GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia 3 Oleg Lukjanov: Ébredés (Székely Sándor fordítása) J. Vinokurov: Sci-fi (Rab Zsuzsa fordítása) 13 Dmitrij Bilenkin: A fantasztikus irodalom mint impulzus (Gereben Ágnes fordítása) 14 V. Firszov: Bölcső és koporsó (Gálvölgyi Judit fordítása) 23 Vlagyimir Scserbakov: A folyó azt súgta (Földeák Iván fordítása) 67 Genrih Altov: A fantázia vektorai (Gereben Ágnes fordítása) 73 Mihail Puhov: Az építők tüzei (Földeák Iván fordítása) 84 V. J. Brjuszov: A Csillag Sziklaorma (Herendi Miklós fordítása) 89 Kötetünk képeiről (Kuczka Péter) 127

25

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen M. K. Čiurlionis festménye Kuczka Péter editor, 1977

OLEG LUKJANOV

ÉBREDÉS

A kajak csöndesen siklott a fekete víztükrön. Keskeny hullámcsíkok húzódtak a csónak orrától a fara felé, az evezők becsapódtak és felemelkedtek, és kis tölcséreket hagytak maguk után a vízben. A nap nem nagyon sietett lenyugodni. Miután végighaladt a horizont felé hajló pályáján, estére valahogy lelassult a szárnyalása. A halovány, jótékony napkorong ott függött a tajga fölött, és most lassan siklott az erdő szegélye mentén, a fenyők koronáját súrolva. A kanyarból kiérve szinte egyszerre hagyták abba az evezést, s eresztették le a lapátokat. - Hej, te, micsoda szépség! - mosolyodott el Anatolij, ahogy hátradőlt az ülés támlájára. - Csodálatos! - lelkesedett Léna. - Mintha a levegő maga fénylene, mi? Hatalmas fenyők álltak az elcsendesedett víz fölött. A nap elmerült az erdő sötét mélységeiben - sehol egy fénycsillanás, sehol egy derengő folt. A tiszta víztükrön éles körvonalakkal rajzolódtak ki a lenyugvó naptól vöröses fellegek. A kajak lassan úszott a fehér felhőnyáj közepén, nem törte meg az üveges esti csendet. Anatolij kiteregette a térdén a térképet, és eltűnődött.

3

A térképet közvetlenül az indulás előtt, sebtében vázolták fel, Anatolij elfelejtette feltüntetni rajta az északi irányt, most hát a kusza feliratok alapján kellett tájékozódnia. Ez nem ment egyhamar. Kattant a fényképezőgép zárja, felzörrent a filmtovábbító. - Aha, azt hiszem, megvan - mondta Anatolij a feleségéhez fordulva. - Nézd csak, most itt vagyunk - a ceruza hegyével rábökött a térképre -, ez a kereszt meg itt a Lókoponya. Léna a térkép fölé hajolt, és kétkedő mosollyal megrázta a fejét. - Én valahogy nem hiszek ennek a papírnak. Most harmadszor jelented ki, hogy előttünk a zuhogó, de egyre csak újabb és újabb ágakra bukkanunk. - Hát éppen az, hogy ilyen sokáig húzódnak ezek a holtágak, ez a legbiztosabb jele annak, hogy közel a zuhogó - ellenkezett Anatolij. - Ez a legelemibb hidrodinamikai szabály. A folyó szétágazik, mert ott elöl valami akadályozza a folyását. Nem, nem - tette hozzá magabiztosan -, ezúttal szó sem lehet tévedésről. Nem tévedek - ismételte lassan, és felemelte a fejét. A környezetben valami megváltozott. Mintha kifakultak volna a színek, és sötétebb lett. Valami kellemetlen veszélyérzet szorította össze a szívét. A világ hirtelen megbillent, elszédült. Szürkés köd öntötte el a térséget, gyorsan sűrűsödött, elnyelte a tárgyakat, aztán minden beleveszett az áthatolhatatlan homályba. Mindez annyira váratlanul történt, hogy Anatolij egy pillanatra elveszítette a valóságérzékét. Csak egy kis idő elteltével jött rá, hogy a köd nem a tudatát homályosította el, csak a látható világot, egyébként minden a régi maradt - érezte a kezében a térképet, a felfújható ülés rugalmasságát, a folyóvíz szagát, és hallotta Léna lágy, csodálkozó hangját. - Mi van veled, Anatolij? Miért nézel így? Azt akarta mondani, hogy rosszul van, megvakult, de ebben a pillanatban valahol messze, a kongó ürességben egy hang tisztán, kivehetően ezt mondta: - A vihar ez. Minden a vihar miatt van I - Micsoda felelőtlenség! - kiáltott fel egy másik hang. Dohogás, motyogás, zihálás, mintha csak a vízben beszélnének. És ismét Léna. Láthatatlan ajkainak akadozó suttogása: - Mi van... mi van veled... kedvesem? Rosszul vagy? Cseng a füle. Aztán újra a dohogó szavak, fújtatás. Mint a vízbefúló a szalmaszálba, úgy kapaszkodott bele Léna vállába. Egyetlen szót sem tudott kiejteni. - Ellenőrizze még egyszer, feltétlenül ellenőrizze - suttogott a köd. Megbénult akaratának elgyengült erejével megpróbálta visszatartani a kisiklani akaró józan értelmet. A csónak megbillent. - Mi ez? - nyögte ki végre, és a csónak peremébe kapaszkodott. Most egyszerre valami megkönnyebbülést érzett. A nyomasztó görcs feloldódott, a különös hangok eltűntek. A köd világosodni kezdett, és néhány másodperc múlva a világ ismét visszanyerte eredeti színeit. Anatolij eltompultan ült, nem hitt a megkönnyebbülésnek. Nem érezte Léna tenyerének simogatását sem. Az asszony az arcát simogatta, és aggódva suttogta: - De hát mi van... mi van... mi van... - Már elmúlt... elmúlt - mondta Anatolij, erőt véve megbénult állkapcsán. Várt egy kicsit, hogy elmúljon a fülcsengése, és megnyugodjon a szívverése, aztán mosolyt erőltetett az arcára. - Minden rendben... ne izgulj. Egyszerűen csak elsötétedett minden a szemem előtt... De mór minden rendben van. - Megkönnyebbülten fellélegzett. - Hű, de megijesztettél! Én is majdnem elájultam a rémülettől. Olyan szörnyű volt az arcod!

4

Léna szemében könny csillogott. - Még nem vagy egészen rendben I Menjünk ki a partra. - Nem érdemes - mondta Anatolij kiegyenesedve. - Csak lefekszem egy kicsit a csónak aljában. Szörnyű fáradtságot érzett egész testében. Kiemelte a támlát, és hátradőlt, fejét az asszony térdére fektette. - Pihenj csak, kedvesem - mondta Léna, és ujjaival a halántékát dörzsölgette. Túlhajszoltad magad az utóbbi években. Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy megengedtem, hogy ennyit dolgozz. Nem lett volna muszáj ennyire sietni a védelemmel. - Na, nem baj, jól kipihenjük magunkat a vízen, és amikor visszatérünk, feltétlenül elmegyünk Svarchoz... Léna haja kellemesen csiklandozta az arcát. Csak feküdt, hallgatta a hangját, és érezte, hogy a fáradtság lassan elmúlik, az idegei lecsillapodnak. - Na, vége I - mondta és felült. - Egészen magamhoz térítettél, te kis okosom. Továbbmehetünk. Helyére illesztette a támlát, és kiteregette a térképet. - Állapodjunk meg abban, hogy elfelejtjük ezt az egészet. Kidobjuk a fejünkből, mintha meg se történt volna. - Igen, igen, persze - hagyta rá az asszony -, de aztán te se gondolj rá, jó? .. A part mentén siklottak, a fenyves árnyékában. Léna egy mulatságos esetről mesélt, ami tavaly történt vele és a barátnőjével. Anatolij látszólag nagy figyelemmel hallgatta, még nevetett is a kellő pillanatokban, a szívében azonban nem volt nyugalom. A köd eloszlott, és talán vissza se tér, a helyébe azonban valami riadalom lépett. Valami olyan érzése támadt, hogy mindez egyszer már megtörtént - az erdő, a folyó, a felhők foltjai a vízen, a visszavert fény fehér csillagocskái, az erdő fölött újra előbukkanó nap. És ami a legfőbb - a vakságroham. Az is volt már, de nem ilyen erősen. Léna keze is simogatta már az arcát, és hallotta már tőle ugyanezeket a szavakat. - Mondd csak - szakította félbe az asszonyt -, neked soha nem volt olyan érzésed, hogy valami, ami éppen történik veled, már megtörtént egyszer régebben? - És az ember nem tud visszaemlékezni, hogy mikor - folytatta a gondolatot Léna, aki azonnal örömmel átállt az új témára. - Igen, előfordul ez néha, de nagyon ritkán. És csak egy vagy két pillanatig tart, és már el is múlik. Furcsa, kicsit ijesztő érzés. De miért kérdezed ? Igen, valóban ijesztő érzés. Az, amit most érzett, jóval erősebb, világosabb és hosszabb idejű volt. Ezt az utolsó kérdést is, egyszer már feltette Lénának, és a válasz is pontosan ugyanez volt. A vízen kiszáradt fenyő fekszik, kifordult gyökerei a part földjébe kapaszkodnak. Ez is volt! Arrébb meg, mögötte egy most még nem látható nyírfa áll. A csónak beúszik a fatörzs alatti hasadékba. A száraz ágak végigkaristolják a csónakot, elszáradt tűlevelek hullanak a nyakukba. Kísértetiesen ismerős érzés! Előttük, a magas partfalon feltűnik egy magányos nyírfa, hatalmas, akár egy templomtorony. A napsugarak megcsillannak a hatalmas lombkoronában. És mintha csak magnószalagról hallaná, felhangzik mögüle a felkiáltás: - Ó, milyen csodás ellenfény I A fényképezőgép száraz kattanása, a filmtovábbító zörrenése. A lombozat súlytalannak tűnik, úgy rezdül a szélben a legutolsó kis levél is. Ez a gondolat is volt már... Anatolij feje üres és könnyű, akár egy színes léggömb. Mindjárt elválik a nyakáról, és felúszik az égbe... A nyírfa eltűnik a kanyarulat mögött, és Anatolij egy távoli, de tisztán kivehető hangot hall, mintha egy kapcsolót kattintanának le.

5

De ez nem a fényképezőgép kattanása, és nem is kell megfordulnia, hogy meggyőződjék arról, hogy a gép Léna mellén lóg. Ez más, ez benne van, csak ő hallhatja, és erről jobb, ha az asszony nem tud. A szédülés múlik. A feje ismét visszanyeri eredeti súlyát, az ismerősség érzése oszladozik... Anatolij evezés közben letörölte a homlokán gyöngyöző verejtéket. Most már valóban elmúlt... „Igen, igen, ez évtől kezdve normális életet kell élni. Egy nagy csomó pénzt fogok kapni, és Léna csak fél-állást vállal, otthon marad, többet törődik az otthonával, önmagával. Minden nagyon jó lesz, ahogy abban a régi, mulatságos kis dalban mondják." - Minden nagyon jó lesz - ismételte meg hangosan is, és a lapáttal belecsapott a bársonyos, fekete vízbe. Előttük egy befolyó szűkületében csillogott a felgyorsult víz sodra. A víz haragosan örvénylett az evező csapásai alatt. A felgyorsult kajak befutott a szűk, köves folyosóba. A sodrás egyre sebesebb lett. Az erdő cakkos pereme mögött szökellő tűzvörös nyílként kísérte a csónakot a nap. Vakító fénylobbanások vágtak be a sötét vízfelszínre. Egy kő végighersegett a fenéken, és a csónak kiúszott a nyílt vízre. Az erdő tömött fala szétszakadozott, bokros részekkel váltakozott. Az aranyló nyíl felszökkent. A kajak előtt, a vízen, hosszú árnyék feküdt. A csónakosok behúzták az evezőket a csónakba, összegörnyedve siklottak a belógó ágak lugasa alatt. - Elég az evezésből, pihenj - vetette hátra Anatolij, és ő maga tovább evezett. A folyó valósággal meredekké vált. Siklottak lefelé ezen a napnyugtától aranyló, lejtős felületen. Messze előttük sziklák tűntek fel. A röpülő kajak felé egyenletes, szakadatlan zúgás szállt. A folyó feltartóztathatatlanul száguldott a zuhogó felé. - Ideje lesz kikötni - mondta Anatolij, és a part felé fordította a csónakot... Ő mászott ki elsőnek, és az orrkötelet a parthasadékban egy kiálló gyökér köré tekerte. - Na, mit mondtam? - mondta, miközben a kezét nyújtotta a feleségének. - Mindjárt megnézheted a zuhogót felülről. A part mentén, a vadszederbokrok között keskeny ösvény húzódott. Felkapaszkodtak a partfal legmagasabb pontjáig és megálltak egy görbe, csenevész nyírfánál a szakadék legszélén. A hatalmas, hallgatag tajga a távoli látóhatáron sem ért véget. A kíváncsi nap, amely mindeddig a fák mögött bujkált, most a rengeteg fölé emelkedett, mintha csak azt akarná látni, mi a csudát akar itt ez a két alak ezen az elhagyott erdei vidéken, minek másztak fel erre a sziklára ebben a békés esti órában,‘amikor a természet már elcsöndesedik, .és az éjszakai nyugalomra készülődik. Arról a helyről, ahol álltak, jól látszott az egész zuhogó. A közelebbi, bal oldalát még bevilágította a nap. Rövid, szaggatott árnyfoltok borították, a szemközti, ugyancsak zegzugos oldal viszont teljes sötétségben volt, s ettől valami sötétkék tónusban mosódott össze. Lent, a köves szurdokban kékesen zubogott a víz. Hideg szállt fel. Az elöntéseken oly lustán mozdulatlan, a sodrásban oly vidám, a szűkületekben örvénylő, de mindig szabad mozgású folyó valósággal dühöngött a kanyon sziklafalainak szorításában. A kanyon be- és kijáratát két nagy kő torlaszolta el. Láthatóan nagyon felbosszantották a szabadságszerető áramlatot, mert a víz itt fortyogott, zubogott, és nagy dübörgéssel támadta az érzéketlen tuskókat. A csónakosok egypár percig némán szemlélték a víz dühödt forrongását. Anatolij törte meg elsőként a csendet. - Hát ez a Lókoponya - mondta. - Valami hasonlóval már találkoztam a Katunyon. Az egész trükk abban van, hogy a kanyonba csak a bal oldali partfal mellett van bejárás, kijárat pedig a jobb oldalinál. Következésképp az első sziklát elhagyva ferdén át kell vágni a sodrást,

6

hogy eljuthassunk a kijárathoz. Igaz, utána még lesz egy sor szikla, de ez már jóval könnyebb dolog. Érdekes zuhogó, az biztos, de teljesen lehetséges az áthaladás kirakodás nélkül is. A fő az, hogy erőteljesen kell evezni, hogy gyorsabban haladjunk, mint az áramlat. Különben elveszítjük az uralmat a csónakon. - Félbeszakította a magyarázatot, és az asszony arcába nézett, aki bizonytalanul pislogott a mélybe. - Ejnye, kedves, úgy látom, te félsz - mosolyodott el, és magához ölelte Lénát. - Gyerünk, csináljuk úgy, hogy te gyalog mész a parton, én meg átviszem a csónakot tréfálkozott Anatolij. - Ó, nem! Szó se lehet róla! - tiltakozott Léna, és visszalépett a szakadék széléről. - Ha odaveszünk, legalább együtt! - De hát egynek könnyebb is átjutni! - Nem! - mondta keményen Léna, a fejét rázva. - Egyedül nem engedlek. A nap még mindig ott függött az erdő fölött, vörösen sziporkázó fénnyel világította be a zuhogóhoz vezető utat. A kajak ott himbálózott a parti árnyékban. Anatolij a farrekeszből elővette a hátizsákot. Ott, a parton magukra öltötték a mentőmellényt. A kajak most olyan volt, mint egy légmentesen lezárt torpedó, amely vasalt orrával a zuhogó bejáratát célozza. Hal alakú testéből, vele szervesen összenőve, két narancs-sárga, felfújt mellénybe öltözött, fantasztikus figura ágaskodott ki. Anatolij ellökte a csónakot a parttól. Egy agyagrög hullott a vízbe, buborékok szálltak fel a fenékről. - Szóval, ha kiborulunk, rúgd el magad a lábaddal a fenéktől - emlékeztette Anatolij, miközben irányba állította a csónakot. - Félned semmiképp se kell, a mentőmellényben nem lehet elmerülni. - Nem is félek - felelte bátran Léna. A határozott evezőcsapásoktól hajtott kajak gyorsan siklott lefelé a pikkelyesen fodrozódó hullámokon. A zuhogó egy széles kőkatlannal kezdődött. Úgy repültek bele, mintha szárnyuk lett volna. A víz itt forrt, örvénylett. Elöl, a kanyon torkában vad táncot jártak a feltorlódó hullámok. A sziklatorokból mély zúgás szállt az égbe. „Tisztítótűz!" - gondolta Anatolij, ahogy felmérte pillantásával a felmeredő falakat. Az első szikla vad iramban száguldott feléjük, s egyre nagyobb méreteket öltött. Innen, lentről, valóban egy hatalmas lókoponyára hasonlított, amely egészen az orrlyukáig elmerül a tajtékban. A kajakot felkapta az ár. A csónakos arcába tajték csapódott. Az evező a kőhöz csikordult. A koponya úgy száguldott el mellettük, mint egy ágyúgolyó. - A bejáraton túljutottunk - jegyezte meg elégedetten Anatolij, és beletaposott a kormánypedálba. Most pedig balra, mindig csak balra! Anatolij kitartóan, keményen dolgozott, az evezőt szinte függőlegesen mártotta be, hogy az egész felülettel hajtsa a csónakot. A víz patakokban ömlött végig a csónak borításán. A kis csónak nagy lendülettel száguldott a fehér tajtékban a második kőkolosszus felé, amely komoran, vésztjóslóan várta az elszánt párost. Minden rendben ment... A csónak félúton volt a két szikla között. Most másodpercekre ment a játék. Anatolij teljes erejével dolgozott, s ekkor, annak ellenére, hogy a férfi minden meglepetésre jól felkészült, bekövetkezett az, amitől a legjobban félt. A fény ismét kihunyt, összekoppantak az egymást keresztező evezők. A zuhogó dübörgött. A hideg habok az arcukba vágódtak. Anatolijt hirtelen elfutotta a keserű düh. - Te, te piszok I - káromkodott, vaktában hadonászva a bal lapáttal.

7

Most aztán nem volt ideje a rémületre. Ki kellett vinnie a csónakot a kanyonból, ehhez viszont evezni kellett szakadatlanul, hogy tartani tudja az irányt. - Piszok! Piszok! - ismételgette lihegve, miközben találomra a kijárat felé vezette a csónakot. - Piszok! - ordította bele a zuhogó dübörgésébe. És, mintha csak ennek a békés embernek a váratlan zendülése rázná meg, a sötétség halványulni kezdett, felszakadozott, eloszlott. Késő, késő! A koponya valósággal kéjesen vigyorgott, úgy várta az áldozatát. Anatolij előreszegezte az evezőt, hogy tompítsa az ütést. A csónak oldalt fordult, és nagy lendülettel nekicsapódott a sziklának. A csónaktest megreccsent. A csónakosokat derékig elöntötte a víz. A víz alatt rejlő hatalmas torok feltárult, hogy bekapja áldozatát. A csónak erősen megdőlt, és fennakadt a sziklatorokban. Honnan merít az ember erőt az ilyen pillanatokban? Anatolij halálos elszántsággal kapaszkodott bele az érdes kiugróba, hogy megvédje a csónakot a teljes felborulástól. Mellette, a másik „orrlyuknál" Léna kapaszkodott. - Minden rendben, ne félj! - kiáltotta oda Anatolij, és egyenesbe döntötte vissza a csónakot. Elkapta azt a pillanatot, amikor a csónaktest elszakadt a kőpárkánytól, tenyerével vagy

8

erővel nekifeszült a kiugrásnak, és előrelökte a csónakot. Ilyen kis lökésekkel, centiméterről centiméterre kúsztak a kijárat felé. Fejüket leszegték, hogy a felülről zuhogó víz a szájukba ne ömöljön. Amikor a csónak teste félig kijutott a kő mögül, Anatolij tudta, hogy a legnagyobb veszélyen már túl vannak. Egy fenékhullám felkapta a csónak farát, a kajak orrával a vízbe fúródott és felfordult. - Kapaszkodj a csónakba! - sikerült még Anatolijnak odakiáltania, mikor fejest röpült a habokba. Amikor felbukkant, elkapta a kormánylapátot, körülnézett, és meglátta elöl, a csónak gerince mögött a felesége fehér arcát a lebomlott, nedves hajtömegben. Él! Felderülve elmosolyodott, intett neki a kezével. Most egy pillanatot sem szabad elvesztegetni! A csónakot át lehet vezetni a szűk átjárón. A csónak farát igazgatva Anatolij igyekezett irányban tartani a kajakot. A sodrás tombolt, táncolt, morajlott, meg-megszökkent, görcsösen vergődött a kövek között. Az a néhány, szűkre szabott másodperc, ami a rendelkezésükre állt, elég volt ahhoz, hogy megtegyék a kanyon végének utolsó száz méterét. A kifolyócsatorna hosszú víznyelvén át végre szerencsésen kisiklottak a mély vízbe... Egy ideig még a forrongó vízben úsztak, sistergő buborékok és örvények között. A folyó

9

azonban itt kanyart írt le, és a víz lecsendesedett, tombolása véget ért. A partok széthúzódtak. Jobbra, a tűlevelű erdő sötétjében zöld lanka nyílt, tele virággal. Bronzos fényben égtek az árbocfenyőtörzsek. A parton sárga homokpad nyúlt el. - Na, itt meg is állunk - mondta Anatolij, és a csónakot a part felé irányította. Szerencséjük volt. A sérülések jelentékteleneknek bizonyultak, s a vízhatlan zsákokba csomagolt holmijuk is teljesen épen maradt. A kanyon még az elveszett evezőket is megvetően utánuk köpte, mint aki nem óhajt ilyen apróságokkal foglalkozni... - Tudod, még csak nem is tudtam igazából megijedni - mondta Léna, gőzölgő teáscsészével az ölében. - Egyszerűen eszembe se jutott, hogy ott is pusztulhatunk. Ezt a Koponyát, azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni. - Én se fogom elfelejteni - mondta komoran Anatolij, és egy bottal félrekotorta a tüzet a teáskanna alól. A nap már rég lement az erdőfal mögött, s az éj, a varázsos tajgai éj, a kelet hideg kékjéből és nyugat vöröséből szőtt palástba burkolózó éj némán állt a magányos tábortűz mellett. Már felállították a sátrat, és megvacsoráztak. Léna, aki egész idő alatt lelkesen beszélt, egyetlenegyszer sem említette, hogy mi is volt a baleset oka. Anatolij nagyon hálás volt neki ezért. Elnézte, hogyan válik színarannyá a haja a tábortűz fényében, nézte, hogy táncolnak az éj sötétjében a hatalmas árnyak, és igyekezett elűzni magától azt a nyugtalanító érzést, hogy mindezt valamikor már látta. Most rövid kis lökésekben jött ez az érzés. Hol elhagyta, hol visszatért hozzá, és minden erejét meg kellett feszítenie, hogy megszabaduljon tőle... - Furcsa, hogy nincs szúnyog - mondta Léna, és felállt. - A folyóról fúj a szél - mondta Anatolij, és szintén felállt. Az asszony lábujjhegyre állt, és könnyű csókot nyomott a férje szája sarkára. - Menj, feküdj le, én még elmosom az edényt. A sátorban Anatolij hirtelen rosszul lett. Elszédült. A testéből minden erő kifutott. Hívni akarta a feleségét, de a torkát görcs szorította össze. Az utolsó, amit még látott: Léna karcsún, könnyedén, a karját lóbálva megy le a folyóhoz. Ezüstösen fénylett a hold. Anatolij egy mélyet sóhajtott, és elvesztette az eszméletét... Az agyvelő úgy ég, mintha ezer tüzes tűvel szurkálnák. Tüzes fonalak kavarognak. Összefonódnak, furcsa ábrákká alakulnak: szeszélyes vonalakká, ördögpofákká, kavargó spirálokká, gyűrűkké, kígyókká. Az ábrák ragyogó rubinvörös színben égnek a sűrű sötétben, és a sötétség maga is sötétvörös derengéssel telik meg. A test súlytalanná válik. Himbálózva úszik a fekete hullámokon. Beleoldódik a semmibe, csak a tudatnak egy apró kis maradéka emlékezik még arra, hogy létezik. És mindez végtelenül hosszú ideig tart, aztán a sötétség kezd oszladozni, és a tudat lassan visszatér Anatolij testébe... Attól, amit látott, teljesen elképedt. Napfényben úszó, tágas, világos szobában feküdt. A szobában rajta kívül még egy ember volt. Ez az ember fehér orvosi köpenyben egy kis asztalnál ült, oldalt fordulva és halk fütyörészés közben valamit forrasztott. Égő gyanta szaga érződött, az asztalról kis füstcsík szállt fel. Az ablak mellett, a sarokban, jégszekrényre emlékeztető hatalmas aggregét állt. A felső része tele volt mindenféle színes lámpácskákkal, gombokkal, számlapokkal. Anatolij néhány másodpercig vizsgálgatta ezt a vad képet, de semmit nem értett. Az emlékezete semmit nem mondott. Fel akart emelkedni, de egyetlen izmát sem tudta megmozdítani. Az egész testét ólmos tehetetlenség öntötte el.

10

- Mi van velem? - kérdezte, és nem ismert rá a saját hangjára. Ez a hang rekedt, megtört volt. A férfi felemelte a fejét. Szemüvege csodálkozva csillant meg. - Hé, nővér! - kiabált hátrahajolva. - Gyorsan jöjjön! A beteg felébredt. Az ajtóban ijedt női arc jelent meg, és azonnal el is tűnt. Lépések kopognak a folyosón. Kiabálás. - Az ügyeletes orvost! Fehérköpenyes, fiatal férfi lépett a szobába. Kezét a háta mögé téve Anatolij fölé hajolt, aztán a válla fölött hátraszólt: - Gyorsan a professzorért! Anatolij lehunyta a szemét. Mint gyermekkorában, amikor valami rosszat álmodott, megfeszítette erejét, hogy elszakadjon a lidércképtől. A megmentő ébredés azonban ezúttal nem következett be. Léptek hallatszottak, ajtó nyikorgott. Szigorú, csodálatosan ismerős hang szólalt meg: - Már éjszaka hívniok kellett volna, fölösleges volt a tapintat, hiszen én szóltam előre. Könnyű, száraz tenyér simult Anatolij homlokára. Kinyitotta a szemét. Az ágy mellett idősebb, ősz hajú férfi állt, fehér köpenyben és fehér orvosi vászonsapkában. Mintha nagykalapáccsal vágtak volna a mellébe. Svarc volt! A gyermekkori barátja. Misa Svarc. De egy felismerhetetlenül megváltozott Svarc. Az a Svarc, akivel Anatolij és Léna a szabadságuk előtt egy héttel találkoztak, fiatal, kezdő orvos volt! Mi történt az idővel? - Maga... Mihail... Svarc? - kérdezte hörögve Anatolij. Svarc lassan bólintott, és odafordult az asztalnál dolgozó férfihoz: - Sokára lesz meg? - Még vagy tíz perc, Mihail Szemjonovics. A professzor bólintott, és tenyerét Anatolij szemére fektette. - Egy kis türelem, kedvesem. Bosszantó hanyagság történt. Mindjárt minden a helyére kerül. - Aztán más hangon folytatta: - Hogy történhetett ez? - Az éjszakás nővér elfelejtette becsukni az ablakot. A vihar belökte az ablakszárnyat, és az összetörte a kapcsolótáblát - mondta az ügyeletes orvos. - Ideiglenesen kiiktattuk a hibákat, és reggel azonnal kihívtunk egy szakembert. - Micsoda ostoba véletlen, ki gondolhatott volna rá? - mondta mentegetőzve egy női hang. - Misa... mi van... velem? - nyögött fel Anatolij, a nyelvét csak nagy erőfeszítéssel tudta mozdítani. Svarc nem felelt. - Misa... semmire nem emlékszem, hol van Léna? Érezte, hogy a szeme könnyel telik meg. Svarc elvette a kezét. - Misa... - ismételte remegő hangon Anatolij. - Nem bírom... Mondd meg... Svarc homlokán mély barázda gyűrődött. Egész testével a mellette álló orvoshoz fordult, és tompa hangon mondta: - Kapcsolja be a MEMOSTIMULÁTORT. Az orvos elfordított egy kapcsolót a táblán, és a tetszhalott emlékezet összerezzent. ...Este. A folyó. Léna megy le a lejtőn. Ez a pár pillanattal ezelőtt még az egész tudatát betöltő kép hirtelen halványulni kezdett, eltávolodott, kifakult, összemosódott. Az asszony egyre messzebb siklott a múltba, már csak valami bizonytalan emlék volt, és hamarosan már csak valami meleg, épp csak pislákoló érzés maradt belőle. Anatolij végigjáratta a szemét a körülötte álló szótlan embereken, pillantása megállt a készüléken, és minden az eszébe jutott. Eszébe jutott, hogy az életét mór régen leélte, hosszú,

11

eseményekben gazdag élete volt, és hogy most már több mint egy éve itt fekszik Svarc klinikájának idegsebészeti osztályán. Emlékezetében felvillannak a közelmúlt eseményei. A Jamantau-hágó. Egy behavazott sziklapárkány. Egy kis csapat a hegyoldalon. A hó veszélyt rejtő nedves csillogással vakít. Kiáltás a háta mögött. A sziklapárkány tövét cikcakkos, fekete hasadék vágja át. A hegyek lassan, nehézkesen megfordulnak, csúcsukkal lefelé állnak. A lába alatt a mélykék égbolt hullámzik. Hódara hull az arcába, és az egyszerre magasba került hasadék rémisztő módon lefelé kezd zuhanni... Hónapok múltán tért eszméletre a reanimációs osztályon, és megtudta, hogy Léna nincsen többé. Egy év múlva, Anatolij makacs követelőzésének engedve, Svarc kénytelen volt elismerni, hogy a mozgásképességét egyelőre nem képesek visszaadni. Anatolij nyugodtan fogadta az igazságot. Megértette, hogy a kör bezárult. Az ezután következő napokat valamiféle álomban töltötte. A múlt képei kavarogtak a szeme előtt. Nagy szeretettel becézgette őket, mint régi, kedves játékszereket, és arra gondolt, hogy milyen gyönyörűséges és gyötrelmes adomány az emberi emlékezet. Svarc egyszer leült az ágya szélére. - Van egy lehetőség. Nem szóltam róla, mert nem voltam biztos a sikerben. De most már biztos vagyok. Ez a beszélgetés tegnapelőtt zajlott le, és tegnap Anatolijt áthozták ebbe a szobába. Svarc ott állt, a tenyerét a készülékre tette, úgy magyarázott: - Ezt a holmit úgy hívják, hogy NEUROGENERÁTOR. Nyilván hallottál már róla. Ezért kapta meg az intézetünk az állami díjat. Lehetővé teszi, hogy az emberi emlékezetben összeszedjük az elmúlt élet eseményeinek teljes részletességű emlékét, lepörgessük az emlékezetet, akár egy magnószalagot. A készülék olyan éles emlékképeket ad, hogy az ember valósággal újra átéli azt, ami valamikor történt vele. így ki tudod várni, amíg mi megtanuljuk, hogyan gyógyíthatunk meg téged. Gondolkozz, melyik pillanattól kezdve akarod újrakezdeni az életedet... És akkor ő azokra a régi-régi évekre gondolt, az ő első közös kirándulásukra a folyón .. - Kész - mondta a szemüveges ember, és felállt az asztaltól. - Kapcsolja ki a memostimulátort, és törölje az ébredés jelenetét - mondta Svarc, és leült az ágy mellé egy zsámolyra. - Most minden rendben van, Anatolij. Több üzemzavar nem lesz. összpontosítsd a képzeleted a kiinduló képre... Szakadj el mindentől. Kezdjük... ...Kellemes zsibbadás önti el a testét. A szeme előtt fehér köpenyek kavarognak. A súlyosság eltűnik. Súlytalanná válik a teste. Színek kavarognak alaktalan foltokban, az emlékezet kikristályosodik, és megszületik a fényes, sokszínű világ... - Micsoda szépség I - mosolyodon el Anatolij, és hátradőlt az ülés támlájára. - Csodálatos I - mondta rá Léna a háta mögött. Anatolij mélyen, élvezettel belélegzett a párás, folyó fölötti levegőből. Eltöltötte az egészség és az erő érzése. - Nagyon jól - mondta, és tovább mosolygott, bele a lenyugvó napba. A kajak csöndesen siklott a fekete víztükrön... SZÉKELY SÁNDOR FORDÍTÁSA

12

J. VINOKUROV

SCI¯ FI

Monoton élet, szürke, álmos, mint szövőszéken a fonal. Gyújtsatok fel a tudományos fantasztikum csodáival! Nem a tényecske kell a tény kell! Legyen hökkentőén érdekes! Hinni akarom: az a messzi fényjel a galaktikákból minket keres! A mindenségien csóva lobban, forognak titokzatos bolidák... Szívemben csöndesen, titokban hadd sajogjon a köznapi világ. RAB ZSUZSA FORDÍTÁSA

13

DMITRIJ BILENKIN

A fantasztikus irodalom mint impulzus A régészek igazán szerencsések: az ásatások során, mint ismeretes, az ókori Babilon teljes könyvtára feltárult előttük. Fennmaradt többek között egy kis agyagtábla is, amelynek elolvasásakor kiderült, hogy hivatali stílusban... a Holt lelkek történetét mondja el I Úgy látszik, Babilonnak is megvolt a maga Csicsikovja. Igaz ugyan, hogy nő és nem férfi volt, aki nem könyvben, hanem a való életben üzérkedett a „holt lelkekkel". De ugyanazzal a céllal tette, mint Gogol hőse, Pavel Ivanovics. Az igaz, hogy a cári Oroszországot az ókori Babilontól évezredek választják el; még térben is tekintélyes a távolság. Ám mindkét társadalmat a primitív, kényszerű munka uralta; itt is, ott is voltak birtokosok, és voltak rabok is. A tölgy, ültessék bárhová is, makkot terem, nem pedig - mondjuk - barackot. Az általánosban levő hasonlóság az egyes jelenségekben is megmutatkozik. Néha bizony nem árt, ha így szétnézünk magunk körül, hogy megértsük, honnan indultunk, és milyen nagy utat tettünk meg. Évtizedek, évszázadok, évezredek alatt. De ha az egyik évszázad nagy vonalakban olyan lett volna, mint a másik; ha az egymást követő évezredek minőségi változást nem hoztak volna - vajon akkor az irodalomban felmerülhetne-e - és megvalósulhatnak - egy másfajta élet ábrázolásának igénye, feltárnák-e előttünk a művek egy más jövendő képét? A fantasztikus irodalom a messze múltban keletkezett - mesék, legendák és részben a mítoszok formájában. Nem, vagy

legalábbis igen kevéssé változott a merev rabszolgatartó és feudális rend korlátai között. Úgy látszott, hogy az egyháznak az események örök körforgásáról mondott szavai vitathatatlanok; az emberek meg továbbra is egy másmilyen, kitalált életről szőttek maguknak mesét, amelyben repülő szőnyegek szállnak, tejpatakok folynak; amelyben mindig az igazság győzedelmeskedik. Ábrándok - vagy talán egy kicsit szociális narkotikum is? Elsősorban azért mégiscsak ábránd, naiv ugyan, de szép álom. Valahol hetedhét határon is túl, a fantázia világában virult ki, mert a való életben nem volt talaja. A lehetetlen, tudatosan irreális irodalom éppen létezésének puszta tényével számtalanszor bizonyította, hogy elpusztíthatatlan a jobb élet iránti vágy. Van ebben valami az évszázadokon át üresjáratot végző motorból. Üresjáratot? No nem. Mégiscsak egy bizonyos impulzus megőrzésének és továbbadásának a formájáról van szó. Ma még aligha tudnánk határozottan és pontosan kimutatni, hogy a mesés fantasztikum elemeiben kifejezést nyert vágy a valami más, valami soha nem volt után, mennyiben hatott az eseményekre. Valószínű, hogy hatott. Lehetséges, hogy erőteljesebben, mintsem gondolnánk. Hiszen igényt tükröz, s méghozzá milyet! A meseszerű fantasztikum képeiben testet öltő álmok, vágyak és remények feltárása ma még a kutatók előtt álló feladat. A felébresztett középkorban utópiaszigetek keletkeztek. Ezek aztán már nem mesék! Minden komoly bennük: szerzőik

részletesen kifejtik, milyen az utópikus város berendezése, miként használják fel az aranyat, és milyen - egyébként nagyon szigorú - erkölcsi szabályok szerint élnek ott az emberek. Felhasználják és továbbfejlesztik a platóni racionális társadalmi berendezkedéskísérletet, s ennek eredményeképp egy minden kis részletében kimunkált társadalom tervrajza áll előttünk. Ha egyáltalán van valami, ami nem tökéletes, akkor az a „technológia". Nincs tisztázva ugyanis, hogy milyen módon, mely erők hatására alakulhat - vagy alakítható - át a középkori társadalom az adott utópikus mintára. Az átalakulás leírásának valamennyi kísérlete több, mint naiv. Tehát előttünk, új köntösben, ismét csak fantasztikus irodalom áll. Ugyanaz, és mégis más, mint régen. Változnak az idők... Jules Verne nem utópiákat írt. Tudta, hogy a technika, a tudomány megváltoztatja a világot - az élet az ő korára már éppen elég bizonyságát adta ennek. A fantasztikus irodalom talajra lelt. Szilárd és a jelek szerint biztos talajra. A modern Science fiction gyökerei néha a nagyon messzi múltba vezetnek vissza. Olyannyira, hogy Jules Verne és Bradbury egy elbírálás alá esnek... Apuleiusszal éppen a szamárrá változó ember története ne lenne fantasztikus irodalom? E futólag papírra vetett, s ezért elnagyolt jegyzetek, remélem, érzékeltetik, hogy mennyire viszonylagos az ilyen összevetés. A modern fantasztikus irodalom nem azonosítható a régi korokéval. A különbség közöttük nagyjából az, ami a víz és a jég között: az anyag ugyanaz, a jellemző tulajdonságok azonban formájukban eltérnek egymástól. Jules Verne hősei - ha nem is túlságosan gyakran - eltűnődnek az emberiség távoli jövője felett. Érdekesek ezek az elmélkedések. A rejtelmes szigetben például szóba kerül, hogy ml történik majd, ha kimerülnek az emberiség kőszéntartalékai. Hogy egyáltalán elfogynak-e ezek a tartalékok vagy sem, azon nem sokáig vitatkoznak: hogyne, úgy kétszázötvenháromszáz esztendő múlva

15

majd elkerülhetetlenül bekövetkezik ez. És mi lesz azután? Vége a civilizációnknak? Szó sincs róla! „Amíg a Földön emberek élnek - fejezte be a mérnök -, mindenük biztosítva lesz, nem kell szükséget szenvedniük sem fényben, sem melegben, sem az állat- és növényvilág termékeiben vagy az ásványi kincsekben." Még elvétve sem találjuk a mese vagy az utópia elemét. Józan számításokra épülő fantázia ez; a magunk erejébe vetett szilárd hit, s a meggyőződés, hogy a tudomány és a technika birtokában az ember ura a sorsának. És egyúttal egy másik, nagyon fontos gondolat is felvillan: a technikában lehetségesek, s mi több, elkerülhetetlenek a fejlődés puszta előrehaladása következtében létrejött minőségi változások. Ezt ma már 2* 2-nek tartjuk, de a múlt század közepén csupán a jövőbe pillantó gondolkodók számára volt nyilvánvaló. Ilyen kitűnő futurológusnak bizonyult például Cyrus Smith a maga korában fantasztikus „a víz a jövő szene" jelszóval. Igaz, a víz általa leírt felbontása az azt alkotó gázokra, és fűtőanyagként való felhasználása ebben a formában nem terjedt el, noha maga az elv teljesen létjogosult, és lehetséges, hogy valamikor majd széles körben alkalmazni fogják. De azt már ma is pontosan tudjuk, hogy a víz tényleg „a jövő szene", a termonukleáris energia kiapadhatatlan forrása. A Jules Verne-i fantasztikus irodalom ereje és realitása mindennél ékesebben bebizonyosodik valamennyi esetben, amikor a tudományhoz és a technikához csak valami köze is van. Jules Verne tudományos-fantasztikus elképzeléseinek többsége megvalósult vagy meg fog. valósulni. Az elmúlt évszázad valamennyit próbára tette, és az író kortársait minden bizonnyal elképesztette volna az eredmény. Elgondolkodtató tény... Amennyire tisztán látják azonban Jules Verne hősei a tudomány és a technika távlatait, annyira ködbe vész előttük a társadalmi fejlődés perspektívája. Ami az utópiákban alapvetően fontos volt, az a tudományos-fantasztikus irodalomnak már fejlődése első szakaszán elmaradt. Amint a

szociális perspektívákat kell hogy érintse, a tudományos-fantasztikus irodalom igyekszik megkerülni a kérdést. Nincs mit mondania ezekről a perspektívákról, s ha ejt is szót róluk, nos, az elég szánalmasan hangzik. Nem érez talajt a lába alatt: a fantasztikus tervezés máskor oly mindenható módszere is csődöt mond, hiszen már az is tisztázatlan, hogy mit és milyen algebrával kontrollálhatnak. Biztonsággal csak annak az általánosságokban megfogalmazott óhajnak tudnak kifejezést adni, hogy a technika eredményeinek és a civilizáló hatású humanisztikus-liberális eszméknek a segítségével „kedvező irányt" vesz a haladás. Bár Morus Tamástól F. Odojevszkijen keresztül Edgár Poe-ig sok elődje volt, mégiscsak Jules Verne alkotta meg elsőként a - nevezzük így - mérnöki fantázia módszerét. Ugyancsak ő volt az, aki - néhány késői művének tanúsága szerint - megérezte a modern valóság ilyen realisztikus-fantasztikus ábrázolásának hiányosságait és elégtelenségét. A következő lépés mindenekelőtt H. G. Wells nevéhez fűződik. Ö találta meg a hiányzó „szociális algebrát". Ez a szocializmus tudományos elmélete volt, no persze abban a formában, ahogyan Wells ezt a szocializmust elképzelte. A dialektikus irodalmi körforgásnak ebben az új fázisában ismét - de már más szinten megjelent az utópia. Wells és követői munkásságában nem kelt, mert nem kelhetett új életre a korábbi formában. (A XIX. század végén született alkotások közül még az olyan tisztán utópisztikus művek is, mint például A szépfiú gyökeresen eltérnek a középkori utópiától.) Az írói képzelet már a természet-, a műszaki és a társadalomtudományok lerakta síneken jár: ez az a pillanat, amikor megszületik a science fiction. Mi újat hoz? Fantázia-ötlet-megvalósítás. A történelem szinte példatárba kívánkozó esetét ismeri e triász valóra váltásának.

Jules Verne kozmikus ábrándjaival kezdődött. Ciolkovszkij szerint éppen ezek a fantázia - képek terelték érdeklődését a világűr felé. Ojabb idő elteltével pedig már Ciolkovszkij elméletei kerítették hatalmukba az ifjú Koroljovot. Megvalósításuk már az ő életének műve lett. Lehetetlen megállapítani, hogy milyen irányt vett volna Ciolkovszkij fejlődése, merrefelé haladt volna hatalmas szelleme a fantasztikus irodalom adta impulzus nélkül. Lehetséges, hogy - ha valamivel később is mindenképpen az űrhajózás felé fordult volna. De történhetett volna másképp is; úgy, hogy az űrhajózás elmélete később keletkezik, s nem Ciolkovszkijnak, hanem valaki másnak a munkája nyomán. Felesleges találgatásokba bocsátkoznunk, hiszen „ha másképp történt volna" történelem nincsen. Abban a történelemben viszont, amely valóban lejátszódott, feljegyezték, hogy a világűr meghódításának nagy művében a fantasztikus irodalom adta impulzus bizonyult „az isteni szikrának". És a hálás emberiség nem mulasztotta el megörökíteni ennek az emlékét. A Hold túlsó oldalán elsőként felfedezett kráterek egyikét Jules Vernéről nevezték el. A szónak az emberi tudatban megtett útja rejtettebb, mint az az út, amelyet a vízcsepp tesz meg a föld és az ég tömegében. Az izotópos vizsgálatok segítségével azt ma már megtudhatjuk, hogy honnan ered és milyen az a víz, amely esőként a Bajkál vagy a Temze fölött esett, összehasonlíthatatlanul nehezebb viszont egy könyv hatását kimutatni az ember valamely cselekedetében. E téren még nem jutottunk messzebbre az alkímiánál, amit mi sem bizonyít jobban, mint az olyan hellyel-közzel még ma is előforduló vélemény, mint például ha egy könyvben tehetségesen ábrázolják a gazembert, akkor az olvasó azon nyomban követőjévé szegődik, ha viszont jó emberről van szó, akkor az olvasót áthatja a jó érzete. A kutató nem ütközne semmilyen nehézségbe,

16

ha az érzékelés mechanizmusa ilyen szódavíz-automatához hasonlóan - egyszerű lenne. Erről azonban szó sincs; a jéghegynek nemhogy a csúcsa, de - a megfigyelhetőség határain belül - a csúcsnak is csak a legteteje tárul elénk. És valóban: százból hány esetben emlékeznek önök arra, hogy egyik vagy másik gondolatukat, érzésüket, tettüket mi motiválta és menynyire? Ha pedig - mint Ciolkovszkij esetében - valaki meg is tudja jelölni a forrást, ez azt jelenti, hogy annak nagy és tartós hatásnak kellett lennie. Ezért hát éppen csak említést teszünk a fantasztikus irodalomnak a valóra vált eredményekre és tényekre gyakorolt impulzív hatásáról, és tartózkodunk az általánosítástól. A hatás mechanizmusát viszont érdemes megvizsgálni; ezen a téren rendelkezésünkre is áll néhány érdekes adalék. Mindenekelőtt kiderül, hogy „az isteni szikra" szituációkkal nem merül ki a kérdés. Térben és időben élünk. Tágabb értelemben véve tulajdonképpen minden érzékszervünk a térben való tájékozódást szolgálja, és hogyan állunk a tájékozódással az időben? Az idő közege állandóbb a tér közegénél. Az alacsonyabb rendű állatok rendelkeznek is az időt - a biológiai órákat -

17

érzékelő szervvel. Még az alacsonyabb rendű élőlényekben is működik egy olyan ösztönös mechanizmus, amely például tartalékok felhalmozására készteti őket. A maga nemében ez is az időbeni tájékozódást szolgáló „szerv". Az agy fejlődésével párhuzamosan létrejön és fejlődésnek indul egy olyan funkció, amely már nem kapcsolódik olyan mereven az ösztönökhöz. Az előrelátás funkciójának nevezhetjük; a természet a legnagyobb mértékben az agyat ruházta fel vele. Képzeljük csak el, mi történne, ha ez a viszonylag nehézkes „időközeg" egyszer csak könnyen változóvá válna. Milyen reakció várható? Két eset lehetséges: vagy alkalmazkodik az értelem az új feltételekhez, vagy nem. Jól tudjuk, mi lett azokkal a lényekkel, melyek nem alkalmazkodtak - mert nem tudtak alkalmazkodni - a gyorsan változó környezethez: tetemüket ma a múzeumok őslénytani kiállításán látjuk viszont. Fizikai értelemben az idő természetesen nem változott, pontosan olyan, mint a dinoszauruszok korában volt. Szubjektíve nekünk mégis úgy tűnik, hogy teljesen más, mint akár csak a közelmúltban is tapasztaltuk. Más lett az idő, mert most évtizedek alatt mennek végbe olyan változások, amelyekhez régebben évszázadokra volt

szükség. Azelőtt a jövő nyugodt, méltóságteljes folyamként vált lassan jelenné. Ma ez a mozgás inkább viharos áradatra emlékeztet; magunk tettük ilyenné az időt. Az agy prognosztikus tevékenységének elkerülhetetlenül és magától értetődően fokozódnia kell. Éppen ez az, amit magunk körül tapasztalunk. A hatvanas évekre már az is világossá vált, hogy semmilyen tervezés nem vezethet megfelelő eredményre, ha nem előzi meg gondos, hosszú távú prognosztikai vizsgálat. Az előrejelzés tudománya viharos fejlődésnek indult. Az új tudomány keletkezésének pillanatában kiderült, hogy előfutára is van; és ez a tudományos-fantasztikus irodalom. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy jó hasznát veszik még az itt felhalmozódott tapasztalatoknak. Anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, megjegyezzük, hogy a prognosztika, az események várható alakulása dinamikus ívét kutatván, ma is széles körben, sikerrel alkalmazza a „scifi szcenárium" módszert. Megnehezíti-e ez a körülmény a fantasztikus irodalom további fejlődését? Nem jobban, mint a történelemtudományok tökéletesebbé válása a történelmi regényét. Az irodalom körülbelül úgy viszonylik a tudományhoz, mint a hosszirányú hullámrezgés a harántirányúhoz. A forrás közös, de minden hullám önmagával azonos; tulajdonságai nem másolják a vele határos hullám jellemzőit. A fantasztikus irodalom gyakran alkalmazza az extrapoláció tisztán logikai módszerét. 1946-ban megjelent például Asimov elbeszélése, A tüzes áradat. Az elbeszélés témája a következő: a hatvanas évek végén, a La Manche-öbölben elsüllyed egy hatalmas tartályhajó. Óriási olajfolt úszik a part felé, amely egy véletlen szikrától lángra kap. Eddig a fantasztikus irodalom. És mi történt a valóságban? 1967-ben a La Manche-öbölben léket kapott egy hatalmas tartályhajó. A kizúduló olaj Anglia és

Franciaország partjai felé tartott. Tűz nem tört ki, de a kár óriási volt. Mi lehetett az adott esetben a fantasztikus irodalom „technológiája"? (me. A tartályhajók egyre nagyobbak, és minden jel arra mutat, hogy a továbbiakban is növekedni fognak, hiszen nagy hajókkal az olaj szállítása sokkal olcsóbb, mint kisebbekkel. Ha valaki ismerte az 1946-ig elért fejlődési ívet, nagyjából kiszámíthatta, hogy húsz év múlva minden valószínűség szerint milyen tartályhajók megjelenése várható. Ám minél nagyobb a hajó, annál kisebb a mozgási készsége, baleseteknél annál nagyobb a katasztrofális következmények veszélye. Hol következhet be elsősorban a szerencsétlenség? Nyilvánvalóan ott, ahol a hajózás a legnagyobb forgalmú. Ezért lett a cselekmény színhelye a La Manche... A módszer, amellyel a regény témája kialakult, lényegében semmiben sem különbözik a tudományos módszertől. Az sem véletlen, hogy a futurológusok - az egykori elbeszéléstől függetlenül - már a hatvanas években felhívták a közvélemény figyelmét a szuper tartályhajók várható katasztrófáira és az ilyen balesetek következményeire. A fantasztikus irodalom mégis éppen az effajta tudományos metódusrendszerhez kapcsolódik a legkevésbé. A pedáns Jules Verne nyilván nagyon jól tudta, hogy puskalövéssel nem lehet embert küldeni a Holdra, de szerencsére képzeletének ez nem szabott gátat. Az is lehetetlen, hogy a biológus Wells ne tudott volna arról, hogy láthatatlan ember nincsen. És mégis megteremtette Griffint. A tudományos tények ilyen „megsértése" nélkül egyáltalán nem lenne vagy pedig nagyon vérszegény volna a fantasztikus irodalom. A hasonló „vétségek" kifejezetten a javára válnak, éppen azért, mert irodalmi szabályok szerint fejlődik. Ebben a vonatkozásban egyébként érdekes - ellenkező előjelű - példákat is ismerünk. Amikor például Wells rendkívül fejlett Mars-lakók létezését feltételezte, akkor a korabeli tudomány felfogása sze-

18

rint járt el. Ma ez a hipotézis tévedésnek bizonyul. A Garin mérnök hiperboloidjához írt kommentárokban a szakemberek már nemegyszer megemlítették, hogy már elvileg is lehetetlen a hiperboloidhoz hasonló készülék. Ám a lézer megjelenésekor mégis éppen a hiperboloid jutott eszükbe... Wells nem rakétán, hanem antigravitációs hajón küldte a Holdra hőseit. Ez fantasztikum volt, és az is maradt. Azzal a megszorítással, hogy akkor a fantasztikum nem állt ellentmondásban a valósággal, ma viszont igen. Érdekes lenne tudni, hogy mi lesz a helyzet úgy száz év múlva? A rakéta vajon mindig az égitestek közötti közlekedés egyetlen eszköze marade? Gondoljunk csak vissza a felsorolt művekre! Valamennyi él ma is: olvassák, sőt újra és újra elolvassák őket. Morálisan nem avultak el, éppen, mert a jó irodalmat képviselik. Az pedig teljesen másodrendű, hogy „beváltak" vagy „nem váltak be". Lényegesebb, hogy emberekről szólnak, akik szokatlan, fantasztikus körülmények közé kerültek - arról, hogyan gondolkoznak, éreznek ezek az emberek, hogyan változnak a megváltozott világgal. Ez pedig a mai élet realitása. Ugyanakkor azonban az sem helyes, ha a fantasztikus irodalomban elválasztjuk egymástól a „tudományos" és az „emberi" elemet. Kézbe vennénk-e ma egyáltalán Verne Nemo kapitány című művét, ha nem találkoznánk lapjain Nemo kapitánnyal? Ugyan. De mi lenne Nemo kapitány a Nautilus nélkül? Semmi. A Nautilus nélkül a regényhősnek nincs élete... A fantasztikus irodalomnak ez a fő sajátossága. Hatásának jellegét Lev Uszpenszkij fogalmazta meg találóan: „Hogyan adhatnám vissza, milyen óriási erővel hatott Wells az én emberi fejlődésemre; s bizonyára nemcsak az enyémre! Néha elgondolom, hogy a két világháború Poklában századunk grandiózus társadalmi küzdelmeinek Purgatóriumá-ban, és a tudományostechnikai haladás által megteremtett kétélű -

19

időnként inkább katasztrófára emlékeztető Paradicsomban sokan közülünk... megfulladtak, elkallódtak vagy kisiklottak volna, ha a bizonytalanságban nem áll mellettünk ilyen Vakvezető. ...A világot nem magyarázta; felkészített bennünket a hihetetlenségére. Az ő Kevoirjai és Griffinjei utat nyitottak képzeletünkben Planck és Bohr, Dirac és Heisenberg legmerészebb hipotézisei előtt. Az ő Alvója már a tízes években arra késztetett bennünket, hogy válasszunk: a fekete és kék emberek mellé álljunk Ostrog és színes megtorlói ellen. Az eloik és a morlockok feltárták előttünk a emberiség útjának végén tátongó szakadékot, dr. Moreau figyelmeztetett, mi történik majd Buchenwald és Dachau kitűnően felszerelt orvosi «laboratóriumaiban» . Kétségtelen, hogy pontos, társadalomtudományos adatok birtokában elmondták ezt nekünk más, százszor tekintélyesebb tanítók is. De amíg ők az Értelemhez folyamodtak, Wells mint művész fordult hozzánk. Ezért válhatott oly sok eltévedt kis Dante Vergiliusává, ezért tudott vezetni bennünket a hatalmas Pokolban, amelynek neve: századforduló. A tömeges olvasótáborral rendelkező fantasztikus irodalom eszközrendszere felvilágosításra éppúgy alkalmas, mint a tudat útjainak aláaknázására. Ezt annál is inkább tudnunk kell, mert a jövőről alkotott elképzelések hatnak a jövőt alakító eseményekre. Ne csodálkozzunk hát, ha Ottawa és Teherán, Mexikó és Oslo, Tokió és Melbourne könyvesboltjait elárasztja az angol-amerikai fantasztikus irodalom. Bevétel is, meg ideológia is egyszerre. Látszatra ma már az ember teljes lelki meghódításáról beszélhetünk. A jelenség azonban bonyolultabb. Fércművek könnyen és gyorsan gyárthatók. Küszöbön álló katasztrófák kilátástalan képeire van szükség? Tessék! A jövő rózsaszín ¡dilijei? Parancsoljanak! De az ilyen művek halhatatlansága - a kérész halhatatlansága. Alkotó Művész nélkül az irodalomnak lehet látszata, de nincs jelen maga az irodalom; beszélhetünk látszólagos hatásról, de nem

igaziról. Ezért írta A. V. Lunacsarszkij: «Türelmetlenül várjuk a magunk Wellsének megjelenését...»" A tudományosnak nevezhetővel párhuzamosan létezik - és fejlődik - az egyszerű fantasztikus irodalom. Relatív, romantikus, meseszerű - nehéz meghatározni, mivel ebben a műfajban még a legmeseszerűbb alkotás sem nevezhető mesének. „Fantasy", fantázia - ez az általános meghatározás látszik a legalkalmasabbnak. Áttekintettük már a tudományos-technikai haladás és a fantasztikus irodalom kölcsönhatásának néhány határesetét. De a vizsgálódás, úgy tűnik, csak a tudományos jellegű műveket érintette, ez pedig nem meríti ki a műfaj egészét, és nem is határozza meg arculatát. A „fantáziák" vajon mennyiben érintik a tudományos-technikai haladást? A tudósok sajtónyilatkozataiban mind gyakrabban fordul elő annak felismerése, hogy a tudományos munkával foglalkozó embernek milyen fontos tulajdonsága az alkotó képzelőerő. Az i-re a Lityeraturnaja Gazeta tette fel a pontot; a lapban az egyik hozzászóló tudós határozottan és egyértelműen kijelentette, hogy a képzelőerő ma fontosabb, mint a tudás. Igazán nem mindennapos gondolat. Hogyan jutottunk el hozzá? Az emberi értékek között a képzelet mindig szerény helyet foglalt el. Logika? Az igen! Tudás? Hát persze! Képzelet? Ki tudja, jó-e vagy rossz, ha van... „Micsoda fantaszta!" - ki ne hallott volna ehhez hasonló szentenciákat? Dicséret vagy rosszallás? A racionalizmus és a pontosság századában ugyan miért kezdték egyszerre a képzelet szükségességét emlegetni? Méghozzá a természet-tudományok és a műszaki tudományok művelői? Hogy az okot megértsük, képzeljük el a következő jelenetet. Egy előadóteremben emberek ülnek. - Ködablak - mondja az egyik. - Jeges láng! - szekundál a másik. Örültek gyülekezete?! Szó sincs róla! Csak tanítás. A hallgatók józan emberek: mérnökök, konstruktőrök,

tekintélyes cégek tudományos munkatársai. A szinektikai módszereknek - azaz a feltalálókészségek fejlesztésének - óráján vagyunk. Hozzá kell tenni, hogy az imént idézett jelenet tipikus, hiszen a szinektika a képzelet aktivizálásának eszköze. A ködablak és a hozzá hasonló badarságok a valóságban egyáltalán nem badarságok, ahogyan például az idegroham alatti lázas fantáziálás sem az. A hallgatók feladata, hogy - minél gyorsabban - össze nem illő fogalmakat találjanak. Egyébként nem is olyan könnyű, amilyennek látszik. Jeges tűz? Nem jó - laboratóriumi úton forró jeget már előállítottak, úgyhogy a „jeges tűz" csak variáció egy témára... Tudják-e, mennyit fizetnek az amerikai cégek egy rövid - legfeljebb tizenhat napos - szinektika-tanfolyamért? Húszezertől kétszázezer dollárig terjedő összeget! Amikor új tudományos és műszaki ötletekre csak alkalomszerűen volt szükség, s még nem lasszóval fogták őket, s nem fogadtak fel kémeket a megszerzésükre akkor az üzletembereket nem érdekelte, mi fán terem a képzelet, mivégre kell, s hogyan fejleszthető. De aztán más szelek kezdtek fújni. Mind növekvő mennyiségben, egyre újabb és újabb találmányok váltak szükségessé, hogy a konkurenciával fel tudják venni a harcot. Ezen a ponton derült ki, hogy a piac nem elégíti ki a szükségletet. Hogy valami újat kitalálni nehéz, és semmiféle diploma nem képesít erre. A tehetség „isteni eredetéről", „az alkotás folyamatának megismerhetetlenségéről" szóló tanokat tüstént leállították. Itt tenni kellett valamit! Hamarosan nyilvánvalóvá vált - korábban is tudtak ugyan róla, csak nem figyeltek fel rá hogy képzelőerő nélkül nincs alkotás. A képzelet nyomban áruvá változott. Eleve kínálkozott az az elvi következtetés, hogy sajátosságainál fogva a Science fiction éppúgy, mint az egyszerű fantasztikus irodalom erőteljesen aktivizálhatja a képzelőerőt. Le kell hát rombolni a sztereotípiákat, és hozzászokni, hogy ne riadjunk vissza a „lehetetlen", „ez

20

nem lehetséges" fogalmak hallatán; el kellett sajátítanunk a szokatlan perspektívában látás képességét. A következtetést kísérletekkel támasztották alá. Egész sor megfigyelés és kísérlet nyomán szovjet tudósok megállapították, hogy - egyébként egyenlő feltételek között - az újítások és találmányok alkotó módszereit azok a mérnökök sajátítják el és alkalmazzák jobban, akik rendszeresen olvasnak tudományos-fantasztikus irodalmat. Az eredményt rögtön hasznosították is. Az újítási tanfolyamok résztvevői ma már előadássorozatot hallgatnak a Science fictionről; az ilyen jellegű művek olvasása kötelező a számukra. A szinektika szakemberei egyébként nemcsak az oktatás módszerét dolgozták ki, hanem az újításokét is, amelyet tudományos-fantasztikus módszernek neveztek el. Segítségével tervezték többek között az új típusú kapcsokat az űrhajósok szkafanderén. (A feladatot a NASA adta. A határidő lassan lejárt, és a többi módszer nem vezetett eredményre.) Talán még soha nem fordult elő, hogy ennyire „segédtudományként" használják

21

fel az irodalmat... Amitől az egyébként se jobb, se rosszabb nem lett. Időnként olyan véleményeket is lehet hallani vagy olvasni, amelyek szerint a science fiction leszoktatja az embert a csodálkozásról. Hogy teleolvassuk magunkat fantasztikus regényekkel, és lelkesedés nélkül, mint magától értetődőket fogadjuk a tudományos-technikai haladás új és új vívmányait. És hogy ez nem jó. Még ha csakugyan így is áll a dolog, valóban olyan nagy baj lenne? Ideje hozzászoknunk, hogy a nóvum életünk állandó kísérőjévé vált. Hogy a tudománynak, a technikának pontosan úgy kell termelnie az új dolgokat, mint a futószalagnak az autókat. Figyelmünket, érzelmeinket és gondolatainkat nem ártana átirányítani már valami másra: az újdonságok ésszerű felhasználására (vagy fel nem használására), alkalmazásuk várható következményeire, arra, hogy segítségükkel hogyan tegyük szebbé az életet. A csodálkozás a figyelem érzelmi gyújtópontja. A modern fantasztikus irodalom általában a jövő szupertechnikáját ábrázolja, mindenféle robotmámortól és a csodálatos jelenségeknek szóló

dicshimnuszoktól mentesen. Robotok úgyis lesznek; nézzük meg inkább, mi lesz az emberrel. Egyébként is, kortársainknak a meglepetése és öröme a tranzisztor láttán összehasonlíthatatlanul kisebbnek bizonyult, mint azoknak az embereknek az elragadtatása, akik életükben először pillantottak meg tükröt vagy üveggyöngyöket. Az érzelmek ilyen változását aligha érdemes megsiratni. Az utóbbi időben gyakran hallunk a fantasztikus irodalom válságáról, mivel Amerikában csökkent a kiadások száma, és megszűnt egy sor folyóirat. Ennyire egyértelmű adatok nálunk nem tapasztalhatóak; könyvpiacunk olyan messze van a telítettségtől, hogy a kiadások visszaesése semmiképpen nem az olvasói érdeklődés csökkenését jelenti. Ami pedig az amerikai könyvpiacot illeti, tulajdonképpen ott sincs semmilyen titokzatos ok. Az érdeklődés mennyiségileg nem szüntelenül növekvő jelenség; ha így lenne, beszélhetnénk akár a fizika iránti érdeklődés kríziséről is. A külső szemlélő ennél határozottabb megállapítást aligha tehet. Mi is csak feltételezhetjük: nyugaton ma terjed az elkeseredettség, amelyet az idézett elő, hogy a kapitalista társadalmi viszonyok közepette a tudományostechnikai haladás minduntalan az ember ellen fordul (urbanizációs problémák, a

környezet szennyezettsége stb.). A kiábrándultságot átviszik magára a tudományra, a technikára, a haladásra; következésképpen a Science fictionra is. Másrészt a kapitalista társadalmon belül mutatkozó válságjelenségek arra indítják az embereket, hogy a rendszeren kívül keressenek a maguk számára pozitív eszményeket. A társadalmi töltésű fantasztikus irodalom viszont, érthető okokból, az uralkodó ideológia keretein belül fejlődik. És ha az irodalom nem tud kitörni e keretek közül, ha nem tud vagy nem akar megfelelni az új igényeknek, akkor természetesen csökken iránta az érdeklődés. Mindez valószínűleg együttvéve idézte elő az amerikai Science fiction válságát. A fantasztikus irodalom távlati fejlődésén ez azonban nem változtat. A tudomány és az irodalom prognosztikai szerepének növekedése nem múló feilobbanás, és nem az intellektuális divatnak tett engedmény, hanem objektív igény. Mint ahogyan kétségtelen az igény azok iránt a művek iránt, amelyek az új valóságot tükrözik, a tudományos-technikai forradalom szolgálatában állanak, és művészi eszközökkel kutatják a távlatokat, amelyek felett korunk embere elgondolkodik. GEREBEN ÁGNES FORDÍTÁSA

22

BÖLCSŐ ÉS KOPORSÓ V. FIRSZOV

1 .FEJEZET

|

Zöld gömbök és az ideges űrkutya

Amikor lent megcsillant a patak, Szergej Lavrov még egyszer ellenőrizte a térképet, és lefelé irányította a repülő korongot, megcélozva a bokroktól szabadon hagyott kis tisztást a patak partján. A gép, mint egy domborodó pocak, egy pillanatig megtámaszkodott a dús, ruganyos fűben, fölremegett, azután enyhén oldalra billent: Szergej kikapcsolta a stabilizáló mezőt. A ritkás bokrok ágai, háromszirmú virágaikkal, itt derékig értek, és így, Szergej véleménye szerint, nem akadályozhatták őket abban, hogy a szondát levigyék a patakhoz. Csodálatosan nyugodt nap volt ez, a mozdulatlan, forró levegőben a fű részegítő illata megmámorosította az ember fejét, az ördög tudja miféle gondolatokat ébresztett hosszú sétákról a Nagy Határszirt melletti medence partján, Másenyka óriási szemeiről, arról, hogy milyen jó fiatalnak lenni, meg hasonlókról - csak nem az utóbbi napokban oly unalomig végzett szondázásról. A sötétlila égbolt délre égszínkék és kristályosán áttetsző lett, és ha nincs a nehéz sugárvető, amit ismét a nyakába kell akasztania, meg az illatos fűben hirtelen moccanó óriási, tenyérnyi rovarok, Szergej azt hihette volna, hogy ez egyáltalán nem a

Barnard-csillagrendszer Alfa bolygója, hanem a honi sztyeppe valahol Belaja Cerkov mellett. Hirtelen elképzelte, hogy a megunt sugárvetőt a fűbe hajítja, fején keresztül lerántja az izzadságtól átnedvesedett inget, és belehuppan a patakba... A víz hideg, éget, tíz másodperc múlva a bőr sajogni kezd, mintha megperzselték volna, a fogak pedig halkan összekoccannak. Aztán le a sárga, forró homokra, mintha éppen az ő számára terítették volna szét a holtág kanyarulatánál... Ekkor Lavrov észrevette, hogy Ahmed, a gyakornok, leplezetlen érdeklődéssel néz rá, és már szinte gombolni kezdi inggombjait. Szergej magában káromkodott - ez a fiú mintha olvasott volna a gondolataiban és hivatalos hangon megszólalt: - Kirakodunk... Ahmed leverten csóválta meg a fejét. - Rosszul mondtad, kedves Szergej elvtársi Azt akartad mondani: „megfürdünk"... Szemében pajkos szikrák táncoltak. - Majd a bázison megfürdesz - morogta Lavrov, és kinyitotta a konténer lakatait. - Teletöltöd a felfújható fürdőkádat, és megfürdesz. Ahmed fájdalmasan felsóhajtott, és átlépett a repülő korong átlátszó párkányán. - Hová! És a sugárvető? - kiáltott utána Szergej. Ahmed felnyögött. - Nem gondoltam, hogy ilyen szőrszálhasogató vagy. Már két hete cipelem magammal ezt az átkozott bunkót! Már bütyök nőtt a nyakamon, mint a málhás szamárnak. És miért teszem? Ezen a bolygón még soha senki nem használt sugárvetőt. - Teljesítsd az utasítást, Ahmed! - Utasítás, utasítás - dohogta Ahmed. - Mutasd meg nekem ennek az utasításnak a szerzőjét, és én megmondom neki... - Semmit sem mondasz neki, Ahmed. - Kicsoda? Én? Én bizony megmondom neki: „Fogd, barátom, az összes sugárvetőinket, és cipeld őket egészségedre, míg ki nem törik a nyakad. És ha ez neked kevés, majd kérünk még egy tucatot az Arielről; egy ilyen jó embertől mi semmit sem sajnálunk." - Semmit sem mondasz neki, Ahmed - ismételte szárazon Szergej. - Ennek az utasításnak a szerzője tíz évvel ezelőtt elpusztult itt, az Alfán. - Hogyhogy elpusztult? - kérdezte zavartan Ahmed. - Miért? Szergej megvonta a vállát, leemelte tartójáról a sugárvetőt, és odanyújtotta a gyakornoknak. Nem tudta, miért halt meg Besztuzsev, ahogy senki más sem tudta. - Hát úgy. Elpusztult és kész. Eltűnt. Elveszett. Elpárolgott. És amíg pusztulásának rejtélye meg nem oldódik, cipelni fogod a sugárvetőt, a rádió adó-vevőt, a tájolót és mindent, amit előírnak - akár lovagi páncélt is. Világos? Ahmed szomorúan bólintott, és nyakába akasztotta a sugárvetőt, azután a hátára erősítette a nehéz kábeles orsót, és elindult a patak felé. Szergej követte, kezében a súlyos, automata elektroszondával. Elfelejtett valamit tenni a vállára, és az archimedesi csavar éles pereme fájdalmasan belevágódott a bőrébe. Az orsó lassan lecsavarodott, és a kábel komótosan végignyúlt a fűben, ahonnan hatalmas rovarok ugráltak elő. Az egyik béka nagyságú rovar ráugrott Szergej magas szárú csizmájára, rátapadt a műanyagra, és megmerevedett, csupán számtalan üveggyöngy-szeme forgott. Szergej tudta, hogy az itteni rovarok teljesen ártalmatlanok, de gyermekkorától idegenkedett a pókoktól, százlábúaktól és egyéb utálatosságoktól, ezért csizmája orrával a fűbe röpítette a hívatlan vendéget. Vagy húszlépésnyire a parttól a homokba dugták a szondát, Szergej bekapcsolta az áramot, az archimedesi csavar könnyű búgással forogni kezdett, és a szonda lassan megindult lefelé. Néhány perc múlva teljesen elmerült a homokban, és csak a pergő falú lyuk meg a beléfutó kábel jelezték, hogy ott van. - Nézd csak - súgta Ahmed, megérintve Szergej kezét.

24

Szergej körülnézett. A patak felől egyenesen feléjük gördült lassú tempóban egy nagy, zöld gömb. Szergej a szeme sarkából észrevette, hogy Ahmed kezét a sugárvető agyára tette, és elmosolyodott. Ahmed elkapta a pillantását, elpirult, összevonta a szemöldökét, de kezét nem vette el a fegyver agyáról - mintha így kényelmesebben állt volna ott. Közben a gömb közeledett. Majdnem embernyi volt a magassága, húsos, érdes felülete lüktetett, szivárványlott. Kicsit tömpe volt, úgyhogy leginkább egy hámozott keménytojásra emlékeztetett, aminek valamilyen okból sétálni támadt kedve. A gömb zajtalanul mozgott - csupán a bokrok ágai hajlottak meg alatta könnyedén. Nem lehetett tudni, mi ez növény, állat, különleges terepjáró vagy valami más. A gömb lassan, fenségesen, mozgását nem lassítva és nem gyorsítva gördült fölfelé az enyhe lejtőn, mintha az általános tömegvonzás törvénye hirtelen megszűnt volna számára. Mikor a gömb már egyvonalba került velük, a meghökkent Ahmed hátrálni kezdett, sugárvetőjét a titokzatos vendégre irányítva. - Ez meg mi lehet? - mormogta, kibiztosítva a fegyvert. - Hiszen nekünk is jöhet. Nem válogatja meg az útját. Szergej a sugárvető csövére tette a kezét, és kicsit lejjebb hajlította. A gömb fenségesen elhaladt mellettük, átgördült a kábelen, amit könnyedén belenyomott a fűbe, felkapaszkodott a dombra, és közben teljesen szétlapult. - Ez igen, vándorló mező - mondta lelkesen Ahmed. - Ott jön egy másik - mutatta Szergej. A patak mentén egy, az előzőnél lényegesen nagyobb gömb gördült tova. - Ma van a látogatási napjuk? - kérdezte Ahmed. Szergej az órájára nézett. Öt percen belül a szonda eléri a megadott mélységet. Sortja zsebéből elővett egy csillogó, hermetikus csomagolású szendvicset. Ekkor a háta mögül különös hangot hallott, valami hideg és nedves könnyedén megérintette a lábszárát. Hirtelen megfordult, maga előtt tartva a sugárvetőt, és belülről szinte megdermedve a pillanatnyi iszonyattól. De nem undorítóan sikamlós testű polip, nem brontosaurus, nem emberevő tigris vagy valami ismeretlen állat állt előtte, hanem egy közönséges kutya - borzas, vidám, meghatározhatatlan fajtájú kutya, aki a csuda tudja, honnan kerülhetett az Alfára. A kutya vidáman csóválta helybéli bogáncsokkal teleragadt farkát, és igen egyértelműen mosolygott a szendvicsre. A kutya szemmel láthatólag nem tartozott a kóbor kutyák törzsébe, mivel a nyakán fém nyakörv volt, amiről a póráz egy darabkája lógott le. - Hatodik jelenés: azok meg ez az űrkutya - mormogta meghökkentőn Szergej. Űrhajójukon semmiféle állat nem volt, ha pedig ennek a kutyának helybélinek kellene lennie, az semmiképpen nem lehetséges, hiszen az Alfán, tudomásuk szerint, senki nem élt. De a kutya ott állt előtte, hízelegve csóválta a farkát, és ékesszólóan bámult a szendvicsre, nyakörvén pedig egy tájoló lapos doboza villogott, ami nyilvánvalóan egy legfrissebb típusú szkafanderről származott. - Bundi, Pajti! - hívogatta Ahmed a kutyát leguggolva. A kutya bizalommal odafutott hozzá, és érdes nyelvével megnyalta a kezét. De nyilván a gyakornoknál nem érzett semmi ínycsiklandó illatot, így a kutya visszatért Szergejhez. - Mégis, kié vagy? - kérdezte Szergej. Ekkor hirtelen arra gondolt, hogy talán az információs szolgálat elfelejtett hírt adni a bolygón megjelent telepesekről. Ilyen melléfogások, ha ritkán is, de előfordultak. Az űrhajók mostanában úgy kóborolnak a kozmoszban, mint a kertvárosi kisautók, valamennyit nem lehet nyomon követni, az egzotikumot vagy a remeteéletet kedvelőkből meg mindig is több volt a kelleténél, és ezek nem mindig kívánnak bejelentkezni. Az ilyen esetekben kötelező és nem túl kellemes vizsgálatok, az oltások tucatnyi létező, feltételezett vagy egyáltalán nem létező betegség ellen, az unalmas tanfolyamok az élet minden eshetőségéről, beleértve az

25

antivilág képviselőivel való találkozást, a hosszú, fárasztó kiképzések, kezdve az összeköttetés biztosítórendszerének ismeretétől a combcsonttörés esetében történő elsősegélynyújtásig - mindezek arra késztetik az embert, hogy elgondolkozzon, valóban annyira szükséges-e a nyilvántartás... - Vendégünknek határozottan nem lenne kifogása pár falat ellen - mondta Ahmed. - Vendégeld meg, Szergej I A kutya, mintha megértette volna a szavakat, még lelkesebben csóválta a farkát, a mosolygása pedig egyenesen elbűvölő volt. Szergej nem tudta visszatartani a nevetését. - Megadom magam, rábeszéltetek! - mondta, és feltépte a szendvics csomagolását. A szendvics légmentes borítója rövid durranással pattant szét. És ugyanabban a pillanatban a kutya röviden fölvonyított, és hatalmas ugrással a levegőbe vetette magát. Szergej önkéntelenül maga elé kapta a kezeit, arcát és nyakát védve, de a kutyának esze ágában sem volt támadni. Lelapult a fűbe, és rejtőzködve elkúszott Szergejtől. A szőre égnek meredt, szájának remegő, rózsás-fekete széle mögül éles szemfogak bukkantak ki. - Ezzel meg mi történt? - kérdezte értetlenül Szergej, és egy lépést tett a kutya felé. De a kutya fenyegető morgással válaszolt, így adva tudtára, hogy kapcsolatuk komolyan és hosszú időre elromlott. - Milyen ideges vagy. Pajti - csóválta meg a fejét Ahmed. - Morogsz a rendes emberekre.. Kórházba kéne menned, te meg itt sétafikálsz ezen a bolygón... A kutya még néhány méternyit kúszott, azután hátat fordított nekik, és eliramodott a patak mentén, hátra-hátranézve, fogait mutogatva. Szergej elgondolkozva nézett utána, és hirtelen észrevette, hogy az előbb még feléjük tartó nagy gömb eltűnt. A patak medre jól áttekinthető volt, ott sehol nem lehetett elrejtőzni - az egész kaland a kutyával vagy másfél percig tartott, ennyi idő alatt pedig a gömb nem érhette el a domb gerincét. De most nem volt idő ezen tűnődni, mert a kábel megállt a homokban - a szonda elérte a megadott mélységet, és kikapcsolt. - Menjünk, Ahmed - intett Szergej a repülő korong felé. - Mára még öt helyszínünk van. Vagy tizenöt percig vesződtek a mérésekkel, azután várták, hogy mikor jön vissza a szonda. Ahmed felülről gyengéden húzta a kábelt, hogy az archimedesi csavar ne kapja be. Szergej mellette ült, cigarettázott, és az aznapi különös eseményeken tűnődött. Azután berakták holmijukat a repülő korongba, megkeresték a térképen a következő helyszínt, odarepültek, és minden megismétlődött. A levegőből háromszor vagy négyszer láttak

26

komótosan görgő zöld gömböket. Mind egyirányba tartottak - éppen oda, amerre a térképen a mérési helyeket jelölő pontozott körök. Hat mérés helyett nyolcat tudtak elvégezni - a talaj lágyabb lett, kevesebb időt vett igénybe a szondázás. Szó ami szó, a nem túl pontos térképen egyenesen az útjukba esett egy kiterjedt síkság, ahová több patak folyt le. Szergej megállapította, hogy ez minden bizonnyal mocsár, de ez nem nyugtalanította - a repülő korong bármely ingovány fölött is biztosan lebegett. „Az már komiszabb - gondolta -, ha a szondát majd nem tudják fölhúzni - a mocsár mégiscsak mocsár"... Szemével fölmérte a mocsár kiterjedését - öt helyszín, nem több, nem kevesebb -, és megállapította, hogy kéthárom szonda elvesztése nem olyan nagy baj. „Egy nap alatt végzünk" - gondolta, nem sejtve, hogy miféle eseményekre kerül itt sor másnap.

2 .FEJEZET

|

Házavatás. Minek Don Quijotének sugárvető?

Este az expedíció a házépítés befejezését ünnepelte. Hét órára, amikor az itteni nap, a vörösessárga Barnard-csillag lilulni kezdett, valamennyien összegyűltek a frissen megszilárdult műanyagbeton lépcső előtt, mely fölött keskeny vörös szalagot feszítettek ki. Előretolták Másenykát, a festőművésznőt, és az expedíció parancsnoka, Barton, ünnepélyesen átnyújtotta neki saját manikűrollóját. Másenyka bájosan zavarba jött, és a társaság lelkes tapsolása közepette elvágta a szalagot. Nyomban felröppentek a rakéták, magasan a tető fölött pukkantak szét a színes tüzek, és az ablakokban kigyúlt a fény. Az egész csapat nagy lármával zúdult a ház felé. - Várjatok! - kiáltotta Barton. - Egy pillanat I Valahonnan előkapott egy szigonypuskát, tompa hegyű töltettel. - Céllövőversenyt hirdetek az Alfa bajnoka címért! A győztes jutalma hosszú sziszegés lesz! Mindenkiből kitört a nevetés. Mióta kiszálltak az űrhajóból, amíg a ház épült, az expedíció tagjai egy nagy, felfújható sátorban laktak. A légkondicionálók, a fűtés és egyéb, az életet segítő automatikák ellenére valahogy senki sem szeretett ott élni. Ahmed a mérnöki találékonyságnak ezt a csodáját rögtön elnevezte „tűnj el innen ház"-nak, és minden tilalom ellenére alkalomadtán kiügyeskedte, hogy hálózsákban alhasson a szabad levegőn, amiért jócskán szorult Bartontól. Most ez a felfújható monstrum már csak a kilátást zárta el az új ház ablakai elől, és mindenki örült, hogy végre megszabadulhatnak tőle. - Először a lányok! - kiáltotta Ahmed. - Másenyka, lőj! Másenyka zavarában elpirult és célzott. A fegyver ravasza nehezen járt, és mire végre megbirkózott vele, a fegyver csöve egyáltalán nem arra fordult, amerre kellett volna. Éva Standuke, az expedíció orvosnője jobban lőtt - lövése csak fél méterrel talált a szelep fölé. A harmadiknak lövő Savrov megfigyelte, hogy levegőben ez a fegyver erősebben üt, mint vízben, ezért lejjebb célzott. Lövése közvetlenül a szelep fehér köre mellett csapódott be. Ezután Ahmed vette át a fegyvert. Szertartásosan meghajolt a lányok előtt, és ezt mondta: - Nagyszerű győzelmemet az Alfa gyönyörű lányainak tiszteletére viszem végbe - de közben csak Másenykát nézte. Kattant a fegyver, és a lövés becsapódása után hangos sziszegés hangzott fel - a lövedék pontosan a szelepet találta el. - Hurrá! - kiáltotta Barton. Valamennyien tapsolni kezdtek. Éva odalépett Ahmedhoz, és míg a többiek tapsoltak, ő picikét lehajolva homlokon csókolta a győztest. Másenyka elpirult, lábujjhegyre állt, és egy gyors puszit cuppantott Ahmed állára. - Asztalhoz, asztalhoz! - tessékelte a társaságot Barton. - Lányok, kísérjétek a helyére a győztest!

27

Kacagva, tréfálkozva ültek asztalhoz. Pukkant a pezsgősdugó. - Az új házra! Hurrá! - kiáltotta Barton. Az ablak előtt reszketve és alakját állandóan változtatva, sziszegve horpadt össze a formátlan gumimonstrum. A közös beszélgetés igen hamar szétesett vékony szálakra. - Ma élő gömböket láttunk - mesélte Ahmed Másenykának. - Kalandot keresve vándoroltak. Azután odajött hozzánk egy kutya, és elkérte Szergej szendvicsét. - Ez is valami! - szólt át az asztal fölött Kulesov, kopasz fejét törölgetve. - Hozzám egyszer odajött egy brontosaurus, és kért egy cigit.. Szergej már háromszor hallotta a dohányzó brontosaurus történetét, így nem hallgatta végig a tréfát. Jobban érdekelték a ma látott gömbök. Amint visszatértek a bázisra, rögtön jelentést tett Bartonnak a különös találkozásról. Annak felcsillant a szeme, amikor a zöld gömbökről esett szó. Figyelmesen végighallgatta Lavrovot, mindent aprólékosan följegyzett, és kijelentette, hogy holnap foglalkozni fog a gömbökkel. Bartont meg lehetett érteni. A biológusoknak bőven akadt munkájuk, de ez a megszokott munka volt - rendszerezés, leírás, növénygyűjtemény készítése. Az élet ilyen formájával, mint ezek a különös gömbök, a biológusok még nem találkoztak. - Mit gondol, mik ezek a gömbök? - kérdezte Szergej Bartont. - Helyi flóra. De az is lehet, hogy fauna. Még semmit sem tudunk róluk. Igaz, Besztuzsev látott egy ilyen gömböt, filmet is készített róla. - És meg sem próbáltak megtudni róluk valamit? Szinte hihetetlen. Barton széttárta a karjait. - Mi rögtön a gömb után akartunk száguldani, hogy megfogjuk, megmérjük, kipreparáljuk... De Besztuzsev megtiltotta. Azt mondta: „Ez az ő bolygójuk, mi pedig csupán hívatlan vendégek vagyunk itt. Csak megfigyelni! Honnan tudhatnánk, hogy az általam látott gömb nem lehet-e egy számunkra új életforma ritka vagy talán egyetlen képviselője?" De nem volt mit megfigyelni. Néhány napig köröztünk a fölött a hely fölött, ahol Besztuzsev a filmet készítette. A gömböt mintha a föld nyelte volna el. Azután Besztuzsev elpusztult. - Mesélje el, kérem! - mondta Ahmed. - Hiszen én erről semmit sem tudok. - Nem sokkal az indulás előtt történt. Éppen akkor kaptuk meg a szputnyikról a bolygó fotótérképét, és kiválasztottuk a legérdekesebb körzeteket. Besztuzsev nem tért vissza időre, és mi nyugtalankodtunk. Mint tudják, a rádiókapcsolat nappal itt megbízhatatlan, mert a nap erősen zavarja. Mégis sikerült összeköttetést teremtenünk. Besztuzsev azt mondta, hogy még marad talán reggelig, ne nyugtalankodjunk. Szavaiból megértettük, hogy valami nagyon érdekeset talált. Ezután a kapcsolat megszakadt. Éjjel többször is hívtuk, de nem jelentkezett. Hajnalban Petrov meg ón elindultunk érte. A repülő korongot rögtön megláttuk, de Besztuzsev nem volt sehol. Körben mindent átkutattunk, de nem találtunk semmit - sem harc nyomait, sem ruhamaradványokat. Úgy gondoltuk, hogy belefulladt a mocsárba. Ez volt az egyetlen, legalábbis valószínű magyarázat. A mocsár elég közönséges mocsár, nem fedeztünk fel benne különösebben veszélyes helyeket, meg aztán azt is nehéz feltételezni, hogy egy olyan tapasztalt kutató, mint Besztuzsev, megkockáztat egy éjszakai sétát a mocsárban. Mindenesetre végigjártuk a mocsarat fémkeresővel - hiszen Besztuzsevnél volt kés, óra és zseblámpa, és a műszer ezeket kimutatta volna. De semmit nem találtunk... - Azt mondta, hogy a mocsárba fulladás az egyetlen valószínű magyarázat - mondta rövid hallgatás után Szergej. - Voltak valószínűtlen magyarázatok is? - Amennyit csak akar. Például beszélték, hogy Besztuzsevet egy óriásmadár vitte el, vagy megette egy mocsári kígyó. De az Alfán az élet magasabb rendű formái nem léteznek. Ugyanilyen sikerrel feltételezhettük volna azt is, hogy Besztuzsevet olyan lények rabolták el, akik az Androméda-ködből érkeztek. - Vagy a Bétáról... - mondta Ahmed. - Az közelebb van.

28

- A Bétán nincs élet, ezt nagyon jól tudják - ellenkezett Barton. - És hogy egy olyan tapasztalt kutató, mint Besztuzsev, hiszen éppen első repülése hatvanadik évfordulójának megünneplésére készült, miért fürdött, megsértve minden utasítást, azt senki sem tudja. - Hogyan, fürdött? - kérdezte egyszerre több hang is. Mindenki tudta, hogy az Alfán sem vízben, sem szárazon nem élt semmiféle veszélyes vagy ártalmas növény, állat vagy mikroorganizmus, de ezt most tudják, viszont tíz évvel ezelőtt, mikor a nemrégiben felfedezett bolygó flórája és faunája még teljesen ismeretlen volt, a fürdés egyenértékű volt az őrültséggel - ebben mindenki biztos volt. - A repülő korong közelében folyó folyt. És a homokon meztelen lábnyomokat találtunk. - Vagyis vízbe fúlt! Vagy megette egy cápa - suttogta Másenyka kerekre tágult szemekkel. - Azután a cápa kimászott a partra, és megette a ruháját, csizmáját, fegyverét... - folytatta Kulesov a lány hangnemében. - A kopasz fejemre esküszöm, hogy nagyon éhes cápa lehetett. - Igen, minthogy az ilyen események valószínűsége kicsi, csupán annyit állapíthatunk meg, hogy a fürdés rosszul végződött. Csakhogy még mindig titok marad, hogy Besztuzsev miért szánta rá magát ilyen veszélyes lépésre. - Talán valamit ki akart hozni a vízből? - Ahhoz nem vetkőzött volna le. Akkor még biológiai védőfelszereléssel ellátott szkafandert viseltünk. Azok nem áznak át. Csak most van ilyen jó dolgunk - sort, fürdőruha. . - Mindez nagyon különös - mondta Szergej. - Nagyon különös. Eltelt tíz év, és semmi nem derült ki. - Én mégis azt hiszem, hogy interplanetáris gengszterek rabolták el - mondta Ahmed, és Másenykára nézett. - Azt beszélik, vannak ilyenek. Többnyire nyolcvan éven felüli nagy tudósokat és húsz éven aluli szép kislányokat rabolnak. De mi nem adjuk a lányainkat! Csak dugják ide a képüket! Felkapta a közelben álló szigonypuskát, és megcélozta vele az ajtót. Másenyka elnevette magát. A nekibuzdult Ahmed dühödten forgatta szemeit, és úgy tett, mintha a titokzatos rablók támadását verné vissza. Ekkor hangosan kopogtattak az ajtón. Ez annyira váratlan volt, hogy a nevetés és tréfálkozás azonnal abbamaradt. Szergej végigpillantott az asztalnál ülőkön - az expedíció valamennyi tagja ott volt. Ahmed zavartan eresztette le a fegyvert, és Bartonra nézett, aki közben felemelkedett helyéről. A kopogás megismétlődött - hosszan, hangosan, kitartóan. - Jöjjön be! - kiáltotta oda Barton. Az ajtó kinyílt. Amikor barátaid körében ülsz egy este egy még alig felderített bolygón, a hazai földtől sok milliárd kilométer és sok hónapi repülés választ el, és tudod, hogy kicsiny és kényelmes házad a földi élet egyetlen előretolt bástyája a mindenségnek ebben a szektorában, és hirtelen nyugtalanító kopogást hallasz az ajtón, akkor bármire felkészülhetsz - hogy belép egy zöld bőrű, háromkarú jövevény, egy ízeltlábú hangyaember, egy pók formájú robot vagy gondolkodó polip lézerrel az egyik tapogatójában. De arra senki nem számított, hogy az ajtón kivont karddal a kezében egy kicsit Don Quijotéra hasonlító, nagyon magas, szakállas öregember lép be, fegyverhordozójának, Sancho Pansának a jelmezébe öltözve. Az öregember piszkos sortot viselt, ami szabadon hagyta sovány, izmos lábait, bő ujjú, rendkívül tarka zekét, széles karimájú, nem kevésbé tarka kalapot, derekán széles biztosítóöv fogta össze a félig nyitott zekét, amiben Barton tapasztalt szeme rögtön felismerte a hetes számú űröltözék tartozékát - ez volt a biológiai védőrendszerrel ellátott szkafander a földhöz hasonló bolygók kutatói számára lábát kiszáradt sárral borított biztonsági csizma borította. De a legmeglepőbb az öregember arca volt - ez az aszketikusan sovány, de ránctalan arc, és ezen az arcon a sűrű, összenőtt szemöldökök alatt hatalmas, eleven, nyughatatlan szemek égtek. Ránézésre a vendég hetven-nyolcvan éves lehetett.

29

- Jó napot! - mondta az öreg, rosszul ejtve az egységes nyelv szavait. - És tegyék le, kérem, ezt a micsodát - bökött kardjával Ahmed felé. - Nem szeretném, ha véletlenül belém találna... Ahmed lenézett a kezeire, és látta, hogy a fegyver egyenesen a vendég felé fordul. Elpirult, és háta mögé dugta a puskát. De senki nem vette észre zavarát - minden tekintet az ismeretlenre irányult. - Jó napot!... - válaszolták összevissza a meghökkent házigazdák - ki oroszul, ki az egységes nyelven. - Kerüljön beljebb - mondta Barton. - Örülnénk, ha velünk vacsorázna. Az öregember, nem tudni miért, kardja hegyével beledöfött a padlóba, de az visszapattant a rugalmas, meleg műanyagról. Ekkor a Vendég a falhoz támasztotta kardját, és komótosan leereszkedett a felajánlott székre. - Barton vagyok, a második komplex expedíció parancsnoka. Ezek a munkatársaim - Barton az asztal körül mindenkit bemutatott az ismeretlennek. - Űrhajónk orbitális pályán kering, itt csak űrbárkánk van. Az öreg némán bólintott, eltolta az eléje tett evőeszközöket, és futó pillantást vetett Másenyka számtalan, a falakon függő rajzára. - Kérésem lenne magához, Barton - szólalt meg végül. - Arról van szó, hogy... hm... eltűnt a barátom... a kutyám. A feleségem halála óta egyedül élek, és Cézár pótol nekem mindent: a barátokat, a társaságot, a családot... Nagyon hálás lennék, ha visszaadnák nekem. - A kutya nincs nálunk - mondta Szergej. — Ma láttuk vagy negyven kilométerre innét. Ekkor eszébe jutott a nyakörv, és hozzátette: - Mi történt elromlott a tájoló? Az öreg nem válaszolt neki. - Ha maguknak nehézséget okoz, hogy visszaadják nekem a barátomat... az én Cézáromat, akkor talán kegyeskednének lemondani... eladni nekem az expedíciós kutyájukat? Bármilyen árat kérhetnek érte. - Boldogan segítenénk önnek - felelte Barton. - De az expedíciónknál nincs kutya. - Nincs kutya? - csodálkozott az öreg. - Az űrhajón sincs? - Az űrhajón sincs. Az öreg elhallgatott. Felhasználva a szünetet, mindenki kínálgatni kezdte a vendéget, de az feje hanyag mozdulatával elhárított minden kínálást. - A kutyája talán ismét találkozik velünk - fordult Barton a különös vendéghez. - Hol tudnánk akkor önt megtalálni? - Nem akarok problémákat okozni - tért ki a válasz elől a vendég. - Ebben az esetben ismét én látogatom meg magukat... „Nagyon jól tudja, hogy merre jár a kutyája - gondolta Szergej. - És rendben van az öreg szivar tájolója is. De ez a kozmikus Don Quijote valamiért azt akarja, hogy mi fogjuk meg neki a kutyáját... Vagy közlekedési nehézségei vannak? Hiszen, ugye, ide is gyalog jött? Nézd csak, milyen piszkos a csizmája..." - Egy utolsó kérés - mondta az öreg, és Barton szemébe nézett. - Nem tudnának... hm... egy időre kölcsönözni nekem egy sugárvetőt? Eladni, mint látom, nem tudják? Ennél a kérésnél Szergej óvatosan Ahmedra nézett, és látta, hogy a szigonypuskát tartó keze megfeszül. Elnevette magát. A legtermészetesebb dolog. Üldögélsz a Barnardcsillagrendszer ember nem lakta Alfa bolygóján, és egyszerre csak megjelenik nálad Don Quijote, karddal a kezében, és kér egy sugárvetőt - egy nemrégiben feltalált, veszélyes fegyvert, amivel pillanatok alatt szitává lőheti csillaghajójukat. Mi ebben a különös? Ha belegondolsz, nagy eset... Egyszerűen kell neki a sugárvető. Miért ne adnánk? Ember az embernek barátja, elvtársa, testvére... - Ahmed, kérem, hozzon ide egy sugárvetőt - mondta Barton. - Segíthetünk még valamiben?

30

- Hálásan köszönöm - az öreg összeszorította ajkait, és fölállt. - Rendkívül le vagyok kötelezve. Elvette a sugárvetőt, a nyakába akasztotta, és ismét kezébe kapta a kardját. - Használhatja, amennyit csak akarja - mondta Barton. - Sokáig itt leszünk. És ha szüksége lesz rá, meg is tarthatja. - Jó egészséget kívánok mindnyájuknak! - mondta az öreg, és kiment. Valamennyien kitódultak a tornácra. Az öreg szálfaegyenes tartással lépegetett előre az ösvényen, amit az Alfán már az expedíció tagjai tapostak, és maga elé bökdösött a kardjával, mint a vak a botjával - jobbra-balra, jobbra-balra... „Talán farkasvakságban szenved" - gondolta Szergej. Amint esteledni kezd, semmit sem lát. - Hej, öreg! - kiáltott utána. - Ne vezessük inkább haza? Az öreg szó nélkül elment a gyengén sziszegő, formátlan domb mellett, ami nem olyan régen még az expedíció szállása volt, és eltűnt a sötétben. - Különös öregember - mondta Ahmed. - Mit gondolsz, minek neki a sugárvető? Szergej megvonta a vállát. - Biztosan ő is be akarja tartani az utasítást... De Ahmed nem nyugodott meg. - És miért visel álcázó öltözéket? - Nesze neked - mormogta Szergej. Valóban, az ismeretlen tarka öltözéke kiválóan alkalmas volt álcázásra is. Mint most is-elment tíz lépésnyire, és hirtelen eltűnt. Mintha itt sem lett volna. A különös vendégtől izgalomba jött lányok elárasztották Bartont találgatásaikkal az ismeretlenről - ki ő, és honnan jött, mit csinál az Alfán... - Csönd! - mondta hirtelen Ahmed. - Odanézzetek! A háztól néhány száz méternyire a sötétséget éles villanás vágta ketté, amit a jól ismert, sziszegő hang kísért. Fél perc múlva ismét villant - távolabbról -, azután újra... - Sugárvetőből lőnek... - állapította meg Szergej. - Hát ez megőrült? - kiabált izgatottan Ahmed. - Minek adtunk ennek a fickónak sugárvetőt? - Vár a vacsora, barátaim - mondta Barton. - Igaz, kicsit elhűlt... Savrov megragadta Barton könyökét. - Megfigyelte, hogy tiszteletre méltó vendégünk melyik kezében tartotta a kardot? kérdezte halkan. - Azt hiszem, a jobban - válaszolta bizonytalanul a másik. - Igen, természetesen a jobban. Miért? - Azt hiszem, én már hallottam valamit a vendégünkről - mondta Savrov. - De nekem azt mondták, hogy hiányzik a jobb kézfeje. Barton csodálkozva nézett Savrovra. - Különös történet... - mondta elgondolkodva. - Talán műkeze van? - Nem úgy nézett ki... Nagyon magabiztosan forgatta a kardot. Tényleg, minek neki a kard? És most miért lövöldöz ott? - Kérdezzen valami könnyebbet. Ismét belebámultak a sötétségbe. A sugárvető sziszegését már nem lehetett hallani, de a távolodó felvillanások jól látszottak - félpercenként egy. - Ha beszél az űrhajóval, Jurij Petrovics, kérdezze meg a személyzetet. Talán ők tudnak valamit. Most pedig menjünk vacsorázni...

31

3 .FEJEZET

|

Orkán

Másnap mindenki az előző napi vendégről beszélt. Ahmed, aki az első pillantástól kezdve ellenszenvesnek találta, volt a legtüzesebb. - Ki mondja meg nekem, hogy miért viselte Besztuzsev övét? - kérdezte félig tréfásan, félig komolyan. - Láttátok, hogy takargatta? - Az ilyen övékből rengeteg van a kozmoszban - nevetett Másenyka. - És mivel fogja össze a ruháját az ember? Félsz, hogy engem akar elrabolni? - De miért nem mutatkozott be? A rendes emberek nem titkolják a nevüket, drága Másenyka. és a címüket is megmondják, ha kérdezik. És egyáltalán, mit csinál ez itt? - Tetszik itt neki, hát itt él. Ha neked is megtetszik a vidék, te is letelepedhetsz. Senki nem fog tiltakozni. Van elég hely a kozmoszban. - Azt mondta, itt halt meg a felesége - állt Másenyka pártjára Éva is. - Hát itt maradt. - És a felesége sírját sugárvetővel fogja őrizni, igen? - méltatlankodott Ahmed. - Te is sugárvetővel jársz... - De még egyetlenegyszer sem használtam. Ez meg, alighogy a kezébe kapta - gyerünk, tüzelni. Biztosan bolond. Hát lövöldözhet normális ember békákra? Ahmed már felkutatta az ismeretlen nyomát, és látta a sugárvető által kiégetett hosszú fűsávokat. - Miért ne? A békák itt olyan utálatosak... Brrr... - vonta meg a vállát Másenyka. Reggeli után Szergej és Ahmed berakták a repülő korongba a tartalékszondákat, és a levegőbe emelkedtek. - Én tudom, hol lakik az a fickó - mondta Ahmed, mikor már elég magasan jártak. - Abban a kis erdőben a sziklák alatt - vagy sehol. Persze csak akkor, ha házban lakik, mint egy ember, nem pedig valami lyukban rejtőzködik. - Megnézhetjük - mondta Szergej, és a szikla felé kanyarodott. Valóban, a fák alatt egy ház teteje bukkant elő, meg valami sövényféle - félig kert, félig akol állatok számára. De magát a gazdát sehol sem látták. - Jól rejtőzködik - mordult föl Ahmed. - Csak tudnám, ki elől?

32

- Mi közünk hozzá? - ellenkezett Szergej. - Repüljünk tovább... Minden kaland nélkül végeztek két helyszínnel, és átrepültek a harmadikra. Szergej a hatalmas, szél koptatta görgetegkövek között tette le a repülő korongot, melyek mögött elég meredek lejtő kezdődött a széles, mocsaras síkság irányában. Innen, a magasból, be lehetett látni az egész síkságot. Az enyhén dombos felületet alacsony törpebozót és bokorcsoportok borították, melyek között a hőforrások páráján át kivillant a víz. A síkság egy tizenöt kilométer átmérőjű katlanban terült el. - Igen, ez aztán mocsár - mondta Ahmed vidáman, miután távcsövével fölmérte a környéket. - A békák paradicsoma... - Olyan, mint egy vulkáni kráter. Érdekes lenne itt mélyfúrást végezni. - És itt vannak a vándorló mezők is - mutatott le Ahmed. A bokrok között kényelmesen görgött egy zöld gömb. - Vajon ez a tegnapi vagy egy másik? Mit gondolsz, miért mennek ezek a kedves vándorok mind egyirányba? - Lássunk munkához, Ahmed - mondta Szergej. - Úgysem tudok neked válaszolni. Hadd foglalkozzanak a gömbökkel a biológusok. Sík földrészt választottak, elég távol a kövektől, és bekapcsolták a szondát. Lassan haladt előre, nehezen győzve le a köves talaj ellenállását. Csak a műszerek színes szemecskéi jelezték, hogy minden rendben van. Csak várni kellett. Ahmed ismét terjengős találgatásokba kezdett az előző napi vendégről. - Nem, emlékezz csak vissza! Hogy is mondta: „Elveszett... hm... a barátom, és... hm... másikat szeretnék venni..." Hol láttál már ilyent - barátot venni? Te vettél már barátot? - Csupán rosszul fejezte ki magát. Rossz neki egyedül, hát kutyát akart venni tőlünk. Valaha ez divat volt, kutyát tartani minden űrhajón. Kár volt rátámadnod az öregre. - Nem olyan egyszerű ez a Robinson Crusoe. Egyáltalán nem a kutyáért jött. A sugárvető kellett neki... - És ha így is van. Talán sajnálod a sugárvetőt? - Dehogy sajnálom! Egyszerűen csak tudni szeretném: miféle fickó ez? Honnan bújt elő? Mit csinál itt? És egyáltalán - minek kell neki a sugárvető? Idáig megvolt anélkül is, most meg már nem tud meglenni nélküle... Hát én bizony... - Várj - szakította félbe izgatottan Szergej, és fölugrott. - Látod? Hatalmas, fekete felhő borította be szédítő sebességgel az eget. Gomolygó szárnyai már eltakarták az ég felét - mint egy, a kozmosz mélységéből jött, sohasem látott óriás szörnyű tenyerei, aki azért jött ide, hogy megfojtsa a nap ragyogását. Néhány másodpercen belül a sötétség vonagló gomolya elért a napig, és a nap abban a pillanatban kialudt. Rögtön sötét lett. És a félelmetes, mozdulatlan csöndben a megdermedt emberek meghallották a közeledő orkán távoli, tompa zúgását. - Fussunk! - kiáltotta Szergej, és a repülő korong felé iramodott. Már megértette, hogy miről van szó, és tudta, hogy a késlekedés a halált jelentheti. Ahmed egy pillanatig késlekedett, de nyilván eszébe jutottak a szabályzat legszigorúbb előírásai. Szergej után iramodott, majd eszébe jutottak a sugárvetők, és visszarohant. Szergej beugrott a repülő korongba (az orkán fekete fala már a fejük fölött gomolygott), bekapcsolta az irányítást - a műszerek zöld lámpácskái élénken ragyogtak a sötétben (az első szélrohamok fölkavarták a port, rázták a bokrok ágait), bekapcsolta a stabilizátort (a kicsit ferdén heverő műszer rögtön kiegyenesedett, és szigorúan vízszintesen lebegett félméternyire a padlótól), eszébe jutott a szondát tápláló kábel, káromkodott, kirántotta a kábelt fészkéből, és átdobta a repülő korong peremén (az orkán bömbölése, ami fél perccel ezelőtt még egészen messziről hallatszott, most eszeveszetten tombolt közvetlenül a repülő korong fölött), és kikiáltotta Ahmednek, aki futva közeledett a porviharban, kezében a sugárvetőkkel, hogy hagyja a sugárvetőket a fenébe, de a saját hangját sem hallotta (a stabilizátor kissé megremegett az első széllökéstől), és szenvedélyesen integetni kezdett

33

- siess már, siess! Ahmed megértette, hogy rosszul áll a dolguk, és futás közben behajította a sugárvetőket a kabinba - egyik a pilótaülésre csapódott, a másik az antenna csapszegének vágódott és visszapattant. Ahmednek, aki már fölugrott a lépcsőre, fél kezével sikerült elkapnia. És ekkor rájuk szakadt az orkán. A megvadult légnyomás fantasztikus ütése kis híján kivetette Szergejt a kabinból. A stabilizációs mező titáni ereje ellenére a repülő korong vagy tízméternyivel elfordult, és szinte az oldalára állt, azután az orkán feldobta, ledobta, megint fel... Az áthatolhatatlan sötétséget egy pillanatra éles felvillanás hasította szét - Szergej meglátta a fenyegetően közeli sziklákat és az üres lépcsőt, és megértette, hogy Ahmed lezuhant, talán elpusztult, hogy egy pillanat múlva ő is elpusztulhat, belehuppant a karosszékbe (a sugárvető már nem volt ott, a légnyomás kivetette onnan), és a műszert beállította meredeken fölfelé. Az automatika légmentesen lezárta az átlátszó védőkupolát, villámok cikáztak fönt és lent, mindenütt, a zápor patakokban mosta a repülő korongot, mintha az óceán mélyén siklott volna, a műszereken eszüket vesztették a számok, a repülő korong rázkódott, ugrált, és ismeretlen irányba tartott elképzelhetetlen sebességgel. Mindez nagyon sokáig tartott - két-három óra hosszat vagy még tovább. Azután a lökések gyöngébbek lettek, a fekete homály kiszürkült, és Szergej. megértette, hogy az orkán véget ért. Nem így történt - a tomboló fekete tájfun változatlan erővel tombolt a bolygó fölött, de a repülő korong már kikerült az orkán magjából, és Szergej hamarosan ismét meglátta a széttáruló fekete függönyön át az ibolyaszínű eget, a napot és lent a zöld síkságot. A fekete fal beszívta gomolygó szárnyait, összehúzódott, és eltűnt a horizont mögött. Szergej egy homokos domb lankáján tette le gépét, felnyitotta a tetőt, nagy nehezen kimászott a gépből, és lefeküdt a forró homokra. Reszketett a fáradtságtól és a félelemtől. Az órájára nézett, és arra gondolt, hogy az óra biztosan megállt - az óra szerint ez az egész borzalom még öt percig sem tartott. Feküdt egy kicsit, azután bemászott a gépbe, helyére tette a földön hányódó sugárvetőt, bevett két anteintablettát - rögtön jobban érezte magát, önmaga megnyugtatására bekapcsolta a rádiót de mint máskor napközben, most sem volt összeköttetés -, majd a levegőbe emelte a repülő korongot. Nem tudta, hová vitte őt az orkán, és hol keresse Ahmedet, ezért teljes sebességgel visszairányította a gépet, remélve, hogy a bázis rádióállomása be tudja őt mérni.

4 .FEJEZET

|

A kutatás első napja. Nyomok a homokban

Az orkán elviharzott a bázis mellett, csupán szárnya súrolta a telepet. De ez is elég volt ahhoz, hogy jelentős károkat okozzon. Igaz, az új ház kitartott, bár nem ilyen átalakításokra tervezték, de a meteorológiai állomást mintha egy tehén nyalta volna föl nyelvével, a felfújható ház hatalmas, háromtonnás hengere vagy ötszáz métert gurult, míg fenn nem akadt egy szakadék szélén, az antennák letörtek, a kert pedig úgy nézett ki, mintha veszett elefántcsorda táncolt volna benne. Savrov, akit beszorított a házba az orkán, nagyon aggódott a kozmikus bárkáért - ez volt az összekötő kapocs köztük és a fönt keringő űrhajó között. Tudta, hogy az orkán nem boríthatja föl a bárkát - négy szilárd lábával a bárka biztosan kapaszkodott a talajba, szükség esetén pedig a stabilizáció erőteljes mozgatói is automatikusan bekapcsoltak volna, mégis, az alatt az öt perc alatt, amíg az expedíció háza fölött üvöltve és mennydörögve átszáguldott a fekete köd, számtalanszor elátkozta magát hanyagságáért - a nyitva felejtett bejáratért és a tankolás után el nem tett ivóvíztöltő csőért, amiből nyilván csak az emléke maradt. Amint elállt az orkán, rohant a repülő koronghoz, hogy elrepüljön a bárkához.

34

Barton a tornácról szemlélte az orkán okozta pusztítást, és fölsóhajtott. Még jó, hogy átköltöztek a házba, gondolta. Ki tudja, kibírt volna-e a mi „tűnj el innen házunk" egy ilyen megpróbáltatást... Zavartan nézte a szomorú Másenykát, aki már bejárta a letarolt kertet, amit oly nagy igyekezettel ültetett, és most visszafelé jött, kezében egy soványka répával. - Ez meg mi? Az egész termés? - tréfálkozott kedv nélkül Barton, elvette a répát, gépiesen megtörölte, és a szájába dugta. - Nem tesz semmit, édes... Ekkor jelent meg a tornácon Sherman nagyon elkomorodva. - Baj van - mondta. - Ahmed eltűnt .. Lavrov jön vissza. Egy óra múlva, mikor az útjukat félbeszakító felderítők visszatértek, a mentőexpedíció repülésre ítészen állt. A repülő korongok azonnal a levegőbe emelkedtek. Az események részleteit Szergej útközben ismertette Bartonnal, a többi repülő korongon rádión hallgatták őket. Az alant elterülő alig dimbes-dombos síkság igazán nem úgy nézett ki, mint amin az imént még orkán söpört végig. Az örökösen liláskék égbolt ontotta a meleget, a patak ezüst cikcakkja tisztán csillant meg lent. Elúsztak mellettük a sziklák, melyek között a ligetben Don Quijote kunyhója rejtőzködött. Szergejnek hirtelen eszébe jutott, hogy be kellene nézni az öreghez: nincs-e szüksége segítségre? Ekkor rájött, hogy az öreg nagyon okosan választotta meg lakóhelyét - nem véletlen, hogy csak ott, a sziklák fedezékében nőttek magasra a fák - a síkságon, ahol ilyen viharok járnak, persze nem tudtak kifejlődni. - Eh, mi bajkeresők - mondta ki hangosan. - Pipogya fickók vagyunk, nem felderítők. Hiszen olyan nyilvánvaló... - Miről beszélsz, Szerjozsa? - kérdezte Éva, aki mellette ült. - Arról, hogy leszoktunk a gondolkodásról. Megörültünk, hogy találtunk egy kényelmes bolygót - nincsenek áthatolhatatlan erdők, nincsenek sivatagok, az éghajlat kitűnő, gyerünk, repüljünk, örvendezzünk! És miért nincsenek erdők? Mindenütt vannak, itt meg nincsenek! Akármerre nézel, csak alacsonyan kúszó bozótot meg törpe fákat látsz. Ezt senki nem gondolta végig. Kényelmes bolygó, és ezzel kész. De az senkinek nem jutott az eszébe, hogy a magas fák itt egyszerűen nem tudnak megélni. És elveszítettünk egy embert... A hangszóróból Kulesov hangja szólalt meg - ő a mellettük haladó repülő korongot irányította, és kopasz feje megvillant a gép pereme fölött. - Ez nagyon különös orkán volt. A meteorológiai jelzőműszerek csak akkor jelezték, amikor már gyakorlatilag kitört. A légnyomás az utolsó pillanatig normális volt. De a bogarak már egy órával az orkán előtt elcsöndesedtek. Folyton az járt az eszemben: „Ezek meg miért hallgatnak?" - Szóval megérezték - mondta Éva. - Nekünk is meg kellene éreznünk. De hogyan? Elég gyorsan megtalálták azt a helyet, ahol Ahmed eltűnt - segített a fentről jól látható kábel. Nyilvánvaló volt, hogy e lejtőn és a síkság további részén kell keresni, arrafelé száguldott az orkán. A sziklák, mélyedések, a lejtőn heverő kőhalmok menedéket nyújthattak a szél ellen. Ezért az emberek láncba fejlődtek, és leereszkedtek a lejtőn, alaposan megvizsgálva minden egyes bokrot, Kulesov pedig vagy ötven méter magasban lebegett repülő korongjával, és fentről tartotta szemmel a környéket. Két órán belül keresztül-kasul átfésülték a lejtőt, egészen a mocsár széléig. - Talán rossz helyen keressük? - tépelődött Sherman, amikor valamennyien letelepedtek a patak mellé pihenni, és átgondolni a további kutatást. - Hátha valamelyik szikla tetején húzódott meg? - Az orkán mindenképpen lesodorta volna a szikláról - ellenkezett Szergej, aki jól emlékezett az orkán iszonyatos erejére, amivel a repülő korongot kis híján a sziklákhoz vágta. - De ott, a domb gerincén túl kialakulhatott holttér is. Biztos vagyok benne, hogy lent a szél gyöngébb volt.

35

- Akkor hová tűnt? - Az orkán belesodorhatta a mocsárba is... - mondta töprengve Barton. - Meg kell nézni ott is. A mocsárban nem volt olyan könnyű közlekedni. Ezért Barton elrendelte, hogy a repülő korongokból végezzék a kutatást. Még vagy három óra hosszat suhantak ide-oda a repülő korongok a mocsár fölött, fénylő fenekükkel súrolva a bozótot. Kulesov hirtelen nyomokat fedezett föl. Sekély, úgy derékig érő, kristálytiszta patak csörgedezett itt a szélfútta kőhalmok között. Följebb és lejjebb, ahol a patak a tarka bozót közt rejtőzködött, meredek volt a part, de itt, az enyhe kanyarulatnál vagy öt lépésnyi, aranyosan csillogó homokpad terült el. És a homokon tisztán kivehető meztelen emberi lábnyomok látszottak. Az emberek izgatottan néztek egymásra. Mindenki nagyon jól emlékezett Barton tegnap esti elbeszélésére Besztuzsev titokzatos eltűnéséről. Barton térdre ereszkedett, és óvatosan megérintette a nyomot. - Friss... Persze hogy friss - vágta rá Éva, és elsápadt. - A régebbi nyomokat az orkán elsöpörte. A nyomok végigvonultak a keskeny homokpadon, és belevesztek a vízbe. Kulesov szemével felmérte az irányt, és belelépett a patakba. - Mit csinálsz? - kérdezte valaki. Kulesov nem felelt, kezeivel a patak fenekét tapogatta. Végül fölegyenesedett, kezében egy sugárvetővel. Szergej rápillantott a sugárvető számára, és szertefoszlott minden reménye, hogy a nyomok nem Ahmedtől származnak, mert a sugárvető száma egyezett. - De hát mi ez? - kérdezte halkan, és iszonyodva képzelte el, amint a barátja lassan levetkőzik, összerakja a ruháját, a fegyverét, és belegyalogol a vízbe - megy a biztos pusztulásba, megy, mint a nyúl az óriáskígyó tátott szájába, mintha valakinek a gonosz, varázslatos, ellenállhatatlan parancsát követné... - Pedig lőtt valakire... - kiáltott föl Kulesov, és a túlsó parton megperzselődött fűsávra mutatott. - Lőtt, és mégis odament .. Szergej átugrott a patakon, és megvizsgálta a lövés irányát. A bokrok elszenesedett ágai néhol még parázslottak. De semmi gyanúsat nem talált. - Lőtt, belegyalogolt a vízbe, és eldobta a sugárvetőt... Miért? És hová tűnt azután? Miért vetkőzött le? Úszni akart? Hiszen itt sekély a víz... Semmit sem értek - mondta Barton. - A vízben valaki elkapta. Vagy valami. - De miért vetkőzött le? És hol a többi holmi - például a csizmája? A víz nem vihette el... - De hiszen ez... - kiáltott föl hirtelen Másenyka, hangjában annyi iszony és rémület volt, hogy mindenki odakapta a fejét. Másenyka a földön ült, a nyomok mellett, és hatalmas, sötét szemeivel rettegve bámulta a nyomokat. - Hát nem látjátok? Hiszen ezek nem Ahmed nyomai! Hiszen itt mindenütt hat lábujj nyoma látszik!

5 .FEJEZET

|

Esti beszélgetések. Találgatások és feltevések

Napnyugtáig keresték Ahmedet. Hiába. Amikor a sűrűsödő sötétség már értelmetlenné tette a kutatást, Barton kiadta a parancsot a hazatérésre. A repülő korongok már majdnem a táborhoz értek, mikor a tájoló lámpácskáinak felvillanását Sherman észrevette. A repülő korongok teljes sebességgel száguldottak a megadott irányba.

36

Gyorsan megtalálták azt a pontot, ahonnan a jelzések érkeztek. A hosszú, fekete árnyak mindent eltakartak a bolygó felszínén, ezért a pilóták óvatosan megdöntötték gépeiket. Néhány percnyi kutatás után Szergej halk zizegést hallott. Megörült, és boldog kiáltással rohant a zaj irányába. A lámpa fényében valami megmozdult. De sajnos nem Ahmed volt az. Tegnapi ismerőse feküdt előtte, Don Quijote szökött kutyája. Az orkán cudarul elbánt a szegény állattal. A kutya mocskos volt, tele karmolásokkal, szőre ragadt a rátapadt hínártól és alvadt vértől, hátsó lábai pedig szemmel láthatóan eltörtek. Mikor Szergej mellé ereszkedett, a kutya megpróbálta csóválni a farkát, és halkan fölnyüszített. - Várj egy kicsit galambocskám - mondta Szergej. - Rögtön hazaviszünk, megetetünk, megitatunk, bekötözünk... Kikapcsolta a tájolót a kutya nyakörvén, óvatosan az ölébe vette az állatot, és odavitte a repülő koronghoz. A kutya bizalommal nyalta végig az arcát. Szergej beadta a kutyát a repülő korongban ülőknek, majd maga is bemászott. A megdöbbent emberek némán foglalták el a helyüket. A bázisig senki nem szólt egy szót sem. A szokástól eltérően külön-külön vacsoráztak - Savrov azonnal elrepült az expedíciós bárkához, hogy befejezze a riadó miatt félbeszakított ellenőrzést, Éva a kutyát vette kezelésbe, Kulesov segített neki, Sherman a letört antennákat állította helyre. A többiek is találtak maguknak másnapra nem halasztható tennivalót. Mindenki tudta, hogy másnap már hajnalban folytatni fogják a kutatást. Basil Far biológus és egyben az expedíció főszakácsa némán és komoran tette le a tányérokat Barton, Szergej és Másenyka elé. Mindenki az evéssel volt elfoglalva. Csakhogy a lány egy perc múlva eltolta magától a tányért, és a csöndet megtörte nehezen visszafojtott zokogása. - Ugyan már, Másenyka - ölelte át Barton a lány vállát. - Holnap megtaláljuk. Másenyka a tenyerébe szorította az arcát, válla rázkódott.

- Engem egyszer három napig kerestek - folytatta Barton. - Egy majdnem akkora sárkánygyík vett üldözőbe, mint a bárkánk. Bezavart a sziklák közé, és már azt hittem, végem van, mert a páncéljának meg se kottyant a sugárvető. A legutolsó pillanatban, mikor már kitátotta a száját, belelőttem a torkába, és egyenesen az agyát találtam el. Rám zuhant, és majdnem agyonnyomott. Szerencsémre egy mélyedés volt alattam a sziklában. Viszonylag kényelmesen elhelyezkedtem benne, de kimászni a száztonnás tetem alól nem bírtam. A mieink elrepültek fölöttem ötször is, de a rohadt dög leárnyékolta a tájolómat. Harmadnapra el kellett fogynia az oxigénemnek, és már gondolatban a végrendeletemet kezdtem összeállítani... Barton szünetet tartott, mert remélte, hogy Másenyka legalább kérdez valamit, de a lány hallgatott. Szergej elhatározta, hogy segít Bartonnak. A történetet Kulesov találta ki, és jónéhányszor el is mesélte, így Szergej tudta, hogy mit kell kérdezni. - És nem próbált alagutat égetni a gyíkon keresztül? - Gondoltam rá. De alig húsz centire volt tőlem az a dög, így hát előbb égettem volna ki a saját szkafanderemet, mint a sárkányt. De egytől biztosan nem kellett félnem - az éhhaláltól. Az a gyík legalább fél évre elég lett volna nekem... - Hogyan menekült meg? - kérdezte Szergej. - Megtalálták? - Szerencsére az ottani vadállatoknak igen jó az étvágya. Úgy rávetették magukat a zsákmányomra, hogy előbb jutottak el hozzám, mintsem hogy az oxigénem elfogyott. Ekkor már csak jótevőimet kellett elkergetnem a sugárvetőmmel, meg segítséget hívni rádión... Savrov jött be az étkezőbe vizes kezeslábasban. - Az expedíciós bárka rendben van - mondta, és leült az asztalhoz. - Igaz, a zsilipkamra tele lett mindenféle szeméttel. Nagytakarítást kellett csinálnom... Barton az órájára nézett. - Mindenesetre készítse elő a bárkát indulásra. Egy óra múlva beszélek az Ariellel. Hány embert tudnak vajon adni nekünk? - Attól tartok, hogy mind a heten megjelennek itt, és automatikára állítják az űrhajót, ha csak egy szót is szól nekik arról, hogy segítségre van szükségünk. - Csak próbálják meg - morogta Barton. - Legföljebb hármat engedek ide. - Szeretném látni, hogy fog ez sikerülni magának - nézett Savrov gúnyosan az expedíció parancsnokára. - Összekötnek minket kettőnket, beszippantják a bárkát, és illegálisan leszállnak az Alfán... Szergej elképzelte, amint az Ariéi legénysége ráveti magát Bartonra, amint a tíz g-hez edzett markos űrhajósok összekötözik a parancsnok kezét-lábát, kipöckölik a száját, és lekötözik a székéhez, azután szemükre húzva sapkájukat, kendővel eltakarva arcukat, az éjszaka kellős közepén kiszállnak az Alfán, le nem véve ujjukat a sugárvető ravaszáról, és első dolguk az lesz, hogy a bárka antennájára fölhúzzák a fekete kalózlobogót a koponyával és keresztbe tett lábszárcsontokkal... De ettől a képtől csak még rosszabb lett a hangulata. Fölállt, és odament a kávéautomatához, amely éppen az imént jelezte okos lámpácskáival, hogy kész a kávé. Barton is fölállt, összeszedte a tányérokat, és bedobta őket a hulladékgyűjtő nyílásán. Ekkor lépett be Éva és Kulesov. - Hogy van a betegünk? - kérdezte Barton. - Rendben lesz. Az egyik lába eltörött, sínbe kellett rakni. Egy hét múlva úgy szalad, mintha mi sem történt volna. - A frizurámra esküszöm - mondta komolyan Kulesov. - Éva kifogástalanul megoperálta. A kutya nagyon hálás volt neki... - Mondja Éva, maga szerint mennyi idős a kutya? - kérdezte Savrov. - Valószínűleg öt-hat éves. A fogai még épek. Miért kérdi? Savrov egy pillanatig elgondolkozott.

38

- Tudja, hallottam egyszer egy történetet egy kutyáról meg a kutya különös gazdájáról. Ez az ember, bárhová repült is, mindig kardokat vitt magával - ott lógtak a kabinja falán. Hiányzott a jobb kézfeje, és nagyon hasonlított a mi tegnapi vendégünkre... De nagyon régen hallottam ezt a mesét - az a kutya már nyilván régen kimúlt végelgyengülésben. Hiszen a kutyák nemigen élnek tizenöt évnél tovább. Barton, aki már az ajtóban volt, megfordult és leült Savrovval szemben. - Mégis, gondolja, hogy ő volt az? - Egyszerűen nem tudok mást kisütni. Persze a legvalószínűtlenebb véletlenek is megtörténhetnek. Mondjuk, ikertestvérek, mindketten űrremeték, mindketten szeretik a kutyákat és a szálfegyvereket, és különböző bolygókon telepedtek le... Belépett Sherman, aki a javító automaták segítségével most fejezte be az antennák helyreállítását. Leült az asztalhoz, fogta a gőzölgő csészét, amit Szergej tett le maga elé, és szinte egy hörpintésre kiitta a forró kávét. - Köszönöm szépen - bámult Szergej az üres csészére. - Parancsol még egyet? Vagy talán inkább tánccal szórakoztassam? - Hagyj békén - fortyant föl Sherman. - Úgy átfagytam az árbocon, mint a kutya. Kint már teljesen sötét volt. Az Alfa éghajlatát a meteorológusuk félig tréfásan, félig komolyan „undorítóan kontinentálisnak" nevezték. Az Alfán nem voltak tengerek, felületét egyetlen kontinens borította, melyen kiterjedt, száraz körzetek váltakoztak mocsaras területekkel, amik a hidrológusok szerint felszín alatti óceánokról adtak hírt. A hőmérséklet esésének okát még nem sikerült megállapítani, de nyilvánvaló tény volt, hogy még a legmelegebb évszakban is, amikor nappal minden megperzselődött a hőségtől, éjszaka a hőmérséklet egészen a nulláig csökkent. Az elmúlt nap eseményei komoly gondolkodásra késztették Bartont. A Földön húszmilliárd ember élt, és minden Föld-típusú bolygó aranyat ért, az Alfa pedig azon kevés bolygók közé tartozott, ahol minden kedvezett az embernek - a gravitáció, a légkör összetétele, a csillag színképe, a mikroflóra és mikrofauna, a nap hossza, a hőmérséklet évi és napi változásai. Ráadásul az óceánok hiányának következtében az Alfa területe hatszor akkora volt, mint amekkorán az emberek saját szülőbolygójukon éltek. Az Alfán minden megvolt ahhoz, hogy idetelepítsenek százmilliárd embert - soha nem látott bőségű termést ígérő nagyszerű talaj, hatalmas, kibányászható ásványkészletek, és végül a víz - a felszín alatt mindössze két kilométernyire elterülő óceán, amit az expedíció műszerei kimutattak. Ehhez az óceánhoz pedig el lehet jutni, ha a Földről már elindult Ciolkovszkij meghozza a fúróberendezéseket. Csupán egy dolog akadályozhatta meg a bolygó birtokbavételét - ha értelmes lények élnek rajta... Mindeddig a bolygót lakatlannak tartották, de Barton tudta, hogy tévedhettek is. Gondolatai állandóan visszatértek a nyomokhoz, melyeket Kulesov vett észre a homokos parton. A nyomot két lábon járó lény hagyta - ehhez nem férhetett kétség. Barton nem mert volna megesküdni rá, hogy az ismeretlen lábnyomán hat ujj volt. A nyomot a lehető legpontosabban lemérték, és minden oldalról lefényképezték. A lábfej nagysága megegyezett Ahmedével, de ez még semmit nem bizonyít. Ami meg a fényképeket illeti, azok homályosak és elmosódottak lettek, mert az Alfa vakító napja minden árnyékot megszüntetett, és Barton tudta, hogy ezek a képek így nem szolgálhatnak bizonyítékul annak megállapításához, hogy létezik-e az Alfán értelmes élet. Barton nagyon jól tudta, hogy Ahmed nem sétálgatott mezítláb az Alfán az orkán után, persze levehette a csizmáit, hogy kiszárítsa őket, és ekkor a csizmákat valaki - de ki és miért? - ellophatta. Barton nem gondolkodott volna a nyom eredetén, ha Besztuzsev titokzatos pusztulása nem ugyanilyen körülmények között történt volna. Másrészt viszont, az Alfán járt expedíciók egyetlenegyszer sem találkoztak értelmes életnek még a nyomával sem. Barton-nak meggyőződése volt, hogy az értelem, bármilyen

39

primitív fokon is legyen, évezredekre szóló nyomot hagy. A tábortüzek maradványai, megmunkált kövek, edények darabkái a Földön évszázadokig várták megtalálóikat, és a ma élő törzsek tűzhelyeit vagy építményeit megtalálni semmiféle nehézséget nem okozott. Barton tudta, hogy a szputnyikok kamerái, melyeket minden egyes expedíció kilőtt az Alfa fölé, nemhogy egy tábortüzet, de még egy cigaretta parazsát is fel tudták volna fedezni. Természetesen Barton is belátta, hogy naiv dolog lenne büszke emberközpontúságát kiterjeszteni az egész végtelen mindenségre, de a fejlődés törvényei azonosak minden galaktikában, és az értelem keletkezésének elengedhetetlen feltétele a természet átalakítása, vagyis a munka, ez pedig meghaladja az egyes személyek erejét. Ezért Barton nem hitt az értelmes óceánok vagy értelmes puhatestűek létezésében. Azt is tudta, hogy a világot átalakítani nemcsak gépek segítségével lehet, hogy lehetnek más utak is, de ez már a legtisztább elmélet területére tartozott. Csakhogy most Barton arra gondolt, hogy a fejlődés nem ipari útja elvileg elképzelhető és hogy e nem gépi civilizációval való kapcsolat kemény diónak bizonyulhat az emberiség számára... Barton a gondolataiba merült, és nem vette észre, hogy a szobában összegyűlt az expedíció valamennyi résztvevője. Ügy tűnt, hogy a késői óra és a nyugtalan nap fáradalmai még jobban összeforrasztották az embereket. Valaki leoltotta a fenti világítást, és a szobát most csak annak a tűznek a lobogó lángnyelvei világították meg, amit Basil Far rakott a kandallóban. Éva Standuke a kandalló mellett ült a földön, és elgondolkozva piszkálgatta egy parázsló gallyal a tüzet, amitől szikraeső pattant ki a kandallóból, és a fa csípős füstjének szaga hirtelen mindenkit a valószínűtlenül távoli otthonra emlékeztetett, a lombok éjszakai susogására, a hold ezüstjére a lassú folyón, a lehullott tűlevelek illatos takarójára a láb alatt, a rovarok motozására a nedves fűben... Észrevéve Barton pillantását, Szergej odavitt neki egy csésze kávét, és leült mellé. - És ha a vendégünk, a tegnapi Don Quijote mégis az? - kérdezte. - A félkezű? Én semmit sem tudok róla. - Ha ő az - mondta Kulesov -, akkor egy nagy felfedezés küszöbén állunk. Természetesen csak akkor, ha nem valami újfajta bioprotézist használ. - Beszélni kell vele - mondta Barton. - De hol keressük? - Én tudom, hol lakik - Szergej visszaemlékezett a házikóra a sziklák között, és fölmérte magában a távolságot. - Holnap elviszem neki a kutyát, és meghívom vendégségbe. - Rendben van - mondta Barton. - Repüljön el hozzá holnap este, és hozza ide. - És kérje meg, hogy hozza magával a kardot is - szólalt meg hirtelen a mindeddig hallgató Másenyka. - Minek neked a kard? - kérdezte Szergej. - Szeretném közelebbről megnézni. A szálfegyverekről írom a diplomamunkámat. Véleményem szerint ez a régi kard a XV. század elején élt híres, toledói mesterek munkája. - Szép sétapálcája van a vendégünknek! - sóhajtott föl Basil Far. - Magam is szeretem a régi holmikat, de így mászkálni egy kiállítási tárggyal... - Nem tudom, melyik múzeumban van hasonló - mondta Másenyka. - Mindenesetre a Louvre-ban nincs. - Volna egy javaslatom - szólalt meg hirtelen Kulesov. - Minthogy senki nem kíván aludni, elmesélem nektek a kozmikus Ahasvérus történetét. Akarjátok? Akkor üljetek ide közelebb. Szóval...

40

6 .FEJEZET

|

A kozmikus Ahasvérus élettörténete, amely fényt vet a történelem számos elragadó titkára

Nyilván nem kell elmondanom, hogy ki az az Ahasvérus. Micsoda? Nem mindenki tudja? Különös... Kamaszkoromban az egész osztály falta Eugene Sue Ahasvérus című regényét, ami még a XIX. században keletkezett. Hát ez az Ahasvérus nem más, mint a bolygó zsidó az az ember, aki, ha hinni lehet a hagyományoknak, elűzte Jézus Krisztust, mikor az a Golgotán haladt kivégzésének helye felé, és a hátán vitte a keresztet, és egy pillanatra megállt pihenni Ahasvérus háza előtt. A haragvó Jézus megátkozta Ahasvérust, és arra ítélte, hogy örökké bolyongjon a Földön. Ez, hogy úgy mondjam, a vallásos változat. Minthogy istenek nincsenek, nem volt kinek elátkoznia Ahasvérust. De azért Ahasvérus létezik, és most róla mesélek. Az első hivatalos tudósítások erről az emberről a Római Birodalom összeomlásának idejéből származnak. Éppen akkor valami félreértés miatt, valami csúnya históriába keveredett, elfogták, és a római helytartó életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Ez időszámításunk második évszázadának elején történt. Pontosan százötven év múlva, amikor Rómában Valenus császár uralkodott, jelentették a császárnak, hogy van ott egy furcsa rab, aki sehogy sem akar meghalni, és minden jel arra mutat, hogy továbbra is szándékában áll a kincstári kosztot fogyasztani, mígcsak a kincstár teljesen ki nem ürül. A császár meg akart győződni a hír való voltáról, és megparancsolta, hogy a foglyot hozzák át az egyik római börtönbe, de hamarosan elesett egy csatában, anélkül hogy rendelkezett volna a rab további sorsáról. Hősünk akár napjainkig is ott ülhetett volna a börtönben, ha a gótok nem támadnak. 410-ben Alarik megostromolta Rómát, és a város minden aranyát és ezüstjét, minden érték kiadását és az összes rab szabadon bocsátását követelte. „Mégis, mit hagysz meg nekünk?" kérdezték a rémült követek. „Az életeteket!" - felelte nevetve a lelketlen hódító. Mit tehettek a rómaiak? A halálra rémült Honorius császár Ravennában lapult, és esze ágában sem volt Rómán segíteni. A szenátus hősiesen igent mondott. Alarik kapott 5000 font aranyat, hatszor annyi ezüstöt, ezer vég bíborszövetet, selyemruhákat, számtalan zsák drága kincsekkel felérő borsot. Követelésére szabadon engedtek negyvenezer rabot, de történetünk hőse nem volt köztük - hiszen Alarik csak a „barbár származású" rabok szabadon bocsátását követelte, a mi foglyunk pedig nem volt barbár, ö csak két év múlva szabadult ki, amikor ugyanaz az Alarik rohammal bevette Rómát, és átadta a várost katonáinak szabad rablásra és fosztogatásra. A börtönben eltöltött kétszáz év szigorú lecke volt Ahasvérusnak. Megértette, hogy tovább nem várakozhat passzívan. Ahasvérus hazája hihetetlenül messze volt, onnan nem várhatott segítséget, tehát csak önmagában bízhatott. Ahasvérus egy távoli galaktikából származott, a Kopók csillagképből, amely a régi Messe-katalógusban az 51. szám alatt szerepel. Amikor kilépett a nulltérből, hajója veszélyesen közel került a Földhöz, letaszította a Holdat eredeti pályájáról, és átlökte a mai, a Földhöz közelebbi pályára, fantasztikus kataklizmát váltott ki, ami megváltoztatta az óceán szintjét, és elpusztította Atlantiszt, és több hasonló kellemetlenséget okozott. A pilóta a megsérült űrhajóból elmenekült a mentőcsónakon, az irányítóját vesztett hatalmas csillaghajó pedig szétrobbant, amikor összeütközött a Phaetón bolygóval. A bolygó parányi darabokra hullott szét, melyeket mi ma aszteroidáknak nevezünk. Ahasvérus nem veszítette el a lélekjelenlétét, amikor egy ismeretlen bolygón találta magát. Tudta, hogy ezer évbe se telik és megtalálják. Csakhogy a segítség, nem tudni, mi okból, egyre késett. Eltelt tízezer év, de egyetlen űrhajó sem tűnt fel az M-51-ről a Föld körzetében. Ráadásul meg még az a kellemetlen história is a börtönnel...

41

Miközben a segítségre várt, a tudnivágyó űrhajós hódolt kedvenc szenvedélyének - utazott. Végigjárta Európát, Ázsiát és Afrikát, hátrahagyva Tasszilí hegység barlangjaiban nem túl sikerült „Szkafanderes önarcképét", amit Henri Lót talált meg pár ezer év múlva, átkelt a Bering-szoros jegén, eltöltött néhány évszázadot Amerikában, ahol mellesleg otthagyta az aztékoknak szülőbolygója időszámítását - azt, amiről később azt hitték, hogy a Vénusz időszámítási rendszere. Ahasvérus szokatlanul hosszú élete természetesen feltűnést keltett. Különböző korok számtalan írásos dokumentumában esik szó a csodálatosan hosszú életű emberről. Démoszthenész Litoriusz néven ír róla, Al Biruninál a neve Elias, Roger Bacon Papalitse néven emlegeti, Indiában Mjniszadh néven volt ismeretes. Oroszországi utazásai során hol Cagliostro, hol Saint Germain gróf néven szerepelt. Számos országban hívták Ahasvérusnak is, és ez rengeteg kellemetlenséget okozott neki, mert a halhatatlanságáról szóló legenda már bejárta a világot. És olyan ember bőrében lenni, akit maga Krisztus átkozott meg, csöppet sem volt élvezetes. Még az a tudat sem segített, hogy hatalmas királyok és nagy írók érdeklődnek utána - hősünk nem volt becsvágyó. Vándorlásai alatt Ahasvérus, néha különféle technikai csecsebecséket készített, melyekkel bámulatba ejtette az embereket. Így például Asszíriában ívlámpát készített az olvasáshoz, amihez az áramot a magakészítette elem szolgáltatta. Sok évszázaddal később ezt az elemet megtalálták az archeológusok, így született meg elméletük az elektrotechnika fejlődéséről az ókorban. Készített egy egyszerű számológépet is, amit egy ismerős papnak, e reáltudományok szerelmesének ajándékozott. Indiai utazásai során Ahasvérus megtanította az ottani mestereket nagytisztaságú acél készítésére, a hálás hinduk ennek emlékére állították Delhiben a híres vasoszlopot. Szemlélve a bolygó életét, Ahasvérus elcsodálkozott, hogy milyen gyorsan fejlődik az emberiség. Az M-51-en, melynek lakói sokszorta tovább élnek, mint mi, a társadalmi formák változása évmilliókig tartott, a Földön ehhez elegendő volt pár ezer vagy néhány száz év. Ahasvérus megértette, hogy az emberiség rövidesen eléri azt a fejlettségi szintet, amikor érdemes lesz fölvenni a kapcsolatot a Földlakókkal. És elhatározta, hogy hírt küld haza. De a leadót el kellett juttatnia a légkörön túlra. Ahasvérus nem tudta rászánni magát, hogy mentőcsónakját küldje föl orbitális pályára. Tehát szputnyikot kellett készítenie leadóval, és azt fölbocsátani. Rengeteg nehézség adódott rögtön - az anyagokkal, szerszámokkal, műszerekkel. Csupán a XIX. század közepén jött el az a nap, amikor a szputnyik fölszállt az égre, és küldeni kezdte segélyt kérő jeleit az M-51 galaktika felé. Ahasvérus összekötő szpujnyikja bonyolult, önprogramozó szerkezet volt, ami a legkülönfélébb körülmények között is működni tudott. Messzire eltávolodott a légkörtől, és visszatért a Földre, hogy Ahasvérus ellenőrizhesse, javíthassa, kicserélhesse a programját. Finom érzékelői mindig jelezték, hogy hol van Ahasvérus, és egyenesen hozzá vezették a szputnyikot. Az ilyen repülések során a szputnyikot gyakran észrevették, és elnevezték „repülő csészealjnak", amire egyébként valóban hasonlított is. Azt kell hinnünk, hogy a segítséget kérő jelek mégis eljutottak oda, ahova kellett, mert a XX. század elején a szputnyik műszerei a közeledő űrhajó adásait jegyezték le. De Ahasvérus mégsem érhette meg társainak érkezését. 1908 júniusában, amint kiléptek a nulltérből, hajójuk kormányozhatatlanná vált a bolygó erőteljes ionoszférájában, beleütközött a Föld légkörébe, és szétrobbant a szibériai tajga fölött. Ez a katasztrófa súlyos csapás volt Ahasvérus számára. A hajó pusztulása az ő lelkén száradt. Ahasvérus távoli hazájának törvényeiből nem hiányzott a szigor, és a pár ezer éves száműzetést, amire otthon számíthatott, Ahasvérus teljesen jogos büntetésnék tekinthette volna. De Ahasvérusban igen nagy volt a felelősségérzet, és saját bűntudata erősebb volt minden büntetésnél. Maga ítélte el magát örökös magányra.

42

Önkéntes száműzetésének helyéül az Alfát választotta, amit még a Naprendszerben elszenvedett balesete előtt fedezett föl. Ahasvérus mentőcsónakja nem tudott belépni a nulltérbe, de mit számított Ahasvérus-nak néhány évszázadnyi repülés! Először és utoljára fölrepítette a mentőcsónakot az űrbe, és üzemanyagtartalékainak felhasználásával megcélozta az Alfát, abban a reményben, hogy itt egyedül élheti le az életét. Számításai szerint az embereknek csak százezer évek múltán kellett volna megjelenniük az Alfán. De ismét elszámította magát, és mi jóval előbb megzavartuk a nyugalmát. Emlékeztetni szeretnélek titeket, hogy Ahasvérus, néhány olyan apróbb hibája ellenére mint a kalandvágy, a pózolás, az eredetieskedés, amik teljesen érthetők egy ilyen kozmopolitánál, mindig szavát tartó ember volt. Miután elítélte magát, már nem keresett enyhítő körülményeket, semmiféle lazítást nem engedélyezett magának. Amint az Alfán megjelentek az emberek, számára csak egy maradt - elhagyni a bolygót. De csónakja az Alfára való leszállásnál elhasználta antianyagának utolsó csöppjét is, és már nem volt alkalmas csillagközi repülésre. Ahasvérusnak egy lehetősége maradt: szerezni egy sugárvetőt, annak segítségével behatolni a mi összekötő bárkánkba, és elrepülni a bárkával, amerre csak a szem ellát, bele a csillagközi űrbe. És ha most figyelmesen arrafelé néztek, ahol a bárkánk áll, megláthatjátok a sugárvető fölvillanásait, melyekkel iménti vendégünk megpróbál utat vágni magának a bárka zsilipkamrájához .. Tessék! - És a mesélő hatásos mozdulattal az ablakra mutatott, amely mögött az áthatolhatatlan sötétség uralkodott. A hallgatóság néhány tagja akaratlanul is az ablakra nézett, Másenyka még az arcát is az üveghez szorította, annyira szeretett volna látni valamit. Kulesov elégedetten fölnevetett. - Hát tudja! - pislogott rá Másenyka. - Már szinte el is hittem. - Az én dolgom, hogy megakadályozzam - Kulesov a bárka parancsnoka, Savrov felé biccentett, aki elgondolkozva pörgette üres kávéscsészéjét a csészealjon. - Reggel fölkelek, a bárkánk meg... Barton az órájára nézett. - Holnap ötkor ébresztő. Amint pirkad, kirepülünk. Tanácsolom, hogy mindenki pihenje ki magát rendesen.

43

7 .FEJEZET

|

Látogatás Don Quijoténál. Cézár pusztulása

A kutatás második napja sem hozott semmi újat. Ahmednek semmi nyomát nem találták. A magasból szemlélve a mocsarat, melynek partján az orkán elkapta őket, Szergej egyre inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy a kutatókra itt érdekes felfedezések várnak. Túlságosan szokatlan volt ezen a sima, tiszta, szinte egy jó kertész keze nyomát viselő, gondozott bolygón ez a hatalmas katlan, amit hol a bozót foltjai, hol a patakok lassú kanyarulatai tarkítottak. És pontosan ide, ebbe a békaparadicsomba vezetett a zöld gömbök útja, és jóval többen voltak, mint az előző napon. Csak amíg a kutatás helyéig értek, Szergej legalább tízet látott, és előbukkant még több is, amikor a helyet átfésülték. A biológusok szeme fölcsillant, amint meglátták ezt a számukra új életformát, amiről azt sem tudták, hogy micsoda - állat, növény vagy a kettő együtt. De Ahmedet kellett keresni, a gömbökre marad még idő, gondolták - ha már egyszer megjelentek, nem lesz hová elrejtőzniük. Csakhogy estére mintha a föld nyelte volna el a gömböket; visszafelé az úton egyetleneggyel sem találkoztak. Basil Far hiába vizslatta látcsövével a környéket, a titokzatos gömbök mind egy szálig eltűntek. Az embereket lehangolta a kutatás eredménytelensége. Nem értették, hová tűnhetett Ahmed. Az orkán nem sodorhatta keresztül az érzéketlen testet a mocsáron és a bozóton, mégsem sikerült megtalálni. Önkéntelenül is mindenféle hihetetlen dologra kezdtek gondolni - óriási ragadozó madarakra, amelyek kilométerekre képesek elhurcolni zsákmányukat; titokzatos mocsári kígyóra, amely képes egy embert egészben lenyelni; vérszomjas halakra vagy különleges hangyákra, amelyek szőröstül-bőröstül fölfalják áldozataikat; rejtett barlangokra, ahová Ahmed bezuhant - bár az itteni mocsári talajon ilyesmiről szó sem lehetett... Belevesztek a találgatásokba. Semmit nem magyarázott meg a vízben talált sugárvető sem, amiből - Ahmed vagy nem Ahmed? - rálőtt valakire vagy valamire, sem a titokzatos hatujjú lábnyom, amin talán nem is hat ujj volt. Egyszóval Ahmed rejtélyes eltűnésére (vagy pusztulására, mert legbelül mindenki erre gondolt) semmiféle magyarázatot nem találtak, és ez volt a legrosszabb, mert az első eltűnést követhette a második, a harmadik .. A szabályzat eddig is előírta, hogy minden munkát, minden utat legalább ketten végezzenek el. Most pedig Barton szigorúan megtiltotta, hogy bárki bárhová eltávozzon az engedélye nélkül. Amikor Másenyka hozzálátott, hogy rendbe szedje a letarolt kertet, néhány lépésnyire követte őt Sherman, sugárvetővel a kezében. A bázis valóságos katonai táborrá változott. Szinte valamennyi ablakból sugárvetők csövei meredtek ki fenyegetően. Barton érezte, hogy mennyire ostoba dolog így, ujjukkal a sugárvető ravaszán közlekedni a békés Alfán, mert a rájuk törő Ismeretlen ellen nem fegyverre volt szükség, hanem ismeretekre, de ilyen ismereteik nem voltak. Csupán annyit tehetett, hogy elrendelte, hogy az emberek párosával járjanak, egymás nyomában, mint az alpinisták a lavinaveszélyes hegyoldalakon. Barton fürge agya kutatta, kereste, tapogatta a titok megoldásának útját. Barton nem tudta, hogy él-e Ahmed vagy sem, de igyekezett elkerülni, hogy újabb veszteség érje kis csapatát. Ha eltűnik még egy ember, az expedíciót azonnal evakuálni kell, saját tehetetlenségük miatt. És Barton gondolatai egyre gyakrabban fordultak a tíz évvel korábban történt események felé. Úgy érezte, a régi és a mostani dolgok között van valamiféle összekötő kapocs. A gömbök. Az Alfa különös lakói, akiknek megjelenése egybeesett Besztuzsev pusztulásával. Most ismét megjelentek .. Összefügg-e megjelenésük Ahmed eltűnésével? Vagy a tomboló, fekete orkán az ok? Elszoruló szívvel nézte Barton az alacsonyan repülő korongból a komótosan görgő gömböket, és átkozta a sorsot, hogy nem láthat hozzá rögtön a gömbök sokoldalú megvizsgálásához. De mindenki belevetette magát Ahmed keresésébe, és senkinek sem jutott volna eszébe, hogy mással foglalkozzon.

44

Nem sokkal napnyugta előtt Szergej bement az elkülönítőbe, ahol puha takarón feküdt a bekötözött kutya. A kutya, amint meglátta Szergejt, csóválni kezdte a farkát, és elvigyorodott, nagy nehezen még föl is állt. Éva azt mondta, hogy a kutyát már visszavihetik a gazdájának. - Nagyszerű. Elrepülünk az öreghez, és idehívjuk - örült meg Szergej. Tizenöt perc múlva már a sziklák fölött jártak, ahol az öreg háza rejtőzött. Szergej néhány meredek kört tett a ház fölött, így próbálva fölkelteni a gazda figyelmét. De semmi nem mozdult - az ablakokban nem gyúlt fényt, a tájoló antennája meg se rezzent. Rövid gondolkodás után Szergej letette a gépet a sziklák mellett, és karjában a kutyával a ház felé indult. Mögötte Éva lépkedett, vállán sugárvetővel, de orvosi táskával a kezében - néhány gyógyszert akart adni az öregnek a kutya további kezeléséhez. Szergej megállapította, hogy az ösvényt, amely a házhoz vezetett, alaposan kitaposták. Régen élhet már itt ez a Don Quijote - gondolta. - Valóban hiányzik az egyik keze, vagy az egész csak mese?" Az ösvény a házat körülzáró sövényhez vezetett. Szergej megállt. - Hé, gazda! - kiáltotta. - Fogadja a vendégeket! Nem jött válasz. Szergej még egyszer kiáltott, majd Évára nézett. - Nincs itthon... Vagy elbújt? Mit tegyünk? - Hé, öreg! Megtaláltuk a kutyáját! - kiáltotta Éva, de válasz most sem érkezett. - Be kell vinni a kutyát a házba. - Mit gondolsz, miért csinálta ezt a sövényt? - kérdezte hirtelen Szergej. Éva töprengve nézett körül. Furcsa sövény volt ez. A karvastagságú, másfél méter magas fahasábokat sűrű drótkötélfonadék fogta össze. A kerítés tetejét valamiféle tövises bozót ágai borították - a tenyérnyi hosszú tövisek sűrűn meredtek elő körben az egész sövényen. - Mint a szögesdrót - suttogta Éva, aki egyre növekvő csodálkozással nézte ezt a szokatlan kerítést. - Vajon ki ellen? - Nem valaki ellen, hanem valakinek - mondta elgondolkozva Szergej. Éva csodálkozva kapta föl a fejét. - Mit akarsz ezzel mondani? - Nézd meg figyelmesen - a tövisek nem kifelé állnak, hanem befelé. Olyan, mint egy karám. Egyébként, azt hiszem, van itt egy cédula a számunkra. Odament a belülről nehéz gerendával eltorlaszolt kapuhoz, és levette a kapura tűzött cédulát. Kérem a kaput nem kinyitni, és nem bemenni!" - olvasta Éva hangosan, áthajolva Szergej válla fölött. - Ez világos - mondta Szergej. - A gazda nem szereti a vendégeket... - Mit csináljunk? - kérdezte Éva. - Itt nem hagyhatjuk a kutyát. - Mégis, kinek építhette ezt a karámot? Nyilván nem tart teheneket - nézelődött tovább Szergej. A lila Barnard-csillag már lebukott a sziklák mögött, és az ibolyaszínű sötétség egyre sűrűbbé vált. Ideje volt visszaindulni. Szergej megnézte a kerítés mögötti területet, ahol a fű magasabbra és sűrűbben nőtt, átadta Évának a kutyát, és csizmája orrát bedugta a fahasábok közé, vagy félméternyire a földtől. - Nem sértjük meg a semleges állam szuverenitását - mondta vidáman. - Mit gondolsz, nem fog megsérülni a kutya? Kivette a kutyát Éva kezéből, átemelte a kerítésen, igyekezve minél távolabb tartani az állatot a szúrós tövisektől, és óvatosan leengedte. Nyilván fájdalmat okozhatott az állatnak, mert a kutya vergődni, kapálódzni kezdett, de Szergej már eleresztette a lágy, sűrű fű fölött.

45

A következő események mindössze egy másodpercig tartottak. Mintha fekete szárnyak csaptak volna föl a fűből egyenesen Szergej arcába, Szergej hátrahőkölt, és elveszítette az egyensúlyát; a kutya valami vad, kifejezhetetlen, halálos rémülettel föl-vonyított, majd a hangja elhalt, rövid remegéssel az iszonyú szárnyak gömbbé formálódtak, Szergej kezébe éles fájdalom hasított - mégiscsak beletenyerelt egy jókora tövisbe. Csizmája orra beleakadt a kerítésbe, és Szergej a hátára zuhant, esés közben a fegyveréhez kapva. De még mielőtt háta elérte volna a füvet, megértette, hogy mit lát maga előtt, és tudta, hogy nem fog lőni. Egy másodperccel később, amikor talpra ugrott, fegyverével mindenesetre megcélozta a kerítés mögött remegő élőlényt, meghallotta Éva kiáltását - a kiáltás olyan röviden szakadt föl a lány torkából, hogy Szergej később nem is volt biztos benne, hogy valóban hallotta, de látta, hogy a lány kész tüzelni. De Szergej már leengedte sugárvetőjét, és példáját Éva is követte. A kerítés mögött lassan mozgott az élő gömb, ami most feketének látszott a sebesen leszálló esti sötétben. - Iszonyú... - suttogta alig hallhatóan a lány, és arcát a tenyerébe temette. Szemei könyörögve néztek Szergejre. - Még meg lehetne menteni a kutyát? Szergej a késéhez kapott, de rögtön le is engedte a kezét. Nyilvánvaló volt, hogy a kutya elpusztult. Itt a kés már nem segít, ahogy a sugárvető sem - Szergej egyébként sem próbálkozott volna ilyesmivel. Idegen bolygón voltak, ahol idegen volt az élet, idegenek a törvények, idegen a halál. Nem illik bosszút állni egy állaton azért, mert annak ennie is kell. Szergejt ekkor átjárta a rémület - eszébe jutott Ahmed és Besztuzsev nyomtalan eltűnése. Gondolatai vadul kavarogtak. Most már megértette, miért lőtt az öreg a lába elé - azelőtt a kutya volt a segítségére, amely a szagukról fölismerte a gömböket... De Besztuzsev nem lőtt a lába elé, és Ahmednek nem volt kardja, és lám... A kutya pedig jól tudta, hogy a gömbökkel nem lehet tréfálni - nem véletlenül rémült meg annyira, amikor meghallotta a szendvics csomagolásának neszét. Igen, rossz lehet most az öregnek a kutya nélkül... - Menjünk! - mondta, és elindult az ibolyaszínű homályban derengő ösvényen. Az ösvényt sárga homok borította, és a repülő korong az ösvényen állt, tehát egyetlenegyszer sem kellett lelépniük az ösvényről, Szergej mégis csak a pilótaülésben lélegzett föl. Sürgősen föl akart szállni, és nagy erőfeszítéssel nyugalmat parancsolt magának. Bekapcsolta a rádiót Sherman azonnal válaszolt -, és megmondta, hogy rögtön és kategorikusan tiltsák meg, hogy bárki is elhagyja a házat - bármilyen fontos oka legyen is rá. „Mi történt?" - nyugtalankodott Sherman. „Majd megmagyarázom, ha hazaértünk" - morogta Szergej, és kikapcsolt. Cigarettát vett elő, és rágyújtott. Éva mereven és mozdulatlanul ült mellette, és Szergej ebből a mozdulatlanságból megértette, hogy a lány fél. Meredeken fölvitte a gépet, és hirtelen észrevette, hogy a műszerfalon lüktetni kezd a tájolólámpa, jelezve, hogy valahol működésbe lépett egy ismeretlen rádióállomás.

8 .FEJEZET

|

Agyagban sült kacsa. Menekülés a mocsárban

Pontosan akkor, amikor Szergej és Éva a kutyát a repülő koronghoz vitték, Ahmed magához tért hosszú eszméletlenségéből. Eleinte mozdulatlanul feküdt, mint aki rossz álomból ébredt, és próbált rájönni, hogy hol van, és mi történt vele. Mint rémképek töredékei bukkantak föl emlékezetéből az események, Szergej kétségbeesett kiáltása, az orkán fekete fala, a csontok ropogása és a karjába nyilalló fájdalom, mikor a repülő korong megbillent a széllökéstől, azután a hosszú, végtelen zuhanás rémülete a sziklán. A továbbiakra nem emlékezett, valahonnan mégis emlékképek szivárogtak tudatába az átható fájdalomról, amikor valaki húzta, csavarta, gyömöszölte a testét, mintha egy óriási húsdarálón préselték volna át, valahol

46

vakító tüzek villantak föl, ömlött az eső, az egész nagyon szomorú és nagyon fájdalmas volt, és hallotta a kétkerekű taliga kenetlen kerekeinek nyikorgását, amin őt, a haldoklót vitték fölfelé valami rázós hegyi úton, aztán egy keskeny, ingó hídon a taliga kereke megcsúszott... „Fogják meg, tartsák!" - kiáltotta, és megpróbált leugrani a veszedelmesen dőlő taligáról, de már minden szerteszét hullott, és nem tudott leugrani, mert valaki erős láncokkal a taligához kötözte, és a kocsi felfordult, és a föld meg az ég helyet cseréltek egymással, és a folyóágy, melyben a nedves köveket megvadult hullámok görgették, zúgva reá zuhant, és szabad kezével megpróbált megkapaszkodni a hídban, és majdnem sikerült is, de a keze nem bírta megtartani... és Szergej kiáltott valamit, és mama azt mondta, „Vigyázz magadra", és közben egyre igazgatta rajta az űrhajósiskola ünnepi egyenruháját, de ez már nem a mama volt, hanem Másenyka, de már nem tudott ránézni, mert az óriás húsdaráló ismét forogni kezdett, és valaki megint hosszan és kitartóan csavarta Ahmed testét, de azután hűvös eső esett, és végleg fölébredt. A feje most teljesen tiszta volt, és tudta, hogy lesodródott a repülő korong lépcsőjéről, és a szikláknak ütődött. Semmi fájdalmat nem érzett, de tudta, hogy ez múló állapot, és mihelyt megmozdul, a fájdalom ismét beléhasít. Furcsán megkötözöttnek, agyon-nyomottnak érezte magát - valósággal belepréselődött a mocskos vízbe tetőtől-talpig, és ezért nehezen lélegzett. Kis idő múltán rászánta magát, hogy megmozdítsa a bal kezét - a jobbról tudta, hogy eltörött. Elcsodálkozott, mert izmai teljesítették agyának parancsát. Ekkor megértette, hogy teste ép, hogy a sziklák megkegyelmeztek neki, hogy mindez csupán lidércnyomás és lázálom volt, és föl akart állni, de nem tudott, mert meg volt kötözve. Akik megkötözték, nyilván ügyetlenül végezték a dolgukat, mert kis idő múlva ki tudta szabadítani a kezét. Tulajdonképpen nem is kötés volt rajta, inkább begöngyölték valamibe, mint egy múmiát. A testét valami vastag pázsitréteghez hasonló anyag borította, és csak ezen a rétegen fölül kötötték körül kötelekkel, mint a selyemhernyó gubóját. Igaz, Ahmed nem gondolt sem múmiára, sem selyemhernyóra, mert gyomra hirtelen élénken emlékeztetni kezdte létezésére, így hát miközben kikászálódott a gubából, az agyagban sült kacsa jutott inkább eszébe. A kacsahasonlat fölrázta Ahmedet. Csak most jutottak eszébe azok, akik valamilyen ismeretlen cél érdekében - talán éppen gasztronómiai cél érdekében begöngyölték, és nyilván itt vannak valahol a közelben, és nem akarják, hogy zsákmányuk elmeneküljön.

47

Ez a gondolat egy szempillantás alatt jól koncentráló, erős akaratú, bátor harcossá változtatta. Egy pillanattal korábban még ernyedt teste most megfeszült, és felkészült a harcra. Két mozdulattal széttépte a kötélmaradványokat, és kikúszott a nyirkos gubóból. Teljesen meztelen volt, de oda sem figyelt, mert olyan látvány tárult a szeme elé, amilyent még soha nem látott földi szem. Közvetlen közelében, a bokrok mögött lapos fenekű, meredek falú katlan terült el. A katlan kellős közepén, sárga homokon mozdulatlanul állt néhány nagy zöld gömb - sokkal nagyobbak, mint amiket Szergejjel együtt látott három nappal azelőtt. És körülöttük lassú, ritmikus, ősi táncban ismeretlen, nem földi ruhába öltözött emberek forogtak. Ahmed egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy emberek voltak, mint ahogy abban sem, hogy nem földi emberek. A soha nem látott esemény színhelyéül szolgáló völgykatlan túlsó vége felől láng nélküli tüzek füstjét hozta a szél. Ez a félig füst, félig köd egyre sűrűsödve megtöltötte a katlant úgy, hogy az ott hangtalanul mozgó élőlények testetlennek, szinte átlátszónak hatottak. Világosan kivehető volt ezeknek a kísérteteknek a koncentrált mozgása, akik hol hirtelen valamennyien megmerevedtek, hol megindultak valamerre, mint a szélfútta bolygótüzek. Mindez teljes csendben történt, és Ahmed csak egy idő után kezdte érezni, hogy a táncosok mozgásának ritmusa nyugtalanítóan lüktet a dobhártyáján, de nem tudta kitalálni, hogy hol működhet a láthatatlan infrahang metronóm. Ahmed megértette, hogy ideje saját biztonságára is gondolni. A sűrű füstön át a távolban meglátott néhány hosszúkás tárgyat, amelyek nagyon emlékeztették arra a gubóra, amiből kimászott, és ez éberségre intette. De Ahmed kutató volt, azért választotta világául a mindenséget, hogy feltárja azt az emberek számára, és most hihetetlen szerencsében volt része - az emberiség létezésének évszázadai során elsőként találkozhatott egy idegen világ élőlényeivel, akik nem földiek, de testvéreik az értelemben, nem emberek, de hasonlóak hozzájuk. Ahmed nem tudta, barátok-e ezek vagy ellenségek, de akarta, hogy barátokká váljanak - az emberek fiatalabb testvéreivé. De az, amit a katlanban látott, egyre kevésbé tetszett neki. Lent megbomlott a táncosok rendje. Néhány napbarnította alak ereszkedett le a katlanba égő fűcsomókkal a kezükben. Szűk kört alkotva a kezükben tartott lángot a földön fekvő valamire dobták - Ahmed nem tudta kivenni, hogy mi volt az. Azután a kör szétnyílt, és szinte a lélegzetet is hallani lehetett a csöndben. A bokrok mögül lassú menet jött elő, fejük fölött egy szorosan betekert gubót hozva. Ahmed ujjai olyan erővel mélyedtek a földbe, hogy körmei kis híján kiszakadtak. De észre sem vette. Nem tudta levenni a szemét a helyről, ahol fürge kezek kigöngyöltek egy mezítelen embert a gubóból, és a foszforeszkáló kör elé állították, ami hirtelen mozogni, gömbölyödni kezdett. Ahmed fülében erősödött a lüktetés, a villódzó ködben pedig a karcsú, hajlékony testek hirtelen a kör közepe felé tódultak. Az emberek háta eltakarta Ahmed elől a mozdulatlan figurát, és hogy lássa az eseményeket, fölállt, megfeledkezve a veszélyről. És meglátta, ahogy a tömeg nyomására a mezítelen ember megremegett, és hirtelen belépett a fénylő körbe, és ugyanabban a pillanatban fekete szárnyak csaptak föl körülötte, és beborították. Rövid, szaggatott durranás hangzott föl. A tömeg szétvált, és Ahmed meglátta a nagy gömböt, ami a fénylő kör helyén keletkezett. Egy pillanatnyi szünet után a metronóm ismét megkezdte hallhatatlan lüktetését, a megszakadt tánc folytatódott, és föntről megint megindultak a hideg fénycsomók, hogy újabb fénylő kört alkossanak... Ha Ahmednél sugárvető lett volna, ennek a szertartásnak egyetlen résztvevője sem ment volna el innen élve, és a bolygó sorsa talán másként alakul. A védelmi fegyver büntető lángpallossá változott volna, az első kapcsolat - gyilkos csatává, a testvérek az értelemben halálos ellenségekké. Ahmed fiatal, lobbanékony fiú volt, akit megtanítottak szeretni a jót, és gyűlölni a rosszat, de akit senki nem készített elő a másfajta értelemmel való találkozásra. Ahmed csupán húszéves volt, amikor találkozott ezzel a teljesen ismeretlen világgal, aminek

48

a törvényeit nem lehet a sugárvetővel kézben megismerni. Most nem volt sugárvetője, hát csak nézhette az eseményeket. Azután rájött, hogy ideje elmenni, ha be akar számolni barátainak a látottakról. Ráadásul vacogott a hidegtől - közeledett az éjszaka, és a hőmérséklet hirtelen lezuhant. Sokáig futott egy patak medrében, reménykedve, hogy a vízben nem fedezhetik föl a halált hozó gömbök. A futástól sem melegedett át - a hideg szél a maradék meleget is kivette mezítelen, nedves testéből. Azután a víz fölmelegedett, meleg forrás volt a közelben, Ahmed megkereste, és sokáig állt nyakig a vízben, melegedve. Tudta, hogy mennie kellene, hogy közeledik az éjszaka, de nem volt hozzá ereje - nem tudta, hogy sok vért vesztett. Nagyon éhes volt. Egyre gyengébbnek érezte magát, el-elbóbiskolt, és kis híján megfulladt. Ekkor kimászott a partra, de rögtön átjárta az átható hideg. Vissza akart menni a meleg forráshoz, de nem találta meg, és hirtelen felötlött benne a gondolat, hogy ezt az éjszakát nem éli túl. Ez a gondolat egy időre ismét erőt adott neki, és ismét futni kezdett a sekély vízben. Elvesztette idő- és távolságérzetét, és nem tudta, hogy már régóta körben halad, és újra közeledik ahhoz a helyhez, ahonnan el akart menni. A sötétség beálltával ereje elhagyta. Már nem bírt menni, négykézlábra esett, de így is kúszott tovább, bár a hidegrázástól kezei meg-megroggyantak, és arcával a homokra esett. Azután hirtelen meleg lett, jól érezte magát, és teljes hosszában elnyúlt a parti homokon. Fölkelt a nap, és Másenyka közeledett hozzá a búzavirágos mezőn virágcsokorral a kezében, és minden nagyon jó volt, és olyan meleg volt a paplan alatt, hogy már sehová nem akart menni, még Másenyka elé sem... Fekete folyamként borult fölé az Alfa sötét éjszakája, és mellig a vízben feküdt, semmit sem érzett, és nem hallotta, amint valaki óvatosan előlép a bokrok közül, sugárvetőjét ráirányítva.

9 .FEJEZET

|

Ahmedet megtalálták. Nagyon nyugtalan éjszaka

A riadó jelét Másenyka akkor hallotta meg, amikor a hiábavaló kutatások izgalmaitól kifáradva éppen pihenni készült. A lány késlekedett az öltözködés miatt, és csak akkor ért ki a tornácra, amikor a többiek már szálltak be a repülő korongokba. „Villanytakarót hoztatok?" - kérdezte valaki közvetlenül mellette. Ekkor jelent meg Barton, és odakiáltott neki: - Ülj be, megtalálták Ahmedet! A repülő korongok erős fényszórói széthasították az éjszaka fekete leplét. Erős kezek húzták be a lányt a gépbe, az átlátszó kupola lágy zajjal bezárult, és a túlterhelés ugyanabban a pillanatban ránehezült az emberekre. A repülő korongok maximális sebességgel szálltak föl. Az éjszaka koromsötét volt, és a fényszórók fényé csak erősítette az áthatolhatatlan sötétség érzetét. Barton parancsot adott, hogy kapcsolják ki a fényszórókat. És ekkor távoli felvillanásokat vettek észre, és ettől az emberek szíve aggódva szorult össze, hiszen valamennyien jól ismerték ezeket a villanásokat - ott, a távolban valaki folyamatosan tüzelt sugárvetővel. A pilóták minden gépből hívták rádión Lavrovot és Évát. A műszerfal lámpácskáinak pislogása mutatta, hogy repülő korongjuk tájolója kifogástalanul működik, de a hívásra senki nem válaszolt. A villanások már közel voltak. Kör alakba fejlődve a repülő korongok szédítő sebességgel ereszkedtek alá, a fényszórók ismét fölparázsló sugarai pedig egyetlen vakító körré olvadtak össze. És ekkor az emberek elé meglepő kép tárult. Egy magas dombon a patak partján Szergej Lavrov állt, és a patakot lőtte sugárvetőjével. Az atomvillámok széthasították a ködöt, felforralták és párává alakították a vizet, ami forrt és pezsgett, és egy pillanatra föltárta mélyét, azután a víz sisteregve elsimult az utolsó villám-csapás után, kicsit

49

odébb pedig, a patak alsó folyásánál szinte elveszve a sűrű párában ketten álltak derékig a vízben, kezükben egy mezítelen, élettelen testet tartva. Éva csak később mesélte el, hogy Don Quijote talált rá Ahmedre, és megtett érte mindent, amit csak tudott - becsavarta a saját kabátjába, és próbálta megtörölgetni. Ez nem menthette meg Ahmedet, de szerencsére az öregnek eszébe jutott, hogy bekapcsolja az övén levő tájolót. Ahmed persze burokban született - a véletlenek, amelyek annyira szeretnek beavatkozni az események folyásába, megzavarva az ideálisan elképzelt terveket, ezúttal kedveztek neki. Don Quijote, aki az ördög tudja, miért járt a mocsárban ilyen késői órán, el is kerülhette volna Ahmedet, Szergej pedig egy félórával korábban is visszatérhetett volna a bázisra, és figyelmét el is kerülhette volna a tájoló gyönge jelzése. De bárhogy is történt, Ahmedet megtalálták, és Ahmed élt. Csakhogy amint meglátta Ahmedet, Éva tudta, hogy így a bázisig sem tudják elvinni. Azonnal antein-injekciót adott neki, bár tudta, hogy ez sem használ. „Csak egy forró fürdő mentheti meg" - mondta Éva. „És ha tüzet raknánk?" kérdezte Don Quijote. „Nem használ, de meg kell próbálni." „Akkor lesz forró fürdő" jelentette ki Szergej, és fölkapta sugárvetőjét. Amikor odaérkezett a segítség, és a gondosan bebugyolált Ahmedet berakták a repülő korongba, Szergejnek eszébe jutott az öreg. De az eltűnt, még el sem búcsúzott. Minthogy tájolója már nem működött, az öreg nyilván azt óhajtotta, hogy ne zaklassák. A repülő korongban Másenyka lekuporodott a földre Ahmed mellé, és szorongatta a fiú takaró alól kilógó élettelen kezét. Mellette Éva manipulált mindenféle érthetetlen szerszámokkal. Másenyka tudta, hogy itt orvosi munka folyik - félig diagnosztika, félig gyógyítás -, de erről rögtön el is feledkezett, és csak a kicsit megégett kezet látta, amin friss seb vöröslött. A repülő korongok még nem érték el a bázist, de Barton már minden szükséges intézkedést megtett. Az Arielen repülésre készen állt az expedíció másik orvosa, Lagutyin, és a bárka elindult érte. Ahmedet bevitték az elkülönítőbe, ahonnan Éva könyörtelenül kizavarta Másenykát és mindenki mást, csupán állandó segítője, Kulesov maradt ott. Szergej közben elmesélte Bartonnak a szerencsétlen kutya pusztulását. - Tehát mégis a gömbök - mondta Barton, miután végighallgatta Szergejt. - Hát erről van szó... Szavak nélkül is megértették egymást. Tíz éven át veszélytelennek és letelepedésre alkalmasnak tartották ezt a bolygót. Most minden összeomlott. Az expedíció munkáját mindenesetre addig félbe kell szakítani, míg az embereknek nem garantálják a teljes biztonságot. Hogy ne kelljen a lábuk elé lövöldözni, mint Don Quijoténak... Ekkor Bartonnak különös gondolata támadt. „Miért nem figyelmeztette őket Don Quijote?" - Hiszen az öreg tudott a veszélyről - suttogta. - Tudta, de nem mondta meg. Tőlünk meg sugárvetőt kért .. - Barton visszaemlékezett a távolodó lövésekre, amikkel Don Quijote megtisztította magának az utat a sötétben. - A háza körül a karám szintén a gömbök számára készült. De minek fogja be őket? És hogyan? Mit csinált a mocsárban éjjel? - Nézze, Szergej Igorjevics, milyen kép alakul ki. Az öreg tudja, hogy a gömbök életveszélyesek. Míg a kutya volt a vezetője, veszélytelenül sétálgathatott az Alfán. Amikor a kutya megszökött, az öreg meg sem próbálta megfogni, bár nyilván betájolta. Félt a gömböktől. És eljött hozzánk a sugárvetőért, mert karddal szurkálni a fűbe, elég fárasztó dolog. És bár tudott a valamennyinket fenyegető veszélyről, egyetlen szót sem ejtett róla. Minden írott és íratlan emberi törvény szerint bűnt követett el. Talán a pusztulásunkat akarta? De tudnia kellett, hogy meghalhat egy, kettő, talán három, de a többiek óvatosabbak lesznek, és tesznek valamit...

50

- Talán ez takarta, hogy megijedjünk? Hátha megzavartuk valamiben... - Ez sem kizárt. Hiszen valamiért itt él már régen. Talán a zöld gömböket tanulmányozza. Ezért van a karám a háza körül, és ezért járt éjszaka a mocsárban, a legveszélyesebb helyen. És itt ő, aki a pusztulásunkat akarja, mindent megtesz, hogy megmentse Ahmedet. És idehív minket a mocsárba, ahová egyáltalán nem azért jött ki az éjszaka kellős közepén, hogy velünk találkozzon. Ha megöl, akkor sem látok ebben logikát. Van valami, amit nem tudunk,.. - Az öregről információt kell kérni a Földről. Ha Savrov hallott róla, biztosan más is tud róla valamit - mondta Szergej. - Talán valóban ő Ahasvérus. - Csak egy dolog világos - folytatta gondolatmenetét Barton. - Azonnal meg kell vizsgálnunk a gömböket. Amíg nem tudunk meg róluk mindent, semmiféle más kutatásról szó sem lehet. Kérem, Szergej Igorjevics, vegyen maga mellé valakit, és menjenek felderítő útra - most azonnal! Próbálják meg kideríteni, honnan és hová haladnak a gömbök: a mocsárba vagy a mocsárból? Változtatják-e helyüket éjszaka? Sokan vannak-e? Vigyék a teljes éjszakai felszerelést: látcsöveket, filmfelvevőket, fényképezőgépeket. A leszállást és főként a repülő korongból való kiszállást kategorikusan megtiltom. Minden megfigyelést föntről végezzenek, még akkor is... - itt Barton elhallgatott, és Szergej megértette, mire gondol. - Egyébként nem lesz „még akkor is", Besztuzsevvel nem fognak találkozni. Összeköttetés harminc percenként. A tájolót ne kapcsolják ki. Ha látnák az öreget, ne zavarják. De ne is rejtőzzenek el előle. Szergej távozása után Barton információkérő táviratot fogalmazott a Földnek. Az ismeretlen öregember, akit Kulesov meséje nyomán mindannyian Ahasvérusnak neveztek,egyre inkább érdekelte Bartont. Az öreg szemmel láthatóan kerülte az embereket, úgy hívatlanul beállítani hozzá, és olyan kérdéseket föltenni, melyekre az öreg esetleg nem is kíván válaszolni, legalábbis tiszteletlenség lett volna. De Barton mindent tudni akart - az öreg nevét, életének történetét... Saját elképzeléseit Barton megfogalmazta a táviratban, amit átadott Shermannak, hogy sürgős választ kérjen a Földtől. Közben odajött hozzá Éva, és elmondta, hogy Ahmed félrebeszél, és valami bennszülöttekről, gömbökről és emberáldozatokról mond zavaros dolgokat, ő pedig magnetofont állított Ahmed ágya mellé. Elmondta azt is, hogy Ahmed testén nagyon különös, frissen begyógyult sebhelyek vannak, és hogy a röntgen frissen összeforrott könyökcsonttörést mutatott ki.

51

- Tudom, hogy a sebek jelentéktelenek - mondta Éva -, hogy lehetnek csupán valami itteni bokor karcolásai, és Ahmed eltörhette a karját még a Földön, és a törést eltitkolhatta az orvosok elől, az egész mégis nagyon különös. - Persze ő is alaposan megvizsgálja, meg Ahmed is beszél valamiről, ha ugyan el tud mondani valami érdemlegeset, mert negyven fok a láza, és ő nem kezeskedik érte, hogy nem lesz-e még rosszabbul. Éva visszament a beteghez, Barton pedig összehívta a biológusokat, és hosszasan tanácskozott velük. Még együtt voltak, amikor berontott Szergej és Basil Far nagyon izgatottan, és kérték, hogy mindenki nézze meg a filmet, amit húsz perccel korábban készítettek. A társaság átment az étkezőbe, és Szergej berakta a videokazettát a készülékbe. A képernyőn a jól ismert katlan jelent meg, tizenöt-húsz méter magasból fényképezve. Az infravörös kamera optikája a szomorú mocsarat fantasztikus látvánnyá változtatta. Az éjszaka sem lehűlő víz élő, világító áradatként folyt a fekete-szürke partok között. Ködösen villogó felhőkként feküdtek lent a tavak, melyekben élénken mozgó foltokként izzottak fel a hőforrások - mintha olvasztott ezüst tört volna föl a mélyből, ami fölparázslik, kialszik, és ködként terül szét a tavak fölött. A száraz területek feketeségét valami nádféle növény vékony, tüzes nyilacskái tarkították, és a bokrok alatt szinte kihívóan fénylettek az éjszakai virágok, melegükkel magukhoz vonzva a rovarokat. Az éjszakai mocsár képét már mindenki látta, ez senkit nem lepett meg, és valaki már szólni készült, hogy hangot adjon értetlenségének, de Szergej fölemelte a kezét, és figyelmet kért, és ekkor megjelent valami a képernyőn, amitől mindenki elhallgatott. A videoszalag infravörös képe egyáltalán nem volt tökéletes, és bár a tárgyak körvonalait alaposan megvizsgálták, sok részlet hiányzott vagy homályos maradt, térhatás pedig egyáltalán nem volt. Az egész kép nagyon emlékeztetett az ősi kínai árnyszínházra negatív változatban. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a képernyőn vadászatot látnak - egy vadászat rövid részletét, ahol a vadak az élő zöld gömbök voltak, a vadászok pedig .. Több gömb gördült azonos irányba, körülöttük pedig fehér, kecses emberi alakok mozogtak kopjával a kezükben. Szergej teljes nagyítást adott - az árnyképek betöltötték az egész képernyőt, és mindenki meggyőződhetett róla, hogy a soha sem látott őslakók nagyon hasonlítottak a földi emberekhez. A vadászok sora apró kopjadöfésekkel különválasztott egy gömböt a többitől. A gömb elég sokáig gurult, majd szétnyílt, és akkor a vadászok egyszerre döfve kopjáikkal a földhöz szögezték, és mind rávetették magukat. A lapos, fehér alakok a képernyőn egyetlen folttá olvadtak össze, és nem lehetett kivenni, hogy mi történik. Itt véget ért a film, és az étkezőben fölgyújtották a villanyt. - Vetítsék le, kérem, még egyszer - kérte Barton egy kis szünet után. A képernyőn ismét mozogni kezdtek a kopjás fehér figurák - az Alfa kecses házigazdái, akik hosszú éveken át ki tudja, hol rejtőzködtek. A szalagot harmadszor is lejátszották, aztán negyedszer... Élénk vita alakult ki. De Barton az órájára nézett - éjfél körül járt az idő, és ugyanazt mondta, amit egy nappal korábban: - Holnap ötkor ébresztői Napkeltekor elrepülünk. A biológusok fölálltak. Ekkor Barton közömbös, hétköznapi hangon hozzátette: - Lavrov, készítse elő az expedíciót egy esetleges evakuálásra...

10 .FEJEZET

|

Hóz a mocsárban. A Bölcsek Kövének alkoholos oldata

Ahmed élete néhány napig egy hajszálon függött, Eva Standuke és Lagutyin mindent megtettek, de nem állt be javulás. Nem maradt hát más, mint hogy reménykedjenek, hogy

52

Ahmed erős szervezete, amely megbirkózott a veszélyes lehűléssel, leküzdi majd a tüdőgyulladást is. Mindenki segített az orvosoknak - nem volt nyugalmuk az önként jelentkezőktől. De az orvosok legfőbb és eltávolíthatatlan segítője Másenyka volt. Szinte soha nem hagyta el Ahmed szobáját, itt evett, és itt is aludt egy-egy órácskát. A biológusok ezeket a napokat a mocsárban töltötték. Alig hajnalodott, amikor odarepültek, és késő éjjel érkeztek vissza, alig álltak a lábukon a fáradtságtól, némán ettek, és bezuhantak az ágyba, hogy aztán pirkadat előtt ismét elinduljanak a mocsárba. A harmadik éjszakán, már majdnem hajnalban, Barton fölébresztette Shermant, hogy azonnal hívja meg neki az Ariéi parancsnokát. „Közvetlen összeköttetésre van szükségem a hajó agyával" - jelentette be, amikor a képernyőn megjelent a még félig alvó Juzsin. „Napi hány órára?" - kérdezte Juzsin. „Huszonnégyre" - felelte hidegvérrel Barton. Ettől aztán Juzsin maradék álmossága is elpárolgott, hiszen ő is hallott már egyet s mást az Alfán történtekről. „Ehhez a hajót állandó pályára kell állítanom" - mondta. „Vegye úgy, hogy már meg is kapta írásbeli parancsomat." „A bolygó fényképezését meg kell szakítani." „Szakítsa meg". „Mikorra kell az agy?" „Három óra múlva lehet? Szeretnénk aludni egy kicsit."

53

„Három óra múlva meglesz a kapcsolat." „Szerencsés plazmát..." Barton rövid pihenésének ideje alatt Szergej kivitt a mocsárba egy felfújható házat - nem azt a nagy „tűnj el innen házat", amelyik még most is a szakadékban hányódott, hanem egy kicsit, minden komfort nélkülit, amiben éppen csak hogy aludni lehetett. Visszaemlékezve a fekete orkánra, Szergej sokáig törte a fejét, hogyan biztosíthatná a biológusok lakhelyét, végül rátalált a megoldásra. A ház kerületére hat drótkötél vezetéket erősített, ezeket a most úgyis munka nélkül hányódó automata szondákhoz kötötte, és a szondákat olyan mélyen bocsátotta le a földbe, hogy talán még az Ariéi sem tudta volna kihúzni őket föntről. Míg Lavrov a ház rögzítésével foglalatoskodott, Sherman automatái már megcélozták az antennákkal az égboltnak azt a pontját, ahol az idő tájt az Arielnek meg kellett jelennie. Szergejnek egész idő alatt a gömbök jártak az eszében, és óvatosan nézegetett a lába alá. A tegnap még oly kényelmes bolygó most aknamezőhöz vált hasonlóvá, ahol minden vigyázatlan lépés egyben az utolsó is lehet. A közelben időnként megjelentek a zöld gömbök. Szergej több tucatot számolt meg, azután eltűntek. Mind délről érkeztek, és amint a nap egyre magasabbra emelkedett, a gömbökből is egyre több lett. Szergej vagy kétszer megfigyelhette, amint a nyugodtan gördülő gömb egyszerre csak szétnyílik, és eltűnik, összeolvadva a fűvel. Barton megérkezett, magával hozva a biológusokat és programozókat. Rengeteg műszert raktak ki a konténerekből, és köztük Szergej csodálkozva fedezte föl az univerzálisan programozható automatát. Ezzel az okos műszerrel valamennyi expedíciót ellátták, de még soha nem használta senki. - Felrobban talán? - nevette el magát Butov. - Nem, az Erőmű beindítása veszélytelen. Ezzel éppen foglalkoztak s bebizonyították. Azonban ilyen hatalmas energiatömeg felszabadítása eltorzítja a Világegyetem térviszonyait. Elképzelhető, hogy ez mindössze egy pillanatig tart majd, de feltétlen így lesz. - Micsoda agyrém. Hol olvasta ezt? - Kiszámítottam. Tegnap egy szelet papíron. S ma reggel is egy elektromos számítógépen. Az eredmény szerintem figyelemre méltó. Ahogy gondoltam, amíg az Erőmű működni kezd, elképzelhető az oki és következményi kapcsolatok korlátozott, kizárólag helyi megváltozása. Hogy néz ez majd ki, egyelőre nem tudom. De be fog következni. - Nem kedvelem a képzelgéseket - jelentette ki Butov. — Mindenki eszét vesztette a fantasztikus ötletektől. Vajon mi lehet bennük? - Azt tartják, a fantázia felébreszti a gondolatokat. Barton elégedett volt a házzal. - Elég volt az ide-oda kóborlásból - mondta Szergejnek. - Itt minden perc drága... De nem visz el bennünket az orkán? Szergej büszkén mutatta meg Bartonnak a találmányát. - Szükség esetén pedig félóra alatt le lehet szerelni a házat... - Minden kész az evakuáláshoz? - kérdezte Barton. Szergej szomorúan fölsóhajtott. - Kész... - majd hozzátette: - Szóval mégis... Szóval, ezek értelmes lények? Visszaemlékezett, milyen izgalom fogta el, amikor ott, a mocsár fölött Basil Far hirtelen megragadta a kezét, és műszere képernyőjére mutatott, ahol hangtalanul mozogtak a kecses, fehér árnyak. - Várjon egy kicsit - nevette el magát Barton. - Egyelőre én sem tudok többet, mint maga. Megkérte Szergejt, hogy vegye elő a térképét, és folytatta: - Volna egy feladatom maga és Kulesov számára. Innen jött az orkán. És ugyaninnen jönnek hozzánk a gömbök is. Lehet, hogy ez véletlen egybeesés. De nekem az az érzésem, hogy a két dolog valahogyan összefügg. Igyekezzenek minél közelebb jutni az egyenlítőhöz ameddig csak egy nap alatt eljuthatnak, és ötszáz kilométerenként állítsanak meteorológiai jelzőket. Kulesov ezeket már előkészítette. Nyilván találkoznak gömbökkel is. Próbálják

54

fölmérni, mennyien vannak, merre haladnak, milyen sebességgel, csoportosan-e vagy egyenként. Minden érdekeset fényképezzenek le. Legyenek nagyon óvatosak... hiszen érti. A gépből lehetőleg ne szálljanak ki, aludjanak felváltva, de a repülő korongban. Két nap múlva várom a jelentésüket. Barton szünetet tartott, de Szergej látta, hogy akar még mondani valamit. - És az utolsó. Szergej Igorjevics, nyilván tudja, hogy további itt-tartózkodásunk kérdéses. Ha a bolygón értelmes lények élnek, el kell mennünk. Ha az Alfának vannak gazdái, természetesen szó sem lehet semmiféle kisajátításról. A kapcsolat fölvételére pedig én, őszintén szólva, nem vagyok kész. Minket nem erre készítettek föl, és nem ezért küldtek. De állandóan az jár a fejemben: vajon nem valósult-e meg már ez a régen várt kapcsolat? - Az öregre gondol? - Igen, rá. És Ahmedre. Gondolkozzék. Hol volt Ahmed két napig? Ki vetkőztette le? Az öreg aligha, ő inkább átmelegíteni igyekezett Ahmedet. Miért találtuk Ahmedet olyan távol attól a helytől, ahol magukat elkapta az orkán? Honnan a testén a frissen gyógyult sebek és törések nyoma? Talán valaki ápolta? Valamiféle általunk nem ismert gyógyszerrel életben tartotta, begyógyította a sebeit, és visszaküldte nekünk? Nem fekhet egy ember eszméletlenül annyi időn át a jeges vízben, és ezután nem maradhat életben... És még valami. Az, amit tegnap filmre vett, nevezzük talán vadászatnak, arra enged következtetni, hogy valamiféle kapcsolat van az őslakók és a gömbök között. De milyen? Lehet, hogy a gömbök képezik az őslakók táplálékát, vagy valamilyen kultusz tárgyai, esetleg valamiféle narkotikumot választanak ki, amit a bennszülöttek szeretnek - hát nem gondolhatunk ezek közül akármelyikre? Így vagy úgy, de ezek is, azok is egyetlen ökológiai rendszer részei. És én joggal feltételezem, hogy ez a rendszer fölborult. A gömbök elpusztulnak. Sokat repültünk a terület fölött, és láttuk... A gömbök mind a víz felé tartanak. Vízből pedig nincs túl sok az Alfán. Természetesen a bolygót nem nevezhetjük száraznak, de ez csak a mi szemszögünkből van így. Az Alfa őslakói számára pedig az idei forró nyár végzetes lehet. Most a hőmérséklet nappal eléri a 25-30 fokot. Amikor először itt voltam, nem tapasztaltunk ilyen kánikulát, pedig az egyenlítő közelében dolgoztunk. A klimatológiai memóriaegység is bizonyítja, hogy a bolygónak ezen a részén akkor sokkal enyhébb volt az éghajlat. Még nem tudjuk, hogy mi ennek az oka. Lehet, hogy ebben a bolygónak a napjához való fokozatos közeledése a bűnös hiszen tudja, hogy az Alfa pályája meglehetősen elnyújtott. Az éghajlat változása pontosan megállapított tény. És én állandóan fölteszem magamnak a kérdést: vajon a gömbök makacs vándorlása észak felé - megszokott vándorlás vagy menekülés?... És ha ez így van, akkor jogunk van-e elmenni innen anélkül, hogy megadnánk ennek a bolygónak, a bolygó természetének és lakóinak a maximális segítséget? Két órával ezután a beszélgetés után Szergej és Kulesov egy hétre való élelemmel töltötte meg a repülő korong konténereit, és Kulesov bement Évához gyógyszerekért. Bement és eltűnt. Szergej vagy negyedóra hosszat bajlódott a filmfelvevők és fényképezőgépek ellenőrzésével, és nem tudta elképzelni, hol maradhat a barátja, már a keresésére akart indulni, amikor Kulesov megjelent Éva Standuke kíséretében. - Mi történt? - kérdezte Szergejt, mihelyt megpillantotta izgatott arcukat. - Mutasd a tenyeredet - mondta Éva. - Aha, még mindig fáj... Végezhetek rajtad egy orvosi kísérletet? Szergej megvonta a vállát. - Parancsolj... Éva a tövis szúrta, még begyógyulatlan sebet bekente valami folyadékkal, amit egy tömlőben hozott magával. - Ha estére teljesen begyógyul, azonnal értesíts... - Ez micsoda? - érdeklődött Szergej.

55

- Nevetni fogsz - mondta Kulesov. - Ez a Bölcsek Kövének alkoholos oldata, továbbá az életelixír, amit az imént kaptunk Don Quijotétól. - Tehát a tenyerem halhatatlanná vált - állapította meg elégedetten Szergej. - És ha igaz? Éva, mit fecseg ez itt Don Quijotéról? - Az imént járt itt... Félórával ezelőtt valahonnan előkerült Don Quijote, letette a tornácon kardját és sugárvetőjét, bekopogott, kérte, hogy hívják oda az orvost, érdeklődött Ahmed egészségi állapotáról (Ahmed rosszabbul volt, mint valaha, ezt Éva meg is mondta az öregnek), és közölte azt a kívánságát, hogy szeretné a beteget megnézni tanúk nélkül. „Én is orvos vagyok, mint maga - mondta -, de én azt is tudom az Alfáról, amit maguk nem tudnak. Azt hiszem... hm... hogy segíteni tudnék azon a fiún..." Éva nem szívesen, de beleegyezett. Csöppet sem félt az öregtől - hiszen ő találta meg Ahmedet, és ő hívta a segítséget is, nem is a rossz szándékától tartott, inkább segítségének haszontalanságától. Ráadásul orvosi szempontból furcsának tartotta, hogy eltitkolja másoktól hivatásának bármely titkát. Szorongva vezette az öreget Ahmedhez, és Másenykát kiküldte a szobából. Öt perc sem telt el, és az öreg kijött. „Azt hiszem, meggyógyul - morogta, és átnyújtotta Évának a félig kiürült tömlőt. - Kívánatos lenne, hogy holnap ezzel bedörzsöljék teljesen, az arcát és fejét is." „Ez mi?" - kérdezte Éva. „Ez helybéli... Kiváló erősítőszer". Az öreg ivott egy kortyot a tömlőből, amivel végleg megnyugtatta Évát, de a lány kérdéseire nem volt hajlandó válaszolni. „Elnézését kérem. Nagyon sietek" - mondta. Évának eszébe jutott a kutya, és mesélni kezdte az esetet, de az öreg félbeszakította. „Köszönöm. Tudok Cézár szomorú sorsáról." Ekkor Éva háta mögül előpattant Másenyka, és rátámadt az öregre. „Nem szégyelli magát? - kiabálta. - Maga mindent tudott ezekről a gömbökről, és nem mondta meg nekünk! Eljött hozzánk segítséget kérni, és mi sugárvetőt adtunk magának, de maga... maga egy szót sem szólt a veszélyről. Hiszen mindannyian elpusztulhattunk volna! Ne jöjjön ide többet! És Ahmedet nem fogjuk bekenni a kotyvalékával..." És zokogni kezdett. Az öreg szó nélkül végighallgatta a szemrehányásokat, azután a foga között odavetette: „Nagyon sajnálom" - és elment kardjával és sugárvetőjével együtt. Szergej nyugodtan hallgatta végig Éva történetét - az utóbbi napokban leszokott a csodálkozásról. - Gondolod, hogy bekente ezzel Ahmedet?

56

Elvette a tömlőt, megnézte, megszagolta. - Miféle alkoholos oldat ez... Valami vacak. - Ekkor érdeklődéssel kezdte nézegetni Kulesov kopasz fejét. - Ide figyelj, Éva! Miért csak én legyek kísérleti nyúl? Ha ez életelixír, akkor föltámasztja Kulesov haját is... - Szergej megnedvesítette az ujját, és végighúzta Kulesov fénylő koponyáján. - Mikor hagyjátok már abba a bolondozást? - támadt rájuk Éva. - Szergej, add ide a tömlőt! Barton jelentést vár tőletek, ti meg itt lopjátok a napot... Miután Szergej és Kulesov elrepült, Éva lefeküdt aludni - szinte a teljes éjszakát Ahmed ágya mellett töltötte. De egy óra sem telt el, és fölébresztették. Éva ijedten ugrott föl, félt, hogy Ahmed rosszul van. De csak a rádiósszobába hívták. - Éva, te vagy az? - szólalt meg a hangszóróból Szergej hangja. - Figyelj, baj van Kulesovval. Állandóan a fejéhez kapkod, és állítja, hogy nő a haja. Mondd, nem tudnál küldeni egy villanyborotvát?

11 .FEJEZET

|

Fecsegés. „Barton odament...”

Másnap reggelre Ahmed sokkal jobban lett. Még nem tért magához, de látszott, hogy az állapota javulóban van. Elvetve minden kétséget, Éva bedörzsölte Ahmedet Don Quijote elixírjével, bár nagy kedve lett volna megvizsgáltatni a folyadékot a biokémikusokkal. Ezután könyörtelenül kizavarta Másenykát a matracával együtt a betegszobából, és közölte, hogy ha Másenyka nem hajlandó törődni a saját egészségével, akkor kénytelen lesz erőszakkal elkülönítőbe vitetni, és kényszertáplálásban részesíteni. Másenyka szomorúan engedelmeskedett, de ha a legkisebb alkalom kínálkozott, ismét ott volt Ahmed mellett, és le nem vette róla a tekintetét, míg Éva vagy Lagutyin újból ki nem kergették. Eközben Barton viharos tevékenységet fejtett ki. Lagutyin, aki a mocsárban dolgozó Basil Far helyett átvette a konyhafőnöki teendőket, meglepő dolgokat mesélt arról, amit a „mocsári részlegnél" látott, amikor ebédet vitt nekik. Nem tudni, mikor reggeliztek és vacsoráztak a tudósok, de Éva ragaszkodott hozzá, hogy emberi módon ebédeljenek, és megfenyegette Bartont, hogy ha nem hallgatnak rá, akkor blokádot rendel el, és éhhalálra ítéli őket. így hát Lagutyin mesélte, hogy az Ariel\e\ állandóan tartják a kapcsolatot, hogy a programozók tébolyult tekintettel mászkálnak, és ismeretlen szavakat mormolnak, hogy Barton elfogott néhány zöld gömböt, és röntgennel, rádióhullámokkal és ultrahanggal világítja át őket, hogy a gömbök majdnem megettek egy elbámészkodó programozót, és hogy sürgősen zsákmányt kellett ejteni a helyi faunából, mert a gömbök nem voltak hajlandók konzervet enni. Ezek a hírek csak apróságok voltak. Lagutyin következő elbeszéléseit azonban Kulesov is megirigyelhette volna, akinek a fantáziája kimeríthetetlen volt, ha mesélni kellett, és történetei évekig járták a kozmoszt, míg végül új részletekkel gazdagodva jutottak vissza kitalálójukhoz. De a hírek igazán valószínűtlenek voltak. Lagutyin elbeszélése szerint a biológusok elfogtak egy nagy zöld gömböt, amelyben az átvilágításkor egy emberi csontvázhoz hasonló dolgot fedeztek föl... Ez a felfedezés pánikba ejtette a tudósokat, mert Ahmed lázas fecsegését, amelyben állandóan emberáldozatokat emlegetett, már nem tekinthették félrebeszélésnek. Ahmed valószínűleg látott valamit, esetleg a bennszülöttek fogságába esett - hiszen valószínűleg ők vet-kőztették le -, és ha ez így van, akkor sürgősen el kell hagyni az Alfát. Lagutyin azt is mondta, hogy megtalálták a falánk gömbök ellenszerét ultrahang hatására összecsukódnak és szétnyílnak, és most már veszélytelenül járhatnak majd az Alfán, kis ultrahanggenerátort erősítve az övükre. Igaz, Barton elégedetlen, mert az őket

57

leginkább érdeklő gömb, amiben a csontváz van, sehogy sem akar szétnyílni. A számtalan javaslatot a gömb preparálására pedig Barton makacsul elvetette. A többi aztán már igazán csak fecsegés volt - hogy a „mocsári részleget" egy éjszaka megtámadta a bennszülöttek nagy csoportja, akik először is kilyuggatták kopjáikkal a felfújható házat, és míg a tudósok a ház nehéz darabjai alatt kapálództak, kezdtek mindent összetörni. Lagutyin azt mesélte, hogy Barton mindenekelőtt kiabált, hogy senki ne merjen lőni, majd fölgyújtotta a kinti világítást, amitől a támadók szétszaladtak. Az éjszakai műszerek jelezték, hogy a támadók nem mentek el, hanem körülkerítették, valósággal ostromgyűrűbe fogták a tábort. Akkor Barton elrendelte, hogy azonnal engedjék szabadon az összes gömböt és elfogott többi állatot. Meghallgatva ezeket a híreket, mindenki jót nevetett Lagutyinon, csakhogy Lagutyin magával hozta az expedíció parancsnokának utasítását, hogy készítsenek két tucat miniatűr, övön viselhető ultrahang-generátort. Este, amikor helyreállt az állandó rádiókapcsolat, Éva fölhívta Bartont, hogy jelentést tegyen neki Ahmed állapotáról, és mellesleg megkérdezte, igaz-e, hogy megtalálták az Alfa őslakóit. „Igaz - mondta Barton -, de nem érek rá." És kikapcsolt, otthagyva Évát, aki égett a kíváncsiságtól. Nem sokára jelentkezett Lavrov is. Elmondta, hogy feladatukat teljesítették, és visszafelé tartanak, hogy Kulesov el van keseredve, és kéri, hogy keressék meg Don Quijotét, és bármi áron szerezzenek tőle egy keveset a csodálatos elixírből. „Ne csináljatok már bolondot belőlem"sértődött meg Éva, akinek most nem volt kedve a tréfálkozáshoz, de rögtön meghallotta Kulesov fölháborodott hangját: „Nem bolondozunk. Olyan a fejem, mint egy hollandi sajt és egy súrolókefe keveréke." Lavrov elmondta azt is, hogy a bolygó egyenlítőjének vidékén nagy a szárazság, hogy a gömbök ezrével vándorolnak északra, és út közben sokan elpusztulnak. Kérte, hogy közöljék Bartonnal, hogy a mesterséges tengert nem ott kell létrehozni, ahol tervezték, hanem jóval közelebb az egyenlítőhöz. Már kinéztek neki egy alkalmas helyet, csupán próbafúrásokat kellene végezni még a Ciolkovszkij megérkezése előtt. Éva hívni kezdte Bartont, de a „mocsári részleg" hallgatott, süket volt. Nyugtalankodni kezdett, és meghívta az űrhajót. Az Ariét rögtön jelentkezett. A képernyőn Juzsin meghökkent arca jelent meg, de mögötte Éva meglátta a legénység összes többi tagját is. „Nagyon fontos a mondanivalója?" - kérdezte Juzsin, és közben valamit figyelt oldalt. Éva elmondta, hogy nem tud összeköttetést teremteni a „részleggel". „Nem érnek rá. Barton odament..." „Azokhoz?" - suttogta a lány, de ekkor valaki fölkiáltott Juzsin háta mögött: „Tizennyolcadik regiszter! Gyorsan! És deltasor!" „Elnézést nem érünk rá" - mondta Juzsin továbbra is oldalra nézve és kikapcsolt. Éva kijött a rádiósszobából, megkereste Savrovot, és megkérte, hogy üljön ki vele a tornácra. Savrov fölvette a kabátját, nyakába akasztotta a sugárvetőt, és kimentek. Bárhogy is meresztette a szemét, az éjszaka olyan volt, mint máskor, de Éva most nem érezte azt az átható hideget, amit megszoktak itt éjszaka. Ellenkezőleg, a dél felől fújó szél melegnek tűnt. - Aszály van, Jurij Petrovics - mondta a lány leülve a lépcsőre. - Lavrov jelentette, hogy délen rossz a helyzet... Savrov a lánytól kétlépésnyire állt, kezét a sugárvetőn tartva, és fölnézett az égre. Fönt a felhők között új csillagocska fénylett, amit kevéssel ezelőtt még nem ismert az Alfa égboltja. A Barnard-csillag fényében megcsillant az Ariéi hatalmas fémteste, ami mozdulatlanul lebegett a magasban, majdnem negyvezener kilométerrel a bolygó egyenlítője fölött. A közelben megzörrent a bokor. Éva odanézett, és nem is látta, inkább megérezte, hogy valami fekete tárgy közeledik feléjük. A lány ijedten fölugrott, és közelebb lépett az ajtóhoz, a sugárvető védelmét keresve. Savrov bekapcsolta a lámpát, és annak fényében meglátták a zöld gömböt, amely kényelmesen gördült tova a tornác mellett. Rövidesen megjelent egy másik, majd egy újabb, még egy... Az Alfa titokzatos lakói a sötétben elhaladtak az egyetlen emberi hajlék mellett, menekülve az őket fenyegető kiszáradástól.

58

12 .FEJEZET

|

Bölcső és koporsó. Az utolsó rejtély

Az ötödik napon nyitotta ki Ahmed először a szemét. Egy ideig mozdulatlanul feküdt, bámulva a mennyezet fehér négyszögét, és örült a fénynek és a melegnek. Élt és egészséges vagy majdnem egészséges volt - Ahmed rögtön tudta, hogy így van. Nem tudta, mennyi ideig feküdt eszméletlenül, de nem is akart ezen gondolkodni. Jól érezte magát, boldog volt, és csak az emlékezete legmélyén rejtőztek emlékképek fájdalomról, félelemről, kétségbeesésről. A szobát elárasztotta a napfény. Az ablakon túl földi kéken ragyogott a déli égbolt, és halk énekszó hallatszott kintről. Ahmed elfordította a fejét. Éva Standuke ült mellette, és mosolyogva nézte őt. - Szervusz, drága Éva - szerette volna mondani Ahmed, de csak valami érthetetlen mormogás jött ki a száján. De a lány megértette, és ujját mosolyogva a fiú ajkára tette. - A betegnek tilos beszélni! - mondta Éva basszus hangon, majd elnevette magát, és rendes hangján folytatta. - Szervusz, Ahmed! Gratulálok a gyógyulásodhoz. De ne szólj még semmit. Könnyű mozdulattal megigazította a takarót, azután megsimogatta Ahmed haját. - Még egy napig fekszel. De holnap már kiengedlek sétálni, ha jó leszel, és megeszed a tejbegrízt... - ismét elnevette magát. - Megyek, megörvendeztetem Bartont, és hívom Másenykát. Virágot szed neked. Ahmed mosolyogva nézett a lányra. Milyen jó tudni, hogy élsz, hogy kint forrón tűz a nap, és a napfényben Másenyka virágot szakít neked. Érezte, hogy teste fölébred a hosszú álomból, hogy fiatal, egészséges, erős és ügyes. Igaz, a torka nem volt egészen rendben, de hát az semmiség! Kacsintott Évának, hogy jó lesz, de mihelyt a lány kiment, rögtön ledobta a takarót, és fölült. Kicsit elszédült, de a szédülés hamar elmúlt, és Ahmed megpróbált fölállni. Az első lépések nehezen mentek, de sikeresen eljutott az ablakig, mezítelen talpait csúsztatva a meleg műanyagon. Kint az Alfa forró nyara perzselt, háromszirmú, lila virágok nyújtózkodtak a nap felé, és a közeli bokrok közt Másenyka jött hatalmás csokor mezei virággal, és látszott, hogy énekel. Ahmed megkocogtatta az ablakot, de a lány nem hallotta. Oldalt valami megmozdult, Ahmed odanézett és megdermedt. A bokrok közül előgördült egy nagy zöld gömb, hirtelen szétnyílt, és eltűnt, mintha ott sem lett volna, azonnal egybeolvadt a fűvel. Ekkor Ahmednek eszébe jutott minden. Fölkiáltott, és öklével ütni kezdte az ablakot, de az üveg, amely ellenállt a fekete orkánnak, meg se rezzent. Ekkor rogyadozó lábakkal az ajtóhoz rohant. A folyosó üres volt, fojtott, alig hallható kiáltására senki nem felelt, csak távolabbról hallatszott egy kellemesen duruzsoló bariton éneke. A sugárvetők mind a helyükön voltak, de Ahmednek nem volt ideje átgondolni, hogy ez mit jelent. Megragadott egy fegyvert, és kirohant a tornácra. Arcába csapott a déli hőség, és a ragyogó fény egy pillanatra elvakította. De valahol a közelben jött felé Másenyka a csokorral, mit sem sejtve a szörnyű csapdáról, és Ahmed rohant a lány elé, és érezte, hogy ereje percről percre növekszik. Nem emlékezett pontosan, hogy hol rejtőzött el a gömb - a terep így másképp nézett ki, mint az ablakból, és a ház sarkánál Ahmed zavartan megállt. Minden bokor mögül veszély leselkedett rá, biztos, hogy így volt, mert pár száz lépésnyire megjelent egy másik gömb is, a ház mögül meg előbukkant még egy, de Másenyka csak énekelt, és nem vette észre a bokrok mögött Ahmedet. A bokrok alatt sűrű volt a fű, hangtalanul rezgett rajta a felhők árnyéka, és már nem lehetett késlekedni, mert minden másodperc a lány halálát jelenthette. Ahmed fölemelte a sugárvetőt, és lőtt. Az atomvillám lángja szinte kioltotta a napfényt, az égő bokrokból fekete füst szállt föl. Ahmed nem tudta, eltalálta-e a gömböt vagy sem, de látta, hogy Másenyka hátrahőköl, és elejti a virágokat. Hirtelen a sugár perzselte,

59

füstölgő nyom mellett könnyű pukkanással megjelent a gömb, és továbbgördült. Ahmed azonnal célba vette, de egy pillanattal azelőtt, hogy tüzelt volna, a sugárvető csöve egy ütéstől fölfelé fordult, és az atomvillám az égbe csapott. Egy ismeretlen ember kitépte Ahmed kezéből a sugárvetőt. Ahmed megpróbálta tartani a fegyvert, de hirtelen fölismerte az idegent, és a csodálkozástól ujjai engedtek. Kulesov volt az, csakhogy furcsán megváltozott. Jól ismert biliárdgolyó-fejét most sűrű sörény ékesítette, és ettől sokkal fiatalabbnak látszott, mint eddig. Másenyka a rémülettől elsápadva futott oda hozzá, Kulesov beszélt valamit a gömbökről, és átölelte a vállát, Másenyka sírva borult a mellére, Éva is jött már futva, és mind nyugtatták Ahmedet egymás szavába vágva, és senki nem törődött a mellettük elgördülő gömbökkel, mintha azok valóban csak vándorló mezők lettek volna. Ahmed hirtelen azt érezte, hogy a lába nem bírja megtartani, és barátai kezébe kapaszkodott, akik alig tudták elkapni. Nyilván elmúlt a pillanatnyi energiabőség, és Ahmed azzá vált, aminek lennie kellett - erőtlen emberré, aki csak most kezd kilábalni súlyos betegségéből. Megpróbált még elmondani valamit, figyelmeztetni akarta a többieket, de gondolatai már összezavarodtak, mert Évának sikerült észrevétlenül valami töltőtollhoz hasonlót tennie a karjára, és az altató már ott keringett az ereiben, és kezdte kikapcsolni az agyát. Amit utoljára látott, azt ismétlődő lázálomnak vélte, és becsukta a szemét. Pedig egyáltalán nem volt lázálom, mert Barton kíséretében valóban azok egyike lépett a tornácra, akiket Ahmed akkor éjjel a mocsárban látott... Később, mikor már végleg megerősödött, elmeséltek neki mindent. Ahmed izgatottan hallgatta annak az éjszakának az eseményeit, amikor Barton az áthatolhatatlan ködben elindult a mocsárban az Alfa lakóinak keresésére, barátai pedig a repülő korongból követték nyomon az útját infravörös műszereik segítségével, és irányították, hogy merre menjen. Már napok óta figyelték nagy magasságból erős teleobjektívekkel azt a hatalmas gömböt, amelyik sehogy sem akart szétnyílni, és Barton tudta, hogy hol keresse. A videoszalagokon, amiket egész nap óránként eljuttattak Bartonhoz, jól látszott a gömb is, meg az azt kísérő bennszülöttek is, akik kopjáikkal böködve terelték a gömböt egy meghatározott irányba. Barton látta, hogy milyen gondosan tisztították meg előtte az utat, hogy segítették ki a kátyúkból. Azt is megfigyelte, hogy a bennszülöttek csöppet sem félnek a gömböktől, pedig már rengeteg gyűlt össze belőlük a mocsárban. Majdnem biztos volt benne, hogy az egyik bennszülött siettében még keresztül is futott egy szétnyílt gömbön, és ez új ötletet adott Bartonnak, de erről még nem szólt senkinek - túl fantasztikusnak tűnt az egész. De a két, egymásnak látszólag ellentmondó tény, hogy a bennszülöttek megölik a gömböket, és ugyanakkor gondosan védelmezik őket, már nem látszott olyan ellentmondásosnak. Estefelé, amikor már megérett benne a kapcsolat fölvételének terve, Basil Fart elküldte Don Quijotéhoz. Far hamarosan visszatért, és elhozta, amit Barton kért - egy csodálatos damaszkuszi acélpengét, ami még a vasat is szétvágja. Leszállt az éjszaka, a Barnard-csillag már nem zavarta a rádióadást. Barton fölvette az éjszakai szemüveget, fölfegyverkezett Don Quijote pengéjével, és elment, övén ultra- és infrahang-generátor függött, kabátja hajtókáján az adó-vevő és a zsebében lapuló magnetofon mikrofonjai. A gondosan létrehozott Bartonrepülő korong-„mocsári részleg"- Ariel összeköttetési vonal kifogástalanul működött, a programozók alaposan kipróbálták automatájukat, például elkészíttették vele a Buridán szamaráról szóló híres kérdés megoldásának algoritmusát, és lefordíttatták vele maja nyelvre a Hiawathát. Az Ariéiért ellenőrizték és előkészítették a munkára a hajó nagy agyát, ezt a csodálatos gépet, amely emlékezetében tárolta az emberi géniusz sok évszázad alatt elért valamennyi eredményét, és nemcsak, hogy képes volt a legvalószínűtlenebb feladatok megoldására, de maga is tudott ilyeneket szerkeszteni. Ahmed szíve a torkában dobogott, úgy hallgatta az elbeszélést, mint egy mesét, és próbálta elképzelni magának, ahogy Barton eléri a lassan gördülő gömböt, elhalad a rászegzett kopják mellett, hátat fordít nekik, és hidegvérrel vágni kezdi a gömb útját

60

akadályozó bokrokat, ahogy azután kis idő elteltével átadja pengéjét az egyik bennszülöttnek, s az eleinte ügyetlenül, de egyre inkább belejőve tisztítja a gömb útját - a repülő korongról pedig mindezt filmezik, és a mikrofonok minden hangot rögzítenek, hogy továbbítsák őket az Arielle, ahol a másodperc tört része alatt a hajó elektronikus agya fölállít millió variánst, javasol magának százezernyi megoldást, kutatva a bennszülöttek nyelvének kulcsát. Szinte látta maga előtt a lassú, méltóságteljes gömböt, amelyet minden oldalról óvnak, ős a két világ embereit, akik előkészítik neki az utat - neki, aki az Alfa leendő lakóját hordozza magában, neki, aki az ölébe fogadta azt, aki már leélte a maga életét, és halálával életet adott egy új teremtménynek .. Ahmednek elmesélték, hogyan jutott Bartonnak eszébe a meglepő megoldás, hogy miféle csontvázat fedeztek föl a gömb átvilágításánál. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy a szétnyílni nem akaró gömb emésztéssel van elfoglalva. De Barton észrevette, hogy a gömböt kísérő bennszülöttek milyen nagy gondoskodással veszik körül a gömböt. Jól emlékezett Lavrov filmjére az éjszakai vadászatról, és egyre törte a fejét, hogy a bennszülöttek viselkedése miért különbözik annyira akkori viselkedésüktől. A kecses éjszakai vadászok szinte gyöngéden bántak a gömbbel. Olyan gyöngéden, mint anya a gyermekével. Minél tovább szemlélte a titokzatos gömböt, annál inkább hitt a valószínűtlen megoldásban, amely végül is igaznak bizonyult. A gömb azért nem nyílt szót, mert egy új élet érlelődött benne, és még nem érkezett el az ideje annak, hogy ez az új élet kilépjen a világba .. Ahmed kénytelen volt hinni barátainak, de agya nem akart megbékélni a megszokott elképzelések összeomlásával. Vitatkozott, bizonyított cáfolt, keresztkérdéseket tett föl. Barátai még sok mindent nem tudtak, de az, amit már tudtak, elég meggyőző volt. Elmesélték Ahmednek, hogy a gömbök kisebb állatokra vadásznak, hogy az őslakók viszont a gömbökkel táplálkoznak, jobban szeretik minden más élelemnél, mert a gömbök szövetei és nedvei olyan csodálatos anyagokat tartalmaznak, amelyek a legsúlyosabb sebeket is meggyógyítják, és hogyan öntenek erőt azokba, akiket a természet életciklusuk befejezésére kényszerít. Kulesov büszkén mutatta meg Ahmednek fürtös fejét, és azt mondta, hogy most már lehet lábat vagy kezet is növeszteni, ahogy ezt, nyilván, Don Quijote is tette. Don Quijotét gyakran emlegették a bázison. Az ultrahangőrök kifogástalanul működtek, összegömbölyödésre kényszerítették a gömböket, de már tudták, hogy nincs rájuk szükség, mert a gömbök nem veszélyesek sem az emberekre, sem a bennszülöttekre. Nyugodtan járhattak-kelhettek tőlük - a gömbök szinte tudták, hogy az ember nekik szent. Ebben bizonyára szerepet játszott a homo sapiens és a „homo Ahmedus" hasonlósága - a tréfamester Kulesov ezt az elnevezést javasolta az őslakókra. És csak a különös „esküvői szertartás" alkalmából - amelynek részleteivel a biológusok még nem voltak egészen tisztában - fordult elő, hogy a gömbök nemcsak a zsákmányt zárták magukba... Az öreg nyilván tudta mindezt, és mégsem vált meg a sugárvetőtől és a kardtól. Néhányszor látták, amióta a szerelmes Másenyka botrányt rendezett, az öreg a bázison nem mutatkozott. Barton elhatározta, hogy meglátogatja az öreget, és visszakéri tőle a fegyvert. Az öreg nem túl szívesen hívta be a vendéget a házba, és Barton végre megismerkedhetett ennek a különös remetének a lakóhelyével. Meglepő ház volt ez. Kardok, tőrök, lándzsák, alabárdok váltakoztak a falakon vadásztrófeákkal, volt ott tigrisfej, kígyóbőr, szarvasagancs. Egy falat a könyvek foglaltak el - Barton azonnal fölfedezett számos olyan kézikönyvet, amit maga is használt. Az asztalon és a polcokon retorták, lombikok, különböző ismert és ismeretlen rendeltetésű műszerek sorakoztak. Mindenütt rendetlenség volt, látszott, hogy a holmikat már régen nem érintette gondoskodó kéz. Csupán a műszereken és lombikokon látszott, hogy mindennap használják őket. Az öreg hellyel kínálta Bartont, és maga is leült. Barton érdeklődve nézte a házigazdát - arcának friss bőrét, aminek már ismerte a titkát, és jobb kezét. Az öreg várt, hallgatott, nem kívánt beszélgetést kezdeményezni. Barton visszaadta neki a pengét, megköszönte,

61

elmondta, hogy Ahmed már teljesen felgyógyult; és röviden elmondta mindazt, amit a tudósoknak sikerült megállapítani a gömbökről. Látta, hogy az öreg arca elkomorul. Kezdte megérteni ezt a szerencsétlen, magányos öregembert, aki az isten tudja hogyan került az Alfára. Barton sajnálta az öreget. Persze, az öreg nagy dolgot fedezett föl - olyan nagy dolgot, aminek alapjaiban kell megváltoztatnia az orvostudományt. De az öreg már régen az Alfán élt, és minden jel arra utalt, hogy nem is kívánt megválni ettől a bolygótól. Barton sejtette, hogy az öreg még nem fejezte be a kutatásait, de azok még évekig elhúzódhattak, és nem volt rá biztosíték, hogy az öreg tudós eredményeit valaha is az emberiség elé tárhatja. Az, hogy a második komplex expedíció résztvevői megtudták a titkát, szinte semmit sem számított. Mindez véletlenül történt - ha más területet választottak volna a leszálláshoz, nyilván semmit sem tudtak volna meg a zöld gömbök csodálatos tulajdonságairól. Csak Don Quijoténak - és senki másnak - volt joga ahhoz, hogy átadja a Föld embereinek a csodálatos életelixírt hiszen az ő felfedezése volt. De vajon át akarja-e adni? Ezt Barton nem tudta. Csak annyit tehetett, hogy elmondta az öregnek, hogy ők mennyit tudtak meg, és ezzel megkímélte a fölösleges munkától. Barton még egyszer megköszönte a házigazdának Ahmed megmentését, és búcsúzáskor felajánlott neki egy ultrahangőrt. Csodálkozott, mert az öreg elfogadta a műszert. - Magának, Barton, erre még nincs szüksége... - mondta hirtelen az öreg. Ezek voltak az első szavai, ha a formális „foglaljon helyet" frázist nem számítjuk. - Miért? - kérdezte gyorsan Barton. Maga is tudta, hogy nem sok hasznát veszik az őröknek, de mégis elrendelte, hogy az emberek viseljék őket, mert Besztuzsev eltűnésének rejtélye még mindig nem oldódott meg. - Maga fiatal, Barton - mondta szomorúan az öregember. - És itt csak azok mennek el, akik erre már készek... Mint például én. Magukat a gömbök nem fogadják be. Maguk valamennyien túl fiatalok nekik.... És Barton ekkor mindent megértett.

13 .FEJEZET

|

Amelyben végképp kiderül, hogy Ahasvérus egyáltalán nem Ahasvérus

A „BARNARD ALFA" MÁSODIK KOMPLEX EXPEDÍCIÓ PARANCSNOKÁNAK, BARTONNAK az N ° 12-A87 VP-vonalon küldött kérdésre Kérésére közöljük az adatokat az Önt érdeklő személyről. Feltételezzük, hogy a Barnard Alfáján letelepedett személy John Williams Ridge, 84 éves, elsőosztályú csillagközi pilóta (joga van az egyéni repülésre), az orvostudományok magisztere, a biológia doktora. John Williams Ridge Fokvárosban született a híres multimilliárdos Ridge családban, amely a múlt század végén az afrikai urán, gyémánt és kőolaj koronázatlan királya volt. A kollégium elvégzése után Ridge beiratkozott az orvosi egyetemre, ahol megszerezte az orvostudományok magisztere címet. Ez az esemény egybeesett az első csillagközi expedíciókkal, és a fiatal orvos, mint oly sok más kortársa, az idegen világok kutatása iránt kezdett érdeklődni. Felvételizett a michigani űrhajósiskolára, és kitűnő eredménnyel el is végezte azt. Évfolyamából egyedül Ő kapott másodosztályú bolygóközi repülődiplomát. Ridge néhány éven át az ENSZ Mars-Vénusz-Plutó nemzetközi vonalán repült, képzett, fegyelmezett és határozott pilótának bizonyult. Megkapta az első osztályú minősítést, és ez megnyitotta előtte az ENSZ csillagközi iskolájának kapuit. Ugyanekkor tudományos munkát

62

is végzett a moszkvai Állami Egyetem biológia tanszékén. Rövidesen megvédte A csontszövetek regenerálása a főemlősöknél című disszertációját. A szakembereknek igen eltérő volt a véleménye erről a munkáról. Egyesek szerint Ridge elmélete a regeneráció egységes mechanizmusáról megalapozatlan, veszélyes, és egyszerűen badarság. Azzal vádolták, hogy a nemrégiben felfedezett nem földi életformák iránti megnőtt tudományos érdeklődésre spekulál és hasonló halálos bűnökkel. De a tudósok többsége a gyakorlatban is láthatta Ridge haladó eszméinek megvalósulását. Megkapta a biológiai tudományok kandidátusa címet. További tudományos munkáját Ridge a londoni Királyi Központban folytatta, és néhány év múlva megvédte doktori disszertációját is. Közben elvégezte az ENSZ csillagközi iskoláját is. Végzéskor harmadosztályú csillagközi pilóta minősítést kapott. Rövidesen részt vett néhány csillagközi expedícióban, és megkapta a másodosztályú minősítést. Az expedíciók közti szünetben, de az utazások idején is, Ridge folytatta kísérleteit a szövetek regenerálásának területén. Különös érdeklődéssel fordult a nem földi életformák biokémiája felé, nyilván ott vélte megtalálni a probléma megoldását. Ebben az időben készült el A szervek és szövetek regenerációs mechanizmusának kiváltása a főemlősöknél című nagy, tudományos munkája. A könyv nagy vihart kavart. Alapvető megállapításait sok jelentős biológus és biokémikus élesen bírálta. Ekkor váratlan dolog történt. Ridge megvált a michigani egyetemtől, ahol a biológia tanszéket vezette, és bejelentette az ENSZ Csillagközi Központjának, hogy a jövőben nem állhat rendelkezésükre pilótaként, semmiféle állami vagy nemzetközi szervezet kívánságára sem. Ezután Ridge saját laboratóriumot vagy inkább kisebb kutatóközpontot alakít, ahová számos jelentős tudóst meghív dolgozni. Hogy megérthessük Ridge tettének okát, kis kitérőt kell tennünk, és vissza kell térnünk Ridge ifjúságához. Ridge akkor volt gyermek és ifjú, amikor számos országban államosítani kezdték a jelentősebb magántulajdonokat. Mint köztudott, ebben az időszakban a társadalmi haladás folyamatai igen nagy erővel tükröződtek ezen országok egyetemi ifjúságának a hangulatában. Ezeket az éveket diáklázadások, a mindenfajta állami hatalom elleni felhívások jellemezték. Ridge aktív résztvevője volt ezeknek a megmozdulásoknak. Mindenfajta magántulajdon teljes kisajátítását követelte, az államhatalom és államapparátus forradalmi úton történő megdöntését, megpróbált önkormányzatot, valamiféle anarchikus diákkommunát létrehozni. Ugyanakkor a jó, az emberszeretet, a teljes egyenlőség eszméit hirdette. Politikai állásfoglalása ezekben az években meglehetősen bizonytalan volt, filozófiai nézetei pedig teljesen zavarosak voltak. Egy időben Ridge közismert ifjúsági vezető volt, és minden jel arra mutatott, hogy komolyan gondol a politikai pályára. Csakhogy követői nagyon hamar elhidegültek tőle. Ridge-nek mint eszmei vezérnek a tekintélye jelentős mértékben csökkent, mert ő, aki határozottan fellépett mindenfajta magántőke és a magántulajdon minden formája ellen, nem szakította meg a kapcsolatot családjával, melynek még az államosítások után is hatalmas vagyona maradt. Ráadásul éppen akkor halt meg a nagyapja, és a fiúra hagyta teljes vagyonát. Sokan azt várták, hogy Ridge lemond az örökségről, vagy fölajánlja valamilyen szervezetnek. De nem ez történt. Ridge akkurátusán elvégzett az örökség átvételéhez szükséges minden formaságot, és hatalmas vagyon birtokosa lett. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy Ridge hosszú éveken át nem nyúlt ehhez a pénzhez, és meglehetősen jelentős anyagi jólétét a maga munkájával teremtette meg. Párthíveinek többsége mégis elpártolt tőle. Diplomája átvétele után a csalódott Ridge elhagyta hazáját. A Kommunista Köztársaságok Világszövetsége létrejöttének viharos időszaka szinte egyáltalán nem érintette Ridge-et. Évtizedeken át végzett kutatásokat saját laboratóriumában, de a munkák eredményeit soha nem publikálta. Többször fölkérték, hogy vegyen részt űrexpedíciókban, de Ridge mindig nemet mondott.

63

Ridge még az egyetemi évei alatt megnősült. Két gyermeke volt - egy Anna nevű lánya és egy Leopold nevű fia, képzettségére nézve asztrofizikus. Az első expedíció, amelyben Leopold Ridge részt vett, balesetet szenvedett az ER Rókácskák-rendszerben. Amint erről tudomást szerzett, Ridge kérte, hogy engedélyezzék részvételét a mentő expedícióban. A mentő munkálatokat siker koronázta, ami nagyban volt köszönhető Ridge bátorságának, hidegvérének és óriási tapasztalatainak. Elképzelhetetlenül nehéz körülmények között ragyogóan leszállt a bolygóra, aktívan részt vett az emberek fölkutatásában és mentésében, majd olyan hihetetlenül nehéz fölszállást hajtott végre, hogy az expedíció résztvevőinek, saját bevallásuk szerint, égnek állt a haja a félelemtől. Ezután kapta meg Ridge az első osztályú csillagközi pilóta minősítést. De Ridge-nek semmi nem okozott örömöt. A fia igen súlyos állapotban érkezett vissza a Földre. Élete megmentése érdekében még az út során amputálni kellett a lábát. A Földön pedig újabb csapás várt Ridge-re - lánya egy autóbalesetnél életét vesztette. Mind ez ideig Ridge-et a sors kedvencének lehetett tekinteni. Jóképű, sokoldalúan tehetséges ember volt, fiatalkorában a nők kedvence, tehetséges tudós, szinte mindenben sikeres volt. Első az egyetemen, első az űrhajósiskolában, első számtalan sportversenyben (Melbourne jachtbajnoka, a Főiskolai Világbajnokságok háromszoros vívóbajnoka), ragyogó kutató, akinek minden egyes munkája élénk vitákat váltott ki, tapasztalt űrpilóta, akinek tudását gyakran dicsérték kollégái... Mindent könnyen elért. Bár hatalmas vagyona volt, sohasem nyúlt hozzá, mert meg tudta teremteni magának az anyagi függetlenséget, és sohasem szűkölködött a pénzben. Egyetlen komoly veresége, amire nem szívesen emlékezett, ifjúkori politikai törekvéseinek kudarca volt. Ridge született kalandor volt. Könnyedén vállalta a kockázatot, ráadásul gyakran az indokolatlan kockázatot, és mindig minden sikerült neki. Az állandó sikerből Ridge azt a következtetést vonta le, hogy ő rendkívüli ember. Azt a néhány kudarcot és csalódást, ami érte, nehezen viselte el. Ridge nem volt felkészülve a kudarcokra. Talán ezért is mondott le azonnal a politikai tevékenységről, sok éven át érlelt elméletének éles kritikája után pedig inkább elhagyta a tudományos küzdőteret és kutatásait a tudományos világtól való teljes elszigeteltségben folytatta. Most, sok-sok év után már megértjük, hogy Ridge soha nem lett eszméi árulójává. Miután a diákkommunával kudarcot vallott, laboratóriumában mindenkitől független, önkormányzattal bíró csoportot hozott létre. Minthogy tudományos eszméi nem találtak támogatásra, elvonultan fejlesztette azokat tovább, a legnagyobb tekintélyek véleményének ellenére. Ha megnemértéssel vagy elutasítással találkozott, Ridge mindig kiábrándult, de továbbra is hitt a saját igazában. Az évek során magabiztossága mindinkább önhittséggé változott, növekedett önteltsége, hite a saját tévedhetetlenségében. Csak ezzel lehet magyarázni az elkövetkező tragikus eseményeket. Leopold állapota továbbra is súlyos volt. A nyomorék fiatalember apja számára az orvostudomány tehetetlenségének élő bizonyítéka volt. Ridge hosszú éveken át dolgozott az elveszített szervek regenerálásának módszerein, és úgy érezte, hogy közel jár a sikeres megoldáshoz. És megengedhetetlen kísérletre szánta el magát - kipróbálta módszerét a fián. Ez volt az egyetlen eset az életében, amikor a tudóst teljesen elhagyta a józan esze. A kétségbeesett kísérlet tragédiával végződött - Leopold meghalt. Ridge életének ezt követő szakaszáról nagyon keveset tudunk. Teljesen abbahagyta a tudományos munkát, és a Föld legeldugottabb részein utazgatott - Afrikában, DélAmerikában, a Himaláján. Egyik ilyen útján, ismeretlen körülmények között veszítette el a jobb kezét. Az erről az esetről keringő romantikus históriák közül valószínűleg egy sem igaz, de jellemzik Ridge-t, mint eredeti és rendkívüli figurát. Az egyik ilyen történetben Ridge maga vágta le ünnepélyesen a kezét egy isten háta mögötti faluban, ahol vezérré választották, kijelentve, hogy nem veheti a hatalmat a kezébe, amivel megölte a saját fiát. Egy másik történet szerint véres kardpárbajban veszítette el a kezét. Megint mások azt mesélik, hogy a

64

kezét egy krokodil harapta le, amelytől megmentett egy fürdőző fiúcskát. Azt is beszélik, hogy azért amputálta a kezét, hogy önmagán próbálja ki az elveszített szervek regenerálásának módszerét... Ridge erről sohasem beszélt. Azelőtt sem volt túl közlékeny, de az utóbbi években teljesen emberkerülővé vált Néhány év múlva Ridge-ben ismét föltámadt az érdeklődés a Földön kívüli biológia iránt. De tudta, hogy kéz nélküli pilótára vagy orvosra sehol nincs szükség. Ez egyébként nem sokkal a Kommunista Köztársaságok Világszövetsége pénzrendszerének megváltozása előtt történt... Ridge az apja halála után rámaradt hatalmas vagyon fölhasználásával megépíttette a Leopold csillaghajót. Tizenöt évvel ezelőtt Ridge feleségével és néhány fős legénységgel elhagyta a Földet - elhagyta örökre. A Leopold visszatérésekor a kapitány bejelentette, hogy Ridge-nek az a kívánsága, hogy az a hely, ahol életének hátralevő részét el kívánja tölteni, ismeretlen maradjon. Csakhogy följegyezték, hogy az utóbbi tíz évben a Leopold kétszer indult szabad felfedező útra. Lehetséges, hogy ezeken az utakon a hajó meglátogatta az Alfát. Ha ez így van, akkor az is lehetséges, hogy Ridge még vissza kíván térni a Földre, hogy bebizonyítsa az igazát azoknak, akik sok-sok évvel ezelőtt kinevették elképzeléseit az elveszített szervek regenerálásáról. Segítsenek neki abban, hogy helyesen határozzon. Az Önök közlése alapján Ridge-nek az Alfán tett felfedezése rendkívül fontos a tudomány számára. És maga Ridge is a legjobb sorsra érdemes. Reméljük, hogy ez a bőséges információ segítségükre lesz abban, hogy megfelelő módon viselkedjenek Ridge-el szemben. Igyekezzenek tartózkodóan viselkedni. Ridge-nek magának kell a felfedezését az emberek elé tárni...

EPILÓGUS

|

Az Alfa élni fog!

A Ciolkovszkij két hét múlva érkezett meg. Az óriási hajó körpályára állt, és levált róla a leszállóbárka. A hajót fogadók biztonságos távolságból izgatottan nézték, amint a sistergő tűzoszlopon leszállólábait kinyújtva, lassan aláereszkedik a csillogó fémtest. A bárka olyan puha talajon szállt le, amely esetleg nem bírhatta volna a nyomást, és Spencer nagyonnagyon lassan ereszkedett alá, készen arra, hogy bármelyik pillanatban ismét teljes meghajtásra kapcsoljon. Mindenki úgy érezte, hogy az örökkévalóságig tartott, míg a sistergő tűzoszlop kezdett kialudni, és végül eltűnt. Ekkor a levegőbe emelkedtek a repülő korongok, és körözni kezdtek a bárka fölött. Fél kilométerre a leszállóhelytől, azon a magaslaton, amely az Alfa első tengerének partjául volt kijelölve, három bennszülött nézte látcsövön a leszállást. Barton magyarázott nekik. Még nem tanulta meg a bennszülöttek nyelvét, ezért tolmácsgépet használt. Ott állt Szergej is, Ahmed Másenykával és Kulesov, akihez a felesége jött a Ciolkovszkijon, aki egyébként a gyorsfúrás szakértője volt. Kulesov nagyon izgult, nem tudta, mit szól majd a felesége megváltozott külsejéhez - kicsit túlbuzgóan kente be magát az elixírrel, és most nem tudta, mit tegyen viharosan növekvő szakállával és bajuszával. Szergej fél füllel figyelt csak Bartonra, a saját gondolatai foglalkoztatták. A legutóbbi napokat itt töltötte, a leendő tenger fenekének geológiai szerkezetét tanulmányozta. Az Alfát megnyomorította a hőség, naponta százával pusztultak el a hűvös, nedves levegőhöz szokott, tehetetlen gömbök. Ezen a bolygón technika nem létezett. Az őslakóknak nem volt írásbeliségük, iskolájuk, iparuk. A gömböket ették, a gömbökkel gyógyították magukat, a gömbökben születtek, és a gömbökben haltak is meg. Csupán a legegyszerűbb eszközöket ismerték, kopjákat és késeket csináltak, és az áthatolhatatlan bozótokban primitív szállásokat

65

építettek védekezésül a rossz idő ellen. De tehetetlenek voltak a rettenetes szárazsággal szemben, és csak az emberek tudtak segíteni nekik. Szergej elképzelte, ahogy a lézerfúrók belevágnak a kiszáradt talajba, és néhány nap múlva feltör a lyukból a zuhogó, csillogó víz, és fokozatosan megtölti a katlant. A fúrótorony pedig továbbmegy, azután még tovább, életadó tavakat hagyva maga után, amelyek azután összeolvadnak az Alfa első tengerévé... Időnként fölnézett az égre: nem jelenik-e meg Ridge repülő korongja ? Néhány nappal ezelőtt Ahmed Barton utasítására az egyik repülő korongot az öreg háza mellett hagyta. Alkonyaikor Ridge leszállt az expedíció háza mellett, szárazon üdvözölte az őt fogadó Shermant, az állványra tette a sugárvetőt, és átnyújtott Shermannak egy dossziét. „Kérem, adja át Bartonnak - mondta. - Ez... hm... mindenkié..." Azután megfordult, magasan és egyenesen, mint aki botot nyelt, kiment, anélkül hogy még egy szót szólt volna. Miután Barton elolvasta a kéziratot, kijelentette, hogy felbecsülhetetlen értékű, és utasítást adott, hogy az egész szöveget azonnal kezdjék el továbbítani a Földre a közvetlen vonalon. „A kéziratot pedig átküldjük a Ciolkovszkijra - mondta. - Ezért az emberiségnek szobrot kell állítania Ridge-nek valamennyi kontinensen." A porfelhőbe burkolt bárka felől robbanások hangzottak föl. Megkezdték munkájukat a robbanócsavarok, elválasztva az önműködő fúrótorony tartóját a bárka testétől. Azután az erős csörlők lágyan eltávolították a fúrótornyot a bárkától, és leeresztették a földre. Csak ezután nyílt ki a zsilipkamra ajtaja, és Spencer állt ott vidáman integetve. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA

66

A folyó azt Súgta ... Vlagyimir Scserbakov

67

Íme a folyó. Sötét tükrébe a homályos zöld alkonyi égboltról már lehullott az első csillag. Rögtön ráismerek a kis öbölre, ahol júniusban fürödtünk, ahol most mentaillat érződik, s a szélcsendben szendereg a nádas. A víztől néhány száz méterre aknamezők, mellvédek, géppuskák, lövészárkok. A túlsó parton s nálunk egyaránt. A front mozdulatlan: megmerevedett. A határ itt húzódik, a Lovaty mentén - s immár jó néhány hónapja. Semmi nem változott, míg kórházban voltam. Mögöttem a ritkás, félig áttetsző ligetből inkább sejtem, mint hallom az énekszót. Társaim vannak ott. Egyedül Nágyenyka nincs közöttük: most egy tőlünk húsz kilométerre északra védelemben levő önálló lövészzászlóaljban szolgál. Vele tudtam meg, hogyan rejtőzik a levegő melege a csillagok órájában a fák törzsébe, miért nem kakukkol a kakukk sem tiszta hajnalon, sem napfényes, vakító délidőben („júniusban árpakalásztól fuldoklik"), mit súgnak a szívnek az egyszerű virágok - a gyöngyvirág, a búzavirág, a rozs virága. Kétszer ereszkedett le s száradt fel a harmat a Lovaty folyó sárgás-kékes partján, kétszer csobbantak a csillagok kék cseppekkel tenyerünk alatt. Kétszer telepedett váltunkra az aranyfényű reggel. Harmadik reggel, harmadik éjszaka azonban nem volt, talán mert túl sok csendben és nyugalomban volt addig is részünk a német gépfegyvercsövek előtt. Távoli június. Két éjszaka. Emlékezetemben nem mosódnak össze.

...Nesztelenül, sietve a vízbe gázolok. Nágyenyka már a folyóban van: sötét hajzuhataga vállára borul, hűvös hullám csobban álla alatt. Nyitott szemmel bukunk a víz alá - a csillagok remegnek, mint a tábortűz felett: sugaraikat nem könnyű egyenes kötegbe gyűjteni. Nyoma sincs a víz feletti világ gyengéden villódzó sötétjében a fény után kiáltozó tücsköknek. A fenéken homok zizeg (vajon hallatszik-e a lövöldözés zaja a vízben ?). Simogat a kezünkről lecsorgó rugalmas, tiszta víz ezüstös árama. Ki bukik fel utolsónak? A holdfény fehér patakokban csorog le váltamról. Egy egész perccel elmaradok Nágyenyka mögött. Ez látszatra nem olyan sok, de ha arra gondolok, hogy velem egyidősek között egész Osztaskovban nem akadt, aki ebben versenyre kelhetett volna velem... Egyébként Nágyenyka rendkívüli lány. Mesterlövész, különleges iskolát végzett. De nem ez a lényeg, mert a második éjszakán... - ...nézd a partot! Látod? Ugye azt hiszed, a szél? Semmi különöset nem látok. A part olyan mint mindig. Szél egyáltalán nincs. - Nézd csak figyelmesebben. Még egyszer. - Nágya gyors, észrevétlen mozdulattal megigazítja haját. A fényes víztükör alatt keze csobban, hajáról vízcseppek szóródnak szerteszét, s a háta mögött hullanak le. - A partot nézd, a nádast I - szólít fel. S ekkor végre látom: ring, susog a nádas. A levegő mozdulatlan, de a nádszálak követik keze, haja mozgását. - Akarod még? - kérdezi. Bólintok. A nádas nemrég még mozdulatlan volt, elég volt azonban kezével hajához érnie, s a felriasztott félhomályból köröcskék szaladnak szerteszét a vízen. Lassan, fáradtan lebocsátja kezét... A nádas megnyugszik, a susogás elhal. - Hogyan csinálod? Nágyenyka válaszul mosolyog. Az is lehet, hogy csupán figyelmesen végigmér. Tágra nyílt, sötét szemei mélyén valahol áttetsző vidámság, mosoly bujkál. - Tréfa az egész - feleli. - Akarsz valami komolyabbat?... Most felriasztok egy madarat. Alig-alig, szinte észrevétlenül megremeg az ajka, mintha egy szó hagyta volna el, de nem szállt el róla, csupán titokzatosan, kimondatlanul elhalt. Szemöldökét összehúzta, szeme figyelmesen összeszűkült, de ugyanaz a vágy csillogott benne, ami nem hagyhatta el ajkát, s nem válhatott kimondott szóvá. Egy pillanat múlva - csillag sem pislant ennyi idő alatt - az álmos nyírfák alól, a füzest puskagolyóként áthasítva, alacsony, eszeveszett repüléssel egy madár húzott el. - Tessék, a madár- mondta Nágyenyka. - Csak azt ne kérdezd, hogyan csinálom. Hát elmondható ez szavakkal?... Az élő dolgokra másképp kell tekintenünk, mint a többire általában, érted ? - Nem, nem értem. Jóllehet már olvastam a biológiai rádiókapcsolatról (a háborúig magam is a fizika tanszék harmadéves hallgatója voltam, s tudtam, hogy minden izom rádióhullámokat bocsát ki), de valóban semmit sem értettem. - Én sem - ismerte be. - Valamilyen képesség birtokában lenni egyszerűbb, mintsem megmagyarázni azt. Vannak percek, amikor az ember úgy érzi, mindenre képes. ...Beköszöntött a reggel, mintha láthatatlan madár bontogatta volna sötét, kékes szárnyát. A világos víz cseppjeivel ujjaink között eltűntek a csillagok is. Verőfényes, üdezöld nap köszöntött ránk. A túlpartról egy sorozat hasított a vízbe, s végigvert a nádason. Egy golyó átütötte a vállam. A két hónap a kórházban, az egykori kolostorban úgy telt el, akár egy rossz álom. Kórteremcelláink kényelmesek és ellenszenvesek voltak, az utolsó napokban megszökhettünk volna, s meg is kellett volna szöknünk. S milyen lassan múlt az idő! Kurszk

68

és Orel alatt már sortüzek dörögtek, de úgy tűnt, nálunk nem oszlathatták szét az örökös csendet. Különösen esténként, amikor a fehér északi égbolton megdermedtek a felhők tollfoszlányai, akkor törtek ránk az álmokba és ábrándokba átcsapó töprengés hosszú órái. (Lovaty fölé esténként egészen más - szabad, izgatott csend borult.) Mellesleg késő estig talpon tartott bennünket a kurszki-oreli frontszakasz térképe, amit Drozdov kapitány olyan léptékben rajzolt fel nekünk, hogy az egy egész biliárdasztalt elfoglalt. A kapitány az asztalnál állt mankójával, s mutogatta, merrefelé sötétítsük be a támadások nyilait, hol karikázzuk be a németektől visszafoglalt településeket. Ha láthatnánk ezt az összeégett arcú, megperzselődött szempillájú földet, ha láthatnánk a felette tomboló tüzet, járhatnánk a végtelen mezőket, csakhogy minél több maradjon a hátunk mögött belőle... - Most már másképp harcolunk - mondta egyszer Drozdov. - Korábban azon töprengtünk: honnan a német ereje, ki s mikor állítja meg? S íme, most már nyitott szemmel cselekszünk. így igaz? A kérdéssel hozzám fordult, én azonban ebben a pillanatban másra gondoltam. A Lovaty folyó kék partjára... Egy nappal később meséltem Drozdovnak Nágyenykáról, a nevét azonban nem mondtam meg. Emlékezetem aranyhídként ívelt át azokba a furcsa, távoli éjszakákba. A nádas, a meleg homok, a világos égbolttól s a csillagok ragyogásától ezüstös víz a kis öbölben: a madár Nágyenyka madara... Drozdov végighallgatott, majd kijelentette, hogy badarság az egész. Ritkábban gondoltam-e aztán Nágyenykára? Nem hiszem. A sors úgy hozta, hogy a hosszúra nyúlt napokban - száraz időben, de még gyakrabban esőben, amikor a kolostor mögötti ligetekben vakítóan kéklettek a virágok, s a templom boltívei lassan úsztak a mozdulatlannak tűnő felhők alatt - lassan megváltoztam. Az emlékek énem részévé lettek, hol váratlanul hihetetlen fénnyel előtűntek, hol mintha egy időre elszenderedtek, kihunytak volna. ...Nedves, friss harangvirágot ajándékoztunk Zsenyácska Szpasszkajának, aki a kórházban gondunkat viselte. Szürke szemű, sudár és olyan szép teremtés volt, hogy nem lett volna értelme belészeretni. Továbbra is láttuk viszont ezt a jóságos és szigorú, ritkábban pajkos szempárt, amiben a legfontosabb éppen a jóság volt, az, amit később mások szeméből tanul meg kiolvasni az ember. S előtte félénken s lelkesülten, makacsul és állandóan két egészen jelentéktelen kis alak lábatlankodott kórházi köpenyben - egy mankós rokkant, s egy húszéves ifjú bután nagy, ölnyi nedves, kék virágcsokorral... Egyszer sakkozás közben megkérdeztem Drozdovtól: - Gleb Valentyinovics, látott valaha is nádast? Gyönge szélben? - Azt hiszem, igen. Miért? - A kérdés egyszerű: mitől ringatóznak a nádszálak? Nem hajlanak, ne feledje, nem hajolnak a vízhez, hanem himbálódznak. Még gyenge, állandó szélben is. - Nos, vajon miért? - Nem tudom. Azt hiszem azonban, hogy az ingához hasonlatosak. Csak hát akasszon fel egy közönséges ingát a nyitott szellőzőablaknál, s semmi ilyent nem tapasztal... - Különféle ingák léteznek. Foucault ingája lökés nélkül mozgásba jön, elég ha súlyt függesztünk forgó tengelyére. Ez egy teljesen közönséges inga, súlya egy tányér, felül egy gyűrű van, s azt egy rúdra húzzák, amely forog. Mi több, állandó sebességgel... Mi az, a tiéidhez húz a szíved? A Lovaty folyóra? Micsoda kérdés! Az a szó, hogy „tiéid" valahogy szokatlanul csengett. Tiéid... Bizony. így van. Mindnyájan a tiéid, még azok is, akiket nem nagyon kedveltél.' ...Valaki mesélt nekem egy levélről, amit egy sövény melletti nyírfa törzséhez tűztek biztosítótűvel. A számomra ismeretlen, de sajátomnak érzett úton, az előttem ismeretlen, de sajátomnak érzett falunál egy ismeretlen, de hozzánk tartozó lány keze egy füzetből kitépett

69

lapot hagyott hátra: „Kedves harcosok! Rabságba hurcolnak minket. Mentsetek meg bennünket." Akkor a kórházban még nem tudtam, hogy egységem minden harcosa, Zsenya Szpasszkaja, a sebesültek a kórházban, Drozdov mérnök százados örökre hozzám fog tartozni, közeli társammá lesz, akikre mindig emlékezni fogok. Mindig, bár azt a szót hogy „enyéim", „hozzám tartozók" eddig kissé másképp értelmeztem. Az egyik utolsó kórházi éjszakán hosszú, furcsa álmot láttam. Az ismerős fűrésztelep felől a deszkakerítés mögül a szél gyantaszagot, a fűrészelt fa melegét hozta. Az úton - melyen gyermekkorunkban málnáért szaladgáltunk az erdőszélre, a „málnás tisztásra" apám s két testvérem haladt. Anyám, Szergej nagybácsim s Mihail, a másik nagybácsim, majd osztálytársaim - Alekszin, Klimov s a többiek - mindnyájan ott mentek, kiket csak álmomban láthattam együtt. Jó néhányuknak-akik már meghaltak - fehér volt az arca. Jurij bátyám és Szergej bácsi hallgatagon együtt lépdeltek. Mindketten jól megtermett férfiak voltak, szőkék, arcuk fehér mint a hó. Leningrád alatt estek el. Mögöttük ment Szása Alekszin, aki nyomtalanul eltűnt. Majd öcsém, Vaszilij. Az ő arca is fehér volt. Nemrég ment ki a frontra. Anyánk mennyi, de mennyi könnyet hullatott miatta, a szívének oly kedves Vaszenyka miatt. Szerényen, egészségesen és némán ment el mellettem Klimov. S ekkor megláttam Nágyenykát. Milyen sötét a haja, s milyen jól áll rajta a katonaköpeny! Alaposan szemügyre veszem arcát. Nagy, sötét, áttetsző szemei egyáltalán nem bánatosak. Halkan, mintha magának mondaná: - Várom a kedvesem. Egyre nincs hír felőle... Nem tudtam megóvni. Alig voltunk együtt. Felkeres-e majd a kórház után, emlékszik-e még rám ? .. Látom-e még Andrjuseny-kát? Sejtie, hogy várom, hogy nincs számomra nagyobb boldogság, mint újból látni őt? Arca sápadt. Nézem, egyre nézem, hogy még jobban szemügyre vegyem. Valami azonban zavar. Felébredek. Reggeli fény. Kórterem. Ablak. Egy fekete, pöfögő teherautó nagyot zökkenve élesen kikanyarodik a kapun, felkapaszkodik a kis dombra, egy pillanatra megtorpan, majd szürkés felhőcskét hagyva maga után, árnyékká olvad. Végképp felébredek. A levegőben a három forró nap alatt összegyűlt s felkavart por mutatja csupán a kocsi nyomát, s ez felkelti a vágyat bennem, hogy visszatérjek csapattestemhez. Rövidesen ki is engedtek a kórházból. Húsz kilométer... Négy óra alatt megteszem, talán még gyorsabban, sokkal gyorsabban is. De vajon meglelem-e Nágyenykát? A mi partunkon s a túlsó parton is minden élőlény elbújt, alszanak már a sárga hátú sügérek, akik most, augusztusban nyilván ugyancsak a júniusi éjszakákra emlékeznek. Csak úgy körülbelül, teljesen találomra (kínos lenne kérdezősködnöm) ismerem fel az irányt, amerre az önálló lövészzászlóalj elvonult. A folyó abban az irányban folyik, s mutatja a biztos utat. A nádas a közelgő őszre figyelmeztetett: nappal hallottam, ahogy zizzenve leszállt az első sárga falevél. A víz viszont meleg volt. Fürödtem volna, mint akkor, de kinek van kedve egyedül fürödni?... Keresem a szavakat: szomorú egyedül? félek talán?... Nem fürödtem volna én korábban sem a Lovatyban, ha egy este nem jön oda hozzám Nágyenyka, s nem mondja: - Fürödnék egyet a folyóban, de nappal tilos, éjjel meg félek egyedül. Vigyázna rám? Elbújtunk. Ág nem roppant, nem libbent meg az éjszaka nyíló viola világos gyertyanyelve sem. Mint félénk kismadár köszöntött ránk s repült el az első éjszaka. De rég is volt! ...Zászlóaljparancsnokunk szigorú, de igazságos ember. Ha nem az, megtörténhetett volna, hogy zaklatják Nágyenykát, merthogy olyan szemrevaló szép lány volt. A zászlóaljparancsnok azonban így szólt: - Elég volt. Elvtársunk s harcostársunk kell hogy legyen. S ha szükség lesz rá, Nágyenyka elvtárs maga is el tudja dönteni, ki mennyit ér.

70

De soha, sem az első, sem a második éjjel nem hangzottak el közöttünk a kórházban, álmomban hallott szavak. „S mi lenne, ha most elindulnék a part mentén, nem vezet-e el a folyó hozzá?" töprengtem. Természetesen aligha lehet arra számítani, az esély egy az ezerhez, hogy most rögtön meglelem. És mégis... Nem hagyott nyugton a különös ötlet. Azt sem vettem észre, hogy tenyerem a nedves homokhoz ért: a part szélén guggoltam, s szerettem volna kezemmel elérni a nádast. Úgy ötlépésnyi sötét vízfelület választott el tőle. S akkor hirtelen észrevettem: ring a nádas; a susogás alig hallatszott, különben már előbb is felfigyeltem volna rá. A magas, vékony buzogányok barátságosan összebújtak, hajladoztak, ringó soruk között néha felvillantak a vízbe hullott csillagok. Igyekeztem legalább valami kis légáramlatot felfedezni. Néha úgy éreztem, hogy enyhe szellő lengedez. Egy perc, s meggyőződtem arról, hogy körülöttem minden csendes és nyugodt, úgy, ahogy ez csak augusztusban, az év legnyugodtabb hónapja legfényesebb éjszakáján lehetséges. Mi több, mikor idejöttem, a nádas mozdulatlan volt. Jól emlékeztem rá: egy órája épp ilyen csönd volt, s mentaillat áradt... Egy kicsit eltöprengtem. Majd felálltam, s elindultam a part mentén. Egyre gyorsabban és gyorsabban lépdeltem, végül szinte futottam. Úgy tűnt, ott a kanyar mögött, a kiugró rekettyésen túl meglátom őt. Hiszen tudtam, tudtam, valahol itt van a folyónál, lehet hogy éppen úgy ül a parton, ahogy én... Azért is susogott a nádas. A haját igazgatta! Mint akkor. Talán megsejtette, hogy már visszatértem. Susogott, vállamat verdeste a gyöngyvessző, én azonban nem éreztem az illatát. Az én időm reggelig tart, mint akkor, júniusban. Hátam mögött „Állj!" kiáltás, a parti mocsarat borító fű alól víz fröccsen fel, az ágak gyors recsegéssel törnek. Váratlanul ostoba gondolat merült fel bennem, s egy pillanatra el is hittem. Micsoda bolondság! Attól féltem, hogy Nágyenyka elmegy. Egy száraz ág mély, véres karcolást ejtett az arcomon, majdnem sebet, de én csupán a gallérom mögé folyó vér melegét éreztem. Nem tudom mennyi idő telt el. Megálltam. Lemostam a vért az arcomról, elterültem a füvön, s sokáig nem akaródzott felállni. Lustán és ösztönösen egyetlen kérdés kavargott agyamban. Az inga. A szél ugyanúgy ringatja a nádszálakat, miként az állandóan forgó tengely Foucault ingáját. Hiszen a nádbugák mintha a levegővel együtt úsznának, elég csak meghajolniuk, s a szél akkor már nem akadályozza őket abban, hogy ismét kiegyenesedjenek. Majd a levelek és a bugák egyformán az alig érezhető széllel szembefordulnak. Újból meghajolnak s kiegyenesednek. Örök mozgás ez. Azonban Foucault ingája roppant érzékeny műszer. Tömegének vagy rugalmasságának legkisebb változása, a legenyhébb lökés „felébresztheti", illetve megállíthatja. Drozdov elmondta: Zsukovszkij, a szárnyelmélet kidolgozója kerített arra időt, hogy újból és újból visszatérjen a Foucault-inga rejtélyéhez. Drozdov abban egyetértett velem, hogy gyönge elektromágneses hullámok mozgásba hozhatják az ingát, s azzal is, hogy az ember is kibocsáthat ilyen hullámokat. Hiszen erről már a húszas években is írtak. A nádasról szóló történetemet viszont nem hitte el. De vajon én magam hittem-e benne?... Senki nem gondolkodik el azon, mitől ring a nádas. Igaz, erre az egyszerű kérdésre voltaképp nincs válasz. Hát még ha a fű ringatózik, utánozva az emberi kéz ujjainak mozgását?... Foucault ingája, elektromágneses hullámok... Nem - nehéz lenne bárkit is meggyőzni. „Lehetséges ez?" - tettem fel magamnak ugyanazt-a kérdést. A csillag pedig, mely ma este elsőként kelt fel az erdő felett, már fölöttem ragyogott, s mintha azt súgta volna, hogy siessek. Felkeltem. A sokak számára ismerős állapot, amikor az ember úgy érzi, hogy ólomból vannak a lábai, fokozatosan, lépésről lépésre tűnt el. A folyó ismét a közeli találkozásról beszélt: alig hallhatóan erről suttogtak a nád levelei (pedig nem is fújt a szél). Az égen már megjelent a fehéres hajnal, a víz kékebb lett, a járás könnyebb lett, s fáradtságom teljesen elmúlt.

71

Először csak sejtettem Nágyenykát a lankás folyókanyar mögött. Majd meg is pillantottam. Azután hittem el. Felém futott. A köpeny a vállára volt vetve, egyik kezével sietve igazgatta a haját, a másikkal fehér ingének gallérját gombolta. Körülöttünk tombolt a nyár, minden ébredni készült. Távoli, kusza hangok szűrődtek át. Láthatatlan madarak társalogtak, s a túlparton egyre erősebb lett egy repülő szaggatott zúgása, s a hajnalt váró vidéket a félelem megmagyarázhatatlan előérzetével töltötte meg. Nágyenyka csengő hangon felkiáltott: - Andrej Nyikolajevics, Andrjusa! Micsoda öröm! És én azt hittem: nincs már a mi Andrjusánk. Ma este pedig tudtam, éreztem, hogy megjöttél. Szervusz, Andrjusa, szervusz !... Sötét, áttetsző szemei egészen közel kerültek hozzám. Egymás mellett álltunk. Ekkor érte váratlanul egy golyó a túlpartról. Beköszöntött az ősz a Lovaty partjára. A fekete föld betakarta magát, amivel tudta: lehullott levelekkel, kiszáradt fűvel, szekérről az út melletti árokba hullott, átázott szalmával. Kéken fénylett a folyó partja; szürke sötétjét ráborította a könnyű szárnyú hajnal; a háborús ősz az aranyló levelekkel együtt ezüstös könnyeket is hozott. Csapattestünk dél felé vonult, Belorussziába. Lábunk és a kocsik kereke alatt az utat nyír- és nyárfatörzsek borították. Vérvörös színbe váltott a berkenye a csupasz ágakon. Eső verte a csizmánkat, s az első hóval együtt indultunk a rég várt harcba. Háború dúlta gyönyörű föld várt ránk - FehérOroszország. A háború zúgással töltötte meg a csupasz erdőket, fákat csonkított meg, házakat gyújtott föl, halottakat hagyott hátra a havon, s egyre távolodott azoktól a partoktól, ahol Nágyenyka hangja csengett, s ahol a homok örökre megőrizte lába nyomát. FÖLDEÁK IVÁN FORDÍTÁSA

72

GENRIH ALTOV

A fantázia vektorai

:

Tegyék próbára a fantáziájukat - próbáljanak meg kitalálni egy félóra alatt valamilyen fantasztikus növényt... A kutatók alkotói képességeit még a nem is olyan nagyon messzi múltban is valami nagyon megfoghatatlan, gyakorlatilag nem vizsgálható jelenségnek tekintették. Ha az ember időről időre „megvilágosodik”, akkor sajátja az alkotás képessége, ha nem ez azt jelenti, hogy nincs ilyen adottsága. Napjainkra már megállapítást nyert, hogy az alkotói tehetség sok más tulajdonság ötvözetéből jön létre. És ha a tudomány még nem is ismeri e képességek pontos képletét, azt biztonsággal állíthatjuk, hogy valamennyinek része a fantázia. Ahogyan a szén minden szerves vegyületben jelen van, úgy adja a fantázia kivétel nélkül minden alkotói tulajdonságnak feltétlen és nagyon fontos elemét. Ezeknek a tulajdonságoknak a fejlesztése a képzelet, a fantázia fejlesztését jelenti. De meglepő ellentmondás: a fantázia óriási jelentőségének felismerését nem kísérik a fejlesztésére irányuló tervszerű erőfeszítések. Az iskolában nincsenek képzeletfejlesztő órák, az egyetemi hallgatók nem vesznek részt alkotó képzeletfejlesztési előadásokon, az aspiránsok nem készülnek képzelőerővizsga letételére. Berk pszichológus Raymond Jones Zajszint című

elbeszélésében - keserűen állapítja meg: „így aztán, ahogy végigmegyünk növekedésünk hepehupás folyamatán, iskolába járunk, nevelésben részesülünk, ezt a zajszűrőt egy olyan vörös vonalra állítjuk be, amely a külvilág és az alkotókészségünk szolgáltatta adatokból csakis a puszta minimumot engedi át. Ettől kezdve elvetjük a külvilágnak mindazokat a tényeit, amelyek gondolkodásmódunkhoz nem igazíthatók hozzá. Az alkotó képzelet szárnyait lenyesegetjük...'' A fantázia fejlesztésének egyelőre egyetlen tömeges és gyakorlatilag hatékony eszköze a tudományos-fantasztikus irodalom, a sci-fi olvasása marad. Nyilvánvaló, hogy az iránta megnyilvánuló, korunkat oly jól jellemző érdeklődésnek számos oka van. Kérdőíves közvéleménykutatással pontosan kimutattak egy olyan törvényszerűséget, amely szerint az alkotó munkát végző emberek sokkal erősebben vonzódnak a tudományos-fantasztikus irodalomhoz, mint más olvasók. Különösen erős a vonzódás a sci-fihez a mérnökök és a tudósok között. A megkérdezett mérnökök és fizikusok 52 százaléka megjegyezte, hogy az ilyen

jellegű műveket mindenekelőtt a bennük található új tudományos-fantasztikus elképzelésekért becsülik. Ebben a vonatkozásban a sci-fi valóban sokat adhat a gondolkodó mérnöknek: a feldolgozásra érdemes témától kezdve egészen a kész megoldásig, amelyet éppen csak mérnöki nyelvre kell áttenni. Nemrégiben például az NSZK-ban a 1 229 969. számú szabadalmat a feltalálás tárgyának ilyen megjelölésével adták ki: „Ásványi kincsek kiaknázásának módja kozmikus lelőhelyeken, amelyet az különböztet meg, hogy lelőhelyként - teljes, nem nagy tömegében - aszteroid kerül alkalmazásra, olyan keringési pályával, amely mellett elfogadhatóak az aszteroid Földre szállításához szükséges impulzus megvalósításakor felmerülő költségek." A fantasztikus irodalom ismerője rögtön észreveszi, hogy e találmány szerzőinek sorában illett volna megjelölni Jules Vernét (Arany meteor) és Alekszandr Beljajevet (A KEC-csillag) is. Az elmúlt évek szabadalmi dokumentációit lapozgatva az ember önkéntelenül is felfigyel arra, hogy mind gyakrabban találkozhatunk a fantasztikum határát súroló, sőt helyenként azt át is lépő találmányokkal. Itt van például a közelmúltban kiadott, 239 797. számú szovjet szerzői tanúsítvány: „Mozifilmek forgatásának és lejátszásának módja, amely azzal válik ki, hogy mozgásérzet keltése céljából a film forgatása alatt a perifériás idegek elhelyezkedési pontján a 'színész testére elektródákat erősítenek, és játék közben - mondjuk egy magnetofonra felveszik a kibocsátott biojelzéseket; a film vetítése közben pedig a néző testének megfelelő részeire helyeznek elektródákat, amelyekkel továbbítják a színész játéka alatt felvett biojelzéseket." A fantasztikus irodalom szerelmesei tudják, hogy ez az elképzelés már a harmincas években felmerült. A Science fiction ötleteinek direkt felhasználása a tudomány és a technika egyegy újabb ágának korai szakaszában fordul elő a leggyakrabban. Bizonyos

- igaz, nagyon rövid - ideig a tudás egyegy ilyen újonnan létrejött hajtásában a fantasztikus irodalom a felmerülő elképzelések egyik legfőbb forrása. V. V. Parin és R. M. Bajevszkij szerint így történt például az űrbiológia esetében. „Sci-fi íróink sok olyan kibernetikai elképzelést vonultattak fel műveikben, amelyeket mi az űrbiológia igazi fegyverévé tehettünk - és tettünk is. így például az anabiózis - az életfunkciók időleges megszűnése vagy csökkenése - szabályozásának kérdésköre óriási jelentőségű nemcsak a bolygóközi repülések biztosításánál, de a Naprendszeren belül talán még a mi évszázadunkban megvalósuló, hosszabb időtartamú űrrepüléseknél is. E kérdés legrészletesebb vizsgálatát sajnálatos módon nem a tudományos szakirodalom, hanem I. Jefremov: Az Androméda-köd c. regénye tartalmazza."Még a tisztán kalandos fantasztikus mű is gyakran érdekes feladatokkal szolgál a feltalálóknak. íme egy részlet Harry Hamson: >4 féktelen planéta című fantasztikus elbeszéléséből: „Amikor Yason az alkarjára csatolta a revolvertáskát, és kézbe vette a pisztolyt, észrevette, hogy hajlékony huzallal össze vannak kötve. A pisztolyagy pontosan illeszkedett a kezébe. Ebben áll az erőtáska minden rejtélye. - Bruccio ujja megérintette a vezetéket. - Amíg a pisztoly munkában van, a huzal szabadon lóg. De amint vissza kell tenni a tokba... Bruccio valamit csinált, a huzal feszes vesszővé változott, a pisztoly kipattant Yason kezéből, és a levegőben lógott. - Nézzük tovább! A huzal által felkapott pisztoly lebukott a tokban. - Amikor pedig elő kell rántani a pisztolyt, ugyanez történik, csak fordított sorrendben. - Hát ez csodálatos! - mondta Yason. - De mégis, mi kell hozzá? Füttyentsek, vagy csináljak még valami mást is? - Nem, nem hang irányítja. - Bruccio még csak el sem mosolyodott. - Annál

74

A fantázia vektorai

:

sokkal finomabb és pontosabb. Most próbáld elképzelni, hogy a bal kezeddel megmarkolod a pisztoly agyát... Úgy, és most görbítsd meg a mutatóujjadat. Látod, mennyire megfeszülnek a csuklódban az inak? Szóval a jobb csuklódban érzékeny adó helyezkedik el. De csak olyan impulzusoknak az együttesére reagál, amelyek azt jelentik: „A kéz kész a pisztoly fogadására." Fokozatosan kialakul a teljes automatizmus. Éppen csak átsuhan az agyadon a pisztoly gondolata, és már ott is van a kezedben. Ha már nincs szükséged rá, visszatér a tokba." Csaknem kész technikai feladat egy „műszeradagoló" szerkezet előállítására. Jól jönne az ilyen eszköz a sebészeknek, a hegesztőknek, a szerelőknek, a fotóriportereknek. .. Nyilvánvaló, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nem mindig nyújt helyes és érett elképzeléseket. Az olvasó nemegyszer olyan eszmékkel találja magát szemben, amelyek tudományos-technikai szempontból vitathatók vagy kétes értékűek. Sőt sok esetben a fantasztikus eszme teljes egészében helytelen. De eredetiségének és szokatlanságának erejével gyakran felkelti a kutatók érdeklődését, intenzív vizsgálatokra késztet; ez azután értékes felfedezésekhez vagy találmányokhoz vezethet. A Lenin-díjas Jurij Gyenyiszjuk mondta el a következő történetet: „Elhatároztam, hogy érdekes témát találok ki magamnak: nekivágok egy, a fénytan lehetőségeinek határát súroló, nagy feladat megoldásához. Ekkor eszembe jutott I. Jefremov egyik félig elfelejtett elbeszélése." Ez A múlt árnyai, amely arról szól, hogy a

75

körülmények ritka összejátszása folytán egy barlangban létrejön a fényképezőgép hasonmása. A barlang szűk bejárata tölti be az optika bemeneti nyílásának szerepét, a bejárattal szembeni kátránnyal borított fal pedig a rég letűnt korok pillanatait megörökítő, hatalmas fényképezőlemeznek felel meg. Gyenyiszjuk másként közelített a kérdéshez: nyerhetnénk-e vajon általában objektív nélküli képet? A kutatások a holográfia egyik rendszerének feltárásához vezettek. És ehhez az első lökést az elbeszélés adta! „Nemcsak, hogy nem tagadom - mondja Gyenyiszjuk -, de szívesen hangoztatom I. Jefremov sajátságos részvételét a munkámban." A science fiction segít abban, hogy feloldjuk a pszichológiai gátlásokat, amelyek - a tudomány fejlődéséhez nélkülözhetetlen - „őrült" elképzelésekhez vezetnek. A tudományos-fantasztikus irodalomnak ez a finom és ma még kevéssé ismert hatása lassan a modern tudós szakmai tréningjének egyik elemévé válik. A tudományos-fantasztikus irodalom hatásmechanizmusa rendszerint úgy érvényesül, hogy kapcsolatba lép a reális munkahipotézisekkel. A reakció lényegét akkor értjük meg, ha segítségül hívjuk az' alkotói folyamat B. M. Kedrov által felállított képletét:

A feladat megoldását keresvén, az emberi agy meghatározott irányban (a) halad az egyes faktoroktól (E) annak a sajátos O-nak a tisztázása felé, amelynek ezek a tények a jellemzői. A következő lépés a B általános jellegének megállapítása kell hogy legyen, azaz a törvény, az elv stb. megfogalmazása. Az E és az 0 közötti átmenet nem jelent különösebb nehézséget, de az O-tól a B-ig vezető utat megismerésilélektani gát (I) torlaszolja el. Szükség van egy (G) ugródeszkára, amely lehetővé teszi a gát leküzdését. A leggyakrabban ez egy véletlenszerűen felötlő asszociáció, amely az (a) vonal és a gondolatok másik (p) vonalának metszésében jelenik meg.

A tudományos-fantasztikus irodalom a vonal szerepében fejt ki pozitív hatást. A science fiction közvetve is hat az alkotás folyamatára. Olvasása nyomán folyamatosan gyengül a pszichológiai tehetetlenség, növekszik az új befogadásának képessége. Kedrov képletén ezt úgy lehet ábrázolni, mint a megismerőlélektani gát erejének csökkenését, és az ugródeszka önálló megteremtése képességének megjelenését - azaz a gát feloldását a (P) vonal közvetlen külső beavatkozása nélkül. Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom az alkotói képességek fejlesztésének egyedüli eszköze, de kétségtelen, hogy egyike a legfontosabbaknak. A sci-fi lehetőségei ebben az értelemben még messze nem merültek ki. De vajon nincsenek-e még más lehetőségek is a képzelőerő fejlesztésére ? Az ebben az irányban végzett kevésszámú kísérlet egyike John Arnoldnak, a stanfordi egyetem professzorának a nevéhez fűződik. Arnold módszere értelmében a feltalálóknak egy kitalált bolygó, az Arktur IV. adott körülményei között kell megoldaniuk feladatukat. E képzelt bolygón sajátságos körülmények uralkodnak: felületén a hőmérséklet -43 és -151 között ingadozik; a légkört metán, a tengert ammónia alkotja; a nehézségi erő a földinek tízszerese. Az Arktur IV-et értelmes lények, a metániak lakják. A kezükön három ujj van, az arcukon csőr, három szem, a testüket toll borítja... Arnold az órákon következetesen metáni technikát konstruáltat a diákjaival házakat, közlekedési eszközöket, utakat, munkaeszközöket... Nem kevés pszichológiai akadályt kell legyőzni ahhoz, hogy az Arktur IV. körülményeinek megfelelően valaki például gépkocsit találjon ki. Az ehhez hasonló feladatok megoldásával Arnold professzor hallgatói fokozatosan fejlesztik a képzeletüket. Arnold módszere sajnos igen szegényes - lényegében egyetlen gyakorlatnak számtalan változata. Az alkotó fantázia

hatékony fejlesztéséhez pedig egész gyakorlatrendszerre, főleg pedig a képzelet munkamódszerének oktatására van szükség. Nem elég azt mondani: „találjon ki valamit!" - azt is meg kell magyarázni, milyen fogásokat kell alkalmazni ennek során. A fantasztikus irodalom, amely oly könynyen ruházza fel hőseit a legkülönfélébb tulajdonságokkal: láthatatlansággal, halhatalansággal, a falakon áthaladás, az alakváltoztatás képességével, amely lehetővé teszi, hogy szereplői pusztán akaraterejük segítségével az égbe repüljenek - nos, a gátlástalanul merész science fiction rendkívül félszeggé válik, amikor a fantázia fejlesztésére fordul a szó. E ponton a valóság túlszárnyalta a fantasztikus irodalmat: hazánkban kidolgozták az alkotó képzelet fejlesztésének tanfolyamát. A tanfolyamot a Feltalálók és Újítók Össszövetségi Társaságának (VOIR) Központi Tanácsa keretében az Újításmetodikai Kollektív Laboratórium szervezete, és Bakuban, az Azerbajdzsán SZSZK fővárosában, a szövetség helyi intézetében tartják az előadásokat. A fantázia vektoriális mennyiség, számszerűen is kifejezhető jelentése és irányultsága van. Irányítása azt jelenti, hogy „kikapcsoljuk" és „bekapcsoljuk", tudunk változtatni a feszültségén; főleg pedig tudjuk úgy irányítani, hogy maximálisan és alkotó módon térüljön meg. Erre tanít a képzeletfejlesztő tanfolyam. A hallgatókkal először felmérő gyakorlatokat végeztetnek, amelyek kimutatják a fantázia képességének kiinduló szintjét, és lehetővé teszik az adott csoport számára a legmegfelelőbb gyakorlóprogram kijelölését. Íme, a gyakorlatok egy példája: „fantasztikus élőlényt kell kitalálni". Első pillantásra ez igazán egyszerű. Elképzelünk egy kutyát, sasszárnyakat és delfinfarkat teszünk hozzá - ez nem lenne elég fantasztikus? De vajon csakugyan olyan nagyon használtuk a képzeletünket, amikor gépiesen egymáshoz

76

A fantázia vektorai

:

illesztettük a már ismert állatok testrészeit? Hiszen minőségileg semmi újat nem kaptunk. Pedig az ilyen mechanikus egymáshoz illesztés valamikor igen jó eljárás volt: a mítoszokat, legendákat, meséket fantasztikus élőlények (kentaurok, vízitündérek, sellők, sárkánygyíkok) népesítik be, amelyeket az illesztés módszerével „csináltak". A modern tudomány azonban ma már sokkal magasabb, a tudomány jelenlegi színvonala által meghatározott követelményeket állít az alkotó fantázia elé. A régi módszer megváltozott, rugalmasabbá, sokoldalúbbá vált. A képzelőerő magasabb szintű működésének számos jó példáját találjuk a tudományos-fantasztikus irodalomban. Sz. Ganszovszkij Az öböl gazdája c. elbeszélésében például egy olyan állatot ábrázol, amely külön-külön egysejtű szervezetekre tud szétesni. Amikor viszont vadászni indul, ezek a sejtek egy egységes organizmussá egyesülnek, és a tengerfenékről valami óriás polipszerűség emelkedik ki... Az alkotó képzelőerő-fejlesztési tanfolyam valamennyi programjának kidolgozásakor minden gyakorlatot először sci-fi írókon próbáltak ki. Ez megfelelő alapot adott az összehasonlításra, lehetővé tette egy sajátos „fantáziaskála" felépítését. A fantázia fejlettségi szintje az edzések megkezdése előtt rendszerint hihetetlenül alacsony. A szikra csak nehezen kap lángra, és általában rögtön ki is alszik. Ez egyáltalán nem véletlen. Az emberi agy fejlődésének egész folyamatában igyekszik alkalmazkodni ahhoz, hogy megszokott képzetekkel operáljon. Most is, alighogy az ember hozzáfog a fantasztikus állat elképzeléséhez, már szolgálat-készen be is ugrik a megszokott minta képe („képzeljünk el például egy kutyát..."), a megszokott kiegészítés („tegyünk hozzá

77

sasszárnyakat"). Száz- és ezerszámra kell kísérleteket végeznünk. Amíg a szokványos képzetekhez láncolt gondolat legyőzi a lélektani gátakat. Amikor valaki életében először pillant meg tornagyakorlatokat, bizonyára nehéz megértenie, hogy voltaképpen mi is ez: felnőtt emberek összejöttek, hogy valami okból kifolyólag céltalanul hadonásszanak, egy helyben ugrándozzanak, aztán meg ki-ki menjen a maga dolgára anélkül, hogy valamit elvégzett vagy elért volna... Ugyanilyen furcsának tűnhet a külső szemlélő számára a fantáziafejlesztő foglalkozás. Pedig nagyon feszített és komoly munka. Óráról órára sajátítják el a résztvevők a képzelőerő működtetésének fogásait. Először az egyszerűbbeket (felnagyítást, kicsinyítést, „megfordítást," stb.), aztán a bonyolultabbakat (a tárgy sajátosságainak időbeli módosítását, a tárgy és a környezet kapcsolatának megváltoztatását) - a gondolat így lassan hozzászokik a pszichológiai akadályok leküzdéséhez. Ha olyan feladatot adunk, amely szerint fantasztikus növényt kell elképzelni, tíz ember közül tíz feltétlenül virágot vagy fát, tehát egy teljes szervezetet kezd megváltoztatni. Pedig hát elmehetnének egészen a mikroszintig is: megváltoztathatnánk a növényi sejtet, hiszen még a sejt szintjén végbemenő kis változások is olyan csodálatos növényeket eredményeznek, amelyek a legfantasztikusabb regényekben sem fordulnak elő. Haladhatnánk a makroszint felé is, mondjuk az erdő sajátosságainak megváltoztatásával. Itt ismét csak érdekes és váratlan felfedezéseket tehetünk. Minden tárgynak (állatnak, növénynek, hajónak, esztergapadnak stb.) egy sor fontos jellemzője van: kémiai összetétele, fizikai felépítése, mikrostruktúrája („sejt"), makrostruktúrája (a közeg, amelyben él), az energiafelvétel módja, a fejlődés iránya és így tovább. Valamennyi determináns megváltoztatható, és a változtatásnak is több tucatnyi módja van. Ezért a képzeletfejlesztő tanfolyam anyagához tartozik a fantogramma összeállításának és felhasználásának oktatása, valamint gyakorlása. A fantogramma olyan táblázat, amelynek egyik tengelyére a tárgy változó jellemzői kerülnek, a másikra pedig a változtatás fő módszerei.

A fantázia gazdagsága jelentős mértékben az összegyűjtött kombinációk változatosságától függ. Lényegében ez adja a fantogrammát. Ám az edzések előtt e kombinációknak csak elszigetelt szilánkjait őrzi, amelyek - a szakmai gyakorlat eredményeképpen - csak a sci-fi írók esetében alkotnak a fantogrammához hasonló egységes egészet. A képzelőerő működési technikájának tanulása egy cseppet sem emlékeztet a módszerek szokványos bemagolására. Egy és ugyanannak a gyakorlatnak, a résztvevő egyéniségétől függően, másmás megoldása is lehet. A technikai fogások, akárcsak a zenében, itt is csak az individuum tulajdonságai érvényre juttatásának segédeszközei; az érdekesen megoldott feladatok nem egyszer igazi esztétikai élvezetet nyújtanak, mint egy szépen eljátszott zenemű. - Vegyük például a fát, mint objektumotmondja a gyakorlatvezető - és alkalmazzuk a nagyítás módszerét. Az egyik hallgató, fiatal mérnök, kimegy a táblához. - Tehát nagyítani kell a fát. Nos, akkor a magassága legyen háromszáz, nem, legyen négyszáz méter... - Van ilyen fa - jegyzi meg valaki a helyén. - Igen - bólint a mérnök -, de ezzel én csak elkezdtem a nagyítást. Mondjuk, a fa magassága ezer méter. Vagy kétezer. Az ágak bizonyára nem bírják el a saját súlyukat, meghajlanak, mint a konzolok. A súly a hosszmérték köbével arányosan növekszik. Tehát a kétezer méteres törzsnek viszonylag kis ágai lesznek. Nézzük tovább: kétezer méter, háromezer... - Még nincs új minőség - figyelmezteti a gyakorlatvezető. - Legyen a magasság tízezer méter. Akkor a csúcs az örök hó szférájába kerül. És itt az új minőség. - Kicsit bátrabban, kérem - a gyakorlatvezető kitart a magáé mellett. - Húszezer... - Méter? - Nem. Húszezer kilométer! A terem megélénkül. Váratlan ugrás: a fatörzs most a Föld átmérőjének másfélszerese.

- És hogy fest ez a... ez a növény? A táblán megjelenik az A ábra.

A mérnök egyébként rögtön észbe kap. - Nem, nem így... A törzsre hatást fejt ki a Coriolis-féle erő, és a csúcs meghajlik. És a csúcsnak egyébként is a mélybe kell törekednie, a meleg, a levegő felé... A gondolat tehetetlensége volt, hogy elnagyítottam a magasságot, fölfelé húztam a törzset. Úgy kell megnyúlnia, hogy eközben a Föld felszínén maradjon. És akkor máris kiküszöböltük a tartósság problémáját: a fa egyszerűen a földön fekszik (B ábra).

- Bizonyára nem ez az egyetlen fa - segíti az óra vezető. - Természetesen. Sok van belőle. És az egész együtt így néz ki. A táblán megjelenik a harmadik rajz.

- A Mars-csatornákra hasonlít. De hát miért is ne? Miért ne feltételezhetnénk, hogy a csatornák a Marson nemcsak egyszerű vegetációövezetek (volt egy ilyen hipotézis), hanem éppen ilyen globális fák?... Lehet, hogy nem a Marson, hanem valamilyen más bolygón. Az egyik hallgató, aki asztrofizikus, ellenvetést tesz: - Az úgynevezett Mars-csatornáknak egy sor sajátossága van, amelyeket minden

78

A fantázia vektorai

:

új hipotézisnek magyaráznia kell. A szezonális változások, példának okáért. Vagy némelyik csatorna megkettőződése... - Helyes - feleli a mérnök. - A törzs tovább növekszik, megjelenik a második fordulat, innen a kettőződés... A Mars viszonyai között különben is jő, ha a fának globálisak a méretei. Valamelyik része mindig oda esik, ahol nyár van. A Marson különben sincsenek óceánok, nincsenek tengerek, semmi nem akadályozza a terjeszkedését. .. - A fa csak része a bioszférának. - Az asztrofizikus nem hagyja magát. - Nem létezhet önmagában. - Senki nem állította, hogy a Marsnak nincs bioszférája I Éppen arról van szó, hogy a fa belsejében található. Hiszen a törzs nemcsak hosszú, hanem széles is. A belsejében fejlődik az élet, az is lehet, hogy értelmes élet... Egy félóra elteltével a legkisebb részletekig kidolgozták a Mars bioszférájának hipotézisét. Ez persze tisztán fantasztikum, de lehet, hogy nem kevésbé érdekes, mint a gondolkodó óceán, amelyet Stanisław Lem ír le a Solarisban. Tegyék hát próbára a képzeletüket, egy félóra alatt próbáljanak meg kitalálni valamilyen fantasztikus növényt. Most már van mivel összehasonlítani... A gyakorlatok másik fajtája a „fekete doboz"-kísérlet. Tegyük fel, hogy az űrhajó, miután leküzdötte a hatalmas bolygóközi távolságokat, valamilyen ismeretlen égitest felé közeledik. Egyezzünk meg abban, hogy az égitestet vékony réteg feltételes felhő

79

borítja, amely átengedi az űrhajót és az arról lebocsátott automata állomásokat, de nem enged át semmiféle sugárzást. A felhőrétegen keresztül vezetékes kapcsolat se létesíthető. Ezek természetesen képzelt felhők, amelyekre csak azért van szükség, hogy megteremthessük a „fekete doboz"szituációt. Ahhoz, hogy az űrhajó leereszkedhessen a bolygó felszínére, előzetesen egy automatikus állomást kell leküldenie maga helyett. Ha az állomás az égitesten töltött tíz óra után szerencsésen visszatér, akkor az űrhajó is elkezdheti a leszállást. A hallgatókkal előzetesen közlik, hogy ezen a bolygón ugyanazok a fizikai törvények, ugyanolyan geológiai, klimatikus stb. tényezők uralkodnak, mint a Földön, a Holdon vagy a Marson. CSAK EGYETLEN TÉNYEZŐT VÁLTOZTATTAK MEG. Melyik az? Éppen ezt kell megállapítani a lehető legkevesebb számú kísérlettel. A tanár „játssza" a bolygót, a hallgatók az űrhajó legénységét. Mivel a feladat egyik feltétele, hogy az űrhajóról semmi nem látható, csak egy kiút van: automata állomások lebocsátása. A feltételezett felhők alá leszállt állomás és az űrhajó között nem jöhet létre kapcsolat, így a „legénység" kénytelen előre beprogramozni az állomást: ereszkedjék a felhők alá, hajtsa végre ezt és ezt, azután térjen vissza. Minden állomás elindítása az X-faktor megállapítására irányuló kísérlet modellje. Ez az X pedig bármi lehet, kivéve az idegen civilizációt-feltételezett ugyanis, hogy az égitesten nincs értelmes élet. Lehet az X-faktor például a távolság fokának századrészével fordított arányban csökkenő nehézségi erő. Vagy egységes, zárt vulkáni rendszer a bolygó felszínén. Vagy éles hegycsúcsok amelyek elérik a feltételezett felhőket. Vagy más időritmus... Már a „legénység" első lépései is jól illusztrálják a helyzet drámaiságát. íme, néhány részlet a magnetofonra felvett dialógusból: - Indítjuk az automata állomást. Feladata, hogy leereszkedjék a felszínre,

talajmintát vegyen... felvételeket készítsen... és egy óra elteltével térjen vissza. - Az állomás nem tér vissza. - Miért? - Az önök dolga megtudni, hogy miért. - Jó. Ez lehetett véletlen is. Útnak indítunk még egy állomást. Ugyanazzal a programmal. - A második állomás sem tér vissza. - Különös... Annak figyelembevételével, hogy állomásainkon olyan automaták vannak, amelyek csak biztonságos helyen hajtják végre a leszállást. - Hogyan bizonyosodnak meg arról, hogy biztonságos a hely? - A domborzat alapján biztosan... Ha odalenn sík a talaj, az azt jelenti, hogy veszélytelen a leszállás. - Nagyszerű. És ha a leszállás helyét kijelölő rendszerrel ellátott két állomás mégsem tér vissza... Mit szándékoznak tenni ezután? Hihetetlen, hogy ilyen helyzetben milyen erősen hat a pszichológiai tehetetlenség I A „legénység" a gyakorlatok első szakaszában gyakran több tucat állomást veszít el, és csak ekkor kezd gondolkozni azon, hogy a megszokott taktika ebben az esetben talán nem alkalmazható. - Akkor legyen úgy, hogy az állomás a felhők alá ereszkedik, felvételeket készít, és nyomban visszatér. Csak egy egészen keveset, nem többet, mint egy métert süllyed a felhők alatt. - Az állomás visszatér. - Végre! A felvételek sikerültek? - Igen. - Mi van rajtuk? - Füves puszták, dombok, erdők. Minden olyan, mint a Földön. A felvételek tíz kilométeres magasságból készültek. Légköri mintát is kaptak, a levegő is olyan, mint a földi... - Akkor miért nem tértek vissza azok az állomások, amelyek leszálltak ebben a körzetben ? - Az önök dolga megtudni, hogy miért.

- Lehetséges-e, hogy a következő állomás, tíz kilométeres magasságban maradván, rádióadóval felszerelt szondát dobjon le? - Lehetséges. - Rendben van, indítjuk az állomást. Fent marad a felhők alatt, és a szondát lebocsátja egy sík területre, mondjuk egy dombra, ahonnan jeleket továbbít az állomásnak. Az állomás feljegyzi a jeleket, és visszatér az űrhajóra. - Az állomás visszatér, de a szondának semmilyen jelzését nem rögzítette. - Miért? - Az önök dolga megtudni, hogy miért. A gyakorlat folytatódik, és a „legénységnek" majd csak sokára sikerül megállapítania, hogy ezen a bolygón az Xfaktor - a fény és más elektromágneses rezgések késleltetett sebessége - mindössze egy centiméter másodpercenként. A tíz kilométer magasságban tartózkodó állomáshoz tizenkét nap alatt jut el a fény. Az állomás füves pusztaságot, folyót, dombokat lát - odalent pedig mocsár van és hegycsúcsok... Három-négy ilyen gyakorlat plasztikusan szemlélteti a hallgatók előtt, hogy milyen könnyen elhatalmasodik az emberen a pszichológiai tehetetlenség. A tanárnak viszont lehetősége nyílik, hogy tanulmányozza a hallgatók egyéni sajátosságait. Amikor - bármennyire is csak feltételezettek - mégiscsak egyik állomás a másik után pusztul el, és kritikus helyzet áll elő, akkor jól kirajzolódik a „legénység" minden tagjának magatartási stílusa. Ugyanilyen jellegű gyakorlatokat azután másképpen hajtanak végre, amikor az irányított fantázia fejlesztése a cél. A „legénység" két tagja a következő lépés -re vonatkozó javaslat megtételével foglalkozik. A harmadik is csak egyfélét csinál, az elkészült javaslatok pszichológiai tehetetlenségét ellenőrzi. Ha ez kimutatható, a javaslatot nem engedi tovább. A nyert információ („az állomás nem tér vissza") a „legénység" negyedik tagjához kerül, aki a különös jegyeket, azaz az X-faktor feltűnésének jeleit és formáit

80

A fantázia vektorai

:

regisztrálja. Az ötödik és a hatodik ember csak a különös jegyek lehetséges magyarázatait keresi, hipotéziseket állít fel. Ennek alapján a két első hallgató megjelöli, mit kell tenni a továbbiakban. Azok a hallgatók, akik a „legénység" tevékenységét figyelik, ismerik a bolygó titkát, és így elemezni tudják (persze magukban, nem súghatnak a gyakorlat résztvevőinek) a kutatás menetét. A tudományos alkotó munka folyamata pontosan és szemléletesen áll előttünk. Az újítói feladatok modern, heurisztikus megoldásának algoritmusa következetes lépésekre bontja az alkotói folyamatot. E lépések közül sokat csak megfelelően magas szintű képzelet birtokában lehet megtenni. Íme egy feladat feltételei: „Növelni kell a tolózár ellenálló képességét egy olyan vezeték esetében, amelyen a reteszt tönkretévő pulpa halad át." A feladat olvasójában rögtön felvillan a szerencsétlen retesz képe. Ez pszichológiai gátakat teremt, amely már eleve mintegy ráerőszakolja az emberre a reteszről alkotott szokványos elképzeléseket: a körülbelüli méreteket, működésének megközelítő gyorsaságát, hozzávetőleges értékét. Még hozzá sem láttunk a feladat megoldásához, és máris pszichológiai gátak tornyosulnak, a szokványos keretek közé zárván a gondolatot. Itt válik szükségessé a fantázia. Megbízható munkaeszköznek bizonyul, amely elősegíti ezeknek a pszichológiai gátaknak a feloldását. Az újítói feladatok megoldásának algoritmusában ez a lépés a MIÉ-operátor alkalmazásával áll kapcsolatban (M = =

81

méretek, I = idő, É = érték). A MIÉoperátor: hat képzeletbeli kísérlet, amelyet az adott feladat feltételeinek figyelembevételével végzünk el. Az első kísérletnél kezdjük el korlátlanul csökkenteni a tárgy méreteit, és látni fogjuk, hogyan változik a feladat, és ennek során milyen új megoldások válnak lehetővé. Ha gondolati úton a csővezetéket kapilláris csövecskévé alakítjuk, a szokásos retesz már eleve alkalmatlannak bizonyul. A cső elzárását másképpen, mondjuk szűkítéssel kell megoldani. Miért is ne dobhatnánk ki a reteszt a nagy csővezetékben is? Ha rájövünk, hogyan kell összeszűkíteni a vezetéket úgy, hogy eközben ne préselődjenek össze a szilárd falak, a feladatot meg fogjuk oldani. A második kísérlet: képzeletben megnöveljük a csővezeték méreteit. Mi kell ahhoz, hogy elzárjuk az utat egy tíz kilométer... ezer kilométer átmérőjű csővezetékben ? Egyszerű feladatot választottam példának, de ezen is látható, hogy mennyire szükség van az ilyen gondolati úton végzett kísérletednél arra, hogy tudjuk használni a fantáziát. És itt van szükség azokra a készségekre, amelyeket a „találjunk ki egy fantasztikus állatot" típusú feladatok során sajátítottunk el. A pszichológiai tehetetlenség sokarcú jelenség. Nem sokkal azután, hogy visszaszorítottuk a MIÉ-operátor segítségével - újfent megjelenik, ezúttal a tárgy szerkezetéről alkotott, ránk kényszerített elképzelés formájában: „A retesz valami szilárd, áthatolhatatlan dolog..." Most ismét a fantázia siet a segítségünkre. Képzeljük el kísérletünk tárgyát kis emberkék alkotta tömeg formájában. Hogyan kell viselkedniük ahhoz, hogy elzárják a csővezetéket, de eközben az érc részecskéi ne koptassák el őket? Ha a „kis emberkék alkotta tömeg" fantáziaképével helyettesítjük a retesz megszokott műszaki képét kitűnő erőtlenségmentesítő modellt kapunk a képzelt kísérletekhez. A kis emberkék bármely parancsunkat teljesíteni tudják: ők

nem félnek a „nem lehet"-től. Azután, ha már nyilvánvalóvá vált, mit is kell csinálniuk az emberkéknek, majd ismét visszatérhetünk a technikai megoldáshoz. És lehet, hogy ez már egy új, a megszokott retesztől teljesen elütő forma lesz... A mérnök, aki a „Mars-beli" fákat kitalálta, a közelmúltban benyújtotta első szabadalmát. Az elnevezése teljesen prózai: „Padlóviasz". A képzeletfejlesztő tanfolyam nem tette hát a mérnököt „felesleges fantasztává". (Gyakran kellett hallanunk ilyen aggályokat.) Sokan lettek feltalálók azok közül is, akik az „űrcsapat" tagjaként a feltételezett felhőktől övezett bolygók Xfaktorait követték figyelemmel. A gyakorlatok mellett ebben nem kis szerepet játszott a science fiction kiadós olvasása is. Ritka cikk az, amely manapság a fantasztikus irodalomról szólván elmulasztaná megemlíteni, hogy az elsősorban szépirodalom, amelynek fő feladata - az ember felfedezése. Nos, nem vitatom: a sci-fi tényleg szépirodalom, és az ember felfedezésével valóban foglalkozni kell. De hát ilyen a tudományos-technikai forradalom dialektikája: a fantasztikus szépirodalomnak közvetlen gazdasági hatása is van. Hogy mennyi, azt még senki nem számolta meg; nem felszíni jelenség, nehéz elkülöníteni tiszta formában. De ilyen hatás valóban van, és annál bosszantóbb az a szakadék, amely a tudományos-fantasztikus művek kiadási példányszáma és azoknak az olvasóknak a tábora között tátong, akiknek a sci-fi alkotó képzeletük fejlesztéséhez egyszerűen nélkülözhetetlen lenne. Az alkotó képzeletet fejlesztő tanfolyam gyakorlatai eközben tovább folytatódnak. Most bonyolultabb gyakorlatok vannak soron. Tegyük fel, hogy százmillió évvel ezelőtt bolygónkat egy távoli

csillagrendszerből iderepült expedíció látogatta meg. Nagy-nagy bánatára a Földön még dinosaurusok kóborolnak, az értelmes életnek még csak jele sem mutatkozott sehol. A jövevények rendkívül fejlett tudománya lehetővé teszi, hogy nagy pontossággal (plusz-mínusz tízmillió év) kiszámítsák a civilizáció létrejöttéhez szükséges időt. Úgy döntenek, hogy visszarepülnek, de a majdani civilizáció számára hátrahagynak valami olyasmit, ami a későbbiekben segítségükre lehet a kapcsolat megteremtésében. Azt a valamit természetesen nem hagyhatták a Földön: száz (plusz-mínusz tíz) millió év alatt egyes kontinensek víz alá kerülnek, mások bukkannak fel helyettük, a „valami" pedig a föld belsejébe kerül. Ésszerűbbnek látszott ezt a valamit a csaknem változatlanul maradó Holdon hagyni. És tessék - már a XX. században -, az űrhajósok vagy két tucat fekete ládát találnak a Holdon. Látszólag a lehető legközönségesebb ládák, olyanok, amilyeneket postára szoktunk adni, de teljesen simák, tetőnek, varrásnak vagy kulcslyuknak még csak nyoma sincs rajtuk. És rögtön mellettük a ládák eredetét és rendeltetését szemléltető sziklarajzok. A rajz persze csak egyezményes feltevés, amely a problémahelyzet megteremtéséhez szükséges. Magnetofonszalag; a felvétel a kezdők csoportjában készült. - Mit várnak tőlünk? - Nem tudom. Elmondtam önöknek, hogy mi a szituáció. Gondolják bele magukat az űrhajósoknak a helyzetébe, akik a ládát megtalálták. És döntsék el önállóan, mit kell tenniük. - Nem egészen világos a feladat. Hát fogunk egy ládát, és elvisszük a bázisra. - Fognak egy ládát? Igen ám, de amikor megfogják, nyomban széthullik. - Hogyhogy széthullik?! - Nagyon egyszerűen. Elporlad, és a por rögtön gázzá alakul, elszáll - és kész. - Fogunk egy másik ládát. - A másik láda is elporlik, gázzá alakul, eltűnik.

82

A fantázia vektorai

:

- De hát miért? - Derítsék ki az okát! - Veszünk egy másik ládát, és ha elporlad is, összegyűjtjük a gázt, és megvizsgáljuk. - Az eredmény: nyolcvan százalék szénsavas gáz, húsz százalék nitrogén. Óriási vizsgálati módszer: égessünk el például egy könyvet, és a gáz összetételéből fogjuk megítélni a tartalmát... Nem a legutolsó hiba ez. A csoport az egyik ládát a másik után fogja megsemmisíteni, amíg megérti, az egyszerű, nélkülözhetetlen tanulságot - a fantáziát kormányozni kell. A fantázia szabad szárnyalását gyakran azonosnak hiszik a változatok primitív sorjáztatásával: „ha akarom, így próbálom, ha akarom, úgy..." Formálisan az ilyen sorravételben a fantáziát semmi nem köti. A valóságban viszont a pszichológiai tehetetlenség teljesen leszorítja a képzeletet. A gondolat az egyszerű kis kombinációk tenyérnyi helyén toporog. Ugyan, miféle szárnyalásról lehetne itt szó?!... A szárnyalást vezetni kell. És még egy magnószalag. A felvétel ezúttal az edzés első szakaszán túljutott hallgatók csoportjában készült. - A ládák elhelyezése nem mutat valamilyen törvényszerűséget? - Nem. - Jól van. Akkor felvételeket készítünk a ládákról, és az egyiket a bázisra szállítjuk. - Amikor megfogják a ládát, szétporlik. - Hogyhogy? - Nagyon egyszerűen. Elporlad, a por rögtön gázzá alakul, és elszáll. Ennyi az egész. - Világos... Ostobaság volt hozzányúlni a ládákhoz. A gondolat tehetetlensége. Először meg kell értenünk, mit tegyünk. A felhők borította bolygóról sem tudtunk meg semmit mintavétel nélkül. Itt azonban anélkül is sok mindenre rájöhetünk.

83

- No de mégis, mit szándékoznak tenni? - Miért terel minket a tettek felé? Ennél a feladatnál éppen hogy nincs szükség a cselekvésre. - Miért? - Akarom mondani: nem kell sietni a tettekkel. A ládák százmillió évig hevertek. Még egy évet vagy akár tízet várni - mi az nekik? Először ki kell dolgoznunk a helytálló taktikát. - Éspedig? - Megfordítjuk a feladatot. A jövevények helyébe magunkat állítjuk. Ládákat hagyunk hátra egy olyan civilizáció részére, amely majd százmillió évvel később fog megjelenni. Hogyan programozzuk be a ládákat? Mindenekelőtt meg kell állapítaniuk, milyen az a civilizáció, amely rájuk talált. Ez pedig nem megy az első találkozás alkalmával. A ládák kénytelenek jó ideig tájékozódni, hozzászokni a különböző emberekhez, a társadalomhoz, egy kicsit élniük kell közöttünk, akkor aztán nem fognak hibázni. - Mi tehát a javaslatuk? - Ne nyúljunk a ládákhoz. Egy nagy fejlettségű civilizáció számára hagyták itt őket. Akik idehozták, már százmillió évvel ezelőtt bolygóközi repüléseket hajtottak végre. Az ilyen civilizációnak könnyebb megérteni bennünket, mint nekünk azt. - Hát a ládák? - Hadd heverjenek. Amint megértettek minket, ők maguk tesznek majd lépéseket. Persze, ehhez sok időre lesz szükség, hiszen döntésüket felelősség kell hogy áthassa. Nem minden civilizációval kell kapcsolatba lépni, nem mindegyiknek lehet átadni a tudást... A fantázia irányításában ma az első lépéseknél tartunk. Még szokatlan maga a szóösszetétel is: irányított fantázia. De egy idő múlva hozzászokunk majd a képzelet tervszerű fejlesztéséhez és ahhoz, hogy ennek alapján formáljuk alkotó-képességünket. Lehetséges, hogy ez lesz a majdani kommunista társadalom egyik fő sajátossága. GEREBEN ÁGNES FORDÍTÁSA

MIHAIL PUHOV

Az építők tüzei - Nem érünk oda - szólalt meg Jegorov. - Azért csak kapcsolja be az övét - mondta Butov. - Nagy a sebesség, bármi történhet. Ráadásul sötétedik. Jegoroy engedelmesen szorosabbra húzta biztonsági övét. A nap lenyugodott, s bár az égbolt nyugaton még vörösben játszott, az éj már sűrűsödött. A légpárnás jármű a tajgát átszelő műút zöld csíkja felett száguldott. A fák egészen az útig húzódtak, s a szürkületben magas fallá olvadtak egybe: az erdő elvesztette kiterjedését, s nem maradt más, csak a műút, ez a véget nem érő folyosó és a sebességtől elmosódott környezet. - Egyébként ne nyugtalankodjék - folytatta Butov. - Odaérünk, garantálom. Nekem még ma haza kell érnem. Butov félig feküdt, félig ült a vezetőfülkében, s barnára sült arcát Jegorov felé fordította. Nem nézte az utat - a jármű automatikusan haladt. Butov igazi szibériainak tűnt. Mindössze két órája ismerték egymást - Jegorov mindenkit megkérdezett az autópályaudvaron, hogyan juthat el a leggyorsabban az Erőműig, de senki nem tudott értelmes tanáccsal szolgálni. Ekkor jelent meg Butov, a megállóhoz cipelte, belenyomta a járműbe, kívülről rázárta az ajtót, s elmenőben így szólt: „Várjon, mindjárt jövök". Ezzel eltűnt. S egy órán át nem jelentkezett, ami Jegorovnak komoly izgalmat okozott. Ideje ki volt számítva, éppen ezért gépiesen tovább idegeskedett. - Na és ha nem érünk oda - folytatta Butov. - Semmiség, csupán egy új erőmű beindítása. Minden nap valami új létesítményt adnak át. - Ez nem akármilyen létesítmény - magyarázta Jegorov. - Ez az Erőmű, nagybetűvel. Ez az Erőmű több áramot fog adni, mint a világ többi elektromos erőműve összesen. - Nap mint nap ugyancsak nem akármilyen létesítményeket adnak át - mondott ellent Butov. - Minden alkalommal valami újszerűt, valami „leg"-et. Miért sietnénk? Az események nélkülünk is lezajlanak. Jegorov elnevette magát. Butov nyugalma fokozatosan átragadt rá, s már bízott benne, hogy időben odaérnek, jóllehet mindössze fél óra maradt hátra az átadásig, s még valamivel több mint száz kilométer állt előttük. Képzeletben azonban már ott járt. Tudta, valami történni fog, ezért hát ott akart lenni, s most már hitt benne, hogy sikerül is. - Különben mit akar látni? - folytatta Butov. - Közönséges, mindennapos ünnepség. Az erőmű beindul - a tömeg zúgni kezd -, „hurrá". Amikor a „Tóm" legyőzi a „Szpartakot", nagyobb az ujjongás. - Egy fizikus számára az Erőmű egyedülálló létesítmény, fokozott tér- és időbeli energiakoncentrációval - magyarázta Jegorov. - Különösen kezdetben, közvetlenül az üzembe helyezés után, még mielőtt megkezdené normális működését. Egy sor új, eddig teljesen ismeretlen mellékhatást lehet megfigyelni. - Miért ismeretleneket?... - A fizikusok nem foglalkoztak az Erőművel - magyarázta Jegorov. - Mérnökök építették, s senki nem sejti, mi fog történni, amikor ez az energia megjelenik a tér egy meghatározott pontjában.

- Szerintem éppen hogy elaltatja - mondta Butov. - Ha fel akar ébredni, sóhajtson egyet. Szívja tele a tüdejét a föld létező legtisztább levegőjével s pillantson körül. Akár egy évig is bolyonghat az erdőben, táplálkozhat gombákkal és bogyókkal, jócskán van belőlük, s nem is sejti, hogy hány tonna vasércet dolgoznak fel másodpercenként a lába alatt. - Igen, ezt jól kigondolták - értett egyet Jegorov. - Kétemeletes világ. Az ipar a föld alatt, a többi a föld felszínén. Hozzájutunk a szükséges nyersanyagokhoz, s a természet érintetlen marad. Egykor ezt másképp csinálták. - Valamikor az autóutakat aszfaltból építették - jegyezte meg Butov. Jegorov az útra figyelt előre, s egy szót sem szólt. Sötétedni kezdett, a fűtakaró kezdte elveszteni hihetetlen smaragdzöld színárnyalatát. A szibériai növénynemesítők büszkesége, az útépítők álma ez az örökös fűtakaró. Amikor megalkották, először labdarúgó-pályáknak szánták. Azonban pótolhatatlan, vetélytárs nélküli útépítőanyaggá lett. Hiszen a légpárnás jármű az út felett suhan, s teljesen mindegy, beton az vagy fű, sem egyik, sem másik nem látja kárát. Ha azonban nehéz traktor vagy teszem azt tank halad végig a betonon, az ugyancsak megszenvedi. A fű viszont csupán lenyomódik, majd újból kiegyenesedik, mintha

85

mi sem történt volna. - Igazi szerencse, hogy Szibéria meghódítása egy kissé elkésett - mondta Butov. Korábban az új területek elfoglalása ösztönösen, a jövő számbavétele nélkül történt. Az eredményt ismeri. Itt viszont minden a maga rendjén, tudományos alapon folyik, mert másképp nem lehet. Nincs olyan természet, amit a modern technika ne tudna tönkretenni. Jegorov némán előre nézett. Az egyenes szakasz véget ért, az út enyhén jobbra kanyarodott s széles ívben a folyóparthoz ért. Az alacsony, meredélyes part alatt alig-alig lehetett sejteni a sűrű, sokszínű folyamot; sötét volt, s a fekete vízen csak itt-ott ragyogtak a bólyák kettős fényei. - Tehát nálunk pihen - szólalt meg váratlanul Butov. Nem kérdezte, hanem megállapította, s Jegorov elnevette magát. - Kiküldetésben vagyok. - Mert nálunk sokan pihennek - folytatta Butov. - Szinte a világ összes országából. S meg kell hogy mondjam, érthető hogy miért. Az út meredeken felfelé lódult, a folyó sötét csíkja messze elmaradt, az út ismét sötét, meredek folyosóvá változott az ég fekete háttere előtt. Butov bekapcsolta az országúti fényt. Az úton árnyak suhantak végig, de a két fénysugáron kívül minden sűrű sötétbe borult. - S mit csinál majd az üzembe helyezés után? - kérdezte Butov. - Még nem tudom. - Ha akarja, ugorjunk be hozzám. Sok érdekességgel szolgálhatok. Egyre hozzám viszik a külföldieket tapasztalatcserére. Csupán éppen tapasztalatra nem tesznek szert, csak lelkesednek és bánatosan sóhajtoznak. Túl későn kaptunk észbe, mondogatják. - Messze van? Mellesleg ez a kifejezés ismeretlen maguk előtt. Ezer kilométer maguknak itt van a szomszédban. - Nem, valóban közel van. Nemrég hagytuk el a kanyart. 150 kilométer innen, félóra út. Voltaképp ez az erdő mind az enyém. - Nyilván itt is született? Önök szibériaiak egy helyben ülő népség. Vagy ez csupán a mi téves előítéletünk?... - Nem tudom - felelte Butov. - Én még messze vagyok az igazi szibériaitól. Máshonnan jöttem ide. Moszkvai vagyok, ha érdekli. Elvégeztem az erdészeti főiskolát, s ide küldtek dolgozni. A feleségem elégedetlenkedett. Isten háta mögötti hely, mondogatta. Három évig élni ezen a félreeső vidéken. Tizenöt évvel ezelőtt volt mindez. A fülkében még sötétebb lett mint kint, s a műszerfal zöld lámpái csak még jobban kiemelték a sötétséget. Jegorov nem látta Butov arcát. Elöl csak az ég szögletes szeletjét látta a tajga meredek falai között. Hirtelen rájött, valami alulról világítja meg az eget, mintha egy óriási város rejtőzne a közeledő látóhatár mögött. Szótlanul szemlélték ezt a különös természeti jelenséget. - ítélje meg maga, miféle félreeső vidék ez? - szólalt meg Butov. - Félreeső vidék - ez azt jelenti, hogy halott hely, zsákutca, ahonnan sehova nem juthatsz. Ha itt ez félreeső vidék, akkor hol van a korlátlan szabadság?... Jegorov nem válaszolt. Először Butov hangjából sajnálkozást érzett ki, később azonban eltűnt ez az érzése. A férfi őszintén beszélt, ez nem vitás. - Na és a gyerekek - tette hozzá. - A gyerekek remekül érzik itt magukat. Ne értsen félre. Senkit nem ítélek el. A Központ mégis csak Központ, a természetet ott is óvják. Óvják és gyógyítják, ha mondhatjuk ezt. Sok helyen viszont már nincs mit orvosolni. Hiszen az erdő akár egy ló vagy kutya, szereti ha jól bánnak vele. Ha azonban korbáccsal nyúlnak hozzá, kiégett, szemétréteggel borított föld marad csak utána. Kultúrréteg, ahogy az archeológusok mondják.

86

Amúgy sem értjük, mi történik az erdővel. Szibériában ma évente több fát termelnek, mint az egész világon az ezt megelőző időszakban. Elméletileg el tudom képzelni, hogyan egészülnek ki ezek a tartalékok, azonban... De hát ezt korábban is tudták. Hosszasan hallgatott. Jegorov sem szólt egy szót sem, nézte maga előtt a gyönge derengést az út szűk résében. A fény nem erősödött, sőt ellenkezőleg, mivel a jármű az úttal együtt egy lapos dombra emelkedett fel, a láthatatlan fényforrás ettől egyre inkább a látóhatár alá süllyedt. Néhány perc múlva azonban a légpárnás jármű az utasokat egy domb tetejére vitte, innen az út meredeken lefelé vezetett, s ha nappal lett volna, feltárult volna előttük a vidék. Azonban a síkság eltűnt a sötétben, s csupán egy szögletes, fehér reflektorfénnyel elárasztott hatalmas épület lebegett a látóhatár peremén. Az épület, ahol az út véget ért. Ez volt az Erőmű. Az út meredeken lefelé vezetett. Az Erőmű épülete a látóhatár fölé emelkedett, a fény kihasította az éj sötétjéből. Láthatatlan erdő fölött úszott - fehéren, mint egy gőzös, hatalmasan, mint egy piramis, jóllehet fontosabb emeletei, akár a jéghegy víz alatti része, a földbe nyúltak. Az Erőmű már egészen közel volt s a látóhatár mögül nem került közelebb, csupán méretei nőttek. Gyors árnyként repült a jármű a műút csíkján, késként hasította ketté fényszóróival a sötétséget. Az erdő falai elmaradtak, vörös gombolyag villant meg előttük az út valahová eltűnt, az öv Jegorov mellébe vágott, s oldalt lassan, félelmetesen ismét tovább haladt az út. Ütés, fémes recsegés, sötétség. - Élsz? - kérdezte valaki. Jegorov kinyitotta szemét. Az árok szélén feküdt a puha fűben, arcát szellő simogatta, haloványan világítottak a csillagok. Butov előtte térdelt s már mosolygott. - Túléltük, hála isten. Igen, túl vannak rajta. Fájt a válla, gondolatai össze-vissza jártak. Nem messze az úton a légpárnás jármű sötét tömegét sejthették. Fenekestül felfordult, kabinja üresen tátongott. Szél susogott a láthatatlan fák koronájában. - Róka - mondta Butov. - Pedig van kerítés. Nem segített. Nem tudom miért. Kiszaladt az útra, a kocsi át akarta ugrani, azonban... Butov legyintett. Jegorov visszagondolt, mi is történt. Sötétség - fémes recsegés - ütés. Felfordult országút. Vöröses folt a fényszórók tüzében. Valami azonban megelőzte ezt. Felemelte fejét s lefelé végigpillantott az út környékén. A fehér, kivilágított négyzet eltakarta az égbolt felét. Előbb a jármű fülkéjéből úgy tűnt, az Erőmű közelebb van. Ott, ahol az út a lábához ért, minden színes pontokkal volt behintve, akár a hímzés. Emberek voltak. - A jármű elvesztette stabilitását - mondta Butov. - A sebességtől, érti? Jegorov végignézett az út mentén. Valami történt. Mintha észrevétlen megváltozott volna a fény az Erőmű körül. Nem, ott minden maradt, ahogy volt. Történt valami, de nem ott. Jegorov változatlanul a földön feküdt, de érezte, erős légáramlat ragadja magával s viszi a magasba - tér és idő, korok és tájak, emberek, események és sorsok felett - viszi magasba s segít neki, hogy betekintse a világot, mely fölé emelkedett. Egyre följebb és följebb repült. Minden megváltozott, többértelmű, ködös és titokzatos lett, sokszínű élet pezsgett a több ezer kilométeres tér minden szögletében. Az erdőben tüzek égtek. S az erdő is megváltozott, egészen más lett. Pontosabban olyan maradt, mint volt, csupán egyszerre tűnt vadonnak, ősi tajgának, ahol kardfogú tigrisek kóborolnak s mammutok remegtették meg harsogó trombitálásukkal a hajnali levegőt. Ott is tábortüzek égtek. S a tábortüzeknél emberek ültek. Nehéz bőrökbe öltözöttek, térdükön kőbalta. A tűz vöröses fényét tükröző szőrös arcuk arra fordították, ahol a föld felett az Erőmű hatalmas épülete emelkedett. Tekintetükben nem volt félelem. Mosolyogtak.

87

Egy kissé távolabb, a tágas, fodrozódó vízen fehér vitorlás kozák bárkák úsztak északra, a csábító ismeretlen felé. A kozákok eveztek, énekeltek s arra néztek, ahonnan az éjszakában váratlanul kigyúlt a soha nem látott, titokzatos ragyogás. Megint másutt XX. századi geológusok kanalazták fáradtan, de kutatóútjukkal elégedetten a kását s nézték a látóhatár fölött elömlő különös fényt. Az éjféli tiszta égbolton különös repülőalkalmatosságok húztak át, s a jövő nagyszerű gyermekei súlytalan pillangóként repültek az állomásból kisugárzó áttetsző ragyogás felé. Így volt mindenütt, szerte a végtelen vidéken. Az Erőmű működni kezdett, s a koncentrált energiaáradat megváltoztatta a térviszonyokat, áttörte az időhatárokat, egyesítette a jövőt a múlttal. S a vidék lakói - kőolajmunkások és favágók, tutajosok és aranyásók, vonat- és gépkocsivezetők, felfedezők, vadászok, prémállattenyésztők, építők, vöröskatonák és határőrök, tudósok és kolhozparasztok - mindenfelől, minden korból helyeslően nézték utódaik, elődeik és kortársaik keze munkáját. Majd minden kihunyt, eltűnt, szertefoszlott. Jegorov ismét a földön feküdt, Butov ott térdelt mellette, körülvette őket az éjszaka és a tajga, s távolról többszólamú ujjongó kiáltozás zaja ért el hozzájuk. Jegorov csak feküdt az ég hűvös boltozata alatt, mosolygott s szívta magába a Föld legjobb levegőjét. FÖLDEÁK IVÁN FORDÍTÁSA

88

V. J. BRJUSZOV A CSILLAG SZIKLA-ORMA

AJÁNLÁS Tíz évvel ezelőtt, amikor Afrikába jöttem, úgy gondoltam, végleg szakitok a civilizált világgal. Módfelett különös események kényszerítettek arra, hogy tollat fogjak, és megírjam emlékeimet. Talán senki nem látta azt, amit én. De még többet éltem át lélekben. Örök érvényűnek hitt meggyőződéseim rendültek meg, vagy dőltek halomra. Amit semmibe vettem, annyira ellentmondást nem tűrően valóságos, hogy rémület fog el a láttán. Feljegyzéseimnek célja lehetne, hogy ettől megóvjon másokat. De valószínűleg nem akad rájuk olvasó soha. Növényi nedvvel írok Afrika mélyén, a művelt világtól távol, becsuán kunyhóban, és a Mosi-oa-tunga* szüntelen robaját hallgatom. Te, hatalmas vízesés! Szebb a világon bárminél! Itt a sivatagban talán egyedül te vagy felindultságomhoz mérhető. Hát neked ajánlom ezeket a sorokat. 1895. augusztus 9.

* A Víktória-zuhatag tonga nyelvű neve, a. m. dörgő füst

89

ELSŐ FEJEZET Felnyitottam a szemem, az égbolt sötétkék, a csillagok nagyok, fényesek. Nem mozdultam, csak az álmomban is a kezemben tartott tőr markolatát szorítottam erősebben... Megismétlődött a nyögés. Erre ültem fel. A vadállatok ellen rakott nagy tábortűz már alig parázslott, Msztega pedig, a néger szolgám, mélyen aludt .. - Ébredj! - kiáltottam rá. - Fogd a lándzsát, és gyere mögöttem! Arra mentünk, ahonnan a nyögést hallottuk. Vagy tíz percig kutattunk. Végre megláttam valami világosabb foltot magam előtt. - Ki az itt őrtűz nélkül? - kiabáltam. - Felelj, vagy lövök! - Elmondtam előbb angolul, aztán megismételtem helyi kaffer nyelvjárásban, majd még egyszer holland, portugál és francia nyelven. Válasz nem jött. A revolvert készenlétben tartva közelebb léptem. A homokban vértócsában feküdt egy európai öltözékű ember. Hatvan év körülinek látszott. Az egész teste csupa lándzsa szúrta seb. A véres nyom messze vezetett a sivatagba; a sebesült hosszan kúszott, mielőtt végül elbukott. Megparancsoltam Msztegának, rakjon tüzet, és igyekeztem az öreget magához téríteni. Fél óra múlva megmozdult, szemhéja felemelkedett, és előbb zavaros, majd lassan világosodó tekintetet vetett rám. - Ért engem? - kérdeztem angolul. Választ nem kaptam, megismételtem a kérdést valamennyi nyelven, amelyet ismertem, még latinul is. Az öreg sokáig hallgatott, majd franciául szólalt meg: - Köszönöm, barátom. Ismerem ezeket a nyelveket, és ha hallgattam, arra van okom. Mondja, hol talált meg? Megmondtam. - Miért vagyok ilyen gyenge? Súlyosak a sebeim? - Nem éri meg az estét. Alighogy kiejtettem ezeket a szavakat, a haldokló remegni kezdett, az ajka eltorzult, csontos ujjai belemélyedtek a kezembe. Vontatott beszéde rekedt ordításba fúlt. - Lehetetlen!... Nem most... nem... A cél előtt!... Maga téved!... - Lehetséges - mondtam hűvösen. - Csak sok vért vesztettem.

90

Elmosolyodtam. - Vérzik most is, nem tudom elállítani. Az öreg sírni kezdett, könyörgött, mentsem meg. Végül a torkán is jött a vér, és újra elveszítette az eszméletét. Amikor másodszor magához tért, újra nyugodt volt. - Igen, meg fogok halni - mondta igaza volt. Nehéz... De hallgasson meg. A sors önt tette utódommá. - Semmire sincs szükségem I - Ó, ne gondolja - szakított félbe. - Nem kincs, nem pénz. Másról van szó. Egy titkom van. Sietve, akadozva beszélt; hol az élettörténetét mesélte el, hol az elmúlt eseményekre ugrott. Sok mindent nem értettem meg. Legtöbb ember őrültnek tartotta volna. Gyermekkora óta vonzotta a bolygóközi kapcsolatok gondolata. Ennek szentelte egész életét. Különböző tudományos társaságokban tartott előadásokat a más bolygókra repüléshez szükséges, általa felfedezett hajtóanyagokról. Mindenütt kinevették. De az ég, hogy az ő szavaival éljek, öregkorára megadta fáradozásai jutalmát. Bizonyos jelentős okmányok alapján meggyőződhetett arról, hogy a bolygóközi kapcsolatok kérdését már megoldották, mégpedig a Mars-lakók. A mi időszámításunk szerinti XIII. század végén elküldtek a Földre egy űrhajót. Ez az űrhajó Közép-Afrikában szállt le. Az öreg feltételezése szerint ezen az űrhajón nem látogatók voltak, hanem a mi bolygónkra menekülő vakmerő szökevények. Nem a Föld tanulmányozásával foglalkoztak, hanem csak azzal, hogy minél kényelmesebben berendezkedjenek. Egy mesterséges sivataggal elválasztották magukat a bennszülöttektől, ennek közepén éltek önálló, külön társadalmukban. Az öreg meg volt győződve arról, hogy a Marsról ideköltözöttek utódai még mindig ott élnek. - Megvannak a hely pontos adatai? - Megközelítően kiszámítottam a hely hosszúságát és szélességét. A hiba legfeljebb 10 perc... Talán negyed fok... Ami az öreggel történt, várható volt. A titkot senkivel sem akarta megosztani, egyedül indult el felderíteni. - Önnek, önnek adom át a titkomat... - mondta a haldokló - folytassa és fejezze be a tudomány és az emberiség nevében... Elnevettem magam. - A tudományt megvetem, az emberiséget nem szeretem I - A dicsőségért... - mondta az öreg keserűen. - Nekem dicsőség? - ellenkeztem. - De úgyis itt kóborolok a sivatagban, benézhetek kíváncsiságból abba az országba is. Az öreg sértődötten suttogott: - Nincs más választásom... legyen így... De esküdjön meg, hogy minden lehetőt megtesz, hogy eljusson oda... Hogy csak a halál állíthatja meg... Újra elnevettem magam, és kimondtam az esküt. Akkor a haldokló könnyes szemmel, reszkető hangon néhány számot ejtett ki: a szélességet és hosszúságot. A puskatusra írtam. Kora délután az öreg meghalt. Utolsó kívánsága az volt, hogy említsem meg a nevét, amikor írni fogok az utazásomról. Teljesítem a kérését: Maurice Cardeaux-nek hívták. MÁSODIK FEJEZET Aznap este indultam útnak. A még alig felkutatott Afrika e részének térképét jobban ismertem, mint bármely európai földrajztudós... Előrehatolva egyre állhatatosabban gyűjtöttem az adatokat célom területéről. Eleinte maguk a vezetőim tudták csak azt felelni a kérdezősködéseimre, hogy van egy Elátkozott Sivatag, később találkoztunk olyanokkal is,

91

akik különböző legendákat ismertek arról a sivatagról. Néhány nap múlva az Elátkozott Sivataggal szomszédos területekre értünk. Itt mindenki tudott róla, mindenki látta, de senki sem járt ott. Először azokat a merészeket kerestük, akik jártak a Sivatagban, de kiderült, hogy közülük senki sem tért vissza. Egy fiú, akit felfogadtam kísérőmnek, a legrövidebb ösvényeken egészen a Sivatagig vezetett bennünket. Az erdő mögött az út gyönyörű sztyeppén át vezetett. Estére a becsuánok egy ideiglenes falujáig értünk, amely már közvetlenül a Sivatag szélénél feküdt. Tisztelettel fogadtak, külön kunyhót biztosítottak nekem, és egy üszőt küldtek ajándékba. Naplemente előtt Msztegára bíztam a holmi őrzését, és elindultam egyedül megnézni a Sivatagot. Ennek a sivatagnak a határánál különösebbet még nem láttam eddigi kalandozó életemben. A növényzet nem fokozatosan tűnt el: nem volt meg a szokásos átmenet a rétek zöldjétől a terméketlen síkságba. A legelő öt-hat méteren belül hirtelen köves pusztasággá vált. A trópusi fűvel borított kövér talajra hol szikes, hol sós rétegek feküdtek; ezek egymásra torlódva elvadult, lépcsősen tört síkságot képeztek, amely a távolba veszett. Ezen a felszínen gyakorta igen mély repedések és törések kígyóztak messzire; néhol a másfél méter szélességet is elérték; de maga a felszín kemény volt, mint a gránit. A lemenő nap sugarai itt is, ott is tükröződtek a gerinceken és lépcsőkön, csillogásukkal elvakítva a szemet. De ha jól odafigyeltem, kivehető volt a látóhatáron egy világosszürke domborulat, amelynek csúcsa ragyogott, mint egy csillag. A településre elgondolkozva értem vissza. Hamarosan tömeg vett körül: összegyűltek, hogy megnézzék azt a fehér embert, aki az Elátkozott Sivatagba megy. A tömegben észrevettem a helyi varázslót. Hirtelen mellé léptem, és a winchester csövét a melle magasságába emeltem. A varázsló kővé vált a félelemtől, látszott, hogy ismerős volt neki a fegyver. A tömeg hátrálni kezdett. - Nos hát - kérdeztem lassan -, tud-e atyám imádkozni a halál előtt? - Tudok - felelt bizonytalanul a varázsló. - Hát akkor mondja, mert mindjárt meghal. - Kattintottam a zárral. Távolról a négerek jajveszékelése hallott. - Meghalsz - ismételtem mert eltitkolod előttem, amit az Elátkozott Sivatagról tudsz. Láttam a varázsló arcán a hangulatváltozást. Az ajka vonaglott, a homlokán hol megjelentek, hol eltűntek a ráncok. Ujjamat a kakasra tettem. Megtörténhetett volna, hogy a varázsló valóban nem tud semmit, akkor egy pillanat alatt meghúztam volna a ravaszt. Egyszer csak a varázsló a földre vetette magát. - Várjon az úr - nyögte tompán -, a varázsló elmond mindent; még kisfiú korában hallott erről az öregektől. Ott, az Elátkozott Sivatag közepén, a Csillag Sziklaorma égig ér. Démonok laknak benne. Néha kijönnek a maguk területéről, és felfalják a települések csecsemőit. Aki a Sivatagba megy, elpusztul, és beszélni sem szabad róla... Elegem volt ebből, leengedtem a winchestert, és lassan átmentem a szétnyíló tömegen a nekem szánt kunyhóba. Veszélyesnek tűnt éjszakára a faluban maradnom. Azonkívül tudtam, hogy az Elátkozott Sivatagon csak éjjel mehetek át. Megparancsoltam Msztegának, készüljön az útra. Öt napra való víztartalékot vettünk magunkhoz, egy kevés élelmet és mindent, ami szükséges egy kunyhóhoz, hogy legyen hol meghúzódnunk a hőség elől. Az egész terhet két egyenlő málhára osztottam: magamnak és Msztegának. Aztán elküldtem az üzenetet a törzsfőnöknek, hogy elmegyünk. Az egész falu kijött búcsúztatásunkra, de mind jelentős távolságban tartották magukat. A Sivatag határáig vidáman fütyörészve mentem. Feljött a hold. A rétegek éle csodálatosan csillogott a holdfényben. Ekkor egy hangot hallottam. Megfordultam, és megláttam, hogy a varázsló előlépett a tömegből. És szintén a Sivatag határán állt. Felénk nyújtotta a kezét, és érthetően elmondta a szertartásos szavakat. Átok volt ez, amellyel a bosszú szellemeinek szolgáltatott ki bennünket

92

azért, mert háborítjuk a Sivatag nyugalmát. A hold még alacsonyan állt, a varázsló karjának hosszú árnyéka utánunk húzódott a Sivatagba, hosszan és makacsul követve nyomunkat.

HARMADIK FEJEZET Távolról sem minden nehézséget láttam előre, amikor az Elátkozott Sivatagba léptem. Az első lépéseknél megéreztük, milyen fárasztó ezen a köves, repedezett talajon menni. A lépcsősen törött rétegeken fájdalmas volt a járás, a holdfény játéka becsapta a szemünket, minden pillanatban repedésbe léphettünk. A levegőben finom por szállt, amely szúrta a szemünket. A terület olyan egyhangú volt, hogy állandóan letértünk az egyenes irányról, és keringtünk a csillagok szerint tájékozódva, mert a Hegy körvonala a homályban nem látszott. Éjjel még csak lehetett aludni, de amint feljött a nap, kibírhatatlan hőség szakadt ránk. A talaj hamar felhevült, és égette a lábunkat a cipőn át. Akár egy izzó tűzhelylap fölött, forró gőzzé vált a levegő, kínszenvedés volt lélegezni. Hamar fel kellett verni a sátrat, és benn feküdtünk estig, szinte mozdulatlanul. Hat napig mentünk ezen az Elátkozott Sivatagon át. Az állatbőr tömlőkben levő víz hamar megromlott, bőrszagú lett, undorító ízt kapott. Az ilyen víz szinte nem is oltotta a szomjúságot. A harmadik reggelre egészen kevés maradt ebből is - zavaros maradék a tömlő fenekén. Elhatároztam, hogy ezt megfelezem kettőnk között, mert nappal végleg tönkrement volna. Ugyanezen a napon kezdődtek a hőség közismert kínzásai: fájt a torkunk, a nyelvünk megdagadt, és hirtelen káprázataink támadtak. De a negyedik éjjel még megállás nélkül mentünk. Úgy tűnt, hogy a Csillag-Hegy közel van, közelebb, mint a Sivatag határa. Reggel azonban láttam, hogy a Hegy körvonala szinte egyáltalán nem növekedett, ugyanolyan elérhetetlen távolságban lebegett. Ezen a negyedik napon kerített hatalmába végképp a láz. Tavak rémlettek, pálmaligetek, antilopcsordák a parton, és a mi orosz folyócskánk öblei, ahol fűzfák fürdetik könnyező ágaikat; láttam tengerben tükröződő holdat, ahogyan széttörik a hullámokon a képe, és csónakban pihentem a part menti szikla mögött, ahol állandóan háborog a tenger, hullám hullám után fut, habot vet, és magasan feldobja cseppjeit. Ebben az álomban azonban megmaradt a homályos tudat, amely azt mondta, hogy mindezek a képek számomra elérhetetlen látomások. Szerettem volna nem ábrándozni, legyőzni a lázképeket, de nem volt hozzá elég erőm. És ez szörnyű volt... Alighogy lement a nap, és sötét lett, egyszerre magamhoz tértem, mintegy titkos jelre, akár egy holdkóros, felálltam. Már nem szedtük fel a sátrat, mivel nem bírtuk vinni. De újra előrementünk, kitartóan a Csillag-Hegy felé haladtunk. A Hegy vonzott, mint a mágnes. Úgy képzeltem, hogy az életem szorosan összefonódik ezzel a heggyel, és hogy kell, akaratom ellenére is kell felé mennünk. Mentem, néha futottam, letértem az útról, újra megtaláltam, elestem, felálltam, és mentem újra. Ha Msztega lemaradt, rákiáltottam, megfenyegettem a fegyverrel. Feljött a fogyó hold, és megvilágította a Hegy domborulatát. Lelkes szónoklattal köszöntöttem a Hegyet, kezemet felé emelve könyörögtem, hogy segítsen nekem, és újra mentem, újra mentem - már öntudatlanul, vakon... Az éj elmúlt, jobbra tőlünk feljött a vörös nap, a Hegy tetején a Csillag fényesen felragyogott. Már nem volt sátrunk, ezért kiáltottam Msztegának, hogy ne álljon meg. Folytattuk utunkat. Valószínűleg déltájban elestem, a hőség legyőzött, de folytattam az utat kúszva. Eldobtam a pisztolyt, a vadászkéseket, a töltényeket és a kabátomat. Sokáig cipeltem magammal hűséges winchesteremet, de aztán azt is eldobtam. Kúsztam feldagadt lábammal a felhevült talajon, vérző kezemmel az éles kövekbe kapaszkodtam. Minden újabb mozdulat előtt úgy tűnt, hogy ez lesz az utolsó, és hogy még egyet nem leszek képes megtenni. De tudatomban csak egy gondolat volt: előre kell menni. Még a lázálmok közt is kúsztam, kúsztam, érthetetlen szavakat kiáltozva, valakivel beszélgetve.

93

Egyszer bogarakat és lepkéket fogdostam, amelyekről azt hittem, körülöttem nyüzsögnek. Mikor magamhoz tértem, tekintetemmel a Hegy körvonalát kerestem, és újra mászni kezdtem felé. Leszállt az éj, de nem sokáig adott enyhet hűvösével. Erőm elhagyott, végleg elgyengültem. A fülem szörnyű zúgással és üvöltéssel volt tele, a szememet egyre sűrűbb hályoggal borította el a vér. Tudatom végleg el akart hagyni. Az utolsó, amire emlékszem: a nap nem állt magasan, de már kínzóan sütött rám. Msztega nem volt velem. Az első pillanatban erőfeszítést akartam tenni, hogy megnézzem, hol a Hegy. A következő pillanatban azonban élesen hasított belém egy gondolat, amelytől nevetnem kellett. Nevettem, bár felrepedezett ajkamról ettől vér folyt, lecsurgott az államon, és cseppenként hullt a mellemre. Azért nevettem, mert egyszerre megértettem esztelenségemet. Miért megyek előre? Mi lehet a Hegynél? Élet, víz? De mi lesz, ha ott is ugyanaz a holt Elátkozott Sivatag van I Hát persze! Msztega okosabb nálam, és természetesen visszafordult. Hát lehet... a lába el is viszi a határig! Én meg megérdemlem a sorsomat. Abbahagytam a nevetést, behunytam a szemem, és mozdulatlan maradtam. De a figyelmemet valami árnyék ébresztette fel, amelyet lecsukott szemhéjamon át éreztem meg. Újra felnéztem. Köztem és az ég között egy keselyű lebegett, afrikai dögkeselyű. Megérezte a zsákmányt. Nem bírtam levenni róla a tekintetemet, gondoltam, hogy le fog szállni a mellemre, kivájja rá meredő szemem. Kitépkedi belőlem a húst. Úgy éreztem, hogy nekem mindegy. De ekkor vakítóan éles gondolat töltötte el a tudatomat. Hogy került ide a keselyű? Minek szállna a sivatagba? A Csillag Hegy közel van, mellette pedig élet, erdők és víz! Inaimban erő áradt széjjel. Felugrottam. Egészen közel sötétlett a magas Hegy, és a hűséges Msztega felőle szaladt énhozzám. Örömmel kiáltott, amint rám talált: - Uram! Jöjjön az úr! Víz van közel, én láttam!

NEGYEDIK FEJEZET Vad ugrásokkal vetettem előre magam. Msztega utánam futott és kiáltozott. Hamarosan megértettem, hogy az Elátkozott Sivatag közepén egy hatalmas katlanban áll a Hegy. Csak a szakadék szélén álltam meg, ennek a katlannak a peremén. Meglepő kép tárult elénk. A sivatagot több mint kétszáz méteres mélyedés szakította meg. Lent a mélyben szabályos ellipszis alakú síkság terült el. A völgy rövidebb tengelye vagy 10 kilométer lehetett; a szakadék szemben levő széle, amely ugyanolyan magas és meredek volt, jól látszott a Hegy mögött. A Hegy a völgy legközepén állt. Magassága háromszorosa volt a szakadék mélységének, talán fél kilométer lehetett. Alakja pontos, kúp alakú volt. Néhány helyen a formát kisebb kiugrások szakították meg, ezek körülvették az egész Hegyet, és teraszokat alkottak. A Hegy színe sötétszürke volt, barnás árnyalattal. A tetőn kis lapos teret lehetett látni, amelyen élénken csillogott egy arany csúcs. A völgy a Hegy körül olyan volt, mint egy térkép. Csodálatos növényzet borította. Közvetlenül a hegy mellett ligetek voltak, keskeny sétautakkal. Majd mezők szélesebb öve következett, ez elfoglalta a völgy nagy részét; itt a nemrég felszántott föld feketéllett, hiszen augusztus volt; itt is, ott is kis tavakban összefutó patakocskák és csatornák barázdálták. A szakadék szélénél újra pálmaerdők öve következett, az ellipszis keskenyedő végein kiszélesedett, széles vágatok osztották néhol öreg fákból, néhol csemetékből álló tartományokra. Láttunk embereket is. A földeken mindenütt néger csoportok dolgoztak egyenletesen, mintegy parancsszóra. Víz! Növényzet! Emberek! Mi kellett még nekünk? Természetesen

94

nem sokáig gyönyörködtünk az ország szépségében, csak átfogtam pillantásommal, meg sem értettem e kép minden csodáját. Csak egyet tudtam: a szenvedésnek vége, a célt elértük. Bár még egy próba várt ránk. Le kellett ereszkedni a meredek szakadékon kétszáz métert. A szakadék a felső részén ugyanolyan élettelen, sós rétegből épült, mint a Sivatag. Lejjebb bokrok és fű borította, zsírosabb talaj kezdődött. A rétegek kiemelkedéseibe, kövekbe és szúrós ágakba kapaszkodva ereszkedtünk le. Vijjogva köröztek felettünk a szakadék peremén fészkelő keselyűk és sasok. Egyszer kicsúszott a lábam alól a kő, és az egyik kezemen függtem. Emlékszem, megdöbbentett a saját kezem: sovány volt, és kilátszottak az inak és erek. Vagy hat méterre a földtől újra megcsúsztam, és most le is zuhantam. Szerencsére magas, selymes fű volt ott. Nem törtem össze magam, de az ütéstől elvesztettem az eszméletemet. Msztega térített magamhoz. A közelben kikövezett forrást találtunk, melynek vize zuhogó patakként futott tovább a völgy közepe felé. Néhány csepp víz visszahozott az életbe. Víz! Milyen gyönyörűség! Ittam a vizet, beszívtam a friss levegőt, a fűben hemperegtem, és a legyezőpálmák levelein át néztem az eget. Töprengés, gondolkodás nélkül adtam át magam a létezés örömének.

ÖTÖDIK FEJEZET Lépések hangjára riadtam. Felugrottam, és átkoztam magam ezért a feledékenységért. Viharként rohant át az agyamon helyzetünk. Ismeretlen törzs lakta országban voltunk, melynek sem nyelvét, sem szokásait nem ismertük. Legyengített a nehéz út és a hosszú éhezés. Fegyvertelenek voltunk, mert a Sivatagban mindent eldobtunk, mindent, még annyira hozzám nőtt tőrömet is... Még semmilyen döntésre nem jutottam, amikor a tisztáson egy csomó ember jelent meg. Egyikük állig szürke köpenybe volt burkolva, a többiek mezítelen, becsuán típusú négerek voltak. Láthatóan minket kerestek. Eléjük indultam. - Üdvözlet ez ország urainak! - mondtam hangosan becsuán nyelven. - Vándorok kérnek bebocsátást. Szavaimat, amennyire lehetett, jelekkel világosítottam meg. Első szavaimnál a négerek megálltak. De ugyanakkor a köpenyes ember szintén becsuán nyelven, bár furcsa kiejtéssel kiáltott: - Rabszolgák, engedelmeskedjetek, teljesítsétek! Akkor öt ember vetette rám magát iszonyú üvöltéssel. Azt hittem, hogy meg akarnak ölni, és az elsőt olyan ütéssel fogadtam, hogy elterült a földön. De nem volt erőm több ellenféllel harcolni, ledöntöttek, és különleges szíjakkal erősen megkötöztek. Láttam, hogy Msztegával is ezt tették, bár ő nem ellenkezett. Aztán felemeltek bennünket, és elvittek. Megértettem, hogy kiabálni és beszélni felesleges, és csak az utat igyekeztem megjegyezni. Sokáig, talán egy órát is haladtunk szántóföldeken. Mindenütt dolgozó néger csoportok voltak, közeledtünkre csodálkozva megálltak. Aztán a Hegy melletti kis erdőn vittek át. A Hegy belsejébe vezető széles árkád tűnt fel. Bevittek bennünket a sárga boltozat alá. Fáklyákkal gyéren megvilágított kőfolyosókon vezetett tovább az út. Keskeny spirálvonalban ereszkedtünk le valahová, és pince vagy sírbolt nyirkossága csapott meg. Végül ledobtak a kőpadlóra a fölei alatti zárka homályában, és egyedül maradtam. Msztegát más helyre vitték. Először döbbent voltam, de lassan rendbe jöttem, és átvizsgáltam a helyiséget. Sötétzárka volt a Hegy gyomrába vájva: hossza és szélessége három méter lehetett, épp csak embernyi magas. A zárka üres volt, se priccs, se szalma, se vizesedény. A négerek elmenőben a bejáratot nehéz, faragott kővel torlaszolták el, ezt meg se tudtam mozdítani. Megkíséreltem meglazítani a kötelékeimet, de ehhez sem volt elég erőm. Akkor elhatároztam, hogy várok. Néhány óra múlva a kőlejtőn lépések zengő kopogását hallottam. A szürke boltozatra fáklyák

95

vörös fénye hullt. Eltolták a követ a bejárattól. Börtönömbe két szürke köpenyes ember jött be, mögöttük öt meztelen néger. Az egyik köpenyes a fáklyafényt az arcomra irányította, és azt kérdezte zordan: - Idegen, értesz engem? Becsuán nyelven szólított, de különös kiejtéssel. - Minden népnél - feleltem - becsülik a vendéget. Én mint vendég, mint barát jöttem. Miért kötöztek meg és dobtak ide, mint egy gonosztevőt? A köpenyes tovább kérdezett: - Honnan jöttél? - Egy csillaglakó vagyok - vetettem oda neki. A két köpenyes egymásra nézett. Ebben a pillanatban megláttam az arcukat: színe az arabokéra hasonlított. A velem beszélő újra kérdezett: - Melyik csillagról jöttél? Nem mertem megnevezni a Marsot. - A reggeli és estéliről, mert az ugyanaz, csak más időben látszik. E csillag királyának a fia vagyok. Apám bosszút tud állni értem, ha valami gonoszát tesztek velem: felégeti a mezőiteket, és legázolja a Hegyet. - Senki fenyegetésétől nem félünk - szakított félbe a köpenyes. - Törvényeink szerint a hozzánk került idegenek rabszolgák lesznek, de te csillagról jöttél, ezért meghalsz. - Ne merjétek! - kiáltottam. - Én, Bolló, a Legfelsőbb Tanács tagja, a király veje, most hatalmamnál fogva halálra ítélem ezt az embert. Rabszolgák, engedelmeskedjetek, teljesítsétek! Öten vetették rám magukat. Gyorsan kioldoztak. Négy néger a kezemre és lábamra telepedett, az ötödik a mellemre ült, és előkészítette a kést. Láttam magam felett undorító arcát. A hóhér várta a jelt, én meg fuldokolva kiabáltam: - Ez szégyen, ez gyilkosság! Törvényszegés! Megsértitek saját törvényeiteket is, és minden emberi törvényt! A vendég szent... Bolló hidegen mondta: - A törvényeket teljesítjük. A te rabszolgád a mi rabszolgánk lesz, te pedig meghalsz. Már meg is fordult, láthatóan el akart menni. Végső elkeseredéssel vetettem magamat utána könyörögve: - Állj meg I Hadd legyek én is rabszolga I Hűségesen, odaadóan foglak szolgálni benneteket. Mi hasznotok van abból, ha megöltök?... Kegyelmezzetek. Bolló újra megfordult. - Fehér a bőröd - vetette oda. - No és, ha fehér! Talán nem tudok dolgozni? Tudok rabszolga lenni. Erős vagyok. - De hiszen te csillaglakó vagy! - Igen, csillaglakó vagyok - nyögtem érthetetlen makacssággal, már erősen fulladozva -, de ez nem baj. Hazudtam, hogy bosszút állnak értem. Nem tudok jelt adni az enyémeknek. Erőtlen vagyok. Veszélytelen. Kegyelmezzetek meg, hadd legyek rabszolga. Nem tudom hogyan, kicsit kiszabadítottam magam, a bírám után kúsztam, igyekeztem megfogni ruhája szélét. A másik köpenyes, aki eddig hallgatott, mondott valamit Botiénak számomra érthetetlen nyelven. Bolló újra megfordult. Láttam, hogy mosolyog. - Jó - mondta lassan -, rabszolga leszel, alkalmas vagy rabszolgának.

96

HATODIK FEJEZET Az iménti járatokon vezettek felfelé, percenként előrelökdöstek, mert nagyon gyenge voltam. A meglehetősen hosszú út végén egy hatalmas, félig sötét terem nyílt meg előttünk; boltozatát megülte az örökös homály. Tábortüzek fénye világította meg derengve a rabszolgák néhány ezer tagot számláló vad, zajos tömegét. Megjelenésünkkor valamennyi közelebb álló elhallgatott. - Holnap kijelölik a munkádat - mondták. Egyedül maradtam e vadak tömegében, és a fáradtságtól menten a földre roskadtam. Azonnal összegyűltek körülöttem a kíváncsískodók. Nézegettek, tapogatták a bőrömet, kinevettek. Nem ellenkeztem. Végül hozzám furakodott egy vénséges vén anyó, aki megsajnált. - Látjátok, hogy elfáradt, hadd pihenjen - mondta a többieknek. Enni kértem. Az öregasszony kukoricát hozott. Mohón nekiestem. - Honnan való vagy? - kérdezte az öregasszony, miközben mellettem guggolt. - Más földről, más népből. Az öregasszony nem értett meg, csak a fejét ingatta. Akkor én is megkérdeztem: - Kik a köpenyes emberek? Az öregasszony csodálkozott. - Hát létheiek! - Létheiek? - Az uraink. Mi rabszolgák vagyunk, ők pedig a létheiek. - Nézd csak, anyóka - mondtam -, én nagyon távolról jöttem. A Sós sivatagon túl más emberek élnek. Rólatok semmit sem tudunk. Meséld el, hogy éltek itt. - Hogy élünk? Ahogy mindenki. Dolgozunk. - És mit csinálnak a létheiek? - Hogyhogy mit? Ők az uraink. - Hol vannak? - Hát fönt. Homályosan sejteni kezdtem az igazságot. A kimerültség azonban nem engedett tovább kérdezősködni. A piszkos gyékényre hanyatlottam, és a sok ezres tömeg lármája közepette súlyos álomba merültem. Reggel fülsiketítő dobpergésre ébredtem. A rabszolgák engedelmesen felkeltek, és a kijárathoz mentek. A többiek után vánszorogtam. Az ajtóban különleges válogatók osztottak el bennünket szakaszokba, és a határ különböző részeire vezettek dolgozni. Épp csak felbukkant a nap a szakadék mögül. Lapátot adtak, és másokkal együtt elkezdtük felásni a földet. A felügyelők állandóan mellettünk járkáltak, és minden ellustulót bottal kíméletlenül vállon vertek. Az ütést a rabszolgák csendben, hangtalanul fogadták. Délben vagy két óra pihenő. Újra kukoricát kaptunk. Megkíséreltem beszélgetni a társaimmal, de nem feleltek. Ebéd után folytattuk a munkát egészen naplementéig. Este újra az alagsori terembe hajtottak bennünket. A nők, akik a napot a szövőszéknél, vagy más kézi munkákkal töltötték, már vártak bennünket. Megkezdődött a vacsora és az állati pihenés orgiája. A falak kővisszhangja üvöltést és hahotát morajlott. Bolyongtam a teremben a mulatozó rabszolgák között. A kíváncsiskodók utánam jöttek. Láttam öregeket, akik megtörten és hallgatagon ültek a tűz körül. Láttam ifjakat, akik vadul igyekeztek betelni a szabadság óráival, láttam nősténytigris anyákat, akik dédelgették és etették gyermekeiket, akiktől egész napra el voltak választva. Mindenütt eltompult arcok és értelmetlen kiáltozás. Még számomra is, aki megszoktam a vadak életformáját, ijesztő az egész törzsnek ez az állati állapota.

97

Az egyik sarokban megláttam Msztegát. Néhány ifjú gyűlt köré, kíváncsian hallgatták elbeszéléseit. Mikor meglátott, Msztega nagyon megörült, felém rohant, és a lábamhoz vetette magát. - Uram! - ismételgette. - Uram! - Hallgass - mondtam neki. - Itt nem akarnak tudni arról, hogy úr vagyok. Kegyetlenül meglakolnak. Ki tudja, talán az egész Hegy el fog tűnni a föld színéről egyszer. Észrevettem, hogy szavaimnak nagy hatása volt. Mikor kicsit később a tűznél melegedő öregek körébe léptem, egyikük így szólt: - Nem jó, barátom, olyan szavakat mondani, amilyeneket te mondtál. Tisztelettel ellenkeztem vele: - Atyám! Ítéld meg magad! A hazámban én királyi sarj vagyok, ide saját akaratomból jöttem, nem pedig háború idején fogolyként. Hát miért nem fogadnak akkor mint vendéget, miért bánnak velem kegyetlenül ? - Fiam - felelt a tűz mellől fontoskodva, ősz fejét ingatva az öreg. - Nem értem, mit beszélsz te egy másik országról; hallottam róla fiatalkoromban is, de nem értem. Itt a létheieknek kell engedelmeskedni! Sok ezer tél múlt el, mióta áll ez a Hegy, és a mai napig senki sem zavarta az ő hatalmukat, mindenki más csak rabszolga volt, urak csak a létheiek. így megy a kezdettől fogva, fiam. Hidd el az öregnek, aki sokat hallott. A többi öreg, valamennyi ráncos és csúnya, helyeslően bólogatott. De mikor visszatértem a sarkomba, és egyedül maradtam, mellém lépett egy 18 év körüli ifjú. Letérdelt előttem, mint egy léthei előtt, és azt mondta: - Ithcsounak hívnak, és én elhiszem, hogy te úr vagy... Láttam, hozzá akar tenni még valamit, és megkérdeztem: - Gyűlölöd a létheieket? Az ifjú szeme élénken csillogott a homályban, és azt suttogta: - Esküszöm az őseimre és a Napra, hogy örökké gyűlölni fogom őket, és annyit ártok nekik, amennyit tudok! Ez a kitörés halvány reményt szült a lelkemben. Elalvás közben azonban, a piszkos gyékényen mint rabszolga a többi rabszolga között, a holnapi kínzó munkával eltelő napra készülve, elkeseredten gondoltam arra, hogy a Hegy ugyanolyan messze van tőlem, akár az Elátkozott Sivatagban. Itt vagyok a Hegy országában, de az őrzi a titkát féltékenyen. Kik ezek a létheiek, az ország valódi urai? Milyen az élet, milyen csodák történnek ott a felső emeletek titkos járatain? A Csillag Sziklaorma még a Sivatagban sem vonzott ennyire. Elalvás előtt esküt fogadtam, hogy addig innen el nem megyek, amíg titkát teljesen fel nem tárom.

HETEDIK FEJEZET Néhány nap múlva teljesen beleszoktam az új életbe. Engedelmesen dolgoztam a mezőn, teljesítettem a felügyelők utasításait, de minden alkalmat megragadtam, hogy növeljem jelentőségemet a rabszolgák között. Érdekes történeteket meséltem el nekik, szénnel megrajzoltam az arcképeiket, amit lehetett, gyógyítottam, munka közben különböző könnyítő eszközöket találtam ki. így amikor farönköket emeltünk, készítettem egy csigát, ez itt ismeretlen volt. Még a létheiek is eljöttek megnézni. A rabszolgák között nagy becsületem volt. Ithcsou és még két ifjú rajongott értem. Sőt az öregek is kevésbé ellenségesen néztek rám. De minden kísérletem, hogy közelebbről pillanthassak bele a Hegy titokzatos gazdáinak életébe, hiábavalónak bizonyult. A létheieket csak mint felügyelőket láttam, és ritkán a Hegyet övező teraszokon tűntek fel szürkés sziluettjeik. De már tudtam, hogy éjszakánként, amikor a rabszolgák be vannak zárva a

98

termükbe, a létheiek leereszkednek a völgybe, és a liget fái közt a sétányokon járkálnak. Már tudtam, kitaláltam, hogy ott fent van fényűzés, tudomány, művészet. Egyszer egész éjszaka a termünk ajtajában álltam, és hallgattam a valahonnan felülről odaszüremlő kellemes zene hangjait. Rabszolgaéletem hetedik vagy nyolcadik napján eljött a Vetés Ünnepe. Ezen a napon maga a király járta be kíséretével a földeket. Reggel kivittek bennünket a földre, és sorba állítottak az útnál, mint a katonákat. Ameddig a szem ellátott, a földeken mindenütt a rabszolgák katonás sorai látszottak. A felügyelők szorgoskodtak, rendezgették a sorokat, és tanítgatták, hogyan kell a királyt, az udvart és a királylányt köszönteni. A létheieknek saját külön kijáratuk volt a Hegyből, a rabszolgákéval ellenkező oldalon; ezért nem láttuk, hogyan jött ki a völgybe a királyi menet. Csak a teli torokból felhangzó kiáltásokból tudtuk meg, hogy a körutazás megkezdődött. Nekünk délig várnunk kellett a sorunkra. A kiáltások lassan közeledtek hozzánk. Végül láthatóvá vált a királyi gyaloghintó. Hat erős rabszolga vitte. A király minden tábla mellett megállt, és kegyesen beszélgetett a felügyelőkkel. Amikor a királyi gyaloghintóval mellénk értek, módom volt rátekinteni. Már egészen ősz öreg, de igazi uralkodói testtartással. Arcvonásai szabályosak voltak, hasonlított az ókori egyiptomiakra. Öltözéke ugyanolyan volt, mint valamennyi létheié: szürke köntös, de a fején különleges színes kövekkel kirakott dísz szolgált koronául. Ahogy parancsolták, térdre estünk, és kiabáltunk: „léthé". A király mondott pár szót különleges léthei nyelven a mi felügyelőnkhöz fordulva, aztán intett, és a hordozók továbbindultak. A király után a létheiek hosszú menete vonult, a nők jobbról, a férfiak balról. Mind szürke köpenyben, drágakő és aranydíszítéssel. A lábukon saru volt, a férfiak haja megnyírva, a nőké szépen megfésülve. Néhányan lantra vagy hárfára emlékeztető zeneszerszámot tartottak a kezükben. Mások beszélgettek és nevetgéltek. Az arca majdnem mindnek nagyon szép volt, csak túl sápadt. „Lé-thé-thé" - kiabáltunk, amíg a menet elhaladt. A gyalogos létheiek után a rabszolgák újabb hintót hoztak. Ezen a király lánya, Szeáta ült. Az ő gyaloghintója kisebb, díszesebb volt, drágakövekkel kirakott. A királylányt a vékony anyagból készült rózsaszínű függöny miatt nem lehetett látni. A gyaloghintó mellett néhány nagyon szép ifjú léthei ment. Amikor a gyaloghintó mellénk ért, a királylány egyszerre szétnyitotta a rózsaszínű függönyt, és jelt adott, hogy álljanak meg. Megláttam szép, sápadt arcát, nagy, fekete szemét, és csodálatos kezét. A királylány egy mozdulattal odahívta a felügyelőt, és valamit mondott neki. Nekem úgy tűnt, hogy egész idő alatt engem nézett. Természetesen hallott a furcsa külföldiről, a rabszolgák közül pedig kiváltam bőröm színével. Elhaladt a királylány gyaloghintója is. Az egész menet továbbment, és eltűnt a kanyarban. Hamarosan kihirdették, hogy vége, behajtottak bennünket a termünkbe, és adtak egy hordó komlós kukoricaitalt, amit a rabszolgák örömüvöltéssel fogadtak... Emlékezetembe mélyen bevésődtek Szeáta királylány arcvonásai. Esztelen remény kerítette hatalmába a lelkemet, és nem tudtam ellene harcolni. Valamiképpen éreztem, hogy ő az életemhez tartozik. így elgondolkozva ültem a hahotázó tömegtől távolabb, amikor mellém lépett Ithcsou. - Tanító - mondta -, kérdésem van hozzád. - Miről van szó, barátom? - Mondd meg: a létheiek emberek? - Hogyan? Emberek-e? - Olyan emberek ők is, mint mi? Ők is meghalnak? Már megértettem. - Természetesen emberek, ugyanolyanok mint te, mint mindenki itt. Természetesen meghalnak. Talán sose hallottad, hogy meghalt a király vagy egy felügyelő, vagy másvalaki?... - Nem, nem hallottam - motyogta az ifjú. Még kicsit bizonytalankodva távozott...

99

NYOLCADIK FEJEZET Éjszakára minden rabszolgának a Hegy legalsó szintjén levő nagy teremben kellett összegyűlnie. Ez a terem széltében legalább kétszáz méter volt, és több mint három hektár területű. Körülbelül 180 méternyi széles járat vezetett a teremhez. Éjjel ezt a járatot különleges kövekkel torlaszolták el, és a soron következő léthei állt őrt; minden rabszolgát meg kellett ölnie, aki megpróbált kijutni a völgybe. Ennek ellenére a rabszolgák ki tudták játszani az őr éberségét, és a bátrabbak gyakran mentek éjszakánként a Hegybe zsákmányt keresni: különösen nagy érték volt a fegyver és a pálinka. A komlós italadag, melyet a Vetés Ünnepén osztottak, felfokozta a rabszolgák étvágyát. Másnap este elkezdtek szervezkedni, hogy jó lenne még pálinkát szerezni. Zsákmányszerző útra ketten jelentkeztek: Kszuti - tapasztalt, már nem fiatal ember - és az ismerősöm, Ithcsou. Megkértem őket, vigyenek magukkal. Az öregek kis tétovázás után beleegyeztek. Az első akadály az volt, hogy el kellett menni a Hegy kijáratánál álló őr mellett. Ez nem volt nehéz. A léthei aludt, maga mellé tette rövid kardját. Óvatosan kúsztunk a Hegy melletti mezőn át, mert megláthattak a teraszokról. Az első kiserdőben felegyenesedtünk. A völgy felett csend uralkodott. A létheiek elfáradtak tegnap, az ünnep napján. Senki sem jött ki sétálni a holdfényben. A pálmák közti sétányok üresek voltak. Senkit sem láttunk a távoli teraszokon sem. De azért óvatosan, egyik fától a másikig futva kerültük meg a Hegyet félkörben. Ott volt a másik bejárata, amely először a raktárba vezetett, azután a meredek lépcsővel fel a felsőbb emeletekre. Ennél a bejáratnál is egész éjjel őrködött egy léthei. Mikor újra a mezőre jutottunk, kúszni kezdtünk. Hamarosan észrevettem az őrt. A bejárat íve alatt ült, feje a mellére lógott, ő is aludt. Az őrködés, úgy látszik, szokássá, formális kötelességgé vált a létheiek számára. - Elcsúszhatunk mellette, nem hallja meg - mondtam útitársaimnak. Valóban, kétlépésnyire kúsztam el az alvó léthei mellett, pontosan láttam borotvált arcát és az aranygyűrűket az ujjain, ő azonban meg se moccant. Kszuti utánam jött. - Itt - mondta Kszuti, amikor a rövid járat végén egy terembe értünk, amely hasonló volt a miénkhez, a Rabok Terméhez, de méretei kisebbek voltak. - Itt akó pálinka is van, kenyér és balták is. A homályt fürkésztem, kezdett hozzászokni a szemem, amikor egyszerre hátulról halk nevetés döbbentett meg. Kszuti testében remegve nézett rám. A nevetés a bejárattól jött. Visszamentünk. A kapuban a léthei őr feküdt, mozdulatlanul, teste felett pedig ott guggolt a mi Ithcsounk, és jobbra-balra dülöngélve, visszafojthatatlanul nevetett. - Mi van veled, Ithcsou? - kérdeztem. - Nézd, tanító, nézd... halott! A létheiek - emberek! Meghalhatnak. Ithcsou mögöttünk kúszott, és megfojtotta az őrt. Kszuti halálosan megrémült. - Baj lesz! - ismételgette. - Te túl fiatal vagy, te nem tudod, mi vár most ránk! Baj! Baj! - Igen, ezt kár volt tenned - mondtam. - Holnap megtalálják, és rájönnek, hogy itt jártunk. - Nem, tanító, elviszem őt az erdőbe, és beásom. De halott! Halott! Az ifjú majdnem táncra perdült. De nem vesztegethettük az időnket. Újra a raktárba mentünk. Kszuti, aki már járt itt, egyenesen a pálinkás hordókhoz vezetett bennünket. Mindkét néger kapkodva töltögette a magukkal hozott edényeket, és kóstolgatta a drága italt. - Ne igyatok sokat - jegyeztem meg szigorúan -, másképp elalusztok, és a létheiek holnap megölnek benneteket. Én nem akartam velük maradni. Megtaláltam a sötétben azt a lépcsőt, amely a felső emeletre vezetett, a titokzatos létheiek e titokzatos birodalmába. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és elhatároztam, hogy behatolok oda. Már tettem néhány lépést felfelé, amikor új

100

gondolatom támadt. Visszatértem a bejárathoz, ahol a halott léthei feküdt, levettem köntösét, és belebújtam. Ez megmenthetett bármilyen váratlan találkozás esetén. Így, a léthei köntösében mentem fel a lépcsőn. Az első emeletre vezetett, egy központi terembe. Ebben a teremben hét fáklya égett. A terem üres volt. Semmilyen berendezés sem volt benne. Sugarasan öt folyosó indult ki belőle, melyek valószínűleg a létheiek lakószobáiba vezettek. Nem volt merszem arra menni, inkább feljebb indultam. Három kanyar után a második emeleten találtam magam. Fényűzően berendezett terem volt itt, erősen megvilágítva fáklyákkal, csillogott a drágakő- és csiszolt fémdíszítésektől. Mennyezete a csillagos eget ábrázolta. A csillagképek hatalmas gyémántokból készültek, a kilenc bolygó pedig rubinból. Különösen gyönyörűen volt elkészítve a Mars: az őt ábrázoló rubint briliánsok keretezték. Az egyik falon a Napot ábrázolták aranyból, a vele szemben levőn a Hold ezüstből. Hosszú ideig bolyongtam ebben a teremben, azután egy széles árkádon át a szomszédosba akartam menni, de ott azt láttam, hogy egy sárga baldachin alatt, amely eltakarta a következő szobába nyíló bejáratot, létheiek aludtak a szőnyegen, kardjaik mellett. Rájöttem, hogy ez a király szobájába vezető ajtó. Lépéseim hangjára a strázsák egyike felébredt, felemelte a fejét, és felnyitotta álmos szemét, de azonnal visszaereszkedett a szőnyegre, és újra hallatszott egyenletes szuszogása. Mégis visszamentem, és egy szürke átjáróba jutottam. Ez a teraszra vezetett. A telihold erősen világított. A széles terasz üres volt. Csak a velem szemben levő végén állt egy magányos nőalak a mellvédre támaszkodva. Közelebb mentem. Szeáta királylány volt az. KILENCEDIK FEJEZET Néhány pillanatig haboztam, majd előreléptem, és egyenesen a királylány elé álltam. A lány megrezzent, és kérdezett valamit léthei nyelven. Térdre ereszkedtem, és azt mondtam: - Királylány, én királyfi vagyok, nálatok rabszolga, szerencsétlen, aki azért jöttem ide, hogy téged láthassalak. A holdfény egyenesen az arcomra világított. Fel kellett ismernie. - Miért jöttél ide? - szólt lassan, mintegy tétovázva, mintha nem tudná, mit tegyen. - Láttalak téged egyszer, királylányi Te gyönyörűbbnek tűntél nekem mindennél, amit a saját csillagomon és ezen láttam. Eljöttem, hogy még egyszer rád nézzek és meghaljak. A királylány hallgatott, és egyenesen a szemembe nézett. Remegtem. Azonnal hívja az őrséget ékes beszédemre válaszul... De vontatottan újra kérdezett: - Egy csillagról jöttél? - Igen, a Hajnalcsillagról, amely itt napkelte előtt mint fényes csillagocska látható. - Miért hagytad el hazádat? - Éreztem, hogy meglátlak téged, királylány! - Hízelgő szavam túl durván hatott, hát hamar kiegészítettem: - Királylány! Nyomasztó ugyanazok között az ismert határok között élni! A lélek mást akar, újat, be akar hatolni a Titok területére. Minden ismeretlen vonz. A királylány arca furcsán életre kelt, árnyékok játéka derengett fel vonásain. - Jól beszélsz, idegen - suttogta. - Mondd, nálatok, a ti csillagotokon minden olyan mint itt, vagy más? Más az ég? Mások az emberek? Más az élet? - Sok minden van ott, királylány, nem is képzeled! Meg sem értheted talán az életünket. Nem szabad megsértődnöd. A ti országotokban én szerencsétlen rab vagyok, de igazat beszélek. Amennyivel itt, a Csillag országában ti a rabszolgák felett álltok, annyival vagyunk mi a mi világunkban felettetek. Tudásunk számotokra titok, hatalmunk - csoda. Gondold csak el, hogy tudtam idejönni, át a csillagtereken I Ez öntelt mondatokat térdepelve mondtam, ellentmondást nem tűrő hangon, és a királylány itta minden szavamat, elbódult belé; most felálltam.

101

Megrezzent, felkiáltott: - Mondd, ki van ott? Megfordultam. A holdfényben erősen megvilágított mezőn jól láthatóan két árnyék haladt. Kszuti és Ithcsou jöttek visszafelé. Mindketten részegek voltak, megfeledkeztek a szükséges óvatosságról, és egyenesen a mezőn át vonszolták a megölt létheit. Keserűen feleltem a királylánynak: - Két bajtársam, ők mutatták meg az utat ide. Maguk pedig pálinkát lopni mentek. Hiszen én rabszolga vagyok, királylány! Ti tettetek rabszolgává. Viszontlátásra, hát vissza kell térnem a sötétségbe... Különben is, holnap bizonyára megparancsoljátok, hogy öljenek meg... Látod, egy testet visznek... Megöltek egy létheit... Búcsúzom hát örökre, királylány! Az utolsó szavakat már hátrálva fejeztem be. A királylány hallgatott, és ez megfosztott biztonságomtól. Hirtelen megfordultam, hogy indulok. A királylány hirtelen rám kiáltott: - Idegen, állj meg! Még beszélni akarok veled. Nem kell meghalnod. Még beszélnem kell veled. - Lehetséges ez, hatalmadban áll - mondtam hidegen. A királylány elgondolkodott. - Hallgass meg - mondta újabb hosszú csend után. - Nem szeghetem meg az ország törvényeit. Térj vissza óvatosan oda... a rabokhoz... ahol mindig vagy... Holnap hívni foglak. Hátralépett, eltakarta az arcát. Lassan távolodtam, átmentem a Csillag Termén az első emeletre, azután az alagsorba. Senki sem látott. Kemény léptekkel, kiegyenesedve mentem át a mezőn, és visszatértem a Rabszolgák Termének bejáratához. A léthei őr aludt, mint eddig. Hamarosan újra a rabok közt voltam. A tömeg vadul őrjöngött a hozott pálinka mellett. Amikor meglátták rajtam a léthei köntösét, vad lelkesedés tört ki. A részeg Ithcsou imbolyogva hozzám lépett. - Tanító - mondta kedélyesen -, igazad van... teljesen igazad van... A létheiek emberek... De hiszen te is ember vagy, tanító... - És hahotázni kezdett értelmetlen nevetéssel.

TIZEDIK FEJEZET Másnap reggel, amikor már a kókuszligetben dolgoztam, egy rabszolga küldönc lépett a felügyelőnkhöz. Térdre ereszkedett, és felmutatott egy szép mívű karkötőt: - Uram, én a királylánytól jöttem. Azt akarja, hogy küldd hozzá azt a rabot, aki nem rég van nálunk, és fehér a bőre. A felügyelőnk tisztelettel megcsókolta a karperecet, odaintett magához, és gorombán rám parancsolt, hogy menjek a küldönc után. Némán engedelmeskedtem. Ugyanazon a lépcsőn, ahol tegnap jártam, felmentünk az első emeletre. Ha létheiekkel találkoztunk, a kísérőm térdre vetette magát, én is ezt tettem. A kerek teremből a második emeletre, mint kitűnt, még egy lépcső vezetett; keskeny és sötét, teljesen üregszerű, külön a rabszolgáknak készítve. Bejutottunk egy kisebb, a királylány előszobájául szolgáló helyiségbe. - Várjunk - mondta mogorván a vezetőm. Megkérdeztem tőle, ki ő, talán magának a királylánynak a rabszolgája, de nem felelt. Hamarosan kiszaladt a királylány szobájából két fiatal rabszolgalány, megnéztek, a fejüket rázták, és újra elszaladtak. Egy jáspisból faragott, meleg vízzel teli mosdótállal jöttek vissza, és mosdatni kezdtek. Titkon örültem. Aztán rám adtak egy különleges, félhosszú, „félig rabszolga" köpenyt, mivel teljesen mezítelen voltam. Ez a két lány sem felelt a kérdéseimre, de igen nevetősek voltak, és megállás nélkül kacagtak. Végül még egyszer megnéztek, és úgy döntöttek, hogy most már a királylány fényes tekintete elé állhatok. Egy második szobán keresztül a hálóterembe vezettek. Smaragddal és türkizzel díszített kisebb helyiség volt. A terem közepén szép mívű állványon álló fáklya

102

eléggé megvilágította. A királylány fél könyökre támaszkodva feküdt a sastoll-párpákkal fedett kőheverőn. Két másik rabnő kis, jó illatú fáklyákat tartott mellette, nem világítás, hanem az illatuk miatt. Egy szelíd sasfiók állt a királylány lábánál. Mikor beléptem, európai módon hajoltam meg. A királylány bólintott üdvözlésül. - Hallottuk - mondta -, hogy te másik csillagról érkeztél hozzánk. Azért hívtalak, hogy mesélj a hazádról. Tudtam, hogy mesémtől függ a jövőm, hogy el kell szórakoztatnom a királylányt, rabul kell ejtenem, hogy csak ez ad reményt nekem arra, hogy behatoljak a Hegy féltve őrzött titkába. Elkezdtem beszélni. Világos, egyszerű, de lelkesült szavakkal írtam le az európai civilizáció csodáit: a sokmilliós városokat, a vasutakat, melyek ezer és ezer mérföldet futnak be a szél sebességével, az óceánt és az őt legyőző hajókat, a telefont és a távírót, a hang és a gondolat közvetítőit. Aztán áttértem a világmindenségre, kezdtem mesélni a Napról, a tér mérhetetlen mélységéről, a csillagokról, melyek fénye sok ezer év múlva jut el hozzánk, a bolygókról és a törvényekről, amelyek lankadatlanul hajtják őket előre a pályájukon. A valósághoz néhol hozzátettem, beszéltem a kettős napokról, a zöld hajnalról, melyet egy második izzó gömb lila fénye hoz létre, az egymáshoz simuló élő növényekről, az illatok világáról, a hímnős lepkék boldogságáról. Közben a tudomány legújabb felfedezéseit közöltem a levegőről és az elektromosságról említettem a matematika tényeit, amennyire tudtam, lefordítottam költőinket... Három órát, talán többet is beszéltem. A királylány lankadatlan figyelemmel hallgatott. Láttam, hogy sikerült lenyűgöznöm, győztem. De a legnagyobb dicsőség az volt, hogy hol az egyik, hol a másik rabnőből szakadt fel a kiáltás: - Milyen jó! Óh, milyen csodák! Amikor végleg elhallgattam, Szeáta felkelt heverőjéről. - Igen, te valamennyi bölcsünknél okosabb vagy! - mondta elragadtatva. - Nem rabszolgának kell itt lenned, hanem tanítónak. Milyen kár, hogy nem beszélsz a mi nyelvünkön! A királylány észrevette, hogy nehezen találom a kifejezéseket, köt a becsuánok szegényes, kidolgozatlan nyelve. - Ezen könnyű segíteni, taníts meg, királylány. - Hogyan? Megtanulni a mi nyelvünket? - kiáltott fel önkéntelenül a királylány. - Képes lennél rá? Elmosolyodtam. - Királylány! Minden nép nyelvét ismerem, amelyek a mi csillagunkon élnek és éltek, olyan nyelveket, melyek csengőek, mint a kristály, és hajlékonyak, mint az acélszalag. Lássuk hát, milyen a ti nyelvetek. Nyelvtani kérdéseket tettem fel, ezek pontosságával és módszerességével teljesen elképesztettem a királylányt. - Nem! Többé nem válók meg tőled - mondta határozottan a királylány. - Mondd, hogy hívtak téged a te országodban? - Ne menj olyan messzire, királylány - ellenkeztem. - Itt kezdettől fogva Tóiénak, vagyis Kőnek neveztek, hagyd meg ezt a nevemet. - Jó, legyen így. Megkérlek téged, Tőle, légy a tanárom, szeretném, ha elfogadnád ezt a tisztséget. Azt feleltem, hogy boldogan leszek a királylány közelében. Megütötte a kis kézidobját. Ugyanaz a rabszolga jött be, aki idekísért. - Eridj, keresd meg a munkavezetőt I - szólt neki. - Mondd meg, hogy ezt az idegent magamhoz veszem. Aztán eridj a termek főnökéhez, és parancsold meg, találjon üres szobát a második emeleten. Az idegen itt fog lakni. így akarja a királylányi

103

TIZENEGYEDIK FEJEZET Attól a naptól a második emelet egyik kis szobájában rendezkedtem be. Ezen a második emeleten csak a legelőkelőbb létheiek éltek, annak a három családnak leszármazottai, akik különböző időszakban királyi hatalmat birtokoltak. Mint szolgámat, magamhoz vettem Msztegát. Az ország törvényeiben pontosan meg volt írva, hogy minden idegennek rabszolgának kell lennie, ezért én a királylány személyi rabszolgája lettem. Ezt az engedményt sem minden nehézség nélkül érte el a királylány, magának kellett engedélyt kérnie apjától. Azután megparancsolták, hogy jelenjek meg Bollónál, és hallgassam meg utasításait. Kellemetlen érzésekkel álltam ezelőtt a főúr előtt, aki látta megalázkodásomat, akinek az életemért könyörögtem, akinek a ruhája szegélye után kapkodtam. Bolló sokáig váratott, végül megjelent két fáklyavivő rabszolga kíséretében. Meghajlással köszöntöttem, és néhány pillanatig némán néztünk egymásra, ű kezdett beszélni: - így hát már nem tartod magad rabszolgának? Nem tartod szükségesnek, hogy térdre borulj? Mióta van ez így? ' Keményen válaszoltam: - Önökhöz jövet nem ismertem az önök kegyetlen törvényeit. A vendég mindenütt szent, önök pedig úgy bántak velem, mint egy gonosztevővel. Alávetettem magam az erőszaknak, tudtam dolgozni, mint a rabszolga, de rabszolgává tenni senki sem tud engem. Születésem szerint szabad vagyok, királyfi, az maradtam rabságomban is. Bolló majdnem nevetve nézett rám: - A mi királykisasszonyunk - mondta sajátos hangsúllyal - azt akarja, hogy szórakoztasd. Mi beleegyezünk. Ott élhetsz, ahol ő elrendeli. Emlékezz azonban, hogy ez a királylány akarata. Ha megváltoztatja döntését, visszatérsz a helyedre, a rabok közé. Eredj! Szó nélkül megfordultam, de Bolló, úgy látszik, nem fejezte be, visszahívott. - Hallgasd tovább! - Az arca sötét lett. - Nemrégen egy közülünk, aki őrt állt, eltűnt, nem tudjuk hová. Azelőtt ez nem volt. Hallgass! Ne ellenkezz velem! Ha még egyszer megtudom, hogy rábeszélted a rabszolgákat valami hasonlóra... Tudd meg, hogy találunk olyan kínzásokat, amilyenekről te nem is hallottál a te csillagodon. Eredj! Ne, várj még. Emlékezz rá, hogy figyelünk téged. A királylány szórakozhat, de nekünk kötelességünk az ország biztonságát óvni. No most eredj! Dühösen mentem ki. Ugyanakkor a királylány őszinte elragadtatása megnyugtatott. Mámoros lett a leckéimtől. Kész volt reggeltől estig tanulni. Megismertettem a matematika európai módszereivel, a fizikával, filozófiával és a mi klasszikus népeink történelmével. Ami engem illetett, mohón tanultam a létheiek nyelvét, és minden alkalmat megragadtam, hogy közelebbről megismerjem az országot. Segítségemre volt az, hogy a királylány némiképp szégyellte előttem országát; meg akarta mutatni nekem, hogy ők sem állnak a fejlődés alacsony fokán, ezért sok csodálatos dolgot mutatott azok közül, amelyeket a Hegy rejtett. Láttam a második emelet pompásan feldíszített termeit, melyek közt a Csillag Terme volt a legszebb. Láttam a harmadik emelet múzeumát és könyvtárát. A létheieknek saját irodalmuk volt; á könyveket kihegyezett gyémánttal írták vékony aranylapokra. A múzeumban ritka kövek voltak összegyűjtve, igen szép fémmunkák és egész sor kitűnően megalkotott szobor. Némelyik bronzból készült, mások kőből, de a legszebbek azok voltak, amelyeket a sziklából faragtak ki, teljes egészet alkottak a talajjal, amelyen álltak. De minden kísérletemet, hogy feljebb jussak, a negyedik emeletre, a Titkok Országába, ahogyan ezt nevezték, elhárította a királylány. Ott a papok éltek, oda gyűltek össze imákra, és lehetetlenség volt bejutni oda. Ugyanakkor közelebbről megismerkedve a létheiek életével, egyre világosabban éreztem, hogy lappang valamilyen titok. A létheiek bizonyos szavakat különleges értelemben használtak: „csillag", „a miénk", „mélység" - ezek alatt valami különöset értettek.

104

Egyszer bátorkodtam nyíltan megkérdezni Szeátát: - Mondd meg nekem, királylány, ugye, a ti népetek is valami más csillagról jött ide? Szeáta láthatóan megremegett, és kis szünet után határozottan szólt: - Erről nem szabad beszélni. Te nem tudod, de ez az, amiről nem szabad beszélni. Ne kérdezz soha a mi titkainkról I Engedelmeskednem kellett. Egy hét múlva már megértettem magam a létheiek nyelvén. Hamarosan ezen a nyelven tartottam az óráimat is. A királylányon kívül eljöttek meghallgatni más ifjak is. Megismertettem őket a matematika európai módszereivel, a fizika alapjaival, előadtam nekik legnagyobb filozófusaink tanításait, és elmondtam klasszikus népeink történelmét; éppen a történelem kötötte le legjobban hallgatóimat.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Nehezen értettem meg, mi érdekli bennem Szeátát, milyenek az irántam táplált érzései. Ez az értetlenség igen nehéz jelenethez vezetett még a létheiek közti életem első napjaiban. Épp hogy megtanultam egy kicsit a létheiek nyelvén beszélni, amikor a királylány meghívott egy nagy sasvadászatra; ez volt a létheiek legkedvesebb szórakozása. Elfogadtam a meghívást, bár tudtam, hogy jelenlétem a királylány szokásos útitársai közül sokaknak gyűlöletes lesz, húzódozni fognak a volt rabszolga társaságától. Valóban, sok utálkozó tekintetet és csípős megjegyzést kellett eltűrnöm. Különösen ellenséges volt hozzám Latomati, egy elegáns ifjú a második emeletről, vagyis az előkelőbb létheiek közül; így például hozzám szólva következetesen a becsuán nyelvjárást használta, amelyen a rabszolgákkal beszélnek, és én nem ellenkeztem, mert valóban jobban értettem becsuán nyelven, mint léthein. A vadászatot éjjel rendezték, mivel nappal a völgybe illetlenség lett volna lemenni. A hold fogyóban volt, mégis elég jól világított. A vadászok - engem és a királylányt nem számítva - nyolcán voltak, köztük két lány. Mindenki élénken fecsegve ment az öt kilométernyire levő katlan széléig. Néhány helyen lentről járatokat vágtak az Elátkozott Sivatagba. Ezeknek az ösvényeknek az egyikén jutottunk fel. A holdfényben kellett megkeresni a sasfészket, a sasok közelébe lopódzni, és nyilakkal lelőni őket. Ez eléggé érdekes és nem egészen veszélytelen dolog volt. Minden hölgyet kísért egy-egy gavallér. A királylányt Latomati, valami Bolale és én mint a rabja. Belefeledkeztünk a vadászatba. Latomati felderített egy fészket, de nem tudott odalopódzni. A sas meghallotta a lépéseket, felrepült, de a tollatlan fiókákat védve, a fejünk felett körözött, ijesztő zajjal hasította röptében a levegőt. Latomati kilőtte a nyilát, de elhibázta. Dühösen vetette magát a madárra rövid kardjával. Bolale ki akart venni egy fiókát a fészekből. Rászállott a sas... A királylány pedig egy másik fészket vett észre feljebb, és jelt adva, hogy menjenek utána, felfelé indult. Elég ügyesen lopództunk oda, a királylány kilőtte a nyilat, de szintén elhibázta. A sas, akár egy rakéta röppent fel, körözött egy percig a levegőben, zuhant, és az ösvény kövein bicegett. Utána vetettük magunkat. Így valamennyi vadász szem elől veszítette egymást. Véletlenül felnéztem és elképedtem. Hatalmas, fekete felhő takarta el az eget. Félelmetes trópusi zivatar közeledett, vihar, amely több év alatt egyszer van, de évtizedekig emlékezetes marad. - Királylány - kiáltottam -, menekülnünk kell! De már késő volt. A felhő két-három perc alatt eltakarta az egész eget, a holdat és a csillagok fényét. Áthatolhatatlan sötétség támadt. Aztán felüvöltött a szél, lent a mélyben nyögtek a pálmafák.

105

A bokrokba kapaszkodva alig tudtunk megmaradni a lejtőn kanyargó keskeny ösvényen. Ömleni kezdett az afrikai zápor, azonnal eláztatott bennünket, úgy verte a testünket, mint az ólmos jégeső. A föld csúszós lett. Szűnni nem akaró villámlások tépték fel az eget, szüntelen volt a mennydörgésrobaj. Minden percben legurulhattunk a szakadékba. Keményen megtámaszkodtam valami kövön, és igyekeztem megtartani a rémült, gyámoltalan királylányt. A villámfénynél láttam teljesen fehérre vált arcát és a bokrokat görcsösen szorító ujjait. Egyszerre csak az eső újabb rohamától a lábamat tartó kő megingott, a víz alámosta. „Mindegy - gondoltam -, ha ma loccsan szét a fejem, semmit sem veszítek, ha pedig életben maradunk, a hasznomra lehet." Szeátához hajoltam, hogy a mennydörgés robaja, a szél üvöltése és az eső zaja közben is hallja meg szavaimat. Kiabáltam, és igyekeztem szenvedélyes árnyalatot adni szavaimnak: - Királylány! Azt hiszem, közel a halálunk. De nem akarok úgy meghalni, hogy nem mondtam meg neked, hogy szeretlek. Az első pillanatban megszerettelek. Életem egyetlen álma volt, hogy megcsókoljam a kezed. Királynőm! Örökre búcsúzom. A lábam alatti kő valóban gyorsan csúszott lefelé. Meginogtam, elengedtem a királylányt, de magamat még tartottam, egy ágat ragadtam meg. Újra felvillant a villám, és egy pillanatra megláttam Szeáta arcát. Nem volt rajta félelem, sem az az izgalom, melyet vártam. Az arca egyet fejezett ki: szomorúságot, kínzó szomorúságot. - Ah, Tőle! Tőle! - felelte, és a hangja az elemek zúgása ellenére is eljutott hozzám. Minek mondtad ezt nekem? Én jobbat reméltem. Ah! Tőle! Csak nem a te csillagodon is úgy van, mint itt, a férfiak szeretik a nőket, s a lányok pedig férjhez mennek? Hát mindenütt így van? Nem tudom, milyen csoda segítségével hatoltak a szívembe ezek a nyomasztó szavak. Elveszítettem önuralmamat. A ruhája szegélyét csókoltam. Éreztem, hogy könnyek szorítják a torkomat. - Bocsáss meg nekem, királylány! - kiáltottam. - Bocsáss meg! Őrültség volt. Aljasság volt. Esküszöm, hogy sohasem ismétlem meg. Soha! - néhány pillanattal korábban nem hittem volna, hogy ilyen szavakat fogok mondani. Így álltunk egymással szemben a véletlenül kiálló kövekre támaszkodva, és a vizes ágakba fogódzkodva. De a vihar már múlóban volt. Kivillant az ég keskeny kék sávja, hamar kivilágosodott. Félóra múlva Latomati segítségével, aki elsőnek vett észre bennünket, és a szintén segítségünkre siető Bolaléval levezettük a királylányt a vízmosta ösvényen a völgybe. Ott már várt a gyaloghintó, melyet a megrémült előkelőségek küldtek.

TIZENHARMADIK FEJEZET A királyt legközelebb az egyik léthei temetésén láttam. A létheieket a Hegy alagsorában temették, azon a szinten, ahol a börtön is volt. Volt ott egy különleges terem, a Halál Terme, alacsony boltozattal; keskeny volt, de hossza vagy 80 méter. A falak mentén emberi koponyák voltak kirakva, a legvégén pedig egy magas faragvány állt, feltehetően a halált ábrázolta. Köpenybe vagy halotti lepelbe burkolt emberalak, a feje helyén koponya, ez a koponya belül üres volt, és a temetések idején egy kis fáklyát tettek bele, úgyhogy a szemgödreiből, az orrüregből és a fogak közül fény tört elő. A temetés éjjel történt. Valamennyi felnőtt léthei részt vett rajta, kivéve az őrségre beosztottakat. Az egész terem tele volt. A király és a második emelet előkelőségei külön álltak. Rabszolga csak négy volt, a király gyaloghintójának hordozói és én, aki ez alkalommal

106

a fáklyát tartottam a királylány mögött. Megláttam a papokat is. Öten voltak. Mindegyikkel jött egy-egy fiú is, aki várományosa volt a papi méltóságnak. A papok vörös köpenyben voltak; a fejükön a királyéhoz hasonló formájú, de kisebb korona. Az egész szertartás abból állt, hogy a papok különös ritmusú, elnyújtott himnuszokat énekeltek. Még nem ismertem eléggé ahhoz a létheiek nyelvét, hogy megértsem. Csak annyit vettem ki, hogy fohászkodtak a Csillaghoz, ez valami istenség lehetett a Hegy országában. Az éneklés után a papok intésére minden jelenlevő, a király is térdre ereszkedett. Egy pap tagoltan és jelentőségteljesen hangoztatta a következő szavakat: - Ne irigyeljük az eltávozottat, és ne is féljünk az ő példájától. A halál titok, ezért tiszteljük meg hallgatással. A csend körülbelül két percig tartott. Akkor a pap újra megszólalt: - Dicsőség a Csillagnak! Mindenki felemelkedett a térdelésből, és ezt a mondatot ismételte. A halál szobrának lába mellett volt egy mély kúthoz hasonló, széles nyílás. Ebbe a kútba eresztették le a holttestet kötelekkel, énekszó mellett. Aztán a köteleket megemelték, és a testnek le kellett esnie a fenékig. Mintha vízcsobbanást hallottam volna, de akkor ebben nem voltam biztos. Kezdett oszlani a tömeg. A létheiek utat nyitottak, hogy elengedjék a király gyaloghintóját. De a király egyszerre csak megállította a rabszolgákat, és intett nekem, hogy jöjjek közelebb. Akaratlan félelemmel engedelmeskedtem... - Te vagy az az ember, aki csillagról jöttél hozzánk? - kérdezte becsuán nyelven. - Igen, felség, ez így van - feleltem tisztelettel. - Milyen úton jutottál hát el hozzánk? Elkezdtem a betanult történetemet: - A mi csillagunkról ez a föld kicsiny, kékes színű csillagocskának látszik. Bölcseink régen kiderítették, hogy ez érdekes világ, ahol értelmes lények élnek. Ezért létrehoztunk egy különleges hajót, amely alkalmas a csillagok közti repülésre. Akadt öt bátor, akik tudásszomjból kockáztatták az életüket, és beültek ebbe a hajóba: ezek közt voltam én is. Erre a célra készült eszközök dobtak fel bennünket a villám sebességével. Azt mondom fel, mert a mi számunkra ez a föld a csillagok között volt. Tizennyolc napig repültünk, és végül a Földre estünk. Itt elváltunk egymástól. Mind más-más irányba mentünk. Ami engem illet, sokáig bolyongtam a Sós Sivatag mellett élő vadak között, a rabszolgámra is ott akadtam. Aztán tudomást szereztem a Hegyről, és elindultam megkeresni. A király figyelmesen hallgatott, aztán azt mondta: - Nekem ugyanakkor azt jelentették, hogy a te rabszolgád semmit sem tud erről, még azt sem tudja, hogy te csillaglakó vagy. - Felség - feleltem - hát lehettem volna őszinte egy rabszolgával? A király átható tekintetet vetett rám, és azt kérdezte: - Nos, a te csillagodon minden lakó olyan, mint te, vagyis ugyanolyan lények, mint mi és a rabszolgák? - Igen, felség - feleltem -, ott is emberek élnek I A király még egyszer rám nézett, aztán jelt adott, hogy menjek egészen közel hozzá, és minden etikettet felrúgva az arcomhoz hajolt, és csendesen, hogy senki se hallhassa meg, amellett létheiül, hogy a gyaloghintót vivő rabok ne érthessék, azt mondta: - Hallgass rám, idegen! Nagyon belebonyolódtál. A csillagokon nem olyan lények élnek, mint itt. Én ezt tudom, te nem. Hát emlékezz! Én tudom, hogy te nem csillagról jöttél hozzánk. Mielőtt felocsúdtam volna, a király már parancsot adott a rabszolgáknak. A gyaloghintó ringatózva megindult, és én semmit sem felelhettem.

107

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Életünk egyhangúan folyt. Délben keltünk; akkor tartottam az előadásaimat, azután a királylánynál ebéd volt, amelyre nagy társaság gyűlt össze. Este rendszerint sétát szerveztünk a völgybe. A Csillag nagy ünnepe közeledett, melyet a rabszolgák a Szem Ünnepének neveztek, mert kétévenként egyszer tartották meg. Az ünnep előtti napon a királylánynál levő szokásos ebéden különösen sok vendég gyűlt össze. Megszokott barátain kívül két öreg bölcs is jelen volt, akiket hivatalosan arra jelöltek ki, hogy vezessék az állami krónikát, és jelen volt az iskolai tanító is. Ahogyan legtöbbször eddig is lenni szokott, a kialakult vita ellenem irányult. Meg kellett védenem az európai tudományt. Különösen érdekesnek tűnt előttem az, hogy éppen a tudósok nem akartak semmilyen jelentőséget tulajdonítani azoknak az új tényeknek, melyeket közöltem velük, így például egyszer a Hegy egyik matematikusa nevetett, amikor magyaráztam neki az analitikus geometria alapjait. Ezúttal a hang sajátosságairól volt szó. A fogások egymás után következtek, hol kukoricát, hol babot, hol édes batátát, hol pedig földimogyorót szolgáltak fel (lévén a létheiek vegetáriánusok, és az állat-tenyésztés teljesen ismeretlen náluk). A jelenlevők nagy igyekezettel öblítették le a föld terményeit akéval (pálinka), de élénk érdeklődéssel vettek részt a tudós vitában. A létheiek tudománya ismerte a visszhang sajátosságait és a húr rezgésének törvényeit, de senki sem akarta elfogadni magyarázataimat a hang rezgéséről. Különböző kísérletekkel igyekeztem bizonyítani, melyeket gyakran azonnal bemutattam, de a létheiek nem szerették a kísérleti módszert, nem ismerték el. Az elvont kérdésről hamarosan áttértünk a létheiek tudománya és az európai tudomány előnyeiről folytatott vitára. Különösen élessé vált a vita, amikor már nem általában a hangról beszéltünk, hanem a zenéről, ami a többség számára érthetőbb volt. - Lényegében, ahogyan én látom - mondta nekem villogó szemekkel Latomati -, a ti összes zenélő gépeitek ugyanazok, mint a mi koltánk (dob), lejetánk (duda) és lojenünk (gitárfajta). Azonfelül, amit mi is ismerünk, semmi újat nem találtatok ki! Rámutattam a mi zeneszerszámaink különbözőségére, leírtam a zongorát és orgonát, meséltem a koncertekről és operákról. - Mindenki a maga feje szerint gondolkodik - erősködött csökönyösen Latomati. - Te, Tőle, azt mondod, hogy nálatok sok nép van, melyek érintkeznek egymással, átveszik az újat egymástól, mi meg egyedül vagyunk, nekünk nincs kitől tanulnunk, mégis megtaláltuk a zenekeltés három alapvető módját. - Latomati - ellenkeztem hidegen -, a földi mezőket járva egészen vad törzseket találtam, de ők is ismerték ezt a három módszert: a dudát, a húrt és a kifeszített bőr ütögetését. - Ki bizonyítja be nekünk - kezdte ő az izgalomtól meg-megcsukló hangon ki kezeskedik mindannak hitelességéről, amit te mesélsz. Sok mindent lehet mesélni egy idegen csillag életéről, ahova mi sosem jutunk el. - Megbocsátom neked a szavaidat - feleltem nyugodtan az én országomban az élet annyival felette áll a tiéteknek, hogy természetesen nehéz elhinned elbeszéléseimet. Latomati szeme vészjóslóan lángolt fel, de ekkor segítségemre sietett a királylány; igyekezett megnyugtatni ellenfelemet. Ezüstös hangja még csengett, amikor egyszerre nehéz léptek hallatszottak. A bejárati függöny félrerándult. Az ajtónyílásban két fáklyatartó rabszolga között Bolló állt. - Létheiek! - mondta parancsolóan. - Szeretett uralkodónk hirtelen nagyon megbetegedett. Oszoljatok létheiek; most nincs helye semmiféle összejövetelnek, imádkozzon mindenki otthon a Csillaghoz, hogy a király meggyógyuljon.

108

- Azt mondod, apám nagyon beteg? - kérdezte a királylány hirtelen, és a kijárat felé indult. - Állj meg, királylányi - szólt hűvösen Bolló. - Parancsom van az uralkodótól, hogy senkit se engedjek be hozzá, még téged se. Engedelmeskedjetek létheiek, mert itt a királyi kard. Bolló magasan a feje fölé emelte a csillogó pengét, melynek markolatán szikráztak a drágakövek. Mindenki tisztelettel hajolt meg és elindult. Bolló mellett elhaladva a létheiek eltakarták a szemüket kezükkel - ezt a tiszteletet csak a királynak adták meg fogadásának alkalmával. Keserű előérzettel mentem be a szobámba, ahol Msztega várt. - Uram - mondta sietve és minduntalan körülnézve -, a rabszolgáknál voltam, ott azt mondják, hogy a király már meghalt, ott azt akarják, hogy adjanak nekik akét, és legyen kéthárom napi pihenés. Zajonganak, uram! Ez valami új volt. Ez gyógyír volt a nyugtalanságomra. Izgatottan faggattam Msztegát a részletekről.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Másnap volt a Csillag Ünnepe, de ezúttal az ünnepség elmaradt. Igaz, a rabszolgákat mentesítették a munkától, de bezárva tartották őket a termükben; ott nyugtalankodtak, és sokféleképpen magyarázták az eseményeket. A szokásos reggelit hozták be nekem. Ezt elfogyasztva, mint mindig, a királylányhoz mentem. De a szobája ajtaja előtt két léthei állt őrt. Ismertem az arcukat, beszélgettem is már velük, ők azonban úgy tettek, mintha nem ismertek volna meg. - A királylány nem rendelkezett úgy, hogy beengedjünk - mondta az egyik. - Hát küldjetek be valakit, és közöljétek, hogy én vagyok. - A királylány nem rendelkezett így... Elmentem, de nem hittem nekik. Bolyongtam a termekben, az átjárókban és a Hegy teraszain. Üres volt minden. Azok a létheiek, akikkel mégis találkoztam, sietve és szótlanul haladtak tovább. Tőlem valahogy különösen idegenkedtek, bár még feleltek a köszönésemre. Visszatértem a szobámba. Rendesen, ha nem ebédeltem a királylánynál, behozták az ebédemet a szobámba. Ezen a napon nem kaptam ebédet. A Hegy minden rendszabálya felborult. Este újra kimentem azzal az elhatározott szándékkal, hogy tisztázom a helyzetet. Elsőnek Szegével, az öreg tanárral találkoztam. Elálltam az útját. - Üdvözletem! - mondtam. - Ma nincsen tanítás, maga szabad. Mondja, hogy szolgál az uralkodó egészsége? Az öreg nagyon zavarba jött. - Bocsásson meg, ne haragudjék, sietnem kell... Megfordult, és szinte elszaladt tőlem. Latomatihoz mentem. A rabszolgák azt mondták, hogy senkit sem szabad hozzá beengedni. Visszamentem a szobámba. Valami történt körülöttem, én meg nem tudtam, hogy mi. Elküldtem Msztegát a rabszolgákhoz, hogy tudja meg, mi történik ott. Magam nyomott hangulatban a heverőre feküdtem. A szobámból nyílt egy keskeny ablak, így figyelhettem, milyen gyorsan sötétedik. Leszállt az éj. Egyszerre a szobámba vezető átjáróban egy néger nő fekete alakja tűnt fel, Szeáta rabnője volt. - A királylány jön hozzád - suttogta és eltűnt. Felugrottam. Egy perc múlva bejött Szeáta egyedül, kísérők nélkül. Zavaromban motyogtam valami bocsánatkérésfélét, de a királylány félbeszakított:

109

- Nincs időnk, barátom, hallgass meg! Leült a heverőre, és megfogta a kezemet. - Figyelj! Apám meghalt. Ezt titkolják, de így van. Az utóbbi időben ő elhúzódott tőlem. Most már megmondhatom, hogy ennek te voltál az oka. Én kétszer akartam elmenni hozzá, de nem engedett. Egész idő alatt Bolló volt vele. Bollónál van most a királyi kard. ö lesz a király. Behódolnak neki. Az ország törvényei szerint a királyi koronának az első örökösre, Szeátára kellett volna szállnia. Azt gondoltam, hogy éppen ez a veszteség keseríti el. - Elég, királynő - mondtam még nincs minden elveszve! És kell-e így búsulni a királyi méltóság miatt? Meggyőződésem, hogy több gond és keserűség jár vele, mint öröm. - Ah, semmit sem értesz - mondta szomorúan a királylány. - Hallgass meg, megmagyarázom. Tudod, hogy régóta folyik a hatalmi harc a két fél között: a legfőbb előkelőségek és a közönséges létheiek között. Hiszen olvastad a krónikáinkat. Apám az előkelőek pártjából való király volt. Egy időben ki akarták békíteni a két pártot, és ezért nővéremet Bolló-hoz adták feleségül. Ö a közönséges létheiek közül való. De a nővérem meghalt, Bolló pedig hű maradt a pártjához. Most nemcsak ő diadalmaskodik, hanem az egész első emelet. Nekünk pedig a bukás a sorsunk. Még sok mindent nem értettem. - Mégsem látok semmi ijesztőt, királynőm. - Az az ijesztő - kiáltott fel a királylány, egyszerre imára kulcsolva márvány kezét az a szörnyű, hogy mint királylány szabad maradtam. De már nem vagyok királylány! Egyszerű nő vagyok. Engedelmeskednem kell az ország törvényeinek. Már túl vagyok a tizenötödik tavaszon. Már két éve, hogy túl vagyok... Megparancsolják, hogy menjek férjhez... Az utolsó szavakat tompán, a földet nézve ejtette ki. De egyszerre újra felélénkült, szeme felvillant, megszorította a kezemet. - Figyelj, Tőle! Én nem akarom ezt! Nem akarom! Szégyenletesnek tartom. Meg kell mentened. Ugye? Hiszen lehetetlen, hogy ez a szürke föld nem gyötört volna meg téged is az itt töltött rövid idő alatt... Én itt is születtem, és itt is éltem hosszú éveken át... Te bölcs vagy, jó Tolém! Te megtalálod a megoldást. Menjünk el innen, rohanjunk el, repüljünk akár a te csillagodra! Könyörgöm neked! A királylány térdre esett előttem, szenvedélyesen átölelt, és a szemembe nézett. - Királynőm, Szeáta... - mondtam rettenetes zavarban -, te tudod, hogy az életem a tied, de erőtlen vagyok. Mit tehetek én egyedül és ilyen gyorsan. Gyenge vagyok, királynőm... Lassan és némán állt fel, el akart menni, de aztán a heverőre roskadt és zokogott. - Szóval mindennek vége! Mindennek! És én mint egyszerű nő... - Légy józanabb. Nincs minden veszve. Legyőzte egy pillanatra a zokogást, és rám kiáltott: - Akkor hagyj itt engem. Tőle, és menekülj egyedül. Menekülj... menekülj!... Neked nem fognak megkegyelmezni. .. Bolló már elhatározta a halálodat. Búcsúzzunk el örökre. - Más csillagra nem menekülhetünk, de harcolhatunk az ellenséggel. Szeáta felemelte a fejét. - De Bolló oldalán áll az egész első emelet, az összes léthei. Ezren vannak. Az én felemen talán ha húsz ember, de ezek nagy része is öreg vagy gyáva. - Bolló oldalán vannak az összes létheiek, mi lenne, ha a mi oldalunkon lennének a rabszolgák? - A rabszolgák? - kérdezte a királylány, és hosszú ideig értetlenül nézett rám.

110

TIZENHATODIK FEJEZET Már egészen sötét volt, fényesen ragyogtak a csillagok, amikor a kijárathoz léptem. Az őrt álló elállta az utamat. - Tilos kimenni! - Ki tiltotta meg? - Bolló, akinek a kezében van a királyi kard. Kiszabadítottam a köpenyem alatt a rövid léthei kardot, de úgy döntöttem, hogy erőszakot csak a végső esetben használok. - Barátom - mondtam lágyan -, szóval te Bolló parancsát teljesíted, bár ő még csak ideiglenesen birtokolja a hatalmat. Nálam meg a királylány arany karkötője van, elismered-e a király lányának hatalmát? A léthei elbizonytalanodott. - Nekem azt parancsolták, hogy senkit se engedjek ki - ismételte tétován. - Figyelj, barátom! - feleltem suttogva. - Biztos vagy benne, hogy Bolló lesz a király? És ha a hatalom törvényesen a királylányra száll? Hogy fog viselkedni ő azzal szemben, aki nem hajtotta végre az akaratát? Hiszen én ismerlek, te Toboly vagy, Bokolt fia. Látva, hogy az őr végleg összezavarodott, félretoltam, és gyorsan lementem a völgybe. Húszlépésnyire voltam, amikor Toboly felocsúdott, és kiabálni kezdett, hogy álljak meg. Megszaporáztam a lépteimet úgy, hogy ha kell, szaladni is tudjak. De az őr, látva, hogy nem állok meg, elhagyta őrhelyét, és eltűnt az átjáró homályában, elment jelenteni a történteket. Fulladozva szaladtam a Nagy Bejáratig. Itt is szokott őr állni. - A királynő akaratából - mondtam a karkötőt felmutatva. Az őr nem ellenkezett. Beléptem a Rabszolgák Termébe. A hatalmas termet több tucat tábortűz világította meg. A láng a magasság fekete homályába csapott fel, a füst sűrű fellegekben szállt. A mezítelen testek ezreit a vörös láng világította meg. Táncoltak, és vadul keringtek a tüzek körül. A szüntelen üvöltés szakadatlan zúgássá folyt össze. Nem vettek észre azonnal, aztán nem ismertek meg rögtön. De én az ismert sarokba mentem, ahol általában az öregek gyülekeztek. Minden oldalról kíváncsian szaladtak oda, különös volt számukra itt a léthei köpeny. Az öregek körébe léptem, akik ijedten álltak előttem. Megvártam, míg egy kis csönd lett és elkezdtem a beszédemet hangosan, érthetően, egyszerűen: - Rabszolgák! Megismertek engem? Én is rabszolga vagyok, veletek éltem és dolgoztam. Aztán a létheiekhez kerültem. De a létheiek közt élve is állandóan rátok gondoltam, azt akartam, hogy jobban éljetek. Megnyertem ennek a szándéknak szeretett királykisasszonyunkat is. ő azt akarja, hogy amint hatalomra jut, megváltoztassa a sorsotokat. Ha ő lesz a királynő, csak reggel fogtok dolgozni, meg egy keveset este. Mindennap kaptok akét. A felügyelőknek megtiltja, hogy üssenek. Ti tudjátok, hogy milyen jóságos a királylány. Figyeljetek, rabszolgák! A királyunk meghalt. Vad üvöltés zúgott végig a hallgatóimon. Szorítottak, szinte fuldokoltam. - Álljatok meg! Más létheiek nem akarják, hogy sorsotokat megkönnyítsék. Más létheiek azt akarják, hogy, úgy mint eddig, reggeltől estig dolgozzatok, azt akarják, hogy verjenek és éheztessenek benneteket. A létheiek nem akarják átadni a hatalmat Szeáta királylánynak, bár ez a hatalom vér szerinti joga. A királylány helyett Bollót választották királynak. Ez a legkegyetlenebb valamennyi léthei közül. A rabszolgákat verni, az számára élvezet. Rabszolgák! Ne engedjük, hogy a királynőt megöljék vagy börtönbe zárják! Ne engedjük! Döntsük meg Bollót, öljük meg! Tegyük királynővé Szeátát. Gyertek utánam, rabszolgák! Megmutatom nektek az utat a fegyverekhez és a raktárakhoz, ott elég aké és kukorica lesz mindenkinek.

111

A rabok a beszédem után egy ideig dermedten álltak. De egyszerre különálló felkiáltások hangzottak fel. Megismertem Ithcsou hangját. Az öregek akartak valamit mondani, de hangjuk elmerült a feltámadt üvöltésben. A nők sivítottak, az ifjak hajrázva rohangáltak a teremben, ki köveket ragadott, mint fegyvert, ki pedig a bejárathoz vezető átjáróhoz indult. Magam sem vártam, hogy felhívásom ilyen sikeres lesz. Úgy látszik, a lázadás régen készült, és beszédem csak az utolsó szikra volt. A tömeg a kijárat felé tódult. Egy pillanat alatt félretolták az elrekesztő köveket. Az őrt álló létheit azonnal megölték. Mint egy ékes kígyó, hosszú folyamban rohant az üvöltő és ordítozó tömeg a Hegy léthei bejáratához. Mindenki szaladt, a férjükkel és apjukkal nők és gyerekek. Egy kis csoport, mintegy száz ember maradt a teremben, makacsul vitatva a történteket. Nem értem utói az első sorokat. Amikor a léthei bejárathoz értem, ott már javában állt a harc. Egy sor léthei, körülbelül húsz ember védte a keskeny lépcsőt, visszaverve a több ezres rabszolgatömeg támadásait. Más rabszolgák ez idő alatt rabolták a raktárt, fegyvert, kukoricát, kókuszt és a kész hordókat. A bejárat mellett, a tisztáson már megkezdődött az orgia. Sokáig semmit sem tudtam tenni. Magam is megrémültem a láncaitól megszabadult tömeg vad erejétől. Csak azután, hogy a létheiek minden támadást visszavertek, amikor a rabszolgák hullái borították el az összes első lépcsőfokokat, vonultak vissza a rabok. - Holnap! Holnap bemegyünk hozzájuk. Világos lesz, és áttörünk. Most, amíg éjszaka van, pihenjetek, énekeljetek, viduljatok vagy aludjatok. Végre a rabszolgák tábort ütöttek a Hegy lábánál. Kókuszpálmákat vágtak ki, és tábortüzet raktak. A láng megvilágította az őrjöngő tömeget. Zavartan hallgattam szenvedélyes üvöltésüket.

TIZENHETEDIK FEJEZET Ithcsou egy kis külön tábortüzet rakott nekem. Hamarosan körém gyűltek a rabszolgák közül a legbefolyásosabbak. Odajött két öreg is, bár az öregek egyáltalán nem helyeselték a felkelést. Odajött Msztega is, akinek a rabszolgák között bizonyos tekintélye volt. Aztán Guaro, egy igen erős rab, aki könnyen törte el a karvastagságú kókuszpálmát is. Igyekeztem előre elmagyarázni nekik a holnapi harc tervét. A harcolni képes rabszolgák több mint másfél ezren voltak, a létheiek viszont nem tudtak ellenünk kiállítani 300-400 embernél többet. De a kitartás és erkölcs hatalma, amit évszázadok óta gyakoroltak a rabszolgák felett, a létheiek erőssége volt. Még a tűznél ülve beszélgettünk, amikor a lábamhoz halk füttyel becsapódott egy nyíl, amit az egyik erkélyről lőttek. A nyílhoz egy darabka kókuszvászon volt erősítve a létheieknél ez helyettesítette a papírt. Nekem szóló levél volt léthei nyelven: „A királylány barátai tudatják Tolóval, hogy a királylány fogságban van a szobájában, akár egy börtönben. Siessen Tőle megmenteni őt". A levél bizonyíték volt számomra, hogy Szeátát nem hagyta el mindenki. De nem hirtelenkedtem el semmit. Veszélyes volt éjjel támadni a létheiekre a barlangjaikban, melyek átjáróit oly jól ismerték. Meg kellett várni a reggelt, őrséget állítottam, és lefeküdtem aludni. A létheieknek nem volt bátorságuk váratlan támadáshoz. Lehet, hogy ők is erőt gyűjtöttek. Megparancsoltam, hogy a nap első sugaraival ébresszék fel a seregemet. Szerencsére az alsó raktárban viszonylag kevés pálinka volt, így a rabszolgák nem tudták az eszméletlenségig leinni magukat. Frissen ébredtek, megint mindenre készen. Az álom egyáltalán nem vette el a dühüket: hosszú éveket, egész századokat indultak megbosszulni. Még a létheiek kezén volt az első emeletre vezető lépcső. Rájuk támadni értelmetlenség lett volna. A szűk átjáróban néhány ember egy egész csapat támadását visszaverhette. Ügy rendelkeztem, hogy vágjanak fát, és rakjanak tüzet a lépcső aljánál. A kókusztörzsek ropogva

112

lobbantak fel, a zöld ágak füstölni kezdtek, és a füstgomoly e meredek lépcsőn felszállt, mint a kéményben. A létheiek persze visszavonultak. - O-ho-ho-hol - bőgtek vidáman a rabszolgák. Amikor a tűz kialvóban volt, seregemet támadásra vezettem. Fejünk bekötözve, hogy védjük a már ritkuló, de még csípős füsttől, a lépcsőre vetettük magunkat. A lépcső kettéágazott: egyik szárny az emeleti közös terembe vezetett, a másik a teraszra. Én a teraszra mentem. Ellenállással nem találkoztunk. A rabszolgák feketén, kormosán jutottak ki a füstössé vált átjáróból a teraszra. Én az elsők között ugrottam ki. Láttam, hogy a kijárattól nem messze áll a létheiek csatárlánca. Úgy látszik, azt gondolták, hogy mi sem megyünk át a füstön, és várták, mikor oszlik el egészen. Amikor látták, hogy már késő, hogy az ellenség a teraszon van, zavarba jöttek, és gyorsan visszavonultak. A terasz kiürült, elfoglaltuk. Itt újra összehívtam a haditanácsot. Az első emelet közepén kerek közös terem volt, ettől sugarasan húzódott öt átjáró, melyekből a közönséges létheiek kétszintes helyiségei nyíltak. Száz ilyen helyiség tartozott minden átjáróhoz. De ezenkívül még öt másik is nyílt a terasz felől, ezek nem értek el a közös teremig, és nem volt másik oldali kijárat. Ezekhez a kisebb átjárókhoz még ötvenhét kétszintes helyiség tartozott. Megjegyzem, távolról sem mind volt lakott e helyiségek közül, sok üresen állt. A létheiek eltorlaszolták az utat mind az öt köztes átjáróhoz. Úgy döntöttem, hogy a támadást egyszerre kezdjük el mind az öt helyen, mivel a nagy számbeli fölénynek a szűk tér miatt újra nem volt jelentősége. Öt oszlopot alakítottam, az egyiket magam vezettem, a többi négyet Ithcsoura, Guaróra, Kszutira és Msztegára bíztam. Mind az öten egy időben lendültünk neki. Nekem az úgynevezett Északi átjáróra kellett támadnom. Ezt nem több mint húsz léthei védte, velem meg mintegy 150 ember volt. De a létheiek csatárláncban fogadtak bennünket, teljes biztonsággal vágták a karddal a túl bátrakat. A rabszolgák nem mind szereztek maguknak kardokat, többségük bunkókkal és kövekkel volt felfegyverezve. Öt percig tarthatott a támadó lendület, de mindet kivédték. A létheiek között sebesült sem volt, nálunk elesett tíz ember. A rabszolgák habozni kezdtek. - Lázadók! - kiáltott akkor az egyik léthei. - Csak nem gondoljátok, hogy legyőzhetitek a létheieket. Minket a Csillag segít! Eredjetek le, oszoljatok. Lehet, hogy megkegyelmezünk. Ezek a szavak hallatlan nagy hatást gyakoroltak a rabszolgákra. Teljesen leálltak. - Előre, barátaim, csapjunk le még egyszer! - biztattam őket. - Vissza! - mennydörögte Bolló hirtelen. - Vissza, rabszolgák, lefelé! Lefelé! A saját termetekbe! Engedelmeskedjetek! Teljesítsétek! És a gyerekkoruktól akarat nélküli és engedelmeskedéshez szokott, szánalmas lények, akik egy pillanatra fellángoltak a bosszú állati vágyától, megrendültek, visszaléptek, először egy-egy fordult meg, aztán mások, és az egész szakaszom futásnak eredt az uralkodó rettegett tekintete elől. - Ezt pedig fogjátok el - parancsolta Bolló rám mutatva. Két vagy három ember maradt velem, akik úgy döntöttek, hogy védekeznek. A mellvédhez szorítottak bennünket. A létheiek mindenfelől bekerítettek, rövid kardjaik körülöttem csillogtak. Kezem zsibbadt, ahogy visszavertem az ütéseket. Éreztem, hogy egy pillanat múlva mindennek vége lesz. De egyszerre a létheiek háta mögül vad üvöltés hangzott fel. Az átjáróban, ahonnan ők kijöttek, rabszolgák tűntek fel; Guaró szakasza áttörte a védelmet, és most a rabszolgák a létheiek hátába kerültek. A minket támadók egy pillanat alatt be voltak kerítve. Bolló kiabált valamit, de hangja elveszett a csata bömbölésében. Egyszerre Guaró egy hatalmas ugrással az uralkodóhoz ugrott, feje felett egy kókuszpálmatörzset forgatott. - Félre, rabszolga! - dörögte Bolló. De Guaró megforgatta a bunkóját úgy, hogy már fütyült, aztán Bollóra - sújtott. Az uralkodó hangtalanul roskadt a földre. Új harci kedvvel üvöltöttek fel a rabszolgák.

113

TIZENNYOLCADIK FEJEZET A teraszon még vagy ötven léthei maradt. Nem veszítették el lélekjelenlétüket, és összetömörülve megkísérelték védeni magukat az ellenség két falától. Lentről egyre több rabszolga jött fel, köztük az én szakaszom harcosai is, akik magukhoz tértek, és újra harcra készek voltak. Otthagytam a csapdát, és a közös terembe rohantam. Ott igazi csata folyt. Itt összpontosult a létheiek főereje, vagy kétszáz ember. Ithcsou és Msztega vezették ellenük a rabszolgákat, mintegy ötszázat. A fáklya nem égett. A hosszú átjárókon egészen gyér foszlányokban szűrődött csak át fény. A harc szinte teljes sötétben folyt. A kőteremben több ezer láb dobogása, harcosok vad üvöltése és az élők által tiport haldoklók nyögése, hörgése hallatszott; s a visszhang megtízszerezte. Ebben a zajban harcoltak majdnem önkívületben, állati szenvedéllyel - a csata kimenetelét lehetetlen volt irányítani. Az északi átjáró bejáratánál álltam, és az ellenség helyzetét gondoltam át. A létheiek megvetették a hátukat a két második emeletre vezető átjárónál. Következésképp nem volt utam tovább. Változatlanul el voltam vágva Szeátától. Várnom kellett a sors döntését. Átkoztam magamat, hogy elmentem mellőle, hogy egyedül hagytam. Ki tudja, mit nem tett vele az ellenség. A rabszolgák újabb hulláma jött a terembe. Megparancsoltam, hogy hozzanak fáklyákat. A pislákoló fények a csatát még szörnyűbbé tették. Az ellenségek szembenézhettek egymással. A barátok megértették, hogy barátaikat és testvéreiket tapossák. - Verjétek el őket az átjáróktól! - kiáltottam, bár tudtam, hogy hangomat nem lehet hallani. Egyszerre váratlan dolog történt. A létheiek háta mögött is fáklyák villantak. Látszott, hogy a létheiek meginognak. Új ellenség támadta hátba őket. A királylány barátai a második emeleti átjáróból csaptak le. Ez után a hadmozdulat után sorsuk megpecsételődött. Ellenállhattak, de nem győzhettek a létheiek. Két oldalról vágták őket. Undorító mészárlás volt. A létheiek a terem közepére húzódtak, és a mindenfelől támadó ellenség ellen védekeztek. Egyik soruk a másik után hullott. De a következő sor az eddigi hősiességgel folytatta a védekezést. Az őrjöngő rabszolgák is megfeledkeztek minden óvatosságról, és egyenesen a kardokba futottak. Hátulról pedig újabb hullámok keltek. Nem vártam meg ennek a csatának a kimenetelét, Szeátához siettem. A második emeleti bejáratnál egy kis csoport állt, Szeáta királylány hívei, mintegy harminc ember, nem több. Köztük volt Latomati is. - Hol a királynő? - kérdeztem. Először nem feleltek. Végre Latomati azt mondta: - Menjünk! Beszélnünk kell. Valamennyien felmentünk a második emeletre. A Csillag Termében szörnyű kép fogadott. Itt gyűltek össze az öregek, a nők és a kisgyermekek: a léthei öregek, lányaik, feleségük, a kisgyermekek a földön ültek, többen a falhoz támaszkodtak, a kezüket tördelték, sírtak. Megjelenésünkkor visszafojtott, elégedetlen kiáltások hallatszottak: - Árulók! Tönkretettétek az országot! - Hallgassatok, létheiek! - parancsolta Latomati. - Ti vagytok az árulók. Ti támadtatok a királynőtökre. A ti vezetőitek akarták őt megölni. Mi a törvényeknek engedelmeskedtünk. Azok estek el, akik méltatlanná váltak a léthei névre. Kevesen maradtunk, de új törzset hozunk létre. Valaki kiáltott: - A rabszolgákkal szövetkeztetek! Latomati felemelte a hangját:

114

- A rabszolgákat nem mi hívtuk. Nyugodjatok meg, létheiek, amikor elmúlik az első fellobbanás, a rabszolgák újra meghódolnak. Tudjátok meg azt is, hogy a harcban közülük több esett el, mint közülünk. A rabszolgák veszélytelenek. Csak engedelmeskedjetek, létheiek. Latomati úgy viselkedett, mint egy király. A második emelet bejáratánál nyolc őrt állított. A bejárat nagyon szűk volt, és nem lett volna könnyű bevenni. Mi, a többiek bementünk a királyi szobába. Latomati nem nézett rám, és nem beszélt velem. A király kis szobája falát gyémánttal díszített malachit lapokkal borították. Egy bemélyedésben állt a vertarany trónus. Két fáklya világította meg a szobát. Ezenkívül a mennyezeti keskeny ablakon behatolt a nappali fény. Az aranytrónuson Szeáta királynő ült királyi koronával és a királyi karddal. Valamennyien letérdeltünk, eltakartuk az arcunkat a kezünkkel, és a sok boltozat ünnepélyesen visszhangozta: „léé!"

TIZENKILENCEDIK FEJEZET A királynő fejbólintással üdvözölt bennünket. Mikor felemelkedtünk a térdeplésből, Latomati beszéddel fordult hozzá: - A parancsodat teljesítettük. Hátba támadtam azokat a létheieket, akik nem ismerték el a hatalmadat. A lázadók megkapták büntetésüket. Most az a gond áll előttünk, hogy az életet újra a megszokott mederbe tereljük, hogy a rabszolgák visszatérjenek a munkájukhoz, a hűségesek pedig megkapják jutalmukat. - Köszönöm neked, Latomati - mondta a királynő egyszerűen, és rám fordította tekintetét. - Neked is köszönöm, Tőle! A te segítséged, a te találékonyságod nélkül most a halottak között lennék, és orgyilkos büszkélkedne a fejemmel. Szeáta igyekezett méltóságteljesen beszélni, fenségével azonosulva, de már az első szavak után elfogyott a türelme, és haragosan fejezte be: - Tudom, tudom, hogy sok mostani hívem az ellenségeim között maradt volna, ha nem ismerik fel, hogy mi fogunk győzni!... De elég. Köszönöm neked. Tőle! Latomati egész testében remegve tett egy lépést a trón felé. - Nem volna szabad, királynő, így beszélned, nem illik megsértened kevés hívedet. Bátorkodom neked megmondani az igazat, királynő! Nem jó, hogy ez az ismeretlen külföldi behozta a rabszolgákat a Hegy belsejébe. Tudjuk a krónikáinkból, hogy a múltban is voltak trónvitáink, de valamennyit az egymás közti harc döntötte el. Soha, oh, soha nem mertek az aljas rabszolgák, az alagsor lakói beavatkozni a létheiek dolgába. Te azt mondod, hogy kevés híved volt, és a külföldi mentett meg téged. Éppen azért volt kevés híved, mert melletted látták ezt a külországbelit, ezt a születésére nézve senkit, senki törzsébe tartozót, ezt a csaló és lázadó, tulajdonunkat képező fehér rabszolgát. - Állj meg! - szakította félbe parancsolóan Szeáta, aki a trónon egészen elsápadt és megmerevedett. - Tanuld meg tisztelni azt, akit az uralkodó becsül. Mai szolgálatod megment a dühömtől, de vigyázz! Latomati nem akart hallgatni. Az izgalomtól reszketve készült ellentmondani a királynőnek. Még egy pillanat, és a vitába én is bekapcsolódtam volna, de az ajtóban egy hírnök jelent meg. Térdre esett, és így szólt: - Királynő! A rabszolgák vezetői beszólni akarnak veled. Latomati megrándította a vállát. - Magad is láthatod, hova jutottunk. A rabszolgák feltételeket fognak neked szabni. - Engedd meg nekem, királynő, hogy elmenjek és beszéljek velük. Meg vagyok győződve arról, hogy ez félreértés, és minden rendbe jön.

115

- Nem - kiáltott kihívóan Latomati. - Nem az fogja vezetni a tárgyalásokat, aki talán maga is áruló. Én megyek, királynő. - Magam megyek - mondta Szeáta. Lassan leereszkedett a trónról. Követtük. A Csillag Termében változatlanul ott szorongott a több száz öreg, nő, gyermek. Mind izgalomba jöttek, amikor meglátták a királynőt. Voltak, akik gyengén elkiáltották a „leé"-t, mások hirtelen elfordultak, fenyegető felkiáltások is hallatszottak: „Gyilkos! Elveszejtetted a Hegyet!" Szeáta egy mozdulattal sem mutatta, hogy hallja ezeket a kiáltásokat. A második emelet bejáratához ment, melyet most is őrség állt el. Az őrség a rabszolgák kérésére néhányat beengedett közülük, hogy tárgyaljanak. Ezek a parlamenterek büszkén és magabiztosan viselkedtek. Négyen voltak. Megismertem közülük Ithcsout, a másik hármat épp csak láttam eddig. - Azért jöttem, hogy köszönetét mondjak nektek - kezdte Szeáta becsuán nyelven -, hogy köszönetét mondjak nektek, hű szolgák. Teljesítettétek a kötelességeteket. Most térjetek vissza a termetekbe, és várjátok a jutalmaitokat. Engedelmeskedjetek! A királynőnek már a látványa is - a pompás ruhában és koronával - erős hatást gyakorolt a rabszolgákra. Három közülük Szeáta beszéde alatt lassan térdre ereszkedett, és homlokával megérintette a talajt. - Mi az egész nép nevében vagyunk itt - mondta keményen Ithcsou, mintha a királynő semmit sem mondott volna. - Azért jöttünk, hogy megmondjuk: mi győztünk, és most miénk a Hegy. De nem akarunk benneteket végleg leverni. Ezért nyissátok ki nekünk az átjárót. A mi királyunk, Guaro, feleségül veszi a királynőt, mi valamennyien választunk magunknak feleséget ezek közül a nők közül, és új élet kezdődik a Hegyen, így határozott a nép. - Ithcsou! - kiáltottam már nem győzve visszatartani magam. - Elfelejtetted, mi volt a cél? Azt akartuk, hogy a trón a törvényes királynőé legyen! Honnan támadtak ilyen gondolataid? - Te magad mondtad, tanító! Ithcsou szavai gúnyosan hangzottak. A vele jött három rab felállt térdeléséből. - Hallgass meg, Ithcsou - mondtam halkan és meggyőzően. - Te tanítónak hívtál engem, hát tanulj most tőlem. Ti, rabok nem vagytok képesek az ország kormányzására. Ehhez kevés a győzelem. Tönkreteszitek a Hegyet, tönkreteszitek nemcsak a tudományt és művészetet, de magát az életet is. Ezt előre látom. Hallgassatok rám, térjetek vissza a termetekbe. Most új élet kezdődik a számotokra. Bízzatok a királynő kegyességében. Ithcsou epésen mosolygott. - Egyszer azt mondtam neked, tanító, hogy te is halandó vagy. Most azt mondom, hogy te is tévedsz, meg hazudsz is néha. - Szégyenletes játék! - kiáltott Latomati. - Meg kell fogni ezt a bohócot, és agyon kell verni. - Nem - mondta szigorúan a királynő. - Önként jött, elengedem. Eredj, barátom. Nem hallottuk a javaslataidat, és nem is hallhatjuk őket. Ha visszatértek a termetekbe, elfelejtjük, és csak érdemeitekre emlékezünk majd. De ha valóban lázadókká lesztek, meglátjátok, hogy velünk nem olyan könnyű harcolni, mint Bollóval. Eredj I A rabszolgák négy küldötte az egész terem halálos csendjétől kísérve belépett az átjáróba, és eltűnt a lépcső sötétjében.

116

HUSZADIK FEJEZET Visszatértünk a királyi szobába, Latomati a felháborodástól úgy szorította a mellére a kezét, mint aki fél, hogy felüvölt. - Királynői - nyögte végül. - Az, amit hallottunk, iszonyú. A rabszolgák fenyegetnek bennünket, nevetnek rajtunk. Nem, elég volt. Ideje végezni ezzel, ötvenen lehetünk, ezt jól tudom. Mi vagyunk az utolsó létheiek, de mi megvédjük a királyságunkat. Ma lemegyünk a rabszolgákhoz, verekedni fogunk, és esküszöm, hogy győzünk. Az nem lehet, hogy szabad emberek ne győzzenek a rabok felett. Esküszöm, királynő, a saját életemet teszem le zálogba. De, hogy ekkora felelősséget vegyek magamra, tudnom kell, kiért harcolok. Nem akarom a véremmel megszerezni a trónt egy ismeretlen csavargónak, aki azzal a képtelenséggel henceg, hogy egy csillagról jött ide. Hangulatot váltott, és meglepően kedves, csengő hangja lett: - Szeáta, hallgass meg! Hát nem látod, hogy rólad álmodozom, talán nem vetted észre réges-régen, hogy te vagy a mindenem? Az életem, a boldogságom I Érted harcoltam a rabszolgákkal egy sorban. Érted vágtam a léthei testvéreimet, érted veszejtettem el a mi szent királyságunkat, Szeáta I Az én elődeim is ültek a trónon. Felajánlom magamat, Szeáta, mint segítséget, mint barátot. Megbabonázott téged ez az átkozott külföldi. Higgyél nekem, aki barátod vagyok, kergesd el, kergesd el, engedd, hogy megöljem... Én pedig feleségül veszlek, diadalmaskodni fogunk a rabszolgák felett. Esküszöm, feltámasztjuk a királyságot, új, hatalmas nemzedéket kezdünk a Hegy királyainak sorában. Néma csend fogadta Latomati beszédét. Még a másik teremből átszűrődő zaj is hallatszott. És halkan, de világosan és keményen hangzott fel Szeáta válasza: - Amit mondasz, lehetetlen. Egy perccel ezelőtt egy másik ember ajánlotta, hogy legyek a felesége. Tudd, hogy előbb elfogadnám a rabszolgák királyának ajánlatát, mint a tiedet, Latomati. Latomati hörögve kiáltott fel, fogait összeszorította, és egy pillanatra a királynőre nézett. Aztán lázas tekintetét felém fordította. - Figyelj hát, te ismeretlen csavargó! Ma a legszégyenletesebb szavakkal szidtalak. Most megismétlem, hogy hazug vagy és csaló. Ha van benned egy csepp becsület, kiállsz velem életre-halálra! Én hívlak ki, ón Latomati, Talalszto fia, az első királyok utóda. - Elfogadom - mondtam röviden. - Tőle, Tőle - mondta határozatlanul Szeáta. - így kell lennie - mondtam hidegen. A szobában levő létheiek elhúzódtak. Szeáta izgatottan szállt le a trónról, és a falhoz simult. Latomatival ketten maradtunk a Királyi Terem közepén. Egymás felé mozdultunk. Mindkettőnknél a létheiek szokásos fegyvere volt, a spanyol szabású, rövid kard. Ifjúkoromban jól bántam a karddal, de a vívásnak itt a Hegyen szokásos fogásait még távolról sem ismertem mind. Latomati művészi tökélyű vívónak számított, így csak védekezhettem. Latomati dühösen támadt rám. Én hátráltam, és végül megálltam a falnál. Szeátából halk kis nyögés szakadt fel. Ez a nyögés kényszerített olyan izgatott lobogásra, amilyet már hosszú évek óta nem ismertem. Erős ütéssel vágtam vissza Latomatinak, és támadásba mentem át. Harcunk rövid ideje alatt már kiismertem Latomati minden fogását ezek eredetiek, de egyhangúak voltak. Most én leptem meg Latomatit az európai vívóművészet fortélyaival. Már ő is hátrálni kényszerült, kétszer megbotlott, de én megkegyelmeztem. Dühtől megrészegülve vetette rám magát, minden óvatosságról megfeledkezve. Nagy lendülettel akartam a kezéből kiütni a kardját, de ő valamiért leeresztette a kezét, és ütésem egyenesen a halántékát érte. Fekete vér buggyant elő, és az ifjú holtan esett össze. A léthei-ek kiabálni kezdtek. Szeáta hozzám szaladt. Riadalom támadt. Valaki Latomatihoz hajolt, hogy megbizonyosodjék, hogy meghalt-e. Még nem térhettem

117

magamhoz, amikor a létheiek egyszerre, mintegy összebeszélve egyenként elhagyták a szobát. Egyikük az ajtóban megállt, és odavetette Szeátának: - Királynő! Te nem tudod még. A Titkok Övezetében most átkoznak téged a papok. Egyedül voltunk, a távozók léptei elhaltak. - Menjetek! Eredjetek! - kiabált Szeáta magánkívül. - Nincs rátok szükségem. Nem kell a korona, vesszen a Hegy, vesszen a léthei nép! Letépte magáról a királyi díszeket, fuldokolt. - Te megmaradtál, Tole - nyögte már könnyek között. - Menjünk el, fussunk el. El ettől az egész gyalázattól és gyűlölettől. Nem sajnálom az ezeréves királyságunkat, már megérett arra, hogy elpusztuljon. Nem sajnálom a királyi méltóságot, mert ilyen nép felett uralkodni szégyen... Szabad vagyok, Tole, vigyél el! Nem volt tudatában annak, amit beszél, értelme elhomályosult. Támogattam, mert támolygott a fáradtságtól, és próbáltam megnyugtatni, észhez téríteni. De figyelmünket furcsa zaj vonta magára. Kardcsattogás és rabszolgák kiáltozása hallatszott. Odarohantam, de az átjáróban teljes lendülettel összeütközött velem Msztega. - Uram ! - kiáltotta. - Fuss ! A rabszolgák a második emeleten vannak, és jönnek, hogy megöljenek téged. Még meg sem értettem, miről van szó, amikor Msztega nyomában feltűnt Guaro, az óriás. Ugyanazzal a husánggal hadonászott még mindig. Msztega vadul felvisított és rátámadt. - Menekülj ! Szaladj ! - kiáltott még egyszer. Msztega megragadta az óriás törzsét, és annak egy pillanatra meg kellett állnia. De azonnal elbánt Msztegával. Az összeroppant csontok reccsenései hallatszottak. Guaro a levegőbe emelte Msztegát, és fejjel a gránitpadlóhoz verte. Ez a pillanatnyi szünet elég volt arra, hogy megmentsen engem. Újra Szeáta mellett voltam. A királynő szobája egy volt azon kevesek közül, ahol görgőn forgó nehéz kő volt az ajtó. Abban a pillanatban fordítottuk el, amikor Guaro odáig ért. A kő mögül hallatszott a csalódott ellenség dühödt üvöltése. - Ah! Újra meg vagyunk mentve - kiáltotta megkönnyebbülve Szeáta. - Börtönben vagyunk - feleltem nyugodtan. - Börtönben, ahol nincs se étel se ital. Az összecsukló Szeátát a trónhoz vezettem. De egyszerre halk csikorgással egy másik görgő mozdult el a trón mellett a falban, ahol nem is gyanítottam ajtót. A megnyílt átjáróban a főpap állt.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET A történések hirtelen pergése elkábított mindkettőnket. Nem volt erőnk sem félni, sem csodálkozni. A főpap nyugodt pillantást vetett ránk. Mi is némán néztük őt. A fal mögül hallottuk a tömeg moraját. Végül a pap komor, parancsoló hangon azt mondta Szeátának: - Királynő! A Nehéz Óra elérkezett. Szeáta, mint akit láz fog el, egész testében megremegett. - Ó! - tért vissza az elevensége váratlanul, s nem tekintve senkire, furcsán felfelé nézett. Hiszen magam akartam ezt. Inkább a rettegés és pusztulás nehéz órája, mint a szenvedés lassú percei. Készen vagyok, atyám I - Gyere utánam - mondta a pap, rámutatva lassan arra a keskeny lépcsőre, amelyen lejött hozzánk. A királynő elindult, én is tettem néhány lépést utána. - A külföldi maradjon itt - mondta a pap. - Amit nekünk látnunk kell, az nem való avatatlan szemeknek.

118

- Nem - ellenkezett keményen Szeáta -, ő velem jön. Egyetlen vagyok a királyi családból, így a Csillag akaratát teljesítem. Nem tilthatjátok meg. Ha én megyek, ő is jön velem. • A pap nem tiltakozott többet. A keskeny lépcsőn a Királyi Teremből egyenesen a harmadik emeletre jutottunk; a múzeumokba és könyvtárakba. Ide még nem jutottak el a rabszolgák. A szobrok érintetlenül álltak, akárcsak húsz évszázada. Békésen szunnyadt a falmélyedésekben a sok papírtekercs, a krónikák, a hatalmas eposzok és szerelmes versek. A világ leghatalmasabb kincsét őrző országmúzeumból a negyedik emeletre indultunk, ahol még nem voltam. A Titok Övezetébe. De nem éreztem kíváncsiságot. Lelkemet egyetlen érzés töltötte be: a Szeátáért való aggodalom. Magabiztosan és büszkén ment a pap után. Beléptünk a létheiek templomába. Kupolás, kör alakú helyiség volt. A sima kupolán és a falakon a polírozott aranyborítás százszorosán verte vissza a fáklyák fényeit, és tükrözött bennünket. Szobor vagy díszítés nem volt. A padló egyik átmérőjén, egy széles vájaton, számomra felfoghatatlan erőnek engedelmeskedő hatalmas aranygomb görgött. A teremben aranypáholyokban négy pap ült. Mindegyik mögött ott állt egy-egy ministránsfiú. Amikor a főpap a templomba lépett, mindenki felállt. - A Nehéz Óra elérkezett! Térdre estek, eltakarták arcukat a kezükkel, és rémülten ismételgették: - Elérkezett a Nehéz Óra! A Nehéz Óra! Komor, parancsoló hangon fordult Szeátához a főpap: - Lányom! Kik voltak az őseid? - A királyok nemzetségéből származom. - A Nehéz Óra eljött! Tudod-e, mit kell tenned? - Tudom, atyám. - Menj tehát! A büszkeségeddel szakadékba sodortad a Hegy királyságát; ezért átkoztunk el ma tégedet. Ám ha teljesíteni fogod a Csillag akaratát, úgy megáldalak. Szeáta lehajtotta a fejét, szemét eltakarta a kezével. - Lépj be, királylány, a Nagy Titok Termébe! Egy titkos ajtó rést nyitott a falban, bementünk. Ez az újabb szoba egészen kicsi volt, szélte-hossza húsz lépés talán. Dísztelen, szürke kőfalak. Széles ablakán behullt a fény. Az egyik falánál kőpad állt. Középen furcsa alakú csónak. Sehol eddig a Csillag országában nem láttam hajót, mivel itt sem nagyobb tó, sem folyó nem volt. De a legcsodálatosabb ebben a szobában a bal oldali, keleti fal volt. A fal teljes magasságában egy múmia állt. Nem volt felöltöztetve. A kiálló csontokra szorosan tapadt a megsárgult bőrrel fedett izomzat. De nem emberi múmia volt. Nem tudom miféle lény lehetett. A kis fej, az egymáshoz egész közel levő szempár megőrizte színét és formáját, mintha nézne figyelmesen. A csontos test széles, a felépítése kissé a harangra emlékeztetett. Egész sor végtagban végződött; a kezek inkább szárnyak voltak, mert hártyákat vettem észre rajtuk. Végül mindez halfarokban vagy egyéb uszonyfélében végződött, mellyel irányítani lehetett repülés közben. Amíg az ámulattól megkövültén bámultam, a pap, aki idehozott bennünket, eltűnt. A titkos ajtó bezárult. Ketten voltunk Szeátával. - Ki ez? - kérdeztem rekedten, a múmiára mutatva. - Ez ő - felelt halkan a királynő az, akit tisztelünk. Az első királyunk és örökös uralkodónk. Bocsáss meg nekem, Uram I De azt hiszem, te magad akartad így - meghajolt a múmia előtt. - Szeáta, hát ember ő? - kérdeztem újra. - Több, mint ember - felelt Szeáta még halkabban. - Igen! Vannak más világok, Tolém! Vannak magasabb rendű lények. Elragadtatottan nézett rám...

119

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Rettentő szégyen szorította össze a szívemet. Hirtelen odébb léptem Szeától. Úgy éreztem, hogy lopom a kedvességét. - Királynő - mondtam nehezen -, fordulj el tőlem, királynő. Nem vagyok méltó a tekintetedre. Mindent hazudtam nektek, neked is hazudtam. Egyáltalán nem vagyok csillaglakó. Éppen úgy, mint te, itt születtem a Földön. A királynő szeme tágra nyílt, még nem értette meg, amit mondtam, eltántorodott tőlem, mint egy kísértettől. - Igen - folytattam komoran -, nem vagyok csillaglakó. És nem vagyok királyfi. Hazátlan vándor vagyok, gyűlöltek otthon, és a pusztába menekültem a gúnyolódásuk elől. Egész idő alatt becsaptalak. A királynő válaszát inkább kitaláltam, mint meghallottam. - Ah, Tőle! Megtört a gyönyörű, az éltető remény. Milyen közel volt számomra a másik világ, a nem Föld világa. Most meg... most újra... az ítélet örök .. Szárnyszegett lettem, szegény... - Aztán halvány mosollyal azt mondta még: - De ne szomorkodj, Tolém! Pusztán a csillaglakót szerettem benned? Nem! Tanítóm voltál, drágái Bebizonyítottad, amit csak sejtettem. Hogy lehetséges más élet, hogy nem minden ér véget ezen a Hegyen, hogy nem minden az a bölcsesség, nem teljes az az igazság, amire bölcseink és öregeink oktattak... Én úgy szeretlek, mint eddig, Tőle. Független tőled a bánatom. De a hangja tört volt, vigasztalni akartam: - Királynő! Szégyenletesen hazudtam, amikor azt mondtam, hogy a csillagról jöttem. De nagy igazságot mondtam egy másik életről, az emberiségről, amely vár téged. Meglátsz majd minden csodát, amiről azt mondtam, hogy az én csillagomon van. Meglátod, ha megmenekülünk... - Lehet, hogy megmenekülünk, Tőle - súgta szomorúan Szeáta -, de engem nem vigasztalnak a te csodáid. Mit ér a csoda, ha itt van a Földön. Ha alkotója ember, akárcsak én. Ha olyan világ, aminek határa van. Ha elő van írva: eddig, ez a tiéd, tovább nem merészkedhetsz. Oh, Tőle! Tőle! Éppen ez a rettenetes. A kezeit tördelte. Sok mindenben ellentmondhattam volna neki, de hallgattam, nem mertem beszélni. Ám egyszerre felállt„akár egy jósnő. - Menjünk! Bárhogy is legyen, most még inkább teljesítenem kell a Csillag akaratát. Menjünk. A pad mögött még egy titkos ajtó volt, emögött szűk csigalépcső. A sötétben csúszva mentünk fel egy kör alakú térre, a Csillag Sziklaormára. Holdtalan éj volt. A sötétben sem a völgy, sem a teraszok nem látszottak. Egy hang sem hallatszott lentről. Mintha egyedül lettünk volna a világon. A nagy trópusi csillagok között élénken ragyogott a vörös Mars. Szeáta felé tárta márvány karjait. - Csillag! Szentséges Csillag! Teljesítem az akaratodat, te vagy a király ezen a Hegyen. Eljött az az óra, hogy megdöntsük királyságodat. Vedd el a részed, nekünk pedig hagyd meg bánatunkat. Aztán hozzám fordult. - Igen, én hiszem! Hiszem, hogy van kapcsolatunk a Csillagunkkal. Te nem a Csillagról jöttél hozzánk, de én érzem, hogy az imák és dalok elérhetnek a csillagig, és hogy onnan elérnek hozzánk hangok. Hallom! Hallom a hívást! Megyek hozzád, Csillag! Megyek! Megyek! Az utolsó szavakat önkívületben kiáltotta, és akár egy holdkóros, elindult a ragyogó Csillag felé. A szakadék szélén fogtam meg. Magához tért. - Ah, Tőle, hívást hallottam, mintha a Csillag hívott volna. Hívhatott? Mit gondolsz? Hiszel ebben?

120

- Mindenben hiszek, amiben te - feleltem. Sírtam, és a ruháját csókoltam. Szeáta gondolkodott egy percig, aztán újra kemény hangon mondta: - Itt középen egy arany gömb van. Azt kell ledobni. - Szeáta, hiszen ez rettentő súly, nem bír el vele egy ember. - Tőle! Te okos vagy, keress valami megoldást, igyekezz! A királynő leült a szakadék szóién, lelógatta a lábát a mélybe, és elgondolkodott. Én a gömbhöz léptem. A súlya körülbelül... Hamarosan kitapogattam, hogy a tengelye kivehető fémrúd. így szerszám volt a kezemben. Emelőként használtam, és igyekeztem felemelni a gömböt. Nem sikerült. Azután észrevettem, hogy néhány kő könnyen kiemelhető. Lejtőt építettem a gömbnek. A munka gyorsan haladt. Végül nekidőltem. Meglepően könnyen engedett. Alig álltam meg a lábamon, a rémítő súly pedig előbb a téren gurult végig, aztán túllendült, és ahogy a Hegy kemény falához verődött ijesztő dörgés morajlott fel. Hétszer ismétlődött, és még hosszú ideig döngött a visszhang. - Beteljesült! - mondta ünnepélyesen Szeáta. - Térjünk vissza. Engedelmeskedtem Szeátának, akár egy felsőbb lénynek. Újra a csónakos terembe ereszkedtünk le. Szeáta egy bögre vizet és kukoricát talált, úgy látszik nekünk készítették oda. Én nagyon éhes voltam, de Szeáta alig nyúlt az ételhez. Kedélyét váltakozva uralta a lendület és az elesettség. Hozzá léptem. Suttogott valamit. Megfogtam a kezét - hideg volt és remegett. - Rosszul vagy, Szeáta, le kell- feküdnöd. Engedelmeskedett, és a kőpadra roskadt. Majdnem azonnal lecsukódott a szeme: ólomsúlyú álom nyomta el. Áhítatosan érintettem sápadt homlokához az ajkamat, aztán egy fáklyával elindultam a titkos ajtón lefelé.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Éreztem a pusztulást, meg akartam nézni utoljára a Hegyet, ezt a nagyszerű Hegyet, melynek sziklaorma egy különös lény csontvázát őrzi. Igaza volt-e az afrikai sztyeppén elpusztult öreg, háborodott tudósnak? Valóban más világból ideszökött vakmerő menekültek műve ez? Újra végighaladván a lépcső átjáróin, csak csodálni tudtam ezt az alkotást. Az egész vésett Hegy tele termekkel, szobákkal és átjárókkal. Az óriás termek hatalmas mennyezetét tartó erős boltívek, az átjárók nyílegyenes vonalai; sehol egyetlen kis hiba. A terem kialakításakor meghagyott sziklatömbből faragott szobrok sora. Mintha ez az egész labirintus egyetlen nagy építész egységes terve alapján készült volna, akinek évszázadok és munkások milliói álltak rendelkezésére. Haladtam. Érintetlennek látszott minden. Az aranygomb halk robajjal gurult az arany csatornában, ahogyan talán több évszázadon át. De az öt pap és az öt fiú a padlón feküdt. Föléjük hajoltam. Halottak voltak, a testük már majdnem egészen hideg... Óvatosan ereszkedtem le a királyi emeletre. Rabszolgákkal találkozhattam volna, de minden csendes volt. A középső csigalépcső egyenesen a Csillag termébe vezetett. Ugyanaz az elcsúfított kép fogadott, mint a harc elején. A Nap és Hold ábrázolása a falról letépve, üres helyük tátongott, akár a friss sebek. De a mennyezet túl magasan volt, és a fáklyám fényében a mesterséges égbolt tündökölt - kigyúlt a Dél Keresztje is, vörös fénnyel a szentséges Csillag. Halk nyögésre riadtam, néhány lépés után. A föld testekkel volt borítva, létheiekkel, akik a rabszolgákkal vívott utolsó csatában estek el. De rabszolga még több hevert ott a létheiek kardjától levágva. Valahol még élők, sebesültek lehettek, mert hívást hallottam. Vértócsákban csúszkálva kerestem őket. Hamarosan rábukkantam Ithcsou testére. Az ifjút egy csapással ölték meg. A feje félig levágva. Távolabb a falnál egész halom női test. A terem közepéig jutottam, amikor hirtelen szólított valaki: - Külföldi!

121

- Megálltam. A testek tömegéből felállt egy ősz, összevérzett hajú öreg. - Külföldi! Minek jöttél ide vissza? Az átkunké* keresed? Hogy minden halott orkánként kiáltsa: „Átkozott"? Átkozott! Nem! Nem fogod ezt hallani. Mást mondok neked. Nem te pusztítottad el a Hegyet. Nem is lett volna erőd ezt megtenni. Maga a Csillag döntött úgy, hogy eljött az utolsó órája. Hallod, maga a Csillag. Megbocsátunk neked. E szavak után újra leroskadt. A rémülettől kővé dermedve hallgattam. Vad lázálom hatalmasodott el rajtam: már úgy tűnt, hogy valóban halottak emelkednek fel körülöttem, felállnak és megszólítanak... Akaratom iszonyú megfeszítésével vettem erőt magamon, oda akartam menni az öreghez, hogy valamiben segítségére legyek. De ekkor világosan éreztem, hogy a talaj megmozdult a lábam alatt. Az első lökés nem döntött le. De a földrengés második lökése olyan erős volt, hogy beleestem egy vértócsába, és a fáklyám kialudt. Azután elkezdődött a padló egyenletes lengése. A körülöttem fekvő sok test mozogni kezdett, mintha élne. Sötétben voltam, mozgó holttestek között. Az iszonyattól megdermedtem, a szívverésem kihagyott. Mászni kezdtem a testhalmok között; tapogatózva kerestem az utat. Többször eszméletem vesztettem. Végül kitapogattam a felfelé vezető utat. Futásnak eredtem a csúszós lépcsőfokokon. Teljes sötétségben futottam át a múzeumok termein, csak a papok hullái mellett álltam meg, ahol egy fáklya világított. Itt tértem magamhoz. De nem tudtam rendet teremteni a gondolataimban. Hol a sötétben magukra hagyott haldoklókat szántam, hol az eddig átéltek borzasztottak el, hol csak kavargott bennem a sok kimondhatatlan indulat. A padló pedig továbbra is mozgott a lábam alatt. A halott papokat megvilágító fáklyával Szeátához indultam. Aludt. A tetőre léptem. Első negyedében volt a hold. Gyenge fényénél valami megmagyarázhatatlant láttam homályosan. Azon a területen, amelyet a völgynek kellett volna elfoglalnia, ott csillogott a holdhíd, mintha víztükör volna lent. Hosszú ideig néztem a fény játékát a hullámokon, azután elindultam a lépcsőn lefelé, de félúton leroskadtam.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Azt álmodtam, hogy még rabszolga vagyok a Csillag országában, hogy szökésben vagyok, bejutottam a Hegy föld alatti járataiba, és ezeken futva kerestem a kijáratot. Az átjárók körbefutottak, kanyarogtak, mind messzebbre vezettek, és nem értek véget. A falakról nagy csúszómászók támadtak meg, és rám lesve nyújtogatták ragacsos csápjaikat. Védekeztem. Amikor már végleg kimerültem, a járat hirtelen véget ért. Farkasszemet néztem az óceánnal. A gránit partfokra zuhantam, előttem határtalan víz; holdfény játszott a habon, a kőparton hullám hullám után robajlott, és zúgott félelmesen a közelgő tengerár. Majd a következő percben úgy tűnt, hogy végleg elhagytam a Csillag országát, hogy többé nincs oda utam, és soha nem láthatom Szeátát. Soha! Soha! Ez a gondolat kibírhatatlan kínnal gyötört. Könyörögtem az éghez: pusztuljak el, ne legyek, ne kelljen éreznem a gyötrelmeket... De a napfény egyszerre csak éppen az arcomba tűzött, felébredtem. Az első érzés, amely hatalmába kerített, a mérhetetlen boldogság volt, annak a tudatnak az öröme, hogy Szeáta közel van, hogy velem van, és meglátom őt. De ugyanabban a pillanatban megdöbbentett, hogy a közelgő tengerár zúgása nem múlott el. Eszméltem. Felrohantam. A Hegy lassan, de érezhetően süllyedt. Éreztem a tér zökkenéseit, mintha emelkedne a katlan távoli pereme. Lent pedig a völgy, az erdők, a mezők és az egész gazdag kép helyett szürke, háborgó víztükör. Tajtékos hullámok zuhanása, rengése mindenütt, ameddig a szem ellátott. Az éjjel valahol megnyílt egy torkolat, folyam zúdult elő valahonnan a föld belsejéből; már az egész katlan félig megtelt. A tenger kezdte elnyelni a Hegyet. A Hegy lefelé süllyedt. A hullámok kese taraja már a második emeleti teraszokat csapkodta.

122

Elkábulva, földbe gyökerezett mereven álltam a valószerűtlen kép előtt. Szeáta jött ki. Sápadt volt és kimerült, de a tekintete lángolt. Semmi földi nem volt benne, mintha már nem is tartozna ehhez a világhoz. - Ez a Hegy Titka - mondta átszellemültem nem is várta meg a kérdésemet. - A víz elnyeli az egész országot, a víz, amely őseink koporsója volt. Elsodorja a századok alkotásait; a múlt bizonyítékát és a jövőről szóló feljegyzéseket. Te hívtad életre ezt a bilincsben szunnyadó erőt. A víz lesz mindenütt az úr, mi pedig... életben maradhatunk. Alig kivehető távoli sikoltások hangja hallott. A rabszolgák nem találták meg a harmadik emeletre vezető átjárót. Az a terasz üres volt. A második teraszon, amit már a víz csapkodott, tolongott-szorongott a rabszolgák teljes népe. Tőlünk ez csaknem 600 méter távolságra volt. Alig láttuk, mi történt velük. Páni félelemben voltak. Nem látszott mozgás. Az egész tömeg - vagy háromezer ember mozdulatlanul állt, arccal a víznek, látva a hullámok emelkedését. Időnként felszakadt egyegy embertelen üvöltés, az hallatszott el hozzánk már mint erőtlen sikoly. A víz átcsapott a mellvéden. A halált hozó elem. Nem tudtam, mit tegyek, hozzájuk akartam futni, megmutatni a felfelé vezető utat, mondtam Szeátának is. De ő megállított, parancsolóan a vállamra tette kezét. - Maradj itt! Ha fel is hoznád őket ide, pusztulásuk akkor sem lenne elkerülhető. A csónak csak két személyre készült, mert a Csillag tudta, hogy ketten leszünk. Ne próbálj a Csillag akaratával harcolni, túlságosan kicsik vagyunk, a mi részünk csak az engedelmesség. Lehasaltam a szakadék szélén, és a mélyben játszódó szörnyű tragédiát figyeltem. A víz a rabszolgák melléig ért, fokozatosan ellepte őket. Az anyák a fejük fölé emelték a csecsszopókat, az erősebbek félelmükben mások vállára álltak, volt aki fel akart mászni a sima falon, de azonnal lezuhant, többen megőrültek, és önként vetették magukat az örvénybe. A víz megállíthatatlanul, gyorsan emelkedett. Láttam, ahogy a hullámok átcsapnak a legmagasabbak fején is. Láttam a pillanatot, amikor a feltartott kezek eltűntek a hullámverés habjában. A felszínen néhány, a halállal még harcoló testet láttam. De úszni egyikük sem tudott. Néhány perc múlva mindennek vége volt. Nem bontotta meg a szürke, habos víztükröt semmi. A szörnyűségtől halálra váltan keltem fel. Szeáta még mindig ugyanott állt, a távolra, a Földön túlra vetve tekintetét. - Mindennek vége - mondtam rekedten. Szeáta hozzám fordult. - Kedvesem - suttogta, először szólított így -, ide kell hozni a csónakot. Engedelmeskedtem.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET A Hegy lassan elmerült. Délben tűnt el a hullámok közt a második emeleti terasz. Amikor a nap a látóhatárra szállt, a hullámok elérték a katlan peremét. Már-már a Hegy csúcsát is ellepte a víz. Ezen a napon alig váltottunk szót. Szeáta a tegnap felszedett köveken ült, és talányos kifejezéssel nézte a vizet. Néha úgy tűnt, az új látvány örömmel tölti el, máskor mintha érteném, milyen hallatlan szomorúság nyomja a szívét. A csónakon dolgoztam, amennyire lehetett, alkalmassá tettem az útra. Szeátára némi félénkséggel néztem. Egyszer azt mondtam neki, hogy megnyugtassam: - Hamarosan új földet lelünk, és új emberiséget. Gondolj a jövőre I Azt felelte: - Mi vagyunk a Földön a legnagyobb gyilkosok! Összerázkódtam.

123

Később különös gondolatom támadt; újra hozzá fordultam: - Szeáta, mit gondolsz, nem juthattak be mégis a rabszolgák a Titkok övezetébe? Lehet, hogy most is ott rejtőznek. Ne menjek le hozzájuk? Szeáta hidegen nézett rám, és azt mondta: - Nem, valamennyiüknek el kell pusztulnia. Újra összerázkódtam. Amikor a víz már csak négy méterrel volt alattunk, leeresztettem a csónakot a tengerre; féltem az örvénytől, amelynek fel kellett lépnie, amikor a Hegy csúcsa a mélybe süllyed. A csónakot a tér közepén levő kövekhez kötöttem. Ezeken a köteleken ereszkedtem le a csónakba, és vártam. Amikor a csónak és a tér közti távolság tovább csökkent gyorsan lesegítettem Szeátát, és léthei kardommal elvágtam a köteleket. Ellöktem magam a faltól, és teljes erővel lendültem az evezésbe, siettem a Hegytől messze kerülni. Nemsokára süvítő hang kíséretében bukott alá a sziklaorom. Egy ideig küszködnöm kellett az örvény keltette hullámokkal, de végre biztonságban érezhettük magunkat, körülnézhettem. A katlan már nem létezett. A víz túljutott a peremen, elárasztotta az Elátkozott Sivatagot de tovább növekedett, azzal fenyegetett, hogy tengerfenékké változtatja egész Afrikát. Az áramlás kifelé sodort bennünket a középponttól, így felesleges volt evezni. Egymásra néztünk. -- Kedvesem - mondta Szeáta -, az egész világon mi ketten vagyunk. Elsők és utolsók. A földi élet velünk ér véget, meg kell halnunk. - A Föld nagy. Sok-sok ember van a világon. Találsz új hazát, megtalálod azt, amit kerestél. Szeáta hallgatott. Arrafelé nézett mereven, ahol nemrég a Hegy királysága emelkedett. Most, ameddig csak ellátunk, minden irányban ég volt és víz. A tűzpiros napkorona lebukott a vöröslő hullámok közé. Éjszaka lett és hideg. Erőt akartam gyűjteni. Volt egy kevés kukoricánk, de vizünk egy csepp se. Félelemmel keserű előérzettel merítettem a csónak mellől. Sajnos! A víz keserű és sós volt. Ivásra alkalmatlan. Tengervíz. Helyzetünk egész borzalmasságát világosan láttam. Át kellett jutnunk az Elátkozott Sivatagon, amelyen Msztegával jöttünk. Szeátának nem szóltam, de megértett mindent. - Ne félj, kedves - mondta -, biztos vagyok benne, hogy mindez a Csillag akarata szerint van így. Régen kinevettem apáink hitét, most megértem oktalanságomat. Engedd meg, hogy imádkozzak a Csillaghoz. Feltérdelt, arcát a vörös Csillag felé fordítva. Én is térdet hajtottam mellette; először imádkoztam hosszú-hosszú évek óta. És a sivatag csendjében a kis törékeny csónak ismeretlen messzeségbe vitt.

HUSZONHATODIK FEJEZET Áteveztem az éjszakát. A csillagokhoz igazodtam. Reggelre a kimerültség elnyomott. Mikor felébredtem, Szeáta csukott szemmel feküdt a csónak fenekén. Rémülten hajoltam fölé. Halvány mosollyal pillantott rám. - Nagyon gyenge vagyok, kedvesem - mondta -, azt hiszem, ez a halál. Az elmúlt napok eseményei úgy meggyötörtek, hogy nem rémítettek meg szavai. Csak sírtam. Megcsókoltam a kezét. Nem a nélkülözés és nem az út nehézsége sorvasztotta Szeátát. A hőség nem volt erős; a levegő nedvességgel teli. Délben sikerült kifognom egy árvíz elől menekülő, vízbe hullt sast. Egy időre megmenekültünk az éhhaláltól, még a szomjunkat is csillapíthattuk friss vérével. De Szeáta nem akart se inni, se enni.

124

A lelkét gyötrő bánattól fuldokolt. Nappal is folytattam az evezést, tartva az irányt amire előző éjszaka beálltam, de nem voltam benne biztos. Hogyan is lehetett volna megállapítani az irányt ezen a parttalan óceánon. A víz tovább nem emelkedett. A hullámzás elcsendesült. Az áttetsző vízen látható lett a fenék - a köves sivatag. Az új tenger mélysége alig egy méter volt. Elértem az evezővel a szikes talajt. Szeáta egész nap önkívületben feküdt. Néhányszor benedvesítettem az ajkát a megölt madár vérével, de mikor magához tért, nem kívánt inni. Estére egészen rendbe jött és szólított: - Kedvesem! Drágám! Már nem sokat tudunk egymással beszélni. Meghalok. - Szeáta! Hagyd abba I - mondtam bánatosan. - Miért halnál meg? Hát nem akarod meglátni az én földemet, az én testvéreimet? - Elég, barátom! Ez megvalósíthatatlan álom. Nem is tudnék élni az országom nélkül, a népem pusztulása után. Most sok mindent megvallok neked, amit eddig magamnak sem mertem. Hiába álmodoztam más világokról, a lelkemet mégis ez tartotta fogva. Nagyon szerettem az országomat, a hazámat, a szülőföldemet. Nagyon szerettelek téged is, Tőle, nagyon, akár a férjemet. Mondd hát nekem még egyszer, hogy szeretsz, hogy nemcsak hízelegtél az idegen királynőnek. Mondd, hogy boldogan haljak meg. A kezét csókoltam, suttogtam, hogy őt elveszítve többet veszítek az életemnél. Megszokott csendes mosolyával felelt: - Nem te vagy a hibás a Hegy pusztulásában. A Csillag állt bosszút a létheieken a rabszolgákért és a rabszolgákon a létheiek miatt. Téged is a Csillag küldött nekem. Tőle, hogy megismerjem magamat; neked meg engem, a királynődet, Szeátát, hogy te is életre támadj. Emlékezz rám, én pedig megáldalak téged, hogy élj. - Szeáta! - kiáltottam teljesen kétségbeesetten. - Lehet életem nélküled? Ne hagyj el! Maradj! Miattam! Könnyek között csókoltam kihűlő ujjait. Már nem tudott beszélni, csak a csendes mosoly maradt meg elsápadt ajkain. Aztán a beesteledett ég felé fordította a tekintetét, és lelke elszállt a földi világról, melyet életében annyira megvetett. Egyszerre megértettem az iránta érzett szerelmem mérhetetlenségét. Mintha villámfény gyúlna, úgy láttam szerelem előtti énemet és a szerelemben feltámadottat. Megértettem, hogy a kettő nem azonos. Zokogtam, mint az elítéltek, szerettem volna feltámasztani egy pillanatra, hogy mindent elmondjak neki, amire életében nem volt időm. őrjöngve átkoztam magamat az elmulasztott napok és órák miatt. Átvillant a tudatomon a szörnyű jövő. Keserves elhatározással vettem a karomba kedves testét, megérintettem még egyszer egy utolsó csókkal, és lassan beeresztettem a vízbe. Néhány imádságos szót rebegtem a jeltelen sír fölött. Aztán erős evezőcsapásokkal távolodtam el. Hamar megbántam, szenvedélyes vágy fogott el, űzött, hogy újra lássam, hogy csókoljam akár az élettelen kezét is, hogy beszéljek vele. Visszafelé eveztem az éj sötétjében, kerestem őt, fáradhatatlanul dolgoztam az evezőkkel, előre és hátra haladtam, figyelmesen fürkészve a fekete vizet. De a sors nem akarta, hogy megtaláljam a drága sírt. Feljött a nap, de ugyanazon esztelen keresésben talált. Nem tudtam, hová kerültem, régen bolyongok-e. Akkor egy újabb kétségbeesési rohamomban messze eldobtam az evezőt a nyugodt, hallgatag vízbe, és a csónak aljában, ahol Szeáta feküdt, teste helyét csókoltam a deszkán. Váratlanul feltámadt szél borzolta a hajamat, de nem törődtem vele. Mindegy volt nekem, hová kerül a csónakom. Így telt el a nap, és leszállt az újabb éj, felgyúltak az új hajnal fényei, fenn ragyogtak, majd kihunytak keleten. Homályosan éreztem csak az idő folyását. Újra lázálom és káprázat hatalmába kerültem, ezek hol iszonyú kínzóak, hol pedig kimondhatatlanul gyönyörűek voltak, mert bennük újra megjelent királynőm, Szeáta. A külvilág nem érdekelt.

125

BEFEJEZÉS Egy néger asszony durva, ráncos arca és kiszáradt keze volt az első, amit megláttam, amikor magamhoz tértem. A csónakomat a szél az Elátkozott Sivatag helyén keletkezett tó partjára sodorta, és kidobta a fűre. Egy itt vándorló becsuán törzs talált meg. Gondoskodtak rólam, és ahogy tudtak, gyógyítottak. Több napig feküdtem lázban, és magamhoz térve olyan gyenge voltam, hogy nem tudtam mozogni. A jóságos becsuánok szárított hússal etettek, és strucctojáshéjból itattak. Csak két hét múlva álltam lábra, és csak egy hónap múlva mehettem ki a falun kívülre. Az első kirándulásomat a Csillag-Hegy irányába tettem. A tó már visszahúzódott, és a köves sivatag helyén iszappal borított mező volt, melyet,itt-ott már kezdett benőni a moha és a friss fű. Nyilvánvaló volt, hogy a jövőben itt sztyeppe lesz, és megjelenik az élet. Pálmák nőnek majd Szeáta sírján. Erőlködve néztem a messzeségbe, de a kúp alakú hegy körvonala már nem rajzolódott a világos reggel háttere elé. Nehezen tudtam elszakítani tekintetemet a távolból. A közeli erdő felé fordultam. A fű surrogott a talpam alatt, a papagájok ijedten ugráltak ágról ágra. Az jutott eszembe, kipróbálom, mit tud a kezem. Becsuán íj volt nálam, jól bántam vele azelőtt. Céloztam, elengedtem a húrt, a nyíl felsüvített, és a papagáj, akárcsak régen, az ágról a patak partjára esett. Keserű mosollyal mentem a feleslegesen megölt madárért. Igen! Nincs sok változás; csak él és szenved bennem a szív. Lehajoltam a papagájért, és megláttam tükörképemet a patak vizében. Hosszú hajam, mint régen, sűrűn borult a homlokomra és a nyakamra, de csillogott, akár az ezüst. A patakból fiatal ember arca nézett rám, de már teljesen ősz fejjel. Még keserűbben mosolyodtam el. Elmúlt életem volt ez alá a dér alá temetve, új életemben pedig nem hittem. Felemeltem a megölt papagájt, és becsuán barátaim falujába indultam. Nem volt többé hová lennem. HERENDI MIKLÓS FORDÍTÁSA

126

Kötetünk képeiről Kékesfehér, zöld és rubinpiros Napok izzanak a magasban, fényük tavakon, tengereken, folyók tükrén csillan, megfesti a hegyek csúcsát, a felhőket, a partokon nyújtózó medúzaszerű élőlényeket. Tájképek ismeretlen világokról, elképzelt bolygók hegyei-völgyei, vagy a Föld őskorának látomásai. Honnan jönnek ezek a víziók, hol nyílik ablak ezekre a tájakra? Azt hiszem, hogy az álmokban kell keresnünk e képek „eredetijét", a „valóságot" amelyekről a festő nagyméretű vásznain beszámol olyan részletesen, hitelesen és aprólékosan, mintha járt volna azokon a meredek sziklákon, vagy kopár síkságokon. Xanadu megidézett vidékei ezek, ahogyan Coleridge verséből felbukkannak, sötét erdők, bércek, szakadékok, ahol talán démon-kedvesét sirathatja egy „elhagyott nő a sápadt hold alatt", vagy ember-nem-látta képek Baudelaire látomásából, ahol „nagy vizek nyúltak szerte, kéken, / zöld s rózsa partok közt, ezer / s ezer mérföldnyi messzeségben, / s a végtelenben vesztek el". Nincsen ember ezeken a vidékeken, legfeljebb itt-ott ágaskodnak durván faragott kőkolosszusok, a Húsvét-szigetek bálványaira emlékeztető figurák, vagy kicsiny, szinte gyámoltalan szkafanderes alakok mászkálnak a nagy vizek partján, vagy a kék kristályokon. A táj egyedül van Georgij Kurnyin festményein, az önmagával elfoglalt Természet látszik rajtuk, mindenütt éppen pihenőben, mozdulatlanul, alacsonyan jár a Nap, talán éppen nyugszik és csend van, végtelen csend. Az ember vagy elment már innen, vagy még meg sem született.

Nem volt festő százötven-kétszáz évvel ezelőtt, akinek az jutott volna eszébe, hogy elképzelje irdatlan távolságban keringő bolygók hegyeit, vizeit, hogy világokat teremtsen a semmiből, illetve az álmokból, átvéve a vallások isteneinek munkáját, szétválasztva a sötétet és a világosat, a szárazföldeket és a tengereket. Csak a tudomány - a csillagászat I - fejlődése tette lehetségessé, hogy fantáziánk szárnyain elrepüljünk a világűrbe és lássunk olyat, amit korábban sem látni, sem elgondolni nem merészeltünk, ahogyan ezt Georgij Kurnyin szovjet festő megtette. Kurnyin, aki - vallomása szerint - „egy másik valóság megragadásának" tekinti festményeit, a Tyehnyika Malagyozsi „A világ 2000-ben" című nemzetközi pályázatán első díjat kapott műveiért. Úgy véljük, hogy fantasztikus festményeinél jobb illusztrációkat nem is választhattunk volna a Galaktika szovjet különszámához. K. P.

A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége, Budapest VII. Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Budapest, Postafiók 43

ISSN 0133-2430 Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Futaki József Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Gergely István 39 800 példány, 11,2 (MB) ív, MSZ 5601-59

IF 2861 - e - 7779 Készült a Zrínyi Nyomdában (77.1022/1), rotációs ofszetnyomással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia." Jacques Bergier „A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem irodalom a szó igazi értelmében." Fred L. Polak „Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak összességét." Michel Bútor „A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül, egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig." Dr. Otakar Chaloupka „A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű szerinti értelmezésétől." Julij Kagarlickij „A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen." Jacques Bergier Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft