötötte a tőle most már kétmérföldnyivel délre levő levélfürtökkel, azután új nyalábot bocsátott ki magából egyenesen felfelé. Amikor közel a felszínhez a gyökérerek különváltak, Mnarra fényes, új levélfürtöket eregetett ki, amelyek a domboldal gyér tavaszi növénytakarója fölé magasodtak. A levelek sötétzöld lapjukat a holdak felé teregették ki. A visszavert napenergia gyenge hullámai elárasztották Mnarrát. Éjszakára behúzódott egy mészkőüregbe. Kortalan lény volt, egyedül vándorolt, és ebben sem kő, sem föld, sem víz nem jelentett neki akadályt. Csak éjszakára állt meg, és ilyenkor ősi, elektrokémiai sejtegyesülésekkel ringatta el magát, olyan régiekkel, akár az idő. Olyan régiekkel, akár Mnarra ideje. Néhány óra múlva a levélfürtök felébresztették. Napfény oszlatta a sötétséget. Hamarosan itt a hajnal, a szertartás. Mnarra előkészítette a bíborvirágokat - velük szokta köszönteni az új napot. A nap felkelt. Energiáját Mnarra friss levelei teste mélyébe továbbították. Mnarra megborzongott, révületbe esett. Virágai ragyogóan kifeslettek, minden egyes levélfürt közepén kinőtt egy virág, bársonyos szirmok göndörödtek és tekeredtek ki a gyenge, aranyló rügyekből. Újra elindult. Északnak, mindig csak északnak, amíg tart a tavasz. A hajlékony gyökérnyaláb utána tekeredett. A levélfürtök bőkezűen táplálták. Kétmérföldnyire délre, a másik domboldalon immár hervadoztak azok a levélfürtök, amelyek tegnap szolgálták Mnarrát. Az előző hajnalt ünneplő bíborvirágok lekonyultak és meghaltak. Ennek azonban nem voltak következményei. Mnarra teremtette őket, Mnarra táplálékot szürcsölt belőlük, azután folytatta tavaszi vándorútját. Mint mindig. A település egyetlen légpárnás helikopterének vezetőülésében ülve Brennan egy ideig a dombtető felett lebegett. A nyugati lankákat a földi füvek zsenge zöldje borította. A domb alján, a lapály szélén elterülő New Powell teknőházak és szálláshelyek együttese volt, mindegyik előtt széles, pázsitos kert. A település szélétől sugarasan szántóföldek terültek el. Nyugat felé széles rendben nyújtóztak a kukoricások. Zöldbab, paradicsom, tök, répa nőtt sűrű sorokban, a sugarasan szertefutó földeket pedig a búza széles íve határolta.

19

Brennan hátrafordult, és tekintetével végigpásztázta a domboldalt, hogy szemrevételezze a legelésző csordát. Megtelepedésük óta tíz dolgos hónap telt el. A leendő szántóföldeket művelésre alkalmassá kellett tenni, szállásokat kellett építeni, embrionális csíraszemektől születésérett borjakig ki kellett kelteni a tejelő állományt, majd átsegíteni őket az anyátlan csecsemőkoron. De most már földben volt a vetőmag, és Brennan a domb felett lebegve akár el is felejthette, hogy idegen világban van. Ehelyett azt képzelhette, hogy ő és társai visszaszálltak az időben egy olyan korba, amikor saját Földjük a ringó dombok és a hullámzó fű bolygója volt. Egy olyan korba, amikor az ég kék volt, és pufók fehér felhők úsztak át rajta, mint sodródó, nagy, közömbös istenek. Itt lebegett, és úgy tehetett, mintha az észak-amerikai szárazföldön soha nem építették volna fel Amerika várost; mintha valamilyen módon elkerülték volna a totális városiasodással együtt járó zsúfoltságot, a szürke ég nyirkos hűvösét, és megőrizték, istápolták volna a pásztori értékeket. De ha a dombtetőtől észak felé indult, ismét idegen világban találta magát. Alatta a növényzet látszólag alig tért el attól, amit az amerikai prériken talált volna évszázadokkal ezelőtt. Zöld növények kúsztak, ágaskodtak, nyújtóztak, egyesek tenyérszerű levelekkel, mások legyező alakú, tojásdad vagy kerek levelekkel. Különbség csak az évszakokkal kapcsolatban mutatkozott. Brennan letelepedésük óta vagy tucatnyiszor röpült el ezek felett a szomszédos dombok felett. Nyár derekán a növénytakaró buja és zöld volt. Zöld maradt ősszel is, télidőben sem váltott soha barnára. Amikor azután megjött a tavasz, a sűrű zivatarok ellenére a növénytakaró színe megfakult. A sötétzöld halványzöldre, sőt sárgára változott. Most, két héttel Brennan legutóbbi terepszemléje után, nagy, sötét foltok árulkodtak a kopár földdarabokról. Brennan alább ereszkedett gépével. Sohasem figyelte még meg, hogy odalenn a növények virágot hoznak-e, vagy magot érlelnek. Az újjászületés más, kialakulóban levő formájára sem vallott semmi. Újra magasba emelte gépét, azt remélve, hogy ha az északi dombok felett elrepül, más kép tárul majd eléje. Ámde itt is ugyanazt a ritkás és cseppet sem biztató, sárgászöld növénytakarót találta. Gondterhelten lebegett a hervadó dombok felett. Talán ez a megszokott itt tavasszal. De az is lehet, hogy mégsem ez. Tavaly ősszel, amikor a kiszemelt földeket és a dombok lankáit művelésre alkalmassá tették, azt hitték, hogy az őshonos növényzet ott ismét meg fog jelenni, és nekik újra gyökerestül kell majd kiirtani őket. De ez nem következett be. Brennan töprengve vonta össze szemöldökét. A felfedezők természetesen keveset mondtak jelentésükben az itt honos növények életéről, legfeljebb annyit, hogy a legtöbb faj emberi táplálkozásra alkalmatlan, és sok közöttük a meleg vérű állati szervezetekre mérgező hatású. A jelenségek megfigyelése alapján ésszerű volt a feltevés, hogy ezen a bolygón a növényi élet más évszakos ciklust követ, mint a földi vegetáció, hogy gyökeresen eltérő módszerekkel állítja elő önmagát. Ezúttal nem szállt ki a légpárnás helikopterből a hervadó domboldalak tüzetes megszemlélésére. Ez volt ugyanis az a nap, amikor először látogat el a településtől néhány mérföldnyire északra elterülő krátervidékre. Gépével a magasba emelkedett. A felfedezők jelentése alapján néhány tucat lapos, mintegy öt láb átmérőjű, kicsiny krátert képzelt el, amelyek a dombsort északról övező síkság nyúlványát lepik el. Fél óra múlva átrepült a szélső dombok gerince felett, és a meglepetéstől még a lélegzete is elállt. Hatalmas földdarab terült el alatta, amelyet teljesen eltorzítottak a negyven és még több láb átmérőjű, mély kráterek. Ezek összevissza bogozódó láncot alkottak; volt közöttük éles peremű, viszonylag új kráter és földdel feltöltődött, megviselt régi kráter is. Amikor gépével alacsonyabbra ereszkedett, hogy felmérje a területet, alig hitt a szemének. Délre járt már az idő, amikor leereszkedett egy domboldalon, és kiszállt a

20

helikopterből. A kráterek egészen elleptek egy három mérföld széles és hét mérföld hosszú lapályt annyira, hogy egymást is elborították. Egy-két tölcsér újkeletűnek látszott, de a zöme régi volt. Egyikük-másikuk már annyira feltöltődött, hogy alig lehetett felismerni őket. Volt, amelyiknek víz csillogott az alján. Brennan haragosan vállat vont. A földi hatóságok engedélyezték, hogy alig tízmérföldnyire a pusztulás földjétől emberei letelepedjenek, lefoglalva maguknak ezt a területet. És tették ezt anélkül, hogy tájékoztatták volna őket a méretekről, anélkül hogy akár csak kísérletet tettek volna a krátereket kialakító erők feltárására; sőt még csak térképeket sem készítettek a kráterövezetek eloszlásáról ezen a szárazföldön. A jelentés kevés kézzelfogható tényt tartalmazott, ezek egyike volt, hogy a kontinensen elszórva több tucatnyi hasonló vidék található. Brennan hirtelen elhatározással visszaszállt a gépébe, és a levegőbe emelkedett. Nagy ívben a legújabbnak látszó tölcsér fölé repült, és ott alább engedte gépét. Óvatosan elkerülte a kráter meredeken aláfutó falait. Gépét megdöntve szemügyre vette a kráter alját, kioldotta a kézilámpát, és levilágított vele. Sáron kívül semmi egyebet nem látott a tölcsér fenekén. Vajon a meteorok betemetik-e önmagukat? - vonta össze szemöldökét. - És végül is hogyan lehetséges, hogy csak élesen körülhatárolt földrajzi övezeteken belül csapódnak be? Gépét ismét a magasba emelte. Felületes amerikavárosi tanulmányai során sok mindennel nem foglalkoztak, így a meteortannal sem. Ám ha ezek a kráterek nem meteorzáporok nyomán keletkeztek, akkor milyen más magyarázat képzelhető el? Föld alatti földgázbuborékok felrobbanása idézte volna elő őket? De ha így van, mitől robbantak fel ezek a buborékok? Hazafelé a síkság fölött szállt, kerülgetve a dombok kiszögelléseit. Alacsonyan repült, és közben aprólékos gonddal fürkészte a terepet. A pusztulást mutató térség határain túl nem látta kráterek nyomait. Így hát talán közvetlen veszély nem fenyegeti a települést. Ennek ellenére még azon a héten visszatért a kráterekhez, ezúttal gyalogosan, és embereket is vitt magával. Leereszkedtek a négy legújabb kráterbe, hogy megkíséreljék kiásni azokat a szikla- vagy fémdarabokat, amelyek ilyen óriási erővel csapódtak be. Semmit sem találtak - üres kézzel másztak elő a kráterekből. Amikor holmijukat összecsomagolták, hogy hazatérjenek, Brennan másodtisztje, DiChiara elgondolkozva beletúrt a talajba. . - Semmi sem vall arra, hogy ez vulkanikus eredetű terület volna. Brennan tekintete a lapályról a szinte duzzadó körvonalaikkal érzékies benyomást keltő, szelíd dombokra fordult, bár tudta, hogy neki ez a látvány mit sem mond. - Szerintem sem - hagyta rá minden meggyőződés nélkül. - A jövő héten déli irányba repülök a géppel. Megnézem, mi van arrafelé. DiChiara fürkészően tekintett rá. - Azt hiszed, arrafelé is találsz krátereket? - Fogalmam sincs, mit fogok ott találni. DiChiara felállt. - Meglehet, hogy én is veled megyek. - Meglehet, Dick - mondta Brennan diplomatikusan. A hátára akasztotta a lapátját. Az expedíció kudarcot vallott. Most nyugtalanabb volt, mint eddig. Valamit kellett volna találniuk a kráterek alatt. Amikor hideg volt, Mlondas mélyebbre hatolt, szorosra vonva a gyökérszálak nyalábját, amely levélfürtjeivel összekötötte. Meleg napokon azonban közvetlenül a felszín alatt siklott tova; ilyenkor plazmahártya hullámzott át a talaj legfelső rétegén, gyökerektől, rögöktől nem gátolva.

21

Most tavasz volt, és a gyökerek kiszikkadtak. Mlondas azonban nem bánta, hogy a növénytakaró odafönt hervadozott. Ahol elszárad, ott csupasszá válik a föld, és a nap barátságos melege átjárja a talajt. A hőfok hamarosan elárulta, hogy a nap delelőre ért. Mlondas megállt, hogy molekula vékonyan elterpeszkedjék a talaj hüvelyknyi vastag legfelső rétegében. A hajnal volt az ünnep, amikor viasszerű, nagy, fehér virágokat sarjaszt, és ezzel nyilvánítja elragadtatását. De a delet jobban szerette. Ilyenkor szenvedélyesen sütkérezett. Az idő múlt, és Mlondas összehúzódott, átfolyt egy mélyebb rétegbe, és továbbvándorolt. A késlekedésre nem maradt ideje. Az olyan ősi lények, mint Mlondas, lassan vándorolnak. Lassan vándorolt, délnek vándorolt, tavasszal. És ez így ment mindig. Brennan és DiChiara száz láb magasan repült a rónaság felett. Brennan a terepre összpontosította figyelmét, miközben leplezni igyekezett idegességét. Úgy készült, hogy egyedül vág neki az útnak, de DiChiara addig rágta a fülét, amíg magával nem hozta. Déli irányban repültek, és DiChiarának be nem állt a szája. - Ugye, azon jár az eszed, hogy miért lettek a latinok beszédes, jókedvű népekké, míg Észak-Európában az emberek többnyire zárkózottak és tartózkodók? - Nem ezen jár - közölte Brennan nem éppen bátorítóan. - Az ellentét az éghajlattól ered. A latinoknak sohasem kellett visszatartaniuk magukat, egész éven át azt csinálhattak a szabad ég alatt, amit akartak. A skandinávok ellenben hónapokig össze voltak zárva, beterelték és benn tartották őket az ellenséges elemek. Semerre sem szökhettek egymás elől, csakis önmagukba. Ha megengedték volna maguknak, hogy minden érzelmüket kifejezésre juttassák, mint a latinok, ha... nos, vegyük például azt a hálótermi kirobbanást Swenson és Diaz között a múlt télen, az esős időszakban. Swen csak annyit tett, hogy... Brennan keze ökölbe szorult a kormányrúdon. Már megint Swenson! - Swenson engedélyt kapott, hogy a település határain belül bárhol külön szállást üthessen magának. Én engedélyeztem néhány hónappal ezelőtt. DiChiara bólintott. - Tudom, de Swen a szántóföldeken túl akar letelepedni. Svéd fából faragták, a magányt kedveli. Úgy gondolja, hogy a jövő hónaptól kezdve, amikor Tillával összeházasodnak. .. - Nem. Ez politikai kérdés, Dick. Amíg a hajó vissza nem tér, egyetlen egységként kell élnünk. Van fél tucat házaspár-bungalónk, Swen és Tilla választhat közülük, ha nem akarnak újat építeni. DiChiara olyan mozdulatot tett, mint akit a hallottak nem elégítenek ki. - Nézd csak, Bren, ez nem Amerikaváros. Az emberek azért jöttek ide, hogy szabadok legyenek, te pedig úgy intézed New Powell ügyeit, mintha valamelyik földi településről volna szó. Brennan DiChiarára nézett, és szomorúan elmosolyodott. Eszébe jutott gyerekkora, eszébe jutott, hogy milyen sápadt és vézna volt az a napsugár, amely az aszfaltozott játszótérre hullott a betonfalakból épült kanyon alján; és eszébe jutott az is, hogy milyen ádáz harcot vívtak a játszótér elfoglalásáért. A napra fordította tekintetét, amely felettük ragyogott. - Úgy intézem New Powell ügyeit, mint ahogy egy rezervátumét intézni kell egy olyan világban, amelyről nagyon keveset tudunk. A következő négy esztendő alatt meg fogjuk ismerni, akkor azután szétszéledhetünk, és élvezhetjük a szabadságot. - Az isten szerelmére, Bren, mi van itt megismernivaló?! Nincs állatvilág, még rovarok sincsenek. A felderítők ennyit megállapítottak. Ha tehát Swen és Tilla művelésre alkalmassá

22

tesz egy darab földet, füvesíti, elkeríti, és ha majd a gyerekeik is naponta kijárnak dolgozni a szántóföldekre, akárcsak a többiek, akkor... Brennan a fejét rázta. - Hagyd ezt, Dick. A földi hatóságok, akárcsak a többi kolóniát, New Powellt is ellátták annyi felszereléssel, élelmiszerrel, nyersanyaggal és vetőmaggal, hogy az első öt esztendőre biztosítva legyen az életük. Akkor azután a hajó visszatér, és ha addig sikerült lakhatóvá tenni a bolygót, az ő tulajdonukká lesz, ha viszont nem, visszaviszik őket Amerikavárosba, és nevük az újabb jelentkezők névjegyzékének a végére kerül. Brennan a felszínes kiképzés ellenére tudta, hogy az új telepeseket nem mindig a rideg világok, az ellenséges bolygók győzik le: olykor a termékenyek is. A túlságosan könnyű világok. Meglehet, hogy ez is ilyen „könnyű" világ. A telepesek számára itt sem a terep, sem az éghajlat nem tartogatott semmiféle kedvezőtlen meglepetést. Az ég derült, a levegő illatos. A szántóföldek már zöldelltek, a fiatal tejelő állomány gyarapodásnak indult. De Brennan nem akarta megengedni, hogy emberei az első ötesztendős próbaidőszak alatt lazítsanak, és átadják magukat az örömöknek. Feszült csöndben folytatták útjukat a rónaság fölött. New Powelltől délre ötmérföldnyire Brennan zegzugosan kezdett haladni gépével, széles pászmákat írva le a sárgászöld terep felett. Tízmérföldnyire délre DiChiara újra megszólalt: - Gondoltál már arra, hogy mi történik, ha ezek a növények elpusztulnak, és mire az esők jönnek, csupasz lesz a föld? - Gondoltam rá. A nagy esőzések azonban csak késő őszre várhatók. Bizonyos vagyok benne, hogy a növénytakaró addigra megújul. DiChiara vállat vont. Később így szólt: - Nan Perry szerint be kellene vetnünk a dombokat. A biztonság kedvéért. Brennan felvonta szemöldökét. - Ugyan? - Fűmagkészletünkből futná tucatnyi közeli domb füvesítésére. Most még kikelnének a magok, és a fű megfogná a talajt. Egy hónap múlva esetleg már késő. Brennan a fejét rázta. - Nem, amíg nincs elegendő tapasztalatunk a helyi biológiai ciklus értékelésére, addig ilyen távoli földekre nem szórunk ki vetőmagot. - Ha ránk szakadnak a dombok, és elönt az iszap, a mi biológiai ciklusunk fog elpusztulni. Brennan sóhajtott. - Figyelj rám, Dick. Semmi nem vall arra, hogy ezek a dombok valaha is a rónára szakadtak. Késő nyáron érkeztünk ide, és a növénytakaró vastag volt. Késő nyárig az idén is történik majd valami, és a földek új növénytakarót kapnak. DiChiara sötéten vizslatta Brennant. - Kereteztesd be talán ezt az előérzetedet, és a következő gyűlésen akaszd a falra. Én olyasmit is meghallok, amit te nem. - Éspedig? - Egyesek szerint mi tettük tönkre ezt a bolygót. Brennan felrántotta szemöldökét, kifejezve ezzel kétkedését. - Nos, nézz körül. Tavasz van, és minden pusztulóban. Minden, kivéve a mi vetéseinket. Twan Yano szerint átdöftük testét, és a vadállat kimúlik. Nan Perry állítja, hogy idegen vetőmagvainkkal máris elpusztítottuk a bolygó ökológiáját. Nick Sorenson szerint valami olyan elemet hoztunk ide, amely eddig itt nem létezett, és ezzel megmérgeztük a növényi életet. Kern Rice arról papol, hogy...

23

A felsorolást váratlan fordulat szakította félbe: Brennan szemét a földre szegezve hirtelen megdöntötte a gépet, és széles ívben aláereszkedett. - Igen? Nos, ide nézz! DiChiara a korlátba kapaszkodva lenézett. A torkán akadt a szó, és csak bámult némán, mint borjú az új kapura. Brennan kiszállt a gépből. Lába előtt sötétzöld lombozat bomlott ki szélesen a talajból. A levelek fürtökben nőttek, fiatal és erőtől duzzadó fürtök tucatjai burjánoztak a lába előtt, és minden egyes fürtöt megkoronázott egy nagy kelyhű, bíborszínű virág; a bársonyos szirmok kecsesen göndörödtek ki egy-egy mélyarany színű gócból. DiChiara imént még komor arca hirtelen felragyogott, mintha ez nem is ugyanaz az arc lett volna. - Hahó! Tavasz van, Brennie! Megkezdődik a virágzás! - nevetett felszabadultan. - Nem gondolod, hogy... - Azt gondolom, hogy most ne ezekkel a virágokkal törődjünk. - Hanem inkább hozzuk ide a fiúkat? Párosával hozzuk ki őket a géppel. Elsőnek Yanot és Nan Perryt. Utána Sorensont és Rice-t. Aztán jöhet Schroeder és Vincinzi, majd pedig... Brennan a fejét rázta. - Nem. Még ha kettesével hozzuk is őket, ez hetvenöt fordulót jelentene. Azt hiszem, jobb, ha kitűzünk egy szabadnapot, és aki akar, ezen a napon kirándulhat ide. - Hm - fontolta meg a javaslatot DiChiara, aztán élénken bólintott. - Jó. A géppel majd enni-innivalót hozunk ide. Lakmározást csapunk, igazi majálist. Brennant a majálisnál jobban érdekelték a tények. Lehajolt, kezébe vett egy most kibomlott levelet, megfordította, vizsgálgatta. - Még sohasem láttam ilyen növényt - mondta komor arckifejezéssel. - Sok olyan növény van, amelyik csak bizonyos évszakban nő ki a földből, nem igaz? Brennan állt, és szemöldökét összevonva a síkságot figyelte. - Egy csomó növény, földi növény valóban csak bizonyos évszakban virágzik. A lombozatuk azonban rendszerint hosszabb ideig látható. - Visszaszállt a gépbe. - Nézzük meg, nem látunk-e ilyet máshol is. A lebegő szerkezettel szélesedő félkörök egész sorozatát írták le. Néhány perc múlva felfedeztek egy második növénytelepet is. Odarepültek és leereszkedtek. Szótlanul álltak mellette. Ez a második fürtbokor - kétmérföldnyire délre az elsőtől - hervadóban volt. DiChiara nyugtalan tekintettel kereste az első fürtbokrot. - Akárhogy is, nem tudjuk megmondani, hogy ezek a levelek mikor hajtottak ki - szólt. Ki tudja? Meglehet, hogy ez a fajta csak egy-két hétig él. - Meglehet. DiChiara körüljárta a haldokló zöld növény rongyosodó foltját. - Vagy talán vízhiány? Nálunk voltak záporok, de meglehet, hogy errefelé... - kezdte, de mivel maga sem hitt ebben a feltevésben, vállat vont és elhallgatott. - A másik zöld folt mindössze kétmérföldnyire van innen, és nem látszik fonnyadtnak mondta Brennan. - Hm! - DiChiara arca kisvártatva ismét felderült. - Szálljunk vissza a gépbe, hátha találunk még egy harmadik fürtbokrot is, méghozzá frissebbet, mint ez. - Jó gondolat. A levegőbe emelkedtek. A levélfürtök harmadik foltját csaknem hárommérföldnyire délre fedezték fel. Ez a telep nem pusztulóban volt - ez már elpusztult.

24

- Azt hiszem, mielőtt említést tennénk a többieknek ezekről a növényekről, helyes volna kihozni az agronómuscsoportot - jegyezte meg Brennan, miután körbejárták a barna növényzetet, és megvizsgálták az elsenyvedt virágokat. DiChiara bólintott. - Valóban, megingatná az emberek lelki egyensúlyát, ha értesülnének erről a dologról. Ez az egyetlen növény, amit ez a föld érlel, de ez is azonnal elpusztul. - Nem biztos, hogy ennek jelentősége van, Dick. Nem kell azt várnunk, hogy itt a növények élete ugyanazt az évadbeosztást követi, mint ahogy ez a saját bolygónkon történik. Találó és ésszerű volt, amit Brennan mondott, de mások voltak érzései, amikor a levegőbe emelte gépét, hogy visszatérjenek New Powellbe. - Mindenesetre nem fedeztünk fel egy második kráterhalmazt a szomszédságunkban, és ez is valami - állapította meg DiChiara.

II. Brennan érzései még jobban összezavarodtak, amikor két nap múlva DiChiarával együtt az agronómus-szakcsoport tagjait vezette gyalogosan a helyszínre, a lapályon keresztül. Arra számított, hogy New Powelltől tízmérföldnyire délre talál rá a virágokra, de ehelyett már hatmérföldnyire rájuk bukkantak. A virágok frissek, virulóak voltak, kitárták kelyhüket a délelőtti napfénynek. DiChiara ellenőrizte távolságmérőjét, azután szemügyre vette a környéket, és fejcsóválva megállapította: - Ez nem az a hely, ahol leveles barátainkat hátrahagytuk. Nem gondolod, Bren? Brennan körüljárta a levélfürtökkel fedett helyet, és közben számolta lépteit. - Ez nem ugyanaz a levélbokor - állapította meg ő is. - Hosszúkásabb formájú, és valamivel kisebb területen fekszik. DiChiara leguggolt, és megérintette az egyik levél hegyét. Schroederhez, New Powell főagronómusához fordult. - Nos, mi a véleményed róla, Schroeder? A megszólított gúnyosan elhúzta a száját. - Miről? - kérdezte felületesen nézegetve a levélfürtöket. - Növény. A földből nőtt ki. Gondolom, itt él. DiChiara zavartan állt. Brennan ajkát összeszorítva mosolygott. Schroeder és Vincinzi vetése szépen szárba szökkent, azért ilyen hetykék, és az agronómusok most is azon vannak, hogy „legyőzzék" a parancsnokok csapatát. - Dick, azt hiszem, össze kell hasonlítani egy egészséges zöld telepet egy nem egészségessel, hogy megállapíthassuk, mi a különbség közöttük. DiChiara sötét hajába túrt. - De az az egészséges telep, amelyet keresünk, innen négymérföldnyire van. A beteg telep pedig még tovább két mérfölddel. - És ezt a pár mérföldet már nem bírjátok? - feszegette Schroeder. A parancsnokok csapata bírta, azazhogy bírta volna. Ámde a zöld levélfürtös új teleptől kétmérföldnyire egy második, halódó növénytelephez érkeztek. Még tovább két mérfölddel egy elpusztult telepet találtak. - Ez az, amelyet a napokban láttunk - állapította meg DiChiara a fejét csóválva. Ugyanolyan állapotban volt, mint most az első. És a két mérfölddel tovább levő akkor ugyanolyan állapotban volt, mint amilyenben most az iménti második telepet találtuk. És azon túl két mérfölddel pedig...

25

Schroeder tiltakozón felnyögött. - Azon túl két mérfölddel - folytatta DiChiara csökönyösen - egy elpusztult telep volt. Akárcsak ez itt. Vincinzi holmijából írótömböt vett elő. - Dick, elismételnéd, amit mondtál? Felrajzolom. - Nem hiszem, hogy el tudja ismételni - szellemeskedett Schroeder. De DiChiara elismételte. Ezután körülállták a lányt, aki elmélyülten tanulmányozta az ábrát. - Jelenthet valamit, hogy ezek a növényfoltok észak-déli irányban következnek egymás után - szólt elgondolkodva, miközben irónja végét rágta. - És biológiai állapotuk is észak-déli fokozatosságot mutat. DiChiara bólintott. - A legfrissebb zöld folt mindig a legészakibb, a hervadó a középső, az elpusztult a legdélibb. - No és ez mit bizonyít? - kérdezte Schroeder. Vincinzi gondosan továbbfejlesztette a rajzot, feltüntetve rajta a biológiai haladványosságot. - Van kifogásotok ellene, hogy kiássunk néhányat a hervadt fürtök közül? - fordul Brennanhoz. Ez vállat vont. - Nem hiszem, hogy ártanánk vele. A gyökerekből esetleg megtudhattok valamit. Amit megtudtak, az az volt, hogy nem voltak a fürtöknek gyökereik. A szár néhány hüvelyknyire benyúlt a talajba, azután megszűnt. A kiásott fürtöket sorban a földre fektették, és tanácstalanul nézték őket. - Mi a csuda tartja életben ezeket az átkozottakat? - dörmögött Schroeder, akinek az érdeklődését végre sikerült felkelteni. - Semmi - kuncogott DiChiara. - Ezek nem élnek. Schroeder kidülledt szemmel nézte a lábánál heverő kupacot, azután belerúgott. - Nem bánom, menjünk vissza, és ássunk ki mintákat a másik két helyen is. A középső, hervadó telep éppen olyan gyökértelen volt, mint az előző. A legészakibb lelőhelyen azonban a kiválasztott levélfürt ellenállt a húzásnak. Amikor két láb mélységig leástak, a lapát a növény szárának a töve alól szennyet hozott fel. A szárból szívós, vékony szál indult ki. Vincinzi kefével megtisztította a földtől a szálat, és izgatottan kipróbálta a mutatóujjával. - Erős. És a levéltelep középpontja felé halad. Csak úgy követhetjük útját, ha más fürtöket is gyökerestül kitépünk. - Hogyan tudsz gyökerestül kitépni növényeket, amelyeknek nincs is gyökerük? kérdezte gonoszkodón Schroeder. - Meglehet, hogy egyetlen nagy, közös gyökerük van - jegyezte meg Vincinzi, és felegyenesedett. - Közel a fürttelep közepéhez. Brennan leguggolt, és tüzetesen megnézte a szívós gyökérszálat. Megrázta a fejét. - Ne ássunk tovább a közepe felé, de a szélén még áshatunk. Így is tettek. A drótszerű szálak egytől egyig a növényhalmaz középpontja felé tartottak. - Nos, jó - szólt Schroeder gonoszkodó hangon, amikor abbahagyták. - Akkor hát most újra délre megyünk két mérföldet, gyerekek, és kiássuk ott az egész növénycsomót. Ha kell, öt láb mélyre, tíz láb mélyre leásunk, hogy megtaláljuk a központi gyökeret, mert én azt látni akarom. - A vállára emelte lapátját. - Van ellenvetésed, Brennan? Brennan dél felé nézett, miközben szemét gondolkodva összehúzta. Ott a növényfolt nyilvánvalóan halálra volt ítélve. - Nincs ellenvetésem.

26

Ezúttal szótlanul vonultak délnek. Amikor a haldokló növényzethez érkeztek, munkához láttak; kitartóan ástak, és a petyhüdt szárukon fonnyadozó levélfürtöket az egyik oldalon egymásra halmozták. Öt láb mélyre ástak le. Már sötétedett. Tovább ástak egy lábnyival. Ezután elcsüggedve falatozni kezdtek. - Nos, magam sem tudom - mondotta végül Schroeder. - Valahol ott lenn kell lennie valaminek. - Talán ha tovább ásnánk... - pedzette DiChiara bátortalanul. - Még mit nem! - horkant fel Schroeder. - Miért nem hozzuk ki mindjárt az egész kolóniát, és ássuk fel a síkságot? Ha nem találunk semmit, legalább ősszel beültethetnénk ezt a területet is. Sötét volt, amikor a rónán át hazafelé indultak. Felettük a két hold arany- és szürke színben rajzolódott ki a fekete égbolton. A távolban látták New Powell pislogó fényeit. Hamarosan valami mást is láttak. New Powelltől négymérföldnyire vadonatúj levélfürtök kupaca sarjadt ki zölden és frissen a földből. Vincinzi nyugodtan fogadta a látványt, Schroeder sötét tekintettel, Brennan hallgatagon. DiChiara hisztérikus kitörést rendezett. Amikor DiChiara rohama elmúlt, Vincinzi megszólalt: - Azt hiszem, ezek a növények a nyár miatt északra vonulnak. Vándornövények lehetnek. Brennan bólintott, szerinte is csak ez lehet a következtetés. - Alighanem igazad van, Vin - mondotta. - Azt hiszem, nincs ember, aki elhinné, mivel töltöttük el ezt a napot - morgott Schroeder. DiChiara nagy nehezen megnyugodott. - Mindenesetre azt tudom, hogy én mivel fogom tölteni az éjszaka hátralevő részét. Lefekszem. Botladozva elindult New Powell felé. Az éjszakát megzavarták. Különös dolgok történtek odafent. A talaj nyugtalanítóan rázkódott. Mnarra megremegett, és mélyebbre süllyedt a talajban, miközben feszesre vonta új gyökérszálait. Bizonytalanul összehúzta magát. Később óvatosan visszafolyt a talaj felső rétegeibe. A rendellenességek elmúltak. Egy ideig még éberen figyelt, visszavonulásra készen, végül elengedte és az éjszakai sejtegyesülésekkel álomba ringatta magát. Friss levélfürtjei lágy ezüstarany holdsugarakat zsákmányoltak, és amíg aludt, ezzel a fényeledellel táplálták. Már magasan járt a nap, amikor Vincinzi belépett a parancsnok szállására. Brennan irodájának ajtaja előtt elbizonytalanodott. - Kicsit nyugtalan vagyok, Bren. Tegnap este, amikor úgy döntöttünk, hogy ezek vándorló növények, ebből valamiféle következtetést kellett volna levonnunk. Brennan egyetértően bólintott, és az íróasztalán heverő papírokra mutatott. - Éppen most fogtam hozzá. - Igen? - Meglepetten lehajolt, és tanulmányozni kezdte a térképet, amelyet Brennan papírra vetett. - Holnap éjjel esedékes, hogy a növények felbukkanjanak a legelő déli végén, feltéve, hogy változatlan útvonalon és egyenletes sebességgel vándorolnak tovább. Attól függően, hogy a napi két mérföld átlagos úthosszhoz milyen pontosan tartják magukat, felbukkanhatnak a kerítésen túl vagy azon belül is. - Igen, én is erre a következtetésre jutottam. - Említetted már valakinek? A lány a fejét rázta.

27

- Még Schroedernek sem. Az állatokat nem engedhetjük ezeknek a növényeknek a közelébe, nem igaz? - Úgy van. - Brennan az asztalán levő mikroszkópra tette a kezét. - Az éjszaka megvizsgáltam a növény rostjait. A felderítő csoport csak a legelterjedtebb fajokat ellenőrizte. Ez nincs közöttük. A helyi fajok közül azonban több a mérgező, mint az ártalmatlan. - Ha ez a növény csak egy bizonyos évadban nő, és csak elszigetelt foltokban él, akkor meglehet, hogy a felderítők nem is láttak ilyet - jegyezte meg Vincinzi elgondolkozva. Nincs is helyünk, ahol átmenetileg tarthatnánk az állatokat. - A tehénistállóban ma zöldbabbefőzés van. Az előző télre épített állathodályokat szétszerelték, alkatrészeikből egyetlen nagy, szabad ég alatti fedett karámot készítettek a legelőn, valamint feldolgozó színeket az első termésnek a szántóföldek szomszédságában. Brennan Vincinzi figyelmét újra a térképre irányította. - A legelő öt mérföld hosszan nyúlik el a domboldal és a New Powell mögött folytatódó lapály között. Bármilyen növény legyen is ez, a kerítésen belül kétszer fogja felütni a fejét. - Nincs megfelelő anyagunk tartalékban, hogy a lombszigetet körülkerítsük, amikor megjelenik? - kérdezte Vincinzi. - De van. Ám mi igényt tartunk erre a földre, Vin. Egyelőre csak erre a kis darabkára, de én azt akarom, hogy keletre és nyugatra virágágyak vegyenek körül bennünket. Vincinzi arcán halvány mosoly futott át. - Nem hiszem, hogy van közöttünk, aki valaha is gondozott virágágyat, Bren. - A legtöbb amerikavárosi elhanyagolta ennek a készségnek a kifejlesztését - ismerte el Brennan szárazon. - Én a következőkre gondolok. Holnap szétszereljük a legelői karámot, és őrszemet állítunk oda, ahol a növény kisarjadása várható. Mihelyt kibukkan a földből, beborítjuk a karám fedőlemezeivel. Ezek meglehetősen kemény anyagból valók, visszaszorítják a növényt. Azután néhány napra elkerítjük a helyet. Másnap az egész legelőt őriztetjük, mert ha egyszer megzavartuk a rendet, nem tudhatjuk előre, mikor és hol fog újra előjönni a lombozat. Ha valahol felüti a fejét, ugyanazt az eljárást követjük. - Más szóval: kiirtjuk a növényt. - Remélem, nem fejlődnek addig a dolgok. A térképem szerint a növény a legelő nyugati részén fog végigvándorolni. Elégedett leszek, ha sikerül a kerítésen túlra terelni. Vincinzi nyugtalan volt. - És mi történik, ha a faj oldalirányba nem tud mozogni? Hátha egyetlen nagyon mély gyökérről van sző, amely mérföldekre terjed, és a lombok meg a virágok ebből a gyökérből nőnek ki bizonyos időközönként. Azt hiszem, ez a gyökér sokkal mélyebben fekszik, mint ameddig tegnap este leástunk. - Nos, ha így van, akkor talán meg tudjuk arra tanítani, hogy a földjeink alatti szakaszon ne hajtson ki. - Előfordulhat. De tegnap nem így bántunk a növénnyel. Nagyon maradiak voltunk, amikor arról volt szó, hogy beavatkozzunk-e. - Akkor még nem sejtettük, hogy útja keresztezni fogja a legelőnket. Más őshonos fajokkal sem lennék nagylelkű, ha a mi területünkön ütnék fel a fejüket. Vincinzit Brennan terve még mindig nem nyugtatta meg egészen. Ő sem tudott azonban jobbat ajánlani. - Szólnunk kell majd a többieknek is a növényről, nem gondolod? - Ma estére összehívom őket. Ilyen még soha nem történt. Amikor beesteledett, Mnarra megállt, összehúzódott, és kibocsátotta új gyökérszálnyalábját. A szálak különváltak, és megnyúltak a megfelelő talajszintig. Ekkor Mnarra hozzáfogott az új levélfürtök eregetéséhez.

28

Észrevette, hogy a fürtök nem nőnek úgy, ahogy kellene, s hogy valamilyen akadályba ütköznek. És elmaradnak a holdfényhullámok, amelyeknek pedig a gyökérszálakon keresztül el kellene őt árasztaniuk. Ilyen még soha nem fordult elő. Nyugtalan volt, és megpróbálta követni az évszázadokon át kialakított éjszakai rendet. Ám az álomszerű elektrokémiai sejtegyesülések nem csendesítették le, nem ringatták el. Valami nagy baj van odafent. Végül amolyan félig öntudatlan állapotba jutott. Pihent. Ijesztő hirtelenséggel arra ébredt, hogy körülötte a talaj szinte déliesen meleg. Gyorsan öntudatra rázta magát és kinyújtózott, mígnem vékony réteggé nem terpeszkedett szét. Valóban, a nap már régen felkelt, de a pirkadó fény üzenetét levelei nem továbbították hozzá. Nem bontott virágokat az új nap örömére. Ilyen még soha nem fordult elő. A talajon keresztül magasba emelkedett, mígnem a legfelső réteg tetején nem lebegett. Érezte saját levélfürtjeinek szárait. Nem olyanok voltak, mint amilyeneknek kellett volna lenniük. Be voltak süllyedve a talajba, több hüvelyknyivel mélyebbre nyomódtak le, mint kellett volna. És szikkadtak voltak. Nem mert a levegőbe emelkedni, hogy az ok után nézzen. Ez felborítaná a rendet. Ehelyett újra a mélybe ereszkedett, gömb alakot vett fel és gondolkodott. A napenergiát, amelyet a levélfürtöknek kellett volna továbbítaniuk hozzá, ma még nélkülözni tudta. Plazmája tartalmazott olyan elemeket, amelyeket minden különösebb nehézség nélkül vissza tudott alakítani energiává. De ő nem olyan élőlény, amelynek anyagtartalékai korlátlanok. Számolnia kell a lehetőségek határaival. Csak előre tudott mozogni, és remélte, hogy másnap levélfürtjeinek a növekedése nem fog akadályokba ütközni. Nem megy messzire, egyrészt azért, mert egy fél nap már elmúlt, másrészt mert nem akart túlságosan sok energiát fogyasztani. Csak egy rövid szakaszt halad előre, azután pihenőre tér. Ekkor majd új gyökereket és új leveleket fog kibocsátani. Így is történt. És ismét kudarcot vallott. És a következő napon újra. Végül belátta: döntő lépésre kell elszánnia magát. Le kell térnie eddigi útirányáról. Fel kell adnia a jól bevált délkört, és másik pályára kell térnie. Tavasz volt ugyan, de Mnarra egy napig, szükség esetén két napig nyugatnak fog vándorolni - mert most felfedezett valamit, amire soha nem gondolt volna. Azt, hogy a levélfürtöktől többet kapott, mint energiát. Életkedvet is kapott tőlük, ami nélkülözhetetlen feltétele volt jó közérzetének és élniakarásának. Megtudott valamit, amit eddig fajának egyetlen képviselője sem tudott. - Eltartott egy ideig, de lám, mégis befellegzett nekik - szólt diadalmasan DiChiara, amikor este a levélfürtök befejezték gyors növekedésüket a New Powell-i legelő szélén. Brennan bólintott. Stratégiája bevált, noha őt magát ugyanakkor lelkiismeret-furdalás gyötörte. Vizsgálódva nézte lábainál a különös növényt. Ez a telep kisebb volt, mint bármelyik másik a lapályon látottak közül. Mindamellett a lombozata egészségesnek látszott. Tekintetét körülhordozta az összegyűlt telepeseken. Szemükből mohó érdeklődés sugárzott. - Most hol fog kivirágozni? - Fogalmam sincs - ismerte el Brennan. - Őrséget állítunk egész éjszakára. - Helyes. Harmincketten vagyunk, akik vállaljuk, hogy ébren maradunk egész éjszaka.

29

- Nos, szerencsés viráglesést kívánok! Én lefekszem. Holnap azután tovább gondolkodunk erről a növényről. - Miért? - kérdezte DiChiara meglepetten. - Ma csaknem bizonyosan nyugat felé vándorolt - magyarázta Brennan. - Ha holnap ismét északnak fordul, akkor nincs vele több gondunk; de ha nyugat felé megy tovább, akkor bevág a szántóföldjeinkbe. - Nocsak - pillantott DiChiara a szántóföldek irányába. - De nem tehet nagy kárt a kukoricában vagy a búzában, hiszen ennek a levélbokornak az átmérője nem több tizenkét lábnál. - A síkságon a bokrok átmérője vagy huszonöt láb volt. Az sem lehetetlen, hogy holnap és a rákövetkező napon a szokottnál is nagyobb területen fog sarjadni, hogy kárpótolja magát ezért a néhány napért. - No, csak nem vetted be Schroeder elméletét az oldalvást növő gyökérről, húsz láb mélységben? Brennan a fejét rázta. - Nem hallottam semmiféle elméletet amelyet magamévá tehetnék. Egyszerűen csak feltűnt, hogy ez a faj érdekes alkalmazkodóképességről tesz tanúbizonyságot. Lehet, hogy az általunk teremtett szokatlan feltételekhez való alkalmazkodás miatt korlátozta növekedését néhány napig, hogy azután annál jobban kiterjeszkedjék. - Hm. És mit tegyünk, ha a búza helyét próbálja elfoglalni? Brennan fáradtan rázta a fejét. - Nem tudom. Alszom egyet a problémára. Így is tett, de kíváncsisága nem hagyta nyugodni, ezért már kora hajnalban felébredt. Negyedóra múlva már a növénynél volt. Fél órát késett így is. Vincinzi suttogva mondta: - Pontosan napkeltekor bontotta ki virágait. Ilyen megrendítő élményben még soha nem volt részem, Bren. A nyélből sarjadtak a virágok, és abban a pillanatban, amikor a nap megjelent a domb felett, kibomlottak a szirmaik. Mintha tisztelegtek volna. A hajnal üdvözlése. Brennan közben az arcokra pillantott. Nem Vincinzi volt az egyetlen, akit megrendített a látvány. Az emberek - több mint harmincan voltak - ültek vagy álltak, és átszellemült arccal, már-már áhítatosan figyeltek. A virágok szirmai mélyarany gócokból bomlottak ki bíborlóan és kecsesen. A sötét leveleken áttetsző harmatcseppek ültek. - Holnap esetleg én is felkelek korábban, hogy lássam - jegyezte meg Brennan.

III. Mlondas a kijelölt területet a tervezett időben érte el. Lágyan folyó mozdulatokkal elhelyezkedett. Várt. Egy egész hosszú napon át várt, miközben süttette magát a nappal, közvetlenül a felszín alatt. Mnarra csak nem jött. Ez előfordult olykor. Vándorlási sebességük között volt némi eltérés, egyikük korábban érkezett. Mlondas még egy napot várt, levélfürtjei kiéhezve fordultak a nap felé. A pukkadásig jóllakott. Kiterjesztette anyagát. Azután még egy napot várt Mlondas. Ilyen hosszú ideig még soha nem kellett várniuk egymásra. Még soha. A negyedik napon Mlondas olyasmit tett, amit még egyszer sem: elindult a tavaszi találkozási ponttól déli irányba. Mnarra késik, elébe kell mennie, mert hamarosan meg

30

kell kezdenie nyári utazását észak felé. Az őszi találkozási pontra érkezése egybe kell hogy essék Mrukka odaérkezésével. Gyorsan mozgott előre, nem szakított magának időt arra, hogy sütkérezzék a felső rétegekben. Hátrahagyott, viasszerűen fehér virágai hervadásnak indultak. - Közeledik egy másik is. Brennan meglepetten tekintett fel irataiból. Schroeder a nyitott ajtóban állt, arca méltatlankodást árult el. - Észak felől. Ez fehér. Brennan a főagronómusára meredt. Lassan felemelkedett. - Hol van most? - Négymérföldnyire. Swen és Tilla kirándult a krátervidékre. Swen magával vitte a távolságmérőt. Ez a növény gyorsan halad, Bren. Gyorsabban, mint a másik valaha is. A hervadó telep csaknem négymérföldnyire van az új teleptől északra. - És a harmadik? - Azt nem találták meg. Eredetileg a kráterekhez igyekeztek. Brennan gyorsan határozott. - Kihozom a gépet. Akarsz velem jönni? Schroeder akart. Késő délután emelkedtek a magasba, és hamarosan megállapították, hogy Swen jelentése megfelel a valóságnak. Az első növénytelep négymérföldnyire volt New Powelltől, északi irányban. A levelek frissek, a virágok fehérek. A második, hervadó telep az elsőtől négymérföldnyire volt északra. A harmadik a krátervidék közepe táján, ez hervadt és barna volt. Alig lehetett megkülönböztetni a környező növényzettől, amely ezúttal éppen olyan barna és éppen olyan fonnyadt volt. - Gyors az átkozott, akármi legyen is I Brennan egyetértőn bólintott. - Olyan gyors, hogy néhány óra, és a legelőn üti fel a fejét, fiú I - Gyorsan megfordította gépét déli irányba, és elindult New Powell felé. - Szerencsére a legelőn még nem állították vissza a fedett karámot. Gyorsan ki kell küldenünk néhány embert az északi legelőre. Egy óra múlva az emberek odakint már munkában voltak. Az új növény közvetlenül sötétedés után megérkezett: többszörös zöld fejét erélyesen döfte ki a föld alól. Az emberek gyors mozdulatokkal befedték és elkerítették. Azután körülállták a növénytelepet. - Van hír a másikról ? - érdeklődött Schroeder. Masters éppen most érkezett meg New Powellből. - Az utolsó helyétől félmérföldnyire ütötte fel a fejét a réten. - A szabadban? - kérdezte Brennan. Az utolsó előtti éjszakán ugyanis a növény megpróbált kikelni az egyik raktár padlója alatt. Az eredmény az volt, hogy a bódét reggelre egy láb mély virágágy vette körül. A következő este sem New Powell területén, sem körülötte nem jelentek meg a levélfürtök. - Igen. A villanegyed pázsitjának közepén. Újra kicsi, átmérője mintegy tizenöt láb. Brennan bólintott, azután figyelme ismét az emberei felé fordult. - Azt akarom, hogy itt maradjatok egész éjszaka. Újra és újra járjátok körül kézilámpával az egész legelőt. Ez a növény nem egészen úgy viselkedik, mint a másik. Nem lehetetlen, hogy még az éjjel újra feltör. Brennan és Schroeder együtt tértek vissza New Powellbe, hogy megtekintsék a másik növényt. - Ez legalább elvonja a figyelmet arról, ami odakint történik - mondta Schroeder halkan, és hátramutatott.

31

Brennan tartózkodott tőle, hogy az éjszakai sötétségbe burkolt síkság irányába tekintsen. Egy hete a növényzet ott haldoklott. Most már halott volt. Fájdalmas dolog, de megingott a meggyőződése, hogy késő nyáron ismét növénytakarót kap a föld. - Ha ez a vacak nem nő ki újra, mire az esők megjönnek, sártengerbe fulladunk - folytatta Schroeder fojtott hangon. - Megszerveztem az erózió megfékezését, de ha így megy tovább, itt semmiféle ellenőrzésre nem lesz mód. Még a saját lankáinkat és legelőinket sem tudom megvédeni, ha a településből egy nagy pocsolya lesz. - Tudom - mondta Brennan színtelen hangon. - Azonkívül, hogy várunk, semmit sem tehetünk. - És reménykedünk - tette hozzá Schroeder komoran. - Viráglesen leszel ma éjszaka? - Azt hiszem, igen - válaszolta Brennan. A kedvetlenség mázsás teherként nehezedett rá. Saját földjeik dúsan zöldellnek, de a világ többi része halódni látszott. Érthetetlen volt, de úgy érezte, ő a felelős a tájat fenyegető pusztulásért. Mlondasban azonnal tiltakozás támadt, amikor levélfürtjeit lelapították, mihelyt kibontotta őket a talajból. Napok teltek el azóta, hogy a kijelölt körzetből elindult dél felé, és semmiképpen sem akarta, hogy törekvése kudarcot valljon. A várakozás és töltekezés napjai többletanyaggal látták el. Céltalan dolog lett volna ennek konzerválása, márpedig ezt kellene tennie, ha itt várakoznék, ahol feltartóztatták. Megszakította az összeköttetést meggyötört leveleivel, és elindult előre. Gyorsan haladt, vékonyra nyújtva el magát, hol a talaj felső rétegeit lovagolván meg, hol meg a mélybe merülve. És közben szüntelenül keresett-kutatott. Órák teltek el, míg az első nyomra bukkant, amely Mnarra közelségéről tanúskodott. Töltése még ott vibrált a talajban. Gyorsan határozott. Még soha nem tért le az útról, mert erre éppúgy nem volt soha szükség, mint arra, hogy a találkozó helyétől délre merészkedjék. New Powell lakói megilletődötten állták körül az óriási lombozatot a szálláskörlettől északra. A növénytelep elborította az egész pázsitot, és susogott az esti szellőben. Brennan, DiChiara, Schroeder és Vincinzi körüljárta a levélfürtökkel benőtt területet. - Legalább még egyszer akkora, mint bármelyik az eddigiek közül - mormogta Schroeder, miután lépteikkel felmérték a kerületét. - És néhány arasszal magasabb is, mint az eddigiek. Nézd csak! Brennan odanézett és biccentett. Az új növénytelep attól a helytől, ahol aznap reggel a vörös virágok köszöntötték a napot, alig egy félmérföldnyire északra nőtt ki a földből és több mint hárommérföldnyire a legelőtől, ahol előző este befedték a másik levélbokrot. - Bren, nem gondolod, hogy a növénytelepek találkoztak és összefonódtak ? - kérdezte Vincinzi. - Ez megmagyarázná, hogy miért nagyobb a területe. - Nem tudom. - Brennan körülnézett. - De azt hiszem, ma éjszaka New Powellben mindenki viráglesen lesz. Ő maga tegnap éjjel első ízben terítette le a pokrócát a fűre. Szeszélyes álma volt, gyakran ébredt fel, hogy meggyőződjék róla: a virágok nem nyíltak-e ki nélküle. Azután a közeledő virradat szürkére festette az eget, és ő felült. Több tucatnyi arc csillogott némán a gyér világosságban. - El ne mulaszd, Bren - szólt halkan Vincinzi, amikor arrafelé fordította fejét, hogy megnézze, milyen keleten az ég. Nem mulasztotta el. Először a domb mögül előbukkanó nap bíborszínű peremét látta meg, azután ő is a növény felé fordult, és nézte, amint a bíborvirágok felségesen felemelkednek levéltrónusukról. Lassan szárba szökkentek, és kibontották szirmaikat a friss, hajnali levegőn ezek a nagy, büszke virágok.

32

Ünnepélyes tisztelgés volt ez, úgy érezte. A nap köszöntése. Megrendülése elsöpört minden kétséget és gondot. Percekig le nem tudta venni szemét a bíborszínű virágokról. Meg sem tudott moccanni. Úgy érezte, ezért a percért érdemes volt élni: a természet nagyszerű összhangjának megpillantásáért, e boldog percért viselte el az üres éveket, a fájdalmas és aggodalommal teli esztendőket. - Mi a véleményed arról, hogy éjszaka járőröztessünk a legelőn? - kérdezte DiChiara. - Ma éjjel? - töprengett Brennan. - Azt hiszem, jó volna, hátha történik valami. Te már többször voltál itt napfelkelte idején, vállalod az éjszakai őrséget? - Ha más nincs. - Talán rá tudod beszélni Hardert is. Te itt maradsz, Vin? - kérdezte Brennan. A lány biccentett. - Kíváncsi vagyok, hogy a két növény eggyé válik-e. Pedig megfogadtam, hogy nem töltök több éjszakát a szabadban. Az esti órák vidám együttlétben teltek. Társalgó csoportok alakultak, keveredtek egymással. Frissítőket hoztak. Énekeltek - dalokat, amelyek túlélték a hosszú amerikavárosi éveket. - Ezt többször is meg kellene tennünk - mondta Brennan. - Virrasztani egy virágágy mellett? - kérdezte a lány. - Nem. Rögtönzött összejöveteleket tartani. A szabadban. Napirend nélkül, hivatalos előkészületek nélkül, csak összejönnénk, és együtt töltenénk az estét. Vincinzi mosolygott. - Érdekes volna. Azt hiszem, nem vetettük le eléggé amerikavárosi szokásainkat. - Még egy esztendeje sincs, hogy itt vagyunk. Voltak a telepesek között, akik könnyen megnyíltak, hamar ledobták a személytelenség álarcát, amely olyan parancsoló szükségesség a városi élet tolongásában. Mások - közöttük Brennan - lassabban oldódtak fel. - Én azért iratkoztam fel erre a társas kiruccanásra, mert látni akartam a csillagokat. És íme, itt vannak. - Tekintete végig pásztázott a gyémántporos feketeségen. Vincinzi felnevetett. - Azt hiszem, ezek ideérkezésünk óta minden éjszaka ott voltak. - Igaz, de tegnap és ma éjszaka jöttem ki a szabad ég alá először elég hosszú időre ahhoz, hogy gyönyörködhessem bennük. Brennan gyanította, hogy munkáját nagyrészt úgy tervezték meg, hogy megóvják vele attól a megrázkódtatástól, amelyet az életkörülmények hirtelen és teljes megváltozása okoz. Hamarosan elszenderültek. Azután keleten szürkülni kezdett, és New Powell lakói felébredtek. Brennan megrázta Vincinzi vállát. - Ideje felébredni! Vincinzi felült és körülnézett. - Mindenki itt van? - Csaknem mindenki. Brennan szemrevételezte a gyülekezetet. A többség távolabb helyezkedett el. Mások még messzebb éjszakai öltözékükben álldogáltak. A növények közelében több tucatnyi ember csődült egybe a félhomályban. - Nem akarsz hátrább menni? - És te? - Én itt közelről akarom látni. - Én is. - A lány keze előrekúszott. A fiúéra. Brennan válla megmozdult. A lányéhoz simult.

33

Felkelt a nap. Vincinzi megszorította Brennan kezét. - Egyesültek. A virágok lassan, büszkén sarjadtak, kigöndörödtek a szirmok, bíborvörös a fehéren, fehér a bíborvörösön. Néma hódolattal fordultak a nap felé. A telepesek kebléből a borzongó áhítat egybefolyó moraja tört fel. Brennan szíve összeszorult. Itt van megint a perc, amelyért érdemes volt élni! Az összhang perce - a nap bíborkorong a dombtetőn, a virágok magasra emelték busa fejüket... és a lába előtt kivirágzik a föld. A virágok közepéből nagy, sötét szökőkútként csapott fel a magasba a föld. A robbanás Brennant előbb hanyatt vágta, majd magával ragadta. Kiáltást hallott. Talán az ő hangja volt, talán Vincinzié. Egyek voltak ők végső pillanatukban, egyek a pompázó virágokkal és a földdel. Napok múlva Mnarra felhasználatlan plazmájának a robbanás erejétől szétszóródott maradványai a sziklákon, a talajon és a vizeken át keresztültörtek, és újra egyesültek a mészkőüregben, több mérföldnyire délre az új krátertől. Ekkor Mnarra újra egésszé vált, befejezvén a tavaszi magvetést, az ősi szertartást. Az utód, amelyet Mlondesszal nemzettek, több száz mérföld sugarú körben zölden és vastagon sarjadt a földön. Egyre tovább burjánozva, nyújtózkodó gyökerei fellazították a talajt. Nem számított immár, hogy ezúttal zavarok voltak, és le kellett térni a megszokott útvonalról. Még a párosodás szertartásos megünneplése előtti éjszakán is, ama hajnal előtti éjszakán, amikor kilövellő magvaikat szétszórták a szélben, Mnarra zavart érzett odafent, úgy érezte, hogy rázkódik és összenyomódik a föld. Meglehet, hogy soha többé nem fog ilyesmi előfordulni. De Mnarra most nem pihenhetett. Messze-messze délen Mtunas bizonyosan befejezte tavaszi magvetését Mpurtával, s megindul észak felé, abba a körzetbe, ahol ősz végén találkozik Mnarrával, hogy maggal szórják be a számukra kijelölt földeknek azt a felét. Mnarrán felelősség volt: ha nem találkozik Mtunasszal, ha nem párosodnak és szórják ki magvaikat, a vidék védtelen marad a széllel és az esővel szemben. Mnarra sietve kibocsátott egy nyalábnyi gyökérszálat s azok különváltak egymástól. Nagy, éhes zöld leveleket sarjasztott ki magából. A levelek táplálták, és ő megindult délnek. A robbanás után egy héttel DiChiara beesett szemmel, elnyűtten állt a parancsnoki irodában. Azt a vázlatot nézte, amelyet Brennan készített a virágok halálos vándorútjáról a településen keresztül. Vérvörös X-szel jelölte meg a katasztrófa helyét - a halálos áldozatok száma húsz volt, közöttük volt Brennan parancsnok és Vincinzi agrotechnikus; több tucat a sebesült, egyesek állapota még most is válságos volt. Két szálláshely súlyosan megrongálódott. DiChiara a legelőről látta a különös virágok hajnali kibomlását és az ezt követő földsarjadást. Hallotta a mennydörgésszerű robajt, a kiáltásokat, de nem hitt az érzékeinek órákig nem hitte el, ami történt. Olykor még most sem hiszi. Brennan vázlatát a falra szögezte, közel az íróasztalhoz, hogy emlékeztesse a valóságra. Az irodahelyiség ajtajában Schroeder tűnt fel. - Semmi jel. Ma délelőtt Swent elküldtem tizenöt mérföldre északra, délután Hardert tizenöt mérföldre délre. Nem hiszem, Dick, hogy elcsípjük azokat a virágokat. Most nem. DiChiara elkeseredetten csapott öklével az asztalra. - Kutató alakzatban küldted a fiúkat? - Szokás szerint. DiChiara leült, szeme üres tekintettel nézett maga elé. Tucatnyi elméletet hallott a robbanásról, de DiChiarát nem érdekelték az elméletek.

34

- Más fajokat sem láttatok feltűnni a legelőn? - Nem. A robbanást követő negyedik napon kezdetét vette a második válság. Hirtelen kisarjadt zsenge zöld magoncok ezrei nőttek, gyorsan és mindenfelé, a réteken, a szántóföldeken, a legelőn. Mire a telepesek észbe kaptak, már elvesztették szarvasmarháik felét - a mérges növények végeztek az állatokkal, mielőtt zsibbadt agyuk felfogta volna a veszély mibenlétét. - Azt hiszem, elpusztítottuk őket, Dick. Parnell egy érdekes elmélettel hozakodott elő... DiChiara a fejét rázta. - Nem, nekem tényekre van szükségem, fiú. Ez a növényzet valamiképpen a szemünk láttára sarjadt fel. Ahelyett, hogy az emberek a réten üldögélnének, és elméleteket gyártanának, menjenek megfigyelők a síkságra. Mindennap. És számoljanak be a helyi növényzet életciklusáról. Jövőre előre kell tudnunk, mikorra számíthatunk a növény-takaró újjáéledésével, hogy az emberek felkészülten várhassák a legelőn. Több állatot nem veszíthetünk. Schroeder bólintott. - Értem, hogy mit akarsz. A virágok után is kutassak tovább? DiChiara gondolkozott. - Nem. Elfogadom a következtetésedet, hogy eltávoztak a színről. De vissza fognak térni, fiú. Le merném fogadni, hogy jövő tavasszal újra megjelennek, útban a kráterek felé. Majd kora tavasszal embereket küldünk elébük őrségbe. Legközelebb a telepesek már felkészülten fogadják a megtévesztő virágokat. Mihelyt megjelennek a levélfürtök, kiássák, elégetik, szétmorzsolják, kiirtják őket. Többször nem fog robbanásra sor kerülni, sem New Powellben, sem New Powell szomszédságában. Hacsak maguk a telepesek nem robbantanak, bombáikkal pusztítva ki a növényeket. De DiChiarának nem kellett sokat dolgoznia a tervein. Schroeder értette már. Egész New Powell értette már. Ha a bíbor- és fehér virágok legközelebbi vándorútjukon megérkeznek a síkságon át, meg fognak halni. ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

35

J. G. BALLARD

PRIMA BEL LADONNA

A vakáció alatt ismerkedtem meg Jane Ciracylidesszej, a forró nyár, a letargia és az unalom világában, amelynek, azt hiszem, oroszlánrésze lehetett abban, ami köztünk történt. Ma már el sem tudom képzelni, hogy tehettem magam olyan nevetségessé, de meglehet, hogy maga Jane volt az. Akármit is mondtak róla a többiek, abban egyetértettek, hogy nagyon szép lány, annak ellenére, hogy genetikus eredete bizonytalan volt. A Vermillion Sands-i pletykák hamarosan a nagyfokú mutáció mellett döntöttek, erre a patinás arany bőre és rovarszeme adott okot, ez azonban nem zavart sem engem, sem a barátaimat, akik - mint például Tony Miles és Harry Devine - a feleségükkel sem voltak ilyen jóban. Napjaink legnagyobb részét a Beach Drive-i lakásom hűvös, széles erkélyén töltöttük, söröztünk - ebből mindig volt tartalék a ház utcai szintjén levő zeneműbolt frizsiderjében -, lustán mesélgettünk egymásnak, vagy i-Gó-t játszottunk, ami a sakk egyszerűsített változata, és akkoriban nagyon divatos volt. A másik kettő csak véletlenségből dolgozott; Harry építész volt, Tony Miles néha kerámiát adott el a turistáknak, én pedig reggelenként néhány órát töltöttem az üzletben, rendeztem a külföldi rendeléseket, és gondoskodtam a sörutánpótlásról. Egy különösen forró, lusta délelőtt történt - mikor épp befejeztem egy kényes, szoprán mimóza becsomagolását a Hamburgi Oratórium számára -, hogy Harry titokzatosan letelefonált az erkélyről. - Parker-féle kórusvirág? - kérdezte. - Óvakodj a túltermelés bűnétől. Gyere fel azonnal I Tony és én találtunk valami nagyon szépet neked. Mikor felmentem, az erkély sarkában találtam őket; boldogan vigyorogtak. - Na? - kérdeztem. - Hol van? Tony finoman oldalra billentette a fejét. - Arra - mutatta. Forgattam a fejem jobbra-balra, lenéztem az utcára és a szemben levő ház falára. - Vigyázz - figyelmeztetett -, ne tátsd rá a szád I Leereszkedtem az egyik fonott székbe, és óvatosan végigpásztáztam a terepet. - Harmadik emelet - mormolta Harry a fogai között, fontoskodó lassúsággal. - Szemben, az erkélytől balra az első. Na, boldog vagy? - Álmodom talán - mondtam neki, lassan, laposan fókuszolva a nőt. - Vajon mi mindent tudhat ez? Harry és Tony mélyet sóhajtottak.

36

- Na? - kérdezte Tony. - Nekem sok - mondtam. - De ne törjétek a fejeteket. Menjetek át és magyarázzátok el neki, hogy ti kelletek neki. Harry nyögött egyet. - Hát nem látod, milyen légiesen könnyed, költői jelenség, talán nem is az evilági őstengerből való. Lehet, hogy isteni eredetű. A nő a társalgóban tett-vett, rendezgette a bútorokat, jóformán semmi sem volt rajta, csak egy nagy absztrakt fémkalap. Még az árnyékban is aranyfénnyel csillogott és izzott hosszú, ívelt combja, válla. A Tejút földre szállt eleven fénye volt. Vermillion Sandsnek még nem volt része hasonló látványban. - A hadműveletet ravaszul kell megtervezni - elmélkedett Harry a sörébe bámulva. Alattomosan, majdhogynem titokzatosan. Alapos megfontoltsággal, semmit sem elsietve. A nő leguggolt, hogy kipakolja a bőröndjét, kalapja fémdíszei arca körül vibráltak. Nem röstelltem megemlíteni Harrynak, hogy az aranyszívű Betty, a felesége mindentől óva inti, ami titokzatos. - Legalább egy kilowattot fogyaszt - próbáltam megbecsülni. - Mit gondolsz, milyen lehet a kémiai felépítése? - Kit érdekel I - mondta Harry. - Engem az se izgatna különösebben, ha szilíciumos. - Ez a kalap? - kérdeztem. - Még meggyullad. A nő kisétált az erkélyre, észrevette, hogy bámuljuk, körülnézett, aztán újra bement. Mi visszaültünk a helyünkre, és elgondolkozva szemléltük egymást, mint egy triumvirátus tagjai, amint éppen a birodalom felosztásáról döntenek, nem szólnak feleslegesen, és fél szemmel mindig azt lesik, hol verhetik át egymást. Öt perc múlva kezdődött az ének. Először arra gondoltam, hogy ez csakis valamelyik azalea-trió hangja lehet, amellyel baj van, mert lúgos a pH-ja, de a frekvencia túl magas volt. Majdnem a hallási küszöböt súrolta, vékony kis reszkető hang, mely nem tudni, honnan jött, és a koponya hátsó részébe érkezve felerősödött. Harry és Tony rosszallóan néztek rám. - A menazsériád kiborult valamitől - szólt hozzám Tony. - Nem tudnád lecsendesíteni? - Ezek nem a virágok - válaszoltam. - Kizárt dolog. A hang intenzitása egyre nőtt, és kellemetlenül kaparta a nyakszirtemet. Éppen le akartam menni az üzletbe, mikor Harry és Tony hirtelen felugrott, és a falhoz lapult. - Az isten áldjon meg, Steve, vigyázz! - ordított rám Tony. Vadul az asztalra mutatott, amin könyököltem. Határozott mozdulattal felkapott egy széket, és lesújtott vele az üveglapra. Felálltam, és kifésültem az üvegcserepeket a hajamból. - Mi történt, az isten szerelmére?! - kérdeztem. Tony a fonott szék összegubancolt maradványait vizsgálgatta, melyek rácsavarodtak az asztal fémlábaira. Harry előrejött, és óvatosan megfogta a karomat. - Phű, ez meleg volt! Semmi bajod? - Na, ezt megúsztuk! - mondta Tony megkönnyebbülve. Gondosan körülnézett az erkély padlóján és a korláton túl az utcán is. - Mi volt az? - kérdeztem. Harry kérdő szemet meresztett rám. - Nem láttad? Háromhüvelyknyire tőled. Egy császárskorpió volt, akkora, mint egy rák. Erőtlenül ült le egy sörösládára. - Sonicus lehetett. Már nem hallani. Miután elmentek, eltakarítottam a cserepeket, és töltöttem magamnak egy pohár sört az ijedségükre. Meg mertem volna esküdni rá, hogy semmi se volt az asztalon.

37

A szemben levő erkélyről az arany nő szegezte rám tekintetét. Reszketően csillogó ionizált rostköpenyt viselt. Másnap tudtam meg, hogy ki is ő voltaképpen. Tony és Harry kimentek a tengerpartra a feleségükkel, s valószínűleg a skorpió történetét színezgették, amíg én az üzletben a kánpók orchideát hangoltam fel UV-lámpával. Ez elég problémás növény volt, bár megvolt a normális huszonnégy oktáv hangterjedelme, mint a többi tetrakot k3+25 C5A9-es trópusi énekesnövénynek, de ha nem gyakoroltam vele eleget, visszacsúszott egy neurotikusabb moll hangnemre, és ezt egyszerűen nem lehetett kiverni belőle. Nem beszélve arról, hogy mint a legidősebb, befolyásolta a többi virágot is az üzletben. Reggelente mindig valóságos bolondokháza fogad, amikor kinyitok, de amint megetettem a pókot, és rendbe hoztam egykét pH-értéket, a többiek is azonnal rátalálnak a nekik megfelelő hangra, majd elhalkulva megülnek a tápanyagtartályban, s kétszer-háromszor-négyszer ismételik sokféle hangszínben, de ez már tökéletes harmóniában zajlik. Körülbelül egy tucat igazi pók-orchidea lehet fogságban, de a legtöbb mutáció vagy oltott származék, és én még nagyon szerencsésnek számítottam a magam egy darabjával is. Öt évvel ezelőtt vettem meg ezt a házat egy Sayers nevű félsüket embertől. Egy nappal elköltözése előtt nagy selejtezést csapott, és sok ócska holmit hordott ki a háztömb mögötti szemétdombra. Mikor visszaszereztem az enyészettől néhány tartályt, rábukkantam a pókra, amint épp algán és rohadt gumicsövön diétázott. Hogy miért akarta Sayers kidobni, arra sohasem jöttem rá. Mielőtt Vermillion Sandsbe költözött, a régi Kew Konzervatórium gondnoka volt, ahol az első növénykórust termesztették, s aminek az a bizonyos dr. Mandel volt az igazgatója, aki kezdő botanista korában - mindössze huszonöt éves fejjel - talált rá az első kán-pókra a guanai erdőben. Az orchidea attól a kán-pók fajtától kapta a nevét, amely beporozza a virágot, miközben tojásait lerakja a friss rügyekre, s a helyválasztás oka nem egyszerűen a tetszés, hanem, mint Mandel megfogalmazta, az a szinte hipnotikus állapot, melyet a virágkehely porzási időben kibocsátott különleges rezgése idéz elő. Az első pók-orchideák csak kevés frekvenciát sugároztak ki, azt is csak találomra: de keresztezéssel és mesterségesen előidézett állandó porzási állapotban tartva őket, Mandelnak sikerült egy olyan fajtát létrehoznia, mely átérte a maximális huszonnégy oktávot. Nem mintha ő hallhatta volna. Élete csúcspontján, Beethovenhez hasonlóan, Mandel is megsüketült, de valószínűleg ha csak nézte a virágot, akkor is hallotta a muzsikát. Hallásának elvesztése után furcsa mód soha többé nem nézett rá egyetlen virágra sem. Azon a reggelen majdnem megtaláltam e különös eset nyitját. Az orchidea rossz hangulatban volt. Először visszautasította az ételt, majd amikor fluor-aldehid permettel hízelegtem neki, áttért ultrahangra, ami persze automatikusan maga után vonja a környékbeli kutyatulajdonosok felháborodását. Végül megpróbált berezonálni, hogy szétroncsolja tartályát. Mintha az egész sereglet fellázadt volna, és már-már belenyugodtam keserű sorsomba, hogy le kell zárnom őket, és majd egyenként élesztgethetek - ami iszonyú lélekölő munka egy nyolcvantartályos üzletben -, mikor hirtelen halk moraj kíséretében mind egy szálig elhallgattak. Körülnéztem, és megláttam az aranybőrű nőt, amint épp besétált. - Jó reggelt - mondtam. - Maga, úgy látszik, tetszik nekik. Kedvesen elnevette magát. - Helló! Talán rosszalkodtak? A fekete strandköpeny alatt bőre még bársonyosabb érett aranynak hatott, de valójáéban a szeme ejtett rabul. Pedig alig lehetett látni a széles karimájú kalaptól. Rovarlábak lebegték körül finoman a két bíborpiros fénypontot.

38

Odasétált egy asztal mindenféle páfrányhoz, megállt, és halkan dúdolva nézelődni kezdett. A páfrányok kinyúltak felé, és mohón énekeltek fuvolázó, lágy hangjukon. - Hát nem édesek? - kérdezte gyengéden megsimogatva a páfrány ágait. - Nagyon sok szeretetet igényelnek, igaz? Mély hangja volt, leheletnyi hűvös energiahullám, amit a ritmus tesz zeneivé. - Csak most érkeztem Vermillion Sandsbe - mondta és a lakás túl csendes nekem. Talán ha lenne egy virágom - egy is elég lenne már nem is érezném magam olyan árvának. Egy pillanatra sem tudtam levenni róla a szememet. - Igen - mondtam készségesen, élénk, üzleties stílusban. - Ajánlhatok valami színeset? Mondjuk... ezt a szumátrai vízikaprot? Ez egy törzskönyvezett mezzoszoprán, ugyanabból a családból, mint a bayreuthi fesztivál Príma Belladonnája. - Nem... - mondta. - Ez nagyon kegyetlennek látszik. - És mit szólna ehhez a luisianai lant-liliomhoz? Ha egy kicsit felhígítja az SO -tartalmát, gyönyörű madrigálokat ad elő. Mindjárt megmutatom, hogy kell. De ő nem is figyelt rám. Lassú mozdulattal felemelte két kezét a melle előtt, mintha imádkozni akarna, és elindult a pult felé, ahol a pók-orchidea állott. - Jaj de csodás! - mondta az élénksárga és bíbor levelekben gyönyörködve, melyek a virág skarlátvörössel bordázott, rezgő kelyhét ölelték körül. Odaléptem a pulthoz, és bekapcsoltam a pók hangfalát, hogy meghallgathassa. A virág azonnal életre kelt. Levelei megmerevedtek, megszínesedtek, kelyhe megduzzadt, és a bordák megfeszültek rajta. Néhány érdes, összefüggéstelen hangot adott ki. - Csodás, de gonosz - mondtam. - Gonosz? - ismételte. - Nem, inkább büszke. - Közelebb lépett az orchideához, és belenézett hatalmas, félelmet keltő virágkoronájába. A pók megremegett, s a szárán meredező tüskéit megfeszítve támadásra készült. - Vigyázzon! - figyelmeztettem. - A legkisebb légvételre is érzékeny. - Pszt! - intett le. - Azt hiszem, énekelni akar. - A, csak hangol - válaszoltam neki. - Nem szokott ez énekelni. Én is csak arra használom, hogy... - Figyeljen! - mondta, s gyengéden megszorította a kezem. Lassú, egy ritmusba olvadó zene hangzott a virágok felől, s ahogy szétterjedt az üzletben, és felfelé szállt, egy erősebb hang vált ki belőle, először vékonyka, magas fekvésben, mely fokozatosan lüktetve és mélyülve áthajlott baritonba, s mintegy vezette a többi virág alkotta kórust. Tátott szájjal hallgattam a pók énekét, hiszen ez eddig még nem adatott meg, és valami szokatlan melegséget éreztem a karomban. Oldalt fordítottam a fejem, és ellágyulva figyeltem őt, ahogy meredten nézte a virágot, arca elsápadt, két szemében a rovarok zavarodottan vonaglottak. A pók megmerevítette kelyhét, és leveleivel, mint vérvörös kardokkal, nyúlt feléje. Gyorsan megkerültem, és kikapcsoltam az áramot. A pók nyöszörögve összecsuklott, és egyszerre lidércnyomásos zűrzavar szakadt ránk, a hirtelen félbeszakadt hangok és zajok, a magas C-k és A-k disszonáns keveréke. Azután már csak a meg-megrebbenő levelek mozgásának halk suttogását lehetett hallani a néma csendben. A nő megmarkolta a tartály szélét, hogy erőt gyűjtsön. Bőre elhalványodott, s az igéző szempárban a rovarok álmatag ütemben hullámzottak. - Miért kapcsolta ki? - kérdezte kimerültén. - Ne haragudjon - mondtam -, de ez az árukészlet tízezer dollárt ér, és egy ilyen tizenkétszeres hangerejű érzelmi vihar tönkreteheti az elektroncsöveket. Sajnos a legtöbb növényem nincs felszerelve nagyoperára.

39

Továbbra is figyelmesen nézte a pókot, melynek levelei egymás után hajlottak alá és fakultak ki, ahogy a gáz a virág kelyhéből elpárolgott. - Ez mibe kerül? - kérdezte, s már nyitotta is a táskáját. - Nem eladó - mondtam. - Komolyan mondom, nem is tudom, hogy honnan szedte ezeket a taktusokat. - Ezer dollár elég ? - kérdezte szemét kitartóan rám szögezve. - Semmi pénzért sem adnám - mondtam. - Enélkül képtelen lennék a többit fel - hangolni. És különben is - tettem hozzá mosolyt erőltetve az arcomra -, ez a pók tíz percen belül elpusztulna, ha kiszakítaná megszokott életteréből. És egyáltalán: a csövek, vezetékek furán hatnának a maga szobájában. - Hát igen - mondta lemondóan, s hirtelen visszamosolygott rám. - Hülye voltam. Még egy búcsúpillantást vetett az orchideára, és átsétált a folyosón, a turisták által oly kedvelt Csajkovszkij-részlegbe. - Patetikus - olvasta találomra az egyik címkét. - Ezt megveszem. Becsomagoltam egy cserép ökörszemet, és rögtön mellékeltem a használati utasítást is, miközben fél szemmel még mindig őt figyeltem. - Ne nézzen már rám ilyen rémülten - mondta kedveskedve. - Megérthetne, hiszen soha életemben nem hallottam ilyen csodás virágéneket. Pedig nem is voltam megrémülve. Csak kiült az arcomra az a Vermillion Sandsben eltöltött harminc év, mely enyhén szólva beszűkítette látókörömet. - Meddig marad Vermillion Sandsben? - kérdeztem. - Ma este van a főpróbám a Casinóban - válaszolta, s bemutatkozott: Jane Ciracylides speciális énekművész. - Nem volna kedve meghallgatni? - kérdezte kacéran, nevetős szemmel. - Ma tizenegykor. Talán érdekelni fogja. Valóban érdekelt. Reggelre egész Vermillion Sands felbolydult. Jane szenzációs volt. Az előadás után háromszáz ember egyként esküdött, hogy az angyalok karától a szférák zenéjén keresztül az Alexander's Ragtime Bandig mindent hallott és látott. Ami engem illet, talán túlontúl is kifinomult már a hallásom a sok virágzenétől, de legalább rájöttem, honnan pottyanhatott az a tegnapi skorpió az erkélyre. Tony Miles a Saint Louis Bluse-t hallotta Sophie Tucker előadásában, Harry pedig a bmoll misét az idősebb Bach vezényletével. Bejöttek hozzám az üzletbe, és ott vitatkoztak, hogy kinek van igaza, míg én a virágokkal bíbelődtem. - Egyszerűen bámulatos - kiáltott fel Tony -, magyarázd meg, hogyan csinálja! - És a Heidelbergi! - lelkesedett Harry. - Fenséges volt, egyszerűen jobban nem is lehetne! - Ingerülten nézett a virágokra. - Nem tudod elhallgattatni ezeket? Pokoli ricsajt csapnak! Valóban ricsajoztak, és hirtelen rájöttem az okára is. A pók teljesen kicsúszott a kezemből. Ha híg sóoldattal próbáltam hatni rá, egyszeriben háromszáz dollár értékű virágot bontott. - Az előadás a Casinóban kutyafüle volt ahhoz képest, amit tegnap itt adott - meséltem nekik. - Nibelung gyűrűje, Stan Kenton előadásában. A pók teljesen kiborult tőle. Azt hittem, megöli Jane-t. Harry a növényt figyelte, amely görcsös, szaggatott mozdulatokkal rázta a leveleit. - Ha kíváncsi vagy a véleményemre, ez egy közönséges hisztérika. Ugyan miért akarná megölni Jane-t? - Nem szó szerint értettem. Biztos van valamilyen felhang Jane hangjában, ami irritálja a kelyhet. A többi virágot egyáltalán nem zavarta. Mintha vadgalambok lennének, úgy turbékoltak, ha simogatta őket. Tony megremegett a gyönyörűségtől.

40

Kint az utcán kigyulladtak a fények. Odamentem Tonyhoz, és a kezébe nyomtam a seprűt. - Itt van, drágám, pattanj fel rá és repülj. Miss Ciracylides biztosan epedve vár. Ekkor lépett Jane az üzletbe, csillogó sárga koktélszoknyát viselt, fején - elmaradhatatlanul - számos kalapja közül az egyik. Bemutattam Tonynak és Harrynak. - Úgy látom, ma reggel egészen nyugodtak a virágok - mondta. - Csak nincs valami bajuk? - Éppen a tartályokat tisztítom - válaszoltam. - Apropó, szeretnénk gratulálni magának a tegnapi estéhez! Milyen érzés az ötvenedik várost meghódítani? Szemérmesen elmosolyodott, és nézelődni kezdett az üzletben. Ahogy előre sejtettem, megállt a pók előtt, és tekintete megpihent rajta. Látni akartam, mit és hogyan mond a virágnak, de Harry és Tony folyton ott sündörgött körülötte, aminek perceken belül meg is lett az eredménye: felvitték őt a lakásomra, nagy murit csaptak, hülyéskedtek egész délelőtt, és nyakalták a skót whiskymet. - Mit szólna valami esti programhoz a fellépés után? - kérdezte Tony. - Elmehetnénk táncolni a Flamingóba. - De hát maguk már házas emberek I - tiltakozott félénken Jane. - Nem féltik a jó hírüket? - Ó, hát magunkkal hozzuk a lányokat is - mondta Harry könnyedén -, és majd jön Steve is kísérőnek. I -Gó-t játszottunk négyesben. Jane azt mondta, életében nem sakkozott, mégis játszva megtanulta a szabályokat, és amikor játszma közben egyre csak ő ütött, máris tudtam, hogy csal. Bár azt is beláttam, hogy nem mindennap ül le az ember aranybőrű nővel i-Gó-t játszani, akinek ráadásul rovarszeme van, de mégis idegesített a dolog. Persze Harryt és Tonyt ez egyáltalán nem zavarta. - Bűbájos - mondta Harry, miután Jane elment. - És egyébként is kit érdekel ? Ez csak egy hülye játék. - Engem - mondtam. - Csal. Az üzletben a következő három-négy nap az audiovegetáció jegyében telt el. Jane minden reggel bejött megnézni a pókot, és jelenléte több volt, mint amennyit a virág el tudott viselni. Sajnos csak tűréshatárig éheztethettem a virágokat. Szükségük volt a gyakorlásra, és szükségük volt a pók vezetésére is. De az a harmonikus skálák éneklése helyett csak csikorgott-nyikorgott. Nemcsak ez a zaj idegesített, ami miatt többen is panaszt tettek már, hanem az a pusztítás is, amit a növények hangszálaiban véghezvitt. A pre-klasszikusok nem sínylették meg a feszültséget, a modernek is immúnisak maradtak, de a romantikusoknak tucatjával szakadt meg a kelyhük. A Jane érkezésétől számított harmadik napon már több mint kétszáz dollár értékű Beethovent vesztettem, és még ennél is több, szinte felbecsülhetetlen értékű Mendelssohnt és Schubertét. Jane nem vette a szívére a kárt, amit okozott. - Vajon mi lelhette őket? - kérdezte, miközben a padlón szerteszéjjel heverő gázpalackokat és tápcsöveket szemrevételezte. - Azt hiszem, mégsem szeretik magát - mondtam neki -, legalábbis a pók biztosan nem. Lehet, hogy a hangja megindítja az embereket, és csodálatos, bizarr látomásokat idéz fel bennük, de ezt a virágot akut melankóliába taszítja. - Hülyeség - mondta nevetve -, adja nekem, majd én megmutatom, hogy kell vele bánni. - Jól érzi magát Tonyval és Harryval? - kérdeztem tőle. Ahhoz ideges voltam, hogy elmenjek velük a tengerpartra, ehelyett inkább a tartályok lecsapolásával ütöttem agyon az időt, és a normál oldatokat titráltam be, ami persze sohasem sikerült.

41

- Irtó jópofák - mondta. - l-Gó-t szoktunk játszani, és én énekelek nekik. Miért nem tart velünk gyakrabban? A következő két hét elteltével mégiscsak fel kellett adnom a harcot. Úgy döntöttem, hogy lezárom a virágokat addig, amíg Jane el nem megy Vermillion Sandsből. Tudtam, hogy háromhónapi pluszmunkát jelent, amíg sikerül majd újra felhangolnom a virágokat, de nem volt más választásom. Másnap egy hosszú megrendelést kaptam különböző lágy szárú koloratúrákra a santiagói Kert-kórustól. Háromheti határidőre kérték a szállítást. - Sajnálom - mondta Jane, mikor tudomást szerzett róla, hogy miatta nem tudom teljesíteni a kérést. - Most biztosan azt kívánja, hogy bár sohase jöttem volna Vermillion Sandsbe. Elgondolkozva bámult az egyik elsötétített tartályba. - Nem tudnám én felhangolni őket? - állt elő a javaslattal. - Á, köszönöm, nem - mondtam nevetve. - Már így is elegem van az egészből. - Ne csacsiskodjon, biztos, hogy meg tudnám csinálni. Megráztam a fejemet. Tony és Harry is azt mondta, hogy hülye vagyok. - Elég széles a hangterjedelme, nem? - mondta Tony. - Ezt te magad is elismered. - Mi kifogásod ellene? - kérdezte Harry. - Az, hogy csal az I-Gó-ban? - Dehogyis, annak semmi köze ehhez - mondtam -, de szélesebb a hangterjedelme, mint kellene. Jane lakásán játszottunk i-Gó-t. Jane tíz dollárt nyert tőlünk fejenként. - Szerencsém van - mondta, s nagyon meg volt elégedve magával. - Még sohasem vesztettem. - Megszámolta a bankjegyeket, és gondosan a táskájába tette. Bőre aranyfénnyel csillogott. Santiagótól újabb kérést kaptam. Jane-t egy kávéházban találtam meg, hódolói körében. - Na, csak nem adta be a derekát? - kérdezte tőlem, miközben egy fiatal srácra mosolygott. - Nem tudom, mi lesz, de mindenképpen meg kell próbálni - mondtam. Visszatértem az üzletbe, felélesztettem egy sor évelő növényt, mely már-már eljutott az éhhalál küszöbére, majd Jane segítségével visszakapcsoltam a gázvezetéket és a folyadékszállító csöveket. - Először ezeken próbáljuk ki - mondtam -, 543-785-ig terjedő frekvenciákkal kezdünk. Itt a kotta. Jane levette a kalapját, és megadta a hangot, egyszerűen, tisztán. Elsőnek a harangvirág maradt le, de Jane újrakezdte, és magával húzta felfelé. Egypár oktávot sikerült is együtt elénekelniük, de aztán a növények elmaradtak tőle, és lecsúsztak egy oktávval lejjebb levő akkordra. - Próbáljon egy magas C-t - mondtam. Egy kevés klóros savat töltöttem a tartályba, s ennek következtében a harangvirág igyekvően követte Jane-t, infrakelyhe kellemesen tercelt szoprán hangon. - Tökéletes - mondtam. Mindössze négy órába telt a rendelés teljesítése. - Maga még a pókot is felülmúlja - gratuláltam neki. - Mit szólna egy álláshoz? Megkapja a legnagyobb tartályt és annyi chlorint, amennyit csak be tud lélegezni. - Vigyázzon - mondta -, még igent találok mondani. Miért nem hangolunk fel még egypárat, amíg benne vagyunk? - Már biztosan fáradt - mondtam. - Menjünk, és igyunk valamit. - Hadd próbáljam meg a pókot - kérte az volna csak az igazi.

42

Rajta tartotta a szemét a virágon. Arra gondoltam, vajon mi lenne, ha magukra hagynám őket. Addig énekelnének, amíg az egyikük belehal. - Most nem - mondtam. - Talán holnap. Együtt üldögéltünk az erkélyen, pohárral a kezünk ügyében, s átbeszélgettük az egész délutánt. Keveset árult el magáról, de én ebből is össze tudtam állítani az életrajzát: apja bányamérnök volt Peruban, anyja táncosnő egy limai kocsmában. Egyik bányától a másikig vándoroltak; apja ásott, ahol engedélyt kapott rá, anyja meg a legközelebbi csehóban énekelt, hogy legyen miből fizetniük a bért. - Persze csak énekelt - tette hozzá Jane amíg az apám meg nem jelent az életében. Buborékokat fújt a poharába. - Szóval úgy gondolja, hogy azt adtam az embereknek a Casinóban, amit vártak? Erről jut eszembe, maga mit lát olyankor? - Azt hiszem, én vagyok az első kudarca - mondtam. - Semmit magán kívül. - Megesik ez is néha - mondta, s becsukta a szemét -, de most az egyszer örülök neki. Milliárdnyi nap gyúlt ki bennem hirtelen, s minden, amit eddig elfojtottam. Harry és Tony udvariasan viselkedtek, leplezve mélységes csalódásukat. - Nem tudom elhinni - mondta szomorúan Harry egyszerűen képtelen vagyok. Hogy a fenébe csináltad? - Azzal a titokzatos, visszakézről közelítéssel - válaszoltam. - Régi és bevált módszer. - Milyen vele lenni? - kérdezte Tony mohón. - Úgy értem, lángol, vagy csak izzik? Jane minden éjjel tizenegytől háromig énekelt a Casinóban, de ezt leszámítva, azt hiszem, minden percet együtt töltöttünk. Néha, késő délután a tengerpart mentén autóztunk, egészen Scented Desert-ig, leültünk valamelyik öbölben, és néztük a napot, ahogy eltűnik a hegyormok mögött, s a rózsaillatú levegőtől elbódulva álomba ringattuk egymást. Ha hűvös szél támadt a homok felett, belecsusszantunk a vízbe, megfürödtünk, és visszamentünk a városba, teliszórtuk az utcát jázminnal és pézsmarózsával. Volt olyan esténk is, hogy lementünk valamelyik Lagoon West-i csendes bárba, megvacsoráztunk a teraszon, Jane ugratta a pincéreket, és kedves dalokat énekelt a gyerekeknek, akik köréje gyűlve áhítattal hallgatták. Ha belegondolok, bizonyos népszerűségre tehettem szert a tengerpartiak körében, de nem bántam, ha adhatok valami pletykálkodnivalót az öregasszonyok szájába - és Jane-en kívül számomra mindenki öreg volt. Vakáció idején nem volt szokás komolyan venni a dolgokat, így én sem tettem alapos vizsgálat tárgyává kapcsolatomat Jane Ciracylides-szel. Ha az erkélyen ültem vele, együtt bámultuk a sötét, korán hűvösödő éjszakát: ha lefeküdtem, magam mellett éreztem izzó testét a sötétben - s így nem maradt időm a gondolkodásra. Csak egyszer vesztünk össze, nevetséges módon a csalás miatt. Emlékszem, felelősségre vontam: - Tudod, hogy már eddig több mint ötszáz dollárt szedtél el tőlem, Jane? És most még folytatod! Még most is! Gonoszul rám nevetett, és ezt mondta: - Gondolod, hogy csalok? Na jó, egyszer majd hagylak nyerni is! - De miért csinálod? - Mert csalni sokkal izgalmasabb - mondta. - Anélkül unalmas. - Hová mész Vermillion Sandsből? - kérdeztem. Csodálkozva nézett rám. - Ezt miért kérded? Azt hiszem, sehova. - Ugyan, ne átitass te engem, Jane! Te más világ szülötte vagy, nem ezé! - Az apám perui - emlékeztetett rá.

43

- De a hangodat nem tőle örökölted - mondtam. - Bárcsak hallhattam volna az anyádat énekelni. Szebb hangja volt, mint a tiéd? - ö legalábbis azt hitte. Apám egyikünkét sem volt képes elviselni. Ez volt az utolsó este, amikor Jane-t láttam. Valami megváltozott - köztünk és bennünk. Még jóval a Casinóba indulás előtt az erkélyen üldögéltünk, és én hallgattam, ahogy énekel hirtelen az az érzésem támadt, hogy Jane túlvilági szökőkút, mely ragyogó arany hangjeleket szór szerteszét. A zene velem maradt akkor is, amikor ő már elment, ott lebegett halványan a sötétben, a székem felett. Borzasztóan elálmosodtam, szinte betege lettem a levegőnek, amit maga után hagyott, de pontosan 11.30-kor, mikor tudtam, hogy fellép a Casinóban, sétálni indultam a tengerpartra, a kávéházak mentén. Ahogy elmentem a lift mellett, zenét hallottam kiszűrődni az üzletből. Először azt hittem, nyitva felejtettem a stúdió egyik kapcsolóját, de a hang nagyon is ismerősnek tűnt. Az üzlet ajtaja zárva volt, így a ház mögül, a garázs felől mentem be. Bent sötét volt ^a villanyt kikapcsoltam), de pillogó derengés töltötte be a teret, aranyos fényben sziporkáztak a pult hosszában álló tartályok. A mennyezeten összemosódott táncoló színek tükröződtek. Ugyanaz a zene volt, amit az imént hallgattam, csak akkor nyitányként. A pók háromszorosára nőtt, széthasítva fedőlemezét, szabályozótartálya fölé kilenc láb magasan tornyosult, levelei megduzzadtak, átizzottak, s kelyhe - mely akkorára dagadt, mint egy kosár - szinte őrült módon tombolt. S hátraszegett fejjel Jane hajolt bele. Odarohantam hozzá, bár szemembe fájón tűzött a fény, s kezét megragadva próbáltam kihúzni őt. - Jane - ordítottam -, gyere le I ö eltaszította a kezemet. Tekintetébe egy árnyalatnyi szégyen vegyült. Amíg a bejárati lépcsőn ültem, előkerült Tony és Harry. - Hol van Jane? - kérdezte Harry. - Csak nem esett valami baja? Épp a Casinóból jövünk. - Mindketten a zene irányába fordultak. - Mi az isten folyik ott benn? Tony gyanakodva méregetett. - Steve, mi baj? - Harry eldobta a csomagot, ami a kezében volt, és elindult a hátsó bejárat felé. - Harry - üvöltöttem utána gyere vissza I Tony megfogta a vállamat. - Jane van odabenn? Lefogtam őket, mikor benyitottak az üzletbe. - Te jóisten! - kiáltott fel Harry. - Szállj már le rólam, te hülye! Minden erejét összeszedve próbált szabadulni tőlem. - Steve, ez meg akarja ölni Jane-t! Bevágtam az ajtót, és fogva tartottam őket. Soha többé nem láttam Jane-t. Mindhárman a lakásomon várakoztunk. Mikor a zene végre elhallgatott, lementünk, és az üzletet teljes sötétségben találtuk. A pók visszanyerte eredeti alakját. A rákövetkező nap meghalt. Hogy Jane hová lett, nem tudom. Nemsokára a vakáció is véget ért, jöttek a nagyszabású kormányprogramok, az év végi hajrá, a lemaradások pótlása, s ez túlságosan is elfoglalt bennünket ahhoz, hogy ráértünk volna néhány lehullott virágszirom miatt bánkódni. Harry

44

mesélte, hogy valaki látta Jane-t a Red Beach felé vezető úton, továbbá hogy láttak egy lányt fellépni a Pernambuco környéki night-clubokban, s az nagyon hasonlított hozzá. Ha önök közül valakinek zenevirágüzlete van, és netán kán-pók orchideát is tart, nézzen körül, nincs-e közelben egy aranybőrű nő, akinek különös ismertetőjele a szép rovarszempár. Talán leül önnel is i-Gó-t játszani, de sajnálattal kell figyelmeztetnem, hogy mindig csalni fog. VÁRI ZSUZSANNA FORDÍTÁSA

45

46

OLGA LARIONOVA

VÁLÁS MARS MÓDRA - Coralie? Felpattant, és rámeredt a feleségére. Igen, persze, Coralie. Miről van hát szó? Minek is kell felugrania és üvöltenie, hogy az egész ház hallja? Coralie... - Coralie, hogy vinne el az ördög I Újra leült az ágyra, és hosszan dörzsölte a halántékát. Az elmúlt négy év alatt a szó szoros értelmében egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy Coralie valami soron következő angyali szokást ne vett volna fel. íme, ma is - egy alvó emberre nézni. - Miféle szokás ez... egy alvó embert nézni? Immáron négy éve, hogy ilyen apró szokásokból próbálja kialakítani az egyéniségét. Minden áldott nap gondosan kiagyal egy új szeszélyt, miközben nem felejti el és időről időre megismétli az előzőeket. Valószínűleg magában ezt ,,az egyéniség elmosódása elleni tevékeny tiltakozás"-nak hívja. Most ez a tevékeny tiltakozás abban nyilvánult meg, hogy merőn bámul rá kerek gombszemével, amelyet keskeny vágásként álló, üveges pupilla oszt ketté. Úgy néz rá, mint a csivitelő hósármány. - No, mit bámulsz rám, mint egy csivitelő hómadár?

A pupillák üveges, álló vize azonban állóvíz. Teljesen nyilvánvaló, hogy a hósármány kihullott felesége emlékezetéből. Pedig nagyon szép madár volt. Egészen kicsiny, belefért az ember tenyerébe. - Hát csakugyan nem emlékszel? Egészen kicsiny madár, belefért volna a tenyerembe.. . A hósármány szeme azonban nem volt kerek, mint az embereké, hanem hosszúkás, és szemfehérje gyöngyházfényben ragyogott. A hómadár, amelyet első közös nyarukon láttak, amikor egyre távolabb jutottak el északra, amíg a sarkvidéki barna mocsarakig nem értek. Már vissza akart fordulni, de Coralie egyre tovább vonszolta őt magával, mindenáron el akart jutni az Északi-sarkra, hogy igazi havat lásson, és meg is pillantották, mivel hideg volt a nyár, és a sark hósapkája nem olvadt el egészen. Ha forró lett volna a nyár, hiába mennek el akár egészen az Északi-sarkig, és lehet, hogy akkor Coralie elhurcolja őt a Délisarkra, a legeslegdélibb pontra, mivel a fejébe vette, hogy havat lásson. A hószigetecske egészen aprócska volt, de odaértek, mire beesteledett, és ott

töltötték az éjszakát. És akkor szállt le mellettük a fehér madár. - Leszállt mellettünk... - Emlékszem - mondta Coralie. - Én mindenre emlékszem, Cid. Abbahagyta halántékának dörzsölését és felkapta a fejét. - No és aztán? Úgy látszik, emlékezett még valamire a számtalan rossz szokásán kívül, amelyekből összeállította gondosan kiagyalt én-jét. - Nem kell - mondta Coralie kérő hangon -, nem kell így. Valóban szép madár volt. Leszállt előttünk, és kissé széttárta a szárnyát, hogy a végével a hóra támaszkodjék. Hosszan nézett bennünket, és sehogyan sem értette meg, hogy kik vagyunk. - Ugyan már! - vágta rá Cid. - Eszébe sem jutott, hogy megértse. Azzal volt elfoglalva, hogy bárgyún eméssze a táplálékot, mert telezabálta magát mindenféle kukaccal a barna mocsarakból, meg töppedt bogyókkal és döghússal. A te hómadarad, a csivitelő hósármányod minden evő. Mindent fölfal. - Nem kell így beszélni, Cid - kérte Coralie újra. - Azután te is rosszul érzed magad, ha így beszélsz. Cid gyorsan a feleségére pillantott, és közelebb húzta az öltönyét. - Kedveském - mondta, és végighúzta a cipzár nyelvét, úgyhogy a fémfogacskák felüvöltöttek -, az elmúlt négy évben te csodálatra méltóan megtanultad, hogy mi kellemes nekem és mi nem. Aztán pedig beállítasz a szobámba hajnalban, és rám mereszted a szemed, én meg felijedek, és kiver a hideg veríték. Coralie megfordult, és elindult hálószobájába. Most, amikor már nem nézett rá mozdulatlan madárszemével, hanem nesztelenül suhant a fal mellett, könnyedén érintve ujjaival, és minden mozdulata csodálatosan olyan volt, mint régen - mint akkor, azon a messzi, első nyáron hirtelen minden összekeveredett. - Várj már, az égre kérlek! - kiabált utána bosszúsan. - Gyere ide, ha már felkeltettél I Még van egy kis időm.

Coralie megállt a falhoz támaszkodva, s háta mögé dugta a kezét. - Nem - felelte. - Nem kell, Cid. Hát így. Most két-három naponként egyre azt mondja majd neki: nem kell. Egyetlen reggel két új szokást is felvett. - Cid, nem akarom így, csak azért, mert még van egy kis időd... - Kedveském, valahogy nem tudok visszaemlékezni arra, hogy mi valaha is a fejünket törtük volna az indokoláson. - Igen - felelte Coralie -, mivel azelőtt volt egy fehér madár, és hó is volt, és a csillagok úgy ragyogtak, hogy fényük visszatükröződött a havon. Cid lehunyta a szemét, és valóban visszaemlékezett a hóra meg a madárra, és a madár árnyékára is, amikor tüzet csiholt. Mindez felrémlett előtte, de nem látta a havon a csillagok visszatükröződő fényét. - Nem - mondta -, ilyesmi egyszerűen nem is létezik. - Fehér madár - ismételte Coralie - és csillagok fénye a havon. - A madár, az volt - mondta Cid. - És a csillagok, amelyek visszatükröződtek a havon. - Vigye el őket az ördög, csak tükröződjenek ! Coralie semmit sem szólt. Így volt ez négy éven, négy átkozott hosszú éven át. Van egy szörnyű betegség: amikor nem alvad meg a vér. Coralie maga semmi szörnyűséget sem követ el az ember ellen, csak hagyja, hogy kifolyjon belőle a vér cseppenként, szüntelenül, amíg el nem fogy. A test minden csepp vérrel egyre könynyebb lesz. Íme, most egészen könnyű már. Súlytalan. Idegen. Idegen. - Nos hát - jegyezte meg Cid -, most már időm se maradt. Az ajtóhoz ment és megállt, amikor Coralie mellé ért. - Elmégy hazulról? - kérdezte. - Igen - felelte Coralie -, de visszajövök, mire megérkezel.

48

Cid bólintott, és végigment a keskeny ösvényen, megpróbálta elfoglalni gondolatait az aznapi dolgaival, hogy elűzze ingerültségét, amely azóta fészkelte be magát tudatába, amióta felébredt. Köröskörül minden - a bársonyos narancsleveleken a harmatcseppek, a közeli látóhatár lilás tisztasága és az éjjel megfagyott kavics friss ropogása -, minden önkéntelenül arra emlékeztette Cidet, hogy most reggel van, korán reggel. Egy rosszul elkezdődött nap. Letért az ösvényről, a garázshoz ment, és kiválasztott egy mobilt; megadta a szokásos útirányt, és érezte, ahogyan a gép simán a magasba emelkedik. Lehunyta a szemét, hogy végre összpontosítsa figyelmét aznapi dolgaira, és ez most sikerült. Így ült ott néhány percig, amíg a mobil lefelé nem bukott, és akkor kinyitotta a szemét - és nyomban emlékezett az ébredésre. Ugyanúgy, mint most, alighogy felnyitotta a szemét, megpillantotta a lila ruha szegélyét és a teljesen idegen, ismeretlen kezet. Akkor felugrott, és elkiáltotta magát: „Coralie?" - és valóban a felesége állt előtte. Lila ruhában, kezét a háta mögé dugta. Állandóan a háta mögé rejtette a kezét, és ezért nem emlékezett arra, hogy az ébredés pillanatában mi döbbentette meg őt annyira. És most világosan emlékezett arra a napbarnította, addig sohasem látott kézre, és megértette, hogy Coralie elhagyja. Cidnek elállt a lélegzete, mintha mobilja teljes sebességgel a sűrű, áthatolhatatlan, anyagszerűen létező magányosságba fúródott volna. Tehát, úgy látszik, Coralie elmegy. De miért éppen most, és miért éri ez őt most ennyire váratlanul ? Coralie tette nem illett bele kapcsolatuk logikus sablonjába, ami eddig olyan kitűnően megmagyarázta neki mind a saját, mind a felesége tetteit. Ezen az egyen kívül. Következésképpen vagy az évekig érvényes sablon hibás, vagy a tett... Cid hirtelen megnyugodott. A sablon pontos. Egy olyan asszony, mint Coralie, nem képes otthagyni egy olyan férfit, mint ő. Ostobaság. Ebben nem volt semmi

49

önteltség - ellenkezőleg, túl jól ismerte saját Hibáit. Éppen ezért nem hagyhatta el őt Coralie, mivel elég pimasz és elviselhetetlen volt ahhoz, hogy jogot formálhasson az asszony állandó, vég nélküli jóságára és gyöngédségére. Éppen ezért nem is várta, hogy Coralie elválik tőle. És lehet, hogy a keze - az csak úgy rémlett neki? Belekapaszkodott ebbe a vigaszba, és megpróbálta visszanyerni előbbi magabiztosságát, és végre egészen megnyugodott, emlékezve arra, hogy Coralie megígérte: hazamegy, mire ő hazaér. Ha Coralie elhatározza, hogy végleg otthagyja őt, akkor egyszerre megtenné. Túlságosan sok erő kell ahhoz, hogy valaki fokozatosan szakadjon el a múltjától. Csak képzelte az egészet. Kedveském, nem mégy el tőlem sehova sem. Coralie csak állt ott, az ajtófélfához simulva, kezét a háta mögé rejtve, amíg a férje mobilja el nem suhant a kert fölött; akkor gyorsan végigfutott ugyanazon az ösvényen, amelyen az imént Cid ment, és beleült az első útjába kerülő gépbe; a mobil úgy nekiiramodott, hogy Coralie odaszorult az ülés támlájához. Ez már túlságosan is a meneküléshez hasonlít. Nem kell így csinálni. Hiszen még visszajön. Megígérte, hogy visszajön. A sötét előcsarnokban - nem mindenki akarta, hogy felismerjék - sokan voltak. Coralie gyorsan odalépett a phone szabad képernyőcskéjéhez, és fölé hajolva eltakarta vállával. - Bi, kérlek - szólalt meg Coralie -, gyere ki hozzám! Bi hátulról lépett Coralie-hoz, és Coralie összerázkódott, amikor Bi erősen megszorította a kezét. - Nos, butácskám, mégiscsak eljöttél? Coralie néhányszor bólintott. Bi behúzta maga után egy fülkébe, és leültek egy kőpadocskára, fejüket mélyen lehajtva. - Nem vette észre? - kérdezte Bi, barátnője kezét nézve. - Úgy látszik, nem - felelte Coralie. - És kár volt ennél abbahagynom. Már tegnap

mindent be kellett volna fejeznem. Hogy semmi, de még a semminél kevesebb se maradjon meg belőlem. - Van időd - mondta Bi. - Soha nem késő. Egykor én is ugyanígy siettem. - Kérlek, Bi, ne kezdd el az egészet elölről. Tegnap engedelmeskedtem neked, és semmi értelme sem volt. - Butácskám, ez feltétlenül szükséges... beszélni, beszélni, beszélni... Mert amikor már semmi sem marad a régi testedből, lehet, hogy vissza akarsz mindent kapni, és... nem lehet. - De miért, Bi? Hiszen tegnap te magad mondtad: „Próbáld meg először a kezed megváltoztatását, és ha meggondolod, akkor ugyanolyanra változtatom vissza, mint amilyen azelőtt volt.” - Semmi sem tér vissza úgy, mint amilyen azelőtt volt. S a kezed hiába lesz újra ugyanolyan színű és formájú, mert... egyszer már másmilyen volt. Örökre megmarad benne annak az emléke, hogy egy egész napon át olyan volt, mint egy délvidéki asszony fürge, napbarnította keze. És azután... - Mi lesz azután, Bi? - Jól van, ne kezdjük el az egészet elölről I - Akkor kérlek, Bi, változtass át engem egészen. Hogy egyetlen kis vonás se emlékeztessen arra, hogy milyen voltam azelőtt. És kérlek, ne beszélj le többé, mivel most még van erőm, hogy valamit kezdjek magammal, de hamarosan már ennyi erőm sem lesz. Ha tudnád, milyen szörnyű ez... hogy egészen mindegy neki, tökéletesen mindegy, bármit is csinálok. Mindegyre csak azt a fáradt gúnyolódást látom. Ez a közömbösség minden erőmet kiszívja, az egész véremet, az egész életemet. Még egy kevés hiányzik - és már nem marad belőlem más, csak az üres bőr, a puszta, kiszáradt hüvely. Csinálj belőlem új embert, Bi, és majd elmegyek valahová, elrejtőzöm, és talán magamhoz térek. Kérlek, csináld úgy, hogy egészen más legyek! - Ha úgyis mindegy neki, akkor miért.. egészen?

- Mert addig mindegy neki, amíg vele vagyok. Amikor azonban elmegyek, akkor kínozni fogja a gondolat, hogy valaki más csókolja a kezemet, a számat, a hajamat, és hozzám ér, és minden más. S különben is, egészen el kell hagyni valakit, hogy ne legyenek véletlen találkozások és váratlan egyezések a jövőben. Egyszer s mindenkorra. Nem én gondoltam ki ezt, és nem most. - Igen - hagyta rá Bi -, nem te, és nem most. Még amikor a levél leválik az ágról, vagy a sün elhullatja tüskéit, az is fáj. Az emberek réges-régen próbálnak fájdalommentesen elválni egymástól, megkíséreltek sok ezer módot, és ez csupán az utolsó mód, de ne hidd, hogy a legsikerültebb. Mindenképpen fáj. - Tudom-felelte Coralie. - De egyszer s mindenkorra... az becsületesebb. És bátrabb. - És mégis... gondold meg még egyszer. - Nem, Bi, kérlek, csináld úgy, hogy minél gyorsabban minden véget érjen. A háta mögött nesztelenül áradva emelkedett a meleg az ajtókkal ellátott kaloriferokból, és előtte, a látóhatár mögé vezető ösvényeken apatikusan és zavartalanul gurult az éles kavicsokon a kicsiny, esti nap. Az a keskeny küszöb az otthoni meleg és az esti, átható nedvesség határa. Keskeny csík, amely már nem az otthonod, és még nem az a világ, amely otthonod határain kívül esik. Megfelelő helyet választottál magadnak: semmire sem gondolva, csodásán pontos helyet választottál ki - annak az otthonnak a határán, amelyből elment a feleséged, és annak a világnak a határán, amelyben ezentúl nélküled fog élni. Cid kinyújtotta a lábát; ott ült az üres ház küszöbén, a meleg a hátát simogatta. Lement a nap. Cid még sokáig ült ott, és a lába, amely hosszú volt, akár az árnyék, egészen megmerevedett a zúzmarával borított ösvényen; akkor felállt, és néhány lépést tett, hogy kinyújtózzon és megmelegedjék, de amikor nem érezte a háta mögött az otthon megszokott melegét, egyszer csak

50

elveszítette előbbi tudathasadását, és megértette, hogy nincs többé otthona, amelyből Coralie elment, és az a világ is megszűnt, amelyben minden létezik, e házat kivéve; nem létezik számára az a világ sem, amelyben most Coralie él; végre-valahára felfogta, hogy a keskeny küszöb nem választja el a kettőt - Coralie, egykori felesége egyikben sincs. Cid bement a lakásba, és sokáig kereste meleg, éjszakai fehérneműjét. Az utóbbi időben sohasem mentek el Coralie-val hazulról. Ők Coralie-val... Az ördögbe is gondolta Cid már „mi, Coralie-val" vagyunk. Mindez hazugság. Jóindulatú hazugság, mint az, amit egy halottról elmondanak. Ez a négy év számára csak úgy szerepelt: „Esténként nem jártam el sehová." Vajon mit csinált Coralie? Talán néha eljárt valahová. Egymagában. Észre sem vette. De most: „Mi, Coralie-val." Milyen megható! És mindez csak akkor, amikor Coralie már nincsen! Végre felöltözött, és végigment az ösvényen, egyenesen oda, ahol most éppen lement a nap. Sokáig ment, nem fordult le az útról a garázshoz; addig ment, amíg fel nem villantak előtte a központ fényei. És a hosszú úton egyre arra akart visszaemlékezni, vajon Coralie eljárt-e esténként hazulról, és ha eljárt, mit vett fel magára. Maga a ruha azonban esti távolléteinek nem volt bizonyítéka - nem, egyszerűen azt akarta a lehető legpontosabban tudni, látni, hogyan jár a felesége a szobákban, hogyan vetkőzik, hogyan öltözik, és minden ilyesmit - és felesége vékony alakja engedelmesen derengett előtte a félhomályban, felöltözött és vetkőzött, felvette és levette azokat a ruhákat, amelyek voltak neki, és amelyeket Cid most kigondolt; de amikor a központ legelső házaihoz ért, valami mintha megszakadt volna benne, és a képzelete által teremtett kép már nem engedelmeskedett neki, elvált látomásától, és szembejött vele, fejét hátraszegve, sovány, éles könyökét magasba emelve, mint ahogyan az asszonyok csinálják,

51

amikor valamit a hátukon kell összegombolniuk. Cid levegő után kapkodott, és lehunyta szemét. Ha az ember meggondolja, hogy Coralie már nem létezik. Mintha erről gondolkozhatna az ember. Ha egy nőnek egy férfi eszébe jut, akkor az eszére gondol, a testére és a lelkére. Ha azonban egy férfi gondol egy nőre, a testére gondol, és az eszére, és csak azután a lelkére... Ó, mindez nem az, nem az! Csak a lelkére emlékezik most, ha az a valaki olyan volt, mint Coralie. Vajon ez a gondolatok emléke? Cid kissé kinyitotta a szemét, nyelt egyet, összeszedte az erejét, hogy továbbmenjen. Furcsa, hogy eddig nem jutott eszébe, hogy Coralie-ból megmaradt valami, és ez a „valami", egy idegen testbe olvasztva él, mozog és mindenekelőtt rágondol. Egy egészen kicsiny „valami". Mit tettél, Coralie? Hiszen megölted a lelked ! Még egyszer elképzelte, hogy az a kicsiny „valami" most rágondol, és akkor egy kevés visszatért előző magabiztosságából. Hiszen még most is szeretsz, kedveském. Belefáradtál, nem bírtad tovább, de engem szeretsz. Elhatároztad, hogy megmented a lelkedet. Még megbánod ezt, kedveském. Nem gondolt többé erre a kicsiny valamire, úgy ért be a központba, mintha semmi sem történt volna vele. Odament hozzá egy leány, és leült mellé, könyökét a nedves pultra rakva. Cid rásandított, és arra gondolt, vajon köszönnie kell-e, vagy ez fölösleges, és hirtelen arra is ráébredt, hogy nem véletlenül választotta ezt a kis csöndes bárt, hanem azért, mert itt az a szokás, hogy a vendégekkel szóba állnak. Nem először járt itt, de eddig a tulajdonos senkit sem küldött hozzá. Úgy látszik, tudták, hogy most erre van szüksége. És most odament hozzá egy egészen ostoba csecsemő, a gömbölyű könyöke a szűk ruhaujjból nedvesen bukkant elő. - Egyedül ? - kérdezte a leány, és cipője orrával arrébb lökte Cid meleg kabátját, amely a padlón hevert. - Egyedül - felelte Cid lassan. - Egészen ? - kérdezte a leány.

- Egészen - felelte Cid, és alig tudott elszakadni a poharától. - Naháát! - mondta a leány vontatottan. És miért vagy egyedül? Cid hirtelen megértette, hogy a részegségben van néhány olyan perc, amikor az ember teljesen védtelen, és bárki beleköthet, és a legszentebb érzéseibe beleavatkozhat, és az ember képtelen ellenkezni. Pontosan tudta mindezt magáról, és azt is gyanította, hogy másokkal is így történik mindez. - Akarsz inni? - kérdezte Cid. - Nem - felelte a leány -, nagyon rossz azután, és azt nem szeretem, meg nehéz úgy beszélgetni. - Elhagyott a feleségem. A leány a kezére támasztotta állát, és tágra nyílt szemmel meredt rá. - Végleg? Cid bólintott. - Átváltozott... mássá? - kérdezte a leány szinte suttogva. Cid megint csak bólintott. - És ez nagyon fáj ? - Igen - mondta Cid, bár el sem tudta képzelni, hogyan lehetséges, hogy voltaképpen egy ember ismeretlenné válhat. - Igen. Ez... ez olyan, mintha az embert megnyúznák. És a csupasz húsára festékkel festenek rá, hogy ne hasonlítson. És a haját is feltekerik... - Ó, ne folytasd, nem kell, mert mindjárt megszököm, a gazda pedig... Igen, a leány sírva fakad és elmenekül, a tulajdonos pedig kiteszi a szűrét. És mindenkinek csak rossz lesz. Látod, mit csináltál, Coralie?! A leány felemelte a kabátot, kirázta, és Cid térdére rakta. Cid gépiesen figyelte a leány mozdulatait, és arra gondolt, hogy egyáltalában nem hasonlít Coralie-ra. Bár ha valaki megváltozik, akkor úgy kell megváltoznia, hogy ne hasonlítson, hogy szinte az ellentéte legyen. Hiszen Coralie még most is őt szereti, természetesen szereti, és tudja, hogy ő most rosszul érzi magát, nagyon rosszul, és Coralie elkerülhetetlenül tudni akarja, hogy mi van vele, hogy ki van vele, és felismerhetetlenségében maga keresi az alkalmat, hogy vele találkozzék... És már semmi sem létezett, egyáltalában az egész

világon semmi sem létezett a rettenetes és szánalmas kérdésen kívül: „És ha ?..." Cid csöndesen lehajolt, és óvatosan, nehogy megijessze, azt kérdezte a leánytól: - Jártál már az Északi-sarkon? - Ühüm - felelte a leány. - Nemrégiben. - Ott fehér madarak vannak. - Igen, láttunk is ilyeneket. - És hó is van. - Igen, mély hó, egészen eddig ér. - És csillagok, olyan ragyogóak... - Igen, nagyok... - mondta a leány. - És emlékszel, hogy milyenek? A leány megrázta fejét, elgondolkozva azon, mihez lehetne hasonlítani a csillagokat, de semmit sem talált. - Ilyenek ni! - mondta, hüvelykével mutatva a méretet a férfinak - Ilyenek. - Olyan fényesek, hogy visszatükröződnek a havon - mondta a férfi keserűen. - Valószínűleg - hagyta rá a leány. Cid felállt és fizetett. Mire ennek az éjszakának a feléhez ért, már semmi sem maradt meg belőle, ami azelőtt volt. Kijózanodott, és minden illúzióját elveszítette, ide-oda ténfergett a külváros végtelen utcáin, az utoljára záró éjszakai bárokat keresve. Ha nyitott ajtóra talált, bement, és gyorsan körülnézett, hamar megtalálta azt, aki legkevésbé hasonlított az egykori Coralie-ra. Akkor odahívta, bort rendelt, és azt mondta: - Hideg van. És a leány azt felelte: - Igen, odakint hideg van, de mi már bezárunk! És sietett bort hozni neki, és Cid, a kínok kínját elszenvedve, azt mondta: - Hideg van, mint északon. Jártál már északon ? A leány a férfi keze ügyébe rakta a bort, és valamit felelt, de Cid tovább beszélt: - Fehér madarak vannak ott, és hó és csillagok. A leány megint csak felelt valamit, mindegy, hogy mit, és Cid nem volt képes elmenni anélkül, hogy meg ne kérdezze: - És tudod, hogy milyenek a csillagok ? De azután fel kellett kelnie az asztaltól, és fizetnie kellett, és távoznia, majd újra folytatta vándorlását az éjszakai külváros végtelen útjain. KARIG SÁRA FORDÍTÁSA

52

JACK LEWIS

Ki plagizál? 1952. ápr. 2. Mr. Jack Lewis 90-26 219 St. Queens Viliágé, N. Y. Kedves Mr. Lewis! Visszaküldjük önnek A kilencedik dimenzió című kéziratát. Első pillantásra úgy éreztem, a történet méltó a megjelentetésre. Miért ne érezhettem volna? Ez volt a Kozmikus történetek című sorozat kiadóinak is a véleménye 1934-ben, amikor az elbeszélés először jelent meg. Ön bizonyára tudja, hogy ezt az elbeszélést, amelyet most mint eredetit megpróbált ránk sózni, a nagy Todd Thromberry írta. Engedje meg, hogy figyelmeztessem a plágiumért járó bírságokra. Nem éri meg. Higgye el nekem! Tisztelettel Doyle P. Gates A Végtelen Tér Magazin tudományos-fantasztikus szerkesztője 1952. ápr. 5. Mr. Doyle P. Gates A Végtelen Tér Magazin szerkesztője New York, N. Y. Kedves Mr. Gates! Nem ismerek semmiféle Todd Thromberryt, és nem is tudok a létezéséről. Az ön által visszaküldött elbeszélést jóhiszeműen nyújtottam be, és visszautasítom azt a célzást, hogy plagizáltam. A kilencedik dimenziót alig egy hónapja írtam, és ha van valami hasonlóság közte és a között az elbeszélés között, amit ez a Thromberry nevezetű személy írt, az nem lehet más, mint merő véletlen. A dolog mégis elgondolkoztatott. Nemrégiben a Csillagpor című sci-fi magazinnak nyújtottam be egy másik elbeszélést, és a nyomtatványon, amellyel visszaküldték, egy ceruzával írt megjegyzést találtam, miszerint az írás „nagyon thromberrys". Ki az ördög ez a Todd Thromberry? Nem emlékszem arra, hogy bármit is olvastam volna tőle az eltelt tíz év alatt, mióta tudományos-fantasztikus irodalommal foglalkozom. Tisztelettel Jack Lewis

1952. ápr. 11. Mr. Jack Lewis 90-26 219 St. Queens Viliágé, N. Y. Kedves Mr. Lewis! Válaszul április 5-én kelt levelére. Bár folyóiratunk szerkesztői nincsenek abban a helyzetben, hogy nyílt vádat emeljenek, és azzal nagyon is tisztában vannak, hogy az irodalomnak mint mesterségnek a területén mindig elő fog fordulni a különböző meseötletek átfedése, mégis szinte hihetetlennek tűnik számunkra, hogy ön nem ismeri Todd Thromberry munkáit. Noha Mr. Thromberry már nincs közöttünk, munkái, mint oly sok más íróé, csak 1941ben bekövetkezett halála után váltak széles körben ismertté. Elképzelhető, hogy az elektronika területén kifejtett munkásságának feneketlen tárházából merítette új ötleteit, amelyek annyira jellemzik minden egyes művét. Akárhogyan is, olyan kitűnő volt a. stílusa - s ezt a tudományos-fantasztikus irodalom mai fejlettségi fokán is el kell ismerni -, hogy úgynevezett kortárs íróink is méltán utánozhatják. Utánzáson természetesen nem a szóról szóra való lemásolást értem, ahogy ön tette. Ön ugyan azt állítja, hogy ez puszta véletlen, de lássa be, hogy az ilyen véletlen bekövetkezésének a lehetősége milliószorta kisebb, mint négy kiosztott royal flush egy játszmában. Sajnálom, de ennyire nem vagyunk hiszékenyek. Tisztelettel Doyle P. Gates A Végtelen Tér Magazin tudományos-fantasztikus szerkesztője 1952. ápr. 14. Mr. Doyle P. Gates A Végtelen Tér Magazin tudományos-fantasztikus szerkesztője New York, N. Y. Uram! Vádjai jellemzőek a szennylapra, melyei kiad. Kérem, haladéktalanul töröljön az előfizetők sorából! Tisztelettel Jack Lewis 1952. ápr. 14. Tudományos-fantasztikus Társaság 144, Front Street Chicago, 111. Uraim! Szeretném elolvasni a néhai Todd Thromberry néhány művét. Szívesen megszerezném néhány olyan munkáját, amelyek jellemzőek elbeszélő művészetére. Mély tisztelettel Jack Lewis

54

1952. ápr. 22. Mr. Jack Lewis 90-26 219 St. Queens Village, N.Y. Kedves Mr. Lewis! Mi is. Csak azt javasolhatjuk, hogy forduljon a kiadóihoz, ha még működnek egyáltalán, vagy kutasson az antikváriumokban. Ha sikerül valamelyik folyóiratot megszereznie, kérem, értesítsen. Jelentős jutalmat ajánlunk fel ezért önnek. Tisztelettel Ray Albert a Tudományos-fantasztikus Társaság elnöke 1952. máj. 11. Mr. Sampson J. Gross Az Idegen Világok Magazin szerkesztője St. Louis, Mo. Kedves Mr. Gross! Mellékelten küldöm egyik elbeszélésemet, melyet most fejeztem be. Amint a címoldalon is olvasható, a Tízmillió galaxis fosztogatói címet adtam neki. Tekintettel a rendkívül sok előzetes kutatómunkára, ezt a munkámat szavanként két centnél olcsóbban nem adhatom. Remélve, hogy a folyóiratában való közlésre alkalmasnak ítéli, maradok mély tisztelettel Jack Lewis 1952. máj. 19. Mr. Jack Lewis 90-26 219 St. Queens Viliágé, N. Y. Kedves Mr. Lewis! Sajnálom, de jelenleg nem áll módunkban a Tízmillió galaxis fosztogatóit felhasználni. Óriási történet, annyi szent, és ha a jövőben egyszer még rászánjuk magunkat a közlésre, az újra megjelentetés díját egyenesen a Todd Thromberry-hagyaték javára fogjuk átutalni. Remekül írt ez a fickó. Szívélyes üdvözlettel Sampson J. Gross Az Idegen Világok Magazin szerkesztője 1952. máj. 23. Mr. Doyle P. Gates A Végtelen Tér Magazin szerkesztője New York, N. Y.

55

Kedves Mr. Gates! Noha úgy határoztam, hogy többé nem lépek kapcsolatba sem önnel, sem a folyóiratával, most mégis rendkívül rejtélyes helyzetbe kerültem. Minden elbeszélésemet azzal az ürüggyel kapom vissza, hogy a szerző nevét kivéve szóról szóra megegyeznek egy bizonyos Todd Thromberry műveivel. Egy elbeszélésre vonatkozóan ön a legutóbbi levelében igazán szellemesen határozta meg egy ilyen véletlen bekövetkezésének a lehetőségét. Véleménye szerint milyen megközelítő lehetőséggel fordulhat ez elő nem kevesebb, mint egy fél tucat elbeszélésemmel ? Egyetértek önnel - csillagászati számokról van szó! Mégis, az egész emberiség érdekében, hogyan fogadtathatnám el önnel, hogy elbeszéléseim minden egyes szavát én magam írtam? Sohasem másoltam le semmit Todd Thromberry műveiből, sőt sohasem láttam egyetlen írását sem. Az az igazság - amint ezt meg is írtam önnek egyik levelemben -, hogy a legutóbbi időkig egyáltalán nem volt tudomásom még a létezéséről sem. Valami azért mégis felötlött bennem. Tudom, hogy rendkívül szokatlan gondolat, és valószínűleg el se merném mondani másnak, mint éppen egy tudományos-fantasztikus folyóirat szerkesztőjének. Tételezzük fel tehát - no persze csak feltételezés - hogy ennek a Thromberrynek, talán éppen az elektronika terén végzett kísérletei meg ilyesmi révén, valahogy sikerült áttörnie azon a bizonyos tér-idő korláton, amelyről annyi szó esik az ön folyóiratában. És tegyük fel - bár önhittségnek hangzik hogy az én műveimet szemelte ki, mert éppen olyan természetű anyag, amilyet mindig is írni szeretett volna. Kezd engem érteni? Vagy talán az a gondolat, hogy miközben írok, egy másik időkörben élő ember néz a vállam fölé hajolva, túlságosan fantasztikus az ön számára? Kérem, válaszoljon, és írja meg, mi a véleménye az elméletemről. Tisztelettel Jack Lewis 1952. máj. 25. Mr. Jack Lewis 90-26 219 St. Queens Viliágé, N. Y. Kedves Mr. Lewis! Azt hiszem, pszichiáterhez kellene fordulnia Tisztelettel Doyle P. Gates A Végtelen Tér Magazin szerkesztője 1952. jún. 3. Mr. Sam Mines Standard Magazines Inc. tudományos-fantasztikus szerkesztő New York 16, N. Y.

56

Kedves Mr. Mines! A mellékelten küldött anyag nem igazi kézirat ugyan, mégis abban a reményben nyújtom át önnek e leveleket, másolatokat, hátha hitelt ad ennek a látszólag hihetetlen eseménynek. A mellékelt levelek meghatározott sorrendben követik egymást, így önmagukban érthetőek. Ha megjelentetné, olvasói közül talán akadna néhány, akinek az ötlete segítségével megmagyarázhatnánk ezt a jelenséget. Az egésznek ezt a címet adtam: Ki plagizál? Mély tisztelettel Jack Lewis 1952. jún. 10. Mr. Jack Lewis 90-26 219 St. Queens Viliágé, N. Y. Kedves Mr. Lewis! Az az ötlete, hogy egy levélsorozat segítségével közelítsen meg egy tudományos-fantasztikus témát, roppant érdekes, de attól tartok, nem egészen jó. A Hátborzongató Kalandok című folyóirat 1940. augusztusi számában Mr. Thromberry alkalmazta először. A sors iróniája, hogy az ő történetének is Ki plagizál? volt a címe. Kérjük, keressen meg bennünket ismét, ha valami eredetibbet tud küldeni. Tisztelettel Samuel Mines Standard Magazines Inc. tudományos-fantasztikus szerkesztő FAZEKAS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

57

ISAAC ASIMOV

* Felsurrant az űrhajóra! Tucatjával várakoztak az energiasorompón kívül, s már-már úgy látszott, a várakozás hiábavaló. És ekkor a sorompó két percre leállt (ami azt bizonyítja, hogy az egyesült szervezet felette áll az életrészecskéknek), s ő máris átbújt rajta. A többiek közül senki sem mozdult meg elég gyorsan ahhoz, hogy kihasználhassa a sorompó leállását, de sebaj. Ő egyedül is megbirkózik a feladattal. A többiekre nincs szükség. De gondolataiból egykettőre eltűnt az elégedettség, s helyébe a magányosság érzete lépett. Borzasztóan rossz és természetellenes dolog elszakadni az egész egyesült szervezettől, szörnyű, hogy ő maga is csak életrészecskévé vált. Hogyan bírják ki ezek az idegenek, hogy puszta részecskék? Ez a gondolat fokozta az idegenek iránti rokonszenvét. Most, hogy ő maga is tapasztalta, mit jelent részecskének lenni, mintegy távolból érezte azt a rettenetes elszigeteltséget, amely az idegeneket olyan nagy félelemmel tölti el. Az elszigeteltségből eredő félelem diktálta tetteiket, mert mi más, mint az állapotuk miatti esztelen félelem késztethette őket arra, hogy leszállás előtt egy mérföld átmérőjű területet felrobbantsanak, tompa vörös hőségbe burkoljanak? A robbantással még tíz láb mélységben is elpusztították a szervezett életet. Vételre kapcsolt, feszülten hallgatózott, hagyta, hogy az idegen gondolat átitassa. Élvezte, ahogy az élet a tudatát érinti. De ezt az élvezetet adagolnia kell. Nem szabad megfeledkeznie magáról. Az azonban nem árthat, ha figyeli a gondolatokat. A hajón levő életrészecskék közül egyik-másik egészen tisztán gondolkodott, ha figyelembe vesszük, milyen primitív, tökéletlen teremtmények. Gondolataik mint apró csengettyűk csilingelnek. - Megfertőzöttnek érzem magamat - mondta Roger Oldenn. - Érted, mit /\ akarok

* mondani? Állandóan mosom a kezemet, de ez sem segít.

Jerry Thorn nem szerette az efféle drámai kijelentéseket, s ezért fel sem pillantott. Még mindig a Saybrook-bolygó sztratoszférájában manővereztek, s így Thorn inkább a műszertáblát figyelte. - Nincs rá ok, hogy megfertőzöttnek érezd magadat - mondta. - Semmi se történt. - Remélem - felelte Oldenn. - A kint dolgozók a légkamrában levetették űrruhájukat, és alaposan fertőtlenítették őket. Mindenkinek, aki kívülről bejött, sugárfürdőt adtak. Remélem, hogy semmi se történt. - Akkor miért idegeskedsz? - Nem tudom. Bárcsak ne állt volna le a sorompó! - Mindenki ugyanezt mondja. De hát véletlen baleset volt.

58

- Ki tudja? - tört ki Oldenn. - Itt voltam, amikor történt. Az én turnusom volt. Semmi ok nem volt a vezeték túlterhelésére. Olyan készülékek is rá voltak kapcsolva, amelyekre nem lett volna szükség. Semmi az égvilágon. - Elhiszem. Az emberek buták. - De nem ennyire buták. Ott álldogáltam, amikor az Öreg kivizsgálta az ügyet. Egyikük sem tudott semmiféle elfogadható mentséget felhozni. A páncélmelegítő vezetékét, amelyen kétezer watt áramlik, rákapcsolták a sorompókábelra. Egy hét óta mindig a .második segédáramkört használták. Most miért nem? Nem tudtak semmi magyarázatot adni. - És te tudsz? Oldenn elvörösödött. - Nem. De épp azon törtem a fejemet, hogy tán - kereste a megfelelő szót - hipnotizálták őket. Az odakintiek. Thron felpillantott, és a társa szemébe nézett. - Én ezt a te helyedben senkinek el nem ismételném. A sorompó mindössze két percre állt le. Ha bármi történt volna, ha csak egyetlen fűszál bejutott volna ide, egy fél órán belül megmutatkozott volna a baktériumkultúrákban s néhány napon belül a muslincatenyészetekben. S még mielőtt hazaérünk, meg kellene mutatkoznia a hörcsögöknél, a nyulaknál s talán a kecskéknél is. Verd be már a fejedbe, Oldenn, hogy semmi se történt. Semmi. Oldenn sarkon fordult és kiment. Eközben kétlábnyira haladt el a szoba sarkában levő lénytől. De semmit se vett észre. Kikapcsolta a vevőközpontjait, és hagyta, hogy a gondolatok elsuhanjanak /\ mellette

*anélkül, hogy felfogná őket. Ezek az életrészecskék amúgy sem fontosak, hisz nem

alkalmasak az élet fenntartására. Még mint részecskék is tökéletlenek. De a többi fajta részecskék - azok mások. Azokra vigyázni kell. A kísértés nagy, de semmi, a legcsekélyebb módon sem szabad előttük felfednie ittlétét, amíg le nem szállnak a honi bolygójukon. A hajó más részeire összpontosította figyelmét, ámuldozott az élet változatosságán. Minden dolog, bármilyen kicsiny volt is, zárt egészet alkotott. Kényszerítette magát, hogy eltűnődjön ezen, mígnem e kellemetlen gondolat mardosni kezdte, vágyódva gondolt az otthoni normális életre. A kisebb részecskéktől érkező gondolatok többnyire - amint ezt előre sejtette bizonytalanok és futólagosak voltak. Nem sokat lehetett kivenni belőlük, de ez azt jelentette, hogy még nagyobb szükségük van a teljességre. És ez igen erős hatással volt rá. Az egyik életrészecske a tomporán guggolt, és ujjaival az őt körülzáró dróthálón babrált. Gondolatai tiszták voltak, de korlátozottak. Főképp a körül a sárga gyümölcs körül forogtak, amelyet a részecsketársa evett. Nagyon sóvárgott a gyümölcsre. Csak a köztük levő drótháló akadályozta meg őt abban, hogy erőszakkal elvegye a másiktól. Egy pillanatra mélységes undor fogta el, és kikapcsolta a vételt. Ezek a részecskék versengenek egymással a táplálékért. Megpróbálta messzire kinyúlva visszahozni az otthon békéjét és harmóniáját, de már roppant távolságra volt hazulról. Csak a semmibe tudott kinyúlni, amely elválasztotta őt a józanságtól. Egy pillanatra vágyat érzett még a sorompó és az űrhajó közt húzódó holt talaj után is. Előző este azon kúszott át. Nincs ugyan élet rajta, de az otthon földje; s a sorompó túlsó oldala még mindig felidézte a szervezett élet jóleső érzetét. Emlékezett a pillanatra, amikor megtelepedett az űrhajó felületén, szívóival kétségbeesetten kapaszkodott, míg aztán a légkamra kinyílt. Akkor bement, óvatosan mozgott a kifelé haladó lábak közt. Volt egy belső kamra is, amelyen utóbb szintén áthaladt. Most pedig itt fekszik mozdulatlanul, észrevétlen - s maga is puszta életrészecske.

59

Óvatosan újból vételre kapcsolt a korábbi fókuszon. A guggoló életrészecske vadul rángatta a dróthálót. Még mindig sóvárgott a másik táplálékára, pedig kettőjük közül ő volt kevésbé éhes. Ne adj enni ennek a nyomorultnak - mondta Larsen. - Nem éhes, csak azért /\ dühöng,

*mert Tillie merészkedett enni, mielőtt ő még teljesen megtöltötte a bendőjét. Falánk

majom! Bárcsak már otthon volnánk, s nem kellene örökké ezeknek az állatoknak a pofáját bámulnom. Mogorván, homlokát ráncolva nézett az idősebbik nőstény csimpánzra, amely válaszként egyre fintorgott, karattyolt. - Oké, oké - mondta Rizzo. - Akkor minek lebzselünk itt? Az etetéssel végeztünk. Gyerünk innen! Elhaladtak a kecskék, a nyulak és hörcsögök ketrecei előtt. - Az ember önként jelentkezik egy expedícióra - mondta keserűen Larsen. - Hősnek kiáltják ki. Zengzetes beszédekkel bocsátják útra... és aztán állatgondozó lesz belőle. - Dupla fizetést kapsz. - Igen. Na és? Nem pusztán a pénzért jelentkeztem. Az első útbaigazítás alkalmával azt mondták, egyenlő esély van rá, hogy nem jövünk vissza, hogy ugyanúgy végezzük, mint Saybrook. Azért jelentkeztem, mert valami fontos munkát akartam végezni. - Te hülye hős - válaszolta Rizzo. - Nem vagyok állatgondozó. Rizzo megállt, kiemelt egy hörcsögöt a ketrecből, és megsimogatta. - Nem gondoltál arra, hogy tán az egyik ilyen hörcsögnek ott bent a hasában már növekszik a kicsinye? - Ugyan, te főokos. Hisz naponta megvizsgálják őket. - Persze. Persze. - Megsimogatta a kis állatot, mire a hörcsög orra remegni kezdett. - De tegyük fel, hogy egy szép reggel lejövünk, és itt találjuk őket. Újszülött kishörcsögöket, amelyeknek a szemük helyén puha, zöld bundácskájuk van. - Hallgass már az isten szerelmére! - tört ki Larsen. - Puha, zöld, fénylő bundácskák - mondta Rizzo, és hirtelen undorodva letette a hörcsögöt. Újból vételre kapcsolt, és megváltoztatta a fókuszt. Nem volt odahaza olyan /\

*specializált életrészecske, amelynek itt az űrhajón ne lehetett volna nagyjából megtalálni

a párját. Legkülönfélébb alakú, ide-oda mozgó futókat, úszókat és repülőket látott. A repülők közt akadtak egészen nagyok is, ezeknek felfogható gondolataik voltak. És akadtak kicsiny, fátyolszárnyú lények. Ezek az utóbbiak csak érzetmintázatokat sugároztak, s hozzá igen tökéletlen mintázatokat, amelyekhez a maguk erejéből semmi értelmeset nem fűztek. Voltak aztán mozdulatlanok is, amelyek - mint az otthoni mozdulatlanok - zöld színben csillogtak, s a levegőből, a vízből és a talajból táplálkoztak. Ezeknek a teljesen értelem nélküli lényeknek csak a fényről, a nedvességről, a gravitációról volt valamilyen halvány, nagyon halvány tudatuk. És mindegyik részecske: a mozgó és a mozdulatlan az életnek csak a látszatát keltette. Még nem. Még nem... Teljes erővel elfojtotta érzéseit. Ezek az életrészecskék egyszer már korábban is eljöttek hozzájuk, s a többiek odahaza megpróbáltak segíteni rajtuk - de túl korán. Nem sikerült. Most tehát várni kell türelmesen. Csak meg ne találják ezek a részecskék.

60

Eddig nem találták meg. Nem vették észre, hogy ott fekszik a kormányfülke sarkában. Senki sem hajolt le, hogy felvegye és végezzen vele. De eddig még nem mozdulhatott meg. Mert megeshetett volna, hogy valaki megfordul és rábámul, erre a nem egészen hat hüvelyk hosszú, merev, féregszerű dologra. Előbb csak bámul rá, aztán felkiált, és akkor mindennek vége. De most talán már eleget várt. Már jó ideje elindultak. A kormányszerkezetet leállították, a kormányfülke üres. Hamarosan talált a burkolatban egy rést, amely ahhoz a bemélyedéshez vezetett, ahol a dróthálózat egy részét helyezték el. Ezekben a drótokban nem folyt áram. Teste elöl reszelőben végződött, s ezzel most kettévágott egy pontosan megfelelő átmérőjű huzalt. Aztán hat hüvelykkel odább megint kettévágta. A levágott huzaldarabot maga előtt tolva szépen, láthatatlanul elrejtette a bemélyedés egyik sarkában. A huzal külső burkolata barna, rugalmas anyagból volt, belseje pedig fényes, vöröses fém. A belsejét persze nem tudta utánozni, de erre nem is volt szükség. Az is megtette, hogy a testét borító hártyát már eleve gondosan a huzal külsejéhez hasonlóvá formálták. Most aztán visszatért a dróthálózathoz, és a kivágott résznél elöl-hátul megfogta a drótot. Kicsiny szívókorongjai segítségével szorosan hozzásimult. Semmi rést nem lehetett látni. Most már nem találhatják meg. Ha idenéznek, akkor is csak egy összefüggő huzaldarabot látnak. Csak ha nagyon-nagyon alaposan megnézik, akkor vehetik észre, hogy ennek a huzaldarabkának egyik pontján két apró, puha, fényes, zöld bundácska van. - Különös - mondta dr. Weiss -, hogy ezek a kis zöld szőrszálak ilyen képességekkel

*rendelkezzenek.

Loring kapitány óvatosan töltött a konyakból. Bizonyos értelemben véve ez ünnepélyes alkalom volt. Két órán belül készen állnak a hiperűrön való átugrásra, s aztán két nap múlva viszontláthatják a Földet. - Tehát ön biztos abban, hogy ez a zöld bunda valamilyen érzékszerv? - kérdezte a kapitány. - Igen - válaszolta Weiss. A konyaktól vörös foltok ütöttek ki rajta, de tudta, nagyon jól tudta, hogy okuk van az ünneplésre. - Nehéz körülmények közt hajtottuk végre a kísérleteket, de igen jelentősek voltak. A kapitány kényszeredetten mosolygott. - ,,Nehéz körülmények közt", így is lehet mondani. Én sohasem vállaltam volna értük olyan kockázatot, mint ön. - Ugyan! Mi itt, ezen a hajón mindannyian hősök vagyunk, önkéntesek, csupa nagy ember, síppal-dobbal, nádi hegedűvel. Ön is vállalt kockázatot azzal, hogy idejött. - De elsőként ön ment ki a sorompón túlra. - Ebben nem volt különösebb kockázat - mondta Weiss. - Menet közben felégettem a földet magam előtt, nem is szólva arról a hordozható sorompóról, amely körülvett. Ugyan, ugyan, kapitány! Csak fogadjuk el mindannyian a kitüntetést, ha hazatérünk. Fogadjuk el minden rangsorolás nélkül. Amellett én férfi vagyok. - De egészen eddig tele van baktériumokkal. - A kapitány gyors, metsző mozdulatot tett három hüvelykkel a feje felett. - Ami ugyanolyan sebezhetővé teszi önt is, mint a nőket. Egy ideig csendben iszogattak. - Még egy pohárral? - kérdezte a kapitány. - Nem, köszönöm. Már így is túlléptem a fejadagomat. - No, akkor egy utolsót útravalónak. - Felemelte a poharát az immár nem látható Saybrook-bolygó felé, amelynek napja most csupán fényes csillagként tündökölt a videolemezen. - A kis zöld szőrszálakra, amelyek Saybrookot elindították a nyomon.

61

Weiss bólintott. - Szerencsés dolog volt. A bolygót persze zárlat alá vesszük. - Szerintem ez nem lesz elég - mondta a kapitány. - Valaki egy szép napon véletlenül leszáll rajta, s az nem lesz olyan éles elméjű és bátor, mint Saybrook. Mi történik, ha nem robbantja fel az űrhajót, ahogy azt Saybrook tette? Tegyük fel, hogy visszamegy valamilyen lakott területre. A kapitány elkomorult. - Gondolja, hogy saját erejükből kifejleszthetik a csillagközi hajózást? - Nem hiszem. Persze erre nincs bizonyítékunk. Csak hát teljesen más irányban fejlődnek. Az életrendszerük minden szerszámot feleslegessé tesz. Tudomásom szerint még kőbalta sem létezik a bolygón. - Remélem, igaza van. Mondja, Weiss doktor úr, foglalkozna egy kicsit Drake-kel? - Azzal a pasassal a Galaktika sajtótól ? - Igen. Mihelyt visszatérünk a Földre, közük majd a nagyközönséggel, hogy mi is történt a Saybrook-bolygón, és szerintem nincs semmi értelme nagy felhajtást csinálni a dologból. Szóltam Drake-nek, hogy kérje ki az ön tanácsát a riportra vonatkozóan. Ön biológus, és tekintélye van nála. Megtenné, hogy beszél vele? - Szívesen. A kapitány lehunyta szemét, és a fejét csóválta. - A feje fáj, kapitány úr? - Nem, csak szegény Saybrookra gondoltam. Elege volt már az űrhajóból. Röviddel ezelőtt egy pillanatra az a különös érzése /\

*támadt, mintha a belsejét kifordították volna. Ijesztő érzés volt, s hogy magyarázatot

találjon rá, az éleseszűek elméjében kutatgatott. A hajó, úgy látszik, valamilyen roppant üres térségen vágott keresztül, amelyet hiperűrnek neveznek. Mit ki nem találnak ezek az éleseszűek! De elege volt már az űrhajóból. Olyan hiábavaló dolog. Ezek az életrészecskék igen ügyes szerkezeteket agyainak ki, de mindez végeredményben csak boldogtalanságuk mércéjéül szolgál. Azon igyekeznek, hogy az élettelen tárgyak feletti uralomban megleljék azt, amit önmagukban nem tudnak megtalálni. A teljesség iránti öntudatlan sóvárgásuk arra készteti őket, hogy gépeket építsenek, a világűrben kóboroljanak, kutassanak, folyton kutassanak... Ezek a lények a dolgok természeténél fogva sohasem fogják megtalálni azt, amit keresnek. Legalábbis addig nem, amíg ő ajándékba nem adja nekik. Erre a gondolatra kissé megborzongott. Teljesség! Ezeknek a részecskéknek még szavuk sincs rá. „Teljesség" - ez igen gyatra kifejezés. Tudatlanságuk arra indítja őket, hogy harcoljanak ellene. Már korábban is jött velük egy űrhajó. Az első űrhajón igen sok éleseszű részecske tartózkodott. Két fajtájuk volt: életteremtők és meddők. (Milyen más ez a második hajó! Itt az éleseszűek mind meddők, ezzel szemben a többi részecske: a zavarosan gondolkodók és a nem gondolkodók mind életteremtők. Furcsa.) Az egész bolygó kitörő örömmel fogadta az első űrhajót! Még emlékszik, mennyire megdöbbentek, amikor kiderült, hogy a látogatók csak részecskék, nem teljesek. A megdöbbenést aztán szánalom váltotta fel, s a szánalmat tettek. Nem voltak biztosak benne, vajon az idegenek hogyan tudnak majd beleilleszkedni a közösségbe, de azért ők egy pillanatig sem haboztak. Minden élet szent, s valahogy majd csak helyet szorítanak nekik mindannyiuknak, a nagy éleseszűektől kezdve egészen a sötétségben élő apró szaporodókig.

62

De elszámították magukat. Nem elemezték ki helyesen a részecskék gondolkozási módját. Az éleseszűek rájöttek, hogy mit csinálnak, és ezt rossz néven vették tőlük. Megijedtek, nem értették a dolgot. Előbb sorompót húztak fel, aztán meg elpusztították magukat, atomokra robbantották szét az űrhajójukat. Szegény, ostoba részecskék. Most azonban másképp lesz. Most megmenti őket, akár akarják, akár nem. John Drake ugyan sohasem beszélt erről, de magában nagyon büszke volt rá, /\ hogy

*milyen ügyes fotógépelő. Egy hatszor nyolcas útimodellt hozott magával, egy jellegtelen sötét műanyag lapot, mindkét végén egy-egy henger alakú dudorral a vékony papírtekercs befogadására. Az egészet be lehetett tenni egy barna bőrtáskába, amelyet az ember egy övszerű szerkezettel szorosan a derekára és csípőjére csatolhatott. Összesen nem nyomott többet egy fontnál. Drake mindkét kezével egyaránt működtetni tudta. Ujjai gyorsan, könnyedén futkároztak ide-oda, lágyan érintették meg az üres felületen a megfelelő pontokat, mire a készülék hangtalanul leírta a szavakat. Elgondolkozva nézte riportjának első sorait, s aztán dr. Weissre pillantott. - Mi a véleménye, doktor? - Jól kezdődik. Drake bólintott. - Gondoltam, legjobb lesz, ha magával Saybrookkal kezdem. Odahaza még nem közöltek róla semmit. Bárcsak láthattam volna Saybrook eredeti jelentését. Mellesleg szólva hogyan jutott el hozzánk? - Amennyire én tudom, az utolsó éjszakát azzal töltötte, hogy a szubéteren elküldje nekünk. Amikor befejezte, lezárta a motorokat, és a másodperc egy milliomod részével később az egész hajó ritkás gőzfelhővé változott. A legénységgel és ővele együtt. - Micsoda ember! Ön kezdettől fogva részt vett ebben az akcióban, doktor? - Nem kezdettől fogva - helyesbítette szelíden Weiss. - Csak amióta megkaptuk Saybrook jelentését. Akarva, nem akarva, emlékeznie kellett. Olvasta a jelentést, s már akkor is átérezte, hogy odaérkezve milyen csodálatosnak láthatta Saybrook kolonizáló expedíciója ezt a bolygót. Voltaképpen a Föld pontos mása volt, nyüzsgő növényi élettel és csakis növényevő állatokkal. Csak azok a kis zöld bundácskák (milyen gyakran használta ezt a kifejezést szóban és gondolatban!) tűntek furcsának. A bolygón egyetlen élőlénynek sem volt szeme. Ehelyett volt ez a bunda. Még a növényeken is, minden fűszálon, levélen vagy virágon két élénkebb zöld foltot láthattak. És ekkor Saybrook megdöbbenve, megzavarodva észrevette, hogy e bolygón nem folyik harc a táplálékért. Minden növényen puha nyúlványok nőnek, s az állatok ezt eszik. A nyúlványok néhány órán belül újból kinőnek. A növények többi részéhez az állatok nem nyúlnak. Mintha ez volna a természet rendje: a növények táplálják az állatokat. És maguk a növények nem burjánzanak el. Mintha művelnék őket, olyan szabályosan borítják el a rendelkezésre álló talajt. Mennyi ideje volt Saybrooknak - tűnődött Weiss -, hogy megfigyelje a bolygón uralkodó furcsa törvényt és rendet? Azt, hogy a rovarok nem szaporodnak el mértéktelenül, noha a madarak nem pusztítják őket: a rágcsálók sem árasztják el a bolygót, noha nem élnek rajta ragadozók, hogy kordában tartsák őket. És ekkor jött az a dolog a fehér patkányokkal. Weiss felriadt gondolataiból.

63

- Csak egy apró helyesbítés, Drake - jegyezte meg. - Nem a hörcsögök voltak az első érintett állatok. Hanem a fehér patkányok. - Fehér patkányok - bólintott Drake, és kijavította jegyzeteit. - Minden kolonizáló űrhajó - folytatta Weiss - magával visz egy falka fehér patkányt az idegen élelem ellenőrzésének céljaira. A patkányok táplálkozási szempontból nagyon hasonlítanak az emberre. Természetesen csakis nőstény fehér patkányokat visznek magukkal. Természetesen. Ha csak az egyik nemet viszik magukkal, akkor nem merül fel az a veszély, hogy az esetleg kedvező környezetben az állatok korlátlanul elszaporodnak. Gondoljunk a nyulakra Ausztráliában. - Tulajdonképpen miért nem hímeket visznek magukkal? - kérdezte Drake. - Mert a nőstények szívósabbak - válaszolta Weiss s ez volt a szerencsénk, mert ők vezettek nyomra minket. Hirtelen kiderült, hogy valamennyi patkány terhes. - Értem. Épp ezen törtem a fejemet, s most megragadom az alkalmat, hogy tisztázzak egykét dolgot. Árulja el nekem, doktor, honnan jött rá Saybrook, hogy a patkányok másállapotosak? - Véletlenül. A táplálékvizsgálat során a patkányokat felboncolják, hogy nem szenvedtek-e belső ártalmakat. így aztán az embereknek előbb-utóbb óhatatlanul rá kellett jönniük, hogy a patkányok terhesek. Még néhányat felboncoltak, s ugyanezt tapasztalták. Egyébként mindazok, amelyek életben maradtak, kicsinyeket szültek - anélkül, hogy hím patkányok lettek volna a hajón! - És a lényeg az, hogy valamennyi kispatkány a szeme helyén kis zöld bundácskával született. - így van. Saybrook ezt mondta, s mi most igazoltuk állítását. A patkányok után az egyik gyereknek a macskája esett teherbe. Amikor megkölykezett, a kismacskák nem csukott szemmel, hanem kis zöld bundácskával születtek. Pedig kandúr sem volt a hajón. Végül aztán Saybrook a nőket is megvizsgáltatta. Nem mondta meg nekik, miért. Nem akarta megijeszteni őket. Valamennyien a terhesség kezdeti állapotában voltak, kivéve azt az egyet-kettőt, aki már a behajózás idején is várandós volt. Saybrook természetesen nem várta meg, hogy a gyermekek megszülessenek. Tudta, hogy nem lesz szemük, csak fényes zöld bundájuk. Még baktériumtenyészetet is készített (Saybrook igen alapos ember volt), és megállapította, hogy minden baciluson mikroszkopikus zöld pettyek láthatók. Drake lázba jött. - Ez jóval több annál, mint amiről minket vagy legalábbis engem tájékoztattak. De ha elfogadjuk, hogy a Saybrook-bolygón az élet szervezett egészet alkot, hogyan jön ez létre? - Hogyan? Hát hogyan szerveződnek a mi sejtjeink egységes egésszé? Ha az ön testéből kivennénk például egy egyedi sejtet, akár egy agysejtet, mi volna az önmagában ? Semmi. Egy csepp protoplazma, amelynek semmivel sincs több emberi képessége, mint egy amőbának. Sőt még kevesebb van, mert önmagában nem életképes. De ha a sejteket összeillesztjük, olyasmi keletkezik, ami képes egy űrhajót feltalálni vagy egy szimfóniát komponálni. - Értem már - bólintott Drake. - A Saybrook-bolygón - folytatta Weiss - minden élet egyetlen organizmus. Bizonyos értelemben véve a Földön is ez a helyzet, csak nálunk az élőlények harci függőségben vannak egymástól: a nagyobb hal megeszi a kisebb halat. A baktériumok nitrogént kötnek le, a növények szenet, az állatok megeszik a növényeket és egymást. A baktériumok okozta bomlás mindenkit elér. A kör így bezárul. Mindenki annyit markol, amennyit tud, de előbbutóbb mindenkire sor kerül. - A Saybrook-bolygón minden organizmusnak megvan a maga helye, ugyanúgy, mint az emberi testben az egyes sejteknek. A baktériumok és a növények élelmet hoznak létre, ennek

64

fölöslegéből táplálkoznak az állatok, amelyek a maguk részéről széndioxiddal és nitrogénes ürülékkel szolgálnak. Semmiből sem termelnek se többet, se kevesebbet, mint amennyire szükség van. Az életrendszer ésszerűen a helyi körülményekhez igazodik. Egyetlen életforma sem szaporodik a szükségesnél nagyobb vagy kisebb mértékben, mint ahogy a mi testünkben is megszűnnek a sejtek szaporodni, ha egy bizonyos célra már elég van belőlük. Ha tovább szaporodnak, ezt nevezzük ráknak. És valójában a Saybrook-bolygóéhoz hasonlítva ez is a földi élet, ami szerves organizációnk: nagy rákos daganat. Minden fajta, minden egyed minden tőle telhetőt elkövet, hogy boldoguljon - az összes többi fajta és egyed kárára. - Ez úgy hangzik, mintha önnek, doktor, tetszene a Saybrook-bolygó. - Bizonyos értelemben véve tetszik is. Értelmessé teszi az életet. Meg tudom érteni a velünk szembeni álláspontjukat. Tegyük fel, hogy az emberi testben az egyik sejt felismeri, hogy hozzá képest a test mennyivel tökéletesebb, s arra is rájön, hogy ez a soksok sejt magasabb egységgé való egyesülésének következménye. És látja, hogy léteznek önmagukban élő sejtek, amelyeknek csak puszta életük van, semmi más. S ekkor talán igen erős vágy ébredne benne arra, hogy ezeket a szegény sejteket szervezetbe tömörítse. Sajnálná őket, egyfajta küldetéses szellem venne erőt rajta A Saybrook-bolygón levő dolgok - vagy dolog, mert talán helyesebb az egyes szám esetleg ugyanezt érzi. - És ezért létrehozta a szeplőtelen fogantatást, mi, doktor? Ezzel óvatosan kell bánnom. Tekintetbe kell vennem a postai előírásokat. - Nincs ebben semmi trágár, Drake. A tengeri sünök, méhek, békák stb. petéit már évszázadok óta ki tudjuk keltetni a hím megtermékenyítés segítsége nélkül is. Néha elég, ha tűvel megérintjük őket, máskor pedig megfelelő sóoldatba mártjuk a petéket. A Saybrookbolygón levő dolog irányított sugárzási energia útján termékenyít meg. Ezért tudjuk energiasorompóval megállítani. Interferencia vagy zavarás révén. Nemcsak arra képesek, hogy a meg nem termékenyített pete osztódását fejlődését létrehozzák, hanem arra is, hogy a magfehérjékre rányomják a saját bélyegüket. így aztán a kicsinyek zöld bundácskákkal születnek, amelyek náluk érzékszervként és érintkezési eszközként szolgálnak. Más szóval a kicsinyek nem lesznek egyedek, a Saybrook-bolygón levő dolog részeivé válnak. És ez a bolygón levő valami - korántsem véletlenül - bármilyen fajtát: növényt, állatot, mikroszkopikus lényt meg tud termékenyíteni. - Potens anyag - dünnyögte Drake. - Totálisan - mondta nyomatékosan dr. Weiss. - Egyetemesen nemzőképes. És minden töredéke totálisan nemzőképes. Csak idő kérdése, és a Saybrook-bolygó egyetlen baktériuma az egész Földet egyetlen organizmussá változtatná! Erre kísérleti bizonyítékaink vannak. - Azt hiszem - szólalt meg váratlanul Drake -, milliomos vagyok. Tud titkot tartani, doktor? Weiss csodálkozva bólintott. - Van egy emléktárgyam a Saybrook-bolygóról - folytatta vigyorogva Drake. - Csak egy kavics, de ha figyelembe vesszük, milyen publicitást fog kapni ez a bolygó, s hogy mostantól fogva zárlat alatt lesz, akkor ez a kavics az egyetlen tárgy, amit emberi szem valaha is láthat onnan. Mit gondol, mennyiért tudom majd eladni? Weiss rámeredt. - Egy kavics? - Elkapta az eléje tartott tárgyat, egy kemény, szürke, tojásdad alakú valamit. - Ezt nem lett volna szabad. Ez szigorúan tilos. - Tudom. Ezért kérdeztem meg, hogy tud-e titkot tartani. Ha adna nekem egy aláírt bizonylatot... Mi baj, doktor? Válasz helyett Weiss csak motyogott és mutogatott. Drake odarohant, és a kavicsra bámult. Ugyanolyan volt, mint eddig... Csakhogy a fény most más szögben hullt rá, s így a kavicson két kis zöld petty vált láthatóvá. Ha az ember alaposabban megnézte: zöld szőrszálak voltak.

65

Nyugtalankodott. Az űrhajón a veszély határozott érzete terjengett. Úgy látszik, /\

*gyanították, hogy ő a hajón van. De hogyan lehetséges ez? Hisz még semmit sem tett.

Lehet, hogy még egy otthoni részecske is feljött a hajóra, és az nála kevésbé volt óvatos? Ha ez így volna, erről neki feltétlenül tudnia kellene, de bárhogy is vizsgálgatta a hajót, semmit sem talált. Aztán a gyanú alábbhagyott, de teljesen nem aludt el. Az egyik éleseszű még mindig töpreng, s nagyon közel jár az igazsághoz. Mennyi idő van még hátra a leszállásig? Még szorosabban odatapadt az elvágott huzalhoz, amelyhez hasonlóvá formálták. Lehet-e, hogy az életrészecskék egy egész világa továbbra se részesüljön a teljességben? Félt, hogy felfedezik, s nem hajthatja végre altruista küldetését. Dr. Weiss a szobájába zárkózott. Már a Naprendszeren belül jártak, három óra /\ múlva

*megkezdik a leszállást. Gondolkoznia kell. Három órája van a döntésre.

Drake ördögi „kavicsa" persze része volt a Saybrook-bolygó szervezett életének, bár csupán halott része. Már akkor is halott volt, amikor ő meglátta, de ha történetesen akkor még nem lett volna, most már biztosan halott, miután betáplálták a hiperatommotorba, és puszta hővé alakították át. És a baktériumtenyészetek, amikor Weiss félelemmel eltelve megvizsgálta őket, változatlanul normálisnak bizonyultak. Weisst nem ez nyugtalanította. Drake a „kavicsot" a Saybrook-bolygón való tartózkodásuk utolsó óráiban vette fel azután, hogy a sorompó leállt. Hátha a sorompó a bolygón levő dolog lassú, kitartó szellemi nyomására állt le? Hátha egyes részei odakint várakoztak, hogy a sorompó leállásakor megrohanjanak minket? A „kavics" talán nem volt elég gyors, csak akkor mozdult meg, amikor a sorompót már helyreállítottuk, s így halt meg. Ott feküdt holtan, Drake meglátta és felvette. „Kavics" volt, s nem valamilyen természetes létforma. De vajon azt jelenti-e ez, hogy egyáltalán nem volt semmilyen létforma? Talán a bolygó egyetlen organizmusának szándékos terméke volt - olyan lény, amelyet szándékosan kaviccsá, ártalmatlannak látszó, gyanút elterelő dologgá formáltak. Más szóval álcázás volt - ravasz és félelmetesen sikeres álcázás. Vajon sikerült-e a sorompó helyreállítása előtt más álcázott lényeknek is átjutniuk rajta olyan alakban, amelyet a bolygó gondolatolvasó organizmusa a hajón levő emberek agyából szűrt ki ? Lehet-e, hogy e lény egy ártalmatlan papírnyomó alakját öltötte magára ? Vagy egy vörösréz fejű díszítőszögét a kapitány régimódi székén? Hogyan lehet akkor megtalálni? Végigkutassuk az egész hajót, le az egyes mikrobákig, hátha találunk valahol árulkodó zöld foltokat? De mire volt jó az álcázás? Talán azt akarta, hogy egy ideig ne fedezzük fel? De miért? Azért, hogy megvárhassa, amíg leszállunk a Földre? Ha már leszálltunk, a fertőzést többé nem lehet orvosolni azzal, hogy felrobbantjuk a hajót. Legelőször a földi baktériumok, a penészgombák, élesztőgombák és protozoák fertőződnének meg. És egy éven belül milliószám születnének a nem emberi lények. Weiss lehunyta szemét, s azt mondta magának, hogy ez tán nem is volna olyan rossz. Megszűnnének a betegségek, mivel a baktériumok nem szaporodnának a bacilusgazda kárára, megelégednének a maguk részével, azzal, ami rendelkezésükre áll. Nem lenne túlnépesedés, az emberiség lélekszáma a táplálék mértékének megfelelően csökkenne. Nem lennének többé háborúk, bűncselekmények, az emberből kiveszne a kapzsiság. De megszűnne az egyéniség is. Az ember biztonságot találna azáltal, hogy egy biológiai gépezet fogaskerekévé válna. Az ember testvére lenne minden mikrobának vagy májsejtnek. Felállt. Beszélnie kell Loring kapitánnyal. Elküldik a jelentésüket, és aztán felrobbantják a hajót, ahogy azt Saybrook tette.

66

Majd megint leült. Saybrooknak bizonyítékai voltak, míg ezek csak egy megrettent agyvelő sejdítései, amelyeket egy kavicson látott két zöld petty idézett fel. Öljön meg kétszáz embert egy ilyen bizonytalan gyanú alapján? Gondolkoznia kell I Türelmetlenkedett. Miért kell várnia? Bárcsak üdvözölhetné már azokat, akik /\ most itt

*a hajón vannak. Haladéktalanul!

De egy higgadtabb, józanabb része azt mondta, ezt nem teheti. A sötétségben élő kis szaporodók tizenöt percen belül elárulnák megváltozott állapotukat, s az éleseszűek állandó megfigyelés alatt tartják őket. Még egy mérföldre a bolygójuk felszínétől is túl korán volna, mert még akkor is elpusztíthatnák magukat és hajójukat kint a világűrben. Jobb, ha megvárja, amíg megnyitják a fő légkamrát, amíg milliószámra beözönlenek a Föld légterének kis szaporodói. Jobb, ha először azokat fogadja be az egyesült élet testvériségébe, és hagyja, hogy kiszállingózva elterjesszék a jó hírt. Ezzel végrehajtaná feladatát. Még egy világ szervezetté, teljessé válna! Várt. A motorok tompán dübörögtek, nagy erővel dolgoztak, hogy az űrhajó lassan leereszkedhessék. A Föld felszínére érve a hajó megremegett, aztán... Hagyta, hogy az éleseszűek ujjongása betöltse vevőszervét, s ujjongásukra a maga ujjongásával válaszolt. Nemsokára azok is ugyanúgy tudják majd venni a gondolatokat, mint ő. Talán nem épp ezek az életrészecskék, hanem azok, amelyek majd az élet fenntartására alkalmas részecskékből kisarjadnak. Mindjárt kinyitják a fő légkamrát... És ekkor gondolatai hirtelen megszűntek keringeni. A fene egye meg - gondolta Jerry Thorn -, itt valami baj van. - Sajnálom - szólt oda Loring kapitányhoz. - Nincs energiánk. A légkamrák nem nyílnak. - Biztos benne, Thorn? Hisz a villany ég. - Igen, uram. Már vizsgáljuk, mi történt. Elrohant, csatlakozott Roger Oldennhez, aki a légkamra hálózatának fülkéjénél állt. - Mi baj ? - Ne sürgess I - Oldenn gyorsan dolgozott. - Úristen - mondta aztán -, a húszamperes vezetéken egy hathüvelykes törés van! - Micsoda? Az nem lehet! Oldenn felemelte a törött huzalt. Két végén tiszta, éles reszelés nyoma látszott. Dr. Weiss is odament hozzájuk. Nyúzottnak látszott, és lélegzetén a konyak szaga érződött. - Mi baj? - kérdezte remegő hangon. Megmondták neki. A fülke alján az egyik sarokban megpillantották a hiányzó drótrészt. Weiss lehajolt. A fülke padlóján egy fekete huzaldarabka feküdt. Megérintette ujjával, mire szétkenődött, kormos foltot hagyott az ujjhegyén. Szórakozottan letörölte. Talán valami elfoglalta a hiányzó drótrész helyét. Ami élt, és csak látszatra volt drót, de ami - mihelyt a légkamrát szabályozó áramkör újból bezárult - a másodperc töredéke alatt felforrósodott, meghalt, elszenesedett. - Mi van a baktériumokkal? - kérdezte Weiss. Az egyik matróz odament, hogy ellenőrizze, aztán visszatérve jelentette: - Minden rendben, doktor. A huzalokat közben összeforrasztották, a légkamrák megnyíltak, s dr. Weiss kilépett a Föld anarchikus világába. - Anarchia - mondta kissé vadul nevetve. - És az is fog maradni.

*

67

BOB SHAW

ÉLETED LEGSZEBB NAPJA Jean Bannion magához szorította legkisebbik fiát, és hunyorgott, hogy enyhítse szemében a hirtelen, szúró fájdalmat. A nyolcesztendős gyermek engedelmesen bújt az anyjához. Homloka száraz és hűvös tapintású volt, hajából a friss levegő illata áradt. Az asszony érezte, hogy ajka remegni kezd. - Nézzétek csak - szólt Doug Bannion, és alig akart hinni a szemének. - Már szipog! Mit művelne, ha Philip évekre iskolába menne? Ott magasodott a felesége mellett, aki térdelve ölelte magához a kisfiút. Tanárosnak és jókedvűnek látszott, amint felesége fejét veregette. A két idősebb fiú megértően mosolygott. - Anya könnyelműen pazarolja az érzelmeit - mondotta a tízesztendős Boyd. - Hajlama van a lelki önfeláldozásra - szólt a tizenegy esztendős Theodore. Jean tehetetlenül függesztette rájuk a szemét, ők pedig azzal a bölcs tekintettel néztek vissza rá, amelynek kárhozatos, hunyorgó kedvességét annyira gyűlölte, amióta megjárták a Royal Roadot. - Fiúk! - szólt rájuk élesen Doug Bannion. - Több tiszteletet tanúsítsatok anyátok iránt. - Köszönöm-nyugtázta Jean meggyőződés nélkül. Tudta, hogy Dougot nem a felesége iránti érzelmei indították fiai megdorgálására, hanem az a törekvés, hogy kijavítson minden kiütköző hibát, amely kárt tehetne fejlődő jellemükben. Jean még szorosabban magához ölelte Philipet, de az kényelmetlen helyzetében mocorogni kezdett, emlékeztetve vele anyját, hogy néhány év múlva úgyis elveszítené. - Philip - súgta Jean kétségbeesetten a fiú hideg cimpájú fülébe. - Mit láttunk tegnap a moziban? - Pinocchiót. - Ugye, milyen érdekes volt? - Az isten szerelmére, Jean! - Doug Bannion csaknem kíméletlenül elhúzta a gyereket az anyjától. - Gyere, Philip, nem szabad, hogy az egyetlen tanítási napodon elkéss. Kézen fogta a gyereket, és elindult vele a Royal Road zöld fogadócsarnokának csillogó, könnyedén rugalmas padlatán. Jean utánuk nézett, ahogy egymás kezét fogva elvegyültek a megnyitóra összesereglett gyerekek és szülők csoportjaival. Philip a szokott módján

68

kacsázott a lábaival, és Jean szívébe hirtelen belenyilallt az aggodalom: a gyerek fél attól, ami jön! De Philip nem nézett vissza. - Ni, hogy megy - mondotta büszkén a tízesztendős Boyd. - Remélem, apa holnap behozza az irodába. Én jól hasznát vehetném. - Az én szobámban jobban elfér - közölte a tizenegy esztendős Theodore. - Egyébként a fiduciáris kötelezettségekről szóló törvényt a jövő héten kodifikálják, és tucatnyi kártérítési ügyben lesz tárgyalásom. Éppen ezért nekem nagyobb szükségem van a segítségére, mint neked. Mindketten társak voltak apjuk ügyvédi irodájában. Jean Bannion gyerekei nyugodt, bölcs arcára nézett, és erőt vett rajta a félelem. Megfordult, és tétován elindult; minden erejét összeszedte, nehogy könnyekben törjön ki, és zokogása csecsemő módra eltorzítsa az arcát. Körös-körül kis csoportokba verődve mindenfelé szülők álltak - önelégült, hűvösen diadalmas arckifejezésük csak még jobban próbára tette önuralmát. Végül az egyetlen szabad utat választotta a menekülésre: a Royal Road csaknem egészen néptelen kiállítási csarnokába sietett, ahol ragyogó háromdimenziós vetített képekkel és nyájas gépi suttogás kíséretében az akadémia büszke történetét mutatták be. Az első kép két szócsoportból állt; halványzöld betűk csillogtak a levegőben az éjszakai égbolt mélykék háttere előtt. Amikor a mozgójárda hangtalanul tovagördült a kép előtt, Jean ezt olvasta: Tanulás nélkül a tudást ne várd, apáról fiúra sohasem szállt. - Gay Bárcsak most láthatna bennünket Gay! - Martinelli A következő megjelenítő egység Edward Martinellinek a szobormását mutatta, aki az akadémia megalapítója és annak a tudományos kutatócsoportnak a vezetője volt, amelyik az agykérgi manipulációs komplexet tökéletesítette. Martinelli saját hangja - a halála előtt néhány hónappal készült felvételről a pontosan sugárzott hang megrázó közvetlenségével zengett Jean fülében: „Amióta a tudás az ember fegyvertárának fő fegyvere, legfontosabb szövetségese a fennmaradásért vívott harcban, azóta az emberek keresik a módját, hogy miképpen gyorsítsák a tanulási folyamatot. A huszadik század közepén az emberi feltételek bonyolultsága olyan fokot ért el, hogy az értelmiségi osztályok tagjai tevékeny életük nem kevesebb mint egyharmadát voltak kénytelenek a terméketlen adatabszorpciós szakasszal eltölteni..." Jean figyelme elkalandozott a gondosan modulált szavaktól. Már kétszer hallotta ezt a hangfelvételt, amelynek érzéstelen tárgyszerűsége sohasem volt képes felcsigázni érdeklődését. Az akadémia által használt kiegészítő eszközök - több szintű hipnózis, pszichoneurotikai szerek, az agy proteinösvényeinek elektronos módosítása, többszörös hangrögzítés - a végeredményhez képest érdektelenek voltak a számára. Márpedig az eredmény az volt, hogy a megfelelő intelligenciaszintű gyerekek valamivel több mint két óra alatt agyukba beültetve megkaphatják a teljes hivatalos ismeret-anyagot mindazt a tudást, amelyet egyébként tíz esztendő alatt szerezhetnének meg a hagyományos középiskolában és az egyetemen. Az a gyerek jöhet számításba, akinek az intelligenciahányadosa legalább 140, és akinek a családja ki tud fizetni egy akkora összeget, amely nagyjából megegyezik a tízévi hagyományos iskolázás költségével. Ez volt az oka, hogy a szülők arca a fogadócsarnokban a büszkeségtől puffadozott. És ez volt az oka, hogy még Doug Bannion is - aki a

69

közönyösséget hivatásának tekintette - az olyan ember kemény, villogó tekintetével nézett körül, aki megismerte a beteljesedés érzését. Három hibátlan fiú apja volt, valamennyiük intelligenciahányadosa lángész-fokozatú. Sikerrel járta végig velük a kiválasztáshoz vezető utat, amely oly sokak elől eltorlaszolta a Royal Roadot. Kevesen értek el ilyen sokat. Kevés asszonynak jutott osztályrészül az a megtiszteltetés, hogy osztozhat ilyen nagy sikerben. „De miért kellett ennek így történnie? - töprengett Jean. - Velem is meg a gyerekekkel is .. Vagy miért nem lehettem én is olyan okos, mint Doug ? Akkor a Royal Road közelebb hozta volna hozzám a fiúkat, így meg. .." Ahogy a mozgójárda továbbvitte az asszonyt hallgatag kőrútján, a lelkes megjelenítők rábeszélően suttogtak neki a Royal Road felsőbbrendűségéről a régi, hosszadalmas, bűnösen pazarló oktatási rendszerrel szemben. Az ifjú Philip elképesztő szerencséjéről beszéltek neki, aki olyan időpontban született, amikor a csúcspontjára felfutó technikai fejlődés jóvoltából két rövid óra alatt megszerezheti a jogi doktorátust. De kétségbeesésének tömlöcébe zártan Jean mindebből mit sem hallott. Mihelyt vége volt az avatási szertartásnak, Jean valamilyen ürüggyel otthagyta Dougot és két idősebb fiát. Ezeknek még tiltakozásra sem maradt idejük, olyan gyorsan kisietett a teremből, és visszament a kocsihoz. A hátsó ülés napsütötte műbőr borítása kellemetlenül égette a bőrét a vékony ruhaanyagon át. Cigarettára gyújtott, és szeme elrévedt a csillogó kocsisor felett, míg csak meg nem érkezett Doug és a három fiú. Doug behuppant a vezetőülésbe, nevetve, lökdösődve beszálltak a fiúk is az apjuk mellé. Jean a hátsó ülésen úgy érezte magát, mint akit elkülönítettek családjától. Képtelen volt levenni szemét Philip simára kefélt, csinos fejéről. Semmi nem mutatott arra, hogy agyában változásokat idéztek elő, olyan volt, mint bármelyik másik normális, egészséges nyolcéves kisfiú... - Philip! - csúszott ki a száján önkéntelenül. - Mi van, anya? - fordította hátra a fejét Philip, és Theodore meg Boyd is megfordult, mert megérezték anyjuk hangjában a fájdalmat. Három rózsás, csaknem egyforma arc nézett rá nyugodt kíváncsisággal. - Semmi, csak .. - Jean torka összeszorult a fájdalomtól, és beléfojtotta a szavakat. - Jean! - Doug Bannion hangja érdes és elkeseredett volt, ahogy a kormánykerék fölé görnyedt. Kezén az óelefántcsontszínű bütykök átizzottak a bőrén. - Hagyd csak, apa - szólt a tízesztendős Boyd. - A legtöbb asszony számára határozottan traumás élményt jelent a lélektani köldökzsinór elvágása. - Ne búsulj, anya - szólt Philip, és furcsán felnőttes mozdulattal megveregette anyja vállát. Jean eltolta magától a fia kezét, miközben forró könnypatakok csorogtak végig az arcán. Ezúttal nem volt megállás, mert az asszony tudta, anélkül hogy a fiára nézett volna: a nyolcesztendős gyerek szeme bölcs és kedves és öreg... ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

70

71

VICTOR HUGO

Az eltűnt város

A nép a víz sose tétlen: Ádám előtt is volt élet - én ősz csontváznak látom őt. Az „ősünk"-et, ahogy elődünket becézed - Mikor az emberek közt óriások éltek - Erről az időről még senki sem beszélt. Hol a hullámokat veri a szörnyű szél, A helyén valaha kőváros állt, de benne az őrület tombolt, táncolt kerengve-lengve; csak néha villant meg egy-egy villám egén. Valaha síkság volt e vad tenger helyén - akkor még nem hajó, de kocsisereg járt itt. A királyok helyét az orkán vette át itt, mert ha az élők szent Ura pusztát kíván: sorjában elpusztul minden egymás után. E népnek moraja, nyüzsgése, hemzsegése - ahogy gyászai közt vad ünnepeit élte - annyi volt, mint szélben a méhe-zümmögés. S hogy mellettük ott volt a tenger, ki se félt. E városon gőgös királyok uralkodtak; mindenki urai. Gonoszak voltak, rosszak ? Nem - királyok voltak. Ó, túl nagy emberek a Királyok és a sorsuk rémület. Az rosszat tesz: nagyobb öröme a királynak - teherhordó barmok közt ragadozó állat - ha nem rémüldözik. (A bölcs úgyis kegyes.) Jobb is lehetne ő: kedves, s szíves, ügyes, mert az ember mindig ember: csupán hatalma teszi zsarnokká őt; bűneit ez sugallja - a bíborpalást, melyben a népe hisz; - ha módja van reá: kényúr a szolga is. Tehát kőből épült e nagy város egészen. Volt itt minden: tornyok, gyárak, bazár a téren , sok lantszótól zengő boltíves palota, s istenként tiszteit ércszörnyetegek sora. Vidám s barbár volt e város; a csőcseléknek, hogyha volt akasztás: a szíve lázban égett, ujjongtak daloltak; nem volt az ember itt, csak árny: szusszan egyet s utána elmúlik. A nagy utak mellett kis tavak tündököltek, a királynők mindig mezítelen fürödtek A parkokban, ahol pávák tipegtek és az üllőkön zengett a kalapács-ütés hajnaltól alkonyig, pihenni kit se hagyva, keselyűk szálltak le a roppant templomokra, hogy elűzik őket: egyik se rettegett - szerette őket a bálvány-szörnyeteg; Mert tiszteletben volt a tigris és a sárkány, a sasok örültek e szörnyűségek láttán; ha vért kívánnak a gyilkos istenek: a vérengzést nekik ki, ki tilthatja meg ? Az oltár arany volt, a vér se látszott rajta, a tető

72

cédrusból - hogy a rozsda ne marja, fa-ékek tartották össze szögek helyett; Éjjel-nappal zene szólt, zengett, lebegett, hogy szörnyű istenük sohase legyen álmos: daloltak az árnyban. így élt e roppant város. Prostituáltnak jött ide minden leány. ...És egy nap mozogni kezdett az óceán szép lassan a város mellett; nem vad haraggal, a homokbuckákon oly szelíden nyargalt, mint aki tudja, hogy van elég ideje, s útját nem állhatja semmilyen szikla se, és mint bányász, aki a földet vájja lassan, a víz a föld alatt ment, majdnem mozdulatlan - ha valaki a földre tapasztja a fülét, az se hall ilyesmit, hisz olyan semmiség volt e nesz; - nem ásott szilajon, szörnyű árral, így hát el is nyomta a város vad zajával. És egy este, mikor minden reszket-remeg az égen, amikor Szíriusz fellebeg reája, mint baljós emír, és riadója számtalan csillagot vonultat az égboltra, s a szél, mely nyájba hajt minden kis felleget, a hold és a fehér homlokú nagy hegyek, mindezek hirtelen azt látták megdöbbenten, hogy paloták, házak, kupolák, nagy seregben: e hatalmas város egy pillanat alatt - a nép, a hadsereg, a király, ki a lant húrjain játszott épp, kedves kis dalt dúdolva eltűnt, eltűntek egy iszonyatos torokba', aztán egyszerre csak minden megremegett az eltűnt paloták, házak, tornyok felett és iszonyú morajlás zúgott-zengett utána, s szörnyű roppant szájként egy üreg kiokádta a vizet, szökőár tört föl, égig csapott, mintha semmi sem lett volna előtte ott... Minden elenyészett, mindent hullám takar ma. Most csak fölkorbácsolt vad tengert látni arra, amint magában dúl-fúl a kék ég alatt. Sose becsüld le a lassú hullámokat. Párizs, 1874. augusztus 14. VÉGH GYÖRGY FORDÍTÁSA

73

ISAAC ASIMOV

. FIAM, A FIZIKUS

Haja világos almazöld színű volt, nagyon diszkrét, nagyon régimódi. Szemmel láthatóan jó érzéke volt a festékekhez, úgy használta őket, ahogy harminc évvel azelőtt szokták, mielőtt még a csíkozás és pettyezés divatba jött. Amellett arcán is édes mosoly ült, s nyugodt tekintetéből az öregség derűje sugárzott. S így ellentétként szinte kiabálóvá tette azt az összevisszaságot, amely a nagy kormányzati épületben körülfogta. Egy lány ment el mellette, félig futva, majd megállt, feléje fordult, ámuldozó, értetlen pillantást vetett rá s megkérdezte: - Hogy engedték be ide? - Fiamat, a fizikust keresem - válaszolta mosolyogva az asszony. - A fiát?... - Valójában híradós mérnök. Gerard Cremona főfizikus. - Dr. Cremona? Ö a... Van belépési engedélye? - Igen. Az anyja vagyok. - Igazán nem tudom, Mrs. Cremona, hogy... De én sietek. Arra lefelé van a szobája. Kérdezzen meg valakit. - És ezzel elviharzott.

74

Mrs. Cremona a fejét csóválta. Úgy látszik, valami történt. Remélte, Gerardnak nem esett baja. Lejjebb a folyosón hangokat hallott, mire boldogan elmosolyodott. Megismerte Gerard hangját. Belépett a szobába. - Hello, Gerard! - mondta. Gerard jól megtermett ember volt, még mindig dús hajjal, amelyet csak itt-ott tarkítottak ősz szálak, mivel ő nem használt festéket. Azt mondta, túlságosan sok a dolga. Anyja igen büszke volt rá, hogy milyen tehetséges és jóképű. Most épp szaporán beszélt egy egyenruhás férfival. Mrs. Cremona a rangját nem tudta megmondani, de azt tudta, hogy Gerard majd boldogul vele. Gerard felpillantott. - Mit keres... Anyám! Mit keresel itt? - Látogatóba jöttem. - Ma csütörtök van? Úristen, kiment a fejemből! Ülj le, anyám, most nincs időm beszélgetni. Bárhova. Bárhova. Ide figyeljen, tábornok úr... Reiner tábornok hátrapillantott, és összefonta karját. - Az édesanyja? - Igen. - Nem volna szabad előtte beszélnünk. - Hát nem, de én felelek érte. Még egy hőmérőt sem tud leolvasni, s így a beszélgetésünk semmit se mond számára. Ide figyeljen, tábornok úr. A Plútón vannak. Érti? Ott vannak. A rádiójelzések nem lehetnek természetes eredetűek, tehát emberi lényektől, a mi embereinktől kell származniuk. Ezt nem tagadhatja. Az expedíciók közül, amelyeket a kisbolygóövezeten túlra küldtünk, az egyiknek sikerült odáig jutnia. Elérték a Plútót. - Értem, kérem, de hát hihető ez? Azokat az embereket, akik most a Plútón vannak, négy évvel ezelőtt indítottuk útnak, egy évre elegendő készlettel. Legalábbis nekem ezt mondták. A Ganimédeszt akarták elérni, de úgy látszik, a kellő távolság nyolcszorosát tették meg. - Pontosan. És nekünk tudnunk kell, hogyan és miért. Talán... talán segítséget kaptak valahonnan... - Miféle segítséget? És hogyan? Cremona egy pillanatra összeszorította ajkát, mintha magában imádkozna. - Tábornok úr - mondta -, tudom, ez nagyon vad feltételezés, de hátha nem emberi lények keze van a dologban. Hanem idegen lényeké. Ezt fel kell derítenünk. És nem tudjuk, mennyi ideig tarthatjuk fenn az összeköttetést. - Azt akarja mondani - a tábornok komor arcán valamilyen torz mosolygás féle villant fel -, azt akarja mondani, hogy az emberek tán fogságból szöktek meg, és hogy bármely pillanatban újból elfoghatják őket? - Lehet. Lehet. Az emberi faj egész jövője függhet attól, hogy pontosan megtudjuk, mivel állunk szemben. Pontosan és haladéktalanul. - Helyes. És mit óhajt? - Azonnal meg kell kapnunk a hadsereg multivak számítógépét. Vegyék ki belőle, amin most dolgozik, s azonnal programozzák be a mi általános szemantikai problémánkat. Az összes híradós mérnökével hagyassa abba a munkáját, s utasítsa őket, hogy működjenek együtt a mieinkkel. - De miért? Nem látom az összefüggést. - Tábornok úr - szakította félbe őket egy szelíd hang nem enne egy kis gyümölcsöt? Hoztam egypár narancsot. - Anyám! - mondta Cremona, - Majd később, kérlek! A probléma, tábornok úr, egyszerű. E pillanatban a Pluto csaknem négymilliárd mérföldre van tőlünk. A fénysebességgel haladó

75

rádióhullámoknak hat órára van szükségük, hogy innen odaérjenek. Ha üzenünk nekik valamit, tizenkét óráig kell várnunk a válaszra. Ha ők üzennek valamit, nem értjük, s megkérdezzük, mit mondtak, s erre megismétlik, akkor ezzel már el is múlt egy nap. - És nem lehetne meggyorsítani a dolgot? - kérdezte a tábornok. - Sajnos semmiképp se. Ez a híradástechnika alaptörvénye. A fénysebességnél gyorsabban semmiféle információt nem lehet továbbítani. Ugyanaz a beszélgetés, amit mi ketten itt néhány órán belül lefolytathatnánk, a Plútóval egy hónapig fog tartani. - Igen. Ezt értem. És ön valóban azt hiszi, hogy idegen lények keze van a dologban? - Igen. Őszintén szólva nem mindenki ért egyet velem. Ennek ellenére minden idegszálunkat, minden erőnket megfeszítjük, hogy a hírközlés meggyorsítására valamilyen módszert eszeljünk ki. Annyi szótagot kell belepréselnünk másodpercenként, amennyit csak lehet, s imádkoznunk kell, hogy mielőtt megszakad az összeköttetés, megtudjuk mindazt, amit akarunk. Ehhez van szükségünk a multivakra és az önök embereire. Kell valamilyen híradási stratégiának lennie, amivel lecsökkenthetjük a kiküldött jelzések számát. Már a hatásfok tízszázalékos növelése is egy hét megtakarítást jelenthet. - Gerard - szólalt meg ismét a szelíd hang - mondd csak, valamilyen beszélgetést akarsz lefolytatni ? - Anyám I Kérlek I - De hát rosszul fogsz hozzá. Hidd el nekem. - Anyám! - Cremona hangjából kiérződött az idegesség. - Jól van, de ha arról van szó, hogy mondani akarsz valamit, és aztán tizenkét órát vársz a válaszra, akkor bolond vagy. Erre semmi szükség. A tábornok felhorkant. - Cremona doktor úr, beszéljük talán meg... - Várjon egy pillanatra, tábornok úr - vágott a szavába Cremona. - Mit akarsz mondani, anyám? - Amíg vársz a válaszra - mondta Mrs. Cremona komolyan -, te csak folytasd az üzeneted továbbítását, és mondd meg nekik, hogy ők ugyanezt tegyék. Akkor te is állandóan beszélsz, és ők is. Te is beállítasz egy embert, aki egész idő alatt csak hallgatja az ő üzenetüket, és ők is beállítanak erre a célra egy embert. És ha bármelyikőtök olyasvalamit mond, amit meg kell válaszolni, akkor ezt belefűzi a mondókájába, de nagyon valószínű, hogy kérdezés nélkül is mindent megtudsz, amit akarsz. A két férfi rábámult. - Hát persze - suttogta Cremona. - Folytatólagos beszélgetés. Ennyi az egész. Úristen, fogjunk máris hozzá! Kiment a szobából, jóformán maga után ráncigálva a tábornokot. P . aztán visszajött. - Anyám - mondta bocsáss meg, de ez ízt hiszem, eltart egy néhány órát. Majd beküldők egy-két lányt, hogy beszélgessenek veled. Vagy aludj egyet, ha ez jobban esik. - Sose félj. Majd megleszek - válaszolta Mrs. Cremona. - Mondd, anyám, hogyan jutottál erre a gondolatra? Mi sugalmazta? - De Gerard, ezt minden nő tudja. A nők, akár videofonon, akár sztratofonon, akár szemtől szembe beszélnek egymással, tudják, hogy a hírek elterjesztésének legjobb módja, akármiről van is szó, megállás nélkül beszélni. Cremona mosolyogni próbált, de remegett az ajka, aztán megfordult, és kiment a szobából. Mrs. Cremona szeretettel nézett utána. Derék ember ez az ő fia, a fizikus. Akármilyen nagy, akármilyen fontos személyiség is, jól tudja, hogy a fiúnak mindig hallgatnia kell az anyjára. VÁMOSI PÁL FORDÍTÁSA

76

ARTHUR PORGES

A L ÉGY

Kora délután a férfi lecsatolta a Geiger-számlálóját, és óvatosan letette egy vastag, hívogató pázsitfolt mellett levő lapos kőre. Egy ideig még hallgatta a halk, egyenetlen háttérketyegést, aztán kikapcsolta az áramot. Csak azért nem érdemes kimerítenie az elemet, hogy hallja a kóbor kozmikus sugarakat meg az állandóan jelenlevő radioaktivitást. Eddig nem talált semmi jelentősei, nyoma sincs valami feltárásra érdemes ércnek. Leguggolt, kicsomagolta kemény tojásból, kenyérből, gyümölcsből és egy termosz feketekávéból álló bőséges ebédjét. Jó étvággyal s ugyanakkor a szabad ég alatt élő emberre jellemzően tisztán evett, semmi szemetet nem hagyott maga után, és amikor az utolsó falatot is lenyelte, a könyökére támaszkodva lehevert, hogy felhörpintse a maradék kávé csöppjeit. „Milyen jólesik - gondolta ha egy ilyen vad vidéken megtett hatórás gyalogút után az ember végre leheverhet." Amint ott feküdt az erős kávét kóstolgatva, a szeme hirtelen összeszűkült, s a pillantása egy ponton megállapodott. Épp az orra előtt, két ágacska és egy kis mohos kő közé művészien szőtt nedves ezüstszálak csillogtak: az óvatlan számára fenyegető kelepce, a halál hálója. Egy kiváló mérnök ösztönös alkotása, a szellőben lebegő, szinte tökéletes logaritmikus spirál. Kíváncsian tanulmányozta, egyre növekvő érdeklődéssel keresve azt a szálat, amely csak a két végen volt megerősítve, s amely a háló közepén levő selyempárnácskából felfelé, a kő egy kis hasadékába vezetett. Tudta, hogy ott rejtőzködik a kelepce úrnője, ott kuporog egyik hátsó lábát primitív távíródrótján tartva, és várja azokat a hőn óhajtott rezgéseket, amelyek azt jelentik, hogy áldozata reménytelenül vergődik a ragadós szálak fogságában. Hátrafordította a fejét, és rá is talált hamarosan. A hasadék mélyén baljós drágakőként villogott a pók szeme. Igen, az úrnő otthon volt, és türelmesen várakozott. Az egész nagyszerűen működött, és a férfi a sok erőfeszítéstől, no meg a tele gyomrától kissé álmosan, eltűnődött az előtte levő pici csodán: hogyan előzte meg sok-sok évszázaddal Eukleidész elméjét ez a pöttynyi protoplazma, ez a pontnál nem nagyobb fehér idegszövet, amely a pók agyát alkotta? A pókok ősi faj, s ez a spirál, amelyet meg sem lehetett volna különböztetni az ember kidolgozta pontok és vonalak finom absztrakcióinak csodájától, már korszakokkal azelőtt ott libegett a történelem előtti nyár szellőiben. A férfi hirtelen ismét felfigyelt. Egy csillogó, fémesen kék színekben ragyogó drágakő telepedett le pontosan a hálóra. A kék dongólégy mintegy varázsütésre termett ott a semmiből. Különlegesen szép példány - állapította meg a férfi -, tökéletesen formált, gyönyörű színű.

77

A LÉGY

Csodálkozva bámult a rovarra. Hol marad a szokásos rémület, az őrjöngő küzdelem, az éles, ijedt zümmögés? Szokatlan közönnyel és magától értetődően pihent ott, s ezt a férfi nagyon rejtélyesnek találta. A dolognak mégis lehetett valami ésszerű magyarázata. A légy valószínűleg beteg volt vagy halódott, az élősködők áldozatává vált. Bizonyos gombák és a mindenütt jelen levő orsóférgek még a legtermékenyebb fajtákat is megtizedelik. Ez a légy olyan természetellenesen csöndes volt, hogy a pók, amely észre sem vette pihekönnyű leszállását, ott álmodott tovább hűvös odújában. Aztán - ez sem kerülte el a figyelmét - a kék légy ostobán és természetellenesen heves, gyors mozdulatot tett, ugyanakkor rezegni kezdtek erős szárnyai, és felhangzott az éles hangú zümmögés. A férfi felsóhajtott, és kevesen múlt, hogy be nem avatkozott. Nem mintha jelentősége lett volna, mikor árulja el magát a légy. Lehet, hogy a pók ellenőrző körútja során talál rá, egyébként - a férfi másokkal ellentétben - az ember hű barátjának tartotta a pókot, mint a fertőzéseket terjesztő rovarok fáradhatatlan gyilkosát. Neki aztán eszébe se jutott, hogy megfossza a pókot az ebédjétől, vagy hogy szétszaggassa a hálóját. Most azonban némán és sebesen a pók - egy kis golyó nyolc szőrös, mozgékony lábon - átsiklott lengő hálóján. Ismét lejátszódik az ősi tragédia, és a férfi sajnálkozó érdeklődéssel figyelte, hogyan következik be az elkerülhetetlen vég. Néhány centire áldozatától a pók hirtelen megállt, és gyémántként ragyogó, lélektelen szemmel felmérte a helyzetet. A férfi tudta, mi következik. Bármilyen nagy volt is a légy, a pók szinte teljesen semmibe vette, hiszen nincs se karma, se fullánkja, habozás nélkül be fogja keríteni, bepólyálja selyemmel, aztán majd elhurcolja a kőhöz, a fészkébe, hogy ott ráérősén kiszívhassa. Ám a pók nem rohamozott vakmerően, inkább óvatosan közelített. Mintha kétségei, mi több, aggodalmai lettek volna. Gondot okozott neki a légy különös mozdulatlansága. A férfi látta a tűhegyes rágószervek mozgását, s ez komikus módon arra a mozdulatra emlékeztette, amikor egy asszony kínzó határozatlanságában a kezét tördeli. Vonakodva kúszott előre. Egy pillanat, és megfordul, bevezetésként egy selyemszálat lövell ki a kék légyre, majd hátsó lábával balra kezdi forgatni, hogy csillogó lepelbe burkolja. És úgy látszott, az alaposabb szemügyrevétel után megnyugodott, elfelejtette aggodalmát; megfordult, potrohát a mozdulatlan rovar felé tartotta. A férfi ekkor hajmeresztő, hihetetlen dolgot látott. Fémes villanást, mintha egy több darabból álló fénylő pálca nyilallt volna elő a légy fejéből, mint valami különös tőr. Úgy tört ki, mint a villám, pontosan eltalálva a pók lomha potrohát, s aztán sem tűnt el, ott maradt, rémítő összeköttetést teremtve közöttük. A férfi nagyot nyelt, egyre fokozódó hitetlenkedéssel. Egy kék légy, nem egyéb, mint egy dögszívó, jól fejlett szívó ormánnyal! Lehetetlen. A nyelve csupán egy elnyelő, nedvek felivására alkalmas párna. De hát valóban csak egy légy lenne? A rovarok gyakran mimikrizik egymást, a férfi pedig ezekben a dolgokban már nem volt járatos. Nem, a kék legyet nem lehet eltéveszteni, és ez igazi légy volt, két szárnnyal meg mindennel. Rég volt, igaz, de azért ennyit még tudott. A pók megmerevedett, amikor a különös lándzsa eltalálta. Azóta is merev volt és teljesen mozdulatlan. Dagadt potroha fokozatosan lappadt, amint a légy

78

79

A LÉGY

szívta belőle a nedveket azon a vékony, lüktető csövön át. A férfi most még közelebbről nézte, felemelkedett a térdére, és nagyon szerette volna, ha van egy nagyítója. Alaposabb vizsgálat után úgy vélte, hogy az a szörnyű cső nem is a száj tájékáról jön ki, hanem a metszett szemek között egy apró, csapóajtószerű kis nyíláson át, amely olyan volt, mint egy már-már láthatatlan, félig nyitott ajtó. De ez lehetetlen, ez csak a szem csillogása lehet, és - ó, a pálca villódzva visszahúzódott, s most világosan láthatta, nem volt ott semmiféle nyílás! Talán az erősen tűző nap csapta be. Apók még mindig ott állt vékony lábain, összeaszva, mint valami szánalmas héj. A férfi egy dologban biztos volt: abban, hogy meg kell szereznie ezt a figyelemre méltó legyet. Ha nem is egy új, de bizonyára rendkívül ritka fajta. Szerencsére bele volt ragadva a hálóba. Az nem segített rajta, hogy megölte a pókot. A férfi ismerte a rugalmas szálak acélos szilárdságát, a szorosra tekert csavarmenetek tele roppant szívós gumival. Csak néhány rovarfajta, s azok közül is csak a legerősebbek képesek kitépni magukat. Nagyon óvatosan kinyújtotta hüvelyk- és mutatóujját. Csak vigyázva; el kell csípnie a legyet, anélkül hogy összenyomná. Ekkor félbeszakította a mozdulatát, már majdnem elérte a rovart, és erősen figyelt. Aggódott, és egy kicsit félt is. A kék potroh csúcsán ott lüktetett egy fényesen izzó pötty, amely még a tűző nap fényében is ragyogott. A foglyul esett rovar vékony, alig hallható síró hangot adott. A férfinak hirtelen a világító bogarak jutottak az eszébe, de saját ostobaságáért dühösen azonnal el is vetette a gondolatot. Persze, hiszen az bogár, ez pedig itt - hát ez nem az, akárhogyan is. Izgatottan ismét előrenyúlt, de amint harapófogó-szerű ujjai közeledtek, a légy lassan, függőlegesen fölemelkedett, úgy emelte föl a kifeszített szálakat, hogy már-már kúpot formált belőlük, s könnyedén lyukat tépett a hálóba. A férfi azonban résen állt. Begörbülő keze idegesen csapott le a rovarra, aztán elégedetten felmordult. De a fogoly dühödt elevenséggel zümmögött a tenyerében, ettől a férfi meghökkent, aztán felüvöltött, amikor égető, éles fájdalom hasított bele érzékeny tenyerébe. Akaratlanul kinyitotta az öklét. Kék, elektromos sugárcsíkot pillantott meg, amikor zsákmánya felszárnyalt, és megcsillant a napban. Egy pillanatra még látta a szentjánosbogár-farlámpát, a sötétebb ég előtt egy csillogó szikrát, aztán eltűnt az is. Keserűen káromkodva megvizsgálta a sebet. Lila volt, és már apró hólyagocskák keletkeztek rajta. Szúrásnak nyoma sem volt. Ez a valami nem használta a fullánkját, csak mérget lövellt ki - talán maró savat - a bőrére. A sérülés egyébként olyanformán fájt, mintha súlyos égési seb lett volna. A fene egye meg! Elszalasztott egy valódi felfedezést, talán egy, a tudomány számára még ismeretlen rovart. Ha egy kicsit elővigyázatosabb, sikerülhetett volna megfognia. Nehézkesen, bosszúsan, szinte mogorván állt fel, és visszacsomagolta az élelmiszerdobozát. A Geiger-számlálóért nyúlt, bekapcsolta az áramot, lépett egyet a távolabbi sziklák felé - és megdermedt. A gyönge háttérrajzokat elnyomta a valóságos üvöltés, egy elektronikus lavina, amely csak egyet jelenthetett. A férfi ott állt, bámulva a füves dombocskát, a fejét rázva, teljesen összezavarodva. Homlokát ráncolva tette le a számlálót. Amint visszahúzta a kezét, az őrjöngő zörgés azonnal megszűnt. Kifejezéstelen tekintettel várt félig előregörnyedve. Ekkor kétség, majd félig-meddig ijedt értelem gyulladt ki a szemében. Macskaként lopakodott közelebb a ketyegő műszerhez, s egyik karját kinyújtva, lassan közelítette hozzá felhólyagzott tenyerét. És a Geiger-számláló újra tombolni kezdett FAZEKAS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

SZTANKA PENCSEVA

IKAROSZ

„A csillagok közötti távolság szörnyű kihívást jelent! Ha azonban nem fogadjuk el, az emberi faj története végéhez közeledik." Arthur Clarke

Elegem van a vastagbetűs címekből: „Az ember a mindenség ura!" „Legyőztük a Kozmoszt!" Csak épp hogy rést ütöttünk az ajtón. Csak az első lépéseket tanuljuk az ég ösvényein. Csak éppen Látom, akár valami víziót, a határtalan semmiséget a csend csikorgó hidegével, a sugárzások viharaival, a ködképek fehér örvényeivel, a teljes és tökéletes magánnyal És látom ahogy a hihetetlenül kicsi emberi lények mind odébb az égi sivatagban felragyognak, kihunynak, kihunynak, felragyognak, é s mind odébb, eleven szikrák Ó, a spóra, a porszem,

a vízcsepp, micsoda vakmerőség, micsoda erő, hogy aki még nem ura önmagának, aki megcsókolja a kenyeret, de nem él vele, aki a földre tapad, de a szeme fenn jár az égen Ki ez, anyag vagy eszme, győzött-e vagy veszített? A galaktikák hatalmasan mozognak, mozog, zubog a vér a testben, mozog a föld és az atom, mozog a csiga, az idő, hát mi az ember? Mozgás, talán csak ennyi.

SZÉKELY MAGDA FORDÍTÁSA

80

JAMES H. SCHMITZ

NEM AKARUNK SEMMI BAJT

.

- Nem volt valami hosszú interjú, ugye ? - kérdezte a professzor felesége. Most, hogy hazaérkezett a vásárlásból, ott találta a professzort, amint éppen kinézett a nappali ablakán. - Nem számítottam arra, hogy kilenc előtt vacsorázhatunk - mondta az asszony, és letette a csomagjait a díványra. - Mindjárt kész leszek vele. - Nem sürgős a vacsora - válaszolta a professzor anélkül, hogy visszafordult volna. - Magam sem reméltem, hogy nyolc előtt túl leszünk rajta. Bámulta az utcát, s a kezét a háta mögött összekulcsolva előre-hátra himbálta magát. Ez volt a kedvenc testtartása, és az asszony sohasem tudta, mit jelent ez a szóz: mély gondolatok születését-e vagy egyszerűen csak ábrándozást. Most az a nyugtalanító sejtése támadt, hogy igazán nagyon mély gondolatokról van szó. nevette a kalapját. - Azt hiszem, nevezhetjük interjúnak mondta zavartan. - Úgy értem, tényleg beszéltetek azzal, ugye? - Ó, igen, beszéltünk vele - bólintott a férfi. - Legalábbis a többiek közül néhányan. - Még elképzelni is, hogy beszélni lehet egy ilyen valamivel! Igazán egy másik világból való, Clive? - Az asszony zavartan nevetett, és ijedt szemmel figyelte a férfi tarkóját. - Persze nem sértheted meg a

biztonsági szabályokat, ugye? Nekem semmit nem mondhatsz el erről az egészről... A professzor vállat vont és megfordult. - Hatkor híreket mondanak a rádióban. Tíz perc múlva. Ahol csak rádió vagy televíziókészülék van a Földön, mindenütt hallani fogják, mire jutottunk abban az interjúban. Talán nem minden részletet, de majdnem. - Ó! - mondta az asszony meglepett, elvékonyodott hangon. Egy pillanatig némán nézett a férfira, a szemében egyre nőtt a félelem. - Miért kell ilyesmit csinálniuk? - Hát - mondta a professzor -, így látszott helyesnek. A leghelyesebbnek mindenesetre. Persze lehet, hogy kitör egy kis pánik. - Visszafordult az ablakhoz, és kinézett az utcára, mintha ott lent valami nagyon lekötötte volna a figyelmét. Szórakozottnak és elgondolkodónak látszik állapította meg az asszony. Ekkor azonban egy jobb szó jutott az eszébe, az, hogy belenyugvónak. - Clive - kérdezte majdnem kétségbeesetten mi történt ? A férfi elgondolkodva nézett az aszszonyra, aztán odalépett a rádióhoz. A készülék gyenge, zümmögő hangokat adott, ahogy a professzor ráérősen csavargatta a gombokat. A zümmögés nem nagyon változott. - Azt hiszem, kikapcsolták az adókat jegyezte meg a férfi. A mondat visszacsengett a felesége agyában, először minden különösebb jelentőség nélkül, de aztán megtelt jelentéssel, amely egyre nőtt, dagadt a fejében, végül úgy érezte, széthasad a koponyája. Kikapcsolták az adókat. Ezen az estén a világon mindenütt kikapcsolták az adókat. Amíg el nem kezdődnek a hírek, hatkor... - Hogy valójában mi történt - hallotta a férje szavait -, egy kicsit nehéz megérteni vagy megmagyarázni. Még most is. Természetesen megdöbbentő volt... Emlékszel Milt Caldwellra, drágám?

- Milt Caldwellra? - Az asszony kifejezéstelen arccal kutatott az emlékezetében. - Nem - mondta a fejét rázva. - Egy meglehetősen ismert antropológus - közölte a professzor kicsit szemrehányó hangsúllyal. - Miit néhány éve eltűnt, nagyjából az ausztráliai sivatagok közepén. Csak annyit közöltek róla, hogy nem pusztult el. Azok szedték föl... - Azok? - kérdezte az asszony. - Úgy érted, többen is vannak? - Hát, egynél biztosan többen vannak, nem? - mondta a férfi elgondolkodva. Akárhogyan is van, így legalább érthető, hogyan tanultak meg angolul. Ez legalább egy kicsit hihetőbbé teszi a dolgot - fűzte tovább a gondolatot -, amikor az a valami elmondta nekünk. Hét perc múlva hat... - Tessék? - kérdezte az asszony halkan. - Hét perc múlva hat - ismételte a professzor. - Ülj le, drágám. Azt hiszem, hét perc múlva el tudom mondani neked nagyjából, hogy mi is történt... A Kívülről jött Látogató a ketrecében ült, széles, szürke kezeivel ernyedten csapkodta a rácsokat. Két perc kellett a professzornak ahhoz - miután a többiekkel együtt a terembe lépett -, hogy megállapítsa: magatartása és mozgása leginkább a nehézkes felépítésű majmokéra emlékeztetett. A riporterek az első, kézhez kapott leírások alapján a Mars Varangyának nevezték el. Ezt a bizonytalan azonosítást ernyedt alakja és petyhüdt, varacskos bőre tette lehetővé. Kerek, szaruval borított feje egészen olyan volt, mint valami gyíké. A professzor úgy vette egyenként számba ezeket az ellentmondó testi jegyeket, mint egy teljesen új faj iránt lelkesedő zoológus. Persze valami ehhez hasonló élőlény kifejlődhetett volna itt is, ha a Föld a szén keletkezésének korában lehetőséget adott volna a nagy kétéltűeknek a továbbfejlődésre. Az azonban, hogy ez a lény emberi nyelven beszélt, szinte lehetetlennek tűnt. Beszélt, amikor beléptek.

82

- Mit szeretnének megtudni? - kérdezte. Ahogy a szavakat formálta, a fogakkal ellátott szaru állkapcsok mozogtak, és időnként látni lehetett széles, sárga nyelvét is. Határozott, torokból jövő „emberi" hangja volt. Úgy látszott, az emberek néhány pillanatra teljesen megnémultak a megdöbbenéstől, pedig tudtak róla, hogy ez az élőlény rendelkezik ezzel a képességgel. Aztán tétovázva bár, de elkezdődött a kérdezés. A professzor a szoba hátulsó részében maradt és figyelt. Egy ideig a kérdések és a feleletek, amelyeket hallott, teljesen jelentőség nélküliek voltak a számára. Hir-

83

telen rájött, hogy a gondolatait elködösíti a nehéz, jeges fizikai rettegés, amit ezzel az ellenséges állattal szemben érez. Megnyugtatta magát, hogy félelme ilyen körülmények között nem teljesen irracionális érzés, s ez a belátás mintha kissé élesebbé tette volna megfigyelőképességét. A jelenet azonban továbbra is valószínűtlennek látszott: mint valami rosszul megvilágított színpad, melyen ez a lény ott áll csillogó acélketrecében a fényszórók kereszttüzében, míg az emberek árnyalakokként nyugtalanul nyüzsögnek a sötét háttér előtt.

„Ez így nem megy! - mondta önmagának, félelmét legyőzve, majdnem panaszkodóan. - Azért vagyok itt, hogy figyeljek, határozzak és jelentsek... Azért esett énrám a választás, mert úgy gondolták, megbízhatnak abban, hogy racionálisan tudok gondolkozni és cselekedni!" Erővel elfordította a figyelmét a ketrecről és arról, ami abban tartózkodott, és a többi emberi lény felé irányította, akik közül a legtöbbnek csak néhány perce mutatták be. Egy fiatal, fürgének látszó hírszerző őrnagynak, aki bizonyos értelemben parancsnoka volt ennek a nyomozásnak, egy álmos szemű tábornoknak, egy nagyon csinos Wac századosnőnek, aki gyorsíróként működött, s akit az őrnagy menyasszonyaként mutattak be neki. A többi, mintegy fél tucat tudós, akik rendkívül hasonlítottak a nagyon mozgékony üzletemberekre, míg a két Fontos Személyiség, a kormány képviselői idős egyetemi tanároknak látszottak. Majdnem elmosolyodott. Igazán valódiak. Ez az emberi világ. Figyelmét most már ismét az egyetlen betolakodóra irányította. - Miért ne tiltakoznék? - mondta kihívóan a lehetetlen hang. - Ketrecbe zártak, mint... mint valami vadállatot! És még arról sem tájékoztattak, mi a vád ellenem. Talán határsértés... he? A hatalmas száj mintha mosolygott volna, amint ez a valami a fejét forgatva sorban végignézett rajtuk fényes, fekete szemével. A mosoly kifejezéstelen volt, egyszerűen az ajak nélküli száj összezáródásából keletkezett. De megmutatta azt az önelégült gúnyt, melyet a professzor a hangból és a szavakból is érzett. A hang egyszerűen nem illett ehhez a zömök, állati alakhoz. Ismét félelem öntötte el. Észrevette, hogy reszket. „Ha most rám néz - gondolta hirtelen rémülettel -, sikítani kezdek!" A ketrechez legközelebb állók közül valaki mély, nyugodt hangon mondott valamit. A Wac századosnő lapozott egyet

gyorsíró füzetében, aztán írt tovább, szőke haja féloldalra omlott. Egy kicsit sápadt volt, de belefeledkezett a munkájába. A professzor egy pillanatra keserűen megirigyelte bátorságukat és fegyelmezettségüket. „Persze érzéketlenek igyekezett meggyőzni magát-, nem ismerik a természetet és a természet törvényeit. Nem érezhetik úgy, ahogyan én, micsoda tévedés ez az egész!" Akkor a fekete szemek körbejártak, és megállapodtak rajta. Elméje nyomban néma, üres rémületbe görcsösült. Nem mozdult, de utólag rájött, csak azért nem ájult el, mert ezt szégyellte volna a többiek előtt, különösen pedig egy fiatal hölgy jelenlétében. Hallotta, hogy az ifjú hírszerző tiszt éles hangon beszél; a szemek hirtelen lesiklottak róla, és az egész véget ért. - Ön feltételezi - a lény az őrnagyhoz intézte szavait kényszeríthet engem arra, hogy olyasmiket tárjak fel, amiket jelenleg nem kívánok feltárni. Nos, ön téved.

84

Először is ez a fajta test nem reagál az önök vegyszereire. - Reagálni fog a fájdalomra! - mondta éles, dühös hangon az őrnagy. A professzort megdöbbentették ezek a szavak, és most első ízben érezte, hogy nem ő volt az egyetlen, akiben ennek a lénynek a jelenléte ősi, irracionális félelmeket ébresztett. A többiek nyugtalanul hallgatták az őrnagy fenyegetéseit, de nem tiltakoztak. A lény pár pillanatig csendben volt, az őrnagyot nézte. - Ez a test csak abban az esetben reagál a fájdalomra - mondta aztán ha én úgy akarom, hogy fájdalmat érezzen. Az itt jelenlevők közül néhányan tudnak a fájdalom elleni hipnotikus gátról. Az én módszereim nem azonosak a hipnóziséval, de jóval eredményesebbek. Ismétlem tehát, számomra fájdalom nem létezik, kivéve ha én úgy döntök, hogy meg akarom ismerni. - Meg akarja tapasztalni teste szöveteinek pusztulását? - érdeklődött az őrnagy kissé éles hangon. A Wac századosnő hirtelen felpillantott rá a székből, ahol ült, de a professzor nem

85

láthatta az arckifejezését. Más senki nem mozdult. A lény, még mindig az őrnagyot nézve, mintha vállat vont volna. - Vagy úgy dönt, hogy megismerkedik a halállal?! - üvöltötte az őrnagy, az arcát izgalom öntötte el. A professzor egy pillanat alatt megértette, miért nem szól közbe senki. Mindenki ugyanazt érezte a maga módján, amit ő: itt valami olyan szélsőségesen különös és új dologgal állnak szemben, hogy semmiféle tapasztalat vagy társadalmi rang nem határozhatja meg, mintegy irányt mutatva, az emberi lény számára, hogyan viselkedjék vele szemben. Az őrnagy magatartását - bármilyen kellemetlen is, mivel nem volt más lehetőség - az adott pillanatban képtelenek voltak vagy nem akarták megzavarni. A lény, ekkor lassan, és határozottan azt mondta: - A halált sohasem fogom az önök révén megtapasztalni. Ez figyelmeztetés. Többé nem reagálok a fenyegetéseikre. Nem válaszolok több kérdésükre. Ehelyett megmondom, mi történik ezután. Tájékoztatom a társaimat arról, hogy önök olyanok, amilyeneknek gondoltuk önöket: ostobák, korlátoltak, nem árthatnak közülünk a leggyengébbnek sem. Világuk és civilizációjuk csupán rendkívül szerény érdeklődésre méltó. Mégis újdonságot jelent, és közülünk bizonyára sokan kívánják majd látni. Idejövünk, és elmegyünk innen, kedvünk szerint. Ha azonban ismét érintkezésbe akarnak velünk lépni, saját felelősségükre teszik. - A saját felelősségünkre?! - üvöltötte az őrnagy remegve. - És most? A professzor összerándult a fiatal tiszt kezében megjelenő pisztoly gyors, ismételt dörrenéseire. Aztán dulakodó gyűrű vette körül az őrnagyot, s egy rekedt hang azt kiabálta: - Bolond! Maga átkozott, hisztérikus bolond I A Wac századosnő leejtette a füzetet, s a kezét az arcára szorította. Egy pillanatra a professzor meghallotta a kiáltását:

- Jack! Jack! Ne... Jack! De ekkor a professzor azt a valamit nézte, amely a hátára zuhant a ketrecben, a koponyatető ellőve, és sötétbarna folyadék önti el a válla környékét a ketrec padlóján. Az őrnagy tette nyomán esztelen elégtételt, forrón sugárzó büszkeséget érzett. Mintha ő maga ölte volna meg ezt a valamit. Abban a pillanatban boldog volt. Mivel hátul, a szoba túlsó részében állt, előbb látta, mi történik, mint a többiek. Az egyik Fontos Személyiség és két tudós izgatottan rohant oda a ketrechez, s a lényt bámulták. A többiek a szék körül csoportosultak, melybe az őrnagyot nyomták le. A zűrzavaros, dühös hangok összevisszaságában is érezte a majdnem ujjongó megkönnyebbülés mély áramát önmagában. A Wac századosnő felállt, és vetkőzni kezdett. Gyorsan és némán dobálta le a ruháit. Most - gondolta a professzor, megújuló félelemmel bámulva a nőt - hág tetőfokára az őrület a szobában. Lázasan kívánta, bárcsak örökké így maradhatna, beburkolózva ebbe az őrületbe, mint valami védő köpönyegben. Iszonyatos dolog racionálisnak lenni! Kettéhasadt kíváncsisággal kezdett el tűnődni azon, mi történik majd néhány pillanat múlva, ha a többiek is rájönnek arra, amit ő már tud. Az őrnagy körül örvénylő hangzavar hirtelen elcsendesedett. A ketrec közelében levő három férfi riadt arccal nézett a némaság felé. A lány felegyenesedett, és mosolyogva nézett rájuk. Az őrnagy a lány nevét üvöltötte. Most ismét felcsapott a zűrzavar a szék körül, melyben fogva tartották. Az üvöltés eltompult, mintha valaki rászorította volna a tenyerét az őrnagy szájára. - Figyelmeztettem - hallotta a professzor a lány világos szavait -, hogy a halál nem létezik. Számunkra nem. Valaki rákiabált a lányra, mintha egy kétségbeesett kérdés lett volna. A professzor megdermedt a rémülettől, a vére

úgy zúgott a fülében, mint az örvény, nem értette a kérdést. De a feleletet igen. - Természetesen bármelyikük lehetett volna - bólintott a lány. - De éppen ez a test tetszett meg nekem. Ezután újra lövés dördült. A professzor kikapcsolta a rádiót. Egy ideig még kibámult az ablakon. - Hát most már tudják! - mondta. - Tudja az egész világ. Akár hiszik, akár nem, akárhogyan is... - Elhallgatott. A nappaliban sötét lett, már indult, hogy meggyújtsa a villanyt, aztán meggondolta. Az alkonyati homály a biztonság érzetét keltette benne. Lenézett felesége sápadt, ovális arcára, amely a leszálló sötétségben majdnem jellegtelen volt. - Nem olyan veszélyes - magyarázta -, ha nem jönnek túl sokan. Természetesen nem tudjuk, most hányan vannak. Talán több billióan. De, ha közülünk senki sem akar bajt okozni... az idegenek egyszerűen nem akarnak semmi bajt. Kis szünetet tartott. A fiatal hírszerző halálát nem említették az adásban. Mérlegelve a következményeket, ez persze nem is olyan fontos, és hivatalosan öngyilkosságként fogják elkönyvelni. Valójában az történt, hogy az őrnagy az őt lefogó emberek egyikétől elszedte a fegyvert. Egy másik azonnal rálőtt, még mielőtt kiderült volna, mit akar tenni az őrnagy. Akárhogyan is van, minden ésszerűen gondolkodó embernek meg kell akadályoznia a Kívülről jött Látogatókkal való összeütközést. Érezte, amint az arca váratlanul, úgy, hogy meg sem tudta akadályozni, eltorzul. - Persze abban nem lehetünk teljesen bizonyosak - hallotta a saját hangját, miközben egyre sűrűbb lett körülötte a sötétség -, egyszer csak nem támad-e kedvük arra, hogy birtokukba vegyék a mi testünket. FAZEKAS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

86

ARTHUR C. CLARKE

BIZTONSÁGI ELLENŐRZÉS Általános vélemény, hogy ma, a futószalag és a tömegtermelés korában a fával-fémmel dolgozó művészre, aki a múltban oly sok remekművet állított elő, nincs többé szükség. Ez, mint a legtöbb általánosítás, persze nem igaz. Soruk megritkult ugyan, de még nem haltak ki; hivatásukat gyakran cserélgetni kellett, de tevékenységük - a maga szerény keretei között mégis virágzik. Még Manhattan szigetén is - csak tudni kell, hogy az ember merre keresse őket. Ahol a házbérek alacsonyak, és ahol tűzbiztonsági intézkedéseknek hírét se hallották, piciny, zsúfolt műhelyeiket ma is megtaláljuk valahol az alagsorban vagy gazdátlan boltok felső emeletén. A kézműves ma már nem hegedűt, kakukkos órát vagy zenélődobozokat készít, de mesterfogásai még mindig a régiek, s minden munkája egyedi darab. Nem nézi le a modern gépeket: munkapadján a mindenféle limlom között ott lapul egy-két elektromos kéziszerszám is. Lépést tart a korral, és mindig is velünk marad: az ezermester, aki észre sem veszi, ha halhatatlan remekművet alkot. Hans Müller egy üres, gazdátlan áruház egyik nagyméretű hátsó helyiségében rendezte be a műhelyét, kőhajításnyira a Queensborough-hídtól. Az épületet már bontásra ítélték, be volt deszkázva jószerivel az egész, és idővel majd Hansnak is szednie kell a sátorfáját. A bejáratot csak egy gyomos udvaron át lehetett megközelíteni, amit nappal parkolóhelynek használtak, éjszaka pedig a környékbeli fiatalkorú bűnözők paradicsoma volt. Hansot még soha nem zaklatták, mert a rendőrség időnkénti kíváncsiskodása elől bölcsen elzárkózott, s azok nem is igen erőltették a dolgot, mert megértették kényes helyzetét; így hát Hans mindenkivel jóban volt, s békés természetű polgár lévén, nem is kívánt ennél többet. Ha bajor ősei látták volna, hogy Hans most min dolgozik éppen, bizonyára meglepődnek; sőt, még csak tíz évvel ezelőtt is, magát Hansot is meglepte volna a látvány. S mindennek az oka az a tévékészülék, amelyet egyik fizetésképtelen kuncsaftjától kapott szolgálatai fejében. Hans bekapcsolta a készüléket, a képernyő megelevenedett, s mint előtte már oly sokan mások, hamarosan ő is a bűvöletébe esett. Egy addig ismeretlen világba csöppent: a harci űrhajók, egzotikus bolygók és ismeretlen, idegen élőlények világába: Zipp kapitánynak, az Úrlégió parancsnokának világába. A varázslat csak akkor foszlott szét, amikor egy unalmas zabpehely hirdetés átadta helyét egy csaknem hasonlóan unalmas bokszmérkőzésnek, két izompacsirta között, akik feltehetően kölcsönös meg nem támadási szerződést kötöttek egymással. Hans egyszerű lélek volt, mindig is szerette a meséket, s ez igazi mese volt, maga a modem tündérmese, olyan fordulatokkal, amilyenekről a Grimm testvérek még csak nem is álmodtak. így aztán Hans nem adta el a készüléket. Kezdeti naiv, kritikátlan lelkesedése néhány hét elteltével alábbhagyott. Először a bútorzat, a jövő emberének tárgyi környezete kezdte zavarni. Mint már mondtuk, Hans művész volt, és mint művész, nem hitte el a sorozat gazdáinak, hogy az emberek ízlése ilyen pocsék lesz száz év múlva.

Zipp kapitány és ellenfelei fegyverzetét sem tartotta valami nagyra. Nem tudta ugyan, hogy milyen elv alapján működhet a hordozható protonbontó készülék, de bárhogy működjék is, azt tudta, hogy ennyire ormótlan nem lehet. Nem volt meggyőző az űrhajósok ruházata és az űrhajók berendezése sem. Hogy honnan tudta Hans? Nagy érzéke volt a tárgyak szépsége iránt, s ez az érzéke a számára idegen területen is érvényesült. Mint mondottuk, Hans egyszerű lélek volt; mindemellett nem ejtették a feje lágyára, és mivel hallotta, hogy a tévében jól lehet keresni, azon nyomban nekilátott rajzolni. Fantáziadús ötletei bizonyára még akkor is felkeltették volna a Zipp-sorozat rendezőjének érdeklődését, ha történetesen nem elégedetlen a díszlettervezőjével. Hans rajzai hitelesek, valóságszerűek voltak, nem volt bennük semmi abból a mesterkéltségből, ami lassan már Zipp kapitány legifjabb rajongóinak is kezdett az idegeire menni. Hansot azonnal szerződtették. A feltételeket ő diktálta: elvégre szórakozásból csinálta, még ha ilyen jól még nem is keresett semmivel. Segítségre nem volt szüksége, otthon dolgozott a műhelyben, csak a prototípust, az alapvető elképzeléseket vetette papírra: a tömegtermelést végezzék mások, elvégre ő csak kisiparos, nem holmi nagyüzem. Az üzlet beütött. Az újjászületett Zipp kapitány egy fél éven belül lekörözte hasonszőrű versenytársait a képernyőn. Ez a sorozat nem csupán a jövőről szólt, nézői szemében ez minden kétséget kizáróan maga volt a jövő. Az új díszletek nem hagyták hidegen a színészeket sem: néha úgy viselkedtek a magánéletükben, mintha a Viktória-korban landoltak volna az időgéppel; hiányolták a megszokott holmijaikat. Hans minderről mit sem tudott. Boldogan játszadozott tovább a rajzaival, a rendezőn kívül senkivel nem érintkezett, telefonon intézett mindent. A készüléket is csak ellenőrzésképpen kapcsolta be: látni akarta, hogyan valósulnak meg ötletei a képernyőn. Minden egyéb kapcsolata a tévé világával a műhely egyik sarkában hányódó zabpehelykonzerv-ben nyilvánult meg, melyet a Zipp kapitányt finanszírozó cégtől kapott ajándékképpen; amikor belekóstolt, hálát adott a sorsnak, hogy nem ezért fizetik. Egyik vasárnap sokáig fennmaradt. Épp az utolsó simításokat végezte egy űrsisak tervrajzán, amikor hirtelen az az érzése támadt, hogy még valaki van a szobában. Lassan megfordult ültében, az ajtóra nézett. Hogy tudták kinyitni ilyen csöndesen - hisz kulcsra volt zárva. Az ajtó mellett ketten álltak, tekintetüket mereven rászegezték. Hans szíve a torkában dobogott. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy szembe tudjon nézni a látogatókkal. Megnyugtatta a gondolat, hogy kevés pénze van itthon. Aztán az futott át az agyán, hogy talán éppen ez lesz a baj: vendégei megdühödnek... - Kik maguk? - kérdezte Hans. - Mit keresnek itt? Egyikük megindult Hans felé, míg a másik továbbra is éberen őrködött az ajtónál. Mindketten vadonatúj felöltőt viseltek, a kalapjukat olyan mélyen a szemükbe húzták, hogy Hans nem láthatta az arcukat. Ezek nem egyszerű betörők - gondolta Hans ahhoz túlságosan is jól öltözöttek. - Nincs mitől tartania, Müller úr - mondta az, aki közelebb jött hozzá; a jelek szerint tökéletesen olvasott a gondolataiban. - Nem vagyunk betörők. Látogatásunk hivatalos. Biztonsági Szolgálat. - Nem értem. Az idegen benyúlt a kabátja alatt tartott mappába, és egy köteg fényképet emelt ki belőle. Matatott köztük egy darabig, míg végül megtalálta, amit keresett. - Nem kis gondot okozott nekünk, Müller úr. Két hetünkbe került, amíg megtaláltuk. A munkaadói igencsak titkolóztak; nyilván a konkurrencia elől akarják önt elrejteni. De végre megtaláltuk, és szeretnénk, ha választ adna egy-két kérdésünkre. - Én nem vagyok kém - mondta Hans felháborodottan, amint felfogta a szavak értelmét. Ehhez nincs joguk! Én tisztességes hazafi vagyok!

88

Az idegen ügyet sem vetett Hans kitörésére. Átadta neki a fényképet. - Ráismer? - kérdezte. - Hát persze. Ez Zipp kapitány űrhajója. - ön tervezte? - Igen. Most egy másik fénykép került elő a mappából. - És ez? - Ez Paldar marsbeli város légi fényképe. - Ez is a saját ötlete? - Hát persze! - csattant fel Hans, mérgében megfeledkezve az óvatosságról. - És ez itt? - Ez a protonágyú. Meglehetősen büszke vagyok rá. - Mondja, Müller úr, de őszintén... ez mind a saját ötlete? - Természetesen. Én nem lopom el mások ötleteit. Látogatója most társához fordult. Pár perces izgatott megbeszélést folytattak, olyan halkan, hogy Hans nem értett belőle egy szót sem. Láthatólag sikerült megegyezniük valamiben, s befejezték a tárgyalást, még mielőtt Hans, szándékához híven, a telefonhoz férkőzhetett volna. - Nagyon sajnálom - kezdte újra a jövevény. - Valami kiszivárgott. Lehet, hogy... hm... véletlenül, lehet, hogy ön nincs is tudatában annak, ami történt, de ez a tényeken mit sem változtat. Sajnos kénytelenek leszünk önt kihallgatni. Kérem, fáradjon velünk. Az idegen olyan határozottan és olyan természetes hangon mondta mindezt, hogy Hans ellenkezés nélkül kabátot öltött. Nem tudta ugyan, miért, de most már biztos volt benne, hogy ezek nem szélhámosok, és eszébe sem jutott bizonyítékokat kérni tőlük. Izgatott volt, de nem félt különösebben. Nyilvánvaló, hogy mi történt: hallott egyszer egy fantasztikus regényről, amit még a háború alatt írtak - abban meglepő pontossággal benne volt az atombomba leírása. Ma, a titkos kísérletek korában, az ilyesféle véletlenek elkerülhetetlenek. Csak azt nem tudta, hogy pontosan, mit árulhatott el. Az ajtóban visszanézett műhelyére és a két emberre. - Nevetséges tévedés az egész - mondta. - Bármi államtitok került is a programba, véletlen volt. Soha nem tettem semmit, ami gondot okozhatna az FBI-nak. A másik látogató csak most szólalt meg, rendkívül rossz angolsággal, különös hangsúllyal. - Mi az az FBI? - kérdezte. Hans azonban ezt nem hallotta. Már megpillantotta az űrhajót. ÁROKSZÁLLÁSY ZOLTÁN FORDÍTÁSA

89

ERIC FRANK RUSSEL

A világ peremén Remegve bukkant ki a rakéta a több dimenziós térből, és megszilárdult. Fémes fagy lepte be felszínét, orrától a tatjáig. Utoljára a negyven főhajtócsavar fakó kísértete nyerte vissza körülhatárolt alakját. Megszilárdulva ismét négyszeres csőgyűrűvé váltak, nyolcmérföldnyi tűzoszlop kilövellésére készen. Lawder kikémlelt az elülső megfigyelőnyíláson, és megtörölte szemét. A szokásosnál jóval hosszabb ideje tartózkodott ott. Idegesen nyúlt a távcsőért. Nem sok hasznát vehette a nagyítólencsének, annyira remegett kezében a szerszám. Letette, s megint megtörölte szemét. - Min rágódsz? - Santel figyelmesen nézte Lawdert. - Baj van? - Nem is akármilyen.

90

Santel összerezzent, ujjai végigszántottak vörös haján. Hosszú léptekkel odament a megfigyelőnyíláshoz, kibámult. - Nos? - kérdezte Lawder. - Lehetetlen! - Na ugye! - mondta Lawder. Santel is szeméhez illesztette a távcsövet, csuklóját a megfigyelőnyílás vastag peremén nyugtatva, hogy szilárd maradjon a keze. - Nos? - Lawder nem tágított. - Lehetetlen - ismételte Santel. - Egyszóval nem hiszel a szemednek? - Az első benyomás gyakran félrevezető. - Elvesztünk. - Lawder leült, és vakon meredt a csizmájára. Keskeny arca megvonaglott. Elkárhozott lelkek... - Hallgass! - Kölyökkoromban egyszer három legyet raktam egy üvegbe. Aztán jól bedugaszoltam. Hát ezek vagyunk mi... legyek az üvegben. - Elhallgass! - horkant rá hangosabban Santel. Vörös haja tüskésen meredezett. Még egyszer kinézett a megfigyelőnyíláson. - Szólok Vanderveennek. - Az üveget aztán bedobtam a tóba. Harminc éve ennek, jó sok légy-örökkévalóság telt el azóta. Hideg, fekete, parttalan tóba. Talán még most is ott vannak. Bedugaszolva. Santel bekapcsolta a fedélzeti telefont, és beleszólt a mikrofonba. Rekedt volt a hangja. - Kapitány úr, valami különöset észleltünk. Jó lenne, ha feljönne és megnézné. - Látom innen is - zengett a hangszóróból a válasz. - És?... - A navigációs szobának négy ablaka van. Mindegyiken ki lehet nézni. Ki is néztem. - És mit észlelt? - Semmit. - Elvesztünk - motyogta Lawder. - Mintha meg se születtünk volna. Még egy strigula az eltűnt űrhajók listáján. Az évek során elszürkülő emlék. Aztán eltűnik egészen. - A semmiből nem lesz semmi - mondta Vanderveen kapitány. - Ki motyog odafent? - Lawder. - Ki más lehetne?! - üvöltött Lawder a hangszóróba. - Hisz csak hárman vagyunk. Együtt és egyedül. Csak mi hárman. Maga meg én meg Santel. - Hogy lehetnénk hárman egyedül? - kérdezte halkan Vanderveen. - Csak egy ember lehet egyedül. Egy asszony. Vagy egy gyerek. - Asszony... asszonyt már nem látunk többé soha. - Lawder összeszorított öklén kifehéredtek a bütykök. - Gyerek?... Nekik már nem lesz gyerekünk. - Nyugi - ajánlotta Santel, és ránézett. - A második fiókban talál egy üveg Trallsnt - hallatszott Vanderveen hangja. - Adjon neki dupla adagot. Mindjárt felmegyek. Lawder lenyelte a nyugtatót; szakadozva tört fel a lélegzete. Kis idő elteltével megszólalt: - Ne haragudj, Santel. - Semmi baj. - Kissé megrázott. - Tudom. - Dehogy tudod. - Felemelte bal kezét: jegygyűrű csillogott az ujján. - Két hónapja adta. Én egy opálköves gyűrűt adtam neki, a Procyon-VII-ről hoztam a követ. Hamarosan meg akartunk esküdni. Úgy volt, hogy ez az utolsó utam. - Úgy? - Santel kissé felvonta a szemöldökét. - Hát az is lesz. Az utolsó utam..,

91

- Ejnye, ejnye - csillapította Santel. - Az utolsó ám, egyszer s mindenkorra, ö meg várhat, nézheti a naptárt, kémlelheti az űrkikötőket, böngészheti az érkezők névjegyzékét, remélhet, imádkozhat. Megöregedhet, megőszülhet. Vagy találhat valaki mást. Valakit, aki majd visszatér hozzá, nevetve, tele ajándékkal. - Kinyúlt az üvegért. - Adj még egy kortyot. - Jókorát kortyolt, felemelte a sötét üveget, átnézett rajta. - Legyek. Ezek vagyunk mi. - Gyerekkorodból fennmaradt lelkifurdalás - állapította meg Santel. - Nem kellett volna bezárnod azokat a legyeket. - Te talán sose csináltál ilyet? - Nem. - Szerencsés fickó vagy. - Mint a mellékelt ábra mutatja. - Santel fanyarul a kémlelőnyílás felé biccentett. Belépett Vanderveen - lomha mozgású, hatalmas, tekintélyes, szakállas férfi. - Tehát kinéztek az urak az ablakon, és nem tetszett a látvány. - Valószínűleg Vanderveen volt az egyetlen űrveterán, aki szilárdan kitartott amellett, hogy a megfigyelőnyílást ablaknak nevezze. - Csak itt néztek ki, a többin nem. Micsoda butaság! A másik kettő felpattant. - Látott valamit, kapitány úr? - Semmit. Mindegyik ablakból ugyanazt. Semmit. Ernyedten, csalódottan ereszkedtek vissza a helyükre. - Most már csak egy irányban végezhetünk megfigyelést - folytatta a kapitány. - A tat felé. Valamelyikük vegyen fel űrruhát. Nem kell kilépni a tatzsilipen. A főhajtómű hideg, zavartalan a kilátás hátrafelé. Santel felöltözött. Álla alatt megerősítette sisakját. Kiment. Minden egyes mozdulata visszhangzott az űrhajóban. Csizmája koppanása. A gépterem légmentes ajtajának csapódása. Éles sivítás, amikor a levegőt kiszivattyúzta, mielőtt kinyitotta a légüres robbanótér kémlelőnyílását. Csusszanó zörej kifelé, azután befelé. Azután fordított sorrendben megint az iménti hangok. Santel visszatért a fedélzetre. Még le sem vetette a sisakját, már tudták a választ. A páncélüveg ellenző mögött is leolvasható volt az arcáról. Azután lekerült a fejéről a sisak. Santel homlokát veríték lepte. - Sokkal komiszabb, ha az ember közvetlenül megnézi. - Santel kinyitotta az űrruhát, és akár a rák, kihátrált a burokból. - Komisz! Átkozottul komisz! - Feketeség - mondta reszkető ajakkal Lawder, és meglengette az üveget. - Tiszta, merő szurokfeketeség. Sehol egy szikra. Se ezüst, se arany. Még egy halvány rózsaszín rakétanyom se. Még egy üstökös kísértete se. Vanderveen a megfigyelőnyílásnál állt, szakállát gyűrögette. - Se nap, se bolygó, se zöld mezők, se madarak. - Lawder nem tudta abbahagyni. Jókorát hörpölt az üvegből. - Az Úr adta, az Úr elvette. - Ez részeg - mondta Santel. - Hagyja csak. - Vanderveen nem nézett körül. - Ki-ki a maga módján vigasztalódik. - Lehet, hogy nekem lassúbb a felfogásom - mondta szilárd hangon Santel. - Egyelőre nem vagyok felkészülve a végső kétségbeesésre. - Természetesen. Maga mérnök, és az agya mérnöki agy. Tudja, hogy még megpróbálkozhatunk túlsebességgel, valahova csak eljutunk vele. Vagy a rakétákkal. Eltűntünk az ember által belátható térből, de még nem veszett el minden. - Igen, a túlsebesség. - Lawder fejében világosság gyúlt. - Óránként húsz fényév. Ez majd megment minket. Ami bejut, annak ki is kell jutnia valahogy. - Körbehordozta boldog vigyorát.

92

- Mint a tengerbe zuhanó repülőgép - mondta Santel. - Bejutni az is bejut. Nem tetszik neki. Nosza, felszáll megint! Lawder odatámolygott hozzá, lóbálta az üveget, akár a gumibotot. - Mit számít az neked, ha itt rohadunk is! Mi vár téged otthon? Egy tetves szoba a rohadt űrhajósotthonban. Egy hónapig lézengsz, a fogadat piszkálod, átalszol egy hónapot a hipnopedagógiai tanfolyamon, azt várod, hogy majd csuda nagy fő-fő sarzsi lesz belőled. Lesz ám, de nem tebelőled! Álmodozhatsz az ismeretlen űrutakról, aztán majd egy szép napon el is jutsz a nagy semmibe, mint a... - Ebből elég, Lawder! - mordult rá Vanderveen. - Maga meg... - fordult hozzá Lawder. - Elég, azt mondtam! - Vanderveen szakálla előremeredt. Keze ökölbe szorult. Lawder vadul meglóbálta az üveget. Zokogott. - Ezt nekem mondja! A kapitány keservesen felnyögött, óriási mancsa előrenyúlt. Semmi több. Csak ennyi, de a másik ettől is végigrepült a fedélzeten. Csönd. Bámulták a sarokban kuporgó alakot; a szeme csukva, lassan, némán lélegzik. Csönd. Feketeség. A messziségben sehol semmi fény. Nem dereng a Tejút. Csak a teremtés előtti nap halálfeketéje. Három test egy elfeledett bárkán a kortalan, végtelen tengeren. Gyászos, komor tenger. Fekete és békés, mint a halál. - Űrhajós nem viselkedik így - Santel a sarok felé bökött hüvelykujjával. - Ez nem normális. - Valaki vár rá. Az nem mindegy. Santel a kapitányra sandított. - Hát magára, kapitány úr? - Más, ha valaki most akar házasodni. - A kapitány a feketeséget nézte, de a múltat látta. Én más vagyok. Maga is más. Ez a szép: ahány ember, annyiféle. Mindenki képessége szerint sáfárkodik az Úr adományával. Ennél többet nem tehet. - Nem, kapitány úr - hajtott fejet tisztelettel Santel. Lawder hamarosan magához tért, vaksin pislogott, nem szólt. Bemászott a fekhelyére, és négy óra hosszat horkolt. Felébredt, és a kronométerre pillantott. - Egész idő alatt itt álltatok? - Jóformán. - Bámultátok a szuroksötét semmit? Annak meg mi haszna? Santel nem is válaszolt. - Gondolkodtunk - mondta Vanderveen. - Keményen. - Eegen? - Lawder kimászott a vackából, felállt, óvatosan megtapogatta az állát. - Ki húzott be nekem? - Lehet, hogy én. Vagy Santel. Vagy maga kólintotta főbe magát azzal az üveggel, hadonászás közben. - Aha. Senki nem tud semmit. - Ameddig én vagyok ennek a hajónak a kapitánya, itt nem lesz semmiféle felelősségrevonás, semmiféle ellenségeskedés. Ameddig ebben a kutyaszorítóban vagyunk legalábbis. Ahhoz kevesen vagyunk, és nagyon egyedül. Lawder végigmérte; megnyalta cserepes ajkát. - Értem. Na, én megyek, iszom egy kortyot. Egészen kiszáradtam. - Csak óvatosan a vízzel! - ajánlotta Vanderveen. - Tessék? - Ennyi a készletünk.

93

Óvatosan a vízzel - ennyi a készletünk. És ez még csak az első nap. Holnap, a jövő héten, egy hónap múlva - akkor mi lesz? Cseppenkénti fejadag? Minden csepp többet ér, mint az előző? Mindenki sandán nézi, ahogy a többi iszik, óvatosan tartogat minden egyes fénylő csöppet, nézi, amint lehullik, hallja az édes, ízes csobbanást? És három agyat kábít el mindjobban a helyzet egyszerű matematikája: ha ketten osztozunk, tovább tart, mint ha hárman. Aztán jön a magasabb matematika: egyre több jut, mint kettőre. Mennyi felélhető vér van egy emberi testben? Vajon a legnagyobbikban van-e a legtöbb? Hány liter forró vére lehet Vanderveennek? A kapitány tekintete követte, míg inni ment. Könnyebb lett volna elviselni ezt a tekintetet, ha vádol, gyanakszik vagy fenyeget. De nem. Hűvös volt, nyugodt, rendíthetetlen. Ettől olyan nehéz, olyan átkozottul nehéz az egész. Lawder beérte egyetlen kis korttyal, ide-oda görgette a szájában. Lassan tért vissza a fedélzetre. - Itt fogunk kuksolni, míg múmiává nem aszalódunk? Miért nem kapcsoljuk be a túl sebességet? Vanderveen vaskos ujja a kinti feketeségre szegeződött. - Mert nem tudjuk, merre induljunk. Az irány látható pontokhoz viszonyított út. Itt viszont semmi sem látszik, nincs viszonyítási pont, ezért nincs irányérzékünk. - Tudjuk, hogy egy helyben állunk. Egyszerűen vissza kell mennünk, amerről jöttünk. - Ha az ilyen könnyű lenne! - Lehet, hogy a kapitány félt, de nem látszott rajta. - Nem tudjuk, hogy állunk, azt sem, hogy egy helyben-e. Lehet, hogy mozdulatlan a hajó, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy százszor megfordultunk hosszában vagy a tengelyünk körül, és nem is tudtunk róla. Lehet, hogy egyenes vonalban nagy sebességgel haladunk, vagy óriási sugár körül csigavonalban. Egyszerűen nem tudjuk megállapítani. - De hát a műszerek... - Azokat arra a tér-idő kontinuumra tervezték, amelyben készültek. Most, merőben más körülmények közt, új műszerekre volna szükségünk. - Jó, rendben van. De akkor is itt a túlsebesség. - Lawder izgatottan hadonászott. - A több dimenziós tér négy rétegén tud átvezetni minket, négy egymást feltételező mindenségen. Azokat nem ürítették úgy ki, mint ezt a bugyrot itt. Ott igenis lesznek fények, világítótornyok, azok majd hazairányítanak. - Világítótornyok - mondta mogorván Santel. - Egyetlen vén, meddő, bolygótlan vörös törpe maga lenne a mennyei üdvösség. - De megpróbálhatjuk, nem? - Lawder nem tágított. - Hát nem? - Megpróbálhatjuk - mondta Vanderveen elgondolkodva, lassan. - De ha rosszul választunk. .. - Lehet, hogy még jóval mélyebbre merülünk a feketeségbe - fejezte be a mondatot Santel. - Akkor aztán nekivadulunk, és megyünk még eggyel tovább, azután még eggyel. Messzebb és messzebb és messzebb, miközben közeledni szeretnénk. Keserves küzdelem árán egyre mélyebbre merülünk, mint a sörbe pottyant legyek. - Legyek! - kiáltotta torkaszakadtából Lawder. - Ezt vágod a fejemhez? Te, nyomorult! Vanderveen előrelépett, mellkasa csaknem Lawder mellkasát érintette. - Csönd! Ide hallgasson! - Ujjai egy pillanatra beleszántottak hatalmas szakállába. Választásunk korlátlan. Jobbra-balra, előre-hátra, fel-le, és ezer közbülső irányba. Plusz a többi koordináta, úgy hogy a számsor több kilométeres. És mindezen lehetőségek közül egyetlenegy a helyes. Egyetlenegy jelent menekülést, életet, otthont, zöld mezőket és mosolygó napot, az emberi társadalom melegét. És az összes többi csak fokozhatja a zavart, csak kárhozottabbak leszünk bármelyik által. Érti? - Igen. - Lawder suttogva válaszolt. - Helyes. Adjon meg egy irányt. - Én? - kérdezte reszketeg hangon Lawder. - Miért én?

94

- Te vagy becsinálva - mondta Santel. A kapitány rámordult: - Ez fölösleges volt! - Megint Lawderhez: - Nos, halljuk! - Hogyan? - Lawder időt akart nyerni; rettegett, hogy téved. - Mutassa! - Vanderveen ajka parancsolóan ismételte: - Mutassa! Lawderről szakadt a verejték, míg találomra kinyújtotta karját. Mintha egy intéssel halálos csapdát nyitna. - Mondjon egy háromjegyű számot - parancsolta Vanderveen. -237. - Egy betűt. - B. - Egy szöget. - Negyvenhét fok. Santelhez: - Hallotta, mit mondott. Álljon be a Lawder által megadott vonalra. Mihelyt kész, indítson. Santel ünnepélyesen előhúzott egy szőrös kis játék majmot a zsebéből, megveregette, megcsókolta, aztán megint zsebre dugta. Leült a műszerfal elé, beállította a mutatókat, kapcsolt. A többiek ott álltak és vártak, mintha az volna a dolgok szokásos rendje, hogy a túlsebesség hajtóműve nem kapcsol gombnyomásra. Pedig csak az telt időbe, amíg a váratlan reakcióhiány elhatolt a tudatukig. Semmi remegés, semmi mozgás. Semmi furcsa borzongás, ami a villámgyors dimenzióváltás szokásos kísérője. A hajótest tökéletesen mozdulatlan. Santel homlokát ráncolta, azután megint beállította a mutatókat, megnyomta a kapcsolót semmi. Aztán harmadszor is. Majd felkelt bement a gépházba, húsz perc múlva megint előbukkant, megint a műszerfalon babrált. - Nem működik. - Hátranézett; arca feszült volt, döbbenet tükröződött rajta. - A szerkezet tökéletes. Minden hibátlan. Mégsem működik. - Működnie kell I - tört ki Lawder. - Akkor talán hozd működésbe te - állt fel Santel a műszerfal elől. - Én nem vagyok mérnök. Ez a te dolgod. - Hát én pedig csődöt mondtam. Nem tudok olyasmit megreparálni, ami nem hibás. Nem tudok nem létező elektronikus és műszaki hibákat kijavítani. Talán te megbirkózol vele. - Hadd nézzem! - Vanderveen leült a műszerfal elé, türelmesen végigpróbált egy sereg koordinátát. Mindegyiket bekapcsolta. Az űrhajó nem moccant. Mintha koromba merült volna, olyan fekete és béna volt a kémlelőnyílás. - Nem megy. - Súlyosan felállt, arca mozdulatlan volt, de mintha megöregedett, megfáradt volna hirtelen. - Nincs mozgás. Santel beletúrt vörös hajába. - Sehogy sem tetszik ez nekem, kapitány úr. A túlsebesség térből térbe hatol. Elméletileg egyetlen hely van, ahol nem működik. - Nos? - És ez a hely tökéletesen imaginárius. - Mégpedig? - Az antitér, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Valami, aminek nincsenek térbeli tulajdonságai. - Mesebeszéd! - kiáltott fel Lawder. - Nincs, ami ne valamely kontinuumban helyezkednék el! Hol létezhetnék akkor antitér? - A világmindenségen kívül - mondta Vanderveen. Egy pillanatra szavukat vesztették. Csak álltak ott egymás mellett, kábán bámulták a kapitányt, gondolataik kuszán kergetőztek, torkuk kiszáradt.

95

Lawder végre megszólalt: - A nagy hajók gyorsabban haladnak, mint mi, és messzebbre mennek. Átszelik az elszigetelt univerzumok közötti fölöttes-űrszakadékokat. Átmennek egyik galaktikából a másikba, és azon túl is újabb galaktikákat találnak. Mindig kerülnek új és új naprendszerek, ott szikráznak a sötétségben. A teremtés határtalan. - Igen? - Igen! - jelentette ki Lawder. - El is tudja képzelni ezt a határtalan mindenséget? - Az emberi elme nem képes felfogni a végtelent. És akkor mi van? - Az, hogy maga dogmának nyilvánít valamit, amit nem képes felfogni ésszel. Vanderveen mereven nézte busa szemöldöke alól. - Nem mintha ez bármit bizonyítana. - Hátakkor halljuk, hogyan bizonyít maga, kapitány! - mondta Lawder. Egyre izgatottabb lett, ahogy befogadta a kapitány szavai mögött rejlő szörnyű jelentést. - A túlsebesség igen hatásos, amíg működik - mondta halkan Vanderveen kapitány. - De még akkor sem száz százalékig megbízható. A térben és a téren át hat. Itt nem működik. A hajón kívül nem észlelhető fény. A rádió nem működik. - A rádió! - Lawder a homlokára csapott. - Megfeledkeztem a rádióról! - Kipróbáltuk, amíg maga horkolt. Néma, mint a sír. - A kapitány összekulcsolta kezét a háta mögött, öles léptekkel rótta a szobát. - Olyan helyen vagyunk, ami nincs a térben, és ezt nem tudjuk felfogni. Hideg és meddő helyen. Ahol megszűnik minden gravitációs és elektromagnetikus jelenség. Ami kívül esik mindennemű teremtőerő határain. A negativitásban. A világ peremén túl. Ez ultima Thule. A hely, amit Isten elfelejtett. - Rájuk bámult; szakálla előremeredt. - A túlsebesség itt csődöt mond; kirepültünk a világi létből. - Nagyon úgy nézem - bólintott Santel. - Ami ismerős, ami megszokott, az mind ennek a hajónak a terére korlátozódik: fény, nehézkedés, levegő, élelem, meleg, társaság és a többi. Kint nincs semmi - hacsak talán valahol messze, a sötétség mélyébe temetve az a negyven-egynéhány hajó nem, amely nyomtalanul, jeltelenül tűnt el a háromezer év folyamán, amióta a túlsebesség használata elterjedt. - Eltűnt mindörökké - dünnyögte Santel, morbid örömét lelve a szavakban. - Mindörökké ámen I - De mi előkerülünk! - kiáltott fel vadul Lawder. - Mi visszatérünk, diadallal. Mi nem rekedünk itt ítéletnapig! Tudjátok, miért nem? - Vadul rámeredt Vanderveenre, azután Santelre, mintegy provokálta az ellentmondást. - Mert én begyújtom a rakétákat! - Nem érsz vele semmit - legyintett Santel. - Egy óra túlsebesség, és messzebbre jutsz, mint a rakétákkal húsz év alatt, még ha az üzemanyag... - Fenébe az üzemanyaggal! Bár robbannátok fel vele mind a ketten! Hallgattak. Tekintetük követte Lawdert, amint beült a pilótaülésbe, lenyomta a kilövőgombot. Az űrhajó felbőgött, megremegett. - Látjátok? - Lawder kikecmergett az ülésből, túlordította a zajt, még holmi diadaltánc félét is járt. - Látjátok? - Látjátok? I - kiáltotta Santel még hangosabban. A műszerfalra mutatott. A számlapok mutatói együtt rezegtek a hajó remegésével, de azon túl semmi. Sem gyorsulás. Sem haladás. Sem sebesség. Csak a hőmérő reagált. Sebesen kúszott felfelé a vörös vonal. Az űrhajó fara felől forróság zúdult feléjük, hisz kifelé jóformán nem sugárzott semmi. - Kapcsolja ki, Lawder I - parancsolta Vanderveen. Aggodalmas pillantást vetett a szélsebesen emelkedő vörös vonalra. - Kapcsolja ki. Mindjárt megégünk. - Csak égjünk! - üvöltötte Lawder, vadul ropta a táncot, és ügyet sem vetett a műszerekre. - Kit érdekel ? Hazamegyünk! Haza ¡Virágok várnak odalent, Winifred vár, mosolyog! Rám

96

mosolyog! - A rakéták felhördültek. Fokozódott a hőség. Lawder arcán patakzott a verejték, de ujjongásában észre sem vette. - Winifred vár! Otthon! Hazamegyünk! - Kitört rajta az űrveszettség - mondta komoran Santel. - Lawder, azt mondtam, kapcsolja ki I - Vissza a Naphoz, vissza a Holdhoz, a tengerhez, a felhőkhöz! Vissza az embermilliókhoz! Én, én tettem ezt! Nekem köszönjétek! Kihúztam a dugót az üvegből! Én, csak én! - Kikapcsolni! - Vanderveen előrelódult, haja, szakálla csapzottan csüggött. A vörös vonal már kis híján a skála végpontjára ért. - Dehogy, dehogy! Hazamegyünk, ha mondom! Akár tetszik, akár nem! - Ravaszul pillantott a közeledő kapitány felé. - El innen! A rakéta száguld, bármit parancsol, kapitány. El innen! - Kirántotta a pilótaülés fiókját, belemarkolt, kezében fémesen csillant egy sötét tárgy. Vanderveen csípőjétől vékony tűzoszlop szökött előre. Lawder megtorpant, keze lehullott. Vanderveenre meredt, arca nedvesen fénylett, tekintete ellágyult. A rakéták dübörögtek, dörögtek. Lawder lassan térdre rogyott, magával rántotta a fiókot; a tartalma kiborult. Santel odaugrott Lawder mögé, kikapcsolta az üzemanyag-adagolót. A mélységes csöndben Lawder bocsánatkérőn motyogta: - Én csak haza akartam... Winifred... Hisz tudjátok... - Hangja akár egy gyereké. Vakon megrázta fejét, oldalára bukott, lélegzete elapadt. - Utolsó út. - Santel ott állt, és lenézett Lawderre. - Hát ez volt az utolsó útja. Vanderveen megtörölgette a homlokát. - Mellé akartam találni. Rá akartam ijeszteni. Eltévedt golyó volt. - A sors keze. - Eltévedt golyó - erősködött Vanderveen. - Nem volt időm gondolkodni. - Szomorúan elfordult. - A fájdalom az övé, de a kínját én viselem. Mintha magamat öltem volna meg. Santel utána nézett, amíg nehéz, lassú léptekkel kiment. Nincs ember, aki sziget. Öt hét. Nyolcszáznegyven földi óra. Húsz galaktikai időegység. Örökkévalóság egy bedugaszolt palackban. És odakint az áthatolhatatlan, sűrű, tapadós feketeség, amelybe még soha élet, soha fény nem hatolt. Santel egy ülésen gubbasztott a navigációs szobában. Sovány volt, sápadt, elgyötört, mint akit régóta összezártak a gonddal. - Az élelemmel nincs baj. Futja egy évre is. De mi haszna, ha nincs egy esztendei oxigénünk? Vanderveen buzgón körmölt íróasztalánál; nem felelt. - Ha lenne vagy félhektárnyi kaktuszültetvényünk, majd termelnénk mi is elegendő oxigént, mint a nagy hajók. A növényápolással legalább lenne valami munkánk. Nem volna más gondunk, csak a víz. Sercegett, sercegett Vanderveen tolla. - Ha nem csökkentjük az adagot, körülbelül három hétre van még vizünk. Semmi válasz. - Azután... függöny! - Ingerülten nézte a kapitány széles hátát. - Nos, kapitány úr, nem érdekli? Vanderveen felsóhajtott, letette a tollat, körülfordult a székkel. - Egyenlően osztozunk... mindvégig. - Természetes - bólintott Santel. - Nem természetes.-A kapitány szúrós tekintete valósággal Santel szemébe fúródott. Maga be akart csapni. Az utóbbi tíz napban kevesebbet ivott, mint amennyi a fejadag.

97

Tudom, ellenőriztem. - Elhallgatott, azután folytatta: - Úgyhogy én is kevesebbet ittam. Kvittek vagyunk. Santel elvörösödött. - Nem kellett volna ezt tennie. - Miért nem? - Kétszer akkora, mint én. Többre van szüksége. - Több életre? - Várta a választ, de a másik nem felelt. - Idősebb vagyok magánál. Már többet éltem. Santel a legyőzöttek mohóságával igyekezett másra terelni a szót. - Ír, ír, mindig csak ír. Miért kell ennyit írni? - Részletesen vezetem a hajónaplót. - Egymillió évig sem olvassa el senki. Kiléptünk a halandó térből. Holtak vagyunk, csak még van bennünk egy kis élet... de nem sokáig. Nem gondolja, kapitány úr, hogy a napló ilyenformán felesleges? - Kötelességem. - Kötelesség! - horkant fel Santel. - Lawder talán a kötelességére gondolt? - Tulajdonképpen igen. - A kapitány egy pillanatra eltűnődött. - Egyetlen vágy fűtötte, természetes és ártalmatlan... egy asszony és egy földi otthon vágya. Hosszú évekig keményen dolgozott érte, hosszú évekig nélkülözte, s végül már ott volt mindez egy karnyújtásnyira. A krízis pillanatában megtette kötelességét... ahogy a vágyálma diktálta, de mert a vágyálma nem volt azonos a miénkkel, mi azt hittük, megtébolyodott. - A kapitány a hajónaplóra mutatott. - Úgyhogy ide azt írtam: meghalt kötelességteljesítés közben. Ennél többet nem tehetek érte. - És ez is felesleges erőfeszítés - tartott ki a magáé mellett Santel. - Maga meg öt hete különféle koordináta-kombinációkkal kísérletezik a túlsebesség alkalmazása érdekében. Ez talán nem fölösleges? - Tenni kell valamit, különben megőrül az ember. Különben is jobb reményben élni, mint kétségbeesetten meghalni. - Pontosan! - Vanderveen visszafordult az íróasztalhoz, tovább körmölt. - Tehát én is a végsőkig teljesítem parancsnoki kötelességemet. Meglehetősen valószínűtlen, de nem lehetetlen, hogy egyszer még valaki hasznát veheti a tapasztalatainknak. Ha egyetlen tudatlan vadember életét menti meg, már az sem hasztalan. Hajónapló. Egyszer, valahol, valakinek még hasznára lehet. A mindennapi taposómalom, amikor az élet három hétre, talán még annál is kevesebbre szűkült. A „sok millió az egyhez" remény, hogy valamely ezernyi nemzedék távolában megszületendő barbárnak egykor hasznára lesz. A pusztába kiáltott szó, amely egyetlen űrhajónak még segíthet, egyetlen űrhajósnak a távoli-távoli jövőben, amikor már reménytelenül elavul a túlsebesség és minden ma ismert hajtóerő. - Mást úgysem tehet az ember - mondta azután Vanderveen. - Megteszi a kötelességét, amíg teheti... Santel felállt, a kapitányra bámult - a hátát látta, meg egy kis darabot a szakállából, ahogy előremeredt makacs álláról. Sercegett, sercegett a toll. Emberhangyák nyüzsgő zöreje a teremtés talaján. Küszködik, nyüzsög az ember, nem adja föl. Mint ahogy az ő száraz nyelve sercen száraz szájpadlásán. Víz. Három hét. Kétszer három hat. Háromszor három kilenc. Egyszer egy az egy, Mári kertbe megy. Száraz a kert, víz kell neki. Víz. Három hét. Kétszer három hat. „Úgyhogy én is kevesebbet ittam. Kvittek vagyunk." Santel nesztelenül kiment, becsukta az ajtót. Mereven lépkedett, akár a robotember, merev volt az arca is. Távoli, messzi célra szegezte szemét. Álom... neki is volt álma. Egy darab papír. Egy érdektelen pergamenrongy, rajta az ő neve s alatta a nagy, transzkozmikus

98

pecsét. Első osztályú mérnök. Talán sercegő tollal írták a nevét. Mindent ezért. Az álmáért. És minden hiába. Nemsokára az orrból levegő sivított. Halkan, azután hangosabban, zokogásra emlékeztető hangon. Mint amikor valaki elfojtja a sírást. Vanderveen hallotta az elhaló zokogást, ledobta tollát. Értetlenül, neheztelve az ajtóhoz lépett, kinyitotta. - Santel! Csend. - Ott van? Iszonyú csend. - SANTEL! Az orrba rohant, fémveretes csizmája csattogott, szakálla előremeredt, szemében szorongás tükröződött. Igen, ott volt, az elülső légzsilipben. Belül zárva, kívül nyitva, nyitva az örök sötétségre. Körülnézett, hatalmas keze ökölbe szorult, kinyílt. Három űrhajósruha függ egymás mellett, petyhüdten, mint a kibelezett vasemberek. A középsőre tűzve cédula. „Nekem nincs senkim. Kapitány úr családos ember." Levette a cédulát, bevitte a navigációs szobába, és csak ült, ült sokáig, gyűrögette a kis papírt, és nézte merőn a falat. Végül kézbe vette tollát. Hat és fél hét. Huszonhat galaktikai időegység. Vanderveen lassan, kínlódva írt, szemét alig tudta nyitva tartani, gyakran kapkodott levegőért. Most nem a hajónaplóba írt. A kötet ott hevert becsukva, a napi bejegyzést már beleírta. Megtette kötelességét a végsőkig. De még most is írt. A falon függő naptár mutatói egy földi hónappal késtek. A kronométer megállt. Tucatnyi oxigénfúvóka nyitva, üresen tátongott, egy leheletnyi életet sem küldtek már a kiürült tartályok. A nemlét merő feketesége borult a kémlelőnyílásokra, behatolásra készen, amikor végleg kihunynak majd a hajó pisla fényei. Kínlódva írta Vanderveen: „Nem vagyok egyedül, amíg lelki szememmel látom az arcodat. Nem vagyok egyedül, amíg emlékszem rád. Köszönöm, drágám, mindazt, amit adtál nekem, mert nem vagyok egyedül. - Megállt, azután akaratával mozgásra bírta kezét. - De most be kell fejeznem. Nagyon szeretlek téged és a gyerekeket, szerető apjuk Conrad V..." Gyötrődve igyekezett leírni a nevet, de elhagyta az erő. És jött a sötétség. Halállal nem mérhető az évek sokasága, a hosszan gördülő örökkévalóságok. Az élet határán túl nincs idő. Amikor Vanderveen felébredt, nem érzékelte az évezredek százainak elmúltát. Csak vakító fény volt és temérdek fájdalom és sok csillogó holmi, amely színes folyadékoktól remegett, örvénylett. És hangok is az agyában. - Többet nem tehetünk. Most vagy soha. Kattintsd le azt a kapcsolót, nézzük, megy-e anélkül. Fájdalom mindenütt, minden idegben, érben, minden izomban, de a fájdalom alábbhagy. A hangtalan hangok erőre kaptak. Valami a közelben hangosan kattant. Gyötrő lüktetés apadt el a bensejében. Csak a halvány szívverést érezte. Gyenge volt, ködös és különösen fáradt. - Vanderveen ! Parancs hatolt az agyába, kényszerítette, hogy nyissa ki a szemét, dobja le ernyedtségét. Hanyatt feküdt egy lágy, meleg, hajlékony felületen. Három ember állt mellette. Ösztönösen tudta, hogy emberek, holott nem látott hozzájuk hasonlatos lényt soha. Ilyen nagy szemlencsét nem látott, ilyen erős szellemi erőt nem érzékelt soha.

99

- Hallasz minket? Suttogás. - Igen. - A Peremen túl nincs változás, nincs romlás. Ez mentett meg. - Megmentett? - Gyötrődve igyekezett felfogni a szót. - Újraéledtél. Kérdések formálódtak az agyában. Hol vagyok? Kik ezek? Hogy kerültem ide? Bizonyára olvasták a gondolatait, mert feleltek nyomban: - Az antitérből nem lehet elmenekülni. De a világmindenség iszonyú iramban tágul belé. A határai végül elérték a hajódat - és az élet visszakövetelte a magáét. Ezt már nem tudta befogadni az agya. Nem is igyekezett megbirkózni a gondolattal, csak hallgatta őket. - Századok elteltével vissza-visszatér egy-egy hajó, megannyi emlék a történelem hajnaláról. A tied felbecsülhetetlen kincsnek bizonyult, mert olyan adatokat tartalmazott, amelyek birtokában újabb szerencsétlenségeket akadályozhatunk meg. Nem lesz több elveszett hajó, soha-soha. Nem tudott örülni. Más félelmek akadályozták meg, hogy a tegnap kötelességét a mai jutalommal összekösse. - A feleségem! - tört fel belőle kínosan a szó. Szomorúan rázták a fejüket, hallgattak. Megpróbált felülni. - A gyermekeim! Az egyik megpaskolta a kezét, rámosolygott. - Mi vagyunk a gyermekeid. Hát persze, ki mások lehetnének?! Visszahanyatlott, lehunyta szemét. A gyermekeim. Aki az emberiséget szolgálja, része az emberiségnek - és az emberiség gyermekei az ő gyermekei. A megfigyelőtorony óriás radarernyője közelebb lendült, feltűnt rajta a váró, reménykedő világ, amelyben újraéledt a tizenhétezer esztendős ember. És ahogy a kép elhatolt a tudatáig, Vanderveen kapitány elaludt, és tudta, hogy nincs egyedül. BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

100

GÉRARD KLEIN

REHABILITÁCIÓ Kedves Szüleim! Amikor az ember bekerül a frikill-zónába, bizony nincs kedve tréfálni. A Földtől bizonyos parszekre jelezték is nekünk a zónahatárt, egy bizonyos galaktika bizonyos ívszögében. Persze még messze voltunk a hadműveleti körzettől, annyira, hogy frontról nem is beszélhettünk egy olyan űrháborúban, ahol a harci tevékenység inkább rajtaütésekből állt. Kis csetepaté itt, kis csetepaté ott; egy ellenséges bázis megtisztítása, ha éppen sikerült fölfedezni. Rutinmunka. De azért összeszorul tőle az ember gyomra. Nem mintha ez valami kockázatot jelentene egy olyan űregység fedélzetén, mint ez a harminc kilométer hosszú SS Richard Nixon, a maga huszonötezer főnyi személyzetével és ötezer harcosával. Pontos tömegsúlyát már elfelejtettem, de bőven túl kell hogy legyen a tíz gigatonnán. Fedélzetén a légkör többnyire kellemes. Ahogy a parancsnokunk mondja: „Ha a fiúk tízéves őrjáratra mennek, érezzék magukat otthon." Itt mindenünk megvan, s bizony néha szorongással gondolok rátok, akiknek annyi nélkülözést kell elviselnetek a Földön e miatt a ronda háború miatt. De azt mondják itt, felsőbb helyeken, hogy már a végéhez közeledik. Nemrégiben olyan kemény csapásokat mértünk ezekre a szemét xénókra, hogy nem tudnak sokáig ujjat húzni velünk. Alig is tehetik, ha vereségben lesz részük. S még jócskán lesz részük benne I Éppen négyesben tettük a szépet a Lelki Szolgálat két csinos lánya körül, amikor az inter bedobta a hírt. Mennykőcsapás. Egyikünk se volt szolgálatban, de azonmód lekonyultunk. Csak épp hogy fölrántottam sortom cipzárét, s kimentem megnézni, hogyan fogadják a többiek a dolgot. Főleg a kékek között akadtak egyesek, akik sápadoztak. Volt olyan is köztük, aki eldugta békejelvényét. Én nem. Ragaszkodom ahhoz, hogy ismerjék a véleményemet. Azt gondolom, hogy ha mindenki otthon maradt volna, a háború sosem tör ki. De ez nem akadálya annak, hogy egyébként jól végezzem a munkámat, és elismerést szerezzek. Minden harminc órából egyet oktatógép mellett töltök, s remélem, a legközelebbi szolgálati időszakra már mint A-széria programozót osztanak be. így, visszatérve majd a Földre, biztos, hogy jól fizetett munkához jutok, vagy ha nem ott, hát az új világok egyikén. Tapasztalataimból ítélve az élet nem mindig könnyű, s bizony hajolgatni kell, hogy begyűjtse az ember a termést. Nem tudom, ti tudjátok-e, hogy mi is egy frikill-zóna. A rendelkezések értelmében egy olyan űrkörzet, melyet föltehetően az ellenség tart ellenőrzése alatt, s ahol kötelessége az embernek, hogy elpusztítson mindent, ami mozog. Beleszámítva az élőlényeket is az itt található bolygókon, s így történt, hogy egy fura história esett meg velünk, de végül is szép munkát végeztünk. Az a gondolat merült fel, hogy az ellenség behatolt ebbe a körzetbe, talán már kapcsolatot is teremtett az őshonos lakossággal, ha ilyen egyáltalán létezik, s azt ellenünk fordíthatta. Akkor pedig felhasználja munkaerejét vagy a nyersanyagait, esetleg titkos bázisokat is kiépít, amelyek komoly bajokat okozhatnak a mieinknek. Ennek megakadályozására egy különleges eljárást alkalmazunk, amelyet kauterizációnak hívnak. Ha az ember kauterizál, azaz kiéget egy bolygót, nem marad abból semmi és senki, ami hasznára lehetne az ellenségnek. Persze, mint ahogy parancsnokunk említi ünnepi prédikációjában, ahányszor csak alkalma nyílik rá, ez rendkívüli eljárás, s csak körültekintéssel szabad

█

101

alkalmazni. Az alkotmány szavaival szólva, minden élet szent, s különösen óvni kell minden értelmes életet. Ezért aztán valahányszor az emberek fölfedeznek egy ismeretlen civilizációt, instruktorokat küldenek oda, akik felszerelik és felkészítik őket, hogy védekezni tudjanak a xénók és zsarnokságuk ellen. Én nem mindig értek egyet azzal, amit ez eredményez, tekintve nézeteimet és azokat a következményeket, melyeket alkalmam volt néhányszor tapasztalni, de őszinte meggyőződésem, hogy nem tehetünk semmi mást, minthogy a xénók megvetnek mindent, ami nekünk szent; a szabadságot és az élet vallását. Még sosem hallottam például olyan xénóról, aki pacifista volna. Igazság szerint nem sokat tudok a xénókról, hacsak azt nem, hogy valami rák- és csalánféle kereszteződésének látszanak, termeszbolyféleségekben élnek, s hogy ők támadtak meg bennünket előbb. Ahogy tábori lelkészünk mondja, majd megbocsáthatunk nekik azért, amit az élet ellen elkövettek, ha már eltapostuk őket. Magától értetődik, hogy mihelyt kihirdették a frikill-állapotot, a narancsszín riadó lépett érvénybe, ami kissé felforgatta szokásainkat. Tíz óra szolgálat harmincóránként, ez éppenséggel nem ugyanaz, mint hat. A hajót körzetenként elzárták, jelvényeket osztottak ki, s csak azzal lehetett közlekedni az egyikből a másikba. Történetesen mi két gyakorlaton is részt vettünk egészen váratlanul, a mentésben és az evakuációban, de senki sem vette közülünk ezt nagyon komolyan. A harcosoknak tilos volt a szórakozó helyek látogatása, hogy ez is fokozza harci kedvüket, de mivel én csak technikus vagyok, rám ez nem vonatkozott. Nekem kék jelvényem volt, mellyel szinte mindenhova beléphettem, kivéve azokat a helyeket, ahova amúgy se igen járok. Röviden szólva, néhány nap múltán azt hihette volna az ember, hogy semmi se változott. Aztán rábukkantunk egy lakott bolygóra. Én éppen szolgálati helyemen voltam, s egy sereg unalmas mifenét tápláltam be egy gépbe a készletek állapotára vonatkozólag, amikor megszólalt a gong. A világítás színe megváltozott, s ebből mindenki tudhatta, hogy a vörös riadó következett be. Azt kérdeztem Rictől, a szomszédomtól, aki már harmadszor vett részt hadműveletben: - Mit gondolsz? Rábukkantunk valami szarra? Támadni fogunk? Ő meg csak a rágógumiját őrölte fogai közt nyugodtan, úgy válaszolt: - Csak nem vesztél meg? Ebben a körzetben? Mi lehet itt, egy patkányfészek, más semmi. Eltűnődtem egy kicsit, aztán ezt mondtam: - Ez egy G típusú nap második bolygója. Gondolod, hogy a xénók már ott vannak? Vállat vont. - Talán. Talán nem. És még ha nincsenek is itt, ebben a szektorban ez a bolygó nekünk semmi hasznunkra sincs. így hát ha nekik még hasznos lehet, jobb, ha letakarítjuk. Egy pillanatig hallgattam. - És ha emberek vannak rajta? - mondtam. - Hát aztán? Azok nem olyanok, mint te vagy én. Nem? Nincs bennük semmi emberi. Ezen rágódtam aztán egy darab ideig. Mert folyton e lényeken járt az eszem, ha vannak egyáltalán ilyenek azon az átkozott bolygón, meg az élet vallásán, és azt mondtam magamban, jobb lenne mindenkinek, ha senki, akarom mondani, az élet legcsekélyebb nyoma sem volna azon a nyavalyás sártekén. Ekkor hirtelen megszakadt a kapcsolatom a komputer kódolójával, mert szükség volt rá, hogy a közeledő bolygóról érkezett adathalmazt kielemezze, a készletek felmérése meg várhatott, így hát semmi tennivalóm nem volt. Pedig inkább elfoglaltam volna magam valamivel, akár valami hülyeséggel is, de ez lehetetlen volt, mást nem tehettem, mint hogy vártam az intézkedésekre. Szívesen bevettem volna egy kis szómát, de vörös riadó esetén szigorúan tiltva volt, s aki mégis megtette, ment az aknába az első alkalommal. Az aknába, vagyis a bolhafészkek egyikébe, melyek szinte mindenhol várják az ilyen fickókat, s ahol halálozási arányuk jócskán meghaladja az ötven százalékot. Éppen az étkezőben reggeliztem, amikor jelentették, hogy a bolygón van élet. Elejétől fogva sejtettem, amióta csak megtudtam, hogy egy G típusú csillag felé közeledünk, mert

102

éppen elég asztrobiológiai fogalomra tettem már szert olyan emberekkel való beszélgetéseim során, kiknek ez a mesterségük, s az ilyen csillagok körül tíz esetből kilencben bolygók keringenek, s az élet majdnem mindig kifejlődik a rendszer központjából számított második vagy harmadik bolygón. A mi Napunk is ilyen G típusú csillag, s ezért jelent meg az élet Földünkön és a Marson, ahol nem tudott meggyökerezni. És éppen ez okból határozott úgy a parancsnok, hogy ezt a csillagot közelítsük meg. A xénókat, akárcsak bennünket, alig érdeklik más csillagok, mint a G típusúak, bár csak a Földnél jóval hidegebb világokban tudnak élni, mint a Jupiter holdjai vagy szigorúan véve a Pluto. Az asztrobiológusok azt mondják, hogy az életnek talán nagyon különböző formái léteznek más típusú napok körül, ezen azonban mindenki megütközik, kivéve a természettudósokat, minthogy semmilyen eszközünk sincs e bolygók kolonizálásához még arra sem, hogy akár a lábunkat megvessük rajtuk. Majd a háború után meglátjuk, mondják, amikor már lesznek hozzá eszközeink. De jelenleg harcot folytatunk e különleges, szirtekért. Az inter háromdimenziós képen egy sakkpartit közvetített, minthogy ez itt nagyon izgatja a fiúkat, engem is beleértve. A lány, aki kommentálta a játszmát, bocsánatot kért, hogy az adás megszakad, s bejelentette, hogy hamarosan látni fogjuk a bolygóról közvetített képeket. Mivel azonban még több tíz fényórára vagyunk a bolygótól, a képek csak kétdimenziósak lesznek. De hát az ember kint az űrben úgyis elveszti a mélység értelmét. A kép tiszta és világos volt. Egy világ, mely az űrben kering, mindig mély benyomást kelt. Előbb csak egy narancsszínű pontot láttunk, majd egy parányi korongot, mely lassan ibolyaszínűvé vált, s kissé eltakarta a holdsarló. Azért volt így, mert a nap mögül közelítettük meg, mely körül keringett a bolygó. Szükség volt erre az óvatossági intézkedésre, bár nem látszott kockázatosnak, elvben - a földerítő legénység ugyanis az elektromágneses hullámok egyetlen skáláján sem észlelte annak jelét, hogy valami értelmes aktivitás folyna rajta, még kevésbé mutattak ilyet a techométerek, s így e bolygó lakói, ha egyáltalán vannak, bizonyára nem rendelkeznek fejlett technológiával, összehasonlítva a miénkkel vagy a xénókéval. De hát a parancs az parancs. Ha odalent vannak csillagászok, nem fedezhetik fel a Richard Nixonx, hacsak rendkívüli képességeik nincsenek, hogy szembenézzenek a nappal. Persze aztán, ha közelebb jutottunk, ki kell kerülnünk a napjukat, egy kissé eltérve az ekliptika síkjától. Ez a legalkalmasabb mód rá, hogy közeledésünket ne vegyék észre; akkor egyébként már késő is lenne. De pillanatnyilag minderre nem gondoltam. Csak néztem ezt a világot, mely lassan kékes színbe váltott, körülfonva a légkör elnyúlt vattájával, s a Földre gondoltam. Már nem éreztem éhséget. Körülöttem a fiúk szintén abbahagyták az étkezést. Nico, az egyik csinos lány, akivel időnként szívesen töltök egy-egy éjszakát, a papírszalvétáját gyűrögette olyan izgalommal, hogy ez már gyönyört okozott neki. Lehunyta a szemét. De nem volt kedvem őrá figyelni. Folyton csak arra gondoltam, mint egy rögeszmés: bolygóanyánk, tedd, hogy ne éljen ember rajta! Később a szondák hullámfogói váltották fel az űrhajóét, s ez olyan volt, mintha milliárd kilométereket ugrottunk volna előre. A bolygó óriásira nőtt, az ember azt hihette volna, hogy megérintheti, kék volt, de ez a kékség más volt, mint a Föld kékje, az ibolyaszín egy árnyalatával különbözött, s a fénygyűrűben, mely körülfogta, egy narancsszínű pont a fehérben. S az egész a tér sötét foglalatában. Majd változott a kép. Négy bolygó úszott a képernyőn, ugyanaz a bolygó négyszer, de négy látószögből, ahogy a szondák harapófogóba fogták. Az éjszaka, a nappal, az alkonyat és a hajnal. A sarkok és az egyenlítő egyszerre látszottak. És bár a szondák még több millió kilométerre lehettek, már láthattuk a felhőket, felvillantak előttünk a nagy kiterjedésű sivatagok és a hegyek és egy óriás, mustárzöld felszín, mely bizonnyal tenger volt. És én csak egy re gondoltam: bolygóanyánk, tedd, hogy ne éljen ember rajta I

103

Odafönt, a tiszti étkezőben már bizonyára tudták, de hagyták, hogy mi csak keverjük a szart. Ez jó pszichológiai fogás, hogy végül mindenki így szóljon a lelke legmélyén: „Egy frász ebbe a bolygóba, ha nem lehet a miénk, a xénóké se legyen I" Az ember úgy vágyhat egy bolygóra, mint egy lányra, ha történetesen férfi. És oly erősen kívánhatja, hogy jobban szeretné, ha elpusztulna, semhogy másé legyen. Persze nem egy bajtársáé, hanem egy szemét alaké, az ellenségé, egy xénóé. És a xénókat a bolygók érdeklik, nem a lányok. Egy szer csak feltűnt a növényzet is, akárcsak valami moszat egy hegy derekán, még nem lehettünk biztosak benne, de egy óriás erdőségnek kellett lennie, ha ebben a léptékben már meg tudtuk különböztetni, minthogy a képernyőn a bolygó átmérője nem sokkal haladta meg a négy métert, s rögtön ezután, a mellette levő képen láttam, hogy a korong széle mindjobban kipúposodik; először azt hittem, valami katasztrófa, lávakitörés, valami képtelenség, csak aztán értettem meg, hogy ez egy hold, s már biztos voltam benne, hogy az a moszatszerűség valóban a vegetáció, s ez a hold olyan, akárcsak a Földé, bár látszólag kisebb, s közelebb is kering - nehéz ezt megítélni szabad szemmel -, s azt kérdeztem, mért nem volt látható eddig egyik képen sem, egyik látószögből sem, talán csak nem... de igen, ott fönt titkolták előlünk ennek a holdnak a létezését a kellő pillanatig. G típusú nap, tengerek, hold, minden szükséges elem az élet megjelenéséhez az asztrobiológusok szerint. Árapályok, amelyek után az ősmocsarak mélyén sűrű iszap buzog fel. S odafönt nem akarták, hogy túlságosan hamar megértsünk mindent. Jól tudják, hogy néhány apróságot azért már igencsak megtanultunk, s tudjuk mi is, hogy mennyi kétszer kettő. De mindezek után is ragaszkodtak hozzá, hogy a maguk módján tálalják a kis meséjüket. No persze, a végére tartogatták a csattanót. A négy kép egyike növekedni kezdett, oly gyorsan, hogy hamarosan elnyelte a másik hármat, s a korong szélei eltűntek. Zuhantam, mint egy kő; valaki feldöntötte a poharat, s éreztem, hogy valami csípős folyadék ömlik végig a bal combomon, de se nem szóltam, se nem mozdultam. Nico szorongatta a jobb kezemet, s így együtt mind, egyszerre áttörtük a felhőket, a színek kissé megváltoztak a szondákon levő szűrők miatt, melyeket azért tettek rá, hogy a vízpárán át is lássanak, s ahogy mind mélyebbre és mélyebbre merültünk, egy rózsaszín fonál egyszer csak ibolyaszínű folyóvá változott, mely egy kékes, bolyhos szőnyegszerűségen kanyargóit keresztül, s mi apró pontokat, állatkákat láttunk mozogni ebben a szavannában, futkoráztak, mintha csak végzetüket pillantották volna meg az űr mélyén, de mégsem, csak a maguk útját járták, ahogy mondani szokták, és én letöröltem a bal combomat, s Nico még erősebben szorította jobb kezemet, hogy azt hittem, eltöri a csuklómat ujjai közt, miközben, mintha csak véletlenül történne, egy falu kellős közepe felé zuhantunk, mely aligha hasonlított olyan faluhoz, amilyet itt várhatott az ember, földkunyhók, nem magasabbak, mint egy bárka, rikító színekre mázolva, s lyukakkal különböző magasságokban. És még mindig közeledtünk, a kép kissé elmosódott lett közben a rohamos nagyobbodás miatt, s én megláttam az embereket, nem a bennszülötteket, nem akiket szokás szerint patkányoknak neveznek, ámbár hivatalos elnevezésük bennszülött, s azt mondtam magamban, hogy ezek talán nem értelmesebbek a hódoknál vagy a patkányoknál, de kissé hasonlítottak a medvékhez és a kengurukhoz is. Úgy tetszett, hogy testüket teljes egészében kékes szőrzet fedi, szinte ugyanaz a szín, mint a szavanna szőnyegbolyha, valószínűleg egy fejlődési folyamat eredményeként, lehetséges védelemül a ragadozók ellen, s volt valamijük, ami kézre hasonlított, s e kezekben vagy állkapcsuk közt valamilyen szerszámokat tartottak. Észrevettem egyiküket földkunyhója tetején, amint azon szorgoskodott, hogy azt átfesse gondosan, s akkor fölszegte a fejét, de nem volt szeme, vagy csak elrejtette kékes szőrzete, kitátotta a száját, és én azt hittem, bolygóanyánk, hogy valamit mond, még hallottam is valami dünnyögést, pedig a szondák millió kilométerekre voltak a falutól, egy kis fojtott sóhajtást, no persze, Nico volt az

104

mellettem, végre elengedte a kezem, hagyva, hogy elhúzzam tőle. Azt mondtam magamban: „Bolygóanyánk, jól átejtettek ezek..." Ez volt a helyzet pillanatnyilag. A mutatványnak vége lett. A szondák más feladatokat kaptak, utasításra topográfiai vizsgálatokat végeztek. Akinek még étvágya volt hozzá, befejezte reggelijét. Én nem. Amikor kiléptem a kantinból, egy alakba ütköztem, rövidre nyírt hajából, szabályos öltözetéből következtetve tiszt lehetett. Rám nézett összevont szemöldökkel, kinyitotta a száját, de aztán nem szólt semmit. Gépiesen felrántottam a blúzom cipzárát szinte nyakig, békejelvényem így nem volt látható, de hát hiába is, ha a lánc végén mégiscsak ott éreztem lógni azt a gyomrom fölött, s szemrehányást is tettem magamnak emiatt, amikor a mosdóban, elvégezvén a dolgom, kezet mostam, és ellenőriztem egyenruhám kifogástalanságát. Egy frászt bele, az embernek joga van a külsejéhez. A gyakorlóteremben voltam éppen, ahol hasizmaimat edzettem háromszoros terheléssel, s higgyétek el nekem, ez nem valami kéjálom, miközben a parancsnokunk beszédet intézett az egész személyzeti állományhoz. Ünnepi egyenruháját vette föl, s szavait a kivételes alkalomhoz hangolta. Barátaim - mondta -, hadműveleteink folyamán első ízben kerültünk szembe egy kényes és bonyolult helyzettel, ami azonban, mint valamennyien tudják, nem áll példa nélkül. Ez a helyzet arra kényszeríthet, hogy mindegyiküktől, kivétel nélkül, a legnagyobb áldozatot követeljem meg. Az emberi történelem egy ünnepélyes pillanatát éljük mindnyájan, miután a világegyetemben újra egy értelmes fajt fedeztünk fel. Minden további megjegyzés nélkül, szükségét érzem, hogy köszöntsem az SS Richard Nixon valamennyi tisztjét, altisztjét és legénységét, harcosait és technikusait egyaránt, akiknek együttműködése és áldozatkészsége nélkül ez a fölfedezés lehetetlen lett volna. A Föld, tudják meg, ma büszke önökre! És így tovább és így tovább. Ebben a hangnemben akár órákon át beszélhet. Tudja, mert a pszichológusok megmondták neki, ahogy titokban nekem is elárulták, hogy minden három mondatból átlagban egyre ha oda figyel valaki. így aztán úgy intézi, hogy minden dolgot háromszor mondjon el, anélkül hogy ezt túlságosan észre lehetne venni. Megjegyzem, hogy ő maga inkább derék fickó. Szemet tud hunyni dolgok fölött, s az egyetlen alkalommal, amikor nem képernyőn láttam, még kezet is rázott velem. A békejelvényemre pillantott, s a füléig nyílt a szája. Kedvesen. Majdnem odaadtam neki, egy egész készletem van belőle, s különben is sorozatban gyártják, aki akar, vehet belőle. De arra gondoltam, hogy ő úgysem hordhatná. Becsülettel. Most ott a képernyőn nagyon fancsali képe volt. Semmi esetre sem kötelességtudó, fegyelmezett, áldozatkész, nem, egyszerűen fancsali. Ez talpig férfi, ez a fickó. Levettem a három nehezéket magamról, s úgy tettem, mintha odafigyelnék, mint a többiek. És ő folytatta: - Néhány óra múlva szondáink befejezik távolból történő földerítő munkájukat, s akkor tudni fogunk mindent, ami emberileg megtudható e bolygó lakóiról. A szociológusok máris megállapították e bennszülöttek civilizációjának fokát, akiket az imént láthattak, s akik az itteni világnak uralkodó faját alkotják. Viszonylag alacsony fokú civilizáció. Legfontosabb településeiken mintegy ötven-hatvanezren élnek. Lényegében vadászatból, halászatból s egy olyan ősi formájú földművelésből, amelyet most unalmas lenne részletesen ismertetni önökkel. Iparuk jelentéktelen. Úgy látszik, igen, jól mondom, úgy látszik, hogy sohasem kerültek kapcsolatba a külső világgal. Vizsgálatainkat még folytatjuk ebben a dologban, amelynek fontosságát önök ismerik. Mindebből következik, hogy elvileg mi magunk is jelentős segítséget nyújthatunk nekik, először is biztosíthatjuk fejlődésüket, több évezred fejlődési szakaszát ugorhatják át támogatásunkkal, aztán fölszereljük és kiképezzük őket az agresszor elleni harcra.

█

105

Persze nem maradt meg minden a fejemben, de aztán az archívumban megkerestem a beszédet, olyan szépnek tetszett nekem utólag. - Ámde mi - mondotta, s hangja mintha megbicsaklott volna, -, én, mi mindnyájan, komoly és súlyos felelősséget viselünk a Földdel, az emberi fajjal, az önök szüleivel, barátaikkal s mindazokkal szemben, akik drágák önöknek. Háborúban vagyunk. Meglehet, igen, jól mondom, meglehet, hogy az ellenségnek már sikerült beférkőznie e népesség soraiba, s éppen azon van, hogy fölfegyverezze, kiképezze s ellenünk fordítsa őket, bár mi semmilyen ellenséges szándékot nem tanúsítottunk. Meglehet, hogy ez már folyamatban is van, vagy legalábbis módjában áll az ellenségnek mindezt megtenni egy meghatározatlan jövőben. S akkor egy nagyszerű bázissal rendelkezne, mely lehetővé tenné számára, hogy közvetlenül fenyegesse előőrseinket és expedícióinkat. Gondoltam: a fenekemben, nem a jövőben. Ezek az emberek ott soha nem láttak még senkit, de senkit, aki kintről az űrből jött, s hacsak valami fantasztikus balszerencséjük nincs, nem is látogatja meg őket senki. Egy ezredév előtt semmiképp. Amikor mi már mind halottak leszünk. De láttam ezt az időt közeledni. - Mindnyájan tudják, hogy egy olyan szektorban vagyunk, melyet semmi áron nem engedhetünk át az ellenségnek, ahol semmit nem hagyhatunk meg, ami hasznára lehetne. Csak ezen az áron tudjuk megóvni a Földet és környezetét az ellenség támadásaitól, így tehát lehetséges, hogy arra kényszerülünk, hogy e bolygót kiégessük. Kimondta hát, bolygóanyánk, kimondta tehát, bocsánatkérő arccal. Pedig azok az emberek ott semmit se tettek ellenünk, s képtelenek voltak bármit is tenni, de egy napon elbukhatnak a xénók csapásai alatt, s megpiszkálhatják a talpunkat, tehát jobb, ha elővigyázatosságból eltapossuk őket. S a parancsnok még hozzáfűzte: - Természetesen nincs jogcímem, hogy egyedül vállaljak ilyen felelősséget. A Föld megköveteli, hogy közöljünk vele percről percre minden összegyűjtött adatot. Az ő erre kijelölt képviselőit illeti meg a döntés joga. És mihelyt megkapjuk a Nagy Főhadiszállás parancsát, azt végre kell hajtanunk, bármi legyen az, földanyánk üdvére. Számítok rá, hogy mindenki megteszi majd a kötelességét, s köszönöm figyelmüket. Az egyik fickó, aki egy géplovat ült meg, azt mormogta mellettem halkan, olyan halkan, hogy nem tudtam, örül-e vagy bosszankodik: „Szép melóra van kilátás!" Én nem szóltam semmit. Nem volt mit mondanom. Tudtam, mi fog most következni. De nem tudtam mindent.

█

Ami a legjobban hiányzik az embernek ilyen esetben, az a menekülés lehetősége. Szerettem volna bizony meglépni, elinalni, elszökni a lélek mélyére, mely olykor tele van szeméttel, de ez a szemét az övé magáé, s nem jár következményekkel senkire. De szó sincs róla. A nyugtatókat is adagolták, mert egyesek marékszámra szedték, s önkívületbe estek. Megpróbálkoztam az itallal, de abba meg annyi antialkoholt tettek, hogy még ha volt is valami íze, a felejtés a pohár fenekén maradt. Nem maradt más, mint a zene, de vörös riadó esetén szó sem lehet, hogy a nyolcvan decibelt túllépjük. S ha az ember keresgélt egy kicsit a hullámhosszok közt, a gép máris rászólt halk udvariassággal; sajnálom, uram, a jelen körülmények közt nem zavarhatja meg a minimális pihenést. Nicóhoz mentem tehát, de amikor arról nyafogott, hogy a békejelvényem birizgálja a mellét, s én mégsem akartam levenni, kidobott.

█

Megjött a parancs. Kiégetés. Közeledtünk a bolygóhoz. Erősen. Mind több lett az óvintézkedés. A másodparancsnok bemondta a távközlőben: „Mindazok a technikai személyzetiek, akik nincsenek szolgálatban, s akik nem kívánják figyelemmel kísérni az eseményeket, szállásukon maradhatnak."

106

Minthogy nem voltam szolgálatban, először én is ezt szándékoztam tenni. Aztán mégis elmentem megnézni. Hiszen minden, szó szerint, a lábunk alatt történt, jobb, ha látjuk és tudjuk. Nem mindennap borotválnak le egy bolygót. Nem volt szép látvány. De hamarosan izgalmasnak találtam. A felvételt készítő operatőrök értették a mesterségüket. Képeiket a híradók, az archívumok, a történelem számára csinálták. Az étkező nagy képernyőjén egyszerre hat polivíziós háromdimenziós kép táncolt. Az ember nem tudta, melyikre figyeljen. A hajó húszezer kilométer átlagmagasságban repült a bolygó fölött, hogy ne terhelje túl a szerkezeteket a Roche-törvény előírta határ következtében, de ez is bőven elég volt, hogy jól megkülönböztessük a részleteket, különösen amikor a szondák szolgáltatták a képeket, de még inkább a piranok, melyek a szondák egy fajtája, csak sokkal nagyobbak, kitűnően fölszerelve a terep tisztogatására s a harcállásokból való távolsági irányításra. Sokkal alacsonyabban dolgoztak, mint a szondák a légkörben, néha szinte súrolva a talajt, s nekem fölkeveredett a gyomrom, valahányszor elsuhantak egy hegység fölött, készen, hogy lecsapjanak, majd simán továbbsurrantak az utolsó pillanatban. A városok kisöprésével kezdik, emberségből, mint mondták nekem, mert a bennszülötteknek így nem lesz idejük gyötrődni azon a gondolaton, hogy az egész bolygójuk felrobbanj készül. Azt hittem volna, hogy inkább atombombával intézik el a dolgot, de nem, a célpont nem volt eléggé jelentős ehhez, s a logikai kalkutátorok mindig az eszközgazdálkodás érdekében szónokoltak. Így aztán hangsugárvetőkkel rombolták le a földkunyhókat, jól lehetett látni, amint azok megrázkódnak, széthasadnak, felnyílnak és összeomlanak, a romokat aztán hősugarakkal égették fel. Apró kék pontocskák voltak láthatók, ahogy a mezők felé futnak szerteszét, és oly sokan voltak helyenként, hogy a föld látszott mozogni, s én azt mondtam magamban, ezek tényleg patkányok, de ez nem tartott hosszan soha, mert a sugarak elkapták őket, s máskülönben is, a piranok mérget is szórtak a légkörbe, mely elvonta az oxigént, a levegő belélegezhetetlen lett, halálos. Ott lenn a patkányok hiába rohantak. Még árnyéka sem maradt számukra a reménynek. De magától érthetően, ezt ők nem tudhatták. Eleinte még összeszorult a torkom, de aztán lecsillapodtam lassanként, egy erős kávét rendeltem magamnak, mindez nem látszott valódinak, annyira sem, mint amit otthon lát az ember a híradókban, még azt sem sikerült elhinnem, hogy igazában itt vagyok, hogy mindez ebben a pillanatban játszódott le ott lent alattam, míg aztán valami melegséget éreztem bensőmben, s azt mondtam magamban: ó, bolygóanyánk, itt vagyok, tanúja vagyok az emberi történet egyik nagy csatájának, és ha visszatérek majd, elmesélhetem az unokáimnak, s talán írhatok belőle egy cikket vagy egy könyvet is. Ne feledjétek, tízezren is voltak a Nixon fedélzetén olyanok, akik ugyanezt gondolták ugyanabban a pillanatban. Gyorsan kiittam a kávémat, s megpróbáltam az érzéseimet analizálni, ahogy azt az egyetemen tanácsolták az irodalmi alkotás háromhetes tanfolyamán. De úgy találtam, hogy nincs semmilyen érzésem. Néztem azt a hat képet amelyek mindig ugyanazt mondták, vagy majdnem ugyanazt, s nem éreztem semmit. Mintha az egész agyam besűrűsödött volna a szemem mélyén. Azt mondtam magamban, sok fickó találna rá szavakat, hogy lefesse a helyzet tragikumát, egy civilizáció halálát, egy faj pusztulását, ujjongana az ember hatalmának nagyságán, vagy dühében ordítana, tengernyi könnyet fakasztana olvasói szeméből, és tutti quanti. Csak én nem. Megnéztem az órámat: pontosan egy óra telt el az akció megkezdése óta. Valaki a vállamra tette kezét, s megpillantottam Tadet, az irányító őrmestert, egy pajtásomat. Harcosok és technikusok között általában nem volt jó viszony, a testületi szellem miatt, s mert a harcolók civilnek nézték a technikusokat, dekkolónak, pedig hát mind pontosan ugyanazt a kockázatot vállaltuk. S tekintve, hogy nekem semmilyen előítéletem nem volt, minden egységben találtam barátokat, és megfigyeltem, hogy a harcolók alapjában véve irigylik a technikusokat nagyobb tudásuk miatt, s főleg ebből ered a megvetésük. így

107

aztán óvakodtam előhozakodni a tudománnyal egy olyan fickó előtt, mint Tad, kivéve persze, ha ő maga kért rá, valahogy így magyarázom én a jó viszonyunkat. Aztán meg Tad szereti a békepártiakat. Azt mondja, hogy a bátorság minden megnyilvánulását tiszteli, s hogy a vélemény kinyilvánítása is egy ezek közül. Egyszer bevallotta azt is, mennyire sajnálja, hogy az ő egységében nincsenek békepártiak. Éppen véget ért szolgálatának első turnusa, egy negyedóra pihenője volt, s a kantinba jött egy csésze kávéra, kis lazításra. Fecsegtünk hát egyről-másról, aminek nem volt különösebb jelentősége, s ő alig figyelt időnként a képernyőre. Vagy tíz perc után felállt, s azt mondta: „Innen nem sokat látsz. Ha akarsz, gyere velem. Meglátod, milyen ez valóban." Nekem csak kék jelvényem van, de mikor odaértünk a harcászati részleg bejáratához, ahova belépnem rendesen tiltva volt, Tad így szólt az őrhöz: „Ne törődj vele. A cimborám. Ha valaki rajtad kérné számon, küldd hozzám." A fickó nem makacskodott. Beszálltunk egy kocsiba, mely többedmagával láncban sorakozott, olyanféleképp, mint azt a Földön látni, a metróban, csak ez sokkal gyorsabb volt. A kocsik többsége mindkét irányban zsúfolva volt emberekkel, akik nyugodtan társalogtak, vagy üdvözölték egymást, ha ismerősre akadtak. Meghúztam magam lehetőleg, az öltözetem és a hajam miatt, lévén hogy szinte az egész társaság vászon harci öltözéket hordott, de úgyszólván senki se vetett ügyet rám. Én mégis eldugtam a békejelvényt a blúzom alá, mondván magamban: ez mégsem az a hely és kellő pillanat, hogy híveket toborozzak. Közel egy kilométer után kiszálltunk, folyosókon mentünk végig, melyeknek nem akart vége szakadni. De mégiscsak megérkeztünk aztán a harcműveleteket irányító fülkékhez. Mindig azt hittem, hogy ezek valahol az űrhajó peremkerületén vannak, de most már nem voltam benne olyan biztos. Semmi különös látnivalót nem nyújtottak. Az ajtók alacsony mennyezetű, kék fényben fürdő helyiségekbe nyíltak, ahonnan kiszűrődött a fiúk hangja, amint szám- és betűsorokat daráltak. Vagy egymást ugratták ismeretlen tolvajnyelven. Minden mesterségnek megvan a maga nyelve. Tad betaszított az egyik fülkébe, a pasas, akit felváltani jött, morgott valamit a késés miatt, de Tad két szóval elintézte, aztán leült egy puhán párnázott fotelba, kobakjára egy sisakfélét húzott, ellenőrizte széke dőlését, majd valami kesztyűfélét is felhúzott a kezére. Előtte jó néhány képernyő, melyek közül egyesek kizárólag a tájat mutatták, másokon viszont számok, színuszgörbék látszottak, amiket meg tudtam volna fejteni kétségtelenül, tekintve képzettségemet, de most nem volt hozzá kedvem. Én Tad mögé álltam, kissé görnyedten, igyekezve semmihez sem érni. A Tad által irányított piran több ezer kilométer távolságra volt, egy meglehetősen sivatagi jellegű part fölött repült, aztán Tad eltérítette, valószínűleg azért, mert új utasításokat kapott a sisak fülkagylóján; parti szirteken ugrottunk át, egy vöröses színű cserjés fölé hatoltunk, melyhez hasonlót még sosem láttam, s annyira izgatta a szememet, hogy csak azt tudtam bámulni. A piran lassított, aztán egyenesen egy település fölé tartott. Ez szakasztott olyan volt, mint amilyet először láttunk, csupán a vidék más, az ember nem téveszthette össze. A bolygólakók nem vették észre a pirant. Ez természetes is volt sebessége miatt, amellyel érkezett, süvöltő hangja messze elmaradt mögötte. Oly gyorsan haladt, hogy alig tudtam jól kivenni, mit csinálnak ott a bennszülöttek, hacsak annyit nem, hogy egy nagy tűz mellett egy állat feldarabolásával látszottak foglalatoskodni, s furcsa dolog, a vad felnyitott hasa, úgy tetszett, mintha tele volna apró magocskákkal vagy egészen kicsiny állatkákkal. Egy pillanatra még átvillant agyamon, hogy Tad talán békén hagyja őket, de ő egy fordulatot tett, egy rövid kanyart, valóban mesterit, folyton fékezve közben, s egyszerre megpillantottam a bennszülötteket olyan közelről, mintha kezet rázni készülnék velük, s megesküszöm, bolygóanyánk, hogy nem volt szemük. De akár így, akár úgy, észrevettek bennünket, s szétugrottak, ki merre tudott, s azt hiszem, Tadet hallottam, ahogy odasúgja nekem fogai közt: „Várj, mindjárt jót fogsz mulatni." Ezzel célba vette az egyiket, manipulált valamit, egy

108

gombot megnyomott, s láttam, hogy egy vörös sugárnyaláb belevág a bennszülöttbe gyors tikázással, s az a fickó, nem patkány, két darabban zuhan a földre, mintha borotva vágta volna ketté. Vére szétfröccsent a földön, és bolygóanyánk, az nem piros volt, mint a mi vérünk, s azt gondoltam, valószínű, hogy réz van benne, nem vas, mint a miénkben, mert kékes színben játszott. A kettőbe vágott test még ott rángatózott, engem a hányás kerülgetett, békejelvényemet szorongattam a blúzom alatt, s úgy-ahogy tartottam magam, ismételgetve, hogy: ez az utolsó, ez az utolsó, a mozgás kitörli szememből a képet, s aztán csak véget vetnek ennek az aljasságnak. Mindenesetre magunk mögött hagytuk annak az alaknak cafatait, és Tad még egy tucatot döfött fel egy csapásra, egyetlen sugárnyalábra. Felém fordította a fejét, s látva, hogy milyen képet vágok, így szólt: „Tudod, elintézhetném őket egyszerre, de hát ha már mindnek pusztulnia kell, akkor legalább szórakozzunk. Úgysincs idejük szenvedni, s különben is ezek patkányok, semmi más, mint patkányok. Nem akarod megpróbálni ?" Megragadott, benyomott egy fotelba maga mellé, melyet észre se vettem eddig a képernyők miatt, egy fogantyút adott a kezembe, és azt mondta: „Én irányítom, te meg tisztogass. Meglátod, könnyű. Beállítod a célt a képernyőn, ott magad előtt, a keresztvonal közepébe, a fogantyút mozgatva, aztán megnyomod a gombot a kellő pillanatban. Ilyet csináltál biztosan pénzautomatával, nem? Várj, fogok neked egy finom falatot." Egyenesen rávitt egy bennszülöttre, aki egy bozótba ugrott, maga előtt terelve egy falka aprócska patkányt. Félig kék medvék, félig kengurufélék, már mondtam, s a kicsinyeiknek még inkább kenguruképük volt. Bolygóanyánk - gondoltam -, ez egy derék asszony, s ezek a porontyai, s már fölébe érkeztünk, azt hittem, mindjárt fel nyársaljuk, s nem tudom, mi ragadott el, de lenyomtam a gombot, puhán, mintha vajba fúrtam volna az ujjam, és elhibáztam, akarom mondani, csak a lábát találtam el, nagyot bukfencezett, mégsem hagyhatom így - gondoltam -, igazítottam a fogantyún, s ezúttal telibe találtam, kettészeltem, s ó, bolygóanyánk, valami kimászott a sebből vagy erszényből, s mintha ez a valami kenguruhoz hasonlítana, akkorácska csak, mint egy bolha, s ugrált, ahogy csak bírt, aztán Tad találta el. A többieket is, mert én forró könnyekkel sírtam, s nem láttam már semmit. Tad úgy beszélt hozzám, mint pajtásához: „Ne törődj vele! Ennek mindenképpen meg kell lennie. És én nem vagyok gazember. Nem húzom a dolgot, mint egyesek. Tisztán végzem a munkát. Ha nem szereted ezt a vadászatot, annyi baj legyen." És hogy kedvemben járjon, több négyzetkilométeren egyetlen sugárcsapással égetett föl mindent. És azt mondta: „Hidd el, hogy nem tudtam. Bocsáss meg, sejtenem kellett volna. Hát persze, hozzá kell szokni ehhez." Én meg azt mondtam neki: „Nem a te hibád, Tad, nem a te hibád." Aztán még ott maradtam nézelődve, mert Tadnek be kellett fejeznie a turnusát, mielőtt engem visszakísér, mivel magam nem találtam volna meg az utat ebben a részében az űrhajónak, mely Manhattannél is kétszer nagyobb, s csak kellemetlenségeket okoztam volna magamnak. De Tad, mert jó pajtás volt, elkerülte ezután a falvakat, megelégedett azzal, hogy erdőkre szórjon katalizátorbombákat, s az mindegy volt nekem, látni, hogyan pusztulnak egy csapásra, ősz és tél egyszerre, hogyan válnak valamiféle kékesfehér ragaccsá, mely innen fentről hóra emlékeztetett. A görbékkel és számokkal teli képernyőket néztem, és kezdtem megérteni, s egy óra elmúltán tudtam, hogy odalent nincs már életben senki. Egyetlen bennszülött se. Egyetlen patkány se. Azt hittem, most már véget ért. De ez csak a kezdet volt. Az én idegeimet bizony annyira megviselte, hogy a Central Park felé igyekeztem. Ez mindig jót tett nekem, elgondolkoztatott, mert itt a Földet találtam meg újra, a Föld gyepszőnyegét, virágait, fáit. S egy igazi napot azúrkék égen fényes pamacsokkal, kis bodros, kerek bárányfelhőkkel. Itt minden igazi, nyoma sincs utánzatoknak, amikből egyre többet látni a földi parkokban, abból a megfontolásból, hogy a plasztik elnyűhetetlen, s kevesebb gondozást igényel. Itt belemarkolhatsz ujjaiddal a földbe, bekoszolhatod a kezedet, letéphetsz

109

egy fűszálat, s rágcsálhatod fogaid közt. Vannak helyek, ahol te magad nyírhatod a gyepet, vagy megtanulhatod nyesni a fákat a kertészek irányításával. Néha magad szedhetsz le egy gyümölcsöt, egy szép piros almát vagy egy nagy húsú körtét, amelynek cukros levét érzed lefolyni álladón, ha csak nézed is, vagy egy másik sarokban egy kis zöld citromot, melytől elvásik a fogad, de azt hiszed, míg szopogatod, hogy nem leszel már szomjas többé az életedben. Nem olyan nagy a park, de olyan ügyesen van elrendezve, hogy néhány lépés után az a benyomásod, mintha határtalan volna, egy egész világ volna körülötted. Hentereghetsz a fűben, ledőlhetsz a mohára, s szinte mindenütt találhatsz csöndes sarkokat, ahova elvihetsz egy lányt vagy egy fiút, nemed és gusztusod szerint. Mivel riadókészültség volt, szinte teljesen egyedül sétálgattam, s azt gondoltam, hogy ez maga a Föld, s megér mindent, hogy az ember megvédje, habár tudtam, hogy csak pótlék, hogy nem igazi, hogy a Földön, a legtöbb helyen, ha megkaparod a felszínt, körmeid a betonon vásnak el, s hogy mielőtt a Nixon fedélzetére léptem, fákat csak cserépben láttam. Mégis azt gondoltam, hogy ez az igazi Föld, a Föld lelke, földi paradicsom vagy mi, s amikor majd befejezzük ezt a gyalázatos háborút, úgy kellene azt csinálnunk, hogy mindenütt ilyen legyen, egy ilyen kert, amely nem áll magányosan. Van itt a parkban egy hely, szinte teljesen kopár, csak gondosan elgereblyézett homok, amire senki se merne lépni, közepén bugyogó csermely s nagy mohás kövek, megesküdnél rá, hogy egy évezrede állnak itt, vagy még több ideje, holott tudod, hogy a Nixont nem egészen húsz éve építették és szerelték fel. Leülsz a szélén egy fapadra, és vársz, gondolkozni sincs kedved, hallgatod a csöndet, nem vágysz többé semmire, elfeleded minden bajodat, s az az érzésed, hogy halhatatlan vagy. Az idő szinte megáll, míg egyszer csak föl nem riadsz, na fene, eltolom a szabadságomat. Valószínűleg japánok varázsolták ide ezt a helyet, ahogy különben az egész parkot, s úgy vélem, hogy ezek a fickók nagyon ügyesek, ügyesebbek, mint a mi művészeink, akik fémdarabokkal, hangokkal, színekkel bütykölnek. Ezek a Földdel, magukkal a Földből származó anyagokkal dolgoztak, s amikor beleolvadsz a tájba, érzed, hogy bármi áron is, védened kell a Földet, ez a pszichológiai trükk, de hiába vagy tudatában ennek, nem tudsz szabadulni az érzéstől. Megpillantottam egy parányi állatkát, egy katicabogár félét, mely a cipőm mellett mászott a fűben, és én a világon semmiért el nem tapostam volna. Nem azért, mert pacifista vagyok, s nem is az élet vallása miatt. Hanem mert a Földről jött. Mint én.

█

Aztán, de ezt már a kantinban láttam, vagy elmesélték, mert hosszú napokon át tartott, s aludni is kellett bizony időnként, szétmállasztották a hegyeket, elgőzölögtették a tengereket. A légkört felszaggatták, s szétszórták az űrben, hogy ott elvesszen. Úgy hámozták le a bolygót, ahogy az ember meghámoz agy almát, a nagy kontinensrészek, letarolt felszínükkel, láttuk, ahogy tovasodródnak a magmán. És szép volt, esküszöm nektek, a színek, ez a sok vörös, a barna, a feketeség; szerettem volna festő lenni most, hogy papírra vessem ezt, és sajnáltam, hogy annak idején nem végeztem szorgalmasabban grafikai tanulmányaimat az egyetemen. Aztán azt mondtam magamban: mindezt úgyis megörökítik a hologramok, meg aztán a realista festészet úgysincs divatban jó ideje már. Talán azt kérditek, mért szerez magának ennyi bajt az ember, pedig hát ez logikus. Ha ez a bolygó netán nyersanyagokat rejtene, nem szabad, hogy azokból a xénók hasznot húzzanak. S az átalakulás után, ami napról napra végbemegy rajta, a xénók biztosan még csak közeledni se mernek hozzá. Igaz, fel is robbanthattuk volna a bolygót, de ez nagyon sok időbe kerül, meg aztán valaki mondta nekem, hogy van egy törvény, mely tiltja ezt. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de ha ilyen törvény létezik, én mellette vagyok.

110

Befejezésül a termőföld következett aztán, rengeteg föld, melynek rögeit a nap felé és a környező térbe kezdték kilódítani, hogy azok mérgezett sugaraikat ott szétszórják. Még jó, hogy éppen csak elkezdték, mert egy üzenet érkezett a Földről. Hogy tévedés történt. Nem a részünkről persze, hanem a Földön követte el valaki a hibát, vagy valószínűbb, hogy a Nagy Főhadiszálláson, kint az űrben. Két szolgálati hivatal közötti súrlódás vagy egy hibásan beprogramozott komputer, esetleg egy tévútra került információ, mely elveszett. Tessék elképzelni! A frikill-zóna helye megváltozott, s a bolygó, melyet éppen kinyírtunk, most egy baráti szektorban volt, s a mieink éppen azon a ponton tartottak, hogy fölveszik a kapcsolatot a bolygó lakóival, s egy bizonyos hadtest speciális kiképzői talán már el is kezdték. Ezek a fiúk pedig oly átkozottul titoktartók természetüknél fogva, hogy akkor őket is lepucolhattuk a bolygóról nagyon könnyen, anélkül hogy tudomásunk lett volna róla. Amikor ezt megtudtam, akkorát nevettem, mint egy ház. Mindez a meló semmiért. No persze nem tudtuk meg egyszerre, de suttogás kezdődött, amikor a további műveleteket letiltották, pletykák kezdtek keringeni. Majd a parancsnok újabb beszédet tartott, még savanyúbb képet vágva, mint első alkalommal, s elmondta, hogy sajnálatos tévedés történt, anélkül hogy ez bárki hibája lenne a Nixon fedélzetén persze, s hogy most helyre kell hozni, rehabilitálni az egészet. Rehabilitáció. Sosem hallottam még ezt a szót egy bolygóval kapcsolatban, de úgy látszik, a rendelkezések előre számba vettek ilyen eshetőséget. Kauterizáció, aztán rehabilitáció. Parancs, aztán egy ellenparancs. De ez így van mindig a hadseregben. Csakhogy most az ellenparancs kissé késve érkezett. A parancsnok bejelentette, hogy gondos helyreállítási munka következik most, s számít rá, hogy valamennyien a szívünkön viseljük. Azt nem említette - de én később megtudtam, nem hivatalosan, de általában jól értesült helyről -, hogy a Földön, könnyen lehet, elszabadul a pokol az eset következtében, hogy máris egy vizsgáló bizottságot neveztek ki, és hogy parancsnokunk ráfizetheti paroliját, sőt sittre kerülhet élete végéig. S vele mi is, vagy legalábbis megrovást kapunk. Nem mintha itt valami nagy ügyért álltak volna ki, de hasonló esetekben találni kell gyorsan egy bűnbakot, s mindig a balek az, aki fizet. Kevéssel, hogy a vizsgáló bizottság elindult a negyedik sebességgel, újságírók kíséretében, a dolog jó úton haladt ahhoz, hogy főbenjáró csillagközi botrány váljék belőle. Az ellenzék maximális hasznot húzna az ügyből, mint illik, felelőtlen népirtásról kiáltozna, a kormány pedig, hogy mentse a bőrét, fejeket követelne. Akkor már jobb rehabilitálni csöndben és gyorsan. Rehabilitálni egy bolygót azt jelenti, hogy a dolgokat pontosan abba az állapotukba állítjuk helyre, amelyben találtuk. Eleinte lehetetlennek hittem, tekintve, hogy az utolsó rögig elpusztult minden, ámde egy olyan űrhajó fedélzetén, mint a Richard Nixon, a segélyforrásoknak egész tárháza volt, s mint mondottam, számoltak ilyen esettel. Először is mindazt a törmeléket, amit kilódítottak a nap felé és a környező térbe, most visszairányították, bár éppen elég nagy gondot okozott némely anyagok hatásának semlegesítése, melyek túl korán jutottak a bomlás állapotába. Majd elkezdték a tér átszűrését, hogy a lehető legtöbb légtömeget és vízpárát gyűjtsék össze, megtakarítva ezzel is a fedélzeti tartalékokat. Minthogy a molekuláknak nem volt még idejük messzire sodródni, közel 99,9%-uk visszakerült. Akkor aztán visszarakták a kontinenseket a helyükre, majd-hogy milliméter-pontossággal. A legnehezebb munka volt a rétegek jó összeillesztése, majd a túlságosan nagy hőség elvezetése, hogy á légkör megüljön, és a vízgőz lecsapódjék az óceánok medrébe. Odalent hosszú-hosszú napokon át esett, valódi vízözön, összehasonlíthatatlan a legádázabb trópusi monszunokkal a Földön, szó szerint víztömegek, egész tavak zuhogtak alá az égből, s csaptak fel több kilométernyi magasságba, míg végül megnyugodtak a maguk helyén.

█

111

A kantin nagy képernyőjén nem láttunk semmi különöset, csak hatalmas, gőzgomolyt, de szép volt, esküszöm, oly szép volt, mint a világ teremtése, s a nagy felhőrétegek megnyíltak szemünk előtt, feltűnt a szárazföld, és a tengerek elcsitultak medrükben, s a mi lelkészünk nem is tudta megállni, hogy ne idézzen a Genezisből annak, aki hallani akarta, s hogy elmondja, milyen nagy csoda, hogy Isten hatalmat adott az embernek, hogy fölépítse azt, amit elpusztított, s hogy igazi áldás, amit sorsunk felkínált, hogy legalább egyszer építünk és nem rombolunk, s mi mind helyesen szolgáljuk az élet vallását, s először nem nézett keresztül rajtam, meglátva békejelvényemet, sőt vállamra tette kezét, mielőtt időm lett volna elhúzódni, s ezt mormogta: „Boldogok a pacifisták, mert ők meglátják Istent." Aztán a hegyek újraépítésébe fogtak, szerencsére vannak archívumaink, s így mindent a helyére tehettek a legkisebb folyóig, a legcsekélyebb gleccserig. A dolog kezdett izgalmas fordulatot venni. Szinte egy percre sem hagytam el a kantint, úgy lekötött a nagy képernyő, elfelejtettem miatta enni, aludni, szórakozni. Amikor aztán Nico odajött, s kézen fogott, mondván, hogy végső soron bánja is ő, ha birizgálja a békejelvényem, akkor mégiscsak elmentem vele, mert nem akartam, hogy azt gondolja, haragszom rá. Csodálatosan éreztem magam, megbékélve az egész világgal. A rehabilitáció igazán klassz meló. Meg is kértem Nicot, kapcsolja be a kabinjában a képernyőt, s egész idő alatt az volt az érzésem, hogy a bolygóval ölelkezem, s Nico nem is tiltakozott, és én azt kívántam egy pillanatig, hogy a bolygót Niconak hívják, minthogy úgysem volt neve, csupán számok és betűk egy csoportja jelölte. De ez csak olyan futó gondolat volt persze, hiszen csak a Föld körzetében levő égitesteknek adnak nevet, melyeken emberi lények élnek, de abban a pillanatban arra gondoltam, hogy szolgálati úton parancsnokunk elé terjesztem a dolgot. De aztán hagytam az egészet. Azért is, mert aztán dolgoznom kellett kutya mód, alaposan bele kellett nyúlni a készletekbe, s rogyásig dolgoztatni a szintetizáló gépeket, hogy rekonstruálják a szántóföldeket s mélyükön a természetes anyagforrásokat. S ez nem volt kéjálom mivelhogy egy bolygó mégiscsak nagy, s bennünket az idő is sürgetett. A nagy munkatermekben működtünk húsz óráig harmincasával. De senkit sem hallottam panaszkodni. Én az A sorozat programozóhoz kerültem, lévén hogy a személyzet létszáma kevés volt, s értésemre adták, hogy ha jól végzem a dolgomat, a következő munka csak formaság lesz. Képzelhetitek, hogy megnyomtam a gombot. Az ökológiai restrukturáció egy metagráfját készítettem el nekik, amely valóságos csoda volt. Amikor aztán az asztrobioszok léptek színre, alig is javítottak rajta. Rendelkeztek még a kauterizáció előtt fölvett mintákkal, s így nem volt túlságosan nehéz nagy mennyiségben előállítani a vegetációt, de ennek ellenére úgy határoztak az időhiány miatt, hogy a termékeny földek nagy részén utánzatokat ültetnek, melyek aztán néhány évtized múlva eltűnnek, helyet adva fokozatosan a valódi vegetációnak. Különösen az erdőkkel nem lehetett mást tenni. Reprodukálták nagy sietve a lajstromozott példányok alapján az egész állatvilágot is, még az oly parányokat sem elhanyagolva, melyeket szerintem objektíven férgeknek lehet minősíteni. Mindent abban a pontos arányban, melyet az archívumok följegyzései mutattak. Igazi gondot csak a fosszíliák jelentettek, amiket nem tudtak kellő mennyiségben előállítani s visszatenni mindenütt a megfelelő helyre. Hallottam egyiküket azzal tréfálni, hogy ez a bolygó megoldhatatlan problémát fog adni a jövő paleontológusainak, ha valaha is erre vetődnek. Mindenesetre a kövületek kívülről úgysem láthatók. Amikor újra visszamehettem a kantinba, hogy a képernyőt nézzem, már mindennek tökéletes képe volt. Egyszerűen elhitte az ember. Megszólalásig ugyanaz a bolygó, mint amit korábban láttunk. Megesküdtem volna, hogy a fák, még az utánzatok is, pontosan ugyanazon a helyen állanak, egyetlen levél sem hiányzik, vagy ami pótolja őket. Az állatok az utánzatokkal is táplálkozhatnak, várva, míg az igazi növényzet majd kisarjad azok fölött. Mikroszkóp kellett volna, hogy valaki megállapítsa a különbséget.

112

Tökéletes volt minden. Kivéve egy apróságot. Nem volt a bolygón senki. Azt hittem, hogy itt megáll a tudomány, mert hiszen a technikai lehetőségek ellenére sem támaszthatja fel a halottakat az ember. De tévedtem. Éppen a bolygó lakói voltak a legfontosabbak. A záró akkord. Nélkülözhetetlen elem, amely csak egyedül akadályozhatta meg, hogy hadbíróság elé kerüljünk, s visszarendeljenek a Földre. Ne felejtsétek, hogy rendelkezésre állt minden szükséges adat. Még ha hiányzott is a mintapéldány, mivel egy nem hadviselő faj egyedének foglyul ejtése az élet vallása elleni cselekedet lett volna, az asztrobioszok megőrizték emlékezetükben a bennszülöttek genetikai adatait, a variációkat beleértve, a szociológusok ismerték civilizációjukat, a pszicholingvisták pedig jelrendszerük legapróbb árnyalatait is. És ami hiányzott, azt könnyen pótolhatták. De ha könnyű volt rekonstruálni az állatokat, annál bonyolultabb újraépíteni egy egész társadalmat. Főleg hogy mérhetetlen sok időt igényel. A tanulás miatt. Ha egy vagy két század állt volna rendelkezésünkre, vagy legalább néhány évtized, megkísérelhettük volna a dolgot. De ezek miatt az újságírók miatt, akik egyik napról a másikra felbukkanhattak, meg aztán hogy a Főhadiszállásnak is mind több baja támadt a halogatással, nem lehetett húzni a dolgot. Rengeteg vita volt erről, amelyeknek én csak visszhangjáról értesültem, míg végül is a kibernetikusok fogtak munkához, s kezdték ömleszteni szériában a bennszülötteket. Gépeket persze, de feltéve, hogy valaki nem nyitja fel a hasukat, lehetetlen a különbséget látni. Mindenféle méretben s a szükséges nemekben gyártották őket, megtömték fejüket mindazzal, amit tudniuk kellett. Rekonstruálták a városokat, a falvakat eredetiben, az utakat és az ösvényeket, s a bennszülöttutánzatokat visszahelyezték rá, azok meg elkezdték tevékenykedésüket, mintha semmi sem történt volna. Ugyanazokkal a tradíciókkal, ugyanazokkal a konyhai ismeretekkel s ugyanolyan maga kelletéssel. Esküszöm, hogy maguk az eredetiek is csalatkoztak volna, ha szembetalálkoznak velük. S ami a legszebb a dologban, hogy ezek tartósabbak, mint az igaziak. Azok, akiket kipusztítottak, átlagosan tizenöt-húsz évig ha tartottak. Míg ez újabbak akár századokig, talán ezer évig is. Ez szükséges is, mert lévén hogy gépek, nem tudják magukat reprodukálni. Akkor hát többet ér ilyen tuskókat faragni. Erről egyébként a szociológusok és a kibernetikusok sokat papoltak; az előbbiek mondván, hogy ebből egy furcsa, statikus civilizáció jön létre, az utóbbiak meg, hogy ez nem olyan biztos, és különben is fütyülnek rá. Rehabilitálni annyit tesz, mint visszaállítani valamit az eredeti szerint egy adott pillanatban, és semmi többet. Az asztrobioszok aztán megnyugtattak mindenkit, hogy majd a háború után, ha több idő és mód lesz rá, még mindig kicserélhetik a gépeket szintetikus biológiai bennszülöttekkel, s akkor az evolúció visszaszerzi jogait, sőt az ember még javíthat is rajtuk egy kicsit, több ezer évvel lendítve előre őket, de addig is, míg erre várunk, ezek a bennszülöttek, így, ahogy vannak, tökéletesen betöltik szerepüket, megfelelnek arra, hogy fölszereljük és gondosan begyakoroltassuk őket abból a célból, hogy a xénóknak ellenálljanak. Mindaz után, amit láttam - és ez nem üres szólam hogy az ember képes visszatenni a dolgokat pontosan az eredeti állapotukba, mintha sohasem járt volna itt, s éppen ez az, amit a pacifisták követelnek; s miután végleg továbbindultunk, be sem várva a bizottságot és az újságírókat, én amikor Tad és Nico között ülve, a kantin képernyőjén megpillantottam azt a fickót megint, kunyhója tetején, nyugodtan, amint újramázolja azt, éppen úgy, ahogyan érkezésünkkor tette az a másik, s azt mondtam magamban, egy kis szerencsével ez még ezer évig is jól tartja magát, hát igen, bevallom, én akkor elkezdtem bőgni. Nem is hallottam a parancsnokot, aki megköszönte mindezt nekünk, gratulált, s azt mondta, hogy a levegőben lóg a kitüntetés és az előléptetés. Igazán szép melót végeztünk. És ti büszkék lehettek ránk itt mindnyájunkra. Ez mindén, amit el kellett mesélnem nektek ez alkalommal. Még csak annyit, hogy miattam ne nyugtalankodjatok, és hogy nagyon szeretnék hallani rólatok, különösen húgocskámról, s kívánom, hogy megkapjátok beszámolómat szóról szóra, és remélem, nem szenvedtek túlságos sok nélkülözést. Ölellek mindnyájatokat! HEGEDŰS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

113

GEORGE W. HARPER

Mikor nem üstökös egy üstökös? Amikor kisbolygó

Előfordulhat, hogy egy kudarc többet mond nekünk, mint a siker. A kudarcokból okulunk, ezzel szemben a sikerek túl gyakran csak önelégültté tesznek minket. A nemrégiben felbukkant Kohoutek-üstökös, amelyet eleinte az „évszázad üstököseként" reklámoztak, de aztán az idők múlásával az „égbolt fekete báránya" lett, talán a sikeres kudarcok közé sorolható, legalábbis abban az értelemben, hogy a Naprendszerre vonatkozóan valami újat tanultunk meg belőle. Viselkedése egy sereg felismeréshez vezetett, s ezek közvetlen kapcsolatban voltak a Naprendszernek azzal a modelljével, amelyet jómagam a ,.Styx és kövek, sőt talán Kháron is" c. cikkemben felvázoltam. Amellett új dimenziókkal ruházza fel világképünket, és olyan elemekkel is gazdagítja, amelyekre említett cikkemben nem tértem ki. De egyben alátámasztja az ott kifejtett alapvető modellt. Mondanivalóm szempontjából a történet egy cikkel kezdődik, amely az Égbolt és Teleszkóp c. folyóirat Újdonságok rovatában 1973-ban jelent meg.

KOHOUTEKKUDARC, AMELY NEM VOLT KUDARC ,,Az újonnan felfedezett Kohoutek-üstökös (1973f) - mondja a cikk - az év vége felé szabad szemmel jól látható, elsőrendű fényerejű vagy még annál is fényesebb égitest lesz. A Nyugat-Németországban levő hamburgi obszervatóriumban március7-én este fedezte fel Lubos Kohoutek, amikor a kisbolygókról fotografikus megfigyeléseket végzett. Két lemezen 16-os fényrendű diffúz foltnak látszott, amely a Hidra fejének közelében igen lassan halad északnyugati irányba. Az 1973f-üstökös akkor még öt csillagászati egységnyire volt a Naptól. Brian G. Marsdennek, a Smithsonian Asztrofizikai Obszervatórium munkatársának a keringésadataira vonatkozó előzetes számításai szerint az üstökös 1973. december 29-én lesz napközeiben, mintegy 0,14 csillagászati egységnyire a Naptól. A Naphoz viszonyított távolságnak ez a számottevő csökkenése a fényesség látványos növekedésével kecsegtet." Mindez számos olyan elemet tartalmazott, amely indokolttá tette azt a feltevést, hogy az üstökös figyelemre méltó lesz. Ezek közül elsőnek említhető az üstökös távolsága és fényereje a felfedezés időpontjában. Az öt csillagászati egységnyire (1 cs. e.=149 600 000 km) levő üstökösök általában körülbelül egy teljes csillagászati fényrenddel kevésbé fényesek, mint amilyet a Kohouteknél megfigyeltek. Az üstökös a megfigyelt életének kezdetén valójában mintegy kétszer-háromszor olyan fényes volt, mint az azonos távolságban észlelt szokásos üstökösök. S mivel ott a normálisnál fényesebb volt, így

valószínűnek látszott, hogy a szokásos üstökösöknél a Naptól számított minden távolságban fényesebb lesz* Ezt a reményt a keringéspályája is alátámasztotta. Az üstökös, úgy látszott, közel kerül a Naphoz, a központjától számítva 103 000 000 kilométeren belül halad majd el mellette. Igaz, számos olyan üstökös van, amelyik ennél közelebb kerül a Naphoz, de azért ez még mindig jelentős, „szoros megközelítés". Növelni fogja az üstökös szembeszökő fényerejét - közvetlenül azért, mert több fény éri majd, amit visszaverhet, közvetve meg azért, mert fokozza az üstökös által termelt gázmennyiséget, s így megnöveli a visszaverő felületet. A Nap körüli pálya a Föld keringéséhez viszonyítva még kecsegtetőbbnek látszott. Úgy számították, hogy az üstökös a Naptól távolodva a Föld keringési pályáját mindössze 96 millió kilométerre mögöttünk fogja metszeni. „Rosszul helyezkedő" üstökösöknél megeshet, hogy akár 300 millió kilométer távolságban metszik a Föld pályáját, méghozzá a Nap túlsó oldalán, ahol nem láthatók. A 96 millió kilométer távolságban haladó üstökösöket már viszonylag közelieknek és megfigyelés szempontjából kedvezően elhelyezkedőknek tekintik. S mivel közelebb vannak, fényesebbnek is látszanak. Amellett egyfajta hamis remény is származott abból az előzetes e-ből (pályaexcentrumosság*), amelyet az üstökös keringési elemeinek meghatározásánál alkalmaztak. És ezzel eljutottunk a Kohoutek-probléma magvához. 1965-ig összesen 583 üstökös pályáját határozták meg. Ebből mindössze 99 volt rövid periódusú, kicsiny excentricitású *Az üstökösök fénye egyrészt a visszavert napsugárzástól, másrészt a napsugárzás által világításra gerjesztett részecskék fénylésétől származik. Az utóbbit természetesen megszabja az, hogy mennyi gáz illan el az üstökös magvából. Ezért az üstökösök fényességét igen nehéz előre kiszámítani. A valóban megfigyelt fényesség sokszor tízszeresen meghaladhatja, vagy csupán tizedrésze az elméletileg nyert értéknek! Az excentrumosság azt jelzi, hogy az ellipszis alakú pálya milyen mértékben tér el a körtől, azaz mennyire „elnyúlt".

115

üstökös. A többi hosszú periódusú égitest volt, amelyeknek pályája nem sokban tér el a parabolától. Valójában az a helyzet, hogy valahányszor olyan égitestekkel van dolgunk, amelyeknek maximális keringési távolsága a minimumnak hússzorosa, az excentricitás 0,9-nél mindig nagyobb. És minden égitestnek, amely a Naprendszer peremétől a Nap felé közeledik, 1,0-hez közelálló excentricitásának kell lennie. A Halley-üstökösnek például a periódusa 76 év, a Naptól való távolsága pedig 0,59 és 35,31 cs. e. között váltakozik. Ebből 0,967 e adódik. Ha az e 0,999 volna, az üstökös periódusa 32 ezer esztendő lenne. Mivel az ilyen hosszú periódusú pályákat a teljes hosszúság 0,01 részénél kisebb pályaszakaszra vonatkozó megfigyelések útján próbáljuk megmérni, ezért az e pontos kiszámítása úgyszólván a lehetetlenséggel határos. Ez ahhoz a paradox helyzethez vezet, hogy az összes feltérképezett üstököspályának csaknem a fele, vagyis 583-ból 284-é csupán feltételezett! Parabolikus keringési pálya nem létezik. Ilyen keringési pálya nem is létezhet. A parabola két szára ugyanis csak a „végtelenben" találkozik, a „végtelen" hosszú, zárt keringési pálya pedig puszta fikció, amelyet egy zárt és egy nyitott görbe közti átmeneti pont meghatározására használunk. Ennek ellenére az a helyzet, hogy az üstököspályák felét hivatalosan parabolának nyilvánítjuk! A többi közül 70 pályája hiperbola, vagyis nyitott pálya - ez olyan égitestre vall, amely a Naprendszert végleg elhagyja. Mindössze 130 hosszú periódusú pályát határoztunk meg ellipszisként, s valamennyinek 0,995-nél nagyobb excentricitása van. Ezért aztán ha egy üstököst a Naprendszer pereme felől közeledni látunk, azonnal arra következtethetünk, hogy excentricitása az 1,000-nél nem lesz lényegesen kisebb, és számításainkat erre alapítjuk. Gyakran előfordul, hogy értekeinket nem tudjuk eléggé finomítani ahhoz, hogy megállapítsuk, vajon az égitest pályája elliptikus-e vagy hiperbolikus, s ezért azt

továbbra is „parabolikus" pályaként tartjuk nyilván. Amikor a Kohoutek felbukkant, nyilván - valónak látszott, hogy igen nagy távolságból jön felénk, s így az első számítások parabolikus pályát tulajdonítottak neki. A csillagászok a „parabolikus" pályát hallgatólagos megegyezéssel olyan üstökös pályájaként értelmezik, amely az üstököskörzet régiójából érkezik hozzánk. Ez a körzet a feltevések szerint mintegy 50 millió üstököst foglal magában, amelyek 30 ezer és 50 ezer cs. e. közti átlagtávolságban keringenek a Nap körül. Egy 30 ezer cs. e. távolságú körpályán keringő üstökös periódusa 5,26 millió év, egy 50 ezer cs. e.nyíre keringőnek pedig a teljes keringési pálya leírásához több mint 11,4 millió évre van szüksége. De mivel a körzetből érkező, magas excentricitású üstökösök keringési pályájuk jó részét ezeken a szélső határokon belül írják le, így a periódusok szükségképpen valamivel rövidebbek lesznek. A körzet felől közeledő tipikus üstökös periódusa általában 1,5 és 3,5 millió év közt váltakozik. Amikor a Kohoutek ideiglenes kezdeti keringési pályáját kiszámították, feltételezték, hogy a Kohoutek a parabolikus üstökösök családjába tartozik. Periódusát mintegy hárommillió évre becsülték. És azt hitték, nagyon jó esélye van annak a feltevésnek, hogy most fog először áthaladni a Naprendszer belső térségein. Ha pedig így áll a dolog, akkor sok lesz benne a fagyott gáz, és ahogy a tízés tízezer négyzetméternyi gáz felforrósodva elpárolog, parádés látványban fog minket részesíteni. Tehát ezzel kecsegtetett bennünket a Kohoutek. Milyen hiba csúszott a dologba? A Kohoutek furcsaságának első jelei akkor mutatkoztak, amikor az üstökös pályaelemeit már fokozottabb pontossággal állapíthattuk meg. Az e az egymást követő számításoknál folyton csökkent. Végül is kiderült, hogy keringési pályája a 75 ezer év nagyságrendhez tartozik - ami ugyan számottevő idő, de kétségtelenül sokkal

rövidebb annál, mint ameny-nyit eredetileg vártunk. Ez az idő nagyjából 1800 cs. e. átlagos Naptól mért távolságnak felel meg. Ráadásul ez igen különös távolság. Nagyon kevés ahhoz, hogy a Kohouteket a külső üstökösfelhő tagjai közé sorolhassuk, annál azonban távolabbi, hogy a belső bolygók pályamódosító hatásának tekintsük, amely egy megelőző napközelség idején jelentkezett. Ennek ellenére úgy állt a dolog, hogy ha nem akadnak más jelek, amelyek alternatív magyarázattal szolgálnak, akkor arra kényszerülünk, hogy ezt használjuk kifogásként. De akárhogy is van, az üstökös csökkent e-je volt az első jele annak, hogy nehézségekkel kerülhetünk szembe. 1973. október elején egy másfajta probléma bukkant fel. A fényerőmérések ugyanis arra mutattak, hogy az infravörös fényesség visszavert napfényhez hasonlítható. Ez igen zavarkeltő körülmény, mert azt jelenti, hogy az üstökös által kilövellt anyagot a napsugárzás nem a várt módon gerjeszti. Az üstökös elsősorban porrészecskéket szórt ki, s nagy mennyiségű gázoknak csak csekély jelét láttuk. Október közepére az üstökös magvának környékéről folyamatos, fényes színképeket kaptunk - ez is megint pusztán visszavert napfényre, valamint arra mutatott, hogy a mag jelentősebb gázmennyiséget nem bocsát ki magából. Végül, november közepére a 120 hüvelykes Lick-távcsővel megfigyelt színképek az üstökösök szokásos elnyelő sajátosságainak teljes hiányát mutatták; ez is az abnormális gázhiány jele. Addigra a csillagászok a ló másik oldalára estek át. Most azon versenyeztek, ki tud a legpesszimistább lenni. Már csak a népszerű-tudományos cikkek írói meg a vészmadarak beszéltek az „évszázad üstököséről". A legkiválóbb csillagászok azt kívánták, bárcsak ne is említették volna azt az üstököst. De hát a hatalmas és még egyre tartó reklámhadjárat miatt már túl késő volt visszakozni, szabad folyást kellett engedni a dolognak.

116

A helyzet átmenetileg valamivel kecsegtetőbbé vált, amikor a Kohoutek „túljutott a nehezén", és áthaladt a perihéliumon. Ekkor néhány olyan rövid jelentés látott napvilágot, amely azt hangoztatta, hogy az üstökösnek mégis „egészen kielégítő" fényereje van. Ámde az optimizmusnak ez a kérészéletű felvillanása a Kohoutekkel együtt elhalványodott, s 1974 januárjának első hetére egy zsémbes csillagász már azt állította, hogy a Kohoutek a Nap „üvegházhatásának" áldozata lett, ez akadályozza meg valamiképpen, hogy a gázok elillanhassanak! Ennek a mélyenszántó hipotézisnek nyomán a Kohoutek - a szó mindkét értelmében - teljesen eltűnt a szemünk elől. Még az újságok is megfeledkeztek róla. Ha visszapillantva felmérjük az eseményeket, az üstökös furcsaságai mind hangsúlyozottabbá válnak. Csaknem minden elemében valami megmagyarázhatatlanul rosszat észlelhetünk. Átlagos távolsága zavarba ejtő, bár nem túlzottan. De miért oly világosan látható egy üstökös a felfedezésekor, s miért oly csalódást keltő mégis a perihéliumán? És hogyan egyeztessük össze színképe adatait a többi üstökösnél végzett megfigyelésekkel? Ebben van valami, ami egyszerűen nem stimmel: valamilyen alapvető különbség a Kohoutek és a normális üstökösök közt. E különbség meghatározása céljából tüzetesebben szemügyre kell vennünk a megszokott, „normális" üstökösöket. Meg kell állapítanunk, hogyan „járnak", s akkor talán jobban látjuk majd, mi történt a Kohoutekkel. Az üstökösök két alternatív modellje közt választhatunk. Az egyik az üstököst általában 2,5-5 kilométer átmérőjű, szennyezett jéghegynek tekinti, amelynek „jég"-összetevője elsősorban fagyott metánból, ammóniából, vízből, ciángázból, szénmonoxidból és nyomokban különféle más gázokból áll. Az alternatíva egy homokzátonymodell, amely a magvat nem egyetlen testnek, hanem közös pályán haladó por- és jégrészecskék halmazaiénak

117

képzeli el. A homokzátonymodell ellen számos kifogást lehet emelni, s ez nem is általánosan elfogadott modell. De mindkettő eléggé hasonlatos egymáshoz, s így pillanatnyi céljaink szempontjából mindegy, melyiket választjuk. Az üstököst mindkét modell fagyott gázok laza halmazataként ábrázolja. Ezekkel a gázokkal meglehetősen jelentékeny mennyiségű szilárd anyagok keverednek el: por és rendkívül törékeny, csaknem csipkeszerű sziklák alakjában. E szilárd anyagoknak általában a zúzmaránál vagy a lazán összeállt hónál nem sokkal nagyobb szilárdságuk van. Ez pedig ellentétben áll a kisbolygókat alkotó, nagy sűrűségű anyagokkal. Az üstökös magvában akadhat ugyan néhány mérsékelten nagy sűrűségű zárvány, de az ilyen törmelékek egészen ritkák. A Tunguz meteorit például, amely 1908. június 30-án hullt le Közép-Szibériában, arról nevezetes, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem tartalmazott meteoritanyagot. Még a környéken talált, úgynevezett meteoritkráterekről is kiderült, hogy nincsenek kapcsolatban az esettel. A környéken ugyanis az altalaj állandóan fagyott, s a kráterekről bebizonyosodott, hogy azok nem mások, mint fagyrétegvetődések okozta, egyszerű lakkolitok. A szorgos igyekezet, hogy meteortöredéket találjanak, eredménytelennek bizonyult, s ez a körülmény egyes fantáziadús írókat arra indított, hogy „felrobbant idegen űrhajó", sőt „antianyag" kisbolygó becsapódásáról elmélkedjenek. Ezekre a szélsőséges elméletekre aztán rácáfoltak a Szovjet Tudományos Akadémia 1958-ban kiküldött expedíciójának eredményei. A helyszín gondos vizsgálata során szilikát és magnetit törmelékanyagot, valamint a Tunguz meteoritnak tulajdonítható, közbeeső típusú gömböcskéket találtak. Tényleges töredékre ugyan nem bukkantak, de mivel mégiscsak találtak meteoritikus anyaglerakódást, így nyilvánvaló, hogy a lehullott tárgy nem volt sem űrhajó, sem

antianyag. Ennek és más bizonyítékoknak ismeretében a csillagászok általában egyetértettek abban, hogy a Tunguz meteorit nem valamilyen szokásos, kisebbfajta aszteroida volt, hanem üstökösmag, amely összeütközött a Földdel, s közvetlenül a becsapódás előtt szétrobbant. Ezt az elemzést alátámasztják a Tunguzbecsapódást követő légköri jelenségek is. Az egykori jelentések vizsgálatából kiderül, hogy a becsapódást követő éjszaka rendkívül világos volt - olyannyira, hogy a Kaukázusban, azaz 4000 kilométer távolságban az emberek éjfélkor a fényénél akár újságot is olvashattak. Ez a rendellenes éjszakai világosság körülbelül augusztus végéig tartott. A feltevések szerint a fényt a légkörben szétszóródott csóvaanyag okozta, amely felfogta és visszaver te a napsugarakat. És annak igazolására, hogy a tudományban a dolgokat több irányból lehet megközelíteni, Feszenkov szovjet csillagász 1949-ben megvizsgálta azokat a mérési adatokat, amelyeket Kaliforniában az 1908as esztendő jó részében a Föld légkörének átlátszóságára vonatkozóan gyűjtöttek. Az

adatok vizsgálata során Feszenkov kiderítette, hogy a légköri átlátszóság együtthatója július közepétől augusztus második feléig számottevően csökkent. Ezt, következtetése szerint, az a több millió tonnányi kibocsátott gáznemű és szemcsés anyag idézte elő, amely esetleg a 80 km/mp-t is meghaladó hatalmas sebességgel tört be a légkörbe. A Tunguz meteorit átsuhant a légkörön, és hiperszonikus íve Szibéria fölött elvágtatva súlyos károkat okozott. De amikor röppályájának végére ért, már annyi szilárd anyagot sem tartalmazott, hogy a talajban bármiféle horpadást okozott volna! Ezt az üstökösképet számos különböző tény igazolja. Egy sereg olyan meteorzáport láttunk, amely kimutathatóan üstököspályán haladt, így például az andromedidák a Biela-üstökös pályáját követik. Az orionidák és az éta-aquaridák pontosan a Halley-üstökös pályáján haladnak és így tovább. Két vagy több pontból végzett háromszögelő méréssel megállapíthatjuk, hogy amikor egy meteor belép a Föld légkörébe, nagyjából 150 kilométer magasságban izzani kezd, s 70 kilométernél már kiég. Ebből aztán arra következtethetünk, hogy átlagos sűrűségük 0,2 és 1,0 között mozog. Ezzel szemben a bolidáknak vagy meteoritoknak - amelyek rendszertelenül bukkannak fel, és csak ritkán származnak valamilyen fénylő üstökösből - a sűrűsége 5,0 és 8,0 közé esik. Ezek a bolidák vagy meteoritok lényegében kisbolygó-jellegűek, s a feltevések szerint a kisbolygók övezetéből érkeznek. Hogy eredetüket ilyen módon lehet-e magyarázni, ez még talán kérdéses, de annyi bizonyos, hogy a tipikus bolidának a tipikus meteortól eltérő eredete és struktúrája van. Azt a körülményt, hogy a szokásos üstökösöknek csekély összetartó erejük van, az a tény is jelzi, hogy a Nap árapályának hatására rendszerint széthullanak. A Bielaüstökös például egy Naphoz közeli elhaladása során a szó szoros értelmében kettészakadt, és a Nap mögül egymástól lassan távolodó égitestpárként bukkant elő. Amikor ezek 1852-ben visszatértek, már

118

egymástól több ívfokra levő, határozott páros égitestet alkottak. Bár 1858-ban újból vissza kellett volna térniük, soha többé nem láttuk őket. Örökségül hátrahagyták azonban az andromedidákat, s ebből következtethetünk elveszett töredékeiknek sorsára. Hasonló váratlan szerencsétlenség érte az 1957 VI-ot (a Wirtanen-üstököst), amely a Jupiter pályájának közelében két alüstökössé vált szét; az 1882 II üstököst, amely a perihéliumán való áthaladása során több darabra esett széjjel, és a 1965füstököst (Ikeya-Sekit), amely 12 nappal a perihéliumán való áthaladása után két tős magvat fejlesztett ki, és két üstökössé hasadt szét. Más üstökösök - így például az 1929 III (Ensor) - egyszerűen eltűntek, miután túlságosan közel kerültek a Naphoz. De ez még nem minden. Eddig még csak a „tipikus" üstökösökről szóltunk, amelyeket, úgy látszik, kicsiny „valódi" terjedelem, laza szerkezet és aránytalanul nagy mennyiségű fagyott gáz jellemez. A csillagászok általában abból indulnak ki, hogy csupán ez jellemzi őket, de azért hajlamosak arra is, hogy ettől a modell tői különböző esetekben eltérjenek. így például akad egy sereg olyan „különös" hold, amely a Naprendszerben ide-oda vándorol. A Jupiternek például van egy háromtagú holdcsaládja: a VI, VII és X számú holdak, amelyeknek sugara 65, 22, illetve 7 km, s ezek a holdak gyakorlatilag azonos pályán haladnak. Azzal a határozott gyanúval élhetünk, hogy ezek eredetileg egyetlen holdat alkottak, amelyet a Jupiter elfogott, s amely utóbb széthullott. Távolabb, a Jupiter négy külső holdja: a VIII, IX, XI és XII számúak mind visszafelé keringenek a bolygó körül. Nagyságuk megfelel a tipikus üstökösmag nagyságának, s pályáik egészen hasonlóak egymáshoz. így hát itt is azt gyaníthatjuk, hogy a Jupiter elfogta őket, s hogy eredetileg ezek is egyetlen égitestet alkottak, amely a „fogságba esése" alkalmával vagy utána darabokra tört.

119

A legegyszerűbb kiindulópontnak az látszik, hogy mind a hét égitest egyszerűen aszteroida, amelyeket a Jupiter az aszteroida-övezetből rántott magához. Számos szakkönyv ezt az eredetet tulajdonítja nekik. De ugyanezek a szerzők e megállapítás után hirtelen pálfordulással arra céloznak, hogy e holdak esetleg üstökösmagvak lehettek. Ennek igazolásául hivatkoznak az égitestek valószínű széthullására, a külső négy hold retrográd pályájára, valamint annak a körülménynek viszonylagos valószínűtlenségére, hogy a kevésbé excentrikus kisbolygókat ilyen módon el lehessen fogni. A problémát tovább súlyosbítja a Szaturnusz egyik holdja, a Phoebe, amely erős hajlásszögű, excentrikus, retrogád pályán halad, a Szaturnusz szabályszerű holdjainak pályáján messze túlívelve. A Phoebe a maga kb. 130 km-es sugarával nemigen tartozhatott az üstökösök családjához, de akkor minek nevezzük, s eredetét hogyan magyarázzuk? Jóval túl van az aszteroidaövezeten. Az nyilvánvaló, hogy a Szaturnusz fogságba ejtette, de pályájából ítélve olyan, nagy hajlásszögű aszteroida volt, amely az övezet síkjától igen messzire haladt.

A Nereida még csak fokozza az összevisszaságot. A Styx és kövek c. cikkemben rámutattam, hogy a Pluto valószínűleg a Neptunusz elveszett holdja. Ha ez igaz, akkor a Neptunusz a Nereidát a Pluto elvesztése után szerezte meg. Ez egy 270 km sugarú, erős hajlásszögű és még nagyobb excentricitású égitestnek olyan távolságról való megszerzését jelentené, ahová az aszteroida-övezet befolyása semmiképpen sem ér el. És az sem segít rajtunk, ha a távolabbi égitesteket olyan üstökösmagvaknak tételezzük fel, amelyeket a kiáramló gázmennyiség látszólagos nagysággal ruház fel. A Phoebe és a Nereida színképei nem állapíthatók meg. Ez azt jelenti, hogy nem lehetnek gázba burkolt kis égitestek. Lényegében tehát nagy átmérőjű, szilárd testeknek kell lenniük. Ha mindezeket a mozaikokat összerakjuk, arra a következtetésre jutunk, hogy a Kohoutek egyáltalán nem is volt üstökös! A Styx és kövek c. cikkemben feltételeztem, hogy a Plútón túl, 100 és 30 ezer cs. e. közti távolságban egy aszteroidaövezet található. Ebben a régióban esetleg több százezer aszteroida, planetoid és néhány Föld nagyságú bolygó mozog különféle pályán a belső bolygók és az üstökösök övezete között. A Kohouteküstö-kös a maga 1800 cs. e.-nyi átlagos keringési távolságával egy ilyen kisebb aszteroida tipikus példája lehet. Ezért aztán a normális üstökösnél valószínűleg lényegesen nagyobb. Feltételezhetjük, hogy sugara a szokásos 15-30 km helyett 50-75 km nagyságú. Strukturálisan feltehetőleg elsősorban többé-kevésbé szabálytalan alakú, mélyen repedezett bazaltkőből áll, amelyen esetleg jókora törési vonalak futnak keresztül-kasul. Felszínét valószínűleg több méter magasságban fagyott gázréteg borítja, amelyet talán jóval a Napnak csillaggá való összeolvadása és a belső bolygók összeállása előtt szerzett meg.

Időtlen idők óta ott kóborolt egy kb. 1800 cs. e. távolságra húzódó régióban, olykor-olykor néhány tízmillió kilométerre megközelített hozzá hasonló égitesteket, de többnyire fenséges magányban haladt pályáján. Hogy némi képet nyújtsunk ennek az övezetnek óriási nagyságáról és a keringő aszteroidák messzeségéről, képzeljünk el 500 ezer darab Hold méretű objektumot (együtt) összesen 20-szoros Jupiter-tömeggel, amely 100 és 30 ezer csillagászati egység között kering, s így minden egyes hold 226 millió köbcsillagászati egységnyi területet tölt ki! Vagy másképpen kifejezve, minden 200 millió km3 űrre egyetlen, 1 km átmérőjű aszteroida esik, amennyiben az aszteroidáknál egyenletes holdsűrűséget és ezenfelül minden töredéknél azonos nagyságot tételezünk fel. De még ha egy ekkora kiterjedésű űrben kóborolnának is ezek az égitestek, előbbutóbb megesne, hogy két vagy több ilyen kisbolygó közel kerül egymáshoz. S valahányszor ilyesmi előadódik, kinetikai energia átruházódása, kicserélődése vagy megsemmisítése következik be. Mindkét aszteroida röppályája megváltozik, s a testek új keringési pályákra térnek rá. Ha feltételezzük, hogy á Kohoutek is ezek közé az aszteroidák közé tartozik, akkor ebből az következik, hogy valahányszor ilyen kinetikai átruházás játszódott le, két dolog történhetett: a Kohoutek vagy azonnal elvesztette mozgási sebességét, és befelé zuhant, messzire: a Nap irányába, vagy pedig nagyobb mozgási sebességre tett szert, és kifelé röpült, s eközben fokozatosan lelassult, mígnem többletenergiáját teljesen kimerítette, s ekkor egyre növekvő gyorsulással elindult a Naprendszer belső régiói felé. Mindkét esetben az a sors várt rá, hogy előbb-utóbb hozzánk érkezzen. Mivel a Kohoutek aszteroida, s így a normális üstökösnél jóval nagyobb, ezért a felülete is sokkal nagyobb kiterjedésű. Ennek következtében a fagyott gázok gyorsabban szublimálódnak - a szublimálódás gyorsasága ugyanis a Nap felé eső

120

felülettel arányos. így aztán az ugyanolyan távolságban levő, szokásos üstökösöknél sokkal fényesebbnek látszik. Ez szolgál magyarázatul az első megfigyelésekre - ezért kecsegtetett a Kohoutek kezdetben azzal a reménnyel, hogy az „évszázad üstököse lesz." De mihelyt közeledett a Naphoz, váratlan jelenséget észleltünk rajta. Mivel a gázok csak vékony rétegben borították felületét, így nagyon gyorsan leégtek róla. Hamarosan minden gáz elpárolgott a felszínéről, és csak néhol maradt meg egy-egy, repedésekbe és felületi egyenetlenségekbe beszorult gázzsák. Most aztán a fényerő fő forrásává a tulajdonképpeni aszteroida fizikailag nagyobb terjedelme és az a nyilvánvalóan vastag porréteg lett, amely a gázokkal együtt a felszínét borította. És ezek a porrétegek a napsugárzás gerjesztő hatására eltávolodtak az aszteroida testétől, s olyan fénylő felhőt alkottak, mint amilyet megfigyeltünk. És ekkor azt a fajta, II típusú csóvát fejlesztette ki, amelyet általában szélesnek, diffúznak és enyhén íveltnek mondunk, s azt a fajta folyamatos színképet mutatta, amely a szétszórt napfényt csupán visszaverő porszemcsékre jellemző. Az események további sora már előre látható volt: 1. a normálisnál nagyobb felületről kiáramló gázok következtében az átlagost meghaladó kezdeti fényerő; 2. a fagyott gázmennyiségek elapadása miatt egyre inkább csakis a visszavert színkép

121

megfigyelése válik lehetségessé; 3. fokozatos halványodás, vagyis olyan fényerőgörbe, amely az aszteroida befelé vezető útszakaszán nem a szokásos mértékben emelkedik; 4. jelentékeny fényesedés, midőn az égitest perihéliumhoz közeledik, és a sugárzás, valamint az elektrosztatikus erők hatására egész porrétegét kilövellj; 5. gyors elhalványodás, ahogy az égitest túlhalad a perihéliumon, és kifelé indul. Ebben a szakaszban a korábban nem érintett üregekből és repedésekből egymással elkeveredve kiáramlik a megmaradt por és gáz. És végül 6. korai kihunyás, ahogy az égitest még messzebbre távolodik a Naptól. Nagyon valószínű, hogy a mag valódi átmérőjét lehetséges lesz megmérni, körülbelül abban az időpontban, amikor az aszteroida a körzetébe visszavezető úton áthalad a Szaturnusz pályáján. Olykor megesik, hogy teljesen váratlan helyen szerencsés leletre bukkanunk. Ebben az értelemben véve a Kohoutek is ilyen szerencsés lelet. A Styx és kövek c. cikkemet 1972 decemberében írtam, akkor fogadták el közlésre, és 1973 novemberében jelent meg. Két hónapon belül a Naprendszeren egy párját ritkító égitest suhant át, hogy teljesen váratlanul igazoljon egy korábban kifejtett tudományos tételt. Vannak még szerencsés emberek I VÁMOSI PÁL FORDÍTÁS

...

123

Triesztben, az Első Európai Science Fiction Kongresszuson senki sem csodálkozott, amikor az egyik filmről, a végére tett főcímből kiderült, hogy a film képeit is, zenéjét is programvezérlésű számítógép készítette; a nézők legfeljebb azon vitáztak, de azon se sokat, hogy jó volt-e a film. A tudományos-fantasztikus irodalom és művészet értői és rajongói régen tudják, hogy ez az új masina éppen olyan engedelmes eszköz a művész kezében, mint a ceruza vagy az ecset, s türelmetlen képzeletük már az ötvenes években megajándékozta az emberiséget a művészkedő - rajzoló, rendező, író, éneklő, zeneszerző stb. - gépekkel, illetve e gépek festményeivel, filmjeivel, regényeivel, dalaival. A valóság természetesen még messze jár az álmoktól. Ámbár ki merne manapság álom és valóság távolságának felmérésére vállalkozni? Hiszen

...

aki hallotta úgy tíz évvel ezelőtt, hogy a megszólaló gép rekedt hangon elszavalta Hamlet monológját a „lenni vagy nem lenni" örök kérdéséről, majd néhány évvel később olvasta a gépek verseit, s hallotta dalaikat, az inkább a technika lassúságát tartja meglepőnek. Hiszen szerte a világon nagyon sokan tartogatják „okosabb beszédre" ezeket a nagyméretű bádogdobozokat, vezetve botladozó kezüket, korrigálva néha groteszk, néha mulatságos kísérleteiket. Az eredmény mégis kevésnek látszik. A gép önállótlan epigon, ötletek, invenció és Ízlés nélkül, és a pillanatnyi helyzetet tekintve majdnem jogos a szkepszis, a hitetlenség. Ámde az új eszközt „művészi" munkára kényszerítő úttörők száma növekszik, a programok egyre bonyolultabbak, a kísérletek egyre komolyabbak. Mert nem arról van szó, hogy tudnak-e a gépek úgy festeni, mint Rembrandt, vagy zenét szerezni, mint Mozart, hanem arról, hogy sikerül-e segítségükkel agyunk legbonyolultabb tevékenységét megértenünk. Ehhez képest a gép művészi „tudása” jelentéktelen probléma, de még művészi önállósága is másodlagos kérdés.

124

125

Ne tekintsük tehát az úgynevezett „komputerművészetet" alkotásnak a szó régi értelmében, de ne hunyjunk szemet értékei előtt se. Az ember tükröket készít, hogy bennük megpillantsa magát. Egyik ilyen új, még csak készülő tükör a „komputerművészet". A modern tudománytól kaptuk, és jó lehetőséget ad a képzeletnek. Ezért illusztráljuk kötetünket eredményeivel, megjegyezve, hogy*a nálunk is ismert science fiction író, a német Herbert W. Franké az egyik legismertebb alakja ennek a kutatómunkának. Kuczka Péter

. 126

127

A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége, Budapest, VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Budapest, Postafiók 43.

Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Szabó Valéria Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa

Műszaki szerkesztő: Gergely István 34 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 Készült a Zrínyi Nyomdában (75.1164/1-3342) Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató 2366 - e - 7678

128

„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia." Jacques Bergier „A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem irodalom a szó igazi értelmében." Fred L. Polak „Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak összességét." Michel Bútor „A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül, egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig." Dr. Otakar Chaloupka „A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű szerinti értelmezésétől." Julij Kagarlickij „A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen." Jacques Bergier Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft

129