GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

0

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia Isaac Asimov: A repülő csészealjakról (Gömöri Péter fordítása) Kuczka Péter: UFO-k és más égi jelek Szentmihályi Szabó Péter: A warminsteri rejtély Arthur Shuttlewood: Az Aenstria bolygó üzenetei (Szentmihályi Szabó Péter fordítása) Gömöri Péter: Új Földek Részletek Fort könyvéből (Gömöri Péter fordítása) Samuel Rosenberg: UFO-k a történelemben (Szentmihályi Szabó Péter fordítása) Szentmihályi Szabó Péter: Egy NASA-mérnök Ezékiel űrhajójáról J. F. Blumrich: A küldetés (Szentmihályi Szabó Péter fordítása) Szentmihályi Szabó Péter: Az UFO-szenzáció Frank Edwards: Néhány klasszikus eset (Szentmihályi Szabó Péter fordítása) Szentmihályi Szabó Péter: A Condon-jelentés Szentmihályi Szabó Péter: A csillagász és az UFO J. Allen Hynek: Az UFO-helyzet (Szentmihályi Szabó Péter fordítása) Szentmihályi Szabó-Péter: Tévedett-e a Condon-bizottság? David R. Saunders: Az UFO és ön (Szentmihályi Szabó Péter fordítása) R. V. Jones: A repülő csészealjak természetfilozófiája (Szentmihályi Szabó Péter fordítása)

22

3 4 12 15 20 23 33 39 44 51 54 58 70 79 81 83 86

V. A. Ambarcumjan: A Földön kívüli civilizációk keresésének problémái (Székely Sándor fordítása) I. Sz. Sklovszkij: A lakott világok sokasága és a velük való kapcsolat megteremtése (Székely Sándor fordítása) Ludvik Souček: A kicsi zöld emberkék nyomában (Lőrincz Irén fordítása) I. Hobana - J. Weverbergh: UFO-kihívás az értelem ellen (Kálmán Béla könyvismertetése) Lontay László: Kappa úr kajánkodásai múltról, jövőről Peter Kolosimo: Nem földi (Részlet; Lontay László fordítása) Schalk Gyula: Mi az igazság az UFO-körül?

89 93 101 105 107 113 125

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen A fedélen Bruce Pennington festménye Dallos Jenő rajzaival Kuczka Péter editor, 1976

2

ISAAC ASIMOV

A repülő Csészealjakról

Minthogy élénken foglalkoztatnak a Földön kívüli élet lehetőségei, és mert tudományosfantasztikus regények írójaként ismernek, gyakran szegezik nekem a kérdést, hogy „hiszek-e" a repülő csészealjakban. Akik ezzel a kérdéssel fordulnak hozzám, mind eleve igenlő válaszra számítanak. És a repülő csészealjaknak a „hittel" való összekapcsolása rendszerint arra utal, hogy a kérdező ezeket valamiféle - nem emberi észlények által irányított űrjárműveknek képzeli. Nos, engedtessék meg nekem, hogy világosan kifejtsem a véleményemet, mert semmiképpen sem szeretném, ha írásaimat egy olyan felfogás kiindulópontjaként használnák, amelyet én magam ostobaságnak tartok. Ha tehát a repülő csészealjakat olyan űrjárműveknek képzelik, amelyeket Földön kívüli lények irányítanak, akkor azt mondom: nem hiszek bennük. Korábban már kifejtettem, hogy a Naprendszerben gyakorlatilag sehol máshol nincs a földihez hasonló értelmes élet, és az űrhajók kezeléséhez szükséges kultúra feltételei valószínűleg tőlünk csak sok-sok fényévnyire fordulhatnak elő. Ha azt mondom - márpedig ez szilárd meggyőződésem -, hogy a világűr végtelenjében kétségtelenül létezik még valahol értelmes élet, az egyáltalán nem ugyanaz, mint ha azt állítanám: e kultúrák nagy rajokban meglátogatják Földünket repülő csészealjaknak álcázott űrhajókban, amelyeket egyre gyakrabban észlelnek, bár bizonyítható kapcsolat sohasem létesült velük. A csillagközi utazás olyan mérhetetlen energiamennyiséget kíván, amely eleve elképzelhetetlenné teszi számomra, hogy bármilyen lények pusztán azért vágjanak neki a világűr végtelen mélységeinek, hogy néhány évtizeden át eljátszadozzanak velünk. Ha kapcsolatot akarnának létesíteni velünk, megtennék; ha pedig nem, akkor megtakarítanák az energiát, és máshová mennének. Kétségtelenül vannak olyan becsületes emberek, akik vitathatatlanul valódi, bár szokatlan jelenségeket észlelnek. Ezek azonban valószínűleg nem űrhajók (sőt biztos vagyok benne, hogy nem azok), de hát az űrhajókon kívül jó néhány dolog van még, ami fokozott vizsgálódást érdemel. Az is kétségtelen, hogy a tudósok több lelkesedést mutatnának, és nagyobb erővel kutatnának, ha a múlt tapasztalata nem arra tanítaná őket, hogy a repülőcsészealj-őrület korszakának hírei között hemzseg a sok kacsa, szélhámosság és rémhír. Szó, ami sző, ez bizony nem az ő hibájuk. Épp ezért mindaddig, amíg nem sikerül egy ilyen űrhajót kézzelfoghatóan, nem emberi legénységével együtt közszemlére tenni, addig - anélkül hogy bárkit rágalmazni akarnék továbbra is fenntartom azt az álláspontomat, hogy minden ilyen észlelet vagy kacsa, vagy tévedés, esetleg olyasvalami, amit úgy is megfejthetünk, hogy nem keverjük bele a távoli csillagokról érkezett űrhajó fikcióját. GÖMÖRI PÉTER FORDÍTÁSA

3

KUCZKA PÉTER

UFO-k és más égi jelek

A Vannak? Nincsenek? Léteznek? Nem léteznek? Jók? Rosszak? Figyelnek bennünket? Nem figyelnek? Nem az angyalokat vagy ördögöket kérdezzük. Ügyüket régen eldöntötte az egyház, dogmává nyilvánítva a IV. lateráni és a vatikáni zsinaton, hiszen a Biblia „majdnem minden lapja tanúsítja" létezésüket. De eldöntötte millió és millió férfi, mondván, hogy vannak angyalok, s millió meg millió nő, esküdözve, hogy vannak ördögök. Szinte mellékes, hogy a lélektan is valami effélét állít, amikor bennünk, titkolt álmainkban vagy vágyainkban röhögni látja az ördögöt és mosolyogni az angyalt. A repülő csészealjakról van sző, vagyis az UFO-król, a nappali vagy éjszakai égen megjelenő titokzatos tárgyakról vagy szerkentyűkről, ezeknek létéről vagy nem létéről. Nem véletlenül kezdtük az angyalokkal, nemcsak azért, mert a hasonlat szinte magától kínálkozott, hanem azért is, mert az UFO-irodalom köteteiben megjelenő égi küldöttek (az angyal, „angelosz" egyébként küldöttet jelent) néha bizony nagyon erősen emlékeztetnek a Biblia történeteiben számos alkalommal megjelent lényekre. A hasonlóság felhívja magára a figyelmet. De erre később még visszatérünk... A párhuzammal inkább a vita természetére akarunk utalni. Arra a vitára, amely néhány évtizede világszerte folyik a repülő csészealjakról hívők és hitetlenek, a tudomány képviselői és a hivő laikusok, sőt olykor a hatóságok, az állam képviselői és a hivő állampolgárok között is. Ha egyszer a művelődéstörténészek vagy a kuriózumok gyűjtői és vizsgálói visszanéznek korunkra, feltúrják a könyvtárakat, vallatják az újságokat és könyveket, és találkoznak ezzel a témával, igencsak elcsodálkoznak. Hát hogyan - kérdezik talán abban a korban, amely hozzányúlt az atomenergiához, rakétákat és műbolygókat lőtt a Naprendszerbe; vagy még azon is túl, kitalálta a műanyagokat, az absztrakt festészetet, az audiovizuális oktatást és a fogamzásgátló

1

4

tablettákat; abban a korban, amely a tudományos-technikai forradalom korának nevezte magát, és megszaporította a tudományos közlemények számát, és az egész Földön elterjesztette a Kék Duna keringőt; abban a korban, amely a repülés fejlesztésével összekötötte és a televízió fejlesztésével elválasztotta egymástól az embereket - abban a felvilágosult, köznevelő és műveltséget terjesztő korban lehetett ilyen témáról, ilyen módszerekkel vitatkozni ? És mi, ebből a korból, zavartan vonogatjuk vállunkat, szemérmesen lesütjük szemünket, idegesen babrálunk a gyufaskatulyával, és csöndesen mormolva, már-már alig érthetően azt válaszoljuk a jövőbéli kutatónak, hogy: igen, volt és lehetett ilyen vita. Aztán egy kicsit bátrabban hozzátesszük, hogy ez nem is olyan nagy baj. Mert ez a vita, minden látszólagos hasonlóság ellenére, nem középkori disputa volt arról, hogy hány angyal fér el egy gombostű hegyén, vagy hogy tud-e a Mindenható akkora követ teremteni, amekkorát maga sem képes felemelni. Nem, ez az abszurdnak vagy skolasztikusnak látszó vita valójában a tudományról szólt, és ha látszólag összekuszálódtak is benne a résztvevők véleményei és érvei, messziről nézve az álláspontok elég világosan kirajzolódtak. A vitázók nézetei és érvei gyakran mást mutattak, mint ami a lényegük volt. A tudomány képviselői olykor-olykor a hitet védelmezték, a hitvédők pedig, bár nem is tudtak róla, a tudomány fejlődése mellett törtek lándzsát. Mindez természetesen kesze-kuszán jelent meg, a birkózók összekapaszkodtak, s nehéz volt eldönteni, hogy melyik láb vagy melyik kar kié, de hát sok minden volt így nálunk akkoriban - mondjuk a jövőbéli kérdezőnek -, amíg minden rendbe nem jött. S elszemtelenedve, ahogy az ilyen beszélgetéseknél előfordul, hozzátehetjük még, hogy jobb volt erről vitatkozni, mint a baktériumbombák hatékonyságáról vagy a szurony bedöfésének helyes szögéről. Ennyit mondunk a jövőbéli kíváncsinak. De mit válaszolunk a mainak? Ráth-Végh István bölcsessége, humora, mindent megértő tapasztalata, rengeteg ismerete és széles látóköre szükségeltetnék a téma tárgyalásához. E megvalósíthatatlan kívánság magába foglalja azt is, hogy a témát művelődéstörténeti szempontból kellene tárgyalni, és annak is fonákjáról. Magyarán szólva úgy hisszük, hogy az egész kérdéshalmaznak csak parányi része tartozik a tudományok (csillagászat, fizika, biológia, lélektan stb.) és a filozófia körébe, a nagyobbik rész a szélhámosságok, hazugságok, mesék, félreértések és félremagyarázások ősi forrásokból fakadó, széles folyójának vizét dagasztja. Ezzel a nagyobb résszel szeretnénk végezni először. Szögezzük le, hogy az UFO nem jelent okvetlenül repülő csészealjakat, Marsról, Vénuszról vagy más galaxisokból érkező titokzatos űrhajókat. A „nem azonosított repülő tárgyak" (Unidentified Flying Objects) sokfélék lehetnek: meteorok, tűzgömbök, fényjelenségek, repülőgépek, műbolygók, rakétafokozatok, csillagok, felhők stb. stb - tehát olyan jelenségek, amelyek nem lépik túl a természet általunk jelenleg ismert törvényeit, s amelyekre viszonylag könnyen magyarázatot adhatunk. Az igazi, vérbeli ufológusok viszont nem tesznek különbséget - vagy csak ritkán - az ilyen természetes jelenségek és a repülő csészealjak között. Válogatás nélkül mindent beleszórnak egy óriási zsákba, s ez nem is csoda, hiszen akár hivők, akár cinikus hazudozók, mindenképpen az igazukat akarják bizonyítani. Ezzel a buzgalommal fordulnak a múlt felé is. Minden régi feljegyzésben, minden régi megfigyelésben, babonában vagy jósjelben megtalálják a maguk táplálékát. Mintha a múlt minden ismerete, a Bibliától a középkori krónikákon és alkimista könyveken át, egészen Charles Fort gyűjteményéig csak őket igazolná. Bőven merítenek is ezekből a forrásokból. Pedig valójában a hulladékokból élnek.

2

5

Mítoszok, mesék, kezdetleges világképek, naiv hipotézisek hulladékaiból. A történelemre hivatkoznak, holott éppen a történelmet, a történetiséget vesztik szemük elől. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy az emberiség bizonyos nézeteket, ismereteket, gondolatokat túlhaladt, elhagyott, eldobott. Különös lomtárban élnek. Jégszekrényben hűtik az italt, de kés helyett kőbaltát használnak; villanyfőzőben főzik, de kézimalommal őrlik a kávét. Mégis, hacsak nem teljesen cinikus üzletemberek vagy szélhámosok, még róluk sem beszélhetünk teljesen elítélően. Hiszen az ismeretek megszerzésének vágya munkál bennük. Igaz, hogy rossz irányban keresnek, de erről nemcsak ők tehetnek. Érdeklődésüket, kíváncsiságukat, problémáikat nem veszi észre és nem tereli helyes irányba a társadalom. Pedig csodavágyásukat például jól kielégíthetné az amatőr csillagászat, tevékenységi, szereplési vágyukat valamilyen társadalmi mozgalom, olvasási igényeiket egy jó könyvtár. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy az ember elég gyorsan rájön arra, hogy életének végessége és a világ végtelensége között feneketlen szakadék tátong. És ilyenkor kérdezősködni kezd. Kielégítő vagy inkább megnyugtató választ akar. Szelleme, agya ilyenkor akár a felszántott, dús talaj. Bármilyen magot befogad, bármilyen növényt fellombosít. Ha ilyenkor találkozik a repülő csészealjak meséjével vagy a misztikus küldöttek történetével vagy a végítélet próféciájával, akkor hinni kezd, s nehezen gyógyítható ki a hitéből. És mit mondjunk erről a hitről? Nevessük ki, gúnyolódjunk fölötte, vagy értsük meg, vegyük észre a mögötte meghúzódó egyéni és társadalmi okokat, és engedjük szabadjára? Mit mondjunk az úgynevezett „egyszerű" emberekről, amikor tudományosan képzett és művelt emberek is bevallják, hogy hisznek a spiritizmusban, a lélek halhatatlanságában vagy a repülő csészealjak földi látogatásaiban? Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a tarka, tetszetős, izgalmas hazugságot általában könnyebben elfogadjuk, mint a szürke, kemény és fárasztó igazságot. Szeretjük a mesét, vonzódunk a rejtélyekhez, titkokhoz, a képzelet szívesen játszik, és mi örülünk játékának. És a hétköznapok világa egyre kevesebb teret ad a képzeletnek. Ennyit a hívőkről. Nem annyira védelmül, mint inkább magyarázatul. De nézzük a hívőknek álcázott hitetleneket. Ők írnak repülő csészealjakról szóló könyveket, szerkesztenek lapokat, folyóiratokat, szerveznek „kutatóintézeteket", gyűjtenek jelentéseket, hamisítanak fényképeket és filmeket; ők mesélik, hogy utaztak az idegen űrhajókon, találkoztak „kis zöld törpékkel" vagy karcsú, szőke és telt keblű Vénusz-lakó nőkkel; ők érintkeznek telepatikusán vagy rádión az idegenekkel; ők becsmérlik a „hivatalos" tudományt, ők állítják, hogy a kormányok - persze csak UFO-ügyben - félrevezetik az Egyesült Államok lakosságát; ők követelnek vizsgálatokat és természetesen pénzt a vizsgálatok céljára; ők szerveznek kongresszusokat, és - összefoglalva - ők azok, akik bankszámlájukat erre a tevékenységre alapozzák. Leveleket írnak a tudósoknak, tudományos intézeteknek, akadémiáknak, minisztériumoknak, közületeknek, s ha eszelős és provokatív szövegeikre nem kapnak választ, akkor szétkürtölik, hogy az illető szerv vagy személy is tagja a „hallgatás összeesküvésének"; ha pedig választ kapnak, akkor arra hivatkoznak, hogy „a kérdésről levelezést folytatnak az illetékes személlyel vagy szervvel". Hatot vagy vakot vet a kocka, nekik minden jó az üzlethez. Mert üzletemberek ők, a „képzelet kizsákmányolói". Ha valaki elolvas 10-15 könyvet a repülő csészealjakról, bizony alaposan elcsodálkozik e könyvek sikerén. Lapos, unalmas, az írni tudás minimumára sem figyelmező szövegek, egy kaptafára húzott történetek, sete-suta mondatok, rossz, publicisztikus „filozófiai" elmélkedések. Ezek a szemfényvesztők hol ufológusnak, hol kapcsolatteremtőnek vagy hasonlónak, de mindenkor bennfentesnek mondják magukat, s legtöbbször azzal kérkednek, hogy meghívást kaptak egy repülő csészealjra, megismerkedtek utasaival, az idegen bolygók életével, idegen

6

társadalmak vezetőivel és filozófiájával, és felhatalmazást kaptak, hogy az üzeneteket átadják, és az emberiséget felvilágosítsák. Élükön, legalábbis történelmi sorrendben, George Adamski áll, aki „szerényen" filozófusnak, tanárnak és ufológusnak mondja magát, holott a Palomar-hegy déli lejtőjén egy vendéglőben vagy büfében dolgozott, és két kis amatőr teleszkóppal figyelte a csillagos eget. Egészen addig, amíg 1946. október 9-én meg nem látott egy hatalmas űrhajót... Mielőtt továbbmennénk, jegyezzük meg, hogy Palomar-hegyen van a világ egyik legjobban felszerelt obszervatóriuma és egyik legnagyobb távcsöve. Ez azért fontos, mert az ott dolgozó csillagászok sohasem észleltek repülő csészealjakat, ellenben Adamski rendszeresen megfigyelte és lefényképezte őket. Elbeszélését azért ismertetjük kissé részletesebben, mert mintája, modellje lett szinte minden későbbi UFO-jelentésnek. Tudnunk kell még, hogy ebben az időben az amerikai sajtó már elég gyakran adott hírt a titokzatos repülő szerkezetekről, s meglehetősen nagy érdeklődést és figyelmet keltett valószínűleg sugalmazott cikkeivel. Az amerikai közönség - ezt tudjuk Orsón Welles hírhedt rádiójátékának esetéből - könnyen hivő és néha gyermekien naiv, hamar beugrik a szenzációs közleményeknek. A légkört figyelembe kell vennünk Adamski könyvének eseténél is. Adamski 1946-tól 1952-ig számtalanszor megfigyelte és lefényképezte a repülő csészealjakat, cikkeket írt, előadásokat tartott róluk. Volt eset, hogy több száz, zárt alakzatban repülő csészealjat látott. A Palomar-hegyi obszervatóriumban ezt a flottatüntetést sem észlelték I Adamski híre hamarosan bejárta az Egyesült Államokat. Más forrásokból ismerjük egyegy fellépésének leírását, az előadások tartalmát. Hívei és elszánt rajongói támadtak. Közülük néhányan meglátogatták 1952 novemberében, és arra kérték, hogy jelenlétükben vegye fel a kapcsolatot a repülő csészealjak személyzetével. Adamski elfogadta a javaslatot, és a társaság kirándult a sivatagba. Nem kellett sokáig várniuk. Narancssárga fényben feltűnt egy űrhajó, és leszállt a dombok között. Adamski elindult az objektum felé, a többiek távolról, kb. egy kilométerről figyelték. Adamski észrevette, hogy tőle kb. 400 méterre megjelent a bokrok között egy férfi, és integetett. Adamski odaballagott, és azonnal látta, hogy az illető más bolygóról érkezett, mert a) haja a válláig ért, és mert b) az idegen „nadrágja egészen más volt, mint az enyém, formája szerint sínadrágnak látszott, és csodálkoztam is magamban, hogy miért visel ilyen helyen ilyesmit". Gyorsan kiderült, hogy az érintkezésnek nincsenek nehézségei, mert a szemben álló felek jelekből, kézmozdulatokból és gondolatokból könnyen megértették egymást. Igen, gondolatokból, telepatikus úton! A férfiról kiderült, hogy Vénusz-lakó, és igen értelmes. Például az atomrobbantásokat őértelmessége a megfelelő kézmozdulatokkal és hangos bumbummal jelezte. Ezt így írja le a filozófus szerző: „Neki (a Vénusz-lakónak) nem esett nehezére a felhőképződéseket kéz- és karmozdulatokkal kifejezni, de magát a robbantást jelezve azt mondta: bum-bum. Hogy pedig megértesse magát, először megérintett engem, aztán a növényzetet, ami mellettünk volt, végül a földre mutatott, és egy messze kiható kézmozdulatot tett, jelezve, hogy ez mind sok bum-bum által fog elpusztulni"* A sci-fi olvasónak önkéntelenül az a novella jut eszébe, amelyben a Mars-lakók a Földre érkezve egy aranyásó öszvérével akarták felvenni a kapcsolatot. De térjünk vissza a meséből a valóságba. * Az UFO-könyvek részleteit dr. Mócsi Károly kéziratos fordításából idézem. K. P.

7

Adamski hosszan elbeszélgetett az idegennel. Azt is megtudta, hogy „a mi tudásunk felszínes, az övék mélyrehatóbb. A Földön kívüliek jobban vigyáznak a Teremtő törvényeire, mialatt a földiek a materializmus törvényeit tartják szem előtt". Az is kiderült, hogy a bolygók és a naprendszerek között az utazás általános jelenség; hogy az emberi forma is általános; hogy minden bolygónak vannak lakói, és hogy tudósaink általában tudatlanok és műveletlenek. Az már tréfa - valószínűleg Adamski is nevetett, amikor leírta -, hogy az idegen beszéde erősen hasonlított a kínaihoz. De hát a legszebb találkozásnak is vége szakad egyszer. Az idegen beszállt űrhajójába, és zajtalanul távozott. Csak lábnyomait hagyta a homokon. Nyilván bizonyítékul, mert Adamskiék gipszöntvényeket készítettek a nyomokról. A gipsznyomokat Adamski elvitte előadásaira, és mindenütt nagy sikert aratott velük. Kiderült, hogy az idegen cipőtalpán hosszú szöveg volt titokzatos jelekből, megfejtésén „több tanult ember dolgozik, egyelőre még eredménytelenül". A siker után Adamski társszerzőjével együtt újabb könyvet írt. Ebben a Vénusz-lakó visszatért, magával vitte az illusztris szerzőt, tanárt és filozófust az űrhajóra. Az űrhajón Mars- és Szaturnusz-lakókkal is találkozott az ufológus; megismerte az űrhajók működését, a szuperértelmes lények különféle szerkezeteit; találkozott néhány Mesterrel, akiktől sok titkot megtudott az emberiség történelméről; látott űrállomásokat és laboratóriumokat; látta a Hold túlsó oldalának vizeit és állatait; evett-ivott a távoli bolygók termékeiből; látta egy furcsa televízión a Vénusz világát - megtudott minden megtudhatót. Kár, hogy az idegenek filozófust és tanárt, nem pedig fizikust és gépészmérnököt választottak a földiek közül. így csak néhány olcsó közhellyel gazdagodtunk, és nem fizikai felfedezések meg gépek sorával. Adamski két könyvében minden vagy majdnem minden megtalálható, ami a későbbiekben. Nem sok képzelőerőre vall, hogy a későbbi szerzők lényegében csak ismételték Adamski sztoriját, kibővítették, felnagyították egy-egy részletét. Az eltérések - s ez érdekes - inkább a részletekben találhatók, az idegenek, a szerkezetek, a bolygók, a „filozófiák" leírásában. Az eltérések párhuzamba állításával szépen kimutathatnánk a hazugságokat, de ehhez nincs sem kedvünk, sem terünk. Itt csak az alaptörténetet akartuk ismertetni. Adamski nyomába százak léptek, amerikaiak, angolok franciák, olaszok, spanyolok, portugálok, ausztráliaiak, dél-amerikaiak, németek, svédek, dánok, norvégek stb. stb. „közvetítők" az idegenek és a Föld együgyű lakói között. A szövegek három irányba fejlődtek: politikai, vallási és „tudományos" irányba. A politikai irány végső teljesítménye az az olasz könyv, amely bebizonyítja, hogy az elmúlt harminc év minden világpolitikai eseménye mögött az idegenek állnak, akik közben bázisokat is létesítettek a Földön, a föld alatt és a tenger fenekén. És az idegenek itt vannak köztünk, embernek, közönséges földi halandónak álcázva... A vallási irány azt bizonygatja, hogy sem az űrhajók, sem utasaik nem valóságosak fizikai értelemben, csak pszichikailag. Ezek a lények voltaképpen angyalok, történelmünkben mindig itt jártak, próbáltak jobb útra téríteni minket, de kevés sikerrel. Majdnem pontosan illik rájuk az egyház meghatározása: nincsenek helyhez kötve, egyes esetekben testet vehetnek fel, halhatatlanok, alig hat rájuk az idő, de teremteni és csodát tenni nem tudnak stb. stb. Itt vannak köztünk, földi halandónak álcázva... A „tudományos” irány aprólékos kutatásokba mélyül. Vizsgálja és osztályozza az űrhajók formáit, megjelenésük időpontjáról és leszállásaik helyéről készít statisztikákat, laboratóriumba viszi az űrhajókról lehullott tárgyakat, fémdarabokat, vizsgálja az űrhajók radioaktivitását, hipotéziseket állít fel hajtóműveikről, szerkezetükről, fordulékonyságuk okáról stb. stb. - folytathatnánk oldalakon keresztül.

8

Adamski szétszórt magocskái jó talajra találtak, szárba szökkentek, jó termést hoztak. Mint a nadragulya... De honnan jöttek ezek a történetek, hol találhatók Adamski irodalmi elődei? A sci-fi előtörténetében tájékozott olvasó már biztosan rájött a titokra. Igen, igen... Kicsit szomorkásán kell kimondanunk Verne Gyula nevét. Először (?) ő készítette el ezt az ételt. Emlékezzünk csak a Hódító Roburra. A regény azzal kezdődik, hogy a Föld különböző pontjain éjszakánként zenét és trombitaszót hallanak az égből. Aztán látnak valamit, amiről azt hiszik, hogy meteor vagy repülő szerkezet, de az a furcsa, hogy nagyon gyorsan változtatja helyét. Arra is gondolnak, hogy ez az a bomba, amelyet Schultze mérnök lőtt ki, és amelyből amolyan műbolygó lett. Az egyik csillagász kijelenti, hogy a mozgó tárgynak „sem jellegéről, sem méreteiről, sem mozgássebességéről, sem mozgáspályájáról semmit sem lehetett biztonsággal megállapítani". Valósággal láz tört ki a Földön, amikor olyan események következtek, „amelyeket lehetetlenség volt pusztán valamely kozmikus jelenséggel magyarázni”. Zászlók jelentek meg a világ legmagasabb épületeinek tetején. Kész. Innen származik Adamski története. Igaz ugyan, hogy még hozzákevert egy kis misztikát Swedenborgból meg néhány ötletet a Science fiction újabb terméséből, például a francia Renard Kék veszedelem című regényéből vagy az amerikai Doc Smith űroperettjeiből, esetleg képregényekből és filmekből, de az igazi ihlető Verne Gyula. Kár, hogy a keverékben az alapanyag is elromlott. Könyvéből ítélve rossz szakács lehetett Adamski abban a büfében vagy vendéglőben. Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Nem tudjuk, mekkora szerepe volt Adamskinak „könyvei" megírásában. Életrajza szerint az ifjú George „csak rövid ideig járt iskolába", és később sem lázadozott azért, mert szüleinek körülményei nem tették lehetővé hogy „megfelelő oktatásban részesítsék". A gyanakvó olvasó félig-meddig jogosan kérdezheti: írt valamit Adamski? Vagy a Hódító Roburt csak a társszerző olvasta? Hova tartozik tulajdonképpen a repülő csészealjak „irodalma"? A tudományosfantasztikus irodalom képviselői általában tiltakoznak a Science fiction és az ufológia összekeverése ellen, de tiltakoznak az ufológusok is. Ez utóbbiak - köztük Adamski is-többször kijelentették, hogy semmi közük a sci-fi nevezetű kitalációkhoz, ők az igazat írják, céljuk nem a szórakoztatás, hanem a felvilágosítás, s mindezt önzetlenül és nem írói honoráriumokért teszik. Azért nyugodtan feltételezhetjük, hogy jövedelmüket nem utalják át sem a Keresztény Ifjak Egyesületének, sem az Üdvhadseregnek. De ne támaszkodjunk egyedül a kölcsönösen megvető nyilatkozatokra. Formailag a repülő csészealjakról szóló könyvek valóban gyakran hasonlítanak a tudományos-fantasztikus regényekre, néha a kiadók kis, kacér mosollyal utalnak is arra, hogy a könyvet szórakoztatásnak szánták. Mégis van különbség, s ez a különbség lényegbeli. A sci-fi sohasem állítja, hogy valóságos, megtörtént eseményt mond el, sohasem akarja becsapni olvasóit, a nevében is ott van a „fikció", tehát a kitalálásra utaló szócska. A sci-fi kitalált történeteket mesél, még akkor is, ha nagyon hitelesen, nagyon elhihetően teszi. A hitelesség, mióta irodalom van, mindig a módszerhez tartozott. A repülő csészealjakról szóló könyv szerzője viszont mindig személyes élményeire hivatkozik, azt állítja, hogy a leírt események szorul szóra megtörténtek. Ebből az eltérésből adódik, hogy a sci-fi racionális, a repülő csészealjakról mesélt történet pedig irracionális. A sci-fi esetében a kitalált forma igazságot tartalmaz, a másik esetben az igaznak mondott formában hazugság rejlik. És ilyenkor, ahogy Swift mondja, aki pedig

3

9

egyáltalán nem idegenkedett a kitalációktól, a szerző „és barátai gyakran és jócskán nevetgélnek egy titkos sarokban azon, hogy máris hány százezer bolondot csináltak". Az ufológia tehát nem tartozik az irodalom fogalomkörébe. De nem tartozik a tudományhoz sem. Ennek részletezésébe nem kezdünk itt, nem avatkozunk a tudósok dolgába, nemcsak illetéktelenségünk miatt, hanem mert a tudomány képviselői megtették a magukét, világszerte elutasítva az ufológusok jelentéseit, összeállításunkban találkozhat az olvasó ezekkel a véleményekkel. Sem ide, sem oda, hova tartozik tehát a repülő csészealjak irodalma ? Azt hisszük, hogy leginkább az újságíráshoz, annak is a hírlapi kacsákat előállító ágazatához. Igaz, hogy ezek az írások gyakran könyvekben jelennek meg, de ez ne vezessen félre bennünket. Valódi szenzációhajhászó újságírói szövegek ezek, s kiválóan példázzák, hogy napjaink nyugati újságírásában hogyan manipulálják, hogyan keverik a valódi híreket a kiagyalt koholmányokkal. Az az újságírói és szerkesztői szellem, amelyik egyik oldalon, mondjuk, egy gyilkosság hiteles és naturalista leírását, a másik oldalon pedig Mr. X. asztrológiai tanácsait adja az olvasónak, megszülte a repülő csészealjakat is. Végeztünk tehát az ufológia nagyobb, terjedelmesebb részének ügyével. A kisebbik rész maradt hátra, a valóban megmagyarázhatatlan, szélhámosságnak nem tekinthető esetek dolga. Az UFO-jelenséget vizsgáló különböző tudományos szervek, bizottságok és testületek jelentéseiben mindig szó van arról, hogy néhány esetet nem tudtak azonosítani vagy megmagyarázni, néhány eset előtt tanácstalanul állnak. Ilyenkor az ufológusok, pontosabban a repülő csészealjak hívei felhördülnek, és diadalmasan kiabálni kezdenek. Lám, lám - mondják -, a tudósok mégiscsak tehetetlenek, mert vannak megmagyarázhatatlan jelenségek. Vagy azt mondják, hogy a tudósok hazugok és korruptak, az „összeesküvés" részesei, az állampolgárt félrevezető apparátus fizetett emberei. Nem veszik észre, hogy a tudomány éppen jellegéből fakadóan, éppen tudományos becsületből beszél így, hiszen az a tudós, aki azt állítja, hogy mindenre tud magyarázatot, ugyanott áll, ahol az ufológusok, akik mindenre magyarázatot adnak. A tudomány tisztességéhez és tisztaságához tartozik az igazmondás, annak közlése, hogy nem tudunk mindent, hogy vannak ma még ismeretlen és megmagyarázhatatlan jelenségek vagy dolgok, mint ahogy mindig is lesznek, hiszen mindentudók sohasem leszünk. A világ, az anyag végtelen, de elvileg és gyakorlatilag is megismerhető, egy adott korban viszont minden titkának, törvényének kifürkészésére, feltárására sohasem leszünk képesek. Az ufológusok „kimazsoláznak" néhány adatot, tényt vagy hipotézist a tudás nagy kalácsából, és tudománytalan következtetéseket vonnak le belőle. Itt van például az a hipotézis, hogy Tejútrendszerünkben számos naprendszerben élhetnek értelmes élőlények, akikkel kapcsolatot lehetne teremtenünk. Az ufológusok gyakran hivatkoznak erre a hipotézisre, feledve, hogy a matematikai számításoknak olyan variánsa is van, amely szerint az egész Tejútrendszerben csak egyetlen bolygón van értelmes élet. A tudomány akaratlanul ad érvet az ufológusoknak, akik a hipotézisnek csak egyik részét használják, és eltorzítják az összképet. Azok a hívők pedig, akik az UFO-jelentéseket olvassák, csak ritkán vagy sohasem jutnak el a valódi tudományos magyarázatokig, hiszen könnyebb egy újságírói fogalmazványt elolvasni, mint egy tudományos közleményt. Tegyük hozzá, hogy az UFO-król szóló tudományos jelentések a megmagyarázhatatlan eseteket sem értelmezik idegen űrhajóknak, sőt számításokra támaszkodva erősen kételkednek a kozmikus űrhajózás lehetőségeiben. Az ufológusok válaszul az égre mutatnak, egy csillogó pontra, és azt mondják, hogy ott a bizonyíték. Nem törődnek azzal, hogy az a csillogó pont meteor, tűzgömb, repülőgép, műbolygó, rakétafokozat, meteorológiai ballon vagy egy reflektor kósza fénye a felhőkön. Az

4

10

sem érdekli őket, hogy a csillogó pont a Vénusz, vagy valamely titkos katonai kísérlet eredménye. Így hát a vita lezáratlan. És a vitát milliók és milliók kíváncsisága kíséri. A kíváncsiság jogos. A kíváncsiság lehet ugyan üres pletykavágy, de lehet a tanulás kezdete, az ismeretek szerzésének alapfoka. Nálunk is, ahol a sajtó és könyvkiadás általában tartózkodik az UFO-históriák ismertetésétől, tíz- és tízezrek érdeklődnek a téma iránt; egy hír vagy cikk nyomán fellángol az érdeklődés, a különböző külföldön megjelent, esetleg magyar nyelvű könyvek magas áron cserélnek gazdát, és kézről kézre járnak, nem is beszélve arról, hogy a sugdolózás még ezeknek a könyveknek a tartalmát is eltorzítja. Érdeklődő levelek százait írják az emberek, s író-olvasó találkozók alig múlnak el a repülő csészealjakra vonatkozó kérdések nélkül. Az olvasók titkot sejtenek, és mint tudjuk, minden titok vonzó. Pedig titok valójában nincsen. Éppen ezért szántuk a Galaktika két számát (a jelenlegit és a következőt) e témák ismertetésére. A kíváncsiak igényeire gondoltunk, és nem a hívők igényeire. Szeretnénk „objektív" képet adni. Szeretnénk a vitát, a konfliktust mozgásában bemutatni. Éppen ezért felsorakoztatjuk az egymásnak teljesen ellentmondó nézeteket, nemcsak a komolyakat vagy komolykodókat, hanem azokat is, amelyek alól kilátszik a lóláb. Ahogy fentebb már mondtuk, az egész ügyet kuriózumnak tekintjük, az emberi képzelet játékának, még akkor is, ha a vita résztvevői tiltakoznának szemléletünk ellen. Célunk az ismertetés és szórakoztatás. Mert őszintén szólva néha legalább annyira mulatságosnak tartjuk a komoly hipotéziseket, mint az ufológusok hasonlóan komoly látomásait. Objektívek vagyunk, de objektivitásunk elfogult az értelem és igazság iránt. Összeállításunknál tehát figyelembe vettünk lehetőleg minden véleményt. Ezért ismertetjük a híres Charles Fort könyveit, amelyeket titokban vagy bevallottan forrásmunkának tekintenek az ufológusok, és gátlástalanul felhasználnak. Ismertetjük a Condon-jelentést és a vele vitázó szerzők nézeteit, de bemutatjuk Shuttlewood igazi UFOjelentését is az ún. warminsteri rejtélyről, hogy átadhassuk a szót Asimov és mások elutasító véleményének. Igazi csemegének tekintjük Blumrich spekulációját az Ezékiel prófétával találkozó űrhajóról. Nyugodtan állíthatjuk az utóbbiról, hogy a logika diadala a józan ész fölött. Szívesen adtunk helyet két szovjet tudós, Ambarcumjan és Sklovszkij hipotéziseinek az élet, illetve a Földön kívüli civilizációk létezésének lehetőségeiről. Ismertetjük Ion Hobana és Ludvik Souček témánkkal foglalkozó könyveit is. Kötetünket az olasz Peter Kolosimo könyveinek néhány fejezetével zárjuk. Kolosimót azért tartjuk fontosnak, mert sorai mögött mindig ott lappang az a bölcsesség, megértés és humor, amellyel az egész UFO-históriát szemlélnünk kellene. Ügy beszél mosolyogva, mintha a régi latin költővel együtt mondaná, hogy „semmi sem idegen tőlem, ami emberi". Olvasóinknak is ezt a mosolyt és ezt a mondást ajánljuk figyelmükbe. És erre szükségünk is van, ha látjuk, amit már Swift is, „hogy néhány alantas és tudatlan fráter, aki köztünk s a csillagok világa közt kalmárkodik, a legnyomorultabb módon bánik el a nemes tudománnyal. Ezek évenként előállnak egy csomó képtelenséggel, balgasággal és orcátlansággal, amelyeket úgy tárnak a világ elé, mintha egyenesen a bolygókról származnának, holott nem mentek értük magasabbra a saját agyvelejüknél"*

* A Swift-idézeteket Kéry László fordította

11

A warminsteri rejtély

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Eleinte főleg amerikai UFO-esetekről olvashattunk, s a másutt észlelt UFO-jelenségeket a nagyobb anyagi lehetőségekkel rendelkező amerikai ufológusok is meglehetősen röviden elintézték. Az angolszász nyelvterületen észlelt UFO-esetek közül kiemelkedik a warminsteri (Wiltshire megye) rejtély, amelyről 1967-ben Arthur Shuttlewood könyvet is kiadott. A jelen beszámoló ennek a könyvnek a rövid összefoglalása. Shuttlewood ritkán használja az UFO-megjelölést, s hogy miért, arra nézve legjobb, ha őt idézzük: „Az olvasók ugyancsak csodálkozhatnak, a szerző miért használta a dolog kifejezést, hogy az egyes vagy összes azonosítatlan repülő tárgyakat megnevezze, amelyek Warminster városát kísértették 1964 karácsonya óta. A kifejezést nem becsmérlő vagy tiszteletlen értelemben használtuk. Mivel sosem hallottak repülő csészealjakról vagy UFO-król, a Warminsterben élő tanúk többsége már korábban is ragaszkodott ahhoz, hogy e jelenségeket dolgoknak nevezze, amikor a szerző újságírói minőségben kérdezgette őket. Ez a név megragadt, és szívesen használták a brit és amerikai újságokban is, amikor a dologról szóló történetek szenzációt hoztak ebből a kis wiltshire-i városkából, Angliából." 1966. április 1-én Charles Hudd szolgálatban volt az egyik warminsteri autóparkolónál, s négy másik emberrel együtt szemtanúja volt, amint egy hatalmas, szivar alakú tárgy repült el nyugatról keletre, majd felizzott, és középen kettévált. A megfigyelők hatalmas robbanást vártak, de ez nem következett be, csak hat vörös gömb keletkezett, amelyek ezüstössé váltak, és csöndben elszáguldottak észak felé. Három nappal később, 1966. április 4-én az Angol Bank egyik tisztviselője Salisburyből Warminsteren át Bathba tartott. Útközben hasonló jelenséget észlelt, és leállította gépkocsiját. A szivar alakú tárgy átsuhant a sötét falu felett (Norton Bavant a falu neve), mögötte hat narancsszínű labda, amelyek mind más-más irányban tűntek el. Három közülük Warminster külső kerületei felé vette útját. 1966. április 7-én R. J. Ashwood és P. Davies hadnagy, a Welch Regiment tisztjei éjszakai hadgyakorlaton vettek részt, s hajnalban hagyták el a tiszti éttermet, amikor fent nagy sebességgel száguldó tárgyat pillantottak meg, amely keletről nyugatra tartott, a warminsteri Cradle Hill felé. Ezeket az eseteket Arthur Shuttlewood jegyezte fel többek között - a helyi lap, a Warminster Journal újságírója.

12

A News of the World "í 973-as sajtóregisztere a következőket közli Warminsterről, illetve lapjáról: „WARMINSTER (Wiltshire) Piaci város, a Salisbury síkság legnyugatibb részén helyezkedik el. Katonai és nagy állami gépipari központ. Lábbeli- és kesztyűipar, mezőgazdasági gépgyártás, tojáskeltetés és csomagolás, gyümölcsérlelés és - szállítmányozás. Népesség: 13 593. WARMINSTER JOURNAL Független. 1881-ben alapították. Warminsterben, Westburyben, Dél- és Kelet-Wilt-shire megyében terjesztik." Shuttlewood már az elején siet leszögezni, hogy lapja sohasem volt szenzációhajhász, és elég sok nyugtalanságot okozott a dolog légi akrobatamutatványainak sorozata ebben a csöndes és józan kisvárosban. A dologról néhány fényképfelvétel is készült, a legfontosabbat Gordon Faulkner 23 éves gyári munkás készítette 1966. augusztus 29-én. Elég furcsa kép, annyi szent - az UFO vagy két teljesen különálló darabból áll, vagy a tányér és a félgömb közötti rész tökéletesen átlátszó. A dolog körüli bonyodalmak voltaképpen 1964 telén kezdődtek el. 1964 karácsonyának hajnalán a helyőrség mintegy harminc katonája hatalmas dörrenésre riadt fel, az egyik őrmester nyilatkozata szerint „olyan volt, mintha egy hatalmas kémény lezuhant volna a tetőről, és darabjai szétszóródtak volna a tábor egész területén". Riasztották az őrséget, de semmi sem történt - a dörejek nem hasonlítottak a szokásos, repülőgépek által okozott zajokhoz vagy hangrobbanáshoz. December 25-én reggel 6-kor Mrs. Marjorie Bye a templomba igyekezett, amikor, vallomása szerint, rettenetes hanghullámok valósággal a földhöz szögezték és megbénították. Ugyanekkor Roger Rump, Warminster főpostamestere is felébredt a rettenetes zajra, házának tetején hangos dobolás hangzott fel, mintha valamennyi cserepet felszedték, majd visszaejtették volna. Ugyanekkor furcsa, zümmögő zaj hallatszott. A jelenség körülbelül egy percig tartott. Ugyanilyen élményt beszélt el számos más tanú - ez esetben fültanú Shuttlewoodnak. 1965. június 19-én Mrs. Kathleen Penton (saját előadásában) a következő jelenséget tapasztalta: „Fantasztikus látvány volt - annyira, hogy a férjem és a lányom azt hitte, megőrültem, amikor később elmondtam nekik. Éppen kinyitottam az emeleti ablakot, mert fülledt éjszaka volt, amikor láttam ezt a fényes dolgot, amint oldalt elhalad az égen, jobbról balra. Egészen lassan siklott el a dombok előtt. Egész hosszában hajóablakszerű nyílások futottak rajta körben. Számomra olyan nagy volt az egész, mint a hálószobánk fala hatalmas. Ezek az ablakok ki voltak világítva, sárga lángszínűek voltak. Nagyon hasonlított egy vonatszerelvényhez, csak a vége le volt kerekítve. És nem hosszában haladt előre, hanem finoman oldalt siklott. Sehol nem beszéltem erről, csak itthon, mert tudom, az emberek kinevetnének. A férjem... azt hitte, álmodtam az egészet. A lányom, Angéla pedig azt hitte, túl sokat voltam a napon!" Shuttlewood érdekes mellékkörülményeket is felsorol - például rengeteg helyről érkezett jelentés döglött egerekről, amelyeknek bőrén apró lyukak voltak. Ezeket az egereket a hangbetörés érintette házak körül találták. A kutyák és macskák megvadultak a zajra, egyesek meg is bénultak. Hallgassuk most meg a fiatal Eric Payne asztalos tanúvallomását, aki barátnőjét kísérte haza 1965. március 28-án este 11 órakor, s a ködben hazafelé indult. „A barátnőm biztonságban hazaért, én pedig Bishopstrow felé gyalogoltam a pászmákban összegyűlt ködön át a két falu közti országúton. Közel jutottam a bishopstrow-i Drayton’s Schoolhoz, az útkanyar előtt, amikor fütyülő zaj hallatszott, amely hangos zümmögésbe váltott át. Nem az út menti telegráfpóznák felől jött a hang, bár hasonlított ahhoz a búgáshoz.

13

Nem vagyok egészen bizonyos, milyen irányból jött. Akkor a köd már olyan nagy volt, hogy eltakarta majdnem az egész eget. De amúgy is koromsötét volt. Akkor az a tárgy éreztette a jelenlétét. Mindkétfelől szinte rátenyerelt a fák koronájára, nagy recsegés-ropogás támadt odafent. Borsódzott a hátam. Ha elképzel egy hatalmas pléhdobozt, nagy csavarokkal benne, amit éppen a feje fölött ráznak, akkor tudja, milyen hang volt ez. Felnéztem, hátha egy alacsonyan szálló repülőgép. Nagy nyomást éreztem a fejemen és a nyakamon. Valami csípte a kezemet és az arcomat. Felemeltem az öklömet, megpróbáltam leküzdeni ezt a dolgot. De túl nagy volt az ereje. Mielőtt rám támadt volna ez az erő, semmit sem láttam az égen, csak egy árnyékot. Világosabb színű volt, és ovális tányér alakú. De talán nem jól láttam. Nagyon kevés fény volt. Talán a köd emelkedett fel, mivel semmiféle repülőgép fénye vagy ilyesmi nem volt látható. De fülsiketítő kattogást, kolompolást hallatott, amit repülőgép sosem idézhet elő." 1965 februárjában egy csapat galamb döglött meg, feltehetőleg a dologgal való találkozás következtében. A galambok Warminster közelében nekirepültek a bénító hanghullámoknak, amelyeket a dolog bocsáthatott ki, majd merev szárnyakkal lehullottak egy tisztásra. Két szemtanú megállapította, hogy a hullamerevség szinte azonnal beállott. A környékről egyébként a nagyobb állatok időleges nyugtalanságát, a kisebb állatok tartós rosszullétét vagy pusztulását jelentették. 1965. június 3-án több tucatnyi szemtanú látta a szivar alakú, narancssárga színű UFO-t az égen, 19-én Cheltenham közelében figyelték meg, lángoktól körülvéve. Közben a Warminster Journal szinte megtelt az olvasók leveleivel, pro és kontra a különös UFO-jelenséggel. Gordon W. Creighton, a Királyi Földrajzi Társaság tagja is csatlakozott a vitához a lap hasábjain, június 25-én: „Nyilvánvaló, hogy egy csomó szamárságot is elmondanak az önök levélírói... A tény az hasonlóan a világ valamennyi országához -, hogy a nagyközönséget itt is durván félrevezetik, becsapják, és agymosást hajtanak végre rajtuk a hatóságok, akik nagyon is jól tudják, mi történik valójában. Földön kívüli űrhajók, ha tetszik, repülő csészealjak valóban léteznek, és nemcsak ide jönnek, hanem egyre gyakrabban leszállnak a világ más részein is. A repülő csészealj kifejezést először egy texasi farmer használta 1878-ban, aki látott egy ilyen hajót a farmja felett... Én és annak a szervezetnek a tagjai, amelyhez tartozom, minden héten több tucatnyi jelentést kapunk a világ minden tájáról, az összes nagyobb nyelven, olyan emberektől, akik nemcsak ezeket a hajókat látták, hanem utasaikat is. És majdnem minden országban (van néhány kivétel is) a témát szigorúan kirekesztik a sajtóból. Olasz kutatók egy csoportja, akikkel szorosan együttműködünk, úgy becsülte, hogy az elmúlt két évben már több mint 2000 ismert leszállási esetet tartanak nyilván. A National Commission for the Investigation of Aerial Phenomena (Washington, D. C.), amely testületnek én is tagja vagyok, nagy jelentést készített az ügyről 1964 elején, cáfolhatatlan bizonyítékokkal, s ennek a jelentésnek egy-egy másolata most az Egyesült Államok szenátusa és kongresszusa valamennyi tagjának a kezében van. Ennek a jelentésnek a létezését a brit sajtó szinte figyelembe sem vette. Nem kívánatos, hogy önök megismerjék ezeket a tényeket. Jó alaposan és valóban agymosásban részesítik önöket hatalmas érdekszövetségek, akiknek a helyzet nagyon is zavaróvá kezd válni. Azt mondják nekünk, demokráciában élünk - és követeljük, amennyiben ez így van, hogy gyakorlati bizonyítékát is lássuk ennek. Vagyis hogy mondják meg ennek a népnek - és az összes többi ország népének - ezeket a rettentően fontos tényeket. Nyilvántartunk kartotékjainkon több száz leszállást, teljes dokumentációjukkal együtt - olyan eseteket, ahol a gép utasait látták, és találkoztak velük. 1964-ben és 1965-ben leszállások történtek Kanadában, az USA-ban, Brazíliában, Argentínában, Európában, és több ilyen leszállás történt hazánkban is. Csak a múlt szerdán egy újságíró felhívott a Fleet Streetről, hogy elmondja, előző éjjel egy hatalmas, harang alakú gépet, amely olyan nagy volt, mint egy emeletes autóbusz, láttak leszállni és néhány lábnyira a földtől lebegni egy

14

Norwich környéki helyen. Ezt az információt, amelyet bizalmasan közöltek velem, egyetlen újság sem fogja lehozni..." Shuttlewood - az ilyen esetekben szokásos módon - különböző szaktekintélyeket sorakoztat fel az UFO-k létezése mellett, többek között idézi 1949-ből Robert B. McLaughlin parancsnok, USA haditengerészeti tüzérségi szakértő nyilatkozatát: „Sokszor láttam repülő korongokat, amint követtek és megelőztek kísérleti lövedékeket repülés közben a White Sands (New Mexico) kísérleti támaszponton, ahol - amint ismeretes - az első amerikai atombombát próbálták ki." Truman elnök pedig 1950. április 4-én egy sajtókonferencián kijelentette: „Biztosíthatom önöket, hogy a repülő csészealjakat - amennyiben léteznek egyetlen földi hatalom sem állíthatta elő." Barry Goldwater amerikai szenátor, egykori elnökjelölt kijelentette: „A repülő csészealjak, UFO-k, vagy akárhogy is nevezik őket, léteznek. De ha megkérdik erről a légierőt, hallgatásba burkolóznak." Hermann Oberth professzor, német matematikus, csillagász és rakétakutató: „Azt hiszem, Földön kívüli értelmes lények figyelik a Földet - s több ezer éve látogatnak minket repülő csészealjaikon." A warminsteri rejtély persze tovább gyűrűzött, és nemcsak a sajtóban. A vallásos emberek, a szektások, okkultisták, médiumok is bekapcsolódtak az UFO-szenzációba. Ezek közül egyet említsünk meg. Egy médium azt állította, ő tudja, miért jelenik meg a dolog olyan gyakran Warminster felett, mivel telepatikus összeköttetésben van a gép vezetőjével. A látogatók Izrael elveszett törzseinek leszármazottai. Warminster azon a vonalon fekszik, amely összeköti Stonehenge-t Glastonburyvel, s ezek a jelenségek Krisztus második eljövetelét hivatottak közölni. A stonehenge-i Szent Kör és a legenda szerint Glastonburyben eltemetett Szent Grál (a kehely, amelyben felfogták Krisztus vérét) vonzza a látogatókat ide... Nehéz lenne felsorolni, mi mindent láttak Warminster jámbor polgárai Arthur Shuttlewood szorgalmas gyűjtőmunkája szerint. Hatalmas tűzkört, amely hosszú ideig egy sofőr teherautója előtt haladt; hatalmas robbanásokat és gombafelhőket, sőt a dologról feljegyezték, hogy egy szakadékba majdnem belezuhanó kisgyermeket láthatatlan karjaival felemelt, és biztonságba helyezett. Itt is találunk jelentéseket gépkocsikról, amelyeknek motorja felmondta a szolgálatot, amíg a dolog áthaladt. Találgatások egész sora vonatkozik arra Shuttlewood könyvében, kik is hát ezek a látogatók, s milyen energia hajtja csészealjukat. A legnépszerűbb nézet szerint valamilyen antigravitációs elv alapján működik a gépük, s a látogatók bibliai „hírnökök", akik figyelmeztetik a világot a közeledő világvégére... Shuttlewood könyve kitűnő példa arra, hogyan hatalmasodik el egy kis közösségen belül az UFO-őrület, s hogyan válik egy kezdetben „komoly" beszámolónak induló könyv mulatságos ostobaságok tárházává. Erre jó példa Shuttlewood könyvének függeléke, ahol a szerző „az idegen lények" hozzá intézett telefonüzeneteinek lényegét rögzítette. Maga is gyanakszik, hogy ugratás áldozata, de nem tud ellenállni az ötletnek... Az Aenstra bolygó üzenetei* Bár mint realista még mindig fenntartom, hogy a rejtélyes telefonhívások, amelyeket otthon kaptam szeptember és október hónapban, ugratások voltak - és ezért kétes ízlésűek de el kell ismernem, hogy sok józan ész nyilvánult meg tartalmukban. Ha összehasonlítom őket azokkal az eseményekkel, amelyek Warminsterben történtek az elmúlt tizenhat hónapban, akkor, amennyiben igazak, nem csengenek hamisan. * Arthur Shuttlewood: The Warminster Mystery - Eyewitness accounts of dramatic UFO sightings in England, Tandem Books, London, 1967

15

Az Aenstria bolygó (az ő nyelvükön Cantel) lakói: Caellsan, Selorik és Traellison mindig annak a Boreham Field-i telefonfülkének a számát adták meg, amelyet használtak, a belvárostól keletre. De a több mint tizenkét tucat hívás közül egyszer sem hallottam a híváshoz szükséges négy penny csörömpölését, sem esésüket a gomb lenyomása után. Ehelyett a hívások gyorsan és tisztán érkeztek, csak valami különös recsegés hallatszott, mintha elektromos zavar keletkezett volna. Észrevettem, amikor mellékesen megemlítettem ezeket a telefonbeszélgetéseket barátaimnak, hogy mindnyájukat lenyűgözte az, amit ez a három személy mondott nekem, és legtöbbjük meg volt győződve arról, hogy ezek az aenstriaiak valóban léteznek, és mindenáron idejében figyelmeztetni akarják és tanácsokkal akarják ellátni a Földet. Így meggondoltam a dolgot, nem hagyom ki őket ebből a könyvből. Mivel igazságos akarok lenni az olvasóhoz, a végkövetkeztetéseket egyéni megítélésükre bízom, és rögzítem közléseiket. Csak arról biztosíthatom önöket, hogy ezek a hívások valóban megtörténtek amint ezt egész családom és Peter Earle, a News of the World riportere jól tudják és hogy némi töprengés után úgy fogadtam őket, mint ésszerű (és nem esztelen) őrültségeket, olyan emberekét, akiket vonzott a kivilágított leszállás gondolata. (...) Caellsan hangja kevés érzelmet árult el. Szenvtelen volt, mégis kényszerítő erejű, akcentusnak nyoma sem volt benne. Figyelmeztetett engem: „Használjátok ki teljesen a természet áldásos kincseit békés és termelő céllal. Kormányaitok vezetőinek addig kell észre térniük, amíg nem késő. Ne rohanjatok a feneketlen végzet és pusztulás mélységeibe, amely ellentétes az értékes élettel. Felejtsétek el az őrült hatalom- és uralomvágyat, ahogyan mi is megtanultuk elfelejteni több ezer földi évvel ezelőtt. Arra kérünk benneteket, terjesszétek ezt a fontos üzenetet a ti cantel tanácsaitok elé. Azt szeretnénk, ha ismét átgondolnák őrültségeiket, bár nem tudjuk rájuk kényszeríteni akaratunkat. Szeretett Traellisonunk, Aenstria királynője ilyen döntést nem bízhat ránk, és az Igazság Általános Szelleme - akit ti, földiek Istennek neveztek - megtiltja, hogy kényszer uralkodjék agyunkban és szívünkben." Caellsan óva intett a tudományos és katonai felszerelések káros fajtáitól. A nukleáris korszak küszöbén az ember könnyen elhagyhatja a biztonság határát, és fejjel rohan a teljes feledésbe, a józanságból az öngyilkos őrületbe. A Föld cantel burka, ha nem vigyázunk, könnyen parázsló pokollá válhat mindenestül. Ez bizonyosan elpusztítaná cantelünk teremtő rendjét, felforgathatná az egész Naprendszert, sőt következményei károsan érintenék saját canteljüket, az Aenstriát is. Mert a légkör cantelünk felett kétségbeejtően vékony - nyilvánította ki. A földi tudósoknak, csillagászoknak, fizikusoknak és geológusoknak még csak töredékes a tudása arról a hatalmas világegyetemről, amely cantelünk ön kívül terül el. Selorik, aki úgy mutatkozott be, mint Aenstria angol tolmácsa, magas hangon beszélt, hangja lágy és zenei volt. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint Caellsan, aki gyakorlott űrhajóparancsnok volt. Selorikot főleg szeretett Traellisonjától érkező személyes üzenetei érdekelték. Néha izgatott hanglejtéséből azonban nyilvánvaló volt, hogy ő is aggodalmat érzett azok miatt a dolgok miatt, amelyek a királynőt aggasztották. A királynőt aggasztotta a túl nagy sugárzás légkörünkben, ennek hosszú lejáratú hatása a mutációkban és a súlyosan eltorzult emberi formában a Föld cantelen, mind a méhen belül, mind pedig kívül; az, hogy az ember fokozatosan megmérgezi önmagát és fajtáját a helytelen kémiai talajkezeléssel; hogy betegségek fognak elterjedni a jövőben, ha potenciálisan veszélyes és rosszindulatú anyagokat süllyesztenek a vízbe, a tengerek mélyére a közbiztonság gondatlan őrzői. Figyelmeztettek arra, hogy a vízkészletek helyzete Földünkön nagyon aggasztja Aenstria lakóit. Az atmoszférától eltekintve a baktériumok a vízben terjednek el leggyorsabban. Víz

16

alatti munkacsoportjaik máris kimerítő vizsgálatokat végeztek erről. Sürgős helyreállítási munkálatokat végeznek, készen arra, hogy kiemeljék az elsüllyesztett hasadóanyagokat, és légi semlegesítésre elszállítsák azokat. Hangsúlyozták, hogy az aenstriaiak maguk is átmentek a fejlődésnek ezen aggasztó fokozatain sok ezer évvel ezelőtt, így nagyon is tudatában vannak azoknak a szörnyű veszélyeknek, amelyek rájuk leselkedtek. Warminster, mint mondották, fontos bázis az ő népük számára, ahonnan műveleteiket folytatják, mivel a legkorábbi brit civilizáció bölcsője volt, és egyes őseik is ismerték már. Más nagy bázisok (bár nem szükségképpen Aenstria bázisai) működnek az amerikai kontinensen és Európa bizonyos részein rövid lejáratú megbízásokkal. Földünk aenstriai és más Földön kívüli utazók megfigyelése alatt áll évezredek óta. Amikor megkérdeztem, miért Warminstert választották ez alkalommal támaszpont gyanánt, azt válaszolták: „Várnotok kell, és meglátjátok, mert sok dolog ki fog derülni, ha nyíltan megmutathatjuk magunkat a Föld minden emberének. Némelyek közülünk és elődeink sok évet töltöttek közöttetek, megtanulták szokásaitokat, és töprengtek hagyományaitok felett. Most itt olyan bázisokat létesítettünk, amelyek lényegesek célkitűzéseink szempontjából. Elolvassuk és megértjük földi írásaitokat, amelyeket ti újságoknak és könyveknek neveztek, és nem tetszik nekünk, hogy gyermekeitek képregényei szörnyekként ábrázolnak bennünket, akiknek két fejük vagy sok lábuk van, fémdoboz testük, gépagyuk. Kérlek titeket, higgyétek el, fizikailag éppen olyanok vagyunk, mint ti. Vannak nálatok is kivételek, vannak óriások és törpék, különböző bőrszínek. Nálunk is megvannak ezek a különbségek. A különleges feladatokat saját magunk teremtette robotok látják el. Ezek, ha a Földről látják őket, megzavarhatják a ti embereitek gondolatait, azt hiszik, hogy más bolygók groteszk lakói. De ezek ártalmatlanok, és akaratunknak engedelmeskednek. Szükségünk van a barátságotokra, hogy megoszthassuk veletek, tudósaitokkal és orvosaitokkal tudásunkat. Sok értékes dolgot tudunk felajánlani, ingyen és önként, a ti népeiteknek. Kérlek, mondd el nekik, canteletek minden lapjában és írásában, hogy tőlünk nem kell félni. Végtelen szeretettel és békével jövünk. Mégis sokan közületek ellenségesek velünk szemben. Földi tűzfegyverekből rálőttek az űrhajónkra. Ha felkészülünk az ilyen támadásokra, nem árthatnak nekünk. De néhányan közülünk emiatt értelmetlenül haltak meg. Tudod, Shuttlewood, mi nem állhatunk bosszút. Ez ellene szólna cantelünk törvényeinek és az Egyetlenegy követeléseinek. Lehet, hogy életünket veszítjük, miközben megpróbálunk segíteni népeiteken, bár mi semmit sem kapunk érte cserében. Ez tilos. Az Egyetlenegy azt parancsolta nekünk, szeretett Traellisonunkkal együtt, hogy jöjjünk ide, és mentsünk meg titeket az önpusztítástól. Ez nehéz és kockázatos feladat, ha figyelembe vesszük a ti embereitek viselkedését. Azt a tanácsot kell adnia nektek, az ő és az eljövendő nemzedékek érdekében, hogy javuljatok meg, keressétek a felvilágosodást és az igazságot, mielőtt a pusztulás órája felvirrad, hogy újjászületést jelezzen új formában; hogy úgy viselkedjetek, ahogyan az Egyetemes Igazság Szelleme kívánja. Tisztítsátok meg elméteket és gondolataitokat a tragikus előítéletektől. Tanuljatok meg teljesen élni és nem töredékesen, így gyógyítsátok meg lelki és testi bajaitokat. Az elme, a test és a lélek egészsége sosem lehet a tiétek, amíg canteleteket háborúk, éhség, betegség és helytelen gondolkodás pusztítják. Lágyítsátok meg szíveteket, és mindenekfölött - és most - tanuljatok meg bízni bennünk. Mi csak egy vagyunk a hatalmas világegyetem sok canteljéből, akik egyesültünk szeretetben és harmóniában egy isteni rendelésű tervben, hogy megszabadítsuk bolygótokat nyomasztó veszélyeitől. Nem szabad félnetek: égboltotokon többet fogjuk mutatni magunkat a jövő évben - és 1967 végére már sokat el is érünk abból, amiért canteietekre jöttünk."* * Optimista Földön kívüliek, ez tény, de akárhogy erőltetem az elmém, nem úgy látszik, mintha beváltották volna ezt az ígéretüket (A ford.)

17

Vajon földi tudományunk, a szó legtágabb értelmében véve, túlkomplikálttá vált-e? Mint tudományokhoz keveset értő ember, csak helyeselni tudom Selorik véleményét, hogy valóban ez az eset áll fenn. Persze ismét fel kell tételeznem, hogy az Aenstria néven ismert távoli világ emberei valóban bona fide kapcsolatot létesítettek velem. Vajon tudományunk megkísérli-e, hogy egy alsóbb ág foglalja el a tudás egész fájának a helyét? És talán ez a legfőbb tényező, amely a túlbonyolítás irányában hat? Az emberiség helyes fejlődéséhez Selorik szerint háromféle tudomány fontos: a szellemi, a társadalmi és a fizikai (vagy anyagi) tudomány. A kezdet kezdetétől - és ne felejtsük el, hogy az időnek más a jelentése más cantelek vagy bolygók esetében, mint itt a Földön - az ember megérezte, hogy egy felsőbbrendű hatalom és értelem hatja át és irányítja a természetet. Az ember vágya mindig az volt, hogy többet tudjon meg ennek a hatalomnak a természetéről, akár félelemmel, akár szeretettel eltelve állott vele szemben. Az ember csak akkor javíthatja meg élethelyzetét, ha együttműködik ezzel az erővel, s csak rontani fog rajta, ha tudatlanságában harcol ellene. Az anyagi tudomány felépítménye egyre inkább megfosztotta erejüktől a szellem- és társadalomtudományokat az elmúlt kb. fél évszázadban, mivel a testi szükségletek növekedése állandóan ösztönözte, és elnyomta a szellemi vágyakat. Ezért az emberiséget saját teremtményei fenyegetik, mert a szellemi és társadalomtudományok nem fejlődtek eléggé ahhoz, hogy megállapíthassák, mire használják fel saját jelentős eredményeiket. Az igazi alap került veszélybe, mert nem képes sokáig elviselni a ránehezedő hatalmas anyagi felépítményt, amely rá fog szakadni gyászos következményeivel. Elvesztettük egyensúlyunkat és saját mércénket, elvétettük a lépést, nem maradtunk harmóniában az ember számára eleve elrendelt és kívánt életformával a teremtés kezdete óta. És - mint megtudtam - az ember valóban egyedi öntőformában készült nem halak vagy majmok leszármazottja. (...) SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

Arthur Shuttlewood viszonylag hosszan idézett, jámbor erkölcsprédikációja, amelyet az ismeretlen telefonbetyároktól kölcsönzött, vagy saját maga talált ki, nyilvánvalóan gyenge és logikátlan tákolmány, még akkor is, ha a prédikációt a jó szándék ihlette. Az idealista gondolkodás számára régen az angyalok és ördögök, az istenek és istennők jelentették a „Földön kívüli" értelmes lényeket - a mai idealisták számára kissé nehéz lett, a tudomány eredményei közepette, angyalokról és istenekről értekezni. Jönnek tehát a jóságos megfigyelők, pompás űrhajóval, mélységes szeretettel és segíteni akarással eltelve. Ha valóban így lenne - ha így lehetne a materialisták is szívből örülnének, hiszen Aenstria titokzatos lakói egy csapásra megoldhatnák az emberiség problémáit, amelyekből most is van sajnos elég bőven. Amíg azonban az aenstriaiak nem jönnek - márpedig 1966 óta nem hallottunk felőlük -, addig kénytelenek leszünk nélkülük haladni, a magunk erejéből.

18

GÖMÖRI PÉTER

úJ

„Egy tevét lehetetlen megkülönböztetni a földimogyorótól, ha csupán a púpját nézzük..." Ez is lehetne Charles Fort könyveinek mottója, akár a The Book of the Damned (Elátkozottak könyve), akár a New Lands (Új Földek) címűé. Charles Fort, ez a keserű, kínosan következetes, hangyaszorgalommal gyűjtő, rendszerező és író publicista mert inkább publicista ő, mint tudós fantasztikus vállalkozásba fogott. Két földrész mintegy hetvenféle napi- és hetilapjának, kulturális, tudományos és ismeretterjesztő folyóiratának, magazinjának és képeslapjának több tízezernyi számát böngészte át, hogy fáradhatatlan munkájával bebizonyítsa: a Föld nem elszigetelt bolygó a világűr végtelenjében, hanem csak egy a számtalan lehetséges civilizáció közül, s ezekből a távoli kultúrákból nem egy esetben látogatók jártak a Földön, .vagy más módon adtak hírt magukról. Hogy mi módon? Nos, az alább következő és az Ő két könyvéből vett legjellegzetesebb példákon kívül hadd említsek itt még néhány másikat. Vörös, sárga, fekete csapadék hullott számtalan alkalommal a Föld legkülönbözőbb térségeiben. Kövek, asztallap nagyságú vörhenyes pikkelyek, halak, békák, gyíkok - és még ki tudja, hányféle élőlény nemegyszer óriási tömegekben. Kideríthetetlen eredetű nyomok a hóban, különös alakú felhők, mennydörgés a derült égből, titokzatos villám, amely megölte egy

20

FÖLDEK dolgozó paraszt egyik fiát, súlyosan megsebesítette a másikat - a harmadik pedig eltűnt. Egy ló lebegett napokig egy franciaországi kisváros egén, ellentmondva minden gravitációs törvénynek, és - számtalan szemtanú látta. Egyébként is: nincs egyetlen adat sem Fort könyveiben, amely mellett ne állna a forrás pontos megjelölése. Mit is jelent a cím: Elátkozottak könyve? Erre Fort már a címlapon megadja a választ: „Elátkozottnak nevezem azokat a jelenségeket, amelyek elől a tudomány elzárkózik." Igen, a tudomány elzárkózik bizonyos jelenségek magyarázata elől - vagy olyan magyarázattal szolgál, amely minden logikusan gondolkodó és akár csak kevéssé művelt elme számára is elfogadhatatlan - Charles Fort pedig nem tett egyebet, mint hogy fáradságot nem ismerő szorgalommal összegyűjtött az imént jelzett töméntelen mennyiségű sajtóanyagból mintegy kétezer olyan adatot, amely ezeket a jelenségeket rögzíti, és amelyekre - szerinte - csak egyetlen ésszerű magyarázat létezik: ha Földön kívüli élőlényeket és távoli, nálunk talán jóval fejlettebb civilizációkat tételezünk fel. Charles Fort könyvei tehát nem a könnyű szórakozást keresők, kikapcsolódni vágyók számára íródtak. Ennél lényegesen nehezebb olvasmányok. Adat adat hátán. Legtöbbször kommentár nélkül. És ez az, ami lenyűgöz. Innen a szuggesztivitás, amely mindent elsöprően árad. Az adatok önmagukért beszélnek. Nem mondanak sem többet, sem kevesebbet annál, mint ami éppen van bennük. Precíz, korrekt munka ez, és Fort jól tudja, hogy a töméntelen tényanyag ellenállhatatlanul kétkedésre indít. Megrendülnek a bevett normák, a

kritikátlanul elfogadott alapfeltételezések ha komolyan vesszük az író szándékát. Márpedig nem lehet őt nem komolyan venni - Fort egyetlen ellenfele az idő: hiszen könyveit századunk elején írta (1919-ben, illetve 1923-ban), akkor a technikai fellendülés talán még a múlt század véginél is szédítőbb sebességre kapcsolt - mindig így van ez a háborúk alatt és után akkor, amikor az ennek megfelelő szomjas megismerési vágy és az ismeretlent eszelősen magyarázni kívánó kíváncsiság megsokszorozódik. Csakhogy - Fort szerencsétlenségére - holdutazásról még nem lehetett szó. Mert nem hiszem, hogy Fort így írta volna meg könyveit, ha megéri az első űrhajós Holdra szállását. Mindez azonban csak azt jelenti, hogy Fort, bármennyire szeretné is, maga sem tud igazán kielégítő választ adni az izgalmas és megfejthetetlen eseményekre. Könyveinek mégis van egy vitathatatlan érdeme: a kérlelhetetlen tisztánlátás és a látszólag egymástól független események logikai összefüggéseinek megvilágítása. Fort nemcsak kínosan korrekt és precíz, hanem keserű és ebből eredően ironikus is. A ragyogó humor, gúny és irónia, ami olykor fel-felcsillan a szűkmarkúan mért egyéni kommentárok soraiban, önkéntelenül a halhatatlan angol gúnyolódóra és csipkelődőre, emberi gyarlóságaink ostorozójára, Jonathan Swiftre emlékeztet. Fort esetében azonban a gúny tárgyai csupán az áltudósok és az áltudomány; egy ilyen „tudósról" például kiderül, hogy miután matematikai számításokkal előbb gondosan meghatározott és távcsövével a számítások alapján megfigyelt ponton „felfedezett" egy kis holdat valamelyik égitest körül - olyan távcsővel dolgozott, amely akár minden

égitest körül is kimutatna egy-egy holdat, minthogy hibás beállítású az egyik lencséje. Ilyen és ehhez hasonló melléfogások özönét írja le Fort sok malíciával és jóleső kárörömmel. Stílusa egyébként a feldolgozott tárgyhoz alkalmazkodik, mégpedig tipikusan „forti" módon: következetesen. Szerinte a világban fellelhető tárgyak között végső soron lehetetlen bármiféle lényegbevágó különbség kimutatása, hiszen a dolgok egymásnak csak folytatásai, egy mindent felölelő kozmikus egész más-más megjelenési formái. A könyvét is így szerkeszti tehát (lehet, hogy ismerte Joyce Ulysse-íének 1922-es kiadását, mindenesetre a szerkesztés némi hasonlóságot mutat), a mondatok egymásból folynak, a bekezdések legnagyobb része a hogy szócskával kezdődik, mintha csak folytatna valamit, amit csak gondolatban kezdett el. Egyetlen folyamat tehát az egész könyv, értelmetlen lenne különösebben tagolni, legfeljebb a jobb érthetőség kedvéért. (Ugyanebből a célból az idézett részeknél helyenként feloldottam a stílus feszességét, és - mivel ki van szakítva az egészből kicsit értelmeztem az eredetit.) Nem marad más hátra, minthogy megnézzük, hogyan is látja ez a „rögeszmés" ember a világot és benne a dolgokat, amelyekről neki egészen más a véleménye, mint a konvencionálisán gondolkodóknak. „Mi is egy ház? Lehetetlen bármiről is megmondani, hogy micsoda, lehetetlen bármiről határozott különbséget kimutatni a többi dologhoz képest, minthogy minden különbség elmosódó, azaz lényegtelen. Egy pajta is lehet ház, ha valaki lakik benne. Ha viszont attól ház a ház, hogy laknak benne-minthogy az építészeti jelleg elhanyagolható- akkor a madárfészek is ház: hiszen az, hogy ember lakik-e a házban vagy sem, elhanyagolható, mert beszélünk például kutyaházról is; ugyanígy nem lényeges az anyag sem, hiszen az eszkimók hókunyhóban élnek... a remeteráknak például kagyló a háza, de feltétlenül az volt

a puhatestűnek, amely előtte lakta... vagy másképpen: azok a dolgok, amelyek látszólag annyira különböznek egymástól, mint a Fehér Ház és egy tengerparti kagyló - végső soron egy és ugyanazon folyamat más-más megjelenései." Ez így igaz, bár meg kell jegyeznünk, hogy a lapok (Fort metódusánál maradva) eddig még egyszer sem számoltak be arról, hogy az Egyesült Államok szenátusa valamelyik Long Island-i strand puha fövenyén, egy kagylóban ülésezett volna. Az emberiségnek - úgy tűnik - mégiscsak szüksége van a gondolkodás konvencióira, a jól bevált fogalomrendszerekre, mert ezek nélkül anarchia és káosz uralkodna az ismeretek rendszerezetlen tömegében, s így életünk, sorsunk a véletlenek játékszerévé válna. Csak arra kell vigyáznunk, hogy ne váljunk a gyorsan avuló ismeretek mechanikus befogadóivá, s engedjünk szabad teret az olykor furcsának tűnő új irányzatoknak, mert ezek hordozzák magukban a fejlődés magvát. Felesleges itt művészeket, írókat, festőket és zeneszerzőket említenünk, akik a maguk korát messze megelőzték, s csak az eljövendő idők emberének kínáltak szellemi táplálékot - elég, ha Charles Fortot idézzük, mert bár megoldást ő sem tudott adni, de műve felszabadítja az emberi szellemet.

22

RÉSZLETEK FORT KÖNYVÉBŐL I. KÜLÖNÖS CSAPADÉKOK Popular Science News - Luigi Palazzo professzor, az Olasz Meteorológiai Hivatal vezetője szerint 1890. május 15én a calabriai Messignadi közelében a friss vérhez hasonló színű anyag hullott az égből. A római egészségügyi intézmények laboratóriumai megvizsgálták a lehullott anyagot. Megállapították, hogy vér. „A hátborzongató jelenség legvalószínűbb magyarázata az, hogy vándormadarak (fürjek vagy fecskék) erős viharba kerültek, és ott megsemmisültek." Az anyagot tehát madarak véreként azonosították... Mit számít az, hogy mit mondtak - vagy inkább mondani kényszerültek - a római kutatók; és mit számít az, ha mi kimutatjuk, hogy semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az adott időpontban bármiféle vihart észleltek volna... és hogy az ilyen jellegű anyagot egy erős vihar szinte a végtelenségig szétszórná... és hogy sehol sem láttak madarakat sem döglötten a földön, sem a levegőben... vagy hogy egyetlen madártollat sem találtak... Elég ez az egy: vér hullott az égből... De később, ugyanott, ismét véreső esett. Összefoglalva általános szupergeografikus szempontjainkat: kocsonyás régiók, kénes régiók, hideg és tropikus régiók: egy olyan régió, amely a Földhöz viszonyítva az élet forrása: olyan régiók, amelyekben olyan nagy a közeg sűrűsége, hogy az onnan érkező tárgyak a Föld ritkás atmoszférájába érve felrobbannak. Az imént láthattunk egy robbanó jégesőről szóló adatot. Ez elég ahhoz, hogy elfogadjuk azt a feltételezést, amely szerint ezek a jégdarabok olyan közegből érkeztek, amely sokszorosan sűrűbb, mint Földünk atmoszférája tengerszint magasságban. A Popular Science News 22-38. számában arról olvashatunk egy beszámolót, hogy a Virginiai Egyetem laboratóriumában nagy nyomás alatt állítottak elő mesterséges jeget. Amikor ezt a jeget kivitték a laboratóriumból, a kinti, normális levegőn felrobbant.

II. ÉLŐLÉNYEK HULLANAK AZ ÉGBŐL... Leisure Hours Híradás apró békákról vagy gyíkokról, amelyeket többen láttak az égből potyogni. A cikk írója szerint az összes szemtanú tévedett: hogy a békák vagy gyíkok nyilván a környező fákról vagy más, magasabban fekvő pontról hullottak. Pontus professzor M. Aragónak írt egyik levelében fantasztikus mennyiségű apró, egy-két hónapos varangyok zuhogásáról számolt be. A békák hatalmas, sűrű, fekete felhőből hullottak alá, amely minden átmenet nélkül jelent meg a franciaországi Toulouse derült égboltján, 1804 augusztusában (Comptes Rendus 3-54). Scientific American, 1873. július 12. „A Missouri állambeli Kansas City feletti legutóbbi felhőszakadás végén - a jelentés szerint olyan mennyiségű béka zuhogott az égből, hogy az egészen elsötétült; a környéket tekintélyes távolságban mindenfelé békák borították." Tényleg, milyen egyszerű azt mondani, hogy az égből potyogó békákat egy forgószél ragadta föl; csakhogy mik is egy forgószél tulajdonságai; az exkluzionisták egyszerűen figyelmen kívül hagyják az iszapot, a tó fenekéről származó mindenféle hulladékot, a lebegő

növényi törmelékeket, a könnyen elmozdítható parti tárgyakat - szerintük a forgószél direkt kiválogatta a békákat... A Symons' Meter Magaziné egy másik esetről tudósítva (32-106) az apró békákból álló csapadékot egy bizonyos forgószél művének tulajdonítja - de hogy melyik tóból származhatnak a békák, arról egy szó sem esik a cikkben. Ráadásul van itt még valami ebben a hírben, hogy ti. a békák ez esetben szinte fehérnek látszottak. Attól tartok, nincs több kibúvónk; kénytelenek leszünk Földünk civilizációját néhány új világgal meglepni. Olyanokkal, amelyekben fehér békák vannak. L 'Astronomie 1890. január havának utolsó napján, egy erős viharban felmérhetetlen mennyiségű lárva zúdult le az égből Svájcban; fekete és sárga színűek vegyesen; olyan nagy számban, hogy csapatostul vonzották a madarakat. Mindent figyelembe véve, ezt a jelenséget a forgószél-magyarázatok ellen szóló és a külső eredetre utaló legpregnánsabb megnyilatkozásnak tekintjük. Ha erre egy exkluzionista azt találná mondani, hogy a lárvákat valami ismeretlen erő ragadta ki - januárban I - a fagyott földből, ráadásul fantasztikus mennyiségben, akkor csakis valami hatalmas erőre gondolhat - anélkül hogy számolna a finomságokkal: mert ha a lárvák származási és lecsapódási helye között nincsen nagy távolság, azaz nincs idő a kiválasztódáshoz, akkor hová lett a rengeteg egyéb hulladék? Ha viszont nagy távolságot tételez fel, végig a hosszú úton Dél-Franciaországtól FelsőSavoie-ig, akkor nyilván rendkívül finom kiválasztódással kell számolnia, amit a különböző fajsúly idéz elő - de egy ennyire finom szelekciónál már különválnának a lárvák a kifejlett rovaroktól. Nos, ami a fajsúlyt illeti - az 1890. januári svájci csapadékban a sárga lárvák háromszor akkorák voltak, mint a feketék, amelyekkel együtt hullottak le. Az erről a jelenségről szóló jelentések között egyetlenegy sincs, amelyik kétségbe vonná az esemény valódiságát.

III. UFO-K (AZONOSÍTATLAN REPÜLŐ OBJEKTUMOK), ILLETVE AZOK FELTÉTELEZETT LÁTOGATÁSAI Notes and Queries A folyóirat egyik olvasója, aki Devonshire-ben járt, levélben felvilágosítást kért egy sztorival kapcsolatban, amelyet ottjártakor hallott: egy esemény, amely harmincöt évvel az elmesélés ideje előtt történt. Hó lepte a földet - egy reggel egész Dél-Devonshire arra ébredt, hogy a hóban addig sosem látott, sosem hallott nyomokat találtak - „karmos lábnyomokat" vagy „meghatározhatatlan alakzatot" -, amelyeket helyenként, nagy távolságban, de szabályos közönként olyan nyom tarkított, amelyet mintha egy bot hegye hagyott volna... de a nyomok elszórtsága... óriási területet borítottak be... ráadásul nyomra bukkantak akadályokon is: például sövényeken, falakon, házakon - ezek nem okoztak nehézséget a nyomhagyónak... Hallatlan izgalom... a nyomokat vadászok és vérebek követték, míg egy erdőhöz nem értek... ahonnan a kutyák nyüszítve és halálra rémülve visszahőköltek, úgyhogy senki se merészelt nekivágni az erdőnek.

24

Notes and Queries Egy másik olvasó nagyon jól emlékszik a történtekre. Egy borz hagyott nyomokat a hóban; miután a nyomokat azonosították, az izgalom „egyetlen nap alatt teljesen lecsillapodott". Notes and Queries Írja, hogy egyik olvasójuk évekig kutatta a nyomok eredetét, mert volt egy példánya, amelyet édesanyja emelt ki a sok közül exmouthi kertjükben, és hogy pataszerű nyomok voltak - de csakis kétlábútól származhattak.

25

Notes and Queries Egy újabb olvasó szintén nagyon jól emlékszik, és „bizonyos osztályok" izgalmáról és felháborodásáról ír. Azt mondja, hogy valamelyik állatkertből megszökött egy kenguru... „minthogy a nyomok olyan furcsák és egymástól távol esők voltak, elterjedt a hiedelem, hogy elszabadult a sátán". Nos, ez volt a sztori, most nézzük meg még egyszer az egészet a korabeli híradások alapján. Láthattuk először a későbbi beszámolókat, abból a célból, hogy tisztán érezzük azokat a torzító, megmásító és elhomályosító hatásokat, amelyeken minden esemény szükségképpen átmegy az idő folyamán. Itt van például ez: egyetlen nap alatt teljesen lecsillapodott. Ha kutatásaimban arra az eredményre bukkantam volna, hogy az izgalom valóban rövid idő elteltével elült, talán hajlottam volna rá, hogy elfogadjam: semmi különös nem történt. Kiderült, hogy az izgalom hetekig tartott. Nagyon ismerős nekem ez a dolog: a jól bevált figyelemelterelés a rendszerbe bele nem illő együtthatókról. Minden jelenséget az illető kor meghatározójának szellemében „magyaráznak". Ezért mondunk le mindig a valódi magyarázatról, és elégszünk meg a magyarázkodással. Sátán, aki nyomokat hagy a hóban - ez ma már réges-rég elavult dolog. Ha tehát azt állították, hogy a hóban talált nyomok karomban végződnek, ez nem más, mint alkalmazkodás a XIX. század szelleméhez, vagy ha úgy tetszik, emberi tropizmus. A pataszerű nyomok nemcsak lóra emlékeztetnek, hanem a sátánra is. A XIX. század megkövetelte, hogy a nyomokról azt mondják: karomban végződnek. Később majd meglátjuk, hogy korának egyik legnagyobb biológusa, Owen professzor ugyanezt állapította meg - bár Darwin másképp gondolkodott. De én két értelmezést is be fogok mutatni - mindkettő megtalálható a New York-i Public Libraryban -, és ezek egyikében sincs a leghalványabb utalás sem bármiféle karomnyomra. Owen professzor nem magyarázatot adott: ő is alkalmazkodott. A későbbi beszámolók másik fogása, hogy az oda nem illő láncszemet úgy magyarázzák, hogy az eseményt átültetik a tündérmesék jól ismert világába, egyúttal mindjárt meg is fosztják hitelétől azáltal, hogy hasonlítják a mindennapian költötthöz - innen a szűkölő, megrémült kutyák és az elvarázsolt erdő ötlete, amelynek senki sem mer nekivágni. Valóban szerveztek vadászcsapatokat, de szűkölő, megfélemlített kutyákról sehol sincs említés a korabeli beszámolókban. A kenguru históriája, úgy tűnik, megint csak alkalmazkodás, hiszen olyan állatra volt szükség, amelyik messzire tud ugrani, mert a háztetőket borító hóban is találtak nyomokat. A nyomokkal borított terület azonban olyan hatalmas volt, hogy egy idő után szükség lett egy másik kengurura is. A nyomok azonban egy sorban haladtak. Az én magánvéleményem az, hogy minden bizonnyal nem kevesebb mint ezer féllábú, apró kis lópatkóval felszerelt kenguru hagyhatta azokat a nyomokat a devonshire-i hóban. London Times „Nagy szenzációt keltett Devonshire megye néhány városában, így Topshamben, Lymphstone-ban, Exmouthban, Teignmouthban és Dawlishben az a felfedezés, amelynek során nagyszámú, rendkívül különös és igen titokzatos lábnyomra bukkantak." A történet hihetetlen sokaságú nyomról számol be, amelyet a városok és a városok közötti területek lakói fedeztek fel a hóban 1855. február 8-ának reggelén. Hogy a szóban forgó terület ilyen óriási, az nyilván elkerülte Owen professzor és a többi alkalmazkodó figyelmét. Találtak nyomokat a leglehetetlenebb helyeken is: magas fallal körülzárt kertekben és a háztetőkön éppúgy, mint a nyílt földeken. Lymphstone-ban például alig akadt érintetlen kert. Eddig is találkoztunk már hősies nemtörődömséggel, de azt hiszem, a struccpolitika itt

26

egyenesen titáni volt. Mivel a nyomok egy sorban haladtak, ezért azt mondták róluk, hogy „inkább kétlábútól, mint négylábútól származó nyomok" - mintha egy kétlábú egyik lábát hajszálpontosan a másik elé rakná járás közben; hacsak nem szökdécsel, akkor viszont ezerrel vagy ezrekkel kell számolnunk. A nyomok állítólag „általában húsz centiméterre voltak egymástól hosszában". „A lábnyomok mintha szamárpatkóra hasonlítanának, és a méretük keresztben 4-7 centiméterig terjed." A nyomok átmérője nagyon fiatal csikók patájára utalt: azaz sokkal kisebb volt, semhogy szamárpatához lehetett volna hasonlítani. „Múlt vasárnap Mr. Musgrave tiszteletes prédikációjában megemlítette a dolgot, és a nyomokat egy kengurunak tulajdonította, ez azonban aligha valószínű, minthogy az Este mindkét partján találtak nyomokat. Jelenleg még homály fedi az ügyet, és jó néhányan a fent említett városok babonás lakói közül ténylegesen visszarettennek attól, hogy sötétedés után kilépjenek a házuk küszöbén." Az Este mintegy kétmérföldnyi széles vízgyűjtő.

27

London Times „Aligha mondhatjuk, hogy az érdeklődés az üggyel kapcsolatban lanyhult volna; még egyre érkeznek a felvilágosítást kérő levelek a lábnyomok eredetét illetően, amelyek oly nagy felbolydulást okoztak múlt hónap 8-án. A Timesban korábban már részletezett körülményekhez hadd tegyünk hozzá még annyit, hogy Dawlishban jó néhányan felkerekedtek puskákkal és egyéb eszközökkel felfegyverkezve, hogy - lehetőség szerint felkutassák és megsemmisítsék azt az állatot, amely a jelek szerint egyre szaporítja a nyugtalanító nyomokat. Amint az várható volt, a csapat úgy tért vissza, ahogy elindult. A lábnyomok eredetét illetően véget nem érő a találgatás. Néhányan azt bizonygatják, hogy a nyomok kengurutól származnak, mások amellett kardoskodnak, hogy azok hatalmas madarak karmainak lenyomatai, amelyeket az időjárás viszontagságai űztek ki a partvidékre. Több alkalommal olyan hírek terjedtek el, miszerint elfogtak egy állatkertből megszökött állatot; mindazonáltal az ügyet jelenleg éppolyan homály övezi, mint korábban." Az Illustrated London News nagy terjedelemben foglalkozik az eseménnyel. Az 1855. febr. 25-i számában még egy rajzot is hoznak a nyomokról. Szerintem kúpszerűek, csak a hegyük hiányzik a mélyedésben. Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy kissé hosszúkásak, akkor lópatanyomokra emlékeztetnek, vagy inkább csikópatáéra. Csakhogy egy vonalban haladnak. Állítólag a nyomok, amelyekről a rajz is készült, húsz centiméterre voltak egymástól, és ez szabályosan ismétlődött, változatlanul „minden egyházközségben". A Timesban említett városokon kívül itt továbbiakat sorolnak fel. A cikk írója, aki egy telet Kanadában töltött, és ért a nyomokhoz, azt mondja, hogy sohasem látott még „világosabban körvonalazott nyomokat", ő rámutat arra is, amit Mr. Owen és a többi alkalmazkodó oly állhatatosan figyelmen kívül hagyott - hogy „egyetlen ismert állat sem jár úgy, hogy a lábnyomai egyetlen egyenes sort képezzenek, még az ember sem". Az ügyet így tágabb megvilágításba helyezve, a cikkíró levonja a végkövetkeztetést: a nyomok nem lábnyomok. Nincs kizárva, hogy a következő megfigyelése az egész ügy lényegére tapint: hogy ti. bármi hagyta is a kérdéses nyomokat, az a valami sokkal inkább eltávolította, semmint összenyomta a havat. Megfigyelései szerint a hó olyan volt, „mintha tüzes vassal égettek volna lyukakat belé". Illustrated London News Owen professzor, akinek egyik barátja rajzokat küldött a nyomokról, azt írja, hogy azokon karomnyomok látszanak. Szerinte a nyomok egy borztól származnak. A News e számában még hat másik szemtanú írt levelet. Az egyik levél, amelyre csak utalnak, de nem közük, valami gazdátlan hattyúról tesz említést. Mindig csak ugyanaz a homogén látásmód... egy borz... egy hattyú... egy nyom. Fel kellett volna sorolnom a többi várost is, úgy mint a Times-beliekkel tettem. Leközölték viszont Mr. Musgrave egyik levelét. Ő is küldött egy rajzot a nyomokról. Ez is egy sorban ábrázolja őket. Négy látható a rajzon, s közülük a harmadik kissé kilóg a sorból. Karomlenyomatoknak híre-hamva sincs. A nyomok mintha nagyon fiatal csikó hosszúkás patájától erednének, de már nem olyan éles a körvonaluk, mint a február 24-i rajzon, mintha a rajz elkészülte előtt erős szél kavarta volna fel a havat, vagy megkezdődött volna az olvadás. Az egymástól másfél mérföldre eső pontokon végzett mérések a nyomok között mindenütt ugyanazt a térközt adták: pontosan 20 centimétert. És most pillantsunk be egy megkísérelt alkalmazkodási folyamat pszichológiájába és fejlődéstörténetébe. Mr. Musgrave azt írja: „Kapóra jött az alkalom, hogy a kengurut említsem, arra a jelentésre hivatkozva, amely később általánosan elterjedt." Azt mondja,

28

maga sem hitt igazán a kengurumesében, de örült, hogy „a madarak is kengururól csiripeltek", mert ezt ellene lehetett szegezni „a sátánról szóló veszélyes, megalázó és hamis híreknek". Egy másik olvasó azt írja, hogy bár a nyomok minden esetben patanyomra hasonlítottak, azért alig kivehetően kirajzolódtak a karmok körvonalai is - azaz a nyomok egy vidrától származtak. Később még rengetegen írtak a Newsnak. A levélözön úgy megáradt, hogy a március 10-i számban már csak válogatást tudtak adni. Megoldásként írnak egy ugrópatkányról, máshol egy szökdelő varangyot említenek, valaki pedig nagyon határozottan egy nyúlra gondol, amely úgy galoppozott végig a földeken, hogy a mellső és hátsó lábait szorosan egymáshoz préselte, ily módon keltve az egysoros nyomok illúzióját. Az Illustrated London News 1855. márc. 17-i számában egy heidelbergi olvasó „egy lengyel orvosdoktor szavahihetőségére hivatkozva" arról ír, hogy a Galícia határán húzódó alacsony Piaszowa-gorán (homokdűnék) minden évben ugyanilyen nyomokat találnak a hóban, sőt olykor a dűnék homokjában is, és hogy a nyomokat „a helyi lakosság természetfeletti erők művének tartja".

29

A British Association 1856/54. számában arról tudósít, hogy „Mrs. Ayling és barátai" szerint - mint Lord Wrottesleyhez címzett levelükben írják - 1855. aug. 11-én éjszaka fényes objektum volt látható a sussexi Petworth fölött. A leírás szerint az objektum a távoli dombok mögül bukkant elő fél tizenkettőkor. A test vörös volt, vagy legalábbis vöröses szerkezetnek látszott, mert fénycsóvákat bocsátott ki magából, olyan alakzatban, mint a kerék küllői; vagy talán „álló fények" voltak, hogy a leírás szavait használjuk. „Mint valami vörös hold, lassan felemelkedett, majd ugyanilyen ütemben távolodni kezdett, úgyhogy még másfél óra hosszat látható maradt." 1855. augusztus 11-én a Vénusz kéthétnyire volt attól a ponttól, ahol a legfényesebben csillog, a bolygó másodlagos együttállása pedig szeptember 30-ára esett. A test tehát - az éjszakának ebben a részében - nem lehetett az égből leereszkedő Vénusz. Egy meglepő jelenséget, mint egy vörös hold holmi kerékküllő-alakzatokkal, joggal tarthatnánk valaminek, ami az űrből érkezett, és olyan közel merészkedett a Földhöz, hogy csak egy viszonylag szűk körzet égboltján volt észlelhető, feltéve, hogy sehonnan máshonnan sem érkezett jelentés róla, és figyelembe véve, hogy éjjel fél tizenkettő lehetetlen időpont a csillagászok számára, akik kizárólag a napfoltokra specializálták magukat - hogy miért, az most már egyre nyilvánvalóbb. 1881. december 10-én szállt fel Bathból a kormány Saladin nevű léggömbje Walter Powelllel és két társával a kosárban. (Valentine and Tomlinson: Travels in space, 227. o.) A léggömb Bridportnál ért földet, a Csatorna partján. Két aeronauta kiszállt, de akkor a léggömb, Powell-lel a kosárban, hirtelen felszökött. Egy jelentés szerint a léggömböt látták a Csatornába zuhanni, nem messze Bridporttól, de Powell egyik társának, Temple kapitánynak a véleménye szerint a zuhanó tárgyat valószínűleg csak kidobták a léggömbből. A léggömb tehát a tenger felett vagy a tengerpart közelében tűnt el. Ha a tengerbe zuhant volna, minden bizonnyal még hosszú ideig fenn maradt volna a víz színén, messziről látható lett volna; mindazonáltal egy léggömb eltűnése a Csatorna fölött nem számítható titokzatos eseménynek - hacsak nem játszottak közre egyéb körülmények is. Ilyenkor az ember mindig arra vár, hogy jelentések özönére bukkan, amelyek a legkülönbözőbb helyeken látni vélt léggömbökről számolnak be. A rendkívüli körülmény mármost az, hogy a jelentések ehelyett mind egy fénylő testről tudósítanak, amelyet a léggömb eltűnésével egy időben észleltek az égbolton. A London Times arról tudósít, hogy fényes testet észleltek 13-án este, amely különböző irányokban mozgott Cherbourg térségében. 16-án éjszaka a spanyolországi Laredóban három vámőr állítólag valami léggömbhöz hasonló testet észlelt az égen, mire megmásztak egy közeli dombot, hogy közelebbről szemügyre vegyék, de a test szikrákat lövellt, és eltűnt - másnap Bilbaóból érkezett jelentés róla. A Morning Post azt írja, hogy éppen ez a fényjelenség a legjellemzőbb vonás; a szikrázás teszi láthatóvá az objektumot. A Standard dec. 17-i számában beszámolót olvashatunk arról, hogy a Countess of Aberdeen nevű gőzös kapitánya, McBain valami különöset észlelt az égbolton dec. 15. hajnalán, öt órakor, a skót partok mentén, 25 mérföldnyire Montrose-tól. Távcsövén keresztül a tárgy léggömb kosarához hasonlított, amelyből fénycsóvák lövelltek minden irányba - a test nagysága hol csökkent, hol nőtt. Széliránnyal szemben haladt, bár feltehetőleg valamely felfelé tartó légáramlat segítségével. Mintegy félóra hosszat látótávolságon belül volt, és végül a skót partokon, Montrose-tól 12 mérföldre északra fekvő Bervie irányában tűnt el. A Morning Post szerint a magyarázat igen egyszerű: tudniillik 15-én késő este a Dundee-tól nyolc mérföldre fekvő Monfreithben valaki felbocsátott egy tűzgömböt, „amelyet lágy szellő hajtott végig a part mentén, és miután egész éjjel égett, csütörtökön (16-án) a kora reggeli órákban a montrose-i vizek fölött kialudt és lezuhant". Ez a kis történet a gömbről, amely Montrose-ig sodródott, s amelynek az útját minden kétséget kizáróan nyomon követték, mígnem Montrose környékén lezuhant, nem nagyon fogadható el magyarázatként egy testről,

30

amelyet Montrose-tól 25 mérföldre észleltek. A Standard dec. 19-i számában arról tudósít, hogy dec. 11-én két fényes pontot láttak Dartmouth Harbor fölött. Walter Powell - mint Malmesbury képviselője - a parlament tagja volt, s barátai közül páran azonnal a keresésére indultak. Hozzátartozói jutalmat tűztek ki. Egy gőzhajó a Csatornát kutatta át, és csak 13-án hagyott fel a kutatással; de a halászbárkák tovább folytatták a keresést. „Átfésülő expedíciót" szerveztek, megkettőzték a parti őrséget, és végigkutatták a partot roncsok után, de a léggömbből vagy a léggömbről származó tartozékra nem bukkantak, csak egy hőmérőt találtak - tokkal. Brooklyn Eagle 1891. márc. 17. Márc. 16-án a pennsylvaniai Wilkes-Barre-ban „két férfi egész testében felemelkedett a földről, és tekintélyes távolságot tett meg egy forgószélben". Az erő tehát hatalmas volt, de másra nem gyakorolt hatást. Még ugyanaznap történt valami Brooklynban is. A New York Times 1891. márc. 17-i számában arról tudósít, hogy két férfi, az Orange-i (New York állam) illetőségű Smith Morehouse, valamint William Owen sussexi (New Jersey állam) lakos a brooklyni Vanderbilt Avenue-n sétált, úgy két óra tájt (16-án), amikor Morehouse közvetlen közelében valami nagyot robbant, amitől ő maga megsérült, Owen pedig elkábult; a villanás egy pillanatra mindkettőjüket elvakította. Morehouse arcát lőpornyomokhoz hasonló nyomok borították, a nyelvét pedig átfúrta valami. Minthogy nem volt más vádolható, a rendőrség letartóztatta Owent, formailag mérgezés vádjával. Morehouse-t kórházba szállították, a nyelvéből kioperáltak egy, valószínűleg bronz- vagy rézszilánkot, amely azonban nyilvánvalóan nem lövedékből származott. Semmilyen más anyagot nem találtak, jóllehet nagyméretű test robbant fel. Morehouse kalapját hat helyen perforálta valami, amit nem lehetett megtalálni. Egy szemtanú látta a robbanást megelőző villanást, de nem tudott felvilágosítást adni arra nézve, hogy az valami lezuhanó tárgytól eredt-e vagy sem. A Brooklyn Eagle 1891. márc. 17-i számában az áll, hogy egyik férfinál sem volt semmiféle fegyver, és hogy nézeteltérés nem állt fenn közöttük. Egy szemtanú beszámolt arról, hogy az esemény ideje alatt figyelte a két férfit, mert megragadta őt vidékies megjelenésük. Az azonosítható és az azonosíthatatlan érdekes keverékével van itt dolgunk. Feltételezem, hogy senki nem gondolja, hogy valaki bombát dobott volna a két férfira. Másrészt épp elég anyagot találtak ahhoz, hogy a „derült égből villámcsapás" teóriáját kizárhassuk. Azt hiszem, bármiféle meteoritszerű jelenség szintén kizárható.

IV. FORT KÖVETKEZTETÉSEI A tudomány elszántan, egységesen és gátlástalanul kizár mindenféle lehetőséget, hogy létezhetnek közeli Földek az égben. Lehet, hogy ez nem is gátlástalanság, inkább hipnózis. És látnom kell azt is, hogy a múlt e hipnotizőrei, vagy ha úgy tetszik, holdkórosai. Akik oly meggyőzően állítottak vagy tagadtak, ha kellett, kitűnően érvényesültek, és hírnevük volt. Érzésem szerint, ha egy Brewster, egy Swift vagy Newcomb valaha is le merte volna írni, hogy esetleg léteznek közeli Földek vagy élőlények az űrben, nemcsak hogy nem érvényesülhetett volna, de hírneve a mai napig vitatott lenne. Egy organizmusról akkor mondjuk, hogy virul, ha harmóniában van környezetével vagy a felsőbb hatalommal. A sikeres és virágzó Kirekesztést részemről a felsőbb hatalommal kitűnően harmonizáló szervezetnek képzelem. Tegyük fel, hogy minden nagy hazugság társadalmilag hat. Ha a Kirekesztés általános csalás; ha feltesszük továbbá, hogy a Föld elszigeteltségének képzete szükséges tényezője egész georendszerünk fejlődésének, akkor rögtön látjuk, hogy a kirekesztő tudomány hűen, bár hamisan funkcionált. Világraszóló bűn lenne túl korán világszerte elterjeszteni a földközelben létező más élőlényekről szóló tanokat, vagy azt, hogy

31

látták őket, és hallottak általuk kibocsátott hangokat: a Föld népeinek - mielőtt egyáltalán külső kapcsolatok létesítésére gondolhatnának - előbb tovább kell még szerveződniük. Az ilyen témákkal foglalkozó idő előtti tudomány olyan helyzetbe kerülne, mint került volna az USA, ha oly időben vett volna részt a francia-porosz háborúban, amikor népeinek még túl korai lett volna egy ilyenfajta külső kapcsolat, hiszen elsősorban saját belső fejlődésükre kellett összpontosítaniuk. Ugyanez vonatkozik mindennek a fejlődésére - az még elmegy, hogy egy csellel fészket rak magának, s ezzel - igen haszontalanul, homályosan és megmagyarázhatatlanul - előreveti az eljövendő élet jellemző formáit, hogy a darwini terminológiánál maradjunk; de már egy hal, amelyik felmászna egy fára, és onnan énekelne a társainak, mielőtt őskori szárnyasgyíkok repkedtek volna agyagmocskos szárnyakkal - hallatlan kis pojácának számítana a kozmikus színjátékban. Nekem mégis szilárd meggyőződésem hogy ebben a mi korunkban - amikor az élet alapja a szén energiája, s amikor egyetlen, a harmóniát zavaró dolognak sem engedtetik meg, hogy a rendszert veszélyeztesse, legföljebb előrevetheti jövendő korok árnyékát - a korlátozások mégsem tarthatnak örökké, és a sűrű, jótékony homály, amelyet bevett fogalmaink köré szőttünk, egy szép napon szertefoszlik. GÖMÖRI PÉTER FORDÍTÁSA

32

SAMUEL ROSENBERG

Részlet a Condon-jelentésből, V. rész, 1. fejezet

UFO k -

a történelemben

Dr. Condon definíciója (a Condon-jelentés ismertetésekor idézzük majd ezt a meghatározást az UFO-król) pontosan tükrözi valamennyi modern és ősi UFO-jelentés kitartóan rejtélyes következetlenségét. E fejezetben ezt a meghatározást fogjuk alkalmazni a múltra, ahonnan oly könnyen összegyűjthető az UFO-jelentések minden mintája különféle könyvek és feljegyzések alapján - valójában oly könnyen, hogy ha jelentést készítenénk azokról a rejtélyes tárgyakról, amelyeket a megfigyelő „nem tudott azonosítani", akkor ezek a jelentések megtöltenék a Condon-jelentés egészét. Az ősi UFO-k gazdagsága annak az alapvető ténynek tulajdonítható, ahogyan az akkori ember a mindenségre tekintett. Ha visszamegyünk az időben, gyorsan kiderül, hogy írásos történetünk során (és feltehetőleg korábban is) az emberiség mindig látott UFO-kat, és olyan „észlelésekről" tett jelentést, amelyek megmagyarázatlanok maradtak még akkor is, ha a vizsgálatokat megfelelőnek hitt személyek végezték el. (...) Több százezer évig a legtöbb emberi tevékenységet a környezeti jelenségek mágikus értelmezésére alapozták. Rég múlt idők óta varázslókat és asztrológusokat kérdeztek meg, ha bármilyen politikai vagy katonai döntést kellett hozni, és mágikus formulák alapján szolgáltattak igazságot is. Az ember hosszú történetében alig egy-két perccel ezelőtt még minden természeti jelenségről őszintén azt hitték, hogy azok istenek, angyalok, szellemek, ördögök, tündérek, boszorkányok, vámpírok, lidércek és démonok vagy a szerencse és a végzet hírnökei. Ma mindebből szemantikai maradvány, elbűvölő tündérmese vagy mítosz lett, bár egykor életre-halálra menő képletek voltak, amelyeket a legnagyobb komolysággal alkalmaztak. Sok, úgynevezett primitív társadalomban, amely máig fennmaradt, még ma is a világ mágikus értelmezése uralkodik. A legtöbb amerikai újság még ma is kinyomtat mágikus asztrológiai jóslatokat. 1962-ben Indiában minden kormányzati munkát felfüggesztettek azon a napon, amikor - sok száz év óta először - hét nagyobb bolygó együttállása következett be. Egész India megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a végzetes nap véget ért. Ernst és Johanna Lehner könyvükben (Lure and Lőre of Outer Space, 1964) illusztrált áttekintést adtak a kozmoszról, a korábbi kultúrák elképzelései alapján. Lehnerék világossá tették, hogy a kozmikus diagramok kitalálói meg voltak arról győződve, hogy a külső térről alkotott elképzeléseik valódiak és tényszerűek. A kozmosz természetének pszeudomagyarázatai a vallási és politikai ideológiák lényegéhez tartoztak, a bennük való hit kötelező volt, és csak a bebörtönöztetés vagy a halál veszélyének kockázatával lehetett vitatni őket. A kínaiak olyan éggömböt alakítottak ki, amely teljesen különbözött a nyugati felfogástól. Eszerint földünket a Négy Természetfeletti Lény veszi körül, ezek az Ég Négy Negyedét őrzik: a Kék Sárkány Keleten, a Zöld Madár vagy Főnix Délen, a Fehér Tigris Nyugaton és a Fekete Harcos vagy Teknősbéka Északon. Ezt a négy negyedet a Pa Kua, vagyis Nyolc Diagramma vette körül, amely az eget, vizet, villámlást, mennydörgést, szelet, felhőt, hegyet és földet képviselte. (...)

33

Az egyiptomiak követték az általános szabályt, hogy az UFO-kat koruk technológiai szintjén magyarázzák - a csillagközi járműveket úgy írták le, mint „a Nap bárkáit", amelyek Nutnak, a Mennyei Boltívnek hátán hajóznak. Később, a görögök és rómaiak olyan kozmikus UFO-kat láttak (ezeket mi is örököltük), amelyek izgalmas égi padlásszobában zsúfoltak össze embereket, isteneket és istennőket, flórát és faunát, mitológiai állatokat, válogatott tengeri ételeket, bútorokat és felszereléseket, mindenféle limlomot. (...) A napimádás ragályos volt az ókorban. Majdnem minden vallásban a Nap volt a legfőbb istenség, és egyes társadalmakban a végső áldozatot, az emberáldozatot is felajánlották neki. A görögöknél ő volt Héliosz, az egyiptomiaknál Horusz. Egy időre a perzsa isten, Mitrász álöltözetében csaknem ő lett a nyugati világ legfőbb istensége, mielőtt a kereszténység végképp győzött volna. Az inkák és más amerikai indián törzsek a Napot tekintették a legfőbb istenségnek, és azt az uralkodó csillagászati jelenséget imádták, amely vakítóan látható volt mindenki számára, de sohasem értették kellőképp. A Nap igazi UFO-észlelet volt, elsőrendű fontosságú látvány. De az UFO-Napnak mint istenségnek a fogalma nemcsak metaforikus volt. Istennel való azonosságát visszavonhatatlan igazságnak és dogmának minősítették, és ezt támogatta a bíróság, a rendőrség és a hadsereg. A teokratikus államokban a bevallott kétely a Napnak a Földünkhöz való viszonyát érintő teológiai magyarázatot illetően egyértelmű volt az árulással, és úgy is büntették. 1968. július 1-én a katolikus egyház kijelentette, „hogy esetleg felülvizsgálja Galileo Galilei feletti ítéletét a miatt az eretnek nézete miatt, hogy ellentétben a hivatalos katolikus dogmával, nem a Nap forog a Föld körül, hanem fordítva''. A cikk a Timesban egy másik cikk mellett jelent meg, amely valamilyen UFO-król adott hírt, s amelyekről később kiderült, hogy orosz műbolygók részei voltak, amelyek visszatérve a Föld légkörébe, kigyulladtak. Ennek a két „hírnek" az egymás mellé kerülése nem véletlen: részei annak a kitartó UFO-val kapcsolatos magatartásnak, amely olyan UFO-jelenségekre vonatkozik, amelyek mindig is világosan láthatóak voltak az emberiség számára - és félreértették őket. A szivárvány (The Rainbow) c. könyvében írja Carl Boyer: „Anaxagorász, Periklész barátja és tanítója olyan légkört talált Athénban, mely ellensége volt a természettudománynak, s amikor kijelentette, hogy a Nap távolról sem istenség, csak egy hatalmas, fehéren izzó kődarab, istengyalázásért börtönbe csukták. Anaxagorász ugyancsak bátran megkérdőjelezte írisz, a szivárvány istennőjének istenségét." Úgy látszik, hogy írisz sok ezer éven át jelentősebb UFO volt, erős érzelmi hatást gyakorolt mindazokra, akik tanúi voltak a jelenségnek. Egyesek, mint például a zsidók, örültek, ha látták a szivárványt, mert úgy értelmezték, mint Isten bocsánatát annak a néhány túlélőnek Noé bárkáján, akik megmaradtak, miután az Úr minden más életet elpusztított a Földön. De a nagyon kifinomult görögöknek és rómaiaknak a szivárvány ijesztő látvány volt, mert íriszt úgy tekintették, mint baljós történések hírnökét. (...) Világos, hogy sokéves kutatást venne igénybe, ha valaki ki akarná nyomozni és igazolni az „ősi" UFO-jelentések ezreit, amelyek a csaknem 1600 UFO-król szóló könyvben és cikkben fel vannak sorolva. Ez azt jelenti tehát, hogy az átlagolvasónak, aki igen ritkán vállalkozik arra, hogy utánanézzen annak, amiről olvas, csak arra van lehetősége, hogy higgyen vagy ne higgyen azoknak az íróknak a tudományos pontosságában és indítékaiban, akik az UFO-észlelések oly meggyőzőnek látszó jegyzékeit tárják elé. Ez nagyon szerény választási lehetőség: csak azon a körön belül lehetséges, amelyet az UFO-ban hivő szerzők spekulációi húznak meg. És mivel tudomásom szerint senki sem írt még elfogulatlan vagy tárgyilagos könyvet az ősi UFO-jelentésekről, az UFO-szerző és olvasója között a párbeszéd nagyon hasonlít egy dialógushoz, amelyet egy olyan ember folytat, aki hisz az UFO-k létezésében, egy olvasóval, akitől azt reméli, hogy megtérítheti hitére.

34

Az UFO-hívek hittérítő stratégiája megjósolható. Az olvasót könyvről könyvre biztosítják arról, hogy az UFO-k nem valami újszerű, modern jelenségek, hanem számtalan hasonló látogatásról készültek feljegyzések „a legrégibb időktől kezdve". A szerző ezután elkezdi felsorolni az ősi UFO-jelentések közül a leghatásosabbakat és legtekintélyesebbnek tűnőket, kiemelve azokat, amelyek a leginkább hasonlítanak az űrhajóészlelések modern beszámolóihoz. Arra is törekszik, hogy a hitelesség légkörét megteremtse az UFO-jelenségek számára, idézi és újra magyarázza az UFO-jelentéseket a Bibliából, régi római szerzőktől, mint az idősebb Plinius, idéz Shakespeare-ből, hindu vallási szövegekből, kolostorokban talált régi kéziratokból, vagy hogy egy figyelemre méltó példát mondjunk, „egy papirusztekercsből, amelyet a néhai Alberto Tulli professzor, a vatikáni Egyiptom-múzeum korábbi igazgatójának iratai között találtak". Ez jogos eljárás természetesen, hiszen tudjuk, hogy sok jelentős tudományos felfedezést tettek templomi levéltárakban (hogy ezt a példát említsük), mert a történelem sok korszakában az egyház krónikákat vezetett, és megőrizte a fontos események emlékeit. De az ilyen tekintélyes egyházi anyagot azért használják az UFO-irodalomban, hogy a szentség légkörét varázsolják minden UFO köré, akár régi, akár új, vagyis a képzettársítás révén akarják őket tekintélyessé tenni. Így például A repülő csészealj-olvasókönyv (The Flying Saucer Reader, Jay Dávid kiad., 1967), amely úgy jellemzi önmagát, mint „a hihetetlen, de tagadhatatlan UFO-k legjobb és leghitelesebb eseteinek antológiáját", a bibliai időkből vett „bizonyítékokkal" kezdődik, s van egy Paul Thomas tollából származó fejezet (1965), amelyben a szerző kijelenti, hogy a híres portugáliai „fatimai csoda" (1917. október 13.) valójában repülő csészealj volt, amelyet tévesen azonosítottak Szűz Máriával. A könyv tartalmaz részleteket is két könyvből, amelyben a szerzők leírják folyékony társalgásukat „Földön kívüli lényekkel": 1. egy ouijatábla, egy vizespohárhoz ragasztott ceruza és 2. telepátia segítségével. Az igazhívő ufológus számára a szent Biblia igazi kincsesháza a szent és profán UFOknak. Az Exodus könyvének 13. fejezete 21. versében „...az Úr pedig megy vala előttök... éjjel tűzoszlopban, hogy világítson nekik, hogy éjjel és nappal mehessenek". Az ufológusok ezt bizonyítéknak tekintik arra, hogy Isten egy űrhajót küldött, hogy az izraelitákat 40 napos útjukon a Szentföldre vezesse. Az Exodus képét ismétli az Újtestamentum a „betlehemi csillagban". Máté szerint (2., 9) „És ímé a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük megy vala mindaddig, amíg odaérvén megálla a hely fölött, ahol a gyermek vala". Bár nem tekintették UFO-nak, csupán „csillagnak", ez is úgy viselkedett, mint valami UFO, amely elindul és megáll. Van még sok tüzes szekér, szárnyas angyal és kerub az Új- és Ótestamentumban, amelyekről az okkultista modern ufológusok mind azt állítják, hogy UFO-k voltak. A következő ősi UFO-jelentésekből készült listát főleg jelenkori ufológusok könyveiből vettük át. Mind olyan írók, akik hisznek a repülő csészealjak létezésében, és akik többféle elméletet vázolnak eredetükről, repülési módjukról és jelentőségükről. I. e. 213. Hadriában egy „oltárt" láttak az égen, amelyet egy fehér ruhába öltözött emberi alak kísért. Körülbelül egy tucat ilyen megfigyelést lehet összeszedni i. e. 222 és 90 között, de jóval több ilyen észlelést elhanyagoltunk, mert úgy éreztük, leginkább úgy lehet őket magyarázni, mint meteorok vagy légköri jelenségek téves értelmezését (Vallee, 1965). I. e. 218. Amiterno tartományban sok helyütt láttak messziről fehér ruhás férfiakat. A napkorong kisebb lett. Praeneste-ben izzó lámpákat láttak alászállni az égből. Árpinál egy pajzsot láttak az égen. A Hold versenyre kelt a Nappal, és éjszaka két holdat lehetett látni. Kísértethajók jelentek meg az égen (Trench, 1966).

35

I. e. 100. Plinius említi a különös pajzsokat A természet története II. kötetének IV. fejezetében: „Lucius Valerius és Gnaeus Valerius konzulsága idején (kb. i. e. 100.) egy égő pajzs rohant át az égen szikrákat szórva, napnyugtakor, keletről nyugatra". (Green, 1967.) I. sz. 742-814. Nagy Károly uralkodásának idején egy űrhajó elvitt néhány Föld-lakót, hogy megmutassák nekik, hogyan élnek az űremberek. Ezeket az eseményeket írja le de Gabalis gróf Értekezéseiben (Trench, 1966). „Amikor azonban az űrhajó visszatért, magával hozva a Föld-lakókat, akiket elvitt, a nép meg volt győződve arról, hogy ők is az űrhajósokhoz tartoznak, akiket boszorkányoknak tekintettek." I. sz. 1270. Bristol, Anglia: Gervase of Tillbury az Otto Imperalia I. könyvének XIII. fejezetében egy város feletti légi járműről írt. A jármű horgonyát egy templomtoronyba akasztotta, és a hajó egyik utasa lemászott egy létrán, hogy kiszabadítsa a horgonyt. Az embert a tömeg kővel dobálta, és megfulladt a földi légkörben. Úgy mondják, a „démon testét" elégették. Ezt a történetet meg lehet találni számos UFO-könyvben, és itt a Let's Face the Facts about Flying Saucers (Nézzünk szembe a tényekkel a repülő csészealjak ügyében) c. könyvből idéztük (1967), amelyet Warren Smith és Gábriel Green, az Amerikai Repülő Csészealj Klubok Egyesületének elnöke írt. I. sz. 1561. Nürnbergben, 1561. április 14-én sok férfi és asszony látott nagyszámú vérvörös, kékes vagy fekete gömböket és korongokat a kelő Nap közelében. A látvány egy óráig tartott, és „úgy látszott, mintha a földre esnének, mintha mind lángra lobbanna, és nagy gomolygással elégne". (Idézet egy középkori szövegből, amelyet C. G. Jung talált meg a Nürnbergi Évkönyvekben.) I. sz. 1566. augusztus 7. „Az emberek egy csomó fekete gömböt láttak, amint nagy sebességgel haladtak a Nap felé, félfordulatot tettek, összeütköztek egymással, mintha küzdenének. Közülük sok vörös és izzó lett, azután elégtek, és a fények kihunytak." (Idézi C. G. Jung a Bázeli Évkönyvekből.) I. sz. 1716. március 6-án Halley csillagász látott egy objektumot, amely megvilágította az eget több mint két órán keresztül oly módon, hogy a jelenség fénye mellett nyomtatott szöveget tudott olvasni. Az észlelés ideje este hét óra volt. Két óra múlva a jelenség fénye újból fellobbant, „mintha újabb tüzelőt vetettek volna a tűzre" (Vallee, 1965). „Különös fények" csillagászati megfigyeléseit százával találhatjuk meg a modern UFO-könyvekben. Például Jacques Vallee a következőket idézi a Journal of Natural History and Philosophyból: „Sok meteort láttam, amint egy fekete felhő szélén haladtak, amelyből villámok cikáztak. Olyanok voltak, mint a vakító fényfoltok, a felhőkben táncolva és bolyongva. Az egyik akkorára nőtt, hogy vetekedett a Vénusz ragyogásával és nagyságával tiszta estéken. De a fényben nem láttam testet. Nagy sebességgel haladt, végigment a felhő szélén. Aztán egy helyben maradt, ragyogása elhalványult és eltűnt. Ezeket a furcsa fényeket nem másodpercekig, hanem percekig láttam. Legalább egy óráig játszottak oda-vissza ezek a különös fények a fekete felhőben. A felhőből nem jött villám, amíg ezek a fények játszadoztak. Amint a meteorok nagysága növekedett, úgy látszott, mintha leszállnának..." Ezt a megfigyelést John Staveley csillagász végezte Londonban, Hatton Gardensben, 1809. augusztus 10-én, és közölte a Journal of Natural History and Philosophy and Chemistryben (Vallee, 1965). 1820. Frangis Arago, az Annales de chimie et de physique-ben írta a franciaországi Embrunban jelzett megfigyelésekkel kapcsolatban: számos megfigyelő látott holdfogyatkozás alkalmával különös tárgyakat, amint egyenes vonalban haladtak. Egymástól egyenlő távolságban helyezkedtek el, és egy vonalban maradtak, amikor megfordultak. Mozgásuk katonai pontosságot mutatott (Vallee, 1965).

36

„A fényeket a Hold sötét felén" sok ufológus UFO-nak tekinti. Fort több ilyen esetet idéz, néhány közülük: 1668. november. Egy levél Cotton Mathertől Mr. Wallerhez intézve a Royal Society címén, Bostonból keltezve, 1712. november 24-én (jelenleg a Massachusettsi Történeti Társulat Könyvtárában, Bostonban) utal „egy csillagra a Hold tömege alatt, szarvainak közepén... amelyet New Englandben láttak 1668. november hónapjában" (Lowes, 1927). 1783. A Philosophical Transactions-ben (LXXVII. kötet) 1787-ben a nagy csillagász jelentést ad közre egy „fényes foltról, amelyet a Hold sötét részén látott... amely a távcsőben igen hasonlított egy négyes nagyságrendű csillaghoz, ahogyan az szabad szemmel látható" (Lowes, 1927). 1794. A Philosophical Transactionsben 1794-ben hét levél a XXVI. és XXVII. kötetben jelent „fényeket a Hold sötét felében". A legfontosabb észlelést Nevil Maskelyne tisztelendő, királyi csillagász tette, „Thomas Stretton megfigyeléseinek alapján, aki a jelenséget a St. John's Square-en, Clerkenwellben, Londonban látta. A Royal Societyhez intézett másik levélben egy bizonyos Mr. Wilkins pontosan ugyanolyan módon jelenti „észleléseit", ahogyan igen sokan mások, akik azt állítják, hogy UFO-kat láttak. „Mintha odaszögeztek volna, ahol éppen álltam, amíg az események lefolytak, és minden lehető módszert igénybe vettem, hogy meggyőzzem önmagam, nem észlelési hiba volt, és egy arra járó is megerősítette, hogy csillag volt'' (Lowes, 1927). „Egészen bizonyos vagyok - teszi hozzá harmadik levelében -, hogy ez a fényfolt a Hold kerületén belül helyezkedett el." Mr. Stretton kijelentette, hogy „ez a fény olyan volt, mint egy csillag, olyan nagy, mint egy csillag, de nem olyan fényes, a Hold sötét részén" (Lowes, 1927). 1868. július. Charles Fort Lol (íme!) c. könyvéből idézi Jacques Vallee (1965): „A chilei Capiagóban egy légi járművet, amely fényt bocsátott ki, és motorzajt hallatott, a helyi lakosság úgy írt le, mint fénylő szemű, óriási madarat, amelyet hatalmas pikkelyek borítottak, s amelyek összeverődve fémes zajt hallattak." 1870. március 22. A Lady of the Laké fedélzetéről, az Atlanti-óceánon a következő megfigyelést végezték el. Egy világosszürke, korongszerű tárgyat láttak, amelynek hátulsó része fényt sugárzott ki, közepéből hosszú, farokszerű képződmény sugárzott. Ezt az UFO-t 20 és 80°-os szög között lehetett látni félóráig. Széllel szemben repült, és Banner kapitány rajzot készített róla (Vallee, 1965). 1874. április 24. Ezen a napon egy bizonyos prágai professzor, Schafarick nevezetű látott „egy olyan különös természetű tárgyat, hogy nem is tudom, mit mondjak felőle. Vakító fehér volt, és lassan áthaladt a Hold felszínén. Azután is látható maradt" (Astro-nomical Register, XXIII. 206., idézi Vallee, 1965). 1879. május 15. Ezen a napon este 9 óra 40-kor a Vultur nevű hajóról, a Perzsa-öbölben, két óriási fényes kereket figyeltek meg, amint lassan pergett és leszállt. Harmincöt percig látták őket, negyven méterre becsülték átmérőjüket, és négy átmérőnyi távolságra voltak egymástól. Hasonló „óriási kerekeket" láttak egy évvel később, ismét májusban, és az óceánnak ugyanazon a részén, a Patna gőzösről. (Idézi Vallee, 1965. a Knowledge c. folyóiratból.) A különös jelenségeknek ezt a listáját akár több száz oldalon át folytathatnánk. Az olvasó, ha óhajtja, tanulmányozhatja Charles Fort (1941) és mások írásait. Mindezen olvasmányok végén valószínűleg úgy fogja találni, hogy a rejtélyes jelenségek még mindig rejtélyesek maradtak. Akkor aztán választhatja azt a lehetőséget, hogy elhiggye, az ősidők óta jelentett különös jelenségek olyan bolygókról való Földön kívüliek látogatását jelzik, amelyeknek civilizációja végtelenül régibb és felsőbbrendű a miénknél. Másrészt kíváncsiságát egészen más irányban is kiélheti. Az „ősi UFO-jelentések" ufológusok által közreadott idézeteinek van egy kísértetiesen közös jellemzője: a szerzők egyformán nagymértékben kritikátlanok e

37

jelentések hitelességét illetően, olyannyira, hogy ezek bemutatása messze túlmegy az átlagos tudományos szkepticizmus határain. Vegyük például egy sajátos „UFO-eset történetét", amelynek hitelt ad és nagy figyelmet szentel könyveiben Vallee, Green, Trench, Desmond, Adamski, Jessup és Thomas. A jelentés egy állítólagos „megfigyelésről" szól, 1290-ből, Byland Abbey, Yorkshire-ből, egy nagy, ezüstös korongról, amely lassan repült. Ezt a klasszikus esetet több könyvben megemlítik (Vallee, 1965). Ezen szerzők mindegyike valamelyik kollégájától idézi, de egyikük sem vette a fáradságot, hogy ellenőrizze, miféle „kézirattekercset fedeztek fel több évvel ezelőtt (1953) az angliai Ampleforth Abbeyben". Miután elhatároztam, hogy ellenőrzőm az „1290-es Byland Abbey-i észleletet", viszszafelé nyomoztam a különféle könyvekben, és elolvastam a teljes szöveget az „1290-es Ampleforth Abbey-i UFO-észlelésről", ahogyan ezt Desmond és Adamski Flying Saucers Have Landed (Repülő csészealjak szálltak le, 1953) közreadták: ... oves a Wilfred suseptos die festő sanctissorum Simon is atque Judae asseverunt. Cum autum Henricus abbas gratias redditurus erat, fráter guidam Joannes referebat. Tűm verő omnes eccuccurerunt et ecce rés grandis, circumcircu/aris argentea disco quodam haud dissimils, lente e super eos volans atque maciman terrorem exitans. Quo tempore Henricus abbas adultavisse (qua) de causa impius de..." „Mr. A. X. Chumley", aki a tájékoztatást nyújtotta, a következő fordítást adta: .. .Elvették a birkát Wilfredtől, és megsütötték Szt. Simon és Júdás ünnepén. De amikor Henrik apát úr éppen áldást akart mondani, John, az egyik testvér bejött, és azt mondta, hogy nagy jelenés látható odakint. Akkor mindannyian kimentek, és ím, egy nagy, kerek, ezüstös dolog, koronghoz hasonló, repült el lassan felettük, és ajegnagyobb rémületet váltotta ki. Amire Henrik apát úr rögtön felkiáltott, hogy Wilfred házasságtörő, minek folytán nem lenne kegyes dolog, hogy... A szerzők, Desmond és Adamski, a következő megjegyzést fűzik ehhez: „Valószínűleg az történt, hogy voltaképpen egy repülő csészealj haladt át Byland Abbey felett a tizenharmadik század végén, és a szigorú Henrik apát úr megragadta az alkalmat, hogy figyelmeztesse Wilfredet üzelmeire, a közösséget pedig kegyességük hiányosságaira." Ezután Paul Thomas könyvében (Flying Saucers through the ages, 1965) a következőt olvashatjuk: „...Yorkshire-ben egy lapos, fénylő korong repült át a bylandi kolostor felett. (A fordító jegyzete: „Komoly kétségek merültek fel ennek hitelességéről. Két oxfordi egyetemi hallgató 1956-ban bevallotta nekem, hogy ezt a dokumentumot ők hamisították viccből - de semmi sem bizonyítja, hogy valóban így tettek volnál" Kiemelés Sámuel Rosenbergtől.) Miután eltöprengtem, a fordító az 1956 és 1965 között eltelt kilenc év során miért nem próbálta azonosítani a régi kéziratot látogatás, levél vagy telefon révén az Ampleforth Abbeyben, elkezdtem saját nyomozásomat. A New York-i Brit Információs Szolgálat tanúsította Ampleforth Abbey létezését, amely jelenleg bencés kollégium az angliai Yorkban. Ezután táviratoztam egy barátomnak, Mr. John Haggartynak Londonba, és megkértem, nézzen utána a Byland Abbey-i kézirat létezésének és tartalmának. Hag-garty azonnal visszatáviratozott: ELLENŐRIZTEM A KOLLÉGIUMOT STOP AMPLEFORTH DOKUMENTUM KACSA KÉT HATODIK OSZTÁLYOS DIÁK MŰVE AKIK LEVELET ÍRTAK A LONDONI TIMES-NAK ÜDV Ilyen hamisított UFO-jelentés került újra kiadásra az új mitológia nagyobb dicsőségére a Let's Face the Facts About Flying Saucers c. könyvben is (Green, 1967). SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

38

SZENT MIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Egy NASA-mérnök Ezékiel űrhajójáról J. F. Blumrich, a NASA egyik főmérnöke fiával beszélt telefonon, és a fiú nagyon dicsérte Danikén egyik könyvét, Az istenek szekereit. Blumrich kölcsönkérte a könyvet, hogy jót nevessen rajta, de ahogy kézbe vette Daniként és a Bibliát, ajkára fagyott a mosoly. Nem sikerült a német szerzőt megcáfolnia. Erről szól Josef Blumrich könyve. Blumrich számításokkal igazolja annak az „űrhajónak" a technikai helyességét és valódiságát, amelyet Ezékiel próféta ír le saját korának szókincsével és eszközeivel. Ezékiel több mint húsz éven át „találkozott űrhajókkal", így abban a szerencsés helyzetben volt, hogy ismételten észlelhette és leírhatta ezeket az UFO-kat. Ezékiel könyvét egy űrhajó leszállása utolsó fázisának leírásával kezdi, miután Föld körüli pályára tért. Ezután leírja az űrhajó főbb részeit, beszél az űrhajó parancsnokairól, hallja beszédüket, leírja mozgásukat, sőt két repülésben is részt vesz. „Ezékiel jelentése világos megértésének kulcsa abban a nagyon gondos elemzésben rejlik, amellyel leírásának megfelelően tanulmányozzuk az űrhajó alkatrészeit és működését, mégpedig az űrhajózás mai ismerete és a rakétatechnika fényében." „A nyert eredmények egy olyan űrhajót mutatnak nekünk, amely kétségkívül nemcsak hogy technikailag kivitelezhető, hanem ténylegesen nagyon jól meg van tervezve arra, hogy megfelelőképpen működjék. Meglepődve fedezünk fel egy olyan technológiát, amely semmiképpen sem fantasztikus, hanem még legszélsőségesebb megjelenésében is majdnem mai lehetőségeinkhez áll közel, és amely ezért csak kismértékben haladja túl technikánk jelenlegi állapotát. Mi több, az elemzés eredményei olyan űrhajóra mutatnak, amely egy Föld körül keringő anyaűrhajóval együttműködve repült. Ami mindebből fantasztikus marad, az az, hogy egy ilyen űrhajó kézzelfogható valóság volt több mint 2500 évvel ezelőtt!" Blumrich hangsúlyozza, hogy Ezékiel írásának technikai értelmezése csak 1964 decembere óta vált lehetségessé, ekkor jelent meg ugyanis Roger A. Andersonnak, a NASA egyik kutatóközpontja főmérnökének cikke a szerkezeti technológiáról, amelyben leírta annak az űrhajónak a formáját, amelynek modelljét úgy fejlesztette ki, hogy alkalmassá vált a bolygók légkörébe való belépésre. Blumrich könyvének 2. fejezete felteszi a kérdést: Ki volt Ezékiel? Mivel ez a kérdés lényeges további mondandója megértése szempontjából, idézzük e rövid fejezetet. „Mivel Ezékiel állításait fogjuk elemezni és értelmezni, saját személye is messze kiható következtetések forrása lesz. Kívánatos, hogy minél többet megtudjunk annak a személyiségnek a jellegéről, lényegéről és műveltségi szintjéről, aki ezek mögött a jelentések mögött áll. (...)

39

Saját szövegéből egyenes tájékoztatást lehet kapni: a könyv az i. e. 593. vagy 592. évben kezdődik. Kb. öt évvel korábban, 597-ben Ezékielt Babilonba deportálták több zsidóval együtt Nabukodonozor király parancsára. Tel-Abib közösségében élt Chaldeá-ban, a Chebar folyó partján (amely voltaképp csatorna volt csak). Ezékiel pap volt. Hogy nős ember volt, onnan tudjuk, hogy felesége halálát említi, négy és fél évvel jövendöléseinek elkezdése után. Apja neve Búzi volt. További következtetéseket - célkitűzésünk szempontjából még lényegesebbeket is - lehet levonni közvetett módon korának általános politikai helyzetéből és írásainak bizonyos passzusaiból. Az a tény például, hogy Ezékiel a deportáltak között volt, arra utal, hogy családja rendelkezett bizonyos társadalmi súllyal, mert az 597. év deportálásai a népesség legbefolyásosabb rétegét érintették. Továbbá Tel-Abib közel volt Babilonhoz, attól délre. Igazolható tehát a feltételezés, hogy Ezékiel látta a nagy tornyot, vagy legalábbis hallott pontos leírásokat erről az építményről. Az is nagyon valószínű, hogy legalábbis hallott leírásokat a város híres óriási kapujáról, valamint a hozzá vezető széles triumfus-útról is. Ezékiel ismerte az ország népét, és kétségkívül látott elég páncélba öltözött katonát és lóvontatta harciszekeret. Valószínűleg körülbelül harmincéves volt. Éppen ezért elérhette kb. az ötvenedik életévét arra az időre, amikor utolsó próféciáját feljegyezte könyvében. Jeruzsálemben nevelkedett, és száműzetésének eredményeként két nagyon is jelentős kultúrával ismerkedett meg. Mi több, az írások kimutatják, hogy nagyon ismerte a Közel-Kelet egészének kulturális és kereskedelmi viszonyait, beleértve Egyiptomot is. Jelentéseiben semmi primitív vagy szimplifikáló jellegű vonás nincsen. Ennek a tájékoztatásnak végeredményeként egy meglehetős tapasztalattal rendelkező embert ismerünk meg, aki mint egy felsőbb osztályba tartozó zsidó család tagja, a jó neveltetés előnyeit élvezhette. Nem ismeretes, mikor és hol halt meg Ezékiel, azt sem tudjuk, hol temették el. Feltételezett, de nem bizonyított sírhelye Al-Kifl mellett van, ez a helység alig huszonöt mérföldre délre van Babilontól..." Idézzük fel Ezékiel próféta első könyvét a Bibliából, Károli Gáspár fordítása alapján: 1. És lön a harmincadik esztendőben, a negyedik hónapban, a hónap ötödikén, mikor én a foglyok közt a Kébár folyó mellett voltam: megnyilatkozának az egek, és láték isteni látásokat. 2. A hónap ötödikén (ez az ötödik esztendeje Jojákin király fogságba vitelének). 3. Valójában lön az Úrnak beszéde Ezékiel paphoz, a Búzi fiához a káldeusok földén, a Kébár folyó mellett, és lön ott rajta az Úrnak keze. 4. És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, amely körül fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó érc látszott volna ki, tudniillik a villámlás közepéből. 5. És belőle négy lelkes állat formája tetszék ki, és ez vala ábrázatjok: emberi formájok vala. 6. És mindeniknek négy orcája vala, és négy szárnya mindenikőjüknek. 7. És lábaik egyenes lábak, és lábaik talpa mint a borjú lábának talpa, és szikráznak vala, mint a simított érc színe. 8. Továbbá emberi kezek valának szárnyaik alatt négy oldalukon. Mind a négyőjöknek orcái és szárnyai. 9. Szárnyaik egymás mellé lévén szerkesztve, nem fordultak meg jártukban, mindenik az ő orcája irányában megy vala. 10. És orcájok formája vala emberi orca, továbbá oroszlánorca mind a négynek jobb felől, és bikaorca mind a négynek bal felől, és sasorca mind a négynek hátul.

40

11. És ezek az ő orcáik. És szárnyaik felül kiterjesztve valának, mindeniknél két szárny összeér vala, kettő pedig fedezé testöket. 12. És mindemek az ő orcája irányában megy vala, ahová a lélek vala menendő, oda mennek vala, meg nem fordulván jártukban. 13. És a lelkes állatok közt látszék, mint egy égő üszög, amely lángolt, mint a fáklyák, ide s tova futkározva a lelkes állatok közt; és a tűznek fényessége vala, és a tűzből villámlás jőve ki. 14. És a lelkes állatok ide s tova mozognak vala, mint a villámlás cikázása. 15. És mikor ránéztem a lelkes állatokra, ímé egy-egy kerék vala a földön az állatok mellett mind az ő négy orcájok felől. 16. A kerekek mintha tarsiskőből készültek volna, és mind a négyüknek ugyanazon egy formája vala, és úgy látszának egybeszerkesztve, mintha egyik kerék a másik kerék közepében volna. 17. Jártukban négy oldaluk felé mentek vala; meg nem fordulnak vala jártukban. 18. És talpaik magasak valának és félelmesek, és e talpak rakva valának szemekkel köröskörül mind a négynél. 19. És mikor járnak vala a lelkes állatok, járnak vala a kerekek is mellettök, és mikor fölemelkednek vala az állatok a földről, fölemelkednek vala a kerekek is. 20. Ahová a lélek vala menendő, mennek vala, ahová tudniillik a lélek vala menendő, és a kerekek fölemelkednek vala mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben. 21. Ha azok mentek, ezek is mennek vala, és ha azok álltak, ezek is állnak vala, és ha fölemelkedtek a földről, fölemelkednek vala a kerekek is mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben. 22. És vala mintegy mennyezet az állatok feje fölött, olyan, mint a csodálatos kristály, kiterjesztve felül fejők felett. 23. És a mennyezet alatt szárnyaik egyenesek valának, egyik a másikkal összeérvén; mindegyiknek kettő vala, amelyek befedik vala innen, és mindegyiknek kettő vala, amelyek befedik vala amonnan az ő testöket. 24. És hallám szárnyaik zúgását, mint sok vizeknek zúgását, úgy mint a Mindenhatónak hangját, mikor járnak vala, zúgás hangját, mint valami tábornak zúgását; mikor állának, leeresztik vala szárnyaikat. 25. És lön kiáltás a mennyezeten felül, amely vala fejők felett, és ők megállván leeresztik vala szárnyaikat. 26. És a mennyezeten felül, amely fejők felett vala, látszék mint valami zafírkő, királyi széknek formája, és a királyi széknek formáján látszék mint egy ember formája azon felül. 27. És látám izzó ércként ragyogni, amelyet mintha tűz vett volna körül derekának alakjától fogva és fölfelé; és derekának alakjától fogva és lefelé látám, mintha tűz volna. És fényesség vala körülötte. 28. Mint amilyen a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a fényesség körös-körül. Ilyen vala az Úr dicsőségének formája, és látám, és orcámra esem, és hallám egy szólónak szavát. Mit is beszél el Ezékiel Blumrich szerint? Az első találkozást ugyanolyan erővel beszéli el az olvasó számára, ahogyan saját magára hatott az esemény. A rakétamotor dübörgése, amelyet akkor kapcsolhattak be, szétrobbantja a csendet, Ezékiel felnéz. A motor lángjai egy fehér felhő közepéből csapnak ki. Vakító fény és hatalmas robaj jön felé. Úgy látszik, meghasad az ég. A felhőn át négy hosszúkás tárgyat lát, amelyek fölött valami bizonytalan alakú dolog mozog. Alul Ezékiel egyenes lábakat és kerek talpakat észlel. Egy pillanatig Ezékiel úgy látja, emberek ezek az alakok. De aztán a felhők szétoszlanak, a rakéta süvöltő lángja eltűnik - azoknak az alakoknak pedig mozgó szárnyaik vannak. A szárnyak mellett karok függenek a test mellett, fölöttük Ezékiel arcokra

41

emlékeztető alakokat és árnyakat különböztet meg. Az emberi formákkal való azonosság nem teljes, de igen közeli, és bármit lát is Ezékiel, ezek élőlények, amelyek már egészen közel hozzá, a föld felé közelednek. „Sosem szabad elfelejtenünk, hogy Ezékiel nem értelmezi azt, amit lát, mert nem tudja értelmezni. Amit legjobb tudása szerint valóban leír, az az optikai és akusztikai benyomás, és miközben ezt teszi, olyan eszközöket használ, amelyek e jelenség leírásakor hozzáférhetők számára." Blumrích megpróbálja rajzokban és számításokban rekonstruálni, milyen űrhajót is látott Ezékiel. Az űrhajó Föld felé vezető útját az anyahajótól való elszakadással kezdhette meg, valószínűleg kb. 220 tengeri mérföld magasságban. A repülés során az atmoszférán át a levegőellenállás addig csökkentette az űrhajó sebességét, míg alacsony magasságban a rakétamotor rövid begyújtása annyira lecsökkentette az űrhajó sebességét, hogy helikoptereit használhatta a leszállás hátralevő részének végrehajtására. A repülésnek - Blumrich szerint ezt az utolsó fázisát, a rakéta rövid begyújtásával együtt, látta és írta le Ezékiel próféta. Később azt látja, hogy az űrhajó néhány lábnyira a föld felett lebeg, és megfelelő leszállási körzetet keres. Az irányítórakéták rövid fellobbanásai sorozatban történnek meg, ezeket Ezékiel szabálytalannak látja, számára úgy tűnnek, mint az űrben csapkodó villámok az élőlények között. Ez a lenyűgöző külsejű lényektől figyelmét a köztük levő térre vonja, s most meglátja a reaktor hűtőterét, amely vörösen parázslik. Az űrhajó leszállt. Előbukkantak a kerekek, amelyek repülés közben a helikopteregységek alsó részében helyezkedtek el. A kerek talpú, egyenes lábak már nem érintik a talajt. A világos zöldeskék kerekek mozgása megzavarja Ezékielt. Ezékiel csak olyan járműveket ismer, amelyeket húznak vagy vonnak - mit sem tudhat kerékmeghajtásról. Olyan kerekeket sem ismer, amelyeknek peremét - a „szemeket" - úgy tervezik, hogy nagyobb tapadást biztosítson. Csak most, hogy a gép megáll, veti fel Ezékiel a szemét, s meglátja az élőlények szárnyai felett a hatalmas kupolát. A szárnyak most megállnak, és a zúgás is elcsendesedik. A fény és színek kavargásában középen megpillant egy trónuson ülő embert. Blumrich szerint itt az átlátszó parancsnoki fülkét látja Ezékiel. Ekkor hallja meg a parancsnok hangját... Ezékiel könyvének még milyen részleteire alapozza Blumrich fantáziagazdag eszmefuttatását? 2.9. És látám, és ímé egy kéz nyúlt felém, és ímé benne egy könyv türete (tekercse) vala. 2.10. És kiterjeszté azt előttem... 3.12. És fölemelé engem a lélek, és hallék mögöttem nagy dörgés szavát:... 3.13. És amaz állatok szárnyainak zúgását, amelyek egymást érik vala, és mellettök a kerekek csikorgását és nagy dörgés szavát. 3.14. És a lélek fölemelé és elragadá engem, és elmenék, elkeseredvén haragjában az én lelkem, az Úrnak keze rajtam pedig erős vala. 3.15. És eljuték Tel-Abibba a foglyokhoz, akik lakoznak vala a Kébár folyó mellett, és leülék, ők is ott ülvén; és ott ülék hét nap némán ő közöttök. 3.22. És lön az Úrnak keze ott rajtam, és monda nékem: Kelj fel, menj ki a völgybe, és ott szólok veled. 3.23. Fölkelék azért és kimenék a völgybe, és ímé ott áll vala az Úrnak dicsősége, hasonlatos ahhoz a dicsőséghez, amelyet a Kébár folyó mellett láttam, és orcámra esem. 3.24. És jőve belém a lélek, és állata engem lábaimra, és szóla hozzám és monda nékem: Menj be és zárd be magadat a te házadban. 8.1. És lön a hatodik esztendőben, a hatodik hónapban, a hónap ötödik napján: én ülök vala házamban, és Júda vénei ülnek vala előttem, és esék reám ott az Úr Istennek keze.

42

8.2. És látám, és ímé vala mintegy tűznek formája, derekának alakjától fogva lefelé tűz vala, és derekától fogva fölfelé vala mint a fényesség, mint az izzó érc. 8.3. És kinyújta egy kézformát, és megragada engem fejem üstökénél fogva, és fölemelve vitt engem a lélek a föld és az ég között, és bevive engem Jeruzsálembe isteni látásokban a belső kapu bejáratához, amely északra néz, ahol vala helye a bosszúság bálványának, amely bosszúságra ingerel vala. 8.4. És ímé ott vala Izráel Istenének dicsősége, a látás szerint, amelyet láttam a völgyben. Blumrich szerint, bár Ezékiel érthetően izgatott volt az első találkozás alkalmával, mégis objektív módon meg tudta figyelni az eseményeket. Most azonban a sokk erőt vesz rajta, nem emlékszik a repülésre, amely csak rövid ideig tart, s amely az első találkozást lezárja. Visszatér közösségéhez, s egy teljes hétbe telik, míg magához tér. Az a nagy figyelem, amelyet Ezékiel az űrhajó külsejének szentelt az első találkozás alatt, most már nem ismétlődik meg. A harmadik találkozás után csak a kerekekkel foglalkozik újra részletesebben. De minden alkalommal elismétli: az újonnan megpillantott űrhajó azonos volt a korábbi találkozásokéval. A harmadik találkozás alkalmával a parancsnok Ezékielt felveszi gépére, és leszáll vele a templom belső udvarában. A leszállás után összehívja a legénységet. Hét ember jön ki egy kapun, és felsorakoznak a parancsnok előtt. Megkapják a parancsot, és távoznak. A parancsnok most Ezékiellel együtt a templom udvarán áll, az egyik ember visszatér, és katona módjára jelentést tesz: „Megtettem, amint parancsoltad." Ez az ember különbözik a többitől, mert ruhája mintha vászonból volna, de hamarosan kiderül, hogy védőöltözetről van szó. Valamennyien olyan felszerelést hordanak, amely ismeretlen Ezékiel számára. De egyikük sem különbözik lényegesen testalkatában vagy mozdulataiban azoktól az emberektől, akiket Ezékiel ismert. A cselekmény most az űrhajó körül játszódik, amelyen valamilyen munkálatokat végeznek - talán ezért is kellett leszállania a hajónak. A parancsnok, aki a templomépület bejáratánál áll, megparancsolja az egyik embernek, menjen az űrhajóhoz, és foglaljon el állást az egyik helikopteregység mellett. Az űrhajó izzó hűtőberendezése igen közel van, ezért szükséges a védőruha. Blumrich a fentiekhez hasonló módszerrel igyekszik Ezékiel jövendöléseiből kihámozni a tényszerű technikai információt, s nem is kísérli meg, hogy a vallásos mondanivaló vagy a profetikus üzenet szempontjából közelítse meg a kérdést. Blumrich igyekszik rekonstruálni az „idegenek" által használt űrhajót: megrajzolja a főtestet, a testet fenntartó négy helikoptert és a legénység számára tervezett fülkét, amely a főtest felső részén helyezkedik el. Blumrich ezt az űrhajótestet nemcsak elképzelhetően, hanem aerodinamikai szempontból igen ötletesnek is találja, amely fel- és leszálláskor egyaránt tevékenyen közrejátszik a jó navigálhatóságban. A négy helikopter egymástól maximális távolságban helyezkedhet el, a propellereket a főtestbe lehet zárni, amely a helikopterek között van. Ez a megoldás csökkenti a hajó teljes magasságát, a teljes súlypont a (ehető legalacsonyabban helyezkedik el, amely kitűnő repülési stabilitást és leszállási tulajdonságokat biztosít. Az atomreaktor a hajó legalján helyezkedik el - mivel a jelenlegi földi technika még nem volt képes atommeghajtású űrhajó építésére, ezért nem tudták az optimális tulajdonságokkal rendelkező formát sem kialakítani. A hajó legnagyobb részét a hajtóanyag tartálya foglalja el. Ugyancsak a főtestben foglal helyet a központi erőmű, amely valószínűleg a reaktor termikus energiáját alakítja át elektromos, illetve mechanikus energiává. Blumrich leírja az elképzelt helikopteregységek működését, az irányítórakétákat, a kettő vagy négy mechanikus kart, amelybe esetleg televíziós kamerákat is beépítettek. Leírja a teleszkópszerű leszállólábakat és a minden irányba szabadon gördülő kerekeket, amelyek tervezésében Blumrich is részt vett.

43

A henger alakú parancsnoki fülke lekapcsolható az űrhajóról, és önálló navigációra is képes, tehát ugyanoda visszatérhet, közvetlen és távirányítással egyaránt. Az ilyen repülésekre az energiát hideggáz-rakéták szolgáltatják. A parancsnok maga is elhagyhatja az irányítófülkét, és közvetlen repülésre is képes, valószínűleg kis tolóerővel működő rakéta segítségével. (Ez már ma is lehetséges.) A továbbiakban Blumrich vázolja ennek az űrhajónak valószínű Föld körüli pályáját, leszállási manővereit és a földi helyváltoztatás helikopteres végrehajtását. Könyvének gerincét a bibliai szöveg és az űrtechnika összehasonlítása adja, s itt a Biblia szövegkritikai elemzésébe is bocsátkozik a szerző. E kommentárok felhasználására - mint írja - elsősorban azért van szükség, mert Ezékiel amúgy is sokszor homályos kifejezéseit a Biblia fordítói különböző nyelveken más-más módon adják vissza. Blumrich kimerítő módszerének bemutatására elégedjünk meg egy részlet felidézésével. (Ezékiel 9. könyv, 1., 2.) „És kiálta füleimbe nagy felszóval, mondván: Hozzátok el a városra a meglátogatásokat, kinek-kinek a kezében legyen vesztő eszköze. És ímé hat férfi jő vala a felső kapu útjáról, amely északra néz vala, mindeniknek kezében zúzó eszköze..." Elgondolkodtató különbségek ezek kétségtelenül, hiszen Ezékiel vagy az általános „fegyver" szót használhatta volna, vagy hagyományos fegyver esetében megelégedhetett volna valamilyen ismert szúró- vagy vágószerszám megjelölésével. A különböző nyelvek fordításaiban is „gyilkos fegyver", „ártó fegyver", „mészárló fegyver", „megsemmisítő fegyver", „romboló szerszám" és „romboló fegyver" értelmű kifejezésekkel találkozunk. Megjegyzendő még, hogy Blumrich szerint a hat férfi kíséretében lévő, fehér ruhás férfi, akinek derekán Ezékiel íróeszközt látott, voltaképp ehelyett valamilyen kommunikációs eszközt, rádiót vagy talán radarkészüléket viselt. Ha az elfogulatlan olvasó elolvassa Ezékiel bibliai könyveit, s megpróbál elvonatkoztatni Blumrichhoz hasonlóan a bibliai-mózesi utalásoktól, valóban feltűnők lehetnek Ezékiel egyes technikai jellegű utalásainak makacs visszatérései és meglepő értelmezési lehetőségei is. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el azt a gyanúnkat, hogy - tekintettel a Biblia képes beszédének jellegzetességeire - hasonló okfejtéssel alkalmasint János jelenéseit is lehetne fantasztikus tényszerűséggel magyarázni, esetleg feltételezve, hogy Földön kívüli hatalmasságok Jánost „időutazásra" ragadták el. De mindezt már a túlfűtött fantázia feltételezéseinek területére kell utalnunk.

J. F. Blumrich: A küldetés* Az a kérdés, hogy e látogatásoknak mi lehetett a céljuk, milyen feladatot teljesítettek, természetes és törvényszerű. Ahhoz, hogy megkíséreljünk választ adni, felhasználunk minden eddig összegyűlt információt, minden olyan jelzést, amely segítségünkre lehet némi fényt deríteni e találkozások hátterére. E találkozásokat itt a „küldetés" általános megjelölésével illetjük. A dolgok természetével jár, hogy miközben így teszünk, elhagyjuk a bizonyítékok birodalmát. Fel akarunk villantani néhányat azok közül a lehetőségek közül, amelyekre eddigi tudásunk elvezetett, s ugyanakkor vázlatosan körvonalazzuk, hol szükséges helyesbítés, tagadás vagy megerősítés. Mivel mi - értjük ezen az emberiséget - ma viszonylag közel állunk hasonló helyzethez, egyfelől fennáll annak a veszélye, hogy saját nézeteink befolyásolnak bennünket, másrészt azonban haladásunk a lényeges problémák megismerésében nagyobb megértést tesz lehetővé. Amennyire lehetséges, kiküszöbölnénk a szubjektív hatásokat, először tehát meghatározzuk azokat az utalási pontokat, amelyekkel kapcsolatban és amelyekre támaszkodva az eddigi * J. F. Blumrich: The Spaceships of Ezekiel c. könyvéből, Corgi Books, London, 1974. Ch. 8.

44

kutatásokat elvégeztük. Ezt követőleg olyan kérdéseket fogunk megvitatni, amelyeket vagy az eddigiekből, vagy jelenlegi tudásunkból vezetünk le. E két utóbbi pontot mint közvetett utalási pontot írhatjuk le. Ezeknek a jelzéseknek együttes szemlélete arra képesít majd bennünket, hogy bizonyos következtetéseket levonjunk. A négy közvetlen pont közül a legszembetűnőbb az a világosan békés módszer, amellyel a látogatók érintkezésbe léptek az emberekkel. Sehol sem vehető észre velük kapcsolatban az ellenségesség vagy felelőtlen magatartás legkisebb jele sem. Ellenkezőleg, az első két találkozás elején - vagyis a legelső érintkezéskor - látjuk, a parancsnok milyen gondosságot tanúsít Ezékiellel kapcsolatban. A negyedik találkozás alkalmával a békés szándékot világosan hangsúlyozza az a tény, hogy a kirándulás célja tájékoztató és ismeretterjesztő. Ezt ezen a kiránduláson éppen Ezékiel útitársának szavaiból tudjuk meg: „40 : 4. És szóla nékem az a férfiú: Embernek fia! Láss szemeiddel és füleiddel hallj, és figyelmetes légy mindarra, amit mutatok néked; mert hogy ezeket megmutassam néked, azért hozattál ide: hirdesd mindazokat, amiket látsz, Izráel házának." Sem kényszerítés, sem erőszak nem érződik ebből a beszédből, csak sürgős figyelmeztetés és egy feladat körvonalazása. (...) A következő utalási pontot legjobban az „elővigyázatosság" szó használatával lehet kifejezni. Ezt az elővigyázatosságot tükrözi többszörösen az űrhajó alapvető felépítése. Látjuk ezt például a helikopterek alkalmazásában és elrendezésében is. Ezek nemcsak korlátlan földi repülést tesznek lehetővé, hanem a körpályáról való letérés után, leszálláskor is használhatók. Ez a parancsnok számára azt is lehetővé teszi, hogy tetszés szerinti leszállóhelyet válasszon ki, olyan helyeket is beleértve, amelyek távol esnek attól a ponttól, amelytől az anyahajóról a Föld felé igyekezett. Továbbá a tűzveszélyt, ami rakétával való leszálláskor fenyegethet füves vagy bokros talajon, itt teljesen kiküszöbölték a helikopterek alkalmazásával. Itt ismét a már tárgyalt békés szándékok témájához érkezünk. A rakétamotorral történő leszállás - amely persze lehetséges volt - kárt okozhatott volna növényekben, állatokban, sőt embereket is megsebesíthetett vagy megölhetett volna. Egy olyan űrhajót, amely éppen felszállásra készül a Földről, hogy körpályára térjen, valószínűleg nézők vesznek körül, akik komolyan megsérülhetnének, ha rakétamotorokat használnának. Csupán néhány ilyen incidens elég lenne ahhoz, hogy az emberek kezdeti bámulatát ellenségességre változtassa. Egy ilyenfajta reakció nagyon nemkívánatos olyan program békés végrehajtása esetén, amellyel együtt jár az emberekkel való kapcsolatfelvétel, s ezért minden ilyesmit el kell kerülni. Helikopterek használata kitűnő megoldást jelent erre a problémára. Két másik technikai megoldás is támogatja ezt az óvatossági szempontot. Az egyik ilyen megoldás a kerekeké, amelyeknek egyik előnye az volt, hogy az űrhajót pontosan be tudják állítani távközlési célzattal. Másrészt ez az elrendezés lehetővé tette, hogy a helikoptereket katapultálják. Az ilyen módon radikálisan csökkentett űrhajósúly meghatározó tényező lehetett szükséghelyzetben. További közvetlen viszonyítási pontot ad az a tény, hogy a harmadik találkozás során földi legénység is jelen volt. Ez olyan akcióra enged következtetni, amely túlmutat az Ezékiellel való egyszerű találkozásokon. Ezékiel ennek következtében elveszíti központi helyzetét a küldetésben (anélkül hogy számunkra elveszítené), s olyan benyomásunk támad, hogy egy nagyobb szabású vállalkozásról volt szó. Végül az emberek, kapcsolatuk a parancsnokkal és egy vezető jelenléte a negyedik találkozás során világos jelzést adnak arra nézve, hogy szervezettel állunk szemben. Ilyen következtetésre már abból a - most megalapozott - feltevésből is eljuthattunk, hogy nagyobb szabású tervről volt szó. De mindehhez hozzávehetjük a határozott alárendeltségi viszonyt a földi legénység és a parancsnok között s a rangkülönbséget a parancsnok és az idegenvezető

45

között. így tehát rangkülönbségeket vehetünk észre, és az ilyen különbségek minden szervezetre jellemzőek. Valamennyi közvetlen jelzés a már röviden érintett gazdaságossági szempontra épül. Űrutazási tapasztalataink csecsemőkorából tudjuk, hogy nagyon nagy anyagi erőforrásokra van szükség még akkor is, ha a nagyhatalmak részt vesznek ebben a tevékenységben. Ha el akarjuk kerülni a kitérőt a science-fiction területére, azt is fel kell tételeznünk, hogy még a legfejlettebb civilizációknak is gondoskodniuk kell konstrukcióik és terveik anyagi megalapozásáról. Az összköltség kísértete ott lebeg a vállalkozások mögött, amelyeket vissza lehet vezetni az egyszerű kérdésre: „Miért akarunk odamenni, és mit akarunk csinálni ott?" Még egy olyan társadalomban is, ahol az ilyen teljesítmények esetében az alapvető kötelezettség magától értetődik, ezt a kérdést fel kell tenni és meg kell válaszolni. Ezt nem politikai, hanem technikai és gazdasági értelemben értem, mert a felelet határozza meg a feladatokat, a terveket és a pénzügyi elképzeléseket. Mielőtt ezekről az általános meggondolásokról áttérnénk fő témánkra, fel kell hívnunk a figyelmet egy olyan vonásra, amely minden utazásban közös, akár hétvégi kirándulás, akár űrutazás legyen az: az utazás és létfenntartás egy adott költségszintjén az utazás költségei az út végpontján kevés kihatással vannak a teljes elköltött összegre. Például egy űrhajós akár öt, akár ötven mérföldet tesz meg a Holdon, ez elhanyagolható különbséget jelent a Föld-HoldFöld körutazás teljes költségéhez képest. A tudás figyelemre méltó tágulása és elmélyülése aránytalan az igen kis mértékben megnövekedett költségekhez képest. Itt hangsúlyozzuk a „tudás" szót, mert hogy ennél a példánál maradjunk, abszurditás lenne kiszámítanunk a költséget az összegyűjtött kőzet kilóira átszámolva. Ezeknek a holdbéli kőzeteknek csak abból a szempontból van jelentőségük, hogy milyen tudást és információt közvetítenek felénk. És a tudás az, ami számít, nem a kőzetek mennyisége. Amennyiben egyáltalán lehetséges a tevékenység kiterjesztése az utazás végpontján, elért eredményei - amelyek hozzájárulnak a fennálló intellektuális és eszmei kötelezettségekhez - parancsolóakká válnak még gazdasági szempontból is. Ha most ezeket a meggondolásokat Ezékiel találkozásaira alkalmazzuk, elsősorban arra a kikerülhetetlen következtetésre jutunk, hogy semmi esetre sem lehetett ezeknek a látogatóknak egyedüli célpontja. Később kifejtendő okok miatt valószínű, hogy nem is a legfontosabb célpontjuk volt. Ezékiel maga is nagyon kifejezetten támogatja ezt a szempontot a harmadik találkozás végén azzal, hogy leírja ugyanannak az űrhajónak a távozását, amelyen érkezett. Ez nélküle távozik, és nyilvánvaló, hogy más feladatokat kell végrehajtania. Ezékielt egy másik űrhajó viszi haza, amelyet csak azért hívtak, mert az elsőn kritikus műveleteket hajtottak végre. Annak a második űrhajónak a parancsnoka tehát másutt volt elfoglalva, és feladatai így alapvetően függetlenek voltak Ezékieltől. E különféle jelzésektől és utalásoktól eltekintve azt olvassuk, hogy a parancsnok beszél Ezékielhez, repülésre viszi magával, épületeket mutat neki. Hogyan köthetjük össze mindezeket az egyedi megfigyeléseket, és végeredményként milyen képet kaphatunk? A látogatók bizonyított békés szándékával kezdjük, és ezt a tényt azzal a jól megalapozott feltevéssel kapcsoljuk össze, hogy ennek a vállalkozásnak a célja túlmegy az Ezékiellel történt rövid kapcsolatok létesítésén, tehát nem kizárólag vele függ össze. Más szóval egy békés tervet látunk, amely egy geográfiai értelemben egyelőre körülhatárolatlan területre és bizonytalan időre szól. Mivel nem tudunk arról, ilyen vállalkozás gyakorolt-e valamilyen hatást az emberiség történelmére - ez olyan téma, amelyre még visszatérünk -, arra a természetes következtetésre jutunk, hogy felderítő vállalkozással állunk szemben. Minden tájékoztatás, amelyet Ezékiel jelentéséből kapunk, bizonyosan arra a tényre utal, hogy ezek a látogatók már egészen jól ismerték a Földet és annak lakóit. Fölösleges erőfeszítés lenne, ha megpróbálnánk kikövetkeztetni Ezékiel tájékoztatásából, mennyi ideje lehettek már itt

46

azelőtt. Mindössze a valószínűség kínálja azt a feltételezést, hogy a találkozások sem a küldetés elején, sem a végén nem játszódtak le, hanem „valamikor" a terv folyamán. Ha kiküszöböljük azt a lehetőséget, hogy a látogatások térben és időben korlátozottak voltak, fel kell tételeznünk egy nagyobb programot, amely valószínűleg több látogatásból állt, amelyeket a Földre tettek. Azok az események tehát, amelyeket Ezékiel leír, csupán epizódok. Lehetetlen persze az itteni anyagból arra következtetnünk, mi lehetett a program feladata és célja. De e tekintetben lehet némi elképzelésünk saját helyzetünk és tudásunk alapján. Például kezdeti ösztönzésként feltételezhetjük, hogy általános formában érdeklődnek a Föld mint bolygó iránt, s ezen túl mint egy olyan bolygó iránt, amely esetleg lakható. Ilyen esetben a földrajzi és létformák utáni kutatásoknak elsőbbségük lenne. Mivel azonban az első látogatás már bebizonyíthatta, hogy a Föld lakott bolygó, valószínűleg kiterjesztették a kutatásokat, beleértve az emberi lények tanulmányozását. Hogy e kezdeti lépés után az itt tárgyalt találkozásokig néhány év vagy sok ezer év telt-e el, arra nézve nem tudunk semmit sem mondani. Mindezen kutatások tekintetében annak a vidéknek a földrajzi elhelyezkedése, ahol Ezékiel élt, rendkívül jelentős. Ez a hely az a viszonylag keskeny földszoros, amely Eurázsia és Afrika két hatalmas földrészét köti össze. Ez a hely, melyet világosan körülhatárol a Földközi-tenger, a Vörös-tenger és a Perzsa-öböl, rendkívül szembeötlő, ezért könnyű megtalálni és leírni. így ez ideális az űrből való érkezésre és a Föld felkutatásának kiindulópontjaként. Végül rendelkezik még egy sajátossággal, ami ugyan nem lehet döntő tényező műveleti bázisként való kiválasztásában, de mégis kedvező, mert itt közelebbről lehet tanulmányozni a Földet és lakóit: Európát, Ázsiát és Afrikát könnyen el lehet érni légi úton erről a pontról anélkül, hogy nagy víztömegek fölött kellene átrepülni. Kína partvonaláig a repülés távolsága körülbelül akkora, mint Dél-Afrika csücskéig. Ez a terület tehát majdnem pontosan a közepén van annak a területnek legtávolabbi pontjai között, amelyet fel akartak kutatni. Európa legtávolabbi pontjaiig ez a távolság rövidebb. Ezért sok érv szól amellett a földdarab mellett, amely a Földközi-tenger és a Perzsa-öböl között helyezkedik el. Bolygónk egészét tekintve csupán még egy terület rendelkezik hasonlóan kiemelkedő előnyökkel: a közép-amerikai földnyelv Észak- és Dél-Amerika között. Földünk általános felkutatása és feltérképezése azonban semmilyen jelentőséggel nem bír azokkal a kérdésekkel összefüggésben, amelyeket most tanulmányozunk. De hogy rámutassunk, ezek összeférnek a küldetés más céljaival, a számba jöhető repülések technikai szempontjainak rövid tárgyalása helyénvaló lehet. A globális megfigyelésre a legegyszerűbb módszer a poláris körpálya, vagyis körpálya az Északi- és a Déli sark fölött. Képzeljük el ezt a körpályát, mint egy olyan kört, amely keresztezi vagy csaknem keresztezi a Föld képzeletbeli tengelyét a két sark fölött, bizonyos távolságra a Föld felszínétől. Mivel a Föld elfordul e körpálya alatt, az űrhajó utasai a Föld valamennyi tájékát megfigyelhetik, felmérhetik és dokumentálhatják a rendelkezésükre álló eszközökkel. Hozzá még ez azt is jelenti, hogy a földgolyó bármely pontján le lehet szállni, függetlenül földrajzi hosszúságától és szélességétől. Amint követi sarki orbitális pályáját, az űrhajó délről északra halad a Föld egyik oldalán, és miközben folytatja körözését, északról délre száll a másik oldalon. Az anyahajóról a Földre szálló űrhajó pályája ugyanezt az irányt követi, és ezzel kapcsolatban felidézzük Ezékiel megállapítását az első találkozás elejéről: „1:4. És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, amely körül fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó érc látszott volna ki..." A poláris orbitális pálya különösen kedvező a Föld megfigyelésére és feltérképezésére, és lehetővé teszi a leszállást is a Föld bármely pontján. De megvan a hátránya a Földről az anyahajóra való visszatérés szempontjából. Ezt a hátrányt legjobban úgy szemléltethetjük, ha példának egy egyenlítői vagy az egyenlítőhöz közeli felszállást veszünk. Egy, az egyenlítőn elhelyezkedő pont körülbelül 1040 mérföld óránkénti sebességgel halad a Föld tengelye

47

körül. Ez a sebesség először fokozatosan, majd a szélességi fokok növekedésével gyorsabban csökken, mégis jelentős részét képezi annak a sebességnek, amelyre az űrhajónak szüksége van, hogy körpályára álljon. Mármost ha a körpálya a sarkok fölött vezet el, ez a kezdősebesség természetesen nem hat, ezt a motor hosszabb begyújtásával kell ellensúlyozni, ami nagyobb hajtóanyag-fogyasztást jelent. (...) Nem áll módunkban felbecsülni sem annak a műveletnek a teljes kiterjedését, amely az Ezékiellel való találkozásokhoz vezetett. De van információnk legalsó határairól, vagyis a számunkra ismeretes minimális erőfeszítésről. A közben eltelt időből tudjuk, hogy húsz év telt el Ezékiel első és utolsó találkozása között. A művelet rendelkezésére állott legalább két űrhajó, ha feltételezzük, hogy Ezékiel mind a négy találkozása során ugyanazt az űrhajót látta, és csak egy további jármű volt jelen a harmadik találkozáskor. Ha ez a feltételezés téves lenne, akkor összesen öt űrhajót látott. Mindenesetre valamennyi űrhajó ugyanolyan típusú volt. A felszerelést illetően négy különböző típust említ Ezékiel: a hat férfié és az „írószerszám" a harmadik találkozáskor, a hosszú mérőpálca és a kenderkötél, amit a negyedik találkozáskor kezelt egy férfi. Az öltözetet illetően Ezékiel megemlíti a fényes fémruhát, amit a parancsnok és a vezető viselt (negyedik találkozás), valamint az egyik ember védőruháját a harmadik találkozás során. Végül a személyzet eloszlása: az űrhajó parancsnoka-és nem tudjuk, valójában ugyanaz az ember volt-e a parancsnok minden alkalommal -, a hat főből álló földi legénység és a védőruhás ember; az ismeretlen, aki Ezékielt ahhoz az űrhajóhoz vitte, amely a keleti kapuhoz repült a harmadik találkozás végén (valószínűleg a másik űrhajó parancsnoka), és végül a vezető, aki a templom-komplexusban kalauzolta a negyedik találkozás során. Ha feltesszük, hogy a parancsnok mind a négy találkozáskor ugyanaz a személy volt, akkor összesen tíz különböző „emberrel" van dolgunk. Ezeket a rendelkezésre álló erőforrásokat a találkozások jól magyarázzák és igazolják. Megfelel a feladatnak, és semmiképpen sem aránytalan velük. Ennek a listának a legszembetűnőbb eleme az, hogy különböző „emberek" jelennek meg, mint amilyenek a földi legénység és a parancsnok. Most ezeket vizsgáljuk meg részletesebben. A földi legénység hét tagja - leírásuknak megfelelően - helyi feladat elvégzésére volt hivatott, s ezért helyben állomásozott. Egy ilyen feladat természete világosabbá válik, ha ezeket az embereket úgy tekintjük, mint egy általánosabb szervezet részeit. Mivel feltételezzük, hogy ezt a szervezetet kutatási feladatok ellátására hozták létre, ez a helyi csoport a megfigyelőállomás feladatát látja el, azzal a céllal, hogy információkat gyűjtsön össze, és továbbítsa azokat. A befutó információk az időjárástól a vallásig váltakozhatnak, de hasztalan lenne találgatnunk, mi után kutattak valójában. Ilyen megfigyelők csoportjai valószínűleg különböző fontos helyeken állomásoznak, hacsak el nem fogadjuk azt a ritka véletlenszerűséget, hogy Ezékielnek sikerült éppen az egyetlen ilyen megfigyelőállomásba botlania. A parancsnok feladata lényegesen különbözik a földi legénységétől. Ezt a legénységet egy bizonyos helyen állomásoztatták, hogy egy olyan feladatot hajtsanak végre, amelyet úgy jelöltünk meg, mint a kutatás és az adatgyűjtés feladatát. A parancsnok azonban nem volt helyhez kötve. Amint ezt a harmadik találkozásból tudjuk, magasabb rangú volt, mint a földi legénység. Ezékiellel való érintkezése során sohasem ő az, aki tájékoztatást akar kapni, hanem olyasvalaki, akinek valami közlendője van. Ez utóbbi pont lényegesen megkülönbözteti őt a földi legénységtől. A felszerelés különbsége talán ezt az alapvető feladatbeli különbséget fejezi ki. Amint láttuk, a parancsnok olyan öltözéket viselt, amely megvédte a szélsőséges melegtől, a földi legénység viszont a kor emberének megfelelő módon volt öltözve. így tehát annak a vidéknek az éghajlata túl forró volt a parancsnok számára, míg a hét ember számára elviselhető volt.

48

Mivel feltételezzük, hogy a parancsnok és a legénység egyaránt azonos éghajlatról érkezett, a fenti megállapítás, úgy látszik, ellentmondást tartalmaz. Ennek az ellentmondásnak a kiküszöbölését a parancsnokkal kezdjük. A hőség ellen védőruhát visel, s ezért nyilvánvalóan olyan éghajlatról érkezik, ahol a hőmérséklet jóval alacsonyabb, mint a tárgyalt területé. A legénység, mint megállapítottuk, ugyanarról a helyről származott. Tételezzük fel tehát példa gyanánt, hogy mind olyan éghajlat alól jöttek, amely hasonló Észak-Skandinávia, Alaszka vagy Szibéria éghajlatához, s alkalmazzuk a példát a mi fizikai viszonyainkra. Ha valaki ilyen helyről érkezik a sivatagba, alkalmazkodni tud a környezethez, ha elég sokáig marad. Teste alkalmazkodni fog az étel, az életmód, s ha szükséges, gyógyszerek útján. De egy rövid tartózkodás nem ad ilyen lehetőséget a testnek, s nehéz terhet jelent, különösen, ha nagyobb erőfeszítést igénylő tevékenységet kell végeznie. Egy könnyű és kényelmes öltözék, amely a test környezetét ellenőrzi, nagy segítséget és megkönnyebbülést jelent ilyen esetben. Ennek megfelelően, a legénységgel ellentétben, a parancsnok csak rövid ideig marad a Földön, és ebből következtethetünk a szervezeti felépítésre is: legénységet állomásoztatnak különböző helyszíneken, feladatuk az, hogy adatokat gyűjtsenek és közvetítsenek az anyahajóra. Erről a hajóról, amely fent marad, magas rangú küldöttek (akiket mi parancsnokoknak neveztünk az űrhajókkal való kapcsolatuk miatt) lejönnek, hogy rövid időtartamú különleges megbízásokat teljesítsenek. Amint Ezékiel élményei mutatják, az egyik ilyen megbízás az volt, hogy létesítsenek kapcsolatot az emberekkel. Ilyen esetekben - legalábbis annak alapján, amit eddig megtudtunk - az ember nem információforrásként, hanem informálandó egyénként szerepelt. Ezt a tényt minden lehetséges kételyen túlmenően dokumentálja a negyedik találkozás kezdete, amely a figyelemre ösztönző felszólításban tükröződik. Egyedül ez a részlet igazolná azt a következtetést, hogy Ezékiel többet tudott meg, mint először gondoltuk volna. Könyvünkben korábban már tárgyaltuk azt a lehetőséget, hogy Ezékiel könyvének nem technikai részeit úgy lehetne tekinteni, mint a parancsnoktól származó üzeneteket. Ha ez igaz lenne, bőséges anyaggal rendelkeznénk abból az információból, amelyet Ezékiel kapott. De még enélkül is elég jel mutat arra, hogy mindez megtörténhetett. Összefoglalva tehát a következő három pontban állapíthatjuk meg a program célkitűzését: a bolygó felkutatása, az ember megfigyelése és tanulmányozása és az emberiség intellektuális befolyásolása. Hogy ezt a gondolatmenetet kövessük, még egy területet találunk, ahová a földi legénység feladatait kiterjeszthették, és ezt kérdés formájában tesszük fel: vajon nem vehettek-e részt mivel jelentős pontokon állomásoztak a tanítás és befolyásolás munkájában is? Kétségkívül megfelelő alkalmuk nyílt erre is. Ez idáig, amennyire lehetséges volt, felkutattuk a terv célkitűzéseit és szervezetét. Megmarad a kérdés: miért éppen Ezékiellel létesítettek ismételten kapcsolatot? A lehetséges válasz két nyilvánvaló változata: tervszerűség és véletlenszerűség. A tervszerű kapcsolatfelvétel valószínűvé válik, ha emlékezetünkbe idézzük a földi legénység létezését. A zsidó száműzöttek közössége Tel-Abibban sokféle okból is érdekes lehetett a megfigyelők számára. Ezen a közösségen belül Ezékiel már mint pap is különösen jelentős lehetett számukra. Magasabb rendű intelligenciája bizonyára figyelmet keltett, és tovább növelte jelentőségét. Nem csoda, hogy őt javasolták feljebbvalóiknak különleges feladat végrehajtására. Másrészt, amennyiben véletlenszerű találkozásról beszélünk, bizonyosan nem a parancsnok egyszeri leszállására gondolunk, amely puszta véletlen folytán, összehozta őt Ezékiellel. Valószínűleg sok ilyen leszállás ment végbe. Úgy látszik azonban, hogy az űrutasok problémája az volt, hogy a „normális" emberi lények, akikkel érintkezésbe léptek, többnyire el szoktak menekülni. Az egyik ilyen leszállás alkalmával azonban a parancsnok

49

ritka kivétellel találkozott: Egy „emberfia" nem futott el I A földre vetette magát a megadás jeleként, és szemmel láthatólag felindult volt :- de maradt! Értelmesnek látszott, megfelelő válaszokat adott, és a parancsnok hamar felismerte ennek a találkozásnak a jelentőségét. Így hát mindkét válasz, a tervezés és a véletlen is egyaránt ugyanoda mutat: a parancsnok Ezékielben olyan emberfiát talál, akit nagyon jól fel lehet használni. Tudja, hogy később magával kell vinnie repülésekre, de azt is tudja - akár mélységes megértéssel, együttérzéssel, akár korábbi tapasztalatok és beszámolók alapján -, hogy ezeknek az embereknek erős ellenszenvük van a repüléssel szemben, amely idegen számukra. Ezért legjobbnak az látszik, ha az emberfiát rögtön ki is próbálják, azzal, hogy rövid repülőútra viszik. A fenti kérdést: miért éppen Ezékielt, az embert? - úgy is fel lehetne tenni: miért Ezékielt, a zsidót? A választ a két elsőnek említett célkitűzésből nyerhetjük. Arra következtettünk, hogy ezek a látogatók ismerték a Föld nagy részének kultúráit és vallásait. Ezért bizonyára felismerték a zsidó vallás nagy potenciális erejét, felsőbbrendűségét más, korabeli vallásokhoz viszonyítva, ugyanígy ismerték a zsidók politikai és vallási problémáit abban az időben. Ezért elképzelhető, hogy vigaszt és bizonyosságot akartak adni a zsidóknak, és persze különösen a száműzetésben élőknek. Ezen a ponton egyébként az itt adott értelmezés megegyezik a hagyományos változattal. Egy nagyon előrehaladott civilizáció szempontjából az a kívánság, hogy ellensúlyozzanak egy olyan súlyos fenyegetést, amelyben a zsidók akkor éltek, egészen érthetőnek látszhatnék. Hogy ezeknek a látogatóknak a viselkedését megfelelő fényben láthassuk, emlékeznünk kell arra, hogy küldetésük békés természetű volt, csak kutatási jellegű és határozottan nem inváziót előkészítő. Az emberiség története időközben ezt meggyőzőleg bizonyította. Ezért ezek a látogatók tudták, hogy földi tartózkodásuk időben korlátozott. Ez a körülmény megmutatja, mennyire különbözött erkölcsi és politikai színvonaluk a mi mai színvonalunktól. Hogy ezt világosabbá tegyük, cseréljük fel a szerepeket, és saját gondolkodásmódunkat, huszadik századi elveinket tulajdonítsuk a parancsnokénak és a földi legénységnek. Vajon mi képesek lennénk arra, hogy ennyire bízzunk mások értelmi képességeiben, és ennyire higgyünk az eszmék termékenyítő hatásában, hogy megpróbáljuk megerősíteni ezeknek a lényeknek csak a hitét népükben és vallásukban ? Vajon valóban előnyben részesítenénk a természetes fejlődést a felsőbbrendű anyagi segítséggel szemben, amely viszont csak rövid ideig lehet hatásos? Ebben a tekintetben messzebb vagyunk tőlük, mint az a néhány évtized, amely úgy látszik, hogy elválaszt bennünket a technikai és tudományos eredmények szempontjából. Sok kérdés megválaszolatlan marad. Képesek leszünk-e valaha is arra, hogy megállapítsuk, mikor kezdődtek a földi látogatások? Vagy legalább be tudjuk-e végleg bizonyítani, hogy voltak ilyen korábbi és későbbi látogatások? Mikor fejeződtek be? És befejeződtek-e egyáltalán? SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

50

SZENT MIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Az UFO-szenzáció A könyv fedőlapjának szövegei reklámszövegek, de rögtön elárulják a szerző álláspontját az ügyben: ELSÖPRŐ ÚJ BIZONYÍTÉKOK ARRA, HOGY A CSÉSZEALJAK LÉTEZNEK!!!!!! A KÖNYV, AMELY ÁTTÖRI A HIVATALOS CSEND KORLÁTJÁT EGY EXKLUZÍV TÖRTÉNETTEL! 32 OLDAL MEGDÖBBENTŐ FÉNYKÉPANYAG! AZ IGAZI BESTSELLER EGYIK PARTTÓL A MÁSIKIG! A könyv szennycímlapján pedig a következő komoly intelem áll: FIGYELMEZTETÉSI Azonosításán repülő tárgyak megközelítése ártalmas lehet emberi lények száméra. Ne álljon olyan UFO alá, amely alacsonyan lebeg. Ne érintsen meg vagy próbáljon megérinteni olyan UFO-t, amely mér leszállt. Bármelyik esetben az a biztonságos, ha gyorsan eljön onnan, és hagyja, hogy a katonaság átvegye az ügyet. Fennáll a radioaktív sugárzás veszélye, és vannak ismert esetek, amelyek során bizonyos személyek megégtek az UFO-kból kiáradó sugaraktól. Az ehhez hasonló esetek részletei megtalálhatók ebben a könyvben. NE KOCKÁZTASSON SEMMIT AZ UFO-KKAL! Frank Edwards újságíró, rádió- és tévériporter, szenzációs vagy annak szánt könyvek szerzője azzal kezdi könyvét, hogy egymás mellé állítja a bibliai időktől kezdve a számára legfontosabbnak tűnő UFO-jelenségeket. Emeljünk ki egyet az ismertetett régebbi esetek közül. Edwards ismerteti egy gazdag farmer, Alexander Hamilton eskü alatti vallomását a Kansas állambeli LeRoyból (1897. április 21.): „Múlt hétfő este, körülbelül fél tizenegykor valamilyen zajra ébredtünk, amely a marhák felől jött. Felkeltem, arra gondolva, hogy talán a bulldogom nem bír magával, de amikor az ajtóhoz mentem, legnagyobb megdöbbenésemre azt láttam, hogy egy léghajó ereszkedik lassan alá a tehénistállók fölé, kb. 660 lábnyira a házamtól. Szóltam a bérlőmnek, Gid Heslipnek és fiamnak Wallnak, fejszét ragadtunk, és a karámhoz futottunk. Közben a hajó finoman ereszkedett lefelé, míg a földet nem egészen harminclábnyira megközelítette, mi pedig ötven yard közel értünk. A hajó egy nagy, szivar alakú részből állt, talán háromszáz láb hosszú lehetett, alatta egy kosárral. A kosár üvegből vagy valami más átlátszó anyagból volt, amely valamilyen más anyag vékony csíkjaival volt tarkítva. Fényesen ki volt világítva, és mindent világosan láttunk - hat olyan különös lény foglalta el a belsejét, amilyet még életemben nem láttam. Egyszerre karattyoltak valamit, de egyetlen szót sem értettünk belőle. A hajónak mindazon részei, amelyek nem voltak átlátszóak, sötétpirosas színűek voltak. A csodálkozástól és a rémülettől elnémulva álltunk. Akkor valami zaj ránk irányította figyelmüket, és a fényt egyenesen ránk vetették. Mihelyt észrevettek bennünket, valamilyen ismeretlen energiát vettek igénybe,

51

Az UFO-szenzáció

és egy kb. harminc láb átmérőjű nagy turbina, amely lassan forgott a hajó előtt, most zúgni kezdett, és a hajó könnyedén felemelkedett, akár egy madár. Amikor kb. háromszáz lábnyira volt felettünk, úgy tűnt, mintha megállt volna, és egy kétéves üsző felett lebegett, amely bőgött és ugrált, szemmel láthatólag a kerítésbe akadva. Odamentünk, és egy kb. egy centiméter vastag kábelt láttunk valamilyen vörös anyagból - a nyakára hurkolódva, amely a drótkerítésbe akadt üszőtől felvezetett a hajóig. Megpróbáltuk leszedni a kábelt, de nem sikerült, így elvágtuk a kerítés drótját, és láttuk, hogy a hajó az üszővel együtt lassan felemelkedik, és északnyugati irányban eltűnik. Hazamentünk, de annyira megijedtem, hogy nem tudtam aludni. Másnap, kedden kora reggel felkeltem, lóra ültem, azt remélve, hogy a tehenem nyomára bukkanok. Ez nem sikerült, de este visszafelé jövet értesültem, hogy Link Thomas LeRoytól kb. három vagy négy mérföldre nyugatra megtalálta aznap az üsző bőrét, lábait és fejét a földjén. Mivel azt gondolta, hogy valaki levágott egy lopott állatot, behozta a bőrt a városba azonosítás végett, de talány előtt állott, mert semmilyen nyomra nem bukkant a puha talajban. Miután megtaláltam a bőrön az én bélyegemet, hazamentem. De valahányszor el akartam aludni, mindig azt az átkozott dolgot láttam magam előtt, a nagy fényeivel és a szörnyű »embereivel«. Nem tudom, vajon ördögök voltak-e vagy angyalok, vagy mi a csodák, de mindnyájan láttuk őket, és az egész családom látta a hajót, és nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzájuk az életben." Edwards ezután közreadja LeRoy város hivatalos nyilatkozatát Hamiltonról, aki egyébként képviselő is volt, és szavahihetőségét a városka valamennyi polgára szavatolja, közülük sokan, a békebírótól a patikusig, aláírásukkal is. A magam részéről szívesen hinnék ugyancsak Hamilton úr szavahihetőségében, de sajnos, az esemény mindezzel együtt sincs bizonyítva. Kétségtelen, hogy az adott időben (1897) ilyen tulajdonságokkal rendelkező léghajók nem léteztek. Számomra az egyébként pontos vallomásból egyetlen részlet hitelessége vált gyanússá. Ez a derék farmer, kezében baltával, meg sem próbálta elvágni azt a vörös kábelt, amellyel a szerencsétlen üszőt a szörnyű lények el akarták hurcolni, hanem ehelyett a drótkerítést vágta el. Különös. A képbe az sem illik bele egészen, hogy ezek a - valószínűleg Földön kívüli lények mit csináltak az üszővel, amelynek maradványait a másik gazda megtalálta? A jelekből ítélve egyszerűen megették. Ez ismét kissé különös. Valószínűleg sohasem lehet már kideríteni, mi oka lehetett a derék farmernak (és bérlőjének, valamint fiának) arra, hogy mindezt elmesélje; továbbá az is különös, hogy erről a megdöbbentő élményről nem számolt be azonnal illetékes helyen, például a seriffnél vagy a békebírónál. Tény viszont az, hogy 1897-ben több helyütt is felbukkant ilyen titokzatos „léghajó" az Egyesült Államokban. (Legalábbis a szemtanúk szerint.) Edwards számos esetet ismertet, amely ismert csillagászok, pilóták véleményével alátámasztva bizonyítja, hogy UFO-k igen gyakran észlelhetők nagyobb magasságokban, s a legtöbb esetben az amerikai légierőt okolja a jelentések szakértői „eltussolása" miatt. Bírálja az ún. Ozma-terv korai abbahagyását és a szovjet Kardasev akadémikus 1960-ban közreadott véleményére hivatkozik, amely bizonyos, korábban felfogott rádiójeleket magasan fejlett civilizációknak tulajdonított, amelyek esetleg egy egész naprendszer energiáját tudták rádiójelek sugárzására felhasználni. Edwards részletesen foglalkozik az 1954-es venezuelai „csészealjpánikkal", amikor több esetben is ugyanolyan „lavór alakú", mintegy háromméteres repülő korongot

52

53

Az UFO-szenzáció

írnak le a rémült szemtanúk, akiket egy méternél kisebb, szőrös „törpék" megtámadtak, elkábítottak vagy leterítettek. December 16-án San Carlosban három fiatalember látta őket - az egyiket alaposan helybenhagyták -, s testén „karomszerű sérülések nyomát" látták az orvosok. Hat nappal korábban két fiatal fiú vadászott nyúlra az Andok hegységben, s miután muníciójuk elfogyott, hazafelé indultak. Ekkor bukkantak ismét egy „csészealjra", amelyből négy „kis ember" jött ki. Az egyik fiút megragadták, és járművük felé kezdték vonszolni, a másik fiú barátja segítségére sietett, s puskájával hatalmas ütést mért az egyik „kis emberre", aki azonban olyan kemény volt, mint valami szikla, s a puska kettétört rajta. Két héttel korábban két teherautósofőr találkozott és csapott össze a „szőrös törpékkel" Caracas külvárosában éjszaka. A „kis emberek" szeme világított a sötétben, s a kés lepattant róluk... 1954 októberében Edwards szerint Milánó külvárosát is meglátogatták a kis emberkék, egy sportpályán javítgatták csészealjukat, amikor a szemtanú, aki több embert odahívott, felbukkant a pálya szélén. Az emberkék gyorsan bemásztak a szerkezetbe - átlátszó sisakot és légzőkészüléket viseltek -, és elrepültek. Előzőleg azonban az összegyűlt tömeg rohadt naranccsal dobálta a gépezetet. Hasonló amerikai esetek egész sorát ismertetve, Edwards keményen bírálja dr. Hynek szakértői munkáját. Dr. Hynek (az amerikai légierő akkori csillagászati szakértője) kikérdezi a szemtanúk egy részét, aztán érdeklődést színlel, ám további tájékoztatást kér. Ezután újból kikérdezi a tanúkat, és bonyolult tudományos kérdések sorát záporozza rájuk, vagy olyan technikai természetű érdeklődést tanúsít, amelyre a tanúk csak azt válaszolhatják, hogy nem tudják. Dr. Hynek ekkor már olyan helyzetbe kerül, hogy azt mondhatja, a tanúktól megkapható technikai információk hiánya miatt arra kényszerül, hogy levonja saját következtetéseit, így az egész ügyet újra kétségessé teszi... Edwards drámai hangon figyelmezteti az űr meghódítására vágyakozó nagyhatalmakat, hogy ne lépjenek majd készületlenül a Holdra: könnyen lehet, hogy harcra kerül a sor a holdlakókkal. Az 1965-ben közzétett jóslatot szerencsére 1969 eseményei nem igazolták - persze lehetséges, hogy a NASA megint csak eltussolt valamit, akárcsak az amerikai légierő... Edwards a kis emberkéket teszi felelőssé egyes műholdak teljes és megmagyarázatlan elromlásáért éppúgy, mint a televízióadások egyes nagyobb területeket érintő zavaraiért. Ha Edwards bírálja Hynek módszerét, annál jogosabb, hogy szemügyre vegyük könyvének „bizonyítási anyagát". Módszere a lelkes UFO-hivők kritikátlan módszere: mindent igyekszik felhasználni, ami az UFO-k létezését bizonyítani látszik, mindent elvet vagy összeesküvésnek számít, ami kételyeket támaszt az UFO-kkal kapcsolatban. Forrásait ritkán nevezi meg; ha igen, kiderül, hogy azok másodlagos források - hosszan idéz a világ minden táján megjelenő helyi lapocskákból, amelyek mint ismeretes, szívesen árulnak hírlapi kacsákat is a nagyobb példányszám reményében. Bibliográfiát sem közöl, csupán tetszőlegesen kiragadott idézetekkel dolgozik, amelyek polémikus érveit alátámaszthatják. Mindezek ellenére lássunk néhány részletet Edwards könyvéből I

FRANK EDWARDS

NÉHÁNY KLASSZIKUS * ESET

Tizenkilenc év alatt az egész Földről beérkezett jelentések között tízezerszámra gyűltek össze olyan esetek, amikor a tanúk valamilyen szokatlan tárgyat írtak le, amely furcsa módon haladt. Amint ezt a légierő megállapítja, nem nehéz mindezekből a leírásokból arra következtetni, hogy e jelentések magas százalékban voltaképpen szokványos tárgyakat vagy körülményeket írnak le, olyan feltételek közepette, amelyek megzavarták a megfigyelőket. De mindezzel együtt még mindig jelentős azoknak az eseteknek a száma, ahol hitelt érdemlő tanúk olyan tárgyakról adnak jelentést, amelyek nem könnyen azonosíthatók sem mint ember készítette, sem mint hagyományos, természetes, térben létező tárgyak. Azok klasszikus esetek - és ez utóbbiak pedig azok az esetek, amelyekkel tanulmányunk ezen pontján foglalkozni fogunk. E téma tárgyalásakor szokásos, hogy megemlítsék azt a fantasztikus incidenst, amely a kentuckybeli Fort Knoxnál történt 1948. január 7-én, amikor Thomas Mantell kapitány, egy veterán vadászrepülő, életét vesztette egy nagy, gömb alakú tárgy üldözése közben, amely Kentucky állam területén haladt át. (...) Egy másik eset, amellyel itt nem foglalkozunk, bár érdemes lenne, az Eastern Airlines pilótáival, Chilesszal és Whitteddel történt meg (1948. július 23.), akiknek utasokkal teli gépét megrázta a felkavart levegő, miután csaknem összeütköztek egy hosszú, szivar alakú objektummal, amelynek ablakai fényesen ki voltak világítva, s amely felfelé viharzott el, hogy kikerülje az összeütközést. (Hivatalos magyarázat: egy meteoritről van szó.) (Ablakokkal? - F. E.) (...) Fordítsuk most figyelmünket más, hitelt érdemlő tanúk jelentései felé, amelyek ennek a jelenségnek az egész világon való elterjedését és szokatlanul érdekes vonásait mutatják. 1965. május 24-én, röviddel éjfél után a Retreat hotel három vendége, a távoli Eton Range-en, kb. negyvenkét mérföldre az ausztráliai Mackaytől, egy különös, fényesen kivilágított, szokatlan alakú gépet vett észre, amely a szálloda felé közeledett. A tanúk a következők voltak: J. W. Tilse, a Trans-Australia Airlines veterán pilótája, John Burgess, az ausztráliai hadsereg II. világháborús veteránja és Eric Judin mérnök. A három férfi kormánytisztviselők előtt beismerte, hogy az incidens alatt igen megrémült. Burgess puskát akart fogni és tüzet nyitni az objektumra, de Tilse visszatartotta. Tilse beszámolója így hangzik: „Ez a különös gépezet körülbelül háromszáz yardra volt a szálloda verandájától, amikor először megpillantottuk, éppen a fák teteje fölött. Volt egy sor fényszórója, húsz vagy harminc, egy kerek emelvény alatt. Tömör fémnek néztük, és kb. harminc láb vagy még nagyobb átmérőjű volt." * Részlet Frank Edwards Flying Saucers - Serious Business c. könyvéből

54

NÉHÁNY KLASSZIKUS ESET

Ekkor akart Burgess tüzet nyitni az objektumra. Tilse figyelmeztette, hogy a jármű visszalőhet, és Burgess elállt az ötlettől. „Az objektum átjött a fák koronája felett, míg egy kis nyiladékhoz ért, ahol valamilyen tisztás volt - folytatta Tilse. - Úgy látszott, helyet keres a leszálláshoz. Fényei lefelé világítottak - ragyogó sárga vagy narancsszín fény volt és miközben figyeltük, könnyedén földet ért a nyiladék tetején. Közben fényei elhalványultak, de még mindig olyan erősek voltak, hogy nem tudtuk pontosan megállapítani, tényleg földet ért-e, vagy csupán néhány hüvelykre felette lebegett. Nem láttunk semmilyen mozgást a tárgyon vagy körülötte, ami lakóitól származhatott volna. Harminc percig a tárgy mozdulatlan maradt. Nem kíséreltük meg, hogy közelebb menjünk, mert őszintén szólva féltünk tőle. Akkor emelkedni kezdett, és amint a fák fölé ért, fényeinek ragyogásában három erős lábat láttunk, amelyek háromlábas leszállóberendezésnek tűntek. Mindegyik lábnak lámpája volt,'de mire a gép háromszáz láb magasra emelkedett, nem láttuk sem a leszállóberendezést, sem a rajta levő lámpákat. Arra gondoltunk, hogy azért tűntek el, mert a lábakat összehajtották vagy behúzták, de nem tudtuk pontosan megállapítani - egyszerűen eltűntek. Kb. háromszáz láb magasságban vízszintes irányban kezdett gyorsulni. Hamar felgyorsult, északnyugati irányban haladt, és eltűnt az éjszakában. Mindig gúnyolódtam az efféle jelentéseken - tette hozzá Tilse. - De tévedés kizárva: láttuk ezt a dolgot, mindannyian láttuk. Értelmes vezérlés alatt állt, és az biztos, hogy ismeretlen típusú légi jármű volt." A három férfit végül az ausztrál hatóságok kérdezték ki. A kormány meglehetős fontosságot tulajdonított az ügynek - ahogyan erre szükség is volt. A most összefoglalt Tilse-esetet egy másik jelentés előzte meg, amely 1965. március 14ének éjjelével foglalkozott. Ezen az éjszakán egy hivatásos kutyaidomár, James W. Flynn, a floridai Fort Myersből, ügyfeleinek néhány kutyáját az Evergladesre vitte idomításra. Tábort vert egy kis dombon, és felkészült, hogy ott tölti az éjszakát. Másnap hajnalban kb. fél kettőkor a kutyái ébresztették fel. Egy meghatározhatatlan alakú, fényesen kivilágított tárgyat figyeltek, amely lassan leereszkedett a mocsárba; valójában úgy tűnt, hogy a földön áll, vagy valamivel felette, amikor Flynn először látta. Volt egy járműve, amelyet „mocsárjárónak" hívnak: kicsiny, könnyű alkotmány, olyan nagy kerekekkel, amelyek képesek lágy talajon vagy vízben járni. Flynn áthajtott arra a helyre, ahol az objektum fényei világosan kivehetők voltak. Amikor kb. százyardnyira megközelítette, leállította járművét, és a hátralevő utat gyalog tette meg.

55

NÉHÁNY KLASSZIKUS ESET

Flynn később elmondta a hatóságoknak, hogy kb. százlábnyira közelítette meg a tárgyat, melyet úgy írt le, mint kör alakú, 75-100 láb átmérőjű gépet, amelynek alsó tíz-lábnyi magasságát négy sor olyasvalami töltötte ki, amelyeket apró, kivilágított ablakoknak látott. Semmiféle lakót nem vett észre. A tárgy fényesnek és fémesnek látszott, kerek kupolája körülbelül huszonöt láb magas volt. A tárgy a földön pihent. Flynn azt mondta, először azt hitte, valamilyen kísérleti gép kényszerült ott leszállni... és meg akarta kérdezni, szükségük van-e szállítóeszközre, amivel rendelkezett. Néhány lépést tett a tárgy felé, és hirtelen háton fekve találta magát. A hatóságoknak elmondta, hogy senkit sem látott... sem villanást... sem fegyvert. De valami elképesztő ütést mért rá, amely olyan sebet hagyott, hogy orvosi ellátásra volt szüksége. Mire Flynn magához tért, a tárgy eltűnt. Flynn jellemét és integritását Fort Myers több érdemes polgára szavatolta, beleértve a helyi újság kiadóját és szerkesztőjét. Hogy bebizonyítsa jelentése igazát, előkelő polgárok és rendőrtisztviselők egy csoportját, köztük egy NICAP-képviselőt arra a helyre vezette, ahol szerinte az incidens megtörtént. Egy alacsony, zsombékos földhányáson találtak is egy kört, amelynek átmérője hetvenkét láb volt, amelyen belül a fű meg volt perzselve. A közeli fák is meg voltak perzselve vagy égve azon az oldalon, amely a kiégett kör felé nézett. 1965 januárjában meglehetősen nagy UFO-tevékenység volt, beleértve több jelentést UFO-k leszállásáról, ezek közül kettő ugyanazon az éjjel, ugyanabból az államból érkezett, nem messze Washingtontól. A virginiai államrendőrség jelentette, hogy 1965. január 25-én egy hatalmas alumíniumszínű gép (amely nagyon hasonlított ahhoz, amelyről Flynn tett jelentést az Evergladesen két hónappal később) szállt le az autóúton Williamsburg mellett, és egy richmondi telekügynök gépkocsijában motorhibát idézett elő. Miután kb. 25 másodpercig a föld felett lebegett, a tárgy tisztán hallható hussanással gyorsan felemelkedett, és az akaratlan szemtanú ismét elindíthatta kocsiját. Ugyanazon az éjjelen, körülbelül félórával a fent idézett eset után ugyanaz vagy egy nagyon hasonló gép állította meg egy másik richmondi üzletember kocsiját, a virginiai államrendőrség jelentése szerint. Miután az országút közelében leszállt, a tárgy felugrott, és eltűnt sebesen... akárcsak a gépkocsi vezetője. Két nappal később, január 27-én a NASA (National Aeronautics and Space Administration) két mérnöke, egyikük előzőleg a légierő lökhajtásos gépeinek pilótája, jelentést tett arról, hogy megfigyeltek egy villogó fényű UFO-t, amint a virginiai Hampton közelében leszállt. A NICAP-hoz intézett egyik kijelentése szerint A. C. Grimmins mérnök, az egyik tanú azt mondta, a szokatlan jármű éles cikcakkban haladt, mielőtt földet ért... ott maradt néhány másodpercig... aztán gyorsan felemelkedett és eltűnt.

56

NÉHÁNY KLASSZIKUS ESET

1965. első hónapjának egyik legérdekesebb esete az volt, amely néhány perccel éjfél után történt, január 12-én. A washingtoni Custer közelében levő farmon, nem messze a blaine-i légierő támaszpontjától, a farmon élő család azt jelentette, hogy egy kerek, izzó szerkezet, amelynek kör alakú, kupolaszerű felépítménye volt, földet ért egy havas mezőn. Mindössze néhány perccel korábban a bázis radarja jelzett egy harminc láb nagyságú korongot, amely elzúgott egy szövetségi rendőrtisztviselő kocsija felett a mezőtől néhány mérföldre, s ezt a megfigyelést a rendőrtiszt a NICAP számára aláírt nyilatkozatával igazolta. A tárgy nagyon rövid ideig volt a farm területén... de elég soká ahhoz, hogy megolvassza a havat harminclábnyi körön belül, és ugyanott megperzselje a talajt. A farmon élő családtagok közölték: a légierő emberei azt mondták nekik, ne beszéljenek az incidensről. A felperzselt kört azonnal beszántották, szintén a légierő tanácsára. Volt ugyan olyan feltevés, hogy a beszántás az esetleges sugárveszély elkerülése végett történt, ha azonban figyelembe vesszük a jelzett kívánságot a légierő részéről, hogy ne firtassák az ügyet, a látható bizonyítékok felszámolása logikus következmény lenne. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

57

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

A CONDON

Valamennyien emlékszünk az 1950-es évek repülőcsészealj-históriáira, amelyekről egyes nyugati lapok bővebben, mások ritkábban, de egyformán hitetlenkedve emlékeztek meg. A tudósok és tudományos vagy katonai szakértők óriási többsége koholmánynak vagy képzelődésnek minősítette azokat az eseményeket, amelyekről egy vagy több tanú vagy fényképfelvételek tettek különböző fokú és hitelű vallomást. A repülő csészealjak „divatját" nem minden megalapozottság nélkül kapcsolatba hozták az ezekre az esztendőkre jellemző hidegháborúval és háborús hisztériával. Igaz, UFO-nak (Unidentified Flying Object = Azonosít(hat)atlan Repülő Tárgyak) kezdettől fogva olyan tárgyakat neveztek, amelyek eredete, alakja, technikai megoldása és kísérő jelenségei nem látszottak megmagyarázhatónak az adott korszak földi technikai-tudományos eszközeivel. Az ötvenes években azonban a tudományos közvélemény még meglehetősen mereven elzárkózott a Földön kívüli civilizációk feltételezésétől is, míg a hatvanas évek végére ugyanez a közvélemény azt a meggyőződést alakította ki, hogy az univerzumban - ha nem is elérhető közelségben, legalábbis jelenlegi eszközeinkkel - milliós nagyságrendben is elképzelhetők értelmes lények által létrehozott civilizációk. Az UFO-láz legtartósabban Amerikában figyelhető meg, a legtöbb UFO-észlelést itt jegyezték fel, mégpedig 1952-ben, 1957-ben és 1966-ban. Egy 1965-ös Gallup-felmérés adatai szerint ötmillió amerikai látott az égen olyan jelenségeket, amelyekre nem tud kielégítő magyarázatot adni. Ha másra nem is, arra egyértelműen utal ez a felmérés, milyen tömegeket foglalkoztatnak az UFO-jelenségek. Az Egyesült Államokban már igen korán hivatalos bizottság foglalkozott e jelenségekkel: a Project Sign, Project Grudge, majd összefoglaló néven a Project Blue Book, az amerikai légierő egyik titkárának, Robert Seamans, Jr. vezetése alatt és az Egyesült Államok légierejének megbízásából. 1966-ban azonban a közvélemény és a kormány nyomására az amerikai légierő arra az elhatározásra jutott, hogy független tudományos szakértői véleményt kér az ebből a célból a coloradói egyetemen dr. Edward U. Condon elnöklete alatt létesült bizottságtól.

58

' JELENTES A Condon-bizottság jelentése 1969 januárjában készült el, s ugyanebben a hónapban jelentette meg a csaknem ezeroldalas jelentést a New York-i Bantam Books könyvkiadó. A Kennedy elnök elleni merényletről készült Warren-jelentéshez hasonlóan részletes és ezzel együtt nagy vitát kavaró könyv került nagy példányszámban az olvasók és a szakemberek, rajongók kezébe. Ismertetésünk erről a jelentős dokumentumról próbál összképet adni. Két esztendő alatt több száz észlelt UFO-esetet vizsgáltak ki, és ezek közül 59 jellegzetesnek és fontosnak tartott esetet dokumentálnak a jelentésben. Ezek közül tíz olyan bizonyítottnak vehető esetre vonatkozik, amely a kétéves vizsgálat időtartama előtt játszódott le. A bizottság számos fényképfelvételt is megvizsgált, amelyen feltételezett UFO-k láthatók, s ezek közül egy olyat talált, amelyre nem volt képes kielégítő magyarázatot szolgáltatni. A jelentés elkészítése hozzávetőleg félmillió dollárba került. Edward Uhler Condon professzorról a következő adatokat tudjuk a Who's Who 1974-es kiadása alapján: a University of Colorado (Boulder, Colorado, USA) fizikaprofesszora 19631970-ig, jelenleg Emeritus Professor. 1957-1968-ig a Reviews of Modern Physics szerkesztője volt. 1902-ben született, édesapja mérnök volt, két fia és egy lánya van. A kaliforniai egyetemen, Göttingenben és Münchenben végezte tanulmányait, majd több híres amerikai egyetemen tanított (Columbia, Princeton stb.). 1937-1945-ig az amerikai Szabványügyi Hivatal igazgatója, 1956-63-ig az Egyesült Államok szenátusa mellett működő atomenergiaügyi különbizottság tanácsadója. Kvantummechanikai, atomelméleti és általános fizikai tanulmányai jelentek meg. Több tudományos intézmény, így az Amerikai Fizikai Társaság elnöke volt. Condon professzort nemcsak tudományos eredményei és nemzetközi tekintélye miatt választották ki erre a feladatra, hanem azért is, mert közismert volt pártatlan és független nézeteiről. Az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsággal is összeütközésbe került, s közismert volt Richard Nixonnal szemben táplált ellenszenve is - a légierő ezért is siettette a jelentés elkészülését, hiszen Nixon 1969 januárjában került hivatalosan elnöki posztjára.

59

A Condon-jelentés egyértelműen megállapítja: nincs arra bizonyítékunk, hogy azt higgyük, Földön kívüli lények hatoltak be a Föld légkörébe, s arra sincs kielégítő tudományos érv, hogy az UFO-kutatást tudományos eszközökkel folytassák. Az University of Colorado szakemberei között felvonultak a radarspecialisták, plazmafizikusok, délibábszakértők, orvosok és pszichológusok. A Condon-jelentés - saját állítása szerint - teljes és csonkítatlan szövege került kiadásra, bár minden CIA-ra vonatkozó utalást vagy CIA-tól szerzett értesülés megnevezését törölniük kellett. A Condon-jelentést az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia jeles természettudósokból álló bizottsága vizsgálta felül és hagyta jóvá. A Condon-jelentés nyilvánosságra hozásakor számítani lehetett az UFO-hivők gyanakvására és felháborodására. Nem egy intézmény és nem egy tudós kötelezte el magát korábban UFOügyben, s az újságok szívesen adtak helyt ellenkező szakvéleményeknek és gyanúsításoknak. Tény az, hogy a Condon-jelentés közlése után sem lehet teljesen kizárni Földön kívüli UFO-k esetleges látogatását és létezését, de a nagy apparátussal és tekintéllyel dolgozó bizottságnak mintha sikerült volna azt is bizonyítania, amit voltaképp bizonyítani lehetetlen. Walter Sullivan, a jelentéshez írt bevezetését nem véletlenül fejezi be olyan mondatokkal, amelyek a korábban feldicsért bizottság szakértői gárdájának munkáját kissé kétes megvilágításba állítják. „Vajon valóban a logika és a végső igazság alapján készült-e el?" S a Condon-jelentés elfogulatlan bírálói is feltehetik maguknak a kérdést: vajon az amerikai légierőnek nem ért-e meg félmillió dollárt a tudományos válasz: NEM. „Általános következtetésünk az, hogy az elmúlt 21 évben semmi olyan nem származott az UFO-jelenségek tanulmányozásából, ami hozzájárult volna természettudományos ismereteinkhez. A rendelkezésünkre álló feljegyzések gondos tanulmányozása arra a meggondolásra vezet bennünket, hogy az UFO-jelenségek további kiterjedt vizsgálata nem igazolható azzal a várakozással, hogy általa előrehalad a tudomány" - szögezi le Condon a jelentés elején. Ugyanakkor rámutat arra, hogy nem elképzelhetetlen, hogy a kor valamennyi tudósa egy adott kérdésben téves választ ad, így a Condon-bizottság sem csalhatatlan, s csupán a felidézett tények, nem pedig a részt vevő tudósok szava a garancia a bizottság véleményének helyességére. Vannak olyan tudományos területek, mint például a légköri optika, a rádióhullámok terjedése, a légköri elektromosság, ahol - éppen az UFO-jelentések értelmezésekor - további kutatások szükségessége merült fel. A jelentés tudományos módszere inkább a fizikai jelenségek vizsgálatával volt kapcsolatos, semmint a pszichológiai jelenségekével, amelyek az UFO-megfigyelésekkel jártak vagy járhattak. Condon megállapítja, hogy a megfigyelt UFO-jelenségek egyike sem jelentett veszélyt az amerikai honvédelem szempontjából. Tagadja, hogy az UFO-jelenségek éppen a honvédelmi megfontolások miatt bármikor is titkos ügykezelést kaptak volna. Óva int attól, hogy az amerikai gyermekeket, diákokat az iskolában vagy a családban arra bátorítsák, hogy UFOtémákra specializált folyóiratokat, könyveket olvassanak, mert ezek hátrányosan befolyásolják az érintett fiatalok kritikai érzékét, és hamis tudományszemléletre ösztönöznek. Miután az egyetem megkötötte a kutatási szerződést a légierő tudományos kutató irodájával, az első feladat az UFO fogalmának meghatározása volt, hogy világos legyen, mire is összpontosítsák a vizsgálatokat. Az elfogadott meghatározás a következő: egy azonosítatlan repülő tárgyat (UFO) ezennel úgy határozunk meg, mint olyasvalamit, ami egy vagy több személyt bejelentésre késztet valamiről, amit az égen látott vagy láttak (illetve egy olyan tárgyat, amely repülésre képesnek látszott, de amelyet földre leszállt állapotban észleltek), s amelyet a megfigyelő nem tudott mindennapi, természetes eredetű tárgyként

60

61

azonosítani, s amely elegendőképp rejtélyesnek tűnt számára ahhoz, hogy vállalkozzék arra, hogy bejelentést tegyen a rendőrségen, kormánytisztviselők előtt, a sajtó számára vagy esetleg egy olyan magánintézmény képviselője előtt, amely ilyen tárgyak tanulmányozására hivatott. A meghatározásból kitűnik, hogy a Condon-bizottság számára UFO-nak minősül minden különös tárgy, illetve minden olyan különös égi jelenség, amelyet az észlelő annak tart. Ha a jelenség vagy tárgy későbbi tudományos vizsgálata során természetes eredete magyarázható, akkor az UFO-t már IFO-nak (Identified Flyng Object = Azonosított Repülő Tárgy) nevezik. A Condon-jelentés leszögezi, hogy saját tapasztalatuk szerint az UFO-észlelést jelentő személyek szinte minden esetben normális, felelős egyének, akik bejelentésüket higgadtan teszik meg, és reménykednek abban, hogy észlelésüknek természetes és tudományos magyarázata lehetséges. A becslés szerint azonban az UFO-észlelőknek csak mintegy tíz százaléka szánja el magát a bejelentésre, vagyis az eddig tapasztalt és feljegyzett UFOjelenségek mintegy tíz százalékát képviselik az egyébként észlelt jelenségeknek. A bizottság úgy vélte, hogy a világ különböző országaiból jelentett UFO-esetek többségükben hasonlatosak az Egyesült Államokban tapasztalt jelenségekkel, így a vizsgálatokat - egy-két kanadai eset kivételével az Egyesült Államok területére korlátozták. A hivatalos érdeklődés első ízben 1947 júniusában fordult az UFO-k, vagy ahogyan akkortól kezdve az újságok nevezték, a repülő csészealjak felé. 1947. június 24-én Kenneth Arnold, egy boise-i (Idaho) üzletember magánrepülőgépén a Washington állambeli Mt. Rainier közelében repült el, amikor egy csoport olyan tárgyat látott egy vonalban, amelyek „úgy ugráltak, mint a pástétomos tányérok a vízen". Az újságok ettől kezdve „repülő csészealjakról" beszélnek, bár nem minden UFO-nak ilyen a formája. 1952-ben olyan nagyszámú bejelentés érkezett, hogy egyes szakemberek attól tartottak, tudatos, „kívülről" táplált hisztériakeltésről van szó, amely egy esetleges külső támadás elterelő hadművelete. 1952-1966 között a légierő az UFO-jelentéseket a Project Blue Book fedőnevű szervezet feldolgozásában kezelte. 1950 januárjában szenzációs cikk jelent meg a True magazinban, egy nyugalmazott tengerésztiszt, Donald E. Keyhoe tollából, A repülő csészealjak valódiak címmel. A cikk amellett foglalt állást, hogy a csészealjak Földön kívüli eredetűek. Ezután az ötvenes években a csészealjtörténetek ritkán kerültek le a napirendről, legkevésbé az újságok és folyóiratok oldalairól. (Ne felejtsük el azt sem, hogy ezek az évek az amerikai tudományos-fantasztikus irodalom legnagyobb korszakának, az „áttörésnek" az évei!) Több amatőr UFO-szervezet alakult, kettő közülük ma is működik és országos hatókörrel. Az egyik az APRÓ (Aerial Phenomena Research Organization = Légi Jelenségeket Kutató Szervezet), központja az Arizona állambeli Tucsonben van, kb. 8000 taggal, a másik nagyobb szervezet a NICAP (National Investigations Committee fór Aerial Phenomena = Légi Jelenségek Országos Nyomozóbizottsága), amelynek központja Washingtonban van, és kb. 12 000 tagot számlál. Az APRÓ vezetői James és Coral Lorenzen, a NICAP vezetője Keyhoe volt. A NICAP több támadást indított az amerikai légierő UFO-ügykezelése ellen, és eleve elfogultnak bélyegezte a coloradói Condon-bizottság munkáját. Valóban fantasztikusnak nevezhető hírek terjedtek el, amelyek szerint az amerikai kormány jóval többet tud a csészealjakról, mint amit nyilvánosságra hozhatnak; hogy birtokukban is vannak ilyen repülő csészealjak, sőt Földön kívüli legénységük is fogságban van egy titkos katonai támaszponton.

62

Más értesülések szerint a légierő egyáltalán nem illetékes UFO-ügyben, hanem a CIA, amely a Condon-bizottság tényleges gazdája. Ezeket az „összeesküvésről" szóló mendemondákat a jelentés visszautasítja, és józanul azzal érvel, hogy az első repülő csészealjak óta eltelt idő alatt semmilyen kormánytitok nem maradhatott volna igazán titok. A bizottság úgy határozott, hogy egy évnél korábbi UFO-észlelésekkel nem foglalkozik az ellenőrizhetőség nehézségei miatt. Viszont azt remélték, hogy gyors készenléti csoportok létesítésével elérhetik, hogy az észlelések színhelyére sietve fénykép-, spektrográfjai, radioaktivitás!, mágneses és hangfelvételeket, illetve méréseket készíthetnek. Az UFOészlelések időtartama azonban mindössze néhány perc volt, s az észlelők többsége olyan izgatott volt, hogy csupán az UFO-tárgy eltűntével tette meg bejelentését, így a területi munka jó része csupán abból állhatott, hogy az észlelést jelentő személyeket kikérdezték. Az egyes helyszínelő csoportok többnyire két emberből állottak, egyikük általában természettudós, a másik pszichológus volt. A kérdéseket és válaszokat magnetofonra vették. A bejelentések földrajzi gyakorisága megegyezik a nem városi népsűrűség nagyságával. Sűrűn lakott nagyvárosokból igen kevés bejelentés érkezett. Ennek oka lehet egyrészt a városlakók nagyobb műveltsége, de valószínűbb, hogy a városi közvilágítás megnehezíti az ilyen észleléseket. Ugyanakkor a jelentés nem látja igazolhatónak az újságok szenzációszámba menő megállapítását, hogy az UFO-észlelések főleg a katonai támaszpontok környékén következtek be. (Ebből az újságírók arra következtettek, hogy a Földön kívüliek felderítő műveleteket végeznek az invázió előtt.) A jelentés kizárja annak tudományosan igazolható hipotézisét, hogy 1. a Földét Földön kívüli civilizációk képviselői meglátogassák; 2. hogy értelmes élet lenne bárhol a mi Naprendszerünkben a Földön kívül. Az UFO-król készült felvételek jó részét - néhány homályos és értékelhetetlen felvétel kivételével - a jelentés csalásnak vagy optikai, illetve filmhibának minősítette. A bizottság foglalkozott azokkal a jelentésekkel, amelyek szerint gépkocsik felett áthaladó UFO leállította a motort, megszüntette a gyújtást, vagy kioltotta a gépkocsi fényszóróit. A bizottság szakvéleménye szerint ilyen hatalmas erejű elektromágneses hatás maradandó mágneses változásokat okozott volna nemcsak a gépkocsi anyagában, hanem a környéken is. Megvizsgálták a Brazíliában (1957) észlelt UFO-nak tulajdonított magnéziumdarabkát, amelyről azt állították korábban, hogy tisztasága földi technológiával pillanatnyilag elképzelhetetlen, de a vizsgálat kimutatta, hogy az anyag jóval

63

szennyezettebb volt, mint a földi technikával már előállítható ilyen fémek. A bizottság egyes esetekben régebbi UFO-eseteket is igyekezett megvizsgálni, de a közben eltelt hosszú idő a tanúvallomások és visszaemlékezések értékét is erősen kétségessé tette. Akadtak esetek, amikor a bizottság ellentmondásos helyzetbe került: például megpróbáltak felkutatni egy 1950-ből származó, 16 mm-es amatőrfilm-részletet, amely tulajdonosa szerint egy UFO kitűnően látható felvételét tartalmazta. De a film készítője azt állította, hogy a nevezetes részt az amerikai légierő szakértői kivágták és megtartották. A rendkívül kiterjedt detektívmunka, amelyet a bizottság szakértői végeztek, végső soron hiábavalónak bizonyult. A jelentés felsorol néhány klasszikus esetet, igen szavahihető tanúk vallomásaival megerősítve, amelyeket azonban természetesen csupán rögzíteni tudtak, de kivizsgálni nem. Különösen alkalmasnak látszott a bizonyítási eljárás lefolytatására egy B47-es repülőgép híres esete, amelynek hatfőnyi személyzete 1957-ben Dallas fölött egy rendkívül nagy „tűzgömböt" észlelt, s vizuális megfigyelésüket a radar is alátámasztotta. A legénység azt állította, hogy az észlelésről repülés közben és után felvételt készítettek, és részletes jelentést adtak a légügyi elhárítás szerveinek, a Condon-bizottság azonban képtelen volt e felvételek nyomára bukkanni. A hasonló rejtélyes esetek elkerülésére a Condon-bizottság több légügyi szerv bevonásával impozáns méretű „gyorsriasztási rendszert" dolgozott ki (Early Warning System), egyebek között 100 légijárat mintegy 30 000 dolgozójának önkéntes segítségére alapozva. Ez a gyorsriasztásos rendszer arra vállalkozott, hogy az észlelés bejelentésétől számított 24 órán belül teljes vizsgálati felszerelésével a helyszínre érkezzék bárhol az Egyesült Államok területén. Ez, tekintetbe véve a távolságokat, jó eredménynek látszik, ugyanakkor világos az is, hogy mindenképpen az észlelés után érkeztek a helyszínre minden esetben. A bizottság tipikusnak tekinti például az alábbi szituációt: Haynesville közelében (Louisiana állam) egy család bejelentést tett egy pulzáló fényről, amely narancsvörösről vakító fehérré változott, elhomályosította a gépkocsi fényszóróit, és megvilágította az erdőt az országút mindkét oldalán. Kb. egy kilométerrel lejjebb az országúton a gépkocsi vezetője állítólag megállt, kiszállt, és onnan figyelte a fényt, amely hamarosan visszanyerte eredeti izzását. A fény még mindig ott volt, amikor a megfigyelést abbahagyta, és kb. öt perc múlva elhagyta a területet. Bár a kutatócsoport légi felderítést végzett a terepen, és a jelenség újbóli megjelenését várta, s a koronatanú a csoport távozása után is folytatta a kutatást, semmi érdemleges újabb információt nem kaptak, és a fényforrás továbbra is azonosítatlan maradt. A bizottság találkozott olyan esetekkel is, amikor egyértelműen bebizonyosodott, hogy csalás áldozatai lettek. Az egyik pilóta például, mielőtt felszállt volna társával együtt a légierő egyik támaszpontjáról, azt ajánlotta, kíséreljenek meg valami UFO-jelen-séget létrehozni az égen. A repülőgép nagy hatóerejű, mozgatható fényszóróval volt felszerelve, s ennek mozgatásával valóban sikerült olyan hatást elérniük, hogy vadászok egy csoportja meggyőzően tanúsította: UFO-t láttak az égen. Hasonlóan gyakori félrevezető jelentéseket szültek más, játékos kedvű „ufológusok", akik meleg levegővel működő kisebb léggömböket eregettek, amelyekhez a meleg levegő felhajtóerejét többnyire egy koszorúban elhelyezett sor gyertya biztosítja. A jelentés nagy súlyt fektetett arra, hogy amennyire lehetséges, tisztázza különböző jelenségek időbeli egybeesését, és így valószínű magyarázatukat megadja. Több

64

65

esetben külön problémát jelentett - és számos esetben homályos maradt a kutatás -, hogy a légierő különböző kötelékei más és más érvényességű Pentagon-parancs alapján működtek, s egy-egy riasztás okainak kivizsgálása gyakran meghaladta a bizottság munkatársainak hatáskörét. A rendelkezésre álló UFO-fényképek elvileg a legmegbízhatóbb bizonyítékok lennének bizonyos UFO-k létezésére. A legszerencsésebb pedig nyilván az volna, ha egy adott UFOjelenségről több személy által készített több fénykép tanúskodna, lehetőleg más távolságban és szögből. Ilyen felvételek azonban nem kerültek a Colorado-terv kutatóihoz. William K. Hartmann, a fotográfiai bizonyítékokat hitelesítő csoport vezetője 35 olyan esetről számol be (1966-68 között), amelyeket fénykép- vagy filmfelvétellel dokumentáltak. Az esetek egyikét sem fogadták el „repülő csészealjak" létezését bizonyítónak. A 35 jelenség közül 11-et fogadtak el elsőrangú fontosságúnak, s ezek közül csupán egynél (McMinnvilleeset) hagyták nyitva a kérdést, hogy csalásról vagy valódi UFO-ról lehet-e szó. Megvizsgálták az UFO-k létezésének közvetlen és közvetett fizikai bizonyítékait is. A közvetlen fizikai bizonyítékok sorába tartoznak: 1. Olyan nyom a talajon, növényzeten, más tárgyakon, amely feltehetőleg UFO-tól vagy annak tartozékától származik; 2. olyan anyagmaradvány, amelyet esetleg UFO hagyott hátra; 3. olyan eszközök vagy azok részei, amelyeket értelmes lények készítettek, de amelyeket az ismert kultúrák nem ismernek; 4. esetleg elfogott repülő csészealjak vagy legénységük, utóbbi azonban csak kósza hírek formájában merült fel, amely szerint egy ohiói katonai támaszponton elfogtak egy ilyen UFO-t legénységével együtt, illetve Allén egy fényképe 1959-ből, amely egy apró humanoid lényt és négy Föld-lakót ábrázolt, s azt állították, hogy egy csészealj lezuhant Mexikóváros közelében, 1950-ben, s a legénység egy tagja - a képen látható emberke - megmenekült. Való igaz, hogy a kutatócsoport több alkalommal észlelt különös - többnyire kör alakú lenyomatokat, amelyeket a tanú vagy tanúk UFO-k leszállásakor keletkezett nyomokként neveztek meg, de ezeket a nyomokat valamennyi esetben meg lehetett természetes körülményekkel, emberi vagy állati beavatkozással magyarázni. Több alkalommal jelentettek szokatlan radioaktivitást az UFO-észlelések helyszínein, több alkalommal a kutatók valóban megerősítették az ilyen tanúvallomásokat. Mivel azonban radioaktív anyagok a természetben is előfordulnak, és egyes ilyen anyagok a kereskedelmi forgalomban is hozzáférhetők, a bizonyíték perdöntő jellegéről ismét nem lehet beszélni. A közvetett tárgyi bizonyítékok között tartják általában számon az UFO-k által létrehozott elektromos vagy elektromagnetikus hatásokat, mint pl. az autómotorok hirtelen leállása, a fényszórók elromlása, rádió- és tévéadás zavarása, villanyórák működési zavara, áramkiesés, hirtelen gammasugárzás-növekedés stb. A bizottság módszeréből eleve következik az a megállapítás: ilyen hatásokat kimutatni utólag nem lehet, a jelenségek jelentős része természetes magyarázattal indokolható, más részük - pl. az autómotorok váratlan leállása nem magyarázható jelenlegi tudományos eszközeinkkel, így ismét a tanúk szavahihetőségén fordul meg a közvetett bizonyíték értéke... 35 esetben vezettek részletes vizsgálatot az UFO-k optikai és radarmegfigyelésével kapcsolatban. Az esetek között szerepelnek elsősorban vizuális megfigyelésen alapuló bejelentések, csillagszerű vagy meteorszerű képződmények, homályos fényfoltok s olyan esetek is, amikor az UFO sötét (esetleg gömbszerű) tárgyként van leírva. A vizsgált esetek másik csoportjában elsősorban radarral megerősített észleletek szerepelnek: a Condonjelentésnek ez a legimpresszívebb fejezete, amelynek részletes tudományos okfejtését

66

azonban csak a szakemberek tudnák megfelelően értékelni. Az értékelést bonyolítja, hogy az észlelések jelentős része tapasztalt megfigyelőktől, így pilótáktól vagy radarkezelőktől származik. Az esetek nagy részét a szakértők az ún. AP-jelenségnek tulajdonítják (Anomalous Propagation), amely a radarkép zavaros vagy véletlen-szerű torzulását, ködös vagy megduplázott formáját jelenti. Külön fejezet foglalkozik az űrhajósok UFO-ként értelmezhető észleléseivel. Példaként említhető Glenn jelentése (Mercury, 1962) a rakéta körül rajzó „szentjánosbogarakról", sárgászöld, villódzó fényekről, amelyek egymástól 8-10 lábnyira egyenletesen helyezkedtek el a rakéta körül. Glenn hosszabb ideig figyelte a villódzó részecskéket, és megállapította, a részecskék a rakéta felé jöttek, és nem úgy látszottak, mintha az űrhajó felől érkeztek volna. A hivatalos NASA-magyarázat szerint valamilyen milliméteres nagyságrendű „pehely" szabadult el az űrhajóról napkeltekor, s ezek a „pelyhek" adták a fent már leírt látványt. Carpenter később a Mercury-7 fedélzetén hasonló jelenséget tapasztal, de megerősíti a NASAszakvéleményt: a részecskék valóban az űrhajóról szabadultak el. Nem sikerült egészen kielégítő magyarázatot adni három vizuális megfigyelésre (Ge-mini-4, McDivitt űrhajós egy helyen kidudorodó, hengerszerű tárgyat észlel, később a Gemini űrhajónál magasabban mozgó fényforrást figyel meg; Gemini-7, Bor-man űrhajós fényeket észlel, amelyek alakzatban követik az űrhajót). Ezek a jelenségek - különösen az első, hengerszerű, antennával (?) ellátott tárgy - a Condon-jelentés szerint továbbra is UFO-nak minősülnek, amíg racionális magyarázatát nem sikerül adni. A Condon-jelentés törzsanyagát az esettanulmányok teszik ki. Idézzük fel az egyiket, amely a „közeli találkozás" kategóriájába esik, s így nagyobb érdeklődésre tarthat számot. 22. eset, Észak-Közép-Amerika, 1967 tavasza, kutató: Craig

67

„Egy hétvégi bányakutató (aranyásó) azt állította, hogy egy repülő csészealj szállt le mellette az erdőben, és hogy amikor megközelítette a tárgyat, és megérintette kesztyűs kezével, az elrepült, a kicsapó sugár valamilyen formájú égést okozott a hasán, és ettől beteg lett. A helyszíni vizsgálat alatti és az azt követő események erősen kétségessé teszik a jelentés szavahihetőségét. Egy ötvenéves autógyári munkás (Mr. A.) azt állította, hogy két UFO-t figyelt meg, miközben a talajt kutatta az északi területen. Az észlelés bejelentett ideje kb. déli 12h 12 perc volt. Mr. A. előadása szerint figyelmét a közeli ludak gágogása keltette fel. Felnézett, és két korong alakú tárgyat látott, amelyek délnyugatról szálltak le, 15-20°-ra a szemhatár felett. Az egyik 1012 lábnyira a földtől megállt, a másik folytatta útját lefelé, és egy szikla lapos tetején leszállt, mely 160 lábnyira volt Mr. A.-tól. A tárgyaknak kupolájuk volt, és kb. 40 láb volt az átmérőjük. Három vagy négy átmérőnyi távolságban repültek egymástól, és állandóan tartották ezt a távolságot. Az első tárgy a levegőben lebegett (Mr. A. egyik beszámolója szerint kb. tizenöt lábnyira felette lebegett) mintegy három percig, aztán felszállt ugyanabba az irányba, ahonnan jött, miközben színét világos pirosról narancsszínűre, majd szürkére változtatta, majd újból ragyogó narancsszínűre, amint eltűnt a messzeségben. Zajtalanul mozgott, sokkal gyorsabban, mint a repülőgépek szokásos sebessége. Amikor Mr. A. figyelme a már leszállt jármű felé fordult az is színt változtatott parázspirosról fluoreszkáló, izzó acélszínre. A gépnek nem volt külső jelzése. Erős bíborszínű fény sugárzott a gép kupolájának nyílásaiból. Mr. A. meleg levegőfuvallatokat kén szagát és a gépből jövő sziszegő zajt észlelt. Vázlatosan lerajzolta a tárgyat. Kb. 15 perc

68

múlva észrevette, hogy a gép oldalán egy ajtó nyílt ki. Semmit sem látott belül, mert a fény túl ragyogó volt. Hiába várta, hogy valaki kibukkan a nyíláson. Kb. 30 perc múlva Mr. A. megközelítette a gépet, és emberinek tűnő hangokat hallott belülről. Mivel azt gondolta, hogy a gépezet amerikai, a feltételezett legénységet angolul szólította meg. Miután válasz nem érkezett, megpróbálta oroszul, németül, olaszul, franciául és ukránul. A hangok elhallgattak. Lemezek siklottak a nyílásra, amelyen keresztül Mr. A. észrevette, hogy a gép fala kb. 50 cm vastag volt és likacsos szerkezetű. Miután a nyílás bezárult Mr. A. megérintette a gépezetet kesztyűs kezével, s az megégette ujja hegyét. A gép kissé megbillent, és gyorsan pörögni kezdett. Mr. A. a gép oldalánál állt, ahol a gép szellőzése vagy kipufogása valamilyen mintát hozott létre. Mikor a gép mozogni kezdett, láng csapott ki ebből a nyílásból, megperzselte hasának felső részét és ingét trikóját lángra lobbantotta. Letépte őket, és a földre dobta, eltaposva a tüzet. Inge szinte teljesen elégett, de trikójának maradványait megmentette. Egy lyuk égett annak a sapkának a tetejébe is elöl, amelyet viselt. Ott maradt, égési sebekkel a hasán, és rosszul lett, valószínűleg a gépből származó gázok belégzése miatt. A gép abba az irányba tűnt el, ahonnan érkezett, 255°-os szögben (Mr. A. iránytűje szerint), és olyan sebességgel, amely minden ismert repülőgéptípus sebességét meghaladta. Mr. A közölte, hogy fejfájást érzett, hányingert, és hideg verejték verte ki az eseményt követő percekben. Visszatért kutatóhelyére (160 lábbal odébb), és összeszedte kabátját és talajmintagyűjtő felszerelését. Trikójának maradványait mintagyűjtő zsákjába tette. Elgyengülve, gyakran hányva elvergődött az országútig, hogy orvosi segítséghez jusson. Szörnyű szagot érzett, valahányszor lélegzetet vett." Nem folytatjuk tovább az eset ilyen szakszerű, ám lényegtelen részletekkel tarkított ismertetését. Mr. A.-t kórházba szállították, ahonnan kezelés után azonnal elbocsátották. A vizsgálat során Mr. A. képtelen volt megtalálni a „leszállás" helyét, ráadásul a közeli tűzvédelmi őrtornyok azon a napon is működtek, amikor Mr. A. kalandja megtörtént. A szakértők szerint annak a tűznek, amely Mr. A. ruházatát lángra lobbantotta, a száraz erdei növényzetet is fel kellett volna gyújtania. Ugyanakkor Mr. A.-t komoly, szavahihető emberként jellemezték munkaadói és rokonai, s mint ilyen is viselkedett a vizsgálat során. Egy hónap múlva Mr. A. megtalálta a leszállás helyét, talajmintákat, a megégett ing maradványait és egy ottfelejtett mérőszalagot. Összegyűjtve ezeket a tárgyakat a városba vitték, s ott megvizsgáltatták radioaktivitásukat. Valamennyi tárgyat erősen radioaktívnak találták. Ezekbe a vizsgálatokba azonban a Condonbizottság szakértőit nem vonták be. A Condon-jelentés következtetése: nincs okunk arra, hogy Mr. A. észlelését bizonyítottnak tekintsük. Az esettanulmányok után - amelyek tudományos alapossága és őszintesége vitathatatlannak tűnik, s a Condon-jelentés gerincét képezik - a jelentés foglalkozik az UFO-jelenség történeti szempontjaival, a tudományos problémákkal (pl. az érzékelés kérdésével, az UFO-jelentések pszichológiai tényezőivel, az optikai- és radarmegfigyelések értékelésével, az UFO-k légköri elektromossági vagy plazmaszerű magyarázatával), és terjedelmes függelékében rendkívül részletes dokumentációját adja közre a Condon-jelentés minden vizsgálati szakaszának: jegyzőkönyveket, leveleket, hivatalos állásfoglalásokat, statisztikákat és névsorokat közöl minden olyan ténnyel vagy személlyel kapcsolatban, amelyek és akik az UFO-ügyben érdekeltek vagy érintve voltak. Mindezzel együtt a Condon-jelentés nem zárja - mert nem zárhatja - ki a repülő csészealjak létezésének lehetőségét, ahogyan a Warren-jelentés sem zárhatja ki azt a lehetőséget, hogy Kennedy elnök mégis összeesküvés áldozata lett.

69

A csillagász és az UFO SZENTMIHÁLYl SZABÓ PÉTER

Dr. J. Allén Hynek* nevével találkozhattunk nemcsak a Condon-jelentés anyagában, hanem az UFO-kutatást bíráló művek lapjain is. A Northwestern University csillagászati kutatóközpontjának igazgatója, a csillagászati tanszék vezetője ugyanezen az egyetemen. Cambridge-ben (Massachusetts) a Smithsonian Astrophysical Observatory társ-igazgatója volt, s a NASA által támogatott műholdkövetési program vezetőjeként is tevékenykedett. Több éven át az Egyesült Államok Légierejének tudományos konzultánsa volt, s az ún. Project Blue Book-terv munkálataiban vett részt. Ezt az UFO-vizsgálatot az amerikai légierő kezdeményezte, és dr. Hynek részvételét a programban az ufológusok általában erős kritikával illetik. Bevezetésében Hynek a következőket írja: „Egy bizonyos értelemben minden korszak megérett olyan áttörésekre, olyan változásokra, amelyek nemcsak hogy lehetetlenek, de ijesztőek is lettek volna, ha egy korábbi korszakban elképzelik őket. Mégis, annak ellenére, hogy az emberben megvan a felfedezés lehetősége, az emberi történelem minden periódusában megtalálható egyfajta önelégült kényelmesség, amely nem tűnik nyilvánvalónak a kor legtöbb résztvevője számára. Önelégült tudatlanság ez a még meg nem ismert dolgok szféráját illetően, amire a későbbi korok leereszkedően együttérző mosollyal tekintenek, ha nem udvarias nevetéssel. Ugyanilyen módon a jövő áttörései és világképei valószínűleg elképzelhetetlenek és bizonyára ijesztőek lennének, ha megpillanthatnánk most őket. De a változások a megfelelő időben mégis előfordulnak, és ezért illendő, hogy komolyan tanulmányozzuk őket, ne vessük el metsző gúnnyal: remélnünk kell, hogy ezek a rejtélyes jelenségek holnap már megmagyarázhatók lesznek. így - hogy úgy mondjam - a jövőbe merészkedhetünk. Az UFO-jelenség az érdeklődés ilyen kihívása lehet még akkor is, ha jelenlegi világképünkbe látszólag nem illeszkedik bele - olyan hihetetlen számunkra, mint a televízió lett volna Platónnak. Ennek a gyakran leírt jelenségnek a tanulmányozása csábító bepillantást engedhet a jövőbe, s egyben figyelmeztet a jövő lehetőségeire. Néha a tudósok megérzik az ismeretlen szférák megfoghatatlan, rémületes jelenlétét. Sir Isaac Newton, az egyik legnagyobb tudós, aki valaha is élt, ilyen volt: »Én nem tudom, hogy mit jelenthetek a világnak; de a magam számára, úgy látszik, mintha csak kisfiú lettem volna, aki a tengerparton játszik, és elszórakozik valamivel, időnként talál egy-egy simább kavicsot vagy egy, a szokásosnál szebb kagylót, míg az igazság hatalmas óceánja teljesen felfedezetlenül terült el lábam előtt.« A filozófusok igen gyakran gyorsabban megérzik a jelen korlátait, mint a természet * J. Allen Hynek: The UFO Experience - A Scientific Inquiry (Az UFO-élmény - tudományos vizsgálat) c. könyvéről, Ballantine Books, New York, 1972., 1974.

70

tudósok, akik közvetlen problémáikban mélyednek el. William James, a filozófus kifejezetten rámutatott saját kora (1895) »establishment«-jének korlátozó nézeteire, amelyek különösképp kollégái közt jelentkeztek Harvardban: »Az emberi természetben van egy veleszületett naturalizmus és gondolkodásbeli materializmus, amely csak olyan tényeket fogad el, amelyek ténylegesen kézzelfoghatók. Az ilyenfajta gondolkodás számára a tudománynak nevezett egység a bálvány. A tudós szó kedveléséről lehet megismerni ennek a gondolkodásnak az apostolait, és mindenféle olyan véleménynek a leggyorsabb kiirtását, amiben nem hisznek, úgy érik el, hogy tudománytalannak minősítik. El kell ismerni, hogy ez nagymértékben megbocsátható. A tudomány olyan dicsőséges előrehaladást tett az elmúlt 300 évben... hogy nem csoda, ha a tudomány imádói elvesztik a fejüket. Ennek megfelelően éppen ezen az egyetemen nem egy tanárt hallottam úgy nyilatkozni, hogy az igazság összes alapvető koncepcióját meghatározta már a tudomány, és a jövőnek csupán az a feladata, hogy az összkép részleteit kitöltse. De ha elgondolkodunk a valódi állapotokon, rögtön láthatjuk, milyen barbár vélekedések ezek. A tudományos fantázia olyan hiányát mutatják, hogy nehéz elképzelni: az, aki bármilyen módon tevékenyen szolgálja a tudományt, képes lehet ilyen durva állítást megkockáztatni. Gondoljunk arra, hány teljesen új tudományos elmélet támadt saját nemzedékünkben, hány olyan új probléma vetődött fel, amelyekre korábban nem is gondoltak, és aztán vessünk egy pillantást a tudomány rövid pályájára. Hihető-e vajon az hogy a gomba módra szaporodó tudás, amely egyik napról a másikra felnőtt, képviselhet többet is, mint annak a parányi részecskéjét, aminek a világegyetem bizonyul majd, ha valójában megértjük? Nem! Tudományunk csupán egy csepp, tudatlanságunk tenger. Bármi is legyen bizonyos még, ez az egy legalább bizonyos: hogy a jelenlegi természetes tudásunk világát tényleg körülveszi valamilyen nagyobb világ, amelynek további sajátosságait jelenleg nem tudjuk pozitív módon megfogalmazni.« Háromnegyed század múlt el azóta, hogy William James elparentálta harvardi kollégáit, és az idő teljesen őt igazolta. Bár aligha gyaníthatta: az 1895-ös év volt az első abból a harminc évből, amely megrázta a fizikát, amely láthatta, hogy a relativitás, a kvantummechanika és sok más, ezekhez társuló új elmélet gyökerestül felforgatta a klasszikus fizikának azokat a tanait, amelyeket minden fizikus úgy fogadott el, mint a fizikai univerzum sziklaszilárd alapjait. Tudásunk és technológiánk fejlődése exponenciális jellegű volt, mégis azt kell mondanunk, hacsak nem vagyunk szemellenzősek és hihetetlenül önteltek, hogy tudatlanságunk még mindig tengernyi. Hynek 22 évig foglalkozott az UFO-jelenségekkel: ennyi ideig tartott, míg az amerikai légierő befejezte a témakörben tartott vizsgálatait, különböző kódnevek alatt (1947-1969: Project Sign, Project Grudge, Project Blue Book). Hynek hangsúlyozza, hogy „ártatlanul" és véletlenül került az ufológiával kapcsolatba: a Project Signnak szüksége volt egy csillagászra, aki a csillagászatilag megmagyarázható eseteket (meteorok, bolygók, csillagok stb.) el tudja különíteni. Akkor Hynek az ohiói állami egyetem McMillin Obszervatóriumának igazgatója volt. Hynek szkeptikusan fogadta a háború utáni repülőcsészealj-őrületet, és örült, hogy első kézből kaphat információkat a dologról. A nagy-közönség nem tekinthetett be a vizsgálatok lefolyásába, csak a végeredményről értesült, gyakran nagyon is rejtélyes nyilatkozatokból, amelyek egyáltalán nem használtak a légierő tudományos tekintélyének. Hyneket gyakran megkérdezték, vajon volt-e saját UFO-élménye. „A válasz tagadó, ha alkalmazom azokat a vizsgálati módszereket, amelyeknek szükségességéről meg vagyok győződve... Két különböző alkalommal láttam az elmúlt húsz esztendő alatt olyan tárgyat illetve fényt, amelyre nem tudtam rögtön magyarázatot adni, de mivel fennáll a lehetősége, bár nem nagyon valószínű, a természetes magyarázatnak, ezért a két UFO-élmény nem esik abba a kategóriába, amelyet ebben a könyvben az UFO-k számára felállítottam."

71

Az UFO-kkal szemben álló természettudósoknak Hynek két típusát különbözteti meg: egyrészt azokat a tudósokat, akik az UFO-jelenségeket gúnnyal és megvetéssel kezelik, nem vállalkoznak arra, hogy egyáltalán megvizsgálják azokat; másrészt azokat a tudósokat, akik azt állítják, hogy nagyon valószínű, hogy az UFO-k tisztán pszichológiai jelenségek, vagyis az egyéni vagy csoportpszichológia körébe utalják ezeket a jelenségeket. Hynek megjegyzi: „Egyetlen tudós sem állíthatja sokáig, aki a témát objektív módon vizsgálja, hogy az UFO-k csupán egyszerű tárgyak és események félreismerésének eredményei." A szenzációhajhász és felületes sajtóközlemények miatt általánosságban rossz sajtóvisszhangja van az UFO-knak és az UFO-kutatásnak. A tudósok és a nagyközönség nagy része ezek alapján azt hiszi, hogy csak UFO-bolondok tesznek jelentést UFO-megfigyelésekről. „Különös módon szinte pontosan az ellenkezője igaz. A legösszefüggőbb és legjobban megfogalmazott UFO-jelentések olyan emberektől származnak, akik korábban nem nagyon foglalkoztak a kérdéssel, és akiket többnyire meglep és megráz élményük. Másrészt az UFObolondok és -hivők, a kultikus típusból, ritkán tesznek jelentést, és ha igen, akkor összefüggéstelenségük miatt könnyen kategorizálhatók." A másik ilyen hamis általánosítás, amely szerint „tudományosan képzett emberek sosem tesznek jelentést UFO-król". A helyzet Hynek szerint éppen fordítva áll; a legjobb jelentések éppen tudományosan képzett emberektől származnak. „Sajnos az ilyen jelentéseket ritkán teszik közzé a népszerű irodalomban, mivel ezek a személyek általában szeretnék elkerülni a nyilvánosságot, és majdnem mindig kérik a névtelenség biztosítását." Hasonlóképpen téves az az általánosítás, amely szerint az UFO-kat többnyire megbízhatatlan, ingatag pszichés állapotú, műveletlen személyek észlelik. Ha ilyenek is előfordulnak, ezeket ismét igen könnyű kiszűrni. Hynek a következő pontokban foglalja össze saját meggyőződését UFO-ügyben: 1. A kutatásra alkalmas UFO-észleletek jelentései teljesen függetlenül léteznek a „bolondok", vallási fanatikusok, kultuszhivők, UFO-őrültek kijelentéseitől. 2. A kezdeti UFO-jelentések később magas számban azonosíthatók szakemberek segítségével mint ismert tárgyak és események téves észlelései és rossz felismerései. Ennélfogva ezeket bármilyen vizsgálat előtt ki kell iktatni, amely arra irányul, hogy eldöntsük, vajon vannak-e egészen új, tapasztalati megfigyelések. 3. A megmaradó UFO-jelentéseket ezekkel az előbbiekkel nem lehet azonosítani. Ezek az alábbi kategóriák közé sorolhatók: a) UFO-k, amelyek globálisan elterjednek, olyan távoli, különálló helyekről származnak, mint Kanada északi része, Ausztrália, Dél-Amerika, Európa és az Egyesült Államok; b) UFO-jelentések, amelyeket szakképzett, felelősségteljes, pszichológiailag normális emberek készítenek - vagyis hiteles megfigyelők bármiféle általában elfogadott szinthez képest; c) olyan UFO-jelentések, amelyek olyan leíró elemeket tartalmaznak, amelyek együttesen nem részleteznek bármilyen ismert fizikai eseményt, tárgyat vagy folyamatot, és nem részleteznek bármilyen ismert pszichológiai eseményt vagy folyamatot; d) olyan UFO-események, amelyeket lehetetlen lefordítani olyan fogalmakkal, amelyek ismert fizikai vagy pszichológiai eseményekre, tárgyakra, folyamatokra stb. vonatkoznak. Hynek - és ezt a Condon-jelentés sem tagadja - igen jó véleménnyel van általában az UFO-észlelők képességeiről és szándékairól. „Tapasztalatom szerint, amikor kikérdeztem a tanúkat, egy mondat újra meg újra visszatért: »Életemben sohasem láttam még ilyesmit.« De azt is tapasztaltam, hogy az UFO-észlelők mindent elkövettek, hogy élményüket hagyományos kifejezésekkel leírják és megmagyarázzák. Majdnem mindig megkísérlik, hogy leljenek - gyakran kényszerítik is magukat erre tények hiányában, ha szükséges - természetes magyarázatot a jelenségre... Tipikus nyilatkozat például a következő: »Először azt hittem, hogy baleset történt előttem az úton - a fények úgy látszottak, mintha rendőrkocsik villogó

72

lámpáitól származtak volna. Aztán ráeszméltem, hogy a fények túl magasan vannak, és akkor azt gondoltam, talán egy repülőgép került bajba, és hajt végre kényszerleszállást kikapcsolt motorral, mivel nem hallottam semmi zajt. Aztán rájöttem, hogy nem repülőgépről van szó.«" Hynek részletesen elemzi a tanúk szavahihetőségének kérdését és azt a dilemmát, hogy a „higgyük el vagy ne higgyük el" magatartásformák között melyik az alkalmasabb a további UFO-kutatásra. Pszichológiai szempontból is fontos az a megállapítása, hogy az UFO-k, amelyekről jelentések érkeznek, korántsem annyira furcsák, mint amennyire ez valószínű lenne, ha puszta koholmányokkal vagy képzelődésekkel állnánk szemben. „Nem érkeznek, példának okáért, jelentések fejjel lefelé szálló dinoszauruszokról, azonosítatlan vitorlázó tárgyakról vagy különös tárgyakról, amelyek befúrják magukat a földbe." Vagyis a repülő csészealjak - amelyek határozottan és makacsul visszatérnek - egyáltalán nincsenek elméleti előnyben mondjuk a repülő, rózsaszínű elefántokkal szemben. Tehát ha az UFO-k csupán a képzelet művei, akkor különös, hogy a világ minden táján azonos vagy hasonló formában működik a képzelet. Hynek kialakított egy meglehetősen szubjektív módon alkalmazható, ún. valószínűségi skálát (Probability Rating, 1-től 10-ig) és egy különösségi skálát (Strangeness Number, ugyancsak 1-től 10-ig). Az így készített S-P diagramot Hynek tovább kategorizálja „éjszakai fényekre", „nappal észlelt korongokra" és „radarvizuálisan észlelt tárgyakra". Az UFO-észlelés ezenkívül lehet közeli találkozása (close encounter), s ezenbelül is háromfokozatú: viszonylag közeli találkozás, fizikai jellegű nyomok, találkozás az UFO-k lakóival. Hynek áttekintését a leggyakrabban észlelt és a legkevésbé különös UFO-jelenségekkel, az ún. „éjszakai fények" vizsgálatával kezdi. Miután kiszűrte azokat az eseteket, amelyeket minden bizonnyal meg lehet természetes körülményekkel és okokkal magyarázni, még mindig marad jó néhány, amelyekkel nem tud mit kezdeni. Az esetek között szerepel nyolc, repülőtéri irányítótoronyban dolgozó személy észlelése is. Az egyik többek között így nyilatkozott: „27 éve dolgozom ebben a toronyban, és még sohasem láttam ilyet... Az erőteljes manőverezés... és a nyilvánvaló együttműködés a két fényes tárgy között volt az, ami az észlelést jelentőssé tette." A hivatalos közlemény sem próbálta ez alkalommal tisztázni az ügyet: ,,A megfigyelők tapasztalatát és megbízhatóságát figyelembe véve arra a következtetésre jutottunk, hogy valamiféle jelenséget észleltek, de a logikai okát nem lehet meghatározni." Idézzünk fel a sok, kétségbeejtően megmagyarázhatatlannak tűnő jelentés közül egyet (Walkerton, Ontario, Kanada, 1960 nyara): „Mezei utakon haladtunk, amíg a tárgyat 100 yardnyira meg nem közelítettük. Egy nagy fa körül lebegett, amely magányosan állt egy megművelt föld közepén. A fa körülbelül 100 yard távolságban volt, és kb. 120 láb magas. A tárgy... kör alakúnak látszott, és valószínűleg gömb volt. Rendkívüli módon fénylett a sötét ég háttere előtt, és a teljes látható színkép skáláján végighaladva változtatta színét kb. két másodpercenként... Úgy tűnt, a tárgy igen alaposan megvizsgálja a fát. Körbeszállt a felső ágak körül, 50-100 lábnyira a földtől, elhaladt a fa előtt, aztán világosan láthatóvá vált az ágakon keresztül, ahogy újra a fa mögé került. A tárgy folytatta ezt a nyilvánvaló megfigyelését a fának több percen át, miközben mi néztük. Aztán... elindultunk lassan a fa felé... Nem tettünk meg tíz lábnál többet, amikor a tárgy észrevett bennünket, és zajtalanul igen nagy sebességre gyorsítva, majdnem egyenesen délnek indult, és eltűnt a szemhatáron (kissé emelkedő pályán) kb. 2,5 másodpercen belül..." Hynek következő UFO-kategóriája a nappal észlelt korongoké. Ezeknek száma jóval kisebb, mint az éjszaka megfigyelt UFO-ké. De még így is több százra becsüli a „jó" nappali UFO-esetek számát. Az észlelt tárgyak leírása meglepően hasonló: ovális vagy korongszerű alak, fehér vagy ezüstös szín, szemmel láthatólag tömör anyag. Időnként a korong kerületén sötét csíkot is észlelnek. (Több megfigyelő „szendvicshez" hasonlította ezeket az UFO-kat.)

73

Hynek elfogadhatónak találja a klasszikus Great Falls-i filmfelvételt (1950. aug. 15.), amelyről már korábban is szóltunk. A fényképfelvételek közül a legmegbízhatóbbnak az 1967. július 3-án a Calgary közelében készített felvételeket tartja (USA).* A Calgaryfelvételek készítője, Warren Smith két kirándulótársa is megerősítette Smith vallomását, amely Hynek szerint egyébként is - a felvételtől eltekintve - hitelesnek fogadható el. Először azt hitték, egy repülőgép került bajba, de azután látták, hogy a tárgynak nincsenek szárnyai, és lefelé tart - Smith ekkor vette elő a fényképezőgépet, még mindig abban a hiszemben, hogy valamilyen repülőgépről van szó. A tárgy eltűnt a fák között, majd újra felbukkant, és a felhők felé emelkedett. A tanúk szerint a tárgy valamilyen anyagot is leejtett, de ezt nem tudták megtalálni. Az egész esemény kb. 25 másodpercig tartott. A radarvizuális típusú UFO-k esetében azt hihetnénk, hogy ezeket az észleléseket „kemény" bizonyított anyagként kezelhetjük - azonban a radarhullámok terjedése olyan könnyen megzavarható, hogy a radarral észlelt UFO-kat szinte a legkönnyebb tévedéssel magyarázni. Azok az UFO-jelentések, amelyek kb. száz méteren belüli észlelésekről szólnak, a „közeli találkozások" kategóriájába esnek. Hynek véleménye szerint ezekben az esetekben ki lehet zárni az érzékcsalódás lehetőségét - vagy pedig az illető megfigyelők képességeiket teljesen elveszítették az adott megfigyelés időszakában. „Vagy talán olyan jelenséggel van dolgunk ilyen esetben, amikor egy embercsoport időlegesen elveszti az eszét egy adott pillanatban, de ez sem korábban, sem később nem ismétlődik meg?" - teszi fel a kérdést Hynek. A közeli találkozások első csoportját azok az esetek képezik, amikor az UFO sem a környezettel, sem a megfigyelőkkel nem létesít fizikai kapcsolatot. Ilyen eseményeket nem feltétlenül magasan képzett műszakiak (irányítótorony személyzete, pilóták, radarmegfigyelők) észlelnek, hanem az adott népességre sokkal jellemzőbb statisztikai átlag. Nézzünk egy ilyen, átlagosnak tekinthető, több tanú által megerősített jelentést (1966. február 6. Nederland, Texas): „Amint kinéztem az ablakon, észrevettem, hogy az egész környéket parázsló fény önti el. Az első gondolatom az volt, hogy egy rendőrkocsi vagy egy tűzoltóautó parkol a közelben. Szóltam a feleségemnek, hogy valami baj van a szomszédban, jöjjön és nézze meg. Hirtelen rájöttem, hogy a fény felülről jön. Felnéztem, és láttam egy tárgy körvonalait, amint elhalad a házam teteje felett, körülbelül 250-500 láb magasan. A parázsló fény a tárgy alól jött, középtájról. Úgy tűnt, mint egy fényáradat, amely belülről jön egy lyukon át... Szomszédom zöld teherautója barnás színűnek látszott... A repülőtérről egy repülőgép szállt fel, és elhaladt a tárgy felett. Minden fény kihunyt, amíg a gép el nem ment. Aztán kb. négy fényes villanás után a tárgy nyugatról délnyugatnak haladt, át a felhős égbolton... Úgy látszott, mintha ez a tárgy felmérné a terepet, vagy különféle tárgyakat vizsgálna a földön, mivel a fények megállapodtak bizonyos tárgyakon, mint pl. autók, teherautók, sövények, bozótok, házak, közművek és villanyoszlopok felett." A Project Blue Book légierőhöz tartozó tisztjei ezt az esetet „azonosíthatatlannak" vették, és teljes joggal, mert az eset reggel 6-kor történt, és zaj hiányában még helikopterről sem lehetett szó. Az első típusú közeli találkozások közös jellemzői: fénylő tárgy, néha ragyogóan fénylő, néha csak parázsló vagy foszforeszkáló. Ovális vagy gömb alakú, gyakran kupolával a tetején. A fények és maga a szerkezet gyakran forog, többnyire az óra járásával ellenkező irányban. Jellemző még a lebegés, a hangtalanság és a gyors felszállás, hang-robbanás jelensége nélkül.

* A Condon-jelentés a Calgary-esetet minden indoklás nélkül „nem elemezhetőnek" minősíti (Sz. Sz. P.)

74

1966. április 16-án éjszaka Dalé F. Spaur, ohiói helyettes seriff szolgálatra jelentkezett. Wilbur Neff autószerelő, aki időnként kisegítő rendőrként dolgozott, most is a seriffel tartott. Hírt kaptak egy villanyoszlopról, amelyet egy autó megrongált, és a vezetőről, aki megsérült. A sofőrt kórházba vitték, az autót bevontatták. Egy Ohio Edison-i szerelő kijött az oszlop megjavítására. A seriffek betértek a közeli Deerfieldbe egy csésze kávéra, és vittek vissza a szerelőnek is kávét. Miközben beszélgettek, rádión értesítették őket, hogy egy nő Summit Countyban jelentést tett egy fényesen kivilágított tárgyról, amely „akkora volt, mint egy ház", s amely felette repült el. A tárgy túl alacsonyan volt ahhoz, hogy repülőgép legyen, s utcai lámpához képest túl magasan. Rögtön elkezdtek ezen tréfálkozni a rendőrök és a helyi szerelő. Sem Spaur, sem Neff nem vette komolyan az esetet. Ezután nyugatnak indultak a 224-es úton, azzal a szándékkal, hogy a kórháznál kitöltik a baleseti jelentést. Az út egyik oldalának padkáján egy autót pillantottak meg. Visszafordultak kocsijukkal, és hátulról megközelítették az autót. Spaur így számolt be a történtekről: „Neff a jobb oldalon, én a bal oldalon szálltam ki, ő előremegy a rendőrkocsi jobb oldalához, és megáll - ez amolyan biztonsági szabály -, én pedig a másik jármű bal oldalához mentem, hátulról. Csak azért fordultam meg, hogy a területet felmérjem, hogy megbizonyosodjam, senki sincs az erdőben, hogy lelépjen vagy ilyesmi. Különben mindig megfordulok, nehogy mögém jöhessen valaki. És amikor erre az erdős területre pillantottam, megláttam azt a dolgot. Éppen felfelé jött. Kicsit emelkedett - körülbelül a fák koronájának szintjéig, mondjuk száz méterre. Megindult felénk... Olyan alacsonyan volt, hogy az ember csak akkor látta meg, amikor már egészen közel volt. Ránéztem Neffre, ő még mindig az előttünk levő kocsit nézte - és a dolog egyre fényesebb lett, bevilágította a terepet, ránéztem Neffre, és mondtam, hogy nézzen a háta mögé. Megtette. Nem szólt semmit, csak állt ott egy percig tátott szájjal, aztán lesütötte a szemét, olyan erős volt a fény. Én is lenéztem. Ránéztem a kezemre, a ruhám nem gyulladt-e meg vagy ilyesmi, amikor megállt a dolog, pontosan felettünk. Az egyetlen zaj az egész területen valami zümmögés volt. Nem volt semmi süvöltés vagy ilyen vad zaj. Aztán egy kicsit megváltozott - mintha egy terhelt transzformátor túlterheltté válna. Néhány pillanatra alaposan megrémültem - szinte kővé váltam. Aztán megmozdítottam a jobb lábamat, és úgy látszott, semmi bajom. Neff szemmel láthatólag ugyanarra az elhatározásra jutott, mint én, vagyis elmenni onnan. így mindketten odamentünk a kocsihoz, beültünk. Nem is merném megbecsülni, hogy 10 vagy 30 másodpercig vagy 3 percig - de ott állt és lebegett az a dolog, mi meg ültünk ott, aztán elhaladt kelet felé, és megállapodott egy ideig, és még mindig nem történt velem semmi, és Neff-fel sem. Megpöccintettem a mikrofon gombját, a fény kigyulladt, így hát fölvettem. Először elkezdtem mondani nekik, hogy az a dolog itt van. Aztán gondoltam, mit fognak ezek szólni, így hát azt mondtam Bobnak a rádióban: »Ez a fényes tárgy éppen itt van, az, amelyikről mindenki mondja, hogy áthalad.« Ő meg azt mondja: »Lődd le!« De ez a vacak nem játékszer volt, a pokolba is, akkora volt, mint egy ház! És nagyon fényes volt - könnyezett tőle az ember szeme." A seriff azt a parancsot kapta, hogy kövesse a jelenséget; több mint 70 mérföldön át üldözték a tárgyat, néha 105 mérföldes sebességgel. Egy másik megyei rendőrtiszt is látta és követte a tárgyat. Később még egy rendőrtiszt észlelte. A légierő Project Blue Bookja mégis hallucinációnak minősítette az esetet. A második típusú „közeli találkozások" közé azokat az UFO-eseteket soroljuk, amikor az UFO után látható nyom marad akár a környezetben, akár valamilyen elváltozás (betegség) a szemtanúkon. Ilyenek a feltételezett leszállás nyomai a talajban, növények megperzseltsége, a szemtanúk időleges bénulása, hőérzete, súlytalanságérzete, s ide tartoznak mindazok az esetek, amelyek során áramszünet, belsőégésű motorok elromlása, elnémult rádióadás vagy váratlan akkumulátorkimerülés szerepel.

75

A harmadik típusú „közeli találkozások" a legizgalmasabbak s tudományos szempontból is a legvitatottabbak: itt „idegen" élőlények is megjelennek az UFOkban vagy az UFO-k körül... Amint Hynek írja, a jelenség egyértelmű elutasításában nemcsak természettudományos kételyeink játszanak szerepet, hanem valami atavisztikus félelem is, az ismeretlentől - márpedig ismeretlen (és értelmes) élőlények létezésének puszta fel- ' tételezése is ijesztő lehet a számunkra. „Egy másik dolog is zavar bennünket: az emberforma lények, úgy látszik, képesek a mi levegőnk lélegzésére, és könnyen alkalmazkodnak légnyomásunkhoz és gravitációnkhoz. Valami nagyon idegesítő van mindebben. Ez ugyanis azt jelenti, hogy egy olyan helyről - egy másik bolygóról? - jöttek, amely nagyon is hasonlít a miénkhez. Vagy talán a saját bolygónkról jönnek? De hogyan ? Vagy pedig robotokról van szó, amelyeknek nem kell alkalmazkodniuk környezetünkhöz?" Jacques Vallee egy katalógust készített, amely 1247 „közeli találkozás" esetét sorolja fel, ebből 750 olyan, amikor egy gép tényleges leszállását jelentették. A 750ből több mint 300, vagyis kb. 40% olyan gép volt, amelyben vagy amely mellett humanoidákat láttak. A humanoidákkal együtt vagy azok nélküli leszállások esetében egyaránt a teljes szám mintegy egyharmadában több tanú is bizonyította az eseményt. Érdekes, hogy a légierő hivatalos vizsgálatai során a 48 kivizsgált eset közül csupán kettőt minősítettek hallucinációnak. A többséget egyszerűen úgy minősítették, hogy „elégtelen adatokat" szolgáltattak. Az egyik legismertebb, klasszikusnak tekinthető eset Socorróban (New Mexico, USA) történt 1964. április 24-én. Bár az UFO-t több szemtanú is észlelte, a humanoidákat csak Lonnie Zamora socorrói rendőr látta. Hynek mindent megkísérelt, hogy Zamora előadásában ellentmondásokat fedezzen fel, vagy bebizonyítsa Zamora észlelésének megbízhatatlanságát, de vallomását ma is hitelesnek és elfogadhatónak tartja. A jelzett napon, délután Zamora szolgálatban volt. Kb. 3/4 6-kor gyorshajtásért üldözőbe vett egy gépkocsit, de futni hagyta, mert figyelmét magára vonta egy leszálló repülőgép, amely lángot bocsátott ki. Ugyanakkor robbanások zaját hallotta a gép felől. A földet ért gép felfordult autónak látszott, és közvetlen szomszédságában két fehér ruhás alakot látott. Zamora ekkor elveszítette szem elől a tárgyat, megkerült egy lejtős kanyart, s lenézve egy vízmosásba, ismét megpillantotta. A tojás alakú, fémszerű gép lábakon állott, s oldalán valami furcsa felségjel volt. A gép belsejéből hangos zajok jöttek. A gép aztán függőlegesen felemelkedett, majd vízszintesen elsuhant. Hynek több nappal az esemény után felkereste a vízmosást, és azonosította a leszállás nyomait és a megperzselt növényzetet. Az egyik legtöbb tanú előtt lezajló UFO-esemény az ún. pápuái eset. 1959. június 26-27-én William Booth Gill tiszteletes, anglikán pap, a Brisbane University végzett hallgatója, aki Boainiaiba (Pápua, Új-Guinea) vezetett expedíciót, több kollégájával és a bennszülöttekkel együtt először nagy fényt látott, majd egész sereg korong alakú UFO seregszemléje kezdődött. Egyes UFO-k fedélzetén alakokat láttak mozogni. Másnap éjszaka megismétlődött a jelenség, s az egyik UFO olyan közel volt, hogy elkezdtek integetni az alakoknak, akik visszaintegettek... Hynek igen meggyőzőnek

76

és egybehangzónak mondja Gill tiszteletes vallomását, és az eseményt valószínűnek tartja. Hynek többek között foglalkozik az 1955-ös Kelly-Hopkinsville-esettel is. Egy kentuckyi (USA) farm közelében egy hagyományos UFO szállt le. A Sutton család egyik tagja látta az UFO-t, s hazatérve elmesélte, mit látott, de a család kinevette. Kb. egy óra múlva a kutya kint igen erősen ugatni kezdett. A férfiak közül ketten kimentek, hogy megnézzék, ki jön. Egy foszforeszkáló emberke jött, hatalmas szemei voltak, karját magasan feje fölé emelte, és lassan közeledett a ház felé. Ezen a vidéken az emberek előbb lőnek, aztán kérdezik meg, mit akar az idegen, hát még ha ilyen a külseje. Mindketten rálőttek puskával, amikor az „ufonauta" kb. hat méterre volt a háztól: a golyó olyan hangot adott testén, mintha „egy vödörbe lőttek volna". A látogató gyorsan eltűnt. Hamarosan egy másik tűnt fel az ablaknál, erre már az ablakon át lőttek. Ennek kezét is látták egy pillanatra; karomszerű keze volt. Hét felnőtt és négy gyerek tanúsította az esemény leglényegesebb részleteit. Suttonék évekkel később is kitartóan állították: minden úgy történt, ahogyan első alkalommal leírták. A következő esetről John Fuller könyvet is írt (The Interrupted Journey: A félbemaradt utazás), ez az eset keltette talán - érthető módon - a legnagyobb szenzációt. 1961-ben Betty és Barney Hill Whitfield (New Hampshire), felé tartva kanadai szabadságukról, egy leszálló UFO-t láttak éjfélkor. Az UFO elzárta előlük az utat, s a házaspár felé humanoid alakok indultak el. Két óra múlva a Hill házaspár 35 mérfölddel távolabb találta magát, de egyikük sem emlékezett arra, mi történt velük ezalatt. Ez az emlékezetkiesés zavarta őket, dr. Simonhoz fordultak, aki sikeresen kezelt már amnéziás betegeket. Ismételt hipnózis során - egymástól függetlenül - elmondták, mit is éltek át e két óra alatt. Külön-külön a gépre vitték őket, a gép lakói jól bántak velük, körülbelül úgy, ahogyan az emberek bánnak kísérleti állatokkal, s elbocsátásuk előtt hipnózis alá vették őket. Az orvosi kísérletek között szerepelt többek között egy tű bevezetése Betty köldökébe, köröm-és bőrszeletkék gyűjtése. Barney műfogsorát is kivették, s megpróbálták Bettyét is kivenni, csakhogy az övé - igazi volt. Hynek maga is feltett később különböző kérdéseket a hipnotizált Hilléknek. Bár az információ minimális volt, Hynek nem talált semmi „gyanúsat", s Hillék normalitása felől sem támadt semmi kétsége. Hallgassunk meg egy részletet abból a beszélgetésből, amelyet Hynek készített a hipnotizált állapotban válaszoló házaspárral (most Barney, a férj beszél): „...Betty, már ott van, ott van! Istenem, ez őrület! Egy hídon megyek éppen át... Nem a 3-as úton vagyok. Ó, istenem! 0, istenem! (Barney zihálni kezd.) 0, ezt nem hiszem el! Emberek vannak az úton. Nem hiszem el. Nem akarok továbbmenni. Az nem lehet ott. Az a Hold. (Dr. Simon: Folytasd, Barney. Mindenre világosan emlékszel, minden világos.) Kint vagyok a kocsiból, lemegyek az úton az erdőbe. Narancsszínű fény van, valami van ott. Ö, ó, legalább a pisztolyom itt lenne, legalább a pisztolyom itt lenne (izgatott kétségbeesett hangon) I Felmegyünk a feljárón. Szeretnék rúgni, de nem tudok. Szeretnék ütni, de nem tudok. Úgy érzem... ütnöm kell... ütnöm kell!... A lábam csak botladozik, folyosón vagyok. Nem akarok menni. Nem tudom, hol van Betty. Nincs semmi bajom: nem akarok ütni, de ütni

77

fogok, ha bármilyen bajom esik is. Megbénultam. Nem érzem az ujjaimat. A lábam megbénult. Az asztalon vagyok!" Hynek nem minősíti sem ezt a találkozást, sem az egyéb, Földön kívüliekkel vagy humanoidákkal való találkozások híres eseteit: véleménye az, hogy a kutatást elsősorban az előbbi kategóriákra kell korlátozni, bár - mint hozzáteszi - könnyen lehet, hogy az egész UFO-probléma igazi kulcsa mégis a humanoidák ritkább és nehezen értelmezhető eseteiben található meg... Hynek könyve további fejezeteiben részletesen ismerteti az amerikai légierő UFO-kutatásainak (kétes) eredményeit, és elégtelennek ítéli a Condon-bizottság munkáját, valamint általában a természettudósok többségének tudománytalan, elfogult álláspontját UFO-ügyben.

78

J. ALLEN HYNEK

LA COMMEDIA É FINITAI Canio, Pagliacci

Az UFO-helyzet A komédiának tényleg véget kellene vetni, és el kellene kezdeni a komoly munkát. Az UFO-problémát alkotó módon kell és lehet kezelni, és pozitív programot kell végrehajtani. Tisztázzuk először teljesen világosan, mi is a probléma, summázzuk mindazt, amit az előzőekben elmondottunk, és mi az, amit meg sem kíséreltünk bizonyítani vagy megállapítani. Azt hiszem, megállapíthattuk, hogy: 1. Létezik egy olyan jelenség, amelyet az UFO-jelentések tartalmaznak (ahogyan itt definiáltuk), amely megéri a rendszeres és szigorú tanulmányozást. Ennek a tanulmányozásnak a mértékét az határozza meg, hogy a jelenség kihívást jelent az emberi elme számára, és termékenyítő lehet azáltal, hogy hozzájárul az emberiség felvilágosodásához és haladásához. 2. Még ha el is ismerjük, hogy a vizsgálathoz szükséges adatok igen szerencsétlen és szervezetlen formában állnak csak rendelkezésre, az adatok összessége a természeti világ olyan szempontjaira vagy területére utal, amelyeket a természettudomány eddig nem kutatott fel. 3. A jelenség irányított, objektív tanulmányozásához az elérhető adatok nagyobb szervezettséget, rendszerezést és leírásuk, kiértékelésük érdekében egyöntetű terminológiát tesznek szükségessé. Ezt a szervezettséget és rendszerezést alkalmaznunk kell az új adatok összegyűjtése és tárolása során is. 4. Azok a vizsgálatok, amelyek arra irányultak, hogy az UFO-jelenséget kiküszöböljék, hatástalannak bizonyultak. A „Blue Book" és a Pondon-jelentés a legjobb példa az ilyen terméketlen erőfeszítésekre. 5. A fenti négy kikezdhetetlen állítás bizonyító ereje azt erősíti meg, hogy új, empirikus megfigyelések léteznek, amelyek új tényt írnak le - az UFO-k létezését (ahogyan itt meghatároztuk) amelyeket elfogadható fogalomrendszerben kell megközelíteni, és ha lehetséges, meg is magyarázni. További elfogulatlan munkára van leginkább szükség. Hasonlóképpen fontos azt is észben tartani, mit nem kíséreltek meg az előző fejezetek megállapítani, bizonyítani vagy illusztrálni. Nem mutattuk ki: 1. Hogy a fenti 5. pontban tárgyalt új tény értelmezésére alapvető változtatást kell végrehajtanunk a természeti világ eddigi szemléletében; 2. hogy milyen valószínűsíthető magyarázat van az UFO-jelenségre nézve. Szervezett jellegű megközelítést kell találnunk a probléma megoldásához. A következő lépéseket kell megtenni, nagy körvonalakban: a) a problémát szigorúan körül kell határolnunk, a külső szempontokat pedig tisztázni kell, és el kell választani a fő kérdéstől; b) járható és kezelhető kutatási módszereket kell körvonalazni, és gondosan el kell kerülni a túl költséges, lezáratlan kimenetelű vállalkozásokat (például több ezer, kezelőszemélyzettel ellátott vagy automatizált, nagy műszerezettségű megfigyelőállomás létesítését) .

* The UFO Experience: The Case Before Us, Ballantine Books, New York, 1972.

79

A probléma meghatározása Hogy az UFO-jelenség problémáját világosan meghatározzuk, a következő lépéseket kell megtennünk: 1. Sokkal nagyobb részletességgel kell körvonalaznunk a jelenség paramétereit, mint ahogy eddig. Más szóval, amennyire lehetséges, pontosan jellemezni a jelenség különösségét: melyek azok a különösségi tényezők, amelyeket közösnek találunk a különböző megfigyelési UFO-kategóriák mindegyikében? Röviden: mit kell megmagyarázni belőlük? A probléma nem az, legalábbis jelenleg, hogy megmagyarázzuk vagy megoldjuk az UFOjelenséget. Ez persze a végső probléma, de elég erősek a jelzések arra nézve, hogy jelenleg nincs birtokunkban az a tudás, amellyel végleges megoldáshoz juthatnánk el. Viszont rendelkezésünkre állnak a jól megválogatott és ellenőrzött UFO-jelentések tanulmányozása révén azok a lehetőségek, hogy világosan jellemezzük azt, ami magyarázatra szorul. 2. Az eddiginél sokkal nagyobb pontossággal meg kell állapítani az S-P diagramma értékét, vagyis az UFO valószínűségének függvényét különösségéhez mérten. Más szóval; a világ minden részéről érkező UFO-jelentések tanulmányozásánál Hume hihetőségi alapelvének „fogadási ismérvét" kell használnunk, vagyis fel kell tételeznünk, hogy a jelenség megfigyelői nem tévednek teljesen és példátlanul ostoba módon mindabban, amiről jelentést tettek. Az elmúlt évek bizonyítékanyagából ítélve, amelynek vázlatos áttekintését már megadtam, azt kellene mondanom, hogy jelentős összeget mernék tenni arra a fogadásra, hogy az ellenőrzött észlelők új tényt jelentettek - UFO-kat. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

80

SZENT MIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Tévedett-e a Condon-bizottság?* R. Roger Harkins a könyvhöz írt előszavában aláhúzza: nem is annyira UFO-król szól ez a munka, hanem az emberről, ámbár lehet, hogy a háttérben az UFO-k is ott vannak, akárcsak a CIA. Az emberről, illetve emberek egy kis csoportjáról lesz szó, akik „Ufóriába" merészkedtek, s egyes tudósok besározva, mások glóriával ékesen kerültek ki e rejtélyes birodalomból... Egy ember könyve az ő szempontjából előadva egy ember története. Dr. Dávid R. Saunders csatájának históriája, aki meg akarta védeni az amerikai nagy-közönség félmillió dolláros beruházását a Colorado-tervben. „Véleményem szerint dr. Saunders volt a legképzettebb a Condon-bizottság tagjai közül, mivel hátterében mind a fizikai, mind a társadalomtudományok jelen voltak. A Manhattan-terv egykori tagja volt, a Harvard Egyetemen kémiából és fizikából szerzett diplomát, majd az illinois-i egyetemen pszichológiai doktorátust nyert. Mint statisztikus, dr. Saunders a jó nevű oktatási vizsgabizottságban is dolgozott Princetonban (New Jersey). Országos hírnevét a pszichológia területén vitathatatlanul megalapozta. És mégis, mindeme bizonyítékok ellenére dr. Saunders, a kutatási csoport társelnöke, a terv második legfontosabb tudósa egy napon arra ébredt, hogy hozzá nem értéssel bélyegezték meg." 1966 szeptemberében jelentették be, hogy a coloradói egyetem és az amerikai légierő tárgyalásokat kezdett egy UFO-kkal kapcsolatos tudományos vizsgálat elindítására. A tárgyalásokat siettette az a tény, hogy az amerikai közvélemény nyugtalankodni kezdett UFO-ügyben. 1966 márciusában ugyanis Michigan állam déli részén több százan láttak olyan UFO-kat, amelyek létezésére nem találtak ésszerű magyarázatot. A légierő magyarázata a michigani Washtenaw Countyban látott furcsa fényeket illetően nem bizonyult kielégítőnek. 1966. március 26-án dr. J. Allén Hynek, a Northwestern University asztrofizikusa és az amerikai légierő tudományos főkonzultánsa UFO-ügyekben 1948 óta, a sajtókonferencián azt közölte, hogy a derék polgárok a szerves anyagok bomlásából származó mocsárgázt látták, amely spontán módon meggyulladt a levegővel érintkezve. Hynek később azt állította, hogy a légierő nyomást gyakorolt rá: adjon bármilyen magyarázatot a jelenségre. A megfigyelőket azonban a komolytalan magyarázat nem elégítette ki, és kongresszusi vizsgálatot indítottak az ügyben. Az állami megbízást az UFO-kutatásra számos egyetem visszautasította, többek között a Harvard, a Massachusetts Institute of Technology, a University of North Carolina és a University of California. így került a megbízás végül is a University of Coloradóhoz. * David R. Saunders - R. Roger Harkins: UFOs? Yes! Where the Condon Committee Went Wrong, Signet Books, New York, 1968

81

A kedélyek megnyugodtak, mindenki úgy érezte: a nagy szellemi és anyagi erőforrásokra támaszkodó kutatás most már végérvényesen ki fogja mondani az igazságot UFO-ügyben. A sajtó is kedvezően fogadta a Colorado-terv elindítását, bár gyanakvó hangok is megszólaltak, mint például a salemi (Oregon állam) Statesman vezércikkében: „A kutatás a lehető legjobb előjelekkel indul. Azonban, akárcsak a Warren-jelentés esetében, a legjobb előjelek sem biztosíthatják a következtetések elfogadását." A 2. fejezet részletesen ismerteti Edward Condon előéletét és jellemét. A légierő örült Condonnak, mint olyan jó nevű fizikusnak, aki hajlandó lefolytatni a vizsgálatot, a közvélemény pedig azért örült, mert Condon neve garancia volt arra nézve, hogy a légierő nem tussolhatja el az esetleges bizonyítékokat. Condonnak annak idején meggyűlt a baja az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsággal, és 1958-ban megvádolta a kormányt azzal, hogy eltitkolja az igazságot a radioaktív mérgekkel kapcsolatban. Condon a háború után azokat a tudósokat támogatta, akik szorgalmazták az Atomenergia Bizottság polgári ellenőrzését - s ezáltal politikailag gyanússá váltak. Condont kommunista-szimpátiával gyanúsították részben csehszlovák származású felesége, részben az Amerikai-Szovjet Tudományos Társaságban betöltött posztja (végrehajtó bizottsági tag) miatt. A lojalitást vizsgáló bizottság tagjai között volt Richard Nixon is... Condon ettől kezdve gyűlölte Nixont, s szívesen nevezte a hidegháborús gyanakvás és üldöztetések e korszakát Nixon-korszaknak, McCarthy korszaka helyett. A Condon-bizottság munkája Allén Hynek tájékoztatásával kezdődött, aki ismertette a légierő két évtizedes kutatásainak eredményeit UFO-ügyben. A bizottság úgy döntött, hogy egyelőre nyitva hagyva a bizonyíthatatlan problémákat - kiválaszt néhány olyan esetet, amely a leghihetőbbnek tűnik, s amelyre nézve a legtöbb bizonyíték áll rendelkezésre. Ilyennek ítélték az ún. Mariana-esetet. 1950. aug. 15-én a 38 éves Nick Mariana, egy baseballcsapat menedzsere két ezüstös korongot pillantott meg az égen. Hívta titkárnőjét, aki szintén észlelte a korongokat. Mariana elővette filmfelvevő gépét, és színes filmre vette a korongok elhaladását és eltűnését. A korongok 280 kockán, vagyis mintegy 17 másodpercig láthatók a filmen. A két, párhuzamosan és tartós sebességgel haladó tárgy meteor nem lehetett, viszont a légierő elképzelhetőnek tartotta, hogy két, a közelben elhaladó lökhajtásos repülőgépről visszavert fényjelenség keltette ezüstös korongok vagy gömbök benyomását. A szerzők bonyolult számítások (sebesség, szél-sebesség és szélirány) után arra az egyértelmű következtetésre jutottak, hogy a Mariana-eset valóban UFO-jelenség volt, abban tévedés vagy csalás szerepet nem játszhatott. A Mariana-eset mégis elképesztően kevés hitelt jelentett az UFO-kutatóknak: újságkacsák, eltűnt jegyzőkönyvek, félrevezető nyilatkozatok és rágalmazási perek útvesztőjébe torkollik az elkövetkező évek története. Saunders dolgozta ki az UFO-észlelők által kitöltendő kérdőívek, adatfelvételi jegyzőkönyvek kérdéseit és rendszerét: a cél nemcsak az volt, hogy minél megbízhatóbb, sokoldalúbb képet kapjanak az észlelt eseményről, hanem az észlelő egyéniségéről, ítéleteinek hitelességéről is, s olyan kódrendszerben, ami számítógépes feldolgozást tesz lehetővé. A vihar 1967. január 25-én tört ki, amikor egy corningi (New York) tudományos egyesületben Condon a következő nyilatkozatot tette: „Már most az a szándékom, hogy javaslom a kormánynak, szálljon ki ebből az üzletből. Az a jelenlegi álláspontom, hogy semmi értelme az egésznek. - Majd mosolyogva hozzátette: - De persze nem szabad következtetésekre jutnom még egy esztendeig." Arra is célzott ugyanakkor, hogy a katonai szervek - az előzetes megállapodás ellenére nem járulnak hozzá minden anyag átvizsgálásához. Saunders számára ez jelentette az első csalódást: Condon elfogultságának bizonyítékát látta a valóban helyteleníthető nyilatkozatban.

82

Egy évvel később előkerült egy feljegyzés, amelyet Róbert J. Low, a Condon-bizottság tervkoordinátora készített 1966. augusztus 9-én. A sokat idézett feljegyzés a coloradói egyetem vezetőinek elfogult álláspontját mutatja a megbízás elfogadásának pillanatától. „A trükk az lenne, gondolom, hogy úgy kellene leírni a tervet, hogy a nagyközönség számára teljesen objektív tanulmányként hasson, de a tudományos közvélemény számára olyan képet adjon, amely szerint hitetlenek egy csoportja mindent elkövet, hogy objektív legyen, de szinte nullával egyenlő a várakozása, hogy valamilyen csészealjat talál." Condon további nyilatkozatai és a NICAP elszakadása a Colorado-tervtől tovább élezték a helyzetet. Saunders néhány munkatársával együtt elhatározta, hogy a hivatalosak zárójelentés mellett elkészítenek egy önálló jelentést is, amely elfogulatlan képet igyekszik festeni az UFO-helyzetről. Condonra elrettentő hatással voltak azok a rögeszmés „megfigyelők", akik a létező legvadabb állításokkal zaklatták a bizottságot. Jelentkezett például egy férfi, aki állítólag telepatikus kapcsolatban állt az UFO-kon utazó Földön kívüliekkel, továbbá egy ember, aki állítólag a „Harmadik Univerzum" ügynöke volt (a Második Univerzumban szerinte a medvék élnek), s ezek az ostobaságok Condont természetesen megrémisztették. 1968. január 31-én James E. McDonald, az arizonai egyetem fizikusa, Saunders barátja levelet intézett Low-hoz, amelyben megvádolta őt és Condont azzal az elfogultsággal, amelynek számtalan nyilvános tanújelét is adták. Kitért arra a Low-féle feljegyzésre is, amelynek fontos részletét korábban idéztük. Condon behívatta Saunderst, aki a következőképp idézi fel párbeszédüket: CONDON: Tudott Ön a feljegyzés létezéséről? SAUNDERS: Igen, tudtam. CONDON: Tudta, hol tartják? SAUNDERS: Igen, tudtam. CONDON: Tudta azt is, hogy McDonaldnek tudomása volt a feljegyzésről? SAUNDERS: Igen. CONDON: Mióta tudott ön erről? SAUNDERS: Néhány hónapja. CONDON: Miért nem szólt róla nekem? SAUNDERS: Nem látszott szükségesnek, hiszen Jim (McDonald) a terv híve volt. CONDON: Ezért a tettéért ön megérdemli, hogy tönkretegyem a karrierjét! Később Condon a sajtóban rövid nyilatkozatot tett közzé, amely szerint dr. Dávid Saunderst és dr. Norman E. Levine-t elbocsátotta, mivel képteleneknek bizonyultak munkakörük ellátására. Norman Levine villamosmérnök volt, s állítólag ő juttatta el a feljegyzést McDonaldnek. Saunders statisztikai felmérést készített néhány reprezentatív UFO-észlelés adatairól (MDS = multidimensional scaling) és az észlelők pszichológiai magatartásáról, az észleletek tudományos magyarázhatóságáról stb. Saunders könyve nem tör lándzsát ezután sem az UFO-k egyértelmű létezése mellett, csupán azt igyekszik bizonyítani, hogy a Condon-jelentés az adott körülmények között semmiképpen nem adhatott pozitív eredményt. David R. Saunders: Az UFO és ön* Az előzőekben láttuk, hogy az UFO-problémának több egyedülálló vonása van. A nem tudományos közvélemény egy jelentős része azt állítja, hogy tudományos problémáról van szó, és a tudományos közvélemény egy jelentős része azt, hogy nem. Majdnem mindenki úgy reagál, ha először találkozik UFO-adatokkal, hogy ujjal mutat valaki másra, és azt mondja: „Önnek meg kell tudnia magyarázni ezeket a dolgokat még akkor is, ha én képtelen vagyok." * D. R. Saunders: UFOs? Yesl Where the Condon Committee Went Wrong, Ch. 25.

83

A természettudós és a laikus egymásra mutat; a társadalomtudós és a természettudós egymásra mutat; a meteorológus és a magfizikus egymásra mutat, és így tovább, végestelenvégig. Csupán viszonylag kevés ember szólt így: „Én meg tudom magyarázni ezeket a dolgokat" - és ők azok, akik a legnagyobb bolondot csinálták magukból. Ez azért történik így, mert miközben magyarázatokat keresnek, túl messze merészkednek olyan szakterületekre, ahol már nem szakértők, és így a legelemibb hibákat követik el. A légierő abszolút elszántsága, hogy hagyományos eszközökkel mindent megmagyarázzon, éppen ez utóbbi jelenség egy sajátos, szélsőséges esete. Ahogyan én látom, az ujjmutogatósdi egy másik, még alapvetőbb ténynek is szimptómája. A homo sapiens az általunk ismert legértelmesebb faj, és a homo sapiens értelmesebb egyedei nagyon is hozzászoktak ahhoz, hogy a létra tetején legyenek. A tudományos szakember lélektanának egyik fontos sajátossága az, hogy mindenkinél többet tud olyasvalamiről, amit fontosabbnak ítél minden egyébnél. Azáltal, hogy rámutat valakire, nemcsak tagadja saját felsőbbrendűségének kihívását, hanem le is számol az UFO-probléma lényegéből adódó jelentőségével. Persze ismét van egy viszonylag kis csoport, amely^arra törekszik, hogy magas szinten mindenhez értsen, és tagjai azt mondhatják: „Én megpróbálhatom megmagyarázni ezeket a dolgokat még akkor is, ha még nem tudom, hogyan." Az ilyen emberek járultak eddig hozzá legjobban az UFO-probléma megoldásához. Egyelőre senki számára nem lehetséges, hogy UFO-specialista legyen, sem pedig az, hogy eldöntse, milyen létező szaktudományok a leglényegesebbek. Sajnos ez nem könnyíti meg azt, hogy felleljük az UFO-k tudományos vizsgálatának potenciális szakembereit. Először nekik kell saját magukat megtalálniuk, azután pedig egymást. A legígéretesebb ötletek olyan emberektől származnak, akiket szakmailag úgy ítélnének meg, mint dilettánsokat, olyan emberektől, akik semmilyen megbecsülést vagy elismerést nem szereztek múltbeli eredményeikért, és akikről elég valószínűtlen feltételezni, hogy ilyesmiben részesülnének a jövőben, bármilyen bürokratikusan elfogadható mérce szerint. A Colorado-terv nagy hibája az volt, amiről azt hitték, hogy legnagyobb erőssége - egy ember kiválasztása vezetésére azon az alapon, hogy kiemelkedő múltbeli tudományos érdemei voltak. Edward Condon „mutogató" volt, és történetesen a pszichológiára esett a tekintete. Amikor a társadalomtudósok képtelennek vagy vonakodónak tűntek, hogy elfogadják Condon feltevését, amely szerint nekik kellett volna megadniuk a választ, Condon egyre csalódottabb lett - addig, amíg ez ki nem ütközött. Ettől kezdve a történet önmagáért beszél. Ez a gyengeség valószínűleg elkerülhetetlen volt, de valamennyi közt a legnagyobb hiba volt az az egyébként elkerülhető döntés, amely szerint Róbert Low lett a tervkoordinátor. Low se nem kiemelkedő tudós, se nem kiemelkedő szervező. Ha megfelelő ember került volna Low helyére, sok problémánk megoldódott volna, de így csak tovább súlyosbodott a helyzet. A coloradói egyetem minden erőfeszítésének emlékműve egy zárójelentés lesz. Akárcsak önök, most már én sem olvashatom el addig, míg hivatalosan közzé nem teszik. De elképzelhetetlen, hogy más legyen, mint fából vaskarika. Bármilyen hosszú is legyen, bármi álljon is benne, bárhogyan fogalmazzon is, bármit javasoljon is, hiányozni fog belőle a hitelesség minden lényeges alkotóeleme. Condont csalódottsága legalábbis kérdéses hitelű nyilvános nyilatkozatokig vitte, és makacs büszkesége, úgy látszik, védhetetlen helyzetbe juttatta. (...) Amennyiben a hitelesség volt az elsődleges cél, amikor az UFO-tervet először kitalálták és létrehozták, a coloradói egyetem tanulmánya csak kudarcnak tekinthető. Inkább „lényegi kudarcnak", mint „teljes kudarcnak" nevezném, mert azt érzem, hogy a tanulmány katalizált

84

néhány értékes dolgot szinte szándéka ellenére. Ezeknek a dolgoknak több közük van a problémához, mint közvetlen megoldásához, de azért fontosak. Elsőként azt említeném, talán meglepetést okozva ezzel, hogy az UFO-k tudományos vizsgálata ma tekintélyesebb helyzetben van, mint két évvel ezelőtt. A tekintélyt közmegegyezéssel mérik, és én egyszerűen arra a tényre utalok, hogy az a tudós, aki érdeklődik az UFO-k iránt, ma jóval könnyebben megtalálhatja hasonló szellemű társait, mint korábban. Másodjára azt állítom, hogy az UFO-k tudományos vizsgálata ma lehetségesebb, mint volt két évvel ezelőtt. Ez csupán technikai megjegyzés, és azokra az újabb tudományos oknyomozási modellekre vonatkozik, amelyek a rendkívüliség koncepcióját finomították. Továbbá az a véleményem, hogy korlátozott számban igen figyelemreméltó tények is elfogadhatók, amelyek az UFO-rejtvényhez tartoznak. Ezek a tények még igen kis-számúak és túl korlátozott a változatosságuk ahhoz, hogy bármilyen kísérletet igazolnának arra nézve, hogy egy mindent megmagyarázó elméletet állíthassunk fel. Az azonban világos, hogy új elméletre lesz szükség, és az is világos, hogy egy olyan elmélet, amelyet a Földön kívüli értelmes lények valamiféle meghatározására alapoznak, nyilván megfelelne ehhez. Világos például, hogy az észlelések túl hosszú ideje folynak ahhoz, hogy megmagyarázzuk őket valamilyen egyszerű földi értelem viszonylatában. Ebben az értelemben a Földön kívüli értelmes lények feltételezése tűnik a „legkevésbé hihetetlen" magyarázatnak, amely az „igazi UFO-kra" vonatkozik. (...) Mihez kezdjünk most az UFO-problémával? Először is bátorítanunk kell azt a folyamatot, amely a probléma tekintélyét emeli. Elő kell segíteni a tudományos elképzelések és eredmények közlését ezen a területen - talán úgy, hogy egy megfelelő szakmai színvonalú tudományos folyóiratot alapítanak. Másodszor: bátorítanunk kell a probléma iránti érdeklődést a kutatásra fordítható nagyobb közpénzek gyűjtésével. A Colorado-terv az átlag amerikai polgárnak évi 0,1 centjébe került csak. Miért ne lehetne ez 10 cent? Harmadszor: amennyire lehetséges, el kell kerülnünk az ellenőrzés vagy döntés központosítását ezen a téren. Nincs szükségünk még egy Colorado egyetemi fiaskóra. Arra van szükségünk, hogy felszabadítsuk tudományos közvéleményünk alkotó energiáját, hogy feltörjük az UFO-probléma dióját. Mégpedig most. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

85

R. V. JONES

A repülő csészealjak természetfilozófiája* „Hamarabb elhinném, hogy két jenki professzor hazudik, mint hogy kövek potyognak az égből." Ha Thomas Jefferson elnök ezt ilyen szerencsétlenül meg tudta fogalmazni 1807-ben, mit mondhatnánk ma arra az állításra, hogy Földünket nemcsak kövek látogatják meg, hanem értelmes lények által kormányzott gépezetek is? Jefferson kételyét voltaképp már eloszlatta Chladni, aki híres lett vibráló lemezeiről, a Francia Akadémiával vívott csatájában, amely tetőpontját 1790 körül érte el. Erre az időre, amint Paneth mondotta, a tudomány emberei túlságosan is bonyolultan gondolkodtak ahhoz, hogy olyan meséket készpénznek vegyenek, hogy kövek eshetnek az égből; de Chladni, aki ügyvéd is volt, nemcsak tudós, jogi gyakorlatából tudta, hogy a meteorhullások szemtanúi valóban természeti jelenséget írtak le. Tízéves csata után végül is meggyőzte a Francia Akadémiát tévedéséről és arról, hogy meteorok valóban léteznek. Talán az egyik oka, hogy én írom ezt a cikket az, hogy bizonyos mértékig osztom Chladni tapasztalatát, mert mint hírszerző tisztnek gyakran kellett a tanúk bizonyítékait kinyomoznom, amikor ezek összeütköztek a megalapozott „természettudománnyal", és néha a „természettudomány" tévedett. Éppen ezért hadd nézzek olyan személytelenül, amennyire lehetséges, azokra a bizonyítékokra, amelyek a repülő csészealjakra vonatkoznak. Maga a kifejezés 1947. június 24-ről származik, de úgy látszik, hogy azok a jelenségek, amelyekre utal, sok idővel ez előtt a dátum előtt feltűntek. Akár látta Ezékiel az égen a kerekeit, akár nem, az ég megfelelő jelforrás volt a római augurok számára, hogy jövendőmondó rutinmunkájukat elvégezzék, és az ég szépen bátorítani látszott Konstantin császárt egy X-p égi monogrammal a Milvian-hídi csata előtt. Ugyanilyen hagyományok alapján néhányan emlékezhetünk a monsi angyalokra is. Valóban kiderülhet, hogy égi jelenéseket olyan régóta láttak, amióta csak emberi feljegyzéseket őriztek meg. Az angol egyház és nép történetében Béda (735) valami olyasmit írt le, amit ma majdnem biztosan repülő csészealjnak gondolnának; és emlékszem, olvastam egy XI. vagy XII. századi beszámolót, ahol egy égi objektum „múltúm terrorem" okozott egy kolostor testvéreinek. És talán ugyanennyi ideig az emberiségnek az a hajlama, hogy ijesztgesse önmagát, a beugratók hasznára is vált. Olvastam, hogy Newton, amikor tizenkét éves volt, nagy rémületet idézettelő lincolnshire-i falujában azzal, hogy egy sárkányt egy lámpással együtt felbocsátott éjnek idején. Nagy aggodalom támadt Angliában 1882-ben, amikor olyan tárgyilagos megfigyelő, mint E. W. Maunder a Királyi Csillagdából olyasvalamit látott, amit égi látogatónak ítélt. Az objektumot a kontinensről is látta egy jövendőbeli Nobel-díjas, a híres színképelemző, Zeeman. Különféleképp írták le - „orsó alakúnak", „mint egy torpedó vagy a szövőszék vetélője", „mint egy diszkosz, pereméről nézve" és így tovább. Azt mondták, fehéren izzott. A felbecsült méretek szerint nagyon nagy lehetett - talán 70 mérföld hosszú, és több mint 100 mérföld magasságban a föld felszíne felett helyezkedett el. Bár Maunder szerint különbözött mindenféle sarki fényjelenségtől, amit valaha is látott, említésre méltó, hogy abban az időben * Részlet a Condon-jelentésből, V. függelék

86

erős mágneses vihar volt, amely egybeesett az egyik legnagyobb napfolttevékenységgel, amit valaha is feljegyeztek. így valószínű, hogy Maunder objektuma egy szokatlan sarki fényjelenség lehetett. Egy másik pánik 1897-ben támadt, amikor valamit, ami egy szárnyas szivarhoz hasonlított, és elölről fényt bocsátott ki, figyeltek meg a kaliforniai Oakland felett (Fort, 1941). Hasonló tárgyakat láttak hamarosan az egész Egyesült Államok területén, de míg egyes esetek kétségkívül beugratások voltak csupán, az eredeti incidens oka homályban maradt. Az első találkozásom ezzel a témakörrel körülbelül 1925-ben történt, amikor Oxtedben (Surrey) egy ragyogó fényességről beszéltek, amely minden éjjel lassan áthaladt az égen. Tény, hogy ismertem egy házaspárt, akik egész éjjel fennmaradtak, és ezt a jelenséget figyelték. A Vénusz volt az, ami ragyogásával vonzotta őket: úgy látszik, korábban még sosem vették észre, hogy valamennyi bolygó és csillag úgy tűnik, mintha áthaladna az égen. A Vénusz valóban sok bajt okozott az évek során. 1940-ben vagy 1941-ben nagy ijedtség támadt, hogy a németeknek új, magasan repülő gépük van, mert az egyik légelhárító egység jövőbe látó legénysége ezt a jelentést adta valahol a határon. Mint közölték, a gép fényt bocsátott ki, bemérték magasságát, és amennyire emlékszem, 26 000 láb jött ki, és csodálkoztunk, hogyan sikerült ilyen pontos mérést eszközölniük. A vizsgálat kimutatta, hogy bemérőkészülékükön ez volt a legmagasabb érték a skálán, és amit megpróbáltak bemérni, az megint csak a Vénusz volt. Ugyanez a magyarázat vonatkozik számos repülő csészealjra, amelyeket állítólag Skóciától északra láttak: néha előre meg lehetett mondani, mely éjszakákon érkeznek majd be a jelentések, attól függően, hogy a Vénusz fényes és látható volt-e vagy sem. Ha egyáltalán beszélünk a repülő csészealjakról, meg kell vizsgálnunk a rájuk vonatkozó bizonyítékokat: ezért fontos lehet, ha elmondom néhány tapasztalatomat hasonló ügyekben, mert a háborús feszültség termékeny talajt biztosított az ilyen jelenségek megszületéséhez. Emlékszem az oroszokra, akiknek még havas volt a csizmájuk is, amikor 1914-ben NagyBritanniába érkeztek. Az egyik nagybátyám több száz emberrel együtt látta őket, bár ő a havat nem látta, mert egy vasúti hídon áthaladó vonaton ültek. Az igazság az, hogy soha egyetlen orosz egység sem lépett angol földre. Évekkel később titkosszolgálatunk vezetője magyarázta meg nekem a dolgot. A háború előtti években nagy tojásszállítmányokat importáltak Oroszországból, és az egyik kikötő, ahol az ilyen rakományokat partra tették, Aberdeen volt. Éppen ez alkalommal egy aberdeeni ügynök táviratot küldött a londoni központnak, amelyben figyelmeztette őket, hogy a tojások megérkeztek, és már vonaton vannak. Távirati rövidséggel a következő sürgönyt küldte el: „100 000 orosz úton van Aberdeenből Londonba” - és így akaratlanul is elindította a legendát. Az 1939-et megelőző esztendők tele voltak egy bizonyos, motorokat leállító sugárról szóló mesékkel. Ahogy én hallottam a történetet 1937-ben vagy 1938-ban, egy angol család Németországban vakációzott, és autójuk minduntalan megállt egy vidéki országúton, általában egy erdőszélen. Ilyenkor egy német őrszem lépett ki a fák közül, és közölte velük, hogy különleges kísérleteket folytatnak éppen, és nem mehetnek tovább. Egy idő múlva visszajött, és azt mondta nekik, most már újból beindíthatják a motort, és a motor valóban be is indult, és elhajthattak. Ebben az időben már az elhárításnál dolgoztam, és egyik feladatom az volt, hogy meggyőződjek a titokzatos sugarak mibenlétéről. Ugyanez idő tájt valaki úgy vélte, kár, hogy a németeknek van csak ilyen meséjük, és egy párhuzamos történetet kezdtek szándékosan terjeszteni arról, hogy nekünk is van ilyen sugarunk. Rövid idő múlva az elhárítást elárasztották a hírek hasonló angol esetekről. Megdöbbentünk azokon a részleteken, amelyekkel a nagyközönség tovább építette a dolgot. Egy alkalommal, állítólag a Salisburyfennsíkon, nem is egy egyszerű családdal történt hasonló eset, hanem egy kvéker famíliával és a kvékerek, mint hozzátették, közismertek arról, hogy mindig igazat mondanak.

87

Végül is megleltem a mese magyarázatát. A legtöbbször emlegetett német helyek a Harz hegységben, Brocken környékén terültek el, valamint a Frankfurt melletti Feldberg környékén. Ezeken a helyeken állították fel az első két televíziós adótornyot Németországban. Egy zsidó rádióbemondó, aki Frankfurtból menekült Angliába, először meglepődött, amikor elmondtam neki a történetet, aztán kuncogva közölte, ő már sejti, mi történhetett. Mielőtt a tévé-adóállomásokat felszerelték volna, a mérnökök térerősségvizsgálatokat végeztek, de ezeket a méréseket megnehezítette a járművek motorjából származó interferencia. Egy olyan tekintélyuralmi rendszerben, mint amilyen a náciké volt, könnyű volt ezt a problémát kiküszöbölni azzal, hogy a mérési terület körül minden gépkocsit leállítottak a vizsgálat idejére. Őrszemeket helyeztek el az utakon, valószínűleg a német légierő kötelékeiből, és a megadott órában előbukkantak, és megállították a kocsikat. A vizsgálat befejeztével azután engedélyt adtak a gépkocsivezetőknek a továbbhaladásra. Csak egy egyszerű változtatásra volt szükség abban a történetben, amelyet a gépkocsi-vezető előadott, hogy a motor előbb állt le, mielőtt az őrszem megjelent volna, hogy két évig kutassuk az igazságot. (A szerző a továbbiakban számos hasonló „rejtélyt" sorol fel all. világháború idejéből, titokzatos módon kivilágított német vadászgépekről, amelyeknek fényeit valószínűleg a légköri elektromosság kondenzációja okozta, a radarfelszerelések rejtélyes interferenciájáról stb., majd a háborút közvetlenül követő hidegháborús pánikról, amely különböző országok új „csodafegyvereiről" terjesztett rémhíreket. A brit és amerikai tapasztalatokat summázva, a szerző rámutat arra a tényre, hogy a feltételezett UFOmegfigyeléseknek mindössze 10%-át nem lehetett megmagyarázni, de ezekben az esetekben valószínűleg a szemtanúk leírása volt pontatlan vagy téves.) Összegezve véleményemet a repülő csészealjak létezéséről, nagy a kísértés arra, hogy az ember túlzottan óvatos legyen, mert ha mégis kiderül, hogy tévedett, amikor tagadta létezésüket, a tévedést lángbetűkkel írják a tudomány történetébe; de ha kiderül, hogy igazunk volt, kevés dicsőséget jelent, hogy egy negatív esetet bizonyítottunk. A saját álláspontom az volt, hogy ha bármikor az elmúlt húsz évben életbevágó döntést kellett volna hoznom így vagy úgy abban a kérdésben, vajon a repülő csészealjakat ténynek vagy képzelet szüleményeinek fogom-e fel, a döntést annak a feltevésnek alapján hoztam volna, hogy a csészealjak vagy elmeszülemények, vagy egy ritka és fel nem ismert jelenség téves azonosításai, s miközben javaslom az új jelenségek valódi kutatását, kézzelfogható maradványon kívül aligha oszlathatná el bármi is szkepticizmusomat a repülő csészealjakat illetően. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA

88

V. A. AMBARCUMJAN

A Földön kívüli civilizációk keresésének problémái

89

Nézetünk szerint a Földön kívüli civilizációk problematikája három részre osztható: a) a Földön kívüli civilizációk létezésének a kérdése, a messzi bolygórendszerekben az élet és a civilizáció kifejlődéséhez szükséges csillagászati előfeltételek megléte szempontjából; b) az idegen civilizációk és a köztük levő kapcsolat felfedezése és elsősorban a kapcsolat megteremtése köztük és miközöttünk; c) az elküldendő információ tartalma és nyelve. Emellett nyilvánvaló, hogy ezt az utolsó problémát többféleképpen lehet felvetni, aszerint, hogy egyoldalú vagy kétoldalú kapcsolatról van-e szó. Hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy a nagy, mondjuk az ezer fényévet meghaladó távolságok esetében már nem beszélhetünk kapcsolatról, gyakorlatilag itt csak egyoldalú közlésről lehet beszélni, ami jelentős mértékben leszűkíti ennek a kapcsolatnak a lehetséges célkörét és az átadandó információ jellegét is. Mielőtt megvizsgálnánk a civilizációk létezésének kérdését a messzi bolygórendszerekben (arról ugyanis meg vagyunk győződve, hogy a mi bolygórendszerünkben nincs fejlett civilizáció a földin kívül), meg kell állnunk, hogy megismerkedjünk azokkal a lehetséges anyagrendszerekkel, amelyek ezen civilizációk hordozói. A mi szokványos felfogásunk szerint a

civilizáció hordozója a társadalom, amely egymáshoz többé-kevésbé hasonló egyedekből áll, amelyek mindegyike képes információt felfogni, begyűjteni, tárolni, feldolgozni és kibocsátani. Úgy vesszük továbbá, hogy maguk ezek az egyedek biológiai szervezetek. A Földön kívüli civilizációval való kapcsolatot hasonló társadalommal való kapcsolatnak tekintjük. Egészen más típusúnak is elképzelhetjük azonban az idegen civilizáció hordozóját. Az előzetes megfontolások azt mutatják, hogy eleve nem vethetjük el efféle hordozók létezésének a lehetségességét. Elképzelhetjük például azt az esetet, amikor az idegen civilizáció hordozója egyetlen egységes kibernetikai rendszer, amely nem autonóm részekből áll. Az emberi társadalomra nem hasonlító civilizációhordozó egy másik példája lehetne az a rendszer, amely autonóm, de szélsőségesen specializált kibernetikai gépekből és automatákból áll. Nem folytatjuk tovább a fantáziálgatást az idegen civilizációhordozók lehetséges modelljeiről, de megjegyezzük, hogy természetesen a biológiai fejlődés, mint ez látható, az első időben csak az egyedekből álló rendszer kialakulásához vezethet el, a biológiai fejlődés szakasza után azonban megjelenhetnek valami másfajta hordozó létrejöttének a feltételei. Ismereteink jelenlegi szakaszában mégis úgy kell vennünk, hogy a civilizáció megjelenésének legfontosabb feltétele a biológiai fejlődés, függetlenül attól, hogy a későbbiekben ez a civilizáció milyen formákat vehet fel. Ezért az idegen civilizációk létezésének csillagászati feltételeiről feltett kérdés elsősorban azon csillagászati feltételek skáláját keresi, amelyek lehetővé teszik az élet keletkezését, majd az igencsak hosszadalmas fejlődést, amely végül értelmes lények megjelenésére és ilyen vagy olyan fokú civilizáció létrejöttére vezet. Ha ezt a skálát meghatároztuk, akkor a felhalmozott csillagászati adatok alapján komoly statisztikai számításokat végezhetünk a kedvező feltételek előfordulási gyakoriságáról. Igaz, ezekhez a számításokhoz hiányzik egy igen fontos láncszem: nem ismerjük még a bolygórendszerek általános szerkezeti törvényszerűségeit, mivel csupán a saját bolygórendszerünk szerkezetéről vannak ismereteink. Könnyen lehetséges, hogy a bolygópályák egy síkban fekvése és szinte kör alakú vonala - a Bode-Titius-törvény egyedül a Naprendszerre jellemző, vagy esetleg csak egy általánosabb törvényszerűség egyedi megnyilvánulási formája. Ha egy nagyságrenddel növelhetnénk a pontosságot a legközelebbi csillagok saját mozgásának megfigyelésében, jelentősen megjavulna a helyzetünk. Mégis, a Naprendszer példájából tudjuk már, milyenek a lehetséges bolygópálya-átmérők és bolygóméretek, ami igen lényeges dolog az idegen csillag körül lehetséges feltételek kiderítésében. Melyek hát a legfontosabb csillagászati paraméterek, amelyek meghatározzák az élet és a civilizáció megjelenésének feltételeit? Természetesen itt olyan életről beszélünk, amely megközelítően azonos kémiai módon valósul meg a földi életével. Ilyen paramétereknek kell véleményünk szerint számítani elsősorban: a) a csillagállandót, amely az adott csillagra vonatkozólag ugyanaz, mint a mi napállandónk, és amely a bolygó felületének egységnyi területére eső energiasugárzást mutatja; b) a csillag színhőmérsékletét, ami nagyon lényeges az élet kifejlődéséhez rendkívül fontos fotokémiai folyamatok szempontjából; c) a csillag életének időtartamát. E paraméterek mellett olyanokat is figyelembe kell vennünk, amelyek kevésbé lényegesnek tűnnek, de amelyek bizonyos körülmények között döntő fontosságúak lehetnek. Ezekhez a másodlagos paraméterekhez tartoznak például: a bolygó egyenlítőjének a keringési pályával bezárt szöge, a bolygó tengelyfordulási ideje, a nehézkedési gyorsulás, a csillag ikercsillag vagy változó csillag volta. Gondolhatjuk, hogy például az erős változékonyság rendkívül megnehezíti a normális életfejlődést. A csillagászati paraméterek mellett igen fontosak a különböző planetográfiai és planetokémiai jellemzők. Nyilvánvalóan nagyon fontos szerepet játszik az, hogy van-e a

90

bolygónak légköre; ha van, milyen összetételű és sűrűségű. Mint ismeretes, az élet kialakulásában rendkívül fontos szerepet játszott a tenger, ezért az óceánok megléte vagy hiánya ugyancsak nagyon lényeges. Végül a civilizáció fejlődése számára a kezdeti szakaszban nagy jelentőségűek lehetnek a domborzati viszonyok, a kontinensek méretei és a szárazföldre vonatkozó egyéb tényezők. Mivel semmi kétségünk nincs azon kozmikus objektumok nagy számát illetően, amelyeken egy adott pillanatban élet és civilizáció létezik, alaposabban meg kell vizsgálnunk a civilizáció technikai szintjében előfordulható különbözőségek kérdését. Bár az emberi civilizáció életkora - ha a legtágabb értelemben használjuk a civilizáció fogalmat - néhány évezredre tehető, a modern, technikai civilizáció mindössze két évszázadra tekinthet vissza. Vizsgált tárgyunk szempontjából igen lényeges az is, hogy a csillagrendszerről való fogalmaink, vagyis azok a fogalmak, amelyekre a lehetséges civilizációk sokaságának elképzelését alapoztuk, maguk is az utóbbi két évszázadban keletkeztek és fejlődtek ki. Emellett még a bolygók életkora is millió évekkel különbözhet egymástól. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a civilizációs szintek is millió évekkel különbözhetnek egymástól. Mindezt meggondolva úgy vehetjük, hogy a földi civilizáció még a csecsemőkornál tart, és hogy a lehetséges idegen civilizációk szintjében óriási különbségeknek kell létezniük. Ezért az idegen civilizációkkal való kapcsolat alapvetően olyan civilizációk közötti kapcsolat, amelyek egészen eltérő fejlettségi fokon állnak. Mindenki beláthatja, hogy egy civilizáció jellege, szintje és fejlődési üteme, egy bizonyos szakasztól kiindulva, akár egyetlen évszázad alatt is jelentős mértékben megváltozhat. Ezért aztán még elképzelni is nehéz azokat a hatalmas változásokat, amelyek több százezer vagy több millió év alatt végbemennek. A gyakorlati feladat az, hogy mi, akik a csecsemőkorban vagyunk, megtaláljuk a legésszerűbb technikai megoldásokat és a nyelvet, amellyel egy jóval magasabb fejlettségi fokon álló civilizációval kapcsolatba léphetünk. Úgy tűnhet, hogy az idegen civilizáció felfedezése előtt az e téren végzendő munka csupán a józan tervezgetésekre szorítkozhat, meg a jelzések keresgélésére, amelyek a legváratlanabb természetűek lehetnek, és az is meglehet, hogy oly módon kódolták az üzenetet, hogy azt egy jóval magasabb szinten álló civilizáció vehesse, nem a mi csecsemővilágunk. A valóságban azonban az a helyzet, hogy a civilizációk közötti kapcsolat kérdésének puszta feltevése is egész sor probléma kutatásának szükségességét vonja maga után, amelyeknek maguknak is önálló tudományos jelentőségük van. Példaként említsük meg a jelek és közlések valóban mesterséges eredetére vonatkozó kérdést. Tekintve, hogy a világmindenséget jelenségeinek, sőt törvényszerűségeinek végtelen száma miatt soha nem tekinthetjük teljesen ismertnek, bármilyen szabályos és belső törvényszerűségekkel (egyszerűekkel vagy bonyolultabbakkal) rendezett legyen is egy adott közlés, amit műszereinkkel a világmindenségből veszünk, elvileg sohasem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy csak egy általunk nem ismert, természetes folyamat eredménye. Ennek az állításnak a bizonyítására egyszerű példa a pulzároktól érkező rádiójelek természetes eredete. Tegyük fel például, hogy a világűrből a következő, sokszor ismétlődő közlést kapjuk: 11 001 001 11 001 001 11 001 001 Az optimista azt mondhatja, hogy a 11 001 001 szám nem más, mint a π értéke, kettes számrendszerben kifejezve, hét tizedes pontosságig, és kijelentheti, hogy ez nem más, mint egy civilizáció hívójele, amely úgy véli, hogy a π szám ismétlődő kisugárzását nyilvánvalóan mesterséges jelként értelmezik valahol. A pesszimista minden nehézség nélkül kigondol egy olyan fizikai mechanizmust (például egy speciálisan megválasztott típusú, forgó űradóállomás), amely magyarázatot ad erre a jelenségre. Ily módon a fenti jelsorozatból, egyéb információk híján, nem tudunk egyértelmű következtetéseket levonni. Pontosabban, ha

91

az optimista valamiféle további információ alapján nem tud megfelelő érveket felhozni, a tudósok többsége - az ilyen esetekben természetes óvatosság folytán - azt fogja mondani, hogy valószínűleg a pesszimistának van igaza. Tegyük fel azonban, hogy a periodikusan ismétlődő közlés nagysága nem nyolc bit, mint fentebb láttuk, hanem kétszáz. És álljon ez a közlés két részből, amelyek mindegyike százszáz biten, valami nagyon egyszerű, de egymástól teljesen eltérő kóddal ábrázolja a 7t értékét, száz tizedes pontosságig. Ebben az esetben a kapott jelek természetes eredetének elenyészően kicsi a valószínűsége, bár teljességgel kizárni akkor sem lehet. Ebből a példából láthatjuk, hogy semmiféle abszolút kritériumunk nincs, ami egyértelműen bizonyítaná egy jelzés mesterséges eredetét. Egy adott jelsor mesterséges eredetének valószínűségi fokát meghatározó lehetséges kritériumok kérdése speciális kutatások tárgya lehet, és a Földön kívüli civilizáció problémájától teljesen függetlenné válhat. Az elmondottak a hívójelekre vonatkoznak, amelyeket az idegen civilizációnak tudatosan kell oly módon megszerkesztenie, hogy a lehető legvilágosabban megnyilvánuljon a jelek mesterséges eredete. Ami a tényleges üzenetet tartalmazó közlés megfejtését illeti, nos, az egészen más kérdés, ott a kódot kell megkeresni. Nem kizárt, hogy a hívójel olyan jeleket tartalmaz, amelyek egyidejűleg a kód természetére nézve is útmutatást adnak. Ezekből az utolsó megjegyzésekből kitűnik, mennyire érdekesek a közléselmélet tudományos-műszaki kérdései egy olyan címzett esetében, aki nem ismeri sem a nyelvünket, sem a nálunk szokásos kódrendszereket. SZÉKELY SÁNDOR FORDÍTÁSA

92

I. Sz. Sklovszkij

A lakott világok sokasága és a velük való kapcsolat megteremtése

A cikk címében megnevezett probléma már több évszázados múltra tekinthet vissza, de csak napjainkban helyezhetjük tudományos alapokra. Ezt mindenekelőtt azok az egyedülálló eredmények magyarázzák, amelyeket az asztrofizikában, a rádiócsillagászatban, a kibernetikában, a molekuláris biológiában és a velük szomszédos tudományágakban az utóbbi egy-két évtizedben elértünk. A természet- és társadalomtudományok fejlődése is éppen napjainkban veti fel ezt a problémát mint sürgető szükségszerűséget. Nem lehet véletlennek tekinteni azt a tényt, hogy az elmúlt néhány év folyamán már több mint 150 tudományos dolgozat jelent meg, amely ennek a problémának egyik vagy másik aspektusával foglalkozik. Cikkgyűjteményeket adnak ki, összehívják az első konferenciákat. Minden alapunk megvan arra, hogy kijelentsük: egy új tudomány születésének szemtanúi vagyunk, ez az új tudomány olyan tudománynak érintkezési pontján

93

alakult ki, mint az asztrofizika, a rádiócsillagászat, a biológia, a technika és... a szociológia, és bár még nevet sem kapott, már nemcsak a szakemberek figyelmét, hanem a nagyközönség széles rétegeinek az érdeklődését is felkeltette. Melyek azok a konkrét tudományos eredmények, amelyek lehetővé tették, hogy napjainkban komolyan feltegyük a kérdést a világmindenségben létező lakott világokról és 3 velük való kapcsolat lehetséges típusairól? 1. Nagy valószínűséggel megállapítottuk azt az igen fontos tényt, hogy Galaktikánkban a bolygórendszerek előfordulása általánosan elterjedt. A különböző osztályokba tartozó csillagok tengelyforgásának sajátosságaira alapozott közvetett, de eléggé meggyőző érvek mellett nemrégiben közvetlen bizonyítékot is kaptunk. Van de Kamp, a fényképezéses asztrometria ismert amerikai szakembere 1963-ban úgy találta, hogy az egyik legközelebbi csillagnak - a Barnard-csillagnak - páratlanul kis tömegű láthatatlan kísérője van. A csillag saját mozgásában mutatkozó, elenyészően kis ingadozások mérése (évente 10" - ez a legnagyobb ismert érték) alapján azt a következtetést vonta le, hogy az apró ingadozásokat okozó láthatatlan kísérő tömege mindössze 1,5-szerese a Jupiter tömegének, az eléggé excentrikus keringési pálya hosszabbik sugara 4,4 csillagászati egység, a keringési idő pedig 24 év. Maga a Barnard-csillag egy vörös törpe az M5-ös osztályból, gömbsugara a Napénak 1 /6-a, a tömege pedig a Napénak 0,15 század része. Egy, a Jupiternél mindössze 1,5-szer nagyobb tömegű objektum nem lehet önfényű égitest. A magjának túlságosan alacsony a hőmérséklete - mindössze néhány százezer fok. Ezért a termonukleáris reakciókról, amelyek a csillagok túlnyomó többségénél az energiát szolgáltatják, itt nem beszélhetünk. Egy ilyen égitest szinte bizonyosan a mi Jupiterünkhöz hasonló óriásbolygó. Az a tény, hogy az egyik legközelebbi csillag körül bolygó kering, meggyőző bizonyíték arra, hogy a Galaktikában igen elterjedten találhatók bolygórendszerek, és ez Van de Kamp felfedezésének óriási jelentősége. Igaz, azt is meg kell gondolnunk, hogy a Barnard-csillag körül mozgó óriásbolygó pályája igen megnyúlt ellipszis, míg a Naprendszer szinte minden bolygójának pályája, köztük a Jupiteré és a Szaturnuszé is, csaknem kör alakú. Nem tudni, hogy az ilyen nagy eltérésnek van-e lényegbevágó oka. Mindenesetre a Galaktikában létező nagyszámú bolygórendszer hipotézise igen nagy valószínűséggel elfogadottnak tekinthető. 2. A vizsgált probléma szempontjából igen nagy jelentőségűek a molekuláris biológia, a biofizika és a biokémia legújabb eredményei, amelyek első ízben lebbentették fel az élet keletkezésének és mibenlétének titkait fedő leplet. A biológiai és kémiai tudományok e sikerei nélkül szó sem lehet a földi vagy más bolygóbeli élet keletkezésének a megismeréséről. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a probléma megoldásának útján még csupán a legelső lépéseket tettük meg. El kell még döntenünk tudományos szempontból a földi élet keletkezésének törvényszerűség voltát, amihez viszont pontos ismeretek szükségesek bolygónknak a földtörténeti korokat megelőző fejlődési szakaszáról. Ez a planetáris kozmogónia szintjének felemelését kívánja meg, legalább a csillag-kozmogónia szintjére, ami egyelőre még nem valósult meg. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy napjainkban e téren is mozgás tapasztalható, például az elektromágneses folyamatok fontos szerepének a tisztázásával. 3. A Földön kívüli civilizációval való kapcsolatteremtés problémája szempontjából döntő jelentőségűek a rádiócsillagászatnak az utóbbi években elért rendkívüli eredményei. Ezzel kapcsolatban hangsúlyoznunk kell a rádiófizikában végbement műszaki forradalom jelentőségét, amely a kvantum-sugárerősítők (maserek) és a hatalmas ekvivalens felületű antennák felszerelésével kezdődött. Mindez annyira megnövelte a rádiófizika lehetőségeinek potenciáját, hogy már napjainkban is lehetséges volna a rádiókapcsolat létesítése néhányszor tíz fényévnyi távolságra. Ebben a távolságban már több száz csillagot találhatunk. Teljesen

94

reális az az elképzelés, miszerint a következő évtizedben ez a potenciál egy nagyságrenddel növelhető lesz, ami a 100 parszek nagyságú, igen „tekintélyes" távolságnak felel meg. Csak megemlítjük, hogy ilyen távolságban a csillagok száma már több százezer. 4. A Földön kívüli civilizációkkal való kapcsolat problémája szempontjából rendkívül fontosak lesznek a kibernetika eredményei. A kibernetika elveinek és módszereinek alkalmazása feltétlenül szükséges az olyan kérdések elemzésében, mint az optimális jelkarakterisztika kiválasztása és a robotok kialakítása. A kibernetika már ma is felveti a kérdést a mesterséges eredetű élet (köztük az értelmes lények élete) lehetőségéről. Ennek a kérdésnek a későbbiekben egészen rendkívüli jelentősége lehet. 5. Az ember behatolása az űrbe, a kozmikus térség meghódítása talán a legfontosabb tényező, amely a környező térség vizsgálatára serkentett bennünket. Az a feltartóztathatatlan és törvényszerű folyamat, amely az emberiségnek az űrbe kilépését eredményezte, a legszemléletesebb módon mutatja az értelmes élet létezésének a lehetőségét. Teljes joggal nevezhetjük ezt a folyamatot az emberiség minőségileg új fejlődési szakaszának. Néhány évtized alatt az emberi tevékenység szférája sok ezerszeresére nőtt. Mi azonban csak e folyamat legelső szakaszát láthatjuk, és még elképzelni is nehéz, milyen alapvető változásokat fog ez hozni az emberi társadalom életében az elkövetkező néhány évszázad folyamán. Az emberiség aktív, átalakító tevékenységének feltartóztathatatlan kiterjedése az egész Nap körülitérségbe, elkerülhetetlenül a bioszférának a jelenleginél 10-15 nagyságrenddel való növelésére fog vezetni. A fentiekkel kapcsolatban bátorkodom egy híres író szavait idézni: „...Mellesleg senki nem képes megérteni az igazi jelentőségét annak a kornak, amelyben él. A régi mesterek ivókat és Szent Sebestyéneket festettek, amikor Kolumbusz az orruk előtt fedezte fel az Újvilágot". (A. Conan-Doyle: A bűvös ajtó) A legközvetlenebb kapcsolatban áll a bennünket érdeklő kérdéssel az a teljesen reálissá vált lehetőség, hogy eldöntsük az élet létezésének a kérdését a hozzánk legközelebb levő bolygók esetében, éspedig közvetlen biológiai kísérlettel. Minden alapunk megvan, hogy feltételezzük: ez a kérdés már a legközelebbi jövőben feleletet kap. Ha például a Mars szélsőségesen zord viszonyai között akár csak a legprimitívebb élet létezését megállapíthatjuk kísérletileg, akkor ez tényszerű megerősítése lesz annak a koncepciónak, miszerint az élet, mint az anyag legmagasabb szervezettségű létezési formája, törvényszerűen kialakul a bolygókon. Márpedig a Galaktikában milliárdszámra találhatók olyan bolygók, amelyek megfelelő távolságban lévén egy F8-KO típusú naptól, jóval kedvezőbb feltételeket nyújtanak, mint a Mars. Ezt a következtetésünket az sem gyengíti, ha bebizonyosodik, hogy a Marson levő kezdetleges életformák a Földről kerültek oda valamikor, spórák útján. Egyébként is a pánspermium kérdését a jelenlegi körülmények újra felvetik. Bebizonyosodott az egyszerű mikroorganizmusok és spóráik rendkívüli ellenálló- és alkalmazkodóképessége hihetetlenül nagy sugáradagok esetén is. A pánspermium-elméletben semmiféle filozófiai visszakanyarodás nincs, már persze ha nem ragaszkodunk az élet öröktől létezésének tudománytalan nézetéhez. A világmindenség fejlődik, és kezdeti fejlődési stádiumaiban az élet létezése kizárt dolog. Értelmetlennek tartom azt a meggyőződést, amely szerint az élet autonóm kialakulása a bolygókon - materialista meggyőződés, a spórákkal való „beszórásuk" a világűr felől-idealizmus. Ezt a kérdést csak tudományos érvekkel, mindenekelőtt kísérletekkel, megfigyelésekkel lehet eldönteni. Igen lényeges a következő kérdés: ha valamely bolygón kialakult az élet, és végigjárta a szakadatlan tökéletesedés hosszú fejlődési útját, szükségszerűen értelmessé válik-e egy bizonyos szakaszában ? Én azt állítom, hogy ez nem szükségszerű. Sőt számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy egy adott bolygón az értelmes élet megjelenésének valószínűsége igen kicsi. Végül alapvető kérdés az értelmes élet korszakának hossza is az adott bolygón

95

(nevezzük ezt az értéket f-nek). Ez a probléma meglehetősen bizonytalan. Szinte minden külföldi kutató és sok hazánkbeli tudós is, kellő alátámasztással, azt állítja, hogy ez az időtartam semmi esetre sem haladhatja meg a T időértéket a kozmogonikus időskálán (1091010 év). Hangsúlyoznunk kell, hogy a vizsgált probléma szempontjából ez a kérdés egyáltalán nem akadémikus jellegű. Könnyen megkapjuk például azt a képletet, amely kifejezi a két „kortárs civilizáció" közötti d középtávolságot:

d =5,2

( Tt )

1/3

parszek

Bár a t értéktől való függőség gyenge, mégis, ha t~ 105-106 év, a legoptimálisabb becslések szerint (a Galaktika bolygórendszereinek a száma sok milliárd nagyságrendű, és minden bolygón törvényszerűen kialakul az értelmes élet) azt kapjuk, hogy í/~100 parszek. Figyelembe kell azonban vennünk azt a lehetőséget, hogy egyes civilizációk, miután igen magas fejlődési fokot értek el, és leküzdötték az elkerülhetetlen kríziseket és ellentmondásokat, a fejlődésnek jóval nagyobb időértékeit érhetik el, még a kozmogonikus értékeket is megközelíthetik. Mellesleg megjegyzem, hogy a civilizáció fejlődésének technológiai stádiuma még 105 éves nagyságrendben is hatalmas idő, amely a legradikálisabb következményekhez vezethet. Összegezzük most a bolygócivilizációk közti kapcsolat problémájának tudományos elemzéséhez szükséges alapadatokat. A legkedvezőbb esetben a civilizációk közti távolság csillagközi nagyságrendben van, vagyis 3-5 parszek. Ez azonban igen kevéssé valószínű, hiszen ennél a becslésnél rengeteg tényezőt figyelmen kívül hagytunk. Végül a közelmúltban lezárult OSMA-terv megfigyeléssorozatának negatív eredménye is ellentmond ennek az optimista becslésnek. A legközelebbi idegen civilizációtól való távolság középértéke nagy valószerűséggel mintegy 300 parszekre tehető. Ez a következő fejtegetésből adódik: - minden, az F8-K0 osztályokhoz tartozó csillagnak bolygórendszere van, s a rendszernek legalább egy bolygója alkalmas az élet fejlődéséhez, amely rajta törvényszerűen megjelenik; - az a

t ~ 10-5 képlet, ahol a - annak a valószínűsége, hogy a kifejlődő élet értelmessé T

válik, t - a pszichozoikus korszak hossza, T - a csillag életkora. Számolni kell azonban azzal az eshetőséggel, hogy d jóval több lehet, mint 300 parszek, így nincs kizárva, hogy civilizációnk az egyetlen civilizáció a Galaktikában, de persze nem az a világmindenségben. Miután pedig eléggé megalapozottnak tűnik az a meggyőződés, hogy nem vagyunk egyedül a világmindenségben, felvetődik a civilizációk közti kapcsolat megteremtésének a problémája. A kapcsolatnak a következő típusaira gondolhatunk: - csillagközi repülések, többnyire automata kibernetikus szondák kiküldése; - elektromágneses jelzések. Nyilvánvaló, hogy az első módszer (legalábbis a kapcsolat megteremtésére) kilátástalan. Arról nem is beszélve, hogy a mai technika számára elérhetetlen, kimondhatjuk, hogy nincs jövője. A fantasztikus írók véleménye ellenére, a relativisztikus sebességgel mozgó csillagközi fotonrakéták minden valószínűség szerint soha nem valósulnak meg. Minden kor jellemző módon túlbecsüli saját technikai lehetőségeit. Említsük meg ezzel kapcsolatban, hogy a XIX. században komolyan foglalkoztak a Holdba utazással, valami... gőzhajtású jármű segítségével. Még korábban több fantasztikus író léggömböt vélt felhasználni erre az útra. Manapság hajlamosak vagyunk túlbecsülni a rakétatechnika lehetőségeit. Ez a technika ideális a bolygóközi távolságok leküzdésére és a jövőben a Nap körüli térség meghódítására. Sőt a rakéták alkalmasak lehetnek majd a közvetlen környezetben levő bolygórendszerek egymás utáni, fokozatos meghódításában is. Ez utóbbi esetben azonban a rakéták nem

96

relativisztikus sebességgel fognak mozogni. A csillagközi távolságokkal elválasztott civilizációk közti kapcsolat megteremtésére azonban még a fotonrakéta sem elégséges. Mivel ez így van, más lehetőségeket kell keresni. Azt az elképzelést, hogy a kapcsolatot az elektromágneses hullámok csatornáján kell megvalósítani, első ízben Cocconi és Morrison mondta ki 1960-ban. Tulajdonképpen az ő munkájuk volt a kiindulópontja minden későbbi, e téren végzett kutatásnak. Az elemzések azt mutatták, hogy a legcélszerűbb - gazdasági és perspektivikus szempontból - a rádióhullámtartomány használata. E tartományon belül pedig a centiméteres és a deciméteres hullámhosszak használata a legcélszerűbb. Cocconi és Morrison a 21 cm-es hullámhosszon való kapcsolat lehetőségéből indult ki. Röviddel ezután Drake próbálkozott meg azzal a feladattal, hogy mesterséges eredetű jeleket találjon a legközelebbi alkalmas csillagok, az Eridan alfája és a Cet tau csillag sugárzásában (OSMA-terv). Mi azonban úgy véljük, hogy az OSMA-terv alapjában hibás, éspedig két okból. Feltételezik, hogy a legközelebbi csillagok körül léteznek civilizációk, ami igen valószínűtlen. Ha mármost c/~ 100-300 parszek, az irányított sugárnyalábbal való kapcsolatteremtés feladata rendkívül nehéz, hiszen ilyen távolságra legalább 105 csillag található. Nézetünk szerint a Cocconi-Morrison-elmélet és a Drake-féle megvalósítás alapvető hibája az a feltételezésük, hogy az idegen civilizáció technológiai fejlettsége pontosan ugyanazon a színvonalon áll, mint a miénk. Ennek következtében az idegen civilizáció által használt adó-vevő berendezések teljesítménye pontosan megegyezik a Föld legmodernebb készülékével. Az efféle feltételezés azonban elvileg hamis. Közismert, hogy egy civilizáció technológiai fejlődésének az időszaka rendkívül rövid. Ezért, ha a világmindenségben vannak is civilizációk, a fejlettségi szintjük a legkülönbözőbb lehet. A civilizációk túlnyomó többségében a technológiai fejlettség szintjének a miénknél jóval magasabbnak kell lennie. Hiszen mi még csecsemők vagyunk, ami a technológiát és a tudományt illeti. Még nincs hetven éve például, hogy felfedeztük a rádió-összeköttetés lehetőségét. Még nem telt el harminc év a nukleáris energia felfedezése óta. Még nem valósult meg a termonukleáris szintézis. Ezért, amikor a civilizációk közötti kapcsolat megteremtésének problémáját vizsgáljuk, már a „nullás megközelítésben" is az idegen civilizációk igen magas technológiai fejlettségével kell számolnunk. Ezt a számítást a gyakorlat követelményei diktálják, hiszen a terv megvalósításának technikai oldalát tekintjük kiindulási előfeltételnek. Az idegen civilizációk technikai szintjének felbecsülésére egyetlen lehetőségünk a mi civilizációnk technológiai fejlődésének az elemzése. Ez nem könnyű és főleg nehezen megfogható feladat. Az ilyen elemzés nélkül azonban továbblépni nem lehet. Bizonyos fokig megkönnyíti a feladatot az, hogy értelmetlenség volna a képen bármiféle részletességre törekedni. A fontos az, hogy a civilizáció tevékenységének ütemét és méreteit felbecsüljük. Döntő jelentőségű a technológiai fejlődés igen rövid időszaka. Célszerű megemlíteni, hogy a mai értelemben vett tudomány és technológia mindössze tíz nemzedékkel ezelőtt született. Galilei lefektette a mechanika alapjait, és ez természetesen a fejlődése kiindulópontja lett. És most, mindössze 350 év múltán, a technológia kozmikus jelentőségű tényezővé vált, hiszen a lehetőségei már ma is túlléptek a földgolyó szűkre szabott határain. Csak két példánál fogok kissé elidőzni. A televíziózás jóvoltából a Föld a világűrbe a méteres hullámhosszakon mintegy 1 watt/Hz sugárzást bocsát ki (a Földön több ezer tévéadó működik, átlagosan 20 kW teljesítménnyel). A Föld színhőmérséklete a méteres hullámhosszakon mintegy 108 fok. A Föld, a méteres hullámhossztartományban kisugárzott rádióhullámok alapján, a Nap után következő, második legfényesebb égiteste a Naprendszernek. A sugárzása 106-szor nagyobb, mint a Vénuszé és a Marsé.

97

A magaslégköri atomrobbantások teljesen deformálták a Földnek olyan fontos kozmikus jellegzetességét, mint a sugárzási övezet. Ez a változás esetleg nem „oldódik fel", és a jelek szerint végérvényes. Az ember egyáltalán nem mindig van tudatában tevékenysége következményeinek. Bátorkodom felhívni a figyelmet az emberiség egy másik tevékenységére, amelynek a bennünket érdeklő témában döntő szerepe lehet. Az energiatermelésről, annak szédítő ütemű növekedéséről van sző. Jelenleg az emberiség mintegy 3x1019 erg/sec energiát termel. Az energiatermelés most 20 évenként duplázódik. Ez a tendencia meglehetősen szilárd. Az idő múltával az energiatermelés üteme nő. Ilyen ütem mellett 200 év múlva az energiatermelés eléri a 3x1022 erg/sec szintet, vagyis a Nap kisugárzása Földet érő részének 1%-át. Ha az energiatermelés növekedési mértékét mérlegeljük, ez már korábban is bekövetkezhet. Az energiatermelés további növekedése a Föld hőháztartásának felborulását vonhatja maga után. Természetesen már ezt megelőzően megkezdődik a napenergia széles körű felhasználása is, ennek azonban határa van - minden valószínűség szerint csupán a 10%-át hasznosíthatjuk a Földre érkező sugárzásnak. Akárhogy is történik, háromszáz éven belül ez a kérdés igen élesen fog felvetődni. Több külföldi szerző szerint a legszigorúbban meg kell tiltani az energetika további fejlesztését, és rögzíteni kell a jelenlegi szinten. Ez azonban aligha lehetséges. Sokkal valószínűbb, hogy a nagy teljesítményű energetikai berendezések kikerülnek a Föld körüli térségbe, és ott az emberiség újabb hatalmas (bár mégis véges) fejlődési lehetőségeket kap. A világűrbe település folyamata - a nagy teljesítményű energiafejlesztő telepek tekintetében - feltétlenül jóval korábban megkezdődik, figyelembe véve azt a nagy sugárzási veszélyt, amelyet az ilyen berendezések földi elhelyezése jelentene, továbbá azt a nagy helyigényt, amelyet az újfajta termeléssel kapcsolatos szerkezetek és a kísérletek támasztanak. Jellemző erre, hogy már ma is igen merész, de teljesen reális tervek születnek, amelyekben igen fontos kísérleteket űrbázison végeznének el (például a Kardasov-Szlisatervezet, a Hold egy mesterséges kísérőjére kihelyezendő radio-interferométerről). Pontosan ez okból nevezhetjük világtörténeti jelentőségűnek az úttörő jellegű űrkísérleteket és az embernek az űrbe lépését. Márpedig ha az emberiség elkerülhetetlenül megkezdi a Naprendszer meghódítását, akkor az energetikai és anyagi forrásai hihetetlenül megnőnek. A 1033 erg/sec nagyságrend még nem a határ, tekintve, hogy a bolygó anyagának egy része üzemanyagként szolgálhat a termonukleáris szintézis folyamatában. Különböző meggondolások alapján azt mondhatjuk, hogy a Naprendszer meghódításának és átalakításának időtartama néhány ezer év nagyságrendű, de semmiképpen nem több, mint 104 év, vagyis a kozmikus időtartamokhoz képest elenyésző. Ebből nagyon fontos következtetés adódik: ha a Galaktikában léteznek más civilizációk, akkor sok közülük, talán a többségük, elérte már a technológiai fejlődésnek azt a fokát, amit a 1033 erg/sec nagyságrendű energia-termelés és a saját bolygórendszerük komoly átformálása jellemez. A mesterséges bioszféra lineáris méretei a 1013 - 1015 centiméteres határok között teljességgel lehetségesek. Nem fogunk itt beszélni a már létező, konkrét bolygórendszer-átalakítási tervezetekről, mint például a Dyson-szféra, mivel nem ez a tárgyunk. A fontos most csak egy ilyen „szupercivilizáció" lehetséges energetikai potenciáljának a felbecslése. De határt szabhat-e az értelmes élet fejlődésének és elterjedésének egy adott bolygórendszer? Én azt hiszem, hogy nem. Nincsenek és nem is lehetnek korlátok az anyag létezésének olyan magasan szervezett formája előtt, mint amilyen az élet. Elvileg lehetséges például egy ilyen szituáció. Miután a saját bolygórendszerét meghódította, a magas fejlettségű civilizáció a szomszédos csillagok felé kezd „szivárogni". Még az sem feltétlenül szükséges, hogy azoknak saját bolygórendszerük legyen, hiszen az értelmes lények tökéletesen megtanulták már a mesterséges bioszféra létrehozásának a

98

technikáját. Mondjuk, hogy a szomszéd csillag környezetének átalakítása eltart pár ezer évig. Az anyagok odaszállítása csak néhány száz évet vesz igénybe, vagyis a „csillag-szomszéd" átalakításához szükséges időnél jóval kevesebbet. Az ily módon „átszervezett" csillagszomszéd most a további terjeszkedés bázisa lesz. Kiszámítható, hogy az ilyen, egységes terv alapján történő terjeszkedési folyamat néhány tízmillió év alatt kitölti az egész Galaktikát. Minden valószínűség szerint még gyorsabban is, hiszen az ilyen szupercivilizáció fejlődése nem csupán mennyiségi, hanem minőségi változásokat is hoz. Egy ilyen tervezet megvalósítása lehetővé teszi az energiatermelés szintjének felemelését 1043 erg/sec-ig, sőt még annál is magasabbra. Alapjában véve semmi érv nem szól az ellen, hogy valamely galaktikákban a fejlődés ilyen módon mehetett végbe. Ebből adódik a második következtetés: elképzelhetők olyan civilizációk, amelyek az energia-termelésben elérték a 1043 erg/sec szintet, és létrehoztak egy csillagrendszer léptékű, vagyis 1022-1023 cm nagyságrendű mesterséges bioszférát. Távol áll tőlünk az az állítás, hogy a fentebb vázolt kép volna minden civilizáció elkerülhetetlen fejlődésmenete. Világosan kell látnunk, hogy az ezen az úton fejlődő

99

társadalomra mély válságok várnak. És nagyon valószínű, hogy ezek közül valamelyik végzetessé válik. Rá is mutathatunk néhány ilyen lehetséges válságra, ellentmondásra, amelyek már ma is észrevehetők: - az önmegsemmisítés egy termonukleáris katasztrófa következtében, vagy általánosabban; egy olyan felfedezés következtében, amely előre nem látott és ellenőrizhetetlen következményekkel jár; - a genetikai veszély (vagyis a kihalás veszélye); - az információ-túltermelés; - az egyedek agykapacitásának korlátai, amelyek túlzott specializálódásra vezetnek. Ez a helyzet is kihalásba torkollik; - az értelmes mesterséges lények megjelenésével kapcsolatos válság. Másfajta válságok és ellentmondások is lehetségesek, ezek létezését azonban jelenleg nem is sejtjük. Végül a társadalom nem feltétlenül megy végig a mennyiségi terjeszkedés útján. A civilizáció, amely konzerválja az energetikai szintet, és megtiltja a (visszafogást nem tűrő) űrutazásokat, egyfajta minőségi tökéletesedési utat járhat végig, amikor is egészen új típusú célkitűzések bukkanhatnak fel. Véleményem szerint az ilyen szituáció egyenértékű a kihalással. De tegyük fel, hogy nem így van. Ebben az esetben, feltételezem, senki nem fogja azt állítani, hogy az effajta „érdekvesztés" volna a fejlődés egyetlen lehetséges fajtája. A vizsgált kérdések egyáltalán nem olyan skolasztikus jellegűek, ahogy az első pillanatban gondolnánk. A rádiókapcsolat létesítése szempontjából a 1033, sőt 1043 erg/sec nagyságrendű energiamennyiséggel rendelkező szupercivilizáció létezésének a lehetősége döntő jelentőségű, ahogy ezt N. Sz. Kardasov a munkáiban kimutatta. Még egy kérdés megvizsgálása van hátra: fog-e egy ilyen szupercivilizáció egyáltalán rádiójeleket kiküldeni, hogy kapcsolatokat teremtsen? Ez a kérdés jelentős mértékben szónoki kérdés csupán. Elsősorban arra kell gondolnunk ugyanis, hogy a szupercivilizáció részére a miénk és a hozzánk hasonló, embrionális korban levő civilizációk rendkívül érdekesek. Hát nem érdekes számunkra is az őskori társadalom, sőt a hangyák, a méhek stb. társadalma? Semmivel sem kisebb érdekességet és fontosságot tulajdonítunk mi a legkezdetlegesebb mikroorganizmusok szervezetében és szerkezetében megfigyelhető apró részleteknek. A rádiókapcsolat nemrégen született. Felmerül még az a kérdés: vajon a jövőben is ilyen fontos szerepet fog-e játszani a rádiókapcsolat? Valószínűleg igen, amennyiben a természetről és annak alaptörvényeiről alkotott elképzeléseink igazak. Hiszen bizonyított tény, hogy a kigondolható összes kapcsolat közül a rádiókapcsolat a leggazdaságosabb és a legjobb információhordozó. Végül pusztán közvetlen megfigyeléssel is észrevehetjük a tőlünk igen távol levő szupercivilizációkat, mivel a velük kapcsolatos égi objektumok nem engedelmeskednek a holt anyag törvényszerűségeinek, s olyan jellegzetességeket vesznek fel, amelyeket csodálatosnak, sőt természetellenesnek kell tartanunk. így jutottunk el a „kozmikus csoda" problémájához, amely az értelmes lények tevékenységének kozmikus méretekben megmutatkozó következménye. Így áll hát a dolog az idegen civilizációk létezésével és a velük való kapcsolatteremtés lehetőségének kérdéseivel. Hangsúlyozni kell, hogy a döntő szót most az okosan és tervszerűen végzett kísérletek és megfigyelések fogják kimondani. SZÉKELY SÁNDOR FORDÍTÁSA

100

LUDVIK SOUČEK

A kicsi zöld emberkék nyomában Az emberiség története a világosság szüntelen harca a sötétség ellen. Ezért értelmetlen gondolkodnunk azon a kérdésen, minő hasznunk van a tudásból. Az ember igényli a tudást, s ha elveszíti ezt a kívánságát, megszűnik embernek lenni. FRIDTJOF NANSEN

A legbűbájosabb bizonyítékot ama gondolat általános elterjedtségére, hogy a világűrt emberhez hasonlatos élőlények lakják, a cambridge-i egyetemcsillagászai adták 1967 augusztusában, amikor a radioasztronómiai szekció fiatal tanársegédnője, Bell kisasszony a rádióteleszkóp - a kozmikus radioaktív sugárzás észlelésére és rögzítésére szolgáló gépi berendezés regiszterszalagján periodikus kilengéseket észlelt. Furcsa jelenség volt, mivel a legerősebb kisugárzást azon a napon tapasztalták, amikor a radioaktív hullámok aktivizálják a Nap és a Föld közötti napplazmát. Néhány hét múlva a sugárzást kibocsátó forrásnak nyoma veszett - a tizennyolc méter szalag, amelyet a rá dióteleszkóp regiszterkészüléke naponta kibocsátott, semmiféle különös jelzést nem mutatott. Csupán novemberben jelentette be Bell

kisasszony lakonikus rövidséggel: „Visszajött!" A jelzés ismét felbukkant. Megint észlelték a fura „ketyegést", amelyet a radioaktív sugárzás forrása állandó jelleggel ismétlődő periódusokban, pontosan 1,337 301 13 másodpercenkénti impulzusokban bocsátott ki. Néhány héten belül hasonló módon felfedeztek még három „ketyegő" radioaktív forrást, majd ismét további húszat, amelyek a legkülönbözőbb intervallumokban jelentkeztek - a tized másodperctől a három másodpercig. A tudósok, mindenekelőtt Bell kisaszszony és kollégája, Hewish e forrásokat az LGM rövidítéssel kezdték jelölni. Nem, ne is találgassák. A rövidítés a Little Green Mén - kicsi zöld emberkék- szavak kezdőbetűiből jött létre. Ezek az emberkék a vicclapok hasábjairól költöztek át a csillagokra, ahonnan periodikusan

ismétlődő ketyegő jelzéseket bocsátanak ki, hogy hírt adjanak magukról... Ennél ésszerűbb magyarázat annak idején nem állt rendelkezésre. Mit sem tesz, hogy Miss Bell megfigyelése „mindössze" a világűrfizika egyik legnagyobb szabású kalandjának, a pulzárok jelenségének felfedezéséhez vezetett, s a pulzárok tulajdonságai végeredményben figyelemreméltóbbak, mint a morzegépek nyomógombját ritmikusan le-lenyomogató zöld emberkék egész légiója. A pulzárok ugyanis elvezetnek az energiafelszabadulás minőségileg új folyamatainak nyomára, s utat nyitnak merőben új kozmogonikus koncepciók előtt, jóllehet az e koncepciók megfogalmazására irányuló vélekedések eltérnek jelenlegi elképzeléseinktől. Mindazonáltal a zöld emberkék keresésével nem hagytak fel. A Földön járt kozmikus látogatások problémáival foglalkozó szerzők egyik legeredetibb koncepcióját egy szovjet tudós, J. Esztrin, a műszaki tudományok kandidátusa adja, aki maga ugyan nem fogalmaz meg önálló hipotézist, de több utat is javasol olyan hipotézisek kialakításához, amelyek lehetővé teszik a legkülönbözőbb irányú kutatások további fejlődését, beleértve akár az olyan, eddig ismeretlen, de hipotetikusan előre jelzett jelenségek felfedezését is, amelyek a hipotézist az elmélet szintjére emelik. Esztrin mindenekelőtt a közvetett bizonyítékok (vagy ha úgy tetszik: „bizonyítékok") osztályozását javasolja, ekképpen: I. A „látogatóknak" tulajdonított anyagi eszközök; érdekes, hogy Esztrin csak fenntartásokkal sorolja ebbe a kategóriába a Kínában felfedezett kőkorongokat - ezek ugyanis megmérettek, és könnyűnek találtattak... II. Olyan építmények, amelyek a „látogatók" alkotásai, vagy az ő vezetésük mellett jöttek létre (baalbeki terasz, nazkai ábrák stb.). III. A legkülönbözőbb „látogatók" ábrázolásai. IV. Azok a tanúságtételek, amelyeket a „látogatókra" való visszaemlékezésként

magyaráznak (mítoszok, legendák, folklór, a Biblia stb. stb.). V. Tudományos és technikai anakronizmusok (a régmúlt idők csillagászati ismeretei, amelyek feltételezik a csillagászati távcső felfedezését; a technológiailag magyarázhatatlan, tökéletes korabeli térképek stb.). VI. Az olyan népek utódainak genetikai és biológiai tulajdonságai, akiknek női ősei a legendák szerint égi daliát választottak férjül és gyermekeik apjául. E kategorizálás mellett - Esztrin véleménye szerint - helyénvaló a lokális és időbeli (kronológiai) törvényszerűségek tanulmányozása. Arra a kérdésre tehát, hogy hol és mikor került sor a kölcsönös kapcsolatok létrejöttére, csak akkor adhatunk kimerítő feleletet, ha fontolóra vettük az összes lehetőséget, amely az alábbi variánsokból adódik: a/1. Valamennyi bizonyíték egyetlen területre, egyetlen „kapcsolati övezetre" vonatkozik; b/1. létezik néhány pontosan körülhatárolható övezet; c/1. a kapcsolati övezetek az egész Földön „szétszórtan" vannak. Ami pedig a kapcsolat létrejöttének időpontját illeti: a/2. Az összes „bizonyíték" időkoordinátája a „kapcsolatok időpontjának" viszonylag rövid intervallumai mentén helyezkedik el; b/2. van néhány olyan „kapcsolatidőpont", amelyek között hosszabb intervallum van, mint a datálás lehetséges hibái; c/2. a kapcsolatok kronológiailag „szétszórtan" jelentkeznek az emberiség egész története folyamán. E három válaszvariánsból - nem számítva a „nulla hipotézist", amellyel igen nagy csalódást okoznánk a közöttünk élő romantikusoknak, vagyis azt, hogy kapcsolatteremtésre egyáltalán nem került sor - összesen kilenc hipotézist állíthatunk fel:

102

a1a2 b2 a2 c1 a2 a1b2 b1 b2 c1 b2 a 1 c 3 b 1 c 2 c 1 c 2, vagyis: a kontaktus létrejöhetett egyetlen földrajzi egységen belül egyszeri alkalommal, többször, gyakran és tartósan; több földrajzi területen egyszeri, többszöri és tartós kontaktusokról beszélhetünk, illetve az egész Földön egyetlen korszakban, különböző időszakokban, gyakran kerülhetett sor kölcsönös kapcsolatokra. Az a 1 és a 2 hipotézisek elsődleges kontaktusokat jeleznek, következésképpen ezek érvényessége esetén az I. és III. csoportba sorolt „bizonyítékok" szükségszerűen egyetlenegy helyre vagy földrajzi egységre és egyetlenegy körülhatárolt időszakra vonatkoznak, a IVVI. csoportba sorolt bizonyítékok pedig tekintettel a migráció lehetőségére - kutatók bonyolultabb és óvatosabb megközelítési módját igénylik. Az a 2 c 1 hipotézis is meglehetősen meggyőzőnek látszik; érvényessége esetén a Földön túli űrhajósoknak feltétlenül kellett olyan eszközökkel rendelkezniük, amelyek lehetővé tették, hogy bolygónk felszínének minden egyes helyét bejárják. A „bizonyítékok" mindegyikének vagy legalábbis többségének egységes kronológiai besorolása további igen erős érvként szolgálna egyebek között arra is, hogy miért jelent meg a különböző népek különböző fejlettségi fokán „kozmikus tematikájú" képzőművészet stb. A következő szakaszban három változatban választ adhatunk arra a kérdésre, hogy voltaképpen kik látogattak el a Földre. Ismét csak három változatot állíthatunk fel: a 3 - egyetlen civilizáció képviselői, b 3 - különböző civilizációk képviselői, c 3 - nem ismeretes. Az a 3 az összes „bizonyíték" bizonyos közös együtthatójának, például hasonló külső, azonos technika (a közlekedési eszközök, szkafander stb. esetében) kiválását feltételezi, mégpedig különösen az a 2 Variáns esetében, amikor az egyszeri

103

látogatás nem tette lehetővé a technika fejlesztését vagy megváltoztatását ellentétben a b 2 és c 2 variánsokkal. Az e variáns mellett szóló meggyőző érvek egyben rendkívül megerősítenék a kontaktusok hipotézisének valószínűségét, de még a b 2 a 2, és a c 2 a 3 variáns sem lenne kedvezőtlen, még kevésbé reménytelen - mint ahogy ezt Esztrin is kifejezetten hangsúlyozza -, és érdekes érveket hozhatna például a technológiánál konzervatívabb megjelenés, a technológia fejlettségi szintjének indoklása stb. meghatározásához. A további, árnyaltabb kategorizálásban alkalmazhatjuk azt a képletet, amely a kapcsolatteremtések céljára vonatkozik, s amelyhez Esztrin a következő variánsokat adja: a 4 - kutatási célok, b 4 - kulturális-felvilágosító célok (misszió), c 4 - ismeretlen vagy a tudomány jelenlegi álláspontja szerint megmagyarázhatatlan. Esztrin e helyt önkéntelenül is elárulja, hogy jellemétől távol áll mindenfajta agresszivitás, mivel a jelek szerint eszébe sem jutott, hogy a kontaktusteremtés lehetséges céljai közé felvegye az idegen bolygóknak azt a célját, hogy Földünket saját lakosságuk által gyarmatosítsák vagy megszállják. Nem beszélve most a haramiákról és gyilkosokról, „akik" hemzsegnek a sci-fi irodalomban, kétségtelen, hogy a vágy az idegen földek gazdagsága és földterülete után, amelyeket majd az első expedíciót követő osztagok népesítenének be, bolygónk kutatásának abszolút domináns motívumát képezi, még ha kutatási vagy misszionárius expedíciók köntösébe burkolózik is. Kétségtelen továbbá az is - s emberi szempontból tökéletesen érthető, jóllehet a világűr szemszögéből ítélve sajnálatos -, hogy az emberiség, amennyiben kénytelen lesz túlnépesedett bolygónkról részben a világűrbe emigrálni, a célbolygókon több mint elegendő okot fog találni arra, hogy önmaga számára megvédje a leghaladóbb

helyi biotokat (földi értelemben: növény-és állatfajták) elnyomó vagy szélsőségesen kedvezőtlen esetben még ki is irtó konkvisztor réteget. Ragyogóan sikerült ez már az észak- és dél-amerikai indiánokkal, Ausztrália őslakóival, a busmanokkal s végeredményben a delfinekkel is. Igaz viszont az, hogy a világűr gyarmatosítói feltehetőleg nem gyarapítanák a földi ismereteket, és nem nyújtanának technikai segítséget sem a kevésbé fejlett bolygónak, vagyis akár nyugodtan le is írhatnánk őket, ha nem lenne annyi legenda és mítosz a kegyetlen istenekről... Esztrin utolsó kritériuma a világűr látogatójának érzelmi motiváltsága a kontaktus teremtéséhez; ez lehet: a 5 - a kontaktus megteremtésének kifejezett szándéka, vagy b 5 - a kontaktus elutasítása mindenáron, s végül c 5 - semleges álláspont, amely nem utasítja el, de nem is keresi a kontaktust. Azoknak az információknak az elemzése, amelyeket az ember az űrbéli lényekkel való feltételezett kontaktus során szerzett, ismét csak a különböző válaszok kombinációját adja - például b 4 a 5 feltételezi a kevésbé fejlett civilizációk szándékos informálását a fejlettebb civilizáció részéről. A bonyolultabb kombinációk viszont alaposabb megfontolásra sarkallnak - az a 1 b 2 c 3 d 4 e 5 hipotézis például ugrásszerű technológiai fejlődést feltételez a bolygó egyes körzeteiben, amelyek a kontaktusok övezeteihez és időpontjához kapcsolódnak, s bizonyára igen erős érvként szolgálnának a bolygóközi kapcsolatok léte mellett. Az a 4 b 5 hipotézis ezzel szemben az információk véletlenszerű terjedése mellett szól, például a világűrből érkező űrhajók startjának és leszállásának vagy az idegen bolygólakók kutatótevékenységének megfigyelése útján. Az öt kérdésre adott három feladaton kívül a rendszer 243 további hipotézis felállítását teszi lehetővé, amelyek az idézett válaszoknál bonyolultabb

lehetőségeket fogalmaznak meg. Ilyenekre maga a szerző is idéz egy példát. A tajgában van egy hangyaboly, melynek közelében véletlenül meghál egy geológus expedíció. A geológusok észre sem veszik a hangyabolyt - a felbolydult hangyák viszont úgy vélik, hogy kontaktusteremtő kísérletről van sző (c 4 a 5). Esztrin hozzáteszi, hogy ez a hasonlat nem valami hízelgő az emberi nemre nézve. Hadd tegyük hozzá, hogy Lovecraft, a sci-fi irodalom klasszikusa egész terjedelmes és napjainkban sajnálatosan feledésbe merült művét az olyan értelmes világűrbeli lényekre alapozza, akik számára a Föld nem egyéb, mint elfelejtett, régi kémcső, az emberek pedig érdektelen penészgombatenyészet... Egyetértek a szerzővel abban, hogy bizonyítékból és „bizonyítékból" ma már az elégségesnél is több van, s hogy újabbak gyűjtésén kívül az elfogadható hipotézisek konstrukciójának jelentős szerepe lehet az elméleti továbblépésnél, ha nem akarunk egy helyben topogni. Esztrin rendszere némi változtatással és kiigazítással ehhez jó kiindulópontot adhat. LŐRINCZ IRÉN FORDÍTÁSA

104

I. HOBANA - J. WEVERBERGH

UFO-kihívás az értelem ellen KÁLMÁN BÉLA KÖNYVISMERTETÉSE Aligha kétséges, hogy nincs divatosabb témakör manapság az UFO-jelenségnél, ami parázs vitákat és a képtelenség határait súroló eszmefuttatásokat „eredményez" a laikusok körében, ugyanakkor nemegyszer komoly fejtörést okoz a legfelkészültebb szakembereknek is. Talán nem tévedünk nagyot, ha megállapítjuk, hogy nemigen van, s ha mégis, akkor sem sok, amit e jelenségcsoportról írt - lassanként könyvtárnyira duzzadó - művek is alátámasztanak. Ezek egyike Ion Hobana román és Julién Weverbergh belga (flamand) írók közös alkotása, amely azonban elüt a szokványostól, mégpedig olyannyira, hogy még az a kijelentés is megkockáztatható, hogy ennél jobb nehezen láthat nyomdafestéket ebben a műfajban. Azt, hogy mire alapozom ezt az első pillanatra bizonyára túlzónak látszó véleményemet, az alábbiakban próbálom meg összegezni. Mindenekelőtt arra, hogy a jeles szerzőpár nem kíván lándzsát törni sem a „csészealjak" bigott híveinek, sem pedig elkeseredett ellenfeleinek tábora mellett, hanem pusztán tudományos kíváncsiságtól vezérelve megpróbál elfogulatlanul közeledni e sokat vitatott kérdéskomplexumhoz. Többé-kevésbé ez sikerül is nekik, mégis: ahhoz, hogy valamilyen eredményre jussanak, bizonyos előfeltevésekből kell kiindulniuk, ami - még ha nem is hangsúlyozzák külön - ekképpen hangzik: „UFO-nak nevezzük a beszámoló jellegétől függően az olyan tárgyakat, amelyeket egy vagy több ember látott az égbolton vagy a Földön ugyan, de repülésre képesnek ítélte, és amit a megfigyelők nem tudtak természetes eredetű tárgyként

105

azonosítani, és elég rejtélyesnek ítélték ahhoz, hogy bejelentést tegyenek róla..." A kérdést azonban nem úgy teszik fel, hogy vannak-e (amiben feltehetően hisznek), hanem úgy hogy miért ne léteznének? És ez ilyenformán teljesen jogos, s minthogy nincs szándékukban megválaszolni, az egészet az olvasóra bízzák, vonja le ő a megfelelő következtetéseket. A tényanyagot viszont ők kezelik, s úgy csoportosítják, hogy kihámozható legyen belőle álláspontjuk, amit - ismét hangsúlyozom - nem akarnak senkire ráerőltetni. Még csak azt sem mondhatnám, hogy sugalmaznak, nem, csupán az olvasó intelligenciájára és felkészültségére apellálnak. Ennek megfelelően előadásmódjuk rendkívül tárgyilagos: nem agyszüleményekre, csak a tényekre szorítkozik, s az már egészen más lapra tartozik, hogy ezek mennyiben felelnek meg a valóságnak; ám ennek eldöntését nem tartom feladatomnak, s egyébként is meghaladná ez irányú ismereteimet. S most nézzük meg, hogy konkrétan miről is van szó a könyvben. A szerzőpár mementó gyanánt egy kis történetet bányász elő a feledés homályából, amit nekünk sem árt idézni. Eszerint 1803. április 26-án kőeső hullt egy svájci községre, L'Aigle-re. Mivel nem ez volt az első eset, a Francia Akadémia halhatatlanjai végre rászánták magukat, hogy egy fiatal kollégájukat, Jean Baptiste Biot-t a helyszínre küldjék, az általuk „phenoméne imposible"-nak tekintett jelenség kivizsgálására. A fiatal tudós el is készítette jelentését, ami a meteoritok létezésének első dokumentumaként került be a tudomány történetébe. Bizonyára nem tekinthető véletlennek e párhuzam, s kb. ezt kell hogy jelentse az

olvasó számára: Vigyázat, uraim, nehogy úgy járjanak (a XXII—XXIII. század táján), mint (amilyen nevetségessé váltak) a maguk korában csalhatatlannak tekintett Francia Tudományos Akadémia kiválóságai. Ezután következik az UFO-k feltételezett története a kőkorszaki barlangábrázolásoktól kezdve a „Tulli-papiruszon" és a palenque-i rejtélyes sírkövön át a Visoki Delliani monostor templomának nevezetes freskójáig, hogy csak a legismertebbeket említsem; nagyjából úgy, ahogy a téma iránt érdeklődők már láthatták Erich von Danikén híres (hírhedt?) „művéből", A jövő emlékeiből készített filmben. No, persze, nem a derék, botcsinálta svájci „archeológus" színvonalán. E bevezető után térnek rá a szerzők tulajdonképpeni témájuk taglalására, az UFOjelenség modern történetére. Meg kell adni, óriási és rendkívül alapos munkát végeztek. Nincs olyan témába vágó cikk, folyóirat, statisztika, tanulmány, jelentés, amin át ne rágták volna magukat. E statisztikai adatokkal megspékelt jelentések közül a legalaposabbnak s a legnagyobb horderejűnek az ún. Colorado-tervet (Project Colorado) ítélték, ismertebb nevén - készítőjéről - a Condon-jelentést, ezért aztán szerzőink jobbára ezzel polemizálnak. Tagadhatatlan, hogy kitűnő érzékkel tapintanak rá a jelentés hanyagságaira, gyenge vagy csupán gyengébb pontjaira, s mindig a helyzetnek megfelelően, vagy csak a józan észre, vagy ha ez kevés, akkor a formális logika kifinomult eredményeire hivatkoznak. És el kell ismernünk, sokszor nagyon meggyőzően. A flamand és román szerző ezenkívül nem feledkezik meg az emberi gondolkodás pszichés meghatározottságáról sem, azaz felhasználja a feszültség fokozásának jól bevált eszközét is: a kevésbé érdekesektől az izgalmasokon keresztül vezeti el az olvasót ahhoz a néhány valóban döbbenetes jelenséghez, amely egyelőre makacsul ellenáll az emberi elme minden erőfeszítésének, hogy fényt derítsen eredetére. Befejezésül a Konklúzió helyett címet viselő fejezetből idézek két részletet, amely ízelítőt ad a könyv tárgyilagos hangneméből: „Senki sem tagadhatja, hogy vannak bizonyos félreértések, szubjektív, sőt akár pszichopatikus értelmezések, misztifikációk vagy éppen szélhámosságok, melyek

témánkhoz tapadnak. Ám a Colorado-terv kutatóinál sokkal kevésbé szkeptikus szakemberek ezeket az időnként szórakoztató eseteket csupán arra a futólagos figyelemre méltatják, amit érdemelnek, s inkább azokra összpontosítanak, amelyek mind a megfigyelések természeténél, mind pedig a megfigyelők intelligenciájánál fogva nyilvánvalóan komolyak. Ha másképp járnának el, ez azt jelentené, hogy meglehetősen naiv módon a jelenség globális hitelét rontanák le..." S miután könyvük utolsó lapján is megállapították a Condonjelentés hiányosságait, végszóként még hozzáteszik: „...A jelenség globális jellege szükségszerűen előírja, hogy a kutatások az egész Földre kiterjedjenek, úgy, ahogy számos előítélet nélküli tudós javasolta. Nyilvánvaló, teljes mértékben egyetértünk V. V. Dobronravov professzorral, a fizikakémia doktorával abban, hogy »az UFOproblémakörben úgy kell keresni az igazságot, ahogy azt a tudomány a többi homályos esetben teszi: higgadtan, tárgyilagosan, szenzációhajszolás nélkül, az összes mellette és ellene szóló érvet józanul mérlegelve, a tényanyagot összegyűjtve, a kísérleteket összehangolva, hogy a jelenség modelljét megalkothassuk, és a szükséges hipotéziseket felállíthassuk«. Megtörténhet, hogy az igazsághoz vezető út hosszú lesz. Meglehet, hogy a tudomány még nem rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyekkel eljuthat hozzá. De a homo sapiens kutató szellemével legkevésbé az a megoldás lenne összeegyeztethető, hogy nem veszi föl a kesztyűt, amit az ismeretlen dob eléje."

106

LONTAY LÁSZLÓ

Kappa úr kajánkodásai múltról, jövőről Az egyszeri gazdag amerikai turista bemegy a bagdadi bazárba, hogy valami régiséget vásároljon. A jó emberismerő és szemfüles kufár pénzdarabokat tesz eléje: időszámításunk előtt kétezerből való érmék, felbecsülhetetlen értékű leletek. A turista aggályoskodik, valóban oly régiek-e ezek a pénzek.,Tessék elolvasni nyugtatja meg a boltos -, bele van írva." És turistánk örömmel betűzi ki a szöveget: Vésetett Krisztus előtt 2000-ben." Az anekdota - immáron kozmikus méretekre tágítva - belopakodott az utópisztikus irodalomba. Az amerikai Wilson Tucker Ab/e to Zebra (Z mint zebra) című regényének nagyhírű professzora 1965-ben feltár egy négyszáz éves indián sírt, amelyben jó mélyen a föld alatt, mai akkori - aprópénzeket talál. Zebra úr a főhős különleges gépecskéjével valamelyik távoli bolygóról lehív egy bűbájos szőke lánykát, és az ő segítségével megállapítja, hogy az egész csak éretlen tréfa: mókás kedvű sihederek és süldő lányok az egyik égitesten, kijátszva szüleik és tanáraik éberségét, megkaparintották a térben és időben való utazásra szolgáló űrhajót, lejöttek Földünkre, és mindenféle marhaságot követtek el. Köztük ezt is. Kappa úr pedig, azaz Peter Kolosimo olasz fantiíró, tucatnyi tudományos-fantasztikus mű szerzője. Non è terrestre (Nem földi) című, 1971ben már a tizenharmadik kiadást megért könyvét ezzel az epizóddal kezdi. A milánói Sugár kiadó Ismeretlen világegyetem című sorozatában jelent meg ez a könyv, meg Kolosimo másik két kötete

is - Terra senza tempó (Időtlen Föld), 1964-1968 között négy kiadás; Ombre sulié stelle (Árnyak a csillagokon), 1966-1969 között négy kiadás -; ezek alapján érdemes megismerkednünk egy figyelemre méltó műfajjal és annak nemzetközileg is ismert művelőjével, aki is ezt a tulajdonképpen hízelgő gúnynevet a Kappákról kapta, azokról a mesebeli lényekről, akik... De hát ezt tessék elolvasni A mesebeli Mu című fejezetben. Szóval Kolosimo varázsereje és népszerűségének alapja az, hogy értekező prózában, tehát kalandok leírása, szerelmi bonyodalmak, ujjból szopott űrtámadások és időbeli utazások nélkül is hallatlan izgalmat tud kelteni az olvasóban, és - ami az igazinak mondott irodalomban sem lényegtelen - gondolkodásra késztet, megmozgatja agysejtjeinket, olyannyira, hogy fejtegetéseit olvasva tovább képzeljük, írjuk a mesét. Kolosimo ugyanis - és ez a leghatásosabb fogása - maga nem foglal állást: feltételezéseket, merésznél merészebb kombinációkat tár elénk, aztán a sorok mögül kajánul kisandítva várja, ugyan mit csinál a jámbor olvasó. Vajon még a XX. század második felének technikai vívmányaitól elgőgösült öreg és fiatal is beleőrül-e abba, hogy például történelem előtti korokban épült rakétaleszállóhelyet fedeztek fel az Antilibanon hegységben, és hogy az indiánok, az egyiptomiak, az indiaiak és a majautódok hagyományaiban egyaránt megvan a tűzmadár vagy zengő madár, azaz az űrhajó, és hogy igencsak valaha a Szahara volt a földi paradicsom; vagy a lenyűgöző történelmi, földrajzi, néprajzi, csillagászati, szépirodalmi utaláshalmaz hatására az első betűtől az utolsóig minden feltételezést elhisz; vagy kacagva vállat von, mondván: ostobaság az egész. De talán a legtöbben mégis eltűnődnek, maguk is fantáziáim kezdenek, és az is meglehet, hogy kifogásokat tesznek, vagy éppen nagyra értékelnek valamely feltételezést, következtetést. Engem például nagyon érdekeltek a három könyvnek a menhirekről, dolmenekről szóló fejezetei, mert sokat olvastam ezekről a kelta eredetűnek tudott kőépítményekről, sőt egyet egy ár 3 oszlopocskát - láttam is Normandiában, s igencsak hallgatnom kellett útitársaimtól, miért vagyok annyira oda ettől a földbe döfött kőbuzogánytól. Persze ha akkor már ismerem Kolosimo következtetésfüzérét, és elmondom, hogy a menhirek és társaik Földön kívüli erők építményei is lehetnek, és hogy az angliai Stonehenge-ben látható rokon kövek világítanak, kígyóvá változnak, akkor talán nagyobb rokonszenv fogadja szavaimat. És gondolatban kalapot emeltem a Kolosimo könyveiben említett szardíniái nuraghék, azaz kúp alakú zárt kőépítmények előtt, hisz jó ismerőseim ők, az olasz költészetben, szépirodalomban sokszor írnak róluk, legutóbb Guido Piovene az Utazás Itáliában című nagyszerű könyvében, legfeljebb e fura alkotások kozmikus eredetéről nem volt sejtelmem. De ez még csak hagyján; ám miért nem szól Kolosimo a Bari környéki trullókról, ezekről az ugyancsak ősi és bizonytalan eredetű gömbkúpos építményekről, és nehezen bocsátom meg neki, hogy nem is említi Stendhalt, az északfranciaországi menhirmezők lelkes ismertetőjét, mint ahogy Victor Hugót is hiányolom, hisz vajmi kevesen írtak le rejtélyesebb és izgalmasabb és az általunk ismert természeti jelenségeknél inkább Földön kívüli erők játékának értelmezhető dörgéseket, tengermozgásokat, hegyalakzatokat. Kézből kontrázhatjuk a Holddal kapcsolatos egynémely találgatását, hisz már televízióban láttuk az ember megjelenését égi kísérőnk felszínén; valamicskét, nagyon valamicskét tudunk a Vénuszról, s mire ez a kötet megjelenik, talán az a kérdés is eldől, vajon van-e élet a Marson. Szóval természettudományos és műszaki műveltségétől vagy járatlanságától függően imigyen cinikuskodik vagy ámul az olvasó Kolosimo világában. Olvas, hisz, meggondolja magát, engedi, hogy az író bombázza különböző ismeretekkel. Elfogadhatjuk például azt a tételt, hogy a gigantizmus minden formája, tehát a növényi, az állati és az emberi is kisugárzások következménye volt; de hát mikor és miért szűnt meg ez a kisugárzás, miért vagyunk ma oly satnyák a titánokhoz képest, akik ráadásul homoszexuálisak is voltak, mert a nőket felfalták, a férfiakkal pedig fajtalankodtak. Elfogadhatjuk például az Atlantisztra, az

108

elsüllyedt földrészre vonatkozó találgatásokat, hisz nem kisebb személy áll a találgatók élén, mint Platón, de azon már eltűnődünk, vajon valóban idegen égitest hullott-e Földünkre, és semmisítette meg e mesebeli kontinenst. Ebben a világban, amelyben a szerző úgy dobálózik a tízezer és millió évekkel, mint mi a félórákkal vagy hetekkel, az sem meglepő, hogy Földünknek nem a mai az első, talán nem is az utolsó holdja, mert sokan keringtek már körülöttünk holdak, csak hát a kegyetlen kozmikus végzet elragadta őket tőlünk. Az egyiptomi - és persze a dél-amerikai - piramisok gyerekkortól kezdve foglalkoztatják az ember fantáziáját, és Kolosimo róluk is összeszed egy szép ismeretcsokrot. A múmiák felfedezőinek titokzatos halálát atomrákkal, a papok által a sírrablás megakadályozására használt radioaktív balzsammal magyarázza - magyaráztatja okosan eltűnődik a piramisok belső megvilágításán, és ugyancsak nagyon okosan felveti a kérdést - itt is, más kőmonstrumoknál is -, vajon hogyan mozgatták az anyagot. Én ugyan Madách óta beletörődtem abba, hogy „a háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt", de szerzőnk unszolására elkezdek gondolkodni azon, hátha ismerték a fáraók a magnetizmust, az ultrahangokat, netán ki tudták küszöbölni a nehézségi erőt, mint ahogy Kolosimo egyes forrásai szerint az etruszkok, az egyiptomiak is ismerték és használták az elektromosságot, nem is szólva természetesen Mózesről, hisz a Biblia gazdag tárháza - nem földöntúli, hanem - Földön kívüli eredetű eseményeknek. Azon már meg sem lepődöm, hogy az Amerika felfedezőinek babéraira pályázó skandinávokat ki akarják szorítani a kínaiak; hogy a hiperboreusok, az egykori Atlantisz megmenekült lakosai, Skandináviából érkezvén elárasztották Göröghont; hogy teljes bizonyossággal megtalálták Noé bárkáját, na meg egy hasonló járművet valahol DélAmerikában; hogy ősidőkben ősűrhajók szálltak le Peruban, ahol kék emberek éltek. A három könyvben, a dolog természeténél fogva, elég sok az ismétlés, ezért a továbbiakban is témakörök szerint próbálom összefogni a szétburjánzó anyagot. Természetesen nem maradhatott ki szerzőnk fejtegetéseiből az űr- és az időutazás múltja, jelene, sőt jövője sem. Az űrutazás ismertetése nagy történelmi lélegzetvétellel indul, bőven hallunk von Braun náci, majd amerikai tudós és szovjet kutatók rakétakísérleteiről. De az űrben nem csupán oda lehet utazni, hanem más bolygókról ide, a mi Földünkre is. Ilyen űrbéli vagy űrön túli látogatások során találkozott volna Eisenhower elnök más világok küldötteivel, és ugyanilyen lények ígérték meg Kennedy elnöknek a kubai válság heteiben, hogy „szovjet támadás esetén” tucatnyi nem földi világ siet az Egyesült Államok segítségére. Eme sztorikat, sőt storykát Kolosimo is csak mint idézeteket kockáztatja meg, de hamiskás mosolya mögött olyasmi bújik meg, hogy azért ki tudja, ez a fránya technika meg a kozmoszon túli világ nem babrál-e ki mégis a szegény emberiséggel. Adva van tehát a reális, a hatvanas évek közepéig kézzelfogható, tévékamerával kísérhető űrutazás, amelynek történeti előzményei között - akárcsak a többi területen, mint régészet, csillagászat, néprajz, hiedelemkutatás, össszehasonlító irodalom- és művészettörténet - kellő súllyal ismerteti szerzőnk az orosz és szovjet kutatásokat, Ciolkovszkijtól eljut Gagarinig, Tyereskováig és a nyomukban haladókig, bár az űrsétákig már nem. Ezek a leírások korrektek, itt általában maga Kolosimo beszél, és vajmi kevés, ma dőrének ható

109

megállapítást tesz, inkább dokumentumokat idéz. A probléma ott kezdődik, amikor az űrhajózás történelmünk előtti múltjáról vagy a nyilván a mi történelmünk után elkövetkező jövőjéről beszél. Szinte félek folytatni, mert ki tudja, mit gondol a Galaktika szerkesztőiről és kiadójáról ötezer vagy másfél millió év múlva a 6-os űrhajón a Göncölszekér csillagai között az indiaiak tűzszekeréhez hasonló zsúfolt járművön a munkából hazatérve múltregényt olvasó bérelszámoló, hogy milyen maradiak voltak is egy Föld, avagy Terra nevezetű, azóta szétrobbant, felszívódott, elégett vagy egész egyszerűen eltűnt égitestecske egyes tollforgatói, sőt ilyen írást le is közöltek. (Lám, Kolosimo félelme ragadós!) Szóval a múltnak és a jövőnek a könyvek alapjain eme egybeolvadó űrutazásai kissé hátborzongatóak Kolosimo tálalásában. Arról, hogy mi meddig juthatunk el az űrben, viszonylag kevesebb szó esik, hisz ebben a riasztó világban magától értetődik, hogy szkafandert öltve ide-oda száguldunk majd az égitestek, sőt kozmoszrendszerek között. A pláne az, hogy Kolosimo végső soron egész mai világunkat Földön kívüli erők játékának tekinti, ezek az erők hoztak létre, semmisítettek meg hegyeket, műalkotásokat, világrészeket, pillanatnyilag (10-15 ezer éve tartóan pillanatnyilag) pihennek ugyan, de aztán (mikor?) megint működésbe lépnek, pusztítanak, új barbárságot bocsátanak Földünkre, s e barbárságból új, nagyszerű kultúrák nőnek majd ki. A történetfilozófiában, a magyarországiban sem ismeretlen ez a hullámelmélet, Kolosimónál csupán annyi az újdonság, hogy megpróbálja ásatási eredményekkel bizonyítani tételét. Elég neki egyetlen kődarab, két hasonló arc Kanadában és a Góbi-sivatag vidékén, azonos népmesei motívum a Gangesz partján és a Húsvét-szigeten, máris dolgozni kezd fantáziája, adatgyűjtőkészsége, téglákat vesz elő idézettárából, s építeni kezdi a (felleg?)várat millió évvel ezelőtt billió kilométerekről ideérkezett és itt munkálkodó személyekről, akik számára - a miénknél sokkal fejlettebb technikával kiszabott hétmérföldes csizmájukkal - röpke séta volt Tibetből átrándulni a Déli-sarkvidékre. (Mulatságos lett volna olvasni valami elmélkedést arról is, hogy a hétmérföldes csizma hasonlóképpen nemzetközi motívuma kozmikus eredetű fürge járművekre utal.) Kolosimónak az e könyvekből kialakuló egész világának végső soron ez az alapja, támköve, kiindulási pontja: a földinél sokszorosan fejlettebb élet található, volna található, túl a kozmoszokon, az általunk még fel nem mért, éppen csak megsejtett világűrhalmazban, egy óriási világegyetemben, ahol a Nap, életünk középpontja csupán mellékes kis égitest. Ismert a játék a vasreszelékkel: a papíron szétszórt szemcséket a papír alsó felén végighúzott mágnes tetszés szerinti alakzatba rendezi. Kolosimo világának mágnese a hit az aktív külső világban, s számára ennek bizonyító erejű vasreszeléke minden, ami természeti körülményeinkben, művészéletünkben, még mindennapi életünkben is előfordul. Élvezetes, adatbeli tájékozottságunkat igencsak növelő játék ez, mozgásra csipkedi a fantáziát, gondolkodásra, következtetések levonására késztet. De nem minden veszélytől mentes. Könnyen hisztériát kelthet - mint ahogy Amerikában nem is oly rég tömegpánikot váltott ki egy képzelt űrbéli támadást megelevenítő rádiójáték, amelynek szirénaüvöltése, a megtámadottak jajveszékelése kiharsogott a nyitott ablakokon s aki nem elég fegyelmezetten olvassa a különböző sci-fiket, még az ilyen tudományosakat is, az esetleg félni kezd általában a jövőtől, de főleg a technika fejlődésétől. Valljuk be, a tévé Orion űrhajó sorozatának, egyéb jövőmutató filmeknek, regényeknek közös hibájuk, hogy nem teszik vonzóvá a műszaki haladás világát; a pillanatnyi kíváncsiságon túl vajmi kevés vágyat ébresztenek bennünk arra, hogy robotemberekkel társalogjunk, hogy uniformizált világban együnk kacsasült helyett valami pasztillát, ismeretlen bolygók jégmezőin harcoljunk ismeretlen emberi és természeti erők ellen, s iszonyatos fegyverekkel pusztítsunk embert, állatot, környezetet, növényt. A tudományos-fantasztikus irodalom zöme még nem jutott el odáig, hogy emberközelbe hozza a technika csodálatos fejlődését, s kevés az olyan írás is, mint a Galaktika olvasói által ismert Primo Levi (írói álnevén Damiano Malabaila) számos elbeszélése, akinek - mint napjaink

110

Verne Gyulájának - művei pofon egyszerű módon lépnek előre a ma tudottból valami összetettebb, magasabb rendű felé, de azért az ember megmarad embernek, s a Nap nem nyugaton kel fel, hanem megszokott helyén, valahol keleten. Kolosimo tisztes, ám hosszú olvasás után kissé unalmas űrmániáját nem is annyira a múlt űrértelmezése teszi számunkra idegenné - mert végeredményben egye fene, hogy az eszkimókat tízezer évvel ezelőtt büntetésből deportálták-e űrhajókon az Északi-sarkra, vagy a tibeti barlangsírban a csillagokból érkezett nagy tudós nyugszik-e, avagy sem hanem a jövő,

111

mert nekem például igazán nem kell az az űrvendég, aki elpusztítja Tiziano Flóráját vagy Szentendrét, csak azért, hogy újabb nagyszerű űrkultúrának adjon helyet. Az már csak természetes, hogy a Nagy Károly idejében is ismert repülő csészealjak is a Földön kívüli világ üzenetei: kémhajók, kémrepülőgépek, felderítők idegen bolygókról. Mindenesetre ennyit érdemes megjegyezni e fejtegetésekből, hogy amerikaiul UFO (Unindenfitied Flying Object = Nem azonosított Repülő Tárgy) franciául pedig ÓVNI (Objet Volánt Non Identifié = Nem Azonosított Repülő Tárgy), a csészealjak rövidítése, és hogy 1944-ben jelentek meg az elsők, amelyeket érthető módon mindegyik hadviselő fél a másik kémholdféleségének tekintett. Kolosimo - miután a tér korlátait alaposan lerombolta, vagy leromboltatta idézett szerzőivel manipulálja az időt is, újra felveti a mi szegény három dimenziónknál több, végtelen sok dimenzió lehetőségét. Embereit utaztatja a jövőbe, vissza a múltba; gyakorlatilag minden kiváló elme, aki megelőzte korát, valamelyik eljövendő századból érkezett a mi közép- vagy újkorunkba, afféle űrbéli hajótörött, akinek bedöglött a masinája, s kénytelen itt vesztegelni a mi Földünkön, a mi időnkben, meg nem értve botcsinálta kortársaitól. Az e kötetben közölt egyik szemelvény II. Szilveszter pápát és Dantét juttatja erre a sorsra, más fejezetek egyéb többé-kevésbé ismert történelmi személyeket, sőt Newton sem mentes némi effajta gyanútól. Szóval temérdek dimenzió létezik, egyszerre temérdek idő is, talán mi is egyszerre több példányban létezünk s a többi. A magyar olvasót érthető módon érdekelné, ugyan mit tud Kolosimo a mi ősidőnkről, netán távoli jövőnkről, hisz Jugoszlávia, Csehszlovákia egy-egy barlangja, műemléke szerepel a csodák jegyzékében; osztrák tudósokat és természeti kincseket is idéz, nem is szólva a Szovjetunióról, amelynek kutatói, azerbajdzsáni feneketlen kútja, űrhajósai sokszor említésre kerülnek. Hát vajmi keveset. Sajnáljuk, hogy Vértes László Samuja, a vértesszőlősi félmillió éves koponya nem keltette fel szerzőnk figyelmét, pedig megérdemelné. Szó sem esik Jókairól. Kolosimo egy alkalmasint magyar származású Desiderius Pappnak tulajdonítja ezt a megállapítást: „Az embernek egész bizonyosan vannak rokonai más égitesteken, de egyetlen világban sincsenek hasonmásai vagy ikertestvérei." És olvashatunk egy signor Almásyról, aki harminc éve sziklarajzokat fedezett fel Afrikában. Almásy László Ede ő (1895-1951), a maga idejében ismert autóversenyző és sportrepülő. Kolosimo-körképvázlatunk végére érve valamiféle mérleget kellene vonnunk. Halandzsa-é ez a három kötet, vagy komoly tudomány? Alkalmasint egyik sem, hanem elsősorban és legfőképpen szórakoztatónak szánt olvasmány, lektűr a szó nemesebb értelmében. Már beszámolónk címében, de több helyen is említettük Kolosimo kajánkodását. Úgy is felfoghatnék ezeket a könyveket, mint az emberi butaság vagy butítás egyfajta történetét. Feltételezhető, hogy maga Kolosimo sem hisz a Baalbekhez fűződő legendákban vagy abban, hogy Helgoland szigete a mesebeli Atlantisz utolsó maradványa, hogy réges-rég űrhajók szálltak le minden tisztességes dzsungelben. De hát ez végeredményben mindegy: ha kérdőjelekkel is, ha túlnyomórészt feltételes módban is, de leírta, idézte - és nem cáfolta ezeket a hiedelmeket, akkor a nyomtatott betű erejével mégis gyanút ébreszt az olvasóban, aki kissé kapkodja, csóválja a fejét, hisz megszokta, hogy az írónak legyen állásfoglalása. így aztán marad a pezsgő gyanakvás. És tulajdonképpen ez a termékeny gyanakvás a legtöbb, amit sci-fi író adhat. Na meg az adatoknak a gazdag tárháza. Csak okosan kell olvasni. Hittel is, cinizmussal is. Főleg nyájas megértéssel.

112

PETER KOLOSIMO

NEM FÖLDI RÉSZLET Műemlékek a Holdon Az óriások, amikor a Földön uralkodtak, azt követelték, hogy az emberkék méltó emlékműveket állítsanak nekik. És távoli őseink fogcsikorgatva munkához láttak. Imigyen jöttek létre azok az irdatlan nagy megmunkálatlan oszlopok, amelyeket menhireknek nevezünk (e breton szó hosszú követ jelent). Ám az ősi íreknek kedvezett a szerencse: földjükön laktak jóindulatú titánok is. Ezekből hiányzott társaik zsarnoki jelleme, ráadásul megszerették az embereket, ezért ostobaságnak tartották ezt a kultuszt, és megsúgták védenceiknek azt a módszert, amellyel egyszer s mindenkorra véget vethetnek a gigászok úrhatnámkodásának. „Építsetek hatalmas asztalokat - sugallták nekik -, és hitessétek el atyafiainkkal: ezek az asztalok arra valók, hogy lakomákat lehessen rendezni a tiszteletükre. Valójában pedig ezek az építmények az éjszaka népét fogják odavonzani, amely megvéd majd benneteket, és féken tartja a gonoszokat." Így is tettek az emberek, és ekképpen jöttek létre azok a kezdetleges megalitikus műemlékek, amelyeket dolmeneknek mondunk (ez is breton szó, annyi mint kőasztal), és amelyek valóban úgy is készültek, hogy függőlegesen a talajba vert két sziklatömbre sima sziklalapot fektettek. Ez a história nem hiteles szövegből származik: egész egyszerűen írországi legenda. A „zöld sziget" lakói alkalmasint megőrizték az eset halovány emlékét, hisz földjükön bőven találhatók effajta és más bizarr építmények: 1898-ban W. C. Borlase 780 dolment vett katalógusba, 50 sírkamrát (megemlítendő közülük a Newgrange-ben épült mükénéi típusú, amelyet a híres galaktikai spirálok ékesítenek), 68 bizonytalan típusú műemléket, számtalan menhirt, mindenféle sírfülkét és kőköröket, amelyek igencsak emlékeztetnek azokra, amelyek Stonehenge-ben és Aveburyben láthatók. Ha e legendának volna igazságalapja, részben el kellene fogadnunk Saurat francia kozmológus véleményét, aki szerint a menhirek az óriások ábrázolásai, a dolmenek pedig az asztalaik. Azt mondjuk, hogy részben, mivel amint láttuk, a kőasztalok csak látszólag készültek volna a titánok lakomáinak céljaira. Kétségtelenül nem fogadhatjuk el szó szerint az írországi hagyományt, de valami másféle igazság azért kitetszhet belőle. A menhireket és a dolmeneket még ma is rejtély övezi, és ha az utóbbiak alatt találtak is emberi maradványokat, ettől a sírok még sokkal későbbiek is lehetnek az építményeknél: azaz az építményeket talán más célból hozták létre, és azok használták síremléknek, akik megtalálták őket. Csakhogy ez esetben is ugyan mi dolga lehetett az éjszaka népének a megalitokkal? A legmerészebb kutatók nyomdokain haladva eljuthatnánk odáig, hogy ezeket a lényeket

113

bolygóközi felfedezők valamiféle fajtájával azonosítjuk; de ha meggondoljuk, hogy egyes vélemények szerint a menhirek földre szállási övezeteket jelölnek meg, akkor rögtön le kell szögeznünk, hogy ez a tudományos fantasztikum aprópénzre való váltása: hisz e kolosszális alkotások elhelyezkedése semmiképpen nem bátoríthat fel bennünket effajta feltételezések megkockáztatására. A megalitokat azonban, amelyek a földgömb minden részén megtalálhatók, nem találomra emelték, hanem - számunkra sajnos ismeretlen - asztronómiai ismérvek alapján. Megalkotóik nyilván kiválóan ismerték az égitestek helyzetét és útját, ami egynémely kőre vésett jelből is kiderül. „A Hi-zpgée elnevezésű dolmenen (Castellet, Fontvieille mellett, Bouches-du-Rhône megye) - tárja elénk a példát Serge Hutin - megtalálható a szekérbe fogott nap-ló szimbólum, a szekér jelképezte a csillagot. Kígyó alakú piktogrammák figyelhetők meg különböző megalitokon és a gravrinisi síremlék föld alatti kamrájában (Gravrinis sziget a Morbihauöbölben), a síremlék felidézi előttünk Lovecraft bizonyos elbeszéléseinek iszonyatos kriptáit. Ellentétben az elnevezéssel és a közhiedelemmel, nem sírról van szó, hanem kis templomról: ábrázoltak itt spirál alakú kígyókat, szarvakat, emberi lábfejeket és egy istennőt is. Falba karcolt kígyók láthatók még Angliában, Észak-Amerikában (Bush Creek, Ohio), Brazíliában (a Pedra pintata) és máshol."

Stonehenge titka Talán ugyanilyen magyarázat vonatkoztatható számos egyéb, történelem előtti műemlékre is, amelyeknek a jelentése mindmáig rejtély, és érdekes megjegyezni, amit ezzel kapcsolatban egy lelkes kutató, Douglas Chaundy úr mond: „Amikor elolvastam Brinsley Le Poer Trench Man among Mankind című könyvét, nagyon érdekeltek és szórakoztattak a Sommerset Állatövéről szóló adatok, az Állatövet Maltwood asszony fedezte fel. Kíváncsi lettem, van-e még valami megfejtenivaló, ezért beszereztem a salisburyi síkság részletes térképét, amely más, történelmileg fontos helyek között feltünteti az úgynevezett hosszú sírdombokat is. Jóllehet a régészethez igazán vajmi keveset konyítok, annyit megértettem, hogy olyan alkotásokról van szó, amelyek a történelem előtti korhoz kapcsolódnak, és ezekre összpontosítottam a figyelmemet, és kereszttel jelöltem meg mindazokat, amelyeket sikerült felkutatnom. A kereszteket összekötve meghökkenve fedeztem fel, hogy egybeesnek az égi Északi-sarkhoz igen közeli néhány csillagképpel, a Kismedvével, a Nagymedvével, a Sárkánnyal, a Háromszöggel és az Andromedával. Azt is észrevettem, hogy ahol hosszú sírdombok nem egészítik ki a csillagképeket, ott sok esetben városokat építettek. Elméletem a következő: a hosszú sírdombok jelképezik a csillagokat, ahogy a sírdombok építése idején észlelhetők voltak. Meg aztán, ki tudja, vajon a kerek sírdombok nem jelképeztek-e valamely csillag körül keringő bolygókat? Azt is állítom, hogy mindkét alakzat abból az időből való, amikor »A csillagok temploma« (avagy Sommerset Állatöve) és Stonehenge keletkezett." Stonehenge: íme, a földgolyó leghíresebb bűvös köre, amely a jelenlegi Salisburytől pár kilométerrel északra látható. A Nature című, világszerte ismert angol folyóirat 1966. decemberi számában nem kevesebb, mint három cikket szentelt ennek a kőfejtörőnek, és az egyik cikket éppen Hoyle professzor szignálta, a csillagászati kérdések vitathatatlan tekintélyű szakértője. Mi ez a Stonehenge? „Szabadtéri szentély; vélné az ember első nekibuzdulásában - összegezi Giuseppe Tagliaferri avagy csillagászati megfigyelőállomás, ahogy jeles csillagászok állítják?

114

Talán mindkettő, de e helyütt feltétlenül meg kell említenünk azokat a kutatásokat, amelyek megerősíteni látszanak egy olyan elgondolást, hogy ante litteram csillagászati megfigyelőállomás volt, vagy éppen kezdetleges digitális számítógép különleges nap- és holdesemények előrejelzésére. A műemléket sok szakaszban építették meg, és elképzelhető, hogy nem mindig ugyanaz az elv vezérelte a terv megvalósítóit. Pillanatnyilag a... mondjuk így: építészeti... konstrukció leginkább kiugró struktúrái a következők: a) - Az aubreyi kör (átmérője körülbelül 90 méter), a sáncon belül koncentrikus, 56 üreg jellemzi; b) - a Szaracén-kör (átmérője körülbelül 30 méter), koncentrikus az előzővel, és 30 kő jellemzi, amelyekből jelenleg néhány hiányzik; c) - a helei kő, a sáncon kívül foglal helyet a bejárati úton; d) - néhány üreg, ugyancsak a bejárati úton, a menetirányra függőleges hat sorban helyezkednek el; e) - néhány utalás (két kő és két üreg) az aubreyi körre. A tudósok elsősorban az imént leírt struktúrákon dolgoztak. Locker kezdte a munkát 1901-ben, igyekezvén megállapítani a műemlék felépítésének időpontját. Asztronómiai értékelésekkel próbálták hitelessé tenni azt a népi hagyományt, hogy a bejárati út főtengelye a nyárközépi felkelő Nap felé mutat. Csillagászatilag érdekes egyéb komoly kísérlet nem történt egész 1963-ig, amikor Hawkins elhatározta, hogy egy IBM 7090 elektromos számítógépre bízza azt a problémát, mi a jelentősége bizonyos elrendezéseknek. Más szóval: Hawkins kiválasztott Stonehenge térképén bizonyos kő- és üregpárosokat, kiszámította irányszögüket és elhajlásukat, végül ezeket az elrendezéseket egybevetette néhány égi tárgy helyzetével. A »téves« számítás teljes eredményét a gép rövid egy perc leforgása alatt vágta, és semmi jelentős összefüggést nem mutatott fel a csillagok és a bolygók helyzetével kapcsolatban, viszont annál meglepőbb lett az eredmény a Napot és a Holdat illetően. Kiderült: a Nap és a Hold felkelését és lenyugvását az év egyes időszakaiban világosan jelzik bizonyos elrendezések. Ezt követően maga

115

Hawkins javasolt más produkciókat - például napfogyatkozások előrejelzését -, amelyek a stonehenge-i struktúrák felhasználásával végezhetők. Hawkins munkásságát újabban megbírálták, majd közbeavatkozott Hoyle és Newham. Hoyle professzor mindenekelőtt az aubryi körre figyel, és egész elméletet dolgoz ki, amely szerint a kör eszköz a hold- és napfogyatkozások előrejelzésére, még a Stonehenge-ben nem láthatókéra is. Newham elsősorban a hele-i követ és a bejáratnál levő hat sor üreget veszi tekintetbe a Hold felkelésével kapcsolatban. A Stonehenge-re vonatkozó eme kutatások nem mehetnek bele a részletekbe, de azért megmagyarázzák: az aubryi kör 56 ürege miképpen használható fel a holdcsomópontok regressziós idejének meghatározására és ezzel a fogyatkozások előrejelzésére; megmagyarázzák, hogy a Szaracén-kör 30 köve (egész pontosan 29 kő és 1 kisebb kő) a holdhónap 29 és fél napját jelenti és a többi. Meg egy sor összefüggést és egybeesést a holdnap események és Stonehenge szerkezeti elemei között, amelyekről vajmi kevéssé hihető el, hogy a véletlen művei, még akkor sem, ha az i. e. 1500-ban élt angolok még nem találtak fel állandó lakóhelyeket, még a Royal Societyt sem - jegyzi meg humorosan a Natúré vezércikkírója." De hát valóban angolok építették meg Stonehenge-et? Egyesek szerint krétaiak dolgoztak itt, és a műemlék felépítésénél egyiptomi technikai eljárásokat alkalmaztak: e feltételezést alátámaszthatnák azok a bronz kard- és bárdnyomok és bevágások, amelyeket 1953-ban fedeztek fel a nagy kövek lábánál. Mindenesetre azok, akik még tanulmányozzák és hiszik a kelta hagyományokat, elismerik ugyan, hogy Stonehenge sokkal régebbi a druida vallásnál (a Natúré adata is meglehetősen kétes), de azt állítják, hogy e vallás papjai örökségbe kapták egy elveszett réges-régi tudomány töredékeit, amely tudományt az űrből érkezett lények hoztak el. Íme tehát egy kötelék az írországi hagyomány titokzatos „éjszaka népé"-vel! Kétségtelenül sok mindent kell még feltárni Stonehenge-ben: komoly kutatóktól hallottunk olyan sziklatömbökről, amelyek a nap meghatározott óráiban különös alakot öltenek, és ezek az alakok az idő rongálása ellenére is mindmáig azonosíthatók; hallottunk hihetetlen fényeffektusokról, amelyek csak hónapok és évek intervallumaiban jelentkeznek; hallottunk a hőmérséklet ingadozásai által előidézett meghökkentő hangrezgésekről, amelyeket egyesek szerint mesterségesen idéznek elő a műemlék ismeretlen alkotói. És arra is megkértek bennünket, hogy neveket ne említsünk; ami nagyon is érthető kívánság, ha figyelembe vesszük: a titkos spekulációk mekkora halmaza fedi a szentélyt. Igazán kár, hogy a helyzet ekképpen alakult; és ugyancsak sajnálatos, hogy más esetekben az önszuggesztió és a tudományos fantasztikum tanai egybeolvadnak, és olyan öntetté válnak, amelynek nem tudjuk különválasztani az alkotóelemeit. Szerintünk például ilyen mesélőnek tekinthető M. E. Carey asszony angol dilettáns kutató, akiről Jimmy Goddard mondja el benyomásait Enigmas of the Piain (A síkság rejtélyei) című kéziratos munkájában. „Egy szeptemberi estén - meséli Carey asszony - Marilyn lányomnál két vendég volt... Stonehenge-ről beszéltünk, és én elmeséltem egynémely ottani élményemet. Pár nappal később barátaink ismét megjelentek, és kijelentették, hogy el akarnak menni Stonehenge-be, szívesen megnéznék, valóban van-e ott egy hal belevésve azokba a kövekbe. Találtunk egy elefántfej-szimbólumot, és felfedeztünk még valamit, ami nem kevés meglepetést okozott. Bikának tűnt ez a valami: lefényképeztük, előhívás után viszont egy olyan férfiú képét kaptuk, aki éppen egy lovat tör be. Megtaláltuk az én halamat, azt is lefényképeztük, és halászokkal telezsúfolt kenu jött ki, meg egy medvefej és egy vadász I... ...Egyik éjszaka - mondja később Carey asszony egy újabb látogatást említve - egy kő ragyogni kezdett, kígyó alakú lett, a hüllő két szeme lángolt. Mintha vonaglott volna, és egy férfi jött ki a szájából. Teste eltűnt, de a fej megmaradt... és láthattam, ahogy nagy máglyák

116

égnek az árkon túl, érezhettem az égett fák szagát. Emberek vettek körül: nem primitív britannusok, hanem egy igen civilizált faj képviselői... A templomot megtöltötte a fények ragyogása... Mindezek a benyomások egyetlen pillanatig tartottak, de belevésődtek emlékezetembe. Bármily furcsának tűnik is, az effajta jelenségek nem tartoznak a kivételes ritkaságok közé, és megemlítik őket kétségbevonhatatlanul komoly és méltán hírneves tudósok is: a legismertebb és mély benyomást keltő az, amelyet Marcel Hőmet professzor élt át az Amazon vidékén a Pedra pintadánát. Carey asszony azonban meghökkentő részleteket tesz még hozzá; elmeséli, hogy (a stonehenge-i kősziklákból érkező, ki tudja, miféle titokzatos kisugárzásokon keresztül) megtudta, hogy igen távoli korban szörnyűséges katasztrófa zúdult az emberiségre, és egy nagy civilizációnak mindössze néhány képviselője menekült meg az elsüllyedt kontinensről oly módon, hogy Angliában, Írországban és Amerikában húzódtak meg, és egy nemeslelkű, „a csillagokból alászállt nép" segítette őket. „Három olyan ábrázolást találtunk, amelyek az égi népre vonatkoztathatók - teszi hozzá Carey asszony. - Az egyik személy kis sisakot visel... tunikát, trikónadrágot és csizmát: netán egy űrcsapat tagja? A második alakon... szőrmezubbony, kesztyű, fénylő tunika, öv és csizmába tűrt nadrág... Sok a kőbe vésett kép Stonehenge-ben: vajon kik voltak azok a férfiak, akik ceruzavékony bajuszkát hordtak, sokféle fejfedőjük volt, köztük marhaszarvval ékesek is?" Ha a kíváncsiság okán közelebb akarunk jutni a dologhoz, visszanyúlhatunk egész Rahotep egyiptomi fejedelemig (körülbelül i. e. 2500), akit szépséges hitvesével, Nofretetével együtt furcsán „modern" stílusban ábrázoltak; Rahotep egyike az antik idők ama kevés személyiségének, akire jellemző a pontosan ceruzavékony bajuszocska. De ismételjük, ez a megjegyzés lényegtelen. Sokkal érdekesebb lehet Carey asszony elbeszélésének folytatása: „Amikor Aveburybe értünk, szinte sokkot kaptunk... Emberi fejeket, csoportokat, állatokat ábrázoló gigantikus szobrok között jártunk; megálltunk az egyik emlékműnél, amely trónon ülő királyt ábrázol. Számomra lehetetlennek tűnt, hogy tapasztalt archeológusok nem figyeltek volna fel ezekre a szobrokra. Az aveburyi kövek még csodálatosabbak a stonehenge-ieknél: nyilvánvaló, hogy e művet ruhát és cipőt viselő, művelt nép alkotta meg. Nem tudom, éltek-e itt valaha azok az emberek, akiket a hagyomány szerint szőr borított, de annyi bizonyos, hogy nem ők építhették sem a stonehenge-i, sem az aveburyi műemlékeket. A bolíviai Tiahuanaco kapcsolódik ezekhez a helyekhez..." Vajon lehetséges lesz-e valaha is rádöbbenni az igazságra, túl a hagyományos tudomány merev állásfoglalásain és az űrelméletek lelkes híveinek vakmerő következtetésein? Vajon eljutunk-e egy napon odáig, hogy legalább részben fényt deríthetünk a druida legendák zavarba ejtő világára ? Van, aki szerint például az elvágott kutatásokból az szűrhető le, hogy a druidák holdkultusza, eredetét tekintve, vajmi kevéssé kapcsolódik fantasztikus hiedelmekhez; vagy hogy az állítólagos kozmikus gyarmatosítók a Hold lakói lettek volna, vagy esetleg támaszponttal rendelkeztek bolygónkon! Mindenesetre feltűnést keltő, amit Flammarion ír: „Furcsa részlet maradt ránk a britanniai vallási szokásokat illetően Hékateiosztól (e görög történész és földrajztudós i. e. 500 körül élt). Azt mondja, hogy e szigetről nézve a Hold sokkal nagyobbnak látszik, mint máshol, és hogy a felszínén még hegyeket is meg lehet különböztetni, akár a Földön. Miképpen voltak képesek a druidák effajta megfigyeléseket tenni? Plutarkhosz aztán A Holdban látható arcról szóló művében elmondja, hogy a gallusok szerint és a tudományban sokáig elfogadott nézeteknek megfelelően a holdfelszínen nagy számban volnának földközitengerek, amelyeket a görög filozófus a Kaspi-tóhoz és a Vörös-tengerhez hasonlít. A gallusok szintén mérhetetlen szakadékokat véltek látni a Holdon..."

117

A pecsétőrök Korzika szigetén különös menhirek találhatók: nem a földbe rögzített faragatlan kősziklák, hanem emberi arcvonásokká kimunkált kövek. E szobrokat 1964 júliusában fedezte fel Roger Grosjean régész, a Korzikai Előtörténeti Központ munkatársa, aki a Francia Országos Kutatóközpont megbízásából tanulmányozta a sziget régmúltjának nyomait. A sziget déli csücskén, a cauriai fennsíkon, ő kezdte el feltárni ezeket a különleges műemlékeket; az eddig napvilágra kerültek közül a két legszebb körülbelül három méter magas, domborzatuk fura sisakok koronázta szigorú arcokat ábrázol, az alakok övéből hosszú kard lóg alá. Grosjeant meghökkentette egy részlet: a sisakba mintha két szimmetrikus lyukat fúrtak volna azoknak a szarvaknak a beillesztésére, amelyek sok ókori harcos ékességéül szolgáltak. Régészünk Párizsba sietett, tanulmányozta a szarvas sisakokat megemlítő valamennyi írást, végül megtalálta, amit keresett: a shardanák (vagy shardanék) harci fejfedőit; ez a hajósnép a Földközi-tenger keleti részéből származott, és i. e. 1400-1200 között harcban állt az egyiptomiakkal; Grosjeannak a továbbiak során sikerült megbizonyosodnia afelől, hogy a shardanák 35 évszázaddal ezelőtt elözönlötték és meghódították Korzikát, lakosságát pedig megsemmisítették. A megölt korzikaiak nem ismerték a fémet, ami annyit jelent, hogy nem népüket ábrázolták, hanem a beözönlőket, akik éppen ilyen bronzfegyvereket viseltek. „A kulcs gondolja Grosjean - esetleg Arisztotelész egyik írásában lelhető meg, aki szerint az ibérek annyi obeliszket emeltek sírjaik körül, ahány ellenséget megöltek. A görög filozófus talán egyetlen hibát követett el: az ibérek körében az archeológia tanúbizonysága szerint soha nem élt ez a szokás; a tudós a korzikaiakra akart utalni." Marc-Ambroise Rendű író a világon egyedülállóknak minősíti ezeket a menhireket, csakhogy egyébként kiváló összefoglalója ezen a ponton téved. Kifaragott menhirek egyformán találhatók a világ minden részén: figyelmet érdemel Írországban a cardonachi és a babák, ezek a különös szibériai síremlékek, talán több tekintetben egyeznek a korzikai megalitokkal. Érdekes megjegyezni, hogy ezek a szoborművek az esetek többségében hosszú kőtömbökből készültek, amelyeknek a felső vége kigömbölyödik: ennek alapján alakult ki bizonyos régészkörökben az a nézet, hogy a férfiasság jelképeiről lehetne szó; ez a nézet több okból tarthatatlan, mindenekelőtt azért, mert ha így volna, akkor az ábrázolt személyek nemi jegyei kőbe lennének vésve, ami pedig soha nem fordul elő. Másfelől megalapozott párhuzamot lehetne vonni a maja síroszlopokkal, amelyek Schmidt szerint a menhir logikus továbbfejlődései lehetnének, azaz tökéletesített menhirek. Tény az, hogy a főbb személyeket nem teljes alakban ábrázolják, hanem jelképekben szerepelnek a monolit elülső részén. Ha így volna, elfogadhatnók az űrfeltételezés híveinek magyarázási kísérletét, amelyet talán alátámasztanak olyan lények ábrázolásai, amely lények vajmi kevéssé mondhatók földieknek. „Aki ilyen műveket hozott létre - jegyzik meg egyes tudósok -, az kétségtelenül ma nem is sejthető befolyások hatása alatt alkotott; különben mivel is magyarázható, hogy korunk egyetlen primitív népe sem készít ilyesfélét?" További megerősítést kaphatnánk talán Görögországból: hisz a görög földdel foglalkozó nem kevés archeológus állítja, hogy a jól ismert romok eredetileg sokkal ősibb civilizációk maradványain épültek, e civilizációk visszanyúlnak a pelaszgokig, e bizonytalan eredetű népig, amely éppen az általunk történelem előttinek nevezett korban telepedett meg Göröghonban, a kisázsiai Kariában, Közép- és Dél-ltáliában; ez a nép többek szerint atlantiszi eredetű. Hutin a pelaszgoknak tulajdonítja Elba szigete vasbányáinak a régmúltban történt kitermelését és mérhetetlen föld alatti csatornák kiásását, például a Livadiát Korünthosszal

118

összekötőét; e csatornákat ismerték a régi görögök, és már sok ezer évvel időszámításunk előtt el lettek zárva úgy, hogy használhatatlanná váltak. Úgy tűnik, a baljós Húsvét-szigeten is a tengerrel közlekedő néhány alagút valójában csatorna volt. Ez megmagyarázná a vízzel való ellátottságát egy olyan földszegély lakosságának, amely földterület, sokak véleménye szerint, tulajdonképpen egy ma már eltűnt szigettenger temetőjének céljait szolgálta. Ám hogyan bonyolódhatott le ez a vízellátás? Talán ugyanolyan módszerrel, mint amely a föníciaiak keze munkájával háromezer évvel ezelőtt a szükséges vizet biztosította Türosz városának? Azaz tenger alatti csatorna vitte volna a vizet a szigetre - hisz valaha sziget volt? De még más is van a Húsvét-szigeten. „A sziget déli csúcsán - írja M. J. Thompson -80100 kőház látható, szabályos soruk nekitámaszkodik egy szikla- vagy földterasznak, amely bizonyos esetekben egyben az épületek alapfala is. Az épületek közfalai 1,52 méter vastagok és 1,20 méter szélesek, szabálytalan kődarabokból állnak össze, pirosra, fehérre és feketére vannak festve, rajtuk madarak, emberi arcok és különféle tárgyak ábrázolásai. E házak mellett a különös módon kifaragott sziklák teknőst, halat, mitológiai állatokat ábrázolnak, de legfőképpen madarakat." Idézzük fel, mit ír Alfréd Métraux a csodálatos Húsvét-szigetről szóló könyvében: „A sziget legnagyobb vallási ünnepe, az egyetlen, amelynek pontos részleteit ismerjük, az embermadáré volt, és szorosan kapcsolódott Makemake isten kultuszához. Az évente az Orongo sziklasorain előadott hosszú misztériumdrámának nem csupán mélységes vallási jelentése volt, hanem igencsak befolyásolta a sziget társadalmi életét... A Motu-nui szigetecskén elhelyezett első manutara-tojás felfedezése és birtoklása volt az évente ismétlődő rítusok központi témája, és a leghevesebb szenvedélyeket váltotta ki. A cél talán aránytalannak tűnhet a megvalósítása érdekében kifejtett erőfeszítésekhez és e sovány zsákmányra áhítozókat fenyegető veszedelmekhez képest. De csak az mosolyoghatja meg az effajta vállalkozásokat, aki nem ismeri a szimbólumok erejét. A tojás Makemake isten megtestesülése és nagy hatóerejű vallási és társadalmi erők kézzelfogható kifejezése volt. A tojás birtoklásáért folytatott harc tétje nem más volt, mint az istenek kedvezése és a politikai hatalom jóváhagyása." Métraux kétségtelenül nem takarékoskodik a hivatalos tudomány által körvonalazott feltételezésektől eltérő megállapításokkal; aki figyeli a világ minden részében a misztikus szárnyashoz kapcsolódó hagyományokat, aki bár csak kíváncsiságból, de gunyoros mosoly nélkül elidőzik annak a számtalan legendának, szertartásnak, rítusnak a szemlélésénél, amelyeknek középpontja a tűzmadár, a dörgő madár, a lángoló fészkű főnix, annak számára a húsvét-szigeti ünnep sokkal szuggesztívebb jelentést nyer. Birtokba venni a tojást annyit jelentett, mint embermadárrá válni, hasonlóvá a csillagokból leszállt istenekhez, megszerezni azt az illúziót, hogy az ember egy évre szomszédja lehet azoknak a fantasztikus teremtményeknek, amelyeknek az emléke még rögzítődik kor nélküli hagyományok ihlette dokumentumokon: íme, jönnek a repülő emberek... a kalapos emberek repülnek... Mint ismeretes, a Húsvét-sziget jelenlegi lakosai polinéziai eredetűek. Ám Polinéziában nem létezik, soha nem is létezett olyasfajta szertartás, amely akár egyetlen ponton is érintkezne a madárember ünnepségével. Viszont azonos megemlékezések még ma is előfordulnak egész Amerikában, jóllehet az esetek többségében köpenyek és tolldiadémok, szimbolikus szárnyak és farkak ábrázolják a mesebeli szárnyast! Visszatérve a megmunkált menhirekhez, emlékeztetnünk kell arra, hogy ezeket, bizonyos nézetek szerint, szoros rokonság fűzi a lázálmos húsvét-szigeti szobrokhoz. És mások szerint ez utóbbi alkotások egynémelyikének elhelyezése egyáltalán nem idegen bizonyos csillagoknak a Húsvét-szigetről megfigyelhető fekvésével. Ezzel kapcsolatban néhány délamerikai legenda úgy fogalmaz, hogy a baljós sziget gigászai a mágia segítségével egy napon új életre kelhetnek. Jó, ismerjük el, hogy ez csak legenda. Ám jó volna tudni, vajon Donald

120

Wandrei író innen merített-e anyagot Cimetière de l'effroi című regényéhez; ebben elrévedezik egy titokzatos vonalról, amely a mi jövőnkben összekötné majd Stonehenge-et és a Húsvét-szigetet, és egyetemes katasztrófa berobbanását lenne hivatott jelezni.* „Amikor a csillagok a megjósolt helyzetben lesznek, akkor felébrednek és visszatérnek a titánok. A Föld meghasad, és a felhők magasságánál mélyebb sírokból a Pecsétőr is akkorára nő, mintha titán volna, és felmegy a Crltul Thr-re. A vizek forrani kezdenek, a föld megnyílik, és a csillagok lángoló égbolton kelnek fel. Az égitesteken túl levő világegyetemükből alászállanak a titánok. Maguknak követelik majd mindazt, ami él; ők, akik porból és emésztő tűzből megalkottak bennünket. Mindez akkor megy majd végbe, amikor a csillagok a kellő helyen lesznek, hacsak nem jő el az, aki szembeszállt a Pecsétőrrel, és vereséget mér rá. Ekkor az Őr visszaváltozik kővé, és a titánok mindaddig várakoznak a nagy szférában, amíg a csillagok megint vissza nem térnek a jóslat által megkívánt helyzetbe..."

* Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a húsvét-szigeti szobrok nagyon súlyosak, és elképzelhetetlen, hogy fagörgők felhasználásával állították fel őket. A Topaze nevű hadihajó tisztjeinek az egyik, csupán 2,5 méter magas szobor felemeléséhez is a legmodernebb eszközöket és több mint ötszáz személyt kellett igénybe venniük

121

Monolitok a kráterek között? Egy másik utópisztikus elbeszélés, amelyet futólag talán már idéztünk, de elfelejtettük a címét, említi kozmikus felfedezőink Holdra szállását, elmeséli, mily elképzelhetetlen nehézségek közepette igyekeznek egy furcsa sziklaalakzat felé, aztán elámulva megállnak egy fenséges küllemű, szakállas férfiú emlékművének talapzata előtt, a talapzaton jól kivehető a felírás: „Atlantisz királyának az első űrhajósok" vagy valami hasonló. Természetesen vannak, akik évszázadok vagy évtizedek óta azt hangoztatják, hogy a Holdat már felkutatták, vagy hogy lakott terület: ezek az urak kiváló társaságban vannak, hisz már a szamoszata Lukianosz - más, nem kevésbé illusztris antik gondolkodókkal együtt „látott" bolygónkon rendkívüli lényeket, fura állatokat és egyéb, meglehetősen érdekes dolgokat. És van, aki még ma is azt hiszi, hogy a szovjet és az egyesült államokbeli szondák által elkattintott fényképek bizonyos részleteiben ismeretlen űrhajósok alakját fedezik fel, sőt az

122

„űrfauna" példányait. Nyilvánvaló, hogy eme elbűvölő képek fényeinek és árnyékainak játékában többé-kevésbé mindent lehet „látni", csak egy csipetnyi fantázia kell hozzá. Ha aztán valóban lett volna olyasmi, ami idegen jelenlétet bizonyíthatott volna Szelené istenség égitestén, a Holdon, a tudósok minden bizonnyal elsőnek jegyzik fel és hangsúlyozzák, hisz az összegyűjtött anyagot a legaggályoskodóbb vizsgálatoknak vetették alá. Pontosan ezekből a vizsgálatokból bukkantak elő váratlan megállapítások, persze nem olyan szenzációsak, mint azok az elméletek, amelyek szerint az életnek bizonyos formái megvannak bolygónkon, de azért eléggé hajmeresztők. Erről szól William Blair professzor, aki kétségtelenül nem dilettáns megfigyelő, hanem a fizikai antropológia és az archeológia jeles szakértője, és kiemelkedő helyet foglal el a Boeing Biotechnológiai Intézetében. Blair professzor érdeklődését a Lunar Orbiter-2 által a Nyugalom tengerének nyugati peremén elkattintott kép keltette fel, amelyet a NASA 1966. november 2-án sugárzott ki a világba. A képet nyomban elkeresztelték „a csúcsok fotójá"-nak, mert pontosan különválasztható árnyak észlelhetők rajta, és alakjuk világosan megkülönbözteti őket a holdtáj megszokott jellegzetességeitől. A legnagyobb árnyék ahhoz hasonlít, amelyet Washington szobra vet kora reggel vagy késő délután; a legmagasabb csúcs körülbelül 213 méterre emelkedik, a legalacsonyabbak pedig tisztes szálfenyőkkel egyenlő méretűek. Ezek az alakzatok meghökkentettek jó néhány tudóst, akik azonban nem merészeltek megkockáztatni magyarázási kísérleteket: a feltételezett holdépítményekről szóló híradások (később kiderült róluk, hogy természeti formációk) valóban meggyőző módon intenek bennünket elővigyázatosságra; és éppen eme figyelmeztetés nyomán beszélt Richard W. Shorthill doktor, e terület egyik legnagyobb szakértője a csúcsokról úgy, mint valamely geofizikai esemény eredményéről. A bizonytalan meghatározás sokakat kielégített, Blairt azonban nem: szerinte a tétel igen egyszerű vonatkoztatási meghatározással megdönthető, mégpedig utalással a mi égitestünk történelem előtti műtárgyaira, ahogy a légi felvételek mutatják őket. „Ha a csúcsok valóban valamely geofizikai esemény eredményei volnának - jegyzi meg e tudós -, logikusan azt várhatnánk, hogy véletlenszerűen szóródnának szerteszét. Következésképpen a háromszögelés egyenlőtlen oldalú, vagy más módon szabálytalan háromszögeket adna. Az viszont, amely a holdbéli tárgyakra vonatkozik, x, y, z koordinátás derékszögű alaprendszerhez vezet, hat egyenlő szárú háromszöghöz és két tengelyhez, amelyeknek mindegyike három pontból áll." Az, amit Blair gyanítható koordinált összefüggések szűkre korlátozott és a legnagyobb mértékben spekuláción alapuló elemzésének nevez, magában foglal egy úgynevezett „árkot", pontosabban széles derékszögű depressziót a legmagasabb csúcstól nyugatra. „Az e depresszió vetette árnyék - hangsúlyozza a tudós - mintha négy 90 fokos szöget jelezne, és a szerkezet olyan mélyedésre emlékeztet, amelynek a falait eróziós folyamat döntötte romba, vagy beomlottak." Eme megfontolások alapján egyes tudósok némi iróniával megkérdezik: netán Blair azt az elképzelést kívánja-e sugallni, hogy a csúcsok átmeneti értelem művei, a megfigyelés vagy az égi hajózás, sőt a közlekedés eszközei? „Azt akarják, hogy igent mondjak, és ezzel eljátsszam minden hitelemet? - válaszol minden teketória nélkül a professzor. - Nos, kijelentem: ha a Földön fényképeznének le ilyen együttest, az archeológusok első gondja az lenne, hogy megszemléljék a helyszínt, és próbaásatásokat végezzenek, és ily módon igyekezzenek megbizonyosodni a felfedezés horderejéről."

123

A szkeptikus megfigyelők csupán úgy vághatnak vissza, hogy előhozakodnak a véletlennel, amelynek furcsa szeszélyei következtében a természeti jelenségek néha szimmetrikus alakzatokat hoznak létre. „Ám ha ezt az axiómát alkalmazták volna azonos földi alakzatokra - replikázik Blair -, akkor a ma ismert azték és maja építészetnek több mint a fele még mindig fákkal és bozóttal borított dombok és depressziók alatt feküdne eltemetve... mint valamely geofizikai esemény eredménye; a régészet soha nem fejlődött volna ki, és az emberi fejlődésre vonatkozó legtöbb adat beleveszne a titokzatosságba." A Hold még mindig számtalan talányt rejt a szikrázó csúcsoktól a többé-kevésbé mindenhol elszórt kupolákig, a kereszt alakú furcsa alakzattól - amelyet Róbert E. Curtis alamagordói csillagász fényképezett le, és a Harvard Egyetem folyóirata ábrázolt - ama nagyon különös blokkig, amelyet a Sond-3 rögzített 1965 júliusában, és a Pravda közölt lenyűgöző nagyításban. „Blair csúcsai" jelentik azonban a leginkább elgondolkoztató rejtélyt. Tekintsük őket egyszerűen természeti alakzatoknak: de akkor el kell ismernünk, hogy az elsők ebben a fajtában, amelyre valaha is rátekinthettünk. Mert ha a véletlen művei volnának, olyan jelenséggel állnánk szemben, amely még hajmeresztőbb Pitagorasz-tételének grafikai ábrázolásánál, amelyet merő véletlenségből végzett el egy majom, amikor krétát kapott a kezébe. LONTAY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

124

SCHALK GYULA

Mi az igazság az UFO-k körül? A fantasztikus irodalom lapjain űrhajók idegen naprendszerek bolygóin landolnak; idegen bolygók űrhajói ereszkednek a Földre; itt jártak talán a történelem hajnalán, talán a biblikus időkben; talán jeleket hagytak a Földön; jelenleg is itt keringenek körülöttünk űreszközeik, csak nem vesszük vagy nem akarjuk észrevenni őket. Ilyen látogatók az UFO-k is. Hirtelen megjelenésükről, különös, gyors mozgásukról és az általuk keltett fényjelenségekről gyakorta olvashatunk rövid beszámolókat. Alig múlik el hét, hogy a világ valamely tájáról ne kapnánk ilyen

híreket. Az UFO-kérdéssel szinte naponta találkoznak a csillagvizsgálók munkatársai is, majd mindennapra esik egy levél, egy telefon, amelyben UFO-jelenségről számolnak be, vagy érdeklődnek e jelenségek iránt. Az emberekben erősen él az idegen élőlények ¡«jártának a hite, amely körül mítoszok képződtek, és téveszmék szövevénye keletkezett a tudatokban. A tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek általában nem tesznek különbséget az UFOk és az ún. repülőcsészealjak között. Az

UFO az angol Unidentified Flying Objects = azonosítatlan repülő testek kifejezés rövidítése, betűszó. A hazai irodalomban tovább fokozta a nehézséget az a tény, hogy az UFO betűszó első betűjét Unknown = ismeretlen szóval fordították, és így terjedt el: mintha minden UFO-jelenség ismeretlen lenne, illetve maradt volna. A repülő csészealjak feltételezett űreszközök, amelyeket esetleg idegen civilizációk irányítanak, a mi fogalmaink szerint automatikus szondák. Egy 1969-ben kiadott beszámoló szerint UFO-nak nevezzük a beszámoló jellegétől függően az o^yan tárgyakat, amelyeket egy vagy több ember látott az égbolton vagy a Földön ugyan, de repülésre képesnek ítélte, és amelyet a megfigyelők nem tudtak természetes tárgyként azonosítani, és elég rejtélyesnek ítéltek ahhoz, hogy bejelentést tegyenek róla... Ebből a definícióból következik, hogy UFO-k léteznek, mert sok ezer bejelentés is létezik. A vizsgálatok után azonban a jelentések többsége azonosítható: nagyobb részük ember alkotta tárgy, más részük természeti jelenség, amelyeket szokatlan körülmények között észleltek, vagy szokott körülmények között ugyan, de gyakorlatlan megfigyelők. Az UFO-beszámolók eddig több mint 90 százaléka értelmezhető volt. Amikor tehát a tudomány az UFO-khoz tapadó hamis képzetek ellen harcol, akkor nem akarja kijelenteni, hogy nincsenek azonosítatlan repülő objektumok vagy ilyen benyomást keltő jelenségek, mert fennmaradt néhány bejelentés, amelyeket mind ez ideig nem sikerült azonosítani. Mindezek alapján azonban nincs elegendő bizonyítéka a tudománynak ahhoz, hogy bizonyítva lássa idegen civilizációk eszközeinek itt-jártát! A repülő csészealjak léte egyébként jelenlegi világképünkből nem is következik. Részben mert azt már bizonyosan tudjuk, hogy a Naprendszerből ilyen tárgyak nem érkezhetnek (nincsen a Földön kívül civilizációt hordozó bolygó a Naprendszerünkben), részben pedig azért, mert ma már jól ismerjük a csillagközi

űrszondák küldésének energiát, időt és rendkívüli szellemi erőfeszítéseket igénylő lehetőségeit. Nem remélhetjük, hogy bármely civilizáció is képes lenne a jelentésekhez mért gyakorisággal űrszondákat indítani a Galaxisban I E bejelentések nagy részénél ugyanakkor számolnunk kell a megfigyelések általános bizonytalanságával. Csillagászati és más jelenségek megfigyeléséről érkezett beszámolók alapján kijelenthetjük, hogy valójában minden ember megfigyelési képességét eleve elégtelennek kell minősítenünk mindaddig, amíg annak ellenkezőjét a megfigyelő be nem bizonyítja I Ez alól még a nagyon jó irányítóképességei rendelkező pilóták sem kivételek, akiktől az UFO- és a repülő csészealj bejelentések zöme érkezik. (A háború alatt például gyakran lőttek a pilóták a Nap szomszédságában tartózkodó Vénusz bolygóra, mivel azt a Nap fényét kihasználó ellenséges repülőnek vélték.) A tudomány ellenérvei közül csak néhányat említünk: miért nem látják egyszerre többen is - csillagászok, tudósok, asztronauták, radarral, nappal, a talajon, egészen közelről, néhány másodpercnél hosszabb ideig, az égbolt egészéről készült csillagászati felvételeken? Vannak motivált kérdések is: miért jönnek ide? Miért nem lépnek kapcsolatba velünk? Miért nem egyformák, vagy legalább hasonlók? Miért nem a nagyvárosokban ereszkednek le, ahol kapcsolatba léphetnének a Föld képviselőivel? Miért látszanak megsérteni a fizikai törvényeket? E kérdések önmagukért beszélnek. A csészealjhívők által leírt jelenségek „viselkedésmódja" ellentmond a józan logikának. Az UFO-hivők, akik UFO-kon csészealjakat értenek, adatokat közölnek. Stanton T. Friedman, a TRW System magfizikusa például azt, hogy 434 UFObeszámolóból 71 nagyon jól leírt, de végül megmagyarázhatatlan jelenség volt. Szerinte ezeket az adatokat vizsgálva megbizonyosodhatnánk arról, hogy léteznek idegen égitestekről érkező eszközök. Ez azonban nem bizonyíték. A

126

csészealjrajongók kritikátlanul hisznek mindenben, és a legcsekélyebb kétséget sem támasztják a távoli tájakon, lakatlan vidékeken, messzi autósztrádák mentén állítólag landoló csészealjak valódiságával szemben! Még az UFO-beszámolók lelkes adatfeldolgozói sem láttak sohasem saját szemükkel csészealjakat! Adataikat mások beszámolóira alapozzák. De egyszerű számításokat is végezhetünk. A galaxis technikai civilizációinak számát ma tudományos becslések alapján egymillióra tehetjük. Átlagos élettartamukat nagyon optimista becsléssel tízmillió évnek vesszük. Carl Sagan e nagyon optimista számokkal így válaszol: tegyük fel, hogy az egymillió civilizáció X csillagközi szondát indít évente. Ekkor a galaxisban indított szondák évi száma: 106X. Ha utazásonként minden szonda csak egy kapcsolatot teremt, akkor évente 106X megérkezéssel kell számolnunk. Bizonyos, hogy a galaxis néhányszor 1011 csillaga közül legalább 1010 érdekes hely van, ahová érdemes ellátogatni. Ezért a megérkezések évi átlaga egy adott bolygón 1:104 = 10-4. Vagyis ha évente csak egyetlenegy csészealj látogatja meg Földünket, kiszámíthatjuk, hogy milyen indítási gyakoriságot jelent ez az egymillió idegen világtól. Azt az eredményt kapjuk, hogy civilizációnként tízezer indítást, az egész galaxisban pedig tízmilliárd indítást kell feltételeznünk évente! Ez hallatlanul nagy indítási gyakoriság még akkor is, ha valamennyi civilizációt a miénknél sokkal fejlettebbnek tételezünk fel. Hong-Yee Chin kínai származású amerikai fizikus kiszámította, ha napi egy csészealj érkezne a Földre, mint ahogy azt a beszámolók feltételezik, akkor egy, az Apollo-fülkénél valamivel nagyobb fülke esetében a galaxis élettartama alatt mintegy félmillió csillag valamennyi fémanyagát fel kellene használni a csészealjakhoz. De ha a csillagok bizonyos külső héja alkalmas fém kibányászárása, akkor ahhoz, hogy az említett gyakorisággal érkezzenek

127

csészealjak a Földünkre, kétmilliárd csillagot kell felhasználni! Ilyen asztromérnöki tevékenységet még a Kardasev szerinti III-as és IV-es típusú civilizációkról sem tudunk feltételezni. Arról nem is szólva, hogy e tárgyaknak fény-sebességgel kellene száguldaniuk, és hogy az ember első tárgyi üzenete, a Pioneer-10 űrszonda csak 80 ezer év múlva juthat el a legközelebbi csillagok távolságáig!

A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége, Bp. VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Bp., Postafiók 43.

Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Fazekas László Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Gergely István 44 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 2732 - e - 7779

Készült a Zrínyi Nyomdában (76.1140/1) rotációs ofszetnyomással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia." Jacques Bergier „A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem irodalom a szó igazi értelmében." Fred L. Polak „Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak összességét." Michel Bútor „A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül, egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig." Dr. Otakar Chaloupka „A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű szerinti értelmezésétől." Julij Kagarlickij „A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen." Jacques Bergier Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft