GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia

Daniel Sánchez Serrano: Spanyolország története (Benczik Vilmos fordítása) Dotningo Santos: Az a nap, amikor az idegenek leszállnak a Földre... (Varga-Haszonits Zsuzsa fordítása) Jorge Campos: Kapcsolatteremtés (Pál Ferenc fordítása) Carlos Sáiz Cidoncha: A Csillagköd szerelmesei (Pál Ferenc fordítása) Juan G. Atienza: Sweet XX (Varga-Haszonits Zsuzsa fordítása) Juan G. Atienza: A falánk (Varga-Haszonits Zsuzsa fordítása) Juan G. Atienza: A törvény táblái (Varga-Haszonits Zsuzsa fordítása) Eugenio León: Apokalipszis (Varga-Haszonits Zsuzsa fordítása) Juan G. Atienza: Három- vagy négymilliárd kivándorló (Varga-Haszonits Zsuzsa fordítása) A sci-fi Spanyolországban (Benczik Vilmos) Luis Vigil: Sci-fi találkozók (Benczik Vilmos fordítása) Julián M. Lois: Szolipszizmus (Benczik Vilmos fordítása) Julián M. Lois: Antitestek (Benczik Vilmos fordítása) Juan Extremadura: Sportszerűen élni (Pál Ferenc fordítása) P. Garda: Üzenet a Holdról (Pál Ferenc fordítása) P. García: Robok (Pál Ferenc fordítása) P. García: Újfajta robotok (Pál Ferenc forditása) Pedro Sánchez Paredes: Én alkottam meg a szuperembert (Pál Ferenc fordítása)

3 4 7 10 28 33 35 47 48 54 56 61 70 78 80 81 83 84

24

Jaime de la Fuente: Elérhetetlen szerelem (Pál Ferenc fordítása) Eduardo Miller: Történetek más korokból (Benczik Vilmos fordítása) Jesús Brugos Larumbe: 232 °C (Benczik Vilmos fordítása) Fernando Pérez Fuenteamor: Az ötödik sötétség hajnalán (Benczik Vilmos fordítása) Domingo Santos: A felhők fölött (Varga-Haszonits Zsuzsa fordítása) Regény és jövő (Benczik Vilmos) Fazekas László: Az ember joga: élni! Kötetünk képeiről (K. P.)

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen címlap a Nueva Dimensión egyik számáról Kuczka Péter editor, 1977

89 95 96 99 101 117 123 127

DANIEL SÁNCHEZ SERRANO

SPANYOLORSZÁG TÖRTÉNETE M' Tambo történész egy régi, spanyol nyelven írt naplóra akadt az északi sivatagban, arrafelé, ahol az élet átengedi a helyét a holt bolygófelszínnek, s az erőteljes esőzés ellenére is elindult, hogy felfedezését megmutassa barátjának, Hernando de la Torrénak, s egykettőre a jó öreg Afrikában termett.

Nagy hajóikon érkeztek, szinte minden előzmény nélkül, mint barátok. Kezdetben gyanakodtunk, de lassanként megbizonyosodtunk arról, hogy jó szándékkal vannak irántunk. Új eszméket hoztak nekünk a szabadságról, az emberi jogok tiszteletéről és egyéb dolgokról; egyelőre kevesen szálltak ki a hajókból, különöseknek találtuk őket, s bár valójában ugyanolyanok voltak, mint mi, VALAMI más mégis volt bennük, s az emberek ujjal mutogattak rájuk az utcán; később aztán megszoktuk s szinte észre sem vettük őket. Majd közénk elegyedtek, eljártak a bárjainkba, színházainkba, csókolták az asszonyainkat... s mindezt különös öltözékükben, sajátos szokásaikat megtartva, fajtájúk felsőbbrendűségének biztos tudatában tették. E bizonyosságban osztozott sok félénk honfitársunk is. Akadtak néhányan, akik szembeszegültek velük, de a többség elfogadta őket, helyesebben szólva, nem vett tudomást róluk, s ennek következtében a számuk egyre nőtt, a városnegyedek, ahol éltek, egyre nagyobbak lettek, mind jobban közénk vegyültek, de meghitt kapcsolatot szinte sose építettek ki velünk; velünk éltek, de mintegy külön társadalmat alkottak... S amikor felocsúdtunk, már a hatalom minden kulcsát a kezükben tartották. Egyes társadalmi csoportok már korábban figyelmeztettek bennünket erre, de ügyet sem vetettünk rájuk, s most már késő. Ezt az írást biztos helyre kell elrejtenem, mielőtt még letartóztatnak; harcolni nem tudunk ellenük, mivel túlságosan erősek, mindent tudnak, és mindenütt ott vannak; szegény Spanyolország, szegény világ... - Érdekes, ugye? Ez igazolja az elméletemet, mely szerint a NAGY VILÁGÉGÉS előtt idegen bolygóról érkezett lények özönlötték el a Földet, s ez okozta a katasztrófát. - Valóban, ennek a naplórészletnek a felfedezése igen jelentős az újkor lételveinek a megvilágítása szempontjából, hisz szinte minden könyvük elpusztult, mivel szokásuk szerint szerves anyagokra írták őket. De honnan jöhettek ezek a lények? - Nem tudom, de az egyik falon fennmaradt egy különös felirat, amely a naplóban is többször felbukkan: YANKEES GO HOME.

BENCZIK VILMOS FORDÍTÁSA

3

DOMINGO SANTOS

AZ A NAP, AMIKOR AZ IDEGENEK LESZÁLLNAK A FÖLDRE... Évekkel ezelőtt egy Orsón Welles nevű nyugtalan fiatalember az éter hullámaira bízta Wells híres művének, a Világok háborújának rendkívül hitelesnek tűnő rádióváltozatát, és nem tudta, hogy ezzel egy kicsit történelmet is csinál. Az adás keltette döbbenetét és a lakosság bizonyos köreiben észlelt hisztérikus pánikot utólag komolyabbnak tüntették fel, mint valójában volt; a műsor visszhangja mégis rávilágított arra, hogy milyen tág az emberi lény befogadóképessége, milyen fogékony még akkor is, ha a mindennapi lét szűk kereteit meghaladó, szokatlan dolgokról van szó, mint például a Földön kívüli lények létezése. A téma, a maga ellentmondásaival együtt, olyan érdeklődést kelt, hogy a tudományosfantasztikus irodalomban nemcsak újra meg újra fölbukkan, hanem a műfaj egyik központi problémája is, ellenpontjával együtt, ami nem más, mint a „first contact", a bolygónkon kívüli első találkozás egy tőlünk teljesen különböző fajjal. Számunkra a Földön kívüli „látogatók" érkezése reálisabb kérdés, mint a világűr más lényeinek feltételezett keresése, ezért ez a probléma nagyobb visszhangra talál, maradandóbb, erősebb hatást kelt a tömegekben. E gyűjtemény olvasásakor én is belemerültem hát a témába, amely elég sokrétű ahhoz, hogy az ismétlődés veszélye nélkül megtölthesse a Nueva Dinnensión jó néhány kötetét. Nagyon vonzó, csábító, végtelen lehetőségeket felcsillantó az a gondolat, hogy mi lesz, ha egy Földön kívüli űrhajó leereszkedik bolygónk felszínére, és valaki (vagy valami) kiszáll belőle. A repülő csészealjakban az emberek többségének az a vágya kel életre, hogy mint emberek, ne érezzük egyedül magunkat a világűrben; ezért ezeknek a tárgyaknak az érdekessége nem megmagyarázhatatlanságukban áll, hanem mert egy gondolat mondhatnám úgy is, hogy egy álvallás - megtestesítői: azé a hité, hogy valaki ott fönn vigyáz ránk (tehát aki nálunk felsőbbrendű)... mint egy kozmikus őrzőangyal, vagy mint a mi kis istenünk, aki - mert anyagból formált lény - sokkal megfoghatóbb. A tudományos-fantasztikus irodalom témái széles körűek, de nem függetlenek az idők múlásától. Campbell nagyon helyesen mutatott rá fel, hogy nincs jobb módszer egy korszak nyugtalanságainak, szorongásainak és vágyainak megismerésére, mint a sci-fi tanulmányozása. És ez arra a kérdésre is vonatkozik, amelyről most szólunk, végigkísérve kialakulásának hosszú évek során át tartó folyamatát. A negyvenes években, a tudományos-fantasztikus irodalomnak a Gernsback-féle áltudományos kort követő első virágzása idején a Földön kívüli lények nem „látogatók", hanem „betolakodók" voltak. Ez egy olyan tény, amelyet figyelembe kell venni, mert a nagy amerikai depresszió korában vagyunk, a békék és háborúk változékony korában, amit aztán a

4

második világháborús évek követnek. A háborúktól és gazdasági válságoktól szenvedő, vonagló világban kellemes kibúvót jelentett belekapaszkodni egy képzelt veszély lehetőségébe, még akkor is, ha ez nagyobbnak tűnt, mint az emberek körül leselkedő valódi veszély. Ha valaki borzongató történeteket olvas a kegyetlen. Földön kívüli lényekről, akik könyörtelenül megtámadják a Földet, és már majdnem teljesen elpusztítják, s végül is az emberiség múlhatatlan bölcsessége legyőzi őket: akkor a napisajtó nem kevésbé borzongató történetei sokkal szolidabbnak tűnnek. Amikor a negyvenes évek második felében eljött a béke bizonytalan korszaka, az „invázióról" szóló történetek lényegesen megváltoztak: megszelídültek. Az említett éveket jellemző hidegháború az elbeszéléseken is nyomot hagyott; a nyílt invázió csak burkolt formákban jelenik meg. Így születtek a „birtokbavételről" szóló történetek, amelyekben a Földön kívüli lények továbbra is hódító szándékkal érkeznek bolygónkra, de ahelyett hogy hadsereget küldenének ránk, az emberek akaratát igázzák le, birtokukba veszik őket, hamis másolatokkal helyettesítik a Föld kulcsembereit... Példaként elég megemlítenünk az ilyen típusú irodalomnak egyik jellemző művét, Róbert A. Heinlein híres írását: Titán elözönli a Földet (Nebulae sorozat, 1. sz.). Nyilvánvaló, hogy ezek a művek a kommunizmus Egyesült Államokba való beszivárgásának burkolt szimbólumai, és küldetésük sokszor csak annyiból áll, hogy jó előre figyelmeztetik az egészséges amerikai állampolgárt: ne hagyja magát olyan idegen gondolatoktól befolyásoltatni, amelyek távol állnak a mindenki számára kielégítő American Way of Life megszokottságától. Idővel ezek a birtoklási történetek is más irányok felé tértek el. A stagnáló és végül inkább látszólagos, mint valódi ellenségeskedésbe forduló hidegháború szükségessé tette, hogy a sci-fi szerzők más filozófiát keressenek, amelyre műveiket építhetik. Ebben az időben sok olyan történetet írtak, amelyben a Földön kívüliek invázióját (mert még mindig invázióról van szó) a világ országai együttesen győzik le... vagyis az Egyesült Államok és a Szovjetunió, mert akkoriban ez a két nagyhatalom uralja a Földet, szemben állva a közös ellenséggel. Ez nyilvánvalóvá teszi a két óriás hatalom fokozódó közeledését, így végül a drámaiságnak ez a rugója is elpattan, másikat kell keresni helyette. Az UFO-k megjelenése a világ közéletében (nézzék el nekem az ufológusok) szintén a hidegháború egyik következménye volt. Az UFO-k mégis egy egészen más üzenetet próbálnak becsempészni az emberek tudatalattijába: egy emberbaráti, majdnem vallásos üzenetet, a béke üzenetét - és egyúttal egy figyelmeztetést. Mert az UFO-k legénységének kétfélesége (gonosz, zöld emberkék és jóságos, magas, szőke lények) nem más, mint a Jó és a Rossz, Ormuz és Arimán őselveinek korunkra való aktualizálása. Természetes, hogy ez az új kezdeményezés is visszhangot keltett a „látogatások" tudományos-fantasztikus irodalmában. Így tehát a Földön kívüli lények bolygónkra való érkezése egyre inkább jelképessé válik... anélkül hogy a klasszikus értelemben vett invázió megszűnne. Hiszen a repülő csészealjak legénysége két táborra osztható. Mindenesetre a legnagyobb sikert azok az idegenek aratták, akiket „adamszkiánusoknak" neveznék. Ezek a látogatók őrangyalunkká, gyámunkká, apánk helyett apánkká válnak; ők a sci-fi istenségedének a jelképei. Azért jönnek, hogy fogyatékosságainkra figyelmeztessenek bennünket. A látogatásokról szóló fantasztikus irodalom tipikus példája Jay Williams elbeszélése, Az istenek ajándéka vagy (az adott korból következően fejlettebb fokon) az Ultimátum a Földnek című film, habár ennek a története a kelleténél előbb, a végigjárható útnak körülbelül az egytizedénél befejeződik. És százával sorolhatnánk a példákat. Napjainkban már hanyatlóban vannak a „látogatókról" szóló történetek, más, sokkal aktuálisabb témák lépnek a helyükbe. Valóban, az UFO-k mindennapisága azt eredményezte, hogy egy rövid, de virágzó korszak után a tömegek érdeklődése lehanyatlott. De más oka is van ennek: minél inkább elfogadják az emberek azt a tényt, hogy bolygónkon kívül is élhetnek értelmes lények, annál logikusabbnak és természetesebbnek érzik a Földön kívüli

5

látogatók érkezését. Meg vagyok győződve arról, hogy ha végeznénk egy felmérést ezzel kapcsolatban, akkor kiderülne, hogy az emberek túlnyomó része különösebb fejtörés és komplexusok nélkül elfogadná annak a lehetőségét, hogy Földön kívüli idegenek érkezhetnek bolygónkra. Ebből következik, hogy az a napjainkban megjelenő néhány elbeszélés, amely az idegenek látogatásáról szól, nem magát a látogatást állítja előtérbe, hanem a látogatásra reagáló embert és a látogatás következményeit, figyelmen kívül hagyva az ötvenes és hatvanas évek hasonló témájú műveinek alaptételeit, mint például azt a kissé soviniszta kiindulópontot, hogy a Földön kívüli látogatók, ha más nyelven nem is, de angolul természetesen beszélnek... vagy ha nem, hát náluk van a csodaeszköz, az univerzális fordítógép, vagy ha az sem, akkor hát fogalomátvitelt alkalmaznak. Ezért tartom érdekesnek Avram Davidson Grantha megjelenése című elbeszélését. Bár a nyelvi nehézségeket áthidaló lehetséges megértésről beszél, de felvet egy ötletet, amelyen érdemes elgondolkodni, különösen a meggyőződéses ufológusoknak ajánlom: amikor a várva várt találkozás létrejön, nem azt fogjuk elhinni, ami valóban történt, hanem csak azt, amit hinni akarunk. Mert ilyen a világ, uraim. És éppen ezért, ha üggyel-bajjal is, világunk tovább forog. Eláruljak önöknek valamit? Minden ember a lelke mélyén meg van győződve arról, hogy a meggyötört planétánkra leszálló idegenekről szóló sok-sok történet - amelyek elvileg már minden lehetőséget megforgattak, mérlegeltek - használhatatlan kacattá válik azon a napon, amikor a találkozás valóban létrejön (persze ha az idegenek le tudnak szállni, és le is akarnak szállni), mert akkor senki sem olvas, hanem elszabadul a pokol. Az ember még abban is reménykedik, hogy a Földön kívüliek érkezése valahogy úgy fog lezajlani, mint Az istenek ajándékában: békésen, tömegesen. De a kormányok gyanakvóak, a hadseregeknek sok a tankjuk és a repülőgépük, és az alkalmatlan, elhamarkodott parancs pillanatok alatt megfogalmazódik. És ennyi szellemi erőfeszítés után, úgy gondolom, ha a szó szoros értelmében vett invázióról nem is lesz szó, valamiféle háború mégis ki fog törni. És az nyugtalanít a leginkább, hogy minden bizonnyal mi leszünk azok, akik - szokásos ostoba lelkiismeretlenségünkkel - kirobbantjuk ezt a háborút. De mindezek ellenére az ember lelke mélyén derűlátó: arra gondol, hogy elképzelései tévesek is lehetnek. Hiszen ha az idegenek meglátogatnak minket, végül is nem a sci-fi írók, hanem a történészek feladata lesz, hogy megírják ennek az első látogatásnak az egyetlen hiteles történetét. Minden egyéb csak terméketlen, puszta feltételezés. Vagy talán nem is olyan terméketlen? Mert az is felötlik bennünk, hogy - ha véleményünkre adna a világ - minden hadsereg minden egyes magas rangú tisztjétől meg kellene követelnünk, hogy a forródróton lefolytatott telefonbeszélgetések között elolvasson egy-egy tudományos-fantasztikus elbeszélést. Amikor a nagy „látogatás" valóban megtörténik, így talán egészen másképpen alakulnának a dolgok... VARGA-HASZONITS ZSUZSA FORDÍTÁSA

6

JORGE CAMPOS

KAPCSOLATTEREMTÉS Az UFO-k - nem tudták, hogy így hívják őket, meg nem is jutott volna eszükbe, hogy így nevezzék magukat, mert soha nem voltak kétségeik afelől, kik is ők tulajdonképpen - finom ívben ereszkedtek le a hegyek lábánál elterülő mezőre. Erre a kora esti órára esett a választásuk, amikor a folyó és a veteményeskertek felől fölszálló köd tejfehér párája lassan már megült a völgyben. Szabályos háromszög alakba rendeződve értek földet az alacsony kőfalak meg a gyér forgalmú országút közötti téren. Az egyik fal mögül tehén bámult rájuk. A másik oldalról pedig kitartóan ugatta őket egy kutya. Egy fénysugár - halovány fénye épp hogy csak átrezgett a leszálló este félhomályán - végigtapogatta az állatokat, majd továbbsiklott róluk, s lassan kialudt. A kutya ugatott még egy sort, aztán elunta, néhány bokrot körbeszaglászott és eloldalgott. Senki más nem vette észre őket. Még az a fiú sem, aki a bekerített térség irányából jött, hogy elhajtsa teheneit. Az éjszaka sötétje lassan szétterült a megbolygatott tájon. Kezdetét vette a kapcsolatteremtési akció. A gépezetek belsejében megindult az előre gondosan megtervezett munka. Külső borítólemezükről keskeny fémcsíkok váltak el, néhány lépésnyi távolságra pattantak, és ott íjként megfeszültek, mintha védenének valamit. Volt közöttük olyan is, amelyiknek csúcsán, mint óriási rovarszem, sokszöglapokkal határolt gömb nyílt ki. A repülő szerkezetek tojásdad alakú központi agyában elhelyezkedő műszerek közölték a távoli irányítóközponttal, hogy a legnagyobb rendben, a tervek szerint történik minden, és készen állnak az előre várható behatások vagy válaszreakciók feldolgozására. Aztán, mint a harc előtti éjszakán a fegyverrel virrasztó vitézek, fejükön égnek meredező óriási sisakkal, őrködtek másnap reggelig. Alig hajnalodott még, mikor az első ember felfedezte őket. A kihalt országúton, hol bolondul ugrándozva, hol lépteit lelassítva közeledett feléjük. Időnként lehajolt, fölvett egy követ, és messzire hajította. Ráadásul éktelenül fütyült, és öblös hangján nem létező állatait hujjogatta. Mikor észrevette az ismeretlen fémszerkezeteket, meglepetten füttyentett. Gyorsan végigjártatta rajtuk a tekintetét, aztán hirtelen megfordult. Sietős léptekkel, ugrándozás nélkül igyekezett vissza a falu felé. Száját most egyetlen hang sem hagyta el. A letáborozott szerkezetek is észlelték jelenlétét. Körbefogták sugaraikkal, melyek a ragyogó napfényben láthatatlanok voltak. De egyébre már nem volt idejük, mert az ember alakja hamarosan a távolba veszett; futott a falu felé, ahogy csak a lába bírta. Amint beért a faluba, megállt az egyik szélső háznál, és bezörgetett. - Cosme! Crescenciol Gyertek ki gyorsan, mindjárt jövök én is! A térre igyekezett, bezörgetett még három-négy házba, aztán nagy hirtelen berobbant a kocsma álmos nyugalmába. A bent lévők elárasztották kérdéseikkel - négy-öt ember a pultnál, egy hatodik, aki isten tudja, hányadszor olvasta már a tavalyi bikaviadalok elsárgult műsorát, a kávéfőzőgép fogantyúját markoló fiú meg egy fej, amelyik a kocsmaszobát a tulajdonos lakhelyétől elválasztó függöny résén át bukkant elő -, a frissen érkezett pedig sebtiben elmondott mindent. - Az öreg Rito legelőjén tanyáznak. Úgy, mint a múltkor. Már kirakták a lámpákat, a sátrakat meg a többit.

7

A kora reggeli hírnök már szaladt is tovább, a faluban mindenkit fölvert a hírrel. Mikor botladozva visszaért a térre, már akadt néhány követője. Aztán mások is csatlakoztak a menethez, úgyhogy a legelők felé vezető úton már hosszú sor kígyózott, amely hol összetorlódott, hol pedig kis csoportokra szakadt a késlekedők miatt. A sok atyafi ugyancsak szaporázta, majdhogynem futottak nagy igyekezetükben, félig begombolt nadrágját markolva az egyik, mezítláb ugrándozva, hogy le ne maradjon, a másik. A legelőhöz érve az út szélére tódultak mind, és ott megálltak. A halvány reggeli fény megcsillant a fémes bogárhátakon. A szerkezetek által kibocsátóit láthatatlan sugarak azonnal működésbe hozták a gépi érzékelőket, amelyek megadták a szükséges utasításokat: ADJATOK JELZÉSEKET::::MEG KELL TUDNIUK, HOGY KAPCSOLATBA AKARUNK LÉPNI VELÜK:::NEM AKARUNK ÁRTANI SENKIN EK:::ADJATOK JELZÉSEKET::: ÜTEMES EGYMÁS UTÁN BÁN "TUDOMÁSUKRA KELL HOZNUNK, HOGY LEHETSÉGES A KAPCSOLAT KÖZÖTTÜNK:::ÜTEMES EGYMÁSUTÁN BÁN: "ADJATOK JELZÉSEKET::: Mint a csiszolt drágakövek, úgy izzottak föl hirtelen sok millió voltos fényükkel az óriási rovarszemek. A felvillanások - fény, szünet, fény, szünet, fény, fény, hosszabb szünet szabályos egymásutánban követték egymást. A férfiak és nők csoportja legyezőszerűen terült szét az út két oldalán, de az ösvény kezdeténél tovább nem merészkedtek. Látták a fel-felvillanó fényeket, de szemükkel a jövevényeket keresték, akik majd odahívják vagy elkergetik őket, parancsokat osztogatnak, vagy nem akarják szerződtetni őket, akik majd fizetnek nekik... Cosme volt a legtapasztaltabb közöttük: játszott már római. katonát és napóleoni gránátost, és mikor egyszer vörös köpennyel a vállán, Juanes bácsi szamarába csimpaszkodva beleesett a folyóba, különösen jó pénz ütötte a markát. Crescendo életének legszebb pillanatai voltak, mikor egy pompás hintó bakján ülve két lovat hajtott árkon-bokron át - mit számított azoknak, ha eltörik valami, csak jó nagyokat ugorjon a kocsi! A kocsmáros fiának pedig egyszer egy parittyából repített kődarab fölszakította a szemöldökét... és most megint eljöttek a filmesek. De egyelőre senkit sem láttak a közelben. A faluba mentek volna? A parasztok ösztönös bizalmatlanságával méregették a furcsa masinákat és a barátságtalanul villogó fényeket. Ketten-hárman odamentek a fényforrásokhoz, hogy közelebbről is szemügyre vegyék őket. Közben az érzékeny készülékek újabb utasításokat kaptak: FELKÉSZÜLNI A MÁSODIK FÁZISRA:"FELKÉSZÜLNI A MÁSODIK FÁZISRA::: REMÉLJÜK, MEGÉRTIK, HOGY KAPCSOLATBA AKARUNK LÉPNI VELÜK:::FELKÉSZÜLNI A BIZONYÍTÁSRA:::A BIZONY(TÁSRA:::HA ÉRTELMES LÉNYEKKEL ÁLLUNK SZEMBEN, MEGÉRTIK, HOGY Ml IS AZOK VAGYUNK:"KAPCSOLATOT AKARUNK TEREMTENI:::A HÁROMSZÖG:::ALKOSSATOK EGY HÁROMSZÖGET::: AZ ÁTMÉRŐ NÉGYZETE EGYENLŐ A BEFOGÓK NÉGYZETÉNEK ÖSSZEGÉVEL::: BIZONYÍTÁS:"BIZONYÍTÁS:"KÖZVETÍTSÉTEK A VÁLASZREAKCIÓKAT::: Az egyik fényforrás hosszú sugarat bocsátott ki magából. Két másik is működésbe lépett, és az egymást keresztező fénykévékből egy háromszög rajzolódott ki. A magnetikus sugárkoszorú ragyogott egy ideig, majd a háromszög oldalaiból vakító fényárban úszó négyzetek nőttek ki. A reggel sugárözönében is élesen tűnt elő a szemléletes rajz. Három villódzó négyzet, melyek csúcsaikkal egymásba kapcsolódva egy háromszöget fognak közre. VÉGE:::KÖZVETÍTSÉTEK A VÁLASZREAKCIÓKAT:"KÖZVETÍTSÉTEK A VÁLASZ-REAKCIÓKAT::: Az emberek szájtátva figyeltek, mintha tűzijátékot láttak volna. Volt, aki hátrébb húzódott, mások leültek a földre. Mikor kialudt a szikrázó fény, valahonnan zavart nevetés hallatszott: az egyik atyafi hátba verte a másikat. - Nohát, ezek a filmesek...

8

- Hé! Itt vagyunk! - Jöjjenek már elől A hosszúra nyúló csöndtől jobban megijedtek, mint a felvillanó fényektől és jeladásoktól. A kialudt fényforrások, a szürkés színű, lencse alakú gépezetek komor idegenséggel meredeztek a mező, a legelők, az út földjének természetes reggeli fényében. A rémület csendje telepedett az összegyűlt falusiakra. A gépek felől senki sem közeledett. Jobb lenne visszamenni a faluba, és ott bevárni a filmesek érkezését. A készülékek érzékelőcsápjai figyelőállásba merevültek. További utasításokat kaptak: MÁS MÓDSZERREL::: MAS MÓDSZERREL ::: KAPCSOLATOT::: KAPCSOLATOT KELL TEREMTENÜNK VELÜK:"ÉRTELMES LÉNYEK VAGYUNK::¡ÜTEMES HANG-KIBOCSÁTÁS:::JEGYEZZÉTEK A REAKCIÓKAT .'."TEREMTSETEK KAPCSOLATOT::: TEREMTSETEK KAPCSOLATOT::: Két, váltakozó erősségű, szaggatottan egymásra felelő hang tépte szét a csendet. Mintha két óriási tehén bőgne, groteszk ellenpontozásban válaszolgatva egymásnak. Ijesztő lett volna ez a bömbölés, ha nem hangzott volna fel benne valami csúfondáros mellékzönge. Az összesereglett tömeg hátrahőkölt e furcsa párbeszéd hallatán, melyet a környező hegyek megsokszorozva vertek vissza. Tanácstalanul bámultak egymásra; né-hányan, akikben már oldódott az ijedtség, elnevették magukat. Csend lett megint. A gépezetek újabb utasításokat kaptak: KÖZÖLJÉTEK A VÁLASZREAKCIÓT:::KÖZÖLJÉTEK A VÁLASZREAKCIÓT::: A „válaszreakció" nem sokat váratott magára. A kocsmáros fia, aki mindig megnevettette a vendégeket azzal, hogy a borjakat utánozta, maga is szélnek eresztett egy messze hangzó bőgést. A válaszul felcsattanó nevetés azt jelezte, hogy a csúfolódás hallatán elpárolgott az ott lévők félelme. És minden bizonnyal ugyanez a fiú volt, aki az első követ elhajította; jócskán telibe találta vele az egyik fényforrást. A kis szerkezet milliónyi fényes szilánkra pattant szét, szemet gyönyörködtető, ragyogó harmatcseppekre. De senki sem gyönyörködött bennük. A fiú példáját a többiek is követték, és a kövek csak úgy záporoztak a domború védőpajzsokra, derékba törték a fémlábakat, melyek a rovarszemre emlékeztető berendezéseket tartották, és a fémfelületekről hangos zörrenéssel visszapattanva a földbe csapódtak. Két-három éles felvillanás visszariasztotta a tömeget, az emberek fejvesztetten menekültek. Hátra se néztek, úgy rohantak a falu felé. Nemsokára abbamaradt az ijesztő villámlás, és újra csend szállt a reggeli fényben fürdő mezőre. A szerkezetek újabb utasításokat kaptak: HAGYJÁTOK ABBA A KÍSÉRLETET:::INDULJATOK EL VISSZAFELÉ:::VÁLASZREAKCIÓK RÖGZÍTVE::: INDULJATOK VISSZAFELÉ::: INDULJATOK::: INDULJATOK::: Senki sem látta, mikor szálltak föl a gépezetek; villámgyorsan, majdnem függőlegesen emelkedtek a levegőbe. Néhány napig az egész falu mélyen hallgatott a történtekről; Cosme, Crescencio meg a kocsmáros fia elfordították a fejüket, ha összetalálkoztak, és szorongva várták, mikor jönnek értük a csendőrök. De a filmesek, úgy látszik, nem tettek panaszt. PÁL FERENC FORDÍTÁSA

9

A CSILLAG KÖD MESÉI CARLOS CAIZ CIDONCHA

10

A végtelen csillagköd ott lángolt előttem a kinti homályban, parázsló fénye rőt pirosba vonta a tárgyakat körülöttem. Az ágyútorony magányában úgy éreztem, szinte csak karnyújtásnyira van tőlem, elég lenne a karom kinyújtani, hogy megérinthessem. Pedig jól tudtam, hogy egy szilárd, átlátszó és mégis áthatolhatatlan sztaloplasztik fal választ el a kozmikus ragyogástól. És több tucat fényév is ráadásul. Jó néhány hete tartott már ez a céltalan bolyongás, maximumra kapcsolt keresődetektorokkal, a kozmikus tér homályában. Unalomban és semmittevéssel eltöltött hetek, mikor csak a közömbös csillagok kísértek el bennünket utunkon, mindig ugyanúgy ragyogva a messzeségben. Hogy is ne bámultuk volna hát megbabonázva ezt a csodálatos vörös gomolygást? A Vörös Köd nem tartozott az égbolt mindennapi jelenségei közé. Mindannyian láttunk már sötét gázokból összesűrűsödött hatalmas felhőket, melyek árnyékba burkolják a csillagtér nagy részét, szeszélyes mintázatot kanyarítva a Tejút csillogó szőnyegébe. Jól ismertük a fénylő gomolyokat is, melyeknek gázatomjai a mélyükben rejtőzködő csillagok lángolását sziporkázva sugározták szét az űrben. De a Vörös Köd más volt. Évszázadokkal ezelőtt bukkantak rá a Tejútrendszer északi részén szétterülő, iszonyatos, fekete gázfelhők mögött, és akik elindultak, hogy kifürkésszék titkait, nem tértek meg soha távoli útjukról. A Vörös Ködöt alkotó gázok - a tudomány még nem talált magyarázatot erre a jelenségre - állandó izzásban voltak. A Vörös Köd élt. Az összetételét magyarázó elméletek természetesen nem hiányoztak. Ezek a végtelen tér egy ismeretlen jellemzőkkel rendelkező övezetéről beszéltek, ahol az általunk ismert természeti törvények érvényessége megszűnt. Ott, az iszonytató gomolygás mélyén kifürkészhetetlen, titáni erők egymásra hatásából új, izzó csillagok születtek, hogy egy napon aztán a Galaktikába robbanva megkezdjék végtelen csillagéletüket. A Vörös Köd és még néhány, a Tejútrendszerben egymástól óriási távolságokban izzó hasonló alakulat szüli méhében az idők kezdete óta a csillagokat, benépesítve velük, bolygóikkal és rajtuk az élet csíráival, a világmindenséget. Évmillióknak kell még eltelniük, hogy a most még magzati állapotban fortyogó napok megszülessenek, és felvillanjon fényük a kozmikus világban. De mit számít néhány millió év egy születő csillag életében? Több tucat űrhajó hatolt már be a teremtés eme Magna Materének a mélyére. Technikailag tökéletes, a legkorszerűbb védő- és kutatóberendezésekkel felszerelt, tudósok és merész pilóták által irányított hajók. Még látták, ahogy elérik és áttörik a gázok ködfalát. De hogy mi lett ezeknek a hajóknak és embereknek a sorsa, azt már senki sem tudta. A borzalmas vegykonyha, melyben a világmindenség napjai formálódtak, nem tárta föl titkait a halandó lényeknek. Csak egy ember tért vissza onnan - valami dühöngő őrült, aki valaha hírneves tudós volt egy aprócska mentőrakétába zárva. Mi mindent láthattak ezek a megtört fényű szemek? Egy pillanatra talán feltárultak előttük a világteremtő istenek titkai, természetfölötti lakhelyükön, ott a vérszín gomolygás mélyén. A Csillagköd őrizte titkát: az egyetlen túlélő agya teljesen elroncsolódott, s amikor hosszú évekig tartó szüntelen üvöltés és összefüggéstelen kiáltozás után meghalt egy pszichiátriai klinikán, ugyanolyan súlyos őrület tartotta hatalmában, mint mikor rátaláltak az űrben. Ilyenféle gondolatok keringtek a fejemben, miközben merően bámultam a végtelenbe nyúló, távoli Csillagködöt, melynek fénye valósággal megbabonázott. Úgy éreztem, magam vagyok az űrben, szemtől szemben ezzel a lángoló rémmel, mint egy élőlény a másikkal szemben, mint egy ember egy isten színe előtt... - Hadnagy úr... Ösztönösen azonnal reagáltam a hívásra, fölriadtam töprenkedésemből, a varázslat szertefoszlott. Homályosan úgy rémlett, mintha már többször is szólítottak volna. Megint a valóság tárgyai vettek körül, és a Vörös Köd nem volt egyéb, mint az űr homályos messzeségeiben lebegő, távoli kozmikus kísértet.

11

A kis ágyútornyot csak a kívülről beszűrődő álnok vörös ragyogás világította be; ha a sztaloplasztik ablak „nyitva" maradt, nem volt szabad bekapcsolni a belső világítást. De a félhomályban így is jól kivettem Kersoll detektor-technikus szorongó arcát. . - Mi van, Kersoll? - kérdeztem. A technikus megkönnyebbülten sóhajtott. - Erre mentem éppen, és az ajtón keresztül láttam, hogy a Csillagködben gyönyörködik - mondta. - Óvatosabbnak kell lennie, hadnagy úr. Nem jó hosszú ideig nézni a Vörös Ködöt. Kersoll a Déli Halak csillagkép Willem nevű bolygójáról származott, arról a különös világról, ahol úgy beszélik, az ezoterikus kultuszok és a titkos szekták beavatottjai járatosak voltak még a Galaktika ősi népeinek okkult tudományaiban. Jólesett a gondoskodása. - Ne aggódj, Kersoll - mondtam neki. - A Csillagköd messze van, sok-sok fényév választ el tőle bennünket. Csak akkor árthat nekünk, ha túl közel kerülünk hozzá. Még egy pillantást vetettem a végtelenbe nyúló kozmikus tüneményre. - Van benne valami magasztos szépség-szaladt ki önkéntelenül a számon. Magamban mondtam inkább, mint aggódó beszélgető partneremnek. Kersoll azonban megrázta fejét, szeme majdhogynem gyűlölettel villant a sötétben. - Visszataszító, hadnagy úr - mondta. - Olyan, mint egy rosszindulatú kelés a világűrben, egy gennyes fekély; az ördög keze nyoma ez világunkban. Csak bajt okozhat, ami belőle jön. A közelsége öl, hadnagy úr, és csupán a fénye is képes őrületbe kergetni az embereket. Átkozott legyen az a nap, mikor azt a parancsot kaptuk, hogy az űrnek ebben a körzetében teljesítsünk járőrszolgálatot. Elfordítottam tekintetemet a Csillagködről, hogy jobban szemügyre vegyem beszélgető társam arcát. Nem, nem hiszem, hogy ez az ember gyáva lenne. Személyi lapja is említést tesz az ellenséggel szemben tanúsított bátor viselkedéséről. És mégis..; - Mit tudsz a Vörös Ködről? - kérdeztem. Kersoll a torkát köszörülte. - Hadnagy úr, lehet hogy én nem vagyok olyan tanult ember, mint ön, de járom már a világűrt egy ideje, láttam egyet s mást, ami nincs a tudományos könyvekben. Mi, akik a Willemen születtünk, tudjuk, hogy a mi galaktikus fajunk megjelenése előtt éltek már más, sokkal hatalmasabb fajok, és hogy az általuk ismert és használt energiák semmiben sem hasonlítottak azokhoz, amelyek minket szolgálnak. És tudjuk, hogy vannak az űrben olyan körzetek, melyeken átok ül, s ez, ahol most vagyunk, ez is ilyen. Nem először járok erre. - Voltál már itt máskor is? A technikus kurtán bólintott a sötétben. - Mikor a Harmadik Flotta egyik bolygóközi felderítőjén szolgáltam, hadnagy úr. Átkozott dolog a Csillagköd körzetében őrjáratot tartani, de ennél százszor rosszabb, ha le kell szállni azokon a bolygókon, melyek a Köd vörös sugárzásának kitett régiókban keringenek. Rémisztő árnyak lakják ezeket a borzalmas világokat, ahol esetenként a halál a legkisebb rossz, ami az emberre vár. Ez a pokoli vörös fény egész csillagrendszereket mérgez meg, monstrumokkal és lidérces látomásokkal népesíti be őket. A Galaktika kóborló árnyai elhintették a ragályt a világűrnek ezen a darabján, ahol a rossz szellemek boszorkányszombatjaikat ülik... - De mégis, mit találtatok? - vágtam a szavába, hogy megszakítsam gondolatainak összefüggéstelen áradását. - Mi volt az, amit ezeken a világokon találtatok? - Ne kívánja tőlem, hogy elmondjam, hadnagy úr. Elég, ha annyit mondok, hogy három hónap alatt a legénység fele elpusztult, és hogy egy napon... - elakadt a szava, egy pillanatig tétovázott - ...és egy napon a Csillagköd végein hajózva megpillantottuk Liria hercegnőt. Be kell hogy valljam, nagy hatással volt rám a technikus hangjából kiérződő félelem, pedig még soha nem hallottam a hercegnőről.

12

- Ki az a Liria hercegnő? - kérdeztem. De Kersoll, úgy látszik, megijedt, hogy már talán így is túl sokat mondott. Az ajtó felé hátrált, ideges remegés futott végig testén. - Csak egy űrbéli legenda az egész... - mondta. - Hadnagy úr, néhány perc múlva őrségbe kell mennem. Ha más parancsa nincs számomra... Elbocsátottam. Nem kérdeztem tőle egyebet, mert féltem, hogy túlságosan megbolygatom vele a nyugalmát, no meg talán a sajátomat is. Noha ez a beszélgetés a legkevésbé sem volt megnyugtató, annyi hasznom legalább származott belőle, hogy nem bámultam tovább megbűvölve a Vörös Ködöt. És még mielőtt újra rácsodálkoztam volna, sietve becsuktam a külső „ablakot". Bekapcsoltam az ágyúállás belső világítását, és nekiláttam napi munkámnak; ellenőriztem az energiavető fegyver működését. De miközben a szokásos mozdulatok sorát végeztem, amit akár bekötött szemmel is meg tudtam volna csinálni, annyira begyakoroltam már, egyre csak Kersoll szavai motoszkáltak a fejemben. Liria hercegnő... Liria hercegnő... ennek a mesebeli lénynek a neve makacsul kísértett agyamban, már-már rögeszmésen gyötört. Mintha már hallottam volna ezt a nevet, csak arra nem emlékeztem, hogy hol. Liria, Liria... Liria hercegnő... Kersoll egyszeriben nagyon szófukarrá vált, amint ez a név előkerült, mintha megbánta volna, hogy egyáltalán beszélni kezdett. Nagyon nehezen tudnék most meg tőle bármi mást erről az egészről. És akkor hirtelen eszembe jutott Tarazona hadnagy. Űrtörténész volt és néprajzkutató, azonkívül kiváló elektronikai szakember, aki ebben az utóbbi minőségében kétéves űrszolgálatát a mi kis hajónkon töltötte. Ha más nem, Tarazona biztosan tud valamit a titokzatos hercegnőről. Elhatároztam, hogy alkalmas időben szóba hozom előtte az iménti beszélgetést. Képzeljenek el két tangens szférikus teret, azaz olyan tereket, melyek csak egy pontban kapcsolódnak egymásba. Namármost, ha még azt is hozzáképzelik, hogy ezek a szférikus

13

terek több száz fényév kiterjedésűek, és valahol a Tejútrendszer közepe táján helyezkednek el, akkor már nagyjából fogalmat alkothatnak maguknak arról, hogy milyen óriási területen dúl már évszázadok óta a háború a Földi Államszövetség és a Xern Birodalom között. A két hatalmas szférikus gömb mindegyike valójában csak aprócska játékgolyó, ha összehasonlítjuk őket a Tejút végtelenbe csavarodó spiráljával, amelynek belsejében lebegnek. És mi ennek a spirálnak csak milliomodrészét jártuk be eddig. A két szféra érintkezési pontja az Ophiuchus és a Sagittarius csillagképek szektorában van; ebben a térségben szüntelen harcok folynak, melyekben ezerszámra pusztulnak az űrhajók, és milliónyi katona veszti életét. Arrafelé a bolygók minden méteréért folyik a harc, az űr csöndje megremeg a csillagközi háború néma fegyverropogásától, és a hadi-tudósítók a hősiességről és a harci dicsőségről szóló emelkedett hangú beszámolókban emlékeznek meg az összecsapásokról. De ha maguk elé képzelik a két szféra képét, láthatják, hogy a Sagittarius szektorában elhelyezkedő, lángokban álló űrbéli választó-vonal nem az egyetlen behatolási pont az egyik vagy a másik birodalomba. Egy merész hajóraj saját szférikus gömbjének bármelyik pontjáról elindulhatna, és átrepülve az üres téren (csak politikailag üres, fizikai értelemben ezernyi apró csillag népesíti be) behatolhatna az ellenség szférikus birodalmának határvidékeire, alapos meglepetést okozva a másiknak. De még az is eszébe juthat valakinek, hogy ezen a csillagközi terra incognitán az ellenséges terek ellen irányuló nagyobb hadjáratokat előkészítve, katonai támaszpontokat létesítsen. Mi, Galaktikus Felderítők éppen azért cirkálunk a világűrben, hogy meghiúsítsuk a xernbéliek ilyen irányú próbálkozásait. Munkánk során a kisebb méretű űrhajók két osztályát használjuk. A detektoros felderítő hajóknak - ilyen a mienk is - az a feladatuk, hogy újra meg újra végigpásztázzák az űr gyanús régióit, és felderítsék az oda esetleg behatoló ellenséges hajórajokat. Az ebbe a kategóriába tartozó hajók tömegének kilencven százalékát azok a legkorszerűbb keresőberendezések foglalják el, melyeknél modernebb nem létezik az Államszövetségben. Vannak még úgynevezett bolygóközi felderítők is, ezek valamivel nagyobbak, és többen teljesítenek rajtuk szolgálatot. Munkájuk sokkal veszélyesebb, mint a miénk, mert le kell szállniuk minden gyanús bolygóra, hogy átkutassák, nincs-e rajta a xern-bélieknek katonai támaszpontjuk vagy más egyéb berendezésük. Ezek a bolygók többségükben még felderítetlenek, ahol minden rosszra számítani lehet. Néha tényleg felfedeznek egy Xern katonai bázist. Esetenként azonban sokkal rosszabb dolgokat találnak... De ne higgyék, hogy a mi tevékenységünk teljesen veszélytelen. Kis hajóink viszonylag lassúak, és ha felderítünk egy ellenséges hajórajt, halottnak kell tettetnünk magunkat, míg a kellő távolságba nem kerülnek tőlünk. Akkor aztán teljes sebességgel repülünk, míg el nem érjük valamelyik határmenti erődünk rádióvételi körzetét. Hajóink valamivel gyorsabban manővereznek, mint egy nehéz, páncélosokból álló kötelék, de ha véletlenül felfedeznek bennünket, rombolóik egy szempillantás alatt utolérnek és rapityára lőnek bennünket. És egyáltalán nem biztos, hogy az én aprócska energiavetőm képes lenne megmenteni bennünket ettől a szomorú végtől. Egy detektoros felderítő hajó szokásos személyzete három tisztből (egy parancsnokból, aki a hajót irányítja, egy detektoros kereső hadnagyból és egy tüzér hadnagyból) meg az alájuk beosztott három detektor-technikusból áll, ez utóbbiak egymást váltva tartanak ügyeletet a radarernyők és a jelzőműszerek előtt. A három tiszt közül, be kell hogy valljam, a tüzérnek van a legkevesebb dolga. Munkája annyiból áll csupán, hogy rendben tartja fegyverét, és várja az alkalmat, hogy harcba bocsátkozzon minden hasonló xernbéli egységgel, mellyel az űr végtelen ösvényeinek valamelyikén szembetalálkozik. Mert az ellenségnek is vannak felderítőhajói, melyek viszont a mi tevékenységünket zavarják.

14

A hajó tisztjeit leginkább a detektorkereső szoba mellett elhelyezkedő kis szalonban lehet megtalálni, amely a parancsnoki híd szerves részét képezi. Beléptem a szalonba, Tarazona hadnagy ott ült, vele volt Halpin Barragón kapitány is. Barragón testes alakja éles ellentétben állt a hadnagy szikár figurájával. A kapitány, noha már veteránnak számított az űrben, maga sem tartozott a hadiflotta hivatásos állományába. Pár évvel ezelőtt még extradimenzionális fizikát tanított a Kharadini Egyetemen. A fény sebességénél gyorsabb űrrepülés elméletének legkiválóbb ismerője volt. Röviden elmondtam Tarazonának a beszélgetést, ami annyira fölkeltette az érdeklődésemet. - Liria hercegnő?! - kiáltott fel. - Laria Liria? Ki beszélt neked róla? Megmondtam neki. - No nézd csak! - Tarazona fölnevetett. - Vigasztaló, hogy materialista korunkban akadnak még olyanok, akik hitelt adnak az űr legősibb legendáinak. így talán bennünket, néprajzkutatókat sem tartanak majd annyira bolondnak... - De ki ez, vagy ki volt ez a bizonyos Liria hercegnő? - kérdezte Barragón kapitány. - A történelem egyik legkevésbé ismert alakja. Laria Liria a kétezer évvel ezelőtt elpusztult antik földi galaktikus birodalom utolsó császárának volt a lánya. Különös asszony, ha hihetünk a róla szóló legendáknak. Az akkor ismert Tejútrendszer nagy részét bejárta, de leginkább a Drum bolygón tartózkodott. - Bravó! - kiáltotta nevetve Barragón. - Csak azt ne mondd már, hogy seprűnyélen lovagolva járta be a Tejútrendszert. - Nem - válaszolta komoly arccal Tarazona. - Volt egy különös űrhajója, a Halott Csillag, melyet a legenda szerint árnyak irányítottak, és amelynek építésében nem vett részt halandó lény. Azt mesélik róla, hogy a Drumon élő mágusok ősi titkai közül sokat megismert. Aki csak látta, félt tőle és tisztelte, mert úgy mondják, a homály világának urai természetfölötti képességekkel ruházták fel őt. - És aztán mi lett vele? - kérdeztem. - A birodalom pusztulásakor nyoma veszett. Mikor Lep Kommeria hordái végigtarolták a Drumot, Laria Liria pokolbéli palotája porig égett. Minden bizonnyal ott pusztult ő is, mert sokan voltak akkoriban, akik a császári család tagjainak halálát kívánták. De a legenda szerint mégis sikerült elmenekülnie. - Hogyan? - csúszott ki önkéntelenül a számon. - Úgy mesélik, hogy a palotát elpusztító tüzet ő maga gyújtotta, hogy titkai ne kerüljenek avatatlan kézbe, és ez a tűz más volt, mint amit mi ismerünk. Liria hercegnő varázsereje segítségével megtizedelte a rátámadókat, és őrületbe kergette azon keveseket, akiknek sikerült elmenekülniük. Azután a Halott Csillagon elhagyta a bolygót, de bosszút esküdött apja, Katius császár gyilkosai ellen. Azóta a Tejútrendszerben bolyong, és valahány hajó csak találkozik vele, átkától megbélyegzetten a legszörnyűbb megpróbáltatásoknak néz elébe. Tarazona szünetet tartott, melyet egyikünk sem mert megtörni. Aztán elnevette magát. - Ezt tartja a legenda. De meg kell mondanom, saját szememmel nem láttam még Laria Liria hajóját, és nem is beszéltem senkivel, aki látta volna. - Kersoll állítólag látta - szóltam. Tarazona szemében felcsillant az érdeklődés. - Valóban? Szeretnék elbeszélgetni vele. Meglehet, hogy a végén még valami hasznát látom ennek az unalmas szolgálatnak. - Ha akarod, néhány perc múlva megteheted - mondta Barragón. - Kersoll most őrségen van a detektorszobában, de hamarosan átadja a szolgálatot. Így is volt, néhány perc múlva belépett Thiro Kanteom detektor-technikus, és engedélyt kért, hogy szolgálatba lépjen. Barragón tudomásul vette a jelentkezést, majd odaszólt a technikusnak, hogy küldje be Kersollt, aki hamarosan meg is jelent előttünk.

15

- Ülj le, fiú - kínálta hellyel barátságosan a kapitány. - Tarazona hadnagy szeretne egyet s mást megkérdezni tőled. - Kersoll, engem nagyon érdekelnek a Tejútrendszer ősi legendái - vette át a szót Tarazona. - Mondd csak, te valóban láttad Laria Liria hajóját? Kersoll szemrehányó pillantást vetett rám, de én elfordítottam a tekintetemet. - Úgy, ahogy most önt itt látom, hadnagy úr - felelte. - Csak egy apró pont volt a messzeségben, mégis jól kivettem minden részletét. Nem tudnám megmondani, hogyan, de a legapróbb részleteket is láttam rajta. Manckiewitcz kapitány azonnal az ellenkező irányba fordította a hajót, és áldott legyen a neve, a legnagyobb sebességre kapcsolta a motorokat. Ha nem így történik, most nem állnék itt önök előtt... - Milyen volt az a hajó? A technikus pillantása nyugtalanul rebbent ide-oda az apró helyiségben. Végül mégis elszánta magát a válaszra. - A Halott Csillag volt, hadnagy úr, pontosan olyan, amilyennek a régi korokban leírták. Ez volt az a hajó, amit a homály világának urai építettek a Drumon, és az űr árnyai kormányoznak... - Hogy mondtad? - Tarazona felpattant, mint akit darázs csípett. - Mit tudsz te Laria Liria legendájáról? Féltem, hogy a tiszt kitörését látva Kersoll megijed, és nem lesz hajlandó tovább folytatni a beszélgetést. De éppen ellenkezőleg, a technikus felbátorodott, és nyugodt hangon folytatta: - Hadnagy úr, én nem vagyok tanult ember, de a Willem bolygón születtem, és ott is nevelkedtem. Emlékezetből el tudom önnek mondani a Fekete Galaktika egész fejezeteit... Tarazona félig lehunyta szemét, a fejét ingatta. - A Fekete Csillagköd... lehetséges, hogy olvastad... hogy tanulmányoztad ezt a könyvet, melyet ma elveszettnek hisznek? A világmindenségre, Kersoll! A te bolygódon a néprajzkutatók és a történészek valóságos aranybányára lelnének. Ha volna rá lehetőség... Barragón határozott mozdulattal fölemelte a kezét. Bizonyosan tartott tőle, hogy Tarazonát szakmai lelkesedése kényelmetlen helyzetbe hozhatja egy alárendeltje előtt. Ezért inkább közbevágott: - Egy pillanat! Azt hiszem, eltértünk beszélgetésünk eredeti irányától. Bennünket most csupán Liria hercegnő érdekel. Intett Kersollnak, hogy folytassa. A technikuson látszott, hogy birokra kelt benne két érzés: a büszkeség, hogy tudományára nagy hirtelen így felfigyeltek elöljárói, és a titoktartás, melyet világa okkult tudományokban jártas tudósainak fogadott. Végül az előbbi kerekedett felül. - A Fekete Csillagköd nagy részben magától Liria hercegnőtől származik; rejtett értelmű történetekben beszéli el mindazt, amit az űr titokzatos uraitól megtudott. Az utolsó fejezeteket viszont már egy ismeretlen elbeszélő írta. Ezeket jóval később csatolták a könyvhöz, és írója egy Drum-lakó szemszögéből beszéli el a hercegnő utolsó napjait a bolygón. - És miről ír ez a drumbéli krónikás? Kersoll fölemelkedett a helyéről, tűzben égett a tekintete. - Liria hercegnő egymaga élt palotájában; az emberek között sokféle kósza hír járt arról, ami a palota falai mögött történt. Akadt egy-két vakmerő ember, aki különböző úton-módon közel merészkedett hozzá, sőt még olyanok is, akik módját lelték annak, hogy valamilyen ürüggyel bejuthassanak. Ezek egy titkos laboratóriumról beszéltek, amely az épület mélyén rejtőzött. Időnként a hercegnő valamely ismeretlen nyelven beszélt ott benn, és olykor valaki vagy valami válaszolt is neki... - Ennek nagyon egyszerű a magyarázata - szólt közbe Barragón. - A hercegnőnek valószínűleg volt egy rádió adó-vevő készüléke.

16

- Modernnek számító berendezés egyáltalán nem volt a palotában - vetette ellen Kersoll. Aki csak egyszer is hallotta a titkos laboratóriumból kiszűrődő hangokat, egész életében emlékezett rájuk. - Liria hercegnő néha elhagyta a bolygót, és felfedező útra indult az űrbe, hajóján, a Halott Csillagon, amelyhez, míg a földön pihent, nem közelíthetett senki. Úgy mondják, bejárta vele a tiltott bolygókat, és egyezségre lépett az ott élő démonokkal. Nem tudta senki, hogy mi után kutat, és azt sem, hogy mi történt volna, ha bevégzi művét. A forradalom megakadályozta ebben. - És mi történt azután? - kérdezte Tarazona. - Lep Kommeria emberei elözönlötték az egész bolygót, és néhány száz zsoldos vakmerőén behatolt Liria palotájába, hogy mint nem sokkal előbb apját, őt is meggyilkolják: „És végigfutottak a hideg kőfolyosón, elpusztítván mindent, ami csak elébük kerüle, így jutának el a titkos laboratórium bejáratához, melynek küszöbét, az egy Liria kivételével, halandó lény még nem lépte által. És történt vala akkor, midőn belépni készülének, hogy nagy zengés támadt, és az ajtók megnyíltak előttük..." - És aztán? - kérdeztem. Mind a hárman megbabonázva hallgattuk Kersoll szavait. A technikus pillantása a távolba kalandozott, aztán ünnepélyes hangon belekezdett a Fekete Csillagködben leírt legendába, amelyet bizonyosan még a Willem bolygón kapott rejtélyes neveltetése során vésett emlékezetébe. „A hideg levegő ostora arcaikba csapott a fosztogatóknak, és idejük nem lévén felocsúdni sem, a szívükben rémületet keltő hercegnő már ott álla előttük. Testét villódzó fémből való vért borítá, fejét szárnyas sisak födözte, és pajzsának közepére fekete tarántula pók vala fölföstve. Pallosa pedig milljom elhamvadt napok sugarával lángolt. Senkinek nem lön tudomása arról, hány fejet választa el törzseiktől, sem pedig hogy hány szíveket döfött keresztül bosszuló szablyája. Az ellen kezében a tőr úgy hulla darabokra, amint az üvegkehely, és az energialövőknek a tüze úgy fröccsent szét vala vértjén, amint a víz freccsen széjjel, ha sziklára hull. Hiába vala, hogy a betolakodottak kiáltozának és menekülének, nagyokat ugorván és nekiütközvén a falaknak, aminthogy egy szobába bezárt sokszámú macskák, midőn egy dühödt eb közéjük szabadúla. A homály isteneinek az ereje Liria karjába szállá, és az égboltozat démonjai mindahányan körűle vonítának. És senki nem vala képes megállni ellenében. Csak midőn már a kőből való pádimentumot vöröslő vér és csonka emberi tagok boríták mindenfelé, voltak képesek a kevés számú életben maradottak meglelni a kijáratot, s háborodott elmével messzire futni a palotától, ahová is soha nem szabadott volna belépniük. És azonközben, hogy társaiknak mesélék, amit láttak vala, a gyehenna tüzéből való villámlás porig égeté a palotát, és a félelmetes Halott Csillag, melyet árnyak kormányoztak, s nem halandó lények építének, elvivé magával Liria hercegnőt a csillagvilág külső téreire, mint denevércsapatot, úgy szórván szét a Drum nevű planétát ostromgyűrűbe ölelő ellen hajóraját." A beszélő itt megállt, néhány másodpercig senki sem törte meg a csendet. - Ez az egész? - kérdezte végül Barragón kapitány. - így végződik a könyv - felelt Kersoll. - De én tudom, hogy Liria hajója még ma is bolyong az űrben, és balszerencsét hoz mindenkire, aki csak összetalálkozik vele. Kétezer év telt el azóta, de a Boszorkány Hercegnő lelke addig meg nem leli nyugalmát, míg az utolsó nap is ki nem huny a Tejútrendszerben. - Nos, Kersoll - mondta a kapitány -, köszönjük, hogy bizalommal voltál irántunk, és elmondtad mindezt. Elmehetsz. - Ha lehetne, kapitány - szólalt meg Tarazona. - Volna még egy kérdésem. Olvastál valamit ebben a könyvben a Fekete Hercegről ? Kersoll zavartan tekintett rá.

17

- Nem tudom, mire gondol, hadnagy úr... - Köszönöm. Ez minden. A technikus tisztelgett és kiment. Nehezen szabadultunk szavainak mágikus hatása alól, eltartott egy ideig, míg gondolataink visszatértek az űrben járőrszolgálatot teljesítő hajónkra. A legtovább talán Tarazonánál tartott a varázs. - Nos, Tarazona, mi a véleményed erről az egészről? - kérdezte kis idő múlva a kapitány. - Mire vagy kíváncsi, kapitány? - felelt vissza a másik. - Ez egyszerűen nem fér a fejembe. Mindenki úgy tudja, hogy az a könyv, a Fekete Csillagköd, vagy más néven a Fekete Galaktika századokkal ezelőtt elveszett. Vannak olyanok is, akik azt állítják, hogy ez Tukán tizenegyedik őrült könyve. - Tukán Tíz Őrült Könyvét az Államszövetség vezető testülete a legszigorúbban betiltotta. - És ha mind igaz, amit most róla hallottunk, akkor a Fekete Csillagködöt is indexre kellene tenni - mondta komolyan Tarazona. - Legalábbis azt a részét, melyet Liriának tulajdonítanak. Ugyanabban a szimbólumokra épülő stílusban íródott, mint a Tíz Könyv, kibogozhatatlan jelképek és metaforák szövevénye mögé rejtve eredeti mondandóját, s ha valaki megfejtené jelentésüket, azt hiszem, ez nem lenne kevésbé rémisztő, mint amiről a Tukán könyveiben szó esik. - Nem egészen értelek, Tarazona - morgott a kapitány. - Azt akarod mondani, hogy ezeknek a meséknek és legendáknak valóságos alapjuk van ? - Ha nem így lenne, vajon miért tiltotta volna be az Államszövetség a Tíz Könyvet? kérdezett vissza a kereső hadnagy. Tarazona szavai nyomán néma csend telepedett a szalonra, amit végül én törtem meg egy újabb kérdéssel: - Ki az a bizonyos Fekete Herceg? Tarazona kelletlenül fordult felém, úgy látszik, kérdésemmel messzire kalandozó gondolatait zavartam meg. - Ja, a Fekete Herceg! - kiáltott fel. - Azért érdekelt volna, hogy tud-e róla, mert sokan úgy vélik, hogy ő írta a Fekete Csillagköd utolsó részét, azokat a fejezeteket, melyek nem Liriától származnak. A Fekete Herceg, akit a Gyűlölet Fiának is neveznek, nagyon fontos szerepet játszik a Liria hercegnőről szóló legendákban. - Az csak természetes, hogy egy legendás hercegnőt egy elbűvölő hercegfinak kell kísérgetnie I - gúnyolódott Barragón kapitány. - A Fekete Herceg a Drum bolygó szellemi ura volt, és rajongásig szerette Katius lányát folytatta Tarazona, ügyet sem vetve a közbeszólásra. - Mikor mindennek vége lett, nem tudott belenyugodni Liria elvesztésébe, és elindult, hogy megkeresse őt a világűrben. A legenda szerint egyezséget kötött az ördöggel, hogy elvesztett szerelmét visszakapja. Az ördög nem tudott segíteni neki, de megajándékozta a halhatatlansággal, hogy ha kell, akár az idők végezetéig is vándoroljon az űrben a Halott Csillagai kutatva, így aztán valójában két nyugtalan lélek bolyong a világmindenségben, egyikük örökösen a másik nyomát követve. Barragón hitetlenkedve fújtatott. - Eh! Egyezség az ördöggel! Ki hiszi el manapság ezt a dajkamesét? I Az űrkorszakban élünk, uraim. Ma már nem tudják senkinek sem bemesélni, hogy szerződést lehet kötni az ördöggel. - Sokféle ördög létezik, kapitány úr. Mind a hárman felpattantunk, mintha darázs csípett volna. A hang tulajdonosa olyan csendesen lépett a parancsnoki szobába, hogy észre sem vettük. Krau Vansa volt, a harmadik detektor-technikus. - Mit keresel itt? - kérdezte Barragón kapitány. - És mit akarsz azzal mondani, hogy sokféle ördög létezik?

18

Krau Vansa a világűr nomádjainak a törzséből származott, ezek az emberek voltak a csillagos égbolt cigányai, és nem tudtak nyugalomban megülni egyetlen bolygón vagy csillagon sem. Fegyelemsértésen vagy tiszteletlenségen még egyikünk sem érte őt, noha mikor eleget tett a szabályzat előírásainak, csak úgy sugárzott minden mozdulatából valami finom fensőbbség. Nem volt benne lekicsinylés, gúny még kevésbé. Inkább mintha úgy viselkedett volna, mint egy felnőtt, aki elnézi a gyermekek játszadozását. - Elnézését kérem, kapitány úr - mondta. - Csak magamban beszéltem. Kérem, bocsásson meg. Közelebb lépett, és egy papírlapot nyújtott Barragónnak. - A havi jelentés, kapitány úr. Lesz szíves aláírni. Barragón aláfirkantotta a nevét, alig pillantva a papírlapra. Utána tekintetét a nomád szemébe fúrta, aki nyugodtan, szemrebbenés nélkül nézett vissza rá. - Ma már sok érdekeset hallottunk a világűr legendáiról - mondta a kapitány. - Nem akarsz te is mesélni nekünk valamit, Vansa? Milyen ördögökre gondoltál, amikor csak magadban beszéltél? Vansa alig észrevehető pillantást vetett a hozzá legközelebbi ülőhely felé. - Leülhetsz - mondta a kapitány. - No, mondd csak. Tarazona gépiesen előrehajolt. Én zavartan hallgattam. Lehet, hogy a kapitány kínos helyzetbe akarja hozni a nomádot? De azon egy csöpp izgalom sem látszott. Elhelyezkedett a fotelban, és máris úgy viselkedett, mintha ő volna az egész hajó ura, aki néhány egyszerű vendégének magyaráz. - Legyen a parancsa szerint, kapitány úr! - mondta azzal a könnyed hanghordozással, ami túl finom volt ahhoz, hogy tiszteletlenségnek lehessen venni, de mégis megütötte az ember fülét. - Mikor beléptem ide, akaratlanul is tanúja voltam beszélgetésüknek, amelyben megemlítették Liria hercegnő és a Drum bolygó Fekete Hercegének nevét. És szóba hozták az ördöggel kötött egyezséget is. - Ebben az utóbbiban természetesen egyikünk sem hisz - mordult rá Barragón. - Miért, neked talán más a véleményed? Krau Vansa kétértelmű mozdulatot tett. - Sokféle ördög létezik - ismételte el előbbi szavait. - Az ördöggel kötött szerződés kedvelt témája volt az űrkorszakot megelőző korok ősi földi irodalmának. Nem emlékszik erre, kapitány úr? Elvégzik az előírt szertartást, a természeti erők működésbe lépnek... és hopp, már meg is jelent előttük egy különös és nagy hatalmú lény, akit ördögnek nevezünk. Vagy talán nem így történik? „És elválasztva a lényegest a lényegtelentől, az igazit a hamistól..." - nem emlékeztet-e valamire ez az eljárás? Egy meghatározott szertartás, néhány segédeszköz, megzabolázhatatlan, féktelen energiák... és a Másik megjelenik előttünk. Kapitány úr, mit mond ön erre? Hogy egyezséget kötöttünk természetfölötti lényekkel... vagy hogy kinyitottunk egy Kaput? - EZT ITT NINCS JOGOD KIMONDANI I Barragón kapitány, mint akit kígyó csípett, felugrott, arca vad grimaszba torzult. Egy pillanat alatt valótlanná vált számomra az egész kép, és az sem lepett volna meg, ha látom, hogy Barragón előkapja szolgálati pisztolyát, és porrá égeti lángjával a vakmerő nomádot. Szinte ösztönösen, mi is felálltunk. Egyedül Krau Vansa ült továbbra is a helyén, de már nem mosolygott. - Miért ne lenne, kapitány úr? - kérdezte szenvtelenül. - Én nem vagyok extradimenzionális fizikus, így nem kötelez az Eskü sem. - Akkor meg honnan tudsz a Kapukról? - Barragón képe még mindig vörös volt. - Ezt nem értem - szólt közbe Tarazona. - Mi az a Kapu? És miért nem lehet róla beszélni?

19

- Mert tiltott tudomány - felelte Krau Vansa. - A kitárt Kapuk más világegyetemekbe vezetnek, más dimenziókba visznek... rajtuk keresztül kapcsolatba lehet kerülni a másik oldalról származó lényekkel. - Hogy van ez? - Tarazona tett néhány lépést a nomád felé. - Ez azt jelenti, hogy az interdimenzionális Kapuk... hogy át lehet lépni a köztes terekre? - Hirtelen a még mindig ziháló Barragón felé fordult. - Valóságosan is léteznek ezek a Kapuk? A tudomány elismeri a létezésüket? - Nem ismeri el I - ordított a kapitány. - Annyit tudunk csak, hogy talán léteznek a valóságban, de az a talán olyan veszélyeket rejt magában, hogy szigorúan megtiltották mindenkinek, hogy kutatásokat végezzen a fizikának ezen a területén. Esküvel fogadtuk, hogy erről soha egy szót sem... és most... most... - Vádló tekintettel nézett Krau Vansára. - A tudósok azt hiszik, hogy ha hallgatnak, azzal nem létezővé tehetik a fizikai világ egy részét, de elfelejtik, hogy a Teremtő a világmindenség minden atomjába, minden elektronjába beleépítette azokat a fizikai törvényszerűségeket, melyeket egyesek hétpecsétes titokként kezelnek. Elegendő, ha valaki megtanulta, hogyan kell a természeti jelenségekben olvasni, és akkor minden titok feltárul előtte. - Ki vagy te, Krau Vansa? - kérdezte Barragón. - Milyen világból, milyen civilizációból jöttél ide közénk? - Az űr nomádjai közül vagyok - felelt a másik. - Csak egy cigány, aki a kozmosz végtelen tereit járja. De mit tud rólunk a világmindenség? Tudásunkat innen-onnan szereztük, azokon a bolygókon, ahol megfordultunk. Kereskedünk az egész világgal, és a tudás a legértékesebb áru a számunkra. Ez a helyzet, kapitány úr. Tudunk az interdimenzionális Kapuk létezéséről, és mégsem köt bennünket az Eskü. Mikor a nomád befejezte, éreztük, hogy több szónak itt nincs helye. A kapitány is csak sóhajtott, és visszaült a székébe. Engem inkább az érdekelt, hogy Krau Vansa a világűr mely vidékén tett szert ilyen magabiztos viselkedésre, mellyel valósággal hatalmában tartotta beszélgető partnereit. - A Tejútrendszer legendáiról beszéltünk - szólalt meg Barragón kapitány, aki már szerette volna elterelni a szót erről a témáról, amely láthatóan nagyon kellemetlen volt a számára. - Legendák, kapitány úr? - A nomád hangjában megint ott volt az a kis csúfondáros mellékzönge, de most sem volt tiszteletlen. - A legendák nemegyszer szorosan összefonódnak a tudománnyal, és az is megesik olykor, hogy alapul szolgálnak számára. Az elmúlt korokban sok tudóst varázslónak tartottak. A Gólemről és Frankenstein szörnyetegéről legendák keringtek; de aztán a tudósok is megalkották a maguk robotjait és androidjait. Sok olyan legenda van, amelyek ha mélyebben megértenénk őket, a tudás eddig még fel nem tárt birodalmaiba vezetnének el bennünket. „Azt mesélik, hogy Liria hercegnő, a földi Űrbirodalom utolsó császárának lánya boszorkány volt. Ez nem igaz. Laria Liria egyike volt a világmindenség legkiválóbb, extradimenzionális kutatásokkal foglalkozó tudósainak. Nem félt új ismeretekkel gyarapítani a tudását, ezért bámulatos eredményeket ért el, ismeretlen erők szolgáltak neki, és olyan lényekkel kötött barátságot, melyeknek természetéről halvány fogalmunk sincs. Ha lett volna még egy kevés ideje, a birodalom nem pusztul el. - Ha a hercegnő arra akarta felhasználni a Kapukról birtokában levő ismereteket, hogy a halhatatlanságot és a legfőbb hatalmat megszerezze magának, akkor a valóságban még annál is sokkal gonoszabb volt, mint ahogy az kitűnik a legendákból - mondta szenvedélyesen Tarazona. - Bocsássa meg nekem, hadnagy úr, hogy ellentmondók önnek - felelt Krau Vansa. Amit tudunk róla, azt bizonyítja, hogy kivételes képességű asszony volt, aki világosan látta, milyen szerep vár rá a birodalomban. Egy asszony, aki megérezte és rettegéssel várta

20

azt a hosszúra nyúló, zűrzavaros és sötét éjszakát, ami a birodalom bukását követi majd, s amiről ma már tudjuk, hogy be is következett. Nem hiszem, hogy kereste volna magának akár a hatalmat, akár a halhatatlanságot... - És a bosszút sem ? - Azt sem. Lehet, hogy a végső összeomlás megzavarta elméjét, de még valószínűbb, hogy azok az erők, melyekhez az utolsó éjszakán folyamodott, változtatták meg őt eny-nyire. Nem tudjuk, hogy valóban bolyong-e az űrben, és azt sem, hogy ha bolyong, akkor ezt milyen fizikai és szellemi erők birtokában teszi, de hiszem, hogy szándékai mindig nemesek voltak, és hogy végleges veresége mindenképpen sajnálatos. - És a Fekete Herceg? - kérdezte Tarazona. - Hallottál valamit róla is? - Van tudomásom róla is - válaszolta a nomád. - Létezik egy könyv, amely igaz és szép szavakkal leírja, mi történt vele a Drum elfoglalása után. Hiába kutatta át újra meg újra a hercegnő után a világmindenséget. Végül megértette, hogy segítség nélkül soha nem lesz képes célját elérni. Leereszkedett hát egy bolygó felszínére, amelyen tudomása szerint működött még néhány titkos szekta. - Melyik bolygó volt ez? A Willem? - Nem. Lehet, hogy most nem hiszik el nekem, de ez a bolygó a Naprendszer Földje volt. A sokat szenvedett Fekete Herceg bevette magát a nagy tibeti hegységbe, hogy a civilizációtól elzártan élő és a titkos tudományokban jártas lámák még létező kolostorainak valamelyikét meglelje. „Nagy bánata bizonnyal megindította a hegy öreg varázslóit. A már elfeledett rítusoknak megfelelően gondolataik és lelkűk együttes erejével létrehoztak egy Kaput számára. Ami a Kapu mögött rejtőzött, némi segítséget nyújtott a Fekete Hercegnek, hogy megtalálhassa kedvesét." - A halhatatlanság... - Nem egészen. Inkább valamiféle, a végtelen létezésbe nyúló élet vagy az a bizonyos titokzatos stasis, melyről a régiek is szóltak. Teste és tudata szüntelenül változott. Csak Laria Liria iránt érzett szerelme lobogott változatlan hevességgel, meg a vágy, mely szüntelen keresésre sarkallta őt. A Naprendszertől távol eső vidékekre szállt, és azóta hol itt, hol ott látják őt különböző korokban és különböző tereken, mint a világűr valamely új bolygó zsidóját. Fáradtság és csüggedés nem fog rajta; így bolyong örökösen álmai nyomában... - Ezek szerint tehát a földi Himalájában él egy maroknyi vadember, aki kedve szerint nyitogatja az extradimenzionális Kapukat. Ez állandó fenyegetést, veszélyt jelent! - Kapitány úr, ez a maroknyi vadember mindig a legnagyobb körültekintéssel alkalmazta ismereteit! - A nomád hangja tompán, majdnem sértődötten csengett. - És azóta, hogy a Fekete Herceg elzarándokolt hozzájuk, talán már feledésbe is merült titkuk. De miért olyan elviselhetetlen egy apró kis Kapu létezésének a lehetősége, mikor egy másik, hatalmas Kapu, becsukhatatlanul és elpusztíthatatlanul, öröktől fogva szélesre tárva itt lángol a szemünk előtt? A szavait követő zavart csendben ösztönös megérzéssel rátaláltam a titok nyilvánvaló megoldására: - A Vörös Köd? - kérdeztem. Krau Vansa fensőbbséges pillantása elismerően fordult felém. - Kitalálta, hadnagy úr - mondta. - A Vörös Köd. Csak a két különböző világegyetem ellentétes energiáinak egymásra hatásából születhetnek napok és bolygók, jöhet létre új anyag. A végtelenbe húzódó Csillagköd mélyén tombol az a pokoli örvény, mely a két dimenziót összekapcsolja. Senki és semmi nem maradhat életben ebben a szörnyű kavargásban, pedig ott születik az anyag és az élet. Rövid szünetet tartott, feszült figyelemmel hallgattuk.

21

- A határon vagyunk - mondta befejezésül. - Nem két birodalom, hanem két ellentétes világegyetem határán. Az űrnek ebben a részében minden megtörténhet. És az egyhangú csillagközi őrjárat újabb napjai, hetei következtek. Munkánk a maga megszokott medrében haladt, de mindannyian éreztük, hogy valami homályos sejtelem kísért közöttünk. Kersoll, de még inkább Krau Vansa szavai rejtélyes módon ott visszhangzottak a fémfalú folyosókon, a szűk hálóhelyiségekben, de még a hajónkat körülölelő űr örök csendjében is. A Vörös Köd pedig izzott a messzi távolban, és úgy figyeltünk minden felvillanására, mint valamely homályos fenyegetésre. „Az űrnek ebben a részében minden megtörténhet" - mondta Krau Vansa. Mi lehet ez a minden? Lehet, hogy a halál vár mindannyiunkra? Vagy talán még annál is rosszabb? Kersoll óvó szavai ellenére csak kinyitottam mindennap a sztaloplasztik ablakot, amely a kinti végtelen homálytól elválasztotta az ágyútornyot. Valójában, mikor a hajó a fénysebesség többszörösével száguldott, semmit sem lehetett kivenni az égbolton, de ahogy megérkeztünk új várakozási és megfigyelési körzetünkbe, a csillagok és a Vörös Köd újra felizzott az égbolton; és ez utóbbi egy re közelebb volt hozzánk, mintha el akarna bennünket nyelni. Végül már a hajó jobb oldaláról nyíló egész kilátást ez a tűzben égő gomolyag, ez a végtelen lángoló fal foglalta el, mely előtt mint aprócska légy szállt hajónk. Hatalmas gázfelhők tekergőztek, szeszélyes formákba csavarodva, isten tudja, milyen hatalmas belső erők mozgatták őket. Ez a kozmikus méretű boszorkányüst élt. És fenyegetett bennünket. Nemegyszer azon kaptam magam, hogy rémülten az űr egy pontjára meresztem a szemem; a Csillagköd rőt fényében mintha egy iszonytató hajó körvonalai rajzolódnának ki, egy kísértethajóé, mely üldözésünkre indult... Ha a szörnyű Halott Csillag valóban bolyong az űrben, akkor bizonyos, hogy ezeken a vidékeken szokott cirkálni. A két világegyetem határán, melyet a poklok tüze fest rőtvörösre... Minden egyes alkalommal nevettem magamon. A Galaktikus Államszövetség legmodernebb felderítőeszközeivel rendelkeztünk. Nincs olyan hajó, mely észrevétlenül közeledhetne hozzánk. Miért kellene akkor szabad szemmel földeríteni egy űrbéli objektumot, melyet ha valóban létezik, műszereink jóval azelőtt jeleznének, mintsem szemmel kivehető lenne. És mégis valami azt súgta, hogy van legalább egy olyan hajó, amely a legtökéletesebb lokátorfüggönyön is képes észrevétlenül átjutni, hogy aztán, mint a fekete mágiával megidézett szellemek, váratlanul lebbenjen be megfigyelőablakaink fénykörébe. Egy napon aztán hirtelen villogni kezdtek a keresők! De egyáltalán nem egy kísértet-hajót vagy űrbéli szellemet jeleztek, hanem valami sokkal megfoghatóbbat. A Vörös Köd fedezetében egy xernbéli hajóraj szeretett volna átjutni űrbirodalmunk határain. - Riadó! - zengett a hangszórókon át Barragón kapitány hangja. - Mindenki a helyére! Antidetektorokat a maximumra! Az ellenség! Csak egy könnyed mozdulatra volt szükségem, hogy kioltsam a torony fényeit, s kinyissam az átlátszó ablakot. A következő pillanatban az energiavető lüktetni kezdett, nyugtalanul várt a pillanatra, hogy akcióba lépjen. Mit csinálhatnak most a parancsnoki hídon? Semmi különöset nem láttam az ablakon keresztül, pedig a homályos űrben valahol hajók és bennük emberek szálltak óriási sebességgel. Hajók és emberek, akik ellenségeink voltak. - Keresőállás jelentkezik - hallottam Tarazona hangját a belső rádiótelefonon keresztül. Hetes négyzet-ötvennégy-tizenkettő. Huszonkét ellenséges hajó lokalizálva. Nagyméretűek: három csatahajó és öt szuperromboló. Kis méretűek: két zászlós cirkáló, hat romboló és hat felderítő. Sebességük: hét a három-három-nyolcas vektorban. Egy pillanat alatt elfelejtettem minden kísértethajóról szóló mesét. Azok a csatahajók ott valóságosak voltak, és bármelyik közülük egy szempillantás alatt képes lett volna kozmikus porrá zúzni a mi kis hajónkat. Csak úgy lehetett reményünk a megmenekülésre, ha a lehető

22

legkevesebb energia felhasználásával mozdulatlanul lebegünk, maximumra kapcsolva az antidetektorokat, és még a lélegzetünket is visszafojtjuk. Gépiesen bekapcsoltam az energiavető keresőjét, de az irányzókban egyetlen fénylő pontocska sem jelent meg. Az én kis műszerem számára a xernbéli flotta túlságosan messze volt még. A szűk toronyban lábujjhegyen lépkedtem, mintha félnék, hogy lépteim zaját szürke fülével meghallhatná egy xernbéli lehallgató. Két óra telt el nyomasztó, feszült várakozással. Majd Tarazona izgatott hangja megint belehasított a csöndbe: - Három romboló kivált a kötelékből! Felénk tartanak! - Felfedeztek bennünket! - bömbölt Barragón. - Indítsátok be a motorokat! Bénultan ültem az ágyú mellett. Ez a biztos véget jelentette. A xernbéli hajók bármelyike sokkal gyorsabb volt, mint a mi szegény felderítő hajónk. És a tűzerejük is nagyobb a mienknél! Tehetetlen dühvel kaptam újra meg újra az ágyútoronyban elhelyezett keresőhöz. Ha legalább egy lövést leadhatnék, hogy egyiküket porrá égessem vele! A hajón remegés futott végig, mikor a motorok beindultak. A Xern energokeresők képernyőin biztos felvillant a vörös tűzcsóva, újabb adatokat szolgáltatva nekik tartózkodási helyünkről, melyet már előzőleg letapogattak. Megkezdődött a hajtóvadászat, ahol három fürge agár űzött egy nehézkesen mozgó teknőst. Bármerre vegyük is az irányt, a rombolók hamarosan utolérnek bennünket. - Mindegy, hogy merre indulunk? Teljesen mindegy? - Irány: négy-tizenöt-három I - A kapitány hangja még sosem volt ilyen határozott. Teljes gőzzel előre! A Csillagköd felé! Szavainak értelme még el sem jutott a tudatomig, mikor velőtrázó kiáltás hangzott fel a belső rádiótelefonon keresztül. - Csak a Vörös Ködbe ne, kapitány úr! - Kersoll kétségbeesetten ordított. - Inkább a halál! - Ezt én döntöm el! - felelte Barragón. - Teljes sebességgel előre! Elszabadult a pokol, ordibálás és jajkiáltások zűrzavara csapott föl, miközben a hajó minden eresztékében recsegve-ropogva irányt változtatott. A parancsnoki híd felől érkező hangzavar egy űrbéli lázadás képét idézte fel lelki szemeim előtt. Aztán elült a dulakodás zaja és megint a kapitány hangját hallottam: - Silva tüzér hadnagy! Hagyd el az ágyútornyot, és jelentkezz haladéktalanul a parancsnoki hídon! A parancs még el sem hangzott, mikor én már futottam is a folyosón. Ebben a helyzetben valóban nem sok hasznát látnánk az ágyúnak, a biztos pusztulástól talán csak az antikeresők és a hajtómotorok menthetnek meg bennünket. Mintha egy őrült tört-zúzott volna a parancsnoki hídon. Kersoll idegrohamában egy fotelba kötve vonaglott. Barragón kapitány vonásai eltorzultak, egyenruháján elöl hosszú szakadás éktelenkedett. Csak Krau Vansa őrizte meg nyugalmát, egykedvűen csavarozott vissza a helyére egy optikai keresőt, amit valaki kitépett onnan. Tarazona valószínűleg a keresőszobában volt, Kanteom pedig a motoroknál. - Fejest ugrunk a Csillagködbe, az ördög legyen hozzánk irgalmas! - kiabálta felém a kapitány. - Kersoll idegei felmondták a szolgálatot, szükségünk van valakire, hogy ellenőrizze a külső tömegsűrűség-mérőt. Vállalod? - Parancs I - válaszoltam, és leültem a berendezés mellé. Barragón a hajót irányította, Krau Vansa pedig a mágneses hajtómezőket szabályozta, melyek a többszörös fénysebességgel szemben is ellenállóvá tették a hajót. A hajótest remegése percről percre nőtt, ahogy rakétánk teljes sebességgel száguldott az űrben elénk meredő lángfal irányába. Egy szokásos megfigyelőernyőn csak egybeolvadó fénycsóvákat és felvillanásokat láttunk volna a többszörös fénysebességgel átszelt űrből. De a tömegsűrűség-mérőre rá

23

lehetett kapcsolni egy kiegyenlítő berendezést - így jól kivehető volt a felénk száguldó, majdhogynem ránk omló Vörös Köd. Alig tudtam visszafojtani a torkomból felszakadó kiáltást. A rőtvörös fényt sugárzó, izzó gázfelhők, torz formákba rendeződve, ijesztően gomolyogtak. Olykor a kavargásból iszonytató lángarcok tűntek elő ijesztően vicsorogva, egy szempillantással később pedig fantasztikus vitorlás árnya suhant tova a tűztengerben. Egyre mélyebbre hatoltunk az izzó ragyogásba, tűzcsóvák és örvénylő gázfelhők jártak szédítő körtáncot körülöttünk. Közeledtünk a Káosz Birodalmához, az ősköd zűrzavara felé, amiből a teremtő istenségek kiszakították valaha a teret, az időt és az anyagot. - Mit csinálnak a rombolók? - kérdezte Barragón. A felvillanások és a túlterhelt műszerek kisülései alakját emberfelettivé növelték, úgy magasodott a kormánynál, mint korunk isteneknek és ördögöknek egyaránt fittyet hányó új bolygó hollandija. Csodálattal tekintettem föl rá, noha egyre biztosabb voltam benne, hogy már csak percek választanak el bennünket a biztos haláltól. Tarazona hangját hallottuk a rádiótelefonon keresztül. - Követnek bennünket I - Nos, jól van I - Barragón nyersen felnevetett. - Akkor magunkkal visszük őket a pokolba! Hangjából kiéreztem, hogy neki sem voltak kétségei a jövőnkkel kapcsolatban. A Csillagköd határán voltunk. A megfigyelőernyőt betöltő fantasztikus ragyogás fényözönében úgy éreztem magam, mint egy molylepke, melyet bűvkörébe vont a lángok játéka. A hajtóművek és a mágneses hajtómezők fúvókéinak bömbölése fölerősödött az egyre sűrűsödő energiafüggönyben. - A tér tömegsűrűsége növekszik előttünk - mondtam, amilyen nyugodtan csak tudtam. Mindjárt belépünk a Csillagköd állományába. - Mágneses mezőket a maximumra! - adta ki a parancsot a kapitány. Ösztönösen lekaptam a fejem. Parányi hajónk ebben a pillanatban elképzelhetetlen sebességgel belezuhant a lángoló gázfelhőbe. Recsegtek-ropogtak a hajó eresztékei, a fém alkatrészeket pedig halovány fényudvar burkolta röpke csillogásba. A levegőben ózonillat terjengett. - A keresődetektorok nem működnek! - kiáltotta Tarazona őrhelyéről. A kiegyenlítő készülékre kapcsolt képernyőn csak a vadul kerengő lángnyelvek bacchanáliája látszott, ahogy őrült forgással jobbra-balra hajladoznak. - A sebesség csökken - jelentette Krau Vansa. - A hajtómezők tolóereje stabilizálódott, de a reaktoroké ismeretlen irányba elhajlik. - Mit mutatnak a keresők? - kérdezte a kapitány. — Semmit, kapitány úr - felelte Tarazona a rádiótelefonba. Barragón idegesen fölnevetett, elengedte az irányítóberendezés fogantyúját, és felénk fordította a székét. - A műszerek nem engedelmeskednek - mondta. - Tehetetlenül sodródunk a Vörös Köd belsejében. Különös nyugalommal vettük tudomásul bejelentését. Még a megkötözött Kersoll is lecsillapodott. Egymásra néztünk, de egyikünk sem szólt egy szót sem. - Azt hiszem, jóval a fénysebesség alatt vagyunk, ha ugyan még teljesen le nem álltunk mondta végül a kapitány. - Olyan vidékekre érkeztünk, ahonnan eddig élve még nem jutott ki senki. Ha már így történt, legalább nézzünk jól körül. Vörös fényözön árasztotta el a parancsnoki hidat. A kapitány teljesen kinyitotta a kupolaablakot, hogy láthassuk a hajót magába ölelő fantasztikus univerzum képét. Még így, a halál küszöbén is csodálatos volt az elébünk táruló kép.

24

A hajó körül óriási tűzkígyók tekeregtek lusta örvényléssel. Amerre csak a szem ellátott, sűrű gázfelhő gomolygott, és mindenfelé különös, bíborragyogású villámok keresztezték egymást, látszatra szabályos ritmust követve ragyogtak elő a háttér sötétebb tónusából. Az űrben sehol máshol nem lehettünk volna tanúi hasonló színjátéknak. De ez még nem volt minden. Különös érzés vett rajtunk erőt, homályos és meg nem határozható sejtelem, mintha tudatunk legmélyebb rétegeit szabadította volna föl valami. Rádöbbentem, hogy a különböző dimenziók energiáinak és erővonalainak a hatása alá került hajónk és rajta mi is. Elmosódó dallam úszott a levegőben. A szférák mindent betöltő zenéje végighullámzott a hajótesten, mely mint óriási hárfa, részévé vált a körülötte zengő űrszimfóniának. Különös lángok dicsfényébe öltöztek a műszerek, és valósággal vibrált a levegő. - Mi a helyzet? - kérdezte nyugodt hangon Barragón. - A hajó vonzáskörzetében módosultak az univerzum állandói - felelt Krau Vansa ugyanolyan nyugodtan. Különös metamorfózison mentek keresztül a körülöttünk levő tárgyak vagy talán mi magunk. Szavakkal el nem mondható, ahogy szemünk előtt hirtelen átalakult a világ. Pillantásunk áthatolt a falakon, tekintetünk akadálytalanul siklott végig a hajó belsejében és a külső borításon túli világban is. A parancsnoki hídról láttam Tarazona hadnagyot őrhelyén a keresőszobában, alaposan szemügyre vehettem ruhájának és a körülötte levő tárgyaknak minden apró részletét, mintha egyidőben több pontból is figyelném. Nem tudom, hogyan, de láttam őt, mint ahogy a motorházban dolgozó, rémült Kanteomot és az üres ágyúállást is jól láttam. Tekintetem behatolt a nagy térgenerátorok szigorúan őrzött belsejébe, kivettem a páncélzat mikroszkopikus repedéseit és a vezetékekben futó áram lüktetését... Valami megfoghatatlan és borzalmas sejtés azt súgta, hogy már nincs sok hátra, és én magam is, atomjaimra bomolva, eggyé válók ezzel a mindnyájunkat magába ölelő szörnyű kozmikus köddel, eggyé olvadok a Nagy Mindenséggel. De váratlanul kiáltás hasított a levegőbe, és fölriadva látomásaimból, ahol a rám támadó rémképekkel viaskodtam, újra a parancsnoki hídon voltam. Kersoll kiáltott, egész testével görcsösen vonaglott a székben, amelyhez hozzákötözték. - Isten legyen irgalmas hozzánk! - üvöltötte, ahogy a torkán kifért. - Nézzétek! Az égen, az égen! Felugrottunk, szemünket az átlátszó kupolára szögeztük. Felizgatott tekintetünk áthatolt a vörösen gomolygó gázokon, és megláttuk a magasan a fejünk fölött lebegő sötét árnyat. A padlózat megremegett a lábam alatt, mikor az árnyék megindult felénk, s a vérszínű felhők gomolyagából kibontakozva megjelent előttünk valódi alakjában: hatalmas tömege ijesztően valóságos volt az alakjukat folytonosan változtató gázok és villámlások közepette. A Halott Csillag kísérte útján felderítőhajónkat a Csillagköd fantasztikus belsejében. A téboly pillanata volt ez: tekintetünk egy szemvillanásnyi időre behatolt a szellemhajó belsejébe, tisztán kivettünk minden részletet. Nyugtalan árnyak rajzottak a termekben és a folyosókon, de mi nem tudtuk levenni szemünket arról a nemes alakról, amely a hozzá hasonlóan halhatatlan űrbéli hajó parancsnoki hídján állt. Liria hercegnő! A két évezrede eltűnt földi birodalom utolsó császárának a lánya, a világmindenség ijesztő varázslónője, aki szövetségeseiül fogadta az űr külső tereinek lényeit, hogy beteljesítse bosszúját. Laria Liria, a Tejútrendszer Boszorkány Hercegnője. Hogyan is tudnám leírni halhatatlan szépségét, mely legyőzte az időt és az emberi lét korlátait? Szépsége elvakított és összetört. Olyan volt, mint a láthatár mögül előbukkanó nap egy légkör nélküli világban, melynek szépséges ragyogása megöli csodálóját. Villám vakított el, és hirtelen szélroham kapta fel szegény testünket. Talán kiáltottam is, és a szemem elé kaptam a kezem, nem tudom, de a Halott Csillag ott úszott továbbra is a

25

szemem előtt. Ez volt a vég, őrült forgószél dobálta, forgatta testemet, éreztem, hogyan süllyedek az ős semmi, a halál után következő végső űr felé. De hirtelen újabb erő ragadta magával halványuló tudatomat, hatalmas erő, mely valahonnan a múlt homályából előtörve hatalmasan megrázta hajónkat. A kiáltás innen szakadt fel, közvetlen mellőlünk, de óriásivá növekedve úgy zúgott át az űrön, mint egy nova születését kísérő robbanás. - LIRIAAAA! LIRIAAAA! Sosem fogom tudni pontosan elmondani, hogy mit láttam, midőn szememet újra ki tudtam nyitni a világra. Ciklon söpört végig az aprócska parancsnoki hídon, és ezernyi felismerhetetlen tárgyat sodorva magával, a falhoz lapított mindahányunkat. Tucatnyi ellentétes irányba ható erő dobálta ide-oda hajónkat, miközben víllámpászták és sistergő elektromos ívek járták üvöltve vitustáncukat körülöttünk. A lélegzetelállító kavargás középpontjában Krau Vansa figurája magasodott. De milyen ijesztő változásokon ment keresztül! Gigászi, erőtől duzzadó lénnyé vált. Arcát földöntúli ragyogás keretezte, és az egyszerű űrhajós-egyenruha helyett vakító vértet viselt testén, melynek mellrészére vésve a Drum aranykígyója tekergett. Az ő torkából szakadt fel a vérfagyasztó kiáltás, lényéből visszafoghatatlan energia sugárzott, mely utat tört magának a Csillagköd kaotikus erői között, hogy emberfeletti szerelmében egyesüljön a kísérteties Halott Csillagot körülölelő lángözönnel. Ebben a pillanatban döbbentem rá, ki is volt valójában Krau Vansa, és milyen ősi múltba vész eredete. A halhatatlan Fekete Herceg egy lépést tett előre, a hajó, mint egy óriási harang, megzendült. Karját kitárta századok óta izzó vágyának célja felé - olyan óriási energiák szabadultak fel az ellentétes erők találkozásából, hogy a gázok szörnyű vihara megint magával ragadta kis hajónkat, és hosszú időre elvesztettük öntudatunkat. Szeretném úgy hinni, hogy ez a sok ezer évet megélt lény önfeledt boldogságának csúcspontján megemlékezett rólunk, véletlen társairól, vagy talán nem volt egészen közömbös azzal a hajóval szemben, mely egy ideig otthonául szolgált. De csak annyi a bizonyos, hogy felébredtünk álmunkból, melyet örökkévalónak hittünk valamennyien. Hajónk a nyílt világűrben hánykódott, és a szörnyű Vörös Köd izzó masszája már csak sok fényévnyi távolságban látszott. Kersoll még mindig az ülésbe kötözve ült, és mind Tarazona, mind pedig Kanteom harcállásukon tartózkodtak. Csak egyvalaki hiányzott közülünk, a nomád, akit Krau Vansa néven ismertek. Néhány sikertelen kísérlet után beindítottuk a motorokat. Huszonnégy órával később kapcsolatba léptünk a Daimón erőddel, és megadtuk nekik a szükséges adatokat arról az ellenséges hajórajról, amely hihetetlen kalandunk okozója volt. Túl szép is lenne, ha azt állítanánk, hogy a két természetfölötti lény - akiket hátrahagytunk - segítségével mentettük meg hazánkat a biztos pusztulástól. Valójában ennek a csatának, amelyben alakulataink megsemmisítették az ellenséges erőket, alig szenteltek pár sort a hadijelentésekben; alig volt valami jelentősége a Sagittarius és az Ophiuchus között folyó apokaliptikus küzdelemben. Csak aprócska epizódja volt ennek az évszázados háborúnak, amely jóval nemzedékünk születése előtt robbant ki, és még akkor is tartani fog, mikor csontjaink már rég a föld alatt porladnak, vagy valahol a csillagközi térben bolyonganak örökké tartó pályájukon. Utunk végeztével a kapitány jelentésében megemlítette Krau Vansa technikust is, aki a kozmikus őrültség egy rohamában az űrbe vetette magát. Mi mást írhattunk volna, ha nem akarjuk, hogy bolondnak tartsanak bennünket? Csak mi öten tudjuk a világmindenségben élő sok billió ember közül, mi is történt valójában. De még egymás közt sem sokszor emlékezünk meg a Vörös Köd mélyén történtekről. Homályosan érezzük, hogy lelkünk mélyén valami megváltozott, mintha

26

elvesztettünk volna valamit, de az is lehet, hogy nyertünk. Feltárultak előttünk az istenek titkai, és ennek örökre hordozni fogjuk a bélyegét. Nem hiszem, hogy a Halott Csillag még egyszer megzavarná az emberek őrjáratait, melyek a gomolygó, tűzszínű Csillagköddel határos tereken cirkálnak. Nem, mert tudom, hogy a végtelenbe nyúló kozmikus ködfelhő mélyén két, majdnem emberfeletti lény összetalálkozott, és hogy mindketten örökre meglelték már lelkűk nyugalmát, mert csak a végtelen szerelem győzedelmeskedhet a vég nélküli gyűlölet felett. Az emberi elme nem képes arra, hogy olyan távoli lények gondolatait és érzéseit elképzelje magának, de én mégis elképzelem kettejüket, ahogy szoros ölelésbe forrva ott lebegnek az idők végezetéig a csodálatos Vörös Köd mélyén. Ott, ahol a két határos világegyetem hatalmas energiái egymásnak feszülnek, és az istenek kovácsolják üllőiken a csillagokat a miénk után elkövetkező galaktikák számára. PÁL FERENC FORDÍTÁSA

27

JUAN G. ATIENZA

SWEET XX

1966. július 3. vasárnap Juan korán ébredt, lepedékes szájjal, s ahogy fölkelt, ügyetlenül mozgott. Agyában még mindig az előző esti érzések motoszkáltak. Az ágyban olvasott, és egyszer csak úgy érezte, mintha az egész lakást valami erős, de szagtalan érzéstelenítőszer itatná át. A fürdőszobába ment, lábait maga után vonszolva. És ott, amikor hiába kereste villanyborotváját és fogkeféjét, hirtelen kijózanodott, és teljesen felébredt. Néhány perc múlva be kellett ismernie, mert nyilvánvaló volt, hogy a tárgyak eltűntek, hogy valaki ellopta őket. De mikor? Elfogadható érveket keresett a lopásra - ha egyáltalán lopásról van szó -, de hasztalan. A konyhában, még mindig morfondírozva, nekilátott reggelit készíteni. Kedvenc bögréjét kereste, de azt sem találta. Pedig olyan jó kis megbízható alumínium csésze volt, annyira a kezéhez állt, hogy más bögréből nem is tudta élvezni a kávét. Nos hát... mi történhetett? Hogyan tűnhettek el ilyen ostoba módon ezek a holmik? A borotva még csak rendben lenne, de az már abszurd, hogy valaki - akárki volt is - szeszélyből éppen egy fogkefét és egy alumínium bögrét vigyen el. Ezt a képtelenséget nem tudta megemészteni, és fel-alá kezdett sétálni a lakásban. Hosszabb kutatás nélkül is észrevette, hogy eltűnt két csatlakozódugó, három kék villanykörte, egy vasaló, egy turmixgép és az utcai ajtóról a biztonsági zár. Viszont egy fillér sem hiányzott a szokásos helyről - a cigarettadobozból -, sem a néhány értékes festmény, sem a felesége ékszerei, amelyeket az éjjeliszekrényben hagyott, amikor a gyerekekkel elutazott vakációra. Úgy tűnt, hogy a tolvaj - vagy a tolvajok egyszerűen sportnak tekintették a lopást, vagy pedig éppen edzést tartottak, egy nagyobb szabású akcióra készülődve. De azért jobban, hasznosabban is eltölthették volna az időt - gondolta -, mint azzal szórakozni, hogy használhatatlan vaskacatokat szednek össze. Főleg azután, hogy ilyen hatékonyan elaltatták. Mert most már biztos volt benne, hogy elaltatták. Felhívta a rendőrséget, és tíz perc múlva már kopogott az ajtaján két nyomozó, akik egy járőrkocsin érkeztek. Juan néhány szóval elmagyarázta nekik a történteket. Az egyik felügyelő minden ellopott tárgyat jegyzőkönyvbe vett. - ...három hatvanwattos kék villanykörte... egy turmixgép... két csatlakozódugó... egy alumínium bögre... egy biztonsági zár...

28

- Ez... - És még mi? - nézett fel a felügyelő. - Semmi más. A két rendőr tekintete hitetlenkedve összevillant. - Azt akarja mondani - kezdte lassan a másik felügyelő még mindig csodálkozva hogy a tolvajok azért jöttek, azért kábították el önt, és azért kutattak egész éjjel a lakásban, hogy végül ezeket a holmikat vigyék el? - Igen, uram, így van. Amíg önöket vártam, mindent ellenőriztem centiméterről centiméterre, és semmi más nem hiányzik. - De azt elismeri, ugye, hogy ez... teljes képtelenség? - Elismerem, felügyelő úr. De a puszta tények magukért beszélnek. - Ha ön mondja... Kérem, mutassa meg, hol voltak pontosan az eltűnt holmik. Juan mindent megmutatott. A két felügyelő végigszimatolta a lakást, türelmesen, de nem nagy lelkesedéssel. Megállapították, hogy a csatlakozódugókat szinte kitépték a helyükről, viszont a biztonsági zárat nagyon gondosan szerelték le. Juan felesége már hét napja távol volt, a padlót vastag porréteg borította, és a felügyelők ebből azt is megállapíthatták, hogy két tolvaj járt a házban, valószínűleg vastag gumitalpú cipőt viseltek, és nem volt rajtuk kesztyű, erről tanúskodott az ellopott tárgyak helye körül a rengeteg ujjlenyomat. A felügyelők egyelőre elbúcsúztak Jüantól, és mindent magukkal vittek - bár nem sok meggyőződéssel -, amiről úgy gondolták, hogy bizonyítékul szolgálhat. - Mihelyt megtudunk valamit, újra eljövünk - mondta az egyik felügyelő. A másik hozzátette: - Én azt gondolom, hogy valószínűleg két javíthatatlan kleptomániás volt a tettes. Az ilyenek kedvtelésből lopnak, és fejükben olyan nagy a zavar, hogy képtelenek megállapítani a dolgok valódi értékét. Már találkoztunk hasonló esettel. - Igen?... - Juan szemei akkorára nyíltak, mint két kávésfindzsa. - A rendőrségi aktákban fel van jegyezve néhány hasonló eset. Emlékszel? - A felügyelő társához fordult, és látszott, hogy most dicsekedni akar különleges emlékezőtehetségével. - A múlt évben is volt egy, 1958-ban pedig kettő. Persze ritkán történik ilyesmi - fordult mosolyogva Jüanhoz -, de azért nem lehetetlen. Mindenről értesítjük majd, uram. A felügyelők elmentek. Juan visszament a dolgozószobájába, lehajtott fejjel, borotválatlan állát simogatva. Az asztalon fekvő csomagból kihúzott egy cigarettát, és meg akarta gyújtani asztali öngyújtójával. De sehol sem találta. - Hogy az a...! Ezt a haszontalan vacakot is elvitték... De miért, istenem, miért?... Az ördögbe is!

4367. július 3-án, ugyanazokban a percekben Hug Myrt nem látszott túlzottan elégedettnek, amikor egy ion porszívóval gondosan eltüntette a tárgyakról a port és a baktériumokat, majd elhelyezte őket az antigravitációs üveges szekrényben. Húg Myrt alacsony volt és ideges alkat. De éppen ezen tulajdonságai miatt nem látszott rajta a kora: a kétszáznegyvenhat év, amelyek során művészi régiségekkel kereskedve, lassan egyetemes hírnevet szerzett. - Öngyújtók... villanykörték... vasalók... zárak... ugyan, kérem!... Valami értékesebbet is találhattatok volna, szerintem... - Myrt úr, figyelembe kell vennie... A gép vaktában viszi az embert, és nem lehet órákat tölteni egy robbanómotor vagy egy személygépkocsi kerekeinek keresésével, nem igaz? - A fiú bosszúsan vállat vont.

29

- De csak ezek azok a dolgok, amelyek növelik az ember tekintélyét... és dől értük a pénz! - Az öreg Myrt már szinte kiabált. - De mit lehet tenni, ha a szállítóhajó egy lakás kellős közepén teszi le az embert? Hagyjunk ott mindent, és olyan holmikat kezdjünk el keresni, amelyek rá sem férnek a kisegítő csónakra ? - Nem, barátocskám - Húg a fiú mellét kezdte böködni mutatóujjával. - Pontosan ki kell számítani a napot, az évet és a helyet, erre való az idő- és térszabályzó. Az a helyzet, hogy ostobák vagytok. Fogta a turmixgépet, és megpróbálta egy kicsit feldíszíteni, hogy vonzóbb és eladhatóbb legyen. Közben a fogai között mormogott: - Egy turmixgép! Mindenkinek van már turmixgépe! Az emberek azt se tudják, mit kezdjenek vele. Nincs valami jó ötleted, fiam, mit lehet még csinálni egy turmixgéppel? Na, van vagy nincs? - De hiszen, Myrt úr, én... mi... Myrt az egyik átlátszó ládához futott. - Nézd csak ezt a listát, mi mindent kérnek tőlem! Hongkuba nápolyi kávéfőző gépeket kell küldenem... Venus Citybe tranzisztoros rádiókat... Nem láttatok valahol ilyet? - Egyet sem, uram. - És kétdimenziós televíziókészülékeket? - Azt sem. A lakásban valami szegények laktak... - Milyen bosszantó! Ezeknek a készülékeknek sajátos régiségszaguk van. A lakberendezők megőrülnek ezekért a vackokért... - De Myrt úr, mire tudják... Az öreg hadonászva félbeszakította: - Miket beszélsz itt összevissza? Ez az ő dolguk. Kitalálnak valamit, hiszen te is tudod. Ezek... dísztárgyak, és annyira már igazán ismerhetnéd az embereket, hogy mindenki, hacsak módjában áll, ugyanazokkal az ostoba dolgokkal díszíti fel a lakását, mint a szomszédja. A múlt évben az volt a szokás, hogy a XXI. századi ócska bolygóközi űrhajók vezérlőpultjait asztalként használták, az idén pedig a legkülönfélébb XX. századi kacatok jöttek divatba. Mit tehetünk? Mi kiszolgáljuk az ügyfeleket, ez a dolgunk... - Felemelte a hangját, hogy még nyilvánvalóbbá tegye a belsejét fűtő haragot. - És mindenki óhaját teljesítenünk kell, a lehető legjobban, megértetted?! - Igenis, Myrt úr. - Igen, Myrt úr, nem, Myrt úr!... Agyalágyult! Ha tehetségtelen vagy, még mindig van számodra hely a Jupiter bányáiban vagy a Pluto metánfinomítóiban... - Egyfolytában kacarászott. - Persze az úr szeret kényelmesen utazgatni az időgépen, és elhozni négy marhaságot a XX. századból, közben elpocsékolja a méregdrága és másra is használható energiát! Az áldóját! A fizetés nem ajándék, használni kell az agysejteket, és meg kell izzadni érte! Világos?! - Igen, Myrt úr... Az öreg nehezen lélegzett, de aztán lassacskán megnyugodott. - Na, jól van... És hol van Muss? - Azt hiszem... alszik. Húg Myrt vadul földhöz vágta a kezében tartott villanykörtét. - Alszik! Ezért adok én nektek mindennap öt koncentrált antistressz-tablettát? Hogy aztán olyan ostobaságokkal töltsétek az időt, mint az alvás... Mit mondtam neked ezerszer is. Grund? De nektek aztán beszélhet az ember! - Azt, Myrt úr, hogy... a ház jelszava... éljünk huszonkét órát nappal és kettőt éjjel... - Milyen állapotban van a gép? - Hát... egy kicsit meg kell olajozni...

30

- Akkor mire vár ez a kretén Muss? Talán arra a telepátiás hírre, hogy a konkurrencia már minden igényt kielégített? Ebben a pillanatban felhangzottak egy édeskés zene akkordjai. Kinyílt a boltajtó, és Myrt megfordulva látta, hogy egy lány lép be rajta. Üdvözlésére sietett, miután egy kurta mozdulattal elbocsátotta alkalmazottját. A lány nagyon fiatal volt, látszott, hogy még a hatvanat sem töltötte be. A legutolsó divat szerint feje simára volt borotválva, és fejbőre fényesen ragyogott, testén az eperszínű polivinil ruha bal mellét és jobb fenekét szabadon hagyta. Ahogy az öreget meglátta, kacérkodva ránézett: - Ön biztosan Myrt úr! - Igen, kisasszony vagy asszonyom... Én vagyok. - Asszony, asszony... Húú! Asszony vagyok, bár csak nemrég mentem férjhez. Nos hát, Myrt úr, azt hallottam, hogy önnél van a legnagyobb választék XX. századi kacatokból, legalábbis ezt mondta a szomszédasszonyom, Powl kisasszony, aki, azt hiszem, állandó vevője, igaz? - Igen, néha eljön... Van néhány csecsebecsém abból a korból... Van valami különös kívánsága ? A lány nevetett. - Különös kívánságom? Phoiboszra, a XX. századi dolgok mind „különösek"! Ezeknek a régieknek remek ízlésük volt, és különös érzékük az esztétikához, még a legapróbb részletek is... - Elhallgatott, nem tudta folytatni. - Nos hát ha ön is így gondolja... - Myrt vállat vont. - Önnek nem ez a véleménye? - Nem tudom, asszonyom. Én mindig a legújabb dolgokhoz kötődöm, mit csináljak? A . századnál korábbi dolgok szerintem csak esztétikai eltévelyedések. - Butaságokat beszél, Myrt úr, nagy butaságokat! Mindenki tudja, hogy ezeknek a XX. századbeli dolgoknak van valamilyen összetéveszthetetlen régiségszaguk. Mindenesetre gondolom, hogy tud valamit mutatni nekem. Húg Myrt megmutatta ügyfelének az üveges szekrényeket, amelyekben az antigravitáció miatt még a legnehezebb tárgyakat is valamiféle éteri hangulat lengte körül. - Nézzen csak körül, mindenütt a XX. század, ízlése szerint válogathat. - Ó, de csodálatos, Myrt úr! - Az asszony elkapott egy lebegő tárgyat, és kezei közé fogta. - Mi ez? - Nos hát, turmixgép volt a neve, hiányzik az alja, régen ott volt a motor, tudja... De nem kár érte, úgyis kevés esztétikai értéke volt. - Csodás virágváza lehetne belőle! - Zavartan vállat vont, mert rögtön megijedt saját merészségétől. - Ugye? Az öreg hevesen hadonászni kezdett a nő arca előtt. - Én ehhez nem értek, asszonyom! Tőlem ne kérdezze. Én csak azt mondom, hogy Flynt háromdimenziós festménye vagy Plamfi sokszínű tetraédere mellől minden vacakot egyszerűen ki kell dobálni... - Miket mond, uram! Flyntet már senki sem szereti, nehogy maradinak nézzék. Csak a múzeumba való. Viszont ezek a XX. századi csecsebecsék fejlesztik az emberek alkotó fantáziáját... Nem is olyan régen láttam valahol egy csodaszép függődíszt, motoralkatrészekből szerelték össze, azokból a régi... hogy is hívták? Ja igen, „repülőgépekből"! El sem tudja képzelni, micsoda kápráztató hatást keltenek! Mint egy totem, amely kilépett az őstörténetből... - Háziipar, nem is lehet másképp nevezni, háziipar! - Mit is mondott, mi volt a neve ennek a helyes kis dolognak? - Turmixgép, turmix-gép.

31

- Mit szólna hozzá, ha különböző színű folyadékokkal töltenénk meg ezt a turmixgépet? Vagy talán jó lenne virágvázának, telerakva mutáns virágokkal? Mégis, Myrt úr - öntötte magából a szót a nő fáradhatatlanul -, van valami, amit nagyon szeretnék megszerezni, de semerre sem látom... - Ha van, természetesen... - Szeretnék... egy széket. - Egy széket? Mi az ördögnek kell magának szék, egy ilyen idegesítő holmi, amikor minden lakásban már antigravitációs fotelok vannak? - Megmondom, de nem fogja megérteni. - A lány legszebb mosolyát villantotta rá. Annyira unom már az antigravitációs gombot nyomogatni I Szeretnék már valamin ülni, érti? És azok a XX. századi székek olyan... hogyan is mondaná ön? Igen, olyan primitívek I Kérem, szerezzen nekem egyet I Myrt a fejét vakargatta, és tüzetesen, de közömbösen szemlélgette a lány finom, lágy vonalait. Semmi másra nem gondolt, csak az esetleges anyagi előnyökre. - Meglátjuk, meglátjuk... De ne higgye, hogy könnyű lesz... - Az a helyzet... én mindent megadok érte! - Nos, ebben az esetben... igyekszünk majd kedvében járni. A lány kifizetett tizenöt kupont a turmixgépért, majd elment. Még ki sem lépett az ajtón, Myrt már kiáltozva hívta beosztottait: - Muss! Grund! A két fiú egy emberként jelent meg. Myrt mohón nézett rájuk, színtelen pupillájában már nyoma sem volt az előbbi haragnak. - Jól van, fiúk... Mi van a géppel ? - Akár indulhatunk is, Myrt úr - felelte Muss, büszkén kihúzva magát. - Akkor hát készen álltok az útra. De nézzétek meg jól, hogy hova mentek! Szükségem van egy szállítmány... székre. - Székre? - Igen, székre, székre! Tudjátok, mi az? - Egy nem-tudom-mi, amire rá kell ülni, így van? - Valóban, ilyesmiről van szó... Mindet hozzátok el nekem, amennyit csak találtok, mindet! Azt hiszem - jegyezte meg szinte csak magának -, fölfedeztünk egy remek üzletet. Székek!... Rajta, gyorsan! Mire vártok hát?! VARGA-HASZONITS ZSUZSA FORDÍTÁSA

JUAN G. ATIENZA

A falánk

Házasságkötésünk évfordulója napján történt. Pontosan a tizedik évfordulón. Tíz éve voltunk házasok, de gyermekünk nem született. Balszerencse, igen, balszerencse, de most nem ez az érdekes. Hanem arra gondoltam, hogy valami emlékezetes ajándékot kellene venni a feleségemnek; ezért lelkiismeretesen bejártam a legszebb üzleti negyed elegáns utcáit, hogy az évfordulóhoz méltó ajándékot találjak, meg is vettem, és hazamentem a meglepetéssel. A feleségem természetesen ezer kérdést tett fel, amíg a csomag kinyitásával küszködött, de én hajlíthatatlan maradtam. Amikor végül lehámozta a burkot, és felnyitotta a dobozt, örömében felkiáltott: - Egy táska! Egy krokodilbőr táska I Mondtam, hogy nem, nem krokodil, hanem kígyó, valódi boa, nem holmi utánzat „De nem, ez krokodil, miket beszélsz!" - és sürgettem, hogy öltözzön már fel, mert elkésünk a színházból. Indulás előtt hétköznapi táskája tartalmát átöntötte az ajándék táskába - tudják, miket: zsebkendő, púder, fésű, aprópénz, rúzs, serkentő tabletták, nyugtató tabletták -, és nagyon elcsodálkozott. - Te is észrevetted, Pedro?... Minden istenien belefér! Emlékszem, egy olyan darabot láttunk, amelyben a főszereplők annyira szerencsétlenek, hogy már az első felvonás kezdetén csomó képződik az ember torkában. Amikor lement a függöny, hallottam, hogy a feleségem titokban nyeli a könnyeit, nem néztem hát oda, hogy ne hozzam zavarba. Azt is hallottam, hogy kinyitja a táskáját, és önkéntelenül halkan felkiált: - Pedro! Megloptak minket! Odanéztem. Feleségem megmutatta a teljesen üres táska belsejét. A meglepetéstől nem tudtam szólni. Idő kellett, míg rendeztem a gondolataimat. - De hát, szívem... Miért vitt volna el egy tolvaj... mindent? - De akkor hova lettek a dolgaim? El kellett ismernem a nyilvánvaló tényt. Nyilvánvaló tény, igen. De később olyan különös dolog derült ki, ami - akármilyen hihetetlen - tönkretett minket, és engem is ilyenné tett, amilyen most vagyok. Hála istennek, önök nem láthatnak engem! Azt hiszem, másnap történt, hogy a feleségem rögtön kijött elém, amikor meghallotta a kulcs zörgését a zárban. Sápadt volt, ijedt. - Minden eltűnt, amit a táskába tettem - mondta titokzatosan. - De hát... miért engeded? Félbeszakított: - Nem úgy van, ahogy képzeled. Gyere... A táskát a nagy asztalra tette és kinyitotta, meg is mutatta nekem; úgy ügyködött, mint egy bűvész. Fogott egy darab papírt, összegyűrte, beledobta a táskába, és bekattintotta a zárat. És úgy nézett rám, mintha a bűntársam lenne. - És most mi lesz?

33

- Várj csak... Vártunk. Körülbelül egy percig. Aztán szinte megértően - képtelen volt eltitkolni - újra kinyitotta a táskát, és megmutatta a belsejét: a papírgalacsin eltűnt. Mosolyogtam. - Jól van, kicsim. Most áruld el, mi a trükköd. - De ebben nincs semmi trükk! A táska... a táska eszik, nem látod? Természetesen nem hittem el azonnal, mindenki így lenne vele. De néhány újabb kísérlet után engednem kellett: a táska valóban mindent felfalt, amit csak beletettünk. Egész éjjel egymás mellett ültünk szótlanul, közöttünk a táska, és megpróbáltuk ésszerűen megmagyarázni a jelenséget. Én azt javasoltam, hogy a táskát vigyük vissza az üzletbe, de a feleségem - nem tudom, miért - ellenállt, és attól kezdve nagyon elgondolkodó lett, mintha a megfelelő megoldást keresné. - Megvan! - kiáltotta. - Becsukjuk egy kis időre, talán elmúlik akkor ez a mániája. Mit szólsz hozzá? Arra gondoltam, hogy ha valakit bezárnak és éheztetnek, akkor egyáltalán nem múlik el az evési mániája, de inkább nem szóltam semmit, mert úgy látszott, hogy feleségem rendkívül ragaszkodik a táskához. Ezért hát hagytam, hogy bezárja a szekrény mélyére, de előtte minden ehető dolgot eltávolított a szája - bocsánat, a zárja - közeléből. Néhány napig egyikünk se merte említeni az ügyet, sem egymás között, sem másoknak. Körülbelül egy hónap telt el, amikor egy délelőtt a feleségem felhívott a hivatalban. Remegett a hangja: - Rohanj haza! Siess, mert meghal! - Kicsoda? - Hát a táska! Rohanj! Amikor hazaértem, láttam, hogy feleségem egy terítőre helyezte a táskát, és úgy beburkolta, mint egy csecsemőt. A táska elvesztette eredeti csillogását, puhának, lottyadtnak tűnt... igen, már megvan: mintha évszázadokat töltött volna egy szemétdombon. Csak néztem, szomorúan, mert tényleg sajnálatra méltó volt ebben az állapotban. Észre se vettem, hogy suttogva szólok a feleségemhez: - Megpróbáltál beletenni valamit? Nemet intett. Adtunk hát neki egy kis papírt, apró darabokra tépve, de nem falta föl. A tiszta zsebkendőm sem kellett neki. Az apró habgumidarabkák sem, amiket egy matracból húzkodtunk ki óvatosan. Végül feleségem, előítéletein győzedelmeskedve, kiment a konyhába, és hozott egy pohár langyos tejet. Gondosan beleöntötte a táskába. Becsukta, egy percig várt, majd kinyitotta. A táska megitta a tejet! Lassan-lassan eredeti csillogása is visszatért. Nos hát így történt, hogy a táska idővel teljesen felépült. De feleségem hibájából nagyon szeszélyessé vált, és már semmit sem tudunk megtagadni tőle. Nem szereti a csontot: csak a csirkepecsenyét, saját levében. A papírt és a rongyot visszautasítja, még akkor is, ha patyolattiszták, mert jobban szereti a sonkát, vasárnap pedig tengeri halakat, rákokat kér rizzsel. Most már megértik, hogy lassan nem tudunk megélni a fizetésemből? Megértik, hogy emelést kértem? Persze nem adták meg, arra hivatkozva, hogy nincsenek gyermekeink. De az az igazság, hogy úgy megszerettük a táskát, mintha a gyermekünk lenne. Mindent megtennénk érte, még... Igen, most már mindent be kell vallanom. Bal kézzel írtam ezt a történetet. A jobb kezem három nappal ezelőtt tűnt el, a boabőr táska belsejében, mert amikor hazajöttem, a feleségem sírva fogadott, hogy aznap semmit sem tudott enni adni neki. Könnyű volt... és még csak nem is fájt. „Csak bedugtam a kezem... csiklandozást éreztem... és aztán kivettem ezt a szörnyű csonkot..." VARGA-HASZONITS ZSUZSA FORDÍTÁSA

34

A TÖRVÉNY TÁBLÁI

JUAN G. ATIENZA

Még mindig kiszáradt szájában érezte a nyomasztó álmokkal terhes éjszakát, és amíg öltözködött, szilárdan eltökélte: - Ma mindenképpen elmegyek. Aznap volt a születésnapja: betöltötte a huszonhetet. Ez már majdnem maga az öregség. Harmincéves korában szép nyugodtan nyugdíjba megy, és hátralevő életét - még nyolcvankilencven évet - világ körüli utakra szenteli, és úgy él, mint egy részvényes, a fillérre mindig pontosan megkapott nyugdíjból. Szép kilátások! De... De egyedül volt. Majdnem tíz éven keresztül, megállás nélkül csak kereste, de nem találta társát. Közben már minden barátja megnősült, ideiglenesen vagy véglegesen, és ő nem tehetett mást, mint irigyelte őket. Persze az ő esete más. A K csoporthoz tartozik, és nem minden ok nélkül hallotta mindig ugyanazokat a szavakat, ha ezt bevallotta: - Öregem, peched van. Nagyon sajnállak... A legfrissebb statisztikák szerint, a genetikai törvények bevezetése következtében, a világ lakossága másfél milliárdra csökkent, anélkül hogy akár egy napra is kitört volna egy háború vagy egy forradalom. Az így létrejött egyensúly lehetővé tette a fogyasztási javak igazságosabb elosztását és az életszínvonal jelentős mértékű emelkedését... A Szövetséges Statisztikai Intézet által végrehajtott legutóbbi felmérés adatai alapján a következő százalékarányokban határozhatjuk meg a világ genetikai csoportjainak megoszlását: A csoport: 2,43%; B csoport: 5,84%;... F csoport: 6,12%;... K csoport: 0,000006%... És neki azt kellett válaszolnia, hogy igen,

35

köszönöm, én is nagyon sajnálom. És mennyire sajnálta magát! Egy olyan genetikai csoporthoz tartozott, amelybe egymillió ember közül csak hat tartozott. És még így is elégedett lehetne, ha a férfiak és a nők aránya többé-kevésbé ésszerű lenne. De a helyzet az, hogy a K csoportban minden nőre kétszáznegyvenkilenc férfi jutott. Tehát ezer K csoportbeli közül csak négy nő. Csak harminchat nő szerte a világon: a gépek sohasem tévednek. Éveken keresztül arra költötte fizetésének majdnem a felét, hogy hirdetéseket tett közzé a világ legfontosabb rádióadásaiban és videoújságaiban. Minden reggel, minden délben, minden este megnézte a levélszekrényt, türelmetlenül keresve a választ a hirdetésére. Huszonhét éves, jóképű férfi, vákuumkamra-mérnök, nőtlen, húszezer kupon havi fizetéssel, házasság céljából megismerkedne a K genetikai csoportba tartozó nőkkel, tizenöttől huszonnyolc éves korig. Kézzel írott választ kérek, fényképpel és önéletrajzzal, Fernando Silva, LXXXVI. poligon, WT 45-ös csoport, Madrid, 38. Soha nem jött válasz. Igaz, öt évvel ezelőtt fel ajánl kozott neki egy ötvenkilenc éves bantu nő, minden feltétel nélkül; a múlt nyáron is érkezett egy levél, egy anya formálisan odaígérte neki a lányát, csak az volt kétséges, hogy a K csoportba tartozik-e, és türelmesnek is kellett volna lennie, mert csak hat hónap múlva volt esedékes, hogy megszülessen... - De ha csak hat hónapról lett volna szó! - panaszkodott Fernando egy barátjának. - De aztán ott a csecsemőkor, az iskola... És ha aztán meghal, és özvegyen maradsz, anélkül hogy egyszer is megölelted volna? Nem, semmi esetre sem! És így telt el huszonhét év az életéből, és az erotikus élvezetet csak az oniroszkóp szeánszaira tett ritka látogatások jelentették, a szerelmet pedig - szerelmet?! - a régi város betiltott örömtanyáin töltött néhány lopott, kielégülést nem hozó perc. De a törvény, az törvény, és nincs olyan emberi lény, aki át merné hágni, mert akkor hátralevő élete rommá esne össze. 367. szakasz: törvénytelennek minősül és az állampolgárság megvonásával büntetendő az ellentétes nemű, különböző genetikai csoportokhoz tartozó egyének közötti házasság vagy páros kapcsolat. 4587. szakasz, B bekezdés: minden állampolgárságtól végérvényesen megfosztott személy egész hátralevő életében a szövetséges hatóságok rendelkezésére áll, és mint napszámos az állam számára ingyenes munkákat végez az államosított vállalatok és szolgáltatások valamelyikében, ugyanakkor az állam nem kötelezhető, hogy az elvégzett munkáért pénzbeli ellenszolgáltatást adjon, csupán napi élelmiszeradagokat juttat a napszámosoknak, hogy biztosítsa a fennmaradáshoz szükséges kalóriamennyiséget. De ma már mindenképpen megteszi. Elhatározta, hogy születésnapját úgy ünnepli meg, hogy bármennyi pénzt kiad, amennyi csak kell, csakhogy kikerüljön a csávából. Tudta - már többször megnézte a díjszabást -, hogy a Szövetséges Statisztikai Intézet rengeteget kér egy ilyen típusú tanácsadásért, de nem volt más megoldás. És már régóta spórolt türelmesen, ezt a célt tartva szem előtt, hogy megtehesse azt, amit csak nagyon kevesen engedhettek meg maguknak. Legjobb ruháját vette fel - azt az olajzöld, szintetikus szövetből készült öltönyt, amit csak rendkívüli alkalmakkor vett elő -, rendelt egy légitaxit, ami az Intézet helyi székházának teraszán tette le. Amíg kifizette a viteldíjat, már ott is termett egy előzékeny, paszománnyal díszített alkalmazott. Műanyag sapkáján hét nyelven hivalkodott az INFORMÁCIÓ. - Miben lehetek szolgálatára? - kérdezte sóvár pillantással. - A Nyilvános Genetikai Szolgálat néhány adatára lenne szükségem. - Erre, uram! Erre, kérem! Az alkalmazott majdnem eltört a hajlongástól. Persze tudta, hogy az ügyfélnek milyen hatalmas összeget kell majd fizetnie, és azt is tudta vagy gyanította, hogy mekkora lesz az ő borravalója. Folyosók során át a gyorsan zuhanó lifthez vezette, kinyitotta az ajtót, és szertartásosan előreengedte.

36

A Szövetséges Statisztikai Intézet államjogú szervezet, amely olyan adatok feldolgozásával és elraktározásával foglalkozik, amelyek egyrészt a bolygó jobb irányítását segítik elő, másrészt pedig az állampolgárok együttes és egyéni hatásos ellenőrzését. A múlt század vége óta megszakítás nélkül dolgozik, a szövetségi minisztériumok szerint tagolódik osztályokra, és óriási számítógépekre, amelyek pedig a Szövetségi Kormány Elnökségének Központi Irodájával vannak összeköttetésben. A bolygó minden állampolgára, ha megfizeti a kért szolgáltatás árát - a díjszabás mindenütt rendelkezésre áll -, jogosult arra, hogy megismerje azokat az adatokat, amelyek életének és tevékenységének normális fenntartásához szükségesek. Az adatokért az Intézet messzemenően jótáll, és a Szövetséges Kincstárnál kötött biztosításon keresztül felel a pontosságukért. A lift a harminckettedik emeletig vitte le őket. Ahogy közeledtek a célhoz, folyosók tucatjain és ablakos termeken át, a hivatalsegéd egyre mélyebben hajlongott. Végül egy kis szalonban álltak meg, ahol a falakat régi, XVIII. századbeli pásztorjelenetek díszítették. - Egy kicsit várnia kell, uram. - Az alkalmazott mosolygott, szája a füléig szaladt, és alamuszin nyújtotta a tenyerét. - A Szolgálat vezetője tíz percen belül itt lesz. Szerencséje van, uram. Mára senki sincs bejelentve nála... Fernando egy ötvenkuponos pénzdarabot csúsztatott az undorítóan hízelgő hivatal-segéd kinyújtott tenyerébe, és nézte, amint az villámként eltűnik a függönyök mögött, ezt mormogva: „Köszönöm, uram... Nagyon köszönöm, uram...", miközben elégedetten tapogatta a plasztikpénzt. Rágyújtott egy nikotinmentes cigarettára, és várni kezdett. Vágyakozva szemlélgette a francia pásztorlányok duzzadó kebleit a faliszőnyegeken. Ha ő egy ilyen nőt találna!... Néha az utcán meg-megállt, hogy alaposan megnézze a mellette elhaladó lányokat, és keblük határozott körvonalai vagy habnadrágba bújtatott lábuk láttán erős kísértést érzett, hogy szerencsét próbáljon. - Kérem, kisasszony, nem tartozik véletlenül a K csoporthoz? De sohasem tette meg. Csoportjában szerte a világon csak harminchat nő volt, harminchat nő a másfél milliárd lakos között. Nincs olyan véletlen, hogy ez vagy az a lány - akármelyik, például az, amelyik tavaly nyáron monokiniben feküdt mellette a tengerparton - éppen annak a harminchat nőnek az egyike legyen, akik után vágyakozhat. Tekintete álmodozva siklott ide-oda a pásztorlánykák között. Mindegyik tetszett neki. Bármelyikükbe bele tudott volna szeretni, ha felmutatja az azonossági lapját, rajta az annyira vonzó betűvel. Csakhogy - gondolta nagyot nyelve - a pásztorlánykák régi-régi korában még nem léteztek genetikai lapok, sem a genetika ellenes közösüléseket és házasságokat ellenőrző és büntető törvények. Ó, azok a szép, régi idők! Ha másnak nem is, Fernandónak megfeleltek volna. Háta mögött kinyílt egy ajtó, és riadtan fordult meg, mintha megijedt volna attól, hogy valaki olvashat legrejtettebb gondolataiban. De rögtön megnyugodott, amikor meglátta a szalonba lépő férfi mosolygós és jóindulatú arcát. Megszorította a feléje nyújtott hűvös kezet, és egy félénk vállrándítással leült abba a testhez alkalmazkodó fotelba, amelyre a férfi mutatott. Fernando jól megnézhette magának a Szolgálat vezetőjét, amíg az is leült, kinyitotta az előírásos adatmappát, és elkezdte a kérdezősködést. - Mi a neve, kérem? - Fernando Silva, nőtlen, vákuumkamra-mérnök, K genetikai csoport. Az ember csendben jegyezte az adatokat. Az utolsónál halkan füttyentett. - K csoport! És nőtlen... - Ránézett Fernandóra, akinek úgy tűnt, hogy órákon keresztül nézi őt ez az ember. - Gondolom, éppen ezért látogatott el hozzánk. Fernando bólintott. Az ember a fejét ingatta, mintha azt mondaná: erre a bajra nincs orvosság.

37

- És házasság ügyben kér tájékoztatást. - Nos hát... nem éppen tájékoztatást... Mert nincs sok választási lehetőségem, tudja? Inkább szeretném megkapni a csoportomba tartozó összes nő adatait. Összesen harminchatan vannak. Lehet, hogy már eggyel többen, ha az utolsó statisztikák közzététele után esetleg még született valaki. - És biztos ön abban, hogy éppen ezekre az adatokra van szüksége? - Igen, biztos... - Rendben van, uram... - Jegyzetébe pillantott és hozzátette: - Silva úr! Mi azért vagyunk itt, hogy az ügyfeleket kiszolgáljuk, de tudja, a díjszabás... Fernando egy heves kézmozdulattal félbeszakította. - Felesleges figyelmeztetnie, fejből tudom az árakat. De akkor sincs számomra más lehetőség. - Nincs, valóban nincs... - A Szolgálat vezetője elgondolkodva ingatta a fejét. - Hacsak meg nem próbálkozik a hirdetéssel... - Már próbálkoztam. És a genetikai beavatkozással is. De eddig minden balul ütött ki. Szenzációs/ Ilyen még nem volt! Karnyújtásnyira van öntől a lehetőség, hogy megváltoztassa életét. Ugyanabba a genetikai csoportba akar tartozni, mint álmainak asszonya? Forduljon a Genetikai Mutációs Társasághoz. Negyvenszázalékos siker garantálva. Sikertelen beavatkozás esetén a költségeket megtérítjük. - Hát ha ez a helyzet... - Az ember felállt. - Harminchétezer kupont kell biztosítékként letennie, amíg a kutatások folynak. A többit csak akkor kell kifizetnie, amikor átadjuk az adatokat. Jöjjön vissza öt nap múlva, biztosan meglesz már az eredmény. Fernando szó nélkül fizetett. Nagyjából ennyire számított, egy-két kupon eltéréssel. Most már csak a várakozás volt hátra. - A törvény? Mi rossz van a genetikai törvényben ? Talán nőtt a születési rendellenességek száma? Nem! Talán veszélyes mértékben szaporodik a világ lakossága? Nem! Talán ismét a háború ósdi eszközeihez kellett nyúlni, hogy visszaállítsuk a demográfiai egyensúlyt? Nem, nem és nem! Mert a törvény, az a Törvény, amelyet mindig nagy aranybetűkkel kellene írnunk, korunk alapvető Törvénye először is hatásos. Egészséges. Az emberekre nézve hasznos. Előmozdítja a fejlődést. Tudom, most azzal érvelnek, hogy a férfi és a nő meg van fosztva a párválasztás szabadságától. De már elődjeink is tudták, és mi is feltesszük a kérdést: az ember talán szabad? Talán a vele született genetikai kód nem határozza meg egész életét? Talán nem itt és most születik, anélkül hogy ezt ő akarná ? Akkor meg miért ne adjuk meg az embernek a lehetőséget Törvényünk segítségével, hogy önmagánál jobb utódokat nemzzen, és hogy így az emberi faj is fejlődjön, amíg csak a kozmosz teljhatalmú urává nem válik? Már holnap is, amikor hatalmas, fény-sebességet túllépő űrhajóink a csillagok mélységei felé indulnak, nálunk ezerszer jobb és egészségesebb pilóták ülnek majd a vezérlőpultnál. És... Fernando úgy döntött, hogy csak otthon nézi meg az Intézettől kapott anyagot, amikor teljesen egyedül lesz, a kíváncsi tekintetektől távol, és senki sem leplezheti le érzelmeit és izgatottságát. Eljött hát a pillanat. Most mindent megtud róluk, arról a harminchat nőről, akik közül az egyikkel talán megosztja majd az életét. Mindent megtud róluk, mert az adatok tévedhetetlenek. Meglátja majd a háromdimenziós fényképeket, amelyek az Intézet népességkutató számítógépeihez csatolt laboratóriumokban készültek. Megismeri életüket, kedvteléseiket, reményeiket, bőrük színét; megtudja, milyen nyelven beszélnek, mi a vallásuk - ha ugyan vallásosak és mindent-mindent, ami csak fontos, hogy kiválasszon egyet közülük! Könnyedén mosolygott, míg a hatalmas paksamétát szorongatta, amit még további negyvenháromezer kupon lefizetése ellenében kapott meg. Igen, nagyon drága volt, de

38

megéri. Legalábbis remélte, hogy megéri. Egyenként áttanulmányoz minden kartotékot, tele szerelemmel, belemerül a harminchat ismeretlen nő lényébe, amíg csak meg nem találja azt az egyet, akiért a Föld legtávolabbi csücskébe is elmenne. És amikor megtalálja, azt mondja majd neki: - Ilona (vagy Mária vagy Astrida vagy Jovanka vagy Bawella vagy Sifonin vagy Gretel, végre megtaláltalak! Én is a K csoporthoz tartozom, akárcsak te. Egymásnak születtünk. Oszd meg velem nyugdíjas éveimet... Nem, ez így nem jó. Már többször elismételte magában a szavakat, amiket majd a lánynak mond, de jobban szerette úgy elképzelni a találkozást, hogy semmit sem szólnak, csak tekintetük kapcsolódik egybe némán, és szembogarukban felcsillan a K; aztán karjukat kiterjesztik egymás felé, és felolvadnak az ölelésben, a rokon gének végső, törvényes egymásra találásában, hogy okos és egészséges gyermekeknek adjanak életet, a Törvény értelmében. Fernando tisztelte a Törvényt. Minden törvényt, de ezt különösen. Annyira tisztelte, hogy mindig erős lelkiismeret-furdalást érzett, amikor valamelyik örömtanyára ment, hogy egy X csoportbeli szajhával félóráig henteregjen. 387. szakasz: amennyiben a mindkét nembeli gyermekeken végrehajtott genetikai vizsgálat kimutatja, hogy az X csoportba tartoznak, azonnal sterilizálni kell őket, mert fennáll az a veszély, hogy a jövőben vele született rendellenességeket mutató utódoknak adnak életet, és ez a társadalom szempontjából rendkívül káros. Az X csoport tagjai éppen ezért nem viselhetnek első osztályú állampolgári funkciókat, és házassági engedélyt sem kérhetnek, mert azt sohasem kapnak, még akkor sem, ha sterilségük egyértelműen bizonyítható. Lihegve ért haza. Már majdnem éjszaka volt, hatalmas ionlámpák világították meg az eget. Amikor leszállt az alkony, a városban kigyulladt a mesterséges nap. Bezárt minden ablakot, az értékes iratcsomót íróasztalára tette, vacsorát készített magának, de a türelmetlenségtől be sem tudta fejezni. Kinyitotta a csomagot, feltörve a műanyag burkot. Harminchat rózsaszínű, különböző vastagságú iratköteg tűnt elő. Legyőzte a kísértést, hogy válogatni kezdjen, és kinyitotta mindjárt az elsőt, amelyik kezébe akadt. Ahogy meglátta a háromdimenziós fényképet, felugrott, szinte görcsbe rándult. Egy kilencvenévesnél is öregebb vénasszony nézett vele szembe, rézbőrű, pergamenszerű arca csupa ránc. Ritka, fehér, élettelen haja csak úgy lógott, olyan volt, mintha a gyermekmesék vasorrú bábája kelt volna életre. A csatolt adatokból megtudta, hogy a vénasszony cherokee indián. Félénk Gazella a neve, és Arizona egyik rezervátumában él; hatvanöt éve özvegy, mert a Törvény megsemmisítette azonos törzsbeli, de a H csoporthoz tartozó férjével kötött házasságát. Fernandót nem vidította fel a tény, hogy az öregasszony újra férjhez akar menni. A második... A harmadik... Öt óra lázas munka után Fernando négy csoportba osztotta szét az iratcsomókat. Az első csoportba a képtelen és nemkívánatos lehetőségek kerültek: hét hetven éven felüli nő: egy német, két batuszi, egy kínai, egy beduin, egy tűzföldi argentin nő és a rézbőrű Félénk Gazella. A második csoportba a következők tartoztak: egy ukrajnai és egy pakisztáni újszülött, hat tíz éven aluli kislány - az egyik a közeli Salamancában él - és egy húszéves vietnami buddhista apáca, aki azonkívül, hogy szüzességi fogadalmat tett, elrettentően csúnya is volt. A harmadik csoport volt a legnépesebb. Tizenkilenc férjezett nő, tizennégy és ötvenöt év között. Mindegyiknek volt már gyermeke. 372. szakasz: tizenkét és negyvenöt éves kor között lehet házasságot kötni. Ha valamelyik házasulandó fél kora nincs a fent említett határok között, a házasság nem engedélyezhető. A Szövetségi Kormány és az egyes kantonok kormányai különböző intézkedésekkel serkentik a fiatalon kötött házasságokat, ingyen juttatnak nekik megfelelő mennyiségű fogamzásgátló

39

szereket, hogy amíg a fiatal pár anyagi helyzete nem megfelelő, meg tudják akadályozni, hogy gyermekük szülessen, mert az így világra jött gyermekeket a kantonális vagy szövetséges államkincstár költségére lehet csak felnevelni. A negyedik csoportban csak egy iratcsomó feküdt: Virginiáé. Virginia Méndez. Huszonnégy éves. Szeme és teste képes bárki szenvedélyét felkelteni. Felsőfokú végzettség. Szereti a zenét, az utazást. Férjezett. Gyermekei nincsenek. Férjezett. Férjezett. Férje neve Efraim Zubiaurre, harmincéves, orvos. A házaspár Madridban él, címük: XV. poligon, HM 469-es csoport, 26. kerület. Fernando egy órán keresztül mást sem csinált, mint Virginia három különböző háromdimenziós fényképét nézegette. Egy órán keresztül csak azt ismételgette magában, hogy miért éppen Efraim Zubiaurre találkozott először a lánnyal, és miért nem ő. Mielőtt Virginia férjhez ment, biztosan százszor is elmentek már egymás mellett, öt is megszólíthatta volna, ahogy annyi más lányt meg akart már szólítani. Megtehette volna, és mégsem tette. Találkozott volna vele az utcán, megállította volna, és megkérdezte volna: - Melyik csoportba tartozik? - A K-ba - felelné Virginia. És Fernando szíve úgy verne, ahogy csak egy szerelmes szív tud verni. - Férjnél van ? - Nem... Te is a K csoportba tartozol? Megfogná a kezét, és mélyen a szemébe nézne, melyben felragyogna, csak nekik, a nagy K, és már futnának is a legközelebbi elöljáróságra, hogy törvény szerint megpecsételjék egy szerelemre éhező férfi és nő kapcsolatát. És azután... De ezt a jelenetet nem ő, Fernando Silva élte át, hanem egy Efraim Zubiaurre nevű orvos, aki mindig Virginia mellett lehet... egész életében. 237. szakasz: a házasságok a következő esetekben semmisíthetők meg: A) ha a rendszeres orvosi vizsgálatok kimutatják, hogy genetikai összeférhetetlenség lépett fel, ebben az esetben a Szövetségi Kormány illetékes osztálya bonthatja fel a házasságot; B) az érdekelt felek kérésére az illetékes hatóságok is semmissé nyilváníthatják a házasságot, ha a házasfelek jelleme összeférhetetlen, rossz bánásmód vagy egy másik genetikai csoport tagjával elkövetett hűtlenség bizonyítható, de a túlzott termékenység is válóok lehet, mert felborítja a demográfiai egyensúlyt. 465. szakasz: mindkét nembeli egyén, ha törvényesen elvált vagy özvegy, szabadnak tekintendő, és a Genetikai Törvény előírásait betartva újabb házasságra léphet. Fernando éjjel Virginiáról álmodott, lidércnyomásos álmot, amelyben egymás hegyénhátán tolongtak a Törvény szakaszai. Virginiával, a feleségével, a házasság és a visszavonult élet gyönyörei közé vetette magát, esztelenül végigrohanták együtt az egész bolygót. Az álom mindig boldogsággal kezdődött, vagy az ágyban - Virginiával -, vagy a tengerparton - mindig Virginiával -, vagy a Mont Blanc tetején - a szerelmes, odaadó, felkínálkozó Virginiával -, és boldogsággal folytatódott, a közös, boldog élet álmaival, de csak néhány percig tartott, mert mindig megjelent hirtelen - vagy a hóból bukkant fel, vagy a tenger habjaiból, vagy az ágyban, a párnák között - egy borzalmas, vámpírszerű figura, Efraim Zubiaurre alakja, zsákmányát követelve. És akkor ők ketten meg-küzdöttek egymással. És Fernando érezte, amint a szörnyeteg karmai és foga húsába mélyednek, saját vérét látta kiömleni a hóra, a tengerpart homokjára vagy a lepedőre, és végül ők ketten elmentek, a szörny maga után vonszolta Virginiát, és látta, ahogy egyesülnek egy ölelésben, majd eltűnnek a messzeségben, egyedül hagyva őt, Fernandót, tönkretéve, erőtlenül, képtelenül arra, hogy utánuk fusson, és visszakövetelje azt, ami hozzá tartozik.

40

Fejfájással ébredt, majdnem szétment a feje, mintha egy fúró törte volna össze a koponyáját. Felhívta videón az irodáját, bejelentette, hogy nem megy dolgozni, bevett öt aszpirint, és megivott egy koffeinnal felerősített kávét. Aztán kiment az utcára. A légitaxi az ötödik poligonig vitte, és letette a HM 469-es csoport kertjeiben. Lassan, mint a lesen járó vadász, az egyik kunyhótól a másikig ment, elolvasta a levélszekrények névtábláit; a túlságosan gondozott kertekben két gyerek játszadozott unatkozva, és furcsán néztek Fernandóra, akinek nagyot dobbant a szíve, amikor az egyik névtáblán meglátta a Zubiaurre nevet. Megtalálta hát. Ebben a házban lakik Virginia, ahonnan lágyan tódultak ki Krakauer második elektromos szimfóniájának akkordjai. Biztosan ő hallgatja a zenét. Fernando leült egy padra, közel a házhoz, hogy hallhassa a muzsikát, és a bejárati ajtót se tévessze szem elől. Várni kezdett. Elhatározta, nyugodtan várni fog, hogy megláthassa Virginiát, és megnyugtassa magát, hogy álma csak a vágy és a túlfűtött képzelet játéka volt. Az unatkozó gyerekek később eltűntek, és a házból kiáradó lüktető zenét hosszú órákon keresztül alig törte meg egy hang, néha egy helikopter zúgott el a lakótelep fölött, vagy egyik, vagy másik szomszéd szólt hangosabban valamit. A ház, mintha halott lenne, csak a zene élt ott benn. Hirtelen csend lett. A napsugarak merőlegesen bombázták a kerteket, már nőm hallatszott a szimfónia, csak az ötven hőszabályzó lágy zümmögése, mintha arra repült volna egy halkan suttogó méhraj. Egy helikopter takarta el a napot, és a gép lágyan leszállt Zubiaurréék ajtaja előtt. A légitaxi néhányszor dudált, jelezve, hogy megérkezett. Fernando visszatartotta a lélegzetét, amikor látta, hogy kinyílik a ház ajtaja, és kilép rajta a házaspár. Virginia másképp nézett ki, mint a háromdimenziós fényképeken. Sokkal szebb volt, sokkal kívánatosabb, sokkal méltóbb hozzá, mint ahogy eddig gondolta. Az asszony Efraimbe karolt - mert az a visszataszító lény csak Efraim lehetett, csak egy majomnak lehet ilyen neve és ilyen gyönyörű felesége -, és megcsókolta, amikor az beszállt a légitaxiba. Mondtak valamit egymásnak, de a távolság és a helikopter zümmögése miatt semmit sem lehetett hallani. Virginia csodálatos volt, ahogy a helikopter légcsavarjai, felkavarva a levegőt, meglengették kibontott haját; egy rövid ideig ott állt még, arccal az ég felé, és nézte a távolodó légitaxit, amely elvitte a férjét. Fernando lassan felállt a pádról. Szinte önkéntelenül, akarat nélkül, Virginia felé indult, hogy közelebbről láthassa az asszonyt, akinek testét sokat sejtető háziruha fedte. A férfi szomjasan itta a látványt. Lábai elgyengültek, és már csak néhány méternyire volt Virginiától, amikor meg kellett állnia, képtelenül arra, hogy továbbmenjen. Alig ismert saját magára, mert kiszáradt száját eltátotta, kapkodóan lélegzett, és úgy reszketett, mint a kocsonya. Igen, más emberré vált, akit arra teremtettek, hogy szerethesse ezt az asszonyt, csak őt, és senki mást. Az asszony levette szemét az égről, és meglátta őt. Furcsán nézegette: a férfi szokatlan látványt nyújtott. Alig háromméternyire állt az asszonytól, összecsukló lábakkal, összekoccanó térdekkel, maga volt a bizonytalanság. Virginia megszólította: - Mit akar? Szüksége van valamire? Fernando felelni akart, de képtelen volt rá. Csak tátogott, mint a partra vetett hal. A motorzúgás már elhalt a messzeségben, és a lakónegyed parkjában csak a hőszabályozók csendje uralkodott. - Nnnnn... nem, köszönöm... Virginia közelebb lépett hozzá. - Mi van magával? Talán beteg? A férfi megint csak hápogott, mielőtt alig hallhatóan suttogta:

41

- Cscsak... a... nap... és... nem, semmi... csak... a nap, igen, a nap - így kereste az elfogadható magyarázatot. - Nem jó most az utcán járni ilyen hőségben - mosolygott az asszony olyan természetességgel, hogy ez még jobban összezavarta Fernandót. - Nem akar egy szódás vitaminszörpöt? Vagy adjak talán egy kávét? - Nem... Nem, köszönöm... El... el kell mennem, bocsásson meg... És elrohant, mielőtt még Virginia bármit is válaszolhatott volna. Az Oniroszkóp Planéta: ma két szeánsz lesz, tizenhat óra tizenötkor és húsz óra negyvenötkor. Erre a szuperelőadásra áhítoznak az ön összes érzékszervei: látása, hallása, tapintása, szaglása. Elvisszük önt a legendás Kelet érzékcsigázó háremeibe, ahol a legszebb odaliszkok teljes odaadását fogja élvezni. Nézze meg Hallaya Hareetet és Vinna Mireux-t a „Bagdadi Éjszakák"-ban. (Sade Inc. gyártmány; forgalmazza a Borrero Álomhálózat.) Öt hónapja van műsoron, fényes sikerrel. A város, amely körülvette, hatalmas volt, ellenséges. Ellenségesek az embertársai, ellenségesek a Genetikai Törvény rosszindulatú betűi. Felhőkarcolók üvegből és betonból, túlságosan gondozott, természetellenesen zöld parkok, az eget karcoló légcsavarok és emberek, mindig mindenütt emberek, férfiakban és nőkben testet öltött genetikai csoportok, akik keresték és megtalálták egymást. Ne féljen! A gyermekáldás elkerülhető! Bízzon a Niké tablettában, és korlátlanul élvezheti a szerelem gyönyöreit. A Niké nem hizlal. Megtartja az étvágyat, széppé teszi a hajat. Komplex B-vitamint is tartalmaz, és ugyanúgy lehet meginni, mint egy frissítőt, vízben feloldva. Apu! Anyu! Nem akarok testvérkét! Szedjetek hát Nikét... Csak ő volt magányos. Ö, Fernando Silva, a K csoport génjeinek szerencsétlen hordozója. ö, Fernando Silva, annak a nyolcezer-kilencszázhatvannégy férfinak az egyike, akik kénytelenek megosztani egymás között harminchat, számukra kijelölt nőt. De ő melyiket válassza? Félénk Gazellát, a kilencvenéves cherokee indián asszonyt vagy Haina Ben Útadót, az újszülött pakisztáni kislányt? Vagy a tiszteletreméltó Phang Nut, a vietnami buddhista apácát? Csinos, húszéves, a H csoporthoz tartozó lány szívesen levelezne huszonnégy évesnél nem idősebb mérnökökkel, különösen svédekkel, házasságkötés céljából. Génjei feltétlenül azonosak legyenek. Kézzel irt levelet kérek fényképpel és a hozomány iránti igény bejelentését... És itt van tőle pár lépésnyire Virginia, még jetre sem kell szállni, hogy mellette teremjen. Az imádott Virginia. Az az asszony, akit neki teremtettek, de akit elvitt előle egy majom persze, egy K csoportbeli majom. Aki az utálatos Efraim névre hallgat. Ha a szaporodás jelenlegi ritmusa fennmarad, akkor öt év leforgása alatt mindenki számára természetes lesz a teljes biztonság és jóiét... Ne legyen megállás! Ne legyen többé háború! A béke és haladás legyen mindenkié!... Talán van valami eszköz, valami, valami, ami a dolgok folyását visszatereli a helyes mederbe. Valami, amivel elérhetné, hogy Virginia, akit neki teremtettek, őt válassza. Egy törvény, valami, akármi, csak Virginia az övé lehessen. Akármi. Ön biztos léptekkel halad az élet útjain. Bízik az erejében. Lehet, hogy ön jó lélekbúvár, vagy űrhajós, vagy a galaktikus nyelvek szakértője, vagy számítógép-programozó, vagy az ioncentrálék technikusa, de... gondolt-e már arra, amit nem tud? Gondolt-e arra, hogy vannak olyan problémák, amiket egyedül nem tud megoldani? Végezte-e úgy már a munkáját, hogy mindent elért, amit csak tudott? Csak a törvények ismerete segítheti abban, hogy eligazodjon. Válasszon magának egy ügyvédet. És mindenekelőtt bízzon a Bírók Szövetséges Független Trösztjében. A BSZFT a következőt nyújtja önnek: mérsékelt árú tanácsadás, hatékony érdekvédelem, jogi kérdések kivizsgálása, fegyverek juttatása törvényes úton, a támadók elleni védekezés céljából. Jöjjön el hozzánk, nem fogja megbánni!

42

Fernando és még sokak számára az ügyvédek majdnem azonosak voltak a csodatevőkkel. Nem véletlen, hogy a jogi iskolák, amelyeket a múlt hagyományai még erősen befolyásoltak, még mindig a XX. század öreg téglaházaiban működtek. Még a zugügyvédeket is valamiféle történelmi hangulat lengte körül, és ha az ember valamelyikük tanácsát kérte egy ügyben, ez olyan volt, mintha egy varázslóhoz fordult volna, aki könyvtárában féltve őrzi a legbonyolultabb bölcsességek titkait, ők ismerték a régi századok törvényeit, de mégis jók voltak valamire, segítettek egyeseknek, hogy kimásszanak szorult helyzetükből, és mindenki azt hitte, hogy a törvényesség legszigorúbb keretei között marad, habár a látszat egészen mást mutatott. Miért ne? Miért ne létezhetne egy olyan régi rendelet, amely elérhetővé tenne számára egy olyan helyzetet, melytől a Genetikai Törvény megfosztotta. Fernando megszámolta a pénzét. Még elég volt arra, hogy kérjen egy konzultációt, legfeljebb konzerveken él majd a hét végéig. De nem számít. Tablettákkal is lehet pótolni a hiányzó vitamint, és talán... A bírói társulat székháza a város egyik régi külső negyedében emelkedett. Hétemeletes bérkaszárnya, vakolatukat vesztett téglákkal, palatetővel; szemben a régi állami minisztériumok épületei, de már régóta nem használták őket, csak düledeznek, mint az emlékművek, amelyekre már nem néz rá senki. Egy huszonöt évvel ezelőtti divat szerint öltözött kis öregember fogadta, élénk színű tunikában. Egy könyvekkel telerakott asztal mögött ült, és vastag kontaktlencséken keresztül nézte Fernandót, várva, hogy az megszólaljon. De Fernando előbb megköszörülte a torkát. Már többször elismételte magában szó szerint, mit is akar mondani, de most, az ügyvéd előtt állva, minden mondanivalóját elfelejtette. - Van egy problémám - mondta alig hallhatóan. - Mindenkinek vannak problémái, uram! Legalábbis mindenkinek, aki hozzánk fordul. Hiszen mi ezért vagyunk: hogy problémákat oldjunk meg. Nos, ne habozzon, mondja meg, mi baj! Elhallgatott, és hangosan kifújta az orrát egy „kleenex"-szel. - Én... a K csoportba tartozom. A nehezén már túl volt. Az öreg szánakozó pillantásait is tűrte, mert ez az ember már hozzászokott a genetikai rendelkezésekkel kapcsolatos minden törvényes problémához. Aztán elkezdett beszélni, ömlött belőle a szó, mindent elmondott: magányosságát, az eredménytelen hirdetéseket, legutóbbi próbálkozását, beszélt a harminchat nőről, akikre - így vagy úgy - jogot formálhatott, és végül arról, hogy minden Virginia felé űzi, hogy meg kell találnia annak a módját... de hogyan? Ezt nem tudta. Talán sejtette, de nem merte bevallani. Az ügyvéd sem volt azonban szamár, nem kellett neki szavakban is megmondani azt, amit már első hallásra kitalált a történet összefüggéseiből. ...és ez, kifejezetten ez a feladatotok, BSZFT-birák, hogy megmondjátok azt, amit az emberek nem tudnak. Ismernetek kell a törvényeket, hogy értelmezni tudjátok őket, jól kell bánni velük, hogy törvényesen közbeléphessetek. A törvények világában élünk. Mindenre van törvény, és egyik a másiknak ellentmond, de még senki sem kísérelte meg, hogy a köz javát nézve összefoglalja őket... Az ember és a világ törvények ezreinek és jogszabályok százainak függvénye, amelyeket sohasem ismerhetünk tökéletesen. Mi viszont ismerjük őket, tudunk velük bánni, ezért segíteni tudunk mindenkinek, aki a szolgálatainkhoz folyamodik szükségből vagy tudatlanságból és mindez a mi javunkra is válik. - És ön persze - állapította meg az öreg, ruhája bojtjával játszadozva - meg szeretné kapni azt az asszonyt... tisztességes és törvényes módon. - Így van. Ha lehetséges lenne... - Lehetséges, lehetséges... Csak türelmesen végig kell gondolnunk az ügyet. - Nyugodjon meg, én türelmes vagyok.

43

- Hát ha így van... - Az ügyvéd gondolataiba merült, mintha agyának bonyolult labirintusában keresné a megfelelő paragrafust, megközelíthetetlenül; aztán gépiesen, pontosan kérdezni kezdett: - Férjnél van? - Igen... - Gyerekei nincsenek, azt mondta... - Nincsenek... - Szereti a férjét? - Nem tudom. - Nem is fontos. A férje... - Orvos. - És ő is K csoportbeli, gondolom. - Valószínűleg. Nem úgy néznek ki, mintha törvénytelenül élnének együtt. - Nincs is rá ok... - zárta le a témát diadalmasan az ügyvéd, és megnyomott az asztalon egy gombot. Kintről behallatszott a hosszú csengetés, majd Fernando háta mögött kinyílt egy ajtó. Az ügyvéd láthatatlan alkalmazottjához fordult. - Táplálják be a gépbe az 58-as Személyi Védelmi Törvényt, a 96-os megreformált Szövetségi Törvénykönyvet, a 25-ös Állampolgári Jogok Törvényét és a 87-es és 46-os, Különleges Csillagközi Helyzetekre vonatkozó rendéletek bekezdéseit. Az ajtó becsukódott; az ügyvéd megkerülte az asztalt, és így szólt Fernandóhoz: - A törvény segít magán, fiatalember, de csak akkor, ha ön is közreműködik ebben. Én majd megmondom, hogyan. De azt már nem mondom meg, hogyan alkalmazhatja a rendelkezésére bocsátott eszközöket. - Akkor hát... - kiáltott fel csalódottan Fernando. - Ne nyugtalankodjék. Mi a szakma etikája alapján csak magánszerződéseket kötünk, és hallgatólagosan segítjük ügyfeleinket. Hagyjuk, hogy ők maguk keressék meg a megoldást, felhasználva azokat az eszközöket, amelyeket mi adunk a kezükbe. Csak így lehetnek tökéletesen elégedettek. De nyugodjon meg, nem lesz nehéz. És hozzánk mindig visszajöhet tanácsot kérni, ha úgy adódik... De meglátja, nem lesz rá szüksége. Meglátja... A háta mögött álló konzolhoz fordult, és megnyomott néhány gombot, mire az halkan zümmögni kezdett. Az ügyvéd aztán újra Fernandóra nézett. - Ön a Genetikai Törvény rabja. Még sokan vannak olyanok, mint ön, akik számára ez a Törvény a legfontosabb azok közül, amelyeket az utóbbi kétszáz évben a Világszövetség kibocsátott. Ennek a törvénynek élnek, a törvény paragrafusainak rabságában, tőle függnek, szó szerint tudják idézni, mint talán ön is. - Így van... - mormogta Fernando. - De azt nem tudja, hogy nemcsak ez a törvény létezik, hanem más paragrafusok is vannak, amelyek segíthetnek önnek. Például biztosan tudja, hogy a Földön már százöt év óta nem voltak háborúk. - Novemberben lesz százhat éve; 26-án ünnepeljük az utolsó békekötés évfordulóját. - Valóban. De ennek ellenére az emberből nem tűnt el véglegesen az agresszivitás. És most bűncselekményekkel oldják meg azt, amire régen jó volt a háború. Tudta ezt? - Bűncselekményekkel? - Fernando megrémült. - Igen, bűncselekményekkel! Bűn-cse-lek-mé-nyek-kel. Természetesen a sajtó és a videó sohasem beszél arról, hogy milyen arányokat öltött a világon a bűnözés, mert tiltja az információkorlátozásról szóló második Szövetségi Törvény. 836. szakasz: Veszélyes szövetségellenes tevékenységnek minősül minden olyan információ, amely a Szövetségben történt vagy éppen most történő erőszakot, rablásokat, gyilkosságokat vagy emberrablást a lakosság tudomására hozza. A kormánynak jogában áll, hogy minden előzetes értesítés nélkül elkobozza azokat az újságokat és folyóiratokat vagy

44

megszakítsa azoknak a két- vagy háromdimenziós televízió-hálózatoknak az áramkörét, amelyek ilyen jellegű híreket sugároznak. - És ennek ellenére nem szűnt meg az erőszak. A legutóbbi statisztikák szerint a világ lakossága másfél milliárdra csökkent, de ennek nemcsak az annyira szajkózott és divatos Genetikai Törvény az oka, hanem az a 33 823 gyilkosság is, amelyet naponta átlagosan a világon elkövetnek. - De hát ez szörnyű I - Igen, szörnyű, de a törvény ezer módon is védi az emberek agresszivitását, és ahelyett hogy büntetné, még elő is segíti. - Én... én még sohasem hallottam erről. - Nem is fog, mert erkölcstelen és szövetségellenes lenne, ha ezeket a tényeket kikürtölnék a négy világtáj felé. De így van. Nézze! A konzolon levő katódcsöves ernyőre mutatott, és megnyomott egy gombot. 2. szakasz, 34. bekezdés: a Szövetség minden állampolgára, állampolgári jogánál fogva, törvényesen rendelkezik azoknak a személyeknek az életével, akik súlyosan megsértik, vagy merényletet követnek el ellene fizikai vagy erkölcsi értelemben. 3. szakasz: a Világszövetség minden állampolgára, állampolgári jogánál fogva, az állam tulajdonába tartozik, aki a közéleti hasznosság alapján minden egyénnek árat szab. így az egyéni életek összessége egy meghatározott vagy változó mennyiséget alkot, és a fenti árszabás alapján azok, akik a 2. szakasz 34. bekezdésében foglalt szempontok miatt egy másik egyén életére jogot formálnak, kártérítést kötelesek fizetni a Szövetségi Államnak. - Az utolsó díjszabások szerint egy orvos értéke például húszezer és százezer kupon között mozog - jegyezte meg halkan az ügyvéd, mintha csak egy belső hang szólalt volna meg. Fernando nem tudott azonnal válaszolni. Kapkodva lélegzett, szeme a képernyőre tapadt, amelyen éppen most változott meg a szöveg. 5. szakasz: súlyos sértésnek minősül: A) a sértett családtagjainak erkölcseit lebecsülő szavak; B) a becsületsértés; C) a helyzethez nem illő, alkalmatlan felkiáltások, amelyek elkeseredett vitához vezetnek. 6. szakasz: az erkölcsi személyiség ellen elkövetett merényletnek minősül: A) a valamilyen módon a sértettet megillető állás vagy helyzet önkényes elfoglalása; B) a sértett személyiségét vagy tetteit gyalázó szavak közzététele; C)... - De lehetséges, hogy a Genetikai Törvényen belül is találunk valami hasznosat az ön számára... ami később jó lesz - folytatta szenvtelenül az öreg, megnyomva egy másik gombot. 466. szakasz: egy, házasság szempontjából szabadnak minősített személy sem tagadhatja meg a törvényes egyesülést a másik nemhez és azonos genetikai csoporthoz tartozó egyénnel, ha a csoportbeli speciális társhiány vagy az elsőbbségi jogok ezt követelik. - De hiszen Virginia férjnél van... - dünnyögte Fernando, és nem nézett az ügyvéd szemébe. - Igen, barátom. Férjnél van... egyelőre. Felhívom a figyelmét, hogy szervezetünk bizalmas magánszolgáltatást-is nyújt az ügyfeleknek, csökkentett díjszabással... - ...és ügyfelünk, kedves bíró urak, az 58-ban kibocsátott Személyi Védelmi Törvény hatodik szakaszára hivatkozik, mert áldozata, minden ok nélkül és nyilvánvaló gyűlölettel, önkényesen elvette tőle azt a helyet, amely csak védencünket illette volna meg; mert az áldozatnak nevezett személy távoli vidékről származik, míg az az ember, aki á vádlottak padján ül, ahhoz a városi közösséghez tartozik, amelyben az elhunyt törvényes felesége is született és él. És ne felejtsék el, bíró urak, hogy mindez a K genetikai csoport tagjaival esett meg, azokkal, akiknek a természet nagyon kevés társat adott...

45

Virginiát - meg kell mondanunk - nem nagyon viselte meg a változás. Fernando olyan nyíltan mutatta ki a szenvedélyét, hogy nincs olyan nő, akinél süket fülekre talált volna. Nem is kellett a jogairól beszélni. A lány szívesen ment el vele az elöljáróságra, bár csuklóján még ott volt az Efraimért viselt gyász jelképe, a vörös karkötő. Aztán szenvedélyes napok következtek, és Fernando megismerte a szerelem titkait; egy olyan asszony tanította, aki mindezt már átélte egyszer. Boldogok voltak. Nem is költöztek el máshová, ugyanabban a kunyhóban éltek, a XV. poligonban, ahol Virginia lakott Efraimmel. Három év telt el. És eljött Fernando Silva visszavonulásának nagy napja. A kollégák meghívták déli tizenkettőre, a búcsúbankettra. Virginia segített neki felöltözni, és hívott egy légitaxit. Amíg a helikopterre vártak, elbűvölten hallgatták Krakáuer második elektronikus szimfóniáját. Szép emlékek fűződtek hozzá. Kinn megszólalt a duda. Kikapcsolták a magnetofont. Virginia rámosolygott és belekarolt, így léptek ki a házból. - Mihelyt vége van, felhívlak. Kettesben is elmegyünk majd valahova ünnepelni. - Jól van... - Legyél nagyon szép... - Jól van... - Azt a fehér tunikát vedd föl, amit az atomünnepélyen is viseltél. - Azt teszem, amit te akarsz. A légitaxi ajtajában hosszan, szenvedélyesen megcsókolták egymást. Fernando a széles ablak mellé ült. - Hova megyünk, uram ? - A szövetségi laboratóriumokhoz. Amíg a helikopter felemelkedett, Fernando Virginiát nézte, aki ott állt, a légcsavarok szelétől szétzilált hajjal. A taxisofőr bekapcsolta a videót: híreket hallhattak, mint általában mindig, naponta húsz órán át. Fernando oda se figyelt, ö csak Virginiát látta ott lenn, aki egyre kisebb lett, egyre távolibb. És akkor meglátott egy alakot, aki bizonytalanul közeledett az asszony felé. Nem, biztosan nem koldus. Jól öltözött ember. De azt látta, hogy remegnek a lábai. Amikor Virginiához ért, a felindulástól le kellett ülnie. Szörnyű, de kétségtelen: a férfi egyre csak közeledett az asszonyhoz, remegve, és Virginia odament hozzá, kérdezett tőle valamit. A kis alak nemet intett a fejével, beszélni nem tudott, és megpróbált hátralépni. Virginia a házra mutatott, de az ismeretlen csak tagadólag ingatta a fejét... És akkor Virginia ösztönösen felemelte a fejét az ég felé, és még egyszer búcsút intett. Fernando úgy tett, mintha nem látná. Abban a pillanatban felüvöltött a videó: Ön biztos léptekkel halad az élet útjain! Ön bízik az erejében... Lehet, hogy ön jó lélekbúvár vagy űrhajós... VARGA-HASZONITS ZSUZSA FORDÍTÁSA

46

APOKALIPSZIS EUGENIO LEON

A tenger homokján, a cseppfolyós kopárságon, az alvó városon... Fényvihar, határtalan sugárözön a semmiben, így alszanak majd az örök aluvók, porral-romokkal betakarva, rekedten nyög az ősi rög, amiből Thiamot újra létre kél. Kobaltsó, kék, tenger és ég, Hirosimák százait betakarja a halál-magvú ég... És akkor így szóla prófétája a világegyetemnek: Ember, eredj, keress egy nemlét-nemzette csillagot. VARGA-HASZONITS ZSUZSA FORDÍTÁSA

HÁROMVAGY NÉGYMILLIÁRD KIVÁNDORLÓ

. JUAN G. ATIENZA

Végül is elérkezett a pillanat, amikor a népességkutatók előzetes számításait igazolta a gyakorlat - egyes helyeken még túl is licitálta. Világunk túlnépesedett, az ember továbbélése bolygónkon lehetetlenné vált. A bányák majdnem teljesen kimerültek, és minden olyan intézkedést, amelyet az embert fenyegető rettenetes realitások megelőzésére tettek, el kellett törülni, mert már hasztalan volt minden: a fejlődésben elmaradt országok helytelenül alkalmazták a malthusiánus normákat; a kísérletek, hogy a tengeri algákból nyerjenek teljes értékű táplálékot, elhúzódtak, és kevés eredménnyel kecsegtettek. A lakosság növekedése miatt abba kellett hagyni a sivatagok és erdők termékennyé varázsolását; és végül a részleges elvándorlás sem hozhatta meg a megoldást, mert az emberek, a logika és a szükség ellenére, ragaszkodnak a helyhez, ahol születtek. Volt egy olyan kor, amikor mindenki abban reménykedett, hogy nagy tömegeket lehetne átköltöztetni a közeli bolygókra. De a számítások és a remények értelmüket vesztették, mert a környező világokban gyakorlatilag lehetetlen élni, csakis azok az emberek lennének rá képesek, akik gondosan felkészültek rá fizikailag, és akiknek fiziológiai állapota is megfelelő, ilyen ember pedig tízmillió lakos közül megközelítően csak egy akad. Végül is az áttelepítési lehetőségek valószínűsége nevetségesen kicsire zsugorodott, így aztán legalábbis az adott pillanatban, irreális volt az a remény, hogy szülőbolygónkon kívül valahol le lehessen telepíteni egy emberi közösséget. A két befolyásos politikai tömb, amely évszázadok óta uralta a világot, részleges intézkedéseket hozott, eredménytelenül, és ugyanilyen eredménytelenek maradtak az Egyesült Nemzetek Szervezete által kezdeményezett elkeseredett kísérletek. Úgy látszott, hogy az ember végleges eltűnésre van ítélve, saját termékenysége okozza pusztulását. Csak egy nagy pestisjárvány vagy háborúk válthatták volna meg legalábbis a túlélőket, de sajnos, már senki sem volt hajlandó fegyveres kalandokba bocsátkozni, főként azóta, hogy a két tömb céljai gyakorlatilag összeforrtak, és a békés egymás mellett élés már nem azt jelentette, amit az előző századokban, amikor a fegyverkezési hajszát értelmetlen szavak öncélú játékával leplezték. Kellett léteznie valamilyen megoldásnak. És ezt a megoldást közösen kell megtalálni. Felhívást intéztek a tudósokhoz immár ötödször az elmúlt húsz év alatt, hogy bármi legyen is a szakterületük, fogjanak össze, és keressék együtt annak a módját, hogyan lehet elhárítani a konfliktust, amely az egész emberi fajt fenyegeti a Földön. A Világszervezet központjába özönlöttek a levelek, a táviratok, és egyre csak csörgött a telefon, és az emberek a legkülönfélébb módszereket ajánlották. Valaki felvetette - látszólag komolyan hogy fel kell eleveníteni a vegyi hadviselést, persze „humánus" célzattal; másvalaki - ismét csak komolyan - radioaktivitással bombázná a túlnépesedett zónákat, és közben zenét sugározna, hogy a

48

haldoklók ne gondoljanak a közeledő végre; de az is szóba került - bár kevésbé komolyan -, hogy a túltelített vidékeken újra működésbe kell hozni a már elévült politikai formákat, mint például a nácizmus, és egy új, mesterséges fajelmélet alapján, de a gázkamra régi, holtbiztos módszerével, ki kell irtani a felesleges lakosságot. Végül is el kellett volna fogadni e szörnyű módszerek valamelyikét, ha egy szép napon egy titokban bejelentett forradalmian új felfedezés következtében nem éledtek volna fel a már régen eltemetett remények. Szürke volt a reggel: szürkék a felhők és szürkék a remények. Az Egyesült Nemzetek székházában jelentkezett egy emberke, aki Európából jött, és az előző nap szállt ki a hajóból, kezében egy fekete műanyag táskával, hóna alatt pedig régi újságokba burkolt, pergamenszerű tekercsekkel. Nincs az a titkosszolgálat, amely ne figyelt volna fel fura külsejére, de hát a Világkormány régi épületében nem keltett feltűnést, mert a kék sisakos őrszemek már hozzászoktak, hogy a látogatók külseje a lehető legváltozatosabb. A nagy fejű, kopasz, kiugró szemű emberke, húszdioptriás szemüvege mögött bizonytalanul pislogva, a főbejáratnál álló őrszemhez fordult. - A Főtitkár urat keresem, kérem... Az őrszem, akit mulattatott a furcsa kis figura, szórakozottan elmagyarázta, hogy milyen folyosókon, lifteken, ajtókon és lépcsőkön keresztül juthat el a Főtitkár irodájához. - Amikor odaér, kérdezősködjön utána... Talán beszélni akar vele? - Igen... - Jól van, maga tudja... Máig sem tisztázódott, hogyan tudott az emberke öt perc alatt eljutni a Főtitkár íróasztaláig. Talán varázsszavakat mormolt, mire kinyíltak az ajtók, elhárultak az akadályok. És azt mondják, hogy a varázsszavak így szóltak: - Itt hozom a megoldást. A Főtitkár - a szenegáli Ubuku M'benga töltötte be akkoriban ezt a funkciót - levette szemüvegét, szeme fáradtságot és hitetlenkedést tükrözött. - Lehetetlen. - Rám tud szánni három órát, hogy elmagyarázhassam? - Három napot is, uram, ha tényleg meghozta a megoldást. A megbeszélés végül is öt órán át tartott. Az emberke - Ruffinnak nevezte magát, és állítólag a Genfi Technológiai Intézetből jött - kiteregette rajzait, terveit, költségvetéseit és a tér-idő kalkulációkat. A Főtitkár mindebből keveset értett, de azért derengeni kezdett előtte a megoldás, bár egész halványan. A dolog akkor kezdett világossá válni, amikor Ruffin számadatok és négydimenziós vektorok fárasztó emlegetése közben - elejtett néhány összefüggő, tudománytól mentes mondatot: - Az áttelepítési kísérletek mind ez ideig csődöt mondtak, mert önök a világ egyik végéről a másikra akartak nagyszámú csoportokat átköltöztetni. De ha hagyták volna, hogy ugyanezek az emberek eredeti lakhelyükön maradjanak, egészen másképp néznének ki a dolgok. - Lehetséges, de ezek a területek, egészen véletlenül, már túlnépesedettek. - Jelenleg. - Jelenleg természetesen. - De mi volt tegnap, amikor az ember még meg sem jelent a Föld felszínén? - Tegnap? - Nos, ez csak egy metafora. Azt akarom mondani, hogy például... a földtörténeti ókorban. A Főtitkár kérte, hogy beszéljen világosabban. Ruffin ráállt. - Lehetőség van arra, hogy az embereket visszatelepítsük az időben. Én meg tudom tenni. Persze tudom, hogy nem könnyű, de egyáltalán nem lehetetlen. Az a lényeg, hogy...

49

És újra tudományos magyarázatokba kezdett. M'benga semmit sem értett, de éppen ezért egyelőre mindent elhitt. A végén csak egy kérdés hagyta el kövérkés ajkát, mert ha akármi mást kérdez, a választ úgysem értette volna. - És... miért éppen a paleozoikumra gondolt? - Mert az egy ideális kor volt, kellemes éghajlattal, burjánzó növényzettel, veszélytelen és valószínűleg ízletes állatokkal, termékeny földdel; és az sem elhanyagolható, hogy a kivándorlóknak nem sok kiegészítő ismerettel kell rendelkezniük ahhoz, hogy olyan településeket hozzanak létre, amelyekben korunk minden kényelme megtalálható. Ruffin ravaszul mosolygott, mialatt a Főtitkár átgondolta a fejében megfogalmazódott kétségeket. M'benga végül föltekintett, szemüvegét orrára tette, és komoran megjegyezte: - Lehetetlen, Ruffin úr. - Miért? - Megmondom... Ha a földtörténeti ókorba telepítünk át embereket, amikor a természet törvényei szerint még ötszázmillió év hiányzik ahhoz, hogy az ember megjelenjen a Földön, akkor ez azt fogja eredményezni, hogy szaporodása még energikusabb lesz - hiszen annyival tovább tart -, mire újra elérkezik korunk. És lehetséges, hogy akkor néhány milliószor nagyobb lesz a problémánk is, mert annyival több lesz az ember. Ruffin csak mosolygott, és M'benga súlyos érveit nyugodt, tagadó fejrázással utasította el. - Nem?... És miért nem? - Mert a fent említett kor és az ember természetes megjelenése közti időszakban annyi geológiai katasztrófa történt, hogy semmiféle emberi faj nem tudott volna megmaradni. Így persze a biztos halálba küldenénk a telepeseket, de ez a halál csak évmilliók múlva, az ezredik nemzedék életében állna be. Az odaküldött telepesek utódai néhány évezred múlva már nem élnének, természetes módon kimúlnának, de az ember, ugyanilyen természetes módon, az alkalmas pillanatban megjelenne. Nincsen semmi veszély. - Nos hát... Ha tényleg így van... Persze Ruffin nem kapott szabad kezet, hogy tervét megvalósítsa, legalábbis egyelőre. A tervet - saját kérésére - először a Nemzetközi Szabadalmi Hivatal vizsgálta meg, utána a világ tudósaiból álló népes bizottság, amely három hónapig behatóan tanulmányozta, és végül megállapította, hogy Ruffin terve kivihető. Hogy a tervből valóság váljon, a világ kormányai mesés szerződést kötöttek egymással, és minden egyes ország hozzájárult az anyagi alapok megteremtéséhez, még azok is - bár ilyen már kevés maradt -, akik pontosan fizették az Egyesült Nemzeteknek járó illetéket. Mindenki elfogadta Ruffin doktor mesébe illő feltételeit, és megkezdődött a tervek kivitelezése. Az első szakaszban az időutaztatásra szánt területeken felszerelték a hatalmas atomenergia-centrálékat. Japánban elkészült az Ikiro-központ, Genfben - a svájci kormány tiltakozása ellenére - a Ruffin-központ, Nicaraguában a Tihuanaco, az Urálban a Varsz-tok, Calcuttában a Gandhi, Közép-Afrikában a Patrick L. és Kínában a Mao-központ. A centrálék feladata az volt, hogy energiával lássák el a kiválasztott területek körül felállított iongenerátorokat, és így elősegítsék három-négymilliárd ember áthelyezését az időben. A munkálatok egy évig tartottak. Mindenki tisztában volt a terv hatalmas arányaival, és mindenki jókedvűen segített. Az egész bolygón kampányt indítottak a leendő kivándorlók felkészítésére, és többnyire kellemes színekkel festették le a jövendő lakhelyet, a versengéstől mentes szabad világot, ahol mindenkinek lesz földje, sőt még több is, mint most. Már több volt a felvételi kérelem, mint az előre látható férőhely, mert Földünket mindenütt ellepték a nagybetűs, csábító ígéretekkel, jelszavakkal teleírt táblák:

50

AZ ÚJ EMBERNEK ADJUNK EGY ÚJ VILÁGOT! A JÖVŐ ARANYKORÁT A RÉGMÚLTBAN KELL KERESNÜNK! SZERVEZETÜNK MINDEN TAGJÁNAK TERMÉKENY ÉS VÉGTELEN FÖLDEKET JUTTATUNK. A FÖLDEK MÁR CSAK KARNYÚJTÁSNYIRA VANNAK TŐLETEK! AZ EMBER MÁR TEREMTÉSE ELŐTT IS FEJLŐDÉSRE KÉPES! Egyes vallásos szekták bűnösnek nyilvánították Ruffin tervét, arra utalva, hogy veszélyes dolog „a természet ellen" cselekedni. De a hisztérikus sikolyokat gyorsan elfojtották, mert a szekták ígéretet kaptak, hogy a telepesekkel együtt jelentős számú misszionárius is átutazhat a paleozoikumba, ahol nyugodtan folytathatják hittérítő munkájukat. Néhány áttelepítési központban pánik tört ki - bár nem volt nagyon jelentős. De mindenütt, ahol úgy látszott, hogy a terv befejezése előtt elvándorolnának az emberek, a hatóságok igyekeztek titokban végezni az előkészületeket, és kegyes csalásokkal, helyi kedvezményekkel elérték, hogy a lakosság a helyén maradt. A Ruffin-féle időutaztatási zónák területe száz és ötszáz négyzetkilométer között mozgott, mert a számítások szerint a rendelkezésre álló energiaforrások csak ilyen nagyságú földdarabot voltak képesek átrepíteni a földtörténeti ókorba. így született meg a döntés, hogy habár később a területeket növelni lehet, egyelőre egy tömeges próbautaztatást kell végrehajtani a Föld tíz előre kijelölt pontján. Az utazást megelőző harminc nap alatt a tíz zónát mindennel ellátták, amire csak szükségük lehet a telepeseknek az új élet kezdetén. Ott sorakoztak a földmunkagépek és az erdőirtó gépek, amelyek majd elvégzik az emberek helyett az óriáspáfrány-irtás kimerítő munkáját, az első hónapokra elegendő élelmiszerek, orvosságok, elektronikus számítógépek, mérnöki és építészi munkaeszközök, amelyek segítségével a szakemberek majd rövid idő alatt megteremtik az életfeltételeket. Minden zóna élére ideiglenes kormányt neveztek ki - az illető országok politikai elvei alapján -, mert a rendet a kezdet kezdetén fenn kell tartani, és a közigazgatásnak is olajozottan meg kell indulnia. Végül pedig a leendő telepesek is kezdték benépesíteni a kijelölt területeket. Három-négymilliárd ember - pontosan ki sem számították, mennyi - türelmesen várta, összepréselődve, mint a konzervdobozban a szardíniák, hogy átélje az időutazás előtti utolsó óráját. Fajták és nyelvek és vallások beláthatatlan zűrzavara kavargóit a Ruffin-féle iongenerátorok körül, ezer és ezerféle hangból összeszőtt zsivaj töltötte ki a várakozás perceit. Ruffin az Ikiro-központ közelében, a vezérlőberendezés mellett állva számolta a perceket, türelmetlenül várva, hogy a hatalmas generátorok működésbe lépjenek. A világ kormányai előzetesen megegyeztek, hogy minden kijelölt területen minden művelet egyszerre fog történni. És mind a tíz zóna ellenőrző pontjainak elektromos órái a legteljesebb összhangban ketyegtek. Egy perc volt hátra. Rövidlátó és kiugró szemében könnyekkel, Ruffin meghatottan nézte az Ikiro-körzetben várakozó végtelen embertömeget. Tudós lelke legmélyén azt kívánta, hogy bárcsak ő is elkísérhetné őket ezen a kápráztató úton. Rajta kívül csak kevesen ismerték a telepesek késő utódainak sorsát, de még így is szinte irigyelte az előttük majd kitárulkozó új látóhatárt. Harminc másodperc. Lassan körülnézett, és látta, hogy munkatársait is megmerevíti a feszültség. Kétség ült a szemekben és bizonytalanság, hogy talán mégsem a tervek szerint fog történni minden. Ő tudta csak, Ruffin, hogy mindennek jól kell mennie. Tizenöt másodperc.

51

Feszültséget sejtető kezeket látott, és szemeket, amelyek a lenyűgöző látványra meredtek, a rengeteg emberre, akik útnak indulnak az ismeretlen felé. Tíz másodperc. Övék volt a jövő. Mi is volt a nagy transzparenseken? Igen, új világot adunk - vagy talán a régit? - az új embernek. Kilenc másodperc. Ott vannak az új emberek. Fehérek, sárgák, négerek, meszticek... Nyolc másodperc. ...várakozás. Észrevétlenül eluralkodott a csend. Hét másodperc. Síri csend, a Nagy Lépést tiszteletben tartó csend. Hat. Olyan terhes a levegő, csenddel, emberi feszültséggel terhes... Öt. ...és várakozással, megszeppent szívekkel... Négy... ...és a Nagy Látomást sóvárogva leső, egyesült tekintetekkel... Három. Mindenki megrebbent, amikor halkan zümmögni kezdtek az iongenerátorok. Kettő. A zümmögés birtokába vette az egész áttelepítési zónát. EgyÉs végül... Nulla! A villanólámpák vakító fényében Ruffín lassan, reszkető ujjakkal jobbra csavarta az indítógombot. És az Ikiro ötszáz négyzetkilométerét egy pillanatig kísérteties ragyogás, könnyű csillogás burkolta be. Aztán - szinte átmenet nélkül - a fények egyesültek, minden csak fénnyé vált... majd eltűnt. Hétszázmillió ember, traktorok, erdőirtógépek, orvosságos ládák, elektronikus számítógépek, emberek, asszonyok és gyerekek. MINDEN. Ruffin fellélegzett. Újra a körülötte álló tudósokra nézett, akik vele együtt figyelték az eseményeket, és hirtelen úgy érezte - saját húsában érezte, hogy megszűnt létezni. Valahonnan előbújt egy áthatolhatatlan időköd, körülfogta, majd mindent beburkolt, és alig egy perc múlva megszűntek létezni a Földön a fák, a házak, az energiatornyok, az emberek, az atomerőművek, a városok, az óceánok és az élet legutolsó nyoma is. A bolygó felszíne ugarrá változott, amelyen semmi más nem volt, mint szürke por és kristályos sziklák. A mésszé égett Földet áthatolhatatlan radioaktív felhők vették körül, eltakarva a Napot, elnyelve a fényét. A magas hegycsúcsokról eltűnt az örök hó, és a bolygó kiszáradt, csupasz lett, mint a Hold. Meghalt a tél és a nyár, az esők és a szelek. Csak a fekete torkú, hatalmas barlangok virrasztottak a halott Föld felett. És a csend. Míg csak egyszer - századok múlva, ha mérni lehetett volna a nem létező időt - az egyik barlang mélyén lassan feldübörögtek a motorok. Vontatott, tompa dübörgés törte meg néhány percre a bolygó végtelen csendjét. Majd a barlang fekete szájából előkúszott egy páncélozott szörny, egy légmentesen lezárt hernyótalpas jármű. A lánctalpak a szürke porba írták az önműködő csúszómászó nyomait. Két ember ült a jármű tetején, az átlátszó toronyban, és reményvesztetten nézegették a mindent belepő port és a kristályos sziklákat. Az idősebbik kiábrándultan ingatta a fejét. A fiatalabbik ránézett. - Nincs semmi lehetőség? Az öregember válasz helyett ismét csak a fejét rázta tagadólag. Nagy csöndben ültek, majd az öreg azt mormolta, szinte csak magának:

52

- Évezredek múlnak el, míg a Föld ismét lakhatóvá válik. - Akkor hát... Az öreg vállat vont. - A helyzet válságos, de mégsem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük a reményt... Az emberiség legyőzhetetlen, Torwald, tudtad te ezt? Hiszen már a kezdet kezdetén le tudtuk győzni a félelmetes geológiai katasztrófákat... A fiatalember bólintott. Már többször hallott erről, de a valóság most egészen más. - Húszmilliárdan vagyunk, ennyi emberi lény él a Föld belsejében. - Igen, fiam... És ha nem tör ki a Nagy Nukleáris Háború, akkor már több mint ötvenmilliárdan élnénk ez alatt a kiégett felszín alatt... - Igen, de... nem robbanthatunk ki újabb háborút! - Soha többé ne legyen háború... De van egy másik megoldás. Mosolyogva mondta, mintha titkot árulna el. - Milyen megoldás? - Éppen most tanulmányozunk egy fantasztikus tervet... Egy professzor dolgozta ki, az Ötödik Szint Technológiai Csoportjából, Ruffinnak hívják, hallottál már róla? A fiatal Torwald nemet intett. - Először bolondnak hittük, de aztán bebizonyosodott, hogy terve gyakorlatra váltható. Arról van szó, hogy a lakosság nagy tömegeit, a felesleget, rég múlt korokba telepítenénk át, ötszázmillió évnél régebbre, mert akkor jelent meg a Földön az ember. - És... nagyon régi időkbe helyeznénk át őket? - Például... kétmilliárd évvel ezelőttre, mit szólsz hozzá? A proterozoikumba... Akkor termékeny volt a Föld, nem éltek kártevő állatok, az éghajlat is nyugodt volt, az embereknek ideális... Igen, ez lenne a Nagy Megoldás. - Talán... - Torwald gondolkodott egy percet. - De ha ezek az emberi közösségek fejlődni kezdenek, akkor olyan súlyos problémáknak nézünk elébe, hogy... - Nem, barátom! Mert a Ruffin-féle tervnek még egy előnye van. Ha az embereket kétmilliárd évvel régebbi időkbe utaztatjuk vissza, akkor a proterozoikum végén fellépő szeizmikus katasztrófák minden utódukkal végeznek a századik nemzedékben. És mi, a természetes emberiség az adott időben, ésszerű okokból megjelenünk... Nincsen veszély, barátom, semmiféle veszély! VARGA-HASZONITS ZSUZSA FORDÍTÁSA

A sci fi Spanyolországban Mi kell a jó sci-fihez? Igen sokféle választ adtak már erre a kérdésre a sci-firől szóló, egyre terjedelmesebb kritikai irodalom szerzői, három fő követelményben azonban szinte valamennyien megegyeznek. Ezek közül az első - s talán a legfontosabb - az adott ország gazdaságának a technológiai színvonala; annak mértéke, mennyire vált a tudomány a termelés közvetlen eszközévé. Amíg ugyanis a tudós tevékenysége a nyilvánosság számára hozzáférhetetlenül, a laboratóriumok hermetikusan elzárt világában folyik, s például az édesüzemekben szorgos lánykezek csomagolják a csokoládét, a lakásokban pedig sápadt petróleumlámpa világít, az emberek nem sok érdeklődést tanúsítanak a tudomány iránt. Amint azonban a lánykezeket ördöngös gyorsasággal és pontossággal működő automata gépek váltják fel, az otthonokban pedig a televízió tudományos hírmagazinjai nap mint nap szenzációsabbnál szenzációsabb felfedezésekről tájékoztatják a nézőket, a helyzet megváltozik, s a tudomány az ember reményeinek vagy éppen félelmének a hordozójaként a mindennapok részesévé válik. A jó sci-fi két másik előfeltétele szorosan összefügg egymással. Ilyen irodalom csak ott jöhet létre, ahol az

olvasóközönség gondolkodása eléggé nyílt, fogékony az új iránt, s szemléletét nem béklyózza meg földhözragadt empirizmus; ez a tényező viszont elválaszthatatlan a harmadik feltételtől, nevezetesen attól, rendelkezik-e az adott ország lakossága az alapvető politikai szabadságjogokkal? Ha a fenti három alapfeltétel alkalmazásával közelítjük meg a spanyol sci-fit, előre sejthetjük, hogy az ibériai országban nem találunk virágzó, széles tömegeket meghódító tudományosfantasztikus irodalmat. A hatvanas években a külföldi tőke hirtelen beáramlása megindította a spanyol „gazdasági csodát", amely nagyarányú technológiai fejlődéssel járt együtt. Ez hamarosan megteremtette a sci-fi olvasóközönségét is, azonban a felmerült igényt a kiadók - ne felejtsük el, hogy az ország politikai viszonyait igen kevéssé érintette a gazdasági fellendülés - elsősorban az amerikai, angol és francia sci-fi termés legreakciósabb és legsilányabb könyveinek a lefordításával elégítették ki. Az eredeti spanyol sci-fi irodalom csak az évtized vége felé indult fejlődésnek, amikor 1968-ban a liberális értelmiség néhány képviselője megindította a Nueva Dimensión (Új Dimenzió) című, napjainkban is megjelenő folyóiratot. A folyóirat szerkesztői - Luis Vigil, Domingo Santos és Sebastián Martínez - elsősorban azt a célt tűzték maguk elé, hogy az olcsó űrkalandregények mindent elöntő áradata közepette lapjukkal fórumot biztosítsanak az igényes sci-finek, amely nem az olvasó feltételezett aljas ösztöneire apellál, hanem az értelméhez szól. Az ilyenfajta sci-fi olvasóközönsége azonban meglehetősen szűk a „megbízható, hagyományos értékek" egyedül üdvözítő voltát hirdető reakciós propaganda által közel négy évtizede szüntelenül fertőzött Spanyolországban, s így az igényes kiadványok ára többszörösen felülmúlja a nagy példányszámban megjelenő űrkalandregényekét. Az igényes sci-fi tehát egy kisebbség irodalma lett csupán, s kézenfekvő volt a lépés, hogy ez a

kisebbség ereje és hatása növelése céljából mozgalommá szerveződjék. Természetesen nem tagkönyvvel és szervezeti szabályzattal működő klubokról van szó: a sci-fi mozgalom nem alakult szervezetté. Az igényes sci-fi kedvelői csupán találkozókat és vitákat rendeznek, szervezettségükkel azonban némi biztonságot is nyújtanak a színvonalas kiadványok megjelentetésére vállalkozó kiadók számára. A Nueva Dimensión c. folyóirat azonban az igényes sci-fi irodalom fórumaként egyszersmind a gondolat szabadságáért folytatott társadalmi harcnak is jelentős tényezőjévé vált, s tevékenysége során igen gyakran szembe kellett néznie a reakciós államhatalom korlátozó intézkedéseivel. A folyóirat tizennegyedik számát elkobozták, s szerkesztőit perbe fogták. A spanyol hatóságok nem kedvelik a sci-fit. Nem is kedvelhetik. Az „úgy van jól, ahogy van" fejlődésellenes ideológiája nem békülhet meg azzal az irodalommal, amelynek legfőbb jellemzője az emberi gondolat szabad szárnyalása. Az eredeti spanyol sci-fi termés nem túl bőséges, évente legfeljebb tucatnyi értékes mű lát napvilágot. A legjelentősebb szerzők - Juan Atienza, Julián M. Lois, Luis Vigil, Domingo Santos - írásai azonban méltán tartanak számot a külföldi, köztük a magyar olvasók érdeklődésére. Ötletgazdagságuk, szellemességük és igényes kidolgozásuk sok esetben követendő mintaként szolgálhat hazai szerzőink számára is. Külön említést érdemel az a jelentős kritikai tevékenység, amelyet a Nueva Dimensión c. lap folytat. Szerkesztői jó

érzékkel figyeltek fel a legtöbb sci-fi magazin egyoldalúságára, s megkülönböztetett figyelmet szentelnek a tudományos-fantasztikus irodalom elméleti vizsgálatának. A folyóirat hasábjain publikáló kritikusok közül a két szerkesztőn - Luis Vigilen és Domingo Santoson - kívül Carlo Frabettit emelhetjük ki, akinek írásaiban a sci-fi kedvelő lelkes ügybuzgalma jól megfér a felkészült kritikus pontos, lényegre törő, néha ironikus hangvételű elemző bírálatával. A spanyol tudományos-fantasztikus irodalom a nehéz körülmények ellenére fejlődik. A megjelenő eredeti írások száma és színvonala évről évre magasabb, s egyre több az olyan szerző, akinek műveit idegen nyelvekre is lefordítják. A Nueva Dimensión ugyanakkor igen sokat tesz azért, hogy a spanyol sci-fi kedvelők horizontja táguljon: gyakran közli szovjet, cseh és lengyel szerzők műveit, megtörve ezzel az angolszász és francia művek egyeduralmát. (Remélhetőleg egyszer majd ránk, magyarokra is sort kerítenek.) Spanyolország most a változások korát éli. A haladó erők a francóista örökség felszámolásáért küzdenek, miközben a reakció makacsul ragaszkodik az anakronisztikus, idejét múlt antidemokratikus államrendhez. Nem lehet kétséges számunkra, hogy a tudományosfantasztikus irodalom olvasói, az emberi értelem meg-győződéses hívei melyik oldalon állnak ebben a harcban. BENCZIK VILMOS

LUJIS VIGIL

SCI-FI TALÁLKOZÓK 1975. február 21-e és 23-a között rendezték meg Madridban a HispaCon 75-öt, más szóval a 3. Spanyol Sci-fi Találkozót, amelyen megjelent e műfaj számos kiemelkedő hazai művelője és barátja is. A sci-fi régi kedvelői számára a HispaCon szó már elég sokat mond, s felidézi emlékezetükben azoknak az eseményeknek egész sorát, amelyek egy ilyen találkozót jellemeznek. Mivel azonban a kívülálló számára vajmi keveset jelent, mielőtt rátérnénk annak ismertetésére, mi történt ezen a találkozón - amelyen nemcsak mint e műfaj régi művelője vettem részt, hanem egyszersmind krónikása is voltam -, megpróbálom bevezetni az újdonsült olvasót a sci-fi kedvelők táborába, ebbe az irodalmi mikrovilágba, amelyhez hasonló egyetlen más műfaj körül sem jött létre.

A fandom, avagy a sci-fi kedvelők világa Az egészen bizonyos, hogy a sci-fi fanok (más szóval sci-fi kedvelők; ebben a cikkben sok angol eredetű kifejezést fogok használni, amelyek annak következtében terjedtek el a sci-fi kedvelők nemzetközi mikrovilágában, hogy e műfaj úttörői kétségtelenül az amerikaiak voltak) tevékenységében igen sok a hasonló vonás, s ilyesmit hiába keresnénk a keleti regények, a háborús regények vagy például a detektívirodalom híveinek a körében. Melyek ezek a hasonló vonások? Nos, a valóságban a sci-fi kedvelő tevékenysége igen sokféle módon bontakozhat ki. Én mégis azt hiszem, van a sci-fi olvasó aktív fanná válásának egy általánosan jellemző, szokásos útja (legalábbis az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniá-ban vagy a Német Szövetségi Köztársaságban, ahol erős fandom, azaz sci-fi mozgalom működik) a következő: az olvasó egy szép napon ráébred, hogy szereti a sci-fit, s szeretné, ha a műfajjal kapcsolatos gondolatait másokkal is megismertethetné; levelet ír tehát néhány sci-fi folyóiratnak, s levele megjelenik a levelezési rovatban. Egy másik olvasó polémiába bocsátkozik vele a lap hasábjain, esetleg közvetlen kapcsolat is kialakul közöttük, s ekkor a

vita már levelek útján vagy személyesen folytatódik. Akár így történik, akár másként, ha az olvasót egyszer már megcsapta a nyugtalanság szele, akkor egyre mélyebbre merül a fandom világában, s felfedezi, hogy léteznek bizonyos hasonló folyóiratok, fanzinok, amelyeket sci-fi kedvelők szerkesztenek, s ezekbe a folyóiratokba ő is cikkeket, elbeszéléseket írhat vagy illusztrációkat rajzolhat. Talán azt is felfedezi, hogy a lakhelyén vagy valahol a közelben működik egy sci-fi klub, s járni kezd ennek a klubnak az összejöveteleire. Itt kapcsolatot létesít más sci-fi kedvelőkkel, s vitatkozhat velük a műfajról, a szerzőkről és egyes művekről is, tudomást szerezhet kevésbé ismert könyvekről, cserélhet is könyveket, s általában véve megoszthatja kedvtelését másokkal, hiszen mi, sci-fi kedvelők, mielőtt bekapcsolódtunk a fandom világába, mindnyájan szörnyű kétségek között vergődtünk, vajon nem egyedül rajtunk ütött-e ki az a „bolondéria", hogy szeretjük ezt a műfajt, amelyet a hivatalos kultúra annyi „szent tehene" szólt már le olümposzi fensőbbséggel. S végül egy szép napon az illető tudomást szerez egy megrendezendő Cowól, sci-fi találkozóról is. Olyan ember számára, aki nagyon szereti a kedvtelését - s a sci-fi kedvelők általában ilyenek egy

56

találkozó felejthetetlen élményt tud nyújtani.

A találkozók Feltételezett fanunk tehát már bizonyos rangot ért el a fandom világában: írt a hivatásos folyóiratoknak, publikált a sci-fi kedvelők amatőr folyóirataiban (sőt, talán ő maga is kiad egy ilyen folyóiratot), belépett egy klubba. S most elmegy egy találkozóra... Vajon milyen élményekben van itt része? Az USA-stílusú találkozók egész sor rendezvényből állnak, s ezek egy része komolyabb, munkajellegű, a többi pedig látványosabb, népszerűbb, s az egybegyűltek szórakoztatását szolgálja. A munkajellegű rendezvények sorában ott találjuk az elkerülhetetlen előadásokat, amelyeken egy hivatásos vagy kutató kedvű amatőr sci-fi tudor beszél a műfaj valamely bonyolult kérdéséről. Olyasfajta címeket szoktak adni az efféle előadásoknak, mint a német Nibelung-ciklus hatása Sprague De Camp műveire vagy Harlan Ellison regényei szuahéli nyelvre való fordításának problémái. Gyakoriak a kerekasztalbeszélgetések is, amelyek során ezernyi különböző vélemény röppen fel (s ezek többnyire a vita végére sem kerülnek közelebb egymáshoz) olyasféle témákról, mint például a sci-fi jelenlegi helyzete hazánkban vagy a modern sci-fi. Munkajellegűeknek tekinthetünk bizonyos, a találkozó szervezői által programba nem vett eseményeket is (s ezek, meg kell vallanom, engem sokkal inkább vonzanak, mint a hivatalos rendezvények); a folyosókon vagy a büfében folyó vitákra gondolok, amelyekre a találkozó egyszerű résztvevőinek aktív közreműködésével kerül sor, s nem szerepelnek a Con hivatalos programjában. Ezeken a „minitalálkozókon" új kapcsolatok létesülnek, barátságok szilárdulnak meg, szempontok cserélődnek, s mindez nagyon hasznos dolog, főként a nemzetközi találkozók esetében. Az efféle kötetlen

57

beszélgetések szokása nélkül - elnézést kérek, hogy önmagamat hozom fel példaként - hogyan ismerkedhettem volna meg a Román írók Szövetségének titkárával, a világ egyetlen, Los Angelesben található sci-fi múzeumának a tulajdonosával, a Német Szövetségi Köztársaság legjelentősebb írójával vagy éppen egy magyar szerkesztővel ? Ami a szórakoztató, népszerű programokat illeti, ezek igen különbözők lehetnek, attól függően, hogy hol rendezik a találkozót, s a tiroli népi tánctól kezdve (amit e sorok írója is kénytelen volt elviselni Heidelbergben) az amerikai fanok által annyira kedvelt álarcos táncokig minden elképzelhető. Gyakori még a könyvek csereberéje, a sci-fivel többékevésbé kapcsolatos tárgyak árverése, a háromdimenziós sakkbajnokságok, sci-fi színművek előadása stb. Szóval egy sci-fi találkozó valami efféle, többnyire túlságosan zsúfolt eseménysor, minek következtében az embernek alig jut ideje enni és aludni, s az egész a záróbanketten éri el a csúcspontját (amelynek a menüje többnyire ehetetlen, s az ára megtévesztő módon nem foglalja magába az italfogyasztást). Itt kerül sor a díjak átadására is. A díjkiosztás - a díjak száma szabadon emelhető egészen addig, amíg gyakorlatilag minden résztvevőnek jut egy szóval a díjkiosztás kötelező érvényűén az utolsó szervezett program minden önmagára adó sci-fi találkozón.

Heidelberg, Trieszt, Grenoble és néhány más város Mint már említettem, sci-fi találkozókat különböző szinteken rendeznek, kezdve a kerületi találkozóktól (ha kerületnek lehet nevezni például a New York-i Manhattant) egészen a világtalálkozókig. Ezek a találkozók általában a Con utóképzővel kialakított nevet kapják: a képző olyan földrajzi névhez kapcsolódik, amely a találkozó helyét jelöli, vagy pedig azt a

földrajzi egységet, amelyre a találkozó hatósugara kiterjed. Ily módon például az 1970-ben Heidelberg városában megrendezett találkozót HeiConnak nevezték, a LAConra pedig 1972-ben került sor Los Angelesben. A világtalálkozókat a WorldCon névvel szokták illetni (world angolul: világ), s így a HeiCon volt egyszersmind a 28. WorldCon, a 30. pedig a LACon. A sci-fi világába történt hivatásszerű bekapcsolódásom óta - amely úgy 1966 körül kezdődött - egy WoldConon és két EuroConon (európai találkozón, mint a leleményes olvasó bizonyára már ki is találta) volt szerencsém részt venni, a heidelbergin és a grenoble-in, mely utóbbit 1974-ben rendezték. 1976-ban szeretnék ott lenni a 3. EuroConon is, amelyre - ha semmi nem jön közbe - a lengyelországi Poznanban kerül sor. (Ott voltak, találkoztunk! A szerk. megjegyzése.) A fenti találkozókon jó kapcsolatokat építettem ki a sci-fi művelőinek és barátainak külföldi képviselőivel, s ezek a kapcsolatok igen hasznosak a számomra, mint hivatásos sci-fi író számára; jó barátokra tettem szert, akik közül nem egyet sose ismertem volna meg, ha nem veszek részt ezeken a találkozókon; párszor igen jól éreztem magam, máskor viszont ugyan - csak restelkedtem - például akkor, amikor páncélingbe öltözött urakat láttam felvonulni, akik középkori lovagok szerepét játszották a St. Fanthomy Rend - valamiféle brit „beavatott" sci-fi klub - tagfelvételi szertartásán. Egyszóval a találkozókon szerzett tapasztalataimat mérlegelve azt kell mondanom, örülök, hogy részt vettem rajtuk, de ha elölről kezdhetném az egészet, bizonyos pillanatoktól igyekeznék megkímélni magam; ma sem tudom elfelejteni az elhízott, vörös képű bajorokat, akik a bőrnadrágjuk fenekén verték ki a vadászkürtök zenéjének az ütemét; más pillanatokat viszont szeretnék minél többször átélni, mint például azt, amikor az általam szerkesztett folyóirat, a Nueva Dimensión kapta Triesztben az 1.

EuroConon a legjobb európai sci-fi magazin díját.

Sci-fi találkozók Spanyolországban Országunkban a találkozók igen rövid múltra tekinthetnek vissza. Aligha lehetne ugyanis ilyen névvel illetni azt a két baráti összejövetelt, amelyre Madridban és Barcelonában került sor 1967 végén, illetve 1968 elején, s amelyek célja egy sor író és művész közreműködésének a koordinálása volt az akkortájt létrehozott Nueva Dimensión című folyóiratban. Hízelgő túlzással ezt a két összejövetelt - tekintettel a résztvevők csekély számára és a szegényes programra, amely csupán egy kávéházi beszélgetésre korlátozódott valaki „minitalálkozóknak" keresztelte el. 1969-ig kellett várni a spanyol sci-fi kedvelők első találkozójára, amely a HispaCon 69 nevet kapta (mivel a rendezők úgy vélték, ez jobban hangzik, mint az EspaCon). Ez a találkozó nem csupán az első volt az országban, hanem mind a a mai napig a legjelentősebb is, mind a program gazdagságát, mind pedig á résztvevők számát tekintve, mivel a két későbbi találkozó egyikére sem jöttek el ilyen sokan. E találkozó sikere főként egy akkoriban működő sci-fi klubnak, a Jövőirodalom Olvasókörének volt köszönhető (ma már nem működik), amelynek sikerült aktivizálnia egy csomó olyan embert, aki később visszavonult a fandomból, valamint a sci-fi egy akkori valóságos mecénásának, Luis Giraltnak, aki fedezte a kiadások egy részét. A fenti körülmények tették lehetővé, hogy december 6-tól 8-ig koktélokon, kerekasztal-vitákon, filmvetítéseken, színházi előadáson, felolvasásokon vehettünk részt, no és persze megvolt az elmaradhatatlan záróbankett és díjkiosztás is. A második találkozót 1970-re tervezték, azzal, hogy a továbbiakban a találkozókat a

58

spanyol sci-fi kedvelők által elfogadott terv szerint Barcelonában és Madridban rendezik majd, mivel ebben a két városban él a legtöbb sci-fi kedvelő; ez természetesen nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy bármely spanyol város vendégül láthassa a találkozót, amennyiben eléggé erős sci-fi tábor alakul ki ott, s vállalja az esemény előkészítését és megszervezését. A madridi találkozóra azonban nem kerülhetett sor, mivel az idő nem nagyon kedvezett semmiféle találkozónak: ekkortájt hirdettek ítéletet Burgos-ban. Bár a szervezők rendelkeztek előzetes szóbeli engedéllyel, s a sci-fi kedvelői össze is gyűltek az ország minden részéből, a hatóságok nem adták meg a végleges engedélyt, s így a HispaCon 70 elmaradt. A HispaCon 71-re 1971. október 16-án és 17-én Barcelonában került sor. Ez már sokkal szerényebb összejövetelnek indult, mint az 1969-es első találkozó: a Jövőirodalom Olvasóköre a végóráit élte, senki nem vállalta magára az esetleges költségvetési deficitet, s így a résztvevők csekély száma (a három HispaCon közül ezen vettek részt a legkevesebben) következtében igencsak megfontoltan tervezett, alapvetően munkajellegű programmal kellett beérnünk; látnivaló alig akadt, s ami volt, az sem érte el az első találkozó színvonalát. A spanyol sci-fi kedvelők körében a HispaCon 71 iránt mutatkozott csekély érdeklődés és a résztvevők alacsony száma azt eredményezte, hogy 1972-től a most megrendezett találkozóig egyetlen ilyen rendezvényre sem került sor. A „sovány tehenek" esztendei voltak ezek a fandom számára, s úgy látszott, vége mindennek: megszűntek a legfontosabb scifi könyvsorozatok, feloszlott a Jövőirodalom Olvasóköre, s a legállhatatosabb amatőr kiadók is beszüntették fanzinjaik megjelentetését. S ezzel el is érkeztünk a jelen pillanatig.

HispaCon 75 59

Ezekben az években a mi folyóiratunk, a Nueva Dimensión volt az egyetlen rendszeres kiadvány, amely ébren tartotta az olvasókban a sci-fi szeretetét, s amely levelezési és hírrovatával nem engedte kihunyni a remény szikráját. Időközben az első időszak fanjai hivatásos írókká váltak, vagy pedig teljesen eltűntek a műfaj világából, s éppen a fandom e megújulása nyújtott lehetőséget egy újabb találkozó összehívására. Jelentős tényező volt az is, hogy Madridban a közismert CCC Klub keretében megalakult egy sci-fi kör, amely néhány hónapon át rendszeresen tartott összejöveteleket, s ezek során merült fel egy új HispaCon megrendezésének a gondolata 1975-ben. A HispaCon 75 - amelynek rendezője Miguel Angel Arenas de Pablos és Carlos Sainz Cidoncha volt - valódi sikert hozott, főként azzal, hogy lendületbe hozta a spanyol fandom berozsdásodott kerekeit, amelyek - remélhetőleg - nem állnak meg többé. Nem zárhatjuk le ezt a tudósítást anélkül, hogy röviden be ne számolnánk e találkozó főbb eseményeiről. Február 21-én a résztvevőket (akiknek száma meghaladta az ötvenet, s ez majdnem háromszorosa a HispaCon 77-en megjelentek számának, azonban meg sem közelíti a HispaCon 69 résztvevőinek a számát) a CCC Klub helyiségeiben fogadták, ahonnan a Centro Asturianóba vitték őket, amely csaknem minden esemény színhelyéül szolgált. Itt vetítették 22-én a Harc a csillagokon túl és az Egymillió évvel ezelőtt című filmeket, s ugyancsak itt került sor dr. Alfonso Alverez Villar A pszichoanalízis a tudományos-fantasztikus irodalomban című előadására is. (A másik előadást, amelyet Carlo Frabetti tartott volna A tudományosfantasztikus irodalom és a valóságtól való menekülés címmel, a hatóságok nem engedélyezték.) A nap programját egy kerekasztal-beszélgetés tette teljessé, amely „a tudományos-fantasztikus irodalom mellékműfajai" témáról folyt.

A következő napon, 23-án két hasonló kerekasztal-beszélgetésre került sor. Az egyiket „A tudományos-fantasztikus irodalom a világon", a másikat pedig „A tudományos-fantasztikus irodalom Spanyolországban" témamegjelöléssel rendezték, s a résztvevők között kialakult vita következtében mindkettő igen élénk hangulatban zajlott le. Az idei HispaConról beszélve ki kell emelnünk a hazai fandom jelentős alakjainak aktív részvételét: jelen volt Jaime Rosal dél Castillo, az elvetélt Jövőirodalom Olvasókörének alapítója és az amatőr fanzinok egyik legtovább működő kiadója; Carlo Frabetti, a műfaj jeles kritikusa; Jesús Cuadrado, a HispaCon riportere, akinek igen találó hozzászólásai voltak; Augustín Jaureguizar, a tudományos-fantasztikus irodalom művelt könyvgyűjtője - no és e sorok írója is. A szokásoknak megfelelően a HispaCon 75 is búcsúvacsorával zárult, amelynek keretében átadták a rendezők által kiírt novellapályázat díjait. Az első díjat Az égvirág című novellájával Jorge Fernández Higueras nyerte el, a második díj Joaquín Domenech Segurának jutott Amfiteátrum című írásáért, a harmadik díjjal pedig Jesús Gomez García A Föld utolsó gondolata című novelláját jutalmazták. (Ezek után még 1975-ben került sor az 1. CataCon-ra, azaz a katalán regionális találkozóra; a következő HispaConX pedig 1976. március 19-e és 21-e között Barcelonában rendezték.) BENCZIK VILMOS FORDÍTÁSA

60

JULIAN M. LOIS

- És a szülei mit mondanak? Korábban nem vettek észre semmit? Valamilyen tünetet vagy rendellenes gyermekkori viselkedést? Gyenge tanulmányi eredményt? - Dehogy, szó sincs róla, épp ellenkezőleg. Csupán azt, hogy mindig szerette a magányt, s meglehetősen elkülönült a többiektől; hiszen tudod, se barátok, se nőügyek. De idáig még sose jutott el; ez arra késztet, hogy valamiféle infantilis autizmusra gondoljak. És ezek a kacajok... vajon min nevethet? Nem hinném, hogy amit kábulatában dünnyög, annyira nevetséges lenne akár az ő számára is. - Erről jut eszembe, beszéltél valamilyen füzetről, amelybe egy fantasztikus elbeszélést írt, mielőtt még teljesen elvesztette volna az értelmét; nálad van? - Igen, a szülei nálam hagyták. Érdekes, hogy bármennyire szörnyűségesnek látszik is a história, tudományos szempontból teljesen összefüggő. Nem olyan, mintha egy megbomlóban levő elme szüleménye lenne. Feltűnt némi pszichologikus szimbolizmus is, de megesküdnék rá, hogy önkényesen írta bele, játékból vagy pedig azért, hogy megtévessze a... - Kit? - mondtam ellent mosolyogva. Kollégám is elmosolyodott. - Valóban, kit akart összezavarni, ha szerinte egyedül ő létezik az egész világegyetemben? Mindenesetre úgy látszik, hogy a füzetbe írt történet szoros kapcsolatban áll különös betegségével. Amint mondtam már neked, mióta befejezte a történet írását, egyetlen szót sem szólt többé senkihez. Csak ezek az összefüggéstelen dünnyögések jönnek ki a száján, amikor félrebeszél. Úgy tetszik, hosszú órákon át semmiféle inger nem jut el hozzá a külvilágból. Ami engem zavarba ejt, az a nevetése; valósággal megrendítő, s szinte nem hagyja abba egyetlen pillanatra sem. Nem tudom, honnan meríti hozzá az erőt! Természetesen ha minden részletében elfogadjuk a történetet munka-hipotézisnek... - Látom, tréfálsz, hisz bármennyire összefüggő is a történet, a helyzet mégis az, hogy te meg én létezünk, s ez már önmagában nem illik bele az egészbe. Végül is miért gondoljuk, hogy ő maga hisz a saját fantáziálásában ? A történetet láthatólag regény, vagyis inkább elbeszélés formájában írta meg. Talán ő maga sem tekintette másnak. De elég a szócséplésből: add oda a füzetet, és megnézem, mint látok benne én. Nála szembetűnően nehezebb pácienseknek is segítettem már kimenekülni a saját poklukból. Elővett egy apró jegyzetfüzetet az íróasztala fiókjából, és átadta. Belelapoztam, majd a táskámba tettem, aztán elbúcsúztunk, és hazaindultam. Pszicho-analitikai rendelőmben még aznap este többször is elolvastam. Íme, a szövege:

Első világos emlékem váratlanul bukkant fel a tudatalattimból. Egy apró kocka alakú szoba, amelyet épp csak hogy megvilágított a kék fény, s benne egy különös, alacsony ágy volt az egyetlen bútor. Én a szemközti sarokban lebegtem bizonyos magasságban, s tele voltam zúzódásokkal. Nem sikerült egy pontra irányítanom a tekintetemet, s a falakat és a saját testemet is különösen eltorzultnak láttam. Az emlékek lassan és elmosódottan tértek vissza a tudatomba. Ha nem tévedek, a szoba egy űrhajó része volt, amely most bizonyára a mi csillagrendszerünk és az Androméda-spirál között van valahol. Rajtam kívül egyetlen űrhajós utazott csupán, a biokémikus és elméleti fizikus néger Schatten. Az én feladatom az volt, hogy a működést vezérlő számítógépre felügyeljek a hosszú, bár elméletileg rövid utazás alatt, illetve a levegőt és vizet újratermelő rendszerekre és az energia elosztására, amelyet az az átkozott atomfúziós „Z" termelt, s ma bizonyára a szükségesnél gyengébben működik. Félhomály és ez a kibírhatatlan hideg. Elhatároztam, hogy összejövök Schattennel, de előbb végig akartam futni a hajót, hogy megtaláljam a hibát. De hát valóban baleset történt? Ebben az esetben végképp elvesztünk a két csillagrendszer között. Egy jelentéktelen kis szikra belehull a legsötétebb anyagtalanság végtelen óceánjába. A visszatérés vagy az út folytatása teljesen elképzelhetetlen lenne. Az út csak egyetlen lendülettel járható be, rövid ideig tartó gyorsulással az elején és fékezéssel a végén: az űrhajó mozgatására csupán ez fogyasztana energiát. Az út többi részét állandó, a fénysebességet megközelítő sebességgel kellene megtennünk, ami igen jelentős mértékben lerövidítené a teljes utazási időt az űrhajóban ülők számára. Az út megszakítása nem szerepelt a számításokban, s ha valami elromlik, vagy idő előtt csökken a sebességünk... és most talán ez történt... Testem súlytalansága azonban megcáfolta ezt a gondolatot: nem gyorsultunk (amit álgravitáció formájában érzékeltünk volna), s a sebesség már korábban stabilizálódott; de arra sem volt ideje, hogy nullára csökkenjen, mert ha a sebesség csökkenése erőteljes lett volna, hozzányomott volna valamelyik falhoz. Pontosan emlékeztem arra a vakító fényrobbanásra, amely az utolsó esemény volt az ájulást megelőzően, amelyből magamhoz tértem. Nem tudtam, mennyi idő telt el azóta. Az a különös sejtésem volt, hogy térben és időben végtelenül távol vagyunk attól a színkáosztól. Űrhajónk az első, ember által épített olyan tárgy volt, amely ilyen hatalmas sebességet elért, a fizikusok aprólékos számításai pedig, amelyek a várható zavaró mellék-körülmények széles körét küszöbölték ki, a kísérlet teljes biztonságát ígérték. Így hát végigjártam a hajót. A vizuális torzulás megváltoztatta a szememben a tárgyak szokásos méreteit, s nehézségeim támadtak, amikor megpróbáltam belekapaszkodni a fogantyúkba, amelyet azzal a céllal szereltek a falakra, hogy megkönnyítsék számunkra a mozgást a súlytalanság körülményei között. Csak nagy nehezen tudtam megnézni a középső folyosón levő órát, pedig rendesen járt: csak félóra elteltét jelezte azóta, hogy legutoljára megnéztem. Számottevő hibát azonban nem találtam mindaddig, amíg a folyosó végén levő kertbe nem értem. Kocka alakú volt (nekem most nem ilyennek tetszett, de tudtam, hogy ilyen), akár a többi helyiség, csak jóval nagyobb, mint amazok közül bármelyik. A félhomályban láttam, hogy a két oldalfalat borító polcok s rajtuk a sokféle növény érintetlen. A nyílás éppen az ajtóval szemben levő falon nyílt, amelyen túl nem lehetett más, csupán a csillagrendszerek közötti űr. Valójában azonban akkor kiáltottam fel a meglepetéstől, s fordultam vissza sietősen, hogy Schattent megkeressem, amikor a jókora repedésen át egy ugyanolyan folyosó tűnt a szemembe, amilyen a hátam mögött volt, s ebben is ugyanolyan homályos kék fény derengett. Végre rátaláltam Schattenre. Papírhalmok között lebegett; bizonyára éppen írt, amikor a dolog bekövetkezett. Éppen akkor kezdett magához térni, s segítettem neki az egyik anatómikusan tervezett székre leülni, s védőövvel rögzítettem a derekát. Hunyorogva nézett

körül, s azt hiszem, ugyanolyan vizuális torzulásokat tapasztalt, mint én. Szinte levegőt se véve magyaráztam el neki, mit láttam a kertben. Elmondtam az órát és a robbanással kapcsolatos emlékeimet is. Úgy látszott, minden rendszer kifogástalanul működik. Még a fény is felerősödött. Csak a hőmérséklet volt szörnyen alacsony. - Rendben van - mondta Schatten, amikor végül beszélni tudott. - Később majd benézünk a kertbe. - Nyugalma megzavart. Megdörzsölte a szemét, majd meglepetten ismét a szobát nézegette. Aztán megkérdezte: - Ellenőrizted a helyzetünket? Nemleges válaszomat hallva így folytatta: - Nem is kell. Ha a... félórával ezelőtti számítások helyesek, nem hiszem, hogy bármiféle eredményre jutnál. Épp indulni akartam, hogy szóljak neked: inkább állítsuk meg az űrhajót a Sürgősségi Kontrollal, amikor az bekövetkezett. Feltétlenül jobbnak látszott az űrben elveszetten meghalni, mint ami most... - Szerettem volna megkérdezni tőle, mi volt az, de a szavak nem jöttek ki a számon. Tovább beszélt, csak kissé hangosabban: - Ostoba tudósok! Azt hitték, elegendő a fénysebesség közelébe emelni a hajó sebességét, hogy az utazás az Androméda külső részén levő csillag felé csupán néhány hónapig tartson. Bár számukra közben kétmillió év múlik el! Fellelkesítette őket annak a gondolata, hogy kolonizálhatunk egy másik csillagrendszert, bár ők maguk, sőt talán az emberiség sem él elég soká ahhoz, hogy megtudja, valóban odaértünk-e vagy sem. Az élet meghódítja a kozmoszt! Az értelemmel irányított ősspermium! Mindez túlságosan hatalmába kerítette őket ahhoz, hogy figyelembe vegyék az „apró" részletkérdéseket is. Kétmillió év! Azt képzelték tán, hogy közben az Androméda teljes nyugalomban marad? Kissé lehalkította a hangját, mintha most jutna eszébe saját lelkesedése az utazás előtt, s így folytatta: - Persze, az az igazság, hogy mi elfogadtuk a küldetést, s én magam vállaltam, hogy kiválasztom ezt a csomó növényt meg egy sor állatfajt, amelynek megtermékenyített állapotban mélyhűtött petéjét magunkkal hoztuk. De az utazás megkezdése előtt egyetlenegyszer sem álltam meg, hogy végiggondoljam a dolgot... - De hát mi történt? - sikerült végre kimondanom, s nem tudtam, vagy nem is akartam leplezni türelmetlenségemet. - A robbanás továbbra is aggaszt. A nagy sebességek valamilyen ismeretlen fizikai jelensége. Szerencsénk volt, hogy az ájulás eltakarta előlünk a dolog borzalmas továbbfejlődését: elhibáztuk a lövést, elmentünk a cél mellett, és az utazás a vártnál tovább, nagyon sokkal tovább tart. A világegyetem már nem létezik. Magunk mögött hagytuk időben, túléltük: a világegyetem, azaz az egyetlen, ami maradt belőle, most mi vagyunk, ez az űrhajó. A mi szemszögünkből csupán félóra, figyelembe véve azonban, hogy súroljuk a fénysebességet, a kozmosz többi része számára több milliárd év telt el, s bőségesen volt rá idő, hogy visszatérjen az őssemmibe... a relativitással nem lehet játszani. Most, hogy az emlékezetembe tolul mindez, nem csupán az ő nyugalma lep meg, ahogy elmondta ezt, hanem az enyém is, amellyel végighallgattam. S amellyel megkérdeztem: - Akkor hát hol vagyunk? Mi van odakint? - Hol?... - S hihetetlenül fáradt külseje, amelyet csak most vettem szemügyre először, többet mondott nekem, mint ez az egyszerű szó. Odasiettem a legközelebbi ablakhoz, és „kinéztem". Az üveg kétszer olyan vastag volt, mint amilyennek kellett volna lennie, s mögötte nem volt egyéb, mint egy másik ugyanilyen lemez, amelybe beleilleszkedett, s amelynek nem kellett volna ott lennie. Schatten odajött, és azt mondta: - Ha megfordulsz, kimész ebből a szobából, végighaladsz a folyosón, bemész a szemközti szobába, és kinyitod a megfelelő ablakot, megérted, mi történt.

63

Azt tettem, s mielőtt még elcsúszott volna a fémlemez, háttal jövet rémülten máris visszatértem az ajtóhoz: Schatten fáradtan mosolygó, eltorzult fekete arca, pedig csak pillanatokkal ezelőtt hagytam a hátam mögött, most a dupla üveg túloldaláról nézett rám. Egy óra múlva Schatten befejezte a magyarázatot. A tér a hajón belül (amely az egyedüli létező dolog volt mint a kozmosz maradványa: az anyagot és az energiát, a teret és az időt elnyelte a semmi) most meggörbült egy feltételezett négydimenziós térből nézve: valamikor ez a világegyetem egészének a jellemző jegye volt. Olyan elképzelhetetlen módon ment végbe a torzulás, hogy bármilyen irányba indultunk is el, néhány percen belül a kiindulási pontra értünk vissza. Ez történt mindig, akár végigmentünk a folyosón, akár pedig valamelyik oldalfalon, akár a padlón vagy a mennyezeten haladtunk át. Ennek az elképzelhetetlen folyamatnak a során keletkezett az a nyílás, amely mögött nem az űrhajó folyosójához hasonló másik folyosó nyílt, hanem valójában ugyanannak a folyosónak a másik vége. A folyosó két vége egymásba olvadt, miközben mi ugyanolyan egyenesnek láttuk, mint annak előtte. S szigorúan véve nem is volt a folyosón semmiféle görbület, legalábbis számunkra, háromdimenziós lények számára nem volt érzékelhető semmi ilyesmi. Ugyanúgy, ahogy egy gömb felületének a görbületét még elképzelni sem tudnák a rajta lakó kétdimenziójú lények, akik a felületet nyilvánvalóan laposnak hinnék. Ők nem tudnának felülemelkedni a maguk két dimenzióján, hogy három dimenzióban gondolkodjanak, és elképzeljék a gömb görbületét, ahogy mi sem tudtunk felülemelkedni a három dimenziónkon, hogy elképzeljük a helyzetünket. Csupán ennek a zavarba ejtő eredményeit nézegettük: a körben forgó visszatérést a kiindulási pontra, s a tárgyak (és a saját testünk) alakjának, sőt tömegének néha egészen hirtelen változásait, amikor egyik helyről a másikra mozdítottuk el őket. Foglyok voltunk, sokkal inkább foglyok, mint valaha bárki: nemcsak arról volt szó, hogy nem tudjuk elhagyni az űrhajót, hanem szinte értelme sem volt beszélni az űrhajón „kívül" fogalmáról. Schatten magyarázata terünk meggörbülésének az okáról kevésbé volt meggyőző. - Próbáld meg elképzelni a semmit - mondta. - Ez nemcsak az anyag sötét nemléte, mint az atombeli vagy (amikor még voltak csillagrendszerek) a csillagrendszerek közötti térben, hanem magának a tér-idő szövetnek a hiánya, mely szövetnek „redőit" és szabálytalanságait elemi részecskéknek tekintjük, anyagnak vagy antianyagnak. Amit általában űrnek nevezünk, az csupán ez a szövet „redők" nélkül, „simán", de továbbra is létezik benne a tér-idő, egyszersmind annak a lehetősége is, hogy ezt betöltse egy test. Ezzel szemben a semmi... A mi űrhajónk véges (ugyanúgy meghatározott számú tárgy található benne, mint azelőtt), ugyanakkor azonban végtelen is (sosem érjük el a szélét, a határait), mivel a „legegyenesebb" utazásunk is végül mindig egy kört ír le. S ez egyszerűen azért van, mert elképzelhetetlen egy határ a létező (e hajó) és a semmi között. Mit képzelsz, mi értelme van például annak, ha meg akarod nézni a semmit az ablakon át? Ezért tapadt oda minden ablak kívülről a megfelelő szemközti ablakhoz. A hajó orra a hátsó részéhez, a padlója pedig a mennyezetéhez... Úgy sejlett, azt akarja mondani, hogy a dolgoknak határozott alakjuk van, mivel nem volt képes másféléknek elképzelni őket. De nem mutatott különösebb érdeklődést, hogy elmélyedjen a kérdésben. Kezdtem rájönni, hogy valami más foglalkoztatja, valami, ami a kertben levő növényekkel kapcsolatos, mert szinte minden időt ott töltött. Én túlságosan elkeseredett voltam ahhoz, hogy érdeklődjem a magatartása iránt, ám egy napon (most veszem csak észre, milyen makacsul kapaszkodunk meg a „nap" szóban, amely egyik utolsó kapcsolatunkat jelenti azzal a bolygóval, amely minden bizonnyal még jóval a világ-egyetem előtt megsemmisült, s millió évekkel korábban feloldódott a nemlétben - feltételezve, hogy egyáltalán van még értelme az eltelt idő mérésének a Függöny végleges lehullása óta) behívott magával.

64

A többé-kevésbé kocka alakú nagy terem közepén, amelyben különböző tömegű fém alkatrészek és különféle anyagok darabjai hevertek, volt valami különös dolog, amit azelőtt sosem láttam. Schatten állította össze a magunkkal hozott anyagból, gondosan megtervezett gépi felszerelésekből, amelyeket immár soha nem fogunk használni: voltak az űrhajón atmoszféra- és vízanalizátorok, apró, előre gyártott lakás, inkubátorok a mélyhűtött tojásokhoz, sőt fegyverek is; egy bolygó kolonializálására készültünk, de azt a lehetőséget sem hagyták figyelmen kívül, hogy a bolygót esetleg kolonializálták már. Amit megpillantottam, egy hatalmas, henger alakú, virágcserépféle tárgy volt, az átmérője körülbelül két méter, s a magassága is egy méternél nagyobb. Több kábellel csatlakozott közvetlenül a folyosó egyik magasfeszültségű vonalához, s Schattennek sikerült néhány kötéldarab segítségével szorosan a padlóhoz rögzíteni. Az alsó részén négy vagy öt jókora, vékony fémlemezből összetákolt tölcsér volt. Az egyik félig volt valamivel, amit én apró fémforgácsnak néztem, s a gravitáció hiánya miatt a forgácsdarabkák a levegőben lebegtek; valamilyen ventillációs rendszer lassan beszívta az egészet a gép belsejébe, ahonnan a darálás csikorgó zöreje hallattszot ki egyéb zajokkal keveredve, amelyeket nem tudtam azonosítani. Figyelmemet azonban rögtön a felső rész ragadta meg: egy fémesen csillogó, talajszerű anyagból két vagy három olyan növény emelkedett ki, amelyeknek a fajtáját nem ismertem. Nagy, vastag, sötétzöld levelük és ráncos, hajlékony, világosabb zöld színű száruk volt. Szelíd mozgásuk, amellyel állandóan lassan szálló talajszemcséket szórtak szét minden irányba, csak akkor ijesztett meg, amikor kiderült, hogy ez a mozgás a növekedés mozgása: a növények tömege a szemem láttára növekedett! Schatten ebben a pillanatban éppen az egyik tölcsért töltögette sietősen fadarabkákkal; ez nem volt könnyű dolog, mert kézzel kellett beleraknia, s közben össze is kellett szednie azokat, amelyek kicsúsztak a markából, és ott röpködtek körülötte. Rám se nézett, úgy kiáltotta: - Tépj le egy levelet, és edd meg! Ne félj, nem rossz! - S amint egy kis idő múlva odanézett, és észrevette, hogy a megrökönyödéstől mozdulatlanul állok, dühösen rám vetette magát (úgy látszott, hogy az idegesség és elkeseredés, amelyet bizonyára elfojtott az utóbbi napok során, most hirtelen szabad utat talált kifelé), letépett egy húsos levelet, és erővel a számba tömte. Bár undorodtam tőle, nem kerülhettem el, hogy néhány darabot lenyeljek. Erőteljes, rendkívül édes, émelyítő íz nyomta el a növényi festékanyag ismerős szagát; hirtelen az egész testemben melegséget éreztem, s közben az volt a benyomásom, hogy az agyam lággyá vált és megolvadt a koponyámban, ennek ellenére azonban nem veszítettem el az öntudatomat. Legyőzhetetlen ernyedtség lett úrrá rajtam, s ettől kezdve igen gyakran, szinte folyamatosan ízlelgettem ezt a fájdalmas érzést, s elbeszélésem ettől bizonyára elkerülhetetlenül zavarossá válik. Lehet, hogy a továbbiak nagy része már csupán a képzelet szüleménye, s a valódi magyarázat egyszerűbb. Talán valamilyen, három dimenzióban elképzelhetetlen topológiai jelenség kiemelt az űrhajóból, miképpen egy nagy buborék is számtalan apró buborékká pattanhat szét (s ez a folyamat két dimenzióban elképzelhetetlen). Mindenesetre úgy emlékszem, Schatten a következőket mondta nekem, miközben egy második levelet is megetetett velem, s utána rögtön megtöltött egy másik tölcsért: - A „2" reaktor folyamatosan termelte az energiát (amire szükségünk is volt), s a világegyetem gyorsan felmelegedett. A kezdeti hideg helyett most már enyhén mérsékelt klímánk volt. Az űrhajó azonban hamarosan maga lesz a pokol, s elpusztulunk minden benne levő élettel egyetemben. Hacsak...

65

Rövidre fogva a szót, véletlenül felfedeztem egy olyan módszert, amellyel az egész űrhajó rövid idő alatt élő anyaggá alakítható át. Olyan új típusú, magas fokú molekuláris dinamizmussal rendelkező élő anyaggá, amely termodinamikai szempontból megvalósíthatóvá teszi a folyamatot. Az egyik növény egy különös mutációjáról van szó. Terünk meggörbülése hatással volt a kromoszómák térszerkezetére. Nem egyszerű mutáció ez csupán, amelyet valamilyen kémiai változás vagy különböző kromoszómák kereszteződése hoz létre: a kémiai összetevők egymásutánja ugyanaz marad, a genetikus molekulák azonban negyedik dimenziós torzulásokat szenvednek el, s olyan formát vesznek fel, amely a Földön lehetetlen lett volna a számukra. S az eredmény, amely egyes élőlényeknél halálos, másoknál pedig nem is érzékelhető (mint például kettőnk esetében sem), szinte hihetetlen volt az egyik növényfajtánál: a növény nem csupán szédítő gyorsasággal növekedett, hanem képes volt mindent beépíteni, bonyolult nukleáris transzmutációkat hajtott végre, egyik atomból könnyűszerrel másikat csinált, s így a fémes elemek túlsúlya az űrhajóban nem jelent akadályt. Állandóan növényekkel kellett táplálkoznom: az anyagcserém teljesen megváltozott, s ahogyan ő már a saját testében megbizonyosodott arról, hogy minden gyorsan annak alkotórészévé vált, az én szervezetem sem választott ki gyakorlatilag semmit. A hajó anyagának idővel az én testem élő anyagává kellett válnia! Hogy megmagyarázza a jelenséget, futólag beszélni kezdett valamiről, amit a halál relativitásának nevezett. Én soha nem hallottam erről, de úgy sejlett, létezett a Földön valamilyen filozófiai társaság, amely ezt hirdette, és Schatten tagja volt ennek a társaságnak. Kezdetben abból indultak ki, hogy az egyének az egészből pillanatnyilag kivált apró cseppek, amelyek azonban elkerülhetetlenül ismét visszatérnek belé, és feloldódnak benne. Szükség volt egy, az egyénen kívül álló egészre, hogy abban feloldódva halhasson meg. Hamarosan azonban könnyű szívvel szakítottak ezzel az ortodox gondolattal, s eljutottak a relatív halál legszofisztikusabb eszméjéhez: a halál csupán valamihez képest következik be. Az emberek a többiekhez, a világegyetem többi részéhez képest halnak meg, amely bizonyos formában szükségképpen jelen van a halálunkban: egy haldokló sosincs egyedül, mindig tárgyak veszik körül, „tanúk", amelyek mintegy „igazolják" s ezzel lehetségessé teszik a halált. Ugyanolyan dolog ez, mint amikor azt mondjuk, hogy egy test nem mozoghat, ha egyedül létezik a világmindenségben: legalább egy másikra is szükség van, amely „tanúsítja" a mozgást, azaz amelyhez képest a mozgó test megváltoztatja a helyét. A társaság jelszava a következő volt: „Nincs halál tanúk nélkül." Ily módon egy, az említett rendszerek bármelyikétől elszigetelt test örök pihenésre ítéltetett, amennyiben valamilyen módon sikerült „kiküszöbölnie" a tanúkat, s ha így egy tudatot abszolút módon elszigetelt, ez a tudat örökkévalóvá vált. Feltehetőleg ugyanez történt az állati vagy növényi élettel is. így bizonyos értelemben „megöltük" a világegyetemet, amikor elválasztottuk magunkat tőle, az említett különálló rendszerré alakítottuk át magunkat. Azonban ami a Földön csupán különcködő álfilozófusok intellektuális játéka volt, az itt és most elérte a fizikai megvalósulás tragikus lehetőségét. Ö egyébként fáradtnak és betegnek érezte magát, én viszont... - Pár tonna anyag és néhány köbméternyi meggörbült tér van közötted és a halhatatlanság között - s ez a kinyilatkoztatásszerű mondat nevetségesen össze nem illőnek látszott reménytelen helyzetünkkel... de állandó és falánk éhségtől hajtva tovább ettem a növényeket. Emlékeim zavarossága itt eléri tetőpontját. Úgy hiszem, emlékszem Schatten halálára vagy öngyilkosságára? Homályosan látom magam, amint a növényeket táplálom, s a szó szoros értelmében az űrhajó darabjait hajigálom a tölcsérekbe. S csak eszem, lázasan eszem azokat az undorító leveleket. Lényegében teljesen megfeledkeztem arról, hol vagyok és mit teszek. A meleg szinte kibírhatatlan volt, s egyre gyakrabban hallucináltam. Azt álmodtam,

66

hogy gyermek vagyok, s az anyám méhében vadul rágom a méhlepényt. Vagy pedig azt, hogy a saját testemet tépem szét a fogammal, amely azonban folyamatosan regenerálódott, s egyre csak nőtt. Szakadozottan értelmetlen mondatfoszlányokat hallottam: ...mint istenek... a Fa... a Méhlepény... Halhatatlanság... az Esés eredménye vagy, elhagyott a Tejút... Talán a mutáns növények már képesek voltak rá, hogy saját maguk, közvetlen módon táplálkozzanak, és én nem tettem egyebet, mint hogy szünet nélkül faltam a levelüket, majd pedig a szárukat. S az is lehet, hogy a helyes magyarázat az, amit már említettem, a háromdimenziós szétpukkanó buborék, s én csupán jelentéktelen kis buborék voltam, amely elmerült a négydimenziós semmi végtelenjében. Vagy talán nem történt semmi ilyesmi, magam is kételkedni kezdek a saját történetemben. Itt azonban kitisztulnak az emlékeim. Az első racionális érzésem az elmebajszerű állapot e (napokig, hónapokig vagy évekig tartó?) rémítő időszaka után az volt, hogy valamilyen meleg feketeségben lebegek, amelyet hirtelen az az érzés váltott fel, hogy dobozba vagyok zárva, s mindenfelől hozzám hasonló élő testek vesznek körül. Megtapogattam az egyiket, s csalóka módon deformáltnak tetszett. Észrevettem, hogy nem tudok lélegezni, s talán nincs is szükségem rá. Első ízben ébredtem tudatára, milyen mértékben változhatott meg a szervezetem formájában és működésében az iszonyatos növényekre alapuló táplálkozásom következtében. Mindennek ellenére úgy látszott, semmi sem akadályoz meg abban, hogy egy teljesen szabad mozdulatot tegyek: óvatosan kezdtem kinyújtani a kezem a testem mellett mindkét irányban, azután a lábamat előre... majd hátra... a fejemet is... Hamarosan az egész testem egyetlen őrült mozgássá vált, s közben állandóan az a rémítő érzésem volt, hogy a kezem más kezeket, a lábam más lábakat érint, s a fejem... végigfutott rajtam a józan, kézenfekvő igazság, hogy megborzongtam az iszonyattól. Schatten szavai szerint, amelyeket igazából csak most értettem meg, egy önmagába bezárult világegyetemmé váltam: amikor kétoldalt kinyújtottam a karom, az egyik kezem ujjai a másik kezem ujjait érintették, a homlokom állandóan a tarkómon nyugodott, a mellem a hátamon, a térdem a térdhajlatomba illeszkedett, a talpam a fejemet érintette, önmagamba tértem vissza, mint egy elképzelhetetlen négydimenziójú körforgás. Én, csak én vagyok a tér és idő közegében, csak önmagammal érintkezem testem felületével, én vagyok az egyetlen realitás, s nem létezik semmiféle rajtam „kívüli". Nem tudtam elképzelni sem, milyen változások mentek végbe a bensőmben. Egyes szerveim bizonyára elpusztultak, s mások jöttek létre belőlük. Végül jött a termodinamikus halál, s anyagom maximális rendezetlensége és molekuláris dinamizmusa. Mivel azonban nem létezett semmiféle egész, amelyben véglegesen feloldódhattam volna, vagyis semmiféle viszonyítási alapul szolgáló külső rendszer, amelyhez képest meghalhattam volna, egyetlen „tanú" sem, amely lehetővé tette volna a halálom, szóval hát, ahogy Schatten állította, örök létre, az örök tudatra és az örök magányosságra ítéltettem ? Ennek a lehetőségnek a gondolata jobban elborzasztott, mint az a helyzet, amelyben voltam. Nem sokkal ezután támadt először olyan érzékcsalódásom, amelyben minden érzékem részt vett; a „horror vacui" késztette őket arra, hogy összefogjanak és egy pillanatra elfelejtessék velem, milyen helyzetben vagyok. Egy erős napsütésben úszó, kihalt tájon igen sötétkék tollú, felém röpülő nagy madarak százait láttam; szárnyuk tompa csattogását egyre közelebbről hallottam, s amint elhaladtak fölöttem, súrolták a testemet, s a bőrömön hagyták tollúk hűvös nyirkosságát, s átázott tollazatuk átható szaga betöltötte az orrüregemet, majd még hangosabb zaj és még élénkebb színek következtek; most a vörös tobzódása és a nyirkos színek robbanása, amelyek szagát minden hangszínben sziszegő hangok kísérték; majd hirtelen visszatérés a feketeségbe,

67

hogy meg ne feledkezzek róla: már nincs látásom, hallásom, tapintásom, se szaglásom... de szakadozottan, igen különböző formában az álomképek folytatódtak. Utolsó lehetséges tevékenységként elhatároztam, hogy eljátszadozom ezekkel az álomképekkel, és mint képlékeny nyersanyagot, arra használom őket, hogy egy világot építsek fel belőlük a bensőmben. A formátlan színes foltok, amelyekben sikerült feloldanom akaratlan fantáziálásom részletes, de abszurd képeit, akaratom parancsára arcokká, tárgyakká, szobákká kristályosodtak... a szétfoszló hangoknak pedig lassan-lassan jelentést tulajdonítottam, s így egy olyan nyelvet teremtettem, amelyen beszélgethettem kísérteteimmel. A részletek megsokasodtak, élénkebbé váltak, és törvényszerűen kapcsolódtak egymáshoz; a történet összetettebbé vált. Egy test kitalált képével ruháztam fel magam, amely szemben állt a többi képpel, s így fokozatosan függetlenné tettem őket tudatos akaratomtól. Már nem tudok visszatérni: eljutottam oda, hogy valóságos hatalmam csupán a fölött a kép fölött van, amelyet a testemnek nevezek, belső világom többi részét (valóban az?) tudatalattim mélyebb rétegei irányítják, így képtelen vagyok előre megmondani, mi történik majd, s a szüntelen meglepetések tengerébe merülve élek. Néha hosszú időszakokra teljesen megfeledkezem mindennek az eredetéről. Azt gondolom, hogy a Tejút elhagyása termékeny rakományunkkal, a szerencsétlen utazás, a növények és a velük való táplálkozásom, az ezt követő növekedésem, magányom a feketeségben, a színes fantáziaképek felvillanása és e világ lépésről lépésre való kitalálása és a többi emlék vajon nem egyéb-e, mint ésszerűvé tett ábrándok és fantáziaképek, amelyek egy hihetetlen születés előtt, sőt spermiumbeli emlékezetről tanúskodnak. Akkor hát valóságos ez a golyóstoll és papír, ez a szoba, ezek a hangok a szomszédban és ez a fojtó nyári meleg ? A zsúfolásig teli utcák és a tömeg, amely megtölti őket ? Honnan tudhatnám, ha - bár általam kitalált fikció az egész - teljesen független az akaratomtól? Tegnapig még kínzott a kétely, ma azonban rátaláltam a megoldásra. Most már minden korábbi tépelődésemet kimondhatatlanul ostobának látom. Lássuk csak. Állíthatom azt, hogy a Föld nevű bolygó lakója vagyok, huszonegy évvel ezelőtt születtem; minden, amire ez alatt az idő alatt emlékszem: család, iskola, egyetem... valóság, s nem valami általam kitalált dolog. De azt is állíthatom, hogy az Androméda felé tett, szerencsétlenül végződött űrutazás s minden esemény, amelyet elmeséltem, szintén igaz. Itt nyilvánvalóan két ellentmondó lehetőségről van szó, amelyek kölcsönösen kizárják egymást. De a dolog sokkal egyszerűbb: tekintettel arra, hogy az igazság kiderítése lehetetlen, az igazság nem is létezik. Vagy - ami ugyanaz - a két történet tulajdonképpen ugyanannak a dolognak a kifejeződése különböző szavakkal. Az egyetlen valóságos dolog a golyóstoll és a papír, a fáradtságom, a szoba, az örömöm, a hangok, az, hogy kezdem megérteni a dolgokat, a meleg, a visszafoghatatlan nevethetnékem, az utcák és a tömeg, vagyis egyetlen szóval összefoglalva az egészet: Én. Azonban bármiféle múltat is találjak ki rá, hogy megmagyarázzam ezt a sokrétű jelenbeni Ént, gyökeresen hamis lesz. A múlt mindig csupán valamilyen fortély, amit az Én azért fabrikál, hogy fenntartsa ezt a díszletet, ezt a színpadi jelenetet, amely kizárólagosan az egyetlen reális dolog, s amelyet Énnek hívok, de bármilyen más nevet is adhattam volna neki. Akkor hát... nincs semmiféle „azelőtt", sem „azután". Öröktől fogva és örökké Én, ezek a zajok, a meleg mind ÉN, semmi egyéb, a nevetés, igen, nevetni, nevetni, az egyetlen válasz a nevetés... nem tudok, de nem is szabad, csak a nyilvánvaló, a közvetlenül kézzelfogható, s nincs mögötte semmi... csak nevetni, az egész nem létező, de határtalan, pillanatnyi örökkévalóság alatt.

68

Most olvastam el utoljára. Különösen érdekesnek találtam azt, ahogy a mutáns növényekkel kapcsolatos epizódot magyarázta. Elgyöngült elméje ekkor rossz tréfát kezdett űzni vele, s már nem volt képes tovább elviselni a magányt, bár felfedezte a lehetséges megváltás egyetlen útját: önmaga belső újrateremtését. Végképp elsüllyedt, talán örökkévalóan. Nem tudom megmagyarázni, hogyan érintkezhetett egymással a kettőnk fiktív világa. De hát ez egy másik ábránd, hiszen teljesen el vagyunk szigetelve egymástól, s így halhatatlanok vagyunk. Valójában senki sem tanúja a másiknak, csupán az ábrándképeinek. Különös helyzet: két realitás, amely eltéved abban a rendkívüli módon bonyolult labirintusban, amelyet ők maguk alakítottak ki azzal, hogy az általuk alkotott fantáziaképek részben fedik és metszik egymást. De vajon miért éppen Schattennek nevezett engem az elbeszélésében? BENCZIK VILMOS FORD/TÁSA

. JULIAN M. LOIS

ANTITESTEK

Egy nem létező légi megfigyelő bizonyára jól kivenné azt a fénylő pontot a környező mattsárga földön, amivé a vakító napfotonokban fürdő műanyag félgömb zsugorodik távolból nézve. A félgömb meleg belsejében... - Ez teljesen ésszerűtlen. - Az öreg, miközben beszél, beletörődik, hogy a napégette vörös hegyek távoli sivársága gyötörje a tekintetét. A valóság olyan formákat és szimmetriákat is tartalmaz, amelyek az emberi logika számára idegen síkokban alakulnak ki. - A másik férfi, szinte kamasz még, de szellemileg szembetűnően érett, tekintetét nem emeli fel a fehér krikszkrakszokkal tarkított kék műanyag lapokról, amelyek összevissza hevernek egy nagy, zöldes kör közepén álló, kocka alakú, egyszerű készülék tetején. Ettől az egyszerűen geometrikus formájú Időtapogató Géptől körülbelül tizenegy méternyire a humuszos talaj mély zöldjéből minden átmenet nélkül virít ki egy hely, amely a külső világ sárga és vörös terméketlen színárnyalataiból áll: szintetikus anyagokból készült, láthatatlan, gömb alakú burok öleli körül az utolsó életbuborékot, s Óvja meg az ásványi világmindenség ostoba támadásától. Az öreg konokul védekezik, mintha a szavak indulata több igazságot hordozhatna, mint az anyagi világ kézzelfogható, nyilvánvaló jelenségei. - Az a Logika, amelyet a Természet valamennyi szabályozó törvénye mögött ott tudunk, s amely sokkal szélesebb érvényű és mélyebb a pusztán emberi logikánál, igazolja azt a következtetést, mely szerint minden élőlény, a vírustól kezdve az egész bioszféráig, ha egyszer kiküszöböli a fejlődését akadályozó legfőbb ellenálló erőt, akkor éppenséggel ki kell teljesednie - s nem elpusztulnia. Az a történelem azonban, amelyet a kék alapon fehérlő számjegyek közvetítenek, nyilvánvalóan ellentmond ennek a feltételezett Kozmikus Logikának. Semmi ok rá, hogy az ultraprecíz Időtapogató Gép műszaki hibájára gyanakodjanak. Ha a gépbe beletáplálják a bolygó biológiai-fizikai-kémiai jelenével kapcsolatos, rendkívül változatos, helyes adatok szükséges mennyiségét, a gépnek fel kell vázolnia a legutóbbi kétmilliárd évre (két eónra) kiterjedően a Föld múltját, különösképpen pedig bioszférája valóságos modelljét. Pontosan arra az időre, amíg a bioburok a külső világtól elszigetelten a

70

vízáradat szédítő mélyében volt, a benne lakozó élet pedig, a két gondolkodó lényt is beleértve, anyagcseréjét felfüggesztve várakozott. - Legfőbb ellenálló erőt? Te is azt a tételt vallód, mint korunk tehetségtelen tudósai, hogy az NGC 3001 akadályozta a bioszféra fejlődését? Szeretnék már egyszer valami bizonyítékot is látni erre. - Ennél az utolsó mondatnál a fiatalember arcát felélénkítette a szkeptikus irónia átsuhanó árnyéka. - Vannak dolgok, amelyek még ismeretlenek számodra ebből a kísérletből. Mindketten önkéntesen jelentkeztünk, s a többi jelentkező közül minket választottak ki, tekintettel azonban egy bizonyos „metafizikai stabilitásra", amelyet az érettségteszt során fedeztek fel a személyiségemben, csupán engem tájékoztattak minden részletről. Az öreg fáradt tekintete megállás nélkül, vigasztalanul pásztázza a kavicsos síkság és a hegy környékének élettelen színpompáját, amely közönyösen veszi körül az élet utolsó cseppjét. Amikor a fiatalember beszél, komoly tekintetét végre leveszi az Időtapogató Gépről, szemével óvatosan körüljárja a fénylő Biotárolót, amely három- vagy négyméternyire áll attól a helytől, ahol célszerű székeik a szelíden csillogó kék és bíborszínű humuszba süppedt lábbal a civilizált kényelem maradékát kínálják. - Amint észrevettem a velünk bezárt anyagok között azt a csíratartályt is, benne egy potenciális bioszférával, amelynek éledési idejét aprólékosan programozták, mintha egy új, ellenséges világ meghódítására indulnánk, úgy véltem, attól féltek, hogy mire felébredünk... Gyors, jelentőségteljes pillantást vet a kihalt vidékre, és elharapja a mondatot. - Ezt a félelmet teljesen megalapozatlannak tartottam, mivel az emberiség, az egész evolúció csupán néhány hónappal korábban érte el azt - s ezzel nem adok neked igazat „a legfőbb ellenálló erő legyőzését" illetően -, ami a legfőbb célja lehetett. Az első nyilvánvaló ellentmondás két, egy és ugyanazon valóságot értelmező koncepció között. Míg az imént elhangzott „felébredünk" szó arra volt jó, hogy a fiatalember érezze, szelleme mint siklik erőtlenül zátonyra néhány pillanatig a „metafizikai stabilizálás" tudattalanságában eltelt két eón elképzelhetetlenül sűrű sötétjében, az utolsó szavai felkeltik társa figyelmét. Az Időtapogató Gépen, a Biotárolón és a két széken kívül nem látható semmilyen egyéb mesterséges tárgy. A fontos készülékek nagy része, a biológiai ciklusok, a programozott életfenntartás és az anyagcsere-szabályozás bonyolult gépezetei több méternyire alattuk rejtőznek. Fű és moha, vagy harminc különböző fajtájú cserje, sőt néhány fácska nő elszórtan a kör alakú felületen, a bioburok legnagyobb vízszintes metszetén. - Célt mondtál ? Legfőbb célt ? - Az öreg tekintetét most a székével szemben, a műanyaghatár közelében nőtt apró fenyő tűboglyája ejtette foglyul. A fácska kifelé vetődő árnya elsötétíti a biobuborék körül megmozgatott föld fakó színeit. Hideg fut végig az emberi lények hátán, ha tekintetük ezekre a formátlan földhantokra, kavicsokra, barázdákra téved, amelyeket csupán néhány lépésnyi távolságban látnak, tőlük mégis két eón és az egész karbonális kémia választja el őket; nézésre is tisztábbnak látszanak, mintha a

71

leglelkiismeretesebb laboratóriumi sterilizáción mentek volna át. Számtalan évszázad óta (mely idő elegendő volt akkor, hogy minden rom, minden csontváz, az élet minden emléke porrá váljon), a legjelentéktelenebb élet sem fejlődött ki ezen a puha, megtévesztően „humanizált" felületen, amely külsőre igencsak különbözött az apokaliptikus holdbéli és marsbéli tájaktól. - A fejlődés célját? A tudomány még jóval a mi elemi iskolás korunk előtt elvetette a végső célok fogalmát, mint a fejlődési folyamatok megmagyarázásának az eszközét. S most képes vagy olyasmiről beszélni, hogy végső cél? - Az öreg hanghordozásában nem szemrehányás, inkább reményvesztett unalom bujkál. - Mintha az egész evolúció, az élet megjelenésétől kezdve egészen az emberig, egyenes vonalban a... A két utolsó emberi tekintet sok-sok óra óta először találkozik s mered egymásra hosszan, miközben mindkettőjükben ugyanaz az emlék kap életre. Az ördögi Kozmikus Veszély. Amelyet mindörökre, szinte hihetetlen módon győztek le, semmisítették meg valamennyi tömb, ideológia, tudomány, technika és a Konkrét Jövő Vágya szervezeteinek szoros együttműködése révén. Az NGC 3001-et megsemmisítették, maradványait szétszórták az idő-tér hálóban, mert a puszta fennmaradása is fenyegető volt. A megcsillanó verítékcseppek a két arcon, a két egymással szemközt ülő mezítelen testen s a látásukat enyhén elhomályosító pára mind a bioburokban uralkodó páradús üvegházi melegről, az élet melegéről tanúskodnak. Ez a meleg teljesen idegen a halál üveges melegétől, amely könyörület nélkül való, és - végtelen sok közbeeső hőmérsékleten át, amelyek mind elszigetelten lakoznak a külvilágon eluralkodott ásványi tudattalanságban - a hideggel rokon. A napnyugta épp csak elkezdődött, amikor a fiatalember ismét kényelmetlenül kezdi érezni tagjain a szék fényes hidegségét, majd végül kiszabadítja magát a másik tekintetének a bűvköréből, figyelmesen követ egy rajzolatot a kék égen, s újrakezdi a beszélgetést. - Azt állítottad, hogy ismered a kísérletünk minden részletét. Én a magam részéről csupán azt tudom, hogy miután elűztük a kozmosz gyors termikus felbomlásának a veszélyét, amely egy kolosszális méretű láncreakció formájában jelentkezett az NGC 3001 centrumban, sürgősen önkénteseket kezdtek keresni mindenfelé egy visszatérés nélküli jövőbe való utazásra, amely „lényegbevágó fontosságú az emberiség számára". Mielőtt véglegesen kettőnkre esett volna a választás, egy fárasztó hét várt ránk, melynek során számtalan pszichofizikai képességvizsgáló teszten kellett átjutnunk. A fiatalember nem véletlenül használta az „elűztük" szót. Egy ilyen iszonyatos nagyságú kozmológiai katasztrófának mintegy másfél milliárd fényévnyi idő-tér távolságban való feltartóztatásához ténylegesen szinte az ördögűzés, a mágia legvalóságosabb eszközeire volt szükség. Az emberiség által az utóbbi időben valamennyi területen - a lelki fejlődés területét is beleértve - elért eredményt be kellett vetni, hogy elolthassák azt a kozmikus dimenziójú titáni „tűzvészt", amely világegyetemünk jövőjét fenyegette. A relativitás kvantummechanikájának a magnetohidrodinamikus korrekciókkal módosított legrafináltabb törvényeit - amelyek már az első számítások során is alkalmasnak látszottak arra, hogy nagy

72

73

távolságban, hatékonyan álljanak ellen minden hatásnak - a legelmélyültebb szellemek tanulmányozták figyelmesen, s végül valóban ezek a törvények kínálták a megoldás lehetőségét. Világegyetemünk megmenekült. (A teljes valóság, az egész feltételezett megsemmisülését elképzelni annyira képtelen, a gondolkodásunk számára olyannyira visszataszító dolog, mint ugyanennek a teljességnek „ex nihilo" való kezdetére utalni. Az NGC 3001 valójában csupán a „mi világegyetemünket" sodorta veszélybe, az egésznek egy végtelenül kicsiny, az emberi értelem számára befogadható, az ember számára elérhető részét. Az egésznek eme elhanyagolható kis részéből kiindulva valósággá vált lehetséges világok végtelen sora terül szét legyező módjára.) A mi világegyetemünk jövője tehát biztosítva volt, s vele együtt minden nemzővonaláé is. Legalábbis az erőtlen vonalaké... - Kevés olyan dolgot tudok mondani neked, amit ne gyanítottál volna már. A veszélyes NGC 3001 szétoszlatása után végzett alapos genetikai kutatások tévedhetetlen módon gyors involutív degenerációt mutattak ki, amely a bolygónkat lakó valamennyi fajra kiterjedt. A hatások hosszú távon való elemzése, s amennyiben lehetséges, enyhítése céljából készítették elő a legrövidebb idő alatt a mi... „utazásunkat". Az érett korú férfi utolsó szavai hosszú csendbe torkollnak, amelyben mindketten hol a burok élő szimmetrikus formáit, hol pedig a kívül levő ásványok bonyolult geometrikus képződményeit szemlélik. A nappálya magasságából következtetve április vége lehet. Iszonyú tavasz ez, virágok, fák, madarak, bármiféle élet nélkül, csupán dombok, sziklák, tavak, folyók, tengerek, fennsíkok, szakadékok, völgyek, élettelen pusztaságok töltenek be mindent örökre I A nap túl volt már a félúton hegybéli ágya felé, sűrű köd száll fel a folyóról, amelynek csak sejthető medrét a sziklás síkság egy domborulata rejti el, s a fiatalember kifejezéstelen ajkait lassan ismét egy befejezetlen mondat hagyja el: - Egy betegség, amely nem csupán egyetlen élő fajt támadott meg, hanem egyszerre valamennyit... Ismét végigpergeti gondolatban az Időtapogató Gép által a múlt vizsgálata során szerzett döbbenetes eredményeket: - Kétezer évvel a H. u. (A Hőstett után; pontosabb szó híján a kissé öntelt „hőstett" vált általánossá az emberfeletti megkönnyebbülés és boldogság mámorában, amely a „távolban végrehajtott akció" látványos sikerét kísérte) a civilizáció értelmi oszlopai összeomlottak, az ember már csupán egy állat a többi közül, s megszámlálhatatlanul, elszórtan él, egymástól elszigetelt csoportokban. - Egymillió évvel a H. u.: Nyomtalanul eltűnt minden magasabb rendűnek nevezett emlős a legfejlettebb növényekkel együtt. - 500 000 000 évvel a H. u.: A sokezernyi állatfaj közül mindössze egy tucatnyi - főként csúszómászók, héjas állatok, pókfélék - agonizál reménytelenül a gyér s az éghajlattól függetlenül mindenütt tenyésző növényzet ölén. Az óceánokban nem maradt nyoma a többsejtű életnek.

74

- Egy eónnal a H. u.: Félig növényi, félig állati, nehezen meghatározható új élet alakult ki, amely a körülményektől függően autotróf vagy heterotróf (autofág); anyagcseréje hihetetlenül ősi, minden égövben elszaporodott, s teljesen kiszorított minden korábban élő fajt. - 1 100 000 000 évvel a H. u.: A tengerekben nyüzsögnek az új infracelluláris képződmények, amelyek itt találtak utolsó menedékre. A szárazföldről az élettevékenység utolsó maradványa is eltűnt. - Másfél eónnal a H. u.: A bolygó halott. A bolygó nyilvánvaló sterilizációját csak a bioburok kerülte el a beléje zárt biokémiai korral. Újabb fél eónnal később a Mózes-burok a várakozásnak megfelelően sértetlenül felemelkedett a régi árterület felszínére (amely most a mindent elborító buja növényzet eltűnése és a mocsarak ezt követő kiszáradása után terméketlen sivataggá változott), s életórája automatikusan ismét működni kezdett. A két férfi felébredt, a két tudat ismét kitisztult a mozdulatlanná dermedt álmok teremtette semmiben. Adatokat idéztek fel, elemezték és alaposan megvizsgálták őket. Működésbe helyezték az Időtapogató Gépet, és elborzadtak az eredményektől. Csak a reményvesztett ernyedtség mentette meg őket az öngyilkosságtól. Most, amikor a nap elrejtőzött, s a kusza felhőzet képzeletbelinek tűnő módon körülöleli a burkot, a két emberi lény ismét egymás szemébe néz, s ajkukon már ott a megoldás. Az idősebb ember mondja ki először fennszóval a sejtéseit: - Ha feltesszük, hogy a tér-idő katasztrofális felbomlása már jóval azelőtt táptalajt talált az NGC 3001-ben, hogy megszülettek az ennek kimutatására képes műszerek, mondjuk három- vagy négymilliárd évvel korábban, ami egyébként a legvalószínűbb, akkor nincs üres pont a történetben. Három vagy négy eón elegendő idő ahhoz, hogy a szinte érzékelhetetlen kisugárzás, kozmoszunk „hattyúdala" a megfelelő pillanatban érje termékeny bolygónkat abban a pillanatban kétségtelenül az egyetlen olyan bolygót, amelyen fennállt a szükséges kényes fizikai-kémiai egyensúly - s így megteremtse az életet. A bioszféra további, döntően antientropikus fejlődése nem támaszt problémát, ha feltesszük, hogy a másfél milliárd fényév távolságból érkezett gyászos jelek rendkívüli irányító ereje szüntelenül ingerli az életet, fokról fokra bonyolultabb változatokra bontja, s megakadályozza, hogy visszahulljon az ősi ásványi nirvánába. Megszületik az ember, megsejti az NGC 3001-et és azt, ami mögötte van, ráadásul éppen az éterbeli sugaraknak a révén, amelyek megteremtették és fenntartják a civilizációját, a faját és minden más fajt. Megérti, hogy veszélyt jelent annak az anyagnak a léte számára, amelyből ő maga fogant - s kutatni kezdi és meg is találja a módját, miként végezzen vele. S ezzel a tettével, előre nem látható módon, egyúttal kioltja a szerves világ titkos forrásait is. A kozmosz megmenekült, a bioszféra azonban gyorsan degenerálódik. Nincs itt semmi rejtély, s azt hiszem, szükségtelen is egyéb magyarázat most, amikor az egész történet már jó ideje visszafordíthatatlanná vált.

75

A meteorok, amelyeket egy hibbant természet mutogatott nekik az utóbbi napokban, az ólmos szemerkélés, amelyet özönvízszerű zuhatagok tarkítottak, az esztelen szelek által hozott perzselő szárazság, a pokoli villámokkal súlyosbított viharok, az őket körülvevő példátlanul felbolydult klíma, a tejszerű köd, amely szürrealista foszlányokban tapad a langyos kupolához - mindez ostobán embertelenül, elviselhetetlenül életidegen módon gomolyog végig elkínzott emlékezetük labirintusain. Egyedül vannak, egyedül. A Biotároló csillog fennkölt használhatatlanságában, amint visszaveri a ráeső mesterséges fényt. A fiatalember egyre kényelmetlenebbül érzi magát az utolsó élő tojás tapadós melegében, leveszi tekintetét a hét világító gömb egyikéről, amelyek a napfény kihunyta után csendes elektromos izzásba kezdtek, majd pedig monoton hangon, sietség nélkül, mintha a hallgatás órái során kidolgozott gondolatait mondaná fel, megszólal: - Ahhoz, hogy a világegyetem tovább éljen, az életnek legsikerültebb teremtménye az ember keze által kell elpusztulnia, aki egy ismeretlen átoktól sújtottan önmagát öli meg így, anélkül hogy tudna róla. Mert az ember nem volt egyéb, mint a Kozmikus Halál egyik visszataszító tünete, s következésképpen elpusztult, amikor ezt feltartóztatta, s ezután eljött az új Kozmikus Élet. Mindez így összesűrítve nem egyéb, mint az egyszerű, alapvető valóság, amelyet mindketten befejezett dolognak tekintünk. Én azonban úgy gondolom, semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy értelmet keressünk ebben a képtelen és esztelen történetben. Korábban a végcélokkal próbáltam magyarázatot adni mindenre, s most azt is elmondom, miért. Szünetet tart. Mindörökre magukra maradtak. A fiatalember hangjából több bizonyosság árad, amint folytatja: - Azt állítom egy eléggé nehezen elfogadható, általam azonban elkerülhetetlennek tartott következtetéssel, hogy az eseményeknek ez a rendje nem a véletlen műve volt. Az egész folyamat determinista módon ment végbe, ugyanakkor azonban - s ez nem mond ellent az előbbi állításnak - kozmikus szintű szándékot hordozott magában. Egy szigorú értelemben vett, egyetlen cél felé irányuló teleologikus folyamatról volt szó. Bár ezzel az egésszel már jottányit sem változtathatunk a történelem anyagi erőin, mégis teljesen megengedhető, talán kifejezetten elkerülhetetlen, hogy itt most megadjuk a dolgok magyarázatát. Amikor a mi kozmoszunk elképzelhetetlenül bonyolult szövete megérezte az idegen test, az antigén, az NGC 3001 halálos fenyegetését, a téridő megfelelő pontján létrehozta a szükséges antitesteket, hogy elhárítsa a veszélyt. Antitesteket, amelyeknek hasznos volta az NGC 3001 megszűnésének a napjáig tartott. Gondolj csak arra, mit mondtál: az NGC 3001 megjelenése váltotta ki az élet keletkezését, pusztulása pedig az élet pusztulását. A valóság olyan formákat és szimmetriákat is tartalmaz, amelyek az emberi logika számára idegen síkokban alakulnak ki. Belül meleg pára itat át mindent, az anyag ezernyi különböző, párhuzamos, konvergens, divergens, szinkronban levő, ciklikusan illimitált biokémiai reakció során alakul át hatalmas zöld és barna, életszerűen szimmetrikus díszletek alatt; veríték, vonzódások, ionikus eredetű

76

ideges energia, amely fáradhatatlanul szövögeti, majd bontja le a külvilág kétes modelljeit; s a burok műanyag bőrén túl... a semmi: ásványos nyugalom a holt anyag szédítő kavargása közepette. Egyedül maradtak az idők végezetéig. - Felfoghatatlanul véletlenszerű a múlt az ősi szerves makromolekuláktól kezdve a pithecanthropusig; azután jött az ember s egy évmilliónyi értelmes harc a fennmaradásért, később a tudat első szikrái, az aymarák, a görögök, Polinézia és Kína első civilizációi és kultúrái filozófusaikkal, politikusaikkal, asztrológusaikkal, kézműveseikkel, alkimistáikkal, földművelőikkel és tudósaikkal egyetemben; szerelem, háború és halál évezredeken át; elméletek, viták, a valóság szemléletének forradalmi módszerei; háborúk, gyilkosságok, aljasságok és szent dolgok, hazugságok; egyének billiói teljesítették a programjukban előírt, végtelenül kis részt anélkül, hogy az egész folyamatról tudomásuk lett volna. Mindez, s annyi sok más egyéb is, egyetlen mozdulat lett volna csupán, amely a kezdetektől fogva egészen a mi kiválasztott korunkig, korunk tudományáig, kizárólag arra irányult volna, hogy a Hőstett valósággá válhasson? Korunk embere, vitathatatlanul emberfölötti hatalmának büszkeségével együtt, csupán antitest lett volna? Egy nem létező légi megfigyelő bizonyára jól kivenné azt a fénylő pontot a környező feketeség tengerében, amivé a vakító mesterséges fotonokat kisugárzó műanyag félgömb zsugorodik a távolból nézve. S a félgömb meleg belsejében ismét csend honol, immár végérvényesen. BENCZIK VILMOS FORDÍTÁSA

JUAN EXTREMADURA

Sportszerűen élni A város minden utcáját ruganyos habsalak borította, amelyen gondosan felfestve ott virítottak a jelzések: száz, kétszáz, négyszáz méter, meg az ezer-, ezerötszáz és a tízezer méteres távokat mutató nyilak. A zöldövezetekben egymástól szabályos távolságra jól felszerelt sportpályák látszottak: gyűrűvel, bordásfallal, nyújtóval, súlyzókkal és a többi szükséges sporteszközzel felszerelve. Minden egyes háztömbben volt uszoda, futball-, tenisz- és kosárlabdapálya. Ebben a korai órában az utcák még néptelenek voltak; csak egy-egy önkéntes vagy büntetését töltő polgár kósza árnya suhant tova időnként a hajnali csöndben. A magasban, a sokemeletes házak tetőteraszai fölött a kelő nap sugarai rózsásra festették az első, gondosan megszűrt füstgomolyokat és az utolsó harmatcseppeket, melyek maradék erejükkel még csimpaszkodtak a térhatású televíziók antennáiba. Az Elpuhultság Ellen Küzdő Testület nevelő-őrmestere szemügyre vette az előtte álló fiút. Vöröses színű, az egészségtől majd kicsattanó arcán önelégült mosoly terült szét, mintha azt mondaná: „Na, majd én megmutatom neked!" - és járőrtársához, a nevelőrendőrhöz fordulva így szólt: - Mi a véleményed a fiatalúrról? Azt szeretné elhitetni velünk, hogy sportszerűen él. - Szerintem, őrmester úr, ha ez a legényke azt hiszi, hogy az orrunknál fogva vezethet bennünket, akkor nagyon téved. - A rendőr leereszkedően mosolygott, mint aki átlát ezeken a tapasztalatlan fiatalokon. - Ahogy elnézem, ez még félórát sem tornázik napjában. - Három órát otthon - fakadt ki a fiú -, a hivatalban pedig másfelet. - Lefogadom, hogy hazudsz - mordult rá a nevelő-őrmester. Végigmérte kemény, hideg pillantásával. - No de majd mindjárt meglátjuk. Menj csak el addig a jelzésig, és fusd le nekünk ezt a százméteres távot. A fiú nem válaszolt, félelemtől elszoruló szívvel vette le az utcai használatra rendszeresített, Chandell típusú egységesített öltözékét, és megindult a jelzés felé. Amikor odaért, félénken szökdelt egyet-kettőt, néhány pillanatig maga elé meredt, aztán felkészült a rajthoz. Ahogy eldördült a lövés, már futott is nekikeseredetten, ahogy csak a lába bírta. - Tizenkét másodperc! - kiáltotta az őrmester, stopperóráját figyelve. Aztán kiszámított lassúsággal a futóra emelte tekintetét, belenézett a szemébe. - A Szabályzat szerint a te korcsoportodban ezt a távot tizenegy egész három tized másodpercen belül kell lefutni. A fiú lihegett. Minduntalan elakadt a szava. - En... ged... jék... meg... ho... hogy még egyszer lefussam - nyögte ki végül. - Erre nincs lehetőség, fiatalember - fújta föl magát az őrmester. - Remélem, belátod végre, hogy igazunk van. - Tudja, őrmester - szólt remegő hangon a fiú - ma, amikor eljöttem otthonról, már megállított a Testület egy járőre; parancsukra ezerötszáz métert futottam, tíz percig súlyzóztam, és még egy sor nyújtógyakorlatot is megcsináltattak velem. Megfeleltem a követelményeknek, de elfáradtam. Ha lehetne... - És miért nincs kilyukasztva a Fizikai Erőnlétet Igazoló Kártyád? - Épp oda akartam adni nekik, amikor felfigyeltek két gyanús alakra, és nagy hirtelen utánuk iramodtak. - Nagyon különös, nagyon különös. - Az őrmester elgondolkodott. - No, jól van, kapsz még egy lehetőséget. De ez az utolsó. Indulás, majd meglátjuk, hogy áll a kezedben az ugrórúd.

78

A legközelebbi magasugrópályához mentek, és amíg a fiú kiválasztotta magának a legmegfelelőbb ugrórudat, a járőr két tagja magasra emelte a lécet. - Nem akarom elvenni a kedved, de azt hiszem, aligha fogod átvinni a minimálisan kötelező magasságot - harsogta az őrmester, és aggodalmaskodón csóválta a fejét, ahogy a fiú felé indult. - Remélem, tudod, hogy három és fél méter az előírt magasság? A fiú nem válaszolt. Megmarkolta az ugrórudat, kilazította lábizmait, és futni kezdett. Az első métereket nehézkes léptekkel tette meg, majd fölgyorsult, és amikor a rúd vége a salakhoz csapódott, úgy látszott, hogy a lendület a felhőkig repíti. Egy pillanatra a két rendőr is azt hitte, hogy átviszi az akadályt, és nem tudtak elfojtani egy biztató kiáltást, de aztán látták, hogy az ugró a lécet magával sodorva zuhan le a habgumira. - Na, belátod már végre?! - ordította az őrmester. - Úgyis tudod, hogy minket nem lehet átverni. Az a baj, hogy túl elnézőek vagyunk a magadfajtával. Elég volt a játszadozásból I A pórul járt ugró dühösen tápászkodott föl. Szemei villámokat szórtak, és szája keserű fintorba húzódott. - Miért nem tudtak egy napot várni ezzel az egésszel? Mondják meg! Miért? - Megállt előttük. - Mondtam maguknak, hogy már fáradt vagyok. Ez szabályellenes. - Lassan a testtel - mondta az altiszt. - Már messziről látni, hogy nem élsz sportszerűen. Rossz formában vagy, öcskös, és a Szabály az szabály. Most szépen legyűrsz vagy tizenöt napot a Gyorsított Fizikai Felkészítő Táborban. Persze csak ha még nincs semmi a számládon, mondjuk általános fizikai gyengeség, sportszerűtlen életmód vagy valami ilyen, mert akkor aztán semmi se ment meg az Olimpiára Felkészítő Gyűjtőtábortól. A fiatalember lehajtotta a fejét, és csendben elindult. Mögötte a két rendőr. Mielőtt átmentek volna az utca másik oldalára, félrehúzódtak, hogy utat engedjenek két futónak, akik viaszfehéren, verejtékben fürdő testtel a maratoni távot futották éppen. PÁL FERENC FORDÍTÁSA

79

P. GARCIA: Üzenet a HOLDRÓL

Az amerikai űrszonda, mint már annyi más szovjet és amerikai elődje, becsapódott a Hold felszínén. És a holdbéliek zúgolódni kezdtek barlangjaikban, és már csak arról beszéltek, hogy meddig tart ez még, és tüntetést szerveztek a holdbéli kormányzó palotája előtt, mert a zaj, amit ezek a holdkéregnek ütődő micsodák keltettek, már nagyon bosszantotta őket. „Vegyük figyelembe, hogy a földlakók még csak most teszik meg az első lépéseket az űrben, és ezért úgy örülnek rakétáiknak, mint a gyerekek új játékaiknak" - emelték ki beszédeikben a holdbéli nép elöljárói, mert régi kultúra lévén a holdbéli, a konzervatív erők voltak túlsúlyban. De az űrszondák továbbra is meg-megkocogtatták az égitest felszínét, és a holdlakók elégedetlensége nőttön-nőtt. És egy szép napon aztán - mert a holdlakók nagyon unták már ezt az egészet, hogy a földiek mit sem sejtve arról, hogy az űrben ilyen közel hozzájuk értelmes lények élnek, továbbra is átlődöztek égi kísérőjükre, eltelve a büszkeséggel, hogy milyen jól céloznak - a holdbéli katonák felsőbb parancsra célba vették a Földet, és útnak indítottak egy rakétát ők is... Az egész Földet lázba hozta az első űrből érkező repülő szerkezet. A gépezet üzenetet hozott. Mi lehet vajon benne? Csillagbarátságot és testvériséget kínáló szavak? Vagy éppen ellenkezőleg, egy eddig sosemvolt és fantasztikus háború kezdetét jelző hadüzenet? A rejtjelezett írások szakértői éjt nappallá téve dolgoztak az írás megfejtésén. És végül sikerült kihámozniuk az értelmét. Az üzenet nem tartalmazott ultimátumot, de baráti szavakat sem. Egyszerű levél volt, melyet a Földön legnagyobb példányszámban megjelenő újság főszerkesztőjének címeztek, és az állt benne, hogy a Holdon már torkig vannak a földiekkel, és hogy hagyják már őket békén, ne hajigálják át vacakjaikat a holdbéliek barlangjainak a tetejére. „Nagyon nagy kérés volna az - fejeződött be a levél -, hogy ha már mindenáron rakétákat akarnak lődözni, akkor inkább a ...-ba lődözzék őket." Alatta az aláírás: „EGY HOLDLAKÓ, AKINEK MÁR ELEGE VAN" Az űrprogramok vezetői nem tudták, hogy mit kezdjenek ezzel az üzenettel, amely a Földön kívüli értelmes lényektől származott. És aztán úgy határoztak, hogy a milliókat, amit addig a versengésre költöttek, ezentúl hasznosabb űrbéli dolgokra fordítják. PÁL FERENC FORDÍTÁSA

80

P. GARCÍA

ROBOK

Rob-erta a közeledő Rob-int figyelte: csinos volt, magas, jóvágású... Az a valami vidáman kalimpált a mellébén. Rob-in már messziről észrevette Rob-ertát, aki olyan pontos volt, mint rajta kívül kevés nő (nő?). - Szervusz, Rob-erta. - Szervusz, Rob-in. Szavak nélkül is megértették egymást. A parkba, a szerelmesek rejtekhelyére igyekeztek. A horizonton vörös korongként ragyogott a lenyugvó nap. A madarak énekeltek. Az ösvény mintha apró smaragdokkal lett volna felszórva. De Rob-erta és Rob-in mégsem érezték magukat boldognak. Vajon miért? Hát a robok miatt. Túl sok robot volt már. A Capek testvérek, Asimov meg a többi író a ludas ebben, akik egykor annyi elbeszélést írtak az ember formájú robotokról. A gyárosok milliószámra gyártották a robotokat, a robokat, amelyek úgy hasonlítottak az emberre, mint egyik tojás a másikra, és lassan már nem lehetett tudni, hogy ki hús-vér ember és ki robot. A Capek testvérek, Asimov meg a többi a ludas ebben, mert az ötlet tőlük származik, a gyárosok csak valóra váltották, amit ők kigondoltak. És a legkínosabb az volt az egészben, hogy a robok majd megvesztek az emberekért. A robnők nagyon értettek az asszonyi furfanghoz meg a hódításhoz; magukba bolondították a férfiakat, oltár elé vitték őket, s mikor utólag kiderült, hogy valaki robot vett feleségül, már nem volt visszaút. A robok jó előre biztosították jogaikat, legelőször is a házasság felbonthatatlanságáról gondoskodtak. Így aztán a férfi haláláig a robnőhöz volt láncolva, ha pedig el akarta őt hagyni, a rendőrség kezébe került, és keservesen megbűnhődött. De a robférfiak sem voltak jobbak a Deákné vásznánál. Egy robnő az esetek kilencven százalékában sokkal szebb és vonzóbb volt, mint egy hús-vér asszony, jobban is öltözködött. A robférfiakat viszont eleinte észre sem vették. De aztán megjelentek az „álomlovagok", a „deltajancsik" - akik egy kissé ostobák is voltak, mint igazi huszonéves társaik -, és egyből meghódították a leányszíveket. És a lányok a házasság után egyre-másra kapták az idegrohamot, mikor kiderült, hogy szerelmük tárgya csupán egy hitvány masina. Rob-in karon fogta Rob-ertát. Magától értetődik, hogy tapintással nem lehetett megállapítani, hogy rob-e valaki vagy sem, erre a gyártásnál gondosan ügyeltek. - Leülünk erre a padra? - Üljünk le. Rob-erta leült, keresztbe rakta a lábát. „Krekk..."

81

Rob-in úgy tett, mintha nem is hallotta volna Rob-erta térdének fémes nyikordulását. Szenvedélyes-romantikusan udvarolt, mint a fülig szerelmes férfiak általában. Aztán elővett egy doboz cigarettát. „Nyrr, nyrrr" - nyikorgott Rob-in könyöke. Rob-erta úgy tett, mintha mi sem történt volna, pedig jól tudta, hogy egy könyök csak akkor mozog ilyen zajosan, ha nincs kellően bezsírozva. Rob-in kedvese füléhez hajolt. - Csodálatos vagy. De ahogy hozzáért ajkával a finom vonalú fülkagylóhoz, valami megzörrent: „Zrrrr..." Rob-in hiába igyekezett uralkodni magán, ösztönösen hátrahőkölt. A hirtelen mozdulatra megnyekkent a dereka: „Nyekk..." Rob-ertát megriasztotta a váratlan zörej; zavarában az arcához kapott. „Krikk, krass. Krikk, krass" - nyikorgott panaszosan a lány álla, ahogy kezével hozzáért. - Ebből elég I - kiáltotta Rob-in összetört lélekkel, és felpattant. „Ssssss" - süvítettek Rob-in ízületei. - Úgy van, ebből elég I - kiáltotta Rob-erta, és ő is felugrott. „Csrrrr" - csörrent végig a lány testén. - Rob-erta, te úgy zörögsz, mint egy rob. Én ebből nem kérek! Legalább zsíroztad volna be magad, ha már rá akartál szedni. Túl szép ez az egész, nem vagy te igazi ember. - Élő ember vagyok, tetőtől talpig. Hát... nem teljesen ugyan, de hús-vér nő vagyok. Kettőnk közül te vagy a rob, Rob-in. Hisz olyan zajt csapsz, mint egy kenetlen rozsdás vasajtó - mondta a lány villámló szemmel. - Ember vagyok, Rob-erta. Zavartan néztek egymásra. Egy rob százféle módon ki tudott térni az egyenes válasz elől, de eredetét nem tagadhatta le. Ezzel mindenki tisztában volt. - Akkor meg mitől nyikorogsz ennyire? - És te mitől zörögsz úgy? - Tudod, Rob-erta, nagyon sok autóbalesetem volt már. Legalább hússzor sebesültem meg. Műkarom meg műderekam van, és a bal térdemben is van egy kis szerkezet. - Rob-in I - sóhajtott megkönnyebbülve a lány. - Tudod, nálam is hasonló a helyzet. Mindkét lábamat elvesztettem egy karambolnál, egy vasárnap, amikor kirándulni mentünk. A fél fülemet pedig egy parkolóhelyi verekedésnél tépték le. Az állam akkor tört darabokra, mikor nekimentünk egy fának. Sokat toldoztak-foldoztak ugyan, de azért ember vagyok. - Rob-erta, szeretlek. Leszel a feleségem? - Rob-in, és ez a sok művégtag? - Szerelmem, hát számít ez? Egyformák vagyunk. Különben is a mai világban... Összeölelkeztek. „Krekk" - kattant valami Rob-ertában. „Srrr" - sercegett valami Rob-inban. Észre sem vették, boldogok voltak. Hát persze, hisz egyikük sem volt rob. A nap a park fái mögé bukott. Az ösvények még soha ilyen smaragdfényben nem ragyogtak. PÁL FERENC FORDÍTÁSA

82

P. GARCÍA

ÚJFAJTA ROBOTOK Megfigyelhető a tudományos-fantasztikus irodalomban, hogy a kibernetika lehetőségei mindig fölvillanyozzák az írókat, akik a jövő világát katonarobotokkal, szolgáló-robotokkal, munkás-robotokkal és még ki tudja, hányféle robottal népesítik be. Mivel a tudósok elsősorban ezekben az alkotásokban keresnek ötleteket újabb tanulmányaikhoz, úgy gondolom, hogy az íróknak kötelességük volna félretenni ezeket a robotokat, és újfajta gépezeteket szerepeltetni, melyek talán kevésbé érdekesek, de jóval hasznosabbak lennének, s ha feltalálnák őket, mindenképpen az emberiség javát szolgálnák. Néhány ötlet elöljáróban: Közlekedésirányító robot A közlekedési rendőröket helyettesítenék, tevékenységük a sípolásra korlátozódna. Nem üvöltöznének, ha le akarnának állítani egy autóst; jelentenének minden szabálysértést, amely a többi ember testi épségét veszélyezteti, és nemcsak a tilosban való parkolásért bírságolnának, ahogy ez manapság szokásos. Hivatalnok-robot Ezt a fajta robotot akkor szerepeltetnék az írók, ha az elbeszélés egyik hősének valami elintéznivalója lenne egy hivatalban. A hivatalnok-robot nem küldözgetné ide-oda az ügyfeleket, nem kérne tengernyi papírt meg igazolást, amire az égvilágon semmi szükség, és főleg nem zárná be a kis-ablakot a félfogadási idő kellős közepén, hogy nyugodtan megtízóraizhasson. Igazgató-robot A jövő gyárait és vállalatait robotok fogják irányítani, de ezek az igazgatórobotok másként fognak viselkedni, mint a maiak. A robot-igazgatók rokonszenvesek, kedvesek és kedélyesek lesznek, beosztottjaikat nem hordják le majd a sárga földig, ha beszélnek velük, hanem fölterjesztik őket fizetésemelésre. Fejes-robot A sokféle robot közül, hogy minél hamarabb feltalálják, először is a fejesrobotot kellene leírni. A robot-fejes olyan gépezet lenne, amely a jövő társadalmában irányító szerepet töltene be. Ennek a robotnak legfőbb jellegzetessége az volna, hogy a felelős munkaköröket, a jó állásokat és a titulusokat az arra érdemes embereknek adná, nem pedig - mint ahogy eddig történt - a sógort meg a komát hozná be, akiknek gőzük sincs semmihez. Ha csak ezt a néhány, itt leírt robotot is föltalálnák, a jövő társadalmában már akkor is úgy élnénk, mint Marci Hevesen. PÁL FERENC FORDÍTÁSA

83

PEDRO SANCHEZ PAREDES

ÉN ALKOTTAM MEG A SZUPEREMBERT

Igen. Elismerem. Én vagyok a bűnös abban, hogy az emberi nem kihalt. Én alkottam meg a szuperembert. Pedig a legjobb szándék vezérelt. A jelek szerint az emberiség már teljesen megbolondult. Elvesztettük maradék józan eszünket is. Bolygónkon nem maradt hely az élet számára. A Föld a turbinák birodalmává lett. Meg a motoroké. Meg a transzformátoroké. Meg a dinamóké. A tájat elborították a gépek. Aszfaltkígyók tekergőztek végig rajta. Testét felsebezték a vasutak. Gomba módra nőttek ki belőle a magasfeszültségű távvezetékek tartóoszlopai. Az elektromos, a telefon- és távíróvezetékek. A tévéreléállomások. A hőerőművek. A mesterséges holdak figyelőállomásai. Az atomreaktorok. A hatalmas radartükrök. És teljesen beborította a szenny, ami az ipartelepek magas, fekete kéményeiből tört elő. Meg a bányák nagyra nyitott, üvöltő torkából.

A kaotikus zűrzavarban áradó zajok és képek véglegesen megfertőzték a Föld légkörét és a világűrt. Az emberek természetes érzékenységét megfojtották a mindenfelől visszhangzó rádiósorozatok. Az erőszakot népszerűsítő filmek és a reklámhadjáratok. A számítóan aljas politikai szónoklatok. A zene, melyben nem volt szépség többé. Az őrjöngve vonagló énekesek csillagokat rezgető, hisztérikus üvöltései. Agonizáló világunk urai mesterien használták fel céljaik érdekében ezt a kollektív őrületet. Nemcsak az emberek testét mérgezték meg, hanem lelkűket is. A levegőt villamossággal telítették a szüntelen elektromos kisülések. A folyók medrében a gyárak bűzös vizelete csordogált. A növények magukba szívták és elraktározták a szerves és szervetlen mérgeket. A halak, mint a végzet halált hozó hajói, úsztak a vizekben. A káosz még az idő és a tér logikus rendjét is megzavarta. Az atomok belső nyugalma megbomlott, zavaros és ellentmondásos folyamatokban antianyag termelődött. Az ultrahangok az ember önpusztításának egyre újabb és meglepőbb lehetőségeit teremtették meg. Mert úgy látszott, hogy korunkban az emberiség egyetlen célja önmaga elpusztítása. Ebben a világban határoztam el, hogy véghezviszem teremtő munkámat. Mindenki tudta, hogy küszöbön áll az emberi nem pusztulása. Világosan látó koponyák megjósolták, hogy még fél évszázad sem telik bele, és nyomtalanul eltűnik világunk, ha az emberiség nem vet véget tébolyult maga gyilkolásának. De senki sem figyelt fel szavaikra. Az egész világra kiterjedő nagy ipari monopóliumok egy lépést sem voltak hajlandók tenni a pusztulás megakadályozására. A fegyvergyáraknak háborúkra volt szükségük, hogy ne álljon le a termelés. És meg is szervezték háborúikat. És minden ember csak egy lépcsőfok volt, melyet lábuk alá taposva a hatalmasok egyre feljebb kapaszkodtak gazdagságuk csúcsaira. Biológus voltam. És világosan láttam, hogy a világot át kell alakítani. Terveket készítettem. De mindenütt süket fülekre találtam. A hatalmasokat nem érdekelte elgondolásom. Ezért elhatároztam, hogy támogatásuk nélkül, egymagam fogok hozzá az emberiség megváltására készített tervem valóra váltásához. Visszavonultam hatalmas birtokaimra, hogy elvégezzem küldetésemet. Tudósok egy kis csoportja hajlandónak mutatkozott arra, hogy hátat fordítson a világnak, és együttműködjön velem. Célunk az volt, hogy olyan emberi lényt alkossunk, amely képes megélni mérgekkel átitatott világunkban. Amely képes arra, hogy túlélje a sugárzást, és megvesse egy új kultúra alapjait a beszennyezett földön és a beszennyezett tengerek vizén, miközben a számára ártalmatlan szennyezett levegőt lélegzi napról napra. Olyan tüdővel és olyan szervekkel, amelyek képesek a világot mérgező anyagokból kivonni az élet fenntartásához szükséges energiát. Arra a feladatra szövetkeztünk, hogy átalakítsuk az embert. Én irányítottam a munkát. Először élő embereken végeztünk kísérleteket. Azután a kémcsövek, a retorták és a mesterséges anyaméhek következtek. Hazárdjátékosok módjára játszottunk a pete- és spermakombinációkkal. Az embriókkal. A férfi és női lárvákkal és bábokkal, amelyeknek sem testi, sem lelki tulajdonságait nem sejthettük előre. Az aminosavakkal és a proteinokkal. A sejtekkel és a molekulákkal. Az óriási hőmérséklet-különbségeknek kitett kromoszómákkal. Vak ivarsejtekkel, amelyeknek ontogenetikus fejlődését vegyi behatásokkal, zajokkal és szerves mérgekkel befolyásoltuk. A patogén csírákkal, amelyeknek etiológiai viszonyait nem számíthattuk ki előre. Szintetikusan előállított agyalapi hormonokat adagoltam. Hatalmas mesterséges anyaméhet készítettem. A nemzőszerveket pipettákkal és lombikokkal helyettesítettem. Megtermékenyítés gyönyör és sóhajok nélkül. Terhesség nemi aktus nélkül. Eugenetikái kísérletek és a biológiai szerveződés új szintjeinek kutatása. Új rendszertani besorolások. Az eddigiektől különböző anyagcsere-folyamatok. Citoplazmák, új formában lejátszódó sejtanyagcserével. Lelkesített a feladat, hogy én lehetek a szuperember megteremtője. Olyan, addig ismeretlen életfeltételeket hoztam mesterségesen létre, amelyben csak a mérgezett táptalajon szaporodni képes lények élhetnek meg. 01' 1 embrionális szelvényezett testfelépítést kaptam,

85

amelynek leírásához új tudományos terminológiára volt szükség. Olyan fiziológiai variánsokat, amelyek a mérgező anyagok új napjainak vonzáskörében alakították ki rendszereiket. Szakértő kezem úgy alakította a szerves anyagot, mint szobrász a követ, mert az életnek, bármi legyen is az ára, fönn kellett maradnia Földünkön. Az embriológia segítségével olyan egyedi, tökéletes felépítésű formációkat kerestem, amelyek képesek egy életre alkalmatlan világ körülményeihez alkalmazkodni. És létrehoztam olyan finom mutációkat, amelyek úgy szaporodnának, előre kiszámíthatatlan formákat öltve, mint az elvetett mag, és csodálatos fává terebélyesednének. És létrehoztam olyan váratlanul előtűnő életmegnyilvánulásokat és megfoghatatlan szerves struktúrákat is, melyek alkotó akaratomtól függetlenül önmaguk találnának rá idővel a számukra leginkább megfelelő megjelenési formára. Úgy hiszem, hogy embermegváltó küldetésem évszázadokig tartott. Először átmeneti alakzatokat hoztam létre. Majd megszilárdítottam a fajtaállandókat. Számos emberi törzset elpusztítottam, mert úgy láttam, nem alkalmasak arra, hogy kövessenek bennünket a Földön. De nem voltam képes reálisan fölmérni az előttem álló feladat igazi súlyát. Kudarcra ítélt varázslóinas voltam csupán. A magam elé állított feladatot végrehajtottam. De nem sejthettem előre, hogy angyalok-e vagy ördögök születnek munkám nyomán, emberi lények-e vagy szörnyetegek. És amikor rádöbbentem, hogy szörnyetegeket fabrikáltam, már késő volt. Eltorzítottam a földi történelem menetét. De arra már nem futotta tudományomból, hogy helyrehozzam balfogásomat. Hirtelen döbbent belém ez a felismerés, mint a nagy felismerések általában. Egy új fajt alkottam. Torz lények népesítették be birtokaimat. Egymagam maradtam közöttük. Munkatársaim, titokzatos körülmények között, egytől egyig elpusztultak. Az új lények alig-alig hasonlítottak az emberre. Már nem emlékszem koponyafelépítésük mutatóira. Nem vagyok képes felidézni arcuk vonalát. Sem nyolc szemük színét. Sem testük aszimmetrikus alaktalanságát. Sem három szívük percenkénti dobbanásainak számát. Sem másfél liter vérük pontos vegyi összetételét. Sem pedig apró tüdőkből összekapcsolódó légzőrendszerük óriási teljesítő-képességét. De intelligenciájuk magasan felülmúlta bármely emberét. És páros nyelvükkel nem formáltak hangokat, mert gondolataik kicseréléséhez nem volt szükségük beszédre. És teremtményeim függetlenítették magukat tőlem. Mindenfelé városokat építettek a föld mélyén, a bolygó egész felszíne alatt. Sápadtak voltak, mint az ódon carrarai márvány. Hatalmasak és erősek, mint a fiatal ragadozók. Alkalmasak arra, hogy ebben a világban éljenek, amelyet lassan már szétrohasztottak a gyárak mérgei. Szomjukat marónátronnal és vitriollal oltották, szintetikus tisztítószerekkel és rovarirtókkal táplálkoztak. A szénmonoxid és a mustárgáz kellemes mámorba ringatta őket. Gyomruk megemésztette a sztaffilokokkuszokat, a tripanoszómákat és a spirohétákat. Táplálékká alakította a cianidokat, a kábítószereket és a hallucinogén anyagokat. A zaj nem létezett számukra. Tudomást sem vettek a körülöttük uralkodó hangzavarról. Megtörhetetlen csendbe merülve, nyugodtan élték életüket. Előttem teljesen ismeretlen szaporító mechanizmusok segítségével párosodtak, és hozták létre utódaikat. És mégis szerették egymást. Nem ismerték az erőszakot és a háborút. Nem élt bennük bosszúvágy, sem gyűlöleti Afelől nem lehetett kétségem, hogy munkámat siker koronázta. Ezek a fények felépítésüknél fogva alkalmasak voltak arra, hogy benépesítsék ezt a lakhatatlan világot, amelyet mi, emberek nagyravágyásunkkal és önpusztító vakságunkkal teremtettünk. De nem éreztem, hogy rokonságban lennének velünk; a fejlődés magasabb fokát képviselték, s az emberiségre, mint valamely alacsonyabb rendű fajra, a lassú kihalás várt. Enervált, az ipar kigőzölgéseitől és tébolyító zajától legyengült faj voltunk. Elkorcsosult lények, akik végpusztulásuk felé haladtak. És éppen az általam teremtett monstrumok gyorsították meg pusztulásunkat, irtották ki az emberiséget, küldtek hidegvérrel a halálba mindannyiunkát. Gyűlölet és erőszak nélkül.

86

Tudományos módszerekkel. Mintha torzszülött és haszontalan élőlények lennénk. Szörnyeim minden nehézség nélkül hatalmukba kerítették a Földet. Csendes tömegeik előjöttek föld alatti lakhelyeikről, és huszonnégy óra alatt végrehajtották a nagy inváziót. Az emberek állati sorban tartott rabszolgáikká lettek. Ez a kor volt az emberiség történelmének egyetlen szakasza, mikor a legteljesebb egyenlőség uralkodott a világon. Eltűntek a Földről a nemesek és a királyok. Az államfők és a miniszter-elnökök. A semmittevő milliomosok és az iparmágnások. A mindenható pártvezérek. A gazdasági élet kiskirályai. A jachtok és a városok birtoklói. Nyomorult rabszolgasors várt mindannyiukra. Azzá lettek, amik mindig is voltak. Az általam teremtett szörnyek nem tettek különbséget ember és gép között. Ezért volt teljesen egyenlő minden ember. Hatalmasak voltak és erősek. Intelligensek voltak. Formátlanságukban is szépek. Ok voltak a világ urai. Hatalmuk jogosságát nem merte kétségbe vonni senki. És szükségük volt a mérgeket termelő gyárakra, hogy élhessenek, hogy élvezhessék a létezés szépségét, hogy létrehozzák a Földön a tökéletes paradicsomot, a rég eltűnt Édent, melyből hajdan volt elődeik, mi, emberek valamikor jogosan kiűzettünk. Megvalósult a Korlátlan Szabadidő Birodalma, amelyet az emberiség sohasem ért el. Egy új hellenisztikus kor, amely a rabszolgák szüntelen munkáján nyugodott. Nem tudom, hogy az általam teremtett szörnyek között volt-e egy új Szókratész vagy egy új Aiszkhülosz. Nem tudom, hogy volt-e Panteonjuk vagy a milói Vénuszhoz hasonló, de élő márványból megformált, alaktalanságában is gyönyörű, kétfejű szépségideáljuk. Nem tudom, hogy megalkották-e saját szépségeszményeiket és gondolatátvitelen alapuló filozófiai rendszerüket. De azt tudom, hogy képesek voltak felépíteni saját kultúrájukat. Megalkottak egy robottörzset a maguk képére és hasonlatosságára, hogy azok kiszolgálják gyáraikat, melyek az életük és élvezeteik fenntartásához szükséges anyagokat termelték. És azután nekiláttak, hogy kiirtsák az emberiséget. Nem a gyűlölet diktálta elhatározásukat. Nem is valamiféle bosszú. Sokkal ésszerűbb okuk volt rá. Felfedezték ugyanis, hogy testünk szerves vegyületeit nagyon jól fel lehet használni lélek nélküli robotjaik szerkezetének zsírozására. Nem tudom, hogy volt-e közöttük egy Bartolomé de las Casas vagy egy Francisco de Vitoria, aki felemelte volna szavát az emberi lényeknek az élethez való megszentelt joga védelmében. Nem nagyon hiszem. A felépítésbeli különbségek eléggé jelentősek voltak köztünk és köztük. A távoli és elfeledett hasonlóságok pedig túlságosan elvontak, hogy rendszertani egyezéseket találjunk, és közös eredetünket családfán ábrázolhassuk. Darwinjuk sem akadt. Kár. Amikor belekezdtem munkámba, nem sejtettem, hogy ilyen tragikus vége lesz igyekezetemnek. Az egész emberiséget feldolgozták kenőolajnak, gépeik számára. Csak én hallottam embertársaim utolsó, kétségbeesett segélykiáltásait és jajszavát. A férfiak, asszonyok és gyerekek őrült kavargásban zuhantak az óriási atomkemencék mélyére, ahol apró darabokra zúzták és feldolgozták őket. Csak a középkori Haláltánc lehetett ehhez hasonlatos. Egyedül én maradtam életben. Bennem teremtőjüket tisztelték. Ez volt az egyetlen romantikus érzelem bennük. Ügyet sem vetettek rám, hagyták, hogy éljek, ahogy tudok. Észre sem vettek. Lehetetlen volt bármilyen kapcsolat is közöttünk. Végtelenül magányosnak éreztem magam teremtményeim között. Kivert kutyaként kóboroltam a Földön. Csak könnyeim és gyötrő önmarcangolásom kísértek utamon. És a remény, hogy legalább egy túlélővel találkozom fajomból. Hiábavaló volt keresésem, mert én voltam az utolsó ember a Földön. A magány poklánál nincs szörnyűbb szenvedés. Egy napon ezért elhatároztam, hogy követem testvéreim példáját. Bánattal és reménykedéssel volt tele a szívem. Az öröklétre gondoltam, melyben talán még részem lehet halálom után. Felkészültem, hogy újjászülessek a valódi életre. Hangosan elkiáltottam az ember összes poklának és paradicsomának a nevét. Újra meg újra elmondtam magamban az emberek imáit, ahány emberi nyelven csak tudtam. Lelkem mindazon prófétikus hitjövendölések tüzében égett, melyek valaha is léteztek az emberek immáron végleg lezárult történelmében.

87

És kenőanyag lett belőlem is, szuperembereim robotjaihoz. Belevetettem magam az egyik atomkemencébe. Tavaszi reggel volt. A levegőben savak és rothadás bűze terjengett. Amerre csak néztem, mint csontvázak meredeztek az elszáradt fák. A gyárak füstje és kigőzölgései bűzlő fellegeikkel eltakarták a bágyadt fényű napot, amelyre a bolygó új lakóinak már nem volt szükségük. Szörnyeim közül egy sem tartott vissza. Az általam teremtett szuperemberek egyike sem siratott el. Egyikük szájából sem szállt rövid ima isteneikhez, örök nyugodalmamért. így múlik el a világ dicsősége. PÁL FERENC FORDÍTÁSA

JAIME DE LA FUENTE

Elérhetetlen szerelem Egy váratlanul kiégett relé okozta a csodálatos metamorfózist. Egy véletlen rövidzárlat következtében a vezérlőrendszer hirtelen fölmondta a szolgálatot, és önállóan gondolkozó lénnyé vált a gépezet. Azaz a robot. Tervezői ugyanis ember formájúra készítették; az új rendszerű „elektro-deduktív" agy analógiás képességei annyira tökéletesek voltak, hogy mindenki természetesnek vette, hogy emberi formába öltöztetve jár közöttük. Egy elektromos visszacsatolási rendszer lehetővé tette, hogy a gépezet a rábízott munkát „bizonyos mozdulatokkal" kísérje, melyek semmiben sem különböztek az ilyenkor szokásos emberi reakcióktól, így például öklével az asztalra csapott, ha egymásnak ellentmondó adatokat adtak meg neki, vagy elmosolyodott, ha sikeresen oldotta meg a betáplált feladatot; bonyolult elemző programok esetén tenyerébe hajtotta a fejét, esetleg tett néhány lépést a szobában, mint aki fárasztó munka végeztével szeretné megmozgatni tagjait, sőt ha nem fogadták el valamelyik megoldását, még durcásan le is hajtotta a fejét. Olykor el is pirult, ha valaki egyszerűen csak robotnak titulálta. Hortensiának hívták. Ezt a nevet adták neki a technikusok, akik összeállították, és így szólították őt a Gépi Analógiás Kísérletek Központjának neves tudósai is. Robotlány volt tehát. Megjelenéséből és viselkedéséből csak úgy sugárzott a kedvesség, a báj, a visszafogott nőiesség. Hortensia leginkább egy bájos titkárnőre emlékeztetett. Szőke hajkoronát viselt plasztikból és gumiból formált fején, karcsú nyaka belsejében ezerszámra rejtőztek a különböző vezetékek, és csodálatos keblének harmonikus vonala szemérmes ingerkedéssel villant elő blúza alól. Karcsú volt, csípője finoman ringott járás közben. A lába pedig - ez volt rajta a legszebb - Raquel Welchét formázta. És az alig combközépig érő akril miniszoknya még inkább kiemelte ezen nevezetes végtagok arányos szépségét. Olykor megesett, hogy a hosszúra nyúló napi munka végeztével McDwit fiatalos lelkesedéssel odalépett a robotlányhoz, és csókot nyomott halvány rózsaszín arcára. A többiek nevették a fiatal programozó ártatlan merészségét, Hortenisa azonban, el-kerekedett szemét a fiatalemberre függesztve, minden alkalommal elismételte: - McDwit úr, kérem, tekintsen el a hasonló érzelemnyílvánításoktól. A közöttünk levő viszony munkakapcsolat, és így rám nézve sértő az ön viselkedése... Hortensia hangjában, amit bizonyosan egy józan gondolkodású nőtől kölcsönöztek, enyhe sértődöttség és a kötelező, de egyáltalán nem őszinte felháborodás vibrált. Sőt mi több, szavaiból kiérződött, hogy nem volna ellenére, ha folytatódna a játék, vagy ha megismétlődne az előbbi szituáció, mely ezt az oly kevéssé meggyőzően hangzó korholást kiváltotta belőle. Hortensia szemérmes viselkedése asszonyi kacérságot rejtett. A Gépi Analógiás Kísérletek Központjának munkatársai, a jól képzett tudósok és az ügyes programozók elégedettek voltak Hortensiával és munkájának eredményeivel. - Milyen kár - tréfálkozott olykor Ho-Sing doktor, csippentve egyet ferde vágású szemével -, hogy nem él bonbonnal. Szívesen megajándékoznám néha egy dobozzal... - Én meg esténként táncolni vinném, ha tudna rock and rollozni - tódította McDwit. - Uraim - szólt szemrehányóan a robotlány üres perceim nagyon sok pénzébe kerülnek a Központnak...

89

Ez a figyelmeztetés, mely az idő jobb kihasználására ösztönzött, a csoport tagjainak eszébe juttatta a szigorú utasítást: meg kellett gyorsítaniuk a kibernetikai kutatásokat, hogy minél hamarabb kifejlesszék azt az ideális, magas intelligenciájú számítógépet, az emberi elménél is tökéletesebb és hajlékonyabb műveletekre képes mesterséges agyat, amely ki tudja választani a különböző alternatívák közül a legmegfelelőbbet, és amelynek végkövetkeztetései hibátlanok. Közel jártak már a probléma végleges megoldásához: Hortensia volt a legújabb modell, a gondolkodó számítógépek legfejlettebb változata. - Gyönyörű szörnyeteg - mondta róla Wagner, a Központ titkára. - Isteni szörnyeteg, melyet két kezünk munkájával teremtettünk... - jelentette ki ünnepélyesen, tiszteletre méltó pozíciójának magasából Ho-Sing, a kutatócsoport vezetője. - De mégiscsak szörnyeteg, az embertelen pontosságával meg az ostoba intelligenciájával. - Maga gyűlöli Hortensiát... - Ön szerint lehet egy ilyen masinát gyűlölni, még ha történetesen egy virágról kapta is a nevét? Nem hiszem. Engem inkább az bosszant, hogy mindenáron meg akarjuk változtatni előre elrendelt sorsunkat, a természeti törvényeket... Nem hiszem, hogy bármi értelme is volna ennek az eszeveszett makacsságnak, amivel ezeket a bonyolultabbnál bonyolultabb gépezeteket gyártjuk. Néha az az érzésem, hogy mesterséges pótlényeket keresünk magunk helyett, hogy aztán szemétre hajíthassuk az embert. - Eh, romantikus felfogás ez, barátom I Maga még túl fiatal ahhoz, hogy valamit is megértsen ebből az egészből. Sokat kell még látnia, hogy fölfoghassa a technika csodáit és a bennük rejlő óriási lehetőségeket. Ho-Sing elhallgatott egy pillanatra, majd hozzátette: - Nincs veszteni való időnk. Maga Hortensia figyelmeztet erre, mint élő lelkiismeret. Így teltek-múltak a hetek. Aztán egy szép napon váratlanul kiégett a jelfogó. Hortensia úgy érezte, mintha hosszú álomból ébredt volna; egyik pillanatról a másikra csodálkozva vette észre, hogy teste engedelmeskedik neki, áramköreinek idegszálacskái szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, és nincs már alárendelve az emberek által beléprogramozott parancsoknak. Fejében végigfutott a gondolat: „Tökéletes vagyok." Senki sem szerzett tudomást erről az apró változásról. A Központ munkatársai nem is gyanították, hogy milyen átalakulás ment végbe a robotlány belsejében, mert Hortensiá-nak megvolt a magához való esze, és titkát az emberek elől elrejtve, kettős életet kezdett. Tetszett neki ez a mindennapos színjáték, amiben ő csupán egy női külsővel rendelkező, egyszerű számítógép, amely engedelmesen aláveti magát az emberek utasításainak, gyorsan és pontosan elvégzi a szükséges számításokat. Miközben a beprogramozott analogikus műveleteken dolgozott, még arra is futotta idejéből, hogy saját problémáin gondolkozzon. A számítások eredményeit egy testébe rejtett papírszalagra jegyezte fel, aztán kezét szoknyája zsebet formázó hasadékába csúsztatta, kihúzta onnan a hosszú számsorokkal telerótt papírcsíkot, és átadta megbízójának. „Tökéletes vagyok" - ismételgette magában Hortensia, és egyre függetlenebbnek érezte magát. Legelőször is mozdulatait tökéletesítette, önállóan akart mozogni, hogy így még több információt jegyezhessen föl memóriaegységeibe az emberek világáról. Hamarosan már az sem jelentett problémát számára, hogy működését ő maga szabályozza. Mikor a Központban véget ért a munkaidő, McDwit Hortensiához lépett és kikapcsolta. A robotlány ettől a pillanattól fogva élettelen tárgy volt, s nem mozdult mindaddig, míg másnap reggel újra üzembe nem helyezték. Akár egy háztartási gépet. - Jó éjt, drágám - búcsúzott tőle McDwit, és rápaskolt a fenekére. A robotlány, amint tudomást szerzett arról, hogy éjszakára leállítják, tartalékolt magában egy kevés energiát, épp annyit, hogy segítségével bekapcsolhassa magát. A kedvező alkalom

90

nem sokat váratott magára, és egy este, mikor a Központban egy lélek sem volt már, Hortensia megmozdította a kezét, és irányítóegységeit összekapcsolta az urániumcellákkal. Kimondhatatlan gyönyörűséget szerzett neki, hogy kedvére barangolhat az épületben; egymás után nyitogatta az ajtókat, bekukkantott az ismeretlen szobákba, föl s alá járkált a lépcsőházban, végigtapogatta a sok műszert, és memóriaegységeibe szorgalmasan följegyzett minden új adatot. Aztán egy éjszaka kinézett az egyik szoba ablakán, és a mélyben, ötvenhárom emelettel lejjebb, fölfedezte a forgalmas utcát. „Nagyon sok hibát követnek el - ez volt az első gondolata. - A forgalmi jelzések túl magasan vannak... és mindjárt látni, hogy emberek irányítják működésüket. Sok javítanivaló lenne rajtuk..." Néhány nappal később betévedt a könyvtárba. Örült újabb felfedezésének, mert tudta, hogy az emberiség ismeretei a könyvekben vannak felhalmozva. A programozók könyveikből olvasták ki a műszaki eljárásokat, a tudósok elméleteik vagy eredményeik ellenőrzésére használták, a gyakornokok tanultak a könyvekből, a titkárnők és gépírók számára pedig időtöltésül szolgáltak a könyvek. És most neki is alkalma nyílt, hogy a kezébe fogja és közelebbről is megismerje őket. Hortensia összetett szeme lehetővé tette, hogy akár húsz oldalt is, azaz tíz könyvet olvasson vele egyidejűleg. Egy tárgyalóasztal tetején rakta szét a köteteket, s két kezével pergetve a lapokat, másodpercenként mintegy öt oldalon futott végig a tekintete. Egy óra alatt csaknem tizennyolcezer oldalt olvasott végig s raktározott el hiánytalanul határtalan emlékezetében. Ilyen módon alig néhány hónap leforgása alatt alapos ismeretekre tett szert jó néhány tudományág területén, és agyában elraktározta az emberek által felhalmozott tudás java részét. De akármennyit tudott is már, maradt még egy homályos terület, amelyre sehogyan sem talált magyarázatot. Arra gondolt, hogy még valószínűleg nem rendelkezik elegendő adattal, ezért nem találja a megoldást. „Egy szó, mint száz - futott át a fején másodpercenként százezer szavas sebességgel nő vagyok. De mi az, hogy nő? Egyet s mást olvastam már erről: feminizmus, nőiesség, tisztesség, hűség, szerelem... Aztán meg mi az a szerelem? Ezernyi meghatározása van, de olyan pontatlan mind, hogy semmit sem értek belőlük. És a kísérőjelenségek: csók, házasság, házasságtörés, gyerekek, abortusz... Hogy van mindez?" Kielégíthetetlen mohósággal bújta tovább a lexikonokat, az értekezéseket, a tanulmányokat és a monográfiákat. De semmi olyat nem talált a szerelemről, amit le tudott volna fordítani intelligenciájának matematikai szabályokon alapuló nyelvére. A matematikai logika alkalmatlannak bizonyult a szerelem lényegének kikövetkeztetésére. Az egész dologban az egyetlen evidenciát számára a férfi-nő kettősség jelentette, ezt egy két-tényezős algebrai kifejezéssel hasonlította össze, amelynek két tagja között alakul ki a szerelem. „Én nő vagyok - összegezte magában tapasztalatait -, következésképpen tudnom kell, hogy milyen a szerelem a férfiakkal. De vajon mindegyikkel ki kell-e próbálnom, vagy csak eggyel?" Hortensiánál eddig nem tapasztalt lelki zavarok léptek fel. Orvospszichológiai ismeretei segítségével kikövetkeztette, hogy a pubertáskori pszichopátia eddig ismeretlen válfajában szenved, és ennek következtében nagyfokú idegi érzékenység lépett fel nála, amely hol depressziós állapot, hol agresszív jellegű megnyilvánulásokat vált ki belőle. Gondosan tanulmányozta tüneteket, és megállapította, hogy nincs mód elváltozásainak gyógyszeres kezelésére. Nem mintha egy pillanatig is gondolt volna arra, hogy gyógyszert szedjen; felépítése nagyon is különbözött az emberi szervezettől, mely abban lelte legfőbb élvezetét, hogy különböző tablettákat meg holmi szerves eredetű készítményeket fogadott magába. Mindössze tanulmányozni szerette volna, milyen hatása van az alkalmazott

91

gyógymódnak az emberi test működéseire, hogy áramköreinek módosításával lemásolhassa a gyógyulás folyamatát. Hortensiát gondolkodóba ejtette, hogy problémáira elméleti úton nem talált megoldást. Ezért határozta el, hogy a tapasztalás révén próbál meg közelebb jutni a magyarázathoz; a logikus érvekre pedig, melyek vállalkozása abszurd és veszélyes voltára figyelmeztették, oda se figyelt. McDwit aznap este is, amikor a Gépi Analógiás Kísérleti Központban befejeződött a munka, odalépett Hortensiához, és áramtalanította a berendezést. Szokása szerint rápaskolt a lány tomporára. - Jó éjszakát, kicsinyem. Viseld magad jól, és ne szökj el itthonról... Pedig éppen erre készült ez a remekbe szabott, szőke parókát viselő, ingerlő keblű és ringó csípejű, Raquel Welch lábain sétáló gépezet. Az utóbbi időben sokat olvasott egy izgalmas dologról, amit azonban egyáltalán nem értett: a szép nők, az olyanok, mint amilyenre őt is formálták, női vonzerejüket és bájaikat viselkedésükkel szeretnék még jobban kiemelni, oly módon, hogy testük különböző zónáit kihívó ártatlansággal, de a szándékosság látszatának elkerülésével szemérmesen mutogatják; jól ügyelnek azonban arra, hogy ne menjenek tovább az optimális eredmény eléréséhez feltétlenül szükséges lépcsőfoknál: mindig többet kell mutatni a megsejthetőnél, de mindig kevesebbet annál, amit az érzékcsigázó színjáték részese látni szeretne. Hortensia határtalan emlékezete magába szívta eme izgalmas játék minden csínját-bínját. Csak azzal nem volt tisztában, hogy mire is szolgál valójában ez az egész ingerkedés. Azért szánta el magát erre a kísérletre, hogy ezt is megtudja. Gondosan, szinte élvezettel készülődött, gondja volt mindenre, meg akart felelni a követelményeknek: megigazította a haját, tökéletesítette az arcjátékát, megtanulta, hogyan kell kacsintani, álmodozó tekintettel a semmibe révedni, lelkesedést tettetni... Utoljára még egyszer elpróbálta a leülést, hogy a miniszoknya alja a legoptimálisabb magasságban feszüljön rá a combjára, egy centivel se följebb vagy lejjebb; aztán a pihegést gyakorolta, megállapította, hogy ezáltal keblei is mozgásba jönnek. Alaposan felkészült tehát mindenre egy enciklopédia és néhány női magazin útmutatásait követve. Kilépett az utcára. Egy férfi - igen, minden kétséget kizáróan férfi volt az illető hangosan füttyentett. Egy nő - látszott rajta, hogy nő - irigy pillantást vetett rá. Hortensia nem értette egyikük reakcióját sem. Rövid sétája a kikötői negyedben ért véget, belépett egy falatozóba. Azért éppen oda, mert látta, hogy ott csak férfiak vannak. Nők jelenlétére nem volt szüksége a kísérlet lefolytatásához, matematikai és statisztikai ösztöne súghatta meg neki, hogy vetélytársak nélkül nagyobb esélye van a sikerre. A pultnál egy jól megtermett, széles vállú férfipéldány mellé telepedett, akiről lerítt, hogy késedelem nélkül engedelmeskedni fog az ösztönei által diktált „elsődleges reakcióknak". Legalábbis ezt állapította meg róla a pszichológiakönyvek leírásai és szemléltető ábrái alapján. A szexualitás lényegének vizsgálatához jó alanynak látszott, ez az alkalom lett volna az első lépcsőfok az igazi szerelem megismerésének útján. Tett egy „csalogató" mozdulatot. A válaszreakcióra nem kellett sokáig várnia. - Mi a neved, gyönyörűm? - kérdezte a férfi. - Hortensia - mondta a robotlány szépen formálva a szavakat. - Mit csinálsz errefelé? Hortensia úgy gondolta, nem kell megmondania az igazat. Egy ideje már rájött, hogy az igazság kimondása nem minden esetben feltétlenül célravezető. Sokszor jobb hazudni valamit. Az emberek gyakran folyamodtak hol az egyik, hol a másik megoldáshoz. Viszont Hortensia számára a hazugság ellentmondást jelentett, összeegyeztethetetlen volt lényegével, mint nagy teljesítményű számítógépet, úgy programozták be, hogy ne követhessen el hibát,

92

azazhogy mindig a valósághoz legközelebb álló megoldást adja. De ebben az esetben mégsem mondhatta meg az igazat. Kétértelműen válaszolt: - Hát az attól függ... A férfi szívműködése felgyorsult, szaporábban szedte a levegőt. Hortensia, hogy le ne maradjon a másik mögött, s megfeleljen a kialakult körülményeknek, ütemes mozgásba hozta mellkasi részeit, ami nem kerülte el a férfi figyelmét. - Mondd csak, gyönyörűm, mi lenne, ha...?

Nem fejezte be a gondolatot, s ezt egy mesterséges agy nehezen viseli el. Hortensia ösztönzésképpen rákacsintott. Látta, hogy a férfi arca eltorzul, szája széle remegni kezd, és furcsa fényben csillog a szeme. „Lehet, hogy lázas - összegezte a szép szerkezet a látottakat. - Hát akkor - szólt magában - következzék a leghatásosabb módszer." Kiszámított pontossággal átvetette egyik lábát a másikon, így combjának egy része fedetlenül maradt. Ült, és várta a további fejleményeket. A férfi közelebb húzta székét a lányéhoz, és arra a testfelületére csúsztatta a kezét, amelyet McDwit is meglapogatott olykor. Hortensia nem húzódott el - csodálkozva tapasztalta, hogy még most sem érez semmit. Kis híján megismételte, amit a Központban ilyen alkalmakkor mondani szokott: „Kérem, tekintsen el a hasonló érzelemnyilvánításoktól. Sértő rám nézve..." De hallgatott. Komoly feladatot jelentett számára, hogy a férfi viselkedése által diktált állandóan módosuló körülményekhez a lehető legjobban alkalmazkodjék. Pedig a világ leggyorsabb számítógépe volt. De így is nehezen tudta a kísérlet menetét a maga kedve szerint irányítani. A férfi valami homályos és megfoghatatlan dolgot ajánlott: - Lenne kedved sétálni egyet a kikötőben? Hortensiát meglepte az ajánlat. Ezek szerint tehát a szerelem valahol az óceán mélyén rejtőzik, mint a halak. De hiába idézte fel egy pillanat alatt mindazt, amit a tengerek állatvilágáról tudott, ilyen nevű alfaj, hogy szerelem, nem létezett. De bízott benne - nem annyira a számítógép, mint inkább egy ember ösztönével -, hogy ez az ember fogja őt elvezetni a szerelemhez. A hosszúra nyúló kutatás makacsul lefoglalta minden gondolatát. Eszébe villant az emberiség több más ilyen eszménye is: emberek éveket, életüket áldozták, hogy e valótlan ábrándokat elérjék. „A szerelem is csak ilyen ábránd volna?" - meditált Hortensia, miközben a széles vállú férfi néptelen utcákon vezette őt, szorosan átfogva a derekát, minden bizonnyal azért, hogy egyensúlyát ne vessze. Fölmerült benne a kérdés: „Annyi ereje sincs ennek az alaknak, hogy segítség nélkül tudjon menni?" McDwit megdöbbent, mikor közölték vele a történteket. Elolvasta az analógiás számítógépeket javító szakértői csoport jelentését. „Tárgy: Nem rendeltetésszerű használatból eredő rongálódás a Hortensia néven ismert K 638-H jelű modellen, amely a Gépi Analógiás Kísérletek Központjának Számítógép Osztályán teljesített szolgálatot. Előzmények: A fent említett, K 638-H jelű modellt folyó hó 15-én éjszaka ismeretlen tettes vagy tettesek, eddig még ki nem derített okból, elrabolta (-ták) a Központból. A szerkezetre két nappal később találtak rá a kikötő közelében. Rongálódás: A számítógép külső felületének egyes részei súlyos rongálódásokat szenvedtek annak következtében, hogy a női test arányainak megfelelően kialakított burkolatot erőszakos behatolási kísérleteknek vetették alá. A készülékre mért ütések hatására a belül elhelyezkedő szerkezetek is károsodást szenvedtek. Helyreállítási javaslat: A szerkezet javítása a meghibásodás mértéke és jellege következtében nem ígérkezik kifizetődőnek. Célravezetőbbnek tartjuk egy új prototípus elkészítését." McDwit a jelentést az előtte tornyosuló irathalom tetejére ejtette, és némi nosztalgiával gondolt a robotlányra. Az a kissé romantikus gondolata támadt, hogy Hortensiát, akár egy ártatlan kislányt, meg akarták erőszakolni. Nagyot sóhajtott, és halkan ezt mondta: - Ó, Hortensia, én elérhetetlen szerelmem... PÁL FERENC FORDÍTÁSA

94

EDUARDO MILLER

Történetek más korokból

1 - Biztos úr, meg tudná mondani, merre találhatók a Galaktikus Kongresszus irodái? - Menjen itt egyenesen végig, az út végén pedig forduljon balra. A bökkenő csak az volt, hogy az Arthur csillagbeli rendőr nyakából nyolc kar nőtt ki szép körben, s oldalirányban lépkedett.

2 Newton-12 leült egy lombos fa alá, hogy megpihenjen. Egy alma hirtelen leszakadt a fáról, s zuhanni kezdett a csillagok felé. Ez volt az antigravitáció felfedezésének a története.

3 Az őrült tábornok, akitől mindenki félt, hogy egy szép napon megnyomja a „gombot", s kirobbantja a harmadik világháborút, végül megtette ezt a szörnyű mozdulatot. Az őrült bölcs azonban szerencsére kiszerelte a gombhoz tartozó elektronikus berendezést, s hazavitte, hogy televíziós készüléket barkácsoljon magának belőle. !gy hát semmi sem történt. BENCZIK VILMOS FORDÍTÁSA

95

232°C

Jesús Brugos Larumbe

Végül bebizonyosodott, hogy Ray Bradburynek igaza volt. Az emberek megakadályozták az embereket abban, hogy emberek legyenek, s igyekeztek minden eszközzel elkerülni azt, hogy tudatára ébredjenek helyzetüknek, hogy elmélyíthessék önnön létüket. Ily módon elérték, hogy az ember már saját szorongásának se legyen az ura. Az emberek specializálását a legvégsőkig vitték, hogy mindenki tökéletesen tölthesse be funkcióját a világegyetem hatalmas gépezetében. Az emberiség ekkorra a különös módon egymáshoz közel került több különböző galaxis sok naprendszerének számtalan bolygóját benépesítette már. A nagy Központi Számítógép helyi állomásai e gépezet minden alkatrészét ellenőrzésük alatt tartották, hogy előre elhárítsák az emberek által elkövethető, egyébként valószínűtlen hibákat. Az Egyetemes Állam már sok-sok évvel korábban megtiltotta az Állam Hivatalos Doktrínáján kívül minden egyéb nyomtatott szöveg birtoklását és olvasását. Csupán elszigetelt emberek kis csoportja rendelkezett titokban néhány - igen kevés - könyvvel, amelyeket sikerült megmenteniük, amikor kénytelenek voltak az erdőkbe menekülni.

Serge kíváncsian nézte a kezében levő könyvet: nagyon régi példány volt már, talán az egyetlen, ami fennmaradt, hiányos volt, elsárgult lapjai szélét kikezdték már az egerek. Az első oldalon a következő kézírásos szöveg állt: A világegyetem szerkezete Lajj Svassla. Bulgaria. 1985. Serge belelapozott a könyvbe. A tizenkettedik oldal után hiányzott tíz oldal, egészen a huszonharmadikig, s a hatvanadik oldaltól a száztizenötödikig szintén hiányoztak a lapok. Becsukta a könyvet, az asztalra tette, s aggódva kinézett az ablakon. Nem látott senkit az utcán. Megbizonyosodott róla, hogy a folyosó is néptelen. Leült a székbe, találomra kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett: „Képzeljünk el egy hullámot a tengeren, amely éppen felemelkedik, mielőtt még a hullámtörőhöz csapódna, hogy azután ernyedten kioltódjék a parton. Tegyük fel, hogy szemünk szelektív képességét szinte korlátlanul növelni tudjuk, s így beleláthatunk a hullám felszínén élő parányi nagyságú lények világába. A mi szempontunkból ezek a lények felfelé való mozgást végeznek, ennek ellenére azonban ők azt állítanák magukról, hogy mozdulatlanok, mivel velük együtt mozog az egész világuk, s ahhoz viszonyítva ők valóban mozdulatlanok. Most tekintsünk el attól, hogy ez a felfelé ívelő hullám alá van vetve a gravitáció törvényének. Fogadjuk el hipotézisként azt, hogy ez a hullám olyan tengerből való, amelyben a testek nem esnek le, egyszóval vonatkoztassunk el attól az erőtől, amelyet a Föld gyakorol a testekre, valamint a gravitációs gyorsulástól is.

96

Ha a hullám felszínén élő végtelenül apró lények valamelyike bármilyen tárgyat, mondjuk egy követ emel a levegőbe, az a kő természetesen mozdulatlanul ott marad, mivel azonban a világa - a hullám - felfelé halad, a test beleütközik a talajba, ami tulajdonképpen a hullám felszíne. Egy feltételezett Newton ebből a jelenségből azt a következtetést vonná le, hogy világa bizonyos erővel vonzza magához a testeket, s ez meghatározott gyorsulást idéz elő. Megpróbálná - s sikerülne is neki - megmérni ezt a gyorsulást. Ezekből a tapasztalatokból matematikai törvényt alkotna, amelyet az ő tudományuk egyetemesnek és megdönthetetlennek tekintene. Tekintettel e lények végtelenül apró méretére, joggal gondolhatjuk, hogy időérzékelésük lényegesen eltér a mienktől. A mi óráinkkal mérve húsz másodperc telik el addig, amíg egy hullám a pályája legalacsonyabb és legmagasabb pontja közötti utat bejárja. A mi mikroszkopikus lényeink számára azonban ez az idő akár húszmilliárd év is lehet. Egész történelmük, az összes hagyományaik együttvéve sem elegendők ahhoz, hogy tudomást szerezzenek róla, hogy volt idő, amikor a kövek nem hulltak le, s lesz idő - ha majd a hullám eléri pályája legmagasabb pontját, és zuhanni kezd -, amikor a feldobott kő többé nem hull vissza a felszínre, hanem felfelé kezd szállni, fittyet hányva minden általuk helyesnek, egyetemesnek és örökérvényűnek tartott matematikai törvényre és képletre. Ezek a lények tehát nem tudnák megérteni, hogy tapasztalataik és ismereteik csupán viszonylagos értékűek. A huszadik században élünk, tudjuk, hogy a világegyetem kiterjedőben van, hogy a tér nagy sebességgel bővül a vele együtt létrejövő időben, hiszen a tér és idő nem két különálló dolog; ily módon új galaxisok, új csillagok, új bolygók keletkeznek, hogy betöltsék a semmi hatalmas ürességét. A világegyetemben lakozó hatalmas mennyiségű energia anyaggá alakul, nehézatomokká, amelyek azután könnyebb atomoknak is helyt adnak. A világegyetemet ez az energia duzzasztja léggömb módjára. Azonban a téren belüli energia, bár hatalmas, mégis állandó mennyiségű, s nyilvánvaló, hogy egy szép napon - amely talán nincs is olyan messze-a világegyetem véget vet önnön növekedésének, mivel elfogy a növekedéshez szükséges energia, s ekkor talán ugyanaz történik majd vele, ami a hullámmal, amely a csúcspontja elérésekor megáll, s azonnal zuhanni kezd, mégpedig nagyobb sebességgel, mint amilyennel felfelé haladt. A tér kilyukadt léggömb módjára zsugorodni kezd majd az idővel együtt, az egész anyagmennyiség egyre kisebb térben koncentrálódik, s így halad kérlelhetetlen végzete felé, hogy ismét azzá alakuljon, amiből keletkezett: energiává. A távolság az egyes csillagok és bolygók között egyre csökken majd, azután bekövetkeznek az első kataklizmák, amelyek a csillagok szilárd anyagát energiává alakítják, s végül minden világ teljesen elpusztul. A tér egyre gyorsabb zsugorodásának a kényszere alatt percről percre növekvő intenzitású energiakoncentráció jön létre, mígnem világegyetemünk egyetlen, kiterjedés nélküli mértani ponttá válik, olyan ponttá, amelynek az energiaintenzitása végtelen, s talán ez a semmi által tértelenül körülfogott pont új teret alkot majd egy új életciklusban, amely pedig új galaxisokat, új bolygókat hoz létre, ezek életet teremtenek majd, s az élet megalkotja az embert, aki azonban annak a ciklusnak az embere lesz, s igencsak különbözni fog majd tőlünk, akik a mi ciklusunk emberei vagyunk. S így ismétlődik majd végtelenül a teremtés és pusztulás, új élettípusok és értelmes lények jelennek meg, akik a maguk terében és idejében fognak fejlődni. És mi nem tudjuk majd érzékelni őket, mivel a mi terünk nem az ő terük, s a mi időnk nem az ő idejük, de valahogy mégiscsak bennünk lakoznak majd, hiszen ugyanaz az energia fogja megalkotni őket, amely minket megalkotott." Serge becsukta a könyvet, az ablakhoz ment, és felnézett az égre. Számos apró, fényes korongot látott a Nap nagy gömbje mellett. Meleg volt a szobában. Kinyitotta az ablakot, de nem friss levegő jött be, hanem fojtó pára. Óvatos mozdulattal, nesztelenül becsukta az

97

ablakot, mintha attól félt volna, hogy a szomszédai felfedik a titkát. A párkányra támaszkodott, s hosszasan elgondolkodott. Azután lassan hanyatt feküdt a padlón. Lehunyta a szemét, és igyekezett elengedni magát. Az egyik lábára koncentrált, először a balra, míg csak enyhe bizsergést nem kezdett érezni a térde fölött. Azután a jobb lába, a hasa, a tüdeje, a karja következett... Kellemesen súlyosnak érezte magát, mintha testének súlya átszakítaná a padlót, azután az alatta lévő emelet padlóját is, s sorban mind a százhúsz padlót, amelyet át kellett szakítania ahhoz, hogy talajt érjen. Már nem volt melege. Nem remegett a szemhéja. Retináján formátlan foltokként még a szoba képeit őrizte. Bal oldalon az ablak nagy, fényes derékszögét érzékelte majdnem csillogó keretével együtt, de azután ez is összeolvadt a szeme többi részét borító félhomállyal. Apró fénynyilak gyulladtak ki a sötétben, önmaguk körül forogtak, geometriai formákká torzultak, majd ugyanabban a pillanatban eltűntek, s helyüket más effajta, spermiumszerű rezgő lények foglalták el, amelyek nemzedékről nemzedékre apróbbak és egyre csillogóbbak lettek. Hamarosan vékony, fehér fénysugaraknak tetszettek, egyre gyorsabban tűntek el, mígnem végül Serge retináját a legteljesebb sötétség borította. Elméje már nem működött, idegpályáin is megszűnt az ingermozgás; csupán önnön bensőjéből élt benne a tudat, retinájának hatalmas ürességén csupán önmagát vette ki. Egész teste olyan volt, mintha meghalt volna: teljesen ernyedten feküdt, tökéletes mozdulatlanságban, anélkül hogy akár egyetlen idegszála is megrezdült volna. Percek múltak el teljes csendben. Hirtelen nagy robajjal egy virágváza esett le a padlóra, s a szétfröccsenő víz Sergét is érte, de ő meg se moccant. A vázából kifolyt víz forrni kezdett. A könyv széle lassan elsötétedett. Lapjai közül könnyű, kékes füst kígyózott elő. Néhány pillanat múlva sárgán lobbanva felcsapott belőle a láng. A könyv beleremegett, majd lassan szétnyílt. A lapok egymás után felemelkedtek, és odakínálták magukat a tűznek, amely határtalan gyengédséggel körülölelte, simogatta és csókolta őket... BENCZIK VILMOS FORDÍTÁSA

Az ember megállt. Az égről hiányzott a nap, a földön pedig nem voltak fák. Körülötte minden vég nélküli, halott mezőnek látszott. Egy régi műút ezernyi barázdától végigszántott, fölföl-szakadt, szürkés, repedezett felülete bukkant elő, amely alól kilátszott szinte lüktető mészkő húsa. Időnként az egész eltűnt egy kiszáradt folyó homok- és kőhordaléka alatt, hogy néhány méterrel arrébb kanyarogva előbukkanjon egy domb oldalán, amelyet már félig lehordott a szél. Az ember egy apró halom tövében megbújva leült a földre. Égett bőrén apró repedések nyíltak, vér szivárgott ki rajtuk, s ettől az a különös érzése támadt, hogy nem ismeri önnön létének okát, saját nevét s a létét sem. Védőruhájának utolsó maradványa is jó ideje elveszett, s most a „fénytelenség" eljövetelét várta. Azt a különös jelenséget, amely számára, a föld alatti civilizációban nevelkedett ember számára ismeretlen volt. A fény négyszer tűnt el és tért vissza ismét. Ezt tudta csupán. Halványan emlékezett rá - valahol hallott róla -, hogy a Kegyvesztettség korában, amikor az emberi faj még a felszínen élt, létezett valamiféle időegység, amely a fény meglétével vagy hiányával volt kapcsolatos. „A föld alatti világ az örök világosság világa." „Mindent tudunk, amit tudni szükséges." „A fájdalom és szenvedés csupán szavak." „Az új faj minden emberegyede születésétől fogva küldetést tölt be, amely a többiek javát szolgálja." „Az életciklus végeztével mindenki átmegy egy utolsó ellenőrzésen és..." Az Öt Alapelvet az utolsó gyógyítási kísérlet során újra meg újra gondolatainak mélyébe vésték, de már túlságosan későn. Az Öt Alapelv már öt makacs seb volt csupán, amely még vérzett, de a behegedés folyamata már megkezdődött. Az egész könnyű lázzal, levertséggel kezdődött. Azonnal a Polgári Gyógyítási Központba vitték. Itt ezerszer is

99

FERNANDO PÉREZ FUENTEAMOR

Az ötödik sötétség hajnalán

megvizsgálták. Kísérletet tettek a gyógyítására. „Minden hasztalan." „Túl késő." Az a furcsa seb teljesen úrrá lett az elméjén, és nem tehettek egyebet, mint hogy az utolsó ellenőrzésre küldjék. A tünetek gyorsan megjelentek. Kérdések formájában. Mindenre volt kérdése. „Miért, miért, miért?" Örökké csak miért. Új dimenzióban kezdett érezni, látni és gondolkodni, s nem értett semmit. Az egyetlen válasz, amelyet kapott, az Utolsó Ellenőrzésre való azonnali átküldése volt. Amikor ott volt már, egy nagy terembe vezették, ahol sok más emberrel együtt jegyzékbe vették, s védőruhát és élelmiszer-tablettákat kapott. Felkészítették a nagy utazásra. Azután egy felvonóhoz irányították őket, amely felrepült velük a felszínre. Amikor kiléptek a felvonóból, a nagy műanyag védőkupolán átszűrődő szürkés fény egy pillanatra elvakította őket. Valamennyiük arcán határozatlan kifejezés ült: a félelem és remény különös érzése. Teljes volt a csend. Vezetőjük parancsára valamennyien elfoglalták a helyüket egy apró, négyelemű, egysínű járműben, amely lassan megindult a kupola kijárata felé. Mindannyian az ismeretlen tájat nézték a kocsik átlátszó műanyag falán át. így telt el néhány perc. Csak a szerelvény kerékgumijának halk surrogása hallatszott. Lassanként kialakult benne egy gondolat. A válasz, amelyet keresett, bizonyára itt található, ebben az ismeretlen külső világban, amely gyorsan vonult el a szeme előtt. Elhatározásra jutott, és gyorsan meg is valósította. Körülnézett: senkit sem látott a Polgári Biztonsági Erők feltűnő egyenruhájában. A szerelvény bizonyára távirányítású. Lassú mozdulattal felállt a helyéről, s a kijárati ajtó felé indulva végigment a kocsin. A többiek a helyükön maradtak, és ügyet sem vetettek rá. Meglökte az ajtót, attól tartva, hogy bezárták, de az könnyedén kinyílt. Száraz szél csapott az arcába. Ösztönösen maga elé tartotta a kezét, s némi habozás után kiugrott. Legurult a homokos töltésen, azután mozdulatlanná dermedt. A föld kemény volt. Pattanásig feszült testével megbújt, amíg a szerelvény a semmibe veszett a síkságon. De most sietnie kellett. Felállt, és futásnak eredt, bukdácsolt, elesett, majd ismét felállt, s különösnek és szabadnak érezte magát ebben az önmaga által választott új világban. S most, hogy szinte élő kérdőjellé vált, megpróbált alkalmazkodni az új körülményekhez, amelyeknek ezzel a cselekedetével kitette magát. Az éhség egyre élesebb karmokkal kezdte mardosni a gyomrát. Az utolsó élelemtablettái a második fénytelenség idején fogytak el. Az álmosság és a fáradtság végül legyűrte. Amikor felébredt, ismét érezte az éhség sürgetését. Találnia kellett valamilyen élelmet. Megindult a régi műúton, abban reménykedve, hogy valamilyen kevésbé barátságtalan helyre juthat el rajta; órák múlva azonban szinte minden erejét elveszítve rogyott le a földre. Majd felült, a fekete földbe markolt, és kezét a szájához emelte. Ebben a pillanatban távoli zümmögés ütötte meg a fülét, amely azonnal ismerős volt a számára. Az életösztöntől vezérelve azonnal felállt, hogy - bár lehetetlennek látszott - búvóhelyet keressen, azonban két lövedék utolérte, és tűzbe borította a hátát. Hiábavaló menekülési kísérletként felugrott a semmibe, s néhány másodpercig a levegőben lebegett, azután súlyosan lehuppant a földre. A Polgári Biztonsági Erők piros űrautója megérkezett és leszállt. Két ember lépett ki belőle, s ismét tüzet nyitottak. A haldokló a golyók becsapódásától megrándult, és helyzetet változtatott, s az utolsó miért a meszes kövek közé siklott a szájából, megindult az emberek felé, felkúszott a lábukon, bevette magát a testükbe, s végül behatolt az agyukba. Azok értetlenül egymásra néztek, s csendben befejezték a kapott parancsok végrehajtását. A lángok gyorsan belekaptak a szökevény testébe; sárgán, vörösen szálltak a magasba a fekete füsttel, hogy a választ keressék. BENCZIK VILMOS FORDÍTÁSA

100

DOMINGO SANTOS

A FELHŐK FÖLÖTT

A felszállásra készülődő sztratoreaktorokra nézett, és hideg futkározott a tarkóján. Még kisgyerek volt, amikor elkezdték teletömni a fejét a sztratoreaktorokról és a felhők feletti dolgokról szóló történetekkel. A korongvárosokról csodákat meséltek. Nézte a piszkosszürke eget, amely tetőként lebegett, alacsonyan, ott a láthatáron. Néha, szélcsendkor, a „koszréteg" leereszkedett, borsópürévé sűrűsödött, húsz centiméteren túl már semmit sem lehetett látni. Ilyenkor történt a legtöbb haláleset, de nemcsak a közlekedési balesetek miatt. Szerencsére közölték a hatóságok, ilyen balesetek csak ritkán történnek, és a meteorológiai előrejelzés mindent megtesz, hogy megakadályozza a tragédiákat. Köhögött. Ösztönösen elfordította a légzőkészülék gombját. A túlságosan friss levegő, amit belélegzett, arra mutatott, hogy nagyon is kicsavarta a szabályozógombot. Ezért most figyelmesen megigazította. Még jó, hogy nem kell mindig feltenni az álarcot, amikor az ember kilép a szabad levegőre. Egy légikisasszony jött oda kecsesen ringó léptekkel. - Alvarez úr? - kérdezte. - Minden készen áll: beszállhat. Hét perc múlva indulunk. Erre, kérem. Nyelt egyet, ádámcsutkáját kellemetlenül nyomta a pulóver magas nyaka. A lány mögött ment, aki biztos léptekkel haladt a kifutópályákon, látszott, hogy már nagy gyakorlata van abban, amit csinál. A jármű közelről nem tűnt nagynak: ötvenszemélyes, háromreaktoros szerkezet. Oldalán ott hivalkodott a társaság emblémája, a nagy B: Baller Vegyipari Tröszt. Arra gondolt, hogy ott fenn, a felhők fölött, maga Baller úr, a tulajdonos várja őt személyesen. A felhők fölött. Egész életében erről álmodott. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, élvezte a fészkelődést, a habszivacs és a bársony érintését. Kinézett az ablakon: megszokott látványként tárult szeme elé a piszkos szürkeség, a szín, amely hosszú évek óta minden más árnyalatot elnyomott. De ott fönn más lesz ábrándozott. - Kapcsolja be az övét, kérem. És amíg felszállunk, ne dohányozzon. Ha szüksége van valamire, hívjon csak nyugodtan... A ragyogó mosolyú lány segített neki bekapcsolni az övét, majd eltűnt a pilótakabinban. Magához szorította a dokumentumokkal teletömött táskát, és kíváncsian körülnézett az utastérben, amely olyan volt, mint egy gazdagon bebútorozott hatalmas szalon. Az egyik végében ott állt a bárpult. Nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkait. Istenem, milyen jót is tenne most valami erős szesz! Mihelyt a levegőben lesznek, kér egy italt a légikisasszonytól. A reaktorok fokozódó dübörgéséből arra következtetett, hogy nemsokára felszállnak. Az ablak előtt vadul siklott a szürke köd. Aztán érezte a heves rántást, mintha valami kíméletlenül lefelé lökné; az ultrasebességű liftekben már tapasztalt hasonlót. De ez mégis más - mondta magában -, ez sokkal energikusabb. A szerkezet csaknem függőlegesen emelkedett, erről tanúskodott a testét hirtelen elgyengítő fura hányinger. Az ablakon túl semmi sem látszott, csak bizonytalan körvonalak. Később a gép elmerült egy vattaszerű

101

szürkeségben. A dupla üvegen finom kis cseppecskék siklottak, mintha menekülnének valami elől. Figyelte, ahogy a gépet beburkoló vattaszerű tömeg lassan kifehéredik, patyolattisztává válik. Még erősebben magához szorította az aktatáskát. És akkor hirtelen körös-körül kirobbant a napfény. - Baller úr, Alvarez úr megérkezett. A tanácsteremben várja. Augusto Baller ellépett a korláttól, és a csuklójára csatolt hangosbeszélőre nézett. Ösztönösen tette, tudta, hogy felesleges: titkára öt emelettel lejjebb dolgozik. Készülékén a hármas állomást hívta. - Jól van, Penn. Mondja meg neki, hogy várjon egy percet. Azonnal megyek. Megint a korlátnak dőlt, és lenézett az ezer méterrel alatta lebegő felhőtengerre. Semmit sem látott. Az egyes állásba csavarta csuklóján a gombot. - Katy, Olivér, el kell mennem. Gyertek föl egyedül. A magánvonal torokköszörülést, majd egy csettintést közvetített a fülébe. Egy határozott hang csendesen megjegyezte: - Jól van, papa, ne izgasd magad. Azonnal indulunk, csak még egyszer alámerülünk... Egyetértőén bólintott. De nem várt addig, amíg ott lenn, a messzeségben feltűnik a két fekete pettyecske, mind két, nagyon távol repdeső légy. Megfordult, és beszállt a liftbe. Megnyomta irodájának gombját. A tanácsteremben, öt emelettel lejjebb, megszorította alkalmazottjának puha, nedves kezét. Alvarez bőre fehér volt, mint mindenkié, aki a felhők alatt él, és Baller arcának és karjainak erős bronzszíne most még jobban kiemelte ezt a sápadtságot. Baller szavakkal nem is üdvözölte Alvarezt, rögtön a tárgyra tért: - Elhozta a jelentést? Alvarez egy vaskos dossziét vett elő az aktatáskából. - Minden itt van, Baller úr. A jelentés, a statisztikák, a kiegészítő dokumentumok és az ügy végső összefoglalása. Baller gyorsan átlapozta az egészet. Az utolsó oldalaknál megállt. Az összefoglaló jelentést figyelmesen végigolvasta. És ahogy letette, kiszökött belőle egy kevéssé szalonképes szó. - Mindez képtelenség - mondta. - Tudják egyáltalán, hogy mit akarnak? Hiszen ez egyenlő a fejlődés megbénításával I - Azt mondják, hogy ebből nem engednek, Baller úr. Szükség esetén készek akár a kormányhoz is fordulni... Baller erősen az asztalra csapott. - A kormányhoz fordulni I - kiabált. - Kik ezek, hogy így felfújják a dolgot? Négy ostoba beszari alak, mindig ezek okvetetlenkednek I És álszent nagyapáikra hivatkoznak I Hogy az ökológiai egyensúly, hogy a környezet beszennyezései... De hát a technikai haladást csak engedményekkel lehet elérni, és már az intézkedéseket is megtették! És elérkezett az a pillanat, amikor kíméletlenül kell eljárni, és az iztiol az egyetlen kiút! Vagy talán nekik van valami jobb ötletük? Akkor miért nem javasolnak egy másik megoldást ahelyett, hogy esztelenül támadnak mindenkit, aki a világ javát tartja szem előtt? Alvarez egy olyan mozdulatot tett, amin látszott, hogy egyik félnek sem akarja elkötelezni magát. - Természetesen, Baller úr. De ezek szélsőségesek, és mindent megtesznek a cél érdekében, azt mondják. Most éppen egy kiáltványt szerkesztenek... - Egy kiáltványt! - Baller megrágta a szavait, és mélabúsan ingatta a fejét. Az iratcsomót emelgette, mintha fel akarná mérni jelentőségét. Aztán az asztalra ejtette. És ekkor mintha megváltozott volna az álláspontja.

102

- Rendben, Alvarez úr; ön kitűnően végezte a feladatát. De az anyagot a tanácsnak is alaposan át kell tanulmányoznia. Ha már itt van, azt hiszem, a legjobb lesz, ha szórakozik egy kicsit a mi korongvárosunkban. Addig mi foglalkozunk az üggyel. Ha döntöttünk, majd értesítem önt. Forduljon a titkáromhoz, ő ellátja mindennel, amire csak szüksége van, megmutatja a szállást, megismerteti a szórakozási lehetőségekkel. Csak nyugodtan kérjen tőle bármit. Fogadja meg a tanácsomat: a lehető legjobban használja ki az időt a korongvárosban... A korongváros. Száz négyzetkilométernyi terület lebeg jóval a Föld felszíne fölött, egy félmillió léleknek otthont adó légisziget. Egy város: egy a megszámlálhatatlanok közül, amelyek ott lebegnek a felhők fölött, ott, ahol a romlott ipari civilizáció kigőzölgései még nem rontották meg a levegőt. Korongvárosok százai a világ körül, le- és fölszállnak a meteorológusok útmutatásai szerint, tizenkét kilométert föl vagy ezerötszáz métert le, súlytalanul lebegnek, körülöttük a légnyomás mindig kiegyenlített, a nap örökké süt, a levegőt egy porszem sem szennyezi. - A gazdagok városai - mondják ott lenn. - A gazdagok koszos városai. - De hangjuk nem titkolhatja el az irigységet, azok irigységét, akik a Föld szennyes felszínén kénytelenek élni. És mégis - döbbent rá Alvarez - mindez nem is olyan egyszerű. Lassan végigsétált a korongváros széles sugárútjain, a hatalmas fák alatt, bement a parkokba, forrásokat látott, és a szembejövő emberek kíváncsi tekintetét, szemükben az ő sápatag arca tükröződött, és feltűnően horpadt mellkasa és zavaros szeme és ványadt izmai, míg azok, akik őt nézték, tele voltak életkedvvel, szép testük ügyesen mozgott, arcuk örömet sugárzott, és ő kicsinek és nyomorultnak érezte magát köztük, érezte, hogy idegen, hogy nem tartozik közéjük. Tudta, hogy semmivé foszlott régi álma, a felhők alatt élők közös álma, a buta, megvalósíthatatlan álom: felmenni egyszer a korongvárosokba, venni vagy bérelni egy lakást, gondtalanul kifizetni a különköltségeket, a lakásrezsit, a közelekedést és minden egyebet, egy magasabb életszínvonalat elérni, azt fenntartani, megmutatni, hogy én nem vagyok akárki... ez volt százmilliók teljesíthetetlen vágya, százmillióké, akik porban és szennyben élnek; teljesíthetetlen álom, és nem azért - most már tudta -, mert az ember itt feltűnő lenne sápadtságával, beesett mellével, kisebbségi érzéseivel, hanem mert őrültség elképzelni, de mégis csodálatos, hogy az ember egy korongvárosban él, sikeres az élete, üzleteket irányít, és mást sem kell tennie, mint bekapcsolni a távközlőt, és máris bárkivel beszélhet, bárhol van is, azokkal, akik neki dolgoznak ott lenn, piszkos és nehéz munkát végeznek; ugyanúgy, ahogy most ő maga Ballernak dolgozik... Megállt egy nyílként az égnek meredő felhőkarcoló előtt, és látta, amint az épület tetején, egy magántulajdonban levő le szállópályára egy gép ereszkedik le. Érezte, hogy kihasználják, hogy csak egy aprócska kerék a Baller Vegyipari Tröszt óriási gépezetében, amelynek a tulajdonosa azt is megengedheti magának, hogy egy egészen a külső széleken emelkedő épületet vásároljon meg, olyat, amelyből egyenesen a felhőszakadékra látni, és még ugródeszka is van rajta, hogy le lehessen merülni. És egy pillanatig arra az ábrándos lelkesedésre gondolt, amit akkor érzett, mikor megbízták, hogy állítsa össze a jelentést és „az iztiollal kapcsolatos vélemények bizalmas anyagát", és maga Baller hívta fel őt személyesen, és megkérte, hogy vigye fel hozzá az anyagot a korongvárosba; arra gondolt, hogy milyen büszkén fogadta ezt, és milyen fontos személyiségnek érezte magát, hogy életében először fölrepülhet azoknak a titokzatos foltoknak az egyikére, amelyek ott lebegnek a felhők fölött, és mindenki őt irigyelte, mert az emberek többsége tudomásul vette, hogy csak a moziban és a televízióban láthatja ezeket a csodákat, és meg fog halni anélkül, hogy valaha is felmehetne oda. Szegényes, ostoba ábrándozás - gondolta most, ahogy a kizárólag gazdagok számára épült csodálatos, mesterséges város utcáin és parkjaiban sétált, a luxusvárosban, és teljesen egyedül volt, mert tudta, hogy semmit sem jelent az, hogy itt van, csak még tökéletesebb magányt.

103

- Jó napot - hallotta a háta mögül. Annyira meglepődött, hogy szinte sóbálvánnyá meredt. Aztán megfordult. Egy lány állt ott mosolyogva. Kék szemű, bronzbőrű, nagyon világosszőke hajú lány. Rettenetesen szép volt, és bár az arca Alvareznek ismerősnek tűnt, mégis azonnal tudta, hogy sohasem tartozott a baráti köréhez. Ő is elmosolyodott, de rögtön meg is bánta, mert ennél ostobább dolgot nem is tehetett volna. De jóvátette azzal, hogy semmit sem szólt. - Nem emlékszik rám? - kérdezte a lány. - Persze, valószínűleg nem tűntem föl önnek. Éppen kilépett apám irodájából, amikor Olivér és én odaértünk. Majdnem összeütköztünk, és ön nagyon vicces módon kért bocsánatot. - Elnevette magát, ahogy felidézte a jelenetet; elragadóan nevetett. Alvarez elvörösödött. Már emlékezett rá: ő éppen kilépett a tanácsteremből, a beszélgetéstől és Augusto Baller szavaitól kissé zavartan, és majdnem nekiment a lánynak, akin testhezálló, vörös kezeslábas volt, a kezében pedig egy sisakot tartott... - Éppen egy merülésről jöttünk, tudja? - mondta a lány^- Olivér meg én. Papa azt mondta, hogy nála van egy látogató, onnan lentről... vagyis - helyesbített - az európai kirendeltség egy megbízottja, akivel nagyon fontos dologról kell tárgyalnia. - Alvarezre kacsintott. - Valóban annyira fontos, uram? A nevét nem tette hozzá. Alvarez habozott, mert nem tudhatta, hogy Baller lánya mennyire ismeri a társaság ügyeit, és arra gondolt, hogy nagy hiba lenne, ha valami bizalmas dolgot elárulna. De a lány megértette, hogy kényelmetlen helyzetben van, ezért még biztatóbban nevetett. - Jól van hát, ha nem akarja, ne mondja meg. Majd úgy teszünk, mintha valami államtitkot őrizne. Hosszabb ideig marad a korongvárosban? Hátralevő életem végéig - Alvarez legszívesebben ezt mondta volna. De nem tudta, hogy meddig lesz itt, nem is tőle függött. Baller rendelkezik vele: följött, amikor főnöke erre utasította, és vissza fog menni, amikor Baller azt kívánja. - Nem tudom - felelte. - Úgy gondolom, hogy néhány napig. Amíg az édesapja... - De nem fejezte be, hanem kissé hencegve hozzátette: - ...amíg meg nem oldjuk a problémát, amiért idejöttem. - Milyen problémát? - De aztán a lány rájött, hogy megint ugyanoda kanyarodnak vissza, és elnevette magát, kezével is legyintett. - 0, már majdnem elfelejtettem, bocsásson meg I Nem túlságosan érdekelnek az apám ügyei, ő sem nagyon mond el nekünk semmit. Én megértem a papát, de Olivér sokszor haragszik rá emiatt. Olivér nem tud beletörődni, hogy apámnak ilyen a természete. - Olivér? - Alvarez érezte, hogy kérdése suta, de már nem vonhatta vissza. - Igen, a férjem - mondta a nő. - Nem emlékszik rá? Velem volt, amikor egymásnak szaladtunk... amikor megismerkedtünk, ö vezeti a társaság pénzügyeit. Mindig feldühödik, ha a papa nem akarja az orrára kötni az éppen napirenden lévő ügy részleteit. Olivernek az a véleménye, hogy ez a papa részéről erkölcstelenség, és hogy egy ember, minden segítség nélkül, nem tudja kézben tartani egy ilyen nagy vállalat gyeplőit, és ha senkiben nem bízik meg, akkor azon a napon, amikor ő már nem lesz... - Furcsa volt, hogy ezen is nevet. Micsoda képtelenség, nem igaz? De Olivér már csak ilyen, maga a képtelenség. Hiszen apa csak ötvenhat éves, és olyan erős, mint egy bika... Alvarez hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Nem tudta, hogy mit vár ettől a beszélgetéstől, azt sem tudta, hogy egyáltalán vár-e valamit, de amíg a lány beszélt, az eddig ellenséges világ barátságosabbá vált, már ő is szinte beletartozott. A lány talán csak azért állt szóba vele, mert őbenne is ott élt a korongvárosok lakóinak kicsinyes önzése, hogy ismeretséget kössenek a felhők alatti emberekkel; de Alvarezt ez nem zavarta, mert így kapcsolatot tudott teremteni a távoli, kívánatos világgal. De most, hogy a nő a férjéről beszélt, ismét akadály emelkedett közéjük. Agya rejtett zugában megszólalt egy hangocska,

104

és azt suttogta, hogy a korongvárosokban a házasság nem túl komoly kapocs, nem más, mint afféle társadalmi kötelék; de mégis újra elkeseredett, kicsinek, társadalmilag jelentéktelen embernek érezte magát. Kisebbségi komplexusa rohamosan nőtt. - Nos hát, én... - kezdte bátortalanul. A lány nem adta át neki a kezdeményezést. Határozottan közbeszólt: - Figyeljen rám: még egy ideig itt marad, ugye? Van valami dolga? Talán megismerkedett egy lánnyal, vagy vannak barátai? - Alvarez nemet intett. - Hát ez nagyszerű! Kinevezem magamat az ön vezetőjének és őrzőangyalának. Megmutatom a korongvárost. Lemerülünk egy kicsit, aztán megnézzük, hol tudunk szórakozni. Van kedve mindehhez? Alvarez nyelt egyet. Zavara egyre nőtt. - És... a férje? - kérdése értelmetlen volt, alsóbbrendűségét bizonyította, de nem állta meg, hogy ne tegye föl. - Ó, Olivér! - A nő legyintett, mint aki semmi jelentőséget nem tulajdonít az ügynek. - Ő majd a papával lesz, megbeszélik azokat a fontos kérdéseket, amiért ön idejött. Mind a ketten egyedül vagyunk, ne sokat habozzunk hát, hanem menjünk! Karon fogta a férfit, s ellentmondást nem tűrően maga után húzta. Augusto Baller álmatlanul töltötte az éjszakát, rosszkedve egyre nőtt, fokozódott. Miután figyelmesen elolvasta a jelentést, amit Alverez fogalmazott és hozott föl neki, világosan látta az ügyet, a bonyolult, megoldásra váró kérdéseket. A dolog ezúttal komoly, nem is vitás. Máskor csak három vagy négy egzaltált alakot kellett elhallgattatni, akik ostoba sajtóhadjáratot indítottak egyik vagy másik terméke ellen; most azonban egy mindenben egyetértő nemzetközi szervezettel kell felvennie a harcot, a Bolygóvédelmi Bizottsággal, amely szilárdan ellenzi a Baller cég legnagyratörőbb, legkedvesebb és legjövedelmezőbb tervét: az iztiol gyártását és forgalmazását, annak ellenére, hogy a Baller-propaganda szerint az iztiol „az első valóban olcsó fűtőanyag", és „az a fűtőanyag, amelyből mindig lesz tartalék"... mert az iztiol mesterséges termék, bonyolult óriásmolekulákból készül, kémiai eljárásokkal. A Bolygóvédelmi Bizottság gyorsan nyilvánosságra hozta, hogy a termék gyártása során asszimilálhatatlan anyagok maradnak vissza, háromszor vagy négyszer több, mint maga a tiszta iztiol... egy olyan salakszerű üledék, amit semmire sem lehet felhasználni, s melynek eltakarítása még magának a Baller cég technikusainak a véleménye szerint is problémákba ütközik. A Bolygóvédelmi Bizottság azzal fenyegetőzött, hogy a politikusok elé viszi az ügyet, és a kormányokból kicsikarja a termék betiltását, ha nem sikerül teljesen megsemmisíteni az üledékanyagokat, és a követelés elérhető lenne ugyan, de a legkevésbé sem gazdaságos. Természetesen nem volt valószínű, hogy a kormányok betiltják a terméket, vagy legalábbis a forgalmazását (mert többségük, ha közvetetten is, érdekelt volt az üzletben), de a Baller trösztöt mégis nagy veszély fenyegette, mert már több mint százmillió dollárt költött kutatásokra, próbagyártásra és az első gyártóüzem felépítésére. Mindenki az ökológiára hivatkozott. Az ökológiai egyensúly ismét veszélyben van mondták. Mintha valaha is létezett volna egyensúly - dörmögött Baller. Amikor délelőtt tizenegykor a tanácsterembe lépett, az Ügyviteli Tanács mind a huszonhat tagja ott volt már, beszélgetésbe merülve. De hirtelen tökéletes csend lett. Baller az egybegyűltekre nézett, mindenkit egyenként végigmért, és megállapította, hogy mindegyikük előtt az asztalon ott fekszik a jelentés másolata, amit reggel készíttetett. Tehát minden tanácstag, ha elméletileg is, de ismeri az ügyet. Leült. - Nos, uraim, tudják, miről van szó - mondta. - A lényegtelen kérdéseket elhagyhatjuk. Két lehetséges út áll előttünk. Vagy abbahagyjuk az iztiol termelését, így elvesztünk

105

százmilliót és egy lehetőséget, hogy soha nem látott módon kiterjesszük a vállalat hatókörét, valamint megfosztjuk a világot egy jól kezelhető, kényelmes és olcsó energia-forrástól. Vagy pedig folytatjuk, és vállaljuk a következményeket. A terem izgatottan felmorajlott. Az egyik tanácsos felemelte a kezét. - Azt hiszem, az első lehetőséget meg sem kell említenünk. Minden üzleti vállalkozásnak az a feladata, hogy termeljen, legyőzve a nehézségeket. - Egyetértek Orvyval - mondta egy másik hang -, és azt hiszem, mindnyájan egyformán gondolkodunk. Mégis, ha folytatjuk, milyen következményekkel kell szembenéznünk? Baller hátradőlt a székben. - Tudtam, hogy számíthatok önökre - mondta az általános egyetértést nyugtázva. - Tehát akkor a második megoldást kell most megvitatnunk... Alvarez elkábult a korongváros kápráztató nagyságától. Reggel, amikor sétálni kezdett, cél nélkül, egyedül, csak egy különös zagyvaságot látott, amit háztömbök, kupolák, árokszerű utcák, kertek, jövő-menő emberek, mozgójárdák alkottak; egy különös zűrzavart látott, melyben szörnyen idegennek érezte magát. Később Katy megtanította rá, hogy felismerje a dolgok rendjét. Minden korongváros egy önmagába zárt egység. Az alapja kétszáz méter vastag, itt vannak a raktárak és a belső terek, ahol minden csupa cső, tartály és ellenőrző egység. Az a nagy, hengerszerű épület a város geometriai középpontjában nem más, mint az energiatorony; annak tetején pedig az ellenőrző torony emelkedik. Körös-körül a lakókerületek terjeszkednek szabálytalan harmóniában, de az egyensúly tökéletes. Minden tiszta, makulátlan és fertőtlenített, mert a lakók így kívánták. A korongvárosban nincs szemét; egy hatalmas szállító-repülőgép mindennap elviszi a hulladékokat, összezúzzák, és a bolygó egyik tengerárkába öntik. - Mi tiszták vagyunk - mondta Katy -, nem úgy, mint önök, lentiek, akik mindent beszennyeznek - és nevetett. Katy beszélt, beszélt, egyre csak beszélt. Büszke volt a világra, amelyben élt, és állandóan szükségét érezte annak, hogy ezt a büszkeséget megossza valakivel, akit világa csodái még elkábítanak. Alvarez maga volt a megtestesült kíváncsiság: kérdezett, fel-fel-kiáltott, lelkesedett. Katy fölvitte az ellenőrző toronyba, és együtt gyönyörködtek a magasból a korongváros látványában. Fenséges volt, páratlan 1 Katy lemutatott a háztömbre, ahol ők laktak, egészen a város szélén. „Ugrópálya is van rajta, onnan lehet lemerülni" - jegyezte meg. Házuk ötemeletes volt: az egyiken lakott ő és Olivér, a másikon a szülők, a harmadikat és a negyediket a vállalat irodái foglalták el, az ötödiken pedig a fogadásokat tartották, és ott szállásolták el a kitüntetett vendégeket. Alvarez agyán át sem futott, hogy őt az ellenőrző torony közelében, egy szállodában helyezték el. Mert így volt ésszerű. Katyt nézte, aki megállás nélkül magyarázott, és egyre elragadóbbnak találta a lányt. - Legyünk csak őszinték, saját magunkkal és a többiekkel is - mondta Baller, és figyelmesen nézett az egybegyűltekre. - Évtizedeken keresztül másról sem beszéltek a Földön, mint az energiaforrások kimerüléséről. Először a szén, majd az olaj... A hidroelektromos energia elérte a tetőpontot, a telítettséget, a hagyományos, termoelektromos energiát végül is figyelmen kívül kellett hagyni, az atomenergia pedig sok járulékos problémát vetett fel, többek között nagyon költséges. És ekkor jövünk mi, és felkínáljuk a világnak a megoldást: az iztiolt. Ártalmatlan termék, teljesen veszélytelen, csak fel kell vele tölteni egy konvertert, hogy bőséges elektromos energiát kapjunk. Számokat is felsoroltunk a világ előtt: a konverter ára nevetségesen alacsony, egy televízió sokkal többe kerül. Az iztiol energiája ugyanolyan teljesítményre képes, mint a hagyományos energia, csak annak harmadrészébe kerül, és egyszerűen adagolható, nincs szükség vezeték-hálózatra, és a teljesítőképesség határa sem jelent problémát... Az iztiolnak csak előnyei vannak.

106

- Az ördögbe is, nem erről van most szó! - dörmögött egy kövér ember, aki idegesen rágcsálta szivarját. - Mindnyájan pontosan tudjuk, Baller, hogy mi a kérdés lényege. Azzal vádolnak minket, hogy az iztiol gyártása során mérhetetlen mennyiségű mellék-termék keletkezik, annak ellenére, hogy a végtermékből, miután átalakult energiává, semmi sem marad vissza. Azért tártadnak minket, mert a gyártási folyamat melléktermékei semmiképpen sem asszimilálhatók: lebonthatatlanok, elégethetetlenek, semmi hasznossá át nem alakíthatók. Ez a mi gondunk. - Ezt állítja a Bolygóvédelmi Bizottság. Egy magas, sovány, fehér bőrű férfi köhécselni kezdett. - Mindnyájan tudjuk, hogy így van - jegyezte meg. - Jól van, de hát mit csináljunk? - morogta Baller. - Persze, a főfolyamattal párhuzamosan indíthatunk másodlagos folyamatokat is, amelyek azonnal megsemmisítenék ezeket a melléktermékeket, tehát a kérdés megoldható. De mit jelentene ez? Mindnyájan ismerik az anyagot, olvashatták a jelentést a tanulmányozott eljárások költségvetéséről. Három különböző módszerről lehet szó, mind a háromnak más és más az eredménye. A legolcsóbb eljárás is mintegy kétszáz százalékkal megdrágítja az iztiolt,és hatékonysága is meglehetősen vitatható. A legköltségesebb ötszáz százalékkal drágítja meg, de az eljárás hatékonysága továbbra is kétséges. Hiszen tudják, hogy az atomenergia is olcsó lenne, ha meg lehetne oldani a védekezés problémáit, és a melléktermékeket ki lehetne küszöbölni. De nekünk van egy nagy előnyünk az atomenergiát pártolókkal szemben: az iztiol melléktermékei, habár kellemetlenek, de veszélytelenek. - Egyelőre veszélytelenek - mondta a sovány ember. - De mi lesz később? Csend lett, hosszú csend. Mindenki arra várt, hogy majd a másik ajánl egy jó megoldást, és ezért a tanácsosok határozatlanul egymásra néztek. Végül egy gyomorbajosnak tűnő ember ezt dörmögte: - Baller, úgy viselkedünk, mint a bolondok. Nem azért hívtál össze minket, hogy együtt sirassuk el az emberek ostobaságát és a mi balszerencsénket. Valamit forgatsz a fejedben, ugye? Rajta, áruld el nekünk, és ne vesztegessük az időt! Mert azt mindnyájan tudjuk, hol szorít a cipő. - Igazad van, Hetzel, a lényegre térek. Röviden a következő lehetőség áll előttünk: ha úgy határozunk - és azt hiszem, már mindenki így döntött -, hogy folytatjuk a munkát, és piacra dobjuk az iztiolt, akkor két út között választhatunk. Az a javaslatom, hogy határozottan válasszuk ki az egyik utat. Először is elfogadhatjuk a Bolygóvédelmi Bizottság követeléseit... - A Bolygóvédelmi Bizottság azt követeli, hogy nyilvánítsuk károsnak az iztiolt, és gyártásáról szó se essék - jegyezte meg a kövér. Baller egy kézmozdulattal elsöpörte a megjegyzést. - Már egyszer eldöntöttük, hogy ez most nem tartozik ide - jelentette ki. Senki sem vetette közbe, hogy nem bocsátották szavazásra a kérdést. - Tehát az egyik út az lenne, hogy elfogadjuk a Bolygóvédelmi Bizottság követeléseit, és az iztiol gyártásával párhuzamosan egy erőteljes másodlagos folyamatot is bevezetünk, amely elkülöníti és megtisztítja a melléktermékeket. Mindnyájan tudják, mert olvasták a jelentést, hogy ebben az esetben a termék kétszáz-ötszáz százalékkal megdrágul, és mi versenyképtelenné válnánk. Eddig kísérleteztünk az iztiollal, és előkészítettük piacra dobásának propagandahadjáratát. Minden akciónkat a termék egyik meghatározó tulajdonságára alapoztuk, nevezetesen arra, hogy az iztiol olcsó energiaforrás, nincs nála olcsóbb a világpiacon. El tudják képzelni, mi történne, ha most mégis ötszörös áron dobnánk piacra? Talán ésszerűen tennénk ? - Nos, elmondhatjuk gondjainkat a vásárlóknak - szólt közbe egy fiatalember, aki csak azzal érdemelte ki az egyik tanácsosi széket, hogy feleségül vette a társaság legnagyobb részvényesének lányát. Baller összehúzott szemmel nézett a vejére.

107

- Az emberek rendkívül érzelmesek — morogta. - Képtelenség velük okosan beszélni, ha ugyanakkor néhány ostoba, érzékenykedő alak teletömi a fejüket mindenfélével: a madárvilág és a növények pusztulásával, a tengeri élővilág kihalásával, az egyre hatalmasabb és hatalmasabb szeméthalmokkal, a feltételezett jövővel, amely vigasztalan lesz és rothadó. - Én azt hiszem, hogy éppen az emberek ilyenfajta érzelmességében rejlik a megoldás mondta egy másik, gyér szőke hajú fiatalember, és szeme megcsillant a nehéz, fémkeretes szemüveg vastag lencséi mögött. Baller jóakaratúan mosolygott, mert büszke volt propagandafőnökére, és már jó ideje várta, hogy közbeszóljon. Az az igazság, hogy ő maga irányította igya beszélgetés fonalát, hogy fiatal alkalmazottjának alkalmat nyújtson a közbeszólásra, és bizonyos mértékben még sugalmazza is neki, hogy mit mondjon. - Nos, Bili? - bátorította Baller. - Talán van egy jó ötlete? A fiatalember megköszörülte a torkát. - Igen, de talán ez nem is ötlet, hanem... - Szünetet tartott, majd így folytatta: - Nos, én azt hiszem... azt hiszem, hogy rossz végén fogtuk meg a dolgot. - De azonnal kijavította önmagát: - Vagyis az ő álláspontjukat fogadtuk el, pedig ők azok, akik tévednek. Nos, önök tudják - kedvesen mosolygott -, hogy milyenek is ők. Azzal vádolnak minket, hogy termékünk elfogadhatatlan mértékig felfokozza a világ pollúcióját, és nem veszik észre megint nevetett -, hogy a világ az iztiol nélkül is a pollúció állapotában van. Mindig így történik: az emberek sohasem cselekednek idejében, a dolgok egyre rosszabbodnak, és az alkalmas pillanatban fellép egy nagyokos, aki majd mindent megold... Azt hiszem, mi ott követjük el a hibát, hogy túlságosan komolyan vesszük őket, pedig éppen ellentámadást kellene indítanunk. - De az alaptény tény marad - vetette ellen a sovány, fehér bőrű férfi. - A statisztikák világosan beszélnek: ha a Föld lakosságának csak a harmadrészét látjuk el iztiolból származó energiával, akkor is olyan mennyiségű melléktermék keletkezik, amely három év leforgása alatt kipusztítja a tengerek és folyók élővilágát. A fiatalember lágyan, meggyőzően mosolyogva a közbeszólóra nézett, és megigazította orrán a szemüvegét. - Szerintem ezek csak rémhírek - mondta nyugodtan. - A világ tengerei és folyói már most is annyira szennyezettek, hogy ha egy milligrammnyi iztiolt sem termelünk, az élővilág három évnél tovább akkor sem bírja - és szélesen elmosolyodott, kivillantva fogait. - Azt hiszem, erről is vannak statisztikák. - Eltávolodtunk a lényegtől - jegyezte meg az egyik legrégibb részvényes tanácstag, aki arról volt nevezetes, hogy szinte sohasem szólalt fel az üléseken. - Ó, nem, nem hiszem - mondta a propagandafőnök. Sokszor használta a hinni igét, de mindig olyan hangsúllyal, hogy ezáltal furcsamód inkább határozott állítást sugalltak szavai. - Éppen ellenkezőleg. Kérem, én csak azt akarom mondani, hogy bármely új dolog, amit be akarnak vezetni, csak akkor lesz elfogadható, ha meggyőzzük őket erről. Csak jó propaganda-hadjáratra és támogatásra van szükség. Ezt tette a Bolygóvédelmi Bizottság is, csakhogy számukra mi voltunk a csalétek. De az érveik maradiak és könnyen megcáfolhatók. A fejlődés nem áll meg, még akkor sem, ha egyre csak a negatívumokat hangsúlyozzuk. Egykor sokan voltak olyanok, akik rémülten a fejükhöz kaptak, mert úgy vélték, hogy az első vonatok „szédületes sebessége" az utasok halálát okozza. Persze, persze, azt el kell ismernünk, hogy minden új lépésért nagy árat kell fizetni. De mindig is így volt, és mi mégsem álltunk meg soha. Miért? Mert a haladás nyújtotta előnyök mindig felülmúlták az értük fizetett árat. Ez mindig így volt, és a jövőben sem lesz másképp. És ezt a tényt nem szabad kihasználatlanul hagynunk. Szünetet tartott. A résztvevők csendben egymásra néztek. Bár mindenki hasonlóképpen gondolkodott, mégis érdekes volt hallgatni, hogyan foglalja össze az ügyet a propagandafőnök.

108

- Folytassa csak, Bili - mondta Baller titkos megelégedéssel. - Azt hiszem, valami motoszkál a fejében, nem így van ? Bökje ki. - így van, uram - mosolygott Bili, és most elfelejtette mondani, hogy „azt hiszem". - Nos, mindnyájan meg vagyunk győződve arról, hogy ha piacra dobjuk a gyártmányunkat, akkor maradéktalanul el is tudjuk adni. Hiszen számtalan jó tulajdonsággal rendelkezik: gazdaságos, biztonságos, könnyen kezelhető, kényelmes, hatékony, és ami a legfontosabb, hogy ha már egyszer a piacon van, akkor tiszta is. És ezt senki sem vitathatja. - De hát a gyártási folyamat során... - mondta bizonytalanul a sápadt bőrű férfi. - Ó, kérem, ne legyünk annyira puristák! A gyártás mindig zárt ajtók mögött folyik. Mi egy terméket, egy készterméket nyújtunk a vásárlóknak. A fogyasztók, akik megkapnak egy árut, általában nincsenek tisztában a bonyolult gyártási fázisokkal. Kérem, uram, ön ott, aki éppen a gázöngyújtó lángját tartja a cigarettája elé, tudja-e, hogy milyen sok művelet tette lehetségessé, hogy ez a tiszta és könnyen kezelhető gáz az öngyújtójába kerüljön? Ha mindenkit megkérdeznénk erről, akkor az esetek kilencvenkilenc százalékában azt a feleletet kapnánk, hogy az illetőt egyáltalán nem érdekli a kérdés. Akkor hát mi miért törődjünk vele? - Tehát akkor ön szerint önkényesen titokban kell tartanunk az ügy negatívumait? kérdezte a kövér. - Ó, nem, egyáltalán nem 1 Azt hiszem, ön érti, mit akarok mondani, ugye, Baller úr? Az elnökhöz fordult segítségért, aki erőteljesen igent intett. - Semmit sem kell eltitkolnunk, csak éppen nem az ő játékaikat kell játszanunk. Ne védekezzünk: támadjunk. Mert csak egy maréknyi reakciós idealistával kell szembeszállnunk, akik az ügy bizonyos negatív oldalait hangsúlyozva meg akarják fékezni a fejlődést. Úgy támadjunk hát, hogy mutassunk rá maradiságukra, és emeljük ki az ügy pozitív oldalait. Világunkat a többség mozdítja előre, és a Bolygóvédelmi Bizottság nem más, mint egy handabandázó kisebbség. Könnyen el tudjuk őket hallgattatni, csak az a fontos, hogy ne mi menjünk be az ő utcájukba, hanem őket csalogassuk be a miénkbe. Az iztiolra szükség van; ha a fogyasztók kérik, követelik... mit tudnak tenni ezek... ezek a... ? - Mindez nagyon szép - dörmögött a kövér -, de hogyan tudjuk őket elhallgattatni? - Nagyon egyszerűen: elérjük, hogy a fogyasztók tudomásul vegyék az iztiol szükségességét. A fejükbe kell vernünk, hogy termékünk nélkülözhetetlen a mai, csak kimerült energiaforrásokat felmutató világban, és hogy az iztiol valószínű negatív mellékhatásai mit sem számítanak a biztos pozitív tulajdonságok mellett. - De... hogyan? - kezdte Olivér, de azonnal elhallgatott, mert érezte, hogy közbeszólása nem odaillő. - Nagyon könnyen - válaszolta a fiatalember -, csak okosan kell kihasználnunk a reklám lehetőségeit. Egy ilyen nagyszerű termék érdekében, mint az iztiol, széles körű kampányt szervezhetünk... mondjuk... egymilliárd dollár költségvetéssel? A kiadások egy éven belül megtérülnének, és azt hiszem, több pénzre nem is lesz szükség, hogy meggyőzzük az egész bolygót. Nem gondolják, uraim, hogy ez a legkeresztülvihetőbb és a legmegnyugtatóbb megoldás? Alvarez nyakig fölhúzta a szorosan testére tapadó kezeslábas cipzárját, és kezébe vette a sisakot. Kicsit remegett, de biztosan csak a felindulástól. Szeme sarkából Katyre nézett, akinek karcsú termetére szépen simult a rugalmas hőálló szövet, és lehulló szőke haja arcát még barnábbnak mutatta. Alvarezt ellenállhatatlan vágy fogta el: nem a lány után, hanem minden után, amit Katy képviselt, karcsúságával, zöld szemével, lesült arcával, mosolyával és nyugodt boldogságával. Egy világ, egy életmód, egy vágy testesült meg benne, amit a lentiek, a Föld felszínén élők egyszerűen így fogalmaztak meg: a felhők fölött. Egy cél, amit el kellene érni, egy sóvárgás, ami csak kevesek, a kiválasztottak számára valósult meg, pedig mindenki erről álmodott, egy hosszú, csalódásokkal teli élet során.

109

Fejére tette a sisakot, bekattintotta a zárat. Ő is arról álmodott mindig, hogy egy legyen a kiválasztottak közül. - Még sohasem volt merülésen? - kérdezte Katy, de elnevette magát, mert rájött, hogy kérdése butaság. - Elragadó élmény, majd meglátja. Jöjjön, adja ide a kezét. Az ugródeszkára léptek, a lány erősen szorította Alvarez jobb kezét. A férfi karján áramütés futott fölfelé. „Ostoba vagyok - gondolta -, hagyom, hogy elfogjon a hülye érzelmesség." Katy beállította a légzőnyílás szabályozóját, és jelekkel értésére adta, hogy ő is tegye ugyanezt. Remegő ujjakkal végezte el a műveletet, bár már volt benne bizonyos gyakorlata. A lány nevetett.. - Akkor hát ugorjunk I Érezte a rántást, és azonnal elöntötte a félelem. Katy előredobta magát, és maga után húzta a férfit. Alvarez magatehetetlenül zuhant a mélybe, gyomra felfordult, kapkodva lélegzett. Néhány másodpercre volt szüksége, hogy magához térjen. És akkor úgy érezte, hogy nem is esik, hanem lebeg a levegőben. Körülnézett. Mintha súlytalan lenne, teste lassan forgott, karjait és lábait ösztönösen kinyújtotta. De hol van Katy? Előbb még fogta a kezét, most meg itt maradt az űrben, egyedül... Aztán észrevette a lányt, csak néhány méterre volt tőle. Katy ügyesen fordított egyet magán, és meglepő könnyedséggel Alvarez mellett termett. - Az antigravitációs szabályozókat az esés hozza működésbe, és attól kezdve önműködően ellenőrzik a mozgást - magyarázta. Alvarez látta, hogy a lány a kezeslábas kis adóján keresztül beszél hozzá. - De most még nagyon gyorsan esünk, mert egyébként sohasem érnénk le. Amikor szólok, fordítsa el a kézigombot, hogy ne zuhanjunk tovább, hanem elkezdhessük a lebegést. Ne felejtse el, amit még ott fönn, a városban mondtam önnek. Bólintott, bár csak ködösen emlékezett rá, mit is magyarázott neki a lány a korongvárosban a merülésről. Nagy nehezen nyelt egyet. - I... igen... - mondta fojtott hangon. Egyenesen lenézett. Nem volt ott más, csak egy felhőtenger, összetapadva, örökösen mozogva. Ha a felhőkre nézett, úgy érezte, hogy mozdulatlanul lebeg a levegőben, de ha jobban odafigyelt, láthatta, hogy a felhők közelednek-távolodnak, elsiklanak mellette. Mindketten lefelé zuhantak, gyorsulás nélkül. Testük körben forgott, ugyanúgy, ahogy a televízióban vetített filmeken látta. Soha nem tapasztalt, kápráztató érzés: ennyi tiszta levegő között lebegni, egyedül az űrben, és nem látni se földet, se eget. És ott lenn a felhők lassan közelednek, hívogatóan. - Tetszik? - kérdezte Katy. Bólintott, és megint nyelt egyet. Aztán arra gondolt, hogy a lány nem láthatta a fejmozdulatát. - Ez valami csodás... - suttogta. És megint érezte az irigységet, a szívét emésztő irigységet, amely nyolcéves kora óta nem hagyta el, amikor a tanítója először magyarázott nekik a korongvárosokról, és megtudta, hogy a világon élő emberek között vannak szerencsésebbek és kevésbé szerencsések, és hogy egyeseknek több joguk van, mint másoknak, azoknak, akik kevésbé szerencsés csillagzat alatt születtek. - A korongvárosok - magyarázta a tanár - újabb lépést jelentenek a társadalmon belüli osztálytagozódás fejlődésének folyamatában. Ez nemcsak szükséges, hanem elkerülhetetlen. - De ez igazságtalanság! - tiltakozott a kis Alvarez. - Hiszen tőlük örököltük ezt a piszkos világot, nincsen joguk ahhoz, hogy most elmenjenek! - De igen, mindig is megvolt ez a joguk! - A tanár elnevette magát, és ez a nevetés nagyon rosszul esett neki. - A gazdagok és a hatalmasok már ősidők óta a szegények előtt

110

járnak, ami a kényelmet és a biztonságot illeti. Először kastélyokat építettek, bezárkóztak oda csatlósaikkal, és az élet számkivetettjei kívül rekedtek. Később, amikor megszülettek a városok, ők külön negyedeket tartottak fenn maguknak, ahova senki sem léphetett be, aki nem tartozott az osztályukhoz, és nem az ő életüket élte. Amikor a városok megapoliszokká váltak és lakhatatlanná, akkor a gazdagok és a hatalmasok voltak az elsők, akik vidékre menekültek, elhagyva a számukra már kényelmetlenné vált környezetet. Mi, többiek mindig mögöttük jártunk, és azt vettük fel, amit ők elejtettek. És csak azért dobták oda nekünk, mert ők már valami jobbat találtak helyette. És amikor a tömegek vidékre kezdtek vándorolni, ők nem tiltakoztak ez ellen, mert addigra már kiváltságos lakóhelyet teremtettek maguknak: a korongvárosokat. - De mi is oda fogunk menni! - kiáltott Alvarez kihívóan. - Nekünk is megvan hozzá a jogunk! - Természetesen, fiam, ezt senki sem vitatja! Mert ahhoz is megvolt a jogunk, hogy belépjünk a kastélyaikba, fallal körülvett erődítményeikbe, és hogy városokká alakítsuk át azokat; megvolt a jogunk, hogy mi is vidékre menjünk, azon az úton, amit ők építettek. De amikor mi idáig jutottunk, ők már újabb lépést tettek fölfelé, és amikor mi beléphetünk a korongvárosokba, akkor ők már nem lesznek ott, mert valami jobbat találtak... vagy talán azért hagyták el városukat, mert az már nem elégítette ki őket. Érted, fiam? Eljön az a nap, amikor igazat adsz nekem. Majd meglátod, hogy amikor a pollúció tönkreteszi kastélyaikat a most még megközelíthetetlen korongvárosokban, akkor nagyon szívesen átengedik majd azokat nekünk, és mi úgy megyünk oda, mint kiéhezett fosztogató bandák, ők meg más világok felé indulnak, új birodalmat alapítani... Igen, mindenre emlékezett, és igazat adott a tanítónak. Mert a korongvárosokban már most arról beszéltek, hogy kutatóhajókat kellene küldeni a Marsra és a Vénuszra, és ott megalapítani az első állandó telepeket; és ezt a vállalkozást nem a kormányok, hanem azok a legnagyobb trösztök finanszíroznák, amelyek most is kezükben tartják a világ-gazdaságot, sőt a világpolitikát... Leértek a felhőkhöz. Alvarez visszatartotta a lélegzetét, amikor lágyan elsüppedt a felhőtömegben, mintha csak vatta lenne. Minden eltűnt körülötte, csak fehér pamacsok miriádjai kavarogtak, eltakarva a kilátást. A sisakjában megszólaló hang felriasztotta. - Állítsa nullára a gravitációt! - és hallotta a jókedvű, fojtott nevetést. Megtette, közben körülnézett, valamit keresett, és dühös volt. Sisakjának nézőkéjét néhány percig beborították a vízcseppek, és ahelyett hogy leestek volna, sebesen felfelé haladtak, mintha valamilyen ismeretlen szél hajtaná őket. Végül megálltak, és mozdulatlanná dermedtek, mint kicsi gyöngyszemek. Alvarez megzavarodva megint körülnézett, de semmit sem látott. - Katy - hívta a lányt -, hol van? - Ne mozduljon! - szólalt meg Katy. - Mindjárt odamegyek. Néhány perc múlva jobbról, a vattából kibújt egy bizonytalan körvonalú figura. Alvarez először megrémült, de aztán megnyugodott, amikor felismerte a nőt, aki barátságosan megragadta a karját; és meglátta kedves arcát. - Jöjjön velem - mondta Katy. - Egészen a fenékig lemegyünk - Feltűnően különös hangsúllyal ejtette ki ezt a szót. Katy lefelé húzta a férfit, és meglepő ügyességgel csavargatta övén a gombokat. Alvarez jámborul vitette magát, nem szólt semmit, túlságosan eltöltötték az új benyomások, pedig ezer és ezer kérdeznivalója lett volna. A fehér vattaburok észrevétlenül változni kezdett, megsötétedett, piszkosszürke árnyalatúvá vált. - A szél miatt van így - felelt a lány az el nem hangzott kérdésre. - Sohasem tudjuk, hogy milyen mélységben változik meg, sokszor fogadásokat is kötünk. Megfigyelte már, hogy az utóbbi években sokkal többször esik odalent az eső? Mert a lebegő por a vízgőz katalizátora.

111

A piszokréteg ráadásul sokkal homályosabb, és bár kevésbé engedi át a napsugarakat, jól felmelegíti a felső levegőrétegeket, az eső is ezért esik gyakrabban. Tudja, nekünk itt fönn nagyon különleges meteorológiai szolgálatunk van. Jól meg kell figyelnünk a felhőket, hogy tudjuk, le vagy föl kell-e szállítanunk a korongvárost, vagy esetleg másfelé kell-e irányítanunk, hogy ne kerüljön egy viharfelhő kellős közepébe. A korongvárósok meteorológusai átkozottul komoly munkát végeznek. Körbelebegett, hogy kikerüljön egy különösen sötét és zsírosnak tűnő felhőcsomót. Alvarez hagyta, hogy vezesse. - Néha - folytatta a lány - a viharzóna szélére irányítjuk a korongvárost, és gyönyörködünk az elemek harcában. Igéző látvány, higgye el, megragadó. Az ember olyankor nagyon kicsinek érzi magát. És néha lemerülünk a viharba. Persze, ehhez nagy tapasztalat és még nagyobb bátorság kell, mert veszélyes dolog. De nézze csak, már a fenéken vagyunk. A felhők sűrű piszoktömeggé álltak össze. Már semmit sem lehetett látni, a két „búvár" a saját testrészeit is csak homályosan sejtette valahol. De a felhők hirtelen eltűntek. Nagyon váratlanul történt. Alvarez az ürességben lebegett, piszkosszürke tető a feje felett, körülötte pedig szürkés vattacafatok. Nagyon lenn a mélyben, egy visszaverő ködréteg alatt, valami derengett, egy bizonytalan, elmosódott táj - a Föld. Mélyet szippantott a levegőből, visszatartotta tüdejében, és úgy érezte, hogy minden pillanatban lezuhanhat szédítő sebességgel. Katy kacagott, és Alvarez olyan nevetségesnek látta magát, hogy legszívesebben sírva fakadt volna dühében. - Mindenki így van vele, amikor először lemerül - bátorította Katy. - Amikor én először szálltam le a fenékig, több mint tíz percig csak szörnyen megrémülve sikongattam, aztán belém diktáltak egy csomó nyugtatót. Olivér azt mondta, még sohasem látta, hogy valaki így elhagyja magát, meg is pofozott egypárszor, hogy elhallgassak. Bevallom - hangja bizalmaskodóra váltott ezt sohasem bocsátottam meg neki... Nagyon különös élmény, hogy az ember fejére ráborul egy tető, és ha lenéz, mintha a tengerbe bámulna, egy különös, tükröző, torzító ködréteg alatt ott látja a Földet, végtelenül messze. Alvarez ösztönösen a magasságmérőre nézett: háromezer métert mutatott. Katy észrevette mozdulatát. - Ezer méterig is lemehetünk - mondta -, s a szerkezet eddig a magasságig biztonságosan működik. De az az igazság, hogy ha az ember már a fenékig leért, és meglátja ott lenn a tájat, a dolog már nem is olyan szórakoztató. Nem érdemes lejjebb mennünk. Alvarez hallgatott. Csak nézte azt a világot, ott lenn, hogy milyen szomorú, milyen piszkos, milyen öreg, és elszorult a szíve. Hiszen az volt az ő világa, ahol élnie kell. Amikor lakhatatlanná ‘Válik - mondogatták az emberek a tehetetlenség örök pesszimizmusával -, akkor nekünk is föl kell mennünk a korongvárosokba. Nem lesz más kiút! De tanára szavaira is gondolt, a sok-sok évvel ezelőtt kiejtett szavakra, és tudta, hogy akkor ők, azok ott fönn, akik mindig előnyben voltak, szintén el fognak menni; még messzebbre, a még tisztább látóhatár felé, maguk után hagyva az egykori szépség hervadt nyomait. Mert ha a bolygó felszíne teljesen lakhatatlanná válik, akkor a korongvárosok is ennek a tenger alatti világnak az utánzatává süllyednek. - Menjünk vissza - suttogta, mert érezte, hogy felkavarodik a gyomra. - Nagyon kérem. - Tehát ezt a közvetlen politikát fogjuk alkalmazni az ügy érdekében - mondta Baller csaknem diktátori stílusban. - Be kell bizonyítanunk az embereknek, hogy az iztiol nemcsak szükséges, hanem életbevágóan fontos, hogy az emberiség fennmaradjon. Ezért egy hatalmas felvilágosító hadjáratot fogunk szervezni. Először is, és ez lesz az ön közvetlen feladata. Bili - a fiatalember felé bólintott könnyedén -, kissé ráijesztünk az emberekre, tudatosítjuk bennük, hogy a világ, amelyben élünk, halódik, s a pusztulás felé tart az energiahiány miatt.

112

Minden héten félóra műsoridőt kérünk a Világtelevízió mind a huszonhárom országos csatornájában. A United Artists majd elkészíti a sorozat tervét, beszélek erről Oscarral, nem tagadhatja meg tőlem. Nagyon jól kell kiválasztanunk a címeket; valahogy így: Energia nélküli világ. Entrópia. Nem, az Entrópia nem jó. Az emberek nem tudják, mit jelent. Tehát adások során keresztül bemutatjuk a világnak a betegség tüneteit és azt, hogy mi lesz tíz év múlva, ha az energiaforrások kimerülnek. Önre bízom. Bili, hogy mit tart a legfontosabbnak; ankétok, tájékoztató műsorok, játékfilmek... minden lehet, amit célravezetőnek ítél. Bízom magában. Egy kis pánikot kell keltenünk a tömegekben... - Pánikot? - A kövér tanácsos, aki a megbeszélés alatt lassan-lassan elszunyókált, hirtelen felriadt. - Nem fogunk így teljesen ellenkező hatást elérni? - Ö, nem, egyáltalán nem! - Bili szinte kiabált. Egy ideig várt, mintha megbánta volna, hogy kivette Baller kezéből a kezdeményezést, de aztán folytatta: - Ha sikerül tudatosítanunk az emberekben, hogy energia nélkül mindnyájan meghalunk végelgyengülésben, ha sikerül jól lefestenünk a megbénult gyárakat, a sötétséget, azt, hogy nincs közlekedés, alig működik a rádió és a televízió... szóval ha sikerül meggyőznünk őket, hogy az energia a fennmaradás szempontjából életszükséglet, akkor úgy fognak belekapaszkodni az iztiolba, mint egy mentőövbe. Akkor semmi gondunk nem lesz, és piacra dobhatjuk a terméket. - Így van - helyeselt Baller. - Jól ki kell számítanunk minden egyes lépést. Mihelyt megfelelő táptalajt teremtettünk, úgy lépünk ki az emberek elé, mint a világ megváltói. „Az iztiol elűzi messze-messze, nagyon messze űzi az energiaforrások kimerülése miatt érzett félelmet..." Szaladnak majd hozzánk, ölelnek, csókolnak, mintha megmentettük volna az életüket - nevetett magában. - Tudják, mi lesz? Hernbauch urat majd felterjesztjük a kémiai Nobel-díjra, nem gondolják? - Az illető úr, akinek a nevét említette, kopaszkás, gyomorbajos külsejű, nyugtalanul fészkelődött. - Nem mindennap születik ilyen találmány, mint az iztiol. - Mégis, van valami, ami nem tetszik nekem - szólalt meg Olivér, és tollával az asztalt kopogtatta. - Hogyan sugározhat a Baller Tröszt ilyen nyílt propagandaműsorokat a Világtelevízióban? Hiszen akkor sokan átlátnak majd rajtunk... Baller idegesen mosolygott. - Kérlek, kedves Olivér - mondta mézédes hangon -, ha nem tudnám, hogy én hoztalak ide az Igazgatói Tanácsba, akkor megkérdezném, hogy ki volt az az ütődött, aki beajánlott téged. Ki mondta azt neked, hogy ezeket a propagandaadásokat nyíltan a Baller Tröszt fogja kezdeményezni? - Szomorúan ingatta a fejét. - A végsőkig megbízom magában. Bili. Arra kérem, hogy nyugodtan gondolja végig a hadjárat minden egyes lépését, és még ma tegye meg az elsőt. Mint eddig, most is hétvégi beszámolókat fogok kérni az eredményekről, rendben? - De mindez nem oldja meg a fő problémát, Baller úr - szólt közbe a sápadt ember. - Én felelek a gyártórészlegekért. Nagyon jól ismerem a Bolygóvédelmi Bizottság érveit, és azt is tudom, hogy igazuk van. Nem lehetünk túlzottan derűlátók: a gyártási folyamat melléktermékei nagyon rövid idő alatt meg fognak minket fojtani, mindennek ellenére. - Az ördögbe is - morogta Baller-, figyeljen ide, Koll. Nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy felemeljük az iztiol árát, amikor még piacra sem dobtuk, és főként tiltó formában nem tehetjük. Természetesen felhatalmazom önt, hogy alakítson egy munkacsoportot, amely megtalálja a melléktermékek kiküszöbölésének legolcsóbb módját, és megvizsgálja a szűrők, tisztítóberendezések és minden egyéb szükségesnek vélt szerkezet kérdését. Persze csak ha mindez ésszerű áron megvalósítható. Nemsokára megkapja a hivatalos költségvetést, de ne nyugtalankodjék, bizonyos szolid határokon belül szabadon mozoghat. És ha a Bolygóvédelmi Bizottság mindezek ellenére továbbra is piszkálgat minket... akkor teszünk majd bizonyos engedményeket, mert az iztiol már a piacon lesz...

113

A porondon egy pár és egy kutya játszotta el a szokásos erotikus jelenetet, a reflektorok fényözönében. Alvarez már milliószor látta ezt a számot odalenn, egyáltalán nem tetszett neki, de ez az előadás valamiben mégis különbözött azoktól. Nem tudta, miért: talán a mozdulatok voltak mások, vagy volt valami választékos elegancia a kihívásban, mely mindig elválasztja a merészséget a közönségestől. Egyszer csak Katy kezét érezte a kezében, mintha véletlenül tette volna oda. Tenyere közé vette, és gyengéden megszorította. Talán a nap soksok élménye, talán az alkohol, de valami rendkívül merésszé tette. A lány nem húzta vissza a kezét. - Mit csinálsz ott lenn? - kérdezte hirtelen Katy. - A vállalatnál dolgozol, nem? Azóta tegezte, mióta feljöttek a merülésről. Szinte átmenet nélkül szólította meg így Alvarezt, mintha nem tulajdonítana nagy jelentőséget a tegezésnek, de a férfit ez különös elégedettséggel töltötte el. Azon gondolkodott, mit is válaszoljon. Talán vallja be neki, hogy ő csak egy másodosztályú végrehajtó ott lenn, és az apja csak azért bízta éppen őrá a jelentés elkészítését és fölvitelét, mert a Főkoordinátorban nem nagyon bízik meg, ő pedig alig egy évvel ezelőtt egyértelműen bebizonyította, hogy minden körülmények között hű a vállalathoz? Mit gondolna a lány? Habozott. - Nos hát, én... - kezdte, de nem folytatta. Hirtelen elnevette magát. Miért ne mondjon el mindent Katynak úgy, ahogy van? Hiszen már kialakult kettőjük között egy bizonyos bizalmas viszony. Miért ne meséljen el neki mindent őszintén, a vágyait, a csalódásait, a fejében kavargó káoszt? Katy is feltárta neki a szívét, többször is, amikor bevallotta, hogy egyáltalán nem érdekli a férje. És beszélni kezdett, mintha csak saját magához szólna, és közben nem a lányt nézte, hanem a kezét, amiben ott simult Katy keze, és lassan, csak az ujjai hegyével simogatni kezdte. Úgy beszélt, mint egy lelkigyakorlaton, és szörnyen nevetségesnek érezte magát, amikor mindent elmondott, de lelke mélyén nagyon megkönnyebbült. Meglepte, hogy a lány, aki mindig nevetett, most még csak el sem mosolyodott. Felnézett, tekintetük találkozott, és Katy szeme tökéletes megértést tükrözött. Katy másik kezét is megfogta, bensőségesen meleg volt ez a gesztus. Felcsattant a taps, felragyogtak a fények. Alvarez kicsit idegesen vette tudomásul, hogy nincsenek egyedül. Másik szám következett, egy szadomazochista kettős. Alvarez ingerült lett, rágyújtott. Most kezdte megbánni, hogy olyan sok ostobaságot beszélt összevissza. - Nem is olyan nehéz eljutni a korongvárosokba - szólalt meg hirtelen Katy, és Alvarez rájött, hogy milyen sokáig hallgattak. - Csak pénzkérdés, tudod. Fontos állás, magas jövedelem, üzleti sikerek, ez kell. Minden csak üzlet. Néha azzal szórakoztatom magam, hogy elgondolkodom ezeken a dolgokon. Ott lenn az emberek azt hiszik, hogy mindenki, aki a korongvárosokban él, sikeres ember. Pedig nem így van. Csak mindenki rengeteget keres. Nézz csak körül. Ha elemeznéd az embereket, akik itt ülnek körülöttünk, akkor kiderülne, hogy a többségük, engem is beleértve, sokkal kevesebbet ér, mint te. Csak szerencsésebbek voltunk. Én például abban, hogy egy fontos üzleti személyiség lányának születtem; Olivér pedig akkor fogta meg az isten lábát, amikor engem elkábított, mert egy buta kislány voltam, a gazdag papa kedvence. És a többieknek még kisebb az érdemük. Azt mondod, hogy az a legnagyobb vágyad, hogy feljuss a korongvárosokba. Nos, az első lépést már megtetted. Ne hidd, hogy a többi nehezebb. Biztos vagyok benne, hogy teljesül a vágyad. Alvarez a porondot nézte, mert képtelen volt Katy szemébe nézni. Egy nő nyögött és csavargatta magát vérpezsdítő zene mellett, és egy férfi csattogtatta fölötte az ostort. A pár agyonszínezett teste úgy csillogott, mint a habokból felbukó hal. Érezte, hogy Katy megszorítja a kezét. Ránézett. - Lényegében itt fönn is csak olyan bután lehet szórakozni, mint odalenn, nem igaz? Menjünk. Tudok egy helyet, ahol ihatunk egy kortyot, és bizalmasan elbeszélgethetünk.

114

Alvarez elvette Ballertól az aktatáskát, és könnyedén mérlegelte a tenyerén, mintha az egész dolog egy fikarcnyit sem érdekelné. A táskán dupla zár volt, biztosan kulcsra van zárva gondolta. Egy kis csalódást érzett. - Ön őszinte és határozott ember, Alvarez - mondta neki Baller, és könnyedén megveregette a hátát. - Már többször bizonyságot tett erről, de különösen most, hogy ilyen szépen elkészítette ezt a bizalmas jelentést. A társaság elégedett önnel, és érdemei szerint meg fogja kapni a jutalmát. Nos, az az állás, amit jelenleg betölt... khm... azt hiszem, nincs arányban képességeivel. Mit szól hozzá, tegnap azt javasoltam a Tanácsnak, hogy a főkoordinátori kategóriába nevezzük ki önt, a Piacok Ügyvivő Igazgatója megbízással... és tudja, egyöntetűen elfogadták a javaslatomat. A hivatalos kinevezést néhány nap múlva megkapja, de addig is én magam akartam közölni önnel a jó hírt... Aranytárcájából kivett egy cigarettát, és rágyújtott. Már éppen vissza akarta,csúsztatni zsebébe a tárcát, amikor rájött, hogy tapintatlanul viselkedik; újra kinyitotta az aranytárcát, és Alvarezt is megkínálta, aki előkelően nyúlt érte, mert úgy érezte, mintha lebegne. - A társaság iránti hűsége mindnyájunk megelégedését kivívta - folytatta Baller, mintha mindenképpen beszédet kellene tartania. - Amióta csak elkezdtük ezt az ügyet, maga nagyon szépen viselkedett, minden dicséretet megérdemel. Természetesen a továbbiakban is számítunk önre. Gondjaink még csak most kezdődnek, szükségünk van tehetséges és lelkes emberekre. Habár nincs okunk nyugtalanságra, mégis, hiszen tudja, bizonyos elővigyázatosság sohasem árt, mert vannak feszültségek, nagy nyomás hárul ránk... Nos, ez az irattáska tartalmazza a Tanács határozatait és a jövőben teendő lépéseket. Az anyag természetesen bizalmas: fogja, itt vannak a kulcsok. - Alvarez alig nézett Ballerra, aki a kezében egy kulcstartón két kis aranyozott kulcsot csörgetett. - Felesleges is hozzátennem, hogy mint... khm... piaci ügyvivőnek feltétlenül ismernie kell az anyagot. Azt hiszem, azalatt áttanulmányozhatja, amíg visszatér, oda le, a repülőgépen senki sem fogja zavarni. Bízom... bízunk a tehetségében és a jó ítélőképességében. Mindnyájan biztosak vagyunk benne, hogy maga még sokra viszi mintha megrágta volna a szavait -, igen, sokra viszi... Baller a kilövőpályáig kísérte Alvarezt, útközben jelentéktelen dolgokról beszélgettek. Alvarez úgy érezte, mintha még most is lebegne, mint a múltkor, a felhők között, minden sejtjében súlytalanul. A géphez lépett, Ballerral az oldalán. - Jól érezte magát nálunk? - Baller váratlanul témát váltott. - Értesültem róla, hogy a lányom kalauzolta mindenfelé. Örülök neki. Katy nagyon rendes lány. Kár, hogy hozzáment ehhez a pipogya Oliverhez. Az olyan lányoknak, mint Katy, olyan férfiakra van szükségük, mint maga. Persze az életben mindent el lehet rendezni... Egészen a repülőgép lépcsőjéig kísérte Alvarezt, és meleg kézfogással búcsúzott el tőle. Mielőtt belépett a kisajtón, Alvarez gyorsan körülnézett. Szeretett volna találkozni Katyval, de a lány természetesen nem volt ott. Még egyszer Ballerhoz fordult. - Csodálatos napokat töltöttem itt, Baller úr - mondta. - Nagyon hálás vagyok önnek... Baller elhárító mozdulatot tett. - Ó, felejtse el! Szükségünk van értékes emberekre, és amikor megtaláljuk, nemigen engedjük ki a kezeink közül. A többieknek is ossza ki a feladatokat, és Billen keresztül - ismeri Bilit, ugye? - vagy közvetlenül értesítsen engem, ha valami történne. Rendben? - Természetesen, Baller úr. Teljesen rendben. Alvarez mögött becsukódott az ajtó. Amíg a pilóta begyújtotta a motorokat, kinézett az ablakon, és még látta Báliért, ahogy távolodik. Egy pillanatra elkedvetlenedett, mert arra gondolt, hogy mindenki csak kihasználta, mert meg kellett nyerniük a bizalmát. Baller is kihasználta, de Katy is. De mindez nem számít. Az egész világon mindig mindenkit kihasználnak, mindenkit manipulálnak, és csak abban van különbség, hogy ki mit kap

115

cserébe. Bizonyos értelemben - gondolta józanul - ő maga is kihasználta őket. Báliért azért, hogy előléptessék, Katyt pedig... Gondolatainak fonala itt megszakadt. Nem, Katy azért más. Bár tisztában volt vele, hogy a lány számára ő csak egy kis kikapcsolódást jelentett, időtöltést, a nyomasztó körből való pillanatnyi kiszabadulást, egyszerű és röpke menekülést, és Katy talán már nem is emlékszik rá. De azért ez mégiscsak más. Életében először biztos volt önmagában. A gép elvált a földtől, elhagyta a korongváros peremét, és egy percig úgy tűnt, mintha a levegőben függene. A hatalmas, lebegő város egyre gyorsabban távolodott, mert a sztratoréaktor egy nagy kört írt le, mielőtt felvette az irányt. Aztán a gép lefelé fordította az orrát. A korongvárost nézte, amely most már fölötte volt, sima alját mutatta Alvareznek. Ilyen városok százai lebegnek mindenütt a Föld körül - mondta magában. És egyre többet építenek. De csak addig építenek, amíg át nem térnek a csillagközi űrhajókra. Hátradőlt az ülésen. Baller utolsó szavai jutottak eszébe: Az olyan lányoknak, mint Katy, olyan férfiakra van szükségük, mint maga. Buta ábránd, de miért is ne? Ami akkor éjjel történt, természetesen csak kaland volt, de mégis örökre bevésődött az agyába. Ha ez csupán kaland volt, akkor az is őrült kaland volt csak, sok évvel ezelőtt, az az álmodozás, hogy egyszer talán fölrepülhet az egyik korongvárosba - és íme, beteljesült. Már nem az a bizonytalan és gátlásos ember ült ugyanabban a gépben, amellyel két nappal ezelőtt felszállt. Más ember lett belőle. - A felhők fölött... - mormogta. Eszébe jutott a lábai alatt elterülő haldokló bolygó, és úgy érezte, mintha a pokolba szállna alá. Intett a légikisasszonynak. - Hozna nekem egy whiskyt? Sok jéggel kérem. Elővette a kulcsokat, és kinyitotta az irattáskát. Még egy pillantást vetett a korongvárosra, amely már csak sötét foltként derengett ott fönn, az égen, és kiteregette a papírokat. A gép éppen akkor fúrta be magát a felhők közé, a napfény eltűnt, a felhők alatti világ szomorú szürkesége lépett helyébe, azé a világé, amely nem lesz már többé az ő világa. Elvette a whiskyspoharat a légikisasszonytól, kinyitotta a dossziét, és nekilátott az olvasásnak. VARGA-HASZONITS ZSUZSA FORDÍTÁSA

REGÉNY és JÖVŐ

Ezzel a meghatározással kezdődik Juan Ignacio Ferreras, a Sorbonne hispanista professzora könyvének zárszava. Mindazonáltal tévedünk, ha azt hisszük, hogy ez a meghatározás a több mint kétszáz oldalas vizsgálódás eredményeit összegzi: Ferreras már az első oldalakon közli az olvasóval, hogy a tudományos-fantasztikus regényt romantikus regénynek tekinti, állítását azonban nem bizonyítja, így egész gondolatmenete lényegében munkahipotézisen alapul. Érdekes és nagy ismeretanyagra támaszkodó könyvének ez a legfőbb hibája. Ferreras Párizsban él, s szemléletével sokkal inkább kötődik a francia szellemi élethez, mint a spanyolhoz. Hazája sci-fi irodalmáról meglehetősen szegényes s többnyire pontatlan ismeretekkel rendelkezik. Könyve szinte kizárólagosan az angol és francia nyelven íródott sci-fi irodalom tanulmányozásának a gyümölcse. Ezt a sajnálatos tényt sérelmezi a könyvről a Nueva Dimensióne spanyol sci-fi folyóiratban megjelent - egyébként alapjában véve elismerő - kritika is, mondván, hogy az angol és francia sci-fi irodalomról elég sok elemző mű jelent már meg, a „kisebb" nyelvek tudományos-fantasztikus irodalma viszont - s itt ezek közé kell sorolnunk a mintegy húsz országban beszélt spanyolt is - még ma is „terra incognita" az elmélet és a kritika számára egyaránt. A sci-firől szóló kritikai irodalomban mégis előkelő hely illeti meg Ferreras művét. A szerző ugyanis nem egyszerűen elméleti érdeklődésű sci-fi kedvelő, hanem a regényelmélet jeles művelője. Két korábbi könyvével - Teória y praxis de la novela (A regény elmélete és gyakorlata) és Tendencias de la novela espafíola actual (A jelenkori spanyol regényirányzatai) - megbecsült helyet szerzett magának az irodalomtudományban, s így a tudományos-fantasztikus regény jelenségét a regényelmélet felkészült és elismert szakembereként veszi szemügyre. Könyvének másik nagy érdeme a tudományos-fantasztikus regény társadalmi genezisének alapos és helyes vizsgálata, amelynek során gyakran hasznosítja a marxista irodalomtudomány eredményeit is. A sci-fi keletkezése társadalmi-gazdasági alapjainak a feltárása döntő fontosságú lehet e sajátos irodalmi jelenség (nem visz rá a lélek, hogy a kialakult pontatlan szokás szerint műfajnak nevezzem az egész sci-fi irodalmat) további fejlődése szempontjából. Bár Ferreras könyve csak a tudományos-fantasztikus regény A tudományosfantasztikus regény olyan romantikus regény, amely a képzelt jövőbe vetíti társadalmunk valamely alapvető viszonyát.

117

vizsgálatát ígéri, vizsgálatának eredményei a szigorú értelemben vett műfajelméleti megállapítások kivételével a sci-fi irodalom többi műfajára is vonatkoztathatók.

NÉGYEZER ÉVES SCI-FI? A szerző könyvét irodalmi „mérlegeléssel" kezdi, melynek során irodalomtörténetileg és irodalomelméletileg határolja körül tárgyát, a tudományos-fantasztikus regényt. Élesen kikel azok ellen, akik a kishitű előzménykeresgélés buzgalmában a Gilgamestől kezdve Pindaroszon és Campanellán át egészen Voltaire-ig és Csanováig a világirodalom felét a scifi körébe sorolják. Még a tudományos regény két nagy, múlt századbeli képviselőjét - Vernét és Wellst - sem tekinti sci-fi írónak. Ferreras számára a tudományos-fantasztikus irodalom története 1927-ben kezdődik, amikor Hugó Gernsback megalkotja a Science fiction műszót. „Mérlegelései" során a szerző szembesíti a sci-fi regényt azokkal a rokon regényfajtákkal, amelyekkel - szándékosan vagy véletlenül - össze szokták téveszteni. A sort a tudományos regénnyel kezdi, amelyet a pozitivizmus termékének tekint. Mivel a polgári társadalom felfelé ívelő szakaszában született - s ez a társadalom kiváltója s egyszersmind haszonélvezője is volt a természettudományok és műszaki tudományok gyors fejlődésének -, a tudományos regény feltétlenül hisz abban, hogy a tudomány fejlődése csak jót hozhat az emberiség számára. A társadalommal való romantikus szakítást - amit a szerző a sci-fi fő ismérvének tekint - a tudományos regény nem ismeri: hőseiben éppenséggel a felfelé ívelő polgári társadalom legjobb erényei testesülnek meg. Ferreras e regénytípus klasszikus képviselőjének Vernét tartja, legjellegzetesebb művének pedig A rejtelmes szigetet. S bár elismeri, hogy Verne későbbi műveiben (pl. A bégum ötszáz milliója) megjelenik a tudománnyal szemben való bizalmatlanság, csupán Az örök Ádámot tekinti igazi sci-finek. Bár a „tudományos regény" (scientific románcé) műszó megalkotója Wells volt, mégis az ő műveiben kezdődik meg a műfaj hanyatlása: a tudomány az ő számára már nem annyira szent, mint Verne számára volt, s regényeiben francia kollégájánál sokkal kevésbé van tekintettel a tudományos törvényekre. Az időgépet Ferreras már igazi sci-finek tekinti. A szerző különös nyomatékkal mutat rá a sci-fit a tudományos regénytől elválasztó jegyekre, s e különbségeket azzal összegezi, hogy míg a tudományos regénynek a tudomány és technika csupán témája, a sci-finek viszont egyszersmind problematikája is. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban igen gyakran összetévesztik a tudományos-fantasztikus regényt a rémregénnyel is. Ezt a magyar olvasó számára érthetetlen tényt (a nálunk megjelenő tudományos-fantasztikus regények inkább a tudományos regényhez állnak közelebb) az magyarázza, hogy a rémregény (gothic tale) szintén romantikus regénytípus: a feltörekvő polgársággal szemben talajt vesztett brit arisztokrácia kedvelt regényfajtája volt a XVIII-XIX. században. A sci-fivel az rokonítja, hogy e regénytípusnak is fontos jellemzője a társadalomtól való elszakadás, azonban amíg a rémregény egy új, természetfeletti erőkkel benépesített, nem létező világot talál ki magának, a sci-fi nem szakad el teljesen a társadalomtól,.hanem a létező világból indul ki. A lényeget tekintve tehát a rémregény „menekülésirodalom", a sci-fi viszont nem az. A nyugati (és nemcsak a nyugati!) könyvpiacon százezres példányszámban megjelenő, sci-finek titulált regények nagy része nem egyéb, mint a kalandregény „korszerűsített" és felhígított változata, űrkalandregény (space-opera). Ferreras aggasztónak találja, hogy a könyvkiadók többsége kereskedelmi megfontolásból szándékosan keveri a fogalmakat, s ezzel a lényegében intellektuális sci-fi regény tisztaságát veszélyezteti. Különösen súlyos veszélynek tekinti, hogy - valószínűleg szintén pénzügyi okok miatt - a legjelentősebb sci-fi írók (Asimov, Bradbury) sem idegenkednek attól, hogy űrkalandregényt írjanak. Követendő

118

példaként említ egyes angol kiadókat, amelyek külön sorozatokban adják ki a sci-fit, az űrkalandregényt, a rémregényt és a tudományos regényt. Az űrkalandregényből szintén hiányzik a társadalomtól való elszakadás, sőt a vele szemben tanúsított kritikus magatartás is: a rettenthetetlen űrhőst, aki rakétapisztolyával több ezer űrbéli szörnyet ölt meg, a Földön rendszerint népünnepély és egy feltűnően csinos szőke lány várja. Megtagadja Ferreras a sci-fi Paradicsomába való belépést a politikai jövőregénytől is. Érvelése tagadhatatlanul logikus, hiszen ez a regénytípus - kimondatlanul is - a fennálló két nagy társadalmi rendszer valamelyikét szolgálja, s ily módon nincs szakadás a regény hőse és világa, illetve az emberi társadalom között. Érthetetlen ugyanakkor, hogy a filozófiai regényeket és társadalmi utópiákat - amelyek esetében a társadalom egészével való szembenállás, az attól való elszakadás vitathatatlan azzal zárja ki a sci-fi irodalom köréből, hogy azok nem tartoznak általában az irodalom körébe sem. Kissé sommásan bánik el Ferreras a fantasztikus regénnyel, bár végkövetkeztetése - mely szerint a sci-fi nem azonos a fantasztikus regénnyel - természetesen helyes. Véleménye szerint a fantasztikus regény - a rémregényhez hasonlóan - teljesen szakít a társadalommal, s így „menekülésirodalommá" válik. Vélekedése talán érthetővé lesz számunkra, ha megjegyezzük, hogy okfejtései során kizárólag a német romantikusok által írt fantasztikus regényekre hivatkozik. Végezvén a fogalmak tisztázásával - amelynek során megtudhattuk mit nem tekint scifinek a szerző -, Ferreras áttér a tudományos-fantasztikus regény (és lényegében az egész tudományos-fantasztikus irodalom) közvetlen vizsgálatára.

A SCI-FI - VÁLSÁGTERMÉK? Mint már említettük, Ferreras a sci-fi történetét 1927-től (amikor Hugó Gernsback megalkotja a Science fiction műszót), illetve 1937-től számítja, amikor az Egyesült Államokban John W. Campbell Jr. átveszi az Astouding SF c. folyóirat szerkesztését. A sci-fi irodalom kialakulását egyértelműen a nagy világgazdasági válság következményének tekinti. A válság - írja - nem csupán a kapitalizmus gazdaságát rázta meg, hanem teljes társadalmi intézmény- és értékrendszerét is. A polgárság, amely eddig meg volt győződve arról, hogy a lehetséges társadalmi rendszerek legjobbikában él, hirtelen rádöbbent társadalmi értékrendszerének ingatag és viszonylagos voltára. S bár maga a gazdaság néhány év múltán nagyjából kigyógyult a betegségből, a szellemi élet s általában a társadalmi felépítmény nem nyerte vissza többé a válság előtti maga-biztosságát. A polgárság legtudatosabban gondolkodó rétege, az értelmiség kiutat keresett, nem menekülhetett azonban a válság elől a múltba, miként arisztokrata elődje tette másfélszáz évvel korábban, egyszerűen azért, mert visszatekintve semmiféle dicső múlt nem . tűnt a szemébe. Mivel a válság angol nyelvterületen, az Egyesült Államokban robbant ki, kézenfekvő, hogy a társadalmi értékrendszer elutasításának az irodalma, a sci-fi itt született meg. A polgári szerző, aki irodalmi előzményeket keresett fogódzóul, törvényszerűen az angol rémregényekkel találkozott. De a rémregény feltámasztása - bár némelyeknek, például Lovecraftnak ez is sikerült - önmagában nem elégítette ki a racionalizmuson nevelkedett polgári értelmiséget. Kellett még valami, amivel a társadalmi értékrendszert támadó szerző ellenfelét a „saját pályáján" verheti meg. S ez a valami a tudomány volt. A kapitalista társadalom üstökösszerű felfutását a tudomány, mindenekelőtt a természettudomány fejlődésének köszönhette. E kor hőse a racionalista, a természetet leigázó mérnök, aki a vastartalmú kődarabokból bonyolult szerkezetű mozdonyt teremt. A társadalmi

119

felépítmény is e tudománynak a racionalizmusán nyugodott, ám - mint a válság bebizonyította - mégsem volt ez olyan tökéletes építmény. A kor polgári szerzője tehát a rémregény mellett a tudományos regényhez fordult, s e két regénytípus ötvözésével alakította ki a mondandójának megfelelő tudományos-fantasztikus regényt, amely szakít ugyan a társadalommal, de mégis a társadalomról szól. A szakítás nem végleges elszakadást jelent, hanem éppenséggel kellő distanciát ad a társadalom kívülről való, maximálisan objektív szemléletéhez. A fentiekben lelhetünk magyarázatot arra a jelenségre is, amely a „hagyományos" kritika legfőbb céltáblája a tudományos-fantasztikus irodalomban, nevezetesen hogy a sci-fi „elembertelenített" irodalom, hiányzik belőle az érzelmi szféra, sőt jószerivel még a szereplők árnyaltabb lélektani jellemzése is. A sci-fi író azonban - mivel szemben áll a társadalommal, s annak teljes értékrendszerét elutasítja - nem alapozhatja művét ezekre az elutasított érzelmi vagy pszichológiai értékekre. A fentiekből következik még az is, hogy az igazi sci-fi irodalom olvasóközönsége a kapitalista - társadalomban igen szűk körű. A társadalom mechanizmusai (könyvkiadók, gazdasági eszközök stb.) segítségével arra törekszik, hogy más regénytípusokkal (tudományos regény, kalandregény stb.) összemossa, „megszelídítse" és asszimilálja a sci-fit.

TÍPUSOK, STÍLUSOK, TÉMÁK Ferreras a könyv következő - több alfejezetre tagolódó - részének a Meghatározások címet adja. Ebben a részben külön fejezetet szentel a társadalommal való szakítás és a romantika meghatározásának is, azonban kevés újat tud mondani. Annál érdekesebb viszont az utópiát és az ellenutópiát taglaló két fejezet. A szerző megállapítja, hogy az utópiák esetében nem teljes a társadalommal való szakítás, ugyanis fennáll az ellentmondások jövőbeni megoldásának a lehetősége. Kitér az ipar- és civilizációellenes antikapitalista utópiákra is, s helyesen mutat rá reakciós lényegükre. Az utópiákat tárgyalva - s itt magyarázat nélkül feladja azt a korábbi állítását, mely szerint a társadalmi utópiák nem tekinthetők irodalomnak - valamelyest részletesebben elemzi a szovjet sci-fi irodalmat is. Megállapítja, hogy a szovjet sci-fi kapcsolata igen erős a tudományos regénnyel, s ennek okát - lényegében helyesen - abban látja, hogy a szovjet társadalom nem veszítette el hitét a tudomány hasznosságában, s így a szovjet tudományosfantasztikus irodalom mentes maradt a rémregény hatásától. (Annak társadalmi okaira, hogy a tudományba vetett hit miért maradt erős a Szovjetunióban, Ferreras nem tér ki.) A szovjet sci-fi irodalomról írt elismerő sorok után azonban rámutat, hogy a naiv erkölcsi dualizmusra (a jó és a rossz harcára) épülő űrkalandregény a szovjet sci-fi minőségét is veszélyezteti. Az ellenutópiák tárgyalása során Ferreras megállapítja, hogy az utópiákkal ellentétben ezek nagy része kapitalista országokban íródik. Bár Ferreras az „igazi" sci-fi számára szinte kötelezőnek tekinti a pesszimizmust, elismeri, hogy az ellenutópiák szerzőinek többsége meglehetősen egyoldalúan válogat korunk „valóságanyagából", s indokolatlanul sötét képet fest a jövőről. Irodalomtörténetileg érdekesen rokonítja az ellenutópiát a bukásregénnyel; ám míg ez utóbbiban csak a főhős bukik el, az ellenutópiában a (morális vagy fizikai) bukás apokaliptikus méreteket ölt, s az egész emberiségre kiterjed. Ferreras nem hajlik arra a felfogásra, amely az ellenutópiát figyelmeztető regénynek tekinti. Elmúlt az az idő - írja -, amikor egy könyv minisztereket buktatott meg, vagy egy dráma hatással lehetett egy nemzet politikájára: az ellenutópiák reményvesztett írók művei, s nem társadalmi forradalmároké.

120

A legutóbbi húsz esztendő sci-fi irodalmát vizsgálva a szerző három fő ábrázolási módot lát kirajzolódni: az utópikus realizmust az utópikus idealizmust és az utópikus spiritualizmust. (Ez utóbbit Ferreras nem határolja el meggyőzően az utópikus idealizmustól, így ismertetésére nem térünk ki.) Az utópikus realizmus - s Ferreras nem zavartatja magát attól, hogy lényegében azt a meghatározást adja, amelyet korábban a sci-fi egészére vonatkoztatott - a valóságból indul ki, s annak egy (vagy több) ellentmondását vetíti a jövőbe. Az extrapoláció következtében az ellentmondás megnő, radikalizálódik, s minden következménye közvetlenül érzékelhetővé válik. (Példaként a szerző Frederick Pohl The Midas Plagus c. regényét idézi, amelyben a szerző a fogyasztói társadalom ellentmondásait vetíti a jövőbe. Ebben a torz - de egyáltalán nem irreális - társadalomban az elnyomottak nyakló nélküli fogyasztásra kényszerülnek, s csak a kiváltságosok engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy szegények legyenek.) Tehát az utópikus realista ábrázolási mód - bár Ferreras maga érthetetlen módon nem vonja le ezt a következtetést - a tudatos író kezében a társadalombírálat kitűnő eszköze lehet. Az utópikus idealizmus nem szemben áll a valósággal, hanem a létét vonja kétségbe azzal, hogy egy másik, a minket körülvevőtől teljesen független valóságot, regényvilágot hoz létre. Az így létrehozott „művalóságot" sem tekinti azonban létezőnek, csupán létezhetőnek: az utópikus idealista szerző arról kívánja meggyőzni olvasóját, hogy objektív módon egyetlen valóság sem létezik, érzékszerveink megcsalnak bennünket. Az utópikus idealizmus művelői a művészi alkotás többértékűségében próbálnak elméleti támaszra lelni, s Cervantest idézik: „Minden elképzelt dolog valóság is." Az utópikus idealista ábrázolási mód főként a hatvanas években terjedt el a sci-fi irodalomban. Ferreras helyesen mutat rá, hogy kétségtelen előnyei mellett (ötletesség, tematikus gazdagság) veszélyt is jelent: az utópikus idealizmus további térhódítása a menekülésirodalom egyik ágává alacsonyíthatja le a sci-fit. Mivel Ferreras kitartóan ragaszkodik munkahipotéziséhez, mely szerint a tudományosfantasztikus regény romantikus regény, meg kell keresnie a romantikus hőst is, s ezt a mutánsban találja meg. (Bár nem feledkezik meg arról sem, hogy a sci-fi regények jelentős részében nincs hagyományos értelemben vett főhős.) A mutáns - aki valamely, a többi emberben még (vagy már) szunnyadó képessége következtében veszélyes az egyre totalitáriusabb módon szerveződő társadalomra - a hagyományos romantikus hőssel ellentétben nem üzen hadat a társadalomnak, hanem éppen beilleszkedni akar. A társadalom azonban ezt nem engedi, mivel tudja, hogy a mutáns sohasem válhat igazi „tömegemberré". Ferreras értelmezésében a mutáns lényegében véve az egyéniség jelképe. Érdekesen csoportosítja a szerző a legfontosabb sci-fi témákat, s keményen bírálja azokat a sci-fi kritikusokat, akik a téma felől próbálják megközelíteni az egész tudományosfantasztikus irodalmat, s munkájuk ennek következtében szükségképpen felszínes marad. Ferreras három nagy témacsoportot különít el: 1. Tudomány és technika; 2. Földön kívüli lények és párhuzamos világok; 3. Az idő. Az első témakör a tudományos regény és a hozzá közel álló sci-fi, a második pedig az űrkalandregény birodalma. Ferreras a harmadik témát, az időt tekinti a legeredetibb sci-fi témának, s külön fejezetben vizsgálja a tudományos-fantasztikus regények idő-és történelemszemléletét. Nem túl eredeti módon megállapítja, hogy a sci-fi időszemléletének fő jellegzetessége a relativitás, s ez igen nagy ötletgazdagságot eredményez. A történelemszemlélet elemzésére áttérve kénytelen elismerni, hogy az írók többsége nem tud túllépni azon a nem csupán pesszimista, hanem fantáziátlan felfogáson, hogy az emberiség jövőjét a múlt valamiféle ismétlődésének fogja fel. A sci-fi jövőjét vizsgálva Ferreras kettős veszélyt lát: az egyiket a tudományos regény oldaláról, nevezetesen abban, hogy a tudományba vetett feltétlen hit újjáéledésével a sci-fi

121

beleolvad önnön előzményébe. A másik veszély az utópikus realista ábrázolási módban rejlik, amelynek általánossá válása minden realista vonásától megfoszthatja a tudományosfantasztikus irodalmat. Juan Ignacio Ferreras könyve nem hibátlan: elsősorban a sci-fi „kötelező" pesszimizmusáról vallott nézetével támadna az embernek kedve vitatkozni, de szót ejthetnénk „figyelmeztető" funkciójának a realitásáról is. Nem lehet kétséges, hogy az írók festette - olykor ugyancsak komor - jövő elgondolkodtatja az olvasót, s ha minisztert nem is lehet buktatni sci-fi regénnyel, a tudományos-fantasztikus irodalom fontos szerepet tölthet be a társadalmi tudat formálásában. De hagyjuk a hibákat. Juan Ignacio Ferreras könyvével a spanyolul tudó sci-fi olvasó olyan hasznos kalauzt kapott a kezébe, amelyhez hasonlót szívből kívánok mihamarabb a magyar sci-fi kedvelők széles táborának is. BENCZIK VILMOS

FAZEKAS LÁSZLÓ

Az ember joga:

élni!

Senki sem vonja kétségbe, hogy az embernek joga van az élethez és az egészséghez, de ez sok nehéz filozófiai, erkölcsi, társadalmi és gazdasági kérdést vet fel, sőt néhol még vallásos hiedelmekkel is szembe kell néznie annak, aki e problémával foglalkozik. A múltban az egészség személyes ügy volt, mely legfeljebb az orvos és a beteg viszonyát határozta meg. E viszony elvi alapját mintegy 2400 évvel ezelőtt a „hippokratészi eskü" fogalmazta meg. Érdekes, hogy míg Hippokratész orvosi gyakorlatából mára semmi sem maradt eleven, a beteg és orvos viszonyát meghatározó magatartása máig az orvosi etika alapköve. Az orvosi etika kétirányú: egyrészt a betegre, másrészt a kollégákra vonatkozik, s ez a kettősség már a hippokratészi esküben megjelenik: „Bármilyen házba lépnék is be, azért teszem, hogy segítsek a betegen, tartózkodni fogok minden szándékos rossz cselekedettől, különösen az emberi testekkel való visszaéléstől... Tanítómat mestersége tekintetében egyenlőnek tekintem saját szüleimmel..." A hippokratészi orvos nem tehetett megkülönböztetést férfi és nő, gazdag és szegény között, minden beteget fajra, nemre, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül ugyanazon tisztelettel kellett kezelnie. Tudjuk persze, hogy ezt a hagyományt sokszor lábbal tiporták, például a második világháborúban a fasiszta orvosok, amikor gátlás nélkül végeztek kísérleteket embereken a koncentrációs táborokban. Ez tette szükségessé az 1948-as genfi deklarációt, melyet az akkori Világ Orvosainak Szövetsége (World Medical Association) bocsátott ki. Eszerint az orvos legfőbb törekvése a beteg egészségének helyreállítása, ebben nem befolyásolhatják vallási, faji, nemzeti, pártpolitikai vagy társadalmi nézetek. Ezzel a világ orvosainak többsége két évezred után érvényesnek fogadta el a hippokratészi eskü szellemét. Ma már azonban az orvos és a beteg viszonyába számtalan esetben az egész társadalomnak bele kell szólnia. Mennél haladottabb és eredményesebb az orvosi tudomány, annál több a probléma etikai téren, s annál kevésbé tud az orvosi etika önmagában, az egész társadalom közbejötté nélkül dönteni. Az ember szaporodásának kérdése például a legrégibb idők óta erkölcsi elvekkel fonódik össze, már a hippokratészi eskü is tartalmazott tilalmat arra nézve, hogy az orvos abortuszt okozó pesszáriumot adhasson az asszonyoknak. De persze nem csupán az abortusz, hanem a fogamzásgátlás, a férfi vagy a nő sterilizálása, a mesterséges megtermékenyítés is olyan erkölcsi kérdéseket vetettek fel, melyekre a legkülönbözőbb válaszokat adtak a különböző társadalmakban. Ezeket a válaszokat nemcsak egyéni, hanem vallásos hiedelmek és népesedéspolitikai elvek is befolyásolják, ugyanúgy, mint például a halálos ítélet kérdését. Előfordul, hogy egyes társadalmakban jogosnak ismerik el, hogy egy felnőttet megfosszanak

123

életétől, de azt nem, hogy a 12 hetesnél fiatalabb magzatot elvegyék, máshol pedig éppen fordítva. Az embereken végzett kísérletek még súlyosabb problémák elé állítják a társadalmat. E kísérletek három típusa: 1. amikor az orvos önmagán végez kísérletet; 2. amikor új eljárásokkal betegeken kísérleteznek, mert meg vannak győződve arról, hogy ez veszélytelen, s feltétlenül a beteg javára válik, esetleg egészségeseken végzik a kísérleteket, abból a célból, hogy megvédjék őket a betegségtől; 3. amikor új eljárásokat betegeken vagy egészségeseken próbálnak ki, anélkül hogy meg lennének győződve arról, hogy a kísérlet a javukra válik. A kísérleteknél figyelembe kell venni, hogy minden emberi lény egyedi, és nagy eltérések lehetnek az egyes gyógyító eljárásokra adott egyéni reagálások között. Az orvosnak éppen ezért szüntelenül vizsgálnia kell a beteg reagálását, és készen kell állnia arra, hogy bármikor megváltoztassa a kezelést. Persze minden új terápiát és minden új gyógyszert ki kell először próbálni valakin, mert ha erről lemondanánk, le kellene mondanunk az orvostudomány fejlődéséről. A kérdés az, milyen feltételekkel, ellenőrzéssel és biztosítékkal kell az első emberen végzett kísérletet végrehajtani. Az állatokon végzett kísérletek nem mindig meggyőzőek, mert az ember gyakran másként reagál, mint a többi emlős. Az orvosnak fel kell világosítania betegeit, hogy az új eljárás esetleg hatásos, de a kísérlet kockázatos lehet, s részletesen ismertetnie kell a kockázat mértékét. A szervátültetések is rendkívül nehéz etikai problémákat vetnek fel. A sebészi technika igen sokat fejlődött e téren is, de az immunológiai kérdések (az egypetéjű ikrek kivételével) megoldatlanok. Ezen felül a donorok általában halottnak nyilvánított személyek. Ezért itt rendkívül fontos kérdés, hogy ki tekinthető halottnak, mi a halál. A halál fogalma több ágú: 1. A szomatikus halál azt jelenti, hogy a test nem tud többé integrált egységként funkcionálni; 2. ezt követi a sejthalál (celluláris halál), az egyes szervek sejtjei oxigénérzékenységüknek megfelelően halnak el; legérzékenyebbek az agysejtek. Ha a szürkeállomány sejtjeit néhány percre megfosztjuk az oxigéntől, az emberi személyiség halottnak tekinthető, még ha egyes szervei eleveneknek tűnnének is. Mesterséges úton „életben lehet tartani", de soha többé nem fog gondolkozni, érezni, cselekedni, látni, hallani, szagolni, ízlelni, tapintani. Az ilyen reménytelen állapotban levők szoktak szervátültetéseknél donorokként szerepelni. Az agyi halált műszeres úton meg lehet állapítani, általában ezt szokták az élet végeként felfogni. Mióta több mint száz évvel ezelőtt Gregor Mendel feltárta az öröklődés alaptörvényeit, a legjelentősebb genetikai felfedezés 0. T. Avery, C. M. MacLeod, M. McCarty nevéhez fűződik, akik 1944-46-ban feltárták, hogy a dezoxiribonukleinsav, a DNS szabályozza az öröklődést. Ma már azt is tudjuk, hogy a születések 3-4 százaléka genetikailag szabálytalan, de vajon jogos-e életben tartani ezeket az újszülötteket, vagy már a házasulandók alapos genetikai vizsgálata után meg kell akadályozni megszületésüket? Nehéz kérdések. Ha az orvos tájékoztatja a leendő szülőket a születendő gyermekükkel kapcsolatos kockázatról, ezzel talán minden lehetségest megtett, hiszen a döntés joga minden bizonnyal a házaspáré, még abban az esetben is, ha a genetikai hibák csak a megtermékenyülés után derülnek ki. A genetikai beavatkozás minden formája rendkívüli veszélyekkel jár az emberi nem jövője szempontjából, mert semmiféle komolyan vehető alapunk nincs a kiválogatáshoz. Az öröklődés szabályozásának tudományos lehetőségét kísérletekkel bizonyították. A DNS-t in vitro, vagyis laboratóriumi fiolában végzett kísérlet révén, egy vírus segítségével át lehet vinni az emberi sejtekbe, s bár még messze vagyunk az öröklődés befolyásolásának gyakorlati kivitelezésétől, mégis már most szembe kell néznünk azokkal a problémákkal,

124

melyek azért merülnek fel, mert a petesejtbe bevitt géncsoportok révén fizikailag és intellektuálisan az átlagostól eltérő egyedeket hozhatunk létre. Ez a lehetőség számtalan etikai és jogi nehézséget fejt magában, például az apaság, az örökösödési jog területén stb., a társadalmi, népesedési és politikai problémákról nem is beszélve. A genetikai kutatások és beavatkozások területén végzett munka azonban egyébként is rendkívüli elővigyázatosságot igényel. Az alábbiakban a World Health 1976. januári száma alapján ismertetjük az Orvosi Kutatások Tanácsadó Testülete, az ACMR 1975 júliusában az Egészségügyi Világszervezet, a WHO főigazgatójának tett javaslatait. A testület határozottan támogatja a genetika területén végzett kutatásokat, beleértve a DNS mesterséges úton történő újrafelépítését is. A dezoxiribonukleinsav az egyik alapanyaga minden élő sejt magjának, s egyben a genetikus „információk" egyik nemzedékből a másikba való áthaladásának kulcsa is. A Nobel-díjas Joshua Lederberg professzor jellemzése szerint ez az anyag „az átöröklés egy darabkája". Az a merőben újszerű technika, mellyel lehetővé válik a DNS újra összekapcsolása, abban áll, hogy elkülönítenek rokonságban nem levő szervezetekből származó DNS-molekulákat, azután összeépítik őket. Ily módon azt érik el, hogy ezek a molekulák olyan új hibrid szervezetet alkotnak, amely mindkét eredeti organizmus genetikus sajátságaival rendelkezik. Ezt a módszert mikrobiológiai kutatásokban is alkalmazzák. E módszerekben nagy lehetőségek, de ugyanakkor nagy veszélyek is rejlenek. Nagy veszélyt jelentenek azok az új lények, amelyek az új mikroorganizmusokból származnak, nem kevésbé az, hogy e mikroorganizmusok egyes típusai a zárt laboratóriumból kiszabadulva, kórokozóként léphetnek fel. Az ilyesfajta kockázatot a minimumra kell csökkenteni, ezért a mikrobiológia területén is a legnagyobb óvatosságra és élővigyázatra van szükség. Javaslat született egy bizottság felállítására, mely a szövetsejtek és mikroorganizmusok kezelését ellenőrizné az orvosi gyakorlatban és a kutatásokban egyaránt. Néhány javaslat, melyeket az Orvosi Kutatások Tanácsadó Testülete, az ACMR juttatott el az Egészségügyi Világszervezet, a WHO főigazgatójának: 1. A mikrobiológiai kutatások folyamatossága, megfelelő biztosítékok mellett, beleértve a genetikai beavatkozásokat és a sejtegyesítések tanulmányozását is, elsőrendű fontosságú az orvostudomány és a közegészségügy szempontjából. 2. Létre kell hozni egy albizottságot a testület szervezetén belül, ez felügyeljen a gyógyításban és kutatásban alkalmazott sejtek és mikroorganizmusok hatásaira. 3. A fenti feladatok biztosítása érdekében titkári megállapodások szülessenek az Egészségügyi Világszervezet keretein belül. Ezért koordinálni kell az olyan szakmai egységeket, mint például a fertőző betegségekkel, a járványtani felügyelettel, a sejtbiológiával, a laboratóriumi munkával, az antibiotikus ellenállással, a genetikával foglalkozókat. 4. Legyen az Egészségügyi Világszervezet információs központ, ösztönözze a nemzeti szintű tevékenységeket, valamint a magánlaboratóriumokat és kutatóintézeteket arra, hogy az ember biztonságát tiszteletben tartva kezeljék a mikroorganizmusokat. 5. Működjék együtt az Egészségügyi Világszervezet a tudományos társaságok központjaival, időszakos tanácskozásaikon vegyen részt, hogy a lényeges problémák megoldásában szerepet kapjon. 6. A testület nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy a mikroorganizmusokat valós népességen kutassák. Itt különösen tekintettel kell lenni a potenciális veszélyt jelentő mikrobákra. Ez nélkülözhetetlen a genetikus modifikáció veszélyeinek megértéséhez, és alapja lesz annak, hogy ártalmatlanná tett mikroorganizmusokkal kísérletezhessenek. A genetikai kísérletezés szempontjából fontos, hogy kapcsolat létesüljön az alapkutatók és azok között, akik gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeznek a környezettani, a mikrobiológiai kutatásokban és a fertőző betegségek tanulmányozásában.

125

. Kötetünk képeiről

1968-ban, Heidelbergben, a science fiction világkongresszusán az egyik előadást megzavarták. Kiáltozó fiatalok nyomultak a terembe, röplapokat szórtak szét, harsányan tüntettek Franco tábornok ellen, aki akkor még élt, és Spanyolország teljhatalmú diktátora volt. Abban az évben nem voltak ritkák Nyugat-Európa országaiban a hasonló jelenetek, de az mégis szokatlan volt, hogy a fel-hevült fiatalok megzavartak egy mélyenszántó előadást, mely a tudományos-fantasztikus irodalom valamelyik esztétikai kérdéséről szólt. A zajongás oka - mint hamarosan kiderült - egy folyóirat volt, egy spanyol folyóirat, amely nek 14. számát Franco hatóságai elkobozták, bezúzatták, szerkesztőit pedig bíróság elé állították. A folyóirat - neve: Nueva Dimension, vagyis Új Kiterjedés vagy Új Távlat - ugyanis közöli egy humoros novellát, amelyben baszkok szerepeltek, és akkoriban a baszkokat tilos volt emlegetni Spanyolországban. A humortalan cenzor felfigyelt a novellára, és megindította a gépezetet. A Nueva Dimensión szerkesztőire börtön vagy magas pénzbüntetés várt, a Folyóiratra pedig betiltás. A heidelbergi tüntetést hamarosan nemzetközi felzúdulás követte. Science fiction írók, művészek, szerkesztők, kiadók és rajongók küldték egyéni vagy csoportos tiltakozásaikat a spanyol kormánynak, illetve országuk spanyol követségének. A folyóiratokban és fanzine-okban felhívások és nyílt levelek ismertették az eseményt, elítélve a fasiszta cenzúrát, egyes kiemelkedő sci-fi írók pedig már arról beszéltek, hogy bojkottálni kell a spanyol idegenforgalmat. Váratlan hatása lett a tiltakozásnak. A hatóságok visszakoztak. Az amerikai spanyol kövei egy nyílt levélben „félreértés"-ről, „tévedés"-ről beszélt, a pert viszonylag enyhe ítélettel zárták, a folyóiratot nem tiltották be, sőt engedélyezték az ominózus 14. szám újranyomását is a humoros elbeszélés nélkül. A Nueva Dimensión győzött, életben maradt. Három évvel később Triesztben a lap megkapta „a legjobb európai science fiction magazin" díját, és jogosan. Szerkesztése, kiállítása még ma is magasan az átlag fölé emeli. A Nueva Dimensión, Nyugat-Európában elég szokatlanul, valóban nemzetközi irodalomnak tekinti a sci-fit, valóban bemutatja olvasóinak a világ tudományos-fantasztikus irodalmát; az amerikait, a szovjetet. a franciát ugyanúgy, mint a svédet, a lengyelt vagy a románt. Szerkesztői mindenben a lehető legértékesebbet akarják adni, novellában, regényben, kritikában ugyanúgy, mint illusztrációkban vagy címlapokban. Örömmel mutatjuk be a Galaktikában a fejlődő, kibontakozó spanyol science fictiont; és az egyik legjobb európai sci-fi magazin illusztrációinak jellemző és értékes anyagát. K. P.

127

A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége, Budapest VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Budapest, Postafiók 43.

ISSN 0133-2430 Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Futaki József Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Gergely István 41 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 2851 - e - 7779

Készült a Zrínyi Nyomdában (76.1402/1-3342), rotációs ofszetnyomással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia." Jacques Bergier „A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem irodalom a szó igazi értelmében." Fred L. Polak „Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak összességét." Michel Bútor „A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül, egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig." Dr. Otakar Chaloupka „A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű szerinti értelmezésétől." Julij Kagarlickij „A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen." Jacques Bergier Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft