GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

0

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia

Harlan Ellison: Dollárszemű kicsi Maggie (Baranyi Gyula fordítása) Brian W. Aldiss: Az élők és a haldoklók orgiája (Vámosi Pál fordítása) Herbert W. Franké: Joe, a kiborg (Apostol András fordítása) Ron Goulart: Üzemzavar (Borbás Mária fordítása) J. G. Ballard: Gioconda háza (Borbás Mária fordítása) Howard Fást: Az óriáshangya (Borbás Mária fordítása) Brian W. Aldiss: IV. Harad titkos könyve Óriásistenről és a róla vallott eretnek nézetekről (Kovács Géczi Judit fordítása) Gary Wright: Jégtükör (Baranyi Gyula fordítása) Roger Zelazny: Amikor fejének roppant kapuja kitárul... (Kovács Géczi Judit fordítása) Fazekas László: Nyolc óra oxigén Kurt Vonnegut: A science fiction (Szilágyi Tibor fordítása) Fazekas László: A képzelet realitása Szentmihályi Szabó Péter: Jókai Mór, a tudós fantaszta Szentmihályi Szabó Péter: Újabb sci-fi filmek Kötetünk képeiről (K. P.)

16

3 19 39 45 53 61 69 76 84 108 110 113 117 120 126

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen Philippe Druillet rajza Kuczka Péter editor, 1975

2

. . HARLAN ELLISON

Egy leborított nyolcassal, egy fölfedett dámával meg az osztó négyesével Kostner úgy vélte, elege van. Intett az osztónak, hogy passz, s az kirukkolt. Hat. Az osztót mintha egy 1935-ös George Raft-filmből szalasztották volna: jeges gyémánt szikrázású szem, lakkozott körmű ujjak, hosszúak, akár egy agysebészé, a sápadt homlokból hátranyalt sima fekete haj. Pillantására sem méltatta, akiket megkopasztott. Egy hármas. Újabb hármas. Paff. Ötös. Paff. Huszonegy, és Kostner utolsó harminc dollárja - hat ötdolláros zseton - az osztó elé vándorolt a kártyák mellett. Kész. Defekt. Leégve a nevadai Las Vegasban. A nyugati világ szórakoztató központjában. Lecsúszott a kényelmes bárszékről, és hátat fordított a huszonegyező asztalnak. Ott már újrakezdődött a játék, a vízbe fúlt feje fölött összecsapó hullámok módján. Ott járt, elment, a kutyának sem tűnt föl. Senki sem vette észre, hogyan csúszik ki egy ember kezéből az utolsó szalmaszál. Kostner választhatott: vagy lebumlizik Los Angelesbe, és megpróbál valahogy új életet kezdeni; vagy kiloccsantja az agyvelejét a tarkóján. Egyik lehetőség sem bűvölte el túlságosan. Kezét mélyen az elnyűtt, piszkos zsávolynadrág zsebébe süllyesztette, és megindult kifelé a huszonegyező asztalok melletti folyosó másik oldalán csilingelő-zakatoló játékautomaták sora előtt. Megtorpant. Keze valamit kitapintott a zsebében. A közelében egy kihívó, levendulaszínű harisnyát, tűsarkú cipőt, matrózblúzt viselő, ötvenes asszonyság elmélyülten kergette a szerencséjét két gépen is; amíg az egyik lefut, addig a másikba már dobja is be az érmét, és húzza le a kart. Huszonöt centesekkel etette a gépeket a bal kezében lévő bögre látszólag kimeríthetetlen készletéből. Volt valami valószerűtlen a nőben. Már-már automatának vélhette volna az ember; arcán semmi érzelem, a tekintete rebbenéstelenül meredt maga elé. Csak akkor pillantott föl, amikor megszólalt a gong, jelezve, hogy valaki valamelyik gépen megütötte a bankot. És ekkor Kostner egyből megértette, mi az, ami rossz, erkölcstelen és szörnyűséges Vegasban, az egész törvényesített hazárdjátékban, abban, ahogyan a közönséges halandókat lépre csalják az orruk előtt elhúzott mézesmadzaggal. Az asszony arcát egy szempillantás alatt hamuszürkére festette a gyűlölet az irigység, a kapzsiság és a játékszenvedély, amint meghallotta, hogy valahol a sorban egy másik kába lélek megüti a csekélyke főnyereményt. A főnyereményt, amely csak elhódítja a játékost a szerencse vagy a

3

nyerőre állás balga tudatával. A főnyereménycsalétek, ez a csillogó, tarka, bojtos uszonyaival ficánkoló aranyhal a báva halak tengerében. Az, amit Kostner kitapintott a zsebében, egy ezüst egydolláros volt. Előhúzta, és a szeme elé tartotta. A sas magánkívül volt. Kostner azonban hirtelen lefékezett, féllépésnyire a táblától, amely Tarhaváros határát jelezte. Még játékban van. Amit a nagymenők úgy hívnak, hogy a talon, a sáp, az utolsó menedék. Egy dolcsi. Egy taligakerék. Egy olyan zsebből előhúzva, amely feleolyan mély sincs, mint az a verem, amelybe Kostner éppen levetni készült magát. Az ördögbe is - gondolta, és megindult a játékautomaták sora felé. Azt hitte, hogy ezeket az ezüstdolláros gépeket már mind kivonták a forgalomból. Érmehiány - mondta az Egyesült Államok pénzverdéje. Ám itt van ni, az öt- és huszonöt centes rablók sorában, egy taligakerék-faló masina. Kétezer dollár a főnyeremény. Kostner bambán elvigyorodott. Ha már temetnek, hát temessenek zenével. Hüvelykujjával begyömöszölte az ezüstdollárost az érmenyílásba, és megragadta a nehéz, olajozott kart. Csillogó alumíniumöntvény és préselt acél. Öklömnyi fekete plasztikgömb, kéz alá hajlítva, hogy akár reggeltől estig fáradság nélkül huzigálhasd. Kostner az égvilágon semmi esélyre sem számítva meghúzta a kart. A kislány Tucsonban látta meg a napvilágot; anyja tiszta vérű cseroki indián, apja átutazó vándormunkás. Anyja egy kamionsofőröket kiszolgáló vendéglőt tartott fönn, ahová az apja betért egy rövid rostélyosra körettel. Anyja az imént tette túl magát egy bizonytalan eredetű és kedvezőtlen kimenetelű csúnya veszekedésen. Anyja aludni tért. Meg a köret. Margaret Annié Jessie kilenc hónapra jött meg; fekete hajjal, világos arcbőrrel, a nyomort kapva osztályrészül. Huszonhárom évvel később a Miss Clairol és a Berlitz cég eltökélt terméke, egy álomkép, amelyet Vogue-gal karöltve a társadalmi taposómalomhoz fűződő bennfentes kapcsolata alakított, ez a Margaret Annié Jessie egy rövidítéssé zsugorodott. Maggie. Hosszú, karcsú lábak, akár egy csikónak; egy árnyalattal szélesebb csípő, az a fajta, amely a férfiakban azt a bizonyos gondolatot gerjeszti föl, hogy de jó volna átkarolni; lapos has-izometria; darázsderék, amely a dirndlitől kezdve a harangnadrágig egyként érvényesül mindenféle szerelésben; semmi mell; bimbók igen, de mell semmi, akár egy drága kurvának (amilyet O'Hara leirt), de még csak párna sem... hagyd a bögréket, fiacskám, figyelj a lényegre... sima nyak - büszke oszlop, akár Michelangelo is mintázhatta volna; no és az az arc. Előreugró áll, talán egy picit túl sok harciasság, de hát, édesem, ha neked is annyi tapizónak kellett volna a kezére csapnod; keskeny száj, dacos alsó ajak, isteni lehet szopogatni, mézzel töltött alsó ajak, csupa Ígéret; orr, amelynél kecsesebb vonalút keresve sem találnál, tág cimpák - a hozzáillő jelzők: akár egy paripáé, arisztokratikus, klasszikus, miegymás; erőteljes és kiugró arccsontok, akár egy hant föld tízévi bolyongás után a tengeren; a homályt keskeny árnyékcsíkok formájában hordozó arccsontok, koromfekete csontok a ráfeszülő hús alatt; csodálatos arccsontok, az egész arc; közönséges, ferde szemek, a cseroki beütés tanúi, szemek, amelyek visszanéznek rád, ha beléjük mélyedsz, a kulcslyuk másik oldaláról visszakukucskáló szemek; tulajdonképpen szemérmetlen szemek, amelyek azt mondják: megkaphatod. Szőke haj, egész boglyára való, hullámok és csigák és loknik és leomló fürtök, a régi módi szerint, az az apródfrizura, amelyet a férfiak annyira kedvelnek; semmi fejhez tapadó, hátrányait, sima műhaj sapka; nem is az a föltornyozott és tupírozott frizuraköltemény; de még csak nem is az a simára vasalt apácafrizura, mintha tésztából kenték volna föl. A férfi

4

kedvére való haj, amelybe beáshatja a kezét a tarkónál, és szorosan magához vonhatja vele azt az arcot. Egy működésre kész nő, egy óraszerkezet, a gyengédségnek és céltudatosságnak fölajzott, hirtelen gépezete. Huszonhárom éves, és megfogadta: ha fene fenét eszik is, kiverekszi magát a nyomorúságnak ama völgyéből, amelyet anyja purgatóriumnak hívott világéletében, míg valahol Arizonában, egy égő zsírtól lángra lobbant lakókocsiban be nem adta a kulcsot, hál' istennek többé nem fogja pár centért nyaggatni Maggie-t, aki szinte még ki sem látszott a földből, és már italkihordó volt az egyik Los Angeles-i félmeztelen lebujban. (Kell hogy legyen valamilyen vigasz egy anyuka számára ott, ahová az összes jó konyhatűz-áldozat kerül. Nézz csak körül, és rá fogsz akadni!) Maggie. A fajkeveredés szeszélye. Cseroki anyuka mandulaszemei a szoknyapecér-polyákhogyishívják-apuka ártatlanság-színű kékségével. Kék szemű Maggie, szőke haj, micsoda arc, micsoda láb, ötven dolcsi, és egy éjszakára a tiéd, és a füled a tanú rá, hogy ő aztán belead mindent. Ir-ártatlan kékszemű-ártatlan francialábú-ártatlan Maggie. Pólyák. Cseroki. Ír. Ízig-vérig nő, és piacra dobja magát a műmárvány burkolatú kégli esedékes béréért, a nyolcvandollárnyi fűszeresszámláért, a kéthónapi munkát érő musztángért, három vizitért a Beverly Hills-re az orvoshoz, miután elfogta a fulladás a Bugalun töltött éjszaka után. Maggie, Maggie, Maggie, Dollárszemű Kicsi Maggie, akit szült vala Tucson. és lakókocsik és reumás láz, és aki görcsösen megkapaszkodtál a karmok és agyarak önkívületben kavargó-acsarkodó forgatagában, amely az életed volt. Ha az kellett, hogy hanyatt feküdj, és olyan hangokat hallass, mint a párduc a sivatagban, hát megtetted, mert semmi de semmi sem volt rosszabb a szegénység mocskánál, a rühös bőrű, szennyes ingű, repedtsarkú. csimbókos hajú és szégyellt-tetves nincstelenségnél. Semmi! Maggie. Céda. Szajha. Ringyó. Menő. Ha dohány van benne, akkor ritmus is van, és a nyögés azt mondja: Maggie, Maggie, Maggie. Aki kibocsátja. Ha megfizeted, ami az ára. Maggie Nuncíóval járt. Egy szicíliaival. Fekete haja volt, és alligátorbőr tárcája, kis zsebecskékkel a hitelkártyák részére. Bőkezű volt, könnyelmű, szórta a pénzt. Vegasba mentek. Maggie és a szicíliai. A kék szeme annak és a zsebecskéi ennek. De főleg a kék szemek. A három hosszúkás üvegablakocska mögött összemosódtak a forgó kerekek, és Kostner tudta, hogy semmi esélye sincs. Kétezer dolláros főnyeremény. Körbe-körbe-karikába. Három csengő vagy két csengő meg a főnyereménytábla, s nyersz 18-at; három szilva vagy két szilva meg a főnyereménytábla, és nyersz 14-et; három narancs vagy két narancs meg a főnye... Tíz, öt, két dolcsi az egyes állásba ugró cseresznyecsomóért. Ez is valami...megfulladok... valami... Karikába... Körbe-körbe... Olyasmi történt, ami nem volt benne a felügyelő nagykönyvében. A kerekek surrogva-kattogva megálltak, katt-katt-katt, és elnémultak. Három tábla nézett föl Kostnerra. De nem az volt rajtuk, hogy FŐNYEREMÉNY. A három tábláról három kék szem meredt rá. Csupa kékség, csupa sürgetés, csupa FŐNYEREMÉNY!

5

Húsz ezüstdolláros csörrent a gép alján levő kiadóvályúba. Narancsszínű lámpa villogott a kaszinópénztáros kalickájában, égőnarancs a főnyereménytablón. Fölül pedig megszólalt a gong. A játékautomata-osztály főnöke biccentett a felügyelőnek, ez ajkát csücsörítve elindult az ágrólszakadt férfi felé, aki gyökeret vert lábbal állt a gép mellett, kezével a fogantyút markolászva. A jelképes nyeremény - húsz ezüstdolláros - érintetlenül hevert a kiadóvályúban. A főnyeremény többi részét - ezerkilencszáznyolcvan dollárt - a kaszinópénztáros fogja kifizetni. És Kostner csak állt ott megkukulva, a három kék szem bűvöletében. Hülye egy helyzet volt, amint Kostner rámeredt a három szemre, miközben a játékmasina szerkezete lekattogta az eredményt, a gong pedig eszeveszettül lármázott. Az egész kaszinó fölfigyelt rá. A rulettasztalok Detroitból és Clevelandből idesereglett, tetőtől talpig fehérbe öltözött játékosai elfordították vizenyős tekintetüket a pattogó golyóról, és egy pillantást vetettek a sor végén a játékautomata előtt kővé meredt ügye-fogyott alakra. Helyükről nem láthatták, hogy két rongy volt a fazékban, így hát a párás tekintetek visszahúzódtak a szivarfüst felhői mögé, a parányi csillogó golyóra. A huszonegyezők megperdültek bárszékeiken, és elmosolyodtak. Az ő vérmérsékletük közelebb állt a pénzbedobós játékosokéhoz, bár szerintük ezek a ládák csak arra jók, hogy az öreg hölgyeket elszórakoztassák, mialatt ők vég nélkül hajszolják a bűvös huszonegyet. Még a kivénhedt osztó is, akit - miután már nem bírta az iramot a hajszás asztalok mögött - az igazgatóság nagylelkűen talonba tett, vagyis a kaszinó bejáratánál csábító szerencsekerékhez állított, még ő is abbahagyta egy pillanatra gépies, a puszta levegőhöz intézett dörmögését („Újabb szerencsés nyertes a szerencsekeréken!"), és fejét Kostner meg a valószerűtlenül lármázó gong felé fordította. Aztán a következő percben tovább hadarta nem létező újabb szerencsés nyerteseiről a mondókáját. Kostner fülébe valahonnan messziről hatolt el a gong hangja. Amely azt harsogta, hogy neki kétezer dollárt kellett nyernie, de ez lehetetlen. A bizonyság kedvéért megnézte a gép elején a nyereménylistát. Ha három tábla főnyereményt jelez, az FŐNYEREMÉNY. Kétezer dollár. Ezen a három táblán azonban nem az állt, hogy FŐNYEREMÉNY. Három szürke, téglalap alakú tábla, mindegyiknek pontosan a közepén egy-egy kék szem. Kék szemek ? Valahol kapcsoló kattant, és Kostneron áram, milliárdvoltos áram villámlott keresztül. A haja égnek meredt, ujjhegyei véresen izzottak, szeme kocsonyagömbbé merevedett, és minden izomrostja radioaktívvá vált. Valahol messze, valahol nem-ezen-a-helyen Kostner elválaszthatatlanul összekötődött - valakivel. Kék szemek? A gong hangja kimosódott a fejéből, elenyészett a kaszinó megszokott zaja, a zsetonok csettegése, az emberek motyogása, az osztók bemondásai és a csend iszapja ágyazta körül összefonva azzal a valakivel, valahol odakint, azon a három kék szemen keresztül. Aztán hirtelen elszakadt a fonál, és újra egyedül volt, mintha egy óriás fojtogató kezéből szabadult volna. Nekitántorodott a játékautomatának. - Valami baj van, pajtás? Valaki megragadta a karjánál, mielőtt elvágódott volna. Valahol a magasban még egyre lármázott a gong, és az imént megtett utazástól még mindig nem nyerte vissza a lélegzetét. Tekintetét visszaterelte a messzeségből, és arra eszmélt, hogy a köpcös felügyelőre mered, aki már akkor is szolgálatban volt, amikor ő még huszonegyezett. - Semmi... nincs semmi baj, csak egy kicsit megszédültem.

6

- Úgy néz ki, pajtás, hogy megütötted a nagy nyereményt - mosolygott a felügyelő. Bábszerű mosolya volt, feszes izmokból és feltételes reflexekből összegyűrt, teljességgel örömtelen vigyor. - Iiigen... meg... - próbálta viszonozni a mosolyt Kostner. De még mindég benne remegett az elektromos örvény, amely magával ragadta. - Hadd lám csak - mondta a felügyelő, és Kostnert megkerülve a játékmasina számlapjára meredt. - Hm, három főnyereménytábla, stimmel. Nyertél. Ekkor értette meg Kostner. Kétezer dollár! A játékautomatára pillantott, és meglátta - a három táblát, rajtuk a FŐNYEREMÉNY fölirattal. Semmiféle kék szemek, csak pénzt jelentő szavak. Kostner kétségbeesetten körülnézett, hogy észnél van-e. Valahonnan, nem a kaszinóból, ródium bevonatú kacaj csilingelt a fülébe. Kikanalazta a húsz ezüstdollárost, a felügyelő pedig újabb taligakereket dobott a Nagyúr szájába, és nullázta a gépet. A felügyelő aztán a kaszinó hátsó felébe kísérte Kostnert, s közben halk, tiszteletteljes hangon beszélt hozzá. A pénztárablaknál biccentett egy nyúzott képű férfinak, aki egy jókora Rolodex kártyatároló segítségével a vendégek hitelképességét ellenőrizte. - Karambol a taligakerekes Nagyúrnál; a gép száma öt-nulla-nulla-egy-öt. - Kostnerra mosolygott, aki megpróbált visszamosolyogni rá. De sehogyan sem sikerült neki. Fejbe volt kólintva. A pénztáros föllapozott egy kifizetőkönyvet a pontos összeg végett, és a pult fölött Kostnerhoz hajolt. - Csekk vagy készpénz, uram? Kostnerba kezdett visszatérni az élet. - Megbízható a kaszinó csekkje? - Mindhárman elnevették magukat. - Jó lesz a csekk mondta Kostner. A pénztáros előhúzott egy csekket, és a csekkíró masina rápréselte az apró halmocskákat, amelyekből kirajzolódott a kétezres szám. - A húsz karikát vegye ajándéknak - nyújtotta át a pénztáros a csekket Kostnernak. Ez kézbe fogta, megnézte, és még mindig olyan hihetetlen volt az egész. Két rongy, ismét fönt ül hát az aranyszekéren. Visszafelé jövet a játékteremben a köpcös férfiú barátságosan megkérdezte: - Szabad kérdeznem, mihez szándékozik most kezdeni? Kostner elgondolkodott egy pillanatra. Valójában még semmilyen terv sem fogant meg benne. Ám ekkor hirtelen megszállta az ihlet. - Még egyszer szerencsét próbálok annál a masinánál. A felügyelő elmosolyodott: komplett balek. Mind a húsz ezüstdollárost vissza fogja szépen dugdosni az öreg masinába, aztán más asztaloknál is megkísérti a szerencséjét. Huszonegy, rulett, fáraó, baccarat... pár óra, és a két rongy visszavándorol a kaszinó pénztárába. Mindig ez a vége. Visszakísérte Kostnert a játékmasinához, és megveregette a vállát. - Sok szerencsét, pajtás! És magára hagyta Kostnert. Ez becsúsztatott egy ezüstdollárost a gépbe, és meghúzta a kart. A részlegvezető mindössze öt lépést tett meg, és a hitetlenségtől földbe gyökerezett a lába: a kerekek kattogva megállapodtak, a húsz ezüstdollár előleg csörömpölve a kifizetővályúba hullott, és az az átkozott gong mintha az agyvelejét sulykolná. Tisztában volt vele, hogy az a kurafi Nuncio egy perverz disznó. Egy két lábon járó szemétvödör. A két füle között egy rakás szar. Egy nylongatyás szörnyeteg. Nem nagyon volt

7

olyan játék, amibe Maggie bele ne ment volna, de amire az a szicíliai De Sade kérte, az már kész hányinger! Kis híján elájult az ajánlatra. A szíve - amelyről a Beverly Hills-i doktor azt mondta, hogy nem szabad túlerőltetnie - őrülten kalimpálni kezdett. - Te disznó! - visította. - Te gyalázatos, koszos, ronda disznó, te! - Fölpattant az ágyból, és kezdte magára hányni a ruháit. Azzal se törődött, hogy melltartót vegyen föl, az ujjatlan pulóvert egyenesen fölráncigálta a Nuncio ujjaitól és szenvedélyes szerelmi harapásaitól még mindég vöröslő apró melleire. Amaz fölült az ágyban; halántékán szürkülő hajával, kopasz feje búbjával, vizenyős tekintetével szánalmas kis gnóm benyomását keltette. Volt valami disznószerű benne, nemhiába tisztelte meg ezzel a névvel a lány, csakhogy tehetetlen volt Maggie- vel szemben. Szerelmes volt a ringyójába, a cafkába, akit kitartott. Először esett meg ilyesmi a disznó Nuncióval, ezért volt tehetetlen. Lett volna Detroitban, egy nagyszájú, olcsó cafattal, kiugrott volna a dupla ágyból, és alaposan ellátta volna a baját. Ez a Maggie azonban az ujja köré csavarta. Azért merte javasolni... azt a bizonyos dolgot... mert fülig bele volt esve a lányba. És tessék, az meg kiborul. Pedig nem is volt olyan képtelen ötlet I - Maggie, had magyarázzam meg, szívem... - Nuncio, te koszos disznó! Adj pénzt, és lemegyek a kaszinóba, és estig nem akarom látni azt az ocsmány, disznó pofádat, megértetted? És kotorászni kezdett Nuncio nadrágzsebében, és a pénztárcájából a férfi szeme láttára kiemelt nyolcszáztizenhat dollárt. Tehetetlen volt a lánnyal szemben. Aki abból a körből csöppent ide, amit Nuncio csak úgy ismert, hogy a „finom társaság", és azt csinált vele, amit akart. A fajkeveredés szeszélye Maggie, kék szemű, pózoló-manöken-Maggie, dollárszemű kicsi Maggie, aki felerészben cseroki, felerészben jó-ég-tudja-mi, nagyon jól megtanulta a leckét. Szakasztott példaképe volt a „finom kurvának". - Estig, megértetted? - vágta oda, és fortyogva lerohant a kaszinóba, dúlni-fúlni és játszani és semmivel sem törődni az idő múlásán kívül. A férfiak utána néztek. Úgy hordozta magát, mint egy kihívást, mint ahogy egy lovag hordozza a kopjazászlót, ahogy egy fajszuka hordozza körbe magát a zsűri gyűrűjében. Erósz szülötte. A sejtelemé és a vágyé. Maggie-nek az égvilágon semmi kedve nem volt a játékhoz. Csak bele akarta lovalni magát, micsoda őrület ez a viszonya a disznó szicíliaival, mennyire hiányzik neki az együttérzés ebben a szakadék szélén táncoló életformában, és hogy micsoda hülyeség, hogy itt van Las Vegasban, amikor Beverly Hillsben volna a helye. Csak még jobban elöntötte a düh és az undor arra a gondolatra, hogy Nuncio ott van fönn a szobájában, és megint zuhanyozik. Ö maga háromszor fürdött napjában. De a férfi az más. Tudta, hogy Maggie utálja a szagát, ezt a nedves subaszagot, amely néha kiütközött rajta, s amit a szemére is vetett neki. Azóta állandóan fürdik, jóllehet gyűlöli a vizet. Képtelen volt kibékülni a fürdővel. Élete a legkülönfélébb mocsokban telt el, ám most a fürdő nagyobb gyalázat volt számára, mint akármilyen piszok valaha is lehetett volna. A lány számára mást jelentett a fürdés. Létszükséglete volt. Távol kellett tartania magától az élet rozsdáját, tisztának, üdének és fehérnek kellett maradnia. Mint egy kívánatos csecsebecse s nem egy húsból-hajból lévő tárgy. Egy króm szerszám, amelyet sohasem kezd ki a rozsda és az enyészet. Valahányszor megérintették, valahányszor hozzányúltak a férfiak, mind a Nunciók, apró vérrozsda-sebeket ejtettek fehér, romlatlan húsán; pókhálóval, korommal szennyezték be. Muszáj volt fürödnie. És gyakran. Végigsétált az asztalok és a bedobós masinák sorai között, a táskájában nyolcszáztizenhat dollár. Nyolc darab százdolláros és tizenhat darab egydolláros bankjegy.

8

A pénzváltó asztalnál a tizenhat egydollárost becserélte taligakerekekre. A Nagyúr várta, ő volt az esete. Azért játszott rajta, hogy dühítse a szicíliait. Ez egyre korholta. Hogy mért nem játszik az ötcentes, a huszonöt centes vagy a tizcentes ládákon, ő azonban mindig fölbosszantotta azzal, hogy a Nagyúrral tíz perc alatt egydolláronként ötven vagy száz dollárt is elvert. Megállt a géppel szemtől szembe, és becsúsztatta az első ezüstdollárost. Meghúzta a kart az a disznó Nuncio. Újabb dollár; meghúzta a kart, meddig fog ez még így menni? A kerekek forogtak és pörögtek és körbe-körbe-karikába és forogtak-pörögtek és fémbogarak zümmögtek és körbe-körbe-karikába miközben Maggie kékszemű Maggie gyűlölt és gyűlölt és fölidézte magában mindazokat a gyűlöletes napokat és éjszakákat amikor ez a disznó mögötte és előtte és ha most övé lenne minden pénz ebben a teremben ebben a kaszinóban ebben a szállodában ebben a városban most mindjárt most íziben az pont elég volna és pörögnek és zümmögnek és forognak és körbe-körbe-karikába és ő szabad lenne szabad szabad és senki a világon nem nyúlna többé a testéhez a disznó nem érne többet a fehér húsához és ekkor amint dollárdollárután - dollárdollárután zümmmmmmmm körbekörbekarikába meggy és csengő és tábla és szilva és narancs kerekeken zümmögve-karikázott ekkor hirtelen jaj jaj jaj! ÉLES fájl fáj! fájl - fájdalom hasított a mellébe, a szívébe, a hasába, tű, lándzsa, égő tűzoszlop, amely csupa-csupa-csupa FÁJDALOM! Maggie, dollárszemű kicsi Maggie, aki szerette volna, ha övé lenne a dollárfaló Nagyúr minden pénze; Maggie, aki a szennyből és reumás lázból vergődött ki, és végigjárta az utat a napi három fürdőig és a Csuda-Előkelő Beverly Hills-i orvosig, ez a Maggie hirtelen koszorúér-trombózís-rohamban letaglózva, élettelenül rogyott a kaszinó padlójára. Holtan. Az egyik pillanatban még fogta a játékautomata fogantyúját, és azt akarta, hogy egész lénye, minden gyűlölete minden disznó iránt, akivel valaha is együtt hempergett, minden porcikája, minden sejtje, minden kromoszómája behatoljon abba a masinába, és az utolsó molekuláig szívjon ki annak pucrából minden ezüstöt, és a következő pillanatban - amely olyan közel volt az előzőhöz, hogy akár egy pillanatnak is vehetjük - a szive fölrobbant, és megölte őt, és ő lerogyott a padlóra... görcsösen markolva a Nagyurat. A padlóra. Holtan. Letaglózva. Hazug. Élete minden hazugsága. Holtan a padlón. Egy pillanat az időből ■ fények örvénylenek és forognak a vattacukor világegyetemben ■ lefelé egy feneketlen kürtőn amely kecskeszarvszerűen körkörös ízekre tagolódik ■ egy bőségszaru amely csuklya alakban simán és sikamlósán akár a féreg hasa meredt föl ■ elefántcsont-lélekharangokat zúgató végtelen éjszakák ■ a ködből ■ a súlytalanságból ■ hirtelen a sejt teljes önismerete ■ visszafelé futó emlékezet ■ makogó görcsös vakság ■ az őrület néma baglya prizma-barlangba zárva ■ vég nélkül lepörgő homok ■ a mindörökké hullámverése ■ a világ felfoszló szélei ■ belülről emelkedő süppedő hab ■ a rozsda illata ■ érdes zöld sarkok égése ■ emlék a makogó görcsös vak emlék ■ hét rohanó semmi-űr ■ sárga ■ feszes és nyúló élő viaszként folyó borostyánba metszett tűhegyek ■ hidegrázás ■ fölül a megálló illata ■ ez itt a pokol vagy a mennyország előtti megálló ■ ez a pokol tornáca ■ fönnakadva és megrekedve egyedül a ködrágta seholban ■ hangtalan sikoltás hangtalan keringés hangtalan forgás forgás forgás ■ forgás forgás ■ forgás ■ forgás forgás ■ forgás forgás ■ forgás forgás ■ forgás forgás ■ forgásssssss

9

Maggie szerette volna megkaparintani a gép minden ezüstjét. Meghalt, miközben bele akart lényegülni a gépbe. És most onnan nézett kifelé belülről, a pokol tornácáról, amely a purgatóriumává lett, és Maggie megrekedt, Maggie lelke beszorult az ezüstdollárra járó játékautomata olajozott és galvanizált gyomrába. Utolsó kívánságának börtönébe, ahová kívánkozott, és ahol az élet-halál közötti végső pillanatban fönnakadt. Maggie, már csak mint lélek, az örökkévalóság végéig beszorulva a gép lelkébe. Mint egy csapdába.

- Remélem, nincs ellene kifogása, ha idehívatom az egyik szerelőnket - szólt a játékautomata-osztály vezetője már messziről. Ez egy hatvan felé közeledő, bársonyhangú férfi volt, akinek a szeméből hiányzott a fény, de még inkább a jóindulat. Megállította a felügyelőt, amint a köpcös férfiú éppen hátraarcot csinált Kostner és a nyerő masina felé, s helyette ő maga lépett oda. - Tudja, hogy van az, meg kell bizonyosodnunk, ugye, megérti, hogy nem babrált-e valaki a géppel, ugye, hogy nincs-e valami baja meg minden. Fölemelte a bal kezét, amelyben egy csettintőt szorongatott, olyasfélét, mint amilyennel a gyerekek játszanak mindenszentek éjszakáján. Csettintett vagy hatszor, mint valami veszett kabóca, mire mozgolódás támadt az asztalok között. Kostner tudatáig csak homályosan jutott el, ami körülötte zajlott. Ahelyett, hogy föl lett volna ajzva, s érezte volna ereiben az adrenalin zubogását, mint minden nyerőre álló játékos, aki elszánt kopóként lohol a pénzszag után, szinte félálomban követte a körülötte történteket, s jószerivel annyi köze sem volt az eseményekhez, mint a borospohárnak az iszákos részeg tivornyájához. Minden szín és hang kimosódott belőle. Egy megviselt, közömbös-fáradt ember jött oda hozzájuk; hordárkabátja szürke volt, akár a haja, akár a napfény-nemlátta bőre; kezében bőr szerszámos göngyöleg. A szerelő szemügyre vette a gépet, s préselt acéltestét körbeforgatva az állványán, megvizsgálta a hátulját. Kulcsával kinyitott hátul egy ajtót, és Kostner egy pillanatra meglátta a fogaskerekeket, a rugókat, a forgó szerkezeteket és az óraművet, amely a pénzbedobó automatát mozgatja. A szerelő némán bólintott, visszacsukta az ajtót, helyére fordította a gépet, és elölről is megszemlélte. - Senki sem szigonyozta meg - mondta és eltávozott. Kostner az osztályvezetőre bámult. - Bütykölt vele. Ezt akarta mondani. Másképp szigonyozás. Egyesek kis műanyag lapocskát vagy tirótdarabot dugnak az áttételbe, és ezzel fölhergelik a gépet. Senki se gondolta, hogy most is ez forogna fönn, de tudja, ugye, meg kell bizonyosodnunk, két rongy az nem gyerekjáték, és méghozzá kétszer... ugyebár, biztos vagyok benne, hogy megérti. Ha valaki bumeránggal próbálta volna... Kostner fölvonta a szemöldökét. - ...Ja úgy, a bumeráng - ez egy másik módja a gép bütykölésének. De csak a bizonyság kedvéért... hisz tudja... most már minden rendben van és szíveskedjék velem jönni a kaszinópénztároshoz... És másodszor is kifizették. Aztán visszatért a masinához, megállt előtte, és hosszan bámulta. A szolgálatból távozó pénzváltó lányok és osztók, a kis aszott nénikék vászonkesztyűikben, amelyeket azért

10

hordtak, nehogy az automata fogantyúja föltörje a tenyerüket, a férfimosdó felügyelője, aki levélgyufakészletének fölfrissítésére sietett a portára, a turisták, a kibicek, a tintások, a majrésok, a pikolók, az álmatlanságtól dülledt szemű hazárdjátékosok, a bárhölgyek hatalmas kebleikkel és nyiszlett pénzes palijaikkal - mind-mind elcsodálkozott magában azon a holdkóroson, aki csak állt, és rábámult az ezüstdollárfaló Nagyúrra. Nem mozdult, csak rámeredt a gépre, és az emberek csodálkoztak. A gép visszabámult Kostnerra. Három kék szem. A villamos áram ismét átszikrázott rajta, amikor a gépezet leketyegte a menetet, és a szemek is újból megjelentek, amikor másodszorra is nyert. Ezúttal azonban tisztában volt vele, hogy többről van szó, mint puszta szerencséről, mivelhogy rajta kívül senki sem látta azokat a kék szemeket. Állt a gép előtt, és várt. És az beszélt hozzá. A koponyáján belül, ahol rajta kívül soha senki sem lakott, most valaki más is megmozdult, és beszélt hozzá. Egy lány. Egy gyönyörű lány. Maggie-nek hívták, és így szólt hozzá: Vártam rád. Hosszú idő óta várok rád, Kostner. Mit gondolsz, mért ütötted meg a főnyereményt? Mert én vártam rád, és vágyom utánad. Minden főnyereményt meg fogsz nyerni. Mert kívánlak, mert szükségem van rád. Szeress engem, Maggie-t, olyan egyedül vagyok, szeress engem I Kostner hosszú-hosszú ideje nézte a játékautomatát, mintha fáradt barna szemei hozzá lennének láncolva a főnyereménytáblákon ragyogó kék szemekhez. De tudta, hogy rajta kívül senki sem láthatta a kék szemeket, senki sem hallhatta a hangot, és senki sem tudott Maggieről. Ő volt a világegyetem a lány számára. Ő volt a mindene. Hüvelykujjával újabb ezüstdollárost gyömöszölt a nyílásba, s a felügyelő figyelte, a szerelő figyelte, a játékautomaták osztályvezetője figyelte, három pénzváltó lány figyelte, és egy csomó ismeretlen játékos figyelte, egyesek ültő helyükből, minden mozdulatát. A kerekek forogtak, a fogantyú helyére rándult, és egy másodperc múlva nyugalomba zökkent a gépezet, és húsz ezüstdolláros csörrent le mintegy utalványként a nyerővályúba, és a kockázóasztalnál egy nő hisztérikusan fölkacagott. És a gong újfent esztelenül kalimpálni kezdett. Az osztályvezető odajött, és nagyon udvariasan azt mondta: - Mr. Kostner, körülbelül tizenöt perc türelmet kérünk öntől, amíg leszereljük és megvizsgáljuk ezt a gépet. Biztos vagyok benne, hogy megérti. - És két szerelő jött oda hátulról, leemelte alapzatáról a Nagyurat, és a kaszinó hátsó felében levő javítóműhelybe cipelte. Várakozás közben az osztályvezető azzal szórakoztatta Kostnert, hogy történeteket mesélt neki bütykölőkről, akik rafinált mágneseket rejtettek el a ruhájuk alá; bumerángosokról, akik műanyag eszközeiket a kabátujjukba szerelték, hogy onnan rugós csipeszek végén előhúzhassák; csalókról, akik parányi villamos fúrókat csempésztek be a markukban, és drótot dugdostak a mákszemnyi lyukakba. És egyre hajtogatta, hogy Kostner ugyebár megérti. Kostner azonban tudta, hogy az osztályvezető aligha értené meg. Végre visszahozták a Nagyurat, és a szerelő megnyugtatóan bólintott. - Semmi baja. Hibátlanul működik, senki se babrált vele. Ám a kék szemek eltűntek a főnyereménytáblácskákról. Kostner tudta, hogy vissza fognak térni. Ezúttal is kifizették.

11

Visszament, és ismét játszott. És ismét. És ismét. Megfigyelőt állítottak rá. Ismét nyert. És ismét. És ismét. A tömeg hatalmasra duzzadt. A hír futótűzként terjedt tova, a titkos hírközlő lánc néma indáin, végig a soron, el egészen Las Vegas belvárosáig és az utcai szerencsejátékos-bódékig, amelyekben az év minden napján éjjel és nappal folyik a játék, és a tömeg megindult a hotel, a kaszinó meg a fáradt, barna szemű, toprongyos ürge felé. A tömeg megállíthatatlanul tódult feléje, s mint a lemmingeket a tenger, úgy vonzotta hozzá a szerencse illata, amely pézsmaszagú villamos kisülésként áramlott belőle. És ő csak nyert. És nyert. És nyert. Harmincnyolcezer dollárt. És a három kék szem egyre bámult föl rá. A kedvesére, aki nyert. Maggie meg a dollárszemei. Végül a kaszinó elhatározta, hogy beszél Kostner fejével. Tizenöt percre kivonták a forgalomból a Nagyurat, s amíg a Vegas belvárosából, a játékautomata-cégtől kihívott szakértők pótlólagos vizsgálatnak vetették alá, addig Kostnert a hotelirodába invitálták. A tulajdonos is ott volt. Arca mintha ismerősnek tűnt volna Kostnernak. A tévéből? Vagy az újságokból? - Mr. Kostner, hadd mutatkozzam be: Jules Hartshorn vagyok. - Örvendek a szerencsémnek. - Nem panaszkodhat a szerencséjére odalent. - Elég sokáig váratott magára. - Azzal tisztában van, ugye, hogy ilyen szerencsesorozat lehetetlen? - Kénytelen vagyok lehetségesnek tartani, Mr. Hartshorn. - Hm. Mint ahogy én is. Az én kaszinóm a szenvedő alany. Mi azonban, Mr. Kostner mélységesen meg vagyunk győződve arról, hogy az alábbi két eset valamelyike forog fenn: az egyik, hogy a gépnek olyan hibája van, amit képtelenek vagyunk fölfedni a másik, hogy ön a legdörzsöltebb ,,horgász", akivel valaha is dolgunk akadt. - Én nem csalok. - Amint láthatja, Mr. Kostner, mosolygok. Hogy min mosolygok? Az ön naivitásán, hogy elhiszi, miszerint én készpénznek veszem az ön szavait. Szíves örömest bólintok persze, és udvariasan nyugtázom, hogy a világért sem csal. De hát nincs olyan ember, aki harmincnyolcezer dollárt nyerne, egyvégtében tizenkilencszer megütve a főnyereményt egyazon masinán; minden matematikai valószínűség ez ellen szól, Mr. Kostner. Ez ugyanolyan valószínűtlen, mint ha kozmikus szintre terelve a szót, mondjuk a következő húsz percben három sötét bolygó csapódna be a Napba. Vagy mintha a Pentagon, Peking és Moszkva ugyanabban a mikroszekundumban nyomná meg a piros gombot. Egyszóval ez lehetetlenség, Mr. Kostner. Lehetetlenség, amely velem mégis megtörténik. - Sajnálom. - Nem túlságosan. - Igen, nem túlságosan. Van mire költenem a pénzt. - Éspedig, Mr. Kostner? - Ami azt illeti, még nem sokat gondolkoztam rajta. - Úgy. Hát akkor, Mr. Kostner, mondok én magának valamit. Azt nem tehetem meg, hogy megakadályozzam a játszásban, és ha továbbra is nyer, úgy nekem fizetnem kell. És a sötét utcán sem fogják elszánt útonállók várni és kizsebelni. A csekkjét egytől egyig be fogják váltani. A legtöbb, amit én nyerhetek, Mr. Kostner, az a reklám. Már most is ott tolong Vegas minden játékosa a kaszinóban, és lesi, amint ön taligakereket dobál abba a masinába. Ez nem kárpótol engem a veszteségemért, amennyiben ön továbbra is úgy folytatja, mint eddig, de azért valamit segít. A város összes császára szívesen dörgölődzik a szerencséhez. Mindössze egy kis együttműködést kérek öntől. - Ez a legkevesebb, amit megtehetek, cserébe a nagylelkűségéért. - Ez vicc akart lenni. - Elnézést. Mi az, amit tennem kellene?

12

- Aludjon vagy tíz órát. - Azalatt ön leszereli a masinát, és ízekre szedeti. - Úgy van. - Ez nagy ostobaság lenne tőlem, ha továbbra is nyerni akarnék. Maguk úgy átszerkeszthetik azt a herkentyűt belülről, hogy én egy fityinget sem nyerek, ha mind a harminc-nyolc rongyot belepotyogtatom is. - Nekünk Nevada államtól van engedélyünk, Mr. Kostner. - Én is jó családból származom, de nézzen meg jól. Mit lát? Egy csavargót, harmincnyolcezer dollárral a zsebében. - Semmit sem csinálunk azzal a masinával, Kostner. - Akkor minek kell tíz órára leszerelni ? - Hogy a műhelyben alaposan átvizsgálják. Ha bármi olyan rejtett hibája adódna, mint a fém elfáradása vagy a fogaslánc kopása; szóval szeretnénk elkerülni, hogy ilyesmi a többi gépen is előforduljon. És azalatt még jobban elterjedne a hír a városban; és az jó, ha minél nagyobb tömeg seregük össze. A turisták közül lesz, aki itt ragad, és segít megtéríteni annak a költségeit, hogy ön fölrobbantotta a kaszinóbankot - egy játékautomatán. - Kénytelen vagyok megbízni a szavában. - Ez a hotel még sokáig virulni fog, Kostner, amikor önnek már híre-hamva sem lesz itt. - Aligha, amennyiben továbbra is nyerek. Hartshorn kényszeredetten elmosolyodott. - Nyomós érv. - Az öné tehát nem sokat nyom a latban. - Más nincs. Nem állhatok az útjába, ha vissza akar menni a játékterembe. - És nem fognak utána megszellőztetni a maffiamadarak? - Tessék? - A maffiamadarak... - Színesen fejezi ki magát. Az igazat megvallva, halvány sejtelmem sincs, miről beszél. - Ebben nem kételkedem. - Mondja föl a The National Enquirer előfizetését. Ez egy törvényes üzlet. Semmiség, amit én kérek öntől. - Rendben van, Mr. Hartshorn, három napja le sem hunytam a szemem. Tíz óra minden pénzt megér nekem. - Szólok a portásnak, hogy keressen magának egy csendes szobát a legfelső emeleten. És köszönöm, Mr. Kostner. - Felejtse el. - Attól tartok, hogy ez lehetetlen lesz. - Nem kevés lehetetlen dolog történt itt az utóbbi időben. Hartshorn rágyújtott, s ő indulni készült. - Egy pillanat, Mr. Kostner! Kostner megtorpant, és félig visszafordult. - Tessék! Szeme előtt összefolytak a tárgyak. A füle csengett. Hartshorn arca elmosódottan táncolt valahol az érzékelhetőség határán, mintha a forró mező fölött vibráló délibábon keresztül nézné. Mint régi emlékfoszlányok, amelyek elől az ország túlsó végére menekült, hogy elfeledje őket. Mint a panaszos nyöszörgés és könyörgés, amely szünet nélkül cibálta agysejtjeit. Maggie hangja. Az agya mélyén... és beszélt hozzá. El akarnak választani tőlem. Nem tudott másra gondolni, csak a tíz óra alvásra, amelyet fölajánlottak neki. Egyszerre ez fontosabb lett a pénznél, a felejtésnél, mindennél. Hartshorn tovább beszélt, de hogy miről,

13

nem hallotta. Mintha kikapcsolta volna a hangot, és csak Hartshorn ajkainak gumiszerű rángását látta. Megrázta a fejét, hogy elűzze belőle a ködöt. Fél tucat Hartshorn imbolygott előtte, hol egybeolvadva, hol megint szétválva. És Maggie hangja. Otthon vagyok itt, és egyedül. Jó lennék hozzád, ha idejönnél. Kérlek, jöjj, siess! - Mr. Kostner? Hartshorn hangja nemezsűrű iszaprétegen át szűrődött le hozzá. Kostner próbálta összpontosítani figyelmét. Halálosan kimerült barna szemei lassan fölismerték a tárgyakat. - Nem hallott arról a pénzbedobós masináról ? - ismerte föl Hartshorn hangját. - Vagy hat héttel ezelőtt fura dolog történt vele. - Micsoda? - Egy lány meghalt mellette játék közben. Szívroham, szélhűdés érte, amint meghúzta a fogantyút, és a padlóra rogyott. Kostner hallgatott. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megkérdezze Hartshorntól, milyen szeme volt a lánynak, de félt, hogy a tulajdonos azt mondja: kék. Kezét rátette az irodaajtó kilincsére. - Úgy látszik, csupa balszerencsét hoz önnek az a gép - mondta. Hartshorn rejtélyesen elmosolyodott. - És lehet, hogy ez a sorozat még nem ért véget. Kostner arcizmai megfeszültek. - Azaz rám is sor kerülhet, ami egyáltalán nem lenne balszerencse, ugyebár? Hartshorn mosolya letörölhetetlen talányként ráfagyott az arcára. - Szép álmokat, Mr. Kostner. Álmában eljött hozzá. Nyúlánk, sima combok és lágy aranyló hajnal a karjain; kék szemei mélyek, akár a múlt, és levendulaszín pókhálóként halvány villódzás fátyolozta be; ruganyos test, amilyet nő még sohasem viselt. Maggie jött el hozzá. Helló. Régóta úton vagyok. - Ki vagy te ? - kérdezte Kostner álmélkodva. Egy fagyos síkságon - vagy fennsíkon ? állt. A szél körülkígyózta őket - vagy csak őt? A lány elragadó volt, tisztán látta - vagy ködpárnán keresztül? Hangja mély volt és zengő - vagy könnyű és meleg, mint a nyíló jázmin az éjszakában ? Maggie vagyok. Szeretlek. Vártam rád. - Kék szemed van. Igen. Szerelmesen. - Gyönyörű vagy. Köszönöm. Női elégtétellel. - De miért én? Mért engem választottál? Te vagy az a lány, aki... te vagy az, aki rosszul lett... aki? Én Maggie vagyok. És téged, azért választottalak téged, mert neked szükséged van rám. Hosszú-hosszú idő óta vágyói valaki után. És ekkor peregni kezdett Kostner előtt. Lepergett a múlt, és látta önmagát. Látta magát egyedül. Mindig egyedül. Mint gyermeket, s a jóságos és melegszívű szülőket, akiknek halvány sejtelmük sem volt, ki ő, mi akar lenni, mihez van tehetsége. Ezért kamaszkorában megszökött, és egyedül, mindig egyedül bolyongott az úton. Évek és hónapok és napok és órák múltak el, egyedül. Étel, szex vagy alkalom szülte futó barátságok. De senki, akihez ragaszkodni, tapadni, tartozni tudott volna. így volt ez egészen Susie-ig, akiben rá-lelt a fénysugárra. Fölfedezte benne egy olyan tavasznak az ízét-illatát, amely örökre egy nap

14

távolságra maradt tőle. Nevetni tudott vele, szívből nevetni, és tudta, hogy vele végre minden jó lesz. Ezért egész lényét beleadta a lányba, mindenét odaadta neki, minden reményét, titkos gondolatát, gyengéd álmait, és ő elfogadta azokat, elfogadta őt mindenestül, és életében először megismerte, mit jelent az otthon lenni, otthonra lelni valakinek a szívében. Másokon gúnyolódott ezekért az ostoba bájolgásokért, számára azonban ez azt jelentette, hogy mélyen megmerülni a csodák kútjában. Hosszú ideig a lány mellett maradt, és eltartotta őt, eltartotta első házasságából született fiát; Susie sohasem beszélt arról a házasságáról. Egy napon azonban visszajött ő, akiről Susie mindig is tudta, hogy vissza fog jönni. Sötét, kegyetlen és vadállati indulatú lény volt ez, Susie azonban testestül-lelkestül az ő asszonya volt, és Kostner ráébredt, hogy ő csak kárpótlásul kellett, és arra, hogy fizesse a számlákat, amíg az ő csavargó dúvadja meg nem tér a fészkére. Ekkor a lány fölszólította Kostnert, hogy távozzék. És ő minden harc nélkül szedte a sátorfáját, fillér nélkül, kizsigerelve, ahogy csak egy férfit ki lehet zsigerelni a lelke legmélyéig, hogy még a harc ösztönéből sem maradt benne semmi. Elment, amerre a nap lemegy, és végül kikötött Las Vegasban, ahol zátonyra futott. És megtalálta Maggie-t. Álmában rátalált a kék szemű Maggie-re. Azt akarom, hogy hozzám tartozz. Szeretlek. A lány igazsága ott vibrált Kostner lelkében. A lány az övé volt, végre valaki, aki egyedül és kizárólag csak az övé. - Hihetek neked? Eddig sohasem tudtam hinni senkinek. Nőknek különösen. De szükségem van valakire. Igazán szükségem van valakire. Én vagyok az, örökre. Hihetsz nekem. És a lány odajött hozzá teljesen. Teste az igazság és a bizalom tanúságtétele volt, amilyet soha semmilyen Kostner nem ismert. A gondolat szélfútta mezején várta őt a lány, és egyesülésük teljesebb volt, mint amilyen szenvedélyt valaha is ismert. A lány összeforrt vele, beléje olvadt, elvegyült a vérével és a gondolataival és a szorongásaival, és ő tisztán, megdicsőülve került ki az ölelésből. - Igen, hiszek neked, kívánlak, a tiéd vagyok - suttogta a lánynak, amint egymás mellett feküdtek a köd és némaság álombéli seholsincs-vidékén. - A tiéd vagyok. Az elmosolyodott, az emberében megbízó asszony mosolyával; a hit és a feloldozás mosolyával. És Kostner fölébredt. A Nagyúr újból ott állt a talapzatán, s a tömeg távol tartására bársonykötél kordont vontak köréje. Néhányan szerencsét próbáltak a gépen, a főnyeremény azonban késett. Ekkor Kostner megjelent a kaszinóban, és a figyelők készenlétbe helyezték magukat. Amíg Kostner aludt, gondosan átkutatták a ruháit, de semmiféle drótot, horgot, szigonyt vagy bumerángot nem találtak nála. Semmit. Egyenesen a Nagyúrhoz ment, és rászögezte a tekintetét. Hartshorn is ott volt. - Fáradtnak látszik - fordult oda előzékenyen Kostnerhoz, figyelmesen vizsgálgatva annak elcsigázott barna szemét. - Egy kicsit - próbált elmosolyodni Kostner sikertelenül. - Furcsa álmom volt. - Igen? - Igen... egy lányról... - Elhallgatott. Hartshorn megértően mosolygott. Szánalommal, együttérzéssel, megértéssel. - A város tele van lányokkal. Ezzel a nyereménnyel gyerekjáték lesz fölcsípni magának egyet. Kostner bólintott, és első ezüstdollárosát becsúsztatta a nyílásba. Meghúzta a kart. A kerekek dühödt forgásba kezdtek, ahogy még sohasem, és egyszerre forogni kezdett vele a világ, és tüzes harapófogó mart a gyomrába, a feje előrecsuklott erőtlen nyakán, és a szemébe

15

forró láng mart. Borzalmas sikoly hasított a fülébe, a megkínzott fém, a levegőt kettéhasító expresszvonat, száz elevenen kibelezett és cafatokra tépett állatka, pokoli kín, a lávahegyek tetejét letépő éjszakai szelek sikoltása. És velőthasító visítással valami üvöltve-vijjogva és vijjogva-üvöltve és vakító fényt árasztva a magasba szökkent. Szabad vagyok! Szabad! Menny vagy pokol, mindegy! Szabad vagyok! Az örök börtönéből kiszabadult lélek hangja, a sötét palackból kiengedett szellem. És a nyirkos, néma semminek ebben a pillanatában Kostner még meglátta, amint a kerekek az utolsó másodperceket számlálták: Egy, kettő, három. Kék szemek. A csekket azonban sohasem fogja beváltani. A tömeg egyetlen üvöltésben tört ki, amikor látta, hogy oldalára dől, és arccal lefelé elterül a padlón. A végső magány... A Nagyurat leszerelték. Balszerencse. Túl sok játékos tiltakozott már a kaszinóban való jelenléte ellen is. így hát leszerelték. És visszaküldték a cégnek, azzal a határozott utasítással, hogy olvasszák be. És senkinek sem tűnt fel, csak amikor a főolvasztár már-már az izzó kemencébe dobta, hogy milyen nyereményt is ketyegett le utoljára a Nagyúr. - Oda nézz, nem különös ? - mondta a főolvasztár a markoló kezelőjének. És a három üvegablakocskára mutatott. - Sose láttam még ilyen főnyereménytáblákat - álmélkodott az adagoló. - Öreg masina lehet. - Ja, egyik-másik játékot régóta játsszák - bólogatott a főolvasztár, és ráemelte az érmeautomatát a kohó szájához vezető futószalagra. - Három szem, mi? Mit szól ehhez ? Három barna szem. - És lehúzta a késes kapcsolót, amely megindította a szalagot a Nagy úrral a kemence fortyogó-üvöltő pokla felé. Három barna szem. Három nagyon de nagyon elcsigázott barna szem. Amely nagyon de nagyon tőrbecsaltnak látszott. És nagyon de nagyon megcsalatottnak. Egyik-másik játékot jó régóta játsszák. Las Vegas és Hollywood, 1965. BARANYI GYULA FORDÍTÁSA

16

17

18

AZ ÉLŐK ÉS A HALDOKLÓK BRIAN W. ALDISS

ORGIÁJA

Tancred Frazer így hallotta meg a felesége hangját. Az asszony az angliai Hampshire mélyén fekvő vidéki házuk hűvös halljából Videotonon hívta Tancred világkódszámát. A helybeli központ átvette a kép- é: hangimpulzusokat, és koncentrikus kábelon továbbította a southamptoni főközpontnak onnan aztán eljutott a goonhillyi leadóállomáshoz, lent Cornwallban. Goonhillyből a jelzéseket felküldték a Postagalamb-3 telekommunikációs műbolygóra, amely azt azonnal visszasugározta a Földre. A jelzéseket most Calcutta vette át. Az első késedelem itt következett be - négy és fél percig tartott, amíg az India szívében, Uttar Pradesh tartományban levő Allahabad központja fogadta a hívást. Végül aztán egy közvetítőállomás átváltott az automatikus köz pontba, s ezzel megnyílt az áramkörben a következő vonalszakasz. Rövid késedelem után a hívás eljutott egészen az Allahabadtól északra fekvő Faizabadig. Faizabadban az automatikus folyamatok véget értek. A tervek szerint az automata köz pontot a következő évben, 2001-ben kellett volna felállítani, de mióta a kormány hivatalosan közölte, hogy az országban éhínség dúl, úgy látszott, az új központ felállításává

,

19

várni kell még egy ideig. Így aztán egy igen kedves telefonosnak csak néhány percnyi késedelem után sikerült a beérkező hívást a húsz mérföldre fekvő Chandanagar községbe továbbítania. Chandanagar kicsiny helység volt: néhány évezreden át jelentéktelenségben tengődött, mígnem az ENSZ Éhínségi Repülőosztaga ideért, s a környékbeli félpusztaságban felállította főhadiszállását. Chandanagar valójában csupán hangjelzéseket tudott fogadni, képek fogadására alkalmas mikrofotó-dióda készülékkel nem dicsekedhetett. így hát csak a hangjelzéseket továbbította az ENSZÉR FH-hoz. Az ENSZÉR FH igen kedves telefonosa visszaolvasta a világkódszámot, ellenőrizte a jegyzéken, majd megszólalt: - Ó, ön az angol különítményt keresi! Tancred Frazer az angol különítményben van. Ők körülbelül öt mérföldre vannak innen, de van oda összeköttetésem. Várjon egy kicsit! Az egyik ideiglenes vonal szabad volt. A telefonos veszedelmesen oldalt hajolva székén, bekapcsolt egy segéd-kapcsolótáblába, majd erőteljesen megforgatott egy fogantyút. Öt mérfölddel odább egy telefoncsengő felberregett. Egy légkondicionált épület elülső irodájában szólalt meg. Az épület körül minden irányban hosszú mérföldeken át csak a Gangesz napégette síksága húzódott. A síkság felett az aszály nyomába járó halál nehéz szaga terjengett. Amikor a telefon már harmadszor berregett, maga Tancred Frazer vette fel rosszul tápláltságtól szenvedsz amely mindenféle árnyat hord magával a kagylót, s így hallotta meg a feleségének - a hampshire-i házuk hűvös halijából érkező hangját. Noha vidám felkiáltásokkal üdvözölték egymást, mégis akadozva beszélgettek. - A nárciszok már április első hetének végén elvirágzottak. Nagyon hamar jelentéktelen dolgokra tértek rá. - Ez a nárciszoknál elég késő, nem? a virág elfonnyad a magja is de vannak - Épp ellenkezőleg, drágám, túl korai. Valami baj van, ugye? Mondd meg, ha így van. Tudod, csak nyugtalankodnék. Talán azoknak a szegény éhező embereknek a látványától vagy ilyen levert? Frazer egyik kezét a homlokára szorította. - Nem, nagyon jól vagyok - mondta. - Kathie... - De nem tudta rászánni magát, hogy kedveskedjék. Az adott körülmények közt ez még neki is túl hamisan csengett volna. - Leteszem a kagylót, és csak nyugtalankodni fogok, ha nem mondod meg az igazat. - Állandóan hangok zsibonganak a fülemben - mondta vonakodva. - Azt mondod, állandóan zsírosat adnak? Rettenetes ez a vonal. - Azt mondtam, hangok zsibonganak a fülemben. A fejemben hallom őket: a te hangodat és ezekét az itteni szánalmas emberekét. - Szegénykém! Biztosan a nagy forróság miatt. Rettenetesen nagy a forróság ott Chandanagarban, ugye? Most már biztosabb talajon álltak: visszatértek az időjáráshoz. De amikor végül Frazer letette a kagylót, elkeseredetten mondta magának: persze mindent tud, éppúgy kihallotta a hangomból a beismerést, mint én az övéből azt, hogy tudja. Hiszen már épp elégszer csinálta ezt végig. Micsoda a nárciszok már április első hetének végén elvirágzottak a nyomorult fráter vagyok! De az önvád mellett haragudott is Kathie-re, haragudott rá ártatlansága miatt. Visszabaktatott rögtönzött hálószobájába, Sushilához, s menet közben a derekára tekerte a törülközőjét. Sushila Nayyer egy lepedővel takarta le magát, ahogy ott feküdt a férfi ágyán lényének egyszerű pompájában. Sushila már a tizenkilencedik évében járt, érett, erős akaratú nő.

20

Három évvel ezelőtt Tancrednál és Kathie-nél lakott, mialatt orvosnak készült a St. Vituskórházban. Tancredot már akkor szörnyű heves vágy fogta el, hogy lefeküdjön vele. Amikor ENSZ-szolgálata lehetőséget nyújtott számára, hogy India éhínség sújtotta vidékére helyeztesse át magát, azonnal nekifogott, hogy felkutassa Sushilát. Ezért volt most itt, ebben a poros táborban. Csak csodálkozni tudott a szerencséjén. - A feleséged hívott? - kérdezte a lány. - Angliából, olyan messziről telefonált? nem hiszem hogy gyakran részesülsz abban az élvezetben hogy meghalld az igazat - Igen. Nyugtalankodott, hogy miért nem írok. Nincs semmi baj. Egymásra néztek. Frazer azon töprengett, vajon énjeik mit értettek meg ebből a pillantásból. - Vissza akarsz jönni hozzám az ágyba? - De még mennyire! Leoldotta magáról a törülközőt, a lány pedig vissza hajtotta a lepedőt. Nála, a szemérmes muzulmán lánynál ez a mozdulat furcsán szemérmes volt, kettejük közti intimitásról tanúskodott. Teste, a finom ázsiai csontokra feszülő húsa Ó bébi bébi a gyermekek emlékeznek-e majd rám az anyjukra oázis volt az odakinti éhező testek tömege közepette, az éhség sújtotta anyák közepette, akik száz mérföldre is elbolyongtak vízért és a kútból csak az öreg csontok szaga elrothadt tetemek a gyermekeiknek. Tancred megpróbálta elhessegetni az örökké kísértő, kínzó hangokat és képeket, s lefeküdt a gyönyörű teremtés mellé, máris felkészülve - mielőtt még megérintette volna -, hogy magáévá tegye. A lány hasát csókolgatva már-már megfeledkezett a zaklató, töredékes hangokról. De amikor arcát a lány különös illatú hajába temette, a telefon szaggatottan újból felberregett. - Fulladj meg! - mondta Tancred. a meteorológiai állomás szerint végre itt a monszun Ezúttal a beszélgetés hosszasabb volt. Amikor Tancred letette a kagylót, visszament Sushilához. - Sajnálom, szerelmem! Fel kell öltöznöm. Frank Young hívott. Szükségállapotot rendeltek el. Bhagalpurban veszélyes áradás van, s a főhadiszállás azt kívánja, hogy minden tőlünk telhető segítséget adjunk meg az ottaniaknak. El kell mennem Younghoz. Hol a fenében van az a Bhagalpur? Örült, hogy a lány a szokásos dühkitörések nélkül fogadja szerelmeskedésük félbeszakítását, és csak enyhe duzzogás érződik hangjában, ahogy válaszol: - Egy kis város, körülbelül ötven mérföldre innen északra, a nepáli határ felé. Oda kell menned? Ó én nem hibáztatlak amiért nem tudtál hű maradni bárhogy is - Remélem, nem. Ez Youngtól függ. Ő azt mondja, oda megy. Frazer felöltözött, majd az irodán át kilépett az útra. Itt már nem védte a légkondicionálás, s így érezte, ahogy a síkság szörnyű forrósága körülöleli. De a légkondicionáló rendszernek három szellőzőnyílása volt, egy-egy az irodaépület két oldalán, egy pedig elöl, s aki az úton állt, kihasználhatta azt a hűvösebb légáramlatot, amely az irodaajtó feletti csúnya rostélyon keresztül tódult kifelé. Frazer azonban még így is furcsamód rosszul érezte magát, ami gyakran megesett vele, ha itt állva elnézte a környező pusztulást. Az osztag drótkerítéssel elzárta magát a külvilágtól: több hektárnyi területét szögesdrót fogta körül. A táborban a kórház volt az egyetlen valamirevaló épület, egy nagy négyszögletes szürke építmény, odalent az útnál - máris zsúfolásig tele emberekkel. És köröskörül álltak a menekültek nyomorúságos sátrai, bambuszrudakból, rongyos zsákvászonból és műanyag lapokból emelt, düledező falu.

21

Az irodaépület közelebb állt a kapuhoz. Új épület volt, de már megmutatkoztak rajta a rongálódás jelei. Mellette állt a frissen elkészült raktárház, amely azonban máris javításra szorult - az iroda felé néző fal egy része összeomlott. Noha nézz ki az ablakon a sötétségre, e fullasztóan meleg délutáni órán a legtöbb ember - kivéve a házasságtörőket pihent, a raktárnál kőművesnők dolgoztak, javították a falat, lassan, méltósággal lépdeltek fel-alá az állványzaton, mezítlen lábuk szürke, fejükön kosárban házi készítésű téglákat cipeltek, csak elvétve szólaltak meg, szárijuk egyik szegélyét a fejükre borították, hogy valamelyest megvédjék magukat a forróságtól. Az irodaépület és a raktár előtt az út ide-oda kanyargott. Túlsó oldalán állt a lécekből emelt régi raktárház, amelyet már többször kiraboltak, és most csaknem üres volt, meg azok a könnyű bódék, amelyekben az ENSZ orvosgárdája lakott. A kapu közelében volt a szállítási részleg bódéja, az őrház és a többi iroda. Ez volt minden. Igen szegényes kis színfolt az óriási, egyhangú síkságon. Frazer ugyan mindezt látta - mert sohasem tudta levetkőzni a táj nyersesége és az éhínség gubbasztó vagy álldogáló áldozatainak látványa feletti döbbent igézetet -, most mégis elsősorban az eget kémlelte. Észak felé a síkság bíbor ködfátyolba veszett. A ködfátyol felett torz, sűrű, haragos viharfelhők tornyosodtak az égen, a szenvedély és erőszak tudja szerves alkatelemei a hol feketén, hol meg ragyogón, mintha atomtüzek lobogtak volna bennük. A monszunt hajtották, áldott esőt hoztak. Úgy látszott, az eső Chandanagar felett fog lehullani, de már az elmúlt öt éjszaka is úgy látszott. Ehelyett északon hullt le, s mialatt Chandanagar kútjaiból csak az öreg csontok szaga áradt, mivel a talaj elrothadt a hároméves a kútból csak az öreg csontok szaga elrothadt tetemek aszályban, a folyó Bhagalpur felett kiáradt, és elmosta a laa fazekamban csak a víz morzsadarabkái morzsadarabkái kosságot. Egy öregasszony szólt hozzá, kitárta felé öreg, törött esernyőhöz hasonló karját. Frazer átment Young bódéjához. Frank Young már indulni készült. Hatvanas férfi volt, szálas, kolerikus, koponyáját ritkás haj borította, álla ugyanolyan széles, mint a feneke. De még mindig fürgén mozgott, ha cselekednie kellett. Ezt az ENSZÉR-különítményt ő hívta életre, ő vezette számtalan válságon, köztük egy kolerapánikon keresztül, s még mindig semmi jelét nem mutatta, hogy fel akarná adni a harcot. És annak is csak csekély jelét adta, hogy kedvelné Frazert, noha vezetői beosztása megakadályozta abban, hogy érzelmeit a kelleténél nyíltabban kimutassa. Vele volt két tisztje, Garry Megkapta a parancsot mi a fenének hagyta el Knowles és dr. Kisari Mafatlal, a kövérkés bengáli. Knowles épp kifelé indult, „előkészítem a légpárnásokat" - mondta, amikor Frazer belépett. Mafatlal zavart mosollyal üdvözölte Frazert. Sűrű, jól olajozott haja volt, és kitűnő modora, s e két tulajdonsága miatt erősen elütött Frank Youngtól. - Épp azt igyekszem megmagyarázni Mr. Youngnak - mondta -, milyen kiszámíthatatlan folyó ez a mi Gangeszünk, mindig is ilyen volt, végig a történelmi idők folyamán; az egyik ága olykor teljesen kiszárad, a másik meg talán... - Igen, igen. De hagyja ezt most, Mafatlal - szólt rá nyersen Young. Úgy bánt ezzel a szószátyár emberkével, mintha valami viccfigura volna. És hatása alatt a legtöbb orvos ugyanígy bánt vele. - Tudja, miről van szó, ugye, Frazer? Bhagalpur környékén komoly áradások vannak. Az imént kaptam egy rádióüzenetet a főhadiszállásról, Galbraithtől, azt kérik, adjunk meg minden tőlünk telhető segítséget. Állítólag magában Bhagalpurban több mint ezren fulladtak vízbe, s a Bhagalpurtól néhány mérföldre fekvő falvakat súlyos földomlás fenyegeti. Odamegyek a két légpárnás siklórepülőgéppel meg a teljes ENSZÉR-

22

személyzettel, csak a kórházi személyzet és Mafatlal marad itt. Mafatlal és ön veszik át a parancsnokságot. Ha majd odaérünk, rádión üzenünk önöknek. Oké? - Én hivatalosan nemigen vehetem át a parancsnokságot, uram. Hisz csak látogató vagyok itt. Ha én mehetnék el önnel, s Knowles... - Knowlesnek velem kell jönnie. Garry már ismeri ezt a fajta munkát. Ön csak maradjon itt, s támaszkodjék Mafatlalra... meg persze arra az orvosnőre. Ez itt puszta rutinmunka. Csak azt ne felejtse el, hogy az új raktárban értékes gabonakészletek vannak, tartsa kordában az őröket. - És mit gondol, mennyi ideig lesznek távol? Young nagy nehezen úrrá lett ingerültségén, szorosabbra húzta a szíjakat hálózsákján, aztán zsebre dugta a kezét. - Ez a monszuntól függ - felelte nem tőlem. Micsoda ostoba kérdés, Frazer, már megbocsásson! - Épp most említettem Mr. Youngnak, hogy huszonnégy órán belül itt is lehet áradás... mondta Mafatlal, de Young csak rábiccentett, és kitessékelte őket a szobából. - Nyájas ember - jegyezte meg gúnyosan Frazer, odakint állva Mafatlallal. Young ernyedt alakját figyelte, ahogy a férfi a bódék közt kanyarog, és gárdája többi tagját hívogatja. - Igen, a szíve mélyén nagyon nyájas ember - mondta Mafatlal. - Előbb a szívébe kell látni. És a szíve mindig tettre kész. Mr. Young szeret igen parancsoló magatartást felvenni, amit talán fiatalkorában az apja oltott a lelkébe... az apja, azt hiszem, katona volt. A passzív ember egészében véve olyan pszichológiai típus, amellyel a mindennapi életben könnyebben ki lehet jönni, nem gondolja, Mr. Frazer? - Ezen sosem gondolkoztam. - Úristen, egész idő alatt, amíg a többiek távol lesznek, hallgatnia kell majd igyekszel leplezni hogy nemigen érted a magad pszichológiai Mafatlal filozofálgatását? - Ön olyan ember, aki mélyebben érez, mint ahogy azt hajlandó kimutatni. Nem így van, Mr. Frazer? Frazer hunyorogva Mafatlalra bámult. Talán a virág elfonnyad magja is de vannak virágok amelyek sohasem fonnyadnak el bizalmába kellene avatnia a doktort, beszélnie kellene vele a hangokról. A hangok olykor furcsa módon előre megsejtik a dolgokat, mintha nem csak egyszerűen a belső betegség jelei volnának. - Az igazat megvallva, Kisari, nyugtalan vagyok. De nem akarok erről beszélni. - Megértem természetesen. Kedves öntől, hogy ezt ilyen nyíltan kimondja. De talán segítségére lehetek. Jobban, mint gondolja, mert engem mindig gyermekem gyermekem ez a szegény öreg roncs: a te anyád az a cél vezetett... - Nem akarok erről most beszélni. - Szeretett volna jó munkát végezni itt, szerette volna hasznossá tenni magát. A menekültek egy kis csoportja most körülvette őt és Mafatlalt. Naponta egy tálka rizskását kaptak, ami arra elég, hogy elvegetáljanak, de arra már nem, hogy a szó igazi értelmében éljenek. Gyötrelem a szemükbe nézni. Már tudják, hogy a tábor válságos helyzetbe került, és félnek, hogy ez árnyéklétüket fenyegeti. Nyomatékos hangon esdekeltek Mafatlalnak, aki kurtán nézz ki az ablakon a sötétségre válaszolgatott nekik, mintha egy időre ő is a tettek emberévé vált volna. A jól tápláltak és az éhezők közt igen éles határvonal húzódik. Sushila megjelent az irodaépület ajtajában, tiszteletet parancsolón, szépen felöltözve. Frazer örült, hogy látja, odament hozzá, és elmagyarázta, mi a helyzet. - Az emberek azt mondják, ma este megjön az eső - szólt nyugodtan a lány. - Ha tényleg megjön, az egészségesek megpróbálnak majd visszamenni a falujukba, hogy megnézzék, van-e megint víz a kutakban. Megengeded nekik, hogy visszamenjenek?

23

- Nem fogjuk megakadályozni őket. Az új raktárban ugyan elég rizs és liszt van, de nem tudjuk, mikor kapunk újabb szállítmányt, s így minél kevesebb szájat kell táplálnunk, annál jobb. - De estére, ugye, lezárod a tábort, és megkettőződ az őrséget? - Igen. Azt hiszed, valami veszély fenyeget minket? - Allahabadba már eljutott a híre, hogy a táborban úgyszólván nem maradt ENSZszemélyzet. És ilyen rossz időkben mindig akadnak lelkiismeretlen emberek. - Sushila - mondta mosolyogva Frazer -, olyan csodálatosan szép vagy. De túlságosan aggodalmaskodó. Nem mennél vissza a kórházba, nehogy odalent valaki idegeskedni kezdjen? Napnyugtakor majd érted megyek, és iszunk egyet. Egymásra néztek. Frazer érezte, hogy kicsiny szellő fújdogál körülöttük. A lány, úgy látszott, megnyugodott szavaira, s most elmosolyodott. - Ha minden jól megy, holnap talán elviszlek, Tancred, egy kis kirándulásra - szólt a lány. - Ha jó fiú leszel. - Megfordult, és elindult a kórház felé. A két nagy légpárnás motorjai forogni kezdtek; szürke oldalaik mellett por poraim hangosan szólnak az élők poraival zümmögnek akár a legyek drága Siva örvénylett. Elkavargott az asszonyok mellett, akik fásultan befejezték napi munkájukat a falnál, s a kórház és az ütött-kopott tábor felé áramlott. Elhúzott az ENSZÉR-gárda tíz tagja mellett, akik csomaggal a hátukon elindultak a légpárnások felé. Menet közben búcsút intettek Frazernek és Mafatlalnak. igyekezz még a születésnapom előtt visszajönni Tancred tudod Frazer és Mafatlal az úton vártak, amíg a gépek elindultak. Figyelték, ahogy lassan siklanak az aszály sújtotta síkságon, s két örvénylő poroszlop fut mellettük. Addigra a nők már lejöttek a faállványzatokról, s fáradtan megindultak szálláshelyeik felé. De a menekültek még mindig közömbösen ültek vagy hevertek az árnyékban, vagy pedig ott álldogáltak, ahol a gyatra légkondicionáló berendezés rostélyán keresztül hűvösebb szél áramlott ki az irodaépületből. Az égen a gránitszínű felhők megduzzadtak, majd ellaposodtak, a rózsáknak esőre van szükségük bár csoda jó hogy ilyen szép azt üzenték, nem hoznak esőt. Frazer szívét hidegség és reményvesztettség markolta meg; búskomoran gondolt es liegt dér heisse Sommer de a kedves kis szívedre tél megcsalt feleségére. Nem tehetek róla, Kathie; a kéjvágynak vagy valami effélének áldozata vagyok... talán csecsemőkoromban nem kaptam elég anyatejet. Mafatlal valószínűleg meg tudná magyarázni nekem... De nem magyarázatokra volt szüksége, hanem italra. Társaságra vágyott, s behívta Mafatlalt, hogy ő is igyon vele egyet. A kis doktor csak egy kevés whiskyt kért, sok vízzel és cukorral. Bevallotta, hogy szívesebben öntene pezsgőt hozzá, de hát itt csak vizet kaphatott. Italával játszogatva udvariasan beszélgetett, Frazer azonban csak olykor-olykor válaszolt. Végre aztán Mafatlal megkérdezte: - Szabad egy személyes megjegyzést tennem, Mr Frazer? - Halljuk! - Azon töprengek, miért tudom olyan nehezen megnyerni az angol és amerikai férfiak bizalmát. Gondolja, hogy tán a jellememben van valamilyen hiba, ami taszítja őket? - Istenemre, Kisari, nem tudom! Én ezeket a személyes kérdéseket meglehetősen kínosnak találom, és sokan mások ugyanígy vannak vele.

24

- De miért kelljen kínosnak találnia őket? Nem az volna-e jó, ha kevesebb korlát volna az emberek közt? Talán igaza van annak a régi mondásnak, hogy az angolok tartózkodók, és csak maguk közt szeretnek élni. Frazer kissé bosszúsan válaszolt: - Én voltaképpen nem is angol vagyok. Hanem svájci. Csak épp úgy eset, hogy életem legnagyobb részét Angliában éltem le, s a feleségem angol. Mafatlal kérdőn oldalra billentette fejét. - Értem. De nem mondanám, hogy ez érvényteleníti a tételemet. Ön bizonyára eltanulta azt a szokást, hogy elzárkózzék embertársai elől, s így talán csak a nőkkel tud beszélni. Nem így van? Frazer felállt, és még egy pohár whiskyt töltött magának. Noha bosszankodott, de akarva, nem akarva felismerte ennek a kérdezgetésnek humoros oldalát is. ha jó fiú leszel elviszlek egy kis kirándulásra - Tudom, Kisari, hogy magának pszichoanalitikai doktorátusa van. Miért nem próbálja hát meg saját magát analizálni? Maga valójában Sushiláról akar beszélni velem, ugye? Magát majd szétveti a féltékenység, mert azt hiszi, naponta lefekszem vele. Nem így van? - Minden férfi irigyelné magától Sushila Nayyer testét. Igen, Tancred! Bár nekem más szívszerelmeim vannak a kórházi ápolónők közt. De azt tudom, hogy Sushila testének élvezete miért kelt bűntudatot magában. - Bűntudat! Nincs bűntudatom! Ez nem olyan kérdés... Ide figyeljen, ahogy az imént már mondtam, én ezeket a személyes természetű beszélgetéseket igen kényelmetlennek találom. Ha kiitta a poharát, talán volna szíves elmenni s békében hagyni engem, a fene egye meg magát! Mafatlal letette poharát, és szomorkásán intett a kezével. - Azt hiszem, jobb volna, ha ön is tenne egy darab cukrot a whiskyjébe. azt hiszem könnyíthetne lelkiismeretén ha meggyónná a maga Nem akartam semmiképp sem megbántani. Az élet anélkül is elég keserű valamennyiünk számára... Felállt, ez egyszer befejezetlenül hagyta a mondatot. Biccentett, majd kiment Frazer ideiglenes lakásából, és az irodán át az útra lépett. Nagyon méltóságteljes - gondolta magában Frazer. Nagyon méltóságteljes, de kibírhatatlan. Sushila miatt nem érzett bűntudatot. Vagy legalábbis azt a szokást hogy elzárkózzék embertársai elől s nem úgy, ahogy azt Mafatlal gondolta. De talán érdemes lett volna meghallgatni, mi mondanivalója van erről ennek a szószátyár kis alaknak... Mafatlal nem buta ember, Sushila igen nagyra tartja. Leült, kiitta poharát, s egyszerre igen nyomorúságosán érezte magát. Odakint gyorsan alkonyodott. Ma éjszaka nem fog esni Chandanagarban. Ehelyett bizonyára Bhagalpur-ban zuhog, őszintén sajnálta az éhínség nyomorult áldozatait. De a rosszul tápláltságnak, az éhező gyermekeknek látványa ugyanakkor olyan nyugtalanító érzésekkel töltötte el, hogy alig bírta elviselni a gondolatot, hogy még több menekült tóduljon ide. Gyakran úgy tűnt, az ő hangjukat hallja a fejében. „Valamilyen súlyos lelki betegségben szenvedek - aggódott magában. - A gyomrom állandóan kavarog." És a légkondicionáló berendezés egyre csak morgott rá. a szerető és a szerelme^ találkoztak este amikor Midőn besötétedett, elindult Sushiláért a kórházba. A főkapunál, épp mielőtt még bezárták éjszakára, beengedtek egy családot. Az ősz hajú, beesett szemű férfi ment elöl, karján gyerekkel, utána meg az asszony, fején vasfazékkal s oldalán két kisfiúval. Leghátul egy idősebb lány jött, karján ő is egy gyereket hozott. A gyerekekbe már csak hálni járt a lélek, a fiúk csont és bőr voltak, minden bordájuk kilátszott; a lány töpörödött

25

öregasszonyhoz hasonlított. Bőrükön vastagon ült a por. Egy kórházi szolgáló, egy kövérkés bihari lány, akinek egyik orrlyukában csillogó gyémánt ékeskedett, a konyha felé terelte őket. Frazer lassan utánuk indult. Most, a XXI. század hajnalán, a világon úgyszólván mindenütt gyárilag előállított ételeket esznek, s hozzá jó étvággyal. De Indiában az emberek hallani sem akarnak róluk, mint ahogy halat sem akarnak még most sem enni. Az 1980-as években az események a haladás irányába mutattak, végre a fogamzásgátló szerek is már többé-kevésbé elterjedtek. De ekkor jött a Bombayi Vegyiművek nagy botránya, amikor egy hibás pirulaszállítmánytól több mint kétezer asszony meghalt. Ezt követően minden megint visszatért a régi kerékvágásba. Vallási ösztönzésű lázadás tört ki a klímaszabályozás ellen, amely ugyan majdnem ugyanannyit ártott, mint amennyit használt, de legalább bizonyos mértékig kiküszöbölte az aszályt, így aztán a szubkontinens lassanként visszasüllyedt oda, ahol a XX. század ötvenes és hatvanas éveiben tartott. Most már a Mars egyenlítői övezetében is magasabb volt az életszínvonal, mint Uttar Pradeshben. A kórház körül, ahol az alkonyfényben a nyomorúságos sátrak álltak, és a nárciszok már április első hetének végén csaknem teljesen elvirágzottak az izzó sigrikből mindenfelé füstkarikák tekergőztek felfelé, s itt-ott olajlámpások fénylettek. Szellő se rebbent. A monszun ismét csak hátat fordított e könyörtelen sík vidéknek. Az élők és haldoklók orgiája ezen az éjszakán is tombolhat, nem fogja háborítani a remény. ez az dörzsöld csak hozzám szerelmem mesés sós nedvedet Másnap Frazer a délelőttöt azzal töltötte, hogy szorgalmasan körüljárta és megszemlélte a tábort. Mindent rendben talált, már amennyire itt rendről beszélni lehetett. A táborban senki sem haldokolt, most mindenki naponta egy tálka rizst és egy tálka zabkását kapott. S ahogy igazi éhínség nem volt a táborban, éppúgy nem volt fertőző betegség sem. Csak szenvedés, a már-már halálos, hosszú éhezés gyötrelme, amely elbutultságot és tompultságot okozott, s mindenfajta testi gyengeséget szinte magához vonzott. Frazer hitt az emberi testben: tömeges pusztulásának látványa irtózattal töltötte el. Különösen irtózott a halálsápadt anyáktól, akik újszülött csecsemőiket száraz emlőikhez szorították. Ebben az életfolyamat kigúnyolását látta. A tábor kerületén kívül kiégett föld húzódott, néhol halvány bozót tarkította, akár egy harmadlagos szifilitikus bőrét az elszíntelenedett foltok. A maidanon itt-ott csordák álldogáltak, néhány állat víz reményében követte az embereket Chandanagarba. Az állatok teste beesett volt, rothadozó. Egyikük, mialatt Frazer elnézte őket, oldalvást a földre bukott. A tábor körül üldögélő keselyűk odavonultak a tetemhez, lassan lépegettek, mint azok a hátratett kézzel sétálgató, ütött-kopott ezek a nyomorult bestiák először a fenekeden át kirángatják a beledet tisztviselők. Chandanagar területén a keselyűk sohasem repülnek, csak ha odafut hozzájuk az ember, s megpróbál beléjük rúgni, ahogy ezt Frazer tette. Uttar Pradeshben lépésben viaskodik az ember a halállal. Delhinek már elege van uram Delhi már belefáradt mások - Elegem van már ebből a helyből - szólt oda Frazer ebéd közben Sushilának. A kórház hűvös személyzeti ebédlőjében evett, a szintetikus ramsztekhez friss citromlevet ivott. - Nem mehetnénk el este autóval Faizabadba? Young épp most üzent a rádión, hogy valószínűleg egész héten távol lesznek. - És kire bíznád a tábort? - Kisari Mafatlalra. Ki másra? Hisz rangban felettem van. Magát majd szétveti a féltékenység mert azt hiszi naponta lefekszem Sushila delejes szemét mereven ráfüggesztette. - Az emberek - mondta - odalesznek, ha látják, hogy elmégy. Ezt tudod, ugye, Tancred? - Ostobaság! - De azért némi

26

és a szeretetből amit építettünk lépjünk ki szeressünk és segítsünk bűntudatot érzett. - Nem törődnek ezek velem. Annyira el vannak foglalva saját bajaikkal, hogy nem érdekli őket, akármit is teszek. - Ez nem igaz. De ha örömet szerez neked... - Örömet szerez. Tehát akkor megnézzük Faizabad fényeit és zajló életét? - Elfelejtetted, drágám, hogy tegnap azt mondtam neked, elviszlek egy kis kirándulásra. - Dehogy felejtettem el! Hát jó fiú voltam? Hová megyünk? Amikor a lány elkezdte magyarázni, Frazert megint rossz érzések fogták el. Szeretett volna elmenni egy időre a táborból, de amikor lehetősége nyílt rá, csak a hőségre és az odakint várakozó halálra tudott gondolni. Teherautót minden nehézség nélkül szereztek. Ahogy Frazer az irodák felé ment, a menekültek nyomorúságos hada még mindig ott várakozott, ahol hűvös levegő áramlott feléjük, a munkásnők is még mindig mintegy álomban fel-alá jártak az állványzaton. Meghagyta az egyik chuprassinak, hogy mondja meg Mafatlalnak, hova megy. szive mélyén nagyon nyájas ember szive tettrekész Sushila rövid, kikeményített szoknyát viselt, amely izgató ellentétben állt nyakig begombolt fehér blúzával. Komikus és megtévesztően szemérmes külsőt kölcsönzött neki. A Frazer melletti ülésen foglalt helyet, megadta az útirányt, ahogy kigördültek a főkapun, majd amikor a férfi bekapcsolta a teherautó önműködő kormányát, hátradűlt az ülésen, és szivarra gyújtott. - A szüleim házához viszlek, Tancred. Gondolom, szívesen jössz velem. Egy-két ruhát szeretnék onnan elhozni. - Azt hittem, összevesztél az apáddal. - Apám nem lesz odahaza. Elment a dombok közé, ahol nincs aszály. Csak egy öreg chokidar maradt otthon a házat őrizni. Bár azt az utasítást adták neki, hogy ne bocsásson be, de azért be fog bocsátani. - Shabash! Szép kis hazatérés! - De legalább, drágám, gyönyörű délután van egy kis kocsikázásra. - Ó, igen, pokolian gyönyörű! És ez a táj is csodás! Frazer nyugtalan volt és ingerült. A lányból olyan érzelmek áradtak feléje, amelyeket nem bírt kielemezni. Az elmúlt hónapokban mások érzelmeinek értelmezésében olyannyira magabiztossá vált, hogy most ez a rejtély nyugtalanította. Már elérték a halottak földjét, ahol csak egyetlen szín uralta a tájat: a tehéntrágya színe. A tábor elmaradt mögöttük, beleveszett a párás forróságba. A kitaposott nyom, amelyet követtek, az égbolt aranyos kupolája alatt a semmiből a semmibe vezetett, még akkor se kanyarodott el, egy másik évszázadból ez a roppant fényűző gyászos ha falvakon futottak keresztül. A falvak megkövültén álltak, és én csak egy régi agyagcsésze vagyok amely csak keserű mozdulatlanul, haldokolva, mintha az idő a haragos naptól megkocsonyásodott volna. Olykor-olykor egy papírvékonyságú tehén állt megrekedve a kapuban, hogy lehetsz szexuálisan kiéhezve mindent megadok neked ami tőlem telik ne egy rühes kutya futott el az autó elől, egy öregember vagy öregasszony haldokolt ráérősen egy árnyékos földdarabkán. A kútágasok hegye te mindig biztonságban éltél mit tudsz te a szenvedésről az égnek meredezett. A falvakon túl a pusztulás kiváltságos tétlen élet elzárva a valóság ismeretétől csekélyebbnek látszott.

27

A falvak fokozatosan egyre sűrűbben követték egymást. Az út mind göröngyösebbé vált, kényelmetlen futamokban dombnak lefelé fordult. Aztán egy folyópartra ért ki. Egyike volt a Gangesz sok-sok mellékágának. A távolban vizet láttak, mérföldnyi homok és száraz iszap közé ékelődve. Az iszapos lapályon koszos viskók álltak, az emberek itt életet teremtettek, de egy este hirtelen kitör majd a habos áradat, s elsodorja ezeket a szánalmas tákolmányokat - akár ma este is megeshet. A folyópartot követő csapáson hajtottak végig. A kocsiban legyek dongtak körülöttük. Ittott néhány girbegurba fa állt, kiszáradva, szürkén. Csak a pálmák virultak az aszályban. A csenevész fákon töprengő keselyűk és kányák gubbasztottak. Egy madárijesztőhöz hasonló alak ment az úton, csepegő víztömlő alatt görnyedezve - hat percbe telt, míg Frazer dudája lekergette az út közepéről. - Bolond öreg legény! Mondd csak, Sushila, hol a házatok? Meddig kell még mennünk ebben az istenverte sivatagban? A lány előremutatott. - Ott van, ott a fák mögött. Türelmetlenül előrehajolt, s a szivarvéget kidobta az ablakon. A Nayyer család házát fehér fal fogta körül, és hatalmas fakapuk őrizték. A fa résein bekukucskálva egy öreg sikhet láttak, aki egy kiszáradt mangófa árnyékában egy charpoyon szundikált. Hosszas kiabálás és fütyülés árán sikerült őt felverniük, mire az öreg, a háborgatás miatt morogva-zsörtölődve, beengedte őket a kapun. A jókora házat fonnyadó indákkal elborított verandák és erkélyek övezték. Szebb napjaiban takaros ház lehetett. Egyik oldalán hatalmas fenyőfák tövében felrepedezett, barna térség: egy hajdani kellemes medence húzódott. Egy kifakult zöld zubbonyos chokidar jött elébük, és Sushilát salaammal üdvözölte. Öreg, ősz hajú, borotválatlan férfi volt, papucsban csoszogott, és bételt rágott. Egy oldalajtón engedte őket a házba. Odabent valamennyi ajtó és ablakredőny gondosan be volt zárva. A folyosókon olyan illat terjengett, amely úgy tűnt, a világ noszahol elfelejtett holmik hevernek visszatérsz akár egy talgiájából, virágokból, porból, fának füstjéből és az emberi élet külsőségeiből vegyült össze. a nárciszok már elvirágzanak mire visszatérsz és mi még mindig Sushila hagyta, hogy Frazer körülsétáljon a házban, mialatt ő maga felment a régi szobájába. A chokidar egy üveg meleg grapefruit-levet hozott Frazernek, s a férfi pohárból szopogatva az italt, körbe-körbe járt, s mindent kíváncsian szemügyre vett. A bútorzat nehéz volt és sötét színű, az árnyékos szobákban titkok rejtőztek - a ház várt. Frazeren az az izgalommal vegyes leküzdhetetlen érzés lett úrrá, hogy itt hívatlan vendég. Hirtelen elfogta a vágy Sushilára, felsietett a széles kőlépcsőn, hogy megkeresse. Sushila a hálószobájában volt. Az egyik ablaktáblát kinyitotta, úgyhogy a nap egy csücske betűzött az ablakon át a szobába, visszfényével mindent megvilágított. Sushila egy bőrönd fölé hajolt, és szárikat húzott elő onnan. Amikor Frazer belépett, a lány megfordult, arcán fény villant - azonnal megérezte, hogy te piszok disznó állandóan körülötte koslatsz ugye a férfi mit akar. Kezét a füle mellé emelte, ujjait billegette, helytelenítő mozdulattal. - Nem, Tancred, most nem szerelmeskedünk! Vissza kell mennünk. Most, hogy itt vagyok, szeretnék minél előbb visszaérni a táborba, hátha valami baj van. - Becsapta a bőrönd tetejét. - Pokolba a táborral! Itt akarok lefeküdni veled, saját környezetedben, nem mindig abban a koncentrációs táborban! - Vadul megragadta a lányt, egyik kezével átfogta a vállát, a másikat a lábai közé szorította, rángatta őt, küszködött vele,

28

az arcodon szerelmem a forró nyár tüze ég de hogy az ágyra döntse. Sushilát az erőszak mindig lázba hozta, de a kedves kis szívedre a tél borítja jegét es liegt csodálatos lány, erős, mint a párduc, pedig milyen törékeny, s milyen tüzes, vad, benne lapul az ősi vadság, hogy bármely pillanatban megelevenedjen... Az ágyra zuhantak, porfelhőt verve fel. A lány Frazer nyakát csapkodta, átkozta őt. - Te disznó, te mocskos svájci disznó, te kéjvágyó, mocskos svájci disznó I - Elhallgass, te szuka, dekko chute! olyan vagy mint a többi európai mindent tönkreteszei én nem bírok A muszlin moszkitóháló redőzete alatt a fehér takarón birkóztak. Frazer Sushila ruháját rángatta, szaggatta, mígnem a lány teste apránként meztelen lett. Sushila még mindig viaskodott - de már együtt a férfival. Frazer gyorsan, brutálisan végzett a szerelmeskedéssel. Utána Sushila újból haragos lett. Fel-alá járkált a szobában, mialatt a férfi az ágyon feküdt, felkapta összetépett ruháját, átkozta Frazert, szidta, amiért tönkretette a holmijait. - Hát akkor menj vissza száriban a táborba! Van itt abból elég! - Ti nyomorult európaiak mind egyformák vagytok! Mindent tönkretesztek, ezt is, azt is, mindent, mit törődtök ti ezzel! Figyelmeztetlek, Tancred, becsületszavamra gyűlöllek, annyira gyűlöllek, te erőszakos disznó, hogy el nem tudom mondani! Mindezt Frazer gondolatban már hallotta tőle. Balsejtelmei szinte beteggé tették. Sushila váratlanul egy sárgaréz virágvázát vágott Frazerhez. A férfi feje felett a falhoz csapódott, majd visszapattant. Frazer felugrott az ágyról, elkapta Sushila csuklóját, addig szorította, mígnem a lány a fájdalomtól zihálva a padlóra esett. - Ne dobálózz, te kis vadmacska! Végy fel egy szárit, s induljunk vissza a táborba! Jaldhi jao! gabonakészletek vannak tartsa kordában az őröket Sushila egy gyönyörű, tizenkét yard hosszú szárit választott ki, rézvörös-barna-karmazsin színekben pompázott. Lassan a testére tekerte. - Soha többet nem fekszem le veled - mondta. - Szívesebben fekszem le azzal a kövér Kisari Mafatlallal. Olyan közönséges vagy! Feleséged van otthon, te közönséges fráter! Nem szégyellnéd magadat, ha megtudná, hogy egy színes bőrű nővel jársz? Frazer felhúzta cipőjét, kiment az erkélyre, és kinézett a halódó kertre. A verandára egy vörös fejű, zöld szárnyú arapapagáj huppant le. A veranda korlátja mellett egy öregasszony állt mozdulatlanul, a papagáj kis híján az asszony lábára szállt le, de aztán rögtön odább repült. Ez az öregasszony talán a chokidar felesége. Frazer fellélegzett a gondolatra, hogy az asszony valószínűleg nem ért angolul. Amikor az asszony felnézett rá, Frazer visszament a hálószobába. Sushila a haját igazgatta, szemöldökét összehúzva. így fonnyad el a virág és a mag de vannak virágok - Gyönyörű vagy, Sushila. Szeretlek! - Te nem szeretsz engem. És tudom, miért kívánsz. Mafatlal megmondta nekem. - Menjünk, te lány! - szólt dühösen Frazer. - Felhők gyülekeznek. Ha monszun jönne, itt ragadnánk. A lány szájához kapta kezét. - Ó, a Krisztusát! Ez volna csak a balhé! Mi itt rekednénk. Young pedig visszatérne Chandanagarba, s mit látna? Hogy megléptél, és elloptad a legjobb orvosnőjét, magára hagytad a nyájat! Szavaitól a férfi még inkább dühbe gurult. Ez a szajha az idegeire megy! Lement a lépcsőn, ki a kertbe, s türelmetlenül beindította a motort. A lány közben az erkélyen állt, a chokidartaI beszélgetett, majd odajött hozzájuk az az öregasszony is, akit Frazer az ablakból

29

látott. Az öregasszony Sushila bőröndnyi holmiját vitte a kezében, s most az egészet áhítatosan a teherautó a kedves kis szívedre tél borítja jegét de az arcodon végébe tette. Mialatt végighajtottak az összezsugorodott folyó partja mentén, Frazer egy régi Heinedalt énekelt, amelyet az anyjától tanult réges-régen, a lauterbrunneni napokban. Es liegtder heisse Sommer énekelte egyre, miközben átdübörögtek a megkövült falvakon. Frazernek megfájdult a feje. - Föladom a harcot, Sushila - szólalt meg. - Mihelyt lehet, hazamegyek. Nem veszik itt semmi hasznomat, nincs meg bennem az az áldozatkészség, amit ez a munka megkövetel. Sushila nem szólt semmit, még mindig neheztelt. - A te hazád - folytatta Frazer, hogy szóra bírja a lányt, hogy hízelegjen neki - túl szigorú nekem, Sushila. Te törékeny vagy, mint a virág, s mégis kibírod itt, de engem ez megöl. Mióta Chandanagarba jöttem, betegnek érzem magamat. Talán igazad van, közönséges ember vagyok. olyan közönséges vagy nem szégyellnéd magadat ha megtudná hogy te - Te is mindent tönkreteszei, Tancred - válaszolta a lány könyörtelenül -, ugyanúgy, mint az egész fajtád. Csak ezt mondhatom neked. - Csak ezt? Nincs semmi mélységes hindu bölcsességed az eltűnő fehér ember számára? Svájcban, és Angliában is, él egy mítosz, hogy India az ősi bölcsesség hazája, ahol az ember előbb-utóbb szemtől szembe kerül az önismerettel. Te ilyesmivel nem tudsz szolgálni, csak csípős megjegyzésekkel? A lány felnevetett. - Te gyakran kerülsz szemtől szembe önmagaddal, Tancred, csakhogy ezt nem vagy hajlandó elismerni. - Hát akkor világosíts fel te! Adj egy csipetnyit a bölcsességedből, a Kelet ősi bölcsességéből. Mondd, mi jár ott bent a fejedben, a szerelmeskedésen kívül? A lány szivarra gyújtott, aztán a füstjén keresztül Frazerre nézett. - Megmondom neked. Mondok neked valamit, valamit, amit elraktározhatsz az agyadban kavargó fura hangok közé. Lehet, hogy megversz miatta, de én azt se bánom. Nem hiszem, hogy gyakran részesülnél abban az élvezetben, hogy meghalld magadról az igazat. Te azért jöttél ChanMutti Mutti nem gondoltam komolyan igazán nem gondoltam komolyan ne sírj danagarba, az éhínségbe, mert ez valamilyen, mit tudom én, milyen lelki állapotot jelent számodra, amit a gyermekkorodtól örököltél. És azért jöttél hozzám, azért kínozol engem, mert én is valami mást jelentek számodra, mint ami valóban vagyok. Te az éhínséget, mint éhínséget nem érted meg, mert ez tifelétek ismeretlen, s így te ezt csak mint szerelmi éhséget tudod felfogni. Mert ezt már tapasztaltad. A szerelmi éhség Európa és Amerika közös élménye. A ti országaitok ebben az értelemben sivatagok. Ez a szerelmi éhség az a nagy idegbaj, amely benneteket arra ösztökél, hogy gépek közt éljetek. - Tréfálsz, ugye? - És a lelked kiéhezettségtől szenved, s ez aztán mindenféle lelki árnyékbetegségeket ébreszt benned. Ez hajtott hozzám, azért keresel a keblemen vigaszt, mert amikor a chandanagari pszichikai erők lecsapnak rád, a körülötted uralkodó éhezés ellen csak ezzel tudsz védekezni. De még a keblemre is magaddal kell hoznod a régebbi időkből fakadó mély elégedetlenségedet. Még a keblemet is csatatereddé tetted! Piszkos, közönséges, házasságtörő csatatérré! Lassan haldokolsz, ugyanúgy, mint a többiek az ENSZÉR-táborban. Nem számított rá, hogy a halál ólmos mezején, a viharfelhők alatt a teherautóban zötyögve ezt fogja hallani. A lány szavai szörnyű gyötrelemmel töltötték el, erre az ítéletre semmiféle balsejtelem nem készítette fel. Haragjának védőbástyái ledőltek, úgyhogy

30

kénytelen volt elfordítani tekintetét a lány morcos szemétől, mert tudta, hogy szerelmüknek vége, hogy Sushila tudatosan megölte, olyan tudatosan, mint ahogy valaki egy kígyó fejét levágja. Sírni szeretett volna. - Es ez a bölcsesség, Tancred, javarészt nem is tőlem származik, hanem Kisari Mafatlaltól. ő mindabba belelát, amit az emberek nem akarnak igyekszel leplezni hogy nem nagyon érted a magad pszichológiai kimutatni. - Muszáj volt rólam beszélni vele? - Ne vinnyogj úgy, mint egy öreg, megvert kutya! Ha beszéltünk rólad, csak azért tettük, mert reméltük, hogy segíteni tudunk rajtad. Az a nevetséges kis alak! Az a szószátyár Mafatlal komolyan tárgyal Sushilával bizalmas dolgokról! Kíváncsi volnék, mi egyéb van köztük. Ezek a hinduk olyan álnokok... április utolsó hetének végén a tulipánok elvirágzottak Még egy Angliában nevelkedett lány is... Mire felbukkant előttük a tábor, a hosszú délután már láthatóan múlóban volt a roppant síkság felett. Egyikük sem szólt egy szót se, miközben a teherautó tovább bukdácsolt előre. Az égboltot újból óriási monszunfelhők takarták, noha bíborajkaik közül egyetlen csepp se hullt alá. - A kapu már zárva van! - szólalt meg Sushila. Frazer előrekémlelt, ösztönösen nagyobb sebességre kapcsolt. A kapu valóban zárva volt. A férfi kikapcsolta az önműködő kormányt, s a teherautót előrekormányozta, mígnem az orra beleütközött a dróttal védett kapufélfába. Frazer kiugrott az autóból, s hindi nyelven odakiáltott az őrnek, hogy nyissa ki a sorompót. Ekkor két igen fekete bőrű férfi rohant feléjük, mocskos ruhában. Frazer még sohasem látta őket. Mindketten fegyvert tartottak a kezükben. Rálőttek. Mikor ledobta magát a földre, hallotta, amint mögötte a szélvédő darabokra törik, és egy golyó röpül ki süvítve a semmibe. Frazer az autó mögé ugrott, felmászott rá, és a szerszámos dobozban matatva a fegyverét kereste. De nem volt ideje rá, hogy elővegye: a férfiak már ott álltak előtte. Frazer rávetette magát az egyikre, de az felemelte puskáját, úgyhogy Frazer beleszaladt. A másik férfi fegyverét Frazer torkára szorította. - Ne moccanjon, sahib! Egyébként sem tudott volna megmoccanni. A férfiak szorosan tartották. Még egy férfi futott oda hozzájuk kiabálva. A teherautó elejéből kiemelte Sushilát: a lány közömbösen álldogált, a törött üveget seperte le szárijáról. Mindkettőjüket elvezették az őrház mellett, Frazer látta odabent a fal mellé felsorakoztatott őröket, akik tenyerüket a falhoz tapasztva, leeresztett nadrágban álltak ott. Egy fegyveres bandita őrködött mellettük. - Ez a te bűnöd, Frazer! - mondta Sushila. A táborban két idegen teherautó állt, az egyik az új raktárház előtt, a másik lejjebb, a kórházat tartotta sakkban. Frazer persze tudta, mit akarnak. Az élelmiszert! A rakták tele volt rizzsel meg tömérdek búzával, liszttel és konzervvel. A banditák durván végighajtották őket az úton. Megálltak a raktár előtt, amelynek ajtói zárva voltak, s az egyik férfi bekiáltott valamit, nyilvánvalóan a főnöküknek. A raktárajtó kinyílt, és egy vad arc kémlelt ki rajta. Egy jól megtermett hindu arca volt, az arcodon szerelmem a forró nyár tüze ég de a kedves kis szívedre a tél fejét ritkás haj borította. A férfi épp evett. Haragos szóváltás közepette az irodaépület szomszédos ajtajára mutatott, s egy kulcsot nyomott Frazer őrzőjének kezébe. Frazert és Sushilát az irodákhoz tuszkolták, és kinyitották az ajtót, őreik rájuk parancsoltak, maradjanak bent a legnagyobb csendben, s hozzátették: örülhetnek, hogy ilyen könnyen úszták meg a dolgot. Belökték őket a házba, az ajtót rájuk csapták, és kulcsra zárták.

