GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

0

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia Fekete Gyula: Géprombolók Laczkó Géza: Lázadás a Pantheonban Jánosy István: Két sci-fi álom Rónaszegi Miklós: Négy korsó sör Veres Mihály: A kapcsolat Veres Mihály: A rokonok Pap Viola: A harmadik fél Selmeci György: Souvenir Nemere István: Leleplezés Demeter Attila: A kutyabarát Kassai Péter: Ösvény Majtényi Erik: A selyemgubó Majtényi Erik: A Kékek Tanácsa Haller Gábor: Emlék Urbán László: A magyar sci-fi kezdetei Baranyi Ferenc: Egy éjjel a végtelennel Kaszás István: Feladat Kaszás István: Bármilyen áron Kaszás István: A modell Kaszás István: Bizonyíték Szentmihályi Szabó Péter: Fekete és fehér lyukak Weinbrenner Rudolf: Zökkenőmentes akció Tőke Péter: A Négyes Karczag György: A Glaukusz-sav

27

3 8 13 15 22 23 27 29 31 33 36 41 45 50 52 60 61 63 64 67 68 76 85 89

Fazekas László: Hogyan kell sci-fit írni? 93 Csernai Zoltán: A Sátán Háromszöge 99 Kasztovszky Béla: Fehér kör 105 Isaac Asimov: Egy kis csomag energia (Pápay Kálmán fordítása) 119 Kötetünk képeiről (K. P.) 127

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen és a kötetben Panner László illusztrációi Kuczka Péter editor, 1977

2

R

FEKETE GYULA

A találmányban az volt a legcsudálatosabb, hogy ez idáig senkinek sem jutott eszébe. Igazában nem is találmány volt ez. Inkább a már pontosan felmért és sokszorosan igazolt ismeretek - az egészségi állapotról, a jellemről, a tehetségről, a fogékonyságról, a hajlamokról, a szociális érzékről, a politikai, a morális ítéletekről, egyszóval: az emberről begyűjtött ismeretek - mérnöki pontosságú, olykor szellemes rendszerezése, matematikai feldolgozása s alkalmazása az emberi értékek komplex mérésére. Afféle kibernetikus káderjellemzés. A feltalálók - egy agg prózaíró és unokája, egy kibernetika szakos, fiatal mérnöknő igazán jó gyakorlati érzékkel összegezték a műszerapparát megtervezésénél és programozásánál a kísérletileg már igazolt módszereket, tapasztalatokat, kutatási eredményeket. Voltaképp ők maguk sem tekintették magukat feltalálóknak, csupán a bonyolult gépezet tervezőinek. Széliében ismert, az illető szakmában régóta nyilvántartott, jórészt már a szaklexikonokban is szereplő adatokkal, tényekkel, következtetésekkel dolgoztak.

3

A komplex minőségvizsgálatba beiktatott egészségügyi paraméterek elég nagy részben már napjainkban is használatosak, bár az idők folyamán finomodtak valamelyest. A látásélesség mutatószámához például hozzátartozott a lehetséges korrekció hányadosa. A vérnyomáséhoz ugyanígy; ezenkívül a kórjóslat s a lebegés mutatói. Bonyolultabb volt a ma használatosnál a vérkép is. Noha a közegészségügy sokat fejlődött az idők folyamán, a szív, az érfalak, a légzőszervek, a máj, az epe, a bélműködés, a szekréció leletein a legritkábban éppen a „negatív" minősítés szerepelt, minthogy a vizsgálatok során feltüntettek minden olyan kezdődő elváltozást, amely kórosodásra hajlamos. Természetesen az orvostudomány ugyancsak jóval előbbre tartott, mint ma. Egy egészségvizsgáló számítógép-apparát egyetlen segédorvos felügyeletével húsz perc alatt mintegy hatvan leletnek megfelelő adattal térképezte fel a vizsgálati alany állapotát. Fölmérte például az agyvelő térfogatát, az életkori átlagtól eltérő redőzöttségét. A szexuális ösztön, a nemző-fogamzó képesség, a libidó, a szexuálpsziché jellemezhető elváltozásait, húsz évre előretekintő kórjóslattal. Megbízható módszert dolgozott ki az orvostudomány az idegállapot felmérésére is, s egyetlen nyolcjegyű számban (a neurózis komplex mutatója), rendkívül világos képletben fejezte ki a vizsgálati eredményt. Az első kezdetleges próbálkozások után a számítógépes vizsgálat önmagát fejlesztette tovább, hiszen tömérdek statisztikai anyag gyűlt föl, és ezzel együtt rengeteg tapasztalat. (A kórjóslatok 50-60 éves szelekciója például a kezdeti 1 : 2-ről bizonyos betegségeknél 1 :1,01re növelte a valószínűségi hányadost.) Minél több vizsgálati anyag állt rendelkezésre, annál pontosabban meghatározhatták a paraméterek átlagértékeit, s annál megbízhatóbban észlelhették a gyanús elváltozásokat. Fél évszázad tapasztalatainak és hatalmas vizsgálati anyagának birtokában a tudósok kidolgozták az „általános életképesség" paraméterét. Kellő súlyozással, minden tényezőt beszámítva, ezertől nulláig csökkenő számértékkel fejezték ki a biológiai minőséget, mely számsorban a nulla az exitust - a halált - jelentette. (Igaz, volt rá eset, hogy csődöt mondott ez a mutató. Azaz: mínusz értékbe fordult, ami persze képtelenség, mert az a jelentése: az illető túlélte önmagát... Például egy idős asszony, akit 109 éves korában vizsgáltak, és az összes rendelkezésre álló hasonlító anyagok szerint életképességi paraméterének két év múlva el kellett volna érnie a nullát, 123 éves koráig élt - tehát 12 évet az életképesség mínusz tartományában. Hasonlóképp túlélte önmagát egy politikus: kereken harminc évvel.) Mindent beszámítva: az egészségvizsgálat volt a gépi káderjellemzésben a legegyszerűbb; az okos műszerek minden részletében igen megbízhatóan elvégezték. Lényegesen bonyolultabb volt a tehetség, a képességek, a hajlamok feltérképezése. Részben a tárgyilagos műszerekre bízták a feltalálók ezt a feladatot is. A korabeli használatos tesztek alapján (ne napjaink sokat markoló, keveset fogó műveltségtesztjeire gondoljunk!) elég megbízható módszert sikerült kidolgozniuk a képességek mérésére. Eleinte kortársaikkal kísérleteztek, a legrangosabb, a legnépszerűbb tudósokat, politikusokat, írókat, művészeket kérték föl, hogy vegyenek részt a közérdekű kísérletben sajnos, az így kimunkált tesztek valami okból alkalmatlannak bizonyultak általános használatra. Ahány kísérletet végeztek az így összeállított tesztekkel, annyiféle volt az eredmény, és ráadásul meredek ellentmondásban az egyéb adatok alapján kiszámítható valószínűségekkel. A gégerákos vizsgálati alanyban a teszt fölfedezte a nem mindennapos énekes tehetséget. Egy mindkét fülére süket gyerekben a jövő nagy zenei előadóművészét; egy színvakban a nagy festőt; nyolcdioptriás rövidlátóban a reménybeli minisztert. Idegosztályon kezelt kleptomániásban, aki minden hozzáférhető értéket eltüntetett és a szennycsatornába hányt: a jövő nagy történettudósát. Szadista rablógyilkosban a humanista eszmék megszállottját;

4

notórius hazudozóban... - fölösleges szaporítanunk a példát, a kísérletnek ez a szakasza csődbe jutott. Ezek után a feltalálók a még földeríthető adatok alapján a történelem nagyjainak életét kezdték tanulmányozni; szemléletüket, viselkedésüket, érdeklődésüket, spontán reakcióikat. A közélet, az alkotás olyan nagy egyéniségeinek az életét, akiket kortársaik ugyan nem öveztek a népszerűség koszorújával (sőt máglyára dobták, felakasztották, agyonlőtték, öngyilkosságba kergették, bebörtönözték, száműzték vagy legalábbis mellőzték, útszélre lökték, kigúnyolták, elnémították őket), de akiket az utókor sorra felfedezett, s akiket azóta is megőrzött a századoknak a rostáló idő. Az a teszt, melyet e tanulmányaik alapján állítottak össze a feltalálók, már sokkal megbízhatóbbnak bizonyult. Hosszú volna végigkövetnünk a kísérletezés, a tervezés, a megszerkesztés nehéz éveit, de talán fölösleges is volna. Végtére a mi szempontunkból a találmány sorsa a fontosabb, nem a születése. Annyit azért még érdemes feljegyeznünk, hogy a legtöbb gondot a feltalálóknak a jellem minőségvizsgálata okozta. (Ennek a megoldása olyan bonyolult, hogy még laikus szinten sem érthetnénk meg az integrál-, a differenciál- és a valószínűségszámítás kombinált képletei nélkül.) Elkészült tehát a minőségvizsgáló apparát. Az Akadémia (a korabeli Akadémiáról van szó) felkarolta a vállalkozást, biztosította a szükséges anyagiakat, kimondatta az illetékes tárcával a sürgősséget, és legyártották a speciális számítógép-rendszer prototípusát. Kitűnően sikerült a programozás, s az alkalmazásba vétel feltételéül szabott ezer kísérlet 99,9 százalékos eredménnyel járt, jóval belül a jelzett tűrési határon. Nagy körültekintéssel választották ki az ezer vizsgálati alanyt. Többnyire elítélt közbűntényesek - rablógyilkosok, notórius tolvajok, zsebmetszők, útonállók, garázdák, sikkasztók, munkakerülők közül, mégpedig a többszörös visszaesőket, akik tehát emberi minőségükről jó néhányszor adtak már bizonyságot. A politikai bűnözőket nem tartották alkalmasnak kísérleti vizsgálatra a feltalálók, minthogy azoknak a megítélésében a gépi kádervélemény feltehetően ellentmondásba kerülne a hivatalosan, illetve a bírósági ítéletekben leszögezett álláspontokkal... Kitűnő vizsgálati alanyok voltak viszont a bajnokok, az élsportolók, elsősorban az atléták, az úszók, a céllövők, akik már egzakt módon - másodperccel, kilóval, centivel, találattal mért teljesítményeik révén kétséget kizáróan bizonyították tehetségüket. Megbízhatóan mérhető teljesítmények alapján némely munkanem legkiválóbb és leghanyagabb munkásait ugyancsak bevonták a kísérletsorozatba. Végtére a gépi minőségvizsgálat káderjellemzései egy kivételével minden esetben fedték a való életben már igazolt minősítéseket. Egy fiatal matematikus viszont, aki már nagy visszhangot keltő, vitákat kavaró publikációkkal bizonyította zsenialitását, fordított minősítést kapott (egyebek közt: betegesen neurotikusnak, feltűnési viszketegségben szenvedőnek, műveletlennek s legkivált éppen a matematikához tehetségtelennek, végeredményben őrültnek minősítette a gépi káderezés.) Kiderült: a káderező apparát a lángész felkutatására alkalmatlan. A megszokottól meredeken eltérő, a szentté avatott tekintélyeket vakmerően támadó, a gondolkozásnak, a következtetéseknek új utakat törő, a valóság tényeit semmilyen hitbuzgalom kedvéért meg nem tagadó emberfajta jellemzésére nem váltak be a szokványos paraméterek. A feltalálók rengeteget küszködtek a korrekción - eredménytelenül. Azt mindenesetre sikerült megoldaniuk, hogy az apparát, ha már ezekre a szélső esetekre megbízható választ nem képes adni, legalább az említetthez hasonló, nyilvánvalóan durva hibákat ne kövessen el.

5

Nem bolygatták meg az egyébként bevált programozást, de, minthogy a gép a szélsőséges eseteket azonos kategóriában minősítette: az ilyen kivételesen ritka vizsgálati alanyoknál kigyúlt a vezérlőtáblán egy piros lámpa, és megszólalt a vészcsengő. Akár zseni volt az illető, akár őrült. S hogy melyik a kettő közül, annak a megállapítását e módosítással a feltalálók kizárták a gépi káderezés hatóköréből. Elkövetkezett hát az üzembe helyezés napja. Óriási dolog, ha meggondoljuk: az emberi társadalom teljes átalakítása rejtőzött ebben a találmányban. Hiszen minden gondunk-bajunk, minden csalódás, konfliktus, békétlenkedés gyökere holtbiztosán elágazik errefelé: az emberi minőség mérésére ez idáig nem volt megbízható, komplex mérőeszközünk. Amint láttuk: az egészség, az életképesség mérésére vannak jó műszerek; bizonyos képességeket, teljesítményeket is elég pontosan minősíthetünk - volt szó róla -, legkivált a sportban. Sem protekció, sem ilyen-olyan elfogultság, sem a versenyző előzetes vagy utólagos jellemzése, minősítése, jóakaróinak vagy rosszakaróinak a véleménye nem befolyásolhatja a stopperórát, a mérőszalagot, a célfotót; a tehetséget itt egzakt módon mérhetjük: a minőséget - mennyiséggel. Mi mindent nem tudunk csak megközelítően is hasonló pontossággal mérni! Vegyük csak azt, mennyire átalakítaná magánéletünket és közéletünket, ha az emberi minőséget is egzakt módon mérhetnénk; a jellemet, a szakmabeli tehetséget, az akaraterőt, a becsületet, a bátorságot, az őszinteséget, a jó férj, a jó feleség, a jó barát, a jó főnök, a jó politikus, a jó állampolgár tulajdonságait! Mennyi gondot, bajt, csalódást kiküszöbölhetnénk az életünkből, ha ki-ki úgy választhatná meg a párját, a munkatársát, a főnökét, a barátait - de még az ellenségeit is -, hogy előzőleg pontos méretet venne a megkívánt minőség mértékegységével, ahogyan a szabómester a ruháról. Nos, a komplex minőségvizsgáló apparát jelentősége messze túlnőtt azon, amit egy figyelmet keltő találmánynak szokás tulajdonítani - joggal nevezhetjük korszakalkotónak. Annál inkább érthetetlen számunkra az a sors, amely ennek a nagyszerű találmánynak osztályrészül jutott. Pedig eleinte óriási volt az érdeklődés. Jöttek szerelmespárok: jól választottak-e? Jöttek édesanyák, megtudakolni: milyen ember válik majd a gyerekeikből? Politikusok hozták kiszemelt, legmegbízhatóbbnak tartott párthíveiket. Párthívek hozták a vezérükül kiválasztott politikust. Csapatostul jöttek fiatal lányok, fiúk: alkalmasak-e arra az életpályára, amelyet szeretnének választani? Tódultak az apparátba igazgatók, osztályvezetők, személyzetisek, azokkal a pályázókkal együtt, akiket felvételre javasoltak. És tódultak a felvételre jelentkezők, hogy a gépi kárderjellemzést csatolhassák a kérvényükhöz. Művészek, írók, tudósok jöttek, hogy a tárgyilagos gépezet révén is elmélyíthessék önismeretüket, tájékozódhassanak képességeikről, önmaguk előtt is rejtve maradt emberi értékeikről. El sem lehet azt sorolni, kik és hányféle indítékkal, milyen szándékokkal, várakozásokkal, reményekkel keresték fel az apparátot. Éjjel-nappal üzemeltek a gépek, és a segédszemélyzet négy műszakban váltotta egymást. De így is napról napra szaporodtak az előjegyzések; már hónapokkal előre kellett jelentkezni.

6

Viszont napról napra nőtt az elégedetlenség is, s éppen azok részéről, akik már átestek a gépi káderezésen. A harmadik héten a feldühödött tömeg benyomult a káderezőhelyiségekbe; a drága gépeket szétverték, ízzé-porrá zúzták, a padlókat benzinnel meglocsolták, s magát az épületet is felgyújtották a felelőtlen randalírozók. Az agg prózaíró nem bírta túlélni a kudarcot. Halálos ágyán utolsó szavai ezek voltak az unokájához: - Emlékezz, kislányom, a programozásra: igazságos bíró csak egy van: az utókor... Te talán megéred, hogy az utókor... És meghalt. Ez 2075-ben történt. Az unoka, noha kegyelettel gondolt a nagyapjára, már ő sem tudott hinni a találmányukban. Éspedig hiteles, mert hiszen legszemélyesebb tapasztalatai miatt. Még a kísérleti szakaszban válófélben levő férjét, most legutóbb pedig nagy szerelmét, új választottját káderezte le a géppel. Egyik vizsgálat sem adott kielégítő eredményt! „Mégis a konstrukcióval lehet valami baj - gondolta tárgyilagosan az unoka, a tehetséges kibernetikus. - Mert hogy nekem abban a csirkefogóban annyi jót találjon, ebben a remek fiúban meg annyiféle rosszat... ez csakis a konstrukció hibája. Vagy a programozásé esetleg... Mert senki azt úgy nem tudhatja, mint én, hogy ki volt az a csibész. És senki azt úgy nem érezheti, mint én, hogy ez most... ez telitalálat ... Mit küszködtünk azzal a nyomorult géppel, és ha fáj is... persze hogy fáj... de én megértem, hogy szétverték az emberek."

7

LACZKÓ PÉTER

Lázadás

a Pantheonban A roppant város fölé mindenünnen láthatóan emelkedett az Élők Pantheonjának fehér kupolája. A széles avenue-kről, a hatalmas boulevard-okról, amelyeknek néma csendjében, virágágyak, fák között, gyepen boldogan sétáltak az aggok, a ráérők és a gyerekek, minden keresztutcánál a hatalmas fehér kupolára szaladt föl akaratlanul is a tekintet. Az óriási városokat jellemző süket csöndben, a fehéren szikrázva keringő repülőgépek között a kupola büszkén pihenő, fehér kőszáli sasnak látszott ott fönt a hegyen, amelyet hajdan a mártírokról neveztek el, s most a 7-es számot viselte. A boulevard-okat, különösen a régi, még 1990-es építkezésűeket meg-megrázta a föld gyomrában dübörgő villamosvasút és autóforgalom, de a Pantheonhoz, mely hajdan a Szent Szív temploma s most a Mindenható Agy néma szentélye volt, nem hatolt föl semmi zaj. Minden hanghullámmal szemben süket levegőréteg övezte magányos csillogásában az emberi haladásnak ezt a csak pár évtizedes, újabb eredményét. Igen, hisz csak a 2014-edik évben fedezte fel Melanchton (igazi nevén George Hurst, de ez a század visszatért a kedves és egyszerű hangzású igen régi nevekhez, úgy vélekedvén, hogy „Platón" sokkal meggyőzőbben cseng, .mint „Einstein"), mondom, csak 2014-ben fedezte fel Melanchton az agyvelő konzerválásának oly módját, amely lehetővé teszi, hogy az elhalt embertárs szelleme, amely az agyvelő szürke kocsonyájában fészkel, tovább éljen és hasson. Törvény intézkedett, hogy a haldokló nagy emberek, az úgynevezett „lángelmék" (minő primitív, barlangkorabeli metafora I), szóval a zsenik agyvelejét kioperálják, s kellő biológiai feltételek mellett elhelyezzék a Pantheonban. Ezek az agyvelők bizonyos tekintetben mind deformáltak voltak, enyhe vízfejűség vagy egyéb rendellenesség különösen fokozott működésre ösztökélte őket, s így születtek a nagy felfedezések, tudományos elméletek és jeles költői művek. A törvény meghozatalára azért is szükség volt, mert a modem élet munka- és élvezethabzsolóvá tette az embert, akinek legfőbb szórakozása és némileg egyetlen életformája a rohanás volt. A szaladgálás pedig megölője a szemlélődésnek, viszont nemcsak új, de átalakított gondolat is csak szemlélődésből fakadhat. A nagy emberek agyvelejét tehát el kellett tenni „télire", mint XX. századi primitív ősanyáink a tyúktojást. (Ezért a történelmi adatért különben itt mondok köszönetét Lucullusnak, a nagy statisztikusnak.) Valakinek csak kellett gondolkozni és alkotni I Ott állt tehát az Élők Pantheonja a hegyen. A fehér kupola belsejében enyhe kékes fény derengett, és testmelegre volt temperálva a levegő. A Pantheon igazgatója és asszisztensei tehát a nagy teremben, amely fölé a kupola borult, állatbőreiket, illetőleg tógáikat levetve, meztelenül

9

teljesítettek szolgálatot. A Baráti Szövetségek, amelyek felváltották a család és nemzet szerint való régi beosztást, igen helyesen a legrégibb korok egyikének higiénikus ruházatát, a tógát elevenítették fel. Nem hagyhatom azonban itt megrovás nélkül egyes primitívségimádóknak azt a törekvését, hogy a tógát állatbőrökkel helyettesítsék. Ez dendizmus (mily finom, avatag szó!) és piperkőcség. Nem méltó a 2030-as évek „függő barátaidhoz. Igen, a múlt század még a szabadságon nyaggatódzott. Mi felismertük a minél többtől való függőség megnyugtató értékét. Eurázsiában csak barátok vannak, s én, Plinius, boldognak vallom magam, hogy körülbelül 105 baráti szövetség tagja lehetek. Vezető pozíciókat töltök be a Lelki Számszeríjasok, a Gondolattól Független Gondolkozók, az Ösztönellenes Logika Védői, a Földöntúli Mogorvák, a Birkózó Elmék Központi Stadionja szövetségekben s még vagy száz baráti korporációban, s tagja vagyok a Baráti Szövetségek Központi Főtanácsa Intézőbizottsága Végrehajtó Delegációjának, s kis híja, hogy Eurázsia Főbarátjának nem választottak meg tavaly. De a rádiószavazást Afrika baráti szövetségei gaz hullámhosszmanőverrel megzavarták, s én bosszúságomban majdnem kivándoroltam a sivatag Amerikába, ahol sakál üvölt a Fehér Ház romjain, s a mezei remete a rögök közt meghúzódó rozsdás vasrudakon csetlik-botlik. A fehér kupola nagy termében körös-körül hidegen csillogó platina állványok sorakoznak fél méter távolságra egymástól. Négy karcsú lábon áll minden állvány. Tetején különös összetételű folyadékban aranynyergen pihen az üveggel fedett agyvelő. Az üvegburából vékony csövek, fémszálak ereszkednek alá egy kis asztalkára, amelyen a szellemi megnyilvánulások anyagiasítására szolgáló különféle készülékek állanak. Másik asztalkáról viszont olyan vezetékek emelkednek az agyvelőhöz, amelyek bizonyos külső ingereket szállítanak. Az agyvelők személytelenek. Egy nagybetű és egy arabs szám a jelük. Legtöbbjénél csak a nagyagy két féltekéje őriztetett meg. De van komplett példány is, amelynek félméteres gerincvelője külön tartályban lóg. Ez utóbbiak azok az agyvelők, akiktől a Baráti Szövetségek lírai, jelesül szerelmi költeményeket követelnek a gerincvelőnek megfelelő kémiai anyagokkal való izgatása után. Van közöttük parasztzseni, természetimádó és kifinomult. A parasztzseni, ha a Pantheon szabályai szerint elérkezik ihletettségének pillanata, a megfelelő gépezetek és vezetékek útján trágyaillatot, kolomphangot, hazavonuló gulya képét és muskátliillatot kap. S pár perc múlva az állványra helyezett asztalkán megindul az Alkotó Rádió gépének jellegzetes kattogása, s pár perc múlva a világ egy újabb pásztorkölteménnyel vagy mezei regénnyel lesz gazdagabb. A természetimádó fenyőzúgás-kivonatot, alpesi látképet, hegyi levegőt, egészséges magaslati mészport és hólészagot kap, aminek nyomán a legfenségesebb tájleírások születnek. A túlfinomult erotikus ábrákat, pezsgőgőzt s a hajdani egyiptomi cigaretta nehezen előállítható nikotin- és ópiumkeverékét kapja fokozatos adagolásban, s annyi dekadens regényt ír, amennyi csak tetszik. De ez csak játék. A komoly munkát a két féltekések végzik, akik a megfelelő munkadüh adagolása után újabb és újabb találmányokkal és hasznos eljárásokkal gazdagítják az emberiséget. Az egyik kést kap képzeletbeli kezébe, aztán elárasztják a nyitott emberi test és a műtőterem egybekevert, fenséges illatával/ pár percnyi feszült szünet után nagy mennyiségű munkadüh-besugárzást kap, s rövid idő múlva új műtét leírását kopogja le a rádió. Van, akinek a bútorzat tökéletesítésén kell fáradoznia. Egy harmadik a feleslegessé vált ruhagombok mirefordításán töpreng hivatalból. A negyediknek az a

10

feladata, hogy a tökéletesen veszélytelenné vált repülést tegye újra izgalmassá. Egy híres lélekbúvár és biológus agyveleje már húsz éve azon dolgozik, hogy a kötelező állami szerelem ne legyen olyan unalmas, adminisztratív eljárás, mint az adófizetés volt a XX. században. A B 19-et öt éve hajszoljuk, találja fel a levegőben tetszés szerinti ponton megálló és víkendházzá alakítható családi repülőgépet. Egy jeles fantaszta feltalálta a kézitáskaként kézben hordozható, testen kívüli gyomrot, és éppen jókor szüntettük be működését, amikor éppen azon volt, hogy feltalálja a mesterséges, tökéletes szerető szívet, amivel egyrészt a fent említett lélekbúvár munkájába kotnyeleskedett bele, másrészt pedig veszedelmes komplikációk magvát vetette volna el, szívre tudniillik, még mesterségesre se, nincs szükségünk. Természetesen a jeles agyvelőknek ez a gyűjteménye jól érthető világbiztonsági szempontból úgy van megszervezve, hogy egymásról nem tudnak, egymással nem érintkeznek. Kívánságaiknak azonban bizonyos határig kifejezést adhatnak. Az X300 például utazni akar. Rádiója jelzi, s egy elmés szerkezet szavakban a fekete táblára vetíti. Az asszisztens nyomban munkába lép. Rohanás, zötyögés képzeteit küldi X300-nak, aki, ha nagyon öreg fiú, egy kis kőszénfüstöt is nyelhet. Aztán vagy fjordképek vagy szaharai jelenetek lövelltetnek belé. A jó öreg agytekervények megkezdik a kívánt kémiai elváltozást, amely rádióra tevődik át. A közlés megindul, megszületik az útirajz. De szerintem a Z 27-et például régen el kellett volna pusztítani, mert folyton alkoholmámort kér, és tehetsége teljesen kimerült, s a legújabb eljárások sem vasalnak ki belőle semmi figyelemre méltót. Néhány héttel ezelőtt a nyugalom óráiban, kényelem okáért régi szóval szólva: éjszaka (a különbséget éjszaka és nappal között tudniillik már rég megszüntettük, mindenki akkor alszik amikorra a Baráti Szövetségektől kiutalt álomjegye szól), mondom, éjjel az ügyeletes asszisztens különös, halk zúgásra, villanásokra lett figyelmes. Az ellenőrző környezetmérő készülékhez lépett, hogy megtudja, mi az. A neszezés, villanás ekkor egyszerre megszűnt. Ez néhány egymást követő éjszaka megismétlődött. Ötödik alkalommal aztán hiába lépett az ellenőrző készülékhez: a gép nem működött, viszont a neszezés valódi zúgássá erősödött, s szaporán cikáztak a villanások a fehér kupola alatt. Aztán pár perc múlva magától megindult az ellenőrző gép. a zúgás elhalt, a villanás eltűnt, s néma kék csend borult a nagy teremre. A hatodik éjszakára következő hajnalon aztán holtan találták a nagy teremben az ügyeletes asszisztenst, a nagy röntgengép gyilkos sugarai teljes kévében még akkor is rá voltak irányítva élettelenül heverő, meztelen testére. Ki követhette el a szokatlan, barbár és ósdi merényletet? Mi már régen nem gyilkolunk egyénileg, magánbosszú nincs. Akinek meg kell halni, annak kézbesítjük a Baráti Szövetségek haláljegyét, s a szövetségi ítéletvégrehajtó abban a pillanatban ráirányítja a kivégzőgép sugarait, amelyek úgy megsemmisítik, hogy egy nedves folt, egy porszem nem marad utána. Más, rendes halottakat is így távolítunk el jól rendezett világunkból már tizenöt-húsz éve. Azóta nem látott halottat az ember, ezért érthetően nagy izgalmat és feltűnést keltett az eset. Még a reggeli órákban megjelent a Pantheon igazgatója törzskarával a nagy teremben. Személyük biztonságára természetesen minden fizikai és pszichikai óvóintézkedést megtettek. Feszülten figyeltek az érzékszerveik, intuitív és kombinatív képességeik működését fokozó és javító készülékekkel felszerelve. Az agyvelők békén dolgoztak.

11

Az igazgató a terem közepén állt a központi leadó előtt, mögötte, a leadógép mellett első asszisztense figyelt. A központi leadó szerkezetében ekkor valami pattant. Az igazgató hátrafordult első asszisztenséhez. - Maga babrált a központi leadóval? Az asszisztens felháborodva tiltakozott. Ebben a pillanatban a Pantheon összes agyvelői beszüntették a munkát. Rettenetes néma pánik - ha szabad Így szólnom, mert mi igen fegyelmezettek vagyunk - tört ki a teremben. Minden szerkezetet megvizsgáltak, az ingereket szállító készülékek teljesítőképességét fokozták, de az Alkotó Rádió összes gépei továbbra is némák maradtak. Az igazgató rádiótelefon-hívására megjelentek hamarosan a Büntető Brigád emberei, de az ő fáradozásuk is hiábavaló volt. Az igazgató erre leállította az egész üzemet. Ekkor küldtek értem. Külön megvizsgáltam sorjában minden agyvelőt és minden gépet. Több napi kutatás, kísérletezés és feszült figyelés után bensőmben is rájöttem, de a bizonyosságszámítás módszerével matematikai képletekben papíron is igazoltam, hogy az agyvelők valami rejtélyes módon, nem gépeken keresztül, hanem valami primitív, gyermekes, múlt századbeli, nevetséges, anyagtalan gondolatátvitellel érintkezésbe jutottak egymással, feltárták egymás előtt szörnyű helyzetüket... Hm! miért is szörnyű a helyzetük? Éppen az erre a kérdésre felelő jelek megfejtésén fáradoztam ellenőrző munkám során, amikor megjelent, nem, valósággal rápattant a fekete táblára ez a borzalmas mondat: - Fáradtak vagyunk, meg akarunk halni I Felugrottam. - Ohó, barátaim, ez szabotálás, szembeszegülés a Baráti Szövetségek törvényeivel I Majd meglátjuk, ki lesz az erősebb 111 És megindult a néma, idegmarcangoló küzdelem az ötszáz agyvelővel. Egy ember, én, Plinius, ötszáz halhatatlan agyvelő ellen! I Háromszor huszonnégy órát ültem egyfolytában a fehér kupola alatt, a kék fényű csöndben, és mindent megpróbáltam, ami legmagasabban emberi és emberen túli, hogy letiporjam, hóhérsugaraimmal megsemmisítsem a lázadást. Végre aztán új sugarak gerjesztésével, amelyekért ötévnyit oda kellett vetnem életerőmből, minden érintkezést elvágtam a lázadó agyvelők között. A K 3 üvegburáját összetörtem, s a szürke kocsonyát a sarokba vágtam, mint egy múlt századbeli dühöngő, ö volt a lázadás egyik vezére. Eljárásomat szégyenlem, de nem mentegetem. A Pantheont haladéktalanul üzembe helyeztem. Megindultak a gépek, minden ingert a maximumig fokoztam, s a Baráti Szövetségek agyvelői újra működni kezdtek. Az egyik kínjában feltalálta a zsebbeli erőmérőt. A másik üvöltve, igen, ez a helyes szó, üvöltve kopogta le legszebb versét, a Lázadó Agyvelők Gyötrelmeiről. Sikerem azonban csak egynapos volt. Másnap megállt az Agyvelő Üzem. Y 212-nek sikerült eddig még ki nem derített módon a nagy röntgengép gyilkos sugarait sorban ráirányítania mindenik agyvelőre, legvégül saját magára. A Legfőbb Üzem öngyilkos lett. S az Élők Pantheonja most Halottak Pantheonja, ahol zavaros levében csöndesen rothad ötszáz kiváló agyvelő. A gondolat kihal a világból, s én reszkető kézzel vetem papírra ősi szokás szerint ősi betűkkel e jelentést korunk kétségbeesésére s a jövő okulására... (1938)

12

JÁNOSY ISTVÁN

KÉT SCI-FI ÁLOM

1

2

A tengerparton, ahol valaha meztelen lányok táncoltak, fürödtek, most, hogy elszállt a vörheny-éjszaka, hegynyi páncélszörnyetegek nyüzsögnek: vasaló-, lapát-, tölcsérforma hajók - rajtuk rákolló csápok lengenek. Mély, tompa zaj s egy rozsda gombafelhő föllebeg.

Megszállták a várost a csészealjasok: mint megannyi lassú csótány, mind itt tolong, mozog. Az utcára kimenni nem mer már senki, csak az ablakból lessük, hogy mocorog sok lomha testük, Ím most gyakorlatoznak, nagy monstrumokat hoznak: darukat, földgyalukat, s mindenre reábogoznak motoros propellereket. Mint száz ágyú, fölugat, robban, döng a lég: a sok acélszerkezet egyszerre repülni kezd: mind felénk! Amott egy behemót folyami kotró görögve légbe hussan, mint óriás kotló, csapong, kárál, csörög, majd szörnyű impetussal alázötyörög. Egy villaházra esett. Alatta látni lehet az agyonütött embereket. Mind újabb szerkezet repül, s az ablakból bámuljuk tehetetlenül.

Minthogy a szárazföld étket nem ad már, a tömeg a tengerparton tolong, - a szemesebbje csónakon feszeng, vár: hol bukkan hal. Egy-két bolond kézigránátot szór a vízbe, rája hassal föl halak fölfehérlenek, rácsap a tömeg egymást taszigálva, halhoz csak ő nem jut. a kis öreg, kit mindig félrelöknek - 3 napja nem evett már -, és tovább élni fog, mert aki a fertőzött halat befalta, most boldog - félóra múlva már halott. De hajtja őket enni életösztön, és hajtja őket élni a Halál.

13

RÓNASZEGI MIKLÓS

NÉGY KORSÓ SÖR - Mondja, miért issza, ha utálja? - Már megint kezdi? - Nem vagyok vak. Látom. Valahányszor beleiszik, fintorog, és összeszorítja a szemét, mint aki orvosságot nyel. Még a kalapját is a szemébe húzza. Utálja. - Ja... hát erre gondol ? - Miért csinálja? - Úgyse hinné el. - Honnan tudja? - Még senki sem hitte el. - Nyögje már ki, miért hunyja le a szemét, ha iszik? - Hogy a feleségem meg ne lássa. Nem szereti, ha kocsmázom. - Hol van a felesége? - Otthon. - És meglátja ? - Könnyen lehet. - Könnyen lehet, hogy maga hülyének néz engem. Tudja mit... - Na, ugye, hogy nem hiszi I - Maga itt nyakalja a sörét, a felesége pedig a lakásukból mindent lát. Mondja, mi a maga felesége ? Spiritiszta ? - Egyszerű háziasszony. Ül a tévé előtt. Mostanában mindig a tévé előtt ül. - Maga pedig itt hunyorog. Fantasztikus! - Úgy, ahogy mondja. Fantasztikus. Ilyesmit nem lehet kitalálni. Az ilyesmi vagy megtörténik, vagy nem. - Aha! - Ha nem hiszi, minek meséljem? A sörömet már úgyis megittam... akkor talán el is köszönök... - Várjon. Meghívom egy pofa sörre. És meséljen! AZ ELSŐ KORSÓ SÖR Úgy nézzen rám, hogy pár hónappal ezelőtt még dugig voltam pénzzel, akár egy perselymalac. Nincs valami különös szakmám, de olyan helyen dolgoztam, ahol mindennek tízszeres az ára. Fényképész vagyok, plusz fotolaboráns specialista, hát gondolhatja, hogy megbecsültek a Magyar Marskutató Intézetben. Amióta a Szaturnuszra meg a Marsra kihelyezett robotok kis fotonkapszulákban lődözik haza a kutatási anyagot, a mikrofelvételek kidolgozását nem bízták másra, csakis énrám. Nincs olyan gyári eljárás, amin ne tudnék még finomítani, és nincs olyan pici kép, amit én ki ne tudnék nagyítani... Hát mit mondjak, egy ekkora kockáról, mint a kisujjam körmének a fele, látja, akkora képet nagyítok, mint itt a kocsma plafonja. Nem kis dolog. A filmek finomszemcsés szerkezetéről hallott már? Nem baj. Elég az hozzá, hogy szerettek és megbecsültek, annál is inkább, mert amióta a világpolitikában megint nem férnek a bőrükbe a nagy krapekok, azóta sok disznóság történt a kapszulákkal. Odaát, no érti?, odaát szerették volna befogni ezeket a parányi küldeményeket.

15

Egy fotonrakéta kapszula nem nagyobb, mint a töltőtollam. Ólomból van. A végén egy kicsi irányítógömb. A robot kilövi egyenesen a mi irányító lézersugarunkra, amely szépen belevezeti a mágneshálóba. Persze odaátról is felirányítottak lézersugarakat, hogy eltérítsék a kapszulákat, de a frekvenciát az istennek sem találták el. A kapszulák rendben mihozzánk estek le, ellenben a film sokszor elégett bennük. Mondom, táskaszámra vittem haza a pénzt, már azt sem tudtuk, mit csináljunk vele. Ketten vagyunk a feleségemmel, gyerek nincs. Aztán tudja, hogy van az; akinek nincs gyereke, akkor is szegénynek érzi magát, ha máskülönben felveti a pénz. Ezen egy időben sokat bánkódtunk. Hogy lám csak, a rakéták már olyan messze kószálnak odafent a francban, hogy a fénynek szakálla nő, mire utoléri őket, bezzeg a meddőséget még mindig nem tudjuk meggyógyítani. Örökbe fogadni nem mertünk, hát mondtam az asszonynak, nyugodj bele, fiam. Rendben is volt a dolog egy darabig, de később csak megromlott közöttünk a hangulat. Örökösen veszekszik, nyűgös... pedig amúgy szeretjük egymást, és ha jól emlékszem, nem is csaltam meg őt addig, amíg... Hol is hagytam abba? A nagy politika. Hát nem sikerült nekik. Sem befogni, sem eltéríteni nem tudták a kapszulákat. Pedig akkor már viszketett a fenekük, hiszen megkezdődött a Marson az óriási napkohók építése. Eddig a robotok mást sem csináltak, csak felmérték a terepet, fényképeztek, talajmintákat vettek és így tovább. Most aztán ide-lent a mérnökök elkészítették az óriási napkohók tervrajzait. A rajzokat mikrofilmre fényképeztük, és a fotonrakétákkal felküldtük az építő automaták programozóegységeibe. Ez nagyon fontos és nagyon titkos munka volt. A fényképezést csak én végezhettem. A legkisebb számot, a legvékonyabb vonalat is gondosan ki kellett exponálni, nehogy a leolvasó műszerek összezagyválják a dolgokat. Az intézet vezetőségén kívül csak én ismertem a kódot, hogy az előhívások sorrendjét betarthassam. Biztonságból ugyanis kis lapokra vágtak szét minden tervrajzot, és ezeket titkos kód szerint számozták. Fenemód féltünk a kémektől, elhiheti. Ha éjféltájban holtfáradtan hazatértem, gondolhatja, mi várt rám. Szemrehányás és bőgés. Se mozi, se színház, minek a kocsi is, ha nem járunk sehová. Talán nem is az Intézetben voltam, hanem valami kis cafkánál, aki nem engedett haza. Hát a sok túlórapénzt honnan hozom?, kérdeztem. Arra már nem tudott mit mondani. Mert talán bizony fizetnek értem a nők? Hát, uram... úgy nézek én ki? De szóljon, hogyha untatom. Még egy korsóval? Nagyon kedves, és nagyon köszönöm. Bár, mondom, nem vagyok iszákos. Csak alkalomadtán iszom, ugye... A MÁSODIK KORSÓ SÖR Ott tartottam, hogy abban a hajszában egyszerre csak bemondtam az unalmast. Nem az idegeim lettek ki. Ugyan. Nekem vasidegeim vannak. Hanem egy reggel kinyitom a szemem, hát nem látok semmit. Fehér maszat ült a szememen. Pislogok, dörzsölöm, semmi változás. - Anyukám - nyögtem, és bizony elcsuklott a hangom. - Most mi lesz? Szegény asszony őszintén megijedt, és persze megint csak szidott. Már csak aggódásból is, mert olyan az asszonyféle, ha rákap a vartyogásra, nem tudja abbahagyni. Hallgattam egy darabig, hogy ő megmondta, hogy az a sok munka, hogy az az örökös zöld meg piros fény, és hogy most megnézhetem magam. Mire én felordítottam, hogy nézném, ha látnám, de a mindenségit, vegye fel a telefont, aztán be a kocsiba, és vigyen orvoshoz. Úgy is lett. Az Intézet nagy kórházába vitt be. Sosem vagyok beteg, nem ismertem senkit, hát csak ültem és vártam, a feleségem meg halkan sírdogált. Egyszerre csak egy nővérke karon fogott,

16

és szelíd hangon nyugtatgatva bevezetett a professzorhoz. Hallott arról a híres idegsebészről, aki egyúttal szemspecialista is? No nem baj, ha nem. - Aha, maga az a nagy laboráns! - recsegett a prof hangja. - Igenis, tanár úr. És aggódom, hogy a munkám... - Hm! A munkája... - sokáig hallgatott. Olyan csend volt, hogy tisztán hallottam a szívem verését. Uramisten, mi bajom lehet? A prof előbb mindenféle módon megvizsgálta a szememet, hümmögött, majd így szólt: - Egyszerű iritisz, vagyis szivárványhártya-gyulladás. Erőteljes kezeléssel is két-három hét. Csakhogy ez nem önálló betegség. Mondja, iszik maga? - Módjával, tanár úr. - Értem. Tehát mint a gödény. Fejfájásai vannak-e? - Nincsenek. - Számoljon hármasával. Számoltam. Visszafelé négyesével kérte. Aztán hirtelen rám parancsolt, hogy mondjak számokat összevissza, ahogy az eszembe jutnak. Mondtam. Amikor abbahagytam, akkor kaptam csak észbe, hogy az aznapi kódszámokat soroltam fel szép iskolásán. Ijedtemben hebegni-habogni kezdtem, de a nővérke rám szólt, hallgassak, a tanár úr amúgy sincs már itt, hanem most átmegyünk az agyvizsgálóba, mert lehet... - Lehet, hogy csak agyműtéttel tudjuk megmenteni a szemét. Addigra az a tejfehér maszat egészen elsötétült. Úgy mentem, mint az alvajárók. És messziről hallottam minden hangot. Mint a vakok. De igyuk, igyuk, ne csak markolásszuk. Melegen a sör semmit sem ér. Egészségére! Látom, maga is olyan, hogy ha szembetegségről esik szó, mindjárt könnyezni kezd. Én is így voltam vele, de aztán hozzászoktam. Ott a kórházban olyan egykedvűen forgatják, ecsetelik, injekciózzák az ember szemét... Még meg is hámozzák, mintha hagyma volna. De igazán. Bezzeg annál rohadtabb, amikor az ember fejét fűrészelik. Hm! Néhány nap múlva jött a nővér, megsimogatta az arcomat. Ettől jókedvre derültem, kinyújtottam a kezem, hogy én is visszasimogassam az ő arcát, de hogyan, hogyan nem, a nagy világtalanságomban arca helyett a mellecskéit simogattam meg. - Nono, maga nem is olyan nagy beteg... - állapította meg. - Ó, bocsánat! - köhintettem. Váratlanul hozzám hajolt, és egy futó puszit adott a borostás képemre. - Ne kérjen bocsánatot. Magának mindent szabad - suttogta. Hű, a mennydörgős mennykőbe! Elöntött a forróság, hogy azt hittem, menten kitisztul tőle a szemem. Fantasztikus, mi? Hát kérdem én, maga mit tett volna az én helyemben? Mert ez aztán egyenes beszéd! Egyenes beszéd egyenes tetteket is követel, de arra már nem került sor. Kisiklott a kezem közül, és abban a minutumban megragadtak mások, felraktak egy tolókocsira, azzal zsupsz, be a műtőbe! A HARMADIK KORSÓ SÖR Aha, aha! Maga rendes ember! Még egy korsóval? Nahát, komám... már engedje meg, hogy így szólítsam! Ez igen! Hehe, hálából nem fogom elmesélni, hogyan zajlott le az agyműtétem, mert látom, hogy már kavarog a gyomra. Volt ám ott reszelés, fúrás, villanyozás, fene tudja, még mi! És nem altattak. Á, nem fájt! Az agy nem fáj. Majd hülye lesz fájni. Hát nem elég, hogy minden más fájdalmat megérez?!

17

Műtét után bezzeg altattak. Azt hiszem, napokig aludtam. Amikor felébredtem, az én jó lélek nővérkém ült az ágyam szélén. Egy gyönyörű szép cicababa. A másik oldalamon pedig egy fehér széken a feleségem aggodalmaskodott. - Látok! - ordítottam, és megöleltem a feleségemet. Aztán a cicababát is, végtére is örömében megtehet az ember ilyesmit. Láttam ám, de csak fél szemmel. A másik éjfekete sötétbe borult. - Ne aggódjék, az is rendbe jön - mondta a professzor, akit csak most láthattam meg először. Alacsony, kopasz ember volt. A szemüvege félelmetesen villogott. - Ne takarja el, ne kösse be, nézzen vele éppen úgy, mint a másikkal. - És a munkám? - A labormunka nem árt. Sőt használ - vigyorgott a prof, és egy intéssel maga után hívta a kis nővért. Elszontyolodva és némi bűntudattal pislogtam a feleségemre. - Hát ugye, hát ugye... - sopánkodott ő teljesen értelmetlenül, majd elővett egy kis tokot. Ezt neked hoztam. Tudom, hogy régen fáj rá a fogad. Egy csodálatos, iszonyú drága karórát csatolt a csuklómra. Különleges, örökké járó kvarcóra volt, nagy, rubinvörös számlappal. Addig csak külföldi lapokban láttam hozzá hasonlót, hazai boltokban nem lehet kapni. - Kiállítási mintadarab. De eladták - magyarázta. - Halálpontos, vízálló, ütésálló és szép. Ugye? Szép és drága óra volt, de beszélni sajnos nem tudott. Máskülönben megsúgta volna, hogy ő okozza majd a vesztemet. Na de igyuk, igyuk, mert ha csak szorongatjuk, fojtogatjuk, hehe, akkor megmelegszik. Márpedig a meleg sör nem ér egy kalap... Egészségére! Hm! Hiába no, nincs nagyszerűbb, mint hébe-hóba egy korsó jó hideg sör. Annál már csak két korsó hideg sör jobb. Hehe! Jókedvem van, pedig a java csak most jön. Ott hagytam abba ugye, hogy a fél szememre megvakultam, a kobakomon meg egy négyszögletes forradás látszott, pontosan olyan, mint amikor meglékelnek egy görögdinnyét, aztán a megkóstolt darabot szépen visszanyomják a helyére. A lékelés széle összeforrott a koponya többi részével, de a hajam bizony végképp kihullott, nem nőtt ki újra, talán mert a prof egy platinaszállal külön összevarrta a csontlapokat, úgymond azért, hogy ne kelljen megvárnom a teljes hegedést. Nem is vártam. Rohantam vissza a laborba, mihelyt kiengedtek a kórházból. Odabent óriási ovációval fogadtak. Mindenki sietett a kezemet szorongatni. Megcsodálták az órámat meg a kötést a fejemen. Az órának különben jó hasznát vettem. Rubinvörös számlapja a labor vörös fényében majdnem fehérnek látszott. Jól előtűntek rajta a fekete mutatók. Telebeszélték a fejemet azzal, hogy mennyire hiányoztam. Aki helyettesített volna, süket alak volt. Úgy összekavart mindent, hogy le kellett állítani odafent az építő automatákat. Hiszen hízott a májam, nem mondom, s azonnal munkához láttam. Mondja, komám, mi kell az embernek? Az, hogy elismerjék! Mert hiába tömik pénzzel, ha közben lesajnálják. Inkább legyen kevesebb a pénz, de több a rajongás. Én már csak ilyen vagyok! Egészségére! Ment is minden, mint a karikacsapás. Fél szemmel is olyan nagyszerű felvételeket csináltam a tervrajzokról, mint kettővel. Csöppet sem fárasztott a dolog, legfeljebb arra voltam csudára kíváncsi, mikor fog letisztulni az a ronda sötétség a másik szememről. Valahányszor bekapcsoltam a másolóasztal lámpáit, egy ideig mindig a vak szememet meresztgettem a rajzokra, hátha egyszer csak látni kezdek vele. No jó, nem láttam semmit, hát csak dolgoztam tovább. Otthon bezzeg rosszul állt a szénám. Az asszony valami olyasmit várt, hogy nyugdíjaztatom magam, és akkor majd gondtalanul, csicseregve élünk. Csak hát bevallom, komám, én marhára szeretem a munkámat. Másrészt csicseregni sem lehet örökké.

18

Különösen, ha egy kis mellékes csicsergés is ígérkezik. Á, ne is mondja! Hetekig ki sem látszottam a munkából, a nővérke is állandóan inspekciózott. Egy-két telefon ha volt. Na. De azért fél szavakban megállapodtunk ám, hogyha egyszer egy félóránk akad, hát nem sokat teketóriázunk. Mondom már, mondom, csak várja ki a végét! Mert az történt, hogy kötözésre mentem, és nem volt ott sem a cicababa, sem a prof. Egy fiatal doki vonogatta a vállát a lékelés láttán, és egy vén csoroszlya tekerte a fejemre a gézt. - Szabadságon van a professzor úr? - kérdeztem, pedig nem ő érdekelt igazán. - Az ám, szabadságon!... - így a doki. - Csak nem beteg ? - Annál rosszabb, barátom. Letartóztatták a tanársegéddel meg négy alorvossal együtt. Maga volt az utolsó betege. Örüljön neki, mert nagy sebész az öreg. Zseni. - Csak azt tudnám, minek áll be kémnek az ilyen? Hát nem keres eleget? - tette hozzá az öreg nővér. Mellbe vágott a hír. Méghogy kém... Mondtam már, hogy akkoriban nem fértek bőrükbe a világpolitika nagy krapekjai, meg akarták zavarni a kis kapszulák útját, tönkre akarták tenni a marsbeli napkohók építkezését. Az Intézetben már lassan begolyóztunk a nagy éberségtől. Biz' isten, szellenteni sem mertünk, nehogy a kémek valamit megszimatoljanak. Eszembe jutott a szemvizsgálat. Hogy én a kódszámokat hadartam el. Uramisten! És még a helyettesemet okolták az automaták zavaráért. De hallgattam. Gyáva állat az ember, higgye el nekem. Nem szóltam én senkinek, végeztem szépen a munkámat, és még a kis nővérkét sem kerestem többet. Mit lehessen tudni? Nem igaz? Nem volt az szerelem... mert a feleségemért a pokolba is lemennék, ugye, de egy-két puszi meg ígérgetés még nem kötelez semmire. Á, ne is mondja! Az asszonyok sosem értik meg, hogy mi, férfiak milyen hűségesek vagyunk! Hol is hagytam abba? Ott, hogy a profot letartóztatták. No, hamar kiderült, másféle összeesküvés volt az. Az Intézet vezetőségét akarták megkörnyékezni, adná el nekik a napkohók terveit. Persze ha ők is olyat építenek, a mi Mars-kohóink által olvasztott titánalumínium ára a negyedére esik. Nem sikerült a dolog. Nagyon helyes, gondoltam, és szorgalmasan dolgoztam tovább. Sok munkám volt, nemegyszer késő estig is benn maradtam, mert óvatosságból még kisebb darabokra metélték a tervrajzokat, és naponta változtatták a továbbítási sorrendet. Mégis beütött a krach! A Mars egyenlítői tájain épülni kezdett az ellenséges napkohó. Összeült a vezetőség. Meg kell gyorsítani az építkezést. Mint az őrültek, éjjel-nappal dolgoztak a mérnökök, a rajzolók, és röpködtek a kapszulák. Fura módon, most nem zavarta az útjukat semmi. Ellenben a mi második napkohónkkal egy időben felépült az ő második napkohójuk is. Nem csináltak belőle titkot. A kohó képét közölte a világsajtó. Szakasztott mása volt a miénknek, amit pedig annyira rejtegettünk. Akkor már fújhattuk a napkohótelepet, bagót sem ért az egész. Mégis erőlködtünk. Egy rakás új automatát repítettünk fel, mondván, hogy több robotgép gyorsabban épít majd. A legnagyobb titokban alapvetően megváltoztatták a terveket. A főmérnök változtatta meg, mellette állt az igazgató meg két kémelhárító pasas. Négyesben güriztek, saját kezűleg hozták le a laborba a felmetélt tervrajzokat, ott álltak a hátam mögött, majd saját kezűleg tették kapszulákba a mikrofilmeket, és személyesen vitték a rakétabázisra az egész cuccot. És mégis! A harmadik napkohónkkal egy időben felépült az ő harmadik napkohójuk - az összes alapvető változtatással együtt! Hú, ha csak rágondolok, kiszárad a szám!

19

A NEGYEDIK KORSÓ SÖR Ó, nem azért mondtam, komám! Isten áldja meg érte! De hát, hehe, már tényleg üres volt ez a korsó itt. De a következőt már én, én fizetem, biz' isten! Na de igyuk, igyuk, ne csak markolásszuk, mert ha megmelegszik... Hű, mekkora botrány volt odabent! A főmuftik egymás haját tépték, óránként vijjogott a riadóautó. Engem is bevittek a főkapitányságra, ahol töviről hegyire kikérdeztek a munkám felől, s még a kötést is kicseréltették a fejemen egy orvossal, mondván, hátha nem is operáltak meg, hanem a géz alatt csempészem ki a filmeket. Persze hamarosan hazaengedtek, de bár ne tették volna, mert az asszony annyi szemrehányással fogadott, hogy inkább az akasztófa! Elég az hozzá, hogy másnap idegesen mentem az Intézetbe. Odabent is rohadt volt a hangulat, bicskázó tekintettel méregettük egymást, mindenki gyanakodott, és ezért mindenki meg volt sértve. Alighogy előkészítettem a labort, jöttek a főnökök a rendőrkapitány meg egy rakás hekus társaságában. Hozták az új tervrajzokat, persze már felmetélve, hogy na, tessék, másoljam, majd ők nézik. Nézzétek, gondoltam, felőlem még a fenekembe is benézhettek. Ha dolgozom, engem ugyan semmi sem érdekel. Megcsináltam a mikrofilmeket, talán még gondosabban, mint máskor, azzal köszönték és vitték, ám közben mindent lefényképeztek, még azt is, ahogy a kész tekercset átadom a főnöknek, meg az üres szárítószekrényt és így tovább. Ez a bizonyság, mondták, és valami tornyot emlegettek. Röpültek hát a kis fotonrakéták, vitték a kapszulák a mikrofilmparancsokat az építő automatáknak. Mi meg vártunk. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. És mint ilyenkor lenni szokott - ha valami nagy disznóság lóg a levegőben -, odakint is beborult az ég. Vihar közelgett. Délután megjelent az igazgató. Pulykavörös képpel rohant végig a folyosókon. - Kész! Vége! - ordította. - Mindenki hazamehet. Én is megyek a francba! Hát az történt, hogy épülni kezdett odafent a mi tornyunk. Az ám, de a másik táborban is egy ugyanolyan! Fantasztikus, mi? Se köpni, se nyelni nem tudtunk az ámulattól. Arra a toronyra egyébként nem volt szükség, valóban csak próbatétel gyanánt épült. De hát úgy látszik, odaát azt gondolták, ha már az egész napkohótelepet szépen lekoppintották, miért ne lopják el a torony terveit is. De hogyan tették? Hogy a jó istenbe sikerült nekik? Ezen vitatkoztunk egész délután, miközben odakint fenemód beborult. Már órák óta hatalmas vihar készülődött. Na, erre mindenki észbe kapott, s az Intézet gyorsan kiürült. Én is mentem volna, amikor megszólalt a telefon. És mit gondol, ki hívott fel ? Eltalálta! Az én aranyos kis ápolónővérkém! - A jó betegnek mindent szabad - mondta köszönés helyett. - Megyek! Repülök! - rikoltottam hirtelen örömömben. - Azt se tudja, hol vagyok - susorászta. - Mondja gyorsan! Az egész estém szabad. Megmondta a címét (nem is lakott messze), én meg repültem. Mire ágyba bújtunk, odakint csattogtak a villámok. Mit mond? Hogy részletesebben? Elmondhatom, ha nagyon akarja, de higgye el, nincs benne semmi fantasztikus. Hm, bájos, kedves kis nőcske volt. No persze, isteni alakja volt... Mindenféle kunsztokat? Na de kérem, ez mindenkinek magánügye! Nem mondom, siettünk, nem sokat teketóriáztunk, még a lámpát sem oltottuk le, mondom, hanem teljes kivilágításban... és persze meztelen volt, naná, majd télikabátban és hócipőben... Nna, várjon, igyuk meg ezt a maradékot, mert ha csak markolásszuk, hiszen tudja... Aztán majd elmondom én magának a csattanót. Haha, két szóban mondom el, de az aztán fantasztikus lesz a javából! Mit, hogy sex? Hallgasson ide, alighogy egyet sóhajtottunk, megszólalt odakint a csengő. De úgy szólt ám, olyan hatósági hangon, hogy káprázni kezdett

20

tőle a megmaradt szemem. A kicsike pongyolát kapott magára, és szaladt ajtót nyitni. És mit gondol, ki állt az ajtóban? - Nyögje már ki, ne vigyorogjon I - Gondolkozzék I - Jó vicc. Ennyi sör után. Talán a férje. - Az én feleségem volt, komám! És nyomában egy csapat rendőr, - Te jó szagú Úristen! - Az ám, én meg Ádám-kosztümben szobroztam ott! Hát jó, kinyögöm végre: az az átkozott prof megoperált, pedig nem is kellett volna. Egy parányi televíziós adót szerelt a koponyámba, pontosan oda, ahol a látóideg ingere képpé változik az agyban. A szemem volt a kamera, a koponyámba húzott platinaszál pedig az antenna. Na, ehhez mit szól? - Fantasztikus! - Én nem láttam azzal a szememmel, de a szem azért dolgozott. Az általa látott tervrajzokat tehát szépen kisugároztam. A szomszéd házban pedig egy speciális tévéernyő és egy ötletes fényképezőgép segítségével egyszerűen ellopták az egész anyagot. Senki sem tudott a dologról, persze én sem. És ha azon a viharos délutánon nem rohanok félrecsicseregni, talán még ma is adnám önálló kis műsoraimat. S mit tesz isten? A feleségem odahaza a színes tévé előtt ült, amikor kitört a vihar. Már-már el akarta zárni a készüléket, de hirtelen egy másik adás képe ugrott be. Viharos időben megesik az ilyesmi. Az ám, s legnagyobb megdöbbenésére egy pucér lányt látott, akit eléggé szemérmetlenül újra meg újra végigpásztázott a kamera. A lány nyakát egy kéz karolta át... a kéz csuklóján pedig egy rubinvörös karóra díszlett! Ez lett a vesztem! Nem ismeri a feleségemet. Abban a percben intézkedett. Mint egy hadvezér! Telefon az ismerősöknek, telefon a rendőrségre. Az egész országban egyetlen ilyen óra létezik, mondta, és az is a férjem karján. Több se kellett a hekusoknak, azonnal leesett náluk a tantusz. Újabb telefon az Intézetbe. Persze nem voltam ott. Akkor hol? S jöttek a műszaki alakulatok a frekvenciakeresőkkel, mifenével... Hurokra került a kis ápolónő, mivelhogy ő is a kémbanda tagja volt. Szegénykének akkor kellett volna még jobban beszerveznie engem. - És? - Mit és? Azóta lehunyom a szemem, ha iszom. Hogy a feleségem meg ne lássa. - Aha! - Nem hiszi? Köszönöm a söröket. - Nana, csak semmi sértődés! Annyira nem vagyok részeg, hogy ne higgyem el! Érti? Mindent elhiszek! Ami nincs, azt is... - Köszönöm. - Még a Magyar Marskutató Intézetet is! A napkohókat is. A fo... fotonkapszimicsodákat is. Bánom is én! Pedig ugyebár... tudom, amit tudok... - Gratulálok. - Maga csak ne gratuláljon. Na hallja, a négy sörömért elhihetek mindent! Igaz-e?! Csak... egyet nem értek! - Csak egyet? Boldog ember. - Azt nem értem, hogyha mindezt elhiszem, akkor... mi benne a fantasztikus? He? - Ejha I Hadd emelem meg a kalapomat a bölcsessége előtt... Hé, mitől olyan sápadt? Rosszul van? - Á, Semmi... Csak az a drót. Kiáll a fejéből!... Legalább fésülje le!

21

VERES MIHÁLY

A KAPCSOLAT

Megreccsent egy gally. Az ember felkapta fejét, sugárvetőjét védekezésre készen emelte maga elé, és a bokrokat fürkészte. És akkor megpillantotta a lényt. A lény egy nagy ágon kuporgott, vastag, zöld lábait macska mód maga alá húzva, és visszabámult az emberre. Az ember célzásra emelte a sugárvetőt, már-már lőtt, de keze az utolsó pillanatban eleresztette a ravaszt. Sosem látott még ezen a bolygón ilyen lényt, és bármilyen visszataszító volt, a tekintetében értelem csillogott. Igen, a bokorból rásugárzó szem kétségtelenül intelligenciáról árulkodott. Az ember leeresztette a fegyvert, és kezét magasba emelve, a békés szándék ősi jelével a bokor felé lépett. A lény is megmozdult. Lesunyta fejét, majd villámgyors mozdulattal előrelendült... - Valamit azért nem értek - mondta a lény a többi társának, miután az ember utolsó csontjairól is leszopogatták a húst, és jóllakottan hevertek a bokrok alatt -, amennyire felfogtam ennek a teremtménynek a gondolatait, neki is minden vágya a Kapcsolat felvétele volt. Miért tiltakozott akkor olyan kétségbeesetten, amikor sor került rá?

22

VERES MIHÁLY

A ROKONOK

1

A Föld órák alatt elnéptelenedett; az ismeretlen betegség olyan váratlanul ütötte fel a fejét, hogy védekezésre gondolni sem lehetett. Még pánik se tört ki. Gyors halál volt. Elpusztultak a növények és állatok, megszűnt minden élet. Az évszázadok eltüntették a nyomokat, elporladtak a csontok, halott bolygó rótta köreit a Nap körül.... ...De az atomreaktorok máglyái még évszázadok múltán is működtek, a vezetékekben keringett az áram, és a városok fényei még mindig hívogatóan pislogtak a csillagok felé; a futószalagok, igaz, már csikorogva, járták a maguk útját, noha semmi sem futott végig rajtuk, és az élelmiszerraktárak falba épített csöveiben változatlan egykedvűséggel keringett a hűtőfolyadék...

2

Az űrhajó elérte a légkör felső rétegeit, és megkezdte a leszállást. Átszelte az atmoszférát, majd különösebb nehézség nélkül leszállt az óceán hullámaira, és alámerült a hallgatag víztömeg mélyére. A kapitány elégedetten dörzsölte össze uszonyait. Minden az elképzelések szerint történt, igaz, hogy a szondák mérési adataiban tökéletesen megbízhattak. Ilyen bolygót kerestek már régóta, csakúgy, mint hazájuk többi felderítő-hajója. Itt a felszín kétharmadát életre és letelepedésre alkalmas víz borította, még több mint otthon, ahol a használhatatlan szárazföld a felszínnek mintegy felét foglalta el. Több éves útjuk során számos naprendszert derítettek már fel eredmény nélkül, de most célhoz értek. Közben befutottak a jelentések, melyek a szondák adatait teljes mértékben igazolták. A víz belélegezhető, nincs semmi veszély. A kapitány kiadta a parancsot: - Felkészülni a kiszállásra!

3

Esténként a kapitány szobájában gyűltek össze, hogy megbeszéljék az aznapi kutatások eredményeit. Egy-egy felderítőcsónakban kettesével keltek útra reggelente, mértek, fényképeztek, számításokat végeztek, majd ezeket megvitatva, szorgalmasan küldték a jelentéseket távoli hazájuk felé, melynek napját évek óta nem látták. Igaz, hogy az ittenit se nagyon, a vastag vízréteg alig engedett át valamit a napsugarakból, a part közelébe eleinte pedig nem nagyon merészkedtek. Mikor a kapitány megszokott, gyors farkcsapásaival besiklott az ajtón, a többiek már javában vitatkoztak. Éppen a biológus beszélt. - Szóval minden arra mutat, hogy ezen a bolygón valaha volt élet. A talajvizsgálatok egyértelműen bizonyítják. Csak az a furcsa, hogy ilyen nyomtalanul eltűnt, figyelembe véve, hogy az izotópos vizsgálatok szerint még néhány periódussal ezelőtt - uszonyával maga köré mutatott - változatos növény- és állatvilág népesítette be a vidéket.

23

- Akkor viszont miért nem találjuk valami kézzelfogható nyomát? - vetette közbe valaki. - Kihalt itt minden. - De igen, találtunk valamit! - szólalt meg a mérnök. - Méghozzá éppen ma. Csak meg akartam várni a kapitányt is a bejelentéssel. Minden szem rámeredt, és a hirtelen csöndben a mérnök folytatta: - A szociológus meg én ma egészen közel kerültünk a parthoz. - A térképhez úszott. - Itt - mutatott egy pontra. - Szinte egyszerre vettük észre azt a furcsa alakú tárgyat a sziklák között, rögtön látszott, hogy nem természetes eredetű. Biztosat még nem mondhatok, még alaposabb vizsgálatokat kell végezni, de minden valószínűség szerint egy jármű roncsait fedeztük fel. - Tudjátok, mit jelent ez? - vágott közbe a kapitány. A szociológus mintha ezt a kérdést várta volna. - Azt, hogy nem egyszerűen az élet nyomait találtuk meg, hanem valamilyen fejlett civilizáció nyomát. - Hacsak nem hozzánk hasonló látogatók felejtették itt az egyik csónakjukat - mondta a kapitány. - Nem, legalábbis nem valószínű - mondta a szociológus. - Mert ahogy haladtunk a part mentén, egyre újabb ilyen roncsokat vettünk észre. Ennyi csónakja egyetlen expedíciónak sincs! Olyan volt az egész, mint egy raktár vagy garázs vagy hasonló, sorban egymás mellett a sok hajó, kicsik és nagyok összevissza. - Két lényeges dolgot tudtunk megállapítani első ránézésre - vette át a szót ismét a mérnök. - Ezek a járművek olyan kiképzésűek, hogy majdnem bizonyosan a felszínen való közlekedésre építették őket, a másik dolog pedig, hogy olyan fejlett technika kellett a megalkotásukhoz, amely legalább a mi színvonalunkon áll. - A felszínen közlekedni ? - töprengett a kapitány. - Mi értelme van ennek? - Nem tudom - felelte a mérnök -, holnap ilyenkor már többet tudunk. - Azt hiszem, legjobb, ha holnap mindnyájan odamegyünk - mondta a kapitány. - Van még valami?

4

Az űrhajó gömbje békésen pihent a homokban. A legénység aludt, csak a kapitány szemét kerülte az álom. Valami homályos gondolat motoszkált a fejében, valami, amiről eddig megfeledkeztek. Úgy rémlett, hogy mikor leszálltak, fényeket látott - furcsa módon a szárazföldön. Akkor nem tulajdonított ennek jelentőséget, az is lehet, hogy érzékcsalódás volt. De most úgy érezte, hogy ennek utána kell néznie. Előkereste a leszállás közben készített filmtekercseket. Befűzött egyet a vetítőbe, és bekapcsolta. A vászon felfénylett, és megjelent rajta a bolygó gömbje, gyorsan közeledett, betöltötte a vásznat, és már kivehetőkké váltak az óceánok szabálytalan partvonalai. Most I Igen, a szárazföldön fény csillant, most még egy és egyre több. A kép sarkára pillantott, már csak alig néhány egységnyire voltak ekkor a felszíntől. A fénypontok szétváltak, szabálytalan foltokká terültek szét. „Pont olyanok, mint a mi városaink - gondolta a kapitány -, de a szárazföldön? Ki kell mennünk a partra" - határozta el. Nyílt az ajtó, és a szociológus siklott be. - Hallottam a zajt - mondta mentegetőzve. - Nem zavarlak? - Gyere - intette közelebb a kapitány -, éppen a leszállás filmjét nézem. - Nekem is eszembe jutott - mondta a szociológus. - A fények a szárazföldön, ugye?

24

A kapitány csak uszonyával billentett, nem kellett semmit mondania; ugyanazt gondolták mindketten. Ezen a bolygón az értelmes lényeknek sikerült kijutni a szárazföldre. Mennyit kísérleteztek otthon ezzel, mikor a népesedési problémák kezdtek égetővé válni. A kísérletek eredménytelenek maradtak, kiderült, hogy az élet - egyes primitív formáit leszámítva - csak a vízben fejlődhet ki, és nem szakadhat ki belőle. És most - legalábbis úgy tűnik - e bolygó kipusztult civilizációja bizonyítja, hogy az értelem meghódíthatja a szárazföld titokzatos magasságait is. - Menjünk aludni - mondta csendesen a kapitány.

5

Ismét a kapitány szobájában gyülekeztek. Hosszú hetek szívós munkája állt mögöttük, sokat megtudtak, de a döntő kérdésekre mindeddig nem kaptak választ. Speciális járműveik segítségével rövid kirándulásokat tehettek a szárazföldön, tudták, hogy kockázatos, de vállalták. - Hadd foglaljam össze röviden kutatásaink eredményét - kezdte a kapitány. - Megállapítottuk, hogy ez a bolygó alkalmas arra, hogy a túlnépesedési gondjainkat megoldja. Nem fog könnyen menni, de megoldjuk. Megtaláltuk továbbá egy letűnt kultúra nyomait. Ez önmagában is izgalmas tudományos felfedezés, de számunkra sokkal nagyobb a tét. Egész civilizációnk jövőjét megváltoztathatja, ha megfejtjük a bolygó lakóinak titkát: a szárazföldi élet megoldhatatlannak tartott kérdését. Azt hiszem, nem kell erről részletesen beszélnem. A berendezések és épületek természetesen jobb állapotban maradtak meg a szárazföldön, mint a vízben, úgyhogy - minden veszély ellenére - oda kell koncentrálni a további kutatásokat. Sok részletkérdést ismerünk már. Megtaláltuk a bolygó értelmes lényeinek különböző formában fennmaradt ábrázolásait. Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy megdöbbentően hasonlítanak ránk; az alakjuk, az uszonyok száma és elhelyezkedése, a farok formája és mérete és így tovább. Feltehető, hogy belső felépítésük és ebből következően intelligenciájuk és gondolkodásmódjuk is hasonló a miénkhez. Azt hiszem, ez lehet az egyik kiindulási pont. A másik tényező, amit figyelembe kell vennünk, hogy technikai fejlettségük messze felülmúlta a mi színvonalunkat. Sok olyan eszközt, műszert, szerszámot találtunk, amilyeneket uszonnyal egyszerűen nem lehet használni, ez azt jelenti, hogy a mindennapi élet legegyszerűbb aktusaihoz is igen fejlett robotokat használtak. Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy a megtalált szerkezetek, amelyek kétségkívül robotok, miért emlékeztetnek alakjukkal a bolygón található - ugyancsak ábrákról megismert - primitívebb felépítésű élőlényre, szerintem vallási vagy ehhez hasonló oka lehet. Nem is ez a lényeg. Amit eddig találtunk, olyan felbecsülhetetlen értékkel bír, hogy ha most hazatérünk, már többet tettünk, mint amit vártak tőlünk. Én azonban úgy gondolom, tudósi kötelességünk, hogy végigmenjünk azon az úton, melyen elindultunk, így gondoljátok ti is, vagy térjünk inkább haza? A kitörő lelkesedés, amely a kapitány szavait követte, eldöntötte a kérdést.

6

- Tudod, min gondolkozom? - mondta a biológus a kapitánynak. - Hogy pusztulhatott el minden élet így egy csapásra, nyomtalanul? Lehetetlen, hogy ne legyen valami nyom. Csak ábrák, megfejthetetlen írásjelek, gépek, épületek. De közvetlen nyomuk sehol. - Hetek óta egy helyben topogunk! - A kapitány elég rosszkedvűnek

25

látszott. - Semmi eredmény. - Eszembe jutott valami - mondta elgondolkozva a biológus. - Emlékszel, a múltkor valami olyasmit mondtál, hogy a bolygólakók gondolkodásmódja hasonló lehetett a miénkhez. Már akkor szöget ütött a fejemben egy gondolat, azóta végiggondoltam, talán használható. A kapitány ránézett, de nem szólt. A biológus folytatta: - Szóval az járt a fejemben, hogyan lehet az életet az utókor számára megőrizni, és eszembe jutottak a gyógyíthatatlan betegek. Emlékszel, néhány évtizede szinte divat volt, hogy halálos betegségben szenvedők - már akinek pénze volt rá - befagyasztanák magukat, azzal, hogy ha a jövőben megtalálják betegségük gyógyszerét, életre keltik őket. - Arra gondolsz... - Igen, miért ne? Hiszen a technikájuk fejlettebb volt. Megoldották a szárazföldi életet, hátha a konzerválást is sikerült megvalósítaniuk. Igen, kórházakat vagy hasonlókat kell keresnünk, biztos vagyok benne, hogy találunk életre kelthető lényeket, vagy ha életre nem is kelthetők, holttesteket, amiket legalább vizsgálni lehet. Ha valóban hasonlóan gondolkoztak, sikerrel járhatunk. És ha végiggondolod, mire jutottunk eddig, ez az egyetlen reményünk!

7

A kapitány már nagyon türelmetlen volt. Az járt a fejében, hogy be kellene szüntetni az eredménytelen kutatást, hiszen továbbra sem találtak semmit, hiába összpontosították erőiket a biológus tervére. Váratlanul hangos loccsanások, izgatott szavak ütötték meg a fülét. A biológus hangja volt: - Megvan! Megtaláltam! Mondtam, hogy meg kell találni, tudtam, hogy csak így lehet... A kapitány az ajtóban termett, rosszkedvét mintha elfújták volna. A biológus alig jutott szóhoz, részben az izgatottságtól, részben a záporozó kérdésektől. - Már szóltam a műszakiaknak, készítsék elő a berendezést... Megtaláltam!... Perceken belül megkezdik a; ébresztést... - Hol van? - kérdezte a kapitány. A biológus a mellette úszó robotra mutatott, melynek manipulátorai közt négyszögletes tárgy látszott. - Minden egyezik - mondta most már nyugodtabban a biológus -, a hely, ahol találtuk, hőfok, tárolás, minden. És főleg az ábra! Mindent elárul! A mellette levő írást meg majd csak megfejtjük, de az ábra I Nézd! A kapitány uszonyai közé fogta a szögletes tárgyat, és figyelmesen megnézte a tetején látható ábrát, az értelmes lény valósághű képét, majd lassan, anélkül, hogy értette volna, szeme végigsiklott a kép melletti jeleken: „Gyorsfagyasztott lazac. Made in Norway".

26

PAP VIOLA

A HARMADIK FÉL

A kis pókhasú és dadogós, aki átkozott természete miatt mindenkit utált akit átkozott természetük miatt az emberek mind utáltak és akinek a nadrágszíja már több mint húszéves, kárörvendően dörzsölte össze tenyerét, amikor a rádióban meghallotta, hogy az atomháború elkerülését illetően a két fél nem tudott megegyezni, s készenlétbe helyezte atomkészleteit. - Ha! Ti buták! - kuncogott szemtelenül. - Azt hittétek, hogy majd megsemmisítitek a kis nyaralómat, az én kis halásztanyámat, meg hogy tönkreteszitek a virágaimat! Hihi! Ebből ti nem esztek!

- Teljesen felesleges húzni az időt. Úgysem fogunk megegyezni! Kiadom a parancsot a támadásra! - hangzott el egy időben a két ellenséges fél parancsnokától. És harminc másodperc múlva megjelent a kék égen két ellenséges repülőgép hat-hat hatalmas erejű kobaltbombával a fedélzetén. Ugyanakkor két kikötőből egyszerre indult el két ellenséges anyahajó sok-sok kobaltbombát hordozó rakétával a fedélzetén. * A kis pókhasú és dadogós, a kis köpcös és kopasz, aki önhibáján kívül mindig csontkeretes szemüveget hordott, a kis hanyag, aki napjában többször kereste spiccvasakkal díszített hálópapucsát mágnessel, bekapcsolta két speciális tévéjét, amiken jól látta a légi, illetve a tengeri eseményeket. Egy ideig csak nézte, amint a két hatalmas anyahajó lassan szeli a tenger vizét, és amint az égen egyre sokasodnak a kobaltbombákat hordozó repülőgépek. Aztán kikapcsolta,, őket, lebattyogott a pincébe, és útjukra eresztette méheit, s kisántikált a kertbe a kankalinok közé. * A véletlen folytán az ellenséges repülőgépek és anyahajók azonos ütemben, azonosan veszélyes teherrel közeledtek egymás felé. Erre az érdekes jelenségre a véletlen folytán egyik fél sem figyelt fel. * A városokban a csekély számú polgári lakosság - érthetően - idegesen járt-kelt, vagy éppen otthon a rádiót hallgatta. Az emberek csak testben léteztek, agyuk megbénult, nem volt képes felfogni semmit. A hivatásos járművezetők sem tudatosan, hanem csak ösztönösen nem ültek a volánhoz, mindenki ment a maga útján gyalog. Az üzletek többsége ugyan nyitva volt, de bent sem eladót, sem vevőt nem lehetett találni. Senkinek sem kellett semmi, mindenki csak egy hírre, az első ledobott bomba hírére várt. * A kis köpcös és kopasz, a kis uvi gyerek, akit könnyebb átugorni, mint megkerülni, és aki ötvenéves korára sem tudta eldönteni, hogy mi lesz, ha felnő, még egy kis vizet adott a legszélső kankalinnak, s átsétált a rózsák közé. Jól szemügyre vette az ágyásokat, aztán elégedetten helyezkedett el a nyugágyban. * A városokban egyetlenegy mentő sem volt szabad. Megszámlálhatatlan szívroham, sokk és egyéb rosszullét adott nekik munkát. Az első ledobott atombomba híre mindenkit megrázkódtatott, s az eddiginél még nagyobb félelemmel töltött el. Az egyik városban például az egyik ember a hír hallatára teljesen megzavarodott, s gyújtogatni kezdett. A tűz a szárazság miatt hamar tovaterjedt, de senki sem törődött vele. Mindenkit csak az foglalkoztatott, hogy hova bújjon, mivel védje meg magát a fertőző sugár elől. * A bombák egyre csak hullottak, mint kövér esőcseppek. Néhány méternyi zuhanás után, a gyilkos számításokat felrúgva, óriási mennyiségű kristálytiszta levegőt bocsátottak ki magukból, lebénítva a két hadviselő felet, akik az első pillanatban fel sem fogták, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy ők azokat elképzelték. * A kis uvi gyerek, a kis nagyothalló és lúdtalpas, aki minden napfelkelte tiszteletére hat lágy tojást fogyasztott el, s aki ruhatárában a széltiben csíkos ruhadarabokat részesítette előnyben, a kis feledékeny, aki napjában háromszor-négyszer is megebédelt, elégedetten mosolyodon el, amikor az első oxigénhullám hatására rózsái egy csöppet megrezdültek. Felkelt, összecsukta a nyugágyat, a ház fala mellé állította, s lement a pincébe. - Jó munkát végeztetek! - mondta saját tenyésztésű kobaltfaló méheinek, s egy csomó mézet csurgatott a tányérjukba.

28

SOUVENIR

Selmeci György

Interlaken felől érte el a várost. Bérelt kocsiját egy parkírozóban hagyta, és a híd irányába indult. A járókelők élvezték a kora augusztusi verőfényt, a reggeli ég szikrázó, kék tisztaságát. Meg-megálltak, nézték a meredek völgy alja felé futó ódon házak szín-, fény-, árnyjátékát; a souvenires bódék söröskorsóit és a legkülönbözőbb méretben megtalálható medvefigurákat; egymást, egymás gyerekeit; az idegen turisták poros autóbuszait, egyszóval mindazt, ami látható volt e szépnek ígérkező nap kezdetén. Olykor a közeli Alpok jégtömegeinek hűs lehelete átsuhant a városon, s ettől új erőre kaptak az évszázados fák, a reggel soknyelvű emberei; Rodathusnak úgy tűnt, mintha lélegzett, pulzált volna minden, most megint érezte, hogy a világ él. A Nydeggbrücke közepe táján a kőkorláthoz ment. A folyót nézte, az Aare sebes vizét. „Mint egy előhívatlan filmszalag, olyan..." - gondolta, s azután az óramű-finomságú gleccserek jutottak eszébe: az a szép rend, ahogy elérve a hóhatárt, feloldják ridegségüket, és vizet adnak fenyvesekkel borított, gyors völgyeknek, távoli, szomjazó földeknek. Hagyta, hogy játsszon az agya, keveregjenek benne a gondolatok, s azt sem bánta, hogy később újra filmnek látta a folyó csíkját, rohanó zöld szalagnak, amely titokzatos képeket őrizve száguld tova. Egy japán csoport zavarta meg. Otthagyta a korlátot, és folytatta útját a városközpont felé. A Gerechtigkeitsgassén ment, ott, ahol akkor lakott, amikor húsz évvel ezelőtt itt járt. A mérleget tartó nő szobra már az utca torkolatából látszott. Jusztícia bekötött szemmel, élénk színekkel befedve, amint egy oszlopon áll egy ivókút felett, az úttest közepén. A szoborral szemben, jobbra volt az a ház, ahol akkor megszállt. Vaságyas hotel; arab egyetemistákkal lakott egy szobában, akikről azt hitte, hogy állandóan, üvöltve veszekednek, később azonban kiderült, hogy csak beszélgetnek. Barátot is talált közöttük, Abdel Moneym Elmenshaurit milyen furcsa név! s volt egy másik is, aki mindig cigarettái kórt tőle. Ivott a kútnál. A mérleg aranyfestékén megcsillant a nap. Felrémlett előtte a másik szobor képe is, Szaturnuszé, az Időé, ahogy falja saját gyermekeit. Gyönyörű és nevetséges ábrázolás! Szaturnusz: polgár. Piros kabátban van, és komor arcú, barokk csecsemőket nyomkod a szájába. Milyen pontos pontatlanság, milyen pontatlan pontossági Talán a legszebb szobor, vélte Rodathus. Az árkádok alatt eljutott a Marktgasse és a Theaterplatz sarkára. Nem tudta, mit csináljon, ideje volt, emlékezett rá, hogy az épületet, ahol az alapítvány van, csak tízkor nyitják ki. Körülnézett. Az óratornyon túl megpillantotta a Münster vörösesszürke csúcsát. Elsétált arra egy néptelen, csendes utcán. Időnként megállt a kis galériák földig érő üvegportáljai előtt, nézte a képeket. Kiért a Münster elé. Elment a templom mellett, ki a bástyára, a nagy gesztenyefák alá. Leült egy padra. Húsz évvel ezelőtt azon a héten szinte mindennap itt ebédelt: tejet, szőlőt vagy banánt evett. A fák dús lombjukkal most is árnyékot adtak, és gyerekek is voltak itt a szüleikkel, anyjukkal, úgy mint régen. Mintha egy pillanatra megállt volna a Nydeggbrücke környékén érzett lüktetés...

29

Rodathus bement a templomba. Hideg homály fogta körül, néha fényképezőgépek fémes kattanásait lehetett hallani. Kereste a stáció képeit, az oltárképeket, de nem találta sehol. Csupaszak voltak a falak, csak az ablakokon volt díszítés: áttetsző, sík mozaik papok, mozaik lovagok színezték a szűk sugárban betörő fényt. Mögöttük a Semmi szemének tűnt a Nap; Rodathus megborzongott és kimenekült. Kinn újra melegséggel fogadta az emelkedő égitest. Órájára tekintett, majd a legrövidebb úton elindult a Hodlerstrasséra. - Mr. Dániel Rodathus! Ön itt? Holnapra vártuk... Üdvözlöm! - köszöntötte őt megdöbbenéssel vegyes örömmel dr. Kari Bohr, a Klee-alapítvány igazgatója. - Igen, hamarabb jöttem, mert holnapután részt kell vennem a Cyclops-rendszer főpróbáján. Ezerötszáz, száz méter átmérőjű antennát fogunk egyszerre, egy pont irányába billenteni... Ez is az úthoz tartozik. A fiúk is ott lesznek. Mind. - Értem... De az indulás, az még odébb van, nem? - Augusztus huszonkettedikén startolunk. Mr. Bohr, a kantonok és a kormány engedélyét megkapta ? - Igen. Rendben van minden. - Akkor vihetem, ugye? - Megvallom, még nem készítettük elő... Mint említettem, holnapra vártuk önt. - Hol van most a kép? - Még a helyén. Csak csomagolni kell. Egy óra az egész. - Megnézhetném? - Természetesen, menjünk. Mentek le a lépcsőkön a kiállítási termekhez, közben az igazgató megkérdezte: - Hogyan viszi el ? - Kézben... - nevetett Rodathus. - A folyón túl parkol a kocsim. Zürichben az Űrhajózási Tanács különrepülőgépe vár. - Furcsa ember maga, Mr. Rodathus... Amikor az államok képviselői megkérdezték öntől, hogy milyen emléket akar elvinni az expedíció a Földről, akkor az ön emberei, bocsánat: a „fiúk" nevében is habozás nélkül azt a képet választotta... Megmondaná, hogy miért?... - Mert az rólunk szól. Azt csak mi, emberek készíthettük. Az maga a Föld. Olyan csíra, amelyet magunkkal kell vinnünk a galaktikus mélységek sötétségébe... Ha tízezer fényévnyire innen egyszer nagyon fáradtak és nagyon szomorúak leszünk, akkor valamelyikünknek eszébe fog jutni a kép, s azt mondja majd: „Gyerünk, fiúk, menjünk az A fedélzetre, nézzük meg Paul képét..." S mi áttuszkoljuk magunkat a kúszófolyosókon, eljutunk a kép elé, és megállunk előtte, s újra tudni fogjuk, hogy mi is a mi utunk, miről is van szó tulajdonképpen... - Hát itt van... - mutatott a képre dr. Bohr. - Tizennégy nap múlva elindul a csillagok közé... Dániel Rodathus csak hosszas hallgatás után szólalt meg: - Igen, ez az... A Halál és Tűz.

30

NEMERE ISTVÁN

LELEPLEZÉS A

z a nap rosszul kezdődött. Már hajnaltájt felkeltünk, és kimentünk az erdőbe. Sétáltunk egyet, aztán visszatértünk a házhoz. Leheveredtünk. C. is álmos volt, mint én. - Meg kell dögleni - morogta -, tömény unalom... Vártunk. Madarak csicseregtek a fákon, valahol messze egy autó zúgott el. Aztán a ház mögül futva jött R. - Gyertek gyorsan - lihegte. - A professzor előadást tart!... Rohantunk. A szomszéd ház előtt egy csomó autó parkolt. A földszinti ablakok nyitva voltak. - Úgysem engednek be minket - mondta C., a mindig okos, mindig pesszimista C. Inkább gyerünk hallgatózni. Közelebb osontunk. A bentiek nem vehettek észre bennünket, ahogy az ablakok alá sompolyogtunk, megálltunk. Elképzeltem a benn ülők komoly ábrázatát, a kinyalt öltönyöket, a férfiakat, amint térdükre fektetett noteszokba jegyezgetnek. Nem mertem benézni, nehogy meglássanak, de hallottam a professzor lépteit, amint fel-alá járkált előttük. Minden szavát tisztán hallottuk: - ...így kerülhettek a Földre. De ez még bizonyításra szorul. Tény, hogy ennek már több ezer esztendeje. Akkor amazok a lények létrehozták ezt az állatfajt, és méghozzá úgy, hogy e faj egyedei szaporodásra is képesek legyenek. Telepatikus tulajdonságaik vannak. Életmódjuk nagyon különbözik az összes többi állat életmódjától: egyszerűen céltalannak tűnő, titokzatos... Olyannyira, hogy ez már évezredek óta foglalkoztatja az embereket. Különböző fantasztikus hiedelmek terjedtek el róluk... - Ez egészen érdekes - súgtam oda C.-nek. R. is bólogatott. - Ugyan! Ez a vén ökör megint kiötölt valami hülyeséget - felelte C., de továbbra is ott maradt. Hallgatóztunk tovább. - Minden harmadik éjszaka összegyűlnek az egy környéken lakó macskák egy bizonyos helyen. Ez már nem hiedelem, hanem tudóstársaim által megállapított tény. Körben leülnek a földre és... hallgatnak. Próbálták odacsempészett mikrofonokkal felvenni a hangjukat, de... csend volt. Nem beszélnek emberi füllel hallható hangokkal, hanem másképpen. Itt élnek közöttünk, de nem tudunk róluk semmit. Nem dolgoznak a többi háziállathoz hasonlóan, hanem henyélnek. Mi tartjuk el őket, mi etetjük... Hogy ezt el tudták érni, már magában is nagyfokú intelligenciára vall... Nos, uraim, megállapítottam, hogy ezek a lények... kémek. - Kémek? - kérdezte több hang. - Igen! Az Űrből egykor érkezett lények által idetelepített kémek. Minden harmadik éjjel „szeánszokra" gyűlnek össze, és előttünk még ismeretlen, valószínűleg telepatikus módon „leadják" megbízóiknak az egész információs anyagot, amit az előző három napban gyűjtöttek... rólunk.

31

Felzúdult a terem. Hitetlenkedő kiáltások hangzottak fel, de taps is. A professzor ide-oda szaladgált. Aztán megállhatott az ablak mellett, mert egészen közelről hallottuk a hangját: - A bizonyítás megtörtént, kísérleti úton. De önök is meggyőződhetnek róla bármikor, uraim. Csak hosszabb ideig kell figyelni egy közelünkben élő macskát. Milyen nagy energiabefektetéssel tetteti magát butának! Pedig nagyon-nagyon intelligensek ők, uraim. A kutyákat messze felülmúlják. Csak titkolják... Van otthon macskájuk? Nos, akkor egy-egy potenciális kémet tartanak lakásukban, aki megérti minden szavukat, érzékeli hangulatukat, analizálja cselekedeteiket, jelentést készít minderről, és azt „oda", „felfelé" továbbítja!... A professzor ekkor már csaknem kifulladt, olyan lendülettel beszélt. Egy kis oxigént, friss levegőt akart szippantani - kihajolt hát az ablakon... És észrevett minket. Szemei kidülledtek, artikulátlan hangot hallatott. Felragadott egy virágvázát, közénk vágta... Nyivákolva szaladtunk szét a bokrok közt.

DEMETER ATTILA

A KUTYABARÁT Bezárta maga mögött az ajtót, és elindult lefelé az elkoptatott lépcsőkön. Dino, a kutyája előtte ugrándozott. Hol előreszaladt, hol bevárta őt, s ilyenkor leült egy villanásnyi időre a hátsó lábaira, de mert a póráz nem volt túlságosan hosszú, ezt a műveletet sűrűn kellett ismételgetnie, ha nem akarta, hogy a gazdájának rángatnia kelljen a szíjat. Vidám, trillázó csaholása betöltötte a lépcsőházat, s ettől vidámabb színt öltöttek magukra a fényesre csiszolt korlátok és kapaszkodók. Egyik-másik szomszéd irigy kíváncsisággal tekintett ki előszobája ajtaján - vigyáztak rá nehogy elmulasszák az alkalmat, megtekinteni a gyönyörű jószágot, amint levonul a lépcsőn. Kutya és gazdája jó hangulatban léptek ki az utcára. Nem sejtették, hogy ez a séta egyikük számára végzetes lesz. Az utcán nyüzsgött a hétköznap délután forgalma. Az úttesten száguldottak az ablaktalan automata taxik, a metró alagútjaiból sűrű embertömegeket cipeltek fel a mozgólépcsők a felszínre, a kirakatokban pörögtek-forogtak a babák, s bámészkodók álldogáltak a frissebb készleteket kínáló üzletek kirakatai előtt. Ráléptek az egyik mozgójárdára, amely keleti irányba vitte őket. Mentek vagy húsz percet, azután átszálltak egy másikra, egy észak felé húzódzkodóra. Élvezték a sétát. Élvezettel nézték a mellettük jövő-menő embereket. Volt, aki a két járda közötti keskeny álló sávon lépdelt, de legtöbben a két egymással szemben haladó végtelen szalagon álldogáltak, mint ők is. „Ez az! - gondolta magában a férfi. - Mindig imádtam az ilyen sétálgatást. A kutya pórázon, én meg rovom az utat mellette. Nincs jobb, mint a szabad levegő, a testkultúra, s akkor még százhúsz évig is eléldegélhetek." Megint átszálltak egy másik mozgójárdára, de nem figyelt rá, hogy melyik kereszteződésnél. Azt sem nézte meg pontosan, milyen irányba indulnak el a járdán. Nem érdekelte, merre mennek. Kísérője több amatőrversenyt nyert mint nyomkereső kutya, s a nyom nélküli útkeresésnek is mestere volt. Valahányszor ismeretlen helyre vitték őket a bezárt kocsiban, mindannyiszor Dino volt az a kutya, amelyik elsőnek lelte meg a haza vezető utat. Szerette ezt a kutyát. Tudta, hogy nemcsak jó ismerősei, hanem az egész környezet szemében emelkedett egy fokot, mióta Dino az övé. Tudta azt is, hogy sokan irigylik tőle a kutyát-különösen a beosztottai. Nemhiába jósolta meg a Blazsek a termelési osztályról: - Öregem! Egy kutya és egy kocsi megteremti az egzisztenciádat. Más embernek számítasz azontúl, hogy ezt a két dolgot birtokolod. A biztatás nem volt hiábavaló, és a jövendölés is bevált. Büszkén dagadó mellel feszíthetett a mozgójárdán, valahányszor a véletlen az útjába térített egyegy rokont vagy munkatársat. Ezért aztán szeretett sokat az utcán lenni. Érthető, ha most sem azzal volt elfoglalva, hogy merre viszi őt a járda, hanem a szembejövők arcának fürkészésével. Elhatározta, addig megy, míg nem találkozik valakivel aki ismeri, és akivel köszönő szót válthat. Gyorsan suhantak el mellette az arcok, és mindegyiket alaposan meg kellett néznie, nem kolléga vagy lakótárs-e az illető. Míg ez lekötötte a figyelmét, észre

33

se vette, hogy az alatta suhanó szalag kivitte őt a város szélére, egészen a perifériára, ahol már nem borítja tető az utcákat, és ahol már a nap is látható. Ez azért eshetett meg ilyen könnyen, mert június eleje volt, és a szabadban így este tájt az időjárás éppolyan volt, mint a fedett belváros klímája. Már jó ideje vitte a járda, mikor tudomást vett róla, hogy kiért a ritkábban lakott területre, ahol már évek óta nem járt. - Nem baj - biztatta magát. - Kimegyünk még messzebbre. Oda, ahol már mozgójárda sincs. Dino majd hazavezet. És mentek. Ott, ahol a szürkés szalag tapintatosan eltűnt a föld alá, leugrott a járdáról az aszfaltra, és megtartva az eredeti irányt, gyalogolni kezdett. Mintegy száz méter után elfogyott alóla az aszfalt is, és egy földúton találta magát, egy halkan susogó akácerdő bejáratánál. Életében most látott másodszor erdőt. Először kisiskolás korában járt a budai hegyek egyikében iskolatársaival és a tanítónővel. Már csak halványan emlékezett arra, milyen is az, amikor eltűnik mögötte a biztonságos civilizáció. Mivel újra meg akarta ismerni ezt az érzést, habozás nélkül nekivágott az erdőnek. Nem félt egy cseppet sem. Ha lett volna oka a félelemre, még akkor sem ijedt volna meg, mert vele volt Dino. Kétszáz méter után megálltak pihenni. Sok volt neki hirtelen ennyi gyaloglás; elfáradt, kezdett éhes lenni. Eljátszadozott a romantikus gondolattal, hogy most messze a lakott világtól, egy ismeretlen szigeten, egyetlen adag élelemmel kell bevárniuk a mentőhajót, és ő hű gazdi módjára megosztja az utolsó falatjait a kutyával. Ez persze túlzás volt, mert egyiküket se fenyegette éhhalál. Dinót legkevésbé. - Pedig megosztanám veled az utolsó falat kenyeret is - mondta gyengéden az ebnek. Elnevette magát. - Még akkor is, ha egyesek szerint a gyomrod nem is dolgozza fel oly lelkiismeretesen a táplálékot, mint mondjuk az enyém. Továbbmentek. Letértek az ösvényről, be a fák közé. Öt perc múlva Dino kezdett különösen viselkedni. Gazdája most ijedt meg először, amióta elindultak otthonról. - Dinókám! Mi van veled? - kérdezte az enyhén támolygó állatot figyelve. A kutya válasz helyett tett még néhány imbolygó lépést, majd leült a földre. Aztán két mellső lábát előrenyújtva lefeküdt és kimúlt. A férfi most már komolyan megrémült. - Dinókám! Ne halj meg, az istenért! - fohászkodott panaszosan. - Tudod, hogy mennyire szeretlek. Nem teheted meg, hogy csak itt hagysz. Engem, aki úgy szeretem a kutyákat, ahogy senki mást nem tudok szeretni! - Térdre omlott az állat mellett. Keze a sima fémlemezre tapadt, de hiába. A kutya nem mozdult. Reszkető kézzel hanyatt fordította Dinót. és a zsebéből előkotort pénzdarabbal lecsavarta az elemtartó fedelét. Sírni szeretett volna. A kis tokba bújtatott telep szemmel láthatóan kiürült. Annyira, hogy még a tokot is kikezdte a belőle kifolyt sav. - Drága kis kutyuskám! - zokogta. - Mit tegyek most? Hogy vigyelek haza ? Aztán hirtelen vészterhes gondolat cikázott át az agyán. - Egyáltalán, hogy találok haza nélküled? - Reszkető kezével visszacsavarta a fedelet, és azt hitte, hogy ettől nagyobb csapás már nem érheti őt. Ám a fokozhatatlannak hitt rémület még nagyobbat dobbantott hirtelen a gyomrában. Valami halk lihegést hallott a háta mögül. Lassan, óvatosan megfordult, s valami borzasztót látott. Egy soha nem látott szörnyeteg nézett vele farkas szemet. A méretei nagyjából egyeztek Dinóéval, még az alakja is hasonlított a kimúlt ebre,

34

ámde emennek a testét nem szép, fényes vaslemez burkolta, hanem sűrű, gubancos szőrzet. Fénylő, fekete szemével nagyokat pislantott feléje, és karcos hangján furcsákat vakkantott. Fekete bojtban végződő farkát lágyan himbálva, lassan közeledett felé. - Rémes! - hüledezett az ember. - Hosszú nyelve majd a földig kilóg és párolog. - Félhangosan beszélt magához. Kommentálta a látottakat, mintha a saját hangjából bátorságot meríthetett volna. - Ocsmány, szőrös testét a lábamhoz dörgöli! - Fájdalommal gondolt hű kutyájára. - Dino ezt sohase tette volna. Szeretett volna megszabadulni a szörnytől, de lábai mintha le lettek volna szegezve. A nadrágon keresztül is érezte, hogy a szőrös valaminek mint dobog a szíve. - Dinóban sohase zakatolt semmi. Amikor nedves orrát a lábához nyomta, megtántorodott guggoló helyzetében és hátra kellett támaszkodnia a kezére. - Huh! - ijedezett. - Dino, ha élne, megvédene ettől az ocsmány dögtől! siránkozott, de persze hiába, hisz a bálványozott eb élettelenül terült el előtte a talajon. A loboncos szőrű fekete gomolyag látta, hogy ez az ember nem fogja megsimogatni, bárhogy is kedveskedik neki, hát nem erőszakoskodott tovább. Hátrált néhány lépést. Az ember pedig csak erre várt. Felugrott és - amennyire az erejéből tellett - futni kezdett kifelé az erdőből. Vissza a biztonságot nyújtó civilizáció felé. A puli meg ott maradt egyedül az erdőben, s csak állt a farkát csóválva. Értetlenül nézett a rohanva távolodó férfi után. Mikor az már jó ideje eltűnt a szeme elől, gyanakodva körbeszaglászta az otthagyott, olajszagú fémvalamit.

35

ÜSVÉNY KASSAI PÉTER

- Apu, mikor megyünk le a földszintre? - Majd, ha nagyobb leszel. Tudod, megígértem. - De én már nagy vagyok! Most vigyél lel - ...hogy te nagy volnál? Ki mondta ezt neked? - Már a Duci is volt lent, pedig ő kisebb nálam. - Na jól van. Lemegyünk a Nagy Teraszra, de először szólunk anyunak. Jól van így? - Jaj de jó, jaj de jó, lemegyünk a natteraszra, jaj de jó I - A kisfiú boldogan ugrált körbe a szobában. Igaz, hogy nem tudta mi az a Nagy Terasz, de valami rejtélyes dolognak tűnt az előtte, ami egyike a földszint nagy titkainak. - Anyu I - kiáltott az apja. - Kint van a kertben - szólt a kisfiú, majd felkerekedtek mind a ketten, átmentek a nagyszobán s onnan ki a kertbe. Anyu valóban ott volt, épp a gladióluszokat gondozta; a futóbabot próbálta leszedni róluk, amelyek sohasem a számukra kifeszített zsineget választották támaszul, hanem a kert díszéül szolgáló néhány virágot; - Anyu, kimegyünk a natteraszra apuval - kotyogott a kisfiú. - Jól van, csak menjetek. Addig én rendezgetem a kertet, de hozzatok nekem a Központi Áruházból egy zacskó virágföldet és két zacskó kavicsot alapozásnak. Ja igen, majdnem elfelejtettem, és tápsót is, ha már úgyis ott jártok. - Árulnak kavicsot itt is a Kiselosztóban - mondta a kisfiú. - Itt van mindjárt... háromnégy-öt emelettel lejjebb. Ott... ott, ahol kiszélesedik a lépcsőház, ott van a rágógumis néni is. Igen, igen, Ducival voltunk ott. Gyalog mentünk le is meg vissza is. A nagy lift nem is áll meg ott. - Nahát, hogy miket fel nem fedeznek ezek a gyerekek, erről még mi sem tudtunk. Még jó, hogy el nem tévedtek. Mi lett volna, ha eltévedtek, mi? - kezdte szidni anya hirtelen a kisfiút. - Nem foglak kiengedni többé a folyosóra sem. Soha nem találsz haza, ha egyszer eltévedsz. - De tudja a címünket. Ugye, tudod ? - vette védelmébe apa a kisfiút. - No, mi a címünk, mondd meg anyunak! - Nyolcas szektor, 16-54... 22 - mondta a gyerek kissé bizonytalanul. - No és a betűjel? - CD - vágta rá a kisfiú diadalmasan - .. .és anyu, te pedig vigyázz, nehogy eltörj egy szárat, mert „egy szár - egy főzelék" - mondta most már tovább mindazt, amit eddig tanult az élet legfontosabb dolgairól. - Két perc múlva indul a nagy lift - mondta apa az órájára nézve. - Indulás. A két férfi - a kicsi meg a nagy - kirohant a folyosóra, futtában még köszönve egyet, becsapták az ajtót, majd végigfutottak a folyosón. Az elágazásnál, ahol örök félhomály

36

uralkodott, majdnem feldöntöttek valakit. Már hallották a lift dallamos csengetését, amikor a nagy folyosó végére értek. Éppen akkor tárultak ki a lift ajtói. Az utazás simán ment. Sikerült ülőhelyet kapniok az akvárium mellett, melyről senki sem tudta megállapítani soha, hogy vetített avagy valódi. Apa emlékezett rá, hogy néhány évvel korábban, mikor iskolába járt még, gyakran fogadásokat is kötöttek rá, de eldönteni mégsem tudták soha. Most is két iskolásforma fiú próbálta egy mágnespatkó segítségével eldönteni a nagy kérdést. Szorgalmasan nyomogatták a mágnest az akvárium üvegéhez. Bizonyára nemrég tanulták, hogy a képek kivetítését végző elektronsugarat a mágneses tér eltéríti. A kép azonban nem torzult el. Persze lehet, hogy ezt a képet nem elektronsugárral vetítik ki, más módon is működhet. Nemsokára egy termetes asszonyság nyomakodott közéjük és a fiúk közé, így tovább már nem tudták figyelni őket. Szerették volna, ha kiszállhatnának már, mert egyre többen zsúfolódtak a liftbe, de nem maradt más hátra, mint az, hogy megadással várják a végállomást. „Alapszint következik, kiszállás a jobb oldali ajtókon" - mondta be végre a hangszóró, majd utoljára fékezett a nagy lift, és halk kattanással megállt. Nesztelenül félrehúzódtak a széles ajtótáblák, s mögötte hatalmas helyiség körvonalai bukkantak elő. Sietve hagyta el mindenki a liftet. Ők is kisodródtak a tömeggel, s a kisfiú ámulva hordozta körül tekintetét. Mintha egy hatalmas bazilika vagy pályaudvari csarnok belső terébe kerültek volna. Körbe-körbe azonban karzatok futottak, s színes neonfeliratok hirdették a karzaton levő üzletek, intézmények és szórakozóhelyek jellegét. Alulról a második karzaton épp egy csomó ember tódult ki valamilyen előadásról. Máshol siető emberek, sétáló párok takarták el előlük az üzletek kirakatait. Az alapszinten néhány pad - talán márványból -, egy-két szobor és dísznövény tette barátságosabbá a hatalmas, visszhangzó csarnokot. Körös-körül kijáratok, bejáratok, lépcsők látszottak a falak közelében álló oszlopok között. Az egyik széles lépcsősor felett nappali világosságot láttak. - Arra menjünk - mondta apa, s kézenfogva kisfiát, elindultak a csarnokon keresztül a lépcsősor felé. Erre nem sokan jártak. A kisfiú megcsodált néhány pálmafát és egy pici szökőkutat, melynek vizében aranyhalak, méghozzá valódiak, úszkáltak. A vizet meg is lehetett érinteni. Felmentek a széles lépcsősor 8-10 lépcsőjén, és kiértek a napfényre. Csodálatos park tárult a szemük elé. A közelben néhány nagy fa bólogatott az enyhe szellőben hatalmas lombkoronájával. Olyan nagy fák voltak, amilyeneket eddig a kisfiú csak a tv-ben látott. A fák alatt mindenféle bokrok, virágok és fű zöldellt .. és a sétányok nem akármilyen kikövezett sétányok, hanem valódi kaviccsal felszórt sétányok voltak - padokkal. ...Ennek a csodálatos parknak nem látszott a vége, nem övezték falak vagy kerítés vagy a nagy mélység az üvegfallal, mint az otthoni kis kertet. Az előtérben egy kis tábla mutatta a legcélszerűbb haladási irányt ahhoz, hogy a legváltozatosabb módon járhassák be a park sétányait, az egyirányúsított forgalomnak megfelelően. Miután egy-két különctől eltekintve mindenki ezt követte, így ők is erre indultak. A lábuk alatt halkan ropogott a fehér kavics. - Apa, ez az ösvény? - kérdezte hirtelen a kisfiú.

37

- Nem, kisfiam, ez sétány. - A múltkor azt mondtad, hogy az ösvény a földszinten van. - Igen, de ez a Nagy Terasz - mondta apa, miközben megálltak egy kis fahídon, amely alatt vidáman csobogott egy kis patak. - Menjünk tovább, itt nem szabad megállni. Mi lenne, ha mindenki megállna a hídon - szólt rájuk valaki. Továbbmentek, s a kisfiú folytatta: - Tudod, hol mondták az ösvényt? A tv-ben a mesében. „Hófehérke elindult az ösvényen", azt mondták, és te akkor azt ígérted, hogy majd mutatsz nekem egy igazi ösvényt, ha lemegyünk a földszintre. Közben a park széléhez értek. A szokásos két méter magas üvegfal határolta ezt is, és középen végig a fémkorlát. - Ez nem a földszint. Nézz csak le, te kis vadász. Nem arra. Arra. Oda fordítsd a fejed. Az üvegen túl a szokásos mélység látszott, mint mindenhonnan. Valószínűleg köd volt odalent, vagy nagyon alacsonyan úsztak a felhők, mert innen fentről olyan volt minden, mint egy hómező, melyet csak itt-ott szakított meg egy-egy barna vagy zöld folt. - A natterasz tehát nem is a földszinten van, és ez nem is ösvény, de hát azt mondtad... - Nem natterasz, hanem Nagy Terasz. Ezt mondtam-vágta el apa a kirobbanni készülő méltatlankodást ezzel a szerencsésen közbejött félreértéssel. - ...és akkor nem is megyünk a földszintre? Már megint nem megyünk? - kezdett keseregni a kisfiú. - Tudod mit ?- mondta apa olyan hangsúllyal, mint egy cinkostárs. - Felszólunk anyunak, és megpróbáljuk elhívni őt is. Ha lehoz egy kis elemózsiát és egypár melegebb ruhadarabot, akkor valóban lemegyünk a földszintre, és keresünk ösvényt is. Jó? - Jó. Így is történt. Mire visszaértek a Központi Csarnokba a gyorsliftek megállóihoz, anya már várta őket. Karján két pulóver, egy kicsi és egy nagy, kezében kézitáska. - Tudod, hogy 250 méteren is vámunk kell egy negyedórát - mondotta -, most hívtam fel a gyermekvédő szolgálatot - mutatott gépiesen a karjára csatolt videotelefonra. - 4 éves korig minden gyereknek várni kell itt is meg ott is negyedórát a légnyomásnövekedés miatt. - Tudom ezt én is... - Én is tudom, mert Duci mondta - szólt közbe a kisfiú. - Álljunk gyorsan sorba, mert lemaradunk - szólaltak meg egyszerre, látván a gyülekező tömeget a nagy liftnél. Alig félórával később már lent is voltak, méghozzá nem is a földszinten, hanem annál is sokkal lejjebb, a metróállomáson. A második nagy lift ugyanis egyenesen ott állt meg. Itt a mozgójárdák és különböző alagutak szövevényében apa is nehezen tájékozódott. Végül találtak egy mozgólépcsőt, mely felvitte őket a felszínre. Némán álltak ott a szörnyű falak tövében. Mindig megdöbbentette őket az a látvány, ahogy a szürke, sima falak megszakítás nélkül emelkednek az ég felé. A legalsó 100 méteren nem volt semmiféle nyílás a falakon, talán szilárdságtani okok miatt, talán azért, mert az épület alsó felében levő gépészeti berendezéseknek nem volt szükségük természetes világításra. Hirtelen hűvös szélfuvallat járta át ruhájukat. Megborzongva ettől és a rezdülő levelek hangjától, szembefordultak a parkkal, melyet a délutáni nap erőtlen sugarai - néhány távoli fa

38

ágai közül átszűrődve - csak foltokban értek, azután hátukat a langyos betonnak támasztva az elhanyagolt pázsitot nézegették egy darabig. Az itt-ott előtörő gaz erősebb szálaihoz papír- és rongydarabkák tapadtak. Ezeket talán a szél fújta ki valamelyik üvegkorlát felett, vagy talán kidobták. Nem messze egy kipukkadt labda piroslott a fűben, máshol repedezett műanyag flakonok hevertek beszáradó tartalmuk édeskés szagát árasztva a levegőbe. - Gyerünk innen gyorsan - mondta apa -, még a végén a fejünkre esik valami. El is indultak gyorsan a legelső úton. Látszott a környéken, hogy valaha gondosan parkírozott terület lehetett; padok, lámpák és sétányok mindenütt, itt-ott egy szemétkosár, azonban valami érthetetlen ok miatt alig lézengett egy-két ember a környéken. Néhány csapat gyerek játszott a fák között, de távolabb már azok sem merészkedtek. - Érthetetlen - dörmögött apa - én azt hittem, hogy itt nyüzsögni fognak az emberek. - Te is nehezen jöttél le - mondta anya. - Nekünk a ház mindent megad, minek járnánk ide? Olyan félelmetes ez a néptelen liget, nem gondolod? Valóban, a hosszú néptelen sétány, mely fölött összeborultak a fák, olyan volt, mint egy alagút. - Nappal azért barátságos lehet - mondta apa -, de így alkonyatkor .. Egyszerre néztek hátra mind a hárman. A távolban a fák között még látszott a házuk. Olyan volt, mint valami óriási, fekete, égig érő jegenyefa. A kisfiú - aki némán kapaszkodott szülei kezébe már jó ideje - megszólalt: - Ez már ösvény, apa? - Nem, ez még mindig sétány, de ha akarod, akkor továbbmegyünk. - Menjünk - mondta bizonytalanul. - így hárman nem félünk, ugye? Lassan megfordultak, és nekivágtak a szürkületben egyre sötétebbnek látszó sétánynak. Némán mentek. Lépteik egyre szaporábban ropogtatták a sétány kavicsát, de most nem törődtek ezzel. Furcsa érzés volt az, hogy csak a saját lépteik zaja hallatszik. - Mintha jönne mögöttünk valaki - szólalt meg anya váratlanul. A többiek nem válaszoltak, csak mentek tovább. Hirtelen madár röppent fel a közeli bokor mögül. Kissé összerezzentek ettől, még apa is, majd kis idő múlva megszólalt: - Álljatok csak meg. Megálltak, s a csönd szinte rájuk nehezedett. A sötétség és egy közeli tücsök ciripelése csak fokozta ezt az érzést. Tétován fordultak hol előre, hol hátra, de úgy, hogy a lábuk ne mozduljon el a talajról. Mögöttük már összezárultak a liget fái az út kanyarulata miatt, előttük a távolban pedig egy nagy árnyék magasodott, azaz nem is az árnyék volt feltűnő, hanem az, hogy körülötte egy kicsit világosabban derengett a növényzet. - Sehol senki. Csak mi - mondta apa. - Gyerünk. Újra nekieredtek, s hamarosan kiderült, hogy az a nagy árnyék egy érdekes formájú fa, és mögötte nem messze egy lámpa ég, az világítja meg a fák alsó ágait és a bokrokat. Hamarosan elérték a lámpát. Apró bogarak ezrei röpködtek körülötte. A lámpán túl alig láttak az első bokroknál tovább, annyira elvakította a fény a szemüket. Kissé távolabb teljesen a sötétbe veszett minden. Nehezen szánták rá magukat, hogy eltávolodjanak a lámpa bűvköréből. Lassan továbbindultak. Nemsokára ismét sötétség vette körül őket, majd kanyarodni kezdett az út. A kisfiú belebotlott egy papírcsomóba, ami nagy zörgéssel tovarepült. Váratlanul világosodni kezdett, s az út fehér sávja jól láthatóvá vált. Felnéztek; a fák már nem zárultak össze felettük, és nem messze tőlük egy hatalmas, fekete épületszörny magasodott. Odasiettek az épülethez, mint kotlóshoz a csibék, és megsimogatták a falát. A mozgólépcső lejáratát is megtalálták hamarosan, az dologtalanul zümmögött, mintha rájuk várt volna.

39

- Tudjátok, hol vagyunk ? - mondta apa. - Ez a szomszéd ház. Már 43 ilyen épület van a város körül. Így nem terjeszkedik tovább, a város és a belső városrészek is érintetlenül maradhatnak. Lent a metróállomáson vették csak észre, hogy mennyire elfáradtak. - Nem kellene ölbe venni a gyereket? - kérdezte anya. - Még bírok jönni. Nagyfiú vagyok már. A metró régimódi, zötyögős ülésein azonban igencsak elpilledt. - Jobb lett volna, ha az EXTURIST-tal mentünk volna kirándulni - jegyezte meg anya. - Az mégiscsak kényelmesebb, és ennyi idő alatt öt nevezetes kirándulóhelyre is elvisznek. Sőt a saját programozású kocsikkal oda mehetünk, ahova akarunk. - Igen, de azokon a helyeken biztos nem találunk ösvényt, csak kiépített üdülőtelepeket... és sztrádákat. - Ösvény itt se volt - tette hozzá a kisfiú, mint egy vesztes hadvezér. - Mit fog szólni Duci? - Tudod mit? - mondta apa a homlokára csapva. - Hazafelé a nagy Központi Csarnokban mutatok egy ösvényt. Egy igazi ösvényt. Azon végigmegyünk. Jó? Kérdőn néztek anyára. - Jó - mondta ő is. A nagy csarnok negyedik karzatán valóban megtalálták a keresett helyet. Ki is volt írva fölé nagy neonbetűkkel: „ÖSVÉNY" Körülötte kuglipályák, hajóhinták és egy nagy óriáskerék volt, mely majdnem a terem tetejéig ért. Ok azonban csak az ösvény feliratú ajtóval törődtek. Néhányan álltak még előttük. Amikor az előttük levők mind bementek már, vártak egy pillanatig, majd bedobták a pénzt az automatába, s az ajtó kitárult előttük is. Barátságos kis utacska volt mögötte, csak libasorban lehetett menni rajta. A kisfiú ment elöl, s hamarosan utolérték az előttük haladó társaságot. Egy nagy, kövér bácsi került a kisfiú elé, aki fújtatva, cammogva vette a kis emelkedőket, alig lehetett látni tőle. Időnként krákogott. A táj nagyon szép volt körülöttük: gyönyörű kék ég, ragyogó napsugár, smaragdzöld fű, csobogó patakok, fenyves erdő. Olyan szép volt, mint a mesében.

40

MAJTÉNYI ERIK

A selyemgubó

1

- Figyelem, VÉLFK, adás következik, figyelem, adás következik! Itt Toreck-8, a VÉLFK ügynöke, a Korana-L-17 bolygóról, a Medúza csillagképéből. Tiszta a vétel, ellenőriztem, figyelem, megkezdem az adást. Itt ülök az erdő szélén egy bozótban megbújva, tegnap este óta, amikor Ylma-13-mal egészen váratlan fölfedezést tettünk. Félmeztelen embercsoportra bukkantunk, figyelem, nem antropomorf lényekre, hanem az emberekhez megszólalásig hasonló egyedekre, szervezett törzsre, amely kissé odább él kezdetleges kunyhókban. Amennyire innen láthatom a bőrük olajbarna, olyan malájszerűek, s vannak valamilyen primitív eszközeik is, talán szerszámok, talán fegyverek, de inkább az utóbbi. Tüzet raktak, és egész éjszaka le nem hunyták a szemüket, ezért is késtem az adással, mert semmit nem akartam elszalasztani. Ylma-13-at, az ikerügynökömet elszalasztottam a többiekhez, s én itt maradtam lesen. A VÉLFK szabályzatának 28. pontja értelmében nem fedtem még föl magam, de nem is tévesztem őket szem elől. Amit egész éjszaka műveltek, az leginkább egy népünnepélyre emlékeztetett. Nagy tüzet raktak, azt körülülték, és csöndesen dúdoltak valami egyhangú dallamot. Időnként félbeszakították, olyankor kezdetét vette a tánc. Zene nélküli tánc, inkább csak ünnepélyes, méltóságteljes, ritmikus mozgás, amelynek során egyenként kerülgették hajbókolva ugyanazt a személyt, egy fiatal férfit, aki némán fogadta valamennyiüket. A szertartás csak hajnalban ért véget, a tüzet nem élesztik többé, de ott maradtak mind körülötte szótlanul, mozdulatlanul, mintha várnának valamire. Én is itt várok Ylma-13-ra, hogy élelmet és híreket hozzon, esetleg valamelyes erősítést, bár itt semminemű veszély nem fenyeget. A bolygólakók legföljebb az erdő szegélyéig merészkednek el némi rőzséért, de onnan feltűnő sietséggel visszafordulnak, mintha félnének valamitől. Megvontam magam körül a VÉLFK szabályzata 31. pontjának értelmében a biztonsági erőtérkört, azon semmi át nem hatolhat. A bolygó éghajlatának megfelelően hűvös, kellemes reggel van, amiről már általános első adásunkban tájékoztattunk. Figyelem, VÉLFK, Toreck-8 befejezi az adást, és majd visszatér, ha lesz újabb jelentenivalója.

2

- Figyelem, VÉLFK, Toreck-8 újabb adása a Korana-L-17 bolygóról. Ylma-13 nem tért még vissza, a bolygólakók viszont különös ténykedésbe fogtak. Van az erdőszegélyen kissé túl néhány pálmaszerű fa meg cserje, ma reggel mind odagyűltek. Néhányan közel húzták egymáshoz két fa szemközti ágait, és hánccsal kötözgették őket. De meglepően gyorsan abbahagyták, és átadták a munkát egy másik csoportnak, ez pedig egy harmadiknak, és így tovább. Szó sincs róla, hogy kifáradhattak volna, inkább azt a látszatot keltették, hogy ez újabb szertartás, amelyben mindenkinek részt kell vennie. Mindenkinek, kivéve egyetlen személyt, egy fiatalembert, alighanem ugyanazt, aki az éjszakai tábortűz fő személyisége volt. Lassan, de módszeresen dolgoztak azon a micsodán, ami egy ketrec vagy valamilyen roppant csapda benyomását kelti. Talán olyasvalaminek készítik, aminek az erdőből kell előbukkannia, s amitől eddig úgy féltek? Nem tudhatom, engem mindenképp megvéd az erőtérköröm. Most ott ülnek mind a különös ketrec körül, és pálmaszerű leveleket tisztogatnak. Lassan, tempósan, megint csak szinte ünnepélyesen. Egyenként veszik munkába őket, aztán gondosan egymásra terítik maguk mellett. A fiatalember még mindig nem vesz részt semmiben, ott áll, mint a cövek, a ketrec mellett.

41

Kihasználom az időt, és a VÉLFK szabályzatának 72. pontja értelmében most olvasom be a külön értesítést a nem beavatottaknak. Figyelem, vétel I Figyelem, figyelem I Bárki bármikor ráakadna erre a mikromagnóra, juttassa el a lehető legsürgősebben a Földre, a VÉLFK központjába. Toreck-8 vagyok, a csillagképek közti utazások 738. esztendejében születtem, és a VÉLFK, a Világűr Értelmes Lényeit Felkutató Kirendeltség ügynökeként tartózkodom nyolcadmagammal a Korana-L-17 bolygón a Medúza csillagképben. Ha valami bajom esnék, minden egyéb adatom megtalálható a nyakamban hordott háromszögletű platina szelence dögcéduláján. Ettől utolsó pillanatomig nem válók meg, ha történne velem valami, és nincs a nyakamban, valahol a közelemben kell megkeresni Figyelem, figyelem, aki nem tudna még a VÉLFK lényegéről és tevékenységéről! A VÉLFK a csillagképek közti utazások 451. esztendejében alakult azzal az egyetlen céllal, amit a neve is kifejez: felkutatni az emberhez hasonló (vagy nem hasonló) értelmes lényeket, s ha ezt a VÉLFK szabályzatának 43., illetve 44. pontja nem minősíti veszélyesnek, fölvenni velük a kapcsolatot. Ügynökeink önként jelentkeznek erre a feladatra, s amennyiben nagyon messzire távoznának, vagy igen bonyolult helyzetbe kerülnek, vissza sem térnek többé a Földre. Ilyenkor rádióadás útján számolnak be fölfedézéseikről, s rögzítik őket mikromagnón is. Ezt vagy a leszármazottaiknak kell visszajuttatniuk a Földre, vagy annak, aki rábukkan. Egy ilyen mikromagnó eltulajdonítását a földi törvények a legszigorúbban büntetik, hiszen az egész emberiségre nézve rendkívül fontos értesüléseket tartalmazhat. Ez például - tessék lehallgatni az egész szöveget! - tartalmaz is. Értelmes lényekre bukkantunk a Korana-L-17 bolygón, és még folytatjuk róluk szóló beszámolónkat. Ismétlem: a legsúlyosabb büntetéssel sújthatják azt, aki ezt a mikromagnót nem szolgáltatja be! Így ítéltek húszévi fegyházra az 519. esztendőben két turista űrhajóst, aki mikromagnóra akadt, és egyéni sajtóhírverésre próbálta fölhasználni. Halálos ítéletet hajtottak végre egy pilótán az 583. esztendőben, mert késedelmezett a leadással, s ezzel egy egész különítményünk pusztulását okozta. És ki tudja, nem hasonló okokból tűnt-e el 240, illetve 211 és 203 évvel ezelőtt egy-egy tökéletesen megszervezett csoportunk? Talán nagyon is értékes észleleteivel egyetemben... Figyelem, folytatom az adást! A be nem avatottak számára később még közlök néhány fontos információt a VÉLFK ügynökeinek programjáról és tevékenységéről, most visszatérek az itteni újabb fejlemények ismertetésére.

3

- Figyelem, VÉLFK, itt Toreck-8 a Korana-L-17 bolygóról. A szabályzat 73. pontja értelmében áttérek az összevont adásra: párhuzamosan teszek jelentést a központnak, és informálom a mikromagnó esetleges be nem avatott megtalálóját. Figyelem, adás következik! A ketrec nem valamilyen más élőlénynek készült, ahogyan azt imént tévesen gyanítottam. Az a bizonyos fiatalember - az eddigi szertartások központi személyisége - foglalt most helyet benne. Valami barbár emberáldozatra készülnek? Már semmit sem merek feltételezni. Legföljebb meggyújthatják. Egyelőre barna, uborka alakú gyümölcsöket adnak be neki a ketrec tág rácsán keresztül. És igen, azt még nem is mondtam, hogy a jelenlevők szemlátomást bensőségesen búcsúztak el tőle. A fiatalember önmaga hágott fel a ketrecbe, semmilyen kényszert nem észleltem... Most pedig új ceremónia vette kezdetét: a ketrec rácsozatát befonják a megtisztogatott pálmalevelekkel... Egy pillanat... Most érkezett vissza a csoporttól Ylma-13, s amint látom, körülbelül egy hétre való élelmiszert hozott nekem. Körülbelül annyit, amennyi barna uborkát az a fiatalember kapott. Brrr! És azt mondja - hogy mondod, Ylma? -, igen, azt mondja, hogy maradjak itt mindvégig, és figyeljem őket, de egyelőre még ne fedjem fel magam. Ez egyébként a szabályzat 42. pontjának értelmében természetes. Figyelem, folytatom az összevont adást! A bolygólakók lassan befejezik a ketrec befonását a pálmalevelekkel. Szavamra, olyan, mint egy selyemgubó! Mint egy óriási

42

selyemgubó. Most már, nem tehetek róla, de csak vallásos okát láthatom ennek a különös begubóztatásnak. Vagy talán valamilyen gyógyhatást tulajdoníthatnak neki? Akkor vallásos alapja kell legyen a dolognak. Büntetés nem lehet, ahhoz túl szívélyesen búcsúzkodtak... és tessék, most már megint! A fiatalember barátságosan integet a gubófonadék elég nagy résein keresztül, a többiek pedig lassan hátrálnak. Ylma-13 itt van még mellettem, s nem csodálkozom rajta, hogy lenyűgözve nézi a jelenetet. A bolygólakók már jól eltávolodtak a selyemgubótól, mindjárt a kunyhóikhoz érnek. Én közben röviden elmondtam Ylma-13-nak, hogy mi történt, amíg ő oda volt. Értesítse róla a többieket, s persze én el nem mozdulok innen. Beveszem az előírt időben az alvásredukáló tablettákat, és várok.

4

- Halló, VÉLFK, összevont adás következik! Figyelem, összevont adás! Tegnap óta nem történt semmi. A mi fickónk be van gubózva, ott gubbaszt mozdulatlanul, a bolygólakók pedig, úgy látom, visszatértek napi foglalatosságaikhoz. A kunyhók körül tevékenykednek, olykor többen eltávoznak, de soha a selyemgubó irányában - emennek a létéről mintha egyszerűen nem is lenne tudomásuk. Elképesztő! Tegnap óta senki feléje nem járt, talán még rá sem nézett. Mintha nem lenne. Az a fickó elég szabályos időközökben megeszik egyet a barna uborkákból. Este elfogyasztott egyet, reggel és délben is. Azonkívül nem tesz semmit. Ha nem alszik egyfolytában, akkor mozdulatlanul kuporog a gubóban. Eddigi észleleteim alapján nem hinném, hogy a 45. pont előírásainál tovább mehetek. A 46.-ról, úgy nézem, szó sem lehet. No, majd meglátjuk! Hogy a be nem avatottak megértsenek. A VÉLFK szabályzatának 45. pontja az értelmesnek tetsző lényekkel való kapcsolatfelvétel legegyszerűbb módját írja elő. Ez voltaképp csak a magunk fölfedéséből áll. Ilyenkor biztonsági erőtérkört vonunk magunk köré, hogy minden támadást lehetetlenné tegyünk - de hiszen ez nem ismeretlen eljárás űrhajósok előtt. Aztán az illető lények magatartásától függően cselekszünk tovább. Ezt nem részletezem, hosszú tananyag van róla, amelyen hónapokig rágódtunk. Ha viszont feltételezhetjük azt, hogy valamely bolygó értelmes lényeinek magasabb kultúrájuk van, akkor a 46. pont előírásaihoz igazodunk. Ez még bonyolultabb, s azzal kezdődik, hogy egy kis bőrtarsolyból - amilyen mindnyájunknál van - kis műanyag kockákat rakunk le magunk elé: 2, 3, 5, 7,11,13,17,19 kockát - a többit pedig letesszük csomóban. Ha kirakja utána ő is a 23-at, akkor ragyogó, akkor rájött, hogy ezek a törzsszámok. Persze még egy egész sereg más teszt is van, belekalkulálva azt is, hogy az értelmes és kulturált lények esetleg nem vizuálisak - de erre sem pocsékolom a hanghuzalt, egész kis könyvtárt tölt be az ismeretük. Ehelyett arról kell még szólnom, hogy miért ikerügynököm nekem Ylma-13. Odahaza, a Földön úgy mondanám, hogy a feleségem. Említettem már, hogy nyolcán vagyunk, négy férfi és melléje négy nő. S mivel (erről is szó volt már) esetleg nem térhetünk vissza, a VÉLFK programja szerint több nemzedéken keresztül fönn kell tartanunk egy-egy bolygó emberlakosságát az észleletek megőrzése céljából. Az élet feltételeinek biztosítására tökéletes berendezésünk és felszerelésünk van, gyermekeink száma és neme pedig eleve szabályozott. Négy pár háromhárom gyereke s ezek utódai a harmadik nemzedékig biztosítják permutációs alapon, hogy vérrokonok ne lépjenek egymással házasságra, s hogy a harmadik nemzedék létszáma 27-re emelkedjék. A gyermekek és unokák - amennyiben erre sor kerül, bár ez nagy ritkaság tökéletes VÉLFK kiképzést kapnak, és kielégítően befejezhetik a megkezdett munkát. Aki tehát mikromagnót talál, annak az űrkutatók alapvető erkölcsi törvényeinek értelmében mindent meg kell tennie, hogy az esetleges megmaradt kolóniát felkutassa, vagy további sorsának tanújeleit a lehetőségek keretében megkeresse. Erről csak ennyit.

43

Az én olajos bőrű fickóm azóta nem mozdult. Hogy mi az ördögöt csinálhat abban a hülye gubóban? A többiek pedig rá sem hederítenek. Annyit értenének ezek a 46.-ból, mint én ebből a selyemhernyótempóból.

5

- Figyelem, VÉLFK, figyelem, Toreck-8 összevont adása a Korana-L-17-ről. Az imént járt itt Ylma-13. Egyrészt felújította a készleteimet - öt napja vagyok már lesen -, másrészt értesített a többiek tevékenységéről, valamint döntésükről az itt folyó ügyben. A tevékenységükről nincs mit mondanom, valamennyien átpásztázták a maguk részlegét, de semmi jelét nem tapasztalták annak, hogy a környéknek más lakói is volnának. Nem akarnak még idejönni, nehogy elrontsanak valamit, hiszen a szabályzat 29. pontja előírja, hogy (csak a be nem avatottak kedvéért idézem) „értelmes lényeknek semmi olyan tevékenységét nem szabad megzavarni, ami betekintést nyújt életformájukba, s amelyet elhamarkodott kapcsolatfelvétel esetén talán nem folytatnának..." Megmondtam Ylmának, hogy itt egyelőre úgysem történik semmi, ám mivel a fiatalember barna uborkája ma reggel elfogyott, költöztessék a telepet a közvetlen közelembe, hogy szükség esetén leadjam a két riasztójelzést, és perceken belül itt lehessenek. Ennyi volt csak, és be is fejezhetném már az adást, ha még egy különös dolgot nem észleltem volna. Mondtam, hogy az uborkakészlet ma reggel elfogyott, s közben azt is észrevettem, hogy ez a barna gyümölcs vagy micsoda azokon a fákon terem, amelyek a gubót tartják. Méghozzá a fiatalember számára is elérhetően. Csak ki kell nyúlnia a pálma-levélfonadék résein. És mégsem tépett belőlük ma délben, tehát szemlátomást éhezik! Ezek szerint világos, hogy az egész begubózás jelképes valami. 0 nincs ott, ahol van, nem téphet élelmet onnan, ahol nem tartózkodik, s a kunyhók népe sem láthatja, ha másutt leledzik. Csupa rejtély I Toreck-8 vagyok, a VÉLFK ügynöke a Korana-L-17-ről, befejeztem az adást.

6

Csupa rejtély, mondtam tegnap, és most minden egy csapásra megoldódott. Bocsánat, de olyan felindult vagyok, hogy el is feledtem a kötelező formaságokat: Toreck-8 vagyok, a VÉLFK ügynöke a Korana-L-17 bolygón, a Medúza csillagképben összevont adás következik. A megoldást egy véletlen eset siettette. Az olajbarna fiatalember már második napja táplálkozás nélkül kuporgott gubójában, pedig egy karnyújtásnyira tőle ott barnálltak az uborkái - de erről már beszéltem. Megkaptam a jelzést, hogy a mieink már a közelemben táboroznak, épp ideje, gondoltam magamban, még belepistulok ebbe a semmittevésbe. Akkor hangzott föl mögöttem az a velőkig ható üvöltés, valami vadállaté, amely rám akart támadni. Az erőtérkör voltaképp megvédett volna, de milyen az ember, az első reflexem az volt, hogy felugorjam, és ráfogjam a lézerpisztolyomat. Persze hogy a gubóban ülő fiatalember is fölrezzent és meglátott. Akkor már inkább lőttem, nehogy az erőtérnek ütközzék, és dühében amazt támadja meg. A bozontos, gorillafejű, párduckarcsúságú szörnyeteg végsőket rángatózva nyúlt el a talajon, én pedig igyekeztem villámgyorsan összeszedni magam, s az új körülmények közt a szabályzat előírásaihoz igazodni. Visszafordultam a selyemgubó felé, hogy amaz nem menekült-e el. Hát épp ellenkezőleg! Már ki is bújt a háncsok közül, és futólépésben közeledett. Fölötte elcsodálkoztam, hogy a fenevad felbukkanása és leterítése láttán ezt meg merte tenni - talán az övé az állat, valami szent fenevad, villant át agyamon egy hülye gondolat -, de akkor amaz már ott volt egészen a közelemben, térdre ereszkedett, s miközben valami nem evilági imádság- vagy zsoltárfélét gajdolt, reszkető kezekkel bontott ki - uram bocsá' - egy bőrzacskót, s apró műanyag kockákat kezdett el rendezgetni a porban, kettőt, hármat, ötöt, hetet, rettenetes, és én megpillantottam a nyakában egy kis platina háromszöget, és mögötte ott meredt nevetségesen vagy inkább kétségbeejtően az a formátlan pálmagubó-űrhajó, ő pedig fel-fel-pislogott rám azzal a szomorú, könyörgő, alázatos dióbarna tekintetével...

44

MAJTÉNYI ERIK

A Kékek Tanácsa Valahol előttük, kissé rézsűt jobbra, szinte már bántó narancssárga fénnyel izzott egy pap. Sten már napok óta ezt nézte a különfülke kerek ablakából. S amint az űrhajó a maga enyhén görbülő pályáján haladt, az eleinte derűs narancssárga fény egyre élesebb lett, s előrelátható volt, hogy hamarosan elviselhetetlen lesz. Sten persze leereszthette volna az ablak fémredőnyét, a láthatatlan fénycsövek otthonosan világították be a különfülkét, de a fiatalember egyelőre még irtózott ettől. A külön-fülkétől, amelyet különzárkának érzett, s amely voltaképp az is volt. Egy fogoly külön-zárkája valamely teljesen ismeretlen szegletében az űrnek. Ha eljött az ablaktól, mert néha annyira bántotta már szemét a kinti narancssárga tobzódás, akkor többnyire lehunyt szemmel hevert az ágyon, s ki tudja hányadszor ugyanazokat az eseményeket élte át emlékezetében, s mindig ugyanaz a két végzetes szó jutott eszébe: - Tehát száműzetés... Sosem tudta, hogy az Anyabolygóról valakit is száműztek volna. Most már azt is megállapíthatta, hogy alighanem jó néhány tucat elődje volt. Eszelősen kapaszkodott ebbe a kétségbeesett reménységbe. Lehet, hogy rövidesen találkozik velük, lehet, hogy legjobb barátját, Larsot is viszontlátja. Hiszen az Anyabolygó túlnépesedésének korában aligha

tételezhette fel, hogy minden száműzöttet más-más lakható bolygóra tesznek ki, amikor az otthoni életkörülményeket biztosító égitestek olyan ritkák. Mert hogy az utazás végcélja egy lakható égitest, ahhoz nem fért kétség. Erről nem esett ugyan szó, de mire utalhatott volna az a húsznapos kiképzés, amelynek során előbb egy robotkertész, majd egy törpe erőmű, végül pedig számos egyéb apróbb automata kezelését kellett erőltetett ütemben megtanulnia? Nyilván önellátásra készítették fel a fiatal vegyész-biológust, arra hogy a hajdani hajótöröttek gyakran végzetes magányát elfogadhatóbb körülmények között átvészelje... Meddig? Természetesen élete végéig, mert ha lenne onnan visszaút, arról mindenképp értesült volna már. Persze lehet a száműzöttek bolygója akkora, hogy hírközlő eszköz híján (s olyasminek a vezérlésére nem képezték ki) soha egymásra nem találhatnak. De ezt a gondolatot is hamar elhessegette. Egy ekkora méretű bolygóra, amelyen hasznát veszik a robotkertésznek, az Anyabolygó lakosságának sokkal égetőbb szüksége lett volna, semhogy annak a néhány megbélyegzettnek ott biztosítsanak fölös kényelmű menedéket. Nem, ez teljes képtelenség, amikor az Anyabolygónak és birodalmának lakossága alig fér meg a már ismert lakható égitesteken. És akkor lehet, hogy mégis találkoznak! Sten idegesen ugrott föl az ágyról, és ismét az ablakhoz ment. Inkább az a metsző narancssárga fény, mint a különfülke hazug és sunyi otthonossága! - Tehát száműzetés... A fölfedezés eléggé meghökkentő volt. Hogy a Kékek Tanácsa nem semmisíti meg ellenfeleit, hanem ekkora, valójában felbecsülhetetlen költségbe veri magát, s ilyen iszonyú távolságra száműzi őket. S feláldoz ráadásul egy lakható égitestet! Ki hitte volna? A Kékek Tanácsa évszázadok óta irányította már az Anyabolygó és a többi 62 kisebb bolygóból álló birodalom sorsát. Illetve ezeknek a bolygóknak majdnem kétharmadát már a Kékek Tanácsának uralma óta fedezték fel és népesítették be. A nagy és meddő háborúk és társadalmi harcok ideje után, amikor bekövetkezett a Kékek győzelme és a békés korszak, amióta eljött a gépiesen tudományos szervezettség kora, s igen, az általános jólété is - ezt Sten soha nem tagadta, és Lars sem tagadta, és nem tagadhatta Otta Kym professzor vagy Uuna csillagközi mérnöknő sem, akiket Sten nem ismert személyesen, de akik szintén rákerültek a „felforgatók" listájára, s akikről az Anyabolygón úgy tudják, hogy megsemmisítették őket. Csak Sten tudja most, hogy ez nem történt meg, csak ennek az űrhajónak a legénysége tudhatja még, s tudnia kell persze a Kékek Tanácsának is, amely, íme, mégsem annyira elvetemedett - vagy talán éppen ezért félelmetesebb, mert ki tudja, milyen szörnyűségekkel terhes ez a távoli, távoli remeteség, ahonnan nincs többé visszatérés asszonyhoz, gyerekhez, szülőföldhöz, haza. Soha többé! Sten nőtlen volt, és Uuna is magányos, de Larst a menyasszonyától szakították el, Otta Kym professzornak pedig négy fia és talán fél tucat unokája volt. Ez volt tehát a Kékek Tanácsának „irgalma" - a prof szemszögéből bizonyára még a halálnál is rosszabb. Mintha még jobban balra fordult volna az űrhajó, s mintha távolodtak volna valamelyest a narancssárga naptól. Fénye már ismét elviselhetőbb volt, és Sten ismét ott kuporgott naphosszat az ablak előtt. - Tehát száműzetés... De megérte-e vajon? Mert ahogyan számtalanszor beismerte már, a Kékek Tanácsa korántsem igazgatta rosszul a birodalmat. Megszüntette a nyomort, a betegségeket, és évszázadok óta egy csepp vér nem folyt sem az Anyabolygón, sem a kisbolygókon. Évszázadok óta viszonylagos jólét uralkodott, és kifogástalan igazságszolgáltatás. És azt is el kellett fogadni, hogy az Anyabolygó és az egész birodalom népe boldog volt. Elég ritkán akadt egy-egy nyugtalanabb vérű tiltakozó, s ezeket is jó ideig szép szóval igyekeztek lecsendesíteni a rendfenntartó

46

szervek, a Kékek Tanácsának meghatalmazottjai. S csak végső esetben váltak a tiltakozók „felforgatókká", de még akkor is megvolt rá a lehetőségük, hogy tiltakozásukat visszavonják. Csak ha ezt megtagadták, csak akkor tűntek el váratlanul, és csak azután értesítették a lakosságot fizikai megsemmisítésükről. Amiről Sten most már tudja, hogy nem igaz. Hogy csak száműzetés várt rájuk. „Csak" száműzetés! Most, amikor szembenézett ezzel a fenyegető jövővel - ahogyan ennek előtte a halállal is szembenézett -, még mindig azt vallotta magában, hogy másképp nem cselekedhetett. S ha most újra otthon lenne, ha újra szabad lenne, továbbra sem nyugodhatna bele abba a két alapvető dologba, amely ellen tiltakozva fordultak a többiek is, az elődjei. És hallgatni sem tudna. Az egyik a Kékek Tanácsának gőgje, megvető titokzatossága volt. A Kékek Tanácsának - megalakulása óta - soha senki nem ismerte egyetlen tagját sem. Soha senki nem tudta, hol székelnek, mikor gyűlnek össze, hogyan ítélkeznek. Miért? - kérdezte annak idején Lars is. Ismert az Anyabolygó hajdan erőszakos, elnyomó, kiszipolyozó hatalmakat is - de azokat legalább ismerte. A Kékek Tanácsa viszont a legrejtélyesebb ismeretlenségbe burkolózott. Jól megszervezett rendfenntartó közegei és alakulatai, a meghatalmazottak, titkos rádióadások útján értesültek minden határozatról, minden döntésükről, amire Lars s a többiek szerint sem lett volna szükség. Hiszen értelmesen, igazságosan, eredményesen igazgatták a birodalmat. Ha megjelennek az emberek előtt - legalábbis a képernyőn bizonyára tisztelet, megbecsülés és szeretet, igen, szeretet is övezi őket. így viszont mindig volt a Tanács létében valami fenyegető, valami érthetetlen. És ha valaki valamit csakugyan nem értett, vagy csak egyszerűen félreértett, nem volt kihez fordulnia. Még kérdéssel-sem. Aki pedig szót emelt ez ellen - és ez volt a másik alapvető sérelme minden tiltakozónak -, arról sejteni lehetett, hogy mi lesz a sorsa. Sten most már mindenképp tudta. Sokat gondolkozott ezen, végig a hosszú, hosszú úton, a narancsszín nap éles fényében. Végig? Hátha nem is fog soha vége szakadni .. Aztán egészen váratlanul lassítani kezdtek, az űrhajó szűkülő csavarmenetben siklott előre, s befúrta magát az áthatolhatatlan sötétségbe. A narancsszín csillag eltűnt, de olyan hirtelenül, hogy ennek csak egyféle magyarázata lehetett: behatoltak valamely bolygójának éjszakájába. Röviddel utána megnyílt a különfülke s a szomszéd poggyászfülke ajtaja is. S már hozták is elő a robotkertészt, az elvetésre váró nagy táperejű magvakat, a törpe erőművet, az élelmiszer- és gyógyszertartalékokat, mindent. Ügyet sem vetve Stenre, s még mindig válasz nélkül hagyva a kérdéseit. Sten kérdéseire egyébként a kiszállás után sem válaszolt senki. Bevezették egy villaszerű épületbe, amely már az elemlámpák fényében is meglepően lakályosnak tetszett, s közben odakünn a legénység két tagja fölszerelte az erőművet. (Egy gyors folyású patak partján, mint reggel kiderült.) Mindez bámulatosan rövid ideig tartott, s már kigyúltak a lámpák az épületben, zümmögni kezdett a légszabályozó berendezés. De akkorra Sten már magára maradt. Egyetlen szó nélkül hagyták magára, véglegesen, amint azt az űrhajó hajtóművének fölerősödő s nemsokára már csak távolodó zaja jelezte. A hajnal igazolta Sten elképzelését. Csakugyan narancsszín fény derengett a láthatáron. Csak sokkal lágyabb, megnyugtatóbb, mint az, amely az űrhajó ablakán kívül rezgett. Stent annyira meglepte a jelenség, hogy csak később kapott észbe: hiszen ez még mindig ugyanaz a fény, csak most a bolygó légköre szűri át. A talaj termékenynek, gazdagnak, a táj barátságosnak tetszett. Különös tollazatú és hangú madarak különös fákon - más élőlényt egyelőre nem sikerült még fölfedeznie. Sem pedig annak a jelét, hogy a látóhatár körén belül egyéb emberi település lehetne. S a látóhatár körén kívül? Talán... Lars is ott lehet valahol a szikár gerincű dombok mögött. Lars, akivel együtt

47

töltötte eddigi életének több mint felét, Lars, a mókás, Lars, a megfontolt, Lars, a hűséges jó barát, Lars, az álmodozó, Lars, akivel az Anyabolygó meg a birodalom jobb, emberibb, nyíltabb holnapjában hittek, és akit egy darabig halottnak tudott... Azt mindenképp elhatározta, hogy feltétlenül úrrá lesz a mohóságán, és csak nagy körültekintéssel, csak nagyon lassan, nagyon óvatosan fog neki a látóhatáron túli világ felderítésének. Körkörösen, lépésről lépésre, a visszavonulás útját folyvást biztosítva. Ahogyan ezt Lars tette volna, ahogyan Lars tenné. Egyelőre kicsomagolt. Érthető kíváncsisággal, hiszen poggyásza nagy részének nem ismerte a tartalmát. Meg is lepődött ennek váratlan gazdagságán. Használati tárgy: sokkal több és sokrétűbb, mint remélte volna. Ráadásul egy egész ládikó filmszalag: könyvek mikrofilmje ezrével, filmek mikrotekercse százával a hozzá való leolvasókészülékkel. S ami meghökkentette, egy adó-vevő, amelyről nem beszéltek. Igaz, elég egyszerű volt a kezelése, de minek, kinek kezelte volna? Lehetséges, hogy a remeteség véges, és egyszer mégis kapcsolatba lépnek vele? Ettől már sokkal jobb hangulatban indította útjára a beprogramozott robotkertészt, hogy ágyásokat hasítson, elvesse a hozott magvakat, majd a patak vizéből szabályos időközökben megöntözze őket. Erre már csak a nap második felében került sor - Sten előbb a nap állását hasonlítgatta órája számlapjával, de aztán talált a házban egy másik karórát, az otthoni napnál alig valamivel kisebb beosztásút. Felcsatolta, s kiült a ház előtti lépcsőre, onnan nézte el a robotkertész ütemes munkáját. Olyan felfrissítő, pihentető volt ez, mintha valakit, mintha egy családtagot követett volna a tekintetével. S az már meg sem lepte, hogy milyen jó hangulatban, szinte vidáman tért nyugovóra. Másnap reggel éppen csak az erőművet ellenőrizte, akkor hangzott fel a dombok mögül a különös zúgás. Stennek a torkában dobogott a szíve, s csakugyan, egy szúnyogszerű, aprócska légi alkalmatosság volt, s néhány perc múltán már le is szállt a ház közelében. Egy férfi tartott feléje, első pillanatban Larsnak gondolta, de nem, mégis idegen volt. Mindazonáltal barátságosan nyújtott kezet Stennek, s anélkül hogy bemutatkozott volna, rögtön a tárgyra tért: - El kell jönnie velem. Várjuk. - Kik? - kérdezte Sten zavartan, kezében a csavarkulccsal, amellyel nem tudott mihez kezdeni. - A többiek. Mi mind. Sten mélyet lélegzett, aztán megkérdezte: - A „felforgatók"? Az idegen finoman elmosolyodott. - Hát így is lehet mondani. De mi nem így nevezzük magunkat... - Igen, illetve ez természetes... Sten nem fejezhette be, mert most az idegen kérdezett: - El tudna-e most jönni? Persze várhatok, ha valamiért alkalmatlan. - Dehogy, ó dehogy! - felelte Sten, s miután kikapcsolta a robotkertészt, a csavarkulcsot pedig ennek a szerszámtasakjába tette, beült a gépben várakozó látogatója mellé. A szúnyog ismét zümmögésbe fogott, és célba vette a dombvonulatot. Stennek annyi kérdés tolult az ajkára, hogy egyszerűen belenémult. Végül csak ennyit tudott kibökni: - Lars? - Azért viszem oda, hogy minden kérdésére választ kapjon, nem úgy, mint az Anyabolygón. De sajnos várnia kell még egy keveset. A pilóta fegyelmezettsége, az hogy a felforgatóknak más nevük van, az hogy ilyen gyorsan rátaláltak, és valamennyien várják, mind-mind valamilyen reményteljes

48

szervezettségre utalt. Nemkülönben az épület, amely előtt leszálltak. Ez már nem lakóház volt, hanem tekintélyes, kör alakú, kupolás építmény. Stenben egy csöppet sem ide illő szó derengett fel: középület. Ez a benyomása bent sem oszlott el. Nagy ablakos folyosón keresztül kerek terembe léptek, amelynek kagylószerűen elhelyezett széksorai már megteltek. Sten állva maradt a mögötte sziporkázó fénycsövek előtt, mire vele szemben fölemelkedett a középen ülő korosabb férfi is - semmi kétség, maga Otta Kym professzor. Arcélét Sten jól ismerte a tévéből. - Köszöntjük, kedves barátom - kezdte el a prof. - Az első pillanattól fogva tudtunk ideérkezéséről, és száműzetésének okával is tisztában vagyunk. Ezt tehát nem részletezzük, csupán két kérdésünkre szeretnénk választ kapni. Sten szinte megbabonázva állt a széksorok félkörében, s amennyire tőle tellett, igyekezett tekintetével átfésülni a jelenlevőket. Ám a professzor szemernyi időt sem hagyott erre, s a magáéhoz cövekelve a fiatalember tekintetét, már fel is tette az első kérdést: - Csakugyan azon a véleményen van, Sten Corven, hogy az Anyabolygó meg a birodalom népeinek sorsán kell és lehet jó irányban változtatni? - Igen I - felelte Sten. - És mindazok után, ami történt, továbbra is szembenézne mindama veszélyekkel, amelyekkel szembenézett már, még mindig hajlandó, hogy tegyen is ezért valamit, hogy megtegyen ezért bármit? - Igen! - felelte a kelleténél talán kissé hangosabban Sten. Most a professzor a többiekhez fordult: - Azok alapján, amit tudunk, s azok alapján, amiket itt hallottunk, javasolom Sten Corven harminckét esztendős vegyész-biológus felvételét a Kékek Tanácsába. Van-e valakinek ellenvetése? Sten csak ebben a pillanatban látta meg Larsot, aki biztatóan mosolygott rá.

49

HALLER GÁBOR Emlék

Végre megérkezett. Mindnyájan türelmetlenek voltunk már egy kicsit, amikor űrgömbjével leereszkedett mellénk a sziklalapokra. Kiszállt, és felénk indult. Valamennyien kíváncsian figyeltük. Lassan, tekergőzve mozgatta négy lábát. Tudtuk, hogy fáradt. Védőburáját már levette, de csápjait nem mozgatta vidáman, ahogy szokta. Mégsem volt szomorú és meggyötört, csak fáradt. Közelebb húzódtunk hozzá. - Mesélj! - kérleltük izgatottan.

- Fáradt vagyok - szabadkozott. Körülvettük. Elmerengve nézett ránk mind az öt szemével, majd később hozzátette: - Várjatok. Nem mozdultunk. Vártunk. A távolban apróbb harminckét lábúak rohangásztak, de mi ügyet sem vetettünk rájuk. Ő ott állt közöttünk, szemeit behúzta, négy karját ernyedten lógatta, és törzsét mozgatva melegedett. Nemsokára megrázta magát, és megszólalt: - Hoztam valamit. Utat engedtünk neki. Az űrgömbhöz ment és bemászott. Várakozásteljesen topogva néztünk utána. Amikor megláttuk, a jobb hátsó kezében egy furcsa kis tárgyat tartott. Köréje gyűltünk, mindannyian kieresztettük mind az öt szemünket, és a tárgyat bámultuk. - Mi ez? - kérdeztük. - Emlék - mondta és mosolygott. - Emlék? - morogtuk csalódottan. - Figyeljetek! - mondta. Egyik kezével végigtapogatta a furcsa kis tárgyat, de nagyon vigyázott arra, nehogy a szívókorongokkal érjen hozzá, jelentőségteljesen ránk pillantott, majd egy ponton megérintette a tárgy felületét. A következő pillanatban mindnyájan ijedten rezzentünk össze. Mindenki behúzta a szemeit, de volt, aki elesett, néhányan elfutottak. Hallóhártyánkat iszonyatos reccsenés zaja csapta meg. - Ne féljetek! - mondta ő, túlkiabálva a reccsenést, és nevetett. De a következő pillanatban valamennyien rémülten futni kezdtünk. Vágtattunk a hegyek felé, hogy minél messzebb kerüljünk. Fejvesztett menekülésünkkel békés tizenkét karúak csapatait és nyugodtan táplálkozó egyszeműeket zavartunk szét a mélyedésekbe. Hallóhártyánkon a tárgyból előtörő borzalmas, soha nem hallott, ismeretlen hang rekedt üvöltése dobolt: - ...beadja a labdát! Hidegkúti kapja! Hidegkúti lő! Góóól! Őt is magunkkal sodortuk. Szaladtunk, amilyen gyorsan csak tudtunk. A kavicsos krátereknél kifulladva megálltunk. Füleltünk. Ő közöttünk állt és nevetett. - Góóóóól! - hallatszott a távolban az artikulátlan ordítás, és mi újra rémülten rohantunk tovább. Elfelejtettük azt is, hogy azért jöttünk, mert meg akartuk hallgatni meséjét a Kék Bolygóról. De ő nem törődött velünk, visszament a tárgyhoz, és elhallgattatta. Mi szégyenkezve, behúzott szemekkel lopakodtunk vissza a sziklalapokhoz. Ö csendesen nevetett, amikor ismét körülvettük. - Mesélj! - kérleltük halkan, nagyon halkan.

50

- Az energiát rosszul számítottuk ki - mondta. - Amikor leszálltam a Kék Bolygóra, rögtön észrevettem a hibát, és tudtam, hogy nagyon kevés ideig maradhatok. Kiszálltam az űrgömbből, mert valamit mégis látni akartam. Szerencsém volt. A közelben két bolygólakót találtam. - Beszéltél velük? Milyenek? Mit csináltak? Mit mondtak? Tőlük kaptad az emléket? kérdeztük izgatottan. - Először messziről figyeltem őket. A bolygólakóknak csak két kezük volt... - Csak két kezük? - kiabáltuk döbbenten. - ...két lábuk... - Csak két lábuk? - kiabáltuk megrökönyödve. - ...és két szemük. - Csak két szemük? - kiabáltuk elhűlve. - Ez a kis szerkezet beszélt hozzájuk - mutatott a jobb első kezével a furcsa tárgyra. - A két bolygólakó egy ideig nyugodtan hallgatta, aztán amikor a szerkezet ordítani kezdett, ők hadonásztak és kiabáltak. - Hadonásztak és kiabáltak? - kiabáltuk csodálkozva. - Mivel nagyon kevés időm maradt, elindultam feléjük, hogy megkérjem őket, meséljenek a bolygójukról. Amikor megláttak, a kisebbik bolygólakó vékony hangon nagyot ordított és lefeküdt... - Vékony hangon ordított és lefeküdt? - kiabáltuk meglepődve. - A nagyobbik bolygólakó felugrott, felemelte a kisebbik bolygólakót, és elfutott. - Elfutott? - kiabáltuk csalódottan. - Én nem mehettem utána, mert nem volt már időm. A kis szerkezet ott volt előttem. Beszélt, kiabált fáradhatatlanul ismeretlen nyelvén. Hogy valamit mégis hozzak, elhoztam magammal. Emlékül. - Emlékül? - kiabáltuk szomorúan. Ő ránk nézett, és mi tudtuk, hogy nevetni fog.

51

URBÁN LÁSZLÓ

A magyar sci-fi kezdetei A magyar sci-fi irodalom terjedelme rendkívül nagy, színvonala ugyanakkor egyenetlen. Hosszadalmas feladat lenne annak az elemzése, hogy miért nem létezik e műfajban olyan fejlődésvonal, mint például a lírában vagy a történelmi regényben. Miért oly kevés a remekmű a magyar sci-fiben? Talán csak annyit, hogy a magyarországi kapitalizmus meglehetősen késői kialakulása megkésve hozta létre azt az olvasói igényt, és formálta ki azt az olvasóközönséget, amely egy-egy próbálkozásnál többre ösztökélte volna a szépírókat. S amikor végre 1920 tájékán a kellő inspiráció hatására megizmosodott a műfaj, a 30-as években egyre inkább a profitszempontok váltak uralkodóvá. Szintén nem egyszerű megmagyarázni azt, hogy miért datálom az 1840-50-es évekre a magyar tudományosan fantasztikus irodalom felbukkanását, amikor külföldi kollégáim a Gilgames, a Mahábhárata stb. létrejöttétől eredeztetik a műfajt. Véleményem szerint a szépirodalom megszületésétől minden korszak kialakítja a maga köznapi valóságától külsőségeiben elvonatkoztatottabb szépirodalmi formáit, amely végeredményben - éppen sajátos eszközeinél fogva - mégis a valóság lényegiségének megragadására törekszik, így minden korszaknak megvan a maga fantasztikus irodalma (lásd naiv eposzok, középkori misztikus látomások), de csak a modern természettudományos szemléletmód kialakulásától számíthatjuk a tudományos-fantasztikus irodalom kialakulását. Nem megalapozott a sci-fi teoretikusoknak az a törekvése, hogy „tudomány mindig, már az ókorban (középkorban stb.) is létezett" indoklással egybemossák az idő- és műfaji határokat. Mert valóban, a kor szellemiségét tükröző, a korszak szellemi egészében tudományosnak mondható tevékenység

egyidős az emberiséggel - mégis, az ősember követ farigcsáló tapasztalati „tudománya" vagy a középkori asztrológus machinációi nem hasonlíthatók össze a Jodrell Bank-i csillag-vizsgáló kutatójának tevékenységével. S ha azt is figyelembe vesszük, hogy a sci-fi többé-kevésbé jól körvonalazható irodalmi műfaj, a műfajhatárok szinte totálissá tágítását vonná magával minden „nem realista" alkotás egy skatulyába gyűjtése (parttalan fantasztikum). Ezért, s hasonló indokok alapján számítjuk a műfaj magyarországi megjelenését az 1840-es, végleges kialakulását pedig az 1910-es évektől. Meglepő, hogy szinte minden hasonló előzmény nélkül, a magyar sci-fi irodalom előtörténete egy kis remekművel kezdődik. 1836-ban jelentek meg Ney Károlytól a Felfödezések a Holdban, a Látszatos bebizonyítása Herschel felfödezéseinek a Holdban, majd az Utazás a Holdba a Rajzolatokban. Főként ez utóbbi érdemli meg figyelmünket ízes stílusa, fordulatos meseszövése és számtalan remek ötlete miatt. Kalandi és Regényi, a két szenvelgő honfi léghajóval a Holdba repülnek, ahol egy ideális társadalmat ismernek meg. Elbűvöli őket az alkotmányos monarchiára emlékeztető államszerkezet, az egész gazdaság és közélet racionális felépítése. Látnak „hanggyűjtő serpenyőt", kristálycső „napfényszállitó" berendezést, mágnes által hajtott hajókat, „föld alatti esőt". Találkoznak egy naplakóval és egy különleges állattal is, s természetesen alaposan kicsodálkozzák magukat a szárnyas, rézszínű szőr borította „verpertilio homo"-n, a holdbéli emberen. A reformkor lendületét és szellemét tükrözi az egész írás, különösen a befejezés: hőseink lemondanak a henyélésről, álmodozásról, s a „társaságnak hasznos tagjaivá" kívánnak válni.

Jósika Miklós regényírónk a múltba tett kirándulások után a jövőbe is elkalandozik. Munkái között szerény helyet foglal el Végnapok c. „apokalyptikai" novellája. Szemben Ney Károllyal, őt semmilyen kritikai szándék nem vezeti: egyszerűen szórakoztatni akar, kiragadni olvasóját a hétköznapok szürkeségéből. Az utolsó évszázadait élő földi civilizáció két részre oszlott: a telepatikus erővel rendelkező „delejesekre" és a kevésbé fennkölt „földiekre". Az egyik „delejes" beleszeret egy másik bolygó még légiesebb lakójába (ismerkedés távcsövön keresztül), s deus ex machina folytán egymáséi lesznek. A meglehetősen rapszodikus, egyenetlen írás eredeti, meghökkentően fantasztikus ötleteket rejt. így például Tarát és Baalt, ezt a két furcsa állatot: az előbbi diónyi pajzsos állatkák összekapcsolódó tömegeiből tarajos, karmos állattá szerveződik pillanatok alatt, az utóbbi fűszőnyeghez hasonlóan fekszik a földön, hogy hirtelen összegömbölyödve felröppenjen. Rengeteg technikai ötlet szerepel a novellában, így a hullámvasútközlekedés, búvárhajók, „léggépek", hajlékony és rugalmas üveg, hajók ruganyos kéreggel stb. Rokonszenves az az igyekezet, amellyel e furcsa világban élő emberek egyenlő jogait és kötelességeit bizonygatja az író. Egzotikum és fantázia költői szárnyalása, megkapó képek, remek ötletek, gyenge szerkesztés, képtelen cselekmény és papírfigurák jellemzik a novellát. Noha a Mindenes Gyűjtemény már 1789-től, a Tudományos Gyűjtemény 1817től és a Honművész 1833-tól rendszeresen közread kis híreket új találmányokról és felfedezésekről, a nagyközönség természettudományok iránti érdeklődése csak 1850 után élénkül meg. Szász Károlynak 1853-ban a Divatcsarnokban megjelent cikke világosan jelzi ezt: „Irodalmunk jelen korszakában, midőn olvasó közönségünk egyre jobban kezd érdeklődni a mulatva-tanító művek iránt,

53

eljött az ideje, irodalmunkban is meghonosítani azon műveket, melyek e tekintetben közelismerést, classicai tekintélyt vívtak ki a külföld irodalmában." Az ismeretterjesztő cikkek ugrásszerűen megnövekedő száma is bizonyíték: lásd Csillagos estvék (Divatcsarnok, 1853), Csillagászati levelek (Uo.), A tűzimádó bölcs (Kelet Népe, 1856), Az új bujdosó a Nap és a Merkúr között (Budapesti Szemle, 1860). Mutatói a fokozódó érdeklődésnek a különböző csillagászati könyvekről írt bírálatok, Flammarion nagy sikere: Élet a csillagokban (Fővárosi Lapok, 1865). Körút a Naprendszerünkben (Hazánk S A Külföld, 1866). Egy Danikén által is megirigyelhető közlemény nagy vitát vált ki a nemzetközi tudományos világban, a vita hullámai hozzánk is elgyűrűznek: Túlvilágikép (Koszorú, 1863), /4 csillagok világából (Uo.). Dr. Hopkins cikke szerint „Jamaicában egy olyan szabályos alakú meteorkő hullott, amely egy valószínűleg idegen bolygólakók által készített rajzot tartalmazott egyik lapján". Nagyon hamar kiderült, hogy képzelődés, jó szándékú tévedés az egész, de a figyelmet a csillagászati, sőt egyenesen a fantasztikus témákra irányította. Nem véletlen, hogy egymás után jelennek meg a fantasztikus írások. Bár Virághalmi Egy éj a vaspályán c. novellája (Délibáb, 1858) hagyományos írás, „hősei" egy őrült mozdonyvezető és a „megvadult" gép. Valódi fantasztikus mű az Agymállás (ismeretlen szerző, Képes Újság, 1866). Főszereplője az őrült tudós, aki feltalálta a tökéletes mérget, amely a bőrre cseppentve is hat. A szerző megformálja a sci-fi időről időre felbukkanó hagyományos figuráját, az „őrült tudóst". Hogy a tudós a társadalmi értékstruktúrában különleges helyet foglal el, bizonyítja a sci-fihez közelálló Kétszer élte. novella is (Debreceni Szemle, 1868), melynek tudós hőse egy tetszhalott asszonyt támaszt fel. Az őrült tudomány jelenik meg a XIX. század egyik legizgalmasabb filozófiai

drámájában, az emberiség sorsát, múltját és jövőjét magába foglaló Az ember tragédiájábán (Madách Imre). A 12. színben, a Falanszterben a természettudomány, a szigorú pragmatizmus irányította világ félelmetes vízióját vetíti elénk a szerző, ahol az ember nem több egy számjegynél az elbürokratizálódott demokráciában. A magyar sci-fi irodalom ez első antiutópiájánál is érdekesebb az űrben játszódó 13. szín, amely a földtől elszakadni akaró Ádám, valamint Lucifer és a Föld Szellemének viaskodását tartalmazza. Valóban űrutazást anticipál Madách? Nyugodtan tehetné, hiszen nem egy korabeli lapban olvashatott ilyen fantasztikus ötletekről s az Athenaeum ismeretterjesztő cikkei is kiléptek a föld szűk köréből. De magán a puszta feltételezésen túl, hogy az űrutazást sejti-e meg Madách, sokkal figyelemreméltóbb az a konfliktus, ami kifejezetten az eljövendő nemzedékek életében éleződhet ki: a földtől elszakadni akaró, magasba törő emberi vágy és a geocentrikus emberi lényegiség összeütközése. S rádöbben Madách arra a felismerésre is, ami csak a világűr kapujában érheti az emberiséget: az ember létezési formája az őt körülvevő világmindenség sokszínű kaleidoszkópjának csak egyetlenegy képe: „Oh, ami itten örökös igazság. Egy más világban az tán képtelen. És a lehetlen tán természetes. A súly nem létez, a lét nem mozog. Mi itten lég, az ott tán gondolat. Mi itten fény, az ottan hang talán, S jegecül tán, mi itten nőve-nő." Nagy mesélőnk, Jókai Mór számos fantasztikus kirándulást tett múltba, jövőbe, föld alá, levegőbe. Novellái, kisregényei, az egzotikus-romantikus Óceánia, a humoros Bosszú a túlvilágon egy-egy állomása ennek az utazásnak. Érdeklődésünkre azonban elsősorban regényei tarthatnak számot, az Egész az északi pólusig, az Ahol a pénz nem isten, legkivált A jövő század regénye. Jókai hosszú és alapos

gyűjtőmunka után szinte a fantasztikus ötletek enciklopédiáját írja meg. Nem az elnyújtott cselekmény vagy a romantikus fekete-fehér jellemek, hanem a sziporkázó ötletek, a zseniális részletek-oldalak adják a regény legfőbb érdekességét. Csak látszólag bonyolódik a cselekmény a Jókai-hősök között is sokoldalú Tatrangi Dávid személye körül, valójában egy „hypotézisre van építve az egész - írja Jókai az előszóban egy találmányra: a repülőgépre". E levegőben suhanó technikai csoda fogja megváltoztatni az emberiség sorsát: legyőzi a távolságot, lerombolja a a határokat, lehetetlenné teszi a háborút, elterjeszti a leghaladóbb eszméket, és lelki alkatában is megváltoztatja, nemesebbé teszi az embert. Természetesen nemcsak ez a találmány, hanem a találmányok egész sora, a tudomány hatalmas arányú fejlődése a biztosítéka az új világ létrejöttének. íme, egy csokorra való Jókai ötleteiből: víz alatt járó monitor, légnyomatú vasút, helikopter, ebonit tengeri hajók, vízi erőmű a Niagarán, légkondicionáló berendezés, geotermikus erőmű, fedett utcák, világírás univerzális írásjegyekkel, a Szahara betelepítése, az Atlasz-hegység áttörése: új tenger Afrikában, a számum legyőzése: levegőhűtés jéghegyekkel, a tengeri meteorológiai előrejelző szolgálat. S emellett azt se feledjük, hogy Jókai gazdasági világválságról, tudóscsábításról, a levegőszennyeződés megelőzéséről, a tökéletes városról is ír. Számtalan fantasztikus regényre futná ennyi ötletből - s nem egyet évtizedekkel később meg is írtak, no persze függetlenül nagy mesélőnktől. így a Nap és a Föld közé került meteorpor jó néhány sci-fiben ejtette kétségbe az emberiséget. Jókai műveinek hatását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy Beksics Gusztávtól

54

Turul Ferencig, Privigyey Páltól Tóvölgyi Tituszig és Tábori Kornélig, Szomaházy Istvánig jó néhányan vettek át regényéből. Hogy Jókai stílusában mondjuk, a magyar fantasztikumszerzőknek A jövő század regénye volt a bibliájuk. Beksics Gusztáv nagyszabású regényének címadó hőse, Barna Arthur is igazi jókais romantikus jellem. Hogy a szeretett Olga nagyhercegnő kezét elnyerje, az egész világot, pontosabban a tőkés világrendet is fel akarja forgatni. Hogy értéktelenné tegye az aranyat - Beksics központi jelentőséget tulajdonít a nemesfémeknek - mesterségesen működésre késztet Afrikában egy vulkánt, ami óriási nemesfémtömeget vet ki magából. Természetesen sem neki (gazdasági világválság következik be), sem a „túlzó szocialistáknak" nem sikerülhet a tervük - konzervatív írónk szerint: nem a forradalom vagy más külső beavatkozás, hanem a lassú demokratikus fejlődés juttathatja el az államot az ideális állapotba. Persze nem ilyen egyenes úton jutnak el hőseink a happy endig: bejárják Afrikát, a Csád-tavat, hajóznak a Szahara alatti tengeren, kisebb természeti katasztrófákat produkálnak s vészelnek át, és természetesen menekülnek, harcolnak vagy éppen üldözővé válnak - Verne receptje szerint. Beksicsnek nem erőssége a jellemrajz, a pszichológia, a szerkesztés; szerencsére kárpótol bennünket egy-egy érdekes természettani jelenség szemléletes, színes és izgalmas leírása. Rendkívül figyelemreméltó, hogy milyen élesen jelentkeznek a magyar fantasztikus irodalomban a szociális problémák. Beksics szigorú tárgyilagossággal és együttérzéssel ábrázolja az angol, a német munkásság helyzetét. Ugyanakkor Turul Ferenc regényének (Álomképek. 1880) hőse hatalmas vagyonát, csodálatos föld alatti automatizált birodalmát, fantasztikusan sokoldalú találmányát, a Tarum-cseppet népe boldogítására fordítja. Városi takarékpénztár, általános ipartanoda, ügyefogyottak menhelye, állami

55

műkiállítási palota, a Hortobágyon százezer személyes Központi Műegyetem épül belőle. Tóvölgyi Titusz, ez az olvasott és merész tollú író már az egész emberiség számára keresi az ideális világállam kialakításának feltételeit. Regényének, Az új világnak (1888) soványka cselekménye - a szépek és a rútak konfliktusa — csak ürügy arra, hogy kifejthesse elképzelését a jövő államáról s kritikáját az elszomorító jelenről. Tóvölgyi ízig-vérig moralista: néhol már swifti dühvel ostoroz elnyomót és elnyomottat, földbirtokost és iparbárót. De nem lennénk reálisak, ha megfeledkeznénk Tóvölgyi széles hangskálájáról: ironikus derűjéről, elragadtatott leírásairól, patetikus, jövőt váró szenvedélyességéről. No meg erotikus látásmódjáról, ami ugyan nem illeszkedik valami szervesen a regénybe, de rendkívül ritka a múlt századi fantasztikus irodalomban. A századvég sci-fi termése igen gazdag. A bőséges anyagból négy alkotót emelünk ki: munkásságuk híven reprezentálja a műfaj változásait és lehetőségeit. Heltai Jenő rendszeresen közöl A Hét humoros rovatában rövid fantasztikus írásokat. A jövő borbélya, A jövő telefonja, A vénuszlakók. Az új cáfológép frappánsan megírt egyetlen ötlet - némi technikaellenességgel átszínezve. Nincs különösebb célja velük az írónak szórakoztatni akar. Tóth Béla A fekete sugár című írása szintén csak technikai ötlet: tudósunk a föld gyomrába belelátó „anti-távcsövet" talál fel. Szellemes, jól megírt Verne-paródia az Utazás a föld körül 24 óra alatt. Hősei alumínium repülőgépeken száguldanak a Föld körül, különböző kalandokba keverednek. Központi dohányfüstelosztó csőrendszer, képtelefon, rádiófonográf, elektromos ébresztés tarkítják a novellát. Dies irae (1898) c. novellája az übermensch lázadása: arisztokratikus embergyűlölete Való Ádámot az emberiség elpusztítására ösztökéli. Fantasztikus robbanószere, az „ontogenium", ez az „egyetemes

katalizátor" 570 mp alatt elpusztíthatja a Földet. De megszólalnak a harangok - s az emberi közösség melege nem engedi elfordítani a végzetes csapot. Kétségtelen, hogy Herczeg Ferenc bánik a legbiztosabban a fantasztikus eszközökkel: novellái, kisregényei mégsem haladják meg a szimpla szórakoztatás szintjét (A cserebőrűek, Sirius, A jövő század novellája, A láthatatlan Pokorny). Mi ennek az oka? Herczeg remek ötleteivel akár a magyar Wells is lehetett volna 11890-ben A Hétben megjelent Siriusa szabályos időutazást ír le, annak rendje-módja szerint pszeudotudományos magyarázattal alátámasztva. Csakhogy míg Wells Időgépének hőse a jövőbe utazik, hogy kalandjai közben megismerjük az emberiségre váró jövőt, addig Herczeg dzsentri hőse a múltba törekszik, hogy szenvedélyes kártyacsatát vívjon saját szépapjával, s hogy gáláns kalanddal bizonyíthassa a szerző hőse - s a dzsentrik életrevalóságát. Wells Láthatatlan emberé ben a társadalom, a közösség elpusztítja a „másmilyenné vált" embert. Herczegnek/Í láthatatlan Pokotny (1912) című novellájában kicsinyes szerelmi bonyodalmak kellékévé válik a láthatatlanság. Itt nincs semmi önmagán túlmutató: az író kedvvel tetszeleg a nagyhercegek világában, s noha határozottan szenilisnek ábrázolja őket mégis az ő szemszögükből ítéli meg a „vörös vegyészt", az írás hősét. Herczegnél éppen az a szenvedélyes társadalombíráló szándék fordul a visszájára, ami oly értékessé teszi Wells regényeit. Kár értük, mert kerek, jól megírt elbeszélések ezek, s a szerző termékeny fantáziáját illusztrálja néhány hangsúlyozottan modern bonyodalom megsejtése: például az időutazás során saját ősünk megölése. Tábori Róbert szellemes novelláitól, kisregényeitől a társadalombíráló szándék sem idegen. Az élet folytatásokban (1890) hőse, Szöreghy Pál saját dédnagybátyjá-val járja be a modern világot, aki még a francia forradalom idején merült 100 éves álomba,

az Arcanum nevű csodaital segítségével. A dédnagybácsi csalódik a XIX. században: „A felekezeti türelmetlenséget meg tudta szüntetni a törvénnyé lett vallási egyenjogosultság? A megszüntetett rabszolgaságnál kevésbé keserves-e a munkások helyzete? S a jobbágyság helyébe nem lépett-e az általános katonai kötelezettség, mely ha nem is terjedt ki az egész életre, de azon idő alatt, melyre kiterjed, bőven felér az elveszett hűbéri és jobbágyi viszony minden elmúlt keservével." S amikor még konfliktusba is keveredik leszármazottjával, a végzetes párbaj elől továbbmenekül az időben. Harcos antimilitarizmus jellemzi Katonaregény a jövő századból (1893) című írását. A novella félelmetes látomás lehetne a mundérba öltöztetett Európáról, a csecsemők katonai kiképzéséről, az ágyúbölcsőkről és a katonai előírásokkal szabályozott álomról, ha nem fáradna el írása közepén az író: így szerelmi epizódok, adomabetétek, humoros ötletek hígítják fel a mondanivalót. Szintén kitűnő témából csinál vígjátékot Tábori XVII. Mária Terézia című elbeszélésében: a Földön nem születik több gyerek - a szerelem elvesztette értékét. Verne-utánzat A csodás Atlantisz című regénye: könnyed hangvételű írás fekete-fehér jellemekkel, „hátborzongató" titkokkal és általános igazságot szolgáltató befejezéssel. Tábori a hazai fantasztikus irodalom nagy lehetőségét játszotta el, remek ötleteiből, komoly szándékaiból csak felszínes, szórakoztató írásokra futotta. A század első évtizedében megduplázódott a fantasztikus művek száma. Körülbelül 30 novella és regény látott napvilágot, a kritikákról nem is beszélve. Csáth Géza, Ambrus Zoltán, Szomaházy István munkái jelentik a mennyiségből a minőséget. Flammarion-utánzat Verne-szerű hősökkel Váncza Mihály Körutazás a világűrben (1903) című regénye. Kozma Andor misztikumba hajló fantasztikus

56

novellái, Az embermajom, A test nélküli ember közül kiemelkedik A röntgenszem című írása (1910). Meglehetősen egyszerű eszközökkel, egy minden igazi emberi tulajdonságot meglátó szempár ürügyén szól a kiválás tragikumáról. Az osztályok feletti trade-unionista utópia harcos szembeállítása az osztályharccal: egy reakciós szemszögből láttatott proletárforradalom-kísérlet a témája Magyar Gyula regényének (Félszázad múlva. 1907). A bekövetkezendő háborúról Ir Barabás Ábel soviniszta hangú regényében (A nagy háború 1909,).' a szegényes fantázia térképen folytatott társasjátékká degradálja a jövendő háborúit. Barta írért az első fantasztikus művet író nő a magyar irodalomban (Csillagok között. 1906; kedves, gyerekeknek szánt meséjéhez Herczeg Ferenctől lopta a repülőgépet. Érdekes problémát vet fel Zöldi Márton A kémikus című novellájában (1903): a tudós elhivatottsága és magánélete közti konfliktust. Mint említettem, Szomaházy István novellája, A százhúszéves asszony (1909) az évtized legjobb alkotásai közé tartozik. Fantasztikus alapötlete: 2066-ban Balió doktor felfedezi azt a szérumot, ami által az emberi élet 100 évvel meghosszabbítható. Szomaházy a társadalom szinte minden szférájában végigköveti a felfedezés hatását, majd Pusztaszery gróf szerfölött érzelemdús magánéletének bonyodalmait részletezi. Humora, stílusának könnyedsége, a technikai ötletek illeszkedése a regény belső világába emeli ki Szomaházy művét a korabeliek tucatjai közül. Ambrus Zoltán sci-fi novellái meglepően modernek. Közülük egyet, Az utolsó húsevőt (1908) érdemes megemlíteni. Montmorenczy és Beaurepaire hercegné társalgásához csatlakozik Rochebaron admirális: a borzongó hölgyeknek elmeséli, hogy egyszer - vaddisznóhúst evett. Az egyik hercegnő bevallja, hogy valamikor megölt egy szúnyogot. Dúsgazdag lakomájuk alatt, melyen többek között némi folyékony gyémántot is elfogyasztanak, sápadt

57

emberek véget nem érő sora tűnik fel a palota előtt. „- Munkát! Kenyeret! Főzeléket! Füvet! - kiabálják. Mire a hercegné: - Ej, ej, de hisz ez borzasztó! - Hja - bölcselkedett az admirál -, nagy és súlyos kérdés ez. Nagy és súlyos kérdés, amelynek a megoldását csak a jövő századtól várhatjuk. A jövő század azonban bizonnyal meg fogja oldani ezt a kérdést." A frappáns csattanóval végződő sztori a ma olvasóját is gondolkodóba ejtheti. Csáth Géza a század első negyedének egyik legjobb sci-fi novelláját írta meg, címe: A sebész (1908). Főhőse az időérzékelést akarja kioperálni az emberből. A varázsos hangulatú novella az ember és az idő örök harcát szimbolizálja. Eddig minden különösebb aggály nélkül beszéltünk „sci-fi novelláról, kisregényről, regényről". Valójában a műfaji határok kialakulása, a műfaj igazi megszületése az 1910-20-as évekre tehető. Nemcsak azért, mert elvétett próbálkozások helyett több tucat (kb. 50) regénnyel és novellával találkozunk, hanem mert határozottan érezhető bizonyos műfaji törvények, szabályok kialakulása. Nem lényegtelen szempont az sem, hogy az eddig csak megtűrt fantasztikus irodalom közkedvelt, sőt keresett cikké vált: sőt elfogadott irodalmi formává. Hogy mi ennek a mélyebb, társadalmi lélektani oka, tanulmányomnak nem célja kutatni. Csupán annyit jegyzek meg, hogy a háborút megelőző újat várás, messiás-várás, a minden képzeletet felülmúló emberirtás, majd a kialakult új nemzetközi helyzet, a bekövetkező forradalmi hullám rendkívüli mértékben kedvezett a fantázia szárnyalásának. „Meglódult az idő" - az egyén saját bőrén érezte a történelemalakító erők működését. Boross Mihály A kék hattyú című regénye és ennek folytatása, a Noé barlangja példátlan sajtóvisszhangot keltett: 12 fővárosi és 11 vidéki lap ismertette. A Budapestben Kőhalmy József dr. mondja ki az értékítéletet: „B. M.

regénye az első irodalmi értékű magyar tudományos regény." A meglehetősen egyenetlen, néhol naiv, néhol bőbeszédű regények Rank mérnök alakjára, kalandjaira épülnek. Rank olyan embergyűlölő Übermensch, aki az egész világ ellen harcol technikai zsenialitásával. Az első regényből megismerjük találmányait, repülőgépét, csodálatos szigetét, életútját. A kalandos epizódokban bővelkedő regény előkészíti a második kötet nagy eseményét: a Halleyüstökös pusztító ciáncsóvája ellen hősünk összkomfortos barlangóvóhelyet épít, s új Ádámként át is vészeli a világkatasztrófát munkatársaival. A világégés után azonban egy, azt eltűnthöz hasonló világot kezdenek újra építeni: „...minden megváltozhat, csodálatos fejlődést érhet el - csak az emberi természet örök" - állítja írónk. Eklektikus filozófia, nőgyűlölét hatja át a több kiadást megélt regényt. Méray-Horváth Károly irdatlanul hoszszú regénye, az Amerika Cézárja (1915) a trösztök, az államhatalom, és a munkástömegek közti ellentétre épít. Lényegében gazdasági-társadalmi fikcióból indul ki: mi lenne, ha a trösztök szabadon fejlődhetnének Amerikában? Az államhatalom fegyverrel lép fel a trösztök ellen, miután azok leverték a munkásság általános felkelését. Ebben a háborúban is a trösztök zsoldos hadserege győz Jay Phillipson acélkirály vezetésével. Fia, Phillipson Caesar monopolizálva New York város élelmiszer-ellátását, egyre nagyobb politikai és gazdasági befolyásra tesz szert. Végül magánhadserege segítségével katonai puccsot hajt végre, az Államok teljhatalmú ura lesz, de hogy egyénileg ne lehessen boldog, elveszti egyetlen szerelmét. A remek részletekkel és lapos eszmefuttatásokkal tarkított regény a magyar sci-fi irodalom egyik legnagyobb vállalkozása: egy gazdasági fikció következetes kibontása, hatásának feltárása egy egész társadalom szerkezetében. Írónk a 12 év múlva megjelent folytatásban, az Új sugarakban továbbgyűrűzteti a hatást az egész földgolyóra, főleg Európára.

A nagy lélegzetű regények mellett a kisebb remekekről is szót kell ejtenünk! Bíró Lajos egyike a kevés sci-fi íróknak, akik írói vénával rendelkeznek. A vízözön hőse (1911) Bakacs Tamás pénzügyminiszter, amolyan „felsőbbrendű ember", szembekerülve a természet fékezhetetlen erőivel, rádöbben saját jelentéktelenségére. Ugyanaz a katasztrófa, amely elpusztította a földet, lakhatóvá varázsolja a holdat: az élet tehát örök, csak formái változnak. Háborús novellája, A skarlátkutya (1918) elkeseredett, az önpusztítás kívánásáig indulatos tiltakozás. Legszebb írása A fehér terraszok (1918) c. kisregénye, rekviem az európai kultúra végpusztulása felett. A fordulatos, szerelmi bonyodalmakkal átszőtt kisregény a dekadens Európa és a barbár, de életerős Ázsia összecsapását meséli el. Naivabb, egyszerűbb Drumár János két regénye, a Sir Adamanth titka (1914) és a Kassiopeia: vadromantikus epizódokkal és remek technikai ötletekkel zsúfolt kalandregények byroni főhőssel. Mikszáth Új Zrínyiászához hasonló Szemere György A Kont-eset (1911) c. regénye. Meglepő következetességgel bont ki egy társadalmigazdasági fikciót. Remek kis novellájában, az Egy titokzatos kalandban (1915) a humor színeit villantja fel: kineveti a hipnotizált grófnő rajongásától elkábult kishivatalnokot. A huszadik század legnagyobb jelentőségű felfedezése, az anyagbontás ihlette Ujj Gyula ,4 rádiumkirály (1918) c. regényét. Frappáns technikai elgondolásai mellett nemegyszer Verne-epigonizmusba téved. Cholnoky Viktor, ez az alapos természettudományos műveltséggel és szépírói tehetséggel megáldott író több kitűnő novella szerzője. Az álomirtó (1903)c. írásának hőse, Laád Bulcsu doktor az alvás elleni szérum felfedezésére tör. Az Ofélia szanatórium (1911) c. fantasztikus jelenetének hősei lényegében egészséges emberek - a betegek társadalmában. Buday Dezső A szenvedő embere (1916) rendkívül szenvedélyes, expresszív stílusban megírt egzotikusfantasztikus történet. Az Éjfél c. „misztikus antológiában" jelent meg Babits Mihály

58

remek munkája, a Novella az emberi húsról és csontról (1917). A háború közepén született írás hátborzongató víziója a polgári élet és tömeghalál együtt létezésének. Erdődy Imre elkésett utópiája, A legyőzhetetlen ország (1916) egy eszményi ideális állam vágy képe. Harsányi Kálmán A kristálynézők'\e (1914), ez a hatalmas, torzított körképnek induló, szenvedélyes hangú regény végül szerelmi történetté laposodik. A magyar és nemzetközi sci-fi előtörténet nagy alakja, Karinthy Frigyes ebben az évtizedben publikálja első remekműveit, az Egy kis metafizikát, a Megnyomok egy gombot, a Legenda a költőrőlt, A bűvös széket és a Géniuszt. Ez utóbbi, kevéssé ismert fantasztikus novella Karinthy legszebb írásai közé tartozik.

59

Géniusz - egy vakond, aki csodálatosképpen látóvá válik. „Meghökkentő" felfedezését, illetve hipotézisét - hogy ti a különböző rezgésszámú fénysugarak a tárgyakról visszaverődve, a világ színes, részleteiben legfinomabb képét vetítik elénk - kineveti és elveti a csak szaglására, hallására és tapintására hagyatkozó vakondközvélemény. Géniuszunk magára marad, ugyanúgy, mint mindenki, aki szakítva a hagyományokkal, korát megelőzve, az ismeretlen természet titkaihoz férkőzik. S egymás után születnek a nagy Karinthy-művek: az Utazás Faremidóba, ez a furcsa, swifti utópia, a Novella a delejes halálról, a misztikumhoz közelítő fantasztikummal, az Ezerarcú lélek. De ezek már a kialakult magyar tudományosfantasztikus irodalom reprezentáns művei.

BARANYAI FERENC

EGY ÉJJEL A VÉGTELENNEL Ó, látod, látod, a csillagos égre taszítna a hajlam, hogy arcod, szemeid mását tejfényű űr-utakon kutassam, mert húz a májusi ég: minden meteor-vasa mágnes, mert éget a hűs éji fény, hej, hevesre fagyasztó láng ez! Ó, távolod fényes csillag-hűvöse robbanni forral, játszom a lágy sugarakkal, mint este a hajfonatoddal... Ó, látod, látod, most itthagyom én a földet, messzire száll anyagából a szív, egyre följebb, tudod, a föld a világom egyébként, az ő hangja a versem, de most, hogy már nem vagy itt. hát képed az űrben kell keresnem, én, a rög-markoló, mindig a földre tekintő ember, kell, hogy kettesben égjek egy éjjel a végtelennel, egy éjre elengedett a föld, magához ma már mire vonjon ? Hol vagy a Mindenségben ? Mára csak ez, ez a gondom. Előbb még zúgott a zápor, ballonom alá ketten bújtunk, vizesen, e földi módon csókolni összeborultunk, mi gondunk volt, mondd, mi gondunk akkor a csillagokra ? Nem a Göncöl volt a fény oda fönn, hanem idelenn a csillogó tócsa, csak egy ragyogásra vigyáztunk: én rád, te meg énrám, te voltál nékem a teljes mennybolt: csillag, fellegek, fény, árny, aztán horkant a lég, hőkölt a zápor, elállott, s illattól részeg, friss május-éj rohamozta meg a világot. Mennem kell - mondtad akkor, s szaladtál, a mély kapu elnyelt, májusi éjben hagytál. S hiányod az égre taszítja az embert I Látod, látod, a legszebb májusi éj kimaradt így, jöhet még másik, több, hasonló, de ez soha, nehogy azt hidd! Mert most még teli a szívünk s ma oly teli, esőtlen az éjjel s holnap talán lobogó lángunkat eső, közöny veri széjjel. Jó, tenger a tennivalód ma, de károd tengerebb annál, kedves, a legszebb májusi éjből - kiszaladtál!... S rám most a csillagos ég csalogató fényeket küldöz. Ó, Mária, Mária, jöjj vissza, láncolj a Földhöz!

. KASZÁS ISTVÁN

FELADAT

A harmadik ichtizlytl célt tévesztett. A háromszögletű kontinens helyett, ahova szánták, a lapos krátermezőre hullott, és ott is maradt, félig befúródva a vöröses homokba. A kapcsolatfelvételre tett kísérlet kudarcot vallott: bár az ichtizlytl röviddel megérkezése után az előíráshoz híven - kitolta csápjait, hogy összeköttetést létesítsen a bázissal, de helyzetszabályozó rendszerében egy apró, de fontos áramkör megszakadt. A roppant energiájú irányított hullámnyaláb ezért célt tévesztve suhant el Ichtizyn közelében. Az ichtizlytl tehát magára maradt, az események ilyen alakulása azonban nem keltett benne különösebb zavart; úgy tervezték, hogy önállóan oldja meg a feladatát. - Kettő is elég lesz - vélte a Konstruktőr felesleges újat kiküldenünk... Ennyiből állt a gyászbeszéd az elveszettnek hitt ichtizlytl felett. Az esetek egy igen kis százalékában az előre nem látható meghibásodás törvényszerű. És négy ichtizlytl egyetlenegy bolygórendszerre, miközben Ichtizyn lokátorai új és új lakott bolygókat derítenek fel .. nos, ez aztán végképp indokolatlan - és megindokolhatatlan - pazarlás lenne. Új idők jöttek, és a Konstruktőrök is új dimenziókban gondolkodtak már. Az aprólékos, egyedi munka a múlté; a gyorsan sokasodó vetélytársak fölfedezése megkövetelte az ichtizlytlek tömeggyártásának kidolgozását. Egy-egy ichtizlytl elhelyezése persze hosszú időre szóló biztosítékot adott; nagyon kevés olyan naprendszerre akadtak, ahova a potenciális vetélytárs kifejlődése egyszerre több ichtizlytl kiküldését követelte volna. Számolta és följegyezte emlékezetében, hogy hány százezerszer kerülte meg a bolygó sárgás fényű központi csillagát, de ennek a számnak nem volt különösebb fontossága: a Konstruktőrök az örökkévalóság számára alkottak. Érzékelői éberen vigyázták környezetét, miközben őt magát újra és újra betemették és kitakarták az ismétlődő homokviharok. A belsejében koncentrált energia milliomodrésze is elegendő lett volna ahhoz, hogy megfékezze a szélrohamok borzalmas energiáját, de nem ezt kapta feladatául. így csak várt, egy gép türelmével, készen akár millióéves várakozásra. - Nem tudta - de nem is érdekelte -, hogy két társával, amelyeket a külső bolygók zónájába irányítottak, mi történhetett. Szükségtelen, sőt veszélyes lett volna, hogy együttműködjenek, vagy bármiféle kapcsolatot is tartsanak egymással. így azt sem tudta meg, hogy az egyik óriásbolygóra küldött ichtizlytl már teljesítette feladatát: a közepes méretű hold, amelynek felületén a meginduló lassú rendeződés sejteni engedte egy jövendő élet kialakulását, már évezredek óta szilánkokra zúzva kering a rendszer középpontja körül. A másik ichtizlytl - rendeltetésének megfelelően - egyelőre még csak gigászi méretű gázfelhőként úszkál a szomszédos óriásbolygó roppant mélységű atmoszférájában; az alkalomra vár.

61

És vár ő maga is. Alkotói még nem tudhatták teljes bizonyossággal, hogy a belső zóna melyik bolygóján valósulhat meg először egy intelligens faj kialakulása, ezért egyformán figyelnie kellett bolygóját és annak környezetét is; amire vár, az talán kívülről érkezik majd. - A parkolópályára állás sikeres volt - mondta tagoltan a mikrofonba a Kapitány. - Az összes rendszer normálisan működik .. Megkezdem a következő feladat végrehajtását: a leszállóegység leválasztását... Tizennégy perccel később megérkezett a Föld jóváhagyása a tervezett művelethez. Huszonkilenc hetes száguldás után a nagy cél közvetlen közelében voltak; a négyszázötven tonnás anyahajé - félig kiürült tartályokkal - tízezer kilométeres nagy tengelyű ellipszispályán keringett a Mars körül. Eddig még csak három automatikus szonda jutott - épségben - ennél tovább. A leszállóegység rakétafúvókái felvillantak, enyhe lökéssel elválasztva a huszonöt tonnás járművet anyahajójától. A napfényben csillogó fémtest egyre parányibb lett, egyre távolabbra úszott. A leszállás utolsó szakaszában a Kapitány maga vette át az irányítást. A rakétamotorok még egyszer fölbömböltek, hatalmas felleget kavarva a sziklákat takaró, finom vöröses homokból. Aztán csend lett. Egy tűzcsík felvillanását észlelte az atmoszféra felső rétegeiben, röviddel azután, hogy megállapította a bolygó körül keringő idegen tárgy kettéválását. Gyorsan és egy külső szemlélő számára fantasztikus módon reagált. Az alkalmazkodás során felvett külső burkot ledobva magáról, új, szabályos sokszögű formát öltött. Egy primitív lény számára ez az alakzat semmiben sem különbözik a környező szikláktól. Egy értelmes lény számára azonban... Még egy próba volt hátra a Beavatkozás előtt. A Konstruktőrök úgy számították, hogy egy koncentrált csapás annál keményebb, minél magasabb szinten álló életformára mérik. A legtöbb ichtizlytl számára ezért különféle kritériumokat állapítottak meg: ilyen volt a rádióhullámok felhasználása az összeköttetésre; az atomenergia birtoklása... vagy akár a lézersugarak alkalmazása... ...Három lényt tudott megkülönböztetni. Figyelmüket előbb egy szabályosan modulált rádióüzenettel vonta magára; felismerték és megértették; ezt a tényt gondosan elraktározta az agyában. A következő lépés... Külső burkát nagy keménységűvé szilárdította - és várt. Szikrák lobbantak, nagy erejű ütések csendültek: hiába. A véső újra és újra hatástalanul pattant le az ismeretlen anyagú szikláról. Elsőként a Kapitány elégelte meg a dolgot. - Majd a lézerrel - mondta. Leemelve a vállára akasztott súlyos készüléket, átadta a Geológusnak. Amaz gyors mozdulatokkal összekötötte a derekára csatolt telepekkel. Ellenőrizte a feszültséget, és kérdő pillantást vetett a másikra. - Gyerünk! I - türelmetlenkedett a Kapitány. - Nem érünk rá napokig vesződni ezzel a micsodával!... A Geológus bólintott, és engedelmesen megnyomta a billentyűt. A kimenőteljesítményt jelző mutatók felszöktek, és a tűvékonyságú, izzó fénynyaláb belemart a sokszögű kristályra hasonlító szürke tömbbe... Első reakciójuk a csodálkozás volt. Csak napokkal később követte a második: a félelem.

62

KASZÁS ISTVÁN

Bármilyen áron Öten voltak. Három hosszú árnyék egymást érintve vetődött a homoksivatag laza talajára, a negyedik kissé távolabb volt tőlük, de éppúgy mozdulatlanságba dermedt. Hosszú percek teltek el, amíg az ötödik ember is megjelent a rakéta ajtajában. Az árnyékok közben lassan elmozdultak; a zöld napkorong gyorsan kapaszkodott fölfelé a narancsszínű égboltra. Egy láthatatlan és ember számára felfoghatatlan üzenet kelt szárnyra a végtelenbe vesző sivatag túloldalán... de az, akinek szólt, meghallotta. „Eloszlatni a gyanút!... Eloszlatni a gyanút... bármi áron!!..." A Kapitány fegyvert tartott a kezében. Miközben beszélt, hideg tekintettel nézett el az emberek feje fölött, arrafelé, ahol az izzó sivatag az égbolt vöröses peremébe olvadt. - A faj, amelybe belebotlottunk, a legkevésbé sem jóindulatú irántunk - mondta keményen. - Meg kell védenünk a Földet a behatolásuktól!... Meg kell védenünk .. bármilyen áron/... Fejével az átellenes oldalra, a távoli dombok irányába intett. - Közülünk egynek - folytatta - véget ért az útja ott, abban a barlangban, ahol az utolsó éjszakát töltöttük. Anélkül, hogy a többiek sejtették volna. Közülünk egy azóta .. nem földi ember többé! Nem tudom, hogy ki az... nincs rá mód, hogy felismerjük, legalábbis a rendelkezésre álló eszközeinkkel nem. De bárki is legyen, meg tudom akadályozni, hogy eljusson a Földre!!... Felemelte fegyverét. Az emberek kétségbeesetten felordítottak. A navigátor odafentről dermedt csodálkozással nézte a fejleményeket. Amikor a lövések eldördültek, a szemében furcsa fény lobbant. - Meg kellett tennem - mondta Baade. - És igazam lett... A felfelé kúszó nap sugarai két holttestet világítottak meg a rakéta mellett. És még valamit... ami egy gyorsan zsugorodó, lilásvörös kupacra hasonlított. - Ö volt az - mondta Baade. - Szegény Jeff!... Visszacsúsztatta tokjába fegyverét, és megindult fölfelé a lépcsőn. A csöndes szavak megállították. - Egy pillanatra. Kapitány... A navigátorra nézett. Azután tekintete lejjebb siklott... arra a valamire, amit a másik férfi a kezében tartott. Meglepett kiáltás tört elő a torkából, és a fegyveréhez kapott. De elkésett vele... A navigátor egy pillantásra sem méltatta a gyorsan összezsugorodó, sötétlila kupacot a lépcső tövében. Már addig is éppen eleget láthatott. Megpörgette kezében a fegyvert, aztán zsebre vágta. A rakéta felé fordult. - A te utad, Baade kapitány... - mormolta, miközben kissé meghajolva átlépte a bejáratot a te utad sem most ért véget... És arra a távoli barlangra gondolt, amelyet sohasem látott. Aztán felüvöltöttek a motorok, és a fénylő csillagként felröppenő rakéta gyorsan kihunyó tűzcsíkot rajzolt a narancssárga égboltra.

63

KASZÁS ISTVÁN A modell

A férfi lassú mozdulatokkal levette fejéről az átlátszó sisakot, és a műszerpultra helyezte. Még egy percig figyelte a képernyőkön villódzó vonalak, görbék kívülálló számára kiismerhetetlen összevisszaságát, és tekintete a műszerek mutatóinak állásán is végigfutott. A négyszögletes jelzőlámpák zöld fényben világítottak; a kísérlet folytatódott. A férfi újra megmozdult: felállt. Homlokán néhány verejtékcsepp csillogott. Lassan megfordult, és tekintete ekkor összetalálkozott egy másik férfiéval, aki mindeddig a háta mögött, jó néhány lépésre várakozhatott. Most közelebb lépett. - Nos? - Az odavetett kérdőszóból sürgető türelmetlenség érződött. - A vártnak megfelelően alakult. Sir. A negyedik ciklus végén tartanak. A rendszer entrópiája az előző ciklushoz viszonyítva húszszázalékos növekedést mutat; ugyanakkor az egyes fluktuációk amplitúdója is lényegesen megnövekedett. Az egy ciklust átfogó változások kiszámíthatóságának mutatója nulla egész nulla háromra csökkent. Egészében véve azonban az összes paraméter az előirt határokon belül maradt. - És ha mindezt lefordítja?-érdeklődött a másik. - Úgy, hogy más is megérthesse?!... Egészen aprót sóhajtott - és egészen halkan. - A kísérletet kilenc ciklusra terveztük - mondta. - Ez egybevág az emberi társadalom eddigi történetéből leszűrt és általánosított tapasztalatainkkal. Sajnos, azt kell mondanom. Sir, hogy a nagyobbik fele még hátravan. - Vagyis még legalább hat hónap - mondta a másik élesen. - És ha jól sejtem, legalábbis még egyszer annyi pénzébe fog kerülni a kormánynak, mint amennyit már eddig is ráköltöttünk. A gyakorlati eredmény pedig még mindig nulla II... Kezd bennem gyökeret verni a meggyőződés, hogy célszerűbb lett volna, ha ezeket a milliárdokat inkább az Arrow-X rakétarendszer továbbfejlesztésére költjük. Nem gondolja, Adams?! Adams tehetetlenül széttárta a karját. - Időre van szükségünk - mondta. - Már eljutottunk volna az eredményhez, ha az általunk kért ezerkétszáz gigawatt teljesítményt folyamatosan biztosítják. Jelenleg mindössze ennek az egyharmadát kapjuk. Csökkentenünk kellett a művelet sebességét, ha nem akarjuk, hogy a részletek túlságosan elmosódjanak... - Tehát még hat hónap - mondta tagoltan a másik. - Rendben van, Adams, ezt még megkapják... De jegyezze meg és jegyezzék meg jól mindannyian: ez a végső határidői Az utolsó szavunk II... Megfordult, és gyors léptekkel elhagyta a termet. Cseppet sem ügyelt arra, hogy távozása után zajtalanul csukja vissza az ajtót. Képek váltották egymást: a trilliónyi szupravezető áramkörben keringő és egymás pályáját keresztező impulzussorozatok életre keltek, és megannyi elektronikus szellemfigurává változtak, akik megszülettek, éltek, mozogtak, tevékenykedtek és elmúltak, hogy helyüket mások vegyék át. Éltek, alkottak és meghaltak anélkül, hogy a legcsekélyebb tudomásuk is lett volna a képernyőkön villódzó görbék kusza táncáról, anélkül hogy felismerhették volna a

64

kiapadhatatlan energiafolyamot, amely a kiterjedés nélküli térbe, az anyagtalan dimenziókba ömlött, és amelynek létüket köszönhették... Órákat tudott eltölteni a műszerpult előtt, fején a sisakkal, amely lehetővé tette számára a bepillantást ebbe a maguk teremtette világba. Az „emberi társadalom elektronikus modellje" már rég túljutott mindazon, gondolta, amit még modellnek nevezhetünk, és reálisan létező világgá vált. Valóságossá? Igen... Láthatta, érzékelhette ezeket a lényeket, akik felfoghatatlannak tűnő dimenziókban léteztek, velük élhetett, örülhetett és szenvedhetett. Olykor pedig - kapcsolatot is teremthetett velük. Belenyúlhatott életükbe, segíthetett egy-két gondjukon, vagy éppen új feladatokat tűzhetett ki a számukra. Mert mindez voltaképpen csak gépi kapacitás és műveleti sebesség kérdése. Egy önálló világ, egy miniatűr emberi társadalom megteremtése, amelyben a történelem ezerszer gyorsabban zajlik, mint idekint. De - legalábbis egyelőre - ugyanúgy. Amelybe időről időre bepillanthatnak, hogy meggyőződjenek kiinduló feltevéseik helyességéről; hogy elvégezzék a szükségessé váló apró korrekciókat; hogy a történelem menetét pontosan ugyanarra az útra tereljék, amelyet a valóságos emberi társadalom is befutott... És egy bizonyos idő elteltével: hogy lássák, megismerjék a valódi emberiség jövőjét... Választ kell kapniuk olyan kérdésekre, amelyekre egyébként csak évtizedek, évszázadok elmúltával kaphatnának választ. Meg kell bizonyosodni olyan döntések helyességéről, amelyek ma még kétségesnek látszanak. Ki kell számítani a '¡övöt; meg kell tudni, hogyan alakul a nemzetközi helyzet; milyen lépéseket tesz majd a másik fél... és hogyan reagálhatnánk mi ezekre a lépésekre a számunkra legelőnyösebb módon... Milyen irányban célszerű fejleszteni erőnket, és hogyan aknázhatnánk ki leghatékonyabban a meglevő tartalékainkat... Mit kell tennünk katonai fölényünk megszerzése és megőrzése érdekében... ...A hatodik ciklus elején az eltérések sokasodtak, és ez egyre több beavatkozást tett szükségessé, önmagának sem merte bevallani, de alighanem ez idő tájt ébredtek benne először kétségek a kísérlet sikere iránt... „Talán túlságosan nagy fába vágtuk a fejszénket?!" A program azonban egyelőre még tovább futott, úgy tetszett, nagyobb zavarok nélkül. A nyolcadik ciklus mínusz százhúsz évnél kezdődött, és mínusz negyvenötnél fejeződött be. A kilencedik ciklus kezdete nagyjából egybeesett az első atomfegyverek megalkotásával. A modellezett és a valóságos történelem közötti eltérés: két év... A program kritikus szakaszába érkezett. A kilencedik ciklusnak - a mínusz negyvenötödik évtől zéróig - át kell fognia a valóságos emberiség fejlődésének legutolsó évtizedeit. Ha a kezdő feltételek helyesek voltak, akkor - az előírt hibahatárokon belül - az elektronikus világban is be kell következnie az összes olyan jelentősebb eseménynek, amely a valóságosban bekövetkezett. Csak ez adhat elengedő biztosítékot afelől, hogy a programot továbbfuttatva, valóban sikerül kiszámítani a jövőt... Az aggasztó jelek azonban megszaporodtak. Az eltérést, amely folyamatosan növekedett, már nem tulajdoníthatta többé a statisztikus ingadozásoknak; egyre inkább úgy tűnt, mintha határozott iránya lett volna... És - később - felmerült egy kérdés, amely azontúl egyre jobban feszegette; egy kérdés, amellyel túlságosan hátborzongató érzés lett volna nyíltan szembenézni... - Nem alkalmaztak atombombát - mondta Adams. - Sem negyvenötben, sem máskor... A kormány képviselője a homlokát ráncolta. - Ez mit jelent? - kérdezte. - Az űrhajózást tíz évvel korábban kezdték - mondta anélkül, hogy a kérdésre felelt volna. ötvennyolcban leszálltak a Holdra. Hatvankilencben elérték a Marsot...

65

- Ez mit jelent?! - Azt akarom mondani. Sir... hogy a kísérlet keretei korlátozottak. Megteremtettünk egy elektronikus világot, amelyben mozoghatnak - de csak bizonyos határok között. Elektromágneses impulzusok áradatát sugározzuk feléjük, amelyek a tudatukban hegyekké, erdőkké, városokká, tengerekké és csillagokká változnak. Így érzékelik a világukat, így érzékelnek mindent. De a világuk nem határtalan, Sir... Egy idő után megismerik mindazt, ami megismerhető a számukra. Egy idő után - és térben nem sokkal túl a Mars pályáján - egy falba ütköznek, ahonnan nincs tovább. És akkor... kérdéseket tesznek majd fel önmaguknak, Sir... furcsa kérdéseket... - Más szóval: kudarc... - mondta a kormány embere. - Több mint valószínű. Mert a kísérlet csak addig folytatható, amíg amazok rá nem ébrednek, hogy világuk mesterséges világ... - Úgy döntöttünk, hogy leállítjuk a programot, Adams. Négymilliárdot dobtunk ki az ablakon, és ez az ostoba játék e pillanatban is majdnem háromszáz gigawattot fogyaszt. - De hát... ezt nem tehetik!! - tört ki belőle. - Azok a lények látnak, éreznek, gondolkodnak... éppúgy, mint mi. Azok a lények - emberek... A másik férfi ránézett. Olyan mozdulatot tett, mintha egy legyet akarna elhessegetni. - Menjen a pokolba, Adams! - mondta szárazon. - Csak azt akarom mondani, Sir... hogy egyszer mi is beleütközhetünk egy bizonyos falba. A távozóban levő férfi megállt és megfordult. Értetlen pillantást vetett Adamsre... aztán mintha megértett volna valamit. Egy felismerés vagy inkább megsejtés szikrája villant a tekintetében... - Folytassa... - mondta. - Csak azt akarom mondani, Sir... hogy amit mi csináltunk, azt mások is megtehették. És... egyszer... nálunk is kikapcsolhatják az áramot... - És akkor? - Pontosan ez az. Sir - mondta megfontoltan Adams. - És akkor?!...

66

Bizonyíték

KASZÁS ISTVÁN

67

- Véletlenül - mondta izgatottan a kis ember - véletlenül sikerült kilesnem őket... A rendőrkapitány kétkedve ingatta a fejét. - Véletlenül... Hm! Folytassa... - Az egész akciójukban ez a legdöntőbb mozzanat - magyarázta a kis ember. - Észrevétlenül lejutni a Földre, és elvegyülni az emberek között. Belülről tanulmányozni a földi társadalom felépítését. Megkeresni a sebezhető pontokat. Beférkőzni minél több olyan pozícióba ahonnan adott jelre kezükbe ragadhatják a hatalmat. Érti, uram? Ez lehet az egész tervük lényege: belülről gyengíteni az ellenállást egy későbbi külső támadással szemben! - De hogyan jutnak le a Földre?! - Űrhajókon, uram... Űrhajókon, amelyeket egyetlen lokátorunk sem észlel. Olyan burkolattal vannak ellátva, amely mindenféle rádióhullámot tökéletesen elnyel, akárcsak egy abszolút fekete test. Az összes lokátoraink számára láthatatlanok... - Meglehetősen vad história - mondta a másik férfi. - És persze nincs rá semmiféle kézzelfogható bizonyítéka. Ha akarom, elhiszem, ha akarom, nem... - Van bizonyítékom - mondta öntudatosan a kis ember. A másik arcán mintha pillanatnyi árnyék suhant volna át. Nem hisz neki ? - Miféle bizonyítéka? - Fényképek, uram! Sikerült lefényképeznem... - ...a láthatatlan űrhajót, ugye?! - Nem az űrhajót... az embereket, akik kiszálltak belőle. Az embereket, akik egy perccel korábban még sehol sem voltak. Kicsit messziről ugyan, de egy jó nagyításon fel lehet ismerni őket. El kell fogni őket, uram! Kiszedhetjük belőlük, hogy milyen helyekre sikerült már beférkőzniük, és ártalmatlanná tehetjük az egész társaságot. Körözést kell kiadni és... - Itt vannak magánál azok a fényképek? A belsejében megszólaló nagyon-nagyon vékony hangocska már korábban mintha óvatosságra intette volna: nem korai még ezzel előhozakodnia ? De nem törődött vele; végre akadt valaki, aki meghallgatja a mondanivalóját... És komolyan veszi I A kis ember kapkodva nyitotta ki aktatáskáját, és egy lapos csomagocskát szedett ki belőle. - Itt vannak - mondta. - Az idegenek, akik emberi külsőben... Nagyon jő felvételek, megnézheti, uram. - És a negatívok? - kérdezte a férfi, miután átvette a csomagot. - Nálam vannak. Csinálok még róluk egypár másolatot mondta a kis ember lehajolva, miközben bezárta a táskáját. Választ nem kapott, de amint fölegyenesedett, felettébb kellemetlen látványban volt része: egy fegyvercső szögletes torkolatába bámult. Hosszú csövű, furcsán lekerekített markolatú fegyver volt. Nem olyan, amilyet valaha is használtak a Földön. - Ide azokkal a negatívokkal is, emberke! - hallotta.

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

FEKETE ÉS FEHÉR LYUKAK Jack Floyd kerek ötven évig nem félt a haláltól. A hivatásos űrkutatóknak kijut az élet veszélyes pillanataiból, és Jack megtanulta, hogy ilyen pillanatokban ne gondoljon magára, csak a legénységére. De mindegy. Az első házassága, amely tízévi kényszermunkával is felért, legalábbis érzelmi szempontból, zátonyra futott. Tíz esztendőbe telt pontosan, amíg elszánta magát, hogy abbahagyja az egészet. Akkor aztán találkozott Sue-val. És ez a házasság sikerült. Két gyerek volt rá a bizonyíték. És Floyd kapitány még most sem félt: úgy érezte, a sorsnak meg kell kímélnie őt. Jó, öreg skót kálvinista vér folyt az ereiben, meg valami a Zarándok Atyák pogány önbizalmából is. Különben pedig: boldog emberek sosem halhatnak meg, ezt szilárdan hitte. És Sue-val igazán boldogok voltak. Általában két hónapra küldték ki az embereket, aztán két hónap szabadság járt. Ha hosszabb expedíció akadt, ugyanannyi szabadnapot kapott, amennyi távolléte alatt eltelt a Földön. Ezzel néha még jól is járt, mert odahaza több idő telt el, mint a Galaktika valamelyik távolabbi ágában. Floyd kapitány háza Largóban volt. Szép, csöndes délutánok, horgászat meg ilyesmi. Igaz, a kifogott halakat azonnal vissza kellett dobni, olyan kevés volt belőlük az olajfúrások miatt, de akkor is jó mulatság volt. Peter és Peggy is gyakran kiment vele. Sue inkább a doboz előtt ült, sztereóban nézte az óránkénti híradókat. Jack Floyd utálta a híradót. Túl sok zavargás tört ki az űrrezervátumok ellen. A földlakók képtelenek voltak beismerni a tényt vagy legalábbis annak a lehetőségét, hogy ezek az átkozottul költséges űrtámaszpontok és rezervátumok egyszer az ő nyomorúságukon is segíthetnek. Segíthetnek. Az igaz, hogy közben az űrszemélyzet milliószor jobban élt, mint a földi férgek, ahogyan az űrbeliek a földieket egymás közt csúfolták. Milyen büszke is volt Sue, amikor bemutathatta Jack Floyd űrparancsnokot a családjának! Nagyon kivételes esetnek számított, hogy az űrbeliek közül valaki saját kasztján kívül házasodott.

68

De mostanra minden megváltozott. Bár tudta, hogy nincs valami jó bőrben, nem tudta abbahagyni a dohányzást, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, ha éppen nem volt a hajóján. Az ő hajóján, a Triumphon. Bármilyen furcsa is, a fedélzeten eszébe sem jutott a dohányzás. Ámbár amúgy is szigorúan tilos volt. Azzal is tisztában volt, hogy túl sokat dolgozik. Emészti magát. Tökéletes parancsnok szeretett volna lenni. A munkáról persze Sámuel Cumberland is gondoskodott, az Űr Főkoordinátor. Sam ijesztő figura volt. A Nobel-díja mellett, amit űrkutatási programjaiért kapott, volt még néhány diplomája különféle egyetemekről. Sam egyáltalán nem tett úgy, mintha mindenhez értene, a pszichológiától az atomfizikáig, de ha szükség volt rá, rögtön kiderült, hogy ért mindegyikhez. Floyd kapitány szerette a koordinátort, de félt is tőle. Ilyenek lesznek az első android robotok, ha egyszer megépítik őket, mindig ezt gondolta. És ráadásul Sam Cumberland nem is valami ványadt könyvmoly. Volt vagy egy tucat gyereke különböző házasságokból, elnökévé választotta jó néhány tudományos társaság, és minden télen igyekezett egy-két végtagját feláldozni a sísport oltárán. Sam Cumberland volt az, aki végül is elküldte teljes kivizsgálásra. - Nem tetszik nekem a szürke képed, Jack - mondta egyszer komolyan. - Rózsaszínű és optimista arcokra van szükségünk idefent - tette hozzá könnyedén. Ennyi volt az egész. Sam soha nem parancsolt semmit, csak elejtett egy-egy szinte véletlenszerű megjegyzést. Csakhogy bármi, amit az Ür Főkoordinátor mond, az parancs. Ugyanígy, ha elejtett egy könnyed megjegyzést a Világkormány előtt, az rohanva teljesítette minden kívánságát. Sam Cumberland egy szempillantás alatt megsemmisíthette volna az egész bolygót, nem mintha akarta volna. De ő volt a főkoordinátor, és a Világ-kormány nem volt több egy csomó földi féregnél. Igen. No, és aztán azok a foltok mindkét tüdőn. Dr. Speck, az űrorvos csak vakargatta gyér haját. - Nem értem - töprengett félhangosan. - Magát fél évvel ezelőtt röntgenezték, és most... Attól tartok, szövetmintát kell vennünk. Jack Floyd nem volt hülye. Tudott valamit a rákról, és még a nevét is utálta. Ha félt a haláltól, akkor az ilyesféle haláltól félt. Aljas, lassú, megalázó, fájdalmas, nyomorúságos. Halálra ítélve élni, mindenki sajnálja az embert... és egy idő után mindenki azt kívánja, bárcsak lenne elég bátorsága egy csinos kis öngyilkosságot elkövetni. Jack az űrklinika társalgójában üldögélt, dr. Speckre várakozott. Az orvos nagy nehezen előkerült, megpróbált vigyorogni. Jack azonnal tudta, hogy baj van. - Rosszindulatú, ugye? - mondta. A doktor lesütötte a szemét. - Nos... - kezdte. - Ne habogjon itt nekem! - mondta Jack durván. - Tudom, hogy igen. - Hát akkor én mit mondhatnék? - felelte csüggedten az orvos. - Mennyi időm van még? - Néhány hónap, parancsnok. Egész jó bőrben van, ahhoz képest, hogy... - A doktor megakadt. - Ez a dolog lassan fog fejlődni. Öt vagy hat hónap... talán még több is. Persze megpróbáljuk a szokásos kezelést, de sajnos... Viszont azt a fickót, aki magát legutóbb röntgenezte, fel kéne akasztani. Nem nézhette volna el, ha csak egy kicsit is odafigyel. Fatális dolog. A számítógéppel sem végeztette el a kontrollt. Nem tudja, ki volt az a gazember? Nem találjuk a nevét a kartotékján. Meg kellene... - Menjen a pokolba! - nyögött fel Jack, és otthagyta a doktort. Úgy érezte, innia kell egyet. Vásárolt egy palack Moonshine whiskyt, és egy hajtásra megitta. Nagyon is jól tudta, mi történik most majd vele. Néhány perces hervadt tűnődés után dr. Speck felhívja vifonon Samet, és mire az űrállomásra ér, felvett üzenet fogja várni, mely arra kéri, keresse fel a

69

Főnököt az irodájában. Aztán a nyugállományba helyezés, virágok és előlegezett szép nekrológok. „A Vénusz hőse halálos beteg" és a többi. Sue-nak pedig el kell adnia a largói házat. Csak aktív űrhajósok rendelkezhettek egy egész házzal. A túlnépesedés miatt. Nem tudta, mihez kezdjen. Az a felvett üzenet még várhat. Amíg nem kapja meg, addig szabad. Még semmi sem történt, semmi sem változott. Meglátta az űrcsillagda zöld, áttetsző gömbjét. Bili Cragg bizonyára most is valami csillagködre meregeti a szemét, vagy a csillagtérképei és iezográfjai fölött görnyedezik. Talán még valami innivalója is akad. Cragg fura fickó volt, de szeretetre méltó is a maga suta módján. Az ő társaságában az ember órákig hallgathatott, és mégis úgy érezhette, hogy hasznos és kellemes időt töltött el kitűnő társaságban. Jack nem nagyon tudta megítélni Bili Cragg tudományos eredményeit, mivel az űrparancsnokok csupán csillagászati alapismeretekkel rendelkeztek. Bili Cragg pedig kozmológus volt, elméleti csillagász. Az elméleti csillagászat pedig már szinte a filozófia birodalma. Különben is az űrparancsnokok manapság olyanok, mint az újságírók lehettek a XX. században. Tudnak egy sereg gyakorlati dolgot, de nem szakosodnak. Az a munkájuk lényege, hogy ne szakosodjanak. Viszont kell rendelkezniük személyiséggel és intelligenciával. Nem a mit, hanem a hogyant kell tudniuk. Jack Floyd hallotta például,hogy a III. Állomáson van egy parancsnok, aki ógörög filológiából szerezte a diplomáját. Talán ez egy kissé túlzás, de azt mondják, egészen jól megállta a helyét eddig. Ezek mellett a tudálékos számítógépek és űrvacakok mellett szinte elhanyagolható apróság mindaz, amit az ember a fejébe tömhet. - Helló, Bili I - mondta Jack melegen. Aztán lezökkent egy székre. Most érezte igazán, mennyire nyomja a szívét saját titka, és esztelen vágyat érzett, hogy azonnal megszabaduljon tőle. De elfojtotta ezt a vágyat. Hosszú másodpercek múltak el. A csillagász felpillantott, és végre tudomásul vette a parancsnok jelenlétét. - Szervusz! - mondta, és halványan elmosolyodott. - Iszol egyet? Jack hálásan bólintott. Megint Moonshine-t ittak, az egyetlen szeszesital-féleséget, amelyhez az űrbeliek hozzájuthattak. Valamit tettek bele, ami miatt az ember sohasem rúghatott be tőle úgy istenigazában. A részegség a földi emberek előjoga volt, zsúfolt és mocskos városaikban. A csillagász ismét térképei és lezográfjai fölé hajolt. A parancsnok odament az asztalhoz, és megnézte a térképeket. A jelzés mindegyiken egyforma volt: HDE 226868, Cygnus. - Még mindig a fekete lyukak, Bili? - kérdezte ingerkedve. Mindenki ismerte Cragg megszállottságát az űr fekete lyukaival kapcsolatban. - Azt hiszem, valami freudi komplexusod van ezekkel a lyukakkal - tette hozzá fáradt vigyorral. - Tudat alatt talán csinos nőket képzelsz köréjük, vagy ilyesmi. Cragg ugyanis megrögzött nőgyűlölő volt, nem tűrt meg maga mellett csillagásznőket, de nem is bírták sokáig bántó viselkedését. Cragg a nőket korlátozott értelmi képességű, alacsonyabb rendű, bár hasznos fajként tartotta számon. - Ühüm! A lyukak... - motyogta Cragg, és megsimogatta kecskeszakállát. - A láthatatlan dögök. Ijesztő, hogy az utóbbi harminc évben szinte semmit sem haladtunk ezen a téren. A Penrose-elmélet megjósolt egy csomó nagyon valószínű jelenséget, de a vadul burjánzó új elméletektől eltekintve, semmi gyakorlati lépés nem történt. - Mire gondolsz? A Hattyú csillagkép borzasztó messze van. Ha csillagközi műbolygót indítanánk el, több száz év alatt érné csak el, ha ugyan egyáltalán elérné... - Nem a Hattyúra gondolok. Fekete lyukak lehetnek, kell, hogy legyenek majdnem mindenütt. Véleményem szerint minden naprendszernek kell, hogy legyen egy ilyen... vakfoltja. A fekete lyuk a mi rendszerünkhöz képest is olyan kicsi, mint egy teniszlabda, mondjuk, a Csendes-óceánban.

70

- A Csendes-óceánban nincsenek teniszlabdák, Bili. Hagyd békén a lyukakat, belebolondulsz ebbe. Úgy tudom, hogy a... - Menj a fenébe! - vágott közbe Cragg ingerülten. - Hát persze hogy belebolondulok, ha egyszer tudom, hogy ezek a lyukak adják a kulcsot egész világmindenségünkhöz! - No jó - vont vállat a parancsnok. Fájdalmat érzett a hónaljában. - Akkor beszélj róluk. Cragg Jack arcát bámulta. - Istenemre mondom, Jack, nem valami jól nézel ki! Mi bajod van? Jack gyanakodva vizsgálta a csillagászt. - Semmi bajom - mondta nyersen. - Csak beszélj azokról a lyukakról. Cragg is vállat vont. - Eddig nem mutattál valami nagy érdeklődést irántuk. Nos, azt hiszem, tudod, mi áll a Penrose-féle elméletben. Az első fekete lyuk, amelynek létezéséről biztosan tudtunk, a Hattyú csillagképben volt. Penrose és sokan mások leírták azt a kozmológiai folyamatot, amelynek során a hatalmas, laza szerkezetű tömegek fokozatosan nem anyagi sűrűségi állapotba zuhannak. A tömeg, ahogyan mi ismerjük, szinte eltűnik, csak emléke marad meg, hogy ilyen homályosan fejezzem ki magam. - Hát egy tömeg emlékéről beszélni nem valami tudományos dolog - vallotta be Floyd kapitány. Cragg nem zavartatta magát. - Egy ilyen „emlék-tömegnek" olyan hatalmas gravitációs mezeje van, hogy még a fény részecskéi sem menekülhetnek ki belőle. Ezért is láthatatlanok ezek a lyukak. Egy ilyen lyuknak saját „eseményhorizontja" van, valójában a fekete lyuk egy egészen különböző téridőszinten létezik... Persze valamivel többet tudunk a gravitációról, mint Penrose idejében. Antigravitációs részecskéket használunk, ha korlátozott értelemben is, ez az AG-effektus. A lényeges az, hogy véleményem szerint, bár Penrose célzott erre a lehetőségre, minden naprendszerben kell lennie valahol egy fekete lyuknak. Mivel azonban nem ismerjük ezeknek a lyukaknak a természetét, nem tudjuk megjósolni helyüket sem. Cragg kifulladva abbahagyta az előadást. - Szóval ráadásul egy vak próbálja megtalálni azt a teniszlabdát a Csendes-óceánban jegyezte meg a parancsnok savanyúan. - Hát igen - vallotta be Cragg. - De biztosan emlékszel az Explorer-10006-ra? - Ühüm! Az az automatikus műhold, ami teljesen eredménytelenül jött vissza. - Az. Abban a feltételezett űrszektorban cirkál, ahol a mi fekete lyukunknak kellene lennie. Körülbelül tíz órára megszakított mindenféle jelzést, aztán folytatta munkáját. A memóriatárában nem találtunk semmiféle magyarázatot, bár a számítógépnek és/vagy a hajónaplónak fel kellett volna jegyeznie a kapcsolat megszakadását a mi állomásunkkal. De semmi nem volt. Csak... üres egységek, a kapcsolatmegszakadás egész idejére. Teljes törlés, érted? - Attól tartok, nem egészen értem, hová akarsz kilyukadni. - Mert nem látod még, mi következik ebből! Penrose jelképes módon ábrázolta a fekete lyukat, egy tölcsérhez hasonlította, amelynek tengelye... egy időszingularitás. Ha valamilyen tárgy belép a tölcsérbe, és áthalad az eseményhorizonton, beszívódik a tengely mentén, és dezintegrálódik. Mármost Penrose-nak van egy érdekes megjegyzése, amikor azt mondja, hogy az univerzumban fehér lyukaknak is kell lenniük, ahol a fordított folyamat megy végbe: egy kaotikus, anyag alatti állapotból anyag keletkezik. No és ezekben a fehér lyukakban az idő is megfordul. Vagyis az oksági elv is feje tetejére áll. .. Körülbelül egy éve támadt az a sejtelmem, hogy a fekete és fehér lyukak valamilyen, mondjuk, dialektikus entitást képeznek. - Nekem ez egy kicsit magas - nyögött az űrparancsnok, és a mellkasát nyomogatta. - Képzelj el két tölcsért egy helyett úgy, hogy a tölcsérek szűkebb végét egy cső köti össze. Úgy működik, mint egy perpetuum mobile...

71

- Na tessék! - sóhajtott Floyd kapitány. - Ami az egyik oldalon bekerül, a másik végén felbukkan. Tudom, hogy elég vad ötlet, de... szerintem az a műhold beszívódott, dezintegrálódott, aztán újra integrálódott... mint vadonatúj műhold, felbocsátás előtt. Vagyis nem volt semmiféle törlés. A műhold, hogy még képtelenebb szóval éljek... újjászületett! - Nem, barátom, ezt még tőled sem nyelem le - állt fel Floyd. - De szépen beleillik az Einstein-féle elméletbe! - Mi nem illik bele? Ha ma lennének boszorkányüldözéssel foglalkozó szakemberek, biztosan utalnának Einsteinre is. Agyalágyult hipotézis, Bili. Én a helyedben elfelejteném. - Van ám még valami, Jack. A biológusok elhelyeztek egy sejttenyészetet is a műholdon. Rutinvizsgálat, tudod. Na és az a tenyészet nagyon felkavarta a biológusok lelkét. Nagyon keveset növekedett. Pontosan annyit, amennyi idő alatt hazatért a fekete lyukba való belépés után. Még a tíz óra is stimmel. - Na és most mi lesz? Újabb műhold? - Ezt kértem Samtől. De a főkoordinátornak ugyanaz a véleménye, mint neked. Ostobaságnak tartja. Pedig ha ez a lyuk így működik, ahogyan elképzelem, akkor... növényeket, állatokat, sőt később embert is lehetne odaküldeni. Mert az a lyuk... maga a halhatatlanság! - Vigyázz, Bili, ez kissé hebehurgya érvelés. Minden eddigi tudásunk arra vall, hogy az élet megfordíthatatlan folyamat. Ha egyszer az élőlény dezintegrálódik, nem kaphatod vissza vadonatújan. Mi lenne a helyzet, mondjuk, egy kutya esetében? Cragg töltött a whiskyből. - Nos, a tölcsér másik oldalán egy zérónapos kutyakölyköt várnék el, amely vinnyog az éhségtől. Az isten szerelmére, ne légy annyira tele előítéletekkel, mint egy anglikán püspök Newton korában! Az élet nem annyira rejtélyes dolog végül is. Az is anyagi természetű. Bárcsak valahogyan bebizonyíthatnám, hogy igazam van! Csengett a vifon. Cragg bement a fülkébe. Az űrparancsnok elvett egy darab papírt a csillagász asztaláról, és néhány számsort írt rá gyorsan. Amikor Cragg visszatért, Jack az órára nézett, valami kifogást mormolt, és eltűnt. Cragg folytatta munkáját. Egy kissé csalódottnak érezte magát. Mintha elárulták volna. Több megértést várt volna Floydtól. Nem gondolta volna, hogy ilyen szűk látókörű. Hát igen. Érzéketlen technokrata. Pontosan olyan, mint a többi tompa agyú űrparancsnok. Jack Floyd sietve elhagyta az obszervatóriumot, és kivette zsebéből az összegyűrt jegyzetlapot. A számok az Explorer-10006 koordinátái voltak, eltűnésének kritikus pillanata előtt. Körülbelül egyhónapi utazás a Triumphfal. Vajon meg tudná egyedül csinálni? Nem látszott lehetetlennek. Persze az egész terv kész öngyilkosság volt. Lelkiismeret-furdalást érzett. Cragg-gel meg kellett volna beszélnie ezt az egészet. Végül is az ő ötletéről van szó. De nem kockáztathatja Cragg visszautasítását. A csillagász könnyen megakadályozhatná, hogy bejusson a hajójába. Nem. A legénység még szabadságon van, csak őröket fog ott találni és karbantartókat, őket talán még nem tájékoztatták Floyd űrparancsnok helyzetéről. Rangban mérhetetlenül alatta áll valamennyi, nem merik majd megállítani. Sue, Peter és Peggy... Rájuk most nem szabad gondolnia... A két fegyveres őr éppen teázott az űrhangár előtt. - Jó estét, uram I - emelkedtek fel tisztelettudóan. - Jó estét, fiúk! Valamit meg kell néznem a hajónaplóban. Azok a nyomorult jelentések, hiszen tudják. Az őrök alázatosan, de kissé gyanakodva vigyorogtak. Tudták, a parancsnokok menynyit átkozzák munkájuk adminisztrációs részét, de azt is tudták, a hajónaplót zárolni szokták a jelentés elfogadásáig.

72

- Oké, uram, de tudja, hogy engedély is szükséges... De Jack Floyd már belépett a hangárba, s úgy tett, mintha nem hallotta volna meg az őrt. - Nem kellett volna beengedni - suttogta a fiatalabb őr. Az öregebb őr legyintett, és felvette teáscsészéjét. - Nem ismered ezeket I Sam Cumberland tűzbe teszi a kezét Floydért. Vissza akarsz kerülni a Földre? A hajó hatalmas volt, és üveges fénnyel csillogott a homályos hangárban. Nem a régit ceruza alakú rakétákhoz hasonlított, inkább női mellhez; Jack körülnézett: szerencsére nem voltak karbantartók a hajó körül. Felmászott az indítóemelvényre, belépett a liftbe. Az irányítófülkébe érve első dolga volt, hogy meggyőződjék arról, fel van-e a hajó töltve üzemanyaggal. Ha nem, az egész őrült terv már eleve meghiúsult. De a műszerek mind azt mutatták, hogy „TELE". Ekkor a parancsnok lezárta a liftaknát, bekapcsolta az AGberendezést, és védőernyő alá vonta az egész hajótestet. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy semmiféle külső erő nem tehetett kárt a hajóban, kivéve talán egy nukleáris bombát. Jack most a navigációs komputer mellé ült, és gondosan betáplálta a koordinátákat és más szükséges pályaadatokat. Most következett a legveszélyesebb pillanat: bekapcsolta a vészjelzést, és távirányítással kinyitotta a hangár egy szektorát. Tapasztalatból tudta, hogy körülbelül két másodperce van, amíg a főkomputer az állomáson valamennyi felszállási engedélyt és menetrendet ellenőriz. Két másodpercen belül megállapítja, hogy a Triumphnak nincs felszállási engedélye, és bekapcsolja valamennyi vészberendezést. De a hajó lassan kiemelkedett a hangárból, és fokozatosan felgyorsult. Éles hang reccsent meg a kabinban. Az Állomás irányítóközpontja, Ed Martin hangja. - Halló, Triumph! Ki az ördög van ott? Nincs felszállási engedély a számotokra! - Halló, Ed! Itt Floyd űrparancsnok. Legénység nélküli próbaútra viszem a Triumphot. Süket csönd támadt. Ed nehezen találta meg a hangját. - Megőrültél, Jack? Engedély nélküli repülésért hadbíróság elé állítanak. Azonnal meg kell állítanom a rakétát, és nagyon jól tudod, hogy milyen eszközökkel! - Tudom. De akkor darabokra kell szaggatnod a hajót és persze engem is. Inkább kapcsold a főkoordinátort. Vele akarok beszélni. Jack értékes másodperceket nyert. Senki sem lőtt volna le szívesen egy egész vagyont érő űrhajót. A hajó elfogásának egyetlen hatékony és biztonságos módja az lehetett volna, ha AG-készülékét távirányítással kikapcsolják. Ez viszont Floyd azonnali halálát jelentette volna, arról nem is szólva, hogy a hajó már megszerzett sebességén semmit sem változtatott volna. Ezt jól tudta Floyd, és jól tudták odalenn is. Éppen olyan volt a helyzet, mint a repülőgép-eltérítéseknél az ősidőkben. Meg kellett próbálni lebeszélni a fickót vállalkozásának végrehajtásáról. Jack Floyd szinte maga előtt látta azt a traumatikus küzdelmet, amely most Ed agyában végbemegy. Vajon mihez kezdjen ebben az esetben? Űrhajót ugyanis mindeddig még senki sem „térített el .." És Jack Floyd örvendezett, mert közben a másodpercek megállíthatatlanul peregtek tovább. - Rendben van, Jack. Kapcsollak - sóhajtott Ed. Sam hangja szinte azonnal felcsattant, frissen és tettvággyal tele, mint mindig. - Itt Cumberland. Mi a fenét csinálsz odafent, Jack? Mi a nagy ötlet? Dr. Speck beszélt rólad. Búcsú a fegyverektől, vagy mi? Nem szívesen fenyegetőzöm ilyesmivel, de tény, hogy átkozottul közel jársz a hadbírósághoz. Gondolj a családodra. - Nem gondolok. Tudja, koordinátor, miért nem. - Tudom. De mi értelme van mindennek? Meg kell állítanom a hajót, Jack. - Oké, Főnök, állítson meg. De már elkésett vele. Az űrparancsnok türelmesen kivárta, míg Sam Cumberland elhasználja káromkodásainak és átkainak bőséges készletét, aztán lassan, töredezetten belekezdett a magyarázatba.

73

Igyekezett úgy fogalmazni, hogy Craggre minél kevesebb felelősséget hárítson át. Bili kitűnő bűnbak lehetett volna a dühöngő főkoordinátor számára. Sam Cumberland egy darabig emésztette a tervet. - Hát - mondta jeges hidegséggel -, ez kissé költséges módja az öngyilkosságnak: jó néhány millió dolláros temetésben lesz részed. Nem is tudtam, hogy ennyire kedveled a reklámot Mert tudományos értéke egyáltalán nincs. Vége, egyelőre. A kapitány vigyorgott magában. Minden kitűnően ment. Bekapcsolta az automatikus vezérlést, és beült a mikrofilmtár apró fülkéjébe. Valamivel többet szeretett volna tudni a fekete lyukakról, mielőtt bizalmasabb kapcsolatba lépne velük. Egy egész hónapja volt: tanulmányozhatta a kérdést kedvére, A hónaljában szaggató fájdalom nem csökkent. Talált fájdalomcsillapítót a gyógyszerszekrényben, de morfiumot nem. Ez volt az első hiba, amit elkövetett. Még nem volt szüksége morfiumra, de nagyon is jól tudta, hogy hamarosan szüksége lenne rá. A vezérlőpult előtt szunyókált, amikor az intercom ismét búgni kezdett. Ez alkalommal Cragg jelentkezett. - Halló, Jack! Hallasz engem? Jack lassan kinyitotta a szemét. - Ühüm! - A Főnök őrjöng. Én pedig iszonyúan sajnálom, hogy említettem neked ezt az elméletet. Több száz ilyen fúrt agyú elmélet van, Jack. Sajnálom. - Fel a fejjel. Bili! Nem a te hibád lesz, ha nem megy minden a legjobban. Nem kell semmiféle lelkiismeret furdalást érezned. El akartam menekülni, ennyi az egész. Nem akartam... Mindegy. Jobb lesz így, egyedül a rákkal. Nem akarom, hogy a családom mellettem üljön, és mindent elkövessen az érdekemben. Azonfelül, ez mégiscsak egy expedíció... igaz, csak egyszemélyes. Szeretném, ha meg tudnátok csinálni, hogy az újságok ne fújják fel az egészet. Sue-nak pedig csak annyit mondjatok, hogy korábban kellett elindulnom. És csókolom. Őt is, a gyerekeket is... És... vigyázz rájuk, Cragg, ha... - Rendben, Jack. Ne aggódj. Ami az újságokat illeti... a Főnök nem hagyja kiszivárogni. Nem akarjuk reklámozni a hibáinkat. - Köszönöm. Kényelmetlen csend támadt. Az űrparancsnok megköszörülte a torkát. - Mondd, Bili, van azért valami esélyem arra, hogy igazad van? Cragg hangja csüggedt volt. - Penrose leírja, mi történik valószínűleg akkor, amikor egy űrhajós megközelíti ezt az úgynevezett eseményhorizontot. Az ember először semmit sem vesz észre. Nem lesz módja semmi helyi mérésre vagy bármiféle iránytartásra. Az árapályerők - bármik is legyenek ezek az erők - a végtelenségig felfokozódnak. Idézem: „Ha bármi belezuhan egy ilyen fekete lyukba, akár űrhajó, akár hidrogén molekula, elektron, rádióhullámok vagy fénysugarak sosem térhetnek vissza. A mi világegyetemünk szempontjából véve, minden tökéletesen semmivé válik." Idézetnek vége. Az anyagmegmaradási törvény itt nem működik, és az egész folyamat mindössze néhány ezredmásodpercig tart, Penrose elképzelése szerint... - Tetszik, amit mondasz. Jobb bármilyen ismert öngyilkossági formánál. És most hagyjuk abba a/: egészet. Beteg vagyok, és unlak benneteket. Kikapcsolom az intercom készüléket. Egyedül akarok lenni. - Várj, Jack, az isten szerelmére! Valami nagyon fontosat akarok még mondani... Jack kikapcsolta a könyörgő hangot. Testében kóborló fájdalma ingerültté tette. Gúnyosan vigyorgott. Őt nem fogják lebeszélni. Két hét telt el, és Jack Floyd nem tudott aludni a lüktető fájdalomtól. Véget nem érő körsétát tett a szűk helyen, előkotorta a régi hajónaplókat, és belopakodott a legénység üres szálfására. Kihúzogatta a fiókokat, megnézte a bennük őrzött fényképeket, apróságokat.

74

Ilyesmire régen nem lett volna képes, de most minden erkölcsi érzékét elvesztette vagy inkább levetkőzte. Gyakran tűnődött betegségén, amely réges-régen kihívta az orvostudományt, amely szinte minden kórt meg tud már gyógyítani, a rák kivételével. Az is lehet, hogy az ellenszere valami egészen egyszerű, köznapi dolog. Ahogyan Fleming a penicillint, egyszer egy fickó teljesen véletlenül fel fogja fedezni a rák ellenszerét. Idegrendszeri alapja is lehet persze. Vagy a mágneses mezők... vagy az AG-készülék... Nem, ez ostobaság. A tudósok szerint a rák az emberiséggel egyidős... Jack Floydnak lidérces álmai voltak. Rémeket látott. Különös hangokat hallott. Hangokat. Egyszer annyi altatót szedett be, hogy majdnem vége lett. Máskor felgyújtotta a kabinját. Szerencsére az automata tűzoltókészülék jól működött. Még így is égési sebeket szenvedett. Nem borotválkozott, a szakálla lángvörösen izzott, ijesztő keretbe foglalta megviselt, halálsápadt arcát. Mint az ördög pofája - mormogta egy világosabb pillanatában. Mindennap fogyott egy keveset, de szemlátomást. Undorral figyelte saját testét, hogyan tűnnek el az izmok és jönnek elő a csontok... Néha bekapcsolta a rádiót, de rögtön el is zárta. Azután, körülbelül három nappal azelőtt, hogy elért volna arra a helyre, ahol az a műbolygó „eltűnt", megpróbálta hívni az űrállomást. De a rádió süket volt. Az utolsó napon a parancsnok visszanyerte gondolatainak élességét. A látomások elmaradtak, már nem gondolt úgy a Lyukra, mint valami hatalmas, fenyegető Istenségre. De menny és pokol képzete azért kísértette. Ha Craggnek igaza van, a Lyuk valóban menny és pokol házassága. Az ember belép a tölcsér egyik oldalán, s megtisztulva ér ki belőle... Aztán eljött az óra. Tudta, mert az első jele valami molekuláris villódzás és recsegés volt, aztán a teljes sötétség. Az üresség érzése fogta el, amely mintegy beszívta, felolvasztotta... A parancsnok rémületében üvölteni akart, de már nem volt torka sem... mellkasa sem. A teste valahogyan ürességében viszketett. Agóniában fetrengett a padlón mindaz, ami Jack Floydból megmaradt. Lassan elolvadt. És aztán a Semmi. A Semmi ölelése. És már semmi fájdalom, csak a tiszta Anyag orgazmusa. Teljesen szexuális érzés emléke volt ez. Hasonlíthatatlan... csodálatos. Ha csak... De addigra már anyagi létének emléke is eltűnt. Egy hónappal és tíz órával később a Triumph űrhajó automatikus jelzése jelentkezett az Állomáson, és vészkészültségben leszállt. Az állomás személyzete a hajó körül tolongott. Sam Cumberland Craggre bámult. - Örülök, hogy meggondolta magát. Ha ugyan... de reméljük, hogy minden rendben van. Azt hiszem, ez elég bizonyíték lesz arra, hogy azok a fekete lyukak csak képzelt veszélyt jelentenek. - Nem biztos, hogy megtalálta - mondta Cragg morcosán. A liftakna azonban nem nyílt meg. Az űrbeliek tömegére halálos csend ereszkedett. - A doktor öt hónapot adott neki - mondta Cragg. A szerelők néhány percig az aknával bíbelődtek. Cumberland és Cragg lépett be elsőnek. Az irányítófülkébe mentek először. Senki. Végigjárták a helyiségeket. Sehol senki. A főkoordinátor bekapcsolta a hajónaplót. Üres volt. Cragg felkiáltott vagy inkább sikoltott. Egy apró holttest feküdt a vezérlőpult alatt. Egy újszülött csecsemő. A szeme csukva volt, a bőre pedig sárga, mint a pergamen. - Nem volt itt senki, hogy táplálja - mondta Cragg könnyekkel a szemében. - Ezt szerettem volna megmondani neki.

75

WEINBRENNER RUDOLF

Zökkenőmentes akció - Eredj a kommunikátorhoz Gong, a főnök vár. Rettentően dühös! - Xanx résztvevőén érintette egyik csápját Gonghoz. - Ugyan már, mi baja lehet? - kérdezte az. - Úgy tudom, a teleportálás remekül sikerült, igazán szép, friss anyagot kaptak. - Nem tudom - billegtette nyúlványait a másik -, nem egészen értem, miért olyan felháborodott, hiszen ő is mondta, hogy a szállítmány megérkezett... Gong megadóan a kommunikátorhoz libegett. A gravihullámok vörös villódzással, lustán kígyóztak a jelzőn. - Itt Gong I - jelentkezett. A főnök válaszhullámaira a képernyő egészen felizzott. Keresztül-kasul, vadul, száguldottak a bíbor görbék. - Már utasítottam egyszer, hogy a mintavételnél nem pusztíthat el tudatos élőlényeket! Hiába küldi át őket, a mi körülményeink között még a labor sem képes őket életben tartani. Egyelőre nem megy! Nem érti? A szervezetüket úgyis ismerjük már, hullákra meg nincs szükségem! A maga viselkedése teljesen bárgyú! Jelenleg is vagy negyven, élőlényekkel benépesített bolygón végzünk felderítést, de sehol sincs ilyen felelőtlen állomásvezetőm. Még egyszer: hagyja békén a tudatos lényeket. Még agyszondázást sem tudok rajtuk végrehajtani, mert a pár pillanatig, amíg még élnek, félelemtől félőrült agyukból egy értelmes gondolat sem jön elő. Tehát a továbbiakban várni, míg megtaláljuk itteni életben tartásuk lehetőségeit. A hullámok most kissé kisimultak. A kísérletvezető kiadta mérgét. Jóval nyugodtabban folytatta: - A teleportáláshoz pedig gratulálok! A leszívástól számítva alig telt el száz másodperc az indításig. Ez rekord! - Köszönöm az elismerést! - sugározta Gong a készülékbe. - Akkor most mit küldhetek? - Vízben élő lényekből küldhet, meg azokból amit az ottaniak növényeknek neveznek. De csak akkor, ha véletlenszerűen megszerezhetők! Újabb gravitációs stikliket ne csináljon I A technika aránylag gyorsan fejlődik azon a bolygón, és az uralkodó faj a jelek szerint nagyon agresszív. Ha felfedezik magukat, biztosan megsemmisítik az állomást, akkor pedig aligha lesz idejük hazateleportálni! Gong összerázkódott a gondolatra. - Értettem! Hiszen így is az a szerencsénk, hogy az összes hullámtartomány közül éppen a gravitációs hullámokat nem képesek eddig észlelni. Másképp már ezt a beszélgetést is lehallgatnák! - Az biztos, hát csak az utasítás szerint járjon el. És vigyázni! Vége! A képernyő elsötétült. Gong gondterhelten libegett a vízben. - Hát, Xanx, aligha lesz sok munkánk a közeljövőben I - küldött egy gondolathullámot társa felé. - Igen, én is vettem! De azért kitalálhatnánk valamit. Például az ő elektromágneses hullámadásaikat már át tudjuk alakítani a mi gravihullámainkká. Egyoldalú információnk

76

tehát van róluk. Bár ebből senki sem érti meg a társadalmukat, teljesen zavaros ügy, na de hagyjuk ezt. Végeredményben át tudnám alakítani a vevőt adóvá is... - Az ám, de ha felfedeznek, ezek tényleg elpusztítanak minket! Itt szokás egymás kiirtása. - Ennyit én is megértettem a rádióadásaikból. De talán nem mindegyik ilyen gyűlölködő... - Nagyon veszélyes dolog ez... - Mégis, próbáljuk meg. Volna egy ötletem... A reggeli friss szélben, a tengerparti úton két jókedvű fiatalember baktatott. Hátizsákjuk és horgászfelszerelésük ütemesen himbálódzott hátukon. A bahamai Nassau házai lassacskán belevesztek mögöttük a kékes reggeli párába. - Igazán kedves dolog Sam bácsitól, hogy eszébe jutott ez a kis parti halászkunyhó örvendezett Kent. - A Wooden családé volt valamikor ez az egész partszakasz, de most már csak a kis halásztanya maradt belőle - mesélte John. - Voltam ott kinn egyszer-kétszer kisebb koromban. Akkor nagyon tetszett, hiszen olyan romantikus hely. Fonott priccsek, kecskelábú asztal, egy jó kis terasz meg a horgászstég. Hal meg van bőven, majd meglátod! Jól kipihenhetjük magunkat a nehéz vizsgák után! - És közben nem lapítjuk meg még jobban különben is vézna pénztárcánkat. Elvégre Sam bácsira sem támaszkodhatunk állandóan. Közben elkanyarodtak az útról a part felé. A kis halászkunyhó csak pár lépésre, sűrű cserjésben guggolt az elhanyagolt telken. Nehezen törtettek az ajtóig. - No hiszen! Erre sem járt senki már évek óta! Hiába, Sam bácsi már idős, meg különben sem szerette a kényelmetlenséget. - Úgy látszik, más sem használta a helyet - állapította meg Kent. - Az ösvényt egészen benőtte a fű. Elvergődtek a teraszig, és John a sarokba eresztve hátizsákját, előkotorta a bejárati ajtó lakatkulcsát. Amikor azonban a kulcsot be akarta illeszteni, a lakat váratlanul kettévált, és csörögve hullott a földre. - Azt hiszem, ez az utolsó állításod nem volt egészen találó, Kent .. - szólalt meg John csendesen, felemelve a lakat maradványait. Csodálkozva forgatta a kezében. - Nézd, milyen furcsa! Olyan, mintha lézerrel vágták volna el. Gyanús az egész. Tedd le a zsákot te is, és óvatosan nyissunk ajtót, nem lehet tudni, ki tört be ide és mikor. - De kívül semmi nyom... - A víz felől is ide lehet jutni. - Hát akkor nyisd ki óvatosan... A két fiú, John Wooden és Kent Exter, a cambridge-i egyetem utolsó éves fizikushallgatói készenlétbe helyezkedtek, majd Wooden hirtelen mozdulattal lenyomta a kilincset, és belökte az ajtót. Az nyikorogva nyílt meg, feltárva a két egymásba nyíló, egyszerű helyiséget. Néma csönd. Semmi sem mozdult. - A padlón áll a por, de nézd, ott a sarok felé látni valamilyen nyomot. - Sőt, innen az ajtótól indul ki, látod? Csak már belepte a por. - Tehát volt itt valaki, de már régen lehetett. - Lehetett az akár egy évvel ezelőtt is... Félretéve az óvatosságot, a fiatalok most már beléptek a szobába. John figyelmesen nézett körül. - Nem látok semmiféle változást. Persze csak akkor derül ki pontosan, ha majd elhelyezkedtünk. Pár lépést lepett előre. Egyszerre csak a homályosabb sarokból, az ablak alól, éles kattanás hallatszott, majd gépszerű hang szólalt meg:

77

- Figyelem, emberek, figyelem! Régen várjuk ezt a pillanatot, hogy két faj között az információcserét megkezdhessük. Ne féljetek és ne ellenségeskedjetek. A készülékhez ne nyúljatok! Mi nem vagyunk jelen. Csak információs összeköttetésbe kerültetek egy másik értelmes világgal. Kérlek, hanggal jelezzétek, hogy hallottátok üzenetünket. 24 óra múlva folytatjuk. Feleljetek! Vége! John és Kent dermedten álltak. - Hát ez mi? - kiáltott fel John. - Nem tudom - dadogta Kent -, elég különösen hangzott. A gépszerű hang újból elkezdte: - Feleljetek, feleljetek! Vége! John összeszedte a bátorságát. - Hallottuk az üzenetet. Ki vagy? - Huszonnégy óra múlva folytatjuk. Vége. A géphang kattant egyet, és kikapcsolt. John óvatosan az egyik szék szélére ereszkedett. Exter még mindig tátott szájjal állt az ajtóban. - Mit szólsz ehhez, John? - Hülye viccnek tartom. Valaki megtréfál minket. Gondolom, fotocellával összekötött magnóról van szó. Akkor kapcsolt be, amikor beléptünk. - Ez jól hangzik, mégsem tudom elhinni. Két okból. Először, mert azt mondta, hogy holnap folytatja. Akkor már, hacsak óraművel nincs összekötve, magnó nem is lehet. Másodszor, itt, úgy látom, nincs is villanyáram. A telepes fotocella pedig hosszú ideig nem is működhet. - Azt hiszem, az elméleti vita értelmetlen. Óvatosan nézzünk körül, miféle technikai csoda ijesztget minket - mondta John. - Jó, kezdjük a kutatást szisztematikusan az ajtótól. És valóban, már az első lépéseknél találtak valamit. Az ajtó sarkán kábel vezetett be pompásan álcázva, és a fal mentén haladt az ablak alá. Ott két egymás mellé helyezett fekete dobozt pillantottak meg. A kábel mindkettőbe beágazott. Külső szerkezetet egyáltalán nem lehetett látni, sőt hirtelen még azt sem lehetett megállapítani, hogy egyáltalán mi tartja őket a falon. - Azt hiszem - szólt Kent -, tényleg a legokosabb, ha egyelőre nem piszkáljuk ezeket. Elvégre áram alatt is lehetnek. Várjunk holnapig. - Addig is, azt még megtehetjük, hogy a kábel másik végét megkeressük. Hátha ott a megoldás? - Megpróbálhatjuk, ha nem vezet nagyon messze. A kábel az ajtón kijutva, a terasz padlóhasadékában haladt tovább, majd lekúszott a horgászstég alá, és ott a víz felé tartott. Itt sem lehetett megállapítani, mi tartja a stég alatt a levegőben. A horgászállás végén aztán a víz alá bukott, és áttetsző fonalként veszett el a tengerben. - Ehhez mit szólsz, barátom? Lehet, hogy mégsem tréfa? - Roppant szélsőséges feltevés. Egyébként igen izgalmas anyag ez, olyan, mint a hajlékony üvegfonalköteg, amivel lézertelefont lehet kábelezni, és azért valahogy mégis más. Sok helyen olyan helyzetben van, ami ellentmond minden gravitációs törvénynek. A levegőben lóg, csak úgy, és mégsem lehet megmozdítani. - Hát, azt hiszem, izgalmas nyaralásra számíthatunk. Tudod mit, várjunk holnapig, jelentkezik-e az adó. - Nem tehetünk mást, várjuk meg a holnap delet... - Gong! Bejött a jelzés! - Ne tréfálj! Azt hittem, lakatlan helyre kötötted, és az ötletedből nem lesz már semmi!

78

- Az automata már kommunikált, egy földfordulat után mi folytatjuk az adó-vevővel. Remélem, most már kétoldalú lesz... - Hacsak el nem pusztítják a készülékedet. - Az nem megy. Másodfokú védelem alá helyeztem. - Még mindig nem értem, hogy miért szereltél fel kézi teleportátort is... - Éppen ebben van az ötlet! Már hosszabb ideje elemeztem egymás közötti információcseréjüket. Ha azt akarjuk, hogy helyes közléseket kapjunk, jutalmazni kell őket. - Mivel? Amit ők használni tudnak, azt mi nem használjuk! - Te műszaki vagy, evvel nem foglalkoztál. Ezek valamilyen okból különleges jutalomnak tartanak bizonyos fémeket. Főleg az aranyat. Látod, már van is belőle készletem, ezt fogom átvinni. Majd meglátod, milyen sikere lesz! - Erre aztán kíváncsi vagyok. Hányan vannak? - Az automata jelzése szerint két lény. Két hím. - A kérdéseket összeállítottad ? - Igen, de persze ez menet közben is változhat. Másnap a délelőtt nagyon nehezen telt a két kíváncsi fiatalember számára. Hiába nézték folyton az órát, az idő ólomlábakon ballagott. Délfelé behúzódtak a szobába, előkészültek, sőt Kent még egy jegyzettömböt is tett maga elé. A percmutató alig mozdult. Félegy felé Wooden megszólalt. - Körülbelül ilyen tájban érkeztünk tegnap. És én nem is vagyok hajlandó sokkal tovább várni. Ha még egy félórát hallgat a készülék, megkezdem a leszerelését. - Reméljük, addig megszólal, ez sokkal érdekesebb lenne. A leszerelés gondolata nem nagyon tetszik nekem, ki tudja, milyen meglepetések érhetnek minket? 12 óra 37 perckor megjött a kattanás, és a géphang megszólalt: - Figyelem, emberek, figyelem! Első ízben létesül információcsere a ti tudatos világotok és a mienk között. Üdvözlünk benneteket! Választ! John, bár egész délelőtt erre a pillanatra koncentrált, izgatottan nyalta a szája szélét, és jó nagy késéssel válaszolt. - Mi, földlakók is üdvözlünk benneteket! Kérlek, mondjátok meg, honnan jöttetek, és honnan beszéltek? Most a hangszóró késlekedett a válasszal. - Úgy véljük, hogy a mi bolygónkat ti nem ismeritek, csak azt a központi csillagot, amely körül kering, de még ebben sem vagyunk biztosak. A ti jelzésrendszeretek szerint ez a csillag a Lyra-csillagképben van. Mi jelenleg a ti bolygótokról, az általatok tengernek nevezett víztömegből beszélünk. Itt van előretolt megfigyelőhelyünk. Szeretnénk minél több adatot szerezni rólatok, de nincs rossz szándékunk, és nem is akarunk itt végleges telepeket létesíteni, mert a bolygótok gázköre számunkra védőfelszerelés nélkül halálosan mérgező. Feleltek a mi kérdéseinkre? - Ezt csak akkor tudjuk megmondani, ha halljuk a kérdéseket. És ti is hajlandók vagytok minket tájékoztatni ? - Szívesen. De állapodjunk meg abban, mivel átalakítószerkezeteink még kezdetlegesek, hogy mindig csak annyi ideig értekezünk, amennyi a ti időmérésetek szerint 30 perc. Ezt mindennap megismételjük. Egyébként a ti testi felépítésieket már ismerjük, és így első kérdésünk az, hogy él-e fajtátokon kívül más tudatos lény is a bolygón? - A válasz: nem. A kérdés: milyen a ti testi alakotok? - Nekünk nincs olyan határozott vázunk, mint nektek. Alakunkat és információfelvevő szerveinket a körülményekhez képest változtatjuk. Kérdésünk: ismerjük már a ti rádiónak nevezett információcsere-rendszereteket. Ennek adásaiból azt vettük észre, hogy ti pusztítjátok a többi élőlényt és egymást is. Sokszor előfordul ez?

79

- Sajnos nagyon sokszor. Ennek egyik oka az, hogy nem mindenkinek vannak egyforma életlehetőségei. A pusztítás fő oka a vagyoni különbség. Nálatok ez ismeretlen? - Teljességgel. Mi nem pusztítjuk egymást. Érdekes, mi eddig az hittük, hogy ti parazita testfelépítéstek miatt megeszitek egymást, ezért a pusztítás. De mi az a vagyon, amit említettetek? - Nem, egymást nem esszük meg, bár sokféle más élőlényt megeszünk. A vagyon? A vagyon valami olyasmi, hogy értékes tárgyakat, nemesfémeket gyűjtünk, és ezen aztán cserélni tudunk élelmet és más szükséges dolgot. - Válaszotok még mindig nem világos. Fémeket adtok egymásnak más élők testéért? - Hát nagyjából így is mondhatnánk. A táplálék pedig energiafelvétel miatt kell. Ti nem így veszitek fel az energiát? - Nekünk erre egészen más módszerünk van, ezt azonban most hosszú volna részletesen ismertetni. Már ebből a pár információból is látjuk, hogy társadalmatok nagyon ingatag alapokra épült. Számunkra azonban fontos ennek a kapcsolatnak a fenntartása, ezért segíteni akarunk rajtatok. Az általunk szokásos módon küldünk nektek egy darab olyan anyagot, amit ti, úgy látszik, különösen szerettek. Ilyet mindennap kaphattok. Megtaláljátok a bal oldali doboz alatt. Ezért cserébe mindig őszinte információkat kérünk. Holnap folytatjuk. Vége. A két fiú szinte egyszerre pillantott a bal oldali fekete dobozra. Az most lassan mélybíbor színben felizzott. Alatta a padlón sárgás köd kavargott. Pár pillanat: a doboz újra fekete lett, a földön pedig egy formás kis fémtömb, melyről már ránézésre is sejteni lehetett, hogy valószínűleg arany. A zümmögés megszűnt, a kapcsolat nyilván megszakadt. - Te I Ez tényleg arany I - tört ki Johnból. - Lehet, bár biztosat még nem mondhatunk - vélte az óvatosabb Kent, és felemelte a tömböt. - Langyos és nehéz. Az ablakhoz mentek vele, forgatták, vizsgálgatták. - Úgy szemre aranynak látszik, bár elég puha, ami viszont azt jelentené, hogy kivételesen nagy tisztaságú. - És csak úgy itt termett! Tárgyak átvitele! Minden fizikus álma! - Szép kis dologba botlottunk. - Roppant érdekes! Egyelőre azonban a saját érdekünkben jobb, ha tartjuk a szánkat, mert még bolondnak néznek bennünket. Az aranyat azonban felhasználhatjuk. Ha ugyan az... Jakowsky ékszerész unottan támaszkodott üzlete ajtajában. Késő délelőtt volt, de még mielőtt megkezdte volna szokásos déli pihenőjét, végigjártatta szemét a kihalt rakparton. Sehol egy lélek. A két kirakás alatt álló hajón az emberek az árnyékban horkoltak. Annál feltűnőbb volt az a két turistának látszó fiatalember, aki befordult a sarkon. Az ékszerész látta, hogy kutatóan néznek körül, aztán egyenesen felé indulnak. Mindenesetre visszahúzódott a kis üzlet homályába, és felöltötte az obligát kereskedelmi mosolyt, melyet gyér vevőköre részére tartogatott. S valóban, a két fiú belépett az üzletbe. Jakowsky amerikai állampolgár volt, és mintegy tíz éve telepedett le itt a nassaui kikötőben. Kis ékszerüzlete alig látott vevőt. Időnként egypár olcsó órát és szűzmáriás ezüst nyakláncot tudott eladni. Ha valaki nagyon odafigyel, már régen megkérdezhette volna, vajon miből él ez az ember? De a nassauiak Jakowskyban csak a jó klubtársat, a társasági urat látták, és elhitték neki, hogy azért nyitotta meg kis üzletét a csendes kikötőben, mert pénze elég van, csak hobbiból foglalkozik tovább a régi szakmájával. Hát ez a bolt valóban csak hobbi volt. S hogy mi volt a tulajdonos tényleges feladata, arról többet tudna beszélni a közvetlen főnöke, nem is olyan messze, ott a túlsó parton. Elővéve tehát az udvarias mosolyt, Jakowsky érdeklődéssel nézett a két ismeretlen fiatalemberre. - Parancsoljanak, uraim!

80

- Kérem - kezdte John egy kis aranyunk volna eladó, feltéve, ha ön vásárol ilyesmit. - Természetesen, uram! Szabadna látnom az árut? John elővette a súlyos kis tömböt, és letette a pultra. Az ékszerész feltette a csíptetőt, és gyorsan körülforgatta a tömböt. - Jelzés nélküli? - Igen... azt hiszem. - Értem, kérem. Egy pillanat türelem, akkor jobban meg kell vizsgálnom. Elmerülten mérte le a tömböt, feljegyezte az eredményt, fajsúlyt mért, királyvizet csöppentett, kis blokkján gyorsan számolt, aztán egyszerre kitört belőle a már mélyen elrejtett, nagy tudású szakember. - Csodálatos finomságú! Csaknem vegytiszta! Nézzük hát a napi árfolyamot... Jakowsky nem is gondolt arra, hogy nem veszi át az ismeretlen eredetű és bedresszírozott kiképzésénél fogva éppen ezért szerfelett gyanús aranytömböt. Elsősorban is a látszatot fenn kell tartani, másrészt nem lehet tudni, mit ókumlálhat még ki a tömböcske eredetéről. Kiszámította az árát, kifizette az ellenértéket angol fontban, elhelyezte a kis tömböt a páncélszekrényben, és barátságosan elköszönt a két fiatalembertől. - Legyen szerencsém máskor is, uraim! - Lehet, hogy hozunk még egy vagy két tömböt - akart könnyed lenni John. - A viszontlátásra ! A két fiú elment. Az ékszerész, bár már az előbb ebédelni készült, egy percre újra kitámaszkodott az ajtóhoz. - Még egypár tömböt? - mormogta. - 24 karátosból? Ennek utánanézek. Úgyis majd megöl az unalom, mióta Kuba nem érdekes többé. A kikötőiroda épületéből Watson vámtiszt most kanyarodott elő hófehér egyenruhájában. Barátságosan átintett klubtársának. - Sir - csapott rá Jakowsky -, véletlenül nem ismeri azt a két fiút? Még soha nem láttam őket errefelé. Watson a távozók után nézett, és egy pillanatra eltűnődött. - Ó, igen! - felelte. - Az egyik az öreg Sam Wooden unokaöccse, a másik meg a kollégája. Nemrég érkeztek odaátról nyaralásra. Egyetemisták, és nem is a legmódosabb fajtából. Az egész csomagjuk egy-egy hátizsák volt. Miért kérdi? - Ó, semmi, semmi csak olyan ritkán látni idegen arcot. - Hát az már igaz! Unalmas hely ez. Nos, jó étvágyat! - és Watson tovább ballagott. - Jó étvágyat! - felelt eltűnődve az ékszerész, és visszahúzódott az üzletbe. - Hátizsákkal - pusmogott maga elé - és ötkilós aranytömbökkel... Na, ezt megvizsgáljuk! Este megy a jelentés. Legalább nem szidnak mindig, hogy munka nélkül lógok a nyakukon... - Elnézést, boss, de zavarnom kell egy percre! A kövér, ingujjra vetkőzött kirendeltségvezető felpillantott az aktákból. - Mondja csak! - Itt van ez az iratcsomó. Nassaui rezidensünk, egy bizonyos Jakowsky utolsó heti jelentései. Hosszú volna a részleteket elmondani, ajánlom, fusson végig rajta, így egyszerűbb. Én a magam részéről nem látok tisztán. Azt sem tudom eldönteni, érdekes-e a dolog, azt sem, hogy mit tehetnénk egyáltalán. - Jó. Rászánok tíz percet. Addig üljön le. A főnök belemélyedt az aktákba. Öt perc alatt átlapozta az anyagot, utána hátradőlt, szivarra gyújtott, lábait az asztalra dobta, és a tíz percet pontosan betartva, fújta a füstkarikákat. Azután megszólalt: - Hát ez tényleg érdekes! - Ön szerint mi lehet emögött?

81

- Ha volna egy kis fantáziája, estig sorolhatná a változatokat. Például csempészet, vagy egy új módszer arany kinyerésére a tengervízből, vagy valamilyen kommunista szervezkedés. Elvégre Kuba közel van... - És mit tehetnénk? - Először is meg kell tudnunk a valóságot. Ezt a maga embere egyedül nem képes megoldani. Majd átdobunk egy spéci osztagot. - De hát ez angol terület! - Na és? Majd utólag magyarázkodunk, ha ugyan kell magyarázkodnunk... Már vagy tíz napja folyt az ismeretcsere az eldugott kis horgásztanyán, napról napra, minden délben. Most már mindkét értelmes faj képviselői többet tudtak a másikról. És minél többet tudtak egymásról, annál kevésbé voltak képesek megérteni a másik faj gondolatvilágát, társadalmának felépítését. Az információcsere nem hozta közelebb őket, inkább csak mélyítette az eredeti szakadékot. Ettől függetlenül a fiúk minden délben megújuló izgalommal várták az összeköttetést. Egyáltalán nem a mindennap odaképződő aranytömbre gondoltak. Abból csak hármat váltottak be, ez is egész halom pénzt jelentett. A többi ott sorakozott az egyik szekrény alján. Ennél sokkal jobban izgatta őket a már eddig is megszerzett sok új szakmai ismeret, meg az, hogy egy idegen faj életébe pillantást vethetnek. Már vagy tíz perccel az adás kezdete előtt behúzódtak a hűvös szobába. Jegyzeteiket rendezték, és így figyelmetlenül, nem is vették észre a két hatalmas motorcsónakot, melyek csendesen besiklottak az öbölbe. 8-10 ember ugrott ki belőlük, és khaki ruhájukban jól beleolvadva a parti növényzetbe, a magas fűben óvatosan mozogva, körülvették a házat. Mire az adás megkezdődött, fegyveresek lapultak az ablakok alatt meg a terasz tövében. Izgatottan vették magnóra a számukra érthetetlen beszélgetést. Közben a fiúk háta mögött lévő ablakban kis méretű zajtalan kamera vette fel a „látványt". Amikor aztán a beszélgetés vége felé a fekete doboz alatt valóban a semmiből fokozatosan előbukkant a kis aranytömb, füttyszó hangzott fel kívülről, és egyik pillanatról a másikra dobogó lábakkal egy csomó fegyveres rontott a szobába. - Kezeket fel! - kiáltotta az elöl futó. - Vigyázat, Gong I Veszély, veszély! - ordította a még működő készülék felé John, miközben úgy szájon vágták, hogy a szoba másik sarkába repült. - Veszélybe kerültetek? - kérdezte a gépies hang. - Igen, ig... - mondta volna John, de újra a szájára vertek, és többet már nem tudott szólni. A támadók vezetője nyugodtan rendelkezett: - Ezt a kettőt megkötözni, és a csónakba! A többiek gyors házkutatást, minden érdekeset összeszedni! Ti ketten álljatok neki a készülékek leszerelésének. A támadók szétrajzottak. A megkötözött fiúkat fegyveresek lökdösték végig a parton a két naszád felé. A szekrényből avatott kezek emelték ki az aranytömböket, és szedték össze Kent részletes jegyzeteit. A két szakember elővette műszereit, a fekete dobozokra illesztette, hogy következtethessenek a rejtett szerkezetre és a benne áramló energiára. Ekkor azonban újabb váratlan esemény történt. A műszerek érintésére a két doboz rezgésbejött, majd ködössé vált, és néhány pillanat alatt nyomtalanul eltűnt. A kábel, mely a dobozokig vezetett, egyszerűen önálló életet kezdett élni: kikígyózott az ajtón, és mintha csak húzta volna valami, egyre növekvő sebességgel haladt a víz felé. A műszerészek utánakaptak, de nem tudták megfogni, és így nyomtalanul eltűnt a tengerben. A vezető és a szakemberek megdöbbenve néztek össze. - Ez meg mi a fene? Még jó, hogy filmre vettük! - Most már mindegy! - szólt a vezető. - A csónakokhoz! öt perc múlva a két naszád már Miami felé száguldott.

82

- Kapcsoljam rá őket még egyszer a hazugságvizsgáló gépre, boss? - Hagyja, semmi értelme. Öt napja nagyjából ugyanazt mondják. És ez is az igazság. Sokkal jobban meg vannak ijedve, mintsem hogy hazudni mernének. - Akkor most mi a teendő? - Magának már semmi, Goldsmith. Én már megtettem a szükséges lépéseket. Az ügyet átadtuk az UFO-csoportnak. Még úgysem dolgoztak az életben. Holm különgépe perceken belül megérkezik. Neki már kész forgatókönyve van a lebonyolításról, belföldi és államközi szinten. Zökkenőmentes akció lesz, mondja. - És ezzel a két szerencsétlennel mi történik? - Tény, hogy nem csináltak semmit, de azért nem szeretnék a bőrükben lenni. - Állandóan azon lamentálnak, hogy ők brit állampolgárok, s így semmi jogunk fogva tartani őket. Haza akarnak menni. - Nos, valószínű, hogy hazajutnak, de az is lehet, hogy utána szívesebben jönnének vissza ide hozzánk. A főnök sokatmondó mozdulattal húzta végig kezét a homloka előtt. Goldsmith mindjárt vette a lapot. - De hát... - kezdte. - Egy szót sem! Köztünk maradjon az egész! Készüljön fel, hamarosan itt lesznek az UFO-sok. ...A Reuter-iroda jelenti: „Az Egyesült Királyság és az USA közötti megállapodás értelmében, a tegnapi napon új mélytengeri vízibombákat próbáltak ki nem nukleáris robbanófejjel az angol Bahamák térségében. A kísérletek sikeresek voltak, a hajózóutat a mai nappal újra megnyitották..." A fődiszpécser gyászosan lebegtette csápjait. - A 622-es állomás megsemmisült. - És Gongék - kérdezte a főkonstruktőr sikerült teleportálniuk? - A, nem, elpusztultak. Nagyon sajnálom őket! - Látja, ide vezet a meggondolatlan egyéni kísérletezgetés. Idegen kultúrákkal, különösen ilyen agresszív felépítésűvel, mindig roppant óvatosan kell bánni. Az egyéni akciókat a jövőben is megtiltom I - Talán okulnak ebből a többiek is! Újabb állomást mikor telepítünk oda? - Egyelőre nincs rá keret. És különben sincs sok értelme mélyrehatóan foglalkozni egy ilyen félreeső kis rendszerrel meg a nevetséges szén-alapú élővilágával. Szedjen össze mindent, és az anyag mehet az irattárba. A gépkocsi átsuhant a nyár végi köddel borított parkos tájon, és befordult a magányos kastély vaskapuján, mely nesztelenül becsukódott mögötte. Szorgos kezek emelték ki a két hordágyat a rászíjazott betegekkel, és vitték fel a lépcsőkön. Az orvosi szoba hűvös csendjében az injekciók hatására John pár perc múlva felemelte fejét a hordágyon. - Hol vagyunk. Sir? - kérdezte a fölé hajló fehér köpenytől. - Angliában, fiam - felelte az. - Végre! Szörnyen kábult vagyok. Remélem, most már hazamehetek... és a barátom is! Az orvos hangja igyekezett megnyugtatóan csengeni: - Hát arra azért még várni kell, de itt meglesz mindenük... - De hát miért? Miért? Hiszen semmit sem követtünk el! - Azzal én is tisztában vagyok. De lássa be, az ilyen kaland, amin önök keresztülmentek, nem való a nagyközönség elé! A hatóság úgy véli, önök óhatatlanul beszélnének erről. S

83

mivel a hivatalos álláspont szerint eddig még senki sem találkozott földön kívüliekkel, ezért jobb, ha itt maradnak egyelőre nálunk. Higgye el, jó dolguk lesz! - De hát hol vagyunk tulajdonképpen? - vágott közbe a fiatalember. Az orvos lehajtotta a fejét. - Előbb-utóbb úgyis megtudná... A kenti elmegyógyintézetben...

84

A NÉGYES TÖKE PÉTER Mark Batt milliomos gyárainak és kutatóintézeteinek sokéves munkája eredményeként elkészült a négydimenziós tévéterem. Négyesnek nevezték el. Különleges vevőszobából, egy bonyolult elektronikus agyból és számos ismeretlen rendeltetésű berendezésből állt. A valósághű négydimenziós mozgó életjeleneteket - hosszúság-, szélesség-, mélység- és időkoordináták alapján - sokezernyi erőtérvonal hozta létre, mikronnyi színes porszemcsékből mozgó, változó tömegekké alakítva azokat. Aznap, amikor a Négyes próbaszériája, az első ötven példány elkészült, nagyszabású ünnepséget rendeztek, és négydimenziós műsorbemutatókat tartottak. Erre csak államférfiakat, magas rangú katonai vezetőket, gyárosokat és bankárokat hívtak meg. A vendégek tíz, a kiállítási csarnokban elhelyezett készülék négydimenziós termében nézték a próbaadásokat három órán át; nagy elragadtatással csodálták a körülöttük zajló mesterséges világot. A Négyesek óriási sikert arattak. Negyvenkilenc példányt egymásra licitálva, csillagászati összegekért azonnal megvásároltak a jelenlévők. Az ötvenedik készüléket Batt magának tartotta meg. - Korai volt még eladni a Négyeseket, Mark - mondta a bemutató után a főkonstruktőr még próbaüzemet se tartottunk. - Ne törődj vele, Thomas, máris milliókat kerestünk, te is megkapod a részed. Minél előbb meg kell kezdeni a sorozatgyártást. Legalább százezer olyan vagyonos ember él, aki megengedheti magának, hogy Négyest vásároljon. - Ellenőrizni kellene még több részegység működését. - Majd menet közben, Thomas. Most csak az a fontos, hogy megkezdjük a sorozatgyártást. Gondoltál már arra, mennyi megrendelésünk lesz? Monopolhelyzetben vagyunk, teljesen egyedül a piacon, olyan árat szabhatunk, amilyent csak akarunk. A főkonstruktőr bólintott, első az üzlet, a pénz. Fogadták az államelnökök, milliomosok gratulációját. Együtt nyilatkoztak a holotévék riportereinek és a sajtónak. Thomas egy csapásra híres ember lett. Csak egy dolog nyugtalanította, a Négyesek műsoregysége. Több mint ezerféle műsor közül lehetett választani. Csak be kellett táplálni a kívánt kódot a készülék elektronikus agyába, s az máris a vevőszobába közvetítette a megfelelő művilágot. A műsoregység azonban - ha nem kapott konkrét programot -, képes volt a betáplált ezer alapprogram variálására is. Ilyen esetben az elektronikus agy segítségével új alkotásokat készített, s ez az improvizáció rendkívül érdekfeszítő, izgalmas műsorokat eredményezett. Másnap megkezdődött a négydimenziós tévétermek sorozatgyártása. A nagyüzem teherszállító repülőterén egymás után landoltak az óriás helikopterek és a sugárhajtású járművek. A 49 megvásárolt Négyest elszállították, s Mark Batt magánbankjába máris átutalták az első milliókat. Százával érkeztek újabb s újabb megrendelések. A milliomos újságírókat, gazdasági delegációkat, bankárokat, politikusokat fogadott. Néhány órán belül a soron következő választások, elnökjelöltje lett, több elektronikai cég felajánlotta neki teljes kapacitását, szakembergárdáját a Négyes-program bővítéséhez. Korlátlan hitelt kapott a

85

nyugati világ legnagyobb bankjaitól. Az egész gazdasági gépezet megmozdult, mindenki részesedni akart valamilyen módon az új technikai csoda hasznából. Batt késő estig fogadta a delegációkat, milliárdos üzleteket kötött. Amikor az utolsó üzletember távozása után kitekintett videoképernyőjén, már csak egy fiatal lány ült az előcsarnokban. Megismerte, az az újságíró-gyakornok volt, aki a nap folyamán már többször megpróbált a közelébe férkőzni. Most alaposabban szemügyre vette. Csinos volt, bájos, szőke és nagyon fiatal. Türelmesen várt rá már órák óta. A távoli nagyváros és az üzemóriás esti kivilágítását nézte elmerengve, időnként a párnázott ajtóra és a kifejezéstelen arcú titkárnőre pillantott. „Talán azért jött, hogy megcsinálja velem élete nagy riportját? Megkaphatja, persze valamiért" - gondolta Batt, aztán lenyomott egy gombot. - Ma már senkit sem tudok fogadni - közölte titkárnőjével. A képernyőn figyelte, miként reagál erre a lány. Elégedetten állapította meg, hogy marad. Oké, gondolta Batt, s elvigyorodott. Rendbe hozta arcát, haját, s felsőbbrendű tekintélyt parancsoló arckifejezéssel lépett ki dolgozószobájából. A lány felállt, s eléje lépett. - Szeretnék néhány kérdést... - Sietek. - Hadd kísérjem el. - Na, nem bánom - mondta Batt kegyesen, leereszkedően. Amíg lefelé mentek a liftben, elmondta a lánynak a Négyes történetét, jelentőségét, a nap eseményeit, a nagy üzlet perspektíváit. A földszinten az órájára nézett, s a lányhoz fordult: - Akar egy kis élményt is? Velem jöhet, megnézheti a Négyest. A lány hálásan bólintott. Bementek a hatalmas kiállítási csarnokba. Ott állt magányosan az 50. készülék, Batt Négyese. Hatalmas műszerfalán felvillant néhány lámpa, felkészült vendégei fogadására. A milliomos kézmozdulatára kinyílt a Négyes ajtaja. Bent tágas, világos helyiséget találtak néhány fotellal. A padlót színes porréteg borította. - Bármi történik is, ne izgassa fel magát, meglátja, csodálatos élményben lesz része. Nézzük meg talán az egyik, régmúlt idők világát idéző „filmet". Emlékezetből bemondta a kódszámokat. A terem ajtaja becsukódott, a színes por felemelkedett a padlóról, kavarogni kezdett, majd szétterjedt, és mindent beborított. Egy pillanat alatt olyan sűrű köddé vált, hogy az orrukat sem látták; aztán különféle hangokat hallottak, s a porfelhő ritkulni kezdett: a mikronnyi szemcsék összeálltak tárgyakká, növényekké, mozgó alakokká. - Csodálatos I - kiáltott fel a lány. Mesebeli keleti város terült el körülöttük nyüzsgő forgalmával. A fotel eltűnt alóluk, egyhangúan lépkedő tevéken ültek korhű jelmezben, napbarnított arcú emberek borultak le mindenütt, fegyveres őrség haladt előttük, korbácsolták a tömeget. A lány mindent megcsodált, tetszett neki ez a furcsa művilág. Ruháját, fátylait is megvizsgálta, valódinak tűntek. Nevetett. Hirtelen minden szétfoszlott, újra színes köddé vált, s a következő pillanatban már egy fényesen ragyogó palotában voltak. Zene szólt, kígyózó táncot járt egy karcsú nő. Batt nagyvezíri jelmezben ült az előkelőségek között. A riporterlány muszlinfinomságú anyagból készült, meglehetősen hiányos öltözékben találta magát a háremhölgyek csoportjában. Szégyenlősen eltakarta kezével melleit, s zavartan nézett a milliomosra, aki feléje fordult, és felemelte kezét. - Táncoljatok! - mondta valamilyen ismeretlen nyelven, amit a lány, furcsa módon, megértett. A következő pillanatban másik három háremhölggyel együtt felemelkedett, magával ragadta valamilyen erő, s máris ott táncolt a többi háremhölgy között büszkén,

86

felszabadultan. Olyan szépen, kecsesen mozgott, hogy a jelenlevő díszes ruházatú keleti urakból ámult moraj tört ki. Sikerélményt érzett, boldog volt, könnyűnek érezte magát, s tekintete szünet nélkül a nagyvezírt kereste. Batt kegyesen rámosolygott, aztán odaintette. Nagy kegyben részesült a lány, odaülhetett a nagyvezír lába elé. Furcsa ízű ételeket ettek, bódító italokat ittak. Már-már egészen hatalmába kerítette a bódító kábulat, amikor Batt tapsolt, s kettesben maradtak. Nem tiltakozott, boldog volt, hogy a milliomos magához vonta, s őt választotta. A csodálatos palota később lassan összezsugorodott, színes köddé vált, s ők ketten ismét ott ültek a Négyes üres termének foteljaiban. A lány fáradtnak érezte magát, lesütötte szemét. - Na, hogy érezted magad, jó volt? - kérdezte Batt most már bizalmaskodóan. - Szeretnék elmenni - mondta a lány halkan. Batt nevetett, intésére kinyílt a terem ajtaja. A lány felállt, megigazította ruháját, mintha az gyűrött lett volna, a még mindig nevető Battre nézett, mondani akart neki valamit, de meggondolta. Szó nélkül elment. A milliomos jó ideig nevetett. „így kell bánni a nőkkel" - gondolta, aztán ásított és nyújtózkodott egyet. Órája szerint már elmúlt éjjel három, semmi kedve sem volt hazamenni luxusvillájába. Úgy döntött, hogy marad. Fél percig töprengett, milyen műsort válasszon, aztán a Négyesre bízta. - Improvizált! Izgalmas, idegfeszítő, vérfagyasztó műsort akarok, rád bízom! - mondta, s betáplálta az önvezérlés kódszámait. A Négyes engedelmeskedett, felemelkedett a padlóról, a színes porréteg sűrű köddé vált, s ő egy pillanatra megismerte a borzadályt: rettenetes arcú félholt embereket látott, iszonyodva felkiáltott. Színes porfelhő kerekedett, s ő óriáskígyóval verekedett, érezte rettenetes szorítását, majd ismét gerincének roppanását, aztán a mélybe zuhant, ütést érzett; szakadék alján hevert összetörve, sebesülten, s vérzett. Keselyűk rikácsoltak körülötte. Középkori kínzókamra következett, spanyolcsizma és kerékbetörés; későbbi korok, tüzes vasak és elektromos kínzások és még sokféle kegyetlenség. Mindaz, amit különleges igények esetére ő tápláttatott be a Négyesek memóriájába. Amikor végre ismét ködbe borult minden, kiáltani akart, hogy elég, de csak némán tátogott, s akkor ott látta önmagát egy üvegfalon keresztül a Négyes termében, fotelban ülve, nevetve a némán sarkon forduló lányt. Megértette. A készülék igazságot szolgáltatott. Ekkor döbbent csak rá, hogy teljesen a gépre bízta magát, s nem adott neki semmilyen konkrét parancsot. Félelem fogta el, igazi rémület kerítette hatalmába. Ki akarta mondani, hogy vége, állj! - de már újabb színes porfelhő kerekedett. Valamikor gyermekkorában látott egy horrorfilmet, annak világában találta most magát. Elhagyott, öreg kastély emeleti szobáját pillantotta meg maga körül. A lyukacsos brokátfüggönyökön keresztül beszűrődött a holdfény, szellő rezegtette a korhadt ablaktámlákat, időnként megmozdultak a nyikorgó ajtók. Amint lépett, megreccsent alatta a padló. A neszre vérfagyasztó ordítást hallott a földszint felől. Rémülten futásnak eredt, átrohant három szobán, aztán a negyediknél visszahőkölt. A kis mécses fényénél borzalmas látvány tárult szeme elé: a hálószoba közepén egy franciaágy mellett összeszurkált női holttest hevert a földön. Véres volt az ágy, a padló, a falak, s a plafon is szétspriccelt, megfeketedett, apró vérfoltokkal volt tele. Reszketve hátrált vissza, közben a lépcsők felől meghallotta a bukdácsoló, csoszogó lépteket. Továbbrohant néhány szobán át, bedöntött egy korhadt ajtót, s egy könyvtárszobában találta magát. Zsákutcába került, innen már csak visszafelé lehetett menni. - Segítség! - hallotta saját ordítását. Válaszként egyre közelebbről hallatszottak a botladozó, csoszogó léptek. Az egyik polcról hirtelen leesett két könyv, rémülten ugrott el onnan. Úgy érezte, szíve a torkában ver a félelemtől. A léptek már a szomszéd helyiségből hallatszottak, amikor ösztönösen az egyik

87

vasrácsos ablak felé hátrált. A korhadt padló hirtelen megreccsent, s beszakadt alatta. Olyan ügyetlenül esett, hogy derékig beszorult a deszkák közé. Ki akarta magát szabadítani, de ekkor már ott állt a könyvtárszoba ajtajában a rángatózva előrehaladó gnóm. Egyik lábát furcsán húzta maga után, jobb kezében tőr volt, baljában hosszú görbe bot. Lihegett az izgalomtól. Kimeredt szemeivel semmit sem láthatott, mert mereven felnézett a polcokra, és bal fülét tartotta előre, hallgatózva. Battnél megreccsent a padló, a szörnyeteg arrafelé fordult, közelebb vonszolta magát, közben botjával előretapogatott. Batt visszafojtotta lélegzetét, mozdulatlanná merevedve várt. Újabb reccsenés következett, ezúttal a szörnyeteg alatt szakadt be a padló. Dühösen morgott, és kimászott a keletkezett üregből. Botja közben beleesett. Feltápászkodott, s most már tapogatva haladt előre. Talán egy méternyire lehetett a karja Batt-től, amikor a padló ismét megreccsent. A gnóm diadalittas üvöltéssel előrevetette magát, és villámgyorsan szúrt. A levegőbe döfött, s majdnem elbotlott az egyik törött padlódarabban. Lehajolt, hogy kitapogassa maga előtt a rést, amikor véletlenül hozzáért Batthez. Lassan szembefordult vele, bal keze remegve végigtapogatta a rémülettől félholt áldozat mellkasát, aztán amint felharsant Batt utolsó kiáltása, diadalittasan szúrt. A Négyes improvizációja véget ért, s színes porfelhővé vált a gnóm, a kastély és minden. Amikor a parányi szemcsék leülepedtek a négydimenziós teremben, a készülék kikapcsolta fényeit. Kielégülésfélét érzett, legjobb tudása szerint teljesítette feladatát egy memóriája mélyén rejtett, titkos parancs alapján. Néhány nap múlva rendőrségi közlemény jelent meg a sajtóban: eltűnt Mark Batt milliomos. A híradás valóságos lavinát indított el. Egymás után jelentették a rádió- és tévéállomások neves közéleti személyiségek, gazdasági és katonai vezetők eltűnését. Csődöt mondott minden biztonsági berendezés, testőrség és titkosrendőrség. Már-már ellenséges akcióra gondoltak, amikor váratlanul minden rejtélyre fény derült. Valamennyi eltűnt személy tulajdonosa volt egy-egy Négyesnek, vagy baráti kapcsolatban állt olyanokkal, akiknek négydimenziós tévétermük volt. A készülékek képformáló termében a leülepedett porrétegen hamvasszürke foltokat fedeztek fel. Ezek szemcséi - mint a laboratóriumi vizsgálat megállapította - szerves anyagtól eredtek. Kivallatták az egyik Négyes elektronikus agyát. Az eredmény megdöbbentő volt: valaki - egy a sok ezer mérnök közül - igazságérzetet programozott a Négyesekbe, így azok nemcsak műsort közvetítettek, hanem a kért programok alapján alaposan meg is vizsgálták nézőiket, aztán a maguk módján ítélkeztek fölöttük. Valamennyi készülék embert, embereket ölt: harácsoló bankárokat, milliomosokat, háborúra uszító tábornokokat, puccs és cselszövés által hatalomra jutott elnököket.

88

KARCZAG GYÖRGY

A GLAUKUSZ-SAV Dr. Kelemen 24. meglepődött. Noha közte és „betege" között nem volt semmilyen védőberendezés, mégsem érzett félelmet. Ezért aztán még a minimumnak számító Ray-féle csírafüggönyt sem kapcsolta be, amit pedig egyetlen pedáns orvosnak sem illik elmulasztania. A „beteg" - vagy ahogy primitív dédapáink neveznék: gonosztevő - szintén nem látszott megilletődöttnek. Lábát lógázta, és a nyitott ablak felé bámult, ahol a védőréteget képező légörvényben valamilyen eltévedt darázs kínlódott. Az intézet hangulatához méltóan mindenütt csend honolt, azaz honolt volna, ha időről időre meg nem zavarja azt egy eleopter monoton zümmögése. Zalán 55., a túlbuzgó jólétbiztonsági tiszt keringőzött odafönt a levegőégben, nehogy az az ádáz, akit egykor gonosztevőnek címeztek, elillanjon még a gyógykúra befejezése előtt... Sosem vallotta volna be, de legbelül, agyának „becsvágyzónájában" mégis felmerült a titkos óhaj: bárcsak megszökne. Ez esetben hagyna neki valamennyi egérutat, ahogy ezt olyan szellemesen mondták a letűnt, ámbátor daliás időkben. Mert akkor aztán teljes hévvel üldözve, újból elfoghatná. És megint odaállhatna a kamerák elé abban a mélykék kezeslábasban, amiben olyan megnyerően hat a képernyőkön. Sajnos, a Világállamban apró pont a Magyar Közigazgatási Terület. Gyér ahhoz a lakosság, hogy efféle betegségek bőven burjánozzanak. Az emberi természetből fakadó apró botlás, igaz, akad elég, de az már nem a Jólétbiztonságiak hatásköre. Bezzeg a nagyobb közigazgatási zónákban!... Zalán 55. lemondó megadással nagyot sóhajtott. De azt se higgye senki, hogy a ritka „beteg" dr. Kelemen 24-nek csak úgy az égből pottyant. Több órás heves vita során verekedte ki magának! Szerencséjére néhány hónapja telepatikus térerősítőt építtetett az agyállományába Párizsban. Ez volt az ütőkártyája ! Meglehet, az apró kristály nem csodaszer. Csak a saját személyére vonatkozó idegen gondolatok jobb megérzésében segíti. De végül is ennek köszönhette a kiválasztottságot, bár a vita során kollégáiból feléje áradó irigy utálatot kristály nélkül sem lett volna nehéz megéreznie. Mindegy! Fő, hogy keze alá került a hírneves „beteg". Végre egyszer ő is elküldheti észleléseit a Központi Tárolóba .. Bezzeg Bengálban vagy a dél-amerikai ősdzsungel vidékein mindig fellobban valami kiadós nyavalya. Néha az űrhajósok hoznak valami extrát az idegen világokból. Azzal aztán igazi férfimunka megküzdeni. És milyen hosszasan lehet arról értekezni! Kozmovízió, nagy nyilvánosság... Hol van itt akár egyetlenegy űrkikötő? Ilyen kis övezetben, még a legapróbb, spéci „Tífusz VIM"-at is úgy kell importálni. A jobb betegekért a lelkét kibeszéli szegény doktor. Ráadásul, most még ezt a biztonsági tisztet is itt eszi a fene az épület körül! Dr. Kelemen 24. csak azzal vigasztalódott, hogy Zalán 55. felől a telepátiaerősítőn keresztül rokon érzéshullámok sodródtak a tudatába. A kölcsönös bosszúságokozás olyan megnyugtató! Nyájasan fordult tehát betegéhez. - Elárulná, kedves Hugó 112., miért dobott házi készítésű, ámbár kiváló hatásfokú bombát a Lélektani Kutató III. emeleti ablakába? - Eredetileg az V. emeletre akartam, csak a kezem görcsöt kapott a vetőgépem rúgásától. Ezt különben az a gügye biztonsági tiszt is megkérdezte. Unom! - felelt a páciens gorombán, és a nyitott ablak védő légfüggönyében vergődő darazsat bámulta. A doktor észrevette.

89

- Ha zavarja, szívesen becsukom az üvegtáblát- nyúlt szolgálatkészen a gomb után. Hugó fölényesen leintette, hagyja, úgy jó, ahogy van! - Kérdésemre visszatérve - folytatta Kelemen makacsul -, engem nem a biztonsági okok, hanem cselekedeteinek indítékai érdekelnek! Feleletül a vizsgálati alany, a dédapák stílusában, valami illetlent mondott, de a jó orvos ilyenkor úgy tesz, mintha nem értené. Türelmesen újból feltette a kérdést, és végre megkapta a választ. - Vegye tudomásul, gyűlölöm a Lélektani Kutatót! Már a gondolat is lázit, hogy turkálni akarnak a tudatomban. Gyűjtsenek inkább kiveszőben lévő bogarakat! - Ez érdekes javaslat! - helyeselt óvatosan dr. Kelemen 24. - Ezt az esetet tehát értem. De mi vezette, amikor a Panoráma és Káprázat nevű szórakoztatócentrum működési berendezései közé helyezett el néhány robbantó micsodát? - Mélységes mély szánalmamban tettem! Megsajnáltam azt a sok elbambult, bágyadt vigyorgású nézőt. Az élet sója a valóságos izgalom! Másképp valamennyi életvédő reflex elcsökevényesedik, és degeneráció a végállomás... Most mit akar velem tenni? - Semmi rendkívülit. Diagnózisa teljesen világos: felszínre szökő rombolási vágy. Emelkedett korunkra nem jellemző, ellentétben a letűnt, sötét, háborús századokkal. - Valamit azért mégis tervez. Különben nem hoznak ide! - Csak egy jelentéktelen kis beavatkozást kell eltűrnie. Agysejtjei közül kivonom a Benzimet, amit felfedezőjéről Glaukusz-savnak szoktunk nevezni. Ez nagyon agresszív enzimcsoport! Bizonyos irányító szerepű sejtrekeszeket mindenféle erőszakos cselekedetekre sarkallnak. A szégyenletes múlthoz képest nagyot léptünk előre. Valaha úgy képzelték, hogy a „lélekben lakik a gonoszság", holott mindössze kisagyi savtúltengés az egész. Glaukusz, ez a ma is élő kiválóság, felfedezéséért elnyerte Az Emberiség Jótevője címzésű nagy aranyplakettet! - Aranyplakettet? Bomba kell az ilyértnek a takarója alá! Még hogy az én értékes koponyámat egyszerűen kilúgozzák? Soha! A lefektetett szabadságjogok értelmében semmiféle savkivonást sem vagyok köteles megengedni I - Nézze, kedves Hugó 112! Ön a nem túl primitív múltban is szigorú büntetésben részesült volna közveszélyessége miatt. A még régebbi korokról nem is beszélek... Ezért ajánlatomat abszolút humánusnak tartom! - Verje ki a fejéből, doktor! Engem véd az Emberi Élet Sérthetetlensége című deklaráció idevágó 5243. §-ának ötödik cikkelye! - Örülök, hogy ilyen pontosan ismeri! De gondolt-e erre akkor, amikor a Fel a Csúcsokra hegymászó klub elektromágneses csatlakozóit olyan zseniálisan áramtalanította? - Gondoltam: légyért egyszer valóság a játék. Küzdjenek meg igazában azokkal a sziklákkal, ha nem puhányok. Kockáztassanak! Én fel is másztam... - Mert a saját kábeleit nem kapcsolta ki, ugyebár. Őket viszont félholtan vakarták le a kőpárkány kiugrójáról. - Csupa puhány. Nem kár értük! Dr. Kelemen 24. elgondolkozott. A csendet csak a kitartó Zalán 55. eleopterének morajlása háborgatta időnként. - A Glaukusz-savat egészen fájdalommentesen és utóhatások nélkül vonnám ki - ígérte meg végül. - Utóhatás nélkül? Akkor mire jó az egész? - A jövőben nem követ el társadalomellenes cselekedeteket! - Elég rossz utóhatás. Akkor majd egyetlen pofont sem tudok lekenni valamely kevéssé szimpatikus embertársamnak? - Elvileg tud. Miért ne tudna? Csak hát valójában mindenkit szimpatikusnak fog tartani. - Hátborzongató! Humanoidot akar belőlem csinálni?

90

- Ha nem vonom ki maradéktalanul, a B-enzim újból elszaporodik. Nagyra becsült Hugó, ön figyelemre méltó páciens, de ne nehezítse tovább a munkámat! - Életösztön híjával már most kiugranék az ablakon I - kesergett a beteg. - Gyakorlatilag úgyis élőhalottá tesznek. Másokkal együtt bambulok majd a Panoráma és Káprázat színágyúi előtt, vagy gépi segédlettel álsportokat űzök. Kérem, doktor, legyen irgalommal! Korunk humanitásának szellemében hagyjon kószálni bennem egy-két B-enzimet mutatóban... Mielőtt dr. Kelemen 24. felelhetett volna, az ajtó falba süllyedt és az intézetvezető karcsúnak nem mondható alakja jelent meg a szobában. Prof. Áron 42., hogy az érkezésével okozott zavart feloldja, szívélyesen integetett. Csak aztán jött beljebb. Eredetileg Kamcsatkában vikendezett, de dr. Kelemen egyik riválisa videón értesítette az izgalmas esetről. Ezért nyomban gépébe ült, és szó szerint repült. - Útközben meghallgattam a tünetek részleteit - fontoskodott prof. Áron 42. - Gondolom, savelvonást kell alkalmazni. - Egyetértek, csak a jelölt kissé húzódozik. - Ez pillanatig sem akadályozhatja meg a beavatkozást! - szólt erélyesen az intézetvezető, és a kapcsolótáblára csapott. Hugó 112. székéből fémkarok bújtak elő. Egész testét lefogva megfosztották cselekvőképességétől. - Most pedig megmérjük a Glaukusz-savszintjét! - adott utasítást. A szekrényből dobozt vett elő, és a vékony tűben végződő kábelt dr. Kelemen 24. kezébe nyomta. - Merjen! A műszer mutatója hevesen kilengett. - A B-enzim-tartalom szokatlanul magas! - figyelmeztetett Kelemen, aggodalmasan. - Annál inkább ki kell vonni! - felelt a prof öntelten. - Nincs ez túl az életveszélyhatáron? - Ennek a megítélését bízza csak rám! Jobb lenne, ha most kimenne, és megszabadítana bennünket a biztonsági tiszttől. Nem tűrhetjük, hogy a végtelenségig zavarja kórházunk nyugalmát! „Elküld, hogy az egész munka neki jusson!" - gondolta dühösen Kelemen, és csak úgy, tudat alatt, kívánt valamit a profnak, a primitív dédapák szójárása szerint. Nagyjából félóra múlva tért vissza, mert Zalán 55-öt nem volt könnyű elhessegetni. Hugó 112. a szétnyitott, légpárnás asztalon feküdt, és élettelennek látszott. Prof. Áron 42. jókedvűen tapogatta lemeztelenített karját. - Hiszi vagy nem, de lehetetlen volt megmenteni. Semmi szervi rendellenesség nem lépett fel, életfolyamata mégis lassanként leállt. Most már kezd kihűlni. Az ilyen ritka esetekhez kevés a gyakorlatunk. Igaza lett, kolléga! Valamennyi „sav" kell az életben maradásunkhoz. Furcsa összetételű szervezetünk nem tud, nem akar „jó emberként" élni... A társadalom ellenségéért persze nem kár! Ha akaratlanul is, de öltem. Különleges érzés! - hadarta ragyogó arccal, elégedetten. Közben szórakozottságból leült néhai Hugó 112. helyére, a vizsgálószékbe. Dr. Kelemen 24. mint a villám csapott a kapcsolóra, és a fémkarok nyomban körülölelték az intézetvezetőt. - Ne vegye rossz néven, de a viselkedéséből arra következtetek, hogy sok a B-enzimje. Kénytelen vagyok, az ön érdekében, megmérni! - szólt határozottan, telve reménységgel. Megmérte. Eleinte egészen normális érték mutatkozott. A verítékező prof kezdett megkönnyebbülni. De a doktor nem adta fel. A rejtőző indulatok irányában kereskedett. Némely erőszakkal elnyomott, pszichikaiig fedett rekesz mélyén csak úgy fortyogott a Glaukusz-sav. A mutató itt messzire kilendült. - Ezt mind ki kell vonnom I - kiáltott fel örömtől ragyogva. - De hiszen az életveszélyes I - jajongott rémülten Áron 24.

91

- Persze hogy veszélyes I - helyeselt Kelemen 24. - A társadalom érdeke viszont megkívánja tőlünk ezt az áldozatot is... Ezért késedelmes konzultációk nélkül, most már hozzálátok! És dudorászva, sosem érzett boldogsággal szedte elő a már elrakott kivonókészüléket...

FAZEKAS LÁSZLÓ

Hogyan kell sci-fit írni? Az alábbiakban Ben Sorénak az Analóg című amerikai sci-fi magazin szerkesztőjének atyai jó tanácsait ismertetjük. Persze a Galaktika szerkesztői is elmondhatnák egyszer már a magukét, s ez a mi reménybeli magyar sci-fi íróinkat bizonyára jobban is érdekelné. Remélem, előbb-utóbb rászánják magukat, hiszen nálunk is ezer oldalakra menő kézirathalmokon kell átrágnia magát a szerkesztőnek, ha kincset akar találni.

Jönnek! Körülvesznek bennünket. Egyre nagyobb tömegben népesítik be körülöttünk a világot. Minduntalan beléjük botlunk. Már elkéstünk. Nem kergethetjük el őket, az önvédelemre is aligha gondolhatunk. Meghódították a kiadókat, a filmet, a tévét, s mindenfelől sugározzák felénk üzenetüket: „Figyelem! Eljött a mi időnk! Átvesszük a parancsnokságot!" Kikről van szó? No nem a Marslakókról, de olyan népségről, amely a lehető legjobb barátságban van a Mars-lakókkal. Sci-fi olvasókról, rajongókról és írókról, akik kezdik kisajátítani múltunkat, maguknak követelve Homéroszt, Platónt, Moore-t, Swiftet, Defoe-t, hogy csupán az irodalom történetének lapjairól emeljünk ki néhány nagy nevet. De nemcsak múltunkra, jövőnkre is jogot formálnak; ma már aligha lehet a jövővel foglalkozni, a jövőre

gondolni anélkül, hogy szembe ne találkozzunk a sci-fivel. A sci-fi a jövő álma, s ez az álom optimista: ha másért nem, mert adottnak veszi, hogy valóban van jövőnk. Bradbury szerint az egészért a gyerekek a felelősek, gyerekek tanították a sci-fi nagymestereit is. A sci-fi rajongók táborának tömegei a 12-25 évesek soraiból kerülnek ki. „A rajongás a sci-fi iránt - írja Ben Bova - rendszerint gyerekkorban kezdődik. Ha a gyerek nem tud sikert elérni a sportban vagy más egyébben, intellektuális téren igyekszik kárpótolni magát, olyan témákkal és problémákkal kezd foglalkozni, amelyek a többieket hidegen hagyják. Rendszerint a természet-tudományok nyűgözik le leginkább." A mai legsikeresebb sci-fi írók jó része sci-fi rajongóként kezdte. Összejövetelekre jártak, vitatkoztak, álmodoztak, s közben ügyes sci-fi utánzatokat írtak a fanzinok számára. Ma már ott tartunk, hogy a fenti idézet szerzője. Ben Bova, az amerikai Analóg című sci-fi magazin szerkesztője, egyik könyvében* segítséget akar nyújtani a kezdő sci-fi íróknak. Okosan fejtegeti, hogy a sci-fi nemegyszer csalja csapdába a fiatal rajongókat: elhiteti velük, hogy az eszme, az ötlet mindennél fontosabb. Pedig egy gondolatból, egy ötletből csak akkor válhat olvasmány, mű, ha emberi jellemekben, sorsokban és konfliktusokban ábrázolódik. A sci-fi magazinokat, folyóiratokat, valamint a sci-fi elbeszélésekkel, regényekkel foglalkozó kiadókat valóban elsodorja, kéziratoldalak rétegei alá temeti a rajongók, a kezdők, a dilettánsok támadása. Persze minden író dilettánsként kezdi, és vannak, akik nem is jutnak soha tovább, egyszerűen belefulladnak a visszautasítások tengerébe - és abbahagyják. De milyen a jó szerkesztő! Szeretne kincset találni a sivatagban, gyémántot a szeméttelepen. Minden kéziratot, még a * Ben Bova: Notes to a Science Fiction Writer. Ch. Scribner's Sons, New York. 180 oldal

legreménytelenebbnek látszót is végigolvas, mert a legfőbb öröme, ha kiemelhet valakit a dilettánsok vigasztalan kupacából, ha igazi tehetséget, igazi írót szabadíthat ki mint szellemet a palackból - a kéziratlapok súlyos nyomása alól. Kincset találni azonban, aranyrögöt, csiszolható gyémántot, nagyon ritka és kivételes esemény. Mi az oka annak, hogy a kezdők kéziratai általában úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra? Semijni más, mint az, hogy a legmélyebben szántó gondolat is kudarcot vall, a legszuggesztívebb stílus is reménytelenül vergődik, ha az író - s az esetek 99,9%-ában ez a helyzet - semmibe veszi az elbeszélő irodalom ősi alapszabályait. Mert az elbeszélő irodalomnak éppen olyan kikerülhetetlen alapszabályai vannak, mint mondjuk a házépítésnek. Három alapfeltétele van annak, hogy valaki sikeres elbeszélő írásművet alkothasson. Szükséges, hogy - legyenek eszméi, gondolatai, - legyen tehetsége, látásmódja, művészi formáló- és szerkesztőkészsége és írni tudása, a lényeg azonban csak ezután következik: - ismerje, elméletileg és gyakorlatilag egyaránt, a mesterség szabályait. Ez utóbbi a legfontosabb, megtanulható ugyan, mégis a legtöbb kezdő itt vall kudarcot. Pedig ez a mesterség ősi, talán az emberré válással egyidős, és Homérosztól Goethén, Shakespeare-en át máig alig változott valamit. Minden szépirodalom alapja az emberi jellem. Az elbeszélés központi jellemének, a főhősnek meg kell oldania valamit. Ez a főhős a sci-fiben nem feltétlenül földi, történetileg és egyénileg meghatározott ember, lehet robot vagy egy másik világ lénye is, sőt esetleg természetfeletti létező vagy akár növény, állat - de mindenképpen ember módjára kell viselkednie. Ennek az elbeszélés középpontjába állított hősnek le kell nyűgöznie az olvasót, a szavaknak fel kell szabadítaniuk az olvasó képzeletét. Az írónak nincsenek segítőtársai, nem segíti őt

a hatás elérésében színtársulat, igazgató, zenekar, díszlet, neki csak egy asztal, egy szék, néhány darab fehér papírlap és írószerszám áll rendelkezésére Az író nem találkozik - vagy csak elvétve - olvasóival, nem adhat tanácsokat, nem magyarázkodhat, az olvasó egyedül a leírt, kinyomtatott betűkre, szavakra, mondatokra van utalva. Ennek alapján mindent meg kell értenie. Az író feladata, hogy rákényszerítse olvasóját, élje bele magát a történetbe. Az olvasónak el kell felejtenie, hogy esetleg kényelmetlen széken ül, rossz a világítás, mindenféle esemény, tárgy, zaj stb. el akarja téríteni olvasmányától. Ha az olvasó figyelmét nagyon erősen le akarjuk kötni, legjobb olyan főhőst állítani eléje, amilyen ő maga szeretne lenni. Hogyan valósítható ez meg? Az elbeszélésnek azt kell ábrázolnia, hogyan küzd meg a főhős egy bizonyos problémával. Nincs fontosabb dolog, mint a főhős megválasztása. A legtöbb esetben az egész történetet az ő szemével látjuk. Legyen a választott hős jelleme határozott, erős, küzdjön súlyos problémákkal, de bírjon nagy jellembeli fogyatékosságokkal is. A probléma megoldása állítsa erejét meghaladó próba, dilemma elé. Legyen bizonytalanságban afelől, vajon győzhet-e vagy sem. A hős csak akkor győzhet igazán, ha önmagát is legyőzi, más szóval: valamit el kell veszítenie ahhoz, hogy győztesként kerülhessen ki a harcból. Vannak persze sztereotip jellemek. Ezek valaha eredetiek voltak, de azóta sokan kikölcsönözték őket az irodalom kölcsönkönyvtárából. Aki ilyen kölcsön hőssel indul, nem érhet győztesként a célba. A hőst nem az irodalomból, az életből kell venni. Emberek százezrei nyüzsögnek körülöttünk, ha átlagembernek látszanak is, a közelebbi megfigyelés kiderítheti: igazi egyéniségek. A történetet - ha harmadik személyben beszéljük is el - mindig a főhős szempontjából kell megszerkeszteni. így elérhető, hogy az olvasó együtt él, szenved, győz, vagyis azonosul a főhőssel. A

94

főhőssel persze az író is azonosul, mivel az irodalom mindig önkifejezés is, a főhős küzdelme mindig lírai is. A főhős az író maga. Senki sem írhat olyasmiről, amit nem élt át, amit ilyen vagy olyan formában nem tapasztalt. A főhősben érzések, szándékok ütköznek össze. Például nemeslelkűsége összeütközésbe kerül kötelességérzetével, büszkesége engedelmességével, félelme felelősségérzetével. Ha nem lehet valamely hősről ilyen szimpla képletet felállítani, valami zavar van a jellem elképzelése körül. A probléma mindig belül, az ember jellemében van, külső vetülete, a konfliktus is ebből ered. Minden elbeszélésnek el kell jutnia a csúcspontra. Az olvasó, azonosulva a főhőssel, dilemma elé kerül, választania kell. A happy enddel végződő elbeszélésekben a főhős mindig a jót választja, ellenkező esetben a rosszat. Ha a rosszat választja, esetleg teljes sikert vív ki, de elveszti önbecsülését. Faust eladja lelkét az ördögnek, hosszú és sikeres életet él, de végül is örök pokolra jut. Ha a hős a jót választja, ezért sokszor az életével fizet. Ez a tragédia. Ha feláldozza magát, mások életéért adja a magáét. Persze az is lehet, hogy nem pusztul el, csupán megváltozik: erősebb, jobb emberré válik. Mindenesetre nagyon fontos, hogy az elbeszélés folyamán a főhősnek meg kell változnia. Ha valamiben gyenge volt, abban meg kell erősödnie, ha valamiben szegény volt, abban gazdaggá kell válnia, amiben rossz volt, abban jóvá kell lennie. Döntő kérdés, hogy az elbeszélés folyamán a főhős az olvasó szeme láttára megváltozzék. Valaha nem volt szokatlan, hogy a regényíró egész fejezetet, esetleg többet is szánt arra, hogy a regény hátterét, helyszínét leírja. A mai olvasó már nem képes ilyesmit türelemmel elviselni. A háttér mégis rendkívül fontos, a sci-fiben egyenesen létkérdés. A háttér határozza meg a hangulatot, a stílust. Talán ez a legnehezebb. Úgy megjeleníteni a helyszínt, a történet hátterét, hogy az ne váljon unalmassá,

95

mégis meggyőző legyen. Az asztal asztal, a gótikus katedrális azonos önmagával, XIV. Lajos versailles-i udvara ismert a történelemből, de mit gondoljon az olvasó a Szaturnusz Titán nevű holdjának ammóniatengereiről? Az író nem elégedhet meg jelzésekkel, miszerint úgyis tudja az olvasó, mire gondol. A háttérrel kapcsolatos leírások, magyarázkodások gyakran teszik tönkre a sci-fi elbeszéléseket. Természetesen az ilyen magyarázkodás is lehet rendkívül lenyűgöző, de ez kivétel. A következő szabályokat kell szem előtt tartani: 1. Csak olyan háttérrészletek legyenek a szövegben, amelyeknek funkciójuk is van. 2. Nem kell megmagyarázni, hogyan működnek a technikák, elég megmutatni, mire képesek. A mai olvasó meg van arról győződve, hogy technikailag minden lehetséges. 3. Szabadon kitalálható mindenféle új találmány, csak arra kell vigyázni, ne mondjon ellent a ma létezőknek. Ehhez kicsit tájékozottnak kell lenni a természettudományos ismeretekben, például: mit tudunk ma a Marsról? Vannak-e ott élőlények? Hogyan lélegeznek? (Nincs elég oxigén, nincsenek Mars-csatornák stb.) A hátteret első kézből tanácsos ismerni, nem pedig más könyvekből. A Mars esetében az űrhajók felvételei jelentik például az első kezet. Az adott pillanatban fellelhető legfontosabb információkat kell beszerezni, s amiről a tudomány keveset tud, ott szabadabbra engedhető a képzelet. A képzelet kétélű kard: ellentmondhat a természettudomány eredményeinek, a képzelt új eredmények viszont megmozdítják a fantáziát. Mindent tudni kell, ami a háttérrel kapcsolatosan tudható, de ez ne béklyózza le a képzeletet. Az ebéd bor nélkül olyan, mint 24 óra napsütés nélkül - mondja egy régi olasz közmondás. Ilyen a konfliktus nélküli elbeszélés is. Konfliktus nélkül nincs sztori. A legegyszerűbb, ha két ember küzd

egymással. A jó ember a gonosz ellen. De ebben az esetben a jellemek nem változnak meg, a jó jó, a gonosz gonosz marad. Ez nem igazi konfliktus. Az igazi konfliktus a hősök jellemében játszódik le. A főhős lelkében keletkezik először, innen kivetülve folytatódik a főhős és mások között, esetleg (s a sci-fiben különösen nagyon gyakran) a főhős és a természeti erők vagy a főhős és a társadalmi törvények között. Az elbeszélés nem a maratoni futáshoz (mint a regény), sokkal inkább a 100 m-es vágtához hasonlítható. Itt nincs idő taktikázásra, egyetlen rövidre fogott eseménysor keretén belül kell eljutni a hős jellemének megváltozásához. A regény egy egész élet történetét beszéli el, az elbeszélés egyetlen villámcsapás fényénél mutatja meg a hős átalakulását. A jellemben rejlő ellentét már az elbeszélés első mondataiban adott, a főhős ellenfele nincs tudatában annak, hogy a rosszat személyesíti meg. Az ellenjátékos a főhősben rejtőző dilemma negatív oldalát képviseli; Robin Hood ellenfele, a nottinghami seriff például a jogot képviseli az igazsággal szemben, de D. Keyes Virágot Algernonnak című regényében, mely eredetileg rövid elbeszélés volt, maga a természet az ellenfél: a fizika és a kémia vak törvényei. Az elbeszélést a konfliktus mozgatja. A tökéletes társadalomban nincsenek konfliktusok, ezért van az, hogy némely utópia olyan unalmas. Ha nincs konfliktus, nincs történet, az író szükségszerűen bajkeverő, problémát, konfliktust kell teremtenie, s egy konfliktus csak akkor oldódhat fel az elbeszélésben, ha az író legalább két újat teremt. A megoldatlan konfliktus ígérete nyűgözi le az olvasót, s annak mindig a főhős jellemében kell gyökereznie. A történetet, tehát az elbeszélést a cselekmény teszi elevenné, élővé. De mi a cselekmény lényege? Az idő. Az idő, melynek minden másodpercét, percét, mint valamely időzített bombáét, az óra percegése, tiktakolása jelzi. Az elbeszélés utolsó oldalán aztán robbannia kell a pokolgépnek.

Minden elbeszélés versenyfutás az idővel. Valaminek történnie kell, s az elbeszélésben minden mondatnak azt kell szolgálnia, hogy ehhez a történéshez eljussunk. A pokolgép ketyegését az első pillanattól, az első szótól kezdve hallanunk kell. Maga a robbanás sokféleképpen mehet végbe. A főhősnek meg kell birkóznia valamivel, hogy a problémát megoldhassa, konfliktusba kerül másokkal vagy azzal a közeggel, amelybe jutott. Az író feladata, hogy az olvasó a főhőssel együtt élje át a küzdelmeket. Erre a legmegfelelőbb módszer, ha az elbeszélésben két erős jellem kerül szembe egymással, az író dolga csupán annyi, hogy megtalálja, miben ütköznek meg egymással, s hogy megteremtse a hátteret. Lélektani elemzésre, előkészítésre, lassú cselekménybonyolításra nincs idő, a sci-fi elbeszélésben mindjárt a legelején ketyegnie kell a pokolgépnek. Másképpen fogalmazva, az írónak mindjárt az elbeszélés első mondataiban ki kell vetnie a horgát, amire az olvasó ráharap. Persze kellenek megfelelő fordulatok a cselekményben, de ha a jellemek igazán megformálódtak az író képzeletében, a hősök szinte külön életet kezdenek élni, és ellenállnak még az író szándékainak is. Joguk van hozzá! Hadd tegyék - mindaddig, amíg az eredeti konfliktus problémakörén belül maradnak. Engedjük őket a saját törvényeik szerint cselekedni. Nemcsak a történet kezdete, a vége is döntő fontosságú. A befejezés meglepő legyen, de egyben meggyőző is. A jó elbeszélés csattanóval végződik, de a csattanó veszedelmes is lehet, ha eltérít a lényegtől, ha arra csábít, hogy az egész cselekményt a csattanóra építsük fel. A cselekmény megalkotásának talán legfontosabb szabálya: mindent megjeleníteni, ábrázolni, és semmit sem elmondani. Ha a cselekmény megszakad, mert magyarázkodásra van szükség, ez mindig azzal a kockázattal jár, hogy elveszítjük az olvasót. Ilyenkor a helyzet azonnal megváltozik, az olvasó kizökken a

96

történetből, s váratlanul mintha egy fejtegető, elméleti előadás hallgatójává válna. Lehet, hogy amit el akarunk mondani az olvasónak, az nagyon fontos, ő mégis azonnal rádöbben, hogy csak olvas, és nem él, nem él a történetben. Ezt a kockázatot nem szabad vállalni, nem lehet megengedni az olvasónak, hogy felnézzen a könyvből. A szükséges információkat meg kell személyesíteni, ábrázoljuk a szereplő hősök cselekedeteivel mindazt, amit az olvasó tudomására akarunk hozni. El kell itt oszlatni egy eléggé általános félreértést is. A cselekmény nem azt jelenti, hogy az elbeszélés hősei mozognak. Rohangálhatnak eszüket vesztve az első mondattól az utolsóig, mégsem történik semmi. A cselekményt a főhős és az olvasó rádöbbenései mozdítják előre. A jó író meggyőzi olvasóit arról, hogy hősei eleven emberek, életük már a történet kezdete előtt mozgalmas és gazdag volt, és az marad a történet befejezése után is. A hős élete nem az elbeszélés első oldalán kezdődött, és nem is fejeződik be az utolsón. Talán még találkozunk vele. A folyamatosság érzése még akkor is fontos, ha a hős meghal: ez győzi meg az olvasót a történet valóságosságáról, hiszen a halott hősnek is lehetnek szellemi utódai, örökösei. A gondolatgazdagság, a problémalátás intelligencia kérdése, a művészi tehetség, a forma- és íráskészség olyasmi, ami nélkül nem érdemes hozzákezdeni az íráshoz. Van azonban ennek a mesterségnek - nem elhanyagolhatóan - olyan része is, ami szorgalommal, tanulással elsajátítható. Minden szerkesztő, lektor - így az amerikai Ben Bova is - természetesen csak ezzel foglalkozhat. Az intelligenciát és a tehetséget szinte lehetetlen fülön csípni, s ha nyomait fel is lehet fedezni, nem lehet ésszerű, elemző módon megmagyarázni meglétét, vagy bebizonyítani hiányát. „Genie ist Fleiss" (A zseni szorgalom) mondta Goethe. „Poéta non fit, séd nascitur" - állította a régi latin közmondás (A költő nem lesz, hanem születik). Ben Bova és korunk szakértői

97

engedékenyebbek, szerintük az írásművészet 90%-a mesterségbeli tudás lévén, megtanulható, s csupán 10%-a az a nehezen meghatározható „sine qua non", amit tehetségnek, ihletnek szoktak nevezni. Vajon így van-e? Vitatható. Róbert A. Heinlein, a sci-fi egyik óriása öt pontba foglalta össze a sikeres írás feltételeit: 1. írni kell. 2. Mindent be kell fejezni. 3. Nem kell semmit átírni, csak ha a kiadó kívánja. 4. Az írást be kell nyújtani publikálásra. 5. Mindaddig újra meg újra be kell nyújtani, amíg csak ki nem adják. Képzeljünk el egy afrikai falut valamelyik őserdei tisztáson. A falu lakói este összegyűlnek a tűz körül, hogy meghallgassák a falu öreg varázslójának történeteit. A varázsló egyben a falu mesélője. Az öreg, barázdált arcú néger éppen története legizgalmasabb pillanatát meséli. Két karját magasan a feje fölé emeli, szája kitátva, szeme tágra nyitva, a lángok tánca tükröződik ráncok barázdálta arcán. Az egész falu rámered, nyitott szájjal, nagyra kerekedett szemmel. Lélegzet-visszafojtva hallgatják: vajon mi következik? Nincs ősibb, tiszteletre méltóbb, nehezebb, reménytelenebb, többet követelő hivatás a világon, mint az elbeszélőé. Az állatoktól talán leginkább az különböztet meg bennünket, hogy beszélni tudunk. Elképzeljük a jövőt, és emlékezünk a múltra, s elképzeléseinket, emlékeinket szavakba tudjuk öltöztetni. Mesélünk, történeteket mondunk el, s bármilyen különös is, a jövő még meg nem történt történeteit is. S ennél, hisszük, sajátosabb és jellemzőbb emberi tevékenység aligha képzelhető el.

CSERNAI ZOLTÁN

A SÁTÁN HÁROMSZÖGE ÚJSÁGHÍR: „A Bermuda-szigetek közelében az Atlanti-óceán egy részét a Sátán Háromszögének nevezték el, mert e területen feltűnően sok hajó járt szerencsétlenül. A helyszínen forgatták a SATAN'S TRIANGLE című filmet, amelyben Kim Novak egy hajókatasztrófa egyetlen életben maradt utasát alakítja. (CINÉ REVUE)"

Nathaniel Drake, az United Sex Films Co. producere hátravetette magát székében, lábait az íróasztalára csapta és tárcsázott. - Hellói... Bili? - Hello!... Nat? - Hogy állsz az Űrcasanovával? - Minden oké, főnök. Holnap leadom az egész nyers szajrét vágásra. - Oké, Bili, most már komolyan el kéne merengeni azon, hogy mit csináljunk utána,.. - Talán valami repülő csészealjas sztori kellene, főnök. Szivornyás Mars-lakókkal meg földi babákkal persze, és... - Ez már nem cikk. Bili. A Sátán Háromszögéről kell csinálni valamit. Most ez a nagy szám a piacon. Az Albatros már így is megelőzött bennünket, javában forgatnak a Bermudákon egy ilyen témájú filmet! - Miért nem ezzel kezdted, főnök? „El kéne merengeni..." Különben mi az ördög az a Sátán Háromszöge? - Van az Atlanti-óceánban egy háromszög alakú jókora terület Florida, a Bermudák és Puerto Rico között, ahol sok hajó meg repülőgép pusztul el nyomtalanul. Ez egy nagyon veszélyes hurrikánzóna. Néhány jó szimatú fickó felfigyelt erre, évtizedekre visszamenően összeszedték a katasztrófák, eltűnések adatait, és mostanában nagy balhét csapnak körülötte. Mágneses hurrikánokról, örvényekről, tengeri szörnyekről, kalózokról és főleg idegen bolygókról származó repülő csészealjak támadásairól fantaziálnak össze mindenféle marhaságot. - Oké, Nat! Nekem nyolc, mit csinálok... Kész a forgatókönyv? Mikor kapom meg? Elektronikus díszletezéssel óhajtod megcsinálni, avagy helyszíni forgatást parancsolsz valamelyik stúdióhajónkon? Esetleg a légierő és a haditengerészet statisztálásával? Persze kérdés, mennyi pénzünk van. - A pénz most nem számít. Bili! És szó sem lehet elektronikus pepecselésről kávéfőzőkkel meg játékhajókkal! Nagyon hamar készen kell lennünk vele, hogy piacra dobhassuk. Forgatókönyv? Az még nincs. De lesz. Egy hét alatt kipréselem Jimből! - Hello!... Jim? - Hello!... Nat? Te vagy az? Már megint ilyenkor zavarsz? Jól tudod, hogy éjjel-nappal dolgozom, és... Jim Blund, az United Sex házi forgatókönyvírója duplán volt mérges: nemcsak azért, mert Nat Drake hívása legjobb ebéd utáni sziesztájából zavarta fel, hanem mert felesége pár perccel ezelőtt már megtette ugyanezt, amikor bevonult takarítani a dolgozószobájába. - Abbahagynád végre, Jo drágám!? Az idegeimre megy ez az átkozott takarítási mániád! kiáltott az asszonyra.

99

- Micsodaa?! Ki megy az idegeidre? Én megyek az idegeidre? Hát jó. Majd meglátjuk... Nem csak te vagy az egyedüli... - dühöngött Drake a vonal túlsó végén. - Az istenfáját, Nat! Nem neked szóltam! - kapott észbe Jim. - A feleségemhez! Folyton itt takarít körülöttem... Mi van? Mi kellene? - Forgatókönyv. Gyorsan I - Oké! Mennyi sürgősségi rápénzt fizetsz? - tért a tárgyra Jim. - Háromszoros dohányt kapsz, ha egy hét alatt leszállítod. - Oké! A sztori ? - A Sátán Háromszöge. Jim pár másodpercig gondolkozott, aztán rávágta: - Mi legyen az eltűnt hajók, pasik és babák meséje? Hurrikánt parancsolsz? Elektromágneses tornádót, nemzetközi kalózbandát avagy repülő csészealjas Mars-lakókat? - Egyiket sem. Valami új kell! Rád bízom... Találd ki, és írd meg nekem egy hét alatt! Jim Blund önfeledten kezdte bámulni Jo asszony kígyókarcsú derekát s a parányi sortból kinyúló, hosszú, remek lábakat. Jo ugyanis éppen a könyvespolc legfelső sorát porolta egy takaros tollseprővel. Jim tekintete üvegessé vált - a tollseprőn. - Oké, Nat. Már meg is van. - Micsoda? Mi van meg? A sztori? - Igen. Állati nagy szám lesz, Nat! Vérbeli Science fiction megoldást találtam! QUETZALCOUATL... a HALHATATLAN ÉS FOLYTON VISSZATÉRŐ NAGY TOLLASKlGYÓ! Remélem hallottál már róla, Nat? - Elég a pimaszkodásból, Jim! - Oké. Azonnal hozzáfogok, Nat... Egy hét múlva meglesz a forgatókönyv! Bili Clever és Jim Blund áttanulmányozták a forgatókönyvet. - Érted, Bili? A Nagy Tollaskígyó „anyagbeszerzői" így gondoskodnak évszázadok óta az emberanyag-utánpótlásról a tenger alatti birodalom számára, mert... izé... csak felszíni nőkkel oldhatják meg a fajfenntartást. Utána persze átoperálják őket is, a gyerekeket is kopoltyús légzésre, és... és ezért kell mindig újakat szerezniük! - Világos, Jim! Az induló sztorival nincs tehát probléma: a szokásos szexháromszög Jill, Carter és Burton között... Hajókirándulás a Bermudákra... Eljön a nagy nap! A hölgyek a fedélzeten napoznak, a férfiak pókereznek, amikor váratlanul megrohanják a hajót a nagy izé... Tollaskígyó halemberei, és kézifegyvereikből különleges bénító gázt lövellnek ki a természetesen fürdőruha nélkül napozó nőkre. A halemberek pikkelypáncélját festés helyett, azt hiszem, mégis ragasztott műanyaglemezekkel oldjuk meg, Jim! A férfiakra valamivel később hat a gáz... a rádiós vészjeleket ad! Jön a légierő meg a haditengerészet! Nagy bunyó után Tollaskígyó visszavonulást rendel el, ám búvárcsészealján természetesen magával hurcolja Jillt... A Seabird atom-tengeralattjáró veszi őket üldözőbe az óceán mélyén, s végül atomtorpedóival szétrobbantja Aztlant .. a Halhatatlan Tollaskígyó tenger alatti kalózfészkét! Persze ez még odébb lesz... Előbb a támadás jelenetsorát kell gondosan kidolgozni és felvenni. Remélem, eljössz a forgatásra, Jim? Kitűnő minőségű női statisztériát szerveztem... A főnök természetesen ott lesz! - Sajnálom, Bili, de ilyen megfeszített munka után pihennem kell... És nekem - tudod: a horgászás az örömöm. Elmegyek pár hétre csukázni Skóciába. Ott talán akadnak még tiszta vizű folyók, tavak. - Oké, Jim! Jó pecázást! Az United Sex 5000 tonnás stúdióhajója lehorgonyozva, lágyan ringatózott az Atlantióceánon, a Sátán Háromszögének kellős közepén, valahol a Bermudák és Florida partjai között ... Az idő szép, a tenger csendes volt, a fedélzeten minden pokol elszabadult... Bili

100

Clever már rekedtre üvöltözte magát kézimegafonján, pedig még csak most következett leforgatásra a nagy jelenetsor: az óceán mélységeiből előbúvó Tollaskígyó halemberdeszantjának váratlan támadása. Minden pontosan a forgatókönyv előírásai szerint történt. Valamennyi színész és statiszta kitűnően úszott, e képességüket Bili személyesen is ellenőrizte. A hajótestről körös-körül kötéllétrák füzére lógott a vízbe, hogy mind a harc hevében tengerbe zuhant, mind a halemberek által a mélységbe hurcolt szereplők - és természetesen végül maguk a halember-statiszták is-vissza tudjanak majd kapaszkodni a fedélzetre. A cápák ellen a haditengerészet biztosította a területet: különleges elektromos hálózárat helyezett el nagy ívben a hajó körül. Alig félmérföldnyire, a hálón kívül, ott horgonyoztak maguk a hadihajók is: a Resolver romboló, a Rosalie és a Dei gratia aknakeresők, a Seabird atom-tengeralattjáró. Bili sok operatőrrel dolgozott, különböző beállításokban. A halember statiszták maszkja kitűnően sikerült: halfejüket Gene Tumbler főmaszkmester a ragadozó barrakudáról mintázta meg... Műanyag pikkelyeik zöld-arany színekben csillogtak, gázkilövő spray-fegyvereik valódi sugárpisztolyokra hasonlítottak. - Kezdjük, Tóm I - kiáltott egyik segédrendezőjének Bili. - Ugraszd vízbe a halembereket! Sípszóra másszanak fel a hajóra í Az egész banda - figyelem í Forgatásra felkészülni I Az előkészületek tökéletesen rendben voltak. A hölgyek elfoglalták csábpózaikat a napozóteraszon, a férfiak sörös- és whyskisüvegek garmadájában verték a blattot. Bili sípolt. Néhány másodperc múlva éles női sikolyok hasítottak a légbe: a stúdióhajó fedélzetén felbukkant Quetzalcouatl-Tollaskígyó aranyvörös pikkelytaréjú halfeje, pontosan a forgatókönyv előírásai szerinti helyen: szemben a napozó Jillell Körös-körül újabb halemberfejek bukkantak fel, az operatőrök rákapcsoltak. Bili elégedetten köpött a markába: minden jól ment... Különösen azt találta rendkívül eredetinek, ahogyan a víztől csöpögő, pikkelyes testű halember-statiszták előkapták fegyvereiket, és kilövellték a bénító gázfelhőt a rémesen visongó nőkre... Ám a következő pillanatban Bili szemei kidülledtek és ordítani kezdett: - Állj!... Állj! Forgatás állj!... Mi ez? Megőrültetek?! Mindenki maradjon a helyén I... Hiszen ez bénító gáz 1?... őrültek!'... Idióták! .. Mit csináltok?!... A halember-statiszták készülékeiből kilövellt Madison-féle enyhe ciklámenillatú desodor spray ugyanis szemmel láthatóan igen különös hatásúnak bizonyult. Valamennyi színész, statiszta, segédrendező, világosító, kellékes, sminkes, operatőr és segédmunkás - nők, férfiak egyaránt - felállt, megmerevedett - a szó szoros értelmében vigyázzállásba kapta magát -, majd kimért léptekkel a fedélzet széle felé indult. A korlátnál valamennyien megálltak, átmásztak, és a külső fedélzetpárkányról szabályos talpast ugrottak az óceánba. Bili Clever hitetlen, üveges szemekkel szemlélte ezt a felfoghatatlan tömeghisztériát, mindaddig, amíg ő is be nem szippantott egy adagot a halember-statiszták gázfelhőjéből. Akkor - vigyázzállásba kapta magát, majd elindult a hajótat felé, s ott - a többiektől eltérően helyből magasugrással repült át a korláton... A halember-statiszták a hajó minden zugát elgázosították. A kapitány, a tisztek, gépészek, stewardok és stewardessek, szakácsok, kukták, pincérek, fűtők, rádiósok és hajósinasok libasorba vonultak a fedélzetre talpast ugrani. Nat Draket - a főnököt - utolsónak füstölték ki az egyik fedélközi betegszobából. Jobb kezével egy gyengélkedő karcsú, fekete stewardess, baljával félig telt konyakospalack derekát szorongatta, és ugrás közben sem engedte el őket... A Dei gratia aknakereső őrtisztjének tűnt fel legelőször a szokatlan csend és nyugalom a Mary Celeste stúdióhajón... Miután percekig meresztette a szemét, s megállapította, hogy egy lélek sem mozog a fedélzeten - rosszat sejtett, és riadót fújt.

101

A vizsgáló bizottság - a Sátán Háromszögének eddigi eseteihez hasonlóan - most sem talált érdemi magyarázatot 343 ember nyomtalan eltűnésére. A fedélzeten és a hajó belsejében minden érintetlen volt, bár látszott, hogy az emberek váratlanul, nagy sietséggel hagyták el a hajót. A söröspoharakban még fehérlett a hab, a whyskisekben szóda pezsgett. Az utasok ruhái vagy a szekrényekben lógtak, vagy - a forgatókönyv utasításai szerinti csoportosításban - szét voltak dobálva a fedélzeten. A kapitány aranyórája is érintetlenül megvolt a parancsnoki hídon. Csak néhány gazdátlan macska, majom, pincsi, aranyhörcsög és kölyökkajmán kódorgott a fedélzeten, ezek azonban nem látszottak sem kiéhezettnek, sem nyugtalannak. Egyetlen olyan körülményt állapított meg a vizsgáló bizottság, amely új volt a Sátáni Háromszög eddigi hasonló rejtélyeihez képest: a hajón talált valamennyi előhívott filmtekercsről eltűntek a képek! Később pedig a még előhívatlan aznapi tekercseken sem jelent meg egyetlenegy kép sem. Jim Blundöt a Haditengerészeti Elhárítás fogdmegjei különgépen cipelték el Skóciából Jacksonville-be, Mallard viceadmirálishoz, a vizsgáló bizottság elnökéhez. Jim bánatos is, dühös is volt egyszerre. - Sajnálom, hogy háborgatnunk kellett, Mr. Blund! - mentegetőzött a viceadmirális. - Remélem, hallotta már, mi történt? Feltétlenül ki kell hallgatnom önt! Mit szól hozzá? Rettenetes és megfoghatatlan! 343 ember nyomtalanul eltűnt az United Sex stúdióhajójáról ! Jim elkomorodott. - Két jó barátom is köztük van, Mr. Viceadmirális... Én is rettenetesen sajnálom őket... valamennyit! De nem értem, mit óhajt tőlem? Mit tehetnék értük? Hiszen a forgatás egész ideje alatt Skóciában horgásztam... a Firth Inverness partján... az újságokból hallottam a tragédiáról. - Azt bízza rám, Mr. Blund!... De mondja csak: ki találta ki a maguk filmjének alapötletét? - kezdte meg a kihallgatást a viceadmirális. Jim most vette észre, hogy forgatókönyvének egy példánya ott fekszik kihallgatója előtt az íróasztalon. - Nat Drake... a producerem... egyben a barátom! Ő ragaszkodott a Sátán Háromszögéhez és a helyszíni forgatáshoz. A részletes sztorit azután természetesen én agyaltam ki. - Ha jók az információim, Mr. Blund: az Albatros Fílms Co. is egy hasonló tárgyú filmet forgatott mintegy 100 mérföldnyire keletre az önök stúdióhajójától, és minden baj nélkül befejezték a produkciót. Mi a véleménye erről, Mr. Blund? - Ők egy repülő csészealjas űrvámpírsztorit csináltak meg... és a hajójukat sem Mary Celeste-nek hívták, hanem... nem tudom... valami másnak... Mr. Viceadmirális! De ha egyszer Nat azt követelte tőlem, hogy neki valami más kell, valami új! ? Én meg, akár hiszi, akár nem, ránéztem a feleségem izé... derekára meg a lábára, no és a toll-seprőjére - ugyanis éppen a dolgozószobámban takarított -, és rögtön a Quetzalcouatl-mítosz jutott eszembe... a NagyTollaskígyó ősrégi legendája! Errea sémára csináltam meg a forgatókönyvet. A viceadmirális felugrott. - Helyben vagyunk, Mr. Blund! De hát mégis... mit gondol: hová tűnhettek? Mi történhetett velük? Jim most már teljesen bepörgött, és vészes komolysággal válaszolt: - A Nagy Tollaskígyó az akció befejezése után rögtön elcsapta anyagbeszerző főminiszterét, Vitzlipochtlit, amiért ilyen gyatra minőségű árut hajtott fel! És... és... ha van még telepátia, hát... hát. .. minél előbb megszabadul tőlük! Hiszen egész AZTLAN sorsa függ ettől! Ha ezek ott maradnak, biztosíthatom, hogy hamarosan széthull az egész tenger alatti birodalom!

102

A viceadmirális körülpillantott a szobában, mintha egy láthatatlan valakit keresne, aztán végre kinyitotta a bárszekrényt, és elővett egy üveg francia konyakot. Mindkettőjüknek töltött, utána gondosan visszazárta az üveget. - Mr. Blund... izé... nem egészen értettem, amit az előbb mondott. Kérem, ismételje meg, legyen szíves! Jim előbb felhajtotta a konyakot, csak utána szólalt meg: - Mr. Viceadmirális, remélem gondosan áttanulmányozta a forgatókönyvemet? Ott látok egy példányt az asztalán... Nos: mégsem vette észre, mi volt az, amit elmondtam? Egy másik befejezésváltozat! Olyan, amelyben - Tollaskígyó győz... A viceadmirális íróasztalán felcsörrent a telefon. - Hello!... Igen, én vagyok, tengernagy úr! Hogyan?!... Hol?!... Cape Canaveraltól nyolc mérföldre... egy homokzátonyon?! Mind a 343 ember?!... Épen, egészségesen?! Hihetetlen!... Fantasztikus!? És... mit mondanak?! Hogyan? Teljes amnézia?!... Igen. Értem. Azonnal intézkedem, tengernagy úr! Jim még a telefonbeszélgetés alatt felállt, komótosan odasétált a bárszekrényhez, és újra kivette a konyakot. Teletöltötte a poharát, egyből felhajtotta, majd nagyot sóhajtott. - Kösz... öreg harcos! Nem csalódtam benned! Mallard viceadmirális letette a telefonkagylót, rápislogott Jimre, és szótlanul odanyújtotta a poharát ő is. Jim töltött, aztán búcsúzott. - Azt hiszem, mi végeztünk, Mr. Viceadmirális! Kérem, azonnal kerítsen elő nekem egy gépet. Feltétlenül el akarom érni az esti csukaharapást Invernessben. És még valami... Szíves figyelmébe ajánlom a Madison-féle enyhe ciklámenillatú desodor sprayt... Háromszáz mérföldet úszni - méghozzá víz alatt! - nem mindennapi teljesítmény!

103

KASZTOVSZKY BÉLA

. FEHÉR KÜR - Semmi köze hozzá, fiam. Meg ne haragudjék, hogy ezt mondom, hogy így mondom. Maga még nagyon fiatal. Látom én. Tele van hittel, kíváncsisággal. Keressen más, szebb titkokat! Hagyja ezt az ügyet... Zárják le már végre ezt az ügyet. Akkor még nem tudtam elhinni, hogy igaza van. Később persze már igen, de addigra azt is nagyon jól tudtam: ebben az ügyben az a legkevésbé fontos, hogy kinek van igaza. Az én világszemléletem szerint, és... egyszóval ama lelkes és kedélyes nemzedék szerint, amelyhez még néhány esztendeig üggyel-bajjal számítani merem magam - nos, szerintünk az ember nem zár le ügyeket. Másrészt viszont az is tény, hogy ilyen ügy még nem volt, és ha csak a kiszínezett részletektől, no meg a szükségképpen rendkívüli • mélységű emócióktól megfosztott magja igaz mindannak, amit később az a nő - oly hatalmas hittel, oly elbűvölően szomorú fölénnyel - mégiscsak elmondott nekem, akkor én is arra szavazok, hogy ilyen ügy nem is lesz többé soha. - Meghalt a férjem, és meghalt az egyetlen, csöpp néma gyerekem. A férjemből egy marék fehér por maradt, a kislányomból pedig semmi, semmi.. Ezt mondta, ezzel kezdte, amikor végre elkezdte mondani, én meg csak vártam feszült figyelemmel, pislogni sem mertem, szorítottam a poharat, szemem sarkából vigyáztam a bort: a színe ne remegjen, izgultam: a pohár össze ne roppanjon. Máris megértettem, hogy aki harminc végtelenül lassú esztendőn keresztül, tizenegyezer magányos estén keresztül csak gondolkodik, és mindig ugyanarra gondol, és képes marad a gondolkodásra - az tudja mit beszél. Akkor itt tényleg nem lesz vita. Akkor itt nevetségesen közömbös, hogy mi az ón véleményem. A „gellérthegyi tragédiádról van szó. Gondolom, már eddig is jó sokan kitalálták. Lássuk csak. Azon a bizonyos délutánon - föltehetőleg néhány másodperc leforgása alatt meghalt 419 ember... Azaz... akkor - azokban a másodpercekben - „csak" 370 ember veszett el. A következő 37 este, és éjszaka, és másnap délelőtt. Ostoba kíváncsiskodók. Sikoltozó anyák, őrjöngő apák. Akkor aztán váll a vállhoz vontak kordont fegyveres katonák. Az utolsó tizenkettő... igazi férfiak. Kipróbáltak minden létező védőruhát. „Hősi halottak..." Gellérthegyi mészkőben vastáblán a nevük. Meg is eszi a rozsda ötven év alatt. Akkor aztán felépítették a falat.

105

Most jön a nagy kérdés: milyen alapon ártom én bele magamat harminc éve porosodó tragédiákba ? Hogy jut eszembe, hogy ón is letegyek néhány lapot százezer tonna papírra ? Először is: mindenkinek eszébe jut. Nem kell hozzá nagy fantázia. Másodszor: azért nekem mégiscsak volt némi fantáziám. Azért nekem mégiscsak volt egy ötletem. És harmadszor: akkor, ugyebár, én még csak háromesztendős voltam. Mellesleg, lehettem volna ott is. Lehettem volna a négyszázhuszadik... A Serleg utcában laktunk. Én azonban történetesen a Diószegi utcai játszótéren foglalatoskodtam, mikor apa a hegybe szúró fényes tűre felfigyelt - és ez nem volt véletlen. A Diószegi utcában kölcsönző volt, háromkerekű bringával, pedálos autóval. Márpedig én, hároméves koromban, a világ minden kincsét odaadtam volna egy pedálos autóért. Hazudnék, ha most azt mondanám: emlékszem. A pánikra, a rettenetes gyászra, a hosszú évekig kísértő félelemre. Megvoltak nekem is a magam nehéz napjai az óvodával. Hanem a fal s a mögötte fehéren hallgató furcsa temető mégis maradandó bélyeget ütött a gyermekkoromra. A fegyveres őrök, a hófehér szkafanderben bíbelődő kutatók, az örökösen döngicsélő helikopterek, a hegyre feldübörgő buszokban szorongó megilletődött turisták szakadatlan áradata - mindez bonyolult, mély gyökérzetbe fonta legrégebbi emlékeimet. Múltak az évek, s a felnőttek - mint mindent - ezt a furcsa szomszédságot is megszokták. A gyerekek nem. Én sem, a pajtásaim sem, akik csak évekkel később születtek, azok sem. Egy gyerek sohasem képes megszokni egy falat, amely fölött nem nézhet át, amelyen még egyszer sem mászott keresztül. Mikor lebontották, már jó nagy kamasz voltam, némely lányról álmodni is tudtam. A falat lebontották, a fölöslegesen kiürített házakat kitakarították. Addigra már elkészült és példátlan sokadalom sorfala előtt csillogott a magas, rozsdamentes rács. Az új „fal" már pontos, szabályos kör volt, s én úgy éreztem, ez nemcsak védelem, de egyben emlékmű is: alig néhány méternyire vonult a fehéren csillogó kísértetkör mentén. Ezután még több turista jött, és még több látnivalót talált. Hát igen... a látnivaló. Amit az első szemtanúk ott láttak - az valami iszonyú lehetett. A két helikopterroncs, az órák alatt kifehéredő fű, levél, virág, és... négyszáz szanaszét heverő emberi test. A bőrük először kék, majd - nemsokára - az is fehér. Aznap nagyon meleg volt... A gyerekeken alig volt ruha. Pontosan látszott, meddig ér a halál kaszája. Egy hatalmas, hibátlan körön belül aratott. Abban a pokoli körben minden szétesett, ami élt. Már az aznap esti szellő is fehér porfelhőt emelgetett. Másnap lefényképezték a hegy minden négyzetcentiméterét. Teleobjektívvel, természetesen. De még ez sem volt elég. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az első eső minden „nyomot" megsemmisít, továbbá a veszélyzónát a levegőben is pontosan kimérték, jöttek a fecskendők meg a permetszóró helikopterek. És többé nem szálldosott a hegyoldalon lenge kék foszlányokkal kevert, fehér színű por. Okos megoldás volt. Két nap múlva üvegtiszta, kemény lakkréteg csillogott azon a szörnyű helyen. Ott csillog azóta is. Amíg folyt a permetezés, lényegében az „azonosítás" is lezajlott. A távcsővel, telefotóval azonosított testek listája „fedte" az eltűntek listáját. Csak egy hiányzott, csak egynek veszett teljesen nyoma. Nincs még egy esztendeje, hogy hozzájutottam a listákhoz. Rögtön feltűnt ez a kis hiba. Gondolom, másoknak is feltűnt. Én mindenesetre félretettem. De nem véglegesen. - Semmi sem maradt belőle... Tiszta sor: hozzá jöttek. Vagy inkább - érte. A férjem ott volt. Nem is ő... csak a karórája, meg a gyűrűje. Ennek a párja...

106

Nézte a gyűrűt, keskeny ujján a vékony aranykarikát - néztem én is bambán, nyitva felejtett szájjal, és körülbelül akkor értettem meg először amúgy istenigazában, miféle ügybe bonyolódtam. - Mondják, eleinte jártam a hegyet körbe-körbe, minden fának nekimentem. De az emberek törődtek velem, vigyáztak rám. Egyszer aztán találtam egy helyet, fönt a Citadellánál, ahonnét jól látszott a kislányom homokozója. Az lett az én helyem. Reggel fölmentem, este hazatámogattak. Mondják, mellettem strázsált egy katona. Gondolom, a napiparancshoz tartozott aznap ki áll őrséget a bolond nő mellett... Hallgat, rám bámul. Én meg a gesztenyefát bámulom a nyitott ablakon át. Nesze neked, nyomozó! Te akartad. - Kimentem télen is. A következő nyár közepéig lestem a homokozót, kémleltem az eget. Türelmesen vártam, hátha... Hátha történik valami. De semmi sem történt. Végül az idegen gyűrűből kifogyott a töltés, és akkor sem történt semmi. Akkor magamtól hazamentem. Azóta nem jártam a hegyen. Sok embert felkerestem. Egyik-másik nagyon megörült, hogy végre beszélgethet velem. Elég sok ostoba kérdésre kellett válaszolnom. És mert magam is kérdezni mentem, bizony egy jó csomó ostoba választ is végig kellett hallgatnom. Meg akartam végre tudni, hogy valójában mi is történt ott fent a hegyoldalon, és természetesen semmit sem tudtam meg. Mondja csak, fiam... egyáltalán tudja maga, hogy a kutatók sokáig valamiféle bombát kerestek? Hm!... igen. Hogyne tudnám. Elmentem én is a kutatókhoz, amikor már meguntam a ketrec körüli bámészkodást. A különbség csak annyi, hogy nekem egyik kutató sem örült. Legalábbis nem mutatta ki az örömét. Végül megint csak a ketrecnél kötöttem ki. A szép, csillogó kerítésnek öt kapuja van. Egyikhez sem jók az én igazolványaim. Azért én mégiscsak bementem az egyik kapun. Megbámult két géppisztoly szigorú, vak szeme - nem mondanám, hogy kellemes volt. Mégis végigbandukoltunk a karcsú hídon, én meg a két géppisztoly, meg sem álltunk a kör közepéig, ott aztán megálltunk, és jól megbámultuk az idegen, fehér szivacsgyűrűt. Közepén a karórát meg a vékony aranykarikát. A nem létező arany hajú kisleányt. ...Néztük egész délután. Aztán visszaballagtunk a kapuhoz. Aztán kimentem a kapun, elindultam lefelé, és még akkor sem szólaltak meg a géppisztolyos fiúk. A pénzem ott hevert a fűben, ahová leesett. Lehet, hogy most is ott van, ott eszi meg az eső. Gondolom, az a két fiú azt játszotta, hogy egyszer az életben beenged egy idegent. Én meg azt játszottam, hogy fűbe szórom azt a nyomorult, örökké halogatott madridi utazást. A „nagy ötlet" azon az estén még nem árulta el magát. Nem volt több, mint egy immár örökre az agyamban káprázó nagy fehér meg egy apró aranygyűrű, valamint egy borzongató vágy: találnom kell valakit, aki ismerte azt a férfit, azt a gyereket. - Sok ember még ma is arra gyanakszik, hogy valami újfajta bomba tévedt ide Amerikából,tudom is én, Kínából... A szakemberek azonban hamar felismerték, hogy a bomba nem lehetett földi eredetű. Holmi felelőtlen marslakók, csillaglények izgulnak azóta is: vajon miért nem védekeztek azok a mafla földlakók?! Nem szépítem, eleinte magam is valami effélére gondoltam .. Eszelős reménykedéssel sürgettem estéről estére a csillagokat, némán rimánkodtam,

107

jöjjenek hát, hozzák rendbe a disznóságot, amit itt csináltak. Gondolom, ez az ábránd mentette meg az életemet, ezért nem törtem át a katonák között. Gondolom, így menekül meg mindenki, aki eszelős reményeket konstruál, aki sürgeti a csillagos eget vagy akármi mást, miközben csupa bólogató, helyeslő arcot lát maga körül, és nem hajlandó tudomásul venni, miért fordulnak ezek az arcok oly sűrűn, oly zavartan félre tőle... Igen. Ez volt hát az a pillanat, amikor végre felismertem az ötlet nagyságát. Piros lehetett a fülem, éreztem a hevét. Hiszen én is félrenéztem olykor, én is lesütöttem vagy mennyezetre vetettem a szemem, ráncoltam a szemöldököm, fintorogtam, bólogattam. Hát most fordult velem egy jó nagyot a világ. Nézz csak nyugodtan a szemébe ennek a nőnek, nyomozó! Ez az ember tudja, mit beszél. Ez az ember nem sző égi ábrándokat. Már nem. - Valaki azt mondta nekem, hogy a másik csillagról sem bombát küldtek nekünk. Csak egy hírt. Valaki üzent, vagy talán... maga jött ide. A hatóságok persze nem törődtek más csillagokkal, sőt még kínai bombákkal se túlságosan. Elsősorban rögzítették a tényeket. Mindazt, amit a „terepen" ki lehetett nyomozni, néhány nap alatt kinyomozták. Sohasem került nyilvánosságra, én mégis rájöttem, hogy a férjem megtámadta azt a valamit. Amikor ezt megértettem, amikor hirtelen megéreztem a férjem sistergő, ádáz gyűlöletét, tulajdonképpen mindent megértettem. Megértettem azt is, hogy miért tartották titokban a hatóságok ezt a lényeges körülményt. Hiszen amit a férjem tett, azért - nem kétséges - minden földi igazságszolgáltatás porrá törette volna őt, ha nem tört volna porrá anélkül is szegény. Csakhogy a következő harminc év alatt én még valamire rájöttem. Ma már biztosan tudom, hogy akkor, ott - ő szolgáltatott igazságot, ö maga volt a földi igazságszolgáltatás. Akik harminc évvel ezelőtt idejöttek, hibát követtek el. Annak a hibának pedig pontosan ennyi volt az ára. Nem kellett külön mondania, tudtam már magamtól is: jó helyre jöttem. Most értettem meg, miért nem találtak megoldást a nyomozók, kutatók. Hiszen még az a négyszáz szerencsétlen sem érthetett meg semmit halála percében. Csak kettő. Az egyik gyűszűnyi fehér por a lakküveg alatt, a másik - semmi. Sokkal inkább semmi, mint bármi, ami eddig a földön elpusztult. - Nem... Ez sokkal nagyobb probléma. Maga is rá fog jönni, ha végighallgat. Hogy a föld gömb alakú, az tényleg erősen álcázott tény volt. De stabil probléma, ha úgy tetszik, naponta ismétlődő... Nem lehetett nem megfejtenünk! Ez azonban egyszeri történet, és már régen befejeződött. Mindörökre le van zárva. Ami abban a szörnyű percben történt, az egy másik történet vége volt. És azt a másik történetet kell itt megérteni. Két ember láthatatlan, belső világát kell megérteni. És ez... ez lehetetlen. A tudomány haladhat előre diadalmasan, ez a két ember viszont - meghalt. Elmondta, elértem hát, amit olyan sokáig kerestem, de nem mondhatnám, hogy sok örömet találtam benne, stressz alá kerültem, és az a stressz pontosan egy évig tartott. Én már értettem, de képtelen voltam megfogalmazni, gyáva voltam az emberek tudomására hozni.

108

Féltem, hogy majd nem hisznek nekem,féltem, hogy majd kinevetnek, de... nem magam miatt. Egy évig tartott, amíg rájöttem, hogy valami történhet velem, hogy az egészet el is felejthetem. Aligha sikerül már pontosan idéznem a szavait. De erős hittel írom, így talán jogot is nyertem a saját szavaimat használni - leírtam és elvittem hozzá, igazolásért, persze megint csak más igazolást kaptam az élettől, mint amire készültem; már elköltözött a sárga házból, a Kelenhegyi útról; átsétáltam Farkasrétre, vagy tizenöt év után újra sírtam egy órát, vagy öt óv után újra leittam magam. Tehát ez is megoldódott, most már szabad nevetni, engem nem érdekel. Most már le kell írnom ezt a történetet. (A szereplők: egy apa, egy kislány meg egy képzeleten túli, idegen világ.) Az apa született fantaszta volt. Nem abban az értelemben, ahogy a szót gyakran használjuk. Nem naiv ábrándozásról, meghökkentő ötletekről, elérhetetlen célokról van itt szó. Arról van szó, ahogyan látta a világot, a létező világot - a világgal kialakított közvetlen, mély és nagyon meghitt kapcsolatáról van szó. Nehéz kérdés ez... Az egész keserves történetben a legkeservesebb. Talán egy példa segít. Mikor az én apám már nagyon beteg volt, és évszámra csak feküdt az ágyán, gyakran üldögéltem mellette szomorúság és unalom határán. Egy alkalommal elmosolyodott, mert talált valamit az ablaknak támasztott napsugárhasábban. Nézte az ezüstösen csillogó, gomolygó porszemeket, valószínűleg már órák óta nézte. „Gondoltál-e valaha arra, fiam - kérdezte mosolyogva -, hogy milyen nagy a hasonlatosság a parányi porszemek világa és a csillagvilág között? Jutott-e már eszedbe, hogy talán egy lebegő porszem is egy egész, szép világot rejt magába?" Nem. Addig nem gondoltam erre. Én most sem hiszek ilyesmiben. De azt még idejében tudtam meg, hogy milyen szépnek látta a világot az én lassan haldokló apám. Az a másik férfi, az a másik apa látta a porszemvilágokat. De nála ez csak az első dimenzió volt. Egy érzelmi villanás, egy lehetőség, természetes, megszokott dolog. Ha megszólítod, ha rákérdezel, mosolyogva mesélni kezd. Akkor már itt is marad, ebben a dimenzióban. Csakhogy... nemigen kérdezte őt senki. Legfeljebb ha olykor megzavarták, okkal, ok nélkül, tudatlan közönnyel felriasztották. De ha nem, ha a pillanat az övé maradt, akkor talán szelíden elcsodálkozott, önfeledten elgondolkodott. Gyorsan, könnyedén más, mélyebb dimenziókba hatolt, és elérhetetlen világokat talált valahol a lebegő porszem atomjai mélyén. Már nem látta, de tisztán, pontosan átélte a semmivel szüntelenül cserélődő valamit, a villámgyorsan terjedő újat, ennek minden régivel azonnal meginduló végtelenül bonyolult találkozását, a vadul és csaknem szabadon kavargó expanziót, a reménytelenül rossz hatásfokkal fejlődő, minduntalan szétroncsolódó, mégis minden határon túl bonyolódó kísérteties erőfeszítéssel kapaszkodó életet, a váratlan-véletlen robbanással felragyogó és messze körben csodálatos rendet teremtő értelmet, a könnyed lehetőségektől és tisztázott lehetetlenségektől elrákosodó, majd hirtelen sercegve fölperzselődő, saját bűzös salakjába kövesedő civilizációt. Lényegében ez volt az ő fantáziája. Mint mikor én megpillantok egy határ érett búzamezőt, persze hogy nem kell kimondanom, még csak végiggondolnom se kell, mégis tisztán érzem, jól tudom: ez szép sárga, ez gabona itt, ebből lesz a kenyerünk. Aztán ha nagyon laza, nagyon szabad vagyok, talán a képzelet elém vetíti a pékség forró világát, a friss kenyér minden másnál mélyebbre hatoló illatát. Nálam ez a „második dimenzió".

109

Ő?... Még mielőtt szem elől tévesztené ezt a porszemet, már csalódott, hiszen nem kapott, és jól tudta, hogy nem is kaphatott jelzést, végtelenül kívülállónak érezte magát; végtelenül elszigeteltnek az embertől és persze egymástól is a porszem atomjai mélyén pillanatról pillanatra sarjadó-pusztuló világokat; nem tudta megragadni e világok egyikét, nem látott élesen, számára ezúttal az atom túlságosan nagy volt, a nukleon végtelenül fekete, és ezért mindörökre láthatatlan felszíne túlságosan közeli korlát volt. Elfordul, továbblép, rendkívül érzékeny figyelmét most erre a lépésre, magára a lépésre összpontosítja; figyeli, hogy testének lendülete miként löki hátra a földgolyót. Ez megint csak első dimenzió - nála az -, hiszen létező valóság, de ő máris fantáziálni kezd: egyre több lökést, ütést, rezgést képzel, gondol, érez. Nem I... Nem érzi, hiszen nem érezheti, de olyan tisztán, mintha látná, elképzeli más emberek lépteit, ajtók csapódását, kerekek karcos súrlódását, kalapácsok finom pendülését, nehéz zuhanását, hömpölygő nyájakat, serény hangyakommunákat, lassan lengő óceánokat és sercegve-pattogva fészkelődő, ezer évig elszabadulni készülődő földrengéseket és mind mögöttük, mind fölöttük a Nap súlyos, kényszerű húzását, a bolygók szeszélyes ráncigálását, a Tejút lágy simogatását. Mosolygott, hiszen nagyon szerette ezt a rezgő-nyüzsgő, nyugtalan világot, de mert nem volt képes megzabolázni a fantáziáját, gyorsan pergett a végtelen film tovább - a következő percben már ismét szomorú volt, mert kéretlenül-váratlanul gondolatai gyújtópontjába került és ott maradt egy csontsovány bolíviai kisleány. Látta, hogy táncol, látta, hogy sír, de nem értette, miért, nem értette, miért kényszeríti erre a táncra nap mint nap harmincévesen öreg édesanyja, aki pedig azért sír olykor, ha ritkán is, mert még így sem adhat minden este vacsorát neki; nem értette, miért nem simogatja meg legalább vacsora helyett; szomorú volt, mert jól tudta: ő sem simogathatja meg az éhségtől zokogó, ennivalóért táncoló kislányokat sem Bolíviában, sem Rhodesiában, sem másutt; mert jól tudta, hogy a simogatás a jóllakott emberek szokása, és végül: mert szorongó belenyugvással azt is tudta már, hogy egyedül van, mások nem látnak át a földgolyón, mások nem látják éhes, félmeztelen kislányok szánalmas vergődését - azok sem, akik nézik, akik buja tekintettel bután bámulják ezt a szexualitástól végtelenül idegen, keserves táncot. Akárhová nézett, mindent látott, akárhová lépett, mindent érzett, mégsem értett meg semmit eléggé, nem értette, mire készül a színes bolygókkal zsonglőrködő Nap-csillag, hová sodródnak az egymástól egyre távolabb gördülő, laza tejútrendszerek - nem látott eléggé élesen, képtelen volt fogékony értelmével az egészet átkarolni, számára egy tejútrendszer túlságosan elemi és esetleges volt, a tízmilliárd fényévnyire meglapuló semmivilág láthatatlan és elérhetetlen határvidéke túlságosan közeli korlát volt. Fantáziáit. Mert nem volt más lehetősége eljutni oda, ahová akart: mindenhová; mert érezte a világot anélkül, hogy megértette volna azt, amit akart: mindent-érthető, aki többet tud a világról, annál kevésbé éri be vele, így van ez. Fantáziáit, amíg csak belül nem került a nukleon falán, amíg csak atomokká nem tömörítette a tejútrendszerek végtelenül sűrű permetét. Közben... olykor megbotlott. A Gellérthegyen, a meredek, kusza sétányokon - érthető, ezt a tájat a büszke szoborral, a meghitt padokkal, játszóterekkel, virágkertekkel, a mindig kézbe simuló vaskorlátokkal egy kicsit talán mégis jobban szerette, mint a talpa alatt rezgő földgolyót, amiként ezt az egy bolygót is jobban szerette, mint a körülötte vibráló univerzumot, így van ez. Az embereket is szerette, ha kérték, mesélt nekik lelkesen, boldogan, de olykor későn felismert közönybe fagytak a szavai, olykor váratlan robbanó nevetés rémítette meg - érthető, hisz sohasem volt összhangban a hétfőtől vasárnapig, a Kelenhegyi úttól a Nagyvárad térig terjedő világgal, és noha az idejéből hihetetlenül sok gondolatra telt, ő a rendelkezésére álló időnek csak egy egészen kis hányadát fordította erre a világra, amiért aztán gyakran megbotlott, vagy harsogva nevető arcokba bámult ijedt, vaksi szemmel, így van ez.

110

Ugye nem mondok újat ezek után: ez a páratlan fantázia értéktelen volt, vagy méltányosabban: haszontalan. Nem gyarapította az egyetemes emberi tudást, és egy fillért sem hozott a konyhára. Talán éppen ez tette lehetővé, hogy könnyedén átlépett minden határt. A kislány pontosan úgy érkezett meg a mi világunkba, amint azt egy újszülöttől elvárni szokás. Eltekintve attól, hogy csöndesen. Első ránézésre olyan is volt, mint a többi új szülött. Eltekintve attól, hogy valami szokatlan, zavarba ejtő szépség sugárzott róla. Túlságosan szabályos teste valószínűtlenül finom, kékes-fehér tónusú bőre, barátságosan csillanó, sárga aranyszeme volt. Talán ez volt a legváratlanabb, a szeme. Egyik percben áttetsző kristály, a következőben már forró, olvadt arany. A kórháziak izgatottan tárgyalták: más I... A kórházban órák alatt körbejárt: született egy gyerek, aki vitathatatlanul más, döbbenetesen más, mint a többi újszülött. De hogy valójában mennyire más, az csak a harmadik napon vált nyilvánvalóvá, és még akkor is csak azért, mert a figyelem középpontjába került. De akkor aztán tényleg megállt a tudomány kórházi körökben. Az aranyszemű gyermeknek nincsenek halló- és hangképző szervei. Az ő Számára tehát nem létezik a hang világa. Nem rezzent össze, amikor a többi pólyás; nem sírt, ha megéhezett - ő csak mosolygott csendesen. Ez volt talán a legnagyobb csoda ... egy gyerek, aki születésétől fogva mosolyog. Nézegette, sőt figyelte a rohamosan tisztuló világot, türelmesen tanulmányozta a fölébe hajló - hamis részvétet vagy leplezetlen, nyers kíváncsiságot tükröző - idegen arcokat. Mert jöttek ám az orvosok egyre-másra, előbb a kórháziak, majd máshonnan is, más országokból is, ahány csak tehette, ahány idegen arc csak fölébe férkőzhetett. Talán túlságosan siettek, talán túlságosan is sokan jöttek, mindenesetre néhány hét alatt elfogytak, magára maradt a kis család. Az „eset" rendkívüli volt ugyan, de vitára nem adott okot. A gyerek nem beteg, tehát nem is gyógyítható. Ezzel a torokkal nem lehet beszélni, ezzel a két füllel nem lehet hangokat hallani. így hangzott a példátlan és persze lehangolóan semmitmondó diagnózis; végeredményben igaz is volt, habár az igazságnak csak egy nagyon kicsi, nagyon mellékes részlete. Ne hibáztassuk az orvosokat, az igazságra jó sokáig várni kellett, és hát ki tud várni türelemmel, ha még csak nem is sejti: van mire. Talán az apja... megérezhette volna. Ennél mélyebb titkokat is elért már az ő fantáziája. Az ám... hol van már az a fantázia I... Mindenki szereti a gyerekét. De ez már... Reggeltől estig folyvást beszélt neki. Magyarázott, mesélt, énekelt. Bizony, meredek partok közé szorultak áradó gondolatai. Meredek, szűk és nagyon szabályos partok közé. A kislány pedig figyelmesen „hallgatta" őt. Nyilván a szeméből olvas, gondolta, hiszen a szülő szeme mérhetetlenül sokat el tud mondani a gyermekének. Érezte a kapcsolatot, és ez így látszólag rendben is volt. Olykor hatalmába kerítette valami furcsa szorongás, de abból másfél esztendeig nem lett gondolat. Egyszer aztán elérkezett az az éjszaka is, amikor az apa félreérthetetlen álmot látott. Álmában a gyerek - igazi szavakkal - beszélgetett vele. Mindent megtárgyaltak, amit aznap tanult. Mindenre emlékezett, kérdezett és válaszolt - kedves, vidám, okos szavakkal. Még az altatódalt is elénekelte, amit este anya énekelt neki. Ugyanazt a dalt - csengő, tiszta hangon, lelkesen, hibátlanul. Ez a dal csengett a fülében reggel is, amikor zavartan fürkészte kislánya szemét. És a kislány elfogódott arcocskáján lámpalázas mosoly suhant át... A furcsa álom pedig minden éjjel visszatért. Ez volt az igazság, de ő még most sem hitte el.

111

Csodás álmait egy félve féltett ajándéknak vette, meg is magyarázta: mindez szertelen és átmenet nélkül elnyomott fantáziájának köszönhető, az támad ilyen váratlan módon és helyen, ilyen védhetetlenül, ilyen hátborzongatóan kellemesen. Kint a hegyen, a szobor alá behajló völgy közepe táján volt egy egészen kicsi, eldugott játszótér. Ez volt az ő helyük. Ezen a helyen sose civakodtak csetlő-botló, lökdösődő csemeték, itt nem voltak kötögető anyukák, fotózgató apukák. Csak egy elhanyagolt, csorba szélű homokozó volt itt meg egy pad. Régimódi, öntöttvas lábú pad, léctámlás, foghíjas. Ide jártak, amíg csak tartott a jó idő. Az apa - mint mindig - ült a pádon. Ölében az újság, rég elolvasta, ami érdekes. A hegyet is végigbámészkodta már, hát csak nézte a gyerekét. Nézte - és hallgatta csöndes dúdolását... Egyszer aztán összerezzent, szívdobogást kapott. Hiszen... hiszen most nem is álmodik! De hát akkor... kinek a dúdolását hallja percek óta ? I A szeme könnybe lábadt, a tarkója elzsibbadt - hirtelen minden erő elszállt belőle. Döbbenten nézte a kislányát, aki már egyenes derékkal térdelt a homokban, és szembenézett vele. Szívdobogtató pillanat volt, óriási tétje volt; olyan tét és olyan gyerek, aki egész lelkével át is élte ezt a pillanatot; a szeme sárga lánggal égett. Az apa megszédült, a világ körbelódult, egyetlen pontja maradt csak éles és stabil; a gyerek világító szeme - és az apa szédülő agyában akkor végre megtermett egy félelmetesen vonzó, félelmetesen irreális gondolat. Válaszul pedig tisztán felcsendült a boldogan helyeslő, lelkes kacagás. Olyan erősen védekezett, hogy valóságos idegsokk támadta meg. Mindenképpen el kell terelnie a gondolatait I Reszkető kézzel gyűrte az újságot, de nem látta a betűt; kétségbeesetten nézett körül, de nem látta a hegyet; a felindultságtól fröcsögő-hamisan fütyülte a Marseillaise-t, mindhiába, hát lázas sietséggel, fontoskodva kiáltott; - Várj meg itt, kicsim I Hozok neked szép virágokat I... - És már rohant; de akkor is, rohanás közben is valami furcsa kényszer gomolygott körülötte. - Apa I Ne menj el, most ne, apa 11 i Kérlek, Kérlek I// - Ezek már nem is lehettek gondolatok ez már egy hasító, vad kiáltás volt, már a hegy, az ég, az egész világ ezt sírta felé: - Apa, apa, mi történt veled ?! Vakon belegázolt a gyönyörű, ápolt rózsakertbe, durván szaggatni kezdte a virágokat, nem érdekelte, hogy megláthatják, nem érdekelte a tenyerébe harapó fájdalom sem, inkább örült neki, inkább védelmet remélt a fájdalomtól, menedéket, csendet... és amikor végre csend lett, süket, álombéli csend, akkor lihegve megállt, fölegyenesedett, hitetlen-kedve nézte a zilált rózsacsokrot, bamba figyelemmel tanulmányozta az elroncsolt tövises szárakon végigbukdácsoló vércseppeket, majd lassan, mintha részeg volna, visszabotladozott a pádhoz, tétován lehajolt a gyűrött újságért, nyomban piros lett az is. Mire úgy-ahogy belecsavarta a csokrot, már kegyetlenül égette a tenyerét a fájdalom. Akkor bizonytalanul fölnézett, és látta: a kislány szeméből könny folyik, először, amióta él, és azok a csodálatos szemek a könny mögött is sírnak, értetlenül, kétségbeesetten. Két kézzel feléje nyúlt, s a gyerek hozzárohant, a nyakába kapaszkodott, szorították egymást erősen, csupa vér lett a kis zöld napozóruha is. Aznap semmit sem álmodott, másnap egyszer sem nézett a szemébe hirtelen megszomorodott gyermeke, rettenetes volt, tehetetlenül töprengett, este aztán elengedte magát, nem bírta tovább. Szabatosan elmondta magának a vakon, ostobán megkerült igazságot, megrendült, és elmondta a feleségének is. Kegyetlen este volt: éjszakába nyúló zaklatott beszélgetés, kínlódó-kétkedő viták, kusza, önmarcangoló monológok, fel-felbukkanó furcsa remények, befejezhetetlen tervezgetések. Egy percet sem aludtak azon az éjszakán.

112

Eljött a reggel, és csak lézengtek fáradtan, határozatlanul, várták: kezdje a másik. Egyszer aztán elébük térdelt a kislány, akárcsak odafent a hegyen két nap előtt. Megint mosolygott, megint világított a szeme, és anya látta, talán érezte is, egy elillanó pillanatra úgy vélte, hallja is: - Na... mondjatok már végre valamit!... - És apa újra hallotta, mint két nap előtt, csak még tisztábban, csak még hangosabban: - Megy az úton a katona, nagy a hó, fúj a szél... - Ezúttal készült, már nem esett pánikba, csak nézte, csak hallgatta daloló gyerekét könnybe lábadt szemmel. Ez a délután elröppent, mint egy pillanat. Az első tétova kísérletek, kapkodó, ügyetlen feladatszerkesztések, a szégyen- és lámpalázverejték hideg-meleg hullámai után fokozatosan elhatalmasodott mindhármukon egy mindent feloldó, mindent feledtető, boldog lelkesedés, egy minden mulasztást egyszerre bepótolni akaró, kielégíthetetlen játékorgia. A gyerek... tündökölt. Térült-fordult, futkározott, rajzolt, épített, dolgozott - mindent tudott. Két és fél évesen többet, mint az „egészséges" három-négy évesek. Boldog volt - fáradhatatlan, fékezhetetlen. Kristályszeme égett, mint a gyémánt. Hogy is mondták az orvosok? Mutáció... Na igen, persze. De miféle mutáció? „Szerencsétlen eset, hiányos szervezet. Különös, példátlan torzulások ezek..." Hát nem! Nem hibás, nem hiányos. Ellenkezőleg: talán sokkal tökéletesebb, mint mi magunk, talán a jövő előhírnöke. Talán már korábban is kallódtak el ilyen mutánsok a történelemben .. talán nem is kallódtak el. Talán. És ettől kezdve már minden csak: talán. Gellérthegyi törzshelyükre ezután is kijárogattak. Az apa továbbra is a padot választotta, de többé nem vitt magával olvasnivalót. Dúdolgatott, mesélt egészen halkan, el-elgondolkodva. Egy idő után pedig elhagyta a suttogást is, magába mélyedt, úgy folytatta hunyt szemekkel, gondolatban a mesét. Gyakorolta az új csodát. A kislány ült a sarkán, maga mellé ejtette vékony karjait, hosszúra nyúlt a csend. Telt-múlt az idő, és az ő kétszemélyes világuk egyre tágult, színesedett. Rengeteget beszélgettek, s az apa ebben a mi világunkban már alig beszélt. Ismét fantaszta volt. Újra szabad volt, sőt, több annál. Három év után újra elrugaszkodott a földtől, a látható és hallható világtól. Képzeletben mind nagyobb ugrásokkal szökött a végtelen felé. És a gyerek boldogan szökött vele. Elindultak, hogy megkeressék a nekik való világot, meg is találták. Biztos ösztönnel kereste, tisztán, színesen látta, percről percre építgette, csiszolgatta, nevelgette azt a világot. Szőke kislánya pedig - a sarkain csücsülve, vödrét az ölébe ejtve olykor igazított egyet rajta. Az a másik világ messze van. Messze?... Mondjuk inkább azt: nincs távolsága. Nem jellemzi ilyen adat. Nem kapcsolható a mi csillagvilágunkhoz. Nem kapcsolódik semmihez. És - semmit sem tesz. Már mindent megtett. Mindent, amire az élő értelem törekedhet - feltéve, hogy közben mindvégig sikerül is életben maradnia. Mindent elvégzett, minden függvényt megoldott. Mindent megismert, amit meg lehet ismerni. Következésképpen örökké létezik és csak létezik, hiszen a kettő ugyanaz, és mert ez minden, ahová az értelem eljuthat, ez a megoldása az összes függvénynek. Következik: az idő. Egészen biztos, hogy az a világ nem méri az időt. A mi életünkben azonban még nagyon is fontos szerepet játszik ez a furcsa, megfoghatatlan dimenzió.

113

Meghatározására számtalan kifejezést használunk. Ezúttal években számolunk. Azt mondjuk: harminc évvel ezelőtt... Ott („ők") talán így: egyszer csak... Egyszer csak átvillant azon a világon egy idegen gondolat. Egy türelmetlenül tapogatódzó, kíváncsi, céltudatos gondolat. Élénk, ideges, sürgető. Információtartalma mindössze ennyi volt: „Segítség!..." Egyelőre. A többit majd elmondja, ha válasz érkezik. A válasz hamarosan megérkezett, de én nem is próbálom megérteni, hogyan vette észre ő, és mit érzett, amikor észrevette. Valószínűleg elsősorban nemes büszkeséget. Elégtételt, először, amióta élt; megnyugvást, először, amióta a kislánya élt meg is érdemelte. Megjegyzem, ha okos ember, beéri ennyivel. Szerintem ez az ember végtelenül önző volt, és mellesleg - ostoba. Mindig is egy szebb világot álmodott magának, tökéletes emberekkel, amikor pedig a kislányában megtalálta a tökéletes embert, biztosra vette, hogy a nekik való világot is megtalálja. Önző volt, mert csak kettejük számára keresett szebb jövőt, és ostoba, mert megfeledkezett arról, hogy csak a gyermek tökéletes, talán ő sem eléggé, hiszen alig hároméves, semmit sem tud a neki való világról. De - mint mondtam - ez csak az én véleményem. Most pedig ideje szembenéznünk az első igazi problémával, az első „lehetetlenséggel". Az érzékenység... Hogyan találhattak kapcsolatot egymással szinte végtelen távolságú lények számottevő energiafelhasználás nélkül? Nem tudom... Mi még ezt nem értjük. Számtalan „hétköznapi", földi megnyilvánulását ismerjük, hisszük is, nem is, vitatkozunk, kísérletezgetünk - egyelőre hasztalan. Talán éppen az a fontos, hogy kicsi az energiafelhasználás. Talán létezik egy minden ismert sugárzásnál gyengébb kölcsönhatás, amely már az éterben sem fékeződik, amely hatás számára teljesen átlátszó az anyagi világ. Telepátia? Nem tudom... Valószínűleg sokkal több annál. Feltételezem, hogy minden értelmes világ - fejlődésének egy érett stádiumában elzárkózik az anyag szüntelen zaklatásai elől, veszni hagyva múltjának szétgyűrűző híreit. Egyetlen függvény mégis marad, amely reális gyököt ad, bármelyik világhoz viszonyítjuk is. Ez a függvény az „érett" világ lényegét írja le: ha kérik, segít. A jelzés - „gondolta" az a világ - nem anyagi természetű ugyan, de az anyagi világból érkezett. Tehát a segítségnek anyagi természetűnek kell lennie. Néhány percig figyelte a két ember gondolatait, majd gyorsan kiszámította indítékait és szándékait. Készített egy nagyon hatékony - immár a földi ember gondolataitól vezérelhető programot, és kibocsátott a mi világunkba egy szép sárga naphoz meg egy gyönyörű, vidám bolygóhoz elegendő anyagot. Hamar kész az egész. Még földi idővel, gellérthegyi délutánokkal mérve is hamar. És persze a távolság megszüntetése sem tarthat majd sokáig... Világos: nem egy űrutazásról van szó ahogyan mi az űrutazást általában elképzeljük. Hiszen még a villanó fénynek is idő kell, hogy az áttetsző téren átrezegjen. Emberi mértékkel: reménytelenül hosszú idő. Így hát újra lehetetlenség állja utamat - ám ezzel elboldogulok. Megoldani ugyan nem tudom, de majd megoldja más. A távolság megszüntetése jó feladat. Embernek való feladat. Képzeljünk el egy közönséges villámcsapást. Mindannyian tanultuk az iskolában. A föld színén kódorgó vagy a felhőkkel utazó elektromos töltés számára áthatolhatatlan, végtelenül kemény fal a levegő. Úgy szoktuk mondani: szigetelő. A töltés mégis rohan hegyen-völgyön át, követi a felhőt, keresi az utat, a kapcsolatot. Felkúszik a fa tetejére, a villámhárító hegyébe. Ott tolong, gyürkőzik, mind türelmetlenebbül, mind erőszakosabban ostromolva a járhatatlan levegőt. Aztán egyszer csak győz: a levegő szerkezete megroppan. Méterről

114

méterre, szilaj szökellésekkel felépül egy csatorna, amely már járható út, jó pálya. Óriási sebességgel, perzselő tűzsugárban rohan föl a felhőbe az egész. Hogy jön ide a villámcsapás? Nem véletlenül. Hiszen azok a hirtelen teremtett lények valahogyan idejöttek. Mégpedig - úgy számítom - néhány perc, legfeljebb egy óra alatt. Mármost erre tényleg könnyű rámondani: lehetetlen! Én ezt a szót: „lehetetlen" - nem kedvelem. Azt mondom, amit illik: az éter szépen, szabályosan vezeti a fényt, és minden más - anyagtól való - hatást. Hanem most kivételesen és nem kis lámpalázzal hozzáteszem: hátha meg lehet roppantani az étert magát is... Képzeljük el, hogy az a hirtelen teremtett szerkezet valamilyen koncentrált hatással - talán éppen fénysugárral - olyan hatalmas csapást mért a térre, hogy az megtört, felizzott. Akárcsak a villámsújtotta levegő. Létrejött az ő „csatornájuk" is... Én nem tudom, hogy milyen volt az a csatorna. Nem tudom, hogy a gondolat, amely a világ szerkezete mögé hatolt, áthatolt-e a csatorna vékony, fényes falán. Nem tudom, a jövevények megtudták-e még, hogy a számításba hiba csúszott. Nem, ezt tényleg nem tudom, és ezt az egyet nem is találgatom. Tulajdonképpen nincs is már több találgatnivalóm. Ennyi volt, ez volt a történet alapja, lényege. Ami még hátra van, azt többé-kevésbé mindenki ismeri, az egy harminc év előtti délutánnak, abból is csak néhány percnek a története. Elmondom, megpróbálom szó szerint úgy elmondani, ahogy nekem mesélte el tavaly márciusban egy szelíd-komoly, végtelenül magára maradt asszony. Ebédelni hazajöttek - sietve, mosolytalanul. Alig ettek, máris indultak vissza a hegyre. Nem ebben a világban jártak, éreztem, ismertem őket. Meleg volt. Erős, tiszta meleg - csenddel, szabályos árnyékokkal. Jóleső meleg. Hetek óta nem indult szél, nem jött felhő. Egy nyár csak egyszer ad ilyen időt. A Citadella fehéren világít, mellette fényűző buszok színpompás sora. Azok is hozzátartoznak a csendhez. Mind üres, a turistanép bámulja a Dunát, vagy árnyas asztaloknál kortyolja a sört. A kis játszótéren most is csak két ember tartózkodik. Az apa a pádon ül egyenes derékkal. A kislány a homokban térdel. Figyelnek. Nem egymásra. Nem a gellérthegyi dolgokra. Valami történik. Valami történt. A gyerek keze moccan, vödréhez kap - cérnavékony fényszál szúrta át a vödröt. Most áttetsző fényhenger borul rá. Ámulva fölnéz. Szeme kifehéredik, kezecskéjét arcához emeli. Már vak. Tíz másodperc - az utolsó tíz - még fel nem jegyzett idő. Kettő kell a karóra leolvasásához. Most rengeteg ember az égre, majd az órájára néz. Sokan fel is jegyzik, amit az óra mutat. Erre kell a többi nyolc. A kislány... sorsa itt véget ér. Egy láthatatlan csapástól villanva zuhan a homokba. Nincs már. A homokon fényes, kerek tükör. Talán felolvadt kvarc fénylik ott. Talán egy kút színe, amelyben a földgolyón át a Kozmosz látható. A gyerek helyétől vékony, kék füst szökik. Az apa jéggé fagy, látó-eszméletlen. A henger változik. Ködös, opálos, majd fémesen csillogó, kemény. Anyagiasul, lehűl. Itt van. Fölötte fényoszlop: alagút a végtelenbe. Gyorsan beomló alagút. Amit lát, érti is. Nem csodálkozik. Minden úgy történt, ahogy képzelte - egyetlen hibával. És az a hiba most ellenállhatatlan erővel szorítja le az őrület felé. Az a hiba... az ő hibája.

115

Nem a rémülettől, nem a fájdalomtól összeroskadó agy őrülete ez. Ez egy jéghideg, borotvaéles, gyilkos őrület. Megütött agyából pengő, pattogó hangokkal távozik a képzelet, a szeretet. És a gyengeség. Fülében szirénázva száguld a vér, lelkében dübörgő, szennyes földomlással hullanak szét az élet napsütötte, szép emlékei. Izmai vad görcsökkel mérkőznek. Eszméleten maradt. Állva maradt. A többi már sokkal könnyebb lesz. Máris volt egy behozhatatlan előnye. Nem csodálkozott. Tudta, hogy mi történt. Azt is tudta, hogy nagyon kevés ideje van. A gyerekek még gyanútlanul játszadoztak. A közelben sétáló felnőttek még azon a helyen álltak, ahol gyökeret vert a lábuk. A riadósok még ügyeletben unatkoztak. Még a csillagászok sem értesültek a furcsa égi fénysugárról. Még senki sem értesült, aki történetesen nem nézett éppen arrafelé. A telexek és a rövidhullámú láncok még millió más földi ügyről kerepeltek, ciripeltek. A civilizáció még nem mozdul, izmai még lazák. A nagyváros idegpályáin még csak ezután fognak leszakadni a félelem jegével terhes információzáporok. Tíz másodperc telt el. Akik „odabent" voltak, vártak. Semmit sem tudtak a helyről, ahová eljutottak - létük tartalmaként és végül annak árán. Hívásra jöttek, hát most várták a hívást. És lám, egyszerre beléjük mart, agyuk mélyére hatolt a hívó gondolat. Ki onnan I Kifelé hát, átkozottak. A megbűvölten álló emberek most csaknem egyszerre mozgásba lendülnek. A gyávák pánikban, csetlő-botló riadalomban keresnek fedezéket. A bátrabbak villanó szemmel körülnéznek, egymástól várva ötletet. A vakmerő kíváncsiak pedig meg-megtorpanva, menekülésre feszülő izmokkal elindulnak a fényoszlop, a váratlan csoda felé. A csillagászok a telefonkagylót szorítják. A riadósok rohannak a járműveik felé. A pilóták futva csatolják fel az URH-s sisakot. Ügyetlenkedve, káromkodva. A telexgépek összecsengő, pergő kánonba kezdenek. A rövidhullámú adók egy pillanatra elnémulnak, majd szaporán tovább ciripelnek. Az emberiség reagált. Valami történt a Kozmosz és a Föld között. A „bentiek" már nem hallgatóznak. Remegve bújnak össze. Őrjítő, ellenállhatatlan hívás zuhog rájuk vastag sugárban. Túlságosan erős hatás-fájdalmat, görcsöt okozó. És a hívó gondolat körül gyilkos, mérgező veszély kavarog. Tudták, hogy ez a két érzés együtt valami nagyon fontosat jelent. Értelmes lények voltak... De már nem használhatták az értelmüket. Lenyűgözte őket az odakintről áradó parancs vad ereje. Türelmetlenül várt - előregörnyedő testtel, lazán lelógó karokkal, ősi, támadó tartásban. Könnyben úszó, sátáni vigyorra guvadó szemgolyókkal. Boldogan látta: sikerült. A kis homokozó közepén leírhatatlanul bonyolult mű állt. Immár szakadatlanul vigyorgott. Határtalanul büszke volt ügyes kezű, néma kislányára. Lám csak, ilyen szépet egyetlen gyerek sem épített még a földön... Vakító fehér, kályhacső vastagságú gyűrű egy hordónyi szivárványos buborékbura alján... A bura nyilván az utolsó védelmi vonal. Mérges gázok ellen, szél ellen. Lebegő porszemek ellen. A buborékban pedig... Apró, színtelen emberkék... Tarka ruhában, fehér szandálban. Szöszkehajú kislánybabák... Lám csak, milyen különösek, milyen parányiak!... Lám csak, mennyi lényeges részletről

116

megfeledkezett... De a szemek - tökéletesek. Párjával bámuló, ismerős, kristálygyöngy szemek. Megbabonázott, gondolat nélküli szemek. Akkor is a jegesen szikrázó szemeket nézte, amikor felemelte a padot. Nehéz pad volt. Azelőtt megmozdítani sem mert volna egy ilyen súlyos tárgyat. Most egyetlen rántással tépte ki a laza földből. Halálos fájdalmaival nem törődött. Olyan féktelen erőt érzett magában, mintha hátralevő életének minden munkáját egyetlen perc alatt kellene elvégeznie - és olyan ereje is volt, valóban. Még a feje fölé is tudta emelni a padot, és akkor éppen olyan vad erővel vágta a szivárványos buborék közepébe, amilyen erővel azok ütötték a megolvadt kvarchomok tükör közepébe az ő játszadozó, kristályszemű gyerekét. Nem tudta, hogy már ezzel az első csapással elvégezte maradék földi dolgát, és nem is érdekelte ez. Már a gyáva emberek is tétováztak, a bátrabbak pedig némán, lélekszakadva közeledtek. Elelcsúsztak, nekilódultak, fatörzsekre futva fékezték magukat. Némelyikük kilónyi követ szorongatott. Az első helikopter dübörögve fordult a szobornál. A riadókocsik az összes Dunahídra csaknem egyszerre értek. Most két ujja beszorult, a csuklója is rosszul mozdult, karján végigszaladt a zsibbadás. Már csak két csapásra futotta az erejéből. Abból is az első egy helyütt szétcsúsztatta az erőgép gyémántkemény gyűrűjét. A másik - az utolsó - csapásra már semmi, de semmi szükség nem volt. Csak átható, jóleső melegséget érzett. A fogcsikorgatva rárohanó emberek pedig görcsöt, vörös káprázatot. A helikopter oldalt vágott, de nem jutott messzire. Erre aztán már a riadósok is felfigyeltek. Jókor, hogy megpillantsák a hegyoldalból kidagadó, furcsán, hidegen parázsló fénygömböt is. Új parancsot kaptak, a hegy lábánál vijjogva körberohantak, éles fejhangon üvöltöztek, a hegyre vezető utcáknál géppisztollyal hadonásztak. Végeredményben a város lakói, sőt - négyszáz kivételével - még a gellérthegyiek is életben maradtak.

117

ISAAC ASIMOV

Egy kis csomag energia Amikor nagyra becsült kiadóm, a Doubleday, ismét megjelentette az Én, a robot c. könyvemet, nagy megelégedéssel nyugtáztam, hogy bizonyos (nyilvánvalóan intelligens és jó ízléssel megáldott) kritikusok mint „klasszikus" művet kezdik emlegetni. Ez a szó, „klasszikus", származását és értelmét tekintve nem különbözik a hétköznapi szóhasználat „klassz" szavától; megfelelőbb szót az Én, a robot jellemzésére magam sem találnék; eltekintve attól (és ez szerénységemnek tudható be), hogy inkább belepusztulnék, mintsem nyíltan hangoztassam a fenti véleményeket. Itt is csak azért említem meg, mert most bizalmasan beszélek. Mindazonáltal a „klasszikus" szónak van egy másodlagos jelentése, amelyet nem szeretek. Ez a szó akkor kezdett önálló életet élni, amikor a reneszánsz művészei ezzel a jelzővel illették a régi görögök és rómaiak azon műalkotásait, amelyek saját erőfeszítéseik modelljéül szolgáltak. Ezt követően a „klasszikus" már nemcsak azt jelentette, hogy jó, hanem azt is, hogy régi. Ami azt illeti, az Én, a robot jó néhány évvel ezelőtt jelent meg először, és ami a kötetben foglalt novellák keletkezésének idejét illeti... Nos, ne törődjenek vele. Mindenesetre úgy döntöttem, egy kicsit sértő, hogy elég öregnek találnak már egy klasszikus mű megírásához, és ezért a most következőkben egy olyan területről lesz szó, ahol a „klasszikus" jelző általában a sértés egy formája. Természetesen a szóban forgó területnek olyannak kell lennie, ahol ami régi, az egyben szinte automatikusan rossznak és hiányosnak is számít. Az ember beszélhet fitymálva modern művészetről, modern irodalomról vagy modern bútorokról, és közben természetesen hátrányukra - összehasonlíthatja őket régi korok műremekeivel. De ha valaki modern természettudományról beszél, akkor le kell emelnie és áhítatosan szívéhez kell, szorítania kalapját. A fizikára ez különösképpen áll. Van modern fizika és van (mintegy mellékesen és elnéző félmosollyal) klasszikus fizika. Mi több, a kettőt elválasztó határvonal a fizikában kifejezetten éles. Minden, ami 1900 után született, az. modern, minden, ami 1900 előtt, az klasszikus. Mindez meglehetősen önkényesnek tűnhet, szűk látókörű XX. századbeli nézőpontnak. A datálás, furcsa módon, mégis teljesen jogos. Az 1900. évben ugyanis egy alapvető fizikai elmélet látott napvilágot, és vonult be a tankönyvekbe, és azóta semmi sem a régi. Gondolom, közben már kitalálták, ez az, amiről a továbbiakban beszélni fogok. A dolog még 1859-ben, Gustav Róbert Kirchhoff-fal kezdődött, aki Róbert Wilhelm Bunsennel (a Bunsen-égő népszerűsítőjével) a spektroszkópia úttörője volt. Kirchhoff fedezte fel, hogy minden kémiai elem izzásba hozva csak rá jellemző, különböző karakterisztikus frekvenciákból álló fényt bocsát ki magából; és hogyha ennek az elemnek a gőzét egy nála melegebb anyag sugárzásának tesszük ki, akkor ebből a sugárzásból ugyanazokat a frekvenciákat nyeli el, amelyeket maga is kisugározna. Röviden, valamely anyag olyan frekvenciájú fényt nyel el, amelyet más körülmények között maga sugároz ki, és fordítva, olyan frekvenciákon sugároz, amelyeken más körülmények között elnyeli a fényt. Képzeljünk el most egy testet, amely a rá eső sugárzást, bármilyen frekvenciájú legyen is az,

119

teljesen elnyeli. Ez azt jelenti, hogy róla a fény, legyen az bármilyen frekvenciájú, nem verődik vissza, ezért a testet teljesen feketének látjuk. Ez az ún. „abszolút fekete test". Kirchhoff rámutatott, hogy egy ilyen test izzításakor szükségképpen minden frekvencián sugározni fog. Ezt a típusú sugárzást nevezzük „feketetest-sugárzás"-nak. Természetesen abszolút fekete test nincs. Az 1890-es években azonban Wilhelm Wien német fizikus kigondolt valamit, amivel megkerülhetjük ezt a problémát. Képzeljünk el egy zárt kemencét, amelyen csak egyetlen kis nyílás található. Ha ezen a nyíláson sugárzás lép a kemencébe, a szemközti fal ennek egy részét elnyeli, másik részét visszaveri. A visszavert sugárzás egy másik falba ütközik, amely megint elnyel belőle egy részt, és a maradékot visszaveri. Az ismételten visszavert sugárzás újabb falba ütközik és így tovább. Végeredményben az egész sugárzás elnyelődik anélkül, hogy megtalálná az utat a kis nyíláson át a külvilágba. Azaz, ez a kis nyílás olyan, hogy a rá eső sugárzást teljességgel elnyeli anélkül, hogy valamit is visszaverne belőle: tehát fekete testként viselkedik! Ha a szóban forgó kemencét felfűtjük, a nyíláson kilépő sugárzásnak feketetest-sugárzásnak kell lennie, és Kirchhoff érvelése szerint az összes frekvenciát tartalmaznia kell. Wien tanulmányozta a fekete test sugárzásának a tulajdonságait, és azt találta, bármely hőmérsékleten a test valóban igen széles frekvenciasávban sugároz, de a sugárzás intenzitásának eloszlása nem egyenletes. Bizonyos, a frekvenciasáv közepe táján található frekvenciákon a sugárzás nagyobb intenzitású, mint a magasabb vagy alacsonyabb frekvenciákon. Továbbá a hőmérséklet növekedésével az intenzitásmaximum magasabb frekvenciák felé tolódik el. Ha az abszolút hőmérséklet a kétszeresére nőtt, az intenzitásmaximumhoz tartozó frekvencia is kétszerese volt az előzőnek. Felvetődött a kérdés: miért ilyen a fekete test sugárzásának intenzitáseloszlása? Hogy szemléletesebbé tegyük, mi a zavarba ejtő a jelenségben, vegyük példaként az infravörös, a látható és az ibolyántúli fényt. Az infravörös fény frekvenciatartománya a 100 000 000 000/másodperctől a 400 000 000 000 000/másodpercig terjed. Ugyanezek a frekvenciák 10 hatványaival felírva: 1011/sec, ill. 4000*1011/s. Látható fényre a két határfrekvencia 4000-1011/s (vörös) és 80001011/s (kék), míg az ultraibolya fény határfrekvenciái: 8000-1011/s és 300000-1011/s. Feltehető, hogyha a fekete test minden sugárzást egyformán elnyel, akkor ugyanilyen könnyen képes bármilyen frekvencián sugározni. Tetszőleges hőmérsékleten a kisugárzott energiának egyenletesen kellene eloszlania a színkép összes frekvenciáján. Válasszunk ki most véletlenszerűen számokat 1 és 300 000 között. Ha ezt milliárdszor megismételjük, a számok 1,3%-a fog 1 és 4000, 1,3%-a 4000 és 8000, végül 97,4%-a 8000 és 300 000 közé esni. Eszerint azt várhatjuk, hogy a fekete test által kisugárzott energia 1,3%-a az infravörös, 1,3%-a a látható és 97,4%-a az ibolyántúli fény tartományába esik. Ha a hőmérséklet emelkedik, és több energiát kell kisugározni, akkor mindhárom tartományra arányosan több energiának kellene jutnia. És ekkor még nem vettük számításba az ibolyántúlinál is magasabb frekvenciájú sugárzásokat. Ha számításainknál a röntgensugárzást is figyelembe vesszük, kiderül, hogy bármilyen hőmérsékleten számolunk, a látható fény tartományára alig jut valamicske energia. Az összes energia, amit fekete testünk kisugároz, az ultraibolya és a röntgen tartományba esne. Egy angol fizikus, Lord Rayleigh (1842-1919) egy olyan egyenletre jutott, amely épp ezt fejezte ki: a fekete test sugárzásának energiája a kisugárzott fény frekvenciájával arányosan nő. A tapasztalat azonban azt mutatta, hogy valójában van egy frekvencia, amelyen a kisugárzott energia maximális, és magasabb frekvenciákon fokozatosan egyre kevesebb energiát sugároz ki a fekete test. Rayleigh egyenlete nem volt érdektelen, de nem írta le a valóságot.

120

Fizikusok rámutattak, ha Rayleigh számításai igazak lennének, ez az ún. „ultraibolyakatasztrófához" vezetne: minden test, amely sugároz, összes energiáját ibolyántúli vagy még magasabb frekvenciájú fény formájában sugározná ki* Ez azonban szerencsére nem így van: a sugárzó test energiáját zömében alacsony frekvenciákon sugározza ki. 1000 °C alatt az intenzitásmaximum az infravörösbe, e fölött mintegy 6000 °C-ig, a Nap felszínének hőmérsékletéig - a látható fény tartományába esik. A baj az volt, hogy Rayleigh egyenletét megdönthetetlenül igaznak hitt fizikai elvekre alapozva állította fel. Mondhatnánk, műve a klasszikus fizika remeke volt. Wien maga is levezetett egy egyenletet, amely jól leírta a fekete test sugárzásának intenzitáseloszlását magas frekvenciákon, anélkül hogy meg tudta volna magyarázni, miért működik ez az egyenlet jól ezeken a frekvenciákon, és miért nem használható az alacsony frekvenciájú tartományban. Mindent összevéve, fekete, nagyon fekete volt a fizikusok hangulata az 1890-es évek vége felé. Aztán, 1899-ben új bajnok jelent meg a színen, Max Kari Ernst Ludwig Planck német fizikus. És ő a következőképpen érvel ... Ha megtámadhatatlan érveléssel gyönyörű egyenleteket állítunk fel megtámadhatatlan fizikai elvekből kiindulva, és ezek az egyenletek mégsem írják le a valóságot, úgy vagy az érvelésünkben, vagy a fizikai elvekben kell a hibát keresnünk. Esetleg mind a kettőben. És ha az érvelés tényleg megtámadhatatlan (valóban ez volt a helyzet), akkor a kiindulásul szolgáló fizikai alapokat kell módosítani. Az akkori fizika alapvető elvei szerint feltételezni kellett, hogy a fekete test minden frekvencián egyforma valószínűséggel sugároz, ezért Planck azt javasolta, induljunk ki az ellenkezőjéből, abból, hogy a sugárzás valószínűsége minden frekvencián más és más. A tapasztalatból kiindulva Planck azt javasolta, a sugárzás valószínűségét vegyék fordítottan arányosnak a frekvencia nagyságával, hiszen ahogy egyre magasabb és magasabb frekvenciák felé haladunk, a sugárzás intenzitása lecsökken. Planck feltételezését elfogadva két, egymás ellen dolgozó effektussal van dolgunk. Az első a kisugárzott frekvencia véletlenszerűségének kedvez, és a frekvencia növekedésével a kisugárzott energia megnövekedését vonja maga után. A második - Planck szerint - a frekvencia növekedésével a sugárzás valószínűségének és így intenzitásának csökkenését eredményezi. Alacsony frekvenciákon az első hatás dominál, de a magas frekvenciákon egyre inkább a második érvényesül. Ezért a fekete test sugárzásának intenzitása a frekvencia emelkedésével egyre növekszik, elér egy maximális értéket, majd - még magasabb frekvenciák felé - ismét csökken: úgy, ahogy azt megfigyelték. Változzon most fekete testünk hőmérséklete. Az első hatást ez nem befolyásolja: ami véletlenszerű, az ettől nem függhet. De mi történik, ha a hőmérséklet emelkedésével megnő a magasabb frekvenciákon való sugárzás valószínűsége? Ez nyilvánvalóan a második hatás gyengülését eredményezi: a sugárzás intenzitása magasabb frekvenciáig fog zavartalanul növekedni, a gyengülő második hatás később kezd csak dominálni. Ennek következtében az intenzitás maximum egyre magasabb frekvenciák felé tolódik el - pontosan úgy, ahogy azt Wien megfigyelte. Az előbbiek alapján Planck kidolgozott egy egyenletet, amely most már mind az alacsony, mind a magas frekvenciákon helyesen írta le a fekete test sugárzását. Mégis, bármennyire is helyesnek bizonyult az a feltételezés, hogy magasabb frekven* Ha ez igaz lenne, például a villanykörte fénye szempillantás alatt kék színbe, majd ibolyántúliba, végül halálos gammasugárzásba csapna át. (Pápay Kálmán)

121

ciák felé a sugárzás valószínűsége csökken, még mindig megválaszolatlan a kérdés: miért van ez így? Az akkor ismert fizikai törvények erre nem adtak magyarázatot, ezért Plancknak valami újjal kellett előállnia. Vessük el egy pillanatra azt az akkoriban uralkodó, általános felfogást, amely szerint az energia folytonosan áramlik, és feltételezzük helyette, hogy kis csomagokban kerül kisugárzásra ! Feltételezzük továbbá, hogy egy sugárforrás addig nem sugároz ki fényt egy adott frekvencián, ameddig a frekvenciától függő, megfelelő nagyságú energiacsomag nem akkumulálódott. Planck szerint minél magasabb a szóban forgó frekvencia, annál nagyobb az „energiacsomag", és annál kisebb a valószínűsége annak, hogy ez adott pillanatban rendelkezésre áll. Az energia legnagyobb része így alacsony frekvenciákon sugárzódik ki, ahol a szükséges energiacsomagok kisebbek, és így könnyebben akkumulálódnak. Ez az oka annak, hogy egy 400 °C hőmérsékletű test már teljes energiáját az infravörös tartományban, tehát hő formájában sugározza ki. Ebben az esetben olyan kis számú energiacsomag gyűlik össze a látható fény tartományában, hogy a test izzását szemünk nem érzékelheti. Ahogy a hőmérséklet növekszik, megnő a valószínűsége annak, hogy a magasabb frekvenciák igényelte nagyobb energiacsomagok is könnyen akkumulálódnak. 6000 °C-on a kisugárzott energiacsomagok már a látható fénynek megfelelő nagyságrendbe esnek, de az ultraibolya fény kisugárzásához szükséges energiacsomagok még elenyésző számúak. De vajon mekkora egy ilyen energiacsomag? Vajon mekkora energiát képvisel? Mivel ez a „mekkora" kulcskérdés, Planck csodálatra méltó merészséggel az „energiacsomagot" kvantumnak nevezte el, ami latinul annyit tesz mint „mekkora?" Planck egyenlete megkívánta, hogy a kvantum nagysága arányos legyen a sugárzás frekvenciájával. Ha a kvantum nagyságát, ha úgy tetszik, az általa képviselt energia nagyságát E-vel jelöljük, és a sugárzás frekvenciáját a fizikában szokásos módon a görög nü (v) betűvel jelöljük, akkor ez matematikailag azt jelenti, hogy a E / v egy konstans. Ezt az állandót, amelyet Planck-állandónak nevezünk, h-val szokás jelölni. Ezek szerint az egyenlet, amely megadja a kvantum nagyságát a sugárzás egy adott frekvenciáján, a következő alakú lesz: E=h*v

.(1)

Ez az az egyenlet, amelyet 1900-ban ismert meg a világ, és amely vízválasztó a klasszikus és a modern fizika között. A klasszikus fizikában az energiát folytonosnak tekintették; a modern fizikában kvantumosnak, másképpen a klasszikus fizikában h értékét zérusnak veszik, a modern fizikában h nagyobb zérusnál. Ez olyan, mintha az eleddig folytonosnak tekintett mozgást lépések sorozataként fognánk fel. Nem is okozna ez semmi zavart, ha ezek a lépések nagy, peckes lépések lennének. Hiszen ebben az esetben könnyű lenne ezeket a lépéseket a folyamatos mozgástól megkülönböztetni. De ha elképzeljük, hogy a mozgás mikroszkopikus méretű tipegésből épül fel, ahol minden egyes minilépés a másodpercnek csak törtrészét veszi igénybe, akkor a felületes szemlélő ezt a mozgást is folytonosnak látná. Minél kisebbek a lépések, annál nehezebb a különbséget észrevenni. Minden azon múlik, hogy az egyes kvantumok mekkorák, mennyire „szemcsés" az energia. Mivel ez nagymértékben függ a Planck-állandó nagyságától, ezért a továbbiakban ezt vizsgáljuk meg kicsit alaposabban. Ha az (1) egyenletből h-t kifejezzük, kapjuk: h=E/v

(2)

122

Az energiát igen gyakran ergben fejezik ki, a frekvenciát 1/másodpercben. Ennek megfelelően h mértékegysége, a kettő hányadosa: erg-másodperc, vagy ahogy a fizikusok mondják: ergsecundum. Planck azt találta, hogy a h értéke igen kicsiny: 0,0000000000000000000000000066256 ergsecundum, illetve 6,6256 -10'27 ergsecundum. Megpróbálom érzékeltetni, milyen kicsiny is ez az érték. Az emberi test naponta átlagosan 2500 kilokalóriát használ el. Egy kilokalória 1000 kalóriával egyenlő, más szóval a naponta felhasznált energiamennyiség 2 500 000 kalória. Az ember szemszögéből tehát 1 kalória valóban kicsiny energiamennyiség, a napi energiaszükséglet 1/2 500 000-ed része. Ennyi energiát tartalmaz 1 /3 400 000 gramm cukor. Helyezzünk most magunk elé a földre egy fél kiló súlyú könyvet. Ha ezt a könyvet felemeljük, és egy 1 méter magas asztalra tesszük, ehhez a művelethez kb. 1 kalória energiára van szükség. Ha a Planck-állandó egy kalóriasecundum nagyságrendbe esne, a világ amelyben élünk, ugyancsak furcsa hely lenne. Ha fel akarnánk emelni a könyvet, meg kellene várnunk, amíg elegendő energia gyűlik össze egy ilyen iszonyatosan nagy méretű kvantum felépítéséhez, aztán, ha a szükséges energia együtt van, a könyv minden átmenet nélkül egy szempillantás alatt ott lenne az asztalon. Azonban 1 kalóriasecundum 41 850 000 ergsecundummal egyenlő, és mivel a Planckállandó 1 ergsecundumnak is csak törtrésze, végül is 1 kalóriasecundum 6 385 400 000 000 000 000 000 000 000 000 000-szorosa, másképpen 6,3854-1033-szorosa a Planck-állandónak. Akárhogy is nézzük, ez borzasztó sokszorosa a h-nak. Ebből következik, ha félkilós könyvünket felemeljük, ez annyi apró lépésből áll, hogy a könyv mozgása folytonosnak fog tűnni. Amikor Planck 1900-ban előállt „kvantumelméletével", a fizikusvilág felhördült, mert a kvantumfogalom légből kapottnak tűnt. Magának Plancknak is kétségei voltak természetesen nem a fekete test sugárzását leíró egyenletével kapcsolatban, mivel az jó egyezésben volt a valósággal - az egyenlet által leírt valóság kvantumos értelmezését illetően. Aztán, 1905-ben az akkor 26 éves elméleti fizikus, Albert Einstein öt tanulmányt publikált három különböző témakörben, amelyek közül bármelyik önmagában is elegendő lett volna, hogy a tudomány egén az egyik legfényesebb csillagként ragyogjon. Két tanulmányban az ún. Braun-mozgás elméleti tárgyalását adta meg, és mintegy mellékesen kidolgozta azt a mechanizmust is, amely lehetőséget nyújtott az atomok valódi méretének megállapítására. A két dolgozat közül az egyik a doktori címet jelentette számára. Harmadik dolgozatában a fényelektromos hatást tárgyalta, és bebizonyította, hogy ez a jelenség, amelyet a klasszikus fizika nem tudott értelmezni, Planck kvantumelmélete alapján megmagyarázható. A fizikusok megdöbbentek: Planck a kvantum fogalmát azért vezette be, hogy a fekete test sugárzását értelmezni lehessen, és most kiderült, hogy a fogalom alkalmas a fényelektromos hatás magyarázatára is, amely az előzőtől merőben különböző jelenség volt. A kvantumok létezésének feltételezése hirtelen nagyon ésszerűnek tűnt. Einstein negyedik és ötödik dolgozata, A speciális relativitás elmélete, a világegyetemről alkotott képünket módosította jelentősen. Ezekben a dolgozatokban találkozunk először a híres E= m*c2 egyenlettel is. A fenti dolgozatokban foglaltakat általánosította később, 1915-ben, amikor kidolgozta Az általános relativitás elméletét, amely ismertté tette nevét a fizikusvilágon kívül is. Érdemes megjegyezni, hogy amikor 1921-ben neki ítélték a fizikai Nobel-díjat, ezt fényelektromos hatás értelmezéséért, és nem a relativitás elmélet kidolgozásáért kapta )

123

A Planck-állandó értéke olyan hihetetlenül kicsiny, hogy a mi makroszkopikus világunkban nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk. A mindennapi élet eseményeinek leírásakor az energiát „első közelítésben", folytonosnak tekinthetjük. Azonban ha egyre kisebb és kisebb energiákat cserélő folyamatokkal foglalkoztunk, a folyamatok kvantumos természetét egyre inkább figyelembe kell vennünk. Egy olyan lépcső, amely 1 mm magas és 3 mm széles lépcsőfokokból áll, egy 180 cm magas ember számára egy finoman recézett rámpának tűnik csupán. Egy hangya méretű ember számára viszont a lépcső megmászása komoly nehézséget jelent. Végül egy baktérium nagyságával összemérhető ember a lépcsőt szakadékokkal szabdalt hegyvidéknek látja. Hasonlóképpen, mikor a fizikai kutatások behatoltak a mikroszkopikus világba, kiderült, az atomon belül egy kvantumugrás óriási lépés. Ezért az atomfizikában a klasszikus fizika módszerei használhatatlanok. Az első, aki ezt világosan látta, Niels Bohr dán fizikus volt. 1913-ban Bohr rámutatott, hogyha egy elektron energiát vesz fel, akkor egy egész kvantumot kell egyszerre elnyelnie, és mivel az elektron számára egy kvantum óriási energia, ezért elnyelése azonnal és drasztikusan megváltoztatja az atomon belüli viszonyokat. Bohr úgy képzelte, hogy az elektron az atommag körül rögzített pályán kering, de amikor elnyel egy energiakvantumot, hirtelen egy, a magtól távolabbi pályán találja magát, és ez az átmenet hirtelen és ugrásszerű. Bohr elmélete szerint a lehetséges pályák száma korlátozott, és az atom csak bizonyos meghatározott méretű kvantumokat képes elnyelni, olyanokat, amelyek elegendő nagyok ahhoz, hogy az elektront az egyik megengedett pályáról a másikra emeljék. Ha az elektron valamelyik külső pályáról egy megengedett belső pályára kerül, egy (vagy több) energiakvantumot sugároz ki. A sugárzás frekvenciája az egyik pályáról a másikra történő átmenethez szükséges energiakvantum nagyságának megfelelő. A spektroszkópia fejlődésének ezek az eredmények új lökést adtak. Az emberek kezdték érteni, miért sugároz minden kémiai elem (amely azonos típusú atomokból épül fel, azonos elektronszerkezetű, az illető elemre, atomra jellemző energiaviszonyokkal) csak bizonyos frekvenciákon és csak akkor, ha izzítjuk. Érthetővé vált az is, miért képes valamely anyag sugározni azokon a frekvenciákon, amelyeken más körülmények között energiát nyel el. Más szóval Kirchhoff elindított valamit a fizikában, amely végül oda vezetett, hogy tapasztalati törvényeit racionális alapokra lehetett helyezni. Bohr modellje túlszimplifikáltnak bizonyult; de ő és mások sorozatos módosításokkal elérték, hogy mind több és több jelenséget lehetett megmagyarázni vele. Végül 1926-ban Erwin Schrödinger osztrák fizikus egy olyan matematikai módszerrel jelentkezett, amely alkalmas volt az atom belsejében lejátszódó folyamatok, mozgások kvantumos értelmezésére. Megszületett a kvantummechanika, amely a klasszikus mechanikától eltérően nem Newton mozgástörvényeire épül, hanem a világ kvantumos természetéből indul ki, és a modern fizika alapjául szolgál. PÁPAY KÁLMÁN FORDÍTÁSA

124

125

126

Kötetünk képeiről Olvasóink gyakran írnak leveleikben a Galaktika képeiről, illusztrációiról, legtöbbször a:: elismerés és megértés hangján, de néha kissé értetlenkedve és csodálkozva. Mi köze van a modern tudományos-fantasztikus irodalomnak Hieronymus Bosch régi festményeihez, miért tesszük a címlapra Paul Klee, Salvador Dali vagy más szürrealista festők képeit, miért illusztráljuk ritka fametszetekkel antológiánkat? A kérdések választ várnak; illendő egyszer összefoglalni elgondolásainkat a Galaktika illusztrációiról. Mindenekelőtt: a Galaktika illusztrációi nem illusztrációk a szó megszokott és hagyományos értelmében. Az egyes rajzok, képek, ábrák nem kapcsolódnak közvetlenül a novellákhoz, elbeszélésekhez, inkább amolyan „mappák", „portfoliók", gyűjtemények, válogatások; részei annak a „képzeletbeli múzeumnak" vagy hatalmas kiállításnak, amelyet még nem rendezett meg sehol senki, de amely előbb-utóbb elkészül valahol (félő, hogy nem nálunk!), és a címe az lesz, hogy: SCIENCE FICTION A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN. Ez a „múzeum" vagy kiállítás bemutatja majd a sci-fi illusztrációkat, könyv- és magazincímlapokat, plakátokat, karikatúrákat, de bemutatja az előzményeket, forrásokat és határ-területeket is, mindazokat a híres vagy elfelejtett alkotásokat, melyekből a sci-fi képzőművészet táplálkozik. Ott lesznek a korai és mai fantasztikus művészet képviselői a világ minden tájáról; ott lesznek a finom és aprólékos tudományos rajzok, ábrák és tervek; ott lesznek a tudományos eszközök (mikroszkóp, teleszkóp, számítógép stb.) segítségével készített kísérleti művek; ott lesznek az arányokat és törvényeket ábrázoló elvont konstrukciók; ott lesznek a képzeletet felbolygató, váratlan asszociációkat ébresztő szürrealista kompozíciók; a sci-fi képregények, rajzfilmek, karikatúrák, reklámok, vázlatok a jövő városairól, tájképek sohasem látott bolygók felszínéről, egyszóval ott lesz minden és mindenki, aminek és akinek bármilyen köze van a tudományos-fantasztikus művészethez. Ennek a képzeletbeli múzeumnak a mozaikszemcséit rakosgatjuk egymás mellé a Galaktika egymást követő számaiban, remélve, hogy olvasóink megértik törekvéseinket, szándékainkat, s némileg az ismeretterjesztés gesztusával is. Ezért adtunk helyet Escher műveinek, karikatúráknak, mikroszkopikus felvételeknek, régi sci-fi illusztrációknak, képregényeknek, komputergrafikáknak, Korga György festményeinek, rekonstrukcióknak és mindannak, ami eddig a Galaktikában megjelent. Törekvésünkben nem is kívánunk megállni. Kimeríthetetlen anyagból válogathatunk. Irányzatok és iskolák, művészek és művek tengeréből. Válogatásunkat elsősorban tartalmi szempontok irányítják, de figyelünk a formai összefüggésekre és azonosságokra is. A híres angol Penguin könyvkiadó néhány évvel ezelőtt modern szürrealista festők képeit tette sci-fi sorozatának címlapjaira, felismerve a két művészet szoros kapcsolatát. Még a naturális elemekkel dolgozó sci-fi illusztráció is sokat tanult Tanguy, Miró, Klee, Magritte, Chirico, Max Ernst vagy Dali műveiből. Válogatásainkban mi sem feledkezünk meg erről az összefüggésről. Ezért érezzük indokoltnak Panner László festményeinek, rajzainak, illusztrációinak közlését. Panner túl van a szürrealizmuson, műveinek nagy része kifejezetten sci-fi indíttatású, sokat foglalkozik a gép és ember viszonyával, a civilizáció veszélyeivel. Művei közül kiemelkednek illusztrációi Weöres Sándor Mahruh veszése című költeményéhez, a vers egy-egy szakaszának méltó párját teremtette meg lapjain. Részletező kedve, aprólékossága, hatalmas rajztudása nem akadályozza kompozícióinak összefogottságát, mondandóinak nagy méreteit. Műveinek ott a helye a sci-fi képzőművészet múzeumában. Panner 1946-ban született Kaposvárott, az Épületgépészeti Technikumban és a Műegyetemen tanult. Festészeti tanulmányait és grafikai munkásságát Korga György kísérte figyelemmel. Hét évig reklámgrafikusként dolgozott. 1965 óta rendszeresen jelentek meg rajzai, grafikái újságokban, folyóiratokban, könyvkiadóknál. Számos címlapot rajzolt a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatának. 1967 óta vesz részt a hazai és külföldi Science fiction képzőművészeti kiállításokon. K. P.

127

A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek szerkesztősége Budapest VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Budapest, Postafiók 43.

Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Futaki József Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Gergely István 44 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 3058-e-7880

Készült a Zrínyi Nyomdában (77.1250/1), rotációs ofszetnyomással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia." Jacques Bergier „A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem irodalom a szó igazi értelmében." Fred L. Polak „Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak összességét." Michel Bútor „A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül, egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig." Dr. Otakar Chaloupka „A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű szerinti értelmezésétől." Julij Kagarlickij „A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen." Jacques Bergier Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft