GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

0

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia

Arthur C. Clarké: Nyáridő az Ikaroszon (Karig Sára fordítása) Taku Mayumura: Világkiállítás (Karig Sára fordítása) Kirill Bulicsov: Én fedeztelek föl benneteket elsőnek! (Karig Sára fordítása) Carlos Cabada: Nem tudott olvasni (Dely István fordítása) Carlos Cabada: Az X-34-es aszteroida (Dely István fordítása) Carlos Cabada: Balszerencse (Dely István fordítása) Robert Silverberg: Paul Schliemann és Atlantisz (Elek István fordítása) Kassai Péter: Skanzen Carlo della Corte: A sziget (Lontay László fordítása) Damiano Malabaila: Nyugdíjazás (Lontay László fordítása) Olga Larionova: A vád (Karig Sára fordítása) Juan Luis Herrero: Telekinézis (Dely István fordítása) Juan Luis Herrero: A színfaló (Dely István fordítása) Stefan Weinfeld: Egy üveg konyak (Karig Sára fordítása) Lester del Rey: Esti ima (Karig Sára fordítása) Az épület (Képregény) Grenoble - 1974 Kötetünk képeiről

10

3 11 27 35 38 42 44 50 58 70 82 98 103 109 113 117 121 124

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen a Tyehnyika Mologyozsi című lap pályázatára beküldött mű szerepel Kuczka Péter editor, 1974

2

Nyáridő az Ikaroszon

ARTHUR C CLARKE

Amikor Colin Sherrard a lezuhanás után kinyitotta a szemét, el sem tudta képzelni, hogy hol van. Mintha valami járműbe szorulva feküdne ott, a kerek domb csúcsán, amely minden irányba meredeken lejt. A domb felülete kiégett és megfeketedett, mintha egy nagy tűzvész nyomait viselné. Fölötte a szurokfekete égen csillagok ragyogtak; az egyik alacsonyan, egészen a látóhatár szélén lebegett, mint egy apró, fénylő nap. Lehet, hogy ez a Nap? Nem, ez lehetetlen. Valami gyötrő emlék arra figyelmeztette, hogy a Nap nagyon közel van - iszonyatosan közel nem olyan messze, hogy csillag nagyságúnak lássa. S ezzel a gondolattal visszatért a teljes öntudat állapotába. Sherrard már pontosan tudta, hogy hol van, és ez a tudat olyan szörnyű volt, hogy majdnem elveszítette megint az eszméletét. Megsérült űrhengere - az alig háromméternyi hosszú miniűrhajó - nem a domb csúcsán hevert, hanem egy alig három kilométer átmérőjű világ meredeken görbülő felületén. A ragyogó csillag pedig, amely nyugaton, a látóhatár szélén olyan gyorsan süllyedt, a Prométheusz fénye volt, az űrhajóé, amely az űr oly sokmilliónyi kilométerén át hozta őt ide. A Prométheusz ott függött a csillagok között, azon töprengve, hogy miért nem tért haza űrhengere, mint a postagalamb az éjszakai nyugalomra. Néhány percen belül eltűnik majd a szeme elől, elsüllyed a látóhatár szélén, a Nappal játszott örökös bújócskázás során. Ez volt az a játszma, amelyet Sherrard most elvesztett. Egyelőre még az aszteroida éjszakai oldalán volt, árnyékának hűvös biztonságában, de a rövid éjszaka hamarosan véget ér. Az Ikarosz négy órából álló napja sebesen pörgette őt a szörnyű hajnal felé, amelyben a földinél harmincszor erősebben tűző nap perzseli ezeket a sziklákat. Sherrard igen jól tudta, miért kiégett és megfeketedett minden körülötte. Az Ikarosz csak egy hét múlva éri el a perihéliumot, de a déli hőmérséklet már túljutott az ötszáz fokon. S bár helyzete egyáltalán nem volt humoros, hirtelen eszébe jutott McClellan kapitány leírása az Ikaroszról: „Ez a legforróbb ingatlan a Naprendszerben." A tréfa igazát csupán néhány nappal ezelőtt bizonyították be, egy tudománytalan és egyszerű kísérlettel, ami gyakran sokkal hatásosabb megannyi grafikonnál és műszeradatnál. Közvetlenül virradat előtt valaki egy fadarabot rakott az egyik apró domb csúcsára. Sherrard az árnyékos éjszakai oldal biztonságából figyelte, mi történik, amikor a felkelő nap első sugarai elérik a dombtetőt. Mihelyt a szeme hozzászokott a fény hirtelen fel lobbanásához, látta, hogy a fa megfeketedik és elszenesedik. Ha az Ikaroszt atmoszféra vette volna körül, a fadarab fellángolt volna; ilyen volt a hajnal az Ikaroszon. Első leszállásuk alkalmával, öt évvel ezelőtt, amikor a Vénusz pályáját keresztezték, mégsem volt ilyen lehetetlenül nagy a hőség. Űrhajójuk utolérte az aszteroidát, amint az éppen elindult a Nap felé; egyeztette sebességét a kis világéval, és olyan könnyedén ért felületére, akár egy hópehely. (Hópehely az Ikaroszon - micsoda gondolat!) A tudósok azután legyezőállásban ellepték az egyenetlen, nagy - körülbelül negyven négyzetkilométernyi -

3

nikkel-vas felületet, amely az aszteroida nagy részét borította, felállították műszereiket és ellenőrző állomásaikat, mintákat gyűjtöttek, és megfigyeléseket végeztek. Mindent gondosan, évekkel előre terveztek, a Nemzetközi Asztrofizikai Évtized részeként. Most adódott kivételes alkalom arra, hogy a kutatóűrhajó alig huszonhétmillió kilométernyire megközelítse a Napot, mivel a három kilométernyi vastagságú vas- és sziklapajzs megvédi hevétől. Az Ikarosz árnyékában az űrhajó biztonságban gördülhetett a központi tűz körül, amely az összes bolygót melegítette, és amelytől minden élet létezése függött. S mint ahogyan a legenda Prométheusza lehozta az égből az emberiségnek a tüzet ajándékba, a nevét viselő űrhajó is az egek sok, elképzelhetetlen titkával tér vissza a Földre. Elegendő idejük volt arra, hogy felállítsák műszereiket, és mindent szemrevételezzenek, mielőtt a Prométheusznak fel kellett szállnia, hogy az éjszaka árnyékában keressen menedéket. De még azután is néhány ember dolgozhatott apró, önjáró űrhengerében egy-két óráig az éjszakai oldalon, ha vigyázott, hogy ne érje utol a Nap egyre emelkedő vonala. Ezt az elég egyszerű feltételt nem volt nehéz teljesíteni egy olyan világban, ahol a hajnal óránként csak egymérföldnyit haladt előre; Sherrard azonban nem tudta teljesíteni ezt a feltételt, és a büntetés a halált jelentette. Még most sem értette pontosan, hogy mi történt. Egy szeizmográf-adókészüléket cserélt ki a 145. állomáson, amelyet nem hivatalosan Mount Everestnek hívtak, mivel huszonnyolc méter magasra emelkedett a környező terület fölé. Tökéletesen sima és egyszerű volt ez a munka, bár távvezérléssel kellett elvégeznie, űrhengerének automata karjaival. Sherrard nagy szakértője volt a karok kezelésének; fémujjaival ugyanolyan gyorsan tudott csomót kötni, mint húsból és csontból való ujjaival. A munka húsz percnél alig tartott tovább, és azután a rádiószeizmográf már újra közvetített, jelezve az apró rengéseket, amelyek az Ikaroszt egyre többször rázták meg, amióta az aszteroida a Nap felé közeledett. Kevés vigaszt nyújtott Sherrardnak az a tudat, hogy balesete hatalmas rengésként szerepel a szeizmográf adataiban. Miután ellenőrizte a jelzéseket, gondosan visszarakta a műszer köré a napellenzőket. Nehéz volt elhinni, hogy két vékony fényezett fémlemez, a papírnál nem vastagabb, el tudja téríteni a sugárzás olyan áradatát, amely másodpercek alatt megolvasztaná az ólmot vagy az ónt. Az első napellenző tükörfelülete azonban visszaverte a ráeső napsugarak több mint kilencven százalékát, a második pedig a maradék nagy részét, úgyhogy a hőnek csupán ártalmatlan kis része hatolt át rajta. Sherrard jelentette, hogy befejezte munkáját, az űrhajó jelezte a vételt, és most már hazafelé indulhatott. A Prométheuszról függő, ragyogó fényszórók - amelyek nélkül az aszteroida éjszakai oldala teljes sötétségbe merült volna - eltéveszthetetlen célpontot képeztek az égen. Az űrhajó alig három kilométer magasságban lebegett, és Sherrard a gyenge gravitáció mellett át is ugorhatta volna ezt a távolságot, ha történetesen mozgatható lábrésszel ellátott űrhajós öltönyt visel. Űrhengerét azonban kis teljesítményű mikrorakéták juttatják majd el az űrhajóra, körülbelül öt perc alatt. Beirányozta az űrhengert a pörgettyűkkel, ráállította a hátsó rakétákat a második erősségre, és megnyomta az elsütőgombot. Heves robbanás történt valahol a lába közelében, és Sherrard magasra felszállt az Ikaroszról, de nem az űrhajó irányába. Valami szörnyű baj történt; a jármű oldalra dűlt, és Sherrard nem tudta elérni a vezérlőkészüléket. Csak az egyik rakéta gyulladt meg, és ő egyre gyorsabban forgott az egyensúlyát vesztett űrhengerben. Megpróbálta kitapogatni a kapcsolót, de a forgás teljesen megzavarta a tájékozódásban. Amikor megtalálta a vezérlőszerkezetet, első mozdulata csak rontott a helyzeten - teljes sebességre kapcsolt, akár egy ideges sofőr, aki a gázpedálra lép rá a fék helyett. Egy másodperc alatt helyesbítette tévedését, és áramtalanította a rakétát, de addigra már olyan sebesen pörgött, hogy a csillagok körbeforogtak körülötte. Minden olyan gyorsan történt, hogy még megijedni sem volt ideje, még az űrhajót sem tudta értesíteni arról, hogy mi történt. Levette kezét a vezérlőberendezésről; ha bármihez is

4

hozzányúl, az csak ront a dolgon. Két-három percig eltartana, amíg óvatos manőverezéssel kikerülne a forgásból, de az egyre közeledő sziklák reszkető, halvány csillogásából nyilvánvaló volt számára, hogy még csak két-három másodperce sem maradt. Sherrardnak eszébe jutott az Űrhajósok Kézikönyvének elején levő jó tanács: „Ha nem tudod, mitévő légy, ne csinálj semmit." Ehhez tartotta magát még akkor is, amikor úgy érezte, hogy rázuhant az Ikarosz, és a csillagok eltűntek a szeme elől. Valóságos csoda volt, hogy az űrhenger nem tört össze, és hogy ő nem az űrben fuldoklik. (Lehet, hogy harminc perc múlva már örülne ennek a lehetőségnek is, amikor majd a henger hőszigetelője felmondja a szolgálatot.) Az űrhenger természetesen megsérült. A visszapillantó tükrök, amelyek a fejét borító, áttetsző műanyag sapkára voltak erősítve, letörtek, úgyhogy már csak akkor látta, mi van a háta mögött, ha nagy nehezen hátrafordította a fejét. Ez aránylag jelentéktelen kellemetlenség volt; sokkal komolyabbnak bizonyult az a tény, hogy lezuhanáskor leszakadtak rádiójának antennái. Nem hívhatta az űrhajót, és a hajó sem létesíthetett vele kapcsolatot. Csak valami halk recsegés hallatszott a rádióból, valószínűleg magában a készülékben keletkezett a zörej. Tökéletesen egyedül volt, magára hagyatva, elvágva az emberiségtől. Helyzete kétségbeejtő volt, de még pislákolta remény halvány sugara. Végül is nem volt teljesen tehetetlen. Ha nem is használhatta az űrhenger rakétáit - úgy képzelte, hogy a hátsó motor elromlott, és megrongálta az üzemanyag-vezetéket, ez volt az, amire a tervezők azt mondták, hogy lehetetlen -, mozogni még tudott. Használhatta a karjait. Merre kússzon ? Elvesztette minden tájékozódási képességét, mert bár a Mount Everestről szállt fel, most már igen messze kerülhetett tőle. Ebben az apró világban nem voltak felismerhető irányjelzők; a Prométheusz sebesen süllyedő csillagfénye volt a legjobb útmutatója, és ha az űrhajót láthatja mozgás közben, akkor biztonságban van. Néhány percen belül felfedezik a távollétét, ha ugyan máris nem vették észre. Mégis, rádió nélkül hosszú ideig eltarthat, amíg társai rábukkannak; bár az Ikarosz felülete nem nagy, a negyven négyzetkilométeres, fantasztikusan csipkézett felületen sajnos könnyen rejtve maradhat a három méter hosszú henger. Egy órába is beletelhet, amíg megtalálják - és ez azt jelenti, hogy addig mindig meg kell előznie a felkelő Nap gyilkos sugarait. Becsúsztatta ujjait az irányítóberendezésbe, amelyek a fém végtagok mozgását szabályozták. A hengeren kívül, a számára ellenséges környezetben, pótkarjai megelevenedtek. Lenyúltak, rátámaszkodtak az aszteroida vasfelületére, és felemelték az űrhengert a talajról. Sherrard meghajlította a karját, és a henger előrelendült, mint valami iszonyatos, kétlábú rovar... Először a jobb kar, majd a bal, aztán megint a jobb következett. Sokkal könnyebb volt, mint remélte, és most megint úgy érezte, hogy visszatér az önbizalma. Bár a fémkarokat könnyű és pontos munkához tervezték, nagyon kevés húzóerőre volt szükség ahhoz, hogy ebben a súlytalan környezetben megmozdítsa az űrhengert. Az Ikarosz gravitációja tízezerszer gyengébb volt a Földénél: Sherrard és űrhengere itt együttesen egy fél dekánál kevesebbet nyomott, és amint egyszer megindult, könnyed, álomszerű lebegéssel repült előre. Ez a túlságosan könnyű haladás azonban veszélyeket rejtett magában. Már több száz métert haladt előre, és gyorsan a nyomába szegődött a Prométheusz süllyedő csillagának, amikor a túlzott biztonság becsapta. (Különös, hogy az ember milyen gyorsan át tud kapcsolni egyik végletből a másikba; néhány perccel ezelőtt még a lelkét erősítve várta a halált - most pedig az jutott eszébe, hogy lekési az estebédet.) Talán a szokatlan mozgás újdonsága, amelyhez hasonlót még sohasem próbált, okozta a szerencsétlenséget. A többi űrhajóshoz hasonlóan Sherrard is megtanulta, hogy az űrben tájékozódjon, és megszokta a munkát és az életet olyan körülmények között, amelyekben a fent és a lent földi fogalmai értelmetlenné váltak. Ha az ember olyan világban volt, mint amilyen az Ikarosz, el kellett önmagával hitetnie, hogy a lába „alatt" igazi, hamisítatlan bolygó van, és amikor

5

megmozdul, akkor vízszintesen halad előre. Ha ez az ártatlan önámítás kudarcot vall, akkor menthetetlenül az űrörvény támadja meg. A támadás váratlanul érte. Egyszer csak az Ikarosz kisiklott a lába alól, és a csillagok nem ragyogtak a feje fölött. Sherrard felfelé haladt egy függőleges sziklán, mint ahogyan a hegymászó kapaszkodik fel, és bár Sherrard józan esze azt sugallta, hogy ez csupán a képzelet játéka, minden érzéke valóságnak vélte - egy pillanat, s a gravitáció letépi őt erről a csupasz falról, a mélybe zuhan, és végül megsemmisül. Még rosszabb várt rá: az álfüggőleges még egyre lengett, mint a Sarkot kereső iránytű. Most egy hatalmas sziklás mennyezetről függött, mint a légy a plafonhoz tapadva; egy pillanaton belül megint fal lesz belőle - de akkorra már egyenesen lefelé zuhan rajta, ahelyett hogy felfelé kapaszkodna. Elveszítette uralmát az űrhenger fölött, és a hideg veríték, amely kiverte homlokát, arra figyelmeztette, hogy hamarosan elveszíti uralmát saját teste fölött is. Csak egyet tehetett: szorosan összeszorította szemhéját, amennyire csak lehetett, visszahúzódott a henger parányi világába, és minden erejével megpróbálta elhitetni magával, hogy a kinti világ nem létezik. Még a lassú, finom reccsenést is alig vette tudomásul, amely második zuhanását jelezte. Amikor megint fel mert nézni, látta, hogy az űrhenger egy nagy sziklatömbnek ütközött. Karjai felfogták az összeütközés erejét, de olyan áron, amit voltaképpen nem engedhetett meg magának. Bár a henger jóformán súlytalan volt ezen a bolygón, tehetetlenségi nyomatéka mégis két mázsát tett ki, és körülbelül hat kilométeres óránkénti sebességgel haladt. Ezt a nyomatékot a fémkarok nem tudták tompítani, az egyik kar letört, a másik pedig reménytelenül meggörbült. Amikor látta, hogy mi történt, Sherrard első érzése nem a kétségbeesés volt, hanem a düh. Olyan biztos volt már a sikerben, amikor az űrhenger megindult sikló útján az Ikarosz csupasz felületén! És most egy pillanatnyi testi gyengeség ide taszította! Az űr azonban nem tesz engedményt az emberi gyöngeségeknek vagy érzéseknek, és annak, aki ezt a tényt nem fogadja el, nincs az űrben semmi keresnivalója. De legalább értékes időt nyert a hajó nyomát követve; tíz percet hozzátett ahhoz az időhöz, amely őt a hajnaltól elválasztotta. Vajon ez a tíz perc többlet csupán a haláltusáját, hosszabbítja meg, vagy biztosítja űrhajóstársainak azt a külön időt, amelyre szükségük van felkutatásához? Ez hamarosan kiderül. Hol voltak a társai? Bizonyára már hozzáláttak a kereséséhez. Megerőltette szemét, és az űrhajó ragyogó csillaga felé fordult, remélve, hogy megpillantja az űrhengerek halványabb fényét, amint felé tartanak, de semmit sem látott az ég lassan forduló mennyezetén. Jobb, ha saját erejére számít, bármilyen csekély is az. Már csak néhány perce volt addig, amíg a Prométheusz és fényszórója elsüllyed az aszteroida széle alá, és őt sötétségben hagyja. Az igaz, hogy ez a sötétség mindenképpen rövidnek bizonyul majd, de talán mielőtt ráborulna, mégiscsak talál magának menedéket a közeledő virradat elől. Például ezt a sziklát, amelybe beleütközött. Igen, ez ad valami árnyékot, amíg a Nap félúton van felfelé. Amikor azonban feje fölé emelkedik, akkor már semmi sem védheti meg őt; de az is lehetséges, hogy olyan tájon van, ahol a Nap sohasem emelkedik magasan a látóhatár fölé az Ikarosz négyszáz-kilenc napos évének ebben az időszakában. Ez volt az egyetlen reménysége, ha a mentőosztag nem bukkanna rá hajnal előtt. Most a Prométheusz elsüllyedt, fényeivel együtt, a világ szélénél. Távozásával hirtelen sokszoros fénnyel ragyogtak fel a versenytárs nélkül maradt csillagok. Mindegyiknél pompásabb - olyan kedves, hogy csupán látására könnyek futották el a szemét -, a Föld fénylő örömtüze és mellette társa, a Hold. Sherrard az egyiken született, és bejárta a másikat vajon viszontlátja-e őket még egyszer?

6

Furcsa, hogy mostanáig nem jutottak eszébe sem a felesége, sem a gyermekei, sem oly sok más, akit a most oly messzinek látszó életben szeretett. Bűntudat szorította össze a szívét, de ez gyorsan elmúlt. A szeretet kötelékei nem lazultak meg, még az űr százmillió kilométeres távolságában sem, amely most családjától elválasztotta. Ebben a pillanatban azonban szerettei lényegtelenné váltak. Most csak egyszerű, önző állat volt, amely az életéért küzd, és egyetlen fegyvere az agya. Ebben az összecsapásban nincs helye a szívnek; csupán befolyásolná döntését, és gyengítené elhatározásait. És akkor megpillantott valamit, ami elűzte agyából a távoli otthon minden gondolatát. Háta mögött a látóhatár fölé emelkedve, tejszerű ködként beterítve a csillagokat, halvány és kísérteties, villódzó sugárkéve jelent meg. A Nap hírnöke volt - a korona szép, gyöngyös kísértete, amelyet a Földön csupán a teljes napfogyatkozás ritka pillanataiban látnak. Amikor a fénygyűrű felbukkan, a Nap sincs már messze, hogy hatalmába kerítse, hogy megsemmisítse ezt az apró világot dühének erejével. Sherrard jól kihasználta a figyelmeztetést. Most majdnem egész pontosan meg tudta határozni azt a helyet, ahol a Nap felkel. Lassan és ügyetlenül kúszva, fémkarjainak csonkjain elvonszolta a hengert a sziklatömbnek arra az oldalára, amely a legnagyobb árnyékot biztosíthatja számára. Alighogy odaért, a Nap rátámadt mint zsákmányára, és az apró világ szinte felrobbant a ragyogástól. Felhúzta sisakjában a sötét fényszűrőket, egyiket a másik után, amíg végül is el bírta viselni a vakító fényt. Kivéve azt a kis részt, amelyre a sziklatömb árnyéka hullt, az aszteroida felülete úgy izzott, hogy az ember azt hihette, égő kemencébe néz. A kopár táj minden részletét megmutatta ez a könyörtelen fény; semmi sem látszott itt szürkének, vakító fehér és áthatolhatatlan fekete szín borított mindent. A beárnyékolt hasadékok és üregek mintha tintával teltek volna meg, s ugyanakkor a magasabban fekvő felület már szinte lángolt. És még csak egy perce kelt fel a Nap. Sherrard most megértette, hogyan változtatta a sok millió nyár égető hősége kozmikus salakká az Ikaroszt, addig sütve a sziklákat, amíg az utolsó csepp gáz is kiszikkadt belőlük. „Miért kell az embereknek utazniuk - kérdezte önmagától keserűen - ennyi költség és kockázat árán, csillagok között, csak azért, hogy végül is egy ilyen forgó salakhalmon kössenek ki?" S tudta a választ, ugyanaz indokolta útjukat, amiért egykor felküzdötték magukat az Everest csúcsára és a sarkvidékre és a Föld annyi sok távoli pontjára - a test izgalmáért, a kalandért és a szellem sokkal tartósabb izgalmáért, a felfedezésért. Ez volt a válasz, és ez kevés vigaszt nyújtott neki most, amikor hamarosan, akár a pecsenye, megsül az Ikarosz forgó nyársán. Már érezte az arcán a hőség első leheletét. A sziklatömb, amelynek támaszkodott, védelmet nyújtott a közvetlen napfény ellen, de a sugarak visszaverődtek az alig néhány méterre levő izzó sziklákról, és áthatoltak sisakja átlátszó műanyag borítóján. A hőség egyre erősödött, a Nap emelkedésével párhuzamosan; még kevesebb ideje volt, mint gondolta, és ez a tudat valami néma beletörődést hozott magával, ami már a félelmet is kizárta. Most várni fog - ha kibírja -, míg a felkelő Nap elborítja fényével, és a henger hűtőberendezése feladja az egyenlőtlen küzdelmet; akkor ő maga felhasítja az űrhenger falát, és hagyja, hogy a benne levő levegő kiáradjon a légüres térbe. Most nincs más teendője, csak ülni és várni és elgondolkozni, míg az a kis árnyéktócsa, amelyben van, megszűnik. Nem kísérelte meg, hogy irányítsa gondolatait, hanem hagyta, hogy kószáljanak, amerre akarnak. Milyen különös, hogy ő most azért hal meg, mert valamikor a negyvenes években - évekkel az ő születése előtt - egy ember Palomarban felfedezett egy fényképlemezen egy fénysugarat, és találóan arról a fiúról nevezte el, aki túl közel repült a naphoz. Úgy vélte, egy szép napon majd emlékművet állítanak fel ezen a kiégett földön. Mit vésnek fel rá? ,,Itt halt meg Colin Sherrard asztrofizikus mérnök, a tudomány szolgálatában."

7

Ez mulatságos lenne, mivel ő voltaképpen a felét sem értette meg mindannak, amit a tudósok el akartak érni. Mégis felfedezéseik izgalmának egy része ráragadt. Emlékezett arra, hogyan kaparta le a geológus az aszteroida kiégett felső rétegét, és fényesítette ki a fémfelületet, amely alatta húzódott. Ezt a felületet vonalak és karcolások furcsa mintája borította. Ezek a jelek az Ikarosz történetét írták le, bár csupán a geológusok tudták elolvasni. Ezek a vonalak felfedték, hogy ez a vas- és sziklatömeg valamikor nem egyedül száguldott az űrben. A távoli múltban hatalmas nyomás alatt állt - és ez csupán egyet jelenthetett: sok billió évvel ezelőtt ez a kis bolygó egy sokkal nagyobb test része volt, talán egy Földhöz hasonló bolygóé. Valamiféle okból a bolygó felrobbant, s az Ikarosz sok ezer más aszteroidával ennek a kozmikus robbanásnak a töredéke lett. Még ebben a pillanatban is, amikor a napfény fehéren izzó vonala egyre közelebb jött, felszította képzeletét ez a gondolat. Amin most feküdt, az egy világ magja volt - talán olyan világé, amelyen valamikor élet létezett. Furcsa, értelmetlen módon megvigasztalta az a tudat, hogy nem ő lesz az egyetlen kísértet, amely az Ikaroszon bolyong majd az idők végezetéig. Sisakjának belsejét elhomályosította a pára; ez csak azt jelenthette, hogy a hűtőberendezés kezdi felmondani a szolgálatot. Eddig jól működött, a hengeren belül még most is elviselhető volt a hőség, bár a sziklák néhány lépésnyire bizonyára rőten izzanak. Működése hirtelen szűnik meg, és akkor szörnyű lesz. A piros fogantyú után nyúlt, amely megfosztja majd a Napot élő zsákmányától - de mielőtt meghúzná, még egyszer utoljára a Földre vet egy pillantást. Óvatosan leengedte a sötét fényszűrőket, úgy állítva be őket, hogy visszaverjék a sziklák izzását, de ne akadályozzák a kilátást az űrbe. A csillagok már elhalványodtak, a fénygyűrű ragyogása elnyomta fényüket. És a sziklatömb fölött felbukkant egy csonka vörös lángnyelv, a tűz meggörbült ujja, amely a Nap széléről nyúlt előre. Már csak pillanatai voltak hátra a sziklatömb tövében, amely addig pajzsként védte őt. S látta a Földet és mellette a Holdat. Búcsút mondott mindkettőnek, és elbúcsúzott barátaitól, szeretteitől mindkét égitesten. És amíg az égre nézett, a Nap sugara belekapott hengerének aljába, és ő érezte a tűz első érintését. Ösztönös mozdulattal, amely olyan önkéntelen volt, mint amennyire értelmetlen, maga alá húzta a lábát, megkísérelve, hogy elmeneküljön a hőség rátörő hulláma elől. De mi volt ez? Hirtelen egy ragyogó fényáradat, bármelyik csillag fényénél erősebb villant fel a feje fölött. Néhány kilométerre felette hatalmas tükör szállt át az égen, és visszatükrözte a Napot, miközben lassan haladt az űrben. ,,Ez lehetetlen" - gondolta; azt hitte, képzelődik, és tudta, itt az ideje, hogy búcsút mondjon az életnek. Már egész testét elöntötte az izzadság, és néhány másodpercen belül az űrhenger tüzes kemencéhez lesz hasonló. Nem várt tovább, hanem múló erejét összeszedve meghúzta a kioldószerkezet fogantyúját, és felkészült, hogy szembenézzen a halállal. Semmi sem történt; a fogantyú nem mozdult. Újra és újra meghúzta, míg végül rádöbbent, hogy az reménytelenül beszorult. Nem volt számára könnyű megoldás, kegyes halál, amely megváltja, mihelyt a levegő elszáll tüdejéből. Akkor, helyzetének iszonyatosságára rádöbbenve, elveszítette önuralmát, és úgy üvöltött, mint egy csapdába esett vadállat. Amikor meghallotta McClellan kapitány hangját, aki őt szólította, gyengén, de tisztán, azt hitte, hogy megint csak hallucinál. Mégis, a fegyelem és önuralom utolsó cseppje gátat vetett üvöltésének; összeszorította a fogát, és hallgatta az ismerős, parancsoló hangot. - Itt vagyok - ordította Sherrard -, csak siessetek, az isten szerelmére! Égek! Valahol mélyen, értelmének morzsáival felfogta, hogy mi is történt. Antennáinak letört, csonka szárnya mégiscsak továbbított valami gyenge, bizonytalan jelzést - és az őt keresők

8

meghallották üvöltését, mint ahogyan ő is hallotta hangjukat. Ez azt jelenti, hogy nagyon közel kell lenniük, és ez a tudat most hirtelen erőt adott neki. Merőn bámult ki a sisak párás, áttetsző műanyag falán, és még egyszer megnézte azt a lehetetlen tükröt az égen. Megint ott látta, és most ráébredt, hogy az űr csaló távlata becsapta érzékszerveit. A tükör nem volt több kilométer távolságban, és nem is volt hatalmas méretű. Majdnem a feje fölött volt, és gyorsan közeledett. Még akkor is ordított, amikor a tükör keresztezte a felkelő Nap tányérját, és áldott árnyéka úgy borította el őt, mint a hűvös szél, amely a tél szívéből fakad, a hó és jég birodalmából. Most már annyira közel volt hozzá, hogy azonnal felismerte; csupán egy nagy fémlemez, sugárzásellenző ernyő volt, amelyet bizonyára valamely műszerről téptek le gyorsan. Árnyékának biztonságában indultak el barátai az ő keresésére. Nagy teljesítményű, kétszemélyes űrhenger lebegett a feje fölött, karjainak egy része a ragyogó pajzsot tartotta, a többi kar pedig őérte nyúlt ki. Még a párás sisakborítón és a hőség szikkasztó ragyogásán át is felismerte McClellan kapitány aggódó arcát, amint a másik űrhengerből nézett felé. Tehát ilyen a születés, mert hiszen voltaképpen újraszületett. Túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy hálát érezzen - erre később kerül majd sor -, de amikor felszállt az égő sziklákról, szeme a Föld fényes csillagát kereste, és meg is találta. „Itt vagyok - mondta a tekintete. - Jövök vissza." Vissza azért, hogy élvezze és őrizze a Föld minden szépségét, amelyet már elveszettnek hitt. Igen, élvezze, de - nem mindet. A nyár melegét többé már nem élvezi. KARIG SÁRA FORDÍTÁSA

9

10

TAKU MAYUMURA

VILÁGKIÁLLÍTÁS

,, ...Mindenesetre egytől egyig izgatottnak látszottak. Az Expo-70 elnevezés olyan határozott volt, hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy ellenvetést tegyen. A legkülönfélébb foglalkozású emberek, mindegyik a maga módján és elképzelése szerint, sürgölődtek, érdeklődtek. A közepes nagyságú cégek képviselői részvétet keltettek, mivel erejüket meghaladó terhet vállaltak magukra, amikor azt határozták, hogy termékeiket a magáncégek pavilonjaiban állítják ki. Hogyan hangolják össze a Világkiállítás témáját saját üzemük érdekeivel? Hogyan őrizzék meg tekintélyüket a korlátozott lehetőségek között? Saját elhatározásukból óriási felelősséget vállaltak magukra, és jól dolgoztak. Olyan fanatikus céltudatossággal szentelték minden erejüket a kiállításnak, ami számomra teljesen érthetetlen volt." (Over Dzimbel feljegyzéseiből)

Amikor a gyárból visszaértem, Masako Fudzimoto kezében tartotta a telefon-kagylót, és úgy látszott, rögtön sírva fakad. - Igazgató úr! - kiáltott fel. - Az előcsarnokban két különös ember várakozik. Azt mondják, hogy nagyon tetszik nekik a jelszavunk, ezért együtt akarnak velünk működni. Küldd el őket. - Már megpróbáltam, de akármit mondok is nekik, csak nem mennek el! - Ne törődj ezekkel az őrültekkel! Körülnéztem. - És Sinohara hol van? - Az egyetemen - ingatta a fejét Masako. - Mérgesen állított be, és kijelentette, hogy a munkaterv túlságosan megerőltető, és ő többé nem foglalkozik kizárólag a Világkiállítás ügyeivel. - Mindenki csak lazsál - nyögtem. - Vigye el az ördög, hiszen a kiállítás megnyitásáig már csak másfél év van hátra... Az asztalra csaptam noteszommal, amelybe feljegyeztem az üzemek különböző munkáinak jelenlegi állapotát. - És más nem volt? - Kereste önt a vezérigazgató. Meghagyta, hogy azonnal menjen be hozzá. - Hát miért nem ezzel kezdted?! Már az ajtóban voltam, amikor észrevettem, hogy Masako még egyre kezében tartja a telefonkagylót. - Fejezd be ezt a beszélgetést! - mondtam legyintve. - Mondd meg nekik, hogy nincs időnk dilettánsokkal bajlódni! - Á! Nisikava! - szólt a vezérigazgató, amikor meglátott. Az előtte fekvő terveket nézegette csüggedten, s most hátradőlt karosszékében. - Azt hiszem, hívatott.

1

11

- Hívattalak - felelte a vezérigazgató ajkát biggyesztve. - Mi történt? A Tokyo Business Machine fizetésképtelenséget jelentett be! - Micsoda?! A Tokyo Business Machine cégről mindenki tudja, hogy a mi vállalatunkkal, a Japan Business Furniture (röviden JBF) céggel verseng. Éreztem, hogy elsápadok. - Ez bizonyára azért történt - jegyeztem meg -, mert olyan kihívó méretekben akarták növelni a termelésüket. A vezér dermedten ült karosszékében, mint egy kőtömb, és csak szuszogott. - Természetesen - mondta végül vontatottan - cégünk számára ez a hír nem is olyan kellemetlen. Mire a Tokyo Business Machine magához tér, ügyfeleinek többségét megszerezhetjük magunknak. Olyan ez számunkra, akár az égből hulló manna! De mi lesz velünk addig? - tette hozzá és összerázkódott. - Teljesen felborul a felkészülési tervünk a Világkiállításra! Ezt enélkül is tudtuk. Nyilvánvaló volt. Másfél év múlva Sendrioka lejtőin megnyílik a Világkiállítás. Iparágunk cégei elhatározták, hogy összerakják tőkéjüket, és gépeiket és vezérlőkészülékeiket közös pavilonban állítják ki. Már jóváhagyták a kiállítási pavilon előzetes tervét, és a közös megállapodásnak megfelelően cégünk bonyolította le ezt a munkát. - A többiek, mivel megtudták, hogy mi történt a Tokyo Business Machine-nel, úgy látszik, vissza akarnak lépni a kiállítástól. Úgy vélik, hogy nem érdemes a nagy hűhó miatt bármit is kockáztatniuk. Mi lesz velünk, ha visszakérik a pénzüket? Nos? Hiszen a pavilon költségei háromszázmillió yenre rúgnak! - El kell állnunk a tervünktől, nincs mit tennünk! - feleltem. - Az egész felkészülés füstbe megy! - Ez... kellemetlen - sóhajtott a vezérigazgató. - Az elnök kijelentette, hogy cégünk a vezérlőkészülékek gyártásában vezető szerepet játszik, és hogy ő maga mindenre kész annak érdekében, hogy a cég tekintélyét megőrizze. - Hát ez valóban igaz? - Nem tudom, mi lesz az eredménye, de mindenesetre holnapra összehívtuk az érdekelteket, és megbeszéljük, hogyan lehetne segíteni a helyzeten. Természetesen nekem, mint az előkészítő bizottság vezetőjének, részt kell vennem a megbeszélésen, de neked is, hiszen a gyakorlati munkáért te vagy a felelős. Gondolj ki valamit! - Ez szörnyű! - nyögtem fel. - Először is, mi lesz a vállalattal, ha ilyen helyzetben folytatjuk az előkészületeket?... - No, elég volt ebből! - legyintett az igazgató. - Menj, fáj a fejem - tette hozzá, értésemre adva, hogy elfelejtkeztem magamról. Ami azt illeti, álmomban sem jutott eszembe, hogy egy olyan apró iparvállalat, mint a Japan Business Furniture megjelenik termékeivel egy világkiállításon, ahol a világ összes országai szerepelnek. „Haladás és harmónia az egész emberiségnek!" - ez persze nagyszerű dolog. Úgy véltem azonban, hogy mielőtt pénzt és időt pazarolnánk ilyen jellegű ünnepségekre, a vállalat alapjait kellene megerősítenünk. Nem tudom, miért kellett a mi cégünknek ilyen fényűző tervekkel foglalkoznia, hiszen a nyomába sem ért az ország hatalmas gyárvállalatainak! Mintha feltétlenül a mi gondunk lenne a civilizáció és az emberiség megmentése! És íme, ez az eredmény! Teljesen elszakadtunk a valóságtól! Mi szükség van az ünnepségekre, amikor üres az ember zsebe?! A gyakorlati végrehajtással azonban mégiscsak engem bíztak meg. Talán azért kaptam ezt a munkát, mivel a tervosztály helyettes vezetőjeként dolgoztam, vagy talán azért, mert túlértékelték képességeimet, az utasítást azonban kiadták. Mivel ilyen döntés történt, nem maradt más hátra, mint hogy minden erőmből végezzem a munkát. Üzletember lévén, jól ismertem ezt az íratlan törvényt, bár közben rázott a hideg.

12

De... Ördögbe is! Mi történt velem? Tisztázni akartam magamban a dolgokat, és elemezni, mi az a csalódás, amit érzek, tudatára ébredve annak, hogy szakembereink egyáltalában nem rendelkeznek alkotó képzelettel, hiába is dobálóznak a formulákkal, hiába adják ki magukat mindenttudónak, és hiába állítják azt, hogy pontos számításaik ezt meg ezt mutatják, és csak bosszankodtam, mivel nyilvánvalónak látszott, hogy a katalógusunkban megdicsért kiváló kutatók világviszonylatban aligha kerülnének az első osztályú tudósok közé. Elgondolkoztam, és észrevétlenül szobám ajtaja elé értem. Gépiesen lenyomtam a kilincset, kinyitottam az ajtót, s a csodálkozástól meghökkentem, amikor a szobában egy különös párt találtam. Az egyik - idősebb férfi, ügyvéd vagy impresszárió lehetett; a másik magas, bizonytalan korú fickó, jelentéktelen külsővel. Mindketten túlságosan rikító színű zakót viseltek. Esetlenül hajoltak meg előttem. - Mit csinálnak itt?! - ordítottam rájuk. - Hogy kerültek ide? Masako Fudzimoto elhúzta a száját, tekintetéből kiolvastam a választ. - Az önök jelszava - szólalt meg az idősebb férfi, minden bevezetés nélkül „Az emberiség jövőjéért kell tevékenykednünk!" Ugye, így van? Hallgattam. - Teljesen új technikai megoldásokat ajánlunk fel önöknek, és azt szeretnénk, ha felhasználnák. Ez a legújabb technika, és teljes mértékben megfelel az önök célkitűzésének. „Hm! Valamit árulnak" - gondoltam magamban. Korábban is elég sok hozzájuk hasonló fickó jelentkezett, de még csak szóba sem álltunk velük. A sok műveletlen alaknak semmiféle jó ötlete nem akadt, amely megfelelt volna egy iparvállalat követelményeinek. Most azonban megváltozott a helyzet. Minden a feje tetejére állt, tervünk veszélybe került, és hirtelen minden ötlet érdekessé vált számomra! A JBF-nek győznie kell! És ennek érdekében minden segítséget el kell fogadnunk, még akkor is, ha egy koldus ajánlja fel az útszélen. Ezért így szóltam: - Kérem, mondják el terveiket. A két férfi tervrajzokat vett elő egy kis táskából. Öt, hat... tíz tervlapot húztak elő, amelyeket vonalak borítottak. Olyan mozdulattal tették elém a lapokat, mint ahogyan a vállalkozó a megkötött szerződéssel a zsebében bemutatja a kész termékeket. - Ez itt a kiállítás - magyarázták. - Ezek az anyagok... És ezek a kiállítandó termékek. Első pillantásra látni, hogyan működik a gyárak vezérlőberendezése a jövőben. Az elmondottakat alig értettem meg, mivel a műszaki kérdések számomra nehéznek bizonyultak. Fokozatosan ráébredtem azonban arra, hogy ezek a fickók jól ismerik munkánkat, bár külsejükből semmiféle szakértelemre nem lehetett volna következtetni. - Ez a kiállítási tárgy a legtökéletesebb komplex vezérlés korszakának kezdetét mutatja ! szavalta a magas férfi ékesszólóan. - Ez a rendszer rövidesen minden ember képességét a végsőkig kifejleszti. Eltűnik belőle a munka iránti közöny, és úgy fog dolgozni, hogy könnyedén elvégzi egymagában azt a munkát, amelyet azelőtt néhány száz ember csinált meg. Mi ezt a rendszert „komplex vezérlésinek neveztük el. Ez a kiállítási tárgy a gyakorlatban megvalósítja azt, hogy segítségével egy ember is könnyedén megbirkózik a legbonyolultabb munkaeszközökkel. Elállt a szavam. Ezek az emberek vagy elképesztő zsiványok, vagy valóban hasznunkra lehetnek. Mindenesetre az volt a homályos érzésem, hogy nagyszerű lehetőségekkel rendelkeznek. Az ajtó zajosan becsapódott. Sinohara jelent meg nagy lármával. Már a küszöbön, verítékét törölgetve, rázendített a méltatlankodásra: - Azok a fafejű alakok az egyetemen... Azt hiszik... Ebben a pillanatban felfigyelt, hogy más is van a szobában. - Mi van itt? - kérdezte.

13

Sinohara - fiatal műszaki szakember - rámeredt a különös látogatókra, majd a tervrajzokra nézett, és azután meghallgatta a magyarázatot. - Igazgató úr... - szólalt meg. Intettem neki. Sinohara kiragadta a két férfi kezéből a tervrajzokat, leült egy székre, és szinte falta szemével a terveket. Eltelt vagy tíz másodperc. Amikor Sinohara felnézett a tervrajzokról, arcán tisztelet ült. - Ezt... ezek az emberek csinálták? - Úgy látszik, hogy igen... - Igazgató úr, ezek zsenik! Sinohara rávetette magát az asztalon heverő rajzokra. - De hát ez... Figyeljen rám, ezek közül bármelyik: találmány. Szabadalmaztatni lehet Ez számunkra... - Vagyis ön megértette, miről van szó - mosolyodott el az idős férfi. - Ha önök hasznát veszik, kérem, rendelkezésükre állanak. - Várj csak - tartottam vissza a heves vérmérsékletű Sinoharát, és a látogatókhoz fordultam. - Egyelőre még korai lenne arról beszélni, hogy felhasználjuk-e az önök terveit. Közöljék azonban, mi a kívánságuk. Az a szándékuk, hogy eladják ezeket a terveket? - Nem - felelte a magas férfi. - Teljesen ingyen rendelkezésükre bocsátjuk. De... - De? - Azt akarom, hogy bevonjanak engem a munkába. Részt akarok venni a Világkiállításon. Önökkel együtt akarok dolgozni. Nekem semmi másra nincs szükségem. Hajlandó vagyok ilyen feltételek mellett még szerződést is kötni önökkel. Sinohara rám kacsintott. ,,Ez olyan lehetőség, amit még elképzelni sem tudtunk volna!" mondta a tekintete. ,,És ha talán ez a mentőöv? - jutott eszembe. - Nos, jól van. Még ha kalandornak is látszanak, megpróbálhatjuk, hátha hasznukat vehetjük!" Ha jól meggondolom, semmit sem tudunk ezekről az emberekről, még a nevüket sem ismerjük. Jobb, ha lemondunk a szolgálatukról, bármilyen tehetségesek, ha nincs megfelelő gyakorlatuk. Kockázatos volna. Nem tudják, mi a tilos, mi a megengedett dolog. És ezenfelül könnyen el is árulhatnak bennünket. Mégis meg kell kockáztatnunk a dolgot! - Bocsássanak meg, kérem - szóltam egészen más hangon. - Ha jól emlékszem, még nem tudakoltam meg a nevüket. - Öt Taro Tanakának hívják - felelte az idősebb férfi, társára mutatva. - Engem pedig Dzimbee Obának* - Dzimbeenek? - tört ki Masako Fudzimoto. Mi ketten Sinoharával azonban hallgattunk. Mindkettőnknek az járt a fejében, vajon nem most következett-e be a várva várt fordulat, és nem történik-e most valami rendkívüli.

…Ezért kellett teljes egészében megváltoztatni terveinket... Szeptember végén jártunk, és a teremben forróság honolt. Az összegyűlt vezetők olyan arckifejezéssel hallgatták a vezérigazgató közlését, mintha keserű muslinca került volna a foguk közé. - Nem szabad azonban meghátrálnunk! - jelentette ki a vezérigazgató, és kidüllesztette a mellét. - Mostantól fogva a vezérlőkészülékek iparvállalatainak tekintélye a mi munkánktól függ.

2

* Dzimbee Óba - a hűbéri Japánban ismert főnemesi név; Taro Tanaka - szolgák, zsellérek között szokásos név

14

- Ez teljesen érthető - szakította félbe a társaság elnöke, - Inkább azt mondd meg, hogy mi most a szándékotok! - Készséggel - felelte a vezérigazgató, és rám nézett. - Nos, vezesd be őket a lehető leggyorsabban. - Azonnal. Az ajtón kívül ott állt Sinohara készenlétben. Vele együtt várakozott a két idegen. A jelenlevők átható tekintetétől kísérve hagytam el a termet. Amikor Dzimbee Óba és Taro Tanaka kis táskával a kezükben beléptek a terembe, hirtelen furcsa csönd lett. - Mi ez? - szólalt meg elsőnek az elnök. - Kik ezek az emberek? Ide figyelj! Elment az eszed ? Egyszerre mindenki lármában tört ki. Ez a két férfi, aki külsőleg hirdetési ügynökhöz hasonlított, az összegyűltek számára olyan volt, mintha valami más csillagzatról került volna oda. - Hallgassanak meg! - kiáltotta Taro Tanaka. Hangja átható volt, inkább sziréna süvítéséhez hasonlított, mint emberi hanghoz. Túlkiabálta a lármázó tömeget. Az ablaküvegek megremegtek. - Ezek az emberek - szólt közbe a vezérigazgató, amikor csönd lett megint - új tervet javasolnak... - Nos, jól van - hagyta rá az elnök. - Rendben van. Te vagy az előkészítő bizottság vezetője. Akárhogyan is áll a dolog, meghallgatjuk őket. Taro Tanaka kivárta, amíg Sinohara szétrakja a tervek másolatait, és azután le sem ülve, megszólalt: - Az ezeknek a terveknek alapján elkészített kiállítási tárgyak a gépek és vezérlőkészülékek fejlődésének azt a korszakát demonstrálják, amelyet a jövőben várhatunk. Taro Tanaka egy tervrajz után nyúlt. - Tekintsék meg, kérem, az első számú vázlatrajzot. Jobbról az írógép látható, amely a hangot jegyzi le. Mellette a másolóval felszerelt automata ellenőr, azután az önműködő mozgó szék. - Miket beszélsz? - kiáltott fel elhűlve a teremben ülők egyike. - Mondd csak, honnan vetted ezeket a dolgokat? Taro Tanaka, a közbeszólóra ügyet sem vetve, zavartalanul folytatta a beszámolót: - Vannak olyan tervrajzok, amelyeken részletesen fel van tüntetve az összeszerelés módszere. Tekintsék meg, kérem, a 213., 214. és 215. számú lapokat. A továbbiakban még tökéletesebb szerkezetek következnek. Íme, a 3. számú tervrajz. Ez a készülék az okmányok" kiállításához alkalmas. Nemcsak az okmányok tervét készíti el, hanem azok átvételére és továbbítására is megfelelő. A következő készülék a hipnózis segítségével való tanítást szolgálja. A továbbiak: önműködő tárcsás készülék a szolgálati utasításokhoz; készülék a szakemberek tudásának ellenőrzéséhez és igazolásához... - Hagyja abba! - kiáltott fel a főmérnök. - Lehetséges-e az ilyesmi? Ez csupán álmodozás! - Ezért készítettük el a terveket. Azokban fel vannak tüntetve az összes adatok, a felhasználandó anyag mennyiségével. Tehát a következő kiállítási tárgy: a formája kissé szokatlan. Sztereotelevízió van beleépítve. A készülék lehetővé teszi, hogy bármilyen ponton levő kontraagenssal kapcsolatot létesítsünk. E készülékek összessége a legkülönfélébb feladatokat végzi, és lehetőséget nyújt, hogy egyetlen ember végezze el azt a munkát, amihez eddig több' mint tizenöt ember kellett. Halálos csönd. Már senki sem szólt egy szót sem. Tegnap, amikor a tervrajzokat átnéztem, a - részletekbe nem bocsátkoztam, és most, amikor az egyes adatokat hallottam, én is elképedtem, akár a többiek.

15

- Ez itt egy olyan készülék, amely kissé nagy terjedelmű ugyan, viszont rendkívül hatékony. Az ember a vetítővászon elé ül, és azon megjelenik minden gondolata és ötlete. A gép egy szempillantás alatt feljegyzi azokat, számításokat végez, ellenőrzi az adatokat, és összegezi őket. Ez a készülék egymagában végzi el azt a munkát, amit jelenleg kétszáz ember tud csak megcsinálni. „De hiszen ez lehetetlen! - gondoltam. - Ez tiszta őrültség - Nos, a következő - folytatta Taro Tanaka. Ekkor Dzimbee Óba, aki eddig közömbösen ült, és mindent Taro Tanakára bízott, felkelt helyéről, valamit súgott társának, majd újra leült. - Most a legújabb szerkezetű készülék következik - közölte Taro Tanaka monoton hangon. - Az emberre már nincsen szükség, minden vezérlést a gépre bízhatunk. A vezérlőkészülék az általa feljegyzett és rendszerezett gondolatokat a többi gépnek továbbítja. A többi gép mindegyike szoros kapcsolatban áll a vezetése alá tartozó szerszámgépekkel, mozgó készülékekkel, önműködő gépezetekkel, és azok maguk elvégzik a munkát a kapott utasításoknak megfelelően. Például vegyünk egy házat. Ez a készülék a beletáplált részletes adatok alapján - amelyek a ház jellegére, a felhasználandó anyagokra, azok sajátosságaira vonatkoznak - elkészíti a tervet, majd a terv automatikus ellenőrzése után hozzálát az építkezéshez, maga gondoskodik az épület kivitelezéséről. Természetesen miután elkészítette az építkezéssel kapcsolatos okmányokat - javaslatokat, engedélyeket, utasításokat, adásvételi szerződéseket -, ez a készülék az emberek aláírását várja. Képes a 'elhasználandó tőke kiszámítására is. Ugyanilyen, de nagyobb méretű készülékkel a szűzföldek felhasználásánál is dolgozhatunk, valamint az iparosításban is. Itt most csupán egy kis méretű készüléket mutatunk be. - Robotgép! - sóhajtott fel az elnök. - Csak nem robot ez, mint amilyen a sci-fikben szerepel?... Nem álmodom az egészet? - Mi kiállítjuk mindezeket a tárgyakat - folytatta Taro Tanaka -, és ezenfelül az ellenőrzéshez felépítünk egy önműködő utat, amelynek legfőbb alkatrészét egy futószalagrendszer képezi. Összeállításának tervét külön bemutatjuk, (me, a 12. sz. tervrajz. Mindnyájan ostobának érezték magukat. Ennek ellenére a szakemberek lázasan tanulmányozták a tervrajzokat, de hamarosan ők is a fejüket rázták. - Érthetetlen - közölte kollégái véleményét a főmérnök. - Egy s más, amiről a kezdetben beszélt, megvalósítható, és alighanem mi is meg tudnánk csinálni. A többi terv és összeállításuk alapelvei azonban számunkra érthetetlenek. - Ez azért van, mert mi különleges anyagokat használunk - közölte Taro Tanaka ugyanazzal az arckifejezéssel. - Szükségesek bizonyos öntvények és félvezetők, amelyek jelenleg még nem léteznek, valamint az azoknak megfelelő technika. - Vagyis üres fecsegés az egész! - csapott az asztalra a főmérnök. - Minek kell akkor ez ? - Ami az ismert készülékeket illeti, előállításuk módszereit meg fogom magyarázni, és azokat másutt is elő lehet állítani. Mindazt, ami különleges technikával készül... - Taro Tanaka lassan összeszedte a tervrajzokat - én magam elkészítem. Mindnyájan hallgattak. A fülledt levegőjű teremben senki sem mozdult. Mindnyájan zavaros tekintettel meredtek Tanakára, szemük kidülledt, akár a halé, és tekintetükből bizalmatlanság és rémület sugárzott. - Nem bánom, lássunk hozzá! - jelentette ki a társaság elnöke, és felállt, mint aki álmából ébred. - Még ha csak tizedrésze is elkészül mindannak, amiről itt hallottunk, akkor is világraszóló eredményekkel dicsekedhetünk! Megéri a kockázatot! - Elnök úr - szólalt meg csöndesen a pénzügyi igazgató és mi lesz a dolog anyagi részével? - Anyagi részével? - fordult felé az elnök.

16

A pénzügyi igazgató tovább feszegette a kérdést: - Mibe kerül ez nekünk? Mennyibe fog kerülni akár csak egyetlen ilyen készülék összeállítása? Ha mindezt meg akarjuk csinálni, még elgondolni is szörnyű, mennyi pénzre lesz szükségünk ! Japán egész állami költségvetésére, de talán még többre is! - Nem így van - szól közbe Taro Tanaka fejét lehajtva. - Elkészítettem az előzetes számításokat. Teljesen elegendő, ha egymilliárd nyolc-kilencszázezer yent befektetünk. - Aligha. - Komolyan beszélek. Hiszen a munkálatokat akkor kezdjük el, amikor az előkészületek már mind megtörténtek. Nincs szükség kísérletezésre, és a hibák ki vannak zárva. Csupán annyi anyagra van szükségünk, amennyi a számításokban szerepel. A tervek elkészítésekor mindenekelőtt arra törekedtünk, hogy a lehetőség szerint az önök vállalatai által előállított termékeket használjuk fel. - Mindazonáltal... kétmilliárd yen .. nagy összeg - jegyezte meg a pénzügyi igazgató, fejét csóválva. - Tudják önök, hogy mennyi a mi tőkénk? Egymilliárd yen. Az adósságoknak is van határa. Honnan teremtünk elő ekkora összeget? - Ugyan már! - kiáltotta a vezérigazgató, és hangja élesen csengett. - Rajta, emeljük fel a tőkénket! Akár háromszorosára is! - Részvényeinket jelenleg a névérték alatt jegyzik - közölte a pénzügyi igazgató. Homlokán kék erek dagadtak ki. - És ilyen időpontban növeljük a tőkénket? Ha felemeljük árainkat, a részvényeink szintén emelkednek. Hogyan magyarázzuk meg azonban ezt a tőkeemelésekkel foglalkozó tanácsnak és a pénzügyminisztériumnak? Még akkor is, ha minden simán megy, folytatódik a felvert árú részvények kibocsátása. - Hagyd már abba ! - förmedt rá a társaság elnöke. - Figyeljenek rám - szólt, és a főmérnökre mutatott. - Önök nyilvánvalóan elő tudják állítani az itt bemutatott termékeket. - Olyan írógépet, amely a hangot jegyzi le, és az ehhez hasonló készülékeket azonnal gyártani tudjuk. Ami azonban a többi készüléket illeti, mivel nem ismerem ki magamat az itt bemutatott módszerekben... - Elég ennyi is - szakította félbe az elnök éles hangon. - Még az a jó, hogy ezt a keveset megértette. Még nem vagyok annyira gügye, hogy ezt a lehetőséget elszalasszam! Hacsak egy-két tervezett készüléket előre beharangozunk, a részvények ára emelkedni fog. Ha pedig ezeket a készülékeket tömegesen állítjuk elő, akkor az osztalékok megszilárdulnak. Sőt még növekedésükkel is számolhatunk. És a társaság elnöke a gyűlés lázas szemmel figyelő részvevőinek bejelentette: - Döntöttem. Növeljük tőkénket. Háromszorosára emeljük! Ez a növelés biztosítja a készülékek előállításához szükséges összeget! A teremben zaj támadt. Mindenkit elöntött az összetartás meleg érzése, amely többnyire akkor jelentkezett, amikor a társaság viharos sikereket ért el. Cégünk, a JBF, amely az elmúlt tíz évben a pangás állapotában tengődött, most újra megragadta a szerencsét! És ki képviselte ezt a szerencsét számunkra? Csak nem ez a két fickó, aki jöttment ügynökhöz hasonlított olcsó zakójában? Semmi esetre sem engedhetjük ki a kezünkből ezt a két embert, akik előkészítették és bemutatták nekünk ezeket a rendkívüli termékeket. És mit csinált ez a két fickó? A teremben uralkodó izgatott hangulatban Taro Tanaka, a tervrajzokkal kezében, közömbösen üldögélt, Dzimbee Óba pedig székén hátradőlve, észrevétlenül szundikált.

17

A vállalat minden osztálya munkához látott. Nálunk is, mint más társaságoknál, mielőtt a külvilág tudomást szerezne valamiről, ami előkészületben van, a fele munkának meg kell lennie. Legeslegelőször az adminisztrációs osztály hagyta, hogy az új termékekről egy s más kiszivárogjon a lapokba. Az idő tájt a kiállításról csupán jelentéktelen közlések jelentek meg, és taktikánk kitűnően bevált. Részvényeink ára lassan-lassan növekedett. Október elején elérte névértékét, majd a hónap második felében az ár jelentősen emelkedett. Ez volt a várakozási idő. Aznap, amikor az igazgatótanács jóváhagyta a döntést, a JBF közzétette a tőkeemelésre vonatkozó híradást. Ezt a cikket vastag betűkkel nyomtatták ki. A hírt azonban hidegen fogadták. És ez természetes is volt. Akikor, amikor a versenytárs a csőd szélére került, és a mi iparágunk kilátásai nem kecsegtettek semmi jóval, a tőke háromszoros növelése természetesen még akkor is csodálkozást kelt, ha az összeg kifizetését a vállalat vezetői garantálják. ,,Durva hiba! Figyelmen kívül hagyják a megszokott eljárást!" „Nem kerül-e a tönk szélére a gépek és vezérlőkészülékek gyártásával foglalkozó közismert vállalat?" Az újságokat az ilyen címeket viselő cikkek töltötték meg, és a részvénytulajdonosok viharosan tiltakoztak. És amikor a felháborodás a tetőpontjára hágott, a társaság elnöke nyilatkozatot tett közzé, amelynek rendkívüli hatása volt: „Az osztalékok szilárdak. Új termékeink egymást követik." A részvények ára magasra hágott, és napról napra növekedett. A továbbiakban már minden a terv szerint történt. Lezajlott a tőkeemelési tanács ülése. Egy héten belül hivatalos közlemény jelent meg, amely beszüntette a részvények eladását. Tizenhét nap múlva történt a kvóta megállapítása, majd újabb két nap múlva a részvényosztály az értesítések hatalmas áradatát küldte szét, a részvénytulajdonosok rendkívüli közgyűlését összehíva. S ez még nem minden. A tőkeemelésre vonatkozó feljegyzést benyújtották a pénzügyminisztériumba, majd végre kellett hajtani az azzal kapcsolatos teendőket. Ha kiszámítjuk, mennyi idő telik el a kezdet kezdetétől addig a pillanatig, amikor a vállalat kézhez veszi a tőkét, akkor nyilvánvaló, hogy majdnem két hónapra van mindehhez szükség, Még ha a bank hitelt ad is, a pénz akkor sem folyik be a vállalathoz, amíg az ahhoz szükséges idő el nem telik. De addig sem lophattuk a napot. Miközben elégedetlenül szemléltem, milyen viharos tevékenységet folytat a vállalat vezetősége, én is kényszerültem arra, hogy éjt nappallá téve ténykedjek az új tervek megvalósításával kapcsolatban. Elhelyeztem Taro Tanakát és Dzimbee Obát a társaság üresen álló munkásszállásán, és azon nyomban megszerveztem állandó felügyeletüket. Olyan volt a lakásuk, mintha házi őrizetben lettek volna. A két férfi azonban - akik addig Nisisoróban laktak - könnyen elhitte, hogy ezek az intézkedések csupán a társaság szívélyességének bizonyítékai. A tervrajzokat részletesen kidolgozták, másolataikat minden osztályon tanulmányozták. Szigorú utasítást kapott mindenki a legteljesebb titoktartásra. A vállalat területéről semmiféle adatnak nem volt szabad kiszivárognia, kivéve néhány készüléket, amelyekről a lapokban írtak, taktikai elgondolásból. A szakemberek szabadalmaztatni akarták mindezeket a készülékeket és gépeket, de én kereken elutasítottam a javaslatukat. A szabadalmak nyilvánvalóan csak arra valók, hogy elárulják a titkokat! A szabadalmi bíróság tagjai aligha értenék meg, hogy milyen rendkívüli gépeket és készülékeket szabadalmaznak. Ha pedig a leírás olyan, hogy számukra is érthető, akkor abban a pillanatban bárki ellophatja. Majd először elképesztjük a világot, és azután szépen csöndben megszerezzük a szabadalmakat. Természetesen nem ez volt az egyetlen okunk.

3

18

Az egyes osztályokon elárasztottak bennünket kérdésekkel. Mihez kellenek ezek az alkatrészek? Miért nem lehet őket a japán állami ipari szabványoknak megfelelően előállítani? Taro Tanaka, aki elkísért engem az osztályok megbeszéléseire, részletesen és udvariasan felelt minden kérdésre, de ezek a feleletek csak megzavarták az embereket. És a hallgatók csupán az összejövetel végén törődtek bele abba, hogy mégiscsak ilyen szokatlan alkatrészeket kell előállítaniuk. Miközben a tervteljesítéssel foglalkoztunk, amely ilyen vállalkozásokból állt, személyesen is beszélnünk kellett a vállalkozókkal, akiknél el akartuk helyezni megrendeléseinket. Sinohara megmagyarázta a termelés módszerét, én pedig a fizetendő összeget és az időpontot tárgyaltam meg. - Rendben van, de... - mondta a vállalkozó olyan arccal, mint aki legszívesebben belém marna. - Minek vesződjem ezzel a különös mütyürkével?... És kéthónapos hitelre nem megy a dolog! - Rendben van - mondtam, és egyáltalában nem éreztem semmi részvétet a vállalkozó iránt. - Ha nem akarja megcsinálni, majd megcsinálja más. Nem elég, ha kereseti lehetőséget biztosítok a vállalatnak? Nos? Mondja meg nekem azt az egyet: meg tudja ezt csinálni vagy sem! A Világkiállítás nem vár! Vagy szégyent vallunk ott, vagy pedig most jó üzletet kötünk egymással! Figyeljen jól rám, micsoda kitűnő lehetőséget biztosítok magának! Ha mi végül is ezt a terméket tömegesen állítjuk elő, dőlni fog hozzánk a megrendelés. Akkor a magáé lesz ennek a monopóliuma. Ha elutasítja megrendelésünket, akkor még az elnökétől is megtagadjuk a megrendelést. Erről meg vagyok győződve. Egyébként ha kell, készpénzzel fizetünk. A következő hónap tizedikén, de húszadikánál semmiképpen sem később. Nos, mit szól hozzá? Ha nem akarja, nem fogom rábeszélni. Természetesen végül is majdnem minden vállalkozó elfogadta a megrendelést. Az ily módon megszerzett alkatrészeket először is ellenőrzés végett Sinoharának adtam át, majd az ellenőrző osztálynak és végül Taro Tanakának. És ha a legkisebb hiba is előfordult, rögtön reklamáltam, és az esetek 80%-ában újra legyártották az alkatrészt, a többit pedig más vállalkozóknál rendeltük meg. Ezzel kapcsolatban persze a fizetés időpontja is eltolódott, így azután könyörtelenül haladékot követeltünk, és az ily módon összegyűlt tőkét másutt használtuk fel. Ezzel a munka még nem ért véget. Mindent magamnak kellett csinálnom: az újságírókkal találkozni, ellenőrizni a gyűlés helyiségét, vajon nem hallgatnak-e ki bennünket, megszervezni a kémek elleni védelmet, nehogy a vállalat titkai más cégek birtokába kerüljenek. Az állandó virrasztástól lefogytam, beesett az arcom, a munkát azonban nem lehetett félbeszakítani. Az előkészítő bizottság többi tagja is ugyanígy járt. A vezérigazgató, a különféle intézkedések megtétele végett, állandóan Tokió és Osaka között keringett. Sinohara az ország egyik végétől a másikig száguldott, ellenőrizve társaságunk gyáraiban a munkateljesítményt. Masako Fudzimoto rendbe rakta, elküldte, átvette megőrzésre az anyagok és feljegyzések tömegével telt irattartókat. Annyira elkínzott volt, hogy egyszer a munkahelyén ájultan esett össze. A munka mint valami szélvihar ragadta magával az egész vállalatot. És a viharos munka közepette csupán egy ember maradt teljesen nyugodt, mintha a tájfun kellős közepében élne. Dzimbee Óba volt az. Az új lakás, úgy látszik, tetszett neki. Naphosszat otthon lézengett, néha ment csak be a városba, moziba járt és biliárdozott. Amikor valamiről is kérdeztem, Dzimbee Óba csak nevetett. Az egész munkát Taro Tanakára bízta, és csak azt ismerte el, hogy neki is van köze hozzá. - Taro Tanaka egyedül is mindent meg tud csinálni - közölte Dzimbee Óba. - Hiszen mindent megbeszéltem vele. Amíg semmilyen fennakadás nincsen, nem szólok bele a munkájába. így nyilvánvalóan jobban mennek a dolgok.

19

Dzimbee Obának valóban igaza volt. Taro Tanaka mindnyájunknál többet dolgozott. Mindent elvállalt - a munka elvégzésének ellenőrzésétől kezdve a tervrajzok összehasonlításáig, konzultációkig és a munka közvetlen irányításáig, sőt az oktató előadások megtartását is. Észrevétlenül úgy alakult, hogy mihelyt hosszú alakja megjelent, és kifejezéstelen arcát meglátták, mindenki megnyugodott. Be kell vallanom, hogy lelkem mélyén furcsa nyugtalanság uralkodott. Nem tudtam egyáltalában megérteni, mi késztette ezt a két embert arra, hogy ezt a munkát javasolják, hiszen azonkívül, hogy részt vehetnek vele a Világkiállításon, semmiféle hasznát nem látják. Kár lenne azonban erről faggatni őket - gondoltam. A JBF-nek mindenesetre be kell fejeznie a megkezdett munkát. Majd azután lesz, ami lesz. Bármit követelnek is, nem rám tartozik. Elegendő az, hogy most mindenben előmozdítják a munkát. A vállalatnál, úgy látszik, hozzám hasonlóan mindnyájan bizalmatlanságot tápláltak az ismeretlenekkel szemben, de megkísérelték elnyomni ezt az érzést. Senki nyíltan nem hangoztatta kétségeit, és valószínűleg az volt a véleményük, hogy ki kell használnunk ezeket a zseniket, meg kell tőlük mindent szereznünk, amit csak lehet. Nos, azután persze, amikor minden munkát elvégeztek, majd kitesszük a két fickó szűrét. ,,No, jól van - nyugtattam meg magam -, lesz, ami lesz Így azután fáradtságot nem ismerve, egész évben dolgoztunk. És csak folytak a napok munkával telten. Egy hideg reggelen Masako Fudzimoto szaladt be a szobámba, felszólítással a kezében. - Igazgató úr! - Masako szaggatottan lélegzett. - Az igazgatóság furcsa közlést küldött! Érdeklődnek a kiállításra kerülő tárgyak után, kérik, hogy menjünk be. Esetleg telefonálhatunk is. Az igazgatóság azzal kapcsolatban írt, hogy a zsűri, amely a Világkiállításra kerülő tárgyakat vizsgálja felül, bizonyos megjegyzéseket tett a mi termékeinkkel kapcsolatban. A Világkiállítás nagyszámú előkészítő szerve között szerepelt a zsűri is, amely nagyobbára arról döntött, vajon a magánvállalkozók pavilonjaiban kiállítandó tárgyak megfelelnek-e a Világkiállítás elgondolásainak. Vagyis... (elhűlt bennem a vér) nem tetszett a zsűrinek a kiállításra kerülő tárgyaink eszmei jelentősége. . A tárgyak megváltoztatásával kapcsolatban már régen értesítettük a zsűrit. Most, úgy látszik, ránk került a sor. A méregtől minden hajam szála égnek állt. De nem volt mit tennünk. Nagyon jól tudtam, milyen csökönyösek és szőrszálhasogatóak az állami hivatalok és a hozzájuk hasonló szervek. Mennyi időt kell rájuk elfecsérelnem! Berendelt bennünket a Világkiállítás zsűrije. A zsűri tudósokból, szakértőkből, a szellemi élet kiválóságaiból állt. Ezek az emberek a legkevésbé sem érdekeltek, és csak névről ismertem őket. Amióta a vállalathoz beléptem, sok könyvet elolvastam a szakmámmal kapcsolatban: technikáról és üzleti életről, könyvelésről, gyárvezetésről, az értékesítés elméletéről és így tovább. Ezeket a könyveket sokkal kisebb tekintélyű emberek írták, mint a zsűri tagjai. A zsűri tagjai valószínűleg azt kifogásolják majd - gondoltam -, hogy a kiállított tárgyak nem vesznek tudomást az emberről. Azt mondják majd, hogy mi a gépekkel elnyomjuk az embert, és géppé változtatjuk az embereket is. A humanizmust látják veszélyben. Majd úgy döntenek, minden bizonnyal, hogy ezt az irányzatot nem szabad fejlesztenünk, és vissza kell térnünk a „természetes" állapothoz. Ezt azonban semmiképpen sem engedhetem meg. A vállalat már lépéseket tett. Minden szervet megmozgattunk. Az emberek dolgoznak, folyik a pénz. Most már semmiképpen sem engedhetjük, hogy ez az irány megváltozzon. Számomra a Világkiállítás témáinál és eszméinél fontosabbak a vállalat érdekei. Vajon meg tudom-e változtatni a döntésüket? Meg tudom-e magyarázni helyzetünket ezeknek az embereknek, akik egészen más fogalomvilágban élnek? Meggyőzhetem-e őket

20

arról, hogy a vállalat, bármi történik is, az előre meghatározott úton megy tovább? Nem voltam erről meggyőződve. Egy ideig üres tekintettel meredtem az előttem álló nyugtalan Masako Fudzimotóra. A vezérigazgató csak holnapután érkezik haza, Sinohara pedig túl van halmozva munkával - gondoltam magamban. - Ha most vereséget szenvedünk, minden összedől . A tőke háromszoros emelése és az „erők totális mozgósítása" is semmivé válik... Ekkor Taro Tanaka jutott az eszembe. Majd magammal viszem. Ez a fickó talán majd csinál valamit I - És hol van Tanaka? - kérdeztem Masakótól. - Ez a csodagyerek! Mondd meg neki, hogy jöjjön velem. Masako bólintott, és máris tárcsázta Tanakát.

- Úgy látszik, önök mindent a legnagyobb pompával készítenek - jegyezte meg a zsűri egyik tagja mosolyogva. - Jó lenne, ha a továbbiakban is így tennének. Tanakával együtt egyenes háttal ültünk, mint a diákok a padban, fejünket lehajtottuk, és láttuk magunk előtt a zsűri tagjainak elegánsan szabott öltönyét. Nem szeretem a banális udvariasságokat - gondoltam magamban. - No, most majd elkezdik a kifogásokat. - És minden bevezetés nélkül megkérdeztem: - Miről van szó? Bizonyára kérdéseik vannak a kiállításra kerülő termékeinkkel kapcsolatban. A zsűri tagjai összenéztek. ,,Ha beszélni akartok, akkor bökjétek ki minél előbb, amit akartok! - Forrtam a dühtől. Nektek mindegy, de számunkra élet-halál kérdése!" - Láttuk a terveiket - jegyezte meg a zsűri egyik tagja. - Önök, úgy látszik, több helyet foglalnak el, mint amennyi előre meg volt állapítva az önök számára. - Igen? - kérdeztem. - Miről beszél? - Nos, itt - mutatott a zsűritag a tervre - egy henger alakú, bonyolult készüléket terveztek. Az a hely, ahová elhelyezték, nem erre a célra szolgál, hanem a látogatók számára van fenntartva. Ha ezt a helyet elfoglalják, nehéz helyzetbe hoznak bennünket. Semmiféle kívánság nem hangzott el a kiállított tárgyak megváltoztatásával kapcsolatban. Aggodalmam hiábavaló volt. Felemeltem a fejemet. - Mindjárt változtatunk az elhelyezésen, és közelebb visszük a hengert az épülethez. - Nem szabad - szólalt meg egy hang. Taro Tanaka volt. - Pszt... - súgtam neki. - Mi lesz, ha elrontjuk a dolgunkat, és magunkra haragítjuk a zsűri tagjait? Ha most ezzel a kis változtatással elnyerjük a zsűri jóindulatát, nyugodtan tovább dolgozhatunk! - Nem szabad - ismételte meg Taro Tanaka. - A kiállítandó szerkezet befejezéséhez a készülék körül feltétlenül szükségünk van jelentős szabad területre. Bármi történjék is, ezen most még nem tudunk változtatni! - De hát mit tegyünk? - dőlt hátra székén a zsűri egyik tagja. - Valóban szükség van erre? A szerkezet nyilvánvalóan bonyolult és finom, de semmit sem tudunk arról, hogy mire szolgál. Mit jelentsen ez? A fejemet ráztam. Nem ismertem a választ erre a kérdésre. Kiállítási tárgyainkról ilyen részleteket magam sem tudtam. - Ezt nem tudom önnek megmagyarázni - szólalt meg újra Taro Tanaka. - Nincs szükség aggodalomra. Ezt a szerkezetet el fogjuk távolítani, mielőtt a Világkiállítás megnyílik. - Szóval ez az építő-szerelő munkák elvégzéséhez szükséges? Észrevettem, hogy Taro Tanaka arcán mosoly suhan át.

4

21

- Igen - felelte Taro Tanaka. - Ha ez a szerkezet nem állna rendelkezésünkre, akkor munkánkat egyáltalán nem tudnánk elvégezni. - Ezt már értem - bólintott a zsűri komor tagja. - De feltétlenül bontsák le a kiállítás megnyitása előtt! - Természetesen. Ezzel véget ért a megbeszélés, és mi taxit vettünk, hogy minél gyorsabban visszaérjünk a vállalat Simabasin levő központi irodájába. Amikor az ember teljesen átadja magát valaminek, az idő múlása kissé egy óriás lépteihez hasonlít. Úgy látszik, mintha az óriás lassan járna, mégis olyan gyorsan megy, hogy az embernek még a háta is beleborsódzik. Minden testi és lelki erőmet a kiállítás ügyének szentelve, szorgalmasan rohangásztam a különböző ügyekben. Már nem gondoltam arra, vajon ezt saját karrierem vagy a vállalat érdekében teszem-e. Szinte elnyelt a munka. És minél nagyobb méretűek voltak az akadályok, annál nagyobb lánggal égett küzdő szellemem. Nemcsak a mi vállalatunknál uralkodott azonban ez a szellem. Akinek a Világkiállításhoz a legkisebb köze is volt, félredobta minden más dolgát, és akár a megszállott, csak annak érdekében dolgozott. Sürgősen befejeztük a hátralevő munkát. Egymás után ért véget a munka a különböző területeken: megtartották a kiállításhoz vezető utak építésének, illetve rendbehozatalának befejezése alkalmából rendezett ünnepséget, elkészült a gyorsforgalmi út Nagoya-Kobe között, a 171. számú állami út, a központi körvasút és a Sinyoto vonalvasút. Befejeződtek az Osakából vezető gyorsforgalmi utak munkálatai is, amelyekkel egy időben oly sok probléma akadt. Sendrioka környéke, amely azelőtt végtelen zöld réthez hasonlított, most pompásan átalakult. Egymás után emelkedtek az épületek a telkeken, felszerelték a parkolóhelyeket is. Az emberek, az építkezés gépei, a dömperek és így tovább - mind egy zúgó hangban vegyültek össze. Sendrioka napról napra nagyszerűbb látványt nyújtott, és méreteiben már túlszárnyalta a hozzá csatolt Újvárost is. A Világkiállítás minden tekintetet rabul ejtett. A sajtó, a televízió, a rádió kizárólag a kiállítási előkészületek híreivel foglalkozott, közölték a külföldi visszhangot, tájékoztatták a közönséget arról, hogy mi szerepel a kiállításon. Sok ilyen hír jelent meg. És bár a tömegtájékoztatás szervei egyesítették erőiket, bizonyos mennyiségű adat elkerülte figyelmüket. Az emberek összegyűjtötték ezeket a híreket, eladták, és ily módon újabb közlemények jelentek meg. Ha valaki eléggé vállalkozó szellemű volt, megpróbált valami előnyt szerezni magának a Világkiállítással kapcsolatban, és aki erre képtelen volt, az legalább figyelemmel kísérte azok minden mozdulatát, akik a kiállításon részt vettek. Mintha az egész egy nagy családi ünnep lett volna. A kiállítással kapcsolatban sokan a nemzeti tekintély növekedését hirdették, mások meg azt hangoztatták, hogy a kiállításnak a világ egységét kell kifejezésre juttatnia. Egyesek a szellemi élet fejlődésének szükségességét hangsúlyozták, és azt, hogy a fejlődésben elmaradt népeket meg kell segítenünk, mások a hagyományos civilizáció haladását akarták előmozdítani. Voltak azonban olyan emberek is, akik elvi szempontból az egész kiállítást ellenezték. Mindnyájan, a világ minden tájáról, egyesítve magukban a legkülönfélébb, nagy és kis viharos irányzatokat, igyekeztek, hogy elkészüljenek az Expo-70 megnyitására. A túlerőltető munkától teljesen lefogyva, csupán az akaraterő tartotta bennem a lelket, kiabáltam, futkostam, gondolkoztam, majd újra ugráltam és keringtem a kiállítás érdekében, amely már annyira előrehaladt, hogy kezdetéig csak percek voltak hátra.

22

A pavilon belső berendezése elkészült. Alighogy felállították a futószalagrendszert, az épületbe szinte áradt a felszerelés, az alkatrészek tömege, amely eddig a gyárak raktáraiban hevert. Szerelés és kipróbálás, ismételten kipróbálás és kivitelezés... Taro Tanaka és Dzimbee Óba tervei sikeresen valóra váltak. Kétségtelenül akadtak nehézségek is. Egyidejűleg volt szükség addig még csak nem is ismert pontosságra és olyan szerkezetek előállítására, amelyek eredetiségükkel mindenkit elképesztettek, és felmerültek olyan technikai problémák, amelyeket csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtunk áthidalni: olyan nyersanyagokat kellett felhasználnunk, amelyeket addig teljesen értéktelennek tartottunk, olyan anyagokat, amelyeknek számunkra semmi jelentőségük nem volt... Új öntvények, kínok és keservek között előállított új vegyületek képezték a nehézségeket... Taro Tanaka tevékenysége túlszárnyalta az emberi lehetőségek határát. Maga végezte a feldolgozást és az összeszerelést, ő illesztette össze az alkatrészeket, és maga végezte az ellenőrzést is. És íme, földünkön olyan gépek jelentek meg és olyan vezérlőberendezések, amelyek elkészítése számunkra mindaddig lehetetlennek látszott. A legnagyobb nehézségekkel a henger alakú szerkezettel kapcsolatban találkoztunk. A képzett mérnökök egyike sem vállalkozott előállítására. Taro Tanaka ragyogó technikával állította össze azokból az anyagokból és alkatrészekből, amelyeket vezetésével gyáraink és a bedolgozó üzemek előállítottak. Végre azután a nehézségek is véget értek. Amikor akaraterőnk már kimerült, a Világkiállítás megnyitása előtt tíz nappal, egyik este megtudtuk, hogy minden munka befejeződött. A másnapi ünnepélyes átadásra felkészülve, mindent rendbe raktunk. Az alkonyat fogyó fényében a JBF nagyszerű pavilonja hangtalanul olvadt össze a növekvő éjszakai sötétséggel. A vállalat kiállítási előkészítő bizottságának tagjai - a vezérigazgató, jómagam, Sinohara és Masako Fudzimoto - álmodozva nézegették a csodálatos építményt. Szívünket öröm telítette. Túljutottunk a nehezén. A szörnyű erőfeszítés éve elmúlt. Egész lelkünket belevetettük az előkészületekbe, de nemcsak a miénket... Ebbe az épületbe, amely akár egy angyal, állt ott kiterjesztett szárnyaival, a vállalat minden munkatársa, a JBF minden dolgozója belefektette energiáit. Mindent, amit csak tudtunk, megtettünk annak érdekében, hogy ez a piramis felépüljön. - De hol van Taro Tanaka? - kérdezte a vezérigazgató. Sinohara körülnézett. - Úgy látszik, beállítja ezt a furcsa szerkezetet. Mindjárt idejön. - Aha - dörmögte a vezérigazgató, és tekintete megint a JBF pavilonjára tévedt -, ez a pavilon megváltoztathatja a történelmet... Színültig tele van a legújabb termékekkel, amilyeneket eddig még senki sem állított elő! Ha a részleteket közzétesszük, óriási feltűnés támad. - Azt meghiszem - jegyeztem meg. - A feltűnéssel azonban semmit sem érünk, de majd ami azután lesz, azt... - Körülnéztem, és tekintetem megpihent az alkonyi árnyakon. Ebben a pillanatban Taro Tanaka lépett hozzánk. Nem volt egyedül. Vele jött a ki tudja, honnan érkezett Dzimbee Óba. Micsoda pimasz fickó! - gondoltam magamban. - Eddig csak lopta a napot, és most, amikor a munka befejeződött, mindjárt idedugja az orrát. - Gratulálok - szólt Dzimbee Óba nagy hangon, de hangjában semmi érzelem nem rejtőzött. - Nos, íme, minden befejeződött. - Tehát most már... - szólalt meg Sinohara, de Dzimbee Óba félbeszakította: - Én valóban örülök a történteknek. Ez az építmény a huszadik században valóban nagy teljesítmény!

23

A hátamon végigfutott a hideg. Huszadik század?! És ekkor fejembe csőstül tódultak egymás után az emlékek. Vezérlés a jövő megteremtésével... Tervrajzhegyek... Az álmos és közömbös Dzimbee. - És tudják, mit mondok önöknek? - folytatta Dzimbee Óba ravaszul kacsintva. Mindabból, ami itt elkészült, voltaképpen ebben a korszakban, az adott körülmények között, csupán jelentéktelen hányadot használhatnak fel. Azt pedig, amit ebből tömegesen előállíthatnak, végül is valaki négy-öt éven belül úgyis feltalálja. Most azonban mindezt csak önök tudják előállítani. A többit viszont gyakorlatilag nem használhatják fel. Ha társadalmuk technikai lehetőségei ezeknek a kiállított tárgyaknak nem nyújtanak teret, és nem használják fel őket, akkor kísérleti példányokká válnak. Persze ez sem kis nyereség az önök számára. És ezzel fejezem ki az önök iránti hálámat. - Te... - szólalt meg a vezérigazgató remegő hangon. - Ki vagy te? - Én csupán az idő utasa vagyok - felelte Dzimbee Óba kis mosollyal az arcán. - Érdekes volt számomra, hogy iderepülhettem a negyvenedik századból, de sajnos, előre nem látott kényszerleszállást kellett végeznünk... Az időgép teljesen felmondta a szolgálatot Ha ez a civilizáció korábbi századaiban történik velem, semmit sem tehettem volna. Most azonban önök segítségemre siettek. Rendkívül hálás vagyok érte. Dzimbee Óba könnyedén megveregette Taro Tanaka vállát. - Ha ő nincs, akkor semmit sem tehettem volna... Igaz, önök is sokat tettek értem. Mert bármilyen kitűnő is a robot, a huszadik században felépíteni az időgépet!... Igazán el vagyok ragadtatva az önök eredményeitől. - Robot?! - Természetesen - nevette el magát Dzimbee Óba. - Ha nem az lenne, hogyan bírta volna mindezt elvégezni ? Ez az RS 4002. számú robot. Elhatároztam, hogy Taro Tanaká-nak nevezem el, mivel itt önöknél ez a legelterjedtebb név a munkások között. Bocsássanak meg, de persze engem sem Dzimbee Obának hívnak. Nevem: Over Dzimbel. Megdöbbenten álltunk, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Lehetséges ez?! Taro Tanaka - robot, Dzimbee Óba - az idő utasa... Azzal kereskedett, ami a huszadik században még csak nem is létezhetett! Nos, hát így állunk! Most már megértettem a dolgot. Ez a henger alakú készítmény, amelyhez még legképzettebb mérnökeink sem tudtak hozzászólni... De hiszen ez az időgép! Elkészíttették velünk az alkatrészeket, amelyek a huszadik században nem léteztek, és összeállították belőlük az időben utazó hajójukat! Nem, ez lehetetlen, megengedhetetlen... De hiszen ezt fel sem foghatja az ember,.. Robot?! Időgép?! A JBF pavilonjában azonban ott vannak a kiállítási tárgyak! Tehát a robot is létezik!... És az időgép is!... Ha a többi létezik, akkor miért ne létezhetnének ezek is? - Várjanak csak - fordultam a két idegenhez, akik már a henger forma készülékhez indultak. Hangom szinte felismerhetetlen volt az izgatottságtól. Megálltak. Úgy látszik, meghallották a hangomat. Dzimbee Óba, vagyis Over Dzimbel hátrafordult. - Nos, most már engedjenek bennünket utunkra - mondta. - Körülnéztünk a huszadik században. - Azután gyöngéden megsimogatta a robot fejét, és így szólt hozzá: - Ha az emberek nem fognak össze, és nem egyesítik minden erejüket, még egy robotot sem tudnak összehozni. Ezután még jobban meg foglak téged becsülni. Le nem vettük róluk a szemünket, feszülten bámultunk magunk elé a sötétségbe. Láttuk, hogyan szállnak be a henger formájú készülékbe. A levegő egy pillanat alatt világoskék szikrákkal telt meg a henger körül, a gép felbődült, és a következő másodpercben a helyén már semmi sem volt látható. Ott álltunk kétségbeesetten, értetlenül, megdöbbenten. S egyszer csak Masako Fudzimoto, aki kissé távolabb állt tőlünk, valahogy furcsán felnevetett. KARIG SÁRA FORDÍTÁSA

24

25

26

KIRILL BULICSOV

ÉN FEDEZTELEK FÖL BENNETEKET ELSŐNEK!

Gerassi nem tud aludni reggelenként. Hat órakor, amikor még hűvös van, bekapcsolja az erősítőt, és megkérdezi Mártát: -- Kész vagy? Halljuk átható hangját, amely elől az ember hiába bújik el a takaró alá, és hiába húzza a fülére a párnát. Olyan elkerülhetetlen ez a hang, akár a sors. - Márta - folytatja Gerassi -, azt hiszem, ma valami rendkívül érdekes dologra bukkanunk. Mit gondolsz, Márta? Márta is szeretne aludni. Márta is utálja Gerassit. Meg is mondja neki. Gerassi nagyot nevet rajta, és az erősítőben szinte visszhangzik a kacagása. A parancsnok bekapcsolódik a belső hálózatba, és szemrehányóan mondja: - Gerassi, az ébresztőig még fél óra van. Egyébként engem most váltottak le az őrségből. - Bocsáss meg, parancsnok - feleli Gerassi. - Gyorsan felkészülünk, és kimegyünk a terepre, te meg nyugodtan ki-

aludhatod magad. A reggeli órák háromszor produktívabbak a nappaliaknál. Sietnünk kell, ugye? A parancsnok nem válaszol. Ledobom magamról a takarót, és felülök. A lábam éppen a földig ér. A szőnyeg ezen a helyen kissé elkopott. Hányszor léptem már rá reggelenként? Fel kell kelnem. Gerassi-nak igaza van - a legjobbak a reggeli órák. A reggeli után a teherrakodó nyíláson át megyünk ki a Spartacusból. A bejárórámpán megyünk, amelyet összekarcoltak a teherkocsik. A rámpára éjszaka barna porréteg és száraz ágak tömege rakódott le. Nem viselünk szkafandert. Délig, amíg tetőfokára nem hág a hőség, elég az álarc és egy könnyű ballon a hátunkon. A reménytelenül barnás színű, kissé lankás völgy a közeli látóhatár széléig húzódik. A por fölötte függ. Mindenüvé bejut; a ruha redőibe, a cipőkbe, még az álarcok alá is. A por azonban a sárnál

mégiscsak jobb. Ha szürke felhő kerekedik, és a barna zápor rázúdul a völgyre, abba kell hagyni a munkát, és el kell mászni a csúszós, nyálkás úton az űrhajóig, s ott várni, amíg a talaj felszárad. A zápor után még a terepjárók is tehetetlenek. Az egyik terepjáró ott áll a bejárórámpánál. Gyalog is eljutnánk az ásatásokig tíz perc alatt, de jobb, ha ezt az időt is a munkára fordítjuk. Nemsokára el kell repülnünk - az élelem és minden más tartalék éppen csak a visszaútra elegendő, így is késlekedtünk. Hiszen már hat éve folytatjuk a kutatást. És majdnem öt év az út hazáig. Zahir vesződik a másik terepjáróval. A geológusok is felkészültek a kutatásra. Elbúcsúzunk Zahirtól, és beülünk a gépbe. Mindenki ismeri benne a maga helyét, mint ahogyan tudja, hogy az asztalnál, a pihenőteremben melyik az ő helye, vagy azt is, hogy hol a helye balesetveszélyben. Felakasztom a készüléket a jobb oldali kampóra. Egy hónapja gödörbe zuhantunk, és összezúztam a vállamat ezen a kampón. Akkor becsavartam a kampót vastag szalaggal. Most felakasztom rá a készüléket, oda sem nézve. Kezem milliméternyi pontossággal ismeri a helyet. Gerassi kinyújtja hosszú lábát, és lecsukja a szómét. Csodálatos, hogy ez az ember, aki annyira szeret aludni, mindenkinél korábban ébred, és felriaszt bennünket utálatos hangjával. - Gerassi - jegyzem meg utálatos hangod van! - Tudom - feleli Gerassi, ki sem nyitva a szemét. - Már gyerekkoromban éles volt a hangom. De Veronicának tetszett. Veronica, a felesége tavaly halt meg. Egy vírus tenyésztésével foglalkozott, amit egy eltévedt aszteroidán találtunk. A terepjáró beér a mélyedésbe, amelyet műanyag lemezekkel kerítettünk el, nehogy a por belepje az ásatásokat. Márta és Dolinszkij után, harmadiknak lépek ki a földre. A lemezek keveset segítenek éjszaka annyi por gyűlt össze, hogy szinte térdig ér. Gerassi odavonszolja a porszívó

csövét, bedobja az árokba, és az, mintha élne, szinte kúszik a földön, elnyelve a port. Őrültség itt archeológiái kutatásokat végezni. A porviharok három nap alatt egy felhőkarcolót is betemetnének, nyoma sem maradna. Az elkövetkező három napon pedig száz méter mély gödröt vájnának körülötte. A vihar kormot és faszénszilánkot hoz magával a végtelen erdőtüzektől, amelyek a mocsarakon túl dühöngenek - ezért eddig még egyetlen kőnek sem tudtuk meghatározni a korát. Még most sem tudjuk, ki építette ezt a települést, mikor és ki lakott itt. Azt sem tudjuk, mi történt ennek a bolygónak a lakóival, hová tűntek, mitől pusztultak el. Mindent megteszünk azonban, ami tőlünk telik. És várunk addig, amíg a porszívó befejezi a tevékenységét a gödörben; akkor leereszkedünk, tisztítókésekkel és ecsetkékkel felszerelve, és a szemünket kimeresztjük csontokat, cseréptöredékeket, pénzérméket vagy legrosszabb esetben valamiféle szerves anyagot keresve. - Alaposan építkeztek - állapítja meg Gerassi. - Látszik, hogy a viharok akkor is zavarták az életet. Az ásatásoknál tegnap sziklás kőzetet fedeztek fel - az épület vagy épületek alapzata, amelyet most feltártunk, ebbe a sziklába volt bevágva. - Nagyon régen elmentek innen jegyezte meg Márta. - És ha összetúrnánk a sivatagot, akkor még más épületeket is találnánk. Vagy legalább nyomokat. - Inkább a mocsár melletti hegyeket kellett volna jobban megvizsgálnunk mondtam. - Itt úgysem találunk semmit sem. Higgyétek el! - De az oszlop! - mondta Gerassi. - És a gúla! - tette hozzá Márta. Az oszlopot még az első körrepülésnél észrevettük. Azt is betemette a következő porvihar, mielőtt eljutottunk ide. S el is temette a sivatag mélyébe. A kis gúlát kiástuk. Ha nem bukkanunk rá a gúlára, bizonyára nem vesződnénk már harmadik hete az ásatással. A gúla ott állt előttünk; sima, szinte beleolvadt a sziklába, mintha a sziklából vágták volna ki. Elvisszük

28

magunkkal. A többi lelet - kőtörmelék és bevágások a sziklán. Sem felirat, sem fém... - A mocsár melletti hegyekben nem élhettek. Még a legjobb időszakban sem volt ott víz. S különben is az azoknak a helyeknek egyike... Gerassinak megint igaza van. Feneketlen mocsár, amelyen fasátrak úsznak, gyökerük össze van fonódva; a hegyeket pedig mintha valaki szándékosan agyalta volna ki ilyennek. Egészen megmászhatatlanok. És az óceán - maga a végtelenség. Csak a vihart ismeri: a legegyszerűbb szervezeteken kívül semmit sem találtunk benne. Az élet valahová elment innen, talán elpusztult, és most apránként újrakezdődik, a legegyszerűbb fokon. Lemásztunk az ásatáshoz. Dolinszkij dolgozik mellettem. - Ideje már hazamennünk - mondja, miközben kitisztítja a sziklába vájt négyszögletes mélyedés sarkát. - Szeretnél? - Természetesen - felelem. - Én meg nem is tudom. Kinek van ránk szüksége? Ki vár ránk? - Tudtad, hogy mire vállalkozol mondom. Valami csillog a hasadékban. - Tudtam és tudom. Amikor elrepültünk, hősök voltunk. És mi szomorúbb az elfelejtett hős alakjánál? Jár-kel az utcán, és célozgat: „Nem emlékszik rám véletlenül?" „Egészen véletlenül nem emlékszünk." - Nekem könnyebb - jegyzem meg. Sohasem voltam hős. - El sem tudod képzelni, mennyire megváltozott a világ, amelyikbe mi most, kétszáz év után visszakerülünk. Ha ugyan még létezik... - Nézd csak, azt hiszem, fém... Meguntam már Dolinszkij fecsegését. Megadta magát. Mindnyájan megadtuk magunkat, ezekben az években az út célja éltetett bennünket. A bolygók rendszere, amelyet előttünk még senki sem látott, a csillagok áramlatai, a meteorok özöne, a nagy felfedezések titka. És mindez a jelképek millióiban, száraz számadatokban valósult meg, és elrejtőzött az űrhajó

29

agyának mélyeiben, a raktárakban, a laboratóriumi asztalokon .. Az utolsó évben ide-oda csapongtunk a bolygó-rendszerben, kiszálltunk az aszteroidákon és a holt bolygókon, hol fékezve, hol sebességünket fokozva, és tudtuk, hogy közeledik a hazatérés ideje, hogy a fát már feldíszítették játékokkal, az ünnep elérte csúcspontját, és hamarosan véget ér. Csakhogy az ünnep, mint ahogyan az általában az ünnepekkel történni szokott, sokkal szerényebbnek bizonyult, mint ahogyan mi vártuk. Már elértük célunkat, teljesítettük mindazt, amit teljesítenünk kellett, de sajnos nem többet. Az űrhajó agya megtelt információkkal, de álmaink, amelyeket az út hosszú évei alatt istápolgattunk, nem váltak valóra... Az utolsó bolygóhoz akkor értünk el röptünkben, amikor tartalékaink már csak egy hónapra voltak. Egy hónapon belül indulnunk kell a Földre. Különben soha nem térhetünk vissza. Tizenketten maradtunk. És csupán az utolsó bolygón, amely csak kissé volt alkalmas az ember számára (a többiek egyáltalában nem voltak alkalmasak), találtunk értelmes lények nyomaira, így azután a porviharok szüneteiben belefúrtuk magunkat a sziklába, feltúrtuk a homokot és a port, mindent meg akartunk tudni, amit csak lehetett, erről az értelmes életről. Két nap múlva indulás. És majdnem öt évig tart a visszaút, öt évig érünk haza... Egy erdei mogyoró nagyságú, súlyos golyó nyugodott a tenyeremen. Nem oxidálódott. Olyan valóság volt, mint a homok, a sziklák és a fejünk fölött függő porfelhő. - Gerassi ! - kiáltottam. - Egy golyó. - Micsoda? - Az erősödő szél félrevitte a hangot. - Miféle golyó? Nagy adag por zuhant ránk felülről. - Kivárjuk? - kérdezte Márta, és kezébe kapta a golyót. - Nehéz... - A terepjáróhoz! - hangzott fel a parancsnok hangja a rádióban. - Nagy a vihar! - Talán kivárhatnánk itt a végét mondta Dolinszkij. - Éppen most találtunk egy golyót. Fémből.

- Nem, a terepjáróhoz! Nagy vihar jön. - Várj csak - szólalt meg Gerassi. - Ha valóban nagy vihar készül, jobb, ha magunkkal visszük a gúlát. Még annyira ellepi a homok, hogy a holnapi napon ki sem ássuk! És úgyszólván üres kézzel repülünk majd el... - Nem ássuk ki, itt hagyjuk! - mondta a parancsnok. - Lefényképeztük, megmértük... Ha titeket is eltemet a homok, akkor áshatunk... Dolinszkij elnevette magát. - Majd a talált tárgyakba kapaszkodunk, és akkor legalább nem sodor el a vihar. Újabb homoközön zuhant ránk. A por lassan ülepedett le, körülöttünk forgott, akár a tolakodó muslincák tömege. Gerassi megkérdezte: - Hozzálátunk a gúlához? Beleegyeztünk. - Dolinszkij, hajtsd ide a terepjárót. Minden elő van készítve benne. A terepjáróban valóban minden elő volt készítve. Emelődaruja is volt. - Megparancsolom, hogy azonnal jöjjetek vissza az űrhajóra! - mondta a parancsnok. - És a geológusok hol vannak? kérdezte Gerassi. - Már jönnek vissza. - De hiszen nem hagyhatjuk itt ezt a gúlát. - Holnap visszamentek érte. - A vihar általában két-három napig tart. Gerassi beszéd közben ráakasztotta a gúlára a vontatókötél hurkát. Megragadtam a vágópisztolyt, hogy sugárral lefűrészeljem a gúla alapját. A vágópisztoly felzúgott, a kő kivörösödött, megremegett, küszködött a sugárral, ellenkezett vele. A sötét porfelhő, amelyhez hasonlót még sohasem láttam, úgyszólván a fejünk fölött függött; besötétedett, felhőkben szállt a por, a szél taszított, iparkodott felfelé húzni, belesodorni a homokfergeteg-be. Ellöktem magamtól Mártát, aki segíteni akart, odakiáltottam neki, hogy bújjon be a terepjáróba. A szemem sarkából próbáltam figyelni, hogy engedelmeskedik-e. A szél hátulról kapott el, majdnem feldöntött, a

vágópisztoly megrándult a kezemben, és a gúla oldalára vörös vágást rótt. - Tartsd magad! - kiáltotta Gerassi. Már csak kevés van hátra! A gúla nem engedett. Vajon Mártának sikerült-e elrejtőznie a terepjáróban ? Odafent a szél sebessége elképesztő. A vontatókötél megfeszült. A rádión mérgesen kiabált valamit a parancsnok. - Talán jobb lenne mégis, ha itt hagynánk. Gerassi mellettem állt, hátával az ásatás oldalának támaszkodott. Szeméből elszántság sugárzott. - Add ide a vágópisztolyt! - Majd én magam! A gúla váratlanul feljajdult, mint ahogyan a levágott fa felsikolt, amikor a törzsétől elszakítják, és mint valami inga, lendült az ásatás másik falának, majd a védőlemezeket elsöpörve felénk röpült, hogy szétlapítson bennünket. Alig tudtunk elugrani. A gúla belevágódott a falba, hatalmas porfelhő emelkedett, Gerassit elveszítettem a szemem elől, már csak az önfenntartási ösztön vezérelt. Mindenáron ki kellett ugranom a csapdából, a gödörből, amelyben őrjöngött, dobálta magát ez az inga, mindent szétzúzva, csak hogy kiszabaduljon a vontatókötél öleléséből. A szél elkapott és magával ragadott, mint egy száraz levelet, végig a homokon. Megpróbáltam belekapaszkodni a homokba, de szétfolyt ujjaim között, és még az is eszembe jutott, hogy egy olyan hajóhoz hasonlítok, amelyet a sziklákra vetnek ki a hullámok, mert horgonya nem tud a talajba belefúródni, és csak súrolja a tengerfenéket. Féltem, hogy a taszításoktól és ütésektől elveszítem eszméletemet, s akkor még védtelenebb leszek, a szél elsodor egészen a mocsarakig, és soha senki sem talál rám. A szikla mentett meg, amely roncsként emelkedett ki a homokból. A szél felkapott, elszakított a földtől, mintha a felhőkbe akart volna dobni, és akkor ez a szikla utamba állt, éles szélét elém állította, és végül is elveszítettem az eszméletemet. Azt hiszem, nagyon gyorsan magamhoz tértem. Sötét és

30

csöndes volt körülöttem minden. A homok, amely eltemetett, nyomta a mellemet, szorította a lábamat: szörnyűséges volt. Élve voltam eltemetve. ,,Most csak nyugodtan! - mondtam magamnak. - Most nyugodtnak kell lennem!" - Spartacus! - mondtam hangosan. Spartacus! A rádió hallgatott. Szétzúzódott. „Szerencsém volt, ami azt illeti!’' állapítottam meg. Szétzúzódhatott volna az álarc, és akkor megfulladnék. Megmozdítottam az ujjaimat. Sikerült. Elmúlt egy perc, kettő, egy egész örökkévalóság, és meggyőződtem arról is, hogy a jobb kezem mozog. És elmúlt még egy egész örökkévalóság, amikor megfogtam jobb kezemmel a szikla élét. S amikor megértettem, hogy mégiscsak kiszabadulok a felszínre, akkor eltűnt, teljesen elmúlt az első pillanatok vakrémülete, és visszatért az érzékelés teljessége. Először: a fájdalom. Alaposan összevertem magam a viharban, és mindennek betetőzéséül úgy odavágódtam a sziklához, hogy nem csupán oldalam érintése fájt, hanem még a lélegzés is. Valószínűleg eltörtem egy bordámat. Vagy kettőt. Másodszor: a levegő. Ránéztem az aerométerre. Egy órára maradt még elég levegőm. Ez azt jelentette, hogy a vihar kezdete óta három óra telt el. S miért nem vittem egy tartalék ballont a terepjáróból? Van ott vagy ötven megtöltve. És mindegyik hat óráig működik. Az a szabály, hogy mindenki minimum két ballont vigyen magával. De az a felesleges ballon csak zavarja a munkát az ásatásoknál, és ezért rendszerint a terepjáróban hagytuk hátra. Harmadszor: vajon milyen messzire kerültem az űrhajótól? Negyedszer: elült-e már a vihar? Ötödször: eljutottak-e az űrhajóig a többiek? És ha odaértek, vajon rájöttek-e

31

arra, hogy merre kell engem keresniök, hová sodort a vihar? Kezem a semmibe kapaszkodott. Kimásztam, akár a vakondok az odújából, és a szél megpróbált visszalökni az odúba (íme, ez volt a válasz a negyedik kérdésre). Odaültem a szikla tövébe, hogy kiszuszogjam magam. Ebben a pokolban a szikla volt az egyetlen biztos menedék. Az űrhajót sehol sem láttam. Még akkor sem lett volna látható, ha a közvetlen közelben állt volna. A porfelhőben az ember semmit sem lát, még ötméternyi távolságban sem. A szél már nem volt any-nyira ádáz, mint a vihar kezdetekor. Bár az is lehetséges, hogy önmagam csaptam be. Vártam, amíg a következő szélroham szétszórja a port, és a földre dobja. Akkor körülnézek. Nagyon bíztam abban, hogy akkor megpillantom a Spartacust. Merre nézzek? Milyen irányba induljak el? Nyilvánvaló, hogy a sziklának a hátam mögött kell maradnia. Hiszen éppen ez a szikla állította meg repülésemet. Nem vártam meg, amíg a szélroham szétoszlatja a port. Szembe mentem a viharral. Negyvennégy percre maradt még levegőm (egy perccel többre vagy kevesebbre). Azután már csak harminc percre. Elestem, és a szél visszasodort, és emiatt még öt percet veszítettem. Azután már csak tizenöt percem volt hátra. S akkor abbahagytam, hogy a mutatót nézzem. Lassan süllyedő homoktengeren keresztül vánszorogtam, és megpróbáltam elfeledkezni az oldalamban sajgó fájdalomról, hiszen már úgysem volt semmi jelentősége. Megpróbáltam egyenletesen lélegezni, de a lélegzés megszakadt, és úgy rémlett, hogy már nincs több levegő. A levegő akkor fogyott el, amikor a leülepedő porban nagyon messze, valahol a világ végén, megláttam az űrhajót. Felé futottam. És véget ért a levegő. Fuldokolva téptem le arcomról az álarcot, bár ez nem menthetett meg, a tüdőmet égette a por és a keserű ammóniaszag. A lokátor néhány perccel azelőtt pillantott meg.

A kórházban tértem magamhoz, a kétágyas apró kórházban, amelyben mindegyikünk nem is egyszer feküdt az évek folyamán, hogy sebeinket, megfázásainkat gyógyítsuk, vagy kifeküdjük a karantént. Amikor a kórházban magamhoz tértem, azonnal megértettem, hogy az űrhajó indulásra készül. - Derék fickó! - mondta dr. Grot. Derék fickó vagy. Kitűnően boldogultál. - Startolunk? - kérdeztem. - Igen - felelte az orvos. - Jobb, ha most befekszel az amortizátorba. A csontjaidnak nem ajánlatos a túlterhelés. Három bordád eltört, és megrepedt a mellhártyád. - Hogy vannak a többiek? - kérdeztem. Hogy van Márta? Gerassi? Dolinszkij ? - Márta rendben van. Még idejében eljutott a terepjáróhoz. Hallgatott rád. - Azt akarod mondani... - Gerassi meghalt. A vihar után találtak rá. És képzeld, alig harminclépésnyire az ásatásoktól. A szélroham a terepjáróhoz vágta, és szétzúzta a gázálarcát. Azt hittük, hogy te is elpusztultál. Többet nem kérdeztem. Dr. Grot kiment, hogy előkészítse számomra az amortizátort. És én ott feküdtem, és újra átéltem azokat a perceket az ásatásoknál, végiggondoltam, hogy mit tettem, és azt gondoltam: abban a pillanatban még megmenthettem volna Gerassit. .. És abban a másik pillanatban is... Akkor azt kellett volna mondanom: ,,Az ördög vigye azt a gúlát, a parancsnok azt mondta, menjünk vissza, és mi vissza is megyünk!..." A Spartacus az indulás utáni harmadik napon elérte a cirkálósebességet, és elindult a Föld felé vezető útvonalon. A túlterhelés csökkent, és miután kiengedtek az amortizátorból, elsántikáltam a tiszti étkezőbe. - Cseréltem veled az alvásban - szólt Dolinszkij. - Dr. Grot azt mondja, jobb, ha egy hónapig nem fekszel le. - Tudom - feleltem. - Nincs ellenedre? - Miért lenne? Egy év múlva találkozunk.

- Kiabáltam neked - mondta Dolinszkij , hogy hagyjátok azt a gúlát, és fussatok a terepjáróhoz. -- Nem hallottuk. Egyébként ennek nem volt semmi jelentősége. Azt hittük, hogy még idejében elvégezzük a munkát. - Odaadtam a golyót analízisre. - Miféle golyót? - Te találtad. És nekem adtad át, amikor a terepjáróhoz mentem. - ...Egészen elfelejtettem. És hol van a gúla ? - A teheráruraktárban. Megrepedt. Márta és Rano foglalkoznak vele. - Tehát ez azt jelenti, hogy a parancsnokkal leszek őrségen? - A parancsnokkal, Mártával és Grot-tal. Kevesen maradtunk. - Felesleges őrség. - Igen, mindnyájunk számára öt felesleges év. Grot jött be. A kezében papírlapot tartott. - Ostobaság az egész! - morogta. A golyó egészen új keletű. Jó napot, Dolinszkij! Azt mondom, hogy a golyó túlságosan fiatal. Legfeljebb húszéves. - Nem! - mondta Dolinszkij. - Hány napig ültünk miatta abban a gödörben! Olyan öreg az a gödör, mint a világ! És a golyó is! A parancsnok a tiszti étkezde ajtajában állt, és hallotta beszélgetésünket. - Nem tévedhetett, Grot? - kérdezte. - Most azután igazán megharagszom - mondta az orvos. - Mi az Aggyal négyszer egymás után megismételtük az analízist. Kezdetben én sem hittem el! - Lehet, hogy Gerassi ejtette el? kérdezte a parancsnok hozzám fordulva. - Dolinszkij is látta: én kapartam ki a kőzetből I - Akkor még egy variáció lehetséges. - Kevés a valószínűsége. - Miért? - Húsz év alatt nem pusztulhatott el ennyire minden! - Ezen a bolygón megtörténhetett. Emlékezz rá, hogyan sodort el a vihar. És a mérges gőzök a légkörben!

32

- Tehát úgy gondolja, hogy valaki megelőzött bennünket? - Igen. Én úgy gondolom. A parancsnoknak igaza volt. Másnap, miután szétfűrészelték a gúlát, Márta egy tokot talált benne. Amikor a laboratórium asztalára helyezte, és mi a háta mögött tolongtunk, Grot azt mondta: - Kár, hogy elkéstünk. Mindössze húsz évet. A Föld hány nemzedéke álmodozott a kapcsolatról! Mi meg elkéstünk. - Ez komolytalan megállapítás, Grot! felelte a parancsnok. - A kapcsolat létrejött. íme, itt van, előttünk. Mégiscsak találkoztunk velük. - Sok függ attól, hogy mi van ebben a kis hengerben. - Remélem, hogy nem vírusok! jegyezte meg Dolinszkij. - Majd a kamrában nyitjuk ki, manipulátorokkal. - Nem jobb lenne, ha várnánk vele, amíg a Földre érünk? - Öt évig legyünk türelemmel? Azt már nem! - mondta Rano. S mindnyájan tudtuk, hogy a kíváncsiság erősebb nálunk, és nem várunk addig, amíg a Földre visszaérünk. Most azonnal felnyitjuk a tokot. - Gerassi mégsem halt meg hiába jegyezte meg Márta csöndesen. Olyan halkan, hogy csak én halljam meg. Bólintottam, és kézen fogtam Mártát. Márta ujjai hidegek voltak. A manipulátor csápjai az asztalra rakták a kis hengerfélét, és előhúztak belőle egy összehajtott papírdarabot. A papírlap rugalmasan szétgöngyölődött. Az üvegen keresztül mindnyájan láthattuk, mi van ráírva. Saturnus Galaktikai Űrhajó. Hívójele: 36/14. Start a Földről: 2167. március 12. Leszállás a bolygón: 2167. május 6... Azután szöveg következett, de egyikünk sem olvasta el. Képtelenek voltunk rá. Újra és újra az első sorokat olvastuk el: „Start a Földről: 2167. március 12." Húsz évvel ezelőtt! „Leszállás a bolygón: 2167. május 6." Szintén húsz évvel ezelőtt !

33

- Start a Földről... Leszállás... ugyanabban az évben. És mindegyikünk, bármilyen erős idegekkel is rendelkezett, akármilyen megfontolt és értelmes is volt, ebben a pillanatban a maga elképzelhetetlenül szörnyű tragédiáját élte át. A szükségtelenné vált tevékenység tragédiáját, amelynek életét áldozta, az áldozat ostobaságának tragédiáját, az áldozatét, amelyre senkinek sem volt szüksége. Űrhajónk a földi időszámítás szerint száz évvel ezelőtt indult el a végtelen űrbe. Száz évvel ezelőtt hagytuk el a Földet, meggyőződve arról, hogy sohasem látjuk viszont sem barátainkat, sem rokonainkat. Elmentünk az önkéntes száműzetésbe, amelynél hosszabbat a Föld története nem ismert. Tudtuk, hogy a Föld kitűnően megvan nélkülünk is, de azt is tudtuk, hogy szüksége van áldozatunkra, mert valakinek fel kellett használnia a tudást és a hozzáértést, amely az űrbe jutáshoz kellett, azoknak a világoknak az eléréséhez, amelyeket csupán a mi áldozatunk árán lehetett elérni. Az űr vihara elsodort bennünket utunkról, hosszú évekig igyekeztünk elérni a célt, éveket vesztettünk el, amelyek évtizedeket jelentettek a Földön. - Tehát ez azt jelenti, hogy ők mármegtanulták, hogyan lehet a tért átugrani mondta végül a parancsnok. És észrevettem, hogy azt mondta ők, és nem mi, bár eddig mindig, amikor a Földről beszélt, a mi szócskát használta. - Ez jó dolog - tette hozzá a parancsnok. - Ez egyszerűen kitűnő. És itt jártak. Előttünk. A többit nem mondta ki. A folytatást mindegyikünk magában mondta el. Itt jártak előttünk. És kitűnően boldogultak nélkülünk. És négy és fél év múlva, a mi időszámításunk szerint, ami száz évet jelent a földi időszámítással, leszállunk az űrhajóállomáson (ha nem pusztulunk el az úton), és a csodálkozó forgalomirányító odaszól a társának: „Nézd csak, honnan került ide ez az őslény? Még azt sem tudja,

hogyan kell leszállni! Tönkreteszi a Föld körüli pálmaházakat, összetöri a csillagvizsgáló tükrét! Csak vinné el valaki innen ezt a rozzant jószágot minél messzebbre, a Plútó szemétlerakóhelyére!" Mindenki a maga kabinjába ment, és senki sem jött elő a vacsorához. Este benézett hozzám dr. Grot. Nagyon fáradtnak látszott. - Nem tudom - mondta -, hogyan jutunk most már haza. Elveszítettük az ösztönző erőt. - Eljutunk - feleltem. - Végül majd csak eljutunk. Nehéz lesz. - Figyelem! A legénység minden tagjának! - hallatszott a belső hálózat mikrofonjából. - Figyelem! A legénység minden tagjának! A parancsnok beszélt. Hangja rekedt volt és kissé bizonytalan, mintha nem tudná, hogyan folytassa. - Vajon mi történhetett? - Dr. Grot újabb szerencsétlenségre készült fel. - Figyelem! Bekapcsolom a távolsági rádió adását. Következik a galaktikus csatorna adása. Ez a csatorna már évek óta hallgatott. Hallgatnia kellett, mivel olyan távolság választott el bennünket a lakott bolygóktól, hogy oktalanság lett volna a kapcsolatot megkísérelnünk. Az orvosra néztem. Lecsukta a szemét, fejét hátravetette, mintha tudomásul venné, hogy mindaz, ami most történik - álom, semmi több, csak álom, de nem szabad felébrednie, mert különben szétrombolná a megálmodott csoda reményét, Zúgás hallatszott, láthatatlan húrok zúgása. És egy nagyon fiatal, ördöngösen fiatal és izgatott hang kiáltott, áttörve a sok millió kilométeres távolságot, amely bennünket elválasztott tőle: - Spartacus! Spartacus! Hallotok engem? Spartacus! Én fedeztelek föl benneteket elsőnek! Spartacus, kezdjétek meg a fékezést. Mi veletek szemben jövünk! Spartacus - itt az Olimpia őrhajó beszél! Spartacus, az Olimpia beszél! A ti útvonalatokon vagyok őrségen. Már húsz éve kutatunk utánatok! Engem Arthur

Chenaux-nak hívnak! Emlékezzetek a nevemre: Arthur Chenaux! Én fedeztelek föl benneteket elsőnek! Micsoda szerencsém volt! Én fedeztelek föl benneteket elsőnek!...'' A hang félbeszakadt, Arthur Chenaux köhögésben tört ki, és én hirtelen magam előtt láttam, hogyan hajol előre, a mikrofonhoz, az őrhajó szűk kormányfülkéjében, és nem meri levenni szemét a lokátor ernyőjén feltűnt fehér pontról. „Bocsássatok meg folytatta Chenaux. - Hallotok engem? El sem tudjátok képzelni, mennyi ajándékom van számotokra! Tele van az egész teheráru-raktár! Dolinszkijnak idei uborkát hoztam. Dolinszkij, hallasz engem? Gerassi, Veronica, a római barátok kandírozott-gyümölcstortát küldtek nektek. Hiszen tudják, hogy szeretitek a kandírozott gyümölcstortát. Azután hosszú csönd lett. - Kezdjük a fékezést! - törte meg a csöndet a parancsnok. KARIG SÁRA FORDÍTÁSA

34

CARLOS CASADA

NEM TUDOTT OLVASNI Az űrhajó lágyan ért földet az erdő közepén. Furcsa, zöld fémből készült, tojás alakú, egyenes és hosszú farkú jármű volt. A hajó tetején felpattant egy kajütablak, és pár perc elteltével feltűnt egy alak, amely leginkább egy hatalmas fejre emlékeztetett, színe sötétlila, bőre kocsonyás és fénylő. E fej felső részén néhány hosszú, vékony antenna mozgott állandóan - ezek folyton változó színeket öltő gumókban végződtek. Az antennák mozgását negyven pár apró szem követte, amelyeknek mindegyike két-két - a látást könnyítendő - táguló és összehúzódó kocsányon ült. E különös lény, miután meggyőződött róla, hogy nem fenyegeti közvetlen veszély, leröppent a hajóról (mondom, leröppent, mivel úgy szállt le a tetőnyílásból, mint akit kilőttek). Amint földet ért, a testének két oldalán elhelyezkedő hat csáp két párján azonnal a távolról idefénylő város felé indult. Ily hosszú út után végül hát megérkezett. A belényilalló félelmet leküzdötte benne a jóleső érzés a kitüntető bizalom miatt, amit a Magas Marskormánytól kapott, és azoknak az éveknek az emléke, amelyeket ennek a „fejlődő harmadik" bolygó elfoglalásának előkészítésére szentelt. Eszébe jutottak a távrakétarobotok által készített fényképfelvételek a bolygó lakóinak szokásairól; milyen visszataszítóak voltak aprócska fejükkel, hosszú, egyenes testükkel és mindössze négy csápjukkal! Negyven pár apró szemével jól látta a városka első házait. A gyomrán levő zsebből elővette az atompisztolyt, és egyik csápjával erősen fogta, míg a helység főutcáján haladt előre határozott léptekkel. Egy pillanatra megállította a bizonytalan aggály: a város túlságosan is nyugodtnak tetszett. A teljes kivilágítás ellenére mozgásnak nyoma sem volt.

Odasettenkedett hát az első házhoz, felemelte antennáit, majd ezekhez igazítva sok-sok szemét, benézett az ablakon. Bent egy földi családot látott, papát, mamát és két gyermeket, amint éppen az ebédhez terített asztal körül ültek. A Föld-lakókról látott neurofotókkal egybevetve, ez a család igazán különösen viselkedett: mozdulatlanul ültek. Antennáit forgatva elindult a faluközpont irányába. Egy kivilágított homlokzatú, furcsa épület előtt megállt. Felvillanyozva, hogy végül mégis életre talált, belőtte az ajtót, csápjában szorongatva atompisztolyát, hogy végezzen azokkal a szörnyű lényekkel. Negyven pár szeme előbb a fura alakú dobozra lett figyelmes, ahonnan az elviselhetetlen hangok bugyogtak elő, majd felfigyelt az emberekre is, akik zavartalanul ücsörögtek, könyököltek egy hosszú asztal körül, és mintha az ő jelenlétéről tudomást sem vettek volna. Ezen feldühödve elsütötte fegyverét, elgázosította a zenedobozt és a körben ülő mozdulatlan alakokat. Jobb kedvvel hagyta el a helyet. Bejárta az egész falut, de életnek nyomát sem lelte. A neurofotók nem tévedhettek, márpedig azok e gyűlöletes planéta lakóit állandó mozgásban mutatták, képtelen járművükön vagy két alsó csápjukon ide-oda mászkálva. „Talán csapdáról van szó - gondolta magában -, tudták, hogy jövök, és most így akarnak becsapni." Azonkívül a legfurcsább az volt az egészben, hogy sehol sem látott egyetlen fegyvert sem. Lehet, hogy nincs is nekik, ezeknek az ostoba lényeknek; de nem - fűzte hozzá -, az nem lehet, és antennáival tovább kutatott valami jel után. Bebizonyosodott ugyanis, hogy ezeknek a lelketlen lényeknek sikerült atomfegyvereket előállítaniuk. Amikor belépett a kis faluba, még pontos terve volt. Most megzavarodott. Összeköttetésbe kellene lépnie feletteseivel. Ahhoz viszont vissza kell térnie a hajóhoz. Mielőtt a főnökkel beszélne, még egyszer körülnéz a városkában. Csápjain vonszolva testét újból megindult a főutcán, vevőantennáit körbekörbe forgatva. Bement a házakba, éttermekbe, boltokba, szóval a városka minden épületébe. Végül teljesen elcsüggedve jött ki az utolsóból is. Fáradtan végignyúlt a földön, csápjait a levegőbe meresztve. Az itteni légnyomástól egész testét valami kékes hab verte ki. Éppen azt törülgette végtagjaival, amikor tekintete egy földbe vert fatáblára esett, éppen előtte. Tudta, hogy azok a jelek a fadarabon jelentenek valamit. De hát sajnos nem tanították meg neki ezeket a földi jeleket. Amíg a táblát nézte meredten, antennái hangot észleltek. Rengeteg szemének nyúlványait felfelé nyújtotta, ahogy csak tudta, és így, negyvenezer lábnyi magasságban a felhők között valami furcsa repülő tárgyat vett észre. Látta, ahogy leválik róla valami gömbölyű. Végül mégiscsak rászánták hát magukat a Föld-lakók, hogy felvegyék vele a harcot! Négy csápján felemelkedett, a másik kettővel szorosan fogta fegyverét, és harcra készen várta a tárgyat, amely sebesen ereszkedett alá a tábla felett... melyen ez a felirat volt: VIGYÁZAT! AZ ATOMTÁMADÁS HATÁSAINAK VIZSGÁLATÁRA ÉPÜLT KÍSÉRLETI FALU! DELY ISTVÁN FORDÍTÁSA

36

37

CARLOS CABADA

AZ X-34-ES ASZTEROIDA Egyáltalán nem volt ínyemre a küldetés, amellyel épp most bízott meg asztrovizoron keresztül a főnök. Egy űrhajót kellett felkutatnom, amelynek az X-34-es aszteroidán nyoma veszett. Megkértem Tomast, navigátorunkat, adja meg az égitest jellemzőit. A Napgalaktika A-4-es zónájára vonatkozó űrnavigációs térkép szerint az X-34-es egy felderítetlen égitest, légköri sűrűsége majdnem megegyezik a földiével, és hatszáznyolcvanötezer kilométerre van a Z-11 főaszteroidától, amely felé űrirányradarunkat beállítottuk. A Z-11-re érve simán letettem a hajót az űrkikötőben. Míg Jósé, a másodpilótám nekilátott, hogy feltöltse a járművet, én a közeli irányítótorony felé vettem az utamat, hogy érkezésemet jelenthessem, és további utasításokat kérjek váratlan feladatomhoz. Útközben körülnéztem. Azt az űrkikötőt körülbelül hatvan éve építették, a bolygók gyarmatosítása idején. Most már egy egész kis település vette körül. Míg becsukódott mögöttem a lift ajtaja, amely sebesen repített felfelé a negyvenedik emeletre, az űrőrség irodájába, arra gondoltam, hogy e kiküldetés teljesítése után hazatérhetek majd a Földre. Hatodik hónapja járom az űrt, és a szabályzat értelmében már jár az a nagyon várt egyhónapos pihenő. Helena hogy fog örülni majd hazatértemnek! Kinyílt a felvonó ajtaja, és végigmentem a szűk folyosón, főnököm, Collins ajtajáig. Felmutattam belépőmet az ajtónálló robotnak, az kikereste kartotékomat memóriaegységéből, majd ajtót nyitott előttem. Az A- 4-es zóna főnöke savanyú ábrázattal fogadott. Odaadtam jelentésemet; azután ő elmondta az űrhajó eltűnésének körülményeit. Egy Trulex-23-as típusú felderítő hajó volt, fedélzetén három bányásszal: kettő földi, a harmadik Mars-lakó. Az FI (földi időszámítás) szerint körülbelül két hete indultak útnak, és tizenkét órával ezelőtt érkezett segélykérő jelzésük. Visszatértem az űrhajómhoz. Útra készen állt már. Magunkkal vittünk egy neutronreaktort is, hogy kijavíthassuk a másik űrhajót, amennyiben megtalálnánk. Miután magunk mögött hagytuk az aszteroidák fővárosát, a következő nap délutánján beléptünk az X-34-es légterébe. Elkezdtünk a bolygó körül keringeni, s feszülten figyeltük keresőkészülékeinket. Jósé fedezte fel elsőnek a bányászok űrhajóját. Úgy húszezer lábnyira leereszkedve, láthattuk is a képernyőinken. A lombok közt hevert, egy hatalmas tó partján. Mellette landoltunk és kiszálltunk, miután magunkra öltöttük izoláló védőruhánkat, és magunkhoz vettük fegyvereinket. Átvizsgáltuk az űrhajót és környékét, de a legénységet nem találtuk. A hajó belsejében nem voltak erőszakra utaló nyomok, és érintetlen volt az űrtelefon és a többi berendezés is.

38

Hajónk fedélzetéről lehoztunk két kétéltű repülőt. Tomast hátrahagytuk azzal az utasítással, hogy rádión értesítse a központot, és vigyázzon az űrhajókra, mi pedig Jóséval két különböző irányba indultunk. Már vagy öt órán át kutattam hiába, és fáradtan épp vissza akartam térni a hajóhoz, amikor másodpilótámtól üzenetet kaptam. - Főnök, megtaláltam az egyik bányászt, sebesülten, állítsa a radariránytűt 3,5 rottgdenre. Még be sem fejezte mondókáját, én már a megadott hullámhosszra állítottam a készülék mutatóját s a legnagyobb sebességre kicsiny járművemet. Kevesebb mint negyvenöt perc alatt (FI szerint) a jelzett helyen voltam. Jósé a monoplánja mellett a bányász fölé hajolt. Közelebb érve láttam, hogy a sebesült a Mars-lakó. Négy karjával gesztikulált, úgy beszélt. Bekapcsoltam sisakomon a tolmácskészüléket, és tíz perc múlva (FI) mindent tudtam. Úriknak hívták, ő és a másik két eltűnt a bányászűregységhez tartozott. Az űrhajó műszaki hibái miatt szálltak le ezen az égitesten. Miután segítséget kértek, kiszálltak, hogy felderítsék a terepet. Amikor már néhány órája (FI) repültek egyszemélyes rakétáikban, az övét valami lövés érte, és lezuhant. Mire eszméletére tért, egyedül volt, rakétája darabokban. Céltalanul tévelygett, amikor Jósé rátalált. Felvettem járművemre, és folytattuk a keresést. Rövidesen azonban visszatértünk a táborhelyre, minden eredmény nélkül. Másnap, Urikot az űrhajón hagyva, nekiindultunk, Tomas, Jósé és jómagam, hogy felleljük a bányászokat. Ezúttal nekem volt nagyobb szerencsém. Hatvan méter magasságban repültem, amikor egyszerre egy várost pillantottam meg. Miután társaimnak megadtam helyzetemet, leszálltam a település kellős közepén. Kinyitottam járművem tetőnyílását, és sugárpisztollyal a kezemben kiszálltam. A szemben levő épületből emberi alakok integettek felém. Egy ugrással ott termettem (a bolygónak a földiénél alacsonyabb gravitációs vonzása volt), és legnagyobb meglepetésemre három gyönyörűséges nővel találtam szembe magamat. Rájuk szegeztem fegyveremet, és megkérdeztem, mit tudnak a bányászokról. Mosolyogva felelték, telepatikusán, anélkül, hogy kinyitották volna a szájukat: - Jöjjön velünk, és láthatja őket. Mondtam nekik, mehetünk, amint megérkeznek társaim. Miközben elmesélték, hogyan segítettek az eltévedteken, alaposan szemügyre vettem őket. Igen magasak voltak, arcuk kellemes, az egyikük szeme vörös, a másik kettőé ibolyaszínű. Zöld hajuk volt, formás testüket rövidke tunika fedte, övükhöz kurta kard volt csatolva. Amikor társaim megérkeztek (azonnal lerítt róluk, hogy hat hónapja nem láttak asszonyt), elvezettek egy hatalmas, kör alakú épülethez (Jósé a vörös szemű hátát karolta ott, ahol már nemigen lehetne hátnak nevezni). Megszabadítottak nehéz fegyverünktől és kényelmetlen egyenruhánktól, majd megfürdettek, és kényelmes tunikát adtak ránk. E szépségek kellemes társaságában egy hatalmas terembe léptünk. Két földink ott terpeszkedett vagy harminc gyönyörű hajadon gyűrűjében, akár a marsbéli császárok. Lakomát csaptak tiszteletünkre, leültünk hát, és eszegetve-iszogatva, női karok közt heverve hallgattuk a két férfi elbeszélését. Már öreg este volt, amikor én, mint a csoport vezetője, úgy döntöttem, két hét (FI) szabadságot engedélyezek magunknak ezen az idilli helyen. Egyheti

39

szakadatlan mulatozás után, a szokásos kiadós lakomán megkérdeztem egyik vendéglátómat: - Mondjad, gyönyörűségem, nincsenek férfiak ebben a városban? - Nincsenek, szerelmem - lőtte agyamba telepatikus úton. - Hát akkor ti... ti hogyan.. ? Gondolataimban olvasva válaszolta: - Időnként eltévedt utasok érkeznek hozzánk, néhány hónapot velünk töltenek, aztán megöljük őket. Na, igyál még egy pohárkával! - Úgy mondta ezt, miközben simogatott, mintha az egésznek az égvilágon semmi jelentősége nem lenne. Ennek már két napja; azóta két pohár között állandóan fohászkodom, hogy Úrik értünk jöjjön. A nők rettegnek tőle, hatalmas kobakja és négy karja miatt. De ki tudja? Alfréd, az egyik bányász azt mondja, a Mars-lakók abszolút engedelmes népség. Én meg lelkére kötöttem Úriknak, hogy el ne mozduljon az űrhajó mellől. DELY ISTVÁN FORDÍTÁSA

40

41

CARLOS CABADA

BALSZE RENCSE Mindennek az én átkozott balszerencsém az oka. Amióta csak az eszemet tudom, végzetes balsors üldöz. Mintha a sors kifejezetten törekedne rá, hogy szerencsétlenné tegye az életemet. Melyik is volt az első eset? Igen, az autó. Nem készakarva tettem, nem én. Éppen csak ki akartam próbálni, valóban olyan ellenállóak-e az új cirkálók, mint amilyen hírverést csaptak nekik. A fodrászüzlet előtt történt, ahol éppen anyám rakatta rendbe a fejét. Nemzőatyám a rakétaautó kormányánál szundított. Én az automata kontrollal a maximálisra állítottam a gyorsítóművet, és kiszálltam a kocsiból. A járgány üstökösként lódult neki, egyenesen bele a rendőrjárőrbe. Balszerencsémre az átkozott rendőr éppen a legújabb elektromágneses védőberendezéssel volt felszerelve, és ripityára zúzta a családi autónkat. Benne a papát is persze. Szerencsétlen csillagzatom ily módon félárvaságra juttatott zsenge gyermekkoromban. A sors irányította a kezemet akkor is, amikor anyám fonovizorjához kapcsoltam az atomelektromos feszültségű vezetéket. Fogalmam sem volt róla, hogy megölhetem vele. Anyámnak meg arról nem volt fogalma, hogy be vannak kapcsolva. Merő véletlen, hogy megnyomta a gombot, és agyonütötte az áram. Az is csak az én peches formám, hogy amikor Ramoncitóval „Vénusz-lakók és Mars-lakók"-at játszottunk, a szemétporlasztóba löktem. Szegény kölyökből egy porcika se maradt,

42

ráadásul attól kezdve a többi gyerek nem akart velem játszani. A középiskola. A végzet ördöge vezérelte kezemet azon a délelőttön. Máig sem értem, hogy miután összekotyvasztottam azokat a kémiai elemeket, hogyan hagyhattam épp a neutronkemence közelében. Délután, amikor az épület a levegőbe repült, nemcsak a könyveimet vesztettem el, hanem valamennyi osztálytársamat is, no meg a lehetőséget, hogy továbbtanulhassak az egyetlen gimnáziumban, amely még befogadott. Az után az ügy után kénytelen voltam a Katonai Akadémiára menni. Példás tanuló voltam. Igen, egészen addig, amíg újra közbelépett a balszerencse. Nem az én hibám. Amikor puszta játékból Jaiméra szegeztem a gázosítópisztolyt, és meghúztam a ravaszt, honnan tudhattam volna, hogy töltve van ? Még jó, hogy az ilyen gázosító nem hagy nyomot. Szegény Jaime, jó haver volt, csak túl jóhiszemű. Több bajom nem akadt, amíg Laurát meg nem ismertem. Épp a Jupiterről tértem vissza, egy gyakorlóútról. Nagyon imponáltam neki. Kétségtelen; az űrőrség egyenruhája remekül állt nekem. Nem tehettem róla, hogy belém szeretett. Viszont igen kínosan ért a hír, amikor tudtomra adta, hogy apa leszek. Persze el kellett utaznom megint, s nem az én hibám, hogy ő nem tudta: az űrőrök nem nősülhetnek. Rövid katonáskodásom meglehetősen szerencsétlenül végződött. Nem tehetek róla, hogy visszájára sült el a jószolgálati küldetés az Uránusz bolygón. Minek kényszerítettek rá, hogy nyájas legyek azokhoz az apró, szőrös bestiákhoz! Amikor meg akartak ölelni undorító csápjaikkal, képtelen voltam uralkodni magamon, és megsemmisítettem őket. Tetejébe aztán társaim engem okoltak azért, hogy kitört a háború a Föld és az Uránusz között. Azt hittem, ennél rosszabb már nem eshet meg velem, és akkor... Az Uránusz-ügy után a legtávolabbi galaktikára helyeztek ki járőrbe. És épp azt a hülye Tomot adták mellém. Folyton csak dolgozik vagy olvas. Nem iszik, nem játszik, szóval halálunalmas fráter. Állandóan a feleségéről regélt, talán ez volt benne az egyedüli jó. Miután folyton rágondolt, rosszul jelölte ki az útvonalat, tévesen számította ki a fényévtávolságot a Dumpex bolygó felé, s így kötöttünk ki végül ezen az ismeretlen aszteroidán. A rakétának nem volt elegendő ereje, hogy elhagyjuk ezt az átkozott helyet. Minden napenergia-készletét elhasználtuk a segélykérő üzenetek leadására. Amikor elfogytak a ZR-3 komplett táptabletták, nem volt mit ennünk. Abban a rohadt kősivatagban egyetlen állat sem élt. A növények pedig borzalmas aszteroidlázat okoztak. Kipróbáltam Tóm kabala állatkájával: amint megkóstolta a növényeket, szegény azonnal elpusztult. Addig-addig törtem a fejem, amíg végül megtaláltam a megoldást. De nem sokáig tartott az örömöm, amilyen peches vagyok. Egy hét múlva már csak egy napra való élelmem maradt. Ha a hús csak egy héttel tovább kitart, életben maradhatnék, amíg értem jön a mentőűrhajó. De nem: átkozott balszerencsém úgy akarta, hogy épp egy ilyen társam legyen, mint ez a Tóm. Ha nem lett volna ilyen sovány, megérhetném, míg megérkezik a felmentés. DELY ISTVÁN FORDÍTÁSA

43

ROBERT SILVERBERG

PAUL SCHLIEMANN ÉS ATLANTISZ Rettentően lehangoló, ha valaki híres ember jelentéktelen rokona. Egész életében ünnepelt ősének sikereivel üldözik. Valahányszor megmondja a nevét, feszülten várja az elmaradhatatlan kérdést: - Ah, netán rokona a híres?.. Vannak közöttük, akik maguk is képesek hírnévre szert tenni. John Adams amerikai elnök fia, John Quincy Adams maga is elnök volt. Benjámin Harrison, az elnök, William Henry Harrison elnök unokája volt. Az író Alexandre Dumas fia szintén híres író volt (noha hírneve soha nem vetekedhetett atyjáéval). Az ifjabb Douglas Fairbanks apja nyomdokain haladva eljutott a hollywoodi filmcsillagok birodalmába. Paul Schliemann, a nagyszerű Heinrich Schliemann régész unokája azonban nem mérhette saját sikerét nagyapjáéhoz. Az idősebb Schliemann figyelemre méltó ember volt. Noha tizenkilenc éves korában még egyetlen krajcár sem csörgött a zsebében, rendkívüli nyelvkészségét felhasználva sikeres pályát biztosított magának az üzleti világban. Harminchárom éves korára nemcsak milliókat szerzett, hanem már folyékonyan beszél tizenöt nyelvet. Igazi szenvedélye azonban a régészet volt, és fő rögeszméje Homérosz Trójája. Negyvenhat éves volt Heinrich Schliemann, az üzletember, amikor visszavonult, és elindult, hogy megkeresse Tróját. Akkoriban - 1868-at írtak - a legtöbb szaktekintély úgy vélekedett, hogy Homérosz költeménye merő fantázia: Trója városa soha nem létezett. De Schliemann lelkében ott ragyogtak az Iliász sorai, és Kisázsiában, egy Hissarlik nevű dombon ásatni kezdett. Nem egy, hanem hét eltemetett várost talált, egyiket a másik felett, mesés aranykincset tárt fel - a szakemberek kénytelenek voltak elismerni, hogy valóban Tróját fedezte fel. Ásatásait Mükénén folytatta - itt Agamemnon király városát kereste - és más ógörög régészeti lelőhelyeken. Halála évében, 1890-ben Schliemann azt tervezte, hogy kiássa a krétai Minosz király legendás fővárosát, Knosszoszt, ám ez a zsákmány másé lett: Arthur Evansé. Paul Schliemann ennek az igen jelentős embernek jelentéktelen unokája volt. A Schliemann nevet egész Európa ismerte. Az unokának csak be kellett mutatkoznia, és máris hallhatta: - Ó, ugyan! Rokona talán a Tróját kiásó Schliemann-nak? Kezdett az idegeire menni a dolog. A fiatal Paul Schliemann körülnézett, hogy miképpen alapozhatná meg saját hírnevét, ám sajnos alighanem hiányzott belőle nagyatyja tehetsége, akár mint gyakorlati régésznek, akár mint elméleti tudósnak. Ezért azután más módon örökítette meg nevét a világban. 1912. október 20-án a New York-i Americanben hosszú cikk jelent meg dr. Paul Schliemann nevével. Az American William Randolph Hearst lapja volt, és kedvelte a szenzációsat, a hivalkodót. Nem volt éppenséggel tudományos ez a folyóirat.

44

Schliemann cikke a következő címmel jelent meg: Hogyan fedeztem fel Atlantiszt, minden civilizáció forrását? Nem állította, hogy ténylegesen felfedezte a legendás, elsüllyedt szárazföld oly régóta keresett helyét, csupán tudomására hozta a világnak, hogy megdönthetetlen bizonyítékok birtokában van: Atlantisz valóban létezett. Az emberek - írta - valaha Tróját is hősmondának tartották, ugyanúgy még ma is a képzelet szüleményének tartják Atlantiszt. Paul Schliemann azonban biztosította a New York-i American olvasóit, hogy az elveszett kontinens nem mese. Aki a megállapítás hitelességét szavatolja - mondotta az nem más, mint az ő kiváló nagyatyja, Trója felfedezője, Heinrich Schliemann. Paul ezt írta: ,,1890-ben, néhány nappal azelőtt, hogy nagyatyám, dr. Heinrich Schliemann elhunyt, egyik legjobb barátjának átadott egy súlyos pecséttel lezárt borítékot. A borítékon ez állt: »Csak családtag nyithatja ki, ha megfogadja, hogy egész életét az itt felvázolt munkának szenteli.« Mindössze egy órával a halála előtt papírt, ceruzát kért, és reszketeg betűkkel ezt rótta fel egy darab papírra: »Titkos kiegészítés a lepecsételt boríték tartalmához: törd el a bagolyfejes vázát. Vizsgáld meg a tartalmát. Atlantiszra vonatkozik. A szaiszi templom romjaitól keletre ásass és a Chacuna-völgy sírjai között. Fontos! Elméletem bizonyítékait megtalálod. Közeledik a sötétség - isten veled!« Ezután úgy rendelkezett, hogy ezt az üzenetet juttassák el a barátjához, aki azt letétbe helyezte egy francia bankház pinceszéfjében. Évekig végeztem tanulmányokat Oroszországban, Németországban és a Közel-Keleten, utána elhatároztam, hogy folytatom a munkát, amelyet hírneves nagyatyám kezdett el. 1906-ban fogadalmat tettem, és feltörtem a levél pecsétjét. Több fényképet és okmányt találtam benne. Az első a következő megjegyzést tartalmazta: »Aki ezt felbontja, bárki legyen is, meg kell fogadnia, hogy véghezviszi a munkát, amelyet én nem fejezhettem be... Egy francia bankban letétbe helyeztem egy pénzösszeget, az elegendő lesz a munka befejezésére. A pénz felett az rendelkezhet, aki bemutatja a csatolt elismervényt.«" Paul Schliemann beszámolt fáradhatatlan kutatásairól. Nagyapja óriási gyűjteményében kikereste és széttörte a bagolyfejes vázát. Felfedezett benne - írta - néhány szokatlan, négyszögletes érmét platina, alumínium és ezüst ötvözetéből. Volt köztük egy négyszögletes, alighanem ezüstdarab, amely föníciai betűkkel a következő feliratot viselte: „Kibocsátották az Áttetsző Falak templomában." Schliemann hangsúlyozta, hogy a feliratos fémlap sokkal nagyobb volt, mint a váza nyakának átmérője. Fogalma sem volt, miképp tehették az edénybe. Más, különös dolgok is kerültek elő belőle, csontból és megkövült agyagból való tárgyak. Közülük sok a következő, föníciai nyelvű felirattal: „Kronosztól, Atlantisz királyától." Atlantisz! „Elképzelhetik, milyen izgatott lettem - írta Schliemann. - íme, az első kézzelfogható bizonyítékai annak a pompás szárazföldnek, amelynek legendájáról időtlen idők óta tudunk!" A cikk a továbbiakban elmondja, hogy Heinrich Schliemann a párizsi Louvre-ban megvizsgált bizonyos vázákat, csonttárgyakat és kézzel formált agyagedényeket, amelyek Tiahuanacóból, a dél-perui fennsíkról kerültek oda. És Paul Schliemann szerint nagyapja felfedezte, hogy a tiahuanacói leletek minden tekintetben azonosak az állítólag Trójában talált Atlantisz-leletekkel. Az egyetlen különbség az volt, hogy a perui leletanyag nem viselte az Atlantisz nevét tartalmazó föníciai feliratot. Azzal, hogy Tiahuanacót bevonta az ügybe, Paul Schliemann új vonást kölcsönzött a titoknak. Tiahuanaco a perui Andok egyik völgye, tizenháromezer láb magasan fekszik. Kopár, visszataszító táj, alig egy-két fa, örökös hideg. Tiahuanacónál különös műemlékeket találtak. A legkülönösebb közöttük a Nap kapuja

45

- hatalmas kapu, magában áll, sehová sem vezet. Egy tíztonnás lávatömbből faragták ki, tizenkét és fél láb széles, tíz láb magas. A közepébe vágott kapubejáratot bizarr alakokat ábrázoló, furcsa, idegenszerű faragások övezik. A közelben háromszögletű kőpiramis emelkedik, magassága ötven láb, oldalainak hossza csaknem hétszáz láb; ugyancsak van itt egy több mint négyszáz négyzetláb területű kőudvar és egy huszonnégy láb magas vörös homokkő figura. Mindez hátborzongató, sőt ijesztő az elhagyatott környezetben. Korunkban a régészek úgy vélik, hogy a tiahuanacói műemlékek perui indiánok munkái, akik ezer évvel időszámításunk előtt építették őket, évszázadokkal azelőtt, hogy az inkák meghódították Perut. Szokatlan és csaknem földöntúli stílusuk miatt azonban a tiahuanacói romokhoz sok különös elmélet tapadt. Vannak gazdag képzeletű emberek, akik szerint Tiahuanaco űrbeli lények lakóhelye volt; mások szerint itt ringott az emberiség bölcsője. Vannak továbbá, akik szerint Tiahuanaco valamikor sziget volt a Csendes-óceánban, és egy kolosszális földmozgás során került jelenlegi helyére, fel a magasba. Egyesek rokonságot vélnek felfedezni az itteni műemlékek és az ókori Egyiptom építményei között És akkor jón Paul Schliemann, és azt állítja, hogy Tiahuanaco az a hely, ahol Atlantisz pusztulása után annak lakossága letelepedett Az úgynevezett „egyiptomi" vonások, amelyeket sokan véltek felismerni Tiahuanaco műemlékein, Schliemann szerint azzal a ténnyel magyarázhatók, hogy Atlantisz lakói közül egyesek Egyiptomba vetődtek, mások Peruba. Ez az oka, hogy a világ ilyen távoli részein látszólag közös művészeti stílus alakult ki. Az ifjabb Schliemann azt állította, hogy 1906 és 1912 között nagyszabású kutatóprogramnak szentelte magát. Azt mondta, járt Peruban és Egyiptomban, Közép-Amerika maja romjainál, és világszerte meglátogatta a régészeti múzeumokat. Kijelentette, hogy a tibeti Lhassa egyik buddhista templomában négyezer esztendős kaldeus (babilóniai) kéziratot látott, amelyben le van írva, hogy a Hét Város országát - nyilvánvalóan Atlantiszt földrengés és tűzhányókitörés pusztította el, miután a Bel nevű csillag a Földre esett. A kézirat szerint „Mu, Ra papja" előre figyelmeztette Atlantisz lakóit sorsukra, de nem hallgattak rá. Amikor azután a kataklizma bekövetkezett, a halálra ítélt szárazföld lakói közül csak maroknyian tudtak Egyiptomba és Dél-Amerikába menekülni. Schliemann közölte, hogy szüntelenül dolgozik Atlantisz titkának megfejtésén, és hamarosan könyvet ad közre további részletekkel. „De ha mindent elmondanék, amit tudokfejezte be a cikket-, nem volna többé titok körülötte." Atlantisz régészeti felfedezése szerinte hamarosan megtörténik, és ezzel vége lesz az évezredes találgatásnak és vitának az „elveszett szárazföld” körül. Atlantisz regénye i. e. 355 körül kezdődött. Platón, a filozófus, életének nyolcadik évtizedét taposta - pályafutásának végéhez közeledett. Nagy mestere, Szókratész már negyvenöt éve halott, de nevét a szókratészi párbeszédek révén Platón életben tartotta. Ezekben az írásművekben Szókratész a dramatizált bölcseleti viták egyik szereplője. Élete alkonyán Platón Timaiosz címmel dialógust írt, amelynek idejét i. e. 421-be helyezte, amikor Szókratész körülbelül ötvenéves volt, maga Platón pedig még gyermek. A dialógus főszereplői Szókratész és két barátja: Timaiosz és Krütiász. A beszélgetés során Krütiász meséli el Atlantisz történetét, amely - mint mondja - szájról szájra szállt a családjában dédapja, Dropidész óta. Krütiász elmondja, hogy Dropidész ismerte Szolónt, a híres athéni törvényszerzőt. I. e. 550 körül Szolón Egyiptomba látogatott, és beszélt Szaisz papjaival - a város a Nílus deltájának csúcsában terült el. Szolón a korai görög történelemből való történeteket mesélt a papoknak, de azok csak nevettek. - Még a saját történelmeteket sem ismeritek - mondották Szolónnak. - A régi idők emlékeit tűz és vízár pusztította el.

46

Csak Egyiptomban maradtak meg a hajdani idők igaz krónikái, és az egyiptomiak ismerik Athén régmúlt nagyságának történetét. Krütiász szavai szerint Szolón kérte a papokat, mondják el részletesen, amit tudnak. Azok arról beszéltek, hogy Athén kilencezer évvel azelőtt volt nagy: „Történetírásunk államotok sok nagyszerű és csodálatos tettének emlékeit őrzi. Ám ezek egyike az összes többit felülmúlja nagyszerűségében és értékében." Hatalmas ellenség jelent meg az Atlanti-óceán felől, és tört be a Földközi-tengerre Herkules oszlopai között (a mai Gibraltári-szoros). Ezek a behatolók egy szigetről jöttek, amely nagyobb volt, mint Ázsia és Afrika együtt. Neve Atlantisz. Az atlantiszbeliek megkísérelték leigázni Görögországot és Egyiptomot és a világ összes többi országát. - És akkor a ti hazátok, Szolón - mondották a papok -, tündöklő tettet hajtott végre. Magára hagyatva is legyőzte és elkergette a behatolókat. E nagy győzelem után hamarosan „kegyetlenül megmozdult a föld és a víz, és egyetlen esős nap és éjszaka alatt... Atlantisz szigete eltűnt, és alámerült a tengerben". Ez a magyarázata, hogy miért olyan sekély és iszapos az Atlanti-óceán Herkules oszlopain túl az elveszett Atlantisz ott fekszik, közvetlenül a hullámok alatt. Szolón hazatért Athénba, és elmesélte Atlantisz történetét Dropidésznak, aki leírta azt, és továbbadta ivadékainak. „Dédapámé, Dropidészé volt az eredeti írás, amely most az én birtokomban van" - közölte Krütiász. Mire Szókratész így szólt: „Ez nem kitalált mese, hanem igaz történet." Egy második dialógusban, amelynek Krütiász a címe, Platón néhány további részletet közöl erről a szárazföldről, amely állítólag kilencezer évvel azelőtt pusztult el. Fényűző és gazdag hely volt - mondotta -, magasba szökő palotákkal, hatalmas csatornákkal és fenséges hidakkal. Egy hatszáz láb hosszú és háromszáz láb széles templomot színezüst borított, teteje arany volt. Belül a mennyezet elefántcsontból készült, ezüst- és aranyberakással ékes. Kertek, versenypályák, parkok, hajóktól nyüzsgő, pompás kikötők és mértéktelen gazdagság. És mindez egyetlen nap és éjszaka alatt alámerült a tenger fenekére. Platón egyszerűen elmesélt egy tetszetős történetet. Mindig is tehetséges és fantáziadús író volt, és minthogy beleillett filozófiai célkitűzéseibe, hogy Athén hajdani nagyságáról beszéljen, kitalálta a dicsőséges Atlantiszt, amelyet - mint közölte - Athén legyőzött. Sem Platónnak, sem a szaiszi egyiptomi papoknak nem voltak tényleges értesüléseik az i. e. 9500ban történtekről; hiszen a valóságban maga Egyiptom is kezdetleges ország volt még akkoriban, Athént pedig nem is ismerték. Platón Atlantisza merő kitalálás volt, bizonyítja ezt egykori tanítványának, Arisztotelésznek a megjegyzése. Platónról és Atlantiszról beszélvén ezt mondotta: - Ö, aki kitalálta, el is pusztította. De Platón elképzelt palotáinak és aranytetejű templomainak a vonzereje óriási volt. Arisztotelész után kétszáz évvel Cicero egyik barátja, Poszeidóniosz így írt: „Lehetséges, hogy az Atlantisz szigetéről szóló történet nem kitalálás." Atlantisz kezdett a meséből fokozatosan valósággá átalakulni. Platón érdekes történetét kezdték hiteles eseménynek tekinteni. A XV. és XVI. században sokakat ragadt magával a nagy felfedező hullám, közöttük olyanokat is, akik Atlantisz nyomai után kutattak. Voltak, akik szerint a Karib-tenger elszórt szigetei az elveszett kontinens maradványai, jóllehet távol esnek Herkules oszlopaitól. Amikor az európaiak eljutottak Dél- és Közép-Amerikába, és ott találkoztak az aztékok, inkák és maják fejlett civilizációjával, felvetődött a kérdés: vajon ezek a népek nem az elpusztult szárazföldről elmenekült emberek leszármazottai-e? A gondolat gyökeret vert. A spanyol konkvisztádorok megsemmisítették a három nagy civilizációt, mielőtt még megismerhettük volna őket. A pusztításban segédkezők egyike Diego de Landa, Yucatán

47

püspöke volt. Landa abban a meggyőződésben, hogy a maja indiánok könyvei az ördög művei voltak, felkutatta és egytől egyig elégette azokat. Ez a XVI. század közepén történt. Ugyanakkor nem sajnálta a fáradságot, és noha pontatlanul meg kuszán, de feljegyezte a maják írásjeleit. Diego de Landa könyvéről nem tudtak, egészen 1864-ig egy spanyol könyvtár polcán porosodott. Ekkor egy francia kutató véletlenül rábukkant a püspök kéziratára. Ez a tudós, Charles-Étienne Brasseur tüstént hozzáfogott, hogy megfejtse a Landa máglyáit túlélt néhány maja könyv egyikét. Egy tűzhányókitörés képtelennek tetsző leírásával keltett feltűnést. Így kezdődött: „A felbolydult föld ura ő, a lopótök ura, a homokszín fenevad felbolydult földjének ura (az áradat fedte helynél) - ő az, a felbolydult föld ura, a felduzzadt földé, mértéken felül, ő, a... vizek katlanának ura." Brasseurt nem elégítette ki ez a zagyvaság, ezért ő is beleadta a maga tudományát. Átvizsgálva a maja szöveget, két olyan jelet talált, amelyről nem tudott számot adni. Ezek mintha emlékeztettek volna Landa pontatlan maja ábécéjének M és U betűire. Brasseur arra a következtetésre jutott, hogy a két betű csakis a tűzhányókitörés által elpusztított ország neve lehet: Mu. Ma már tudjuk, hogy mindezek a következtetések merőben alaptalanok. A Brasseur által „lefordított" maja könyv valójában egy maja csillagászati tanulmány, nem pedig tűzhányókitörés leírása, és Landa püspök betűmagyarázatai többségükben tévesek, noha az általa leírt maja betűk hitelesek. Ámde Brausseur munkája arra indított egy másik francia botcsinálta tudóst, hogy a Mu - a platóni Atlantisz - utáni kutatást egy lépéssel továbbvigye. Augustus le Plongeonról van szó (1826-1908), aki orvos volt, és Mexikóban élt. Le Plongeon meglátogatta a XIX. század közepén felfedezett yucatáni maja romokat, és Chichen-ltza maja város templomainak falán a képek módfelett megragadták a képzeletét: mintha Atlantisz pusztulásának ábrázolásai lettek volna. Le Plongeon a maja szövegről készült Brasseur-fordítást felhasználva és azt néhány saját értelmezéssel kiegészítve, a következő leírást adta a katasztrófáról: „6 Kan évben, Zac hónapban, Muluc 11-én borzalmas rengések rázták meg a földet, amelyek megszakítás nélkül folytatódtak Chuen 13-ig. Az agyagdombok földje, Mu országa áldozatul esett: miután kétszer a levegőbe emelkedett, az éjszaka folyamán hirtelen eltűnt, minthogy a medencét szüntelenül rázták a vulkáni erők. Egyebet nem tehetvén, a föld több helyütt többször is alásüllyedt és felemelkedett. Végül a felszín megtört, és tíz ország elszakadt egymástól, és szétszóródott. Minthogy képtelenek voltak a megrázkódtatás erejének ellenállni, e könyv megírása előtt 8060 évvel 64 millió lakosukkal egyetemben elsüllyedtek." Le Plongeon azt is állította, hogy megtalált és lefordított egy romantikus történetet Coh herceg és fivére, Aac herceg Mu királynője, Moo iránti szerelméről. Coh herceg elnyerte Moo királynő kezét, de a csalódott Aac herceg megölte őt, Moo királynőtől pedig elragadta a trónt. Ezután következett be a földrengés, és Mu szárazföldje elsüllyedt. Moo királynőnek sikerült elmenekülnie Egyiptomba, ahol Coh herceg emlékére megépíttette a szfinxet, és megalapította az egyiptomi kultúrát. Más Mu-beliek Közép-Amerikába vetődtek; ők azok, akiket majákként ismer a világ. Nem vitás, hogy Paul Schliemann tudott Brasseur és Le Plongeon fantáziaszüleményeiről, amikor 1912-ben megírta folyóiratcikkét. Mindent egyetlen képzeletszülte szupertörténetbe gyúrt össze, Atlantiszt, Műt, Platónt, Le Plongeont, a majákat, Tiahuanacót, a föníciaiakat és sok egyebet, és az egészet hozzákapcsolta nagyapja trójai művéhez. A komoly tudósok évek hosszú során át csak nevettek Brasseurön, Le Plongeonon és Atlantisz többi védőügyvédjén. És ekkor egyszerre csak jön egy ember, aki a nagyra becsült

48

Schliemann nevet viseli, és kijelenti, hogy bizonyítani tudja: Atlantisz valóban létezett. A szakemberek meglepődtek. Vajon Heinrich Schliemann trójai ásatásai során való bán felfedezett volna Atlantiszra utaló nyomokat? Avagy Paul Schliemann netán arra vetemedett, hogy visszaélve nagyatyja nevével, szégyentelenül belerántsa őt a maga gyanús játékaiba? Paul Schliemann cikkének a visszhangját éppen ezért eleinte nem a felháborodás, hanem a meglepetés jellemezte. Azután a szakemberek kezdték kicsit alaposabban szemügyre venni a dolgot. Gyanakvást keltett, hogy Paul Schliemann tibeti templomot emlegetett. Atlantisz létezésének nekivadultabb hirdetői közül sokan belefoglalták Tibetet képzelgéseikbe, mert távoli és titokzatos hely, amely alkalmas rá, hogy fokozza okkult történetek hatását. Miképpen került kapcsolatba Schliemann a tibeti buddhista szerzetesekkel? És hol van az a bizonyos „kaldeus kézirat?" A kaldeusoknak, vagyis a babilóniaknak egyébként sem voltak „kézirataik” négyezer évvel ezelőtt. Ők agyagtáblákra jegyezték fel dolgaikat. A platina, alumínium és ezüstérmék ugyancsak zavart okoztak. A platina rendkívül ritka fém, az alumíniumot pedig a XIX. századig nem is ismerték. A hajdaniak egyáltalán nem is állítottak elő alumíniumot, és senki sem értette, miért bajlódtak volna alumíniummal érméikhez. Más régészek azon tűnődtek, miért titkolta volna el Heinrich Schliemann bámulatra méltó felfedezését. Az idősebb Schliemann sohasem titkolózott, éppen ellenkezőleg, rendszerint minden fontos felfedezését világgá kürtölte. Azután voltak, akik különösnek tartották, hogy Paul Schliemannon kívül senki más nem látta azokat a titokzatos platina-alumínium-ezüst érméket Atlantiszra utaló felirataikkal. A múzeumok kurátorai nem emlékeztek rá, hogy Paul Schliemann járt volna náluk az utóbbi hat esztendőben, amikor pedig állítása szerint világszerte kutatásokat folytatott. Paul Schliemann hallgatott, amikor ezek a kérdések elhangzottak. Ez is gyanús volt. Mégsem bélyegezték csalónak - még nem. Az ellenőrzés tovább folyt. Alexander Bessmertny régész ahhoz az emberhez fordult, akinél jobban senki nem ismerhette az igazságot: Wilhelm Dörpfeldhez. Dörpfeld annak idején részt vett Heinrich Schliemann ásatásaiban; Bessmertny most írt neki, és a következő választ kapta: „Van szerencsém közölni, hogy valaki már érdeklődött dr. Paul Schliemann cikkéről, noha nem emlékszem, ki. Amennyire emlékezni tudok, akkor is azt válaszoltam, amit most Önnek kell válaszolnom, hogy Heinrich Schliemann nem foglalkozott mélyrehatóan az Atlantisz-problémával, legalábbis legjobb tudomásom szerint nem. Én tőle soha nem hallottam Atlantisszal kapcsolatos tevékenységről, pedig 1882-től 1890-ig, halála évéig az asszisztense voltam. Igaz, alkalomszerűen beszéltünk Atlantiszról, és lehetségesnek tartom, hogy Heinrich Schliemann összegyűjtötte az Atlantiszra vonatkozó feljegyzéseket, nem hiszem azonban, hogy ő maga foglalkozott volna ezzel a témával." Itt volt hát az ideje, hogy Paul Schliemann felmutassa végre kézzelfogható bizonyítékait: az érméket, a feliratos fémlapot, Atlantiszról szóló könyvét vagy akármi mást. De Schliemann továbbra is csak hallgatott. Semmi mondanivalója nem volt. A játszma befejeződött. Fontos színben kívánt feltűnni, és ettől a vágyától űzve kitalálta ezt a légből kapott históriát. Nem voltak bizonyítékai. Könyve sohasem látott napvilágot. Ez a szánalmas kis ember megkapta, amit kívánt: a közfigyelem ráterelődött, és rövid időre szárnyára kapta nevét a hír, mint egykor a nagyapjáét. Aztán ismét elnyelte a homály, amelyből felbukkant. Atlantisz, az elveszett földrész máig sem került elő, noha Le Plongeon és Brasseur lármás követői még mindig hisznek benne, hogy egyszer fel fogják fedezni. Ha Platón, aki az igazságot mindenekfölé helyezte, tudta volna, hogy könnyed meséjéből mit csinálnak az emberek, valószínűleg soha nem írta volna le, nehogy a hiszékenyek kezébe kerüljön. ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

49

Kassai Péter SKANZEN Lézervédelmet bekapcsolni!, 8-as, 10-és szektor teljes készültség, KX, KZ , bázisrendszer központvezérlésre átkápcsolni! A KZ-2 és KF-2-es bázisokon a Zeusz és Phőnix típusokat 600 megatonnás robbanófejjel ellátni! 5 perc múlva kezdődik a visszaszámlálás. Ismétlem, ismétlem! Ismétlés közben visszajelzést kérek. Lézervédelmet bekapcsolni! Parazitaakció az anti-immun szerint! 8-as. 10es szektor teljes. készültség! KX, KZ... KZ, KZ! Visszajelzést kérek! KZ jelentkezz! KZ miért nem jelentkezik? Ellenőrzést kérek! - A KZ automatája állományhiányt jelent. - Mit?... - Állományhiányt azaz… ezek szerint a bázisközpont egész legénysége, illetve állománya dezertált. - Ellenőrizte? - Igen, igen, illetve most ellenőrzőm: a távadat-feldolgozó szerint az éberségi automatikát kikapcsolták. Letéptek a plombát. - Miniszteri engedély nélkül! - ordított fel egy hang, a hadügyminiszter hangja.

50

Ő eddig némán figyelt, félig lehunyt szemmel. - És dezertáltak! - folytatta még mindig kiabálva. - Azonnal intézkedjenek! Értesítsék az operatív szerveket! A polgárit is - tette hozzá. - Mennyi rakéta esik így ki a főcsapásból? - 800... pontosabban 812. 6400 mínusz 812 az... - Ne ezt számolja! A totális fegyverből mennyi maradt? - Körülbelül a fele. Emiatt az ellenséges haderőnek kb. 70%-a sértetlen marad. - És az ellenfél polgári lakossága? - Ott még több, mintegy 80-90% ez az érték. - Akkor a visszaszámlálást elhalasztani... további intézkedésig! - Értettem. A füst, mint sűrű őszi köd, terjengett a tájon, félhomályt borítva a gőzölgő, helyenként megüvegesedett talajra. Félelmetes dübörgés, sivítás szaggatta a levegőt. A föld remegett. Astro főhadnagy elszántan kúszott a sárban. Tudta, hogy találnia kell egy mélyedést, különben néhány perc múlva megint mozdulatlanságra lesz kárhoztatva. „Ott, ott - nézett előre a derengő fényben, ahol a nyers talaj hosszú sávja húzódott -, mögötte talán tankcsapás; azaz egy mozgó rakétabázis lánctalpnyoma húzódik" helyesbítette magát gondolatban a szolgálati terminológiának megfelelően. Még tízévi szolgálat sem tudta vérbeli katonává nevelni, pedig a hideg mesterséges fényben fürdő föld alatti bázis gépies fegyelme úgyszólván még a szívverését, még a légzési ritmusát is a szabályzatnak megfelelően irányította. „...G 19 semmi, G 20 felé tartok" hallotta fejhallgatójában. „Még egy percem van" - gondolta, s rohanni kezdett a feltételezett menedék irányába. Zihálása orkánná erősödött a szkafanderben, a szelepek hangosan kattogtak. A sisak egyre párásodó üvegén alig látta az áhított célt, amikor felbukott valamiben. Kőkeményre préselt talajon terült el. Két méter széles, sekély, végtelenbe nyúló árok fenekén. Néhány hatalmas földgöröngy zuhant utána, azután minden mozdulatlanná vált.

A pillanatnyi nyugalomnak egyre hangosodó sivítás vetett véget. Közeledett valami. „A szkafander! - hasított bele a kétségbeesés, mert hirtelen savanyú füstszag csapta meg az orrát. - Bizonyára megrepedt valahol - kezdte tapogatni egyik combjánál, lehetőleg nyugalmat erőltetve magára. - Úgy kellene megkeresni a szakadás helyét, még mielőtt nem késő, hogy a hátamra gurult földgöröngyök lehetőleg ott maradjanak. Az üldözők minden pillanatban itt lehetnek" gondolkozott szinte félhangosan. Ezután újra a szkafander miatt aggódott. Igen, a szkafander volt mindene, egy kis világmindenség, melyben minden megtalálható, amire szüksége van, és amely megvédi a legellenségesebb környezettől is, még a föld légkörétől is. A szkafander volt az, ami először csillantotta fel benne a reményt, amikor rátalált a raktár mélyén. A kézirádió, melyet saját kezűleg csinált hosszú éveken át - néha csak napi egy-két percet dolgozva rajta -, az csak játék volt. Akkor még csak játszott a szabadulás gondolatával. Amikor mindenki izgatottan figyelte az irányítópult képernyőin egy-egy város vagy ellenséges bázis fenséges pusztulását, nézték, hogyan válik tűzzé, füstté, megüvegesedett talajjá emberek százezreinek lakhelye, ő a karbantartók szekrényében kutatott, alkatrészeket gyűjtött, egy-egy szerszámot vett el vagy tett vissza. Tudta, hogy szabadsága csak percekig tartana, ha üldözőit nem tudná lehallgatni. Készülékét alkalmassá tette minden titkos katonai adás dekódolására. Ez volt most minden, amit szembe tudott állítani üldözői korlátlan technikai lehetőségeivel. De ez jelentős segítség volt, sőt döntő .. és a szkafander. Szkafander nélkül nem kerülhetett volna a szabad - füsttel, gázzal, radioaktivitással és baktériumokkal szennyezett - levegőre. .. és most a szkafandere megrepedt. Rádiója újra megszólalt: „G 20 semmi. A jobb oldali lánctalpnyom felett vagyok. G 21 felé tartok." Néhány katonai rendőr húzott el a feje felett, a hátukra erősített hidegüzemű reaktív hajtóművel. Szinte érezte a hideg gázsugarat, amint óvatosan félrefordítva fejét,

mozdulatlanná merevedve figyelte őket a törmelék alól. Furcsán imbolyogtak a levegőben. Az egyiket felismerte: Janus rendőr százados volt, a „bulldog", ahogy magában elnevezte. Egész menekülése során ő járt a nyomában. Ő fogta el társait is, akik vele szöktek. Az elsőt a helyszínen valószínűleg megölte, már amennyire a fejhallgatóján keresztül ezt meg tudta állapítani, mivel csak zörejeket és néhány szót hallott. Valami ilyesmit: „Te féreg, te ocsmány féreg" - gurgulázott kéjesen Janus százados hangja a kielégített bosszúvágytól, azután csend lett. Közben recsegett valami, mintha faág törne... vagy talán valami más? Ahogy visszaemlékezett erre, hideg futott végig a hátán. Csak néhány méterre volt tőle ez a szadista. Itt repült felette. Ha az a néhány göröngy nem takarná, talán ő is úgy jár, mint a barátja. Igen, ez a néhány göröngy - fűzte tovább gondolatait -, viszont ezek szakították ki az űrruhát is. így a radioaktivitás fog vele végezni, hacsak nem talál valamilyen módot. .. Megpróbált kimászni a törmelék alól. Egész simán ment. Körülnézett. Közvetlen közelben húzódott az árok oldalfala, mely a mellette levő földhányással együtt alig volt fél méter, de laza, omladékos szerkezete lévén, könnyen ráomlott, amikor elesett. A lánctalpnyom párja - a bal oldali, itt a csaknem vízszintes mezőn nem látszott, csupán a derékban kettétört fák és egy-egy kidőlt oszlop húszméteres sávja jelezte, hogy milyen messze lehet. Kissé távolabb azonban, egy lankás emelkedőn a lánctalpnyom az oldalról befutó párjával együtt két gigászi barázdaként vésődött a talajba. Figyelmét a füstszag újra a szkafander felé fordította. Hiába kereste a repedést, az nagyon apró lehetett, nem is tudta megtalálni, de támadt egy mentő ötlete: enyhe túlnyomással segített a beszivárgáson. Ettől egész vidám lett a hangulata. Lassan elindult a csapáson arra, amerre üldözői repültek. „Jobb, ha én vagyok az ő nyomukban - gondolta -, és nem ők az enyémben." Még az sem aggasztotta túlságosan, hogy a karjára csatolt GM-csöves

sugárzásindikátor a szokásos ketyegés helyett valósággal zümmögött. Ekkor rádiójában megszólalt egy halk, távoli hang: „...a dezertőrök hozzátartozói, ismerősei harmadrendű állampolgárrá minősülnek. Táborba szállítani őket még ma. A dezertőrök negyedrendű állampolgárrá minősülnek. „A családom - keseredett el hirtelen. - A kisfiam! Már tizenkét éves, és még nem láttam, nem beszéltem vele soha... és így már nem is fogok." Közben gépiesen tovább hangolta a készüléket, mire újabb hang zökkentette ki a gondolataiból: „...tudjuk jól, hogy a jegyrendszer mindannyiunk érdekét szolgálja. A mai naptól kezdve kormányunk a közérdeknek megfelelően a fejadagokkal kapcsolatban a következő módosításokat..." Tovább, újabb állomást! „...miután a diplomáciai megoldás lehetetlenné vált, kormányunk kénytelen volt hazánk érdekeinek megfelelően..." A végét közeli motorzaj nyomta el, majd néhány robbanás következett. A légnyomástól néhány lépéssel arrébb lódult. „Zenét, zenét, egy kis zenét szeretnék hallani utoljára! - Újabb állomást próbált keresni. - És el szeretnék jutni, ott a dombtetőn ahhoz a kis erdőhöz, melynek ágas-bogas körvonalai oly hívogatóan bukkannak elő a füstből. Szeretnék leülni egy fa alá a tisztás szélén, és nem mozdulni. Nem mozdulni soha többé." Zene helyett egy éles férfihang harsant fel: „A visszaszámlálást megkezdem: 20, 19, 18..." „Tehát hiába volt minden - gondolta. - Legalább az erdőig jussak el. Itt van már néhány lépésnyire - nézett előre meredten a ritkuló füstben. - Furcsa egy erdő ez. Mozdulatlan. Hiába remeg a talaj és a levegő? Furcsa! Jól látok? Hiszen ez vasbeton! Kiégett, összedőlt épületek összekuszált vasbeton szerkezetei meredeznek feketén, s a tisztás benne egy nemrég felrobbant nukleáris töltet epicentruma. Itt?... Bármi legyen is, itt lepihenek!" A rádióban újra felhangzott Janus jól ismert hangja:

52

„Megölöm, ha elkapom, kitaposom a belét! Visszatérek a G 20-asra. A nyomot még egyszer végignézem..."

mehetünk. Van itt még valami érdekes látnivaló? - fordult a mesterhez. - Hogyne, kérem, ha továbbmennek ezen az úton, ott a domb után egy nagyon érdekes A dombhajlatban barátságos kis házikók várost találnak. Igaz, hogy kicsi a város, de álltak egymás mellett. A réten tehén legelt, minden van benne, ami kell, még parlament mellette gémeskút, mely néha-néha is. nyikordult egyet, amint méltóságteljesen - No és a szőnyeg? - kérdezte az asszony. lehajtotta gémjét. Az egyik házikóból paraszt - Vegyenek egy kisebbet - ajánlotta a néni lépett ki, hogy vizet loccsantson a kert mester. - Ezeket meg kell fizetni, mert végébe. A baromfiak hangos kárálással nagyon sok élő munka van bennük. rebbentek szét. Néhány perc múlva újra egy kis kocsiban A programozott kis kocsi lassan fékezett. ültek, és közepes sebességgel haladtak a Astro figyelmesen nézegette a különféle domb irányába, a város felé vezető úton. jellegű házikókat. Előttük és mögöttük az út néptelen volt. - Melyikbe menjünk be? - kérdezte a Mielőtt elértek volna a dombra, két feleségét. dörrenésre lettek figyelmesek. Két óriási - Oda - mutatott az asszony egy kis házra, tűzpiros tulipán nyílt ki az égbolton. Egy melyből fa alkatrészek csattogása hallatszott. pillanatig csodálkozva nézték, azután kö- Szőnyegszövő. Azt hiszem, ezt akár órákon rühordozták tekintetüket. át is szívesen elnézegetném. - Ó, de szép! - szólt az asszony. - Nézd - Hol láttad Janust, illetve „Janus csak! századost"? - kérdezte, rögtön ironikusan Most látták, hogy milyen magasan helyesbítve Astro. vannak. Balra tőlük, egy meredek lejtő alján a - Itt lent a kanyarban. Még a főúton tenger terült el, mélykék vize a távol ködébe haladtunk akkor. veszett. Lent a parton emberek sokasága - Biztos, hogy felfedezett minket? hullámzott. Színes ruháik tarka - Valószínű. Ö is lekanyarodott utánunk összevisszasága virágzó mezőhöz tette erre az ismeretlen mellékútra. hasonlatossá a tengerpartot, ameddig csak a - No, akkor szálljunk ki gyorsan, és szem ellátott a szikrázó napfényben. küldjük tovább a kocsit. Majd hívunk - Mint a szőnyeg, amit megvettünk legfeljebb egy másikat, ha kell. szólalt meg némi hallgatás után az asszony. - Vagy megyünk a Januséval tovább Innen veszi hát gazdag mintáit a mester. tette hozzá epésen az asszony. Megállították a kocsit, kiszálltak, és Kiszálltak, és bementek a néhány lépést tettek az út melletti zöld réten. szőnyegszövőhöz. Elcsodálkoztak a Egy hófehér mészkősziklánál álltak meg, és bonyolult faalkotmány rejtélyes mozgásán. egymás vállát átfogva gyönyörködtek a Különösen érdekes volt az, ahogyan az idős tájban. népművész szálat szál mellé téve alakította ki - Odalent megkezdődött a juniális szebbnél szebb mintáit. ünnepségsorozata - mondta a férj illetve - Vehetnénk egy szőnyeget ? - kérdezte az néhány másodperc múlva tűzijátékkal asszony, amikor a mester egy pillanatra kezdődik, az előbbi két rakéta volt a jel a abbahagyta a munkát. Férje közben az felkészülésre. - Órájára nézett, és számolni alacsony ablakon át figyelte az utat. kezdte a másodperceket: „20,19,18..." - Hogyne, tessenek választani - mondta Lent a tengeren mindenütt lelassítottak a barátságosan, és kezdte szétteregetni a vízi járművek: csónakok, vízibuszok, portékáit. szárnyas hajók. A vitorlások bevonták - Ne menjünk inkább tovább? - vetette vitorláikat, és várakozásteljesen ringatták közbe a férj. - Most már nyugodtan karcsú testüket. A számolás a végéhez közeledett: 4, 3, 2, 1, zéró.

53

A végtelen tengerparton egyszerre gyulladtak ki a tűzvírágok. Piros, lila, kék, árvalányhajhoz hasonlatos, színes izzó szökőkutak röppentek az ég felé, hogy azután ragyogó csillaghullásként sziporkázzanak a nappali égbolton. Még a tengeren is a nagyobb hajók, sőt még az egyik kicsi csónak is gyönyörű tűzijátékkompozíciót szökkentett a magasba. Kis idő múlva a hang is megérkezett: ropogás, durrogás és az elragadtatott tömeg hangja, „de szép!" hangzott mindenünnen egyszerre, mint egy nagy sóhajtás. Lenyűgözve álltak egy darabig. Mikor azután a tengerből kiálló szirteken felszikrázott a görögtűz, és hangolni kezdtek a zenekarok, továbbindultak.

előretartotta. - A szerencsétlen ott vergődött előttem a gumimatracán, amikor megláttam... - S folytatta megállíthatatlanul a szokásos hőstörténetei egyikét, melyben a segítségre szorulót mindig „szerencsétlen''-nek nevezte, ő maga pedig egy rendíthetetlen hős, felsőbbrendű segítő volt. „Ó, ezt nem ússzuk meg egyhamar! kesergett magában Astro. - Mindig összetalálkozunk vele." - Van itt még valami látnivaló, Janus? - próbálta félbeszakítani. - Vagy valamilyen jellegzetes emléktárgy? - A központi teremben van személyzet, én már voltam ott - mondta Janus, s elindultak mind a hárman a megadott irányba, miközben hallgatták a történet élénk taglejtésekkel A város csakugyan olyan volt, amilyennek a kísért folytatását. mester mondta. Néhány száz épületből állt „Nem is tud úszni. Ezt meg fogom neki csak, de volt benne minden; egy-két régimódi mondani - gondolta magában Astro -, bérkaszárnya, szűk kis erkélyekkel, kietlen bármilyen kellemetlen is lesz ez számára. aszfaltos utcák, az utcákon furcsa; sárga Nemrég tudtam meg ezt véletlenül... és azt is, házikóhoz hasonlatos elektromos kocsik, hogy emiatt csak a parton teljesíthet melyek csörömpölve haladtak a síneken, egy szolgálatot a távcső mellett, ahol bulldogként régi pályaudvar, benne gőzölgő, fekete figyeli a hullámokat, néha még éjjel is." vasszerkezet, archaikus nevén Szándékát azonban elhalasztotta, mert „gőzmozdony". Nem messze innen megérkeztek a központi terembe. A terem megtalálták a parlament túldíszített épületét is hatalmas volt, bonyolult elektronikus és a minisztériumokat. Be is mentek az szerkezetekkel a falán. Középen négyszög egyikbe. alakban robusztus vezérlőpultok. Az egyiken - Mi volt kiírva rá? - kérdezte az aszrégimódi képernyő - mint egy történelmi film szony. díszlete. Néhány férfi ült mellette; halkan - Hadügyminisztérium. Úgy gondolom, beszélgettek, a vezérlőpultot figyelve. Az hogy régen itt tervezték a háborúkat, itt egyik mintha parancsokat osztogatott volna. dolgoztak azok az emberek, akik hivatásul - Mondja, kérem - lépett Astro az választották a háborút. egyikhez, ezzel is félbeszakítva Janus tengeri Végigjárták a díszes lépcsőházat, hőstettének részleteit -, be tudná mutatni benéztek egyik-másik helyiségbe, de nem ennek az intézménynek a működését? Úgy láttak semmi különöset; néhol térképek jelképesen gondolom, mint ahogy az a lógtak a falon, itt-ott egy tank vagy rakéta skanzen többi épületében történik. modellja, de többnyire csak íróasztalok, - Szívesen. Tessék megtekinteni a irattartók voltak mindenütt. Már ki akartak képernyőt, ott „valódi" háború dúl. menni az épületből, amikor a néptelen A képernyőn piros, lila, kék tűzijátékhoz folyosón lépések hangzottak fel mögöttük. hasonlatos kép látszott, mint előbb a Janus volt. Egyenesen feléjük tartott. tengerparton. - Mit szóltok ehhez a sok vacakhoz? - Ilyen az ország 50 km-es magasságból kezdte a maga mindent becsmérlő stílusán. - hallatszott a magyarázat. Azt láttátok volna, ami tegnap történt velem I - Tehát akkor ez nem archivált háborús Vihar volt - kezdett bele rögtön. - Így álltam anyag? a hajón - kezét keresztbe fonta, és fejét

54

- Nem, kérem. A minisztériumhoz tartozó hatalmas számítógépben valódi háború játszódik. Már természetesen nem materiális, hanem információs szinten, de valódi adatokkal. A gép megkapja az összes környezeti adatot, többek között az egész kontinens mikronos felbontású légi felvételét, melyen még az utolsó porszem is tisztán látható, valamint az összes technikai eszköz és biológiai lény mozgástörvényeit. Ezeknek a környezetre gyakorolt hatását pontosan kiszámítja, és annak eredeti adatait módosítja vele. Ezért például a rakétákat meg se kell építeni a valóságban, mert a számítógép a tervrajz és a kilövési paraméterek alapján kiszámítja, hogy a becsapódás milyen elváltozásokat okozna a környezetben. Ha ennek, tegyük fel, egy ellenséges rakéta-gyár esne áldozatul, akkor nemcsak a gyár rommá válását számítja ki precízen a gép, hanem azt is, hogy ennek megfelelően mennyivel kevesebb ellenséges rakéta támad addig, amíg az új gyár fel nem épül, a pontosan számított gazdasági és műszaki teljesítőképesség figyelembevételével. A gép a társadalmi erőfeszítés összes következményeit, még az esetleg szükséges élelmiszer-korlátozás fiziológiai és politikai következményeit is számításba veszi. Így a valósághoz hű feltételek mellett „épül” fel az új rakétagyár, melyet ezután memóriájában rögzít a számítógép, ugyanúgy, mint ahogy az előbb a becsapódás hatását rögzítette. De nézzük talán a képernyőt. Amit ön ott lát, azok számított képek, azaz a gép kiszámítja, hogy a benne lezajló háború 50 km-es magasságból hogyan nézne ki, és azt folyamatosan lerajzolja a képernyőre. A háborút a legutolsó háború technikai színvonalának megfelelően vívjuk, legalábbis amikor felépítettük ezt a rendszert, azt programoztuk be. - És az emberek? Azokat hogyan veszi számításba a gép? - Erre is gondoltunk. A gép össze van kötve az Országos Egészségügyi Szolgálat komputerével. Ott mindenkinek megtalálhatók az adatai, legalábbis a testi felépítésre vonatkozó adatok. A Pszichológiai

55

Szolgálat központi komputere pedig, melyet bizonyára ön is gyakran fel szokott keresni, az egyéniségre vonatkozó adatokat szolgáltatja. így minden állampolgárt olyan mikroprogrammal jellemezhetünk, amely a gépben lezajló háború viszonyai között ahhoz hasonlóan viselkedik, ahogyan azt az eredeti egyén tenné. Ez a megoldás egyszerűbb, mint ha sok millió szimulált adattal kellene dolgoznunk, azaz sok millió egyéniséget kellene megkomponálnunk a régmúlt koroknak megfelelő összetételben. A jelenlegi megoldásnak is van azonban hátránya. A ma embere ugyanis túlságosan értelmes ahhoz, hogy háborút viseljen, emiatt gyakran bele kell avatkoznunk a folyamatba... Nézze csak, most közelítünk a felszínhez - csavart meg egy gombot. A képernyőn most a tengerpart volt látható; füst borította. A hangszóróban dübörgés, sivítás. A gőzölgő vízben izzó hajóroncsok hánykolódtak. Az egyik félig belesüppedt a tengerpart megüvegesedett homokjába. Néhány elszenesedett holttest hevert körülötte. - Most történt egy nagyobb összecsapás folytatódott a magyarázat -, 8400 nukleáris rakétát lőttünk ki az ellenségre, illetve néhánnyal kevesebbet, mert dezertált az egyik bázisközpont legénysége. Itt az ellencsapás eredménye látható. Az előbbire visszatérve... épp most avatkoztam be a folyamatba, ugyanis én vagyok ezen a héten az ügyeletes „hadügyminiszter", néha azonban átveszem a valódi posztot számítógépbeli „kollégámtól”, nehogy túl hamar elveszítse a háborút. Akkor ugyanis egy újabbat kellene beprogramoznunk, hogy a skanzen látogatóinak mindig bemutathassuk az intézmény eredeti funkcióját... örökre szóló tanulságul. Nem kellemes, de nagyon fontos feladat. Astro körülnézett, látta, hogy Janus kissé arrébb hevesen gesztikulálva magyaráz valamit a feleségének. Halkan odaszólt az ügyeletesnek: - Az én személyemet meg lehetne találni ebben a háborúban?

- Meg, az igazolvány számát használva azonosítónak - volt a válasz. - De lehet, hogy megrázó lesz, amit lát, ezt már nem szívesen tesszük előzetes vizsgálat nélkül. Lehet, hogy a gépben ön már halott, de lehet rosszabb is. - Itt az igazolványom. Kérem, mutassa. Az ügyeletes átvette az igazolványt, megnézte és elcsodálkozott. - Érdekes! Micsoda véletlen! - Astróra emelte tekintetét, azután újra az igazolványt nézte. - Igen, most már tudom, miért olyan ismerős nekem. Nemrég figyeltük önt, mármint az ön mikroprogramjának képernyőre vetített változatát. Hihetetlen a hasonlatosság! - csóválta a fejét. - A háború majdnem véget ért ön miatt. Elmaradt volna az imént látott nagy összecsapás, és így az előkalkuláció szerint az ellenfél tűzszüneti javaslatának kellett volna következnie. A gép az ilyen katasztrofális helyzetre hangjelzéssel hívja fel a figyelmet. Emiatt léptem be személyesen, de csak a támadás elhalasztására kényszerültem, mert szerencsére van a gépben egy agilis rendőr százados, aki megoldotta a problémát. Jó időre elejét vette a hasonló eseteknek. Őszintén szólva már minden ötletem kimerült, amivel ezt a tíz éve tartó háborút tovább lehetett volna nyújtani. - Egy pillanatra elhallgatott, azután egészen lassan folytatta: - Az ön személye igen kritikus helyzetben van most. Jobb lenne, ha meggondolná kérését. - Nem gondoltam meg. Látni szeretném. Az ügyeletes némán bólintott. Néhány kattanás a vezérlőpulton, s már látszott is a kívánt részlet: Többszörös drótkerítés, középen egy kapu, fegyveres őrök különleges ruhában, a kapu előtt egy páncélozott terepjáró. Astro éppen lelép a terepjáróról, és elindul a kapu felé. Mellette Janus áll, kezében lézerpisztoly, hátán furcsa szerkezet, valami csőféle. Ö maga egy-két lépés után meginog, szájából vér folyik, és rettenetesen piszkos. Arca sovány, beesett, ruhája hasonló, mint a többieké, de cafatokban lóg rajta, valaki a fegyveresek közül hátba vágja fegyverével. Előreesik... és mielőtt elesett volna, Janus belerúg, miközben tajtékozva ordít:

„Megdöglesz itt, te áruló féreg! Egy hónapot nem adok! Nem az életnek mentettelek meg.. - Kikapcsolom. Jó? - Az ügyeletes „hadügyminiszter" hangja térítette magához. - Jó - szakadt fel belőle a megkönynyebbülés. Szeme előtt még mindig az előbbi jelenet képei cikáztak. Janus, a Tengeri Mentőszolgálat századosa, a többszörösen kitüntetett életmentő hős! Dühöt érzett. „Janus, ez a szadista őrült!" - szorult ökölbe a keze. Elindult feléje, és épp az utolsó szavait kapta el: -...ez volt a negyedik, akit aznap mentettem meg, derekamra kötelet kötöttem, és úgy ugrottam érte. A cápa szájából szedtem ki a szerencsétlent. Dühe egy csapásra elpárolgott. „Janus nem tehet arról most - békében -, hogy mivé lenne háborúban. Ezt a szerencsétlen, infantilis, felsőbbrendűségre vágyó embert a háború tette volna azzá... azok, akik azt szervezték. Ő talán nagyobb áldozattá vált, mint én. Én még élő ember voltam, de ő már nem volt ember.” Megsajnálta, odament hozzá, és megpróbált érdeklődést tanúsítani a hőstette iránt úgy, mint amikor életében először beszélt vele. Janus pedig mintha megérezte volna, hogy valódi érdeklődésre talált, teljes lendülettel vetette magát egy újabb történet részleteibe. - Mondd csak, mondd I - szólt Astro, és egyik kezét Janus vállára téve, hármasban lassan elindultak kifelé a teremből.

56

Carlo della Corte

A sziget Guirg, guirg. A csőrével hallatta ezeket a furcsa hangokat, és mereven megmozgatta a szárnyait. A fej közepén kigyulladt a vörös lámpácska, megvilágította ti szem gyöngyeit és az egész testet, amely messziről úgy tetszett, mintha szép fehér tollazat borítaná, valójában apró csapszegek és csavarok szövevénye volt. A kisfiú már jó ideje nézte, és nem tudta, megtegye-e megint. De talán elég is, hogy egyszer megdobta kővel: a sirály mintha odaragadt volna a sziklához, hiába mozgatta a szárnyait. Hanselbaum és Ignacia visszafojtott lélegzettel, hunyorogva nézte a jelenetet: nyakig a vízben voltak, fejük alig látszott ki a szikla körül kavargó algás örvényből. Az iszonyú sirály mintha beléjük akarna csapni a csőrével; ha a kisfiú nem lövi ki a parittyáját, továbbúsztak volna a víz alatt a végtelenségig, a fulladásig, mert az éles csőrű szárnyas (Hanselbaumnak vérzett is az egyik válla) esztelen hajszában makacsul követte őket. A kisfiú megcsóválta buksi nagy fejét: látszott rajta, hogy kis motorjának állandó zúgása foglalkoztatja. Jaj, csak meg ne lássa őket! Most összecsípte az orrát, és erősen koncentrált, mitévő is legyen. Merev léptekkel odament a vízpartra. A sirály újra hallatta torokhangú nyüszítését, még jobban erőlködött, hogy fel tudjon szállni. A kisfiú megállt az átlagos vízmagasság vonalánál, mintegy tizenöt méterre attól a sziklától, amely mögött Hanselbaum és Ignacia megbújt. A szabadulásért reszkető sirály megfeszítette a testét. A vadászból félelem és méreg buggyant fel, aztán újra megfeszítette a parittyát, megint kilőtt egy követ, amely beletalált a sirály fejébe, keresztben szétforgácsolta, és amikor az állat már mozdulatlanul feküdt, a kisfiú nehézkesen megindult visszafelé. Azok ketten nézték, ahogy távolodik, és úgy mozgatja a két lábát, mintha körzőszárak volnának. Aztán túl a parton eltűnt az erdőben. Hanselbaum átkarolta a kimerült Ignacia derekát, segített a lánynak, hogy fel tudjon kapaszkodni a sziklára. Onnan jól belátták a szigetet, rövid átmérőjű korong alakját, tökéletes volt, mintha körzővel húzták volna meg; a növények növénynek látszottak, friss színük, hullámzásuk ebből a távolságból bárkit megtévesztett volna. Húsz évvel ezelőtt az ilyen helyen nevetve szaladgálnak a vízparton, vidáman lefröcskölik egymást, aztán kifeküsznek a napra. Ami még natúré, hihetetlenül egészséges dolog a rendkívüli fény kisugárzásában. - Lehet, hogy csak halászok élnek itt - mondta Hanselbaum, miközben a lány lassan magához tért a nagy szorongásból -, talán csak egy falu lesz; néhány ház, egy-két bárka és főleg kevés ember. Nem hinném, hogy az egész szigeten laknának. - Én már semmiben nem hiszek. Hogyan is hihetnék? Csak az várhat ránk, hogy időtlen időkig meghosszabítjuk állapotunkat, azt, hogy szökevények vagyunk, de aztán... - Ugyan, ugyan! Hagyd már ezeket a rögeszméket. Majd csak boldogulunk.

.

58

- De hogyan? Ketten vagyunk szemben az egész világgal, ráadásul fegyverünk sincs. Különben is nekem lehetne akár golyószóróm, csak elaludnék rajta. Közben mentek a homokban. Hanselbaum fürkésző pillantásokat vetett körbe, tisztázni akarta, mi is a helyzet ezen a látszólag oly ártatlan vidéken. A part, kopár szakaszon, hegyfokra kúszott fel, amögött végre megpillantották a falut: a halászházak előtt hálók feszültek, nagy csónakok libegtek az enyhén hullámzó tengeren. - Errefelé nincs mit keresnünk. Próbáljuk meg az erdőben. Nem volt könnyű dolog a celluloidliánok között előrehatolni a füvet utánzó, pehelykönnyű acéllemezek szövevényében. Valami műhelynek vagy mesterember bodegájának bűze csapta meg az orrukat, így enyhe undor ült ki az ajkukon, ahogy továbbmentek. De csak egy széles sávot láttak, negyven-ötven méter lehetett, világosan észrevették benne a szekérrel arra haladó emberek és igásállatok nyomát; különben az erdő szűzien elzárkózott, kemény volt, mint valami ököl, nem engedte, hogy idegen élet szivárogjon át rajta. Nagy nehezen, türelemmel törtek maguknak utat, szálról szálra bogozták szét a műanyagrost köteleket, és végül rájöttek, hogy zöld fonalkötegbe vájt folyosót hagytak maguk mögött. Hanselbaum így vélekedett: - Egyelőre álljunk meg itt. Tulajdonképpen egy vashordóba kerültünk a szó szoros értelmében. Csak be kell dugnunk a nyíláselzárót... - Szaporán visszament oda, amerről jöttek, és ahol megkezdték az emberi vakondokmunkát, visszaállította az eredeti helyzetet: megint összekuszálta az indákat és az ágakat, ezzel elzárta a világ elől odújuk bejáratát. - A katapultot, nyomd meg a katapultot! - Az űrgondola szédítő sebességgel hatolt be az atmoszféra nyílásába. Egy tenger fölött voltak, és Hanselbaum úgy vélte, felismeri a Földközi-tengert abban a zöld foltocskában, amely fölé zuhantak. Nem tudtak eligazodni a jelzőkészülékek mutatóinak tömkelegében. A lány hiába nyomkodta lihegve az ellenőrző gombokat, mert rakétájuk immáron függőlegesen zuhant alá, semmi remény arra, hogy megáll: a maga végzetébe zárja be a két űrhajóst, hacsak... Működött. Máris a mentőhelikopter kabinjában voltak. Az esés következtében a lapátok legyezőszerűen szétnyíltak, és forogni kezdtek; igaz, a két ember kívánságához képest túlságosan lassú ütemben. Mikor végre elindultak, a kellő számú forgásra állították be ahhoz, hogy simán le tudjanak szállni. Ezerötös magasságon voltak. Ilyen sebességgel jó félóra kell ahhoz, hogy elérjék azt a felületet, amelyre már alig emlékeznek. Milyen is a tenger, az igazi földi tenger? A víz bizonyára friss lesz, elmondhatatlanul elevenen öleli a testűkét. Egy sziget is van ott, jól látni, és nem túl messze érnek tőle vizet. És ha belepottyannak a tengerbe, a

59

kétéltű kabin elringatózik rajta, a hajtóművel merőlegesre állított légcsavar pedig spriccelni fogja, csodálatosan spricceli a sós vizet. Könnyedén buktak bele a vízbe, tökéletesen, mint egy bajnok. Ignacia elsírta magát. Beindították a kis segédmotort, és a hajócska nekiiramodott a szigetnek. Ámulva nézték a szikrázó partot, a sötétlő erdőt, de főleg az hatotta meg és emlékeztette őket a gyerekfejjel a tenger láttán érzett örömre, hogy lusta, tömör hullámok himbálóznak alattuk, hogy oly hihetetlenül tág az a folyékony felület; egész más kiterjedésekhez és távolságokhoz voltak szokva, mégis mérhetetlennek tűnt, mintha soha nem hagyták volna el a vén bolygót, amelyen születtek. - Mondok valamit. Ostobaságnak fogod hinni, de alig várom a pillanatot, hogy a feleséged legyek. - Már az vagy. - De facto. De hát nem örülsz annak, hogy mások előtt is az lehetek? Drágám, unom már ezt a Deukalíón-Pürrha-játékot. A férfi morgott valamit, fontoskodott, de tulajdonképpen módfelett örült, hogy visszatérhet azokhoz a szokásokhoz, amelyeket tüntető különállással elvetett magától, és érezte, hogy lassan újjászületnek benne, váratlanul fellobbannak, pedig most valósíthatók meg a legkevésbé. Elnyúlt a jeges füvön, pipázgatott. - Egy kukkot sem értek az egészből - mondta. - Kész lehetetlenség mindaz, ami velünk történik. - Azt hiszem, már nem kellene félnünk a lehetetlentől. - Az utazás lehetetlenségére felkészültünk, de erre nem. Másképpen kellett volna lezajlania a visszatérésnek. - Ugyan I Persze hogy szívesen ennék tengeri rákot finom sárga majonézzel. - Ehelyett piruláink vannak. - Ezért is hálát adhatunk az égnek. Már rég a végére értünk volna ennek is, ha az utóbbi időben nem szenvedek étvágytalanságban. - Együnk valamit. Utána körülnézünk egy kicsit. Nem élhetjük le így az egész életünket. Kibújtak az odúból, óvatosan lopakodtak előre, mint a macskák. Megint feltűnt előttük a falu. Mindenkit megtévesztett volna a látvány: olyan élet folyt ott, mint bármilyen halásztörzsben. Kisfiúk játszottak a parton, apró kagylókat dobáltak egymásnak; férfiak foldozgatták a hálókat, és dugarozták a csónaktesteket; nők üldögéltek, és szakadozott ruhákat stoppoltak, és az ablakok mögött is nők dolgoztak a konyhákban (füstszalag szállt fel a kéményekből). Pár lépés csak az e tengeri közösség által lakott épületekig, elég volna egyetlen vidám hívó szó. Felpattannának, eldobnák a hálókat és a rongyokat, a nők kiszaladnának a kapuba, és csípőre tett kézzel nézelődnének, a gyerekek visongva rohannának a hajótöröttek elé. És minden konyhában polenta kerülne az asztalra, meg szardella és hering meg sajt, és száz szájból áradnának a kérdések, tudni akarnák... De nincs polenta és szardella vagy hering vagy sajt, nincsenek igazi gyerekek, igazi nők, igazi férfiak. Csak egy kicsit hangosabb szó kellene, és bizonyára rohannának feléjük... hogy megöljék őket. - Egész egyszerűen undorító - állapította meg Hanselbaum. - Hányni kell tőle. Képtelen vagyok elviselni: színjáték az egész, ocsmány komédia. Majmok, közönséges majmok! Nem mások! Soha nem hittem volna, hogy ennyire tudok gyűlölni fémdarabokat. Kurafik! Egy fához támaszkodott, hányinger vett rajta erőt, elsápadt, ignacia szerette volna megnyugtatni: - Ha így csinálsz, soha nem jutunk előre. Pedig elviseltünk mi már ennél kutyább dolgokat is. Csak nem szabad elveszítenünk a fejünket. Nekik is megvan a résük, a gyenge pontjuk, ahová lecsaphatunk. Úgy gondolom, türelmesen meg kell figyelnünk őket, nem

60

szabad, hogy a harag úrrá legyen rajtunk. Most ülj le egy pillanatra, fújd ki magad, és nézd meg figyelmesen azt a házat, igen, azt a hosszúkását, tűzpiros a teteje, zöld a zsalugátere, olyan, mintha a községháza volna: mintha két fegyveres férfi állna a palánknál, nem? Kíváncsi vagyok, ugyan mit keresnek egy tengerparti faluban? Olyasmi lehet a házban, ami nagyon értékes számukra. Ha kiderítjük, talán hasznunkra lehet, esetleg adott pillanatban meglepetésszerűen valami határozott akciót hajtunk végre, és hatalmunkba kerítjük... - Mit? - Ó, nem is tudom, mit - mondta Ignacia; őrá is ráragadt társa csüggedése. Ekkor Hanselbaum megemberelte magát, és most ő próbálta megvigasztalni a lányt: - Talán igazad van. Figyelnünk kell: hátha jó ötlet születik belőle. Majd meglátjuk. Beesteledett, visszatértek az odúba. Úgy aludtak egymás karjában, mint a nászágyon, és azt remélték, hogy hamar vége lesz az éjszakának. - Föld, ez már igazi föld. Hurrá! - Ssss! A golyó elsüvöltött Hanselbaum arca mellett, és ugyanakkor hallották a robbanást is. További két-három golyó érkezett, de mind célt tévesztett. A parton álló férfiak vadászfegyvert szorítottak a vállukhoz. - De hát mit akarnak? Megőrültek! Minek vélnek bennünket? Sietve visszamentek a járműbe, megindultak ki, a nyílt tengerre, a többiek meg felszedték a bárkák horgonyát, és furcsa üvöltést hallattak, mintha acélrudak rezegnének. - Szeretném megmagyarázni nekik, hogy tévednek. - Az helyes, de félek, hogy nem lesz rá időd: ezek már irányzékba vettek. - Nagyon száraz a levegő. - Hanselbaum lefejtette egy fa műanyag kérgét, és valami tetőfélét eszkábált össze: a lombozat sűrű ugyan, de ha esik, bizonyára átengedi a nedvességet. Kiterítette a lapot, a kis légkalapáccsal laposra simította, aztán körülbelül két méter magasban megerősítette, mint a boltív tetőzetét, a sarkokat beleverte az ágak szövetébe. Meleg volt ebben a kulisszaerdőben, száraz meleg, amelyet a tenger közelsége se tudott átnedvesíteni. Ádámkosztümben járkáltak, előző nap levetették az űrruhát, és a meztelenség volt egyetlen vigaszuk ebben a világban, amely egész másnak mutatkozott, mint az, amelyet oly rég itthagytak. A régi mozdulatok rituáléja nem segített már, „mások" egészítették ki, nem az övéik. Kiszakadtak azoknak az aktusoknak a meghittségéből, amelyek most gépiesen mennek végbe. Hanselbaumból és Ignaciából kihalt már minden civilizáció, és idegen lények végezték a szemük láttára azt, ami az ő számukra immáron lehetetlen: látták a családi civilizáció mozdulatait, a házban való szeretkezést, az asztalnál ülést, az ágyban alvást. Mindez a szomorúság nyomát hagyta a szívükben, és tehetetlen dühvel keveredett, mint amikor a tudós, aki egész életében egy nagy vállalkozás megvalósításán gyötrődött, s abban a pillanatban, amidőn hírt akar adni róla, rádöbben, hogy egy ravaszabb valaki megleste őt, és már egy órával azelőtt bejelentette a világraszóló hírt, és learatott minden dicsőséget. Hanselbaum tompa kalapácsütésekkel csapdosott egy csomó szorosan egybefonódott fémrostot - úgy gondolta, hogy aztán összegyúrja az egészet, és tömör pántokat csinál belőle, mert éppen két székecskét igyekezett összetákolni de Ignacia egyszerre csak megfogta a karját, és leintette: - Pszt! Jönnek. Odamentek búvóhelyük bejáratához, óvatosan félretoltak néhány levelet, és két fiút pillantottak meg: parittyával felszerelve némán mentek, hogy meg tudják lepni a zsákmányt. Szél duzzasztotta a vitorlákat, agresszívvé tette a csónakok járását, és ezt csak növelték az evezőcsapások. Feltűnt néhány motoros komp is: békésen, de megszállottan zümmögve törtek utat a többi vízi jármű között, és ahogy a motor fokozatosan bemelegedett, visszatértek a kezdetben eltévesztett helyes irányba. A szökevények - akiket minduntalan célba vettek a tűzfegyverekből leadott ügyetlen lövések, amelyeket szerencsére nyomorúságos vadászflintákból lőttek ki - a közeli

61

csónakokban megpillantották az üvöltöző férfiakat: kezükben szigonnyal vagy hónuk alá szorított puskával álltak. Ignacia döbbent rá elsőnek: - Nem igazi emberek. Nézd csak! - Odaadta a látcsövet, és a készülék két lencseablakában megjelentek Hanselbaum előtt a démoni arcok és testek részletei. A tűző napon olyan fényt tükröztek, amilyet nem emberi bőr verhet vissza, úgy látszott, mintha szeplők pettyeznék őket tele, de alaposabb vizsgálódás után kiderült, hogy apró csavarok, ezek fogják össze a különböző darabokat, amelyeknek a kötései mesterséges ráncok rajzát követik. Kiabálásuk, mozgásuk, minden kissé fáziseltolódásban volt az emberi valósághoz viszonyítva: nagyszerűen sikerült, de azért ugyanolyan mértékben csak megközelítő másolat: - Ezek a világ végéig is üldöznének bennünket - dünnyögte fejcsóválva Hanselbaum. - Ki kell gondolnunk valamit. Ignacia a rémülettől halálsápadtan kérdezte: - Gondolod, hogy mindenhol ilyen izék vannak, az egész Földön? - Félek, hogy igen. Ami azt is megmagyarázná, miért ez a „nagy csend". Amióta vevőkészülékeink elhallgattak, mindig sejtettem, hogy valami jóvátehetetlen történt. Túlságosan szép volna köznapi hibára gondolni, már csak azért is, mert ugyan mi okuk lett volna arra, hogy ne javítsák ki azonnal ? Itt van az igazi hiba, ezekben a minket üldöző vasarcokban. Ki tudja, kik ezek, és miért ilyenek... A két gyerek közül az egyik lehetett az, aki a sirályt üldözve kimerészkedett a vízpartra: ugyanaz a kissé himbálódzó otromba fej, a seszínű hajcsomó, a nemtörődöm, megvető, kerek szempár. A kisebbik kopaszra volt nyírva, az ábrázata szürke: hegyes kis képével és cingár karjával egérhez hasonlított, nyaka beesett a lapockái közé, kemény rövidnadrágja leért egész a kiugró térdéig. Körülnéztek, a madarak hívó szavát figyelték. A nagyobbik már elfáradt, a fűbe guggolt, és előszedett a zsebéből egy-két kisebb tárgyat, amilyenekkel mindig is tele vannak a kisfiúk zsebei: egy csomag golyó, néhány kulcs, egy gomb, bicska, két fémpénzecske. A másik arrébb ment néhány lépést. - Hová mész? - kérdezte csikorgó hangon az, aki kettőjük közül tekintélyesebbnek látszott. De a kicsi nem tudott értelmes választ kinyikorogni, összezavarodott, ami annak a jele, hogy még nincs abban a korban, amikor beszélni tudnak a gyerekek, és rendületlenül folytatta magányos sétáját. Hanselbaum elszánta magát. Hirtelen kiugrott, keményen befogta az ott maradt fiú száját, aztán betuszkolta a gyereket az odújukba. A kisfiú nyöszörgött, kicsit kapálózott, de aztán engednie kellett a férfi erejének. Ott állt ijedten Hanselbaum és Ignacia között, és nem tudta, mit csináljon. Csak nézte őket, és a szeme megtelt könnyel. - Mamma! - suttogta lassan, de inkább csak megszokásból, amelynek engedelmeskedni kell, nyögésében nem volt sem lendület, sem szenvedély. - Mit akarsz vele csinálni? - aggályoskodott Ignacia, akinek nem nagyon tetszett ez a fogolyszerzés. - Most mind ellenünk fordulnak. Mindenhol keresni fogják. - Majd meglátjuk. Valószínűleg azt fogják gondolni, hogy miközben sirályra vadászott, belepottyant a tengerbe. Egyébként azt hiszem, nem is lesz anya, aki valóban megsiratná. - De hisz kisgyerek. Hogy mered bántani? - Nem kisgyerek! Érted? Mocskos fattyú, olyan, mint a többi hasonszőrű. Nem szenved, csak tetteti. Nem eszik, csak úgy tesz, mintha enne. Nem kisgyerek, mert szilárd meggyőződésem, hogy nem növekedik, és mert a jelenlegi kora örökkévaló, állandó, nem változik, mert alkotóeleme lényegének. Olyan ez, mint az eltört óra, megállott kis gépezet, az örökkévalóságban lebeg. - Mit tehetünk vele? Azonkívül félhülyének látszik. Hallgass rám: csak bajt hoz a nyakunkra, engedd el.

62

- Most már megtörtént. Mit gondolsz? Ha szabadon engeded, beköp mindent. Csak abban reménykedhetünk, hogy a falu lakosai korlátoltak, bízzunk abban, hogy azt fogják hinni, beleveszett a tengerbe. - Gondolod, hogy meg fog szólalni? - Ha türelmesek leszünk hozzá, igen. Még szerencse, hogy mindketten értünk olaszul. Hallottad? Azt mondta, hogy „mamma". Azt hiszem, az Eól-tenger egyik szigetecskéjére kerültünk. Ki kell szednünk belőle mindent, mindazt, amit tud, és ez nem lesz sok, a többit majd mi következtetéssel kiegészítjük. A kisfiú már beletörődött sorsába, némán ült. És hiába záporoztak rá a kérdések. Csak hallgatott, zsebre vágta a kezét, hatalmas, hólyagosán kikerekedő nyakszirtjét nekitámasztotta a növények törzsének, nem figyelt már rájuk, magába mélyedt, talán a játékain járt az esze. És valóban, ahogy elfordultak tőle, nemsokára megint elővette zsebéből a kincseit, kirakta őket maga elé, új meg új alakzatokat csinált, egyfajta kirakósdit, amelynek csak ő ismeri a megfejtését, ha ugyan van értelem ebben az esztelen infantilis ténykedésben. Hanselbaum elzárta a kijáratot, és úgy ült le, hogy eltorlaszolta az odavezető folyosót is. Megint lázasan dolgozott, Ignacia pedig elszégyellte magát a kisfiú előtt, úgy döntött, hogy ruhát vesz magára, jóllehet a gyerek egyetlen pillantásra se méltatta. A kisfiú lassan hozzászokott új helyzetéhez. Négykézláb állt, kimeríthetetlen zsebeiből elővette az egyujjnyi hosszú, féltve őrzött krajcáros autócskáját, és körbetologatta. Szájával utánozta a motorbúgást, a hirtelen fordulóknál a fogai között fütyült, mintha az autó kétszázzal száguldana. Ekkor Ignacia közelebb ment hozzá. Igyekezett a nagy kék szeméből telhető legnagyobb rokonszenvvel nézni rá, együtt búgott és fütyült a kisfiúval, ily módon is megpróbált kapcsolatot teremteni ezzel a merev és tökfejű lénnyel. Egy darabig tovább játszottak, és a gyerek nem vette észre, vagy csak tette, hogy nem veszi észre az új játszótársat. Végül felnézett, Ignaciának feltűnt, hogy mosoly árnya fut végig az arcon, igyekezett is kellőképpen viszonozni. - Tudsz autót vezetni? - kérdezte a fiúcska. - Persze hogy tudok. Versenyeztem is. A csodálkozás villáma élénkítette fel a kóctekintetet. - És sugárhajtású repülőgépet? - faggatózott tovább a gyerek. - Persze, sugárhajtású repülőgépet is - felelte Ignacia, és összekacsintott Hanselbaummal. - Milyenek belülről? - Gyönyörűek: csupa csap, fogantyú, emelő, nyomógomb, izzószál, skálalap, kapcsoló, meg aztán van egy különleges kabin is, a nézőkabin, ahol karosszékben ülve mindent láthatsz, ami a gép körül van: a csillagokat, a meteorokat, a gázfelhőket, és ha közel vagy valamelyik világhoz, akkor a növényeket, a sziklákat és az esetleges lakosokat is; olyan, tudod, mint a moziban meg a trafikban, amikor megforgatod a tartótornyot, amelyen ki vannak rakva a színes képeslapok. Csakhogy itt sokkal szebbek a tájak, képzeletbeliek, váratlanok. És belül mindenhol elömlik a fény, nem egyetlen forrásból jön, különben az igen hosszú utazás során szinte hipnotizálná az űrhajóst, aki nem tudna világosan gondolkodni és megfelelően kormányozni. Most még kicsi vagy, de ha felnősz, fogadni mernék, hogy nagy űrpilóta leszel. A fiúcska feszült érdeklődéssel, szótlanul hallgatta. Csak a légkalapács tompa ütései hallatszottak, de azok is egyre ritkábban, mert Hanselbaumot is érdekelte a beszélgetés, és látható figyelemmel hallgatta a nő és a kisfiú társalgását, kíváncsi volt, hova fognak kilyukadni. - Én nem lehetek pilóta - nyögte ki a kisfiú sötét képpel. - Miért nem? Értelmes gyereknek látszol - kockáztatta meg a kijelentést Ignacia, aki kissé szégyenkezett, hogy ennyire hízeleg, bár bizonyos volt abban, hogy a kisfiú észre se veszi.

63

- Apa azt mondja, hogy aki szigetlakó, az maradjon meg szigetlakónak, mert aki itt él, az nem foglalkozhat mással, mint halászattal. - Ó, szegény kicsim! Igazán? Kár. De én ismerem a fővárosban a nagyfejűeket. Meglátod, hogy veled kivételt tesznek. - De hát te ki vagy? - kérdezte hirtelen a kisfiú. - Barátod vagyok. Ö is a barátod. De inkább azt mondd meg, te ki vagy, mi a neved ? - Veneri a nevem, Paolo Veneri, apa és anya Paolinónak nevez. És ti? - Én Ignacia vagyok, ő meg Hanselbaum. - Papa-mama vagytok? - Egyelőre még nem, Paolo, de sose lehet tudni. Paolo felállt, és egyfajta bizalommal körülnézett. Megértette, hogy már nem fél, és már elfelejtette, hogy fogoly. Nemsokára talán azt is elfelejti, hogy van apja és anyja. Éjszaka fáklyákat láttak a tisztás peremén, egy nő kiáltozása férfihangokba keveredett. Paolo nevét üvöltötték: mintha pincéből hangzana fel, aztán kongott a fém boltívek alatt, hosszasan, tagoltan rezgett, és a rezgés akkor is a levegőben vibrált, amikor a hang már elhalt. A kisfiú hallgatott, mert Hanselbaum és Ignacia elmesélte neki, hogy a bújócska pompás játék, de ha ő közvetlenül felel, elrontja a mulatságot. Némán üldögélt, a szemével vett részt a vidámságban, mert a két felnőtt jó barát cinkosan oda-odakacsintott, és a szájára szorította az ujját. Hanselbaum a búvóhely legszélén, a kijárat felőli oldalon foglalt helyet, és csendben figyelte, mi történik: látta, ahogy a fények lemennek a víz felé, és ott szétszóródnak a part mentén, közben egyre sűrűbben szóltak a hívogató hangok. A kő-és tufaházakból újabb személyek jöttek elő, mind égő lámpást tartottak a kezükben, úgy tetszett, mintha pogány ünnepség zajlana le, mintha a komor és sötét tengerből, amelyet a távolban lehetett sejteni (és az éjszakában odahallatszott nehézkes, asztmás lélegzése) valamiféle vízi istenség kiemelkedését várnák. A hangok most is üvegesen, kísértetiesen, tehát végeredményben embertelenül zengtek, Ignacia mégis úgy érezte, mintha a szorongás tettetésében is igazi szívdobogást fedezne fel, mintha gyötrődés rezegne benne, és nem hitte volna, hogy ez nem valóság. Szilárdan hitte és ebben a hitében Hanselbaum is kénytelen volt igazat adni neki -, hogy ezek az emberszabású és emberi méretű titokzatos gépezetek, ahogy emberformájúra alakultak ki, megőriztek magukban valamit, legalább némi maradványt abból az érzelmi töltésből, amely úgy érezte - az ő keblét nyomasztja. Nem tudta elhinni, hogy Paolo úgy tesz-vesz, mint egy igazi robotember. Ignacia érezte például: a fiúcska valamivel élénkebben érdeklődik a játékok iránt, mintha csupán megjátszaná az egészet. Most pedig, ahogy elhallgatta a panasz regiszterén villózó hangokat, nem tudott megszabadulni a jeges borzadály érzésétől. Valóban merésznek tűnhetett az az ötlet, hogy felfordítják a kis csónakot, és a víz alatt magukra veszik a lélegzőkészüléket. Ignacia bizonytalankodott is: - Félek tőle. Meggondolatlanság. Víz alatt is követni tudnának bennünket. Az ilyen tengeri emberek nagyszerűen úsznak. Hanselbaum azonban könnyen érvelhetett: ha a felszínen folytatják az üldözést, előbbutóbb elkapják őket. A kabint nem kísérletezték ki nagy sebességre. Már az is nagy szó, hogy megvédte őket és túlélték, amikor a vízbe zuhantak. És amikor egy golyó a fülük mellett sivított el, Hanselbaum kihajolt, mintha találat érte volna, megingatta az egyensúlyukat, és a jármű nyomban fel is fordult. Ignacia követte. Fejest ugrottak, a tengerfenék irányában, a lehető legmélyebbre, ameddig lejuthatnak. Néhány méter mélységben a tenger meglehetősen nyugodt volt, és ahogy belemélyedtek a vízszakadékba, gazdag növényzetet hagytak maguk felett, de nem érdekelte őket, vajon igazi növények-e vagy sem. Belezuhantak a sötétbe, és mint a teknősök, lassan mozogni kezdtek a lilás homályban, igyekeztek kifürkészni, vannak-e ott esetleg más lények is. De egyedül voltak. Az üldözők, érthetetlen módon, nem kívántak

64

meggyőződni afelől, hogy a két ember valóban vízbe fulladt-e vagy sem. Majdnem egy órán át vaktában mozogtak, többnyire kézen fogva, de legalábbis ügyeltek arra, hogy testük érintkezzen. Iszonyú volt ez az óra, mert féltek, hogy ha ismét a felszínre bukkannak, csónakok veszik őket körül, és fegyverek szegeződnek a vízre. Nem kérdeztek egymástól semmit, nem volt bátorságuk és kedvük ahhoz, hogy magyarázatot keresve egymást gyötörjék: túlságosan elfoglalta őket az a törekvés, hogy megmeneküljenek, és az a rettegés, hogy ők, akik átrepülték az űrt, húszmillió kilométeres utazás után visszaérve, hátha vízbe fulladnak. Húsz évvel azelőtt, amikor útnak indultak, ők ketten kétségtelenül nem a legfontosabb tagjai voltak a nemzetközi expedíciónak: a „szakemberek" és pilóták közül kiválasztott tizennyolc személy fejenként egy-egy kabint kapott az űrhajóban. Ez volt az első expedíció, amely a csillagok felkutatására a Földről útnak indult. Előttük György Achmatov jutott el a Siriusra, néhány földi napnak megfelelő időt töltött a csillagon, és egy év múlva ért vissza. Az űrhajót a tér meghódításában érdekelt valamennyi nemzet közös erőfeszítésével készítették fel az útra. Úgy látszott: a roppant űrprogram végrehajtására egyesítve erőiket, az országok elfeledték az őket különválasztó régi haragokat. Árat kellett fizetnie minden űrhajósnak: húsz év távollétet mindattól, amit addig a pillanatig szerettek. Az expedíció egyetlen résztvevője sem volt húsz évnél idősebb. Elővigyázatosságból, mert kívánatosnak látszott, hogy a visszatérés idején még fiatalok legyenek. A tudomány képtelen garantálni negyven évesnél idősebbek számára, hogy a mérhetetlen űrugrás izgalmai ne okozzanak az emberi szervezetben gyilkos kollapszusokat. Tizenöt férfi és három nő. Három nő, akik természetesen tudták, mi vár rájuk, már csak azért is, mert bájosak. És tizenöt egészséges, életerős és kiegyensúlyozott fiatalember. Mielőtt fellőtték volna őket a csillagvilág kutatására, hat hónapra az egész társaságot összezárták egy készülékbe, amely pontosan azokat a repülési körülményeket teremtette meg, amelyek között indulástól kezdve élniök kell. A férfiaknak és a nőknek alkalmuk volt megízlelni kapcsolataik „lényegét": alapvető feltétel volt, hogy szó sem lehet kizárólagos szerelemről, tehát féltékenységről sem. Minden férfi rendelkezhetett a nőkkel, és fordítva is. A próba jól sikerült. Az igazi indulás napján mind a tizennyolcán mosolyogtak. Így jelentek meg a világsajtóban, a fényképeket leközölte minden újság. Olyan jelentkezők közül válogatták ki őket, akik igazolni tudták, hogy nincsenek közeli rokonaik: nőtlenek és hajadonok, ez természetes, de a szüleik sem élhettek már. Elment a kedvük az élettől? Szó sincs róla, éppen ellenkezőleg: tettvágy lobogott bennük, mélységesen bíztak mindabban, ami a világegyetem feneketlen öbleiben várt rájuk. Évekig repültek, megérkeztek, aztán kitapasztalták a Pentalux szelét, vasanyagot tartalmazó esőjét, amely a háromezer évvel azelőtt szétrobbant közeli csillagból záporozott rájuk, főleg pedig a hosszú éjszakákat nyugtalanító lidércnyomásokat: alaktalan és néma kísérteteket, anyagtalan fluktuálásokat, amelyek leginkább borzongáshoz hasonlítottak, megfoghatatlanok, hihetetlenek voltak. A nappalokon igyekeztek megbeszélni a dolgokat, türelmesen rekonstruálták a látottakat, de nem jutottak egyetértésre, mert egyikük sem tudta ugyan pontosan megmondani, tulajdonképpen mit is percipiált, de ahhoz eleget tudtak, hogy ne értsenek egyet társaikkal. Vajon a valami izgató elemtől megfertőzött atmoszféra idézte-e elő ezeket a lázálmokat, vagy valóban léteztek ismeretlen és titokzatos lények, különös bolygólakók, akik fellázadtak eme előőrs ellen, amely egy előbb-utóbb bekövetkező invázióról adott hírt? Soha nem tudták meg, pedig ez a tény állt munkálkodásuk, felvételeik, vizsgálódásaik középpontjában, minden másfajta kutatás másodlagossá lett, elhanyagolták a gyötrően kísértő rejtély miatt. Kilenc év és tíz hónap utazás. Négy hónap ott-tartózkodás. Újabb kilenc év és tíz hónap a visszatérés. Ennyi időt irányoztak elő a vállalkozás lebonyolítására. A négy hónap elegendő volt ahhoz, hogy tizenhat személy életét veszítse. Az űrhajó megérkezése után néhány nappal titokzatos okokból megszűnt az összeköttetés a Földdel. Omar El Kemal volt a

65

vevőkészüléknél: közölte, hogy valami robbanást hallott. Aztán a földi közvetítőállomás elnémult. Ignacia és Hanselbaum azt is megtudta, hogy az egész hátralevő időben hallgatott, mégpedig akkor tudták meg, amidőn, az indulás pontosan huszadik évfordulóján, újra meglátták az aszimmetrikus gömböt, amelyre vissza fognak térni. Persze annyiféleképpen meg lehet halni. Miután megtették a véget nem érő odavezető utat, és leszálláskor már itt-ott ősz szálak voltak a hajukban, vagy a halántékon kopaszodni kezdtek, vagy már szarkaláb rajzolódott ki a szemük körül, szóval miután szemrebbenés nélkül kibírták az iszonyatos unalmat, és mindvégig megőrizték önkontrolljukat, mégis szörnyű látvány volt, ahogy ezek az annyira rátermett emberek megőrülnek, kiszöknek a bolygó kopár pusztaságára, amelyet szakadékok szántottak fel, és szörnyek téptek összevissza, mert képtelenek elviselni az arc nélküli, megfejthetetlen veszélyt. Mindenki azt hitte volna ezekről a fiatalokról, hogy bármit kibírnak, mégis minden idegmegrázkódtatásra ronggyá omlottak, védőfelszerelés nélkül kimerészkedtek a szabadba, lélekszakadva rohangásztak, üvöltöttek, mint a sarokba szorított vad. Mert a lidércnyomás behatolt az űrjármű géptörzsébe is, és rémületet keltett a szívekben. Hanselbaum és Ignacia szinte semmit nem tudott egymásról, amíg magukra nem maradtak. Még nem akartak beletörődni sorsukba, előbb megpróbálták helyreállítani a kapcsolatot a Földdel. De azért a Pentaluxon maradtak a vállalt határidő lejártáig, noha már összeroskadtak, és pszichikai erőik végére értek. Csak a visszafelé vezető úton tanulták meg egymást kölcsönösen becsülni, érezni kezdték, hogy mérhetetlenül értékesek egymás számára: az út majdnem tíz esztendeje alatt a falak közé összezárva megenyhítette őket az, ami nem született volna meg, ha a többiek életben maradnak, azaz a szerelem. És jóllehet részt vettek az első nagy kozmikus felfedező úton, és ismeretlen világ felé indultak útnak, mégis most, hogy visszatértek az ismert földre, amelyet évekig laktak és szerettek, megrémültek tőle: félelmüket az a csendtakaró okozta, amely a fedélzeti rádió állandó csevegésének helyébe lépett, betölthetetlen űrt nyitott meg, amelyet az sem tüntetett el, hogy eufóriás pillanataikban a vállukat vonogatták: „Lehet, hogy valami interferencia okozza az egészet!" De maguk hittek legkevésbé abban, amit mondtak, és ha nincs a kölcsönös nemi kielégülés és az őket mélységesen egybefűző benső összetartozás, amely a két személyt egyetlen testté és szellemmé olvasztotta, akkor ők is iszonyú véget érnek, megőrülnek, vagy öngyilkosságot követnek el, miközben az űrhajó meteorzuhatagban siklik alá. Paolo azokat a förtelmes műanyag gyökereket rágcsálta, amelyek könnyű szőnyeggé álltak össze a lábuk alatt. Kettőjüknek még meglehetős pirulatartalék állt rendelkezésükre, de azért irigykedve nézték a kisfiút, aki emészthetővé vagy legalábbis látszatra étvágy-gerjesztővé tudta tenni a műfüvet: mióta is nem ettek igazi földi ételt? Gyomruk leszokott a nagy mennyiségű eledel fogyasztásáról (Hanselbaum megkarcsúsodott, olyan lett a törzse, mint az akrobatáké), de nem halt ki az ősi pszichikai ösztönzés, a nyálkiválasztódás sem, amelytől most megnedvesedett a férfi szája. Furcsa, gondolták, hogy nyersen eszi, nem főzi meg vízben. Ennél a pontnál megáll a szertartás, az, hogy a mi szokásainkat majmolják. Kell hogy ennek valami oka legyen. - Nem rossz gyerek - dünnyögte Ignacia. - Látod, hogy hozzánk szokott? Paolo mosolygott. Szép volt a reggel, a gépmadarak csicseregtek a műanyag lombozatban. Ekkor Ignacia a kemény és érdes buksira tette a tenyerét, és Paolo látható módon hálát érzett emiatt. Most már senki nem kereste a fiút, nyílván mindenki beletörődött abba a tudatba, hogy a vízbe veszett, senkinek nem jutott eszébe, hogy az erdőben keressék, hisz az áthatolhatatlan, pláne egy kisfiú számára. Paolo meghalt, övéi nem törődtek vele (géprokonai valami kis alkati anomáliát tulajdonítottak neki, valamiféle kétértelműséget

66

automatikus viselkedésében), így hát összebarátkozott a két furcsa lénnyel, akik eljátszadoztak vele. - Nem rosszak a hús-vér emberek - törte meg hosszas hallgatását, és tagadóan mozgatta az ujját. A férfi és a nő egymásra nézett; tekintetük ezt mondta: rólunk beszél. - Ez kedves, de miért kellene rossznak lennünk? - visszhangozta illedelmesen Ignacia. Paolo elámult a kérdéstől. Valami surrogás hallatszott: elektromos agya járt a fémboltozatban. Aztán így felelt: - A hús-vér emberek pusztították el a szerves életet. - Hallod-e, fiacskám, ki tanított arra, hogy ilyesmit beszélj? - A katekizmusban tanultam - vágta rá Paolino. - Valami nem stimmel? - A fajtájabeliekhez hasonlóan neki is némi idő és gyakorlat kellett ahhoz, hogy jól tudja csinálni a dolgokat. Most azonban már megkapta a kezdősebességet, ezért elég simán ment tovább. Hanselbaum, akit látható módon érdekelt a dolog, igyekezett tovább biztatni: - És hogyan csinálták azt a feneette katasztrófát? - Hát a bombával, nem?! De buta vagy! Hanselbaumnak viszketni kezdett a tenyere, hogy lekenjen egy pofont, de nyomban meggondolta magát, különben is fémből van ez az arc, és csak ők innák meg a levét, ha el kellene viselniök a következményt, a műsírást. Meg aztán a bombahistória az agyába vágott, lámpácskát gyújtott benne: banális módon megerősítette gyanújukat, amely már súrolta a bizonyosságot, a gyászos bizonyosságot. Persze hogy így volt: nyilván az történt, hogy egy szuperbomba kiforgatta sarkaiból a Földet. Eszébe jutott, hogy amikor útnak indult Canaveral-fokról, mennyire előrehaladt már a kibernetika. Gyerekfejjel az iskolában magolta is I. Mark verseit, az új irodalmi műveltség protokölteményeit, amelyeket elektromos agy írt, az emberi behatás mindössze néhány kombinációs sorozat betáplálására korlátozódott. Később aztán, mint az uppsalai egyetem ragyogó előmenetelű fizikahallgatója, megismerte Proptererga C.23-nak, a kor legnagyobb robotköltőjének labirintikus és csodálatos teljesítményeit. A robotok mérhetetlen súllyal nehezedtek rá az emberi életre, hiába szálltak velük szembe az audator temporis actik, a vén agyalágyultak, akik még a naturális élet elveszett szépségeit értékelték, egy jó evés élvezetét (ó, hogy felcsillant könnyes szemük, amikor nyárson sült, szalonnával spékelt madárkákat vagy majonézzel megkent langusztákat emlegettek!). De végül is a robotok győztek, és még az is, aki kezdetben gyanúsan szemlélte őket, lassan megadta magát, vásárolt legalább egyet-kettőt, miután az Automatic Gib Incorporation temérdek modellt dobott piacra, köztük néhány valóban olcsót. Mostak, vasaltak, főztek, padlót fényeztek: tökéletes cselédlányok voltak, készségesen teljesítettek minden parancsot. - És mondd csak, a bomba elpusztított minden hús-vér embert? - El. És nyomban utána megkezdődött az automaták korszaka. - Paolino némi nagyképűséggel ejtette ki az automata főnevet. Hanselbaumnak nevethetnékje támadt, amikor azokra a lyuggatott gombocskákra gondolt, amelyek a cipzár előtt voltak divatban. Mintha maga előtt látná, ahogy finom radioaktív por kavarog az egész földfelszínen, szétszórja a szél, lezáporozza az eső, és kiirtja a szerves élet minden formáját. De ők, az automaták túlélték ezt; alkati mimikrijükben, amely létük alapja, egyre inkább idomultak az öngyilkossá lett fajta példájához, bár harag feszült bennük azok ellen, akik szolgává tették és ezzel lealacsonyították őket. Az ember fellázadt isten ellen, a robot fellázadt az ember ellen, és mardossa egyfelől az a hajlandóság, hogy utánozza urai és parancsolói nagyszerű tetteit, másfelől az a képromboló gyönyörűség, hogy megtagadja, megvesse és megsemmisítse bizonyos értékeit. Újjáalkottak mindent, valóban mindent: a halakat és a madarakat, a macskákat és a kutyákat, az erdők állatait és az erdőket is, a réteket, amelyek termővé lettek, virágzóan zöldek. De mindenekelőtt újjáalkották az embert, akit annyira gyűlöltek,

67

újjáalkották minden szokásával egyetemben, és bizonyára valamiféle beidegzettségből a nullpontról kezdték, vagy majdnem onnan, Ádámtól vagy a vad szigeten élő Robinsontól; örömet leltek abban, hogy valami gyűlölködő és lelkesítő játékban gyorsabban újra végigjárják egész útját, és ez a játék képes volt arra, hogy csipetnyi élvezetet vigyen gyárilag készült agyukba is. Parasztok, halászok, mesteremberek: jászolba illő társadalom, csupán a szigetre van korlátozva léte. Egész vidékeket, amelyeken még alig tíz éve büszke felhőkarcolók emelkedtek, most fémfű borított, hamis fák komor és barbár kuszasága. Úgy éltek, hogy újratermeltek ősi életkörülményeket. De az is szemérmetlen hazugság volt, mivel immáron tudták, mi a gépesítés műveltsége, még a halászok is tudtak az atomokról és az űrrepülésekről, a halászok, maguk is gépek fiai, maguk is gépek. A fővárosokban lehettek ennek a patriarkális új világnak egyedüli működő ipari üzemei, azok a gyárak, amelyek ontják az új teremtményeket, a mesterséges „anyák". És a halál? Hanselbaum apró részletekben kidolgozta a tervet. Hosszasan tanulmányozta, kétségbeejtő türelemmel és a kis Paolo öntudatlan szövetségével: a fiúcska csak beszélt, ontotta a szót csikorgó hangocskáján, és tájékoztatta őket mindarról, amit tudni akartak. A tizennyolc nap szakadatlan napsütés a végsőkig kimerítette a két emberi lényt. Meleg volt, száraz, fullasztó forróság, bele lehetett betegedni. Hanselbaum még jobban lefogyott, és most először lerítt róla, hogy negyvenéves. A nőt is megviselte az időjárás, haja kiszáradt, szája kiszikkadt és megnyúlt, már csak vékony lilás vonal volt az arc sápadtságában. Árnyékban voltak ugyan, de a meleg ott sem irgalmazott. Sőt, a különféle fémek boltozatában úgy érezték, mintha forró műhelyben volnának. - Holnap - mondta Hanselbaum. - Felkészültél, drágám? - Tudod, hogy már csak azt a pillanatot várom. Különben sincs számunkra más kiút. Paolo nyugodtan leballagott a parthoz, ahogy megmagyarázták neki, hogy tegye. Amikor pár méterre megközelítette a vizet, kiabálni kezdett. Az emberek kitódultak a házakból, mindenki kiment, mindenki szaladt a hang felé, látni akarták a hihetetlent, hogy Paolo megint köztük van. Senki, egyetlen lélek nem maradt a falu házaiban. Még az a két fegyveres sem, aki a titokzatos épületet őrizte. Hanselbaum és Ignacia odarohant a palánkhoz, ahonnan eltávoztak az őrszemek. Berontottak, és szembe találták magukat egy hatalmas vezérlőasztallal. Semmi kétség, ezeket az emelőket kell lenyomni. Alig pár másodpercig tartott az egész. Szél kerekedett, és felhőtorlaszok érkeztek a tenger felől. A víz felkészületlenül érte a parton egybegyűlteket. Menekülni igyekeztek, de csak annyi idejük maradt, hogy szétszóródjanak. Kurta berregéssel sorra elhullottak, az érintkezések kipattantak, egyik-másik fejből vékonyka füstfelhő szállt a magasba. - Csak a víz képes elpusztítani őket, és úgy védekeztek, hogy förtelmes szerszámaikkal víztelenítették az eget. Ezért nem mert egyikük sem a víz alá bukni először a mi testünknek, aztán Paolóénak a felkutatására. A gondolkodást irányító szerkezetet meg kellett óvniok a nedvességtől, ez az ő Achilles-sarkuk. A géphalak nyugodtan úszhatnak a vízben: nem gondolkodnak, csak elemi robotok. A férfi elmosolyodott, és már arra gondolt, hogy ezer és ezer más helyen újabb emelőket fog lenyomni ő maga és utódai, de Ignacia térden állva zokogott, teste meg-megrázkódott. Hanselbaum odament hozzá, hogy felemelje, akkor vette észre, hogy a nő Paolo kis fémteste fölé hajol. LONTAY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

68

69

DAMIANO MALABAILA

Nyugdíjazás Megnéztem a vásárt; nem kellett volna megnéznem, tulajdonképpen semmi nem érdekelt különösebben, csupán az az irracionális kötelességtudat hajtott, amelyet minden milánói érez, és ha ez a kötelességtudat nem hatna, a vásár nem volna vásár, azaz többnyire üres lenne, és az ember kényelmesen, minden tolakodás nélkül megtekinthetné. Nagy meglepetésemre Simpson állt a NATCA standjánál. Sugárzó mosollyal fogadott. - Ugye, nem várta, hogy engem talál itt a pult mögött, nem pedig a megszokott szép lányt vagy valamelyik zöldfülű ügynököcskét?! Valójában nem is az én dolgom volna, hogy itt ácsorogjak, és feleljek a futó vendégek ostoba kérdéseire (hm... persze a jelenlevők mindig kivételek), sem hogy igyekezzem kitalálni, kik közülük az álruhás konkurensek: ami nem is olyan nehéz dolog, mert kevésbé ostoba kérdéseket tesznek fel. Önként jöttem ide, magam sem tudom, miért. Sőt, minek is tagadjam? Nincs benne semmi szégyen: hálából jöttem el. - Ki iránt érez hálát? - A fenébe is, hát a NATCA iránt! Nagy napom volt a tegnapi. - Előléptették? - Ugyan, előléptetés! Dehogyis: nyugdíjba megyek. Jöjjön velem a presszóba, meghívom egy whiskyre. Elmesélte, hogy az előírások szerint csak két év múlva kellene nyugdíjba mennie, de engedélyt kért, hogy hamarabb visszavonulhasson, és éppen előző nap érkezett meg telexen az igazgatóság hozzájárulása. - Nem mintha nem bírnám már a munkát - magyarázta -, éppen ellenkezőleg, ön jól tudja, hogy mostanában más érdekel, másfajta dolgok, és szükségem van arra, hogy az enyém legyen az egész nap. Fort Kiddiwanee-ben tökéletesen megértettek, egyébként nekik is jól jön a dolog, tudja, a szerelőhangyák miatt. - Gratulálok: nem is tudtam, hogy sikerült az ügylet. - Márpedig sikerült: számukra biztosítottam a kizárólagossági jogot. Havonta egy font idomított hangyát szállítok nekik, darabja három dollár. Szóval egyáltalán nem kukacoskodtak: teljes végkielégítés, nyolcezer dollár jutalom, a legmagasabb nyugdíj, ráadásul egy ajándék, amelyet meg akarok mutatni önnek. Párját ritkító ajándék, legalábbis egyelőre. Közben visszatértünk a standhoz, s a háttérben karosszékekbe ültünk. - Az ön számára nem újdonság - beszélt tovább Simpson -, hogy eltekintve a társadalmi formában élő rovaroktól, már kissé beleuntam a derék férfiak ,,új határ"-ába. Tavaly például, mivel Amerikában kevés az executiva, piacra szórtak egy sereg mérőkészüléket, amelyeknek pótolniok kellene a magatartásteszteket és a felvételi beszélgetéseket, és azt akarták, hogy Olaszországban is terjesszem őket. A készülékeket úgy kell elrendezni, hogy a jelölt belép egy alagútba - olyasmi, amiben az autókat mossák -, végigmegy benne, és mire kiér a másik végén, cédulájára már rá van nyomtatva a minősítés, a pontszám, a szellemi arculat, az IK... - Hogy mondja? - Persze, ne haragudjon: az intelligenciakvóta, a javasolt munkakör és a felkínált bér. Valaha lelkesedtem az ilyen játékocskákért, most viszont semmi kedvem hozzájuk, sőt némi undort ébresztenek bennem. Aztán itt van ez!

70

Simpson úr kivett a kirakatból egy fekete bűvészpoharat, amely valami geodéziai műszernek látszott. - Ez a VIP-SCAN; igen, így hívják. A VIP-eket, a Very Important Personöket, azaz a nagyon fontos személyiségeket szondázza: ez is arra szolgálna, hogy kiválogassa a vezetőket. Az előzetes „szívélyes társalgás" során használják, persze rejtve. Megbocsásson egy pillanatra; ugye, megengedi? Rám szegezte az objektívat, és körülbelül egy percre lenyomta a billentyűt. - Legyen szíves, beszéljen bármit, mondja azt, amit akar. Járjon néhány lépést fel-alá. Elég, kész. Lássuk csak: 28 százalék. Ne vegye rossz néven, de ön nem VIP. Látja, éppen az ilyesmi bosszant engem: huszonnyolc, olyasvalakinek, mint ön! De ne haragudjon meg érte, pontosan azt akartam bebizonyítani önnek, hogy ez a micsoda olyan bíró, akinek fabatkát sem ér az ítélete, meg aztán az amerikai átlaghoz viszonyítva van beigazítva. Nem, nem tudom pontosan, hogyan működik, és becsületszavamra, nem is nagyon érdekel, csak annyit tudok, hogy a pontszámot olyan tényezők határozzák meg, mint a ruha szabása és mintája, a szivar mérete (és ön nem dohányzik), a fogak állapota, a járás, aztán a beszédritmus. Ne haragudjon rám, talán nem kellett volna elvégeznem ezt a mérést; de ha megnyugtatja, akkor nézze, én a huszonötöt is csak keservesen érem el, amikor frissen vagyok borotválva, borotválatlanul pedig a 20 pontot ha elérem. Szóval vacak. Vagy nem adják el, és akkor jaj az olasz NATCÁ-nak, vagy eladják, és akkor a hátam borsódzik arra a gondolatra, hogy a vezető osztály csupa százszázalékosból áll. Nyilván meg fogja érteni, ez is újabb nyomós ok arra, hogy szedjem a sátorfámat. Lehalkította a hangját, és bizalmasan a térdemre tette a tenyerét. - .. De ha a vásár után egyik nap eljön hozzám, megmutatom azt, ami az első és legfőbb ok. Ez az az ajándék, amelyre utaltam: egy Torec, egy Totál Recorder. Ha van ilyesmim otthon, hozzá egy kis választék szalag, a megfelelő nyugdíj és a méheim, akkor minek üssön továbbra is a guta a vevőkkel? Simpson elnézésemet kérte, hogy nem otthon fogad, hanem a hivatalában. - Itt talán nem lesz olyan kényelmes, viszont nagyobb a nyugalom. Nincs nagyobb bosszúság, mint ha élvezet közben megszólal a telefon, ide viszont a hivatali órákon túl a kutya se telefonál. És azt is be kell vallanom, a feleségemnek nem tetszik ez a holmi, látni se bírja. Szakértelemmel megmagyarázta a Torecet, de most is képtelen volt csodálkozni, aminek véleményem szerint az az oka, hogy hosszú időn át árult csodákat. Mint mondotta, a Torec totális regisztrátor. Nem egyike a szokásos irodai készülékeknek, hanem forradalmi szerkezet. Alapja az Andrac, az a készülék, amelyet R. Vacca alkotott meg és írt le, és magán próbálta ki, azaz a közvetlen kapcsolat idegkörök és az elektronikus áramkörök között. Aki aláveti magát egy kisebbfajta sebészi beavatkozásnak, az az Andrac segítségével például csupán idegi impulzusokkal kezelheti a telexgépet, vagy autót vezethet, semmi szükség az izmok közbenjöttére: más szóval elég csak akarni. A Torec viszont a megfelelő receptív mechanizmust használja ki, amennyiben az érzékek közben-jötte nélkül kelt érzeteket az agyban: ám az Andractól eltérően a Torec nem igényel semmiféle kegyetlen beavatkozást. A szalagokon regisztrált érzeteket a bőrön elhelyezett elektródákkal továbbítják, semmi szükség előkészítő operációra. A hallgatónak, sőt élvezőnek elég, ha sisakot vesz fel, és a szalag teljes lepergése alatt megkapja a teljes és rendszerezett sorozatát azoknak az érzeteknek, amelyeket a szalag magában foglal: látási hallási, tapintási, szaglási, ízlelési, létezéstudati és fájdalmas ingereket, ezenkívül azokat az úgynevezett belső érzeteket, amelyeket az ébrenlét állapotában valamennyien az emlékezetünkből kapunk. Szóval mindazokat az odavezető üzeneteket, amelyeket az agy- vagy Arisztotelésszel helyesebben szólva: a türelmes értelem - befogadni

71

képes. Az átvitel nem az élvező érzékszervein keresztül történik — ezek ki vannak kapcsolva -, hanem közvetlenül idegi szinten, a NATCA által titkolt kód segítségével: az eredmény a teljes egészében való átélés. A néző teljességgel átéli a szalag által sugallt történést, úgy érzi, mintha részese, sőt cselekvő részese volna: ennek az érzetnek semmi köze a hallucinációhoz vagy az álomhoz, mert amíg a szalag,tart, nem lehet megkülönböztetni a valóságtól. Amikor vége a szalagnak, normális emlék marad meg az élvezőben, de minden újabb élvezés során a természetes emlékezést kiszorítják a szalagra bevésett mesterséges emlékek, azért nem emlékezünk az előző élvezésekre, nem fáradunk el, nem unatkozunk. Az adott szalagot számtalanszor újra lehet élvezni, és minden alkalommal életszerű, és akárcsak az első, tele van váratlan fordulatokkal. - Akinek Torecje van - fejezte be Simpson -, annak mindene megvan. Érti, ugye? Bármilyen érzeteket akarunk átélni, csak ki kell választanunk a szalagot. Akar egy tengeri utazást az Antillákra? Vagy megmássza a Cervinót? Vagy röpköd egy órát a Föld körül, beleértve a gravitáció hiányát és egyebet? Vagy inkább Ábel F. Cooper őrmester akar lenni, és kiirt egy csapat vietkongot? Tessék, bezárkózik á szobába, fejére húzza a sisakot, elengedi magát, és a többit őrá bízza, a Torecre. Néhány pillanatig hallgattam, közben Simpson jóindulatú kíváncsisággal figyelt a szemüvege mögül. Aztán megszólalt: - Úgy látom, zavarban van. - Úgy érzem - feleltem ez a Torec végzetes eszköz. Már úgy értem, hogy felforgató eszköz: a NATCA egyetlen gépe, sőt egyetlen eddig feltalált gép sem fenyegeti ennyire szokásainkat és társadalmi rendszerünket. El fog bátortalanítani minden kezdeményezést, sőt minden emberi ténykedést: az utolsó nagy lépés lesz a tömeglátványosságok és a tömegkommunikációk után. Otthon például, amióta televíziót vettünk, a fiam órák 1 hosszat ott ül előtte, már nem játszik, elvakul, mint a nyulak az autó reflektorfényében. Én nem, én elmegyek onnan,- de erőfeszítés kell hozzá. Ám kinek lesz annyi akaratereje, hogy kivonja magát a Torec-látványosságok vonzereje alól? Szerintem veszélyesebb minden kábítószernél. Ki fog ezek után dolgozni? Ki törődne még a családjával? - Egyáltalán nem mondtam, hogy a Torec már forgalomban van - felelte Simpson. - Sőt azt mondtam, hogy ajándékba kaptam, páratlan ajándék, és visszavonulásom alkalmából küldték. És ha szőrszálhasogató akarnék lenni, még hozzátehetném, hogy nem is igazi ajándék: jogilag a készülék továbbra is a NATCA tulajdona, csak meghatározatlan időre adták át nekem, nem csupán jutalomként, hanem azért is, hogy hosszabb távra kísérletezzem ki a hatását. - Mindenesetre - válaszoltam - csak azért tanulmányozták, és szerkesztették meg, mert piacra akarják dobni. - Egyszerű a dolog. A NATCA urai minden cselekedetükkel két célt követnek; amelyek aztán eggyé olvadnak össze: pénzt keresni és tekintélyt szerezni, ami végül újabb pénz megszerzését jelenti. Persze hogy sorozatban szeretnék gyártani a Torecet, és milliónyi példányban eladni, de még helyén van az eszük, és számot vetnek azzal, hogy a kongresszus nem nézné közömbösen, ha nyakló nélkül terjesztenének effajta készülékeket, így aztán elkészült a prototípus, ezekben a hónapokban pedig mindenekelőtt az a gondjuk, hogy körülbástyázzák szabadalmakkal, egyetlen csapszeg se maradjon fedetlenül; másodsorban igyekeznek kicsikarni a törvényhozók beleegyezését ahhoz, hogy terjeszteni lehessen mindenféle üdülőben, és hogy ingyen kapják a rokkantak és a gyógyíthatatlan betegek. Végezetül, és ez programjuk leginkább nagyra törő célja, el akarják érni, hogy a Torechez való jog a nyugdíjjogosultsággal együtt törvénnyé érjen az egész dolgozó lakosság számára. - Ezek szerint, hogy úgy mondjam, ön volna a holnap nyugdíjasának prototípusa? - Igen, és higgye el, a kísérlet nincs kedvem ellenére. Csupán két hete kaptam meg a Torecet, de máris pompás estéket szerzett. Persze önnek igaza van, akarat és értelem kell

72

ahhoz, hogy ne nyomjon el, ne szánjak rá egész napokat, és soha nem adnám gyerekek kezébe, de az én koromban nagyon sokat jelent. Nem akarja kipróbálni? Köteleztem magam arra, hogy nem adom kölcsön, nem is bocsátom áruba, de hát ön tud hallgatni, és úgy gondolom, önnel kivételt tehetek. Tudja, arra is megkértek, tanulmányozzam, miképpen lehetne didaktikai segédeszközként hasznosítani például a földrajz, a természettudományok tanításában, és nagyra értékelném, ha véleményt mondana. - Foglaljon helyet - invitált. - Talán legjobb lesz, ha becsukjuk a spalettát. így ni, háttal a lámpának kiváló lesz. Pillanatnyilag csak körülbelül harminc szalagom van, de további hetven még a genovai vámhivatalban várakozik; remélem, rövidesen megérkeznek, és akkor rendelkezésemre áll az eddig elkészült teljes választék. - Ki gyártja a szalagokat? Hogyan készülnek? - Szó van arról, hogy mesterséges szalagokat állítanak elő, de egyelőre valamennyi felvétel alapján készül. A folyamatot csak nagy vonalakban ismerjük. Fort Kiddiwanee Torec-osztályán felvételi ciklust javasolnak bárkinek, akinek rendszerint vagy időnként adódik valami olyan élménye, amely alkalmas kereskedelmi kiaknázásra; repülőknek, kutatóknak, békaembereknek, csábító férfiaknak és nőknek és egyéb kategóriáknak, nem is egynek, ön is elképzelheti, kiknek, csak gondolkozzon egy kicsit. Tételezzük fel, hogy az illető igent mond, és megállapodnak a jogdíjakban; igaz is, hallottam, hogy elég magas számokról van szó, szalagonként kettőtől ötezer dollárig, de gyakran előfordul, hogy használható rögzítésekhez tízszer-hússzor is meg kell ismételni a felvételt. Szóval ha megállapodtak, akkor sisakot húznak a fejébe, nagyjából olyat, mint ez, és csak az a dolga, hogy a rögzítés egész ideje alatt a fején tartsa, semmi más ne zavarja. Valamennyi érzetét rádión közvetítik a rögzítőközpontba, aztán a szokásos technikával tetszés szerinti számban másolatot lehet készíteni az első tekercsről. - De hát akkor... de ha az illető tudja, hogy minden érzetét rögzítik, akkor ez a tudatosság is rákerül a szalagra. Az élvező nem akármilyen űrhajós felszállását éli át, hanem azét, aki tudja, hogy Torec-sisak van a fején, és rögzítik, amit érez. - Pontosan így van - mondta Simpson. - Tény, hogy az általam élvezett legtöbb szalagon világosan érezhető ez az alapvető tudatosság, de vannak olyan alanyok is, akik a gyakorlat során megtanulják, hogyan lehet ezt elnyomni a felvétel alatt, és képesek száműzni a tudatalattiba, ahová a Torec nem jut el. Egyébként nem különösebben zavar. A sisak pedig a legkevésbé sem okoz kellemetlenséget; a „sisak a fejen" érzet, amely rávésődik minden szalagra, egybeesik azzal, amelyet közvetlenül idéz elő a felvevősisak. Ki akartam fejteni többi, filozófiai természetű meggondolásomat, de Simpson félbeszakított; - Kezdjük talán ezzel? Egyike a kedvenceimnek. Tudja, Amerikában nem. Túlságosan népszerű a labdarúgás, de amióta Olaszországban élek, lelkes Milan-drukker lettem, sőt én hoztam létre a megállapodást Rasmussen és a NATCA között, és magam irányítottam a felvételt; ő hárommilliót keresett, a NATCA pedig szerzett egy fantasztikus szalagot. A fenébe is, micsoda összekötő! Tessék, foglaljon helyet, vegye fel a sisakot, aztán majd mindent elmond. - De én semmit nem értek a futballhoz. Soha nem fociztam, még gyerekkoromban sem, ráadásul egyetlen meccset nem láttam életemben, még a televízióban sem! - Nem számít - felelte Simpson, aki még reszketett a lelkesedéstől. Alkonyodott, meleg volt, a levegőben úszott a por, erős kiásottföld-szagot éreztem. Csurgott rólam a veríték, egyik bokám kissé fájt: hihetetlenül könnyű lendülettel rohantam a labda mögött, a szemem sarkából balra pislogtam, és mozgékonynak, ugrásra késznek éreztem magam, mint a feszülő rugó. Egy másik piros-fekete játékos lépett be a látómezőmbe: a fű alatt átpasszoltam neki a labdát, amivel meghökkentettem egy ellenfelet,

73

aztán előreszáguldottam, a kapus pedig jobbra kilépett. Hallottam a közönség egyre erősödő tombolását, láttam, ahogy visszakapom a labdát, kicsit előbbre tálalták, hogy ki tudjam használni a lendületemet, szemvillanás alatt rászaladtam, és pontosad, minden erőlködés nélkül, gyengéden berúgtam a kapu bal sarkába, elsuhant a kapus kinyújtott keze előtt. Éreztem, ahogy öröm hullámzik a véremben, nem sokkal később a számban a felbuggyanó adrenalin keserű Izét, aztán minden véget ért, és én megint csak ott ültem a karosszékben. - Látta? Nagyon rövid, de kis drágakő. Netán érezte, hogy felvételről van szó? Ugye, nem? Amikor az ember a hatása alatt van, egész másra gondol. - Így van. El kell ismernem: fura élmény. Lelkesítő érzés, hogy oly fiatal a testünk, és így engedelmeskedik: évtizedek óta nem éreztem ilyesmit. Gólt lőni is szép dolog, az ember nem gondol másra; mintha egyetlen pontban összpontosulna, akár egy lövedék. Na és a tömeg üvöltése! Mégis, nem tudom, ön is észrevette-e: abban a pillanatban, amikor vártam... amikor ő várta, hogy eléje kerüljön a labda, akkor idegen gondolat tört elő: egy magas és barna hajú lány, Claudia a neve, és kilenckor találkozója van vele a San Babilában. Csak egy másodperc az egész, de kristálytiszta: az idő, a hely, az előzmény, minden, ön is érezte? - Persze hogy éreztem, de az ilyesmi nem lényeges, sőt inkább növeli a valóságérzetet. Érthető, hogy senki nem csinálhat magában tabu/a rasát, nem jelenhet meg úgy a felvételre, mintha egy pillanattal korábban született volna. Hallottam, hogy sokan éppen ilyen meggondolásokból utasítják el a szerződést, mert van olyan emlékük, amelyet titokban akarnak tartani. Nos? Mit szól hozzá? Kipróbál még egyet? Megkértem Simpsont, mutassa meg a birtokában levő többi szalag katalógusát. Nagyon tömör és semmi különöset nem mondó címek voltak, egyik-másik teljesen érthetetlen, talán az olasz fordítás miatt. - Jobb lesz, ha ön ad tanácsot - mondtam -, nem tudnék választani. - Igaza van. Ezekben a címekben sem lehet bízni, akár a könyveknél és a filmeknél. És ne feledje, amit már mondtam: egyelőre csak körülbelül száz szalag között lehet választani, de nemrég láttam az 1967-es katalógus kefelevonatát, káprázatos dolgok vannak benne. Sőt meg is mutatom önnek. Azt hiszem, tanulságos lesz a tekintetben, milyen is az American Way of Life, meg általánosabban is, mint kísérlet az elképzelhető élmények rendszerezésére. A katalógus több mint 900 címet tartalmazott, mindegyik után a Dewey-féle decimális osztályozás száma, és hét fejezetre oszlott. Az első a Művészet és természet címet viselte, a tekercseket fehér sáv különbözteti meg a többiektől, és ilyen címeket olvastam: Naplemente Velencében, Paestum és Metaponto, ahogy Quasimodo látta, A Magdalen-ciklon. Egy nap a tőkehalhalászok között, Sarkvidéki út, Chicago, ahogy Allén Ginsberg látta. Mi, a békaemberek. A szfinx Emily S. Stoddard gondolataiban. Simpson felhívta a figyelmemet arra, hogy ezek nem durva érzetek, nem egy otromba lelkű és műveletlen személy benyomásai, aki megnézi Velencét, vagy véletlenül szemtanúja lesz valami természeti látványnak. Minden témát úgy rögzítettek, hogy jó írókat és költőket szerződtettek, akik hajlandók az élvező rendelkezésére bocsátani kultúrájukat és fogékonyságukat. A második rész szalagjai vörös sávosak, összefoglaló címük: Hatalom. További alcímek: Erőszak, Háború, Sport, Tekintély, Gazdagság, Vegyes. - Önkényes felosztás - magyarázta Simpson. - Én például az ön által az imént élvezett szalagra (Egy Rasmussen-gól) minden bizonnyal inkább fehér sávot raktam volna, mint pirosat. A piros tekercsek engem általában nemigen érdekelnek, de hallottam, hogy Amerikában már kialakul a szalagok feketepiaca: titokzatos úton kerülnek ki a NATCA laboratóriumaiból, olyan fiúk vásárolják fel, akiknek - a vajmi kevéssé aggályoskodó rádiótechnikusok által összefabrikált - nem hiteles Torecjeik vannak. Szóval a piros szalagok a legkeresettebbek. De talán nem is baj; az a fiatalember, aki bunyós szalagot vásárol valamelyik cafeteriábán, alkalmasint nem fog testi valóságában részt venni ilyesmiben.

74

- Miért ne? Hátha kedvet kap hozzá... Esetleg úgy lesz velük is, mint a leopárdokkal, amelyek megkóstolják az embervért, aztán már nem tudnak lemondani róla? Simpson furcsán nézett rám. - Igen, ön olasz értelmiségi, ismerem ezt a fajtát. Jó polgári család, bőven van pénz, az édesanya félénk és birtokba vevő, papi neveltetés, nem teljesít katonai szolgálatot, nem sportol versenyszerűen, legfeljebb néha teniszezik. Egy-két nőnek udvarol minden szenvedély nélkül, egyet feleségül vesz, nyugodtan dolgozik egész életében. így van, igaz? - Hát, nem egészen, legalábbis ami engem illet... - Dehogyisnem; lehet, hogy néhány részletben tévedek, de a lényeg ez, ne is tagadja. Megkerülik az életért vívott harcot, soha nem bunyóztak, de vén napjaikig vágyódnak utána. Alapjában véve ezért fogadták el Mussolinit: kemény valakit akartak, egy birkózót, ő pedig aki nem az volt, hanem ostoba fajankó - a végsőkig játszotta ezt a szerepet. De maradjunk a témánál: akarja látni, mekkora élvezet az öklözés? Itt van, tessék, vegye fel a sisakot, aztán majd elmondja, mi a véleménye. Én ültem, körülöttem a többiek álltak. Hárman voltak, csíkos trikót viseltek, és vigyorogva néztek rám. Egyikük, Bernie, olyan nyelven beszélt hozzám, amelyről utólag meggondolva, kiderítettem, hogy erősen argó jellegű amerikai lehetett, de akkor kitűnően értettem és beszéltem is, sőt még most is emlékszem néhány kifejezésre. Bright boynak és goddam ratnak mondott, és sokáig nevetett rajtam, türelmesen és kegyetlenül. Azért nevetett ki, mert Wop vagyok, egész pontosan Dago; nem válaszoltam neki, és tettetett közönnyel tovább ittam. Valójában egyszerre élt bennem harag és félelem; tudatában voltam annak, hogy színpadi tettetés az egész, de azért csak bántott, meg aztán maga a színlelés sem új helyzetet reprodukált, jóllehet soha nem szokhattam hozzá. Tizenkilenc éves voltam, zömök testű, erős alkatú, igazi Wop, olasz bevándorlók gyermeke; mélységesen szégyelltem, hogy az vagyok, egyben büszke is voltam rá. Üldözőim igazi üldözők voltak, egy negyedben laktunk, és már gyermekkorunk óta ellenséges viszonyban álltunk: szőkék voltak, angolszászok és protestánsok. Megvetettem, de ugyanakkor kissé csodáltam is őket. Soha nem mertek nyíltan szembeszállni velem: a NATCÁ-val kötött szerződés ragyogó alkalmat és büntetlenséget biztosított számukra. Tudtam, hogy ők is, én is egyformán elköteleztük magunkat egy felvételre, de ez nem csökkentette kölcsönös gyűlöletünket; sőt maga az a tény, hogy pénzt fogadok el azért, hogy megverekszem velük, megkétszerezte gyűlöletemet és haragomat. Amikor Bernie, beszédemet utánozva, azt mondta, hogy „Uramisten! Szeplőtelen Szűzmária!" és gúnyosan csókot hintett felém az ujja hegyével, én megragadtam a söröskorsót, és a képébe vágtam: láttam, ahogy folyik a vére, és vad örömujjongás töltött el. Nyomban ezután felborítottam az asztalt, és pajzsként magam előtt tartva, a kijárat felé igyekeztem. A bordámba öklöztek, mire eldobtam az asztalt, és Andrew ellen rohantam. Álion találtam; hátrazuhant, és kábultan kikötött a pultnál, de közben Bernie magához tért, és Tómmal együtt beszorítottak az egyik sarokba, közben csak úgy záporoztak ütéseik a gyomromra és a májamra. Már teljesen kifulladtam, és csak mint kusza árnyakat láttam őket, de amikor rám szóltak („Fel, kisfiú, kérj irgalmat!"), akkor kettőt előreléptem, úgy tettem, mintha összeesnék, valójában mint a rohamozó bika, leszegett fejjel Tómnak ugrottam. Földre terítettem, megbotlottam a testében, és rázuhantam; miközben megpróbáltam feltápászkodni, alulról iszonyatos horogütés érte az államat, a szó szoros értelmében a levegőbe emelkedtem, és úgy éreztem, a fejem leszakad a mellemről. Elvesztettem az eszméletemet, csak arra az érzésre tértem magamhoz, hogy jeges zuhany veri a fejemet, aztán mindennek vége lett. - Köszönöm, elég - mondtam Simpsonnak, és az államat dörzsölgettem, amely ki tudja, miért, még mindig fájt egy kicsit. - Önnek van igaza: a világ minden kincséért nem kezdeném újra, sem igaziból, sem vendégként.

75

- Én sem - mondta rá Simpson -, egyetlenegyszer élveztem csak, de az is elég volt. Ám azt hiszem, egy igazi Wop némi kielégülést érezne, ha másért nem, hát azért, mert egymagában verekedhet meg hárommal. Szerintem a NATCA külön az ő számukra készítette ezt a felvételt; hiszen tudja, hogy soha semmit nem csinálnak piacszerzési szándék nélkül. - Én viszont azt hiszem, hogy másoknak csinálták, azoknak a szőke angolszász protestánsoknak és minden fajvédőnek. Képzelje el, micsoda rafinált élvezet érezni, hogy annak a bőrében szenvedhetnek, aki szenvedést akar okozni! Na de hagyjuk. Mik ezek a zöld szalagos tekercsek? Mit jelent az, hogy Encounters? Simpson úr elmosolyodott. - Szép és kedves eufemizmus. Tudja, a cenzúra nálunk sem ismer tréfát. Találkozások volnának híres személyekkel, mégpedig olyan ügyfelek számára, akik szeretnének kicsit eltársalogni a Föld hatalmasságaival. Van is itt közülük néhány, nézze csak: De Gaulle, Francisco Franco Bahamonde, Konrad Adenauer, Mao Ce-tung (igen, igen, ő is szerepelt: nehéz megérteni a kínaiakat), Fidel Castro. De csupán a borítón töltenek be funkciót, a legtöbb egész másról szól, sexy-szalagok. Valóban találkozásról szólnak, de... szóval egész más értelemben: látja, ezek más nevek, ritkán olvashatók a lapok első oldalán... Sina Rasinko, Inge Baum, Corrada Colli... Ekkor érezni kezdtem, hogy elvörösödöm. Bosszantó fogyatékosság ez, serdülő korom óta hurcolom magammal. Amint eszembe jut, hogy „akarod látni, hogy most elpirulok" (és senki nem akadályozhatja meg, hogy ilyesmit gondoljon valaki), azonnal működésbe lép a gépezet: érzem, hogy elpirulok, szégyenkezem miatta, ettől még vörösebb leszek, míg aztán kövér cseppekben kiver a veríték, kiszárad a torkom, és meg se tudok mukkanni. Ezúttal a szinte esetleges ösztönzést Corrada Colli neve adta, azé a modell-próbakisasszonyé, akit az ismert botrány tett híressé; egyszerre rájöttem, hogy buján rokonszenvezem vele, de soha nem vallottam be senkinek, még magamnak sem. Simpson figyelt, és nem tudta, nevessen-e vagy megijedjen. Valóban, annyira nyilvánvaló volt vértolulásos állapotom, hogy nem tehetett volna illedelmesen úgy, mintha észre se venné. - Nem jól érzi magát?- buggyant ki belőle végül is a kérdés. - Szívna egy kis friss levegőt? - Ó, nem, nem - lihegtem, miközben a vérem viharos gyorsasággal visszaáradt a mélybe -, semmi az egész, gyakran előfordul. Simpson elámult: - Csak nem azt akarja mondani, hogy a Colli neve sodorta ilyen állapotba? - Aztán lehalkította a hangját: - ...vagy ön is ahhoz a körhöz tartozott? - Ugyan, mire gondol! - tiltakoztam miközben a jelenség kétszeres hevességgel megismétlődött, és arcátlanul meghazudtolt. Simpson zavartan hallgatott; úgy tett, mintha az ablakon nézne ki, de minduntalan futó pillantást vetett rám. Végül nekidurálta magát: - Nézze, magunk közt vagyunk férfiak, és húsz éve ismerjük egymást. Ön azért van itt, nemdebár, hogy kipróbálja a Torecet? Nos, megvan nálam ez a szalag, semmi kertelés; ha ki akarja elégíteni ezt a kedvtelését, csak szóljon. Természetesen köztünk marad a dolog. És nézze, a szalag még az eredeti védőborítóban van, lepecsételt, én azt sem tudom pontosan, mit tartalmaz. Lehet, hogy a világ legártatlanabb jelenete, de semmiképpen nem kell szégyenkeznie. Azt hiszem, a legszigorúbb teológus sem szólhatna ellene semmit; nem ön követi el a bűnt. Nosza, rajta, vegye fel a sisakot! Színházi öltözőben egy zsámolyon ültem, háttal a tükörnek és a toalettasztalnak, és elevenen élt bennem valami könnyedség. Rögtön észrevettem, hogy ez felette hiányos öltözékemnek tulajdonítható. Tudtam, hogy várok valakit, valóban, kopogtak is az ajtón, és én megszólaltam: „Gyere csak!" Nem az „én" hangomon, ami természetes is, hanem női hangon, és ez kevésbé természetes. A férfi benyitott, közben én a tükörhöz fordultam, hogy

76

megigazítsam a hajamat, és a kép az övé volt, azé a nőé, Corradáé, amelyet annyiszor láttam a képes hetilapokban: övé a tiszta macskaszem, övé a háromszögletű arc, a perverz ártatlansággal a feje köré tekert fekete fürt, övé a hófehér bőr - de a porhüvelyében én vagyok. Közben a férfi bejött: közepes termet, olajbarna bőr, joviális arc, mellén sporttrikó, ajka felett bajusz. Végtelenül heves és világosan kettétagolt érzéssel viseltettem iránta. A szalag szenvedélyes érzetek láncolatát kényszerítette rám, egyikből dühödt vágy áradt, a másikból lázadás és gyűlölet, és mindegyikben ő jelent meg, akinek Rinaldo a neve, két éve a szeretőm, de megcsalt, én, a nő viszont bolondultam érte, végül is visszatért hozzám, és egyben igazi lényem megmerevedett a feje tetejére fordított sugallattal szemben, fellázadt a lehetetlenséggel szemben, a szörnyűség ellen, amely meg fog történni, most, rögtön, itt a díványon. Gyötrelmesen szenvedtem, homályosan úgy éreztem, mintha a sisak körül matatnék, és kétségbeesetten igyekeznék letépni a fejemről. Szinte csillagtávolságból hallottam Simpson nyugodt hangját: - Mi az ördögöt csinál? Mi van önnel? Várjon, majd én, különben eltépi a vezetéket. Aztán kihalt minden fény és hang: Simpson kikapcsolta az áramot. Tomboltam a dühtől. - Miféle tréfa ez? Különösen velem! A barátjával, aki ötvenéves vagyok, nős és két gyermek apja, garantáltan heteroszexuális! Elég volt, adja a kalapomat, és tartsa meg magának az ördöngösségeit! Simpson értetlenül bámult rám, aztán izgatottan ellenőrizte a szalag címét, és halottsápadt lett. - Higgye el, soha nem merészeltem volna ilyesmire vetemedni. Az történt, hogy nem vettem észre. Tévedés volt: megbocsáthatatlan ugyan, de tévedés. Ide nézzen! Megesküdtem volna, hogy a címke így szól: Corrada Colli, egy este az ő társaságában, ehelyett ez van: Corrada Colli egy estéje. Hölgyeknek való szalag. Már az előbb is mondtam, hogy még nem próbáltam ki. Kölcsönös zavarral néztünk egymásra. Még nagyon fel voltam ugyan dúlva, de abban a pillanatban eszembe jutott, hogy Simpson utalt a Torec esetleges didaktikai alkalmazásaira, és igyekeztem elnyomni feltörő keserű kacajomat. Aztán Simpson megszólalt: - Mégis, ha nem ilyen váratlanul jön, ha az ember felkészül rá, akkor talán ez is érdekes élmény lehet. Kizárólagos tapasztalat: még soha senki nem élte át, noha a görögök Teiresziásznak tulajdonították. Bizony, azok mindent tanulmányoztak. Képzelje el, legutóbb azt olvastam, hogy már idomítani akarták a hangyákat, mint én, és beszélni a delfinekkel, mint Lilly. Kurtán feleltem: - Nekem nem, én nem akarom átélni. Próbálja meg, ha kedve van hozzá, aztán elmesélheti. - De annyira látszott gyötrődése és jó szándéka, hogy megsajnáltam. Amint kissé magamhoz tértem, igyekeztem megbékélni, és tovább kérdezősködtem: - Mik ezek a szürke szalagos tekercsek? - Ugye, megbocsátott? Köszönöm, és megígérem, hogy figyelmesebb leszek. Ez az Epic sorozat, elragadó kísérlet. - Epic? Netán háborús élmények'. Vadnyugat, tengerészgyalogosok, olyasmi, ami annyira tetszik maguknak, amerikaiaknak? Simpson keresztényi türelemmel elengedte a füle mellett a provokatív kérdést. - Nem, az epikának semmi köze ehhez. Az úgynevezett „epikuroszi hatásról" szóló felvételek: azon a tényen alapulnak, hogy bizonyos szenvedési vagy kényszerállapot megszűnése... De nem, ide nézzen: alkalmat ad arra, hogy jóvátegyem tévedésemet? Igen? Ön művelt ember, meglátja, hogy nem fogja megbánni. Meg aztán nagyon jól ismerem ezt a

77

Szomjúság szalagot, és biztosíthatom, hogy nem érik meglepetések. Illetve érik meglepetések, de nem tilos, hanem tisztességes meglepetések. Forró meleg volt: barna sziklás, homokos, vigasztalan vidéken voltam. Iszonyúan szomjaztam, de nem voltam fáradt, és nem szorongtam: tudtam, hogy Torec-felvételről van szó, tudtam, hogy mögöttem áll a NATCA dzsipje, hogy szerződést írtam alá, hogy a szerződés értelmében nem ittam három napja egy cseppet sem, hogy Salt Laké Cityben élek, és soha nincs munkám, és hogy rövidesen inni fogok. Mondták, hogy haladjak bizonyos irányban, és én mentem; szomjúságom már elérte azt az állapotot, amikor nem csupán a torok és a száj szárad ki, hanem a szem is, és nagy sárga csillagokat láttam kigyúlni és kialudni. Öt percig mentem, bukdácsoltam a kövek között, aztán megpillantottam egy homokos részt, alacsony kőfal romjai vették körül, a közepén egy kút volt, kötéllel és favödörrel. Leeresztettem a vödröt, és amikor felhúztam, színültig volt kristály-tiszta, friss vízzel: jól tudtam, hogy nem forrásvíz, hogy a kutat előző nap ásták, nem messze van a tartálykocsi, amelyből feltöltötték, ott parkol az egyik szikla árnyékában. De azért kínzott a szomjúság, elevenen, vadul és sürgetően, és én úgy vedeltem, mint a borjú, beledugtam a vízbe az egész arcomat: sokáig ittam a számmal és az orrommal, időnként abbahagytam, hogy lélegzetet vegyek, egész lényemen elömlött az élő embernek megadott legerősebb és legegyszerűbb gyönyörűség, az, hogy helyreállíthatom a magam ozmotikus feszültségét. De nem tartott sokáig: alig egy litert ittam meg, és a víz már semmi élvezetet nem szerzett. Ekkor eltűnt a sivatagi szín, és egy másik, eléggé hasonló lépett a helyébe: egy indián sajkában ültem a perzselően forró, kék és üres tenger közepén. Itt is szomjúhoztam, és tudatában voltam a dolog megrendezettségének, és annak, hogy egész biztosan lesz víz, de ezúttal nem tudtam, vajon honnan jön, mert körös-körül csak a tenger és az ég látszott. Aztán száz méterre tőlem felbukkant egy NATCA II. feliratú zseb-tengeralattjáró, és a jelenet mámoros ivással ért véget. Voltam ezután börtönben, leplombált vagonban, üvegolvasztó kemence előtt, karóhoz kikötve, kórházi ágyon, és rövid, de gyötrő szomjúhozásomat minden alkalommal bőségesen kárpótolta a megérkező jéghideg víz vagy más ital; a körülmények mindig változtak, többnyire mesterkéltek vagy gyerekesek voltak. - Kissé egyhangú a séma, gyenge a rendezés, de a célt kétségtelenül elérték - mondtam Simpsonnak. - Így igaz: páratlan, heves, szinte elviselhetetlen gyönyör. - Ezt mindenki tudja - felelte Simpson -, de a Torec nélkül lehetetlen volna hét kielégülést húsz perc színjátékba sűríteni, teljesen kiküszöbölve a veszélyt és szinte teljesen a kísérletnek azt a negatív részét, amely a természetben elkerülhetetlen következménye a szomjúság hosszú gyötrelmének. Ezért antológiajellegű minden Epic-tekercs, azaz össze van tákolva, hisz kínzó érzetet reprodukálnak, amelynek rövidnek kell lennie, és a megkönnyebbülést, amely intenzív ugyan, de természeténél fogva rövid. Túl a szomjúságon, a terv különböző szalagokat irányoz elő az éhség és legalább tízfajta fizikai és szellemi fájdalomminőség megszűnéséről. - Ezek az Epic-szalagok - jegyeztem meg - zavarba hoznak. Meglehet, hogy a többiből még csak-csak ki lehet hozni valami jót, nagyjából ugyanazt a lényegében aktív mérleget, amely adott sportgyőzelem vagy természeti jelenség eredménye lehet, vagy akár egy hús-vér szerelemé. De innen, a fájdalom rovására végzett frigid játszadozásokból ugyan mi mást lehetne kifacsarni, mint konzervgyönyört, öncélt, magányos lelkek szolipszista élvezetét? Egyszóval úgy érzem, hitehagyás ez az egész: szerintem nem erkölcsös dolog. - Lehet, hogy igaza van - mondta Simpson rövid hallgatás után -, de vajon így gondolkodik-e majd akkor is, amikor hetven- vagy nyolcvanéves lesz? És vajon így gondolkodik-e a béna, az, aki ágyhoz van kötve, az, aki már csak a halált várja ? Ezután Simpson röviden megmagyarázta a kék sávos szuperén szalagokat (mentések, önfeláldozások, alkotóerejük teljében levő festők, zenészek és költők felvételei) és a sárga csíkos tekercseket, amelyek különböző felekezetek misztikus és vallási élményeit rögzítik;

78

ezekkel kapcsolatban utalt arra, hogy néhány misszionárius már érdeklődött irántuk, hogy hittanulóiknak ízelítőt adhassanak a megtértek eljövendő életéből. A hetedik sorozat szalagjai, a fekete sávosak nehezen katalogizálhatok. A cég speciális hatások elnevezés alatt válogatás nélkül gyűjti egybe őket: jórészt kísérleti felvételek, és a mai lehetőségeket a végsőkig kihasználva próbálják megállapítani, mi lesz lehetséges holnap. Mint Simpson már korábban utalt rá, vannak köztük szintetikus felvételek, azaz nem élőből készültek, hanem speciális technikákkal jöttek létre képről képre, hullámról hullámra, mint ahogy a szintetikus zenét és a rajzfilmeket alkotják meg. Ily módon soha nem létezett és azelőtt nem észlelt érzeteket értek el: Simpson azt is elmesélte, hogy az egyik NATCAstúdióban egy szakemberekből álló brigád éppen azon dolgozik, hogy szalagot állítson össze Szókratész életének egyik epizódjából, ahogy Phaidón látta. - Nem minden fekete szalag tartalmaz kellemes élményeket. - mondta - Van olyan is, amely kizárólag tudományos célokra készült. Felvételeket készítettünk például újszülöttekről, idegbetegekről, pszichopatákról, lángelmékről, hülyékről, sőt még állatokról is. - Állatokról? - mondtam utána elámultan. - Igen, magasabb rendű állatokról, amelyeknek az idegrendszere közel áll a mienkhez. Vannak kutyaszalagok. „Grow a tail!" - mondja lelkendezve a katalógus, „növesszen magának farkat!1'; macska-, majom-, ló- és elefántszalagunk. Nekem fekete szalagom pillanatnyilag csak egy van, de javasolnám önnek, az este befejezéséül ezt nézze meg. A nap vakítóan fénylett a jégtáblákon, egyetlen felhő sem látszott az égen. Kiterjesztett szárnyakkal (vagy karokkal ?) lebegtem, alattam lassan húzódott egy alpesi völgy. A völgy feneke legalább kétezer méterrel alattam volt, mégis világosan láttam minden követ, fűszálat, a hegyi patak vizének minden fodrozódását, mert szemem rendkívül éles volt. Látómezőm is a szokottnál tágabb volt: átfogta a horizont jó kétharmadát, és belefért a merőlegesen alattam levő pont is, felfelé viszont fekete árnyék határolta, ráadásul nem láttam az orromat, sőt semmiféle orrot nem láttam. Láttam és hallottam a szél zúgását, a patak távoli csörgedezését, éreztem, ahogy a levegő bele-belekap oldal- és farkszárnyaimba, de elmém eme érzetmozaikok mögött elfásult, megbénult. Csak valami feszültséget éreztem, ösztönzést, olyasfélét, amit általában akkor érzünk a mellcsont mögött, amikor eszünkbe jut, hogy „valamit el kell végezni", de elfelejtettük, hogy mit: „el kell végeznem valamit", véghez kell vinnem egy cselekedetet, de nem tudtam, mit, csak azt tudtam, hogy meghatározott irányban kell elvégeznem, meghatározott helyen kell elvégeznem, amely tökéletes pontossággal bele van vésve az agyamba: jobbra tőlem csipkézett hegyoldal, az első csúcs lábánál barna folt, ahol véget ér a hómező, barna folt, amely most megbúvik az árnyékban; olyan hely, mint millió más, de ott van a fészkem, a nőstényem és a fiókáim. Szélirányba fordultam, hosszú hegygerinc fölé ereszkedtem, és délről észak felé a földet súrolva végigszálltam felette: most előttem járt terebélyes árnyékom, teljes sebességgel kaszálta végig a fű- és földvonulatokat, a kőtörmelékeket és a firnmezőket. Egy mormotaőrszem kettőt, hármat, négyet fütyült, mielőtt észrevehettem volna, ugyanebben a pillanatban megláttam, hogy alattam megremeg néhány szál vadzab: egy nyúl, még téli bundában, kétségbeesetten ugrándozva igyekezik elérni a kuckóját. A testemhez szorítottam a szárnyaimat, és mint a kő zuhantam alá a nyúlra: alig egy méterre volt az odújától, amikor föléje értem, kitártam a szárnyamat, hogy fékezzem zuhanásomat, és kinyomtam karmaimat. Röptömben ragadtam meg, és meg sem rebbentve szárnyaimat, csak a lendületet kihasználva ismét magasba szálltam. Amikor az iram lelassult, két csőrcsapással megöltem a nyulat: most már tudtam, „mit kell elvégeznem", megszűnt a feszültség érzése, és nekiiramodtam a fészeknek.

79

Beesteledett már, ezért elbúcsúztam Simpsontöl, megköszöntem neki a demonstrációt, különösen az utolsó szalagot, amely mélységes kielégülést okozott. Simpson megint bocsánatot kért az incidensért: - Tény, hogy vigyázni kell: minden tévedés elképzelhetetlen következményekkel járhat. Elmondanám még, mi történt Chris Websterrel, a Torec-program egyik munkatársával, amikor sikerült felvenni az első ipari szalagot: a téma ejtőernyős zuhanás volt. Amikor ellenőrizni akarta a rögzítést, a földön volt, félig összelapulva, mellette a szétlottyadt ejtőernyő. Egyszerre csak a vászon felemelkedik a földről, megduzzad, mintha erős szél fújna alulról felfelé, és Webster úgy érzi, hogy felrántják a földről, és lassan a magasba húzzák az összelapulás fájdalma pedig hirtelen megszűnik. Pár percig nyugodtan száll felfelé, aztán a hevederek megrándulnak, és szédületes gyorsasággal emelkedik tovább felfelé, a lélegzete is eláll: ugyanabban a pillanatban az ejtőernyő becsukódik, mint az esernyő, hosszában többszörösen összehajtódik, hirtelen csomaggá áll össze, és a vállára tapad. Webster csak száll felfelé, mint egy rakéta, közben a repülőgép visszahátrál föléje, az ajtaja nyitva: ő fejjel lefelé bezúdul, máris bent áll a törzsben, és iszonyúan fél, mert rövidesen ugrania kell. Gondolom, érti, miről van szó. Fordítva fűzte be a Torecbe a szalagot. Simpson igen nyájasan kicsikarta belőlem az ígéretet, hogy megint meglátogatom novemberben, amikor teljes lesz a szalagkészlete, és késő éjszaka elbúcsúztunk. Szegény Simpson! Félek, hogy vége. Hosszú évekig hűségesen szolgálta a NATCÁ-t, de az utolsó NATCA-gép betett neki, pontosan az, amely arra lett volna hivatott, hogy változatos és derűs öregséget biztosítson neki. Úgy küzdött a Toreckel, mint Jákob az angyallal, de az ütközetet már az elején elvesztette. Mindent feláldozott a készülékért: a méheket, a munkát, az alvást, a feleségét, a könyveket. Sajnos, a Torecet nem lehet megszokni: minden szalagot végtelen sokszor lehet élvezni, és minden alkalommal kialszik az eredeti emlékezet, és meggyullad a szalagra rögzített, idegen tollakkal ékeskedő emlékezet. így aztán Simpson nem unatkozik élvezés közben, de amikor a szalag lejár, tenger nagy unalom nyomja el, súlyos, mint az egész világ; ilyenkor mi mást tehet: új szalagot fűz be. Úgy tervezte, hogy napi két órát tölt vele, aztán lett belőle öt, majd tíz, most már tizennyolcnál vagy húsznál tart: a Torec nélkül elveszne, a Toreckel ugyancsak elveszett. Hat hónap alatt húsz évet öregedett, már csak árnya önmagának. Két szalag között újra meg újra elolvassa a Prédikátor Könyvév, ez az egyetlen könyv, amely még mond neki valamit. Mint mondotta, a Prédikátor Könyvében megtalálja önmagát, a maga körülményeit:.....Minden folyóvíz siet a tengerbe; mindazáltal a tenger mégis meg nem telik... nem elégednék meg a szem látván, sem be nem teljesednék hallásával a fül. A mi volt, ugyanaz, a mi ezután is lesz, és a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt”' és még: „...Mert a bölcsességnek sokaságában sok búsulás van, és valaki öregbíti a tudományt, öregbíti a gyötrelmet." Az önmagával való megbékélés ritka napjain Simpson úgy érzi, közel van az agg és igazságos királyhoz, aki betelt a bölcsességgel és napjaival, akinek hétszáz felesége volt és mérhetetlen gazdagsága, és övé volt a fekete királynő barátsága, imádta az igaz istent, Asztarót és Milkom hamis isteneket, és énekbe öltöztette bölcsességét. Csakhogy Salamon fájdalommal szerezte meg bölcsességét, munkálkodással és bűnökkel teli hosszú élet során; Simpsoné bonyolult elektronikus áramkör és nyolcsávos szalagok gyümölcse, és ő ezt tudja, és szégyenkezik miatta, és hogy meneküljön a szégyentől, beleveti magát a Torecbe. A halál felé halad: tudja ezt, és nem fél tőle, már hatszor kipróbálta, hatféle változatban, amelyeket a fekete sávos szalagok rögzítettek. LONTAY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

80

81

OLGA LARIONOVA

Amikor Polubojarinov aláírta Gronningsaeter kinevezését, hogy expedíciónkon részt vegyen, Fevrier elkomorodott. - Van valami ellenvetésed? - kérdezte Polubojarinov, tollát a papírlap fölött tartva. - Nincsen - felelte Fevrier. - Csak éppen nem kedvelem ezt a fickót. Polubojarinov még magasabbra emelte a tollát, és elgondolkozva nézte a hegyét. Az expedíció vezetője lemondhatott az expedíció bármelyik tagjáról, még megindokolnia sem kellett. - Szóval ellenzed? - Nem - felelte Fevrier. Polubojarinov vállat vont, ez már nem rá tartozott, és összehajtotta az aláírt kinevezést. Bizonyára bízott Fevrier-ben, mint ahogyan mindig is bízott benne, és ezenkívül azt remélte, hogy Gronningsaeter gyakornok előbb-utóbb legénységünk dísze és büszkesége lesz. - Van benne egy nagy adag katonaiskolás hetykeség - jegyezte meg, átnyújtva Fevrier-nek a papírlapot -, te pedig ezt a hetykeséget kivered belőle minden felesleges leckéztetés nélkül. - Neked mindig kedvenceid voltak ezek a fenegyerekek - állapította meg Fevrier. - Csak azt nem értem, hogyan van az, hogy még egyetlenegyszer sem csalódtál bennük. - Mert te olyan gyorsan észre téríted őket - nevetett Polubojarinov. - Néha elegendő egy út egy olyan parancsnokkal, aki akárcsak te, egy lépést sem tesz, mielőtt legalább hétszer meg nem fontolta. - Hétszer hetet akartál mondani, ugye? - helyesbítette Fevrier, majd hozzátette: - A kedvencedet azonban megfontolás nélkül fogadom el. Polubojarinov gyorsan ránézett, és többé semmit sem szólt. Hiszen anélkül is érezte, hogy minden mondata úgy hangzik, mintha mentegetőzne. Bár miért kellene mentegetőznie? Nem gyáva fickót varrt Fevrier nyakába, és nem hanyag alakot: ennek a Gronningsaeternak kitűnő oklevele volt, a meggondolatlan kölyökkutya-bátorság kimeríthetetlen tartalékaival rendelkezett, és mosolygó, kihívó tekintete Alekszej Mensikovéhoz hasonlított. Regie-vel a folyosón lézengtünk, és már a parancsnok arckifejezéséből láttuk, hogy mégiscsak sikerült megkapnunk egységünkbe ezt a kincset - Fevrier olyan arcot vágott, mintha semmi sem történt volna. Polubojarinovnak persze a maga módján igaza volt, amikor nem akart bennünket ezúttal gyakornok nélkül elengedni: ez az út a Temirára mérsékelten nehéznek ígérkezett, s úgyszólván teljesen veszélytelennek. Az újoncokat az ilyen repülőutakon lehet a legjobban betanítani. A bolygórendszer, amelyre elindultunk, egy hűvös napocskából és három, keveset ígérő bolygóból állt. Nemrégiben fedezték fel, s erre utalt az is, hogy bolygói nem a mitológiából vett neveket kapták - a mi időnkben már az összes ősi földi vallást kimerítették a galaktikánk megszámlálhatatlan mennyiségű csillagjának, bolygójának és nagy méretű aszteroidájának elnevezéséhez. Tehát három ismeretlen világ várt ránk, amelyeket a földi

82

jegyzékekbe a megfelelő számmal vettek fel, az űrhajósok viszont egymás között Temira Kuzjumova Földjének, Atharvaveda Földjének és Tanyka Ugarjának hívták. E bolygók egyikére sem szálltak le űrhajóink, és mi csupán felderítő csoportnak számítottunk, amely megelőzi egy tekintélyes komplexexpedíció küldését. Ennek megfelelően nem tartozott feladatunkhoz, hogy bármilyen behatóbb vizsgálatokat végezzünk, csupán azt kellett megállapítanunk, hogy melyik bolygóra érdemes egyáltalában leszállni, és ami a legfontosabb - hogy mit kell vinni (pontosabban: mit nem kell vinni) egy komplexexpedíció felszereléseként. Mint ahogyan feltételeztük, az Atharvaveda Földje voltaképpen a Jupiter kétszeresen kicsinyített mása, Tanyka Ugarja pedig egy kozmikus fagy által megedzett aszteroidához hasonlított - az atmoszférának még csak a nyoma sem volt rajta; viszont Temira Kuzjumova Földje, vagy röviden a Temira, érdekes, egyárnyékú bolygócska volt, mérete körülbelül a Föld háromnegyed része. Az egyárnyékú bolygók - azt hiszem, senkit sem kell arra emlékeztetnem hogy egyárnyékúnak azokat az égitesteket nevezzük, amelyek mindig egy és ugyanazon oldalukat fordítják a csillaguk felé, mint például a mi Merkurunk -, szóval az ilyen bolygóknak általában nem a legkedvezőbbek a feltételei ahhoz, hogy rajtuk akár a legapróbb bonyolult szervezetek kifejlődjenek. Természetesen kialakulhatnak rajtuk az élet legfantasztikusabb formái, amiben voltaképpen reménykedtünk, humanoidákat azonban senki közülünk nem tételezett fel a Temirán. Magáról a repülőútról lényegében semmi elmondásra érdemes sem akadt, ha nem tekintjük annak Grog (közülünk csupán Fevrier vállalkozott arra, hogy az újonc vezetéknevét teljes hosszúságában kimondja) kezdeményező kedvének első sziporkáit. Amíg mi a hat hatósugársávon át végeztük folyamatos gyorsításainkat, teljesen illedelmesen viselkedett. Amikor azonban a hetedikre került a sor - és be kell vallanom, a legunalmasabbra -, az átmenetre nem a térbeli, hanem a planetáris hajtóművekkel, Grog a parancsnok nyakára ült, és állandóan nyaggatta, engedjen meg neki még egy, igen kis méretű féltérbeli gyorsítást. Fevrier jóindulatúan ellenőrizte Grog számításait, változatlanul hangoztatta, hogy „igen jó!" - kiöregedett Molinelünk azonban továbbra is a bolygórendszerű hajtóművekkel kullogott. A szegény Grog úgyszólván a falra mászott, miközben megállapította, milyen nagy az eredmény pontossága a kis méretű gyorsulás esetén. Számításaiban valóban kápráztató pontosságot mutatott ki. És Fevrier megint csak megismételte: „Igen jó!" - és elrakta e számítások lyukkártyáit egy üres sajtdobozba. - De mi a jó? - kérdezte Grog szinte sírva. - Jól van kiszámítva. Kitűnően volt kiszámítva, sőt mi több - az igazságnak megfelelően -, a valószínűség szerint, Fevrier azonban mégis a planetáris hajtóművekkel vezette a Molinelt. Túl jól tudta, hogy a tér és az idő, mintha összeesküdnének, az űrhajónak néha teljesen váratlan tréfákat tálalnak fel, mint ahogyan ez például a Bustamantéval történt, amely a megérkezéskor másfél parszekkal messzebbre bukkant fel a kiszámított célpontnál. Öt gyorsítást végzett, és minden egyes alkalommal majdnem két parszekkal tévedett. Ezután abba akarta hagyni a repülést, de idejében meggondolta, és helyesen cselekedett, mivel ezt követőleg egész életében egyetlen hibát sem csinált. Itt nem lehetett valószínűségszámítást alkalmazni, egyszerűen minden megtörténhetett. És történt is. Különösen rossz volt az, amikor az űrhajó kikerült a széles világba, és valamiféle égitest vonzásába jutott. Egy bolygótól, bármilyen nagyméretű is volt, mindig el lehetett szakadni - erőszakkal, és kész. Egy csillag esetében azonban csak egyet lehetett tenni sebesen eltávolodni, vissza a térbe. Az átmenet a szuperponált gravitációs téren rendszerint a világmindenség olyan zugaiba vetette ki az űrhajót, hogy a visszautat tulajdonképpen

83

lehetetlen volt megtalálni. Ez csupán egy embernek sikerült eddig: Sahati Tamasaburónak, egészen véletlenül, és ő halála percéig sem tudta meg, hogy a metagalaktika milyen pontjain bukdácsolt Carmelite-ta. Nincs kizárva, hogy Grog is tudta mindezt, de makacs volt, mint két tucat gyakornok együtt, és még akkor is folytatta a számításokat, amikor már olyan közel kerültünk a Temirához, hogy a féltérbeli gyorsítás egyszerűen értelmetlenné vált. Megkerültük a bolygót az egyenlítője körül, és a terminátor vonalától mintegy ötven kilométernyire szálltunk le. A Molinel belekapaszkodott rögzítőkampóival a barna temirai talajba, az egyetlen csupasz területen, a felszínt egyébként sötét olajszínű, sűrű réteg borította. Amikor közelebbről megvizsgáltuk, láttuk, hogy erdő, apró, de hihetetlenül szétterülő fák áthatolhatatlan sűrűsége; ágaik egyébként olyan szorosan összefonódtak két-három méter magasságban, hogy az általuk alkotott burkolaton járni is lehetett. Az egész növényzet a talaj és e felül csupasz ágak szövedéke között rejtőzött el, és ebben nem volt semmi meglepő, hiszen az egyárnyékú bolygókon mindig olyan szelek fújnak, amelyek tökéletesen megkopasztanák és magukkal ragadnák a növényzetet, ha fölülről nem borítaná be ez a természetes szövedék. Szó sem lehetett arról, hogy ilyen dzsungeleken áthatolhassunk, egyszerűen szét kellett vágnunk őket a plazmasugárral. Fevrier még egyszer ellenőrizte az űrhajó rögzítését és a nagyfeszültségű védekezőberendezések készültségét, lebocsátott két-két felderítőt a bolygó árnyas és a napos oldalára, és mivel nem volt vaskalapos, megengedte Reggie Scottnak és Gronningsaeternak, hogy a bolygó felszínére kiszálljanak - természetesen könnyű szkafanderban. Egy alsó látókörű fülkeablakból figyeltem őket: Grog ezúttal is teljesen illedelmesen viselkedett, ha nem számítjuk azt, hogy heves mozdulattal rázta meg Scott kezét, és köszöntötte a sikeres leszállás alkalmából az „idegen csészealj"-ra. Minden újonc a jó modor jelének tartotta, ha a Földről mint bázistó emlékezett meg, a többi bolygóról pedig egyszerűen csak mint csészealjak. Fevrier nem szenvedhette az ilyesmit. A vezérlőpultnál vesződtem, mindenféle automatikus állomásokat és önműködő kísérleti komplexusokat beállítva, és amikor megint odapillantottam a fülkeablakon át, azt láttam, hogy Reggie és Grog egyszerűen leültek a kövekre, előttük pedig egy csúf kis emberke álldogál furcsa maskarában. Égész ruháját színes szalagokból varrták, úgy takarta be törékeny testét, mintha egy bohóc ruhája lenne, és ugyanilyen anyagból készült tarka süvegecske billegett a fején, csoda, hogy le nem pottyant; vékony lába és keze valahogyan furcsán ellentétben állt széles váltéval és aránytalanul fejlett mellkasával. - Scott, Gronningsaeter, azonnal az űrhajóra! - kiáltotta a parancsnok a fülem mellett. Azt hittem, hiába kiabál - hiszen akárhogy is vesszük, a kapcsolat már létrejött. Fevrier azonban szemmel láthatólag Grog miatt aggodalmaskodott - hátha elragadtatásában valami felelőtlenségre vetemedik. A két szkafanderes alak az űrhajóhoz futott, az erős szélben meghajolva, a kis emberke meg elhagyottan integetett, majd elveszítette egyensúlyát, és elesett, aztán valahogyan mégis az előtte futó két űrhajós nyomába kúszott, a nagy kövek mögé rejtőzve a szél elől. Reggie és Grog már a zsilipkamrában topogtak. Mi a parancsnokkal nem mozdultunk a képernyő elől: a kis emberke még egyre mászott az űrhajó felé, most már jól láttuk éles vonású arcát, hatalmas fekete karikákkal a szeme körül és lilás ajkát, mint amilyen azoknak a gyermekeknek a szája széle, akik súlyos szívbajban szenvednek. A kis arcot olyan fájdalom torzította el és olyan kétségbeesett határozottság, hogy Fevrier nem állta meg, és magára öltötte szkafanderét. Amikor a lépcsőről leereszkedett, a kis emberke már megtette kúszva a távolság felét, amely őt az űrhajótól elválasztotta. Arckifejezése most már olyan komor elhatározást

84

tükrözött, hogy Fevrier aligha kételkedhetett vérszomjas szándékában. Láttam már parancsnokomat sok szorult helyzetben, de ilyen aggodalmasnak igen ritkán láttam. Valóban, csupán igen könnyű, bár rendkívül erős szkafandert viselt, amelyen csak a közepes erősségű lézer hatolhatott át, és a közelharchoz ott volt az övén a desintor, míg a kis emberke, aki most hozzá közeledett, szemmel láthatólag fegyvertelen, félig mezítelen, és alig félakkora, mint ő; de nagyon jól megértettem parancsnokunk lelkiállapotát, aki egy ujjal sem nyúlt volna ehhez a vakmerő kisfiúhoz, bármennyire agresszíven közeledett is hozzá. A kis emberke az utolsó métert megtéve, átható, vékony kiáltást hallatott, és kétségbeesetten belecsimpaszkodott Fevrier lábába. Dermedten álltunk a képernyőnél. A kis pojáca azonban, kihasználva a szilárd támaszt, kissé megpihent, majd hirtelen felmászott parancsnokunk testén, mint valami medvebocs a fa törzsén. Felcsimpaszkodott Fevrier vállára, figyelmesen belenézett a számára hatalmas emberi arcba, majd egyszer csak kopogtatott a sisak páncélján, Fevrier arcához közel. Fevrier valami olyat tett, amit közülünk senkinek sem bocsátott volna meg - felemelte az arcát fedő páncéllemezt. Az emberke kimondhatatlanul megörült és sietősen hadart valamit, kétségbeesetten hadonászva, és állandóan Fevrier nyakába kapaszkodott, nehogy lesodorja a szél váratlan rohama. A tisztás szélére mutogatott, mintha makacsul odahívná Fevrier-t. Ez a feltételezés hamarosan beigazolódott, nagyon furcsa módon: szóáradatát félbeszakítva, amely szerintem kizárólag fütyülő, sziszegő és cuppogó hangokból állt (kitűnően hallottuk a parancsnok leadókészülékén keresztül), a tarka ruhás emberke lesiklott a földre, sietősen kibontotta övét, amely rendkívül hosszú zsinórnak bizonyult, és még magunkhoz sem tértünk, amikor ennek a zsinórnak a végét jó erősen a parancsnok lábához kötötte! Ez idő alatt Fevrier megőrizte zavartalan nyugodtságát, de ekkor nem bírta magát türtőztetni, és felnevetett. A kis bolygólakó ettől a hangtól megrémülve, oldalt ugrott, fogában tartva az övzsinór végét. Szivárványszínű szalagjai már a sűrű növényzet szélénél villantak fel, és ott eltűnt, úgy látszott, mintha valahová a mélybe bújt volna. - Reggie - szólt a parancsnok -, engem erőszakkal húznak a lábamnál fogva. A meghívás túlságosan határozott, nem utasíthatom vissza. Helyettesítsen engem. Ez minden. - Parancsnok! - robbant ki belőlem. - És ha csapdába kerül? - Ugyan már, miféle csapda lehet itt? - ellenkezett kissé ingerülten. - Hiszen ez egy kisgyermek, hát nem érti? Így jött létre az első látogatás a temirai emberekhez. Nem sokat és nem keveset adott: hozzávetőleges adatokat életmódjukról, mely elég különös volt. Mint Fevrier elmondta, a temirai emberek csoportokban éltek, tizenöt-húsz ember együvé tartozott (azt hiszem, senkit sem zavar, hogy mi kezdettől fogva az „ember" meghatározást alkalmaztuk a bolygó lakóira, hiszen nehéz lett volna őket máshogyan neveznünk). Minden ilyen csoport a közeli családtagokból állt, és egy-egy csoport a barlangok egyikében telepedett le, amelyek végtelen föld alatti labirintust alkottak a terminátor vonala alatt. A rendkívül alacsony életszínvonalból és ugyanakkor a kétségtelenül magas kultúra nyomaiból arra következtettünk, hogy a Temira lakói eredetileg nem ezen a nyomorúságos bolygón éltek, hanem valahonnan máshonnan kerültek ide. E feltevés mellett szólt az is, hogy a Temirán nem bukkantunk fauna nyomára. Első és fő feladatunk volt a temirai nyelv elsajátítása. Sajnos a felszerelésünk rendkívül kezdetleges volt, mindössze egy kis lingvisztikái analizátorból - röviden lingvánból - állt, amely apró tábori konyhához hasonlított, és alig-alig találta meg az ekvivalens eleme - két. Ráadásul a nyelvük annyi, számunkra szokatlan hangból állt, hogy legfeljebb az aztékok tudták volna beszélni, nekem viszont egy-két mondat után görcsöt kapott az állkapcsom. Scott el is nevezte nyelvüket „csipogás"-nak. Grog viszont kétségtelen fonetikai képességet árult el, cuppogott, fütyült és sziszegett, mindnyájunknál jobban. Végül is lassacskán megértettük magunkat a Temira lakóival.

85

Igen, valóban egy másik bolygóról repültek ide, amely valamiféle okból, ami egyelőre titok maradt számunkra, akkor szűnt meg létezni, amikor ők a Temirán leszálltak. Valószínűleg az aszteroidáknak az a vonulata, amelyet az Atharvaveda Földje és Tanyka Ugarja között megfigyeltünk, volt a jelenlegi temirai lakosok szerencsétlen hazájának maradéka. S akkor számunkra valami más rejtély is felmerült: hogyan voltak képesek a temirai emberek az egyárnyékú bolygó szörnyű viszonyai között nemcsak megélni, hanem annyi sok éven át fenn is maradni? A temirai emberek azt félték, hogy ez csupán azért volt lehetséges, mert egymást „melegítették". Így találkoztunk először ezzel a rejtélyes kifejezéssel, amelynek pontos fordításával a lingván adósunk maradt. Ugyanakkor rögtön feltűnt nekünk, hogy a bolygó lakói valóban rendkívül ragaszkodnak egymáshoz. A gyermekeket az egész csoport neveli, és nem vettük észre, hogy bárki is különbséget tenne köztük abban, hogy egy-egy gyermeknek ki az apja vagy az anyja; minden családban egyformán közel álltak egymáshoz az emberek, és mindnyájan egyformán, gyengéden „Aju"-nak szólították egymást. Bármilyen különös, minket is ugyanígy szólítottak, s az üdvözlet, amellyel bennünket általában fogadtak, fordításban körülbelül így hangzik: „Légy családunk tagja!” És mi, nem tudva, mit feleljünk, egyszerűen és őszintén mondtuk: „Örömmel!" Úgy látszik, éppen ez volt a megfelelő válasz, mert hamarosan az egész legénység minden család rokona lett. Úgy bántak velünk, mint családtagjaikkal, sőt még ételt is felajánlottak rendkívül szűkös tartalékaikból. Kérdeztük vendégszerető házigazdáinkat, hogyan viselik el az éhséget, amikor elfogynak szárított bogyóik (amelyek a mi fügénkhez hasonlítottak) és a kemény kígyóhús füstölt csíkjai. Azt felelték: akkor az egész család elalszik, amíg meg nem érik az új termés, a szomszéd barlangokban ébren levő többi temirai ember pedig az alvókra gondol, és melegíti őket. Azt kérdeztük, hogyan dolgoznak ültetvényeiken az átható szélben, a kígyóbőrből készített, hosszú szalagokból összevarrt, bő lebernyegükben. Rendszerint csak a család egyik része dolgozik, felelték, a többiek pedig vigyáznak a dolgozókra, és melegítik őket. És azt is megkérdeztük, hogyan gyógyítják meg a betegeket. Összegyűlnek a szomszédok a közvetlen közeli barlangokból, és közös erővel melegítik a beteget - hangzott a válasz. Állandóan ugyanezt a kifejezést hallottuk: „melegíteni", de a lingván hangsúlyozta,- hogy ez a kifejezés korántsem jelent közvetlen kapcsolatot. Ez majdnem egyenértékű kifejezés a mi „rágondolni" kifejezésünkkel. Csupán valami, számunkra egyelőre felfoghatatlan árnyalattal. Grog valósággal megszállottan próbálta kideríteni a temirai lakosoknál, miféle fizikai fogalom rejtőzik lingvánunk primitív fordítása mögött. De legalább ilyen eredménnyel járt volna csekély nyelvtudásával annak kiderítése is, hogy hogyan tesznek különbséget a temirai emberek a szagok között. Még a földi nyelveken is nehéz a magától értetődőt megmagyarázni. A gyöngyvirág illatozik, mondjuk - és kész. A feladata még azáltal is bonyolódott, hogy házigazdáinknak nem volt sok idejük a velünk való beszélgetésekre, állandóan, szakadatlan munkával gyűjteniük kellett a táplálékot, és erre voltaképpen életük minden perce ráment. Ezért Grog többnyire azzal a vakmerő kisfiúval beszélgetett, aki parancsnokunkat a szó szoros értelmében magával vonszolta vendégségbe. A kisfiút a magunk nyelvén Ixinek neveztük. A temiraiak férfinevei ugyanis kiejthetetlenségükben annyira emlékeztettek az ősi perui népek bonyolult neveire, különösen ha öt-hat nevet egymás után ejtettünk ki, hogy szégyenkezve a rövidítéshez kellett folyamodnunk, ami eleinte a temiraiakból visszafojthatatlan kacagást váltott ki - bár ez egyébként nagyon ritkán fordult elő.

86

Megértettem őket: mi természetesen nem csupán lerövidítettük, hanem el is torzítottuk ezeket a neveket, és talán valamiféle furcsaságot is hozzátettünk akaratlanul. Az a törekvésünk azonban, hogy a temirai nyelven beszéljünk, meghatotta őket, tapintatosan viselkedtek, s bár eleinte persze mindent összevissza kevertünk, nem nevettek ki bennünket. Közben Grog, a parancsnok engedélyével, egész napokat töltött Ixi családjával, a temiraiakkal együtt dolgozott, kosarat font, bogyókat szárított, vagy kikészítette azoknak a fantasztikusan csúf, de teljesen ártalmatlan anakondáknak a bőrét, amelyek az első telepesek által szabadjára bocsátott kígyóktól származtak. Grognak az volt a különleges feladata, hogy a lehetőséghez képest minél előbb megtanulja, minden árnyalatával együtt a temirai nyelvet. Természetesen minden önálló tevékenység, amelyet előzőleg a parancsnokkal nem beszélt meg, szigorúan tilos volt számára. Ixi mindnyájunknak tetszett. Az, ami az első pillanatban torznak látszott számunkra - a vékony láb és túlfejlett mellkas -, jellegzetes sajátsága volt minden temirai embernek, az erősen csökkent nehézkedési erő és a ritkább atmoszféra következményeképpen. S amikor sok hasonló, a földi fogalmak szerint ilyen fogyatékossággal született embert láttunk, ez a sajátosság egy idő múlva már fel sem tűnt. Néhány napon belül én is rendkívül rokonszenves fiúcskának találtam Ixit, aki a ritka levegőréteg ellenére igen élénken, mozgott, és nagyon ügyes volt, bár még mi, edzett űrhajósok - akik életünkben sok mindenen mentünk keresztül sem szántuk rá magunkat arra, hogy szkafander nélkül sétáljunk a bolygón. Ixivel való első találkozása alkalmával parancsnokunk, Fevrier nyílt sisakkal ment a kisfiú után, de soha többé nem tett ilyesmit. Ixit mindenki szerette, ő azonban személy szerint a legnagyobb rokonszenvvel Grogot tüntette ki. A kisfiú úgy ragaszkodott Groghoz, mintha földi gyermek lett volna, ez a legjobb hasonlat rá. Időközben a Földdel állandó közvetlen kapcsolatot létesítettünk, és most már nyakig úsztunk a munkában - csak úgy zúdultak ránk a kérdések és a korlátozások, a korlátozások és a kérdések. Vagy azt hangsúlyozták nekünk, hogy mi csak felderítő expedíció tagjai vagyunk, akiknek - amint az köztudomású - nincs joguk ahhoz, hogy a bolygó őslakóival megbeszéléseket folytassanak; hol pedig úgyszólván azt követelték, hogy mi szerezzük meg a temirai lakosság beleegyezését ahhoz, hogy őket a Földre áttelepítsék. Összeállítottuk a komplexexpedíció felszerelésének leltárát; foglalkoztunk a földi fűfajták csíraképességének meghatározásával a temirai viszonyok között; elfogtuk az itteni fauna néhány képviselőjét - egy-két apró, büdös cickányt és hatalmas, fűevő anakondát, amelynek húsa a sózott, szárított vizáéhoz hasonlított; megszámlálhatatlan mennyiségű mintát vettünk a talajból, vízből, levegőből - s megértettük, hogy a Temirán mindenekelőtt saját élelmiszerforrásokra van szükség, mivel az első számú probléma maga a legvalóságosabb éhség volt, az összes elmaradt civilizáció átka, amely a Földön már szerencsésen feledésbe merült. A bázison persze szintetikusan elő tudnának állítani temirai húst és fügét - éspedig olyan kitűnőt, hogy senki sem különböztethetné meg az eredetitől; ehhez azonban a Földön először is megfelelő eredeti mintákkal kellene rendelkezniük, amelyeket megvizsgálhatnának, azok ipari gyártását beindíthatnák, és a Temirára szállíthatnák... Ezek már a nem nagyon távoli kérdések voltak, mindazonáltal még a jövő kérdései, és nem nekünk kellett őket részleteikben is megoldani, annál is kevésbé, mivel bennünket nagyon kínzott a saját lassúságunk és nehézkességünk. Rendkívül nyomasztó volt reggelenként meginni csokoládénkat, tudva, hogy alig néhány száz méternyire a kis Ixi csupán egy szárított fügét kap reggelire. Jól tudtuk azonban, hogy előzetes és a leggondosabb vizsgálatok nélkül nincs jogunk a temirai embereknek akár csak egy szem sót is felajánlani. S nem ok nélkül ismételte el Fevrier minden áldott reggel, hogy semmiféle öntevékeny kísérletezésnek e tekintetben helye nincsen. Egyébként kizárólag Grognak szólt ez a figyelmeztetés - nem nekünk, Scottnak vagy nekem.

87

Gyakornokunk eközben szokatlan sikereket ért el a lingvisztikái munkaterületen, ezenkívül minden este újabb adatokat hozott nekünk a Temira lakóiról. Közlései érdekesek voltak és időnként szinte valószínűtlenek. Például megállapította, hogy a temiraiak sohasem távoznak barlangjuktól százötven-kétszáz méternél messzebbre. Három-négy, egymásba nyíló barlang, a buja növényzettől megtisztított kis termőföld, kivezető utak a környező dzsungelba, ahová mindegyikük csupán addig hatolt be, ameddig a derekára csavart övzsinór elért - nos, ez volt minden, amire a temirai emberek egész életükben vállalkoztak. Csupán ennyi! Űrhajósok utódai, akik egy más bolygóról repültek ide, és akik gondosan őrizték asztronómiai adataikat, tudásukat a fizika és matematika terén, kígyóbőrre feljegyezve (a ruházatra csak e könyvek elkészülte után fennmaradó csíkokat használták fel), nemzedékről nemzedékre adták át - féltek kimenni lakóhelyüktől háromszáz lépésnél messzebbre. Megengedhetetlen! A Grog által hozott következő tájékoztatásból kiderült, hogy Molinelünk az Ixi családja által megtisztított termőföldre szállt le, a család fügekertjébe. Fevrier persze azonnal elment kedvencünk apjához (húsz szótagból álló nevét Xerxre egyszerűsítettük), és megígérte, hogy átviszi az űrhajót más helyre, sőt azt is kilátásba helyezte, hogy még néhány tisztást készítteti - a középhatásfokú plazmadesintornak ehhez csupán néhány percre lett volna szüksége. Xerx azonban, bármilyen furcsa, lemondott a segítségről. - Úgysem tudjuk mi azokat a földeket használni - magyarázta zavartan. - Olyan meszszire vannak barlangunktól, hogy megfagyunk ott. Hiába bizonyította be neki Fevrier, hogy a hőfok a szomszédos völgyekben sem alacsonyabb az ottaninál, nyilvánvaló volt, hogy nem értik meg egymást. Grog megjegyezte, hogy továbbra is mindennap eljön hozzájuk - a temiraiak csak mosolyogtak válasz helyett, szomorkásán és bizalmatlanul. Mintha be akartuk volna csapni őket, de ők megbocsátják nekünk ezt a csalást. És nem tudtuk őket meggyőzni az ellenkezőjéről. Akkor, hogy a további céltalan beszélgetésekkel ne fecséreljük az időt, Fevrier fel szállt az űrhajóval, és átvitte egy új helyre, mintegy két kilométernyire Ixiék barlangjától. Annak érdekében, hogy az emberek és a terepjárók közlekedését megkönnyítsük a Moli-nehől barátaink barlangjához, kivittük a hajó nagy desintorát, és a növényzetben egyenes ösvényt vágtunk, pontosabban valóságos szakadékot, amelyen keresztül könnyű szkafanderunkban alig húsz perc alatt gyalog is eljuthattunk Ixiék földjéig. Másnap véletlenül nekem volt a legkevesebb dolgom, és parancsnokunk megengedte, hogy meglátogassam a távolabbra került Ixi családot. Látni kellett volna, hogyan fogadtak! Kezdetben rémült kiáltásokkal, majd vég nélküli panaszkodó jajveszékeléssel, mintha én legalábbis lassú tűzön égtem volna, vagy a régi rómaiak módszere szerint megfeszítettek volna. Lassanként azonban kétségbeesésüket csodálkozás váltotta föl, amely már-már a tisztelettel volt határos, és én nem tehettem mást, mint hogy megkérdezzem Xerxet, mit jelentsen mindez. - Nem tudjuk megérteni, hogyan vagy még mindig életben! - felelte Xerx a temirai emberek szokott őszinteségével. Micsoda értetlenség! Csak vállat vontam. Másnap Grog ment el hozzájuk. Természetesen elmondtam neki, milyen furcsán fogadtak az előző napon, és közöltem vele azt a feltételezésemet, hogy a temiraiak valamiféle hatodik érzék létezésében hisznek, amely a híres pszisugárzással analóg, és amely a természetre hat, és amelynek sajátosságait a Földön már vagy száz éve eredménytelenül tanulmányozzák. Grog azonban ellenkezett velem, és azt állította, hogy ez csupán felületes analógia, mivel az információnak nem érzékelhető átadása, amelyet a bázison művelnek (makacsul ragaszkodott ehhez a szóhasználathoz, és nem ereszkedett volna le annyira, hogy Földet mondjon) néhány önkényesen kiválasztott kísérletező által, nem felel meg az elektromágneses eltérések törvényeinek, bár fémmel is árnyékolható; itt azonban a feltételezett sugárzásnak jelentős

88

mértékben a forrás és a felvevő közötti távolságtól kellene függnie - vagyis ez a legvalószínűbb változata annak a magyarázatnak, hogy a temiraiak félnek attól, hogy „megfagynak" az esetben, ha elválnak családtagjaiktól. Miután Grog mindezt elmondta, azonnal hangsúlyozta - ellentmondást nem tűrő modorában hogy a temiraiak hite nem reális biofizikai jelenségekre és nem előítéletekre alapul, ő maga pedig meg van győződve arról, hogy semmiféle pszimező nem létezik. Sem itt, sem a bázison. Ezzel el is távozott. Azután egy ragyogó és már teljesen átgondolt elmélettel tért vissza. Számára ez az elmélet, magától értetődően, már nem hipotézis volt, hanem axióma. A pszimező létezését, mint eddig is, tagadta. A termiraiak azonban hittek benne, és most Grog be akarta nekünk bizonyítani, hogy ez a hit nem más, mint valóságos vallás. Igaz, hogy ennek a vallásnak nincs valamilyen formát öltött istene - olyan mennydörgős öregember -, a temiraiak valamiféle mágikus erőben hisznek, amely saját agyukban lakozik. Ily módon mindegyiküknek a saját agya számít nem látható és nem hallható istenségnek. Ezt a hitet bizonyos mértékben hasznosnak is tarthatjuk, hiszen éppen ez a hit segítette a temiraiakat abban, hogy életben maradjanak az új bolygón. Ezenkívül - jegyezte meg Grog - a temiraiaknál nem léteznek törvények, erkölcsök, illemszabályok, legalábbis lefektetett, szabályozott formában. Még meg is kérdezte Xerxet, miért nem kíséreli meg senki sem, hogy magához ragadja, ha nem is a hatalmat, hát legalább a több élelmet, az erősebb jogát érvényesítve. Xerx sokáig erőlködött, hogy megértse, mi az a hatalom, és végül sem értette meg. Ami pedig a szűkös élelemtartalék szétosztását illeti, csak azt felelte, az összes temiraiakra jellemző egyszerűséggel, ami már a naivitás határán járt: - Senki közülünk nem követhet el becstelen vagy igazságtalan tettet, hiszen akkor a többiek mind rosszat gondolnának róla, és megfagyna! - Micsoda? Egészen megfagyna? És csak azért, mert valaki rosszat gondol róla? Grog iróniája ebben a kérdésben nyilvánvalóan érthetetlen volt Xerx számára. - Természetesen - felelte tartózkodóan. - Lehetetlen élni, ha körülötted az emberek már nem szeretnek. Ez éppen olyan, mintha... lélegezni akarnál ott, ahol nincs levegő. - Hm - mondta Grog -, akkor nem marad más hátra, mint az, hogy az ember saját magát melegítse, ahogyan ti ezt kifejezitek. - Azt nem lehet, önmagunkat nem melegíthetjük meg - rázta a fejét Xerx. - Ez ugyanolyan képtelenség, mint ha az ember önmagát szeretné. Csak mást lehet melegíteni. Ez már érdekes volt: a temiraiak különös babonája, úgy látszik, mindenekelőtt a kölcsönös segítséget írta elő, s csak azután az önfenntartást. Természetes, hogy ha valaki tudja, hogy mindenki kész segíteni neki, ez már egymagában megkönnyíti az éhség, a hideg és a föld alatti sötétség elviselését. És ha ezzel le is zárult volna a temirai előítéletek gyakorlati alkalmazása, ezzel még ki lehetett volna egyezni. Másrészről azonban ez az előítélet a temiraiakat állandóan - a számunkra érthetetlen megfagyás rémével fenyegette, és minden család életterét a saját barlangjának és termőföldjének szűk határai közé zárta. Az egymástól távolabb élő temiraiak csoportjaival teljesen megszűnt minden kapcsolat, és ily módon ez a babona megkadályozta a társadalmi élet fejlődését; a bolygólakók civilizációjának színvonala csak a legnagyobb nehézségek között volt megtartható, és egy jottányit sem emelkedett. A megmeredt civilizáció pedig - halálra ítélt civilizáció. Ezért tehát - fejezte be következtetéseit Grog - fel kell világosítanunk a temiraiakat arról, hogy babonáik kártékonyak, és a gyakorlatban be kell nekik bizonyítanunk, hogy semmiféle pszimező nem létezik. Akár mindjárt hozzá is láthatunk, éspedig az árnyékolása 'I. Csak úgy lássunk hozzá, meg sem várva a komplexexpedíció megérkezését? - kérdezte Scott.

89

- És miért ne tehetnénk? Elegendő, ha valamelyik temirainak azt javasoljuk, hogy vegye fel szkafanderunkat, és kapcsolja be az elektromágneses védőt... és semmiféle pszi-sugárzás, még ha létezne is, nem tud áthatolni rajta. Eközben a temirai nem érez rémületet, hiszen láthatja az átlátszó lapon keresztül a családtagjait, úgyhogy a pszichológiai tényező érvényesülhet, a reális fizikai kisugárzás azonban nem. - És ön úgy véli, Gronningsaeter, hogy ilyen körülmények között a temirai ember nincs kitéve a megfagyás veszélyének? - kérdezte Fevrier. - Természetesen! Ixi legalább három percig ült az én szkafanderomban, én meg az oxigénhiánytól már úgy tátogtam, mint egy hal... Ixi legalább három percig ült Grog szkafanderában... Fevrier elsápadt dühében. Nem tudom, mit kapott volna Grog ilyen tréfáért egy más parancsnoktól, de a mienk csupán a vezérlőpulthoz lépett, és némán lekopogta a feljegyzést az űrhajónaplóba: „Gronningsaeter segédpilótának tilos elhagyni az űrhajót külön engedély nélkül. Közölni az egész legénységgel I" A segédpilótát azonban nem olyan fából faragták, hogy mutassa, mennyire bántja őt ez az intézkedés. Némán aláírta a parancsnok utasítását, majd visszatért a helyére, lovaglóülésben ült rá a székre, és mintha mi sem történt volna, megszólalt: - Szeretném, ha javaslatomat mérlegelné. - Javaslatát a komplexexpedíció megérkezésekor megvizsgáljuk - felelte Fevrier éle* sen. - Elmehet, Gronningsaeter. Grog tisztelgett és eltűnt. Másnap reggel pontosan nyolckor - az űrhajó időszámítása szerint - összegyűltünk reggelizni az étkezőben. Grog semmit sem kérdezett, és tudtam, hogy a parancsnoknak ez tetszik. Fevrier nem szerette a felesleges beszédet. Inkább némán nevelte beosztottjait, és minél fegyelmezettebbnek mutatta magát a megbüntetett egyén, annál rövidebb ideig tartott a büntetése. Úgy véltem, hogy másnap megbocsát csodagyerekünknek, de a parancsnok másképp határozott. Az őrségre állította Grogot, mi pedig hárman elmentünk a barlangfaluba. Nem emlékszem, mivel foglalkoztunk aznap, de amikor elérkezett a visszatérés ideje, Xerx bukkant fel mellettünk. Együtt jött velünk, és hallgatott. Nem mutattuk, hogy meglep bennünket a viselkedése. Amikor a földje végéhez értünk, a temirai sűrű növényzet között, a desinatorunkkal kivágott ösvényen Xerx lassabban és óvatosabban haladt. Nehezebben ment nálunk, hiszen mi szkafanderban voltunk, és oxigénpótlást is kaptunk, ő viszont valósággal fuldoklott a szemközt fújó széltől, amely arcába vágott. Útitársunk megtorpant, és Fevrier élénken hozzá fordult. - Nem kell visszafordulnia? - Alighanem - felelte Xerx sietve -, hiszen még egyszer sem jöttem el ilyen messzire... Felmértem a távolságot - a barlangig száznyolcvan méternél alig volt nagyobb. - Ne kísérjük vissza önt? - kérdezte Reggie Scott. A temirai férfi a fejét rázta. Csak állt a vastag, szőrös liánokba kapaszkodva, amelyek a szakadék széléről függtek le, és láttuk, mennyire iparkodik magán uralkodni, de nem tud. - Rosszul van? - kérdezte gyorsan Fevrier, és fölé hajolt. - Nem, nem. Csupán erőt gyűjtök, hogy még egy keveset továbbmehessek. Nem - vetette oda Fevrier. - Nem engedhetjük meg, hogy kockáztassa az életét. A parancsnok azonban elfelejtette, hogy nem az űrhajón van. Xerx a parancsnok felé emelte arcát, amely különben is sápadt, most azonban a belső feszültségtől vagy talán a félelemtől szinte kékes volt, és megszólalt: - Megtilthatná, hogy bármit is az önök számára csináljak. De ez nekem szükséges. Mindnyájunknak. Menjünk tovább, csak kissé lassabban, igen kérem.

90

Továbbmentünk. Xerx minden lépéssel egyre inkább elsápadt, arca már-már lilás színt öltött. Mellette mentem, és láttam, hogy vékony nyakát apró verítékcseppek borítják. - Kész... - szólalt meg, és hirtelen megállt. - Kész, kész... Egy ideig óvatosan hátrált, mintha félne levenni rólunk a tekintetét, majd megfordult és elfutott. Néztünk a nyomába, és görnyedt hátából, tehetetlenül lecsüggő karjából látszott, mennyire kínzóan szégyelli futását, nyúlszerű ugrásokkal vágott át a kövek és a kiszáradt talaj hasadékai között, és megértettük, hogy semmit sem tud önmagával tenni, mert az, ami visszahajtja őt barlangjába, erősebb a szégyennél és a józan értelemnél. Ettől a naptól fogva Xerx mindig elkísért bennünket, amikor a napi megfigyelést befejezve visszatértünk az űrhajóhoz. Grog még egyre bezártan ült - el sem tudtam képzelni, vajon miért kegyetlenkedik ennyire Fevrier -, mi pedig lassanként összegyűjtöttük az adatokat. A Földről már útnak indult a karaván, és nem akartuk üres kézzel fogadni őket. Ixi szinte nem is állt velünk szóba - bizonyára Grog hiányzott neki. A falura ráborult az évszak hidege (a Temira elég hosszú keringési pályán mozgott), és mi azon törtük a fejünket, hogyan tudnánk akár átmenetileg is segíteni barátainkon. Reggie felajánlotta, hogy néhány barlangba bevezeti a legegyszerűbb világítást és a páratartalom-szabályozó készülékeket. Ezeket napelemek táplálták, teljesen reálisnak látszott használatuk, a temiraiak számára sem jelentettek veszélyt, és Fevrier elfogadta ezt a javaslatot. Mindenekelőtt meg kellett tisztítani a növényzettől egy tisztást és felállítani a napelemeket, és ezzel mind a hárman foglalkoztunk. Grogra bíztuk, hogy keresse ki a Molinel raktárteréből a tartalék világítókészülékünket, és rakja fel a terepjáróra. A területet kézi erővel kellett kiegyengetnünk, és majdnem ebédidőig vesződtünk vele. Amikor végre befejeztük a munkát, és alaposan kifáradva visszatértünk az űrhajóhoz, megpillantottuk a színültig megrakott terepjárót a támasztékai között és Grogot, aki közömbös arccal a kormánynál ült. Ha Grog kérlelte volna Fevrier-t, vagy ha csak kérlelve néz rá, a parancsnok talán könyörtelen marad. Grog azonban semmit sem szólt, és Fevrier megsajnálta. - Szállítsa el a felszerelést és az elemeket a barlangok bejáratához. Rakodjon le, és azonnal jöjjön vissza. Megértette? Grog helyében én legalábbis annyit mondtam volna: „Megértettem, köszönöm." Grog azonban csak bólintott. Összenéztünk Reggie-vel; a parancsnok most a nevelés második fokozatát alkalmazza: eszközéül a bizalmat választja. Miközben konyhai automatánk sípolt és bugyborékolt a paradicsom szósszal, és készítette ebédre a hagyományos rostonsültet, a rádiófülkében gyűltünk össze, a középtávú vetítőernyő előtt. A vetítőernyőn jól láthattuk, hogyan gurul a nehéz gép a barlangok elé, és hogyan bukkannak elő a barlanglakók, akiket felzavart a hajtómű zúgása. Be kell ismernem, hogy irigyeltem Grogot, amikor megláttam, hogyan fogadja őt Ixi. Engem még soha senki így nem fogadott. Azt hiszem, Fevrier-t sem. Egyikünknek sem volt saját gyermekünk, az idegen gyermekek meg... valahogyan nem kedveltek bennünket. A Földön sohasem volt időnk - de hát mikor is pihentünk mi nagyon sokáig a Földön? Itt pedig minden szeretetet Grog kapott. Ixi bemászott a terepjáró kabinjába, és el nem hagyta volna a posztját, amíg a rakományt le nem rakták; akkor pedig hasra feküdt, fejét lógatta, és Groggal kettesben hosszasan suttogtak együtt - a középerősségű mikronfonból egyetlen szót sem lehetett megérteni. Xerx pedig mosolyogva a küszöbről nézte őket, mintha két gyermeket látna. Grognak már vissza kellett volna térnie. Levette a kisfiút a kocsiról, óvatosan a földre állította, és beült a tágas kabinba - melyben akár fogócskázni is lehetett volna. így gondoltam a kabinra akkor: akár fogócskázni is lehetett volna benne. A terepjáró megrázkódott, majd újra rázkódott egyet - és meg sem moccant. - Mi van vele? - kérdezte Fevrier félhangon.

91

Bekapcsoltam a sisakmikrofon erősítőjét, és elismételtem Grognak a parancsnok kérdését. - Nem indul a motor - hallottuk Grog hangját. -- Nem tudom megérteni, mi történt vele! Kérdőn néztem Fevrier-re. - Nincs mit tenni - felelte a parancsnok. - Maga hajtotta oda a gépet, intézze el maga a javítást is. Tehát Fevrier teljesen megbocsátott neki, és megengedte, hogy a temirai faluban maradjon, amíg a motort meg nem javítja. Nos, ez Grog számára bizonyára kellemes. - Ha nem tudod megjavítani, akkor hívj - mondtam a mikrofonba, minden eshetőségre készen. - Ha nem hívsz, ebéd után egyébként is odamegyünk. - Jó étvágyat - hallatszott a terepjáró kabinjából. Nyilvánvalóan Grog még csak nem is gondolt arra, hogy nem tudja megjavítani a motort. Mindazonáltal az ebéd végéig nem találta meg a hibát. Nem haladt előre a munkájával akkor sem, amikor mi kényelmesen elsétáltunk a terepjáróhoz (a séta az ebéd utáni pihenőt helyettesítette). - Segítsek? - kérdeztem Grogot. - Ha szükségem lesz rá, majd hívlak - felelte Grog. - Nem vagyok gyerek! Vállat vontam, és a barlanghoz léptem, hogy segítsek Scottnak és Fevrier-nek a világítótestek felakasztásában. El kell mondanom, hogy a temirai barlangokat addig elég fantasztikus módon világították: a Temirán volt egy ásvány - amely egyik földi ásványhoz sem hasonlított -, és az, miután átjárta a napfény, húsz-harminc óra hosszat intenzíven foszforeszkált. Elképzelhető, milyen túlvilági látványt nyújtottak a komor barlangok a világító kövek zöldes villogásában! Estig vesződtünk a szereléssel. Grog nem jött oda hozzánk - tehát nem sikerült a motort kijavítania. Fevrier szemmel láthatólag elégedett volt, hogy így történt a dolog: ez jó lecke újoncunk számára, minden „felesleges leckéztetés nélkül", ahogyan Polubojarinov mondta. Amikor visszaindultunk a Molinelhoz, elhaladtunk a terepjáró mellett, és Grog úgy tett, mintha nem venne észre bennünket. A szkafander lábszárvédőit kigombolta, az ujját felgyűrte könyökig, a sisakot levetette, csupán az ajkánál remegett az oxigénkészülék csöve. Fevrier nevetett, de semmit sem mondott. Ismertem parancsnokomat, és arra gondoltam, hogy lesz nemulass, ha segédpilótánk nem tudja megjavítani a terepjárót... Xerx mellettünk jött, mint máskor is. De csak alig nyolcvan métert tettünk meg, amikor önkéntes kísérőnk hirtelen lelassította lépéseit. Arca a jellegzetes lilás színt öltötte, keze tehetetlenül rángatózott, és belekapaszkodott minden liánba - mint valami csecsemő, aki szörnyű mesét hall, és akaratlanul is az anyjába csimpaszkodik. Tíz lépés után megállt. - Nem bírom tovább - mormolta -, ma nem tudok továbbmenni... Felemelte az arcát - egy törpe szánalmas arcát -, és szemrehányóan nézett ránk. Nagyon különös volt az egész. Tekintete rám siklott, majd Scottra, azután visszanézett a tisztáson hagyott terepjáróra, végre nagy nehezen és szemrehányóan suttogta: - Nem kellett volna így... Semmit sem értettünk meg, és Xerx már elfutott tőlünk, ügyetlenül integetve, mint ahogyan első ízben tette. Elképedve néztünk a nyomába. A terepjáró lépcsőjéről pedig, kezét egy ronggyal törülgetve, Grog nézett rá. Továbbsiettünk, és semmiképpen sem értettem meg, mi volt az, ami már a nyolcvanadik méternél annyira megijesztette kísérőnket, és hogy miért tett nekünk szemrehányást. Amikor az űrhajóhoz értünk, Fevrier hátramaradt, és előreengedett bennünket. Látszott, hogy valami aggasztja, nem is kissé. Felmentem a néhány lépcsőfokon, majd visszafordultam. - „Nem kellett volna így" - ismételtem meg Xerx szavait. - És mit akart ezzel az „így"gyei mondani?

92

- Azt, hogy „nem kellett volna rólunk így, ennyire rosszat gondolni" - felelte Fevrier. - Végül is megtanulták, hogy tőlünk is átvegyék ezt az átkozott pszimeleget. Ez tette lehetővé Xerxnek, hogy mindennap egyre messzebb távolodjon el a saját családi tűzhelyétől. Mi melegítettük őt. Akár a családja. Ma azonban úgy érezte, hogy valaki ellenséges érzést táplál iránta. Grog jutott eszembe, aki lassan törölte a kezét a terepjáró lépcsőjén állva. Milyen mondatot hozott vissza egyik kirándulásáról, körülbelül egy héttel ezelőtt? „Ha valakiről rosszat gondolnak, az megfagy..." - emlékeztem, s most akaratlanul is hangosan kimondtam ezt a mondatot: - Ha valakiről rosszat gondolnak, az megfagy. - Igen - felelte Fevrier, úgy látszik, neki is ugyanez jutott eszébe. - A közöny hidege. A bizalmatlanság hidege. A megvetés hidege. Megszoktuk, hogy erről a szépirodalomban olvasunk, és csupán kifejező szólamoknak tartjuk. Ők pedig... megfagynak. Csodálkozva néztem a parancsnokra. Hát, úgy látszik, hisz ebben! Talán már régen hisz ezeknek a pszimelegről szóló meséknek. Valószínűleg már kezdettől fogva... - Jól van! - Fevrier intett nekem, hogy menjek fel. - Mára elég volt. Most mindjárt visszahívom. Gyorsan felmentem, és a vetítőernyőhöz léptem. Fevrier most azonnal megparancsolja a segédpilótának, hogy hagyja abba a javítást, és térjen vissza az űrhajóra. Kár, hogy ez a tejfelesszájú ilyen kétbalkezesnek bizonyult... De vajon mire gondolt, amikor látta, hogy mi Xerxszel együtt elmegyünk? Bár érthető, hogy mire gondolhatott: amikor Fevrier megtudta, hogy ő Ixit néhány percig a szkafanderba rakta, alaposan megbüntette, de Fevrier maga nyugodtan kísérletezik a temiraiakkal, hagyja, hogy eltávolodjanak az általuk képzelt pszimezőtől. Elővigyázatlan és persze igazságtalan dolog ! S ekkor megpillantottam a terepjárót, amely már a tisztás széléhez ért. Először lassan, majd szaggatottan haladt, egymás után próbálta ki a különböző sebességeket. Egy kört tett meg, majd a másodikat... - Parancsnok! - kiáltottam fel. - A csodagyerek kijavította a motort! Fevrier szárazon bólintott. A terepjáró óvatos teknőcmozgással kúszott a kivágott ösvényen, és mi megnyugodva saját dolgainkkal foglalkoztunk. Körülbelül húsz perc múlva csörömpölést hallottunk kívülről - a terepjáró bebújt az emelőgép felvonójába. Bekapcsoltam a mikrofon hangcsatornáját, hogy gratuláljak Grognak a sikerhez, és ebben a pillanatban a rádiófülkébe dadogó, felismerhetetlenül megváltozott hang hatolt: - Ne... merj megfagyni! Ne merj! Állj fel, nem hallod?! Grog hangja volt. Fevrier először a kijárati nyíláshoz ugrott, de ő is levetette már a szkafenderét, s visszajött a mikrofonhoz, azután a vezérlőpulthoz ment, de a hang elhallgatott, csupán fütyülő, akadozó lélegzés hallatszott, majd hangzavar - valami zörgött, csörömpölt és ropogott, mintha szabadulni akarna a fém állkapcsokból -, és azon nyomban a figyelő képernyőn és az illuminátorban egyidejűleg megláthattuk a terepjárót, amint kitör az emelő kamrájából, és máris eltávolodik az űrhajótól. - Állj! - ordított Fevrier felismerhetetlen hangon. - Parancsolom, hogy megállj! Az összeköttetés nem szakadt meg - a mikrofonban tisztán hallottuk Grog lélegzését és a motorok elnyújtott sivítását. - Megállítani a terepjárót! Senki sem válaszolt. A terepjáró már eltűnt a közvetlen közelből, de a távolsági figyelő vetítőernyőjén felbukkant a körvonala, és láttuk, hogy egyik oldalról a másikra dülöngél - Grog elveszítette uralmát a kocsi fölött.

93

Valahol félúton a motor felsüvített, majd elhallgatott. A vetítőernyőn egy folt megrándult, majd egy helyben maradt. - Beleszorult, az átkozott! - kiáltott fel Reggie. Mi is láttuk, hogy belegabalyodott a növényzetbe. - Égesd! - kiabálta Scott a mikrofonba. - Égesd a plazmával, hülye! Valószínű, hogy Grog egyáltalában nem is hallott bennünket. A kapcsolat ugyan nem szakadt meg, de ő semmit sem fogott fel. És hiábavalónak látszott az, hogy a desintorral felégesse a sűrű növényzetet, mert a motor, akárcsak reggel, végérvényesen bedöglött. Grog megértette ezt, mert a terepjáró körvonalából - a képernyőn - apró foltocska vált ki, és lassan továbbmozgott. Lassan - ez azt jelentette, hogy Grog valami súlyt visz a karjában. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, a kijárathoz rohantunk. Senki sem húzta fel szkafanderét, nem volt hozzá idő. Ez minden szabály megszegését jelentette, mint ahogyan az is, hogy mindnyájan elhagytuk az űrhajót, és senkit sem hagytunk hátra őrnek. Hiábavaló lett volna a Molinel mélyéből elővezetni a tartalék terepjárót, egy óránál hamarabb nem sikerült volna. Olyan sebesen futottunk, ahogyan ebben a ritka levegőrétegben mozogni tudtunk, vagyis úgyszólván alig haladtunk előre. Amikor végre elértük a sűrű növényzetbe beleakadt terepjárót, rá sem pillantottunk. Utol kellett érnünk Grogot - de nem értük utol. Grog szkafanderban ment. Amikor végül is a szakadékösvény a hátunk mögött volt, és kikerültünk a tisztásra, Grog már bement a barlangba. És bevitte magával azt, amit a karjában tartott. Most már nem futottunk. Utolsó erőnket megfeszítve vánszorogtunk, kapkodva lélegeztünk, nyeltük a levegőt, amelyben - úgy rémlett nekem - egy csepp oxigén sincsen. Reggie-re néztem egészen megkékült. Fevrier elöl ment, az arcát nem láthattam. A szél a hátunkat fújta, ez mentett meg bennünket. Megérkeztünk a barlanghoz. S az jutott az eszembe: jó, hogy Grog szkafandert viselt, különben nem lett volna képes eljönni a terepjárótól idáig súlyos terhével. Bár mi értelme annak, hogy eljutott a barlangba? Lélegzetem elakadt, és utolsónak vánszorogtam be. Mind ott álltak - Ixi családja, Fevrier, Scott és az az alak: Gronningsaeter. Mozdulatlanul álltak, és olyan kínzó csönd uralkodott a barlangban, hogy egyszerűen nem tudtam, nem mertem beljebb menni. Aztán a szemem megszokta a foszforeszkáló kövek alig derengő fényét, és megértettem, hogy mindnyájan Ixi testét veszik körül, ő pedig ott feküdt tarka bohócruhájában, mint egy vásári kötéltáncos, aki lezuhant a kötélről. Fevrier tért először magához. Elszörnyedve gondoltam arra, hogy most megszólal, magyarázkodik - de csak sarkon fordult, az ajtóhoz lépett és megállt, kissé oldalt, mintha valakit előre akarna engedni. Nem is nézett Grogra, de az megértette, és lassan elment köztem és Fevrier között, elsőnek hagyta ott a barlangot. A nyomába szegődtünk. Grog gyorsan eljutott az űrhajóhoz, hiszen szkafandert viselt. Megint nem értük őt utol, és amikor bejutottunk a hajó fedélzetére, már a fülkéjében volt. Fevrier egyenesen a vezérlőpulthoz lépett, és bekapcsolta az indítómotorokat. Az előírás szerint nekem kellett volna ellenőriznem a zsilipek légmentes elzárását, de valahogyan nem fogtam fel, hogy csak így egyszerűen elrepülünk, anélkül hogy megkísérelnénk alkalmazni a földi orvostudomány és technika mindenhatóságát. A parancsnok kérdően nézett rám. - És ha megpróbálnánk a kvantum-reanimatort? - mormoltam. Fevrier fejét rázta. -- Késő. Mindent összevéve negyven percnél több múlt el. És aztán meg, nincs elképzelésünk arról sem, hogy milyen az anatómiájuk...

94

- Igen - szólalt meg Reggie -, negyven perc: ez túl sok. Nekem elhihetik. Ott voltam a Nii-Naán, amikor Abakumova csoportját megtalálták. Mind megfagytak. Senkit sem tudtunk magához téríteni. - És mégis a megfagyás... csak analógia - ellenkezett Fevrier fáradtan. - Itt valami szörnyűbb dolog történt. A szervezet egyszerre és visszavonhatatlanul kikapcsolódik, és ami a legfőbb, minden látható ok nélkül... Ez az ok sohasem lesz számunkra látható. Persze nagyon rossz az, amikor az ember mellett nincsenek barátok, nincsenek rokonok, akik állandóan gondolnak rá, aggódva és - ami a legfontosabb - végtelen jóindulattal. Ha ezt nélkülözi az ember, az fájdalmat okoz, és kellemetlenül érzi magát - de ettől nem hal meg. Ez már kívül esik az emberi értelem határain. Tudtuk, mennyire hisznek ebben a temiraiak, mi magunk is már kissé hittünk benne, de most, amikor a szemünk előtt emiatt meghalt a kis Ixi - értelmünk nem tudott megbékélni ezzel a gondolattal. A kisfiú már megfagyott, mielőtt a terepjáró elérte volna az űrhajót. Mindjárt megfagyott, mihelyt magára maradt azzal a gazemberrel, akinek a lelkében semmi sem volt a hideg kíváncsiságon kívül. Mindig gyanítottam, hogy a kíváncsiság nem melegít, hanem éppen ellenkezőleg... - Start! - hangzott el a parancsnok utasítása. Felsüvöltöttek a külső szirénák. Szabály szerint figyelmeztetnünk kellett volna Grogot a startra, és várni a motor beindításával, amíg ő, a legénység többi tagjához hasonlóan, nem jelenti, hogy repülésre készen ál!. Fevrier azonban megnyomta az űrhajó belső jelzésének gombját, és beérte ennyivel. Elindultunk. Körülbelül két óráig a bolygóközi motorokkal haladtunk, távolodva Temira Kuzjumova Földjétől. Majd működésbe léptek a kozmikus vontatók generátorai, és a kiberkormányos nekilendítette az űrhajót, mely irányt vett a Földre. A parancsnok ott ült, fejét lehajtva - várta a találkozást a szembejövő űrhajók karavánjával, amely már közeledett a Termához. Csak intett nekünk, és mi-némán mentünk kabinunkba. Aludni? Szerettem volna látni azt, aki a ma este történtek után el tud aludni! Ostobaság persze, ha mindezért csupán Grogot hibáztatjuk. Akkor éjszaka azonban nem tehettünk mást. Gondolnunk kellett volna arra, hogy rosszabbul érzi magát, mint mi együttvéve, de nem sajnáltuk. Öt átkoztuk, és azt a napot, amikor kinevezték a Molinel-re, és azt az órát, amikor lábát a Temira földjére tette. Pedig Grog bizonyára keserű gondolatokkal foglalkozott az éjjel. Néhány hét múlva űrhajónk földre száll, és akkor - akkor sokkal szörnyűbb valami vár rá, mint a mi gyűlöletünk vagy megvetésünk. A Molinelről egyszerűen elmegy, és kész. Talán egészen kiválik a kozmikus flotta kötelékéből. Bármit tesz is azonban, még mindig Gronningsaeter segédpilóta marad, akinek meg kell jelennie a rendkívüli bűntetteket tárgyaló Tanács előtt, és vállalnia kell a gyilkosság vádját. Azelőtt mások vádolták volna - most mindenki csak maga vádolhatta önmagát. Ez mérhetetlenül nehezebb feladat. Sokan fogják őt védeni a saját lelkiismeretével szemben, senki sem vádolja - ezt már régóta nem teszik; mindenki csak a mentségeket keresi majd számára, de mi lesz, ha - nem találnak mentséget? Akkor egész életében hordania kell lelkében a gyilkosság vádját, amely olyan ősi, mint a világ. A vádat, ami alól senki sem mentheti fel. Lehetséges, hogy a gyilkosság nem volt szándékos. A mókusfürgeségű Ixi könnyen besurranhatott a terepjáró kabinjába, amely olyan tágas volt, hogy akár bújócskázni is lehetett volna benne, és elbújhatott, hogy ő is kísérletet tegyen, mint ahogyan az apja csinálta mindennap, meddig bírja ki a távolságot, amely őt a barlangtól elválasztja. Grog valójában

95

észre sem vehette a kisfiút, de vajon a véletlen gyilkosság nem jelent-e ugyanolyan halált, mint a szándékos gyilkosság? Hat órakor bementünk a navigációs fülkébe - először én, majd nemsokára Reggie is. Fevrier egész éjjel nem is hagyta el a fülkét. Még nem létesült kapcsolat a karavánnal - a sűrűn teleírt papírlap ott feküdt a távolsági mikrofon pultján, a jelentést tartalmazta a történtekről. A parancsnok végignézett rajtunk. - Most teszem meg a jelentésemet - jelentette ki egyenletes hangon. - Azt szeretném, ha mindenki jelen lenne, az egész legénység. Kegyetlenség volt persze Grogot arra kényszeríteni, hogy meghallgassa ezt a jelentést, de lelkem mélyén helyeseltem: „Úgy kell neked, gazember!" Fevrier megpöcögtette a belső mikrofon gombját. - Gronningsaeter a navigációs fülkébe! Nem hangzott el a szokott: „Parancsára!" Az űrhajó mikrofonjában általában jól lehet hallani a kabinok minden zaját, és vártuk, hogy megcsikordul az ágy, és figyeltük, nem hallani-e a sietős mozdulatok zaját. Grog kabinjában néma csönd volt. Fevrier megismételte a parancsot. És ismét eredménytelenül. Akkor kérdőn nézett Scottra, aki azonnal kiment a navigációs fülkéből. Hallottuk a mikrofonban, hogyan nyílik szét a válaszfal, majd hallottuk Reggie lépéseit a kabinban, majd csönd lett, amelyből végül felhangzott Scott hangja: - Parancsnok, kérem jöjjön ide! Grog megfagyott. Láttam már megfagyott embereket - igaz, hogy nem a Nii-Naa aszteroidán, hanem a huszonhatos vonalán. Tudtam, milyen az. Megálltunk Gronningsaeter ágya mellett, és rövid időn belül megértettük, hogy semmit sem tehetünk. Már néhány órával azelőtt minden véget ért. Hanyatt feküdt, fedetlen arccal, amely nyugodt volt, mint az olyan ember arca, aki nagy súlytól szabadult meg. S tudtuk, hogy semmiféle látható okot nem találunk, ami megmagyarázná, miért szűnt meg élni. - Az ember nem élhet akkor, ha körülötte mindenki rosszat gondol róla - szólalt meg Fevrier halkan, és egyikünk sem mert ellenkezni vele, és senki sem mondta, hogy ez csupán a Temira lakóira vonatkozik. Néztük Grog nyugodt arcát, és egyre jobban éreztük saját bűnünk súlyát. Bármit tett is, őt voltaképpen mi öltük meg. Hogy befejezzem ezt a történetet, csak annyit mondok még el, hogy a Földön fölmentettek bennünket. Ez azonban nem számított, mert csak emberek ítélkeztek felettünk. Ha a Tanács tagjai között temiraiak is lettek volna, bűnösnek találnak bennünket. Nos, lényegében ez minden, amit a Temira Kuzjumova Földjére tett első expedícióról el akartam mondani. . . KARIG SÁRA FORDÍTÁSA

96

97

JUAN LUIS HERRERO

TELEKINÉZIS

Dofía Cleta borzasztó dühös volt. A kettes szoba lakója csalárd módon, hirtelen eltávozott, háromhavi koszt-kvártély tartozásával együtt. Senki sem látta elmenni. Nem vitt magával semmit, kevés holmija ott volt rendben a szobában. Az öregasszony összeszedte a szökevény gyér tulajdonát, és eltette a padláson. - Hogy milyen arcátlan emberek vannak I - dohogott. - Valóban, nem hittem volna róla, hogy képes csak így elmenni - kontrázott a szomszéd szoba bérlője is. - Még ha zaklattam volna a hátralékkal... Aljas módon itthagyott. - És semmit sem vitt magával. - Ugyan már! Amennyit ez itt ér! Rászedett, mint valami balekot. Nézzük csak, nem hagyott-e még valami mást. A panzió tulajdonosnője a másik szoba bérlőjével együtt nekilátott, hogy átfésülje a szobát fiókról fiókra. A rövidlátó szemén vastag szemüveget viselő jelentéktelen kis emberke az egyik sarokban papírlapokat és egy nyitott könyvet talált. - Nézze csak, Dona Cleta! - kiáltott fel. - Talált valamit, Harper úr? - Papírokat, azt hiszem, számlák, meg egy könyvet. - Fizetetlenek biztosan! - állt fel az asszonyság, miután az ágy alá is benézett. - Igen, valóban fizetetlen számlák. A könyv címe pedig: Bolygástan. - A férfi megvizsgálta a borítót, majd hozzátette: - Carter saját műve. - Szóval könyvet írt! De lakbérre nem tellett neki belőle!... - Nem, nem, hiszen nem adták ki, még nem...- helyesbített Harper-, az utolsó oldalakat kézzel írta. - Adja csak ide, padlásra vele, meg a számlákat Isi Hátha visszamerészkedik egyszer. Nagyon köszönöm a segítségét, manapság ritkán találni ilyen rendes embereket, mint maga. - Köszönöm, köszönöm, nagyon kedves, habár... - Hagyja csak-vágott a szavába az asszony-, a tartozását majd megadja, amikor tudja. - Még egyszer köszönöm, asszonyom, remélem, a jövő hónapra már... - Jól van, jól van, mondtam már: amikor tudja! Akkor hát rakjuk el ezt a limlomot. Hagyott itt egy másik könyvet is, tegnap el is kezdtem, egy nagyon érdekes kalandregény. Maga nem szeret olvasni? - Ö, dehogynem, csak hát nincs sok könyvem. Nem adná kölcsön ezt, amit most találtunk? Legalább elszórakozom valamivel ma este. - Tessék, bár nem hiszem, hogy valami érdekfeszítő lenne. Carter alig beszélt, milyen lehet akkor az írása? Fura címe van: Bolygástan. Lehet, hogy utána én is elolvasom.

98

TELEKINÉZIS Este Mr. Harper szokása szerint korán visszavonult a szobájába. Levetkőzött, és átadta magát fantasztikus gondolatainak. Ez a jelentéktelen ügynök, amikor magára maradt, nagy utazásokat tett gondolatban. Igen, ez volt mindene! Távoli országokat látni, holland fapapucsot és szélmalmokat, gondolával végigsiklani egy csatornán, érezni ^ sivatag égető leheletét, sétálni a Szajna-parti fák alatt, felmenni az Eiffel-toronyba, megpillantani Manhattant, felkapaszkodni a lépcsőn egészen a Szabadság-szobor feje tetejéig, csodálni a Kremlt, és sorba állni Lenin nyughelye előtt. Fantasztikus délibáb mindez egy ügynök agyában, aki csak egyetlenegyszer, fiatalkorában utazott: Pinos szigetére. Micsoda melegséggel gondolt újra és újra arra az útra! Szárnyaló képzelettel távoli országokat utazott be, melyeket csak a moziban és térképeken látott! Egy egész fiók tele térképpel, s egy vasa sincs, hogy a múlt havi lakbért kifizesse. Keze váratlanul megakadt a könyvön, az éjjeliszekrény lapján. A szökevény lakó könyve. Kíváncsiságból és a késlekedő álomra várva, belelapozott. Nem is könyv volt az valójában. Gondosan összefűzött nagy csomó lap, keménypapír borítóban. Az utolsó lapokat kézzel írták, az írás azonban egyszerre megszakadt, és pár üres lap volt a végén. Harper olvasni kezdett. Meglehetősen unalmasnak találta. A fény és a hang sebességéről volt sző. Hogy a fény nem egyéb, mint rezgés, amely a térben halad. Hogy az anyag tulajdonképpen energia, az pedig átvihető. Majd furcsa ókori elméleteket fejtegetett, és rátért a modernebbekre... Eközben emberünk elunta és letette a könyvet, és mély álomba merült. Eltelt néhány nap, és Dona Cleta letett arról, hogy Carter esetleg visszatér. Hová tűnhetett a gazfickó? Egy este megint Harper kezébe akadt az eltűnt lakó könyve, és folytatta az olvasást. Egyszerre a könyv érdekesebb fordulatot vett. Az utazás csodálatos gyönyöreiről beszélt, és extravagáns eszmefuttatásokba bocsátkozott az anyag, vagyis végső soron az ember helyváltoztatását illetően. - Nocsak, ez már izgalmasabb - szólt fennhangon -, de hogy az ördögbe utazhat az ember úgy, hogy egyetlen járműve a saját akarata? Örült lehetett ez a fickó. -- Néhány bekezdés után letette a könyvet, és elaludt. Múltak a napok, és Carter még mindig nem mutatkozott. Harper a könyvben néhány „szellemfelszabadító és akaraterősítő" gyakorlatra bukkant. Kezdte komolyabban érdekelni Carter könyve, mert saját vágyát fedezte fel benne: más országokat, új embereket megismerni, felfedezni és meglátogatni. Lehetséges lenne, amit a könyv állít? - kérdezgette önmagában, de józanabbik esze azt diktálta, hogy nem, hogy az egész csak megvalósíthatatlan, fantasztikus illúzió. Aznap éjszaka az égből aláomló esőfüggönyön időnként villámok cikáztak át. Az idő elmélkedésre ösztökélt.

99

TELEKINÉZIS A férfi leoltotta a lámpát, ás elnyúlt az ágyon. Gondolatai elkalandoztak. Hirtelen furcsa borzongás fogta el, egyfajta révület kerítette hatalmába. Mikor kibontakozott a ködös homályból, hát mit látott legnagyobb meglepetésére? Az eső, a vihar, de még a szobája is - eltűnt. Lágy pázsiton feküdt, zavartan nézett korul. Azonnal felismerte az épületet, amely vele szemben állt. Szálloda volt. Ugyanaz, amely ben évekkel azelőtt megszállt, amikor a cég Pinos szigetére küldte. Megcsípte a karját, nem álmodik-e. De nem, ugyanolyan valóságosnak érezte a fájdalmat, mint a dolgokat, amiket maga körül látott. Emelt fejjel és egyetlen gondolattal állt fel: a Bolygástan! Alig láttuk a napokban - mondta Dofia Cleta a férfinak, amint az a szobája felé igyekezett. Igen... fontos munkám volt és... De hát maga nem odakint dolgozik? Az, kérem, az azelőtt volt - hazudta Harper. Sietve elköszönt, és a szobájába ment. Végre egyedül. Távol az ostoba, tudatlan emberektől. Távol azoktól a földhözragadt, térben korlátozott nyomorúságos lényektől. Hogy mulatott rajtuk! Jelentéktelen porszemek! Már egy hét telt el az első szabadulása, a telekinézis hatalmával történt első utazása óta. Nem kevés munkájába került túljutni a bűvös körön, amely mindig az első úticél felé vonzotta. Nagy erőfeszítések árán elérte, hogy más helyekre is áthelyezte magát. Egyre könnyebben ment a dolog: a hatalom fejlődött benne. Elég volt kikeresnie a térképen a távolságút, a szélességi és hosszúsági fokot, gondolatban e számítási műveletre koncentrálni, és az éjszakai órákban - csendjüknél fogva ezek a legalkalmasabbak - működésbe léptette nagy telekinetikus hatalmát. Azt a hatalmat, amely a többiek fölé emelte. „Szegény tudatlan ördögök" -- gondolta, és végignyúlt az ágyon. Több akadályt kellett leküzdenie. Először is a távolságot. Csak nagy nehézséggel volt képes távoli helyeket elérni. Másodszor a visszatérés. Igen, hiszen épp amikor a legjobban élvezte hatalmát, valami ,,visszahúzta" abba a nyomorúságos panziószobába. Kezdetben csak néhány percet tudott távol tölteni, később sikerült a távollétet néhány órára nyújtani. De ő több időt és jobb alkalmakat akart. Gyakorlat kérdése, hiszen egyre könnyebben ment neki, pár hét múlva a teljes hatalom birtokában lesz majd. Az idő múltával, ahogy emberünk a világ négy sarkát járogatta, egy kérdés nem hagyta nyugodni: hol van most Carter? Ő volt a mestere, a jelenség felfedezője, mint ahogy könyve is bizonyította; de hol lehet ő maga? Harper befejezte tanulmányait a könyvből, de mit jelenthet a félbeszakadt írás, miért maradtak üresen az oldalak? Fogalma sem volt róla, de nem is igen töprengett rajta.

100

TELEKINÉZIS Az igazi, a lényeges ő maga volt, a szublimált ember. Igen, olyan hatalom birtokosa, amely a többi embernél összehasonlíthatatlanul felsőbbrendűvé tette. Hozzá képest a többi emberi lény mind nyomorék volt. Nyomorultak, mozdulatlan rabszolgalétre ítéltek. Elmúlt egy hónap, kettő. A hatalom és az állandó utazás hatvankét napja. Amikor Doña Cleta, kihasználva az egyik ritka alkalmat, amikor Harper előbújt odújából, elkérte tőle a könyvet, ő kitérően válaszolt. - De Harper úr, még mindig nem olvasta el?! - Alig van időm olvasni... az a sok munka, igen, a sok munka I - Akkor talán ki tudná... ? - Igen - szólt közbe fölényesen —, ki tudom fizetni a tartozásomat, még ha egy egész vagyonról lenne is szó! - Annyiról sose volt szó - csodálkozott az asszonyság lakója szokatlan hangján. - Engedelmével, dolgoznom kell - s gőgösen elvonult. Harpernak már semmi nehézsége nem akadt. Teljes biztonsággal mozgott telekinetikus helyváltoztatásai során. Mindegy volt már, hová, milyen messzire: mindenhová képes volt eljutni. De hol lehet Carter? Egy hét múlva megint összeakadt Doña Cletával, aki boldogan jött vele szemben a folyosón. - Nagy öröm ért, Harper úr! Képzelje csak, levelet kaptam a nővéremtől, szaladok elolvasni ! - Nem is tudtam, hogy nővére van. - Nem ismerheti, hiszen Párizsban él - sietett tovább a panziósnő. Abban a pillanatban Harper megdermedt, kábulatba esett. Amikor kitisztult a feje, a párizsi diadalív alatt találta magát. Mi történt? Elég volt, hogy Cleta asszony kiejtse Párizs nevét, és ő odarepült, a Fény Városába. Ideges volt, igyekezett összeszedni magát. Még jó, hogy nem Északi-sarkot mondott, gondolta. Abban a pillanatban valami nála erősebb vonzás repítette, és hideget érzett. Átható, maró, borzasztó hideget. Menekülni próbált, Spanyolországra gondolt. Máris az Ibériai-félszigeten termett. Iszonyattal döbbent rá, micsoda veszélybe került: bármiféle utalás egy adott helyre, azonnal arra kényszerítette, hogy oda menjen. Borzalmas volt, sohasem számolt ezzel az eshetőséggel. Hirtelen máshová rángatta a kényszer, aztán máshová és megint máshová és így tovább, feltartóztathatatlanul, egyik féltekéről a másikra, északról délre, keletről nyugatra. Megpróbált szabadulni e lidércnyomástól. Képtelen volt. Akarata gúzsba volt kötve. Rettentő örvénybe zuhant. Szinte már semmit sem érzékelt helyváltoztatásának álló másaiból, olyan gyors volt ez a mozgás. Nem látott, nem hallott, nem érzett semmit.

101

TELEKINÉZIS Csak a szédületes sebesség homályos érzetét. Nem gondolt már semmire, csak Carterra. Végre megértette, hol van, miért tűnt el, mit jelentenek a könyv utolsó, üres lapjai. Minden elsötétült előtte, és érezte, amint egyszerre eltűnik egy ismeretlen dimenzióban. Dona Cleta borzasztó dühös volt. A négyes szoba lakója csalárd módon hirtelen eltávozott, háromhavi koszt-kvártély tartozásával együtt. De legalább a könyvet itt hagyta. Lesz mit olvasnia! DELY ISTVÁN FORDÍTÁSA

102

JUAN LUIS HERRERO

A SZÍNFALÓ

Az volt a szokásom, hogy minden délután kisétáltam a Központi Parkba, gyönyörködni a naplementében, ahogy a színek visszavonulnak a természetből. Ó, micsoda megnyugvást hoztak lelkemre azok a percek, amikor kijöttem a laboratóriumból! A park törzsvendégei már ismertek: dajkák, bírósági teremőrök, cipőtisztító fiúk; vidáman nyüzsgő világ vett körül s szegődött társamul, amíg én tekintetemet a színeken legeltettem, amelyek ilyenkor alkonyaikor sötét gyolcsokba bugyolálták magukat, mintha be takaróznának éjszakára. Aznap délután is pontban hatkor elfoglaltam szokott padomat a parkban. - Jó estét, dr. Hally - kacsázott oda hozzám rövid, dundi lábain Jeremiás, a bírósági teremőr. - Jó estét, Jeremiás - köszöntöttem én is, és teli tüdővel szívtam be a zamatokkal terhes friss levegőt. - Mi az, ma nem fest? A múltkor nagyon jól sikerült az a tölgyfa. Hálás mosollyal viszonoztam a bókot; valóban, olykor-olykor egy kis rajztáblát vittem magammal és akvarellképeket festegettem, fákat, virágokat: mindenfélét, aminek árnyalatai kellemes színképet adnak a papírnak. Egy darabig még elcsevegtem a teremőrrel, aztán ő elment szokásos őrjáratára. Késő van, gondoltam, és még ma este dolgoznom kell. Amikor felálltam a pádról, furcsa villanást láttam a jegenyék között, gyorsan felötlő és tovatűnő villanást, és bárhogy fürkésztem is azután, hogy okára leljek, nem láttam újra. „Milyen furcsa - mondtam magamban, miközben átmentem az utca túloldalára mintha a levelek visszfénye lett volna, de milyen különös tónusban, mintha egy új, ismeretlen szín lenne." Ilyen gondolatokon rágódva indultam hazafelé. Másnap fél hatkor ébredtem. Háziasszonyom, Plumberné elfelejtett ötkor kelteni, mint ahogy szokta. Mi az ördög, ilyen korán van, mégis mekkora ricsaj az utcán I Plumberné jelent meg az ajtóban, olyan sietősen, ahogy csak évei engedték. - Mi történt, Plumberné? - kérdeztem karonfogva. - Nem látta? Hát ez fantasztikus, Hally úr! - És arcán határtalan öröm ragyogott. - Micsoda fantasztikus? - A szín! A szín! - hadarta kifelé mutogatva. Kinéztem az ajtón: mindenki az utcára tódult. - A szín? - kérdeztem, és ahogy odanéztem a buszmegálló fölé tornyosuló jegenyefára, megdermedtem. Ugyanaz a törzs, ugyanazok a levelek, de a színük... Bizony az a különös tónus, amit tegnap felvillanni láttam, bekebelezte a régi, ismerős zöldet. Mindenki valósággal őrjöngött a lelkesedéstől az új szín láttán. Hamar nevet is kapott: vila.

103

A SZÍNFALÓ Az emberek feltétlen csodálattal adóztak a vilának. A tegnap még zöld ruhák most nagy becsben álltak új színük miatt. Valóban új szín volt. Nem holmi másodlagos, összetett szín. Megállapítást nyert, hogy primer színről van szó. Igenis elsődleges, teljesen újonnan érzékelhető színről. Mit számít, hogy a régebben zöld szemű nők szeme most már vila színű? A vila csodálatos, ellenállhatatlan volt. A természet megtelt nézőkkel, akik mintha most döbbennének rá szépségeire. Az ósdi zöld szín feledésbe merült: senkinek nem hiányzott, senkinek, csak nekem. A „természet új szemlélőinek" nagy bosszúságára a vila alkonyatkor eltűnt, és a régi, használaton kívüli zöld látni engedte magát rövid időre az árnyak közé húzódva. Estére azonban a hatalmas sugárutak vakító fényeikkel felélesztették az új színt: megint elhatalmasodott a csodálat, az eksztázis, a rajongás, a színgyönyör. Én gyűlöltem. Gyűlöltem, mert az ismerős természetből elrabolta a falevelek, a fű, de még a lányszemek zöld árnyalatait is, és helyüket erőszakosan elfoglalta „ez a valami". Önző szín volt, semmi kétség: csakis önfényét csillogtatta, azonos és egyenletes, meglehetősen intenzív hullámhosszon, mindig csak önmagát: a vilát, a vilát, a vilát... A Űrközi Kutatóintézetben lázas tevékenység folyt. Tudósok vila szín köpenyben, vila szín cipőben, vila szín hajjal - ha a női nemhez tartoztak -, s az őrület odáig fajult, hogy minden nő erre a zsarnok színre festette haját. A laboratóriumban dolgozó nők, bármily tudós elmék voltak is, végsősoron nők voltak, s így a valamikor szőke, barna vagy gesztenye frizurájuk most átvedlett a divat egy színére. Igen, mint mondottam, a laboratóriumban lázas tevékenység folyt: ezek a „vilára vált" kutatók egyre az új szín okát kutatták. De a tudományos kíváncsiságnál inkább a szolgai alázat hajtotta őket, hogy tartósítsák ezt az akarnok új színt, és tovább „vilásodjanak". Az igazat megvallva, én magam voltam az, aki a legserényebben ügyködtem, egyetlen gondolattal a fejemben: elpusztítani! Végül, hosszú, lázas napok után, osztályunk munkáját siker koronázta. Igen, a vila stabil szín: légkörünkben nagy tömegű mikroanyag volt, amely vila színben verte vissza a napsugárzást. Gratulációkkal és prémiumokkal árasztottak el mindannyiunkat, akik a laboratóriumban dolgoztunk. Az ország elnöke is meglátogatott bennünket, munkánk iránt érdeklődött. Fényképem bejárta a világot vila szín újságokon - akadt, aki a szín gyógyhatását bizonygatta. „Múlhatatlan érdemeket szerzett kitartó munkájával a fiatal kutató, dr. Hally..." - és sorolták tovább bámulattal, ami személyem és munkatársaim révén tulajdonképpen a vilának szólt. Távol maradtam a pohárköszöntőktől, az ünnepléstől, a megtisztelő találkáktól. Minden időmet a laboratóriumban töltöttem, dolgoztam tovább a „világos-vila" színű négy fal között. Újabb felfedezésem látott napvilágot. Azok az anyagok, amelyek rezgésükkel légkörünkben az új színt adják, ezek a végtelenül apró szörnyetegek, élnek! Olyan mikroorganiz-

104

A SZÍNFALÓ musok, amelyeket csak a saját készítményt! - és eleddig sohasem publikált -- szuper mikroszkópomon lehet kimutatni. Újabb díjak, újabb gratulációk. Odáig fajult az őrület, hogy a kormány a saját képemet és nevemet viselő érdemrenddel tüntetett ki. Persze mondanom sem kell, „zománcvila" mezőben. A vila színű naptár lapjai fogyatkoztak, három hónap telt el kimerítő munkában, de végül elértem célomat: rájöttem, hogyan lehet megsemmisíteni ezt a színt. És alkonyatkor, amikor senki sem figyelte a meztelenre vetkőzött természetet, hiszen akkor visszanyerhetett valamit eltűnt zöld árnyalataiból, én a megszokott parkbéli padomon a vila elpusztításáról álmodoztam. Másnap, amikor egyik asszisztensem, Grace kisasszony megérkezett, én már javában dolgoztam egy olyan gáz előállításán, amely halálos járványt okoz a betolakodó mikroorganizmusok között. - Jó napot kívánok, dr. H a Ily - köszönt asszisztensem. - Korán kelt, mint mindig! Igen válaszoltam rá se nézve; az én régebben bájos munkatársam most tekintetéből és hajából azt a színt lövellte felém, amelyet éppen megsemmisíteni akartam. Kérem, adja ide a hűtőszekrényből a lombikokat - szóltam Grace-hez. Éppen oda indult, amikor viharosan belökték az ajtót. Három férfi tört be a laboratóriumba. Dr. Hally? - kérdezte egyikük, és közben felborított egy kémcsövet. Én vagyok feleltem csodálkozva. Kövessen, kérem. A rendőrségtől vagyunk, le kell tartóztatnunk! - És egy vila színű igazolványt lobogtatott az orrom előtt. Miért tartóztatnak le? kérdeztem. Ártatlan képet vágtam, de így is sejtettem a választ. Ezt majd megmondják az őrszobán - mondta a másik, és rácsapott egy tartályra. Erőszakkal karon ragadtak, és máris az utcán találtam magam. Egyikük valamit magyarázott az asszisztensemnek, aki tiltakozni próbált. A háziasszonyom, az asszisztenseim, a barátaim, mind ellenem vallottak. Néhányan, mint Plumberné és Grace, azt hozták fel mentségemre, hogy az utóbbi időben túlerőltettem magam mind testileg, mind lelkileg, és csakis ezért követhettem el azt a borzasztó bűnt, hogy a vila szín életére törjek. Az elhangzott sértések, kiabálás és rágalmak közepette már azt is javukra írtam, hogy őrültségemre hivatkozva próbáltak megmenteni. Az esküdtszék és a bíróság megsértve a törvényt és jogot - később tudtam meg, hogy ide vonatkozó törvény hiányában a tárgyalás folyamán kreáltak egyet bűnösnek talált „esztétikai gyilkosság" vétségében, és ötven év szabadságvesztésre ítélt. Még ügyvéde' sem sikerült kerítenem, bármennyit is ajánlottam fel, senki sem akadt, aki egy ilyen ni-vetemült gonosztevő védelmét vállalta volna. A hivatalból kirendelt ügyvéd pedig, ha lehet, még csak rontott az ügyem állásán, melynek kimenetelét súlyosbította az a tény, hogy tetőfokára hágott

105

A SZÍNFALÓ a vila imádata, miután ez a szín bekebelezett újabb kettőt, a sárgát és a kéket (a zöld komponenseit). A villanásnyi idő alatt, amíg a Legfelsőbb Bíróság épületéből a kint várakozó páncélautóhoz vezettek, amelyet különleges biztonsági intézkedések védtek a feldühödött nézőközönség támadásai ellen, elrettenve tapasztaltam a vila színű égbolt, a vila színű fák és füvek, vila virágok, vila víz látványát: borzasztó, monolitikus egyszínűség! A sokaság felé fordulva szánakozva suttogtam: „Ti szegények!..." Senki sem hallhatott meg, mert egy hangosbeszélő éppen a lelkét kitéve ecsetelte egy új, vila színű fogpaszta előnyeit, amelyet három különböző tónusú vila csomagolásban árusítanak, és amelynek előállításához - az elragadtatott magyarázat szerint - e fényvisszaverő mikroorganizmusokból pontosan 7 000 000 000 000 és felet használtak fel. Persze mondanom sem kell, arról is biztosított a társaság, hogy a vila a fogállományt felülmúlhatatlanul erősítő vilint is tartalmaz! Fülembe csengett még a reklámszöveg: „A Vilam fogkrém 5%-os emulziónak alávetett V 45 mikroorganizmusokat tartalmazó vilinből készült, fogait éppé, vila színűvé teszi, mindössze 50 cent az óriástubus ára... Vilam ma a Vilagyöngy... Vilában a Vilitisz! Vila, Vilitisz, Vilam, ezt vegye! Nyer vele!" Mondom, még a fülemben csengett ez a képtelen reklámszöveg, amikor belöktek sötét, sivár magánzárkámba. Olyan sötét volt, hogy a kezemet alig láttam. Így akarták megvédeni a világot, nehogy gondolataimat és kutatásaim eredményét valahogyan átadhassam valamelyik börtöntársamnak. Eltelt néhány hónap, négy vagy öt, hiszen abban a koromsötétben, amiben éltem, ettem és aludtam, nem lehettek pontos fogalmaim az idő múlásáról. A börtönőr szó nélkül hozta és nyújtotta be az ételt: veszedelmes pestis, gyilkos gondolatok fertőjét hordoztam magamban. Mivel olvasni képtelen voltam, behunyt szemmel álmodoztam. Szép színeket láttam így újra, kék eget, áttetsző vizeket. Mindent elkövettem, hogy ne veszítsem el a fejem azon az átkozott helyen. Verseket szavaltam, párbeszédeket folytattam önmagammal, s így erősítettem börtönőreim hitét, hogy őrült vagyok. Egy nap kinyílt a rács. Fénysugár vakított el, be kellett hunynom a szemem, annyira elszoktam tőle. Amikor újra kinyitottam a szememet, elborzadva láttam az őröket s velük néhány más személyt: mindegyikük tetőtől talpig - ruhájuk, bőrük, hajuk - vila színű volt! Azonnal kihoztak a magánzárkából, és egy tágas terembe vittek. Útközben többen könyörögtek siralmasan: - Kérem, kérem szépen, segítenie kell... mentsen meg minket... önben van utolsó reményünk... ez borzalmas... nincs kiút... Kíséretemből néhányan sietve távoztak: új ruhát hoztak, hogy rabruhámat felcseréljem. Átöltöztem, és tekintetem reszketeg kezemre esett: azt is hatalmába kerítette már a szín. Megrázkódtam, és nyomban megértettem ezeknek az egyszínű lelkeknek kétségbeesését.

106

A SZÍNFALÓ Kimentünk: az utca még rosszabb volt - teljesen kihalt, de az épületek mozdulatlan sora, az autók, a járdák, a villanylámpák, de még a vérszegény égbolt is - mind-mind betege volt ennek a kannibál színnek, mely mohó csillogásával minden más színt elnyelt. Mintha csak homályos üveglapon keresztül szemlélném a világot, minden elmosódottan látszott, a légkör is feszültséggel izzott. Intettek, szálljak fel az utcán várakozó páncélautóra. Közben nagy tömeg ember - nem tudom, honnan kerültek elő - rohamozta az autót. Minden mozdulatuk egyetlen segélykiáltás volt. Borzalmas látvány volt ez az egyszínűre vedlett embertömeg, amint különlegesen megerősített, de még így is majdhogynem elégtelen őrizetemet ostromolta. Az őrök irgalmatlanul szembeszálltak velük, lökdösődtek, ütlegeket osztogattak. Amint beszálltam, a kocsi nekiiramodott, több embert, akik megpróbáltak elé állni, egyszerűen elütött. Éreztem a kocsi szédületes rohanását - egyszer csak hirtelen fékezett. Az Elnöki Palota előtt voltunk. Hogy elámultam, amikor magam előtt láttam ott szinte teljes létszámban a kormányt és magát az elnököt is - mindőjüket abban az, uniformissá vált tragikus színben I Dadogva magyarázták, milyen borzasztó helyzetbe jutott a földgolyó, miután a mikroorganizmusok (elképesztő szaporodásukkal) magukba olvasztottak minden színárnyalatot. Alapjában véve mulattatott, ahogy ugyanazok az urak, akik nemrégiben szájtépve vádoltak, most segélykérve, könyörögve adták elő történetüket, s kiáltozva hivatkoztak a tudósok eredménytelen fáradozásaira, miután megsemmisítették feljegyzéseimet. Megbénult a világ. Senki nem dolgozott, senki sem ment az utcára, hacsak feltétlenül nem volt szükséges. Rendkívüli állapotot hirdettek meg, de még ez sem tudott gátat vetni a tömeghisztériának. A tehetetlenség közepette valakinek eszébe jutottam: valakinek, akinek legalább sikerült leküzdenie rémületét. A segítségemet kérték, elhalmoztak kitüntetésekkel, anyagi javakkal: mindenáron véget kellett vetni a vila uralmának, amely kínozta, elvakította, fojtogatta őket. Két hétig álltam szüntelen harcban lombikokkal, gázokkal, bacilusokkal, katalizátorokkal, sarkamban segíteni vágyó tudósok sleppjével. Mindegyiküket elbocsátottam, egyedüli segítségül Grace-t tartottam magam mellett. Persze mind tiltakozott, könyörgött, de végül is engedelmeskedniük kellett. Akkor láttam, micsoda hatalom birtokosa is vagyok: nem lehetett kívánságom, amit ne teljesítettek volna habozás nélkül: Akkor egy újabb érzést, a bosszúvágyat kellett leküzdenem magamban. Leküzdöttem, és fáradozásaimat siker koronázta. A külföldi tudósok, akik repesve várták az eredményt, sietve vitték el országaikba az előállított gáz halmazállapotú terméket. Az egész világ hangtalan háborút hirdetett a szín-faló ellen: makacs, fanatikus, fáradhatatlan harcot. Az emberek istenként tiszteltek.

107

A SZÍNFALÓ A veszélyt leküzdve az élet visszatért rendes kerékvágásába, a népek az utcára tódultak, és fátyolos tekintettel falták a régi, visszanyert színeket. A természet megtelt az ő megtért, szenvedélyes tisztelőivel. De mint az emberi gyarlósághoz illik, a régi rend visszatérésével az emberek emlékezetében lassanként ködbe vesztek a múlt keserű napjai, a szenvedés, sőt még az események pontos menete is elhomályosult. Mindez csupán egy tévedés volt számukra, amit, úgy hittek, megfizettek a nekem szóló ünnepléssel, pénzzel és kivételezett helyzetemmel. De nem, az én igazi fizetségem mégiscsak az, amikor minden délután újból gyönyörködöm a naplementében, amikor a színek sötét gyolcsokba bugyolálják magukat, mintha betakaróznának éjszakára. DELY ISTVÁN FORDÍTÁSA

108

STEFAN WEINFELD

. Egy üveg konyak

Az idősebb Mac Craig bosszankodva pillantott a betolakodóra, és megkérdezte: - Hogy került ide? Hangjából nem is annyira harag, inkább csodálkozás vagy kíváncsiság hallatszott. - Rábeszélte az őröket, vagy megvesztegette? Nem hinném, hogy túljárt volna az eszükön! A fiatalember vállat vont. - Az ön... testőrei érzéketlenek, akár a kő, és ha annyi pénzem volna, hogy megvesztegessem őket, akkor nem fordulnék önhöz. Az ablakon keresztül jöttem be. Mac Craig elnevette magát. - Az ablakon? Egy szobába, amely a felhőkarcoló tizenkettedik emeletén van, és a ház falai teljesen simák, alumíniumból és üvegből készültek? Az ifjú hallgatott. Ebben a hallgatásban volt valami, ami arra késztette Mac Craigot, hogy még egyszer megnézze magának a hívatlan vendéget. Voltaképpen az, hogy valaki átjusson az őrök záróvonalán, legalábbis olyan hihetetlennek tetszett számára, mint az, hogy az ablakon át kerüljön be a szobájába. A fiatalember azonban ott állt előtte. S mivel Mac Craig nem hitt a természetfölötti erőkben, hajlandó volt bizonyos összeget áldozni arra, hogy megfejtse ezt a rejtélyt. - Mondja meg, hogyan jutott ide! Száz dollárt adok az ötletért. Harold!

A szomszéd szobából bejött az ifjabb Mac Craig. - Állíts ki egy csekket száz dollárról! - Nem szükséges. Elég, ha tíz percet szentel nekem - mondta a fiatalember, és felszólítás nélkül leült a karosszékbe, és egy vastag irattartót rakott a térdére, - Nem felelt a leveleimre és telefonhívásomra ... - folytatta. - Ez valószínűleg nem tartozik a tárgyhoz - szakította félbe az idősebb Mac Craig. - Képzelje, ahhoz tartozik - ellenkezett az ifjú nyugodtan. - Személyesen akartam önnek bemutatni a találmányomat, amely fontos szerepet játszhat az egész emberiség, a civilizáció fejlődésében.. . Az idősebb Mac Craig, aki már megszokta a hasonló ajánlatokat megkérdezte: - Nos, jól van. Mi az a találmány? - Tabletták... antigravitációs tabletták felelte a fiatalember. - Ha az ember bevesz egy ilyen tablettát, megszabadul a nehézségi erőtől, többé nem áll a föld vonzásában, és elegendő számára a legkisebb taszítás is ahhoz, hogy jelentős magasságba emelkedjék. Van egy ilyen sport is - jumpingnak hívják. Azon alapszik, hogy egy gömböt megtöltenek gázzal, és az a test súlyát ellensúlyozza. Az, akit egy ilyen gömbhöz kötöztek hozzá, mintha hétmérföldes csizmában járna. Nos, az én tablettám is így hat: minden külön vesződség nélkül sokkal nagyobb lehetőségeket tár fel az ember előtt. Egy percre elhallgatott, és az ifjabb Mac Craig, aki eddig hallgatott, most megkérdezte: - Nem értem... ön sport helyett a tabletták szedését ajánlja? A fiatalember megsértődött. - Tablettáim jelentősége hatalmas! A mindenféle gépezet nélküli helyváltoztatás a térben megoldja a közlekedés problémáit a mocsaras és hegyes vidékeken. Kifizetődik a nehezen elérhető lelőhelyek kitermelése. Bizonyos vállalatoknál jelentősen megjavul a munkásutánpótlás, mivel a személyszállítás gondjai megszűnnek. Ezer és ezer példát hozhatnék

fel önnek, de megelégszem még egy utolsó előny megemlítésével: ezek a tabletták

. Egy üveg konyak

különlegesen hasznosak lehetnek a Holdra készülő űrhajósok kiképzésénél. - És nem mondaná meg nekünk, Mister... - szólalt meg az ifjabb Mac Craig. - Forswornnak hívnak. - Csak azt szeretném tudni: az az ember, aki az ön tablettáját lenyeli, egész életére megfertőződik vajon a súlytalansággal... bocsásson már meg a kifejezésért, vagy a tabletta hatása korlátozott? - Sajnos, korlátozva van - ismerte be Forsworn. - Tömeges előállítás esetén azonban a tabletták ára oly csekély, hogy még az sem jelentene pénzügyi problémát, ha valaki gyakran szedné. - Nem ettől félek - jegyezte meg az ifjabb Mac Craig -, hanem attól, hogy valaki akkor veszíti el a súlytalanság állapotát, amikor, mondjuk, éppen húsz méter magasban tartózkodik. Ilyen magasságból leesni - biztos halált jelent! Ez nem lenne cégünk számára valami sikerült reklám! - Ó, teljesen nyugodt lehet! A súlytalanságból az ember fokozatosan tér visz-sza természetes állapotába: mintha úszna, lebegve ereszkedik le a földre. - Rendben van, de nem mutathatná be a tablettája hatását? - Éppen azt tettem, hiszen a tablettám segítségével jutottam be ide - mondta Forsworn. - Elég erősen löktem el magam a földtől ahhoz, hogy az ablakpárkányig emelkedjem, és akkor belekapaszkodtam az ablakkeretbe. Szerencsére az ablak nyitva

volt, úgyhogy semmi nehézséget nem jelentett számomra a szobába jutás. - Szabadalmaztatta már a találmányát? kérdezte az ifjabb Mac Craig. - Sajnos, nincs pénzem a szabadalmaztatás díjára. A kísérletek minden pénzemet felemésztették. Kénytelen vagyok eladni a találmányomat. Remélem, hogy az ön által képviselt General Obstruction vállalat az emberiség és a cég érdekében... - Mister Forsworn - szakította félbe az idősebb Mac Craig -, szeretném látni, hogyan hatnak az antigravitációs tabletták. Forsworn zavarba jött. - Sajnálatomra, anyagi nehézségek miatt, nemkülönben az előállításhoz szükséges kísérletek magas költségei miatt, csupán két tablettát sikerült előállítanom. Egyet arra használtam fel, hogy bejussak önhöz... a másodikat pedig... A zsebébe nyúlt, végigkutatta minden zsebét, majd kétségbeesve közölte: - Éppen ettől féltem: a második tablettát a laboratóriumban hagytam. Ha azonban akarja, akkor mindjárt... - Nem szükséges! - szakította újra félbe az idősebb Mac Craig. - Itt vannak azonban - Forsworn tenyerével a vastag irattartón csapott - az összes elméleti számítások és a folyamat technológiájának leírása. Igaz, hogy nem volt pénzem arra, hogy lemásoltassam, de ha óhajtja, szívesen bemutatom önnek... Természetesen ez nem elég a szabadalom megszerzéséhez, de bármely pillanatban... - Nem szükséges. - Az ifjabb Mac Craig megismételte az apja szavait. Az idősebb Mac Craig azonban érdeklődve nézett a fiatalemberre. - Mennyit akar kapni a találmányáért? - Egymilliót... félmilliót talán ? Forsworn kérdőleg nézett a milliomosra. - A találmány sokkal többet ér, de én most nehéz helyzetben vagyok. - Adok önnek ezért az irattartóért tízezer dollárt! - Nem mondhatja ezt komolyan! felelte a feltaláló ingerülten.

110

- Figyeljen rám, Forsworn. Ön saját maga mondta, hogy az, ami ebben az irattartóban van, nem elég a szabadalom

. Egy üveg konyak

benyújtásához. Én ebből most még egy dollárt sem tudok csinálni, önnek azonban tízezer dollárt adok. Mielőtt az én szakembereim megvalósítják a maga elgondolásait, ön a pénz birtokában minden nehézség nélkül megkapja rá a szabadalmat. Hogy mit csinál vele - az az ön dolga. Bár ki kell váltania a szabadalmat, a pénzt azzal a feltétellel adom, hogy a szabadalom birtokában a Spillers and Companynál Bullwerhoz fordul. Egyetért ezzel? - De hiszen ők az ön konkurrensei. - Ez már az én dolgom. Egyetért a javaslattal? Forsworn átnyújtotta az irattartót. - Fiam, állíts ki egy csekket tízezerre - szólt Mac Craig, és megnyomott az asztalán egy gombot. - Íme, itt a csekk - szólt az ifjabb Mac Craig ha figyelembe veszünk mindent, akkor Mister Forsworn hálából még egy pohár konyakkal is megvendégelhet! - Egy egész üveggel! - ígérte a feltaláló. A dolgozószobába a testőrség vezetője lépett be. - Mister Warner - fordult hozzá az 'idősebb Mac Craig, és a hangja semmi jót nem ígért -, kísérje ki vendégünket, és azután, kérem, jöjjön vissza hozzám. Szeretnék önnek egyet s mást mondani. A két Mac Craig várta Warner visszatérését.

111

- Apám, valóban hiszel ennék a fiúnak a találmányában? Azt hiszed, hogy ezek az iratok megérnek tízezret? - Fiacskám, azért fizettem ki ezt az összeget, mert be akarom bizonyítani Warnernak, hogy semmiért kapja a fizetését. Most majd hetet-havat összehord, hogy megmagyarázza a bizonyítványát, és nekem éppen ez kell... Ami pedig az antigravitációs tablettákat illeti... - Mac Craig felállt, meglóbálta a kezében a Forsworntól kapott irattartót, majd kijött íróasztala mögül, és bedobta az egészet a kandalló tüzébe. - Ez a típus... közönséges szélhámos... Szavait kopogtatás szakította félbe. Mindkét Mac Craig hátrafordult. Az ablak előtt, kinyújtott kezében egy üveg konyakkal, Forsworn lebegett a levegőben. KARIG SÁRA FORDÍTÁSA

LESTER DEL REY

ESTI IMA *************** Mire a kis bolygó felületére ért, erejének utolsó cseppje is elapadt. Most pihent, mágneses erőt szíva lassan magába a sárga napból, amely a pázsitot körös-körül beragyogta sugaraival. Érzékeit elhomályosította a szörnyű fáradtság, de a Bitorlóktól való félelem továbbhajtotta, valami menedékhelyet keresett. Békés világba jutott, és erre a gondolatra a félelem csak megnőtt szívében. Ifjúkorában a világok sokaságát szerette, amelyekben szabadon kitombolhatta az élet nagy szenvedélyeit. Akkor még vidám volt a világmindenség, amelyben kóborolt. A Bitorlók azonban nem tűrtek meg versenytársat egyre mohóbb vágyaik kielégítésében. Ez a rend és nyugalom is, ami itt honolt, azt mutatta, hogy valaha ezen a bolygón is uralkodtak. Vigyázva kutatott utánuk, mihelyt egy leheletnyi erő visszatért testébe. Egyet sem talált itt közülük. Azonnal megérezte volna nyomasztó közelségüket, de most ennek semmi jele nem volt. A völgyek sima füves síkságain rétek hullámzottak a messziségben kéklő dombokig. Márványépítmények álltak a távolban, fehéren ragyogtak a lenyugvó nap fényében, de üresen tátongtak, ismeretlen rendeltetésük már csak dísszé változott ezen az elhagyott bolygón. Figyelmes tekintete újra visszatért a folyón túlra, a széles völgy másik oldalára. Egy kertet látott. Alacsony falak között, több kilométer hosszan fákkal borított és szemmel láthatólag elhanyagolt kert terült el. Szinte érezte a nagyállatok mozgását a fák ágai között és a kanyargó utakon. Hiányzott itt az igazi élet zajos lendülete, de talán a növényzet bősége álcázza az élet nyomait a fürkésző szemek elől. Mindenesetre jobb menedéknek látszott, mint a nyílt pázsit, és vágyakozva indult volna felé, de visszatartotta a félelem, hogy mozgásával elárulja magát. Biztosnak hitte menekülését, de már megtanulta, hogy ő sem csalhatatlan. Most várt, hogy még egyszer végigfürkéssze a tájat, a Bitorlók csapdáit keresve. Megtanulta a türelmet a börtönben, amelyet a Bitorlók készítettek számára a Tejút középpontjában. Titokban gyűjtötte erejét, míg szökését előkészítette, kihasználva tétovázásukat a végső döntés előtt. Akkor kitört, olyan erővel, amellyel távolabbra kellett volna eljutnia, mint uralmuk határa a világmindenségben. De kudarcba fulladt törekvése, még mielőtt kivágódhatott volna a galaktika végére.

113

*

A nyomozás hálóját mindenüvé szétterítették. Hatalmas, erőt szívó, vonalaik sűrű hálóját nem tudta elkerülni. Csillagokat és világokat kötöttek össze, és ő végül is csak csodával jutott el idáig. És most már az erő, a csodák forrása, elérhetetlen volt számára, mert azóta, hogy nem sikerült ismét elfogniuk, a Bitorlók túl sokat tanultak. Most vigyázva kutatta nyomukat, félve, hogy nem veszi észre a riasztókészüléket, és rálép. Az űrben ez a világ nyújtotta számára az egyetlen reményt, mivel úgy látszott, hogy mentes hálóiktól. Amíg nyomukat kutatta, a másodpercnek csupán egy töredékét mondhatta magáénak. Végre megnyugodott, érzékszervei megpihentek. Semmi nyomát nem látta itt csapdáiknak és jelzőkészülékeiknek. Bár számolt azzal, hogy erőfeszítése hiábavaló, de nem tehetett mást, először lassan, majd hirtelen rohammal belevetette magát a kert zöld tengerébe. Semmi sem csapott le rá az égből. Semmi sem szökkent fel a bolygó mélyéből, hogy visszatartsa. Nem akadályozta a levelek zizegése és a madarak csicsergő éneke. Az állatok zaja zavartalanul hullámzott körülötte. Semmi sem vette észre jelenlétét a kertben. Valaha már ez is elképzelhetetlen lett volna, és most vigaszt merített ebből. Lehet, hogy már csak árnyék, s felismerhetetlenné vált, míg ideért. Valami jött felé az úton, ahol megpihent, paták dobogtak halkan, könnyedén érintve a rothadó harasztot. Valami átsuhant gyorsan az út melletti ritkás bokrok közt. Tekintete megpihent rajtuk, amikor egyszerre bukkantak fel az ösvényen. És a hideg rémület sűrű kavargással kerítette körül. Az egyik lóhereleveleket rágcsáló nyúl volt, idegesen remegett, hosszú fülét kinyújtotta, rózsaszín orrát előredugta a táplálék felé. A másik fiatal szarvas volt, testén viselte még borjúfoltjait. Bármelyiket és mindkettőt is megtalálhatta volna a sok ezer világ akármelyikén. De egyik sem lett volna azonos éppen azzal, amelyet maga előtt látott. S rádöbbent, hogy a Világok Találkozóhelyén van - azon a bolygón, amelyen először találta meg a Bitorlók őseit. Az átkozott Tejút összes világa közül éppen ezen a világon kellett menedéket keresnie?! Akkor régen, dicsősége tetőpontján, még vademberek éltek itt, ebbe az egyetlen világba zárva, és arra törekedtek, hogy önmagukat elpusztítsák. De már akkor is volt valami különös bennük, ami felkeltette figyelmét, sőt tétova szánalmát is. Ez a szánalom indította arra, hogy közülük néhányat tanítson, és magasabbra vezesse őket. Képzelete még olyan költői gondolattal is eljátszadozott, hogy társaivá fogadja őket, és egyenrangúak legyenek vele, míg napjuk élettartama véget nem ér. Hallgatott segélykiáltásaikra, és valamit legalább adott nekik abból, amire szükségük volt ahhoz, hogy lépéseiket az energiához, sőt az űrbe irányítsa. És amikor fennhéjázó büszkeséggel megtagadták tőle a hála legkisebb jelét is, elhagyta őket, hogy beteljesüljön vad haláluk, és elment más világokba, hogy a célt nagyobb méretekben megvalósítsa. Ez volt a második könnyelműsége. Mert már túl messzire jutottak azon az úton, amely feltárta előttük a világmindenség törvényeit. Valahogyan még azt is elkerülték, hogy önmagukat megsemmisítsék. Elfoglalták napjuk világait, és túljutottak azok határain, és már versenyre

114

*

115

tudtak kelni vele azokért a világokért is, amelyeket kizárólag önmaga számára teremtett. És most már mind az ő tulajdonuk volt, és ő már csak egy kis apró térséggel rendelkezett, itt az ő világukon - legalábbis egyelőre. A felismerés iszonyata, hogy itt ez a Világok Találkozóhelye, kissé csökkent, amikor arra emlékezett, hogy a sokasodó hordák amilyen készséggel birtokba vették, úgy el is hagyták a világok végtelen sorát. És újra megnyugtatta, hogy itt nem találta semmi nyomukat. Már kissé megpihent, s hirtelen remény éledt benne, a kétségbeesésből fakadó, bizakodó érzés. Bizonyára ők is azt hiszik, hogy ez az egyetlen bolygó, 'amelyen sohasem keresne menedéket előlük. Most már nem törődött félelmeivel, és gondolatait újra arra kényszerítette, hogy megkeresse a remény egyetlen forrását. Erőre volt szüksége, és erő csupán ott van, ahol a Bitorlók hálóitól mentesek a tágas terek. Az erő a meneküléshez kellett, talán ahhoz is, hogy felkészüljön az esetleges találkozásra, s ha nem is a győzelmet, legalább a békét kierőszakolja. Ha csak néhány órát nyerhetne anélkül, hogy észrevennék, megszerezhetné az erőt, amelyre szüksége van. S amikor éppen meg akarta ragadni, az ég megdördült, és a nap elsötétült egy szempillantás alatt! Kitört belőle a félelem, és elbújt az ég elől, mielőtt az hatalmába keríthette volna. Egy rövid pillanatig még élt benne a remény, hogy ezt a jelenséget talán ő maga okozta, az erő után vágyakozva; talán túl sok erőt vett magához, túl mohó volt a vágya. S akkor megrázkódott a föld, és mindent megértett. Nem csapta be a Bitorlókat. Tudták, hogy itt van - sohasem tévesztették szem elől. És most is követték, érzéketlenül és könyörtelenül. Egyik őrhajójuk leszállt a földre, és ez az őrhajó meg fogja őt keresni. Küzdött magával, hogy visszanyerje önuralmát, és sokáig tartott, amíg félelmét el tudta rejteni. Most óvatosan, még egy virágszirmot, fűszálat, falevelet sem érintve, visszavonult, sűrűbb bozótot keresve a kert közepén, ahol minden élet a legbujább. Ha elrejtőzik benne, legalább egy cseppnyi erőt magába szív, s ha a vadállatok lehelete veszi körül, elbújhat közöttük. Ha éretlen és fiatal Bitorlók lennének itt, azokat könnyen becsaphatná, és elmennének. S azután, mielőtt jelentésüket mások ellenőrzik, még mindig találhatna kiutat magának... Tudta, hogy ez a gondolat csupán kívánság, nem terv, de ragaszkodott hozzá, miközben elrejtőzött a bozótban, a kert közepén. És akkor még ez a kívánság is semmivé foszlott. A lépések zaja határozott és biztos volt. Ágak törtek, s a lépések közeledtek, nem térve le az egyenes vonalról. Minden határozott lépés kérlelhetetlenül közelebb hozta a Bitorlót a búvóhelyéhez. Most halvány izzás jelent meg a levegőben, és a vadállatok rémülten futottak szét. Érezte a Bitorló szemét, és kényszerítette magát, hogy ne hatoljon tudatáig a felismerés. És rádöbbent, hogy nem csupán a félelmet, hanem az imádkozást is megtanulta a Bitorlóktól; most kétségbeesetten fohászkodott a Semmihez, amit ismert, és imájára nem volt válasz. - Gyere elő I Ez a föld szent hely, nem maradhatsz rajta. Ítéletünk elhangzott, és kijelöltünk számodra egy helyet. Gyere elő, hadd vigyelek el oda!

*

A hang lágy volt, de olyan hatalmat sugárzott, amely még a levelek zizegését is lecsendesítette. Hagyta, hogy elérje a Bitorló tekintete, és imája most néma volt és hiábavaló - reménytelen volt ez az ima, és ezt előre tudta. - De miért? - A szavak is hiábavalóak voltak, de a keserűség kikényszerítette belőle. - De miért? Én vagyok az Isten! A Bitorló szemében egy pillanatra felvillant valami, ami szomorúsághoz és szánalomhoz hasonlított, majd eltűnt, és elhangzott a válasz: - Tudom. De én vagyok az Ember! Gyere! És ő végül is meghajolt, és lassan követte a Bitorlót. A kert falai mögött lement a sárga nap, és lön este, és lön reggel, a nyolcadik nap. KARIG SÁRA FORDÍTÁSA

116

AZ ÉPÜLET

117

„A csillagközi kutatók számára a rnesterséges tárgyak vagy épületek felfedezése fontos esemény volt: értelmes lények létezését bizonyította ..." (H. V. VEGANT: GALAKTIKÁNK 1. KÖTET)

,

118

,

119

,

120

GRENOBLE /1974 Az első közös élményt egy belga rajzfilmtől kapták a kongresszus résztvevői, Raoul Servais Beszélni, vagy nem beszélni? című, maró, kacagtató, szatirikus alkotásától. A közvéleménykutatáson gúnyolódott ez a film, s közben alkalmat talált arra is, hogy véleményt mondjon politikai és társadalmi kérdésekről, háborúról és békéről, divatokról és manipulációról meg úgy általában az életről. Nagy orrú emberke dugta benne a többiek szája elé a mikrofont, és tiszta géphangon kérdezte: What's your opinion about the?... - vagyis: Mi az Ön véleménye?... - szóval, mi a véleménye erről meg arról meg amarról ? A kérdés szállóigévé vált. Jó volt bemutatkozáshoz, jó volt tréfának, jó volt gúnynak és öngúnynak, finom szállal összekötötte a franciákat a lengyelekkel, a spanyolokat a belgákkal, az olaszokat a németekkel, mindenkit mindenkivel. Átsegített a kezdő lépéseken, a közhelyek fölé emelt az első pillanatban. What's your opinion about the?... Mi az Ön véleménye ?. .. Minden kongresszusnak kell egy ilyen jelszó vagy tréfa. Hiszen idegenek találkoznak össze, vagy ismerősök, akik évek óta nem látták egymást. Mert találkoztak ugyan Triesztben vagy másutt, de hát az régen volt, az ősidőkben, az Első Kongresszuson, a tenger partján, most pedig a Második Európai Kongresszuson vagyunk, havasok közé zárt városkában, ahol a régi és új úgy vegyül, mint a képeskönyvekben, ahol Bayard lovag és Stendhal apó született, de hatalmas atomkutató is van és csodálatosan modern egyetemi város. És vannak olasz, spanyol, görög, arab, néger és kínai egyetemi hallgatók és persze vendégmunkások is: olaszok, spanyolok, görögök, négerek, arabok... Csak egymástól kérdezgettük, hogy What's your opinion?... Arra nem volt időnk, hogy a vendégmunkásoktól is megkérdezzük... Másról beszéltünk. A tudományos-fantasztikus irodalom és művészet kérdéseiről, a képzeletről, a jövőről, az urbanizmusról, az ökológiáról, a szex és a Science fiction viszonyáról, az ifjúságról, a könyvkiadásról, a kapcsolatokról, az információk cseréjéről, hiszen olyan keveset tudunk egymásról, hiszen még Jókait is Jakainak írták az egyik science fiction irodalomtörténetben, hiszen még olyan is volt, aki a magyarokat bolgároknak gondolta, igaz, hogy csak a kongresszus elején. És Európáról is beszéltünk. Fehér asztal mellett, este, néhány pohár után, amikor az egyik nyugati résztvevő dörmögve úgy énekelte a régi dalt, hogy „kapitalistákat a lámpa vasára...”, amikor cigarettát és gyufát cseréltünk, és egyik spanyol barátunk a magyar filmhétről beszélt, és a Globus-konzervek minőségét és ízét dicsérte. Nehezen született ez a kongresszus. A belgák, akik eredetileg vállalták a rendezést nem tudtak dűlőre jutni egymással, a svájci Pierre Versins az utolsó pillanatban ragadta magához a kezdeményezést hogy keservesen rövid idő alatt és igen kevés pénzből, de sok munkával és

121

Roland Grünberg rajza

lelkes fiatalok segítségével, „minden dekadens és burzsoá hajcihő nélkül", ahogy az első meghívó mondta, megrendezzék a kongresszust. Természetesen a grenoble-iak, Henri Baudin professzor, Jean-Pierre Andrevon, Jacques Bocke, Roland Grünberg és a többiek, francia írók és kritikusok, Pierre Barbet, Michel Jeury, Gérard Klein közreműködésével. Szegényesebb és talán szervezetlenebb volt a kongresszus, mint Triesztben, de barátságosabb és komolyabb. Úgy látszik, hogy az időt és a pénzt is lehet pótolni valamivel... Még a grenoble-i polgármester fogadására sem kellett díszbe öltözni. De természetesen nemcsak szavak, ígéretek és címek cseréltek gazdát. Akadt látnivaló is bőségesen. Filmek, diasorozatok, könyvkiállítások, képzőművészeti bemutatók, ahogy ilyen alkalmakkor lenni kell. Nagy örömmel fedeztük fel az egyik könyvesboltban Csernus Tibor kitűnő címlapjainak kis kiállítását, és sajnáltuk, hogy nem a Kozmosz Kiadó vagy a Galaktika tette szemlére őket, hanem a J'ai lu kiadó. Mi, magyarok, keveset vittünk magunkkal, egy sorozatot a Galaktikából, néhány kötetet a Kozmosz Fantasztikus Könyvekből, az írószövetség SF Tájékoztatójának egy sorozatát, még filmünket, Az idő ablakai is a franciák szerezték meg, a párizsi Filmmúzeum archívumából. Szerencsére a Galaktikát megelőzte a híre és a külföldre korábban küldött példányokat kísérő előzetes és egyhangú elismerés, így aztán a kerekasztal-konferencián, amelyen a szocialista országok tudományos-fantasztikus irodalma volt napirenden, valósággal záporoztak ránk - lengyelekre, magyarokra, románokra - a kérdések. Néha nehéz kérdések a sci-fi optimizmusáról és pesszimizmusáról, máskor könnyebbek arról, hogy mit adunk ki a nyugati országok irodalmából. A régi érvek új fényt kaptak a konferencia elektromos légkörében, de kiadványaink példányszámát illetően csak akkor szűnt meg az udvarias és csodálkozó kétkedés, amikor megmutattuk az impresszumba nyomott adatokat. De az őszinte kérdés mindig jobb, mint a bizalmatlan hallgatás.

122

A küldöttek őszintén beszéltek. Nemcsak velünk, hanem egymással is. Amikor például a francia science fiction helyzete került szóba, és az előadói asztal mögül a legnagyobb kiadók szerkesztői válaszolgattak, az elnöklő Baudin professzornak, aki különben is tevékeny és erélyes embernek látszik, gyakran kellett felemelnie a hangját, hogy demokratikus mederben tartsa a konferenciát. A franciák szenvedélyesen vitáznak. Szenvedélyesen vitázott a Szervező Bizottság is. El kellett döntenünk a következő kongresszus helyét, időpontját, az új Szervező Bizottság összetételét. Sokszor mondták tréfálkozva az első napokban, hogy a magyaroknak „paprika van a vérében", mégis a Szervező Bizottság ülésein úgy látszott, hogy a paprika inkább a hollandok, belgák németek vérét tüzesíti. A spanyolokról nem is beszélve... De minden vita véget ér egyszer, főleg akkor, ha a résztvevők egy célra törnek. Amikor Monique Mynard-Lebrun, a Kongresszus „királynője", a záró bankett asztalánál búcsúszavakat mondott, már csupa egyetértő, baráti és derűs arcot látott maga előtt. Ekkor már túl voltunk a kongresszus elé terjesztett javaslatok megszavazásán, túl voltunk a díjak kiosztásán. Már tudtuk, hogy a legközelebbi kongresszus szervezésére Lengyelországot és képviselőjét, a fáradhatatlan Czeslaw Chruszczewskit kérjük fel. És tudtuk, hogy a Galaktika megkapta a „legjobb európai science fiction magazin" díját. 1974. július 8-14. Grenoble... Egy hét negyvenfokos melegben, havas csúcsokkal a láthatáron, vitapartnerek és barátok között, így repült el a Második Európai Science Fiction Kongresszus. Egész idő alatt a fejemben motoszkált hogy meg kell néznem a Stendhal Múzeumot. De erre - sajnos - nem maradt idő. KUCZKA PÉTER

123

124

Külön színei és formái vannak a jövőnek. Nem átvitt, hanem képzőművészeti értelemben. / Ránézünk egy festményre, rajzra vagy tervre, és csalhatatlan biztonsággal tudjuk, hogy a művész vagy tervező a jövőt rajzolta. Még akkor is így vagyunk vele, ha az a bizonyos „jövő" már réges-régen a múltba süllyedt. Százesztendős képzőművészeti „jóslatokon" ugyanúgy megérezzük a jövő „illatát", ahogyan a napjainkban készült festményeken. Mások a színek és formák, nem a valódi világ színei és formái. / Érdekes belső ellentmondásra találunk az ilyen jövőábrázolásokon. A művész sohasem tudott elszakadni korától. A XIX. század rajzolója korának bűvöletében a kohászat, a mechanika, a gőz uralmának kiteljesedését várta, eszébe sem jutott például az áramvonal, a formák legömbölyítése vagy a beton csodálatos képlékenysége. Korunk rajzolói viszont mindent legömbölyítenek, buborékok alá rakják a metropolisokat, a Hold-állomásokat, még az utcák fölött repkedő embereket is. A jövőről rajzolt vagy festett kép valójában jobban elárulja korát, mint egy arckép vagy egy csendélet. Árulkodnak a színek is. Ahogy minden művésznek, úgy valószínűleg minden kornak megvan a sajátos színvilága, színskálája, amelyet a mondanivaló, az ízlés, a divat és a technika meghatároz, de legalábbis erőteljesen befolyásol. Amikor a festő a jövőt ábrázolja, ösztönösen vagy tudatosan eltér ettől a színskálától, hiszen a téma különösségét akarja hangsúlyozni. Elképzeli, megálmodja vagy kiszámítja a jövő formakincsét és színhasználatát, amely biztosan más, mint a jelené. Csakhogy a bőréből nem léphet ki az ember, az álmok a valóságból táplálkoznak. És éppen a szándékoltan más formák és más színek vallanak, valahogy úgy, mint a mérleg egyik serpenyőjében a súly elárulja, hogy mennyi lehet az ellensúly a másik serpenyőben. / Ekképpen beszélnek korunkról kötetünk képei is. A különös színösszetételek, a kékek, zöldek, lilák, sárgák, feketék nem környezetünk színei, hanem „kozmikusak", „jövőbeliek", a festők elképzelése szerint, mint ahogy a városok, közlekedési eszközök, kertek, utak, űrhajók vagy gyárak is más hangulatot kívánnak így sugalmazni. De

125

nemcsak keletkezésük kora határozható meg a jövőt ábrázoló képzőművészeti alkotásokon vagy „jóslatokon", hanem a kor szemlélete is. Aki a Rand Corporation futurológiái táblázatait olvasta, az nem kételkedik abban, hogy készítői amerikaiak voltak, a hidegháború éveiben, hiszen a jövő világát az állig felfegyverzett és megosztott emberiség világának képzelték el. Úgy telerakták fegyverekkel a földet, vizet és eget, mint bogárgyűjtő az ízelt, páncélos, kitinszárnyú szörnyekkel a tárlókat. A Galaktika 10. számának illusztrációit szovjet emberek festették és rajzolták. Művészek és amatőrök Moszkvából, Leningrádból, Kijevből vagy távoli falvakból és városokból. Mindnyájan résztvevői annak a pályázatnak, amelyet a Tyehnyika Mologyozsi rendezett, és amelyben a 2000. évet kellett ábrázolni. A beérkezett sok száz rajz és festmény nagyon változatos képet mutat, vannak köztük kozmikus látomások, mesék, fantasztikus városok és járművek, de vannak egészen „köznapi" témák, megjelennek a jövő gépkezelői, kertészei, orvosai, közlekedésirányítói, tanulói is. Csak egyvalami nem jelenik meg: a háború. Sem fegyverek, sem katonák nincsenek ezeken a pályaműveken. A pályázók - nevüket talán ezért is fölösleges felsorolni - egységesek abban, hogy a 2000. év a béke és az alkotómunka éve lesz. Így gondolják és így akarják. Ezért is illusztráljuk pályaműveikkel kötetünket. Köszönjük a Tyehnyika Mologyozsi szerkesztőségének és személyesen Orlov elvtársnak, hogy a pályázat anyagát rendelkezésünkre bocsátották, és a képek közlését engedélyezték. K. P.

126

127

Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Szabó Valéria A szöveghűséget ellenőrizte: Benczik Vilmos, Székely Sándor dr. Földmár György Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa Műszaki szerkesztő: Gut Ferenc 24 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 2009-e-7577

Készült a Zrínyi Nyomdában (74.1110/1-3342) RO/72-es gépen, ofszetrotációs eljárással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

128