0
GALAKTIKA
Tudományos-fantasztikus antológia
Lev Uszpenszkij: A salmugra alma (Farkas Attila fordítása) 3 Kir Bulicsov: A választás (Karig Sára fordítása) 45 Szever Ganszovszkij: A harag napja (Árvay János fordítása) 55 V. Majakovszkij: 150 000 000 (Részlet; Szabó Lőrinc fordítása) 73 Ivan A. Jefremov: Kozmosz és paleontológia (Benczik Vilmos fordítása) 75 J. Brandisz- V. Dmitrijevszkij: A fantasztikum realitása (Benczik Vilmos fordítása) 88 A. Sztrugackij - B. Sztrugackij: Piknik a senkiföldjén (Bojtár Anna fordítása) 101 Kötetünk képeiről 126
11
Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen Andrej Szokolov festménye Kuczka Péter editor, 1974
2
A salmalugra ma
LEV USZPENSZKIJ
ÉS MONDÁ A FEJEDELEM; „EME ERDŐK MÉLYÉN VÁROST ALAPÍTOK, ÉS AZT KALAVAGÁRNAK NEVEZEM EL MERT AZ EMBEREK MEGMENTÉSÉRE ADATOTT A FA, AMELYNEK NEVE SALMUGRA VAGY KALAVA..." Indiai legenda
SZEMELYI IGAZOLVÁNY SZÁMA: PA XXIII 725449 ÉRVÉNYES: 1955 IV. 1-IG VEZETÉKNÉV, APAI ÉS UTÓNÉV: KONOPLJOV ANDREJ ANDREJEVICS SZÜLETETT: 1904, JÚLIUS 31-ÉN SZÜLETÉSI HELYE: RZSEV A SZEMÉLYI IGAZOLVÁNYT A LENINGRÁDI VÁROSI RENDŐRKAPITÁNYSÁG 35. ŐRSE ÁLLÍTOTTA KI
I. fejezet / Konopljov főkönyvelő titka 1945. szeptember 19-én a leningrádi Dinamó stadionban, miközben a Zenit és az MVO csapata elszánt küzdelmet vívott egymással, Andrej Andrejevics Konopljov, a Lenemail Zománcvirág kisipari szövetkezet főkönyvelője benyúlt homokszín nyári felöltőjének jobb zsebébe - a zsebkendőjét akarta elővenni, hogy letörölje arcáról az önfeledt szurkolás verejtékét -, és egy idegen, gömbölyded tárgyra bukkant. A tárgy egy zizegő papírba gondosan becsomagolt mandarinhoz hasonlított. A nem éppen fiatal, de jóvágású, a vérbeli labdarúgást és mindenféle létező sportot kedvelő Konopljov főkönyvelő, a Zenit elkötelezett szurkolója egy ideig meglepetten nézegette a zsebéből kivett holmit. A papír Konopljov ifjúkorából, a forradalom előtti időkből ismert csomagolópapírhoz hasonlított - akkoriban ilyenbe csomagolták a külföldről behozott narancsot félig áttetsző volt, s valamilyen nehezen kivehető ábra volt rajta. A papír kibomlott a főkönyvelő kezében, és Konopljov tenyerén egy - rejtélyes módon hozzákerült - gyümölcs feküdt, amely almára vagy inkább éretlen, de az őszibarackhoz hasonlóan bolyhos gránátalmára emlékeztetett. Vékony héja könnyed, kellemes nyers illatot árasztott. Konopljov mutatóujja és nagyujja egymáshoz tapadt, mintha csak gyantavirághoz nyúlt volna. A meglehetősen összegyűrt papiroson gyantacseppek ütöttek át. Rajta keresztben, a kivehetetlen ábrákon kék ceruzával, dőlt nagy betűkkel írt szöveg volt olvasható: Ez az első - olvasta egyre nagyobb meglepetéssel Andrej Andrejevics. - A harmadik alma napján eljössz hozzám, Aranyosorcájú. A főkönyvelő felvonta szemöldökét, az arcára teljes értetlenség ült ki. De egy perc múlva kissé bizonytalanul felsejlett benne egy gondolat. ,,Az ellentengernagy! - villant át az agyán Andrej Andrejevicsnak. - Ki, ha nem ő ? Lám, milyen virgonc legény! Aranyosorcájú, hm? Ezt biztosan ő tette a zsebembe a sajátja helyett... Nahát! Szinte kellemetlen..." Megszokott óvatos udvariassággal megérintette a szomszédja aranypaszományát. - A magáé, Zobov elvtárs? Zsebet tévesztettünk, mi?
3
Az ellentengernagy kényszeredetten fordította el figyelmét az MVO büntetőterületéről, és kelletlen vette tudomásul, hogy hozzáértek. Két félidő telt el eredmény nélkül, és az ellentengernagy most jobban izgult, mint egyébként: már csak néhány perc maradt a lefújásig. A szünetben az ellentengernagy még a fényes rendőrsípot is elkérte állandó második szomszédjától, a 293-as iskolából való Edik Kiskintől, és most idegesen rágcsálta erős fogaival a síp végét. - Enyém? Micsoda az enyém? - mordult fel. - Ez? Sose volt! Sörét*, sörét! Hadd lám csak... Az ellentengernagy hirtelen érdeklődéssel vette közelebbről szemügyre az aranybarnás gyümölcsöt. - Nicsak, nicsak, kedves elvtársam! Honnan van ez magának? Hol szerezte? Hiszen maga dúsgazdag ember! Tudja, mi ez? Istenemre, salmugra alma! Hiszen ez... Minden bizonnyal be akarta fejezni a magyarázatát, de pont abban a pillanatban felugrott az egész stadion, Borisz Csucselov, azoknak a régi időknek a híressége lefutotta az MVO védelmét, és az ellenfél kapuja felé tört. A labda fütyült, mint az ágyúgolyó. Csucselov pompás gólt rúgott a bal felső sarokba. Felesleges leírni, mi történt. A stadion déli oldalán levő „dombocska", amelyet akkor éppen fiatal fiúk szálltak meg, vulkánná változott. No de a lelátó valamennyi szektorában felugráltak a helyükről a szurkolók: a gól csak egy másodperccel előzte meg a mérkőzés végét jelző sípszót. Tucatnyi heves vérű legény ugrott át az alacsony korláton. Jobb felől egy hosszúkás csomaggal valaki teljes erővel vállon csapta Konopljovot. A szemmel láthatóan pityókás fiatalember egy félliteres üveggel a kezében futott végig az átjárón. - Borja! - üvöltötte mindent elsöpörve maga előtt. - Borja barátom! Csucselov! Én... és mind valamennyien iszunk az egészségedre... Borja! Az emberhullám magával ragadta Andrej Andrejevicsot is. Maga is lelkesen hadonászott, és teli torokból kiabált. Amikor az első lelkesedési hullám levonult, és a főkönyvelő körülnézett, az ellentengernagy már nem volt a közelében... Most csak a homokszín felöltős, puhakalapos magas férfi állt a két üres ülőke között, és különös zavarral nézegette a tenyerében tartott érthetetlen gyümölcsöt. - Sal-mug-ra?! - szólalt meg végül. - „A harmadik alma napján eljössz hozzám." Ki jön el? Kihez jön? És mit jelent az, hogy Aranyosorcájú? Konopljov, a Lenemail Zománcvirág főkönyvelője soha életében nem hallotta azt a szót, hogy salmugra. Önmagában véve ennek igazán nem kellett volna bármiféle határozott érzést is kiváltania belőle... Hát istenem, valamilyen alma... No és, nyilván tévedésből dugták a tumultusban a zsebébe... Tegyük fel, hogy salmugra alma: elvégre vannak különféle antonov meg safrán almák, miért ne lehetne salmugra alma is? De valahogy mégis ennek a különös gyümölcsnek a váratlan felbukkanása kellemes meglepetésként érte. Mi ez? Miért van ez itt? Nem, erre képtelen volt csak úgy egyszerűen válaszolni... Meglehetősen jól megtermett - ahogy Maruszja, a felesége mondogatni szokta: kaukázusi - orrához emelve a gyümölcsöt, még egyszer beszívta a bolyhos gyümölcshéj illatát... Furcsa illata van!... Igen furcsa, semmihez sem hasonlítható, gyengén kesernyés meg édeskés, picinykét fanyar illat... Hol és mikor, milyen körülmények között érezhetett korábban ilyen illatot? Teljesen bizonyos - soha... No de mégis?! Még egyszer elolvasta a papiroson írt üzenetet: Ez az első. A harmadik alma napján eljössz hozzám, Aranyosorcájú Elkomorodott. Hogyan értse ezt? Aranyosorcájú - mi lehet ez, aláírás vagy megszólítás? Az Aranyosorcájú az, aki megy, vagy akihez megy valaki? Olyan határozatlanul fogalmazták, hogy nagyon nehéz eligazodni rajta: az „eljössz hozzám" után pont áll vagy * Sörét! a flottánál: Állj! Megállás!
4
vessző? De maga a papír sem írásra való: amolyan hullámosított japán vagy kínai... Őszi, de még igen meleg este volt. Gyorsan bealkonyodott, de az alkony aranyló és vérszínű fényei élesen verődtek vissza mindkét Néva-ág víztükrén. És ha valaki a hömpölygő Néva folyásának irányát követte volna tekintetével, észrevette volna, hogy az alacsony part mentén egy magas, választékosán öltözött férfi ballag. Bárki a lelkét tehette volna rá, hogy egy egyszerű szovjet állampolgár, aki a Néva partján haladva a kétségtelenül leghétköznapibb, semmi különöset nem tartogató holnapja elé siet. Az ismerősök csodálkoztak volna: nézzék csak, Andrej Andrejevics! Tisztviselő létére is rokonszenves férfi: szolid, szűkszavú, különféle Sherlock Holmesokat és Louis Bousse-nardokat kedvelő, ezerkilencszáznégyes születésű férfiú... Látta-e valaha valaki Andrej Konopljovot Leningrád utcáin sietni? Könyvelő; minden perce előre jól ki van számítva. Maga Konopljov sem emlékezett arra, hogy valaha is sietett volna. Kahovkánál fordult vele elő... No de az 1919-ben történt, elhagyatottsága idején, amikor egy kisfiú feje fölött elviharzott a polgárháború... Egyszóval mintha valamilyen egészen más emberrel történt volna... Nem, Andrej Konopljov soha sehová nem rohant, sem a szó szoros, sem a szó átvitt értelmében. Ilyen buzgalom húsz évvel ezelőtt lobogott benne, Maruszjával kötött házassága idején, de akkor sem vesztette el a fejét. Igen, nyíltan kimondhatjuk, hogy azóta, huszonkét éves kora óta, az 1926-os esztendőtől kezdve az élete egyenletes léptekkel haladt előre: egyszerűen, egyenesen és nyugodtan, minden különösebb esemény és kaland nélkül, hacsak nem számítjuk az öreg Conan Doyle agyonolvasott könyveit vagy a háború előtt Litvániában vagy Észtországban kiadott Wallace-ponyvák nagy nehezen, pult alól megszerzett példányait. Konopljov lakása körül viharok dúltak, összecsaptak a hullámok, dörgött az ég, forrongott a világ, de Konopljovék családja nyugodtan és egyszerűen úszott át a viharos harmincas éveken, mint az a hajó, amely a tájfun szélcsendcentrumába került... Andrej Andrejevics gyorsan a zsebébe nyúlt, zavart reménykedéssel... Nem, az alma a helyén volt: ez nem volt álom! Véletlen? Nagyon furcsa véletlen, vinné el az ördög! És miért reagált így az ellentengernagy: „Hiszen maga dúsgazdag ember"? Salmugra alma?! Mi ez valami új fajta? Azonkívül pedig - miért? Óvatosan elővette az almát, és ezúttal minden oldaláról alaposan megnézte. Az alakja nem mondott neki semmit, no de az illata, az illata... Határozottan éppen olyan illata volt, amilyet már valamikor valaha érzett. Csakhogy mit, hol, mikor? Fúj, milyen kellemetlen ez a furcsa, semmivel sem kapcsolatos, semmit nem mondó, félig sejtés, félig emlékezés... Akármi történjék is, holnap fel kell kutatnia az ellentengernagy telefonszámát, és részletesen ki kell kérdeznie. Előfordulhat, hogy valami nagy érték. Lehetséges, hogy valaki elvesztette, és most hiába keresi... Az is meglehet, hogy a tolongásban, a villamoson, a trolibuszon valaki siettében a mellette álló zsebébe dugta a gyümölcsöt. Az övébe, Konopljov zsebébe... Igen, de hát igazán nem adhat fel hirdetést az újságokba: „Hozzám került egy barnás színű salmugra alma..." Nevetséges! Akárhogy történt is, A. A. Konopljov, a Lenemail könyvelője már-már megnyugodva szállt le a trolibuszról a Munka téren. Mennyiben érintheti mindez őt, Konopljovot? És... talán még egy kicsit kár is, hogy nem érintheti... „A harmadik alma napján eljössz hozzám, Aranyosorcájú!" Hiszen valaki valakinek írta ezeket a forró szavakat. Valaki valakinek adta ezt a nevet: Aranyosorcájú... Vagy ez valamilyen kalandregényből való, amit a csendes könyvelő annyira kedvelt? Igen, a regényekben előfordulnak ilyen dolgok, no de az életben, még ha előfordulhatnak is, semmiképpen sem a Zománcvirág szövetkezetben, sem a Zamjatyin utcában, sem abban a „házban, ahol Grigorjev N. M. elvtárs a gondnok". Andrej Andrejevics kissé zaklatott hangulatban ment végig a bulváron, ahol még hullottak a szilfa- és hársfalevelek, befordult egy mellékutcába, keresztülment a Krasznij utcán.
5
Otthon mindent rendben talált, bár Maruszja még nem tért haza. Szvetocska a vörös selyemernyős lámpa alatt megadóan magolta az ófelnémet ördöngösséget. A konyhából bravúros énekszó hallatszott, ahol Rajecska Szerebrjankina, egy nagyon kedves kislány minden különösebb ceremónia nélkül egy személyre való rántottét sütött. A pamlagon Remocska - keresztnevét a RÉM rövidítésből kapta: Revoljucija, Elektrifikacia, Mir (Forradalom, Villamosítás, Béke) -, a másik barátnő aludt összehúzva hosszú lábait, a Faust második részével a feje alatt. És ami a legmintaszerűbb volt - Szvetlana nem hízelgett, nem kezdett kedveskedni: „Apuka, apuka!", hanem ófelnémet kiejtéssel hanyagul odavetett valami olyasfélét, hogy „gut Morgen, Vater". Szóval a lelkiismerete tiszta volt. Andrej Andrejevics a fogasra akasztotta felöltőjét, és a zsebéből kivette az almát is meg a levélkét is. - Volt nálunk ma este valaki? Szvetlana még a fejét sem emelte meg. - Jurka járt itt. Kitessékeltük, mert zavar... No meg téged keresett egy alak, olyan koreai vagy japánféle. Egy kis csomagot hozott, azt mondta, ismerősöktől. Ott van, ni! Az íróasztalon... - Csomag? Nekem? Talán a szövetkezetből? Andrej Andrejevics későbbre halasztva a vele történtek elbeszélését és az alma bemutatását, kissé csodálkozva ment át a szobába. A hivatalból a lakására talán csak a régmúlt, háború előtti években küldtek csomagokat, de akkor nem a Lenemail volt a munkahelye. ... A Maruszjával közös szobájában félhomály volt. A nagy asztalon az ő régi zöld porcelán burájú irodai lámpája égett; nagy nehezen, de sikerült megvédenie a család nőtagjaitól. Jobbra, a számviteli akták kis halmazán számlák hevertek; balra, az asztal szélén egy számológép állt, amellyel a tulajdonosa nem különösebben rokonszenvezett. Az asztal közepén, a rózsaszínű fényezett papíron hanyagul odadobva egy szürkéssárga csomagolópapírba tekert, szorosan átkötött kis csomag hevert. A csomagon se cím, se másféle felirat nem volt, így Konopljov kissé értetlenül vágta át tollkésével az erős, tömör sodrású szizálhoz hasonló zsineget. A papír zizegve bomlott ki. Két tárgy bukkant elő belőle: egy szürke vászonkötésű, bőrpántos, takaros könyvecske és egy egészen kicsi, majdnem kocka alakú, lakkozott, fekete doboz, hasonló azokhoz, amelyeket Japánban vagy Kínában készítenek, de valamilyen teljesen ismeretlen, halvány színű növényi vagy geometriai - díszítés volt rajta. Ám Konopljovnak még csak ideje sem maradt arra, hogy a dobozba bepillantson. A saját szemének sem hitt, amikor a könyvre nézett. A borítófedél durva vásznán, megnyálazott tintaceruzával írva ez állt: A. Konopljov, 2. sz. napló. Mit jelent ez? Andrej Andrejevics keze megremegett. Lázas sietséggel, el sem találva azonnal, mit és hogyan kell csinálni, felbillentette a vékony fafedelet. A kis ládikó vörös belseje égető fénnyel villant a szemébe. Konopljov főkönyvelő abban a pillanatban belecsúszott öreg, kopott szőnyeggel borított karosszékébe. A dobozban, valamilyen szürkészöld vatta- vagy inkább növényi rostrétegen, ugyanolyan barnásarany színű alma hevert, mint az, amelyet még mindig a zsebében tartott. A kék betűk vibráltak a szeme előtt: Ez a második. A harmadik alma napján eljössz az Aranyosorcájúhoz... Az ebédlőben zajosan, öblös kongással, ütni kezdett a falióra. Szvetocska odébb csúsztatta a padlón a széket, és felmászott rá. Szerebrjankina a konyhában hangosan énekelt valamilyen égszínkék szempárról... Andrej Andrejevics, ez a középkorú és átlagéletű ember, semmit sem látó szemmel bámult ki az ablakon, ahol a sötét üveg mögött a Néva vízéről visszaverődtek a Vaszílijszigetek útvonalainak lámpafényei... A második és A harmadik... Mást semmit sem lehetett ott látni...
6
II. fejezet / A nevetségestől a fenségesig. Azon a szeles, még enyhe, hol esős, hol tiszta, őszi leningrádi napon a nevetséges és a hétköznapi egyszerre nyomtalanul, hosszú időre eltűnt A. A. Konopljov főkönyvelő életéből. Eltűnt, mint valami színpadi mozgókulissza, még csak nem is zörgött... A realista társadalmi elbeszélés a mondat közepén átment a szeszélyes groteszkba, fantazmagóriába. És mindez bármiféle látható ok nélkül. És itt érdemes megkérdezni önöket, e sorok olvasóit: észrevették-e, hogy meglehetősen lényeges különbség van abban, ahogy a férfiak és a nők viszonyulnak az irodalmi művekhez? Megfigyelték-e, hogy a nők számára - a fruskáktól az érett hölgyekig - a legvonzóbbak azok a művek, amelyek az események normális, természetes, állandó és megszokott menetét írják le. Amíg minden úgy halad, „mint mindig", addig érdeklődéssel olvasnak. Még a Robinson Crusoe-ból is leginkább azokat az oldalakat ragadják ki a leányok, amelyek Robinson „távoli farmját" - ez majdnem olyan, mint bármelyik angol yeomané! - vagy kényelmes barlangjának komfortját írják le. Még Verne Rejtelmes szigeté ben is valamennyi csoda közül a legerősebben a meleg - és egy liftes, városi többszobás lakáshoz nagyon hasonló Gránitpalota imponál nekik. A nők számára borzongató dolog a Kilátó-fennsíkról szemlélni a Cápa-öblöt körülvevő Állkapocs-fokokat. Ők szívesebben veszik, ha maguk után húzva a kötélhágcsót, betekinthetnek a néger Nab konyhájába, a jó Nabukodonozor olyan tisztaságot teremtett ott, mint amilyen egy nagyváros legjobb háziasszonyánál található... Hát nem érdekes ez? Minket, férfiakat, és a férfiak jobbik részét - a gyerekeket - más érdekel. A mi irodalmunk ott kezdődik, ahol megjelenik a váratlan. „A folyó folyása hirtelen bömbölő feneketlenségbe szakadt... Ez volt az, amit ma Viktória-vízesésnek neveznek..." Ah, hogy megdermed erre a fiúk, a férfiak szível „A bokrok mögül váratlanul egy tigris bukkant elő..." „A megboldogult angol squire (vagy kereskedő, nem lényeges) kapujában egyszer csak táncoló figurák jelentek meg..." És ha közülünk egyesek valóságos életéből hiányzik az ilyesféle váratlan - a leggyakrabban más, idegen életről szóló elbeszélésekben kezdjük azt keresni... Amikor aztán a homályos ablakon át valakinek a foszforeszkáló szeme villan be, amikor minden előzmény nélkül, pontban éjfélkor, tompa koppanás hallatszik a főlépcső felőli ajtón, amelyen még a forradalom előtti időkből ott maradt az Oroszország Tűzbiztosító Társaság füstös, fehérkékes kerek táblája (kinek és miért jutott volna eszébe levenni azt?), amikor minden figyelmeztetés nélkül az udvar közepe, a házmester lakásának ablakaival szemben meghasad, és a hasadékból valamilyen „kék Tellura-özön kezd kiáradni" - akkor ez a már régen szélcsendes vizeken hajózó ember egyszerre megijed, és először érzi a kimondhatatlan, ismeretlen, de ugyanakkor áhított gyönyör áramütését. Ebben a pillanatban egyszerre élni kezd. És most, azon az őszi estén, amikor a Zamjatyinon élő férfinak vízeséseket és örvényeket nem ismerő, csendes, régóta mozdulatlanul álló tavacskájába egymás után két salmugra alma pottyant bele, a férfi zavart és téveteg reménységgel sóhajtott fel megdöbbenésében... Miért? Fél órával később, amikor az első élmény éles hatása lecsitult, Andrej Andrejevics hirtelen elhatározással - nem volt tulajdonképpen gyáva, nem! - magához húzta a könyvet, amely kötésével szakdolgozatra emlékeztetett, amit a régi hagyományokhoz híven minden másnál jobban kedvelnek a művészek. Kigombolta a pántot, és felnyitotta a füzetet... Valóban napló volt, amelyet először tintával írtak, később tintaceruzával, azután a kínai tushoz hasonló valamivel, majd megint tintaceruzával. A borítólap belső felső sarkába egy kartont ragasztottak: „7. sz. bolt. KANCBUMAGA (Irodapapír). Moszkva, lljinka 22."
7
Konopljov hanyagul megvonta a vállát: őt még az életben egyszer sem vetette a sors Moszkvába... Belelapozott a füzetbe, és annak a tapasztalt pénzügyi dolgozónak a figyelmes és kötekedő tekintetével, akinek többször volt alkalma ellenőrzéseken és szakértői vizsgálaton részt venni, megnézte az írást. Különös dolog: ez az írás nemcsak nagyon ismerős volt előtte, vagyis... Igen, ez bizony hasonlít a sajátjáéra. Ez a K is pontosan olyan, mint az övé. Tessék, vitathatatlan, a nála megszokott magas szárú d... Ugyanakkor minden kétséget kizáróan nem ő írta: ez teljesen világos volt. A napló (ebben nem volt semmi furcsa, hiszen a borítólapon ez állt: 2. sz. napló) félmondattal kezdődött: „...hetetlen pusztulással fenyeget. A rimbában hemzsegnek a kígyók; még jó, hogy nincsenek nagyobb ragadozók..." Egy lappal odébb egy igen nyersen odavetett vázlatot talált. Két kanyargó folyócska ömlött egymásba. Medrük között egy ingoványos erdő - Konopljov ismerte a térképjeleket, mert valamikor, még ifjúkorában, számvivőként dolgozott egy fakitermelő trösztnél. Jobbra, egy meggörbült nyíl mellé ezt írták: Alsó-Kazuarina liget. A lap bal sarkában néhány vízszintes vonallal jelzett magaslat: Kék Takácskák Vulkánja - magyarázták meg a félig elmosódott szavak. A vulkán egyik, valószínűleg déli lejtőjén bekarikázott kereszt sötétlett. És amint a könyvelő meglátta ezt a keresztet, úgy érezte, mintha a lapockái között egy hideg kígyó kúszott volna végig. Egy pillanatra, egyetlen pillanatra úgy tetszett neki, hogy jól tudja, miért áll ott az a kereszt, és hogy ő maga milyen helyzetbe került. Egy nagyon rövid pillanatra felvillant előtte egy félig elmosódott, fátyolos kép: valami végtelenül hosszú, az erdő sűrűjében egyenetlenül vágott csapás, amelynek végén a zavaros délibábból, a forró és nyirkos ködgomolyagból homályosan egy kúp alakú hegy emelkedett ki, lilásrózsaszínű, mint egy akvarellel festett, lejtőjén kék, mély árny-redővel... Istenem! Hiszen éppen erre, erre a kék árnyékra vonatkozik a bekarikázott kereszt... Csakhogy... és mit jelentett? Mit és hol jelentette?! És mikor? Nem volt ideje megkapaszkodni ezekbe az alakzatokba - a kép kihunyt és eltűnt, akár a vetített dia, haszontalan, élénk fényt hagyva maga után meg üres ingerültséget. - Kazuarinák? - kérdezte hangosan és értetlenül önmagától Konopljov. - Hol hallottam ezt a szót? Valamilyen könyvben olvastam? Vagy... És ekkor a semmiből megjelent előtte a második látomás. Kék ég, az égen úszó nagy felhőkkel és lejjebb a semmilyen más fához nem hasonlítható növények furcsa csoportja, olyasféle, amilyet az Erdő a karbonkorszakból feliratú képeken ábrázolnak. Ezek a növények szeszélyes kandeláberekre, elgörbült gyertyatartókra emlékeztettek... Valószínűtlen, esetlen, hihetetlen alakjuk volt... „De hiszen én ezeket láttam! Mikor, hol? Hogyan, hogyan, hogyan?" Andrej Andrejevics megtörölte a homlokát, és úgy hiszem, itt elmondhatjuk - férfiasan megtörölte a homlokát: nem olyan könnyű az embernek megőriznie lélekjelenlétét, amikor először kerül szembe egy igazi titokkal. Hiszen körülötte fokozatosan minden a kibírhatatlanságig titokzatossá változott. Körülnézett, mint aki segítséget vár, és a segítség mintha meg is érkezett volna. Az ósdi, „forradalom előtti időkből való" pamlag feletti kis polcon ott barnállott a Kis Szovjet Enciklopédia hat kötete, az egyetlen, amit annak idején vásároltak. Kazuarinák? Konopljov felindultan ugrott talpra. ...A Kazuarinákat ott találta meg, ahol kellett, az ötödik kötetben, annak 153. oldalán. „Kazuarina, Casaurina, a kazaurina növénycsalád fajtája - pikkelyes levelű és külsőre a zsurlófüvekre emlékeztető, vékony ágú fa vagy bokor."
8
Andrej Andrejevicsot kifejezhetetlen sejtelem fogta el. Nos, igen, azok nem is annyira a zsurlófüvekre hasonlítottak, inkább a korpafűre, arra a csalánfélére, amelyet a régi Pétervárott árultak húsvét előtt az ünnepi asztal díszítésére. Egy „felágaskodó", gigantikus csalánra. Tudta ezt, de honnan tudta? Becsukta a lexikon ötödik kötetét, hogy értesülést szerezzen a salmugra almáról, de lám, a Kis Enciklopédia az ő saját hanyagságából csak Modica szicíliai városig terjedt. Az S betű már nem volt meg benne - nem szakított időt rá annak idején, hogy kiváltsa, fafejű... Megállt egy pillanatra. Életében először érezte halaszthatatlan szükségét annak, hogy megtudja, mit jelent egyik vagy másik szó. Szokatlan buzgalom, türelmetlenség fogta el. Hirtelen elhatározással felhívta munkatársát, Nyikonov mérnököt, aki kétségtelenül a legtudósabb volt valamennyi ismerőse között: Nyikonovéknál a nagy dívány feletti egész falfelület tele volt zsúfolva bronzveretű Brockhaus- és más művekkel. Hosszú telefonbeszélgetés következett. Igor Jevgenyievics egyszerre volt elragadó és kínosan pontos ember: átnyálazott minden szótárat. Brockhausnál a salmugra szó nem volt meg, a Salikov herceg után mindjárt Saljapin következett. Nem akadt hasonló vagy egyező terminusra az Usakov-féle értelmező szótárban sem... A felajzott Nyikonov egy fél óra múlva újra telefonált: Vlagyimir Dahlnál megint csak nem talált semmi hasonlót, de nála már vannak különböző almafajták - ánizsalma is, körtealma is, titovka is... ,,Ön bizonyára félrehallotta, Andrej Andrejevics!" Andrej Andrejevics felvonta szemöldökét: félrehallás! Jó kis félrehallás! Hiszen ő ismerte ezt a szót. Most már tökéletesen meg volt győződve róla, hogy ismerte! Többször is használta... Valamikor, valahol... De mikor és hol? Konopljov csak ült az asztal mögötti széken, egy kis szőnyegen, amely szokás szerint alapul és támpontul szolgált megszokott számviteli és pénzügyi elmélkedéseihez (könyvelőnek igazán jó, kezdeményező és tapasztalt volt), jól rendezett szakállát csavargatta, és most úgy nézett a Kis Enciklopédia ötödik kötetére, mint a tüzes feliratú falra. A 153. oldalról egy nagy strucc alakú madár, egy kazuár nézett rá ironikusan. A kazuár mögött ezen a rajzon egyáltalán nem kazuarina volt látható, hanem egy közönséges pálma. De a nyugtalanító az volt, hogy most már határozottan tudta: ilyen pálmákat is látott! Nem, nem képen - fehér part menti homok fölött, tikkasztó, forró égboltháttérrel. Szinte hallotta azt az élettelen, gyanús susogást, amelyet ezek a pálmák hallatnak, amikor koronáikat a gyenge szél megremegteti, és az egész testén könnyed elektromos bizsergésfélét érzett a száraz hőségtől. Honnan ered ez a világos, határozott érzés? És minek jött elő? „A kazuarinák hazája Délkelet-Ázsia, Ausztrália..." Nagyszerű: de hiszen Lugán túl, leszámítva az evakuálás éveit, Konopljov, a Lenemail főkönyvelője 1922 óta nem járt. Nem. Nem járt... Persze hogy nem! Ha járt volna, csak kellene emlékeznie rá? Nemde? Hát csakugyan? Ma már nem olyan könnyű a kellő teljességében visszaidézni, pontosan hogyan is töltötte A. A. Konopljov az elkövetkezendő órákat, sőt napokat. A hozzá közelállók emlékezetéből sok minden kikopott: a bekövetkezett események fényében sok minden egészen más értelmet és látszatot kapott. A. Sz. Bronzov, a Tudományos Akadémia levelező tagja, az ismert pszichiáter és pszichológus, akinek felkeltette érdeklődését ez az érdekes eset, állítólag minden fennmaradt anyagot összegyűjtött vele kapcsolatban. De ugyancsak az ő véleménye szerint, a felhalmozott anyag távolról sem elegendő ahhoz, hogy annak alapján egyértelmű döntést lehetne hozni. Fel kell tételeznünk, hogy amikor azon az estén végre megérkezett a felesége, Marija Venyegyiktovna született Kuzmina, úgyis mint Maruszja vagy Muszenyka, Andrej Andrejevics tréfásan mesélni kezdett a sehonnan kapott ajándékokról. De a felesége nem figyelt oda. Csomag, alma, napló...
9
- Városszerte híressé váltál a kalandregények miatt, és lám, máris gúnyolódni kezdenek rajtad... És melyik évből való az a napló? Andrej Andrejevics megpróbálta megállapítani, de legnagyobb meglepetésére ez lehetetlen volt. A feljegyzéseket gondosan keltezték: VII. 18., VIII. 7., de arra, hogy melyik évre vonatkoznak, semmiféle utalást nem sikerült találnia. Muszenyka legyintett, és kiment a lányokhoz a konyhába, ahonnan nevetés, ah meg ó szűrődött ki... A megértés nélkül maradt Konopljov végigjárta a szobákat, teát ivott anélkül, hogy kívánta volna, miközben az asztalon dobolt ujjaival; oda sem figyelve hallgatta a nők tovább folyó beszélgetését, végül aztán bement a szobájába aludni. A spanyolfalak mögé feküdve sokáig forgolódott, sóhajtozott, köhécselt. Az elalvás azonban valahogy nem nyújtott neki menedéket. Ahogy behunyta a szemét, abban a pillanatban a fénylő égen bozótok sűrű, sötét füzére jelent meg előtte. Valamilyen regény leírásában szerepel-e ilyesmi, moziban láthatta-e? Vagy álmában? A hatalmas levelek közül egy nagy ragadozó feje tört elő. Dárdamerev csápjaitól riasztó hullám futott végig a fekete vízen. Hatalmas ragyogó csillag villogott a vízinövények szív alakú levelei között fürödve. - No nem. Persze hogy nem! Ne fantáziálj! Mindez a Csang filmben volt, emlékszel, még a háború előtt vitted el a kis Szvetkát ehhez a filmhez, és ő hogy megijedt a tigristől? A legutolsó gondolata álomba merülés előtt az volt, hogy holnap (mindenképpen legkésőbb holnap!) mindenre fényt kell deríteni. Mindenekelőtt meg kell tudni Zobov ellentengernagy telefonszámát: hadd mondja meg, mi az a salmugra. Neki tudnia kell; ott a stadionban egy hadnagyocska ült mellette, a mellén Japánért érdeméremmel. És ha nem tudja? Akkor - jutott eszébe hirtelen Konopljovnak -, talán legjobb lesz valamilyen gyümölcsszakértőhöz folyamodni. Vannak kertészek meg mindenféle micsurinisták... Azoknak mindez a kisujjukban van. De hát hol hajtson fel egy ilyen embert? Meglehetősen sokára aludt el. Szvetka barátnői elmentek. Marija Venyegyikovna és maga Szvetocska sokáig beszélgettek még a nyitott ajtón keresztül: az anya az ágyából, a lánya az ebédlőből, a heverőről. Végül ők is elhallgattak. A lakásra sötétség, álom, puha csend borult... A levegőben tésztaillat, a díványba ülepedett por, Szvetka púderének szaga terjengett. Ezek a szagok éppolyan egyszerűek, hétköznapiak, ismerősek voltak, mint az alvók egyenletes szuszogása, mint Konopljovék egész egyenletes élete. De ma ezek között a megszokott illatok között kígyózva, alig észrevehetően és riasztóan, valamennyi szobában egy új, átható, különös, behízelgő, bizonytalan aroma érződött. Alig-alig, egészen finoman csiklandozta az alvó főkönyvelő orrát. Giljarovna, a macska - Jurka Sztrizsevszkij adta neki ezt a nevet - egyszerre fölállt, hangtalanul bejött a konyhából, körülszaglászott, felugrott a karosszékbe, sokáig üldögélt, orrát benyomta a középső fiók nyílásába. A fiókban, mélyen Konopljov regisztere mögött, valamilyen elrongyolódott vastag könyv mögött, kis gömblábakon állt egy lakkozott doboz, egy picit zöld színű vattán két narancsbarna, fokozatosan mindinkább aranyszínűvé változó alma hevert, mellettük kék papírba kötött jegyzetfüzet feküdt. Mindebből vad, furcsa, nem orosz, nem pityeri, nem északi illat áradt. És mindez itt rejtőzött az asztalban, mint a földbe ásott bomba. Időzített bomba.
III. fejezet / Komor szakadék szélén... A szeptember 19-ét követő két napon Andrej Andrejevics több kísérletet is tett arra, hogy legalább valamennyire fényt derítsen az őt váratlanul körülvevő gomolygó ködbe.
10
Zobov ellentengernagy telefonszámát könnyen megtalálta, de ez nem vezetett semmilyen eredményre. Egy női hang vidáman közölte, hogy Vaszilij Alekszandrovics 20-án kora reggel repülővel először Tallinba utazott, onnan pedig külföldre, több hónapos kiküldetésbe. „Ó, elnézést kérek!..." Lám, ez mindig így szokott történni... Ám ugyanannak a huszonegyedikének estéjén hirtelen jött gondolat ötlött Konopljov eszébe. Mégpedig akkor, amikor gyalogosan ballagott a Nyevszkij sugárúton, a szövetkezetből hazafelé, megszokott sétáját végezve. A Marat és a Vlagyimir utca között hirtelen megállt a déligyümölcsüzlet kirakata előtt, egy percig határozatlanul ácsorgott, azután kinyitotta az ajtót, és belépett. Kihívatta a belső helyiségből az üzletvezetőt, és felmutatta neki az egyik almáját. - Milyen fajta ez? Megtudhatnám? A déligyümölcsüzletben ilyen idő tájt alig volt vásárló, és az alma mindenki figyelmét felkeltette. Az összesereglett eladók csak széttárták a kezüket: sem az üzletvezető, sem a legidősebb eladó, bizonyos Iván Markovics - veterán gyümölcsszakember, aki még az első világháború előtt a Scsukin piacon kezdte gyerekkorában - sem tudta megmondani, miféle gyümölcs fekszik előtte. Kézről kézre járt az alma. Nagyon óvatosan és hozzáértően megtapogatták, megszagolták, a tenyerükön méregették. „Nem, nem... Ilyet még nem volt alkalmunk látni. Részben a japán hurmára hasonlít... De a hurma, engedelmével, az egészen más dolog..." Konopljovnak, e tekintélyt keltő embernek nyilvánvaló gondterheltsége magára vonta az üzlet személyzetének figyelmét. Halk tanakodás után az idősebbek azt ajánlották neki, hogy ha már ez annyira fontos, akár most is elmehet a Szofija Perovszkaja háromba... A Malaja Konyusennajára... Ott egy nagy ember lakik, Sture, a neves pomológus... - Po... pomológus? Hát az meg micsoda? - No de polgártárs! A pomológia egy külön tudomány! Az almák tana... Nagyon érdekes tudomány... Elképzelhető, milyen elszántsággal igyekezett Konopljov elvtárs minél előbb kideríteni ezt az egyetlen - nem regényben, hanem az életben - rá váró titkot, hogyha az üzletből egyenesen a Szofija Perovszkajára ment, és becsengetett a számára eddig ismeretlen pomológus professzor lakására. De itt is csalódás érte. A hatalmas, testes, lett tudóson erős felindulás lett úrrá a Konopljov által bemutatott gyümölcs láttán. A szakember magabiztos mozdulataival forgatta így is, úgy is, vaskos, ügyes ujjaival jókora orra előtt, közben érthetetlen szavakat mormogott, a könyvespolcról különböző formátumú atlaszokat és kézikönyveket rakott az asztalra, ám a végén elismerte, hogy vesztett. - Hát... elvtársam... Hogy is mondjam csak? Ez természetesen nem alma a szó botanikai értelmében. Egy bizonyos trópusi növény gyümölcse fekszik előttünk. Sajnos én szűk területen dolgozó pomológus vagyok: nem lehetek a segítségére... Salmugra?... Hm... hm... Mondhatnánk úgy is, hogy salmugra, de nem alma? Ha kívánja, felírom... Ma már a Botanikai Intézetben vége a munkaidőnek, senki sincs bent... De úgy három hét múlva valamelyik nap hívjon fel, addig érdeklődöm a maga sál... mugrája felől... Konopljov megköszönte a felvilágosítást, de rögvest elhatározta: anélkül, hogy említést tenne róla Sturénak, az almákat, vagy legalábbis az egyiket, elviszi oda, a Botanikai Intézetbe. Az igaz, hogy ott majd meg kell magyaráznia, honnan szerezte az almákat, ki kell találnia valamilyen legendát... De most már képtelen volt tovább várni! A. Konopljov késő este érkezett haza. Lázas türelmetlenség fűtötte. Hányszor olvasta, hogy jártas és okos emberek fényt derítettek olyan titkokra, amelyek nagy emberekhez és hátborzongató ügyekhez fűződtek. A könyvelő soha nem tartott igényt a nagy ember rangjára. Semmiféle hátborzongató ügy nem került, egyszerűen nem kerülhetett vele
11
kapcsolatba. A Lenemail no meg két-három felettes szerven kívül a világon senkit sem érdekelhetett a személye: már a katonakötelesek sorából is régen törölték. Tehát az elébe kerülő feladat nem lehetett bonyolult. És lám, ő, a fajankó, nem tudja megoldani! Másnap este az egyik almát egy háború előttről visszamaradt savanyú cukorkás dobozba csomagolta, rövid kérelmet írt azzal az udvarias kéréssel, hogy határozzák meg azt a növényt, amelynek ez az alma a termése, és közöljék vele, mit jelent, és létezik-e a tudományban a salmugra elnevezés, azután a saját aláírásával adandó alkalommal mindezt elküldte a Lenemail kézbesítőjével a Botanikai Intézetbe, a trópusi flóra tanszékére. Lehet, hogy az utóbbit valahogy másképpen kellett volna megnevezni, de ő ezt nem tudta... Mindezt elismervény kíséretében küldte, és amikor visszakapta ezt az elismervényt, amelyen egyszerűen és hétköznapian, bármiféle titokra való legkisebb utalás nélkül ez állt: „Salmugra alma(?) - 1 (egy) - fajtameghatározás céljából átvéve, Botanikai Intézet, K. Veszelov" - amikor ez a papírlap ott lapult az ő levéltárcájában, Andrej Andrejevi-cset furcsa, egész testét elárasztó elégedettség töltötte el. Váratlan megnyugvás. Mintha csak bűnöző lett volna, aki hosszú évek óta bujkál, s végül sikerült rábírnia magát, hogy beismerő vallomást tegyen a bűnüldöző szerveknek. Mintha olyat tett volna, hogy most már nem kell többé izgulnia, s elmondhatja: immár meg bocsáttatott... Mi bocsáttatott meg, miért bocsáttatott meg - nem tudni, de ilyen érzés lett úrrá rajta. Kiegyensúlyozott hangulatban érkezett haza ezen a napon. Még reggel elővette és az asztalra, a Lenemail aktáira tette a titokzatos, vászonkötéses naplót, és egész nap, inkasszói, kontírozásai és deponálásai közben előre élvezte, hogy holnap az egész vasárnapot annak szenteli, hogy sorról sorra végigtanulmányozza ezt a csodát... Mit lehessen tudni, hátha valamilyen vessző, valamilyen tollvonás, a napló szerzőjének valamilyen nyelvbotlása feltárja előtte ezt az egész titkot? Így azután könnyen elképzelhetjük zavarát, rémületét, elkeseredését, amikor... Aznap a lakásban a szokásos őszi felfordulás uralkodott: a tél előtti nagytakarítás. Az ablakokat körültapasztották. Megjött Nasztya, hogy lemossa az üvegeket. Az asztalát félretolták, mindent átpakoltak rajta... És most a vászonkötésű füzet sem volt sehol. Sem az asztalon, sem egyebütt... Andrej Andrejevicsnak soha nem voltak dührohamai. Nemcsak Szvetocska, de még Maruszja sem emlékezett ilyesmire, ez alkalommal azonban a férjét soha nem tapasztalt dühroham fogta el. Tört-zúzott, szétdobáltatott mindent: sehol semmi. Szvetka ijedtében Nasztyához szaladt a Torgovajára. Nasztya még csak nem is látott olyan füzetet. Marija Venyegyiktovna, mint minden asszony, végül is ellentámadásba ment át. Végtére is, miért támadt így rájuk? Ki mondta, hogy nem vitte magával azt a vacak füzetet abba az épp olyan idióta szövetkezetébe? Talán lába kelt annak a füzetnek? Talán magától ment el valahová? Nem kell elhányni, ha már olyan fontos holmi! Nem köteles senki vigyázni rá! Valószínűleg Andrej Andrejevics - ahogy nemegyszer előfordult már sokkal kisebb civódások esetén - kötötte volna az ebet a karóhoz, lármázott volna, morgott volna; talán elment volna még régi barátjához, Vanya Murejevhez is, hogy megnyugvást leljen. De most egy valami csodálkozásra késztette: Szvetka, aki minden családi összezörrenésben, mint egy fiatal hiúz, mindig anyja védelmére sietett, most tágra nyitott, rémült szemmel nézett rá, s legelső szavára kész volt megtenni mindent, és ezt kiáltotta: - No de, anyu, hagyd már a papát, nem látod, hogy rossz hangulatban van?! - És egyáltalán egészen más emberként Viselkedett. Konopljovnak a meglepetéstől torkán akadt a szó. Bámulatában lefeküdt az ágyára. Marija Venyegyiktovna még zsörtölődött magában a konyhában. Szvetka pedig - soha nem fordult elő! - teát hozott neki meg kalácsot, leült egy székre az ágya mellé, és egyszer csak szó nélkül simogatni kezdte piciny, gyerekes kezével a fejét... És Konopljov egyszeriben álomba merült. Ezzel életének zaklatott, csodálatos
12
korszaka, amely már öt napja tartott, bizalmatlan csodálatára (de az is lehet, hogy egyfajta tudat alatti bánatára), lezárult. Hosszú időre. Teljes öt hónapra. 1946 februárjának végéig. Február huszonnyolcadikáig. Ez alatt az idő alatt Konopljov sokszor áldotta bölcs óvatosságát: mégiscsak milyen jó, hogy senkinek semmit nem szólt a vele történtekről! Jól kinézne, ha mondjuk, akár csak Nyikonovval megosztotta volna a titkát! Salmugra almák! Lám, az egyik már ráncosodni kezdett, alig érezni finom illatát az íróasztalfiókban, a másik meg eltűnt: a Botanikai Intézetből annyit sem válaszoltak, hogy mukk. És a napló, amit egész biztosan nem ő írt, de mintha ő írta volna - az sincs sehol! A tigrisek, kazuarinák, kígyók meg az ördög tudja, micsodák, az aranyosorcájúak... „Igen, Andrej Andrejevics, sok mindent összeolvastál, kedves barátom! Vagy meghibbantál: álmot láttál.. Akár ez, akár az vagy az ötödik, tizedik - Sture, az intézet, a déligyümölcsüzlet... most meg már hányadik hete sehol semmi, csend és béke, hála istennek... „Minden csak kitalált, költött történet volt, minden szertefoszlott, és te, Andrej Andrejevics, természetesen nagyon okosan tetted, hogy senkinek nem fecsegtél róla..." A szövetkezetben elérkezett az év végi mérlegkészítés ideje. Éppoly elkerülhetetlen, mint a vele járó kínok között napvilágot látott pénzügyi terv a negyvenhatos esztendőre. A 14-es részleg építési irodája hosszú, dühödt pert akasztott a Zománcvirág nyakába. 2461 rubel 82 kopek értékű termelőmunka ki nem fizetéséért. A főkönyvelőt hol a szövetkezetek központjába, hol a tröszt könyvelőségére, hol a városi bíróságra citálták. Kijárt a rendező pályaudvarra átvenni a nyersanyagot szállító vagonokat, melyek plombáját valaki leszakította; jegyzőkönyveket kellett felvennie, kölcsönkötvényeket adott ki, élelmiszer- és iparcikkjegyek és limitek (villamosáramra) átvételére szóló meghatalmazásokat írt alá. És Konopljov főkönyvelő mindemellett ezt a két hónapot a szüntelen, borzongató várakozás s szinte már beteges zavarodottság állapotában élte le. Amikor reggelenként az előszobában felvette a felöltőjét, gépiesen kikutatta a zsebeit. Nem, semmi... Hát hogyhogy?! Minden telefoncsengésre azt hitte, hogy az a bizonyos. A munkahelyére vagy lakására érkezett minden levélről azt hitte, hogy a Botanikai Intézetből küldték, vagy pedig a... Különös - sehonnan semmi! Meghiszem azt! Szinte pontosan tudta, milyen lesz az az utolsó csomag, amelyben megkapja a harmadik, végzetes salmugra almát: szép szögletes, a tetején nagy pecsétviasszal ellátott, jutazsineggel szorosan keresztbe kötött szürkésbarna csomag. Amikor az az asztalán fekszik majd, neki meg kell... Kell-e? Mit kell megtennie? Mit? Ám a csomag - hála istennek - csak nem jött. Nem hozták... Olykor reggelenként, a tiszta észjárás és logikus ítélőképesség óráiban, Andrej Andrejevics fejében kétségek támadtak: nem, nem, nem, ez az egész túlontúl furcsa, nagyon is fonák volt... Egymással összeegyeztethetetlennek, összemérhetetlennek látta az események két oldalát: a Zamjatyin utca 8. szám alatti lakását, és az „Eljössz az Aranyosorcájú-hoz" üzenetet. Szvetka púderének szagát és azt az enyhe illatot, amely még mindig kiáradt onnan, az íróasztal sarkából, a ráncosodó salmugra almából... Hogyan egyeztethető össze: itt Maruszja, aki elnyűtt nemezcsizmájában, bebugyolált fejjel készülődik az iskolába - és „...hetetlen pusztulással fenyeget. A rimbában hemzsegnek a kígyók". Mi az a rimba?! Előfordult, hogy amikor A. Konopljov, aktatáskával a kezében, az álmos Szvetka társaságában, készült elmenni hazulról, gyors pillantást vetett a kissé homályos falitükörbe (Muszja hozományából való). A tükör egy minden tekintetben tiszteletre méltó ember mellképét tükrözte vissza, aki már egyáltalán nem hasonlított arra a tizenhét esztendős legénykére, aki a szakaszparancsnok parancsára futott - megölnek vagy átcsúszom?! - a Kahovka széli csűr felé. És átjutott! Most meg - puhakalap, Szvetka által ízléssel kiválasztott
13
nyakkendő, kis csehovi szakáll - minden megnyerő, méltóság-teljes volt. Mindez nagyon jól illett bármilyen, a posztóval borított asztal körül lezajló, elnökségi üléshez. De hogyan felelhetett ez meg akár a legkisebb mértékben is a rimbá-ban hemzsegő kígyóknak? „Nem, Andrej Andrejevics, te ezt valamelyik Louis Jacolliot-könyvben olvastad... Mi az, talán egyszerre hinni kezdtél a metempszichózisban, a lélekvándorlásban, mint ahogy Vszevolod Szolovjovnál szerepel, ahol Blavatszkaja asszonyról mesél? Hiszen világos, mindez buta zűrzavar, ostoba félreértés következménye. A világon akárkivel - de veled, Konopljov, ilyesmi nem eshet meg. Téged összetévesztettek valakivel...’' Három körülmény azonban lehetetlenné tette, hogy megállapodjék ennél a vigasztalószomorkás gondolatnál. Legelőször is az eléggé valószínű, hogy az embert valaki mással összetévesztik. De igen kicsi az esélye annak, hogy az embert egy nap leforgása alatt kétszer tévesszék össze valakivel, méghozzá merőben különböző körülmények között. A tömegben vagy a hivatalban, a ruhatárban beledugni egy almát az egyik ember felöltőjének zsebébe egy másik hozzá hasonló helyett - hát istenem! De az, hogy ezt követően valaki beállít az ő lakására, és az asztalán hagy egy másik, pontosan ugyanolyan almát, egy majdnem pontosan ugyanolyan üzenettel -- ez már túlnő a lehetséges dolgok határán. Lám, csak ki kell nyitnia az íróasztalfiókot, és még mindig elárasztja a szoba levegőjét az enyhe, édeskés és kissé borzongató illat. Rejtély. A második. Ha feltételezzük, hogy a vezetéknevet cserélték össze, hogy él a városban még egy ugyanilyen nevű ember, akihez annak a valakinek el kellett juttatnia a jegyzetfüzetet, amelynek a fedelén az állt, hogy „A. Konopljov, 2. sz. napló", hát ezzel a második szakasz megmagyarázható: a kézbesítő nem találkozott vele szemtől szembe. No de a stadionban? Konopljov egyre inkább arra hajlott, hogy ez csak a stadionban szokásos tülekedésben történhetett meg; a Lenemail ruhatárában egy vékonyka, hihetetlenül beszédes gyermeklány felügyelt, akit - ki tudja, miért - nem Valecskának, nem Tyinocskának, hanem csak Kljujevának hívtak, mintha legalább az ötven felé járt volna. Minden kétségen felül állt, hogy könnyebb Montezuma kincseit elrabolni, mint kiemelni valamit abból a kabátzsebből vagy beledugni abba a kabátzsebbe, amelyre Kljujeva vigyáz... Végül a harmadik. De ettől a harmadiktól egy kissé maga is tartott a Lenemail főkönyvelője. Félelmetesnek hatott önmagában hangosan, teljes szóval, az igazi nevén megnevezni. Nem tudni, hogyan, maga sem tudta, honnan vette, az utóbbi napokban egy furcsa név vésődött az agyába: Tuk-khai... Fogalma sem volt róla, mit jelent. Nem tudta volna megmondani, milyen név ez - személy- vagy köznév? De most folyton ott csengett a tudata mélyén. Tuk-khai - és halk, gyors zizegés valahol a falban vagy a feje fölött: az egér szöszmötöl így a szalmakazalban. Tuk-khai - és az illatos, nedves, langyos éjszakai szél fuvallata simogatta meg tüzelő homlokát... Tuk-khai - és valami régen nem tapasztalt gyengédség fogta el valaki iránt, aki kicsiny, kedves, hozzá közel álló... Olyan gyengédség, amilyet csak akkor érzett, amikor Szvetkát még csak pelenkázták... Csak akkor? És csak? És mindez a határozatlanság, kétség, homály, mint már mondottuk, február végéig tartott. Azután véget ért: napról napra sűrűbb ködbe burkolózott, valahogy feledésbe ment... Andrej Konopljov maradt Andrej Konopljov, a Lenemail Zománcvirág főkönyvelője. Semmiféle tuk-khai nem csengett többé a fülében. Március 13-án, két nappal azután, hogy nagy zenebonával megünnepelték Szvetka születésnapját - amelyen a lány titkolt elégedettségére és szemmel látható rémületére majdnem botrány tört ki Murejev I. osztályú intendáns és Georgij Sztrizsevszkij diák között -
14
, Andrej Andrejevics nem trolibusszal, hanem a hetessel jött haza (az ilyen napokat rendszerint mint rendkívülieket tartotta számon). Ezt leszámítva minden úgy zajlott le, mint máskor. Útközben A koreai nép ellenségei című cikket olvasta, amelyet aznap közölt a Pravda. Fagyott, és ott valahol, a Krustejn csatorna hajlatában, a békés alkonyi homályban, felderengtek a hajógyári daruk. A fasor fáit reggel óta zúzmara borította, és még nem olvadt le. Konopljov anélkül, hogy egyetlen agysejtjével is gondolt volna bármiféle titokra, felment lakásának filccel bélelt ajtajához, kulcsával kinyitotta és belépett. Nem talált otthon senkit, az íróasztalán azonban egy közepes méretű szürke, hivatalos bélyegzővel ellátott levél várt rá. Andrej Andrejevics összerezzent: SZOVJET TUDOMÁNYOS AKADÉMIA - BOTANIKAI INTÉZET Türelmetlenül és félelemmel ragadta fel a borítékot. Maga sem tudta, miért, de megérezte, hogy valami nagyon otromba dolog vár rá... Miért? Azért! A levél első soraira pillantva behunyta, azután ismét kinyitotta a szemét. Értelmetlen, ostoba, rémséges, forrongó, habzó tarajú hullám borította el ismét... „Konopljov polgártárs! - írta neki valaki, tele haraggal és megvetéssel. - Konopljov polgártárs! Ha már valamilyen csoda folytán megmenekült, és mindentől függetlenül életben maradt, akkor legalábbis furcsa, hogy ön, mindenről tudva, annyi éven át nem adott semmiféle hírt magáról. Mivel óhajtja megmagyarázni ezt az enyhén szólva furcsa hallgatást? Az első pillanatban az jutott az eszembe, hogy ön talán csak most tért onnan vissza, az ősszel ott lejátszódott események jóvoltából. Ám egy egyszerű telefon a munkahelyére, és nyilvánvalóvá vált előttem, hogy ön itt van Leningrádban, még a háború előtti idők óta. Nem találok rá szavakat, hogy méltatlankodásomat kifejezzem. Hát csakugyan nem érti, micsoda szörnyű kegyetlenség az ön hallgatása az ön szeme láttára elpusztult barátok családjaival szemben ? Milyen jogon nem közölte haladéktalanul megérkezését, s hogy hogyan ért véget Viktor Mihajlovics ? Mi lett Bernstejn-nel, Kruglovval és a második csoport munkatársaival? Ön előtt semmiképpen sem lehetett titok, hogy az utolsó értesülést, amelyet Kalifornia szigetéről kaptunk, Viktor Mihajlovicsnak éppen az a levele tartalmazza, amelyben ez a nagyszerű ember oly gondosan és részletesen leírta az ön bokasérülését („valószínűleg csillag alakú sebhely képződik"). Attól a naptól kezdve az egész tragédiára a teljes hallgatás fátyla borult. Hogyan lehetett annyira kegyetlen, hogy itt-tartózkodásának közei egy évtizede alatt nem lebbentette fel ezt a fátylat?! Egyszerűen nem találok szavakat, hogy magatartását minősítsem I Mindez kevés. Mit jelentenek az olyan embereknek, mint ön, a morális követelmények ?! De mint gazdasági szakembernek, jói kell tudnia, hogy önt a 7-es és a 11-es tétel alapján százezer rubelnyi összegű elszámolási kötelezettség terheli. Amíg valamennyien meg voltunk győződve róla, hogy ön meghalt, a pénzkérdés természetesen senkinél sem merült fel. De most önnek legalábbis el kell számolnia vele. Nemde? Végezetül: mire való ez a méltatlan komédia a salmugrával? Ha valakinek, hát önnek egyszerűen kötelessége tudni, miféle növény ez, miért értékes, és hol terem. Képtelen vagyok felfogni, hogy miután olyan régen visszajött Leningrádba, hogyan tudta épségben és friss állapotban megőrizni nem a kalavafa magját, hanem magát a gyümölcsöt. Bárhogyan is, ön a birtokában van, és lehetetlen nem tudnia, hogy ennek a fának minden
15
magja - kincs, amelyet egyetlen magánembernek sincs joga magánál tartani egyetlen napig sem. Legnagyobb sajnálatomra még ma hosszabb külföldi kiküldetésbe utazom, ahonnan ősz előtt nem térek vissza. Máskülönben találnék rá időt, hogy találkozzam önnel. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy sürgősen értesítsem Viktor Mihajlovics feleségét (özvegyét?I) az ön létezéséről, aki bizonyára felkeresi önt. Nyomatékosan ajánlom, hogy a lehető legteljesebb mértékben és minél alaposabban rehabilitálja magát az ő és a mi szemünkben is, különben visszatérésem után kénytelen leszek az ön ügyét a legszélesebb közvélemény itélőszéke elé vinni, és ez, amint ezt természetesen ön is tudja, semmi jóval nem kecsegteti önt. Nem tartom lehetségesnek, hogy üdvözöljem önt, amíg nem értesülök azokról az indokokról, amelyek önt vezérelték, és arra késztették, hogy ennyi időn át eltitkolja hazatérését. A. Rjebikov professzor 46. III. 9." Andrej Andrejevics sálja lassan, a titokzatos rimba tarka kígyóinak tekergő mozdulatával lecsúszott a padlóra, és összetekeredett a karosszék lábánál. Nem hitt a szemének, a levelet másodszor, azután harmadszor is elolvasta; figyelmesen, mintegy hamisítás, utánzás jelei után kutatva vette szemügyre a címzést, a posta bélyegzőjét, még a lámpán keresztül is megpróbálta átvilágítani a papírlapot... „Miféle Viktor Mihajlovics?! Miféle Kalifornia?!" Jó darabig kabátban üldögélt, viszonylag nyugodtan elmélkedve. Igen, úgy látszik, létezik egy druszája, hasonmása. És nem valami titokzatos valaki, hanem a legközönségesebb: ez a vezetéknév nem tartozik a legritkábbak közé. Kétségtelenül valahol valamikor léteznie kellett egy másik Konopljovnak. És most nem abban van a nehézség, hogy bebizonyítsa: ő, Andrej Andrejevics Konopljov, nem lehet részese valamilyen trópusi drámai kalandnak (vajon Kalifornia trópus?), hanem abban, hogy megmagyarázza, hogyan tudták kettejüket nemcsak egyszer összetéveszteni, hanem meglehetősen hosszú időn át folytatni ezt az összetévesztést. Különböző emberek. Különböző szempontból? Mindez természetesen nem volt kellemes, de ezeknek a megfontolásoknak mégiscsak meg kellett valamennyire nyugtatniuk Konopljovot. Annyira ostoba volt az egész, hogy ennek a fantazmagóriának, minden kétséget kizáróan, valamilyen módon meg kell oldódnia. Tőle függetlenül. Andrej Andrejevics homlokán lassanként elsimultak a redők. És ebben a másodpercben a tekintete ismételten a levélnek azokra a soraira esett, amelyeknek első olvasásakor nem tulajdonított jelentőséget. Egyszerűen elsiklott felettük. Viktor Mihajlovicsnak az ő, Konopljov sérülése iránt tanúsított figyelmére vonatkozó sorokról van szó. Most hirtelen meglátta, és rögtön hamuszürkévé vált az arca. Mérhetetlen izgalommal vagy inkább rémülettel kapott az állához: „Atyaisten!" A következő pillanatban villámgyorsan lehajolt, és lázas sietséggel felgyűrte nadrágja jobb szárát, és kioldotta alsónadrágja zsinórját... A bokáján, öt vagy hét centiméterrel az alsó bokaízület felett nagy, régről származó sebhely rózsállott - egy régen behegedt komoly sérülés nyoma. Ötágú, csillag alakú sebhely... Andrej Andrejevics néhány percig erőtlenül lógatta le karját a szék karfájáról, csak ült, és maga elé bámult a semmibe. Az álla enyhén remegett. „Tudnom kell, mi az a salmugra! Nekem! Miért nekem? Tessék... Kérdezem: miért éppen nekem?!"
16
IV. fejezet / A fenségestől... a nevetségesig Ezúttal már határozottan óvakodott attól, hogy bárkinek, akárki legyen az, még Maruszjának is, elmeséljen valamit. Maruszjának talán még annyira sem, mint másvalakinek. Csupán este, alváshoz vetkőződve, egyszeriben úgy tett, mint aki véletlenül észreveszi azt a régi sebhelyét. - Nicsak, hogy megmaradt itt nekem ez az átkozott sebhely! - szólalt meg elég természetes hangon, kinyújtózva a fehérlő, keményített lepedőn. - Haljak meg, ha emlékszem rá, honnan került ez a folt a bokámra. Marija Venyegyiktovna, szokása szerint, már az ágyban olvasott valamilyen, csak őt érdeklő régi szerelmes regényt, talán az is lehet, hogy Verbickaját... Feltekintve a könyvből, a férjére pillantott: Konopljov később többször is kérdezgette önmagától, hogyan is nézett akkor rá a felesége: csak úgy egyszerűen vagy már furcsán? - Valóban! - mondta Maruszja, de a megszokott, tanáros, vitathatatlan, ellentmondást nem tűrő hanghordozással. - Lehet, hogy azt is elfelejtetted, hogy a bal oldali bordád miért törött el? Nagyon egyszerű, miért: mert fajankó vagy, aki autó alá megy az úttesten. Eszedbe jutott? Majdnem egy évig feküdtél a kórházban, most meg: ,,Ah, elfelejtettem!" Én, kedves barátom, azt soha nem felejtem el, azt az átkozott évet... - Igen, tényleg... - mormolta megnyugodva (valóban megnyugodva) Konopljov, és az oldalára fordult. Nem volt min vitatkozni: jó néhány évvel ezelőtt történt, hogy Konopljov könyvelőt, aki akkor egy kötöttáru-szövetkezetben dolgozott, a Viborgszkaján autóbaleset érte. Egy háromtonnás teherautó az oldalával vagy öt métert taszított rajta, a kövezetre dobta. Összevissza törte magát... Igen, igen, tökéletesen igaz, előfordult vele egy ilyen eset. Csak éppen nem szeretett visszaemlékezni rá. Nos hát megmagyarázható-e ezzel az esettel az, amit a professzor a levelében írt? Az ezt követő néhány nap A. A. Konopljov számára zavarosan telt el. Most nem annyira a furcsa gyümölcsök könnyed illata, nem az édes-szorongó előérzet itta bele magát ezekbe a napokba, hanem a legtriviálisabb és a legprózaibb félelem. Ő - ő ugyan tudta, hogy nem ő, de lám, A. Rjebikov professzor feltételezte, hogy éppen ő tartozik elszámolni a 7-es és a 11-es tétel alapján (és nem kalandos fantáziálások alapján) holmi százezer rubellel. Könyvelő volt: ennek az elszámolási összegnek mértéke nem lepte meg - expedíciókról lévén szó, ez természetes. Bizonyára voltak devizaösszegek is, de azokkal a vezető számol el. De ő könyvelő volt, az ördög vigye el! Ő megértette, hogy ez mit jelent... Az asztalában ott hevert a sárgás színű alma, amely, mint kiderült, azonnal átadandó kincs volt .. De kinek? Ő, mint megtudta, kegyetlenül viselkedett olyan emberek özvegyeivel és árváival szemben, akiknek először hallotta a nevét, és - erre meg is esküdhetett volna - akiket soha nem látott és nem ismert... Még egy Konopljovnál erősebb idegzetű ember is a végén megháborodott volna mindettől. Ha Andrej Andrejevics március 15-én nem is háborodott meg, mindenesetre megbetegedett. Ahogyan gyakran mondogatták ebben a családban - agyára mentek a közlönyök. Róza Arnoldovna, a 19. körzeti rendelő orvosnője ágyba parancsolta. Egy hétre betegállományba helyezte, nagyfokú kimerültséget állapított meg nála, teljes nyugalmat rendelt el. Az orvosnő már a háború előtti idők óta kezelte valamennyi Konopljovot... Andrej Andrejevics abban a pillanatban is az ágyban feküdt, amikor az előszobaajtón csengettek (Maruszja a konyhában volt), és Szvetocska egy, már távolról sem új, de még jó karakül kabátba öltözött, magas, középkorú hölgyet vezetett egyenesen a beteghez. őszülő hajfonat kandikált ki a kucsmája alól, amely valahogy különösen kihangsúlyozta szomorkás, nem éppen fiatalos, de mégis nagyon szép arcát.
17
Marija Venyegyiktovna valami rosszat sejtett, megtörölte a kezét, és sültlazac-illatot engedve a szobába, a férje segítségére sietett. Vagy talán a védelmére. Nem mindennapos beszélgetés zajlott le az elkövetkező húsz vagy harminc perc alatt abban a félhomályos szobában. - Ön Konopljov? - kérdezte a hölgy anélkül, hogy kezet nyújtott volna a fekvő betegnek. Az én nevem Szvetlova. Viktor Mihajlovics felesége vagyok. A felesége... Vagy az özvegye: önnek jobban kell tudnia. - A nő ajka remegett. - Talán megfejti? Andrej Andrejevics felült az ágyán, és mindkét kezét a mellére szorította: ez a mozdulat, a kigombolt fehér inges, orvosságszagot árasztó férfi vagy gyermetegen meghatónak, vagy visszataszítóan megjátszottnak tetszhetett. - Igen, én vagyok Konopljov - szólalt meg elkeseredett őszinteséggel. - Nagyon kérem, üljön le, legyen szíves. Konopljov vagyok, Andrej Andrejevics! De tudja, kérem... Minden arra vall, hogy én mégsem az a Konopljov vagyok, aki... Jómagam is örülnék neki, de mit tehetek? Megértem én: a napló, ezek az almák meg minden... De hát higgye el nekem, én 1923 óta - ugye, így van, Muszenyka? - Leningrádból csak a nyaralóba távoztam. No, a Sziverszkajára, Lugába... Meg amikor evakuáltunk... Mordveszbe... Hogyan tudhatnék bármit is, e-e-e... Viktor Mihajlovicsról? A látogató arca majdhogynem mozdulatlan maradt, csupán hideg és szigorú szeme hunyorgott, mondhatnánk, némi utálattal... - Konopljov polgártárs - kezdte az asszony óvatosan, mint aki sáros pocsolyát akar kikerülni az úton, és igyekszik szárazra lépni. - Elutazása előtt a pályaudvaron beszéltem Alekszandr Alekszandroviccsal (Rjebikovval, ha nem tudná). Mindenben megegyeztünk. Önt senki sem fogja fenyegetni semmivel. Nem fogják öntől a pénzt sem követelni... Istenem, mit jelent holmi százezer rubel hozzátartozóink életéhez képest! Öten vagyunk. Öt családról van szó; megleszünk ön nélkül. Nagyon kérem: nincs szükség semmilyen kibúvóra. Mindennek van határa; csak azt beszélje el nekünk, mi történt... Velük, valamennyiükkel ... És mi semmi többet nem követelünk öntől. A még mindig félig ülő Andrej Konopljov fájdalmas tekintettel nézett Szvetlovára. - Maruszja! - szólalt meg rekedten, látható erőlködéssel. - Murocska! Hát látod, mi történik, hát... Mit tehetek én itt, az isten szerelmére? Hiszen te mindenről tudsz! Mondd meg Szvetlova polgártársnőnek, Krisztus nevében, hogy... Hogy sehova el nem utaztam Leningrádból... Még Moszkvában is csak átutazóban jártam. A vonatról sem szálltam le... Szóval... nem járhattam én semmiféle trópuson... Hiszen ez nyilvánvaló ostobaság... - Egyáltalán mi történt, Andrej ? - csodálkozott Marija Venyegyiktovna. - Semmit sem értek, miről van szó? - Arról van szó, polgártársnő - emelte szigorú tekintetét az asszony Konopljov feleségére hogy az ön férje arról igyekszik meggyőzni engem, hogy annak idején nem vett részt a salmugra-expedícióban, a csendes-óceáni Kalifornia szigetén. Nem volt ott, nem tért onnan vissza, és semmit sem tud az expedíció tagjainak sorsáról... Ez az expedíció teljes egészében elpusztult a nagy Fülöp-szigeteki földrengés idején... Legalábbis így gondolják... Meghalt a férjem, Viktor Szvetlov botanikus professzor. Meghalt Joszif Abramovics, az asszisztense, Kruglov, Borja Vjatkin, Berg - ők gyógyszerészek voltak. A maga férje, amint ezt most megtudtuk, visszatért. Hát önök csakugyan nem sajnálnak bennünket? Mi semmit nem kérünk, semmit nem követelünk öntől. Mesélje el!... Ön, Konopljova elvtársnő, asszony, könyörgök önnek, nemcsak a magam nevében: bírja rá, hogy beszéljen. Mesélje el nekünk, hogyan történt, hol történt, miért történt... Marija Venyegyiktovna egy intéssel megállította az asszonyt. - Egy perc, Szvetlova elvtársnő... Egyetlen pillanat... No és ha a férjem valóban nem volt annak az expedíciónak a tagja? Ha nem vehetett benne részt? Akkor?
18
- Hogyan hihetném ezt el? Valamennyiünk előtt ismeretes, hogy a férjem a hirtelen megbetegedett Ivascsenko helyére, már útban Moszkva felé, mások ajánlatára, egy bizonyos Konopljovot hívott meg gazdasági ügyintézőnek. A. A. Konopljovot. Már nagyon siettek. A férjem táviratban közölte, hogy Konopljov tapasztalt ember, hogy leningrádi, hogy családja nincs, hogy a formaságokat az expedíciónak az országba való visszatérte után fogják véglegesen elintézni... Az expedíció nyomtalanul eltűnt. Közölték velünk, hogy valamennyi részvevője, feltételezhetően, megfulladt a sziget egyik folyójának kiáradása során; a földlökések következtében támadt földcsuszamlás eltorlaszolta. Az embereknek nem maradt idejük feladatuk elvégzésére - salmugragyümölcsöt és - magot kellett volna gyűjteniük, amely a gyógyító salmugrakenőcs alapanyaga. De hősökként viselkedtek... Most pedig, hosszú évek elteltével az ön férje az intézethez fordul, és meghatározás céljából megküld oda egy salmugragyümölcsöt. Egy salmugra almát... Hát hogyan akarja, hogy elhiggyem, hogy ő - nem ő?l Rövid időre csend lett. Konopljov továbbra is a korábbi helyzetben ült, hálóingéhez szorítva öklét, előreszegezve intellektuális, a betegség miatt minden férfiasságot nélkülöző rövidke szakállát, beletörődve, hogy a legteljesebb mértékben képtelen valamit is megmagyarázni a valóságos igazságnak és a legnyilvánvalóbb ostobaságnak ebben a megmagyarázhatatlan összefonódásában... Marija Venyegyiktovna felvonta sűrű, sötét szemöldökét. Andrej Andrejevics nem szerette, amikor a felesége így mozgatja a szemöldökét, de látszott, hogy a vendégnek sem tetszett valami ebben a szemöldökrándulásban. - Szvetlánái - kiáltott fel hirtelen az idősebb Konopljova. - Gyere ide egy pillanatra I Ön azt mondja, Szvetlova polgártársnő, hogy az önök Konopljovjának nem volt családja? Ismerkedjenek meg: ennek a Konopljovnak a lánya meg az enyém... Szvetocska, hányban születtél? - Huszonhétben, anyukám... Miért? - Körülbelül hány éves korod óta emlékszel ránk apukával? No jó, mikortól emlékszel világosan? - Tirátok apukával? Azt hiszem... Nos, először csak részletekre, egyszer utaztunk Osztrovára... A nagymama halálára már jól emlékszem... Egész idő alatt... - Úgy... Osztrovára, ez harmincegyben volt. Az anyukám harmincháromban halt meg... - De hát miről van szó, anyukám? - Semmi, csak úgy... Elmehetsz, Szvetka... Úgy gondolom, hogy nincs miről vitatkoznunk egymással. Biztosítom önt: 1926 óta vagyok Andrej Andrejevics felesége, és azóta a férjem soha, semmiféle expedícióban nem vett részt. Egyetlenegyszer sem hagyta el a Szovjetunió határát... Mi a véleménye, kiutazhat-e az országból egy férj úgy, hogy a felesége semmit nem tud róla, méghozzá két-három évre? Én nagyon szeretném, ha a férjem valamilyen módon az ön hasznára lehetne, de el sem tudom képzelni, hogyan tehetné ezt meg... Amennyire meg tudom ítélni, ön egy kézenfekvő és értelmetlen félreértés áldozata... Szvetlova élettelen szemmel nézett Szvetocska karcsú alakja, hajfürtjei után, majd tekintetét a beszélő nőre fordította. - Nos, hát akkor - szólalt meg olyan hangon, amelyben több volt a beletörődés, mint a meggyőződés. - Nem is tudom, mit mondjak önnek erre... Ha ez valóban így van, akkor nem marad más hátra, mint hogy őszintén bocsánatot kérjek öntől... és Konopljov polgártárstól. Ha egyszer nem... Nos hát, Konopljov polgártárs... akkor, ahogy a régi világban mondták: isten legyen a bírája... Tíz éve, hogy örökös bizonytalanságban szenvedünk; több mint tíz éve... És én... De hát minek is mondjam! - Bocsánat, hogyan? Mit mondott, hány év telt el azóta? - szakította félbe hirtelen Konopljova felélénkülve. - Mikor is szervezték azt az expedíciót?
19
- Ó! A férjem harmincöt április hatodikén utazott el Moszkvába - mondta keserűen Szvetlova, és felállt. - Az utolsó hír, amit róluk kaptunk, egy levél volt, amelyben egyébként szó van az ön... bocsásson meg, Konopljov polgártárs sérüléséről is... Ez a levél július 21-én kelt. De majdnem másfél évvel később kaptuk kézhez, harminchat legvégén... - No látja - tárta szét még egyszer a kezét Marija Venyegyiktovna. - Harmincöt, harminchat... , önnek még egy bizonyíték!... Pontosan harmincötben és harminchatban a férjem súlyos beteg volt, hosszú ideig kórházban feküdt... Úgyhogy véleményem szerint a kérdés teljesen világos. Elnézést, az istenért, de megkérném, hogy jöjjön át hozzám: a férjem, amint látja, éppen betegeskedik... Az asszony, bocsánatot kérve, az ajtó felé indult. Úgy látszott, egy pillanatra megáll, hogy még valamit kérdezzen Andrej Andrejevicstől, de - meggondolva magát, könnyedén fejet biccentve, elmerengő bizonytalansággal kiment. A teljesen összetört Andrej Andrejevics ott maradt fekve a párnái között... Hallotta, ahogy a két asszony fojtott hangon beszélget a másik szobában. Az ágyából odalátszott az ebédlő egy része, az ebédlőszekrény sarka, amelyen már évek óta díszeleg Szvetka régi celluloid bábuja; látta a cserépbe ültetett nagy fikuszt, amelyet Maruszja hozott aí evakuációból a blokád alatt elpusztult helyébe... Valahol szólt a rádió. És természetesen ő volt ennek a nyolcas lakásnak a főbérlője, Konopljov főkönyvelő, Szvetlana Konopljova, a filológiai fakultás hallgatójának az apja... Le lehet emelni onnan a polcról Maruszja kedvenc fényképalbumát, meg lehet nézni benne az egészen fiatal Konopijovot, mint ifjú házast, a csinos és boldog Maruszja oldalán... Azután ugyanőt a Munka Palotájának parkjában a gyerekkocsiban ülő kis Szvetocskával. Azután megint csak őt az első, a második, a harmadik szövetkezet munkatársainak csoportjában - a harmincas évek elejére igen komoly szakemberré lett az ipari szövetkezetek területén... Mindez egyszerű, érthető és meggyőző volt immár tizennyolc... nem, húsz év óta! Hátakkor most miért?... A takaró alatt bal lába ujjaival óvatosan megtapogatta a jobb bokáját. Igen, a csillag alakú sebhely éppen úgy a helyén volt, mint ez a lakás, mint Szvetka bábuja, mint a forradalom előtti, plüssbe kötött album. Ez nem az ő sebhelye volt, hanem azé a másik Konopljové. De őrajta volt! Marija Venyegyiktovna egyenesen bejött a hálószobába, amint a látogató mögött becsapódott az előszoba ajtaja. Felöltözve, kabátban. Megállt az ajtó mellett, és fekete szemét férje szemének szegezte. - Nos?! - szólalt meg erőltetetten és felindultan. Láthatóan csak nagy nehezen tudta magát türtőztetni. - Mi van, Manyecska? - mozdult meg ijedten az ágyon Konopljov. - Már te is? Miért? Miért nézel így rám? Mi történt végre is? A felesége le nem vette róla a szemét, és kerekded,de ugyanakkor akaratos álla furcsán remegett valamilyen, a számára is, Konopljov számára is teljesen új érzéstől... - Nekem - tört ki belőle végül összeszorított fogain át, hogy sírását visszafojtsa nekem csak el kellene mondanod az igazat? Igen vagy nem? Nem emlékszel? Nem tudod? Jó, fogd ezt az átkozott naplódat! Nesze! Olvasd, gyönyörködj benne... Esküdöztél, szerelmet vallottál!... Nos, tessék, gyereke is van valahol... Herceg, kérem szépen!... Na jó, legyen... Te engem nem egy éve ismersz: nem vagyok buta liba, nincs szándékomban jelenetet rendezni. Le is út, fel is út! Akár holnap elindulhatsz a tieidhez... A kedvesarcúakhoz... Szvetka! Zárd be mögöttem az ajtót! Megyek Petya bácsihoz. Néhány lépést tett az ajtó felé, azután megfordult. - Csak ne próbáld meg, Andrej, mindezt pszichológiai rendellenességgel igazolni. Az elmebajosok, kedves barátom, nem írnak ilyen elbűvölő regényeket. Én megyek... Amikor Andrej Andrejevics magára maradt, néhány percig mozdulatlanul feküdt. Az elmúlt fél év alatt annyi minden szakadt a nyakába, hogy ez a beszélgetés már nem is okozott
20
megrázkódtatást. „Hát istenem, meg lehet Muszját érteni... Egyébként miféle gyerekről van szó? Hogy kerül ide egy herceg?" Az asztal felé nyújtotta a sok izgalomtól teljesen elerőtlenedett kezét, és magához vette a rajta heverő füzetet. Igen, ugyanaz a füzet. Vászonborítóján tintaceruzával írva ott állt: „A. Konopljov, 2. sz. napló." Az első oldal továbbra is fenyegető szómegszakítással kezdődött: .....hetetlen pusztulás fenyeget!" A borítólap belső oldalán ott volt a moszkvai üzlet címkéje: lljinka, 22. Mondhatni, éppen ez volt a legbosszantóbb: hiszen ő soha életében nem ment végig az Iljinkán, fogalma sincs, miféle üzletek vannak ott... És tessék... Be akarta hívni Szvetkát, hogy gyújtsa meg neki a lámpát az éjjeliszekrényen, de Szvetocska éppen abban a pillanatban magától bejött halkan és félénken a hálószobájába. Tökéletesen szokatlan kifejezés - borzalom, bizalmatlanság, együttérzés, szánalom, kíváncsiság és elragadtatás tükröződött kedves és egy icipicit szabálytalan arcocskáján „Tengerészálom" - gúnyolódott rajta Jurka Sztrizsevszkij, a pimasz! Andrej Andrejevics egy fél szót sem ért rá kimondani, a lánya hozzászaladt, odasimult apja melléhez, szemét elöntötték a könnyek, és szipogva mormogott valamit. - Szvetocska, kislányom... Mi van veled, kis barátom? A lány felemelte apja hálóingéről a könnyektől pillanatok alatt megduzzadt fitos orrocskáját - Én nagyon... én nagyon... nagyon sajnálom őt... Kit őt, gyermekem? Kit sajnálsz olyan nagyon? - Tuk-khait, a kicsikét... A testvéremet! Annyira sajnálom őt, hiszen ő most félárva, igaz? Meg aztán... Aranyos apukám! Nem mondom el senkinek, még anyunak sem... Apuka! Mondj el nekem mindent, ne félj... Mindent, mindent... Róla... És... ahogy herceg lettél! Konopljov főkönyvelő nem vette le kezét kislánya vörösbe hajló hajáról. Tovább simogatta a fejét, és felette bámult az ebédlő ajtajára. - H ej ej - ej! - sóhajtott fel végül. - Mit beszélsz te? Valóban „...hetetlen pusztulás fenyeget!..." Szóval te tudod, hogy mit hitt el az anyád? Én pedig, esküszöm neked, nem tudom! Akkor hát jobb, ha te mondod el először: mi a csodát tudtatok ti meg? Hiszen én akkor még nem is értem rá elolvasni ezt a naplót... Hogyan tudtátok elhinni, hogy én... Mondd el nekem, azután majd én neked... Igen, igen... Mindent, amit akarsz...
V. fejezet / Utcai baleset
,.AZ UTCAI BALESETEK KÖZÖTT AZ ELSŐ HELYEN A GÁZOLÁSOK ÁLLNAK.. (A Közlekedésrendészet feljegyzése) A BEDUIN ELFELEJTETTE A GÁZLÓT. AMELY SÁTRÁHOZ VEZET... (L ermontov)
Azon az estén későre nyúlt a Beduin és a leánya között lezajlott beszélgetés. Amikor befejezték, A. A. Konopljov kegyelemért esedezett Szvetocskához: nem bírta tovább. Nem, arról szó sem volt, hogy Marija Venyegyiktovna elmenetele („kivonulása!") nyugtalanította volna Andrej Andrejevicset, hacsak nem bosszantotta. Ismerte a feleségét: nem az első, és nem az utolsó eset! Nevetséges: lassan mind a ketten az ötven felé járnak, szeretik egymást... Az persze lehet, hogy ez nem olyan, mint ahogy, mondjuk, Szvetka elképzeli a szerelmet, de erősebb valami, mint az a bizonyos „szerelem"... Maruszja nemhogy nem hagyja ott, váljék akár magává Nemo kapitánnyá, a felesége őt nem engedi el maga mellől...
21
Nem, neki egyszerűen magához kell térnie, valahogy valamit kell tennie önmagával, alkalmazkodnia kell a merőben új önértelmezéshez... Egyszerre kiderült, hogy a lányával folytatott beszélgetés, ha úgy tetszik, sokkal inkább megbolygatta az életét, mint azok a naplók és almák a tudás fájáról... Arról van szó, hogy a naplóból olvasottak a lehetséges homályos területén elhelyezkedő valamik voltak és maradtak. Az, amit Szvetocska elmondott neki, nemcsak hiteles, hanem kétségbevonhatatlan volt. A tények láncolata. És ebben nem ő, a Beduin a bűnös, de valóban ő felejtette el... „sátrához a gázlót" az egykori Zamjatyin, ma Krasznij utcába... A mai napig határozottan tudott életrajzának egy ilyen fejezetéről ¡valamelyik év decemberében rendkívüli kellemetlenség történt vele. A Viborgi városrész Arszenalnaja rakpartján, ahol a Lenin tér felől a gyalogosan haladó Konopljovot elütötte a Lityejnyij-híd felől közeledő teherautó, amely fölött vezetője elvesztette az uralmat. Egy háromtonnás teherautó Konopljovot az úttestre röpítette, eltörött a bordája, megsérült a lába és a koponyacsontja. Igazolványai - az egész aktatáskájával és annak minden tartalmával együtt a baleset során elvesztek. A mentővel beszállított ismeretlen néhány hétig... nem, néhány hónapig feküdt (így volt, Szvetocska?) a Katonaorvosi Akadémián, a sebészeti osztályon. Állapota rendkívül súlyos volt (biztos vagy benne, Szveta?), nagyon veszélyes trauma. Amíg a kórházban volt, majdnem egész idő alatt eszméletlenül feküdt, de még hazatérése után is nagyon lassan, hónapok múlva állt helyre a normális állapota. Ami személy szerint őt illeti, ebből az egész történetből csak két momentumra emlékezett, de arra viszont kimondhatatlanul élesen, kínzó elevenséggel, úgyhogy igyekezett vissza nem térni ezekre az emlékekre. Ő, Konopljov, miután nagy nehézségek árán eligazodott valamilyen szállítmány fuvarlevelei között, amelyet tévedésből az Oktyabrszkij pályaudvar helyett valamilyen oknál fogva a Finlandszkij pályaudvarra vontattak, átsiet a téren egy fagyos decemberi napon. Kiér a rakpartra, át akar menni rajta, látja a híd felől lerobogó teherautót, látja a sofőr fejvesztettségtől megrémült arcát, megpróbál kitérni az autó elől, megcsúszik, elesik... Mintha egyszerre minden megállt volna egy pillanatra. A hídról lekanyarodó villamos megállt. Az aktatáska, amely az erős lendülettől kirepült a kezéből, végtelen lassúsággal - egyes filmekben látni ilyet - meredek ívet ír le a Néva túlsó partján álló épületek fölött... És ugyanolyan lustán ereszkedik alá azután az ott elhaladó autó karosszériájára... És egy bizonyos - valószínűleg nem rövid (a járda már nedves volt, a tél elmúlt) - idő múlva felépülve, de még láthatóan legyengülve, egy megjavított petróleumfőzővel a kezében, valamiért felmegy a lépcsőn, a Zamjatyin utcai lakásába. Becsenget, az ajtó kinyílik, és Maruszja - furcsa, hogy az arca nemcsak örömet, hanem valamilyen félelmet is tükröz aléltan az ajtófélfának támaszkodik. Mi lepte meg? Az igazat megvallva, valahogy nem gondolkozott el ezen. Attól a perctől kezdve, hogy a kórházból kijött - nagyon pontosan emlékezett erre a dátumra -, 1937. január 22-e óta nem észlelt semmiféle emlékezetkihagyást önmagán. Az Arszenalnaja rakparton történt baleset pontos dátumára Konopljov nem tudott visszaemlékezni, kiszámítani sem tudta: ahogy a Katonaorvosi Kórház professzora, Bronzov Alekszandr Szergejevics mondta, aki igen nagy érdeklődést tanúsított gondozottja felépülése iránt, hogy a „szó szoros értelmében elvesztette az emlékezőképességét" a katasztrófát közvetlenül megelőző minden eseménnyel kapcsolatban. Igaz, Marija Venyegyiktovna határozottan emlékezett erre az átkozott december 17-i napra; a férje is tőle tudta meg: egy hónapon és hat napon át volt eszméletlen. Öt hétig ki volt húzva az élők névsorából, élet és halál között lebegett, és csak nagy nehezen keveredett ki ebből a sötétségből. Így állt előtte a múltja mind a mai napig családtagjainak és barátainak elbeszélése nyomán; így írta le mindazoknak, akik valamilyen oknál fogva érdeklődtek életrajza iránt.
22
Most pedig, miután Szvetkával beszélgetett (a lánya, amint kiszámolta, kilencéves volt, amikor mindez történt vele), félelmetesen megváltozott előtte a kép. Igen, az emlékezetes gázolás valóban december 17-én történt, a Zamjatyin utca harmadik emeleti lakásába pedig január 22-én tért vissza. Csakhogy ez a december 1934 decembere volt, a január pedig - harminchét januárja. Nem egy hónapot és hat napot volt távol ebből a világból Andrej Andrejevics Konopljov, hanem két évet és harminchat napot. És ami mindennél lényegesebb - ebből az időből több mint másfél éven át a legszigorúbb értelemben véve nyomtalanul eltűntnek számított nem tudni, hol volt, mit csinált. Amint kiderült, a következőképpen történt mindez: 1934. december 17-én egy ismeretlent szállítottak a sebészet felvételi szobájába súlyos sokkal, eltört végtagokkal, ficamokkal és veszélyes koponyatöréssel. Egy hónap és négy nap múltán átvitték a pszichoterápiái osztály klinikájára; fizikai állapota már kielégítő volt, de teljes amnézia lépett fel nála, minden kiesett az emlékezetéből, ami a katasztrófa előtt volt, elvesztette saját egyéniségét. Hiszen az emlékezet - az a mi belső énünk; az ember, aki mindent elfelejtett, még a saját vezeték- és utónevét is, az már nem az az ember, aki azelőtt volt. Azt nem lehet mondani, hogy egyáltalán nem ember. De az ilyen - semmilyen ember. Egyébként Bronzov professzor, a pszichoterápiái osztály vezetője (aki a legszigorúbban megtiltotta, hogy közöljék Konopljovval, hogy ő nem sebész), fáradhatatlanul figyelte Konopljovot, makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy az ismeretlen minden egyéb lelki képessége teljes mértékben megmaradt: teljesen értelmes, születési adataira nem emlékező Iván volt. 1935 januárjának végén tárgyalták az Arszenalnaján gázolást elkövető gépkocsivezető perét: három gépkocsi megrongálódott, hatan meghaltak, és az ismeretlenen kívül még hárman megsebesültek. Ez a per különleges szerepet játszott Andrej Andrejevics sorsában: az újsághír eljutott a Zamjatyin utcába is; a hír említést tett egy névtelen emberről. Marija Venyegyiktovna elrohant az Orvosakadémiára, és a hat héttel korábban eltűnt férj és apa megkerült. A beteggel történt találkozás azonban nem hozott semmi lényegeset. A beteg megdöbbentően közönyösnek és engedékenynek mutatkozott. Ellenkezés nélkül elfogadta azt az egyént, akit neki az orvosok bemutattak, és ez a valóban csinos, kellemes külsejű nő azt állította, hogy Konopljov a férje: „Konopljov? Hát aztán, lehetséges. Andrej Andrejevics? Legyen úgy... Ön - az én feleségem? Maruszja?... Örvendek, nagyon örvendek. Milyen érzéssel hallgatta Marija Venyegyiktovna ezt a közömbös, tiszteletteljes „ön"-t? Maruszja örömében és bánatában nem fordított erre figyelmet, de Bronzov professzor később azt állította, hogy a férjének abban a pillanatban olyan eszmélő kifejezése volt, mint aki ezalatt ezt gondolta magában: „Csak tessék, mondjatok, amit akartok, én csak tudom, ki vagyok, honnan jöttem, és hová megyek..." A professzornak nem tetszett ez az arckifejezés. Különben megmaradt a remény, hogy foszfáttal vagy lizáttal kigyógyítsák (Szvetocska nem emlékezett rá, mivel). „Ha semmi sem történik", az emlékezetének előbb-utóbb vissza kell térnie. Ámde ez a valami március közepén éppen hogy megtörtént. Andrej Konopljov a nyitva felejtett ablakon keresztül megszökött a klinikáról (tavaszi ablakmosás volt), ravaszul és körültekintéssel tervezte ki a szökését, amelyet valamennyi orvos úgy értékelt, mint abnormalitásának újabb bizonyítékát, s amelyet minden laikus a szökevény teljes és vitathatatlan értelmének bizonyítékaként tekintett volna. Több apróbb lopás révén civil felöltőre és némi pénzre tett szert és eltűnt. Minden lehetséges intézkedést megtettek előkerítésére, de minden eredménytelen maradt. Amint most már világossá vált előtte, majdnem két évig volt távol ebből a világból. Ezzel kapcsolatban különböző vélemények alakultak ki. Marija Venyegyiktovnának meg sem fordult a fejében, hogy színlelésről, valamiféle csalásról van szó, hiszen ismerte a férjét. Az
23
orvosok és nyomozószervek szintén elképzelhetetlennek tartottak ilyen lehetőséget: a Lenemann pénzügyeinek legalaposabb elemzése sem ejtett foltot jó hírén. Iván Szavvics Murejev volt a környezetében az egyetlen ember, akkor még csak harmadosztályú hadbiztos, Andrej Andrejevics régi, korán kövéredő barátja, aki nagy és együttérző részt vállalt az elárvult család ügyeiben - köszönet neki érte! -, egyedül ő hunyorgott és pislogott folyton, amikor eltűnt barátjára fordult a szó, kezét széttárva kételkedett: „Nem tudom, nem tudom. Marija Venyegyiktovna, semmit nem állíthatok... Az igazat megvallva, én Andrjuhát egész életemben tiszta fajankónak tartottam, ő meg lám, micsoda dolgot művelt!... Tehát nem értették meg, nem értékelték méltóképpen, nem?! Úgy látszik, magába zárkózott volt - ki tudja, milyen is volt..." De Marija Venyegyiktovna nem fordított figyelmet a Murejev-féle kételyekre. Ő arra gondolt, hogy... Egyébként mellékes, hogy ő, a nő, mit gondolt erről. Amikor eltelt egy esztendő, azután már lassan másfél év elmúlt férje eltűnése óta, ő maga is másképpen kezdett nézni ugyanarra a Vanya Murejevre, mint korábban... Ingerelte a különös félözvegység. Az élet mentelőre, egymás után repültek a napok... Valamit ki kellett találni... Ezért azután, amikor január 12-én, majdnem két évvel Konopljov megszökése után, a régi lakás előszobájában hirtelen megszólalt a csengő, a már régen nem hallott, lehetetlen, de annyira ismerős hármas csengetés, Marija Venyegyiktovna, maga sem tudta, hogyan, az ajtóhoz szaladt, és majdnem kétszer is elájult: egy másodperccel azelőtt, hogy az ajtót kinyitotta, és egy másodperccel azután, hogy az kitárult. A lépcsőházban, valakinek olajos papírba csomagolt, megjavított petróleumfőzőjével a kezében, furcsán, bűntudatosan mosolyogva, keze fejét végighúzva a szeme előtt, mint aki mély álomból ébredt, ott állt Andrej. A férje... - M-m-m-m-aruszenyka! - szólalt meg egy pillanat múlva, kiejtette a petróleum-főzőjét, és lassan lecsúszott az ajtó előtt a padlóra, mintha csak letérdelne előtte. - Valahogy nem vagyok jól... De megjöttem... Bronzov professzor és munkatársai így is, úgy is megvizsgálták Andrej Andrejevicset. Lehetséges, hogy erőfeszítéseik nyújtottak valamit a tudomány számára, de gyakorlatilag nem vezettek semmilyen eredményre... Hol volt Konopljov közel két éven át, miből élt, mi késztette arra, hogy felgyógyulva hazatérjen - sehogyan sem sikerült megállapítani sem nekik, sem a nyomozó hatóságoknak, amelyek egyébként, megállapítva a pszichikai megbetegedés jellemző esetét, nem foglalkoztak tovább Konopljovval. Andrej Konopljov, miután magához tért és megerősödött, teljesen egészséges és normális emberré vált. „Normális emberré bizonyos korlátoltságokkal'' - mondta Marusz-jának Bronzov, aki figyelmeztette őt, hogy ezeket a korlátoltságokat semmi esetre sem szabad erőszakkal megváltoztatásra késztetni. Ez veszélyes dolog. Arról a majdnem két esztendőről pedig hallgatni kell; az ilyen bolyongó esetek megismétlődhetnek... Konopljov így élt ezután tovább két év kihagyásával. A rendkívüli érdeklődést tanúsító orvosok elértek annyit, hogy Andrej Andrejevicsot elhelyezték a szakmájában a Lenemail Zománcvirágnál. Nem éppen könnyen, nagy ravaszsággal meggyőzték arról, hogy már dolgozott itt könyvelőként, és pontosan innen szakította ki a december 17-i katasztrófa, amely állítólag 1936-ban történt. Ez a katasztrófa kitörölte az emlékezetéből a megelőző napokat és hónapokat. Mindez természetesen hazugság volt, de tipikusan a megmentése érdekében elkövetett hazugság. Hát aztán? Így is folyt tovább az élete. És elég könnyen megbékélt azzal, hogy furcsa különbség van közte és a többiek között: ő két hónapot elvesztett ember! No és miért kellene ezért különösképpen izgulnia? Két hónap, hatvanegy nap, hát olyan nagy veszteség az?! Mit veszített vele? Nyolcszor nem ment el a Fonarnij utcai fürdőbe; tízszer vagy tizenkétszer nem látogatott be a Munka téri fodrászüzletbe... Kihagyott tizenött családi perpatvart, húsz békés estét, amikor Muszjával kettesben foglalkoztak Szvetkával...
24
Vagy kétszáz papirost A. Konopljov aláírással ellátva, amelyeket különböző helyekre küldtek szét a Lenemailból... Még talán jobb is, ha mindebből kevesebb lesz... Így élt, így élte le a háború előtti éveket és a háború terhes időszakát. Betegsége után Konopljovot véglegesen felmentették a katonai szolgálat alól, így Muszjával és Szvetkával együtt evakuált, abban a furcsa nevű Modreszban üldögélt, amelyet három év alatt még meg is szeretett; fáradozott azon, hogy visszatelepítsék Leningrádba, aggódott az ő kis főbérletéért, egy tavaszi estén visszaköltözött a Zamjatyin utcába, és mint minden tősgyökeres leningrádi, megilletődve találkozott újra a Névával, az Admiralitással, az Izsákszékesegyházzal... Különös dolog az élet! Azután bement a Lenemailnak ugyanabba a félhomályos helyiségébe, beült régi karosszékébe, ugyan a mögé az asztal mögé, amely mögött ő a háború előtt is ült... És a mindennapos ügyek közepette olyan mélyen megfeledkezett minden valamikor megtörtént eseményről, hogy még az utóbbi napokban is, amikor a sehonnan való, érthetetlen és rettenetes salmugra almák elébe kezdtek potyogni, meg sem fordult a fejében, hogy valamiképp a legbátortalanabb feltételezésként is kapcsolatba hozza azokat azzal az első, tökéletesen reális titkával. De annál gyorsabban gördült fel váratlanul előtte a függöny a lányával történt éjszakai beszélgetés után. És itt a hétköznapi ember egyszerre kételkedni kezdett: hát valóban olyan hétköznapi ember volna? És ha netán... Még nem tudta, miben is rejlik az ő rendkívülisége; hiszen mindenki előtt rejtély volt, hol járt ő, mit csinált két titokzatos éven át. Mit tehetett? Bolyongott, mint egy eszelős koldus? Ez nem illik hozzá! Bujkált volna valahol ugyanitt, Leningrádban vagy Moszkvában? Értelmetlenség, kizárt dolog: búvóhelyét rögtön felfedezték volna. Istenem, te tudsz mindent! 1934 végétől az 1937-es esztendőig! De hiszen Szvetlov professzor expedíciója éppen 1935 áprilisában indult útnak a Szovjetunióból az ismeretlen szigetre. És Moszkvában, a véletlenek megdöbbentő láncolata folytán Szvetlov-nak a megbetegedett gazdasági vezetőt és pénzügyi dolgozót (pénzügyi dolgozót!) egy bizonyos A. Konopljovval kellett helyettesítenie. Mindez csak a véletlenek egybeesése? Miért is ne? Lehetséges, lehetséges! A leningrádi telefonkönyvben tíz Konopljov áll egymás alatt, ebből három A és kettő A. A. Igen, de a lába? A csillag alakú sebhely a jobb bokáján, a halványvörös, csúf sebhely, amit olyan régen ismer, és ami a még olyan közeli múltban egyszerre teljesen meglepő jelentőségre tett szert. Hány éven át volt bizonyos benne, hogy ez a sebhely az Arszenalnaja rakparton bekövetkezett katasztrófa emlékeként maradt meg. Most pedig?... Rjebikov professzor levelében világosan megírta, hogy a sebhely a feltépett seb helyén, onnan a Ho-Kong partjáról származik... Meg azután a naplóban is... És ha már itt tartunk, maga ez a napló, mi lehet ez? Szintén véletlen egybeesés?... ...Éjnek idején, miközben Szvetocska szüntelenül szipogott az ebédlőben. Marija Venyegyiktovnától elhagyatva (természetesen ilyen felzaklatott lelkiállapotban a bátyjánál maradt éjszakára ... Nem, nem fecsegő típus, ettől nem kell tartania!), A. A. Konopljov leningrádi főkönyvelő felkelt az ágyából, elég rosszul érezte magát, a hőmérőre pillantott, amely az esti 38,3 fokos lázát mutatta, felvette kedvenc steppelt köntösét, amelyet Maruszja ügyes keze varrt házasságuk első évében, belebújt még az evakuáció idején Modreszban szerzett nemezcsizmájába, és a karosszékben ülve hosszú ideig, egész reggelig belemerült a füzet rosszul kivehető ákombákomjainak olvasásába. „A. Konopljov. 2. sz. napló?” Mit lehet itt tenni? Hát legyen - második. No de a kézírás - ezt hogyan magyarázza?! Az ő írása, és egyáltalán nem az övé... Másik Konopljové?
25
VI. fejezet / Az Aranyosorcájú birodalmában ...hetetlen pusztulás fenyeget! A rimbában hemzsegnek a kígyók, még jó, hogy ezen a vidéken, úgy látszik, nincsenek nagyobb ragadozók. Kicsi homokföveny, ahol engem és Ki-O-Kuákot hagytak, alighanem az egyetlen száraz földdarabka húsz-harminc kilométeres körzetben. Szárazföld! A Ho-Kong zöldes vize rózsaszínű gránitot nyaldos körül vagy tíz méterre attól a helytől, ahol én félig ülök, félig fekszem; a hátam mögül a keleti szél egy másik folyócska zuhogóinak zúgását hozza felém: Ki He-Kiangnak hívja. Jobbról, egészen közel, a dagályba merülő mangrovebozót sávja kezdődik, és a pisztoly fényes fekete acélját halvány rozsda borítja még akkor is, ha a tokot kinyújtott kéztávolságnyira a hibiszkusz összegabalyodott ágaira akasztom. Bármi áron is csatlakoznunk kell a második csoporthoz, és együttes erőfeszítéssel el kell jutnunk Tuk-khai térségébe: odáig még nem ér el ezeknek az ördögöknek a hatalma. Ha ez sikerül, a sebesültnek, azaz nekem is a segítségemre siethetnek. »Kedves barátaim! - mondta Viktor Mihajlovics elválásunk előtt. - Hat szovjet ember van itt. A helyzet súlyos, nagyon súlyos; minek hunynánk szemet felette? Minden valószínűség szerint valamennyien elpusztulunk. De ha így történnék is, nos? Elpusztul hat ember. Ha csak egynek közülünk sikerül kivergődnie innen oda, a Hegyhez, és hazatérnie, és legalább néhány deka EE-magot magával vinnie, sok száz és ezer szerencsétlen ember menekül majd meg a szörnyűséges kínoktól, a pokoli reménytelenségtől... Kórtól el-korcsosult kezek nyúlnak felénk. Gyulladásos szemek tekintenek ránk... a világ valamennyi sarkából. Tehát, barátaim? Hát nem vagyunk hazánk állampolgárai? Halni kell? A mi halálunkat sokan fogják irigyelni... « ...Július 19. A lábam meglepő gyorsasággal heged. Szabályos, sima ötágú csillag-szerű sebhely képződik. De a lázam nem akar elmúlni: éjszakára alig marad erőm, és Ki-O-Kuák, szegény fiú, tehetetlen fekete szemével les rám. Egyedül vagyunk. Tegnap különben estefelé a merev levélfüggönyön át a folyóból egyszerre egy kis, majdnem fekete hím tapír bukkant elő, és ormányát meglóbálva, megállt a homokon. Anélkül lőttem, hogy célozni lett volna időm. Az állat egyszeriben összerogyott. Három napig nem éhezünk, ha a hús, amelyet Ki gondosan nagy levelek közé becsomagolt, és mélyen beásott a homokba, nem büdösödik meg. A legnyomasztóbb az, hogy meleg homok fekhelyemből állandóan ott látni az enyhén kanyargós csapáshoz hasonló árnyékos zöld völgy végében, húsz-harminc kilométernyire innen, a csillogó bazaltkúpot, a Hegyet, a Kék Takácskák Vulkánját. Nappal néha-néha visszatükröződik a Ho-Kong zavaros zöld vizén. Az itteni holdas éjszakákon (most félhold világít) valamilyen törések csillognak a csúcsán, mint kristály az ezüstben. A felénk eső hajlatán kék, háromszög alakú árny látható - Tuk-khai szent völgye. Ha odáig eljuthatnánk, megmenekülnénk, mert ott már az Aranyosorcájú uralkodik. És a vulkánkúp túlsó oldalán, a sziget központi magaslatának völgyeiben, ha hinni lehet a szóbeszédnek, ott terem, egész ligetekben, az a bizonyos salmugra. Csak azon múlik az egész, hogy elvergődjünk addig a helyig... Csak azon múlik... 23. Tegnap rendkívüli esemény történt. Világos nappal a Jövevényeknek, a sziget urainak két katonája, nyilván engem nem vettek észre, a bozótból Kire vetette magát, aki a víznél bajlódott egy hallal, amit sikerült fognia. Óv minket a sors: nem aludtam, lázam sem volt ebben a pillanatban. Az egyiket egy csapásra agyonütöttem (később Ki a folyóba lökte a testét), a másik meg egy kiáltással bekúszott a liánfüggöny mögé. Estig egyre ott nyögött még, de elég volt Ki-O-Kuáknak megmoccannia, máris golyó fütyült el mellette. Éjszaka meghalt, és Ki vad kárörömmel mutogatta nekem, hogyan rágcsálják ott a bozótban a vöröshangyák.
26
Minket is éppen úgy szétrágtak volna, ha azt a kettőt nem öljük meg... Délben megállapodásunk szerint jártam el: a fiút elindítottam a másik csoport feltételezett útirányába. Ha - tegyük fel - Szvetlov és Abramovics meg a gyógyszerészek elkerülték egymást, akkor talán a fiúnak, aki úgy mozog a rimbában, mint a hal a vízben, sikerül kapcsolatot teremteni vagy magával Szvetlovval, vagy a másik csoporttal, vagy pedig végső esetben Tuk-Khai őrszemeivel a Hegy hajlatában. A kedves fiú az ágyékkötőjéig levetkőzött, és semmit nem vitt magával. A görbe késén kívül semmit. Búcsúzáskor sokáig szorongatta a kezem, a szemembe nézett, meggyőzően, de érthetetlenül mondott valamit. A szavakat nem értettem, az értelmüket felfogtam: kérte, hogy higgyek neki; biztosított, hogy megment engem. Azután magamra maradtam: nem éppen vidámító érzés! Esteledik. A rimbának, az itteni szigetek érintetlen erdőinek ősi árnyai megnyúlnak, egyre sűrűbbé és párásabbá válnak. Kivehetetlen zajok, titokzatos hangok hallatszanak mindenfelől. A hatalmas luh-luh békák tompán kuruttyolnak. Valaki a fák mögött panaszosan felvonított: valakit ott az erdő sűrűjében elért a vég. Zsír, fűszer furcsa illata terjengett: ilyen szag csaphatja meg az ember orrát abban az üzletben, ahol szabadon egymás mellett van a zöldség-, gyümölcs-, virág- és az illatszerosztály, és közvetlen melléjük ásták a szemétgödröt is... Soha nem képzeltem volna, hogy mindezt a saját szememmel látni fogom. De nem is láttam volna meg, ha nincs Szűri..Itt tintafolt esett a sorra: a vezetéknév végét lehetetlen volt kiolvasni. „Este hatóra körül elszenderedtem. Különös álmot láttam: mintha feleségem meg gyermekem lett volna, és én őket nagyon szeretem. Amennyire emlékszem, még soha ilyesmit nem álmodtam, még csak nem is gondoltam ehhez hasonlóra. Nagyon nagy rémület ébresztett fel. Én a feleségemmel és ezzel a kisgyermekkel (vagy kislány volt, vagy talán egészen kis fiúcska) sétaképpen valamilyen hídon haladtam át; a leningrádi Dvorcovoj-hídhoz hasonlított. És egyszer csak mozogni kezdett alattunk a hídpadozat szétnyitható része. Rémületemben a feleségemet megragadva kapkodni kezdtem, de a híd dübörögve zuhant alá... Magamhoz térve megértettem: rövid, de erős földrengés zajlott le, egyetlen hatalmas földlökés. Még mindenütt morajlás gördült végig. Valahol fatörzsek recsegtek, a madarak keservesen rikoltoztak, és csapdostak szárnyaikkal. A csendes Ho-Kong vize háborgott és tajtékzott. Az én homokfövenyem vagy másfél méterre púposodott a víz szintje fölé... Azután az egész vidék még kétszer megrázkódott a hatalmas lökésektől. Majd minden elcsendesedett. Különös, hogy valójában egy cseppet sem ijedtem meg. Sötétedett. Nem tudok írni. Meg aztán keservesen ráz a hideg. 24. A holdvilágos éjszakát nagyon forró nappal követte. Reggel felbontottam és megettem egy konzerv ananászt. Két nap telt el azóta, hogy Ki elment. Határozottan semmi tennivalóm nincs. A levegő tele van rovarokkal, de szerencsére semmilyen moszkitó nincs errefelé. Csak világító bogarak, amelyek, ahogy sötétedni kezd, nagy rajokban táncolnak ide-oda a levegőben. Nappal a vulkán olyan közelinek látszik, hogy néha az az érzésem, kellemetlenül ingerel, néha meg hogy ígér valamit. Úgy sejlik, éjszakára végérvényesen elveszítem életerőmet. Kitaláltam, hogy legalább tömören elismétlem ebben a füzetben ideérkezésünk történetét: az első füzet ott maradt a második csoport csomagjai között..." A ceruzával írt apró betűk értelmetlen betűsorokká futottak össze Andrej Andrejevics szeme előtt, de egy-egy pillanatra rémleni kezdett előtte, hogy nem is kell olvasnia. Igazán nem emlékezett erre, nem tudta mindezt? Vajon nem korábban talált-e ki minden szót, mint ahogy elolvasta volna őket?... Vajon nem volt-e éppen úgy láza, mint akkor?
27
Kazuarina liget? No igen, persze: messziről látszott a dzsungelek csúcsa felett, magától a vulkántól jobbra fekvő dombon. Jobbra és jóval közelebb... Barnás, szétágazó zsírfolt a napló lapján? Hát talán nem esett abban a pillanatban a füzetre valahonnan felülről egy jókora zöld rovar, valamiféle óriás szöcske, ő pedig meglepetésében nem lapította-e össze?... Még egy, egyetlen kis, de a legkomolyabb erőfeszítés, és már semmi sem marad számára titok ebben az egészben... „Még ott, Metropoliában visszatartottak bennünket. Három héttel a szerződésben kikötött időn túl. A hatóságaik semmiképpen sem akartak beengedni Kaliforniába. Miért? Egy apró, sárga arcú, de csak kissé ferde szemű, kövérkés és rövid lábú, negédes emberke nap mint nap lebeszélt bennünket. Nagy udvariasan csicsergett, mint a madár, kis kezeit hájas melléhez szorította, és csak néha vicsorított kutya módra dühösen az egyáltalán nem madárra emlékeztető nagy fogaival. A nála másfélszer magasabb, szakállas, öblös hangú atléta, Viktor Szvetlov lehengerelte őt hajthatatlanságával. Már akkor kialakult Szvetlov agyában ez a fanatikusan hangzó megfogalmazás: »Mi hatan vagyunk, a leprások pedig több százezren. A mérleg nem a mi javunkra billen!« Végül is kikeveredtünk onnan. Július közepén, nyugodt átkelés után, megérkeztünk Buenos-Aguasba - egy öreg, még a spanyol-portugál időkből való kikötőbe, amely a szigetecske déli partján feküdt, magánál a Ho-Kong torkolatánál. Szvetlov számításai szerint az expedíciónak éppen innen, délnyugat felől volt előnyös megkezdenie útját. Az expedíció célja a salmugra termésének gyűjtése volt, az pedig éppen az ország déli részén termett, a Nagy Vulkántól kissé északra. Az aranyszínű alma, amely a kalavafa ágain érik, csodatevő olajjal átitatott magot tartalmaz. Megszerzéséért Kelet lakói örök idők óta az életükkel fizetnek. A megszerzett és kisajtolt olaj egyenértékű az arannyal. Néhány csepp olajos folyadék, ha belejuttatják a legsúlyosabb leprás vénájába, a keleti orvosok szerint olyasmit művel, amit mi legendának, mítosznak szoktunk nevezni: »Kelj fel, fogd ágyadat, és járj: megtisztultál!« mintha ezt mondanák a cseppek a betegnek És az az ember, aki már hosszú idők óta az élet és halál határán, az emberi világ peremén létezett, új életre támad. Jób varai lehullanak testéről. Oroszlánképe emberi arccá változik. És az ember megbékül visszatért létével. - Lehet, hogy mindez így is van - mondják erre a tudósok -, de... valójában így van-e? Ezt feltétlenül ellenőrizni kell, hogy elkerüljük egy ilyen kiábrándulás keserű ízét. És igaz: ha ez így van, akkor mivel magyarázható, hogy ez az oly hatékony szer mindeddig szinte ismeretlen maradt a civilizált országokban? Miért nem árulják a salmugramagot az európai piacokon? A mi laboratóriumaink és gyáraink miért nem sajtolják ki belőle a csodatevő olajat, és miért nem zöldellnek Nyugat legpompásabb gyümölcsöseiben a szent kalavafa fiatal hajtásai? Eh, mindez nagyon egyszerű! Európában túlságosan kevés leprás él ahhoz, hogy elegendő mennyiségű salmugraolajat lehetne nekik haszonnal eladni. A fehérek közül ki szenved ebben az ősi betegségben? Szinte kizárólag csak a nincstelenek. Ki fizeti meg a felbecsülhetetlen olaj megszerzését Indokína vagy India gyilkos hegyeiből? Ki ad pénzt a kalavaültetvények termesztésére, laboratóriumok és gyárak építésére, a kísérletekre és a vizsgálatokra? Ez nem kinin, amelyre mindenkinek szüksége van. Ez nem cocafa, amelyből gyógyszert is meg édes, csábító mérget lehet készíteni milliók számára .. És e csodálatos gyümölcs ma ott rothad el a hegyi dzsungelek magasra nőtt füvében, ahogy ezer évvel ezelőtt is rothadt. És elevenen rothadnak el az emberek is, mint ez a gyümölcs, ennek a világnak sötét rimbájában, mert képtelenek élni azzal a segítséggel, amellyel maga a természet ajándékozta meg őket. Elérhetetlen számukra a salmugra-olajjal
28
való gyógyítás. Beszerzése számukra nem kecsegtet jövedelemmel. Nem kifizetődő a szenvedőket megmenteni. Rettenetes szavak, ugye? »De hát elvégre mi - mondta még Moszkvában, a gőzhajón Viktor Szvetlov -, mi más világ emberei vagyunk. Nekünk kötelességünk hozzájutni ehhez az életelixírhez, és legalább meg kell tudnunk véglegesen: csodaszer-e az vagy sem«." A megérkezés másnapjáról félig olvasta, félig emlékezetébe idézte lázas állapotában a Lenemail főnykönyvelője mindazt, ami akkor történt. Kiderült, hogy a sziget belsejébe való behatoláshoz aligha sikerül embereket találni. Két út vezetett oda: vízi út a Ho-Kongon és mellékfolyóin, egészen a Kék Takácskák Hegyének lábáig, és szárazföldi út: a Ho-Kongot és a He-Kiangot és a folyók között elterülő mocsaras rimbát átszelő dzsungelösvény. A vízi úthoz képtelenség volt evezősöket és vezetőket találni. A szárazföldi ösvényt pedig elég volt csak megemlíteni - bármelyik helybeli lakos szemébe rémület ült. Viktor Szvetlov bőkezűen megnövelte az ellenszolgáltatás mértékét. A kikötő meszticei összehúzták magukat, és a mohóságtól csettintgettek a nyelvükkel, de féltek az ajánlatra ráállni. A Ho-Kong, ha hinni lehetett nekik, csupa zuhatag és örvény. A mocsarak tele vannak kígyókkal, azok közül is a legeslegborzalmasabb a repülő kígyó, amely akár a nyíl, vágódik az áldozatára a fák tetejéről. Ott mindenütt sárgaláz fenyegetett, meg futóhomok hömpölygött. Minden valószínűség szerint kilencszemű sárkányok is tanyáznak ott a bozótok között az elszáradt kezű és hát nélküli vörös Boszorkány kóborolt. De a sárkányoknál, a kalongoknál, a homoknál, a zuhatagoknál, sőt még az elszáradt kezű Boszorkánynál is sokkal rémségesebbek voltak - az általános hiedelem szerint -a tuk-khaik a szabadságszerető Aranyosorcájú Fiai, akiket még a sziget tengerentúlról érkezett Gazdái sem tudtak megtörni. Itt hangzott el az expedíció valamennyi résztvevője számára először az a hangzatos név, hogy „Aranyosorcájú". Huszon-egynéhány éve a tuk-khaik, akiket hadihajókkal és gyalogsággal az erdők belsejébe szorítottak vissza, képesek hihetetlen vakmerőséggel a kezükben tartani a sziget magaslatait, amelyekre csak megközelíthetetlen sziklás ösvényeken lehet feljutni. Még csak gondolni sem érdemes arra, hogy oda induljanak: először, mert ők maguk is vadak és gonoszak, másodszor meg, ki merészelné megszegni a parancsokat? Kiderült, hogy az elszáradt kezű Boszorkány itt nem játszik szerepet: az egész dolog lényege a kapott titkos utasításban van... A sziget kormányzója éppen ennek figyelembevételével határozott úgy, hogy az „okos embereket" nem engedi ki a város határain kívülre. A helyzet majdnem reménytelenné vált. De az egyik fülledt, viharos éjszakán, amikor folyamokban ömlött, tombolt és hömpölygött a trópusi eső, és szünet nélkül ostorozták a földet a kékeszöld villámok, kopogtattak a szállodai szoba ajtaján. A hallgatag, sárga képű szolga, akinek az arcát nagy, kereszt alakú forradás ékesítette, bekísért az oroszokhoz egy hatalmas termetű embert - maláji, dajak vagy annamita volt, ezt ezen a szigeten nehezen lehetett megállapítani. Ezután nem távozott el a betanult mély meghajlással, mint napjában annyiszor tette, hanem a szobában maradt, az óriás pedig méltóságteljesen a mellére kulcsolta kezét, és leült az egyik ülőkére. Reggelre minden megváltozott. Ez az ember (nem tartotta szükségesnek megnevezni magát, no meg senki sem faggatta erről) azért jött, mert megtudta, hogy a szigetre olyan országból érkeztek emberek, ahol minden élőt szeretnek. Azért jöttek ide, mert emlékeznek annak az Embernek a végakaratára, aki szívébe zárta az egész világot. És ők most gyógynövényeket keresnek, hogy segítsenek mindenkin, aki beteg. Az urak ezt nem akarják. De ő gyűlöli az urakat. Ö, amiben csak tud, segít az utazóknak. Nekik egyszerre két úton kell elindulniuk - a szárazföldin is meg a vízi úton is.
29
Négyen csónakban. Az evezősök hűséges és erős emberek lesznek. Az ő evezősei. Kettőt gyaloghintón visznek. A hintóvivők - az ő emberei. Nem ígérhet semmit, de az emberei mindent megtesznek, ami erejükből telik, hogy az utazókat eljuttassák az Aranyos-orcájú országába. Ha szükség lesz rá, az életüket is feláldozzák ezért, mivel ezek az emberek - az ő emberei. De az út veszélyes, a rimba - rossz hely. Meglehet, hogy nem jutnak el odáig; az erdő tele van katonával és amazok bérenceivel. De hogyha eljutnak a Hegyig, az Aranyosorcájú fogadja, és mindentől megvédi őket. Nem, az Aranyosorcájú nem fél senkitől. Talán ezt nem tudják abban az országban, ahol mindenkit szeretnek? A hegyen és a hegy mögött, a fennsíkon szabadságszerető törzs él. Fiai, akik azelőtt az egész sziget urai voltak, hosszú éveken át harcoltak a Jövevények ellen, a nagy vezér: Fényesszemű uralma alatt. Az idős harcos meghalt, de hátrahagyta a lányát, Aranyos-orcájút - a szemek örömét és a szívek reménységét. Ö igazságos. Ő ifjúnak és öregnek, mindenkinek az édesanyja: igazi csoda! A szíve olyan, mint a kodi-madár tolla. Szembogara lenyűgöző, mint a pigmeusok gerelye, ő kormányozza a Tuk-khai népet, bár a téli esők még csak tizenhatszor öntözték meg homlokát. Menjetek el hozzá, és ő segít nektek. De ne felejtsétek el - a hozzá vezető út halállal fenyeget! Alig fejezte be dallamosan csengő beszédét, Szvetlov azonnal felkelt a helyéről, és feléje indult. A megállapodást gyorsan megkötötték. Kijelöltük az indulás titkos időpontját hetedike reggelének hajnalán -, kidolgoztuk az útitervet: meglepődve tapasztaltuk, hogy ez az ember szinte alig pillantott rá a térképre, mégis milyen könnyedén, nehézség nélkül eligazodott rajta. Megállapodtunk a rejtjelekben, a titkos találkozók helyeiben... Mindent előkészítettünk. És ebben a pillanatban felülről, a tetőgerendáról különös zaj hallatszott. Először valamilyen érthetetlen kárálás, azután hangos, kihívó ,,tuk-khi, tuk-khi, tuk-khi!" - többször is egymás után. Az idős ember arca felderült. ,,Tuk-Khai! - szólalt meg áhítatosan, és jelentőségteljesen a magasba emelte két ujját, a mutató- meg a középső ujját. - Tuk-Khai, mint minden áldott nap, legyőzte az éjszaka démonját. A ti utatok veszélyekkel terhes, de Tuk-Khai mellettetek van. Jó órában kezdtetek hozzá a dolgotokhoz..." Így, kedvező előjelekkel kezdődött az utunk. Egy héttel később pedig - és itt Andrej Konopljov, miután már kívülről tudta a naplót, végleg elvesztette a napló és saját visszaemlékezései közötti határt - az expedíció egyik munkatársa, aki Moszkvából került a megbetegedett gazdasági szakember helyébe, sebesült lába miatt egy annamita fiúcskával ott maradt a Ho-Kong partján, arra várva, hogy a két csoport egyesül, és a segítségére siet... A napló kétségtelenül az övé volt, bár a szöveg semmilyen erre vonatkozó utalást nem tartalmazott, a füzet fedelén olvasható feliratot pedig szembeötlően más kézírással írták, mint magukat a feljegyzéseket. Az út második napján a mangrovebokrok sűrűjéből fegyvertűz alá vették a csónakot. Az egyik evezős halálosan megsebesült, és estére meghalt. Egyetlen zokszó vagy szemrehányás nélkül adta ki a lelkét. „Mondjátok meg Neki - lihegte szaggatottan -, hogy Nguen-O-Kong mindent megtett, amit csak tudott." Az ezt követő két nap nyugodtan telt el. Azután azonban a hegyszoros között áthaladó kenura egy fatörzs zuhant, lehet, hogy a hangyák vagy termeszek rágták ki a tövét. Nagy nehézségek árán sikerült megmenteni egyet-mást a készletükből. A rájuk zuhanó fa ága betörte a könnyű csónak oldalát, és felszakította Konopljov lábát. Pihenőt kellett tartani. Élelem dolgában szűkösen álltak. Arra kényszerültek, amiről már szó volt. Szvetlov és Abramovics a két evezőssel elment, Konopljov és a tizennégy éves Ki-O-Kuák ott maradt. Azután, ahogyan megbeszélték, Ki is útnak eredt. A most már teljesen magányos Konopljov kénytelen volt mozdulatlanul a helyén maradni. A sebe nem nyugtalanította, de a láz egyre erősebben elcsigázta.
30
Július 23-át erős földrengés tette emlékezetessé (a nevezetes 1935. júliusi földrengés, a Molukki-szigetektől keletre volt az epicentruma), amelyet rendkívül nagy zápor követett. Konopljov csontig ázott, és betegsége elérte tetőfokát... ...Most, hogy ezen a leningrádi márciusi éjszakán a saját otthoni íróasztala mögött ült, ezt a hanyagul, idegesen - talán az ő, talán nem az ő keze írásával - ceruzával odavetett naplót olvasva, ez a Konopljov mintha ugyanaz a Konopljov lenne, és ugyanakkor egy merőben másik. Időnként félretette a feljegyzést, felemelte fáradt, megsápadt arcát, és mereven bámulva a sötét ablakra, sokáig, hosszú percekig mozdulatlan maradt. Bármennyire ellentmondóan hangzik is, éppen most, amikor zavaros, félig-meddig ábrándképei, félig-meddig aggályai végre végleges (sőt dokumentált!) alapot kaptak, éppen most kezdte mindezt úgy felfogni, mint egy tökéletesen képtelen fantazmagóriát. Józan ésszel el kellett ismernie: „Nos hát? Úgy tetszik, valóban!" Spontán megérzése viszont dühödten tiltakozni kezdett: „Ugyan, dehogy, mit képzelsz, Andrej Andrejevics! Képtelenség! Kizárt dolog!" Igen, persze, most már sok olyasmit tudott, ami mintha nem lett volna feljegyezve magában a naplóban. Nem bozótokat látott, mint a naplóban állt, hanem kifejezetten sötétzöld, tarka, fénylő leveleket; érezte erős illatukat abban a pillanatban, amikor csikorogva taposnak rajta a fehér ember csizmái. Azt olvasta: Tuk-Khaí, és látta ezt a mulatságosan hegyes pofájú gyíkocskát, amely szokásaiban az emlősökre emlékeztetett, puha világoskék hátán téglavörös foltok. Ez az állatka szerencsét hozott annak az embernek, akinek a házában tanyát ütött. Esténként, amikor egérfiókát vagy odatévedt hatalmas pókot fogott, éles „tuk-tuk-tuk-khi!" hangot hallatott - a győzelem és öröm csatakiáltását... De hiszen mégiscsak tudta mindezt. Vagy... talán meglehet, hogy a Brehmben olvasott róla, mert különben honnan ismerné ennek a kis állatnak a bonyolult tudományos megnevezését: gecko verticillatus?
VII. fejezet / A hatalmas Tuk-Khai nevében Itt fekszik az asztalán a levél, most, amikor már minden befejeződött. Ennek a nagyon hosszú levélnek az írása igencsak emlékeztetett a vászonfedelű füzet kézírására. De az írásszakértők (Bronzov professzor vonta be őket az ügybe) nem kockáztatták meg, hogy teljes bizonyossággal azonosítsák mindkét írást. Annak állítását sem kockáztatták meg azonban, hogy a két dokumentum két különböző személytől származik. - Előfordulhat - óvakodtak hogy kóros állapot vagy erős lelki megrázkódtatások idején az ember kézírása jelentős mértékben megváltozik... - És a felgyógyulás során visszatér a status quo anteboz? - faggatta őket Bronzov. A szakértők vállat vontak. - Rendkívül ritkán... - felelte az egyik. - Előfordul, de rendszerint észrevehető változásokkal - állította a másik. Rögtön az elején meg kell mondanunk, hogy mindazt, amiről a levélben szó van, csak úgy tömörített formában tartalmazza a vászonkötésű füzet. Szvetocska, kislányom! Csak te érthetsz meg engem. Elmondok neked mindent, ahogyan... Nem, nem kockáztatom meg azt a kijelentést, hogy „ahogyan volt". Hanem ahogy nekem rémlik, mi is történt... A földrengés 21-éré virradó éjszaka történt, azután pedig megeredt az eső. Te még olyat nem láttál: nem maradt levegő, merő víz volt minden. A kinin már nem segített rajtam.
31
Három takaróba burkolózva dideregtem megroggyant fél sátorlapom alatt: nem hittem volna, hogy a trópuson ennyire lehet dideregni! Végül nem álomba, hanem inkább hosszú, lidérces kábulatba zuhantam (a naplóban egyszerűbb kifejezés található: „hosz-szú időre elvesztettem az eszméletemet"). Amikor a szemem kinyitottam, nem hittem saját magamnak. Száraz volt és meleg: sehol egy vízcsepp, a bőrös leveleken, a folyóban sem csobbant a vízhullám. Valamilyen fedél alatt feküdtem, mintha egy kunyhóféle belsejében lennék. De közvetlenül előttem nem egy kunyhó szögletes ajtaja látszott, hanem olyasmi, ami egy sziklafalban keletkezett szabálytalan hasadékhoz hasonlított. Egy rés és mögötte a Föld Egyenlítőjének sötét, éjszakai égboltja. A rés felső szélénél felismertem a Dél keresztjét. Kívülről tiszta, meleg, de nem forró levegő áramlott be hozzám. Elárasztotta a tüdőmet, végigfutott az ereimben, és a lázam elmúlt. Éltető, áttetsző hegyi szél, akár a tiszta víz! Ez a szél egy kis lángot lobogtatott a fejem fölött. Imbolygó pislákolása mellett, fekvőhelyem szélén ülve láttam én meg Öt. Ott ült, könnyed volt, mint a levegő, érthetetlen, mint egész országa. Aranyszegélyű, bő fehér ruha takarta testét. Nem tudnám őt leírni, Szvetocska, még ha zseniális író is lennék. Ezenkívül te nő vagy, és bármit mondanék is neked egy másik nőről, az számodra vagy túlságosan kevés, vagy nagyon is sok lesz. Az arca az annamita vagy burmai nő nagyon tipikus arca volt... Úgy hiszem, hogy a világszépségek között az annamita szépség nagyon magasan fölötte áll valamennyinek. Szeme keskeny vágású, arccsontja széles volt, és a bőre aranyló színű, mint a gyümölcsök héja, amelyek azokban az országokban teremnek. A mi nyelvünk szavai semmit sem mondhatnak erről... Az ajka... Mosolygott-e vagy sem, vajon meg tudja-e ítélni azt abban a pillanatban egy európai? Vad szemével úgy nézett át rajtam, ahogyan a dzsungelek vékony aranykígyója vagy a párduc szeme. És simán fésült, hátul nagy kontyba csavart haja fekete volt, mint az ottani dísztárgyakon a lakk, s hol vörös, hol kékes színben játszott a fáklya váltakozó fényénél. Értetlenül mozdítottam meg a kezem: hogyan kerültem én ide? Akkor az ő keze, amely vékony volt, mint az aranyág, és erős, mint egy igazi vadon lányának a keze, elővillant a fehér és aranyló selyem alól. Előrehajolva parancsolóan a homlokomra tette. - Silence! (Csend!) - szólalt meg a nő angolul, A fiatal nő ezután lassan előhúzta ruhája redői alól a másik kezét is. Két, fél narancshéj nagyságú, parányi tenyerét begörbítve átölelte sűrű szakállal benőtt orcámat, megemelte a fejemet, és anélkül, hogy levette volna a szemét az enyémről, ajkával egyre jobban közeledett az én ajkamhoz. - Szájlensz! - suttogta még egyszer olyan izzó hangon, amilyet eladdig még soha nem hallottam. Azon az első estén villámgyorsan kisiklott, engem pedig kábulat kerített hatalmába. De egy hét múlva már egészséges voltam - vagy azoktól a kininhez hasonló keserű italoktól, amelyekkel itattak, vagy talán az ottani gyógyító levegőtől, mint ahogy ez a gyógyforrások vizének hatására is történik. Igen, a férje lettem Aranyosorcájúnak, Tuk-Khai Fiai Anyjának a férje. Ha költő lennék, Szveta, mindezt le tudnám neked írni: a barlangokkal televájt hatalmas hegyet, az alpesi mezők felett füstölgő csúcsával, lent - a rimba sötét, áthatolhatatlan erdőivel. Északkeleten az erdők ködpárába vesztek. Délen, vagy harminc kilométernyire a megközelíthetetlen tengerpartnál hirtelen megszakadtak. Az erdő fölött nap mint nap lángoló, szemfájdítóan kék trópusi ég ragyogott, és az erdős magaslatok meg az égbolt között ugyanolyan kék függőleges falként sejlett az óceán.
32
Leírnék neked mindent: hogyan váltják egymást Aranyosorcájú ajtaja előtt a bronzbőrű, félmeztelen őrök nagyszerű, zsákmányolt puskával a kezükben; hogyan villog az élénk kék holdvilágnál a feltűzött szurony a szilaj harcosok feje felett, akik úgy vigyáznak úrnőjükre, mintha gyenge gyermeklány lenne, és földig hajolnak előtte, mint egy istennő előtt, mint mindannyiuk anyja előtt. És a zöldellő szirtek között, a kis, eldugott, feneketlen tóban, amely egyelőre a Jövevények által elragadott tengert helyettesíti a Tuk-khai nép számára, minden áldott nap hogyan fürdenek harsány zajongással a zabolátlan sárga emberek: a csomóba kötött hajú atléták a sötétben és a kimondhatatlanul karcsú lányok, akiknek nedves, csillogóan fekete hajfonatában tűzvörös hibiszkuszvirágok izzanak... Lefesteném neked a hosszú holdas éjszakákat, amikor ennek a barlangpalotának kijárati hasadékában órák hosszat üldögéltünk az ismeretlen füvek enyhe illatát árasztó puha ülőkén vagy szerválbőrön, s elnéztük a vakító ezüsttel behintett szigetet, az erdőket, amelyek naplemente után feketék és szögletesek lesznek, ott lent a holdfényben fürdő tengert s a világító bogarak táncát, amelyet rögtön a bejárat előtt jártak, és hosszú, vontatott - mert félig némák voltunk egymás számára - társalgást folytattunk. Ő mesélt nekem az országáról, én meg igyekeztem elmondani legalább egy keveset arról a világról, amelyből jöttem. Udvarának szigorú tanácsosai még csak nem is gondoltak arra, hogy ezekben az órákban eltávozzanak mellőlünk: a mi ügyünk az ő ügyük is volt. Folytonosan beleszóltak beszélgetésünkbe, megkérdeztek valamit, kiegészítették valamivel... Valamennyien valami furcsa portugál és itteni szavakkal kevert különös angol nyelven csevegtek; és - milyen érdekes! - elég gyorsan elsajátítottam a csendes-óceáni kikötőknek ezt a furcsa nyelvjárását. Aranyosorcájú jobban beszélt ezen a nemzetközi nyelven, mint alattvalói. Én elmeséltem neki mindent, ami mindkettőnk számára érdekesnek mutatkozott, ő pedig gyors csicsergéssel lefordította nekik szavaimat. Hosszú éveken át harcolt a Nagy Tuk-Khai népe a szabadságért Aranyosorcájú apjának vezetése alatt; és amikor az apa meghalt, az ősz szakállúak azt mondták, hogy helyét a leányának kell elfoglalnia, miután mindkét bátyja elesett a harcokban. Senki nem segített Aranyosorcájúnak és Tuk-Khai Fiainak a Rövidhajúakkal, a Jövevényekkel vívott elkeseredett háborúban. Csak néha-néha jutottak el ide bizonytalan hírek arról, hogy messze-messze, a Föld túlsó oldalán, a fehérek világában létezik egy ország, amelynek mindenkit szerető lakói vannak. Abban az országban nincsenek rabszolgák, és nincsenek leigázottak. Abban az országban, úgylehet, még keveset tudnak a Tuk-Khaiszigetről. De majd egyszer éppen onnan érkezik ide a felszabadulás híre... Ha költő lennék, kislányom, mindezt nagyszerű szavakkal ecsetelném. Ám én csak közönséges ember vagyok, akit csodálatba ejtett mindaz, ami velem történt. Tudom, hogy ott voltam, mégsem hiszek benne, Szvetocska. Én nem tehettem meg mindazt, amit amaz tett. ő nagyobbat és jobbat tett, mint amennyi az én erőmből futotta volna... Én - vagy inkább az, aki valamiért az én alakomat öltötte fel, egy rövid időre belém költözött, sokat művelt. Amivel csak tudott, segített élni és harcolni a bátor kis törzsnek. Én (vagy ő) rövid idő alatt kiképeztem hadseregüket, megtanítottam őket - ezeket a halászokat és vadászokat - a földművelésre, ennek biztosítására a saját térképem alapján megbízható védelmi őrséget állítottam fel a rimba vad erdőiben. Mindent megtettünk, amit tudtunk - én vagy ő -, de az erők nagyon egyenlőtlenek voltak. Segítség után kellett nézni. S lám, két hónappal azután, hogy Aranyosorcájúnak a palota legtávolabbi barlangjában fia született - összerezzentem, amikor meghallottam, hogy a testvérkédnek nevezed -, mi ketten, mindent megbeszélve és mindent megfontolva, úgy határoztunk, hogy elérkezett az elválás órája. Aranyosorcájú maga küldött követségbe abba az országba, ahol a ,,Minden embert szívébe záró” porait és lelkét őrzik. Megbízott, mondjam meg barátaimnak, hogy nem lehet tovább segítség és védelem nélkül hagyni Tuk-Khai Fiait. Elzárták őket a kék vizektől. A
33
Rövidhajúak nagy vascsónakokkal hajóznak a parthoz, és az erdőn át kövér golyókat dobálnak, amelyek dübörögve ölnek. Csak a megközelíthetelen déli parton maradtak olyan kis öblök, ahová a számtalan zátony miatt nem merészkednek be. „Az én fiaim - mutatott Aranyosorcájú vékony ujjaival a homályos horizont felé átkísérnek téged arra a távoli földre. - A távolban az égbolt és a tenger között, alig kivehetően, az előbbieknél is kékebb színben látszottak a közeli sziget körvonalai. - Ott hozzád hasonló fehér emberek laknak. Ők majd tüzes nyilat küldenek, és az elvisz téged a tieidhez. És ha szükség lesz rá, megparancsolod, és a bömbölő madár odavisz téged a házadhoz. De amikor már a hazádban leszel, ne feledkezz meg rólam és az én népemről. Keresd fel a te törzsednek öregjeit, és beszélj nekik rólunk. Mondd meg nekik, hogy mutassák meg haragjukat és igazságosságukat. Mit kellett tennem? Hogyan magyarázhattam volna meg, hogy milyen az a világ, és micsoda vastörvények uralkodnak abban? Úgy néztem rá, mint Nofrétete szemébe néznék, ha az időgép az ókori Egyiptomba röpítene. Ez a fiatal leány öt éve bölcsen kormányozta vadembereit, de nem tudott megérteni engem, ő tudta, hogy van jó és rossz, világosság és sötétség. A mérges tarantellapókok halált okoznak; a büszke kis tuk-khaik, ezek a fétisálíatkák pedig legyőzik a pókokat. De semmiképpen sem tudhatta maga elé képzelni sem a földgömb negyvenezer kilométeres kerületét, sem az erkölcsöknek és civilizációknak, szokásoknak és törekvéseknek azt a tarkaságát, amelyek a Földnek ezen a kerületén tombolnak. Aranyosorcájú azonban napjaim uralkodónője volt. Képtelen voltam parancsát végre nem hajtani. Ezenkívül meg... Ezenkívül meg, Szvetocska, bizonyára anyukáddal együtt hívtatok engem innen, bár én nem értettem meg, hogy ez a ti hívásotok. A Repülő Kutyák Holdjának hetedik napja volt, amikor Aranyosorcájú elvezetett engem az Eskü Mezejére. Nem tudni, mikor és ki által faragott, hatalmas, darabos szobor állt ott - a sziget valamennyi istene közül a legbékésebb és a legjóindulatúbb istennek, O-Vangnak, a bőség és a föld gyümölcsei istenének, az adott és teljesített szavak istenének szobra. Itt, a bálvány lábánál, az egymástól messze elhelyezett kőlapokon, egy alacsony fácska árnyékában két teletömött bőrzsákocska hevert. Egy öreg pap kesernyés kék füstöt eregetett a fülledt levegőbe, a pocakos, jóságos isten feje fölé egy másik, széles levelű, terebélyes fa hajlott - durian vagy gujava. Különös gyümölcs a termése: az illata annyira undorító és erős annak, aki nem szokta meg, hogy a fehérek sehol sem engednek gujavát a házukba vinni a trópusokon. De az, aki undorát leküzdve bátorságot vesz ahhoz, hogy megismerje a gyümölcs húsát, amely a legédesebb lekvárral összekevert tejszínre emlékeztet, az soha többé nem felejti el ezt a csodálatos, semmihez sem hasonlítható ízt... A durian gyümölcsét a szigeten O-Vangnak, valamennyi élőlény visszataszító külsejű és jótevő atyjának szentelik. Álltunk az áldozati kő fölött a bálvány lábánál. Aranyosorcájú a bőrzacskókat a kőre emelve átnyújtotta nekem - és én felszisszentem: mindkét zacskóban sajátos, kissé fanyar illatot árasztó, kiválogatott, megtisztított magok voltak - salmugramagok -, legalább öt-öt kilogramm mindegyik zacskóban. „Fogadd ezt az ajándékot, amelyet az én népem küld a te népednek - szólalt meg Aranyosorcájú, összevonva szemöldökét, mintha csak betanult szöveget mondana. - Tudom, és te is tudod: rajtad kívül öt testvéred jött ide a kalava magjáért. Te most egyedül maradtál. A többiek a Ho-Kong hullámaiban alszanak attól a naptól fogva, hogy a folyó a földrengéstől megáradt. De a Ho-Kong nem nyelte volna el őket, ha a Rövidhajúak nem űzték volna be testvéreidet az Ezer Szél Szorosba. Bátor emberek voltak a testvéreid. Férfiasan harcoltak ellenségeikkel, az én ellenségeimmel! Meghaltak, de csatában meghalni... nem halál. Vedd hát, vidd el hazádba életüknek ezt a váltságdíját a csendes Ho-Kongtől; az nem tudta, mit tesz. Nőjön nálatok kalavafa, amelyet az istenek küldtek az embereknek. Leve keltse életre a
34
szenvedőket, űzze el a betegséget az érte fizetett életek erejével. Legyen ez a mag zálog, amelyet én adok neked zálogul magamért és Tuk-Khai fiamért. És te is adsz zálogot nekem. Amikor eljut hozzád a híre, hogy a lepra eltűnt a szigetemről, odahagysz mindent, és visszajössz hozzám! Nem hallomásból fogsz értesülni róla. Ha az istenek megóvják szemem, amikor Aranyosorcájú földje szabad lesz - O-Vang hét nevére esküszöm -, három salmugra almát küldök neked. Hármat egymás után. Bárhol is leszel, a földön vagy a föld alatt, a vízen vagy a tenger fenekén, az égben vagy annak boltozata mögött, az almák eljutnak hozzád. És amikor a harmadikat megérinti kezed, elhagysz mindent, és eljössz hozzám. És hogy a sok látomás ne tévesszen meg, íme, a jeladás: aznap reggel, amikor megpillantod a harmadik almát, késő reggel meglátod O-Vangot, országom istenét, ülőhelyzetben, ahogyan itt ül most előtted, és duriángyümölcsök fognak a földön heverni a lába előtt. És a nyugati emberek számára undorító durián illata is megcsapja az orrod. És neked nem lesz kedved hozzá, hogy megszegd ezt az esküt. Bárhol leszel is, bármit csinálsz is, te felkerekedsz, elindulsz, és visszajössz hozzám, Aranyosorcájúhoz. Állj hát az eskükőre, és esküdj meg!" És én mellé álltam a kőre, amelyet sok ezer meztelen láb taposott már, és a bokrok közül előlépett annamita leányka a kezembe adott egy kicsi fiút. Két-három hónapos lehetett. Nevetett, hadonászott a kezével, és megijedt, amikor hozzáért a szakállamhoz. És akkor, Szvetocska, megesküdtem, hogy visszatérek... Három nap múlva pedig hordszék ringatott a hegy aljában vezető kavicsos ösvényen, én meg egyre csak visszafelé néztem, és fent, a barlangpalota teraszán, a terasz szélén egy kis, mozdulatlan fehér foltocskát láttam. Fehéret, immár számomra nem látható arany szegéllyel... Emlékszem, hogyan sértette meg a lábát egy görgetegkőben az öreg Nguen-O-Guk. Emlékszem, hogyan vetődött le egy arékafa csúcsáról egy repülőkígyó, sebes nyílként süvítve el primitív gyalogszékem felett; a mi tudósaink krizopeleája ez. Emlékszem, hogyan tűnt el hirtelen a kanyarban a kék hátterű, világoslila Kék Takácskák Vulkánja. És azután... És azután, Szvetlana, semmire sem emlékszem. Nem tudom, hogyan, mikor, milyen úton, kinek a segítségével kerültem vissza a Szovjetunióba. Nem tudom, teljesítettem-e vagy sem a megbízatásomat - a két megbízatást - a salmugára és a segítségkérésre vonatkozóan. Nem emlékszem sem tengeri utazásra, sem repülőútra. Semmire, semmire... Ismeretlen előttem, milyen csoda folytán lett Bhangból, az Aranyosorcájú férjéből ismét Andrej Konopljov, a te apád; nem tudhatom, egy Konopljov létezik-e a világon, vagy több olyan Konopljov, aki onnan tért vissza. Ha te azt mondod, hogy mindezt csak álmomban láttam, mert túlságosan sokat törtem azon a fejem, amit a vászonkötésű füzetbe leírtak, elhiszem neked. De egyet feltétlenül tudok: az eskütétel megtörtént, és az áldozati arara felhőfehér vére rögtön befröcskölte meztelen lábunkat - az enyémet is, az övét is. Mozdulatlanul álltak mellettünk a mohás és meleg márványon. És még egyvalamiben bizonyos vagyok: a harmadik alma - útban van hozzám. Képes leszek-e nem engedelmeskedni a benne foglalt üzenetnek, Szveta ?...
VIII. fejezet / O-Vang a Kanoner-szigeten Most, amikor már minden lezajlott, és mi mégis teljességgel értetlenül állunk Andrej Konopljov rejtélyes kettős élete előtt, érdemes megjegyezni, hogy az azt követő nap
35
reggelén, miután elolvasta a naplót, és egyszerre mindenre emlékezett, a végtelenségig felzaklatott, döbbent és megzavart Marija Venyegyiktovna visszatért a Zamjatyin utcába. Meg kell adni neki, ami megilleti: miután megértette, mint a körülötte levők valamennyien, hogy férje életében minden tény valamilyen érthetetlen oknál fogva egyszeriben kettős értelmet kapott, mind a két esetre méltó, megfelelő magatartást talált. A férjét most vagy úgy kellett értékelnie, mint aki elvesztette ítélőképességét, sőt még most is súlyos pszichosztenikus és mániákus, vagy pedig mint olyan embert, aki a - viszonylagosan - közelmúltban valami általunk ismeretlen és érthetetlen dolgot élt át. De sem az előbbi, sem az utóbbi esetben - így ítélte meg - nem lehet a dolgon segíteni sem féltékenységgel, sem sértődöttséggel, sem haraggal, sem könnyekkel. Hát egyáltalán bűnös a férje abban, ami vele történt? Igaz, mindenki rendkívül fontosnak találta, hogy elválasszák a magot a gyomtól - az igazságot a képzelgéstől -, és megállapítsák, végtére is mi volt ebben a rendkívüli történetben az igaz, és mi a fantázia. De hát el lehetett-e ezt érni, amikor Konopljovnak, minden valószínűség szerint, szintén halvány fogalma sem volt erről? Marija Venyegyiktovna szép csendesen hazajött, a férjét nem költötte fel, átment az ebédlőn Szvetocska spanyolfallal elkerített szobasarkába, és sokáig suttogva, de izgatottan beszélt a lányával. Azután, hogy meghallották: Andrej Andrejevics mozgolódik, mindketten bementek hozzá. Andrej Andrejevics felébredt, és némán fekve nézett egyenesen maga elé, lesoványodva, sárga-sápadtan, de nagyon nyugodtan. Marija Venyegyiktovna váratlanul letérdelt férje ágya mellé a kis szőnyegre. Konopljov tétován, határozatlanul fejére tette a kezét. Szvetocska már könnyekkel tele szemmel és megduzzadt orral ült: ők csinálják úgy, ahogy akarják, de számára elképzelhetetlen volt ezt elkeseredett zokogás nélkül átélni... Egy ideig, nem számítva az ő szipogását, néma csend honolt a szobában. - Nem tudom én, Maruszja! - szólalt meg végül csendesen Konopljov, és megsimogatta felesége haját. - Nem mondok én neked semmit, megtörtént-e mindez velem, vagy sem... Én voltam-e ott, vagy... nem én. Erről jómagam se tudok semmit... És őszintén megmondom, saját magamat is félek erről a dologról faggatni. Ez az egész valahogy már... az őrültséghez hasonlít... Hát ha csak egyszerűen belegondol az ember, ahogyan egész életében gondolkodni szokott - ez nem történhetett meg! Nem, nem illik rám mindaz, amit... amit te abban a naplóban olvastál... Hiszen te ismersz engem, hát illik ez hozzám? Vegyük például a bátorságot... Sohasem tündököltem vele. A nyaralóban tolvajoktól féltem; te még ki is nevettél... A részegektől ma is irtózom. Adj egy pisztolyt a kezembe, kétlem, hogy az elsülne benne... Ugyan már, milyen dzsungelutazó lehetnék!... Ám ha megnézzük a dolog másik oldalát? Nézd, itt van az a sebhely. Honnan került ide? Az Arszenaljana rakpartról vagy a szigetről? Megkértem Bronzovot, hogy állapítsa meg; ő azt mondja - nehéz válaszolni rá. Egyébként a többieknek is túlságosan kicsi az időköz. A. Rjebikov egy levél alapján írja le, amelyet ugyancsak nem én írtam neki... És onnan érkezett, ettől a... Szvetlovtól. Meg ezek az almák... Miért kerültek ezek hozzám? Tévedésből? Véletlenül? Lehet, nem tudom... De itt már valahogy sok a véletlen... Véletlenül két Konopljov: mind a kettőnek A-val kezdődik a személyneve, és mind a kettő pénzügyi szakember... Véletlenül esett egybe az ő expedíciója és az én távollétem... Mit szólnál hozzá Muszenyka?... Nem lenne jó, ha te vagy én elmennénk Moszkvába, és megpróbálnánk ott kideríteni, miféle véletlen is volt ez? Bár azt hiszem, nem érdemes: azok úgy gyűlölnek ott engem mindannyian, hogy...
36
Marija Venyegyiktovna, ahogy mondani szokás, fél füllel hallgatta mindezt. Véletlen, nem véletlen?! Furcsák a férfiak! Nem mindegy neki, az asszonynak, miért veszíti el a férjét: a véletlen folytán vagy törvényszerűségből, ha már egyszer úgy rendeltetett, hogy elveszítse? - Andrjusa, kedvesem! Ez az egész számomra teljesen mindegy, csak nyugodj meg - szepegte könnyek között Marija Venyegyiktovna. - Hát aztán, ha úgy érzed, hogy másképpen nem lehet, rendben van. Utazz el oda... hozzájuk... Istenkém, mi mást lehetne tenni?! Azután pedig jöjj vissza... A te házad megmarad a te házadnak... Konopljov még gyengédebben simogatta feleségét. - Hát én annyit mondok... Neked meg Szvetocskának... Én már semmi mást nem csinálhatok I Várok, nem akarok sietni... És ha netán mindez csak lázálom ? És akkor nem érkezik meg az a harmadik alma ?! És jobb lenne, ha nem érkezne... De hogyha elém hull, akkor mi lesz? Hogy én mit gondolok? Természetesen én esküt tettem. De én itt is megesküszöm.. . Azt gondolod, hogy akarom én azt? Egyet tudok: szükség van ott rám. És itt vajon már egyáltalán nincs rám szükségetek? - Édes apukám!... - zokogott fel Szvetocska. - De hiszen éppen arról van szó, hogy igenis van ! Emlékeztek rá, én mindent olvasok, olykor különféle kalandregényeket, mindenféle szamárságot... Valamiért mindig úgy éreztem, hogy valamiképpen minden-minden unalmas körülöttem .. Valahogy eseménytelenül alakult az életem... És nektek egyhangú az életetek velem... Úgy rémlett, az idegen messzeségben... ott valahol... könnyebb lesz. Azért, mert itt... minden forrong körülöttem, egyedül én vagyok úgy, mint a falevél az állóvízben... Most pedig? Nem, most már egyáltalán nem kívánkozom el innen. No de mit csináljak? Hogyha kell - elmegyek... Még ha tévedés is. Elmegyek, és amikor módomban lesz, visszajövök... Nem, nem az eskü miatt. Egyszerűen csak úgy gondolom... Azon a napon és a többi ezt követő napon Andrej Andrejevics nemcsak tökéletesen, normális emberként, hanem ha lehet ezt mondani, szupernormális emberként jelent meg valamennyiük szemében. „A tiszta ész titánja” - mondta Jurka Sztrizsevszkij bizonytalan iróniával. Nem mindennapi elfoglaltsággal és objektív szigorúsággal elemezte irreális eposzát Andrej Konopljov. Most már szívesen, egyszerűen, félelem és zavar nélkül beszélt róla. Jura Sztrizsevszkij, aki azokban a napokban folyton a Zamjatyin utcai házban lábatlankodott, csodálkozva nézett Szvetkára. - Hogy kifejlődött a te ősöd! Kezdem azt hinni. . valahogy semmiképpen se lehet az emberben teljesen kiigazodni... Szvetocska meg haragosan förmedt rá: - Hallgass el már, ha mondom! Maga Konopljov akkor olyan ellentmondásra figyelt fel, amelyet mindeddig senki és semmi nem oldott meg. Kalandja realitásának legnagyobb bizonyítéka mindenki szemében az volt, hogy ő tökéletes pontossággal, tévelygés nélkül, egyedül az ő emlékezetében rögződött részletek tömegével emlékezett vissza, részben kiegészítve és helyesbítve mindent, amit a vászonkötésű füzetbe írtak röviden tartalmaztak. Nem úgy, mint aki vakon megismételné a füzet lapjain elmesélt eseményeket. Nem, ő ugyanazt mondta el, olyan részletekkel és részekkel színezte ki, olyan érdekes vonásokkal, amelyeket csak szemtanúk szájából szoktunk hallani, akik, mondjuk, egy átélt és már majdnem elfelejtett utazás során készült fényképeiket nézegetik. Azok nélkül lehetetlen volna a történtekre visszaemlékezni. A fényképek nyomán az emlékezés folyama megindul. Nézzünk egy példát: Konopljov és Ki-O-Kuák búcsúzkodási jelenete teljesen hiányzik a naplóból. Abban egyszerűen ennyi áll: „Ki 16 órakor elindult a mieink elé." Egyetlen szó sem esik további sorsáról.
37
Ugyanakkor Konopljov elbeszéléseiben (miként a figyelemre méltó levélben is) ez a jelenet már eleven részletekkel együtt ismétlődött meg. Ismeretes, mondjuk, hogy a későbbiekben Konopljovnak sikerült a fiúval találkoznia Tuk-Khai Nagy Faluban, hogy az, miután nem tudott az expedíció tagjaihoz csatlakozni, akaratlan szemtanúja volt azok pusztulásának a Ho-Kong hegyomlás következtében elárasztott vad és keskeny kanyon völgyében... De már maga Konopljov megjegyezte (és később Bronzov professzor igen meggyőző példákkal alátámasztotta), hogy emlékezete különös módon a napló kereteire és végső dátumaira szorítkozott. Nagyon világosan látta saját magát, amint a tehetetlenség állapotában ül a rózsaszínű homoksávon a Ho-Kong árnyas folyómedrében, és rádöbben, hogy: „...hetetlen pusztulás fenyeget". Konopljov sokkal homályosabban - amennyiben a napló ezt közbeszúrt novella formájában, a múlthoz való visszatérés formájában festi le - emlékszik vissza arra a három napra, amit az expedíció a kikötőben töltött. Semmit, az égvilágon semmit sem tudott mondani arról, hogy mi történt vele külföldre való kiutazása előtt. Ez természetes, amennyiben mindazt, ami addig történt, kétségtelenül az 1. sz. napló tartalmazta, amely nem került a keze közé. Az a benyomása alakult ki, hogy az eltűnt füzet feljegyzéseivel együtt a visszaemlékezések egész sorozata veszett ki az agyvelejéből. Pontosan ugyanez a helyzet a másik oldalon is. Visszaemlékezéseinek összefüggő menete váratlanul és durván kereszteződik, ugyanúgy, mint ahogy megszakadnak a 2. sz. napló feljegyzései. A hordszék, amelyen Aranyosorcájú férjét viszik, belemerül a rimbába, és a kanyarban a fák lombozata eltakarta a nagyra nőtt bozótok fölé emelkedő vulkán csúcsát. Teljességgel érthető, hogy a csodálatos hegyet az utazó többé már nem látja. De rendkívül furcsa az, hogy éppen itt, majdnem hogy megint csak fél szónál, nemcsak a naplófeljegyzésekre gördül le a függöny, hanem az Andrej Konopljov emlékeiben megmaradt képekre is. „12-kor indultunk útnak, ö estig nézett lefelé. Reggel még, mint egy fehér foltot, magasan fölöttem - láthattam őt. Azután beértünk az erdőbe. Kedvező jel: krizopelea ornata esett a hordszékem fölé a pálmáról. Abban a pillanatban az aréka ágai örökre elfedték előlem a vulkán gigantikus falát. Két nap múlva.. Senki előtt sem ismeretes, létezik-e valahol a Konopljov-féle feljegyzéseknek harmadik füzete. De ő maga (ha ő volt az), bármennyire is erőltette emlékezetét, képtelen volt átugrani ama „Két nap múlva..." határát. Ez szerfelett nagyjelentőségű dolog. Különben az ezzel kapcsolatos találgatás - felesleges munka. Úgy tetszik, a legegyenesebb dolog ravasz bölcselkedés nélkül elmondani mindent, ami a már előadottak után történt, és félig tragikus, félig komikus jelleget kölcsönzött a leningrádi hétköznapi történetek eme példátlanul különleges esetének. Vonjanak le az olvasók maguk független következtetéseket, próbáljanak ezekre az eseményekre saját hipotézist felállítani. Törjék maguk a fejüket Konopljov személyiségén, mert sem Alekszandr Szergejevics Bronzov pszichiáter és pszichológus, az egzakt tudományok képviselője, sem én - eme évtizedeken át kényelmesen csörgedező élet utolsó viharos hónapjainak krónikása - nem találtuk meg hozzájuk az egyetlen, ésszerű és pozitív x értéket, amire itt szükség lenne. A. Sz. Bronzov temérdek munkát végzett el. Megkereste mindazokat az eltéréseket, amelyek alapján joggal elmondható, hogy a 2. sz. naplót aligha írhatta a Zamjatyin utcai A. A. Konopljov. Megállapította, hogy a Lenemail főkönyvelője által az évek során írt és aláírt egyetlen iraton sem szerepel a dátum olyan alakban, hogy ,,19,23”, hanem következetesen mindig - „19-én, 23-án”... Nyomozást folytatott le Sture pomológus-nál, és meggyőződött róla, hogy Konopljov állhatatosan várta tőle a salmugra gyümölcsének meghatározását, ami furcsa lett volna, ha Konopljov valaha is látta volna ennek a fának a gyümölcsét és magát a fát azon a szigeten. Még a napló szövegében végig nem olvasható Szűri... vezetéknévre is
38
felfigyelt, és bonyolult módon bebizonyította, hogy A. A. Konopljov soha nem ismert egyetlen embert sem, akinek ezzel a két szótaggal kezdődött volna a neve, se Szurint, se Szurikovot. Az egyetlen Szurkov, akit ismert, még a 20-as évek végén eltűnt az életéből... Ámde ugyanakkor... Hát hiszen éppen itt a bökkenő, hogy ugyanakkor I... Két hónap, attól a naptól számítva, amelyről már említést tettünk, teljesen eredménytelenül telt el. Andrej Andrejevics orvosi jelentése megtelt, ami ürügyül szolgált Róza Arnoldovna körzeti orvosnak, Konopljovék régi háziorvosának, hogy eredeti módon szellemeskedjék, mondván, hogy minden - még az orvosi jelentés is! - véget ér... Andrej Andrejevics újra a megszokott pontossággal járt be a Poltavszkaja utcai munkahelyére, ahol akkor az egyesült Lenemail és Zománcvirág székelt. Szvetka persze nem tudta megállni, és rettenetes titoktartás mellett néhány fakultásbeli barátnőjének mesélt a papa csodálatos történetéről. Ez olyan eredményre vezetett, ami egy kissé meghökkentette. Városszerte beszélni kezdtek egy bizonyos, Molukki-szigetekről való hercegről, aki állítólag elszegődött könyvelőnek valahova a Kertészeti Vállalathoz vagy a Techfilm filmgyárba. Andrej Andrejevics munkahelyére éles leányhangok kezdtek telefonálni, s mindenáron közelebbi ismeretséget akartak kötni vele. De lassacskán ez is elcsitult. Már mindenki kezdett úgy vélekedni, hogy meglehet, a felhő csalfán másfelé vonult... Bármilyen különös is, ennek lehetőségében maga Konopljov hitt a legerősebben. Ki a megmondhatója - talán valóban neki jutott osztályrészül, hogy hol szerény könyvelő legyen Leningrádban, hol egy dajak vagy annamita törzsfőnök aranyos orcájú lányának morganatikus házastársa valahol a szigeteken. Az is meglehet, hogy nem is érezte magát rosszul ebben a két feltételezésben. De az egyik ilyen feltételezésből átmenni a másikba - ez elviselhetetlen volt a számára. Belefáradt, nagyon belefáradt ebbel Május 6-án reggel Andrej Andrejevics, mint mindig, munkába indult. A Néva még éppen hogy megszabadult a Ladoga jegétől. Igen verőfényes, meleg, napos idő volt, no persze azért még - Leningrádban vagyunk! - élénk keleti szél fújdogált. Elmenőben közölte, hogy semmi esetre sem jön hét óránál később haza: nehogy kihűljön a Maruszja sütötte kedvenc húsos pogácsája. Marija Venyegyiktovnát, amikor férje sem hétkor, sem nyolckor nem jött haza, ideges rémület kerítette hatalmába. A Zománcvirágban, ahová sokáig és hasztalan próbált telefonálni, végül is az ügyeletes kézbesítőnő, Nasztya vette fel a kagylót, aki időnként eljárt Konopljovékhoz ünnepek előtt ablakot mosni meg egyéb házimunkát végezni. Nasztya tökéletes pontossággal közölte, hogy Andrej Andrejevics idejében érkezett a munkahelyére, nyugodt volt, sőt vidám (tréfálkozott!), és azután elhívták valahová. Tizenkét óra körül ment el, ugyanolyan elégedetten és nyugodtan. Körülbelül három órakor, amikor nem volt benn, egy látogatója érkezett. „Valamilyen kínai" - mondta Nasztyenka, és Marija Venyegyiktovna szíve a torkába ugrott. Mikor megtudta, hogy Konopljov nincs a helyén, kérte, hogy mindenáron meg szeretné várni. Bevezették a főkönyvelő dolgozószobájába, és ott üldögélt, valamilyen francia könyvet olvasgatva. Konopljov fél ötkor érkezett vissza, és amikor megtudta, hogy várják, rosszkedvű vagy izgatott lett, vagy ki tudja... Le sem vette a kabátját, bezárkózott látogatójával a szobájába. Legalább egy fél óráig egy árva szó sem hallatszott ki onnan... Azután Andrej Andrejevics magához hívatta a helyettesét, átadott neki néhány anyagot, ahogy kiküldetés előtt szokta, sőt még a pecsétet is. Azután azzal a kínaival együtt menni készült. Már kinyitotta az előszoba ajtaját, aztán gyorsan megfordult, odament hozzá, Nasztyához és Zinocskához, a számfejtőhöz, karon fogta őket, és ezt mondta: „Nasztya... Zinocska!... - így mondta. - Abban az esetben, ha az én Maruszjám... Ne izguljon! Nincs velem semmi... Mondják meg neki, rövidesen visszajövök.. "
39
Ez minden, amit Nasztya tudott. Sem ő, sem Zinocska „semmi olyanra nem gondolt". De most már, úgy rémlik, hogy Andrej Andrejevics arca valahogy nem olyan volt, mint mindig... Valami olyan arca volt... Le kell-e írni, mi ment végbe ezekben az órákban a Zamjatyin (Krasznij) utca 8-ban? Talán szerencsére az történt, hogy a Konopljova polgártársnők érzéseinek nem kellett sokáig elhagyatottan háborogniuk. Este kilenc óra tájban a rakpart felől egy ismerős autó fordult be az utcájukba, és ebből a zsákmányolt kocsiból zsákmányolt posztóköpenyben és német csizmában, dán karórával a csuklóján, nagyot sóhajtva és homlokát zsebkendőjével végigtörölve, Iván Szavvics Murejev szállt ki. Nagyon izgatottan ment fel Konopljovékhoz. - No, mi van? Mi van? - kérdezte rögtön erős hangon. - Megint kifundált valamit a mi csodabogarunk? Ebben én biztos voltam... Szóval ő hívatta magához ma reggel Andrej Andrejevicset a Kanoner-szigetre. Mégpedig azért, mert ott a raktárban különös dolog történt. Bár miért lenne furcsa: előfordul az ilyesmi... Éppen a napokban kapott a Távol-Keletről - a Fülöp-szigetekről vagy onnan valahonnét egy másoktól visszamaradt, nagy, zsákmányolt gyümölcskonzerv-szállítmányt, főleg ananász volt benne, amolyan fehér konzervesdobozban, ami az ellenség által elhagyott élelmiszerraktárakból való. A konzervek szerencsésen megérkeztek. Minden ládát átvettek és teljes rendben bevételeztek, egy kivételével. Az a következő nap elképzelhetetlen bűzt kezdett árasztani... Tudják, az ember képtelen meghatározni, milyen szaga volt: mint amilyen a rothadt sajté is, a dögé is meg a rothadó fűé is... Egész szagorgia, értik... A ládákat mozgató rakodó-munkások a szó szoros értelmében fulladozni kezdtek az émelygéstől, és végül a mérleg előtt le is ejtették. A láda széttört. Nem konzervesdobozok szóródtak ki belőle, hanem valamiféle gyümölcs, a gránátalmához hasonló... Némelyik leesett, és semmi baja nem lett, némelyik szétesett (érettebbek voltak!), és igen különös húsuk van - no, pont olyan, mint a felvert tojásfehérje vagy a lekváros tejszín... De az a bűz, az a bűz, el se tudom mondani önöknek, milyen... Rohantak hozzám. Én meg oda; az isten se tudja, honnan érkezik az az áru, hogyan feleljen érte az ember? Lehet, hogy valamilyen mérgező anyag van benne! Rettenetes, ami ott végbemegy: szerteszét mindenütt ez a gyümölcs... Az embereim futkosnak, szedik össze, mindenki azt szorítja az orrához, amit tud. Klavocska, a számfejtőnk magára hagyva egy priccsen, mint a halacska, hanyatt fekve szedi a levegőt önkívületében... Azzal együtt, nézem - nincs itt semmiféle mérgező anyag. A gyümölcsök, rögtön látni, teljesen épek, csak a szaguk olyan, hogy... Miféle teremtményei a természetnek? Gondosan berakva a ládába, papírba csomagolva... És itt ötlött az eszembe a gondolat: „Kicsoda nálunk mostanában a legnagyobb szakember mindenféle trópusi ügyekben? Természetesen Andrjusa! Sőt, úgy emlékszem, mesélt is nekem valamit holmi ottani bűzlő gyümölcsről..." Hát felemelem a kagylót, felhívom! „Gyere gyorsan ide!" Ő persze: „Mi baj?" Megmondjam ? Nem jön el! „Kellesz - mondom -, nagyon! Gyere lóhalálában Várok rá. A raktárból mindenki kiment, mert elfogyott minden türelmük, mondják. Én meg hozzászoktam ehhez a szaghoz vagy mi; sőt még mintha tetszeni is kezdene ez az illat... Mi több, mintha étvágyat csinálna az embernek... Ülök, és hirtelen eszembe jut, hogy tegnap nem lett kivasalva a nadrágom, pedig ezután mindjárt a főnökséghez kell mennem. Döntök: száz százalékig kihasználni a szabad időt... Tudják, mint Napóleon.. Odakiáltottam az egyik embert, és odaadtam neki a nadrágot: kivasalni! Nagy hőség van, különösen a raktárakban, felforrósodik a bádogtető... A vászonzubbonyomat levettem; egy szál alsónadrágban leültem a mérleglapra, magam alá húzott lábakkal. Ülök és cigarettázom. És várom Andrjusát, amíg a göncömet rendbe
40
hozzák... És tudják, amikor ő belépett, és az ajtóban megállt, mintha csak útközben elkábították volna valamivel. No, én nem csodálkoztam. Ez a szag, amit körülöttem ezek a termények árasztanak, erős. Meg aztán, mint mindig, a kikötő is tele van kötél-, kátrány-, olajfesték- meg mit tudom én, milyen szaggal... Csak ülök pucéran, ezek az almák meg ott hányódnak a földön... De mindez igazán túlságosan erős benyomást tett rá! Áll, és néz rám, kezével eltakarja a szemét, mintha nem én lennék, hanem valamiféle grönlandi bálnavadász... Mintha saját magának sem hinne, és engem sem ismerne meg... És közben, az ördög tudja, mit mormog: „Te O-Vang vagy, Vanya - mondja. - Most már mindennek vége! Tudom, te vagy a hírnök. Te vagy O-Vang vagy O-Bang... valahogy így?... A hőség és a duriangyümölcsök között!... Iván Szavvics, ne kínozz engem - mondja. - Mondd, honnan szedted ezeket?" És lehajol, felemel egy ilyen almát, elveszi az asztalról a tollkésemet, és felvágja... és enni kezdi. Méghozzá olyan mohón, olyan élvezettel... Nem kellett végigmondania: Marija Venyegyiktovna is, Szvetocska is már egymásra borulva zokogtak. Előttük világos volt - az történt, amitől Konopljov félt is, meg amit várt is: meglátta a meztelen, pocakos, jóságos O-Vang istent a leningrádi Kanoner-szigeten levő Hadiflotta-ellátás raktárában... Meggyőzhette volna-e valamilyen erő arról, hogy ez még nem az a hívás? ...Már senki sem csodálkozott, amikor a következő reggelen a rendőrség és a szövetkezet vezetői feltörték Konopljov Poltavszkaja utcai dolgozószobáját. A homályos és kicsiny szobában egy széles és hosszú asztal állt üresen és szomorúan, rajta lámpa, az asztallap zöld posztója üveggel borítva. És halványan visszatükröződve az üvegen, a vastag tükörüvegen, pontosan az asztal közepén levő speciális alátéten, ott feküdt egy kis aranyló színű gyümölcs - a salmugra alma. Nem akarom, de meg nem is áll módomban kommentálni ezt a furcsa és valószínűtlen történetet. Csak az ókori közmondást ismételhetem meg: „Sapienti sat!” (Ennyi ,,a bölcsnek elegendő".) FARKAS ATTILA FORDÍTÁSA
41
42
43
44
KIR BULICSOV
A VÁLASZTÁS
Fülledt volt a levegő, szerettem volna huzatot csinálni a szobában, de valaki mindig becsukta az ajtót. Elfáradtam. Már öt perccel azelőtt, hogy felvettem volna a telefonkagylót, megpróbáltam kitalálni valamilyen valószerű ürügyet, ami miatt ne kelljen találkoznom Katrinnal. De amikor tárcsáztam, arra gondoltam, hogy Katrin most úgyis azt fogja mondani, hogy nem találkozhat velem, mert értekezlet lesz náluk. Katrin maga vette fel a kagylót, és megjegyezte, hogy korábban is felhívhattam volna. Ekkor jött oda Grogius, s letette az asztalra a konzervekkel és kristálycukorral megtömött szatyrát - a víkendházába készült. Ott topogott a telefon mellett, és várta, hogy befejezzem a beszélgetést. Türelmetlenül nézett rám. Katrin halkan beszélt. - Mit mondtál? - kérdeztem. - Beszélj hangosabban. - Negyven perc múlva - mondta Katrin -, a szokásos helyen. - Nesze, tessék! - mondtam Grogiusnak, és letettem a kagylót. - Telefonálhatsz. - Köszönöm - felelte. - Tudod, a feleségem munkaideje hamarabb ér véget. A laboratórium bejáratánál egy lány várt rám a könyvtárból. Közölte, hogy két éve nem fizettem ki a Vöröskereszt-tagdíjamat, és hogy a könyvtárból sem kölcsönözhetek könyvet, mert nyolc könyvet nem adtam vissza. Közülük legalább kettőt Suren vitt el tőlem. Suren pedig elutazott Örményországba. - Maga is szerepel a hangos heti híradóban? - kérdezte tőlem a lány. - Nem - feleltem, és rávillantottam Belmondo-mosolyomat. A lány megjegyezte, hogy nagy színész vagyok, csak az a kár, hogy nem képezem magam, amire én azt feleltem, hogy nem kell tanulnom, mert úgyis mindent tudok. - Szeretek magával beszélgetni - állapította meg a könyvtároslány. - Maga jó ember. - Ez nem igaz - ellenkeztem. - Csak színlelem. A lány nem hitte el, és majdnem boldogan távozott, bár nem hazudtam neki. Valóban csak színleltem. Fülledt volt a levegő. Gyalog mentem végig a Puskin utcán, hogy agyonüssem az időt. A Csajkovszkij hangversenyterem melletti kioszkban szegfűt árultak, de a szegfűk hervadtak voltak. Nekem pedig olyan gondolatom támadt, hogy ha elmegyünk Katrinnal valahová, olyan leszek, mint egy gavallér. Ostoba érzés fogott el, mintha mindez már megtörtént volna velem valamikor. Ez a bágyasztó nap is. S Katrin ugyanúgy várt rám a félkör alakú, hosszú pádon. Puskin szobra előtt pedig virágcserepek álltak kiszáradt virágokkal és egy kifakult búzavirágcsokor. Így is volt. Még a búzavirágcsokor is. Katrin azonban késett, és én leültem a pad üres végére. Nem ért idáig a bokrok árnyéka, ezért senki sem jött ide. Az árnyékban német turisták ültek, szorosan egymás mellett, ölükben a vásárolt holmival, távolabb öregemberek üldögéltek, és azok, akik hozzám hasonlóan, valakire vártak. Az egyik öreg hangosan odaszólt a szomszédjának: - Ez valóságos bűn! Ilyen időben Moszkvában maradni! Bűn!
45
A VÁLASZTÁS Haragudott, mintha valaki felelős lenne ezért a bűnért. Katrin nem egyedül jött. Nyomában, vagy inkább mellette, magas, széles vállú férfi. Kis szakállát mintha ügyetlenül ragasztották volna az állára meg az arcára, és emiatt olyan csaló kinézése volt. A férfi fehér tányérsapkát viselt, és hűvösebb időben bizonyára bársonyzakót vett volna föl. Ránéztem a férfira, mivel Katrinra nem kellett néznem. Úgyis tudtam, milyen. Katrin kölyökkutyához hasonlított, egy dog kölykéhez - nagy lába és keze volt, és mintha több lett volna belőlük a kelleténél, de éppen ez volt benne a gyönyörű! Katrin megkeresett, odajött és leült. A férfi is mellénk ült. Katrin úgy tett, mintha nem ismerne, és én sem néztem rá. A férfi megszólalt: - Itt nagy a hőség. Nagyon tűz a nap. Napszúrást kaphat az ember! Katrin egyenesen maga elé nézett, és a férfi gyönyörködött az arcélében. Nyilván kedve lett volna megérinteni a kezét, de nem merte megtenni, és az ujjai tétován megálltak Katrin csuklója fölött a levegőben. A férfi homloka nedves volt a verítéktől, és az orcája fénylett. Katrin elfordult tőle, kezét felemelte a térdéről, s rám sem nézve, csaknem hangtalanul mondta: - Változz át pókká. De úgy, hogy én ne lássam. Ijeszd halálra! - Mondott valamit? - kérdezte a férfi, és megérintette Katrin könyökét. Ujjai megdermedtek, amikor Katrin hűs bőréhez értek. Előrehajoltam, hogy találkozzon a tekintetünk, és azután hatalmas pókká változtam át. A testem majdnem félméteres volt, és lábaim egy méter hosszúak. Olyan állkapcsot gondoltam ki magamnak, ami gömbfűrészhez hasonlított, és bűzös méreggel volt bekenve. A hátamra pedig nyüzsgő fiókákat halmoztam. A pókfiókák szintén mozgatták állkapcsukat, és mérget bocsátottak ki. A férfi nem értette meg rögtön, hogy mi történt. Hunyorgott, de kezét nem vette le Katrin könyökéről. Akkor Katrint is pókká változtattam át, és szuggeráltam a férfinak, hogy érezze ujjai alatt a pók hideg és nyálkás testét. A férfi melléhez szorította széttárt ujjait, másik kezével a szeméhez kapott. - Az ördögbe is! - kiáltott fel. Azt hitte, hogy rémeket lát, nyilván bizalmatlan volt, mint sok robusztus férfi. Kényszerítette magát, hogy még egyszer rám nézzen, és akkor kinyújtottam feléje karmos mellső lábamat. Erre elmenekült. Szégyellte, hogy fut, de nem bírta legyőzni rémületét. Az öregemberek csodálkozva néztek utána, a németek pedig megragadták a vásárolt holmival teli szatyrukat. Katrin elnevette magát. - Köszönöm - mondta. - Ezt mindig pompásan csinálod. - Nem szaladt volna világgá - jegyeztem meg -, ha nem változtatlak téged is pókká. - Szégyelld magad I - mondta Katrin. - Hová megyünk? - kérdeztem. - Ahová akarsz - felelte Katrin. - Ma nagyon fülledt a levegő - mondtam. - Hol akaszkodott a nyakadba? - A mozi felől jött. Mondtam neki, hogy vár a férjem, de azután elhatároztam, hogy megbüntetem, mert nagyon beképzelt. Ne menjünk a parkba? És igyunk sört? - Nagyon sok ott az ember - mondtam. - Ma péntek. Te magad mondtad, hogy pénteken minden értelmes ember kimegy a zöldbe! - Ahogy parancsolod!
46
A VÁLASZTÁS - Akkor fogjunk egy taxit. A taxiállomáson hosszú sor állt. A nap már egészen a házak tetejéig ereszkedett, és úgy tetszett, hogy túlságosan közel jött a földhöz. - Csinálj valamit - szólalt meg Katrin. Otthagytam a sort, és az úttest szélére álltam, hogy elfogjak egy magánautót. Máskor nem csinálok ilyet, most is csak Katrin kedvéért tettem. A sarkon észrevettem egy üres kocsit, és egyszeriben átváltoztam Jurij Nyikulinná. - Hová igyekszel? - kérdezte a sofőr, amikor bedugtam Nyikulin-fejemet a kocsi ablakán. - A parkba! - Elviszlek, Jura! Ülj be! Odahívtam Katrint, aki megkérdezte, miközben a kocsihoz mentünk: - Kinek mutattad magad? - Jurij Nyikulinnak - feleltem. - Helyes - mondta Katrin. - Büszke lesz rá, hogy a kocsiján vihet. - De hiszen tudod... - Régen nem láttalak a moziban, Jura - jegyezte meg a sofőr, élvezve, hogy elérhető vagyok számára, és beszélgethet velem. - Most a cirkuszban lépek föl! - mondtam. Egész idő alatt Nyikulinra kellett gondolnom, bár jobban szerettem volna Katrint nézni. Katrin jól szórakozott. Az alsó ajkát harapdálta, és éles szemfogai belemélyedtek. A sofőr beszédes volt, egy rubelt adtam neki, és azt mondta, elteszi emlékbe. A bejáratnál levő nagy fák alatt hűvös volt, és a kis padok mind megteltek. Elöl, a kerek medencénél emelkedett a kupola, amit az amerikaiak hagytak ott, amikor véget ért a kiállításuk. Most abban valamiféle Inter-71 kiállítás volt. Az jutott eszembe, hogy ha Gurov hétfőig elolvassa a Grogiusszal együtt írt beszámolónkat, akkor kedden biztosan bejön a laboratóriumba. Grogius voltaképpen nem értette, hogy mit követtünk el. Én értettem. - Menjünk balra - szólt Katrin. Az utakkal át- meg átszelt erdőben, egy már réges-rég nem festett palánknál Katrin leterített két újságot, és a fűre ültünk. Katrinnak sörre támadt kedve, én elővettem a sörösüveget az aktatáskámból. A munkából jövet vásároltam, mert eszembe jutott, hogy Katrin sört akar inni. Nem volt mivel kinyitni az üveget, ezért a palánkhoz akartam menni, hogy egy karón kinyissam. A palánk előtt széles árok húzódott, és arra gondoltam, hogy át is repülhetném. Nem akartam átugrani, hanem repülni a levegőben. Az ösvényen azonban feltűnt két, gyermekkocsit toló asszony, és inkább átugrottam az árkot. - Szívesen repülnél? - kérdeztem Katrintól. Katrin mereven nézett rám, és észrevettem, hogy szembogara összeszűkül, amikor a nap belevilágít a szemébe. - Semmit sem értesz meg - felelte Katrin. - Nem tudsz gondolatot olvasni. - Nem tudok - mondtam. Ittuk a sört az üvegből, és ide-oda adogattuk az üveget egymásnak, mint valami békepipát. - Nagyon melegem van - jegyezte meg Katrin. - És mindez csak azért, mert nem engeded, hogy feltűzzem a hajamat. - Én? - Azt mondtad, jobban tetszik neked, ha leengedem a hajamat.
47
A VÁLASZTÁS - Nekem mindenképpen tetszel - mondtam. - De leengedett hajjal jobban. Elfogadtam az áldozatát. - Katrin - szólaltam meg legyél a feleségem. Szeretlek. - Nem hiszek neked - felelte Katrin. - Nem szeretsz. - Buta vagy! - állapította meg Katrin. Fejemet egészen a föld fölé hajtottam, és sorban megcsókoltam minden egyes barnára sült ujját. Katrin a tarkómra tette a másik kezét. - Miért nem jössz hozzám feleségül? - kérdeztem. - Ha akarod, mindig szép leszek számodra! Mint egy filmsztár! - Belefáradsz - felelte Katrin. - És mégis miért? - Sohasem leszek a feleséged - mondta Katrin. - Mintha a kozmoszból jöttél volna, idegen vagy. Veszélyes elem. - Egy gyermekotthonban nevelkedtem - mondtam. - Tudsz róla, ugye? És megígérem, hogy soha többé nem hipnotizálok senkit sem. Téged meg egyáltalában nem! - Szuggeráltál valaha is nekem valamit? Levette tenyerét a tarkómról, és éreztem, hogy a* keze dermedten állva marad a levegőben. - Csak akkor, ha kértél rá. Amikor a fogad fájt. Emlékszel? És amikor olyan nagyon akartál egy zsiráfot látni a Komszomol téren. - Nem szuggeráltad nekem, hogy szeresselek? - Ne beszélj ostobaságokat, és tedd vissza a kezed. Ügy jobban érzem magam. - Hazudsz? - Azt akarom, hogy te igazában szeress engem! A tenyér visszakerült a helyére, és Katrin elismételte: - Nem hiszek neked. Kiittuk a sört, és kitettük az üveget az út szélére, hogy akinek szüksége van rá, megtalálja, és megkapja érte az üvegbetétet. Mindenféle haszontalan dologról beszélgettünk, még Tatjana mostohaapjáról is meg az emberekről, akik elmentek mellettünk, és ránk néztek. A parkból akkor mentünk csak ki, amikor egészen besötétedett. És sokáig álltunk a sorban, taxira várva, és amikor elkísértem a ház bejáratához, Katrin nem akart búcsúzóul megcsókolni, és a jövőt illetőleg semmiben sem állapodtunk meg. Gyalog mentem haza, és szomorú voltam, és elképzeltem magamban egy perpetuum mobilét, azután pedig bebizonyítottam, hogy mégsem fog működni. A bizonyítás nagyon nehéznek bizonyult, és már majdnem elfeledkeztem Katrinról, mire az utcánkba értem. Akkor hirtelen átvillant az agyamon, hogy amikor belépek a lakásba, megszólal a telefon, és Grogius közli, hogy nem sikerül a tervünk. Nem volt kedvem kikerülni a hosszú pázsitot, ezért elhatároztam, hogy átrepülöm. A repülés nem volt egyszerű, mert többször elveszítettem az egyensúlyomat, ezért úgy döntöttem, hogy nem repülök föl a lakásomba a negyedik emeletre, bár az ablak nyitva van. Felmentem a lépcsőn. Amikor kinyitottam az ajtót, megéreztem, hogy valaki ül a sötét szobában, és vár rám. Becsaptam magam mögött az ajtót, és ráérősen beakasztottam a biztonsági láncot. Majd
48
A VÁLASZTÁS meggyújtottam a lámpát az előszobában. A férfi, aki a sötét szobában ült, tudta, hogy észrevettem a jelenlétét, de meg se moccant. Megkérdeztem: - Miért ül a sötétben? - Elszundikáltam - felelte a férfi. - Sokáig elmaradt. Bementem a szobába, megnyomtam a villanykapcsoló gombját, és azt kérdeztem: - Tegyek fel kávét? - Csak magának. Én nem iszom. A férfiból áradt a tekintély, megjelenése tiszteletet gerjesztett. Ezért én is tiszteletre méltó arcot vágtam, és azt szuggeráltam a vendégnek, hogy sötétkék, csíkos nyakkendőt viselek. A vendég elmosolyodott és megjegyezte: - Ne erőlködjön, inkább tegye fel a kávét. Bejött utánam a konyhába, a zsebéből gyufát vett elő, és meggyújtotta a gázt, miközben én a török kávéfőzőbe kávét töltöttem. - Nem érzi magát egyedül? - kérdezte a vendég. - Nem. - Még ma sem? - Ma talán. - És miért nem nősült meg eddig? - Nem szeretnek a lányok. - Megszokta a magányt? - Talán. - De barátai vannak, ugye? - Sok barátom van. - Csak éppen nem törődnek magával? - Ez nem igaz. Hogyan jutott be a lakásba ? A férfi vállat vont, és azt felelte: - Berepültem. Nyitva volt az ablak. Ott állt, fejét oldalt hajtotta, és vizsgálódva nézett rám, mint aki azt várja, hogy majd csodálkozom. Én viszont nem csodálkoztam, mert az imént majdnem ugyanazt csináltam én is, csak attól féltem, hogy elveszítem az egyensúlyomat, és beleütközöm az erkély korlátjába. Az idegen rosszallóan csóválta a fejét. - Semmi kétség - mondta, és megigazította a szemüvegét. Megesküdtem volna, hogy három perccel azelőtt nem viselt szemüveget. Beöntöttem a kávét a csészébe, elővettem egy csomag sajtos ostyát, és betessékeltem a vendéget a szobába. Igen kifáradtam a hőségtől és a semmire nem vezető beszédektől. - Vesse le a cipőjét - mondta a vendég aggodalmaskodva. - Hadd pihenjen a lába. - Nagyon kedves - feleltem. - De megiszom előbb a kávémat, mert különben elnyom az álom. Az idegen végigment a szobán, megállt a könyvespolcnál, végigsimította ujjával a könyvek gerincét, mintha kerítésen húzná végig a botját. - Nos - szólalt meg szinte hivatalos hangon. - Nemegyszer feltette már magának a kérdést: miért nem olyan, mint a többiek? És nem talált a kérdésre feleletet. S ugyanakkor valami visszatartotta attól, hogy orvoshoz forduljon. - Én olyan vagyok, mint a többiek - ellenkeztem, és közben eszembe jutott: kár, hogy nem hallgattam rá, és nem vettem le a cipőmet.
49
A VÁLASZTÁS - Már a gyermekotthonban jobban tanult a többi magával egykorú gyereknél. Sokkal jobban. Még a tanárait is meglepte! - Második díjat nyertem a matematikai pályázaton - mondtam. — A tanáraimat azonban nem leptem meg vele. És érdemérmeket sem nyertem. - Szándékosan nem nyert érmeket - jegyezte meg a vendég. - Zavarba jött a saját képességei miatt Még Grogiust is meggyőzte arról, hogy egyenrangú szerzőtársa. S ez nem igaz. Magában azonban hatalmas meggyőző erő rejlik. Bárkinek, akármelyik hétköznapi embernek szuggerálni tud, amit csak akar. - És önnek? - kérdeztem. - Nekem nem - felelte vendégem, és hirtelenében átváltozott Puskin szobrává. - Érdekes - jegyeztem meg. - Most pedig azt fogja bebizonyítani nekem, hogy a rokonom, és hogy bennünket láthatatlan genetikus kapcsolatok kötnek össze. - Helyes - mondta a vendégem. - Ha ez nem így lenne, akkor nem találja ki, hogy várok magára, akkor legalább csodálkozik, amikor ismeretlen embert lát a lezárt lakásban. Akkor elképedt volna azon, hogy felrepültem a negyedik emeletre. Erről jut eszembe, maga már tud repülni? - Nem tudom - vallottam be. - Ma első ízben próbáltam. És mit tudok még? - Elég, ha csak ránéz egy könyv lapjára, hogy emlékezzen a szövegére; olyan könynyedén és gyorsan ad össze, szoroz, von gyököt, hogy sikerrel felléphetne mint számolóművész; napokig kibírja alvás, sőt evés nélkül is. - Bár mindkettőt szeretem csinálni. És semmi kedvem fellépni I - Ez csak szokás - vágta rá a vendég hidegen. - A környezet hatása. A gyermekotthonban vigyáztak arra, hogy a gyermekek éjjel aludjanak. Maga jól látja az összefüggést az olyan tények és jelenségek között, amelyek szemmel láthatóan nincsenek egymással kapcsolatban. Maga a helyi mértékekkel mérve - lángész. Bár távolról sem ura minden képességének, sőt még csak nem is gyanítja saját lehetőségeit. - Például? - kérdeztem. A vendég azon nyomban szétfoszlott a levegőben, és a hátam mögött bukkant föl, az ajtónyílásban. Majd ráérősen visszament a könyvespolchoz, levette onnan az angolorosz szótárt, és feldobta. A szótár a levegőben maradt függve. - És mindez még előttem van? - kérdeztem minden különösebb lelkesedés nélkül. - Ez még nem minden. - Nekem már elég. - Ha tanulni fog. Ha visszatér természetes környezetébe. Ha a magához hasonló lények között fog élni. - Szóval - mondtam - én csak valamiféle hibrid vagyok, genetikai torzszülött. És ezenfelül még csak nem is egyedüli példány. - Nem így van - ellenkezett a vendég. - Maga itt egyszerűen idegen. - Itt születtem. - Nem. - Falun születtem. A szüleim elpusztultak egy erdei tűzben. Engem a tűzoltók találtak meg és vittek be a városba. - Nem. - Akkor mondja el, hogyan történt.
50
A VÁLASZTÁS - Hamarabb kellett volna megtalálnunk magát. De ez nem könnyű feladat. Azt gondoltuk, senki sem maradt életben. A felderítő, kozmikus űrhajón volt. A szüleivel. A hajó felrobbant. Elégett. Magát a szülei még idejében kidobták az űrhajóból. Ez volt az erdei tűz. A tűzben leégett az erdőgazdaság telepe. Amikor a tűzoltók magára bukkantak, élt és sértetlen volt, csak nagyon éhes, és nem tudták, hogy amíg a tűz tombolt, erőtér vette körül. Figyelmesen hallgattam, de egészen más nyugtalanított. - És voltaképpen milyen vagyok én? - kérdeztem. - Külsőleg? Azt akarja tudni? - Igen. A vendég valamifajta szétfolyó anyaggá változott, félig áttetsző, váltakozó formájú és színű anyaggá, amelyből azonban nem hiányzott bizonyos kecsesség. - Ez is hipnózis? - Nem. - De hiszen én nem akarok ember lenni. Én ember vagyok. - Enélkül nem maradt volna életben a földön. Mi azt hittük, hogy meghalt. Maga pedig alkalmazkodott a földi körülményekhez. Ha most nem keresem fel, élete végéig sem gyanítja az igazat. - És most el kell önnel repülnöm? - kérdeztem. - Természetesen - felelte a vendég. - Hisz nekem, ugye? - Hiszek - feleltem -, de fel kell hívnom Grogiust. - Nem kell - mondta a vendég. - Arra, amit maga Grogiusszal együtt feltalált, egyelőre nincs szükség a Földön. Nem értik meg. Az akadémikusok csak kinevetnék. Egyáltalában már azon is csodálkozom, hogyan tudta Grogiusba szuggerálni azt, hogy higgyen ebben a vállalkozásban. - Azért, mert képtelenség? - Nem. Száz év múlva a Földön rájönnek erre. A mi előírásunk az, hogy ne avatkozzunk bele semmibe. Igaz, néha úgy látjuk, hogy ez a civilizáció zsákutcába jutott. Felvettem a telefonkagylót. - Kértem, hogy ne telefonáljon Grogiusnak. - Rendben van - feleltem, és Katrin számát tárcsáztam. A vendég rátette tenyerét a telefonra. Újra emberi alakot öltött. - Ez már elmúlt - mondta. - És a magány is elmúlt. És nem kell többé olyan lények között élnie, akik szellemileg annyira elmaradtak maga mögött. Mindenben. Ha nem bukkanok magára, elpusztult volna. Meg vagyok erről győződve. Most azonban sietnünk kell. A hajó vár. Nem olyan könnyű eljutni ide, a galaktika végére. És űrhajóink sem gyakran járnak erre. Zárja be a lakást. Nem veszik rögtön észre a távollétét. Amikor elhagytuk a lakást, és már a lépcsőnél voltunk, meghallottam, hogy cseng a telefon. Egy lépést tettem hátra. - Grogius telefonál - mondta a vendég. - Beszélt Gurovval. Gurov úgy szétszedte a dolgozatukat, hogy abban, ahogy mondják, kő kövön nem maradt. Grogius most majd az egészről elfeledkezik. Hamarosan mindent elfelejt. - Igen, tudom - feleltem. - Grogius telefonált. Gyorsan elrepültünk az űrhajóhoz. A bokrok fölött függött, közepes méretű, félig áttetsző űrhajó, és úgy látszott, mintha egyáltalában nem lenne alkalmas távoli utazásokra. Ott függött
51
A VÁLASZTÁS a parkban a bokrok fölött, és még körül is néztem, azt remélve, talán meglátom az üres sörösüveget. - Búcsúpillantás? - kérdezte a vendég. - Igen - feleltem. - Próbálja meg legyűrni magában a szomorúságot - mondta a vendég. - Nem a válásból fakad, hanem a bizonytalanságból, a tehetetlenségből, abból, hogy nem láthat a jövőbe. Holnap már csak mosolyog, ha visszaemlékszik az apró örömökre és az apró kellemetlenségekre, amelyek magát itt körülvették. Sokkal több volt a kellemetlenség! - Több volt - hagytam rá, miközben lágyan és melegen körülölelt az űrhajó levegője. - Indulunk - szólt a vendég. - Nem fogja érezni a túlterhelést. Figyeljen rám jobban. Földi porhüvelye nem akar elszakadni magától. Az idegent szivárványszínű hullámok borították el, miközben játszva kormányozta a gépet a műszertáblán. Láttam az űrhajó félig áttetsző padlóján keresztül, hogyan tűnik el egyre gyorsabban odalent a park sötétzöldje, hogyan futnak tova egyre kisebbedve az utcai fények és az ablakok csillagai. S Moszkva fényes folttá változott a Föld sötét testén. - Sohasem bánja meg - mondta a vendég. - Most bekapcsolom a zenét, és meg fogja érteni, milyen magasságokat érhet el az értelem, amely a nagyszerűvel foglalkozik. A zene kívülről áradt, behatolt az űrhajóba, lágyan felkapott bennünket, és az űr felé ragadott, és olyan tökéletes volt, mint amilyen tökéletes a csillagos ég. Ez volt az a tökéletesség, amely után vágytam a sivár éjszakákon, a fáradtság és magány perceiben. S most újra meghallottam, hogyan cseng a telefon az elhagyott, rendetlen lakásban, a telefon, amelynek kagylóját sötétkék szigetelőszalaggal tekertem be, mert valamelyik becsípett barátom leverte az asztalról, hogy a sakktáblának helyet csináljon. - Hát én most elmegyek - mondtam. - Nem - felelte az idegen. - Késő. Nem térhet vissza. És egyébként is oktalanság lenne a múltba visszatérni. A messze múltba. - Viszontlátásra - mondtam a vendégnek. Otthagytam az űrhajót, mert az este sok mindent megtanultam, amit azelőtt még csak nem is gyanítottam. Közeledett a Föld, és Moszkva a kis fényes foltból újra a tüzek és fények végtelen áradatává vált. Nagy nehezen találtam rá a magasból ötemeletes blokkházunkra, amely szürkén állt társai között. A vendég hangja utolért: - A ki nem mondott dolgokkal, kínokkal és megaláztatásokkal teli életre ítélte saját magát! Egész életében mindig utánunk fog vágyódni. De késő lesz. Gondolja meg. Nem szabad visszatérnie a Földre. Az erkélyre nyíló ajtó nyitva volt. A telefon csengése már elhallgatott. Kitapogattam, fel sem gyújtva a lámpát. Felhívtam Katrint, és megkérdeztem: - Te hívtál, Katrin? - Elment az eszed! - förmedt rám Katrin. - Már elmúlt éjfél, fellármázod a szomszédokat! - Szóval te hívtál? - Bizonyára az őrült Grogius barátod volt. Tűvé teszi érted a várost. Valami kellemetlensége van.
52
A VÁLASZTÁS - Kár - mondtam. - Grogiusért? - Nem. Kár, hogy nem te hívtál. - És miért kellett volna téged felhívnom? - Hogy közöld velem, hogy hozzám jössz feleségül. - Elment az eszed! Már megmondtam, hogy sohasem megyek feleségül egy kozmoszból jött idegenhez, aki ezenfelül még veszélyes elem is, és képes azt szuggerálni nekem, hogy ő Belmondo! - Soha? - Feküdj le aludni - mondta Katrin. - Mert végleg megutállak. - Holnap mikor fejezed be a munkát? - Nem rád tartozik. Randevúm van. - Velem van randevúd - jelentettem ki szigorúan. - Jól van, veled - hagyta rám Katrin. - Csak ne gondolj semmi fölösleges dologra - Képtelen vagyok most gondolkodni. - Csókollak - mondta Katrin. - Hívd fel Grogiust. Nyugtasd meg. Majd megbolondul, olyan izgatott. Felhívtam Grogiust, és megnyugtattam. Azután levettem a cipőmet, és félálomban eszembe jutott, hogy elfogyott a kávém, és holnap feltétlenül be kell néznem a Kirov utcai gyarmatáruüzletbe, és iszonyú sokáig kell sorba állnom a kávéért. KARIG SÁRA FORDÍTÁSA
53
SZEVER GANSZOVSZKIJ A harag napja
54
A BIZOTTSÁG ELNÖKE: ÖN TÖBB NYELVEN OLVAS, ISMERI A FELSŐBB MATEMATIKÁT, ÉS BIZONYOSFAJTA MUNKÁKAT IS EL TUD VÉGEZNI. ÚGY VÉLI, HOGY MINDEZ ÖNT EMBERRÉ TESZI? OTARK: IGEN. TERMÉSZETESEN. TALÁN AZ EMBEREK MÉG VALAMI MÁST IS TUDNAK? (Egy otark kihallgatási jegyzőkönyvéből. Az állami bizottság anyagából)
A két lovas maga mögött hagyta a sűrű fűvel borított völgyet, és fölfelé kaptatott a hegynek. Elöl egy almásszürke csődörön az erdész, mögötte pedig Donald Batley sárga kancáján. A sziklás ösvényen a kanca megbotlott, és térdre esett. A gondolataiba merült Batley majdnem a földre zuhant, mivel a nyereg - egy hevederes, angol versenynyeregről van szó - a ló nyakára csúszott. Az erdész föntebb bevárta. - Ne engedje, hogy lehajtsa a fejét, mert botladozni fog - mondta. Batley az ajkába harapott, és bosszús pillantást vetett rá. Az ördögbe is, erre korábban is figyelmeztethette volna! Magára is dühös volt, mivel a kanca túljárt az eszén. Amikor Batley fölnyergelte, az állat teleszívta a hasát levegővel, hogy azután a nyeregheveder egyáltalán ne szorítsa. Úgy meghúzta a kantárt, hogy a kanca fölágaskodott, és hátrálni kezdett. Az ösvény ismét egyenesen vitt tovább. Most egy fennsíkon mentek, előttük tűlevelű erdőkkel borított magaslatok látszottak. A lovak nyújtott lépésben haladtak, olykor maguktól ügetésbe csaptak át, s igyekeztek megelőzni egymást. Amikor a fiatal kanca előretört, Batley jól láthatta.az erdész szikár, simára borotvált, napbarnította arcát és komor pillantású szemét, ahogy az utat figyelte. Úgy látszott, mintha egyáltalán észre sem vette volna útitársát. „Túlzottan közvetlen vagyok - gondolta Batley. - Ez okoz zavart. Már vagy ötször beszélgetésbe elegyedtem vele, ő meg csupán egy-egy kurta szóval válaszol, vagy egyszerűen hallgat. Kutyába se vesz. Ügy véli, hogyha valaki beszédes, akkor az már fecsegő, nincs mit tisztelni rajta. Itt a vadonban egyszerűen nem ismerik a dolgok mértékét. Azt gondolják, ha valaki újságíró, az semmit sem jelent. Még ha olyan újságíró is, mint... Rendben van, én se fogok hozzá szólni. Fütyülök rá!” Hangulata azonban fokozatosan fölengedett. Batley szerencsés ember volt, és úgy vélte, mindenkinek ugyanúgy kell örülnie az életnek, ahogyan ő örül. Az erdész zárkózottságán elcsodálkozott, de ellenszenvet nem érzett iránta. A reggel még borongós idő lassan kiderült. A köd eloszlott. A piszkosszürke takaró az égen önálló felhőkre szakadozott. A hatalmas árnyékok gyorsan suhantak keresztül a sötét erdőkön és szakadékokon, és ez kihangsúlyozta a környék komor, vad, furcsán szabad jellegét. Batley megveregette a kanca verejtéktől nedves nyakát. - Úgy látszik, megbéklyózták a két mellső lábadat, amikor kicsaptak a legelőre, ezért botladozol. No nem baj, megértjük azért mi egymást. Megeresztette a kantárt, és utolérte az erdészt. - Mondja csak. Mister Meller, itt született ezen a vidéken? - Nem - felelte az erdész, de nem fordult hátra.
55
- Hát hol? - Messze. - Régen itt van? - Régen. - Meller az újságíróhoz fordult és hozzátette: - Jobban teszi, ha halkabban beszél. Különben ezek még meghallják. - Kikre gondol? - Természetesen az otarkokra. Ha egy meghallja, szól a többieknek. Vagy egyszerűen meglesi, hátulról a nyakába ugrik és széttépi... Különben is jobb lesz, ha nem tudják meg, mi járatban vagyunk. - Igaz, hogy gyakran támadnak meg valakit? Az újságok azt írták, ilyesmi alig fordul elő. Az erdész hallgatott. - És puszta kézzel támadnak? - Batley önkéntelenül körülnézett. - Vagy ők is fegyvert használnak? Van egyáltalán fegyverük? Puskák vagy géppisztolyok? - Nagyon ritkán tüzelnek. A kezük más felépítésű... A fenébe is, nem is kezük van, hanem mancsuk! Csak nehezen tudják használni a fegyvert. - Mancsuk van - ismételte Batley. - Tehát önök itt nem is tartják őket embereknek? - Mi? - Igen, önök, A helyi lakosok. Az erdész kiköpött. - Persze hogy nem tartjuk. Itt egyetlen lakos sem tartja őket embereknek. Szaggatottan beszélt. De Batley már megfeledkezett arról az elhatározásáról, hogy szűkszavú lesz. - Mondja, ön már beszélt velük? Igaz, hogy jól beszélnek? - Az öregek jól. Azok, akik még ott voltak a laboratóriumban. A fiatalok kevésbé. De mindegy, a fiatalok még veszélyesebbek. Okosabbak, és a fejük is kétszer nagyobb. - Az erdész hirtelen megállította a lovát. Hangjában keserűség csengett, ahogy ezt mondta: - Ide hallgasson, teljesen fölöslegesen beszélünk itt mi erről. Úgyis hiábavaló. Már vagy tízszer válaszoltam ugyanilyen kérdésekre. - Mi fölösleges? - Ez az egész kiruccanás. Úgysem sül ki^ belőle semmi. Minden marad a régiben. - Már mért maradna? Én valóban egy befolyásos laptól jöttem. Igen nagy a hatáskörünk. Az anyag a szenátusi bizottságnak készül. Ha kiderül, hogy az otarkok valóban komoly veszélyt jelentenek, megfelelő intézkedéseket tesznek. Ön is tudja, hogy ez alkalommal a katonaságot akarják bevetni ellenük. - Úgysem lesz belőle semmi - sóhajtott az erdész. - Nem ön az első, aki idejött. Minden évben ellátogat ide valaki, és mindenki csak az otarkok iránt érdeklődik. És nem az emberek iránt, akiknek együtt kell élniük az otarkokkal. Mindegyik csak azt kérdezi: „Igaz, hogy meg tudják tanulni a geometriát?... És megfelel a valóságnak, hogy vannak olyan otarkok, amelyek ismerik a relativitás elméletét?" Mintha ennek volna valami jelentősége! Mintha emiatt nem kéne őket elpusztítani! - Én épp azért jöttem - kezdte Batley -, hogy előkészítsem az anyagot a bizottságnak I És akkor az egész ország megtudja, hogy... - Mit gondol, a többiek nem készítették elő az anyagot? - vágott közbe Meller. - Igen, és azonkívül... Azonkívül hogy is érthetné meg az itteni helyzetet! Ahhoz itt kell élnie! Más dolog ideutazni, és megint más állandóan itt élni. Á! De mit is beszélek! Gyerünk tovább. Az erdész elindította lovát. - Innen már elkezdődnek azok a helyek, ahová bejárnak. Ettől a völgytől kezdve. Az újságíró és az erdész most egy lejtő kezdeténél állt. Az ösvény a lovak patája alól egyre lefelé kígyózott.
56
Messze alattuk cserjéssel borított völgy terült el, amelyet hosszanti irányban sziklás kis patak szelt ketté. A patak partjától fölfelé falként magasodott az erdő, mögötte pedig, a beláthatatlan messzeségben a Nagy-gerinc hófödte lejtői fehérlettek. Innen a lejtőről jó tíz kilométernyi távolságban be lehetett látni a környéket, de Batley sehol sem tudta fölfedezni az élet semmilyen jelét sem-se kéményfüstöt, sem egy boglya szénát. A vidék kihaltnak látszott. A nap felhő mögé bújt, nyomban hűvös lett, és az újságíró hirtelen úgy érezte, semmi kedve hozzá, hogy meginduljon lefelé az erdész után. Fázósan összehúzta a vállát. Eszébe jutott jól fűtött, meleg városi lakása és a szerkesztőség is, ugyancsak derűs, meleg szobáival. De aztán összeszedte magát. „Ostobaság! Voltam én már cifrább helyzetekben is. Mitől kéne félnem? Kitűnő lövő vagyok, a reflexem remek. Ugyan kit is küldhették volna rajtam kívül?" Ekkor látta, hogy Meller levette hátáról a puskáját, s példáját ő is követte. A kanca óvatosan lépkedett a keskeny ösvényen. Amikor leereszkedtek, Meller így szólt: - Igyekezzünk egymás mellett haladni. S jobb lesz, ha nem beszélgetünk. Nyolc órára el kell érnünk Staglek farmját. Ott éjszakázunk. Megindultak, és mintegy két órán át lovagoltak szótlanul. Magasra felkaptattak, és megkerülték a Mount-Beart oly módon, hogy jobbról állandóan az erdőfal húzódott mellettük, balról pedig a szakadék, amelyet bokrok borítottak. Ezek azonban olyan csenevészek és ritkák voltak, hogy köztük senki sem rejtőzhetett el. Majd leereszkedtek a folyóhoz, és sziklás medre mentén kijutottak egy aszfaltozott, de elhagyott úthoz, amelyen az útburkolat már megrepedezett, és a repedéseket fölverte a gyom. Már az aszfalton jártak, amikor Meller hirtelen megállította a lovát, és figyelni kezdett. Majd leszállt a nyeregből, letérdelt, és fülét az úttestre tette. - Valami nincs itt rendben - mondta és fölállt. - Valaki nyargal mögöttünk. Húzódjunk le az útról. Batley is leszállt a lováról, és az állatokat az árkon túli égercserjésbe vezették. Mintegy két perc múlva az újságíró lódobogást hallott, amely egyre közeledett. A patkócsattogás elárulta, hogy a lovas teljes erővel hajszolja lovát. Majd a fonnyadt leveleken át megpillantottak egy sebesen vágtató szürke lovat. A nyeregben sárga lovaglónadrágot és viharkabátot viselő férfi ült esetlenül. Olyan közel vágtatott el mellettük, hogy Batley jól láthatta az arcát, s nyomban ráeszmélt, hogy ezt a férfit már látta valahol. Sőt arra is visszaemlékezett, hogy hol. A városban a bár mellett álldogált egy társaság. Öt vagy hat vállas, feltűnő ruházatú alak. De a szeme mindegyiknek egyforma volt. Félig lehunyt szempillájú, lusta és pimasz tekintetű. Az újságíró ismerte ezeket a szemeket - banditaszemek voltak. Alighogy a lovas elhaladt mellettük, Meller kiugrott az útra. - Hé! A férfi visszafogta a lovát, és megállt. - Hé, várj csak! A lovas visszanézett, s szemmel láthatóan megismerte az erdészt. Néhány pillanatig egymásra meredtek. Aztán a férfi legyintett, megfordította a lovát, és továbbvágtatott. Az erdész utána nézett, amíg a paták csattogása el nem halt a messzeségben... Majd feljajdult, és öklével a homlokára csapott. - Most aztán nem lesz semmi az egészből! Ez már bizonyos. - Mi történt? - kérdezte Batley, miközben ő is előjött a cserjésből. - Semmi... Csak a mi ügyünknek most már egyszerűen befellegzett. - De miért? - Ahogy az újságíró az erdészre pillantott, csodálkozására könnyeket vett észre a szemében.
57
- Most aztán mindennek vége - mondta Meller, elfordult, és keze fejével megtörölte a szemét. - Hej, a bitangok! Az aljasok! - Ide hallgasson! - Batley lassan elvesztette a türelmét. - Ha így fog idegeskedni, akkor .valóban nincs értelme, hogy továbbmenjünk. - Idegeskedni! - kiáltott fel az erdész. - Ön szerint én idegeskedem? Ide nézzen! Egy út fölé hajló, vörös tobozokkal teli fenyőgallyra mutatott, amely mintegy harminclépésnyire volt tőlük. Batley még meg sem értette, miért kell a fenyőgallyra néznie, amikor lövés dörrent, lőporfüst csapott az arcába, és a legszélső, önállóan függő fenyőtoboz lerepült az aszfaltra. - Hát így idegeskedem én. - Meller az égercserjésbe ment a lováért. Éppen bealkonyodott, amikor beértek a farmra. A befejezetlen gerendaépületből magas, fekete szakállú, loboncos hajú férfi lépett ki, és szótlanul nézte, ahogy az erdész és Batley lenyergelte a lovát. Majd egy asszony jelent meg a tornácon, arca lapos, kifejezéstelen volt, vörös haja neki sem látott fésűt. Mögötte három gyerek-bukkant fel. Két nyolc- vagy kilencéves fiúcska és egy tizenhárom éves forma kislány, aki olyan soványka volt, mintha egész alakját vékony, törékeny vonalakból rajzolták volna. Ez az öt ember nem csodálkozott Meller és az újságíró megjelenésén, nem örültek és nem szomorkodtak. Egyszerűen csak álltak, és némán bámultak. Batleynek sehogy sem tetszett ez a hallgatás. A vacsoránál megpróbált beszédbe elegyedni a háziakkal. - Ide figyeljen, hogyan tud megbirkózni itt az otarkokkal? Sok bosszúsága van velük? - Hogyan? - A fekete szakállú farmer tenyerét a füléhez illesztette, és az asztal fölé hajolt. - Hogyan? - harsogta ismét. - Beszéljen hangosabban. Rosszul hallok. Így folytatódott néhány percig, a farmer csökönyös makacssággal nem akarta megérteni, mit akarnak tőle. Végül is széttárta a karját. Igen, otarkok előfordulnak errefelé. Hogy őt zavarják-e? Nem, őt magát egyáltalán nem zavarják. Másokról meg nem tud. Így azután semmit sem mondhat. A beszélgetés közepén a sovány kislány fölállt, magára terítette kendőjét, és szó nélkül kiment. Amikor a tányérokról elfogyott az elemózsia, a farmer felesége két derékaljat hozott át a másik szobából, és ágyazni kezdett a vendégeknek. Meller azonban megállította: - Azt hiszem, jobb lesz, ha a fészerben éjszakázunk. Az asszony szótlanul fölegyenesedett. A farmer sietve fölállt az asztaltól. - Miért? Aludjanak itt. Az erdész azonban már fölnyalábolta a derékaljakat. A magas farmer lámpással vezette el a vendégeket a fészerbe. Kis ideig nézte őket, amíg elhelyezkedtek, s egy pillanatra olyan kifejezés jelent meg az arcán, mintha mondani akarna valamit. De aztán csak fölemelte a kezét, és megvakarta a fejét. Majd eltávozott. - Mire jó mindez? - kérdezte Batley. - Talán az otarkok a házba is behatolnak? Meller fölvett a földről egy vastag deszkát, és a vastag, nehéz fészerajtónak támasztotta, s azt is ellenőrizte, a deszka nehogy elcsússzon. - Feküdjünk le - felelte az erdész. - Minden előfordulhat. A házba is behatolnak. Az újságíró leült a derékaljra, és hozzáfogott, hogy kifűzze a cipőjét. - Mondja csak, igazi medvék vannak még a környéken? Nem otarkok, hanem igazi vadállatok. Hiszen errefelé rengeteg volt belőlük az erdőségekben. - Egy darab sincs - felelte Meller. - Az otarkok első tevékenysége az volt, amikor kitörtek a laboratóriumból, a szigetről, hogy elpusztították az igazi medvéket. A farkasokat szintén. Voltak itt mosómedvék meg rókák is. Mind oda lett. A szétrombolt laboratóriumból mérget
58
vittek magukkal, és azzal pusztították az apróvadat. Az egész környék tele volt döglött farkasokkal. Ezeket, ki tudja, miért, nem ették meg. De a medvéket mind fölfalták. Olykor még egymást is megeszik. - A sajátjaikat? - Természetesen, hiszen nem emberek. Az ember nem tudhatja, mit várjon tőlük. - Ezek szerint önök egyszerűen vadállatoknak tartják őket? - Nem. - Az erdész megrázta a fejét. - Nem tartjuk őket vadállatoknak. Azon csak a városokban vitatkoznak, hogy emberek ezek vagy vadállatok. Mi itt tudjuk, hogy ezek se nem emberek, se nem vadállatok. Tudja, korábban úgy állt a dolog: voltak emberek, és voltak vadállatok. És kész. De most van valami harmadik is... az otarkok. És ez a harmadik most jelent meg először, amióta a világ áll. Az otarkok nem vadállatok - rendben van, hiszen ha csak vadállatok volnának! De nem is emberek természetesen. - Mondja - Batley érezte, hogy mindenképpen föl fogja tenni a kérdést, amelynek banalitásával maga is tisztában volt -, valóban igaz, hogy egész könnyedén elsajátítják a felsőbb matematikát? Az erdész hirtelen feléje fordult. - Ide hallgasson, hagyja már a fenébe, ezt a felsőbb matematikát! Ne is említse! Ami engem illet, én egy lyukas garast sem adok azért, aki tudja a felsőbb matematikát. Igen, a matematika az otarkok számára gyerekjáték! No és mit számít ez? Embernek kell lenni ez a fontos! Elfordult, és beharapta az ajkát. „Neurózisa van - gondolta Batley. - Méghozzá igen erős. Beteg ember." Az erdész közben már megnyugodott. Kényelmetlenül érezte magát az előbbi kirohanása miatt. Egy darabig hallgatott, majd megkérdezte: - Bocsásson meg, ön látta őt? - Kit? - Hát azt a lángészt, Fidlert? - Fidlert?... Láttam. Épp ideutazásom előtt beszéltem vele. A lap megbízásából. - Ott biztosan celofán alatt tartják, nehogy ráhulljon akár egy esőcsepp is. - Igen, szigorúan őrzik. - Batleynek eszébe jutott, hogyan ellenőrizték a belépőjét, és motozták meg először a falnál, amely körülvette a tudományos központot. Aztán következett a második ellenőrzés, majd újabb motozás - az intézetbe való belépés előtt. Harmadszor akkor motozták meg, mielőtt beengedték volna a kertbe, ahová maga Fidler kijött hozzá. őrzik. Ami azt illeti, valóban zseniális matematikus. Harmincesztendős volt, amikor a Módosítások az általános relativitáselmélethez című munkáját elkészítette. Természetesen rendkívüli ember, igaz? - És hogy néz ki? - Hogy néz ki? Az újságíró zavarba esett. Visszaemlékezett Fidlerre, ahogy bő fehér öltönyében megjelent a kertben. Alakja valahogy esetlennek látszott. A medencéje széles volt, a válla keskeny. A nyaka rövid... Furcsa interjú volt, mert Batley érezte, hogy inkább ő volt az, akit meginterjúvoltak. Igaz, hogy Fidler válaszolt a kérdéseire, de valahogy komolytalanul. Mintha kigúnyolta volna az újságírót és általában a mindennapi emberek egész világát, akik ott éltek kint a tudományos központ falain túl. ö maga is kérdezett. De egészen ostoba kérdéseket tett föl. Mindenféle sületlenséget, olyanokat, mint például: szereti-e Batley a sárgarépalevet? Hogyha ez a beszélgetés kísérleti jellegű volt, akkor Fidler az egyszerű embert tanulmányozta. - Középtermetű - folytatta Batley. - A szeme kicsi... Ön talán nem látta? Hiszen többször is járt itt a tavon és a laboratóriumban.
59
- Kétszer jött ide - felelte Meller. - De olyan őrkísérettel, hogy az egyszerű halandót kilométernyire sem engedték közel hozzá. Akkor az otarkokat még rács mögött tartották, Richard és Klein dolgozott velük. Kleint később felfalták. Amikor az otarkok elmenekültek, Fidler többé nem mutatkozott errefelé... Most mi volt a véleménye az otarkokat illetően? - Az otarkokat illetően?... Azt mondta, hogy az egész rendkívül érdekes tudományos kísérlet volt. Igen sokat ígérő. De ma már nem foglalkozik ezzel. Mostani munkája a kozmikus sugarakkal kapcsolatos.. Még azt is mondta, hogy sajnálja azokat, akik az otarkok áldozatául estek. - Akkor minek kellett ezt az egészet csinálni? Mire volt jó? - Hogy is mondjam önnek?... - Batley elgondolkozott. - Tudja, a tudományban előfordul az ilyesmi: „Mi lesz, ha?..Ebből már igen sok felfedezés született. - Hogyan érti azt, hogy: „Mi lesz, ha?!" - Például: „Mi lesz, ha mágneses térbe árammal telített vezetéket helyezünk?" Megszületik a villanymotor... Röviden szólva, valóban kísérlet. - Kísérlet - Meller foga összecsikordult. - Végrehajtották a kísérletet... és emberevőket szabadítottak rá az emberekre. De miránk most már senki se gondol. Küzdjetek meg velük magatok, úgy, ahogy tudtok. Fidler most már fütyül az otarkokra, és természetesen ránk is. Ezek meg itt már százszámra elszaporodtak, és senki se tudja, mit terveznek az emberek ellen. - Elhallgatott, és mélyet sóhajtott. - Ha az ember elgondolja, mi nem jut az eszükbe. Olyan vadállatokat csinálni, amelyek okosabbak, mint az emberek. Egészen megkavarodtak ott a városokban. Először az atombomba, most meg ez. Úgy látszik, azt akarják, hogy egészen kipusztuljon az emberi faj. Fölállt, fogta a töltött fegyvert, és maga mellé tette a földre. - Figyeljen rám. Mister Batley. Ha valami felriasztja, vagy valaki kopogni kezd az ajtón, esetleg be akarja törni, maradjon fekve, úgy, mint most. Mert különben a sötétben még keresztüllőjük egymást. Csak feküdjön tovább nyugodtan, én majd tudom, hogy mit csináljak; olyan gyakorlatom van már az ilyesmiben, és akár a kutya, ösztönösen fölébredek. Reggel, amikor Batley kilépett a fészerből, a nap már ragyogóan sütött, és az éjszakai záportól megmosdatott növények olyan üdén zöldelltek, hogy az egész éjszakai beszélgetés gonosz mesének tűnt. A fekete szakállú farmer már kint volt a földjén - inge tenyérnyi foltként a patak túlsó oldalán fehérlett. Az újságírónak egy pillanatra eszébe villant, hogy bizonyára ez az igazi boldogság - együtt kelni a nappal, nem ismerve a bonyolult városi élet aggodalmait és gondjait, csak az ásóval és a barna hantokkal törődni. Az erdész azonban egykettőre visszatérítette a valósághoz. A fészer mögül bukkant fel, puskával a kezében. - Jöjjön, mutatok valami érdekeset. Megkerülték a fészert, és kijutottak a veteményesbe, a ház háta mögé. Itt Meller egész furcsán viselkedett. Lehajolt, és átfutott a bokrok közé, majd leült a krumplisorokat szegélyező árokban. Aztán jelekkel az újságírót is rávette, hogy ugyanúgy cselekedjék. Az árokban lassan megkerülték a veteményeskertet. A farmerné egy ízben kiszólt a házból, de nem lehetett megérteni, hogy mit mondott. Meller megállt. - Ide nézzen. - Mi az? - Azt mondta, hogy ön vadász. Nézze! A fűcsomók között a sima földön tisztán látszott egy ötujjú nyom. - Medve? - kérdezte reménykedve Batley.
60
- Miféle medve? Medvék már rég nincsenek. - Akkor hát otark? Az erdész bólintott. - Egészen friss - suttogta az újságíró. - Éjszakai nyom - mondta Meller. - Látja, egészen megszikkadt. Még az esőt megelőzően járt a házban. - A házban? - Batley érezte, hogy a hátán végigfut a hideg, mintha hideg fémet érintettek volna hozzá. - Egyenesen a házban ? Az erdész nem válaszolt, csak némán az árok felé biccentett, mire szó nélkül megindultak visszafelé. A fészernél Meller megvárta, míg Batley kifújja magát. - Tegnap pontosan így gondoltam. Már tegnap este, amikor megérkeztünk, és Staglek nagyothallónak tettette magát. Egyszerűen azon igyekezett, hogy minél hangosabban beszéljünk, hogy az otark mindent tisztán halljon. Az otark pedig ott ült a szomszéd szobában. Az újságíró érezte, hogy torka összeszorul. - Mit beszél? Tehát itt az emberek szövetkeznek az otarkokkal? Az emberek ellen? - Beszéljen halkabban - figyelmeztette az erdész. - Mit jelent az, hogy „szövetkeznek"? Staglek tehetetlen volt. Az otark idejött és itt maradt. Ez gyakran előfordul. Az otark beállít és lefekszik, például a hálószobában, a vetett ágyra. De az is megesik, hogy egyszerűen kizavarják az embereket a házból, és beveszik magukat egy-két napra. - No és az emberek? Egyszerűen csak tűrik? Miért nem lövik le őket? - Már hogy lőnék le őket, mikor az erdőben ott vannak a többiek. A farmernek gyerekei vannak, állatai, amelyek ott legelnek a réten, és háza, amelyet föl lehet gyújtani... De a legfontosabbak a gyermekei. Az otarkok a gyerekeket is elrabolhatják. Hiszen az apróságokat nehéz szemmel tartani. És ezenkívül az otarkok itt valamennyiüktől elszedték a fegyvereket. Még a kezdet kezdetén. Az első évben. - És az emberek odaadták? - Mit tehettek? Aki nem adta oda, később megbánta... Nem fejezte be a mondatot, tekintete hirtelen a tőlük mintegy tizenöt lépésnyire levő füzesre szegeződött. Ami ezután következett, két-három másodperc alatt játszódott le. Meller a vállához kapta a puskát, és fölhúzta a kakast. E pillanatban valami barna tömeg emelkedett a fűzbokrok fölé, két nagy, dühös szeme riadtan csillogott, és így szólt: - Hé, ne lőjetek! Ne lőjetek! Az újságíró ösztönösen megragadta Meller vállát. Lövés dördült, de a golyó csak egy ágacskát tört le. A barna tömeg kétrét görnyedt, mint valami gömb, sebesen gurult végig az erdőn, és eltűnt a fák között. Pár pillanatig még hallatszott a gallyak recsegése, majd minden elcsendesedett. - Az ördögbe is! - Az erdész dühödten fordult hátra. - Mért tette ezt? Az újságíró, aki egészen elsápadt, ezt suttogta: - Úgy beszélt, mint egy ember... Azt kérte, hogy ne lőjünk. Az erdész egy pillanatra rámeredt, aztán dühét fáradt egykedvűség váltotta fel. Leengedte a puskát. - Igen, így van... Első alkalommal ez mindig nagy hatással van az emberre. Mögöttük zaj hallatszott. Hátrafordultak. - Jöjjenek be a házba. Már megterítettem az asztalt - mondta a farmer felesége. Evés közben mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna. Reggeli után a farmer segített fölnyergelni a lovakat. Szótlanul búcsúztak el egymástól. Ahogy elindultak, Meller megkérdezte:
61
- Tulajdonképpen van valami terve? Nem is értem, mi a feladatom. Azt mondták, hogy itt a hegyekben kísérjem önt, és kész. - Miféle tervem? No igen, átkelek a hegyeken. És találkozom az emberekkel... minél többel, annál jobb. Az otarkokkal is szeretnék megismerkedni, ha sikerül. Egyszóval szeretném megérezni e vidék atmoszféráját. - Ott a farmon már érezte? Batley vállat vont. Az erdész hirtelen visszafogta a lovát. - Csönd... Hallgatódzott. - Valaki fut utánunk... Valami történt a farmon. Batleynek még ámulni sem volt ideje az erdész rendkívüli hallásán, amikor a hátuk mögött kiáltás harsant: - Hé, Meller, hé! Ahogy a lovukat megfordították, látták, hogy a farmer lihegve fut feléjük. Majdnem elzuhant, Meller lovának nyeregkápájában kapaszkodott meg. - Az otark elvitte Tinát. A Szarvas-szakadékba hurcolta. Nyitott szájjal kapkodott levegő után, homlokáról verejtékcsöppek gördültek le. Az erdész egyetlen mozdulattal nyeregbe emelte a farmert. Csődöre előrelendült, a sár magasra fröccsent patái alól. Batley azelőtt soha nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan tudjon lovagolni. A gödrök, a kidöntött szálfák, cserjések, árkok úgy suhantak el alatta, mint egybeolvadó mozaiksávok. Valahol egy ág leverte a sapkáját, de jóformán észre se vette. Különben ez nem is tőle függött. Lova a versenyszerű hajszában makacsul arra törekedett, hogy le ne maradjon a csődörtől. Batley átölelte az állat nyakát. Minden pillanatban úgy érezte, hogy nyomban szörnyethal. Áthaladtak az erdőn, egy nagy réten, egy lejtőn, beérték a farmer feleségét, majd leereszkedtek egy mély szakadékba. Itt az erdész leugrott a lóról, és a farmer kíséretében futva megindult a keskeny ösvényen a napfényben fürdő fiatal fenyves sűrűje felé. Az újságíró is hátrahagyta a kancáját, nyakába dobva a kantárt, és Meller után iramodott. Ahogy az erdész után futott, automatikusan megállapította magában, hogy társa milyen csodálatos változáson ment keresztül. Meller korábbi határozatlanságának és egykedvűségének még csak nyoma sem maradt. Mozdulatai könnyedek, pontosak lettek, minden töprengés nélkül változtatott irányt, ugrottá át a gödröket, bújt át az alacsony ágak alatt. Úgy mozgott, mintha az otark nyomát krétával húzott vastag vonal jelölte volna előtte. Batley egy időéig bírta az iramot, aztán kezdett lemaradozni. Szíve vadul kalimpált, fulladozott, a torka égett. Lépésbe ment át, néhány percig egyedül vánszorgott a sűrűben, majd hirtelen hangokat hallott elölről. A szakadék legszűkebb részén ott állt az erdész, lövésre kész fegyverrel egy sűrű mogyorócserjés előtt. Mellette a kislány apja. Az erdész tagoltan így szólt: - Engedd el a kislányt. Különben megöllek. A sűrűséghez intézte szavait. Feleletként morgás hangzott fel, amelybe gyereksírás vegyült. Az erdész megismételte: - Különben megöllek. Az életemet teszem rá, de felkutatlak és megöllek. Ismersz engem. Újra morgás hallatszott, majd egy hang, nem emberi, hanem a gramofonéra emlékeztető; a szavakat furcsán összeolvasztva ezt kérdezte: - És ha elengedem, nem ölsz meg?
62
- Nem - mondta az erdész. - Akkor élve mehetsz el. A sűrűből nem jött válasz. Csak hüppögő sírás hallatszott. Aztán ágak roppantak, a sűrűben valami fehér villant meg. A bokrok közül előbukkant a sovány kislány. Az egyik keze véres volt, a másikkal tartotta. Szipogva haladt el a három férfi mellett, a fejét sem fordította feléjük, s lassú, bizonytalan léptekkel a házuk felé indult. Mindhárman hosszan követték tekintetükkel. Majd a fekete szakállú farmer Mellerre és Batleyre emelte szemét. Tágra meredt szemében olyan metsző fény villant, hogy az újságíró nem állta a tekintetét, és lehajtotta a fejét. - Íme - mondta a farmer. Éjszakára egy elhagyott kis erdei kunyhónál állapodtak meg. A tavi szigetig, amelyen valamikor a laboratórium helyezkedett el, mindössze néhány órai út maradt hátra, de Meller nem volt hajlandó folytatni az utat a sötétben. Már négy napja úton voltak, és az újságíró érezte, hogy edzett optimizmusán itt-ott repedések keletkeztek. Azelőtt bármilyen kellemetlenség érte, mindig kész volt a válaszszák „Azért az élet mégiscsak fenemód nagyszerű dolog!" Most azonban megértette, hogy ez a „bölcs aranyköpés", amely tökéletesen megfelelt, amikor az ember összkomfortos vagonban utazott egyik városból a másikba, vagy belépett egy szálló halijának üvegajtaján, hogy valamilyen hírességgel találkozzék - ez az aranyköpés teljességgel alkalmazhatatlan például Staglek esetében. Mintha az egész vidéket valamilyen kór sújtotta volna. Az emberek apatikusak, mogorvák voltak. Még a gyerekek se mosolyogtak. Egyszer megkérdezte Mellertől, a farmerek mért nem hagyják itt ezt a vidéket. Az erdész megmagyarázta, hogy az itteniek minden vagyona a föld. A földet viszont most lehetetlenség eladni. Az otarkok miatt szinte teljesen elértéktelenedett. Batley megkérdezte: - Ön miért nem megy el innen ? Az erdész elgondolkozott. Beharapta az ajkát, egy darabig hallgatott, majd így válaszolt: - Tulajdonképpen mégiscsak van valami hasznom. Az otarkok félnek tőlem. Nekem itt semmim sincs. Se családom, se házam. Rám semmivel sem lehet hatni. Velem csak verekedni lehet. Ez viszont kockázatos. - Tehát az otarkok tisztelik önt? Meller értetlenül emelte föl a fejét. - Az otarkok?... Nem, hogy is gondolhat ilyet! Ez az érzés szintén hiányzik belőlük. Hiszen nem emberek. Egyszerűen félnek. És ez így helyes. Én megölöm őket. Mindazonáltal az otarkok mégiscsak kockáztattak. Az erdész és az újságíró érezték ezt. Olyan érzésük volt, hogy körülöttük egyre szorosabbra zárul a gyűrű. Háromszor rájuk lőttek. Az egyik lövést egy elhagyott ház ablakából adták le, kettőt pedig - egyenesen az erdőből. Mindhárom esetben, a sikertelen merényletek után, friss nyomokra bukkantak. És napról napra egyre több otarknyom került az útjukba... A kunyhóban, a kövekből rakott kis tűzhelyen tüzet raktak, és vacsorát készítettek maguknak. Az erdész pipára gyújtott, és szomorúan bámult maga elé. A lovakat a kunyhó nyitott ajtajával szemben pányvázták ki. Az újságíró az erdészre pillantott. Mióta együtt voltak, tisztelete napról napra fokozódott ez iránt az ember iránt. Meller műveletlen volt, egész életét az erdőben töltötte, jóformán semmit sem olvasott, a művészetről két percig sem lehetett vele elbeszélgetni. Ennek ellenére az újságíró úgy érezte, hogy jobb barátot nem is kívánhatna magának. Az erdész ítéletei
63
mindig józanok és önállóak voltak; ha nem volt mondanivalója, hallgatott. Kezdetben az újságíró valahogy zaklatottnak és bosszantóan gyöngének vélte, de Batley most már tudta, hogy ez nem volt más, mint e hatalmas, elvadult vidék - amelyre a tudósok jóvoltából ilyen csapás szakadt - lakói iránt érzett régi bánat. Az utolsó két napon Meller betegnek érezte magát. Malária gyötörte. A magas láztól arcát piros foltok lepték el. A tűz hamvába holt a tűzhelyen, az erdész hirtelen megkérdezte: - Mondja, valóban fiatal? - Kicsoda? - Az a tudós. Fidler. - Fiatal - felelte az újságíró. - Talán harmincéves. Nem több. Miért? - No, hát épp ez a baj, hogy fiatal - mondta az erdész. - Miért? Meller hallgatott. - Igen, a tehetségeseket kiemelik, és zárt közösségbe dugják őket. Dédelgetik valamennyit. Ők meg egyáltalán nem ismerik az életet. Épp ezért nem is éreznek együtt az emberekkel. - Mélyet sóhajtott. - Először embernek kell lenni. Csak azután tudósnak. Az erdész fölállt. - Ideje lefeküdni. Fölváltva kell majd aludnunk. Mert különben az otarkok széttépik a lovainkat. Úgy adódott, hogy az újságírónak kellett elsőként virrasztania. Egy tavalyi kis boglya mellett a lovak ütemesen ropogtatták a szénát. Batley a kunyhó küszöbére ült, s a puskát a térdére fektette. A sötétség olyan hirtelen hullott a vidékre, mint egy takaró. Batley szeme később fokozatosan hozzászokott a homályhoz. Fölkelt a hold. Az ég derült, csillagos volt. Valahol fönt egymásnak felelgetve apró madarak raja húzott el, amelyek a nagy madaraktól eltérően és a ragadozóktól tartva, éjszaka keltek őszi vándorútra. Batley fölállt, és körbejárta a kunyhót. A tisztást, amelyen a kunyhó állt, egész szorosan körülfogta az erdő, és ez veszélyt rejtett. Az újságíró ellenőrizte, föl van-e húzva a puska két kakasa. Emlékezetében sorra felidézte az elmúlt napok eseményeit, a beszélgetéseket, az arcokat, és arra gondolt, hogyan fog majd mesélni az otarkokról a szerkesztőségben. Aztán az jutott eszébe, hogy ez a gondolat a visszatéréséről tulajdonképpen állandóan ott élt a a tudatában, és egészen különös színt adott mindannak, amivel találkozott. Még akkor is, amikor a kislányt elrabló otarkot üldözték, Batley még eközben sem felejtette el, hogy bármilyen nyomasztó is itt, megszabadulhat ettől, és visszatérhet a városba. „Én visszatérek - mondta magában. - Hát Meller? És a többiek?" Ez a gondolat azonban túl komor volt ahhoz, hogy most elszántan végiggondolja. Leült a kunyhó árnyékába, és az otarkokról kezdett töprengeni. Eszébe jutott az egyik cikk címe valamelyik újságból: „Értelem jóság nélkül." Ez hasonló volt ahhoz, amit az erdész mondott. Számára az otarkok nem voltak emberek, mivel hiányzott belőlük az együttérzés. Értelem jóság nélkül. De lehetséges-e ez? Általában létezhet-e az értelem jóság nélkül? Melyik az elsődleges? A jóság-e az értelem következménye? Vagy fordítva?... Valóban, már megállapították, hogy az otarkok alkalmasabbak az embereknél a logikai gondolkodásra, jobban megértik az absztrakciót, az elvont dolgokat, és jobb az emlékezőtehetségük. Arról is pusmogtak, hogy néhány otarkot az első szériából bent tartanak a hadügyminisztériumban, különleges feladatok megoldására. De hiszen a gondolkodó gépeket is mindenféle különleges feladat megoldására használják. Mi itt a különbség? Eszébe jutott, hogy az egyik farmer elmondta nekik, hogy nemrég szinte teljesen csupasz otarkot látott, mire az erdész azt mondta, hogy az otarkok az utóbbi időben egyre inkább
64
hasonlítanak az emberekre. Valóban megfogják hódítani a világot? Talán az értelem jóság nélkül erősebb az emberi értelemnél? „Ez azért nem lesz egyhamar - mondta magában. - Még akkor se, ha valóban bekövetkezik. Mindenesetre lesz még időm élni és meghalni." E pillanatban szinte az agyába hasított: és a gyerekek?! Milyen világban fognak élni - az otarkok vagy a kibernetikus robotok világában, amelyek szintén nem humánusak, és ahogy néhányan állítják, okosabbak az embernél? Hirtelen a kisfia bukkant föl előtte, és így szólt: „Papa, figyelj ide. Ugye, mi az mi vagyunk, igaz? És ők pedig ők. De hiszen ők szintén azt gondolják magukról, hogy ők - mi vagyunk ?" „Ti valahogy túl korán éretté váltatok - gondolta Batley. - Hatéves koromban én nem kérdeztem ilyeneket^" Valahol hátul egy ág roppant. A kisfiú eltűnt a szeme elől. Az újságíró riadtan körülnézett és fülelt. Nem, minden rendben van. Egy bőregér ferde, remegő ívben húzott át a tisztás felett. Batley felegyenesedett. Eszébe villant, hogy az erdész valamit titkol előle. Például még nem mondta el, ki volt az a lovas, aki az első napon utolérte őket az elhagyott országúton. Hátát a kunyhó falához támasztotta. Kisfia ismét fölbukkant lelki szeme előtt, s megint csak kérdezett valamit: „Papa, honnan van minden? A fák, a házak, a levegő, az emberek? Honnan van mindez?" Mesélni kezdett a kisfiúnak a világmindenség fejlődéséről, aztán hirtelen nagyot sajdult a szíve, és Batley fölébredt. Lement a hold. De az ég már egy kissé megvilágosodott. A lovak eltűntek a tisztásról. Pontosabban az egyik tűnt el, a másik a füvön hevert, és három szürke árny sürgölődött körülötte. Egyikük fölegyenesedett, s az újságíró hatalmas termetű, nagy, otromba fejű otarkot látott maga előtt, agyara s nagy villogó szeme megcsillant a félhomályban. A közelből hirtelen suttogó hang ütötte meg a fülét: - Alszik. - Nem, már fölébredt. - Menj oda hozzá. - Lőni fog. - Korábban is lőtt volna, ha tud. Vagy alszik, vagy megbénult a rémülettől. Menj oda hozzá. - Menj oda magad. Az újságíró valóban szinte megdermedt. Olyan volt, mintha álmodna. Megértette, hogy valami jóvátehetetlen történt, a nyakukon a baj, de nem tudta megmozdítani se kezét, se lábát. A suttogás folytatódott: - De az a másik? Az lőni fog. - Az beteg. Nem ébred föl... No, menj, hallod! Batley hatalmas erőfeszítéssel elfordította a tekintetét. A kunyhó sarka mögül egy otark bukkant föl. Ez azonban kicsi volt, disznóhoz hasonló. Dermedtségét legyűrve, az újságíró meghúzta a puska mindkét ravaszát. Két lövés dördült egymás után, s két kartácstöltet süvített az ég felé. Batley fölugrott, a puska kiesett a kezéből. Berohant a kunyhóba, reszketve becsapta maga mögött az ajtót, és rátolta a reteszt. Az erdész lövésre kész fegyverrel állt odabent. Ajka hangtalanul mozgott, az újságíró inkább megérezte, mintsem hallotta a kérdést: - A lovak?
65
Szótlanul bólintott. Az ajtón túlról valami zaj hallatszott. Az otarkok kívülről nekitámasztottak valamit. Egy hang hallatszott: Hé, Meller! Hé! Az erdész az ablakhoz ugrott, és ki akarta dugni rajta a puska csövét. Abban a pillanatban fekete mancs villant meg az ég világos hátterén: alig volt ideje visszarántani a fegyvert. Odakint elégedett nevetés hallatszott. A gramofonszerű, elnyújtott beszédhang ezt mondta: - Most aztán véged van, Meller. Más hangok a szavába vágtak: - Meller, Meller, beszélj velünk Hé, te erdész, mondj valami értelmeset I Hiszen te ember vagy, okosnak kell lenned... - Meller, nyilatkozz, majd megcáfollak... - Beszélj velem, Meller. Szólítsa nevemen. Én Filip vagyok... Az erdész hallgatott. Az újságíró bizonytalan léptekkel odament a kis ablakhoz. A hang egészen közelről, a gerendafalon túlról hallatszott. A vadállatok jellegzetes bűze érződött - vér, trágya és még valamilyen szag keveréke. Az az otark, amelyik Filipnek nevezte magát, közvetlenül az ablaknál így szólt: Te az újságíró vagy, igaz? Te, aki idejöttél ? .. Az újságíró megköszörülte a torkát, amely teljesen kiszáradt. Ugyanaz a hang tovább kérdezte: - Minek lőttél ide? Csönd lett. Azért jöttél, hogy bennünket elpusztítsanak? Egy pillanatra ismét csönd lett, majd izgatott hangok hallatszottak: Természetesen, természetesen ki akarnak pusztítani bennünket... Először megcsináltak bennünket, most meg meg akarnak semmisíteni... Morgás csapott fel. majd zaj hallatszott Az újságírónak az volt az érzése, hogy az otarkok összemarakodtak. A többieket túlharsogva az szólalt meg, aki Filipnek nevezte magát:' - Hé, erdész, miért nem lősz? Mindig lőni szoktál. Beszélj most velem. Valahonnan fentről hirtelen lövés csattant. Batley megfordult Az erdész fölkapaszkodott a tűzhelyre, széthúzta a tető gallyborítását, amelyet szalma takart, és úgy tüzelt Két lövés dördült, Meller azonnal újratöltött, és ismét tüzelt. Az otarkok szétfutottak Meller leugrott a tűzhelyről. Most aztán lovakat kell szereznünk, mert különben baj lesz. Megnézték a három lelőtt otarkot. Az egyik fiatal otark valóban szinte teljesen csupasz volt. szőrzet csak a nyakszirtjén nőtt. Batleynek majdnem kifordult a gyomra, amikor Meller a hátára fordította a füvön az egyik otarkot. De a szájára szorítva tenyerét fékezte magát. Az erdész így szólt: Jusson eszébe, hogy ezek nem emberek Bár tudnak beszélni. Megeszik az embereket. Es a sajátjaikat is. Az újságíró körülnézett Már pirkadt A tisztás, az erdő, a megölt otarkok - mindez egy pillanatra valószínűtlennek tűnt. Hát lehetséges ez.?... Vajon ő, Donald Batley áll itt a tisztáson?...
66
- Itt, ezen a helyen falta föl az otark Kleint - mondta Meller. - Ezt az egyik emberünk mesélte el, a helyiek közül. Ide vették föl takarítani, amikor még állt a laboratórium. S azon az estén véletlenül a szomszéd szobában tartózkodott. Mindent hallott... Az újságíró és az erdész most már a szigeten tartózkodott a tudományos központ főépületében. Reggel leszedték a nyerget a széttépett lovakról, és a töltésen átkeltek a szigetre. Most már csak egy puskájuk maradt, mivel Batley kétcsövűjét az otarkok magukkal vitték, amikor szétfutottak. Meller terve az volt, hogy még világosban elérik a legközelebbi farmot, és ott lovakat szereznek. Az újságíró azonban kikönyörgött tőle egy félórát, hogy az elhagyott laboratóriumot megnézhesse. Mindent hallott - mesélte az erdész. - Este történt úgy tíz óra tájban. Kleinnak volt valamilyen berendezése, amelyet szétszedett, egy csomó elektromos vezetékkel vesződött, az otark meg a padlón ült, és beszélgettek. Valamilyen fizikai tételről vitatkoztak. Ez még a legelső otarkok közül való volt, amelyeket itt kitenyésztettek, ezeket tartották a legokosabbaknak. Még idegen nyelveken is beszélt... Szóval ez az ismerős fiú épp a padlót mosta a szomszéd szobában, és hallotta a beszélgetésüket. Egyszerre hirtelen csend lett, majd nagy zajjal lezuhant valami. A takarító hirtelen Klein hangját hallotta, amint ezt mondta: ,,Ó, úristen!" Hangjából olyan iszonyat áradt, hogy a takarítófiúnak megroggyant a lába. Aztán kétségbeesett kiáltás harsant: „Segítség !" A takarító belesett a másik szobába, s látta, hogy Klein a földön hever, görcsösen rángatódzik a padlón, az otark pedig nagyokat fal belőle. A fiú a rémülettől szinte megbénult, csak állt, mint a cövek. Csak amikor a? otark feléje indult, akkor csapta be az ajtót. Aztán mi történt? Aztán még két laboránst megöltek és elmenekültek. Öt vagy hat azonban ott maradt közülük, mintha mi sem történt volna. Amikor a bizottság megérkezett a fővárosból, elbeszélgettek velük. Ezeket azután elvitték. Később kiderült, hogy a vonaton még egy embert fölfaltak A laboratórium nagy termében minden a régi helyén állt. A hosszú asztalokon lombikok sorakoztak a vastag porréteg alatt, a röntgengép elektromos vezetékei közé pókok szőtték be hálóikat. Csak az ablaküvegek voltak kitörve, s az ablakkereteken át elburjánzó akácgallyak nyúltak a helyiségbe. Meller és az újságíró kiléptek a főépületből. Batley rendkívül szerette volna látni a besugárzókészüléket, ezért még öt percet kért az erdésztől. Az elhagyott kísérleti telep aszfaltozott főútját már fölverte a gyom, és erős, szívós bokrok is áttörtek a réseken. Az idő ősziesen tiszta volt, messzire el lehetett látni. Nedves fa és rothadó avar illata terjengett. A téren Meller hirtelen megállt. - Nem hallost semmit? Nem - felelte Batley. Egyre azon jár az eszem, hogy ezek egyszerre támadtak ránk az erdei kunyhónál mondta az erdész. ■- Azelőtt ilyesmi soha nem történt. Mindig magányosan tevékenykedtek. Ismét fülelni kezdett. Csak nehogy valami meglepetést készítsenek számunkra. Jobb lesz, ha minél előbb elsöprünk innen. Egy alacsony, kerek épülethez értek, keskeny ablakait vasrács fedte. Az épület tömör ajtaja nyitva állt, betonpadlóját a küszöbnél vékony rétegben erdei hulladék borította: rőtszínű tűlevelek, por, áttetsző rovarszárnyak. Óvatosan bementek az első, alacsony mennyezetű helyiségbe. A mélyebben fekvő másik helyiséget szintén egy vastag ajtó zárta el. Oda is benéztek. Egy rőt, lompos farkú mókus, mint a láng, lobbant végig a faasztalon, onnan az ablakra ugrott, s kibújt a rács vasrúdjai közt.
67
Az erdész egy pillanatra utána bámult. Közben feszülten figyelt, görcsösen markolta fegyverét, majd így szólt: - Nem, ez így nem lesz jó. Az ajtó felé lendült. De elkésett. Kintről valami zaj hallatszott, és a bejárati ajtó csattanva bezárult. Aztán úgy rémlett, mintha kívülről valami nehéz tárggyal eltorlaszolták volna. Az újságíró és Meller egy másodpercig egymásra meredtek, majd az ablakhoz ugrottak. Batley kinézett és hátratántorodott. A téren és a kiszáradt fürdőmedencében, amit nem tudni, miért építettek ide valamikor, csak úgy nyüzsögtek az otarkok. Több tucatnyian voltak, és egyre özönlöttek, mintha a föld alól bukkannának elő. A tömegből - amely nem volt sem emberi, sem állati - lárma hallatszott kiáltozások és morgás. Az erdész és Batley döbbenten hallgatott. Egy fiatal otark, tőlük nem messze, a két hátsó mancsára állt. A két mellső mancsában valami kerek tárgyat szorongatott. - Kő - suttogta az újságíró, aki még mindig nem hitt a történtekben. - Egy követ akar idevágni... Nem kő volt. A kerek tárgy átsüvített a levegőn, a rácson vakító láng lobbant, és kesernyés füst csapott fel. Az erdész ellépett az ablaktól. Arcán megütközés tükröződött. A fegyver kihullott a kezéből, ahogy a melléhez kapott. - Hej, te bitang! - mondta, ahogy kezét fölemelve véres ujjaira pillantott. - Hej, te bitang! Ezek kikészítettek. Arcából egyre jobban kifutott a vér, egy-két bizonytalan lépést tett, leguggolt, majd leült a fal mellé. - Ezek végeztek velem. - Nemi - ordította Batley. - Nem! - Úgy reszketett, mintha a hideg lelné. Meller összeharapta az ajkát, s az újságíró felé fordította krétafehér arcát. - Az ajtó. Az újságíró az ajtóhoz rohant. Az ajtó előtt, kívülről ismét valami súlyos tárgy taszigálása hallatszott. Batley bereteszelte az egyik tolózárat, aztán a másikat. Szerencsére itt úgy volt elrendezve minden, hogy belülről biztosan be lehetett zárkózni. Visszatért az erdészhez. Meller már a fal mellett feküdt, két kezét melléhez szorította. Ingén egyre nagyobbodó sötét folt terjengett. Nem engedte magát bekötözni. Úgyis mindegy - mondta. - Érzem, hogy végem van. Nem akarok szenvedni. Hagyjon. - De hiszen a segítségünkre jönnek! - kiáltotta Batley. Kik? A kérdés olyan keserűen csengett, olyan nyíltan és reménytelenül, hogy az újságíró hátán végigfutott a hideg. Kis ideig hallgattak, majd az erdész megkérdezte: Emlékszik még arra a lovasra, akit az első nap láttunk? Igen. Több mint valószínű, hogy ő figyelmeztette az otarkokat az ön érkezésére. Ezek itt kapcsolatban állnak: a városi banditák és az otarkok. Az otarkok ezért egyesültek. Ne csodálkozzék ezen. Biztosra veszem, hogy ha a Marsról afféle nyolclábúak repülnének ide, akadnának olyan emberek, akik szövetkeznének velük. - Igen - suttogta az újságíró.
68
Az idő estig minden különösebb változás nélkül telt el. Meller gyorsan gyengült. Sebe már nem vérzett, de most sem engedte, hogy Batley bekötözze. Az újságíró ott ült mellette a betonpadlón. Az otarkok békén hagyták őket. Nem kísérelték meg, hogy betörjenek az ajtón, és nem dobtak több gránátot. Lármájuk az ablakon túl hol elhalkult, hol újból fölerősödött. Amikor a nap lenyugodott, s az idő hűvösebbre fordult, az erdész inni kért. Az újságíró megitatta a kulacsából, és megmosta az arcát. Az erdész így szólt: - Lehet, hogy az a jó, hogy az otarkok megjelentek. Legalább most világosabb lesz, mi is az ember. Most már tudni fogjuk, hogy az ember - nemcsak olyan lény, amelyik számolni tud, és meg tudja tanulni a geometriát. Hanem valami más. A tudósok már túl büszkék a maguk tudományára. Pedig az még nem minden. Meller éjszaka meghalt, az újságíró még három napig élt. Az első napon csak a menekülésre gondolt, elcsüggedt, majd ismét reménykedett, néhányszor kilőtt az ablakon abban a reményben, hogy valaki meghallja a lövéseket, és a segítségére siet. Éjszakára aztán megértette, hogy mindez hiú ábránd. Úgy érezte, hogy élete két teljesen különálló részre oszlik. Legjobban az gyötörte, hogy nem volt köztük semmilyen logikai és folytonossági kapcsolat. Életének egyik fele a sikeres újságíró értelmes, eredményes élete volt, amely akkor ért véget, amikor Mellerrel együtt kilovagolt a városból a Nagy-gerinc erdők borította hegyei közé. Életének ez a része sehogyan sem predesztinálta arra, hogy itt pusztuljon el a szigeten, az elhagyott laboratórium épületében. Életének második felében minden előfordulhatott, ugyanúgy, ahogy nem. Az egész csupa véletlenekből állt. Általában az egész meg sem történhetett volna. Megtehette volna, hogy nem jön ide, nem vállalja el ezt a feladatot a szerkesztőtől, hanem másikat választ. Ahelyett, hogy az otarkokkal foglalkozik, elrepülhetett volna Núbiába, hogy az egyiptomi művészet ősi emlékeinek megmentéséért folytatott munkálatokról tudósítson. Ostoba véletlen folytán került ide. És ez volt a leghátborzongatóbb. Valahogy nem tudta elhinni azt, ami vele történt, többször is ismételten járkálni kezdett a teremben, megtapogatta a napsugaraktól megvilágított falakat és a porlepte asztalokat. Az otarkok valamiért egyáltalán nem törődtek vele. Kevesen maradtak a téren és a fürdőmedencében. Néha marakodni kezdtek egymás közt, majd egy alkalommal Batley elszoruló szívvel látta, ahogy egyik társukra rárohantak, szétszaggatták, és lakmározni kezdtek belőle. Éjszaka hirtelen arra a meggyőződésre jutott, hogy pusztulását Meller okozta. Gyűlölet lobbant benne a halott erdész iránt, és testét kivonszolta az első terembe, egészen az ajtóhoz. Egy vagy két óra hosszat a padlón ült, és reménytelenül ismételgette: - Úristen, de hát miért én?... Miért éppen én?.., A második nap elfogyott a vize, gyötörni kezdte a szomjúság. Ekkor már végleg megértette, hogy nem menekülhet, megnyugodott, s ismét az életéről kezdett töprengeni, de most egészen másként. Eszébe jutott, hogy ennek az utazásnak egészen az elején milyen vitája volt Mellerrel. Meller azt mondta, hogy a farmerek nem fognak neki mondani semmit. „Miért?” - kérdezte Batley. „Azért, mert ön jólétben, kényelemben él - felelte Meller. - Mert a felsőbb körökhöz tartozik. Azok közül való, akik elárulták őket." „Miért tartoznék én a felsőbb körökhöz? - tiltakozott Batley. - Alig keresek valamivel többet, mint ezek a farmerek." „No, és? - vetette ellen az erdész. - Önnek mindig könnyű, mondhatnám ünnepi munkája van. Ezek meg itt az elmúlt években csak pusztultak, ön pedig csak irt a a kis cikkeit, vendéglőkbe ¡árt, elmés csevegéseket folytatott . "
69
Batley megértette, hogy mindez igaz volt. Optimizmusa, amelyre olyan büszke volt, végeredményben egy strucc optimizmusa volt A rossz elől egyszerűen homokba dugta a fejét. Miközben az újságokban a paraguayi vérengzésekről vagy az indiai éhezésről olvasott, magában arra gondolt, hogyan szedje össze a pénzt ötszobás lakása bútorzatának felújítására, mi módon érhetné el, hogy ez vagy az a befolyásos személy egy fokkal jobb véleménnyel legyen róla. Az otarkok - az otark-emberek - belelőttek a tüntető tömegbe, spekuláltak a kenyérrel vagy titokban háborút készítettek elő; ő azonban mindettől elfordította a fejét, és úgy tett, mintha mindez nem létezne. Ebből a szempontból, úgy látszott, az egész elmúlt élete - éppen fordítva - szoros kapcsolatban állt mindazzal, ami most történt. Soha nem szállt szembe a rosszal, és most íme. megfizet ezért.. Másnap az otarkok az ablak alatt néhányszor beszélgetni akartak vele. Batley nem válaszolt. Az egyik otark így szólt: - Hé, újságíró, gyere ki I Nem csinálunk veled semmit. A másik, amelyik mellette állt, fölnevetett. Batley ismét az erdészre gondolt. De ezek mái egészen más gondolatok voltak. Eszébe villant, hogy az erdész hős volt. Tulajdonképpen az egyetlen igazi hős, akivel Batleynek sikerült találkoznia. Egyedül minden támogatás nélkül szállt szembe az otarkokkal, küzdött velük és halt meg legyőzhetetlenül. Harmadik nap az újságírót már lázálmok gyötörték. Ügy rémlett neki, hogy visszatért lapjának szerkesztőségébe, és cikket diktál a gyorsírónőnek. A cikknek ez volt a címe: Mi is az ember? Hangosan diktált: - „Századunkban, a tudomány csodálatos fejlődése láttán, úgy tetszhet, hogy ez a tudomány valóban mindenható. De próbáljuk csak elképzelni, hogy létrehoztak egy olyan mesterséges agyat, amely kétszeresen felülmúlja az emberi agy munkaképességét. Lehet-e majd azt a lényt, amelyet ezzel az aggyal állítanak elő, teljes joggal embernek nevezni? Mi tesz bennünket valóban azzá. amik vagyunk? Az, hogy tudunk számolni, elemezni, logikai következtetéseket levonni, vagy valami olyasmi, amit a társadalom nevelt, összefügg az egyének kapcsolatával, valamint az egyén és a közösség viszonyával ? Vegyük például az otarkokat /’ A gondolatai azonban összezavarodtak , A harmadik nap reggelén robbanás hallatszott, Batley fölébredt. Úgy rémlett neki, hogy talpra ugrott, és lövésre készen tartja a fegyverét. A valóságban erőtlenül hevert a fal tövében. Vadállati pofa jelent meg előtte. Ahogy kínlódva összeszedte erejét, eszébe jutott, hogy kihez is hasonlított Fidler. Egy otarkhoz! Aztán ez a gondolata hirtelen szétfoszlott Már nem érzékelte, hogy tépik a testét, a másodperc törtrésze alatt Batley még arra gondolt, hogy az otarkok tulajdonképpen nem is olyan rettenetesek, és mindössze százan vagy talán kétszázan vannak ezen az elhagyott vidéken. És leszámolnak velük De az emberek!. . Az emberek!... Nem tudta, hogy Meller eltűnésének híre már bejárta az egész vidéket, és a végsőkig elkeseredett farmerek valamennyien kiásták elrejtett fegyvereiket. ÁRVAY JÁNOS FORDÍTÁSA
70
71
72
V. MAJAKOVSZKIJ
150000000 Részlet Történelmünk e fejezetben világosan mutatja az irányt: Az éhező és fájó és csupapor városok fölött ébredő nap gyanánt, egy másfajta világ-korszak ragyog. Évszám, végtelen sok nullával, egyházi naptárakban rangtalan ünnep. Fény, dísz, lobogó ragyogtat épületeket, arcokat. Talán az Októberi Forradalom századik évfordulója tüntet, talán csak nekünk még megfoghatatlan boldogság-hangulat. Léghajókon a világ minden ege alól s vonatokra gyűlve és hajórajok fedélzetére és százezer csapatban, mely tekervényesen gyalogol, mindenkit egybegyűjt a népek ünnepélye. Zendül a csillagközi aeró, és újra nincs. És újra madarak fedik a napot. És sorra küldik lakóikat a bolygók, lakói, mind, legyezve hűtik őket a légcsavarok. A sivatagokat letörölte a Föld pofájáról az egyetemes állam, fák mögött fák, tündér ügetek. Erdők illattengere hullámzik. Az egykori Szaharában most az öröm rendez évi ünnepeket. SZABÓ LŐRINC FORDÍTÁSA
73
74
IVAN ANTONOVICS JEFREMOV
Kozmosz és paleontológia
A kozmikus korszak küszöbén, a tudomány viharosan gyors, egyelőre azonban még gyengén szervezett fejlődésének korában több tudományág újraértékelésre kerül. Nem kivétel a paleontológia sem. Első pillantásra nehéz felfedezni a kapcsolatot a régmúlt idők maradványait a föld mélyéből feltáró diszciplína és a kozmoszba törő, az éggel - és a világmindenségben az anyag átváltozásaival - foglalkozó tudományok közt. A megismerésre irányuló emberi törekvés és a kozmoszban megnyíló lehetőségek nagyszerű perspektíváinak megérzése, az értelmes lényekkel való találkozás megsejtése elmarad a versenyben szülőbolygónk utolsó titkainak felfedése mögött, hiszen hamarosan a Föld legtávolabbi zugai is elérhetők lesznek néhány órai repülőúttal. Ugyanakkor azonban, amint kozmikus értelemben egyre inkább felnőtté válunk, kezdjük fölfogni azokat a hatalmas nehézségeket, amelyekkel meg kell küzdenünk, mielőtt magabiztosan átléphetünk a kozmosz küszöbén, s először Napunk legközelebbi bolygóit, később pedig a többi csillagvilágot vehetjük célba. Igen valószínű, hogy ez a korszak csak az értelmetlen háborúk és a fegyverkezési verseny megszűnése, az emberiség egészének egyetlen baráti családba való tömörülése után válik lehetségessé bolygónkon, amely a modern közlekedési és telekommunikációs eszközök korában már egyáltalán nem számít nagynak. A tudomány melyik kutatójának - hogy rólunk, paleontológusokról és geológusokról ne is beszéljek - ne lenne kedve álmodozni egy kicsit arról az érdekes hatásról, amelyet a Marson, a Vénuszon vagy mondjuk a Hattyú 61. bolygóján végzett paleontológiai ásatások eredményei gyakorolnak majdan a tudomány minden területére, a filozófiára és az egyéni világszemléletre?
.
75
Még ha a bolygók lakatlannak bizonyulnak, akkor is előfordulhat, hogy a felszínükön a kőzetrétegek régvolt és eltűnt élet nyomait őrzik. Kiolvassuk majd belőlük a bolygó tragikus történetét, s arra kényszerítjük a holt világot, hogy föllebbentse a fátylat a katasztrófáról, amely eltörölte az élő anyagot az égitestről. A nem értelmes lények által lakott bolygókon a talaj régi kövületeit tanulmányozva megérthetjük majd annak okát, miért nem villant fel a gondolat a világmindenség e pontján, s ennek alapján világosabban megérthetjük az értelem élettelen anyagból való létrejöttének törvényszerűségeit. Ami pedig azokat a világokat illeti, ahol az értelem már a miénkkel azonos színvonalú vagy még magasabb szintű civilizációkat hozott létre, akkor ezeknek a bolygóknak a lakói kétségtelenül már korábban behatoltak előtörténetük mélységeibe, s velük kapcsolatba lépve megmutatják majd az élet történelmi fejlődésének teljes útját, amely elvezetett a természetet és önmagát megismerő intellektus megszületéséhez, amely felfedte a világmindenséget az idők tengerén kormányzó törvényeket. Fennáll annak a lehetősége, hogy ezt a történelmet hamarabb megismerjük, mintsem magunk is feltárásokat kezdenénk más csillagnapok bolygóin. Az Androméda-köd című fantasztikus regényemben hangot adtam annak a feltételezésnek, hogy a más világokkal való kommunikáció fejlesztésének lehetséges módja az információknak rádióhullámokkal való továbbítása egyik lakott bolygóról a másikra, az értelmes közösség Nagy Gyűrűjének keretében. Később ugyanezt az álláspontot fejtette ki Fred Hoyle is Emberekről és galaktikákról című népszerű előadásaiban 1964-ben. A fénysebességű hullámrezgéseket alkalmazó kommunikáció megvalósítása feltétlenül könnyebb, mint csillagközi űrhajókkal kilépni a kozmikus térbe, ezért úgy vélem, először ilyen módon találkozhatunk majd értelemtestvéreinkkel. De vajon léteznek-e ezek a testvéreink? És egyáltalán, az életnek milyen formái lehetnek a távoli csillagok bolygóin vagy akár Földünk naprendszerbeli szomszédain is? Nem bizonyulnak-e vajon az életnek ezek a formái annyira eltérőeknek a földi élet megjelenési formáitól, hogy - még ha értelmet hordozóak is - sosem ismerhetjük fel őket, és még inkább: vajon megértjük-e egymást? Századunk első felében, amikor az exobiológia (Földön kívüli biológia) iránti érdeklődés kialakult, a tudományban megrögződött tradíció nemmel felelt mindhárom kérdésre. Az antropocentrizmus évezredei tudat alatt oly mélyen hatottak a tudományos gondolkodásra, hogy az ember képtelen volt arra, hogy felfogja a tér és idő végtelenségének lényegét, s az anyagi világmindenség hihetetlen méreteit megismerve ráébredjen: lehetetlen ebben nem feltételezni számtalan életközpont létezését. Azoknak a csillagászoknak, akik J. Jeanshez hasonlóan azt állították, hogy a csillagok körüli bolygórendszer kialakulása igen ritka eset, kontráztak azok a biológusok és paleontológusok is, akik, mint Simpson, az élet, különösen az értelmet hordozó élet megjelenését bármely bolygón annyira esetleges véletlennek tartották, hogy megismétlődésének valószínűségét gyakorlatilag nullának tekintették. A tudományos kutatásnak századunk 50-es és 60-as éveiben való, eddig soha nem látott mértékű fellendülése alapvetően megváltoztatta a korábbi elképzeléseket. Nem térve ki a részletekre, amelyek eltéríthetnének bennünket fő témánktól, csak annyit szögezzünk le, hogy a mai tudomány valószínűleg legfontosabb és már meggyőzően bizonyított tétele az, hogy a világ és a benne végbemenő jelenségek rendkívül bonyolultak. Ez, amiről századunk elején csupán a dialektikus filozófia, mindenekelőtt Lenin beszélt, ma már nyilvánvaló minden tudni vágyó ember számára. Ehhez kapcsolódik még a természeti folyamatok dialektikájának, az ellentétek okainak, azaz annak megértése, hogy az egymással ellentétes okok azonos okozatot feltételezhetnek. Az új felfedezések lavinája elsöpörte annak az
76
álláspontnak az egyirányú logikáját, amely az életet egyedinek, az embert pedig az élet legmagasabb rendű gondolkodó jelenségének tekintette. Világnézetileg a földi szerves fejlődés egyedi volta megszüli a határtalan kozmikus magány és (ha következetesen materialisták maradunk) az élet céltalanságának szomorú érzését. Mint ahogy a nem eléggé kiértékelt koncepciókkal mindig történni szokott, ez is összeolvadt a vallásos antropocentrizmussal, amely elmélet az embert az isteni gondolat egyedüli megtestesülésének tekinti a világon. Az egyediség koncepciójára az első csapást még a múlt században mérte az asztrofizika, amikor vitathatatlanul kimutatta, hogy a világmindenség mindenütt, a kozmikus térnek még a legtávolabbi, műszereink számára alig elérhető szegleteiben is ugyanabból a 92 elemtéglából épül fel. E „téglák" mennyiségi kapcsolata egyes elemek - a hidrogén, hélium, oxigén, szilícium és vas - óriási túlsúlyát mutatja, a többinek ugyanakkor meglepően kis szerep jut. Eddig még nem találtunk magyarázatot erre a jelenségre, csupán feltételezzük, hogy ezek az elemek, mint az anyag létezési formái, egyetemesen szilárdaknak tekinthetők a leggyakrabban előforduló fázisviszonyok között. Úgy látszik, hogy a kozmoszban tömörült gigantikus anyagtömegek megoszlása és elemi összetétele nem véletlenszerű. A világmindenség 92 eleme még a priori módon megítélve is ugyancsak leszűkíti az alternatívák lehetőségét az energetika és az élő anyag időbeni fennmaradásának vonatkozásában. Valójában azonban az életet nem 92, hanem ennél jóval kevesebb, alig 10 elemből kell kiválasztani. így hát az élet magasrendűen szervezett formáihoz vezető fokozatok minden bizonnyal igen szűk határok közé vannak szorítva. Ez a körülmény, amely leszűkíti az élet kémiai alapjait, szinte megismétlődésének gyakoriságát is csökkenti. Ez így is lehetne, ha a szülőbolygónkon általunk megfigyelt élet ugyanakkor nem a kozmosz legelterjedtebb elemeit hasznosítaná. Az egész életkörforgást meghatározó elemek csoportja a világmindenség anyagának 99%-át alkotja. Az asztrofizika további sikerei megcáfolták Naprendszerünk egyediségének elméletét, s kimutatták, hogy a csillagokat kísérő bolygók egyáltalán nem olyan ritkák, s a világmindenségben található csillagok végtelen sokaságát tekintve ezeknek a bolygóknak a száma igen magas lehet. Fény derült a bolygókat körülvevő atmoszféra összetételének törvényszerűségeire és időbeli változásaira is. A bolygók eredeti atmoszférája minden bizonnyal vastag könnyűgáz burokból állt, és hasonlított a Naprendszer nagyobb bolygóinak - a Jupiternek, Szaturnusznak, Uránusznak és Neptunusznak - atmoszférájára. A hidrogén, metán és ammónia a sugárzás és a Nap hőjének hatására a kozmikus térbe szökött, s ez végül, ahogy a Földön is történt, lehetővé tette, hogy a Nap sugarai a bolygó felszínére és az óceán vizébe jussanak, s megteremtődtek a fotoszintézis létrejöttének, majd pedig a szabad oxigén felhalmozódásának feltételei. Ugyanakkor az elektromossággal telített eredeti metán-ammónia atmoszférában a villámkisülések hatására megteremtődtek az élet alapvető molekulái: az aminosavak. Más nézetek szerint létének hajnalán a földi atmoszféra jelentős mennyiségű ciánhidrogént tartalmazott, amely szintén hozzájárult a protoorganikus vegyületek gyakori létrejöttéhez. A növényi élet kibontakozásával az atmoszféra tovább fejlődött, a szabad oxigén felhalmozódott, és a levegőburok elvékonyodott. A geofizika és az asztrofizika adatainak összegezése ily módon lehetővé tette, hogy szólhassunk a bolygóatmoszféra valamiféle közös őstípusáról, ami semmivel sem zavarta az élet létrejöttét. Földünk kora a helyesbített adatok szerint jóval magasabb, mint eddig hittük. Okkal állíthatjuk, hogy a legősibb kontinentális pajzsot alkotó kőzetek kora 5-6 milliárd év. Ezután már nem is volt meglepő, amikor a - részben a dél-afrikai - kontinentális pajzs üledékkőzeteiben az élet kb. 2,5 milliárd éves, félreismerhetetlen maradványaira bukkan tak. Nem kétséges, hogy az élet kezdeti formáinak kialakulása még ennél is korábban történt.
77
Az élet kezdeti fejlődési fokozatai csodálatosan hosszú ideig tartottak, s ez magyarázatot ad a szerves struktúráknak arra a meghökkentő bonyolultságára, ami a legegyszerűbb organizmusok létéhez is elengedhetetlenül szükséges. Az élet ősi volta emellett tanúskodik a folyamat időbeli feltartóztathatatlanságáról, egyszersmind arról a tendenciáról is, mely a biológiai mechanizmusok bonyolulttá válása és tökéletesedése felé mutat. A század második felének egy másik fontos felfedezése - a kibernetika és az információelmélet - az antropocentrikus gondolkodás utolsó erődítményeit is lerombolta. Az önszabályozó és önreprodukáló rendszerek létrehozásának már az első kísérletei is lehetővé tették, hogy elképzeljük az élet legbonyolultabb formáinak történelmi fejlődését. A számítógépek - a komputerek - közelebb vittek bennünket az agyműködésnek, illetve az egyedi információk agyban való felhalmozódásának megértéséhez, ugyanakkor első ízben adtak véglegesen materialista magyarázatot az ösztönökre és reflexekre, melyek - ezek szerint - ily módon a történelmi fejlődés folyamata során felhalmozódott és az átöröklési mechanizmusban rögzített információknak tekinthetők. Nem kétséges, hogy a világmindenségben mindenütt azonosak az idegtevékenység törvényei, amelyek alapján az agy információ felhalmozása és számítógépszerű működése történik. Fred Hoyle felhívta a figyelmet arra a nem elhanyagolható tényre, hogy valamennyi információ, amely szükséges egy olyan igen bonyolult lény felépítéséhez, mint az ember, egyetlen kis sejtben - a spermatozoidban - van összegyűjtve, ennek kiterjedése alig haladja meg a 15 köbmikront, és szinte teljes egészében csak sejtmagból áll (DNS). Nyilvánvaló, hogy ezeknek az információknak a „csomagolása" és konzerválása a tökéletesség olyan szintjét érte el, hogy nehéz lenne kémiai alapon működő, lényegesen tökéletesebb rendszerek lehetőségét feltételezni. Kétségtelen, hogy ez az evolúció egyik legnagyobb eredménye, s az élet főiránya minden bizonnyal ugyanezt az eredményt hasznosítja szerte a világmindenségben. Így hát - zárja le meggyőzően Hoyle - az élet formái más bolygókon igen közel állnak a földiekéhez. Az egzakt tudományok legújabb felfedezései s ezeknek alkalmazása a biológiában ahhoz a gondolathoz vezet bennünket, mely szerint az élet az anyag fejlődésének elkerülhetetlen stádiuma mindenütt, ahol a szükséges feltételek fellelhetők, s e feltételek időbeli tartóssága és folyamatossága kielégítő. A világmindenség bolygóinak óriási száma már feltételezi a lakott világok sokaságának lehetőségét, az pedig, amit a szabályzó és irányító mechanizmusokról megtudtunk, arra késztet bennünket, hogy a gondolat és az értelmes lények megjelenését szintén az anyag hosszú fejlődése elkerülhetetlen következményének tekintsük. S most nézzük meg, mit mond a paleontológia, az a tényszerű dokumentáció, amely a földi élet fejlődésének történelmi útjáról készült, az első hiteles maradványoktól napjainkig eltelt félmilliárd éves időszak értékelésével. Miként az emberi társadalom történetét tükröző írásbeli dokumentumok, használati és munkaeszközök az anyagi kultúra emlékei, úgy az első megkövesedett leletek - amelyek alkalmasak az ősi organizmusok felépítésének megfejtésére - a környezetükhöz már teljesen alkalmazkodott, eléggé bonyolult állatok vagy növények maradványai. Nem kétséges, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa, amely a víz színe fölött látható. A „víz alatti" rész ebben az esetben az a legalább kétmilliárd esztendő, amely során kialakultak az állatok és növények csoportjai, s valószínűleg már birtokba is kezdték venni a szárazföldet. A Földünk geológiai krónikájában tátongó hatalmas lyukak lényegesen korlátozzák annak tanulmányozását, hogy a növények és állatok milyen lépéseket tettek a szárazföldek meghódítására. A paleontológia: adatok mennyisége hiteles és általános képet nyújt arról, miként váltak egyre bonyolultabbá és tökéletesebbé a növényi és állati formációk a geológiai korok folyamán. Ez a felfelé vezető út szakadatlan és következetes, függetlenül attól, hogy egyes csoportok kihaltak, mások felvirágoztak, ismét mások pedig elnyomva, rejtve éltek tovább.
78
Mindezzel együtt a paleontológiai dokumentumok olyan jellegűek, melyek alapján még a közelmúltban is meg-megszakítottnak, ugrásszerűnek képzelték a fejlődést, amelynek során a virágzó korszakok törvényszerűen katasztrófákkal és tömeges pusztulásokkal váltakoztak. Azért született ilyen kép, mert nem értették meg a fejlődési folyamat sajátosságait. A kis mutációk természetes kiválasztódása révén megtörtént a létfeltételekhez való alkalmazkodás, s ez az egyes állat- és növényfajok számára biztosította a virágzás és a bőséges szaporodás lehetőségét. Ennek eredményeként az a terület, pontosabban mondva a külső létfeltételeknek az az összessége, amelyet a biológusok ökológiai szigetnek neveznek, mind sűrűbben és sűrűbben népesült be, míg csak ez a sűrűség el nem érte a kritikus pontot. A ,,sziget" igen találó elnevezés, amelyben benne foglaltatik a térbeli korlátozások fogalma, ámbár ezek a korlátok nem feltétlenül földrajziak, hanem sokkal gyakrabban csupán biológiaiak. A fajnak, amely egy ilyen területhez alkalmazkodott, e sziget határain túl hiányzott a táplálék és minden más létfeltétel. A sikeres alkalmazkodás révén bekövetkezett korlátlan elszaporodás a virágzó fajnak éhséget, járványokat és tömeges pusztulást hozott. Hasonló tömeges pusztulást okozott a külső környezet rendjének kis változása is, mivel erre a környezethez szorosan alkalmazkodott fajok egyedeinek nagy többsége igen érzékenyen reagált. A tömeges pusztulás lehetővé tette, hogy nagy maradványhalmazok képződjenek, melyek alapján képet alkothattunk ezekről a katasztrófákról. A paleontológiai dokumentáció általános térbeli egyenetlensége azt mutatja, hogy ezek az egyedi esetek Földünkön nem mindenütt fordultak elő, s egyáltalán nem voltak hatással más fajokra - leszámítva azokat, amelyeket táplálékbázisuk a pusztuló fajhoz kötött -, s egyáltalán nem okoztak komoly megrázkódtatást bolygónkon. Sőt, a történelmi fejlődésnek az alacsonyabb rendű formáktól a magasabb rendűek felé ívelő töretlen útja - ha a bonyolultabb és egyetemesebb formákat tekintjük magasabb rendűeknek - minden kétséget kizáróan bizonyítja a létfeltételek tartós fennállását bolygónk felszínén, ami pedig a Nap sugárzásának állandóságáról és a Föld méhében levő anyagok nyugodt állapotáról tanúskodik. Ezt leginkább bizonyítják a szárazföldi organizmusok, amelyeket nem óvott a víz. Az első hal alakú gerincesektől a magasabb rendű emlősökhöz vezető úthoz mintegy 400 millió esztendőre volt szükség. Ez alatt a hatalmas idő alatt bolygónk egyetlen alkalommal sem okozott kárt a felszínén fejlődő életnek. Ugyanúgy egyetlen végzetes találkozás sem történt azon a sok trillió kilométeren át. amelyet a Föld Naprendszerünkkel együtt a galaxis térségeiben megtett. Vitathatatlanul erről tanúskodnak a kozmikus viszonylatokban gyenge, igen érzékeny indikátorok - a szárazföldi állatok és növények -, s bizonyítják azt a tételt, hogy a Napunkhoz hasonló csillagoknak és a Naprendszerünkhöz hasonló rendszereknek stabilitása sok milliárd éves, s ez lehetővé teszi az élet magasabb rendű formáinak kifejlődését. Az élet egész hatalmas történetében megfigyelt második igen lényeges tény a már előbb említett tendencia. A fejlődés nem bontakozhat bármely véletlen irányban, az életképesség köre a geológiai idők minden szintjén csak meghatározott határokig terjed. Az organizmusok tökéletesebbé válásának minden egyes lényeges lépése maga után vonja a fajok keletkezésének új fellendülését vagy új alkalmazkodási kor kialakulását, melynek során a korábbi „ökológiai szigetek” új fajokkal népesülnek be, amelyek magasabb fokon szervezettek, mint az előző, a természetes kiválasztódás révén kipusztult fajok voltak. Ugyanis ezeknek a szigeteknek a száma a Föld felszínén nem korlátlan. Ennek eredményeként megjelenik a konvergencia, amikor is a különböző organizmusok hasonló formát, életmódot, táplálkozási és viselkedési szokásokat vesznek fel. Amikor a különböző tengeri gerinctelenek kezdeti rákformáitól - ezek az állatok ugyan hasonlítanak egymásra, csak éppen kialakulásukat tekintve a lét több százmillió esztendeje választja el őket egymástól illetve a Graptoliták és siphonophorák szabadon úszó kolóniáitól, a trilobiták és tőrfarkúak hasonló formáiból kiindulva felfelé haladunk az élet fokozatain, olyan
79
puhatestűekkel találkozunk, amelyek a polipokra hasonlítanak, s az ezen az ősi fejlődési szinten jól fejlettnek számító agyuk védelmére megjelenik a koponya kezdeménye, két hatalmas szemükkel pedig a binokuláris látás. Aki már szemébe nézett egy hatalmas polipnak, bizonyára meghökkent az állat emberinek tűnő tekintetétől, amelyből ennek ellenére természetesen hiányzik a magasabb rendű állatokra jellemző emocionális kifejezőerő. Közismertek a 150 millió évvel később megjelent delfinekhez igen hasonló tengeri hüllők, az ichthyosaurusok. Kevesen tudják viszont, hogy kígyószerű formájú kétéltűek már 300 millió évvel ezelőtt is léteztek a karbonkor erdeiben, a krokodilféle kétéltűek kora pedig még inkább tiszteletre méltó. Ettől kezdve a krokodilok külső formáját egyes geológiai korszakokban számos esetben felvették a hüllők különféle csoportjai. A mai krokodilok már az organizáció elég magas fokán levő állatok: a szívük majdnem négykamrás, hőszabályozási rendszerük bonyolult, s szemük egyaránt képes alkalmazkodni a nappali és éjszakai látási viszonyokhoz. Minél magasabbra haladunk az élet történelmi fejlődésének útján, minél inkább közeledünk korunkhoz, annál gyakoribb és mélyebb a konvergencia. Megemlíthetjük az Eurázsiától és Afrikától elszigetelt Dél-Amerikában feltárt őskori emlősöket, amelyek fő vonásaikban mégis igen nagy hasonlóságot mutattak az említett földrészek emlőseivel. DélAmerika patásai, amelyek különleges régi csoportokhoz tartoznak, hasonlóaknak bizonyultak az Óvilág állataihoz: a vaddisznófélékhez, a teve- és lófélékhez, sőt még az ormányos emlősökhöz is. A lóféle litopternák lábuk felépítésében (az „egyujjúságban") a lovakat követték, fogrendszerük tökéletessége tekintetében azonban visszamaradtak. (...) Ausztrália erszényesei pedig a magasabb rendű emlősök - az óvilágbeli méhlepényesek főbb csoportjait „másolják": a rágcsálókat, farkasokat, tigriseket és medvéket. A mutáció, amely a későbbi állatoknál egész osztályokat és alosztályokat különít el, önálló ismérvként jelent meg már igen régen, ráadásul az egymástól igen távol eső és elütő csoportoknál. így például a skorpiók végtagjai tövében külön kis kamrák vannak, amelyekben a magzatok méhlepényszerű képződményhez tapadnak, ami a legmagasabb rendű emlősök, a méhlepényesek jellemzője. Ez az embriómegőrzés magas fokának tekinthető. Említettem, hogy az emberre jellemző, két szemmel való látás már a puhatestűeknél (a nyolckarú polipoknál) megjelenik, utána pedig a hüllők és madarak egész soránál, a sokféle emlősről nem is beszélve. Minden adat arra utal, hogy a test hőfokának állandósága a hüllőknél 150 millió évvel ezelőtt jelent meg. Ugyanebben vagy más formában azonban a meleg vérű organizmus magas szintű energiagazdálkodása néhány halnál, a pajzshal és a vitorláshal típusúaknál is megvan, azaz különleges esetként még az igen primitív állatoknál is létrejön. A tej, mint az utódok táplálásának eszköze, ismeretes néhány madárnál, sőt halnál is, nem beszélve a kacsacsőrű emlőshöz hasonló legősibb, tojásrakó emlősökről. Végül pedig a közelmúlt kutatásai kimutatták, hogy a 15 millió évvel ezelőtt megjelent bálnafélék agyának mérete és tekervényei felülmúlják az emberét. Csak néhány szembetűnő példát hoztam fel, ezeknek teljes száma azonban hatalmas. Még csak a földi növényzetnek legalább egyik, igen tipikus konvergenciájáról kell szólnunk: ágaival és fotoszintézis-szerveivel a fa már a legrégibb korok óta hatalmas földi formációnak számít. A karbonkori sigillariumok külsőleg már igen hasonlók a mai fákhoz, bár lényegüket tekintve sokkal közelebb állnak a korpafűfélékhez, például a mai, mohaszerű kapcsos korpafűhöz. Még a sigillariumok úszóhólyagja vagy lélegző kinövései sem különböznek lényegüket tekintve a mai mocsári ciprusoktól vagy a tenger által elöntött mangroveerdők
80
fáitól, melyek ugyanolyan körülmények között nőnek, mint 300 vagy még ennél is több millió évvel ezelőtt a sigillariumok. Az élet történetének százmillió évei során az állatok és a növények nemcsak a felépítés mechanizmusát és szövetrendszerük külső formáját tekintve jutottak azonos jegyekhez. Még ennél is nagyobb az egyezés az érzékelés, valamint az idegi és hormonális szabályozás szervei között. A hasonló létformákban azonos viselkedési jegyek alakulnak ki. A felépítésnek ezek az analóg vonásai megmutatják, hogy a fejlődés azonos feladatokat állít az organizmusok elé, egyszóval a fejlődésnek határozott tendenciája van. Lényegében nincs ebben semmi csodálatos, hiszen a külső környezet alapvető viszonyai, amelyekhez az organizmusok alkalmazkodnak, bolygónk felszínének viszonyai, valamint az élet általános törvényszerűségei, s ezek, mint már szóltunk róla, több mint hárommilliárd évesek. A biológiai mechanikai organizmusok energiagazdálkodási szintje meglehetősen korlátozott. Az élőlények energiagazdálkodási szintje emelkedésének minden fokozatához sok-sok millió évre van szükség. A hüllők májában található energiatartalék körülbelül ötvenszer kisebb, mint a magasabb rendű emlősökében. Ezért a krokodil szárazföldi futásának időtartamát össze sem lehet hasonlítani a farkas, az oroszlán és a patások több órás futásával. A magas szintű energiagazdálkodásnak megvan a fonákja is - meredeken nő a táplálék iránti igény, csökken az élet időtartama, élesedik a táplálék megszerzésére kifejtett erőfeszítés (a mérleg két oldala: ragadozó - áldozat), szükségessé válik a táplálékbázis kiszélesítése és elmélyítése. Mindez mintegy a szükségszerűség áthághatatlan falával, a természetes kiválasztódás irányító folyosójával szorítja határok közé az életet. Innen csak egyetlen kiút vezet: a szervezet további tökéletesítése egy meghatározott irányban, ami lehetővé teszi a külső környezettől való nagyobb szabadságot. A részleges adaptáció a földi élet történetében csupán időleges siker, amiért fizetni kell: először tömeges pusztulással, később pedig - az ökológiai sziget túlnépesedése, a szűk táplálékbázis kimerülése vagy a létviszonyok megváltozásának következtében - kihalással. A történelmi fejlődés menetének megfelelően a paleontológiai leletekben kétféle állatcsoportot figyelhetünk meg. Az egyik csoport egy adott rétegben a leletek fő részét alkotja, s a néha különös módon alkalmazkodott, de kisszámú, az evolúciós fejlődés azonos szintjén álló fajhoz tartozik. A másik csoport sokkal ritkábban fordul elő; ezek külsejükben alig különböznek, szinte standard formájuk van, de ez a forma magasabb organizációs szintet fed, mint a velük egy időben élt, egyedekben gazdag fajoké. A paleontológiai adatok e régóta ismert jellege arra késztette a kutatókat, hogy feltételezzék: az élet történelmi fejlődésének (az evolúciónak) két útja van - az adaptáció, az életfeltételekhez való helyi és időleges, részleges alkalmazkodás, vagy pedig az organizmus általános tökéletesítése, ami a tevékenység összetettebbé, egyetemesebbé válásával, az energiagazdálkodás szintjének emelésével és a külső környezet hatásával szemben való védettséggel jár. Az evolúció e két útja közül az egyik - az adaptációs kör - állandóan zsákutcába vezeti az állatcsoportokat, a másik viszont, amit aromorfózisnak vagy ortogenezisnek hívnak, szakadatlan felfelé ívelés az organizmus tökéletessége felé. Nem nehéz észrevenni, hogy ugyanakkor mindkét „út" csupán két oldala annak a dialektikus folyamatnak, amely folyamat közben az organizmus tökéletesebbé válásának szükségszerűsége az esetleges adaptációk során megy végbe. A természetes kiválasztódás vak ereje abban az értelemben válik céltudatossá, hogy tendenciát kap, amelynek hatása megszakítás nélkül végigkíséri a földi szerves evolúció beláthatatlanul hosszú folyamatát. A történelmi fejlődés szükségessége a külső környezettől való legnagyobb szabadságban, a homeosztázisban áll, ami nélkül nem lehetséges a fennmaradáshoz feltétlenül szükséges információk felhalmozása és megőrzése. Minél „szilárdabb" és tartósabb a homeosztázis az egyéni létben, annál több információ halmozódik fel az egyénben, s annál kevésbé függvénye a szűk korlátok közé szorított ökológiai szigeteknek. Tökéletesen nyilvánvaló, hogy a
81
szervezetnek a nedvesség elvesztése, a hőmérséklet és légnyomás változásai, a napsugárzás és hasonló ártalmak elleni védettségén kívül az állat általános típusának a tisztán mechanikus akadályok leküzdésére való készség mellett rendelkeznie kell azzal a képességgel is, amely lehetővé teszi számára, hogy megkeresse és felismerje a táplálék különböző fajtáit a környezet adott feltételei között - s mindehhez igen sok adatot kell számon tartania. Az egyetemesség nem a szűk ökológiai szigethez való részleges alkalmazkodást, hanem a képességek lehető legsokoldalúbb fejlesztését követeli meg elkerülhetetlenül, elsősorban megfelelő izomerőt, elegendő energiatartalékot a belső szervekben, hatékony érzékszerveket és vezérlőmechanizmust, azaz ideg- és hormonális rendszert. Következésképp szükségessé válik a nagyagy létrejötte, amely a feloldhatatlanul ellentmondásos helyzetekben magas szintű energiagazdálkodást igényel, mivel tevékenysége fokozott táplálékfogyasztás nélkül elképzelhetetlen. Az agynak ezt a sajátosságát ma már nem csupán a szakemberek, hanem a lakosság széles rétegei is ismerik abból a négy percből, ami az ember klinikai és biológiai halála közt telik el. A fentebb elmondottakban nincs semmi új, az élet történelmi fejlődésére való alkalmazásuk azonban érthetővé teszi az intellektus elkerülhetetlen megjelenését a magasabb rendű formációkban, valamint a környezettől való függetlenségért vívott harcot, amelyet a bolygónk felszínén eltelt 3 milliárd év során a növények és állatok megszámlálhatatlan nemzedékei vívtak. És még egy dolog: lehetetlen bármiféle korai értelmes élet a penészfélék alacsonyrendű formációiban, még kevésbé lehet szó „gondolkodó óceánról". Ezt egyébként már kétezer évvel ezelőtt is tudták. „Nincs értelem a szétszórtságban! - kiált fel a Bhagavat-Gita indiai költő-filozófusa. - És alkotó gondolat sincs benne..." Ahhoz, hogy megértsük a világot, látnunk és ismernünk kell kimeríthetetlen sokféleségét, ráadásul pedig alkalmaznunk kell az életért folyó harc törvényeit. A nagyméretű agy a történelem folyamán nemegyszer megjelent az állatoknál, de mindezek az esetek idő előttiek voltak, mivel az organizmusok még nem jutottak el a homeosztázis és az energiagazdálkodás megfelelő fokára, mint például a polip, amelyről már szó esett. Más esetekben a nagyméretű agy, még nagyobb is, mint az emberé, akkor jött létre - például a delfineknél és egyéb bálnaféléknél amikor szervezetük már teljes mértékben alkalmazkodott a vízhez, és lehetetlenné vált a más közegre való áttérés. A mesterséges közeg létrehozása sem lehetséges a szerszámkészítés képessége nélkül. Csak az ember könnyített az őt körülvevő létfeltételeken, amikor a tűz és az ésszerű tartalékok létrehozásával kiszélesítette táplálékbázisát, s ezzel oly mértékben szabaddá tudott válni a külső körülményektől, hogy módot talált arra, hogy bolygója világát megfigyelje, megértse és leigázza. Ilyenné vált magas szintű szabadságának küszöbén az emberi társadalom, amelynek végleg le kell ráznia a környezet igáját, mely valószínűleg 2-3 milliárd éve, az élet első csírájának megjelenése óta nehezedik az élő sejtre. Az emberre nem jellemző a valamiféle szűkebb ökológiai szigethez való különösebb alkalmazkodás, s ez tekinthető egyik legmeglepőbb sajátosságának. Létformája ma is olyan, mint távoli elődeié volt, és sok millió évre vezet vissza a geológiai korok mélyébe. Az archaikus külső viszont a fiziológiai szervezettség, az energiagazdálkodás és a homeosztázis magas szintjével párosul, amely képes annak a hatalmas terhelésnek elviselésére, amit az agy fenntartása jelent. Minél magasabb az élet organizációs szintje, annál konvergensebbek a formái, s az ember a leginkább konvergens lény. A paleontológiai adatok szaporodásával az ember „gyökerei" mind mélyebbre nyúlnak vissza az időben. Ma már a két és fél millió éves rétegek feltárásai tanúskodnak eszközöket használó ősemberekről (australopithecus). Hasonló formák jelentek meg a földkerekség különböző távoli helyein, konvergálódtak és a határterületeken valószínűleg kereszteződtek egymással, azaz sehol sem képeztek specializált fajokat, csak alfajokat, amelyek az agy és a munka fejlődésének további fokozatait
82
jelentették. Nem kétséges, hogy a továbbiakban még az emberszabásúak sok olyan, időben azonos formájára fogunk bukkanni, mint például a hatalmas gigantopithecus, megantropus stb. Bárhogy nézzük is, az ősembertől a mai emberig vezető út nem volt rövid, ugyanakkor azt az általános törvényszerűséget tükrözi, mely szerint minél tökéletesebb a magasabb rendű idegtevékenység fejlettségi szintje, annál kisebb az élőlények formai ,.szóródása", annál inkább hasonlítanak egymásra. Ha szemügyre vesszük bolygónk kihalt és ma élő növény- és állatvilágának sokféleségét, el kell ismernünk, hogy ugyanazon bolygó felszínén, a külső környezet teljesen azonos fázisviszonyai között gyakorlatilag minden elképzelhető forma megjelent, s benépesített minden, élet céljára alkalmas ökológiai szigetet és látható területet (biotoposzt) . Nem akarom az olvasót a felsorolással fárasztani, így csak a leginkább szembetűnő eltéréseket említem: az óceán mélyén rejlő pogonophorákat, ezeket a különös állatokat, amelyek csápjaik között emésztik szét a táplálékot; a szimmetria legmagasabb fokán álló növényeket és állatokat - gömb formájú, sok- és ötágú csillagállatkákat; tengeri liliomokat, amelyek a növények alakját utánozzák, ugyanakkor azonban hámszerű, mésztartalmú lemezkékkel, csápokkal rendelkeznek, egyszóval állatjellegűek -, mindezek oly mértékben különböznek a Föld élőlényeinek alapvető tömegétől, mintha nem is a mi bolygónk lakói lennének. Ha megnézzük a kolóniában élő állatokat - a korallokat, mohákat, siphonophorákat ugyanolyan különösek számunkra, akárcsak az ízeltlábúak rendkívüli mechanikus szervezettsége. Minél tökéletesebbé válnak a kutatási módszerek, annál inkább bonyolultabbnak bizonyul az állatoknak és növényeknek a környező közeghez való alkalmazkodása és kölcsönös viszonya. A denevérek és delfinek hanglokációja, a halak elektromos lokációja, a tőrfarkúak gravitációs, a madarak coriolis-erővel való mozgása vagy a rovarok polarizált fénnyel történő tájékozódása csak találomra felsorolt példák. Végül ne feledkezzünk meg az olyan bonyolult állatokról, mint a rovarok - őket a fejlődés több millió esztendeje választja el a kolóniában élő koralloktól és graptolitháktól -, amelyek az evolúció egy másik, magasabb szintjén ismét kollektív organizmusokká válnak. Ennek az organizmusnak integráns részei már nem az egésznek kötött elemei, hanem szabad egyedek, amelyeket az egységes szervezethez a szilárd ösztön és a kémiai irányítás köt. Ilyenek a méhek, hangyák vagy egy másik rovarfaj, a termesz, melyet gyakran összekevernek a hangyákkal. Egyáltalán a földi szerves világ története igen érdekes sajátosságot mutat. Az alacsonyabb rendű formák széles sokfélesége felülmúlja még a más bolygókon funkcionáló élet lehetséges formáiról alkotott elképzeléseinket is, s ez éles eltérést mutat az egytípusú konvergenciákat ismétlő magasabb rendű állatok között tapasztalt hasonlóságtól. Ha az élet evolúciós lépcsőjét összevetjük a fejlődés lenini spiráljával, amelynek formája lényegében az evolúciós lépcső, azt tapasztaljuk, hogy a spirál alul igen nagy átmérőjű, a csúcs felé haladva azonban egyre szűkül. A spirál tekeredései az idő folyamán egyre rövidülnek, és egyre szorosabbak lesznek. Nem tükröződik-e itt a világmindenség fejlődésének valamiféle általános törvényszerűsége - harc a zárt rendszerek entrópiájával? És ebben az értelemben az entrópia nem játszhat-e általunk még ismeretlen aktív szerepet a világ fejlődésében? Nem kétséges, hogy azok az általános törvényszerűségek, amelyek a földi élet történelmi fejlődésének folyamatában érvényesültek és érvényesülnek, azonosak a Naprendszer és a távoli csillagrendszerek bolygóin ható törvényekkel. Ha elfogadjuk azt az igen valószínű tételt, mely szerint a fehérje-oxigén-víz komplexumon alapuló élet a legelterjedtebb a világmindenségben, akkor bolygónkat az önmaga tökéletesítésének útján haladó élet hatalmas evolúciós laboratóriumaként kell tanulmányoznunk. E laboratóriumban végzett tényleges megfigyeléseink, azaz a paleontológiai adatok tanulmányozása és összevetése a ma élő formák biológiájával, lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük, sőt előre megsejtsük az
83
élet fejlődési menetét más bolygókon, amire a paleontológiának mint tényleges történelmi adattömeget felhalmozott tudománynak minden más tudománynál több joga van. Új korszak kezdődik a paleontológiában, mivel, hála a fizikai tudományok és a kibernetika sikereinek, az organizmusoknak a környezettel való kétoldalú kapcsolata és a létfeltételek formáló szerepe többé nem talány számunkra. Sőt teljes megalapozottsággal tekinthetjük a paleontológiát a jövő kulcsának, amely feltárja előttünk az oksági kapcsolatokat az élőlények felépítésében s következésképp az organizmusok biológiájában, és tekinthetjük általában az egész élő természetben ható dialektikus egyensúly megőrzésével kapcsolatos probléma kulcsának is. Mi mellőződött, mi veszett el, és mi maradt meg a több százmillió évnyi kísérletezés alatt, ami addig telt el, amíg kialakult az ember és agya, amelyben egyre több idegsejtet fedezünk fel, s szerkezetét is mind bonyolultabbnak találjuk. A legutóbbi számítások eredménye jóval magasabb a közelmúltban vélt 10 milliárdos számnál, és annak a feltételezésére késztet bennünket, hogy egyedül a kisagyban, amely pedig közvetlenül nem is vesz részt a gondolkodásban, hanem a központi ideg-rendszert irányítja, több milliárd idegsejt található. Az élet fejlődésspiráljának a történelemben számunkra ismeretes utolsó menete igen szorosan „tekeredett", s minden alapunk megvan rá, hogy feltételezzük: a világmindenségben valamennyi gondolkodó lénynek ugyanilyen a felépítése. Ehhez még egy utolsó következtetés kívánkozik. Igen sok kutató úgy véli, hogy nincs reményünk más bolygók értelmes lényeit megérteni. Hogyan érintkezhetünk velük - kérdezik a szkeptikusok -, amikor még a saját bolygónkon sem tártuk fel az egymás közti kommunikáció valódi útjait? Ez a szkepticizmus a társadalom és az egyének közti „kommunikáció-képtelenség" napjainkban Nyugaton elterjedt elméletét tükrözi, ám megfeledkezik arról, hogy a „kommunikáció-képtelenség” társadalmi jelenség, és semmi köze az ember biológiai felépítéséhez. A kommunikáció természetesen lehetséges bármely más bolygóról érkezett értelmes lénnyel, hiszen az is végigjárta a fejlődéstörténet szükségszerű útját; van agya, amely a földiekkel azonos törvények alapján, a földiekhez hasonló jellegű problémák megoldására alakult ki, s lehetséges a megértés is, ha kezdetben nem is emocionális-társadalmi vonatkozásban, a műszaki információk területén azonban mindenképpen. Ennek bizonyosságát a hatalmas erejű konvergencia és az a törvényszerűség adja, amelynek alapján a földi élet sokszínű formáinak őskáoszából megjelent az értelem. Így tehát a paleontológia - amelyet kizárólag a föld méhébe hatoló tudománynak vélhetünk - lehet a kozmoszra nyíló ablak, amelyen át meg tanuljuk látni az élet történetének és a gondolkodó lények megjelenésének törvényszerűségeit. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy jelentőségének nyilvánvaló lebecsülése következtében napjainkban a paleontológiát - a mai állatok összehasonlító morfológiájához hasonlóan - sajnos igen kevéssé tisztelik. A földkerekségnek alig akad olyan zuga, amelyet eddig nem tanulmányoztak; felfedeztek már szinte minden állat- és növényfajt, sok közülük időközben ki is pusztult. A világ ebben a vonatkozásban nem kecsegteti új felfedezésekkel a biológusok eljövendő nemzedékeit nekik már a molekuláris biológia és genetika titkaiban kell elmélyedniük. A föld mélyében azonban a kihalt élet érdekes és talányos világa még felfedezőire vár; különös és csodálatos formák hatalmas sokasága, amelyek tanulmányozása révén nem csupán önmagunkat ismerhetjük meg mélyebben, hanem bepillanthatunk más lakott világok ma még elérhetetlen messzeségeibe is, s az élet fejlődése és kialakulása földi folyamatainak extrapolálásával eljövendő jelenségeket is megsejthetünk. BENCZIK VILMOS FORDÍTÁSA
84
85
86
87
J. Brandisz- V. Dmitrijevszkij
A tudományos fantasztikum területén tevékenykedő írókat rendszerint szinte áthatolhatatlan fallal különítik el a realista szerzőktől. És valóban, sok fantasztikus könyv témája ugyancsak távol áll az empirikus érzékeléstől, s első pillantásra olyannyira idegen a bennünket körülvevő valóságtól, hogy nem felel meg az életfolyamatok realista eszközökkel való ábrázolásáról kialakult felfogásnak. A modern tudományos-fantasztikus irodalom ilyen megközelítése először - többek között - elszakítja ezt az irodalmat a műszaki tudományos fejlődéstől, amely tulajdonképpen a világra hozta, másodszor pedig megszünteti szerves kapcsolatát a természet és a társadalom megismerésének törvényszerűségeit feltáró materialista filozófiával. Korunkban a tudósok lettek a legelszántabb fantaszták. Még a hivatásos fantaszták is nehezen képesek lépést tartani azokkal az „őrült" hipotézisekkel, amelyek a nemzetközi szimpozionon komoly viták tárgyát képezik. Nem is olyan régen számos ország legnagyobb csillagászai, fizikusai és biológusai gyűltek össze a burakani asztrofizikai obszervatóriumban, hogy eldöntsék a kérdést: „Törekedjék-e az ember arra, hogy üzenetet kapjon más világokból?" A válasz egyhangú igen volt. így tehát a más csillagrendszerek civilizációival való kapcsolatlétesítés gondolata, amely nemrég még a fantasztikus írók területe volt, napjainkban a tudomány részévé válik. A kiemelkedő szovjet paleontológus, Iván Antonovics Jefremov, akit a Taphonómia és geológiai krónika című nagyszerű munkájáért Állami Díjjal tüntettek ki, az elsők közt volt, akik irodalmunkban létrehozták a dialektikus történelmi materializmus eszmei alapján álló realista tudományos-fantasztikus műfajt. Jefremov már alkotói pályája kezdetén, amikor az Elbeszélések a rendkívüliről (1944) című ciklussal magára vonta a figyelmet bár ekkor még egészen tapasztalatlan író volt -, újat tudott mondani az irodalomban. Úttörő volta abban áll, hogy az elbeszélések fő témájában ötvözte a tudományos kutatás legszigorúbb logikáját és a művészi képzelet szárnyalását. Napjainkra a tudomány különböző területein tett szokatlan megfigyelésekről, felfedezésekről és leletekről szóló novellák a tudományos-fantasztikus műfaj önálló és igen népszerű ágává váltak. Jefremov újítóként lépett fel a Nagy ív című kétrészes történelmi fantasztikus munkájában is, amely a Baurdzsed utazása (1953) és A lakott világ határán (1949) című kisregényekből áll. Itt nem csupán arról van szó, hogy ebben az időben a szovjet irodalomban alig akadt eredeti mű, amely a régi nagy civilizációkkal foglalkozott. Jefremov úgy dolgozta fel ezt a témát, hogy az olvasók képzeletére hősei intellektuális alkatának teljesen szokatlan módon való megközelítésével hat. Hősei a vad természet és a társadalmi igazságtalanságok elleni harc során eljutnak az őket körülvevő világ egységes jellegének felismeréséhez, s ráébrednek
88
arra, hogy milyen hatalom rejlik a különböző népekhez tartozó emberek barátságában és összetartásában. A Nagy ív című kétrészes munkát a szigorú tudományos adatok és a gazdag képzelet ötvözése jellemzi, amely Jefremov egész munkásságában fellelhető. Pontosan idézi fel a történelmi, földrajzi és néprajzi háttért, ugyanakkor azonban hőseinek jelleme szembetűnően modernizált. S a műben rejtőző mély gondolatot valószínűleg éppen ezekben a tudatosan modernizált jellemekben kell keresnünk. Az internacionalizmus eszméje, melynek gyökereire Jefremov a távoli múltban talál rá, írását modern művé varázsolja. A múlt világ Nagy /Vén való keresés szimbolikáját sajátos prológusnak tekinthetjük a távoli jövendőnek Az Androméda-köd című regényében megrajzolt Nagy Gyűrű kommunista utópiájához. Ez a regény, mellyel Jefremov világszerte elismerést aratott, új, ismeretlen utakat nyitott meg a szovjet, sőt tágabb értelemben a szocialista tudományos-fantasztikus irodalom számára. Ha Az Androméda-köd című regényt - a marxista-leninista filozófia legfontosabb elvein alapuló első kommunista utópiáját - mintegy a piramis csúcsának tekintjük, akkor a piramis alapját a következő két terjedelmes regény képezi: az egyiké borotvaél, amelynek témája az egyénnek minden oldalú felkészítése a jövő társadalmában való életre - ez már ma, napjainkban is folyhat; a másik A Bika órája, amely bemutatja azt a nehéz utat, amely a társadalmi tudat és a társadalmi viszonyok megváltoztatásához vezet, hisz a régi társadalmi tudat és társadalmi viszonyok felszámolása nélkül elképzelhetetlen a jövő kapujának kitárása. Az író Jefremov mintegy kiegészíti és folytatja a tudós Jefremovot; ez különösen szembetűnő a Szelek útja (1956) című könyvében, amelyben a szépirodalmi, a dokumentumés az esszéjelleget elegyítette, s a Mongóliában tett paleontológiai expedíciók során vezetett naplóját hasznosította. Az egyeditől az általánosig, az elszigetelt ténytől az okok és következmények sokaságáig, a különálló megfigyelésektől az egésznek a még fel nem ismert, de a képzeletben már kirajzolódó képéig vezető út könnyed, fesztelen végigjárása Jefremov jellemző vonása, amely a jelenkor fantasztikus íróinak élvonalába emeli. A határtalan megismerés pátosza s az embert körülvevő természet és anyagi világ megismerésének öröme irodalmi alkotómunkásságának meghatározó tényezői. Kis és nagy dolgokban egyaránt arra törekszik, hogy rátapintson a meghatározó törvényszerűségekre, s a tények zűrzavarában megragadja az okság vaslogikáját. Jefremov sajátossága - a gondolkodóé és a művészé egyaránt - abban áll, hogy képes a történelmi folyamatot a maga teljességében átfogni. A Föld távoli múltjából, az emberiség előtörténetéből a történelmi és tudományos fejlődés felismert törvényszerűségeire támaszkodva könnyedén lép át a jövő korokba. A világ kozmikus szemlélete mind „tételeiben", mind jellemábrázolásában kifejeződik. A „tételeiben" tömören és pontosan, a nagy képzelőerővel megalkotott jellemekben pedig szembetűnően költői módon. Ezek az erények teszik lehetővé Jefremov számára, hogy harminc-egynéhány esztendő óta a jövőbe tekintő szovjet tudományos-fantasztikus irodalom őrhelyén álljon. Mi késztette az alkotóereje teljében levő írót, aki szakterületein világhírt szerzett magának, hogy makacsul, újra és újra nekivágjon az irodalomnak? Kétségtelen, hogy Jefremovot a természettudományok segítették hozzá, hogy kialakítsa magában a szakadatlan mozgásban és fejlődésben levő anyagi világ egységes képét. A speciális kutatások adott keretei azonban gátat szabtak széles körű általánosításokra és merész hipotézisekre hajló képzeletének. A negyvenes évek elejére kialakult Jefremov álláspontja a szépirodalom szerepét és rendeltetését illetően. Természetesen akkor még csupán dilettáns volt e számára új
89
tevékenységi körben, de sajátos arculatú dilettáns, akinek önálló nézőpontjai voltak. Jefremov magasra értékelte a kalandirodalom legjobb alkotásait, elsősorban dinamizmusukért és hatásukén a? Ifjú olvasók elméjére és szívére, ugyanakkor azonban gyengéiket is látta, nevezetesen, hogy a kaland gyakorta öncélúvá válik. Mi történik, ha a kaland romantikájáról az alkotó kutatás romantikájára tesszük át a hangsúlyt? Ez nem csupán a kalandos elbeszélő művészet hagyományos formáját változtatja meg, hanem új tartalommal is megtölti. A szokásos kalandokat a gondolat kalandjai helyettesítik - a hipotézis megszületésétől a számtalan bizonyítékkal megerősített elméletté válásig. Ily módon az elbeszélés kalandos jellege gyengül, vagy teljesen el is tűnik, ez azonban nem érinti a tárgy érdekes voltát, így, vagy legalábbis nagy vonalakban így gondolkodott Jefremov, amikor az Elbeszélések a rendkívüliről című ciklusán dolgozni kezdett. És a „dilettáns'' író arra késztette a hivatásos kritikusokat, hogy elismerjék alkotói önállóságát. De hát mi is volt a rendkívüli ebben az Elbeszélések a rendkívüliről című ciklusban ? A témát többnyire a magyarázatra váró tudományos talány, az eset nyújtja. A tudós szembekerül az érthetetlen természeti jelenséggel. A kutató különböző elszigetelt tényeket vet össze, meglepő hipotéziseket állít fel, s nem csupán a logikája erejét, hanem az asszociatív gondolkodásra valló rendkívüli képességeit is bemutatja. A végeredmény a tudós elemző értelmének győzelme. Jefremov fantasztikus író marad csaknem minden elbeszélésében. Ugyanakkor azonban fantasztikus ötletei olyan gondosan megalapozottak, hogy reális jelleget öltenek, s nem csupán ösztönzik a tudományos gondolkodást, hanem gyakorta bizonyítást is nyernek. Az Altaj hegységben a valóságban nem található meg a Jefremov által leírt higanytó. De már A hegyi szellemek tava című írás megjelenése után - nagyjából ugyanezen a vidéken bukkantak higanylelőhelyekre. Az Evilági sziklafok című elbeszélést igencsak fantasztikusnak tekinthettük, amíg a Fehér-folyón a kapovi barlangban rá nem bukkantak a tropikus övek régi vadállatait - kardfogú tigriseket, elefántokat stb. - ábrázoló rajzokra, amelyek csaknem szóról szóra igazolták az író feltevését. Igaz, ma még nem tudjuk, meddig jutott el az afrikai kontinensről a népvándorlási hullám, s melyik volt a legészakibb pont, amit a nagy jegesedés előtt az állatok nyomában Ázsiába költöző régi afrikai népek elértek. Könnyen előfordulhat, hogy a későbbi kutatások még feljebb tolják észak felé ezt a pontot s akkor majd Jefremov tudományos prognózisa még pontosabbnak látszik. A Gyémánteső című elbeszélés már két-három évvel a megjelenése után megszűnt fantasztikusnak lenni, amikor egy csapat geológus Larisza Popugajeva vezetésével Jakutföldön, körülbelül ugyanazon a helyen, ahol Jefremov hőseinek felfedezései lejátszódtak, hatalmas gyémántlelőhelyet tárt fel. (...) Az Elbeszélések a rendkívüliről című ciklusban az emberek harcra kelnek a természettel, hogy birtokukba vegyék évezredes titkait. Az ember itt nem önmagában érdekes, hanem mint a tudományos gondolkodás motorja. A jellemek összecsapása és a társadalmi konfliktusok .szinte teljesen kizártak. A téma oly módon való kibontása, amint ezt Jefremovnál látjuk, nem is igényli a hősök belső világába való behatolást. A jefremovi hős a gondolat és a tevékenység embere - jelentős mértékben önéletrajzi figura, vagy legalábbis lelkileg igen közel áll a szerzőhöz. „Általában - mondja Jefremov majd minden elbeszélésben megtalálhatók saját utazásaim és tengeri élményeim emlékei " Ha Jefremov nem lép tovább, s nem úgy közelít az emberhez, mint alkotó egyénhez, művészi fejlődése még a témakészlet kimerülése előtt megtorpant volna. De Jefremov nem elégedett meg azzal, amit elért, új, az előzőeknél jóval tágabb érvényű, teljes történelmi korszakokat átölelő és az egész emberiség sorsával kapcsolatos gondolatok követelnek formát maguknak Természetesen a távoli múlttal és távoli jövővel foglalkozó, ezután
90
következő művek hőseinek is már minőségileg más művészi formában kellett megjelenniük az olvasók előtt. A történelmi témához való fordulást Jefremovnál nem csupán a Föld régmúltja iránt táplált szakmai érdeklődése készítette elő, hanem az emberi civilizáció forrásaihoz való vonzódása is. Azok az olvasók, akik Jefremovban a fantasztikus írót kedvelték meg, különösnek és meglepőnek tarthatták a Nagy ívet. Jefremov azonban a történelmi elbeszélésekben is lényegében fantasztikus író marad, hiszen a művészi fikció megőrzi elsődleges jellegét a megörökített tényekkel szemben, akár a régi egyiptomi birodalom, akár a klasszikus antik társadalom kialakulása korában élő Hellász egyik vagy másik korszakáról van szó. A múlt régészei és történészei által elképzelt és felvázolt kép rekonstrukciója igen közel hozza Jefremov történelmi elbeszéléseit a tudományos-fantasztikus művekhez. De bármilyen nagyjelentőségű legyen is adott esetben a szerző képzeletének a szerepe, sosem kerül ellentmondásba a tudományos hitelességgel. Jefremov mozgásban látja a történelmet, s a legtávolabbi korokban is igyekszik megtalálni azokat az alkotóelemeket, amelyekben az idők egymásba fonódó láncolata kapcsolódik egybe. A zsarnokság, az önkényuralom és a személyiség elnyomásának bármilyen fajtája iránt érzett gyűlölet Jefremov egész alkotóművészetét átjárja a történelmi elbeszélésektől kezdve a távoli jövőben játszódó regényekig. A Nagy ív című kétrészes műben a fáraók hanyatló hatalma az egyszerű embert porszemmé alacsonyító egyeduralom jelképévé válik. Amikor a Baurdzsed utazása és A lakott világ határán című műveit írta, nem csupán Afrika távoli múltjára, hanem jelenére és jövőjére, s nemcsak a fekete földrész, hanem más népek sorsára is gondolt. Jefremov valamennyi hőse, bármikor is él és tevékenykedik, minden esetben megelőzi korát. Kutató, kíváncsi elmével ruházza fel őket, így az új, az ismeretlen felé törekednek, s az író éppen ebben az örök kutatásban látja az ember rendeltetését. Ilyen ember Baurdzsed, a fáraó pénztárosa, valamint a fővezére, Uaheneb - új ismeretekkel ajándékozták meg kortársaikat, s kiszélesítették világképüket. Baurdzsedtől eltérően Pandion, a fiatal hellén, A lakott világ határán című elbeszélés hőse nem a földrajzi világképet szélesíti, hanem a világ esztétikai lényegét ragadja meg a zseniális szobrász szemével, akinek alkotói elvei lényegesen felette állnak a kornak, amelyben élt. A lakott világ határán a jellem kialakulásáról szól. A mű középpontjában az ember áll, aki szomjasan kutat és mohón tesz magáévá minden újat, amit az élet kínál neki. Az olvasó szeme előtt tarka földrajzi panoráma bontakozik ki. Az antik Görögország egyik szeglete, Kréta szigete, a Földközi-tenger és egész Afrika, a rabszolgatartó Egyiptomtól kezdve az egyenlítői őserdőkig, ahol a szabadságszerető néger törzsek laknak. A szerző számtalan tapasztalaton vezeti végig Pandiont, különféle emberekkel hozza össze, megismerteti más népek életével, kultúrájával, művészetével, s szakadatlan fejlődésben ábrázolja az ifjú művészt. Minden új találkozás gazdagabbá teszi belső világát, elősegíti szellemi fejlődését. Bár a korai, sőt még a Homérosz korabeli archaikus görög művészetben is a síkgeometria formái dominálnak, Pandion kutatásaiban és alkotómunkájában Hellász virágkora művészetének ment elébe. Jefremov itt is élt a művésznek azzal a jogával, hogy hősét későbbi korok embereinek lelki és tudati jellemzőivel ruházza fel. Nincs keserűbb dolog a hazájától elszakított ember magányánál! Pandion, a fáraó rabszolgája megértette kiszolgáltatottságát a despota hatalommal szemben. Keserű próbák és a változó sorssal vívott harc során barátokat keres és talál. Barátja lesz Kidogo, a hatalmas termetű néger és a zord etruszk harcos, Kavi ők hárman állnak a rabszolgalázadás élére, s az egyiptomi őrséggel történt véres összecsapás után a sivatagba menekülnek.
91
Jefremov művében szeretettel és gonddal vezeti végig a különböző népek szabadságtörekvései révén egymásra talált emberek önzetlen, testvéri barátságának témáját. A két téma - a szépség nemesítő ereje és a megbonthatatlan barátság - összefonódása jelképes értelmet nyer a gyönyörű művészi alkotásban. A sima berillmaradványon, amit távoli bolyongásairól Baurdzsed hozott valamikor magával, Pandion keze munkáját dicséri a metszés: három összeölelkező férfialak - hellén, néger és etruszk... Egyik levelében I. A. Jefremov a következőképpen tárja fel nekünk a kétrészes mű írói alapgondolatát: „Kedvem támadt rá, hogy beszéljek Hellász és a régi Egyiptom kultúrájáról, egyszersmind természetesen művészetükről is, hiszen a kultúra elszakíthatatlan a művészettől, amely a régi korokban bizonyára nagyobb szerepet játszott a társadalom életében, mint manapság." A hellén kultúra iránt táplált kitartó érdeklődés Jefremovot egész alkotóútján végigkíséri. Az antik művészet témájához először a Hellén titok című elbeszélésében nyúlt, s ez a vonzalom. A lakott világ határán című írásban folytatódik, majd pedig mint a távoli világ hatalmas értékű, felkutatott hagyománya új minőségben jelenik meg Az Androméda-ködben. A régmúlt és a távoli jövő között sajátos hidat képez A borotvaél című írás, amelyet 1962 végén fejezett be Jefremov. Cselekménye korunkban játszódik az Oroszországi Föderáció területén, Olaszországban, a Dél-afrikai Köztársaságban, Indiában és Tibetben. Ebben a több síkon játszódó terjedelmes műben, amelybe minden élettapasztalatát belesűrítette, Jefremov az emberről elmélkedik, szervezetének rejtett és eddig még nem hasznosított tartalékairól, az emlékezet hatalmas lehetőségeiről és arról a legnagyszerűbb dologról, hogy a gondolat és a tudomány stafétaútján utódainkhoz is eljut az, amit legtávolabbi őseinktől örököltünk. A regénynek a különböző tudományágak anyagával való túlterheltsége arra késztette az írót, hogy megpróbálja irodalmi feldolgozásban előadni a nehezen emészthető anyagot, dinamikus kalandos elbeszélés formájában, ahogy ő maga mondta, „haggardi stílusban". A borotvaél megjelenését olvasólevelek tömege követte. És ami jellemző, egyáltalán nem a kalandos cselekmény, hanem a szerző tudományos ötletei és elgondolásai késztették arra a különböző hivatású és korú - bár főként fiatal - embereket, hogy megosszák benyomásaikat Jefremovval. Ez a könyv sokakat rávezetett arra, hogy higgyenek saját erejükben, s hajlamaiknak megfelelő élethivatást, munkát találjanak. De hogyan tartozhat egy könyv, amelyet szerzője „kalandregénynek" nevez, ugyanilyen megalapozottsággal a tudományos-fantasztikus irodalomhoz is? A borotvaélben három fantasztikus hipotézist találunk. Az egyik a Hellén titok című elbeszélés alapjául szolgáló ötletet fejleszti tovább, amelyben egy fiatal orosz szobrász, akinek a távoli ősei ciprusi görögök voltak, génemlékezetének hirtelen feléledése révén ráébred az antik szobrászok titkára - annak az anyagnak a receptjére, amely úgy megpuhítja az elefántcsontot, hogy gyúrni lehet, akár a gipszet. Valami hasonló történik a regényben Szeleznyevvel is, a tajgabeli fiatal vadásszal, aki hallucinációkban szenved: tudathasadásában két személynek érzi magát - egyrészt saját kora szülöttjének, másrészt pedig egy történelmi korok előtt élő személynek, aki földijeivel együtt mammutokra vadászik, védekezik a hatalmas majmok ellen, s megvédi asszonyát a kardfogú tigrissel szemben. A második hipotézis gyökere a Nagy Sándor koronája című kalandos elbeszélés régi alapgondolatáig nyúlik vissza, s A borotvaél olaszországi fejezeteiben részben meg is valósul. Dél-Afrika partjainál a tenger mélyéből előkerül egy fekete korona, amely valamikor egy keleti uralkodóé volt, később Nagy Sándorhoz, majd ennek halála után Nearkhoszhoz került a koronát ismeretlen szürke kristályok díszítik, amelyek a napfény hatására
92
meghatározott körülmények között olyan sugárzást bocsátanak ki, amely hatással van az agy idegsejtjeire. S a kristályok elhelyezése a koronán olyan, hogy a sugárzás a nagyagynak arra a részére irányul, amely az emlékezést irányítja. A harmadik hipotézis, amely a realitás határait súrolja, a regény hősének, Girinnek bámulatos hipnotizáló képességével kapcsolatos, s Girin úgy tartja, hogy megfelelő gyakorlással minden felnőtt ember képes szert tenni erre a képességre. Ugyanakkor Jefremov kimondja a feltételezést, hogy a pszichoterápia, amely ma még kezdetleges állapotban van, idővel olyan fokig fejleszti ki majd a lehetőségeit, hogy akár a legsúlyosabb ideg-rendszeri betegségek is gyógyíthatók lesznek önszuggesztióval. Orvosi és pszichológusi munkája során Girin állandóan szembe találja magát a különböző betegségek diagnosztizálásának és gyógyításának szűk szakmai szempontból való megközelítésével. Az a véleménye, hogy az orvostudománynak egyesülnie kellene valamennyi tudományággal, melyek egymást kiegészítve segítséget nyújtanak majd az emberi organizmus finom szerkezetének megismeréséhez molekuláris szinten, a szabályostól való legkisebb eltérés okainak és következményeinek felfedéséhez, s ily módon minden lehetséges betegségnek nem csupán a gyógyításához, hanem a megelőzéséhez is. Freudtól és nagyszámú nyugati követőjétől eltérően, akik minden cselekedetben a pszichopatologikus szexuális komplexusok megjelenését keresik, Girin a vizsgálódás középpontjába az ember társadalmi magatartását helyezi, s biológiai teljesértékűsége elvéből indul ki. Jefremov hőse megállapításainak sajátosságát a fentieken kívül még az adja, hogy az olyan felépítményhez tartozó kategóriákat, mint az etika és az esztétika, a biológiai fejlődés materialista módon felfogott folyamatával kapcsolja össze. A regény címéről kellene még szólnunk. Dinamikus lényegével egyetemben az egész fejlődési folyamat olyan keskeny úton halad, hogy Jefremov a borotva éléhez hasonlítja. A legkisebb eltérés az egyik vagy másik irányba katasztrofális lehet. A felemelkedő ember útja is „borotvaélen” halad a főemlősöktől a gondolkodó lény felé. S végül a minőségileg új társadalmi viszonyok kialakulásának folyamata minden embertől alapos szellemi önnevelést követel. „Természetesen - mondja Girin - szűk és nehéz a kommunista társadalomhoz vezető egyedül igaz út: a borotvaélhez hasonlíthatnánk... Egyszerű felélesztése az emberi pszichikumban rejlő hatalmas társadalmi alapgondolatoknak, a testvériségnek és a segítőkészségnek - amelyek már a múltban is megtalálhatók voltak, de évszázadokon át elfojtotta őket az elnyomás, a gyűlölet, a vallási és nemzeti viszály, a rabszolgatartó, feudális és kapitalista társadalom -, olyan erőt kölcsönözhet az embernek, hogy a legvadabb elnyomás, a legszilárdabb rezsim is kártyavárként omlik össze..." Az ember önnevelésének és a benne rejlő, a társadalom javát szolgáló rejtett erők felélesztésének gondolata alapvető motívumként az egész regényen végigvonul. A legtöbb dicsőséget Jefremovnak azok a tudományos-fantasztikus regényei és elbeszélései hozták, amelyekben hatalmas meggyőző erővel bizonyítja azt a materialista elvet, amelyen a nagy fejlődési folyamat, az anyag legmagasabb rendű formájának kialakulása és az értelem alkotómunkájának a világűr különböző szegleteiben való egysége alapul. Jóval azelőtt, hogy kilőtték az első mesterséges holdat, Jurij Gagarinnal Föld körüli pályára juttatták az első űrhajót, s mielőtt emberi láb érintette a Hold felszínét, s automatikus űrlaboratóriumokat küldtek a Vénusz és a Mars légkörébe, Jefremov már kiadta Csillaghajók című kisregényét (1948). Napjainkban megszokott dologgá vált a világ kozmikus szemlélete, amely egyszer s mindenkorra leszámolt a geocentrikus világlátással, akkor azonban, negyedszázaddal ezelőtt, Jefremov felfogása még a tapasztalt olvasó képzeletét is meghökkentette. Az író a logika meggyőző erejével rakta le annak a feltételezésnek az alapjait, hogy Földünket meglátogathatják más csillagrendszerek fejlett civilizációinak a képviselői. Ennek kapcsán
93
Jefremov bizonyította, hogy a kozmoszbeli jövevényeknek emberszabásúaknak kell lenniük: ,,Az embernek mint gondolkodó lénynek a formája, külalakja nem véletlen; gondolkodó agyú szervezet számára ez a legmegfelelőbb. A kozmosznak az élettel szemben ellenséges magatartást tanúsító erői között csak szűk folyosók húzódnak, amelyek az élet számára alkalmasak, s ezek a szűk folyosók szigorúan meghatározzák ennek külső formáját. Ezért hát mindennemű gondolkodó lénynek felépítését tekintve igen sok, emberhez hasonló vonással kell rendelkeznie, különösen a koponyáját illetően." A Csillaghajókban éppen csak felmerül az a gondolat, hogy a kozmosz mélyébe való behatolás, amely maga után vonja a kapcsolat felvételét más bolygók civilizációival, csak a társadalom szervezettségének olyan magas fokán lehetséges, amely a kommunizmusról alkotott elképzelésünkkel azonos - ezt a gondolatot Az Androméda-köd című regényében (1957) és a hozzá kapcsolódó A Kígyó Szíve (1958) című kisregényében fejti ki részletesen. Eltérően más fantasztikus íróktól, akik feltételezik, hogy igen különböző lehet a világmindenség egyes szegleteiben funkcionáló élet, s „gondolkodó növényekről", sőt „értelmes penészekről" is írnak, Jefremov következetesen az antropocentrikus hipotézist védelmezi. A két - a földi és a Kígyótartó Tauja közeléből való - űrhajó személyzetének a kozmosz mélyén létrejött váratlan találkozása nem csupán a földiek és a „kék emberek" közti fiziológiai hasonlóságot bizonyítja - ami könnyebbé teszi a kölcsönös megértést hanem a két bolygó lakói által elért társadalmi és tudományos-technikai haladási szint hasonlóságát is. Ráadásul minden olyan félelem, amely ellenséges összeütközéshez vezethetne, képtelennek bizonyul. Egy civilizációnak, amely technikailag eljut arra a szintre, hogy benépesítse a kozmoszt, feltétlenül a társadalmi fejlődés és erkölcs legfelső fokán kell állnia! A Kígyó Szívében Jefremov pszichológusként jelentkezik, aki egy másik csillagcsalád értelmes lényeivel való első találkozóra készülő emberek gondolatainak, érzéseinek és élményeinek bonyolult sorával ismertet meg bennünket. Emellett hőseinek gondolkodásmódja teljesen szinkronban van a cselekmény idejével, azaz a világkommunizmus virágkora társadalmi szerkezetének és tudományos ismereteinek igen magas színvonalát tükrözi. Ez az elv alkotta Az Androméda-köd és A Bika órája című regények alapgondolatát is. „A világűr beláthatatlan mélyébe indított repüléseink - mondja keserűen Erg Noor, a csillagközi űrhajó parancsnoka - nem egyebek, mint egy helyben topogás a kozmosznak egy félszáz fényévnyi átmérőjű apró anyajegyén!" S valóban, a foton- vagy ionhajtóművekkel működő űrhajók sosem lépik túl a fénysebesség határát, következésképp a legközelebbi csillagrendszerekbe való utazás is hosszú évekre nyúlik. A legyőzhetetlen tér a legfőbb akadálya a világmindenség megismerésének és a más lakott égitestek civilizációival való közvetlen kapcsolatlétesítésnek. Az író azonban nem tudja és nem akarja elfogadni azt a határt, amelyet a fizika törvényei szabtak meg. Ha a közvetlen kapcsolat lehetetlen, hát jöjjenek segítségül a rádióhullámok. így születik meg a Világok Nagy Gyűrűjének nagyszerű gondolata, amelyhez egymás után csatlakoznak a kozmikus fejlődési szintet elért, Földön kívüli civilizációk. Jefremov szilárdan, meggyőződéssel vallja, hogy a Nagy Gyűrű valóban létezik, s a földi embereknek értelemtestvéreikkel létesített kapcsolatát ugrásszerű fejlődésként értékeli, amely lehetővé teszi az ember számára, hogy még hatalmasabbnak érezhesse magát a természet erői fölött. És ami meglepő, a fantasztikus szerző által kigondolt Nagy Gyűrű kifejezés teljesen valószínű hipotézisként vonult be a mai tudományos elképzelések arzenáljába. A kereső elme azonban ezzel sem elégszik meg. Hiszen a rádióhullámok maguk is alá vannak vetve a . végzetes" 300 000 kilométeres másodpercenkénti határnak! És akkor születik meg az ötlet, hogy „hajtsuk végre a legnagyobb tudományos forradalmak egyikét, győzzük le végleg az időt, s tanuljuk meg, hogyan lehetünk úrrá bármilyen nagy tér felett
94
bármilyen rövid idő alatt, s hogyan járhatjuk be uralkodóként a kozmosz leküzdhetetlen térségeit". A zseniális fizikus, Ren Boz kidolgozza a „nulla-tér" elméletét, Mven Masz kísérletező pedig (mindketten Az Androméda-köd szereplői) elvégzi nevezetes tibeti kísérletét, amelynek segítségével elérik a „repagulum"-ot, a tér átváltozását antitérré, s amely a másodperc törtrésze alatt mintegy kettőszáztizenhét fényévnyi kiterjedésű hidat ver a Tukán csillagkép Ipszilon bolygója felé. Ennek az elvnek a továbbfejlesztésén alapulnak A Kígyó Szívé ben, valamint A Bika órája című regényben szereplő pulzációs csillaghajók. De Jefremov nem lenne szakterületének megújítója, ha Az Androméda-köd alapgondolatát nem rendelte volna alá a természet és a társadalom törvényeiről alkotott tudományos materialista elveknek. A tudomány és a technika legnagyobb eredményeit az író közvetlen függő viszonyba állítja a társadalmi haladással. Jefremov először az egész emberiséget egyesítő, magasan fejlett kommunista társadalomról igyekszik széles körű, sokrétű képet rajzolni. Ebben áll a regény legnagyobb erénye. Anyagának sokrétűségénél fogva Az Androméda-köd szinte enciklopédikus jellegű mű. A szerző a jövő világának megrajzolása során igyekszik a társadalmi élet - az emberek közti viszony, tudomány, technika, filozófia, pedagógia, pszichológia, erkölcs, művészet - minden területére behatolni. A szintetizáló alapgondolat és az általános érvényű jelenségek feltárására való törekvés meghatározza a regény szerkezetét, művészi módszerét és stílusát. A fantasztikus írók túlnyomó többsége a saját korának szemével láttatja a jövőt. Jefremov másfajta, nehezebb utat választott. Azt a feladatot tűzte maga elé, hogy a holnapot ne kívülről, hanem belülről szemlélje, a jövőből nézzen a múltba, s kortársa legyen azoknak az embereknek, akikről ír. Ezért hát hőseinek, akik egy évezreddel utánunk élnek, nincs rá szükségük, hogy csodálkozzanak az önmaguk által elért technikai eredményeken és a kozmosz felett aratott győzelmeken. A gondolkodás új arányainak megfelelően megváltozik a földi dolgokhoz s a világmindenség birtokbavételéhez való viszony is. Mikor a munka már nem kényszer, hanem örömöt és gyönyört nyújtó természetes belső szükséglet, az ember kiszabadul a szakmai béklyó szűk teréből. A Nagy Gyűrű korában a hosszú élet során mindenki felsőfokú képzéshez jut néhány szakterületen, s belső igénye szerint váltogatja a munkáját. Az anyagi javak bősége ellenére az emberek nem tudnak más normális élettevékenységet elképzelni, mint az alkotó munkát. „A paradicsomi semmittevés álmát - mondja Evda Nal pszichológus - a történelem nem igazolta, mivel ellentétes a küzdő ember alaptermészetével." Ez a gondolat, amely vörös fonalként húzódik végig az egész regényen, élesen polemizál a kommunizmus legfelső fokáról hirdetett tudományellenes nézetekkel, amelyek ezt a kort „gépparadicsomnak" nevezik, ahol az ember osztályrészéül a legunalmasabb foglalatosság jut: idejében megnyomni a gépezeten a gombot és elfordítani az irányítókart. A Jefremov által ábrázolt társadalom teljes egészében lemondhatott volna az egyszerű fizikai munka alkalmazásáról. A szerző azonban ennek ellenére nem feledkezik meg arról, hogy hangoztassa a fizikai munka biológiai szükségszerűségét. Hiszen ez nem csupán felüdülést jelenthet a szellemi erőfeszítés után, hanem a sporttal együtt edzi a szervezetet, s elégedetté teszi az embert a különböző megpróbáltatások leküzdésében. A Nagy Gyűrű korszaka egyszersmind kora a szépségnek is, amelyet az emberiség teljes mértékben birtokba vett. Az Androméda-köd című regényt több mint harminc nyelvre lefordították, s külföldön is nagy sajtóvisszhang kísérte. Még a nyugati sajtó sem volt közömbös a szovjet író utópikus regényével szemben, s külön kiemelte humanista irányzatosságát és a „jobb jövő éles szemű megidézését". „A világ fantasztikus irodalmának gyöngyszemei” címmel 1970-ben Franciaországban kiadott tízkötetes sorozat első kötete Az Androméda-köd volt.
95
Tehát a regény klasszikusnak számít nemcsak nálunk, hanem a világ sok más országában is. A műfaj hagyományai szerint kommunista utópiának nevezett regények szerzői tudatosan megkerülik a legmagasabb rendű társadalmi formációba való átmenet több fokozatban jelentkező nehézségeit. Ily módon azután e könyvek olvasásakor akaratlanul is az a benyomása támad az embernek, hogy a boldog jövő mintegy spontán módon, a történelmi folyamat változtathatatlan logikájának erejével vált valósággá. Másrészt viszont a „figyelmeztető regények" szerzői az emberiségre leselkedő nehézségeket, balsikereket és katasztrófákat megrajzolva gyakran elvesztik a történelmi perspektívát, s mesterségesen kilátástalan helyzetek „modelljeit" alkotják meg. Ezért különösen hasznos számunkra Jefremov kísérlete, aki A Bika órája című (1969) második „kozmikus" regényében ötvözi egybe a tudományos utópiát és a „figyelmeztetést": a jövő pozitív és negatív ábrázolását. Ebben a regényben, amely bővelkedik az emberiség eljövendő sorsáról, a társadalmi és tudományos haladás ellentmondásairól szóló gondolatokban, a cselekmény két síkon halad: az egyik színhely a Föld, ahol a kommunizmus eszméje már az egész bolygót meghódította, s az emberek - Az Androméda-köd hőseinek az utódai - lenyűgöző dolgokat visznek véghez. A másik pedig a csillagközi kommunikációtól elszigetelt Tormansz bolygó, ahol különös módon a legkegyetlenebb oligarchikus rend maradt fenn, amelynek következménye számtalan szerencsétlenség és a természeti erőforrások kifosztása lett. Jefremov regénye valóban aktuális, mivel a Tormansz nem egyszerűen feltételezett égitest, amely társadalmi rendszerével együtt az írói képzelet gyümölcse, hanem szinte analógiája annak', ami napjainkban a Föld nagy részén történik, s amit még le kell küzdenie az emberiségnek, mielőtt végigjárja a Szovjetunió által megkezdett utat. De mi indíthatta arra Jefremovot, hogy az eljövendő századok emberiségét ábrázolja? Természetesen nem csupán a számtalan olvasólevél, amely Az Androméda-köd folytatását kérte. A szociológus-történész író számára igen fontos volt, hogy a különböző társadalmi rendszerek végtelenül bonyolulttá vált ellentmondásainak a korában felkutassa azokat az okokat, amelyek megnehezítik és lelassítják az egész emberiség rátérését arra az egyenes útra, amely Az Androméda-ködben megrajzolt tökéletes társadalom felé vezet. Nem véletlen, hogy maga Jefremov, mikor második „kozmikus" regényén dolgozott, eleinte úgy tervezte, hogy a Hosszú hajnal címet adja neki... Amint azonban a regény alapgondolata egyre szélesedett, s közvetett értelemben felbukkant az „inferno" témája, Jefremov másik címet keresett, amely a mű mottójában nyer szimbolikus értelmű magyarázatot: „Ti Pi Jü Csou" - „A Föld a Bika órájában - más szóval: a Démon órájában, éjfél után kettőkor - született."* Az „infernón" az író a biológiai evolúció kegyetlen törvényeit érti, amelyek minden élőt arra kényszerítenek, hogy meghatározott pályán fejlődjenek, engedelmeskedve a kiválasztódás könyörületet nem ismerő törvényeinek, amelyek nem csupán egyedek milliárdjainak, hanem egész fajoknak a pusztulását követelik. Az elemi erők „infernális" játékában valójában nem lehet szó sem rosszról, sem jóról. Ennek a kegyetlenségnek azonban megvan a maga célszerűsége, amely az organizmusok összetettebbé válásához, az agy fejlődéséhez s végső soron a homo sapiens megjelenéséhez vezet. Az ember évmilliókon át a részvétlen, ellenséges természet hatalmában van, küzd a fennmaradásáért, s az áldozatok megszámlálhatatlan tömegével fizet érte. Amikor azonban az Értelem eljut arra a szintre, hogy úgy látszik, lehetővé vált a természeti inferno vasláncainak széttépése, ezzel ellentétes irányban ható erőként jelentkezik a társadalmi folyamat fölötti uralom hiánya. S csak amikor * Innokentyij püspök régi kínai-orosz szótára, Peking, 1909. (Jefremov jegyzete)
96
az ember saját kezébe ragadja a társadalmi fejlődés feletti hatalmat, és akaratának rendeli alá a történelem zűrzavarát, csak akkor valósul meg a kényszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való átmenet Marx által megjósolt folyamata. A természet és a társadalmi élet infernója csak ekkor szűnik meg majd elkerülhetetlen szükségszerűség lenni. Az a távoli bolygó, amelyre valamikor régen, még a Világegyesülés kezdetén a földi emberek egy csoportja átköltözött, s ahol az utódok barbár módon bántak a természeti erőforrásokkal, nem képes többé táplálni a mértani haladvány szerint növekvő lakosságot. Hogy megelőzzék a demográfiai robbanás katasztrófáját, az oligarchikus uralkodó réteg bevezeti a „könnyű halál" szinte vallásos kultuszát, pusztulásra kárhoztatva a huszonötödik életévüket elért, munkaképes fiatalemberek túlnyomó többségét. Így alakul ki a két alapvető osztály - a RÉL (rövid életűek) és a HÉL (hosszú életűek) osztálya. A mesterségesen létrehozott osztályok antagonisztikus ellentéteivel okosan manipulálva az oligarchák biztosítják önmaguknak és híveiknek a kellemes, nyugodt életet. Teljesen érthető, hogy a Tormansz vezetői (a földiek így hívják ezt az égitestet) féltek minden kívülről érkező információtól, s hogy megőrizzék ennek az elzárt, agonizáló civilizációnak a status quóját, határozottan elutasították a Nagy Gyűrű egész galaktikára kiterjedő baráti közösségébe való belépés gondolatát. A Jefremov által a Tormansz bolygón megalkotott társadalmi modell nem másol le teljes egészében egyetlen olyan társadalmi rendszert sem, amely valaha is létezett a Földön. Ez a társadalmi rend inkább valamiféle határesetet képvisel a végletesen kifejlődött mai állammonopolista kapitalizmus és a „hangya módszerű" maoista „szocializmus "között. Csakis ilyen bázison jöhetett létre Csoio Csagasz diktatúrája, akinek személyében az író egyesíti a földi történelem által ismert legkegyetlenebb zsarnokok tipikus tulajdonságait. Csoio Csagasz Jefremov egyik legvilágosabb figurája. A diktátor gonosz jelleme ellentmondásokból szövődik. Elméje mélyenszántó, mégis korlátozott hatósugarú; akarata hajthatatlan, mégis a saját maga által felállított dogmák függvénye; mindenható, egyszersmind azonban elesett; milliók fölött uralkodik, mégis magányos. „Érezte maga körül azt a reménytelen ürességet, amely óhatatlanul kialakult, mikor a környezetéből félretették vagy eltávolították azokat a tisztességes embereket, akik sosem értenek egyet az igazságtalansággal. Feltartóztathatatlanul halad előre a folyamat, melynek során műveletlen, jelentéktelen alakok váltják fel őket, akik készek rá, hogy az uralkodó bármely lépését dicsőítsék... Barátai nincsenek, lelki támaszt senkiben sem talál, s egyre gyakrabban fogja el iszonyat, ha egy lehetséges összeesküvésre gondol... Csoio Csagasz gyűlölte a környezetét, de nem látott menekvést a zsákutcából...” Ha A Bika órája egészében a Tormanszról és a tormanszi inferno hatalmasságairól szólna, tipikus „figyelmeztető regény", sőt „antiutópia" lenne. A Tormansszal azonban egyértelműen szembeállítja a Földet és képviselőit - a Sötét Láng űrhajó személyzetét. A cselekmény az ÖKK, az Összekulcsolt Kezek Korában játszódik, amely a Nagy Gyűrű korátváltja fel, mivel a kozmoszban való új közlekedési mód (a pulzációs űrhajó) lehetővé teszi a közvetlen kapcsolatot a galaktika lakott bolygói között. A földiek igyekeznek az infernóval szemben folytatott több évszázados harc tapasztalatait átvinni a Tormanszra, hogy megszabadítsák azt a zsarnokságtól és a természet erőitől való szolgai függéstől. A Tormanszon uralkodó állapotokat úgy tekintik, mint egy igen ritka eltérést a normálistól, s állandóan a kommunista Föld által elért emberi boldogság értékrendjével mérik. Jefremov, aki minden jelenséget mozgásában és fejlődésében szemlél, különösen magasra értékeli a történészi hivatást. Mindkét regényének kedvenc hősnői történészek - Veda Kong Az Androméda ködben és Fay Rodisz, a Tormanszra repülő expedíció vezetője A Bika órája bán.
97
Fay Rodisz erős, varázsos személyisége minden tekintetben szöges ellentéte a Csoio Csagaszénak. Fay Rodisz az emberiség egyetemes miiét állítja szembe a diktátor betegesen óriássá nőtt énjével. A bolygó urával a boldogságról és az erkölcsi kötelességről folytatott filozófiai vitára a Föld történelmi tapasztalataival felvértezve áll ki, amellyel Csoio Csagasz csupán az állítólag elért jólétről és a kivétel nélkül, valamennyi tormanszi lelki békéjéről szóló, nyilvánvalóan hazug állításait tudja szembeszegezni. A tudományos-fantasztikus irodalomban rendszeresen felmerül és más-más megoldást nyer a Földön kívüli civilizációk történelmi fejlődésébe való beavatkozás jogának kérdése. Nem kerülte meg ezt a problémát A Bika órájának szerzője sem. A magasabb rendű igazságosság nevében a Sötét Láng személyzete figyelmen kívül hagyja Csoio Csagasz tilalmát a bolygóra való leszállást illetően. Sőt mi több, Fay Rodisz és társai minden lehetséges eszközzel igyekeznek hatni azoknak a tormansziaknak a tudatára, akikkel sikerül találkozniuk. Emellett a későbbi események ábrázolása során Jefremov abból az erkölcsi kritériumból indul ki, amelyhez az új ember lelkivilágának megrajzolásakor igazodott. „Számomra - mondja az író - a jövő évtizedek, évszázadok, sőt évezredek társadalmigazdasági problémái elválaszthatatlanok a pszichológiai-etikai problémáktól. Miért? Azért, mert a világot túlnyomóan olyan kis és nagy ellentmondások kínozzák, amelyeket a nem kommunista módon nevelt ember képtelen megoldani. A kommunista nevelés nem csupán társadalmi felépítmény, ahogy korábban gondoltuk. A kommunista nevelés a társadalom alkotóereje." A Föld-lakók morális hatása nemcsak a lakosság művelt részében, a H ÉL soraiban terjed, bár ennek túlnyomó többségét meghódítja, hanem a műveletlenek, a csupán egyszerű munkával foglalkozó rövid életűek közt is. Csak a két társadalmi csoport együttes erőfeszítései semmisíthetik meg az oligarchiát, s a világok Nagy Gyűrűjéhez csatlakozva a Tormansz bolygó is így léphet a fejlődés normális útjára. Ebben az optimista perspektívában rejlik A Bika órájának, ennek az alapjaiban tragikus műnek életigenlő pátosza. A Bika órája, akárcsak Jefremov korábbi regényei, azok közé a művek közé tartozik, amelyekből minden újraolvasáskor további mély gondolatok tárulnak fel, amelyek töprengésre, esetleg az íróval való vitára késztetik, de mindenképp gazdagabbá teszik az olvasót. Mindez azért van így, mert Jefremov mindhárom regénye nemcsak szépirodalmi termék, hanem az ember és a társadalom filozófiai, szociológiai, pszichológiai-erkölcsi kutatásainak az eredménye is. Bár a kozmikus regények cselekménye századokkal korunk után, a távoli jövőben játszódik, mégis közvetlen kapcsolatban áll a gyorsan változó, nyugtalansággal és reményekkel teli valóságunkkal, amelyben végül is az emberiség sorskérdései dőlnek el. Ily módon az oligarchikus Tormansz és a kommunista kor Földjének modellje nem elvont intelemnek vagy álmodozásnak tekinthető, hanem az író beleszólásának napjaink ideológiai harcába. BENCZIK VILMOS FORDÍTÁSA
98
99
A. Sztrugackij - B. Sztrugackij
Piknik a senkiföldjén
100
..
„- És véleménye szerint, mégis, mi az eltelt tizenhárom év legfontosabb felfedezése ?... - Maga a Látogatás ténye nemcsak e tizenhárom esztendőnek, hanem az emberiség egész fennállásának legfontosabb eseménye. Nem is annyira az fontos, hogy kik voltak ezek a jövevények. Nem fontos, hogy honnan érkeztek, miért érkeztek, miért tartózkodtak itt oly rövid ideig, és hová tűntek azután. A fontos az, hogy az emberiség most már bizonyosan tudja: nem egyedül van a világmindenségben..." (Részlet abból az interjúból, amit a harmonti rádió riportere készített Valentin Pilman doktorral abból az alkalomból, hogy neki ítélték az 19... évi fizikai Nobel-díjat)
Redrick Schuchart, 23 éves, nőtlen, az NKJ harmonti részlegének laboránsa Végre ott állunk a megőrzőben - beesteledett, csak az van még hátra, hogy levessük a munkaruhát, és elmenjünk a Borzscsba, hogy a szervezetünkbe tápláljunk néhány korty italt. Én csak álldogálok, a falat támasztom, már ledolgoztam a magamét, s készenlétben tartom a cigarettámat, nagyon szeretnék rágyújtani - két órája nem szívtam, ő viszont egyre csak a maga kincseivel piszmog: az egyik széfet telepakolta, bezárta, lebélyegezte, most a másikba rakodik be; leszedi a kocsiról az „üreskéket", mindegyiket jó alaposan szemügyre veszi (pedig nehéz: legalább hat és fél kilót nyom mindegyik), és nagyokat nyögve, akkurátusán a polcra helyezi őket. Mennyi ideje vesződik ezekkel az „üreskékkel", és - legalábbis szerintem - minden különösebb haszon nélkül az emberiség számára. Én a helyében már réges-rég köpnék az egészre, és valami mással foglalkoznék ugyanezért a pénzért. Bár másrészt, ha jól meggondoljuk, ezek az „üreskék" valóban titokzatos holmik, valahogy felfoghatatlanok, vagy mi a fene. Hányat cipeltem már a hátamon, és mégis, akárhányszor csak látok egyet - nem tehetek róla, megdöbbenek. Mindössze két teáscsészealj nagyságú, öt milliméter vastagságú korong, a két korong közötti távolság 40 centiméter, és ezen a távolságon kívül semmi más nincs közöttük. Egyáltalán semmi, üres. Bedughatod közéjük a kezedet, a fejedet, ha teljesen meghibbantál a csodálkozástól - üres, üres, csak levegő. És mindamellett persze mégis van valami közöttük, valamilyen erő, ahogy én értelmezem, mert ezeket a korongokat sem egymáshoz nyomni, sem széthúzni nem sikerült még senkinek. Igen, gyerekek, nehéz leírni ezt a dolgot, ha valaki nem látta, így első pillantásra nagyon is egyszerű, különösen ha szemügyre veszed, és végre hiszel a szemednek. Ugyanolyan ez, mint ha egy bögrét akarsz leírni valakinek, vagy ne adj' isten, a pálinkáspoharat: csak az ujjaidat mozgatod, és átkozódsz a teljes tehetetlenségtől. Na jól van, vegyük úgy, hogy valamennyien megértettétek, vagy ha valaki nem értette meg, fogja az intézeti Előadásokat, ott akármelyik füzetben talál cikket ezekről az „üreskékről", fényképpel illusztrálva.. . Kirill egyébként már majdnem egy éve vesződik ezekkel az „üreskékkel”. Kezdettől fogva mind a mai napig nem érem fel ésszel, mit akar elérni velük, de őszintén szólva, nem is nagyon igyekszem megérteni. Hadd értse meg ő először, ismerje ki magát rajtuk, és akkor talán majd én is végighallgatom. Egyelőre azonban csak egy dolog világos: neki, ha törik, ha szakad, egy ilyen „üreskét" meg kell fejtenie, savval szétmaratni, présben összelapítani, kemencében felolvasztani. Akkor aztán minden érthető lesz számára, hír és dicsőség lesz osztályrésze, és az egész tudomány beleremeg az elégedettségbe. De ez, amennyire én fel tudom fogni, még elég messze van. Egyelőre nem ért el semmit, csak kimerült, szürke lett, hallgatag, és a szeme is olyan, mint egy beteg kutyáé, még könnyezik is. Ha valaki más lenne
101
a helyében, végigjárnám vele az éjszakai lokálokat, bárokat, s egy hét alatt teljesen újjávarázsolnám. Csakhogy Kirillnek nem használ ez az orvosság, ajánlani sem érdemes, nem az a fajta ember. Tehát ott állunk vele a megőrzőben, nézegetem, hogy mivé lett, milyen gyulladt a szeme, és sajnálom, magam sem tudom, miért. És ekkor döntöttem. Vagyis még csak nem is én döntöttem, hanem mintha valaki mozgatná a nyelvemet. - Figyelj csak, Kirill... Ő meg ott áll, lóbálja az utolsó „üreskét", és olyan képet vág, mint aki szeretne belemászni. - Figyelj csak, Kirill - mondom. - És ha lenne egy olyan „üreskéd", ami tele van? - Egy teli „üreske"? - ismétli meg a kérdést, és felhúzza a szemöldökét, mintha kínaiul beszélnének hozzá. - Igen - felelem. - Ez a te hidromágneses csapdád, vagy hogy is mondják... a hetvenhét b objektum. Csak valamilyen kék folyadék van benne. Látom, kezd kapcsolni. Rám nézett, hunyorgott, és a szemében, a kutyanedvesség mögött felvillant az értelem fénye, ahogyan ő szereti kifejezni magát. - Várj csak - mondja. - Tele van? Ugyanilyen, csak tele van? - Igen. - Hol? Kigyógyult az én Kirillem. - Na gyere - mondom erre -, gyújtsunk rá. Gyorsan bevágta az „üreskét” a széfbe, rácsapta az ajtót, három és fél fordulattal bezárta, és visszamentünk a laboratóriumba. Egy üres „üreskéért" Ernest négy zöld hasút és némi aprót ad, egy teli „üreskéért” viszont még a bőrt is lehúzhatnám róla, de akár hiszitek, akár nem, erre még csak nem is gondoltam, mert Kirill egész egyszerűen újból élt, ismét olyan lett, mint egy megfeszített húr, négyesével vette a lépcsőket, még rágyújtani sem hagyott. Szóval elmeséltem neki mindent: hogy milyen is a dolog, hol található, és hogyan lehet a legkönnyebben hozzáférni. Kirill nyomban előszedte a térképét, megkereste rajta a garázst, rátette az ujját, és aztán rám nézett; tiszta sor, rögtön megértett mindent, de hát mit is lehetett itt nem érteni... - Rajta! - mondja, s csak úgy ragyog a képe. - Mit tehetünk, menni kell. Akár mindjárt holnap reggel. Kilenckor engedélyt kérek és egy „bárkát", s tízkor isten segedelmévél kimegyünk. Rendben? - Rendben - felelem -, és ki lesz a harmadik? - Minek harmadik? - Azt már nem - mondom. - Ez nem piknik a lányokkal. És ha történik veled valami? Ez a Zóna - mondom. - Rendnek kell lenni. Könnyedén elmosolyodott, vállat vont. - Ahogy akarod. Te jobban tudod. Még hogy jobban tudom! Persze nagylelkűsködött, igyekezett a kedvembe járni: a harmadik felesleges, ugorjunk el ketten, senki nem is sejt majd semmit. Csakhogy én tudom, hogy az intézetiek nem járnak kettesben a Zónába. Náluk az a szokás: ketten csinálják, amit kell, a harmadik pedig figyel, és ha később kérdezik, elmondja, mit látott. - Személy szerint én Austint vinném - mondja Kirill. - De te bizonyára nem akarod. Vagy nincs kifogásod ellene? - De van - mondom. - Csak Austint ne. Austint majd egy másik alkalommal vidd magaddal. Austin nem rossz fiú, a bátorság és a gyávaság a kellő arányban keveredik benne, de szerintem már meg van jelölve. Kirillnek ezt nem tudnám megmagyarázni, én azonban látom:
102
azt hiszi magáról az ember, hogy keresztül-kasul ismén a Zónát, s ennélfogva hamarosan elpusztul. Hát tessék. De nélkülem. - Na jó - feleli Kirill. - Hát Tender? Tender a másik laboránsa. Rendes fiú, nyugodt természetű. - Öreg egy kicsit - felelem És gyerekei vannak - Nem tesz semmit. Már járt a Zónában. - Rendben - felelem. - Akkor jöjjön Tender. Továbbra is ott maradt a térkép mellett, én pedig egyenesen a Borzscsba mentem, mert enni akartam, meg a torkom is kiszáradt. Na jól van. Megjelenek reggel kilencre, ahogy máskor is szoktam, mutatom a belépőmet; az átjáróban azonban az az égimeszelő őrmester az ügyeletes, akit tavaly alaposan helybenhagytam, amikor részegen Gutát molesztálta. - Üdv! - mondja nekem. - Már az egész intézetben keresnek, Vörös... Szép udvariasan félbeszakítom: - Neked én nem vagyok Vörös. Te ne akarj velem haverkodni, te svéd égimeszelő. - Istenem, Vörös! - mondja csodálkozva. - Hisz mindenki így szólít! A Zóna előtt mindig olyan vagyok, mint akit felhúztak, s ráadásul józan - megragadom a kardszíját, és alaposan részletezve a dolgokat előadom, hogy kiféle-miféle tulajdonképpen, és miért származik a szűlőanyjától. Erre kopott egyet, visszaadta az igazolványomat, és udvariaskodás nélkül így szólt: - Redrick Schuchart - mondta azt az utasítást kapta, hogy haladéktalanul jelenjen meg Herczog kapitánynál. - Hát erről van szó - mondom. Ez már más. Magamban pedig azt gondolom: ,,Hát ez mit jelent már megint? Mi a fenének kellek én Herczog kapitánynak munkaidő alatt?" Jól van, megyek. A második emeleten van a szobája, jó kis szoba, még rács is van az ablakán, akárcsak a rendőrségen. Maga Willy az íróasztalánál ül, a pipáját szopogatja, és valami irományt gépel, a sarokban pedig egy őrmester turkál a vasszekrényben, ez új ember lehet itt, nem ismerem. Nálunk az intézetben több ilyen őrmester van, mint a hadosztálynál, s ráadásul mindegyik olyan jól táplált, pirospozsgás, ezeknek nem kell a Zónába járniuk, és köpnek a világ bajaira. - Jó napot - mondom. -- Hívatott? Willy úgy néz rám, mint az üres pontra szokás, odébb tolja az írógépet, egy vaskos dossziét tesz maga elé, és lapozgatni kezd benne. - Redrick Schuchart? - kérdi. - Személyesen - felelem, és röhöghetnékem támad, de olyan, hogy minden erőm elhagy. Olyan ideges nevetés kerít hatalmába - Mióta dolgozik az intézetben? Két éve, ez a harmadik. - Családi állapota? - Magányos - felelem. - Árva vagyok. Ekkor az őrmesterhez fordul, és szigorúan ráparancsol: - Lummer őrmester, menjen az irattárba, és hozza fel az ötvenes számú ügyiratot. Willy becsukja a dossziét, és mogorván azt kérdi: - Már megint elölről kezded? - Mit? - Te is tudod, hogy mit. Már megint jött rólad egy anyag. „Hát így állunk" - gondolom. - És honnan jött az az anyag? Elkomorult, ingerülten kiverte a pipát a hamutartóba.
103
- Az nem tartozik rád - feleli. - Régi barátságunk miatt figyelmeztetlek: hagyd abba, hagyd abba egyszer és mindenkorra. Ha másodszor is elkapnak, nem úszód meg hat hónappal. Az intézetből pedig habozás nélkül és mindörökre kivágnak, megértetted? - Értem - felelem. - Ezt értem. De már megint ólmos szemekkel néz rám, az üres pipáját szívja, és a dossziéban lapozgat. Ez azt jelenti, hogy Lummer őrmester visszajött az ötvenes számú ügyirattal. - Köszönöm, Schuchart - mondja Willy Herczog kapitány, akinek a csúfneve Ártány. - Ez minden, amit tisztázni akartam. Elmehet. Bementem szépen az öltözőbe, magamra húztam a munkaruhát, rágyújtottam, és egyre azon töröm a fejem: „Honnan fúj a szél? Ha az intézetből, akkor az egész hazugság, itt senki nem tud és nem is tudhat rólam semmit. Ha pedig a rendőrségtől, hát azok is mit tudhatnak a régi ügyeimen kívül ? Lehet, hogy a Dög lebukott, ez az alja alak, és hogy magát tisztára mossa, mást akar bemártani... De hiszen most a Dög sem tud rólam semmit." Töprengtem, töprengtem, de semmi okosat nem tudtam kisütni, és úgy döntöttem, hogy köpök az egészre. Utoljára három hónappal ezelőtt jártam éjszaka a Zónában, már majdnem az egész szajrét eladtam, és pénzem is alig maradt. Nem értek tetten, és most már hiába is akarnának elkapni, kicsúszom a kezeik közül. De amikor már a lépcsőn mentem felfelé, hirtelen minden világos lett, de annyira, hogy visszamentem az öltözőbe, leültem, és újból rágyújtottam. Úgy alakult a helyzet, hogy ma lehetetlen a Zónába mennem. És holnap is és holnapután is. Ügy alakult a helyzet, hogy ismét rajta vagyok a kopók listáján, nem feledkeztek meg rólam, vagy ha meg is feledkeztek, valaki megint eszükbe juttatott. És most már az sem fontos, hogy kicsoda. Nincs az a „vadász" - hacsak nem hibbant meg teljesen -, aki a Zóna közelébe megy, ha tudja, hogy figyelik. A legsötétebb sarokba kellene most húzódnom. Miféle Zónáról lehet itt szó? Legalább egy hónapig. Mi a fenének varrjam magam egy becsületes laboráns nyakába? Töviről hegyire átgondoltam mindent, és még valamilyen megkönnyebbülésfélét is éreztem, hogy ma nem kell a Zónába mennem. De hogy lehetne ezt minél tapintatosabban közölni Kirillel? Egyenesen megmondtam neki: - Nem megyek a Zónába. Milyen utasításaid vannak? Először persze csak úgy meresztette rám a szemét. Aztán, úgy látszik, kezdett kapiskálni valamit: megfogta a könyökömet, bevezetett a szobájába, leültetett az asztalhoz, ő maga is leereszkedett mellém az ablakpárkányra. Rágyújtottunk. Hallgattunk. Aztán óvatosan faggatni kezdett: - Történt valami, Red? Mit lehet erre felelni? - Nem - mondom nem történt semmi. Tegnap egy húszast vesztettem pókeren; jól játszik az a Nunan, nagy gazember... - Várj csak - feleli ő erre. - Meggondoltad magad? Ekkor már sóhajtoztam az erőfeszítéstől. - Nem tehetem - sziszegtem a fogaim között. - Nem mehetek, érted? Az imént Herczog hívatott. Kirill megenyhült. Most megint olyan szerencsétlenül festett, a szeme megint olyan lett, mint egy beteg pudlié. Görcsösen sóhajtott egyet, új cigarettára gyújtott a csikkről, és halkan azt mondta: - Hihetsz nekem, Red, én senkinek nem szóltam egy szót sem. - Ugyan már - felelem neki. - Azt hiszed, rólad van szó? - Még Tendernek sem szóltam. Kiállítottam a kilépőjét, de őt magát meg sem kérdeztem, akar-e jönni vagy sem...
104
Hallgatok, szívom a cigarettát. A fenébe is, ez az ember semmit sem ért. - És Herczog mit mondott? - Semmi különöset - felelem. - Valaki beköpött valamit rólam, ennyi az egész. Olyan különösen nézett rám, leugrott az ablakpárkányról, ás járkálni kezdett fel s alá a szobában. Ide-oda futkos, én meg ülök, eregetem a füstöt, és hallgatok. Persze sajnálom, szinte kínos, hogy ilyen hülyén alakult az ügy; ezt nevezik úgy, hogy kigyógyítani valakit a melankóliából. De hát ki tehet róla? Én magam. Mézeskalácsot ígértem a gyereknek, de a mézeskalács a ládafiában van, a kulcsot pedig eldugták a mérges bácsik... Hirtelen abbahagyja a futkosást, és valahova félrenézve, félszegen megkérdezi: - Ide figyelj, Red, mibe kerülne egy ilyen teli „üreske"? Eleinte nem is értettem, azt gondoltam, arra számít, hogy valahol megveszi, de hát hol lehet ilyet vásárolni, talán az az egyetlen a világon, meg hát nem is lenne rá elegendő pénze: honnan lenne neki, egy külföldi szakembernek - aki ráadásul még orosz is - pénze? De aztán hirtelen, mint a villám, hasított belém: mit gondol ez a piszok alak, talán holmi zöld hasúak miatt verem itt a tüzet? „Ó, te rohadt - gondolom magamban -, minek képzelsz te engem?..." Már-már kinyitottam a számat, hogy elküldjem valahová. De aztán lecsillapodtam. Mert hát valóban, mit is képzeljen rólam? A „vadász" - az „vadász", minél több zöld hasú kell neki, ezekért a zöld hasúakért teszi kockára az életét. A dolog pedig úgy fest, hogy tegnap kivetettem a horgot, ma elhúzom az orra előtt a csalétket, és felverem az árát. Ezektől a gondolatoktól teljesen megbénult a nyelvem, ő pedig figyelmesen néz rám, le nem venné a szemét rólam, de a tekintetében nem megvetést látok, hanem megértésfélét. És ekkor szép nyugodtan elmagyarázom neki: - A garázshoz - mondom - még soha senki nem ment engedéllyel. Oda nem vezet kiépített út, ezt magad is tudod. Aztán visszajövünk, és ez a Tender kérkedni kezd majd azzal, hogy mi egyenesen a garázshoz mentünk, felszedtük, ami kellett, és azonnal jöttünk vissza. Mintha a raktárba mennénk. És ebből mindenki megérti, hogy előre tudtuk, miért is megyünk oda. Ez pedig azt jelenti, hogy valaki odairányított bennünket. És hogy hármunk közül ki lehetett ahhoz már nem kell nagy fantázia Érted, hogy ez nekem mit jelent? Befejeztem mondókámat, néztünk egymás szemébe, és hallgattunk. Aztán hirtelen összecsapta a tenyerét, megdörzsölte a kezét, és vidáman kijelentette: - Ha nem, hát nem. Én megértelek, Red, és nem is ítéllek el. Egyedül fogok menni. Majd csak sikerül. Nem először... Kiteregette az ablakpárkányon a térképet, két könyökre támaszkodva föléje hajolt, és mintha az egész jókedve a szemébe költözött volna. Hallom, amint mormog magában: - Százhúsz méter... sőt százhuszonkettő... plusz még néhány a garázsban... Nem, Tendert nem viszem. Mit gondolsz, Red, érdemes Tendert is vinnem? Mégiscsak két gyereke van... - Egyedül nem engednek ki... - felelem neki. - Egyet se félj, kiengednek... - morogja. - Nem tetszenek nekem ezek a teherautók. Tizenhárom éve állnak a szabad ég alatt, és mégis olyanok, mintha vadonatújak lennének. . Húsz lépésre meg ott van az a benzinszállító; olyan rozsdás, akár egy rosta, azok meg olyanok, mintha most gördültek volna le a futószalagról... A fene esne ebbe a Zónába! Felemelte fejét a térképről, és kinézett az ablakon. Én is kibámultam. Ablakainkon vastag üveg van, ólomhálós, az ablakon túl pedig a Zóna, itt van egy karnyújtásnyira, innen a kilencedik emeletről olyan, mintha a tenyereden tartanád. Ha ránéz az ember, ugyanolyan, mint más föld. Ugyanúgy süt rá a nap, mint más földekre, olyan, mintha semmi nem változott volna meg. minden olyannak látszik, mint amilyen tizenhárom évvel ezelőtt volt. Ha megboldogult apám ránézne, semmi különöset nem venne észre rajta, még meg is kérdezné: miért nem füstöl ez a gyár, sztrájkolnak, vagy mi a szösz?... Kupacokban áll a sárga meddőkövet, kauperek csillognak a napon, sínek, a síneken kis mozdony és vagonok... Egyszóval ipari tájkép. Csak emberek nincsenek. Sem
105
élők, sem holtak. Itt látható a garázs is: hosszú szürke tető, a kapuja tárva-nyitva, az aszfaltozott úton pedig teherautók állnak. Tizenhárom éve állnak ott, és nem történik velük semmi. Ments isten, hogy két kocsi közé bemássz, ki kell kerülni őket... van ott egy repedés az aszfalton, hacsak azóta nem verte tel a gaz... Százhuszonkét méter - de vajon honnantól számolja? Aha, valószínűleg a legszélső oszloptól. Valóban, onnan nem is több. Mégiscsak előrelépnek a szemüvegesek. Na nézd csak, egészen a földkupacig kiépítették az utat, és méghozzá milyen ügyesen! Itt van az árok, ahol a Csiga odaveszett, mindössze kétméternyire az útjuktól... Pedig mondta a Csontos a Csigának: ,,Te hülye, maradj minél messzebb az árkoktól, mert különben még eltemetni sem lesz mit " Mintha előre látta volna: nincs mit eltemetni . A Zónával bizony így van: ha szajréval térsz vissza - az csoda; ha élve térsz vissza - az siker; és minden egyéb - végzet, vaksors... Ekkor Kirillre pillantottam, és látom: a szeme sarkából engem figyel. És az arca olyan, hogy egy pillanat alatt megint átéltem mindent. A fene egye meg őket mind egy szálig gondoltam magamban ~, végtére is mit tehetnek velem? Kirill megtehette volna hogy semmit sem mond, mégis így szólt: - Schuchart laboráns, hivatalos, hangsúlyozom, hivatalos forrásokból értesültem, hogy a garázs átvizsgálása nagyon hasznos lenne a tudomány számára. Elhangzott egy olyan javaslat, hogy vizsgáljuk át a garázst. Prémiumot biztosítok. És mosolyog, mint a májusi rózsa. - Miféle hivatalos forrásokból? - kérdem, és én is úgy mosolygok rá, mint egy bolond. - Bizalmas forrásokból - feleli erre ő. - Nem közölhetem magával. Nem mosolygott, mogorván nézett. Mondjuk, Dulgass doktortól. - Á - mondom én -. Dulgass doktortól.. De hát miféle Dulgasstól? - Sam Dulgasstól - feleli kimérten. Tavaly meghalt. A hideg futkározott a hátamon. Még csak ez hiányzott! Ki beszél egy ilyen út előtt ezekről a dolgokról? Ezek a szemüvegesek fafejűek, semmit nem értenek... Elnyomtam a csikket a hamutartóban, és azt mondom: - Rendben van. Hol van most ez a te Tendered? Sokáig kell még várni rá? Egyszóval erről a témáról több szót nem ejtettünk. Kirill telefonált az állomásra, igényelt egy „repülő bárkát", én meg fogtam a térképet, és megnéztem, mi mindent rajzoltak bele. Jól van megrajzolva, szó se róla. Fotográfiai módszerrel, a magasból készült, jó nagyításban. Még a garázs kapuja mellett hányódó abroncs bordázata is látszik. Ha a magunkfajta „vadásznak" lenne ilyen térképe... egyébként a fene se venné hasznát éjjel, amikor a saját kezét sem látja az ember... Ekkor Tender is megjelent. Vörösen, kifulladva. Megbetegedett a kislánya, orvos után szaladgált. Elnézést kért a késésért. Nahát, mi szép ajándékkal vártuk - indulás a Zónába. Az első pillanatban még szuszogni is elfelejtett a szerencsétlen. „Hogyhogy a Zónába? - kérdi. Mért pont én?” De amikor a dupla prémiumról hallott, és arról, hogy Red Schuchart is megy, magához tért, és újból szuszogni kezdett. Egyszóval lementünk a „budoárba". Kirill az engedélyek után rohangált, bemutattuk őket még egy őrmesternek, aztán ez az őrmester kiadott nekünk egy-egy munkaruhát. Ez aztán hasznos dolog. Ha piros színét át lehetne festeni egy megfelelő más színre - bármelyik „vadász" szemrebbenés nélkül ötszáz pénzt is adna érte. Már rég megfogadtam, hogy ügyeskedem egy kicsit, és feltétlenül leakasztok egyet. Első pillantásra semmi különös nincs rajta, úgy néz ki, mint egy búváröltözék, és a sisakja is olyan, mint a búvároké, nagy ablakkal az elején. Vagyis nem annyira búvárruhára, mint inkább a lökhajtásos pilóták vagy, mondjuk, az űrhajósok öltözékéhez hasonlít. Könnyű, kényelmes, sehol sem szorít, és a hőség sem kínoz benne. Ilyen ruhában akár tűzbe is mehet az ember, és semmilyen gáz nem hatol át rajta. Még a golyó - azt beszélik még az sem üti át. Persze a tűz is, a gáz is meg a golyó is - mind földi, emberi dolgok. A Zónában semmi
106
ilyesmi nincs, a Zónában mindettől nem kell tartani. Bizony, mit szépítgessük a dolgot, ezekben a munkaruhákban is meghalnak ott az emberek. Más lapra tartozik, hogy enélkül bizonyára még többen halnának meg. A „csípős pillékkel" szemben például ezek a munkaruhák százszázalékos védelmet nyújtanak. Vagy az „ördögkáposztával" szemben... Na, jól van. Magunkra húztuk a munkaruhát, átraktam a csavarokat a zacskóból a zsebembe, és az intézet udvarán át indultunk a Zóna felé. Nálunk így szokás, hogy mindenki lássa: lám csak, itt mennek a tudomány hősei, hogy az emberiség, a tudás és a szentlélek nevében feláldozzák életüket, ámen. És valóban - mindegyik ablakban, egészen a tizenötödik emeletig ott tolonganak, épp csak a zsebkendőikkel nem integetnek, és a zenekar hiányzik. - Lépés igazodj! - mondom Tendernek. - Hasat behúzni, trotyli-brigád. A hálás emberiség nem felejt majd el bennünket. Rám néz, és látom rajta, hogy nincs valami fényes hangulatban. De igaza is van, nincs ezen mit viccelni... De amikor a Zónába indul az ember, akkor két dolgot csináljon: vagy sírjon, vagy nevessen - én viszont születésem óta nem sírtam. Kirillre néztem. Egész jól tartja magát, csak az ajka mozog, mintha imádkozna. - Imádkozol? - kérdem. - Imádkozz csak - mondom imádkozz! Minél beljebb hatolsz a Zónába, annál közelebb kerülsz az éghez... - Mi van ? - kérdi. - Imádkozz! - kiáltom. - A „vadászokat" soron kívül engedik be a mennyországba! De hirtelen elmosolyodott, és jól hátba vágott: „Ne félj, velem nem érhet semmi baj, vagy ha ér is, egyszer halunk meg!" Becsszavamra, mulatságos alak. Leadtuk a kilépőnket az utolsó őrmesternek - ez alkalommal kivételesen egy hadnagy volt -, ismerem, az apja sírkövekkel kereskedik Rakspolléban; a „repülő bárka" már itt is van, idehozták a fiúk az állomásról, és pontosan a kijárat elé állították. Mindenki itt volt: a „mentők", a tűzoltók és a mi jeles csapatunk, a rettenthetetlen társaság - egy rakás jóllakott naplopó a helikoptereivel. Akár ne is lássam őket. Felmentünk a „bárkára", Kirill a kormányhoz állt, azt mondja nekem: - Na, Red, vezényelj! Én minden sietség nélkül lehúztam a cipzárat a mellemen, előszedtem a zsebemből egy üveget, jó alaposan meghúztam, visszatekertem a tetejét, és visszadugtam az üveget a helyére. Enélkül tehetetlen vagyok. Akárhányszor megyek a Zónába, enélkül képtelen vagyok. Mindketten engem néznek és várnak. - Na, szóval - mondom. - Benneteket nem kínállak, mert először megyek veletek, és nem tudom, hogyan hat rátok az alkohol. A következőkhöz tartsátok magatokat. Bármit is mondok, ti nyomban és maradéktalanul teljesítitek. Ha valaki késlekedik, vagy elkezd nekem kérdéseket feltenni, én ütni-vágni fogok, ahol csak érem, előre is elnézést kérek. Például, ha neked, Tender úr, megparancsolom, hogy állj kézre, és úgy sétafikálj, akkor te, Tender úr, abban a szent pillanatban köteles vagy felemelni azt a széles hátsódat és teljesíteni, amit parancsoltam. Ha nem teljesíted, lehet, hogy soha többé nem látod viszont a beteg kislányodat. Értetted? Én viszont gondoskodom róla, hogy viszontlásd. - A legfontosabb, hogy te, Red, ne felejts el parancsot adni - szipog Tender, és vörös a feje, izzad, és az ajkát harapdálja. - Én akár a fogaimon is járok, ha kell, nemhogy a kezemen. Nem vagyok újonc. - Nekem mindketten újoncok vagytok - felelem. - Parancsot adni nem felejtek el, légy nyugodt. Egyébként tudsz „bárkát" vezetni? - Tud - mondja Kirill. - Jól vezet. - Akkor jó - mondom. - Hát... isten nevében. Leengedni az arcvédőket! Lassan előre az oszlopok mentén, magasság három méter! A huszonhetedik oszlopnál megállunk.
107
Kirill három méter magasságba emelte a „bárkát", és szép lassan előreindult, én pedig észrevétlenül hátrafordítottam a fejem, és a bal vállam fölött szép csendesen köptem egyet. Látom, a mentőosztag gárdistái már bemásztak a helikopterekbe, a tűzoltók tiszteletük jeléül felálltak, a hadnagy az átjáróban, az a hülye, tiszteleg, és mindannyiuk feje felett egy már megfakult hatalmas plakát: ,,Isten hozta önöket, jövevény urak!" Tender már éppen készülődött, hogy visszaintegessen nekik, de én úgy oldalba böktem, hogy nyomban kirepültek a fejéből az ilyesfajta ötletek. „Majd megmutatom én neked, az hiányzik, hogy búcsúzkodni kezdj!” Úsztunk. Tőlünk jobbra volt az intézet, balra a Pestis-negyed, mi pedig úsztunk egyik oszloptól a másikig, pontosan az utca közepén. Ó, milyen régen nem járt senki - sem gyalog, sem járműn - ezen az utcán! Az aszfalt összevissza repedezett, a repedéseket benőtte a fű, ez még emberi fű volt, a mi füvünk. De a bal kéz felőli járdán már fekete gyom nőtt, és ezen a fekete gyomon látszott, hogy a Zóna milyen élesen elkülöníti magát: az úttest mellett mintha kaszával vágták volna le a fekete gyomot. Nem, nem, ezek a jövevények mégiscsak rendszerető alakok. Hiszen még a „csípős pihe" is alig-alig került ki a Zónából a mi felünkre, bár úgy nézett ki, mintha a szél csak úgy hordta volna... A Pestis-negyedben a házakról lehullott a vakolat, holt házak ezek, bár az ablaküvegek majdnem mindenütt épségben megmaradtak, csak piszkosak, és ezért tűnnek vaknak. Éjszaka azonban, amikor ott mászol el mellettük, nagyon is jól látszik, hogy belül világít valami, mintha spiritusz égne, olyan kékes lángnyelvecskékkel. Ez a „boszorkánykocsonya", ami a pincékből tör fel. De ha csak így nézed, olyan az egész, mint egy lakónegyed, a házak olyanok, mint más házak, persze tatarozni kellene őket, de semmi különös nincs rajtuk, csak embereket nem látni. Ebben a kőházban élt többek között a számtantanárunk, csúfnevén Vessző. Unalmas alak volt és peches ember, ráadásul a második felesége épp a Látogatás előtt hagyta el; a lánya szemén meg hályog volt, emlékszem, mindig addig csúfoltuk, amíg sírva nem fakadt. Amikor kitört a pánik, a többiekkel együtt ő is egészen a hídig futott ebből a negyedből, egyetlen szál fehérneműben - hat kilométert, lélekszakadva. Aztán sokáig beteg volt, pestises, lejött róla a bőr, a körmei leváltak. Majdnem mindenki, aki ebben a negyedben lakott, elkapta, ezért is nevezték el Pestis-negyednek. Amabban a három kerületben pedig megvakultak az emberek. Most ezeket Első Vak, Második Vak, Harmadik Vak negyednek nevezik.. Nem vakultak meg teljesen, hanem valamiféle farkasvakságot kaptak. Egyébként azt mesélik, hogy nem fénytől vakultak meg, bár ilyen is volt, amint hírlik, hanem az erős dörgéstől. Azt mondják, olyan erővel dörgött, hogy nyomban megvakultak. Az orvosok pedig egyre csak azt hajtogatják: ez lehetetlen, emlékezzenek csak vissza jobban - de nem, azok egyre csak a magukét fújják: az erős dörgéstől vakultak meg. Rajtuk kívül azonban senki nem hallott semmit... Igen, mintha mi sem történt volna. Itt áll az üvegkioszk is, épen, egészben. A kapuban gyerekkocsi, még a rajta levő fehérnemű is mintha tiszta lenne... Csak antennák kerültek rá valamilyen faháncsszerű szálak nőtték be. A mi szemüvegeseink régen fenik már a fogukat ezekre az antennákra: bizony nem lenne érdektelen, ha szemügyre vehetnék, mi is ez a háncsszerűség - sehol máshol nincs ilyen, csak a Pestis-negyedben, és itt is csak az antennákon. És ami a legfontosabb: csak itt, mellettünk, épp az ablakok alatt. Tavaly azt találták ki, hogy helikopterről acélkötélen leengedtek egy horgonyt, és beleakasztották az egyik ilyen háncsszerűségbe. Alighogy meghúzták - hirtelen ssss! -, látjuk ám, hogy az antenna füstöl, a horgony füstöl, és maga a kötél is füstölni kezd, de nem egyszerűen csak füstöl, hanem olyan maró sistergéssel, akár egy csörgőkígyó. Nahát a pilóta, nemhiába hadnagy, rögtön kapcsolt, kidobta a kötelet, és elszelelt...
108
Itt van az az acélkötél is, itt csüng a föld fölött, majdnem a földig ér, és az egészet benőtte a háncs... így úsztunk szép könnyedén, egészen az utca végéig, a kanyarig. Kirill rám néz: beforduljunk? Intettem neki: a lehető leglassabban. Befordult a „bárkánk", és a legkisebb sebességgel megindult az utolsó emberi nyomok felett. Egyre közelebb és közelebb került a járda, „bárkánk" árnyéka már a gazra vetődött... Kész. Itt a Zóna. És nyomban a hideg kezd futkározni az ember hátán. Minden alkalommal ezt érzem, de mindmáig nem tudom, hogy vajon a Zóna fogadja így a látogatókat, vagy a „vadász" idegei borzolódnak fel. Minden alkalommal elhatározom: ha visszatérek, megkérdem, hogy mások is éreznek-e ilyesmit vagy sem - és minden alkalommal elfelejtem. Na, jól van, szép lassan végigcsúszunk az egykori konyhakertek fölött, a hajtómű egyenletesen zúg a lábunk alatt. És ekkor az én Tenderem nem bírta tovább. Az első oszlophoz sem értünk még, amikor fecsegni kezdett. Úgy, ahogy általában az újoncok fecsegnek a Zónában: a fogai egymáshoz koccannak, a szívverése kihagy, ezt viszont szégyelli, és nem tudja türtőztetni magát. Olyan ez szerintem, mint a hasmenés, az embertől teljesen független, egyre csak jön és jön. És mi mindent össze nem hordanak! Hol a tájért lelkesedik, hol pedig a jövevényeket illetően kezdi fejtegetni saját elképzeléseit, hol pedig olyasvalamit, ami egyáltalán nem is tartozik ide - mint ahogy most Tender teszi, az új öltönyéről locsog, és már nem tudja abbahagyni. Hogy mennyit fizetett érte, hogy milyen vékony gyapjú az anyaga, hogyan cserélte ki a szabó a gombokat... - Hallgass el - mondom. Szomorkásán rám nézett, megnyalta az ajkát, és újból rákezdte: mennyi selyem ment rá a bélésre. És már a konyhakerteket is elhagytuk, alattunk már az agyagos puszta, ahol régen a városi szemétlerakodó volt, és úgy érzem, mintha itt szellő fújdogálna. Csakhogy semmiféle szél nem volt, de itt hirtelen mintha fújna, porgomolyok futkároznak, és mintha hallanék is valamit. - Kuss, nyavalyás! - mondom Tendernek. Nem, sehogyan sem tudja abbahagyni. Most a lószőrről darál. Hát akkor elnézést. - Állj - mondom Kirillnek. Nyomban fékez. Jók a reflexei, ez igen. A vállánál fogva megragadom Tendert, magam felé fordítom, és lendületből ráhúzok egyet a tenyeremmel az arcvédőjére. Beleverte szegényke az orrát az üvegbe, behunyta a szemét, és elhallgatott. És amint elhallgatott, hallom: „Trrr... trrr... trrrr..Kirill rám néz, a fogát összeszorítja, a szája szorosra zárva. A kezemmel mutatom neki - állj meg, állj már meg az isten szerelmére, ne mozdulj! De hisz ő is hallja ezt a recsegést és mint minden újonc, ő is azt érzi, hogy cselekednie kell, csinálnia kell valamit. - Hátramenet? - suttogja. Én csak elkeseredetten csóválom a fejem, az öklömet rázom közvetlenül a sisakja előtt: hallgass már, az isten megáldjon! Ó, az anyád! Ezekkel a szemüvegesekkel soha nem tudod, hova is nézz: hol a mezőre kell figyelned, hol pedig rájuk. És most egyszerűen mindent elfelejtettem. A régi szemétkupac fölött, az üvegtörmelék és a különböző rongyok fölött végigkúszott valamilyen remegésféle, mint ahogy délben a forró levegő megremeg a vastető felett, átbukott a kupacon, és továbbment, tovább, tovább, pontosan az oszlop mellett, keresztezte utunkat, az út felett megtorpant, ott állt egy fél másodpercig - vagy csak nekem rémlett úgy? -, aztán eltűnt a mezőn, a bokrok mögött, az agyagos kerítések mögött, ott, a régi autótemetőnél. Ezek is tudták, hogy hová kell az utat építeni: a mélyedésekbe! De hát én is jó kis alak vagyok, hová tettem a szememet, amikor a térképüket dicsértem! - Lassan előre - mondom Kirillnek.
109
- Mi volt ez? - A fene tudja... Volt nincs, hála istennek, hogy eltűnt. És kapcsold ki magad. Te most nem ember vagy, érted? Te most gép vagy, az én karom. Ekkor azonban észbe kaptam, hogy engem is kezd hatalmába keríteni valami szómenésféle. - Elég volt - mondom. - Egy szót se többet! A szellő mintha elült volna, körös- körül semmiféle buta zaj nem hallatszik, csak a gép motorja zúg nyugodtan, szinte álmosan. Körülöttünk süt a nap, hőség van... a garázs fölött délibáb. Úgy tetszik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, egymás után úsznak el mellettünk az oszlopok. Tender hallgat, Kirill is hallgat. Semmi vész, fiúk, a Zónában is lélegezhet az ember, ha ügyes. És íme, itt a huszonhetedik oszlop - egy vaspózna, rajta piros kör, közepén a 27-es számmal. Kirill rám nézett, intettem neki, és a „bárka" megállt. Hátravan még a feketeleves. Most a teljes nyugalom a legfontosabb. Nem kell sehová sietnünk, szél sincs, a látási viszonyok jók, minden olyan közel van, mintha a tenyerünkön tartanánk. Itt húzódik az árok, ahol a Csiga otthagyta a fogát - valami tarka dolog látszik ott, talán az ő rongya. Ócska alak volt, isten nyugosztalja, kapzsi, buta, piszkos, csak az ilyenek szűrik össze a levet a Döggel, az ilyeneket a Dög már messziről megismeri és lerohanja... Általában azonban a Zóna nem kérdi, rossz voltál vagy jó; de köszönettel tartozunk neked, mert mint kiderült te, Csiga, hülye voltál ugyan, még az igazi nevedre sem emlékszik senki, de az okos embereknek megmutattad, hová nem szabad lépniük... Hát így. Persze az lenne a legjobb, ha kijutnánk az aszfaltúira. Az aszfalt egyenletes, ott minden sokkal jobban kivehető, és az a repedés rajta, már az is ismerős. Csak ezek a kis halmok nem tetszenek nekem. Ha egyenesen az aszfaltúihoz mennénk, éppen ezek között kellene elhaladnunk. Úgy állnak, mintha gúnyosan mosolyognának és várnának. Nem, nem megyek el köztetek. A „vadász" második parancsolata; akár balra, akár jobbra, de százlépésnyi távolságban tiszta legyen a terep. Ezen a bal oldali dudoron azonban keresztül lehet bukni... Igaz, nem tudom, mi van ott mögötte. A térkép szerint állítólag semmi, de hát ki hisz a térképeknek?... - Figyelj csak, Red - suttogja Kirill. - Ne ugorjunk egyet? Húsz métert magasba, és aztán nyomban lefelé, és már ott vagyunk a garázsnál, hm? - Hallgass, te hülye - mondom. - Ne zavarj, hallgass. Még hogy felfelé. És ha ott a húszméteres magasságban véged van? Még a csontjaidat sem szedik össze. Vagy ha előbukkan valahonnan a „szúnyoglegelő'', akkor nemcsak hogy a csontjaid sem maradnak meg, de még egy kis nedves folt sem. Jaj, ezek a hazardőrök, nem bírnak magukkal, gyerünk, ugorjunk... Hogy miképpen jutunk el a dudorig, az világos, ott pedig leállunk, körülnézünk. Bedugtam a zsebembe a kezem, és előszedtem egy maréknyi csavart. Megmutattam őket Kirillnek, és azt mondtam; - Ismered a Hüvelyk Matyit? Tanultátok az iskolában? Hát most minden fordítva lesz. Nézd csak!..... És ledobtam az első csavart... Közeire dobtam, ahogy kell. Vagy tízméternyire. A csavar normálisan ért földet. Láttad? - Na és? - mondja erre. - Nem „na és", hanem azt kérdem, hogy láttad-e? - Láttam. - Most a lehető leglassabban kormányozd a „bárkát’' ehhez a csavarhoz, és kétlépésnyire tőle, anélkül hogy odamennél, állj meg. Érted? - Értem. A gravikoncentrátumokat kelesed? - Azt keresem, amit kekk. Várj ledobok még egyet. Figyeld, hová esik, és le ne vedd róla többé a szemed. Eldobtam még egy csavart. Ez is ugyanolyan szabályosan ment, mint a másik, s az első mellé esett le. - Gyerünk! - mondom.
110
Elindította a „bárkát". Az arca nyugodt lett, szinte felderült: úgy látszik, megértette. Ezek a szemüvegesek mind ilyenek. Számukra az a legfontosabb, hogy valamilyen nevet találjanak a dolognak. Amíg nem jönnek rá, még rájuk nézni is rossz, a hülyék hülyéi. De amint kiagyalnak valamilyen gravikoncentrátort - akkor mindent megértenek, és nyomban könnyebb a lelkűk. Elhagytuk az első csavart, a másodikat, a harmadikat. Tender sóhajtozik, egyik lábáról a másikra áll, és jó nagyokat ásít az idegességtől, amolyan kutyanyüszítéssel - elbágyadt szegényke. Semmi vész, ez csak hasznára válik. Lemegy róla öt kiló, jobb ez minden fogyókúránál... Ledobtam a negyedik csavart is. Valahogy nem úgy esett. Nem tudnám megmagyarázni, mi az oka, de érzem, hogy nem úgy, és megragadom Kirill karját. - Állj! - mondom. - Egy tapodtat se tovább... Fogtam az ötödik csavart, és magasabbra és messzebbre dobtam. Itt van, ez a „szúnyoglegelő". A csavar felfelé még normálisan szállt, és úgy látszott, hogy lefelé is normálisan megy, de félúton mintha valaki odébb lökte volna, de úgy, hogy azután eltűnt a szemünk elől, akárha iszapba esett volna. - Láttad? - suttogom. - Csak moziban - mondja, és egész testével előrehajol, épp hogy ki nem esik a „bárkából". - Dobj oda még egyet, jó? Nevetséges! Egyet! Azzal az eggyel talán mész valamire? Eh, tudomány!... Na, jól van. Odahajigáltam még vagy nyolc csavart, amíg a tisztás foltját körbe nem jelöltem. Az igazat megvallva, hét is elegendő lett volna, de egyet kimondottan az ő kedvéért dobtam oda, egyenesen a közepébe - hadd gyönyörködjön a koncentrátumában. Úgy huppant a talajba, mintha nem is csavar, hanem egy ötpudos súly zuhant volna le Leesett - és csak egy lyuk maradt az agyagban. Kirill szinte nyögött a gyönyörűségtől. - Na, jól van - mondom. - Szórakoztunk egy kicsit, elég volt. Ide nézz. Kijelölöm az átjárót, le ne vedd róla a szemed. Röviden szólva kikerültük a „szúnyoglegelőt", és felemelkedtünk a dombocskára. Ez a dombocska... A mai napig észre sem vettem. Igen... Ott lógtunk a domb fölött, az aszfaltot akár kézzel is elérhetnénk, talán húszlépésnyire van tőlünk. A hely igen tiszta, minden kis fűszál, minden kis repedés látszik. Úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben. Dobd le a csavart, és isten nevében... De képtelen vagyok ledobni. Magam sem értem, mi történt velem, hogy nem tudom rászánni magam a csavar ledobására. - Na, mi van? - kérdi Kirill. - Miért állunk? - Várj - mondom neki. - Hallgass már el, az isten szerelmére! Most, gondolom, most ledobom, aztán szép nyugodtan átmegyünk, mintha zsíron csúsznánk, meg se rezdül a fű, fél perc az egész, ott pedig már az aszfalt van. És ekkor hirtelen elönt a verejték! Még a szemem is tele lett, és már azt is tudom, hogy nem fogom odadobni a csavart. Balra akár kettőt is. Bár az út arrafelé hosszabb, és még köveket is látok arra, mégis oda akarom dobni, előre viszont semmi pénzért. És a végén bal felé dobtam. Kirill nem szólt semmit, odakormányozta a „bárkát", a csavarhoz vitte, és csak ekkor nézett rám. És úgy látszik, az arckifejezésem nem volt valami biztató, mert nyomban elfordította rólam a tekintetét. - Semmi vész - mondom neki. - Kerülő úton hamarabb. - És ledobtam az utolsó csavart az aszfaltra.
111
Azután már egyszerű volt. Megtaláltam a repedést, egészen tiszta maradt, semmilyen vacak nem nőtte be, a színe sem változott meg, csak néztem, és csendben örvendeztem. És ez a repedés elvezetett bennünket a garázs ajtajáig, sokkal biztosabban, mint az oszlopok. Meghagytam Kirillnek, hogy másfél méternyire ereszkedjen le, hasra feküdtem, és benéztem a nyitott kapun. Eleinte a nap miatt semmit sem láttam. Aztán hozzászokott a szemem a félhomályhoz, és ekkor úgy láttam, hogy a garázsban szinte semmi sem változott. A gödörnél ugyanúgy állt a billenőautó, épségben, egyetlen folt, egyetlen lyuk sincs rajta, a cementpadlón körülötte minden ugyanúgy van, mint régen - talán azért, mert a gödörben kevés „boszorkánykocsonya" gyűlt össze, és azóta egyetlenegyszer sem löttyent ki belőle. Csak egyetlenegy dolog nem tetszett nekem: a garázs legmélyén, ahol a tartálykocsik állnak, valami ezüstösen csillog. Azelőtt ez nem volt. Rendben van, ha csillog, hát csillog, emiatt csak nem fogunk visszafordulni... Hiszen nem feltűnően csillog, csak épp hogy, egészen kicsit s megnyugtatóan, mondhatni otthonosan. Felemelkedtem, leporoltam a hasamat, és körülnéztem. Ott állnak a teherautók is a placcon, valóban, mintha teljesen újak lennének; azóta, hogy legutóbb itt jártam, szerintem még újabbak lettek, a benzintartály pedig, szegény, teljesen megrozsdásodott, hamarosan darabokra hullik. Itt kallódik az a tető is, ami be van jelölve a térképünkön... Nem tetszett nekem ez a tető. Az árnyéka olyan abnormis volt. A nap a hátunk mögött ragyogott, az árnyék pedig mintha felénk mutatott volna. Na, sebaj, még odébb van, dolgozni azért lehet. Mégis, mi lehet az, ami ott olyan ezüstösen csillog? Vagy csak képzelődöm? Jó lenne most rágyújtani, leülni szép csendesen és gondolkozni - miért csillog az a valami a tartályok fölött, és miért nem csillog mellettük... miért ilyen ennek a tetőnek az árnyéka?... A Dög mesélt valamit az árnyékról, valami egész vad dolgot, de teljesen veszélytelent... Itt az árnyékokkal megesik ilyesmi. Mégis, mi lehet az, ami olyan ezüstösen csillog? Pontosan olyan, mint a pókháló az erdőben a fákon. Miféle pók szőhette ezt? Én még egyszer sem láttam a Zónában pókokat vagy bogarakat. És ami a legrosszabb, az én „üreském" kétlépésnyire van ettől a tartálytól. Már akkor el kellett volna húznom, most semmi gondom nem lenne. De olyan rettenetesen nehéz az a vacak, hiszen tele van - felemelni még csak felemelem valahogy, de a hátamon cipelni, ráadásul éjszaka és négykézláb... Aki soha nem cipelt még ilyen „üreskét", az próbálja meg, pontosan olyan, mintha egy púd vizet kellene vödör nélkül elhordania. Menjünk vagy sem? Menni kell. Jó lenne inni egyet... Tenderhez fordultam, és azt mondtam neki; - Kirillel most bemegyünk a garázsba. Te itt maradsz a kormánynál. De a parancsom nélkül hozzá nem nyúlsz, bármi történjen is. Még akkor sem, ha a föld megindul alattad. Ha begyulladsz, rád találok a túlvilágon. Komolyan bólintott: „nem fogok begyulladni". Az orra, akár egy érett szilva, jó alaposan beverhette az előbb... Ekkor szép óvatosan leengedtem a hágcsókat, még egy pillantást vetettem arra az ezüstös csillogásra, intettem Kirillnek, és kezdtem leereszkedni. Leálltam az aszfaltra, s vártam, amíg ő is leereszkedik a másik hágcsón. - Ne siess - mondom neki. - Ne siess. Minél kisebb port kavarj. Ott állunk az aszfalton, a „bárka" mellettünk himbálódzik, lábunk alatt rezeg a hágcsó. Tender kidugta a kobakját a korláton, bennünket néz, a szemében keserűség. Menni kell. Azt mondom Kirillnek: - Mögöttem gyere, a nyomomban, két lépés távolságra mögöttem, a hátamat nézd, ne bámészkodj. És elindultam. A küszöbön megálltam, szétnéztem. Mennyivel egyszerűbb nappal dolgozni, mint éjszaka. Emlékszem, hogy feküdtem itt, éppen ezen a küszöbön. Sötét van, mint a néger gyomrában, a gödörből a „boszorkánykocsonya" öltögeti nyelvecskéit, melyek kékek, akár a spirituszláng, ós ami kellemetlen - semmit nem világít a nyomorult, sőt, ezektől a lángocskáktól szinte még sötétebb lesz minden. És most - ez az! Szemem hozzászokott a
112
félhomályhoz, minden olyan közel került, mintha a tenyeremen lenne, még a legsötétebb sarkokban is látom a port. És valóban, ott csillog valami, ezüstös színű szálak húzódnak a tartálytól a mennyezet felé - nagyon hasonlít az egész egy pókhálóra. Magam mellé kéne állítanom Kirillt, s megvárni, amíg az ő szeme is hozzászokik a félhomályhoz, meg kellene mutatni neki ezt a pókhálót, megbökdösni ujjal. De én megszoktam, hogy egyedül dolgozom. Befelé haladtam, egyenesen a tartálykocsik felé. Az „üreske" mellett leguggoltam, ehhez úgy látszik - nem ér el a pókháló. Megfogtam az egyik végét, és azt mondom Kirillnek: - Na, fogd, de el ne ejtsd, nehéz... Ránéztem, és a torkom összeszorult; egyetlen hang sem jött ki rajta. Kiáltani akarok: állj, mondanám, megállj! - de nem tudom! De bizonyára nem is lett volna rá időm, oly gyorsan történt az egész. Kirill átlépett az „üreskén", háttal a tartályok felé fordult, és egész hátával hozzáért ehhez az ezüstös csillogáshoz. Behunytam a szemem. Minden megdermedt bennem, nem hallok semmit, csak azt, ahogy a pókháló végighasad. Olyan száraz reccsenéssel, mintha egy közönséges pókháló hasadna meg, csak természetesen hangosabban. Ott guggolok csukott szemmel, kezem-lábam nem érzem. Kirill pedig * így szól: - Na, mit vacakolsz? Visszük már? - Vigyük - felelem. Felemeltük az „üreskét", oldalazva a kijárathoz cipeltük. Fene nehéz a dög, még kettőnek sem gyerekjáték. Kiértünk a napra, megálltunk a „bárka" mellett. Tender már nyújtotta is felénk a mancsát. - Gyerünk - mondta Kirill egy-kettő... - Nem - felelem -, várj. Először letesszük. Letettük. - Fordulj meg - mondom -, mutasd a hátad. Egy hang nélkül megfordult. Nézem - nincs a hátán semmi. Nézem innen, nézem onnan, semmi. Ekkor visszafordulok, és megnézem a tartályokat. Ott sincs semmi. - Figyelj csak - mondom Kirillnek, és egyre csak a tartályokat bámulom. - Te láttad azt a pókhálót? - Miféle pókhálót? Hol? - Jól van - mondom. - Kegyes hozzánk a jóisten. - Magamban pedig azt gondolom, hogy egyelőre nem tudni, tényleg az-e. - Na, gyerünk. Felraktuk az „üreskét" a „bárkára", és a fenekére állítottuk, hogy ne himbálóddzon. Ott állt kéken, úján, tisztán, a napsugarak táncolnak a rézkorongokon, és a sötétkék folyadék sugárban folyik ide-oda közöttük. És most látszik, hogy nem is „üreske" ez, hanem valamilyen edényféle, olyan, mint egy üveg, amelyben kék spiritusz van. Gyönyörködtünk benne, aztán magunk is felmásztunk a „bárkára", és szó nélkül elindultunk visszafelé. Micsoda mázlisták ezek a tudósok! Először is nappal dolgoznak. Másodszor csak bejutniuk nehéz a Zónába, a Zónából visszafelé a „bárka" maga is kitalál, van egy olyan berendezése, egy útrögzítő, vagy mi a csoda, amely pontosan ugyanazon az úton vezeti vissza, amelyen odafelé haladt. Úszunk visszafelé, megismétlünk minden manővert, megállunk, lógunk egy keveset a levegőben - és tovább, elhaladunk a csavarjaim fölött, akár össze is lehetne őket szedni és visszatenni a zacskóba. Útitársaim persze felélénkültek. A fejüket forgatják, félelmükből szinte semmi sem maradt, csupán a kíváncsiság és az öröm, hogy minden szerencsésen alakult. Fecsegni kezdtek. Tender hadonászik és fenyegetőzik, hogy megebédel, és nyomban visszatér a Zónába - lefekteti a garázshoz vezető utat. Kirill viszont megragadta a ruhám ujját, és magyarázni kezdett erről a gravikoncentrátumról, vagyis a „szúnyoglegelőről". Én persze, igaz, hogy nem azonnal, de lecsillapítottam őket. Szép nyugodtan elmagyaráztam nekik, hogy örömében hány hülye veszett már oda a visszafelé vezető úton.
113
• - Hallgassatok - mondom -, és nézzetek szét, ahogy kell, különben úgy jártok, mint a „Hüvelyk Matyi Lyndon". Ez hatott. Még csak meg sem kérdezték, hogy mi történt a Hüvelyk Matyi Lyndonnal. Úszunk visszafelé a csendben, nekem meg folyton csak egyvalami jár az eszemben: hogyan fogom letekerni az üveg kupakját. Elképzelem magamban, hogyan nyelem le az első kortyot, de a szemem előtt ott lebeg az a pókháló. Rövidre fogva, kikeveredtünk a Zónából, a „bárkával" együtt betereltek bennünket a „tetvetlenítőbe", vagy tudományosabban szólva az egészségügyi hangárba. Háromszor mostak meg forró vízben és háromszor valamilyen lúgosban, besugároztak, beszórtak valamivel, ismét megmostak, aztán megszárítottak, és azt mondták: - Mehettek, fiúk, szabadok vagytok! Tender és Kirill elcipelték az „üreskét". Összefutott a nép, hogy megnézzék - alig lehetett áttörni, és ami jellemző: mindenki csak bámészkodik, és üdvrivalgásokat hallat, de hogy fogják magukat, és segítenének a fáradt embereknek cipelni - erre egyetlen merész vállalkozó sem akadt. Jól van, engem mindez nem érint. Engem most semmi sem érint. Lehúztam magamról a munkaruhát, egyenest a földre hajítottam - az őrmesterek majd felszedik -, és elindultam a zuhanyozóba, mert tetőtől talpig nedves voltam. Bezárkóztam a fülkébe, előhúztam a flaskát, lecsavartam a kupakját, és úgy rátapadtam, mint a poloska. Ott ülök a kispadon, a térdeim remegnek, a fejem üres, a lelkem üres, s úgy szívom magamba az alkoholt, mint a vizet. Élek. Kiengedett a Zóna. Kiengedett, az aljas. Élek. A szemüvegesek ezt nem érthetik meg. És végigfolynak a könnyek az arcomon - talán az italtól, vagy nem is tudom, mitől. Az utolsó cseppig kiittam az üvegből, én vizes vagyok, az üveg meg száraz. Utolsó kortyra persze nem futotta. Na, sebaj, ezen majd segítünk. Most mindent rendbe fogunk hozni. Élek. Rágyújtottam, üldögélek. Érzem, most már kezd elmúlni. Eszembe jutott a prémium. Ez nálunk az intézetben elég tiszta ügy. Akár már most is odamehetek, és megkaphatom a borítékot. De az is lehet, hogy ide hozzák, egyenest a zuhanyozóba. Kezdtem szép lassan levetkőzni. Levettem az órámat - nézem, édes istenem, öt óra néhány percet töltöttünk a Zónában! Öt órát! Szinte beleremegtem. Igen, uraim, a Zónában megáll az idő. Öt óra... Ha pedig azt firtatnánk, hogy a „vadász” számára mennyi az az öt óra? Mint köpni egyet és elkenni. Hát tizenkét órát nem akarsz? Hát két napot, amikor egy éjszaka alatt nem sikerült, egész nap a Zónában fekszel, a pofád a földbe fúrva, és már nem is imádkozol, mintha már félrebeszélnél, és magad sem tudod, holt vagy vagy eleven... és második nap éjjel megcsináltad, amit kell, visszatértél a szajréval a határhoz, de ott géppuskás őrök vannak, akik gyűlölnek, de abban semmi örömüket nem lelik, hogy letartóztatnak, halálosan félnek tőled, hogy megfertőzöd őket, igyekeznek kinyírni, minden ütőkártya az ő kezükben van - aztán mehetsz és bizonygathatod, hogy törvénytelenül nyírtak ki... Tehát ismét arccal a föld felé, imádkozni hajnalig, és aztán megint a sötétedésig, a szajré ott fekszik melletted, de még azt sem tudhatod, hogy tényleg csak simán ott fekszik, vagy esetleg szép csendben megöl. Vagy mint a Csontos Isaac, letévedt az útról, és hajnalban elakadt két árok között, se jobbra, se balra. Két óra hosszat lövöldöztek rá, de képtelenek voltak eltalálni. Két órán keresztül halottnak tettette magát. Hála istennek bevették, és végül elmentek. Később láttam őt - nem ismertem rá, úgy meg volt törve, ahogy csak ember meg lehet... Letöröltem a könnyeimet, és megeresztettem a vizet. Sokáig mosakodtam. Forró vízzel, aztán hideggel, ismét forróval. Egy egész darab szappant elhasználtam. Aztán megelégeltem. Elzártam a vizet, és hallom: kopognak az ajtón, és Kirill vidáman beordít: - Hé, „vadász", mássz ki! Zöld hasúakat hoztam! Zöld hasúakat - ez aztán pompás! Kinyitottam az ajtót, ott áll Kirill gatyában, vidáman, semmi melankólia, és egy borítékot nyújt felém.
114
- Nesze - mondja. - A hálás emberiségtől. - Köpök én a te emberiségedre. Mennyi van benne? - Kivételesen és a veszélyes körülmények között tanúsított hősies viselkedésedért - a fizetésed duplája. Igen. Így meg lehet élni. Ha itt nekem minden „üreskéért" dupla fizetést adnának, Ernestet már réges-régen elküldtem volna valahová. - Na, mi van, meg vagy elégedve? - kérdezi Kirill, s csak úgy ragyog, fülig ér a szája. - Nem rossz - mondom. - Hát te? Nem válaszolt. Átölelte a nyakamat, verejtékes melléhez szorított, megölelt, ellökött, és eltűnt a szomszéd fülkében. - Hé! - kiáltok utána. - Hát Tender? A gatyáját mossa? - Ugyan! Tendert megrohanták az újságírók, csak látnád, milyen fontos személyiség lett... Olyan kompetenciával adja elő nekik... - Mivel adja elő? - kérdem. - Kompetenciával. - Jól van, Sir. Legközelebb majd egy szótárt is magamhoz veszek, Sir... - Ekkor mintha villám csapott volna belém. - Várj csak, Kirill - mondom neki. - Gyere ki egy kicsit. - De már pucér vagyok - feleli. - Nyugodtan gyere, nem vagyok én kisasszony. Kijött. Vállánál fogva megragadtam, megfordítottam. Nem. Csak úgy tűnt. A háta tiszta. Csak az izzadságcsíkok száradtak meg rajta. - Mit akarsz te állandóan az én hátamtól? - kérdezi. Belerúgtam hátulról, visszamentem a zuhanyozóba, és magamra zártam az ajtót. Az idegeim, hogy a fene vinné el! Ott is káprázik a szemem, itt is káprázik... A fenébe is az egésszel! Ma leiszom magamat a sárga földig. Richardot kellene megkopasztani, igen! Ámbár ahogy az az alak játszik... Semmilyen kártyával nem lehet rászedni. Én már megpróbáltam átejteni, a kártyákat is kicseréltem az asztal alatt, meg másképpen is... - Kirill! - kiáltom. - Eljössz ma a Borzscsba? - Az nem Borzscs, hanem Borscs, hányszor mondjam neked? - Hagyd el! Az van odaírva, hogy Borzscs. Te csak ne akard a saját elképzeléseidet ránk erőltetni. Szóval eljössz vagy sem? Jó lenne Richardot megkopasztani... - Nem tudom, Red. Te az egyszerű lelkeddel, ugye, fel sem fogod, milyen dolgot cipeltünk ide... - Te talán tudod? - Egyébként én sem. Ez igaz. De most már, először is érthető, hogy mire szolgáltak ezek az „üreskék'', másodszor, ha az egyik ötletem helyesnek bizonyul... írok egy cikket, amit személyesen neked fogok ajánlani: Redrick Schuchartnak, a tiszteletbeli „vadásznak", hálám és tiszteletem jeléül. - Mire aztán két évre lesittelnek - felelem. - Viszont bevonulsz a tudományba. Ezt a dolgot úgy fogják majd hívni, hogy „Schuchartedények". Jól hangzik? Amíg így húztuk egymást, felöltöztem. Bedugtam az üres üveget a zsebembe, megszámoltam a pénzt, és elmentem. - Szerencsés Itt maradást, te bonyolult lélek... Nem válaszolt - nagyon hangosan zubogott a víz. A folyosón Tender urat látom személyesen, vörös és felfuvalkodott, akár egy pulyka Körülötte egész tömeg tolong - munkatársak, újságírók és néhány őrmester. (Épp most jöttek az ebédtől, a fogukat piszkálják), ő pedig összevissza locsog: „Az a technika, amellyel mi rendelkezünk, szinte százszázalékosan biztosítja a sikert és a biztonságot..." Ekkor észrevett engem, és egy kicsit tartózkodóbb lett a hangja - mosolyog, integet. Na, gondolom
115
magamban, ideje olajra lépni. Szedem a lábam, de nem sikerült. Hallom, hogy a nyomomban vannak. - Schuchart úr! Schuchart úri Csak néhány szót a garázsról. - Nincs mondanivalóm - felelem, és futásnak eredek. De ezektől nem lehet megszabadulni: az egyik balról tartja a mikrofont, a másik jobbról a fényképezőgépét. - Látott valami különöset a garázsban? Csak két szóval feleljen. - Nincs mondanivalóm! - mondom, és igyekszem a hátamat fordítani az objektív felé. - A garázs az garázs... - Köszönöm. Mi a véleménye a turboplatformokról? - A lehető legjobb - mondom, miközben megcélzóm a kijáratot. - Mit gondol a Látogatás céljáról? - Forduljanak a tudósokhoz - mondom, és hirtelen az ajtó mögött termek. Hallom, hogy kaparásznak. Ekkor azt mondom nekik az ajtón keresztül: - Melegen ajánlom, hogy faggassák ki Tender urat, mitől olyan az orra, mint a cékla. Ö ezt szerényen elhallgatja, de ez volt a legszórakoztatóbb élményünk. Hogy megindultak a folyosón! Akár a lovak, istenemre mondom! Vártam egy percet - csend. Kikukucskáltam - sehol senki. És fütyürészve elindultam. Lementem az átjáróba, odaadtam az égimeszelőnek a kilépőt, s látom ám, hogy tiszteleg. A nap hősének. - Pihenj! Meg vagyok elégedve magával - mondom. ö meg úgy vigyorog erre, mintha ki tudja, milyen bókot mondtam volna neki. - Hát Vörös, te igazán jó fej vagy - mondja. - Büszke vagyok rá, hogy ismerlek. - Miért? - kérdem tőle. - Lesz mit mesélni otthon, Svédországban a lányoknak? - Még kérded? - mondja. Hiába, rendes fiú. Bár őszintén szólva én az ilyen magasakat és pirospozsgásakat nem kedvelem. A lányok majd az eszüket vesztik értük; de miért, kérdem én? Hisz nem a termeten múlik... Megyek az utcán, és gondolkodom, mi is a helyzet. Süt a nap, köröskörül sehol egy lélek. Megkerültem a parkolóhelyet, ott pedig már a határ húzódik. Két járőrkocsi áll ott teljes szépségében; szélesek, sárgák, fényszórókkal és géppuskákkal felszerelve, no és természetesen a kék sisakosok az egész utcát elállják, nem lehet kikerülni őket. Megyek, a szemem a földre sütöm, jobb, ha most nem nézek rájuk, napközben jobb egyáltalán nem nézni őket: van ott egy-két pofa, akiket félek megismerni, nagy botrány lenne abból, ha megismerném őket. Szerencséjük van, istenemre mondom, hogy Kirill behozott az intézetbe, ezeket a rohadtakat kerestem akkor, és szemrebbenés nélkül elintéztem volna őket. Keresztül megyek a tömegen, előregörnyesztett vállal, már áttörtem rajtuk, amikor hallom ám: „Hé, vadászi" Na, ez rám nem vonatkozik, megyek tovább, előszedek egy cigarettát. Valaki utolér hátulról, és megragadja a ruhám ujját. Lerázom magamról a kezet, és félig visszafordulva, szép udvariasan megkérdem: - Mi az ördögnek akaszkodsz belém. Mister? - Állj meg, vadász - mondja erre ő. - Két kérdésem lenne. Ráemelem a tekintetem - Quoterblade kapitány. Régi ismerős. Már teljesen kiszáradt, olyan sárga lett az egész ember. - Á - mondom erőt, egészséget, kapitányi Hogy van a mája? - Hagyd a mellébeszélést - mondja nekem mérgesen, és szúrós szemmel néz rám. - Inkább azt mondd meg, miért nem állsz meg azonnal, ha szólnak. És most, honnan, honnan nem, két kék acélsisak is áll a háta mögött - a mancsuk a pisztolytáskán, a szemük ki sem látszik, csak az állkapcsuk mozog a sisak alatt. Honnan szedik ott, Kanadában ezeket az alakokat? Tenyésztésre küldték hozzánk, vagy mi? Nappal általában nem félek a járőrtől, kutatni azonban nagyon tudnak a patkányok, ez az adott pillanatban azonban egyáltalán nem érdekel.
116
- Hát nekem szólt, kapitány? Maga valamilyen vadászt emlegetett... - Ez azt jelentené, hogy te már nem vagy vadász ? - Miután az ön jóvoltából leültem a magamét, abbahagytam - mondom. - Köszönöm magának, kapitány, hogy akkor felnyitotta a szemem. Ha nem maga van ott, akkor... - Mit csináltál az előzónában? - Hogyhogy mit? Ott dolgozom. Már két éve. És hogy véget vessek ennek a kellemetlen beszélgetésnek, előszedem az igazolványomat, és megmutatom a kapitánynak. Kézbe vette a könyvecskémet, végignézett benne minden oldalt, minden pecsétet egyszerűen végigszagolt, majdhogy meg nem nyalt. Visszaadja a könyvecskét, elégedett, a szeme csak úgy csillog, és egészen kipirult. - Bocsáss meg, Schuchart. Ezt nem hittem volna. Tehát - mondja - nem voltak hiábavalóak a tanácsaim. Hát ez remek. Akár hiszed, akár nem, én már akkor tudtam, hogy viszed valamire. Nem hittem, hogy egy ilyen ember... Na, gondolom magamban, még egy melankolikust kigyógyítottam - de azért hallgatok, zavartan a földre sütöm a szemem, kontrázok neki, még a karomat is széttárom, s emlékszem, szégyenlősen egyik lábamról a másikra álltam. Ezek a gengszterek a kapitány háta mögött csak hallgattak, hallgattak, összezavarodtak, látom, valami vidámabb helyre húzódnak. A kapitány pedig a perspektíváról tart előadást nekem: a tanulás, úgymond, a fény, a nem tanulás az egyiptomi sötétség; az Isten, úgymond, a becsületes munkát szereti és jutalmazza, szóval ugyanazt a gátlástalan sódert nyomja, amit a tiszteletes a börtönben minden vasárnap. Én viszont inni szeretnék - már alig-alig türtőztetem magam. Sebaj, gondolom, ezt is kibírod, testvér. Red, tűrnöd kell I Sokáig nem bírja ezt a tempót, már kezd kifulladni... Szerencsémre ekkor az egyik járőrkocsi jelezni kezdett. Quoterblade kapitány körülnézett, elégedetten köhintett, és kezet nyújtott. - Hát akkor - mondja örülök, hogy megismerhettelek, Schuchart, mint becsületes embert. Nagyon szívesen meginnék veled egy pohárkával, az új ismeretségünk tiszteletére. Igaz, erőset nem szabad innom, az orvosok megtiltották, egy kis sört azonban szívesen eliszogatnék. De hát a szolgálati Sebaj, találkozunk még - mondja. Attól mentsen meg az isten - gondolom magamban. De megszorítom a kezét, és továbbra is irulok-pirulok, állok egyik lábamról a másikra; mindent úgy csinálok, ahogyan ő szeretné. Aztán végre elment, én pedig, mint akit puskából lőttek ki - gyerünk a Borzscsba I A Borzscs ilyenkor üres. Ernest a pult mögött áll, a poharakat törölgeti, majd a világosság felé tartja őket. Ez egyébként elképesztő; bármikor tér be ide az ember, ezek a bar-manok mindig a poharakat törölgetik, mintha ettől függne a lelkűk üdvössége. Elálldogál így akár egy napig is - tartja a poharat, hunyorog, a fény felé fordítva nézi, rálehel, és gyerünk, törölgetni, törli, törli, ismét megnézi, most már a talpán keresztül, és újból törli... - Szevasz, Ernest - mondom. - Eleget kínoztad már azt a poharat, a végén még lyukasra törlőd! Rám néz a poháron keresztül, morog valamit, mintha hasbeszélő lenne, s aztán minden fecsegés nélkül kitölt négyujjnyi italt. Felkapaszkodtam a bárszékre, nyeltem egyet, hunyorogtam, megráztam a fejem, megint nyeltem egyet. A hűtőgép zümmög, a zenegépből valami halk cincogás hallatszik. Ernest a következő pohárban szuszog - nyugalom, csend... Felhajtottam, a pultra tettem a poharat, Ernest késedelem nélkül tölt még egyszer négyujjnyit az áttetsző folyadékból. - Na, mi van, jobban érzed magad? - morogja. - Felengedtél egy kicsit? Te csak óvatosan törölgesd a poharat - mondom neki. - Tudod, volt egyszer egy ember, az is csak dörzsölte, dörzsölte, amíg elő nem csalogatta a rossz szellemet. - Ki volt az ? - kérdi Ernest bizalmatlanul. Volt egyszer itt egy ilyen barman - feleltem. - Még előtted.
117
- Na és? - Semmi. Mit gondolsz, mitől volt a Látogatás? Ez csak törölgetett, törölgetett... Mit gondolsz, kik látogattak meg bennünket, he? - Menj a fenébe! - mondja Ernest. Kiment a konyhába, s egy tányérral tért vissza - sült virslit hozott. A tányért letette elém, odalökte a ketchupöt, aztán ismét a poharakkal foglalkozott. Ernest érti a dörgést. Éles szeme van, nyomban észreveszi, hogy a „vadász” a Zónából jött, hogy lesz szajré, és Érnie azt is tudja, hogy mi kell a „vadásznak" a Zóna után. Érnie a mi fajtánk. Belevaló gyerek. Amikor megettem a virslit, rágyújtottam, és azt kezdtem számolgatni, hogy Ernest mennyit kereshet rajtunk. Nem tudom, hogy mennyibe kerülnek ezek a holmik Európában, de fél füllel hallottam, hogy egy ilyen „üreske" például ott közel két és fél ezer, Érnie pedig csak négyszázat ad érte. Egy „elemet" ott száznál kevesebbért nem kapni, de nekünk csak húszat fizetnek. Bizonyára mással is ugyanez a helyzet. Igaz, átszállítani a szajrét Európába - az is pénzbe kerül. Ezt megkenni, azt megkenni, az állomásfőnököt is bizonyára pénzelniük kell... Egyszóval, ha jobban belegondolunk, Ernest nem is markol fel olyan sokat, tizenöt-húsz százalékot, nem többet, és ha lebukik, tíz év kényszer-munka.. . Jámbor elmélkedéseimet ekkor egy udvarias fej szakítja félbe. Nem is hallottam, hogy mikor jött be. Megjelenik a jobb könyököm mellett, és megkérdi: - Megengedi? - Miről van szó? - mondom. - Tessék. Alacsony, sovány, hegyes kis orr, pöttyös nyakkendő. Mintha ismerős lenne a fizimiskája, valahol már láttam, de hogy hol, nem emlékszem. Felmászik a mellettem levő bárszékre, és azt mondja Ernestnek: - Egy bourbonne-t legyen szíves. - És nyomban hozzám fordul. - Bocsásson meg, úgy rémlik, valahonnan ismerjük egymást. Ugye, a Nemzetközi Intézetben dolgozik? - Igen - mondom. - És maga? Ügyesen előkapja a zsebéből a névjegyét, és elém teszi. Elolvasom: Aloise Machno, a Kitelepítési Iroda teljhatalmú megbízottja. Persze hogy ismerem. Ráveszi az embereket, hogy költözzenek el a városból. Valakinek nagyon jól jönne, ha elutaznánk. Harmont-ban ugyanis körülbelül feleannyian maradtunk, mint azelőtt voltunk, ezeknek pedig teljesen meg kellene tisztítaniuk a várost. Odébb pöccintem a névjegyet, és azt mondom neki: - Nem, köszönöm. Nem érdekel. Tudja, arra vágyom, hogy a szülőföldemen haljak meg. - De miért? - kérdi élénken. - Bocsásson meg a tolakodásért, de mi tartja magát itt? Most aztán mondd meg neki egyenesen, hogy mi tart itt. - Hát hogy is mondjam. A gyermekkor édes emlékei. Az első csók a városi parkban. A mamácskám meg a papácskám. Amikor először verekedtem részegen ebben a bárban. A szívemnek oly kedves rendőrség... - Itt előhúztam a zsebemből a mocskos zsebkendőmet, és a szememhez emeltem. - Nem - mondom -, semmi pénzért! Rám nézett, lehajtotta a bourbonne-ját, és elgondolkozva így szólt: - Sehogyan sem tudom megérteni magukat, harmontiakat. A városban nehéz az élet. A hatalom a katonai szervek kezében van. Az ellátás sem valami fényes. A szomszédban a Zóna, úgy élnek, mint egy vulkán tetején. Bármelyik pillanatban kitörhet valamilyen járvány vagy valami, ami még ennél is rosszabb... Az öregeket még csak megértem. Azoknak nehéz elhagyni a megszokott helyet. De hát maguk... Maga hány éves? Huszonkettőhuszonhárom, nem több. Értse meg, a mi irodánk... jótékonysági intézmény, semmi hasznunk az egészből. Egyszerűen azt szeretnénk, hogy az emberek hagyják el ezt a pokoli helyet, és térjenek vissza az igazi életbe. Hisz biztosítjuk a költözési pénzt és az új helyen a munkalehetőséget. A fiataloknak, az olyanoknak, mint maga, a továbbtanulás lehetőségét... Nem, egyszerűen nem értem I - Hogyhogy - kérdem -, senki nem akar elköltözni ?
118
- Dehogyis, nem arról van szó, hogy senki nem akar... Egyesek ráállnak, különösen a családosok. De a fiatalság meg az öregek... Mondja meg, mit akarnak ebben a városban ? Hisz ez egy sárfészek, vidék... Ekkor azonban kiosztottam. - Aloise Machno úr - mondom neki. - Mindenben igaza van. A városunk... sárfészek. Mindig is az volt, az is marad. Csakhogy most e városé a jövő. Rajta keresztül olyasmi jut a maguk nyomorult világába, amitől ott minden megváltozik. Más lesz az élet, jobb, mindenkinek jut majd, amire csak szüksége van. Nesze neked sárfészek! Innen jön majd a tudás. És ha a tudás nem elegendő, gazdaggá teszünk mindenkit, a csillagokra repülünk, és eljutunk mindenhová, ahová csak akarunk... Hát ez a mi sárfészkünk. .. Ezen a ponton abbahagytam, mert észrevettem, hogy Ernest mélységes csodálkozással néz rám, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Általában nem szeretem mások szavait ismételgetni, még akkor sem, ha teszem azt, ezek a szavak tétszenek nekem. Annál is kevésbé, mivel ez az én számból olyan idétlenül hangzik. Amikor Kirill beszél, szívesen hallgatja az ember, még a száját is nyitva felejti. Pedig én ugyanazokat mondom, de valahogy egészen másképpen szól. Talán azért van ez, mert Kirill soha nem hoz szajrét Ernest pultjára. Na, jól van... Ekkor Érnie észbe kapott, és gyorsan töltött még vagy hatujjnyit: térj már észre, fiú, mi van ma veled? A hegyes orrú Machno úr pedig újból belenyalt a bourbonne-jába, és folytatta: - Igen, bizonyára... Az örök akkumulátorok, a „kék csodaszer"... Maga valóban azt hiszi, hogy úgy lesz, ahogyan mondta? - Ez már nem tartozik magára, hogy valóban hiszek-e abban, amit mondtam - feleltem. Én a városról beszéltem. Magamról csak annyit akarok mondani: mi mindent nem láttam én ott, a maguk Európájában! Azt hiszi, nem láttam, hogy unatkoznak? Nappal robotolnak, este a televíziót nézik, eljön az éjszaka - bemásznak a megunt asszony mellé a takaró alá, hogy korcs utódokat csináljanak. A sztrájkjaik, a tüntetéseik, az erőszak politikája... Koporsóban láttam a maguk Európáját, büdösen. - Miért éppen Európáról beszél? - Mindenütt ugyanez van, az Antarktiszon meg ráadásul még a hideg is. És ami a legcsodálatosabb: miközben ezt mondtam neki, teljes egészében hittem is, amit mondok. És a mi Zónánk, ez az álnok kígyó, ez a gyilkos, ebben a pillanatban százszor kedvesebb volt nekem, mint az ő Európájuk és Afrikájuk. Pedig még részeg sem voltam, hanem egy pillanatra elképzeltem, hogy elgyötörtén megyek hazafelé a munkából, egy csordában a többi hasonló hülyével, hogyan nyomnak mindenfelől a metrójukban, és elegem van már mindenből, és nem akarok már semmit. - Hát maga mit mond? - fordul a hegyes orrú Ernesthez. - Én nem érek rá - feleli Érnie komolyan. - Én nem vagyok már holmi taknyos kölyök. Minden pénzemet ebbe az üzletbe fektettem. Hozzám időnként maga a parancsnok, a tábornok is be-betér. Mi a fenének mennék el innen ? Aloise Machno úr belefogott, hogy számokkal magyarázzon el neki valamit, de én erre már nem figyeltem. Jót húztam a pohárból, kikotortam a zsebemből egy maroknyi aprót, lemásztam a bárszékről, és legelőször is bedobtam a zenegépbe egy csomó pénzt. Van ott egy dalocska: „Ne térj vissza, ha nem vagy biztos a dolgodban." Ez mindig jó hatással van rám a Zóna után... Na, szóval bömbölt a zenegép, fogtam a poharamat, és a sarokba vonultam, a „félkarú banditához'', hogy rendezzem régi tartozásaimat. Elszállt az idő, akár a madár... Már az utolsó nikkelemet tettem fel, amikor berontott Richard Nunan Gutalinnal. Gutalin már beszívott, ide-oda forgolódik, és keresi, hogy kinek húzhatna be egyet, Richard Nunan pedig gyengéden tartja őt, és viccekkel szórakoztatja. Szép kis párocska. Gutalin jól megtermett, fekete, mint a tiszti csizma, göndör hajú, a karja egészen a térdéig lóg, Dick viszont kicsi, kerek, az egész rózsaszínű, jóságos, épp csak a glória hiányzik a feje fölül.
119
- Ál - kiáltja Dick, amikor meglát engem. - Red is itt van! Gyere ide hozzánk, Red! - He-helyes! - ordítja Gutalin. - Az egész városban csak két rendes ember van... Red és én! Az összes többi: disznó, sátánfattyú! Red! Te is a sátánt szolgálod, de te azért mégiscsak ember vagy... Odamegyek hozzájuk a poharammal, Gutalin megragadja a zakómat, lenyom az asztaluk mellé, és azt mondja: - Ülj le, Vörös! Ülj le, sátán szolgája! Téged szeretlek. Zokogjunk az emberiség bűnei miatt. Hullassunk keserű könnyeket I - Hullassunk I - mondom. - Nyeljük a bűn könnyeit. - Mert eljön a nap - jövendöli Gutalin. - Már fel van kantározva a sápadt ló, és már lovasa is beakasztotta a lábát a kengyelbe. És hiábavalóak azok imái, akik eladták magukat a sátánnak. És csak azok menekülnek meg, akik hadba vonulnak ellene. Ti, ember gyermekei, sátán által elcsábítottak, sátáni játékokkal játszódók, sátáni kincsekkel kufárkodók: azt mondom néktek: „Vakok! Térjetek észre, amíg nem késői Tapossátok el a sátán bálványait I" - Hirtelen elhallgatott, mintha elfelejtette volna, hogy mi következik. - Adnak itt inni nekem? - kérdezte most már egészen más hangon. - És egyáltalán, hol vagyok? Tudod, Vörös, megint kirúgtak. „Agitátor" - azt mondják. Én meg azt magyarázom nekik: „Térjetek már magatokhoz, vakok, szakadékba zuhantok, és más vakokat is magatokkal rántotok." Kinevetnek. Na, én meg erre adtam a főnök pofájára, s eljöttem. Most majd lecsuknak. De miért ? Odajött Dick, egy üveget tett az asztalra. - Ma én fizetek I - kiáltottam oda Ernestnek. Dick rám pislogott. - Törvényes - mondom neki - ma a prémiumomat isszuk el. - A Zónában jártál? - kérdi Dick. - Kihoztatok valamit? - Egy teli „üreskét" - felelem. - És ráadásul a teli gatyánkat. Töltesz már vagy sem? - Egy „üreskét"! - zúg bánatosan Gutalin. - Holmi üreskékért az életedet kockáztattad I Életben maradtál, de a sátánnak még egy termékét hoztad a világba. És honnan is tudhatnád te, Vörös, mennyi bűn és bánat... - Hagyd már abba, Gutalin - mondom neki kimérten. - Énekelj, és örülj neki, hogy élve visszajöttem. A sikerre, fiúk! Jól csúszott a sikerre. Gutalin teljesen besavanyodott - ott ül és sír, folyik a könny a szeméből, akár a vízcsapból. Semmi vész, ismerem. Ez egy olyan stádiumféle nála - elborítják a könnyek, és arról prédikál, hogy a Zóna, úgymond, a sátán incselkedése, semmit sem szabad kihozni onnan, amit pedig már kihordtunk, vissza kell vinni, és úgy élni, mintha a Zóna egyáltalán nem is létezne. Visszaadni a sátánnak, ami a sátáné. Szeretem ezt a Gutalint. Általában szeretem a csodabogarakat. Ha van pénze, bárkitől alkudozás nélkül megveszi a szajrét, annyiért, amennyit csak kérnek érte, aztán éjszaka visszaviszi a Zónába, és ott elássa. Istenem, hogy üvölt! De semmi vész, majd rendbe jön. - Hát az meg micsoda . mi az a teli,,üreske" ? - kérdi Dick. - Az egyszerűt ismerem, de milyen a teli ? Először hallok róla. Elmagyaráztam neki. A fejét csóválta, cuppogott. - Ez igen - mondja ez érdekes. Ez újdonság. Kivel jártál ott? Az orosszal? - Igen - felelem. - Kirillel és Tenderrel. Tudod, a laboránsunk. - Biztos kínlódtál velük... - Egyáltalán nem. Egészen jól tartották magukat. Különösen Kirill. Született „vadász” mondom. - Ha több tapasztalata lenne, ha kivernék belőle a gyermeteg igyekezetét, akár mindennap elmennék vele a Zónába. - És minden éjszaka? - kérdi részeg röhögéssel. - Hagyd már abba - mondom neki. - Ez nem vicc...
120
- Tudom - mondja erre. - Ez nem vicc, az ilyesmiért viszont jól pofán kéne csapni. Tartsd számon, hogy két pofonnal adósod vagyok... - Kinek jár két pofon? - ébredt fel Gutalin. - Ki van itt? Megragadtuk a kezét, alig bírtuk visszanyomni a helyére. Dick egy cigarettát dugott a fogai közé, és odahajolt az öngyújtóval. Lecsillapítottuk. Eközben egyre többen és többen lettek. A pultot már ellepték, sok asztal is foglalt volt. Ernest kihívta a lányait, azok futkostak, hordták a rendeléseket, kinek sört, kinek koktélt, kinek tisztán. Én nézelődtem, az utóbbi időben sok ismeretlen ember tűnt fel a városban - egyre több tejfölösszájú, tarka, földig érő sállal. Megemlítettem ezt Dicknek. Dick bólintott. - Hát hogyne - mondta. - Nagy építkezés kezdődik. Az intézet három új épületet épít, ezenkívül arra készülnek, hogy a Zónát fallal veszik körül - a temetőtől egészen a régi legelőig. A vadászok számára véget érnek a szép idők... - Mikor jártak szép idők a vadászokra? - mondom erre. Magamban meg azt gondoltam: „Na, még csak ez hiányzott, szép kis hírek. Lőttek a mellékesnek. De talán jobb is így, kevesebb a kísértés. Nappal fogok a Zónába járni, mint a rendes emberek, pénz az persze nem lesz annyi, de mennyivel veszélytelenebb. Báfka, munkaruha, ez is, az is, és köpni az őrökre... A fizetésből is meg lehet élni, inni pedig a prémiumból fogok." De valahogy elfogott a szomorúság. Ismét minden fillért beosztani: ezt megengedhetem magamnak, ezt nem. Gutának minden egyes rongyra spórolni, bárba nem járhatok, moziba nem járhatok... És minden olyan szürke, szürke. Minden egyes nap szürke és minden este, és minden éjszaka. Üldögéltem, törtem a fejem, Dick pedig ott dünnyögött a fülembe. - Tegnap a szállodában - mondja - lementem a bárba. Gyanús alakok ücsörögtek ott. Rögtön nem tetszettek nekem. Odaül mellém az egyik, jó messziről kezdi a társalgást, értésemre adja, hogy ismer, tudja, ki vagyok, hol dolgozom, és arra célozgat, hogy hajlandó lenne jól megfizetni szolgálataimat... - Spicli - mondom erre. Ez nem nagyon izgatott, annyi spiclit láttam már errefelé, és annyi célozgatást hallottam már a különféle szolgálatokról. - Nem, kedvesem, ez nem spicli volt. Hallgass csak végig. Elbeszélgettem vele egy kicsit, óvatosan persze, adtam a naiv hülyét. A Zónából származó dolgok érdeklik, de kizárólag komoly dolgok, az akkumulátorok, „viszketőpor", „fekete cseppek" és más hasonló csecsebecsék nem. De hogy mi kellene neki, arra csak célozgatott. - Na és mi kellene neki? - kérdeztem. - „Boszorkánykocsonya", ha jól értettem - feleli Dick, és olyan furcsán néz rám. - Á, „boszorkánykocsonya” kellene neki! Hát a „halállámpa" nem kellene neki? - Én is ugyanezt kérdeztem tőle. - És? - Képzeld el, kellene. - Igen? - mondom. - Hát akkor szerezze meg. „Boszorkánykocsonyával"tele vannak a pincék, fogjon egy vödröt, és merjen ki belőle. A temetési költségeket vállalom. Dick hallgat, haragosan néz rám, még csak nem is mosolyog. Mi a fene van vele, fel akar fogadni, vagy mi ? De ekkor hirtelen megértettem. - Várj csak - mondom. - Ki volt az? „Kocsonyát" még az intézetben is tilos tanulmányozni.. . - Ez igaz - mondja Dick kimérten, és egyre csak rám bámul. - Olyan kutatás, mely potenciális veszélyt jelent az emberiségre. Érted most már, kik ezek? Semmit sem értettem. - Talán a jövevények? - kérdem. Röhögni kezdett, megveregette a kezemet, és azt mondta: - Igyunk inkább, te naiv lélek!
121
- Igyunk - mondom, de mérges voltam. Ezek jönnek nekem, hogy naiv lélek, a fenébe is! - Hé - ordítom -, Gutalin! Elég volt az alvásból! Igyunk! Nem, Gutalin alszik. Fekete fejét az asztalra hajtva alszik, a karja egészen a padlóig lóg. Gutalin nélkül ittunk. - Na, jól van - mondom. - Naiv lélek vagyok vagy sem, az ilyen alakot én rögtön oda juttatnám, ahová való. Bármennyire is nem szeretem a rendőrséget, de azért magam mennék oda, és feljelenteném. - Aha - válaszol Dick. - Téged viszont megkérdeznének a rendőrségen: na és miért épp magához fordult az az alak ? He? A fejemet ráztam. - Mindegy. Te kövér disznó, te csak harmadik éve vagy a városban, a Zónában egyetlenegyszer sem voltál, a „boszorkánykocsonyát" csak a moziban láttad, de ha megnéznéd egyszer a valóságban, és látnád, hogy mit művel az emberrel, akkor te is azonnal összecsinálnád magad. Ez, drágaságom, szörnyű valami, nem szabad a Zónából kihozni... Magad is tudod, a vadászok durva fickók, csak guba kell nekik, minél több, de erre még a megboldogult Csiga sem vállalkozott volna. Még a Dög sem kapható ilyesmire... Elképzelni sem merem, hogy kinek és mire kellhet a „boszorkánykocsonya"... - Hát igen - mondja Dick. - Ez mind igaz. Csak nem szeretném, hogy egy szép reggel úgy találjanak rám az ágyamban, hogy öngyilkos lettem. Én nem vagyok vadász, de azért én is durva ember vagyok és igyekvő, és élni is szeretek, érted, ugye? Régóta élek, megszoktam már... Ekkor Ernest kikiabált a bárpult mögül: - Nunan úr! Telefonhoz kérik! - A fenébe is! - mondta Dick vadul. - Már megint rám találtak. Mindenütt megtalálnak. Bocsáss meg, Red. Felállt, és kiment a telefonhoz. Én pedig ott maradtam Gutalinnal és az üveggel, és mivelhogy Gutalinnak semmi hasznát nem vettem, az üveggel kezdtem foglalkozni. Az ördög vigye a Zónát, ez elől nincs menekvés... Bárhová megy is az ember, bárkivel kezd is beszélgetni - Zóna, Zóna, Zóna... Kirill persze szereti azt fejtegetni, hogy a Zónából származik majd az örök béke és a légtisztaság. Kirill jó fej, senki nem tarthatja hülyének, épp ellenkezőleg - okos, de az életről semmit sem tud. El sem tudja képzelni, mennyi szemét kering a Zóna körül. Tessék, most is: valakinek kedve szottyant a „boszorkánykocsonyára". Nem. Gutalin részeges fráter ugyan, vallási vonatkozásban nem beszámítható, de néha bizony, ha jobban meggondoljuk, azt kell kérdeznie az embernek: hátha mégiscsak hagyni kéne a sátánnak, ami a sátáné? Ekkor Dick helyére leült valamilyen tejfölösszájú tacskó, tarka sállal a nyakában. - Schuchart úr? - kérdi. - Na, mi van? - Engem Kreonnak hívnak - mondja. - Máltáról jöttem. - Na és, milyen ott maguknál Máltán? - Nálunk Málta szigetén nem rossz, de én nem erről akarok beszélni. Ernest küldött magához. Igen, gondoltam, mégiscsak aljas dög ez az Ernest. Se szánalom, se semmi nincs benne. Itt ül ez a gyerek - napbarnított, tiszta, szép, talán még egyszer sem borotválkozott, lányt se csókolt soha, de Ernestnek mindegy, ő minél több embert be akar hajtani a Zónába; ha három közül csak egy is szajréval tér vissza, már tiszta haszon... - Na és hogy van a jó öreg Ernest? - kérdem. A bárpult felé nézett, és azt mondta: - Szerintem jól. Én cserélnék vele. - Én pedig nem - felelem. - Akarsz inni?
122
- Köszönöm, nem iszom. - Hát akkor gyújts rá. - Bocsásson meg, de nem dohányzom. - Vigyen el az ördög - mondom neki. - Akkor hát mire kell a pénz? Elvörösödött, eltűnt a mosoly az arcáról, és halkan így szólt: - Ez bizonyára csak rám tartozik, Schuchart úr, nemde? - Ami igaz, az igaz - mondom, és töltök magamnak vagy négyujjnyit. Meg kell vallanom, már zúg egy kicsit a fejem, a testemben olyan kellemes gyengeséget érzek: a Zóna már teljesen elengedett. - Most részeg vagyok - mondom. - Szórakozom, amint látod. A Zónában jártam, élve tértem vissza és pénzzel. Ez nem túl gyakran esik meg az emberrel, hogy él, és hogy pénze is van, az egészen ritka dolog. Úgyhogy, hagyjuk most a komoly beszélgetést... Ekkor felpattant, egy bocsánatot motyogott, és én már látom is, hogy Dick tért vissza. A széke mellett megállt, és az arckifejezéséből megértettem, hogy történt valami. - Na - kérdem -, a ballonjaid már megint nem tartják a vákuumot? - Megint nem-válaszolt. Leült, töltött magának, nekem is, de láttam rajta, hogy nem a reklamáció miatt ilyen - Igyunk, Red - mondja. És meg se várva engem, egy hajtásra kiissza a maga adagját, és újból tölt. - Képzeld - mondja -, Kirill Panov meghalt. A részegségen át nem értettem meg rögtön. Meghalt valaki, hát meghalt. - Hát akkor igyunk a lelke üdvére... Kerekre nyílt szemmel bámult rám, és én csak akkor éreztem, hogy a bensőmben meg szakad valami. Emlékszem, felálltam, megkapaszkodtam az asztallapban, és fentről lefelé néztem rá. - Kirill?! - A szemem előtt pedig ott csillog az ezüstös pókháló, és újból hallom, amint szakadás közben reccsen egyet. És ezen a baljós reccsenésen keresztül jut el hozzám Dick hangja, mintha a másik szobából jönne: - Szívbénulás. A zuhanyozóban találtak rá, mezítelenül. Senki semmit sem ért. Téged kérdeztek, azt mondtam, hogy veled minden a legnagyobb rendben... - Mi az, amit nem értetek? - motyogom. - A Zóna... - Ülj le - szól Dick. - Ülj le és igyál. - A Zóna... - ismétlem, és képtelen vagyok abbahagyni. - A Zóna, a Zóna... Semmit sem látok magam körül, csak az ezüstös pókhálót. Az egész bár belegabalyodott ebbe a pókhálóba, az emberek mozognak, a pókháló meg szép csendesen reccsen, amikor hozzáérnek. S az egésznek a középpontjában a máltai fiú áll, az arca csodálkozó, gyermeteg, nem ért semmit. - Gyermek - mondom neki kedvesen. - Mennyi pénzre van szükséged? Ezer elég lesz? Nesze! Vidd, vidd! - A kezébe nyomom a pénzt, és már kiabálok: - Menj oda Ernesthez, és mondd meg neki, hogy rohadt alak, ne félj, mondd meg neki! Hisz gyáva!... Mondd meg neki, és azonnal indulj az állomásra, és vedd meg visszafelé a jegyedet, egyenesen Máltára! Sehol ne időzz! Már nem emlékszem, mi mindent ordítoztam. De emlékszem, hogy hirtelen a bámult elé kerültem, Ernest egy pohár frissítőt tett elém, és megkérdezte: - Amint látom, pénzt kaptál. - Igen - mondom. - Pénzt kaptam... - Talán megadhatnád a tartozásodat I Holnap be kell fizetnem az adót. Ekkor veszem észre, hogy a markomban egy csomó pénzt szorongatok. Nézem ezt a nagy zöld káposztát, és azt mormogom: - Úgy látszik, a máltai Kreon nem fogadta el... tehát büszke... Na, a többit bízzuk a sorsra... - Mi van veled? - kérdezi Érnie. - Többet ittál a kelleténél?
123
- Nem - mondom. - Nálam minden rendben. Akár most mehetnék is a zuhanyozóba. - Menj inkább haza - mondja Érnie barátom. - Többet ittál a kelleténél. - Meghalt Kirill - mondom neki. - Melyik az a Kirill? Az a koszos? - Te vagy koszos - mondom neki. - Ezer olyan sem tesz ki egy Kintit, mint amilyen te vagy. Rohadt vagy - mondom. - Büdös kufár. Hisz a halállal kereskedsz, te rohadék I Mindannyiunkat megvásároltál... Most széthányom az egész bódédat! De alighogy ütésre emeltem a kezem, hirtelen megragadtak, és kitaszigáltak valahová. De már semmit sem értettem, és nem is akartam érteni. Ordítottam, megvetettem a lábamat, ütlegeltem valakit, aztán magamhoz tértem - a mellékhelyiségben, csupa víz vagyok, a pofám szét van verve; nézem magam a tükörben, és nem ismerek magamra, rángás fut végig az arcomon, ez azelőtt soha nem fordult elő velem. A teremből zaj, recsegés, edénycsörömpölés hallatszik, a lányok visítanak, és hallom, hogy Gutalin üvölt: - Félre innen, paraziták! Hol a Vörös? Hová tettétek a Vöröst, ördögfattyak? A rendőrségi szirénát hallom. Sivítására az agyamban mintha minden kikristályosodott volna. De a szívem már teljesen üres - csak jeges harag van benne. „Hát így állunk-gondolom most majd rendezek neked egy kis estélyt. Megmutatom neked, hogy ki az a vadász, te büdös kufár!" Előszedem az órazsebemből a „viszketőport", egy teljesen újat, amit még egy szer sem használtam, néhányszor megdörzsölöm az ujjaim között, hogy szétporladjon, kinyitom egy kicsit a terem ajtaját, és szép csendben beledobom a köpőcsészébe. Aztán kitörtem a kijárati ajtót, és kisétáltam az utcára. Nagyon szerettem volna persze megnézni, hogy sikerül a móka, de nagyon kellett rohannom. Ezt a „viszketőport" rosszul bírom, megindul tőle az orrom vére. Keresztülfutottam az udvaron, és hallom: az én „viszketőporom” már beindult. Először a kutyák kezdtek ugatni és vinnyogni az egész negyedben - ők érzik meg elsőnek. Aztán a kocsmában kezdett el valaki ordítozni, de úgy, hogy nekem is szinte megrepedt a dobhártyám. Elképzeltem magamban, mekkora kavarodás támadt - volt, aki melankóliába esett, másokat vad erőszakosság-inger fogott el, s volt olyan is, aki félelmében nem tudta, hogy hová legyen... Rettenetes dolog a por. Ernestnél most jő ideig nem lesz telt ház. ő persze kitalálja majd, hogy én tettem, de köpök rá... Kész! Nincs többé „vadász" Red! Elegem van belőle! Elég, ha én magam a halállal járok karonfogva, nem kell más hülyéket is erre tanítani. Tévedtél, Kirill, drága barátocskám! Bocsáss meg, de az derül ki, hogy nem neked, hanem Gutalinnak van igaza. Az embereknek nincs itt semmi keresnivalójuk. A Zónában nincs semmi jó. Átmásztam a kerítésen, és szép csendben hazafelé mentem. A számat harapdálom, sírni szeretnék, de nem tudok. Előttem pusztaság, üres pusztaság. A szomorúság, a mindennapok. Kirill, egyetlen barátom, hogy is leszünk most már ezután? Mihez kezdjek nélküled? Te, aki a világról, a megváltozott világról meséltél nekem... és most? Megsiratnak majd a távoli Oroszországban, de én még sírni sem tudok. Pedig én vagyok mindenben a hibás, be mertelek vinni a garázsba, amikor a szemed még nem szokott hozzá a félhomályhoz! Egész életemben farkasként éltem, egész életemben csak egyvalamire gondoltam... És akkor egyszer csak jótékonykodni akartam, ajándékot adni. Mi a fenének is szóltam neki erről az „üreskéről"? És amikor ez eszembe jutott, elszorult a torkom - farkasként kéne üvöltenem. És bizonyára fel is üvöltöttem - az emberek félrehúzódtak előlem, de aztán hirtelen megkönnyebbültem, látom: Guta jön velem szembe. Jön velem szembe, az én szépségem, az én párom, lépeget a szép kis lábán, a szoknya a térde fölött verdesi a combját, minden kapualjból őt bámulják, ő pedig úgy jön, mintha vezetnék, senkire se néz, és ki tudja, miért, nyomban megértettem, hogy engem keres. - Szervusz, Guta. Hová indultál?
124
Végignézett rajtam, és egy pillantással mindent felmért, a szétvert pofámat, a vizes ingemet, felsebzett öklömet, és csak ennyit mondott: - Szervusz, Red. Éppen téged kereslek. - Tudom - mondom. - Menjünk el hozzám. Hallgat, elfordul, másfelé néz. Ö, milyen kis aranyos fejecskéje van, olyan a nyaka, mint egy büszke kisgidáé I Aztán így szólt: - Nem tudom, Red. Lehet, hogy te nem akarsz már többé találkozni velem. Összeszorult a szívem - mi jöhet még? De nyugodtan így szólok hozzá: - Nem értelek, Guta. Bocsáss meg, ma egy kicsit többet ittam, talán ezért értelek nehezebben... Miért ne akarnék egyszerre találkozni veled? Belekarolok, és lassan a lakásom felé indulunk, és mindenki, aki csak őt bámulta, most sietősen visszahúzza a pofáját. Egész életemet ebben az utcában éltem le. Vörös Redet ebben az utcában mindenki jól ismeri. És aki nem ismer, az is hamar megismerkedhet velem, és ezt nagyon is jól tudják. - Anyám azt mondja, hogy vetessem el a gyereket - mondja hirtelen Guta. - De ón nem akarom. Tettem még néhány lépést, mielőtt megértettem volna, Guta pedig folytatta: - Én semmiféle abortuszt nem akarok, én gyereket akarok tőled. Te úgy döntesz, ahogy akarsz. Mehetsz, amerre akarsz, én nem tartóztatlak. Hallgatom őt, ahogy egy kicsit tűzbe jön, magamagát hergeli, hallgatom, és csendesen ámuldozom. Semmit sem értek. A fejemben tompaság kavarog: egy emberrel kevesebb - egy emberrel több. - Anyám azt mondogatja - folytatja Guta -, minek egy „vadásztól" nekem gyerek, minek ezeket a korcsokat szaporítani? „Csavargó ez - mondja -, se családotok nem lesz, se semmitek. Ma szabadlábon van, holnap börtönben." Csakhogy nekem ez teljesen mindegy, én mindent vállalok. És én magam is tudok mit csinálni. Én szülöm meg, én nevelem fel, magam faragok belőle embert. Nélküled is boldogulok. De akkor többet ne gyere hozzám, a küszöbömig sem engedlek... - Guta - mondom -, drágám! Várj csak... - És magam sem értem, nevetés kerít hatalmába, valamilyen bolond, ideges nevetés. - Kis fecském - mondom neki -, hová kergetsz engem tulajdonképpen ? És úgy nevetek, mint egy eszeveszett bolond, ő pedig megáll, a mellemre borul és zokog. BOJTÁR ANNA FORDÍTÁSA
125
126
Wells olvasói bizonyára emlékeznek még Bedfordra, a cavoritból készült gömb utasára, aki a Holdról hazafelé eltévedt a végtelenben. Az ablakon át a csillagokat látta, fénylő pontokat a fekete égen. Sokáig hittük Wellsszel és a tudományos-fantasztikus irodalom nagy elődeivel egyetértve, hogy a világűr nem színesebb a sakktáblánál, csak a fekete és fehér változataiból áll, s alig gondoltunk arra, hogy ebben a két színben minden más szín vegyül egységbe. Nem gondoltuk, hogy a Világegyetem a szivárvány színeiben játszik. Aztán visszatértek az első űrhajósok, akik a színeket elnyelő légkör fölött látták a csillagokat, és elragadtatva beszéltek a látványról. Közben a csillagászuk is elénk tették első színes fényképeiket zöld csillagtengerekről, piros galaxisokról, vagy arról a sárga-kék-piros orchideáról, amelyet Orion-ködnek nevezünk. Az űr fényes pontjai színes világokká bomlottak. A műszerek és az asztronauták egyszerre fedezték fel a távoli szépséget. Alekszej Leonov vesszőparipája, kedves időtöltése a festészet volt, így semmi csodálatos sincs abban, hogy az új látványt és az űrhajózás jelenét és jövőjét festményeken is megörökíti. Képeinek értékét a személyes élmény és tapasztalat dokumentatív ereje határozza meg, teszi elevenné és érdekessé. Jó illusztrációi lehetnének - és a jövőben bizonyára lesznek is - az űrhajózás hősi korszakáról szóló beszámolóknak. Úgy kell rájuk néznünk, mint az első hiteles, de még helyesbítésre váró térképekre a Déli Tenger szigetvilágáról. Andrej Szokolov nem járt a világűrben. Festő-egyébként erős, magas, jókedélyű férfi -, akit megragadtak korunk valódi csodái és fantasztikus lehetőségei. Logikus és természetes volt, hogy összetalálkozott, összebarátkozott Leonovva!, az űrhajóssal. A találkozásból munka lett, amelynek eredményeit megismerte a világ. Közös kiállításuk országról országra vándorolt, képeiket levelezőlapokra, bélyegekre, naptárakra nyomtatták, kiadták folyóiratokban, olcsó papírborítású könyvekben, díszes albumokban. De Szokolov művész és a képzelet embere. Nemcsak a közeli jövő technikai lehetőségei érdeklik, hanem az egész világegyetem s benne azok a helyek - csillagok, bolygók, naprendszerek, fekete lyukak, pokolian forró vagy mennyeien kék vidékek ahová az ember egyszer talán eljut, és ahol talán találkozik más értelmes lényekkel is. Szokolov festészete tudományos-fantasztikus festészet, minden képe egy-egy novella is lehetne, szokatlan elbeszélés a végtelenben ránk váró kalandokról és élményekről. Ismereteink szerint az egyetlen festő, akinek egész életművét áthatja és meghatározza a tudományos-fantasztikus szemlélet, a kozmosz méreteire és idegenségére rácsodálkozó ember szemlélete A szovjet tudományos-fantasztikus irodalomból válogatott számunkat nem is illusztrálhattuk volna mással, mint Leonov és Szokolov műveivel, melyeknek többségével a magyar olvasó most találkozik először.
127
Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Szabó Valéria A szöveghűséget ellenőrizte: Apostol András, Bojtár Endre, Hárs György, Nikodémusz Elli Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa Műszaki szerkesztő: Gut Ferenc 24 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 2118-e-7577
Készült a Zrínyi Nyomdában (74.1330/1-3342) RO 72-es gépen, ofszet rotációs eljárással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató
128
A francia Michel Butor 1951-ben még a tudományosfantasztikus irodalom közeli végét jósolta... Mekkora tévedés! 1971-ben a francia Robert Louit szerint „a tudományos-fantasztikus irodalom behatolt a kultúra minden területére... " Óriási a változás az egész világon. És a változás nemcsak mennyiségben, hanem a science fiction tartalmának gazdagodásán, művészi formáinak változatosságán is mérhető. A science fiction mint tantárgy is bevonult az egyetemekre. A rávonatkozó esztétikai, kritikai, elméleti irodalom már szinte követhetetlen. A sci-finek száz arca van, minden oldalról és minden pillanatban másnak látszik. Kalandos és filozofikus, humoros és figyelmeztető, száraz és izgalmas, tudományos és költői - mindenki megtalálja benne a kedvére valót. A Kozmosz könyvek új sorozata, a GALAKTIKA érdekes olvasmányt ad, és eligazít a science fiction labirintusaiban. Kisregényeket, novellákat, verseket, tanulmányokat, filmismertetéseket - a science fiction új és klasszikus műveit közli a GALAKTIKA.
Ára 12,- Ft