31

- Úristen, kirabolják a raktárt! - mondta Frazer. - De előbb jól telezabálják magukat! A fejesek odabent ülnek és zabáinak, mialatt az embereik idekint őrködnek! Bizonyára elvágtak minden összeköttetést a külvilággal. Nincs mit tennünk. Ezek mindenre elszánt gazemberek! Mindent elrabolnak! - Sushila siránkozva tenyerébe temette arcát. Frazer örült, hogy most nem kell vigasztalnia. - Őrültség volt itt hagyni a tábort!... A kórházban az orvosokat bizonyára összeszedték, de hát a menekültek csak nem fogják tétlenül nézni, hogy elrabolják az élelemkészleteket. - Mit tehetnének ezek a szegény emberek? Mit tehetnének? Semmit se fognak tenni. Ez persze igaz - gondolta magában Frazer. Egyesek még kint is állnak, várakozva az innen kiáramló hűvös levegőben, mintha ez az egész dolog nem is érdekelné őket. A lépcsőn egy ijedt írnok bukkant fel. A banditák az írnokokat is bezárták az irodaépületbe, halállal ijesztgették őket, ha menekülni próbálnának. - Kitörjük az ajtót! Maguk hányan vannak itt? Lerohanjuk őket, amíg ezek a disznók esznek. Tíz írnok volt odafent az emeleten. Szégyenkezve vallották be, miért maradtak tétlenek: a banditáknak napalmfegyverük van. Most a kórházat fenyegetik vele, de bárki ellen használnák, ha valamivel próbálkoznék. - Hát ezért olyan magabiztosak! Csinálnunk kell valamit, Sushila! megkapta a parancsot Frazer miért hagyta cserben Nem ülök itt ölbe tett kézzel, amíg megtömik a bendőjüket! Vadul, elkeseredetten berohant a szobába, amelyet hálónak használt. Kisari Mafatlal a tábori ágyán feküdt, az egyik írnok ápolta, a homlokát borogatta. A kövérkés kis orvosnak csúnyán összeverték az arcát: ijesztően bedagadt szemével Frazerre pillantott. Sajgó ajakkal elmondta Frazernek és Sushilának, hogyan érkeztek meg a banditák két teherautóval a kapuhoz. Azt állították, hogy Allahabadból élelmiszert hoznak. A kapuőr gyanút fogott, és odahívta Mafatlalt. Mafatlal óvatosságból telefonon felhívta az ENSZÉR FH-t, és figyelmeztette őket, hogy ha öt percen belül nem jelentkezik újból, ez azt jelenti, valami baj van a táborban. Aztán bátran odament a kapuhoz, s felszólította a jövevényeket, mutassák meg neki az élelmiszert, amit állításuk szerint hoztak. Erre fejbe verték. - Mikor volt ez? - Pár pillanattal ezelőtt. Bedobtak ide, hogy itt pusztuljak! - Az FH-rendőrség hál' istennek rövidesen itt lesz! - Legkevesebb egy órába telik, amíg ideérnek. Addigra ezek a disznók a maidanon át kereket oldanak. megkapta a parancsot Frazer magát teszem felelős- Lehetetlenség, hogy ne tudjunk semmit se csinálni! Sushila, maradj itt Kisarinál, én megyek és körülnézek. Szüksége van nem tudta, mire. Kinyitotta az alagsorba nyíló ajtót, és leszaladt a durva betonlépcsőn, valami fegyvert keresett. Itt állt az önműködő légkondicionáló berendezés, amely egyre dolgozott, régebbi időkből fakadó mély elégedetlenségedet még a keblemen is alig-alig hallható zümmögésére Frazer fogai most is, mint mindig, fájni kezdtek. A légkondicionáló berendezéstől eltekintve a pince üres volt. Frazer körüljárta a pincét, már indulni még a keblemen is árnyékbetegségeket április első hetére készült, de aztán megtorpant. Zsebkendőjét a szájába tömte, hogy megakadályozza fogai összekoccanását, aztán egy üres olajoshordót az egyik falhoz gurított, téglával alátámasztotta, s felmászott rá. A fejében kavargó hangok egyre kínozták.

32

33

Oldalt tolta az otromba fémventillátort, amely az elhasznált levegőt hajtotta kifelé, s így a rostélyon át kilátott a raktárra, ahol a banditák nézz ki az ablakon át a sötétségre lakmároztak. A faállványzat még a helyén állt, bár a fal javításán emlékeznek-e majd a kicsinyek rám az anyjukra az öreg töpörödött dolgozó asszonyokat a banditák elküldték. Már az új falon is nincs tej csak por és a tálkámban csak ezek a törött gabonaszemek repedések mutatkoztak. A ventillátorrostély körüli faldarabon, amely mellett Frazer állt, zsenge ajkak lassan haldokoltak zsenge szintén kusza repedések kanyarogtak erre-arra. - Ez a rezgés... - motyogta magában. Egész testében reszketett, már-már hagymáez a rezgés április a legkegyetlenebb hónap meghozza Krisztus zasan. Megvizsgálta az otromba, magában lüktető masinát, s közben agyában emlékek ébredeztek. Primitív masina volt, oldalán a büszke felirat: „Made in Bombay", meg a szabadalom száma és a gyártási év: 1979. Több mint húszéves! De persze nem a rezgés önmagában... Szemével sietősen nyomon követte a vezetéket a hűtőberendezésen át, s látta, ahogy a légvezetékek a falazati üregen keresztül kifelé kígyóznak. Az áramkör jó részét ki lehet kapcsolni, s ekkor a masina egész teljesítménye egyetlen rostélyra volna összpontosítható... Frazer hirtelen rájött, mit kell tennie, s máris rohant fel a lépcsőn Sushilához. - Sushila, segíts felemelni Kisarit, hogy kivehessem alóla a takarókat. Szükségem van rájuk. Aztán... ez az... aztán. Add kölcsön a száridat. Még mielőtt a lány felfortyant volna, megmagyarázta, mit tervez. Végül a lány vállat vonva letekerte testéről a lángvörös anyagot, mígnem ott állt melltartóban és bugyiban. Frazer hálásan odanyújtott neki bőröndjéből egy tiszta inget. A lány segítségével beburkolta magát a takarókba, amelyeket aztán Sushila a szárival megkötött a törzsén és a fején. Amikor már tetőtől talpig be volt bugyolálva, bukdácsolva lement a lépcsőn. Gyorsan kikapcsolta az áramot, s aztán körbejárva mindenütt kiszaggatta a csatlakozásokat. A hatalmas ventillátor nemsokára egész teljesítményét arra az egy ventillátorra fogja összpontosítani, amely az új raktárházra nyílik. Frazer fogait csikorgatva bekapcsolta a ventillátort. Most alig-alig hallott valamit. De érezte a hanghullámokat. Tudta, hogy számítása bevált, noha a gyomra remegett. Ez az infrahangtól volt. A berendezés tíz hertznél alacsonyabb légrezgéseket bocsátott ki - az emberi fül viszont csupán tizenhat hertznél magasabb hangokat tud észlelni. A nyomószivattyúk kifelé sugározták a rezgéseket, jóformán egyetlen irányba, mint amolyan primitív halálsugarakat. Most a hangok is elhallgattak a fejében. Frazer a takarók rojtozatán és a szári finom selymén át aggódó szemmel a ventillátor felé pillantott. Hallotta az acélrostélyban keletkezett másodlagos rezgéseket, azt a hol emelkedő, hol halkuló nyöszörgést, amely csaknem úgy hangzott, mint amikor a monszun szele végigseper a síkságon. Meddig folytassa? Nem bírt kilátni... Most egy furcsán lüktető dörej csapta meg fülét. Ez csak a... Odarohant a halált hozó nlasinához, és kikapcsolta. A dörej egyenletesebbé vált, és most már felismerhető volt, hogy a leomló fal okozza. Frazer lihegve lekapta fejéről a takarókat és a szárit, kutyául érezte magát. A falhoz támolygott, oldalvást lökte a ventillátort, és kinézett. A nagy, hullámzó, vörös porfelhő miatt semmit sem lehetett látni! Összefüggéstelenül kiabálva felment a lépcsőn. - Segítsd le rólam ezt a hóbelevancot, Sushila, s akkor kimegyünk! - Miközben a lány leszedte róla a holmikat, Frazer arra gondolt, hogy a takarók ugyan megvédték a rezgések

34

egy részétől, de azért az infrahang alaposan összevissza rázta a belsejét. Csontjaiban érezte a merevséget és a hideget, zsigereiben pedig mintha valami állandó vinnyogást hallana. Frazer ingbe és sortba öltözve, Sushilával a nyomában, az elülső irodához ment, és az ajtónak rontott. Harmadszori nekifutásra az egyik fatábla kitört, Frazer félrelökte, és kimászott a nyíláson. A lányt maga után segítette. mindent tönkreteszel tönkreteszei mindent tönkreteszel - Ezt hogy csináltad? - kérdezte Sushila. Megfogta Frazer kezét, s a most már oszladozó nagy, vörös porfelhőre bámult. A porfelhőn keresztül látták, hogy a raktár szomszédos fala összeomlott, magával ragadva a műanyag tetőzetet. Maga a raktár még többé-kevésbé állt, jóllehet a homlokzata megrepedezett. A benne levő dolgok bizonyára nem szenvedtek túl nagy kárt. - Rontópál vagyok - válaszolt Frazer. - Mindent tönkreteszek, de ebben az esetben azt is hozzáfűzhetjük, hogy ez a pusztítás már jó ideje tart. Ezért volt állandóan bajunk azzal a fallal. A légkondicionáló berendezés szakadatlanul infrahangot sugároz rá, s én nem tettem egyebet, mint hogy fokoztam az erejét. - Nem értem, mit mondasz. Ezt hanggal csináltad? - Igen, infrahanggal. Olyan hanggal, amit nem lehet hallani. Pontosabban alacsony légrezgéssel. - A lány vállára támaszkodott, hogy meg tudjon állni a lábán. - Ez egyfajta ingamozgást hoz létre, amely a szilárd tárgyakban és az emberekben rövid időn belül halálos rezonanciát okoz. Nem érzed, hogy a gyomrod és a szíved még mindig remeg? - De igen, rosszul érzem magam. De ez, azt hiszem, csak az izgalomtól van. - Nem, az infrahangtól. Az infrahang talán az érzelmi feszültség egyik forrása. Talán a fejemben kavargó hangokat is a hibás légkondicionálónak köszönhetem. Mióta csak itt vagyok, állandóan egy enyhe halála körülötted uralkodó éhezés amikor a chandanagari pszichikai erők sugár éri a testemet. Igazad volt, lassan az hajtott hozzám azért kerestél a keblemen vigaszt haldokoltam. - De most kikapcsoltad a masinát? Frazer bólintott. Óvatosan egymásra néztek. - Menjünk - mondta Frazer, hogy leplezze érzelmeit -, és nézzük meg, mi történt a banditákkal. - Tán halottak? - Remélem, nem. - Odakiáltott a kapuőröknek. A banditák, akik az őröket sakkban tartották, most a megrongált raktár előtt álltak; mivel a kezdeményezést kiragadták a kezükből, nem is próbálták megállítani Frazert, amikor odament, és kinyitotta a raktárajtót. A raktárból por kavargott kifelé. Frazer fulladozva visszalépett. Egy-két perc múlva a banditák előjöttek, szánalmasan, betegen, egy kivételével valamennyien négykézláb vonszolták magukat. Frazer el tudta képzelni, mit éreznek: a láthatatlan ártalmak közé tartozott egyfajta heves ingerültség is, mintha az alacsony hangtól a belső szerveik állandóan összedörzsölődnének. Holnapra rendbe jönnek, de addigra már az allahabadi dutyiban lesznek. Lent a kórháznál az orvosok már összeterelték a napalmfegyveres banditákat; a vezéreiket ért balsors elvette harci kedvüket. A monszun még mindig nem tört ki, s nem érkeztek meg a csapaterősítések sem az ENSZÉR FH-tól, amelyet Mafatlal riasztott. Talán az a nagyon kedves telefonos megfeledkezett az osztagról és problémáiról. Ez az egész jellemző volt Indiára. Mafatlal sebeit bekötözték, s az orvos most már a saját szobájában feküdt. Sushila és Frazer az ágya mellett ültek iddogálva. Noha Frazer volt a nap hőse, de Mafatlal volt a nap sebesültje, s ezt a helyzetet az utolsó cseppig kiélvezte.

35

- Látja, Tancred, a szenvedély és az erőszak az indiai szituáció szerves alkatelemei. De jönnek-mennek, ami az emberiségre mindabba belelát amit az emberek nem akarnak kimutatni is érvényes. Csakhogy a dolgok, amelyeket képviselnek, állandóak, s ezt nekünk a lehető legfilozofikusabban kell elviselnünk. A virág és a mag elfonnyad, de vannak virágok, amelyek sohasem fonnyadnak el. Imigyen szólt Krisna, meghatározva az élet paradoxonját. Bizonyára egyetért azzal, hogy ez az ön szempontjából nézve jellegzetes indiai szituáció. Frazer nem hitte, hogy Sushila figyelne e szavakra. E pillanatban hármuk jelleme mintegy egyensúlyban volt egymással - de ez nem tart soká. A lány dinamikus élete kiteljesülőben van, még ebben a tespedő környezetben is, óhatatlanul húzódozik mindenfajta stabilitástól. És ő... Frazer azon töprengett, vajon felújíthatja-e a lánnyal boldog szerelmüket. A lány is meg Mafatlal is e pillanatban némi tiszteletet éreznek az hajtott hozzám azért kerestél vigaszt a keblemen iránta, mivel oly hatásosan eljátszotta a nyugati embernek, a rontópálnak szerepét, így hát ez kedvező alkalom, hogy újból szerencsét próbáljon Sushilával. Vagy várjon Young visszatéréséig, nézzen szembe kínos kimagyarázkodással, s aztán jelentse be, hogy visszatér Angliába és Kathie-hez? Azt teszi, amit tesz, hogy mások mit mondanak és gondolnak róla, az ugye, nem számít? Holnap majd eldönti, mit tegyen. Majd meglátja, hogyan érzi magát. Ez is igen a virág elfonnyad és a magja is de vannak virágok amelyek sohasem jellegzetes indiai szituáció. elfonnyad és a magja is de vannak virágok amelyek sohasem fonnyadnak el VÁMOSI PÁL FORDÍTÁSA

36

37

38

HERBERT W. FRANKE

JoE A KIBORG Ed félretette a mikrofont. A jegyzőkönyvet már lediktálta, és ez untig elég volt. Mit kellett még feljegyeznie? A műszerek a mérési adatokat közvetlenül betárolták az adatbankba, és ott automatikusan elraktározták. Ednek oda sem kellett figyelnie. És a szokatlan események? Hálás lett volna, ha egyszer történik valami, ami megszakítja a napok egyhangúságát... Elővett egy jegyzettömböt, majd ceruzát keresett a fiókban. ,,Kedves Lóri!" - írta. Aztán megakadt, félrerakta a levelet, és elgondolkozva kibámult a vastag ólomüveg táblán: összetört palalemezek, tompa fényű fémkéreg, üreg és mozdulatlan, végtelen síkság, a horizont fölött csillagok nélküli fekete égbolt - ez a rendszer egy interstelláris porfelhő kellős közepén volt, éppen ez tette érdekes kutatási objektummá. Edét, úgy látszik, ez már nem érdekelte. Az asztallap szélébe égetett rovátkákat számolta: 461 rovátka, még 269 nap, akkor jön a váltás. Elég hosszú idő! Ezt írta: „Nincs semmi újság. Itt soha sincs semmi újság. Csak unalomból írok Neked. Illetve - azért írok, hogy elmondjam Neked, mennyire örülök, hogy újra Ná|p leszek. Alig tudom kivárni. Nem kellett volna ezt az állást elvállalnom, a jó fizetés ellenére sem. Végtelenül lassan múlik az idő. A magány a legrosszabb. Joe nem számít. Bocsáss meg, hogy őt említem. De ő már nem Joe többé... Tudod, mire gondolok. Remélem, már kiheverted. Gyakorlatilag egyedül vagyok. Egyedül egy 10x10 méteres szálláson. De ennek is a fele gépekkel van telezsúfolva. Abban a vízben fürdőm, amelyet már számtalanszor megittam, és azt a vizet iszom, amelyben már ugyanolyan gyakran megfürödtem. És én... nem, nem akarok többet panaszkodni. Ha legalább egy kicsit többet lehetne mozogni. Idebent túl szűk a hely, és az expanderrel torkig vagyok - képletesen szólva. Odakinn pedig... ez az átkozott nehézkedési erő! Az antigravitációs lemezek nélkül semmit sem lehet csinálni. De most Hozzád..." Felpillantott. Esetlen mozdulatokkal és csaknem nesztelenül Joe közeledett. Nem hasonlított a hajdani Joe-ra - az agyát kivéve. Motorokkal és huzalidegekkel ellátott gépezet volt. Kiborg. Ed annak idején csak egyszer-kétszer találkozott vele, és mégis...

39

JoEA KIBORG

- Segíthetek, Ed? - b hang feltűnően lágy volt, s most még aggodalom is csendült ki belőle. - Szükséged van valamire. Ed? - Nem, köszönöm, Joe. - Nem akarsz enni vagy inni? Ed nagy fáradsággal őrzött türelme elfogyott. - Nem, Joe! Az ördögbe is, nem! Hagyj békén! Miért futkosol állandóan körülöttem? Az idegeimre mégy. - Aggódom, Ed. A szíved egy kissé szabálytalanul ver. Hallom. Tudod, hogy csak egyetlen érzelmet hagytak meg nekem: az emberek iránti rokonszenvet. Boldoggá tesz, ha segíthetek rajtad. Boldogtalanná tesz, ha téged boldogtalannak látlak. Izgatott vagy. Hozok csillapítót. Elment. Ed vállat vont. Folytatta a levelet, de csak félig figyelt oda. Gyorsan befejezte: „Szeretettel a Te Edéd!" Szóvirágok - gondolta - mit jelentenek már itt... A kiborg visszajött, egy tablettát és egy pohár vizet hozott. Ed már lecsillapodott, és ellenkezés nélkül lenyelte az orvosságot. Közben rásandított az ember fémből készült torzképére, aki segítőkészen előrehajolva ott állt mellette. Készséges szolga... vagy zsarnok? Mindent tudott, mindent igaznak fogadott el, mindenre képes volt - sokkal többre, mint Ed. Közvetlenül odaférkőzhetett a számolóegységekhez, az adatbankhoz. Érzékszervei felfogták az infravörös és ultraviola sugarakat, a radioaktív sugárzást és minden frekvenciájú hangot. Erősebb és intelligensebb volt, mint Ed, s állandóan szemmel tartotta őt. Ed szórakozottan nyújtotta át az előbb befejezett levelet Joe-nak. - Továbbítsd a következő adásnál. A kiborg kurtán felpillantott. - Ki az a Lóri? - kérdezte. Ednek hirtelen nem jutott eszébe, hogy eddig minden levelet ő maga továbbított. - Nem tudod? - kérdezte. - Nem - válaszolta Joe. - És miért akarod tudni? - Szükségem van a címre. Ed odaadta a címet. Joe tétován forgatta a kezében. - Ki ez a Lóri ? - kérdezte. - A menyasszonyom - válaszolta Ed. - Összeházasodunk. Alig várom, hogy viszontlássam. De ezt te aligha érted. - Nem - mondta a kiborg. - Nem egészen. Bár... A név ismerős. Nem mintha képzeletemben megjelenne, csak asszociációk... furcsa... Ed feszengve hintázott a székében. Kipillantott az ablakon. Odakint por szökőkutak emelkedtek a magasba. A rezgéshullámok csak több másodperces késéssel érkeztek el hozzá. Semmit sem lehetett hallani. - Meteorit! - kiáltott fel Ed, aki örült, hogy másról beszélhet. - Ki kell menned. Már régen várunk erre. Joe visszatette a levelet az asztalra, és a zsiliphez ment. Nem sokkal később már a kérges talajon bukdácsolt esetlenül, mégis ruganyosán. A becsapódás helyén lehajolt, teleszkópkarja kinyúlt, és a szondát a kis kráterra, az esemény egyetlen nyomára helyezte. Aztán ismét felegyenesedett. - Gyere ki. Ed - hallatszott a hangszóróból. - Valamit találtam. Ezt

40

JoEA KIBORG 41

neked kell megnézned. Ed nem tétovázott. Felvette a ruhát a nehéz antigravitációs lemezekkel. Öt perc múlva Ed már ott állt Joe mellett. - No, mi az? - kérdezte értetlenül. Semmit sem lehetett látni, csupán a kis krátert. - Ki az a Lóri? - kérdezte Joe. Ed megdermedt. - Hogy jut ez most az eszedbe? - kérdezte. - Válaszolj I - követelte a kiborg. - De nem itt! És nem most! Gyere, visszamegyünk a szállásra. - Itt és most! - követelte Joe. - Erről szó sem lehet. Most menj a szállásra. Teljesítened kell a parancsomat. - Nekem védenem kell téged - jelentette ki Joe. - Nemcsak külső veszélyektől, hanem a keserű gondolatoktól is, a gondoktól, a bűntudattól. - Miféle bűntudattól? - kérdezte Ed. - Nem tudom, hogy jutott ez az eszembe - válaszolta Joe. - Válaszolj most! - Nem! - felelte Ed. A kiborg mozdulatlanul várt, és túlméretezett lencseszemével Edét méregette. - Hát jó. Akkor kényszerítenem kell téged. Kikapcsolom az antigravitációs lemezeket. Ed lökést érzett a testében. Végtagjai elnehezedtek, mázsás súly húzta lefelé. . Nem szabad ártanod nekem - nyögte. - Nem ártok neked. A nyomás erősödött. Ed a földre rogyott. A védőruha burkán keresztül hallotta, hogyan csikorognak a lemezek. Nem érzett nagy fájdalmat, de hirtelen félni kezdett. - Mindent elmondok - préselte ki az ajkai között. És közben azt gondolta: ,,Miért is ne?" A nyomás azonnal enyhült, de nem szűnt meg. - Rendben van - mondta Joe. - Beszélj! - Te ismerted Lórit annak idején, tudod, te... - Megakadt. - Folytasd! - sürgette Joe. - Lóri a te menyasszonyod volt - mondta Ed. - Az agyadból kitörölték az emlékeket. Hogy megkönnyítsék a sorsodat. Minden érzelmet kitöröltek belőled... hiszen a baleseted után már nem volt lehetséges... - Értem - felelte Joe, szokása szerint szelíden és hangsúlytalanul. - Tapasztalt űrhajós voltál, Joe - folytatta Ed, Joe előtt térdelve. - Nem akartak rólad lemondani. És te beleegyeztél. Élni akartál mindenképpen. - Igen, élni akartam - mondta Joe. - Rám ne haragudj, Joe, korábban alig ismertük egymást. Lórit is csak akkor ismertem meg, amikor téged már... már a baleset után. Meg kell bocsátanod nekem, Joe... - Ed elakadt. Joe mozdulatlanul nézett le Edre. - Teljesen félreértesz. Én csak a legjobbat akarom neked. Ma éjjel többször szólítottad Lórit. Gyere, kelj fel. Visszamegyünk. A nyomás megszűnt. Ed felegyenesedhetett. Fellélegzett. Szótlanul

Éjszaka volt, vagy helyesebben pihenőidő. A nap itt soha nem nyugodott le. Ferdén tűzött le a síkságra a dermedt, halott fény. Ed aludt. Mélyen aludt, mert Joe altatót tett a kávéjába. Most kinyílt Ed fülkéjének az ajtaja, s belépett a kiborg. Egy gördülő asztalkát tolt maga előtt, amelyen idomtalan készülék állt: egy állvány, rajta sisak formájú fémlemez, ebből számtalan vezeték ágazott ki. Joe elforgatta a gépezetet, és a sisakot Ed fölé helyezte óvatosan, nehogy hozzáérjen. Sötétben dolgozott, nem volt szüksége világosságra. Egyetlen gondolati impulzussal bekapcsolta a gépet, a szondázás megkezdődött. Két órára volt szüksége, amíg végigtapogatta a tudat memóriatárolóit, s újabb egy órára, hogy meghatározza az asszociációs pályákat. Aztán beállította a fókuszt, és bekapcsolta az örvénymezőt. Csak egyetlen másodpercig tartott. Másnap reggel, amikor Ed a laborba indult, megállapította, hogy meglepően friss. Ha valaha valami nyomta a szívét most megszabadult tőle. Joe már várta. A szokásos méréseket kellett elvégeznie. Az asztalon néhány teleírt lap hevert. A kiborg felemelte a papírokat. - Elküldjem Lórinak a levelet? - kérdezte. - Ki az a Lóri? - nézett rá Ed csodálkozva.

JoEA KIBORG

baktattak vissza a szállásukra.

APOSTOL ANDRÁS FORDÍTÁSA

42

43

44

RON GOUR

ÜZEMZAVAR

A pincérnő felsikoltott - persze, így van ez az eleven személyzettel -, kinyújtott karja verdesett, mint a szárny. Stu Clemens oldalt fordult ültében, és kinézett a zöldes árnyalatú ablakon a parkolóhelyre. Egy harminc körüli, fekete hajú férfi térdre rogyott, lecsüggő keze megrebbent. A robomobil némán megfordult, kifarolt a helyéről, és közelebb gördült a földön heverő férfihoz. - Abban a kocsiban nem ül senki! - mondta a pincérnő, és elejtett egy csésze kávét. Nemrégiben kerülhetett erre a bolygóra, valamelyik eldugott naprendszerről. - Az én kocsim - mondta Clemens; megpöccintette az asztalon a szalvétabillentyűt, aztán a felbukkanó szalvétát odadobta a lánynak. - Tessék, törölje le a köpenyét. Az odakint robomobil, és nagyon is tudja, mit csinál. A pincérnő arcához emelte a szalvétát, és elfordult. Odakint a parkolóban a robomobil megkötözte a férfit. Biztonság kedvéért kupán vágta, hogy az elveszítette az eszméletét, azután elhelyezte a hátsó ülésen, kihallgatás és azonosítás céljából. - A robomobil tévedhetetlen - mondta Clemens a pincérnő hátának. - Egy éve vagyok rendőrbíró a 23-as Területen, és a robomobil egyetlenegyszer sem tévedett. Úgy építik. A kocsi nyilván injekciót adott a gyanúsítottnak, aki eldőlt az ülésen, és most már nem látszott. Kéretlenül még három szalvéta bukkant fel az asztalból. - Ördögadta - mondta Clemens, és ököllel erősen rávágott a nyílásra. - Néha előfordul ilyesmi - mentegetőzött a pincérnő. Vigyázott, hogy ne lásson mást, csak Clemenset. Átadta a számlát. Clemens felállt, közben megérintette a pincérnő karját. - Nyugodjon meg. Barnumon igazságos a törvény. Sajnálom, hogy ilyen közelről kellett bűnözőt látnia. - Épp az előbb ebédelt... üzletember-menüt evett - mondta a pincérnő. - A bűnözők is esznek. - Clemens fizetett, és a pénztárautomata kiengedte az oázisvendéglőből. A robomobil körül parkoló autók mind eltűntek. Amikor valaki bajba jutott, szívesen fogadta a törvényt, de egyébként igyekezett távol tartani magát. Clemens elhúzta száját; aztán az oázisvendéglőn túl elterülő száraz, sárga tájra pillantott. Épp most göngyölített fel egy ügyet, és a lezárt vizsgálat után a 23-as Középpont felé tartott, vissza az irodájába. Még egy óra az út. Cigarettára gyújtott, és a robomobil felé indult. Vajon kit tartóztatott le a kocsi? - Közérdekű bejelentés! - harsogott a robomobil tetőhangszórója. - Sheldon Kloog körözött gyilkost épp az imént fogta el az A10-es robomobil. A tárgyalás lezajlott, a vádlott bűnösnek találtatott, a halálos ítélet elhangzott, és az ítélet a törvény előírásainak megfelelően végrehajtatott. Közérdekű bejelentés hangzott el, a barnumi törvényszékről. Clemens a kocsihoz futott. Ez aztán a fogás! Sheldon Kloogot tizenegy Terület rendőrsége üldözte, mert meggyilkolta a feleségét, és szétszerelte a ház valamennyi androidját. A vezetőülés ajtajánál a rendőrbíró elővette szürke nadrágja zsebéből az

45

azonossági kártyáját, és ugyanakkor megmondta a rabomobilnak az aznapi jelszót. Ezután megadta az egyezményes jelet, elhadarta a hűségesküt, és a kocsi beengedte. Clemens a kormányhoz ült. - Gratulálok - mondta. - Hogy bukkantál rá? A robomobil műszerfal-hangszórója válaszolt: - Százszázalékosan azonosítottam öt másodperccel azután, hogy Kloog kilépett a vendéglőből. Meglepő, hogy ön nem ismerte fel. Nem álcázta magát, és magán hordozta a gyilkos hajlam valamennyi ismertetőjegyét. - Távolabb ült. Sajnálom. - Clemens hátrafordult, és az üres hátsó ülésre nézett. A rabomobiloknak felhatalmazásuk volt rá, hogy gyilkosok ellen kibernetikus bűnügyi eljárást folytassanak valamelyik területi Középpontban, és ha a gyilkos többszörösen bűnösnek bizonyul, valamint veszedelmesnek látszik, azon helyt kivégezhették. - Hol van ? A kesztyűtartó kinyílt, és egy áttetsző fehér tartály gördült elő belőle. Clemens megfogta. Sheldon Kloog földi maradványai - ez állt az edény címkéjén. A bomlasztóegység nem sokat hagyott meg. Clemens visszatette az edényt. - Elküldted a fényképeket, lenyomatokat, recehártyamintát meg a többit a hivatalomba ? kérdezte. - Természetesen - felelt a kocsi. - Csatoltam az eljárás jegyzőkönyvét is. Mindent négy példányban. - Helyes - bólintott Clemens. - Örülök, hogy elcsíptük Kloogot, és nincs már rá gondunk. - Megint rágyújtott, és a kezét a kormánykerékre tette. A kocsi automata vezérlésű volt, de át lehetett kapcsolni kézi kormányzásra is, és Clemens az utóbbit kedvelte. - Indulj; irány a Középpont. És közben kapcsold a helyettesemet. - Igenis - mondta a kocsi. - Rezeg egy kicsit a hangod - mondta Clemens, miközben a rabomobilt kikormányozta a sima, fekete, hatsávos autópályára, amely laposan és egyenesen húzódott a 23-as Középpont felé. - Elnézést. Közérdekű bejelentés. Közérdekű bejelentés. Most jobb? - Remek. Most kapcsold Keplinget. - Igenis. Clemens figyelte, amint messze a sivatag fölött egy csapat mákszemnyi madár köröz. Megnyalta ajkát, és kissé hátradőlt. - Itt Kepling helyettes rendőrbíró - szólt egy hang a műszerfalból. - Kepling - mondta Clemens -, egy csomag azonosítási anyag érkezett pár perccel ezelőtt magukhoz telepostán. Tartson meg egy példányt mindenből a nyilvántartásunk számára, a többit küldje el a központi törvényszékre, az 1-es Középpontba. - Igenis. - Épp most fogtuk el Sheldon Kloogot, a gyilkost. - Remek. Jegyezzem elő tárgyalásra a Kibernetikai Teremben? - Már megvolt a tárgyalás - mondta Clemens. - Van valami újság? - Valami zavar van Tízváros közelében. Nincs kizárva, hogy kéjgyilkosság. - Mi történt? - Nem tudom pontosan - mondta Kepling. - A jelentés meglehetősen homályos. Tudja, bíró úr, milyenek odakint az android őrszemek. Körülbelül egy órája kiküldtem egy robobiztost; estefelé odaér. Ha valóban bűntény történt, kimehetek a rabomobillal, miután ön visszatér. Clemens összevonta szemöldökét. - Ki az áldozat?

46

- Egy pillanat. Megvan. Marmon, Dianne. Kora huszonöt év, magassága százhatvannyolc centiméter, súlya... Clemens hevesen jobbra fordította a kormányt. - Állj! - mondta a rabomobilnak, amikor az lecsúszott az útról. - Dianne Marmon? - Igen. Ismeri? - Milyen adatai vannak a bűntényről? - A lány a tízvárosi statisztikai raktárban dolgozik. Ma reggel nem jelent meg a munkahelyén, és a személyzeti android rutinvizsgálata dulakodás nyomait mutatta ki a leány lakásán. A járőr szerint lopásra nem vall semmi jel. Valószínű, hogy a leányt elrabolták, eddig felderítetlen céllal. Bizonyára emlékszik, hogy a múlt heti bűnügyi tendenciajelentés szerint az évnek ebben a szakában a távolabbi területeken, mint például Tízváros, emelkedik a kéjgyilkosságok előfordulási arányszáma. Ezért mondtam, hogy kéjgyilkosságot gyanítunk. Ismeri a leányt? Clemens ismerte. Öt esztendeje évfolyamtársak voltak a 23-as Középpont Állami Főiskolájának első évfolyamán. Dianne csinos szőke lány volt. Clemens gyakran randevúzott vele, de azután, amikor utolsó éves korában átirányították a Rendőrakadémiára, megszakadt a kapcsolatuk. - Az ügyet magam vizsgálom ki - mondta. - Két, két és fél óra múlva Tízvárosban vagyok. Útközben jelentkezem. Azonnal közölje, ha addig fontos adat érkezik. - Igenis. Tehát ismeri? - Ismerem - mondta Clemens. A rabomobilhoz pedig így szólt: - Fordulj vissza, és gyerünk minél gyorsabban Tízvárosba. - Igenis - mondta a kocsi. Hétvárost elhagyva a széles út emelkedett; óriás sárga búzatáblák között kanyarogtak, amikor Kepling rendőrbíró-helyettes jelentkezett. - Bíró úr - mondta Kepling. - Az android őrszemek ellenőrizték a tanúkat. Tegnap este tizenegy óta senki sem látta a leányt. Akkor ért haza a lakására. Zöld kabát, narancs-sárga ruha, zöld cipő és kalap volt rajta. A lakásból zaj hallatszott, de senki sem vette komolyan. Ez valamivel tizenegy után történt. Valaki a jelek szerint tönkretette a lakás riasztóberendezését, és bejutott. Eddig mindössze ennyit állapítottunk meg. Ujjlenyomat, lábnyom sehol. - Ördögadta - mondta Clemens. - Tehát nyilván elrabolták. És én még egy órányira vagyok Tízvárostól. Nos, a rabomobil majd elfogja az emberünket. Versenyt futunk az idővel. - Van még valami - mondta Kepling. - Dianne Marmonnal kapcsolatban? - Nem. Sheldon Klooggal. - Hogyan?! - A központhoz befutott egy jelentés, amelynek értelmében Sheldon Kloog ma reggel jelentkezett egy nyilvános följelentő fülkében, egy parkban, odakint a 20-as Területen. A teljes azonosítási anyag egyezik. Az az anyag azonban, amit mi küldtünk be, mindenestül negatív. - De hát miről beszélnek? Mi fogtuk el Kloogot. - A központ cáfolja. - Lehetetlen. A kocsi nem téved, Kepling. - A központ teljes vizsgálatot végez, amint ön visszatér a mostani útjáról. - Tévednek - mondta Clemens. - No jó. Ha van valami hír Dianne Marmonról, jelentést kérek. - Igenis - mondta a helyettese, és bontott.

47

- Mi a véleményed? - kérdezte Clemens a robomobiltól. - Nem téveszthetted össze Sheldon Kloogot senkivel, ugye? A kocsi tökéletes némaságba burkolódzott, és legördült az útról a búzaföldre. Működése tökéletesen megszűnt. - Nem mondtam, hogy térj le - szólt Clemens. A kocsi nem válaszolt. A rabomobilok sosem romlottak el. Vagy ha mégis, ami csak nagyon-nagyon ritkán fordult elő, megjavították magukat. Clemens azonban semmire sem tudta rávenni az A10-es robomobilt. Egy szikra élet sem volt benne. Még csak segélyjelet sem tudott küldeni. - Az ég szerelmére - mondta Clemens. Egy óra választja el Dianne-tól. Most már több is, mint egy óra. Igyekezett nem gondolni a lányra; arra, hogy mi történhet vele. Hogy mi történhetett vele már eddig is. Kiszállt a rabomobilból, hátrált néhány lépést. - Utoljára kérdem - szólalt meg -, hajlandó vagy elindulni? Semmi válasz. Clemens sarkon fordult, és nekiindult gyalogszerrel Hétváros felé. A tűző nap heve valósággal kiszikkasztotta, úgy érezte, egész teste száraz és törékeny, akár a pergamen. Ilyesminek nem volna szabad előfordulnia. Kivált amikor valaki, aki közel áll az emberhez, bajban van. Mint most. A Segélyközpontban azt mondták, akkor tudnak csak szerelőt kiküldeni, amikor bejön a váltás. Negyedóra múlva. Clemens segítséget kért, legalább két robomobilt, a környező területekről. A 20-as Területen reaktorbaleset történt, nem nélkülözhettek egyetlen robomobilt sem. A 21-es megígérte, hogy kiküld egy robomobilt egy helyettes rendőrbíróval Tízvárosba, hogy álljon Dianne Marmon elrablójának nyomára, amint a rabomobil felszabadul. Ugyanezt ígérte a 22-es Terület is, csak éppen - mondták - a kocsijuk úgy estefelé lesz szabad. Clemens végül utasította helyettesét, repüljön Tízváros fölé, és kövessen el minden tőle telhetőt, míg egy rabomobil befut valahonnan. Egy eleven rendőrbíróhelyettes édeskeveset tehet persze. A rabomobilhoz képest jóformán semmit. Egy kis hétvárosi automata büféből telefonált. Leült egy asztalhoz, hogy megvárja a szerelőt. A kerek, világoskék helyiségben rajta kívül csak egy görnyedt öregember ücsörgött. Egyre-másra rendelte a húspogácsát; már tele volt vele az asztal. Az öreg habozás nélkül tovább rendelt; a húspogácsa már két rétegben borította az asztalt. De enni egy falatot sem evett az öreg. Clemens megitta a kávét, amely a nyílásból bukkant elő, és ügyet sem vetett az öregre. Valószínűleg a pszichomobil hatáskörébe tartozik - gondolta, de nem érzett magában annyi erőt, hogy bejelentse. Kiitta kávéját. Odakint kocsi állt meg, és Clemens felugrott. De csak egy vendég jött. - De hát hogyan? - kérdezte a szerelő, amikor Clemensszel kilépett az automata büféből. Nézzen oda. - A parkolóban veszteglő egyszemélyes kis robogójára mutatott. Clemens a fejét rázta. - Mindjárt esteledik. Egy lány élete forog kockán. Ördögadta, ha itt vesztegelhetek, míg megjavítja és idehozza a robomobilt, rengeteg idő elvész. - Sajnálom - mondta a napbarnított kis ember. - Nem vihetem ki a kocsihoz. A szabályzat tiltja ezeken a robogókon a személyszállítást. Ha száz kilónál nagyobb a terhelés, leáll a motor, és meg sem lehet újra indítani. - Oké, oké! - A parkolóban egyetlen kocsi sem állt, közel-távol sehol egy jármű. - Tudom, hol a rabomobil, hiszen megmondta. Könnyen megtalálom. Várjon addig itt. - Meddig?

48

- Ezek a masinák nem egykönnyen döglenek be - vont vállat a szerelő. - De ha egyszer mégis... Eltarthat egy darabig. Talán egész éjjel bütykölhetem. - Egész éjjel? - Clemens megragadta a szerelő karját. - Tréfál?! - Ha eltöri a karomat, reggelre se tudom megjavítani a masináját. - Elnézést. Várok. Visszahozza a robomobilt? - Vissza. Van nálam speciális azonosítási lap, jelszó, miegymás, úgyhogy fel tudom nyitni a motorháztetőt, és be is tudok szállni. Menjen csak be, igyon addig egy kávét. - Jó - mondta Clemens. - Köszönöm. - Igyekszem, ne féljen. - Ismeri ezeket a kétszemélyes vacsoraasztalokat? - kérdezte Clemenstől egy vézna ifjonc, pőtyögős öltönyben. Clemens az ajtó melletti asztalhoz telepedett le, és az esthomályba v ;?ő utat fürkészte. - Tessék? - Bedobtuk a pénzt a gyertyanyílásba, de nem történt semmi, aztán kijött az előétel, a spárga, és meg volt gyújtva a vége. Most először hoztam el vacsoráim ezt a kislányt, bíró úr, és szeretném, ha jól érez né magát. - Csapjon ököllel az asztal nyílására - tanácsolta Clemens, és hátat fordított. - Köszönöm, bíró úr. Clemens felállt, és bement a telefonfülkébe. A tízvárosi Törvényszék telefonszolgálatát hívta. Az automatahang közölte, hogy Kepling rendőrbíró-helyettes éppen az imént érkezett vissza, de már úton is van az áldozat lakása felé. - Nem áldozat - mondta Clemens, és letette a kagylót. - Tartóztassa le ezeket - mondta az öregember Clemensnek, amikor kilépett a telefonfülkéből. - Miért? - Egy gyertyát dobtak az asztalomra, és ledobálták a krumplimat! A fiatalember sietve odalépett. - Ráütöttem a nyílásra, úgy, ahogy mondta, és a gyertya ki is jött. Csakhogy nem állt meg, hanem egyszerűen átrepült a szobán. - Mai fiatalok!... - mondta az öregember. - Fogják - mondta Clemens. Mindegyiküknek a markába nyomott egypár pénzdarabot. Próbálják meg még egyszer. - No de kérem... - kezdte az öregember. Clemens megpillantott valamit közeledni a sötét úton. Eltolta a két férfit, és kirohant. Ahogy kiért, a robomobil lassított, azután megállt. Nem ült benne senki. - Tessék beszállni - mondta a kocsi. Clemens végigfutott az azonosítás mozzanatain, végigpillantott az úton, aztán beszállt. - Hol a szerelő? Miért küldött be magadban? - Keresztülláttam rajta, bíró úr - mondta a robomobil. - Indulhatunk Tízvárosba? - Igen. Méghozzá gyorsan! - mondta Clemens. - Hogyhogy keresztülláttál rajta? A kesztyűtartó kinyílt. Most már két fehér tartály volt benne. - Sheldon Klooggal nem lesz több bajunk, bíró úr. Épp az imént tartóztattam le, és folytattam le az eljárást. Szerelőnek álcázta magát, és kísérletet tett egy hivatalos törvényszéki jármű szétszerelésére. Ez a bűncselekmény, valamint az előzőleg elkövetett gyilkosság csupán egyfajta ítéletet eredményezhetett. Clemens nyelt egyet, és vigyázott, hogy még csak ne is markolja szorosabban a kormányt. Ha bármit mond, a kocsi talán újra leáll. Itt valami baj van. Amint Dianne-t biztonságban tudja, az A10-es robomobil bemegy a műhelybe teljes ellenőrző vizsgálatra. Most

49

halaszthatatlanul szüksége van a kocsira meg arra, amit a kocsi nyújthat. Ki kell nyomozniuk Dianne elrablóját. - Jó munka volt - mondta fakó hangon Clemens. A fényszóró a keskeny utat szegélyező sziklafalat pásztázta; hosszú, szakadozott árnyék kúszott fel a hegyoldalon előttük. - Azt hiszem, megközelítettük - mondta Clemens. Keplinghez, a helyetteséhez beszélt, akit a törvényszéki telefonszolgálat állomásán hagyott Tízvárosban. Figyelmeztette Keplinget, ne hozza szóba a Kloog-ügyet, amíg a robomobil hallótávolságban van. - A központ megállapította Dianne Marmon elrablójának személyazonosságát a talált ujjlenyomatok alapján - mondta Kepling. Kepling ugyanis meglepő módon ujjlenyomatokra bukkant Dianne lakásán, amelyek az android őrszemnek és a robotbiztosnak elkerülték a figyelmét. - Jim Otterson az. Mostanáig csak apróbb bűntetteket követett el. - Helyes - mondta Clemens. Ez azt jelenti, hogy Otterson talán nem bántja Dianne-t. Bár lehet, hogy épp most akar áttérni a súlyosabb bűntettekre. - A robomobil nyomon van mondta Clemens. - Bármelyik pillanatban utolérhetjük. Gyalog megy, és a robomobil megállapítása szerint vele van a leány is. Megközelítjük őket. - Sok szerencsét - mondta Kepling. - Köszönöm - mondta Clemens, és bontott. Attól fogva, hogy a robomobil Tízvárosba érkezett, lázas iramban követték egymást az események. A robomobil könnyűszerrel nyomra bukkant. Most már éjszakára járt, és mintegy huszonöt mérföldre távolodtak Tízvárostól. Hét mérfölddel előbb rábukkantak Otterson kocsijára, amelynek kiégett a kuplungja. Az autó négy órája lehetett ott a kövezetlen mellékúton. Otterson hatalmas kerülőkkel, zegzugosan haladt. Dianne elrablása után az éjszakát nyilván egy elhagyott raktárépületben töltötte, vagy ötven mérföldre Tízvárostól. A robomobil megállapítása szerint onnan déltájban indult tovább, Tizenegyváros felé. Azután megfordult, és félkörívben megint Tízváros felé tartott. Clemens és a robomobil hosszú órákig követték Otterson szeszélyes nyomát. Most, hogy a kocsi használhatatlanná vált, Otterson meg a lány nemigen lehetnek messzebb, mint most Clemens és a robomobil. A robomobil letért az útról, és sziklás fennsíkon döcögött tova. Azután félfordulatot tett, majd megállt. Fölöttük magas, lapos sziklaoldal meredezett, oldalát barlangok pettyezték. - Szerintem ott vannak fent - mondta a robomobil. Leállította a motorját. - Oké - bólintott Clemens. Nemigen tudja észrevétlenül megközelíteni Ottersont, ha csakugyan valamelyik barlangban rejtőzik. Meg kell kockáztatnia, hogy szól hozzá. - A reflektort irányítsd oda, és kapcsold be a hangszórót. A két fényszóró megállapodott a sziklaoldalon, és egy kézimikrofon bukkant elő a műszerfalból. Clemens megfogta a mikrofont, és kiszállt a rabomobilból. - Otterson, itt Clemens rendőrbíró beszél. Felszólítom, hogy adja meg magát. Ellenkező esetben bénító gázt leszek kénytelen használni. Tudjuk, hogy az egyik barlangban rejtőzik, és szükség esetén valamennyit végigkutatjuk. Adja meg magát. Clemens várt. Azután a sziklafal felemagasságában valami zöld villant és lezuhant. Végighengerbucskázott a hegyoldalon, és átbukott a fennsík peremén. - Ördögadta! - Clemens előrefutott. A szirt és a fennsík között keskeny, vagy tíz méter mély szakadék húzódott. Az alján valami van. Talán Dianne; a karja fennakadt a bozótban. - Adj egy zseblámpát meg egy kötelet - szólt Clemens a rabomobilnak. - Igenis. A kocsi meg se mozdult, úgy villantott Clemens kezébe egy zseblámpát; a vékony kötél a földön kígyózott. - Tartsd sakkban a barlangokat. Lemegyek, megnézem, mi zuhant le. - Kész? Clemens övére akasztotta a zseblámpát, megmarkolta a kötelet. Hátrálva átlépett a fennsík szélén.

50

- Oké. Kész. A robomobil lassan engedte a kötelet, és Clemens lefelé indult. A bokor mögött sziklát talált a lába; elengedte a kötelet. Leakasztotta a zseblámpát, és körbejáratta. Felszisszent. Csak egy üres kabát hevert a bozótban. Otterson meg akarta téveszteni. - Vigyázat - kiáltott Clemens a kocsijának. - Nem a lány az! Lehet, hogy Otterson megpróbál kitörni! Szilárd támaszt keresett, és a kötél után nyúlt. A vége felröppent a keze ügyéből; mire utánakapott, elsuhant, már nem is látta. - Hé, a kötél! Küldd vissza! - Kényszerhelyzet - jelentette a robomobil. A motorja felpörgött. Odafent rombolósugár zizzent, szikla omlott. Clemens előrántotta pisztolyát, és felnézett. A hegyoldalon egy férfi tartott lefelé, karján megkötözött lányt hozott. Két nagy keze előrenyúlt, mindegyikben pisztoly. Dianne száját felpeckelték, de úgy látszott, él. Otterson zegzugosan haladt lefelé, a lányt pajzsként tartotta maga előtt. Nem Clemensre tüzelt, hanem a robomobilra. Átugrott a szakadékon a fennsíkra, vagy húszméternyire onnan, ahol Clemens lefelé indult. Clemens tokba tette pisztolyát, és felfelé kúszott. Félúton volt már, amikor meghallotta Otterson kiáltását. Azután nem hallatszott semmi más. Clemens megpróbált gyorsabban kúszni, de nem tudott. A szakadék oldala csupa éles kő volt, nem lehetett jól megkapaszkodni. Végül sikerült felvergődnie a fennsíkra. - Közérdekű bejelentés - mondta a robomobil. - Sheldon Kloogot és nőnemű cinkosát elfogták, az eljárást ellenük lefolytatták, mindkettőt elítélték és kivégezték. Itt a Törvényszék beszél. Végeztem. Clemens felordított. Mindkét kezébe követ ragadott, és a kocsi felé rohant. - Megölted Dianne-t! - kiáltotta. - Átkozott, eszelős gép! A robomobil megfordult, és Clemens felé gördült. - Minden hiába, Kloog - recsegte. BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

51

52

GDIOCONDA . HÁZA J. G. BALLARD

- Azok a nyomorult sirályok! - panaszkodott Richard Maitland a feleségének. - Nem tudnád elkergetni őket? Judith a tolószék mögött tétovázott, két keze, akár két ideges galamb, meg-meg-rebbent férje bekötött szeme mellett. Lenézett a folyópartra. - Ne gondolj rájuk, drágám. Csak ülnek ott. - Épp az a baj, hogy ott ülnek! - Maitland felemelte botját, és hevesen kaszabolta a levegőt. - Érzem, hogy ott ülnek mind, és engem figyelnek I Anyja házába költöztek, míg Richard lábadozik, részben azért, mert úgy gondolták, a számtalan emlékkép mintegy kárpótolja majd a férfit átmeneti vakságáért - a jelentéktelen kis szemsérülés gyulladásba jött, műtétre került a sor, s utána jött az egyhavi, bekötött szemű sötétség. Csak azzal nem számoltak, hogy ezalatt Richard egyéb érzékei aránytalanul kiélesednek. A ház ötmérföldnyire volt a tengerparttól, de apály idején csapatostul szálltak fel a folyón a torkolatvidék mohó madarai, s az iszapos parton ereszkedtek le, alig ötven méterre Maitlandtől, aki ott ült tolószékében a kertben. Judith jóformán nem is hallotta a sirályokat, de Maitland fülében úgy hangzott falánk csipegetésük, mint valami őrjöngő dionüszoszi kórus. Valósággal látta, hogy a sáros partot ezernyi szétszaggatott hal vére önti el. Tehetetlenül nyűglődött magában, s egyszerre arra lett figyelmes, hogy a madarak elhallgattak. Azután, mintha vásznat hasítanának ketté, fülsértő hanggal levegőbe emelkedett az egész csapat. Maitland felegyenesedett tolószékében, botját megmarkolta, akár a bunkót, mintha azt várná, mikor csap le a nyugalmas kertre a madárraj, s tépi le éles csőrük szeméről a kötést. Mint holmi madárűző varázsigét, fennhangon mondogatta: Míg Agamemnon veszikelt. Valaha épp így zengtek ők, mocsokesővel szórva be az iszonyatos lepedőt* Két hete tért haza a kórházból, s azóta Judith felolvasta neki Eliotnak jóformán valamennyi korai versét. A láthatatlan sirálycsapat mintha egyenesen arról a komor, archaikus tájról repült volna ide. A madarak megint megtelepedtek, s Judith egyet-kettőt lépett tétován a gyepen, homályos alakja megszakította Maitland szemében az egyenletes fénykört. * T. S. Eliot: Sweeney a fülemülék közt (Fodor András fordítása)

53

- Akár egy raj kannibálcápa - mondta Maitland erőltetett nevetéssel. - Mit műveltek? Széttéptek egy bikát? - Semmit, drágám, amennyire látom... - Judith hangja elakadt. Igaz, Maitland vaksága csak időleges volt - ha egy kicsit elhúzta a kötést, homályosan, de felismerhetően látta a kertet, a folyópartot szegélyező fűzfákat -, de Judith önkéntelenül olyan hagyományos körülírásokkal, szépítgetéssel élt, ugyanazokkal a bonyolult tabukkal vette körül, amelyekkel a látók igyekeznek leplezni a vakok elől a vakságukat. Csak az igazán nyomorék, aki épkézláb - gondolta Maitland. - Dick, be kell mennem a városba zöldségért. Ugye, itt hagyhatlak egy félórára? - Persze. Csak tülkölj, amikor megjössz. Judith egyedül látta el az ódon vidéki ház minden munkáját - Maitland özvegy édesanyja földközi-tengeri hajóútra ment -, s ezért nem tölthette minden idejét a férjével. Szerencsére Maitland, amióta a világon volt, ismerte a házat, s ezért nem kellett vezetgetni. Egypár kötélkorlát, néhány vattapárna a veszedelmes asztalsarkokon - ennyi elég volt. Mi több, az emeleten, a zegzugos folyosókon, a sötét hátsó lépcsőn Maitland könnyebben és sokkal bátrabban tájékozódott, mint Judith, s esténként, amikor az asszony férje keresésére indult, megriadt, mikor az vakon és nesztelenül lépett ki az ódon padlás ajtaján, a poros gerendák közül. Révedt kifejezés ült az arcán, mintha a gyerekkor emlékét kergetné, s érdekes módon az anyjára hasonlított ilyenkor, a magas, szép asszonyra, akinek üres mosolya mintha mélyen elrejtett, erőteljes benső világot leplezne. Kezdetben Maitland nehezen tűrte a kötést, nyűgösködött, és Judith egész délelőtt, egész délután ott ült mellette, felolvasta az újságot, azután verseket olvasott fel, sőt nagy hősiesen még a Moby Dickbe is belefogott. Néhány nap elteltével azonban Maitland megalkudott világtalanságával, s már nem volt szüksége állandó külső lekötöttségre. Rádöbbent arra, amire minden vak - hogy a külvilág optikai képe csak része az agy roppant vizuális tevékenységének. Azt hitte, a műtét feneketlen alvilági sötétségbe taszítja, de most az agyát a fény és színek szüntelen játéka töltötte el. Olykor, míg a délelőtti napon hevert, finoman kerengő narancsvörös karikákat látott, megannyi óriási napkorongot. Ezek fokozatosan ragyogó ponttá szűkültek, fátyolos táj fölött világítottak, s alant homályos formák vonultak, mint alkonyi vadak az afrikai bozótban. Máskor elfeledett emlékképek vetültek a vászonra, a gyermekkor rég eltemetettnek vélt vizuális maradványai. Ezek a képek, ezek a gyötrelmes képzettársítások kínozták meg legkeservesebben. Ha szabadjára engedte agyát, hadd lebegjen holmi félálomfélében, jóformán tetszése szerint idézhette fel ezeket a képeket, s tétlenül figyelte, míg az illékony tájak, akár a hazajáró lelkek, anyagszerűvé váltak belső látása előtt. Kivált az egyik tért vissza konokul: meredek szirtek, sötét tükörfolyosó, fallal övezett oromtetős ház - holott emlékezetében ezek után hiába kutatott. Maitland igyekezett kifürkészni ezt a képet, elméjében rögzítette a kék szirteket vagy a magas házat, s várta, hátha társul hozzájuk valamiféle képzet. De a sirályvijjogás és Judith járkálása elvonta figyelmét. - Megyek, drágám. Viszlát! Maitland válaszul felemelte botját. Hallgatta, amint a kocsi végiggördül az úton; távoztával a ház zörejei alig észrevehetően megváltoztak. Darazsak zümmögtek a konyhaablakot befutó repkény között, elidőztek a kavicsot tarkító olajfoltok fölött. A fák zizegtek a langy levegőben, neszük elfedte Judith gyorsuló kocsijának zörejét. A sirályok kivételesen hallgattak. Máskor ez felkeltette volna Maitland gyanúját, de most csak hevert a székben, s úgy forgatta a kereket, hogy arcát süsse a nap. Tunyán, gondolattalanul figyelte, amint agyában hirtelen elburjánzottak a fénykörök. Olykor felrezzentette a fűzfák susogása vagy a vizeskancsó körül zümmögő méh.

54

A nyavalyatörősök túlérzékenységére emlékeztette ez a végsőkig kifinomult hallás, vagy a veszettség áldozataira, szörnyű végső görcseikben. Mintha az idegrendszer legmélyebb szintje és a külvilág között leomlott volna a korlát: a tompító vér és csontrétegek, a reflexek meg a megszokás... Maitland egy pillanat töredékéig visszafojtotta lélegzetét, és óvatosan kényelmesebben helyezkedett el a székben. Elméje vetítővásznán most már ismerős kép jelent meg: a sziklás part, a párába burkolózó sötét szirtek. Színtelen, szürke volt a kép. Alacsonyan lebegő felhők tükrözték a víz ónos felszínét. Ahogy felszállt a pára, Maitland közeledett a parthoz, s látta a sziklán megtörő hullámokat. A tajték megannyi fehér kígyóként tekergőzött a szirt lábánál mélyen benyúló tócsákban, repedésekben. A néptelen, puszta part Maitlandet inkább emlékeztette a Tűzföld rideg tengerpartjára, a horn-foki hajótemetőre, mint bármilyen saját emlékére. És a szirtek közeledtek, már fölötte tornyosultak, mintha valahol mélyen, Maitland agyának valamely titkos rekeszében lelnének önnön tükörképükre. A szürke víz még ott volt közöttük, s Maitland végigpásztázta a partvonalat, míg végül a szirtek közt kis torkolat nyílt. A fény kitisztult. A torkolat vize valósággal kísérteties fényben villózott. A környező kék sziklákat apró barlangok, üregek pettyezték, s ezekből kristályos fény áradt, mintha föld alatti lámpás fényét bocsátanák ki. Maitland agya fogva tartotta a képet; végigkutatta a torkolat partját. Az üregek elhagyottak, de ahogy közeledett feléjük, a fénylő ívek, akár a tükörterem, verték vissza a fényt. Most mintha belépett volna a sötét, magas ormú házba, amit már látott előzőleg, s ami most ott tornyosult az álmában. Valahol odabent, a tükrök leple mögött egy magas, zöld fátylas alak figyelte őt, s távolodott egyre a barlangok, a rejtekek mélyén... Autó tülkölt, vidáman cifrázta. Kerekei alatt csikordult a kavics, a kocsi bekanyarodott a fel hajtóra. - Én vagyok, drágám - hallatszott Judith hangja. - Minden rendben? Maitland hangtalanul szitkozódott, és a botja után tapogatózott. A sötét part, a torkolat, a kísérteties barlangok - eltűnt valamennyi. Akár a denevér, fordította világtalan fejét a kert ismeretlen hangjai, árnyai felé. - Nincs semmi baj? - Judith léptei közeledtek. - Mi van veled? Egészen összegörnyedtél; talán a madarak nem hagytak békén? - Dehogyis. - Maitland leeresztette botját, s rádöbbent, hogy ha belső víziójában láthatóan nem voltak is jelen, a sirályoknak mégis volt közük a felidézéséhez. A tajtékfehér tengeri madarak, az albatrosz üldözői... - Elaludtam - mondta nagy erőfeszítéssel. Judith letérdelt, és kezébe vette Richard kezét. - Úgy sajnálom. Majd megkérek valakit, hogy állítson madárijesztőt. Akkor biztosan... - Nem! - Maitland elhúzta a kezét. - Nem zavarnak. - Nyugodtabbra fogta hangját, és megkérdezte: - Találkoztál valakivel? - Dr. Phillipsszel. Azt mondja, körülbelül tíz nap múlva le lehet venni a kötést. - Remek. Persze nem kell elsietni. Csak jöjjön rendbe egészen. Miután Judith bement a házba, Maitland megpróbált visszatérni álomvilágába, de a kép rejtve maradt tudatának fala mögött. Másnap reggelinél Judith felolvasta az aznapi postát. - Anyád írt egy lapot. Málta közelében vannak, valami Gozo nevű helyen. - Add ide! - Maitland megtapogatta a lapot. - Gozo... ez volt Kalüpszó szigete. Hét évig ott tartotta Odüsszeuszt, s örök ifjúságot ígért neki, ha vele marad. - Nem csodálom. - Judith maga felé billentette a lapot. - Egyszer elmehetnénk nyaralni oda. Borszínű tenger, az ég maga a menny, kék sziklák. Isteni. - Kék?

55

- Igen. Biztosan rossz a színnyomat. Igazából nem ilyenek. - De igen. - Maitland nem eresztette el a lapot, kiment a kertbe, végigtapogatózva a kötélkorlát mentén. Ahogy letelepedett a tolószékbe, más képzőművészeti párhuzam jutott az eszébe. Ugyanazok a kék sziklák, kísérteties barlangok láthatók Leonardo Sziklás Madonnádnak hátterében, minden festményének e legtávolibb- és legrejtelmesebbjén. A Madonna csupasz sziklapárkányon ül a víz partján, a barlang torkának előrenyúló sziklái alatt - akár valamely elvarázsolt tengeri birodalom uralkodó szelleme, s azokra vár, akik a világ végén a sziklás partra vetődnek. Mint Leonardo annyi festményén, a sajátos vágyak és szorongások mind a hátteret alkotó tájban fejeződnek ki. Itt, a sziklák alkotta íven át, a kristálykék szirtek látszanak, amelyeket Maitland álmodozásában megpillantott. - Olvassam fel? - Judith ért oda hozzá. - Mit? - Anyád lapját. Látom, még most is itt van a kezedben. - Ö, igen I Légy szíves. Ahogy a kurta üdvözletét hallgatta, Maitland egyre arra várt, mikor megy vissza Judith a házba. Amikor bement, ő némán ült néhány percig. A fákon át elért hozzá a folyó távoli hangja s a torkolatból a lecsapó sirályok messzi vijjogása. Ezúttal, mintha megérezte volna Maitland sürgető hívását, gyorsan feltámadt a látomás. Maitland elhaladt a sötét szirtek mellett, átlépett a barlangtorkot ostromló hullámokon, s belépett a folyó menti barangvilág félhomályába. Odakint, a kőgalériákon át, látta a kristálylapként villózó vizet; a lágy, kék fényt visszaverték a barlang falait alkotó tükrök. Maitland érezte, amint belép a magas ormú házba, amelynek kertfala a tengerről látott sziklafal volt. A ház sziklaszerű üregei a tengermély olajfekete színeiben izzottak, ódon csipkefüggöny csüngött ajtón-ablakon, mint holmi ósdi háló. A barlangban lépcső emelkedett, ismerős kanyarulatai az üreg belsejébe vezettek. Felfelé nézve Maitland megpillantotta a zöld leples nőalakot: őt nézte egy íves átjáróból. Az arcát nem láthatta; elfátyolozta a falak nedves tükreiből visszaverődő fény. Maitland feléje nyújtotta kezét, s egy pillanatra felfénylett előtte az arc... - Judith! - Maitland előrebukott székében, hiába kereste tapogatózva a vizeskancsót az asztalon, bal keze a homlokán dobolt, mintha el akarná űzni a víziót és rémalakjait. - Richard! Mi bajod? Hallotta felesége futó lépteit a gyepen, és kezén érezte nyugtató kezét. - Drágám, mi történt? Csurog rólad a víz! Délután, amikor megint magára maradt, Maitland óvatosabban közelítette meg a sötét labirintust. Apály idején a sirályok visszatértek a kert alatti iszapos lapályra, archaikus vijjogásuk szárnyán elméje visszaszállt a mélységbe, mint ahogy a temetőmadarak viszik el Trisztán testét. Kordában tartva önmagát és szorongását, lassan ment végig a föld alatti ház fénylő szobáin, és elfordította tekintetét a zöld leples varázslónőről, aki a lépcsőről egyre figyelte. Később, amikor Judith kihozta az uzsonnáját, óvatosan evett, és megfontoltan beszélt. - Mi volt az a nyomasztó álom? - kérdezte Judith. - Egy tükörfalú házat láttam a tenger alatt, meg egy mély barlangot - mondotta Maitiariu. - Jól láttam mindent, csak valahogy furcsán, mint amikor a vakok álmodnak. Délután és este vissza-visszatért a barlangba, óvatosan ment végig a külső szobákon, és mindig tudta, hogy a zöld leples nőalak ott várja a szentek szentjének ajtajában. Másnap délelőtt eljött dr. Phillips, hogy friss kötést tegyen Maitland szemére.

56

- Remek, remek - mondogatta, míg fél kézzel tartotta zseblámpáját, és visszaragasztotta Maitland szemhéjára a tapaszt. - Még egy hét, és elköszönhet az egész miskulanciától. Most legalább tudja, milyen érzés vaknak lenni. - Irigylésre méltó - mondotta Maitland. - Igazán? - Belső látásuk van. Valahogy minden sokkal valóságosabbnak tűnik. - Így is fel lehet fogni. - Dr. Phillips visszarakta a kötést. Elhúzta a függönyt. - Nos, mesélje el, mit látott a belső látásával. Maitland nem felelt. Dr. Phillips az elsötétített dolgozószobában vizsgálta, de a zseblámpa vékonyka fénykévéje meg a függönyön átszűrődő hajszálnyi fénycsík akár a fényszóró hatolt Maitland agyába. Várta, hogy kihunyjon a vad fény, rájött, hogy belső világát, a barlangot, a tükrök házát meg a varázslónőt kiégette agyából a napfény. - Hipnoid képek - állapította meg dr. Phillips, és bekattintotta táskáját. - Szokatlan zónában él, egy helyben ül, nem csinál semmit, de az optikai idegei élénken működnek, az álom és az ébrenlét mezsgyéjén. Fogadni mernék, fura dolgokat lát. Miután az orvos elment, Maitland így susogott a láthatatlan falaknak: ,,Doktor, adja vissza a szememet." Két napba is beletelt, míg magához tért a külső látás rövid közjátéka után. Fáradságosan, szikláról sziklára feltárta megint a rejtett partot, átkényszerítette magát a mindent beburkoló tengeri párán, kereste az elveszített torkolatot. Nagy sokára felbukkant megint a fénylő part. - Ma inkább külön alszom - mondotta Judithnak. - Majd átmegyek anyám szobájába. - Ahogy akarod, Richard. Valami baj van? - Nyughatatlan vagyok. Nem mozgok eleget, és most már úgyis csak három nap az egész. Nem akarlak zavarni. Segítség nélkül betapogatózott anyja hálószobájába, ahol jóformán nem is járt, amióta meg házasodott. A mennyezetes ágy, a suhogó selymek, az elfeledett illatok emléke visszavitte kisgyerek korába. Egész éjjel ébren feküdt, hallgatta, amint a kandalló fölött a kristálydíszek visszhangozzák a folyó susogását. Hajnalban, amikor felrepültek a folyótorkolatból a sirályok, Maitland megint meglátogatta a kék barlangot és a szirttetőn álló magányos házat. Most már ismerte lakóját, a zöld leples nőt, aki a lépcsőről nézte őt, de elhatározta, hogy vár a reggeli világosságra. Hívogató szeme, mosolyának halvány fényű lámpása előtte lebegett. Reggeli után váratlanul megjelent a doktor. - Nosza - mondta vidáman, miközben bevezette Maitlandet a kertből. - Szedjük csak le azt a csúnya kötést! - Nem lesz korai, doktor? - kérdezte Judith. - Ó, dehogy! Már épp elegünk volt ebből a játékból, nem igaz? - Bekormányozta Maitlandet a dolgozószobába. - Üljön le, Richard. Húzza össze a függönyt, Judith. Maitland felállt, az íróasztalhoz tapogatózott. - De hiszen azt mondta, doktor, még három napig rajta marad. - Mondtam bizony. Nem akartam felizgatni magát. No, mi baj? Mire várunk? Nem szeretne újra látni? - Látni? - ismételte kábán Maitland. - Dehogyisnem. - Egy székbe roskadt, dr. Phillips pedig leoldotta a szeméről a kötést. Maitland hirtelen úgy érezte, pótolhatatlan veszteség éri. - Doktor, nem kellene várni még egy...

57

- Szamárság. Lát maga tökéletesen. Ne aggódjék, nem húzom félre hirtelen a függönyt. Beletelik egy napba, mire kitisztul minden a szeme előtt. Egyelőre homályos szemüveget kell viselnie. Meg aztán ne higgye, hogy ezen a kötésen egyáltalán nem hatolt át a fény. Másnap délelőtt tizenegykor, a szemén mindössze napszemüveggel, Maitland kiment a kertbe. Judith a teraszon állt, nézte, amint Richard megkerüli a tolószéket. Amikor leért a fűzfákhoz, utána kiáltott: - Minden rendben, drágám? Látsz engem? Maitland szótlanul visszanézett a házra. Azután levette a napszemüveget, és a fűre dobta. A fákon át a torkolat felé bámult, a túlsó partig nyúló kék vízfelületre. Százával álldogáltak a víz mentén a sirályok, profilba fordított fejük élesen kirajzolta horgas csőrüket. Maitland a válla fölött a magas ormú házra pillantott, s felismerte: ezt látta álmában. Körülötte minden, akárcsak a ragyogva tovasurranó folyó, halottnak tetszett. A sirályok hirtelen felemelkedtek, vijjogásuk elnyelte Judith hangját, aki megint lekiáltott a teraszról. Sűrű csigavonalban, mint valami iszonytató sarló, köröztek a levegőben, Maitland feje fölé a madarak, és a ház körül örvénylettek. Maitland gyors mozdulattal elhárította a fűzfaágakat, és lement a partra. A következő pillanatban Judith a sirályvijjogás fölött is meghallotta a kiáltását. Fájdalomkiáltás volt vagy diadalordítás? Lerohant a fák felé, s nem tudta, Richard megsérült, vagy örvendetes látványra bukkant. És akkor meglátta, amint ott áll a parton, fejét a napfény felé emeli, arcát, kezét kárminvörösség lepi el - egy ujjongó, bűnét nem bánó Oidipusz. BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

58

59

60

HOWARD FAST

AZ ÓRIÁSHANGYA

Ki így képzelte, mire vezet mindez, ki úgy. Egyesek szerint rövidesen nagyon is sok lesz az ember; mások úgy vélték, egyszerűen végzünk egymással - s mi tagadás, az atombomba ugyancsak valószínűsítette ez utóbbi feltevést. Egyszóval mindenféle vélemény akadt, csak arra nem gondolt senki, hogy egyszerűen olyanok vagyunk, amilyenek. Annak még csak megtaláljuk a módját, hogy még és még több embert jóllakassunk, talán még azt is sikerül elkerülnünk valahogy, hogy megsemmisítsük egymást az atombombával; ilyesmiben nagy gyakorlatunk van végül is, abban azonban annál kevésbé, hogy hogyan kellene megváltoztatnunk magunkat vagy a viselkedésünket. Én csak tudom. Nem vagyok rossz, nem vagyok kegyetlen; épp ellenkezőleg. Közönséges, emberséges ember vagyok, szeretem feleségemet, gyermekeimet, boldogulok felebarátaimmal. Olyan vagyok, mint száz- meg százezer más; úgy cselekszem, ahogy a helyemben ők cselekednének, és nem gondolok vele sokat. Ennyi az egész. Azonkívül író vagyok, és közöltem Liebermannal, a múzeumi osztályvezetővel, meg Fitzgeralddal, a minisztériumi emberrel, hogy szeretném leírni az esetet. A vállukat vonogatták. - Csak rajta - mondták -, de ne higgye, hogy valamit is ér vele. - Talán mégiscsak felrezzenti az embereket, nem gondolják? - Hogy rezzenthetne fel bárkit, ha nem hiszi el egy teremtett lélek sem? - Ha esetleg közölhetnék egy-két fényképet is... - Azt nem - jelentették ki. - Fényképről szó sem lehet. - De hát miért, az ég szerelmére?! - kérdeztem. - Az esetet megírhatom, és nem közölhetek fényképeket? Hát akkor hogy higgye el bárki is? - Akkor se hinnék el. Legfeljebb azt mondanák, egyszerű trükkfénykép, maga csinálta. De egy szavát se hinnék. Csak növelné a zavart, márpedig ha ebből szépszerével ki akarunk mászni, zavarra semmi szükség. - Hát akkor mire van szükség? Ezt azonban már nem közölték, ugyanis nem tudták ők sem. Hát szóval tessék, ez történt velem, elmondom úgy, ahogy volt. Minden áldott augusztusban négy barátommal elmegyek egy hétre horgászni az Adirondack-hegységben húzódó St. Regis-tavakhoz. Minden áldott nyáron ugyanazt a házikót béreljük, kenun csónakázunk, és néha fogunk is egypár sügért. Nemigen harap arrafelé a hal, de kártyázunk is, tábortűznél főzőcskézünk, és úgy általában elengedjük magunkat. Az elmúlt nyáron volt néhány halaszthatatlan elintéznivalóm. Három nappal később érkeztem a tavakhoz, és olyan tartós szép idő volt, annyira levett a lábamról, hogy elhatároztam: egy-két nappal megtoldom a nyaralásomat, amikor a többiek már hazamennek. A házikó előtt volt egy szép, sík gyepdarab, s elhatároztam, hogy napi

61

AZ ÓRIÁSHANGYA

,

három-négy órát gyakorolgatom a golflabda begurítását. így esett, hogy a vasalt végű golfütő ott állt az ágyam mellett. Első nap, hogy magam maradtam, vacsorára kinyitottam egy babkonzervet meg egy doboz sört. Aztán leheveredtem az ágyra, kezemben az Élet a Mississippin, kezem ügyében a cigaretta meg egy tábla csokoládé. Nem volt az égvilágon semmi dolgom, nem volt telefon, ügyintézés, újság. Ideges napjainkban aligha akadt nálam elégedettebb ember. Odakint világos volt még, elegendő fény áradt be az ablakon, hogy olvashassak. Épp cigaretta után nyúltam, amikor felpillantottam, és megláttam az ágyam végénél Azt. A kezem súrolta a golfütőt, úgyhogy egyetlen mozdulattal meglendítettem az ütőt, és nagy erővel, pontosan lecsaptam rá és megöltem. Erre utaltam az előbb. Akármilyen ember vagyok, emberiek a reakcióim. Azt hiszem, bárki emberfia, fekete, fehér vagy sárga, Kínában, Afrikában, Oroszországban, szakasztott ugyanígy cselekedett volna. Aztán éreztem, hogy elönt a veríték, és már tudtam, hogy mindjárt hányok. Kimentem a ház elé, és eszembe jutóit, hogy ilyesmi 1943 óta nem történt velem, amikor épp Európába tartottam egy vén, rozoga teherhajón. Aztán magamhoz tértem, visszamentem a házikóba, és megnéztem Azt. Egy szikra élet nem volt benne, de azért csak elhatároztam, hogy nem alszom egyedül a házikóban. Sehogy sem tudtam puszta kézzel megérinteni. Egy darab csomagolópapírral felemeltem, és bedobtam a halaskosaramba. Azt aztán beraktam a kocsim csomagtartójába, utána az összes holmimat, majd bezártam a házikó ajtaját, beszálltam a kocsiba, és visszahajtottam New Yorkba. Útközben megálltam egyszer, közvetlenül a városba vezető letérés előtt, s egy órácskát bóbiskoltam a kocsiban. Hajnalodott, mire a városba értem, megborotválkoztam, megfürödtem, és át is öltöztem, mire a feleségem felébredt. Reggelinél elmagyaráztam, hogy nemigen áll a kezemre ez a magányos ház körüli munka, s mert ezt a feleségem is tudta, és mivel máskor is megesett, hogy egész éjjel vezettem, nem kérdezősködött sokat. Megettem két tojást, megittam a kávémat, elszívtam egy cigarettát. Azután bementem dolgozószobámba, megint csak rágyújtottam, és szemügyre vettem az íróasztalomon trónoló halaskosarat. Feleségem bekukkantott, meglátta a kosarat, megjegyezte, hogy igencsak illatozik, és felkért, hogy vigyem le az alagsorba. - Megyek öltözni - mondta. A gyerekek még nem jöttek meg a táborból. - Megbeszéltem Ann-nel, hogy együtt ebédelünk... nem gondoltam, hogy már hazajössz. Mondjam le? - Dehogy, menj csak nyugodtan. Van énnekem épp elég dolgom. Úgyhogy csak ültem és cigarettáztam, cigarettáztam, aztán végül felhívtam a múzeumot, és megkérdeztem, ki a rovarosztály vezetője. Megtudtam, hogy Bertram Lieberman az illető, és őt kértem a telefonhoz. Kellemes hangja volt. Elmondtam, hogy Morgan a nevem, író vagyok, ő meg udvariasan azt felelte, hogy ismeri a nevemet, olvasta is egy írásomat. Ez a szabályos eljárás, amikor egy író bemutatkozik egy tapintatos embernek. Megkérdeztem Liebermant, felkereshetem-e, ő pedig azt felelte, aznap igen sok a dolga. Nem lehetne inkább holnap? - Sajnos feltétlenül ma kell felkeresnem - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

62

,

AZ ÓRIÁSHANGYA

- Csakugyan? Bizonyára felvilágosításra van szüksége. - Nem. Egy múzeumi példányom van az ön számára. - Csakugyan? - Ez a „csakugyan" jól nevelt, semleges szünetjel volt. Nem kérdezett, nem felelt, és nem mondott semmit. Erre a „csakugyan"-ra válaszolni kellett. - Igen. Azt hiszem, érdekelné. - Rovar? - kérdezte szelíden. - Azt hiszem. - Csakugyan? Nagy? - Óriási - közöltem. - Tizenegy óra megfelel? Ide tud érni? A főbejárattól jobbra az első folyosó. - Ott leszek - mondtam. - Egy pillanat... Halott? - Igen, halott. - Csakugyan? - hangzott fel újra. - Legyen szerencsém tizenegykor, Mr. Morgan. Feleségem már felöltözött. Benyitott a dolgozószobámba, és kemény hangon szólt rám: - Tedd ki azt a halaskosarat! Büdös. - Igen, drágám. Majd kiteszem. - Azt hittem, lefekszel egy kicsit, azután, hogy egész éjjel vezettél. - Fura, de egyáltalán nem vagyok álmos - mondtam. - Átnézek egy kicsit a múzeumba. Feleségem közölte, hogy ezt szereti bennem: soha rá nem unok az ilyesféle helyekre, mint a múzeum, a rendőrőrszoba meg a harmadosztályú lokál. Egyébként tréfán kívül, a lóversenypálya után a múzeum a világ legérdekesebb és legmeglepőbb helye. Meglepő volt például az is, hogy Mr. Lieberman szobájában még két férfi várt rám. Lieberman szikár, éles vonású, hatvanas ember volt. A minisztériumi kiküldött, Fitzgerald apró emberke volt, a szeme fekete, és aranykeretes szemüveget viselt. Nagyon odafigyelt mindenre, de egy szóval sem árulta el, vajon melyik minisztériumot képviseli. Csak annyit mondott: „mi”, és ez egyértelmű volt az államhatalommal. A harmadik, Hopper, terebélyes, táskás képű, kedélyes ember volt. Az Egyesült Államok szenátusának volt tagja, akit érdekelt a rovartan. Tekintélyes összeggel mertem volna eddig fogadni rá, hogy ilyesmi nemcsak hogy nincs, de nem is lehet. A nagy, négyzet alakú, egyszerűen berendezett szobában körös-körül polcok és fiókos szekrények sorakoztak. Bemutatkoztunk, majd Lieberman megkérdezte, miközben a halaskosár felé biccentett: - Ez az? - Igen. - Szabad? - Tessék csak - biztattam. - Nem szándékozom kitömetni szobadísznek. Maguknak ajándékozom. - Köszönjük, Mr. Morgan - mondotta Lieberman, azután kinyitotta a kosarat, és belepillantott. Majd felegyenesedett, a másik két férfi pedig kérdő pillantást vetett rá. Lieberman bólintott. - Igen.

63

AZ ÓRIÁSHANGYA

,

A szenátor egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét. Fitzgerald levette szemüvegét, és szorgosan törülgette. Lieberman kiterített íróasztalára egy plasztikdarabot, azután kivette a halaskosaramból Azt, és a plasztikra helyezte. A két férfi nem mozdult. Csak ültek és nézték. - Mi a véleménye, Mr. Morgan, mi ez? - kérdezte Lieberman. - Gondolom, ez az önök hatásköre. - Hogyne, természetesen. Csak a benyomásai felől érdeklődöm. - Hangya. Ez a benyomásom. Csak épp először láttam harminc-negyven centis hangyát. És remélem, utoljára. - Érthető kívánság - bólintott Lieberman. - Megkérdezhetném, Mr. Morgan, hogyan ölte meg? - fordult hozzám Fitzgerald. - Vassal. Mármint golfütővel. Horgászgattam a barátaimmal fent a St. Regis-tavaknál, az Adirondackben, és vittem magammal vasalt ütőt, hogy a begurítást gyakoroljam. Tudniillik az a gyönge oldalam, és amikor a barátaim hazamentek, én még ott akartam maradni és négyöt órát ütögetni. Ugyanis... - Csak semmi mentegetőzés - mosolygott Hopper egy kicsit szomorúan. - Hazánk legjobb golfjátékosai is hasonló problémákkal küszködnek. - Ágyban feküdtem, olvastam, aztán megláttam Ezt. Az ágyam végénél. A golfütő épp ott volt... - Értem - bólintott Fitzgerald. - Úgy látom, igyekszik nem ránézni - mondta Hopper. - Felfordul tőle a gyomrom. - Igen... nos, igen... - Ne haragudjék, Mr. Morgan, ha megkérdezem - szólt Lieberman -, miért ölte meg? - Hogy miért? - Igen. Miért? - Nem értem a kérdést - mondtam erre. - Hogy gondolja? - Kérem, Mr. Morgan, foglaljon helyet - biccentett Hopper. - Helyezze magát kényelembe. Bizonyára felizgatta ez a dolog. - Egy szemhunyást sem aludtam. Amíg ki nem alszom magam, el sem tudom mondani, mennyire felizgatott. - Nem akarjuk terhelni, Mr. Morgan - mondta Lieberman -, úgy érezzük azonban, hogy ennek az ügynek vannak igen fontos vonatkozásai. Ezért kérdeztem meg önt, hogy miért ölte meg. Bizonyára volt rá oka. Meg akarta támadni önt? - Nem. - Hirtelen, fenyegető mozdulatot tett? - Nem. Csak ott volt. - Akkor meg miért? - Ezzel nem megyünk semmire - szólt közbe Fitzgerald. - Tudjuk, miért ölte meg. - Igazán? - A válasz nagyon egyszerű, Mr. Morgan. Azért ölte meg, mert ön ember. - Csakugyan ? - Igen. Érti már?

64

,

AZ ÓRIÁSHANGYA

- Nem. Nem értem. - Tehát miért ölte meg? - kérdezte ezúttal Hopper. - Halálosan megrémültem. Bevallom, még most sem tértem magamhoz. - Ön intelligens ember, Mr. Morgan - mondta Lieberman. - Hadd mutassak önnek valamit. Kinyitotta az egyik faliszekrényt: előtűnt nyolc edény, bennük formaldehidben egy-egy példány - szakasztott, mint az enyém. És mind csonka, mindegyiken az erőszakos halál nyoma. Nem szóltam egy szót sem. Csak bámultam. Lieberman becsukta a faliszekrényt. - És mindezt öt nap alatt. - Vállat vont. - Új hangyafajta... - motyogtam bambán. - Nem. Nem hangya. Kérem, jöjjön ide! - Az íróasztalhoz irányított. A másik két férfi is odalépett. Lieberman boncoló szerszámkészletet vett ki egy fiókból, az egyik műszerrel megfordította Azt, azután az alsó részére mutatott, ahol a rovaroknak a toruk szokott lenni. - Ez bizonyára része Ennek, ugye, Mr. Morgan? - Bizonyára - bólintottam. Két műszer segítségével résre akadt, és szétfeszítette. Úgy nyílt szét, mint a bombázó repülőgép gyomra; zseb volt, tasak, tartály, amit Az viselt; benne négy gyönyörű kis szerszám vagy műszer vagy fegyver, mindegyik vagy négy centi hosszú. Gyönyörűek voltak, olyan módon, ahogy minden gyakorlati célt szolgáló és szépen megformált tárgy gyönyörű, oly módon, ahogyan maga a teremtmény is gyönyörű lett volna, ha nem rovar - és ha én nem vagyok ember. Lieberman csipesszel kiszedegette valamennyi műszert a tartójából, és sorra átnyújtotta nekem valamennyit. Én pedig átvettem, megtapogattam, megnézegettem, azután letettem mindegyiket. Most már rá kellett néznem a hangyára, és most jöttem csak rá, hogy eddig tulajdonképpen nem is néztem meg. Amitől undorodunk, amit visszataszítónak találunk, azt nem nézzük meg alaposan. Az undor függönyén át nem vehetünk valamit alaposan szemügyre. Most azonban oldódott az undor, a félelem, és én ránéztem, és láttam, hogy valójában nem is hangya, holott szakasztott olyan, mint a hangya. Sohasem láttam hasonlót, nem is álmodtam hasonlóról soha. Mind a három férfi engem nézett, és egyszeriben védekezésbe szorultam. - Én igazán nem tudtam! Mit gondoljon az ember, ha egy ekkora rovart lát? Lieberman bólintott. - De hát mi az isten csudája ez? Lieberman elővett az íróasztalából egy palackot és négy kupicát. Töltött, mi pedig egy hajtásra kiittuk. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó whiskyt tart az íróasztalában. - Nem tudjuk - mondta Hopper. - Nem tudjuk, mi ez. Lieberman a betört koponyára mutatott, amelyből fehér folyadék szivárgott. - Agyi állomány - méghozzá sok. - Lehetséges, hogy nagyon is értelmes lény - bólintott Hopper. - Fejlődési stádiumban levő rovar - mondta Lieberman. - Nagyon keveset tudunk az általunk ismert rovarok intelligenciájáról. Nem is azonos azzal, amit mi intelligenciának

65

AZ ÓRIÁSHANGYA

,

nevezünk. Kollektív jelenség; gondoljunk például testünk részeire. Minden egyes rész él, de az intelligencia az egész eredménye. Ha ugyanezt a tételt kiterjesztjük az ehhez hasonló teremtményekre... Én szólaltam meg. Ők csak álltak és bámulták. - És ha csakugyan az? - Micsoda? - Az a kollektív intelligencia, amelyet az imént említett. - Nos, azt nem tudnám megmondani. Olyasmi, ami legvadabb álmainkat is meghaladja. Hozzánk képest... nos, az, ami mi vagyunk egy közönséges hangyához képest. - Nem hiszem - mondtam kurtán. Fitzgerald, a minisztérium kiküldötte halkan így szólt; - Mi sem. Csak találgatunk. - Ha Ez intelligens lény, miért nem fordította ellenem az egyik fegyvert? - Ez lenne az intelligencia jele? - tudakolta szelíden Hopper. - Lehet, hogy nem is fegyverek - mondta Lieberman. - Nem tudják? A többinél nem találtak ilyen szerszámokat? - De igen - mondta kurtán Fitzgerald. - De miért? Azok mik voltak? - Nem tudjuk - válaszolt Lieberman. - De hát megtudhatják! Hiszen vannak tudósok, mérnökök; atyaúristen, hiszen a fantasztikus műszerek korát éljük! Hát nem szedték szét ezeket? - De igen. - És mire jöttek rá? - Semmire. - Azt akarják elhitetni velem, hogy nem képesek rájönni, mik ezek a szerszámok, hogy miből vannak, hogyan működnek, milyen célt szolgálnak? - Pontosan - bólintott Hopper. - Semmire sem jöttünk rá, Mr. Morgan. Az Egyesült Államok legjobb mérnökeinek és technikusainak sem mondanak semmit ezek a műszerek. Hiszen ismeri a régi mesét: mi lenne, ha Arisztotelész kezébe nyomnánk egy rádiót? Mit csinálna vele? Honnan szedné hozzá az energiát? És mit venne vele, ha nincs senki, aki leadna? Nem mintha ezek olyan nagyon bonyolult műszerek lennének. Voltaképpen igen egyszerűek. Csakhogy halvány fogalmunk sincs róla, mire képesek, és milyen célt szolgálnak. - Bizonyára fegyverek. - Miért? - tudakolta Lieberman. - Vegyük csak önt, Mr. Morgan. Művelt, értelmes ember, mégsem tud olyan gondolkodásmódot elképzelni, amely nem tekinti elsőrendű fontosságúnak a fegyvert. Márpedig a fegyver szokatlan dolog, Mr. Morgan. Gyilkos szerszám. Mi nem gondolunk rá így, hiszen a mi szemünkben a fegyver az általunk lakott világ szimbóluma. Ez talán civilizált dolog, Mr. Morgan? Avagy a fegyver és a civilizáció végső értelemben összeegyeztethetetlen? El tud képzelni olyan gondolkodásmódot, amelynek számára a gyilkosság fogalma lehetetlen - vagy mondjuk így: nem létező? Mindent a magunk szubjektivitásán át szemlélünk. Miért ne szemlélhetné más teremtmény - mondjuk ez itt - az agyi tevékenységet a maga szubjektivitásán át? Közeledik

66

,

AZ ÓRIÁSHANGYA

tehát a mi világunk egy teremtményéhez - és lemészárolják. Miért? Mi a magyarázat? Mondja kérem, miféle felfogható magyarázattal szolgálhatnánk egy tökéletesen racionális teremtménynek erre? - És az íróasztalán heverő lényre mutatott. - Komolyan kérdem önt, Mr. Morgan, miféle magyarázattal? - Baleset? - motyogtam. - És az a nyolc edény a faliszekrényben? Nyolc baleset? - Az az érzésem, dr. Lieberman - mondta Fitzgerald -, ön egy kissé messzire megy a következtetéseiben. - Igen, természetesen ön így gondolja. Ez az ön beosztásának következménye. Én tudós módjára gondolkodom. Mint tudós, igyekszem ésszerűen gondolkodni, amikor csak módomban áll. Egy jóból és rosszból, vagy ahogy mi mondjuk, erkölcsi érzékből és erkölcsi elvekből álló szerkezet megalkotása az intelligencia tevékenysége - és vitathatatlanul a legnagyobb rossz a tudatos intelligencia lerombolása. Ezért van, hogy valamikor régen legalább ezt a parancsolatot elismertük: „Ne ölj!", még ha csak szóban is. Ám egy kollektív intelligencia számára, amelynek ez itt talán része, a gyilkosság fogalma felfoghatatlanul iszonyatos lehet. Leültem és rágyújtottam. Reszketett a kezem. Hopper mentegetőzve mondta: - Nagyon keményen beszéltünk önnel, Mr. Morgan. De az elmúlt néhány nap alatt még nyolc ember tette ugyanazt, amit ön. Emberi mivoltunk csapdájába estünk. - De kérem... honnan jönnek Ezek? - Szinte mindegy, hogy honnan - mondta csüggedten Hopper. - Talán egy más bolygóról, talán a mi bolygónk belsejéből, talán a Holdról vagy a Marsról. Nem számít. Fitzgerald úgy véli, egy kisebb bolygóról jönnek, mert a mozgásuk szemmel láthatólag lassú, földi mértékkel mérve. Dr. Liebermannak ezzel szemben az a véleménye, azért mozognak lassan, mert még nem ismerték fel a gyors mozgás szükségszerűségét. Közben a gyilkosság problémájával állnak szemben, és azzal, hogy mitévők legyenek vele. Az ég tudja, hányan pusztulhattak el egyéb helyeken - Afrikában, Ázsiában, Európában. - De hát akkor miért nem teszik közzé a dolgot? Állítsák meg, amíg nem késő! - Gondoltunk rá - bólintott Fitzgerald. - És mi lesz akkor? Pánik, hisztéria, vádaskodás, hogy mindez az atombomba eredménye? Nem változhatunk meg. Vagyunk, amik vagyunk. - Talán elmennek - mondtam. - Igen, talán - bólintott Lieberman. - De ha nem ismerik a gyilkolás átkát, lehet, hogy a félelem átkát sem ismerik. Talán a szó legmagasabb értelmében társadalmi lények. Mit csinál a társadalom a gyilkossal? - Bizonyos társadalmak kivégzik, bizonyos társadalmak betegnek tekintik, és bezárják, hogy többet ne ölhessen - mondotta Hopper. - Persze ha az egész világ kerül az ítélő-szék elé, az más dolog. Most már van atombombánk és egyebünk, és kinyúlunk a csillagok felé... - Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy megfutamodnak - szólt közbe Fitzgerald. - Talán mégis megvan bennük a félelem átka, doktor. - Talán - ismerte el Lieberman. - Remélem. De minél többet gondolkodom rajta, annál szilárdabb a meggyőződésem, hogy a félelem és a gyűlölet egyazon érem két oldala. Próbálok emlékezni, újraélni azt a pillanatot, amikor

67

megláttam Azt, amint ott áll az ágyam végénél a horgászkunyhóban. Megpróbálom kibányászni emlékezetem mélyéből a képet, hogy milyen is volt Az, hogy a kitines arc és a két szelíden bókoló csáp mögött volt-e jele félelemnek és haragnak. De minél jobban tisztul az emlékkép, annál inkább feldereng előttem a csodálatos méltóság és a nyugalom. Nem a félelem, és nem a harag. És ahogy teszem a dolgomat, mindjobban elfog az az érzés, amelyet Hopper így fejezett ki: az egész világ kerül az ítélőszék elé. Bennem magamban sincs harag. Mint a bűnös, aki nem élhet többé önmagával, én is megnyugszom az ítéletben. BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA

68

BRIAN W. ALDISS

IV. Harad titkos könyve Óriásistenről és a róla vallott eretnek nézetekről

Én, IV. Harad főírástudó kijelentem, hogy írásom csakis az Egyetemes Ortodox Anyaszentegyház főpapjainak és a Vének Gyülekezetének mutatható meg, mert oly dolgokról esik benne szó, melyekről a nép között beszélni tiltva vagyon. Szól pedig ez a Könyv a Négy Hitvány Eretnekségről, s közülük főképpen ama Leghitványabbról, mellyel most kell felvennünk a harcot. Ám hogy helyesen ítélhessünk róla, tekintsünk végig Hitünk történetén.

69

Attól az évtől számítjuk Korunkat, melyben eljött közénk Óriásisten - legyen tisztelt s rettegett mindörökké hogy elűzze a Világ Sötétségét. Most, midőn dicső Urunk, az Egy Igaz Isten 910-ik esztendejét írjuk, már nem tudjuk felidézni pontosan, milyen volt a Világ akkoriban. De mert fennmaradt néhány írásos emlék, némi fogalmat azért alkothatunk róla, sőt ismerve az akkor élők lelki ferdeségeit, bepillanthatunk majd bűnös elméjükbe, hogy lássuk, mint tükrözte koruk eseményeit. Midőn leszállt közénk az Úr, még nem álltunk készen arra, hogy Öt befogadjuk. Akkor a Föld tele volt emberekkel - vagy százezerrel lehettek többen, mint manapság -, s gépek sokasága dolgozott helyettük. Ma tenger hullámzik a tájon, hol Istenünk a Földre érkezett. E Szent-tengeren lebeg Nevének szentelt legszebbik templomunk. Régen még nem volt ily vonzó e vidék, mert több államra oszlott, és különféle népek birtokolták. Ez volt a rendszer, melyben egykor éltek, míg a folyamatos vándorlások és időnkénti kiürítések mai elmélete ki nem alakult. Urunk hátsó lábai mélyen belenyúltak Afrikába - ez szárazföld volt akkor, nem pedig sziget. Az egyik csaknem elérte a Kongót, a másik Adent söpörte el. Ma Basoko-Aketi-Eles Aden Templomai állnak megszentelt nyomaikon. Más lábai közül az egyik Szudánt, a másik Líbiát takarta be - most Hajdani Bánatok Tengerének hívjuk -, a harmadik a régi tuniszi partokon egy hasonnevű városon pihent. Ezek voltak az Úr bal oldalán. Jobb lábai a Kaukázus alatt s Arábia homokján - ma az Élet Völgye - hagytak áldott jeleket. Egyik talpa Kisázsiában Ararát hegyét tiporta el. Oroszhonig nyomultak fel a mellsők, porrá taposva Moszkvát. A Földközi-, a Vörös- és a Nílus-tenger felett nyugodott a törzs, ha hinni lehet a régi krónikáknak. Ez őstengerek később egymásba ömöltek. Szent-tengerünket együtt alakítva ki. Semmivé vált részben a Fekete-tenger is, melyet most Fehérnek hívnak. A roppant test súlyától elpusztult Egyiptom, Ciprus és Athén, sőt Belgrádig az egész Balkán félsziget. SzentBelgrád felett tornyosult, súrolva a házak tetejét, az Úr áldott nyaka. Első Látogatásakor feje egy sűrűn lakott,

hegyes tájék fölé magasodott - ma Ittaland, akkor Európa tiszta időben még Londonból is jól láthatták az angol-franciák. Testének hosszát végétől orráig vagy négy és fél ezer, nyolc lábát egyenként kilenc-száz mérföldre becsülték akkoron, de mint krédónkban is valljuk, lábainak alakja, hossza s mennyisége aszerint változik, hogy haraggal vagy kegyesen tekint-e ránk az Úr. Abban az időben még rejtve volt előttünk Isten természete. Jötte készületlenül érte a Világot, bár arról, hogy elérkezett az Idők Teljessége, itt-ott suttogtak már a nép között, így, amit Urunkról képzeltünk magunknak, fölöttébb messze állt az igazságtól, és ezzel gyakorta káromoltuk Őt. Következzék most itt egy részlet a hírhedt Gersheimer-féle írásokból, melyek - más egyéb közt - okozói voltak Ó. u. 271-ben az Első Szent Hadjáratunk megindulásának. Nem tudjuk, hogy szerzőjük, Gersheimer ki lehetett, de feltevésünk szerint Tudományos Prófétaként valahol Cornellben vagy Carnellben működött. Egy egyházközséget nevezhettek így az amerikai kontinensen (mely a maitól eltérő alakú volt). „Légi felderítéseink arra engednek következtetni, hogy ez a lény - ha egyáltalán nevezhetjük annak amely a Vörös-tenger és Dél-Európa vonalán helyezkedik el, élettelen, legalábbis a mi fogalmaink szerint. Nyilván csak a véletlenek összjátéka lehet, hogy némiképp hasonlít egy nyolclábú gyíkra. így nem kell félnünk attól, hogy rosszindulatú, ahogyan azt néhány bulvárlap állította." Ma már nem érthetünk meg mindent a korabeli emberek zavaros zsargonjából, de feltételezzük, hogy a „légi felderítések" kifejezés bizonyos repülő gépezetekre utal, melyeket az istentelenek utolsó nemzedéke birtokolt. De térjünk vissza Gersheimerhez: „Ha tehát ez a dolog élettelen, csakis galaktikus törmelék lehet, mely pillanatnyilag úgy tapad Földünkhöz, mint futball-labdához az őszi falevél. Nem szükségszerű azonban, hogy feltevésünk alapján megváltozzék tudományos világképünk. Akár élőlénnyel van dolgunk, akár holt anyaggal - nem kell mindjárt babonásnak lennünk. Gondoljunk csak arra, mennyi olyan jelenség van a világegyetemben - hogy századunk tudományos nyelvén fogalmazzunk , mely ismeretlen maradt előttünk. Bármilyen kellemetlen is számunkra ez a váratlan látogatás, vigasztaljon minket az a gondolat, hogy általa többet tudhatunk meg - magunkról és a mi kis Naprendszerünket körülvevő világról is." Jóllehet az olyan szavaknak, mint „galaktikus törmelék", ma már semmi jelentésük sincsen - ha ugyan jelentettek valaha is valamit -, nyilvánvaló az idézett részlet felháborító célzatossága. Így igyekeztek gátat vetni Óriásisten imádásának akkoriban, tudományuk hamis bálványát ültetve helyébe. Vizsgáljuk meg e megbotránkoztató zagyvaság egy másik passzusát is, mert világosan kitűnik belőle, mi volt Gersheimernek - feltehetően kortársai többségének is - bűnös állásfoglalása. „Nagyon is természetes, hogy a világ népei, különösen azok, akik még ma sem lépték át civilizációnk küszöbét, e napokban telve vannak félelemmel. Valami természetfelettit látnak ebben a jelenségben, és azt hiszem, minden becsületes ember kénytelen elismerni, hogy maga is e félelem visszhangját hallja a szívében. Ezt az érzést elűzni csak akkor leszünk képesek, és a világon uralkodó zűrzavarral csak akkor tudjuk felvenni a harcot, ha megőrizzük agyunkban helyzetünk galaktikus képét. Mert az okozza minden rettegésünket, hogy ez a dolog, mely most oly undorítóan tapad a Földre, túlságosan is óriási. De gondolkozzunk más arányokban. Mondjuk, egy százlábú ül egy narancson. Vagy hogy kevésbé visszataszító hasonlattal éljünk: egy hathüvelykes gekkó pihent meg éppen egy két láb átmérőjű földgömbön. Egyedül csak rajtunk, emberi fajunkon múlik, hogy minden technikai erőnket latba vetve és szilárd egységbe tömörülve ezt a nagy és ostoba tárgyat visszafújjuk az űr mélységébe, oda, ahonnan jött. Jó éjszakát!"

70

Jó okom van arra, hogy felidézzem az Új Idők Kezdetének istenkáromló szellemét: e Sötétség korabeli írásban már fellelhetők annak az eredendő bűnnek a nyomai, melyet minden áldozatunk, minden fáradozásunk, minden Szent Hadjáratunk ellenére, máig sem voltunk képesek kiirtani. Ezért van most Egyházunk olyan nagy válságban, és így ért meg az ideje annak, hogy megindítsuk Negyedik Szent Hadjáratunkat, mely rettentőbb lesz minden eddiginél. Óriásisten pedig maradt, ahol volt - ma úgy mondjuk, hogy ,,Szent-tengeri Helyzetében” , sok éven át, mozdulatlanul. Megszületett Anyánk, az Egyetemes Egyház. Az emberiség Ébredő Hitének Korszaka volt ez, melyet számos megrázkódtatás jellemez. Hittérítőink sok-sok szenvedése árán lassan mindenkihez elért az Úr Szava, és az istentelen szekták sorra elpusztultak. Amint a Titkos Krónikákban feljegyezték, sok tagja volt már az első gyülekezeteknek is, kik megvilágosodván, másokat is Hitükre térítettek. Óriásisten hatalmas tömegét nem egy ízben érte hiú bántalmazás. A legerősebb eszközökkel, a „Nukleáris Fegyverekkel" támadtak Ellene, ám hasztalan. Lángfalakkal övezték testét - Ő sértetlen maradt. Mert minden gyengeségnek híjával volt az Úr! Mintha fémes páncél borította volna - de az Ű ereje nagyobb volt a fémnél. (Később e kérdés nagy szerepet játszik a Második Szent Hadjárat elindításában.) Urunk Érkezésére a természet heves felindulással válaszolt. Hogy nekiütközve oldalának másfelé fújtak a hideg szelek, lehűlt a közepe Afrikának, elpusztultak tropikus erdei és mind, ami azokban élt. Caspana táján mindenütt (itt Perzsia és Harkov virágzott egykoron) hóviharok dúltak zord teleken át, elhatolva Keletre, egészen Indiáig. S hogy megbolydult mindenütt a lég, tomboló szelek kíséretében szüntelen záporok zúdultak a Földre. Felkavarodtak az óceánok is, az Úr testétől kiszorított vizek töméntelen lénynek okozták pusztulását, s Columbo körül bálnák ezreit sodorták a partra. Isten tömegétől bemélyedt a föld, hogy majdan a Szent-tengert fogadja magába. Körülötte hegyek törtek fel a mélyből, így a szakadékos, komor Dolominok, melyek ma Ittalandot őrzik dél felől. Meg-megremegett a föld, tűzhányókat vetve ki magából, s gejzíreket lövellve az égre. Mindenfelé kígyók sokasága nyüzsgött, kigyulladt erdők lángjai lobogtak, s csodajelek tűntek fel az égen. De e jelenségek segítettek annak, aki térítőként járván a világot, hirdette az Igét, hogy üdvöt csak a feltétlen megadás jelenthet. Egész nemzetek tűntek el a Földről. Bolgárok és kurdok, törökök és szírek, délszlávok és grúzok, görögök és ciprusiak, mind-mind kipusztultak, sok más néppel együtt, kik bűnösök voltak, de nevük említetlen Egyházi Könyveinkben. Óriásisten 89-ben - némelyek szerint 90-ben - hagyott magunkra minket. Ez volt az „Első Távozás", ezen a néven szerepel szent ünnepeink között („Első Eltűnés Napja" a katolikusoknál). De nem maradt sokáig távol, mert 91-ben visszatért - legyen rettegett az Ő Neve. Kevés, amit tudunk távollétének eme korszakáról, bizonyosat csak annyit, hogy a nép többsége igen örvendezett. Ám a csapások folytatódtak. Vízzel telt meg a mélyedés, mit Urunk teste hagyott a Földön, és kialakult áldott Szent-tengerünk. Mindenfelé rettentő háborúk dühöngtek. De Urunk visszatért, és véget vetett a háborúknak, békességet hozva e világra. Abban az időben még sok volt a hitetlen, s bár számos próféta munkálkodott köztük, az Istent erősen káromolták. Fekete Múzeumunk őriz anyagokat, melyek tanúsítják, hogyan próbálkoztak az eltévelyedettek átkos gépeikkel Urunkhoz férkőzni. Válaszára ugyan hiába is vártak, de még sokan hitték az Istent Dolognak, ahogy Gersheimerük egykor állította. Urunk tehát ismét leszállt kegyelmével, és Földünknek akkori sarkkörének táján ereszkedett alá. Teste Kanadától, Alaszkán keresztül, a Bering-tengeren át az orosz Lénáig (neve ma: Lenn öble) terpeszkedett végig. Hátsó lábai a sarkvidék jegébe, a mellsők a

71

Csendes-óceánba nyúltak. Mert por s hamu vagyunk az ő talpa alatt, hegyeink néki csak vakondok túrása, s nem érintheti Őt Egünk változása. Fejét csillogtatva a szférákig emelte. Rettegve bámulta a sok-sok bűnös város Amerika északi partjainak mentén. Vancouver és Seattle, Edmondton és Portland, Reno, San Francisco mind porrá s hamuvá lettek már azóta. Serény és hitetlen nép élt e vidéken, a mi Urunknak ádáz ellensége. Civilizációjának összes istentelen gépét Ellenébe szegezte - de csak saját partja hullott darabokra. De történtek más változások is. Urunk tömegétől eltérült a Föld, és az évszakoknak rendje módosult. Szent Próféciákban olvashatunk róla, mint hajtottak lombot telente a fák, mint váltak nyáron ismét csupaszokká. Fényes nappal denevérek cikáztak az égen, és szőrös csecsemőket szültek az asszonyok. A megolvadt sarki jégtől rettenetes özönvizek pusztítottak, s mérges harmat termett a rét füvén. És midőn egy éjszaka a Mélység vize felfakadt, s az áradás a mostani Maláj-felföldig nyomult, órák alatt létrejött Áldott-föld, a félsziget. A hat külön szigetet, amelyekből egyesült, Singapore-nak, Szumátrának, Indonéziának és Jávának, Sidneynek és Ausztráliának (Ausztriának?) nevezték akkoron. Ámde áldozatok nélkül nem győzhettünk volna. Számos bűnöst kellett máglyán megégetnünk, hogy kigyúljon végre a szívekben a Hit. De nemzedékek jöttek, nemzedékek mentek, és Istenünknek Neve beragyogta immár az egész világot. De még mindig voltak olyanok közöttünk, kik makacsul hittek sötét babonákban - mint Amerika népe, ki Tudományában igen bizakodván elutasította Urunknak Kegyelmét. Ezért Ó. u. 271-ben megindítottuk ellenük - s az írek ellen is - az Első Szent Hadjáratot. Az íreket, akiket nem védett Tudomány, gyorsan kiirtottuk. Az amerikaiak ugyan erősebbek voltak, de ez a nehézség is minékünk kedvezett, mert általa lettünk még egységesebbé. Az Első Nagy Eretnekség ellen folyt ez a küzdelem, ennek hirdetői, Gersheimer szavával, buzgón állították, hogy Urunk nem Isten - hanem csak Holt Anyag. Legyőztük őket persze. Diadalunk után megtörtént a találkozás a két ellenfél vezetői. Nagytiszteletű Császárpüspökünk, II. Jón és az amerikai Lionel Undermeyer között. Megállapodtak, és így Amerikában elhárult minden akadály a térítők elől. Talán többet is elérhettünk volna mondják a kommentátorok -, de mindkét felet éhség s dögvész tizedelte, mivel a termés mindenhol betakarítatlan maradt. Szerencsére akkor már feleannyi volt az emberiség száma, egyébként az évszakok rendjének megbomlását szörnyűséges éhhalál követhette volna. A Föld minden templomában azért könyörögtek, adjon jelet az Úr, hogy helyesli győzelmünket. Kik más véleményen voltak, mind meg lettek semmisítve. Imáinkra 297-ben adta meg válaszát az Isten: gyorsan előbbre mozdult, így már a Csendes-óceánban nyugodott a teste, elnyúlva délre, a Baktérítőig. (Az Egyenlítő volt korábban itt.) Bal lábai közül páran Amerika nyugati vidékét tapodták. Ma a Szent Lábujj Temploma áll egyikük nyomán. Ez volt az Első Eltolódás, mely San Franciscóra és más városokra szörnyű pusztulást hozott. Jel volt e romlás, mely bizonyította, mily megvetéssel sújtja Amerikát az Úr! Éhínségtől és döghaláltól, földrengéstől és sok más csapástól megtisztulva Hitünkre tért az amerikai nép. Beért az Ige magvetése, és győzött az Úr e földtekén. Megindult a sok-sok zarándok, hogy lássa óriási testét, mely végignyúlt egész Amerikán. A merészebbek gépekre ültek, és vállai felett átrepültek, hol már évszázadok óta dühöngött a vihar. Új testvéreink azonban vakbuzgókká váltad ezért alighogy egyesültünk, sorainkban máris meghasonlás támadt. A 322. évi zsinaton két részre szakadt az Egyház. Akkoriban még nem volt meg köztünk a mai nagy egyetértés. Az Egyházszakadást - és ezzel az Egyetemes Katolikus Egyház megalapítását - egy dogmatikai vita előzte meg. Mint tudjuk, az volt a kérdés: viseljenek-e a hivők olyan ruházatot, mely utánozza Urunk fémes csillogását? Ez öltözettel Istenhez válna hasonlóvá az

72

ember, mondták egyesek, akik ily módon akarták bemocskolni Ortodox Egyházunk papjait, kik műanyag és fémruhákat hordtak. Ez volt a Második Nagy Eretnekség Kora. Minthogy e hosszú és zavaros időkkel mások is már sokat foglalkoztak, én csak annyit említek meg itt, hogy a válság tetőpontját a Második Szent Hadjárat alatt, 450-ben érte el. Ezt a harcot Amerikából katolikus testvéreink indították meg ellenünk. És mert gépeiknek birtokában komoly erőfölényben voltak, ránk kényszerítették tanaikat. Végül asszonyainkat meggyalázva s kifosztva több kolostorunkat a szent-tengeri partokon, diadallal tértek meg otthonukba. Ettől kezdve csak gyapjúruhát és prémeket hordtak mindenütt az emberek. Kik erre nem voltak hajlandók, mind meg lettek semmisítve. Ám helytelen volna túlbecsülni e viszálykodások fontosságát, mert közben a nép többsége békésen imádta Istenét, rendszeresen feláldoztatott, és minden napkeltekor, minden napnyugtakor azért fohászkodott, hagyja el Földünket az Úr, mert méltók Hozzá nem vagyunk. Szörnyű csapások sokasága követte a Szent Hadjáratot. Az amerikai harcosok, hazájukba visszatérvén, megdöbbenten új tűzhányók sorát látták legnagyobb hegyláncuk, a Sziklás-hegység mentén. Földjeiket izzó láva borította, levegőjük bűzös hamuval volt tele. Ezt, helyesen, intő jelnek tekintették, hogy elítélendőnek látja bűnös tettüket az Úr. (Mert azt ugyan nem tudhatjuk, van-e szeme Istenünknek, de hogy lát minket, az bizonyos.) Mivel a Föld más részeit nem érte ily nagy büntetés, joggal vélekedtek úgy, hogy ők vétkeztek Ellene, hisz Tudományukhoz, fegyvereikhez és technikai eszközeikhez továbbra is csak ragaszkodtak. Hitükből hát erőt merítve, összes átkos gépüket, a nukleárisoktól a konzervnyitókig, elpusztították nagy gyorsasággal, és engesztelő áldozatként százezer tiszta szűz leányt dobáltak be a kráterekbe. Kik ezt ellenezni merték, mind meg lettek semmisítve, voltak, kiket szent lakomákon ettek meg ünnepélyesen. Mi, ortodoxok örömmel láttuk, mily buzgók testvéreink a Hitben, de még nem voltunk bizonyosak, megtisztultak-e teljesen. Minthogy nem maradt fegyverük, s nekünk még volt néhány, százhatvanhat vitorlásunk kelt át a tengeren, hogy vezeklésükben testvéreinket hathatósan támogassuk - mellékesen azért is persze, hogy a tőlünk zsákmányolt holmikból visszaszerezzünk valamit. Így kezdődött a Harmadik Szent Hadjárat, Ó. u. 482-ben, mikor Kövér Jón volt a püspökünk. Míg New York mellett folyt az ütközet a szemben álló seregek között, ismét megmozdult az Úr. Ez volt a Második Eltolódás, mely öt percig tartott csupán. Óriásisten balra fordult, és átmászott Amerikán. Az Atlanti-óceánt csak pocsolyának vette, s keresztülgázolva rajta, Afrikán is áthaladt. Az Indiai-óceánban feküdt el végre teste, miközben egyik talpa Madagaszkárt zúzta semmivé. Földünkre sűrű éjszaka borult. Mire felderült a hajnal, már nem élt olyan ember széles e világon, ki ne hitt volna az Úr hatalmában - rettegve dicsőítessék Szent Neve örökké. Sajnálatos módon a csatázó hadakat, minthogy hinni képtelenek voltak, szintén elsöpörte egy sziklagörgeteg, midőn Istenünk mellettük elhaladt. A zűrzavarban, mely ennek nyomában járt, csak Egyházunk tudta megőrizni tekintélyt parancsoló józanságát. Eretneknek és istenkáromlónak nyilvánította azt a felfogást, hogy szabad használni gépeket. A Harmadik Nagy Eretnekség hirdette ezt a nézetet. Volt ugyan némi vita arról, gépeknek számítanak-e a könyvek is, de hamarosan eldöntötték, hogy - a biztonság kedvéért - igen. Ettől kezdve aztán más dolgunk nem maradt, mint munkálkodni a földeken, magasztalni az Urat s azért könyörögni, távozzon tőlünk egy olyan világba, mely valóban megérdemli Öt. Egyúttal növeltük az áldozatok számát, és ekkor történt a Lassúégetési Módszer bevezetése is (Ó. u. 499). Urunk egy ideig nem mozdult meg ismét; igaz az a mondás, hogy Néki egy század pillanat csupán. Számunkra hosszú évekig, Ó. u. 900-ig tartott a Nagy Béke - noha ez a béke csak az Úr szívében lakozott sokáig, mert a külvilágban továbbra is voltak némi háborgások.

73

A Második Elmozdulás újra változtatott valamit a Földön, ez időtől kezdve éjszaka és nappal másképp követték egymást. Hagyományunk szerint azelőtt keleten kelt fel s nyugaton nyugodott le a Nap - vagyis épp fordítva, mint ahogyan mostan. A Béke Korában kissé helyreállt az évszakoknak rendje. Nem volt már olyan sok áradás és vérzápor, jégvihar és földrengés. Ritkábban jöttek üstökösök, törtek ki tűzhányók, szálltak fel miazmás ködök, és kevesebbet tombolt a szél. Nem pusztítottak már ragályok, farkasok és szökőárak meg egyéb csapások sokasága, melyekről oly ékesen beszélnek a korabeli krónikák. Az Egyházatyák Mongóliába, a góbi-földi beltengerekre és napsütötte zöld mezőkre húzódva vissza, viszonylagos biztonságban, jól szervezett fohászokkal, égő emberáldozataikkal Istenhez azért esdekeltek, hagyja el nyomorult világunkat, s keressen másikat magának, mely jobb és gazdagabb. Elérkeztünk napjainkhoz. Midőn soraimat írom, már tíz éve is megvan annak, hogy eltávozott körünkből az Úr! Első Távozásakor csak húsz hónapig maradt távol, s most már feleannyi éve, hogy ő nincs velünk. De vissza kell hogy térjen! Nem lehetünk meg Nélküle miért is nem tudtuk ezt már korábban is! De mi sötétben tévelyegtünk. Midőn eltávozott tőlünk Óriásisten, hitvány Földünket oly pályára lökte, hogy azóta sem szűnt meg sohasem a tél, távoli és kicsi lett Napunk, tengereinket jégtáblák fedik, jéghegyek vonulnak földjeinken át, s még délben is csak mécsvilágnál látjuk a betűt. Ó, jaj nekünk! De amit kaptunk, megérdemeltük. Ez lett a mi büntetésünk, hogy Korunk századain át, míg viszonylag békén éltünk s boldogan, balga módon könyörögtünk, hagyjon magunkra az Úr! Nyilvánvaló lett Eretnekségünk, a Negyedik, a Legnagyobb. Hozzátok fordulok, Egyháztanácsunk Vénei! Felkérlek Benneteket, bélyegezzetek eretneknek minden eddigi imát. Hirdessétek, hogy ezentúl buzgón azért kell könyörögni, jöjjön azonnal vissza Istenünk! Felkérlek Benneteket, növeljétek ismét az áldozatok számát. Felesleges velük fukarkodnunk azért, mert fogytán vagyunk már az asszonyokban. Végül pedig felkérlek Benneteket arra, indítsátok meg végre a Negyedik Szent Hadjáratot - de gyorsan, mielőtt még e jeges időben befagyna orrlyukunk! KOVÁCS GÉCZI JUDIT FORDÍTÁSA

74

75

. GARY WRIGHT

JéGTÜKÖR

Stukának becézték. Ez a csillogó jégpálya, mint valami óriáskígyó vájta barázda, húsz kilométer hosszan kanyargóit lefelé a havas hegy oldalán és ezen a távon - vagyis 12,42 mérföldön - 7366 lábat esett. Az egyenes szakaszokon harminc láb széles volt, s a kanyarok negyven lábra is fölkunkorodtak. Szánpályának készült... A szűk vezetőfülkében várakozva figyelte a szél zúgását, amely üvöltve végigsöpört az égbe nyúló csúcs fagyott lejtőjén, átbukott a meredek rajtlesiklón, és lobogó hóörvényeket görgetett maga előtt a szikrázó kék ég iránt. És a lelkében is ugyanez a magányos, jeges kiáltás visszhangzott. Félt. És ami ennél is rosszabb: tudta, hogy fél. Elöl, a szán karcsú orra előtt meredek, szinte függőleges szakadék tátongott, és messze odalent sejlett a völgy. Nagyon messze. ...ezúttal, pajtikám, túlságosan is messze, végtelenül messze... A rajtlámpa hirtelen vérvörösen fölizzott a szerelvényfalon, és kimérten kettőt villant. Egyidejűleg két vörös rakéta ívelt a völgy fölé, és bíborszínű páros tűzgömbbé lobbant szét. Két perc. A rajtpályától jobbra és balra, a hegyoldalból kecses erkélyként előreugró, zászlódíszbe öltöztetett lelátók tömve voltak emberekkel. Tekintete végígsiklott az üresen bámészkodó napszemüveg-erdőn - mindig ugyanaz a kép, ugyanazok a rajtpályára szegezett tekintetek, mintha be akarnának hatolni a sisakok mögé, mintha azt igyekeznének kikémlelni, mi az, ami ezeket az embereket arra készteti, hogy itt várakozzanak halálra szántan. Egy pillantást vetett a völgyre odalent; ezúttal ő is föltette magának a kérdést. ...még egy utolsó alkalom, ugye, azzal biztattad magad? Még egy utolsó futam, és ezzel vége, és búcsút mondasz a szánoknak, és isten neki fakereszt! Nem ezt ígérted magadnak? Akkor hát mi az ördögöt keresel itt ? Az a bizonyos „ utolsó futam " már a múlt hónapban megvolt. Mért nem ülsz hát a fenekeden ? Nem kapott választ. Bensejében csak hideg kérdések és a szél visszhangzott üresen. Megmarkolta a kormánykereket, olyan erővel, hogy a keze belezsibbadt; nem gondolni semmire, csak a szánra... Ez volt a tizenegyedik szánja, s mint az előzőek, ez is ragyogó piros, nem hivalkodásból, hanem arra az esetre, ha netalán a pályától távol, a mély hóban kötne ki. Azt akarta, hogy

76

ráakadjanak, méghozzá késedelem nélkül. Volt olyan a családban, akit nem találtak meg idejében. ...Bob Landert is csak azon a nyáron találták meg... Erőszakkal elhessegette magától a gondolatot. A szán üresen 185 fontot nyomott, és a buboréktetőtől meg a kerekek helyét elfoglaló siklótalpaktól eltekintve akár egy különlegesen lapos versenyautónak is vélhetné az ember. Olyan volt, mint valami fura lövedék, alacsony és keskeny, alig szélesebb a vállánál, és két hüvelykre sem emelkedett a jég fölé. Félig fekvő helyzetben ült, a kormány fél kereke az ölében, fölhúzott lábai az oldalazópedálokon - és ez volt az, ami olyan félelmetessé tette ezeket a szánokat. Talpaikat - ezt a négy, homorúra köszörült krómacél sítalpat - ugyanis élükre lehetett dönteni, azaz széles korcsolyapengék módjára oldalazni velük a jeget. Ez tette a boblesiklást azzá. ami - együtt a maga különleges testvériségével, zárt közösségével, ezzel a különös, mindenki csodálatát kihívó emberfajtával. Vagyis a családdal, ahogy magukat nevezték. ...egyszer valaki nevetve azt mondta, hogy vitathatatlanul mi vagyunk a világ leg-fürgébb öngyilkosai. De újból visszaparancsolta a gondolatait, és ellenőrizte a fékeket. Ha a kereket hátrahúzta, két, villamos erővel működő szárny - tulajdonképpen a szán hátsó fele - csapódott föl kétoldalt. Látványnak lehet hogy hülye. De igen hatásos, amikor ez a tizenkét és fél négyzetláb felület nyolcvan mérföldes sebességnél belekapaszkodik a levegőbe. A jobb hüvelykujja alatt egy gomb másik fékrendszert működtetett: valahányszor megnyomja a gombot, egy-egy szilárd üzemanyagú rakéta suhan előre a szán orrából. Hét volt belőlük, elég gyakran kevésnek bizonyult. De ha már minden, beleértve az embert is, fölmondta a szolgálatot, ott volt a kar a jobb csípője mellett. Az ostobák utolsó mentsvára; egy erőteljes rántás, és ha száz és egy „ha" és „hátha" bevág, akkor szerencséje van, és jó háromszáz láb magasban ejtőernyő nyílik ki a feje fölött; de az is lehet, hogy ez lesz élete utolsó tudatos mozdulata. Eddig kétszer használta. Egyszer, amint az orsónak nevezett szakasz meredek falát szelte, leszakadt az egyik talpa... és kis híján belelőtte magát az átelleni lelátóba, alig négylábnyira repülve el a legfelső széksor fölött. Máskor közvetlenül előtte váratlanul hat szán gabalyodott össze, és ő egy nagy fenyő behajló ágai között röppent az ég felé. De nem mindenki volt ilyen szerencsés. Hans Kroger: a végén tizennyolc lábnyi hóréteg alól ásták ki a maradványait; egészen a talajig lehatolt. Szánja a levegőben úszott, amikor meghúzta a kart - méghozzá fejjel lefelé I Jár! Yorgensen: Szánja fölbukfencezett, és ő közvetlenül a rárohanó szánok alatt lőtte ki magát. Senki se tudta volna megmondani, hogy vajon minden porcikáját sikerült-e összeszedni a végén. Max Conrad: Tökéletes katapultl Legalább 350 láb magasra és kissé a lejtő irányába... Az ejtőernyő nem nyílt ki. Wayne Barley... Dühösen hátravágta magát a fülkében, és érezte, hogy a védőöltözék hirtelen megfeszül rajta. Szeretett volna odacsapni az öklével. De magán érezte a tévékamerák figyelő szemeit, no meg hely se volt rá a fülkében, hogy istenigazából lendületet vegyen. A fölkészülést jelző lámpa figyelmeztetően fölvillant, majd egyet pislantott, és egyidejűleg fölröppent az égre egy vörös rakéta. Egy perc - úristen, hát megállt az idő? De mindez hozzátartozott a dologhoz: a várakozás, az istenverte várakozás, a több mint egy mérföldre odalent húzódó völgybe való sandítgatás. És hányan voltak, akik ez alatt az egész élettel fölérő két perc alatt visszavonhatatlanul hátrarántották a védőburát, és föladták a

77

versenyt? Voltak egypáran. Ö is megtehetné. Egyszerűen hátrahúzná a burát, ez volna a jel, és amikor eljönne a rajt pillanata, a többi szán lesiklana a mélybe, ő meg itt ülne egyedül. És milyen egyedül, te jó ég! És ez az egyedüllét élete végéig elkísérné. Lehet, hogy egyszer, valahol összeakadna valakivel a családból. Ők azonban pillantásra sem méltatnák. Hátramaradni majdnem annyi volt, mint meghalni. ...elindulni pedig biztosan az volt. A halál néma utasként elkísért mindenkit minden versenyére... Elgondolkodva nézte társait, a laza nyolcas sorokba rendeződött tizenhat szánt Tizenhat csillogó-ragyogó, gyönyörű, gyors lövedék az indítókampókhoz függesztve Ismerte őket egytől egyig; a testvérei mind. A család - de nem itt. Nem most. Évekkel ezelőtt, még zöldfülű korában, egyszer megkérdezte az öreg Franz Cashnertől: - Láttad, hogy vettem egészen melletted a Basher-kanyart? Ám Franz azzal vágta el: - Ott fenn én senkit sem látok! Csak szánokat! Itt lent az vagy, aki vagy, de ott fenn csak egy szán vagy a többi közül. Ez minden! És ehhez tartsd magad! Ez minden! És ehhez tartsd magad! ...és ennek így kellett lennie. Verseny közben szánok buktak föl, és törtek ripityára.. Csak utána, a völgyben hiányoztak emberek. Ebből a tizenhatból kilencnek volt esélye rá, hogy célba ér. Szerencsés esetben talán tíznek. És az is törvényszerű, hogy ezek közül a férfiak közül csak tizennégy éri meg az estét. Ezek voltak az esélyek, ez volt ennek a sportnak a hideg és jégkemény cukorbevonata. Az erőszakos halál! A biztos, látványos és idegborzoló halál egy olyan sportban, amilyet még nem ismert a világ. Amelyben emberfeletti tudású, emberfeletti férfiak emberfeletti dolgokat művelnek. Valamikor, még a hatvanas években az volt a helyzet, hogy egy rögzített kormányú, utas nélküli szán akadálytalanul végigfutotta volna a távot. Itt egy gazdátlan szán két kanyart sem érne meg. A Stuka hidegvérű gyilkos .volt, és nem játékos versenypálya. És nem volt válogatós. Veteránok és zöldfülűek közül egyként szedte áldozatait. Ám 20 ezer dollár ütötte a markát annak, aki elsőként futott be a célba, és utána egy teljes hónapig nyugodtan ülhetett a babérjain. Pénz, hírnév és a világ minden nője. Mindent megkaphatott, aki a Stukán versenyzett. Ez lett volna az, amiért vállalkoztak rá? ...igen, folyton az a kérdés: „Miért csinálod?" És Sir Róbert Brooke egyszer azt válaszolta, mielőtt meghalt volna a halálkanyarban: „No és miért ne?" És ez a válasz is volt olyan jó. mint akármi más. De jó lesz-e ezúttal is? Nem kapott választ. Csak azt tudta, hogy számára most már egyetlen út vezet le erről a hegyről, mégpedig egyenesen előre, és újdonsült versenyző kora óta először remegtek a lábai. Kereken tizenkét és fél mérföld, és a rekord 9 perc 1,14 másodperc. 82,67 mérföldes átlagsebesség óránként, és ezt a rekordot ő tartja. Ha másért nem, ezért emlékezni fognak a nevére! Felvillant az indítólámpa, zöld rakéta ívelt a magasba, és szétpukkant, az idő mintha megfagyott volna... az indítókampó halk kattanása, a tétova, lassú rajt, a szánok sort tartva a pálya szélére siklanak... aztán mint annyiszor, most is föltárul szeme előtt a Stuka nyaktörő felső szakasza, ez a 45 fokos, negyed mérföldes nyílegyenes lejtő. Hat másodperc múlva a sebessége már 60 mérföld fölött van, és rohanvást közeleg az első kanyar szája. .. .Carl-kanyar, Carl Rasch emlékére, aki kilenc évvel ezelőtt kirepült belőle: fél mérfölddel lejjebb akadtak rá a jégen, mármint arra, ami megmaradt belőle. . Jobbra pillantott. Senki. Fékszárnyait kiengedve kissé visszafogta a szánt, és jobbra kormányozta. A vezető szánok már elöl, a hosszú balkanyar előtt helyezkedtek. A függőleges

78

jégfal felső széléhez közeledve sebes szárnyként fölcsapták féklapjaikat, nehogy lesodródjanak a pályáról, míg azok, amelyeknek a fal alsó fele jutott, siklótalpaikkal oldalazva, jégszilánk csíkot húzva maguk után, csökkentették az iramot a kanyar előtt. Ö messze jobbra és fönt vette az ívet, és kellő lendülettel bukott ki a kanyarból. Alul a jég csillogó köddé mosódott, és a szán remegve zakatolt alatta. A még mindig egy kupacba tömörülő mezőny egyre növelte az iramot, és pozícióharcot folytatva csörtetett be a csúszdának nevezett meredek harántvölgybe. Ő a hátsó bolyban maradt, amit nem is bánt; nem volt ínyére az a korai tülekedés a fordulókért. Földerengett a Basher-kanyar meredek fala, amely 120 fokos ívet írt le jobbra, majd hirtelen a mélybe bukott. Szorosan az előtte lévő szán légáramában siklott, és a lecsökkent légellenállást kihasználva, egyre jobban fölzárkózott. A kanyar ismét föllendítette őket az oldalfalra. Az imént nyert csekélyke sebességelőny elég volt neki arra, hogy a másik fölé kerekedjék, szinte súrolva a fal tetejét. Túlnyomásos öltözéke megfeszült. A kanyarból kibukva rögtön zuhanórepülésbe kezdtek a hosszú, függélyes, majd hirtelen a magasba ránduló pályaszakaszon. A mind sebesebben vágtató szánok dübörgését tompa morajként visszhangozta a hegy, mintha lavina közelednék... ami igaz is volt: halált hozó szánlavina zúdult lefelé a hegyről. Lesiklás közben megelőzte a másik szánt, és arasznyira az előtte lévő mögött bukott át a kegyetlenül meredek tarajon, és már meg is nyílt előttük a következő forduló: a Pokol-kanyar kettős íve, amely először egy éles hajtűkanyarba bukott le balra, majd rövid egyenes szakasz után alul újabb éles kanyart írt le megint csak balra. Még mindig előzésben volt, és a két szán egymás mellett - az ő szánja volt belül és alul - lendült föl a falra. Enyhén lenyomta a bal oldali pedált, első alkalommal használva az oldalazóféket, hogy biztonságos hathüvelyknyi távot tartson a másik szántól. A pálya szinte függőlegesen zuhant bele a második kanyarba, amikor hirtelen gyomorfelkavaró bizonyossággal érezte, hogy szánja elhagyta a jeget - túl gyorsan vette a kanyart, és a pálya kisiklott alóla ... ...a jó öreg Rolf De Kepler, a „Repülő Hollandi" nevetve évődik a söre fölött: „Hogy mindig többet vagyok a jég fölött, mint a jégen ? Ez azért van, mert könnyebb a gyomromnak. Már most is négy túlnyomásos védőruhát kell magamra vennem." ...és három évvel ezelőtt utoljára emelkedett a levegőbe a Pokol-kanyar alsó fordulója fölött... mint mondják, 400 yardra. Határozottan megragadta a kormánykereket, és óvatosan maga felé húzta, alig-alig engedve ki a fékszárnyakat. A szán ferdén jeget ért, és oldalra billent, de gyors oldalazással egyensúlyba hozta. A másik szán eléje siklott. Ő szorosan a nyomába szegődött. A második balforduló rohant feléjük, keskeny ívét szinte ellepték a szánok. Alig egy lábnyi távolságot tartva értek a kanyarhoz. Az oldalazó siklótalpak nyomában géppuskagolyókként záporoztak feléje a fölgyalult jégszilánkok. Hirtelen megbillent vele a szán, és az örvénylő légáramlatban vad táncba kezdett. Valahol elöl egy szán elkeseredetten fékezett. Hogy hol, nem látta. Ösztönösen kiengedte a teljes fékszárnyakat, keményen rátaposott a bal oldali oldalazópedálra, és a belső pályára húzódott; karambol esetén ez a legbiztonságosabb terület. A szán remegve engedelmeskedett, és a kanyar röpítő-erejével csupán a siklótalpak éles pengéje szegült szembe. Eredménytelenül; a sikló élek ugrándozni kezdtek, és a szán oldalirányt megfarolt. Kissé engedett a pedálon, és hagyta, hogy a szán oldalt húzzon. Két másik szán is követte a példáját, oldalazótalpaik nyomán szertespriccelt a jég. Pillanatra elvakították a szilánkok, ám a kanyar egyszerre véget ért, és neki sikerült rajta maradnia a pályán, de érezte, hogy ezt csak görcsös erőfeszítések árán érte el: irányítás helyett birkózott a szánnal... ...egy turista egyszer megkérdezte Erik Sigismundot, hogyan irányítja a szánját, mire ő azt felelte:„Alig." Egy évvel ezelőtt mégis fölbukfencezett, és négy szán futott át rajta.

79

Megint ott motoszkált a fejében a régi, alattomos gondolat: ha akarná sem tudná többé megállítani a szánját. Olyasmi, hogy megállás, nem létezett, hacsak nem karambol esetén. Muszáj volt végigfutnia a távot, és egyszerre beléhasított a bizonyosság, hogy nem a célnál fogja végezni. Ezúttal nem. Korábban is karambolozott, nem is egyszer, de azelőtt sohasem fogta el ez a félelem. Ez a fajta félelem. Ez most más volt; bár nem tudta volna megmondani, hogy miben; és hagyta, hogy eluralkodjék rajta. És ez volt a legnagyobb hiba. Már a „légkalapács" nevű szakasz dübörgött alattuk, ez a háromszáz yardnyi fűrészfogpálya. Az összes fékszárny ki volt engedve, és egy-egy gyors villanás jelezte, hogy némelyek fékezőrakétáikat is kilőtték. A pálya lejtős oldalfalán azonban viszonylag sima volt a jég. Balra húzódott hát, a hegyoldal felé eső oldalra, és a bal pedált lenyomva, a siklótalp élével megkapaszkodott a jégen. Ekkor bevonta a légfékjeit, és növelni kezdte a sebességét. Ez volt a helyes; nem szabad, hogy a félelem visszatartsa az embert. Mert akit a félelem megbénít, az már eleve ne üljön a szánra. Az élbolyban egyszerre egy szán megbotlott az egyik huppanó élén. Visszazökkent, majd mintha szárnya nőtt volna, a magasba vágódott. Az utána következő szánok rakétákat lődözve próbálták oldalazva kikerülni. Az egyik az oldalához csapódott és fölbukfencezett. Letépett burkolatdarab pördült a levegőbe; a két szán darabjaira hullott szét. Valaki katapultált, a védőbura szikrázva ívelt a magasba a napfényben, és ez azt jelentette, hogy még egy szán fölött vesztette el a gazdája az uralmát. Mindkét fékszárnyát kivágta, és egy fékezőrakétát is kilőtt, a rögzítőszíjak fájdalmasan megfeszültek a mellén. Bal keze kész volt rá, hogy minden pillanatban megnyomja a kilövőgombot. De ha sokáig tétovázik .. ...Kurt Schnabel büszke volt rá, hogy ő volt az egyetlen, aki sohasem katapultált... ám egyszer, amikor mégis megpróbálta, a pillanat törtrészével tovább habozott, és az ejtőernyő már csak az összetört holttesttel ereszkedett le. A három megvadult szán bukfencezve eltűnt az alacsony védőfal mögött. Behúzta a fékjeit. Keze-lába remegett, azzal az enyhe, de kitartó remegéssel, mint a kiegyensúlyozatlan lendkerék, és ahelyett hogy csillapodott volna, egyre jobban elhatalmasodott fölötte. Átkozta magát, hogy mért nem katapultált ő is. Senki sem vethette volna a szemére, amilyen kavarodás támadt előtte. De hát elszalasztotta... és most már késő. ...mindössze egyetlen ember katapultált minden látható ok nélkül, és sikerült megúsznia: Shorty Case az első versenyén. És amikor később érdeklődtek az eset felől, azzal a bizonyos túlontúl érdektelen, megjátszott közönnyel azt felelte: „Mi az hogy katapultáltam ! Különben, öregem, a nadrágomba pisiltem volna I" Akkor viszont nem lőtte ki magát, amikor a „zuhatag" fölött szaltót vetett a szánja, és a darabjait - vele együtt - fél mérföld hosszan szétszórta a pályán .. Nem, innen nem lehetett meglógni; itt élve vagy halva, de végigcsinálja az ember. Ő vajon miként végzi ma este? ... előre, ne gondolj semmire... A „légkalapács'' kisimult, s a pálya meredeken lefelé bukott, és már több mint 90 mérföldes sebességgel az „orsó" felé száguldottak. Itt voltak a pálya második legnépesebb lelátói, itt volt a második legnagyobb számú fényképezőgép. Itt mentőhelikopterek is készenlétben álltak, és egy pap. Az orsó... Képzeljenek el egy repülőgépet, amint orrára dől, és zuhanni kezd lefelé... képzeljenek el egy szánt, amint ugyanezt teszi egy toronymagas jégfalról, egy magasba szökő és a visszazuhanás pillanatában megfagyott hullámtarajról... Az orsó egy gigászi teknővel kezdődött, amely kis híján ötven láb magasra és jobb felé dobta föl a szánt, majd ott fönn egy 65 fokos lejtőbe bukott alá, végül egy 6 g gyorsulású ív lökte tovább balra. „.. .Képtelenség/"Ez volt az emberek véleménye az orsóról, amikor Wilfrid von Gerlach megtervezte a Stukát. „Lehetetlen megcsinálni!"

80

Von Gerlach azonban maga is Grand Prix-nyertes gépkocsiversenyző volt és műrepülő, és mihelyt elkészült a Stukával, ő futtatta végig rajta az első szánt. A célkapu mögött egy percig némán bámult vissza a hegyre. „Mekkora sebességgel vettem az orsót?" - kérdezte tűnődve. Azt válaszolták, hogy a radar szerint 110 mérfölddel óránként. Ő bólintott, és kimondta a szentenciát, amely azóta szállóige lett a szánversenyzők között: „Lehetséges Figyelte a csillogó meredek kanyar előtt fölsorakozó szánokat, és jeges hullámként újból elöntötte a félelem. Az ember itt ki volt szolgáltatva a szánjának. Ha a megfelelő vonalon közelítette meg az orsót, akkor nagyszerű; ha nem, akkor... ...a baráti sörözések és az éjszakába nyúló beszélgetések... „Emlékszel rá, amikor Ottó Domagk kivágódott a Cripple-kanyarból abban a hóviharban?" „Ja, und wenn kiásták - was? Két óra múlva, akkor olyan alvó volt." „És egy karcolás se látszott rajta, emlékszel?" ...Emlékszel, emlékszel... Alig négylábnyira követte az előtte haladó szánt, és érezte a kegyetlen, émelyítő lökést, amint a fal fölemelte és megpördítette. Elvillan egy árnyék, egy pillanatig látja a feje tetejére állott völgyet, aztán már zuhan is, és hallja a szél és a szántalpak erősödő süvítését, és a legjobb szögben, pontosan az elülső szán nyomvonalában robog a ,,kivető”-kanyar felé -amikor az egyik szán veszélyesen kivágódik a sorból... És többen teljes fékszárnyaikat kitárták. A szánok vad táncba kezdtek a fékszárnyak kavarta légörvényben. Rakéták villantak. Egy szán oldalt fordult, és lustán áthempergett a többieken, majd ízzé-porrá zúzódott a kivetőpálya falán. Meghúzta a katapultáló kart - semmi reagálás! Tudta, hogy vége. Előtte két szán cigánykereket hányt az ég felé, egy harmadik darabokra törve siklott tovább a pályán. Nem kell más, csak nekiütközni az egyik szilánknak... ám a kanyar egyszerre elmaradt mögötte. A pálya lapos balharánt ívbe nyújtózott ki. Végre föllélegzett. Szája tele volt fogszilánkkal, és érezte a vér ízét. Kikerült egy roncsdarabot, aztán még egyet... ...hányan haltak meg eddig? Vele együtt hányan? De ez nem halálfélelem volt, hát mi? Mi volt az, amit gondosan elfalazott magában, az a titokzatos valami, amit mindig óvatosan elkerül, akár a hajó a víz alatt rejtőző sziklát, amelyről tudja, hogy ott van - de mi az? És most a fal is kiegyenesedik, és következik... A szán megrándult alatta. Rosszul vezetett, túl durván bánt az oldalazópedálokkal. Csak nagy üggyel-bajjal hagyta maga mögött a „csizmát" és a Cripple-kanyart, nyomában csak úgy spriccelt a jég, de nem a szán bokrosodott meg. Hanem ő. Pedig most robog lefelé, 110 mérföldes sebességgel, egyenesen a pokol szájába. Ez volt az a bizonyos „halálkanyar". Egy ártatlan, széles, erősen haránt bal ívvel kezdődött, de aztán elszabadult a pokol. Több mint fél mérföldes, 50 fokos nyaktörő lejtő zuhant alá a szurdokba és föl a másik oldalon, ott egy 180 fokos jobb hajtűkanyar következett fölfelé a szakadék falán, azután megint egyenes zuhanás a szurdok fenekéig, végül egy éles balkanyar, amely egy hosszú hullámzó egyenesben oldódott fel. Ez az egy szakasz több ember életét követelte, mint az egész pálya összesen. Itt helyezkedtek el a legnépesebb lelátók és a legmohóbb fényképezőgép-lencsék. Itt három pap és szükségműtők álltak készenlétben. Itt... ...itt fogja befejezni a meghalás szertartását. Túl mélyen vette a balkanyart, és túl gyorsan ahhoz, hogy az oldalazótalpak megkapaszkodhatnának. A szán megcsúszott. Ösztönösen kissé lenyomta a bal pedált, és a

81

megcsúszás irányába kormányozta a szánt. Az sodródni kezdett fölfelé a falon, a perem felé, ahol már csak az ég hideg kékje csapott a szemébe. Szinte tökéletes hidegvérrel leste, hogy vajon kiegyenesedik-e a kanyar, mielőtt átlendülne a fal fölött. Kiegyenesedett, de a szán még mindig farolt, s a védőfal tövében félig oldalvást közeledett a fél mérföldes meredek lejtő felé. Növelte az oldalazás élét. A szán fara súrolta a falat, és hirtelen a másik oldalra lendült. Újabb farolástól tartva ellenkező irányba fordította a kormányt, és a jobb oldali pedált nyomta le, de nem elég fürgén. A szán megbokrosodott, és jobb oldali talpa a levegőbe emelkedett. Ismét súrolta a falat, és bár végleg elvesztette fölötte az uralmat, tovább próbálkozott... ...és ez az; tovább próbálkozni. Ismét és ismét. Akárhányszor néztél is farkasszemet a sorssal' muszáj újból megpróbálnod. És újból. Becsvágyad sohasem elégedett meg egyetlen győzelemmel; tovább kell próbálkoznod. És megszűnt benne az űr. A kórház. Hányszor is tért magához itt? És mindig olyan jólesően ugyanaz: a kellemes meleg, az elomló ernyedtség a testén, amelyet tetőtől talpig végig fog próbálgatni, hogy ezúttal melyik porcikáját törte-zúzta össze; és mindig az újságírók meg az írók meg egyéb válogatott vérszopók és a kérdés-felelet játék. Vagy ahogy nevezték, az elménckedés... - Hogy esett? - Elszunyáltam. - Mért nem katapultált? - Félek az ejtőernyőtől. - Mikor jött rá, hogy baj lesz? - A rajtvonalnál. - Mit fog most csinálni? - Lábadozni. - Fog még versenyezni ? - Lehetséges... A szél zúgott odakint. BARANYI GYULA FORDÍTÁSA

82

83

AMIKOR FEJÉNEK ROPPANT KAPUJA KITÁRUL.

ROGER ZELAZNY

Csaliember vagyok. Senki sem születik annak, bár egy francia regény szerint mindenki csali. (Azt hiszem, az is a címe: Mindnyájan csalétkek vagyunk. Ejha!) Miképpen lettem csaliember, nem érdekes, mint irodalmi téma sem, de a szörny története talán megérdemli, hogy néhány szóval elmeséljem.

84

A Vénusz Alföldje a Kéznek nevezett kontinens hüvelyk- és mutatóujja között terül el. Ha az űrutas abban a tűzfarkú kuglibábuban, amelyben ledobták, áthatol a felhőrétegen, hirtelen olyan érzése támad, mintha az égitest fénylő kugligolyóként feléje lendülne. Ekkor önkéntelenül is ugrik egyet, de leszíjazva, nem csinálhat semmi bolondságot. Később többnyire maga is nevet a tévedésén - és legközelebb ugyanúgy jár megint. Aztán, hogy elűzze az érzékcsalódását, jobban szemügyre veszi a Kezet, s lám, a két középső ujj szigetcsoportokká változik, melyekről tucatnyi hegycsúcs mered árbocként az égre, a szélsők zöldesszürke félszigetekké alakulnak át, a túl rövid hüvelykujj pedig úgy kunkorodik, mintha a Horn-fok embriófarka lenne. Az utas szippant a tiszta oxigénből, talán vesz egy mély lélegzetet is, majd megkezdi hosszú zuhanását az Alföld felé. Ott aztán Életvonal leszállótere elkapja, mint a legyet. Ez a város onnan kapta a nevét, hogy a Keleti-öböl nagy deltájánál fekszik, a hüvelykujj és az első félsziget között. Egy pillanatra mindig úgy rémlik, hogy az utas, célt tévesztve, halkonzervként érkezik a földre, de azután - hagyjuk a metaforákat - leszáll a megperzselődött betonon, és egy szürke sapkás, hájas kis fickó elé tolja engedélyeinek gyűjteményét, mely terjedelmére nézve akár egy közepes méretű telefonkönyvnek is beillenék. Papírjai többek között azt is igazolják, hogy nem szenved ismeretlen vagy lappangó nyavalyákban. Erre a pasas, rávillantva szürke, zsíros kis mosolyát, egy autóbusz felé irányítja, mely a Megfigyelő Körzetbe fuvarozza. Itt három napot kell eltöltenie, hogy megbizonyosodjanak, csakugyan nincs ismeretlen vagy lappangó nyavalyája. Pedig az unalom is amolyan betegségféle. Ha a három nap letelt, s az idegen végre a városba ér, rendszerint menten összeütközésbe is kerül vele, de aztán maga húzza a rövidebbet. Az alkoholnak különböző atmoszférákban kifejtett hatásáról a szakemberek már több kötetnyit összeírtak, így én csak annyit kívánok megjegyezni, hogy egy jó muri, melyre egy hetet is érdemes rászánni, gyakran egy életre nyújt anyagot a Tanulmányozáshoz. Jómagam már két éve folytattam e téren - méghozzá egyetemi szinten tanulmányokat (és mondhatom, ígéretes tehetség hírében álltam), amikor a Békés Tenger űrhajó, áttörve felettünk a tömör felhőmennyezetet, Életvonalba érkezett, és utasai szétszéledtek a városban. Itt álljunk meg. A Világlexikon Életvonal címszava alatt a következőket olvashatjuk: „Kikötőváros a Kéz keleti partján. 100 ezer főnyi lakosságának kb. 85 százalékát a Világűrkutatási Ügynökség személyzete teszi ki (a 2010. évi népszámlálás adatai alapján). A fennmaradó százalék nagyobbik részét ipari kutatóvállalatok alkalmazottai, kisebbik részét független tengerbiológusok, vagyonos amatőr halászok és kikötői vállalkozók alkotják." Vállalkozótársamhoz, Mike Dabis-hez fordultam, és néhány észrevételt tettem az alapkutatások pocsék helyzetével kapcsolatban. - Pedig amit suttognak, igaz - jegyezte meg. Hallgatott egy darabig a pohara mögött, majd lassan tovább kortyolgatta az italát, csak azért, hogy felpiszkálja a kíváncsiságomat, és egy-két szitkot váltson ki belőlem, - Carl - fedte föl végre a kártyáit -, már javítják az Arénát. Meg tudtam volna ütni. Legszívesebben kénsavat töltöttem volna a poharába, hogy boldogan nézzem, mint feketedik és repedezik fel az ajka. De csak valami semmitmondót motyogtam válaszul. - Ki olyan bolond, hogy ötvenezret dobjon ki érte naponta? A VKÜ? - érdeklődtem. Megrázta a fejét. - Jean Luharich - felelte. - Az ibolyakék kontaktlencséivel és tömérdek hibátlan fogával. Úgy tudom, egyébként barna a szeme. - Nem tud elég arckrémet elsózni mostanában? Vállat vont.

..

85

- A reklám mozgatja a világot. Hatvan ponttal szöktek fel a Luharich-részvények, amikor ez a lány megnyerte a Nap-díjat. Golfoztál már a Merkúron? Golfoztam hát, de eleresztettem a fülem mellett a kérdést, s tovább szorongattam. - Szóval idejön? Biankó csekkel és horoggal? - A Békés Tengeren, mégpedig ma - bólintott. - Sőt már itt is kell lennie. Várják a tévékamerák. Mindenáron egy Ikkyt akar. - Hm - hümmögtem. - Mit jelent ez? -- Hatvannapos szerződést az Arénára. Azzal a záradékkal, hogy a szerződés korlátlanul hosszabbítható. És másfél milliót foglalóba - szavalta. - Ugyancsak tájékozottnak látszol. - Én toborzom az embereit, már a múlt hónapban megbízott vele. Ezért tudok most jobb helyeken inni. Kis idő múlva önelégült vigyorral tette hozzá: - Sőt, akár a tulajuk is lehetnék. Szopogattam keserű kotyvalékomat, és igyekeztem elkerülni a tekintetét. Miután sikerült egyet-mást megemésztenem, megkérdeztem Mike-tól, amit már úgyis várt, s ezzel kiszolgáltattam magamat szokásos antialkoholista prédikációjának. - Azt mondták, próbáljalak megszerezni - bökte ki végre. - Mikor hajóztál utoljára? - Másfél hónapja. A Corningon. - Az is valami? - horkant fel. - A legutóbbi lemerülésedre lennék kíváncsi. - Hát, annak már van egy kis ideje. - Több mint egy éve, ugye? Amikor megsebzett a csavar a Delfin alatt. A szeme közé néztem. - A múlt héten a folyóban, fent Anglefordnál, ott, ahol a legnagyobb a sodrása. Még vagyok valaki. - Józanul - tette hozzá. - Az lennék - vágtam vissza -, ha megfelelő munkához jutnék. Bólintott, bár még kissé kétkedően. - Rendes fizetés, kollektív szerint. Rendkívüli körülmények esetén a háromszorosa sorolta tovább. - Jelentkezés péntek reggel, öt nullakor, a 16. hangárnál. Indulás szombaton hajnalban. - Te is jössz? - Jövök. - Hogyhogy? - Anyagi okokból. - Mesebeszéd. - A bár nem megy valami jól, s az öreglány új nercet akar. - Ismétlem... - ...és le is akarom rázni a bébit. Felújítom kapcsolataimat a kutatókkal. Friss levegő és mozgás kell, meg némi készpénz. - Jól van, na. Bocsánat, hogy megkérdeztem. Töltöttem neki, és igyekeztem H2S04-re koncentrálni, de a hatás elmaradt. Végre sikerült leitatnom, és kimehettem egy kis sétára az éjszakába, hogy jól átrágjak mindent Az elmúlt öt év folyamán már vagy tucatszor tettek komoly kísérletet arra, hogy az Ichtyform Leviosaurus Levianthust, népszerű nevén az Ikkyt, kifogják. Amikor először megpillantották, úgy határoztak, hogy bálnavadász-módszerekkel próbálkoznak, de ezek vagy eredménytelennek, vagy végzetesnek bizonyultak. Tehát új eljárást kellett bevezetni. Egy gazdag sportember, Michael Jandt, minden pénzét beleölve, felépítette az Arénát. Egy évig volt vele a Keleti-óceánon, aztán hazajött, és csődöt jelentett be. Akkor

86

Carlton Davits - aranyifjú és amatőr halász - megvette az Arénái, és elhajózott az Ikky ívási területére. Mikor már tizenkilenc napot töltött a vízen, elérkezett a nagy pillanat - és elvesztett egy százötvenezret érő vadonatúj felszerelést, egy Ichtyform Levianthusszal együtt. Erre a horgászköteleket háromra szaporította, és tizenkét nap elteltével horogra kapta, elkábította, és már kezdte kifelé húzni a hatalmas bestiát, mire az magához tért, lerombolta az irányítótornyot, megölt hat embert, és az Aréna felét pillanatok alatt pokollá változtatta. Maga Carlton, miután sikerült egy csődeljárással és féloldali gutaütéssel megúsznia a kalandot, eltűnt a kikötő ködében. Az Aréna pedig még négyszer cserélt gazdát, kevésbé látványos, de hasonlóan költséges eredménnyel. Végül a roppant tutajt, amit csak egyetlen speciális célra építettek, a VKÜ vette meg árverésen, „tenger alatti kutatásra". Ám Lloydék még mindig nem hajlandók biztosítani, és az Aréna csak akkor lát „tenger alatti kutatást", ha néhanapján napi ötvenezerért bérbe adják olyanoknak, akiknek mániájuk, hogy leviatánokról meséljenek horgászkalandokat. Három ilyen vállalkozásban vettem részt mint csaliember, és két ízben is olyan közel kerültem Ikkyhez, hogy akár az agyarait is megszámolhattam volna. Az egyiket szívesen mutogatnám majd az unokáimnak. Megvan rá a személyes okom. A leszállási körzet felé fordultam és döntöttem: „Tudom, hogy csak a helyi színezethez kellek, bébi. Jól festek majd a színes oldalon meg miegymás. De vésd jól az eszedbe: ha valaki szerez neked egy Ikkyt, az én leszek. Megígérem." Ott álltam a város kihalt terén. Életvonal tornyai ködpárába burkolóztak. Így festhetett a Föld őskorában egy szárazföldi partvonal. Életvonal felett a nyugati lankák néhány helyen negyven mérföldre is benyomulnak a kontinensre. Nem emelkednek túl meredeken, de még a hegylánc előtt - mely a Felföldtől választ el bennünket - elérik a több ezer lábnyi magasságot. Mintegy négy mérföldre a szárazföld belsejében és ötszáz lábbal a város felett építették a leszállóterek és a magántulajdonban lévő hangárok többségét. A 16. hangárnál van Cal légitaxi-irodája, egyúttal szervize és légi kikötője is. Nem kedvelem Calt, de szerencsére nem volt a közelben, amikor a buszról lekászálódva intettem egy szerelőnek. Két - „szöcskének" becézett - gép állt kint a betonon, türelmetlenül dohogva a fénykörívek alatt. Annak, amelyiken Steve éppen dolgozott, sűrű böffenések törtek fel a karburátorából. Görcsösen rázkódott. - Fáj a hasa? - érdeklődtem. - Ühüm, kólikás, és ég a gyomra. Miután néhány csavart meghúzott rajta, felém fordult. A gép egyenletes zakatolásba kezdett. - Behajózol ? Bólintottam. - Az Arénán. Szépítőszerekért, szörnyekért meg miegymásért. Szeplős képét törölgetve belepislogott a fénysugarakba. Elég hűvös volt, de a nagy ívlámpák a fejünk felett nemcsak világítottak, hanem melegítettek is. - Tehát a Luharich - mormogta. - Akkor téged várnak. Vannak itt egypáran, akik látni szeretnének. - Miről van szó? - Kamerák, mikrofonok meg miegymás. - Inkább felraknám a cuccomat. Melyikkel megyek? Megkocogtatta a csavarhúzójával a másik „szöcske" oldalát. - Ezzel ni! Egyébként már rajta is vagy a képszalagon. Mindjárt a megérkezésedkor el akartak kapni. A hangár felé bökött a fejével.

87

- Mondj nekik valamit. A premier plánt csak később forgatják. Mondtam. Teleobjektívekkel dolgozhattak, mert leolvasták az ajkamról, és a szalagnak ezt a részét sohasem vetítették le. Cókmókomat a gép hátuljába hajítottam, bemásztam az utasülésbe, és rágyújtottam. Öt perc múlva „irodának" csúfolt fémbódéjából maga Cal is felbukkant, hűvös képpel. Odajött, öklével ráütött a szöcskére, aztán hüvelykujjával a hangár felé bökött. - Várják odabent! - kiáltotta, kezével tölcsért formálva a szája elé. - Interjúra! - Vége a cirkusznak! - üvöltöttem vissza. - Különben kereshetnek maguknak másik csaliembert! Rozsdabarna szemének pupillája gombostűfejnyire szűkült szőke szemöldöke alatt. Majdhogynem felnyársalt a tekintetével. Aztán megrázkódott, és méltóságteljesen elvonult. Szerettem volna tudni, mit fizethettek neki, amiért képes volt ott kucorogni a hangárjában, hogy generátorából a tévéseknek áramot csapoljon. Ahogy én Calt ismerem, sokat. Nem állom ezt a pasast. Komor vizek árasztják el a vénuszi éjszakát. A partokról nézve nem lehet kivenni, hol végződik a tenger, hol kezdődik az ég. Amikor hajnalodik, mintha tintatartóba tejet öntenének. Először csak foszladozó, fehér pamacsok tűnnek fel, majd később fénylő sávokká állnak össze. Rázzuk össze az üveg tartalmát szürke kolloiddá, és várjunk, hogy jobban kivilágosodjék. Ez már a nappal. Most pedig kezdjük a keveréket lassan hevíteni .. Le kellett vetnem a kiskabátomat, amikor kisuhantunk az öböl fölé. Mögöttünk az ég alja, mintha vízbe merült volna, hullámzott és fodrozódott a hőségben. Négy személynek van hely a szöcskében (ötnek ha kijátsszák az előírásokat, és kisebb súlyt vallanak be), háromnak, ha csalizófelszerelést is szállítanak. De most én voltam a fuvar, a pilóta pedig mintha maga is a géphez tartozott volna. Csak dünnyögött, és nem adott ki felesleges hangokat. Életvonal bukfencet vetett, és szertefoszlott a hátsó tükörben. Ezzel csaknem egyidőben felbukkant előttünk a látóhatáron az Aréna. A pilóta abbahagyta a dünnyögést, és megrázta a fejét. Előrehajoltam. Szívem veszett fickándozásba kezdett. Minden talpalatnyi helyet ismertem azon az átkozott tutajon. Ám bármennyire bízzunk is érzéseink maradandóságában, megváltoznak, mihelyt forrásuk az elérhetetlenbe távolodik. Bevallom, erősen kételkedtem, hogy még egyszer ott leszek a fedélzetén. De most hinnem kellett a predesztinációban. Itt volt előttem újra! Mint egy futballpálya, de vájatokkal tíz négyzetre osztva. Atommeghajtású. Lapos, akár a palacsinta, közepén hólyagszerűen kidomborodó megfigyelőhelyiségekkel meg egy-egy „bástyával" orra és tatja jobb és bal oldalán. Ezeket a tornyokat azért hívják bástyáknak, mert a tutaj sarkaiban vannak elhelyezve. Bármelyik kettő összedolgozhat a zsákmány felhúzásánál, közösen működtetve a közöttük felszerelt fogócsáklyákat. Ezek fogók és csáklyák is egyszerre, és óriási terhet képesek felvontatni csaknem a víz felszínéig, bár tervezőjük csak a csáklyás részre fektette a hangsúlyt. A víz felszínénél azután a csúszkának kell a zsákmányt további hat-nyolc lábnyira emelnie, míg a fogócsáklyák olyan helyzetbe nem jutnak, hogy húzás helyett már tolni tudják a terhet. A csúszka lényegében egy mozgó helyiség, amely képes arra, hogy az Aréna minden egymást keresztező vájatában ide-oda mozogjon, és azon az oldalon, ahol a kifogás műveletét végzik, hatalmas elektromágneses fékjei segítségével „lehorgonyozzon". Emelő-csörlői akár egy hadihajót is fel tudnának vontatni, és olyan erős a fékje, hogy inkább a tutaj borulna fel, mintsem hogy a csúszka meglazuljon. A csúszkában működik a tutaj vezérlő- és jelzőberendezése. Ez a legbonyolultabb „halászorsó", amit valaha is terveztek. A középső „hólyag" mellől generátorgerjesztésű

88

rövidhullámú vonallal kapcsolódik a hanglokátoros helyiséghez, ahol a zsákmány mozgását rögzítik, és a vezérlőberendezés előtt ülő halásznak továbbítják. A halász órákon, sőt napokon át irányíthatja a „horgászköteleket" anélkül, hogy bármit látna a fém alkatrészeken és a képernyőn megjelenő körvonalakon kívül. Csak ha már az állat horogra akadt, és a csúszka nyúlványa tizenkét láb mélyen a víz alatt kitolódik, hogy a csörlők segítségére siessen, látja meg a halász a zsákmányt, mely mint bukott szeráf emelkedik fel előtte a mélyből. És ilyenkor - legalább is Davitsnek ez volt a benyomása mintha a pokol feneke tárulna fel, mégis cselekedni kell de azonnal. De Davits moccanni sem tudott, és a százméteres fantasztikus hústömeg szétharapott egy fogó-csáklyát, és félperces sétát tett a tutaj fedélzetén Addig köröztünk az Aréna felett, amíg a mechanikus jelzőzászló észre nem vett minket, és szabad leszállást nem engedélyezett. A személyzeti lejáró mellett ereszkedtünk le a fedélzetre. Kidobtam a felszerelésemet, majd én is kiugrottam a gépből. - Sok szerencsét! - kiáltotta a pilóta, amikor a szöcske tolóajtaja becsukódott. Azután felszökkent a levegőbe, és a zászló szabadra kattant. Vállamra vettem a holmimat, és lementem. Miután üdvözöltük egymást Malvernnel, a de facto kapitánnyal, megtudtam, hogy még jó nyolc órát kell várni a többiekre. Úgy rendezték, hogy egymagam jelenjek meg Cal hangárjánál, mert a reklámfilmet olyan jelenetekkel akarták színesíteni, amelyek inkább a XX. századba illettek volna. Totál: leszállótér, sötétség. Műszerész makacskodó szöcskével bajlódik. Éles felvétel egy lassan közeledő buszról. Csaliember, nehéz felszereléssel, leszáll, körülnéz, átcipekedik a színen. Közelfelvétel: vigyorog. Szöveg: „Véleménye szerint ezúttal sikerül?” Feszengés, csönd, vállrándítás. Némi aláfestő zene. „Értem. És miből gondolja, hogy Miss Luharichnak több az esélye, mint másnak? Mert jobb a felszerelése?" (Vigyor). „Mert már többet tudunk az állat szokásairól, mint amikor ön próbálkozott vele utoljára? Vagy csak azért, mert Miss Luharich mindenáron győzni akar? A felsorolt okok közül melyik az igazi? Vagy valamennyi annak vehető?" Válasz: „Ühüm, valamennyi." „Ezért szerződött el hozzá? Ösztönösen érezte, talán most az egyszer sikerül ?" Válasz: „Megfizetnek érte, kollektív szerint. Magam még nem tudnám kibérelni azt az istenverte tutajt. És semmiképpen sem akarok kimaradni a buliból." Törölve. Kísérőzene változik. Lassú áttűnés, amint a riportalany a szöcske felé indul stb. - Frászt - mondtam, vagy valami hasonlót, aztán körsétát tettem az Arénán egyedül. Felmentem mindegyik bástyába, ellenőriztem a vezérlőberendezéseket és a víz alatti képfelvevőket. Azután beszálltam a legnagyobb felvonóba, és elindítottam. Maivemnek nem volt kifogása az ellen, hogy a berendezéseket kipróbáljam. Sőt helyeselte. Hajóztunk mi már együtt az Arénán, csak éppen szerepet cseréltünk azóta. így, amikor a felvonóból a Hopkins cég mélyhűtéses kamrájába léptem, nem lepődtem meg, hogy ott találom. A következő tíz percben szótlanul vizsgáltuk végig az óriási helyiséget, végighaladva hűtőkígyós rekeszein, amelyekben nemsokára sarkvidéki lesz a klíma. Aztán ráütött a kamra egyik falára. - Megtöltjük majd? Mit gondolsz? Megráztam a fejem. - Jó volna, de kétlem. Fütyülök rá, ki aratja le végül a dicsőséget, csak részt vehessek benne. Félek, hogy az a lány túlságosan nagyra van önmagával. Maga akarja kezelni a csúszkát, pedig képtelen rá. - Találkoztál vele? - Aha. - Mikor láttad utoljára?

89

- Négy-öt éve. - Akkor még csitri volt. Honnan tudnád, hogy ma mire képes? - Tudom. Lehet ugyan, hogy már ismer minden kapcsolót és skálát, mindennel tiszté-bán van - elméletben. De emlékszel, mikor együtt voltunk a jobb elülső bástyán, és Ikky úgy vetődött ki a vízből, mint egy delfin? - Már hogy felejthettem volna el? - Nos? Megdörzsölte borostás állát. - Talán mégis meg tudja csinálni, Carl. Éjjeli hajóversenyeken vett részt, és veszélyes vizekben búvárkodott még odahaza. - A szárazföld felé pillantott, amely láthatatlanul lapult a horizont mögött. - Vadászott a Felföldön is. Olyan elszánt, hogy szeme se rezdül, s akár ölbe veszi még ezt a szörnyeteget is. - Hogy aztán John Hopkinsék fizessék a számlát, és egy hétjegyű számot dobjanak ki a dögre - tettem hozzá. - Ez pedig pénz, még egy Luharichnak is. Meggörnyedve átbújtam egy fedélzeti nyíláson. - Lehet, hogy igazad van, de amikor én ismertem, gazdag volt a kis boszorka. - És nem volt szőke - mondtam gáládul. - Menjünk reggelizni - ásított Malvern. Elmentünk hát reggelizni. Amikor még fiatal voltam, azt hittem, hogy tengeri lénynek születni a legnagyobb szerencse. A Csendes-óceán partján nőttem fel, és a nyarakat a Mexikói-öbölben vagy valahol a Földközi-tengeren töltöttem. Hónapokon át csak korallokat árusítottam, mélytengeri állatokat fényképeztem, és fogócskát játszottam a delfinekkel. Mindenütt halásztam, ahol csak halakra akadtam, azon bosszankodva, hogy olyan helyekre is eljutnak, ahová én nem. Idősebb koromban már nagyobb halakra vágytam, és tudomásom szerint az élővilágban csak a mammutfenyők nagyobbak Ikkynél. Hát részben ez volt az oka... Még egy-két zsemlyét gyömöszöltem egy papírzacskóba, és megtöltöttem kávéval a termoszomat. Valami ürüggyel elhagytam a hajókonyhát, és a csúszka rekeszébe mentem. Minden, mint régen. Beállítottam néhány kapcsolót, és a rövidhullám zümmögni kezdett. - Te vagy az Carl? - Jól van, Mike. Küldj csak ide egy kis áramot, te alattomos féreg! Gondolkozott egy darabig, aztán éreztem, amint a tutaj teste remegni kezd a beindított generátoroktól. Kitöltöttem a harmadik csésze kávémat is, és találtam egy cigarettát. - Aztán miért vagyok én alattomos féreg? - szólalt meg újra. - Tudtál a filmesekről? - Igen. - Akkor az vagy, alattomos féreg. Irtózom a reklámtól. Már látom a szöveget: ,,A férfi, akit annyi sorscsapás ért, most bátran újból felveszi a harcot." - Tévedsz. A reflektorfény csakis egy személynek szól, és az kissé csinosabb nálad. Következő megjegyzésemet már nem hallhatta, mert bontott, én pedig megindítottam a felvonót, és az elefántfülekhez hasonló ajtószárnyak felcsapódtak. A fedélzet szintjéig emelkedtem. Visszahúztam a keresztsínt, és befutottam a vájatba. A tutaj közepén egy kereszteződésnél leálltam, leengedtem a keresztsínt, és bevontam a hosszantit. A tutaj jobb oldalára, a két bástya közötti felezőpontra csúsztam, fékeztem, és megnyomtam a kapcsolót. Egy csepp kávém sem löttyent ki. A képernyő kivilágosodott. Beállítottam, és megláttam a tengerfenék körvonalait. - Oké! Most készültségi állapotra kapcsoltam át. Mike is ráhangolt. A képernyő világos maradt.

90

A csörlő működésbe lépett. A víz fölé céloztam, kifelé toltam a kart, és kivetettem a horgászkötelet. - Tökéletes - jegyezte meg Mike. - Riadó! Fogásra felkészülni! - állítottam be a kapcsolót. Máskor ilyenkor már úton is van a csaliember, hogy csábítóvá tegye a horgot. Ez kicsit más, mint a közönséges halászhorog. A hozzá vezető kábelek tulajdonképpen üreges csövek, a bennük folyó kábítószer akár egy hadseregnyi lengőfejűt is el tudna hódítani; Ikky bekapja a csalit, amelyet távirányítással táncoltatnak az orra előtt, és fennakad a horgon. A kezem a vezérlőpult felett mozgott, elvégezte a szükséges kapcsolásokat. Ellenőriztem a kábítószertartály skáláját. Üres volt. Jó, még nincs megtöltve. Megnyomtam a hüvelykemmel a fecskendő gombját. Csak bele a torkába - mormolta Mike. Megeresztettem a kábeleket. Játszottam a képzelt bestiával. Hagytam, hadd fussa ki magát, és a csörlőt himbálva követtem kanyargásait. Bekapcsoltam a légkondicionálót, levetettem az ingemet, mégis kellemetlenül nagy volt a hőség. Ebből tudtam, hogy már dél is elmúlhatott. Csak halványan érzékeltem a le- és felszálló szöcskék zaját. A legénységből néhányan a nyitva hagyott ajtó „árnyékában" ültek, és nézték, mit csinálok. Nem vettem észre, hogy Jean is megjött, különben abbahagytam volna működésemet, és lementem volna. Azzal zökkentett ki elmerültségemből, hogy becsapta az ajtót. Még a fék is csak úgy rengett belé. - Közölné velem, ki engedte meg, hogy felhozza a csúszkát? - Senki - válaszoltam. -■ Mindjárt leviszem. - Mozduljon arrébb! Arrébb mozdultam, átengedve a helyem. Barna, bő szárú nadrágot és buggyos blúzt viselt, haját ügyesen hátrafésülte. Arcát elöntötte a pír, de lehet, hogy nem is a melegtől. Olyan hévvel kapott a kapcsolótáblához, hogy még mulatságosnak is találom, ha nem annyira nyugtalanító. - Készültség! - horkantotta, s letörte ibolyakék körmét egy kampósszegen. Készakarva ásítottam, és lassan gombolgatni kezdtem az ingemet. Rám sandított, ellenőrizte a regisztereket, és kivetette a kötelet. Néztem a képernyőn végighúzódó vonalat. Egy pillanatra felém fordult. - Riadó - mondta be higgadtan. Helyeslően bólintottam. Oldalirányba mozgatta a csörlőt, hogy megmutassa, mennyire érti a dolgát. Nem is kételkedtem benne, hogy érti; s ő sem kételkedett, hogy én nem kételkedem, de ekkor... - Ide hallgasson - mondta. - Meg ne lássam többé errefelé. Ugye, tudja, hogy csaliembernek szerződtettem, nem csúszkakezelőnek? Csaliembernek, érti? Magának az a dolga, hogy a víz alatt asztalt terítsen kedves szörnybarátunknak. Veszélyes munka, igaz, de jól megfizetjük. Van kérdése? Belökte a fecskendő gombját. - Nincs - mosolyogtam -, de megvan a képesítésem, hogy ezt az izét kezelhessem, és ha szüksége lesz rám, rendelkezésére állok, kollektív alapon. -- Mister Davits - jelentette ki -, nem óhajtom, hogy a kapcsolótáblát egy vesztes kezelje. - Miss Luharich, ebben a játszmában még senki sem győzött. Nekifogott a kábel feltekercselésének, de egyúttal a féket is kioldotta, és ahogy a csörlő, ez az óriási jojó, visszafelé forgott, az egész csúszka rázkódott belé. Felemelte a keresztsíneket, és hátrafelé száguldottunk a vájatban. Lassított, majd a síneket átállítva, nagy

91

zökkenéssel és csörömpöléssel megálltunk. Aztán derékszögben újra nekiiramodtunk. A legénység nagy sietve takarodott félre a lejárótól, amikor odasiklottunk a felvonóhoz. - A jövőben, Mister Davits, parancsom nélkül be ne tegye a lábát a csúszkába! - Ne aggódjék. Még akkor sem lépnék be, ha megparancsolná - válaszoltam. Csaliembernek szerződtem vagy nem? Ha azt akarja, hogy idejöjjek, meg kell rá kérnie. - Az lesz a rendkívüli világnap - mosolygott. Magam is ezt gondoltam, és az ajtó becsukódott felettünk. A csúszka megállt a rekeszében, mi pedig ejtettük a témát, és elváltunk. Kuncogásomra határozott jónapottal válaszolt, de azt hiszem, csak jól neveltségből. Este Mike-kal együtt Malvern kabinjában üldögéltünk, pipáinkat tömögetve. A szél hullámokat kavart a vízen, és a szüntelenül zuhogó esőben a fedélzet felettünk fényes bádogtetővé változott. - Pocsék idő - jegyezte meg Malvern. Bólintottam. Két pohár pálinka után olyan lett a szoba a sötét falaival, mint - barnás üvegen át nézve - egy kedves, régi fametszet. Ott ült a viharvert képű Malvern és az örökké zavari ábrázatú Davits, a mahagóni bútorok és a nagy székek árnytócsái között. (A bútorokat, egy szeszélyes ötlet hatására, még én hozattam át a Földről valamikor.) - Milyen jó, hogy idebent lehetek - szólaltam meg. - Milyen lehet odalent egy ilyen éjszaka? Kifújtam a füstöt, és elképzeltem, ahogy lámpám sugara, kissé remegve, áttör a sötétségen, mintha fekete gyémánton hatolna át. Világító halak meteorjai villannak előttem, ködfelhőkként imbolygó groteszk páfrányok között feltűnik egy árnyék, zöldessé halványul és szertefoszlik. Azt hiszem, így érezné magát az űrhajó - ha tudna érezni -, amikor járja az űrt a csillagok között. Nyugalom mindenütt, titokzatos, természetfölötti nyugalom, és az álom békessége. - Sötét - feleltem -, és néhány ölnyi mélységben már nem is hullámzik a víz. - Még nyolc óra, és indulás - mondta Mike. - Tíz-tizenkét napon belül ott kell lennünk - tette hozzá Malvern. - Mit gondoltok, mit csinál most Ikky? - Ha egy csöpp esze van, alszik a tenger fenekén Mrs. Ikkyvel. - De nincs. Láttam a csontvázat, amit a VKÜ rekonstruált a partra vetett csontjaiból... - Egyiküknek sincs? - Hússal borítva több száz méter is lehet. Ugye, Carl? Helyeseltem. - De testének tömegéhez képest kicsi a koponyája. - Ahhoz elég okos, hogy távol tartsa magát a mélyhűtőnktől. Kuncogtunk, mert ezen a szobán kívül valójában nem létezett semmi. Csak az üres, ólmos eső verte fedélzet. Hátradőlünk, és füstfelhőket pöfékelünk. - Főnökasszonyunk nem helyesli az engedély nélküli próbahalászatokat. - De nagyra van őlédisége! - Mit mondott neked odabent? - Hogy ott a helyem, ahol a haltrágyának: a tenger fenekén. - Nem csúszkálsz? - Csalizok. - Majd meglátjuk. - Pedig úgy lesz. Ha csúszkálót óhajt, majd megkér szépen. - Azt hiszed, megteszi? - Meg bizony. - És te hajlandó lennél rá?

92

- Jót kérdezel - fújtam a füstöt -, még magam sem tudom. Odaadnék pár évet az életemből, felajánlanám a lelkemet negyvenszázalékos osztalékért egy részvénytársaságnak, ha tudnám. De nem hiszem, hogy a válasszal olyan nagyon tolonganának a természetfölötti ügyfelek, hisz nem tudják még ők sem. Tegyük fel: ha már kint leszünk a nyílt vízen, szerencsénk lesz, és egy Ikkyre bukkanunk, sikerül horogra kapnunk és felvontatnunk, vajon mi lesz akkor? És ha már a zsákmány ott lesz a tutaj oldalánál, helyt tud-e majd állni ez a lány, vagy összeroppan? És mi lesz, ha mégis keményebb fából faragták, mint Davitset, aki pedig mérget lövellő pisztolyokkal vadászta a cápákat valamikor? Lehet, hogy a lány ejti el végül a bestiát, és Davits úgy áll majd mellette, mint egy tévéjáték néma statisztája. De mi lesz, ha megkéri Davitset, és az még akkor is úgy áll mellette, mint egy tévéjáték néma statisztája, vagy inkább mint egy gyáva senki, egy puhány? Mint ahogyan akkor álltam, amikor már felvittem Ikkyt a nyolclábnyi acélhorizont fölé, és egyszerre megláttam óriási testét, amint zöld hegygerincként lejtett hátrafelé, a vége pedig a semmibe veszett... És megláttam a fejét. Testéhez képest kicsi, mégis hatalmas, hájas és göcsörtös fejét, rulettkerék-szemeit, amelyek már akkor is feketén-vörösen pörögtek üregükben, amikor őseim rászánták magukat egy új világrész kipróbálására. Most ez a fej ott himbálózott előttem. Új kábítószer-tartályokat kapcsoltak be. Még egy lövést kellett volna leadnom, azonnal. De mintha megbénultam volna. Hangja úgy zengett, mint egy gigászi orgona, amelyen maga az isten muzsikál. És ekkor rám nézett! Nem tudom, milyen folyamat lehet a látás egy ilyen szemben. Aligha olyan, mint a mienkben. Csak elmosódott foltnak láthatott, egy fekete szikla mögött, a plexiüvegben tükröződő mennybolt hátterében, ami ugyancsak bánthatta a pupilláját. De azért mereven rám szegezte. Talán nem is a kígyó bénítja meg a nyulat, csak a nyúl gyáva természeténél fogva. Harcolni kezdett, és én még mindig csak álltam ott lenyűgözve, mozdulatlanul. Lenyűgözött az erő, mely e szempárból sugárzott, és így találtak rám tizenöt perccel később, vádban kissé megroppanva, érintetlen fecskendővel. Azóta álmaimban mindig újra látom a szemét, de szeretnék még egyszer ébren is belenézni, még ha egy örökkévalóságig tart is, amíg rátalálok. Meg akarom tudni, van-e bennem valami, amitől mégis különb vagyok egy nyúlnál, vagy mindig ugyanúgy hullnak szét a reflexek és ösztönök egymásba akaszkodó fogaskerekei, ha letárcsázzák a számok megfelelő kombinációját... Lepillantottam a kezemre, és észrevettem, hogy remeg, de feltekintve láttam, hogy rajtam kívül senki sem vette észre. Poharamat fenékig ürítettem, és kivertem a pipám. Késő volt már, de itt a hajnal közeledtét nem hirdeti a madarak éneke. A tutaj végén ültem valamit farigcsálva, lábamat a víz fölé lógázva. A forgácsok lefelé kígyóztak hajónk nyomán a barázdába. Már harmadik napja voltunk kint a tengeren, és még nem történt semmi érdekes. - Hé, maga! - Én? - Maga, maga I Hajad mint a szivárvány, szemedet mintha Picasso festette volna, és a fogaid... - Üdvözlöm. - Nem tudja, hogy a biztonsági előírások szerint tilos, amit csinál? - Dehogynem. Ez gyötör már reggel óta.

93

Egy finom forgács göndörödött ki a késem alól, és sodródott mögénk. A tajtékra hullt, és az összeboruló hullámok maguk alá temették a barázdába. Figyeltem a lánynak pengémben tükröződő arcát, s titkos gyönyörűséggel láttam, hogyan torzul el dühében. - Ezúttal nekem szánta a csalétkét? - kérdezte végül. Felnevetett, de nevetése erőltetetten csengett. Feléje fordultam. - Azt hiszi ? - Milyen könnyen le tudnám lökni innen. - Visszajönnék. - Aztán csak nem volna képes vízbe lökni valamelyik sötét éjszakán? - Itt minden éjszaka sötét, Miss Luharich. Egyébként szó sincs róla, inkább a faragványommal ajándékoznám meg viszonzásul. Mellém ült, és én nem tudtam nem észrevenni térdének gödröcskéit. Fehér sortot és fürdőruha-melltartót viselt, s napsütötte bőre roppant vonzóvá tette. Csaknem bűnbánat fogott el, amiért szándékosan terveztem meg a jelenetet, de jobb kezemmel még eltakartam előle a faállatot. - Oké, ráharapok. Mit tartogat számomra? - Egy pillanat, és meglátja. Ünnepélyesen átnyújtottam neki a művemet, egy szamárcsődört. Szája iázó vigyorra hasadt, fülei felmeredtek. Enyhén szomorú voltam, és szamárnak éreztem magam is egy kicsit, de végig kellett csinálnom, ha már elkezdtem. Mindig így szoktam. Nem mosolygott, és nem is komorodott el. Tárgyilagosan szemügyre vette. - Egészen jó - jelentette ki végül. - Mint csaknem minden, amit csinál. Sőt lehet, hogy találó is. - Adja vissza - nyújtottam ki a tenyerem. Visszakaptam, és belelöktem a vízbe. Eltévesztette a tajtékot, s egy ideig úgy szökdécselt a hullámok taraján, mint egy kis csikóhal. - Mire volt ez jó? - Gyenge vicc volt, sajnálom. - Bár lehet, hogy igaza van. Talán ez egyszer olyasmibe haraptam, amibe beletörik a fogam. Felhorkantottam. - Akkor miért nem vállalkozik veszélytelenebbre, valami versenyre például? Megrázta szivárványos haját. - Nem. Ikkyt akarom. - Miért? - Maga miért akarta annyira, hogy egy vagyont dobott el érte? - Ez afféle férfidolog - magyaráztam. - Egy lecsúszott pszichoanalitikus, aki fekete mágiával kuruzsolt alagsori lakásán, így szólt hozzám egy alkalommal: „Mister Davits, jobban a tudatában kell lennie férfiasságának, ezért minden létező halfajtából ki kell fognia egyet.” Tudja, a hal a férfiasság ősi jelképe. Megfogadtam a tanácsát, és most már csak egy van, amit nem szereztem meg; de minek akarja maga a férfiasságát erősíteni ? - Nem - válaszolta. - Én csak a Luharich Társaságot akarom erősíteni. Főstatisztikusom így szólt hozzám egy alkalommal: „Miss Luharich, ha boldog akar lenni, meg gazdag is, magának kell eladnia a kozmosz minden arckrémét és púderét." És igaza volt. (me, itt a bizonyíték, én magam. Tudom, mit akarok, és meg is teszem. Én adom el a kozmosz legtöbb rúzsát és púderét, de mindenre képesnek kell lennem. - Hűvösnek látszik és elszántnak - jegyeztem meg. - Hát hűvösnek éppen nem érzem magam - szólt felemelkedve. - Gyerünk úszni! - Szabad felhívnom a figyelmét, hogy meglehetősen jól szórakozunk itt is?

94

- Ha arra céloz, ami úgyis nyilvánvaló, szabad. De azt állította, hogy vissza tud térni a hajóra segítség nélkül. Már meggondolta magát? - Dehogy. - Akkor szerezzünk két búvárfelszerelést, és kihívom versenyre az Aréna alá... És meg is nyerem - tette hozzá. Felálltam és lenéztem rá, mert ilyenkor úgy éreztem, mintha fölényben lennék a nőkkel szemben. - Jól van, maga Picasso-szemű - mondtam legyen meg az akarata. Találkozzunk a jobb elülső bástyánál tíz perc múlva. - Rendben - hagyta rá. És csakugyan tíz percig tartott a felkészülés, s ebből a „hólyagból" a bástyáig talán két perc volt az utam a teherrel, amit magammal vittem. Szandálom annyira átforrósodott, hogy elérve a szöglet viszonylagos hűvösét, örültem, amikor végre lehámozhattam, és uszonnyal cserélhettem fel. Bebújtunk a hevederekbe, és beállítottuk légzőkészülékeinket. Olyan csinos volt zöld overalljában, hogy el kellett fordulnom egy pillanatra. A kötélhágcsó egyik végét a hajó szélére erősítettem, a másikat belerúgtam a vízbe. Megkocogtattam a bástya oldalát. - Nos? - kérdezte. - Szóval a bal bástyához, a tatnál?! - kiáltottam. - Felkészültek - hangzott a válasz. - Hágcsókkal meg vontatókötelekkel. - Okvetlenül szükség van erre? - kérdezte egy kis vörösre sült pasas. A reklám-szakértője volt, Andersonnak hívták. Egy nyugágyon feküdt, limonádét szopogatva szalmaszálon. Veszélyes lehet - jegyezte meg beesett szájjal. (A fogait egy másik pohárban tartotta maga mellett.) - Persze - mosolygott Jean. - Az is lesz. Bár nem túlságosan. - Akkor hadd csináljak néhány képet róla. Egy órán belül Életvonalban és még az éjjel New Yorkban lesznek. Jó volna reklámnak. - Nem - mondta, és elfordult tőlünk. Szeméhez emelte a kezét. - Tessék, őrizze meg nekem. Átadott Andersonnak egy doboz valamit, és amikor ismét visszafordult felém, a szeme barna volt, mint valamikor régen. - Kész? - Nem - buzgólkodtam. - Jól jegyezze meg, Jean, amit mondok. Ha végig akarja játszani a játszmát, be kell tartania néhány szabályt. Először - számoltam - egyenesen a hajótest alá megyünk, ezért mélyen kell startolnunk és úsznunk. Ha a hajó fenekébe ütköznénk, esetleg megsértenénk egy tartályt... Tiltakozni kezdett, hogy ezt még a hülye is tudja, de én félbeszakítottam. - Másodszor - folytattam - meglehetősen sötét lesz odalent, tehát szorosan egymás mellett kell maradnunk, és mindketten lámpát is viszünk. Szeme nedvesen csillant. - Én ki tudtalak húzni a vízből Govinónál, anélkül hogy... Hirtelen elakadt és elfordult. Felvette az egyik lámpát. - Oké, vigyünk lámpát. Bocsánat. - ...és ügyeljen a hajtócsavarokra, mögöttük még ötven méterre is erős a sodrás - fejeztem be. Ismét megtörölte a szemét, és megigazította a sisakját. - Jól van, induljunk. Elindultunk.

95

Ragaszkodtam hozzá, hogy előttem ússzon. A felszíni réteg jólesően langyos, kétölnyi mélyen a víz üdítő volt, ötnél még kellemesen hűvös. Nyolcnál elengedtük az ide-oda lengő hágcsót, és nekivágtunk. Az Aréna előresiklott, mi pedig hátrafelé, rövid időközökben sárga fényfoltokat ejtve a hajó fenekén. A tutaj valójában maradt, ahol volt, de-mi úgy száguldottunk tova a vízben, mint két sötét meteor. Lámpám sugarával meg-megcsiklandoztam Jean uszonyát, és nyomon követtem légbuborékainak csápjait. Hagytam, hadd vezessen akár öt méterrel is, a cél előtt majd csak megelőzöm. Még nem engedhettem meg, hogy hátramaradjon. Alattunk sötét, feneketlen mélység tátongott. Ilyen lehet a tenger a Csendes-óceán legmélyebb pontján, Mindanao mellett, ahol a holtak névtelen halak birodalmában lelnek örök nyugalomra. Felpillantottam, fénysugarammal megtapogattam a hajótest fenekét, és láttam, hogy csak az út negyedénél tarthatunk még. Jean gyorsított csapásaihoz igazodva én is fokoztam a tempót. Ezzel csökkenteni tudtam a távolságot, amit hirtelen pár méterrel növelt. Gyorsított, én pedig követtem. Ráirányítottam lámpám sugarát. Hátrafordult, és a fény a sisakjára esett. Mosolygott volna? Nem tudom, talán. Két ujját V alakban a győzelem jeléül felemelte, és teljes erővel nekilendült. Tudnom, éreznem kellett volna, mi következik. Hiszen ennél a versenynél számára a tét több volt puszta győzelemnél. Miért is hoztuk magunkkal azokat a rohadt rakétákat? Belefeküdtem én is keményen. Nem remegek a vízben. Vagy ha mégis, nem számít, nem is veszem észre. Ismét kezdtem behozni a lemaradásomat. Visszapillantott, újból nekilendült, aztán megint visszanézett. Valahányszor hátrapillantott, mindig közelebb volt valamivel, s aztán már csak az eredeti öt méter választott el tőle. Ekkor beindította a rakétákat. Ettől féltem. Félúton lehettünk a hajó alatt, és nem lett volna szabad ilyet csinálnia. A nagy erejű, sűrített levegővel működő rakéták könnyen fel is röpíthették volna, bele a hajó fenekébe; vagy ha megpördül a teste, le is téphették volna valamelyik tagját. Ezeket leginkább akkor használjuk, ha tengeri növények fogságából akarunk szabadulni, vagy ha veszélyes áramlatokkal kell megküzdenünk. Most is csak biztonsági okokból ragaszkodtam hozzájuk, a nagy hátsó csavarok szívó-taszító hatása miatt. Jean meteorként száguldott előre. Kivert az izzadság, és cseppjei a pezsgő vízbe vegyültek. Csak törtem előre, nem nyúltam saját fegyvereimhez, így a távolságot háromnégyszeresére sikerült megnövelnie. Aztán leálltak a rakétái, s láttam, hogy még tartja az irányt. Pedig meg is járhatta volna alaposan. Jól van, kár volt annyira megijednem. Tovább hasítottam a vizet, és lassanként visszanyertem az elveszett métereket. Utolérni vagy elhagyni már nem tudnám ugyan, de legalább a köteleknél leszek, mire a fedélzetre ér. Hirtelen megingott. Érezni kezdte a forgó csavarok szívóhatását. Átkozottul erős volt a szívás, még ilyen távolságra is. Egyszer már felsebzett egy ilyen húsdaráló a jóval kisebb Delfin alatt. Igaz, ittam előzőleg, de kutya nehéz nap volt, meg túl korán is indították be azt a micsodát. Szerencsémre idejében le is állították, és egy sebfoltozó mindent helyrehozott, csak a hajónaplóban nem, mert ott mindössze annyit jegyzett be, hogy ittam, s egy szót sem arról, hogy szolgálaton kívül, amikor jogom van azt csinálni, ami jólesik. Most már én is éreztem a vonzást, és lassítanom kellett. Jean sebessége a felére csökkent, de még mindig keresztben haladt, a tat sarkába, a bal oldal felé. Sikerült a főcsavar mellett elhaladnia, de nagyon is hátramaradt. Bár a víz alatt nehéz a távolságot felbecsülni, minden karcsapással világosabban láttam, hogy igazam van. A főcsavart még megúszta ugyan, de a kisebbik, ami nyolcvan méterrel beljebb volt, komoly veszélyt, sőt biztos pusztulást jelentett számára.

96

Megfordult, és igyekezett távolabb kerülni tőle. Húsz méter volt köztünk. Egy helyben küszködött. Most már csak tizenöt... Ekkor lassan hátrafelé kezdett sodródni. Begyújtottam rakétáimat, aztán két méterrel mögéje és körülbelül hússzal a lapátok mögé vettem az irányt. Végre a célnál! Hála istennek! Te szerencsétlen, egy ütés érte a vállad? Egy vezeték volt. Ne törődj vele, ússz csak, mint az őrült! Ha meg is repedt, még egyben van a sisakod. Most pedig fel! Elkaptuk a kötelet, és már csak a brandy ízére emlékszem. Sétálgatok a fedélzeten, s bele-beleköpök a tenger szüntelenül ringó bölcsőjébe. Álmatlanság gyötör ma éjjel, és a bal vállam is újból sajog. Hát csak verjen az eső - a reuma gyógyítható. Micsoda átkozott ostobaság! Mármint az, amit mondtam, reszketve a takarók között. Ő: „Carl, nem is tudom, mit mondjak..." Én: „Tekintse viszonzásnak azért a govinói éjszakáért, Miss Luharich. Rendben?" Ö: hallgat. Én: „Maradt még valami a brandyből?" Ö: „Nekem is adjon még." Én: csak kortyolgatok. Hát igen, mindössze három hónapig tartott. Nem volt tartásdíjra szükség, bőven volt dollár mindkét oldalon. Hogy boldogok voltak-e? Ki tudja. Jó volt halászni a bíborszínű Égei-tengeren. Talán ha a fiú több időt tölt a parton. Vagy a lány kevesebbet... Bár jól úszott, egészen Vidóig vonszolta a fiút, hogy tüdejéből a vizet kipréselje. A fiú fiatal volt. A lány is. Erős. A lány is. Gazdag és pokolian elkényeztetett. A lány dettó. Még Korfu sem hozta közelebb egymáshoz őket. Azt hiszem, a „lelki kegyetlenség" oka egy pisztráng volt. A fiú Kanadában akarta kihalászni. A lány: „Akkor inkább eredj a pokolba!" A fiú: „Te is jössz?" A lány: „Nem." Aztán mégis elment, ha nem is a pokolba. De azért pokoli volt. És költséges. A fiú elvesztett egy-két szörnyet s jó csomó pénzt. A lány viszont szerzett... Hogy villámlik ma éjszaka! Ezt az ostobaságot. Az udvariasság a megcsalt lelkek koporsója. Hol is olvastam ezt? Átkozottul modernül hangzik... Anderson, hogy gyűlöllek, a fogakkal teli poharaddal és Jean új szemével együtt! ... Folyton kialszik a pipa, csak a szotyakot szívogatom, köpjünk hát egy nagyot! Már hét napja voltunk a tengeren, amikor Ikky feltűnt a képernyőn. Kongtak a harangok, lábak dobogtak, és néhány optimista már a termosztátot is beállította a mélyhűtőbe. Malvern szerette volna, ha maradok a fenekemen, de én bebújtam a hevederembe, és vártam. A sérülésem csúnyábbnak látszott, mint ahogyan fájt. Mindennap tornáztattam a vállam, hogy meg ne merevedjen. Ezer méterrel előttünk és harmincölnyivel alattunk húzott el a szörny. - Üldözőbe vesszük? - kérdezte egy izgatott matróz. - Nem, hacsak a főnöknőnek nincsen kedve üzemanyagra pazarolni a pénzét - vontam meg a vállam. A képernyő hamarosan ismét tiszta lett, és az is maradt. De mi továbbra is készültségben voltunk, és tartottuk az irányt. Utolsó közös megfulladási kísérletünk óta alig váltottam szót a főnöknőmmel. Most hát úgy döntöttem, én dobok elsőnek. - Jó napot - tettem meg a közeledő lépést. - Mi újság? - Észak-északkeletnek tart. Ezt az egyet futni hagyjuk. Pár nap múlva már megengedhetünk magunknak egy kis vadászatot. Most még nem. Hogy megjátszod magad... Bólintottam. - Nem tudhatjuk, hová igyekezett... - Hogy van a válla ? - Jól, és maga? Éva lánya...

97

- Nagyszerűen. Mellesleg megkapja érte a pénzt... Még kárhozatba visz a szemed! - Szóra sem érdemes - vágtam vissza. Még aznap délután, éppen jókor, kirobbant a vihar. (Szándékosan használom a „kirobbant" szót a „kitört" helyett. Jobban illik a Vénusz trópusi viharaira, és sok szót meg tudok vele takarítani.) Ugye, emlékeznek még arra a tintatartóra? Fogjuk most a hüvelyk- és mutatóujjunk közé, aztán üssünk rá egy kalapáccsal. Vigyázat! Nehogy lefröcsköljük vagy megvágjuk magunkat... Egyszerre csuromvizesek lettünk. A kalapács lezúdult, és millió csillogó cserépre törött az ég. Mintha egy tintásüveg zúzódott volna szét csörömpölve. - Lent van már mindenki? - sürgették a hangszórók a már amúgy is iszkoló legénységet. Hogy én hol voltam? Mit gondolnak, ki volt a hangszóróknál? Mindent, ami szabadon volt, lesöpört a fedélzetre zúduló víz, de akkorra már senki sem maradt odafent. A csúszka volt az első, amely a tutaj gyomrába került. Azután a nagy csörlők eresztették le a rögzítőket. Mihelyt megláttam az ítéletidő első felvillanását, egy üvöltéssel a legközelebbi bástyához igyekeztem. Onnan kapcsoltam be a hangszórókat, hogy aztán fél percet töltsék a legénység irányításával. Bár előfordultak kisebb sérülések, nem történt semmi komolyabb, ahogyan Mike-tól a rádión át értesültem. Én viszont egy időre szobafogságba kerültem. A bástyákból sehová sem vezet lejárat, mert messzire kinyúlnak a tenger fölé, hiszen csak így lehet nyúlványait a vízbe bocsátani. Így hát levetettem az utóbbi órákban viselt úszónadrágomat, keresztbe tettem uszonyaimat az asztalon, hátradőltem a székemben, és néztem a hurrikánt. Sötét volt fölöttünk-alattunk egyaránt. Csak a fedélzet lapos, fénylő felülete derengett kissé. A víz nem cseppenként hullt le a magasból, hanem egy tömegben zúdult a tutajra. A bástyák eléggé biztonságosak - sok ilyen vízözönt álltak ki már -, de éppen a helyzetük miatt lengnek ki nagyobb ívben, amikor az Aréna úgy himbálózik, mintha egy rendkívül ideges nagymama hintaszéke lenne. Felszerelésem hevederjeivel beszíjaztam magam a padlóhoz rögzített székbe, és nekem köszönheti az az ismeretlen, aki egy csomag cigarettát hagyott a fiókban, ha lelke rövidebb időt tölt a purgatóriumban. Elnézegettem, mint alakulnak sátrakká és hegyekké, kezekké és fákká a hullámok, de mikor már arcok és emberek is fel-feltünedeztek, felhívtam Mike-ot. - Mit csinálsz ott lent? - Hát te odafent? - válaszolta. - Milyen a világ arrafelé? - Ugye, a Közép-Nyugatról jöttél? - Igen. - Vannak arrafelé csúnya viharok? - Néha. - Van nálad logarléc? - Akad. - Akkor vedd a legcsúnyább vihart, amit valaha is láttál, írj egy 1-est utána, képzelj még mögéje egy-két nullát, és szorozd be vele. - Nem tudom a nullákat elképzelni. - Akkor nincs más hátra, meg kell elégedned a szorzandóval. - Szóval mit csinálsz odafent? - Beszíjaztam magamat egy székbe. A holmikat nézem, hogyan hányódnak a padlón. Aztán megint csak kifelé bámultam. Egy sötétebb árnyékot láttam az erdőben. - Most imádkozol vagy káromkodsz? - Tudom is én. De bárcsak a csúszkában ülnék... ha ott lennék most!

98

- Ő az? Bólintottam, s közben eszembe sem jutott, hogy Mike nem is láthat engem. Igen, ilyen óriásként élt emlékeimben. Csak azért törte meg a tenger felületét, hogy néhány pillanatra körülnézzen. Nincs a világon olyan hatalom, mely hasonló lenne hozzá, aki arra született, hogy ne féljen senkitől és semmitől. Leejtettem a cigarettám. Örök visszatérés. Megint megdermedtem, és torkomra fagyott a sikoly... - Jól vagy, Carl? Most újból rám meredt. Vagy csak nekem rémlett úgy, mintha nézne? Lehet, hogy ez az agy nélküli barom már fél évezrede csak arra vár, hogy elpusztítsa a világ legfejlettebb élő fajának egyik képviselőjét... - Mi van veled? ...pedig az talán még jóval a találkozásunk előtt megsemmisült, s most csak két állat áll egymással szemben, s az erősebb elsöpri a gyöngébbet, testileg - lelkileg... - Carl, a pokolba is, mondj már valamit! Ismét felmerült. Ezúttal közelebb. Látták már, milyen egy tornádó magja? Mintha élne, ide-oda vándorol a sötétben. Nem lehet igaz, hogy valami eleven ilyen nagy, ilyen erős legyen. Vérfagyasztó. - Válaszolj már! Elment, és aznap már nem is jött vissza. Végre leadtam Mike-nak egy-két aranyköpést, de már egy újabb cigarettát tartottam az ujjaim között. A következő hetven-nyolcvanezer hullám monoton egyhangúsággal tört meg a tutaj oldalán. Minden különösebb esemény nélkül telt el az az öt nap is, amíg közöttük áthaladtunk. De kinttartózkodásunk tizenharmadik reggelén feltűnt szerencsecsillagunk. A harangok lármája szétzúzta kávéba fojtott unalmunkat, kirohantunk a konyhából, meg sem hallgatva Mike leghatásosabbnak szánt bemondását. - A tatnál! - kiáltotta valaki. - ötszáz méterre! Úszónadrágra vetkőztem, és készülődni kezdtem. Felszerelésem mindig a kezem ügyében van. Végigrohantam a fedélzeten, derekam köré csavarva a még üres, lapos tömlőt. - Ötszáz méter, húsz öl! - üvöltötték a hangszórók. A nagy ajtószárnyak felcsapódtak, és a csúszka, kapcsolópultja előtt őlédiségével, teljes magasságában kiemelkedett. Elzörgött mellettem, és gyökeret vert a tutaj elején. Egyik karja felemelkedett és kitolódott. Éppen szemben álltam a csúszkával, amikor a hangszórók újra felbődültek: - Nyolcvannégy húsz! - Riadó! Olyan pukkanás hallatszott, mint mikor a pezsgősüvegből kilő a dugó, és a horgászkötél magasan a víz fölé ívelődött. - Nyolcvannégy húsz! - ismételte Malvern, recsegések közepette. - Csaliember, figyelem! Felvettem a sisakomat, és fejest ugrottam a vízbe. Először meleg, majd hűvös, végül távoli lett minden. Csak gyorsan lefelé, bele a zöld végtelenbe. Ez az a hely, ahol egy vagyok a tömlővel. Ha egy nagyobb hal úgy vélné, hogy a csaliember ízesebb falat, mint amit visz, neve ironikus színezetet kap, maga lesz a csali, és a víz is színt vált körülötte. Megpillantottam és lefelé követtem a sodródó kábeleket. Zöldről sötétzöldre, azután feketére változott a víz. Hosszú volt a dobás, túlságosan hosszú. Még sohasem kellett ilyen mélyre merülnöm. Meg kellett gyújtanom a lámpám, pedig sehogy sem akartam. A fenébe is, de mélyre kell még mennem! Összeszorítottam a fogam, és képzeletemet kényszerzubbonyba gyömöszöltem.

99

Végre-itt a kötél vége! Fél karommal átölelve leoldottam magamról a tömlőt. Amilyen gyorsan csak tudtam, összeszereltem, és bedugaszoltam a kis szigetelt kapcsolókat, amelyek miatt nem lehet a tömlőt a kötéllel együtt kivetni. Lehet, hogy Ikky megszakítja majd az áramot, de akkor már mindegy. Műangolnámat a horogra tűztem, kihúztam szelvénydugaszait, és vártam, hogy fel puffadjon. Másfél percig tarthatott a művelet, és ezalatt még mélyebbre sodródtam. Közel, nagyon is közel voltam ahhoz, amihez pedig sohasem kívántam túl közel kerülni. Az előbb még nem szívesen kapcsoltam be a lámpám, most pedig egyszerre féltem eloltani. Pánik fogott el, és a kábelt mindkét kezemmel megragadtam. A tömlő rózsaszínben kezdett izzani. Már vonaglott. Kétszerte nagyobb volt nálam, és nyilván kétszerte olyan vonzó is, mint én, a rózsaszín csalikat kedvelők számára. Addig hajtogattam ezt magamban, míg csak el nem hittem, aztán eloltottam a lámpám, és felfelé indultam. Ha most valami hatalmasba és vastag bőrűbe ütköznék, szívem azonnal megszűnne dobogni, és hagyná, hogy görcsbe meredten lesüllyedjek az alvilág fenekére. Aztán mégis akadálytalanul eljutottam a zöld vízbe, és onnan vissza a fészkembe. Mihelyt a fedélzetre húztak, sisakomat a nyakamba eresztettem, és szememet kezemmel beárnyékolva kutatni kezdtem, hol támad nyugtalanság a víz felületén. - Hol van? - volt természetesen az első kérdésem. - Sehol - válaszolta egy matróz -, mindjárt szem elől tévesztettük, amint maga a vízbe ugrott. Már nem tudjuk a képernyőn kivenni. Biztosan lebukott. - Vigye el az ördög! A tömlő lent maradt, élvezve a fürdést. Feladatom egyelőre véget ért, és visszamentem, hogy felmelegítsem a rumos kávémat. Mögöttem suttogás hallatszott: - Te tudnál így nevetni... azután ? A válasz jó ítélőképességre vallott. - Attól függ, hogy min. Még mindig kuncogtam, s két teli csészével igyekeztem a középső „hólyagba". - Szóval meglépett? Mike bólintott. Nagy keze remegett, az enyém viszont szilárd volt, mint a sebészé, ahogy a csészéket letettem. Amikor lerángattam magamról az úszónadrágomat, és egy padot kerestem, Mike felugrott. - Ne csöpögtesd le a kapcsolókat I Öngyilkos akarsz lenni ? Még felrobbantanád azokat a drága biztosítékokat! Letörülköztem, letelepedtem, és néztem az üres monitort a falon. Boldogan ásítottam, a vállam megint a régi volt. Az a kis doboz, amelyen át beszélgetni szoktak, mondani akart valamit. Mike megnyomott egy kapcsolót, és szólásra biztatott. - Carl, vagyis Mister Davits ott van? - Igen, asszonyom. - Beszélni szeretnék vele. Mike odaintett. - Tessék - mondtam. - Jól van? - Igen, köszönöm. Miért ne lennék? - Mélyre kellett mennie. Én... én azt hiszem, túllőttem a célon.

100

- Tiszta szerencse - válaszoltam -, az nekem csak plusz pénzt jelent. Még megszedem magam a veszélyességi pótlékon. - Legközelebb óvatosabb leszek - mentegetődzött. - Azt hiszem, mohó voltam. Sajnálom... - Valami történhetett, mert hirtelen elhallgatott, s ezzel belém fojtott vagy fél tucat választ, amit pedig neki tartogattam. Elvettem Mike füle mögül egy cigarettát, és meggyújtottam azon, ami még ott izzott a hamutálcán. - Most igazán kedves volt hozzád, Carl - jegyezte meg Mike, hátat fordított, és belemerült a kapcsolótáblák tanulmányozásába. - Tudom - válaszoltam. - Én viszont nem. - Átkozottul csinos a kislány. És bájos is. Csak hát önfejű meg miegymás. De mit vétett neked? - Úgy érted, mostanában ? - kérdeztem vissza. Rám pillantott, aztán le a csészéjére. - Tudom, hogy semmi kö... - kezdte. - Parancsolsz tejszínt? És cukrot? Ikky nem tért vissza sem aznap, sem az éjszaka. Dixieland-muzsikát fogtunk Életvonalból, és nem is érdekelt, merre mászkál az a dög. Jean a vacsoráját a csúszkába vitette. Később ott állíttatta fel a fekhelyét is. Füttyszóval kísértem a rádióból felhangzó Melegvízi dalt, s számítottam rá, hogy felhív és legorombít. De hiába vártam, s ebből arra következtettem, hogy alszik. Rávettem Mike-ot egy parti sakkra. Virradatig játszottunk, és ezalatt beszélgetésünk néhány „sakk"-ra, egy „sakkmatt"-ra meg egy „Isten verje meg"-re korlátozódott. Minthogy Mike rosszul tűri a vereséget, ez gátat vetett további eszmecserénknek is, amit éppenséggel nem hiányoltam. Reggelire marhahúst ettem sült krumplival, aztán lefeküdtem. Tíz órára rá valaki felrázott. Felkönyököltem, de sehogy sem akart kinyílni a szemem. - Mi az? - Elnézést, hogy felébresztettem - mondta egy fiatalabb matróz. - Miss Luharich üzeni, akassza le a tömlőt, hogy tovább tudjunk menni. Addig dörgölgettem a szemem, amíg végre kinyílt, de még mindig nem tudtam eldönteni, el legyek-e ragadtatva. - Húzzátok a tutaj oldalához. Bárki le tudja akasztani. - Már az oldalánál van, uram. De azt mondja, hogy szerződés szerint ez a maga dolga, s azt becsületesen be kell tartanunk. - Igazán szép tőle. A szakszervezeti bizalmim biztosan méltányolja majd a figyelmességét. - Ühüm, és még azt is üzeni, váltson nadrágot, fésülködjék és borotválkozzék meg. Mister Anderson filmre veszi. - Oké. Fuss és mondd, hogy máris megyek. És kérdezd meg, kölcsönadná-e a körömlakkját. Mellőzöm a részleteket. Három percig tartott az egész, és én igazán szépen szerepeltem, még bocsánatot is kértem, amikor elcsúsztam, és a nedves tömlővel nekimentem Anderson fehér nadrágjának. Mosolygott, lekefélte a sarat, Jean is mosolygott, még ha a Luharich-féle fedőkrém nem is tudta teljesen eltüntetni szeme alól a sötét karikákat, és én is mosolyogtam, miközben lelkesen integettem valahová messze, televízió-országban lakó rajongóinknak. Mrs. Univerzum, szeretne csinos lenni, mint egy szörnyhalász? Használjon Luharich-féle arckrémet! Lementem, és készítettem magamnak egy tonhalas szendvicset majonézzel.

101

Két napunk úgy úszott el, mint a jéghegyek - pusztán, siváran, hidegen és félig olvadozva, nagyrészt észrevétlenül, de mindenképpen veszélyeztetve lelkünk egyensúlyát - jó, hogy már magunk mögött tudhattuk őket. Föltámadt bennem valami régi lelkifurdalás, s volt néhány nyugtalanító álmom is. Aztán felhívtam Életvonalat, hogy megérdeklődjem, mit mutat a bankszámlám egyenlege. - Bevásárolni mész? - érdeklődött Mike, aki a hívásomat kapcsolta. - Hazamegyek - válaszoltam. - Mi a csoda? - Ha ezzel végeztem, kilépek a buliból, Mike. Az ördög vigye Ikkyt, a Vénusszal meg a Luharich Társasággal együtt! És az ördögbe veled is! Felvonta a szemöldökét. - Mi ütött beléd? - Több mint egy évig csak erre a munkára vártam. Most itt vagyok, és rájöttem, hogy bűzlik az egész. - Amit már akkor is tudtál, amikor leszerződtél ide. Bármit csinálsz is, ha arckrémárusoknak dolgozol, arckrémet reklámozol. - Ez még nem bántana. Persze bosszant a dolog üzleti jellege, de az Aréna mindig is reklámcélokat szolgált, amióta a horgonyát felhúzta. - Akkor mi okod van rá ? - Mindent összevéve, öt vagy hat. A fő ok egyszerűen az, hogy nem érdekel. Valamikor mindenemet odaadtam volna, csak el tudjam kapni azt a bestiát. De ennek már vége. Tönkretett. Ami tréfának indult, és amibe került nekem, azért cserébe vért kívántam. De lehet, hogy mégis én vagyok a hibás. Kezdem sajnálni Ikkyt. - És már nem is vágysz rá? - Ha békésen jön, jöhet, de nem vagyok hajlandó az életemet kockáztatni azért, hogy bevonszoljam a mélyhűtőbe. - Hajlamos vagyok azt hinni, hogy ez csak az egyike a négy vagy öt oknak, amiről csupán ráadásként akartál beszélni. - Mire célzol? Behatóan vizsgálgatta a mennyezetet. Elkomorodtam. - Oké, de most már csak azért sem mondom el, nehogy boldoggá tegyelek, amiért kitaláltad. Mire Mike önelégült vigyorgással: - Nemcsak Ikky kedvéért csípte így ki magát. - Tévedsz - ráztam meg a fejemet. - Mi ketten, természetünknél fogva, olyanok vagyunk, mint az atommáglya. A rakétát sem lehet mindkét végén begyújtani, mert akkor nem jut el sehová: egyszerűen kettészakad. - Ez így is volt valamikor. Semmi közöm hozzá természetesen ... - Mondd csak ki nyugodtan, ha nem harapsz. - Parancsára, tisztelt uram - tekintett fel. - Hát csak ki vele, hadd halljam! - Jean fütyül arra az átkozott hüllőre, csakis azért jött, hogy visszavonszoljon oda, ahova tartozol. Ezúttal nem te vagy a csali. - Öt év hosszú idő. - Van valami a ti rücskös bőrötök alatt, amit muszáj szeretni - mormogta -, különben nem beszélnék így. Minket, embereket talán egy rusnya kiskutyára emlékeztettek, amit valamikor srác korunkban megsajnáltunk, és szerettünk volna hazavinni, hogy felneveljük. Olyanok vagytok, mint az éhező koldusok. - Öregem - kuncogtam -, tudod-e, mire készülök, ha újra Életvonalban leszek?

102

- El tudom képzelni. - Nem arra, amire gondolsz. Átrándulok a Marsra, aztán egyenest haza első osztályon. A Vénusz csődrendelkezései nem vonatkoznak a marsbeli tőkebetétekre, és még mindig van némi dugipénzem, amit nem kezd ki sem a moly, sem a rothadás. Kiszúrok magamnak egy szép régi házat a Mexikói-öbölben. Ha egyszer állást keresel, hozzám mindig elszegődhetsz komornyiknak, palackokat nyitogatni. - Aljas gazember - jegyezte meg. - Oké. De őnagyságára is gondoltam ám - vallottam be. - Hallottam a históriátokat - mondta. - Egy fajankó meg egy kis szajha. Szép pár, mondhatom. De ide hallgass, te csali, egyszer már igyekezz fogva is tartani azt, aki rád harapott. Elfordultam. - Ha egyszer mégis kellene az állás, nézz be hozzám. Csendesen csuktam be magam mögött az ajtót, mert tudtam, arra számít, hogy becsapom. A nagy fogás napja úgy virradt ránk, mint a többi. Két nappal az üres vizekből történt gyáva menekülésem után újra csalizáshoz készülődtem. A képernyőn nem látszott semmi. Csak éppen gyakorlat céljából vettem elő a felszerelésemet. - Jó reggelt! - kurjantottam a csúszkánál, és mielőtt továbbindultam volna, még választ is kaptam rá. Újra fontolóra vettem Mike szavait, higgadtan, harag nélkül, s bár se testem, se lelkem nem értett velük egyet, úgy döntöttem, hogy udvarias leszek. Tehát vízbe ugrottam, lebuktam és elindultam. Egy meglehetősen jó dobást kísértem végig vagy kétszázkilencven méter távolságra. A kígyózó kábelek feketén rajzolódtak ki a bal oldalamon, és én a sárga derengésből a zöldbe, onnan pedig a teljes sötétségbe követtem hullámzásukat. Néma és nedves éjszaka vett körül, úgy kanyarogtam rajta át, mint egy fordított üstökös, fénycsóvámat magam előtt tolva. Elkaptam a kötelet, síkos volt és sima. Nekiláttam a csalizásnak. Ekkor bokától fejig jeges áramlat söpört végig a testemen. Mintha huzat ért volna, mert valaki alattam nyitva felejtett egy óriási kaput. Nem is sodródtam olyan gyorsan lefelé, mint eddig. Ez pedig azt jelentette, hogy valami jön felfelé, valami, ami elég nagy ahhoz, hogy ennyi vizet kiszorítson. Még mindig nem gondoltam Ikkyre. Valami kóbor áramlat lehet, dehogyis Ikky! Ugyan! Már befejeztem a vezetékek felszerelését, és kihúztam az első dugaszt, amikor egy nagy, tarajos hátú fekete sziget merült fel alattam... Lefelé villantottam a lámpám sugarát. A hal szája tátva volt. Megint nyúllá váltam. Hullámokban tört rám a halálfélelem. A gyomrom összerándult. Szédültem. Még csak egyvalamit, csak egyetlenegyet... végre megvan. Végeztem az utolsó dugaszokkal. Akkorra már meg tudtam volna számolni a szemét csipkéző pikkelyes képződményeket. A tömlő dagadt, rózsásan derengett... és vonaglott! A lámpám... el kell oltani a lámpámat, hogy csak a csalit lássa. Még egy pillantás hátra, aztán begyújtottam a rakétáimat. Olyan közel volt már, hogy a tömlő képe ott tükröződött a szemén és fogainak felületén, alig négy méterre, mikor rakétáim vízsugarával búcsúcsókot dobtam villogó állkapcsaira, s eliramodtam. Aztán már nem is tudtam, követ-e vagy megáll. Lassan kihunyó öntudattal vártam, hogy megegyen. Egyszerre leálltak a rakéták. Már alig kapálództam. Túl gyors volt az iram, éreztem, mindjárt elkap a görcs. Csak egyetlen fénysugarat még nyöszörögte bennem a nyúl. Csak egy pillanatra, hogy megtudhassam...

103

Vagy hogy véget vessünk mindennek - válaszoltam. Nem, nyuszikám, nem szolgáltatjuk ki magunkat a vadászoknak. Maradj csak sötétben. Végre itt zöld már a víz, aztán sárgászöld, és fenn vagyok. Kettőzött erővel szeltem a vizet az Aréna felé. A robbanás vetette hullámok egyre előbbre sodortak. Körülvett a világ és én beleüvöltöttem a messzeségbe: - Eleven! Előttem egy óriási árnyék, a hullámok visszaverődnek rajta. Mintha még a kötél is élne. Ezek már az Örök Halászterületek. Talán rosszul csináltam valamit... Valahol messze a Kéz bezárult. Mi az, hogy csali? Pár millió évvel vissza az időben. Mint egysejtű jöttem a világra, nagy kínnal sikerült végre kétéltűvé lennem, aztán kimásztam a szárazföldre. Valahonnan a magas fák tetejéről megszólalt egy hang: - Magához tér! Visszaalakultam homo sapiensszé, majd egy lépéssel tovább, valamiféle másnapos állapotba. - Fel ne merjen kelni. - Elkaptuk? - dadogtam akadozó nyelvvel. - Még küszködik, de már fennakadt a horgon. Azt hittük, lenyelte magát étvágy-gerjesztőnek. - Azt hittem én is. - Vegyen mély lélegzetet, és hallgasson. Tölcsért borítottak az arcomra. Helyes. Ürítsük poharunkat... - Nagyon mélyen volt. A hanglokátor hatótávolsága alatt. Nem tudtuk elkapni, amíg felfelé nem indult. Akkor pedig már késő volt. Ásítás fogott el. - Most pedig bevisszük, Carl. Sikerült kirángatnom késemet a bokámra erősített tokból. - Csak azt próbálja meg. Egy fejjel rövidebb lesz. - Nyugalomra van szüksége. - Akkor hozzon takarókat. Maradok. Visszahanyatlottam, és lehunytam a szemem. Sötét volt és hideg. Valaki rázogatott. Sárga reflektorfény ömlött a fedélzetre. Egy vitorlákból összetákolt heverőn feküdtem, amelyet a középső hólyag falának támasztottak. Gyapjútakarókba bugyoláltan is rázott a hideg. - Tizenegy órája, hogy elaludt. Már nem láthat semmit. Vérnek az ízét éreztem a számban. - Igya ezt meg. Vizet adtak. Szerettem volna valamit megjegyezni, de nem volt pofám hozzá. - Ne is kérdezze, hogy érzem magam - krákogtam. - Tudom, most az következnék, de kérem, ne tegye. Oké? - Oké. Le akar menni végre? - Nem. Csak adja ide a kiskabátomat. - Tessék. - Mit csinál? - Semmit. Mélyen van. El van kábítva, de még lenn van. - Mikor mutatkozott utoljára? - Vagy két órája. - Jean ? - Senkit sem enged a csúszkába. Hallgasson ide, Mike azt mondja, menjen be hozzá. Éppen maga mögött van a hólyagban. Felültem és megfordultam. Mike engem figyelt. Integettünk egymásnak. Átvetettem a lábamat fekhelyemen, és néhányszor mély lélegzetet vettem. Fájt a gyomrom. Lábra álltam, és bementem a hólyagba. - Mi van veled? - érdeklődött Mike.

104

Ránéztem a képernyőre. Ikky sehol. Mélyen lehet. - Iszol valamit? - kérdeztem. - Igen, kávét. - Kávé nem kell. - Beteg vagy. Meg aztán itt úgyis csak kávét szabad inni. - Az a barnás folyadék, ami égeti a gyomrot. Ott van az alsó fiókban. - Csészénk nincs. Azt hiszem, jó lesz a pohár is. - Ilyen pechet! Töltött. - Ügyes vagy - dicsértem. - Mióta gyakorolod ezt a munkát? - Miféle munkát? - Hát amit a múltkor felajánlottam... Folt a képernyőn! - Jön, asszonyom! Jön! - kiabálta a mikrofonba. - Köszönöm, Mike. Már behoztam - recsegte a hangszóró. - Jean! - Fogd be a szád! El van foglalva! - Carl, maga az? - Én! - kiáltottam. - A többit majd később... - Kikapcsoltam. Hogy tehettem ilyet? - Hogy tehettél ilyet? Nem tudom. - Nem tudom. Ezek az átkozott visszhangok. A pokolba velük! Felkeltem és kimentem. Sehol semmi. Vagy talán mégis? Az egész Aréna táncot járt. Ikky, meglátva a tutaj fenekét, bizonyára megfordult, és ismét lefelé indult. A víz bal felől fehér volt, és valósággal forrt. A kábel végtelen spagettije forrón siklott a mélység gyomrába. Egy darabig még álldogáltam a fedélzeten, aztán sarkon fordultam és bementem. Két óra hosszat kutyául éreztem magam. De még kettőnek kellett elmúlnia, hogy egészen magamhoz térjek. - Már hat a kábítószer. - Aha. - Mi lehet Miss Luharichcsal? - Mi lenne? - Biztosan félhulla már. - Meglehet. - Csinálj már valamit! - ő akarta. Számolhatott azzal, hogy ez is megtörténhet. Hát most megtörtént. - Szerintem te ki tudnád húzni. - Szerintem is. - Szerinte is. - Csak kérnie kell. Ikky bódultan lebegett, harminc öl mélységben. Megint sétálni mentem, és véletlenül éppen a csúszka mögött haladtam el. - Carl, jöjjön be! - szólított meg Jean. Nem nézett rám. Aha, szóval így állunk, te Picasso-szemű! Hisz ez kész összeesküvés... - Ez parancs? - Igen... dehogy! Kérem. Berohantam, és rápillantottam a képernyőre. Ikky felfelé tartott. - Toljam vagy húzzam ? Csak rátettem a kezemet az orsóra, és a szörny jött engedelmesen, mint egy kiscica. - Most már maga döntsön - mondtam.

105

Tízölnyi mélységben Ikky megmakacsolta magát. - Hagyjam játszani? - Ne! Felfelé tekercselt - már csak öt ölre volt, aztán négyre... Kettőnél bekapcsolta a nyúlványokat, amelyek megragadták a bestiát. Azután jöttek a fogócsáklyák. Kívülről hangzavar hallatszott, lámpák villantak. A legénység megpillantotta Ikkyt. Megkezdődött a küzdelem. Jean keményen tartotta a kábeleket, felemelte a fogó-csáklyákat... Ikky csak jött egyre feljebb. Még két láb, és a fogócsáklyák tolni kezdték felfelé. Kiáltások hangzottak, és gyors léptek dobogása. Nyaka úgy imbolygott előttünk, mint óriási futóbab indája a szélben, válla zöld hegycsúcsként egyre magasabbra nőtt. - Milyen hatalmas, nézze, Carl! - kiáltotta Jean. És csak nőtt, nőtt, növekedett hátborzongatóan. - Rajta! Ekkor letekintett - így nézhetett le egykor legrégibb őseink istene a Földre. Agyamban gúnyos nevetés zúgott, félelem és szégyen kavargott bennem. Lehet, hogy Jeanben is? - Rajta hát! Felnézett és látta, a pokol rögtön elszabadul. - Nem tudom! És most átkozottul egyszerű lett minden. Hol volt már az a nyúl! Kinyújtottam a kezem. Aztán mozdulatom félbeszakadt. - Tolja maga. - De amikor nem megy. Neked kell végezned vele. Tedd meg, Carl! - Nem. Ha én, akkor egész életedben azon rágódsz, hogy magad is megtehetted volna. Eladnád a lelkedet is, csak hogy megtudd. Mert mi egyformák vagyunk, és magam is így jártam. Hát tudd meg inkább most! Mereven bámult maga elé. Megragadtam a vállát. - Képzeld, hogy én vagyok az ott - segítettem -, az a zöld tengeri kígyó, az a gyűlöletes, óriás szörnyeteg, aki az életedre tör. Hatalmában áll. Nyomd meg már azt a fecskendőt! Keze a gomb felé mozdult, aztán visszarándult. - Rajta! Megnyomta. A padlóra eresztettem ernyedt testét, és elvégeztem Ikkyn, ami még hátra volt. Jó hét óra múlva ébredtem, az Aréna hajtócsavarjának a csikorgására. Egyenletes ritmusban lapátolta a vizet. - Beteg vagy - jegyezte meg Mike. - Hogy van Jean? - Ugyanúgy. - Hol van a bestia ? - Itt. - Jó - fordultam a másik oldalamra ezúttal nem úszta meg. Hát így történt. Senki sem születik csaliembernek, nem bizony, de a szférák nászdalt zengenek annak, aki egy igazi tengeri szörnyet ad ajándékba a menyasszonyának. KOVÁCS GÉCZI JUDIT FORDÍTÁSA

106

107

FAZEKAS LÁSZLÓ

Nyolc óra oxigén

Költőt vigyetek fel az űrbe, tegyétek ki a halott birodalomban nyolc órára elég oxigénnel, a csillagoltó sötétben örökkévalóságot teremt. (AZ ELSŐ ÓRA) Anyám méhében még: szkafanderemben érzem a dús, lüktető áramot. Táplál az oxigén, vérereimben a tűnt világ: a Föld nyomot hagyott. Itt semmi sincs, csak én. Nyolc óra oxigén. Egyedül vagyok. (A MÁSODIK ÓRA) Már vége. Földi életem lezárult. Anyám a Föld volt. Volt. Már kivetett, megszült az űrre, lebegő sötétre. Nyolc órát kaptam nyolcvan év helyett. Sötét. A Föld! Anyám. Nem fáj, csak a hiány. Nyomot se hagyok. (A HARMADIK ÓRA) Nincs fény, irány, nincs semmi itt köröttem, magam vagyok az alany és a tárgy. Szívem dobog, tüdőm piheg, az ujjam a semmibe bök. Kihuny itt a vágy. A semmiben magam, ezt vizsgálhatom: csontom, bőröm, hajam. (A NEGYEDIK ÓRA) Most értem meg, mi is az: megszületni s elmúlni máris, mert ama pokol a semmiség a szörnyű végtelenben, nem hely, nem ország, épp ott van, ahol. Hol is vagyok? Sehol. Holt birodalom ez, amaz ős Seol. (AZ ÖTÖDIK ÓRA) De itt vagyok, hűs óceánnyi csepp, bebörtönöz a mindenség hiánya. Itt én vagyok az ős, felnőtt jelen é s a jövő kipergő fia-lánya. Ha sehol, úgy legyen. Egymagam vagyunk a világegyetem.

(A HATODIK ÓRA) Lebegtetem a végtelen valót: tűzfényt és hőt, elemek őskohóját, lüktető plazmát, oszló sejteket, tenger tudást, a tér-idő hajóját. Egész világ, ha én. Teljesség vagyok Nyolc óra oxigén. (A HETEDIK ÓRA) Mert eljön egyszer, bábomat kibontja, megfejti titkom, agyredőimet távol jövőnek ama hős hajósa és felkutatja testvéreimet. Nem veszhet el, mi van, mi volt, nyomot hagy az űr zugaiban. (A NYOLCADIK ÓRA) Ha őket nem, a nyomokat kiássa hamu alól, kőzetek mélyiből, és fennmarad a Föld minden tudása örökké - míg a kozmosz összedől. Költőt vigyetek fel az űrbe, tegyétek ki a halott birodalomban nyolc órára elég oxigénnel, a csillagoltó sötétben örökkévalóságot teremt.

0 109

KURT VONNEGUT

A SCIENCE FICTION Évekkel ezelőtt Schenectadyben dolgoztam a General Electricnél, egyéb se volt körülöttem, csak gépek meg gépötletek, így hát írtam egy regényt, emberekről meg gépekről, amelyben gyakran a gépek maradtak fölül, és az emberek húzták a rövidebbet, ahogy az már a gépekkel lenni szokott. (Utópia-14 volt a címe, azóta is kiadták újra, keménykötésben meg paperbackben is.) Aztán a kritikusoktól megtudtam, hogy Science fiction író vagyok. Nekem erről addig fogalmam sem volt. Én azt hittem, az életről írom a regényt, azokról a dolgokról, amelyeket óhatatlanul látnom és hallanom kellett Schenectadyben, egy nagyon is valóságos városban, amely most így furcsa módon a fantázia birodalmába került. Azóta is egyfolytában fejfájósan kuksolok a Science fiction feliratú iratrendező fiókban, és nagyon szeretnék kimászni belőle, különösen amióta annyi komoly kritikus nézi rendszeresen vizeldének. A jelek szerint az ember úgy kerül ebbe a fiókba, hogy észreveszi a technikát. Makacsul tartja magát az a hiedelem, miszerint tiszteletre méltó író éppúgy nem értheti meg, hogyan működik egy hűtőszekrény, mint ahogy nem lehet úriember, aki barna öltönyt visel a Cityben. Lehet, hogy ez a főiskolák bűne. Az angol szakos diákokat - ezt tudom - arra inspirálják a főiskolákon, hogy gyűlöljék a kémiát meg a fizikát, és legyenek rá büszkék, hogy nem olyan unalmasok, szolgalelkűek, humortalanok és háborúpártiak, mint a mérnökhallgatók az udvar másik oldalán. Márpedig legnagyobb hatású kritikusaink általában ilyen angol szakos diákok voltak, és mind a mai napig fintorognak a technikára, így aztán természetes, ha megvetik a Science fictiont is. Vannak viszont, akik imádják, ha sci-fi írónak minősítik őket, s akiket megrémít az a lehetőség, hogy egy szép napon esetleg egyszerűen olyan közönséges novellistának vagy regényírónak fogják tartani őket, akik egyebek közt a technika és a tudományos kutatás eredményeiről is szót ejtenek. Őket boldoggá teszi a status quo, mert a kollégáik szeretik őket, úgy, ahogy állítólag a régimódi nagycsaládok tagjai szerették egymást. A sci-fi írók gyakran találkoznak, dicsérik és vigasztalják egymást, húszoldalas, sűrűn gépelt leveleket irkáinak egymásnak, elérzékenyülve koccintgatnak, és így vagy úgy millióféle szív-fájdalmat és mulatságot osztanak meg egymással. Futottam én is köztük egy kicsit, igazán jószívű és mulatságos fickók, de most mégis őszintén ki kell jelentenem valamit, amitől a plafonra fognak ugrani: a sci-fi írók társas lények. Klubot alkotnak. Ha nem élveznék annyira, hogy megvan a maguk saját, külön bejáratú bandája, nem létezne az a kategória, hogy Science fiction. Imádnak hajnalig fennmaradni és elvitatkozni a nagy kérdésen: „Mi a science fiction?" Kábé ugyanennyi

110

A SCIENCE FICTION haszna volna annak a vizsgálódásnak, hogy: „Mi az, hogy Jávorszarvasok? És mi a Keleti Csillag Lovagrendje?"* Nos, ha nem volnának különösebb cél nélküli társadalmi tömörülések szürke és unalmas lenne a világ. Sokkal kevesebb lenne a mosoly és kábé századannyi a publikáció. És egyet meg kell hagyni a sci-fi kiadványokkal kapcsolatban: ha valaki csak egy icipicit tud írni, valószínűleg leközlik. A magazinok aranykorában!, nem is olyan régen, akkora volt a kereslet mindenféle reménytelen szemét iránt, hogy fel kellett találni a villamos írógépet. Mellesleg ez adta a pénzügyi alapot ahhoz, hogy elmenekülhessek Schenectadyből. Boldog idők! Most már azonban csak egyetlen magazinfajta van, ahol egy locsogó diáklányt is tüstént elismernek írónak. Találják ki, miféle! Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a sci-fi magazinok és regények lektorainak nincs ízlésük. Szó sincs róla, van ízlésük, és olykor-olykor magam is hozzájuk fordulok. Akiket ezen a téren nyugodtan vádolhatunk ízléstelenséggel - azaz tulajdonképpen nem is annyira ízléstelenséggel, inkább gyermetegséggel -, azok 75 százalékban az írók és 95 százalékban az olvasók közül kerülnek ki. A „mosdatlan többséget" nem bizsergetik meg az érett, felnőtt kapcsolatok - még a gépeket illetően sem. Amit a természettudományokról tudnak, azt 1933-ig teljes egészében közölte már a Popular Mechanics. Amit a politikáról, a köz-gazdaságtanról és a történelemről tudnak, az megtalálható az Information Please Almanac 1941 es kötetében Amit pedig a férfi és nő közötti kapcsolatról tudnak, az főleg a Jancsi és Juliska „fehér" és pornográf változataiból származik. Valamikor tanítottam egy darabig nem egészen hétköznapi gyerekeket egy nem egészen hétköznapi iskolában. A fiúknak olyan volt a sci-fi, mégpedig a világon mindenféle sci-fi, mint macskának a valériána. Nem tudták az egyik történetet a másiktól megkülönböztetni, szerintük mindegyik klassz volt és frankó. Azt hiszem, újdonság volt nekik a képek nélküli képregény, de elsősorban az olyan jövők ígérete vonzotta őket, amelyekkel úgy, ahogy voltak, el tudtak volna boldogulni. Legalábbis főtörzsőrmesterek lehettek volna ezekben a jövőkben, úgy, ahogy voltak, a pattanásaikkal, a szüzességükkel, mindenestül. Fura dolog, de az amerikai űrprogram nem izgatta őket. És nem azért, mert túlságosan felnőtt dolog volt számukra. Ellenkezőleg, elbűvölő módon tisztában voltak vele, hogy ugyanolyan botfülű serdülők pénzelik és hajtják végre, mint ők maguk. Egyszerűen realisták voltak: • Az 1920-1940 közötti időszakban Amerikában népszerű és elterjedt, külsőségekben, szertartásokban a szabadkőművesekhez hasonló, de gyakorlatilag ideológia nélküli társadalmi klubok, „páholyok”

111

A SCIENCE FICTION kételkedtek benne, hogy valaha is le fognak tudni érettségizni, és tudták, hogy csak az az ürge remélheti, hogy beveszik a programba, akinek legalább természettudományos baccalaureatusa van, de az igazán jó állásokat a tudományok doktorai kapják. Mellesleg: a legtöbben leérettségiztek. És most sokan közülük vígan olvasnak olyan jövőkről, jelenekről, sőt múltakról, amelyekkel senki nem tud elboldogulni. Kedvenceik az 1984, A láthatatlan, a Bovaryné. Különösen Kafkáért lelkesednek. A sci-fi zászlóvivői erre esetleg azt válaszolhatják: „Haha! Orwell és Ellison, Flaubert és Kafka is sci-fi írók!" Gyakran mondanak ilyeneket. Még olyan futóbolondok is vannak, akik Tolsztojt is ki akarják sajátítani. Olyan ez, mintha én azt állítanám, hogy minden híres ember alapvetően a Delta Upsilon diákszövetséghez tartozik - történetesen ez az én diákszövetségem akár tud róla, akár nem. Kafka kétségbeesetten boldogtalan D. U. lett volna. De ide figyeljenek - még valamit a szerkesztőkről, az antológia összeállítókról és a kiadókról, akik a sci-fi függetlenségét és elevenségét őrzik: ők egytől egyig briliáns, érzékeny és tájékozott emberek. Azok közé a ritka és becses amerikaiak közé tartoznak, akiknek a fejében édesdeden ölelkezik össze C. P. Snow két kultúrája. Azért közölnek olyan sok rossz írást, mert jót nehéz találni, és mert úgy érzik, kötelességük minden írót bátorítani, akármilyen rémesen is ír, akinek van bátorsága a technikát belevinni az emberi egyenletbe. Becsületükre válik. Ők életerős képeket szeretnének kapni az új valóságról. És időnként kapnak is. Náluk jelennek meg a legrosszabb írások Amerikában, nem számítva a pedagógiai folyóiratokat, de a legjobbak egy része is. Egypár igazán kitűnő elbeszélést is tudnak szerezni alacsony honoráriumaik és éretlen olvasóközönségük ellenére, mert van néhány jó író, akinek mindig ez a mesterséges kategória, ez a Science fiction címkéjű iratrendező fogja az otthont jelenteni. Ezek az írók maholnap öregemberek lesznek, és megérdemlik, hogy nagynak nevezzük őket. Nincsenek is minden megtiszteltetés híján. A klub folyton ünnepli őket. És szereti is. A klub fel fog oszlani. Minden klub feloszlik előbb vagy utóbb. És a „főáramban" - ahogyan a sci-fi klub nevezi az iratrendező fiókján kívüli világot - egyre több és több olyan író lesz, aki szerepeltetni fogja a technikát meséiben, és legalább annyi tisztelettel fog bánni vele, amennyi minden történetben kijár a gonosz mostohának. Ha már olyan novellákat írunk, amelyekben gyenge a dialógus, a motiváció, a jellemzés és a józan ész, nem árt, ha keverünk beléjük egy kis kémiát vagy fizikát, esetleg némi boszorkányságot, aztán elküldjük őket a sci fi magazinoknak. SZILÁGYI TIBOR FORDÍTÁSA

112

FAZEKAS LÁSZLÓ

A képzelet realitása BORIS EIZYKMAN: SCIENCE FICTION ET CAPITALISME - CRITIQUE DE LA POSITION DE DÉSIR DE LA SCIENCE, REPÉRES MAME, 1 973.

Eizykman könyve egy Kiindulópontok (Repéres) című, több ágú sorozat egyik darabjaként jelent meg 1973-ban Párizsban. A sorozat másik két ága: Gazdasági kiindulópontok. Nyelvészeti kiindulópontok. Eizykman könyve a Társadalom-tudományi ideológiai kiindulópontok című sorozat egyik darabja. Nem vállalkozhatom a kiadványsorozat világnézeti és politikai elhelyezkedésének jellemzésére, a szerzők neve - mint Eizykmané is - a magyar olvasók előtt ismeretlen. A sorozatok egyes darabjainak címéből azonban, ezenkívül éppen Eizykman tanulmányának ismeretéből, annyit állítani merek, hogy a sorozat általános és alapirányzata -,s ebbe Eizykman könyve is beletartozik - antikapitalista, antiimperialista. Közelebbi meghatározásra nem mernék vállalkozni. Eizykman könyve nem csupán a Science fiction minden részletére kiterjedő ismeretén, hanem a science fictionnel foglalkozó elméleti irodalom feldolgozásán és kritikai értékelésén is alapszik. Olyan szerzők alapvető műveire hivatkozik folyamatosan, sokszor csupán néhány szavas idézettel vagy utalással, mint pl. Lovecraft, Van Vogt, Korzybski vagy Borges, akik nálunk szinte teljesen ismeretlenek. Ezen elméleti írók munkásságát ismertnek véve elemzi a Science fiction rendkívül gazdag és sokrétű anyagát, a science fictionben megnyilvánuló társadalmi, világnézeti, lélektani motivációkat. Elemzései számunkra gyakran légüres térben lebegőnek tűnhetnek, mert sem az elemzett művet, sem a műben megnyilvánuló jelenség kapcsán kifejtett elméleti eredményeket nem ismerjük. Nálunk a science fiction számos jelentős alkotása még nem látott napvilágot, a science fiction elméletével, esztétikájával foglalkozó irodalom pedig szinte hangot sem kapott. Kritikusaink, esztétáink, irodalomtörténészeink nem foglalkoztak a science fictionnel, pedig - s erre Eizykman könyve is bizonyítékot szolgáltat - az irodalomnak ez az új jelenségcsoportja megérdemelné a figyelmet.

1. A tudomány vágyálma

Tudomány és vagy illetőleg álom - hogyan kerülnek ezek a fogalmak egymás mellé? A tudomány általában, még pontosabban a természet-tudomány (science) és a képzelet, fikció (fiction), amely szépprózai elbeszélést, regényt is jelent, mintha ellentmondó, egymással összeférhetetlen fogalmak volnának. Valóban így lenne? Próbáljunk meg feleletet adni erre a több ágú, sok csapdát és buktatót magában rejtő kérdésre. Induljunk el először a fikció a képzelet felől. Létezik, létezhet-e olyan képzeletbeli, képzelet szülte tárgy, amely teljesen független a valóságtól, helyesebben a mindennapi, érzékek szülte képzetekben megformálódó tapasztalatoktól? Más szóval: volt-e, van-e, lesze olyan vágy, melynek a tárgya független a bennünket körülvevő, érzékeinken keresztül tudatunkig jutó valóságtól? Anélkül, hogy mélyen fekvő és szövevényes filozófiai és lélektani problémákba mennénk bele, könnyen belátható, hogy a képzelet és a vágy csak a mindenkori érzékelt, tapasztalt, tudatosodó valóság elemeire, ezeknek az elemeknek a kombinációjára, továbbfejlesztésére épülhet. A másik oldalról: mindig az érzékelésre, tapasztalásra épült képzeletből, vágyból születik meg a megismerés további folyamata, s nyilvánvaló, hogy maga az emberré válás is erre alapozódik. A jövő elképzelése, vagyis az a fantáziakép, lehetséges állapot, amelyet az emberré váló lény a jövőről alkot, képzel magának, amelyre tehát vágyik (vagy amit elkerülni szeretne), hívja létre benne a megismerés képességét, a megismerés vágyát. Végül is a megismerés, a tudatosulás, a tudás nem önmagáért való, a benne mozgatóerőként szereplő képzelet és vágy a jövő valóságát képviseli. Nem kelthet ellenérzést, ha a megismerés vágyáról, sőt továbblépve, a megvalósítás vágyáról vagy a valóságot anticipiáló, sőt létrehozó képzeletről beszélünk. Ezek után - a látszólagos logikai ellentmondást dialektikus módon eloszlatva megállapíthatjuk, hogy a megismerés, a tudás, sőt a tudomány hátterében, mintegy mozgatóerőként a teljes emberi-társadalmíkozmikus élet vágya húzódik meg. A látszat bármennyire ellentmondani akarna is ennek, a képzelet és a vágy motívumai adnak értelmet a megismerésnek, a tudománynak, és megfordítva:

képzelet és vágy nélkül nincs megismerés, nincs tudomány. Persze a Science fiction esetében másról is szó van. Egyfajta jövőt sürgető türelmetlenségről, amely nem elégszik meg azzal, hogy a tudományt mozgató képzelet és vágy lassan, a megfelelő módszerekkel kidolgozza, azaz hosszan tartó modellezésés kísérletezés után előbb matematikaí-fogalmitársadalmi elméletekbe rendezve s végül különböző - sokszor rendkívül problematikus áttételekben megvalósítja a teljes embert, a tökéletes társadalmat, hanem sajátos művészi, itt most elsősorban irodalmi eszközökhöz nyúlva anticipiálja ezt az eredményt. A már kézzelfogható tudományos eredményekből kiindulva, azokat alapul véve előreszalad, előlegez, utópiát alkot. Ez az utópia: a tudomány vágyálma.

2. A betöltetlen vágy A teljes élet iránti vágy társadalmi és történeti értelemben mindig csak részleges, helyesebben megközelítő kielégítésben részesül (egyénileg persze a teljes vagy teljesnek vélt megvalósulások lehetősége is fennáll). Ha ezt az állítást részletesen ki akarnánk fejteni, és megfelelő társadalom-történeti anyaggal alá is akarnánk támasztani, súlyos filozófiai és történelmi bonyodalmakba keverednénk, annál is inkább, mert ismereteink hiányosságait még a lehetséges interpretációk tarkasága is komplikálná. A tétel érvényessége azonban a ma embere szemében kétségbevonhatatlannak tűnik, nemcsak a társadalmukat most építeni kezdő, tudatosodó népeknél, hanem elsősorban a kapitalista világrendszeren belül, sőt még a kommunizmus felé haladó szocialista társadalmakban is. Témánk, a Science fiction irodalom, döntő túlsúllyal a kapitalista társadalomra korlátozza figyelmünket, különösen ha a műfaj kereteit „a betöltetlen vágy" irodalma irányában tágítjuk ki. Ha lemondunk tételünk dokumentálásáról, amint ez jelen kereteink és lehetőségeink alapján szükségesnek látszik, inkább azt kell megvizsgálnunk a számtalan differenciált változat elhanyagolásával, hogy milyen alapvető magatartások jelentkeznek az európai irodalomban a teljes élet iránti betöltetlen vágy tárgyában. Itt szükségszerűen a tipológiához kell folyamodnunk, de a tipológiák sokaságában is valami általános érvényű egységet kell teremtenünk. Ha bele tudunk nyugodni ebbe a

szinte vulgarizáló leegyszerűsítésbe, kétféle alapmagatartást figyelhetünk meg. Az egyik a klasszikus magatartás, amely a részlegesen kielégülő vágy valóságát is csodálatos egységnek, az elképzelt és a lehetséges tökéletességeket magában rejtő megvalósulásának látja Szemét elfordítja a sötét múltról és a bizonytalan, vakító fényekben sugárzó jövőről, s igyekszik a jelent kielégítő adottságnak, a vágy betöltöttségének venni, megkeresni benne a szépet, jót és igazat, a minden eddiginél teljesebb és tökéletesebb embert. A másik a romantikus magatartás, amely pillanatról pillanatra rossz közérzettel fészkelődik a jelenben, lehet, hogy átmeneti célokat talál a múltban (közeliben vagy a távoliban), lehet, hogy vonásokat igyekszik adni a holnapnak (vagy a holnapon túli távolabbi jövőnek), de végül képtelen megnyugodni máshol, minta meghatározatlan, koordinátákon kívüli jövőben, valami sehol-sincs világban. A romantikusban a vágy minden közbeeső vagy megelőző állomást átívelve a végtelenbe feszül, s mivel a vágy görcsösen feszíti egész lényét, szubjektívvé, irracionálissá, fantasztává válik. A jelenben követeli meg a teljesség utópiájának megvalósulását - mindenáron. Ennek az alapmagatartásnak az európai irodalomban legfőbb előkészítője Rousseau (1712-1778), akit Eizykman De Sade-dal (17401814) együtt a beteljesületlen vágy utópistájának, vagyis a science fiction nagy elődének tesz meg.

3. Elidegenülés és libidó Igyekeztünk bemutatni, hogy Eizykman a science fiction kifejlődését és jogosultságát a tudomány és a vágy, a jelen reális ábrázolása és az utópia ellentétei bői, a klasszikus és a romantikus magatartás szembefeszüléséből fejti ki, elsősorban Rousseau és De Sade utópizmusát tekintve a műfaj ősének. De szerzőnk ennek az elsősorban XX. századi irodalmi jelenségnek mélyebb, tudományos alapjait is rekonstruálja, amikor a marxi elidegenülés és a freudi libidó fogalmaiban rejlő elemzéseket állítja tanulmányai tengelyébe. Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratokban (1844) az ember egyetemességét abban látja, hogy az ember az egész természetet saját szervetlen testévé teszi, élettevékenységének ilyetén folytatásában rejlik nembeli jellege. Tudatos élettevékenysége különbözteti meg az állattól, hiszen az ember közvetlen fizikai

114

szükségletétől függetlenül is termel, sőt csak így termel igazán, s így az egész természetet újratermeli. A munkás azonban annál olcsóbb áruvá lesz, minél több árut hoz létre. A dolgok világának értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése. A munka nemcsak árukat termel - önmagát, a munkást is mint árut termeli. A tárgy, amelyet a munka termel: a termék mint idegen lényeg, mint a termelőtől független hatalom lép szembe a munkással. A munka tárgyiasulása, a munka megvalósulása a munkás megvalótlanulásával, a tárgyiasulás a tárgy elvesztésével jár együtt, és szolgaságot jelent a tárgy igájában. Így válik az elsajátításból elidegenülés, külsővé, idegenné válás. Az elidegenült munka nembeli életétől szakítja el az embert, az ember nembeli élete puszta eszközzé válik. Ebből következik embernek embertől való elidegenülése is. Freud idegorvosként a neurózisok, az emberi ideg- és ösztönélet betegségei felől indult el, s műveiben többször és ismételten kifejti lényegbevágóan és részletezően is e lelki torzulások okát: az énösztön és a szexuális ösztön (libidó) konfliktusait. A tudományos eredményekre épülő racionális társadalmakban az önfenntartásra és önkifejtésre törő ösztön alkalmazkodni kényszerül az ott adott „realitások"-hoz s az esetek többségében a háttérbe, a tudattalanba szorítja, pervertálja az önnönmagát felülmúló, önmagán túllépő, a tárgy, a világ felé irányuló, a legtágabban értelmezett ösztönt, a libidót. Ez az elnyomás, visszafojtás, pervertálás a neurózisok kútforrása. Az elidegenülés és a visszafojtott libidó neurózisai révén azonban lelepleződik a kapitalista világszemlélet (Freudnál inkább csak homályosabban a tudományos racionalista világszemlélet). Az elidegenedés megkérdőjelezi az ember nembeli jellegét, helyesebben megfosztja az embert éppen e leglényegesebb vonásától. A neurózis elveszi az embertől önmagán, zárt énjén túlmutató, tárgyra irányuló ösztönét, a libidót, így végképp önmagába zárul a neurózisban. Ellen kell hát állni annak a „realitásának, mely ilyen csonkításokhoz vezet. Fel kell bontani a kapitalista világ teremtette szövedéket, e világ tér-idő koordinátáit annak érdekében, hogy egy másik realitás meghatározhatóvá váljék.

4. A science fiction lázadása A Science fiction nem ad mindig közvetlen kritikát a kapitalizmusról, nem mindig fejeződik ki benne közvetlenül politikai-világnézeti

115

tartalom, nem mindig ösztönöz vagy buzdít a harcra a kapitalista rend ellen. Lázadása sokkal inkább abban nyilvánul meg, hogy a tér-idő mindennapi realitását felbontja, ellenkező előjellel ellátva irreálisnak mutatja, bemutatja esetleges, önkényes voltát, ezzel dekonstruálja vagy legalábbis megkérdőjelezi. Lázadását az ember nembeliségének visszavétele, a kapitalizmus detronizálásának vágya irányítja, s végső célja nem más, mint felvázolni a jövő realista utópiáját. Végül próbáljuk meg az itt (Eizykman alapján) felvetett szempontok szerint csoportokba szedni a science fiction ma már szinte végtelennek tűnő típusait. A rosszhiszeműség és a cinizmus nem hiányzik a science fictionből sem, és nem is csupán a fércművek esetében. Vannak könyvek, melyekben a tudományosan megalapozott fantasztikum csak arra való, hogy az izgalmas olvasmányra vágyó olvasó érzékeit felcsigázza. A lényeg külső megjelenési formája a banális, érzelmes, kalandos történet, mely a kapitalizmus megkettőzését adja a fantasztikumban, ezzel voltaképpen a kapitalizmus vágyálmát teljesítve be, hogy ti a téren és időn túl is mindig újra fog éledni. Erre a sok közül a legfrappánsabb példa S. Martel L'Adieu aux Astres (Búcsú a csillagoktól) című műve, továbbá C. L. Moore Shambleau-ja, R. Matheson Je suis une Légende (Legenda vagyok) és M. Moorcock Voici 'Homme (íme, az ember) című műve. Az antiutópiákban többnyire a kapitalizmus legfelső és szélsőséges változatainak, az imperializmusnak és a fasizmusnak a jövőbe helyezett továbbfejlesztését kapjuk, mintegy óvásként, figyelmeztetve a jelenben már meglevő tendenciák veszedelmeire. A két legismertebb antiutópia A. Huxley A Brave New World (Szép új világ) és G. Orwell 1984 című műve. Idetartozik R. Bradbury Fahrenheit 451 című könyve is, melyben a könyvek elpusztításával a gondolkodás uniformizálása jellemzi a fasizmus tudomány-és művészetellenességét. Az antropocentrizmus kritikáját adó művekben, noha rendszerint más lények, pl. különböző állatok, androidok vagy távoli bolygók idegenszerű lényei jelennek meg, és az emberi szempontokat relativizálni igyekeznek, mégis szükségszerűen végül mindig az emberit fedezzük fel a nem emberiben. Erre a legjobb példákat C. D. Simák munkásságában találjuk: Demairt les Chiens (A város). De Temps á Autres (Mások ideje). Egyik regényében a

kutyák, a másikban az androidok szorítják vissza az embert. A tér-idő legyőzése már a múlt században megjelenik a kábítószerek irodalmi hatásait megfogalmazó művekben, de valójában csak most, az összes technikai és lelki csodát felvonultató szupergalaktikus utazásokat leíró science fictionben valósul meg. Itt Baudelaire Les Paradis artificiels (Mesterséges paradicsomok) és De Quincey Les Confessions d'un Opiomane anglais (Egy angol ópiumevő vallomásai) című művét említi Eizykman előzményként. Az idetartozó művek közül R. Silverberg La Maison à mi-che-min (Ház a félúton), F. Brown Martiens go home (Marslakók, menjetek haza), A. Bester Terminus les Etoiles (A csillagok vége) és N. Barret Jr. Les Rhezin de la Kohler (A harag gyümölcsei) című műveit elemzi. A halhatatlanság titka témájának nagyon sokféle felfogásával találkozunk. Itt is jelentkezik az imperialista paranoia, amennyiben a gazdagok számára lehetővé válik a technikai eszközökkel megvalósított túlélés, illetve a halhatatlanság. Van azonban fordított előjelű ábrázolás is, melyben a probléma éppen a halál jogának megtagadása. Az embert megfosztják saját halálától. Másfajta felfogásokban, noha nem isteni kegy révén, mégis mintha a misztikum elevenedne újra, mert ezek a halált az élet szakaszos, pulzáló ritmikájának igyekeznek feltüntetni. Itt Eizykman elsősorban Gilgames asszír-babilóniai mitológiai történetét említi, mint amelyben a halhatatlanság isteni kegyként jelenik meg, szó sincs tehát arról, mintha ebben a történetben valóban a science fiction több évezredes előképét láthatnánk. A halállal kapcsolatos imperialista paranoia megnyilatkozására C. Smith La Mère Hitton et ses Chatons (Hitton mama és a cicái) című könyvét idézi szerzőnk. Itt az uralkodó osztály tagjai az élet szérumának monopolistái. Egy adag szérum további negyven évre biztosítja az életet. Végeredményben tehát a halhatatlanság titka itt áruvá lett. A további példák: A. C. Clarké La Cité et les Astres (A város és a csillagok) és Royaumes d'Ombre et de Lumière (Az árny és a fény birodalma), valamint R. Zelazny L'llle des Morts (Halottak szigete). Van Vogt La Maison éternelle (Az örökkévaló ház). Nem kevés az úgynevezett hátráló utópiák száma sem, melyekben az emberiség bizonyos veszedelmek elkerülése érdekében pl. más bolygóra költözik, vagy amelyekben az elkerülhetetlen pusztulás, pl. atompusztulás után a túlélők új, primitívebb életet kezdenek.

Eizykman itt elemzi A. Penshin Rite de Passage (Az átmenet mítosza), J. Brunner La Conquête du Chaos (A káosz legyőzése), T. Post Le Secret de la Planète des Singes című filmjét, amely P. Boulle A majmok bolygója című regénye alapján készült, valamint W. Tenn Des Hommes et des Monstres (Emberek és szörnyek) című művét. Végül szép számban találkozhatunk olyan művekkel is, melyekben a gondolat, a képzelet mindenhatósága valósul meg. Az itt megjelenő lények, esetleg jövőbeli emberek, nincsenek alávetve a mi - ma reálisnak tartott - világunk törvényszerűségeinek; a mai ember úgy látja őket, mint akik számára minden lehetetlen lehetséges. Ennék talán leghíresebb példáját idézi és elemzi Eizykman F. Brown Martiens go Home című regényét, melyet az író 1955-ben írt, s amely 1964-ben játszódik. A marsbeliek nincsenek alávetve a földi realitásnak, bármikor ott teremnek, ahol akarnak, a háromdemenziós tér számukra nem létezik, táplálkozniuk, aludniuk nem kell, sebezhetetlenek, sérthetetlenek, vágyaiknak, kívánságaiknak semmi sem állhat ellent, áthatolnak a legsűrűbb anyagon is. A tudomány módszereivel teljesen megmérhetetlennek és meghatározhatatlannak bizonyulnak, nincsenek különálló egyedeik, egyszerre van meg bennük az egység és a többség. A mindenhatóságnak sokféle változata van, pl. a különböző testrészek, szervek kicserélhetősége R. Sheckley Transfert Stellaire (Csillagközi vándorlás) című művében. Az abszolút telepátia, a tudattalan szondázása, a test, a szervek és az anyag, sőt a lelki és kozmikus energia teljes birtokbavétele pl. Van Voght műveiben. Mások testének megszállása és felhasználása D. Reddnél és szintén Van Vogtnál. A gépek animációja, pszichikummal való ellátása pl. J. Jakes Prospection (Talajkutatás), R. Silverberg - A. Mc-Caffrey Le Vaisseau qui chantait (A hajó, amely énekel) című művében. A gépek titkának telepatikus kifürkészése H. L. Gold L'Homme qui comprenait les Machines (A gépeket megértő ember) című munkájában. Összefoglalásként csak annyit: a tudomány vágyálma, a teljes realitás a science fiction lázadásában a képzelet realitására redukálódott. A science fiction a teljes emberi élet vágyának létjogosultságáért emel szót a kapitalizmusban, s ezzel résztvevőjévé válik a kapitalizmus detronizációjának. Részvétele nem közvetlen, de hozzájárul az új realitás megteremtéséhez, melyben a kapitalizmus realitása már illúzióvá válik.

116

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Jókai Mór, a tudós fantaszta

A magyar tudományos-fantasztikus irodalom mindig Jókait vallotta ősének és mesterének. Most, Jókai Mór születésének százötvenedik évfordulóját ünnepelve, örömmel figyelhetjük, mennyire „divatba jött" Jókai. íróink jó része szemérmesen megvallja, hogy tulajdonképpen mindig is szerette Jókait, mindenki visszaemlékezik romlatlan ifjúságára, amikor Jókaitól tanult érezni, érteni, világot és embereket látni, sőt tőle tanult - a magyar nyelv szépségein kívül - számtalan olyan idegen szót, amellyel azóta is baráti kapcsolatban van... Dr. Orbán László kulturális miniszter az MTA emlékülésén hangsúlyozta, hogy a Jókai-hősök fontos szerepet játszanak ma is a szocialista embereszmény kialakításában. Az olvasásszociológiai felmérések tanúsága szerint Jókai népszerűsége változatlan: az olvasmánylistán első helyen szerepel. Nem szoktunk ennek feltétlenül és maradéktalanul örülni: azt szeretnénk, ha a XX. századi világkép és életérzés kifejezői kerülnének az élre. Jókai Mór már életében kivívta magának azt a rangot, amelyet máig változatlanul őriz; a tudományos-technikai forradalom időszakában azonban tragikus lehet az a késettség, amellyel az átlagolvasó felzárkózik az új eredményekhez, eszmékhez, életideálokhoz: magához a realitáshoz. Jókai az egyetlen magyar prózaíró, aki valóban áttörte - ismét már saját életében - a nyelvi határokat. Dr. Cushing, a londoni egyetem magyar irodalom professzora egy beszélgetés során elmondta, hogy nagyanyja szenvedélyes olvasója volt

117

Jókainak - angolul, és azt sem igen tudta, milyen nemzetiségű is volt Jókai Mór. „Hiszen Jókai nem is annyira magyar, mint európai romantikus író volt"-tette hozzá Dr. Cushing. Jókai európaisága és magyarsága persze szétválaszthatatlan, ugyanúgy, ahogyan keverten jelentkeznek munkáiban a realista és romantikus vonások. Egy időben mereven elutasítottuk még a haladó romantikát is, annak ellenére, hogy az ún. forradalmi romantikát kedvezően értékeltük. Ma már világosabban látjuk, hogy Jókai romantikája egy hatalmas írói eszköztár csúcsteljesítménye. Jókai neve nem a mai sekélyes lektűr-irodalom védőpajzsa kell hogy legyen, ellenkezőleg: a mai íróknak el kell tanulniuk, hogyan lehet érdekesen, szórakoztatóan, izgalmasan írni, hogy minél nagyobb olvasótáborhoz jussanak el gondolataik. Jókai kuriózumkeresése, egzotikus kalandozásai, anekdotizáló kedve kevéssé egyeznek a mai ízlésünkkel, emiatt sokszor a teljes Jókait serdülőkori olvasmánnyá degradáljuk: de a teljes embernek jogos igénye a mese, az izgalom, a kaland. Via ezt olyan tiszta forrásból meríthetjük, mint amilyen Jókai művészete, akkor nem csalunk, és nem csalódunk. Az a mai magyar olvasóközönség, amely rongyosra olvassa Jókai regényeit, elkapkodja a tudományos-fantasztikus műveket is. Bízvást mondhatjuk, hogy a sci-fi irodalom népszerűsége Magyarországon Jókai öröksége is. A teljes ember nemcsak elvágyódásból, szórakozás kedvéért olvas Jókait vagy „fantit", hanem

tudásszomjból, játékos kedvből, tudományos kíváncsiságból és saját jövője iránti olthatatlan érdeklődésből. Két dolog ugyanis minden embert mindig leköthet: saját jelleme és saját jövője. Aki azt állítja, hogy e kérdésekre választ tud adni, legyen az tenyérjós, cigányasszony, pap, költő vagy tudós, az nem talál süket fülekre. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság és a Magyar írók Szövetsége Tudományosfantasztikus Irodalmi Munkabizottsága 1972 decemberében kétnapos Jókaiemlékülést rendezett A jövő század regénye megjelenésének századik évfordulóján. Zöldhelyi Zsuzsa A jövő század regényéről tartott előadásában mondja: „Jókai békés világról álmodott: egy, a szomszédaival jó viszonyt fenntartó, polgárosuló, az ipart, a tudományokat fejlesztő Magyarországról..." Elgondolkozom: mi miért nem írtuk meg mindmáig a jövő század Magyarországának regényét? Igaz, szeretnénk hinni, mint a sci fi írók többsége, hogy addigra megvalósul az emberiség régi álma, a szocialista, federalista világállam... de Magyarországról is kellene már lennie pontos, emberi látomásnak. Jókai nyelvalkotó fantáziája is sok tekintetben példamutató, vagy éppen idegen szavaival figyelmeztető lehet számunkra is: most találjuk ki, alkotjuk meg azokat az új fogalmakat jelölő új szavakat, amelyeket talán unokáink is használni fognak. Éppen a tudományos-fantasztikus irodalomban legyen az eredeti vagy fordított mű - van hatalmas jelentősége a jól képzett, könnyen megjegyezhető és szabatosan körülírható szavaknak. Fábián Pál Jókai utópiájának nyelvéről tartott előadásában éppen erről a nyelvi hitelességről, illetve annak hiányáról szólott. Kókai György Jókai Ahol a pénz nem isten c. regényét elemezve arra is rámutatott, hogy ez a mű már XX. századi kérdéseket és - legalább részben - korszerű feleleteket igyekezett adni. Igaz, a romantikus elvágyódás tipikus termékével állunk szemben, de Jókai kései munkáiban már megtalálható az a kritikai-ironikus hangvétel is, amely Morus Tamástól Swiftig és napjainkig az utópiák vagy

„distópiák" jellemző sajátossága. Radó György az Egészen az északi pólusig c. Jókai-regény kapcsán párhuzamot von Verne és Jókai között, bár Jókai sokkal gazdagabb eszköztárú író (merjem mondani, sokkal nagyobb író?) Vernénél, s kiemeli Jókai humánus humorát. Ez a humor nem megvetendő Jókai-örökség, amely meg kell hogy jelenjék az újabb magyar sci-fi irodalomban is Karinthy groteszk-bús humora mögött is felsejlik Jókai szelíd mosolya. Ismeretes, hogy Jókai világának első maradandóan érvényes kritikáját Mikszáth Kálmán adta meg egész munkásságával. Érdemes itt felidézni Szalay Károly gondolatát: „ .. ez az ember - szinte érthetetlen módon - nem tudta önmagát ismételni, és a legharmadrendűbb írásaiban is - elnézést kérek, hogy rangsorolok olyan értékeket: az előadásnak, a fantáziának, a valóságismeretnek, az emberismeretnek, az emberi lélek ismeretének olyan értékeit tárja fel, hogy én minduntalan csak Mikszáthra tudok hivatkozni, akinek az volt a legnagyobb vágya, hogy egy Jókai-epigon lehessen... Hol van a XX. században egy olyan író, aki ezt ki merészelné mondani, és országos ünneplése közepette is azzal foglalkoznék, hogy vajon ő méltó volt-e arra, hogy átvegye Jókai stafétáját?!" Jókai stafétabotja... Igen, úgy érzem, Jókaival kapcsolatban is átestünk a magyar önismeret szélsőséges túlzásain, hol a fel-, hol pedig a leértékelés irányába. Dickens vagy Victor Hugó szeretete, széles olvasottsága ugyanúgy nem szégyellni való, terhelő bizonyíték egy nép ízlésére nézve, ahogyan Jókai nagyságát sem szabad kirekesztőleges igényként és példaként felfogni. A Jókai-recept azonban ma is megszívlelendő. Az írói nagyságnak záloga a tehetség, de a tehetség csak akkor szegődik tartósan az író mellé, ha állandó megújulásra képes. Erre pedig csak nagy valóságismeret, nyelvismeret, tudományos képzettség ad következetesen alkalmat. Jókai a magyar irodalomnak talán utolsó polihisztora volt, s a jó tudományos-

118

fantasztikus írónak eléggé hasonló adottságokra van ma is szüksége - hogy csupán Asimov és Lem példáját említsük. Arra a két áramlatra, amely Jókai életművére - és közvetve egész mai kultúránkra - hatással van, Oltványi Ambrus hívta fel a figyelmet. Az egyik a felvilágosodásból táplálkozó liberalizmus és pozitivizmus, amely a technikai újításokat örömmel fogadja, és optimista a jövővel szemben - a másik pedig a rousseau-izmus, a civilizációellenesség. Eszmei szempontból egyébként itt meg is lehet vonni a határt Verne és Jókai világa között: Verne sokszor sekélyes racionalizmusával, optimizmusával és technikai apparátusával szemben Jókai rousseauizmusa nagyon is indokoltnak látszik. A mai legjobb sci-fi művekre egyébként e két - Jókainál harmonikusan egymásba épülő - áramlat jelenléte egyformán jellemző. A kozmetikázott jövőt ábrázoló technikai csodavilágban megjelennek a figyelmeztető, negatív elemek is, amelyek mai életünket is veszélyeztetik: a környezetszennyezés, a nyersanyaghiány, a túlnépesedés és az atomhalál látomása. Nacsády József Delejországról, Jókai utópizmusának kérdéseiről tartott előadásában Jókai A fekete gyémántok c. regényének egy fejezetét (A hatodik világrész) elemezte, s kifejtette, miért fordul ebben a művében a már akkor anakronisztikusnak ható államregény-típusú utópiák módszeréhez, ahelyett hogy a társadalmi kérdésekről többet mondó utópista szocialistákhoz fordult volna. Kuczka Péter, a munkabizottság elnöke az emlékülésen többek között megállapította: „... érdekes, hogy a kultúra s benne az irodalom és a művészet általában zárt a jövő irányában, és amikor értékeket teremt, a múltba fordulva teszi... A kultúra nagyon gyakran emlékeztet engem arra az emberre, aki hátrafelé ballag az országúton. Hátrafelé nézünk, és előre megyünk..Síkraszállt a jövőre orientált kultúraszemléletért, majd így folytatta:

119

Olyan korban élünk, amikor létszükséglet, hogy kultúránkat kinyissuk a jövő felé. Ezért kell megkeresnünk és megismernünk a magyar irodalomtörténetben azokat, akik megtették a kezdő lépéseket, akik a pillanatban egyszerre látták meg a múltat, akár a nagyon távoli múltat, és a jövőt, akár a nagyon távoli jövőt. Azt hiszem, ezért kellett beszélnünk Jókairól, ezért kellett megrendeznünk ezt a tanácskozást." A záró előadást Nagy Miklós tartotta, vezérgondolata az volt, miként jutott el Jókai a természettudományos fantasztikumhoz. Különösen újszerű volt mindaz, amit Nagy Miklós Jókai fantasztikumának egy-egy vezérmotívumáról: a bosszúmítoszról, a rejtett lelki jelenségekről, az őslénytani érdeklődésről elmondott. Még sokat szemelgethetnék a konferencia előadásainak, vitáinak izgalmas anyagából, de célom nem a teljesség volt, hiszen a Jókai-kutatók és -rajongók több évtizedes munkáinak eredményeit egyetlen cikkben lehetetlen összefoglalni. Ez a kétnapos ülésszak, amely a Magyar írók Szövetsége és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság első közös rendezvénye volt, jelentős mérföldköve a magyar SF elméleti munka kibontakozásának és Jókai teljesebb értékelésének úttörő mozzanata, amely a tudós- és író résztvevők érdeme. Felidéztem ezt az emlékülést, hogy ezzel is hozzájáruljak Jókai százötvenedik születésnapjának ünnepéhez. Hadd fejezzem be soraimat Kolozsvári Grandpierre Emilnek, az ülésszak résztvevőjének szellemes hasonlatával: ,,... Ha van egy íróval vagy művésszel kapcsolatban valami jelentése a szónak, hogy nagy, akkor azt hiszem, hogy Jókairól mondhatjuk el. Nagy... olyan nagy a többi prózaíróhoz képest, mint Kanada egy háztáji gazdasághoz képest."

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

Újabb sci-fi filmek Bizonyára Magyarországra is eljut majd, s versenyre kel az „Orion” sorozattal a Csillagösvény (Star-Trek) sorozat, és világszerte népszerű hőse, Kirk kapitány. A kitűnő (Angliában élő) amerikai író, James Blish tévésorozata, amelyből utóbb rajzfilmsorozat is készült, mindig új környezetben, új bolygón játszódik, s Kirk kapitány és híres legénysége minden nehéz helyzetben az emberiség nevében áll helyt és veszi fel a küzdelmet az idegen bolygók lakóival... A másik tévésorozat, A hatmillió dolláros ember főhőse kozmikus balesetet szenved, és testének roncsaiból a földi tudósok „szuperemben" építenek... Steve Austin minden sorozatrészben egy-egy „emberfeletti" hőstettet követ el, nem is csoda, hiszen száz kilométeres sebességgel fut, és „izmai" elszakítják a drótkötelet is... Népszerű A majmok bolygója sorozat is, Pierre Boulle magyarul is megjelent regényének tévéfilm-változata. Ebben a sorozatban végigizgulhatjuk a két emberhős kalandjait a majmok között, s a vérfagyasztóan primitív és fenyegető majomvilágban lassan a magunkéra ismerhetünk. A mozik nemcsak új sorozatokkal várják a nézőt, hanem a harmincas évek nagy science fiction klasszikusaival is. Zsúfolt nézőtér mellett játsszák a Flash Gordon-filmeket (Flash Gordon meghódítja a világegyetemet: tizenkét folytatásban!), Buster Crabbe főszerepelésével. A mai néző jobbára csak nevet a régi elképzeléseken, ahol a szuperhős gőzhajtású repülőgépén sivít a gonosz idegen bolygólakók ellen, s ugyancsak kacag Marvel kapitány kalandjain, tizenöt folytatásban. Ezek a retrospektív előadások azonban segítik a mai nézőt abban, hogy a mai science fiction filmeket is kritikusabb szemmel nézze.

%

Az angol és amerikai olvasók és nézők között a science fiction már évtizedek óta polgárjogot nyert, s a mozik és a televízió sci-fi műsorai jelentős közönségigényt elégítenek ki. Persze a sci-fi területén éppen mert a jövőről van szó - nagyobb az elévülés veszélye is, a visszatekintő filmsorozatok bemutatása mégis célszerű. Az 1952-es The Thing from Another World (A dolog a másvilágról) repülő csészealjon érkezett, embervéren élő, répaszerű óriása ma már inkább csak mosolyt kelt, ugyanúgy, mint az 1956-ban készült Forbidden Planet (A tiltott bolygó), amelynek több tonnás, „jóságos" és 187 nyelven beszélő robothőse éppúgy elavult séma, mint a tiltott bolygón magányosan élő őrült (ám zseniális) tudós. Sajnos a scifi filmekkel (amelyek néhol már nevükben sem igen érdemlik meg a „tudományos" jelzőt) érintkező területen hódítják közönségüket a rémfilmek is. A horrorfilmekben sokszor jelennek meg fantasztikus élőlények, ugyanúgy, ahogyan a kasszasikerre törő scifi filmek igyekeznek rémületes szörnyetegekkel ébren tartani a néző érdeklődését. Drakula, a sötétség fejedelme új meg új filmen borzongatja meg az idegeket, bár a pálmát minden bizonnyal Terence Fisher 1965-ben készült nagy filmje viszi el, amelyben a kegyetlen vámpírt Christopher Lee játszotta. Bram Stoker Drakula c. regénye a múlt század vége óta számtalan kiadásban jelent meg, s Drakula azóta üzletté vált. Nemrég vetítette az angol televízió Bram Stoker unokájának, Dán

120

Az alvó - Woody Allen mint anarchista ügynök a biztonsági rendőrök orra előtt Farsonnak dokumentumfilmjét. Farson filmje Erdélybe kalauzolta el a nézőt, ahol ma is áll a legendás kegyetlenségű Drakula fejedelem várkastélya, ahová a nyugati turisták csak úgy özönlenek, hogy kemény valutáért némi hátborzongtatásban részesüljenek. A hátborzongtatás üzletében azonban a hongkongi filmipar vezet, olyan filmek tucatjaival, mint a nemrég bemutatott The House of the Seven Vampires (A hét vámpír háza), amelyben Drakula egy távoli kínai falucskában „támad fel", és persze szakszerű patakokban folyik a piros - festék, amellyel Hongkongban egyáltalán nem takarékoskodnak. Hasonlóan népszerű „hős" King Kong „akire" az idősebbek még jól emlékezhetnek Magyarországon is, s a King Kong-filmek divatja is éled. Mérsékelt sikerrel játsszák a mozik Woody Allén új filmjét, a Sleepert (Az alvó). A nálunk is ismert - nem merném állítani, hogy túlzottan kedvelt - komikus

121

színész maga írta, rendezte filmjét, melynek főszerepét is ő játssza természetesen. A vállalkozás azért érdemel figyelmet, mert a nagyon ritka és nagyon nehéz sci-fi szatíra műfajába sorolható. Miles Monroe (Woody Allén), a néhai dzsesszzenész és üzlettulajdonos életre kel 2173-ban, hogy egy államellenes összeesküvést tervező anarchista csoport ügynöke legyen. A jövő társadalma nagyon emlékeztet Bradbury Fahrenheit 451-ére és Orwell 1984-ére, azzal a kivétellel, hogy számtalan, főleg szexszel kapcsolatos bohókás ötlet és vicc kerül „bedolgozásra". A szomorú igazság azonban az, hogy a jövővel nagyon nehéz „viccelni”, és nem is feltétlenül ízléses dolog: ha a múltat és a jelent nem is, legalább a jövőt illik komolyan venni. Mellesleg: nem is lehet másként, mert a jövőről nyilvánvalóan nem rendelkezünk „megbízható" tényekkel, így a szatíraíró nem tehet mást, mint hogy kigúnyolja saját elméjének torzszüleményeit. Ami Woody

Zardoz - a pusztítás istene Allen filmjéből maradandó szatíra, az éppen ezért abban a lehetőségben rejlik, hogy a mai amerikai társadalom visszásságait vetíti előre, és nagyítja ki az időben. Nagy lehetőségek rejlenek azonban a rajzfilm Science fiction témáiban. A rajzfilmtechnika absztrakciós lehetőségei teljesen új fantasztikus világokat teremthetnek: itt sem a tények, sem az értelmezés szűkre szabott formái nem emelnek gátat az alkotó elé. A Fantastic planet (A fantasztikus bolygó) c. rajzfilm René Laloux alkotása. A francia eredeti cím: La planète sauvage (A vad bolygó) talán még jobban tükrözi a látomás igazi jellegét. A Stevan Wul regényéből adaptált film rövid meséje: egy emberszabású Om nevelkedik Ygam bolygóján, amelyet a tízméteres Draagok uralnak. Terrt, a kis Omot „kedvenc háziállatként" örökbe fogadja Tiwa, egy ifjú Draag-lány. De amikor Terr felnő, fellázad, és a Draag zsarnoksággal szemben megszervezi az

Omok forradalmát. Bár a mese lényege ez, téved, aki messzemenőbb tartalmi következtetéseket óhajtana beleolvasni, illetve -nézni a filmbe: a látomásosszürrealista képek fantasztikuma önmagáért beszél. Ha valamire mégis nagyon emlékeztet a film, az Swift Guiliver\e, nemcsak jellegzetes eszközével, az aránytorzulásokkal, hanem Gulliver kalandjaival Brobdingnagban, az óriások országában. Gulliver különös kapcsolata óriási dadájához, Glumdalclitchhoz nyilvánvaló párhuzamot jelent Laloux filmjének megértéséhez. A képzelet szürrealisztikus játékainál sokkal gyakoribbak azok a filmek, amelyek egy képzeletbeli „mi lenne, ha" helyzetből indulnak ki, de a továbbiaKban azután realisztikus, sőt dokumentumjellegű elemekből építkeznek. A Mark Rob-son rendezte amerikai film, az Earthquake (Földrengés) Los Angelesben játszódik. A hatalmas amerikai várost szinte teljesen

122

elpusztítja egy földrengés: a film az elképzelt katasztrófa apokaliptikus vízióit vonultatja fel Nagy feltűnést keltett, de nem nyerte el a kritikusok egyöntetű tetszését John Boorman új filmje, a Zardoz. A 2293-ban játszódó történet sok tekintetben ismét Ray Bradbury világára emlékeztet, de jóval több öncélú mitikus elemmel és brutalitással. Elgondolkoztató tény, hogy az erőszak képei különböző csomagolásban és indokkal vagy minden indok nélkül hogyan hatják át a filmművészetet. A Zardoz hőse Zed, a Megsemmisítő, aki habozás nélkül teljesíti Zardoznak, a pusztítás istenének kegyetlen parancsait, míg fel nem lázad, s most már Zardoz ellen tör. A film drámai módon úgy kezdődik, hogy Zed óriásira felnagyított revolverével a film „nézőközönsége közé" lő. Boorman, a rendező egy interjú során elmondotta, csak azért kezdte így a filmet, mert az amerikai televízióban tilos ilyen fogásokat alkalmazni... Az sem véletlen, hogy Zed, a

Kicsoda? - a kiborggá változtatott tudós

123

Megsemmisítő szerepét Sean Connery játssza, aki a hírhedt James Bond-filmek címszereplőjeként vált világhíressé. Zed revolverrel a kezében elrejtőzik Zardoz repülő álarcának szájában, és az Örvénybe kerül, az Örökéletűek oázisába, ahol a steril unalomból öngyilkossággal szabadulni akarók azonnali feltámadássá bűnhődnek. Zed további sorsa felett vitatkozva, az „istenek és istennők” két pártra szakadnak, Zed meggyőzi őket igazáról, ismét megszerzik maguknak a „halál jogát", az emberiség pedig tovább folytathatja az evolúcióban megakadt életét. A film át meg át van szőve mitikus-szimbolikus célzásokkal, Zardoz alakja kölcsönöz valamit a kelta mesék és legendák híres varázslójának, Merlinnek a figurájából éppúgy, mint Tolkien Gandalfjának vonásaiból (The Lord of the Rings). Boorman filmjével kapcsolatban is megjegyezhető, amit a nyugati fantasztikus filmművészet egészéről (és a sci-fi regényekről is) elmondhatunk: a

pesszimisztikus jövőábrázolás már-már kötelezővé válik, s a művek mindinkább eltávolodnak az Asimov és Clarké által felvázolt jövőképtől - a vallási mítoszok, a tündérmesék vagy éppen a rémségek világa felé. Boorman a Sight and Sound c. magazinnak adott interjújában (1974. tavasz) ezt a filmjét expresszionistának nevezi, s ez a bevallott törekvés némi esztétikai fogódzót nyújthat a nyugati filmművészet mai törekvéseinek megértéséhez. Nem véletlen, hogy a nyugati filmszínházak és filmklubok egymás után tűzik újra műsorra a német expresszionista filmművészet nagy rendezőinek, Murnaunak, Fritz Langnak, Róbert Wienének alkotásait, amelyeknek szellemi forrásvidékén ugyanaz a „gótikus" életérzés munkál, amely a „modern” Science fictiont elindította, Mary Shelley Frankensteinjévé. Saul Bass filmje, a Phase IV. (IV. fázis) szenzációs vállalkozásnak indult, de nem túl meggyőző film sikerült belőle: felborul a biológiai egyensúly, a hangyák - akárcsak

Du Maurier és Hitchcock madarai ellepéssel fenyegetik a Földet. Egy elpusztult, elnéptelenedett arizónai faluban két tudós és egy, az inváziót túlélő fiatal lány figyeli a hangyák riasztó előkészületeit. Sajnos az emberellenes, őrült tudós kliséje itt is kísért, a cselekmény feszültségét nem lehet fenntartani mégoly hatásos fényképezéssel sem. A néző eltűnődhet: milyen katasztrófával nem fenyegették meg még eddig az emberiséget a művészek és írók, új özönvíztől és egyre erősödő szélvihartól kezdve az egyetemes aszályig és Földön kívüli lények rettenetes inváziójáig. Ha el is fogadjuk az ilyen „katasztrófafilmek'' és „katasztrófaelméletek" jogos figyelmeztető funkcióját, jobban kedveljük, ha világunk valós vagy legalább valószínű veszélyeire figyelmeztetnek bennünket. Michael Crichton munkái szakszerű tudományosságukkal messze kiemelkednek a kortársi tudományos-fantasztikus irodalom tengeréből. Crichton Az androméda-törzs c. regénye és a belőle

% 124

126

készült film a magyar közönségre is nagy hatást gyakorolt. Angolul 1972-ben megjelent regénye - amely azóta magyarul is napvilágot látott - The Terminál Mán (Az átprogramozott ember) hasonló sikerre számíthat. Címe kettős jelentésű: a végső embert éppúgy jelenti, mint a komputercsatlakozású embert. Az a tudományos ötlet, hogy az agyat és így a viselkedést komputer és az agyba süllyesztett elektródok segítségével befolyásolják, már nem egészen új: a hatvanas évek végén már sikeresnek mondható majomkísérletek folytak, amelyek azt is tanúsítják, hogy elvileg semmi akadálya nem volna az emberekkel történő ilyen kísérletezésnek. Helyesebben: éppen elvi akadályai vannak, és nem gyakorlatiak. A cselekmény röviden a következő: a harmincnégy éves Harold Bensőn epileptikus görcsökben szenved, amelyek hatására gyilkos erőszak vágya szállja meg. Bensont választják ki arra, hogy olyan miniatürizált „komputeraggyal" kapcsolják össze, amely rögzíti és ellenőrzi viselkedését. Negyven elektródot és egy postabélyeg nagyságú komputert építenek be a fiatal férfi agyába. A részletesen leírt és ábrázolt műtét sikerül. Gondos kísérletek során „betájolják" Bensőn agyának mezőit, kiválasztják a komputercsatlakozásokat, a beteget „programozzák". A gyilkos vágyakat sokkoló mechanizmus azonban önmaga ellen fordul: Bensőn „élvezni" kezdi a sokkokat, s a saját agyát stimuláló komputer iszonyú romboló szerkezetté válik. (Ismét Frankenstein jelenik meg, csak tudományosan valószínűbb álruhában.) Izgalmas hajsza indul Bensőn után, hogy a megszökött beteg gyilkosságsorozatát megakadályozzák. (A filmet Mike Hodges renctezte.) A Terminál Manben is felfedezhetjük a jó de-tektívregény hagyományos elemeit. Lényegében a tudományos oknyomozás és a bűnügyi nyomozás között az ¡gazságkeresésnek ugyanolyan elemei, fordulatai és izgalmai húzódnak meg. Harold Bensőn története pedig - leszámítva a körülményeket - szabályos krimiben is elképzelhető volna. Crichton legújabb

filmje,a Westworld (Nyugati világ) kevésbé tudományos dokumentumjellegű, sokkal több benne az irónia, és szándékoltan él a vadnyugati kalandfilmek (a westernek) formai elemeivel és fordulataival. A film természetesen a jövőben játszódik, Délosz szigetén, ahol egy robotizált turistaszórakoztató központ létesült. A kíváncsi turista kedve szerint válogathat a római világ, a középkori világ és a „nyugati világ" izgalmaiból és borzalmaiból. Az ötlet nem egészen eredeti: az embernek eszébe jut Hernádi Gyula Az erőd c. regénye, amely méltán keltett Nyugaton is feltűnést, és persze Lem Summa technologiae c. könyve, ahol részletesen le vannak írva egy ilyen ultramodern szórakoztatóipar szimulátor-robotjainak lehetőségei. Tény viszont az is, hogy az SF-mozi és -irodalom kezd elfeledkezni Asimov jóindulatú robotjairól és a robotika „három törvényéről". A nagy SF-filmtermésből csak néhányat ragadtunk ki. A „nagy" filmművészetben is egyre divatosabb lesz egy-egy kirándulást tenni a képzelet világába - az SF szerelmesei számára pedig egyre nehezebb lesz „tiszta" tudományos-fantasztikus művekkel találkozni. A science fiction teljes nagykorúsodásának következménye is ez: a jövő nem lesz többé a lelkes kiválasztottak magánterülete. Kár, hogy a magyar filmgyártás nem ismeri fel még ezt az igazságot, pedig nagyon sok mindent el lehet mondani az emberről akkor is, ha nem mai és tegnapi ruhát visel. Lőne Sloane legendás hős. Lőne Sloane a világűr bajnoka. Ember, aki szembeszáll minden veszéllyel, minden ismeretlennel. Van ugyan egy barátja, valamelyik Tejútrendszer valamelyik bolygójáról, vannak szeretői is a távoli planétákon, mint a tengerészeknek, de azért Lőne Sloane magányos férfi, aki űrhajóján kószál az univer zumban, készen a kalandra, vagy azért, mert a szíve parancsolja, vagy azért, mert a körülmények rákényszerítik. Amikor harcol, olyan, mint az ördög, vérbe borul a szeme. Amikor szeret, olyan, mint egy angyal, a női nem legváltozatosabb képviselői mind imádják. Marcona és lágy,

lovagias és kegyetlen. Kalandjainak se szeri, se száma. Járt a hajótörött űrhajók bolygóján, az üvöltő szelek szigetén, a világ végén, a csillagok országúján, a szórakoztatás naprendszerében, a démonok birodalmában; küzdött szörnyekkel, varázslókkal, űrkalózokkal, nőgyalázó haramiákkal, homlokszemű óriásokkal, robotokkal, gépagyakkal, a világűr feketeségével. És mindig megállta a helyét. Egyszóval olyan férfi, mint mi vagyunk, olvasói és históriáinak nézői Vagy amilyenek lennénk, ha nem olyanok volnánk, amilyenek vagyunk. Lőne Sloane tehát álom, ábránd, vágykép, a bennünk bujkáló kamasz megtestesülése. Lőne Sloane a legismertebb és bizonyára a legművésziesebben megrajzolt képregény főszereplője. Olyan híres férfi, mint női társa, Barbarella. Félisten, mint a Wagner-operák hősei, de egy kicsit operettfigura is. Wagnert egyébként nem véletlenül említem. A világ, amelyben Lőne Sloane vágtat és harcol, szeret és szenved, veszít és győz, nagyon hasonlít Wagner monstruózus, csinnadrattás, mitológiás lobogó, lángoló, valkűrökkel, törpékkel és istenekkel teli világához. Az ég vörös és fekete, a tenger veszettül veri a partokat, a sziklák zordonan merednek a magasba. És a hősök énekében mindig ott van a jellemző motívum, hogy könnyen felismerhetők legyenek. Lőne Sloane történetein is mosolyoghatnánk - gúnyolják, parodizálják éppen elegen-, ha nem látnánk a rajzokat. Mert a rajzok. Lőne Sloane kalandjainak hátterében, elképesztenek bennünket mármár mániákus zsúfoltságukkal, eposzi túlméretezettségükkel, a kitalált világok részleteivel, civilizációk pontos ábrázolásával, sohasem látott, sohasem sejtett kosztümök, fegyverek, épületek, városok, hajók, műszerek, kínzókamrák, orgonák, falak, edények, ékszerek, hangszerek és tetoválások megjelenítésével. Ránézünk egy rajzra, amelynek minden négyzetcentiméterén tömegek nyüzsögnek, a nagyító alatt jól felismerhető egyedekből,

és az az őrület jut eszünkbe, amelynek van rendszere... Formáját tekintve képregény a Lőne Sloane, de mélységesen csalódik, aki ennek a megvetett és gyakran jogosan megvetett műfajnak a mércéjével akarná mérni. A képregény általában takarékos, a Lőne Sloane pazarló; a képregény primitív, a Lőne Sloane manierista; a képregény suttog, a Lőne Sloane üvölt; a képregény racionális, a Lőne Sloane olyan, mint az LSD vagy a meszkalinlátomások: ornamentika, őrület, örvénylő formák, delírium... Philippe Druillet. Lone Sloane „atyja", úgy harminc körüli fiatalember, pályafutását Science fiction illusztrációkkal kezdte, címlapokat rajzolt a Fiction és a Galaxie című magazinokhoz, 1966-ban rajzolta először hősének kalandjait. Azóta nyolc-kilenc útra küldte a világűrbe és díszes kiadású albumokban - az olvasók kezébe. Sikere páratlan, Lőne Sloane széttörte a hagyományos képregényt, és világhírűvé lett. Itt az ideje, hogy a magyar olvasók is lássanak belőle valamit! K. P.

. 128

A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége. Bp. VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Bp. Postafiók 43

Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Szabó Valéria Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa Műszaki szerkesztő: Gergely István 29 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 2426-a-7678

Készült a Zrínyi Nyomdában (75.1234/1-3342) ofszetrotációs eljárással. Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató