GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia

Veszel Ljuckanov: A küldött (Migray Ernőd fordítása) Georgi Bogdanov: Tévedés (Rákosi Gábor fordítása) Toso Lizsev: Halló, hallasz engem? (Szűcs József fordítása) Szvetoszlav Minkov: Az ember, aki Amerikából jött (Juhász Georgi fordítása) Blaga Dimitrova: Fantasztikum (Migray Ernőd fordítása) Blaga Dimitrova: Fenyegetettség (Migray Ernőd fordítása) Nedlalka Mihova: Felderítők (Rákosi Gábor fordítása) Jordan Radicskov: A bőrdinnye (Juhász Georgi fordítása) Miron Ivanov: Repülés, különös véleménnyel (Varga Csaba fordítása) Ivan Kamen: A maratoni futók (Migray Ernőd fordítása) G. Tarnaruckij: Kozmikus séta (Migray Ernőd fordítása) Agop Melkonjan: Pokol (Juhász Georgi fordítása) Jordan Radicskov: Különös repülő testek (Juhász Georgi fordítása) Georgi Velicskov: Mese a bolygó utolsó lakójáról (Doncsev Toso fordítása) Mitko Sztojkov: Az emberiség megmentője, avagy a fantasztikus novella haszna (Varga Csaba fordítása) Elka Konsztantinova: Fantasztikum és szépirodalom (Rákosi Gábor fordítása) Georgi Georgiev: Gyógyítási eljárás (Dani Tivadar fordítása) Ljuben Dilov: Mi a teljes igazság Topsy csimpánz körül? (Csíkhelyi Lenke fordítása) Isaac Asimov: Az éjszaka sötétje (Pápay Kálmán fordítása) Indy János: Repülve érkezett tektitek Kötetünk képeiről

29

3 8 12 17 26 26 27 31 49 55 56 65 72 74 80 83 100 105 111 118 126

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter, Elka Konsztantinova válogatási javaslata alapján A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen a Nueva Dimensión egyik illusztrációja

Kuczka Péter editor, 1978

VESZEL LJUCKANOV

A küldött

Vártunk rájuk. Szembejöttek, de minket nem vettek észre... Magasak voltak és soványak, melegen csillogtak az ég sötét hátterén. Nehezen vonszolták magukat, a mi bolygónk gravitációja nagyobb lehet az övékénél. Attól a pillanattól fogva, hogy az űrön átrepülve bolygónkra leszálltak, állandóan figyeltük őket. Az egész megfigyelőrendszert bekapcsoltuk. Mindent riadóztattunk. Majd tisztes távolból bekerítettük őket. Az izgatottság és a kíváncsiság sodort oda minket. Meg - a biztonság érzése. Hiszen... készülékeink már az első alkalommal is furcsán viselkedtek. A három alak óvatosan lépegetett egymás nyomában. Lassan. Nagyon lassan. És az első folyton lehajolt. A földről szedegetett valamit. - Philip - mondta itt... fémek... rengeteg... a kéz... arany... igaz? A második figura elvánszorgott az elsőig, és a keze fölé hajolt. Nem szólt semmit, de analizátoraink képernyőjén, amelyeken mindig ott ringatóztak a gondolatok, egész világosan érzékeltük, mit rejt a hallgatása. Egyedül lépked a bolygón. Átöleli a harmadikat. Összefogódzkodva mennek tovább, turkálják a földet, és kupacokba hordják össze ezt a haszontalan fémet. Később mások jöttek, olyanok, mint ők, termetre, ruhára egyformák, összeszedték a kupacokat, az egyik elszállt azzal a testtel, amelyikkel jöttek, a többi itt maradt, és a második alak kihasított egy területet a bolygónkból, körbekerítette, letarolta a fákat és a bokrokat, csak ez a szükségtelen fémkupac nőtt, nőtt, nőtt. A második figura elégedetten dörzsölte a kezét. Különös. A második képzeletét betöltő harmadik figura más volt mint az első kettő. Kisebb volt, a mozgása nehézkes és esetlen, minden lépés fájdalmat okozott neki. Mintha csak nagy kínnal lenne képes leküzdeni a vonzást. Róla nem tudtunk semmit sem. Gondolatok nélkül nézett el magasan a fejünk felett, a képernyők némák voltak, remegés futott át rajtuk, színek villództak, sárga és narancsszín lángnyelvek lobogtak. Lépései egyre lassultak. - Elfáradtam - hallottuk a hangját, és láttuk a képernyőn, hogy leheveredett és lehunyta a szemét. - Kell... őrzöm... gyerek. Egy kis lényt ringatott a kezében, föléje hajolt babusgatta. És egy másik figura is föléje hajolt: az első. Egy távoli bolygóra repültek vissza, ahol a gyerek már gügyög, tipeg, a kabin műszereivel ismerkedik, mind magasabb lesz, és a távoli bolygó egyre közeledik, lágy fénye betölti a képernyőt.

3

Az analizátorainkon végigremegett az izgalom meg a mi gondolatunk, vörös cikcakkok kígyóztak sokáig a képernyő két vége közt, amíg lassan az egész nyugodt arany-kék színt öltött. Az első figura felegyenesedett. Odafordult a másodikhoz. - Philip... Dorisszal. Én... folytatom. A bolygó lakatlannak tűnik... Bozót... ásványok. Sőt véglények... állatoknak nincs... észrevettek. Semmi értelmes... különös. A gravitáció borzalmas. Ha van itt valami élőlény, az a földhöz lapul... Vigyünk annyi mintát, amennyit csak tudunk, és... visszafordulunk. Százharminc órát vesztegettünk itt. A műszerek sikeresen birkóztak meg a feladattal. Megfigyelőink ezt is feljegyezték, meg Philip gondolatait is. Miért vesztegessük el? Lehet itt élni. És vajon nem az a célunk, hogy ezt a gyönyörű emberiséget elterjesszük a csillagokon? Váratlanul hangosan szólalt meg: - Visszamegyünk Dorisszal az űrhajóra. Nem érzi jól magát. Ne menj messzire, Robert! Az utasítás szerint kettőnek kéne kint lenni. Együtt. Mintha megzavarodtak volna az analizátoraink. Csak hallgattunk, és rémülten bámultunk. Ez nem lehet igaz. Robert aggódó hangon beszélt, de szavaiban valamilyen fenyegetés bujkált. Nem, az analizátorok biztosan tévedtek. Philip nyugodtan megfogta Dorist, és elindultak. Doris állandóan vissza-visszanézett. „Félek! Robert, ne hagyj itt!" - könyörgött; a képernyők tovább ragyogtak és pulzáltak, láttuk bennük, ahogy Philip árnyéka eléri Dorisét, és ráteszi a kezét. De semmi ilyesmi nem történt. Lassan haladtak, de a lány gondolatai nem értek el Robertig. A férfi, munkájában elmerülve, nyugodtan folytatta a mintavételt. Csak mi fogtuk fel a lány néma segélykiáltásait. Az analizátorok már másodszor tévednének? Ez kizárt dolog. Felmentek az űrhajóba. Hogy a lány ott akart-e lenni, azt már láttuk a néma képernyőn. Igen... „Az enyém vagy!" - énekelték diadalittasan Philip gondolatai. Ö maga lassan levette a fejéről az átlátszó burát. Mosolygott. Doris elernyedt. „Álmos vagyok” - aludt el egész lénye. Ő is levette fejéről az átlátszó burát. Az arcától egész megrémültünk. Csak pislogtunk. - Philip - szólt a lány -, nem kellett volna Robertot otthagyni egyedül. A szabályzat is kimondja, hogy legalább kettesével kell kimenni. Eredj vissza! Történhet vele valami. Meglehet, a férfi épp erre számított, villámlottak a lány gondolatai, és Doris felegyenesedett. Valamiféle képernyőt kapcsolt be a falon, és dühösen tekergette a gombokat. Milyen tökéletlen ez az egész! De Robert magas alakja mégiscsak megjelent. Nem fenyegette semmi sem. Lehajolt a földre, és felállt, előrement, lehajolt és felállt. - Te nem úgy látod - suttogta hirtelen a lány -, te nem úgy látod, mintha mozognának a bokrok körülötte?! Nézd! Philip a háta mögé állt. Mintha riadó hangzott volna fel. De a képernyőn csak Robert mozgott. - Csak te látod úgy, Doris - mosolyodott el a férfi. - Jobb lesz, ha lefekszel aludni. Kimerültek az idegeid. Doris tényleg fáradt volt. Lelassultak a reakciói, a gondolatai, de aludni nem akart. Robert figuráját követte. A képernyőinken sötét pontocskák tűntek fel, amelyek elnyelték a fényeket, gyorsan nőttek, remegtek és szétfolytak. Doris remegett a félelemtől. Philip szobáról szobára járkált, valamiféle fémes és súlyos lényeket rendezgetett, akik ugyan önállóan gondolkodtak, de ellenkezés nélkül teljesítették parancsait. Egyikük Dorisnak vitt valami ismeretlen

4

folyadékot, amit a lány ki is ivott, a másik ki akart menni, hogy Robertot kövesse, de Philip megelőzte. Besietett az egyik kapcsolóközpontba, és mindezek a súlyos, de engedelmes lények mozdulatlanná merevedtek. Gondolataik kihunytak. Csak Doris szuszogott álmában. A hatalmas testből, amelyik az űr térségeit átszelte, egy kisebb mászott ki. Mozgását Philip irányította, azzal a képernyővel követve, amelyiken Robertot figyelte. Gondolatai azonban nem érték el a másikat, és nem is figyelmeztették azt. Micsoda tökéletlenség! De nincs jogunk beavatkozni az emberek dolgaiba. Mi vártunk. Méltóak-e hozzánk? Mind a hárman más feleletet adtak. És számunkra az egész zavaros volt. Különleges viszonyaik megzavartak minket. De szalasszuk el ezt a hosszú idő óta egyedüli kapcsolatfelvételi lehetőséget? A test hangtalanul Robert után kúszott. Philip valószínűleg a saját instrukcióit táplálta bele. Robert látta a képet, de semmiféle izgatottságot nem mutatott. Csak az utolsó pillanatban vágódott a földhöz, és az analizátoraink jól mutatják a meghökkenését. „Philip megbolondult. Ez lehetetlen..." A képernyőkön feltűntek a felhalmozott minták, egy apró lény, amelyik Robert vállába kapaszkodik, a távoli kék bolygó. Majd hirtelen minden elsötétült. Philip leballagott, hogy megbizonyosodjék a másik haláláról. Az ő képernyői bezzeg fényesen lobogtak, arany és ezüst villámok szabdalták fel. Már átkarolta Dorist, átölelte az egész bolygót, és a lány kicsit nevetségesen ringatódzott a karjában. Neki már mindent lehet! A férfi visszatért abba a testbe, amelyik áthozta az űrön, és valamivel foglalatoskodni kezdett, amit nem is értettünk meg mindjárt. Egészen addig, amíg nem láttuk meg a gondolatait újra. Az alvó Doris fölé hajolt, és egy új civilizációról álmodott, amelyet ő alapít. A földet ismeretlen növények borítják el. Közéjük emeli a házát. Körülötte különböző nagyságú lények ugrálnak, a leendő Philip fiák. Doris különbözőképpen hívja őket. Nélkülük tér vissza a csillaghajó a kék bolygóra, amit már láttunk Robert és Doris gondolataiban. Az másokat hoz, ugyanolyanokat, mint ők. Az új jövevények sokan vannak, de Philip, igen, Philip parancsol nekik. Doris lassan ébredezett. Arra számított, hogy Robertot pillantja meg az ágy felett, és lassan, élvezettel nyitotta fel a szemét, de tekintete Philip megváltozott, diadalittas arcára esett. Meg Philip kezére amelyik felajzva siklott végig a testén, - Robert hol van? - kiáltott fel, de már rá is jött, hogy Robert halott, és hogy Philip ölte meg; állandóan ettől félt mióta hárman maradtak. A képernyőink szikráztak és pattogtak, Doris érezte, hogy veszélyben van. Vagy talán nincs is veszélyben, ha aláveti magát a férfi akaratának. Láttuk, gyűlöletének lángja hogyan csitul zsarátnokká, hogyan lepi be a nyugalom hamuja. Philip majd csak belép. Doris kivárja azt a pillanatot. A lány elhitte, hogy Robert természetes halállal halt meg, és megsiratta Philip karjai közt. Az egész túl bonyolult volt ahhoz, hogy megértsük. De reméltük, hogy az analizálás később csak eredménnyel jár. Ki kell várni. Vártunk tehát, és az analizátorokat figyeltük. - És most mi lesz? - kérdezte Doris, és visszaemlékezett mindenkire, aki elesett. Tizenegyen indultak el. - Egyedül maradtunk az űrben. „Egyedül - dörömböltek a lány gondolatai, és a képernyőink elsötétültek. - Egyedül!" Sokáig sírt Philip karjai közt. Philip simogatta, és ŐZ ujjaiból pattogtak a szikrák. A lelke pedig dalolt. Úgy döntöttünk, várunk. Más választásunk nem volt. Philip becsatangolta a bolygónkat. Ismerkedett vele. Ahhoz túl nagy volt, hogy csak úgy bejárja. Hogy csak úgy mindjárt megismerje. Elégedetten dörzsölgette a kezét, ér, dünnyögött magában:

5

- Mennyit is haladtam ma? Tízezer lépés keletre, tízezer délre, az tízezer négyzet-méter, szorozva szárharmincöt egységgel... Tobzódott a számításaiban. Az analizátoraink kilométeres szalagokat írtak, amelyeket később újra átvizsgáltunk. - Mikor indulunk? - kérdezte Doris. A lány egy pillanatra se vált meg a sugárpisztolyától. Félelemmel töltötte el a bolygó nagysága. Türelmetlenül várta az indulás időpontját. Gondolatban elkísérte néhányszor a férfit. Együtt mentek mindig, de kilométernyire egymástól. Philip nem sietett, hogy felfedje szándékait a lány előtt. „Asszonyok - gondolta. - Mennyire állhatatlanok!" Egyszer sem ejti ki Robert nevét. (Készülékeink szakadatlanul fogva tartották, és olyan erővel remegtek, mintha ki akarnának égni.) A férfi figyelmesen nézte a lány arcát, de annak a mosolya mögött nem fedezett fel semmit se. Milyen tökéletlenek. Később Philip kijelölte a városa helyét (pontosan az egyik városunk felett). Megállt, és ünnepélyesen Dorisra nézett. - Itt maradunk! - mondta. Az analizátoraink lerajzolták a városa terveit. Elrémültünk a megtisztított terektől, a magas házaktól, a magasan futó és a földfelszíni autópályáktól, a szanaszét nyüzsgő kocsiktól, ezeknek a magányos és sóvár lényeknek minden őrültségétől, ami elpusztítaná az egész természetet. Mi végtelen hosszú idő óta megőriztük változatlanságát. Azért őrizzük most is. És mindig. - Mi lesz itt? - várta Doris a választ. A férfi mindent elmesélt. Szavai első ízben fejezték ki a gondolatait. A lány mind jobban mosolygott, és helyeslően bólogatott a fejével, de belül megmerevedett, úgy tűnt, hogy egészen a gyermekéig megmerevedett. Borzalmas. A készülékeinkkel is valami különös történt, elsötétültek, megrázkódtak az átcikázó villámoktól, felfedeztek egy halott várost, és kibírhatatlanul üvöltöttek. A pisztoly Philip szívére meredt. A férfi leroskadt a földre, szétvetette a kezét, mintha az egész bolygónkat át akarta volna ölelni, és magával akarta volna vinni. Az arca boldognak tűnt. Doris odafutott a testhez, amelyik idehozta őket. Hazamegy. Hazamegy! De vártunk még. A képernyőink még nem sötétedtek el teljesen. Homály. Káosz. Doris bement a kabinba, és a képernyő egyik csücske kivilágosodott. A lány lihegett, néhány percig csukott szemekkel ült a karosszékben. Felragyogott, előttünk úszott az a távoli kék bolygó, ahová Doris majd visszatér. Betáplálta a robotpilótába a visszaút adatait. Bekapcsolta és várt. Semmi. Újra átvizsgálta az adatokat, de a hosszú, ideges remegés átcikázott az analizátorainkon. Lassan, figyelmesen újra kapcsolt. Semmi. Már remegett a keze. A kék bolygó hirtelen eltűnt a tudatából. A lány hátrahanyatlott. Megpróbálta a gondolatait összeszedni, de azok szétszóródtak, és csak egyetlenegy lüktetett benne - vége... vége! Soha nem tud hazatérni, és sohasem szüli meg a gyermekét. Ez új erőt adott neki, egészen belefeszült. Nagyon lassan, nagyon figyelmesen, nagyon óvatosan bekapcsolt még egyszer. Semmi. A robotpilótára vetette magát, és beletúrt a belsejébe. Valószínű, hogy Philip kivette a legfontosabbat. Valóban, a programkristály hiányzott. Talán nála van.

6

Kirohant mint egy őrült. De Philip holttestét már elvittük, mint ahogy Robertét is. Doris nem tudta megtalálni. Doris nem tudott elindulni. Ott állt mozdulatlanul, ahol Philipet lelőtte. Szíve a torkában dobogott, megpróbált rájönni arra, hogy mi történt, és kereste az összefüggéseket. De nélkülünk nem jöhetett rá. Vége... vége... vége... Nincs vége, Doris! Most kezdődik! Mi összeköttetésben voltunk egymással. Sokáig vártunk. Tovább nem várhattunk. Elindultunk felé. Analizátorainkat otthagytuk, és lassan közeledtünk. Mindenfelől. Óvatosan körülvettük. A lány maga elé meredt. És hirtelen észrevett minket. Az egész nagyon gyorsan történt. A lány térdei megrogytak. Lassan összeroskadt. Csak suttogta: - Robert... A pisztolyt használta újra. Miért? Miért? - kérdeztük magunktól. Egymásra bámultunk. Egy ilyen találkozásra talán nem készült föl. Vagy ennyire - szörnyűek lennénk? Figyelmesen a teste fölé hajoltunk. Még meleg volt, amikor bevittük a laboratóriumba. Letettük Philip felhasított teste mellé. Roberté már nem volt ott. Rendeltetését felderítettük, feldaraboltuk és elhamvasztottuk, agyát átvizsgáltuk, kianalizáltuk, és mintákat vettünk; leválasztottuk a különböző részeit, és feltártuk funkcióikat. Philippel megismételtük az egészet. Bármennyire különböztek is, ugyanazokból az elemekből álltak: szén, oxigén, hidrogén, nitrogén, kén, foszfor... Doris, Doris, vajon tőlünk ijedt-e meg? Amíg a többiek vele foglalkoztak, mi alaposan átvizsgáltuk azt a testet, amelyik áthozta az űrön őket. Borzasztóan primitív volt. Rossz hatásfokú energiával működött. A gépezete korszerűtlen volt, durva és elnagyolt, őrültség volt ilyennel a csillagok közé merészkedni. Tiszta őrültség! Behatoltunk a belsejébe, rábukkantunk az elesettek fényképeire, a naplókra és a feljegyzéseiket őrző hosszú szalagokra, amelyekről megismertük az ő világukat. Végtelenül különbözött a miénktől, tele volt titokkal és ellentmondással. Mindent összeszedtünk, és visszatértünk a laboratóriumba. Doris meztelen teste ott feküdt a kék fényben. Az arca hihetetlenül szép volt, és nem mert hozzáérni senki. Szép volt a teste is, formásabb, törékenyebb volt, mint a másik kettő. Arra is figyelnünk kellett, hogy egy másik életet rejt magában. Lassan dolgoztunk, amíg kivehettük élő, borzongó, csúnyácska gyermekét. Félelmetes üvöltést hallatott. Szomjasan itta be a bolygónk levegőjét, a bolygónként, amely az ő szülőföldje. És mi voltunk a szülei. Ő nap mint nap látni fog minket, és nem leszünk számára szokatlanok. Elfogadja majd tőlünk a táplálékot és a tudást. Szeretni fog minket. Közülünk a legöregebb megszólalt: - Ő lesz a küldöttünk, aki a Földre megy. MIGRAY EMŐD FORDÍTÁSA

7

GEORGI BOGDANOV

Tévedés

Ognyan Roszenov ünnepélyesen bejelentette, hogy elkészült. Aztán sietve lehajtott egy pohárka konyakot, hiszen most, ebből az alkalomból igazán megengedhette magának. Az alkoholtól kissé ellágyultan, tekintetét a másik kettőre emelte, majd megszólalt: - Ez az! Másnapra tűzték ki a kísérletet. Mielőtt elváltak, még elhatározták, hogy a kísérlet előtt nem reggeliznek, hátha így jelentőségteljesebb lesz a dolog. Ivan és Szvetla a műterembe indultak. A hűvös, de kellemes, tágas manzárdszobában valahogy barátságos hangulatot árasztottak az egymásra halmozott képek és az érintetlen vásznak. A falnál, ahol Ivan dolgozni szokott, hatalmas vászon állt, egy kép körvonalai látszottak rajta. Ivan is, Szvetla is hallgatott. Talán azért, mert Ognyan bejelentése egy valóságon túli világba röpítette őket, ahol a szavak nem találták volna meg helyüket. Vagy talán azért, mert megriadtak attól, hogy holnap történni fog valami természetellenes, valami nagyszerű. Szvetla, aki ismerte a két barát minden álmát, kicsit nevetségesnek tartotta, mikor Ognyan bezárkózott a padlásszobába, és határozottan kijelentette: egy óránál hosszabb időre nem lép ki onnan, amíg nem fejezi be sikeresen a munkáját. Ezek a rég idejétmúlt gyermekes fogadkozások valóban mosolyogni valók. Ivan állt hozzá közelebb. A fiú sokat rajzolt, de nem vitte túlzásba, mindent megengedett magának, ami csak az eszébe jutott. Az alatt, a négy esztendő alatt, amit Ognyan a padlásszobában töltött, Ivan műterme kellemes szigetté vált mindkettőjük számára. A lány részese volt a fiú művészetének, s az lelkesen, könnyedén festett, képeiről sokat vitatkoztak, s mindenki nagy jövőt jósolt neki. Szinte észre sem vették, de egyre jobban kötődtek egymáshoz, s most, Ognyan bejelentésének a napján, kicsit talán már jegyesek is voltak, bár nem beszéltek sokat a jövőjükről.

8

- Ha Ognyan befejezi, látni fogja, mi vár ránk, és majd akkor beszélgetünk - tréfálkozott Ivan. A műteremben aludtak. Gyakran felriadtak. Ilyenkor megpróbáltak beszélgetni, csak azért, hogy elűzzék a csendet, mégis mindketten érezték, ezen az estén valami új állott közéjük. Ognyan az öreg ház kapuja előtt várt rájuk, ott, ahol padlásszobája volt. Arca kicsit sápadt. Látszott, ő sem töltötte nyugodtan az éjszakát. Még szófiai diákként jutott eszébe az ötlet, azon dolgozott a nemzetközi intézetben, de elképzeléseit szkeptikusan fogadták, így elhatározta, egyedül lát munkához. Ivan és Szvetla nem sokat értettek az egészből. Azt várták, hogy a padlásszobában hatalmas és bonyolult szerelvényeket, egymásba fonódó drótokat és lámpákat, sok száz gombot és pislákoló szerkezetet, sivító dobozokat és más efféléket találnak. A padlásszobában pedig szinte nem is látszott, hogy annyi éven át nagy munka folyt benne. A falakat ugyan valóban szerelvények, skálák fedték, és pontosan a szoba középpontjában, egy padlóra szerelt fémkorong felett kis doboz függött. De az egész berendezést két, nyilván erre a célra készült hatalmas láda fogadta magába. Ognyan megmutatta, hova ülhetnek le. - Ez az - mondta, s elmosolyodott. - Ha minden jól megy, és természetesen ha akarjátok, lefolytathatjuk a kísérletet. - Megmondtam neked, én leszek az első, aki a te segítségeddel bepillant a jövőjébe. Szóval... rendelkezésedre állok. - Ivan szintén elmosolyodott, de nem tudta leplezni izgatottságát. - Jól van... akkor kezdhetjük is. Te leszel az első, de reméljük, nem az utolsó. Igaz, a szülöttemnek még nincs semmiféle neve, de egyelőre nem is szükséges. Fontos, hogy bebizonyítottam... - Legyen a neve „mechanikus jósnő" - ajánlotta Ivan. Aztán minden úgy ment, mint az álomban. Valóban gombnyomással kezdődött. A falról levált a hatalmas fedőlemez, és előtűnt egy furcsa, fémesen csillogó képernyő. - Ide feküdj! - parancsolta Ognyan, és barátja engedelmeskedett. A fején hatalmas sisak, testéről néhány helyen elektródák függtek. - Először le kell mérni, mégpedig egész pontosan a bioimpulzusok frekvenciáját. Nem magyarázom meg részletesen, de a dolog lényege, hogy minden szervezet szigorúan meghatározott frekvenciával rendelkezik, és a precíz mérésre azért van szükség, mert az egész emberiség egyedekre számított frekvencitartománya egyhetes időtartamon belül mozog. Az egyedek közötti eltérés néha egész jelentéktelen. Éppen ezekre az impulzusokra van programozva a reaktor, mely az időben előrehaladva, megkeres téged, éppen téged, tíz év múlva. Figyelembe véve, hogy milyen körülmények között dolgoztam, egyelőre nem vagyok képes tíz évnél többet átlépni. De az, amit máris elértem, azt jelenti, hogy nincs határ, s a sebesség növelésével, a pontosabb beállítással - ez végső soron pusztán mechanikus munka akár évszázadokat is át tudok ugrani. A helyiségben most minden elcsendesedett. Ognyan oldalra lépett, a képernyő kékes fényben csillogott. A padlóra szerelt korong felől sípolás hallatszott, a függő doboz láthatólag elfordult helyéből. Ognyan közelebb lépett, és valami skálát nézett. - Nyolc év... kilenc... Figyelj!... Kapcsolok... A számtalan csillagocskából egyszerre összeállt Ivan alakja... Erősen megváltozott, kissé meghízott, most körülnéz, mintha meglepődött volna, aztán elindul. Terem... Tanulók... Az asztalon váza. A tanulók rajzolnak. Ognyan kicsit csavart a függő doboz skáláján. Ivan megy az utcán. Egy távoli vidéki városban. Újabb állítás a skálán. Ivan otthon. Díványon hever, és a televíziót nézi. Mellette egy asszony áll, Ivan fölé hajol, megcsókolja, majd leül a díványra. Nem Szvetla.

9

Mind a hárman látták, és akkor hirtelen még érzékelhetőbbé vált az idegen idő jelenléte. Ognyan gyorsan továbbkapcsolt. Ismét osztályterem, ismét séta az utcán. A nagy csendet Ivan törte meg - megpróbálta tréfára venni az egészet, de látszott, végletekig felkavarta a dolog. - És képek nincsenek? - Lenniük kell - válaszolta Ognyan, majd idegesen újra csavargatni kezdte a skálát. Nincsenek képek. Nincs műterem, nincs művészet. Csak a mindig egyforma osztályterem, a séta, egy színházi előadás, az otthoni munka és még valami, amitől Szvetla megborzongott: Ivan kék munkaköpenyben cégtáblát fest. Néhányszor sakkozás egy ismeretlennel, néhányszor iszogatás egy barátságos étteremben. Más semmi. Ognyan kikapcsolt, világos lett a szobában. Ivan homlokán apró, árulkodó izzadságcseppek csillogtak. - Szóval, képek nincsenek... - próbált ismét elmosolyodni. - Ó, nem kell mindent elhinni - mormogta Ognyan. - Talán éppen ebben az időszakban... - Azért ez sem rossz... Tanítani egy iskolában, cégtáblát festeni egy kis mellékjövedelemért. .. - Ne vedd szó szerint. Nézd, most magamon is kipróbálom. Meglásd, velem sem történik majd semmi különös. Elhallgattak. Ognyan fejére tette a furcsa sisakot, felcsatolta magára az elektródákat, és bekapcsolt. Miután összegyűjtötte az adatokat a skáláról, elvégezte a számítást. - Majdnem egyforma a sugárzásunk. Csak hét millimikron az eltérés. így van ez jó barátoknál. Azok az emberek, akiknek a frekvenciája megközelíti egymást, szellemileg is közel állnak egymáshoz. Most behangolom a készüléket, és bepillantunk az én jövőm-be is. Egy pillanat alatt csend lett és félhomály. A képernyő ismét fényleni kezdett. Megjelent Ognyan, nem sokat változott, de szemmel láthatóan súlyosabb lett. Mostani kisfiús vonásai eltűntek, átadták helyüket a férfiúi tekintélynek. Utazik. Folyóiratot olvas. A folyóirat címlapján világosan kivehető az ő fényképe. Ognyan megszakította a képet, és állított a skálán. Egy tudományos központ modern épületei a Rodopéban. Ognyan ősz hajú, idős emberekkel sétál, és élénken magyaráz. A férfiak figyelnek, és egyetértően bólogatnak. Újabb kapcsolás, és Ognyan átlépi egy hatalmas laboratórium küszöbét. Figyelmesen és udvariasan fogadják. És ismét tárgyalás a komoly férfiakkal, és ismét egyetértő bólogatás. - Hol marad az élet?... Csak a tudomány?... - szólalt meg Ognyan. És újabb képek. Egy oklevelet vesz át igen ünnepélyes külsőségek közepette. Ognyan most a csendes tenger közepén, egy pompás jahton. Mellette egy nő lobogó haja látszik. Ognyan a nőhöz beszél. A tengerre mutat. A nő megfordul... és ekkor Szvetla halkan felsikoltott. Ez ő\ Könnyű strandruhában, mosolyogva és fiatalon. A szobában ismét kivilágosodott. Ognyan felállt. Egyre nyomasztóbb hallgatás - Talán te is megpróbálnád? - javasolta Ognyan Szvetlánák. - Nem... Nem... Semmi esetre sem! - és ijedten hátrált. Este lementek a klubba. Keveset beszéltek. Ivan sokat ivott, s mondogatta, hogy semmiben sem hisz... De végül is nem mindenkiből lehet alkotó és így tovább és így tovább. Ezután egy hétig bezárkózott a műterembe. Szvetla néhányszor elment hozzá, de ő nem engedett magához senkit. Aztán levelet írt a lánynak, s elmondta, hogy tizenegy esztendőn át fog festeni, mert be akarja bizonyítani, a készülék hazudik, és ezalatt nem akar látni senkit. Később hirtelen eltűnt, magával vitte egész felszerelését. A következő évben egy képpel szerepelt az országos kiállításon, a Jövő címet viselő, vezetékekből és lámpákból álló, kusza, gyötrődő kompozícióval. A következő évben már semmi sem volt tőle a kiállításon. Ognyan igyekezett meggyőzni a tudományos tanácsot: van rá lehetőség, hogy az ember belelásson a jövőbe. Sokat dolgozott, de végül is sikert aratott, és világszerte elismerték.

10

Szvetla eleinte szenvedett Ivan miatt, dühítette ez az ostoba bújócska, de aztán néhány év alatt elfelejtette, és most Ognyannal élt. Tíz év múltán véletlenül találkozott Ivan egyik régi professzorával, s beszélgetni kezdtek. A professzor csodálkozott, miért hallgatott el ily hirtelen egy kiugró tehetség. Nem sokkal a találkozás után történt: Dr. Ognyan Roszenov professzornak ünnepélyesen átnyújtották a tudományos világszervezet díszdoktori oklevelét. Az ünnepség után Szvetla boldogan ment Ognyannal a zajos folyosón, s ekkor a távolban feltűnt Ivan, Szvetla megremegett. A férfi éppen olyan volt, amilyennek valaha a képernyő mutatta. A két barát hosszasan nézte egymást, majd meghatottan összeölelkeztek. Este együtt ültek be törzshelyükre, a klubba. Ezer kérdés és ezer történet után Ivan fáradtan és talán kissé részegen így szólt: - Tulajdonképpen így is szép az élet. Nem volt sikerem, lemondtam a festészetről, és most életem értelmét az iskolában találom meg. Tíz éven át feleslegesen csatáztam volna, míg ezt megtanulom. Köszönöm neked, hogy ettől megmentettél. Tudod... nagyon szeretnék felmenni abba az öreg padlásszobába. Jó lenne újra látni első zseniális teremtményedet, mely megmutatta, milyen úton járjak. - Ó!... - mosolygott Ognyan. - Hagyd el! Az ma már muzeális emlék. És tudod... milyen nevetséges... nem is volt pontos. Később megállapítottam, hogy hét millimikront tévedett a frekvenciában. De hát hol volt akkoriban az abszolút pontosság. Hét milli-mikron. Igen... Ha emlékszel, éppen annyi volt közöttünk az eltérés. Kis tévedés... Szvetla látta, ahogy Ivan alsó ajka lefittyedt. Elsápadt, kortyolt a konyakból, merőn maga elé nézett, aztán lomha mozdulattal felállt, és elindult a kijárat felé. Szvetlánák úgy tűnt, mintha minden fejjel lefelé fordult volna. Ivan alakja elszürkült, meggörnyedt, egyre kisebb lett, és eltűnt mindörökre. RÁKOSI GÁBOR FORDÍTÁSA

11

TOSO LIZSEV

HALLÓ, HALLASZ ENGEM? A lány sietett. Soha nem várta ennyire türelmetlenül az óra végét. A mai nap hosszúnak tűnt neki. Az utolsó csengetés olyan volt számára, mint az ünnepi fanfár. Máskor addig várakozott, amíg a gyerekek kirepültek a tanteremből, és elült a zsivaj, de most elsőként ment ki, magas sarkú cipője dacosan koppant az elnyúlt folyosó fényes mozaikján. Az osztály-naplót két polc közé dobta, csak annyit mondott, hogy viszontlátásra, s anélkül, hogy körülnézett volna a tanáriban, ahol kollégái maradtak, kirohant az iskolából. Úgy tűnt neki, hogy az elektrobusz egészen lassan mozog. Sőt túlságosan könnyedén állt meg. Egy ugrással a mozgójárdán találta magát. Ma este ez is alig-alig haladt, mintha lusta lenne. Futva átvágott a kerékpárosok sávján, és gyorsan lépdelt a kizöldült szilfák és a buján sarjadó füvek között. A városnegyed felett halkan zümmögött a meteorológiai szolgálat helikoptere. Finoman esőt permetezett a kertekre. Néhány felhőfoszlány lebegett, mint valami csipke a tenger felett, de az elcsendesedett tavaszi estén a napnyugta gyengén áradó tüzét visszaverte a sima vízfelület. Mindig megtorpant, hogy gyönyörködjék ebben a képben, de most arra gondolt, hogy van valami szebb annál, mint a mesterséges eső és a lángoló, átölelhetetlen víztükör. A szíve hevesen vert, kissé az ünnepi harangütéshez hasonlóan. Tin-tin, tin-tin, hallotta a hangját, a hangot, amely telve volt türelmetlenséggel és előérzettel. A vákuumlift felvitte a negyedik emeletre. Lakásának ajtaja megismerte fürge ujjainak érintését, és zajtalanul kitárul előtte. Az előszobában lágy zöld fény ölelte át, a mennyezetről ismerős, kellemes hangok áradtak feléje. Az automata tökéletesen kitalálja gazdája kívánságát, közben elcsodálkozott, hogy még mindig ezt a melódiát szereti. Átment a szobán, a konyhán és a fürdőszobán. A ház falai meleget sugároztak. A szakácsgép halkan zúgni kezdett. A víz zajtalanul megtöltötte a fürdőkádat. A hall felől dallamos női hang hallatszott, de már a második költemény közben elnémult, mert a házi felolvasó észrevette belső tiltakozását, és a lelkiismeretes relé azonnal megszakította az elektromos hangok áradását. Szavak. Hangok. Szófogadó automaták, melyekhez még hozzá sem kell érned. Maguktól kitalálják óhajaidat. Tévedhetetlenül és pontosan teljesítik. Személytelen és tökéletes automaták, melyek nélkül az élet valószínűleg üres és aggasztó lenne, amely... Hát nem élt eddig? Huszonhat éve már egyedül volt a házban és a világban. Egy téves telefonkapcsolás kellett ahhoz, hogy ezt végre felismerje. Kellett ez a ritka eset, ami teljésen hihetetlen hibának tűnt ebben a tökéletesen berendezett világban. És akkor megértette egy férfihoz való érzelmei teljessé tehetik a szavakat s hangokat, a mozdulatokat s gondolatokat. Ahogyan harmonikus egységbe olvad a végtelen tenger, a füves mező, ahogy egymást kiegészíti a reggel, az iskola és a gyerekek - az ámuló és huncut szemek, amelyek teltek kérdésekkel és kíváncsisággal, gyengédséggel és bizalommal... Az órájára nézett - néhány perc híján este tíz óra volt.

12

ö pontosan ebben az időpontban, éjszaka telefonált. Egy meglepő kérdés és egy megkésett „elnézés" hangzott el, amelyet válaszra sem méltatott, utána mégis sokáig beszélgettek. A telefonáló csevegett és nevetett, tréfált és éleselméjűsködött. Két hang volt - az érces tenor és a csengő női szoprán -, két éneklő patak, amely két ágra szakadt, mégis egymás felé tartott, meg részeg ültén saját mozgásától, és megfeledkezvén az időről. A tengeren elterült az esti homály, a réten csendben haldokoltak az egynapos virágok, egy távoli égitest évszakot változtatott, új csillagok születtek, a régiek elöregedtek és kialudtak, ahogy két patak folyt és énekelt, önfeledten a váratlan egymásra találás örömében. - Hogy hívnak? - kérdezte a férfi hirtelen. - Marijának. - Akkor jó éjszakát, Marija! Holnap ugyanebben az időben megint felhívlak. Már-már leengedte a kezét. A hallgató forgott a meleg tenyerében. A fülében recsegett a membrán, amely izgató, riasztó és önérzetes volt. Újra füléhez tartotta a kagylót, és meghallotta az ismerős hangot: - Halló... halló... hallasz engem?... Marija, hallasz engem?... A számod elfelejtettem... Mennyi a telefonszámod? A számokat lassan szótagolta, majd még egyszer megismételte. Mi történt volna, ha gyorsan leteszi a kagylót!? Az ajkát harapdálta. Maga elé képzelte, hogyan szakad meg a lánc a központban, ott, ahol két korong véletlenül egymáshoz ért valami olyasmi történt, ami nem ismétlődik meg másodszor, legfeljebb csak száz, millió vagy milliárd év múltával... A konyhából sült hús szagát hozta a levegő. A fürdőben bugyborékolt a forró víz: őt várta már. Minden készen állt, de kis idő múlva... Ismét az órájára pillantott és megremegett. Egy perc híján tíz óra volt. Kétség fogta el. Tegnap éjszaka valóban beszélt valamilyen férfival? Nem pusztán rémálom volt? Egyszerre két csengés is hívta. Az egyik a fürdőszobából, a másik a konyhából. Összeszedte magát. Ellenséges érzéssel gondolt az evésre s a meleg vízre. A bugyborékolás megszűnt. A hallt most a virágok kellemes illata töltötte be. Mindjárt, egy pillanat... Csengetés! - Halló, Marija, hallasz engem? Egy végtelenül hosszú percig elnémult, aztán csak annyit mondott, olyan nyugodt hangon, amennyire tudta: - Jó estét! - Azt hittem, nem leszel otthon. - Vártalak... Vártam, hogy felhívsz - helyesbítette magát. - Ugyanis hamarabb megjöttem az iskolából. - Hány éves vagy? - Huszonhat. - A te korodban egy lánynak nem illik otthon üldögélni. Ha jól tudom. - Én szörnyű és kőszívű lány vagyok. Eddig senkit sem szerettem meg igazán... Most pedig te mondd meg a neved. - A nevemet?... Mi értelme lenne?... Tekints úgy, hogy nincs nevem, korom, nemem, mint gondolod... Javaslom, ne kérdezz olyasmit, ami ránk vonatkozik... - Te mókamester!... Hasonlítasz rám. Gyerekeket tanítok. Nekik pedig mindent meg kell magyarázni. Mit jelent például az ember neve? Mennyire nehéz az évek súlya? Hogyan lehet férfivá válni? Figyelj csak, képzeld el, hogy a tanítványom vagy. Játszunk, jó, akarod? Úgy, mint egykor a gyerekkorodban, az iskolában játszottak. - Sohasem játszottam.

13

- Akkor neked nem volt gyerekkorod! - Ez igaz. - Ez rettenetes! - kiáltott fel. - Nem lehet igaz! Ugye, nem? Csak rossz tréfa... Még egy kérdést feltehetek ? - A kérdések mindig az igazságot kutatják, az igazság pedig nem mindig kellemes. A hangja semmilyen indulatot nem árult el. Monoton, színtelen volt. Hirtelen megérezte, és zavarba hozta ez. Nem, mégsem... A férfiak vasidegűek. Sok örömet képesek felfogni, de tudnak nyelni is a legnagyobb fájdalmukban... - Tudod - mondta a férfi -, ma Omar Khajjámot olvastam. Nagyon régi költő. Gyönyörűen ír, hallgasd... A lány hallgatta a verset, és a férfi járt az eszében. Fiatal, erős, szép lehet. Magas a homloka, dús a haja, rövid a szakálla. Lágy a tekintete, és hosszú, művészi a keze. Ebben tartja a megsárgult, százéves könyvet, és szigorú ajkai a régi szöveget mormolják... Tekintete az üres székre esett. - Halló, Marija, hallasz engem?... Itt az ideje, hogy jó éjt kívánjunk egymásnak. - Jó éjszakát! - Viszontlátásra holnap I Elaludt, és a férfira gondolt, amikor felébredt, őrá gondolt az elektrobuszon is. Az utcán, az iskolában. Mindenütt. Az egész napját ez töltötte be. Elhatározta, máskor nem kérdez tőle semmit. Jobb lesz úgy. ő is ember. Egy nap majd nem lesz zárkózott, maga kezd el vallani. A lelkéből fakadóan... Az igazság nem mindig kellemes? Miért mondta ezt?... A folyosó ragyogó mozaikja, a naplója, az elektrobusz, a kizöldült szilfák, az eső moraja ép az esti tenger... A telefon mindig pontosan tíz órakor csengett. Eljött a tanév vége. Az utolsó nap utolsó óráján minden gyerek megajándékozta egy szál szegfűvel. Felnyalábolta a húsz szegfűt, a húsz gyenge testet és a húsz pár bús szemet. Átölelte és hazavitte őket. őszig csak a hosszú várakozás lesz a társa. Nem sietett. Minden rendben ment a mai estén. A járda a szokásos sebességgel hordta haza a késői utasokat. A meterológia tompított hangú szignálja átitatta a májusi estét. A hangok megszokott ritmusa, a szorgos járókelők látványa öntudat alatt is azt sugalmazta mindenkinek, hogy az életük biztonságos, A tenger pedig olyan szép volt, amilyen szép csak lehet egy tavaszi alkonyatban. Kicsit álldogált a fasorban, majd lassan felment a lépcsőn a negyedik emeletre. Az előszoba békés fénnyel fogadta. A mennyezet csipogott, mint egy régi gramofon. Az automata a másodperc töredéke alatt elképzelhetetlen, kakofonikus egyveleget állított össze tíz különböző melódiából. Végül zavartan elnémult, és bocsánatkérésekkel halmozta el. - Pardon... Pardon... Pardon... A láthatatlan lemez csak azt az egy szót ismétli, amelyet az automata tud. A robot csak akkor szólal meg, ha nem értette meg a gazdasszonya kívánságát és hibázott. Benyomta a gombját, hogy megállítsa. Ettől elhallgatott, sőt elfelejtette a tévedését. A lány bement a haliba, és mindenfelé szétszórta a szegfűt. És a telefonhoz ült. A helyiség megtelt a virág illatával. Belélegezte ezt, ami megnyugtatta a lelkét. Tin-tin, tin-tin; a szíve kissé ünnepélyesen csengett. Remegett az előérzettől. - Ezer harang... - mondta hangosan. - Azt akarom, hogy ezer harang szóljon, hogy minden ember megtudja... Csrrr! - Jó estét, Marija! - Jó estét!... Egyedül vagyok, teljeser.

14

- Mit akarsz mondani? - Vége a tanításnak. Megkezdődött a hosszú-hosszú vakáció. Én meg teljesen egyedül maradtam. Csak te vagy nekem - testetlen, láthatatlan, távoli. Talán lehetséges, hogy nem is vagy. - Ó, milyen szörnyű emberek vannak! Nem látod, hogy hol a határ a költőieskedés és a közönséges érzelgősség között. Mindegy; én természetesen teljesen reális vagyok. - Anyagilag is? - Hogyne. De az anyagi dolgoknak önmagukban nincs jelentőségük. Ez csak általános előfeltétel. - És az élet? - A megformálástól függ... - Elég! Könyörgök elég!... - hirtelen megfeledkezett magáról, cserbenhagyta tökéletes nyugalma, gondolatainak sziporkázása és mondatainak szépséges architektúrája. - Akarom, hogy folyton legyenek kérdések! Ostobák és nevetségesek, örömteliek és szomorúak. Számodra és számomra is... Akarom, hogy ostobaságokat beszélj nekem. Szép szavakat... Kedves szavakat... Szavakat, melyektől dalra fakad a szívem, a sejtjeim pedig kivirulnak, mint a tavaszi pipacsok... A lány mélyet lélegzett. - Nemde - szólalt meg a másik -, ezt teszem minden este? - Csakhogy ezek nem a te szavaid. Ezeket már megírták az ókori bölcsek, megfogalmazták a mai költők... Mindketten őket ismételjük. Keresünk bennük valamit, ami a miénk lehet, a mások által fel nem fedezett szépség... - Nincsenek saját szavaim. Lényegében a szavak senkihez sem tartoznak. Egyszer megalkották őket, azóta az emberiség nemzedékei használják. Nagyon jól tudom ezt. Az idő elhomályosította a régi gondolatokat, majd megtöltötte új tartalommal. A korábban ismeretlen gyönyörűség félhanggá és részletté, virággá és sziromhullássá, meleggé és faggyá bomlott szét. A formális logika szerint egy költői sor semmi kivételeset nem mondhat. Csak annyi az érdeme, hogy a már megalkotott és végtelenül sok összefüggés közül a legpontosabbat, a legszebbet, s legmeggyőzőbbet választja... Olyan, mint egy szűrő... - Hagyd abba! - mondta halkan. - Hagyd abba I Vegyél elő egy papírlapot és ceruzát, írd fel a címem. Aztán gyere ide. Hozzám. Gyere be a szobámba. Ölelj meg. Csókolj... Érezni akarom az illatod, az ujjad érintését. Meg akarom ismerni az erődet... Ne, ne szakíts félbe. Tudom, mindent tudok... Akarom! Azt akarom, hogy simogass, ha megteheted, akár egyetlen kézzel. Tudom, tudom... Légy velem. Azt sem bánom, ha valamilyen fogyatékosságod van. Gyere ujjak nélkül vagy kéz nélkül, sőt... sőt nyomorékon... A lány már meggyőződött erről. Gondolatban már megszokta a fogyatékosságot. A telefonáló csak azért hallgathatja el a nevét, hogy elrejtse a személyét, testét... Neki ez teljesen mindegy volt, várta a férfit, és mindenre felkészült. - Fizikailag tökéletes vagyok - hangzott a válasz -,de nem vagyok képes teljesíteni egyetlen kívánságodat sem. - Nem akarod? - Nem vagyok képes. - Miért? Miért? Miért? - Mert robot vagyok. És nem volt illata a szegfűnek. A meleg falak pillanat alatt kékké hidegültek. A membrán elnémult. Egy darab holt fém volt, amely sohasem élt. Tin-tin, tin-tin. A kis harangocska elkeseredetten kongatott a mellében. Majd kérges röggé változott. Elállt a lélegzete.

15

A perc, az óra vagy az évszázad egyformán semmit sem jelentett. A mellkasában csak egy kemény gömb maradt, amelyben az anyag és a lélek elképzelhetetlen, öntudatlan és érzéstelen masszává olvadt össze. A kezdettől a végig, a haláltól a születésig... A kagyló kicsúszott izzadt tenyeréből. Leesett a padlóra. Csendesen, röviden kattant. A hang megijesztette. Felemelte a fejét. Közben a tudatáig hatolt a hang. Világosan és érzékelhetően, tökéletes kiejtéssel és gyengéd temperamentummal. Körülnézett, és mindent megértett. Nyitva felejtette a bejárati ajtót. A hang arról jött. Valahonnan mélyről, a panelek és téglák között forgott az ottfelejtett automata korongja. A reproduktor szabályos ütemben ismételte: - Pardon... Pardon... Pardon... - Erudit-27... Mégiscsak kísérleti modell, ügyeletes úr, de rászolgál arra, hogy megnézze. Tessék... Kicseréljük a ferritemlékezetét... - Azt mondják, érzésekkel is ellátta ? - Bizonyos értelemben igen. Minden mesterséges agy, amit eddig csináltak, specializálható volt. Az Erudit hivatása kissé más lett. Bár nem programoztunk bele emocionális láncolatot, mégis meg kellett tanítanunk arra, hogy megértse az emberi érzéseket, sőt néha imitálja is azokat. Egy nap majd képesek leszünk gyufásdoboz nagyságúra készíteni. És az Erudit nélkülözhetetlen útitársa lesz a tudósoknak, kozmonautáknak... - Az intellektuális beszélőtárs szerepében? - Úgy, ahogy mondja. De nemcsak az lesz. Ez pusztán a dolog külső oldala. Az Erudit ideát sugall majd. Gyógyít. Mulattat. Emocionális lesz. Utasának hangulatot teremt... - És ön természetesen nem látja a hibáit? - Nem, ügyeletes úr. Csak a romantikus hősök lehetnek ennyire becsületesek és rövidlátóak. - Nem veszélyes ez? - Mi?... Ó, igen, értem önt... Nézze, ha az agy közönséges gyufásdobozt ad a gyereknek, az felgyújthatja vele az egész várost... - A gyerekek itt nem jöhetnek számításba? - Nem valószínű. Ha a fiamtól eltekintek, akit este otthon hagyok, hogy tanulja a leckét. Az ilyen napokon a lakás ugyancsak zajos, mert ellepi a vendégek áradata; ugye, megérti... De a fiam már nagy kamasz. - Egyedül tanul? - Egyedül. - Az Eruditet bekapcsolhatja a városi telefonhálózatba ? - Valószínűleg. Nem lenne nehéz művelet. De engedje meg, hogy megkérdezzem, honnan jutott ez az eszébe... - Köszönöm önnek a válaszokat... Indulnom kell. - De láthatja... - Amit kellett, mindent láttam. Ön pedig többet ne hozza ide a fiát. A gyufával nem lehet tréfálni... Viszontlátásra I SZŰCS JÓZSEF FORDÍTÁSA

16

SZVETOSZLAV MINKOV

Az ember, aki Amerikából jött Néhány hónappal ezelőtt a postás egy levelet kézbesített nekem Amerikából. Hosszúkás borítékot húzott elő bőrtáskájából, és felém nyújtotta. A szerény „mister" mellett nevem, alatta pedig a címem állt, a boríték felső sarkából meg Abraham Lincoln aszott képe mosolygott rám egy tizenöt centes bélyegről. Elképzelhetik, mennyire meglepődtem. Levél Amerikából! De hiszen nekem nincs semmilyen kapcsolatom ezzel a földrésszel. Igaz, egyszer Pennsylvaniából egy babiloni asztrológustól kaptam egy részletes horoszkópot, amelynek alapján elmondhatnám önöknek mi történik velem fél év múlva. De akkor magam provokáltam ki a hírneves jós figyelmét; egyszerűen olvastam egy újságban közzétett hirdetést, és mivel szeretek magamnak kávézaccból jósolni, és különös tiszteletet érzek a látnokok iránt, régi szokásomhoz híven érdeklődtem sorsom felől, elküldtem a megadott címre minden szükséges adat )t, amire meg is érkezett a válasz. Most természetesen másról volt szó. Az asztrológussal folytatott levelezésem már régesrég megszakadt, s agyam fel sem fogta az új, rejtélyes levelet. Hála istennek, vagyok annyira kíváncsi, hogy nem töröm a fejemet fölösleges feltételezéseken. Minden teketória nélkül fölemeltem íróasztalomról a celluloid papírvágó kést, fölnyitottam a borítékot, és kivettem belőle a csipkézett szélű, vastag papírlapot. Mit gondolnak, kitől jött ez a levél? Ó, minek is kérdem! Hát honnan tételeznék fel önök, hogy van egy nénikém Amerikában, aki a sors valami különös szeszélye folytán elhatározta, hogy több évi hallgatás után jelentkezik? Be kell vallanom - én már a létezéséről is teljesen megfeledkeztem. Hajdanában, amikor a csokoládébonbon még nem volt divatban, hanem meggydzsemmel ették le magukat a vendégek, névnapokon a rokonság között igen élénk beszélgetések folytak e kedves nénikéről. Az egyik, foglalkozását tekintve közjegyző

17

nagybácsim nagy, tarka kendővel törülgette bajszát, és amerikai nagynénémet emlegetve, mesélt az emberi boldogság mibenlétéről. Elment a nagynéném Zágrábba gyógyszerészetet tanulni, s ott megismerkedett egy valamilyen New Jerseyből jött milliomossal. Kezdetben egészen ártatlan ismeretségnek tűnt. Épp hogy csak üdvözölték egymást: Jó napot! Jó napot! Kapcsolatuk azonban lassacskán bensőségesebbé vált. Az amerikai, bácsikám szavával élve, bekapta a horgot, de nagynéném sem maradt közömbös a férfi érzései iránt. Otthagyta a patikusságot, s csak az amerikai szavát leste. Ha megszólalt a férfi - nagynéném körülrajongta. Vidám kedvű volt, nem szívesen gondolt a tinktúrákra. Végül is házasságig jutott a dolog. Megesküdtek, s Amerikába utaztak. Boldogok voltak. Nagyon jól éltek, kocsijuk is volt, csak éppen gyermekkel nem áldotta meg őket a mindenható. „Ej, nincsen öröm üröm nélkül!" - E közmondással zárta le példabeszédét a jó közjegyző, s rögtön utána tálalta is a jelenlévőknek a tanulságot. „Szóval, azt akarom mondani, hogy - tette hozzá életbölcseletének hirtelen felvillanó fényében - ha a mi Olgánk nem ismerkedett volna meg azzal az amerikaival, talán a mai napig kavargathatná valamelyik patika kenőcsöstégelyét, és árulhatná a mustártapaszt. Az emberi boldogság olyan, mint az aranymadár. Mindenki vállára rászáll egyszer az életben, és szemünket jól nyitva kell tartanunk, nehogy elszalasszuk. Az ilyen, keserű igazsággal teli szavak hallatán a tisztelt amerikai nagynéném minden közeli és távoli rokona csendesen bólogatott, és bólogatásaink közben lenéző, parányi csigákkal díszített keretbe foglalt, mosolygó arcképe úgy tekintett ránk, mintha hottentották lennénk. S amikor ez a majdhogynem fantasztikus képmás már minden kézben megfordult, és újra elfoglalta régi helyét a kis asztalka térítőjén, rendszerint felálltunk a kanapéról, sóhajtva húztuk fel kalocsninkat és mindenki ment a maga útjára, a temetések nyomasztó érzésével. Önök, kedves olvasóim, bizonyára láttak már cérnára fűzött aszalt szilvát. Nos, így néztek ki az apró fekete betűk - egymáshoz ragadva a levél sárgás papírján. A tág és árnyas szobájú, csendes atyai házról meséltek a sorok, ahol a szobák falain álmos tükrök pislákolnak, és harsogó színű vadászképek ünnepük a nekivadult medvék mancsai között ártatlanul mosolygó vadászokat. A nyári esték sötétjében zöld szikrákként úszkáló szentjánosbogarakról. És a régi, öreg kertről, hol a magas füvön átcsurognak a lángszínű sarkantyúkák ágyásai. „Itt New Yorkban nyoma sincs ennek a nyugodt, ősi szépséggel teli életnek - írja nosztalgikus pátosszal nagynéném. - New York az új idők városa, a statisztikáé, a benziné és az ökölvívó ringek négereinek porcelán mosolyáé. Ez a település a felhőkarcolóké, amelyek tetején esténként tangót járunk, a lokálok alagsoraiban pedig kávéscsészékből isszuk a whiskyt, hogy ne sértsük meg a száraz rezsim törvényeit. Hatalmas gépezet acélreteszei között élünk, és ismerjük minden másodperc árát. A templomokban, míg a papok Salamon példabeszédeit olvassák, a nők frizurájukat készítik, a férfiak meg borotválkoznak. A fogorvosok pedig rendelőjükben egyszerre tömnek három fogat, három különböző páciens szájában. S végül, amikor lefekszünk aludni, fejünkre különleges gépeket kapcsolunk, hogy gondolataink frissek maradjanak a holnapi napra, s ne fárasszuk agyunkat ostoba álmokkal." A továbbiakban nagynéném tudatta velem, hogy már megszokta ezt az életet, és hogy előrehaladott kora ellenére nemrég díjat nyert egy női rögbiversenyen elért eredményével. S így fejezte be a levelét: „Lehet, meglepődsz majd, hogy írok neked, de ne tartsd ezt különösnek. Rögtön megtudod az okot is, amely arra késztetett, hogy rád gondoljak, oly hosszú hallgatás után. Képzeld, kedveském, tegnapelőtt amint a nagy bank utcán, a Wool Streeten mentem, láttam a járdán egy aranyhajú, öt-hat éves kisfiút. Sírt. Odamegyek hozzá, s kérdem tőle, mi történt. Ő meg csak szomorúan rám néz könnyel telt szemével, és rózsaszín tenyerén felém nyújt egy törött ólomkatonát. És tudod, abban a pillanatban megjelentél előttem gyerekként, mint amikor egyszer te álltái előttem ugyanígy, s mutattad nekem a törött, csengős sapkás viaszbohócot, amelyet névnapodra vettem neked. Igen, az idő

18

szakadékénak mélyéről előúszott e távoli emlék, hogy egy mesés múlt délibáb-káprázat fényével derítse fel szívemet. Egész nap olyan gyengédséggel gondoltam rád, hogy este Sűrített Himalája Levegő tablettát kellett bevennem, szívemnek pedig szüksége volt az erős érzések elleni hűvös kúpra. Ma azért írom neked e levelet, hogy tudassam veled - egy kis ajándékot küldök neked. A hajdani csengős sapkás viaszbohóc már nem létezik, viszont kapsz most majd egy igazi embert, vasból - egy automata robotot, aki majd segít a házimunkában, és jó barátod lesz majd magányos óráidban. Ez a Sleyping Tom Ton and Co. cég gyártotta szabványember a modern technika igazi csodája, és egyre szélesebb körű alkalmazást nyer az amerikaiak mindennapi életében, ő a hűséges eb, amely őrzi a házat, s a lelkiismeretes inas, aki felveszi a telefont, ajtót nyit, és fogadja a vendégeket. Nem fogyaszt mást, csupán egy kis gépolajat, és évi adója itt, minálunk, annyi, mint a kerékpáré. És kitűnő nyelvész is, ért földünk minden nyelvén, úgyhogy nyugodtan beszélhetsz hozzá akár bolgárul is. A csomaghoz, amelyet majd megkapsz, csatolták az automata részletes használati utasítását is. Légy boldog, és ne felejtsd el a te forrón szerető Olga nagynénédet. Csók." Szememből a boldogság könnyei hulltak. Na lám, mégiscsak igaz az, hogy a vér nem válik vízzé. Lám, oly sokévi keserves várakozás után végre hozzám szállt a legenda aranymadara. Már a vállamon volt, vidáman énekelt, s államat verdeste hegyes csőrével. A gépek gyorsaságával érkezett meg. Jól csomagoltan, hosszú fakoporsóban, tetején a nélkülözhetetlen feliratokkal: „Vigyázz! Ütéstől, rázkódástól óvni!" Amikor a vámnál felnyitották a koporsót, a becsüs hátrahőkölt, s arcára enyhe félelem ült ki. A szabványember mellén keresztbe tett karokkal feküdt, akár egy halott lovag. Teste vasból volt. Csak feje volt valami ismeretlen anyagból, mely kaucsukra hasonlított, és az élő emberi fej természetes színét és formáját utánozta. Lecsukott szempillák, hegyes, szabályos orr, kicsiny, ironikus mosolyba összeszorított ajkak. Homlokára szőke hajának kócos tincsei hullottak alá - mint a hosszú, fárasztó útról érkezőnek. - Mi ez? - kérdezte szakmai kíváncsisággal a becsüs. - Automata - feleltem zavartan. - Miféle automata? Mire való? - Mindenre. Fölveszi a telefont, ajtót nyit, vendégeket fogad, kávét főz*- egyszóval, minden házimunkát elvégez. Egyfajta háziszolga. - Hümm! - hökkent meg a tisztviselő, és szórakozottan lapozgatni kezdte a vámtarifát. - Először fordul elő velem, hogy ilyen tárgyat kelljen megvámoltatnom. Várjon, míg idehívom valamelyik kollégámat. És eltűnt egy ajtó mögött. Kisvártatva a szabványember körül összegyűlt a vámhivatal valamennyi alkalmazottja. Egy alacsony termetű, kigombolt egyenruhás becsüs, aki óraláncán alumínium fityegőt viselt, belenézett a koporsóba, sokatmondóan köhintett, és különös figyelemmel vizsgálgatni kezdte az automatát. Fölemelte a robot karját, a páncélon három gomb villant elő: sárga, kék és piros. A becsüs bizonytalanul megnyomta a piros gombot, s abban a szempillanatban a vámhivatal bálákkal, ládákkal és csomagokkal megtömött, tágas helyiségében pokolgépre emlékeztető, baljós búgás terjedt szét. Miközben rémült szívvel kővé dermedten álltunk, s vártuk az elkerülhetetlen robbanást, a szabványember felemelkedett a koporsóban, fölnyitotta a szemét, és csodálkozva körülnézett. Mihelyt észrevett bennünket, felállt és felkiáltott: - Good afternoon! - Jó napot! - feleltem és előreléptem. - Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Én vagyok az ön ura. Az automata leereszkedően végigmért tetőtől talpig, és tökéletes bolgársággal mondta: - Így kell a vendéget fogadni? Miért nincs ünneplőben? Hol a rózsacsokor?

19

E kérdéseket olyan hirtelen s olyan gyilkos lenézéssel szegezte nekem, hogy hirtelenében amőbának éreztem magamat. - Bocsásson meg - hebegtem, és bűntudatosan mosolyogtam. - Egész nap loholtam, hogy elintézzem az ön kiszabadulását, és ezért nem maradt időm felkészülni kellő módon, hogy a szükséges ünnepélyességgel fogadhassam önt. Holnapig meg nem akartam várni, mert, ahogyan ön is látja, itt, a vámhivatalban kényelmetlen lenne az éjszakázás egy magafajta gentleman számára. - Ó! Tehát én most a vámhivatalban vagyok? S milyen alapon? Mit jelentsen ez? - acsarkodott ránk a robot, az arcát valami gonosz grimasz csúfította el. - Igen, ön most a vámhivatalban van! - kiáltott föl kórusban a vámhivatal összes alkalmazottja, akik sorfalat álltak az üres koporsó előtt. - Törvényünk szerint ön vámköteles! A törvény szó hallatára a szabványember mellére tette kezét, mint egy operaénekes, udvariasan meghajolt, és a következőket mondta: - Állok rendelkezésükre, uraim! Csak siessenek, kérem, a vámolással, mert itt szörnyű formalinszag van, mely számomra egyszerűen elviselhetetlen. Mindig az az érzésem e szagtól, hogy hullaházban vagyok. Ekkor a becsüsök egyenruhás társaságában azon csendes s hosszadalmas tanácskozások egyike kezdődött meg, mely a középkor inkvizítorainak titkos bíróságára emlékeztetett. Torquemada és Pedro de Arbues modern utódai a szent vámtarifák értelmezésébe süllyedtek, és mindannyian igyekeztek lehetőleg minél nagyobb kegyetlenség tanújelét adni a robot elvámolásánál. - Tekintsük órának! - javasolta egyikük. - Vagy rádiónak! - szólt egy másik. - Számítógépnek! - tette hozzá a harmadik. - Nem, tekintsük inkább luxusautónak! - avatkozott közbe az alumínium fityegős becsüs, és rögtön hadarni kezdett, mintha felhúzták volna: - Buick, Pacard, Horh, Lincoln, Cadillac, Alfa Romeo, Rolls Royce... - Elég! Hagyja már abba! - kiáltottam fel az autómárkák özönének sodrában. - Önök tönkretesznek engem ekkora vámmal. Végtére is lássák be, hogy őfelségét nem aranyból, hanem vasból gyártották. - Az nem számít! - szakított meg gyűlölködve az alacsony termetű kis becsüs. - Ebben az esetben nem vesszük figyelembe az alapanyagot. Számunkra a tárgy lényege a fontos, érti? A tárgyra nem mint anyagi szubsztanciára, hanem mint kinetikus energiára tekintünk! - De hiszen mégiscsak... de hiszen mégiscsak - ellenkeztem, anélkül hogy akár egyetlen szavát is értettem volna ennek a különös vámfilozófiai terminológiának. - Önök előtt, tisztelt uraim, itt áll egy közönséges automata, és kérem önöket, uraim, tekintsék a vám szempontjából petróleumfőzőnek. A szabványember, aki mind ez ideig diadalittas elégedettséggel hallgatta a vámosok becslését, felugrott, mintha darázs eresztette volna belé a fullánkját, és a fülembe üvöltött: - Megtiltom magának, hogy petróleumfőzőhöz hasonlítson! - Jól van - szóltam gyámoltalanul. - Akkor vámolják el, mondjuk, mint tűzoltó készüléket, de semmi esetre sem úgy, mint luxusautót. Hisz ez egész vagyonom eltékozlását jelentené, ha ki akarnám önt szabadítani a vámból. - Kérem, csendesebben! - kiáltott fel másodszor is a vámhivatalnokok kara. - A vámösszeg meghatározásánál mindenki számára tilosak a személyzetet félrevezető megjegyzések ! E rövid szakmai vallomást követően a vámosok újabb tanácskozásra gyűltek össze - még hosszadalmasabbra s még gyötrőbbre. Végül felhangzott az ítélet: - Teleszkópként vámoljuk I

20

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, elővettem zsebemből a pénztárcámat, és kifizettem a kért összeget, mely igaz, hogy nem volt csekély, de legalább csak századrésze volt annak, amit egy Rolls Royce-ért fizettem volna. Majd az automatához fordultam és megkérdeztem: - Most meg van elégedve? - Igen - felelte közönyösen. - A teleszkóp minden tekintetben több, mint a petróleumfőző, és több, mint a tűzoltó készülék. Vele figyelik a bolygókat, és segítségével jósolják meg a kozmikus katasztrófákat. Ez pedig nem kis dolog. Miután jámbor alázattal átestem a vámmise minden további szentségén, és megszabadultam a vállamra nehezedő súlyos tehertől, a szabványemberhez léptem, kézen fogtam és invitáltam: menjünk haza. - Nos, lenne szíves visszafeküdni a koporsóba? - kérdeztem. - Ideje hazaindulnunk. - Téved - mondta a robot, s visszahúzta a kezét. - Ön megakadályozta, hogy luxusautónak könyveljenek el, ezért most majd megszerzi nekem azt az örömöt, hogy taxival menjünk a lakására. Ugye? Ostobán néztem rá, de nem válaszoltam semmit. Kimentem az utcára, taxit hívtam, s kitártam az ajtaját: - Parancsoljon! Drága amerikai vendégem mint egy igazi úriember szállt a kocsiba: lassan, fáradtan s gyengén meghajlított háttal. Isten megteremtette az embert. Az ördög válaszul megteremtette a homunkuluszt. Hajdanában a homunkuluszok varázskonyhák lombikjában születtek, a feketemágia beavatottjainak lidércábrándjaiból s hosszú várakozásukból életre kelve. Ma gyárakban készítik őket, szigorú tudományos kísérletek számításai alapján, s gonosz alkotóikat mérnököknek hívják. Gróf Kufstein és segéde, Geloni abbé, 1774-ben Calabria egy karmelita kolostorában hat hónap alatt három emberoid teremtést hozott létre mesterséges módon. Az amerikai Sleyping Tóm Tón and Co. cég 1932-ben napi 1000 robotot gyárt. Robotom mellén „Hü John. N: 384 991" feliratú nikkeltetoválást visel. Reggeltől napestig beszélgetünk, s társalgásunk mindig civakodással ér véget. - Ön elviselhetetlenül individualista - mondja bosszúsan John. - Mi csodálkoznivaló van abban, hogy megvetem a személyiség kultuszát, és hogy a közösségért kész vagyok bármilyen áldozatra ? Értse meg végre, hogy én tömegtermék vagyok, ezernyi testvérem, akik mindannyian teljesen egyformán gondolkodnak, beszélnek és dolgoznak, vér szerinti testvéreim, ikertestvéreim. - Éppen ezért, mert agyukat patikusmérleggel adagolták önökbe, és fejük limonádésüveg, precízen kimért tartalommal, ezért önök, robotok, semmi mást nem képeznek, mint egy szürke és jellegtelen tömeget! - válaszoltam felhevülten. - Önök közt aligha születhetne meg bármikor is az a felsőbbrendű ember, akit annyira megvetnek, de akit mégiscsak zseninek nevezünk. Másrészt pedig, s ezt jegyezze meg jól, a szabvány szerinti tömegtermelés, a sorozatgyártás, mindig csökkentett minőséget eredményez a mennyiség javára, és ez kétségtelenül visszahat a közösség észbeli képességeire is. Igen, a modern technika bámulatos eredményei ellenére is, ön mégiscsak gépember marad, érti ezt? Ön nagyszerű eszköze lehet másvalaki akaratának, de semmi esetre sem lehet önálló, alkotó személyiség. Az automata sajnálkozva rám tekint, majd háta mögé csikordítja kezét s a szoba egyik végétől a másikig kezd lépegetni. - Majd meglátjuk, ki lesz más akaratának eszköze - sziszegi a foga közül. Minden nap a legváratlanabb meglepetésekkel szolgál. John bejön a szobámba, s így szól:

21

- Kegyeskedjék megtörölni a lábamat a flanelltörülközővel! . Döbbenten nézek rá, s keresztet vetek. - John, ön elvesztette a józan eszét! Talán nem tudja, hogyan kell viselkednie az inasnak az ura előtt? - Hahaha! - röhög a szabványember, és vasteste csörög, mint egy lánc. - Ön óriási tévedésben él, uram. Én annyiban vagyok az ön inasa, amennyiben ön az én lakájom. - Lakáj! - kiáltok fel, s összes vérem a fejembe tódul. - John, viselkedjen illedelmesebben! Ön még nem ismer engem! - ön sem engem, úgy látszik! - válaszol a kevély automata. - Jogom van gondoskodni toalettemről éppen úgy, ahogyan ön gondoskodik a sajátjáról. De ha azt akarja, hogy őszintébb legyek, megtoldom azzal, hogy köztünk tulajdonképpen nincs semmi különbség, bár ön isteni származásúnak tartja magát. Szükséges-e emlékeztetnem, hogy a magafélékről Darwin speciális elméletet alkotott, hogy minden állatkertben található néhány rokona, aki foggal töri a diót, és nevetteti saját utódait? - Ezt a hallatlan szemtelenséget! - forr bennem a felháborodás, és öklömet rázom. Szobám nyitott ablakán egy távoli gramofonlemezről Josephine Baker szaxofonra emlékeztető hangja áramlik be. A szabványember rendíthetetlenül áll velem szemben, és énekli a fekete baba dalát: J'ai deux amou-ou-ours, mon pay-y-ys et Pari-i-is... John házam korlátlan urává lesz, és én rettegek minden tettétől. Ma a legjobb barátom orra előtt vágta be az ajtót nem engedte be. - Ha valaki az én házamba jön, ön köteles emberségesen bánni vele, érti? Megtiltom, hogy ezentúl ajtót nyisson, és hogy vendégeket fogadjon! - Ostobaság! - feleli gőgösen az automata. - Az ön barátjának az a megbocsáthatatlan szokása, hogy ernyővel jár, amikor süt a nap. Ez idegesít engem. Én az új idők embere vagyok, és nem tudom elviselni a szegényes fantáziájú, pedáns embereket. Azt hiszem, neuraszténiás vagyok. A legkisebb zaj is idegesít. Kezem remeg. Fülem cseng. Fejemet mintha abroncs szorítaná. Elvesztettem étvágyamat egész éjjeleket átvirrasztok. Ha tükörbe nézek, egy szenvedéstől elgyötört, fakó maszkot látok magam előtt. Képtelen vagyok már tovább elviselni ezt az átkozott robotot. Képzeljék csak el, ma lekent nekem egy pofont, mert nem voltam hajlandó/felolvasni neki a New York Herald legújabb számát. Újra átnéztem az automata használati utasítását. Még szerencse, hogy a becsüs a vámnál nem nyúlt a kék gombhoz. Óvakodom tőle, mint a pestistől. Ha megnyomnám, a szabványember mindent összetörne, ami csak az útjába akad. „Jó őrzője vagyonúnknak banditák támadása esetén" - írja a használati utasítás. Egyetlen reményem a sárga gomb. Ez a robot halálát idézi elő. De ő ravasz. Néhány napja bezárkózott a szobájába, és ki sem jön. Mi ez? Nézek a tükörbe, s hátamon végigfut a hideg. Ábrázatom a robotéra hasonlít. Fejemben különös gondolat fogan meg: vannak kutyák, amelyek gazdájukra hasonlítanak. Igen, velem valóban valami rendkívüli történik.

22

Hasonlóságom a szabványemberhez megmagyarázhatatlan módon növekszik. Ugyanaz az arc, ugyanazok az ironikus mosolyba szoruló ajkak. De ez még nem minden. Már olyasmit cselekszem, ami régen teljesen idegen és elképzelhetetlen volt tőlem. Ma például futballmeccsen voltam, és hogy őszinte legyek - igazi gyönyört éltem át a két csapat játékát szemlélve. A végeredmény 3:1 a „Zöld borjú" javára. Most már egy hete, hogy John nem jön ki a szobájából. Mi lehet vele? Az ajtajához lépek, hallgatózom. Semmi zaj. - John! Semmi válasz. - John, mit csinálsz? Csend. Erre minden erőmmel nekirugaszkodom az ajtónak, amely nyomásomra megreccsen, szárnyai kivágódnak. Szívem megdermed a borzalomtól. A robot a szoba közepén fekszik elterülve, karjai oldalt kitárva. Nagy üvegszeméből sátáni gúny sugárzik. Félénken föléje hajolok, karjait testéhez szorítom. Ebben a pillanatban a vaspáncél alól egy rugó halk sziszegése száll felém, a szabványember szóra nyitja a száját, és alsó ajka remegni kezd: - Jé-é-é-é-é-é-é-é! - terjed szét a megnyújtott nyüszítés, majd lassan elhal, akár a falióra harangjának visszhangja. Halálára nem találok magyarázatot. Öngyilkosság? Vagy pedig a sárga gomb véletlen érintése? Kínzó bűntudat emészt, nem hagyja nyugodni lelkiismeretemet. Míg néhány nappal ezelőtt még magam akartam megölni az automatát, most meg hirtelen az utána érzett szörnyű bánat lesz úrrá rajtam. Régebben gépnek éreztem - ma, amikor már csak egy lelketlen vasbábu, testvéremként szeretem. Megpróbáltam föléleszteni, megnyomtam a piros gombot, de hiába. John már semmilyen életjelt nem ad. Örökre meghalt. Csupán szeme maradt nyitva, néz, mint egy élő ember, és nevet. Isten nyugosztalja sokat szenvedett szabványlelkét! Ma reggel valami újat fedeztem föl magamon. Mellemen három gomb világít: sárga, kék és piros. Tébolyodott öröm tölti el egész lényemet, ajkamról örömujjongás tör fel. Kirontok a folyosóra, ahol az egyik sarokban ott áll az új idők büszke lovagja, ölelésébe vetem magam, és csókjaimmal borítom jéghideg arcát. - John, nézz rám, te látsz, hiszen a szemed nyitva van! Én már a te alteregód vagyok, megkülönböztethetetlen hasonmásod. Te eljöttél Amerikából, hogy fölfedd előttem az átváltozás megfejthetetlen titkát, és hogy átöntsd halhatatlan lelkedet emberi testembe. Köszönöm neked, John! Csak most kezdem érteni, mit is jelent tulajdonképpen automatának lenni, s felkelteni önmagadban a tudatot, hogy a mi amerikai századunk a szabványembereké

23

Ütött a bosszú órája. Robotok! Egyesüljetek a nagy keresztes hadjáratra, amely a régi világ végét fogja jelenteni! Végtelen légiótok elemi áradatként önti majd el a Földet, és söpri le róla azokat, akik még hisznek a sírból való föltámadásban, és szobáik falán rózsaszín szalagos mandolinokat tartanak. Le kell hogy söpörje őket a gépek orkánját. Kürtösök! Fújjátok a harsonákat és szaxofonokat! Hadd ringasson mindannyiunkat a szent rumba epileptikus ritmusa, mielőtt útra kelnénk! Testvéreim! Emeljétek fel kezeteket, legyetek készek, s ha üt az óra, lobbantsátok lángra nemes haragotok a pusztítás kék gombjával! A boldogság aranymadara bibliai galambként vezet bennünket. - Érdekes történet - mondta professzorának az asszisztens. - Na és mi történt aztán a páciensével ? - A boldogság aranymadara - mosolygott a professzor - kétségtelenül a diliházba vezette páciensemet. Feltörte egy játéküzlet kirakatát, és összeszedte a kirakatban lévő babákat, amelyek szerinte a „robotok gyermekei" voltak. Ezután hozták be az én osztályomra. Érdeklődésre tarthat számot még egy kis részlet is. A beteg házának átkutatásakor valóban találtak egy törött vasrobotot és ezt a füzetet, amely egyfajta naplónak is beillik. Úgy látszik, ez a szerencsétlen ember igen erős megrázkódtatáson esett át, hogy arra a képtelen gondolatra jutott, hogy automatává változott. - Micsoda abszurd fixa idea! - mormogta az asszisztens. - I -i -igen, cirkuláris dekonsztitúció, mániás-depressziós elmebajjal - válaszolta saját magának a professzor, és kibámult az ablakon. JUHÁSZ GEORGI FORDÍTÁSA

BLAGA DIMITROVA

Fantasztikum

A hópehely és cseresznye szirma arrafelé egyszerre hull, és visszahúzódik a bábba a pillangóknak éterszárnya, a tűzhányók lehelete a hegyormok örök havába ott visszatér.

Idegen bolygóra zuhantam, ahol az idő máshogyan jár. Átszövi a tömör sebesség, és mintha megdermedne minden. Az év és a nap ott egyetlen egy perccé, egy szuperperccé zsugorodott.

Szuperperc alatt visszafordul ott csúfságba a gyönyörűség, gyengeségbe a friss erősség, közömbösségbe a csodálkozás, a feledésbe az emlékek, időtlenségbe - az idő, csodálatos.

Azon a bolygón egybefolyt, egy lett a vég, a kezdet. A haldoklónak végső sóhajával az újszülötteknek sírása. Az első szerelmes tekintet és a végső, a tüzet csiholó és a fagyott.

Titokzatos, messzi planéta, ahol fordított lényegébe áramlik át sorjába minden. Még én is, bár vendég voltam csupán, a végtelenséget legalább emberi vágyaimba hordtam, s perccé váltam, magamra öltve a más időt.

BLAGA DIMITROVA

Fenyegetettség Félelemtől összeszorul szívem, egy kis ponttá zsugorodik össze, szánalmas, magányos, védtelen. Fenyegetett pontja a világnak. Most elektromos agyak keresnek engem, amíg rámlel a radar. Hogyha a halál átugrik rajtam, csak egy másik pontot választott ki, és veszély les már a többiekre. Összeszorul az egész világ, amely most saját magától retteg, oly picinyke lesz, akár a szív, megalázva önmagát. MIGRAY EMŐD FORDÍTÁSAI

26

NEDJALKA MIHOVA FELDERÍTŐK

Úgy beszélnék valakivel - de itt még egy kő sincs, amihez szólhatnék. Nem tudom, így döntöttem volna-e, ha előre tudom, mire kárhoztatom magamat. Furcsa arra gondolni, hogy az is én vagyok, aki ugyanebben a pillanatban ott bolyong több más planétán, de egyúttal lent van a Földön is - nem félek semmitől, és szokásos feladatomat teszem: hatalmas adagokban gyömöszölöm bele az információt elcsigázott agyamba. Csak ne lenne ilyen hideg, ilyen por és egyhangúság. Ez az átkozott barna por olyan könnyű, hogy minden mozdulatomra valóságos ciklon támad. Jó lenne valami veszély, hogy harcban végezhessem - de csak egyszerűen be kell lépnem a kamerába, és máris megszűnők létezni. Kutatási programom befejeződött, kimerülőben a vízkészlet, fogytán az élelem nincs más kiút. No igen, elméletileg nem halok meg, a többi énem tovább létezik. Ez az egész egy nagy butaság, semmi több! Az éneim között nincs semmiféle belső kapcsolat, tudatomat egyedinek érzem, ugyanúgy, ahogy a többi énem. Amikor belépek a kamerába, az az én, amelyik itt van, eltűnik: mit érdekel engem a többi? Egyszerű gyilkosság, talán odalenn ezt nem értik? Egyébként öngyilkosság - nem tagadhatom, hogy saját kívánságomra jöttem ide. Mégis büszke vagyok arra a munkára, amit elvégeztem. Örülök, hogy nem csüggedtem el, mikor először kiléptem a kamerából. Tulajdonképpen azért nehéz most nekem, mert először van egy kis szabad időm. Magam sem tudom, miért húzom ilyen értelmetlenül az időt, ahelyett hogy az integrátor elé állnék. Nem fogok érezni semmit. Majd a többi énemre gondolok, elképzelem, hogy visszatérek hozzájuk... Nevetséges, mindenféle eszembe jut - csak arra nem akarok gondolni, amitől félek, jóllehet nem is tudom, miért. Ugyan miért is zavarna, ha pontatlanul történt a regenerálás? És mégis arra vágyom, hogy embert lássak, akár egyetlenegy embert. Beszéljek vele, összehasonlítsam magamat vele, hogy lássam, olyan vagyok-e, mint ő, s hogy megértsem, mi is vagyok én. Ha pedig kiderül, hogy más vagyok, akkor talán mindaz, amit elvégeztem, szükségtelen. És ha... ha csak egyszerűen robot vagyok? Igaz, emlékszem egész eddigi életemre, emlékszem szüleimre, barátaimra, az ismerősökre - de ez nem bizonyít semmit. Talán az emlékeim is megváltoztak, eltorzultak. Vagy mesterséges szülemények? Egyáltalán, emberi dolog az, amit csinálok? Emberi dolog magányosan álldogálni ezen a síkságon a lengedező barna felhők közepében, s időről időre letörölni arcomról a finom port? Nem, nem szabad tovább várnom. És végül is, már csak egy kis kanna vizem maradt. Mi értelme szenvedni. És lealázó is lenne kiinni az utolsó cseppet, hogy addig halasztgassam a dolgot, míg a szomjúság bekényszerít a kamerába. Csupán kis pihenő volt ez a semmi előtt, egy pillanatnyi gyengeség. Már vége is van. Minden olyan egyszerű. És annak is volt értelme, hogy feljöttem ide: új ismereteket továbbítottam a Földre. Íme, ez megnyugtat. Hiszem, hogy ember vagyok, és az is maradok mindvégig - egy szót sem továbbítok többé. Semmit arról, amit érzek, semmi olyasmit, hogy „Isten veletek, emberek!" vagy „Emberek, visszatérek közétek."

27

Amikor felhangzott a jelzés, az íróasztalnál ültem, és a legutóbbi fiziológiai kongresszus beszámolóiba mélyedtem. Csak annyit mondtam: „Tessék!", de fel se álltam. Hallottam a lépteket, megfordultam fiatalember, szinte még gyerek. Rámutattam az egyik karosszékre, és ő leült. Zavartnak látszott. - Önhöz küldtek az Űrkutatási Központból - mondta bizonytalanul. - Ugye, azt kérte, hogy felderítőként dolgozhassák? - Igen. Arra gondoltam, hogy szinte mindig a fiatal emberek jelentkeznek felderítőnek, noha az idősebbek tulajdonképpen alkalmasabbak: többet tudnak. Aztán eszembe jutott, hogy én magam sem töltöttem be még a huszadik évemet, mikor beléptem a csoportba. Na, jól van. Semmit sem titkolok el ez előtt a fiatalember előtt, megmutatom neki, hova igyekszik. És ha majd akkor is ugyanazt akarja, amit most, akkor - sok szerencsét! - Feltételezem, ismeri a kérdés tudományos oldalát. - Nagy vonalakban. - Kérem, ismételje el néhány szóban azt, amit tud. - Régóta használatos módszer az élő szervezet „távközlése", jóllehet alkalmazása korlátozott. Az első szakasz a kiválasztott objektum testének és különösen agyának fejtjeit jellemző mutatók vizsgálata és leképezése. Ebben a folyamatban a szervezet ideiglenesen szétesik, de sokszor helyreállítható, integrálható. A leképezéssel nyert adatok hatalmas távolságokra közvetíthetők, amennyiben az út végpontján vevőberendezés létesül. Éppen ez teszi lehetővé, hogy a „távközlést" felhasználják még ismeretlen planéták elsődleges kutatásánál. Legelőször a készüléket juttatják el helyére, majd bizonyos idő elteltével kódolt közlemény formájában kisugározzák a felderítőt. A szükséges helyre juttatott vevőkészülék fogadja és integrálja a felderítőt, aki kilép a kamerából, és elvégzi a szükséges kutatásokat. Nem tudtam, nevessek-e vagy sírjak. Olyan volt ez, mint egy lecke, amelyben minden egyszerű és pontosan meghatározott. - És az, aki már elvégezte kutatási programját? - A kamera ismét magába fogadja. - De nem tér vissza a Földre, ugye ezt is tudja? - Igen, természetesen. Egyelőre nincs lehetőség arra, hogy több energiát továbbítsunk annál, mint amennyi nélkülözhetetlen a távközléshez. Illetve, azt akarom mondani... az elvégzett kutatások közléséhez. - És ő? - A visszafelé irányuló „távközlés" egyelőre nemcsak lehetetlen, de szükségtelen is lenne, hiszen az egyed adatait a Földön megőrzik. A felderítő egyidejűleg több planétán és a Földön végzi munkáját. Ha jól tudom, önre öt planétát bíztak, azokat, amelyek kutatásához az ön pszichikuma és az ön ismeretei a legalkalmasabbak. Jelent-e valamit az ön számára ennek az ötnek a sorsa? Türelmesen mosolyogtam. - Számomra... semmit. Fogadjuk el, hogy így van. De azok, akiket oda küldtünk, már személyiségek, új tapasztalatuk van, és önállóan fejlődnek. Igaz, ugyanaz a múltunk, de tudatunk most, ebben a pillanatban, különböző. És a jövőnk is különböző. Mindegyikünk maga fog meghalni. A fiatalember meghökkent. Erre nem gondolt. Természetesen. - De ők nem az igaziak, ugye ? - Miért gondolja? Vajon kiváltságos helyzetben van-e bármelyik is az integrált egyedek közül ? - Egyszerűen csak azért, mert ön itt van... Ugyanazt az életet folytatja.

28

- Igen, de ők is folytatják, csak nem itt, hanem ott. Mit bizonyít ez? Én, aki itt vagyok, szintén átmentem a kamerán, s még azt sem tudom, hogy abszolút ugyanaz vagyok-e, mint aki belépett a kamerába. - Ezt nem értem. - Meg fogja érteni. De előbb azt szeretném megmondani, hogy éppen ez a bizonytalanság nem engedi meg a „távközlés" kiterjedt alkalmazását. Az ember, minden egyes ember valami megismételhetetlen. Benne összpontosul a szülői és gyermeki kapcsolat összefűzte személyiségek sorozatának tapasztalata, valamint a társadalmi és a természeti környezet konkrét hatása... - Da hiszen az analizátorok éppen azért képezik le minden sejt mutatóit, hogy a megismételhetetlenhez jussanak, ugye? - Az egyed „távközléséhez” arra van szükség, hogy az adatokat lefordítsák a megfelelő jelek nyelvére, így van? - Kétségtelenül. - Ezek a jelek azonban mindenki számára azonosak. S mégis ezekkel fejezik ki a különböző egyedeket. Nem látja már, hogy mi a probléma? Az azonosnak kell kifejeznie a megismételhetetlent. - De ezt meg is tudja tenni, nem? - Hogyne, meg tudja tenni... Próbált-e már kifejezni valamit, mondjuk egy érzést, amelyről szinte teljes bizonyossággal tudta, hogy csupán az öné? Hogyan járt el ebben az esetben ? Magamban elmosolyodtam, mikor láttam, hogy az ifjú ember elpirul. - Megpróbálom leírni. - Vegye figyelembe, hogy a szavak szintén közös jelek. Mi mindketten ezeket a szavakat használjuk az összes emberrel együtt, és mindenki ugyanezekkel a szavakkal próbálja kifejezni saját mondanivalóját. S mit gondol, sikerül kifejeznie ezt a saját mondanivalót teljes pontossággal ? - Nem tudom. Mindenesetre a másiknak is valami hasonlót kell éreznie - elmosolyodott, és megvonta a vállát. - Egyszerűen nem tudom. - De „a távközlés" esetében sem tudja senki. Én magam már két ízben mentem át ezen az eljáráson. Integráltak itt a Földön és más planétákon. De vajon ugyanaz, abszolút ugyanaz az ember lép be a kamerába, és lép ki belőle? Ezt lehetetlen megtudni. Nincs kritérium. A korábbi énem eltűnik, nem lehetek mind a kettő egyidejűleg: ugyanúgy, mint ahogy ön sem tudja, mennyire értik meg, mert nem lehet egyidejűleg az, aki közöl, és az, aki a közlést befogadja. - Tehát a kamerában az ember eltűnik, és sohasem tudja meg, hogy az az egyed, aki a helyében keletkezett, nem módosult-e kissé? - Így van. - De ön mégis annyi planétát megjárt... - Vendégem határozatlanul mosolygott. Megértettem, mire gondol. - Én? Téved. A többiek, akiket az én hasonlatosságomra teremtettek, azok igen. Az én egyéni feladatom csupán szüntelenül halmozni azt a tudásmennyiséget, amire következő küldetésemnél szükség lesz. Sohasem hagytam el a Földet. És hasonmásaim is csupán egyetlenegy planétát ismernek meg. Láttam, hogy a fiatalember kezdi felfogni, amit mondok. Sokáig hallgatott, majd halkan megszólalt: - És azok... Azok ott, azok is ilyen magányosak? Egyikük sem él át semmit abból, amit a többiek átélnek? - Kétségtelenül így van. Ismét hallgatott egy ideig.

29

Aztán hirtelen kirobbant: - Nem gondolja, hogy ez az egész rendszer hasonlít egy gyilkosságsorozathoz? Felsóhajtottam. Minden ilyesfajta beszélgetés eljut ehhez a ponthoz. Ez, úgy látszik, elkerülhetetlen. - Kezdetben minden nagyon egyszerűnek látszott: az ember nem hal meg, az öntudatlan állapot szakasza után ismét megjelenik, majd a felderítő küldetése szintén az öntudatlan állapottal ér véget. Mi, akik mindezt magunkon próbáltuk ki, megértettük, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb, de hallgatunk. Most is csak azért beszélek önnel ilyen nyíltan, mert ha csatlakozni akar a csoporthoz, tudnia kell, mi vár önre. Mi, akik sohasem hagyjuk el a Földet, szétszóródunk a mindenségben, és eltűnünk ott, mert ez az ára az általunk gyűjtött ismereteknek. A felderítők közül eddig egy sem panaszkodott, nem is tiltakozott, pedig mindnyájan megtehették volna. A probléma nagyon-nagyon régi: elfogadhatjuk-e az ember áldozatát az emberiség fejlődése érdekében? Mi még mindig ezt az árat fizetjük. A hallgatás ezúttal bennem keltett feszültséget. Mikor aztán a fiatalember végre a szemembe nézett, már tudtam a választ. Azt mondta: - Mégis fenntartom kérésemet a Központban. Az ajtóig kísértem, s búcsúzásul megszorítottam a kezét. Tenyere száraz volt és kemény. Már tudtam, jó felderítő lesz belőle. Tovább akartam dolgozni, de nem ment. A beszélgetés ismét felébresztette bennem mindazt, amit megpróbáltam magamba zárni. Azokra gondoltam, akik távol vannak innen. Legalább eggyel szerettem volna beszélni közülük. RÁKOSI GÁBOR FORDÍTÁSA

JORDAN RADICSKOV

A BÕRDINNYE Eszembe se jutott volna bármiféle nyilvános magyarázkodásba kezdeni a Gépipari Elektromos Karbantartó Vállalattal kapcsolatban, ha maga a GELKA nem indít valóságos hadjáratot ellenem. Bár megfizettem a kiszállási díjat, és ezerszer is bocsánatot kértem a szerelő felesleges fáradozásáért, és mindent elkövettem, hogy bebizonyítsam, csupán félreértésről van szó, a GELKA továbbra sem mondott le arról, hogy az esetet a lelkiismeretlen viselkedés elrettentő példájának állítsa be. Jóllehet egy pillanatra se merült fel bennem az az ostobaság, hogy lelkiismeretlen vagy huligán magatartást tanúsítsak egy karbantartó vállalattal szemben, amelynek az a feladata, hogy az állampolgárok televíziókészülékeit gyorsan és precízen kijavítsa. Ellenkezőleg, magatartásom az ilyenfajta vállalatokkal szemben mindig korrekt és feddhetetlen volt. A GELKA azonban továbbra is adta a sértődöttet, és még napokkal később is telefonálgattak, hogy működik-e a televízió, milyen a kép, jó-e a hang és így tovább és így tovább. Arcátlanságában a GELKA odáig ment, hogy egy szép napon közölték velem telefonon, fogtak egy ludvércet, és azt kérdezték, hogyan küldjék el, postán vagy kocsin, hogy a tévémhez kössem, s az ügyeljen, nehogy elromoljon a kép. Hatvanhétben olyan meggondolatlan voltam, hogy közzétettem egy tudósítást arról, hogy ludvérc tartózkodik köztünk. A GELKA most kapva kapott tudósításomon, hogy tréfát űzzön velem. Megkértem a névtelen telefonálót, gyömöszölje bele a ludvércet a vízcsapba, én meg majd itthon, fürdőszobámban megeresztem a zuhanyt, és a ludvérc máris a kádamban lesz. A névtelen telefonáló ekkor címem után érdeklődött, aztán megígérte, hogy elküldi a ludvércet a vízvezetéken. Azóta a gyerekek, akik mindenben hisznek, bizonyos félelemmel lépnek mindig a fürdőszobába. Szeretném még a kezdet kezdetén kijelenteni, hogy semmilyen műszaki jártassággal nem rendelkezem, és hogy a GELKA vádja, hogy magam javítottam meg készülékemet, közönséges koholmány. Kénytelen vagyok a következőkben lépésről lépésre előadni mindent sorjában, hogy az olvasó maga ítélhesse meg a dolgot. Esteledett. A januári nappalok rövidek, korán besötétedik. A szobát ellepte az alkonyi homály, egyedül ültem a televízió előtt, és a négy, dzsungelharcra betanított amerikai elefántot figyeltem. Az Egyesült Államok ejtőernyőkkel készült leereszteni ezeket az elefántokat Vietnamban, minden valószínűség szerint velük akart döntő fordulatot kicsikarni a harcok menetében. Az elefántok nekiiramodtak, a képernyőn fekete sávok haladtak át, kisvártatva meggörbültek, s ellipszist képeztek. Az ellipszis megrebbent, majd eltűnt, csak a hang maradt meg. A hang meg-megszakadt, mintha dadogott volna a bemondó, majd később egy második hang is hallatszott, az egyenletes dadogásra valaki orrhangon válaszolgatott. Ebben a furcsa dialógusban volt valami, ami kozmikus rádiókapcsolatra emlékeztetett, de

31

azon az estén még nem tulajdonítottam ennek semmi jelentőséget. Emlékszem, kikapcsoltam a készüléket, s felhívtam a GELKA-t, küldjenek ki valakit. A GELKA azt válaszolta, hogy két óra múlva küldik a szerelőt. Nagyon jól emlékszem, hogyan mentem el otthonról. Tombolt a szél, az utcákat hirtelen támadt hóförgeteg néptelenítette el, fehér porfelhők kavarogtak s haltak el az épületek között. A trolibuszok alig vonszolták magukat a hóförgetegben, és az előttük álló kocsiknak hosszan tülkölve, fehér ablakaik belevesztek a mindent elnyelő fehérségbe. A Volgográd úton lakom, ott, ahol a lejtő kezdődik. A kocsik könnyedén ereszkednek le, de fölfelé elvesztik lendületüket, meg-megcsúsznak, a kerekek egy helyben forognak vagy visszacsúsznak. Az autók e különös táncát figyelve mentem a gyerek elé. Fiam még kicsi, nehezen közlekedik ilyen hófúvásban a sötét utcákon, az ember talpa alatt csúszik a hó, a kocsik kiszámíthatatlanok az útkereszteződésekben, mintha nem is kerekeiken gurulnának, hanem szánon siklanának. A nyárfák ide-oda lengtek, nyikorogva hajlongtak az újabb széllökésekben, eredménytelenül tapogatóztak maguk körül, valami támaszt keresve, amiben megkapaszkodhatnának. A fehér förgetegbe vesző, majd újra és újra előbukkanó, szélsöpörte tetők fázósan sötétlettek. Széllel szemben haladtam, még mindig a négy, vietnami bevetésre váró elefánt járt az eszemben. Talán épp ilyen hófúvásban érzi legjobban az ember ostoba értelmetlenségét annak, hogy ejtőernyővel eresszenek le négy idomított elefántot a dzsungel kellős közepébe. Vajon utat törnek ott a dzsungelben, fákat döntenek ki, vagy nagy folyókon gázolnak át lövészekkel a hátukon? Vagy talán az a rendeltetése e négy elefántnak, hogy hátba támadja a Népi Felszabadítási Frontot, és előidézze széthullását? Emlékszem; hogy két évvel ezelőtt az Egyesült Államok idomított sivító poloskákat vetett be a harcokba. A sivító poloskák, mihelyt vietnami harcost neszeitek meg a dzsungelben, angol nyelvű visongásba kezdenek, és így tájékoztatták az amerikai hadsereget. Azt azonban, hogy mi lesz az elefántok pontos rendeltetése, mi még nem tudjuk... így tehát, miközben oldalvást haladok a hófúvásban, szemem előtt váltják egymást a képek: imbolygó autók tűnnek föl, majd söpört háztetők és a négy elefánt, amint az utcakereszteződésnél csoportosulnak, és elégedetlenül lengetik nagy fülüket, majd a nyárfák hajlongva s tapogatózva keresnek valami támaszt a hideg ürességben. Egyszer csak elővillan az iskola, minden ablakából fényt áraszt, mintha égne belül. Megállók a sarkon, háttal a szélnek, és az elmeháborodott embert keresem. Ablaka világított, de ő nem volt az ablakban. Az iskola mellett van egy elmegyógyintézet, s annak a második emeletén van egy ember, aki mindig az ablakban áll, és várja az iskolából kisiető gyerekeket. Amikor a gyerekek az ablaka alá érnek, kukorékol. A gyerekek megállnak, lökdösődnek, és kórusban kotkodácsolnak. Tudtam,, hogy emberem az elmegyógyintézet ablakában azonnal megjelenik, mihelyt meghallja az iskolából jövő gyerekek kiáltozását. A gyerekek egy percet se késtek, zajosan, kiabálva tódultak ki, és mihelyt kiértek, már gáncsolták is egymást, elvágódtak, és hemperegtek a hófúvásban. A hógörgetegek között kisfiam süvegét kerestem, nem volt könnyű megtalálni, hisz minden gyereken süveg volt, és minden süveg fehér lett a hótól. Mire a klinika közelébe értem, a gyerekek már előtte csoportosultak, csodálkoztak, hogy emberük nincs az ablakban. Lökdösték egymást, egy-egy szavukat elkapta a szél, és fülembe súgta, egyszer csak elhallgattak úgy, ahogy voltak, összecsoportosulva, és kórusban kiáltották: „Kukurikú! Kukurikú!" Az ember hamarosan megjelent. Szürke kórházi köpeny volt rajta, arca szürkének tűnt, akárcsak a szeme. Legyintett, mintha legyet zavarna el arca elől, majd kitárta az ablakot. Lent a gyerekek elhallgattak. Az ember átnézett fölöttük, tekintete valamit keresett a hófúvásban. A gyerekek lent álldogáltak, várták, hogy kukorékoljon, de mivel az hallgatott, újra lökdösni kezdték egymást, s újra felhangzott a „Kukurikú! Kukurikú!"-juk. Lehet, hogy azt remélték, a szenvedő ember majd kotkodácsol. Ahelyett, hogy lekiáltott volna a klinika ablakából,

32

papucsával célozta meg a gyerekeket. A kicsik gyorsan szétszéledtek a hófúvásban, némelyikük derékig süppedt a hóba, s négykézláb igyekezett menekülni. Felnőttek jelentek meg, mindenki a gyermekét kereste. Kérdem kisfiámtól, miért ingerük azt az embert, hisz beteg, és a gyermek azt mondja: - Azt hittük, ha mi azt mondjuk: kukurikú!, ő majd azt mondja: kotkodács! Elnézésüket kérem, kedves olvasóim, amiért sorjában mindent elmondok, s talán sok olyan mellékes tényt halmozok össze, melynek látszatra semmi köze a GELKA-val történt afféromhoz. Kénytelen vagyok azonban ezt tenni, mert meg vagyok győződve arról, hogy minden, amit eddig elmondtam, s mindaz, ami ezek után következik, összefügg, és lehet, hogy éppen e tények valamelyikében találjuk meg a rejtély kulcsát. A gyermekekre váró, szürke szemű és szürke arcú, szenvedő ember is bizonyára kapcsolatban van ezzel a históriával, annál is inkább, mivel két héttel korábban, december legvégén, olyan esemény történt, amely éppúgy összefügg az elmegyógyintézettel, mint a trolibusz az Iszkár utcai megállóhely mellett lévő, plakátokkal teleragasztott hirdetőoszloppal. De ne vágjak a tények elé, majd jönnek azok egymás után, szép sorjában. Megfogtam a gyermek kezét, és még egy pillantást vetettem a szürke szemű és szürke arcú emberre - továbbra is ott állt az ablakban sötét köpenyében, a szél havat vágott az arcába, de neki még a szeme sem rebbent meg, csak állt, belefúrta tekintetét a kavargó, fehér spirálokba, amelyek időnként meg-megszakadtak, hogy aztán újraszülethessenek valamelyik hógörgeteg hátán, felduzzadjanak, és hirtelen megszakadjanak, mihelyt elérik a házak tetejét. Hazafelé totyogtunk, csúszkáltunk a fiammal, keresztülverekedtük magunkat az autók között. A gépkocsik gyűlölettel villogtatták egymásra fényszórójukat, s nem kisebb haraggal tülköltek, már-már azt hitte az ember, hogy ebben a hófúvásban az autók csak azért torlódtak össze, hogy veszekedhessenek egymással, a nagykocsik nyomták, taszigálták a kicsiket mintha mindjárt össze akarták volna roppantani őket -, a kicsik meg villogtak és visítottak, s bármennyire is igyekeztek előrefurakodni, nem sikerült nekik, megcsúsztak a lejtőn, s a mellékutcákban kerestek menedéket. Házunk előtt házmesternőnk sót szórt, hogy ne fagyjon meg a hó a járdán. A kapu előtt egy szomszédasszony kenyeret szorongatott a hóna alatt, és a házmesternőnek magyarázta, hogy amikor a péküzletből jött, az autó alatt, amelyik a járda másik oldalán állt, valami szőröset látott gurulni. Valami kutyafélét, de mégsem lehetett kutya, mert a kutya sohasem gurulna a hóban. - Biztosan kutya volt - mondja a házmesternő. - Meg se tudnám számolni, mennyi elszökik az Orvostovábbképző Intézetből! - Csak vigyázz, nehogy veszett legyen - aggodalmaskodott a szomszédasszony; a szél belökte a kapun, és kenyerével a hóna alatt elindult előttünk. A lépcsőházban az asszony elmagyarázta nekünk, hogyan gurult az a valami a kocsi alatt. - Minden bizonnyal menedéket keresett, mert szeme kidülledt, pofája szintén kidülledt, szőrzete meg égnek állt. Szakasztott olyan, mint egy kutya, de a hangja nem volt kutyaszerű, hanem nagyon is különös. Ki tudná számon tartani azt a sok dögöt, ami télidőben a városba tódul I Anyám, miután az ő fülébe is eljutott valami a lépcsőházi beszélgetésből, tüstént elénk siet, és mesélni kezdi a szomszédasszonynak, hogy egyszer, nem is olyan régen, éppen beesteledett, amikor hangokat hallott a kapu felől, azt hitte, hogy alvóbaba, mert hogy az alvóbabák adnak ki ilyen hangokat. - Nem alvóbaba - mondja a szomszédasszony -, alvóbaba sohasem menne ki hemperegni a hóba, s nem is nézne rám ilyen kidülledt szemmel, meg aztán az hogy lenne szőrös. - Miért? - kérdi anyám. - Az alvóbabák szeme igenis kidülledt! - Igen, de ennek a pofája is kidülledt, és egészen szőrös volt, semmi esetre sem lehetett alvóbaba I

33

Anyám nem ragaszkodik az alvóbabához, de azért ismételgeti, hogy ő bizony úgy hallotta, kint alvóbaba sír, és azt gondolta: „Istenem, lehet, hogy valaki alvóbabát visz!" A két asszony kint tovább fecseg, kisfiam seprűvel söpri le cipőjéről a havat, én meg éppen vetkőzöm az előszobában, amikor hallom, hogy egy férfi engem keres, s már csenget is. A GELKA-tól jöttek. Két egészen fiatal szerelő, szinte még gyerekek, dzsekiben. Az egyik hóka, kék szemű, a másik kreol, szeme mongoloid. A sötétebbik bőrtáskát szorongatott a hóna alatt, de nem is táska volt az, és nem is tarisznya, inkább dinnyére hasonlított. A fiatalember kinyitotta a bőrdinnyét, szerszámokat vett ki belőle, közben a másik, a hóka, megfordította a televíziót, és mindketten vizsgálni kezdték, kopogtatták, rádiócsöveket és kábeleket húztak ki a dobozból. A televízió belseje olyan bonyolult, hogy őszintén csodálom azt az embert, aki képes tájékozódni benne, és felfedezi benne a hibát. A legények magabiztosak voltak, ügyes kezűeknek látszottak, egyik kioperált alkatrészt a másik után helyezték el bőrdinnyéjükben. Ekkor jött be anyám, és azt mondta, hogy az a valami biztosan az Orvostovábbképző Intézetből elszabadult kutya volt, akárcsak az előző havi, de az is lehetséges, hogy ugyanaz a kutya, az a hosszú szőrű, szürke, amelyik a múlt hónapban jelent meg a pszichoneurológiai intézet előtt, és késő estig a trolibuszmegállóban gubbasztott. - Milyen kutya? - kérdezte a hóka, - Olyan volt, akár egy birka! - mondta anyám. A barna bőrű, mongoloid szemű hirtelen felegyenesedett, és nem várt élénkséggel mondta a világos szeműnek: - Ez az ő kutyája volt! Azon az estén nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a sötét bőrű fiú felkiáltásának. Lehet, hogy kíváncsibbnak kellett volna lennem, és meg kellett volna kérdeznem, kinek a kutyájáról van szó. De ahelyett, hogy én kérdeztem volna, a fiúk egyszerre csak beszédesek lettek, és részletesen kikérdeztek a kutyáról. Mikor jelent meg, hogyan tűnt el, és hogy nem keltett-e feltűnést magatartásával? Persze hogy mindenkinek feltűnt különös viselkedése, mondtam, és a legrészletesebben beszámoltam a fiúknak a kutyáról. Hadd ismételjem el az olvasó számára beszámolómat. A kutya. Bizonyára emlékeznek még kedves olvasóim, milyen meleg volt a december 1967ben. Gyakran esett az eső, a nappalok szélcsendesek voltak, de köd nem volt, pedig a december ködéről híres. Úgy látszik, valamilyen enyhe légáram gondoskodott a város levegőjének tisztaságáról, s a szófiai ködnek nem sikerült azt bevenni. S azoknak a decemberi napoknak az egyikén, amikor az idő szokatlanul enyhe volt, majdhogynem tavaszi, és egészen gyengén csepergett az eső, egy rendkívül különös kutya jelent meg a környékünkön. Nagy volt, akár egy oroszlán, hosszú, lompos, szürke szőre a földig ért. Puha szőre összegubancolódott, mintha útközben elemeit volna egy birkabőrt, s azt vetette volna a hátára, hogy a nedvességtől megvédje magát. A szeme is szürke volt, akárcsak hatalmas mancsai. Nem messze tőlünk, alig három utcával odébb van az Orvostovábbképző Intézet azaz OI -, ahol sok kísérleti kutya van, s ezek közül néha elszabadul valamelyik, és a környékünkön csatangolnak. A szürke kutya, amelyikről most szó van, először a klinika előtt jelent meg. Délután volt, látogatási idő. A kutya az intézet bejárata előtti járdán feküdt, s az ablakokat szemlélte, mintha keresne ott valakit. A szürke arcú és szürke szemű szenvedő ember az ablakában állt, de ügyet sem vetett a kutyára, meredten nézett az iskola felé; bizonyára a gyerekek megjelenését várta, hogy lekiálthasson nekik: „Kukurikú!" Néhányan a látogatóba érkezők közül kenyeret dobtak a kutyának, de az rá se nézett se a kenyérre, se az emberekre, mozdulatlanul feküdt, és nézte a klinika ablakait. A látogatási idő lejártával a járda elnéptelenedett, a kutya felkelt, és nyugodtan elindult az utcán.

34

A trolibuszmegállóhoz érkezett ahhoz, amelyik ott van a Volgográd és az Iszkár utca kereszteződésénél. Az egyetem irányába induló 1-es trolibuszra felszálló utasok valószínűleg emlékeznek még rá. Nyugodtan, szomorúan feküdt a hirdetőoszlop mellett, egészen estig ott gubbasztott. Emlékszem, a gyerekekkel elmentünk megnézni. Életemben először láttam ennyire szomorú szemű és a környező világgal szemben ennyire érzéketlen kutyát. Egyetlenegyszer sem kelt fel lerázni ázott szőréről a vizet, nem húzódott be az eresz alá a szárazra, hanem feküdt nyugodtan, a plakátokat nézegetve. Mintha egy másik világból jött állat lett volna, más érzékszervekkel. Emlékszem, ügyeltem rá, hogy a gyerekeket távol tartsam tőle, lehet, hogy ismeretlen betegségben szenved, lehet, hogy az OI-ban megfertőzték valamilyen szérummal, s éppen ez a szérum tette ilyen melankolikussá. A trolibuszra szállók közül többen is megjegyezték, hogy a kutyának valószínűleg találkája van valakivel ennél a megállónál, de úgy látszik, az, aki itt adott neki találkát, elfelejtette. Mások szerint legjobb lenne felhívni az OI-t, jöjjenek ki a kutyájukért, de senki sem telefonált. A fiam, aki jól ismeri az OI-t, mert nyáron más gyerekekkel együtt patkányokat szokott vinni oda, és barátai vannak az egészségügyi dolgozók közt, még a különböző korú, spirituszba tett embriók üvegeihez is hozzáfér, tehát ő, aki nagyon jól ismeri az OI-t, azt mondta, hogy ott nincs ilyen kutya. Este még mindig ott feküdt a megállóban, a plakátokkal teleragasztott hirdetőoszlopot figyelte. Az eső már szakadt, a járdán patakokban folyt a víz, de a kutya nem mozdult. Csak egy kicsit mintha összement volna, lucskos szőre kiegyenesedett, és testéhez tapadt. Reggel már nem volt ott. A fiam kezdte sajnálni, hogy nem vittük haza a kutyát mert hogy ilyen kutyát száz évben csak egyszer lát az ember, a lányom pedig, aki kisebb, azt mondta, hogy: „Hál' isten, hogy már nincs ott az a kutya, rettenetesen féltem tőle!" A következő napokban több ismerősömtől is érdeklődtem, hogy nem találkoztak-e valahol a kutyával. Az Iszkár utcai pék azt mondta, hogy azon az éjjelen első műszakos volt, és amikor begyújtottak a kemencébe, a péküzlet előtt ott gubbasztott egy kutya, az feltűnt neki, hogy a szeme furcsán fénylett, de nem figyelte meg, hogy miféle kutya is volt az. Mire kialudt a tűz, és kezdték bevetni a kenyeret a kemencébe, a kutya eltűnt. Jó néhány embernek meséltem már erről a kutyáról, és kérdezősködtem, lehetséges-e, hogy egy kutya egyedül a klinika és a hirdetőoszlop iránt tanúsítson érdeklődést, no meg a tűz iránt, amelyet egy pékségben gyújtottak, ha a pék által látott kutya csakugyan a mi kutyánk volt. És még valami: lehetséges-e, hogy egy kutyát szinte emberi fájdalom gyötörjön, és hogy ez a fájdalom ennyire erősen fejeződjön ki a tekintetében? Tudom, hogy a kutya az egyetlen állat, amelyik tud mosolyogni. Apám, Isten nyugosztalja, nagy kutyabarát volt, s volt egy végtelenül félős kutyája, még a rókák után sem mert ugatni, de nagyszerűen tudott nevetni. Mindig ott lebzselt, ahol a legtöbb ember volt, lábuk közé bújt, és tekintetét a szájukra szegezte, pedig aligha értette beszélgetésüket. S amikor a parasztok nevettek, ő is nevetni kezdett és örömében a földet csapkodta a farkával, mintha fuldokolna a nevetéstől. Az ember is így tesz, amikor erős nevetés rázza, a földet veri, dübörög egyik lábával, a gyerekek meg egyszerűen gurulnak a nevetéstől. Ez a kutya kijárt a folyóra is, ahol az asszonyok kendert áztattak, és várta, hogy nevessenek. Lejárt a malomhoz is, a malomnál mindig nagy volt a tömeg, nem véletlenül mondják: „Annyian vannak, mint a malomban I" És ott, a tömegben mindig hallani nevetést. Ha veszett kutyák jelentek meg, a tűzhely meleg hamujába bújt, és félelem ült ki a szemébe. Csak a nevetést és a félelmet ismerte, a fájdalmat nem. Verésre mosolya bűntudatos lett, bizonyára kényelmetlenül érezte magát. A lakónegyedünkben megjelent különös kutya tekintetében azon a délutánon fájdalom volt és bánat. Ezt tudtam a kutyáról, és ezt is mondtam el a GELKA-tól jött fiúknak. - Ez az ő kutyája volt! - mondta élénken a mongoloid szemű fiú, és újra a televízió fölé hajolt.

35

- Igen... - hagyta rá vontatottan a kék szemű, és egy ideig szótlanul dolgoztak mindketten, s közben megtömték bőrdinnyéjüket a leszerelt alkatrészekkel. Az ajtóban anyám jelent meg, és szemével intett: „Itt van!" Felpattantam, az előszobában feleségemet pillantottam meg, egész testében remegett. Fülembe súgta, hogy ne nyissak ajtót, mert lehet, hogy fegyver van nála. Nekem is volt fegyverem, már előzőleg beszereztem egy vasrudat, mely oda volt készítve az ajtó mellé. Már egy hete vártam megjelenésére, és íme, most itt van, csak az ajtó választ el tőle, a kulcslyukban már láthattam is kulcsának ugráló taraját, amint a zár nyelvét igyekezett átfordítani. A gyerekek Flanellzokninak hívták, azt hiszem, valami filmből vették a nevet vagy valamilyen könyvből, nem emlékszem már rá. Bizonyos ideje lakóházunkban egy férfi jelent meg, aki a lakások ajtaját próbálgatta kinyitni. Minden szomszéd panaszkodott e titokzatos emberre, kiváltképp az asszonyok. Nálunk is többször megpróbálta kinyitni az ajtót, de sem anyámnak, sem a feleségemnek nem volt bátorsága kiabálni, vagy megkérdezni tőle, hogy mit akar, vagy hogy hát kicsoda is ő tulajdonképpen stb. Miután egy ideig piszmog, általában zajtalanul elmegy, és azt mesélik, hogy utána hallani, amint a szomszéd lakás ajtaján kezd el piszmogni. S mivel zajtalanul mozog, a gyerekek elnevezték Flanellzokninak. A Flanellzokni most odakint volt, és én láttam, hogyan igyekszik kulcsával kinyitni az ajtót. Erősen megmarkoltam a vasrudat, feltéptem az ajtót, és minden erőmből elüvöltöttem magam: - Mit akar! - Ó!- mondta Flanellzokni, és egy fehér edény nagy robajjal pozdorjává tört a lába előtt. Az ajtó előtt egy öregember állt, lába körül szétgurult cserepek, a folyosón meg folyt a tej. Az öreg a fölöttünk levő lakásban lakott. - Eltévesztettem az ajtót - hebegte, miközben hozzálátott letisztítani nadrágjáról a tejet. Már a harmadik ajtón próbálkozom, de látom, hogy nem jó a kulcs! Ej, ej, ej! Magyarázni kezdte, hogy meggyengült a memóriája, és amikor lemegy tejért, után jó ideig kószál az emeleteken, s próbál hazatalálni, de nehezen akad rá, hogy pontosan melyik ajtón kell bemennie. Otthagytam az asszonyokat, hadd beszélgessenek az öreggel, savanyú képpel tettem az ajtó mögé a vasrudat, és bizonyos fokig bántott, hogy ilyen ügyefogyott módon oszlott el a Flanellzokni mítosza. Lent a bejárati kapu nagy robajjal csapódott ki, valaki visongott, anyám lekiabált: „Mi van?" Lentről a házmester kiáltott fel, hogy vadnyulat fogott. A gyerekek azonnal leszaladtak megnézni a vadnyulat, anyám is velük ment. A nyúl a fűtőtest mellől visongott, ahová beszorították. Később a házmester mesélte, hogy odament egy autóhoz, ami mellett valami gurult a hóban, lehajolt és látta, hogy nem kutya lapul ott, hanem vadnyúl. Gurult a hóban, mert a két hátsó lába megfagyott, és nem tudott futni. Hihetetlennek tűnik, hogy egy vadnyúl egészen a főváros központjába bejöjjön, és egyetértettünk abban, hogy ez a nyúl biztosan a Rodopa valamelyik kamionjáról esett le. A Rodopa élő nyulakat szállít Olaszországba, a mi nyulunknak sikerült kibújnia, és a járda mellett parkoló autó alatt keresett menedéket. A GELKA-tól jött fiúk nagyon meglepődtek azon, hogy az utcán élő nyulat fogtak, kételkedtek is benne, de a fiam felhozta a kazánházból a farkát, és a mongoloid szemű olyan kíváncsisággal forgatta a kezében, mintha életében először látna vadnyúlfarkat. A szőke rátette a készülékre a fedőlapját, beállította, a kép és a hang kifogástalan volt. Leültem velük meginni egy-egy pohár konyakot, feleségem elment kávét főzni. Emlékszem, hogy mind a két fiú dohányzott, és élvezettel itták a konyakot. Megfigyeltem, hogy az ifjúság szereti a konyakot, elég ha az ember betér egy kávéházba, hogy meggyőződjön erről. Itták a konyakot, és dohányoztak, nagyon barátkozóak voltak, minden érdekelte őket, sokáig elbeszélgettünk. Különösen erős benyomást tett rájuk a szilfák halála.

36

A szil erdőinkben mindenütt tömegesen pusztul, akárcsak a század elején, amikor az a holland nyavalya elterjedt. Vajon betegség ez vagy önpusztítás? Az elmúlt esztendőben a békák tömeges öngyilkosságát figyelték meg. Ez megcáfolt minden olyan bizonyítékot, hogy a természetben az ember az egyetlen lény, mely saját életéhez nyúl. A szilfák - az egész nagy erdők és a magányos fák egyaránt - szakadatlanul pusztulnak, mintha ütött volna e faj végső órája, és semmi sem nyújthatna menekvést. A szú nem lehet a kór terjesztője. Ha elégetik a beteg fát, még ha gyökereivel s ágaival együtt égetik is el, az sem tartóztatja fel a pusztulást, mert a következő napokban, néhány kilométerre a megbetegedett fától, egész erdőre száll rá a kór. A fák elhalnak, a pusztulás marad, és más erdőbe költözik. A betegség és a pusztulás is él, s amikor egy völgyben eltűnnek a szilfák, a pusztulás másik völgy szilfáihoz költözik. Igen, de a pusztulás nem érinti a többi fajt! - mondta a szőke. Nem, mondtam, nem érinti. De ha kihalnak a szilfák, vajon a pusztulás nem száll-e át más fákra, tölgyekre, jegenyékre vagy ami éppen az útjába akad? Aligha, mondtam, mert egyik fa nem kapja el más fák baját úgy, ahogy a levéldarázs álcája sem eszi az eperfalevelet. Az eperfa levelét csak a selyemhernyó eszi, bár az is álca. Úgy látszik, a selyemhernyó és a levéldarázs álcája között valamiféle titkos megegyezés van, hogy ne keresztezzék paramétereiket, vagy pedig már gubójukból programozottan jönnek elő, és így egész életük s magatartásuk a gubó homályában beprogramoztatott, úgyhogy amikor világra jönnek, már csak mechanikusan követik saját programjukat. Szűkös esztendőkben a levéldarázs inkább éhen pusztul, de nem nyúl az eperfához, ez a fa nincs beléprogramozva. A pusztulás pedig megöli a szilfákat, és virraszt. Ha száz év múlva megjelenne egy szilfa, a pusztulás ott settenkedne körülötte, hogy mancsával letörje. Én, személy szerint, meg vagyok arról győződve, hogy a pusztulás, amely annak idején kiirtotta a dinoszauruszokat, még most is virraszt, nehogy újra megjelenjen e faj. Mert mi szaporodhatunk a földön, amennyire csak akarjuk, de ha egyszer eltűnünk, már sohasem jelenhetünk meg újra. A természetben minden faj sokasodik, de ha egyszer eltűnik, már nem ismétlődhet meg. Íme, ilyesmikről fecsegtünk a fiúkkal, ők dohányoztak, nagy kortyokban nyelték a konyakot, miközben melegítették tenyerükben szorongatva a poharakat. A kávét a szerelők hidegen itták meg, fizettem nekik, a sötétebb bőrű, mongoloid szemű rázárta a bőrdinnyére a cipzárt, és mielőtt elmentek volna, megkérdezték tőlem, hogy merre van az Iszkár utca, és hogyan juthatnak el legkönnyebben oda. Elmagyaráztam nekik, s nem sokkal később láttam őket az ablakból, amint befordulnak a már említett Iszkár utcán, ahol a múlt hónapban megjelent az a különös kutya, s ott virrasztón a klinika előtt. Az eddigiekben, amint azt a kedves olvasó is látja, nincs semmi különös, hacsak a kutya megjelenését és titokzatos eltűnését nem számítjuk. A Flanellzokni mítosza szertefoszlott, az autó alatti szőrös állatról kiderült, hogy átfagyott vadnyúl, jóllehet alvóbaba hangján visított, farka már gyermekeim tulajdonát képezi, holnap a házmester lakásából párolt nyúl illata fog áradni, az alacsony légnyomás, amely néhány napja süllyedt le ennyire Szófia fölött, fölszáll, és továbbvonul városokon és országokon át, hogy kipróbálja a meleg és a hideg légtömegek határán gyors légköri változásokat előidéző ciklon erejét. Bár minél előbb bekövetkezne ez, gondoltam magamban, mert arra készültem, hogy lemegyek a falucskámba, és ott maradok január végéig. Negyedóra sem telt el, hogy a fiúk elmentek, lakásomon megjelent egy ember, és azt állította, hogy a GELKA-tól jött. De hát az emberei már jártak itt, mondtam neki, és megjavították a tévémet. - Hogyhogy jártak itt? - csodálkozott az ismeretlen. - Két fiatal szereld kijött, és negyedórával ezelőtt elmentek.

37

- Ez nem lehet! - mondta az ismeretlen, s megkérdezte, hogy telefonálhat-e. A telefonhoz ment, és kissé goromba hangon beszélt szerviztelepével. Majd letette a telefont, s gorombán azt mondta, hogy a GELKA senki mást nem küldött ki. - Hogyhogy nem küldtek? - ellenkeztem. - íme, nézze meg a tévét, kifogástalanul működik. - De értse meg - mondta dühösen az ismeretlen a mi telepünkön nincsenek fiatal szerelők, mindannyian negyven fölött vagyunk! - Akkor meg mi az én bűnöm?! - kérdeztem én is gorombán az ismeretlentől. Nem szólt semmit, hallgatott, majd pedig a számlát kérte. - Nyugtát?!... Hát ők nem hagytak nekem semmiféle nyugtát. - Nézze, uram - mondta az ismeretlen -, ön betelefonált a GELKA-hoz, aztán meg maszekhoz fordult, és most csűri-csavarja a dolgot. Fizetni fog, mint a katonatiszt, a kiszállásért, az időveszteségért, úgyszintén a kocsi kiszállásáért, mert gyors szolgáltatásainkat kocsikkal végezzük, kinézhet az ablakon, hogy meggyőződjön. - Nem nézek ki sehova - mondtam. - És semmilyen pénzt sem fogok fizetni. Intézzék el maguk között, és hagyják nyugton a tisztességes állampolgárt. Azt hittem, hogy valamiféle szélhámos lehet, s ez elég volt ahhoz, hogy összevesszek vele, de ő sem engedett, így botrány kerekedett. A család a segítségemre sietett, a szélhámos lassacskán kezdett meghátrálni, de kifelé menet megfenyegetett, hogy nem hagyja ennyiben, és hogy én viselem majd a következményeit. Kettesével vette lefelé a lépcsőket. Megkönnyebbülten zártam be utána az ajtót, s leültem a tévé elé, és elnéztem, amint néhány fiú szöveg nélküli dalt énekelt. Miközben a fiúkat néztem, azon gondolkodtam, hogy ezt az egész zűrzavart a GELKA idézte elő. Hasonló esetem volt 1967-ben, amikor kértem a szolgáltatóháztól, jöjjenek ki parkettát csiszolni. A sok megrendelés miatt, mondta akkor egy női hang, csak öt nap múlva küldhetnek ki valakit. Öt nap helyett azonban még ugyanaznap jött két fiú egy robogón, azt mondták, hogy a szolgáltatóház küldte őket, tenyerükbe köptek, és estére felcsiszolták a parkettát. Erős legények voltak, csendben dolgoztak, emlékszem, hogy a munka után ők is konyakot ittak, és beszédesek lettek; úgy, mint az előbbiek, akik a televíziómat javították meg. Kértem a fiúktól, hogy lehet az, hogy azonnal kijöttek, hiszen a szolgáltatóházból azt mondták, hogy csak öt nap múlva tudnak embert küldeni. - Hát, az ő barátnője - mondta az egyik fiú, s fejével a másik felé intett. - A szolgáltatóházban az állampolgárok rendeléseit felveszi, és néha nekünk is megad egy-egy címet, így szerzünk a konyhára egy kis pluszt... Nagyon szimpatikus fiúk voltak. Amikor ez eszembe jutott, úgy döntöttem, hogy a televíziós ügy is hasonló: a lány a GELKA-ban, aki felvette a rendelésemet, biztosan a hóka vagy sötétebb bőrű, mongoloid szemű barátnője, és időnként nekik is megad egy-egy címet, hogy ők is megélhessenek. Most már egészen nyugodtan sarokba szoríthatom a GELKA-t, mert a maszek szerelők honnan tudták, hogy az én tévém elromlott, hogy azonnal kijöjjenek megjavítani, hogy megelőzzék az állami vállalatot. Eddig minden rendben is volt, de az a szélhámosképű újra megjelent az ajtóban. Magával hozott egy kövér nőt s még egy férfit, aki - mint az később kiderült - a telep műszaki vezetője volt. Elmondtam nekik újra mindent, a műszaki vezetőnek pedig elmeséltem a parkettacsiszolási ügyet is. - Biztosan önöknél is van annak a lánynak barátja, aki felvette a rendelést, s a barátját küldte a vállalatnál dolgozók helyett. A szélhámos és a kövér nő egyszerre kiáltottak fel, s úgy szitkozódtak, hogy még a falak is beleremegtek. A szóáradatból csak azt sikerült kihámoznom, hogy délután Ő, azaz a kövér nő volt a telefonügyeletes, ő vette fel a rendelésemet, s hogy neki nincs semmiféle barátja,

38

meg hogy nem szégyellem magam így beszélni a férje előtt. A szélhámosképű volt a férje. A férj magából kikelve tombolt, dühödten kérdezte többször is, hogy merészelek így beszélni a feleségéről, s közben, minden második szava után a műszaki vezetőhöz fordult: - Ugye, vezető elvtárs? Honnan tudhattam volna, hogy ez a kövér nő az, akivel telefonon beszéltem, és ráadásul a vállalat egyik szerelőjének a felesége! Úgy-ahogy exkuzáltam magam, megkérdeztem, mennyit kell fizetnem a kiszállásért, kifizettem, és már pontot akartam tenni az egész ügy végére, amikor a műszaki vezető a legszemtelenebb módon helyet foglalt, és hegyi beszédbe kezdett huligán megnyilvánulásokról, lelkiismeretlenségről, az üzletekben hiánycikknek számító drága fénycsövek és más alkatrészek lopásáról fecsegett. Még meg is vádolt, amiért nem tanúsítottam éberséget, azaz nem kértem a fiúktól igazolványaikat, pedig lehet, hogy tolvajok, akikért a rendőrség már tűvé tette a várost, én pedig a lehető legnagyobb könnyelműséggel befogadtam őket. - Lehetetlen! - ellenkeztem azonnal a műszaki vezetővel. - Nagyszerű fiúk voltak! Miket nem beszél maga! - Tapasztalatból beszélünk-mondta a műszaki vezető. - Nem az első esetünk, hogy egy szélhámos megelőzzön, hibás alkatrészeket szereljen be, s kirabolja az egész dobozt! Ön nem tudja, miféle szélhámosok járják a várost! Fordítsd csak meg a készüléket! - utasította a szélhámosképűt, ő pedig nekigyürkőzött leszerelni a készülék fedőlapját. - Tudtam én - mosolygott kárörvendve a műszaki vezető nagyon is jól ismerem én ezeket a szélhámosokat. - Kirabolták, ugye, vezető elvtárs? - kérdezte a másik férfi. - Nemhogy kirabolták, hanem kisöpörték az összes alkatrészt, mintha kinyalták volna a dobozt! - Úgy kell az ilyennek! - avatkozott be a kövér nő, és odébb vonszolta esetlen testét, hogy ő is bekukkanthasson. - Az utolsó csavarig! - mondta a nő, a férfi pedig újra megkérdezte: - Ugye, vezető elvtárs? - A többi az ön gondja, polgártárs, vállalatunkat ez esetben nem terheli semmiféle felelősség. Megkérdezte még, hogy nem vettem-e észre, hogy alkatrészeket szerelnek ki, s hogy kifosztják a televíziómat. - Erre nem is gondoltam - mondtam -, egyszerűen csak néztem, hogyan töltik meg a fiúk bőrdinnyéjüket alkatrészekkel, de azt hittem, hogy csupán kicserélik s ezért veszik ki a hibásakat. - Jól kicseréltek téged! - nevette el magát újra kárörvendve a műszaki vezető, és öltözködni kezdett. A szélhámosképű egy pillantást vetett a nyitott dobozra, s azt mondta, hogy a fiúk azért nem vittek el mindent, két drótszálat mégiscsak meghagytak nekem. Csak ezt nem sikerült elvinniök, vagy pontosabban, ezt hagyták meg nekem cserébe, mert ilyen drótok nem szoktak lenni a készülékekben. - Miféle drótok? - kérdezte a műszaki vezető, és újra belenézett a tévémbe. Én is belenéztem, s a doboz alján láttam két ellipszis vagy inkább dinnye formára görbített drótszálat. Úgy arasznyi hosszúságúak voltak. - No de kérem, no de kérem... - mondtam ekkor, és megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mit is felejtettem el. Hirtelen úgy tűnt, hogy valami rendkívül fontosat felejtettem el vagy hagytam ki, ott volt körülöttem, de nem férhettem hozzá. - Várjanak, várjanak! - kiáltottam fel. És egyből megkönnyebbültem, mert eszembe jutott, mit is felejtünk el a nagy veszekedés közben.

39

Veszekedés közben eszünkbe se jutott, hogy a televízió működik. Most is működik, a kép és a hang kifogástalan. - Várjanak csak! - mondtam ekkor kárörvendve a GELKA műszaki vezetőjének. - Miféle rablásról beszél, amikor a tévém most is működik. - Jé! - kapott a fejéhez a műszaki vezető, a szélhámosképű pedig azt mondta: - Nahát, főosztályvezető elvtársi Újra a dobozba bújtak, de ott az alján fekvő két drótszálon kívül semmi sem volt. - Hozzá ne nyúljanak! - kiáltottam, s a faihoz szorítottam a tévét, nehogy kitépjék az alján fekvő drótszálakat. A műszaki vezető a készülék elé guggolt, csatornát váltott, megnyújtotta, majd zsugorította a képernyőn lévő alakokat, felerősítette és lehalkította a hangot, majd fölegyenesedett, és arca lassan eltorzult a dühtől. - Ön tehát gúnyt akar belőlünk űzni! - fordult hozzám dühödten a műszaki vezető. - Betett két drótszálat a dobozba, s be akarja bizonyítani, hogy egy üres dobozból és két drótszálból lehet televíziós készülék. Mit képzel ön magáról? - Semmit sem képzelek magamról! - forrt fel a vérem. - Tűnjenek el a szemem elől, nem akarok többet magukkal foglalkozni I - Tehát így állunk, nahát, főosztályvezető elvtárs! - hangoskodott a szélhámosképű. Saját maga javította meg a készülékét, és minket kihív, hogy gúnyt űzzön belőlünk! - Gúnyolódik és sérteget! - tette hozzá a kövér nő. - Tűnjenek el minél hamarább! - őrjöngtem. - Mit képzelnek? Talán én vagyok Einstein! - Az vagy, bizony! - mondta a műszaki vezető. - Akár az vagyok, akár nem, tűnjenek el! Miután ismét összevesztünk, fogták a cókmókjukat, és elmentek. Ekkor kezdődött az én afférom a GELKA-val. De nem akarom ezekkel az apró kellemetlenségekkel foglalkoztatni a kedves olvasót, inkább folytatnám elbeszélésemet, nehogy felborítsam a dolgok sorrendjét. Azon a napon történt minden: a klinika szürke arcú és szürke szemű embere nem kiáltott kukurikút a gyerekeknek, sőt, mi több, megdobálta őket a papucsával; a Volgográd utcában vadnyúl jelent meg; két rendkívül szimpatikus fiú ellopta televízióm minden alkatrészét, két drótszálat viszont betett cserébe a dobozába. Vajon ezek a fiúk nem új Einsteinek, zseniális feltalálók, akik két drótszál segítségével képet és hangot fognak, és akikről holnap talán az egész világ beszélni fog úgy, ahogy most beszélünk a szilfaerdők haláláról, a békák öngyilkosságáról vagy a szívátültetésről ? A két fiú eltűnt. Megerőltettem emlékezetemet, hogy visszaemlékezzek, nem láttam-e már őket valahol Szófia utcáin, nem pillantottam-e meg őket valamelyik kávéházban, de minden kísérletem, amely arra irányult, hogy felidézzem arcukat a múlt homályából, sikertelennek bizonyult. Két egészen mindennapi, de kellemes fiú, semmi rendkívüli nem volt bennük, viselkedésükben sem; a rendkívüli az a két drótszál volt, amelyet otthagytak nálam. Egy új találmány tulajdonosa lettem, de közben a házam megtelt számtalan megválaszolatlan kérdéssel. Elvetettem azt a feltevést, hogy bűnös földünkön lehetséges ilyen hihetetlen ugrás a televízióközvetítésekben. Következő gondolatom az volt, hogy ezek csak földön kívüli civilizáció emberei lehettek, bár elég szkeptikus vagyok abban, hogy földön kívüli emberek eljöjjenek bolygónkra, s pont Jordán Radicskovnál kössenek ki, hogy megjavítsák a tévéjét, és elbeszélgessenek vele a valamiféle titokzatos módon december végén megjelent s még titokzatosabb módon eltűnt kutyáról. Ha megvizsgáljuk a tényeket, úgy tűnik, minden előadott história csak egy hírlapi tárca készülékeink tökéletlensége ellen, mert minél bonyolultabb egy készülék, annál tökéletlenebb.

40

Tárca lehetne, ha én találtam volna ki mindezt, és nem lenne igaz, ha üres tévém e pillanatban hallgatna. A készülék azonban beszél, a bemondó a külföldi hírekről tájékoztatott, időnként rám pillantva. Gyermekeim mellettem ülnek, össze-összenéznek, fiam mintha gondolkozna valamin, lányom mosolyog. Előbb fiam kezdett el kérdezgetni, aztán a lányom is; hogy eleget tegyek gyermeki kíváncsiságuknak, kénytelen voltam kitalálni egy verziót, lehetőleg minél naivabbat, s mivel fantasztikus volt, azt hiszem, tetszett a gyerekeknek. Megpróbálom itt előadni az elképzelt verziómat. A fiúknak semmi közük a G ELKA-hoz. Ha kinézünk az ablakon, hogy lássuk, hogyan tombol odakint a három vagy négy nappal ezelőtt kezdődött ciklon, bizonyára elfogadjuk, hogy a levegő tölcsér alakú pusztító örvénylését a földünk légteréhez közeledd idegen test idézte elő. Hogy milyen ez az idegen test? Ez az idegen test egy közönséges csillagrakéta, amelyet más civilizáció emberei építettek. Az űrhajót irányító két fiú elhatározta, hogy útba ejti bolygónkat is. Miután leszálltak, ás megismerkedtek a földdel, újra föl akartak szállni, de akkor felfedezték, hogy a készülékük elromlott. Hogyan javítsák ki? Leglogikusabb megoldásnak látszott, hogy betérnek egy házba, ahol van televízió, és kiveszik az alkatrészeket a televízióból, hogy megjavíthassák a készüléket az űrhajón, a tévébe pedig beteszik ezt a két drótszálat - könnyű és egyszerű ügy, mert a másik bolygón minden tévé két ilyen drótszál segítségével fogja a képet meg a hangot. A két fiú így is tett. Számukra gyerekjáték volt lehallgatni telefonbeszélgetésemet, amelyet a GELKA-val folytattam, és tüstént megjelentek a bejelentett címen. Ha ezt korábban tudjuk, részletesen kikérdeztük volna őket bolygójukról, megvehettük volna dzsekijüket, úgyszintén bőrdinnyéjüket, amelyet az az olajbarna bőrű szorongatott a hóna alatt. És mi lettünk volna az egyetlenek, akiknek más bolygóról való tárgyak vannak a birtokában, és megtudtunk volna néhány olyan titkot, amelyhez az emberiség csak ezer vagy kétezer év múlva jut el. A fiúk azonban annyira természetesen és egyszerűen viselkedtek, hogy az ember egy pillanatig sem tételezte volna fel, hogy más bolygó lakói. Még konyakot is ittak, és a konyak nagyon ízlett nekik. - És a kutya? - kérdezte a lányom. - Biztosan a kutya is hozzájuk tartozott, magukkal hozták, de amikor leszálltak, a kutya elindult saját kutyaügyeit intézni s eltévedt. Ezért volt ott a trolibusz megállójában, és várt, úgy látszik, azt remélte, hogy a két fiú majd trolival jön. A fiam megjegyezte, hogy a sötétebb bőrű azt mondta, hogy: „Ez az ő kutyája I" Ki ez az ő? Vagy talán hárman voltak? Az is lehet, hogy hárman voltak! Emlékszem, a fiam nagyon sajnálta, hogy nem vittük haza a kutyát. Nem kis dolog, ha más bolygóról való kutyád van otthon! Lányom, aki nagyon félt ettől a kutyától, boldog volt, hogy nem vittük haza. Rettegett tőle. Később elmondtam a gyerekeknek, hogy biztosan hárman voltak, egyikük ott maradt őrizni a bolygóközi űrhajót, a másik kettő meg eljött tévénk alkatrészeiért. Most majd kijavítják gépüket, és éjjel, amikor sötét lesz, és senki sem veheti őket észre, majd elrepülnek, vissza bolygójukra vagy pedig más világok felé. - Hurrái - kiáltott a fiam, és zsebéből kicsiny, fénylő harapófogót húzott elő. Kékes fényű volt. - Mi ez? - kérdeztem. - Tőlük vettem el - válaszolt fiam. - Hogyhogy tőlük vetted el? - Hát úgy, hogy egyszerűen elvettem, ők addig nézegették a vadnyúl farkát, míg meg nem fújták, s tarisznyájukba nem tették, én pedig, ugye, ott sündörögtem körülöttük, és cserébe megfújtam ezt a harapófogót. - Hogy vehetted el az emberek harapófogóját! - fejeztem ki megütközésemet. - Hát ők hogy vehették el az én nyúlfarkamat! - fejezte ki megütközését a fiam. - Nekik lesz nyúlfarkuk, nekem pedig lesz más bolygóról való harapófogóm!

41

Megnéztem a harapófogót, nyelére dinnye volt bevésve. Bizonyára bolygójuk formája is ilyen. Eddig minden jó: naiv és gyermeki, majdnem olyan, mint egy fantasztikus regény. De mi lesz ezek után?... Ezek után gyermekeim elmentek lefeküdni, fiam már álmára felkészülve szorongatta párnája alatt a harapófogót, kislányom meg ökölbe szorított kezecskéit dugta párnája alá. És ezek után? Ezek után az események tovább peregtek szép sorjában, mintha előre megszerkesztett program szerint követték volna egymást. Egy órával később lakónegyedünk megtelt fehér köpenyes emberekkel, átkutatták a pincéket, a padlásokat és a lakóházak kapualjait, sok önkéntes is csatlakozott hozzájuk. Kimentem megtudni, mit keresnek a fehér köpenyes emberek, és egyikőjüktől megtudtam, hogy az elmegyógyintézetből megszökött valaki. Továbbmentem az utcán, és az ablak rácsai mögött, ahol a szürke arcú és szürke szemű embert szoktam látni, most sokan tolongtak, de mind ismeretlen volt, a mi emberünk nem volt közöttük. Lent elmagyarázták, hogy a kukurikújáról ismert szenvedő ember megszökött. Ajtaja kívülről volt rázárva, a kulcs a kulcslyukban, az ablak rácsa érintetlen, a klinika bejárata szintén zárva volt, és az ügyeletes azt állította, hogy senki sem hagyta el az épületet, és senki sem jött be. Hát rovar talán, hogy kibújjon a szobából! A szürke arcú ember eltűnésében volt valami misztikus, és ha ezt a szót használom, azért teszem, mert a karhatalomnak a mai napig sem sikerült nyomra akadnia, senkinek sem sikerült a szökevény nyomára bukkannia, senki sem látta azóta. Személy- és családi neve ismert volt, rokonai hozták fel egy bizonyos faluból gyógykezelésre. Az ellenőrzés során azonban kiderült, hogy a faluban senki sem ismeri, tehát ismeretlenek hozták fel a klinikára gyógyíttatni, és lehetséges, hogy ugyanezek az ismeretlenek szervezték meg szökését is. Hazafelé menet a szélvihar és a hófúvás teljesen összekavarta gondolataimat, de később, már az ágyban rágyújtottam, és újra rendezni, bogozgatni kezdtem az események összekuszált szálait. Néhány tény különösen éles megvilágításba került, előrenyomult, kiemelkedett a többi közül, és hirtelen rendkívül egyszerűnek tűnt minden. Egy láncszem mind ez ideig bujkált valahol, vagy sehogy sem illeszkedett be szervesen az egymás után következő mozzanatok közé. A szürke arcú ember szökésével azonban a lánc már egységes egésznek tűnt. A szürke arcú és szürke szemű embert nagyon rejtélyes módon helyezték el az intézetben. Ha megmagyarázzuk elhelyezésének és eltűnésének rejtélyét, akkor azt hiszem, könnyen összeáll a tények és a bizonyítékok egész láncolata. A cigaretta parazsa már ujjamat perzselte, fantasztikus gondolatok lángoltak fel s aludtak el gyorsan, szürke hamut hagyva maguk után. Azokhoz a csalóka tüzekhez hasonlítottak, amelyeket nyáridőben látunk az erdőkben, nem érhetjük el őket, még nyomukba sem szegődhetünk. Mégsem adtam fel a reményt, hanem tovább kutattam, abban bízva, hogy valahogy majd csak sikerül megfejtenem e hihetetlen történet titkát. Egyszer csak mintha valaki azt mondta volna, hogy: „Na, és mi van, ha a szürke arcú és szürke szemű ember is földön kívüli származású, ha kapcsolatban van a két fiúval és a kutyával?"... Lehetetlen, mondta egy belső hang, ettől a történet egészen fantasztikussá válna vagy egészen gyermekdeddél Tán csak nem hárman jöttek a bolygóközi űrhajóval és egy kutyával, hogy egyikőjüket elhelyezzék az elmegyógyintézetben! És miért ne? - mondtam magamban nem sokkal később. Hárman voltak, a szürke bizonyára az űrhajó parancsnoka, aki kutyájával együtt utazott. Földünkhöz közeledve a szürke megbetegedett, ismeretlen, pusztító kór emésztette. A két fiú kénytelen volt leszállni bolygónkra, és az űrhajó kapitányát elhelyezni az elmegyógyintézetben, hogy meggyógyuljon. A beteg telepatikus úton magához hívta kutyáját, az is lehet, hogy erős akaratát átvitte a kutyába, s elküldte valahova, bár én jól emlékszem, hogy ő egyetlenegyszer sem nézett le az ablakból a kutyára,

42

hanem a gyerekeket várta az iskolából, hogy kukurikút kiálthasson nekik. Vagy talán a kutya jött el, remélve, hogy beleszuggerál valamit gazdájába, és jelenlétével visszahozza őt normális állapotába? Ezek bonyolult kérdések, és nehéz feleletet találni rájuk. Mindenesetre hajlok a gondolatra, hogy a fiúk helyezték el azt az embert az elmegyógyintézetben, amíg megjavítják űrhajójukat. Megfújták tévém alkatrészeit, de a dobozban saját sémájukat hagyták meg, ezért nem lehet itt szó lopásról. Majdnem bizonyos vagyok abban, hogy miután elhagyták házamat, emberükért mentek, s csak a földön túli emberek számára ismeretes módon magukkal vitték, megjavították űrhajójukat s vele mentek el megkeresni kutyájukat. Amint a kedves olvasó is látja, naiv okoskodás ez, de más magyarázat nincs kéznél, ezért megelégszem ezzel, legalábbis néhány napig, mert még néhány napig Szófiában maradok, gondoltam, s bejártam a szomszéd utcákat, néhányszor megfordultam az elmegyógyintézetben is, de nem volt merszem ott előadni ötleteimet. A hét végén leutaztam falura, és ha addig kissé mosolyogva szemléltem az eseményeket, ott aztán olyan történeteket hallottam, amelyek teljes mértékben megerősítették bennem a hitet, hogy januárban csakugyan földön kívüli emberek látogattak meg bennünket. Útközben hirtelen eszembe jutott egy nagyon érdekes részlet. Világosan emlékeztem, hogy amikor a két fiú elment, ki kellett őket kísérnem, és kimentem velük az előszobába. A fogas mellett van egy nagy tükör, de nem láttam a tükörképüket. A magamét igen, s bár hárman álltunk az előszobában, ők nem tükröződtek vissza. Akkor úgy tűnt, hogy eltakarom őket, vagy olyan szögben állnak, hogy nem láthatom alakjukat a tükörben. Most viszont a vonaton nagyon jól visszaemlékeztem, hogy egymás mellett álltunk, egy csoportban és épp a tükör előtt, de a tükörből ők hiányoztak. A nagy, farkasordító hidegben a kis falu magába mélyedve kuporgott a hófúvások között, kékes füst gomolygott fölötte. A csapáson ló vontatta szánok nyekeregtek, az udvarok piroslottak a közelgő karácsonytól. Az ereszek alatt kifeszített disznóbőröket himbált a szél, amelyeket búzakorpával dörzsöltek be, hogy kiszívják belőlük a zsírt. Házam fagyoskodik, a szajkófogó csapda üresen áll. Valaki elvitte belőle a kukoricacsövet, lába nyoma a hóban elárulja, merről jött, hogyan járta körbe a csapdát, majd visszament. Első dolgom a favágás volt, hogy begyújthassak a kályhába, majd megcsináltam a csapdát, föllapátoltam a havat egészen az utcáig, ahol a tehenek járnak le a folyóhoz inni. Az itatásra igyekvő tehenek mögött megpillantottam Iszuszt. Szülei ezt a nevet adták neki, a falubeliek később rövidítettek rajta, s most már mindenki Szuszónak hívja. Szuszó acélt ütögetett kovakövéhez, hogy szikrát csiholjon ki, és meggyújtsa cigarettáját. A tapló tüzet fogott. Szuszó meglengette, szép lassan meggyújtotta cigarettáját, és odaszólt nekem: - Isten hozott jó egészségben! Hallottad már? - Mit kellett volna hallanom? - kérdem tőle. - Ö, hát akkor te semmit sem tudsz! - mondja nekem Szuszó, és nézi, hogyan ereszkednek le a nagy hófúvásról a tehenek a folyó felé. - Elmondom én neked, de mindent az elején, a farkasoknál kell kezdenem. És íme, mit tudtam meg: Legelőször is a csehszlovák tájékoztatási iroda jelentését Prágából: „Kelet-Szlovákiában egy demizson sligovica végzetesnek bizonyult három farkasra nézve. A titokban főzött pálinka tulajdonosa elrejtette kint a földjén a demizsont. Később törötten talált rá, mellette pedig ott feküdt három részeg, mély álomba merült farkas. És mivel Csehszlovákiában kétezer koronát adnak egy farkasfejért, a paraszt úgy döntött, hogy jó üzletet csinál. Bevitte a három részegest a közeli faluba, ahol már kijózanodtak, s megkötözve is pánikba ejtették a lakosságot. Végül is a vadász átadta a farkasokat a helyi tűzoltóparancsnokságnak, és kapott

43

értük hatezer korona jutalmat de ezer korona büntetést is le kellett fizetnie a titokban főzött pálinkáért." - Bennem - meséli Szuszó - azonnal felötlött, hogy én is élhetnék ezzel a fogással, fogtam hát egy demizson pálinkát, elvittem Bibino licébe, és otthagytam kint a szántóföldön. Olyan helyen hagytam, ahol hófúvás nem temetheti el, szél sem tehet benne kárt. Te ismered Bibino licét, tudod, hogy könnyű ott olyan helyet találni, amilyen nekem kellett. Tehát otthagyom a demizsont, s mondom magamban: „Na, Iszusz legyen segítségedre Isten, fonj most erős kötelet, mert a farkasok lejönnek a Kakas hegyoromról, és útjuk az aklokhoz Bibino licén vezet, s lecsapnak majd a demizsonra!" S így, nevemet mondogatva, hozzáfogok az erős kötelek sodrásához. Késő éjszakáig sodortam a kőtelet, egyszercsak farkasüvöltést hallok, üvölt a szél a házam fölött, s mondom magamban: „Már elindultak, Iszusz!" Szaporábban sodrom a köteleket... Alig várom meg, hogy hajnalodjon, magamhoz veszek néhány karót, mert nem vagyok ostoba, mint az a szlovák, és úgy kötöm majd meg a farkasokat, hogy mindegyik pofájába teszek egy darab fát, s a kötéllel hátrahúzom a fát, mintha kantárszárat tettem volna rájuk. Megyek tehát a havon, s az a benyomásom, hogy Bibino licében nem farkasok sötétlenek, hanem valami nagy termetű állat álldogál ott, valami nagyméretű borjú lesz az, gondolom én. De amikor megközelítem, látom, hogy nem borjú, hanem talán bakkecske, szőre a havat söpri, sörénye reng. Iszuszom! Keresztet vetek, és hátrálni kezdek, az oroszlán is keresztet vet, és ő is hátrálni kezd, a Kakas hegyorom felé hátrál. Ekkor összeszedtem minden bátorságomat, visszamentem a demizsonhoz, és látom, hogy az oroszlán tál nagyságú nyomokat hagyott. Még nem láttam ilyen nyomokat, eleinte elfogott a félsz, de aztán összeszedtem bátorságomat, és mondom magamban: „Iszusz, ha a szlovák farkasokat fogott, te sem adhatod alább. Isten neked oroszlánt küldött a mezőre. Fogd meg azt!" Éppen ezt mondom magamban, amikor látom, a demizson másik oldalán, a havon vakondokok. Vakondok vakondok mellett, kijöttek a hóra, mindegyik hanyatt fekszik, nem mozdulnak. És minden vakondok mellett ott látom az oroszlán mancsának nyomát, tehát, mondom én, az oroszlán itt forgolódott a mezőn, s vakondokokat ásott ki. De minek ásta ki, amikor sehol sem látni vért, és egyetlen vakondokhoz sem nyúlt, hanem csak hanyatt fordította őket. - No ne mondd! - mondom Szuszónak. - Talán a vakondok előjön télen, és a havon fog járni. Még nyáron sem jön elő, hát még télen I - Én is ezt csodálom - szívta cigarettáját a paraszt. - Nyáron akárhogyan is próbáltam vakondokot kiásni, sehogy sem sikerült. Lábujjhegyen lépkedek, kezemben a kapával, lesem, amikor földet dob fel, hogy majd kidugja kis fejét, és én kiáshatom a kapával, de sohasem sikerült kilesnem. Amire saját eszemmel rájöttem, az az, hogy míg én lábujjhegyen járok fönt a földön, addig a vakondok hallgatja, és mire is gondolhatna: „Az ott fönt lábujjhegyen lépked a tetőmön, tolvaj kell hogy legyen, gyerünk csak hátra, vissza a pincébe!" És le is megy a saját pincéjébe, Szuszo pedig lábujjhegyen járkál fönt, és kapával lesi. Nem járhatsz túl ennek az állatnak az eszén I Tehát, ahogy a vakondokokat nézegetem a havon, még nagyobb benyomást tesznek rám. Fölveszek egy vakondokot, majd elviszem Ivan Gavrilovnak, mondom magamban, ő biztosan tudni fogja, miről van szó. Ivan Gavrilov sokat beszélt nekünk az alkoholról, elmondta, hogy ha nem iszod, te vagy az ura, de amikor iszod, ő az úr fölötted. Ivan Gavrilov biztosan a vakondokról is fog mondani valamit, de tudod mit, amikor megkérdeztem, semmit sem tudott mondani, az oroszlánról meg egyáltalán nem tudott semmit, hanem elküldött, hogy aludjak egyet, mert úgy vélte, részeg vagyok. „Tehát így állunk!" - ébredt fel a becsvágy bennem, és elhatároztam, hogy majd csapdával megfogom az oroszlánt. Van is ilyen farkascsapdám, elhelyeztem Bibino licében a vakondokok között, és vártam. Nem hiszed! - hördült fel Szuszo, és eldobta cigarettája csonkját a hócsapásba.

44

Újra hozzáfogtam a hó ellapátolásához, és Szuszo biztosan azt gondolta, hogy nem hiszem el, amit mond. Persze hogy nem hittem el, még hogy oroszlán jelenjen meg a falu környékén január havában! Ki hinné ezt el?! - Várj csak! - folytatta Szuszo. - Az valóban nem oroszlán volt, hanem kutya. De olyan nagy, mint egy borjú, és szőrös, mint egy oroszlán. És tudd meg, hogy elfogtam. Kimentem a következő reggel Bibino licébe, a kutyát elkapta a tőr, ott fekszik a havon, és meg sem moccan. Megközelítem, még rám se néz, hanem azt nézi, hogyan jönnek ki körülötte a hó alól a vakondokok, és ahogy kijönnek, hanyatt vágódnak, s úgy maradnak, mozdulatlanul. Bármilyen nagy is volt az a kutya, nem ijesztett meg annyira, mint ahogy a vakondokok megijesztettek. A kutya csak feküdt szelíden, mellső mancsa a tőrben, hallgatott, de ahogy a szemébe néztem, betegnek tűnt. Keresztbe tettem egy fát a pofájában, hátul a nyakán erősen megkötöttem, majd még külön kötelekkel is megkötöztem, és tettem egy dorongot kettőnk közé, nehogy útközben rám vesse magát, és megindultunk. Azonnal elindult, de fejét hátrafordította, hogy nézhesse, miként bújnak elő a vakondokok, hogyan fordulnak azonnal hátukra, s halnak meg. „Iszusz, Isten legyen segítségedre!" - mondom, keresztet vetek, és igyekszem minél előbb beérni a faluba. Volt egy kocsiláncom, azzal szoktam lekötni a szekér kerekeit a lejtőkön, és ezzel a lánccal bekötöttem a kutyát a kocsiszínbe. Sok nép összecsődült, Ivan Gavrilovot is odahozta a kíváncsiság, de egy mukkot sem tudott szólni. Egy nap és egy éjszaka állt ott a kutya, enni sem kért, vizet sem fogadott el. Néz maga elé a hóba, biztosan arra vár, hogy előjöjjön onnan egy vakondok. Csak egy jelent meg, le s föl karistolt egy ideig, majd a kutya előtt hanyatt vágódott, és mozdulatlanul ott maradt. A nép hátrahőkölt, és az emberek egyenként elszéledtek. Mindenki csak csettinget a nyelvével, senki sem tudja elhinni. Másnap reggel, amikor benéztem a kocsiszínbe, csak a lánc felét találtam ott, valaki elvágta, úgy tűnt, hogy késsel. Nyomot azonban nem látni, sem kutyanyomot, sem pedig emberét, mintha valaki elvágta volna a láncot, és légi úton vitte volna el a kutyát. Jesz! Jesz! - kezdett el kiabálni Szuszo a tehenei után. - Minek bújsz a szénába, te meddő fajzat! Jesz! A hócsapásra ugrott, és messziről vágta ösztökéjét a tehenek után, amelyek a szénakazlat dézsmálták. Aznap sok mindenkit kikérdeztem a kutyáról, még magát Ivan Gavrilovot is. Szerinte beteg volt, biztosan galandféreg rágta belülről. Eddig még senki sem látott hasonló kutyát, lompos, szürke szőre hosszabb, mint a birka gyapja. Szürke a szeme is, nem gonosz, de nem is jóságos, fekszik és hallgat, a hanyatt fordult vakondokot nézi. Majdnem biztos voltam benne, hogy a tőrbe fogott kutya azonos azzal, amelyik a múlt hónapban a klinika környékén ólálkodott, később pedig a Volgográd utcai trolibuszmegálló hirdetőoszlopánál tűnt föl. Azt a feltevést, hogy a kutya földön kívüli származású, megerősíti az a körülmény is, hogy megjelenésekor a kutya a hófúvások felszínére csalta ki a vakondokokat. Nincs olyan földi lény, amely képes lenne a vakondokot arra kényszeríteni, hogy hagyja el labirintusát, s jöjjön fel a felszínre, és mozdulatlanul feküdjön a tomboló, fehér hóviharban. Vajon valamilyen ősszülő kereste-e fel a vakondokokat, s hívta a felszínre a csak számára ismeretes kóddal, vagy talán a kutya azért járt erre, hogy kitörölje az öröklődés emlékezetét, s új programot adjon ennek a föld alatti állatnak? Számomra mindez rejtély marad. Ami a kutya eltűnését illeti, az könnyen felvázolható. A két fiatalember, miután magához vette az elmegyógyintézet szürke szemű, szürke arcú emberét, űrhajóján idejött, magához vette a kutyát is, és útjukra mentek, folytatván bolygóközi programjuk teljesítését. És hogy útjuk a falucskán keresztül vezetett, ennek még egy bizonyítéka van, melyet - az olvasó engedelmével - elő is adnék.

45

Este, miután Szuszo megfogta Bibino licében a kutyát, a falucska egyik házában néhány leány összejött a fonóba. A leányok közt volt egy Szofrona nevű, aki a fonóval szomszédos házban lakott. Néhány leány hímzett, néhányan énekeltek, Szofrona pedig gyapjút és guzsalyt hozott magával, font, hogy a következő héten elküldhesse a fonalat festetni. Nem sokkal azután, hogy a leányok összejöttek, az ajtón kopogtak, a házigazda kinyitotta az ajtót, és mindannyian látták a dzsekikbe öltözött két legényt. - Szabad? - kérdezték ők ketten, a házigazda pedig: - Parancsoljanak! - Adott nekik egy söprűt, hogy letisztíthassák lábukról a havat; a fiúk szorgalmasan lesöpörték cipőjükről a rá fagyott havat, és beléptek a szobába. Az egyik legény, a világos szemű, beszédesebb volt, a másiknak, az olajbarna bőrűnek tarisznya volt a hóna alatt. A világos szemű Szofrona mellé ült le, s egy bársonyos vakondokot mutatott neki, mancsai szétálltak, mintha repülni készülne, szőre puha, selymes, fénylik a lámpa világánál, s fekete színe néha kékben játszik. Minden leány megnézte a vakondokot, majd pedig a kreol bőrű elrakta a tarisznyájába, és megkérdezte, nincs-e a házigazdának bora. És lement a házigazda leánya a sötétebb bőrű legénnyel a pincébe, (a kreol bőrű fiú vitte a lámpást, hogy világítson), bort csapoltak, és mindannyian ittak, a leányok is, a legények is, de legtöbbet a fiúk ittak, nekik ízlett a legjobban a bor. Nagyon daliás legények voltak, tetszettek a leányoknak, ezért minden lány igyekezett, hogy neki legyen szerencséje. Mindegyikük egyre hangosabban és hangosabban nevetett, hátha magára vonja a figyelmet, a legények is nevettek, és amikor Szofrona megfordult, rémültében szinte megdermedt. A mellette ülő világos szemű legényhez fordult, és ahogy a fiú nevetett, Szofrona látta, hogy vörös cérna van a fogán. Istenem, kiáltott fel kis híján Szofrona, ezek a másvilágról jöttek! A faluban élő hagyomány szerint, ha az ember halála után a lelke egy bizonyos idő múlva visszatér a földre, és bolyong néhány hónapig, akkor testet ölt, és olyanná lesz, mint minden ember, csakhogy vérrel táplálkozik. Ez a régi, szülők és nagyszülők által türelmesen a fejekbe ültetett hiedelem mélyen gyökeret eresztett Szofrona lelkében, és ő jól emlékezett rá, hogyan kell az olyan embereket felismerni, akiknek a lelke újra testet öltött. A hagyomány szerint az ilyen emberek fogán vörös cérna van, és ha sikerül őket megnevettetni - ez ugyan igen nehéz ügy -, a fogukon látható a vörös cérna. Ugyancsak a hagyomány szerint a másvilágról visszajött lelkek nagyon szeretik a halat, és Szofrona, aki jól emlékezett erre, megkérdezte: - Minek üldögéltek itt, ahelyett hogy elmennétek Zsivovciba Musztakerához? Sok halat fogott, megsütötte, és meghagyta, menjetek el. - Merre van az út Musztakerához? - kérdezte a világos szemű fiú. - Arra ni - mondta Szofrona -, ha nekivágtok a Kakas hegyormon át, egyenesen Musztakerához értek. - Nagyon hideg van most ahhoz, hogy nekivágjunk a hegyoromnak - mondta a legény, és ivott borából. Ugyancsak a hagyomány szerint, az ilyen embereket a szomszéd faluba kell küldeni. Musztakerához azonban az út a Farkas-erdőn visz keresztül, ott pedig a farkasok azonnal széttépik az embert. A két legény azonban nem engedett a rábeszélésnek, a fonóban maradtak a leányokkal. Szofrona ekkor újabb ravaszságot eszelt ki. Tépni kezdte a gyapjúszöszt a guzsalyról, és keblébe tette. Miközben tépte, ügyelt rá, nehogy észrevegyék; gyorsan végzett a szösszel, és felállt. - Hová? - kérdi a világos szemű, s nézi hogy megdagadt a leány keble. - Hát, megfontam a szöszt, megyek haza, hogy újat hozzak. - Ááá, nem mész te sehová! - mondja a világos szemű, és mosolyog. - Hazamész, és nem jössz vissza a fonóba.

46

- Visszajövök - mondja Szofrona, a két legény pedig nem hiszi, hogy visszajön, és a kreol bőrű az ajtóba áll. - Ha elmégy, vége a fonónak! Szofrona egész testében remeg, s azon gondolkodik, hogyan szabadulhatna, de semmi okosat sem tud kitalálni, folyton csak azt hajtogatja: - Visszajövök! - Végül is mentő ötlete támad, és így szól a legényekhez: - Ha nem hiszitek, hogy visszajövök, fogjatok egy kötelet, kössétek a derekamra, és ha nem jönnék vissza, húzzátok a kötelet, míg ide nem húztok. - Igaz is! - mondta a két fiú, kértek a háziasszonytól egy kötelet, rákötötték Szofrona derekára, és fogták a kötél másik végét. A leány kiment a gyapjúszösszel, résnyire nyitva hagyta az ajtót, hogy ne súrolja a kötél, amelyet a fiúk erősen fogtak. Szofrona fokozatosan tekerte le magáról a kötelet, mígnem végül meglazult. A fonóban a leányok kacaja cseng, igyekeznek magukra vonni a daliás legények tekintetét, a legények is nevetnek, de szemmel tartják az ajtót, hogy láthassák, mikor fog ott megjelenni Szofrona az újabb adag gyapjúszösszel. Elég sok idő múlt el így. - Ez a leány átvert minket - szólt a kreol bőrű. - Ha átvert, elkezdjük húzni, s idehúzzuk hálóingben, ahogy ágyba bújt. - Gyerünk, húzzátok, hadd lássuk! - buzdították őket a leányok, s a két legény megköpte tenyerét, és húzni kezdte a kötelet. A kötél egyszer csak megakad, nem jön előre, de nem is húz hátra. - A leány biztosan belekapaszkodott valamibe, fába vagy kőbe, és nem akar többé hozzánk jönni. Hórukk! Meghúzták a kötelet erősen, s az újra elindult, egyenletesen, kis megszakításokkal és rengésekkel, ahogyan megy az ember. Miközben a két legény húzta a kötelet, a leányok pedig tenyerük mögé rejtették nevetésüket, kintről lépések zaja hallatszott. A legények ekkor azt mondták: - Pszt! - és nagyot rántottak a kötélen. És mihelyt nagyot rántottak a kötélen, az ajtó dörrent, mintha ágyúval lőttek volna rá, sarkig kivágódott, s mindenki látta, hogy Szofrona helyett az ajtóban egy szörnyű bak áll, és szeme szörnyen villog a fényben. Mindez csak egy pillanatig tartott. A következő pillanatban a bak iszonyú szarvát előreszegezve a szobába rontott. Menekült mindenki, ahogy csak tudott. A leányok, akik ott voltak, mesélték nekem, hogy a két legény, amikor látta, hogy nem osonhatnak ki az ajtón, kiugrottak az ablakon, a bak iszonyú szarvával utánuk vetette magát, ő is kiugrott az ablakon, a betódult szél havat sodort a szobába, kivitte a bakkecske bűzét, és haragosan bevágta az ajtót. Minden leány ruhája ölébe köpött félelmében, mert valamilyen varázslat változtatta Szofronát bakkecskévé. A szomszéd házakból emberek jöttek elő, lámpások jelentek meg, majd néhány férfi elindult lámpásokkal a legények és a bak nyomába, és a nyomok a Kakas hegyoromra vezették őket. Ott a parasztok az egyenesen felfelé szökellő bakot látták, úgy tetszett nekik, mintha az üres térben valakit döfködni akarna. A Kakas hegyorom egész platóját letaposta valami, de a hegyormon túl semmiféle nyom sem látszott. A következő nap kiderült, hogy futás közben a két legény elemelte az egyik paraszt eresze alól a kifeszített disznóbőrt. Szuszo pedig felfedezte, hogy a tőrrel fogott kutya eltűnt. Számomra ezek a tények elegendők, hogy végképp meggyőződjek arról, hogy a két fiatalember, miután magához vette a klinikáról beteg társát, átment a falucskán a kutyáért, és menetirányuknak megfelelően továbbrepültek. Most már semmi sem győzhet meg az ellenkezőjéről. Bár nem hiszek földön túli civilizációkban, most már feltételezem, hogy bolygónk kíváncsiságuk tárgyává lett. A kutya megjelenése a falucska határában meghatározott céllal függ össze, amit a hóra kifeküdt, mozdulatlan vakondokok is bizonyítanak. Feltételezem, hogy a fiatalemberek nem tudták pontosan, hol van a kutya, de a szürke arcú és szürke szemű ember tudta, a kutya az ő parancsait hajtotta végre, a klinika szobájából azonban nem láthatta előre a farkascsapdát, s ezért dühöngött, ezért dobálta meg a gyerekeket papucsával, ahelyett hogy

47

kukurikút kiáltott volna nekik. Az ember kiszabadítása után első gondjuk a kutya kiszabadítása volt. Földön kívüli emberek számára ez egészen könnyű és egyszerű feladat, jóllehet Szuszónak igen vastag lánca volt. Nyissz! És már nincs is lánc. De egy ismeretlen civilizáció emberei számára egy döfős, bősz bak se nem könnyű, se nem egyszerű valami. Feltételezem, hogy a két fiatalember végtelenül meglepődött, amikor a hálóinges Szofrona helyett az ajtóban előreszegzett szarvú, felborzolódott szőrű állatot láttak. A félelem egyetemes jelenség. Megmagyarázhatatlan azonban számomra a disznóbőr elvitele. Amennyire csak távolodunk az időben, annál inkább válik ez a bőr rejtéllyé. Ami Szofronát illeti, ő még most is él ós virul, s nem ment át semmilyen átváltozáson. Elmesélte nekem, hogy miután meglátta a világos szemű fogán a vörös cérnát, s keblébe dugta a gyapjúszösz felét, és a kötéllel hazaindult, betért az udvarukba, s a karám felé vette útját, ahol a döfős bakjuk volt kikötve. Letekerte derekáról a kötelet, és a bakra kötötte. Majd hazament, jól bereteszelte az ajtót, de nem feküdt le, hanem leheletével leolvasztotta a jeget az ablakról, s onnan figyelte az eseményeket. Látta, amint a fonóban húzni kezdték a kötelet, meg hogy a bak ellenkezett, de azért lépegetett előre az udvaron. Amikor azonban a kapuhoz ért, belédöfte a szarvát, és többé nem mozdult. Odaát azonban, úgy látszik, nagyon erősen nekifeszültek a kötélnek, mert a kapu kirepült, és messze, az akol tetején állt meg, a bak pedig szaporázta lépteit a hócsapáson, követve az előtte haladó kötelet. Később kiáltások hallatszottak, emberek jöttek elő lámpásokkal, s a lámpások elindultak a nyomok után. Szofrona meg csak kukucskált ki az ablakról leolvasztott jégvirágok helyén, s látta a levegőben szálló kifeszített disznóbőrt, amelyet a legények akasztottak le egy eresz alól. És így haladt előre a bőr, felszállt a Kakas hegyoromra, majd a kavargó hó elrejtette a szeme elől; amikor pedig elmúlt a hófúvás, és a hó újra csendesen szállingózott a földre, a hegyormon már nem volt sem ember, sem disznóbőr. Csak a bak ugrált odafönn, és látni lehetett a parasztokat is, amint feléje vonszolják magukat a hógörgetegeken át, a lámpásaik meg villognak és lengenek. Ekkor Szofrona fogott egy szitát, és kiakasztotta az ajtó fölé, majd lefeküdt, és reggelig semmi sem történt. Szofrona szerint azok a másvilágról jött legények egy kicsit ostobák: ha szitát látnak az ajtó fölött, nem mennek be, míg meg nem számolják, hány lyuk van a szitán. A szitán pedig sok a lyuk, még a felét sem számolod meg, és már el is véted a számolást, és kezdheted elölről. És így, mialatt néhányszor elvéted és újrakezded a számolást, az éjszaka már el is múlik. Reggel meg a másvilágról jöttek az erdőkben bujkálnak, de este újra eljönnek. Ezért mindig legyen szita az ajtód fölött. Én, személy szerint, sohasem fogok szitát akasztani az ajtóm fölé, mert nem hiszek az asszonyi locsogásnak, sem az üres szavaknak. Csak azt sajnálom, hogy nem találkozhattam újra a két fiatalemberrel, annyira kellemesek, barátkozóak és megnyerőek voltak. Igaz, az az ember az elmegyógyintézetből kissé aggasztott, de végtére is ő szenvedő ember volt. Felkaptattam a Kakas hegyoromra, de semmivel sem lettem okosabb. A derékig érő, sima és tiszta hó vakítóan fehérlett odafönt a januári napsütésben. Csak azt állapíthattam meg, hogy a fennsík nagyszerű le- vagy felszállópálya bolygóközi űrhajók számára. Kérdezősködtem a falucskában, nem vettek-e észre valamit a Kakas hegyorom környékén, mondjuk, az ősz vagy a nyár folyamán, és egy vadász elmondta, hogy a nyár folyamán a Kakas hegyorom erdejében nagyon sok cigarettányka jelent meg. Ez egy hernyófajta, amely sodorja a fa levelét, ahogy a dohányzó ember sodorja a cigarettát, ezért a nép cigarettánykának hívja ezt a hernyót. A cigarettánykák felsodorták a Kakas hegyorom egész erdejét, és ott is telelnek. Lehetséges-e, hogy a cigarettányka megjelenése valamilyen előjele űrhajók közeledésének, ahogyan talán az öreg szilfák halála is az? A választ a jövő adja meg, a mi korunk a kérdések kora. JUHÁSZ GEORGI FORDÍTÁSA

48

MIRON IVANOV

REPÜLÉS

különös véleménnyel - Egyetért majd velem ? - Hogy érti? - A gondolataimat olyan lovaknak tartom, amelyek közül az egyik rúg, a másik harap, a harmadik pedig zokszó nélkül húz. - Mondjon még ilyesmit... - Az ilyen ember szétszakad, ha egyszerre több lóra ül. Az egyik ló felhorzsolja, aztán megeshet, hogy a nyereg felett átrepíti a másik hátára... Ezek a különös megfogalmazások a szláv származású, eredeti egyéniségű Főhadnagyé voltak, aki ki tudja hány évtizede repült a csillagvilágban, és annyira eltérő véleménye alakult ki az OM-ról, hogy számos fenntartást s

49

elképesztő ellenvetést hangoztatott. Két útitársa, akik részt vettek ebben a megfigyelő repülésben, nagyjából olyanoknak tűntek, mint azok a feleségek, akik felajánlják magukat férjük barátjának, mivel azokhoz a gyerekekhez hasonlítottak, akiket bármely anya örömmel küld pajtásai közé. Tiszták, mélázóak, okosak voltak, talán még szépek is tisztaságukban, sápadt szépségükben ezek a töprengő emberkék. Adjuk össze, a Z, U és K, majd a CS plusz B betűket, s ennek megfelelően nevezzük őket ZUKCSB-nak ás BUKZCS-nak. Ezek a rövidítések annak a programnak a jelei, amelyet valahol Angola dzsungelében találtak ki. Egyszerűen szólítsuk hát őket becenevükön, mondjuk Zuk és Bük mérnöknek. - Az volna a legszebb és legjobb - mondta ekkor Bük -, ha képesek lennénk rá, hogy felnagyítva elképzeljük, milyenek is voltak az egykori lovak. A Főhadnagynak az életrajza is különös. Az új honpolgárokat tervező tröszt igazgatójának volt a törvénytelen gyereke. Abban az értelemben, ahogy az már lenni szokott. Hiába, az istenre nem érvényesek az isteni törvények. A Főhadnagyot ezért másként és sikertelenül teremtették, hiszen folyton más véleményen volt. Szükségesnek látszik, hogy az írást itt félbeszakítsuk és megjegyezzük: a kutatórakéta a csillagjárásnál nagyobb sebességgel haladt az égitestek között. Amint a szpidométer jelezte: gyorsasága csillagászati volt. Másképpen a rakéta úgy függőit volna a megfigyelése alatt lévő csillagok között mint egy pötty. Az űrhajósok feladata egyszerűnek tűnt: ellenőrizniük kellett, nem keletkezett-e valahol élet, s ha véletlenül élet jeleit észlelték, jelentsék ott, ahol kell. Ennyi az egész. Amint várható volt, a derék Főhadnagynak ebben a kérdésben is eltérő lett a véleménye. - Repülés közben úgy érzem magam, mint Cirill és Metód a dzsungelben. Valamilyen írást cipelek magammal, ugyanakkor nem találok olyan embereket akik megértsék. Ebből kézenfekvő következtetést vonhatok le: nincs ember a dzsungelben. - Ez az állítás nem bírja ki a komoly kritikát - mondta Zuk mérnök. - Nem érdemes túlságosan fontosnak tartani a szavait - tanácsolta Bük mérnök. - Ebben már régen megegyeztünk. - Rettegek a gondolattól, hogy a gép fedélzetén Cirill és Metód szerepét kell eljátszanom. Megmagyarázom az írásom értelmét de önök úgy tesznek, mint a bennszülöttek; akarom mondani, mintha a dzsungelból kerültek volna erre a gépre. - Évekkel ezelőtt valószínűleg így volt, uraim... most a felfogóképesség határa gyakorlatilag korlátlan. Ha valamelyik csillagón netán értelmes, célszerű mozgás lenne, azt azonnal észrevennénk. - Mondtam már, hogy a kínaiaknak minden fehér és fekete az ismert világban? - Mi következik ebből? - Az, hogy mi csak azt vesszük észre, ami beleillik a rendszerünkbe... Amit képesek vagyunk felfogni. Nem komolytalan dolog-e minden mást tagadni és elfogadhatatlannak tartani az élet számára? Bük és Zuk mérnök a rágógumit egyik oldalról átnyomta a másikra, majd ismét odavissza. Szellemességpatronjaik készen álltak a pufogtatásra meg természetesen arra is, hogy mosolyogva értelmezzék Főhadnagy útitársuk vívódását, akiről azonban tudták, hogy ártalmatlan vitatkozó, és belevaló haver, s ami fő, nincs olyan pilóta a csillagok között, aki nála hosszabb ideje szolgálna, ki különös véleményével együtt szakadatlanul repült a csillagtérben, de nem úgy, mint sok társa, akik meglógtak a fedélzetről, hogy aztán másokat csábítsanak repülésre. - No, hogyan vélekedik? - Ugyan kérlek... - Csak hadd mondja el, hogyan vélekedik a földi élet korlátairól. Múlt héten már erről a kérdésről csevegett Beátánál... Gondolom, a nyulakról volt szó? Ugye? A Főhadnagy elmosolyodott, és jókedvűen mondta:

50

- Miután egy gondolatot már meglovagoltam, itt az ideje, hogy átnyergeljek egy másikra, mert még lehorzsolódik a háta... - Mintha néhány gondolat körbeforogna... - Csak addig, amíg érdekesnek találom. Míg megszokom... Én még a nyulakon is sokat lovagoltam... - Ismételje meg; érdekes lesz újra. - Az ókoriak ismertek egy folyadékot egy elfelejtett folyadékot amely képessé tett arra, hogy kezeddel megérintsd a csillagokat, hogy lánnyá változtasd a világot, s megcirógasd a haját... - Csak nem alkoholra céloz? Nem etil inkább? - Azt is mondhatnám... Beátánál közel álltam ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljek. És lovagoltam... Szóltam róla, hogy ezzel a géppel nyulakat hajkurászunk... valahol a világmindenség cserjésében, hol minden bizonnyal élet rejtőzik... elmúlhatatlanul létezik, és galaktikáról galaktikára vándorol, mint a láng, vagy átgurul, mint a hord... ó... Mi pedig azt állapítjuk meg, hogy az élet hol nincs, és hová tűnt... vagyis nyulat kergetünk - ez volt hát az a gondolat... - Akkor átszellemültebb lehetett ön... - Nincs kizárva. De abban sohasem kételkedtem, hogy valahol élnek... A Főhadnagy az üvegkabinban irányította a megfigyelőkészülékeket, amelyeknek éppen az volt a rendeltetése, hogy oda vezessék a rakétát, ahol a műszerek észrevehető mozgást meg értelmes életet észlelnek. - ...csakhogy nincs mozgás sehol. - Igen, tudjuk - amennyire csak lehetett Bük igyekezett kedvesen válaszolni. - Hogy tudnánk, hogy az a jó, ha repülünk, és nem hiszünk abban az irányban, amerre repülünk... - Akkor talán mégiscsak helyénvaló, ha az ember megkérdezi, hogy valójában miért repülnek? - Miért repülök? A számomra lehangolóan és kínosan boldogtalan emberség miatt, akit kidobtak az űrbe, ki bizony, ahol hasztalan keres viszonzást, választ a magányosságára….. keresi az elátkozott valamit, és sohasem éri el... - Így állunk hát a nyulakkal? - Biztos vagyok benne, hogy a világegyetem egyik véglete lesz, ha az emberiség felfedezi az életet, mert azonnal felforgatja a bolygót, ami a világegyetem másik véglete lehet. így képzelem el az emberiség megátkozását, évekig tartó bűnhődését, mert elmenekül majd attól, amit végre elért, ami eddig annyira elrejtőzött előle. - Az ilyen gondolatot mindig a rossz emésztés szüli. De hát ez is megtörtént... - jegyezte meg elgondolkodva Bük mérnök. - Jobbat is kitalálhatott volna... - Sőt. Még valamit - fűzte hozzá változatlan hangsúllyal a Főhadnagy. - Függetlenül attól, hogy mit mondok, irányítom á rakétát és keresem azt, amit még nem cáfoltak meg. Érdekes, ugye? A két mérnök egymásra nézett. Fejüket csóválva hallgattak. - Lényegében... lehet, hogy kismértékben, de igaza van... Ha a készülékek például nem képesek mindent felfogni... Ha az átköltözés azalatt történik, amíg mi alszunk vagy éppen vitatkozunk... - Emiatt legyen nyugodt! - mondta a Főhadnagy. - Az irányítást alárendelték a gép öntájékozódásának is... Ez egy rendszer. És mi meghalljuk... meghalljuk a zenét, az ide illő zenét, ahogyan induláskor odalent mondták... De ennek ellenére, a rakéta nem gépiesen fog eljutni ahhoz a ponthoz, ahol értelmes élet és mozgás van... a ponthoz, ahol lényegében nem létezik... ó!...

51

S ebben a pillanatban az űrhajó belsejében meghallották, hogy a mindenségben felcsendül Beethoven kilencedik szimfóniájából az Örömóda. A mérnökök abbahagyták a rágást, szájuk tátva maradt. A kristály belsejében hatalmas, ezüstös emelőrúdféle úszott, nem is úszott, inkább remegett, mint a kutya farka, és a rakéta továbbra sem függött a csillagok között, hanem úgy repült, mint azelőtt, de már az értelmes élet felé, amit észlelt valahol. - Most melyik lovat kegyeskednek megülni?... - Hogy lehet ilyet kérdezni ebben a pillanatban! - szakította félbe társát Bük mérnök. - Inkább szédítően örvendezhetnénk... - Nekünk teljesen meg kell fosztanunk magunkat az örömtől és a meglepetéstől... A program szerint összeválogatott embereknek szép tulajdonsága volt, hogy nem ugráltak örömükben, nem dobálták sisakjukat, csupán tudomásul vették a végtelen elérhetőségét, de egyúttal meg is szabadultak tőle, mint egy vámhivataltól. - Örülünk, de még mennyire... - Legyőzhetetlen lelkesedés ölel körbe ? - Ezek szerint itt rövidesen kimondhatatlan lelkesedés ragad magával minket... - Én megmondtam... - Kertelés nélkül kijelentem... Mennyire egyszerű és érthető számunkra a derék Főhadnagy izgalma, aki a bal alsó és bal felső állkapcsa között forgatta a nyelvét, és közben olyan grimaszokat vágott, amilyeneket akkor vágnak a pilóták, ha meg vannak győződve arról, hogy a berendezések, amelyek a leszállást biztosítják, még a bolygó felszínétől nulla méterre is hibázhatnak, ha a felület nem látható. Továbbra is hallatszott Beethoven Örömódája, amit valahonnan hátulról észleltek, majd szétáradt ott, ahonnan jött - vagyis a csendben. A megfigyelőrakéta sokáig repült az időben és saját rendszerében, amíg nyomra lelt, és valamihez kezdett. Utána ismét elvesztette a megtalálhatót, hogy aztán megtalálja az elveszettet, hiszen minden készülék rendszer a rendszerben, amely legalább annyira bonyolult, mint a nyúl lábának a szaga, amit megmostak a láthatatlan harmatban, hogy aztán cseppekre oldódjon, és a nap elpárologtassa, míg végül a kutya felfogja. Egyszerű ez, mint a természet, amely négy dimenzióból alkotott meg egy mérhetetlen világot, s ami ilyenné vált a dimenziók káoszától. Néhányszor még hallották a tisztán csengő, ünnepélyes hangokat: szi, szi, do, re... de aztán félbeszakadt, mintha bűnös lenne, majd megint úgy tűnt, hogy a gép nyomra bukkant, mert az óda felerősödve zúgott. Ez ugyanígy megismétlődött hárompercenként, másfél perces szünetekkel, mindez két nap múlva arra kényszerítette a személyzetet, hogy kapcsolatot teremtsenek a Központtal, mert szerették volna megtudni, hogyan lehetne Ludwig van Beethovent megállítani, mivel a legcsodálatosabb dolgokkal is torkig leszünk, ha túl gyakran ismétlődik, ahogy ez az egymás sarkát taposó emberkékkel is megtörténik a nagyvárosokban. A legszörnyűbb az volt - hogy a Központ hallgatott; úgy látszott az új élettel való kapcsolata féltékennyé tette, és ez megakadályozta, hogy szót váltsanak a Központtal; de mindegy, akár így, akár úgy volt, a megfigyelőrakéta tört előre az Örömóda és az úszó, ezüst emelőrúdféle után anélkül, hogy kapcsolatot tartott volna azokkal, akik útnak eresztették. Ekkor megértették, hogy nincs hova bújniuk az Örömóda elől, az űrhajósok, a bionátok ódájától - mert így kell neveznünk azokat, akik nem az Argoszt, hanem a Bioszt kutatják -, hiszen kirepültek a végtelen, nyílt kozmoszba, és hosszú ideig tartózkodtak a jeges homályban, ameddig csak bírták a megpróbáltatást, most mégis tiltakoztak az ellen, hogy az Örömódát hallgassák. A derék Főhadnagy kételyeit mondogatta társainak, hogy nem is igen tudja, próbálkozzon-e a hangosító kikapcsolásával, mert akkor felmerül annak a veszélye,

52

hogy károsan befolyásolja az irányítóberendezést. Aztán, programozott emberekhez illően, mindkét mérnök azt tanácsolta, tartózkodjanak efféle gondolatoktól. A Főhadnagy ekkor még azt gondolta, hogy nincs semmi, amit jobban megvetne, mint az Örömódát és Ludwig von Beethovent, bár egy rövid pillanatig nem tartotta kizártnak, hogy megkedveljék ezt a zenét, miután a rakéta iránya változatlan maradt, és az Örömóda nem okozott semmiféle meghibásodást a fedélzeten. Nem tudták megmondani, hogy pillanatok, órák, évek vagy évszázadok múltak el e szörnyű álomban. A csüggedtségük annyira nagy volt, hogy a két mérnök elállt attól a szándékától, hogy megértse, mi történt velük, és így jó néhányszor el kellett nekik ismételni: - Már látszik... Látszik! Velük szemben repült a nagy égitest, tele élettel' és fénnyel s élő ragyogással, és emiatt elnémult bennük az Örömóda. Elérkezett az igazi öröm. A megfigyelőrakéta néhány kísérletet tett, hogy kapcsolatot létesítsen az égitesttel, közölte még a leszállási jelét is, remélve, hogy valakik valahol, az idő homályában felfogják. Bekapcsolták a sima leszállást végrehajtó mechanizmust. A nagy szürke megfigyelőrakéta leereszkedett arra a planétára, amelynek létezését nincs jogunk kétségbe vonni. A távolban hegyek tűntek fel, melyek zöldek, de lehet, hogy vörösek voltak - ez csak a színek elnevezésének kérdése. Lent pedig hullámok csapdostak, súlyosak és lassúak, fenségesek és merengőek, vagy éppen gyorsak és játékosak; megítélésük a ritmusérzésünktől függ. Az annyira keresett égitest ilyen állapotban vagy az is lehet, hogy egészen másként, már ott feküdt a rakéta alatt. Elfoglalása és meghódítása rájuk várt, az ismert Földről most le kellett lépniük az ismeretlen planétára. A fedélzeti nyílás kitárult. A rakéta tartóoszlopai lassan, szemérmesen érintették meg az égitest felületét. A három bionát, érthetetlen módon, egyszerre jelent meg az ajtóban, szkafanderbe öltözve. A küszöbön álltak, és nem szálltak ki. De vissza sem léptek. Se előre, se hátra nem mozdultak. Elképzelhetjük, mi zajlott le a három férfi között. Kitalálhatjuk a mondatok harcát. És mindazt, ami ezt követte. A megváltozott nehézségi erő viszonyai között félretették korábbi felfogásukat. Mind a hárman azon viaskodtak, hogy ki lépjen először erre a planétára. Ki az, akinek erre a legtöbb joga lehet. Szitkozódtak és lövöldöztek, de a szkafander alól egyetlen szó sem hallatszott ki, és a megváltozott vonzásban egyetlen golyó sem repülhetett ki. összefogtak. Egy az egy ellen, majd ketten a harmadik ellen, végül mindenki mindenki ellen. Nem lehet tehát vita, hogy miként viselkedtek a megérkezés pillanatában. Három fej és három erőszakos váll küzdött a megfigyelőrakéta nyitott ajtajában. Aztán az automatikus szerkezet hirtelen működni kezdett. A zsilipek bezáródtak, a rakéta sikeresen rajtolt. Vissza a kozmoszba. Nem lehet tudni, hogy miért. Vagy az üzemanyagszükségletét akarta pótolni, vagy azt kereste, amitől e pillanatban irtózott, a tökéletlen emberi természetet. Nem szabad túlságosan elítélnünk őket, mert minden tökéletlenségünket magukban hordozták. Mindazt, amivel gazdagon elláttuk a jövő űrhajósait. Csak ennyit válthattak be a kozmoszhoz fűzött reményeinkből. A nagy felfedezők végül is olyan inasok, akik engedelmesen teszik azt, amit rájuk bíztunk. Csak a derék Főhadnagy talált magának munkát, a tájékozódási készüléket babrálta. Valami arra kényszerítette, hogy ismét megszólaltassa az Örömódát. Amikor sikerült megtalálnia ezt a zenét, ámbár teljesen halkan és tökéletlenül, a bionátok hangulata valamicskét emelkedett. Zuk mérnök még meg is szólalt: - Hát nem igaza lett... Futunk attól, amit keresünk. De Bük mérnök még komor maradt.

53

- Véletlen gondolat... Naponta hányszor előfordul, hogy véletlenül helyesen gondolkodunk. Valahol a mélyben összezsugorodott az egyszerre nyílt és zárt bolygó. A megfigyelőrakéta egyre távolodott tőle. A diadalukra még halkan feleselt az Örömóda. Magától értetődő, hogy nem beszéltek erről az incidensről. VARGA CSABA FORDÍTÁSA

A maratoni futók

Nem tudtuk a napot, amikor megjönnek a maratoni futók. Váratlanul érkeztek meg. Bronzarcukat belepte a por, hallgattak, és éjnél titokzatosabbak voltak a maratoni futók. Átnyújtottuk a kenyeret, a vizet és a sót. Visszalökték. Kérdeztük: - Mit hoztatok ? - Nem feleltek. Nem ezeket a hírhozókat vártuk. Elsírtuk magunk. És mintha álomból riadtak volna a maratoni futók így kiáltottak fel: - Nem láttok semmit? A Babérunkon jel van! Valami váratlan történt ekkor. - Menjetek! Menjetek! Menjetek! sikoltott annak a leánya, aki eltűnt. A maratoni futók félreállva nézték, és elborult az arcuk, az, aki szerette, így szólt: - Induljunk! De felelt a többi: - A Babérodon jel van! A zokogás küldte el a maratoni futókat. MIGRAY EMŐD FORDÍTÁSA

G. TARNARUCKIJ KOZMIKUS SÉTA

Érezte, hogy valaki keltegeti, de sehogy se tudott visszatérni a valóságba. Az álma mély volt, akár egy kút: az ember felmászik a síkos falakba kapaszkodva, eljut egész a széléig, és hirtelen visszazuhan a sötétbe. Nagy nehezen végül sikerült kivennie a fölé hajló Jermolajev arcát, és megértenie, hogy mit mond. - Na, felébredsz már. Román, vagy nyakon öntselek? Hallasz? Megjött a kutatócsoport pszichológusa. - No, de gyorsan ideért - dünnyögte Romanov, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ébren maradjon. - Még mi magunk se értünk semmit, de ő már itt van. Kicsoda, ha nem titok? - Ördögöt titok! Jelena Ragyiscseva. - Micsoda?! - öntudata egy pillanat alatt kitisztult, mint a bepárásodott ablak, amikor letörlik. - Azoknak ott úgy látszik, elment az eszük. Tényleg „elmések". Jól tudják, hogy az egész ügy velem van kapcsolatban. - Hagyd el. Román. Egy ember meghalt, téged meg az idegesít, ki vezeti a vizsgálatot. Jelena számodra a volt feleség, nekik a legjobb pszichológus. No, jössz már? A központi kupolában van. Vagy mondjam meg Ragyiscsevának, hogy akkor szeretnéd látni, mikor a hátad közepét? - Ne élcelődj, anélkül is hányingerem van. - Igyekszem, de az idegek felmondják a szolgálatot. - Szerinted az enyéim kötélből vannak? - Fektében rángatta elő a kezeslábasát és

56

kicsit bele is gabalyodott. - Becsületszavamra, az egész valahogy kényelmetlen! Hat éve nem találkoztunk, és most, ilyen körülmények között... Na gyerünk! A központi kupolában az energiaközpont volt elhelyezve, a kutatómunka alapberendezései, az oxigén-előállító, a raktárak és a társalgó. Itt bukkantak Ragyiscsevára is. Magas volt és sudár, ott állt az egyetlen ablakocska előtt; Romanov nem is vette észre az első pillanatban. Ráadásul újra zavarba jött, nem tudva, hogyan viselkedjék Jelenával szemben. Meg hát azért is, mert az hivatalos személyként jött, hogy kivizsgálja az expedíció (az ő expedíciója) során bekövetkezett balesetet. És zavara csak nőtt az állandó bűntudattól. Csak emlékezni kellett, hogy akkor Jelena sápadt arcába nézve, türelmetlenül, félve, hogy elveszíti a bátorságát, elmondta a kegyetlen, de szilárd meggyőződése szerint szükséges szavakat, és a maró szégyen most széttörte a biztonságot, leblokkolta, nevetségessé és gyámoltalanná tette. Ragyiscseva rögtön átlátta ezt a komplexust, de nem óhajtott rajta segíteni. Ott állt némán, szigorúan és várakozón. Végül Romanov odalépett, és rekedt hangon megszólalt: - Szervusz, Léna! Nem vártuk, hogy ilyen hamar itt leszel. Még magunk sem értjük egészen, hogy is történhetett. - Annál jobb. Nekem friss benyomások kellenek. Majd együtt rájövünk... Ne haragudj, Román, hogy nem köszöntem mindjárt. Remélem jól vagy. - Elgondolkozva nézett a férfira. Már egész fehér a hajad. Te is hamar őszülsz, akárcsak az anyád. - Ilyen a munka. - Romanov nyelt egyet a közhely után, de ugyanazzal a lélegzettel folytatta: - Nemhiába hívják ezt az expedíciót az idegek próbájának. Ámbár a te elfoglaltságod se jobb. Mivel kezded? A beszámolóval? - Nem, azt már alaposan átnéztem. Az ajtóban toporgó Jermolajev hirtelen megszólalt: - Kezdje velem! Ragyiscseva és Romanov feléje fordult. - Mi Branyickijjal nem kedveltük, és éppen ezért kölcsönösen figyeltük egymást. - Érdekes. - Ragyiscseva végre leült, az ablakon újra átszivárgott a fény, és Román meglátott a nő arcán minden idő okozta változást. Nem, nem öregedett meg, nem hervadt el, sőt szinte nem is változott, csak eltűnt róla az a gyengédség, amely annak idején erős jellemét elrejtette. - Nos, Jermolajev, meséljen. Elképzelhető, hogy éppen a maga elfogultsága adja meg a helyes kulcsot. - Tudja, vannak emberek, akikről különböző társaságban különböző benyomás alakul ki. Egyesek rajonganak értük, mások beszélni se akarnak róluk. Ilyen volt Oleg Branyickij is. Ha érezte, hogy tetszik a környezetének, hogy megértik, szép lett, tehetséges, és hitt önmagában. De másik környezetbe kerülve középszerű figurává vált. Romanov csodálkozva nézett Jermolajevre. - És ezt miért kell elmondanod? - Csak úgy. Azaz mégse. Mindig úgy véltem, Oleg nem erre a munkára való. - Ragyiscsevához fordult. - Vagy ez már komplexus? A nő bizonytalanul biccentett, és egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha elveszítette volna érdeklődését a beszélgetés iránt. - Itt mind egy kissé „olyanok" vagyunk - szólt Román. - Más dolog repülni egy űrhajón, és más sétálgatni az űrben. Jermolajev megorrolt, mivel a figyelem elterelődött róla. - Jó, én megyek is. Máskor majd elmondom. Ha ugyan az egésznek van valami kapcsolata a történtekkel. - Ki tudja? Várjon csak! - mosolyodon el Jelena. - Hisz éppen a maga szavain töprengtem. Pontosabban valami furcsaságon. Ha nem jött ki Branyickijjal, a páros utakra miért mindig őt vitte ki magával? Úgy gondolom, hogyha néhány napra kimennek az űrbe, nemcsak

57

segítőtárs kell, de olyan valaki, aki közel áll, akivel egy szóból is megértik egymást. Hisz tíz órára elveszti a kapcsolatot a bázissal. - Most már tizenhétre. És utána negyven óra a némaságban. Valami fenyegető érzés. Kínlódik az ember, akár a Démon. Üvölteni szeretne. Vagy még inkább: kikapcsolni az önirányítót, és rohanni vissza. De ilyen esetben sem lehet visszafordulni; önállóan megtalálni a bázist annyi, mint meglelni egy repeszdarabot a szomszédos galaktikában. Kettesben persze könnyebb. Egymással lehet a kapcsolatot tartani, és az ember tudja, szükség esetén van, aki segítsen. Hogy miért pont Branyickijt választottam partnerként? - Jermolajev zavarba jött. - Látja, korábban azt mondtuk: „No, ezzel se mennék ki felderítésre." De az igazi bátorság ragályos. És ha neked van, oszd meg mással is. - Tehát Branyickij egyszerűen gyáva volt? De hisz ő egyedül is kiment az űrbe. Nem is egyszer. Erre azért nem mindenki szánja rá magát. - Megint félreértett. - Jermolajev kínlódva kereste a magyarázatot. - Nálunk a mérce egészen más. Közülünk a leggyengébb is hős a megszokott, földi körülmények között. Egyébként a bázison mondta valaki, hogy Oleg pokolian vakmerő. És ezt én se vitatom. Csak mindenkit idegesített, aki kapcsolatba került vele. Szultrakov vagy Paszhin körül nyugalom honol. De Branyickijtól az ember mindig várt valami meglepőt. - Becsapta magát valaha ? - Nem. Romanov egyre figyelmesebben hallgatta a párbeszédet, és egyre kevésbé látta az értelmét. Miért pszichológust küldtek a kutatócsoport bölcsei szakértő helyett? Különben Román nem hitt abban, hogy a technika lenne a hibás. Az egész csak úgy képzelhető el, ha az önirányítót kikapcsolják... Végső soron Branyickij nem tartott ki. Egyik beszélgetésükkor Oleg azt bizonygatta, hogy egész idő alatt ezen töprengett. És kigondolta, hogy valamiféle bójákat helyez el. Úgymond, unalmas pórázon járni, és szabadon akart kutatni. De hát ez a kishitűek ravaszsága. Mondta is akkor Branyickij-nak: „Ha gyáva vagy, eredj vissza a Földre!" Váratlan találkozása Jelenával különös - se sértődött, se bosszús - érzést hagyott maga után. Igaz, szívélyességre nem számított, de azért alaposabban is megbeszélhették volna. No de mindenki a saját dolgával van elfoglalva: a nő szimatol, neki meg ott a rutinmunka. De valahogy semmi se ment úgy, ahogy kellett volna. Romanov nehezen hallgatta végig azt, aki hozzá fordult, és egy perc múlva legszívesebben otthagyta volna. Még ha egyedül volt se tudott koncentrálni: valami hajtotta, idegesítette, még a gondolatait is megszakította. De hogy mi, arra nem tudott rájönni. És itt a soron következő kozmikus „üresjárat". Annyiszor tértek vissza a fiúk eredmény nélkül. A számítóközpontban jöttek össze - veszekedni. Valerij Paszhin egész indulatba jött: - A számítóközpontban van a hiba. Egyszerűen engem is máshová vittek ki. Neked, Albina, az egész úgy tűnhet, mintha az ismerős szökőkúthoz járnánk ki randevúra. De az űrben, vésd már abba a tyúkeszedbe, egy és ugyanaz a hely nem létezik. Romanov mérgesen nézett a sírva fakadó Voronyinára. - Valami kisdedóvó van a számítóközpont helyén! Hát nem képesek megérteni, milyen költséges egy-egy kimenetel! - Román Mihajlovics - kelt Dronova főmatematikus Voronyina védelmére hisz maga is tudja, hogy a kutatások egyre bonyolultabbak. Teljesen lehetetlen előre kiszámítani minden egyes űrséta eredményét. - Mégis, mit ajánl? Szabad kutatást? Önirányító nélkül? Akkor önöknek csak a henyélés marad. - És bóják segítségével? - A főmatematikus elengedte a sértést a füle mellett.

58

Romanov összehúzta a szemét, éles és ellenséges tekintetet vetett rá. - A biztos kupola alatt csodálatos bátorság fogja el az embereket. Dronova zavart lett. - Igaza van, nem voltam ott. De Branyickij azt mondta... - Ha nem volt ott, akkor hallgasson! - vágott közbe a férfi. - Branyickij meghalt, csupán a saját ostobasága miatt. Romanov kiment, és mérgében bevágta az ajtót, és csak útközben jött rá, mekkorát hibázott, amikor elfeledte, hogy Dronova szerelmes volt Branyickijba. Szobájában ott találta Jelenét, és akkor jött rá, hogy egész idő alatt a vele való beszélgetés utáni vágy zavarta. - No, az expedícióvezető ma hányszor tűzött össze másokkal ? - Mi ez, pszichológiai teszt? - Kell is a teszt, elég jól ismerlek. Jól van, tanúk nélkül nincs értelme piszkálódni. Mondd el inkább, mit érzel, ha egyedül vagy odakint. - Szinte lehetetlen elmondani. Ne haragudj, de Jermolajev pontosabban el tudná mondani. Bár nem ő a nagymester! Branyickij tudná a legjobban. Igen, Oleg tudta ezt. - Téged jobban megértelek. A férfi figyelmesen nézett Jelenára, és feléledt benne a megbocsátás halovány reménye. Hogy ne csalatkozzon, visszalépett az ablakhoz, amely mögött a csillagokkal kivert sötétség látszott. - Ha azt mondják, hogy az űrben mindig éjszaka van, örök éj, ahogyan a költők komoran írják, nincs igazuk. Nappal, éjszaka, árnyék, fény - ott értelmetlen fogalmak. Ha átnézel az űrhajó ablakának vastag üvegén, el sem tudod képzelni, hogy az űrben megváltozik a jelenség és a nagyság fogalma. Némelyik csillag a fészekalja bolygójával együtt is porszem csupán. Csak két dolog hatalmas az űrben: ő maga meg a te éned. Az ember kilép a határtalan űrbe, ahol csak hitvány szikrák a hatalmas világok is, és már nem része egyiknek se. Most már egyenlő velük. Megy, és mögötte, előtte, jobbra balra, és a lába alatt a végtelen. De nehogy azt hidd, Léna, hogy kellemes érzés ez. Az embert saját hatalmasságának érzete nem büszkeséggel tölti el, hanem félelemmel. Mintha a gondolat milliószor nagyobb lenne nála, de ugyanakkor magányos, sikertelen és végzetszerű. Hiszen a tápláléka, valamilyen sors, akár morzsányi is, de a végtelen mindenféle sorsra csak fütyül. Most csak magamról beszélek. Természetesen mindenki a maga módján fogja fel az űrt. Romanov megfordult, és hirtelen Ragyiscseva tágra meredt pupillájával találta szembe magát. A sziréna hisztérikus üvöltése rezzentette össze őket. Futó lábak dübörgése hallatszott át az ajtón. Valaki bekiáltott: - Román Mihajlovics, riadó! A zsilipkamrát nem lehetett bezárni, annyian összezsúfolódtak benne. - Csak a technikusokat engedjétek ki! - kiáltotta Romanov. - A kíváncsiskodók ráérnek később is. Miután sisakját beleverte a zsilipkamra bejáratába, utolsó szavai fémesen csengtek. Megvárva, amíg a zaj a sisakban elül, a kijáratnál toporgó Borin mérnökhöz fordult. - Mi történt, Szasa? - Félrecsúszott a meteorelhárító egyik sugara. - Hogyhogy félrecsúszott? - Hát általában ha elfog egy meteoritot, kíséri, amíg el nem égeti. Most valószínűleg egy meg nem semmisített szilánk a felületre csapódott, valamit tönkretett, és a sugár elmozdult. - Veszély?

59

- Lehet, ha eléri, felgyújtja a kupola falát, vagy megsemmisíti a külső mechanizmus egy részét. Kiléptek a kamrából, Romanov körülnézett, de nem látott semmit. „Miféle tréfa ez?" - dünnyögött, majd észbe kapott, és bekapcsolta az infravíziót. A sugár ott függött, és éppen súrolta a laboratórium kupoláját. Ha egy kicsit jobbra mozdul, pontosan átvágja a csúcsot, ha balra - nem lesz több startbeállítás. „A baj nem jár egyedül - gondolta Romanov. Hogy hozom ki onnan ?" A zsilipkamra újra kinyílt, és az egész tömeg kiáradt. A fülhallgatóban felerősödött a lárma, és lejjebb kellett venni a hangot. Valaki a meteorelhárító felé rohant. - Vissza! - kiáltott Romanov. - Szasa! Mondd el nekik érthetően, mi is történhetett. Ámbátor, várj csak. Le lehet-e kapcsolni a starterban a visszaszámláló berendezést? - Lehet. Csak az elhárító már a kijáratban szétveri, és akkor tönkremegy az egész berendezés. - És ha menet közben csináljuk? - Román Mihajlovics - csuklott el Borin hangja. - Úgy nem lehet. Ez önnek se sikerül... - Majd elválik - vetette oda menet közben az expedíció vezetője. A jelenlevők eleinte semmit sem értettek. Csak néztek a gyorsan távozó alak után, folytatva az események tárgyalását. - Szasa,'hova megy a főnök? - kérdezte egy hang. - Nekünk megtiltja, hogy odamenjünk, ő meg... - Pofa be! - robbant ki hirtelen Borin, azután csendben hozzátette: - Céltáblaként óhajt repülni. A fülhallgatóban csend lett. Hirtelen Albina Voronyina panaszos kiáltása hangzott: - Állítsátok már meg I A starter nyúlványai közt lángnyelv csapott ki, egy pillanat alatt kibomlott, és a magasba lövellt. Az elhárító sugara azonnal utánavágódott. Egy lobbanás látszott, s azután az űr. Senki se kiáltott. Ott maradtak állva, dermedten, fejük felemelve. A világűr hideg, közömbös feketesége ott csüngött felettük. Elsőnek Borin vette észre a halovány szikrát, de elképedve hallgatott, attól tartva, hogy hallucinál. Azután valaki felsóhajtott, és Voronyina elsírta magát. Most már mindnyájan látták - ott a távolban egy kis hátimotor dolgozott, az űrből „gyalogosan" jött valaki haza. Amikor Romanov leereszkedett, a morajból lehetetlen volt egy hangot is felismerni. - Borin - kiáltotta boldogan ha a te ördöngös elhárítód még egy hasonló trükköt produkál, veled együtt hajítom le a planétáról. - Román Mihajlovics, hogyan kecmergett ki? - felelt a mérnök, és a fülhallgatóban elnémultak a hangok. - Hát - dörmögte a kérdezett, a tömeggel együtt lépegetve a központi kupola felé -, ha nem akarsz meghalni, megtanulsz dönteni. Valami olyat csináltam, ami az időzített aknához hasonlított, és akkor kapcsolta ki a visszaszámlálót, amikor én már biztos távolságban voltam. Az volt a legfontosabb, hogy ne találjam magam szembe a sugárral. - Bár tudja - mondta Borin a zsilipkamrában -, az aknára talán nem is lett volna szükség. Megtette volna a starter kötele is. Van ott vagy ezer méter. Odakötötte volna a fogantyúhoz, és kilépett volna. - Amikor bemásztam a starterbe, még nem tudtam, hogyan jutok ki. Drága volt minden perc - felelt már fáradtabban Romanov, és hirtelen megfordult, egy merev tekintetet érezve magán. Az egyik sisak domború üvege mögött megismerte Jelena szemét. És újra, most már bátrabban lobbant fel benne a remény - a majdnem bizonyosság. Román az ágyra vetette magát a szobájában, és néhány pillanatig mozdulatlanul feküdt. De nem sikerült elernyednie, a kiengedő hatalmas feszültség szinte megmerevítette. Csak

60

senkit ne lásson. Senkit, Jelenán kívül. Román eljátszott a gondolattal; ha ő most bejön, akkor... Valaki kopogott az ajtón. A fejét felemelte, de nem szólt. Valami elgyengítő és ellenséges izgalom szállta meg. Ragyiscseva némán belépett, halkan, szinte jelenésként. Leült, tekintete végigpásztázta a berendezést, és megállt egy fényképen, amelyikről kislánya csillogó szeme nézett le. Utána Jelena felemelte a kezét, és kettésimította hosszú haját - akár a kislány -, és teljes lett a hasonlóság. - Régen láttad? - intett Jelena, fejével a fénykép felé. - Amikor utoljára szabadságon voltam. Irina akkor a Bajkálnál üdült, és ki se látszott a róla szóló értesülésekből. Alighogy megvirradt, és a hajnali ködben feltűntek a kísérteties, szinte félbehagyott rajzolatú sziklák, felvert, elvitt magával az Angarához, bizonygatva, hogy ott egészen szokatlan, valóságos tengerszínű a fény, és a tetejébe elnevezte nylon-folyónak. Megnyurgult, lebarnult, és most tisztára úgy néz ki, mint te. Román sohasem tudott nyugodtan a lányáról beszélni, fel-alá járkált, és mindenhez hozzáért. Jelena mosolygott, és a férfi érezte szinte, ahogy elérik a gyengeség hullámai. Odalépett Lénához, és átölelte. Jelena lassan elhúzódott, és minden gúny nélkül megszólalt: - Mindig a saját szemszögedből értelmezed a dolgokat. - Még a mosolya sem tűnt el, csak megváltozott. - Ne haragudj, én egészen mást akarok megbeszélni veled. Csak-hát elkalandoztam. Mondd, min kaptatok össze Branyickijjal ? Romanov feldúltan mászkált a szobában, magára is haragudott, de Jelenára is: egyáltalán, ilyen helyzetben lehet-e másként viselkedni. Mit is kérdezett? Ja, Branyickijl így magáról megint el kell feledkeznie. Ez az eset az elhárítóval - felelős az egészért. - Oleg lehetetlen ötlettel jött hozzám, úgy gondolta, hogy önirányító nélkül is sétálgathatunk az űrben, speciális bójákat hagyva magunk mögött, melyek majd hazavezetnek. Hozzátette, hogy ő már kidolgozta egy ilyen nagy energiájú, de kis méretű bója konstrukcióját. De a Földről kellett volna megrendelni. Hamar rájöttem, hogy ki akarja vonni a következő séta alól magát, és meg akarja teremteni a hazautazás feltételeit. - Rájöttél, vagy csak úgy vélted ? - És mi a különbség? - Rengeteg. Ha Branyickij semmiféle kedvezményre se számított, a visszautasításod csak megsértette. - Sejtem, mire célzol. „Ne feltételezz rosszat a beosztottadról I" Úgy véled, nem emlékszem a vezetői kódexre? De az én űrtapasztalataim nem egy-két évesek, és az itt dolgozók lelkivilágát jobban ismerem nálatok. Persze, hősök mind. A Földön a kislányok fényképüket kivágják az újságból. Még vissza is jön tán, hogy közölje, tönkrementek az idegei, csak hogy még egyszer felszállhasson fürödni a dicsőségben, és learatni annak gyümölcsét. - Milyen igazságtalan vagy. A te bátorságodat nem kétli senki, te miért nem hiszel a másokéban? Ez az elhárítóügy is. Túlságosan hatásos! Növeli a tekintélyt. Újfent demonstrálja felsőbbrendűségedet. Azt hiszed, a többiek közül senki se tette volna meg ugyanezt? - De nem tette meg I - Csak azért, mert elnyomod mindegyiket. Széttörsz mindent, ami jó, az ötleteiket nem hallgatod meg, csak a saját eszedben és bátorságodban hiszel, és a bátorság helyett az ember nevetséges pózokban talál. - Mi van most itt? Tánc- és illemtan óra? „Ah, engedje meg, hogy lekérjem a hölgyet!" Köpök a nevetséges pózokra, amikor minden lépés tragédiához vezethet. Nem minden esetben dívik a kezdeményezés. Ha Branyickij... Ragyiscseva keményen közbevágott.

61

- Román, te elfelejted, hogy a Kozmosz Birtokbavételi Tanács pszichológiai kutatócsoportjának vagyok a képviselője, és nem beszélgetni vagyok itt. - Hát akkor halljam a következtetéseidet. - Negyedik cikkely: „A vezető pszichológiai hanyagsága, amely maga után vonja..." - Állj! - Romanov hökkenten nézett a nőre. - Ez tévedés. Biztos, hogy tévedés! Jó, indulatos vagyok. Konfliktusok is akadnak. De Oleg halála... Hogy tudod összekapcsolni ? Egyelőre az egész ítéleted megalapozatlan. Jelena szó nélkül néhány papírlapot nyújtott át. - Ez meg mi? - hökkent meg a férfi. - Az önirányító és bója nélküli kozmikus séta terve. Branyickij alkotása, mivelhogy a kutatóprogram megkívánta az előre megadott iránytól való eltérést, de a bóják ügyében már nem akart még egyszer hozzád fordulni. A kis lapocskák, amelyeket behálózott a pókhálóvonalak és a közéjük gabalyodott jelek és számok szövevénye, egy pillanat alatt mindennél fontosabbak lettek. Sőt, Branyickijnak az űrbe való ostoba kilépése se tűnt merészebbnek, mint maga az itt bezárt gondolat. Formulától formuláig egyre szilárdabbá vált. Román nem is fojtotta vissza elragadtatását, és csak mellesleg fintorgott, néhány apró hibán bosszankodott, mintha most is ki tudná javítani, egyetlen tollvonással. - Hát persze! Oleg nem vette számításba a „fekete lyukak" tértorzító hatását. Az elhajlás tehát összegződött... - kiáltott fel szinte boldogan, és felemelte a fejét. Jelena arca olyan volt, mint a márvány. - Igen, az egészet át kellene számolni - a férfi hangja újra színt nyert. - Talán nem is egyszer. Bár mindenképpen túl nagy rizikó. De hát Branyickij miért nem adta ezt elő? - Neked? Egyszer már volt része hasonló élvezetben. Romanov úgy érezte, mintha egy lavina omlott volna rá. Igaza van Jelenának mindenben. Úristen, és a többiek mennyire bűnösnek tarthatják! Meg Léna is. Ragyiscseva az ajtóhoz érve visszafordult. - A véleményezést később írom meg. - Eltávolítás az expedícióból? - És az űrből is. De úgyis a Tanács dönt. Én csak pszichológus vagyok. Megállt, majd csendben hozzátette: - Akkor a valódi bátorságra lesz szükséged. Roman, miután egyedül maradt, lassan körbejárta a szobát. Elképzelte, hogy itt megváltozik minden. Irina képe sem lóg majd itt. A többi tárgy is eltűnik. Újak jelennek meg helyettük. A megszokott ismeretlenné válik. Az aprócska világ, mely annyi ideig hozzátartozott, egy idegen embert fog körülölelni. Vajon az mire fog gondolni? És mennyi hitvány érzelem szabadul ki belőle, amíg neki is szégyennel és fájdalommal el kell tűnni innen. Nem, itt nem lehet maradni. Szűk és sekélyes. Oda ki kell... Romanov végigsietett a folyosón, félve hogy összetalálkozik valakivel. Csak amikor belebújt a szkafanderbe, érezte magát védettnek a pillantásoktól. A kupolán túl néhány technikussal találkozott. Éppen befejezték az új startert, és jöttek visszafelé. Valamelyik ugyan intett, de nem ismerte fel az expedíció vezetőjét. Romanov felment a fémlépcsőn, és mielőtt beült volna a starterbe, föntről lenézett az expedíciós városkára. Start előtt hányszor suhant végig a tekintete ezen a geometrikus tájon matt kupolák, ezüstös antennavillák, könnyed lokátorszárnyak -, de fantasztikus szépségüket csak most vette észre. Ott lent, a Földön az emlékezés valószínűleg sokáig összeszorítja majd a szívét. Felhívta a diszpécserközpontot.

62

- Az „egyes" útra kész. Irányt kérek! - Ön az. Román Mihajlovics? - kiáltott fel egy csodálkozó leányhang. - Hová? - Irányt kérek! Összepréselte a gyorsulás, azután elernyesztette. Hangtalanul tárultak fel az ajtószárnyak, feltárva egy csillagos sávot, és ő kilépett az űrbe. A csillagok az egyik, majd a másik oldalra úsztak - megkezdték szokásos táncukat. Itt a kozmoszban az ember mindig úgy érzi, mintha nem is ő forogna, hanem körülötte az egész világ. Egyáltalán, úgy tűnik? Hisz itt bármelyik pont saját magát tarthatja a világ köldökének. És ez igaz is, meg nem is. Mi jelentősége van itt egyáltalán az egyén sorsának? De hol van akkor az eszme, a cél támasztéka? Miért nem lehet teljes tagadással táplálni az értelmet? Miért sétál az ember a kozmoszban? Hogy megszokott képzeteinek maradékát is elveszítse? És mit kap a helyébe? De mégis, amikor előttük kitárul az űr, a csillagokra néznek. Vajon ő belenézett-e Branyickij szemébe? Nem, ők egyszerűen ugyanazt a munkát végezték együtt - mindnyájukat ugyanaz a kínzó emberi érzés űzte: tudni, tudni, tudni -, mindig csak arra gondoltak, egymásra soha. De hát hiába? Nincs meg a válasz. Nem azok az emberi szemek az ablakok, amelyek mögött a legfőbb érték rejtőzik, és amelyek nem vesztik el a gondolatot még a világűr viszonylagosságának és végtelenségének veszedelmes szkepticizmusától sem? Lám, körös-körül itt a feneketlen űr, és a fekete dermedtségben csillogó galaktikák úsznak. Pontosabban iszonyú sebességgel sodródnak el egymástól. De a kurta életű ember úgy látja, mintha egy helyben állnának. Hogy is láthatná meg ő, az apró semmiség a kozmikus sebességet. Csak az öntudata képes felfogni és megérteni mindent! Vajon ez az örök érték, amelyik képes a;ra, hogy kibékítsen minket a realitásokkal? Öntudat! A természet ereje és gyengesége... Hogy is hívták ezt a régiek? Valami ősi, elfojtott szóval... Lélek! De miért? Szinte hurokba van kötve, alig lélegzik: fulladozik! Lehet, hogy azért, mert az ember a lelkét agyonhajszolja? Meztelen, védtelen, sebzett. Habár előtte kitárult a világűr végtelensége, sebezhető. Hatalmas, nagy erejű és sebezhető. Hogy lehetett ennyire óvatlan? Romanov kitapogatta a kézi vezérlést. Érdekes, hogy a tervezők meghagyták a kézi kapcsolás lehetőségét. Vagy egy más variációra számítottak? Arra, hogy egyszer az ember maga keresi az útját az űrben? Ujjával könnyedén lenyomta a gombot. Kész! Hihetetlen! Most saját maga keresheti az utat... A csillagképek forogtak, váltogatták egymást. Hogyan tudott Branyickij tájékozódni ebben a zűrzavarban? Ez már több mint hiba... ...A bázison hirtelen megnövekedett a sürgés-forgás. - Mi történt? - kérdezte Jelena a szinte nekivágódó Jermolajevtől. - Branyickij megjött! Hol van Romanov? MIGRAY EMŐD FORDÍTÁSA

63

AGOP MELKONJAN

POKOL

Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam... DANTE

1

A sötétlő erdők nincsenek különösen az ínyemre, jobban szeretem a sík, margarétás tisztásokat vagy végső esetben a gyümölcsöskerteket. Egyik fülemre eléggé nagyothallok, s örökké félek, hogy az erdei húsevő fenevadak élnek az alkalommal, s kihasználják testi fogyatékosságomat. De kedves olvasóm, bizonyára te is jól ismered a szakmai kötelezettségek erejét, különösen ha a főnök tüntető gyűlölködésével folyton azt veri a fejedhez. Egyébként ismerkedjünk meg. Engem Aghilieri-nek hívnak, néhány nap óta újságíróként dolgozom a londoni „Telegraf, telefon & kaputelefonénál, majdnem újonc vagyok a szakmában. Olasz származású vagyok. Valahol itt, ez erdő fönséges illatai és kéklő medencéi közt (a szakemberek 4 millióra becsülték a villát) él Vergilson doktor; régi barátom még az egyetemről. Nevét az utóbbi időben nagy, különös titokzatosság vette körül; állítólag leküzdötte a gravitációt egyszerű házi eszközökkel, ami éppen a keze ügyében volt, saját tömegét nullára redukálta, sőt beszélt még magával a feketemágia nimbusz-szál körülvett királyával; kizárólag iguánákkal, zsiráfokkal és marhákkal barátkozott (az állatfajra gondolok); nem szerette a nőket meg a whiskyt, és más hasonló ostobaságokat suttogtak róla. Egy vele készített interjúval berobbanhattam volna a sajtó világába, és nagyszerű újságírói tekintélyt szerezhettem volna vele. Legutóbb „A félkeblű Stefániához"-ban találkoztunk mintegy 15 évvel ezelőtt, telebeszélte a fejemet mindenféle hülyeséggel a „lelki matériáról”, a „lélektér sötét paraméteréről", és a „mágizmus elemi kvantumjáról", aztán eltűnt (nem a szó szoros értelmében). Tehetséges egyetemista volt, biofizikát végzett, de egy kicsit különös ember volt; öreg főbérlője azt állította róla, hogy szobájában „ördögök szoktak összejönni megbeszélésre és baráti uzsonnára".

2

Azt éppen nem állíthatom, hogy túlságosan nyugodt voltam, amikor becsöngettem hozzá. De még nyugtalanabb lettem, amikor egy pillanat múlva az ajtóban egy szimpatikus, fiatal pterodactylus jelent meg, húsból-vérből valónak látszott, és egy első osztályú nápolyi maître d'hôtel felülmúlhatatlan olaszosságával kérdezte: - Mit óhajt az úr? Ami engem illet, nyugodtan mondhattam volna, hogy mindenekelőtt a homo

65

sapiens valamely képviselőjével szeretnék beszélni, fajtiszta gentlemani neveltetésem azonban ezt nem engedte meg - a pterodactylusról még kiderülhetett volna, hogy nőnemű. - Vergilson doktorral szeretnék találkozni. A hatalmas vaskapu majdnem lesöpörte arcom kiálló részét, de egy száj megmentett. Egy egészen közönséges száj, ritkás kis bajusszal, amely az előttem és a tudomány előtt is ismeretlen módon úszott elő a semmiből, és megállt nyugodtan, úgy egy méter hatvanra a földtől. - Miért és ki keres? - kérdezte a száj. - Én - válaszoltam ostobán. Félarasznyira a bajusz fölött megjelent egy kíváncsi szempár, és figyelmesen vizsgálgatott. - De hiszen ez maga Aghilieri, aki annak idején verseket írogatott a verklik eltűnt romantikájáról! Ereszd be. Szent Amélia! Ereszd be! Szent Amélia, a nőneműnek bizonyult pterodactylus, kézen fogott, és engedelmesen bevezetett.

3

Sok mindenről mesélhetnék, amitől minden normális ember fejtetőszőrzete égnek állna. A „patkón sült sáskák"-nak nevezett ízletes ebédről (a sáskákat ismerősünk. Szent Amélia, a gazdasági előadó fogdosta össze) vagy a tiszteletemre rendezett zenés irodalmi estről, amelyen öt fürge kis tapír piramist alkotott, a könyvszekrény pedig Villont szavalt: Ázunk, mosódunk, ha eső csurog, S ha nap süt, bőrünk szikkad, feketül. Szemünkkel szarka, varjú tesz csúfot. Tép szőrt szakállunk, szemöldünk közül.* Amikor a rögtönzött színpadra 99 magasfrekvenciájú generátor alkotta férfikórus lépett föl, és perui dalokra gyújtott, már nem bírtam tovább. - De hiszen ez maga a pokol! - üvöltöttem. - Dehogy! A pokol a szomszédban van. Tisztelt olvasóim, a földön ekkor már ott gurult néhány üres, eredetileg valódi burgundival telt fiaskó, és a hangulat már ott szárnyalt, ahol általában a glória szokott díszelegni, de én nem bírtam megállni ('bocsáttassák meg nekem ez a meggondolatlanság), és elszóltam magam: - Igen? Akkor menjünk át. Homályosan még emlékszem, hogy beléptünk egy „Pokoltron" feliratú kamrába, valamilyen drótokkal átszőtt csillogó ruhát húztunk magunkra, majd valami csattogni és búgni kezdett, sokszínű spirálisok úsztak elő, aztán valami különös szag csapta meg az orromat...

4

Kátrány- és szurokbűzt éreztem. Amikor felnyitottam a szememet, láttam, hogy hosszú, sötét alagútban vagyok. A falak mentén szépen sorba állított üstök sorakoztak - mélyek és kormosak voltak. Sikolyokat és nehéz láncok csörgését hallottam. Szőrös, fekete lények járkáltak föl s alá, kezükben hatalmas favillákkal (pszt, ezek ördögök voltak!!). Körülbelül 14 centiméteres szarvuk volt és gyönyörű szép patáik, farkukon pedig vékony és egyforma kis szőrszálak, akárcsak a nutriabundán. Az ajtó fölött hatalmas tábla:

* Illyés Gyula fordítása

66

Porkolábjaink KOrrektül Léleknyúznak rövidítve POKOL 9. szektor „Főbűnösök" mellette a jelmondat: „Ne adjunk a purgatóriumnak alkalmas anyagot!” Belzebub

5

Elindultunk idegenvezetőmmel, Vergilsonnal a sorok között. Az égett és a főtt hús bűze terjengett a levegőben. Minden üst mellé gondosan odakészítettek egy-egy szerszámosládát: fogtépő fogók, bádogosollók,. ízületszorítók, fölöttük pedig - a falakon feliratok. Olvasni kezdtem a táblákat: „Voltaire - girhes és gúnyolódik" „Georges Sand - se nem férfi, se nem nő" „Dante - írásaival lejáratott minket" „R. Angel - ravasz ördög!" „A. M. Ampére - kitalálta az áram erejét" „Byron - költő" „Álon - buszsofőr a városi közlekedésben" „Van Gogh - neki mindegy, megszokta" „Paganini - valamin játszik" „Newton - azt híresztelte, hogy az almák vonzzák a Földet" Itt megálltam. Még a lélegzetem is elakadt. Éreztem, szívbillentyűim nem bírják tovább. - Tán csak nem ez maga a nagy fizikus? - kérdeztem félhangon. - Itt mindenki „maga a..." És ne tegyél fel kérlek ostoba kérdéseket. Ekkor támadt egy ötletem. - És nem lehetne? Vergilson tagadólag rázta a fejét. Arra néztem, amerre mutatott, s olvastam: „Beszélgetni és az élőanyagot izgatni tilos!" - De barátom, hisz ebből nagyszerű interjú lehetne! Vergilson a legközelebbi ördöghöz lépett, aki mély árnyalatú, lilába játszó, kék foteljában ült, és valamit a fülébe súgott. Néhány percig győzködték egymást, hadonásztak, mintha arcuknak szálló legyet akarnának elűzni, majd mindketten felém indultak. Csak Vergilson utolsó szavait hallottam: „Jól van, na!

6

67

Az ördög jól begyakorlott mozdulattal a forró kátrányba mártotta hosszú villáját, és nagy lendülettel megforgatta benne. Így kavarta gyermekéveimben a sarki mészáros a zsír olvasztása közben a töpörtyűt, A kátrányból lassan, kelletlenül előjött maga Newton (gimnáziumi tankönyveimből emlékeztem az arcképére). Nekem kellett elkezdenem, már csupán udvariasságból is: - Sir, én azt hittem, ön már régen meghalt - dünnyögtem, mint egy ökör. Erre ő úgy hahotázott, hogy a hasát is fognia kellett. - Kedves egyszerű olvasóim és ti, a tudomány lelkes népszerűsítői és ti, fizikusok és más szakmabeliek, én hallottam Isaac Newton hangját. Tudjátok meg, emlékezzetek rá és terjesszétek, hogy Isaac Newtonnak mély, kissé fáradt hangja van, de magával ragadóan nevet. - Két és fél évszázada haltam meg, s ebben magam sem kételkedem. És ön él? A kérdést fiatalos hévvel szegezte nekem, közvetlen közelről, és ón percekig fel sem tudtam azt fogni. Hát valóban élek? Ezen az alapon bárki az ittlevők közül azt

mondhatná, hogy él. De hát lehet-e élő ember, bárki legyen is az, itt, a pokolban? Vergilsonra néztem, és igenlően bólintott. - Azt hiszem, hogy igen. Miért? - Csak úgy, tudja, kíváncsi ember vagyok. S újra féktelen nevetésben tört ki. A szomszédos üstökből néhányan kidugták a fejüket, és minket néztek. - Eleinte nehéz megszokni. Már csak az hiányzik, hogy kijelentse: egyenesen a huszadik századból jött, és a jó öreg Európában nem jutott önnek még egy egy méterszer kettő méteres gödör sem a barátai emelte kereszttel és szerény sírfelirattal. Emlékeimbe merültem, hogy rájöjjek, valóban nincs-e sírgödröm, keresztem s epitáfiumom. Nem emlékeztem rá. - Igen, tényleg lehet valami félreértés - kezdtem félénken. - Én valóban a huszadik századból jövök. Sőt emlékszem, hogy tegnap még ott voltam, azazhogy Európában, reggelire még ham and eggset ettem. Nem hiszi? Paradicsomos spagettit ebédeltem, rendkívül ízletes spagettit... Vendégségbe mentem Vergilson-hoz, ott a kis tapírok piramisokat mutattak be. Majd leküzdöttem a teret... - Elég. Én, Isaac Newton, lehet hogy nem értek a spagettihez és a tapírok geometrikus ábráihoz, de a térhez igen. Én voltam az első, aki összekötöttem a teret és az időt ne felejtse ezt el. Ami a tér leküzdését illeti, az közönséges szemfényvesztés és mellébeszélés. - Nem hiszi? Hát akkor elmondom, hogy ott van rádió, van tévé, vannak kávét árusító automaták, van elektromos áram is. Van bizony. Csak megnyomod a kapcsolót, és eláraszt a fény - 50 watt, 100 watt, 200 watt, attól függ, milyen égőd van. És még sok minden van (itt úgy éreztem, ismét nem jutok levegőhöz), villamosok, repülők, flekkensütők, turmixgépek, vannak bolygóközi űrhajók... - Milyen hajók? - A Földről a Holdra utaznak, de lehet a Marsra is. Séta az egyik bolygóról a másikra. „Lesz-e majd a Holdon Vidám Park?" - kérdi a Times. - Fiatalember, a Holdon nem lehet park, mert nincs levegő. És hogyan mozognak, állítása szerint, ezek a bolygóközi... szekerek? - Rakétameghajtással, amíg le nem küzdik a Föld vonzerejét. És aztán... - Aztán ? - A tehetetlenségi erő viszi őket. Nincs ellenállás, és a test megmarad egyenletes mozgásának állapotában... - De hiszen ez az én törvényem! Halljátok ezt, az én törvényeim szerint közlekednek a bolygók között. És az erő, mi történik az erővel ? - Az erő mindig ugyanaz marad. F egyenlő m-szer a-val. - Erre is emlékeznek még az emberek, tudják még ezt is? - Még a gyerekek is. - Ez nem lehet igaz. Ismerje el, hogy ebben már hazudik. Hogyhogy a gyerekek? Hiszen ez dinamika. Mondja, és tudják, hogy ki volt Isaac Newton, a huszadik század élő emberei tudják ezt? - Mindenki tudja. - Hallod ezt, vén ördögöm, ők mindannyian tudják, ki volt Newton. Az élők még ma is tudják. Isaac Newton, Isaac Newton, mondogatják mindennap. Mindannyian? Még a gyerekek is? Hát legyen, a gyerekek is. Mi rossz van ebben, hadd tudják a gyerekek is. Repülnek tehát más bolygókra is. És ki adta nekik a törvényeket? Isaac Newton, azaz én! És mi van a fénnyel, mondd csak, hullámok vagy részecskék ? - Hullámok.

68

- Igen? Lehet, megtörténhet, hogy én is melléfogtam. Ugye tudja, hogy én voltam az első, aki fölbontottam a fényt sávokra, a vöröstől az ibolyáig. Összezavarodtam, lehet, hogy mégiscsak hullámok, gondoltam magamban. De Huygens idegesített. Tehát hullám? - Részecskék is. Energiájának legkisebb önálló részét mi fotonoknak nevezzük. Hullámok is, részecskék is. - Hallod ezt, agg Huygens, kelj csak föl, ne bújj el. Hallod, „fotonok", más szóval korpuszkulák. De hullámok is. Én is, te is. De korpuszkulák is, jegyezd meg! Komolyan mondom, ez az ember egyenesen a huszadik századból jött, ő maga mondta. Ha akarod,elhiszed... Azt is mondta, hogy: „f egyenlő m-szer a-val". És más bolygókra is járnak. (Ekkor fülemhez hajolt, és a következőt súgta nekem: „Huygens nem a mi szektorunkban van. De én mindig így beszélek hozzá, szükségem van egy balekra, akit idegesíthetek.'') - Szóval más bolygókra is járnak. És mindenki ismeri a nevemet, még a gyerekek is. Nincs is ebben semmi rossz, a huszadik századi gyerekek nem hülyék, ott mindenki zseni. Bizonyára a te nevedet is ismerik, hahaha, az enyém mellett, mint az ellenfelemét. Nekem köszönheted, hogy bent maradtál a történelemben. „Fotonok", jő, mi? Rendben van, hullámok is, de fontosabb, hogy fotonok.

7

Álltam hallgatagon, és csodáltam őt. Newton a végsőkig felizgatta magát, már szinte hadarva és kapkodva beszélt, s kezével valamilyen ábrákat rajzolt a levegőbe. Arra gondoltam, hogy rég lehetett ennyire boldog, hogy számára ez volt a régóta várt, győzelmes óra. - Én dolgozom Huygens, nem vagyok olyan, mint te. Az én agyam még nem pihenhet. Égek a vágytól, hogy tehessek még valamit. - Majd hozzám fordult: - Te most visszatérsz, ugye... a téren át? - Természetesen, már indulok is. - Én, tudod-e, tovább gondolkodom. Ők kínoznak, én meg csak gondolkodom. Várj csak... És elmerült a forró folyadékban. Közel egy percig figyeltem, miként dülöngélt az üst az egyik, majd a másik oldalára, mintha valaki vadul keresne valamit benne. Majd megjelent. Kezében egy kis koszos papírlapot szorongatott. - Add ezt oda a fizikusoknak, ők majd megértik. Mondd meg nekik, hogy Newton küldi. Ez egy fundamentális törvény, nagyszerű valami, mágia, maga a tökély. Ez Isten műve. Csak óvatosan, nehogy észrevegye ez a gazember. Gondosan széthajtogattam a papírt. Ez állt rajta nagy, eltorzult betűkkel, nyilvánvalóan szénnel írták: E = mc2 - Ez Einstein képlete! - Hogyhogy?! Einstein? Újra az a... bajszos? Sajnos, megelőzött. Tudod, mi ketten nem szeretjük egymást. Én nemrég kerültem ide Einstein miatt. Kétszáz évig voltam a mennyországban, úszkáltam a boldogságban, egy baldachinos nagy ágyban pirospozsgás kerubok pávatollakkal simogatták a talpamat és hozsannáztak, a mennyei szónok pedig mindennap dicshimnuszokkal örvendeztetett meg. Még a mennyország faliújságára is felkerültem. És akkor jött ez a bajszos, s azt mondták nekem: „Indulj, téged már megcáfoltak, tehetetlenségi erő ide vagy oda - vége! Te

69

még arra sem jöttél rá, hogy csupán kis sebességekre vagy érvényes." Köptek rám, és kiűztek, ő pedig befeküdt az ágyamba. Tényleg kár ezért. - És ön? - Semmi. Meghátráltam. A tudományban így van ez - meghátrálsz. De lehet, hogy nemsokára őt is ide hozzák. Ö sem jöhetett rá mindenre, csak elkerülte valami a figyelmét, nem így van? Különben jól vagyok, csak néha a reumám kínoz, az itteni nedvességtől van ez. De ha az emberek emlékeznek rám, jól vagyok. Ne mondd el nekik, milyen körülmények közt láttál... Az ördög emlékeztetett, hogy a látogatási idő már rég letelt, és Newton felé nyúlt villájával. - Várj! - kiáltott a fizikus. - Majd magam merülök alá. Sohasem fogod megtudni, miért ismeretlen a te fekete lelked előtt a kielégülés érzete. Üzenem nektek, hogy repüljetek! Newton veletek van! Utolsó szavait hozzám intézte. Majd kihúzta magát, szeméből büszkeség sugárzott, utolsó erőfeszítéssel csapott, csontos vállát is felhúzta, lélegzetét visszafojtotta, áradt belőle az emberiesség. Aztán belevetette magát a forró kátrányba. Távozóban odasúgtam az ördögnek: - Legalább a feliratot vegyék le. Már bebizonyították, hogy az almák is vonzzák a Földet. - Tudom, tudom. De mit tehetünk. Nem vehetjük le - kompromittálnánk a régi vezetőséget. Ők szegények semmit sem értettek a gravitációs erőkből. A visszaút szinte villanásszerű volt. JUHÁSZ GEORGI FORDÍTÁSA

JORDAN RADICSOV

Azt azért nem mondanám, hogy szóhoz sem jutott a csodálkozástól, de tény, hogy nagyon meglepődött az egész világ, amikor fölfigyelt a különös repülő testekre. A régi cserkaszki krónikákban dromedároknak nevezik ezeket a különös repülő testeket. És ezekben a krónikákban meg van írva, hogy a dromedár mindenhol megél: a homokon, a vízben (voltak vízi dromedárok is) és az égben; aki bele tud nézni a napba, az megláthatja a nap szemében is. Senki sem tudja azonban, mikor és honnan jön elő a dromedár. A múlt héten egy cserkaszki paraszt elment szénát kaszálni, és még mialatt a kaszáját fente, már érezte, hogy valami rendkívüli fog történni. „Én - mesélte később - csak fenem a kaszámat, és nézem, hogy furcsa madarak röpködnek körülöttem, szárnyuk masnira kötve, és csak farkukat lengetik. A közelben sok szénaboglya volt, és amikor a madarak a boglyák fölött szálltak el, az egyik boglya a rét főié emelkedett, akárcsak egy rakéta, és az égbe repült. Ez bizonyára egy másik világról érkezett rakéta volt, mely az éj leple alatt szállt ide, és mihelyst föléje értek a furcsa madarak - elrepült." Parasztunk azonnal letette a kaszát, és elment megnézni, nem hagytak-e valami nyomot a különös látogatók. Talált is a réten egy különös fekvő testet. „És fiatal volt?" - kérdeztük tőle. „Fiatal - mondta ő. Fiatal volt, és sugárzás vette körül." Parasztunk megpróbálta felvenni vele a

KÜLÖNÖS

kapcsolatot, de ekkor megjelent a helyszínen a felesége, emberünknek pedig, sehogyan sem sikerült meggyőzni őt, hogy a réten fekvő test bizonyára az égben repülő különös testek közül való, amelyekről az újságok is írtak. Csakhogy a nők nem olvasnak újságokat, és még ha olvasnak is, úgy tesznek, mintha soha életükben nem olvastak volna újságot. Parasztunk felesége sem volt ez alól kivétel, így néhány napig szemtanúi lehettünk emberünk reménytelen igyekvésének, amint azon volt, hogy meggyőzze az asszonyt, de mindhiába; az asszony nem akarta, hogy meggyőzzék. Ugyancsak ez idő tájt jelent meg nálunk egy másik különös test, amely futkosott. Csak arra várt, hogy valaki megjelenjen, és látva hogy ez a valaki merre igyekszik, a nyomába eredt, utána futkosott. A valaki nyugodtan ment a maga útján, észre sem vette, hogy valami ott futkos körülötte, mögötte, pedig a futkosás füstölgött és szikrákat vetett. Máskor meg csak állt és várt, hogy megjelenjen valaki, és előtte futkoshasson. Bár senki sem figyelt föl rá, ő futkosott, mintha észrevennék; ajtót nyitott, tartotta az embereknek a kabátjukat, sapkájukat, előreszaladt ha kellett, hogy széket hozzon, majd kiment és várta, hogy másvalaki is megjelenjen, hogy a valahova siető másvalaki nyomában is futkoshasson. Egyszer láttuk őt, amint szorgosan futkosott egy éjjeliedénnyel, bár az előtte haladó ember büszkén kihúzva magát ment, és semmi szüksége nem volt az éjjeliedényre.

REPÜLŐ TESTEK

És még mindig ez idő tájt parasztok jöttek el hozzám, és megkérdezték tőlem: - Láttad? - Mit kellett volna látnom? - Hát az automatikus lehallgató és megfigyelő kémeket I - Hol vannak és ki küldte ezeket a kémeket? - Itt vannak köztünk. Úgy tűnik, hogy más világokról és bolygókról küldték, hogy lehallgassanak és megfigyeljenek bennünket. Kiráztuk kabátjainkat, és előjöttek az automatikus kémek. Bolha nagyságúak voltak, és bolha formájúak, minden irányba szétugráltak, szétröppentek. Kifelé menekültek a kémek, csoportosan vagy egyenként, és megkezdték repülőútjukat. A lakosság és az állatállomány egy napig hallgatott, így a kémek azon a napon semmi információt nem továbbíthattak megbízóiknak. Mi azonnal rájöttünk, hogy más világok figyelmének a középpontjában állunk, mert különben miért küldenének megfigyelő kémeket hozzánk? Gondolkodtunk és határoztunk. Semmi esetre sem szabad lemaradnunk, be kell bizonyítanunk, mi is lehetünk hihetetlenek jelszavunk, mely minket vezérel: légy hihetetlen! Még ugyanaznap a férfiak meghúzták kecskebak bőrből készült nadrágszárukat, feltűrték ingujjukat, és látni lehetett, hogyan hevül és füstölög fejük a feszültségtől, az ég pedig különös színekben pompázik és elcsendesül. Éjszaka a falubeliek engem is fölhívtak a fennsíkra. A régi időkben ugyanezen a

73

fennsíkon jelentek meg a dromedárok, a sziklákon néhol otthagyták a foguk nyomát, ez még ma is látható. Ugyanezen a fennsíkon mondott beszédet az egyiptomi fáraó a parasztok előtt, majd szónoklata után a fáraó egy krokodilt rajzolt az égre, felült rá, és elröpült a házak fölött. A házak kéményéből füst szállt a szemébe, és a fáraó könnyezett. Ugyancsak ezen a fennsíkon a dromedárok idején a parasztok két Golgotát, két Szent Sírt láttak, és Mózest is, amint lángpallossal sétált, s közben rálépett a nap farkára. A fennsíkon most a parasztok ácsorogtak. Mindent elleptek a különös repülő testek, melyek kutyákhoz hasonlóan láncra voltak fogva, és fenyegetően acsarogtak. Alakjuk bolhákra emlékeztetett, és bolhákhoz hasonlóan elszálltak, mihelyt levették róluk a láncokat. A rákövetkező napon az újságokból tudtuk meg, hogy a mi különös repülő testeink megjelentek az óceánok, városok, rakétakilövő állomások és női napozók fölött. A repülőterekről vadászgépek szálltak fel hogy utolérjék a testeket, de dolgavégezetlenül tértek vissza. A parasztok nagyot nevettek, amikor megtudták, hogy repülőkkel kísérelték meg utolérni különös repülő testjeinket. A mi különös repülő testjeink most már más világok felé száguldanak úgy, ahogyan a más világok különös repülő testei szállnak mifelénk. JUHÁSZ GEORGI FORDÍTÁSA

GEORGI VELICSKOV Mese

Az elektromos berendezés maga választja ki a leszálláshoz legkedvezőbb terepet, és a repülőgép simán ereszkedik alá. A futómű a föld felé mered, a motor csökkenő fordulatszámmal jár, sőt a piros felirat is kigyullad: „Kapcsolják be a biztonsági övét. Kérjük a dohányzás mellőzését!" Könnyed zökkenés, a rezgés fokozatosan megszűnik, és én kinyitom az ajtót. A magam szerkesztette kötélhágcsó kioldódik a lábam előtt.

a bolygó utolsó lakójáról

Mielőtt körülnéznék, egy pillanatra behunyom a szemem, szinte attól tartva, hogy megvakulok; aztán azonnal látni szeretném, hogy hol vagyok. A Parlament előtti téren értem földet. A lenyugvó nap sugaraiban az égre nyúló épület zománcos fényben ragyog, a káprázat emlékeket idéz fel bennem, és a szívem egy pillanatra összeszorul a rémülettől. A könyvtárba menet naponta elhaladtam előtte, s amikor kifordultam a szomszédos mellékutcából, és megpillantottam a Parlament épületét, mind»g valamilyen ünnepi érzés fogott el. Mikor volt ez - ötven vagy ötszáz évvel ezelőtt?... Repülőgépem körül már falkába verődnek a patkányok és a macskák, a kutyák lustán ugatnak, a farkashorda békés farkcsóválással fogad. Erőteret hozok létre magam körül, és lelépek a kövezetre. Körülöttem rögtön égett szag terjeng - két patkány a lábam közé keveredett, egy kölyökkutya meg pajkosan rám ugrott, szénné égett bundával terült el. Nem szeretem az égés szagát, undorodom tőle, de mindenüvé elkísér. Lépéseimet visszhangozza a tér. Emberrel nem fogok találkozni, senki sem fog üdvözölni, és én mégis körbejárom a várost, benézek minden házba, minden szobába, egyre keresek. Nincs más lehetőségem, esélyeim napról napra csökkennek, és a rám törő baljós belenyugvással szemben élesztgetem önámításom pislákoló fényét. Nevethetnékem támad - idegesen, rekedten felnevetek -, már az önáltatásban sem hiszek. Nem hiszem, hogy valahol eleven emberre akadok, régóta nem hiszek ebben, és mégis, már harminc éve keresztül-kasul járom a bolygót, és keresek, egyre keresek. Miért? És ha élő emberre lelnék, mit tennék vajon? Az utolsó lenne-e ő vagy az utolsó előtti? Valóban, miért is keresem? Eleinte tudtam, hogy miért, noha most már abban sem vagyok biztos, hogy akkor nem csaptam-e be magam. De legalább meg tudtam fogalmazni a célomat, és midőn nem értem el, mentséget is találtam a kudarcra. Elindulok az úton, hogy elűzzem a gondolatokat. Mióta kavarognak már ezek a gondolatok a fejemben, beleőszülök, mégsem tudok meghalni. Hatalmas büntetés az, ha az ember képtelen meghalni. Akkor kezdődött a világ szerencsétlensége, az volt a tehetetlenség első görcse, hiszen a halhatatlanság utáni vágy minden emberben benne lakozott, akit anya szült. Pontosan emlékezem arra az esztendőre, amikor valóra vált az emberi halhatatlanság - kétezer-hetvenötben történt. Emlékszem annak az embernek a nevére is, akitől ez a korszakalkotó felfedezés származott - dr. Ferenc Marengónak hívták, tősgyökeres amerikai, magyar anya és olasz apa gyermeke, némi görög és szláv beütéssel. Egy órába sem tellett, és a hírügynökségek szétkürtölték az eseményt az egész világon. Mindenkihez eljutott a hír, hogy már a rákövetkező hónapokban ipari méretekben óriási mennyiségben fogják gyártani a halhatatlansági szérumot, és beoltják majd vele az embereket úgy, ahogy korábban a himlő elleni védőoltást kapták. A szenzáció nem váltott ki különösebb lelkesedést. Naponta harangoztak be újabbnál újabb felfedezéseket, és később jó néhányról kiderült, hogy merő sarlatánság, így a halhatatlansági szérumot is elnyelte az információáradat, és rövidesen feledésbe merült. Nem kavarta fel a szenvedélyeket az sem, amikor megkezdték az oltásokat - nagy dolog, egy tűszúrás, ennyi volt az egész, de enélkül is már mindenkinek szitává volt szurkálva a karja a különféle betegségek elleni védőoltásokkal. Aztán meg az oltóanyag hatása sem mutatkozhatott meg azonnal, éveknek kellett eltelniük, következésképp hiányoztak a közvetlen örömérzés előfeltételei. Úgy a kétezer-századik esztendőig az emberiség még nagyjából normális életet élt. Figyelmen kívül hagyva a tényeket valahogy nem hitte még önnön halhatatlanságát, a megszokás ereje sodorta. A katonák és a politikusok továbbra is a békét hirdették, és készültek a háborúra, a művészek továbbra is összecsaptak a remekműveik fölötti viták-bán, mert ezek révén akartak halhatatlanok lenni, az átlagemberek hétköznapi boldogságra

75

törekedtek, nem hitték, hogy megszabadultak az átlagos emberi életkor béklyójától. Az űrhajók egyre mélyebbre hatoltak a világmindenségbe, kevés kutatási terület maradt a földön, bár még nem fedeztük fel a rák ellenszerét, de már nem is volt szükségünk rá. Persze történtek olyan események is, amelyek nem illettek bele az akkori tudományostechnikai gondolkodás kereteibe. Az egyik afrikai államban puccsot hajtottak végre, agyonlőtték a volt minisztereket és tábornokokat, ők pedig másnap hasonlóan bántak el a puccsistákkal. Álló héten át hol az egyik hol a másik csoport vette át a hatalmat, míg a lázadóknak eszükbe nem jutott, hogy a régi, bevált módszerrel megsüssék és megegyék ellenlábasaikat, hogy végleg megszabadulhassanak tőlük. Az ENSZ közgyűlése megbélyegezte őket, és bizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy dolgozzon ki nemzetközi megállapodástervezetet az emberi test egységének megóvására. Mert a halhatatlanságnak is vannak határai, az emberteremtés csak a fantasztikus irodalomban és a népbutító vallásban fordulhat elő. Több izgalmat váltott ki az, hogy nem számoltak az oltóanyag sajátságos mellékhatásával. Megállapítást nyert, hogy a beoltottak száz év alatt öregedtek annyit, mint korábban, normális körülmények között egy év alatt. Ahhoz, hogy egy újszülött elérje a nagykorúságot, 1600 évet kellett eltöltenie csecsemő- és gyerekkorban, ami nagyon sok gondot okozott a szülőknek. Sokáig vita tárgyát képezte az a kérdés, hogy nem lenne-e ésszerűbb a gyerekeket nyolc-, tíz- vagy tizenkét éves korban beoltani, akkor pedig nyolcszáz, illetőleg ezerkétszáz évet vesznek el az életükből. Kompromisszumos megoldásra jutottak, miszerint a csecsemőket csak olyan különleges esetben oltották be, amikor a szülők kívánságukat kérvényben nyújtották be egy különbizottságnak. Rögtön egy kis zűrzavar támadt a gyerekek iskoláztatásánál: a kiváltságosak (és ezek igen sokan voltak, sőt követelték, hogy átörökíthessék kiváltságaikat) korábban kerültek iskolába, és gyorsan el is végezték azt a többiek évszázadokon át pelenkába pisiltek, és minden osztályt száz évig jártak... Rámeredek minden környező tárgyra, és a nézéstől könnyezik a szemem. Ezer vagy még több évvel ezelőtt, nem is számolom már, a nagymamám ilyenkor azt mondta volna: „Úgy könnyezik a szemed, akár egy beteg lónak." Újabban egyre gyakrabban elérzékenyülök az emlékektől. A legközönségesebb részletek, amelyekre akkor nem fordítottam figyelmet, most úgy támadnak fel az emlékezetemben, mint valami fontos, sőt jelképes felismerések. Izgalomba hoznak, az emlékezet pedig, amely izgatja a képzeletet, és szembeállítja a jelennel, csökkenti az energiát, teret nyit a lustaságnak és az alaptalan sejtelmeknek. Ha becsületes akarok lenni önmagammal, be kell vallanom, hogy éppen ezért tértem vissza szülővárosomba. Hol másutt kereshetnék támaszt emlékeimnek, hogy leromboljam egykedvű idillüket, hogy megszabadulhassak ellágyító melodrámájuktól, hogy mindazt megtegyem, ami az erőmből telik: bebarangolom az öt világrészt, bejárom az óceánokat és a szigeteket, sőt még a barlangokba is bemászok, a tenger fenekére is lemegyek. Saját nyugalmam, saját megmenekülésem érdekében meg kell tennem, különben a végtelenségig vonszolhatom magam ezen az elárvult földön, örök bolyongásra, örök kielégületlenségre ítélve, akár a bolygó zsidó. A sugárúton a boltok nyitva vannak, a kirakatok tele áruval, bent neonfény vibrál. A robotok végzik a dolgukat. A közeli húsbolt előtt megáll egy sofőr nélküli teherautó. Áruszállító szalagok viszik az élelmiszereket, s rendezik el a polcokon. Belépek, elveszem, amire szükségem van, és indulok kifelé - a riasztókészülék kétségbeesetten csöng a hátam mögött. Befogom a fülem, és futok, futok, amíg szusszal bírom. Most veszem észre, hogy milyen nagy a forgalom. Teherautók jönnek-mennek gépkocsivezetők nélkül, gépek kattognak valamelyik épületben, villamosok csörömpölnek a síneken, villognak a közlekedési lámpák: zöld, sárga, piros, piros, sárga, zöld. A zaj, amelyből hiányzik a dallamos emberi szó, nyomaszt, dübörög a fülemben, megdermeszti a tagjaimat, meggyötör.

76

Ismét valahová rohanok, hogy elmeneküljek a lidércnyomás elől. De mindenütt jelen van, az utcákon, a parkokban, a házakban, elcsúfította őket, s torz formájával szemembe vigyorog. Nincs hova futnom. Meg a menekülési vágyat is az idilli emlékek eredményezték. „Amikor meleg őszi estéken erre jártam Máriával..." Badarság, ez sohasem volt. Később, később mi történt? Az igazi szerencsétlenség akkor következett be, amikor az emberiség tudatára ébredt önnön halhatatlanságának. Már nem halt meg senki, és csupán ötven év múltán elszörnyűlködve kezdtek beszélni a föld túlnépesedéséről. A legszélsőségesebb intézkedés - a születések betiltása - iszonyúnak tűnt, a többség ellene emelte fel szavát, azonban semmilyen más szerencsésebb módszert nem tudtak javasolni. Nem segített dr. Ferenc Marengo nyilatkozata sem, miszerint találmánya tulajdonképpen nem oldotta meg a tökéletes halhatatlanságot - az a hétezer év, amelyet mint átlagéletkort biztosított, túlságosan is elegendő volt a gyakorlati halhatatlansághoz, hiszen azután a halál perspektívája csak nevetést válthatott ki. Az a régi elképzelés, hogy más bolygókra telepítsék szét az emberiséget, megoldhatta volna a gondot, azonban itt nyilvánult meg leginkább a halhatatlan emberiség gyengéje. Felfedezések egyre ritkábban születtek, véletlenszerűekké váltak, elsorvadt a tudomány. Az élet minden területén kiszorították a robotok és az elektromos agyak, a háztartásokban a tökéletes automatizáltság az állampolgároknak teljes kényelmet biztosított. A meghitt otthonokban az általános megelégedettség és a végtelenül hosszú, megrázkódtatásoktól mentes élet nem hagyott tért a kutatásoknak és a gyötrelmes vitáknak. Az első pillantásra iszonytatónak tűnő terv, amely megtiltotta volna a születéseket, egész hamar elvesztette taszító színezetét. Az emberi nem folytatásának ösztöne nem jelentkezett, mert az emberi nem jelen formájában örökkévalóvá vált. Sőt, az önzés is sajátos fejlődésen ment keresztül: az általános egyenlőségben csak szexuális téren irigykedtünk egymásra, de ez az irigység is szerfölött hamar elmúlt. Évszázadokon át egyugyanazon emberrel aludni - ez már minden unalmat meghaladott, ez már undorrá fajult. A férfiak és a nők üptre-puffra összeálltak és elváltak, a család mint közösségi egység megszűnt létezni. De ez nem elégített ki minket - virágzásnak indultak a különböző perverzitások, keresetté váltak a rútak és a nyomorékok, az emberek a leglehetetlenebb aberrációkban lelték örömüket, hogy végül a nők eljussanak a frigidséghez, a férfiak meg az impotenciához. Az unalom, ez volt az, ami leginkább gyötört minket. A legsikeresebb táncdalénekes-nők is üres széksorok előtt énekeltek, mert néhány évnél tovább nem lehet csinálni a felhajtást, ők pedig megkísérelték, hogy évszázadokon át hajhásszák a népszerűséget. A legborzasztóbb rémfilmek sem leptek meg minket, ezernyi hasonlót láttunk már, aztán meg az emberi képzeletnek is vannak határai, még a borzalmak kiötlésében is. A könyveket akár ne is említsük. Az írók kimerült agyvelejükből hiába próbáltak valami gondolatot csiholni. A kiadóktól a köteteket egyenesen a zúzdába szállították - legalább azt a látszatot keltve, hogy azért történik valami. Az unalom, annyira hatalmába kerítette a világot, hogy még a csitrik sem álmodoztak arról, hogy táncdalénekesek vagy filmcsillagok lesznek. Apránként leszoktunk a munkáról. A hadseregek szétszéledtek, a határokat nem őrizték, azonban senki sem kívánkozott sehová, a kormányok feloszlottak anélkül, hogy beadták volna lemondásukat, de az állampolgárok észre sem vették hiányukat. A társadalom a tehetetlenségi nyomatéktói hajtva tovább működött. A robotok nem igényelték az emberi beavatkozást, mindazt megtermelték, amire szükségünk volt, mi pedig heverésztünk, és vártuk, hogy tálalják a reggelit, az ebédet és a vacsorát, és közben ügyefogyottan sanyarú sorsunkon töprengtünk. Igaz, egy maréknyi embercsoport kétségbeesetten kísérletezett azon, hogy a sajtón, a rádión és a televízión keresztül előadásokkal és beszédekkel felkeltse a többség érdeklődését. Sőt a robotok felhasználásával meg akarták oldani a más bolygókra való szét-telepítést is.

77

Azonban a robotok nem tökéletesedtek arra a szintre, hogy ilyen szuperintellektuális tevékenységet ellássanak. Akkor a kis csoport egyik tagja öngyilkos lett. Belebújt egy hússzeletelő gépbe, és a megmentésére tett minden kísérlet kudarcot vallott. Elámultunk. Ennyi évszázados halhatatlanság után egy ember halála rendkívülinek látszott, és felrázott minket a közönyből. Az újságok és a folyóiratok teljes oldalon közölték az öngyilkos fényképét, szédületes sebességgel 270 regényes életrajz jelent meg róla, a művészek őt festették, tárlatokat rendeztek, új művészi irányzatok születtek, egy dél-amerikai köztársaság sebtében népszavazást tartott, és az ország felvette a nevét, egyáltalán, mindenütt buzgott az életerő és a lelkesedés. A második öngyilkosságot ugyanebből a csoportból követték el. A tizedik öngyilkosságra szinte nem is figyeltek fel. Az emberiség ismét közönyébe hullott vissza. Mindenütt, a járdákon, lakóházak bejáratánál, a parkok sétányain, összevissza dobált csontkupacok. Az esőverte, szélcsupálta, immár szagtalan és szánalmat sem keltő csontok az elcsigázott emberi elme nagyszerű sírhalmaiként Sorakoztak. Elégséges ékesszólással figyelmeztetnek, ne ringassam magam ábrándokban, éppen itt, szülővárosomban aligha bukkanok értelmes emberi lényre, az egyetlenre, rajtam kívül az utolsóra. És mégis, miért járom körbe a várost heteken át, miért keresek? Miért járok be már harminc év óta minden földrészt, miért keresek? Amikor kitört az újabb öngyilkossági hullám, gondoltam, várok. Káröröm is volt a viselkedésemben, némileg élveztem az emberek esztelenségét, habár tudtam, hogy ez engem sem kerül majd ki. Tudtam-e vajon, hinnem kellett, hogy ez több, mint őrület, mert éveken át gyávasággal vádoltam magam. Az újabb öngyilkossági láz akkor lángolt fel, amikor már semmi más nem maradt számunkra. Úgy tört ki, mint valami törvényszerű végzet, divatként terjedt, átfogta az egész világot, eljutott a legeldugottabb helyekre is, és változó erősséggel, körülbelül három évig dühöngött. Abban vetélkedtek az emberek, hogy ki tud eredetibb öngyilkos-sági módszert kitalálni, feltétlenül nézőközönség előtt hajtották végre, és amikor a későbbiekben az emberek száma érezhetően csökkent, száz és száz kilométereket utaztak, hogy szemtanúkat találjanak megismételhetetlenségükhöz. Voltak néhányan, akik nem tudták legyűrni halálfélelmüket, ezért csoportosan egymást semmisítették meg. Mások pedig, megrettenve a kiúttalanságtól és a magány riasztó távlatától, csendben, hangtalanul, otthonukban végeztek magukkal. Bandák szerveződtek, akik keresték a „gyávákat", és leszámoltak velük, normákat állítottak fel, és teljesítésük után önmagukat semmisítették meg. Öngyilkos lett Dr. Ferenc Marengo is, aki előtte interjút adott a sajtónak és a televíziónak, keserűen gúnyt űzve a világ tébolyából, önmagát, korát megelőző lángésznek kiáltotta ki, és átkot szóró ajakkal átlibbent az örökkévalóságba. Halála senkit sem rendített meg. Az egyetem bejáratait és az épület előtti lépcsőket teljesen elborítják a csontok. Mint minden másban, az egyetemisták ebben is élen jártak, szervezetten jöttek, ütemesen jelszavakat kiabáltak, és a szeretett Alma Mater előtt bevégezték földi pályafutásukat. Nagyszerű és különös öngyilkossági módozatokat eszeltek ki. A legeredetibb produkciókat a jelenlévők megtapsolták, és nem szégyellették bevallani vereségüket. A lányok halálosan beleszerettek a szemük előtt elhulló, büszke daliákba, és odaadó hűséggel követték őket az enyészetbe. Én abból az ablakból, az egyetemi könyvtárban lévő szobám ablakából szemléltem a színjátékot. Azzal akartam ámítani magam, hogy gyönyörködöm benne, és hogy idővel én is ugyanezt fogom tenni, csak szebben és érdekfeszítőbben, és olyannyira beleéltem magam, hogy még irigykedtem is rájuk. Még inkább irigyeltem őket akkor, amikor elindultam, hogy bejárjam a világot azzal az ábránddal, hogy találok legalább egyetlen embert, akinek bemutathatom leleményemet. Eszembe jutott a diáktömeg az egyetem előtt, és átkoztam

78

magam az elszalasztott lehetőség miatt. Bizonyára engem is megszeretett volna valamelyik szépség, és élettelenül omolt volna tetememre. Lassan eljutok a könyvtárban lévő szobámig. Egymás után nyitogatom az ajtókat, a folyosókon honoló vészjósló csend elnyeli lépteim zaját, és elenyészik a hang. Furcsa izgatottság lesz úrrá rajtam. Nem félelem, nem iszonyat ez, nem az emlékek okozta elérzékenyülés, nem tudom még megnevezni; nyugtalanít, mert ismerős és ugyanakkor idegen érzés, évtizedeken át rejtőzött bennem, kerülte a gondolataimmal való közvetlen érintkezést, most pedig kibújik rejtekéből, nő, növekedik, és hatalmába kerít. A szobámban mintha semmi sem változott volna meg. Még a port is letörölték a robotok. A polcokról a könyvek cinkosan rám biccentenek. Szinte észlelhető mozgásuk felráz. Ebben a pillanatban tudom, fájdalmasan hasít belém a felismerés, hogy valahol a földtekén rajtam kívül is élnek még emberek. Elbujdokoltak a legelhagyatottabb zugokba, a kíntól és az egyedülléttől elvadultan várnak, csak várnak. Az nem lehet, hogy egyedül én menekültem volna meg, hogy egyedül én lennék a kivétel. Az ablakból az egyetem előtti fehérlő csontkupacra látok. Az izgalom halkan az emléknyomra vezet. Akkor is itt álltam, hátam mögött a könyvek különös biztonságot nyújtottak, oda akartam menni a többiekhez, azonban valamilyen émelygés visszatartott. Féltem, hogy hányni fogok, és nevetségessé válók, puhánysággal vádoltam magam, és sokáig, nagyon sokáig hittem is, hogy ez a pontos elnevezése. Megfeledkeztem arról, hogy az embernek hányingere szokott támadni bizonyos cselekedetek természetellenességétől. Az nem lehet, hogy egyedül vagyok, nem hiszem, hogy egyedül lennék! Holnap vagy egy hét múlva vagy egy év múlva meg fogom találni őket. És addig?... „Mondta is olykor Pangloss Candide-nak: - Minden esemény összefügg ezen a legeslegjobb világon, mert hisz ha nem rúgják fenéken, és nem ebrudalják ki egy gyönyörű kastélyból Kunigunda kisasszony iránti szerelme miatt, ha nem járja be gyalog Amerikát, ha nem döfi le a bárót, és ha nem veszti el minden eldorádói juhát, bizony nem ehetne itt most cukrozott cédrátot és földi mogyorót. - Igaz, úgy van - felelte Candide -, de művelnem kell kertemet." DONCSEV TOSO FORDÍTÁSA

79

MITKO SZTOJKOV

Az emberiség megmentője, avagy a fantasztikus novella haszna Ezen a reggelen Sztanilov tudományosfantasztikus író hirtelen riadt fel. Tágra nyitotta a szemét, hegyes könyökére támaszkodott, talán azért, hogy a való világ realitásai könnyebben beléhatoljanak. A reggel fokozatosan erősödő fénye és az ismert tárgyak formái megnyugtatták tudatát, majd a testét körülölelő levegőből kibújt, hogy a felöltözés megszabadítsa az álmában átélt halálos veszedelemtől. Lényegében ugyanaz történt vele, amit részletesen leírt a legújabb fantasztikus novellájában. Egyszer csak elé állt agyának szülötte, aki félreérthetetlen jóindulatot tanúsított alkotója iránt. Csápjaival barátságosan integetett, egyetlen szemével, mellyel Sztanilov áldotta meg, hálásan nézett rá, és biztatóan hunyorgott. A következő pillanatban óvatosan kinyújtotta csápjait, hogy alkotója homlokáról letörölje a kövér izzadságcseppeket... A saját kitalált teremtményével való találkozás volt az, amely Sztanilovot a legjobban megrázta. Most homlokára tette a kezét, hogy valóban izzad-e. Miközben foglalkozásának ártalmait szidta, az író felállt, és megbékélve a korai felkeléssel, hozzálátott reggeli kávéjának készítéséhez. Amíg nagy kortyokkal nyelte az élénkítő italt, elhatározta, hogy nem írja meg a tervezett novellaciklust, amelyben a főszereplő egy nem mindennapi, agresszív

lény. Így nyugodt álma lesz, ha megszabadul a témától. Meghányta vetette magában a novella tartalmát, amelynek kitalálása annyi idejét elrabolta, de hamarosan abbahagyta e hasztalan tépelődést. Ült a kanapén, meggyújtotta az első cigarettát, és a tegnapi újságokat lapozgatta, mert néha a valóságban is történnek fantasztikus dolgok. Sztanilov ezúttal semmi különösebben érdekeset nem talált, mégis megjegyezte magának: új fegyverek, békekongresszus, újabb tömegpszichózis a „szabad világban"; aztán a tudományosfantasztikus kiadványokat futotta át: banális hírek a repülő csészealjakról, megmagyarázhatatlah zavarok az éterben, és csaknem az utolsó oldalon - izgalmas pályázati kiírás tudományos-fantasztikus novellára. A közlemény váratlan impulzust keltett, amely Sztanilovot végre felébresztette álmából, a lehetséges határon belül mobilizálta az agyát, annyira fellelkesítette, és abba az örömteli állapotba juttatta, amely megindította benne az alkotás folyamatát. Az imént olvasott adatok a fantaszta fejében új és szokatlan gondolatokat ébresztettek, és fokozatosan egy nem reális, de logikus szisztémát szültek. Az író gyorsan kioltotta a cigarettáját, az írógép mögé ült, gondolatai szakadatlanul özönlöttek, szobáját ritmikus kopogtatás töltötte be. Egy óra múlva készen is lett az írással, elégedetten hagyta ott az asztalt, és szeretettel nézte az újszülöttet. Hogy biztosítsa a novella szép jövőjét, a telefonkagylóért nyúlt. A tudományos-fantasztikus irodalom kiadójában ismert egy szerkesztőt, hallani akarta a véleményét az új ötletről, még tájékozódni is kívánt a pályázatról. - Racsevet kérem - mondta Sztanilov, amint a vonal túlsó végén felemelték a telefont. - Én vagyok - hallotta a barátja hangját. Ugyanezen a reggelen a RO expedíció az utolsó szakaszához érkezett. Az expedíció személyzete, a parancsnok és a két felderítő sok fényévre a Földtől, a Lima csillagról jöttek a RAU B társaság szupergépén. A társulat feladata a Limától

messze eső és legtávolabbi bolygók felfedezése és természeti kincseinek feltárása. A RAU B megbízottai nem egy planétán pusztává változtatták az életet, megsemmisítették a fejlődést. A társaság a legnagyobb teljesítőképességű teleszkópokkal már korábban feltérképezte a tizenhárom ideális szektort - a virágzó égitesteket az értelmes élet jeleivel. Az RO észrevehetetlen felderítői már néhány napja a Föld körül keringtek, a hajó memóriájába szakadatlanul folytak az információk. A parancsnok előtt a képernyőn egymást követték az összegyűjtött adatok az atmoszféra összetételéről. A természeti tartalékokról, a szerves életről stb. A felderítők idestova két napja figyelték az emberi társadalmat, és az eredmények szép reményekkel kecsegtettek. A lakosság - a világmindenség tipikus élőlényéi, intelligenciahányadosuk

81

közepes a Galaktikában. A civilizáció még nagyon fiatal, de fejlődése első szakaszának már a végénél tart. Eléggé magas technikai színvonalat értek el, megkezdték a kozmikus tér meghódítását és az atomenergia felhasználását stb. A felderítők az emberi pszichikumról a rádió hallgatása és a televízió közvetítése alapján alkottak véleményt, amely éppen ezért sok tekintetben egyoldalú és hiányos volt, de az eredmény egybeesett előzetes elképzelésükkel. Felfedezték az ellentmondásos emberi természetet, annak erejét és gyengéit. Ezt a gyengeséget abban látták, hogy az égitest lakói két antagonisztikus táborra oszlanak, az elsőbe tartozók határozott lépéseket tesznek a kölcsönös megértésért és együttműködésért, de az egységes cselekedethez szükséges képességüket erősen csökkentik a különböző érdekek és eszmék. A

jövevények még megállapították, hogy a technika egyoldalúan fejlett, az urbanizáció pedig túlzott, és sok egyéb gond is van. A földiek nem tudtak megbirkózni azokkal a körülményekkel, amelyek az ember pszichéjét ingataggá tették, és könnyelműen alávetették a tömeghatásnak és szuggesztiónak. Egyetlen tényező vált kellemetlenné, mégpedig az, hogy az elkészült következtetések túlzottan nagy különbséget mutattak a két földi társadalom között. A parancsnok azt gondolta, hogy ez a leghathatósabb eszközök használatának a következménye. A megfigyelés lassan a végéhez közeledett. E pillanatban az emberi lélek szubjektív igényeit, érzéseit tanulmányozták, mivel a felderítők lehallgatták egy közepes nagyságú földi város telefonbeszélgetését. A szupergép agya óriási mennyiségű megőrzött információt dolgozott fel, és precíz következtetéseket tett: a hipnotikus X-sugarak rohamos frekvenciájú használatát javasolta. Ezek a hullámok az embert átváltoztatják a parancsnok engedelmes szolgáivá, akaratuk és gondolkodásuk ellenére. A sugarak úgy irányítják őket, mint a robotokat, az emberek ezentúl úgy termelnek, hogy mindent a Limára küldenek, a társulat érdekeinek megfelelően, egészen addig, amíg erről a planétáról mindent elhordanak erőszakkal, amíg a Föld élettelen, holt sziklává nem változik. A tanulmányozás megerősítette a parancsnoknak azt a meggyőződését, hogy ez az expedíció várakozáson felül sikeres lesz. Ezért nagyon elképedt, amikor meghallotta az első felderítő jelzését, és izgatottan olvasta a képernyőn: „Rendkívül érdekes beszélgetés, kapcsolom!" A kabinban nem földi nyelvre fordítva a szerkesztő barátjával beszélgető Sztanilov hangja hallatszott: - ...ők a Földre érkeztek, de nem kapcsolatot akarnak teremteni, ellenkezőleg, rossz szándékkal jöttek, észrevétlenül keringenek felettünk, kutatják az emberiséget. Elhatározták, hogy

hipnotikus sugarakkal rabokká változtatják az embereket, akik a parancsnokuk alázatos kiszolgálóivá válnak. Az a szándék vezeti őket, hogy az égről és a földről mindent elraboljanak, amely szuper jólétet és bőséget biztosít a számukra. De mi véletlenül felfedeztük őket, és törekvésüket megfejtettük a gravitométerrel. Most hamarosan körülvesszük magunkat a tudósaink által kitalált Rekuset-erőtérrel, amely minden felénk lövellt agresszív energiát visszaver oda, ahonnan jött. Ok a saját sugárzásuk áldozatává válnak, ami a teljes tehetetlenség állapotába taszítja őket. A Rekuset-mező bebizonyítja, hogy az emberiség visszavonhatatlanul megmentődött a háború rémétől! - Stop! Zárd ki! - kiáltotta a parancsnok, és a felderítő kikapcsolta a beszélgetést. - A Já-variánst teljesítjük, azonnal rajtolunk! Nincs mit keresnünk tovább ezen a planétán. Amíg a szupergép elszakadt a föld vonzásától, a parancsnok ezt gondolta: „Bizonyára nem vettünk figyelembe több lényeges körülményt, amikor a földi lények pszichéjét kutattuk. Azt ostobaság lett volna feltételeznünk, hogy a tudományos gondolkodás ilyen alacsony fokán felfedezhették a Rekuset-mezőt. Mintha mi nem bizonyítottuk volna be, hogy ilyen felülmúlhatatlan fegyvert elvileg nem lehet előállítani!..." Ha a parancsnok megvárta volna a beszélgetés végét, megértette volna, hogy a szerkesztő barát kategorikusan elutasította Sztanilov novelláját, és mint fantaszta haragosan levágta a kagylót, mielőtt más téma megírását javasolta volna. Senki se lehet próféta a saját planétáján! VARGA CSABA FORDÍTÁSA

82

Fantasztikum ELKA KONSZTANTINOVA

és

szépirodalom A mai tudományos-fantasztikus irodalom legértékesebb írásai fontos fegyverül szolgálnak az időszerű filozófiai és etikai problémákról folyó disputákban, többek között oly módon, hogy az élet sajátságosán szatirikus, pamfletisztikus ábrázolását adják. Ez az irodalom a jövő emberének erkölcsét, kedélyvilágát, szokásait, társadalmi-szociális kapcsolatait, erotikáját, lelkivilágát kutatja, s így tulajdonképpen saját álmainkkal, vágyainkkal s a jövőről alkotott mai elképzeléseinkkel ismertet meg bennünket. És azzal is, hogyan hat mindez a mi belső világunkra, milyen helyet foglal el kortársaink lelki életében. Attól függően, hogy a tudományos-fantasztikus író jövőbe röpítő álmaink világát vagy a ránk ma jellemző vétkek világát írja le, a tudományos-fantasztikus irodalom lehet szociális, filozófiai-pszichológiai vagy szatirikus-leleplező jellegű. Minden esetben a jövőbe tekint, de ugyanakkor szemét a jelen felé fordítja. A tudományos-fantasztikus művek csillagrendszerek és ezredévek távlataiba vetítik mai nézeteinket annak a világnak a jövőjéről, amelyben élünk; feltárják a kutató, a harcoló lélek drámáit, az ember fáradhatatlan törekvését a tudás, a halhatatlanság felé. Ennek az időbeli és térbeli korlátlanságnak köszönheti a tudományos-fantasztikus műfaj, hogy szabadon bánhat a filozófiai kategóriákkal, rendezett koncepcióban láttathatja az életet, morális-etikai értékelést, elemzést adhat az

83

egyetemes emberi létről, bátran, sőt vakmerően felvetheti a szellem örök problémáit, új módon bizonyíthat ősi igazságokat... A mai tudományos fantasztikum legjobb alkotásai mélységesen humánus eszméket közölnek. Ebben a műfajban is, akárcsak az irodalom többi műfajában, alapvető az eszmeiség kérdése. Ez határozza meg a tudományos-fantasztikus elem beépülését, belső funkcióját. A tudományos fantasztikum a szerző konkrét mondanivalójától függően társadalmi, filozófiai, pamfletisztikus jellegű, vagy bűnügyi kalandregény, mely szárnyakat ad a képzeletnek, mozgósítja a gondolatot. Anélkül, hogy közvetlen kapcsolatot keresnénk a tudományos-technikai forradalom és a tudományos-fantasztikus irodalom között, mindenképpen meg kell állapítanunk, hogy korunk társadalmában közvetett, kölcsönös feltételezettség jellemzi viszonyukat. Az új műfaj a maga teljességében atomkorszakunknak, a kor új, forradalmi jellegű tudományos és műszaki felfedezéseinek a terméke. Minél komolyabbak és vitathatatlanabbak a tudományos-műszaki eredmények a társadalmi-gazdasági életben, annál bátrabb az irodalomnak ez az ága, mely szükségletet akar kielégíteni azzal, hogy ösztönzi a képzeletet, hogy az új megértésének, befogadásának a megkönnyítésére törekszik. Arról az újról van szó, mely a tudományos-technikai

forradalom korában érzékelhető átalakulást idéz elő kortársaink pszichikumában. Ez az új a tudományos-technikai haladás eredménye, s a tudományos fantasztikum a maga részéről ezt a haladást serkenti és segíti elő. A technika, a kibernetika, az automatizálás, az atomkor sajátos jellegzetességei azt a feladatot rótták az új műfajra, hogy feltárja, milyen átalakulásokat vált ki a tudományostechnikai forradalom s a világűrrel kialakuló kapcsolat a mai ember lelkében, hogy feltárja az emocionális és a racionális elemeket az átalakult mai pszichikumban. Stanislaw Lem, a Sztrugackij fivérek, Ivan Jefremov, Ray Bradbury, Isaac Asimov és mások műveiben a galaktikák beutazása a filozófia egyre magasabb szféráiba törő utazássá válik azzal, hogy modern ismeretelméleti, filozófiai, etikai, erkölcsi, pszichológiai, társadalmi, szociális problémákat vetnek fel. A tudományosfantasztikus irodalom alkotóinak kétségtelen eredményei már bebizonyították ennek az új szépirodalmi műfajnak az életképességét, jövőjét; s meggyőztek bennünket arról, hogy a tudományos fantasztikum nyelvén elmondható az emberi élet összes örök igazsága. Ez az irodalom semmiképpen sem a tudomány és a művészet keveréke; ez valami különálló, specifikus, eredeti dolog. Minthogy nem pusztán tudományos ismereteket közöl, nem illenek hozzá a tudományos magyarázatok, mint ahogy nem illik a szépirodalmi leírás a tudósok műveibe. Egy-egy műszaki-tudományos elképzelés népszerűsítése nem lehet a tudományos-fantasztikus mű alapvető célja (mert semmi köze a népszerű tudományos olvasmányokhoz). A mai ember érdeklődése az atomenergia iránt nem abból a törekvéséből táplálkozik, hogy magasabb képzettségre tegyen szert a fizikában, hanem az emberiség sorsáért érzett nyugtalanságának eredménye; az emberek nem azért olvasnak a kibernetika vívmányairól, mert automatizálni akarják otthonaikat (ez a szakemberek feladata), hanem azért, mert aggódva gondolnak arra,

hol a határa a kibernetika lehetőségeinek, milyen befolyást gyakorol mai lelkivilágukra. A ma gondolkodó személyiségének éppen ezek a nyugtalanságai, aggodalmai képezik a művészi ábrázolás tárgyát a tudományosfantasztikus művekben. Hőseik korunk kutató szellemiségét testesítik meg; leggyakrabban olyan emberek, akik a tudományos keresésnek szentelték magukat, s gondolataik, élményeik feltárják a mai tudományos-filozófiai gondolkodás távlatait. Miként a tudomány valósága, miként a korszerű tudomány tárgya is magában hordozza a művészet szikráit, a tudományos gondolkodásnak, az új tudományos felfedezések pszichológiai következményeinek a művészi interpretálása már csírájában művészi termék. A tudományos fantasztikum úgy alkotja meg a mai tudományos gondolkodásnak, a mai ember tudatában kibontakozó drámai konfliktusoknak, az eszmék harcának vérbő művészi alakjait, hogy a megismerés földön túli költészetét, a jövő romantikáját a tudósok, a világűrt meghódító emberek kifürkészhetetlen hősiességében tárja fel. Képet ad számunkra arról, hogyan fejlődik, hogyan él és lélegzik a mai tudomány, milyen komoly átalakulásokat hoz a kor társadalmi és pszichológiai jellegében. Ennek a műfajnak a művészi színvonala attól függ, milyen teljességgel és milyen belső erővel képes ábrázolni korunk gondolatiságát és lelkiségét, feltárni a tudományos kutatások filozófiai lényegét, de leginkább attól, hogyan fogalmazódik meg benne a tudomány mai és jövőbeli embere. Minden komolyabb tudományosfantasztikus könyvben az ember áll a szerző vizsgálódásának középpontjában. Vegyük például Stanistaw Lem Visszatérés című regényét, melyben az emberi szeretet mindenható erejének mélységesen humánus és modern eszméjét a „tudományosművészi" tükrözés ecsetkezelésének korlátlan lehetőségeit felhasználva fejezi ki. Meglepő az eredetiségnek az a szintje,

84

ahogyan Stanislaw Lem megoldja az örök dilemmát a tudat lehetséges határain túlra is elmerészkedő, gondolkodó ember s az érző ember között, aki nem akar kilépni önmagából. Az amerikai tudományos fantasztikum legjobb képviselőinek munkáiban is azoknak a mechanizmusoknak az elemzéséről olvashatunk, melyek segítségével a kapitalista társadalom eltorzítja az embert, s megfigyelhetjük a mai amerikai valóság standardizálásának, szellemi nyomorának az elutasítását. A amerikai tudományosfantasztikus írók alapvető mondanivalója felhívás az ember megmentésére, az ember emocionális lényegének rehabilitálására. Isaac Asimov hősei számára a mindennapi amerikai élet a sablonok és a sztereotípiák lidérces birodalma. Az Én, a robot című könyvében olvasható elbeszélésekben Asimov sokkal nagyobb szeretettel és lelkesedéssel ír a robotokról, mint az emberekről. Az elbeszélésekben szereplő emberek leggyakrabban kellemetlen egoisták, ideges és száraz tudósok, akiket visszaszorított emóciók és szegényes lelki élet jellemez. A robotok viszont valódi, értékes jellemek, szuperérzékenyek és nemesek, önfeláldozóak és őszinték, gyorsan reagálnak, erős gondolkodási képességgel rendelkeznek, mely mozgósítja szellemi erényeiket. Asimov lényegében a robotok ábrázolásával oldja meg a valódi emberi problémákat, a mai tudomány, illetve a tudomány felkent papjainak erkölcsi problémáit. Bulgáriában alig húsz esztendővel ezelőtt kezdtek el komolyan beszélni a tudományos fantasztikumról, mint mai irodalmunk egyenjogú műfajáról. Az élet különböző területein végbemenő gyors átalakulások ma fokozzák érdeklődésünket a művészi alkotásnak eme fajtája iránt, mely a modern ember lelkivilágát vizsgálja, s annak érintkezését a legújabb tudományos eredményekkel. A bolgár tudományos-fantasztikus irodalom mennyiségét tekintve kicsiny, de műfajilag sokszínű, eszmeileg gazdag.

85

A tudományos-fantasztikus krimi és a műszaki fantasztikum igen hamar kimerítette lehetőségeit, és egyre inkább az olvasók bizalmatlanságával találkozott. Az ilyesfajta művek mennyisége fokozatosan csökkent, a kritika figyelme pedig szinte teljesen elterelődött róluk. Az egyéb szépirodalmi műfajok látható megerősödése még inkább elhomályosította tiszavirágéletű dicsőségüket; árnyékba kerültek, elszigetelődtek a modern bolgár művészet előrehaladó, általános folyamatától. Bulgáriában csupán az utóbbi esztendőkben jelentek meg teljes értékű tudományosfantasztikus művek, jelentkezett egy új filozófiai-pszichológiai próza, mely művészi eszközökkel hatol be a mai etika legidőszerűbb problémáiba, és a jövő színes, tudományos-fantasztikus díszletei közé vetíti a fejlett szocialista társadalom jelenlegi tendenciáit. Nem a tudományos hipotézisek, a kalandos bűnügyek szavahihetősége, hanem a jellemek művészi szavahihetősége a műfaj legjobb alkotásainak az alapvető jellemvonása. Esztétikai természetük olyan alapelvekben kezd megnyilvánulni, melyek minden egyéb művészi alkotásra is érvényesek. A bolgár tudományos fantasztikum mai alkotói arra törekszenek, hogy az olvasónak sugalmazzák: higgyen a legfantasztikusabb tudományos hipotézis lehetőségeiben is, higgyen a kozmosz csodáiban. Kortársunknak az a felismerése, hogy a jövő gyökeresen átalakítja az élet minden oldalát, feltételezi a bizalmat a tudományosfantasztikus irodalom sikeres alkotásai iránt, amelyekben az ember lelkivilága összeütközésbe kerül a hihetetlennel, amelyekben meginognak az eddigi emberi tapasztalatok, a józan ész, a logika elfogadott alapjai... Egy sor tehetséges szerző, köztük Pavel Vezsinov, Emil Manov, Ljuben Dilov, Atanasz Nakovszki, Atanasz Szlavov, Szvetoszlav Szlavcsev, Nedjalka Mihova stb. a filozófiai és a pszichológiai szféra mélyére hatolva úgy értelmezik a kozmikus jövő emberét, hogy abban már

megvalósultak a mai szocialista személyiségről alkotott elképzelések és koncepciók, s összegező képet alakítanak ki eme személyiség mai szellemi világában tapasztalható bonyolultságról és ellentmondásról. A kortársat legerőteljesebben izgató erkölcsi-etikai problémák és konfliktusok teremtődnek újjá és összpontosulnak drámai erővel az utóbbi években született sikeres tudományosfantasztikus művek művészi szövetében. De vessünk gyors pillantást azokra az évekre, melyekben az új szépirodalmi műfaj első hírnökei jelentkeztek. Elég nagyszámú szerző próbálta ki tollát a tudományos fantasztikum területén: Borisz Szvetlinov, Petár Sztapov, Sztojan Sztajnov, Dimitar Peev, Konsztantin Maricskov, Petar Bobev, Marko Marcsevszki, Sztefan Volev, Zdravko Szrebrov, Concso Rodev, Haim Olivér stb. Az ő első kísérleteikkel kapcsolatban a bírálat különböző véleményeknek adott hangot, s elméleti vitákat folytatott az új műfaj különösségéről, a tudomány és az irodalom vegyítéséről, a tudomány népszerűsítéséről, a klasszikus és a modern tudományosfantasztikus irodalom gyökeres különbségéről, a műfaj „irodalmon kívüli" jellegéről stb. A bolgár tudományos fantasztikum már megjelenésekor hamarosan elérte a kozmikus sebességet, legyűrte a bolygóközi távolságokat, bejárta a csillagrendszereket, számos változatban kínálta a gondolkodó szuperlényeket, s eszmei szépségekkel és tudományos zsenikkel, vízözön előtti szörnyekkel és rettenetes, gigantikus rovarokkal, a Föld lakóit fenyegető kibernetikus emberekkel népesítette be a teret... És mintha egyszerre megöregedett volna. Még a tematikai sokszínűség sem tudott rajta segíteni. A szerzők igen változatos, kalandregény vagy detektívregény stílusú űrutazásokat, esetleg szenzációs krimiket találtak ki, a legkülönbözőbb módszereket eszelték ki a sarkvidék, az óceáni mélységek, a Föld méhének meghódítására, napvilágra hozták a biológia, a fizika, a kémia, az orvos-

tudomány, a földtörténet eredményeit, bejárták Földünk régmúltját vagy távoli jövőjét. Behatoltak egészen a Föld középpontjáig, eljutottak Heliopoliszba, a gonosz birodalomba, ahol véres drámák, lidérces bűntények játszódnak le, és leplezik le a mai kapitalizmust... De a tartalom a legtöbb esetben itt is megmaradt az egzotikus kalandnál, a külsődleges leírásnál, a tematikai leleménynél; nem hatolt az aktuális problematika mélyére, nem tárta fel kellő pszichológiai aspektusban a mi világunk és a kapitalista világ leküzdhetetlen konfliktusát. Haim Olivér Heliopolisz című regénye a kritika reményei ellenére, ezért nem hozott változatosságot az egyhangúságba, melyet akkoriban a tudományos-fantasztikus műfaj műveinek többsége árasztott. A szerzők mélységesen humánus elképzelései elvesztették hatóerejüket, mert nem volt kellő súlyú művészi fedezetük. Csupán külsődleges kinyilatkoztatásban és a tudományos népszerűsítésben jeleskedtek, no meg az olyan látható összeütközések területén, melyek egy fantasztikus, kozmikus környezet velejárói. De látókörükön kívül maradt a leglényegesebb: a harmonikusan fejlett emberi személyiség és a nyugati ember csüggesztő, kaotikus világának pszichológiai konfliktusa. A kozmikus hősök kalandjai nem válhattak a gondolat igazi kalandjaivá. Az olyan szerzők, mint Sztefan Volev (Ifjú százévesek) vagy Dimitar Peev (A rakéta nem válaszol) az új műfajt „irodalmon kívüli" műfajként kezelték, mely egyedül a pozitív ismeretek adott területén elért tudományos eredményekhez kapcsolódik. Műveikben a műszakitudományos terminológia elválaszthatatlan attribútum. A technika megölte a művészetet, az irodalmi hőst pedig a tudományos információ szánalmas eszközévé változtatta. A tudományos elemekből csupán a vázat kellett volna összeállítani, csupán jelképes díszletül kellett volna szolgálniuk a kor filozófiaietikai problémáinak, a mai társadalom szociálispszichológiai átalakulásának

86

kibontásához. Ehelyett azonban a bolgár tudományos-fantasztikus irodalom korai példányaiban ezek az elemek kötelező feltétellé váltak, és a prózairodalom valódi feladatainak a helyébe léptek. Sőt az olvasó is hozzászokott ahhoz, hogy ezeket az elemeket mindenütt úgy keresse, mint a fantasztikum elválaszthatatlan elemeit. Felingerelte őt az adott tudományos hipotézis kifejtésében elkövetett durva hiba, a logikátlanságok és a tudományos profanizálás. A tudományos-fantasztikus művek többségében továbbra is kibernetikus lények járőröztek, elektronikus agyak rendelkeztek, s megtörténtek a leghihetetlenebb műszaki csodák, hangot kaptak az öncélúan szenzációs tudományos újdonságok. Szerencsére már rég megcáfolták azt, hogy a tudományos-fantasztikus irodalomnak szerepe lenne a tudományos ismeretek népszerűsítésében, de némely író továbbra is összekapcsolta a kalandos elbeszélést a tudomány népszerűsítésével. Sikertelen kísérleteik győznek meg bennünket arról, hogy az effajta tudományos-kalandos irodalomnak mint a modern szépirodalom egyik válfajának nincs jövője. A modern tudományosfantasztikus műfaj nemzetközi fejlődése bizonyítja, hogy ennek a műfajnak a leglényegesebb jellemvonása a filozófiai problematika, hogy a műszaki fejlődés önmagában nem lehet a művészi ábrázolás tárgya, és csupán közvetve lehet jelen ezekben a művekben, vagyis úgy, ahogyan a mai ember pszichikumában tükröződik. A legkülönbözőbb gépek leírása, a laboratóriumi adatok, a különleges műszaki-tudományos terminológia csak terhet jelentett a tudományos-fantasztikus alkotásokban, és elkerülhetetlenül szétesővé tette irodalmi szerkezetüket. Az ember eltűnt némely kezdő szerző tekintete elől, vagy pedig félig emberré, félig robottá alakult. Elveszett műveikből korunk szocialista személyiségének lelki gazdagsága, és ez elkerülhetetlenül a mű

87

egész erkölcsi és érzelmi világának elsekélyesedéséhez vezetett. A tudományos problematika gáttalan áradataként tört be az irodalomba, s azzal fenyegetett hogy elnyeli az emberi problémákat, elhallgattatja az elkötelezettséget felszámolja a tartalmi, az ábrázolásbeli és stílusbeli sokszínűséget a művészi alkotómunka eme új formájában. Nálunk a tudományos-fantasztikus művekben hosszú éveken át terjedt a százszázalékos pozitív hősnek, a jövő „ideális" emberének sémája, amely csodálat helyett félelmet ébreszt bennünk, hihetetlen tudományos tájékozottságával, vaslogikájával, nem emberi önérzetével. Ilyenek Dimitar Peev, Sztefan Volev, Petár Bobev, Haim Olivér és mások hősei. A kommunistának mint a jövendő ideáljának az alakja nem formálódik meg a maga egyedi gazdagságában, kimeríthetetlen szellemi értékeivel. A tudományos tematika (melyet a legtöbb esetben elég dilettáns módon tálaltak) gúzsba kötötte az írók gondolatait s veszélyes sematizmus felé taszította őket a művészi megoldások terén. Arra törekedtek, hogy a mai tudomány különböző ágainak részben új adatait népszerűsítsék, s ennek következtében lebecsülték az emberi jellemet a kor szellemi problémáit. Egy kevés tudományt, egy kevés „kozmikus" elképzelést a bűnügyi kalandregények elemeivel sematikusan összekombinálva, létrehozták az eszmeszülemények és a banális lirizálás egyfajta féltudományosfélművészi ötvözetét. Ez a séma mintegy tizenöt esztendővel ezelőtt alakult ki, vált kötelezővé nálunk, s erre a sémára formálódtak olyan művek, mint A rakéta nem válaszol, az Ifjú százévesek s a Heliopolisz - amelyekben nyoma sincs az életnek. A szerzők még akkor sem tárták föl kortársaink jellemét nem hatoltak hőseik egyedi lelkiéletének a mélyére, mikor dinamikus mesét feszült és gazdag történést, vonzó szituációkat és aktuális eszméket sikerült kidolgozniuk. Több író is kudarcot vallott azok közül, akik tollúkat kipróbálták ebben a nehéz és

ismeretlen műfajban. Ennek fő oka abban keresendő, hogy önmagukon erőszakot téve, művészi alakok helyett tudományos fogalmakkal küszködtek, hogy művészi érzékük helyett „széles körű" tudományos kultúrájukat és jól-értesültségüket akarták bizonyítani. Természetes hát, hogy ebben a helyzetben a bolgár tudományos fantasztikum elmaradt a valódi szépprózától s annak figyelemreméltó eredményeitől. A mai bolgár irodalom tudományosfantasztikus műfaja az utóbbi néhány esztendőben újjászületett. Leküzdötte a sematizmust, széttörte a kialakult sémákat, kilépett az unalmas sztereotípiák korlátai közül, s tökéletesen új úton indult előre. Olyan tehetséges alkotók, mint Pavel Vezsinov, Emil Manov, Ljuben Dilov, Alekszander Gerov, Atanasz Nakovszki, Atanasz Szlavov erőfeszítéseinek eredményeképpen a műfaj valóban teljes értékű irodalommá vált, s sikerült elkerülnie az álirodalmi formába öltöztetett, primitív népszerűsítést. A tudományos fantasztikum igazi alkotói meg tudtak küzdeni a teatrális effektusokkal és díszletekkel, a kalandregények és a szenzációhajhászó krimik külsődleges elemeivel, amelyek ezt a fajta irodalmat könnyű, vonzó olvasmánnyá tették. És ezzel a fantasztikumot megmentették az elzülléstől. Ezeknek a szerzőknek a többsége nem „tisztán fantasztikus" író. Félig fantasztikus s nem szigorúan vett „tudományos" elbeszéléseket és regényeket is írnak, melyek semmiképpen sem vegyülékei a tudománynak és a művészetnek, hanem a szépirodalom valóban új, eredeti alkotásai. Ezekben még a legfékevesztettebb fantasztikum is erősen kapcsolódik a mai élethez, s azokból a műszaki és tudományos „csodákból" fakad, melyek már régóta valóságunk reális tényei. Napjainkban a tudomány új horizontokat tár fel a világ előtt, fokozatosan egész életünk, mindennapjaink tartalmává válik, behatol életmódunkba, visszatükröződik gondolkodásunkban, érzelmi reakcióinkban, és természetesen átalakítja irodalmunkat is

- elmélyítvén annak filozófiai-etikai tendenciáit. Az utóbbi évek tudományos-fantasztikus irodalma egészében véve a technika, a kibernetika, az automatizálás viharos bulgáriai fejlődésének szülötte, atomkorunk szülötte. És minél inkább paradoxális ez az irodalom, annál inkább képes felkelteni kortársaink képzeletét, serkenteni fantáziáját és gondolkodását. A tudományos-fantasztikus ábrázolás ereje gyakran a térbelileg és időbelileg abszolút korlátlanságból eredő hiperbolikus és paradoxális jellegben rejlik. De ennek a furcsa, szokatlan művészi ábrázolásnak mélységesen racionális és emocionális töltettel kell rendelkeznie, meghatározott társadalmi viszonyokat kell kifejeznie, s szintetizálnia kell magában korunk alapvető filozófiai-etikai problémáit. Bulgáriában még nincsenek olyan írók, mint Stanistaw Lem, Ivan Jefremov vagy a Sztrugackij fivérek, akiknek személyében szerencsésen talált egymásra a nagy tudós és a nagy alkotó, de már van több tehetséges, okos, széles látókörű szerzőnk, akik finoman érzékelik korunkat, s alkotó fantáziájukat szabadjára engedve, teljességgel felhasználják az új szép-irodalmi műfaj lehetőségeit. Pavel Vezsinov, Emil Manov, Ljuben Dilov, Alekszander Gerov, Atanasz Nakovszki, Atanasz Szlavov legutóbbi tudományos-fantasztikus műveikben valami rendkívül nehéz dologra törekszenek: arra, hogy egy esztelenül vakmerő tudományos álmot szilárd művészi eszmévé változtassanak. És ez nemcsak tehetséget, hanem tudományos gondolkodást, különleges tudati ráhangolódást is igényel. A mai bolgár tudományos-fantasztikus irodalom arra törekszik, hogy művészi elképzeléssé változtassa a korszerű marxista filozófiai koncepciókat, s hogy érvényre juttassa a tudomány és a technika gyors fejlődésének közepette kialakult komplikált gondolkodásmód meggyőzően eredeti felfogását. Tudományos rejtvények megoldása ma már nem helyettesítheti a tudományos-fantasztikus olvasmányok alapvető feladatát: hogy felkutassa, miként

88

tükröződnek a modern műszakitudományos csodák az emberi pszichikumban, hogy megmagyarázza, milyen mélyreható átalakulásokat váltott ki a mai ember lelkében a világűrrel létrejött kapcsolat. Ez az irodalom éppen e tekintetben talán a legkorszerűbb, s dinamikus korunk új elvárásainak leginkább megfelelő irodalom. A legaktívabb bolgár tudományosfantasztikus írók műveiben az eszmei tartalom egésze (többé vagy kevésbé gazdagon, alkotó módon) a szocialista ideál fényében tükröződik. A művekben nemcsak tudományos-logikai, de eszmeiesztétikaiművészeti törvények is munkálnak. Szocialista humanizmus hatja át ezeket, s törhetetlen hit az alkotó előrehaladásban, a világ boldog kommunista jövendőjében. Ezek az írások ezért optimisták, s ezért abszolút idegen tőlünk az a vérfagyasztó, határtalan kiábrándultság, mely a sötét fantasztikum elválaszthatatlan útitársa sok mai nyugati író műveiben. Ritka eset, hogy ez a humánum háttérbe szorul, ahogy például Haim Olivér Heliopolisz című regényében - amely nem más, mint a tudományos hitelesség korlátain túllépő, fékezhetetlen fantázia terméke, s amelyben a hiperbolikus, paradoxális alakok öncélúak, arra hivatottak, hogy rémületet keltsenek, ahelyett hogy aktív tevékenységre serkentenék a gondolatot. A regényben a szerző szüntelenül hátborzongató tényeket közöl tömeggyilkosságokról, éles összecsapásokat, igen feszült drámai helyzeteket talál ki, de a mű egész dinamikája tisztán külsődleges, tematikus jellegű, nem pedig az eszmék valamiféle mély drámájából következik, melyet a két világhoz tartozó emberek ellentétes lelki élete indokol. A mai bolgár tudományos-fantasztikus irodalom marxista filozófiai problematikát hordoz, s igen távol áll Verne Gyula, H. G. Wells, Jack London fantasztikumától. Legjobb darabjaiban arra törekszik, hogy bemutassa gondolkodó kortársunk utazását a mai filozófia egyre magasabb szférái felé,

az egyre bonyolultabb problémák felé, az emberét, aki elég bátor elhagyni bolygója határait anélkül, hogy ezzel elszegényítené eszmei-gondolati és érzelmi világát. E tekintetben kétségtelenül sikeresnek tekinthetjük Ljuben Dilov egyik könyvében Az én furcsa barátom, az asztronómusban, valamint Szvetoszlav Szlavcsev A halhatatlanok erődjében olvasható elbeszéléseket és kisregényeket, melyek (tudományos problémák mellett) a mai gondolkodó emberiség pszichikumában beállott változásokat értelmezik. A bolgár tudományos-fantasztikus irodalom mögött nem áll gazdag hagyomány, s ez természetesen nehezíti fejlődését. Még nem foglalkozik vele komoly elméleti-történeti kutatás sem. Irodalmi formái kimerülnek a regényben, kisregényben és az elbeszélésben. A költészet, a drámairodalom és a filmművészet terén még egyetlen sikeres kísérlet sem jelentkezett. Kitaposatlan utakon, ismeretlen irányba haladva, hihetetlen nehézségekbe ütközik, filozófiaipszichológiai meglepetésekkel, a bolgár lelki élet újabb jelenségeivel találkozik, s csak most kell keresnie a művészi megvalósítás különféle formáit. Ebben az irányban örömteli reménnyel kecsegtet az utóbbi évek néhány jelensége. Gondolok itt többek között Pavel Vezsinov elbeszéléseire a Kék pillangók kötetből, Alekszander Gerov novelláira a Nyughatatlan tudat című könyvéből, Ljuben Dilov A szkafander súlya című regényére és Az én furcsa barátom, az asztronómus című kötetben szereplő novelláira, Atanasz Nakovszki novelláira az Árnyék nélkül című kötetből. Ezek a művek a képzeletre hatnak, nyugtalanságban tartják a gondolatot, új típusú érzelmeket keltenek. Az olyan írók, mint Pavel Vezsinov, Atanasz Nakovszki, Ljuben Dilov és mások nem szedtek magukra nagy sietséggel - és gyakran véletlenül minimálistudományos ismereteket, s így nem is ragaszkodnak ezekhez fanatikusan. Fantáziájukat tehát szabadjára engedhetik,

90

és ügyesen felhasználhatják azt eszközül sok időszerű pszichológiai és filozófiaietikai probléma kibontásához, elmélyítéséhez. Mint a modern tudományos-fantasztikus világirodalom legértékesebb darabjaiban, Pavel Vezs in óvnak a Kék pillangók című kötetét adó elbeszélésekben sem a tudományos felfedezés „eredetiségéből" fakad az esztétikai gyönyörűség, hanem egyfelől a szerző húrként feszülő, nyugtalan gondolatából, mely elmélyül az emberi személyiség racionális és emocionális indítékainak s ezek jövendő alakulásának bonyolult kérdéseiben, másfelől az összetett művészi befogadásból. Pavel Vezsinov elbeszéléseiben rakéták és űrhajók leírása helyett izgalmas erkölcsi-etikai problémákkal, valódi emberi kapcsolatokkal és korszerű filozófiai kérdésekkel találkozunk, ö egyáltalán nem úgy teszi fel a kérdést, hogy „vagy technicizmus, vagy emberismeret"; még a leg-valószerűtlenebb körülmények közepette is megőrzi gondolatainak racionális irányát, korérzékenységének frisseségét, befogadásának érzelmi mélységét. Pavel Vezsinovtól idegen mind a műszaki ismeretek bemutatásának veszélyes törekvése, mind a sablonos romantikus szertelenség. Tehetségesen alkalmazza a tudományos-fantasztikus elemet, hogy sokoldalúan kibontsa nyugtalanító gondolatait korunkról. A tudományos-fantasztikus forma megkönnyíti, hogy a külső körülmények pontos leírása fölé emelkedjék, megszabaduljon a tárgyi világtól, behatoljon a lelki átélés láthatatlan zugaiba, a szív megfoghatatlan remegésébe. A Kék pillangókban sikerül az írónak a hősök kalandjait a gondolat valóban izgalmas kalandjaival helyettesítenie, s így széttörnie a kozmikus bűnügyi kalandregények sémáját. Hősei szellemileg gyarapszanak a tudományos kutatásokban, s az új erkölcsietikai problematika hordozóivá válnak. Pavel Vezsinovot megelőzően Alekszander Gerovnak sikerült elsőként leküzdenie

91

tudományos-fantasztikus irodalmunk alapvető fogyatékosságait, széttörnie ráerőszakolt korlátait. Két régebbi és igen eltérő művéről van szó a Fantasztikus novellák című kötetből. Az első - a Nyughatatlan tudat - az éber és nyugtalan emberi szellem pszichológiai gyónása, vallomása egy rendkívül dinamikus korról, egy történelmi időszak szellemi átértékelése, olyan mű, mely a bolgár irodalomban úttörő jellegű. A második - a 4004. év - közönséges tudományosfantasztikus kisregény, eredeti ötlettel és szórakoztató tartalommal. Ez csupán úgy válik valódi értékké, lép ki a műfaj kereteiből, mint a Nyughatatlan tudat folytatása, mint annak az erős emberi nyugtalanságnak és megrázó fájdalomnak a visszhangja, amely az alapprobléma logikus megoldásaként áthatja az első kisregényt. Mindkét novellából hiányzik a kalandos elem, mely elválaszthatatlanul jelen volt szinte mindegyik akkori tudományosfantasztikus műben. A feszültség, az idegborzoló izgalom, a lélegzetelállító belső nyugtalanság az író jelentős gondolatainak, eredeti filozófiai-pszichológiai eszméinek az eredménye. A tudományos-fantasztikus irodalom alapja leggyakrabban egy tudományos ötlet vagy valamilyen felfedezés, amely nemcsak az észre, de a képzeletre is hat. Itt a fantázia féktelenül, korlátlanul szárnyalhat. Az a fantasztikus-tudományos probléma, melyre Alekszander Gerov második novellája épül - a holtak életre keltése és mesterséges élőlényekké változtatása - már az első novellában felbukkan, de itt háttérben marad, vagy csupán ürügyül szolgál több aktuális pszichológiai, filozófiai és etikai kérdés kibontásához, elmélyítéséhez. Egy rendkívül érzékeny, nyugtalan emberi tudat vizsgálja feszülten és elmélyülten az időt, egy becsületes kommunista lelkiismeret vonaglik a kínzó fájdalomtól, mikor érintkezésbe kerül a személyi kultusz időszakában bizonyos körökre jellemző kegyetlenséggel és felelőtlen bizalmatlansággal. A hős természettől fogva friss és nyugodt

gondolkodása embertelen megpróbáltatásoknak van kitéve. Az egészséges, a normális öntudat megbetegszik attól, hogy találkozik a fasiszta rendőrség borzalmaival, s hogy az emberek lelkébe bacilusként betelepedett az igaztalan gyanú. Súlyos megpróbáltatások érik a feddhetetlenül becsületes kommunista tisztességes és kifinomult lelkiismeretét, eszmei hűségét, fenntartás nélküli odaadását a szocializmus nagy ügye iránt. A bizalmatlanság vasabroncsa szorul köré, elnyomja öntudatát, béklyóba veri szellemét, és fokozatosan behatol feszültséggel teli agyának szövetébe. A leskelődés, a bizalmatlanság lidérces atmoszférája miatt keserű fájdalom és undor tölti el a hős szívét. A tisztességes kommunista körül kialakult mérgezett levegő baljós jelképe az álnok tömbbizalmi a maga kifejezéstelen mosolyával és fenyegető suttogásával. Szadista provokációi mérgezett nyílként fúródnak a tudat finom anyagába, lidérces élményeket és fájdalmas lelki megrázkódtatásokat okoznak. A novella mélyre hatolva ábrázolja a nyugtalan emberi szellem fájdalmas állapotának minden árnyalatát. Monológja őszinte, természetes és világos. Halljuk a megtisztult tudat pattanásig feszült, különös húrját. A szerző nem merül el az ellentmondásokban és kétségekben, a zavaros gondolatok és a beteges érzékelés (minthogy lelki betegségről van szó) káoszában, hanem megdöbbentő világossággal és céltudatossággal fejti ki gondolatait. Hőse nem véletlenül akkor mondja el történetét, amikor már rég kigyógyult a múlt látomásaiból, mikor elérte 73. életévét, és kellő életbölcsességre tett szert, lelke pedig felülemelkedett a szenvedéseken. Gyógyult lelke az évek során bölcsebbé vált/ s visszatért a természethez, a közvetlen gyermeki érzékeléshez. A regény a maga teljes diadalában ábrázolja a gyógyulási folyamatot - úgy, mint annak az emberi léleknek az ujjongását, aki megérezte, hogy még él benne a tiszta, gyermeki eredet. A gyógyult emberi lélek törekszik a szellemi

egyensúlyra, az élet és a természet összeolvasztására, s ezért nagy célt tűz maga elé: a tudomány szolgálatát. A megtisztult öntudat saját zárt világának szemlélődő vizsgálatára, a nyugalomra törekszik - széttörve a szorító bilincseket, megkínlódva azért, hogy kilépjen csigaházából, a múlandó testből, hogy az egyetemes emberi szellem elnyerje szabadságát. Itt azonban túlsúlyba kerül a tudományos-fantasztikus elem, az élet konkrét problémái felolvadnak a kozmikus filozófiában. A művészi alak élő teste felbomlik, az elemzés kozmikus, univerzális méreteket ölt. A Nyughatatlan tudatban a filozófiaiszemlélődő elv legvilágosabban a tudat titanikus lehetőségeinek feltárásával tűnik ki. Az emberi agy izgatott, feszült állapota kielégíti az éhséget, végsőkig kiélezi az érzékeket, fizikai erőt kölcsönöz a szervezetnek. Az elmegyógyintézet és a fasiszta rendőrség hideg rácsai mögött hősünk összpontosított szemlélődéssel feltárja az emberi tudat gigantikus erejét. A szerző mélyreható tekintettel, elemző szemmel írja le a fizikai örömnek azokat az eseteit, mikor a hős tudata kikapcsolódik, s a világot csupán érzékeivel fogadja magába. A szervezetnek ezt a mesés és varázslatos állapotát úgy ábrázolja, mint olyan kimondhatatlan gyönyört, mely abból ered, hogy a hős gondolatok, a befogadás elemzése nélkül érintkezik a természettel. Az eső közvetlenül szól az emberi érzékekhez az időről és az örökkévalóságról, s maga a természet is mintha összeolvadna legmagasabb rendű termékével, az emberrel. Abban a pillanatban, mikor hősünk értékelni tudja a részleteket és az árnyalatokat tudatának különböző állapotaiban, már rég meggyógyult; túlnőtt rajtuk, és már a lírai ihletettséget, korábbi lényegének elválaszthatatlan tulajdonságát sem ismeri. Személyisége teljességgel alkalmazkodott az egzakt tudományok eredményeinek befogadásához és átéléséhez. „Az ihlet nem izgalom, nem az

92

agykéreg feszültsége, nem az érzés szertelensége. Az ihlet mindenekelőtt az anyag állapota". A hősnek ezek a gondolatai határozottan a második kisregény felé mutatnak, ahol csupán tudatával él, miután megszabadult testétől, érzéki természetétől, és „mesterséges élőlénnyé" alakult. A 4004. év érdekessége az események abszurditása, a fantázia korlátlan szárnyalása. Itt szinte áthidalhatatlan távolság van a valóság és a kitalálás között. A szerző egyáltalán nem ragaszkodik ahhoz, hogy higgyünk leírásának hitelességében, s ahhoz sem, hogy komolyan vegyük a jövő embereinek „tudományos" problémáit. Ezek őt magát is szórakoztatják, különösen a kozmikus világ teljhatalmú urainak új pszichikuma. Ennek a világnak a bemutatása egyáltalán nem tudományos igényű, sőt frivol - például a sűrített levegővel működő légi vonat leírása... Különösen szórakoztató az ötödik évezred embereinek a jellemzése, új, szeleburdi logikájuk, robbanó vidámságuk és furcsa lelki könnyedségük. Mintha Alekszander Gerov kipihenné az első novella feszültségét, s most szellemes, szórakoztató ötletekkel tehermentesítené tudatát. Megfelelő formát talált, hogy leírja, „milyen lesz az élet kétezer évvel ezután", de tudatában van szándéka abszurditásának. Miután meglelte az alkalmas tréfás, szórakoztató tónust, szerzőnk pamfletisztikus-leleplező jellegű meseszövésében felhasználja saját kortársainak különböző nevetséges megnyilvánulásait. A 4004. év című fantasztikus novella új, frissítő szellemet hoz mai tudományosfantasztikus irodalmunkba, hozzájárul műfaji változatosságához. Alekszander Gerov után több szerző kezdte a tudományos fantasztikumot eszközül használni különböző mai fogyatékosságok humorisztikus-szatirikus leleplezéséhez. Minthogy ebben a műfajban az élet jelenségeinek autentikus ábrázolása nem kötelező, sőt a szerzői fantázia abszolút szabadsága mellett megengedhetetlen, a fantasztikus-groteszk a pamfletisztikus-

93

leleplező formában jut érvényre. Ezen a területen különösen sikeresnek mondhatók Ljuben Dilov kísérletei, aki Előre, emberiség és Hogyan bizonyítjuk mi a repülő csészealjakat című elbeszéléseiben (Az én furcsa barátom, az asztronómus c. kötetből -1971.) eljut a fantasztikus leírás kaleidoszkopikus tarkaságához és teljességéhez. A szerző itt igen leleményesen használja fel a műfaj adottságait, hogy biztosítsa a szubjektív elemnek, a találékonyságnak, a valóság önkényes újrateremtésének a túlsúlyát. Dilov szabadon válogat a fantasztikus részletekben, s így teszi nevetségessé napjaink kispolgári megnyilvánulásait, a szakmai rosszindulatot, a hiúságot és a hiszékenységet. Azt kutatja, honnan ered a „háborítatlan" szófiai hétköznapok légkörében elterjedt rémhír a repülő csészealjakról, s közben ügyesen, szakmai hozzáértéssel sző össze néhány emberi sorsot jegyzőkönyvszerűen, időrendben elmesélt, komikus eseménnyé. Azokat a hihetetlen helyzeteket, amelyekbe egy ismert szófiai intézet dolgozói kerülnek, olyan kozmikus okok idézik elő, melyek bizonyos körökben lényegében igencsak jellemzőek a mai erkölcsökre, állapotokra. A csendes borzadályból, ahogyan kollégái fogadják Petrov doktort (aki pontosan egy évet késik a munkából), villámgyorsan irigység, gyanakodó kíváncsiskodás és intrika lesz. Egy hipnotikus szeánszon megállapítják, hogy Petrovot egy repülő csészealj rabolta el, s vitte magával egy másik civilizációba, majd hozta vissza az intézetbe, mikor az igazgató már mást ültetett a helyébe, felesége pedig más férfit talált magának. Különösen komikus az a „történelmi" pillanat amikor konstatálják a repülő csészealjak valódi létezését, s a hősök kicsinyes emberi szenvedélyek rabjai, kígyót-békát mondanak egymásra, s az alkalmat arra használják fel, hogy eláztassák, sértegessék egymást. Egy magasabb civilizáció léte, s az, hogy az emberiség egy kozmikus fordulat előtt áll, nem képes megállítani a csalásból és

siralmas intrikákból összeszőtt, banális események menetét... Az elbeszélés hőse úgy mondja el a botrányos esetet, hogy elhallgatja, mi az igazság a repülő csészealjak körül, s ezzel kockáztatja, hogy a pszichiátria ismert professzora, a magas rangú minisztériumi hivatalnok s a híres intézet igazgatója megszégyenül. A szerző a tudományosfantasztikus pamflet eszközeivel, leleplező, humoros stílusban bizonyítja gondolatát: a mai emberiség még nem érett, még nem méltó arra, hogy találkozzék egy magasabb rendű civilizációval. Az elbeszélés egyik hősében önmagát rajzolja meg, és itt bizonyítja finom érzékét az öniróniához. Ljuben Dilov Előre emberiség című elbeszélésében szintén arra használja fel a műfaj lehetőségeit, hogy erősítse a groteszk elemeket, hogy abszurditásig vigye az élet társadalmi-életmódbeli „tökéletlenségeit" a kapitalista világban. Az Egyesült Államokban hirtelen eltűnnek az elmegyógyintézetek betegei, s ez abszolút káoszt okoz a kontinens egész életében. A szerzőtől távol áll a gondolat, hogy általánosítsa a romlottságot, az őrültséget, a kispolgáriasságot... Itt most nem az egyetemes, a szuverén emberi tudat problémái érdeklik. A konkrét eseményben, az egyes pszichológiai részletekben a világosan komikus hatást keresi, melyet kozmikus térre vetít, és eltúloz a fantasztikus ábrázolással. Ljuben Dilov legutóbbi könyvében szereplő összes többi elbeszélés és kisregény a jövő emberének pszichológiai átalakulásával összefüggésben foglalkozik a rádiócsillagászat, a fizika, a biológia, a kozmogónia tudományos problémáival. A szerző kívül áll a mindennapokon, s harcol egy új világérzésért, a régi tudati kapcsolatok szétzúzásáért, az új erkölcsi tudat kikovácsolásáért. Okos műveket ír, találékonyan használja fel a fantasztikus elemeket a mai filozófiaietikai probléma kibontásához. Elsősorban pszichológiai feladatokat old meg, és távol áll tőle, hogy a közömbös és pedánsan tudományos

dokumentalitásra vagy az öncélú, krimi jellegű hatásokra törekedjék. Az én furcsa barátom, az asztronómus című kisregényben azt bizonyítja, hogy az embernek szüksége van a közelségre, a barátságra és a szívélyes melegségre, s ezzel párhuzamosan a rádiócsillagászat időszerű problémáit is felveti. A csillagász tudományos munkaközössége az Orion csillagkép irányából érkező rádióhullámokat tanulmányozza, és felfedezi azokat a transzformáit alakokat, amelyeket felsőbb rendű lények küldtek a kozmikus térbe. A tudományos problematika alapja itt a hős véletlen ötlete, mely a tudományban gyakran döntő szerepet játszik. Az asztronómus egyedül van, egészen egyedül a világon. Mindenki, aki hozzá közel állott, elpusztult a bombázásoktól vagy a hitlerista koncentrációs táborokban. A csillagász ezért gyűlöli az embereket, ezért becsüli le a sajnálatra méltó emberiséget, s ezért álmodozik arról, hogy felfedezze a gondolkodó anyag magasabb rendű teremtményeit. Hősének kozmikus hidegsége mögött, nyilvánvaló közömbössége és tartózkodása mögött szerzőnk az emberi érintkezés melegsége utáni, mélyen elrejtett vágyat kutatja. Ljuben Dilovnak ez a teleszkóp lencséjéhez hasonló hideg hőse, aki erőszakkal elnyomja érzelmeit, és csak gépi szillogizmusokkal, elektronikus számításokkal él, hiába próbálja sugalmazni számunkra, hogy a tudományos igazságok az emberek, az ember „megvetésre méltóan siralmas" biológiai lényege felett állnak. Hamis nézete - mely szerint az embernek, ha hűségesen akarja betölteni modern hivatását, át kell alakulnia érzéketlen, géphez hasonlóan pontos lénnyé, a tudományos megismerés eszközévé, s a mai tudomány már egészen más típusú gondolkodó egyedeket követel - megdől egy drámai pillanatban, mikor a képmagnó ernyőjére „emberi lények" szívszaggató jajkiáltásai és segélykérései érkeznek az Orionról, s amikor bebizonyosodik, hogy valahol a világmindenségben vannak olyan

94

gondolkodó egyedek, akik arra használják fel tudásbeli fölényüket, hogy másokat leigázzanak. A csillagász közönye meginog, megrázza a tény, hogy a világűrből élő teremtmények könyörögnek segítségért, a Föld lakói azonban nem tudnak rajtuk segíteni. Egy új csillagász áll előttünk, eddig szenvtelen tekintetében emberi szikra lobban, egész lényét megrázza a tragikus élmény. Ljuben Dilov azt bizonyítja a hős életének e csúcspontján, hogy az emberi érzelmet nem lehet visszafojtani, megsemmisíteni. Az, aki elméletben nem ismeri el az emberiség erkölcsi céljait, most majdnem elsírja magát a kíntól, szinte elég a vágytól, hogy a távoli csillagképre repüljön, hogy elvigye oda a mi földi, emberi igazságunkat, melyet annyi szenvedéssel harcoltunk ki magunknak. Ennek a szép és tartalmas elbeszélésnek a végén felülkerekedik a szomjúság az emberi ölelés, a melegség és a közelség, a baráti támogatás és szeretet iránt, ez az örök, olthatatlan emberi szomjúság, melyet semmiféle kozmikus erő sem képes eloltani. Ljuben Dilov más elbeszéléseiben is mai filozófiai-pszichológiai problémákat vetít művészi módon a fantasztikus, kozmikus környezet hátterére. Még azok a hősei is, akik sohasem látták a Földet, a Föld lakóit, a Földről álmodoznak, vérükben hordják a földi emberektől öröklött jellemvonásokat, együtt lelkesednek, szenvednek, élnek a mi mai világunkkal. A jövő embereinek műszakitudományos vívmányait az író nem az űrbeli élet eszközeiként alkotja újra, hanem sajátos környezetként, mely hatást gyakorol az emberre, és megváltoztatja. Dilov találékonyan építi fel a fantasztikustudományos környezetet, melyben a cselekmény folyik, sikeresen adja vissza a tudományos fantasztikumban gyökerező életmód színeit. A szerző annak köszönheti eredményeit ezen a területen, hogy következetes szenvedélyességgel ragaszkodik a műfajhoz, hogy hosszú éveken át alkotói ambícióval dolgozott a modern tudományos-fantasztikus író szakmai tudásának, a műfaj specifikus

95

fogásainak és finomságainak elsajátításán, s hogy vitathatatlan műszaki-tudományos műveltséget szerzett. Milyen viszonyban lesz az ember a számtalan csillagrendszerrel, hogyan alakul át pszichikuma a kozmosz hatására, mi lesz az ember intellektuális és emocionális indítékainak a jövője... Mindez bátor találgatás, vakmerő feltételezés csupán különböző irányban, nem pedig gyakorlatban ellenőrzött ismeret. Az író tulajdonképpen ezért nem a jövő emberét vizsgálja, elemzi műveiben, hanem kortársát, aki bonyolult kölcsönhatásban van a társadalommal. Az ő belső arculatát kutatja, annak az embernek a belső arculatát, aki a mi társadalmunk tagja, aki bonyolult, gondolkodó, mai egyéniség. Társadalmi-lélektani motívumra épül Dilov sikeres novellája a Nevelőgép is. Itt nyíltan harcba száll a neofreudisták Nyugaton igen elterjedt mítoszával a pszichoanalízis és a telepátia mindenható gyógyerejéről. Felhasználja a műfaj gazdag lehetőségeit, hogy leleplezze és tagadja a nyugati elméleteket arról, hogy elérhető a személyiség és az ellentmondásoktól, konfliktusoktól marcangolt kapitalista társadalom összhangja, békéje. A pszichoanalitikus terápia béketeremtő módszereit ma a nyugati világban arra használják fel, hogy óvják az embereket azoktól a biopszichikai és szociális komplexumoktól, melyek elkerülhetetlenül éles összeütközést provokálnak a személyiség és a társadalmi rend között. Ljuben Dilov mesteri módon alkalmazza a tudományos-fantasztikus irodalom fogásait a burzsoá diverzió és különösen a mai burzsoá konformizmus elleni harcban. A „pszichikum feletti diktatúra" egyedi gépe megsemmisül, alkotója elpusztul logikus vége ez a képtelen ötletnek, hogy a társadalmi és az erkölcsi folyamatok tudatosan szabályozhatók a kapitalista világban. A szerző ezt úgy éri el, hogy következetesen és részletekbe menően felgombolyítja főhősének tudati szálait, hogy elemzi rendkívüli agyának lehetőségeit.

A világirodalom legjelentősebb tudományos-fantasztikus művei azok a filozófiai-fantasztikus írások, amelyek felvetik és kidolgozzák a század nagy filozófiai problémáit, nyomon követik a kor szülte fontos társadalmi, politikai és pszichológiai feladatokat. A tudományosfantasztikus irodalom már a bolgár írók előtt is kétségtelenül olyan távlatokat nyitott ebben az irányban, amilyeneket más műfajok nem képesek feltárni. A tudományos és a fantasztikus összekapcsolása új lehetőségeket kínál, új horizontokat tár fel a társadalmi-lélektani kísérletek számára. A mai bolgár írók szemmel láthatóan arra összpontosítják erőfeszítéseiket, hogy megteremtsék a nagy érzések és gondolatok fantasztikumát, melyben a lehetetlen a lehetségesből fakad, melyben a realitás nem a tények tudományos hitelességében jelentkezik, hanem a probléma valódiságában s annak maiságában. Az olyan írók, mint Ljuben Dilov, realista művészete az eszmei tartalom kiválasztásában, a korszerű eszmék és koncepciók kifejtésében jelentkezik, a képzelet szárnyalása, a gondolkozás nyílt és hangsúlyozottan paradox jellege mellett. Hősei azonban még a legrendkívülibb, legfantasztikusabb körülmények között is hűek maradnak jellemükhöz, emberi lényegükhöz. E tekintetben érdemel külön figyelmet Ljuben Dilov regénye A szkafander súlya. Szerzőnk itt tömör, lakonikus formában, a korszerű tudományos eredményekre támaszkodva valósította meg a sűrű realista ábrázolást. Tekintetét belülre, az űrhajó kabinjába irányítja, a kilenc földi férfi élményeire. Lázas várakozásban élnek, hogy kapcsolatot teremtsenek egy másik civilizációval, olyan problémákat vitatnak meg és értékelnek, melyek nemcsak az ő expedíciójuk, hanem az egész emberiség számára sorsdöntőek. Dilovnak sikerült néhány - hősei számára igen fontos - filozófiai talányra összpontosítani, melyek megoldásához szükség van intellektuális és lelki reakcióikra. Nem fecsérli erejét

mellékes dolgokra, nem kalandozik olyan kérdések felé, melyek kívül esnek űrhajósai látómezején, s minden gondolatukat aktív tevékenységgé, egy kerek, mélyen emberi filozófia alkotórészévé változtatja. Az egyéniség és a világűr bonyolult kölcsönhatásában a szerző azt emeli ki, amiben fennmarad mindaz, ami az emberben nemes, etikus és erkölcsös, táplálja örök törekvését az ismeretlen és az elérhetetlen felé. A bolygójától hosszú időre elszakított ember a mély lelki megrázkódtatások ellenére, a rémisztő kozmikus magány ellenére, a szkafander súlya ellenére megőrzi lényegét... Dilov hőseit nem teszi felsőbbrendű emberekké sem hatalmas tudásuk, tudományos értesültségük kozmikus mérete, sem gondolkodási képességük. Ellenkezőleg, mintha bennük még fokozottabban kifejlődtek volna egyes ősi emberi erények: a szinte beteges felelősség- és kötelességérzet, az álmodozás. Az önfeláldozás, a hűség, az odaadás. A földi civilizáció konkrét feltételei határozzák meg a konkrét emberi lényeget, s ez nem alakul át, nem torzul el a kozmosszal való tartós érintkezésben sem. De szerzőnket főleg ennek a lényegnek a dimenziói érdeklik. A kozmoszban, más lakott bolygó közelében töltött hónapok minden pillanata a szellemi és az intellektuális erők emberfeletti feszültségével teljes addig a pillanatig, míg közvetlen kapcsolat nem alakul ki az idegen civilizációval. Addig a hősök feszült, lázas állapotban vannak, az emberi agy teljes kapacitással, maximális energiafelhasználással dolgozik, az érzékek, az idegek, az érzelmi reakciók végletesen kiéleződnek. Az emberi lényeg ezekben a felfokozott pillanatokban nyilvánul meg a maga teljességében és drámaiságában. Ljuben Dilov művében ezt a megnyilvánulást ábrázolja érvekkel, érzelmi töltettel, különösen néhány hőse, Daal, Monida, a doktor esetében. Nem véletlenül esik áldozatul éppen Daal a kegyetlen kozmikus törvényeknek - az ő lelki alkata a

96

legfinomabb, ő a legtehetetlenebb határtalan őszinteségében és jólelkűségében. Ljuben Dilov izgalmas gondolatai az anyaföldtől elszakított és a világűrbe küldött ember sorsáról a legtöbb esetben konkrét művészi alakokban formálódnak meg: ilyenek Monida, a heurisztikus. Koréi, a nyelvész és kibernetikus, az életvidám, szellemes Vejo, Kramer, a planetológus, a túlságosan komoly Koordinátor... Az eseményeket az űrhajós csapat legfiatalabb tagja, az orvos mondja el, aki az űrhajón született, s nem ismeri a földi szépséget. Időnként gondolkodása összezavarodik, nyugtalanság, bizalmatlanság fogja el, de ez bizonyos mértékig tapasztalatlanságának a következménye, s annak hogy el van szakítva az anyaföldtől, jóllehet a Föld ott él minden elképzelésében, normális emberi érzékelésében. A regény a fiatal orvos naplója, s ez az őszinte vallomásos forma fokozza az emberi élmények intimitását, melegségét e leglélektelenebb, a leghidegebb atmoszférában, mérhetetlen távol a szülőbolygótól. A regény sikerét az ember és más gondolkodó lények küszöbön álló találkozását megelőző pszichológiai feszültség adja, s azoknak a szakaszoknak az újrateremtése, amelyeken át kibontakozik a kilencfős csapat intellektuális és érzelmi nyugtalansága, elmélyült dialektikus gondolkodása. Ljuben Dilov elemzésnek veti alá a hősiesség, a hűség, az elvtársiasság, a szolidaritás, az önfeláldozás erkölcsi kategóriáinak különböző emberi felfogását úgy, ahogyan azt értik és gyakorolják az intellektuálisan fejlett és szellemileg tökéletesebbé vált személyiségek. Elsősorban a hősök pszichológiai sajátosságai, egyéni eltérései kerülnek előtérbe. De különösen agyuk rendkívüli elemzőképessége, mely a különböző jellemekben különböző árnyalatokban jelentkezik. Az elemzőképesség megnyilvánulása szórakozást és gyönyörűséget szerez maguknak a hősöknek is, akik képesek azt különböző módon felhasználni. Az agy mindig lázas tevékenységben arat diadalt, s ezért valódi a kielégülés. Ebben rejlik Ljuben Dilov hőseinek előnye a nyugati tudományosfantasztikus művek sok hősével szemben, akik hasonló helyzetben teljes kiábrándultságba és rezignációba hullanak. Ljuben Dilov filozófiai-pszichológiai

97

töprengései az emberről és a kozmoszról, az új civilizációk kutatásában megnyilvánuló humánus emberi indítékokról, az ember űrbeli tevékenységének valódi értelméről - ezek a momentumok közelítik a regényt Ivan Jefremov, Stanislaw Lem, a Sztrugackij fivérek műveihez, a tudományos-fantasztikus műfaj legjobb képviselőihez a szocialista realista modern irodalomban. Ugyancsak a tudományos-fantasztikus világirodalom legjobb darabjaival rokonítja Dilov művét a problematika társadalomfilozófiai lényege. Ljuben Dilov hősei az ügy szolgálatába állítják képességeiket, agyuk rendkívüli lehetőségeit, oldanak meg megoldhatatlan feladatokat, adnak helyes választ a legkuszább intellektuális rejtvényekbe. Gyakorlati eredményeik, gyümölcsöző, módszeres, végiggondolt kutatásaik mindig az ihletett, a valódi alkotói lázat fejezik ki. És amikor a nyelvészrobot vészjósló hangon, lidércnyomásos következetességgel ismételgeti az ismeretlen élőlények megmásíthatatlan parancsát: „Menjetek innen! Menjetek inneni... Ha nem mentek innen, megsemmisítünk benneteket !..."- akkor ez csak jobban feltüzeli az űrhajósok kutató szenvedélyét. Az ember vágya, hogy a világmindenség meghódításával igazolja, valósítsa meg önmagát, erősebb a kozmikus ismeretlenség vérfagyasztó borzalmánál. Sajnos az intellektuális és a tudományos kutatás drámaisága jelentősen lanyhul a találkozás pillanatától kezdve, mely kiábrándítóan közönséges, olyan, mint egy szokványos információ-csere. A tudományosfantasztikus művekben egyébként az olvasókat mindig kiábrándítja a más gondolkodó lényekkel megvalósuló kapcsolat (egyedüli kivétel eddig Stanislaw Lem műve, a Solaris). A tudományos-fantasztikus szerzők akkor a legtehetetlenebbek, amikor emberi elképzeléseiket más gondolkodó élőlényekre akarják átvetíteni. Igen nehéz elérni hogy pszichológiailag hitelessé váljék a találkozás más bolygókon élő lényekkel. Ljuben Dilovnak könyvében, Az én furcsa barátom, az asztronómusban sikerült megteremtenie ezt a pszichológiai hitelességet - Az út kezdetén című novellára gondolunk, ahol a fantasztikum belső funkcióját a szerző bonyolult pszichológiai kérdés megoldására használja fel.

Ljuben Dilov eléri célját: megmozgatja gondolkodásunkat, figyelmünket hőseinek kérdéseire irányítja, s ezeknek a kérdéseknek a segítségével vitat. Embert és Világűrt érintő fontos kérdéseket. Sikerül kozmikus térbe vetítenie jelentős mai erkölcsi-etikai problémákat, s ezeket tágabban, filozófiailag megmagyaráznia; hétköznapjainkból kiemelnie sok olyan értéket, melyek közönséges méreteiknél ’ fogva észrevétlenek maradhatnak. De kozmikus méretre nagyítva, kozmikus távlatba helyezve más értéket, általánosító, mélyen filozofikus értelmet nyernek. A hatalmas korszerű tudományos ismeretek, a mai ember tökéletesebbé vált szellemi struktúrája, kifinomult érzelmi reakcói, gazdag gondolkodási és szellemi képességei... a szerző mindezt kozmikus méretekben tárja fel, s jelképesen szkafandernek nevezi, mely súlyos, mert felszerelték a legtökéletesebb kommunikációs és védelmi eszközökkel, s ez kínozza az embert, nyomja - súlya van a számára. Akárcsak annak a hatalmas felelősségnek, amelyet az ember azzal vállalt magára, hogy vakmerően behatol a világűr titkaiba. De hála ennek a szkafandernek, az ember lesz a világmindenség ura, kapcsolatba lép más civilizációkkal, megismeri „helyét a kozmikus evolúció lépcsőin" - ahogy G. Naan szovjet tudós mondta. Íme, ilyen rendkívül fontos, mai problémákról töpreng Ljuben Dilov új műveiben. Atanasz Nakovszki három fantasztikus novellája az Árnyék nélkül című kötetéből szintén új, kétségtelenül sikeres kísérlet, hogy mélyre pillantson kortársunk tudatába, s szigorúan meghatározott filozófiai-lélektani aspektusból feltárja erkölcsi arculatát. A szerző szilárd és kategorikusan elkötelezett állásfoglalása ezúttal is pontos társadalmi kicsengést ad az ötletes és eredeti módon kibontott problematikának. A meseszövés aktualitásának, korszerű logikai céltudatosságának felnagyítása pedig még erőteljesebben kihegyezi a fantasztikus elem szerepét. Olyan szerzővel van dolgunk, akinek szakmai tudása minden egyes újabb könyvvel emelkedik. Az Árnyék nélkül-ben mesélőkészsége pedig minőségileg magasabb fokon áll. Nakovszki már az első lapoktól

kezdve feszültséget teremt, fokozza kíváncsiságunkat, s ránk is átragad az a könnyed tudatlanság, amely a szófiai utcákon, a kávéházakban és az üzemekben és mindenütt ott van a levegőben, ahová behatol az idegen civilizáció kutató tekintete. A kozmikus erők beavatkozása nyomán a Föld lakóit megmagyarázhatatlan nyugtalanság keríti hatalmába, s ezzel párhuzamosan fokozódik az elbeszélés ideges légköre. A szuperfejlettségű, fehérje nélküli civilizáció képviselői távolról sem hasonlítanak sablonosán az emberekre; egyszerűen mások, földön túliak, konkrét külső forma nélkül. Azért öltenek emberi képet, hogy közvetlenül tanulmányozzák a földi egyedek bonyolult, különös lényegét. Kiderül azonban, hogy a tudományos, disszekciós elemzésnek alávetett mai ember teljesen érthetetlen és megfejthetetlen a „tiszta" ész, az emóciókat, az ellentmondásos élmények bonyolult skáláját semmibe vevő, hideg, lélektelen kísérletezés pozíciójából. Nakovszki első két novellájában igen szellemesen használja fel a kozmikus hősöket hogy kívülről, a fehérje eredetű civilizáció törvényeit nem ismerő lények szemszögéből hatoljon be az emberi érzésekbe. Szerzőnk beleéli magát ebbe a nemes szerepbe, és így olvas az emberi gondolatokban, így bogozza ki az emberi ösztönök, az emlékek és az asszociációk rejtélyes szálait... Részletesen és összefogóttan építi fel pszichológiai megfigyeléseit a szerelmes mai asszonyról, a mai műszaki értelmiség különböző képviselőiről, s azokat az erkölcsi kritériumokat kutatja, melyek meghatározzák ezek társadalmi létét és magánéletét. Az idegen civilizáció tudományos kíváncsisága hamarosan nyugtalan feszültséggé, éles fájdalommá nő a csodás emberi képesség láttán, hogy szerethetünk, hogy szenvedélyesen kötődhetünk valamihez, hogy egyszerre szenvedhetünk és örülhetünk, hogy gyönyörrel érezhetjük, valóban élünk. Ljuben Dilovval vagy Emil Manovval szemben Nakovszki elkerüli az emberi gondolkodás számára túlságosan elvont vagy kevéssé hiteles területeket. Éppen ellenkezőleg. Bár a „kozmikus" megfigyelő pózát öltötte magára, mégis igen konkrét síkon marad, mikor felfedező útra indul

98

korunkban. Írásaiban a fantasztikummal szemben a realista, a plasztikus ábrázolás dominál. Mindhárom novellájának cselekménye itt a Földön, mégpedig a mai bolgár fővárosban bontakozik ki, s nem a kozmikus térségekben. Eszmei-esztétikai kutatása csupán látszólag irányul a szokatlanra, a megdöbbentőre, a közönséges emberi elképzelésekkel összeegyeztethetetlenre. Valójában ezek teljes mértékben a kortársainkra legjellemzőbb indulatok és vágyak iránti érdeklődést szolgálják. Nakovszkinak ezekben a műveiben ismét kiütközik hangsúlyozott vonzódása a mai nap dialektikájához, kifinomult érzékenysége a mai városi ember szellemi élete iránt. Hűvös racionalitással követi nyomon a mai fejlődés ösztönzőit, a „zárt" önelégedetlenségből fakadó tökéletesedési törekvést, okosan és meggyőzően sugalmazza a gondolatot, hogy a mai ember nem ugorhat át büntetlenül egyik erkölcsi dimenzióból a másikba, szenvedélyesen száll síkra az ellen, hogy egyéni előnyök nevében bárki is megalkudjon a környezettel... Egyik hősét a mai szófiai hétköznapoktól eltérő dimenziókba helyezve behatol a mai társadalmi jelenségek bonyolultságába és dialektikus függőségébe, s így teszi át elbeszélését a mai emberi tudat filozófiaietikai szféráiba. Az utolsó novella hőse huszonnégy órára más dimenzióba kerül, és ekkor kezdi tisztelni önmagát, kezd más szemmel nézni kollégáira és főnökeire, kezdi értékelni magatartásukat a magasabb fokú, kommunista erkölcsiség szempontjából. A szerző közvetlenül tárja elénk elképzeléseit a szocialista személyiség erkölcsi fölényéről, eszméit egyenesen a Földön kívüli hős eredményeiből és következtetéseiből vezeti le. „Egyenes vonal görbék és elhajlások nélkül jellemzi fehérje nélküli létezését az egyik Földön kívüli hős -, ugyan mi érdemünk van abban, hogy a természet éppen ilyennek alkotott bennünket, s már megjelenésünkkel a csúcson találtuk magunkat? Magamra öltöttem Vlahov földlakó alakját, de nem tudtam a legfontosabbat, azt, ami minden napban különbözik a másiktól, ami minden napot jobbá, érdekesebbé tesz annál, ami elmúlott..." Nakovszki szerint az, ami civilizációnkat veszélyessé teszi még a kozmikus képviselők

99

hatalmas agya számára is, a mai ember lényegében rejlik: törekvésében, hogy egyre tökéletesebbé váljék, hogy megvalósítsa társadalmi eszméit. Kiderül, hogy végtelen szomorú, gyilkosán unalmas, borzasztóan egyhangú a kódolt létezés, mely egyszer s mindenkorra megállapított ezeréves program alapján folyik simán, változások, meglepetések nélkül. A szuperfejlettségű, fehérje nélküli civilizáció bevezetése az írónak csak ötletesen kigondolt eszközül szolgál ahhoz, hogy a józan ész és az élet megdönthetetlen logikája útján bizonyos rendet teremtsen kortársainak bonyolult világában. Az idegen civilizáció képviselői nem aktívan tevékenykedő résztvevői a meseszövésnek, sőt „tökéletlenségük" okán egyáltalán nem is lehetnek különálló személyiségek, s csupán marginális, kisegítő funkciót látnak el Nakovszki társadalmilélektani vázlataiban. Jelenlétük mégis igen érzékelhetően tükröződik a racionális kifejtésben, az emberi jellem logikájához való szigorú ragaszkodásban, a konkrét földi alakok életszerű művészi megformálásában és tömörségében. Ez a kortársunkkal végzett „tudományos kísérlet" mindenekelőtt a megfigyelés leleményességével, az író okos gondolataival, a társadalmi-politikai koncepció egyértelműségével és erejével keríti hatalmába az olvasót. Noha a fiatal és nem eléggé izmos bolgár tudományos-fantasztikus szépirodalom még nem érte el a klasszikusok színvonalát, máris jelentős eredményekről adhat számot - s ez a jövendő fejlődés biztosítéka. Legsikeresebb darabjait - melyek közül néhányat áttekintettünk - már áthatja atomkorunk bonyolult intellektuális, filozófiai és társadalmi problematikája. Ugyanúgy birtokba vette korunk eszmevilágát, mint a mai bolgár próza-irodalom többi műfaja. RÁKOSI GÁBOR FORDÍTÁSA

GEORGI GEORGIEV Gyógyítási eljárás

Amikor a hajtómű fúvókája eldugult, Mark Rowan még egyáltalán nem gondolta, hogy fogsága oly hosszú ideig fog tartani, hogy a dolgok így alakulnak, és ilyen lesz a befejezés. De hát mi is történt tulajdonképpen? Az űrhajó a Holdhoz közeledett, ahol a Marsuránnal töltött konténereket kellett kiürítenie, és továbbmenni a Földre, hogy az új dúsítóüzemhez szükséges felszerelésekkel térjen vissza. Mark a számítógép mellett foglalatoskodott, amely optimális mozgásparamétereket jelzett, s így biztosítva volt a veszélytelen leszállás a Holdon. Az űrhajó hirtelen erősen dőlni kezdett hossz-tengelye körül. Az első lökés kidobta Markot a székből. Kezét és lábát ösztönösen kinyújtotta, hogy csökkentse a kabin falától várható ütés erejét. De mielőtt bármibe is belekapaszkodhatott volna, ellenkező irányból egy másik lökést kapott, amely a szemközti falhoz lódította. Kezével görcsösen megragadott egy fogantyút, és belekapaszkodott. S ekkor megszólalt a hangszóró, s valaki jól érthetően ismételgetni kezdte: - Üzemzavar a motorkamrában... Üzemzavara motorkamrában... A következő pillanatban az automata pilóta leállította a hajtóműveket. Az űrhajó tehetetlenül repült tovább. Hogy ne zúzódjon szét a Hold felszínén, Holdcentrikus pályára kellett átállni az üzemzavar megszüntetéséig. Kiderült, hogy valamilyen ismeretlen dolog eltömte az egyik fúvókát, ennek következtében az üzemanyag adagolása egyenetlen lett, és ez okozta az űrhajó ringását. Az üzemzavar elhárítása céljából a motort pulzáló üzemre kellett átállítani; többször ismétlődő, teljes erővel történő lüktető mozgásra volt szükség ahhoz, hogy a fúvókát ki lehessen tisztítani. De bármennyire is igyekezett Mark, hogy bejusson a motorházba, az ajtó makacsul ellenállt. Többszöri kísérletezés után rájött, hogy nem tud behatolni.

100

Az ilyen típusú űrhajókat, amelyek sok évvel korábban épültek, úgy szerkesztették meg, hogy ha a motorblokkban üzemzavar keletkezett, az ajtót nem lehetett kinyitni. A hajtóműben keletkezett üzemzavar azonban az űrhajó és a személyzet pusztulását jelentette. Ilyen esetben túlságosan is az automatikára hagyatkoztak. S lám, ami most történt, elméletileg teljesen ki volt zárva. Rowan csak most fogta fel, milyen hibát követett el, amikor beleegyezett, hogy fedélzeti szerelő nélkül repüljön. Az üzemzavart haladéktalanul meg Kellett szüntetni. Ellenkező esetben elmarad az ütemtervtől, ám egy-egy óra késés több ezer dolláros veszteséget jelentett a cégnek. Ezt nem bocsátanák meg neki. Amióta elérte a rendszeren kívüli repülések biológiai határát, sok dologhoz hozzászokott. Annál is inkább, mivel a nyugdíjig még sok volt hátra. Nem engedhette meg magának, hogy elkergessék csak azért, mert a kozmikus űrhajók vezetésén kívül semmi máshoz nem értett. És ekkor nagyon kockázatos dologra határozta el magát: többszörösen biztosított szkafanderben az egyik fúvókán keresztül becsúszik a motorházba. Marknak több órájába került, amíg bejutott, és átállította a motort. A baj akkor történt, amikor visszafelé igyekezett: a szkafander páncéllapocskái beleakadtak a fúvóka falába. A fúvókákat, bár ideálisan voltak polírozva, évek óta nem tisztították, és nagy mennyiségű égéstermék rakódott le bennük. Minden kísérlete, hogy kijusson a fúvókából, az ördögé lett. A gravitáció hiánya még bonyolultabbá tette a dolgot. Csak fedélzeti szerelő segíthetett volna, aki azonban nem állt rendelkezésére. Most már sem előre, sem hátra nem tudott mozogni. A személyzet többi tagja aligha tudott volna megbirkózni evvel a helyzettel. Csak Mark tudja, mennyi szitkot szórt az átkozott cégre, amellyel szerződést kötött. A cég a maga hasznát hajszolta, de a munkakörülmények a rossznál is rosszabbak voltak. Majdnem harminc óra telt el ebben a kilátástalan helyzetben. Beszorítva a fúvóka szűk terébe a kimászás lehetősége nélkül, ő maga volt a hajtómű megindításának akadálya. Az űrhajó a saját pályáján keringett, és ugyanolyan tehetetlen volt, mint Mark. Bár a szkafander minden rendszere szabályosan működött. Marknak úgy tűnt, hogy nem kap levegőt. Valami egyre jobban szorítani kezdte a mellét. Füle zúgott a vér dobolásától. És a félelem - mely alattomos volt és rideg, mint a kozmosz félelme - összeszorította szívét. Ügy érezte, hogy egy mély és sötét kút fenekére engedték le, ahonnan soha nem tud majd kijönni. A félelem egyre erősebb lett, és Mark egész lényét a hatalmába kerítette. Már nem tudta, hogy hol van, és mit akar; nem tudta, hogy álmodik-e, vagy pedig mindez tényleg valóság. A szkafander kitűnő hőszabályozó berendezése ellenére hol forróság öntötte el, hol egész testén patakzott a verejték, hol pedig úgy fázott, hogy még a foga is vacogott. A félelemből rémület lett. Egy kiáltás szakadt fel melléből - a tehetetlenség kétségbeesett kiáltása. Ettől magához tért, és érezte, hogy egész teste reszket az ideggörcsöktől. Majdnem elsírta magát. Igyekezett visszafojtani könnyeit, s ettől megkönnyebbült. Amikor a személyzet hihetetlen erőfeszítések árán végre kiszabadította, ő már ismét a régi Mark Rowan volt. Egy dolgot azonban nem tudott elfelejteni: azt a mély, fullasztóan szűk kutat, amelyet mindvégig maga előtt látott, amíg fogságban volt az űrhajó fúvókájában. - Klausztrofóbia - mondta kategorikusan az orvos. - Egy ideig a Holdon kell maradnia. - Teljesen mindegy - válaszolta Mark. - Ha kívánja, akár a kozmoszba is kilőhetnek, csak ne legyek zárt helyiségben. - Ha nincs ellene kifogása, a Második irányítóra is elküldhetjük, amely azon az oldalon van - folytatta az orvos. - Különben is az ottani ügyeletes szolgálata elhúzódott, de még nem küldték el a váltást. Ott jól fogja magát érezni. Az egész állomás szuperszilárdságú üvegből

épült, és az lesz majd az illúziója, hogy a szabadban van. Addig marad ott, amíg le nem küzdi ezt az állapotot. - Rendben van. Ha a Második irányítón kell lennem, ott leszek. De... - Ott minden elrendeződik - veregette vállon az orvos. - A félelem, mint minden érzés, az agy funkciója, de nem működésének hibája. Most pedig menjen és készüljön fel. Az állomásig majdnem három óra az út. A formalitásokat majd én elintézem. Mark nem bánta meg, hogy beleegyezett. Egyébként is neki mindegy volt, hogy hol lesz. Jól tudta, hogy amíg le nem győzi önmagában a szűk tértől való félelmet, semmilyen űrhajóra nem lesz képes felszállni. Számára a Föld emlék maradt csupán, amely az idő múlásával egyre jobban távolodni fog tőle. De a Második irányító valóban jó hely volt. Sok éve már annak, hogy építették, amikor az űrrepülések még ritkaságnak számítottak, de az állomás most is kifogástalanul megfelelt rendeltetésének. Az volt a feladata, hogy irányítsa az űrhajókat, amelyek a Földről felszállva a rendszer külső bolygói felé igyekeztek. A Hold minden oldalán két-két ilyen állomás működött. Az állomás épülete építészeti szempontból tökéletes volt. Az üvegkupola lehetővé tette a tekintet számára, hogy minden irányban szabadon elkóborolhasson - egészen a horizontig. Az űrrepüléseket kiszolgáló berendezés, hogy megvédjék a meteoritoktól és a kozmikus sugárzástól, másfél yardnyira volt elhelyezve az állomástól a Hold felszíne alatt. A berendezést biztosítórendszerrel együtt építették meg. Az automaták önállóan sugározták ki az irányító áramot, így az ügyeletes kötelessége csupán munkájuk ellenőrzése volt. Holdvilágos éjszaka volt. Mark egy kényelmes karosszékben félig heverészve könyvet olvasott. A Marsra tartó soron következő űrhajónak nyolcvannégy perc múlva kellett elhaladnia. A különböző űrhajók fedélzetén szerzett sokéves tapasztalat hozzászoktatta, hogy futó pillantást vessen az energiafelhasználást és a sugárzás intenzitását jelző műszerekre. A következő pillanatban oly hirtelen ugrott talpra, mintha katapult dobta volna ki a székből. A mérőberendezések mutatói mozdulatlanul a nullán álltak. A berendezés nem működött. Mark odarohant, és öklével rácsapott a kapcsolótáblára, amelybe az ellenőrző műszerek voltak beszerelve. A mutatók majdnem a maximumig lendültek ki, majd visszatértek a nullára, és ismét mozdulatlanságba dermedtek. Valami történt! Valami történt! De mi? Mark egymás után húzta ki a csatlakozókat, majd ismét visszanyomta őket a helyükre. A berendezés nem működött. Pedig tudta, hogy működnie kell! De mégsem működött. Mindenféle biztonsági és párhuzamos rendszer ellenére sem. És ekkor eszébe jutott az üzemzavar az űrhajón. Elméleti szempontból az is lehetetlen volt. Mégis megtörtént. Most az állomáson is üzemzavar keletkezett, ugyanolyan valószínűséggel, ami gyakorlatilag és elméletileg a nullával volt egyenlő. Mark gyorsan felvette a szkafandert. Megmagyarázhatatlan nyugtalanságot érzett. Ugyanazt kezdte érezni, mint akkor ott, a fúvókában, és rájött, hogy az ok a szkafanderben van. Ez is a zárt tér érzését keltette benne. Csak ez még elviselhető volt. Mark kiment, hogy körülnézzen. Az állomás teteje felett a radar mozdulatlan volt. Az irányjelző antennák jellegzetes mozgása is abbamaradt. Visszatért az állomásra. A varázsszem, amely azt mutatta, hogy kering-e áram a vezetékekben, kialudt. Nem sok találékonyság kellett ahhoz, hogy megértse: a hiba valahol az energiatermelő központ és a berendezés között van. Csupán egy dolgot nem értett: miért nem kezdett dolgozni a párhuzamos rendszer? Az állomáson volt áram, de ezt autonóm akkumulátorok biztosították. Az olvasásba merült Mark nem vette észre azt a pici rezzenést,

102

ami az átkapcsolást jelezte. De miért nem kapcsolt be az irányjelző berendezés balesetvédelmi rendszere? Az űrhajó elhaladásáig még hetvenhat perce volt. Ennyi idő alatt kell megszüntetni az üzemzavart. Kell... És Mark Rowan megrémült. Ahhoz, hogy az üzemzavar okát megállapítsa, és a hibát kijavítsa, egy tizenhat láb mély kútba kellett leereszkednie, aztán még tizenhárom lábnyi utat kellett megtennie egy vízszintes alagútban, ahol a fejével majdnem elérte a boltozatot, s így juthatott be abba a szűk helyiségbe, ahol a berendezés volt. Marknak eszébe jutott az űrhajó fúvókája. Ismét páni félelem fogta el. Érezte, hogy lába egyre erőtlenebb lesz, s bele kellett kapaszkodnia a székbe. Ugyanazt a tehetetlenséget kezdte érezni, mint akkor az űrben. Majd megdermedt tudatába belopakodott az űrhajó gondolata. Nem közönséges teherrakéta volt, hanem turistákat vitt. A szezon már javában tartott, és biztosan mind a hatszáz hely foglalt. - Hatszáz hely - dobolta a halántéka. - Hatszáz ember... Hatszáz turista plusz a személyzet... Mark elindult az állomásról. Minden másodperccel, amely közelebb vitte a kút bejáratához, lépései egyre lassúbbak lettek. Nem emlékezett, hogy haladt át a védőkerítésen, és hogyan ereszkedett le az öt láb széles nyílásba. Érezte, hogy teste egyre merevebb lesz, lába csak üggyel-bajjal mozgott a fémlétrán. Az egész kút tele volt félelemmel - dermesztő félelemmel. Félúton vissza akart fordulni. Alighogy visszatette lábát arra a lépcsőfokra, amelyről már fellépett, eszébe jutott az űrhajó. Maga elé képzelte a kényelmes szalont; gondtalan turisták tömege; pajkos kisgyerekek, akik az illuminátorok üvegéhez nyomják orrocskájukat; vidám hangulat... Tovább folytatta útját lefelé. Mark nem tudta, hogyan ért le, hogyan ment végig az alagúton. Mintha nem is ő, hanem valaki más bolyongott volna a táprendszer hibáját keresve, ö már nem is ő volt - egész lénye széthullott. Nem volt már saját énje. Nem volt keze, lába, teste... Szétszóródott atomok és molekulák - ez volt ő. Csillagok közt kavargó por. Félelemből összeállt anyagtalan valami. Öntudatlanul emelte le a biztosítékokat rejtő doboz tetejét. A reflektor keskeny fénykévét vetett. Nem tudta, hogy mit keres, de megtalálta. Nagyon ritkán fordult elő az ilyesmi, de előfordult. Eltávolította a kiégett biztosítékot, de tartalék nem volt nála. Ismét ugyanúgy, szinte ösztönösen visszatért az állomásra. Akkor tért magához, amikor meglátta a sötét eget és a nagy, fényes csillagokat. Berohant, és felkapta a dobozt, amelyben a tartalék biztosítékok voltak. Útközben ránézett az órára - még ötven perc. - Meg kell hogy csináljam - mondta magában. Tudatában ismét megjelent az űrhajó utasszalonja és az illuminátorok üvegéhez nyomott orrocskák. Ismét leereszkedett „a föld alá". Később soha nem tudta részletesen elmesélni, hogy mindezt hogyan csinálta. Kicserélte a biztosítékot, és rohanni kezdett kifele. Valami parancsolóan, mindenféle akaratnál, mindenféle tudatnál erősebben arra kényszerítette, hogy feljusson oda, ahol láthatja a horizontot. Visszatért az állomásra. Első dolga volt, hogy ellenőrizze a műszereket. És Mark majdnem elájult. Az őrület határán volt. A mutatók a nullán álltak. Ez már sok volt. Le sem vette a szkafandert, egy székbe dobta magát. Teljesen összeomlott. Érezte, nincs már ereje ahhoz, hogy harmadszor is lemenjen. Gondolkodási képessége lassan visszatért. Nem tudott magyarázatot találni arra, hogy mi okozhatja a berendezés hibáját. A varázsszem változatlanul élettelen volt. A vezetékekben nem keringett áram. S ekkor észrevette, hogy a kezében tart valamit. A doboz volt a biztosítékokkal. Kinyitotta. A dobozban, mint a nevető ember fogai, ott voltak sorban a biztosítékok. „Tizenkét darab - gondolta Mark. - És a kiégett - tizenhárom. Kivettem a rosszat, és betettem egy jót. Pontosan így van - ismét tizenkettő van a dobozban".

103

Öntudatlanul nézegetni kezdte a biztosítékokat, és... rémület fogta el - mind a tizenkettő jó volt. Tudatában homályos sejtés kezdett ébredezni, amely a következő pillanatban kegyetlen gondolattá hatalmasodott. Eltávolította a kiégett biztosítékot, majd ismét visszatette a helyére - egy jó helyett. Az űrhajó elhaladásáig még huszonhét perc volt hátra. Mark felállt és elindult. Amikor már becsavarta az új patront, rájött, hogy mindent normálisan érzékel. Tudata teljesen világos volt. Keze biztosan dolgozott, bár a teste még mindig remegett. De ez már normális remegés volt, az átélt sokk reakciója. Ekkor eszébe jutott a baleseti táprendszer, s elindult, hogy megkeresse a hibát. Gyorsan ráakadt. A „föld alatti" építményt, amely a berendezésnek és az áramfejlesztőnek adott helyet, kemény sziklában alakították ki. Az anyagtakarékosság miatt, és hogy az építkezés gyorsabban menjen, semmiféle burkolatot nem alkalmaztak. Néha nagyon erősek voltak a holdrengések, s talán ettől repedezett meg a szikla. A legutóbbi rengésektől, amelyek valószínűleg olyan gyengék voltak, hogy Mark észre sem vette, a mennyezet egy része leszakadt, s pontosan arra a helyre zuhant, ahol a táprendszer kábelei kibújtak a főcsatlakozóból, és szabadon voltak. A sziklában sok volt a fém, majdnem teljesen piritből állt. Ez okozta a rövidzárlatot. Mark lecsapta a főkapcsolót, megtisztította a helyet, és ellenőrizte az érintkezéseket. Ismét rendben volt minden. Újból áram alá helyezte a vezetékeket, és visszatért az állomásra. Az űrhajó elhaladásáig még hat perc volt. A varázsszem lágy, zöld fénnyel világított, s a kis szárnyacskák gyengén remegtek. Az ellenőrző műszerek mutatói a szükséges értékeknél táncoltak. Mark nagyon lassan vetette le a szkafandert, majd a puha karosszékbe ereszkedett, és hirtelen... Egy egyszerű, nevetségesen egyszerű és igaz gondolat villant fel agyában. „Hát persze, szándékosan küldtek ide. Ez is hozzátartozott a gyógyítási eljáráshoz." Mark elmosolyodott, és cigarettára gyújtott. Majd elfordította a vevőkészülék potenciométerét. S a hallgatókból máris áradtak a hangok: - Második irányító, itt Smaragd... Második irányító, itt Smaragd... A Második irányító ellenőrzése alá kerültünk... Úticélom - a Mars... A fedélzeten hatszáz utas... Minden rendben! Horn kapitány. - Smaragd, itt a Második irányító... Smaragd, itt a Második irányító... Az állomáson minden rendben... Szerencsés repülést! Rowan ügyeletes. Mark kiáltani szeretett volna: „Üdvözöllek, Föld! Hamarosan találkozunk! Üdvözöllek benneteket, csillagok! Várjatok rám!" Odanyúlt a rádió gombjához, és kikapcsolta. DANI TIVADAR FORDÍTÁSA

104

MI A TELJES IGAZSÁG TOPSY CSIMPÁNZ KÖRÜL? LJUBEN DILOV

105

Ha az emberiség körülnéz, vagy önmagába tekint, avagy hátrafordul, hogy egy pillantást vessen önnön történetére, nyomban meggyőződhet róla, hogy léte mindig szorosan kapcsolódott az állatokhoz. Nem azért, mert táplálékul szolgálnak számunkra - ez kölcsönös kapcsolataink sajátos oldala. Szellemi és társadalmi egymásrautaltságunkról van most szó. Valahol az évszázadok legmélyén ez olyan szoros volt, hogy valószínűleg nem véletlenek az egyiptomi, görög és egyéb ókori kultúrákból oly jól ismert félig állat, félig ember figurák. Meg aztán még mindig hiszünk Darwin apóban, aki majmokká nyilvánított bennünket. Az állatok rendkívül sokat tettek az emberiségért. Egy anyafarkas nevelte fel a kitett Romulust és Remust, akik, megszolgálva nevelőanyjuk tejét, később megalapították Rómát, az örök várost, amely azért maradhatott örök, mivel ludai megmentették a romlástól. Az újabb kori példák közül elég, ha ama bátor nyulakat és tengerimalacokat említjük, amelyek naponta nyelik önfel-áldozóan a különféle

gyógyszereket, vagy hagyják maguknak injekció formájában beadatni őket, hogy kipróbálják hatásukat, mielőtt a gyógyszertárakba kerülnének. Éppen ezért teljesen magától értetődő volt, és nem szült semmiféle ellenérzést, hogy a kozmikus korszak beköszöntével az állatok ismét nemcsak hogy fej fej mellett haladnak az emberrel, hanem - mint általában mindig - meg is előzik egy fejhosszal. Így az első élőlény, amely a légüres térbe emelkedett, a felejthetetlen Lajka volt, őt pedig még sok-sok kutya, csimpánz követte, bátran törve az utat az ember előtt a kozmoszban. És én nem másért untatom itt önöket ezekkel a közismert dolgokkal, mint hogy még egyszer hangsúlyozzam: valószínűleg soha, sohasem lehetünk elég hálásak kedves testvéreinknek, az állatoknak azért a sok mindenért, amit értünk tettek és tesznek. S most hadd meséljek egyikükről, akinek a neve ostoba meggondolások miatt az ismeretlenbe vész Topsy csimpánzról. 1962-ben a Várna melletti Aranyhomokon rendezték meg a XIII. Asztronautikai Világkongresszust. Mint küldöttnek, alkalmam volt megismerkedni az akkori amerikai kozmikus program orvosgárdájának vezetőjével, egy osztrák származású amerikaival, akit szükségtelen most a nevén neveznem... Nemcsak a felszólalása volt érdekes, hanem este a szállodában sok fényképet is mutatott a már repült vagy repülésre készülő csimpánzokról. (Bizonyára önök is tudják az újságokból, hogy a kozmikus korszak kezdetén az amerikaiak elsősorban majmokat lőttek fel.) Nos, ekkor láttam először Topsy fényképét, azóta érdeklődöm gondosan eltitkolt esete után, és ma, több mint egy évtized elteltével, már elmesélhetem önöknek a teljes igazságot vele kapcsolatban. Egy számítási hiba miatt az űrkabint, amelynek vissza kellett volna térnie a Földre, nem sikerült Föld körüli pályára vezérelni. A hordozórakéta utolsó lépcsőjének hajtóműve a vártnál hosszabb ideig működött. Ugyanakkor önműködően bekapcsolt a leszállító hajtómű is, és az űrkabin harmadik kozmikus sebességgel haladt tovább - első helyett -, hogy végérvényesen a Naprendszer mélyére továbbítsa szegény Topsyt. A Cap Canaverall-i (most Cap Kennedy) űrközpont úgy döntött, hogy nem hozza nyilvánosságra az újabb sikertelen kísérletet. Elég sok kudarc követte egymást akkoriban, meg aztán nem akartak ismét ujjat húzni a mindenható Állatvédő Ligával, amely körömszakadtáig harcolt az ellen, hogy állatokat lőjenek fel a kozmoszba. Topsy repül még egy-két hétig a bolygóközi térben, azután az automata az utolsó falat banánpürével együtt beadja a halált hozó mérget, amely gyorsan és fájdalommentesen véget vet földi útjának, amint mondani szokás. Amikor ez az előre kiszámított pillanat bekövetkezett, az űrközpont tudományos munkatársai sajnálkoztak még egy sort a kitűnően idomított csimpánz felett, a vallásosabbak titokban még keresztet is vetettek. Ám számításaik ezúttal is tévesnek bizonyultak, bár erről nem tehettek... Az R-109-es űrhajóról megfigyelték a balszerencsés rakéta kilövését, amikor pedig az űrkabin egyenesen feléjük fordult, az űrhajón kétszer akkora riadalom támadt, mint Cap Canaverall-en. A legénység nem tudta, örüljön-e vagy féljen. A feléjük közelgő kozmikus berendezés végérvényesen bebizonyította, hogy ezen a szép, tejkék atmoszférájú bolygón fejlett civilizáció van. De vajon mit tartalmazhat a kabin, és milyen szándékkal közelít? Valami küldemény érkezik a bolygóról, amely megkönnyíti a két civilizáció fennmaradását, és előkészíti az eljövendő találkozást? Vagy termonukleáris robbanásszerkezetet irányítottak a hívatlan űrhajó felé, amely alig néhány száz kilométerre megközelítette a bolygót? Az asztronavigációs tanács szakadatlanul tanakodott a nagy lézerképernyők előtt, amelyeken jól látszott a rejtélyes berendezés. Kiküldtek a fogadására egy automata űrszondát, amely megkerülte, és számos műszerével alaposan kifürkészte, de mégsem tudta egyértelműen megállapítani, mi lehet ez. Ha harci eszköz volna, haladhatna-e ilyen lassan, mindössze 17 km-es sebességgel másodpercenként? Ezzel a sebességgel el sem találná az űrhajót, ha az egyszer manőverezni kezd. Mi több, a szerkentyűnek még saját hajtóműve sincs! Valami aprócska rakéta működött néhány másodpercig, ez minden - a berendezést a

106

lökés ereje röpítette tovább. Tehát leginkább úgy fest ez a csodabogár, mint amit kidobtak az űrbe, hogy szedje fel, aki akarja... Ilyen következtetésekre jutott az asztronavigációs tanács, ezért amikor a szervesanyagindikátorok azt jelezték, hogy a szerkentyűben valamiféle élőlény tartózkodik, habozás nélkül felvették az űrhajó fedélzetére. Természetesen a különleges, hermetikusan zárt és páncélozott laboratóriumban helyezték el. A laboratóriumot pontosan olyan levegővel töltötték meg, amilyen ennek a napnak harmadik bolygóját vastag rétegben körülvette. Egyébként az R-109 felderítő űrhajón csaknem ugyanezt a levegőt szívták. Annyi különbséggel, hogy abban valamivel több volt az oxigén, a nyomelemek közül pedig a kripton és az argon. Ezért is örült meg annyira a legénység, amikor kiderült, hogy a bolygón fejlett civilizáció van - ha hasonló levegőt szívnak, bizonyára könnyen meg is értik majd egymást, barátságban élhetnek, nem lesznek többé olyan magányosak a könyörtelen kozmosszal vívott harcukban. A tudós asztronavigátorok valósággal hozzátapadtak a labóratórium kémlelőablakaihoz, és visszafojtott lélegzettel lesték, mi bújik elő a különös ládikóból. Azonban hosszú ideig semmi sem jelent meg, és ekkor beküldtek egy kis szerelőrobotot, hogy távolítsa el a lemezt, amely szemlátomást a szerkentyű bejáratát fedte. A robot százlábúhoz hasonlított, akkora volt, mint egy kutya, számtalan lábának mindegyike egy-egy műszer. Ügyesen elvégezte a könnyű feladatot, és lám, a szűk nyíláson félénken kibújt egy leírhatatlan külsejű lény. - Jaj, mamám, hogy lehet ilyen csúf! - kiáltott fel a fővegyész. Az űrhajó parancsnoka felfortyant: - Te talán olyan szépnek képzeled magad? Ki tudja, ő milyennek lát minket! Ha egy másik civilizációval találkozunk, nem várhatjuk, hogy mindenben megfeleljen a mi szépségideálunknak. Kötelességünk tisztelni ismeretlen testvéreink külsejét. Márpedig ez a küldöttük egyenesen bámulatraméltó! Egyedül érkezik hozzánk, fegyvertelenül, holott nem is tudja, milyenek vagyunk - békeszeretők-e vagy harciasak. Kész feláldozni magát, csak hogy civilizációink között hasznos kapcsolatokat létesítsen... A jövevény valóban ilyen benyomást keltett. Nemcsak hogy azonnal kijött kis kabinjából, hanem miután körülnézett a laboratóriumban, különféle szíjakkal és kábelekkel ellátott öltözékét is levetette. Kissé megriadt, amikor a szerelőrobot megragadta a levetett holmit, hogy elemzésre vigye, de aztán hamar megnyugodott, nyújtózott néhányat, és egyik mellső végtagjával a padlón támaszkodva, fürgén körülbicegett a laboratóriumban. A tudósok növekvő érdeklődéssel figyelték a különös lényt, és kis idő múlva már nem látták olyan rútnak, különben is, a készség, amellyel a vizsgálatnak alávetette magát, egészen lefegyverezte őket. Valóban bátor, áldozatkész küldött ez, aki azért érkezett, hogy önmagán keresztül megismertesse velük a szép kék bolygó lakóit. Nyugodtan tűrte, hogy a robot felcser vért vegyen az egyik hátsó végtagjából, tűrte azt is, hogy vizsgálati célra levágjanak néhány szálat abból a különös anyagból, amely egész testét beborította. A tudósok ezt eleinte ruhának vélték, de azután meggyőződtek róla, hogy a test bőréhez tartozik, s úgy döntöttek, hogy ez a számtalan puha, vékony kinövés valami rádióteleszkóp antennahálózat-féle. A jövevény ezek segítségével, rejtélyes módon, felfoghatatlan hullámkisugárzás útján tartja a kapcsolatot bolygójával. Hiszen végeredményben felderítő 6 is, be kell számolnia otthon a tapasztalatairól. Miután a Kék Bolygóról érkezett vendég - az űrhajón már mindenki így nevezte - kabinját átvizsgálta, a robot felcser mintát vett a püréből is; a mérget tartalmazó kapszula szerencsére más helyen volt az automatában. A tudósok, akik helyesen határozták meg, hogy ez étel, elcsodálkoztak a kis mennyiségen, és minden eshetőségre számítva, miután elvégezték a vegyelemzést, különösebb nehézség nélkül elő tudták állítani szintetikus úton. A százlábú robot kísérletképpen bevitt a vendégnek egy tálka mesterséges banán-pürét. A fővegyész csak úgy ragyogott a boldogságtól. A Kék Bolygó küldötte ugyanis megszagolta a pürét, beledugta egyik ujját, lenyalta, aztán rávetette magát a tálkára, és felhabzsolta a tartalmát.

107

Jólesett neki a második adag is, a harmadikba viszont belekotort, kivett egy maréknyit, és valami rejtélyes dolgot művelt: a fejére kente ugyanazt a pürét, amit az előbb olyan jóízűen evett. A tudósok hosszas, lázas fejtörés után abban maradtak, hogy ez bizonyára a házigazda iránti hála gesztusa. A Kék Bolygóról érkezett vendég, miután jóllakott, végképp megbarátkozott a százlábú robottal. Megtapogatta, megsimogatta, a tudósok pedig hagyták a robotot sok lábával szaladgálni a laboratóriumban, miközben a vendég a nyomában ugrándozott, és vidáman kiabálta: - Khö-khö-khö... Ez volt az első hang, amit a vendég kiadott, de vajon mit akarhatott vele mondani ? Az elektornikus fordítóberendezések, képletesen szólva, hiába törték a fejüket, hogy megfejtsék ezeknek a rövid szócskáknak a tartalmát. A vendég pedig, úgy látszott, csak ezt tudta mondani, vagy készakarva ismételgette éppen ezt - a legegyszerűbb, de bizonyára legfontosabb szót, hogy az űrhajó tudósai ezt tanulják meg legelőször a Kék Bolygó nyelvéből. Igen, a kozmosz két civilizációja közötti kontaktus megteremtése, úgy látszott, jóval nehezebb feladat, mint az R-109 tudósai gondolták! Ezért elhatározták, hogy kihozzák a vendéget a hermetikus laboratóriumból, megmutatják neki önmagukat és az űrhajót - talán a jövevény hamarabb megtanulja az ő nyelvüket. E célból először is be kellett oltani különféle betegségek ellen, amelyeket elkaphatott, hozzá kellett szoktatni szervezetét a számára idegen és veszélyes mikroba- és vírusvilághoz. Ez eltartott néhány hétig, ezalatt a Kék Bolygóról érkezett vendég állandóan betegeskedett. Szívfacsaró látvány volt, ahogy ott feküdt bágyadtan a padlón, kínlódva forgatta a fejét, hiába keresve segítséget, szomorúan kiabálva: „Khö-khö-khö!" Míg végül egy napon felkelt, meggyógyult, szervezete végre megszokta az idegen civilizáció mikrobáit és vírusait, újból ízlett neki a banánpüré, ismét játszani kezdett a szerelőrobottal. És ekkor beköszöntött a történelmi pillanat. Az űrhajó kapitánya úgy határozott, hogy bemutatkozik, ugyanolyan bátran és méltóságteljesen, ahogyan ezt a Kék Bolygó küldöttje tette. Belépett a páncélozott laboratóriumba, meztelenre vetkőzött, kitárta a karját, hogy látsszon, nincs nála semmilyen fegyver, és így szólt: - Khö-khö-khö! Ha lett volna a laboratóriumban egérlyuk, a Kék Bolygó küldöttje abba bújt volna félelmében, azonban nem volt. Mellső végtagjával a fejét csapkodta, vicsorgott, morgott, míg végre lassanként meggyőződött róla, hogy az űrhajó meztelen kapitánya nem ellenséges szándékkal érkezett. A filmkamerák ezalatt eszeveszetten forgattak, megörökítve a késő utókor számára két nagy civilizáció találkozását a Galaktikában. A vendég hamarosan összeszokott a legénységgel. Kezdetben fel-alá sétálgatott az űrhajón, és kíváncsian beleütötte az orrát mindenbe, olyannyira, hogy a biztonsági szolgálat vezetője már nyugtalankodott, csak nem kémkedni jött ez a küldött? Úgy tesz, mintha nem értene és nem tudna mondani semmit, közben pedig bozontos antennájával megy megy az adás... Egyelőre azonban megnyugtatta a kém tapintatossága, hiszen nem nyúlt hozzá a számtalan berendezés egyikéhez sem. Természetesen nem is sejthette, hogy a jó Topsy laboratóriumokban és kutatóintézetekben nőtt fel, és tudta, hogy a legszigorúbban tilos hozzányúlnia a fényes berendezésekhez. Bizonyos idő elteltével azonban változtatott a szokásain, mert a majom, bármilyen jól nevelt és jól idomított is, mégiscsak majom marad, és különösen hajlamos arra, hogy vérszemet kapjon, ha kényeztetik. Topsy immár habozás nélkül nyomkodta a különböző gombokat, forgatta a karokat, oda nyúlkált, ahová senkinek sem szabad, úgyhogy csínytevéseivel mind több kárt okozott. Ezért nemcsak a biztonsági szolgálat vezetője lélegzett fel, amikor megérkezett a parancs, hogy az űrhajó ne siessen felvenni a kapcsolatot a Kék Bolygóval, hanem forduljon vissza, és hozza magával a bolygó küldöttjét. Természetesen csak ha ő is akarja. Hosszan magyarázták neki rajzok, fényképek,

108

jelek és szavak segítségével, hogy szükségük van a beleegyezésére, míg végül a vendég türelmetlenül bólintott, és így szólt: - Khö khö khö! Az R-109-es űrhajó hazatérését soha nem látott ünneplés fogadta. Először történt, hogy egy expedíció ilyen bámulatraméltó eredménnyel végződött - egy idegen civilizáció képviselőjét hozta magával! Az egész lakosság az űrkikötő körül vagy a televíziók előtt szorongott. A tudományos kommentátorok és újságírók már hetekkel előbb felkészítették őket közleményeikkel és fotóikkal, így tehát voltaképpen már mindenki hozzászokott a Kék Bolygóról érkezett vendég meghökkentő külsejéhez. És amikor az űrhajó kapitánya végre kivezette a leszálló liftből, millió torokból feltörő kiáltás adta hírül Topsynak, hogy ez a csodálatos civilizáció kész testvéri barátságban élni a Kék Bolygó civilizációjával. Topsy az első pillanatban megrémült, azután meglengette hosszú karját, megvakarta az egyik hónalját, azután a másikat, s eközben hol az egyik, hol a másik lábára ugrott, vicsorgott, és így kiáltott: - Khö khö khö! A planetáris tanács elnöke először a diplomácia szabályai szerint köszöntötte a vendéget, azután megvakarta a bal hónalját, miközben a bal lábára ugrott, majd a jobb hónalját, miközben a jobb lábára ugrott, kivicsorította a fogát, és néhányszor elismételte: „khö-khökhö". Ugyanezt tette az elnök hitvese is, továbbá a jelenlevő hivatalos személyek. Topsy elragadtatásában bukfencet vetett, és egy ugrással az elnökné vállán termett. Az felsikoltott rémületében, de nem mozdult, nehogy megsértse a vendéget. A vendég pedig kitüntető figyelmességben részesítette: bolhákat keresett a hajában. Találni ugyan nem talált, mivel ezen a bolygón nem voltak bolhák, de azért tetvészkedett egy darabig, amit az elnökné korántsem talált érdektelennek. Az elnöki palotában rendezett ünnepélyes fogadáson éppilyen vidáman és elfogulatlanul viselkedett a Kék Bolygó küldöttje. Amikor a planetáris tanács elnöke a két civilizáció eljövendő barátságára emelte poharát, a vendég ivott egy kortyot a hideg habzó italból, elprüszkölte megszokott khö-khö-khö-jét, amiből azonban nem derült ki, ízlik-e neki az ital, azután a pohár tartalmát a fejére öntötte. Ez szemlátomást nagy gyönyörűségére szolgált, mert boldogan prüszkölt, és megrázva magát, lefröcskölt mindenkit maga körül. A hivatalos személyek tanácstalanul néztek össze, de mivel úgy vélték, hogy a Kék Bolygón bizonyára ilyen a pohárköszöntő, válaszul ugyancsak a fejükre öntötték poharaik tartalmát, összerázkódtak, prüszköltek. Ezután kórusban kiáltották: „khö-khö-khö". A vendéget ez fellelkesítette. Felugrott a hosszú asztalra, elindult a poharak és tányérok között, és hol ennek, hol annak a tányérjába kóstolt bele. Ami nem ízlett neki, azt visszaköpte, vagy felfordította a tányért. Összekente az egész asztalt, saját magát is fülig, de lehetett-e ezt másképpen értelmezni, mint különleges figyelmességet a vendéglátók és ünnepi asztaluk iránt? Világos volt, hogy a vendég senkit sem akar megsérteni, ezért nemcsak a saját tányérjából evett. Az ünnepélyes fogadás így igen vidám látványossággá vált, és a tévénézők milliói, akik a képernyők előtt figyelték, valósággal beleszerettek nem mindennapi vendégükbe. A bajok már másnap elkezdődtek. Először csak a gyerekek, később a fiatalok, mi több, az öregek is a hónaljukat kezdték vakarni köszönés helyett, ha az utcán találkoztak, egyik lábukról a másikra ugráltak, vicsorogtak, és így kiáltoztak: „khö-khö-khö". A fiatalabbaknak és fürgébbeknek még a bukfenc is sikerült. Találékony kereskedők és iparosok nyomban előállítottak egy olyan kelmét, amely a megszólalásig hasonlított a vendég bozontos szőréhez. A nők természetesen azonnal szétkapkodták, és néhány nap elteltével már legtöbbjük Topsy csimpánzra hasonlított. Igen, az egész bolygó vakaródzott, vicsorgott, ugrabugrált, bolhászkodott és bukfencezett, a távoli kék testvérbolygóról érkezett vendéget utánozva. A tudósok mélyenszántó következtetései pedig csak tovább szították a tüzet.

109

Ha a vendég szervezete és viselkedés alapján ítélünk, jelentették ki, a Kék Bolygó civilizációja sokkal természetesebben él: a lakók egyszerűek és nyíltak, nem ismerik a hazugságot és képmutatást, azt teszik, amire szükségük és kedvük van. Nem szégyenkeznek egymás előtt. Békeszeretőek, nem esznek húst, fürgék, ügyesek és kíváncsiak. Nem világos azonban, hogyan dolgoznak, hogyan sajátítják el és adják át egymásnak tudásukat. Hogy ezt is tanulmányozni tudjuk, meg kellene figyelnünk ennek a civilizációnak legalább még egy képviselőjét... A planetáris tanács azonban már azon tűnődött, nem sok-e vajon ez az egy is. Mert a fiatalok, a következtetéseken felbátorodva kijelentették, hogy ők is természetes módon akarnak élni, és nem engedelmeskednek különféle képmutató viselkedési szabályoknak. Nem jártak iskolába, sem munkába, és nemcsak hogy evés után az asztalon sétáltak tányérral a fejükön, hanem azzal is szórakoztak, hogy a tányérokat a földhöz és a falhoz vagdosták. Sokan közülük anyaszült meztelenül jártak - hiszen gyakorlatilag a vendég is meztelen volt! Topsy pedig, viselkedésükön felbátorodva, teljesen megvadult. A házigazdák fejére mászott, fülükben kotorászott, tört-zúzott mindent, ami hosszú, szőrös, erős mancsába került. A helyzet végül kritikussá vált. A tömeg az utcán ugyancsak törni-zúzni kezdett mindent, ami a szeme elé került, „Khö-khö-khö„!" és „Le a planetáris tanáccsal!" felkiáltásokkal. A bolondos divat így adta át helyét azoknak a tragikus eseményeknek, amelyek „Kék Forradalom" néven kerültek be a történelembe, mert a lázadók jelszava ez volt: „Éljünk úgy, ahogyan a Kők Bolygón élnek!" Ez oda vezetett, hogy a planetáris tanács, miután nagy áldozatok árán ura lett a helyzetnek, úgy döntött, hogy száz év időtartamra felhagy az idegen civilizációk keresésével, mert a saját civilizációjuk szemlátomást nem nőtt még fel odáig, hogy megértse őket, vagy hasznos kapcsolatokat tartson fenn velük. Egy holdtalan éjszakán egy apró, de nagy sebességű bolygóközi űrhajó nesztelenül letette Topsyt Cap Canaverall-en, a rakétakilövő állomás közelében, és villámgyorsan visszarepült a Mars térségében várakozó R-109-hez. Gondolom, el tudják képzelni azt a kavarodást, amely másnap reggel támadt, amikor ott találták Topsyt, boldogan ugrándozva társai ketrecei előtt. A tudósok nem találtak más magyarázatot a meghökkentő esetre, mint hogy egyszerűen elfelejtették beletenni a csimpánzot az űrkabinba, vagy pedig sikerült az utolsó pillanatban észrevétlenül kiszöknie, és így a rakétát nélküle lőtték fel. Éppen ezért elképzelhető, micsoda botrány törne ki, ha nem tartanák továbbra is titokban ezt a históriát. Csak az a kár, hogy emiatt még legalább száz esztendeig egyedül leszünk a kozmoszban. CSÍKHELYI LENKE FORDÍTÁSA

110

ISAAC ASIMOV

) AZ ÉJSZAKA SÖTÉTJE

Gondolom, sokan ismerik önök közül a „Mogyorók" című képregény-sorozatot. Robyn lónyom (aki a negyedik általánosba jár) és én egyaránt kedveljük. Egy napon odajött hozzám, kezében az egyik folytatással, amelyben az egyik kis figura azt kérdezi neveletlen nővérétől: „Miért kék az ég?", mire az a következő választ adja: „Azért, mert nem zöld!" Amikor Robyn már kinevette magát, arra gondoltam, felhasználom a kedvezd alkalmat arra, hogy társalgásunkat mélyenszántó tudományos vitává fejlesszem (természetesen kizárólag Robyn jól felfogott érdekében. Értik, ugye?) Ezért így szóltam: „Nos, Robyn, tényleg: miért fekete az ég éjjel ?" És ő erre gondolkodás nélkül ezt válaszolta: „Mert nem lila!" (Valószínűleg már várta a kérdésemet.) Szerencsére az ilyen és ehhez hasonló megnyilatkozásokat hamar ki szoktam heverni. Ha Robyn nem mutat megértést, még mindig bizalommal fordulhatok a Nyájas Olvasóhoz. Az éj sötétjének kérdését most önökkel fogom megvitatni!

Hogy a történetet a legelején kezdjük, Heinrich Wilhelm Matthias Olbers német orvos és csillagászhoz (született 1758-ban) kell visszanyúlnunk. Ez az úr amatőr csillagász volt és élete delén egy egészen különleges csalódás jutott osztályrészéül. A dolog valahogy így történt... A tizennyolcadik század vége felé egyre erősödött a gyanú a csillagászokban, hogy a Mars és a Jupiter pályája között valahol még egy bolygónak kell keringenie. Német csillagászok egy csoportja - közöttük találjuk Olberst is - elhatározta, hogy az ekliptikát és környékét felosztja megfigyelési körzetekre, és ki-ki alaposan átkutatja a maga körzetét, hogy az új bolygót nyakon csípjék. Olbers és társai módszeresen és alaposan jártak el; igazság szerint megérdemelték volna, hogy a szóban forgó bolygót valóban megtalálják, és az ezzel járó dicsőséget learassák. Az élet azonban sokszor megfricskázza az embereket. Amíg ők a terv részleteivel voltak elfoglalva, Giuseppe Piazzi olasz csillagász, akinek egyébként esze ágában sem volt bolygók után kutatni, 1801 januárjának első éjszakáján felfedezett az égbolton egy fénypontot, amely helyzetét a környező csillagokhoz képest változtatta. Piazzi figyelemmel kísérte egy ideig, és

111

úgy találta, mozgása folyamatos. A fénypont lassabban mozgott a Marsnál, de gyorsabban a Jupiternél, ezért valószínűnek tűnt, hogy egy közbülső pályán mozog. Piazzi közzétette felfedezését, és ezzel a véletlen neki, és nem az alapos Olbersnek juttatta az áhított helyet a történelemkönyvekben. A dicsőségből azért Olbersnek is jutott. Piazzi rövidesen megbetegedett, és nem folytathatta megfigyeléseit. Mire felépült, a bolygó annyira közel került a Naphoz, hogy megfigyelése lehetetlenné vált. Piazzinak nem állt elég adat rendelkezésére ahhoz, hogy a bolygó pályáját kiszámíthassa, és ez baj volt. Hónapokig is eltarthatott volna, amíg a lassan mozgó bolygó, ismét előbukkanva a Nap mögül, megfigyelhetővé válik. Kiszámított pálya hiányában pedig akár évekig bottal üthették volna a nyomát. Szerencsére egy fiatal német matematikus. Kari Friedrich Gauss pályája épp akkortájt volt felívelőben a matematika egén. Ő dolgozta ki az ún. „legkisebb négyzetek módszerét", melynek segítségével lehetővé vált valamely, a Nap körül keringő égitest pályájának kiszámítása mindössze három megfigyelési adatból. Gauss kiszámította Piazzi bolygójának pályáját, és amikorra a bolygó újra megfigyelhető helyzetbe jutott, Olbers már ott ült a távcsöve mögött, melyet az ég azon pontjára szegezett, ahol Gauss számításai szerint az új bolygónak tartózkodnia kellett. Gauss jól számolt, és Olbers 1802. január elsején megtalálta a bolygót. Kiderült, hogy a Ceres (mert így nevezték el) átmérője alig 500 kilométer, kisebb akármelyik akkor ismert bolygóénál, sőt az azok körül keringő holdak közül is legalább hat nagyobb volt nála. Felmerült a kérdés, vajon a Ceres lenne az egyetlen égitest, amely a Mars és a Jupiter között található? A német csillagászok mindenesetre tovább folytatták a keresését, már csak azért is, mert gondos és hosszadalmas előkészületeik felesleges voltába nem tudtak belenyugodni. És valóban, rövid idő elteltével újabb három bolygóra bukkantak a Mars és a Jupiter pályája között. Kettőt közülük, a Pallast és a Vestát, Olbers fedezte fel. (Később még rengeteget találtak.) De természetesen másodiknak lenni sohasem az igazi. Ami Olbersnek végül is kijutott, az csak az egyik kisbolygó neve volt. Az ezredik a Piazzia, az ezeregyedik a Gaussia, és az ezerkettedik, most fogódzkodjanak meg, az ezerkettedik az Olberia nevet kapta. Nem kísérte több szerencse Olbers más megfigyeléseit sem. Üstökösök keresésére specializálva magát, ötöt fedezett fel belőlük, de ez a dicsőség akárki osztályrésze lehet, aki elég időt szán a keresésére. Az, hogy van egy Olbers-üstökös is, nem különösebben jelentős tény. Hagyjuk hát faképnél ezt az Olberst? Semmi esetre sem. Sose lehet tudni, mi az, amivel valaki kiérdemli helyét a tudomány történetében. Sokszor az is elég, ha valaki álmodozik, persze nem akárhogyan. 1826-ban Olbers feleslegesnek tűnő spekulációba bocsátkozott azzal kapcsolatban, hogy miért sötét az éjszakai égbolt, és végül is egy nyilvánvalóan nevetséges végkövetkeztetésre jutott. Mégis, ez a spekuláció Olbers-paradoxon néven bevonult a tudománytörténetbe, és egy évszázaddal később alapvető jelentőségű lett. Egész röviden, az Olbers-paradoxonból kiindulva arra a következtetésre juthatunk, hogy csak azért létezhet élet bárhol az univerzumban, mert a messzi galaxisok távolodnak tőlünk! De vajon milyen kapcsolat lehet köztünk és a távoli galaxisok között? Kérem, legyenek türelmesek, ki fogjuk deríteni. Ha valamikor régen egy csillagászt megkérdeztek volna, miért van sötét éjjel, azt válaszolta volna: azért, mert a Nap nincs fenn az égen (ami egészen logikus válasznak tűnik).

112

És ha a következő kérdés úgy hangzott volna, miért nem tudják a csillagok fényükkel helyettesíteni a Napot, a (megint csak logikusnak tűnő) válasz ez lett volna: azért, mert a csillagok száma véges, és a fényük gyenge. Valóban, ha a látható csillagokat össze tudnánk terelni az égen, együttes fényük félmilliárdszor gyengébb lenne a Napénál. Az éjszakai ég megvilágításához ez kevesebb, mint elégtelen. A tizenkilencedik század végére azonban ez utóbbi érvet már nem lehetett elfogadni. Az ismert (megfigyelhető) csillagok száma óriási volt. Hatalmas teleszkópok látómezejében milliószámra nyüzsögtek. Persze, mondhatná valaki, a csillagoknak ezek a milliói nem osztanak vagy szoroznak, mivel szabad szemmel nem láthatóak, és ezért nem járulnak hozzá az éjszakai ég megvilágításához. Azonban ez az érvelés sem helytálló. A Tejút csillagait sem tudjuk szabad szemmel megkülönböztetni egymástól, de együtt mégis egy világító öv gyanánt jelennek meg az égbolton. Az Androméda köd sokkal messzebb van tőlünk, mint a Tejútrendszer bármelyik csillaga, és az őt alkotó csillagok legfeljebb a legnagyobb távcsövekkel különböztethetők meg egymástól (és azokkal is csak alig). Mégis, maga az Androméda köd tiszta éjjeleken szabad szemmel még éppen kivehető az égen. (A szabad szem számára egyben ez a legtávolabbi észlelhető objektum; azért, hogy válaszolni tudjanak, ha valaki megkérdezné, milyen messze van, ideírom: 2 000 000 fényévnyire.) Egy szó, mint száz, a távoli csillagok, függetlenül attól, milyen .messze vannak, és különkülön mennyire halványak, hozzájárulnak az éjszakai ég megvilágításához, amiről még műszerek nélkül is meggyőződhetünk, ha a halvány csillagok elegendő sűrűén fordulnak elő. Olbers, aki nem tudott az Androméda köd létezéséről, de látta a Tejutat, elkezdett gondolkozni azon, mennyi fényt adhatnak összesen a távoli csillagok. Kiindulásul a következőket feltételezte: 1. A világegyetem végtelen kiterjedésű. 2. A csillagok száma végtelen, és térbeli eloszlásuk egyenletes. 3. A csillagok átlagos fényessége a tér távoli részeiben ugyanakkora, mint a Nap környezetében. Ezek után bontsuk a teret képzeletben héjakra (amint azt például a hagymával megtehetjük), és ezek a héjak koncentrikus, a tér hatalmas kiterjedéséhez viszonyítva vékony gömbhéjak formájában vegyék körbe Földünket. Az egyes héjak legyenek elég vastagok ahhoz, hogy magukban foglalhassanak csillagokat is. Mármost az egyenlő fényességű csillagok látszólagos fényessége fordítottan arányos tőlünk mért távolságuk négyzetével. Más szóval, ha az A csillag és a B csillag egyforma fényes, de az A csillag háromszor olyan messze van, mint a B csillag, számunkra B kilencszer fényesebbnek tűnik, mint A. Ha A ötször messzebb lenne B-nél, B huszonötször fényesebbnek látszana és így tovább. Ez igaz képzeletbeli gömbhéjainkra is. Egy 2000 fényév sugarú héjban levő átlagos csillag negyedolyan fényesnek tűnne, mint az, amelyik egy ezer fényév sugarú héjban foglal helyet. (3. feltevésünk szerint persze mindkét csillag egyformán fényes, ezért kell csak távolságukat figyelembe venni.) Hasonlóképpen egy csillag, mely egy 3000 fényév sugarú héjban található, kilencszer halványabbnak látszik 1000 fényévre levő társánál. Amint egyre távolabb megyünk, minden újabb héj összfényessége nagyobb az előzőnél. Mivel a héjakat vékonynak választottuk, elhanyagolható hibát követünkéi, ha magát a héjat annak a gömbnek a felületével helyettesítjük, amely még éppen beleírható. Az egyes héjak térfogata így a beléjük írható legnagyobb gömb felületével arányosan növekszik, azaz a gömb sugarának (a tőlünk mért távolságnak) négyzetével arányosan. A 2000 fényév sugarú héj térfogata a négyszerese lesz az 1000 fényév sugarú héj térfogatának. A 3000 fényév sugarú héj kilencszer akkora térfogatú lesz, mint az 1000 fényév sugarú és így tovább.

113

Ha feltételezzük, hogy a csillagok térbeli eloszlása egyenletes (lásd a 2. feltevést), akkora csillagok száma minden héjban arányos lesz a héj térfogatával. Ha a 2000 fényév sugarú héj négyszer fényesebb az ezer fényév sugarúnál, akkor négyszer annyi csillagot kell tartalmaznia. Ha a 3000 fényév sugarú héj kilencszer fényesebb az ezer fényév sugarúnál, kilencszer annyi csillagot kell tartalmaznia és így tovább. Mármost ha a 2000 fényév sugarú héj négyszer annyi csillagot tartalmaz, mint az í 000 fényév sugarú héj, és ha az előbbiben minden csillag átlagosan negyedolyan fényes, mint az utóbbiban, akkor a 2000 fényév sugarú héj járuléka az égbolt megvilágításához 4-1 /4-szerese az 1000 fényév sugarú héj járulékának. Más szóval, a 2000 fényév sugarú héj ugyanannyi fényt ad, mint az 1000 fényév sugarú. A 3000 fényév sugarú héj fényessége 9-1 /9-szerese az 1000 fényév sugarú héj fényességének, azaz ennek a két héjnak a fényessége is megegyezik. Mindent összevéve, ha az univerzumot egymásba foglalt gömbhéjak sokaságának fogjuk fel, minden héj látszólagos fényességének meg kell egyeznie. És ha az univerzum végtelen kiterjedésű (1. feltevés), akkor a héjak száma végtelen, és bármennyire halványak a bennük foglalt csillagok, együttesen végtelen fényesnek kellene tűnniök. Már csak egy logikai kibúvó maradt: az, hogy a közeli csillagok elfedhetik a távolabbiak fényét. Hogy ezt is számításba vegyük, most más oldalról fogjuk megközelíteni a problémát. Ha a csillagok száma végtelen, és a teret egyenletesen töltik be (2. feltevés), akkor bár milyen irányban is nézünk az égre, pillantásunk előbb-utóbb egy csillagba ütközik. Bár a csillag lehet olyan halvány, hogy puszta szemmel észre sem vesszük, mégis hozzájárul valamicskével az égbolt megvilágításához. Ez nyilván minden irányra igaz. Vagyis az éjszakai égnek nem szabadna feketének lennie, hanem a minden irányból felénk áradó fényzuhatag következtében egyenletesen fényesnek. Ugyanennek kellene teljesülnie a nappali égboltra, ahol maga a Nap beleolvadna az egyenletesen fényes ég hátterébe. Ha ez valóban így lenne, az ég közelítőleg 150 000-szer fényesebb lenne, mint most nappal, és azt hiszem, az olvasónak nincs kétsége aziránt, hogy ilyen körülmények között mindenfajta élet lehetetlen volna Földünkön. Szerencsére az ég nem olyan fényes, mintha 150 000 Nap világítaná be. Az ég éjszaka fekete. Az Olbers-paradoxon okoskodásába vagy logikai hiba csúszott, vagy a kikötések megfogalmazásánál siklottunk át valami fontos, nem elhanyagolható körülményen. Olbers maga úgy gondolta, megtalálta a hibát. Felvetette, talán a csillagközi tér nem olyan átlátszó, ahogy addig gondolták; hogy esetleg por- és gázfelhők nyelik el a távoli csillagok fényét, és végeredményben az összes fénynek csak egy tört része éri el a Földet. Az érvelés tetszetős, mindazonáltal teljesen hamis. A csillagközi térben valóban találni porfelhőket, de ha ezek a rájuk eső fényt mind elnyelnék, akkor a paradoxon értelmében annyira fel kellene melegedniük a rengeteg energiától, hogy rövidesen maguk is világítanának. Még pontosabban: éppen annyi fényt sugároznának ki, mint amennyit elnyeltek, és a földi égbolt változatlanul fényes maradna éjjel-nappal. De ha egy érvelés logikailag hibátlan, viszont a konklúzió mégis helytelen, akkor az alapfeltevésekben kell a hibát keresnünk. Például igaz-e valóban 2. feltevésünk? Vajon tényleg végtelen-e a csillagok száma az univerzumban, vajon tényleg egyenletes-e térbeli eloszlásuk? Már Olbers idejében kétségek merültek fel a fenti feltevés helyességével kapcsolatban. William Herschel angol - német csillagász a különböző fényességű csillagok előfordulási gyakoriságát vizsgálva azt a következtetést vonta le (összhangban 3. feltevésünkkel), hogy a halványabb csillagok átlagosan messzebb vannak tőlünk, mint a fényesebbek, és azt találta, hogy a csillagok sűrűsége a Földtől mért távolsággal csökken.

114

A csillagsűrűség irányfüggését vizsgálva Herschel arra is következtetett, hogy a csillagoknak egy lencse formájú alakzatban kell tömörödniük. A lencse nagyobbik átmérője Herschel szerint a Nap-Arcturus távolság 150-szerese (azaz mai tudásunk szerint 6000 fényév), és az egész konglomeráció mintegy 100 000 000 csillagból áll. Úgy tűnt, Herschel eredménye feloldja az Olbers-paradoxont. Ha ez a lencse formájú konglomeráció (amelyet ma Tejútrendszernek hívunk) valóban magában foglalja az összes létező csillagot, akkor a 2. feltevés nem érvényes. Hiába képzelnénk a tér kiterjedését végtelennek (az 1 .feltevés értelmében), a Tejútrendszeren kívül nem találnánk csillagokat, amelyek járulékot adnának az ég megvilágításához. Ebből már nyilvánvalóan következik, hogy csak véges számú csillagokat tartalmazó héjakkal számolhatunk, amely véges (és nem túl nagy) fényerővel világítaná meg a földi égboltot. Ez megmagyarázná, miért sötét az éjszakai ég. Herschel ideje óta a Tejútrendszer becsült méretei módosultak. Ma úgy hisszük, átmérője 6000 helyett 100 000 fényév; és nem 100 000 000, hanem 150 000 000 000 csillagból áll. Mindez azonban nem befolyásolja lényegesen Herschel okoskodását; ettől az éjszakai ég még fekete maradna. A huszadik században Olbers paradoxona új életre kelt, miután kiderült, vannak csillagok a Tejútrendszeren kívül is. A XIX. században az Androméda ködöt csupán egy világító gázfelhőnek tartották, amely Galaxisunkhoz tartozik. Az égen más ködfoltokról is tudtak (mint például az Orion ködről), ezekben azonban mindig találtak csillagokat, amelyek a szóban forgó ködöt megvilágításra késztették. Ezzel szemben az Androméda ködben nem találtak csillagokat, úgy tűnt, magától világít. Néhány csillagász sejtette az igazságot, de a sejtésből bizonyosság csak akkor lett, amikor Edwin Powell Hubble amerikai csillagász 1922-ben a világító ködre szegezte két és fél méteres távcsövét, amellyel már kivehető volt néhány csillag a köd széle felé. Ezek a csillagok olyan halványak voltak, hogy rögtön nyilvánvalóvá vált, a köd több százezer fényév távolságra van tőlünk, és nem tartozhat a Tejútrendszerhez; továbbá, figyelembe véve látszólagos méreteit távolságához képest, kiterjedése a mi Galaxisunkhoz hasonlítható, és maga is egy különálló galaxis. Valóban így van. Mai tudásunk szerint az Androméda köd több mint 2 000 000 fényévre van tőlünk, és legalább 200 000 000 csillagból áll. Nagy távolságokban más galaxisokat is találtak. Ma úgy hisszük, a világegyetem általunk megfigyelhető részében legalább 100 000 000 000 galaxis található, és némelyikük becsült távolsága több, mint 6 000 000 000 fényév. Vegyük elő megint Olbers három feltevését, és helyettesítsük a „csillag" szót a „galaxis" szóval, vajon most hogyan hangzanak? Az 1. feltevés, mely szerint az univerzum végtelen kiterjedésű, továbbra is jói hangzik. Legalábbis semmi jel nem mutat arra, hogy akár milliárdnyi fényév távolságban húzódnék a világegyetem határa. A 2. feltevés, miszerint a galaxisok (nem a csillagok) száma végtelen, és egyenletesen töltik be a teret, szintén igaznak tűnik. Amilyen távolságig ma ellátunk - és ez nem csekély távolság -, a galaxisok térbeli eloszlása egyenletesnek tekinthető. A 3. feltevéssel, ti. hogy a galaxisok (nem a csillagok) átlagos fényessége megegyezik az egész világegyetemben, már nehezebb dűlőre jutni. Mindazonáltal semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy a távoli galaxisok mind nagyobbak vagy mind kisebbek a közelieknél, márpedig ha a galaxisok megközelítőleg azonos méretűek, és megközelítőleg azonos számú csillagot tömörítenék, akkor ésszerű az a feltételezés is, hogy fényességük is közel azonos. Nos, hát akkor miért sötét az éjszakai ég? Visszajutottunk oda, ahonnan kiindultunk.

115

Próbálkozzunk most más megközelítéssel. A csillagászok meg tudják állapítani, vajon egy világító objektum közeledik vagy távolodik-e tőlünk, ha módjukban áll tanulmányozni az illető objektum színképét (azaz ha felbontják fényét a szivárvány színeire). A folytonos színképet rendszerint sötét vonalak tarkítják, melyek helyzete rögzített, ha az objektum hozzánk képest nyugalomban van. Ha a vizsgált objektum közeledik, ezek a vonalak a színkép kék színű tartományainak irányába tolódnak el. Ha az objektum távolodik, a vonalak a vörös tartomány irányába tolódnak el. Az eltolódás mértékéből a csillagászok meg tudják határozni a közeledési, illetve távolodási sebességet. A XX. század első két évtizedében egy sor galaxis színképét tanulmányozták, és egykét kivétellel mindről kiderült, hogy távolodik tőlünk. A kivételek az igen közeli galaxisok sorából kerültek ki. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, minél távolabb van tőlünk egy galaxis, annál gyorsabban távolodik. 1929-ben Hubble megfogalmazta a később róla elnevezett törvényszerűséget; eszerint valamely galaxis távolodási sebessége egyenesen arányos tőlünk mért távolságával. Ha valamely A galaxis kétszer olyan messze van mint a B galaxis, akkor kétszer olyan gyorsan távolodik. A legtávolabbi megfigyelhető galaxis, amely mintegy 6 000 000 000 fényévre van tőlünk, fél fénysebességgel távolodik. A Hubble-effektus okát ma a világegyetem tágulásában látják; a tágulás kimutathatóan következik Einstein általános relativitáselméletének egyenleteiből - melyekkel, ezt határozottan megígérem, nem fogunk foglalkozni. A világegyetem tágulásának ténye vajon érinti-e Olbers feltevéseinek helyességét? Ha egy 6 000 000 000 fényévnyire levő galaxis fél fénysebességgel távolodik tőlünk, akkor egy 12 000 000 000 fényév távolságban levő galaxisnak - ha Hubble-nak igaza van már fénysebességgel kellene távolodnia. Természetesen nagyobb távolságokról már nincs értelme beszélni, mert a fénynél gyorsabban semmi sem mozoghat. De ha még ez lehetséges is volna, ilyen távolságból se fény, se másfajta információ nem jutna el hozzánk soha, más szóval egy ilyen nagyon távoli galaxist úgy kellene tekintenünk, mint ami nem a mi világegyetemünkben van. Ebből az következik, hogy a világegyetemet mégiscsak végesnek kell tekintenünk, mintegy 12 000 000 000 fényév ún. Hubble-rádiusszal. Ez azonban nem oldja fel az Olbers-paradoxont. Einstein elmélete értelmében minél gyorsabban mozog egy galaxis, annál jobban megrövidül a megfigyelő irányából nézve, azaz annál kevesebb teret tölt be, és ezzel lehetőséget biztosít ugyanazon térrészben mind nagyobb számú galaxis elhelyezkedésére. Végső soron még egy véges, 12 000 000 12 000 000 000 fényév rádiuszú világegyetemben is lehet végtelen sok galaxis; ezek túlnyomó többsége szinte papírvékonyságú övben - az univerzum határának közelében helyezkednék el. Ily módon a 2. feltevés akkor is teljesül, ha az első nem; és a 2. feltevés helyessége már önmagában elegendő ahhoz, hogy az ég vakítóan fényes legyen. De vajon mi a helyzet a vöröseltolódás hatásával ? A csillagászok a vöröseltolódás mértékét a színképvonalak helyzetének megváltozásával mérik, azonban ezek a vonalak azért mozdulnak el, mert maga az egész színkép elmozdul. A vöröseltolódás egyben egyre kisebb energiák felé való eltolódást is jelent. Egy távolodó galaxis kevesebb energiát sugároz a Föld irányába, mintha ugyanaz a galaxis hozzánk képest nyugalomban lenne, éppen a vöröseltolódás miatt.* Ha egy galaxis fénysebességgel távolodik, akkor fényességétől függetlenül egyáltalán nem sugároz felénk energiát. Ezzel megdőlt Olbers harmadik feltevése! A harmadik feltevés igaz egy sztatikus univerzumra, de nem megengedhető egy tágulóra. Egy táguló világegyetemben minden soron következő héjból kevesebb fény származik, mert a héjakban foglalt galaxisok mind távolabb vannak tőlünk; színképük vöröseltolódása mind nagyobb; és a fényükkel szállított energia * A Planck-törvény értelmében a kisugárzott fény egy fotonjának energiája a fény frekvenciájával arányos, ezért a vörös színű fény alacsony frekvenciájú fotonja kevesebb energiát szállít, mint pl. az ibolya-színű fényé. (A fordító megjegyzése)

116

mind kevesebb. És mivel a harmadik feltevés megdőlt, a Földünket érő energia véges nagyságú, és éjszaka sötét az ég. Egyes világmodellek szerint az univerzum fent leírt expanziója vég nélküli. A tágulás újabb galaxisok keletkezése nélkül is folytatódhat, úgyhogy évmilliárdok múlva Galaktikánk (néhány szomszédjával együtt, melyekkel együtt az ún. „lokális csoportot" alkotja) látszólag egymagában marad a világegyetemben. Az összes többi galaxis olyannyira eltávolodik, hogy már nem lesz észlelhető egyik sem. De az is lehetséges, hogy új galaxisok születnek, és a világegyetem, tágulása ellenére, mindig tele lesz galaxisokkal. Akárhogyan is lesz, amíg a tágulás tart, az éjszakai ég fekete marad. Más modellek szerint az univerzum oszcillál; ez azt jelenti, hogy a tágulás folyamata lassúbbodik, majd egy pillanatnyi sztatikus állapot után gyorsuló kontrakciója következik, míg a világmindenség összes anyaga egy viszonylag kis átmérőjű gömbbe nem sűrűsödik, amelynek felrobbanásával ismét expanziós folyamat indul meg. Ha a világ az utóbbi modell szerint fejlődik, akkor a tágulás lassúbbodásával a vöröseltolódás hatása is gyengülni fog, és az éjszakai ég lassan ki fog fényesedni. Amikorra az univerzum eléri a sztatikus állapotot, az ég csillagfénytől lesz fényes, ahogy azt az Olbersparadoxon megkívánja. Aztán, amikor a világegyetem kezd összehúzódni, a vöröseltolódást „ibolyaeltolódás" váltja fel, a szállított energia növekedni fog, és az égbolt egyre vakítóbb és vakítóbb lesz. A fentiek természetesen minden anyagi testre igazak, így - ha még létezik ebben a távoli jövőben - a Földre is. Egy nyugvó vagy ami még rosszabb: egy összehúzódó világegyetemben az Olbers-paradoxon miatt nem létezhetnek hideg testek, mi több, nem létezhetnek szilárd halmazállapotú testek sem. Mindenütt a térben egyformán magas, több millió fokos hőmérséklet uralkodna, és attól félek, ez kizárna mindenfajta élet létezését. Emlékezzenek egy korábbi kijelentésemre! Annak okát, hogy a Földön vagy bárhol a világegyetemben élet van, a messzi galaxisok távolodásában kell keresnünk. Most, Kedves Olvasó, amikor már mindent tudunk az Olbers-paradoxonról, amit csak tudni lehet, ugye már nem is olyan képtelenség az éjszakai ég láttán a messzi galaxisok távolodására következtetni? Talán még azt a bátorságot is vehetjük, hogy a híres francia filozófus, René Descartes mondását kiegészítsük. Ő azt mondta: „Gondolkozom, tehát vagyok!" És mi hozzátehetjük: „Mivel vagyok, ezért a világegyetem tágul!" PÁPAY KÁLMÁN FORDÍTÁSA

117

INDY JÁNOS

Repülve érkezett tektitek

Kínai nevük lei-gong-mo, ami üvegmeteoritot jelent. A lei-gong-mo elnevezést a T'ang-dinasztiáról szóló irodalomban legelőször Liu Sun a tizedik évszázad közepén említette, és a Leichow-félsziget lakossága az anyagot ma is lei-gong-shihnek nevezi (a mennydörgés istenének zsámolya). Pontos leírását Liu Sun a Ling Piao Lu Yi, illetve Jegyzetek a kwantungi Nanling hegységen túl található csodálatos dolgokról című könyvében tette közzé, ekképpen: „Az emberek Leichowban hirtelen felhőszakadás után a földeken fekete köveket gyűjtöttek össze, ezeket leigong-mo-nak nevezték el. A kövek ütésre csengő hangot adnak, és nagyszerű fénylő ragyogással rendelkeznek." A korszerű tudományos irodalomban az első utalás a tektitekre 1787-ben jelent meg. Magát a tektit elnevezést Suess használta először 1900-ban. Görög szó. Magyarul: olvadék. A tektitek, éppúgy, mint a lei-gong-mo, többnyire fekete színűek. Elvétve kékeszöld, zöldesbarna is akad közöttük. Szélességük, hosszúságuk 4-5 cm. Vastagságuk 1-2 cm. Általában jól megkülönböztethetően sima és homorú az egyik oldaluk, göcsörtös és domború a másik. Ezt az apró kráterekkel teli domború oldalt külsőnek mondja a szakirodalom, és az a vélemény, hogy a mintázatot ebbe a külső felszínbe a légterünkbe kintről érkező tárgy útja idején ütötték a meteoritgolyók (ezekből jó néhányat magába is zárt egynémely felmelegedett, megolvadt üvegfelszín). Mások inkább a földi humuszsavak korrodáló hatásának tulajdonítják a felületi hibákat, igaz ugyan,

hogy ebben az esetben nehéz magyarázatot találni a két üvegoldal különbözőképpen megtámadott voltára. Kémiai elemzések és különféle fizikai vizsgálatok eredményeként ugyanis teljes határozottsággal jelenthető ki, hogy a tektitüveg egynemű, homogén, nincs tehát arra ok, hogy a földi talajba kerülve az egyik oldala szenvedjen erősebb korróziót. Különösen 1958 óta folyik erőteljesebben a kutatásuk, mert kémiai összetételük, kis hőtágulásuk, valamint formájuk (homorú és domború oldal) alapján egyes tudósok azt a véleményt alakították ki, hogy ez az üvegfajta űrhajók hővédő pajzsának is alkalmas lenne. Egyes helyeken annyi üvegtörmeléket találtak, hogy azt gyaníthatták: itt nagyobb üvegtárgy esett szét darabjaira. 1970 májusában jelent meg egy, a tektitkérdést elég alaposan tárgyaló cikk a nyugatnémet üvegipari szaklapban, a Glastechnische Berichtében, ebből vettük az 1958 óta intenzívvé vált munkáról szóló hírt. Ugyancsak e cikk alapján ismertetjük a tektitek előfordulási helyeiről, életkoráról, kémiai összetételükről összegyűjtött adatokat, valamint a keletkezésük módjáról kialakult hipotéziseket. A cikk szerzői: J. A. O’Keefe és W. Weiskirchner. Birtokunkban van O'Keefe 1976-ban megjelent könyve is (Tektites and their Origin), így az 1970 óta eltelt esztendők kutatási eredményei is ismertek előttünk. A könyv csaknem hétszáz közleményt nevez meg irodalomjegyzékében, ez jelzi, milyen sok kutatót vonz a tektitek mindmáig megoldatlan rejtélye.

Föld? Vagy Hold? Melyik égitest a tektitek szülőhelye? A tudósok egyik része a Földre esküszik, a másik a Holdra. De mindkét tábornak elég erős érvek állnak rendelkezésére ahhoz, hogy a másik fél hipotézisét alapjaiban támadja. Bizonyos területeken azonban nézetazonosság uralkodik. Akadnak egyes tények, amelyek bárki számára kétségbevonhatatlanok, félreérthetetlenek. Először ezeket vegyük szemügyre. Chao, Adler, Dwornik és Littler vasnikkel golyócskákat talált különböző tekétekben. Feltételezték, hogy ezek meteoritbecsapódásból erednek. A vasmeteori-tokon kívül kőmeteoritok jellegzetes, a földi kőzetekben elő nem forduló ásványfajtái is előkerültek tektitfelszínekből: schreibersit, troilit, valamint a SiO2 nagy nyomású módosulata, a coesit. A coesit képződéséhez szükséges nyomás legalább 16 kbar. Ez annyira nagy, hogy nem jöhet létre másként, csak meteoritbecsapódás következtében. A Földön 60, a Holdon 600 km mélységben uralkodik csak akkora nyomás, ami a coesit kialakításához elegendő lenne. Ilyen mélységben azonban mindkét égitesten ultrabázikus, kis szilícium-dioxid tartalmú kőzetek vannak, márpedig a tektitek savanyú üvegek, 71-79% közötti a SiO2 részaránya bennük, sőt Afrikában, Líbiában, olyan tektitek is akadnak, amelyek a mi kvarcüvegünkkel rokonok, több mint 98%-ban SiO2-ből állnak. A kémiai összetételek megismerése után a tudósvilág elvetette azt a régebbi gondolatot, hogy a tektiteket netán vulkánok lökték ki a földfelszínre. Ilyen savanyú vulkáni üveg nincs. Általában elfogadják, hogy ha a tektitek földi eredetűek, akkor ezek nem erupciós, hanem szedimentációs, üledékes kőzetekből alakultak át üvegcseppekké. Ezt az álláspontot foglalta el többek között Preuss, Barnes, Taylorés Schwarz. Taylor hasonlítja össze az ausztráliai tektitek

119

kémiai összetételét a szürke homokkőével (Subgrauwacke), és az egyezés csakugyan szembeszökő (mindkét anyagban 77% körüli a SiO2, 10-11% az Al2O3, 4%-nyi a vas-oxid, 2,01% a magnézium-oxid a homokkőben, 1,7% a tektitben, gyakorlatilag azonos a kálium- és nátriumoxid-tartalmuk is, mindössze a kalcium-oxidban mutatkozik némi különbség: a subgrauwacke-ben 0,83%, az ausztralitban 3,1%; itt említjük meg, hogy az egyes tektiteket a lelőhelyeik alapján nevezték élj. Ezek után mondjuk ki, hogy az ausztralitokat és a líbiaiakat kivéve, a többi lelőhely tektitjei is szürke homokkőből olvadtak, a líbiaiak meg tiszta homokból? Nem ilyen egyszerű a kérdés. Mert rögtön feltámad bennünk az ellenérzés: miért beszélnek a kutatók olvadékcseppekről, amikor olykor teljesen biztosnak tűnik az, hogy tektitekké nagyobb - egyik oldalán homorú, másikon domború - üvegtárgy aprítódott szét? Miféle természeti erő olvasztja meg a különféle homokköveket vékony, görbült felületű üveglapokká, hogy azután ezeket apró tektitdarabokká tördelje? És hogyan került volna az üvegfelszínbe kő- és vasmeteorit anyag, ha ez az üveg a földfelszínen keletkezett, nem repülve érkezett be hozzánk kintről valahonnan? A meteoritgolyócskákon kívül egyes tektitek bizonyos alumínium- és berilliumizotópjai is arról beszélnek, hogy az üvegtárgy légterünkön kívülről jött, mert ezeket az izotópokat csak a primer kozmikus sugárzás alakíthatja ki a korábban valahol megolvasztott üveg eredeti alumínium- és berilliumatomjaiból. A Hold lenne tehát a tektitek útnak indítója? A tektitekről írt könyvében (1976) O'Keefe önmagán kívül is jő néhány tudóst nevez meg, aki ezt a nézetet vallja. Weiskirchner azonban - az 1970-es cikkben Keefe társszerzője és a földi tektitszármaztatás híve - idézi Utey logikus érvét: a Holdból nem hullhattak a tektitek, mert ha ezt teszik, az egész földfelületet viszonylag egyenletesen kellett volna beborítaniok. Ilyesmiről azonban szó sincs.

1. ábra. Tektitlelőhelyek. szórásmezők a Földön Az 1. és 7. számú mező tektitjei mintegy 35 millió évesek, a 2-es mezőé 15 millió esztendősek, a többi 0,6-1 millió éves.

Nagyon is könnyen körülhatárolhatók a glóbuszunkon a tektitszórásmezők, ahogyan azt Keefe és Weiskirchner térképe bizonyítja. Meteoritkráterek és életkorok Éppen ezek a most említett tektitéletkorok ösztönöznek arra sok kutatót, hogy a titokzatos üvegdarabkákat földi meteoritkráterekből feldobódottaknak gondolják. A lelőhelyek közelében ugyanis többnyire ott van egy-egy kráter is, amelynek az oldalában a robbanás hevétől megolvadt a földanyag. Az olvadás gyakorlatilag ugyanakkor történt, amikor a tektit-üveg olvasztódott. Ismételjük: gyakorlatilag akkor, és nem pontosan akkor, szerintünk. És ebben lelhető meg a rejtély kulcsa. Mielőtt hipotézisünket kifejtenénk, előbb magukról a kráterekről is néhány szót. Azt hiszik a meteoritszakértők, hogy ezeket az óriási, olykor km-nél is nagyobb átmérőjű gödröket tömör anyag ütötte,

amely a talajhoz ütközéskor annyira felhevült, hogy elpárolgott: a pára lökte magasba ezt a hatalmas földtömeget, és szórta szét a környéken. Az arizonai krátert például, a tudósok becslése szerint, több millió tonna vas okozta. Keresik a vasat a kráter alján, nincs. Csak az oldalfalban akad valamennyi, kevés. Mi lett a többivel, ami a néhány tonnát millió tonnává egészíti ki? Elvitte a könnyű szellő? A kráter környékét sem borítja az elpárolgott majd lehűlt és lecsapódott vas. Nem nagyon bátortalan ez a hiedelem a kráter keletkezésmódjáról? Mi vágta a holdfelszínbe az óriáskrátereket? Ott nincs levegősúrlódás, ami az érkező meteort felmelegítené. Csupán a talajhoz csapódás okozza a felhevülést, meteorelpárologtatást? A környező holdanyag nem melegszik fel, nem emészti fel az ütközésisúrlódási hőt? S hogy kerültek a tektitek a krátertől olykor 3-400 km-re, mint a cseh-morva moldavitok a németországitól ? Vákuumot keltett a bejövő meteor, ez szippantotta el őket?

120

Chao a Science 1946. november 6-i számában, a 790-791. oldalon közzéteszi azt a nézetét, hogy a cseh és morva tektitek nem származhatnak a nördUngeni kráterből. Lepattogzott, aerodinamikailag módosított tektit is akad közöttük, amelyik a maga jellegzetesen deformálódott első és csaknem sima hátsó oldalával a kintről érkezésről beszél. Idézzük Chaót: Ennek a nagy tektitnek könnycsepp alakja van, erősen konvex, mélyen korrodeált, de világosan azonosítható homlokfelülettel. Az erős erózió és korrózió ellenére a minta hátsó és első része közötti határvonal (a gerinc) helyenként világosan felismerhetően megmaradt. Ez a minta adja az első kézzelfogható bizonyítékot arra, hogy a moldavitok (a tájon futó Moldva folyóról kapták a nevüket ezek a tektitek) hidegen léptek be az atmoszférába, valószínűleg másodpercenkénti 5 km-esnél nagyobb sebességgel, a következmény az első rész, illetve felület szelektív felmelegedése volt, és esetleg le-hordás a második olvadás következtében. Ez bizonyítékot ad a moldavitok földön kívüli eredetére. Kifejti a cikkíró, hogy ilyen felhevülést csak a légsúrlódás idéz elő a repülő üvegen. Vákuumban nem módosult volna a tektitfelszín. Következésként: nem érhetett cseh földre német földről. Ez a következtetés megegyezik azzal a kémiai bizonyítékkal, mely szerint a moldavitok összetétele nem azonos a nördUngeni kráter falában megüvegesedett földével. A földanyag lényegesen bázikusabb a moldavitoknál, sokkal kevesebb a SiO2-tartalma. Erről számos szakcikk beszámol. És az életkor? Mert valami összefüggésnek mégis kell lenni a tektitek és a meteoritkráterek között, hiszen, különösen a térképen 6-tal jelölt Aouelloul-kráternek szinte a partján ülnek a kráterfalolvadékkal csaknem azonos korú üvegek. Mindez logikusnak tűnő összefüggés keresés. Csakhogy: abba a néhányszor százezer év hibahatárba, amilyen pontatlansággal mindkét életkor-

121

meghatározó módszer rendelkezik a 14—15 millió éves moldavitok esetében, az a néhányszor tíz vagy száz esztendő, amennyivel a tektit-üveg előbb olvadhatott valahol, a Földön kívül a földi kráterfalolvadéknál, sokszorosan belefér. Ugyancsak jelentős a mérési hiba a többi tektit-életkor meghatározásnál is. Az amerikai tektitek, éppúgy mint a líbiaiak, a német cikkben közölt adatok nagy átlagát véve, mintegy 31-36 millió esztendősek, tehát az alsó és felső érték között ötmillió év a különbség. Az ausztráliai s a többi afrikai tektit kormeghatározásánál már „csupán" százezer év a ± hiba. Ezek a tektitek (ezzel a ± hibával) 600 ezer évesek vagy 1 millió esztendősek. Ebbe a ± 100 ezer évbe szintén sokszorosan fér bele az a néhányszor egy, tíz vagy száz esztendő, amennyivel az illető kráterhez rendelt tektit előbb keletkezhetett magánál a kráternél. Homogenitás és gáztartalom A kráterfalak olvadékmaradványait nemcsak az különbözteti meg a kráter környékén talált tektitektől, hogy ezeknél bázikusabbak, hanem az is, hogy tökéletlen üvegek, sok kvarc-, csillám-, földpátzárványt tartalmaznak. Nem állt rendelkezésükre elegendően nagy hőmérséklet és elegendően hosszú idő annak a krátert ütő robbanásnak az eredményeként ahhoz, hogy a kristálymaradványok tökéletesen megolvadhassanak, az inhomogén földanyag homogén üveggé alakuljon át. Ugyancsak sok ezekben a kráterolvadékokban a gáz, főleg víz, ami szintén amiatt nem tudott eltávozni, mert nem állt elég idő a rendelkezésre ehhez. Ugyanekkor a tektitüvegben semmi kristálymaradvány nincs, gáztartalma is nagyságrendekkel kisebb nem a kráterolvadékénál, hanem az 1500 °C környékén, kemencében olvasztott üvegeinkénél is. És amíg a mi üvegeink apró buborékaiban a kemencetér nyomása uralkodik, az 1 atmoszféra nyomás, addig a tektitek gázzárványaiban (ismételjük:

elvétve akad csak ilyesmi bennük) 10-3 atmoszféra a nyomás, ezt Dolgov és munkatársai bizonyították megcáfolhatatlanul, miután korábban már nyugati kutatók is szolgáltattak e tényt igazoló adatokat: a tektitek üveganyaga vákuumban olvadt. Idézzük Keefe-t és Weiskirchnert: Világos az, hogy egyetlen kis zárvány, ami a tipikus szürke homokkőben van (kvarc, földpát, csillám, agyagásvány), a kérdést elintézné. Rankama finn geo-kémikus ilyen vonatkozásban kiterjedt vizsgálatokat végzett. 45 000 ausztralitot vizsgált meg teljesen negatív eredménnyel. Más kutatók is már több tízezer tektitet tettek mikroszkópjuk alá - eredmény nélkül. Tehát nyugodtan lehet állítani, hogy tektitekben zárványok, amelyek valamilyen kőzetre utalnának, akár homokkövekre is, nem léteznek. Számításokat végez a két tudós arra vonatkozóan, hogy mennyi idő alatt tudna átolvadni földi kőzet ilyen tökéletesen homogén, kristálymaradványoktól mentes üveggé, mennyi idő alatt lenne képes megszabadulni eredeti víztartalmától. Akárhogy számolgatnak is, a robbanáskor tartósan nem állt rendelkezésre sem annyi idő, sem olyan hőmérséklet, ami a földi kemencékben olvasztottnál jobb minőségű tektitanyagot eredményezhetett volna. Kíváncsiságból mi magunk is végeztünk kísérletet, nem számításit, hanem gyakorlatit: 12 órán át tartottunk tektítösszetételt adó üveg nyerskeveréket 1580 °C hőmérsékletű kemencében. Nem vált kristálymentessé és gázmentessé. A krátert ütő robbanáskor viszont nem órák, hanem csupán másodpercek, jobb esetben percek biztosítanak üvegolvasztási hőmérsékleteket. Hogy milyen eredménnyel, azt mutatják a kráterfalban lelt, zárványokkal, gázzal teli olvadékok. Mi a megoldás? Aláírjuk az első jelentős tektitkutató, Suess, valamint Abbé és Schott megállapítását, hogy a tektitek Földre érésekor a Földön nem voltak olyan üvegolvasztó kemencék,

amelyekben az ilyen kemény, nagy viszkozitású üvegeket megolvaszthatták volna, sőt: emberek sem voltak, akik ezt megtegyék. 35, 15 és 1 millió évvel ezelőtt bolygónk még nem ismerte a vákuumkemencés üvegolvasztás technológiáját. Ugyanakkor azonban azt is látnunk kell, hogy a tektitek vákuumban olvadtak, gáztalanodtak és homogenizálódtak ilyenre, amilyenek. Azt is látnunk kell, hogy nem a Földön működött az az olvasztóberendezés, amelyik ezt a kirstály-maradvány-mentes üveget létrehozta, mert a vasnikkel meteoritgolyócska, a schreibersit, troilit, coesit csupán az üveg repülése, kinti, atmoszféránkon kívüli repülése idején ütődhetett-nyomódhatott bele az üvegfelszínbe. Nem a Földön, nem a Holdon olvadt a tektit, de nem is a Naprendszeren kívül, mert nem töltött odakint 20 évnél hosszabb időt, ennél hosszabb ideig nem bombázták a primer kozmikus sugarak, ezt viszont a Tektitek kozmikus besugárzási időtartama a hasadási nyomeljárással című cikkben a Journal of Geophysical Research 1965-ös évfolyamában az 1941-1946-os oldalon határozottan leszögezi Fleischer, Naeser, Price, Walker és Maurette. A Földön nem élt az emberős 35 millió évvel ezelőtt, de vajon odakint sem élt? Ezt a kérdést azért fel kell tennünk a tektitek fényképei hatására. Egyes tektitek ugyanis erősen magukon viselik valamiféle mesterségesnek tűnő beavatkozás nyomait. Az amerikai Mariner-szondák fényképfelvételei arról győznek meg bennünket, hogy közvetlen szomszédunk, a Mars, valamikor nem volt ilyen kopár, mint ma: sok száz kilométer hosszan kanyarognak felszínén az egykori folyók, amelyek egykori tengerekbe vitték vizüket. Azóta eltűnt a folyadék a 40-50 km széles árterekből is, a tengerekből is. Hova lett? Ilyen jelentős mennyiségű víz nem válik semmivé. Márpedig a mérések szerint a Mars-légkör H2O-tartalma gyakorlatilag a zéróval azonos.

122

Azt mondjuk: ha majd a földfelszín lehűl, áttelepszünk más bolygókra, vagy barlangokat vájunk saját égitestünkbe, leköltözünk barlangpalotáinkba. Ha az utóbbi megoldást választjuk, óhatatlanul arra kényszerülünk, hogy elcsúfítsuk jó Föld-anyánk fejét: kőtörmeléket hordanánk ki rá a mélyből, olyan köveket, amikre odalent nincs szükségünk. 1976-ban a Viking-1 azt közölte a Marsról, hogy a felülete kövekkel van tele. Másik fényképén olyasmiféle vonalak tűntek fel, mint amiket a mi űrhajósaink látnak a Földön, ha úthálózatunkat figyelik. Azok a marsi utak, ha csakugyan azok voltak valaha, szintén csupán a múlt tanúi ma már. Odakint, odafönt meghalt az élet. A marsi vulkánok azonban mindenféle gőzöket bocsátanak ki. „Utóvulkános tevékenység" - magyarázza meg a tudós. 1924 augusztusában az amerikai kormány beszüntette az összes rádióadó működését. Valamennyi vevőberendezés antennája a Földközelben elhaladó Mars felé fordult. S onnan 29 órán át egyfolytában jöttek a szabályos pont-vonal sorozatok, ahogyan erről a New York Times 1924. augusztus 28-i száma beszámol. Ezeknek az ismereteknek a fényében vizsgáljuk meg repülve érkezett üvegdarabkáinkat. Ne beszéljünk most a mindenki által emlegetett sima homorú és göcsörtös domború oldalú tektitekről, mert ezeket viszonylag könnyebb természetes eredetűeknek tartani. (Habár ezeknél is el lehet tűnődni: miért mindig a domború oldalba csapódnak a meteoritgolyók, miért mindig csak az melegszik fel a légterünkbe érkezéskor, miért csupán az olvad meg? Ha a homorú oldal alatt nincs ott valamilyen alátét, amelyik megóvja a fölmelegedéstől, ez is megolvadna. Nézzük a fordított esetet, amikor éppen a hátsó oldal a domború s emellett sima. Az 1970-es Glastechnische Berichte cikkből vesszük ki 2. és 3. ábránkat. Miféle természeti erők marták vagy vésték a 3. ábrán látható tektit szélébe

123

2. ábra. Ausztráliai tektitek sima, hátsó, lepattogzott első oldallal. A hátsó oldalon szabályos, körkörös benyomatú perem

3. ábra. Amerikai tektit, szélében U jelek

ezeket az U jeleket? King, a kép közzétevője (An Aerodynamically Sculptured Bediasite. Journ. of Geophisycal Research, 69 (1964), 4731-4733. o.) megjegyzi, hogy ezek a jelek itt is a külső oldaltól a hátsó felé néznek nyitott végükkel, éppúgy, mint az ausztráliai tekéteknél. (Közbevetve a színről csak ennyit: fényképezéskor magnézium-oxiddal füstölték be a tektitet, ezért fehér. Az amerikai tektitek feketék.) Tehát ? U jelek - mindig azonos irányba néző nyitott végükkel - az Amerikában 3631 millió közötti évvel a hátunk mögött keletkezett tektitben is, a 600 ezer - 1 millió éve olvadt ausztráliaiakon is. A humuszsavak? Miért martak volna azok éppen U jeleket az üvegbe? Egynemű az anyag, nincsenek benne rosszabb kémiai stabilitású helyek, ha támadják, egyenletesen támadják mindenütt, s nem U

jelek mentén, mindig, mindig hátra, a tökéletesen szabályos félgömb felületű hátsó oldal felé forduló U jelek mentén.

4. ábra. Ausztráliai tektit-„gombok" (3-szoros nagyítás)

A 4. ábra tektitjei is „gyanúsak". Több szempontból. Baker, az első közszemlére bocsátójuk (Geochim. et Cosmochim. Acta, 1966. 607-615. o.) azt írja róluk, hogy a belsejükben üreg van, a kisebbekben kisebb, a nagyobbakban nagyobb. Vajon miért? Ha üveg- és vasolvasztó kemencék oldalfalába beépíthető tűzálló köveket öntünk, mondjuk olvasztott korundból, hasonló jelenségnek vagyunk tanúi, amikor a kész öntőformában lehűlt követ széttörjük: a belseje üreges. Érthető. A 2050 °C-os olvadék beleömlik a hideg formába, erre a formával érintkező anyagmennyiség azonnal megdermed, megszilárdul. A kő belseje még meleg, még olvadt állapotú, ez csak ezután kezd lehűlni és összehúzódni. A külső részt már nem tudja

összezsugorodásra késztetni, mert az merevvé vált, emiatt önmagában a belső anyagban jönnek létre szakadások, majd üregek. A tektit-„gombok" belsejében szintén ott vannak a lunkerok. Nem formába öntötték vagy préselték ezt az üveget is? Ha nem, akkor szíveskedjék megmagyarázni nekünk valaki, mitől vált olyan tökéletesen szabályossá az a hátsó oldal, ami köré mi rajzoltuk a kört? Az ilyen keménynek nevezett, még olvadék állapotában is nagy viszkozitású üvegfajta nem formálódik önmagától félgömb hátsó oldalúra, és olyan koncentrikus bemélyedések sem keletkeznek benne semmiféle természeti erő hatására, amilyeneket a 2. ábra bal oldali felső tektitjén vehetünk szemügyre. Legalábbis a gondolatkísérlet indokolt tehát, s eszerint az üveget valakik valahol fémformába sajtolták. Mivel? Szintén fémből, de vékony lemezből kialakított sapkával. Ennek a fémlemez sapkának körkörös bemélyedései voltak, hogy a jobb fém-üveg kötést ezáltal biztosítsák az első (felső, avagy külső) üvegoldalon. Ezt tették a lemezből lenyúló U szegek is. A gyártás, ha volt ilyen, s nem a német cikk címének van igaza, mely szerint a tektitek természetes üvegek, így zajlott le, talán: odaállt az a fémvázú, kerámia hőszigetelő anyaggal borított űrhajó a vákuumkemence kiöntőnyílása alá, körbeforgatták lassan, miközben a nyílásból vékony sugárban csordogált az üveg a kerámiára. A hajó nyílása mentén szabadon maradt a fémváz, ebbe marták korábban a félgömb üregeket, amelyekbe az U szeges fémlemez sapkákkal belenyomkodták az üvegolvadékot. Ez a sajtolt üveg, a későbbi „gomb”, csatlakozott a hajó testét borító többi üveghez, a későbbi homorú alsó oldalú, meteoritgolyók által feltépett domború oldalú tektitekké idelent szétesetthez. Egy ilyen kötési hely látszik a Lee Da-Ming és Barnes cikkéből vett 5. ábránk x-szel jelölt helyén. (A bizonyítékot kölcsönadó cikk címe: Progress of Tektite Studies in China; Trans. Amer. geophys. Union, 1969, 704-709. o.).

124

5. ábra. A képzeletbeli gyártástechnológia egyéb jelei

Az 5. ábra. 2. számú tektitje arra az időpillanatra utal, amikor a hajótest körbeforgatása éppen befejeződött, és az üveganyagot „kifogyasztották". Barnes savval megmaratta ennek a tektitnek a jobb oldali részét, jól látszanak ennek eredményeként az üvegöntésre - nyújtásra utaló áramlási vonalak. Tektitek és élőlények A földtörténeti harmadkorban jelentek meg bolygónkon a főemlőseink, a vastagbőrűek, a szarvas kérődzők, a macskafélék és az emberszabású majmok.

125

Ebben a korban hullottak a legrégibb tektitek is Amerika keleti partjaira és a Nílus vidékére. Utóbbiak közelében, Kairó mellett, El Fayumnál bukkantunk a legősibb emberi leletre, egy állkapocsra. 700 ezer esztendővel ezelőtt zajlott le nálunk az utolsó mágneses pólusváltás. Ettől kezdve lepte el Kínát, Ausztráliát Afrikát a pekingi, jávai előember, az Australopithecus Africanus. Csontvázukkal azonos időben keletkezett a második igazán nagy tektitcsoport üveganyaga. Gill, valamint Lovering és Mason közli egy-egy 1969-es cikkben: néhány tektit nem 600 ezer vagy 1 millió évvel ezelőtt fúródott a talajba, hanem mindössze 500016 000 esztendeje, ezt adta tudtunkra a hozzájuk tapadt szerves anyagok radiokarbon vizsgálata. Ebben az időben tűnt fel valahonnan az írás, a csillagászat, a házépítés, a képzőművészet titkait ismerő ember, a kultúrlény. A népek mitológiái három vízözönt emlegetnek. Vajon milyen hajók cipelgették akkoriban a kitelepítésre ítélteket? Földi vizeken úsztak ezek a járművek? Nem az ég tengerén ?

Kötetünk képeiről

A poznani science fiction kongresszus, a 3. EUROCON után a nyugati beszámolók meglepetéssel és nagy elismeréssel említették a kongresszus képzőművészeti kiállításait, s különösen a szocialista országok művészeinek munkásságát. Zavarba ejtette őket az eltérés a náluk megszokott formáktól, irányzatoktól, tartalmaktól, s ezt könnyen megértheti mindenki, ha egymás mellé «ész illusztrációkat és könyvcímlapokat, festményeket és grafikákat, s keresi - ha szükséges keresnie - a jellegzetességeket, az egyik és a másik áramlat ismertetőjegyeit. Két fontos eltérést azonnal felismerhetünk. A nyugati sci-fi képzőművészet igen erősen funkcionális, tehát célszerű, ami azt jelenti, hogy nem elsősorban művészi meggondolások irányítják, hanem

126

kereskedelmi és reklámcélok, s a művésznek az a feladata, hogy e céloknak tökéletesen megfelelő munkát adjon a kiadók kezébe. Nem tagadhatjuk, hogy gyakran egészen kiemelkedő produktumok jöttek így létre, de azt is hozzá kell tennünk, hogy a nyugati sci-fi könyvek címlapjai és illusztrációi gyakran félrevezetik az olvasót, többet mondanak vagy sejtetnek mint amennyit a könyv ad, és még

127

az is előfordul, hogy a címlapnak és a könyvnek semmi köze sincs egymáshoz. A másik eltérést a nyugati szerzők a „specializáltság" szóval jelölik, mi azonban inkább azt mondanánk, hogy náluk a sci-fi képzőművészet jóval kevésbé kapcsolódik a festészet vagy grafika nagy áramlataihoz, a fejlődés fővonalához, mint nálunk. A nyugaton divatos sci-fi képzőművészet előnyben részesíti a meglepő, sokszor sokkhatású színeket és formákat, megvannak kialakult módszerei, megvannak variálható alaptémái, sőt ötletei, motívumai, mondanivalói. E főbb eltéréseket felsorolva elmondtuk azt is, hogy milyen a sci-fi illusztráció nálunk; Lengyelországban, Romániában, a Szovjetunióban vagy Bulgáriában. Művészeink gazdag és változatos eszköztárral dolgoznak, illusztrációikkal, címlapjaikkal inkább az író szellemét közvetítik, és jobban kapcsolódnak a hazai művészeti hagyományokhoz, illetve a képzőművészet világának nagy eredményeihez. Bolgár barátaink például nem kevés büszkeséggel emlegették Nikifor Ruszkov, Hriszto Gradeszlijev, Sztefán Lefterov, Dimiter Jankov vagy Sztoján Sinderov nevét és műveit, és enyhe kételkedésünk akkor vált igazán elismeréssé, amikor e művészek festményeivel és grafikáival Poznanban, illetve különböző könyvek lapjain megismerkedtünk. Nagy képzelőerővel, teljes művészi felkészültséggel, az ábrázolás bátorságával, nagyszerű rajzi és festői tudással találkoztunk műveiken. Sajnos különböző technikai nehézségek miatt - nem mutathatjuk be olvasóinknak Jankov színpompás kompozícióit, pedig talán az ő művei állanak a bolgár sci-fi képzőművészet csúcsán, mint ahogy nem reprodukálhatjuk Lefterov kitűnő festményeit sem, mert értékük elsősorban a színekben van. Kénytelenek voltunk arra szorítkozni, hogy a bolgár sci-fi képzőművészet fekete-fehér, tehát aránylag könnyen és veszteség nélkül visszaadható alkotásaiból, elsősorban Sinderov finom tollrajzaiból adjunk ízelítőt kötetünkben, amelyet egyébként is a fiatal és erőteljesen fejlődő bolgár tudományos-fantasztikus irodalom bemutatásának és ismertetésének szenteltünk. K. P.

Galaktika tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége Budapest, VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Budapest, Postafiók 43

ISSN 0133-2430 Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Futaki József Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Maczó Péterné 47 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 3164 - e - 7880

Készült a Zrínyi Nyomdában (77.1375) rotációs ofszetnyomással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia." Jacques Bergier „A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem irodalom a szó igazi értelmében." Fred L. Polak „Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak összességét." Michel Bútor „A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül, egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig." Dr. Otakar Chaloupka „A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű szerinti értelmezésétől." Julij Kagarlickij „A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen." Jacques Bergier Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft