0
GALAKTIKA
Tudományos-fantasztikus antológia
Arthur Clarke: Tüzek a mélyben (Árokszállásy Zoltán fordítása) Arthur Clarke: Nehéz a bennszülöttekkel (Árokszállásy Zoltán fordítása) Isaac Asimov: A sztrájktörő (Vámosi Pál fordítása) Victor Hugo: Világok vége (Végh György fordítása) Wolfgang Jeschke: Hasadás a hegyen (Szabó Valéria fordítása) Robert Silverberg: A dicsőség fénye (Elek István fordítása) Kirill Bulicsov: Egy kislány, akivel soha semmi sem történik (Karig Sára fordítása) Lamartine: Egy angyal bukása (Végh György fordítása) J. A. Zajdel: A mantezia mérge (Bába Gabriella fordítása) J. G . Ballard: A vízbe fúlt óriás (Borbás Mária fordítása) Tótfalusi István: A Nobel-díjas űrepikus Harry Martinson: Aniara (Részletek) - (Tótfalusi István fordítása) Leon E. Stover: Az antropológia és a tudományos-fantasztikus irodalom (Vámosi Pál fordítása) Sztanka Pencseva: Atlasz (Székely Magda fordítása) Barrington Bayley: Vitorlás hajó az űróceánon (Szentmihályi Szabó Péter fordítása) Szentmihályi Szabó Péter: A Science fiction Angliában A. Csernisev - V. Pronyin: A sci-fi metamorfózisai - 2001. év (Székely Sándor fordítása) Kötetünk képeiről (K. P.)
15
3 11 20 30 31 44 54 69 70 87 94 95 98 105 106 113 117 124
Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen Korga György: Három arc című festményének részlete Kuczka Péter editor, 1975
2
ARTHUR CLARKE
TÜZEK A MÉLYBEN
- Ez érdekelni fog téged - mondta Kam elégedetten. - Nézz csak bele! Áttolta az asztalon az iratcsomót, amelyet épp olvasott, és én immár n-edszer elhatároztam, hogy az áthelyezését fogom kérni, vagy ha az nem sikerülne, az enyémet. - Miről szól? - kérdeztem unottan. - Hosszú jelentés egy bizonyos dr. Matthews tollából a tudományügyi miniszternek. Meglobogtatta előttem az iratot. - Olvasd csak el I Minden különösebb lelkesedés nélkül olvasni kezdtem. Pár perc múlva felnéztem, és kénytelen-kelletlen beismertem: - Lehet, hogy kivételesen igazad van. - Aztán csendben olvastam, míg a végére nem értem... Kedves Miniszter Úr! Kéréséhez híven küldöm jelentésemet Hancock professzor kísérleteiről, melyek oly váratlan és különleges eredményekre vezettek. Nincs időm arra, hogy a szokásos formában fogalmazzam meg, úgyhogy az első diktálást küldöm el önnek. Tudom, hogy önnek több ügy között kell megosztania figyelmét, így igyekszem tömören összefoglalni Hancock professzorral való kapcsolatom történetét. 1955-ig Hancock professzora Brendon Egyetem elektromérnöki tanszékén tanított, és innen kapott bizonytalan időre kutatási szabadságot. Munkatársa a néhai dr. Clayton volt, az Energiagazdálkodási Minisztérium egykori főgeológusa. Közös kutatásukat a Paul-alapítvány és a Királyi Társaság finanszírozta. A professzor a szonart akarta pontos geológiai kutatóeszközzé fejleszteni. A szonar, mint bizonyára tudja, a radarhoz hasonlóan, de hanghullámokkal dolgozik, és bár kevésbé ismert amannál, több millió évvel régebbi találmány, hiszen a denevérek sikerrel használják rovarok és repülési akadályok kitapogatására éjszaka. Hancock professzor elképzelése az volt, hogy rendkívül erős, szuperszonikus rezgéseket bocsát a Föld mélyébe, és a visszaverődő hullámok segítségével megpróbálja feltérképezni a lenti rétegeket. A kép egy katódsugárcsövön jelent volna meg, és az egész módszer azonos lett volna a légierő által alkalmazott radar fényképezésével, amikor a felhőkön át készítenek képeket a Föld felszínéről. 1957-ben a két tudós már elért bizonyos részeredményeket, de anyagi forrásaikat kimerítették. A következő év elején közvetlenül a kormányhoz fordultak nagyobb összegű támogatásért. Dr. Clayton rámutatott a találmány jelentőségére, mely lehetővé tenné, hogy mintegy röntgenfelvételt készítsünk a Föld kérgéről, és az energiagazdálkodási miniszter jóváhagyással továbbította nekünk a kérelmet. Éppen akkor látott napvilágot a Bernal
3
Bizottság jelentése, ezért nagy gondot fordítottunk arra, hogy gyorsan elintézzük a fontosabb eseteket, s így elkerüljük a további bírálatokat. Azonnal felvettem a kapcsolatot a professzorral, és pozitív jelentést adtam az ügyről; pár napra rá kézhez kapták a segély első részletét (S/543 A/68). Azóta állandóan figyelemmel kísértem a kutatást és olykor, a technikai részleteket illetően, tanáccsal is elláttam őket. Maga a kísérleti berendezés meglehetősen bonyolult, de működési elve egyszerű. Rövid, de nagy rezgésszámú szuperszonikus hullámokat keltünk egy speciális adó segítségével, mely állandó forgást végez egy nagy fajsúlyú szerves folyadékkal töltött medencében. Az így keletkezett sugár behatol a földbe, és a radarhoz hasonlóan visszhang után ,,tapogat”. Egy rendkívül ügyesen megszerkesztett késleltetett áramkör segítségével - melynek leírásától most a kísértés ellenére eltekintek - szétválaszthatjuk a különböző mélységből érkező visszhangokat, és így jelennek meg a vizsgált rétegről nyert képek a katódsugár-képernyőn a szokott módon. Hancock professzor felszerelése még meglehetősen kezdetleges volt, amikor először találkoztam vele, de így is képes volt megmutatni nekem a földrétegek eloszlását pár száz lábnyi mélységben, és egészen tisztán láttuk a Bakerloo metróvonalat, amely laboratóriumától nem messze futott. A professzor főleg a szuperszonikus kitörések nagy intenzitásának köszönhette sikerét; csaknem kezdettől fogva képes volt több száz kilowattos energia keltésére, és ezt csaknem teljes egészében a földbe tudta irányítani. Nem volt tanácsos az adó közelében tartózkodni, és észrevettem, hogy a talaj erősen felmelegedett körülötte. Meglepett, hogy milyen sok madár gyűlt össze a környéken, de aztán felfedeztem, hogy a földön százával fekvő döglött rovarok vonzzák őket oda. Clayton professzor 1960-ban bekövetkezett halálakor a felszerelés csúcsteljesítménye több mint egy megawatt volt, és egy mérföldnyi mélységig egészen jó képeket készített. Dr. Clayton összevetette a kapott eredményeket a földrajzi kutatások ismert eredményeivel, és az összehasonlítás minden kétséget eloszlatóan igazolta a nyert adatok helyességét. Dr. Clayton motorbaleset következtében életét vesztette, ami nagy veszteség volt a kutatás számára. Dr. Clayton mindig is jó hatással volt a professzorra, akit egyébként soha nem érdekelt a kutatási eredmények gyakorlati alkalmazhatósága. Nem sokkal később a professzor szemlélete határozottan megváltozott, és pár hónap múlva elárulta, milyen új ambíciók fűtik. Megpróbáltam rábeszélni, hogy publikálja eddigi eredményeit (már több mint 50 ezer fontot költött el, és a Költségvetési Bizottság már megint akadékoskodott), de valamivel több időt kért. Azt hiszem, leginkább saját szavaival tudnám érzékeltetni álláspontját. Élénken emlékszem rá, mert különös nyomatékkal mondta. - Belegondolt már valaha - kérdezte - milyen is valójában belülről a Föld? Bányáinkkal és kutainkkal épp hogy csak megkarcoltuk a felszínét. Ami pedig a felszín alatt fekszik, az éppolyan ismeretlen, mint a Hold túlsó oldala. Namármost tudjuk, hogy a Föld szokatlanul sűrű - sokkal nagyobb a sűrűsége, mint arra a kéreg sziklái és a talaj állapotából következtetni lehetne. Talán maga a mag tömör fémből van, de erre mindeddig nincs bizonyítékunk. Már tízmérföldnyi mélységben is a nyomás harminc vagy még több tonna négyzethüvelykenként, a hőmérséklet pedig több száz fok. A központi mag már szinte elképzelhetetlen; a nyomás több ezer tonna lehet négyzetméterenként. Különös elgondolni, hogy két-három éven belül elérhetjük a Holdat, és megközelíthetjük a csillagokat, de nem jutunk közelebb a lábunk alatt négyezer mérföldre levő pokolhoz. Pillanatnyilag két mérföld mélységből kapok felismerhető visszhangokat, de remélem, hogy pár hónapon belül ki tudom hozni az adóból a tíz megawattot. Ezzel az energiával becslésem szerint tíz mérföldet is be lehet pásztázni, és itt még mindig nem akarok megállni. A hatása alá kerültem, de ugyanakkor szkeptikus is voltam.
4
- Ez mind rendben van - mondtam de minél mélyebbre megy, nyilván annál kevesebb lesz a látnivaló. A nyomás miatt lehetetlen további üregek létezése, és egypár mérföld után már csak egyre sűrűsödő homogén masszát talál. - Nagyon valószínű - egyezett bele a professzor. - De technikai szempontból ez is nagyon tanulságos lehet. No, majd meglátjuk, ha odáig értünk. Ennek már négy hónapja; tegnap pedig saját szememmel láttam az újabb kutatás eredményét. Amikor meghívásának eleget téve megjelentem nála, a professzor láthatóan izgatott volt, de még csak nem is célzott rá, hogy mi volt az - ha egyáltalán volt valami amit felfedezett. Megmutatta tökéletesített felszerelését, és kiemelte az új vevőkészüléket a fürdőből. A vevőcsövek érzékenysége jelentősen meg növekedett, és ez már önmagában kétszeresére növelte a készülék hatósugarát, függetlenül az adóenergia megnövekedésétől. Különös volt nézni a lassan forgó acélkeretet, és arra gondolni, hogy olyan régiókban jár, melyeket az ember közelségük ellenére sem érhet el soha. Amikor beléptünk a kunyhóba, melyben a vevőkészülék állt, a professzor különös hallgatásba merült. Bekapcsolta az adót, és bár tőlünk százyardnyira volt, mégis éreztem valami kellemetlen bizsergést. Aztán felvillant a katódsugárcső, és a lassan forgó tengely felrajzolta a már oly sokszor látott képet. Most azonban sokkal élesebb volt, hála a nagyobb energiának és a felszerelés megnövekedett érzékenységének. Bekapcsoltam a mélységellenőrzést, és a metróra irányítottam, melynek sötét vonala most tisztán kirajzolódott a halványan fénylő képernyőn. Mialatt figyeltem, hirtelen mintha köd borította volna be: tudtam, hogy most egy szerelvény halad át. Rögtön folytattam a leereszkedést. Bár már sokszor láttam ugyanezt a képet, mindig hátborzongató volt megpillantani a felém gomolygó nagy, fénylő halmazokat, és tudni, hogy eltemetett sziklák, talán ötvenezer évvel ezelőtti gleccserek hordalékai. Dr. Clayton összeállított egy táblázatot, amelyről azonosíthattuk az éppen látott rétegeket, és nemsokára láttam, hogy túljutottunk az üledékrétegen, és elértük azt a nagy agyagserpenyőt, amely fogva tartja a város artézi vizét. Hamarosan ezt is elhagytuk, és sebesen szálltam alá a város sziklaágyán át csaknem egy mérföld mélységbe. A kép még mindig tiszta volt és fényes, bár kevés látnivaló akadt rajta, mert a talaj szerkezete itt alig változott. A nyomás már ezer atmoszféra volt; hamarosan elérjük azt a mélységet, melyben már nem létezhet nyitott üreg. Mérföldről mérföldre haladtam lefelé, de csak sápadt köd úszott a képernyőn, amit csak olykor törtek meg a sűrűbb anyagokról érkező visszhangok. Egyre ritkultak, ahogy haladtunk lefelé, vagy olyan kicsinyek voltak, hogy többé már nem láthattuk őket. A kép látótere természetesen egyre növekedett. Most már széltében-hosszában több mérföldnyi területet fogott át, és úgy éreztem magam, mint a magasból egy összefüggő felhőtömegre letekintő pilóta. Egy pillanatra elkapott a tériszony, amint belegondoltam, micsoda mélységbe bámulok lefelé. Nem hiszem, hogy most már valaha is egészen szilárdnak érezném a földet a lábam alatt. Kevéssel tíz mérföld előtt megálltam, és a professzorra néztem. Egy ideje már semmi változás nem történt; tudtam, hogy a kőzet itt már alaktalan, egynemű masszává sűrűsödik. Gyors fejszámolást végeztem, és beleborzongtam, amikor rájöttem, hogy a nyomás itt már legalább harminc tonna négyzet-hüvelykenként. A tapogató most már nagyon lassan forgott, mert több másodpercbe telt, míg a gyenge visszhangok visszaértek a mélységből. - Professzor úr - mondtam -, gratulálok. Ez csodálatos teljesítmény. De azt hiszem, most már elértük a magot. Nem valószínű, hogy innen a központig lenne még bármi változás. Szája enyhén torz mosolyra rándult. - Folytassa csak - mondta. - Még nem ért a végére. Volt a hangjában valami megdöbbentő és ijesztő. Áthatóan néztem rá egy pillanatig; a vonásai alig látszottak a katódsugárcső kékeszölden izzó fényében.
5
- Mennyi a hatósugara annak a felszerelésnek? - kérdeztem, amint újrakezdtem a végeérhetetlen leereszkedést. - Tizenöt mérföld - hangzott a kurta válasz. Kíváncsi voltam, honnan tudja, mert az utolsó kivehető vonalat nyolc mérföld mélységben láttam. Mégis folytattam a hosszú zuhanást a kőzeten át; a tapogató egyre lassabban forgott, míg végül csaknem öt perc kellett egy teljes fordulathoz. Hátam mögött hallottam a professzor ziháló lélegzetét, és a székem háta egyszer megreccsent az ujjai szorításában. Aztán hirtelen nagyon halvány jelek kezdtek megint mutatkozni a képernyőn. Mohó kíváncsisággal hajoltam előre: vajon ezek volnának a Föld vasmagjának első nyomai? A tapogató halálos lassúsággal fordult egyet, majd még egyet, aztán... Felugrottam a székemből, felkiáltottam: „Atyaúristen!" És megfordultam, hogy a professzor szemébe nézzek. Életemben egyetlenegyszer ért ekkora szellemi sokk: tizenöt éve, mikor egészen véletlenül bekapcsoltam a rádiót, és éppen az első atombomba le-dobásáról értesültem. Azt nem vártam; ez érthetetlen volt. A képernyőn ugyanis halvány vonalak rácsozata tűnt elő, hogy zegzugos formáiból végül teljesen szimmetrikus minta alakuljon ki. Tudom, percekig nem jutottam szóhoz, mert a tapogató még egy teljes fordulatot tett, és én még mindig ott álltam, mereven a döbbenettől. Aztán megszólalt a professzor, természetellenesen nyugodt, halk hangon: - Azt akartam, hogy a saját szemével lássa, mielőtt még bármit is mondanék. A kép átmérője most harminc mérföld, és ezeknek a négyzeteknek a hossza két-három mérföld lehet. Nézze csak: a függőleges vonalak összetartanak, és a vízszintesek ívben meghajlanak. Egy koncentrikus körökből álló hatalmas építménnyel állunk szemben, melynek középpontja tőlünk több mérföldnyire északra lehet, valószínűleg Cambridge térségében. Hogy a másik irányban milyen messzire nyúlik, ezt legfeljebb találgathatjuk. - De az isten szerelmére, mi ez?! - Valami mesterséges építmény, ez bizonyos. - De hát ez nevetséges! Tizenöt mérföld mélységben? A professzor ismét a képernyőre mutatott. - Higgye el, megpróbáltam - mondta -, de sehogy sem tudom elhitetni magammal, hogy ez a természet műve. Erre nem tudtam mit mondani, és a professzor mindjárt folytatta is: - Három napja fedeztem fel, miközben a készülék maximális hatósugarát akartam megállapítani. Tudok ennél mélyebbre is menni, de azt hiszem, az a réteg, amit most láttunk, már olyan sűrű, hogy nem bocsátja át a sugárzást. Egy tucat elméletet állítottam már fel, de végül mindig visszatérek egyhez. Tudjuk, hogy a nyomás odalent nyolc-kilencezer atmoszféra lehet, a hőmérséklet pedig olyan magas, hogy a kőzetet is megolvaszthatja. De az anyag, normál állapotában, még mindig szinte légüres térnek számít. Tegyük fel, hogy van élet ott lent - természetesen nem szerves életre gondolok, hanem olyanra, amely részben sűrített anyagra épül, olyanra, amelyben elektronhéj egyáltalán nincs, vagy csak itt-ott fordul elő. Érti, mire gondolok? Az ilyen teremtmények számára a tizenöt mérföld mélységben fekvő kőzet sem jelent nagyobb ellenállást, mint a víz; hozzájuk képest mi a mi világunkkal testetlen szellemek vagyunk csupán. - Akkor az, amit itt látunk... - Város vagy annak a megfelelője. Látta, hogy mekkora: ennek alapján fogalmat alkothat a civilizációról, amely építette. Az általunk ismert világ: az óceánok, kontinensek, hegyek, csak finom ködfelhő, ami olyasmi körül lebeg, ami a mi értelmünket meghaladja. Mindketten hallgatásba merültünk. Emlékszem, milyen különös meglepetést éreztem, hogy a világon elsőnek éppen én tudtam meg a megdöbbentő igazságot - mert abban egy
6
pillanatig sem kételkedtem, hogy ez az igazság. Arra gondoltam, vajon hogyan fogadja majd az emberiség ezt a revelációt. Ekkor megtörtem a csendet. - Tegyük fel, hogy önnek igaza van - mondtam -, de akkor miért nem léptek velünk kapcsolatba azok ott lent? A professzor szánakozó tekintetet vetett rám. - Mi jó mérnököknek hisszük magunkat - mondta -, de hogyan érhetnénk el őket? Azonkívül nem is vagyok benne biztos, hogy nem volt köztünk semmiféle kontaktus. Gondoljon csak a mitológia föld alatti teremtményeire: a trollokra, koboldokra meg a többire... Na nem, ez szinte hihetetlen, de az ötlet mégis szuggesztív. A józan ésszel megfoghatatlan homályos alakzat - egész idő alatt változatlanul - még mindig ott ragyogott a képernyőn. Megpróbáltam magam elé képzelni az utcákat és épületeket, és benépesíteni olyan lényekkel, akik éppoly könnyedén haladnak az izzó kőzetben, mint hal a vízben. Egyszerűen fantasztikus volt; eszembe jutott, milyen szűk hőmérsékleti és nyomáshatárok között tud csak létezni az emberi faj. Mi vagyunk a csodabogarak, nem ők, hiszen a világmindenségben szétszórt anyag nagy részének hőmérséklete több ezer, sőt több millió fok. - És - kérdeztem zavartan - most mit teszünk? A professzor lendületesen előrehajolt. - Először is még sok mindent meg kell tudnunk, és az egészet titokban kell tartanunk, amíg meg nem bizonyosodtunk a tények felől. Van fogalma arról, mekkora pánikot keltene, ha az igazság kiszivárogna? Előbb-utóbb úgyis szembe kell néznünk vele, de csak fokozatosan fogjuk nyilvánosságra hozni. Bizonyára belátja, hogy munkám geológiai oldala most már egyáltalán nem érdekes. Először is ki kell építenünk az állomások egész hálózatát, hogy megállapíthassuk a szerkezet nagyságát. Elképzelésem szerint az adók láncolata észak felé terjeszkedne, egymástól tíz mérföld távolságban, de az elsőt valahol Dél-Londonban szeretném elhelyezni, hogy megtaláljuk ennek a valaminek a szélét. Az egészet éppúgy titokban kell tartani, mint az első radarlánc építését a harmincas évek végén. Ezzel egyidejűleg ismét megpróbálom növelni az adás energiáját. Azt hiszem, az eddiginél szűkebb sugarakat is ki tudnék bocsátani, ami jelentősen koncentrálná az energiát. Ehhez azonban több támogatásra volna szükségem, hiszen számos technikai problémával kell még szembenéznem. Megígértem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a további támogatás megszerzésére, és a professzor reméli, hogy ön hamarosan személyesen is felkeresi a laboratóriumot. Addig is mellékelten küldöm a képernyőről készített fényképet, amely halványabb ugyan az eredetinél, de remélem, hogy így is minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy észleleteink nem hamisak. Tudom, hogy az Interplanetária Társaságnak folyósított támogatásunkkal csaknem teljesen kimerítettük már az évi költségvetést, de még az űrutazás se lehet olyan fontos, mint ennek a felfedezésnek az azonnali kivizsgálása, hiszen ez forradalmat idézhet elő az egész emberiség gondolkodásában és jövőjében. Hátradőltem, és Karnra pillantottam. Sok mindent nem értettem a dokumentumból, de a lényeget világosan láttam. - Igen - mondtam -, ez az! Hol az a fénykép? Karn átnyújtotta a fényképet. Rossz minőségű volt, mert többszörös másolás után érkezett csak hozzánk. A minta így is egyértelműen kirajzolódott rajta; azonnal felismertem. - Nagy tudósok voltak-mondtam elismeréssel. - Ez Callastheon, semmi kétség. Szóval végül is rájöttünk az igazságra, még ha háromszáz évünkbe telt is. - Nem meglepő - mondta Karn. - Végül is iszonyú mennyiségű anyagot kellett lefordítani és lemásolni, mielőtt elpárolog.
7
Egy darabig csöndben ültem, és a különös fajra gondoltam, melynek hagyatékát vizsgáltuk. Egyetlenegyszer - soha többet! - mentem fel az Árnyékvilágba azon a nagy nyíláson, melyet a mi mérnökeink nyitottak. Félelmetes és felejthetetlen élmény volt. A több rétegű védőruha igen megnehezítette a mozgást, és a szigetelésen át is éreztem, milyen iszonyú hideg van körülöttem. - Milyen kár - mondtam elmélázva -, hogy a megjelenésünk tökéletesen elpusztította őket. Értelmes lények voltak, sokat tanulhattunk volna tőlük. - Nem hinném, hogy hibásak vagyunk - mondta Karn. - Soha nem hitte senki komolyan, hogy ilyen életfeltételek között, az abszolút nulla fok és abszolút vákuum közelében létezhet bármi. Nem tehetünk róla. Én más véleményen voltam. - Szerintem ez azt bizonyítja, hogy ők voltak intelligensebbek. Végül is ők fedeztek fel minket előbb. Mindenki kinevette a nagyapámat, mikor azt állította, hogy az Árnyékvilágból érkező sugárzás mesterséges eredetű. Karn végigsimította egyik csápjával a kéziratot. - Most kétségkívül rájöttünk ennek a sugárzásnak az eredetére - mondta. - A dátum stimmel: egy évvel a nagyapád felfedezése előtt. Úgy látszik, a professzor megkapta a segélyt. - Karn bántóan felnevetett. - Képzelem, hogy meglepődött, mikor felmentünk a felszínre, pontosan a lába alatt! Alig hallottam, amit mondott, mert hirtelen rendkívül kényelmetlen érzés kerített hatalmába. Arra gondoltam, hogy Callastheon nagy városa alatt még ezer és ezer mérföld mélységben egyre sűrűbb és egyre melegebb kőzet fekszik, le egészen a Föld ismeretlen magváig. Karnhoz fordultam. - Ez egyáltalán nem nevetséges - mondtam halkan. - Lehet, hogy most mi következünk. ÁROKSZÁLLÁSY ZOLTÁN FORDÍTÁSA
8
9
ATRHUR CLARKE
10
Nehéz a bennszülöttekkel A repülő csészealj függőlegesen ereszkedett alá a felhőkből, mintegy ötven-lábnyi magasságban teljesen lefékezett, és meglehetős zajjal ért földet egy hangával borított fenyéren. Micsoda tetű landolás! - mondta Wyxtpthll kapitány. Persze nem pontosan ezeket a szavakat használta; emberi fül inkább egy felajzott tyúk kotkodácsolásának vélte volna e megjegyzést. Krtclugg főpilóta letekerte három csápját a vezénylőasztalról, kinyújtóztatta mind a négy lábát, s kényelembe helyezte magát. - Tehetek én arról, hogy az automaták megint felmondták a szolgálatot? - morogta. - De mit is vár egy olyan hajótól, amelyet már ötezer éve ki kellett volna selejtezni ? Ha azok a krajcáros tintanyalók a támaszponton... - Jól van már, na! Utóvégre egy darabban lent vagyunk, ami máris több, mint amit vártam. Hívd be Crysteelt és Danstort. Beszélni akarok velük még az indulás előtt. Crysteel és Danstor szemmel láthatólag más fajból származott, mint a legénység többi tagja. Csak egy pár karjuk és lábuk volt, hátul nem volt szemük, és még egyéb testi fogyatékosságokkal is rendelkeztek, melyek fölött a többiek tőlük telhetően igyekeztek szemet hunyni. Erre a küldetésre azonban éppen e fogyatékosságaik miatt esett rájuk magától értetődően - a választás, mert alig volt szükség álcázásra, hogy embernek adhassák ki magukat; csak igen alapos vizsgálat leplezhette volna le őket. - Biztosak benne - kérdezte a kapitány -, hogy megértették az utasítást? - Természetesen - felelte Crysteel némileg sértődötten. - Nem először lépek kapcsolatba primitív fajjal. Antropológiai képzésem... - Rendben. Hogy áll a nyelvvel? - Hát az tulajdonképpen Danstor dolga, de már én is eléggé folyékonyan beszélem. Nagyon egyszerű nyelv, és a rádióadásaikat már évek óta tanulmányozzuk. - Van még kérdésük indulás előtt? - Hm... igen, van egy problémánk. - Crysteel kissé habozott a válasszal. - Az adásaikból világosan kiderül, hogy társadalmi rendszerük egészen primitív, a kihágások és bűncselekmények száma nagy. Nem egy gazdagabb polgár kénytelen úgynevezett detektívekkel vagy különleges ügynökökkel védelmeztetni életét és vagyonát. Namármost tudjuk, hogy szabályellenes, de nem lehetne-e... - Nem lehetne mit? - Hát, ha vihetnénk egy-egy 3-as rombolót, nagyobb biztonságban éreznénk magunkat. - Szó se lehet róla! Bíróság elé állítanának a bázison, ha valakinek a fülébe jut. És ha megölnek egy-két őslakót, akkor a Csillagközi Politikai Iroda, a Bennszülöttvédő Egyesület meg a többiek máris a nyakamban vannak. - Éppen annyi baja lesz akkor is, ha minket ölnek meg - mondta indulatosan Crysteel. Végül is ön felel a mi biztonságunkért. Emlékszik arra a rádiódrámára, amelyet elmeséltem önnek? Egy tipikus háztartásban játszódott, de már az első félórában két gyilkosság történt! - No jó. De csak a kettesből vigyenek, és akkor sem muszáj nagy kárt okozni, ha tényleg bajba kerülnének.
,
11
- Nagyon köszönjük, így már sokkal nyugodtabbak leszünk. Félóránként adok jelentést, ahogy megbeszéltük. Pár óránál tovább nem maradunk. Wyxtpthll kapitány nagyot sóhajtott, amint eltűntek a domb háta mögött. - Miért épp ezt a kettőt kellett küldeni? Mintha nem is volna más a hajón! - Nem volt mit tenni - mondta a pilóta. - Ezek a primitív fajok mindentől megrémülnek, ami szokatlan. Ha minket látnának jönni, általános pánik támadna, és bombákat szórnának ránk, mielőtt még felocsúdhatnánk. Az ilyesmit sosem szabad elsietni. Wyxtpthll kapitány idegesen tördelte a csápjait. - Persze - mondta - ha nem jönnének vissza, még mindig elmehetek, és veszélyesnek nyilváníthatom a bolygót. - Ez az ötlet szemmel láthatólag jobb kedvre derítette. - Igen, ezzel sok bajtól megkímélnénk magunkat. - És elpazaroljuk a kutatásra fordított hosszú hónapokat? - mondta a pilóta megbotránkozva. - Nem pazaroljuk el - felelte a parancsnok egy olyan gyors mozdulat kíséretében, melyet emberi szem nem tudott volna követni. - A mi jelentéseinket felhasználhatja a következő kutatóhajó. Majd azt javaslom, hogy látogassunk el megint ide, mondjuk ötezer év múlva. Akkorra talán már civilizálják a bolygót, bár ezt őszintén szólva kétlem. Sámuel Higginsbotham éppen nekilátott sajtból és almaborból álló tízóraijának, amikor megpillantotta az úton közeledő két figurát. Megtörölte száját a keze fejével, gondosan letette az üveget a fűnyíró szerszámai mellé, és némi csodálkozással nézett a közeledő párra. - Kívánok - mondta szívélyesen két falás sajt között. Az idegenek megálltak. Crysteel lopva lapozott egy könyvecskében, mely ilyen és ehhez hasonló kifejezéseket tartalmazott, mint: .térségében heves szélre számíthatunk", „Fel a kezekkel!" „Most megvagy!", „Starthoz!" Danstor viszont szinte azonnal válaszolt, neki nem volt szüksége segédeszközökre. - Üdvözlöm, jóember - mondta a lehető legtökéletesebb angolsággal. - Megmondaná, merre visz az út a legközelebbi faluba, községbe, kisvárosba vagy egyéb lakott helységbe? - Mi? - kérdezte Sam. Bizalmatlanul bámult az idegenekre; csak most vette észre, hogy öltözékük szerfelett különös. Első homályos észlelete az volt, hogy a legdivatosabb csíkos zakó alá az ember nem vesz fel pulóvert. A másik, aki még mindig a könyvecskével bajlódott, kifogástalan estélyi öltözéket viselt - zöld-vörös mintájú nyakkendőjétől, posztósapkájától és turistabakancsától eltekintve. Crysteel és Danstor a legnagyobb igyekezettel figyelték a divatot, de túlontúl sok tévéjátékot láttak. Ha tekintetbe vesszük, hogy egyéb információs forrás nem állt rendelkezésükre, kificamodott ízléssel összeállított öltözékükön nem szabad csodálkoznunk. Sam a fejét vakarta. Ezek idegenek - gondolta. Ennyire még a városi népek se rittyentik ki magukat. Végigmutatott az úton, majd részletes útbaigazítást adott olyan dialektusban, aminek harmadát ha érti az, aki nem hallgatja rendszeresen a BBC Nyugati Körzeti adóját. Crysteel és Danstor még ennél is kevesebbet értett belőle. Az üzenet lényegét azonban így is felfogták, és sietve elvonultak, azon morfondírozva, hogy angolságuk valóban olyan jó-e, mint gondolták. Így esett az emberiség első találkozása az űrből jött látogatókkal. Az esemény nem keltett különösebb feltűnést, s a történelemkönyvek sem örökítik meg. - Azt hiszem - mondta Danstor különösebb meggyőződés nélkül -, talán ő is megtette volna. - Nem valószínű. Amennyire a ruhájáról és a tevékenységéből meg lehet ítélni, nem lehet valami intelligens vagy értelmes személy. Talán meg sem értette volna, kik vagyunk.
,
12
- Itt egy másik! - mutatott előre Danstor. - Kerüljük a hirtelen mozdulatokat, mert az megijesztheti. Csak sétáljunk természetesen, és hagyjuk, hogy ő szólaljon meg először. Amaz meg határozott léptekkel tartott feléjük, szemmel láthatólag észre sem vette őket, s mielőtt felocsúdhattak volna, már el is tűnt a messzeségben. - Nahát! - mondta Danstor. - Nem baj - felelte Crysteel filozofikusan. - Valószínűleg ennek se vettük volna semmi hasznát. - Ez még nem mentség a rossz modorra. Némileg méltatlankodva figyelték Fitzsimmons professzor távolodó alakját, amint legkopottabb kiránduló öltözékében épp egy nehéz atomelméleti problémán töprengett, s lassan eltűnt a messzeségben. Crysteelben most ingott meg először a hit, hogy könnyű lesz kapcsolatot teremteni. Little Milton tipikus angol falu volt, szerényen bújt meg a dombok lábánál, melyek most oly nem mindennapi titkot rejtettek maguk mögé. Nyári reggel volt, az utcán kevesen jártak; a férfiak már munkában voltak, az asszonyok pedig még nem tértek magukhoz a kimerítő feladattól, hogy urukat és parancsolójukat biztonságosan útnak eresszék. Crysteel és Danstor így csaknem a falu közepén jártak már, mire megint összetalálkoztak valakivel, történetesen a postással, aki napi körútja végeztével éppen visszafelé tartott a hivatalába. Meglehetősen rosszkedvű volt, mert egy vacak kis levelezőlap miatt ki kellett bicikliznie Dodgsonék farmjára, amely rendes napi útvonalától több mérföld távolságra esett. Ráadásul ez a csomag, amit a még mindig kényeztetett Gunner Evans küldött haza édesanyjának, nehezebb volt a szokottnál; nem is csoda, hiszen a heti szennyes mellett volt benne négy marhahúskonzerv is, melyeket Evans az üzemi konyháról emelt el. - Engedelmet - mondta Danstor udvariasan, a postás azonban nem volt beszélgető kedvében. - Nem érek rá - mondta. - Van még egy fordulóm. - És már ott sem volt. - Ez már aztán több a soknál! - fakadt ki Danstor. - Vajon mind ilyenek? - Csak egy kis türelem kell hozzá! - mondta Crysteel. - Ne feledd, hogy mások a szokásaik; időbe telhet, amíg a bizalmukba férkőzhetünk. Voltak már ilyen nehézségeim primitív fajokkal. Ehhez minden antropológusnak hozzá kell szoknia. - Hm - mondta Danstor. - Mi volna, ha bekopogtatnánk egy-két házba? Onnan nem tudnak elszaladni. - No jó - mondta Crysteel bizonytalanul. - De nehogy valami kultikus helyre tévedjünk be, mert könnyen bajba juthatunk. Özvegy Tomkinsné házát még a leggyakorlatlanabb felfedező sem nézte volna kultikus helynek. Az öreg hölgy számára kellemes meglepetés volt a két férfivendég felbukkanása, és az öltözéküket sem találta rendkívülinek. Az futott át az agyán, hogy talán századik születésnapja alkalmából keresik, riportot akarnak vele készíteni, bár valójában csak kilencvenöt éves volt, de ezt ügyesen titkolta. Kézbe vette az ajtó mellé felakasztott palatáblát, és látogatói üdvözlésére sietett. - Írják le - mondta, és egy bájmosoly kíséretében feléjük nyújtotta a palatáblát. - Süket vagyok már húsz éve. Crysteel és Danstor komoran néztek egymásra. Ez váratlan fordulat volt, mert írott szöveget csak a tévéhirdetésekben láttak, és azokat sem fejtették meg egészen. Danstor, akinek félelmetes vizuális memóriája volt, mégis a helyzet magaslatára emelkedett. Ügyetlenül kézbe vette a krétát, és leírta azt a mondatot, ami feltételezése szerint kommunikációs nehézségek esetén gyakran volt használatban.
13
Özvegy Tomkinsné megkövültén nézte a palatáblára írt szavakat. Időbe telt, amíg kibetűzte - Danstor több hibát is vétett -, és ettől sem lett okosabb; a hib a koszvetito vonalban bán. Danstor megtett minden tőle telhetőt, de az öreg hölgy nem fogta fel az üzenet mélyebb értelmét, így hát a titokzatos látogatók búbánatosan távoztak. Nem jártak sokkal több szerencsével a következő háznál sem. Egy fiatal nő nyitott ajtót, aki először leginkább csak vihogott és kuncogott, aztán nem bírta tovább, és rájuk csapta az ajtót. A fojtott, hisztérikus kacaj hallatán Crysteel és Danstor kedveszegetten állapította meg, hogy álöltözékük talán mégsem a legmegfelelőbb. A harmadik házban Smithné asszony viszont túlságosan is bőbeszédűnek bizonyult ugyanazt az érthetetlen dialektust beszélte, mint Sam Higginsbotham, percenként százhúsz szavas sebességgel. Danstor elnézést kért, mihelyt közbe tudott egyáltalán szólni, és odébbállt. - Hát senki sem beszél úgy, mint a rádióban? - kesergett. - Hogyan értik meg a saját adásaikat, ha mindenki így beszél? - Azt hiszem, rossz helyen szálltunk le - mondta Crysteel. Most már az ő optimizmusa is alábbhagyott kissé, s még tovább csökkent, mikor gyors egymásutánban előbb szociológusnak, majd konzervatív képviselőjelöltnek, porszívóügynöknek és végül a helyi feketepiac egyik kereskedőjének nézték. A hatodik vagy hetedik kísérlet után megszakadt a háziasszonyok sora; egy hórihorgas ifjonc nyitott ajtót. Nyirkos mancsában tartott valamit, ami egyszeriben felkeltette látogatói érdeklődését: egy magazint, melynek címlapja egy hatalmas rakétát ábrázolt, amint éppen felszáll egy kráterokkal borított bolygóról, amely akármi is lett légyen, nyilvánvalóan nem a Föld volt. A háttérre e szavak voltak nyomva: „Lélegzetelállító fantasztikus történetek. Ára 25 cent." Crysteel és Danstor összenézett; tekintetükben ugyanaz a gondolat villant. Végre találtak valakit, akivel meg tudják értetni magukat. Danstorba újra visszatért a lelkierő, és megszólította a fiút. - Szeretnénk segítséget kérni - mondta udvariasan. - Nagyon nehezen tudjuk megértetni magunkat errefelé. Épp most szálltunk le ide az űrből, és szeretnénk kapcsolatba lépni az önök kormányával. - Ó — mondta Jimmy Williams, aki fél lábbal még a Szaturnusz külső holdjain kalandozott, és nem tért vissza egészen a Földre. - Hol van az űrhajójuk? - A dombokon túl; nem akartunk pánikot kelteni. - Rakéta? - Ugyan, dehogyis! Az már több ezer éve elavult. - Akkor hogyan működik? Atomenergiával? - Biztosan - mondta Danstor, akinek a fizika nem volt épp erős oldala. - Miért, van más energia is? - így nem jutunk semmire - mondta Crysteel türelmét vesztve. - Nekünk kell kérdeznünk, nem neki. Próbáld megtudni, hol találkozhatnánk hivatalos személyekkel. A házból sztentori hang szólalt meg, még mielőtt Danstor válaszolhatott volna: - Jimmy! Ki van itt? - Két... ember - mondta Jimmy bizonytalanul. - Legalábbis úgy néznek ki, mintha emberek volnának. Mars-lakók. Mindig mondtam, hogy egyszer bekövetkezik. Nehézkes mozdulatok zaja hallatszott, aztán egy tekintélyes, harcias tekintetű asszonyság türemkedett elő a szoba homályából. Végigmérte az idegeneket, aztán a Jimmy kezében szorongatott magazinra pillantott, és máris tisztán látta a helyzetet.
14
- Nem szégyellik magukat?! - rivallt Crysteelre és Danstorra. - Elég bajom van így is ezzel a semmirekellővel, aki egész idejét erre a szemétre fecséreli. Maguk felnőtt emberek, semmi szükség arra, hogy még lovat is adjanak alája. Mars-lakók, no hiszen! Talán egy repülő csészealjjal érkeztek, mi? - De hát én egy szóval se említettem a Marsot - tiltakozott Danstor erőtlenül. Bumm! Az ajtó mögül heves dulakodás zaja hallatszott, aztán valaki papírt tépett szét, végül fájdalmas jajkiáltás. Utána néma csend. - Na igen - mondta végül Danstor. - Most mit tegyünk? Csak tudnám, miért mondta, hogy Mars-lakók vagyunk? Még csak nem is az a legközelebbi bolygó, ha jól emlékszem. - Nem tudom - felelte Crysteel. - De gondolom, valamiért természetes a számukra, hogy valamelyik közeli bolygóról jöttünk. Meg fognak döbbenni, ha megtudják az igazságot. A Mars, no hiszen! Az eddigi jelentésekből ítélve ott még rosszabb a helyzet. - Úgy látszik, a tudós elfogulatlansága kezdett elpárologni belőle. - Hagyjuk most egy kicsit a házakat - mondta Danstor. - Csak lesz az utcán is még egypár ember. A feltételezés helyesnek bizonyult, mert alig tettek néhány lépést, máris körülfogta őket pár kisfiú, és érthetetlen, ám nyilvánvalóan sértő megjegyzésekkel halmozta el őket. - Ajándékokkal talán lecsillapíthatnánk őket - mondta aggodalmasan Danstor. Elmaradottabb fajoknál ez általában beválik. - Miért, te hoztál magaddal? - Nem, azt hittem, te... Még mielőtt befejezhette volna, kínzóik sarkon fordultak, és eltűntek egy mellékutcában. Az úton kék egyenruhás, méltóságteljes figura közelgett. Crysteel szeme felcsillant. - Egy rendőr! - mondta. - Valószínűleg egy gyilkosságot készül kinyomozni valahol. De talán szakít egy kis időt számunkra - tette hozzá, bár nem nagyon bízott ebben. P. C. Hinks enyhe csodálkozással fürkészte az idegeneket, de hangja nem árult el meglepetést, amikor megszólította őket: - Jó napot, uraim. Keresnek talán valakit? - Tulajdonképpen igen - mondta Danstor a legbarátságosabb és legbehízelgőbb modorban. - Azt hiszem, segíthetne nekünk. Tudja, éppen most landoltunk ezen a bolygón, és szeretnénk kapcsolatba lépni a hatósággal. - Hogyan? - kérdezte a meghökkent P. C. Hinks. Hosszú szünet következett, de nem túl hosszú, mert P. C. Hinks éles eszű fiatalember volt, és nem akart egész életére falusi rendőr maradni. - Szóval éppen most landoltak? Gondolom, egy űrhajóval? - Úgy van - mondta Danstor. Nagyon megkönnyebbült, hogy bejelentését a hitetlenség vagy erőszak semmi jele nem követte, ami pedig primitív bolygókon gyakran előfordult. - Nos, uraim - mondta P. C. Hinks bizalomgerjesztő és barátságos modorban (nem mintha sokat számított volna, ha ezek ketten erőszakoskodni kezdenek - elég nyápic alakoknak látszottak) -, közöljék velem, mit óhajtanak, és meglátjuk, mit tehetek az önök érdekében. - Nagyon kedves öntől - mondta Danstor. - Tudja, azért szálltunk le ezen a meglehetősen eldugott helyen, mert nem akartunk pánikot kelteni. Szeretnénk, ha minél kevesebben tudnának rólunk, amíg nem teremtettünk kapcsolatot az önök kormányával. - Értem - felelte P. C. Hinks, és sietve körülnézett, nem jár-e arra valaki, akivel üzenhetne az őrmesternek. - És aztán? Mik a további terveik? - Attól tartok, a Földdel kapcsolatos hosszú távú politikánkat most nem áll módomban megvitatni önnel - mondta Danstor diplomatikusan. - Mindössze annyit mondhatok, hogy felderítjük a világegyetemnek ezt a körzetét, és elindítjuk a fejlődés útján. Biztosak vagyunk benne, hogy nagyon sok segítséget tudunk majd önöknek nyújtani. - Ez nagyon kedves önöktől - mondta szívélyesen P. C. Hinks. - Az lenne a legjobb, ha velem jönnének a rendőrségre, hogy telefon-összeköttetést teremthessünk a miniszter-elnökkel.
15
- Nagyon köszönjük - szólt hálásan Danstor. Bizakodva lépkedtek P. C. Hinks oldalán a falusi rendőrőrsig, bár amaz igyekezett egy kevéssé maga elé engedni őket. - Erre tessék - mondta P. C. Hinks, és udvariasan betessékelte őket egy, a vártnál is rosszabbul megvilágított és szegényesebben berendezett szobába. Mielőtt még alaposabban körülnézhettek volna, kattanás hallatszott, s vezetőjüktől máris egy vasrudakból tákolt ajtó választotta el őket. - Legyenek nyugodtak - mondta P. C. Hinks. - Minden rendben lesz. Mindjárt jövök. A Crysteelben és Danstorban elharapózó sejtelem hirtelen átadta helyét a jeges bizonyosságnak. - Bezártak I - Ez egy börtön! - Most mit tegyünk? - Nem tudom, beszéltek-e angolul - szólalt meg bágyadt hangon valaki a félhomályban -, de mindenesetre hagyhatnátok aludni. A két fogoly csak most vette észre, hogy nincs egyedül. A cella sarkában álló ágyon egy fiatalember feküdt, eléggé megviselt állapotban, s fél szemmel hunyorogva, szemrehányóan nézett rájuk. - Atyaúristen! - kiáltott idegesen Danstor. - Gondolod, hogy veszedelmes bűnöző? - Ebben a pillanatban nem látszik túlzottan veszedelmesnek - mondta Crysteel, és nem is tudta, mennyire fején találta a szöget. - Titeket miért zártak be? - kérdezte az idegen, s nagy nehezen felült. - Úgy néztek ki, mintha jelmezbálból jönnétek. Jaj, a fejem! - Azzal visszahanyatlott megint. - Ilyen állapotban bezárni valakit! - méltatlankodott a jószívű Danstor. Aztán angolul folytatta: - Nem tudom, miért zártak be minket. Csak annyit mondtunk a rendőrnek, kik vagyunk és honnan jöttünk, és íme, ez történt. - Miért, kik vagytok? - Épp most landoltunk... - Semmi értelme elölről kezdeni az egészet — vágott közbe Crysteel. - Úgysem hisz nekünk senki. - Hé! - mondta az idegen, és ismét feltápászkodott. - Milyen nyelven beszéltek? Ismerek egypárat, de ehhez hasonlót még nem hallottam. - Na jó - mondta Crysteel Danstornak. - Akár el is mondhatod neki. Úgysincs semmi dolgunk, míg a rendőr vissza nem jön. P. C. Hinks ebben a pillanatban éppen a helyi elmegyógyintézet főápolójával tanácskozott, aki kötötte az ebet a karóhoz, hogy egy páciense sem hiányzik. Ennek ellenére megígérte, hogy alaposan utánanéz a dolognak, és majd később visszaszól telefonon. P. C. Hinks letette a kagylót. Megfordult a fejében, hogy az egész esetleg csak ugratás, és óvatosan visszalopózott a cellákhoz. A három rab láthatólag barátságos beszélgetésbe elegyedett, így hát lábujjhegyen megint visszalépdelt. Egyiküknek sem árt, ha lecsillapodnak egy kicsit. Gyengéden megtapogatta szeme körül a hajnali események emlékét: nagy küzdelmébe került aznap Graham úrfit a cellába tuszkolni. A szóban forgó ifjú most már viszonylag józan volt az éjszakai dáridó után, amit eszében sem volt megbánni. (Az ember ugyebár nem mindennap tesz sikeres egyetemi vizsgát, méghozzá jelesre, amikor abban sem volt biztos, hogy átmegy.) Most mégis attól tartott, hogy még mindig nem józanodott ki egészen. Danstor befejezte mondókáját, és várt; nem bízott benne, hogy ezúttal több sikere lesz. Graham úgy döntött, hogy ilyen körülmények között legjobb természetesen viselkedni és kivárni, amíg a hallucináció magától véget ér. - Ha valóban van egy űrhajójuk a dombokon túl - jegyezte meg -, akkor érintkezésbe léphetnek vele, és segítséget kérhetnek, nem? - Ezt magunk akarjuk elintézni - mondta Crysteel méltósággal. - Különben is ismernie kellene a parancsnokunkat. Ez eléggé meggyőzően hangzik - gondolta Graham. Az egész történet meglepően összefüggő. És mégis...
16
- Nehezen hiszem el, hogy képesek csillagközi űrhajók építésére, és ugyanakkor nem tudnak kijutni egy vacak kis falusi őrszobából. - Könnyen ki tudnánk éppen jutni - válaszolt az antropológus —, de nem akarunk erőszakos eszközökhöz folyamodni, hacsak nem feltétlenül szükséges. El nem tudja képzelni, mekkora kalamajka származna abból, és hány jelentőlapot kellene kitöltenünk. És különben, ha kijutnánk is, elkapna az őrjárat, még mielőtt a hajóhoz érnénk. - De nem Little Miltonban - vigyorgott Graham. - Különösen akkor nem, ha akadály nélkül átjutunk a Fehér Szarvashoz. Ott áll a kocsim. - Ö! - sóhajtott fel megkönnyebbülten Danstor, s önbizalma hirtelen visszatért. Társához fordult, akivel izgatott megbeszélést folytatott, majd egyik belső zsebéből féltő gonddal előhúzott egy kis fekete hengert, amelyet körülbelül olyan biztosan tartott a kezében, mint egy ideges aggszűz, akinél először van töltött puska; Crysteel ugyanakkor sietve visszavonult a cella legtávolabbi sarkába. Graham ettől a pillanattól kezdve jeges bizonyossággal tudta, hogy színjózan, és hogy az imént lezajlott történet maga a színtiszta igazság. Semmi látványos dolog nem történt, nem támadt légmozgás, elektromos szikra vagy színes sugár - de a fal háromlábnyi szélességben csendesen szétolvadt, és csak egy kis kupac homok maradt belőle. A napfény beözönlött a cellába, amint Danstor nagy megkönnyebbüléssel elrakta a titokzatos fegyvert. - No, jöjjön - sürgette Grahamet. - Magára várunk. Üldözésről szó sem volt, hiszen P. C. Hinks még mindig a telefonnal volt elfoglalva, és csak néhány perc múlva tért vissza a cellákhoz, hogy átélje hivatali pályafutásának legnagyobb megrázkódtatását. A Fehér Szarvasban senki nem lepődött meg különösebben, hogy viszontláthatja Grahamet; mindenki tudta, hol és mivel töltötte az éjszakát, és abbéli reményüknek adtak kifejezést, hogy a helyi bíróság elnézően bánik majd vele. Danstor és Crysteel rossz elő-érzettel szállt be a minden képzeletet felülmúlóan rozoga Bentleybe, melyet Graham kedveskedve Rózsának becézett. A rozsdás karosszéria alatt azonban kifogástalanul működő motor lapult, és csakhamar ötvenmérföldes sebességgel robogtak ki Little Miltonból. Az eset meglepően demonstrálta a sebesség relativitását, mert Crysteel és Danstor, akik az utóbbi pár évben egyebet sem tettek, mint másodpercenként több millió mérföldes sebességgel lavíroztak az űrben, még életükben nem féltek ennyire. Crysteel, mihelyt visz-szanyerte lélegzetét, elővette kicsiny hordozható rádióadóját, és felhívta az űrhajót. - Útban vagyunk visszafelé - próbálta túlkiabálni a szél zúgását. - Viszünk magunkkal egy meglehetősen intelligens emberi lényt is. Tíz percen belül... jaj! bocsánat, csak áthaladtunk egy hídon... ott vagyunk. Hogy mi? Nem, persze hogy nem. Simán ment minden. Nem volt semmi baj. Viszlát! Graham csak egyszer nézett hátra ellenőrizni, hogyan bírják utasai a kocsikázást. Zavarba ejtő látványt nyújtottak, mert a szél lefújta a hajukat és fülüket (ami nem volt tökéletesen odaragasztva), és kezdett előtűnni igazi mivoltuk. Grahamnek az a kellemetlen gondolata támadt, hogy új ismerőseinek talán orruk sincs. Nem baj, idővel mindent meg lehet szokni. A hátralevő években még sok ilyesmiben lesz része. A többi már mindenki előtt ismeretes; de az első Földre szállás történetét s azon körülményeket, melyek Graham nagykövetet az emberiség képviselőjévé tették a világegyetem előtt, még senki nem ismertette teljes egészében. A főbb részleteket, némi unszolás után, magától Crysteeltől és Danstortól tudtuk meg, amikor a Földöntúli Ügyek Osztályán dolgoztunk. A Földön aratott sikerük fényében nagyon is érthető, miért épp őket választották feljebbvalóik, hogy kapcsolatba lépjenek titokzatos szomszédainkkal, a Mars-lakókkal. A fenti események ismeretében viszont az is érthető, hogy Crysteel és Danstor vonakodott ettől a második küldetéstől. Nem meglepő, hogy azóta sem hallottunk felőlük.
,
ÁROKSZÁLLÁSY ZOLTÁN FORDÍTÁSA
17
18
19
A SZTRÁJKTÖRŐ ISAAC ASIMOV Elvis Blei kövérkés kezét dörzsölgette - Önellátás, ez a fő dolog - mondta. Kényszeredetten mosolygott, miközben tüzet adott Steven Lamoraknak, a Föld-lakónak. Sima arcán, messze ülő, kis szemeiben nyugtalanság tükröződött. Lamorak elismerően pöfékelt, és keresztbe rakta hosszú lábait. Haja deres volt, állkapcsa széles, erős. - Itteni termésű? - kérdezte kritikus szemmel nézegetve a cigarettát. Igyekezett leplezni Blei feszült magatartása miatti zavarát. - Természetesen - válaszolta Blei. - Csodálom - jegyezte meg Lamorak -, hogy az önök kis világában efféle fényűzési cikkek gyártására is jut hely. Lamorak visszaemlékezett arra, amikor az űrhajó videolemezén először pillantotta meg az Elsevere-t. Néhány száz mérföld átmérőjű, egyenetlen felszínű, levegőtlen kisbolygó volt nem egyéb, mint egy porszürke, durva sziklatömb, amely tompán csillogott a 200 millió mérföld messzeségben levő napja fényében. Az egyetlen, mérföldnél nagyobb át-
20
mérőjű égitest volt, amely e nap körül keringett, s az emberek, íme, még ebbe a miniatűr világba is beleásták magukat, társadalmat hoztak benne létre. És ő mint szociológus, azért jött ide, hogy tanulmányozza ezt a bolygót, megnézze, hogyan sikerült az emberiségnek beleilleszkednie ebbe a furcsa, különleges kis világba. Blei udvarias, merev mosolya kissé felengedett. - Nem olyan kis világ ez a miénk, dr. Lamorak. Ön kétdimenziós mérce alapján ítél. Az Elsevere felszíne valóban csak háromnegyede New York államénak, de ez lényegtelen. Gondolja meg, hogy az Elsevere egész belsejét elfoglalhatnánk, ha akarnánk. Egy ötven mérföld átmérőjű gömb űrtartalma jóval több, mint félmillió köbmérföld. Ha az egész Elsevere-t benépesítenénk egymástól ötven láb távolságra levő szintekkel, a kisbolygón belüli összfelszín 56 millió négyzetmérföld volna, ami megfelel a Föld teljes szárazfölddel borított felületének. És ebből, doktor úr, egy talpalatnyit sem hagynánk kihasználatlanul. - Úristen - mondta Lamorak, és egy pillanatra mereven bámult maga elé. - Önnek tökéletesen igaza van. Furcsa, hogy erre sosem gondoltam. De hát az Elsevere az egyetlen teljesen kihasznált kisbolygó az egész galaktikában. Ezért, ahogy ön figyelmeztetett rá, mi nem tudunk szabadulni attól, hogy ne kétdimenziós területekben gondolkozzunk. Most még inkább örülök annak, hogy az önök Tanácsa olyan készséges volt, és szabad kezet adott nekem vizsgálódásaim terén. Blei erre görcsösen bólintott. Lamorak enyhén ráncolta homlokát. „Úgy viselkedik, mintha azt kívánná, bárcsak ne jöttem volna ide - gondolta magában. - Itt valami nincs rendben." - Persze - mondta Blei - sokkal kisebbek vagyunk, mint amekkorák valójában lehetnénk. Az Elsevere-nek még csupán a kisebb részét vájtuk ki és foglaltuk el. És nem is óhajtunk túlságosan terjeszkedni, legfeljebb nagyon lassan. Az álgravitációs gépeink meg a napenergia-konverterjeink kapacitása bizonyos mértékig korlátoz minket. - Értem. De mondja csak, Blei tanácsos úr, ezt pusztán kíváncsiságból kérdezem, nem mintha a vizsgálódásaim szempontjából elsőrendű fontossága volna... megnézhetném először az önök mezőgazdasági és állattenyésztési szintjeit? Lenyűgöz a gondolat, hogy egy kisbolygó belsejében búzaföldeket és csordákat lehet találni. - A csordát az önök mércéjével mérve kicsinek fogja találni, s búzát sem termesztünk sokat. Ennél sokkal nagyobb az élesztőtermelésünk. De azért búzát is tudok majd mutatni önnek. Meg valamelyes gyapotot és dohányt. Sőt még gyümölcsfákat is. - Csodálatos. Ez valóban önellátás, ahogy ön mondja. Önök, gondolom, mindent recirkuláltatnak. Lamorak éles szemét nem kerülte el, hogy Blei erre az utolsó megjegyzésére összerezzent. Az elsevere-i szeme úgy összeszűkült, hogy arckifejezéséből semmit se lehetett kiolvasni. - Igen - válaszolta -, mindent recirkulálnunk kell. A levegőt, a vizet, az élelmet, az ásványokat, mindent, amit csak felhasználunk, vissza kell állítanunk eredeti állapotába. Minden hulladékot nyersanyaggá alakítunk vissza. Csak energiára van szükségünk, sebből van elég. Persze nem tudunk százszázalékos hatásfokkal dolgozni, egy bizonyos veszteséggel mindig számolnunk kell. Évente importálunk egy kis mennyiségű vizet, s ha szükségleteink növekedni fognak, esetleg némi szenet és oxigént is importálnunk kell majd. - Mikor indulhatunk a tanulmányutunkra, Blei tanácsos úr? - kérdezte Lamorak. Blei eddig is halvány mosolya még tovább vesztett melegségéből. - Mihelyt tudunk, doktor úr. Előbb még bizonyos rutinszerű dolgokat el kell intéznünk. Lamorak bólintott. Végére ért a cigarettájának, s most elnyomta. Rutinszerű dolgok? Az előzetes levelezés során semmi ilyesféle bizonytalanságot nem tapasztalt. Az Elsevere, úgy látszott, büszke arra, hogy egyedülálló jellegzetessége magára vonta a galaktika figyelmét.
21
- Nagyon jól tudom, hogy az önök szigorúan zárt társadalmában a jelenlétem zavart okozhat - mondta, s komoran figyelte, ahogy Blei szinte lecsap e magyarázatra, azonnal magáévá teszi. - Igen - mondta Blei -, mi egészen elkülönülünk a galaktika többi részétől. Megvannak a magunk szokásai. Minden elsevere-inek megvan a maga kiszabott, kényelmes kis helye. Egy olyan idegennek a megjelenése, aki nem tartozik semmilyen meghatározott kaszthoz, nyugtalanságot kelt. - A kasztrendszer bizonyos merevséggel jár együtt. - Ezt elismerem - vágta rá Blei -, de ugyanakkor önbizalmat is ébreszt az emberekben. Szigorú szabályaink vannak a kasztokon belüli házasságra és a foglalkozási ágak örökletességére. Minden férfi, asszony és gyerek tudja, hol a helye, nem ellenkezik, s így befogadják a társadalomba. Ezért aztán nálunk az idegbaj vagy az elmebaj gyakorlatilag ismeretlen fogalom. - És nincsenek is olyanok, akik nem tudnak beilleszkedni? - tudakolta Lamorak. Blei ajka úgy mozdult meg, mintha nemet akarna mondani, de aztán hirtelen összeszorította száját, s hallgatott. Homlokán a ráncok elmélyültek. - Majd intézkedem a tanulmányút dolgában, doktor úr - mondta végül. - Addig is, gondolom, jól fog esni önnek, ha kissé kipiheni magát, alszik egyet. Mindketten felálltak, és kimentek a szobából. Blei az ajtónál udvariasan maga elé engedte a Föld-lakót. Lamorakot nyugtalanította, hogy a Blei tanácsossal folytatott beszélgetésből kiérződött: itt valamilyen válságos helyzet állt elő. Az újság csak elmélyítette ezt az érzését. Mielőtt lefeküdt, gondosan elolvasta az újságot, de előbb csak a szakember érdeklődésével. Az újság szintetikus papírra nyomtatott nyolcoldalas napilap volt. Egynegyed részét személyi hírek töltötték be: születések, házasságok, halálozások, csúcsteljesítmények a termelési normák terén, a lakható űrtartalom (nem terület, hanem háromdimenziós körzetek) bővülése. A többi tudományos esszéket, oktatási anyagot és szépirodalmat foglalt magában. Hírekből, olyan értelemben, ahogyan azt Lamorak megszokta, úgyszólván semmit sem talált. Egyetlen cikket lehetett hírnek tekinteni, amely azonban titkolózásával szinte hátborzongató volt. Apró betűs címe így szólt: Változatlan követelések. Maga a cikk pedig csak ennyiből állt: Magatartásában tegnap óta semmiféle változás nem állt be. A Főtanácsos a második beszélgetés után közölte, hogy követelései továbbra is abszolút ésszerűtlenek, és azokat semmi körülmények közt nem lehet teljesíteni. És aztán zárójelben, más típusú szedéssel ez a közlemény következett: A lap szerkesztősége egyetért azzal, hogy az Elsevere nem táncolhat úgy, ahogy ő fütyül, akármi történjen is. Lamorak háromszor is elolvasta a cikket. Magatartásában. Követelései. Ahogy ő fütyül. Kiről van szó? Aznap éjjel Lamorak nyugtalanul aludt. A következő napokon nem volt ideje újságot olvasni, de ez a cikk minduntalan felmerült emlékezetében. Blei, aki tanulmányútjára többnyire elkísérte és vezette őt, egyre tartózkodóbbá vált. A teljesen önkényesen megállapított, huszonnégy órás földi időbeosztás szerinti harmadik napon Blei egy helyen megállt, s így szólt: - Ezen az egész szinten vegyi ipari ágazatok vannak. Ez a részleg nem érdekes... De egy kissé túl gyorsan fordult el, s Lamorak karon ragadta.
22
Mit termel ez a részleg? - Trágyát. Egyes szerves anyagokat. Lamorak visszatartotta; kereste, mi az, amit Blei esetleg el akar előle titkolni. Pillantása végigsiklott a távolban húzódó barázdás sziklákon és a szintek közé ékelt épületeken. - Az ott egy magánház? - kérdezte. Blei oda sem nézett. - Azt hiszem - mondta Lamorak -, ez a legnagyobb, amit eddig láttam. Miért van ez gyári szinten? - Ez a tény már önmagában is felkeltette érdeklődését. Lamorak ugyanis megfigyelte, hogy az Elsevere-en a lakónegyedek, a mezőgazdasági és az ipari termelés céljaira kijelölt szintek mereven el vannak választva egymástól. Visszanézett és elkiáltotta magát: - Blei tanácsos úr! - A tanácsos már az ellenkező irányba indult, s Lamorak sietős léptekkel utána eredt. - Valami baj van? - kérdezte. - Tudom, neveletlenség - motyogta Blei. - Bocsásson meg. Valami nyugtalanít... - Nem lassította le lépteit. - Talán annak az illetőnek a követelései? Blei megtorpant. - Mit tud ön erről? - Csak amennyit mondtam. Ennyit olvastam az újságban. Blei magában motyogott valamit. - Raguznyik? - kérdezte Lamorak. - Ki az? Blei nagyot sóhajtott. - Azt hiszem, jobb, ha elmondom az egészet. Megalázó, felettébb kínos ügy. A Tanács úgy gondolta, hogy egykettőre lezárhatjuk, nem fogja befolyásolni az ön látogatását, s hogy önnek nem is kell tudnia róla vagy foglalkoznia vele. De most már egy hete tart. Nem tudom, mi fog történni, s így a látszólagos nyugalom ellenére is legjobb volna, ha ön eltávozna. Semmi ok nincs arra, hogy egy nem idevalósi kitegye magát a halálnak. A Föld-lakó hitetlenkedve elmosolyodott. - A halálnak? Ebben az oly békés, szorgos kis világban? Ez hihetetlennek hangzik. - Mindjárt megmagyarázom - mondta az elsevere-i tanácsos. - Azt hiszem, ez lesz a legjobb. - Elfordította fejét. - Az Elsevere-en, ahogy már említettem, mindent recirkulálnunk kell. Ez érthető, ugye? - Igen. - És ez az emberi... ürüléket is magába foglalja. - Sejtettem - mondta Lamorak. - Desztillálás és abszorpció útján vizet nyerünk belőle. Ami pedig megmarad, azt az élesztőgyártáshoz trágyának használjuk fel. Egy részét finom szerves anyagok és más melléktermékek előállítására fordítjuk. Ezek a gyárak, amelyeket itt lát, mind ezt a célt szolgálják. - Na és? - Lamorak az Elsevere-re érve mindig kissé habozva ivott vizet, mert nagyon jól tudta, miből állítják elő. De ezt az ellenérzését hamarosan leküzdötte. Hiszen a vizet a Földön is természetes eljárásokkal, mindenféle, egyébként élvezhetetlen anyagokból nyerik. - Igor Raguznyik - mondta Blei egyre nagyobb erőfeszítéssel - az ürülékekkel közvetlenül kapcsolatos ipari folyamatok irányítója. Ezt a beosztást az Elsevere benépesítése óta az ő családja látta el. Az eredeti telepesek közé tartozott egy bizonyos Mikhail Raguznyik, és ő... ő... - Irányította az ürülékfeldolgozást. - Igen. Abban a házban, amely után ön érdeklődött, a Raguznyikok laknak. A bolygó legjobb, leggondosabban épített háza. Raguznyik igen sok kiváltságot élvez, amiben mi nem
23
részesülünk. De - és itt a tanácsos hangja hirtelen szenvedélyessé vált - arról, hogy érintkezzünk vele, szó sem lehet. - Hogyhogy? - Teljes társadalmi egyenlőséget kíván. Azt akarja, hogy a gyermekei együtt járjanak a mieinkkel, s hogy .a feleségeink meglátogassák... Ó! - Hangja az undortól elcsuklott. Lamoraknak eszébe jutott az újságcikk, amely még arra sem tudta rászánni magát, hogy Raguznyik nevét leírja, követeléseit részletezze. - Tehát - jegyezte meg - önök Raguznyikot a munkája miatt kiközösítették? - Természetesen. Emberi ürülék és... - Blei nem talált szavakat. Majd rövid szünet után valamivel nyugodtabban hozzátette: - Ezt ön, mint Föld-lakó, azt hiszem, nem érti. - Mint szociológus értem - válaszolta Lamorak. A régi India érinthetetlenjeire gondolt, azokra, akik hullákkal dolgoztak. És a régi Júdea kondásainak társadalmi helyzetére. - Az Elsevere tehát nem teljesíti e követeléseket - állapította meg Lamorak. - Nem. Soha I - tört ki Blei. - És mi történt? - Raguznyik azzal fenyegetőzött, hogy beszünteti a munkát. - Más szóval sztrájkba lép. - Igen. - És ez komoly következményekkel járna? - Az élelmünk és vizünk jó időre elegendő, ebből a szempontból az anyagok kivonása nem létszükséglet. De az ürülék felgyülemlik, megfertőzi a bolygót. Mi már nemzedékek óta úgyszólván teljesen úrrá lettünk a betegségeken, s így a bacilusok okozta fertőzésekkel szemben nem vagyunk ellenállók. Ha járvány törne ki... és ki fog törni... százával fogunk elpusztulni. - És Raguznyik ezt tudja? - Hát persze. - És gondolja, hogy ennek ellenére beváltja a fenyegetését? - Ez az ember őrült. Máris abbahagyta a munkát. Az ön ideérkezését megelőző nap óta nem dolgozza fel az ürüléket. - Blei krumpliorrával a levegőbe szimatolt, mintha máris érezné az ürülék szagát. Lamorak gépiesen szintén szagolgatni kezdett, de semmit sem érzett. - Most már látja - folytatta Blei -, miért volna okosabb, ha elutazna. Persze nagyonnagyon szégyelljük, hogy ezt kell javasolnunk. - Várjon - mondta erre Lamorak. - Egyelőre nem utazom. Ez engem szakmailag rendkívül érdekel. Beszélhetnék Raguznyikkal? - Erről szó sem lehet - mondta Blei ijedten. - De én szeretném megérteni a helyzetet. Az itteni társadalmi állapotok egyedülállóak, sehol sem találni párjukat. A tudomány nevében... - Hogyan érti azt, hogy beszélni vele? Videofon megtenné? - Igen. - Beszélek a Tanáccsal - motyogta Blei. Nyugtalanul ültek Lamorak körül. Szigorú, méltóságteljes arckifejezésüket eltorzította az aggodalom. Blei közöttük ülve gondosan kerülte a Föld-lakó pillantását. Az ősz hajú, barázdás arcú, sovány nyakú Főtanácsos halk hangon mondta: - Ha sikerül önnek, uram, meggyőződéséből eredő érvekkel rávenni őt, mi ezt örömmel fogjuk fogadni. De semmiképp se tegyen olyan kijelentést, amiből Raguznyik arra következtethetne, hogy hajlandók vagyunk engedni.
24
Lamorak és a Tanács közé egy fátyolszerű függöny ereszkedett le. Még ki tudta venni az egyes tanácstagokat, de figyelmét most hirtelen az előtte levő vevőre fordította. A vevő felizzott. Egy fej jelent meg rajta, természetes színekben, élethűen. Egy erős vonású, fekete fej, kissé borostás, erős állal, elszántan összeszorított vastag, vörös ajakkal. - Kicsoda maga? - kérdezte gyanakvón. - A nevem Stephen Lamorak - válaszolta. - Föld-lakó vagyok. - Tehát nem idevalósi. - Nem. Csak látogatóban vagyok itt az Elsevere-en. Ön Raguznyik? - Igor Raguznyik, szolgálatára - felelte gúnyosan a férfi. - Csak most persze nem teljesítek szolgálatot, s nem is fogok, amíg a családommal és jómagammal nem bánnak emberi módon. - És tudja, hogy milyen veszélybe sodorja ezzel az Elsevere-t? Hogy itt esetleg járványos betegség lép fel? - Ha megadják emberi jogaimat, a helyzet huszonnégy órán belül normálissá válhat. Nekik kell változtatniuk álláspontjukon. - Ön tanult ember módjára beszél, Raguznyik. - Tényleg? - Úgy tudom, ön itt minden kényelemben részesül. Jobb lakása, ruhája és élelme van, mint bárki másnak az Elsevere-en. Gyerekei a legjobb nevelést kapják. - Ez igaz. De mindezt szervogépek útján. És árva lánygyerekeket küldenek hozzánk, hogy felneveljük és feleségül vegyük őket. És a magányosságtól fiatalon meghalnak. Miért? Hangja hirtelen szenvedélyessé vált. - Miért kell nekünk kiközösítettségben élnünk, mintha szörnyetegek volnánk, mintha emberi lények nem is jöhetnének a közelünkbe? Hát mi nem vagyunk ugyanolyan emberi lények, mint a többiek, nincsenek ugyanolyan szükségleteink, vágyaink, érzelmeink, mint másoknak? Nem végzünk-e tisztességes és hasznos munkát? Lamorak mögött mély sóhajok hangzottak fel. Raguznyik is meghallotta őket, s felemelte hangját: - Látom ott hátul a Tanács tagjait. Feleljenek! Nem tisztességes és hasznos a munkám? Hiszen a maguk ürülékéből a maguk számára csinálok élelmet. Vagy tán rosszabb az az ember, aki megtisztítja a bomlási termékeket mint az, aki létrehozza őket? Ide figyeljenek, tanácsos uraim... én nem adom be a derekamat. Pusztuljon el a betegségektől az egész Elsevere, ha kell, pusztuljak el én is meg a fiam, de nem adom be a derekamat. A családomnak jobb lesz, ha meghal, mint ha így él... - De hát ön születésétől kezdve ezt az életet élte - vágott szavába Lamorak. - És aztán ? - Bizonyára hozzászokott már. - Soha. Legfeljebb beletörődtem. Az apám beletörődött, s én is egy időre. De figyeltem a fiamat, az egyetlen fiamat, hogy nincs egy játszótársa. Mi a bátyámmal ketten voltunk, de a fiamnak nem lesz soha senkije, s így most már nem törődöm bele. Elegem van az Elsevereből, s elegem van a beszédből. A vevő elsötétült. A Főtanácsos elsápadt, szinte egyik percről a másikra megöregedett. Csak ő és Blei maradtak itt Lamorakkal. - Ez az ember megháborodott - mondta a Főtanácsos. - Nem tudom, hogyan lehetne őt kényszeríteni. Egy pohár bor állt mellette az asztalon; ahogy ajkához emelte, néhány csepp kicsordult belőle, és bíbor foltokat festett fehér nadrágjára. - De hát valóban olyan ésszerűtlenek a követelései? - firtatta Lamorak. - Miért ne lehetne őt befogadni a társadalomba? Blei szemében egy másodpercre haragos fény villant fel. - Egy ürülékkel foglalkozó embert? - Aztán vállat vont. - Ön a Földről jön.
25
Lamorak önkéntelenül is egy másik kiközösített emberre gondolt, Al Cappnak, a középkori karikaturistának egyik klasszikus alakjára. Akit többek közt a „piszkos munkák szakemberének" neveztek. - Raguznyik ténylegesen ürülékkel dolgozik? - kérdezte. - Úgy értem, hogy fizikailag is érintkezésbe kerül vele? Gondolom, mindent önműködő gépek végeznek. - Természetesen - mondta a Főtanácsos. - Hát akkor mi tulajdonképpen Raguznyik feladata? - Kézzel beállítja a különféle szerkezeteket, amelyek a gépezet megfelelő működését biztosítják. Javítások céljából elmozdítja helyükről az egységeket. A napszaknak megfelelően megváltoztatja a működési arányokat. A kereslethez képest fokozza vagy csökkenti a végterméket. Ha volna helyünk rá - tette hozzá szomorúan -, hogy tízszer ilyen bonyolult gépezetet állítsunk be, mindezt önműködően el lehetne végeztetni, ez azonban olyan felesleges tékozlás volna. - De hát — erősködött Lamorak - Raguznyik így sem csinál egyebet, mint megnyom egyegy gombot, bekapcsolja itt vagy ott az áramot és így tovább. - Igen. - Akkor ez a munka miben sem különbözik a többi elsevere-i munkájától. - Ön ezt nem érti - mondta mereven Blei. - És ezért kockáztatná ön a gyerekei életét? - Nincs más választásunk - felelte Blei. Hangja olyan gyötrelemről árulkodott, amely meggyőzte Lamorakot, hogy ez a helyzet kínszenvedés számára, de valóban nincs más választása. Lamorak utálkozva vállat vont. - Akkor küldjenek ki sztrájktörőket. Kényszerítsék őt. - De hogyan? - kérdezte a Főtanácsos. - Ki nyúlna hozzá, ki menne a közelébe? Ha meg távolról felrobbantanánk, mit segítene ez rajtunk? - Tudná kezelni azt a gépezetet? - kérdezte elgondolkodva Lamorak. A Főtanácsos talpra ugrott. - Én?! - üvöltötte. - Nem ön személy szerint! - kiáltotta Lamorak. - Általánosságban értettem. Meg tudná-e valaki tanulni, miképpen kell Raguznyik gépeit kezelni? A Főtanácsos lassanként lecsillapodott. - Biztosan vannak róla kézikönyveink, bár én ilyesmivel sohasem foglalkoztam, ezt elhiheti nekem. - Hát akkor nem akadna valaki, aki megtanulná a gépek kezelését, és helyettesítené Raguznyikot, amíg be nem adja a derekát? - Ki vállalná ezt? - kérdezte Blei. - Én semmi esetre sem. Lamorakban egy pillanatra fölrémlettek a csaknem ugyanilyen erős földi tabuk. Emberevésre, vérfertőzésre, jámbor emberek istenkáromlására gondolt. - De bizonyára történt gondoskodás arra az esetre, ha Raguznyik munkaterületén valamiért megszakadna a munka. Ha például meghalna. - Akkor automatikusan a fia vagy a legközelebbi rokona lépne a helyébe - válaszolta Blei. - És mi történne, ha nem volna felnőtt rokona? Ha mondjuk az egész család egyszerre meghalna? - Ilyesmi sohasem fordult elő, s nem is fog. - Ha ilyen veszély fenyegetne - tette hozzá a Főtanácsos -, akkor talán odaküldenénk egykét csecsemőt Raguznyiknak, hogy nevelje fel és tanítsa be őket a mesterségre. - Értem. És hogyan választanák ki a csecsemőket?
26
- Gyerekágyban meghalt anyák csecsemői közül választanánk, ugyanúgy, ahogy a Raguznyikok feleségeit kiválasztjuk. - Akkor válasszanak most egy helyettest sorsolás útján - javasolta Lamorak. - Nem! Erről szó sem lehet! - kiáltotta a Főtanácsos. - Hogy mondhat ilyet? Ha kiválasztunk egy csecsemőt, akkor azt erre az életre nevelik fel, más életet nem is ismer. De most egy felnőttet kellene választani, és alávetni őt a Raguznyik-sorsnak. Nem, dr. Lamorak, mi nem vagyunk sem szörnyetegek, sem elvetemült vadállatok. Nincs értelme - gondolta Lamorak reményt vesztve. - Nincs értelme, hacsak... De ezzel a hacsakkal egyelőre nem mert szembenézni. Aznap éjszaka Lamorak nemigen hunyta le a szemét. Raguznyik csak a legelemibb emberi jogokat követelte magának. De vele szemben állt harmincezer elsevere-i, halálos veszedelemben. Az egyik oldalon harmincezer ember jóléte, a másikon egyetlen család jogos követelése. Lehet-e azt állítani, hogy az a harmincezer ember, aki ilyen igazságtalan magatartást tanúsít, halált érdemel? Milyen mérce szerint igazságtalanok? A földi vagy az elsevere-i mérce szerint? És ő, Lamorak milyen jogon ítélkezik felettük? És Raguznyik? Raguznyik hagyná, hogy harmincezren meghaljanak, köztük olyan férfiak és nők, akik csupán tudomásul veszik azt a társadalmi rendszert, amelynek elfogadására tanították őket, és amelyen még ha akarnának, sem tudnának változtatni. És köztük olyan gyerekek, akiknek az egészhez semmi közük. Az egyik oldalon harmincezer ember, a másikon egyetlen család. Lamorak szinte kétségbeesett lelkiállapotában elhatározásra jutott. Reggel felhívta a Főtanácsost. - Ha sikerül, uram, találnia egy helyettest, Raguznyik majd belátja, hogy nincs reménye a számára kedvező döntés kicsikarására, s akkor felveszi a munkát. - Senki sem vállalja a helyettesítést - sóhajtott fel a Főtanácsos -, ezt már mondtam önnek. - Az elsevere-iek közt senki, de én nem vagyok elsevere-i. Nekem ez a munka olyan, mint a többi. Én vállalom. Izgatottak voltak, sokkal izgatottabbak, mint maga Lamorak. Tízszer is megkérdezték, komolyan gondolja-e. Lamorak aznap nem borotválkozott, rosszul érezte magát. - Persze hogy komolyan gondolom. És ha Raguznyik a jövőben bármikor ugyanezzel próbálkoznék, önök mindig szerezhetnek helyettest. Ez a tabu egyetlen más bolygón sem létezik, s kellő fizetségért annyi helyettest fognak találni, amennyit csak akarnak. (Csúnyán kijátszott egy brutálisan kizsákmányolt embert. Ezt nagyon jól tudta. De mentegette magát kétségbeesetten - a kiközösítéstől eltekintve nagyon jól bánnak vele. Nagyon jól.) Kézikönyveket kapott, hat óra hosszat olvasgatta őket. Kérdéseket hiába tett volna fel. Az elsevere-iek közt senki sem tudott többet e munkáról, mint amennyi a kézikönyvekben állt. És már az egyes mozzanatok említésére is mindannyian elsápadtak. - „Ha a vezérlő sziréna vöröset jelez, az A-2 galvanométernek mindig nullán kell állnia" olvasta Lamorak. - Mi a csuda ez a vezérlő sziréna? - Majd meglátja a jelzését - motyogta Blei, s az elsevere-iek szégyenlősen egymásra pillantottak, majd fejüket lehajtva a körmüket nézegették. Otthagyták őt, mielőtt még eljutott azokba a kis termekbe, amelyek a bolygójukat szolgáló Raguznyikok nemzedékeinek munkahelyei voltak. Megmagyarázták neki, merre kell
27
fordulnia, melyik szintre kell eljutnia, de aztán megálltak, s hagyták, hogy egyedül folytassa az utat. Figyelmesen ment végig a termeken, s a kézikönyv vázlatos ábrái alapján azonosította a műszereket és az irányítóberendezéseket. Itt van a vezérlő sziréna - gondolta magában komor elégedettséggel. Valóban rajta a jelzés. A berendezésnek félkör alakú lapja volt, nyílásokra osztva, amelyek különböző esetekben különböző színekben izzottak. De hát akkor miért „sziréna"? Fogalma sem volt róla. Valahol - gondolta Lamorak - az ürülék felgyülemlik, nekifeszül a szerkezeteknek, a kivezetőnyílásoknak, a csővezetékeknek és lepárlóberendezéseknek, várja, hogy ötven különböző célra feldolgozzák. De most csak felgyülemlik. Reszkető kézzel megforgatta az első kapcsolót, ahogyan azt a kézikönyv az „Indítás"-ra vonatkozó utasításban mondta. A padlón és a falakon át halk zümmögés hallatszott. Lamorak megnyomott egy gombot, mire kigyulladt a villany. Minden lépésnél a kézikönyvbe pillantott, noha már kívülről tudta. S a termek minden lépésnél kivilágosodtak, a műszertáblákon a mutatók mozgásba lendültek, a zümmögés hangosabbá vált. Valahol, a gyárak mélyén, a felgyülemlett ürüléket a készülékek a megfelelő vezetékekbe terelték. Lamorakot elmélyedt munkájából egy jelzőberendezés vijjogása rázta fel. A távközlő berendezés szólalt meg - Lamorak ügyetlenül tapogatózva kapcsolta vételre, Az ernyőn Raguznyik meghökkent arca bukkant fel; de aztán a hitetlenkedés és a megdöbbenés eltűnt a szeméből. - Hát így állunk? - Én nem vagyok elsevere-i, Raguznyik. Én nem utálom ezt a munkát. - De mi köze ehhez? Miért avatkozik bele? - Én a maga pártján vagyok, Raguznyik, de nem tehetek mást. - Miért, ha az én pártomon van? A maga bolygóján is úgy bánnak az emberekkel, mint itt énvelem? - Már nem. De ha magának igaza is van, nem feledkezhetünk meg arról a harmincezer emberről, aki az Elsevere-en él. - Beadták volna a derekukat. Maga megfosztott egyetlen esélyemtől. - Nem adták volna be. És amellett maga bizonyos szempontból nézve így is győzött. Most már tudják, hogy elégedetlen a sorsával. Eddig álmukban se jutott volna eszükbe, hogy egy Raguznyik elégedetlen is lehet, hogy bajt okozhat. - És mi van abból, ha tudják? Most már minden hasonló esetben egyszerűen egy más bolygóról való embert fognak alkalmazni. Lamorak hevesen rázta a fejét. Ezekben az elmúlt keserves órákban mindezt végiggondolta. - Az a tény, hogy most már tudják, hányadán áll a dolog, azt jelenti, hogy elkezdenek majd gondolkozni a maga sorsáról. Egyesek eltűnődnek, helyes-e így bánni egy emberrel. És ha más bolygóbelieket alkalmaznak, azok majd mindenfelé elterjesztik, mi a helyzet az Elsevere-en, s a galaktika közvéleménye a maga pártjára fog állni. - És akkor? - Akkor a helyzet javulni fog. Mire a maga fia felnő, már minden sokkal jobb lesz. - Mire a fiam felnő - mondta lebiggyedt ajakkal Raguznyik. - Én már most kivívhattam volna. Rendben van, vesztettem. Felveszem a munkát. Lamorak megkönnyebbült.
28
- Ha idejön, uram, átveheti a munkáját. Én pedig megtiszteltetésnek venném, ha kezet foghatnék önnel. Raguznyik felkapta fejét, szemében komor büszkeség tükröződött. - Maga uraz engem, s kezet akar fogni velem. Menjen a dolgára, Föld-lakó, hagyjon magamra a munkámmal. Én nem fogok magával kezet. Lamorak ugyanazon az úton indult vissza, amelyen jött. Örült, hogy a válságnak vége, de ugyanakkor mélységesen levert volt. Egyszerre csodálkozva megtorpant. A folyosó egy része el volt kerítve, úgyhogy nem tudott továbbmenni. Körülnézett, nem lát-e más utat, de ebben a pillanatban a feje felett egy felerősített hang szólalt meg: - Dr. Lamorak, hall engem? Itt Blei tanácsos beszél. Lamorak felnézett. A hang valamilyen központi távközlő' berendezésből jött, de Lamorak nem látta, honnan. - Valami baj van?! - kiáltotta. - Hall engem? - Hallom. Lamorak ösztönösen kiáltozni kezdett: - Valami baj van ?! Itt egy torlasz áll. Talán valami bonyodalom támadt Raguznyikkal ? - Raguznyik felvette a munkát - hallatszott Blei hangja. - A válságnak vége, készüljön fel, kérem, a hazautazásra. - Hazautazásra? - El kell hagynia az Elsevere-t. Az űrhajó már indulásra készen áll. - Egy pillanat. - Lamorak e hirtelen fordulattól megzavarodott. - Még nem végeztem az adatgyűjtéssel - Ezen sajnos nem segíthetünk - mondta Blei. - Önt az űrhajóhoz irányítjuk, s a holmijait szervogépekkel ön után küldjük. Reméljük... reméljük... Lamorak agyában egyszerre fény gyulladt. - Mit remélnek? - Reméljük, hogy nem fog megpróbálni egyetlen elsevere-ivel sem közvetlenül találkozni vagy beszélni. És persze azt is reméljük, hogy nem fog minket kellemetlen helyzetbe hozni, s nem próbál meg a jövőben soha visszatérni az Elsevere-re. De a kollégáit szívesen látjuk, ha ránk vonatkozó adatokra volna szükségük. - Értem - suttogta Lamorak. Tehát ő is Raguznyikká vált. Dolgozott azokkal az irányítóberendezésekkel, amelyek az ürüléket szállítják. Ezért őt is kiközösítették. Belőle is halottszállító, kondás, a piszkos munkák szakembere lett. - Isten önnel - mondta. - Mielőtt elutazna — szólalt meg Blei -, az elsevere-i Tanács nevében szeretnék önnek köszönetét mondani a válságban nyújtott segítségéért. - Szót sem érdemel - válaszolta keserűen Lamorak. VÁMOSI PÁL FORDÍTÁSA
29
VICTOR HUGO
VILÁGOK VÉGE █.
A teremtett világ - amely örök szerintünk elpusztul; mi eddig keletkezett, meg is szűnt. De bolygók halálát látta-e földi szem? A sötét űr felé lebegnek fénytelen, forognak-görögnek az űr felé sodródva, iszonyú hullámok ledöntik őket - sorba, és míg vívják szörnyű haláltusájukat: bennük és köröttük az élet megszakad. Ólomszínű fényük ijesztően kereng fenn a tátongó szájú, üres, vak végtelenben, olyanok, mint rozzant, sodródó nagy hajók, mik fölött rőt szelek vad korbácsa suhog, villámsújtott fejek, betört koponyák csak, s komoran hányódnak hátán az űri árnak, taszítás-lökés visz mindent, mi már halott, sokféle rémet és hamut sodorva ott fent, roppant roncsokat a semmi felé hajtva, a lét elemeit bennük mind megszakasztja és rájuk telepszik, mint komor jégmadár, a mindent megölő sápadt, néma halál, s a mindent borító irtózatos sötétben a semmi habjai körülveszik egészen, és mint csónakukból a vizek foglyai szoktak egymás után a vízbe ugrani ez árnyék-roncsok is mind a Semmibe vesznek, velük Tér és Idő többé semmit se kezdhet. VÉG H GYÖRGY FORDÍTÁSA
30
WOLFGANG JESCHKE Feltehetően vannak csillagok, amelyeknek tömegei olyan nagyságrendben mozognak, hogy erős gravitációjuktól függő szökési sebességük háromszázezer km/sec felett van. Így a létrehozott fotonokat zárt pályán tartják a tömegközpont körül; ez azonban nem jelent mást. mint hogy ezek a csillagok láthatatlanok. De mi történik akkor, ha a permanens tömeg-energia-átalakulás-folyamat a tömegnagyságot leszállítja a kritikus pontra, amikor is a fotonok pályái megnyílnak?
31
HASADÁS A HEGYEN Bugyborékolva lélegzett a csillag. Láthatatlanul lüktetett az űr. Kápráztató fényesség őrült kavargásában fényörvény tombolt a mag körül, egy bolygórendszer energiává vált tömege. A csökkenő gravitáció már-már elérte azt a pontot, amikor a fotonokat többé nem tudja keringési pályájukon tartani, s ezek a rendszer belsejéből parabolapályákra robbanhatnak ki. Ez a gigantikus gránát láthatatlanul nyomult a galaxisba. Több milliárd éves egyesülésfolyamat összecsomósodott energiája készült kisülésre. A füst- és tűzszörnyeteg növelte fénysebességű iramát, s még láthatatlanul előredobta fenyegető árnyékát, majd rácsapódott, rettenetesen és halálosan. A tér megrepedt, s az idő szétcsúszott. Puha, rugalmas anyagon feküdt. Öntudata zavaros mély álom börtönéből támolygott az értelem felé, énje az
emlékekből alakult ki, melyek közeliek, túl közeliek voltak. A szeme. Apró színtócsák úsztak lomhán a recehártya perifériáján. Ujjai arcára kúsztak, és leoldották a száraz pólyát. Óvatosan hunyorgott a párás fénybe. A kép elrendeződött. A betegszoba. Poros fényujjak nyúltak a terembe, és visszfényszövevény vibrált a fehérre meszelt mennyezeten. Léghuzatot érzett, s arra fordította a fejét. Az ablak nyitva volt, a függöny enyhén lengett. Odakint törékeny délután terpeszkedett a fák koronáján, a két nap a park lusta tavában feküdt, s visszfényük úszott a mennyezeten. Csend. Satch nyújtózkodott, és átadta magát egy kellemes, oldott érzésnek. Utolsó kórházi napjait élvezte. A fénymintákat szemlélte: állandó, folyamatos mozgásban voltak, de minden változás csak két egymásra fekvő bonyolult alapszövevény variációja volt. Meglepte ez a megállapítás. Hirtelen úgy rémlett, mintha mindezt régóta ismerné, de a szituációban az volt a legnyomasztóbb, hogy ennek a felismerésnek a döbbenete is ismerős döbbenetként érte. Emlékezetének aprólékos pontossága mögött fellépett egy ködös, tárgytalan félelem. Olyan lélegzetelállító érzése volt, hogy rajta van egy fogaskerék pályáján, mely a sötétségből, a szoba túloldaláról éppen őrá köröz. Nyugtalanul tekintett ki az ablakon. A látvány megdöbbentően ismerős volt számára. A két nap tompa fénye a lilás lombokon, szinte teljes mozdulatlanság, csönd, kettős fény - egy túl gyakran szemlélt fénykép, világoszöld üveg alatt, mélyen a tudatába vésődve. Tekintete átkutatta a szobát. A függöny kifakult mintája, a fehér fémágy, a sötétre pácolt szekrény, a szürke porcelán mosdókagyló, egy kerek tükör, közepén a kezdődő vakulás ezüstös foltja, az asztalon az üveg félig vízzel, melyet még meg fog inni, bágyadt ízlelés, nedvesség érzete az állón, és aztán a nővér jön mosolyogva, sötét negroid, fogja az üveget, megnedvesíti a kötést a mosdókagylóban, sustorog az erősen becsavart csap, keskeny fehér hát, sötét, törékeny nyak, felette magasra tűzött, bodorított haj... A pillanatokra bontott szituációk a gyakran látott film bénító pontosságával követték egymást. - Az ördögbe is! - Fejét visszaejtette a párnára, s a képsor kibillent a látómezőből. - Eljön az idő, amikor megint az állomásra fogok menni - mondta hangosan. Idegesen matatott a cigarettásdoboz után. Még három hét... vigye el az ördög, hát már tudja előre, hogy még éppen három?... Igyekezett leküzdeni a félelmet. A gyufa sercenése megszakította az emlékezés szálait. Aztán megfogta az üveget, és mohón ivott a langyos vízből; nedvesség az álján. Hallotta, hogy léptek közelednek, látta, hogy az ajtó forgógombja az óramutatóéval ellentétes irányban elfordul. A nővér jött mosolyogva... Feltehetően vannak csillagok, amelyeknek tömegei olyan nagyságrendben mozognak, hogy erős gravitációjuktól függő szökési sebességük háromszázezer km/sec felett van. Így a létrehozott fotonokat zárt pályán tartják a tömegközpont körül; ez azonban nem jelent mást, mint hogy ezek a csillagok láthatatlanok. De mi történik akkor, ha a permanens tömeg-energia-átalakulásfolyamat a tömegnagyságot leszállítja a kritikus pontra, amikor is a fotonok pályái megnyílnak? Élektra űrhajó. A hajtóművek teljes energiával dolgoztak, és mérföld hosszú ragyogó fénycsóvát dobtak az éjbe. Halk fémrezgés. Az utasok iszogattak, néhány úr biliárdozott. A vezérlőközpontban az óra nagymutatója lebegve csúszott a zöld jelzés felé. ...négy... három... kettő... egy... most!
32
De a bemerülés lökéshullámai elmaradtak. A mutató elérte a zöld mezőt, és buzgón surrant tovább. A kapitány megfordult. - Swift! Swift felpillantott, és meglepetten pislogott az erős üvegen át. Remegő ujjai összekuszálták a mérésellenőrző szalagokat, amelyeket a vezérlőagy szünet nélkül eregetett a kezébe. - Uram, én... - Tehetetlenül vonta fel a vállát. - A tömegjelző! - kiáltott az első tiszt. Minden szem feléje fordult. - Egy óriás tömeg jobbra előre! - Bolondság! A képernyők éberen s feketén csillogtak - nem mutattak semmit. - Tömeg?... Itt? 0 + 25 másodperc - Túlidő - mondta a kapitány hitetlenül, és nehézkesen felállt. A mutató továbbsurrant. Az első tiszt öklével a térképasztalra csapott. - Az irány pontos. A kapu zavart. - Sebesség ? - kérdezte a kapitány. - Fény - morogta Swift rezignáltan. 0 + 35 másodperc A csendet csörrenő zaj törte meg. - A tömegjelző kikészült - jelentette valaki. Egy acélrugó terhelőképességének határáig összenyomódott és eltört. A vezérlőautomata egy oktávval magasabban zümmögött. Számolósebességét megnövelte, és méterszámra köpte a papírt. 0 + 45 másodperc - Swiii...! - kiáltott a kapitány. Szokatlan hevességgel indultak meg a hullámok. A sebesség abszorbeálók felüvöltöttek. és elnyomták a lökéseket. A biliárdozók zavartan néztek fel a játékasztaltól. Csillagok ugrottak a képernyők széleire, ismert konstellációkban. Ismét a térben voltak. - Swift - mondta a kapitány, és hátradűlt. - Uram - mondta az űrhajós, és mosolygott, nem véve le szemét az ellenőrző szalagokról. - 200 millió kilométer eltérés, uram. - Otthon vagyunk megint. A kapitány önkéntelenül összekulcsolta a kezét. Az Elektra tajtékzó tűzfékkel nyomult a Kim-rendszerbe. A szalonban az utasok iszogattak, néhány úr biliárdozott. Satch és én annak idején a startpályán voltunk állomásszolgálaton. Satch olyan fiú volt, akire az ember rábízhatta magát. Pompás termetű, 200 kiló és 2,80 magas. Szüleinek karkaültetvényük volt innen 62 ezer kilométerre, hétvégeken Satch néha hazarepült. Minden rendben volt vele, igazán kár érte. Hogy az elején kezdjem... de hát hogyan is kezdődött? Már régen volt, de azért emlékszem. Egy meleg szeptemberi estén történt. A karkaerdők világoskék színe kezdett kísérteties fehérbe változni. A törzsek között a pókok friss, nedves hálókat szőttek, hogy a télre eleséget
33
fogjanak, a völgyekből az őszi szél az állatok halálkiáltásait hozta fel hozzánk. A ködös erdőkben nyomasztóan és szüntelenül dübörgött a bennszülöttek dobja. A kék törpe a hegyek csúcsai mögé ereszkedett, és az ég zöldjében vörösen, mint a tűzmadár, szétzilált felhők függtek. A levegő tele volt dongócsapatokkal, melyek csillogó-sustorgó felhőkként, sötéten és lomhán kavarogva, a dögökben való vájkálástól bűzlőn és nedvesen hazafelé tartottak, uraik szolgálatára. Nem tudom, nálatok milyenek a szeptemberi esték. Nem ismerem a Földet. Valahol galaxisunk belsejében van, és elődeink otthona volt. Nálatok talán ebben az időben nyílik a mályva, és a fatörzsekből most bújnak elő a szarvasbogarak, hogy ellepjék a földet. Lehet, hogy tavaszi édes gyantaillattól terhes a levegő, s a madarak légzsákjaikat feltöltve, az enyhe szélben vitorlázva most vonulnak fel a hegyek ormaira, hogy az örök hóban rakják le tojásaikat. Ezt én nem tudom. A Saxaphon csillagképben Thor az utolsó őrszem a galaxisban, közel a Semmihez. Innen tizenkét fénypercre, közvetlenül a Kim előtt van a tranzitkapu a Styx felé. A kék törpe a maga túlsúlyos tömegével jelentős dudort nyom az űrbe, melynek hajlatából az űrhajók több mint 100 millió fényévet ugorhatnak a Styx felé. A Kim éppen lemenőben volt, amikor jelentés érkezett a kikötőből, hogy a Perszephoné harminc percen belül a tranzitra repül. Satch ásítva nyújtózott. - Azt hittem, csak holnap reggel indul. Bekapcsoltam a pályakivilágítást. A hegycsúcsokon kigyúltak a lámpák, kékes tűzoszlopokat emeltek függőlegesen az éjszakai égbe, s a gleccsereket kísérteties fényben fürdették. A völgy mélyén cirpelni kezdtek a tájolóadók. Ránéztem az órára, és az ablakhoz léptem. - Ha rögtön átmehetnek a Styxbe, két órán belül lezajlik az egész. Satch mellém lépett. Hallgatott, csak ujjaival dobolt idegesen az ablaküvegen. Gondterheltnek látszott. - Mi baj? - Nem tudom, George, valamilyen kellemetlen érzésem van ma. - Makiszem? - kérdeztem, és cigaretta után nyúltam. Annak idején először rajta mutatkozott az a kellemetlen szemmerevedés, amit időről időre mindenkinek el keli szenvednie ezen a bolygón. A szemgolyók kidüllednek, a szemhéj nem csukódik le. Az ember olyan, mint egy kíváncsian bámuló maki. Valószínűleg a Kim valamilyen rövidhullámú sugara okozza, de ebben az orvosok nem értenek egyet. Satch fáradt mozdulattal nyúlt a szeméhez. - Nem ez - mondta. - Hanem? - A tranzit miatt aggódom. - Ugyan már! - Figyelj ide, George. Vegyük példának a Perszephonét. Egy óra fénysebességre való felgyorsulással a kapuig, ugrás a nullidőbe, egy óra fékezésmanőver, és a Styxen landolsz. Még itt ebédeltél, és százmillió fényévvel odább még bőven van időd, hogy megfürödj a tea előtt. Ilyen egyszerű az egész. - Na és? Talán gyalog akarsz menni? - Tegyük fel, egyszer valami nem sikerül. A materializálás egy még fel nem mért térközben történik, vagy valahol a Tejúton; se térkép, se kapu. Fénysebességgel is néhány millió évet kell repülni a legközelebbi támaszpontig. Tudod, mit jelent ez? - Az Andromedára kérlek, hagyd ezt a vészhuhogást!
34
- És aztán keresheted az űrhajót. Előbb találsz meg ezen a bolygón egy gombostűt. - Ezeket a gondokat bízd a kapitányokra meg a pilótákra. - Nem ez lenne az első űrhajó. - Ugyan kérlek, ez sci-fi, nem gondolhatod komolyan. Gyújts rá. Cigarettáztunk. Felbrekegett a hangosbeszélő: még 15 perc a startig." Megnyomtam a billentyűt. A hegyoldalakon felszítottak a szirénák, s borzongató visszhangjuk elárasztotta a vidéket. Elképzeltem, hogyan másznak most a bennszülöttek a földbe vájt lyukakba. Satch az ablaküvegre fújta a füstöt, és megint rákezdte: - Ma reggel az Élektra a tranzittól 200 millió kilométerre materializálódott. Sandán nézett rám. - No igen, hanyag munka. - ...vagy valami nincs rendben a kapuval. Hallottam rádión, hogy valamilyen tömegről volt szó. Kutatóhajót akartak kérni. - Ugyan, milyen tömeg került volna épp ide, a Semmiből? Hanyag munka, én mondom. Ha a kapitány urak közül valamelyik sarokba szorul, akkor logikus, hogy a tranzitban van a hiba. Mert a pilóta, a matematikai zseninek és elektronikus vezérlőautomatának csodálatos szimbiózisa, nem hibázhat, nincs hasfájása, migrénje, vérkeringési zavara. Satch, én már láttam, hogy híres űrhajósok leitták magukat, bizony, részegre. - De nem a start előtt, George. Egészen megzavart a károgásával. 200 millió kilométer pályaeltérés valóban túl sok volt, és ez engem is elkedvetlenített. „... még 10 perc a startig." Kinyitottam az ablakot, és kipöccintettem a cigarettát a sötétbe. Szikrát szórva kialudt. Satch a rádiókészülék mellett ült. Egy éjjeli lepke ütődött tévelygőn és állandóan az ablaknak. „... még 2 perc a startig." A tájolóadók cirpeltek. „... még 90 másodperc a startig." Ciiirp... ciiirp... ciiirp... „... még 60 másodperc..." Bosszúsan vettem észre, hogy ismét rágyújtottam. ,,... még 30 másodperc..." Perszephoné, 3200 utas a személyzettel együtt, hazai kikötő Pollux 5. „... még 10 másodperc..." Most már nem tartotta a hajót semmi. Mint ugrásra kész állat, guggolt a startrámpán, az energiaernyők felépítve, a gyorsulásabszorbeálók beállítva várták, hogy kiegyenlíthessék a néhány ezer grav nyomást, dübörgő reaktorokkal, bugyborékolva a visszatartott energiától. „... négy... három... kettő... egy... start! Hatalmas villámlás, 35 kilométer hosszan a völgyben. Két másodperccel később egy hunyorgó árnyék suhant a hegyoldalon felfelé. Kékesfehér fénylándzsa villant fel az égen, csillagként parázslóit a mindenség csillagai között. Aztán megérkezett a hang. A széttört hangfal felszakadó robaja, a hatalmas energiamezőkön megsebzett, meggyötört atmoszféra fájdalmas sivítása őrjöngve támadt a sziklafalnak, majd dörögve visszafelé indult és elapadt. Az őszből nyár lett. Égett levegő szaga terjengett, forró lélegzet fújt a kifutópályán, eloszlatta a ködöt, s felfelé áramlott a hegyóriások fagyos magányába. A felkavart természet megnyugodott. A csönd visszatért. Leoltottam a pályamegvilágítást, és megfordultam. - Egy órán belül túl lesznek.
35
Satch hallgatott. Figyelemmel követte a szünet nélküli bevezérlő utasításokat. Keze görcsösen feküdt a készüléken, mintha a saját markában tartaná a kormányt, hogy a tovasiető hajót biztosan a kapuba vezesse. Leültem és rágyújtottam. Az idő rohant. Satch hirtelen felugrott. - Mi történt? - kérdeztem. - Előre sejtettem. - Az istenért, hát mi baj? - A Perszephoné percenként 220 ezer kilométerrel ment át a tranzitba. Soha nem éri el a Styxet, hallod, soha! És közben... Az órára pillantottam. - Képtelenség! Még nem lehetnek a kapuban. - Korábban lökődtek rá. 3200 ember a fedélzeten. A pokol! - Tehát mégis. - Az ég tudja, hol bukkannak ki. Az ablakhoz léptem, és az éjszakai eget kémleltem, mintha ott megtalálnám az összefüggéseket, de csak sötétség volt meg csillagok. Hirtelen ütés ért, mintha szíjjal csaptak volna a szememre. Rettenetes fájdalom szúrt az agyamba, és összerántotta a gerincvelőt. Ki akartam nyitni a szemem, de nem tudtam. Úgy rémlett, Satch percek óta tébolyultan üvölt. Kétségbeesett erőfeszítéssel téptem fel a szemhéjamat. Víz ömlött a szemembe. Mindent elborított valami iszonyú éles fény, mely kívülről jött, és égette a recehártyát. Bomba? Lezuhant űrhajó? Az ég lángolt. Izgatottan tapogattam át a termen, és leengedtem a fényvédőt. A tűz áttört a réseken. Néhány perc múlva ismét láttam. Satch a heverőn feküdt, és fejét a párnába fúrta. A szeme miatt nyöszörgött, és igen szenvedhetett, mert nem tudta becsukni. A hátára fordítottam. Szeme fennakadt, mint a halottnak, hogy elkerülje a fényt. A rángatódzó szemhéjak kivörösödtek. Nedves törülközőt tettem rájuk. - George, ez volt az! - nyögte. - Megéreztem! A pokol I - Mintha egy nova lenne - feltételeztem bizonytalanul. - De itt? Vajon melyik csillag? - Nagyon közel volt - mondta Satch. - Megpróbálok kapcsolatot teremteni a kikötővel. - Olyan sötét lett, George, hirtelen olyan sötét... - mondta. Satch kezdett lázasodni. - Nyugalom, Satch, mindjárt jobb lesz - válaszoltam. Nem ismert csillag volt. Egy szupernóva, öt fényév távolságra. Valamilyen iszonyatosan felhevült nap tört be kívülről térkörzetünkbe, és felhalmozott fényenergiája robbanásszerűen szabadult fel. A csillag lökésszerűen kiterjedt, betörésével szétzúzta a tér-idő struktúrát, és fényorkánként zúdult be a környező naprendszerekbe. A Kim állt hozzá legközelebb, ezért nem kaptunk semmilyen figyelmeztetést. Még azon az éjjelen elvittem Satchot a klinikára. Soha nem láttam a Thoron annál világosabb nappalt, mint amilyen ez az éjszaka volt. A földön semmi árnyék, s az ég, mint egy lánglobogó. A levegő a legforróbb kánikulai dél világoszöldjében csillámlott, az állatok felébredtek az álmos őszi éjszakából, feltöltötték légzsákjaikat, és a völgyből a hegyekbe szálltak. Az erdőkben a bennszülöttek félelmüket dobolták az égő éjszakában, Trentonban az emberek az utcákon és tereken álltak, pizsamára vetett kabáttal, napszemüvegen meg kormos üvegen át meredtek az égen levő rettenetes csodára. Egy új csillag, egy második nap. Reggel, amikor a Kim a horizontra kapaszkodott, olyan volt, mint világos nappal egy homályos fényű lámpás. Kellemetlen kettős fény terpeszkedett az árnyékokra, a hőmérséklet emelkedett. Förtelmes, szünet nélküli nappal lett, melytől szenvedtünk, a két nap
36
megosztozott az éjszakán, és hónapokig nem láttunk csillagot. Az emberek azonban hamarosan az új rendhez igazodtak, és a farmerek még egy harmadik aratásra számítottak ebben az évben. Az űrrepülő-szolgálatnál szabadságoltak minket. A tranzitot lezárták, és a kutatóhajók megérkezéséig hetek teltek el. A nova lassan vándorolt a nappali égen, szabályos közökben egy-egy rövid éjszakára lemerült a fényfolyamba, a térbe kapaszkodva. Négy hónap múltán az új csillag kezdett halványodni, kiégett, borzas füst- és hamuhüvely meg hullámzó gázfátyol vette körül. A vetélkedésben a Kim győzött, megint ő határozta meg a nappalt és az éjszakát, az éghajlatot és az évszakokat. Tavasz lett, a maga idejében. A karkaerdők kihajtottak, virágoztak, a vörös felhők illatos, édes virágport vittek a mezők felett. A völgyek mentén végig a hegyoldalakon kinyílott az erdei mályva, s nagy kék virágok borultak a kövek fölé. A Thor csodálatos tavasza volt ez, bár azután az első dongók is kidugták fejüket a meleg bolyból, fürgén megtisztogatták szárnyaikat, és kirajzottak a zöld reggelbe. A bennszülöttek az első kövér hernyókra vadásztak, a dögökre meg zümmögő, csillámló felhők ereszkedtek. Ekkor jött vissza Satch. Vastag napszemüveg volt rajta, és hamiskásan hunyorgott. Már nem bírta ki tovább a klinikán, majd megbolondult tőle. Rendkívül ideges volt, ahogy mesélte. Hozzákezdtünk az állomás kertjének rendbe hozásához, az elektromos ekék egész nap a nedves földön kínlódtak. A Perszephonéról többé nem hallottunk. Az ég tudja, hová ugrottak. A repülésmérő szolgálatnál azonban az űrhajósok bizakodóak voltak, kiszámolták a pályáját, és a térképre bejelölték, legrosszabb esetben két hónap késés, mondták. Aztán jött néhány esős nap, s akkor történt... Az ablaknál álltam megint, és a völgybe lestem kifelé. Komoran zúgtak a karkalombok a hegyoldalakon. Az eső úgy függött az égből lefelé, mint szürke, lengedező kendő, mely a hegyeken szálakra bomlott. A víz a sziklákra zúdult, és feketére, hasadozottra mosta őket, a vidéket meg egyhangú, álmosító, nedves tamtamba burkolta. Satch a konyhában szöszmötölt. Újabb zápor zúdult az ablakra. Az esőcsöppek az üvegen lefelé igyekeztek, nedves pályát húzva maguk után. Ekkor megláttam őket. Heten voltak. - Satch, vendégek jönnek! - kiáltottam a konyhába. - Micsoda? Jól hallok? Vendégek? - Igen - mondtam -, csodálkozni fogsz. Bennszülöttek. - Ó, te jó ég! Lemondanék róluk. Nevettem. Ismertem utálkozását. Én sem voltam elragadtatva tőlük. Vézna gólyalábakon léceitek felfelé a bevezető úton, az eső ellen nagy leveleket raktak a fejükre. Libasorban közeledtek, s mint a kakasok a magas fűben, méltóságteljesen lökték előre lapos, redőzött testüket, mintha ijesztően vékony végtagokra falcolt itatóspapírok vonulnának. Karjukat sálként tekerték fel előrenyújtott nyakukra. Csuromvizesek voltak. - Az ördögbe ezekkel a büdösökkel! - morgott Satch. - Az Andromédára kérlek, be ne engedd őket a házba! Nem tudom elviselni ezt a borzszagot. Undorodó grimaszt vágott és megrázkódott. Utálata indokolt volt. A bennszülöttek mindmáig idegenek maradtak számunkra, bár fajuk nem volt intelligencia nélküli. A thorik ugyanis valami visszataszító dögszagot árasztottak. Ez élelmezésük különös módjának a következménye volt. Dongók ezreit tartották fenn maguknak, ezek egész nap úton voltak, hogy az elpusztult állatok hulláiban turkáljanak. Tele voltak mocsokkal meg a felszívott nedvekkel, és így indultak útnak, hogy munkájuk gyümölcsét parancsolóikba fecskendezzék.
37
Tehát valamilyenfajta méhtenyésztés volt ez, vagy inkább: együttélés. Szaguk elviselhetetlen, legalábbis az emberi orr számára. Ez tett eddig lehetetlenné minden közelebbi kapcsolatot. Ők azonban erre láthatóan nem nagy súlyt helyeztek. Féltékenyen őrizték kulturális önállóságukat, amit nekik betelepedésünkkor biztosítottak. Semmiféle érdeklődést nem mutattak az emberi civilizáció és technika iránt, és egyszerűen semmire sem volt szükségük. A thorik az épület előtt kényelmesen elhelyezkedtek, türelmesen és érdektelenül a tócsákban guggoltak, és vártak a „mennydörgő tűz őrzőire", ahogy minket neveztek. Kimentünk. Az eső alábbhagyott. Megborzongtam. Közeledtünk a csoporthoz. Ekkor észrevettem, hogy rémülten Satchra merednek; az egyik mintha menekülni készülne. Meghökkentem, de úgy láttam, Satch nem vett észre semmit, így hát én sem törődtem vele. Melléjük guggoltunk. Satch kezdte a társalgást, ő jobban beszélt, mint én. Bevezetőül az üdvözlő és udvariassági mozdulatokat csináltuk, melyeket előírt számunkra a Kézikönyv az S3-KIMdelta faji kommunikációjához. A thorik ilyen szempontból érzékenyek voltak, akárcsak a mi technikai őskorszakunk hatalmasságai. Satch, viszolygását legyőzve, előrenyújtotta bal lábát, a jobbon egyensúlyozott, s az ultrahangtartományt súrolva fütyült, éles lyukakat pingálva a levegőbe, és thori szokás szerint udvariassági szóvirágokat sziszegett. A bennszülöttek komolyan és figyelmesen követtek minden mozdulatot, hogy éppoly pontosan és körülményesen viszonozzák. Azután halkan pisszegtek, és lefedték három lapos, piros szemüket, tehát tiltakoztak. Satch segélykérő pillantást vetett rám, én vállat vontam. A bennszülöttek meglepően szótlanok voltak, csak nyakukat hajtogatták előre-hátra. és barátságtalanul mormogtak. Végre egyikük megszólalt. Satch figyelmesen hallgatta. - Hm. A telepigazgatóságon akarnak panaszt tenni, George. - Miért, talán megint rovarirtó port szórt ki valaki, vagy kifüstölt néhány bolyt? - Nem, úgy látszik, ez valami más. Odafordult a szóvivőhöz: egy szürkészöld fonnyadt levél, szemei homályosak, fúvócső a kezében. Az öreg valami dugott a szájába, élvezettel lenyelte, és rám hunyorgott. Barátságosan visszamosolyogtam. Elfogott a félelem, hogy megtisztel egy kövér léggyel, különös vonzalmának jeléül, de végül más jutott eszébe. Keskeny, lapos koponyáját hátraejtette és kirecsegte: - A füstölő Flenna vadászai és a surrogó kupa istene megharagudtak az üvöltő tűzmadarakra, és küldtek egy új napot, hogy többé senki ne tudjon aludni. Elvarázsolta a barlang szikláját. Feje előreesett, és két szeme ismét szeretettel nyugodott rajtam. Hányingerrel küzdöttem, leírhatatlan volt a kipárolgása. - Hogyan mutatkozott meg ez a varázslat? - tudakolta Satch. Az öreg úgy tett, mintha nem hallaná. - Hé! - Hé! - recsegett hét membránon. Satch sóhajtott, és nyugalmat erőszakolt magára. A kezét vette segítségül. - Hogyan varázsolta el? Az öreg végre válaszra méltatta. Egyik szemét rajtam tartva a másik kettőt Satchra fordította. - Voltak, akik eltűntek a sziklában, és nem tértek vissza. Sok dongó nem tért vissza. - Tehát mégiscsak rovarirtó szer - vetettem közbe. - Hol van az a „barlang sziklája"? Tizennégy csont nélküli kar tekerődzött le villámgyorsan a nyakakról, és mutatott tizennégy különböző irányba. - A jó Andromedára!... Merre ?
38
A vezető a fúvócsővel szaporán rákoppintott a háromujjú mancsokra, majd egy alacsony csúcsra mutatott, mely a délután szürkülő fényében mintegy húsz kilométerre a völgy mentén emelkedett. - A ti fajotokból valaki lakik ott. Ránk lőtt - mondta jelentőségteljesen. Erre felfigyeltem. Satch füttyentett a foga közt. - Szóval innen fúj a szél. Néha előfordult, hogy a hajókkal kétes alakok szivárogtak be, hogy egy időre elrejtőzzenek. - Mikor történt ez? Az öreg elgondolkodott, fejét bedugta egyik mellredőjébe, bizonytalanul mondta: - Húsz nappal az új nap után, de hát akkor nem volt nappal, csak fény. - Annak már van hat hónapja. - Igen, ember, a barlang napját ünnepeltük, akkor lépett ki a hegyből, és megzavarta az ünnepet. Ezt nem szabad, az igazgatóság nekünk határozottan biztosította... - Tudom, tudom! - bólintott Satch; a Thoron mindenki kívülről tudta a fajvédelmi törvény paragrafusait. - De hát miért nem előbb jöttetek? A bennszülöttek zavarban voltak, az öreg elfordult és hallgatott. - Talán valamit el akartok titkolni, nem? A vezető egy pocsolyába dugta az orrát, és ivott. Végül egy másik vette át a szót: - A félelem egyre nagyobb lett. - Félelem? Az eset talán megismétlődött? - Nem, de sokan jönnek, és eltűnnek megint, némelyek nem térnek vissza, aztán jönnek megint, de eltűnnek... Tanácstalanul hajtotta szét testét, majd megint összeredőzte. - Hogyan értsük ezt? - Nem tudjuk. A barlang el van varázsolva... - Tehát egy ember megzavarta az ünnepet - szögeztem le. - Igen, és ez tilos. Megállapodtunk abban, hogy senki... - Ezt ismerjük. Valaki meghalt? Hallgatás. - Megöltétek őt? A bennszülött segélykérőén nézett társaira, és idegesen hajtogatta testét szét meg össze. - Ő lőtt... és megsebesült - mondta az öreg. - ... és ti visszalőttetek. Volt sebesült? - Igen, vagyis nem... ő nem talált, de azóta mindig eltűnik valaki a hegyben. Megeszi őket. - Képtelenség. Ember nem eszik thorit. Satch a gondolattól is öklendezett. A bennszülött kétkedve himbálta a fejét, és szemtelenül, lekicsinylőén megjegyezte: - Ti emberek húst esztek. Közben az egyik fickó elcsente a cigarettámat, és olyan szervével szaglászta meg, mely a hónalj táján található. Undorodva megrázkódott, és a cigarettámat visszadugta a számba. Azonnal feltűnően kiköptem. A hátán fénylő rovarok nyüzsögtek. A beszélgetés, úgy látszott, befejeződött. A bennszülöttek kinyújtották sokízületű lábaikat, és felemelkedtek. Az én lábam elzsibbadt. - Utánajárunk a dolognak - biztosítottam őket. Talányos szemmel, hallgatagon néztek rám. Egyikük megfogta Satch uniformisát, alaposan megszemlélte, és azt mondta: - Ugyanilyen bőre volt, mint neked.
39
Ez szöget ütött a fejembe. A menet elvonult, és bólogatva léceit lefelé a völgybe. Utánuk néztünk. - Az űrőrségtől valaki? - kérdeztem bizonytalanul. - Hm, aligha. - Satch a fejét ingatta. - Ki tudja, mit láttak ezek. - Mindenesetre meg kell vizsgálnunk a dolgot. - Ha egyáltalán nyomra lehet bukkanni hat hónap után. Rég túl lehet árkon-bokron. - Mégiscsak különös, hogy mindig eltűnik valaki, bár ettől a fecsegéstől nem lettem okosabb. - Az lesz a legjobb, George, ha holnap csinálok egy sétarepülést arra a vidékre, és megnézem magamnak azt a „barlang szikláját". - Erről szó sem lehet, jelentjük az esetet Trentonba. - ...hogy az igazgatóságon legyen min nevetniük. - Mosolyogva dörzsölte a kezét. Hideg volt. Bementünk. Az ajtóban azt mondta: - Te szépen itt maradsz az állomáson, George, én meg „Tellí"-vel elkapom azt a barlangvarázslót, a füstölő Flennájával meg a surrogó kupájával együtt, ahogy ezt a komikus szellemet nevezik, ha egyáltalán van ott benn valami. Valami volt ott benn. Satch kihúzta a tokjából a dupla csövű Tellot-Nádiért, és gondosan megtöltötte. A bennszülött a bőrön nyilván Satch egyenruháját értette. Jó emlékezőképessége volt. A következő reggelen Satch feltette a nyerget a siklórepülőre, és a mellén keresztbe akasztotta Tellijét. Azután leírt a géppel egy kört az állomás felett, még egyszer visszaintett és felemelkedett. A gép ezüstös cseppként olvadt bele a reggeli égbolt csillogó zöldjébe. Rettenetesen világos nappal lett. A gép ráült a harmattól nedves fűre, Satch kiszállt a nyeregből. Ősöreg redős bennszülött ült egy kövön, a napon melegedett. Faággal egy bolyban kotorászott ide-oda, munkára kergette dongóit. Satch hozzálépett és meghajolt. - Rám vársz? Az öreg abbahagyta a kotorászást, három szemét Satchra fordította, majd hallgatagon tovább turkált. - No jó, én tudok várni. - A barlang varázslója el pusztít téged, ember. Flenna féreggé változtat téged, egy pondróvá, füstté, semmivé, nemlétezővé, amit elnyel az ég. - Nanana! Hallgass ide, te dongók ura, ez az az elvarázsolt hegy? - Előtte állsz, ember, de én figyelmeztetlek. Kis redős fejét ingatta, és igen gondterheltnek látszott. - Itt nem segít hatalom, ember, imádkozz, hogy az új fény eltűnjön. Szerencsétlenséget hozott a mi világunkra. Imádkozz Flennához, hogy vegye le az új napot az égről. Három szeme közül kettőt ájtatosan lehunyt. - Majd elintézem én azt a kísértetet - mondta Satch, és élvezte az öreg rémületét. - Ne vétkezz, különben a hegy felfal téged. - Hol van a bejárat? - Több is van, a hegy üreges, és vájatok húzódnak át rajta, mint a karkában, amit a szarvasbogár szétrágott. Majd vezetlek. Előrelécelt, és rámutatott egy üreghez vezető útra. - Flenna legyen veled! - füttyentett, becsukta három szemét, és igyekezett gyorsan eltűnni. Satch kézbe vette a zseblámpát, és belépett. Az üreg alacsony volt, egy darabon másznia kellett, azután kiszélesedett a járat, úgyhogy felegyenesedve tudott menni. Körülnézett. A lámpa fénye nem hatolt messze a sötétségbe; a kőzet szürke és repedezett volt nedvességtől csillogott. Cseppkövek függtek lefelé a mennyezetről, leágaztak a járatokba. Nedvesség, a
40
falakon fehér állatok halmaza, melyek a fénysávból lomhán igyekeztek kikerülni, eloszlottak, és csapódva a földre estek. Satch óvatosan továbbment. Hirtelen valahol pattogott a kő. Villámgyorsan kioltotta a fényt, a földre vetette magát, és oldalra gurult. Kibiztosította a fegyverét, és hallgatózva a bizonytalan sötétbe célzott. - Van itt valaki? „...valaki, valaki" - jött a visszhang tompán a járat szögleteiből. Semmi válasz. Csak a saját lélegzete. Érezte, hogy a hideg ellenére is izzadság lepi el. Satch szorosabban megmarkolta fegyverét, és továbbnyomult előre. Rövid időre felvillantotta a lámpát, és ugorva változtatta a helyét. Semmi reakció. Tétován tapogatódzott előre. Különös zajra figyelt fel, mintha a sziklából jönne, zizegve és recsegve, mintha óriás ököl kristályt morzsolna szét. Por szemerkélt le a mennyezetről, de esés közben láthatatlanná vált. A fénycsóva ekkor ráesett az alakra. Satch magasra emelte a Nádiért - és ismét leeresztette. A férfi halott volt. Testébe nyíl fúródott. A világos egyenruhát a vér sötétre festette. Rettenetes látvány volt. Már hónapok óta itt fekhetett, és a dongók megtalálták. Az űrőrségtől valaki. Arcra borulva feküdt, és fegyvere félig alá volt temetve: egy Tellotfegyver. „A thorik elintéztek valakit közülünk - gondolta Satch. - De mit kereshetett itt ez az ember?" Úgy látszott, mintha az utolsó pillanataiban megkísérelte volna, hogy valamit a földre írjon. Satchot valami bizonytalan páni félelem forró hulláma öntötte el. Megint az az érzés a fogaskerékkel, mely őrá köröz és befogja. Egyszerre tudta, hogy az üzenet, melyet a halott itt a porban hátrahagyott, neki szól, és rettenetesen fontos a számára, mivel egyedül ez az értesítés tudná megakadályozni azt, hogy... Mit? Gyorsan letérdelt, hogy elolvassa. Akkor hirtelen szétpattant a levegő. A lámpa izzón forró lett, kicsúszott a kezéből. Satch előreesett, érezte az éles, rángó fájdalmat a lábában, s hogy a haja surrogva az égnek mered. Zuhatagszerűen tört testére egy fényáramlat meg egyszerre hideg és meleg. Homlokát ütés érte, mely szinte az öntudatát rabolta el, s keményen a földhöz vágta. Ösztönösen oldalra gurult, hogy elkerüljön egy újabb csapást. „Elektromos sokkfegyver ütése" - gondolta kábultan. Fegyverét felemelte, de nem volt cél. Támolyogva felállt, és kimerültén a falnak dőlt. Fülelt, hogy felfedje az ellenfelét, de nem voltak léptek, se zaj, se lélegzet, semmi. Valahol csöpögött a víz, a kőzet percegett. Óvatosan tapogatott a lámpa után, megtalálta, rávilágított a földre. A halott eltűnt. Csapda? Elvesztette az eszméletét? A thorik? „Megfizetek én ezért a fickóknak!" gondolta dühösen. Még nem lehetnek messze. Tovább tapogatózott. Akkor fényt látott. A járat a szabadba vezetett. Hegynek felfelé indult Satch, s óvatosan széthajtotta az ágakat. Egy széles tisztás. Valahol a közelben doboltak a bennszülöttek. Elővigyázatosan kimászott. A nappali fény vakította. Valami szokatlan volt és idegen. Erős fény ült a vidéken, idegen fény, de mielőtt pontosan meggyőződött volna arról, mi az, akkor történt... Hallotta az éles surranást a levegőben, s mellette a fűben egy nyíl állt meg billegve. A kiáltások erősödtek. Thorik közeledtek feléje minden oldalról, és bekerítették. A dobok hangosabban dübörögtek. Valamilyen ünnep volt. Közelebb jöttek.
41
- Állj I - kiáltott Satch. Nem hallották. Rikítóra mázolt, kihajtott testük olyan volt, mint megannyi szörnyű szárnyas oltár. Körülvették Satchot, feléje nyomultak, hogy útját szeljék. Satch rémülten üdvözlésre emelte a kezét. Ekkor égő fájdalom járta át a testét, felforrósodva az agyáig hatolt és elkábította. Nyílvessző fúródott a csípőjébe. Fegyverét felemelte, és a fejük fölé célzott. Kápráztató fénycsóva perzselte végig a karkafák csúcsait. Azonnal elégtek. A thorik gyűlölködve fütyültek és rálőttek. Satch visszatámolygott az üreg bejáratához. Újabb fájdalom mart a hátába, s fojtogatva kúszott fel a torkáig. Botladozott, elvágódott, majd térden mászott hajszoltan a sötétbe, ott elterült. A nyílvessző fájdalmasan feszítette a testét. Megpróbálta kihúzni, de eltört. „El innen! Nem szabad őket megölnöd. A repülőgép. El kell érned, hogy biztonságba kerülj. Az űrkikötő nincs messze." Nyögve vonszolta magát tovább. Üldözőinek hangja kint elnémult. Időnként Satch kimerültén megpihent, de megint izgatottan összeszedte erejét. Sok vért veszített, minden pillanat értékes. A lélegzés kín lett. Előrenyújtotta a kezét, mégis újra meg újra nekiütődött a sziklának. A lámpát elvesztette, de az utat tudta. Ismételten pihenni kellett. Háta egyetlen hatalmas égő sebbé vált, melyből meleg ragacsos massza áradt szét a testén, és ott megalvadt. Satch úgy érezte, hogy lába már nem az övé. Gépiesen, maguktól botorkálnak előre, belegabalyodnak valamilyen vékony gyökérzetbe, mely rátekeredik, körülfogja őt, elszívja erejét, és megrogyasztja a térdét. Nehézkesen előrebukott. Megpróbált mászni, de valami enyves, hideg gyengeség bénította a tagjait. - Nem - mondta -, nem, nem itt! Fojtogató rémülettel támadt rá az az iszonyatos gondolat, hogy most és itt kell meghalnia; az a képtelenség, hogy egy nevetséges félreértésnek kell áldozatává válnia. Érezte, hogy a gyökerek szövevénye testén áthúzódik, kiterjeszkedik, elgyengíti és lefogja, mint hegyes ág a mellébe vág, és megfosztja az erejétől. Lázasan kiutat kereső, pislákoló fényű tudatát valamilyen szemérmetlen kuncogás vette körül. - Van itt valaki? - nyögte. Csönd. Hörgő lélegzete elakadt. A halott az imént. Egy férfi az űrőrségtől. „Ugyanilyen bőre volt, mint neked." A vértől sötét foltos egyenruha, a gyilkos nyíl, a foszladozó arc, a dongók. A tüdejéből ekkor feltört valami bódító hab, meleg, véres hab, mely ajkai szélére bugyogott, kiáltásként szakadt ki belőle és elvált, visszhangot vert a hegyben, majd gurgulázva fulladt a sötétségbe. Én. Én tudtam ezt, George. Vér. Híg, meleg vér. Az ő ujjai ragacsosak, az ő arca... Nedvesség az állán. ö maga. A tranzit! Eltolódott. Zavart lett a tér-idő szerkezete. Hathónapos időkülönbséggel hasadás metszi át függőlegesen a hegyet, a bolygót. Itt! Átesett a hasadékon. Az idegen éles fény a táj felett. A nova. Hat hónappal ezelőtt... Most! ... sokan jönnek és eltűnnek megint, némelyek nem jönnek vissza, és megint jönnek, de eltűnnek... Fellángolt a remény. Még semmi sincs veszve. Hat hónapon belül át fog jutni a hegyen, látja önmagát, a rettenetes arcot.
42
Elkínzottan összegezte a tényeket egy abszurd körhöz. Meg kell tréfálni a halált, üzen e tét kell hátrahagyni. Állj, Satch I Ne tovább! El innen I Ujjai hevesen rótták a jeleket a nedves talajba. És hirtelen abbahagyta. Előbb... az üzenet a porban. Számára fontosnak rémlett, rettenetesen fontosnak, mintha sejtette, tudta volna, tudnia kellett volna... Hányadszor került már ebbe a helyzetbe? Nem lehet megváltoztatni? Sötét rémület örvénylett fel, és elárasztotta az agyát, és az ő rettenetes, mérhetetlen félelmét a kikerülhetetlen, folyton visszatérő haláltól a süket sziklákba ordította, és az tompán vele kiáltott. Ekkor kicsúszott alóla az utolsó ingatag támasz, és ő függőlegesen esett át az éjszakába. Puha, rugalmas anyagon feküdt. Öntudata zavaros, mély álom börtönéből támolygott az értelem felé. A rémkép apró, véres foszlányokra szakadt szét, amelyek már nem függtek össze. Mögöttük ott volt a sötét, névtelen félelem a megváltoztathatatlan végzettől, mely egy gyorsan szétbomló álomban következett be. Énje az emlékekből alakult ki, melyek közeliek, nyomasztóan közeliek voltak. A szeme. A betegszoba. Kint törékeny délután terpeszkedett. Emlékezetének aprólékos pontossága. A pillanatokra bontott szituációk a gyakran látott film bénító pontosságával követték egymást. - Az ördögbe is I - mondta hangosan. - Eljön az idő, amikor megint az állomásra fogok menni. Idegesen matatott a cigarettásdoboz után. A gyufa sercenése megszakította az emlékezés szálait. Igen, és nemsokára ezután Satch ismét visszajött hozzám az állomásra, és a Thoron tavasz lett. A karkaerdők kihajtottak és virágoztak. És ezután, egy esős napon, az ablaknál álltam, és a völgybe lestem kifelé, akkor megláttam, hogy jönnek. Bennszülöttek voltak, hét férfi. - Satch, vendégek jönnek! - kiáltottam a konyhába... De hiszen ezt már elmondtam. SZABÓ VALÉRIA FORDÍTÁSA
43
. A DICSŐSÉG FÉNYE
ROBERT SILVER BERG
John Murchisont úgy emlegették, mint a világűr nagy hőseinek egyikét. Bátor és igaz ember - mondták aki készségesen feláldozta magát, hogy megmentse hajóját. A halhatatlanság a Shaula II-ről útban hazafelé lett osztályrészévé. Ám ez így nem egészen felelt meg a valóságnak. Bátor volt, de nem szolgálatkész, és nem is az önfeláldozó emberek fajtájából való. Hajlok rá, hogy azt gondoljam: gyilkosság történt, vagy pedig kivégezték, úgyszólván távirányítással. Az űrhajók legénységét alighanem vaktában állítják össze, például úgy, hogy kikapnak egy marék kártyát a központi számítógépből, és az űrparancsnokság épületének tetejéről a magasba hajítják őket. Akinek a kártyája ott ragad, azt
44
behívják. Legalábbis így történhetett csak meg, hogy egy ilyen embert, mint ez a Murchison, a Shaula 11-re küldtek. Régi vágású űrhajós volt, magas, nyaka, mint a bikáé, arcvonásai durvák, és csúnyán káromkodott. Ez az űrhajóstípus a valóságban soha nem létezett, csak a serdülőknek készült videotekercseken. Egyébként ez volt az egyetlen műfaj, amelyet Murchison hajlandó volt megtekinteni. Első rádiós tiszt volt a hajónkon. Valahol félelmetes műszaki tudást szedett fel - természetellenes könnyedséggel kezelte a legkülönfélébb távközlési eszközöket is. Láttam egyszer, amint egy kis káfiai komplex készülékkel pepecselt, amely félmillió évig el volt temetve. Percek alatt megkereste vele a 21 centiméteres „hidrogénszong"-ot. Soha nem fogom megérteni, miből jött rá, hogy az a kis szerkentyű a csillagközi tér feltérképezésére szolgál. De Murchison rendkívüli műszaki érzéke ingerlékenységgel párosult. Kiszámíthatatlan volt, hogy önközpontú, lobbanékony kedélye mikor nyilvánul meg látszólag indokolatlanul dühkitörésben, s ez a tulajdonsága merőben kockázatossá tette jelenlétét olyan bolygókon, mint a Shaula II. Soha nem lehetett tudni, mikor következik be nála a túlterhelés - sisteregni, szikrázni kezd, és kisüt néhány megawattnyi dühöt magából. Ki ne értene velem egyet abban, hogy ez nem éppen eszményi emberfajta ahhoz, hogy elküldjék egy olyan világba, amelynek a lakóiról így nyilatkozik az E-T katalógus: „Bölcsek, kicsit magukba fordultak, rendkívül kedvesek, végtelenül békés természetűek, következésképp kizsákmányolják őket. A shaulaiak nagyon türelmes és tapintatos bánásmódot érdemelnek, és meg kell adnunk nekik a galaxisunk egyik legrégibb fajtáját megillető tiszteletet." Soha nem jártam a Shaula II-n, de szinte magam előtt láttam a shaulaiakat: búskomor, idős emberek, akik a miértek miértjein töprengenek, és az első váratlan, hangos szóra félrehúzódnak. Engem is váratlanul ért, amikor elérkezett az ideje, hogy odabiggyesszem kézjegyemet a Felicific legénységének névjegyzékére, és ekkor a felettem levő sorban a következő firkálmányt olvastam: Murchison, John F. első osztályú rádiós. Odaírtam a nevem - Loeb, Ernest T. másodtiszt -, magamhoz vettem a csekket, és kicsit szédelegve továbbmentem. Eszembe jutott, amikor egyszer láttam, amint Murchison - John F. - minden különös ok nélkül úgy megvert egy denebolai békaembert, hogy az, amíg él, el nem felejti. „Kikészít ez a sok eső" - ennyit mondott magyarázatul. A békaember életben maradt, a Nagy Medve meg kapott egy x-et a lélektani törzslapjára. Ezek után most a Shaulára küldik? Igen, alighanem... de komolyan megrendült az űrhajók tartalékos legénységét összeállító számítógépbe vetett hitem. Mi voltunk a negyedik vagy ötödik expedíció a Shaula 11-re. A Skorpió csillagkép farkának legfényesebb állócsillaga körül hét bolygó keringett, ez a második szánalmasan kicsi volt, de innen jól szemmel tarthatták a galaxisnak ezt a szektorát, és ez nagy stratégiai jelentőséget kölcsönzött neki. A bennszülöttek nem vették zokon behatolásunkat, így némi huzavona után katonai támaszpontot létesítettünk a bolygón. A Felicific a szabványos váltott térmeghajtásos hajók osztályába tartozott, és fedélzetén harminchat embert szállított, akik közül nyolc a legénységhez tartozott, a többi huszonnyolc pedig csupán válogatott embere a Terrának. A támaszpont jelenlegi állományának felváltására küldik őket. 2530. július 3-án indítottak útnak bennünket. Fülledt nap volt. Amint kijutottunk a helyi rendszerből, az ionmeghajtásról átálltunk a görbülttér-meghajtásra, és csak három hét múlva és kétszáz fényév távolságra csöppentünk vissza a közönséges térbe. Minden tekintetben rutinkirándulás volt. Ha a hajó térváltós meghajtással van felszerelve, akkor hosszú és rövid utazások egyaránt tehetők vele. A nagy kiruccanásokat térváltás igénybevételével hajtja végre, a rövid utakhoz a
45
jó öreg ionmeghajtásos szabványnavigálást alkalmazza. A rendszer jó, és a kettős meghajtással járó többlettömeg hátrányát bőven kiegyenlíti az időmegtakarítás és a hajó mozgékonysága. Az út térváltós részét előre megtervezték, úgyszólván meg is tették helyettünk, azzal tehát nem volt semmilyen gond. De amikor mintegy fél fényévnyire a Shaulától vissza-ugrottunk a kontinuumba, az emberi tényező felütötte a fejét. Ezen Murchisont értem természetesen. A hajó szemének szerepét telemetrikus rendszerek töltötték be. Murchison feladata volt e rendszerek hálózatának ellenőrzése és kezelése, annak megállapítása, hogy működnek-e a tömegdetektorok. Ugyancsak az ő feladata volt a navigátor, a parancsnok és a motorfedélzet között a kommunikációs csatornák zavarmentességének biztosítása. Egyszóval ő volt az az ember, aki lehetővé tette számunkra a leszállást. Biztonság okából tartalék rádiós is volt minden hajón. Normális körülmények között ez utóbbinak alig volt valami teendője. Amikor elérkezett a leszállás ideje, Knight parancsnok rám csöngetett, és azt mondta, kezdjem csatasorba állítani azokat az embereket, akik részt vesznek a műveletben. Elsőnek természetesen Murchisont riasztottam. Recsegő hangon, vontatottan jelentkezett: - Tessék. - Loeb másodtiszt. Készülj a leszálláshoz, de egy-kettő! Henrichs navigátornál van a részedre készített térkép, várja a hívásodat. Szünet következett. Azután: - Nekem más a véleményem, Loeb. Most rajtam volt a hallgatás sora. Behunytam a szemem, visszatartottam a lélegzetem, és lassan háromig számoltam. Azután így szóltam: - Volna olyan szíves ezt megismételni, Murchison rádiós? - Igen, uram. Azazhogy nem, uram. Az ördögbe is, Loeb, mi a fenének akarsz most leszállni?! - Az útitervet nem én állítom össze - feleltem erre. - Akkor ki a fene? Mondd meg neki, hogy el vagyok foglalva! Lehalkítottam a telefonomat. - Mivel vagy elfoglalva? - Semmittevéssel. Lépj ki a vonalból, hadd hívhassam Henrichset. Sóhajtottam, és megszakítottam a vonalat. Ugrat. Murchison újra akadékoskodott, csak azért, hogy akadékoskodjon. A minap kijelentette, hogy egyáltalán nem vesz részt a leszállásban. És ez az a szent nap - mondottam magamnak -, amikor felnyaláboljuk, és kilökjük a hulladékkiszóró nyíláson. Murchison egy kis sziget volt. Voltak szakmai ismeretei, fel is használta azokat, ha éppen kedve volt hozzá. Kedve pedig csak akkor volt, ha hasznot várt tőle. Soha semmit nem csinált kelletlenül, mert ha nem volt kedve valamihez, nem csinálta. Rávenni, hogy megtegyen valamit, lehetetlenség volt. Mi eltűrtük a magatartását, és ez nem volt bölcs dolog. Előbb-utóbb olyan parancsnokot kap, aki nem viseltetik megértéssel iránta, és egy dührohama nyomán lázadás címén ráhúzhatja a vizes lepedőt. Remélem, erre nem fog sor kerülni. Az űrben elkövetett lázadás bűntettének halál a büntetése. Murchison kegyes egyetértésével az irányzékot a Shaula II-re állítottuk, amely éppen perihéliumban volt, és most tért rá pályájának a Naphoz közeledő részére. Kis kamrájában Murchison úgy dolgozott, mint egy titán - félelmetes volt, ahogy uralmába hajtotta a hajó egész leszállórendszerét. Ha akarta, elképesztően tudott dolgozni.
46
Az idő előrehaladt, és a Shaula II vörös gömbje már közvetlenül a szemünk előtt lebegett, elég közel ahhoz, hogy szabad szemmel is láthassuk a szárazföldek három foltját és a nagy, hullámos szénhidrogén óceánt, amely simára nyaldosta a szárazföldek peremét. A hármas számú kontinensen levő Terra-támaszpontról vezérsugarat küldtek felénk. Murchison elfogta, a számítógépen keresztül Henrichs navigátorhoz továbbította, majd hozzáfogtunk az automatikus leszállás előkészületeihez. A Terra-bázis néhány lakótömbből, egy sor barakkból és egy jókora parabolatükörből állt, mindez egy szinte matematikai egyenletességű sík területen helyezkedett el, kör alakban. A Shaula II a nagy síkságok bolygója volt; Kolumbusznak istentelenül hosszú időre lett volna szüksége ahhoz, hogy az embereknek bebizonyítsa: kerek a világ! Murchison egy üvegszerű térség felé irányított bennünket, közel a támaszponthoz. A leereszkedés simán ment: talajt érve a Felicific recsegett és nyögött kicsit, amikor ütközői elnyelték a súlyát. A hajón mindenfelé zöld fények gyúltak. Szabad volt az út kifelé. A fogadó bizottság már várt minket: a támaszpont állományának nyolc tagja, sortban és fejükön napsisakkal. A kemenceforróságú Shaula II-n sutba dobták az egyenruhát. Mind a nyolcán végtelenül boldogan fogadtak minket. A homokos síkságon vagy tucatnyian rohantak felénk a támaszpont irányából, és mögöttük még másokat is láttam. Érthető volt, hogy örvendenek megérkezésünknek. Huszonnyolcán közülük egy egész esztendőt töltöttek már a Shaula II-n, az egyenlőségi program szerint egyéves szabadság járt nekik. Mások - más valamik - is közeledtek felénk. Lassan, kecsesen és méltósággal. Számítottam rá, hogy a shaulaiak látványa meglepő - és az is volt. Egyenes tartású kétlábúak voltak, mintegy négy láb magasak, hosszú, vékony karjuk a térdüket verte; szürke bőrük egyenetlen és durva volt, sötét szemük - három szemük volt, amelyek háromszög alakban helyezkedtek el - mélyen ült, és tűnődő benyomást keltett. Kerek, szőrtelen koponyájukat valami csuklyaszerű vadhús védte, amely a nyakukról tekeredett felfelé. Az idegenek hatan voltak, és még a legfiatalabbnak látszó is aggastyán lehetett. Egy lebarnult arcú fiatalember - sortban, napsisakban és tetovált csillagokkal előrelépett és bemutatkozott: - Gloster tábornok vagyok, a parancsnok. A hajó kapitánya fogadta a tisztelgését. - Knight a Felicificről. Magunkkal hoztuk a váltást. - Remélem - villant Gloster tekintete. - Ostoba dolog lett volna ezt a nagy utat nélkülük megtenni. Ezen mindannyian mosolyogtunk. Ekkorra már legalább ötven földi ember gyűrűjében álltunk, meglehet, hogy itt volt a támaszpont egész legénysége (az állományt természetesen nem egyszerre cserélték), de megérkezett a hat idegen is. A huszonnyolc fickó, akiket magunkkal hoztunk, vizsla szemmel nézett körül, tartottak ettől a száraz, forró, lapos golyótól, amely a következő sziderikus esztendőre az otthonuk lesz. A Felicific legénysége egy kupacban állt a hajó mellett. A többségük valószínűleg ugyanazt érezte, amit én: boldog voltam, hogy néhány nap múlva már úton leszünk hazafelé. Murchison a hat idegen felé sandított. Vajon mi járt az eszében? A társaság gyalog caplatott a mintegy félmérföldes úton a település felé. Gloster Knighttal és velem ment, bőbeszédűen ecsetelte a fejlődést, amely a támaszponton végbement, a huszonnyolc újonnan érkezett pedig a felváltásukra váró huszonnyolc emberrel elegyedett szóba. Murchison egymagában kullogott, vörös porfelhőket rugdosva lépteivel, és szokott módján mogorván tekintett maga elé. A hat idegen bizonyos távolságból követett minket.
47
- Állandóan építkezünk - magyarázta Gloster, amikor a telepre érkeztünk. - Új épületszárnyakat emelünk, megújítjuk a felszerelést, a régi dolgokat megerősítjük. A legutóbbi váltásnál a radar parabolatükre még nem állt. - Pompás helynek látszik, tábornok - hordoztam körül a tekintetem. Különös érzés volt tábornoknak nevezni valakit, aki feleannyi idős lehetett, mint én, de a hadseregnél előfordul az ilyesmi. - A csillagászati távcsövük felállítását mikorra tervezik? - Meglehet, hogy jövőre már működni fog. - Az ablakon át kinézett az egyhangú tájra. Szüntelenül építünk. Ez a legjobb módja, hogy ne bolonduljunk meg ezen a bolygón. - És a bennszülöttek? Hogy boldogul velük? - érdeklődött a kapitány. - Gyakran találkoznak? Gloster vállat vont. - Csak ahányszor lehetővé teszik. Büszke, régi fajta ez, közel a kipusztuláshoz. Ma már csak alig maroknyian vannak, de valamikor csodálatos nép lehetett. Micsoda ész! Micsoda kultúra! Bosszantott Gloster gyerekes lelkesedése. - Mit gondol, beszélhetnénk közülük eggyel, mielőtt visszaindulunk? - kérdeztem. - Máris intézkedem - felelte Gloster, és felvette a telefont. - McHenry? Vannak most idegenek a támaszponton? Jó. Küldd ide, légy szíves. Néhány perc múlva belépett az egyik sortos ember, kézen fogva vezetett egy idegent. Közelről szinte ijesztően öregnek látszott a shaulai. Orr nélküli arcát a ráncok egész útvesztője barázdálta, a szemek háromszögétől le a két orrlyukig meg a petyhüdt, vastag ajkakig. - Ez Azga - szólt Gloster. - Azga, ismerkedj meg Knight kapitánnyal és Loeb másodtiszttel a Felicificről. A teremtmény esetlenül hajbókolt, majd pedig mélyen zengő, csaknem emberi hangra emlékeztető brekegést hallatott: - Jelenlétükben, Knight kapitány és Loeb másodtiszt, fölöttébb szembeötlő önnön jelentéktelenségem. Azga felegyenesedett, és a három szem az enyémre szegeződött. Mintha tűkön ültem volna, de azért viszonoztam tekintetét. Úgy éreztem, olyan tükörbe nézek, amely hamis képet ver vissza. Mindazonáltal élveztem az idegen társaságát. A furcsa teremtmény lényében volt valami megnyugtató, bölcs és jó, valami pihentető és szörnyen törékeny. Testének durva, szürke héja drága bőrnek tetszett, és a koponyájára boruló csuklya mintha a gondoktól és ártalmaktól óvta volna. Leheletnyi dohszag lengte be a szobát. Knight, Gloster, McHenry meg én egymásra néztünk, és egy szót sem szóltunk. Mit is mondhatnánk most, hogy itt volt a shaulai ? Mi újat mondhatnánk ennek az ősi teremtménynek? Valami arra ösztökélt, hogy letérdeljek, de ellenálltam a kísértésnek. Szavak után kutattam, hogy kifejezzem érzéseimet, amikor felberregett a telefon éles csengője. Gloster intett McHenrynek, aki felvette a kagylót. Percnyi hallgatás után így szólt: - Önt kérik, Knight kapitány. Knight zavartan a kagyló után nyúlt. Körülbelül hárommondatnyi ideig tartotta a fülénél a hallgatót, azután hozzám fordult. - Loeb, szerezz egy terepjárót valakitől a támaszponton, és siess vissza a hajóra. Murchison kikezdett egy idegennel. Lerohantam a lépcsőn, ki a kapun, és amikor körülnéztem, láttam, hogy egy közkatona éppen útra készíti elő a terepjáróját. Magasabb rangomnál fogva elrekviráltam tőle a kocsit, és
48
pillanatok múlva a Felicific mellett álltam meg vele. Máris fürgén felfelé araszoltam a macskalétrán. Egy izgatottnak látszó újonc állott a nyitott szellőzőnyílásban. - Hol van Murchison? - kérdeztem. - A kommunikációs helyiségben. Bevitt magával egy idegent. Baj lesz ebből... Denebolára gondoltam és Murchisonra, amint a lelket kirugdalja a jajgató békaemberből. Magam is feljajdultam kicsit, és rohanni kezdtem a legénységi folyosón. A kommunikációs helyiség Murchison számára a szentélyek szentélye volt. Ebben a csillagfedélzettől távoli fülkében dolgozott, innen irányította a Felcific távközlő hálózatát. Felrántottam az ajtót, és láttam, hogy Murchison a helyiség túlsó végén áll, markában egy hatalmas csavarkulccsal, és szemét a vele szemben álló shaulaira szegezi. Ez utóbbi háttal állt felém. Kicsi volt és zömök, s gyámoltalan benyomást keltett. Murchison látta, hogy beléptem a szobába. - Kotródj innen, Loeb! Nincs itt semmi keresnivalód. - Mi történik itt?! - csattantam fel. - Ez az idegen mindenbe beleüti az orrát. Móresre tanítom a csavarkulccsal. Az idegen szomorúan mentegetőzött: - Semmi rosszat nem akartam, pusztán filozofikus az érdeklődésem az önök különös gépei iránt. Ha valamilyen népi szokásukat megsértettem volna, alázatosan bocsánatot kérek. Az ilyesmi idegen a népemtől. Beljebb indultam, és kettejük közé álltam, ügyelve rá, hogy ne kerüljek kartávolságnyira a csavarkulcsot szorongató Murchisonhoz. A rádiós tiszt kitágult orrlyukakkal, zihálva vette a lélegzetet, hideg és metszően éles volt a tekintete - dühös volt, márpedig nincs ijesztőbb látvány Murchisonnál, amikor dühös. Két súlyos lépést tett felém. - Kotródj innen, Loeb, már mondtam! Ez az én szobám, itt semmi dolgod sem neked, sem bárki idegennek. - Murchison, tedd le a csavarkulcsot. Ez parancs! Megvetően felnevetett. - Ha az első osztályú rádiós úgy véli, hogy a hajó biztonsága veszélyben forog, csak a kapitánytól köteles parancsot elfogadni. Márpedig én úgy vélem. Veszélyes idegen tartózkodik a hajón! - Térj észhez - szóltam. - Ez a shaulai nem veszélyes. Nem akar egyebet, csak körülnézni, puszta kíváncsiságból. A csavarkulcsot szorongató kéz fenyegetően meglendült. Sajnáltam, hogy nincs velem a légpisztolyom, de eszembe sem jutott, hogy fegyvert hozzak magammal. Az idegen szinte magabiztosan tekintett Murchisonra, mint aki tudja, hogy a rádiós tiszt soha nem ütne meg egy ilyen öreg és gyönge valakit. - Jobb volna, ha eltávozna - mondottam az idegennek, aki megfordult hogy eleget tegyen felszólításomnak. - Nem! - üvöltött Murchison. Engem félrelökött, és a shaulai után vetette magát. Ez várakozón megállt. Megpróbáltam elkapni a rádiós karját, de a hatalmas termetű Murchison feltartóztathatatlan volt. Annyit mégis elértem, hogy nem használta a csavarkulcsot. Eldobta a szerszámot, amely nagyot csörrenve a földre esett, és tenyérrel arcul ütötte az idegent. A shaulai néhány lépést hátrált, szája sarkából kékes vérerecske serkedt. Murchison újra ütésre emelte kezét - Átkozott kopó - kiáltotta -, nem fogsz többé az én szobámban szimatolni! - És megint megütötte. Ezúttal a shaulai összecsuklott. Három mélyen ülő, szénfekete szeme szemrehányóan szegeződött Murchisonra.
49
Murchison viszonozta tekintetét. Egy hosszú percig farkasszemet néztek egymással, mintha szemüket valamilyen láthatatlan szál kötötte volna össze. Végül Murchison elfordította fejét. - Kotródj innen -- mondotta az idegennek; a shaulai felállt, és kicsit bicegve bár, de egyébként sértetlenül eltávozott. Ezek az idegenek szívósabbak voltak, mint amilyeneknek látszottak. - Tudom, hogy az elkülönítőbe zártok - fordult hozzám Murchison. - Rendben van, szó nélkül megyek. Nem zártuk az elkülönítőbe, mert semmit sem nyertünk volna vele. Az előzmények ismeretében nem ért bennünket váratlanul a robbanás. Ha a hidrazintartályba égő gyufát dobunk, nem büntetjük meg a hidrazint azért, amiért felrobbant. Murchisont sem érhette szemrehányás magatartásáért. Ehelyett csendes kezelésben részesítettük. A bázisbeliek tudni sem akartak Murchisonról, mert a Shaulán töltött esztendő alatt megtanulták szinte áhítattal tisztelni a bennszülötteket. Az az ember, aki nem átall testi erőszakot alkalmazni velük szemben - nos, az egyszerűen nem érdemli meg, hogy akár csak szóba is álljanak vele. Legénységünk tagjai is nagy ívben elkerülték. Magas, erőteljes alakja fel-feltűnt közöttünk, arcán a harag és a magányosság bélyege ült; senkihez nem szólt, és senki nem szólt hozzá. Valahányszor shaulai került az útjába, kitért előle, nehogy találkozzanak. Murchison lélektani törzslapjára újabb rossz pont került, és ez a második kereszt azt jelentette, hogy nem kaphat többé engedélyt értelmes lények lakta idegen bolygók meglátogatására. Az űrparancsnokság rendelkezett így, egyike volt ez ama számos rendeletnek, amelyek célja az ehhez hasonló esetek megelőzése volt - sajnos, kissé elkésve. Három nap telt el így a Shaulán. A negyediken behajóztuk a huszonnyolc leváltott embert, búcsút vettünk Glostertől és társaitól meg az otthagyott huszonnyolc főnyi legénységtől - és kicsit bűntudatosan a shaulaiaktól is. A hat bennszülött megjelent az indulásunk előtt, közöttük volt - kicsit megviselt állapotban - az is, akibe Murchison belekötött. Ünnepélyesen, a keserűség legcsekélyebb jele nélkül elhalmoztak jókívánságaikkal. Vagy századszor volt alkalmam megcsodálni türelmüket, bölcsességüket, megértő magatartásukat. Kezembe fogtam Azga recés tapintású kezét, és istenhozzádot mondtam neki. Már első találkozásunk óta szerettem volna tudtukra adni, mennyire remélem, hogy végül mi is szert teszünk a shaulaiak lelki egyensúlyára és belső nyugalmára. Most elmondtam Azgának. Melegen mosolygott rám, én pedig még egyszer megszorítottam a kezét, azután beszálltam az űrhajóba. Elvégeztük a fellövés előtti szokásos ellenőrzéseket és úti előkészületeket. Minden ment, mint a karikacsapás; Murchison szokásos morgolódása, temérdek kifogása ezúttal elmaradt, és csúcsidő alatt emelkedtünk a levegőbe. Néhány napi ionmeghajtás, háromheti térváltásos utazás, két további nap ionos lassítás - és megérkezünk a Földre. Lassan múlt a három hét. Ez természetes; valahányszor a Föld felé haladunk, az idő vánszorog. De a váltott tér végtelen szürkeségét hirtelen valamilyen zökkenő sodródás és csusszanó, ragyogó sikamlás érzése váltotta fel - Bohling-generátorunk visszadobott bennünket a közönséges térbe. Lenyomtam karom mellett a kommunikátor fogantyúját, és hallottam, amint Henrichs navigátor így szól: - Murchison, légy szíves, add meg a koordinátákat. - Várj - morgott Murchison. - Türelem, Sam. Megkapod a koordinátáidat, mihelyt kiszámítottam őket.
50
Szünet következett, azután Knight kapitány hangját hallottam: - Murchison, miért tartod vissza azokat a koordinátákat? Egyáltalán hol vagyunk? Kapcsold be a képernyőket! - Kérem, kapitány! - Murchison érces hangja meglepően udvariasan csengett. Azután mindent elrontott. - Kérem, legyen oly jó, és fogja be a száját, hadd gondolkodjam! - Murchison! - horkant fel Knight, azután elhallgatott. Ami rádiósunkat illeti, mindannyian tisztában voltunk egy megdönthetetlen ténnyel: azt tesz, amit akar. Senki, de senki nem képes őt bármire is kényszeríteni. Így hát vártunk, és a fémfalak között gubbasztva, tökéletesen vakon, kört körre írtunk le valahol a Föld szomszédságában. Amíg Murchison rá nem szánja magát, hogy adatokat adjon, nincs mód a leszállásra. Három perc telt el így; ekkor kigyúlt a különvonal jelzőfénye, amelyet Knight olyankor kapcsol be, amikor csak velem kíván beszélni. - Loeb - szólt a kapitány -, menj le a kommunikációs helyiségbe, és nézd meg, miért nem közli az adatokat Murchison. Elvégre nem körözhetünk itt örök időkig. - Igen, uram. Zsebre vágtam egy pisztolyt - hibáimat nem szeretem megismételni -, és kiléptem a szobámból. Zsibbadt tagokkal a legénységi folyosóra mentem, ott balra fordultam, belöktem a fedélzeti csapóajtót, és Murchison szobájának bejárata előtt találtam magam. Kopogtattam. - Eredj innen a pokolba, Loeb! - ordított ki bentről Murchison. Ekkor jutott eszembe, hogy a rádiós tiszt egyirányú televíziós áramkört szerelt fel kívül az ajtaján. - Engedj be, Murchison - szóltam. - Engedj be, különben lövök! Mélyről fakadt sóhajt hallottam belülről. - Gyere be hát! Idegesen betaszítottam az ajtót, és a nyíláson bedugtam a fejem és a pisztoly csövét - arra számítottam, hogy Murchison felülről lecsap rám. Ámde a rádiós tiszt műszerekkel telezsúfolt asztala mellett ült, és számjegyeket firkált. Ez meglepett. Mellé álltam, és vártam, hogy feltekintsen papírjaiból. Végre rám nézett. A lélegzetem is elállt, amikor megláttam az arcát: nyúzott, zaklatott, sápadt arc volt, és még soha nem láttam rajta ilyen feszült kifejezést. - Mi történt? - kérdeztem megenyhült hangon. - Arra várunk mindannyian, hogy megindulhassunk, de... Megfordult, egyenesen énfelém. - Tudni akarod, mi a helyzet, Loeb? Nos, ide figyelj: a hajó megvakult. Egyik műszerem sem jelez semmit. Nem működik a távmérőm, bedöglöttek a megjelenítőim, nincs semmi adatom. Szedd össze így te a koordinátákat, ha tudod! Fél óra múlva a hajó társalgójában megbeszélésre gyűltünk össze: Murchison, Knight, én. Henrichs navigátor és az utasok három képviselője. - Hogyan történt? - érdeklődött Knight. Murchison vállat vont. - Még a váltott térben történt. A hajó keresztülment valamin, mágneses mezőn talán, ami kikészítette valamennyi műszerünket. Knight Henrichsre nézett. - Hallottál már ilyesmiről valaha is? - Alighanem gyanakodott, hogy valami turpisság van mögötte. Henrichs a fejét rázta. - Nem, főnök. És az okát is meg tudom mondani, miért nem. Mert ha egy hajóval ilyesmi történik, az többé nem tér vissza. Nincs, aki beszéljen róla.
51
Igaza volt. Semmilyen kapcsolat a külvilággal, semmilyen hely- vagy pályameghatározó adat - ilyen körülmények között nincs lehetőség a leszállásra. És természetesen a rádiónk is döglött volt, még segítséget sem kérhettünk. Knight kapitány arca hamuszínű lett, ő maga nagyon öregnek látszott. Gondterhelten tette fel a kérdést: - Miképpen kerülhetett erre sor? - Senki sincs tisztában a váltott terekben uralkodó feltételekkel — mondotta Henrichs. - Egy véletlen mágneses mező is lehetett, ahogy Murchison mondja. De bármi más is: idegen lény, amely elnyelte az antennáinkat. Nem az a kérdés, kapitány, hogy mi okozta, hanem hogy miképpen kerülünk vissza a Földre. - Igazad van. Murchison, van rá esély, hogy meg tudod javítani a műszereket? - Nincs. - Ez minden, amit mondani tudsz? Egy egyszerű nem? Az ördögbe is, ember, láttunk már téged pillanatok alatt csodát művelni ilyen műszerekkel! Nos? - Nem tudom megjavítani a műszereket - ismételte meg egykedvűen Murchison. Megpróbáltam. Semmit nem tudok tenni. - Ez hát azt jelenti, hogy vége. Nem igaz? - kérdezte Ramirez, a hazatérők egyik képviselője. Hangja meglehetősen vad volt. - Ezért a pénzért akár a Shaulán is maradhattunk volna. Ott legalább nem pusztulnánk el. - Fölöttébb gyatra a helyzetünk - erősítette meg Henrichs. A keskeny arcú navigátor komoran összevonta szemöldökét. - Vak leszállást nem kockáztathatunk meg. Semmit nem tehetünk. Semmit a világon... - Kivéve egyet - szólt most Murchison. Minden szem feléje fordult. - Mit? - kérdezte Knight. - Bújtassunk űrruhába valakit, és erősítsük az űrhajó külső burkához. Az illető majd szóbeli utasításokkal irányítja a navigátort. Akárhogy is, ez a lehetőség megvan. - Nagyon erőltetett dolog - jegyezte meg Henrichs. - Igen, a fene egye meg, de az egyetlen, amiben még reménykedhetünk! - horkant fel Murchison. - Ragasszatok oda valakit, és az majd bevezet benneteket. - Hamuvá ég, amikor belépünk a Föld légkörébe - mondottam. - Veszítünk egy embert, és mégis vakon kell leszállnunk. Murchison vastag alsó ajkát gyömöszölte. - Ha már olyan közel vagyunk, a külső burok hőmérsékletéből kiszámíthatod a hajó tartózkodási magasságát. Különben is az ionoszférába jutva a még hátralevő útszakaszra használhatod a közönséges rádiót. Hogyan jutunk el idáig: itt a bökkenő! - Azt hiszem, a gondolat megérdemli, hogy kipróbáljuk - mondotta Knight kapitány. - Azt mondom, húzzunk sorsot. Loeb, hozz a konyháról szalmaszálakat. Hangja komoran zengett. - Hagyd a csudába, Loeb - szólt Murchison. - Tessék? - Azt mondtam, hagyd a csudába. Nem húzunk szalmaszálat. Én megyek. - De Murchison... - Nem húzunk sorsot! - ordított. - Az én osztályomon történt a hiba, tehát én megyek ki a hajóból. Önként jelentkezem, értitek végre?! Ha további önként jelentkezők is vannak, felveszem velük a versenyt. - Körülnézett, de senki nem moccant. - Úgy látom, nincs jelentkező. Akkor hát a feladat az enyém. Arcáról patakzott a veríték. A döbbent csöndet Ramirez törte meg. A megjegyzés, amit tett, a legocsmányabb volt, amelyet halandó ember szájából valaha is hallottam:
52
- Hallod-e, Murchison, ezzel akarod jóvátenni, hogy megütöttél egy védtelen shaulait? Hős akarsz lenni, hogy jóvátedd a bűnöd? Azt hiszem, mindannyian tapsoltunk volna, ha Murchison azon nyomban agyonvágja. De a hatalmas termetű férfi Ramirezhez fordult, és nyugodt hangon csak ennyit mondott: - Te is vak vagy, mint ti mindannyian. Nem tudjátok, hogy milyen rohadt népség az a védtelen shaulai. Vagy hogy mit műveltek velem. - Kiköpött. - Mindannyian a gyomromra mentek. Kiszállok a hajóból. Megfordult és elment... elment, hogy magára vegye űrruháját, és kimásszon az űrhajó külső burkára. Murchison odakintről pontos utasításokkal látta el Henrichset, aki Föld-közeibe hozott bennünket. Mindez a csapatmunka diadala volt. Ötvenezer láb magasan a Föld felett Murchison hangja hirtelen elenyészett. Ekkor már létrejött a rádiókapcsolat a földi fogadóállomással, és a sima leszállás biztosítva volt. Utóbb elmondták, hogy a Földről nézve úgy rémlett, mintha egy fényes gyertyaszálat ragasztottak volna az űrhajó hátára. Egy pillanatra éles, tiszta láng csapott fel, amikor a hajó behasított a légkörbe. Soha nem felejtem el a kifejezést Murchison arcán, amikor eltávozott, hogy kiüljön a külső burára. Feszült volt, keserű és kényszeredett - mintha kényszerítették volna rá, hogy elhagyja az űrhajót. Mintha az önkéntes vértanúságon kívül semmi más választása nem lett volna. Mostanában sokszor gondolkodom ezen. Soha senkinek nem sikerült rávennie Murchisont, hogy akarata ellenére megtegyen valamit, egészen eddig az estéig. Mi úgy véljük, hogy a shaulaiak nemes lelkűek, szelídek és védtelenek. Murchison összetűzött egyikükkel, és meghalt. Nemes lelkűek, szelídek, igen - de vajon védtelenek-e? Murchison szerint nem. Meglehet, hogy elátkozták a hajót, és büntetésül arra ítélték Murchisont, hogy önként vállaljon vértanúságot. Meglehet. Murchison soha nem bízott bennük. Ez valamelyest halványítja feje körül a dicsfényt. Ám ami a shaulaiakat illeti, esküszöm, olykor magam is arra gondolok, hogy Murchisonnak igaza volt. ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA
53
KIRILL BULICSOV
EGY KISLÁNY, AKIVEL SOHA SEMMI SEM TÖRTÉNIK
) ( TÖRTÉNETEK
EGY XXI. SZÁZADBELI KISLÁNY ÉLETÉBŐL, AZ ÉDESAPJA FELJEGYZÉSÉBEN
ELŐSZÓ HELYETT Aliz holnap megy először iskolába. Érdekes nap virrad ránk. Ma már reggel óta videofonálnak a barátai meg az ismerősei, és sok szerencsét kívánnak neki. Ami azt illeti, Aliz már három hónapja nem hagy békét nekik - mindenkinek a jövendőbeli iskolájáról mesél. Buss a Marsról valami egészen csodálatos tolltartót küldött neki, amit egyelőre még senki sem tudott kinyitni. Sem én, sem a kollégáim, köztük mellesleg mondva, a tudomány két doktora és az állatkert főgépésze. Susa kijelentette, hogy Alizzal együtt elmegy az iskolába, és meggyőződik róla, hogy elég gyakorlott tanítónőt kapott-e. Rendkívül nagy hűhó. Úgy emlékszem, amikor én először mentem iskolába, senki sem fújta fel ennyire a dolgot. Most egy kissé elcsitult a zűrzavar. Aliz kiment az állatkertbe, hogy elbúcsúzzon Brontitól.
54
S míg idehaza csönd honol, elhatároztam, hogy tollba mondok néhány történetet Aliz és barátai életéről. Majd elküldöm ezeket a feljegyzéseket Aliz tanítónőjének. Javára válik, ha tudja, milyen könnyelmű tanítvány kerül a keze alá. Talán ezek a feljegyzések segítenek a tanítónőnek abban, hogy kislányomat megnevelje. Eleinte Aliz olyan volt, mint a többi gyerek. Úgy hároméves koráig. Ezt bizonyítja az első történet, amelyet most elmondok. Egy év múlva azonban már, amikor Brontival találkozott, kiütköztek azok a jellemvonásai, amelyek abban nyilvánultak meg, hogy semmit se csináljon úgy, ahogyan illik, a lehető legalkalmatlanabb időpontban tűnjön el, és véletlenül tegyen olyan felfedezéseket, amelyek a kor legkiválóbb tudósainak erejét is meghaladták. Aliz ért ahhoz, hogy hasznot húzzon az emberek iránta tanúsított jóindulatából, mindazonáltal rengeteg jó barátja van. Nekünk, a szüleinek sokszor okoz gondot. Hiszen nem ülhetünk mindig odahaza: én az állatkertben dolgozom, Aliz édesanyja pedig házakat épít, éspedig gyakran más bolygókon is. Jó előre szeretném Aliz tanítónőjét figyelmeztetni: neki is bizonyára sok gondot fog okozni. És ennek bizonyságául mondom el ezeket az igaz történeteket, amelyek az Aliz nevű kislánnyal a Föld és az űr különböző pontjain az utóbbi három év folyamán estek meg. VIDEOFONÁLOK Aliz nem alszik. Tízre jár az óra, és még nem alszik. Azt mondtam: - Aliz, azonnal aludj, mert ha nem... - Mi az, hogy „mert ha nem", papa? - Mert ha nem, akkor videofonálok a vasorrú bábának. - Ki az a vasorrú bába ? - Hát, azt a gyerekeknek tudniuk kell. A csontos lábú vasorrú bába szörnyűséges, gonosz öregasszony, aki megeszi a kisgyerekeket. Az engedetleneket. - Miért? - Nos, mert gonosz és éhes. - És miért éhes? - Mivel a kunyhójában nincs felszerelve az élelmiszer-vezeték. - És miért nincs? - Mert a kunyhója rettenetesen öreg, és messze, az erdőben áll. Aliz érdeklődését annyira felkeltette a történet, hogy felült az ágyán. - ö is a vadaskertben dolgozik? - Aliz, azonnal aludj! - De hiszen azt ígérted, hogy idehívod a vasorrú bábát! Kérlek, apuka, édes apukám, hívd ide a vasorrú bábát! - Idehívom, de nagyon meg fogod bánni I A videofonhoz léptem, és vaktában megnyomtam néhány gombot. Biztos voltam benne, hogy senki sem felel, és kiderül, hogy a „vasorrú bába nincs otthon”. Tévedtem. A videofon képernyője kivilágosodott, majd elöntötte a fény, kattanás hangzott - valaki a vonal másik végén megnyomta a vevőgombot, és még meg sem jelent a képernyőn az arca, máris hallatszott álmos hangja: - A Mars bolygó követsége beszél. - No, mi lesz, papa, eljön a vasorrú bába?! - kiáltott ki Aliz a hálószobából. - Már alszik - feleltem mérgesen. A videofonhoz fordultam. Fiatal Mars-lakó nézett rám a képernyőről. Zöld szeme volt, szempillái hiányoztak. - Bocsásson meg - szóltam. - Úgy látszik, eltévesztettem a számot.
55
A Mars-lakó mosolygott. Nézett rám és valakire a hátam mögött. Aliz természetesen kimászott az ágyból, és mezítláb állt mellettem a padlón. - Jó estét - köszönt a Mars-lakónak. - Jó estét, kislány. - Nálatok lakik a vasorrú bába? A Mars-lakó kérdőleg nézett rám. - Úgy áll a dolog - magyaráztam -, hogy Aliz nem akar aludni, ezért videofonálni akartam a vasorrú bábának, hogy büntesse meg. És íme, téves számot hívtam. A Mars-lakó újra elmosolyodott. - Jó éjszakát, Aliz - mondta. - Aludni kell, mert a papád ellenkező esetben elhívja a vasorrú bábát. A Mars-lakó elbúcsúzott tőlem, és kikapcsolta készülékét. - Nos hát most már végre lefekszel ? - kérdeztem. - Hallottad, hogy mit mondott neked a bácsi a Marsról? - Megyek már. És elviszel magaddal a Marsra? - Ha jól viselkedsz, nyáron oda repülünk. Aliz végül is elaludt, és én újra munkához láttam. Éjjel egyig dolgoztam. Egykor azonban tompán felcsipogott a videofon. Megnyomtam a gombját. A képernyőről a fiatalember nézett rám a Mars bolygó követségéről. - Bocsásson meg, hogy ilyen későn zavarom - mondta. - Nem volt kikapcsolva a videofonja, ezért úgy véltem, hogy még nem alszik. - Tessék. - Nem segítene nekünk, kérem ? - kérdezte a marsbeli fiatalember. - Az egész követség talpon van. Végigböngésztük az összes enciklopédiát, tanulmányoztuk a videofon-könyvet, de nem tudunk rájönni, hogy ki az a vasorrú bába, és hogy hol lakik. BRONTI A moszkvai állatkertbe, ahol dolgozom, egy brontosaurus-tojást hoztak. Chilei turisták találták a tojást a Jenyiszej partján egy földcsuszamlásban. A tojás majdnem kerek volt, és a talaj fagyosságában igen jó állapotban maradt meg. Amikor a szakemberek hozzáláttak tanulmányozásához, felfedezték, hogy a tojás egészen friss. Ezért azután elhatározták, hogy belerakják az állatkerti keltetőgépbe. Kevesen hittek persze a sikerben, de a röntgensugarak már egy héten belül azt mutatták, hogy a brontosaurus embriója fejlődésnek indult. Mihelyt erről az intervízióban beszámoltak, a világ minden tájáról Moszkvába repültek a tudósok és a laptudósítók. Le kellett foglalnunk számukra a Gorkij utcában levő nyolcvanemeletes Venus-szállót. Nem is fértek el azonban mindnyájan a szállóban. Nyolc török paleontológus a mi ebédlőnkben aludt, én egy ecuadori újságíróval a konyhában ütöttem tanyát, az Antarktiszi Nők Lapjának két tudósítónője pedig Aliz hálószobájába költözött be. Amikor a feleségem este videofonált a Nukusról, ahol egy stadiont épít, azt hitte, tévesen kapcsolták. A világ minden teleszputnyikja a tojást mutatta. Oldalról a tojást, elölről a tojást; a brontosaurusok csontvázát és a tojást... Az űrbiológusok kongresszusa teljes létszámban kirándult az állatkertbe. Ekkorra azonban már beszüntettük a keltetőgép mutogatását, és a biológusok a fehér medvéket és a marsbeli imádkozó sáskákat nézték meg helyette. Ennek a feje tetejére állt világnak a negyvenedik napján a tojás megremegett. Barátommal, Jakata professzorral éppen akkor a bura mellett ültünk, amely alatt a tojást őriztük. Teáztunk. Már nem hittünk abban, hogy valami is kikel a tojásból. Hiszen
56
abbahagytuk átvilágítását, nehogy ártsunk a „csecsemőnek". Es jövendölésekkel sem foglalkozhattunk, már csak azért sem, mert mindaddig egyikünk sem kísérelte meg, hogy brontosaurusokat kiköltsön. Nos hát a tojás még egyszer megremegett... a héján repedés támadt, és a vastag, bőrszerű héjon kígyóéhoz hasonló, fekete fej nyomta át magát. Az automatikus felvevőgépek hirtelen zörejjel működésbe léptek. Tudtam, hogy a keltető ajtaja fölött kigyúl a vörös fény. Az állatkert egész területén pánikszerű mozgolódás támadt. Öt percen belül mindenki összegyűlt körénk, akinek ott kellett lennie, és sokan mások, akikre egyáltalában nem lett volna szükség, de akik nem állták meg, hogy el ne jöjjenek. Egyszeriben hőség támadt. Végre a tojásból előmászott egy kis brontosaurus. - Papa, hogy hívják? - hallottam egyszer csak egy ismerős hangot. - Aliz! - kiáltottam fel csodálkozva. - Hogy kerültél ide? - A tudósítókkal. - De hiszen gyerekeknek nem szabad itt tartózkodniok. - Nekem szabad. Én mindenkinek megmondtam, hogy a lányod vagyok. És ezért beengedtek.
57
- Nem tudod, hogy nem illik magáncélok érdekében az ismeretséget kihasználni? - Ugyan, papa, hiszen lehetséges, hogy a kis Bronti unatkozik gyerekek nélkül. Hát ezért jöttem el. Csak legyintettem. Egy szabad pillanatom sem volt, hogy Alizt a keltetőből elvigyem és senkit sem láttam a közelben, akit megkérhettem volna rá. - Állj ide, és ne menj el sehova - mondtam Aliznak. Én pedig a burához rohantam, amelyben az újszülött brontosaurus tartózkodott. Egész este nem beszéltünk Alizzal. Összevesztünk. Megtiltottam, hogy a keltetőbe jöjjön, de azt mondta, nem engedelmeskedhet nekem, mert sajnálja Brontit. Másnap megint csak beállított a keltetőbe. A Jupiter-8 űrhajósai hozták magukkal. Az űrhajósok hősök, velük senki sem ellenkezhet. - Jó reggelt, Bronti - mondta Aliz a burához lépve. A brontosaurus-csecsemő görbén nézett rá. - Kié ez a gyerek? - kérdezte Jakata professzor szigorúan. Majd elsüllyedtem. Aliznak azonban jól felvágták a nyelvét. - Nem tetszem magának? - kérdezte a professzort. - Dehogyisnem, ugyan már, éppen ellenkezőleg... Csak egyszerűen arra gondoltam, hogy talán eltévedt... - A professzor egyáltalában nem tudott a kislányok nyelvén beszélni. - Jól van - felelte Aliz. - Holnap újra eljövök hozzád, Bronti. Ne búsulj. S Aliz másnap valóban be is állított. És úgyszólván mindennap ott volt. Mindenki megszokta a jelenlétét, és szó nélkül beengedték. Elhárítottam magamról minden felelősséget. A lakásunk egyébként is ott volt az állatkert közelében, sehol sem kellett átvágnia az úttesten, és ezenfelül mindig talált magának kísérőt. A brontosaurus pedig egyre nőtt. Egy hónapon belül két és fél méter hosszú lett, és áthelyezték egy külön erre a célra épült pavilonba. Ott sétálgatott egy elkerített legelőn, és rágcsálta a bambuszhajtásokat és a banánt. A bambuszt Indiából szállították teherrakétákkal, a banánokat pedig az Öntözéses Földek elnevezésű állami gazdaságtól kaptuk. A legelő közepén egy cementmedencében meleg sós víz csobogott. Az ilyent szerette a brontosaurus. Egyszer csak azonban elveszítette az étvágyát. Három napig hozzá sem nyúlt a bambuszhajtásokhoz és a banánokhoz. A negyedik napon a brontosaurus lefeküdt a medence aljára, és kis fekete fejét ráfektette a műanyag párkányra. Mindebből látható volt, hogy el fog pusztulni. Ezt nem engedhettük meg. Hiszen egyetlen brontosaurusunk volt. A világ legjobb orvosai segítségünkre siettek. Minden hiába volt. Bronti visszautasította a füvet, a vitaminokat, a narancsot, a tejet - mindent. Aliz nem tudott erről a szerencsétlenségről. Elküldtem őt vendégségbe Vnukovóba, a nagyanyjához. A negyedik napon azonban bekapcsolta a televíziót, éppen abban a pillanatban, amikor közölték, hogy a brontosaurus egészségi állapota rosszabbodott. Nem tudom, hogy mit mondhatott Aliz a nagyanyjának, de aznap reggel ott termett a pavilonban. - Papa! - kiáltotta. - Hogy titkolhattad el előlem? Hogyan tehetted?... - Hagyj. Aliz, majd később - feleltem. - Most megbeszélésünk van. Valóban megbeszélést tartottunk. Voltaképpen már három napja egyfolytában tanácskoztunk. Aliz semmit sem mondott, csak kiment. S egy perc múlva azt hallottam, hogy valaki mellettem csodálkozva felkiált, és megláttam, hogy Aliz átmászott a kerítésen, végigszaladt a legelőn, és a brontosaurus fejéhez közeledett. Egy fehér cipó volt a kezében. - Egyél, Bronti - mondta. - Egyél, mert ezek itt halálra éheztetnek. A helyedben én is már régen meguntam volna a banánokat!
58
Időm sem volt, hogy a kerítéshez fussak, amikor valami valószerűtlen dolog történt. Valami, ami megalapozta Aliz hírnevét, és alapos csorbát ütött a mi biológusi tekintélyünkön. A brontosaurus felemelte fejét, Alizra nézett, és vigyázva kivette a kezéből a cipót. - Csöndesen, papa - fenyegetett meg ujjával Aliz, látva, hogy át akarom ugrani a kerítést. - Bronti fél tőled! - Nem bántja a kislányt - nyugtatott meg Jakata professzor. Magam is láttam, hogy a brontosaurus nem nyúl Alizhoz. De mi lesz, ha Aliz nagyanyja meglátja ezt a jelenetet? Azután a tudósok sokáig vitatkoztak. Mindmáig folyik a vita. Van, aki azt mondja, hogy Brontinak változatosabb élelemre volt szüksége, mások viszont azt állítják, hogy jobban bízott Alizban, mint bennünk. Akárhogyan is történt, elmúlt fejünk felől a veszély. Bronti már teljes mértékben megszelídült. Bár a hossza már majdnem elérte a harminc métert, nincs annál nagyobb élvezete, mint ha Alizt viheti a hátán. Az egyik asszisztensem készített egy létrát, és amikor Aliz megjelenik a pavilonban, Bronti a sarokba nyújtja hosszú nyakát, háromszögű fogaival megragadja az ott álló létrát, és ügyesen odaállítja saját ragyogó fekete oldalához. Azután Alizzal a hátán sétál egyet a pavilonban, vagy úszik a medencében. A TUTEXEK Elvittem Alizt magammal a Marsra, amikor egy konferenciára repültem oda, mivel megígértem neki. Szerencsésen megérkeztünk. Az igaz, hogy nem jól bírom a súlytalanság állapotát, és ezért inkább a karosszékben üldögélek, a kislányom azonban egész idő alatt csapongott az űrhajóban, és egyszer a kormányosfülke mennyezetéről kellett leszednem, mivel mindenáron a piros kapcsolót akarta megnyomni, amiről kiderült, hogy a vészfék gombja. A Marson megnéztük a várost, a turistákkal együtt bejártuk a sivatagot, és megnéztük a Nagy Barlangokat is. Azután azonban nem volt időm Alizzal foglalkozni, ezért beadtam őt egy hétre az iskola intézetébe. A Marson sok szakemberünk dolgozik, és a Mars-lakók segítségével egy gyermekváros hatalmas kupoláját építettük fel. A gyermekvárosban kellemes az élet -, igazi, földi fák nőnek benne. A gyermekek néha kirándulnak. Felveszik apró szkafanderüket, és libasorban kimennek az utcára. Tatjana Petrovna - így hívják a tanítónőjüket - azt mondta, hogy nem kell nyugtalankodnom. Aliz is erősítgette, hogy semmi okom a nyugtalanságra Ezzel búcsúztunk el egy hétre egymástól. A harmadik napon azonban Aliz eltűnt. Ez egészen rendkívüli eset volt. Kezdjük azzal, hogy az intézet fennállása óta még soha senki sem veszett el a növendékek közül, és tíz percnél tovább még csak el sem bújt senki sem. A Marson a városban egyáltalában lehetetlen dolog eltűnni. Még kevésbé egy földi kislánynak, szkafanderban. A legelső Mars-lakó, aki találkozik vele, visszavezeti őt az iskolába. És ott vannak a robotok meg a mentőszolgálat! Nem, a Marson lehetetlen az eltűnés. Aliz azonban mégiscsak elveszett. Már vagy két órája nyoma veszett, amikor engem kihívtak a konferenciáról, és a marsbeli izgő-mozgó terepjárón az intézetbe vittek. Bizonyára zavarodott volt az arckifejezésem, mivel az ott egybegyűltek mindnyájan részvéttel elhallgattak, amint a gyermekváros kupolája alatt megjelentem.
59
És ki mindenki volt ott! Az intézet összes oktatója és robotja, vagy tíz Mars-lakó szkafanderban (nekik szkafandert kell felvenniük, ha a kupola alá, a földi légkörbe lépnek), a csillagrepülők, Nazarjan, a mentők főnöke, archeológusok... Kiderült, hogy a város Telstar-állomása már egy órája minden három percben közölte, hogy elveszett egy földi kislány. A Mars minden videofonja vészjeleket adott le. Az összes iskolában abbahagyták a tanítást, és a tanulók, csoportokra oszolva, átfésülték az egész várost és a környéket. Aliz eltűnését akkor fedezték föl, amikor a csoportja visszatért sétájából. Azóta két óra múlt el. Szkafenderében az oxigén - három órára elegendő. Ismerve kislányomat, megkérdeztem, felkutatták-e az intézet rejtett zugait vagy más félreeső helyeket. Lehet, hogy Aliz talált egy marsbeli imádkozó sáskát, és azt figyeli... Azt felelték, hogy a városban pincék nincsenek, a rejtett zugokat pedig az iskolások és az egyetemi hallgatók, akik jól ismerik ezeket a helyeket, alaposan átkutatták. Nagyon megharagudtam Alizra. Természetesen majd a legártatlanabb arckifejezéssel bukkan elő suttyomban. Pedig a viselkedése nagyobb kárt okozott a városban, mintha homokvihar pusztított volna. Marsbeli és földi emberek, a város lakói abbahagyták munkájukat, az egész mentőszolgálatot riasztották. Ráadásul engem egyre nagyobb nyugtalanság fogott el. Aliznak ez a kalandja rosszul is végződhet. Egyre érkeztek a jelentések a kutató csoportoktól: „A második marsbeli gimnázium növendékei átfésülték a stadiont. Alizt nem találták meg", „A marsbeli cukorgyár dolgozói közük, hogy a gyár területén a kislány nem található..." Lehetséges, hogy valóban sikerült neki kijutnia a sivatagba? - villant át a fejemen. - A városban már ráakadtak volna. A sivatagban azonban... A marsbeli sivatagokat egyelőre még nem derítették fel alaposan, és ott úgy elveszhet az ember, hogy még tíz év múlva sem bukkannak rá. A sivatag közeli részeit pedig már a terepjárók átfésülték... - Megtalálták! - kiáltott fel egyszer csak egy sötétkék khitónos Mars-lakó, zsebtelevíziójára pillantva. - Hol? Hogyan? Hol? - kérdezték izgatottan a kupola alatt egybegyűltek. - A sivatagban. Innen kétszáz kilométernyire. - Kétszáz kilométernyire?! Persze - gondoltam magamban - azért csodálkoznak, mert nem ismerik Alizt. Ez várható volt tőle I - A kislány jól érzi magát, és hamarosan itt lesz. - De hogyan került oda? - A posta rakétán. - Hát persze! - mondta Tatjana Petrovna, és sírva fakadt. Mindenkinél jobban izgult. Mindnyájan vigasztaltuk. - Elmentünk a posta mellett, és éppen akkor töltötték meg az automatikus postarakétákat. Én azonban ügyet sem vetettem rájuk. Hiszen naponta százszor is lát ilyesmit az ember! És amikor tíz perc múlva a marsbeli pilóta bevezette Alizt, minden kiderült. - Azért másztam be oda, hogy megkeressem a levelet - mondta Aliz. - Miféle levelet? - De hiszen te azt mondtad, papa, hogy anyu levelet írt nekünk. Hát én bemásztam a rakétába, hogy a levelet megtaláljam. - A belsejében? - Hát persze. Nyitva volt az ajtaja, és sok levél volt benne. - És azután? - Alighogy bemásztam a rakétába, becsukódott az ajtó, és a rakéta elrepült. Kerestem mindenütt a gombot, hogy megállítsam. Sok gomb volt benne. Amikor az utolsót
60
megnyomtam, a rakéta leszállt, és azután kinyílt az ajtó. Kimentem, és láttam, hogy köröskörül csak homok van, és Tanja néninek meg a gyerekeknek se híre, se hamva. - A kényszerleszállás kapcsolóját nyomta meg! - kiáltott fel elragadtatva a sötétkék khitónos Mars-lakó. - Egy kicsit pityeregtem, de azután elhatároztam, hogy hazamegyek. - És honnan tudtad, hogy merre kell menned? - Felkapaszkodtam egy kis dombra, hogy onnan körülnézzek. A domb oldalában kis ajtó volt. A dombról semmit sem lehetett látni. Akkor bementem a szobába, és ott leültem. - Miféle ajtó? - kérdezte a Mars-lakó csodálkozva. - Abban a körzetben csak sivatag van! - Nem egészen, mert egy kis ajtó is volt meg egy szoba is. A szobában pedig egy nagy kő állt. Olyan, mint az egyiptomi piramis. Csak kicsiben. Emlékszel, papa, hogy olvastál nekem az egyiptomi piramisokról ? Aliz bejelentése a Mars-lakót és Nazarjant, a mentőosztag vezetőjét váratlanul nagy izgalomba hozta. - A tutexek! - kiáltottak fel. - Hol találták meg a kislányt? A koordinátákat! És a jelenlevők fele egy szempillantás alatt nyomtalanul eltűnt. Tatjana Petrovna pedig, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy Alizt maga etesse meg, elmesélte nekem, hogy sok ezer évvel azelőtt a Marson egy titokzatos civilizáció létezett, a tutexeké. Csupán apró kőpiramisok maradtak meg belőle. Mindaddig sem a Mars-lakók, sem a Földről jött archeológusok nem találtak egyetlen tutexek által emelt épületet sem - csak a kis piramisokat, a sivatagban elszórtan, a homokban eltemetve. És íme, Aliz véletlenül rábukkant a tutexek építményére. - Látod, megint szerencséd volt - mondtam Aliznak. - Mindazonáltal most nyomban hazaviszlek. Ott eltűnhetsz, ahányszor csak akarod. Szkafander nélkül. - Nekem is jobban tetszik az, ha otthon tűnök el — mondta Aliz. ... Két hónap múlva olvastam a Világ Körül című folyóiratban egy cikket a következő címmel: „Hát ilyenek voltak a tutexek." A cikk beszámolt arról, hogy a Marson levő sivatagban végre sikerült rábukkanni a tutex kultúra értékes emlékeire. A tudósok ez idő szerint a helyiségben talált feliratok megoldásán fáradoznak. Ami azonban a legérdekesebb a kis piramison találtak egy tutexet ábrázoló rajzot, amely csodálatosan ép maradt. S ugyanott a cikkben közölték a piramis képét s rajta a tutexet ábrázoló rajzot. Az ábrázolás ismerősnek látszott. És valami szörnyű gyanú fogott el. - Aliz - szóltam nagyon szigorúan. - Ismerd be becsületesen, nem rajzoltál te valamit a kis piramisra, amikor a sivatagban elvesztél ? Mielőtt válaszolt volna, Aliz odajött hozzám, és figyelmesen megnézte a folyóiratban levő képet. - Helyes. Ez te vagy itt, apukám. Csakhogy nem rajzoltam, hanem egy kővel karcoltam rá. Nagyon unatkoztam ott, tudod... A SZÉGYENLŐS SUSA Aliznak sok ismerőse van az állatok között. Két kiscica; egy marsbeli imádkozó sáska, amely az ágya alatt lakik, és éjszakánként a balalajkát utánozza; a sün, amely rövid ideig tartózkodott nálunk, majd visszatért az erdőbe; Bronti, a brontosaurus, amelyet Aliz gyakran meglátogat az állatkertben, és végül Rex, a szomszéd kutya, egy nem túlzottan fajtiszta törpe tacskó. Aliz még egy állatot szerzett, amikor a Szinuszról visszajött az első expedíció. A május elsejei felvonuláson ismerkedett meg Poroskovval. Nem tudom,hogyan sikerült neki; Aliz ismerőseinek köre széles. Akárhogyan is történt, Aliz az űrhajósokat virággal
61
üdvözlő gyermekek közé került. Képzelhetik csodálkozásomat, amikor a televízión azt látom: Aliz egy önmagánál nagyobb világoskék rózsacsokorral fut át a téren, és magának Poroskovnak adja át. Poroskov kézen fogta Alizt, és együtt nézték a felvonulást, majd együtt is mentek el. Aliz csak este ért haza, kezében egy nagy vörös táskával. - Hol voltál? - Többnyire az óvodában - felelte. - És nem többnyire hol voltál? - Kivittek bennünket a Vörös térre. - És azután? Aliz megértette, hogy néztem a televíziót, és hozzátette: - Azután még megkértek, hogy köszöntsem fel az űrhajósokat. - Ki kért meg ? - Egy elvtárs, te nem ismered. - Aliz, nem találkoztál még a „testi fenyítés" kifejezéssel? - Tudom, az azt jelenti, hogy valakit megvernek. De ez csak a mesékben van. - Attól tartok, hogy a meséből igaz történetet kell csinálnunk. Miért ütöd bele mindenbe az orrodat, amibe nem kellene? Aliz már éppen azon volt, hogy megharagudjon rám, de egyszer csak a kezében levő vörös táska megmozdult. - És ez meg micsoda? - Ez Poroskov ajándéka. - Ajándékot kunyeráltál magadnak! Még csak ez hiányzott! - Semmit sem kunyeráltam. Ez egy susa. Poroskov hozta a Szinuszról. Kicsi susa, susácska, úgy is mondhatjuk. Azzal Aliz óvatosan elővett a táskából egy apró, hatlábú állatkát, amely egy kengurucsemetéhez hasonlított. A kis susának nagy, a szitakötőéhez hasonló szeme volt. Gyorsan forgatta szemét, és jó erősen belekapaszkodott mellső lábaival Aliz ruhájába. - Látod, máris megszeretett engem - közölte Aliz. - Csinálok neki fekvőhelyet. Ismertem a susák történetét. Mindenki ismerte a susák történetét, de mi, biológusok, különösen jól. Az állatkertben nálunk már öt susa volt, és napról napra vártuk a családi szaporulatot. Poroskov Bauerral együtt fedezte föl a susákat a Szíriusz egyik bolygóján. Ezek a kedves, ártalmatlan állatkák egy tapodtat sem tágítottak az űrhajósok mellől. Kiderült, hogy emlősök, bár magatartásukban leginkább a mi pingvineinkhez hasonlítottak. Ugyanolyan csöndes érdeklődést tanúsítottak minden iránt, és örökösen a lehető legalkalmatlanabb helyekre másztak be. Bauernak egyszer meg kellett mentenie egy kis susát, amelyik majdnem belefulladt egy nagy tejkonzervbe. Az expedíció hosszú filmet vett fel a susákról, és azt nagy sikerrel mutatták be a mozikban és a videoműsorokban. Sajnos az expedíciónak nem volt ideje, hogy kellő alapossággal megfigyelje őket. Tudták, hogy a susák reggel állítanak be az expedíció táborába, a sötétség beálltával azonban valahova eltűnnek, és a sziklák közé rejtőznek. Így vagy úgy, amikor az expedíció visszatért, Poroskov az egyik hajórekeszben három susát talált, amelyek bizonyára oda betévedtek. Igaz, hogy Poroskov eleinte azt hitte, hogy a susákat az expedíció valamelyik résztvevője csempészte be az űrhajóra, de társainak elképedése annyira őszinte volt, hogy le kellett mondania gyanújáról. A susák felbukkanása egy sereg többletfeladatot rótt az expedíció tagjaira. Először is félni kellett attól, hogy ismeretlen fertőzés forrásai lehetnek. Másodszor: elpusztulhatnak az úton, mert nem bírják ki az utazásból eredő túlterhelést. Harmadszor pedig senki sem tudta, hogy mivel táplálkoznak... És így tovább. Ezek az aggodalmak azonban feleslegeseknek
62
bizonyultak. A susák kitűnően elviselték a fertőtlenítést, engedelmesen táplálkoztak a húslevessel és a konzervgyümölcsökkel. Emiatt Bauer személyében halálos ellenséget szereztek maguknak, mert Bauer nagyon szerette a befőttet, és az expedíció utolsó hónapjaiban kellett róla mondania - a befőttet megették a „nyulak". A hosszú úton a nőnemű susának hat csemetéje született. így azután, amikor az űrhajó megérkezett a Földre, színültig tele volt nagy és kis susákkal. Nagyon értelmes állatkáknak bizonyultak, és Baueron kívül senkinek sem okoztak semmiféle kellemetlenséget vagy alkalmatlanságot. Emlékszem az expedíció visszaérkezésének történelmi pillanatára, amikor is a mozi- és televíziófelvevők tüzében kinyílt a fedélzeti nyílás, és az űrhajósok helyett az ajtóban egy furcsa hatlábú állat jelent meg. Nyomában még néhány hozzá hasonló, de kisebb termetű állat jött elő. A csodálkozástól az egész Földön megdöbbentek az emberek. A susák nyomában azonban felbukkant Poroskov, kilépett az űrhajóból, és a kedélyek lecsillapodtak. Poroskov egy kis susát hozott a karjában, amely telekente magát kondenzált tejjel. Az állatkák egy része az állatkertbe került, de néhányan ott maradtak az űrhajósoknál, akik nagyon megszerették őket. Poroskov kis susáját végül is Aliz kapta meg. A jóisten tudja csak, hogy Aliz mivel bűvölte meg Poroskovot, a szigorú űrhajóst. A susa egy nagy kosárban élt Aliz ágya mellett, húst nem kívánt, éjszaka aludt, barátkozott a kismacskákkal, félt az imádkozó sáskától, és csöndesen dorombolt, amikor Aliz megsimogatta, vagy elmesélte neki sikereit és viszontagságait. A susa gyorsan nőtt, és két hónap múlva elérte Aliz magasságát. A szemközti kis kertbe jártak sétálni, és Aliz sohasem rakta rá a nyakörvet. - És ha váratlanul valaki megijed tőle? - kérdeztem. - Nem, nem ijeszt meg senkit - felelte Aliz. - És azután megsértődik, ha nyakörvet teszek rá. Hiszen olyan érzékeny. Egyik késő este Aliz nem bírt elaludni. Szeszélyeskedett, és azt követelte, hogy olvassak fel neki Jajdefá j doktor bácsiról. - Nem érek rá, kislányom - feleltem. - Sürgős dolgom van. Ami azt illeti, itt az ideje, hogy magad olvasd a könyveket. - De ez nem könyv, hanem mikrofilm, és kicsik a betűi. - Hiszen hangfelvétel is van rajta - mondtam. - Ha nem akarod olvasni, kapcsold be a hangot. - Hideg van, nem akarok kikelni az ágyból. - Hát akkor várj. Befejezem, amit írok, és akkor bekapcsolom. - Ha nem akarod... majd megkérem a susát. - Hát kérd meg - mondtam mosolyogva. S egy másodpercen belül egyszer csak felhangzott a szomszéd szobában a mikrofilmre felvett barátságos hang: „... És volt Jajdefáj doktor bácsinak egy kutyája, Avvá-nak hívták." Tehát Aliz mégiscsak felkelt, és bekapcsolta a hangfelvételt. - Azonnal menj vissza az ágyba! - kiáltottam. - Megfázol. - Hiszen én az ágyban vagyok. - Nem szabad csalni. Ki kapcsolta be hát a mikrofilmet? - A susa. Nem szeretném ha a kislányomból hazug ember válna. Félretettem a munkámat, bementem hozzá, és elhatároztam, hogy komolyan beszélek a fejével. A falon ott függött a képernyő. A susa ott mesterkedett a mikrovetítőnél, a képernyőn pedig a szerencsétlen állatok ott tolongtak a jó Jajdefáj doktor bácsi ajtajánál. - Hogy sikerült ilyen jól beidomítanod? - kérdeztem őszintén csodálkozva. - Nem idomítottam őt. Magától is tud mindent. A susa zavartan nyújtogatta mellső lábait.
63
Kínos csönd lett. - De mégiscsak... - mondtam végül. - Bocsásson meg - hangzott fel egy rekedt, magas hang. A susa beszélt. - Valóban mindent magam tanultam meg. Hiszen ez nem nehéz. - Bocsánat... - dadogtam. - Nem nehéz - ismételte meg a susa. - Hiszen ön tegnapelőtt maga mondott el egy mesét Aliznak az imádkozó sáskák királyáról, ugye ? - Nem, nem is arról van szó. Hogyan tanult meg beszélni? - Együtt tanultunk - mondta Aliz. - Semmit sem értek. Rengeteg biológus foglalkozik a susákkal, és még soha egyetlen susa sem szólalt meg. - A mi susánk pedig olvasni is tud. Ugye, tudsz olvasni? - Egy keveset. - Olyan sok érdekes dolgot mesél nekem... - Nagyon jó barátságban vagyunk a leányával. - De hát miért hallgatott ilyen sokáig? - Szégyenlős - felelte Aliz a susa helyett. A susa lesütötte a szemét. EGY KÍSÉRTETRŐL Minden nyáron Vnukovóban lakunk. Ez nagyon kellemes, mert jó az összeköttetés, az egysínű vasút vo alán fekszik, és az állomástól a nyaralónkig öt percig tart az út. Amikor egyenesen az állatkertből megérkeztem a nyaralóba, pihenés helyett belecsöppentem az ottani forrongó életbe. Középpontjában a szomszédék Kolja nevű fia állt, aki egész Vnukovóban híres volt arról, hogy elszedi a gyerekek játékait. Még egy pszichológust is elhívattak hozzá Leningrádból, aki azután disszertációt is írt a Kolja nevű fiúról. A pszichológus tanulmányozta Kolját, Kolja pedig lekvárt evett, és naphosszat nyafogott. A városból háromkerekű fotonrakétát hoztam neki, hogy kevesebbet nyafogjon. Kolján kívül a nyaralóhelyen lakott Kolja nagyanyja, aki szeretett a genetikáról beszélgetni, és Mengyelejevről írt regényt, Aliz nagyanyja, egy Jura nevű kisfiú és Karma nevű édesanyja, egy hármas iker a szomszéd utcából, akik kórusban énekeltek az ablakom alatt, és végül - a kísértet. A kísértet valahol az almafa alatt lakott, és csak a közelmúltban jelent meg. A kísérletben Aliz meg Kolja nagyanyja hitt. Kívülük senki. Ott ültünk Alizzal a teraszon, és vártuk, amíg a scselkovi gyárból küldött új robot megfőzi a tejbegrízt. A robot gépezete már kétszer kiégett, és mi Alizzal együtt szidtuk a gyárat, de nem volt kedvünk a háztartással foglalkozni, a nagymama pedig színházba ment. Aliz megszólalt: - Ma eljön. - Kicsoda? - A kísértetem. - Kísértetek nincsenek - mondtam szinte gépiesen, a munkát abba sem hagyva. - Jól van I - Aliz nem állt oda velem vitatkozni. - Nincsenek. Hát akkor úgy mondom, hogy eljön az, akit én kísértetnek tartok. Kolja elvette az ikrek dióját. Hát nem furcsa dolog? - De furcsa. Szóval mit is mondtál a kísértetről? - Hogy jó. - Neked mindenki jó. - Kolját kivéve.
64
- Nos, Kolját kivéve... Azt hiszem, hogyha hoznék neked egy tűzokádó sárkányt, vele is rögtön összebarátkoznál. - Valószínűleg. És mondd, az a sárkány jó? - Erről még senki sem tudott meggyőződni. A Marson él, és forró mérget köp, amióta csak megérkezett ide. - Valószínűleg megbántották. Minek hoztátok el a Marsról? Erre semmit sem tudtam válaszolni. Ez színtiszta igazság volt. A hüllőt senki sem kérdezte meg, amikor elvitték a Marsról, hogy akar-e a Földre jönni. Az úton felfalta a Kaluga űrhajó kedvenc kutyáját, és ezért az űrhajósok egy emberként mind utálták. - Nos, mi is van azzal a kísértettel? Mihez hasonlít? - tértem rá más beszédtémára. - Csak akkor jár, amikor sötét van. - Persze, ez érthető. Amióta világ a világ, ez mindig így volt. Túl sok mesét hallottál te Kolja nagyanyjától... - Kolja nagyanyja nekem csak a genetika történetéről mesél. Arról, hogy hogyan üldözték Mengyelejevet. - Erről jut eszembe, mondd csak, hogy viselkedik a te kísérteted, ha meghallja a kakas kukorékolását? - Sehogy. Miért kérdezed? - Tudod, egy rendes kísértetnek szörnyű átkozódás közepette el kell tűnnie, amikor megszólal a kakas. - Majd megkérdezem őt a kakasról ma este. - Nos, jól van. - És ma később fekszem le. Beszélnem kell a kísértettel. - Kérlek. Rendben van, tréfálkoztunk, de ebből elég volt. A robot már túlfőzte a tejbegrízt. Aliz evéshez látott, én pedig a guyanai állatkert tudományos közleményeibe mélyedtem el. Érdekes cikket találtam benne az ukuszamokról. Forradalom a zoológiában. Sikerült elérniök, hogy az ukuszamok rabságban is szaporodjanak. A csemeték sötétzöld színűek voltak, amikor világra jöttek, attól függetlenül, hogy szüleik páncélja világoskék színben pompázott. Sötétedett, és Aliz megjegyezte: - No, én elmegyek. - Hová mégy? - A kísértethez. Hiszen megígérted. - Hiszen azt gondoltam, hogy tréfálsz. Ha azonban annyira fontos számodra, hogy kimenj a kertbe, hát húzd fel a kiskabátodat, mert lehűlt a levegő. És semmiképpen ne menj az almafánál messzebb. - Minek mennék messzebb? Hiszen ott vár rám. Aliz kifutott a kertbe. A szemem sarkából figyeltem. Nem akartam betörni képzeletének világába. Nem bánom, hadd vegyék körül a kísértetek és a varázslók, a bátor lovagok és a derék óriások a mesebeli világoskék bolygóról... Természetesen mindez csak akkor, ha idejében lefekszik, és rendesen táplálkozik. Eloltottam a lámpát a verandán, hogy ne zavarjon, miközben Alizt figyeltem. Íme, most odaért az almafához, a terebélyes, öreg fához, és megállt alatta. És ekkor... Az almafa törzsétől világoskék árnyék vált el, és elébe indult. Az árny a levegőben úszott, nem ért a fűhöz. A következő pillanatban, valami súlyos tárgyat felkapva, már futottam is lefelé a lépcsőn, egyszerre három lépcsőfokot átugorva. Ez már egyáltalában nem tetszett nekem. Ez egy valakinek az ostoba tréfája, vagy... Hogy mi lehet a vagylagos eset, át sem gondoltam.
65
- Óvatosan, apu! - mondta jól hallhatóan, suttogva Aliz, amikor lépéseimet meghallotta. Elijeszted őt. Megragadtam Aliz kezét. A világoskék körvonal szétfoszlott előttem a levegőben. - Apa, mit tettél? Hiszen majdnem megmentettem őt! Aliz szégyenletesen bőgött, miközben a teraszra visszavittem. Mi volt ez az almafa alatt? Hallucináció?... - Miért csináltad ezt? - bőgött Aliz. - Hiszen megígérted... - Semmit sem csináltam - feleltem —, kísértetek nincsenek. - Te magad láttad őt! Miért mondasz hazugságot? A kísértet nem viseli el a levegőmozgást. Vajon nem érted meg, hogy lassan kell megközelíteni, nehogy szél érje? Nem tudtam, mit válaszoljak. Egyben biztos voltam: mihelyt Aliz elalszik, kimegyek kézilámpával a kertbe, és felkutatom ezt a valamit. - Pedig még levelet is küldött neked. Csakhogy most már nem adom oda! - Miféle levelet? - Nem adom oda! Ekkor észrevettem, hogy öklében egy papírlapot szorongat. Aliz rám nézett, én meg rá, és a végén mégiscsak odaadta a papírlapot. A papíron az én írásommal volt feljegyezve a vörös krumszok táplálkozásának előírása. Már három napja kerestem ezt a papírlapot. - Aliz, honnan vetted el ezt a feljegyzésemet? - Csak fordítsd meg. A kísértetnek nem volt papírja, ezért adtam oda neki a tiedet. A papír másik oldalán ismeretlen írással, angolul a következő szöveg volt feljegyezve: „Tisztelt Professzor! Bátorkodom Önhöz fordulni, mivel kellemetlen helyzetbe kerültem, amelyből kívülállók segítsége nélkül nem tudok kivergődni. Sajnos még ezt az egy méter átmérőjű kört sem bírom elhagyni, amelynek középpontjában az almafa áll. Csupán sötétben lehet engem látni ebben a nyomorúságos állapotomban. Az Ön leányának, ennek az együttérző és segítőkész lénynek köszönhetem, hogy végre sikerült a külvilággal kapcsolatot létesítenem. Kuraki professzor vagyok, aki egy sikertelen kísérlet áldozatául estem. Az anyag átvitelét kísérleteztem ki nagy távolságokra. Sikerült két pulykát és egy macskát továbbítanom Tokióból Párizsba. Kollégáim baj nélkül vették át őket. Aznap azonban, amikor elhatároztam, hogy a kísérletet önmagamon ellenőrzőm, kiégtek a laboratórium biztosítékai, éppen a kísérlet pillanatában, és az átvitel energiája elégtelennek bizonyult. Szétszóródtam a térben, jóllehet nagyobb mértékben koncentrált részem az Ön igen tisztelt nyaralójának körzetébe került. Ilyen nyomorult állapotban vagyok már második hete, és minden bizonnyal azt hiszik, hogy elpusztultam. Könyörgöm, levelem vételekor haladéktalanul küldjön sürgönyt Tokióba. Javítsa ki valaki a biztosítékokat laboratóriumomban. Akkor újra materializálódhatom. Előre is hálásan köszönöm segítségét. Kuraki" Hosszan és merőn néztem az almafa alatti sötétséget. Majd lementem az erkélyről, és közelebb léptem. Törzsénél halvány világoskék, alig kivehető fény imbolygott. Figyelmesen megnéztem, és kivettem belőle egy ember körvonalait. A „kísértet" mintha könyörögve az ég felé emelné kezét. Nem vesztegettem tovább az időt. Elszaladtam a monojárathoz, és az állomásról videofonáltam Tokióba. Ez az egész tevékenység tíz percet vett igénybe.
66
Már útban voltam hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem lefektetni Alizt. Meggyorsítottam lépteimet. Az erkélyen égett a villany. Aliz egy alacsony, kimerült japán férfinak éppen növénygyűjteményét és lepkegyűjteményét mutogatta. A japán férfi lábost tartott a kezében, és miközben szemét le nem vette Aliz kincseiről, finomkodva ette a tejbegrízt. Amikor engem meglátott, mélyen meghajolt, és így szólt: - Kuraki professzor vagyok, örökké az ön hálás szolgája. Ön a leányával együtt megmentette az életemet. - Igen, apu, ez az én kísértetem - mondta Aliz. - Most már hiszel a kísértetekben? - Hiszek - feleltem. - Igen örvendek, hogy megismerkedhetem a kísérteteddel. KARIG SÁRA FORDÍTÁSA
67
68
LAMARTINE
Egy angyal bukása NYOLCADIK LÁTOMÁS RÉSZLET
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Emberi találmány volt e pár nagy kocsi: fenséges találmány; rejtelmes, isteni - mindenki szemében bübájnak tűnt, csodának - csak beavatottak tudták, hogy nem varázslat. Nappal a szent szolgák elrejtették bizony, elrejtette néhány hatalmas nagy torony: szörnyű szertartásuk ünnepi keretében láthatatlanul szállt föl a kocsi az éjben, majd a levegőben fény hullt rá hirtelen, s a bámész nép fölött lengett rejtelmesen, és a felhők közül egyszerre csak alászállt, hozván az istenek „kinyilatkoztatását", a szolgalelkűség, a vallástisztelet megbabonázta a hiszékeny népeket. Vagy tízezer éve kutatjuk már - s hiába - hogy működött Bábel e rejtélyes csodája ? Hogy legyőzhessék a roppant levegőt, lehetetlen nem volt szorgos kezük előtt: sok ötletet adtak e titkos tudománynak a magasba vivő egyszerű madárszárnyak, madártestszerű volt a kocsi, gömbölyű, könnyű üregébe valami óramű titkos folyadékot nyomott, nagy mennyiségben, éternél könnyebbet, hogy lebegjen az égen: mint tenger színére emelkedik a fa: épp úgy lebegett fenn az egek tutaja, nagyságához szabták a hajtóerőt éppen: s kedvük szerint le-föl szálltak vele a térben, felhők fölé vagy a földet súrolva csak, megnyíltak előttük fent az égi utak - és nehogy sziklába ütközhessen a bárka minden mozdulatát egy kormányos vigyázta. Egy másik készülék ügyes lökése volt ami a kocsinak célt és irányt adott. A hajó közepén árboc s azon vitorla: lenből és vászonból, selyemből szőve-fonva: a hajó orrán egy nagy, mozgó fújtató: tüdőként működött - örvénylőduzzadó szélvihart lövellt ki a hajónak farába, s egy üres fújtatót töltött meg rögtön árja: az megint visszafújt, s ez így ment szüntelen; vitorlát dagasztva az égi tengeren, így egy végső titok révén egy roppant, ősi elem segítette önnönmagát legyőzni. Kettős tüdejének szelétől szállt-repült a hajó; s kormánya mellett pilóta ült. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . VÉGH GYÖRGY FORDÍTÁSA
69
J. A. ZAJDEL
A MANTEZIA
A fullasztó meleg nyilalló fájdalomként érte a tüdőt. A pneumatikus sátor fala ontotta magából a forróságot. Ugo felült a fekvőhelyén. Meggyújtotta a villanyt. Hajnalig még három óra. Leper aludt, de nyugtalanul forgolódott, nehezen, hörögve lélegzett. Ugo az oxigénpalack szelepje felé vonszolta magát, és kinyitotta a csapot. A hűvös oxigénszellő pillanatnyi enyhülést hozott számára, jólesően legyezgette az arcát. Mélyet lélegzett, mohón kapkodta az éltető oxigént, míg szemére fehér köd ereszkedett, ujjai bizseregni kezdtek, mintha millió apró tűvel szurkálnák. Könnyű mámorban, egész testében kellemes szédüléssel zuhant a fekvőhelyre. De az álom nem tért vissza. A sátor falai lassanként kivilágosodtak. Ugo benyúlt az elsősegélyládába. Az utolsó - gondolta, s lenyelte a tablettát. Vad, kétségbeesett rázás ébresztette föl a mély, narkotikus álomból. - Ébredj gyorsan! Ugo, ébredj már! Leper hajolt Ugo ágya fölé. Páni félelem tükröződött a tekintetében. - Mi az? Mi történt? - Fogd ezt a kötelet! - Leper hevesen Ugo tenyerébe nyomta a műanyag szálból font kötelet. - Kötözz meg, de gyorsan! - Érezted az áramütést? - Csak kötözz meg, ne kérdezz semmit... Ez auberzia, ugyanaz, mint Thunnak... Igen, éreztem az áramütést, ez a roham első jele... Aaaaaa!!! - Leper! Leper vad, kísérteties ordítása betöltötte az egész sátrat. Ugo megkötözte az orvos rángatózó, kapálózó lábát. Félig lehunyt szemek, szélesre tátott száj... „Éppen most... Éppen most kellett ennek történnie - gondolta Ugo. - Most, amikor az átkozott dzsungel bezárult körülöttünk... Ha Leper meghal... Nem, nem... Most nem halhat meg!" Ugo arra a gondolatra, hogy egyes-egyedül marad a mocsárral, megremegett félelmében. Kétheti vándorlás, Thun tragikus halála... Mindez próbára tette az idegeit. Amikor Leperrel erre az útra vállalkozott, valami egészen mást várt. A bolygó brutális erejével való találkozás teljesen lehangolta. Amúgy sem volt túlságosan kitartó... Minden ugyanúgy történt, mint Thunnál: először az áramütés, majd az őrjöngés... Thun akkor a sátor előtt, a rádióállomásnál állt. Hirtelen felugrott, mintha áram ütötte volna meg. Csak annyit mondott... Igen, szó szerint így fejezte ki magát: „Olyan érzésem volt, mintha a fejemmel megérintettem volna egy nagyfeszültségű vezetéket..." Leper azonnal megértette, hogy mit jelent ez. Kötélért szaladt, de mielőtt visszatért volna, Thun felugrott, két kézzel megragadta a rádióadót, és szétverte egy közeli krautuszfa törzsén. Majd kitépte magát társai erős szorításából, leszakította arcáról az oxigénmaszkot, és vaktában, árkon-bokron át, a mocsárba rohant. A szigettől néhány lépésnyire a mocsár már feneketlen mély volt, pillanatokon belül magába nyelte az embert. Tanácstalanul álltak a parton, nem messze attól a helytől, ahol a mocsár fekete, élettelen tömege összecsapott Thun feje fölött. Leper akkor azt mondta, hogy a mocsár egyetlen áldozatát sem
70
M ÉRGE
71
sikerült még soha megtalálni. Mesélt esetekről, amelyeket maga is látott, és olyanokrol, amelyekről csak hallott. Ezt a borzalmas mocsárbetegséget, az auberziát, Aubert-ről, a mocsárvizsgáló expedíció első parancsnokáról nevezték el. Aubert a bolygón töltött harmadik hónapban betegedett meg. Az első rohamnál elpusztult. Majd a következő expedíciók legénységéből is néhányan. Az őrjöngési rohamban mindannyian a mocsárba rohantak, ha társaik meg nem kötözték őket idejében. Akiket sikerült a roham első fázisában gúzsba kötni, ártalmatlanná tenni, pár perc múlva magukhoz tértek, de semmire sem emlékeztek... A roham úgy tizenkét óra múlva megismétlődött. Először az egész testre kiterjedő erős sokk, majd az őrült menekülési roham. Akik túléltek három rohamot, fizikailag annyira legyengültek, hogy a negyedik már ágyba döntötte őket. Az ötödik rohamot mindössze egy ember élte túl. „Az orvostudomány ma még csak egyetlen gyógyszert ismer az auberzia ellen: a megfelelően erős kötelet" - mondogatták az Állomáson. Nem volt ebben semmi túlzás. Ennek a betegségnek senki sem tudta meghatározni sem az okát, sem az ellenszerét, még Leper sem, holott ő már Aubert idején is itt volt orvos. Az egyetlen elfogadható hipotézis szerint egy másik bolygón, például a Földön, a betegség elmúlna. Sajnos azokat, akik megkapták ezt a betegséget, még az Állomásra sem sikerült elszállítani... A megbetegedések a mocsárvilág belső területén fordultak elő, ahová csak a lassú terepjárók tudtak behatolni. Ugo három hónapja volt itt. Nagyon nehezen tájékozódott a terepen, s a helyi veszélyek csak fokozatosan tárultak fel előtte. Ugo helyzete Leper auberziás megbetegedése miatt kimondhatatlanul nehézre fordult. A rádióállomás nem működött, s talán maga Leper sem tudta, milyen úton lehet leggyorsabban az Állomásra eljutni. Ha valami baja lesz... Ugo arra lesz ítélve, hogy terepjáróval kerengjen-bolyongjon a feneketlen iszaptengerből kiemelkedő, majdnem szakasztott egyforma, ezer kis sziget és zsombék között. Az összekötözött Leper néhány percig vergődött és üvöltött. Ugo nem volt képes sem nézni, sem hallgatni. Bebújt a könnyű kezeslábasba, az oxigénpalackot a hátára akasztotta. Felvette az oxigénmaszkot, és kiment a sátorból. Egy pillanatig határozatlanul állt a hajnal szürke fényében. Itta mocsárvilágban a hajnalok nem voltak olyan fantasztikusak, mint amilyeneket gyakran megfigyelt az Állomás ablakából látható fennsíkon. A csillogó mocsárról felszálló tejfehér pára sűrű felhőként takarta el az eget. A pneumatikus sátor falain át még ide is elhallatszott a beteg tompa, de idegesítő kiabálása. Ugo néhány lépést tett a kis sziget közepe felé. A vékony kezeslábason át érezte a mocsár meleg leheletét. Tekintete elmerült a pár méternyire levő sűrű, dús növényzetbe, a barnászöld, kövér és nagy krautuszlevelek bozótjába. E sűrű bozótból sudáran emelkedtek ki a szürke, pelyhes, legyező formában kiszélesedő, bambuszvékony amadeliafák. A mindent körülfolyó, kígyószerű, ágas-bogas gyökerek alacsonyan tekergőztek. A parastersia apró levelei villogtak a szélben, hol sötét, hol ezüstös felszínüket mutatva. Lent, közvetlenül a nedves talaj felett, apró, tán még név nélküli, ismeretlen növények nőttek. Leper sokat ismert közülük, Ugo csak néhányat. Az aljnövényzet - a tekergőző sok inda és szár - megnehezítette a közlekedést a dzsungelban. Az ember talpához ragadtak, rátekeredtek a lábszárára. Ugo óvatosan hatolt be a sűrűségbe, készen arra, hogy bármelyik pillanatban visszaugorhasson az ismeretlen veszély elől, ami egy-egy fatörzs vagy bokor mögül leselkedett rá. Az egyik óriási krautusz törzse mögül csodálatos violaszín villant elő. Ugo kiszabadította lábát az aljnövényzetből, s még egy lépést tett előre. Közvetlenül a föld felett egy kusza gyökércsomóból hatalmas, violaszínű kehely nőtt ki. Alakja, százszoros nagyobbításban, a gyöngyvirág kelyhéhez hasonlított. Az óriási szirmok szorosan összezárultak, csak fent a csúcsuknál látszott egy kicsiny nyílás. Ugo a kehely fölé hajolt, hogy belenézzen a belsejébe.
72
Kesztyűs kézzel megfogta a szirmok húsos szélét, s megpróbálta szétfeszíteni. A virág megremegett, a szirmok szétnyíltak, mint egy gyorsított felvételen. A virág nedves belsejéből egy barnásszürke gömb duzzadt kifelé. Ugo hátrahőkölt, s belesüppedt a sűrű növényzetbe. A barnásszürke gömb kiemelkedett a virág belsejéből, könnyedén leugrott a földre, s láthatóvá vált két tapogató csápféle végtagja és meglehetősen hosszú, vékony farka. Óriási, világossárga szeme csillogott. Ugo a bokrokkal viaskodott, de nem tévesztette szem elől a kis állatkát. Az pedig az embert nézte. Sárga szemei között egy elefántormány formájú, néhány centiméter hosszú nyúlvány nőtt ki. Ugónak sikerült kiszabadítania az egyik lábát, a másik továbbra is a rátekeredett szárak szorításában vergődött. A kis állat ormánya Ugo felé fordult. Csillogó, pikkelyszerű pöttyökkel borított, labda alakú teste összezsugorodott a földön. Ugo úgy érezte, hogy lábai elerőtlenednek, s lezuhant a puha növényszőnyegre. Lassan ébredezett, kinyújtotta fájó végtagjait. Világos volt. A nap már magasan ragyogott. Lassan fölállt. Körülnézett, megpróbált visszaemlékezni, mi is történt vele. Előtte ott pompázott az ismeretlen virág. Szirmait széttárta, belseje üresen tátongott. Ugo az órájára pillantott. Csodálkozva állapította meg, hogy majdnem tizenegy óráig feküdt ott. A sátorhoz futott. Leper közben magához tért. - Hol voltál? Oldozz ki végre! Kialudtam magam... Csak... szorítanak a kötelek. Hadd pihenjek egy kicsit. Nemsokára jöhet az új roham. Mi történt veled? - Majd később elmondom - Ugo kibontotta a jól meghúzott csomókat -, egyelőre tovább kell mennünk. Ilyen tempóban nem érjük el az Állomást, mielőtt... - Mielőtt bekövetkezik a negyedik roham - folytatta Leper. - Igazad van, sietni kell. De én úgy érzem, hogy... én így sem érek oda... Csak téged szeretnélek ismert terepre vezetni. - Milyen messze vagyunk? - Pontosan nem tudom, de úgy vélem, hogy nem lehet több huszonnégy órai útnál mondta Leper. - De ha a motor úgy működne, ahogy kell, öt órán belül ott lehetnénk. Ugo hallgatott. Számba vette a lehetőségeket. Talán eljutnak... Amikor összerakták a sátrat, és a terepjáróba ültek, Leper ismét megkérdezte: - Ugo, hol voltál? Leper ügyesen vezette a terepjárót, kikerülte a bokrokat, zsombékokat, a mocsárból égnek meredő ismeretlen növények formátlan szárait és kidöntött törzseit. - Láttál te már valamikor - kezdte Ugo - olyan hatalmas, violaszínű virágot? - És te... láttál? - Leper hirtelen megfordult, és Ugóra nézett. - Na és? Mi történt, hogy megláttad? - Azt hiszem, magad is tudod! - Igen. Sejtem, hogy mi történt. - Leper nyugodtan beszélt, szinte vidáman, mintha egyáltalán nem gondolna a fenyegető halálra. - Ne félj, az egyáltalán nem veszélyes. Mantezia volt, nagyon kedves állat! Senkinek sem árt. Ellenségeit és azokat, akik megzavarják a nyugalmát, ügyes, finom módszerrel elaltatja, aztán diszkréten távozik. - Ez a... mantezia? És hipnotizál? - Badarság! - nevetett Leper. - És te hagytad, hogy megbabonázzon a szép szemével, nem? Nem él ő ilyen olcsó, vásári trükkökkel. A szemét csak nézésre használja, de nagyon széles sprektrumban, az infravöröstől az ultraibolyáig. - Honnan ismered ilyen jól ezt az állatot? - Évek óta vizsgálom. Nem nehéz kiismerni I Kétszer hagytam, hogy a közelembe jöjjön, és végre kilestem a titkát... Már előttem is találkoztak néhányan vele, de általában semmi bajuk nem lett, kivéve szegény Tiffet, akinek csaknem üres volt az oxigénpalackja, amikor a mantezia elaltatta. Álmában megfulladt, de ez nem a mantezia bűne. Tiff úgy ment ki a
73
táborból, hogy előzőleg nem ellenőrizte az oxigéntartalékját. Amikor megtalálták, már nem élt. Téged is elaltatott vagy tíz órára, igaz? Ezért jöttél vissza ilyen soká. - De mi ez, ha nem hipnózis?... Leper, mintha valamin töprengene, szórakozottan szemlélte a mocsár felszínét, amelybe belevájt a terepjáró orrával. Hirtelen felkapta tekintetét, és a horizontot kezdte vizsgálni. - Felszállt a köd, látod? - mondta. - Ott, egy kicsit jobbra, az a magas facsoport... Megismered? Húsz-egynéhány óra múlva elérjük a fennsíkot, onnan már megtalálod az utat, ha én... Ugo örömmel nézte a terep ismerős pontját, amely távoli, de már elérhető volt. Ijedtsége vidám nemtörődömséggé változott. „Az öreg már meg is halhat, ha kedve van!" - gondolta. - Ide figyelj, Ugo! Engem minden pillanatban elkaphat a következő roham. Ha nem érném el az Állomást... Nem, ennek semmi értelme... Mindent el kell mondanom neked... Ugo felfigyelt. Úgy látszott, érdekes vallomás következik. - Ugo, add a szavad, hogy Melmin doktor kivételével senkinek nem árulod el azt, amit most elmondok neked. - Szavamat adom. - Erről csak Thun és én tudtam. Most már csak én. Figyelmesen hallgasd. A táskámban levő összes jegyzetemet, amit a szobámban találsz az Állomáson, majd a Földön átadod Melminnek. Személyesen. Mellékeled neki a gyógyszeres szekrénykében található,A betűvel jelzett kis üveget is. Elmondom neked, hogy is áll a helyzet a manteziával. Thunnal évekig vizsgáltuk ezt az állatkát. Most már tudjuk, hogy az élő szervezetet elaltatja egy bizonyos anyaggal, ami a szervezetében termelődik... - Hogyhogy? - szakította félbe Ugo. - Hiszen engem nem csípett meg! - Ebben rejlik a titok! Távolról fröccsenti ki a mérgét. Valamikor olvastam a szakmai betegségek egy érdekes esetéről. Elég régen történt: a nagynyomású olajcsövek karbantartását végző emberek kezén gennyes pattanások keletkeztek, de senki sem tudta, mitől. Később kiderült, hogy a vezeték mikroszkopikus nagyságú résein vékonyka, láthatatlan olajsugár fröccsent ki. Fájdalom nélkül hatolt át a kéz bőrén az izmokig... Ezt a felfedezést használták fel egy „fájdalommentes fecskendő" megszerkesztéséhez, amely a gyakorlatban mégsem vált be. Talán most már megérted, hogy a mantezia hogyan fecskendezi be - az általam mantezinának keresztelt - mérgét. A manteziát a bolygón használatos kezeslábas helyett egy vastag falú szkafanderban lestem meg. A manteziasugár nem hatolt át a szkafanderen. Mintát vettem a méregből, analizáltam. Gondolom, a jelenlegi technológiákkal nehéz lesz szintetikus mantezinát előállítani. Ugyanis a mantezina ideális altatószer, az adagtól függően, rövidebb vagy hosszabb időre csaknem letargiát idéz elő - úgy érzem, nagyon hasznos lehet a gyógyításban. De hibái is vannak: gyakorlatilag nem kimutatható a szervezetben, még akkor sem, ha halálos adagot adnak be. Mert a túl nagy adag természetesen megállítja a szívműködést... Az a kis mennyiség, ami elég egy ember megöléséhez, nem mutat semmi észrevehető változást a vérben. Érted, mit jelent ez?... Nem kerülhet illetéktelen kézbe ez a veszélyes szer! Rád bízom, pedig alig ismerlek, de nincs más választásom. Nem tudom, jól teszem-e. De szeretnélek megkérni még valamire... Egyszer az is megfordult a fejemben, hogy a kis mennyiségű mantezia-oldat- altató hatása révén beadása után megszüntetheti az auberziás beteg rohamait... Soha nem volt alkalmam hipotézisem kipróbálására, különben sem lenne bátorságom ahhoz, hogy emberen kísérletezzek vele. Lehet, hogy segítene, de az is lehet, hogy megölné... De magamon... talán kipróbálhatom... Éppen ezért kérlek, Ugo... Nem a következőnél, azt a rohamot kibírom, ha idejében megkötözöl... de a harmadiknál... belém fecskendezel egy centilitert abból a felhígított oldatból, amit a táskámban találsz. Vagy sikerül, vagy... Nincs más választásom, Ugo! Most csak kötözz meg, és ne feledd, hogy csak akkor, ha én mondom... Az idős orvos egyre nyugtalanabbul, szaggatottan beszélt.
74
- Ne hidd, hogy félek a haláltól... Negyven éve orvos vagyok... És ezen a szörnyű bolygón, tízszeresen kell számolni az éveket... Szeretnék élni, igaz... De nem erről van szó... Sok mindenbe belekezdtem... Sajnálok elmenni. Ki fejezi be a kutatásaimat? Ugo közömbös arccal, tompán nézett maga elé, a horizonton egyre tisztábban látható facsoportok felé. Gondolatai messze jártak. „Kérlek beszélj vele végre!" - mondogatta az édesanyja, amikor hazajött az iskolából. Apja megértő és fegyelmezett ember volt. Szelíden, tárgyilagosan beszélt. Ez azonban nem sokat segített. Ugo javíthatatlan volt. Amióta iskolába kezdett járni, a tanítók és az iskolatársak állandó panasza kínszenvedéssé vált. Közepesen tanult, sőt annál is rosszabbul. Bár erre senki nem figyelt fel, ez rettenetesen bántotta. A becsületes tanulásra mégsem tudta rákényszeríteni magát. Ahelyett, hogy megcsinálta volna a leckéjét, Ugo'' inkább azt nézte, hogyan csaphatná be a tanítóit. Ilyen volt a természete - nem szerette az egyenes utat. Vizsgák előtt a puskázásra való felkészülés néha több idejét vette igénybe, mintha megtanulta volna az anyagot. Iskolatársai nem szerették. Mivel a tanulásban nem tudott kitűnni, más módot keresett, hogy kitörjön a középszerűségből. Mivel nem tudott a legjobb lenni, igyekezett bizonyos tekintetben a legrosszabb lenni. Ez tökéletesen sikerült is, ami az iskolában való viselkedését illeti. Hamarosan észrevette azonban, hogy ezen az úton nem jut messzire. Akkor egy kicsit megnyugodott. Megnyugodott, lecsendesedett, várt. Osonva jutott át egyik osztályból a másikba, kipréselte magából minden szellemességét, hogy mindenki szeresse, mégiscsak egy volt a sok közül, valaki a sorból. Mindenütt: az iskolaversenyeken, a pályázatokon, a vizsgákon... Utálta ezt. Idővel - nem tudni, miért - a fejébe vette, hogy egyszer biztosan sikerül neki valami, valami olyasmi, amitől - mindenkinek tátva marad a szája. De nem tett semmit ennek érdekében. Még azt sem tudta, hogy milyen területen, milyen módon fog kitűnni... Kollégái nevettek rajta: „a csendes zseni", „csak úgy tesz, mintha nem tudna semmit"... Dühös volt rájuk. Anyja mindig azt mondta: „Ugo egyszerűen buta. Nem a legtehetségesebb fiunk, de azért elérhetne valamit. így azonban semmit sem ér el." Apja tiltakozott :„Ne beszélj így előtte, mert komplexusai lesznek." Ugo mindig egy volt a sok közül. Egyszer sikerült csak elsőnek lennie: egy vívóversenyen, amikor két ellenfele megbetegedett, és az a versenyző, akivel a döntőben vívott, leesett a pástról, és eltörte a lábát. Hivatalosan tehát Ugo nyerte meg a kardvívóversenyt. Az más lapra tartozik, hogy a nézőknek kételyei voltak a győzelmet illetően, hiszen mindenki látta, hogy Ugo a bíró által leállított asszó után meglökte ellenfelét. Nehéz eldönteni, hogy szándékosan tette-e, vagy véletlenül. Azok számára, akik jól ismerték őt, az ügy világos volt. Ö maga nem tulajdonított jelentőséget a megjegyzéseknek. Győzött és kész! Ügyes kis csalásai révén egész jó eredményt ért el a felvételi vizsgán, és így megkezdhette az egyetemi tanulmányait. A precíziós pneumatikát választotta, azt a szakmát, amelynek a „legnagyobb jövője" volt, és a sorozatos bukások ellenére elvégezte az egyetemet. Kiderült azonban, hogy csak a legjobbak kerülhetnek be kutatónak az intézetbe, s Ugo továbbra is észrevétlen ember maradt, szürke tagja a társadalomnak. Az utazás lehetősége hirtelen, váratlanul jött, és Ugo reménykedve és makacsul ragadta meg ezt az alkalmat. Ha a Földön nem, akkor ott biztosan talál alkalmat, hogy kitűnjön társai közül... Sajnos a kutatóállomás főmechanikusi állására pályázók között a harmadik helyen szerepelt. Ugo döntött: neki repülnie kell... Rendkívül aprólékosan készítette el a tervét. Röviddel a rakéta tervezett kilövése előtt, amikor az edzőtáborban volt, kirándulásra hívta két ellenfelét a
75
hegyekbe. Kapaszkodás közben a mászókötél kicsúszott a kezéből... Mindkét társa súlyos zúzódást szenvedett, sőt az egyik a karját törte... Az ilyen eseteknél általában nem vizsgálják ki, hogy ki a hibás a történtekért. Különben is Ugo volt hármuk közül a legtapasztaltabb alpinista... Így került Ugo az Állomásra. Itt azonban csalódás várt rá. A főmechanikus az Állomáson valójában csak egy volt a sok között. Az volt a feladata, hogy a berendezést megfelelő állapotban tartsa. Ezért érezte úgy Ugo, hogy csalódott. Itt nem volt „valaki", sőt ellenkezőleg: újonc volt, gyakornok az új körülmények között, és egész sereg embertől függött, akik tapasztaltabbak, járatosabbak voltak az Állomás dolgaiban. Emiatt húzta őt a dzsungel, a mocsár, a felfedezetlen területek... Remélte, hogy ott adódik alkalom a nagy tett véghezvitelére... Most azok után, amiket Lepertől hallott, már tudta, hogy mit kell tennie. Most visszafizethet mindenért! Ugo ki nem állhatta az embereket, különösen azokat, akiknek minden sikerült. Most ő lesz az első. Az az édes tudat, hogy most minden, de minden tőle függ, kárpótolta őt a sok sikertelenségért, keserűségért, a várakozással eltöltött évekért. Nem készített semmilyen részletes tervet - minden elrendeződik magától, és olyan egyszerű lesz, és ugyanakkor csodálatos... „Engem soha nem sajnált senki. Én sem fogok.. Álmodozásaiból Leper hangja riasztotta fel: - Kötözz meg, gyorsan... Siess! Leper megállította a terepjárót. Ugo megkötözte Lepert, és a terepjárót a legközelebbi kis szigetre vezette. Mielőtt a partra húzta volna az orvost, bekövetkezett a roham. Ugo várt egy kicsit, tétovázott. Nézte az összekötött, vergődő embert... „Már úgyis félig halott" - gondolta, mintegy önmagát mentegetve. Az övébe nyúlt a késért. Lehajolt, és két vágással kiszabadította Lepert a kötelékekből. Leper abban a pillanatban talpra ugrott. Ugo egy krautuszfa mögé rejtőzött, de Leper nem törődött vele. Az őrjöngési rohamban a mocsár felé rohant. Nagy léptekkel távolodott a parttól. A szigettől négyméternyire már csak az oxigénpalack csapja látszott ki a mocsárból. Aztán elsimult a felszín. A fekete, tömör, fénylő anyag eltemetett minden nyomot. Ugo állt, hátát nekivetette a fa törzsének. Az arcvédő mögött tágra nyitva csillogott a szeme. Leeresztett kezében még mindig a kést tartotta. Egy pillanatig várt még, aztán a terepjárót betolta a mocsárba, maximális sebességre kapcsolt, és elindult a közeli, magas facsoport irányába. Az Állomás parancsnoka sokáig szótlanul állt, aztán anélkül hogy Ugóra nézett volna, csendesen mondta: - Szegény Leper. Hát vele is megtörtént... Mindig azt mondta, hogy nincs ideje betegeskedni. Igen, mindig elfoglalt ember volt. Kipréselte ennek a szörnyű bolygónak a titkait, amely most bosszút állt ezért. És Thun... Ez borzalmas. Az Állomás két legjobb embere. Jó, hogy te visszatértél, Ugo. Azonnal kapcsolni kell a Földet, hogy töltsék fel a létszámot. Mert mindezek ellenére tovább kell dolgoznunk, bár egy olyan embert, amilyen Leper volt, talán senki sem pótolhat. - Parancsnok úr - szakította félbe óvatosan Ugo -, kérjen egy mechanikust is... az én helyemre. Én nem tudok tovább itt maradni. Mindkettőjük halálát láttam. Rettenetes volt, nem bírom idegekkel. Úgy látszik, túl érzékeny vagyok, nem vagyok alkalmas... - Lehajtotta a fejét, halkan beszélt, mintha szégyenkezne. - Nevezze bárminek elhatározásomat, de én visszavonulok. Félek. Furcsa, hogy éppen én menekültem meg. Ez a betegség megtámadta azokat, akik megszokták az itteni körülményeket. Miért kerülne el engem? Leper említette nekem, hogy... ez a betegség... a Földön nem fejlődhet ki. Én innen elrepülök. Harminc óra
76
múlva startol Milev, elrepülök vele. Kérem, ne tartóztasson. Két hetet kibírnak mechanikus nélkül. Minden berendezést jó állapotban hagyok itt. - Mit tehetek?... Jogod van ezt kérni, és én nem tarthatlak vissza. Ha Leper mondott valamit ezzel a szörnyű betegséggel kapcsolatban, biztosan volt rá alapja. Egy biztos: az auberziával nem lehet viccelni. Minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy elkerüljük, óvatosnak kell lennünk, elővigyázatosnak ezzel a betegséggel szemben. Felmentelek, készítsd el a jelentést a berendezésről, és elrepülhetsz Milevvel. - Köszönöm, parancsnok! - mondta Ugo, s alig tudta leplezni örömét, hogy eddig minden ilyen pompásan sikerült. „Kevés. Határozottan kevés" - mormogta Ugo magában, a fény alatt figyelve a lapos üveg tartalmát. Eltette a poggyászába a személyes dolgaihoz, és kiment a szobából a hangár irányába. Kitolta a terepjárót, beindította a motort, és amikor a szeme sarkából meglátta, hogy valaki közeledik, szorgalmasan dolgozni kezdett az irányítóberendezésen. - Állítólag velem utazol, igaz? - kérdezte Milev, a rakétakilövő állvány felől közeledve Ugóhoz. - Igen. Egyelőre ellenőrzőm a terepjárót. Ez után a szerencsétlen expedíció után elég sok alkatrészt ki kellett cserélnem. Van feszültségmérőd? A sajátomat véletlenül beejtettem abba az átkozott mocsárba. Milev benyúlt a kezeslábas zsebébe, és kikotorta a mérőt. Ugo ellenőrizte a feszültséget néhány ponton, majd lezárta a fedéltetőt, és beszállt a járműbe. - Járok egyet vele a mocsárban. Reggelre visszajövök. Ha valami történne, rakétát lövök fel. Délben startolunk? - Igen. Ne késs el! Ugo a legnagyobb sebességgel indult. A szárazföldön a jármű elég nagy, óránként kétszáz kilométeres sebességgel haladt a kerekein. De a mocsárban, ahol ki kellett ereszteni az úszókat, a sebesség jelentősen csökkent. Ugo, amikor először ment a mocsárra, kissé csodálkozott, hogy egy ilyen járművel mennek. Sokkal egyszerűbb lenne - gondolta helikoptert vagy valamilyen más légi járművet használni. Később megértette. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy eljussanak szigettől szigetig, zsombéktól zsombékig - az alapos kutatások végett. Az Állomást körülölelő síkságon elszórtan nőtt csak magas törzsű növény. A viszonylag száraz területen főleg az aljnövényzet fejlődött ki, szétterülő levelekkel, közülük néhol hosszú, vékony szárak emelkedtek ki, amelyeket apró levelek borítottak. Ezt Leper „mályvának" nevezte. Tulajdonképpen maga sem tudta, miért nevezte így... Talán azért, meri azt akarta, hogy ezen a rideg bolygón legalább a nevében emlékeztesse valami a szülőföldjére. Ugo száguldott a bársonyos növényszőnyegen, keresztülgázolt az álmályvabokrokon, amelyek erős csattanással ütődtek a jármű oldalához. Késő délután volt. A már messziről látható mocsár fölött tiszta volt a levegő, csak helyenként úsztak fehér ködfoszlányok. Fent a magasban aranyszínű felhőrétegek képződtek. Ha Ugo járatosabb lett volna az itteni időjárásban, tudta volna, hogy ez mit jelent. De nem tudta, így hát közömbösen szemlélte a felhőgomolyagokat. A parton, ahol behajtott a mocsárba, otthagyta az ellenőrző adókészüléket, hogy jelezze a visszafelé vezető utat. Kikerült egy-két kis szigetet, és csak néhány kilométernyire a parttól, egy nagyobb dús bokor mellett állította meg a terepjárót. Ugo felhúzta a vastag szkafandert, s kiugrott a kocsiból. Vállára akasztotta táskáját a néhány aprósággal, a szkafander zsebébe pedig egy nagyobbacska üveget dugott. Körbejárta a bokrot, közben zseblámpával világított magának. Pontosan a Leper jegyzeteiben olvasott utasítások szerint járt el: óvatosan közeledett az első felfedezett lila virághoz. Gyors mozdulattal a kehely nyílásába dugta a
77
kezét... Üres! Semmilyen ellenállásra nem talált. Ugo káromkodott. Továbbment, figyelmesen nézett körbe. Mégis majdnem rálépett a következő kehelyre. Abban a pillanatban állt meg, amikor a szirmok lassan nyílni kezdtek. Kesztyűs kezével erősen megmarkolta a puha gömböt, amelyen mintha rövid bundácska lett volna. A sárga szemek szinte emberi rémülettel néztek rá... Igyekezett nem nézni a szemébe. Gyors mozdulattal kirántotta zsebéből az üveget. Térdei közé dugta az állatkát, s kicsit lazított szorításán. Az állatka elülső, gyengén felpumpált labdára emlékeztető részét szorító ujjai között kitüremkedett a vékonyka „trombita". Ugo gyorsan eléje tartotta az üveg nyakát, és térdével összenyomta a manteziát. Az üveg belső falán megjelent tízegynéhány csepp rózsaszínű folyadék. Ugo erősebben megszorította, de nem csöpögött több mantezina az üvegbe. Elégedetlenül nézett a kevéske folyadékra, amit sikerült kipréselnie, és félredobta a félig megfojtott, tehetetlen manteziát, amely szerencsétlenül, vékony, lapos farkára támaszkodva vánszorgott a bokrok felé. Ugo néhány órán át szaglászott a bokrok között, s egyre mélyebbre hatolt a mocsár világába. Nagy nehezen sikerült összegyűjtenie tíz-egynéhány milliliter mantezinát. Csak most döbbent rá, hogy Lepernek mennyi időt kellett áldoznia arra, hogy összegyűjtse azt a mennyiséget, ami az üvegben volt... Belátta, hogy a mantezina mennyiségét néhány óra alatt nem tudja megduplázni, mint ahogy elképzelte, ezért elhatározta, hogy visszafordul. Amikor a következő kis szigethez közeledett, a mocsarak felett furcsa, hosszúkás villanásokat vett észre. „Csak nem elektromos kisülés?" - gondolta. Úgy tudta, hogy vihar itt nagyon ritkán fordul elő, ő maga nem is látott eddig. A villámlást dörgés követte - távoli és mély, tompa hang. Ugo kilépett a zsombékra, és elhatározta, hogy ez az utolsó sziget, amelyen vadászik. Teljesen besötétedett, csak az egyre gyakoribb és közelebbi villámok világították meg a dús növényzetet' Ugo kellemetlenül, furcsán érezte magát. Mivel nem akart addig visszaindulni, amíg villámlik - az ellenőrző adókészülék jelzése gyenge volt, és állandóan recsegett -, elhatározta, hogy vár, mert attól félt, hogy eltéveszti az útirányt. A parton ült, háttal a buja növényzetnek. A dörgések közti szünetben hallotta a vihar egyre erősödő sustorgását, az amadeliatörzsek ringását. A dörgések majd megsüketítették, és már ki akarta kapcsolni a szkafander mikrofonját, mikor úgy rémlett, hogy idegen, nem tudni, honnan jövő hangot hall. Mintha a bokrok gallyait törné valaki. „Állat?- suhant, át rajta a gondolat. - Nem. Hiszen itt nincsenek nagyobb állatok." Hirtelen megfordult övéhez kapott. Fegyvere azonban nem volt - a mocsarakon nem volt rá szükség... Feszülten figyelt. Egyszer csak egy nagyon közeli villám széttépte a sötétség fekete függönyét, és Ugo akkor egy sötét, elmosódó foltot vett észre a megvilágított aljnövényzeten. Azonnal felpattant. A következő, hosszabb villám már megvilágította a pár lépésnyire nyújtózkodó krautuszfa törzse mögül előbukkanó - kísértetet... Az embert formázó, de természetellenesen gömbölyű, a primitív eszkimó kőszobrokra emlékeztető árny lassan megmozdult elindult Ugo felé, aki a rémülettől szinte sóbálvánnyá meredt egy lépést sem bírt tenni. Még egy villámlás. A kísértet kissé felemelte a fejét, arca helyén ovális, fénylő folt látszott. Eddig tehetetlenül lelógó karját hirtelen kinyújtotta, karmokra hasonlító ujjai mintha az Ugo és közte levő térséget markolták volna. Ugo kétségbeesetten felordított, rémülten beugrott a terepjáróba, a kis szigeten hagyva táskáját. Csak ötven-hatvan méter távolságból mert hátranézni. A gyengülő villámok megvilágították a derékig mocsárba süllyedt, mozdulatlan alakot, aki még mindig könyörgőn, kétségbeesetten tárta szét a karját. Ugo a legnagyobb sebességre kapcsolt, és átvágott a mocsáron, a szárazföld irányába. Keze a kormánykeréken reszketett, mint a kocsonya.
78
- Ide is... ide is... eljött... Megmagyarázhatatlan... kísértet? A bolygó áldozatának megtestesítője? Nem, nem... Menekülni innen minél előbb! - mormogta összevissza a motor zúgása közben. A sűrített levegővel telt kis palackot Ugo a nadrágzsebébe süllyesztette, a palackból kivezető puha vezeték végén levő kicsi, ceruza hosszúságú tárgyat pedig átdugta a zakója bal ujján, és a kezébe fogta. A tükörbe nézett. „Jól van! - gondolta. - Semmi sem látszik." Kiment az ilyenkor általában üres utcára. Határozott cél nélkül indult a belváros irányába. Az első útkereszteződésnél ránézett a lámpára. Zöld volt, tehát bátran lelépett az úttestre. Abban a pillanatban felhangzott a rendőr füttye. A rend őre, aki a sarok mögött rejtőzködött, most lustán előjött, közben hátsó zsebéhez, a füzettömbért nyúlt. - Az úr még nem szokta meg? - kérdezte rosszmájú mosollyal, s Ugóhoz lépett, aki engedelmesen visszatért a járdára. - Tegnapig még tanítottuk, mától büntetést szabunk ki. - De hiszen zöld volt! - Éppen ezért! A zöld lámpa csak a légpárnás és elektromos buszoknak szól. Gyalog csak akkor lehet átmenni, ha a sárga után felgyullad a lila, és a világoskék még nem aludt ki, hacsak egyszerre nem ég a zölddel, amely a piros után gyulladt ki. Ha a sárga után azonnal a zöld gyullad ki, és a lila már kialudt, nem szabad átmenni. Hacsak egyszerre nem ég a villogó fehérrel. Az új közlekedésrendészeti szabályzat fontos. Bevezetése nélkül képtelenek lennénk megbirkózni az eluralkodott rendetlenséggel. - De hát... az úttest teljesen üres volt! - tiltakozott Ugo. - Üres? Na és aztán? Nézze meg, mi van itt este hat és reggel nyolc óra körűi! - De hiszen nem várhatok ennyit minden útkereszteződésnél. - Kell! Rendnek kell lenni. Büntetést fizet. A rendőr kitépett egy lapot a blokkból. Ugo benyúlt a zsebébe, mintha pénzt akarna elővenni, közben készülékét a rendőr felé irányította. „Most én csinálok rendet!" - gondolta, és megnyomta a vezetéket. A rendőr puhán csúszott a földre. „Működik" - gondolta Ugo, s megállította az arra haladó járművet. - A hatósági közeg rosszul lett. Biztosan ettől a fullasztó hőségtől... Vigye kórházba mondta a sofőrnek. Elégedetten ment tovább. A műszer remekül működött. Ha egy kissé több mantezinát adagol, könnyűszerrel, nyomtalanul eltehet láb alól egy embert. Csak most kezdett töprengeni azon hogyan is használhatná ezt a nagyszerű fegyvert. Például... ki lehetne rabolni egy bankot! Igen. Nem rossz gondolat, de... minek elpocsékolni ilyen apróságra ezt az értékes anyagot? Nem lenne jobb rögtön nagy tétben játszani? A park sétányán lépkedett, talált egy árnyékos padot, és leült. Szellemes terv érlelődött benne. Igen! Ez nagyszerű lesz! Elnevette magát arra a gondolatra, hogy milyen hatalom van a kezében. Prof. R. T. Ho/m - olvasta Ugo a névtáblán. Megnyomta a csengőgombot, pár perc múlva automatikusan kinyílt az ajtó. Belépett egy kicsi előszobába. - Tessék! - hallotta a dolgozószoba nyitott ajtaján át. Megigazította álarcát, és erősebben megszorította csalhatatlan fegyverét. Határozottan lépte át a küszöböt. A professzor az asztal mögött ült, előtte egy köteg papír hevert. Dolgozott. - Kérem, ne mozduljon! - mondta Ugo halkan, de határozottan. - Mit akar? - A professzor felemelte a fejét, és nyugodt, félelem nélküli tekintettel szemügyre vette az álarcos alakot. - Fel vagyok fegyverkezve, de önt semmilyen veszély nem fenyegeti, feltéve ha nyugodtan viselkedik. Nagyon bizalmas ügyben jöttem önhöz. Nem szeretném azonban, ha bárki is megzavarná a beszélgetésünket. Tudja ezt ön garantálni?
79
- Egyedül vagyok itthon - mondta Holm. Arca komoly volt, szinte mozdulatlan. Ugo bal kezét nézte, amelyben egy csillogó cső volt. - Mivel akar megijeszteni? Miféle fegyver ez? - Egyelőre nem adok erre választ. Legyen elég annyi, hogy ez a fegyver csalhatatlan, eddig teljesen ismeretlen, semmilyen nyomot nem hagy. Ezért azt tanácsolom, hogy viselkedjen... mértéktartóan! - Természetesen! - Holm mintha könnyedén elmosolyodott volna. - Hallgatom, tisztelt uram! - Térjünk a tárgyra. Ajánlatom az, hogy társuljunk. Előtte azonban azt kérem, tájékoztasson röviden a munkájáról. Ön tudja, mire vagyok kíváncsi? - Tessék kérdezni! Sokféle tudományos munkát folytatok, nem tudom, melyik érdekli a kedves vendéget. - Holm egyre ironikusabban beszélt. Ez idegesítette Ugót, de igyekezett nyugodtan viselkedni, hiszen szüksége volt erre az emberre - legalábbis egy ideig. - Nemrégen olvastam, hogy kidolgozott egy olyan új típusú művégtagot, amelyet bioárammal lehet irányítani. Min alapszik az ön eredménye? Eddig nem használtak ilyen művégtagot? - De igen. Csakhogy az én találmányom más alapokon nyugszik. Minden nehéz és bonyolult mellékberendezés nélkül működik. Ezt a művégtagot egyszerűen a pácienshez erősítjük, összekapcsoljuk az idegrendszerrel, és a hidraulikus mechanizmus reagál a bioáramokra. Ennyit tudok mondani önnek. A többi egyelőre titok. - Kérem, ne vicceljen! - kiáltotta Ugo fenyegetően. - A találmány teljes dokumentációjára szükségem van. - Mi a javaslata? - Közreműködhet terveim megvalósításában. Egy különleges „protézist" akarok civilizációnk számára készíteni. Nevezzük „intervenciós tényezőnek"... - Mi lenne az? És mi közöm nekem az egészhez? - Professzor úr, már megmondtam: birtokomban van egy fegyver, amely diszkréten és hibátlanul működik. Tisztában van azzal, hogy mit lehet elérni egy ilyen eszköz segítségével? Feltételeket szabhatok... Abban az esetben, ha nem fogadja el feltételeimet... érti, ugye? - Valami titokzatos maffia? - vágott közbe Holm érdeklődéssel. - Lényegtelen, hogyan nevezzük... - Ön talán ily módon akarja hatalmába keríteni az egész világot? - Ez túl sok gondot okozna. Inkább a földi civilizáció bizonyos hibáinak kijavítására korlátozom. - Annyira biztos tévedhetetlenségében? - Van egy saját társadalmi modellem, azt akarom megvalósítani. A történelemből tudjuk, hogy régebben az ilyesmit háború vagy forradalom útján realizálták... Jelenleg sokkal jobb eszközökkel rendelkezünk. Mivel személyes működésem elég veszélyes lenne számomra, önhöz fordulok. - És engem akar felhasználni... eszközül? - Bizonyos értelemben. Azt akarom, hogy készítsen nekem egy makett-embert, egy távolról irányítható embermodellt. Olyat, amelynek segítségével mindent végrehajthatnék úgy, mintha saját kezűleg tenném... Külsőre tökéletesen hasonlítania kell az élő emberhez. Egyszóval azt szeretném, ha kidolgozna egy vezetékek nélküli, bioárammal működő gépezetet. Érti? Én nyugodtan ülök otthon, miközben ő helyettem kockáztat. Én látom és hallom azt, amit ő lát és hall, ő pedig végrehajtja azt, amit én kigondolok. - Igen, értem. Ki kell ábrándítanom: kutatásaim jelenlegi szintjén képtelen vagyok követeléseit teljesíteni. - Ez engem nem érdekel. Adok időt a dokumentáció kidolgozására. Pénzt is adok majd, ha szükség lesz rá. Holm hallgatott, íróasztala lapját bámulta.
80
- Még mindig nem értem, miért kell ez önnek? Feltétlenül bele kell avatkoznia a történelem menetébe? - Nem kell! Egyszerűen akarom és megtehetem! Ennek a birtokában - Ugo a professzor orra alá dugta fegyverét - végre azt tehetem, ami nekem tetszik! A nagy politikusok és vezérek is mind ezt tették, csak nagyobb nyilvánossággal és más eszközökkel. Nekem elegendő az elégtétel... - Eddig csak egy hasznát látom különleges fegyverének: meg lehetne ijeszteni vele néhány keményfejű bürokratát, s talán végre megjavítanák a mi „drága" közigazgatásunkat. Bár ebben sem vagyok olyan biztos - az ókori idők óta még senkinek sem sikerült. Már a római birodalom idejében is bajok voltak vele. Ha ön megtenné az emberiségnek ezt a szolgálatot, biztos helye lenne a világtörténelemben - mosolyodott el tartózkodóan Holm. - Talán még nem volt dolga különféle makacs bizottságokkal? Nem volt még problémája a kutatómunkához szükséges pénz előteremtésével? - Természetesen volt. De ezek a kutatások, mint azt ön is bizonyára sejti, az emberiség javát szolgálják. Ön pedig merőben más célokra akarja felhasználni. - Hogyhogy?! - háborodott fel Ugo. - Hiszen ez lenne a legnagyszerűbb munkája: egy okos ember modellje! Mert az okos embert, aki meg akarja javítani a világot, azonnal elpusztítanák azok, akiktől minden függ. Radikálisan kell cselekedni! - Az az okos ember, az... hm... ön lenne. - Holm láthatóan jól mulatott. - Az az érzésem, hogy ön, fiatalember, egyszerűen ki akarja egyenlíteni a saját számláját. - Ez nem tartozik önre! - mordult fel Ugo dühösen. - Vagy elfogadja ajánlatomat... - És ha nem fogadom el? - Az orvos szívszélhűdést fog megállapítani... - Gondolkozzon egy kicsit! - mondta Holm nyugodtan. - Tegyük fel, hogy beleegyezem, és amint ön kilép innen, azonnal értesítem a hatóságokat az ön látogatásáról. Mi lesz akkor? - Látom, hogy ön nem hisz a fegyveremben. Távozásom előtt elaltatom magát vele néhány órára. Elég ennyi? - Természetesen. Látom, nincs más választásom. Ilyen helyzetben kénytelen vagyok elfogadni az ajánlatát. A művégtag műszaki dokumentációja itt fekszik előttem. Megnézheti, ha óhajtja. Ezért cserébe, remélem, hallok némi információt a csodálatos fegyveréről. - Ez egy bizonyos kémiai anyag. Távolról fecskendezem be, nyomással. Kémiailag nem lehet kimutatni a szervezetben. A bőrön parányi, mikroszkóppal is alig észrevehető nyom marad. Többet nem kell tudnia. - És ilyen fegyverrel akarja ellátni a távirányítású bábut? - Igen. Alkalmanként más-más maszkírozásban észrevétlen elvegyülhet az emberek között. - És ha leleplezik? Akkor az ön fegyvere megszűnik titok lenni! - jegyezte meg Holm. - A fegyverhez csak nekem van töltőanyagom. És ön készít nekem egy tartalék műembert is. - Látom, hogy részletesen átgondolt mindent. Megvan az esély arra, hogy a terv sikerüljön. - Ebben biztos vagyok. Ön el sem tudja képzelni, milyen nagy hatékonyságú a mantezina... - A micsoda? - Így hívják ezt az anyagot. - Aha! Holm elgondolkozott, és maga elé meredt. Szinte az egész beszélgetés alatt változatlan volt az arckifejezése. Apró grimaszok jelezték csak a nevetést, a gúnyt vagy a haragot. Mélyen ülő szeme üveges, természetellenes fénnyel csillogott. - Azt hiszem, ez minden - mondta Ugo felállva.
81
- Egy pillanatra! - Holm felemelte kezét. - Még töprengek. - Min? Hiszen már megegyeztünk! - Azon töprengek, hogy a rendőrség kezére adjam, vagy egy rúgással legurítsam a lépcsőn, ostoba, taknyos kölyök! - Miii?! Hogy merészelsz... Én rögtön... - Ugo arcát elöntötte a vér. - Tudod, kit sértegetsz, vén bolond? „A dokumentáció az asztalon fekszik - suhant át rajta a gondolat -, boldogulok nélküle is." - Már hulla vagy - mondta hangosan. - Elboldogulok nélküled is... Szerencsére akadnak még olyan emberek, akik ki tudják használni azt a lehetőséget, amit én nyújtok nekik. - Lőj! - A professzor arcán furcsa mosoly jelent meg. Felállt, megkerülte az asztalt. - Mire vársz? Elfogyott a bátorságod, te csirkefogó?! Ugo a cső nyílását Hóimra irányította. - Még egy lépés, és véged! A professzor, miközben Ugo arcát figyelte, lassan előrelépett. Ugo meghúzta a ravaszt. Hóim ismét lépett egyet. „Páncélinge van!" - gondolta Ugo. Két méter távolságról az arcába célzott. Egymás után háromszor húzta meg a ravaszt. Erős ütést érzett a gyomrán, csuklóját kemény kéz ragadta meg és kicsavarta; Ugo erőtlenül ejtette ki kezéből a fegyvert, és földre bukott. Holm rátérdelt, és kiszedte zsebéből a mantezina kilövésére szerkesztett fegyver többi részét is. A szomszéd szoba ajtaja kinyílt. A küszöbön egy ember állt, nagy búvársisakban. Ugo ránézett, majd arra a férfira, aki rajta térdelt, s ekkor mindent megértett. Az ajtóban egy másik Holm professzor állt gúnyosan mosolyogva. - Tiszteletem! - mondta. - Megbocsát, de ön kissé túl agresszívan viselkedett. Ezenkívül... az ön tervei... Nem, uram, ön nem alkalmas a civilizációnk beavatkozó tényezőjének szerepére. Az élelmesség nem elegendő. Egy kis tehetségre, egy kis képzelőerőre is szükség van. És maga olyan biztos volt a dolgában, hogy eszébe sem jutott ellenőrizni, mi történik a szomszédos szobában. Odament a fekvő Ugóhoz, és bilincset kattintott a csuklójára. A „hasonmás", aki eddig fogva tartotta a támadót, elengedte Ugót, és félreállt. - És ha már valakinek feltétlenül meg kell javítania az emberiség történelmének természetes menetét - csipkelődött Holm -, azt hiszem, én alkalmasabb vagyok erre, mint ön. Ugo a díványon feküdt. Szemét lehunyta. Majd szétvetette a düh. „Megint nem én voltam az első! Ez a Holm már előttem rájött a hasonmás ötletére." - Én az igazat megvallva, egészen más célból készítettem el a hasonmásomat - csevegett Holm, s a fotelba ült. - Először a konferenciák miatt szerkesztettem meg. Igen, igen! El sem tudja képzelni, mennyi időt rabolnak el a különböző gyűlések, értekezletek, tárgyalások, a bizottságokban való részvételek és a többi. Nyugodtan akartam dolgozni, és ezért magam helyett a „hasonmásomat" küldtem az ilyen gyűlésekre. Nyugodtan ült a széken, és részt vett az átlagnál nem kevesebb aktivitással, vagyis aludt, amennyiben használhatjuk ezt a szót egy kikapcsolt gépezetre. Idővel kissé tökéletesítettem - olyannyira, hogy önállóan, irányítás nélkül tollat, gyufát adott a szomszédjának, ha kértek tőle. Ha fel kellett szólalni, bekapcsoltam magam, természetesen itthonról a fotelból. Holm egy pillanatra elhallgatott, aztán levette fejéről a hatalmas sisakot; ugyanabban a pillanatban hasonmása elernyedt, mint a csontváz nélküli test, majd puhán lehuppant a padlóra, a sarokba. - Tulajdonképpen nem is tudom, miért szenvedtem eddig ebben a sisakban. A szokás hatalma! Az utóbbi időben nagyon gyakran használom a hasonmásomat... Nem azért, mintha különösebb élvezetet jelentene az emberek félrevezetése. Ők maguk kényszerítenek erre. Az olyanok például, mint ön...
82
Ugo hallgatott, mozdulatlanul feküdt. Félig nyitott szemhéja mögül óvatosan szemügyre vette a szobát. „Csodafegyvere" túl messze feküdt ahhoz, hogy egyetlen lépéssel elérhetné, és megbilincselt kézzel nehéz lett volna Holmot megtámadni a mantezinával. - Ön biztosan csodálkozik - folytatta Holm túlzottan udvarias hangon -, miért mondtam el önnek mindezt! Egészen egyszerű: mint jó házigazdának el kell szórakoztatnom a vendégemet addig, amíg meg nem jelenik a rendőrparancsnok, akit felhívtam telefonon, mielőtt idefáradtam volna önhöz a másik szobából. Miről is beszéltem? Aha! Furcsa érdeklődésű emberek látogatnak azóta, hogy publikáltam néhány cikket e témából. Önön kívül még sokaknak megfordult a fejében a távirányítású bábu ötlete. Ogy okoskodtak, helyesen, hogy egy ilyen műember sok helyzetben nagyon hasznos lehet, és ezt természetesen sokkal könnyebb megépíteni, mint egy önálló, „gondolkozó” robotot. A robot működése soha nem elég biztos, és egyébként is, eddig még nem sikerült ilyen robotot konstruálni. Egészen más egy bioárammal működő modell: benne úgy megbízhat az ember, akár önmagában, amiről önnek is volt alkalma saját szemével meggyőződnie. Az első olyan látogatóm után (a foglalkozása, azt hiszem, betörő), aki, mint ön, fegyverrel fenyegetett, csak éppen mondjuk valamivel „hagyományosabbal", mert konyhakés volt, elhatároztam, hogy vendégeimet a hasonmásom közreműködésével fogadom! Elnézést a dicsekvésért, de eddig senki se vette észre, hogy bábu van előtte. Érdekes emberek is megfordultak nálam. Egy nyugdíjas katona távirányításos makett-hadsereg lehetőségét vázolta előttem... Aha, úgy hallom, megérkezett a parancsnok. Megbocsát?... - Holm komikus fintorral meghajolt a fekvő férfi előtt, közben elegáns mozdulattal felkapta a földről a „csodafegyvert", és kiment az előszobába. - Hányadik eset ez, professzor úr? - hangzott a félig nyitott ajtón át. - Ha az emlékezetem nem csal, akkor a tizenegyedik makett-barát! - válaszolt Holm. Ugo tehetetlen dühében káromkodott, és arra gondolt, bizonyára az a sorsa, hogy semmiben sem lehet első. Ugo megdöbbenve nézett a borítékra, amit a börtönőr adott be a cellába, az ajtón levő kis ablakán át. Idegesen feltépte. Keze reszketett, hátát hideg veríték lepte el. „Ez lehetetlen" ismételgette gépiesen, fojtott suttogással.... Első Kutatóállomás Ugo! Ha a levelemet olvasva még volna valamilyen kétséged, sietek szétoszlatni: valóban élek. Most tudtam meg, mi történt veled. Kissé furdal a lelkiismeret. Arra gondoltam, hogy bizonyos mértékben én is hibás vagyok ebben az ügyben. Nem kellett volna téged beavatnom ebbe a kísértő titokba. Bizonyára a hiúságom volt a vétkes, amire csak most jöttem rá: mert amikor jegyzeteimmel Melminhez irányítottalak, azt reméltem, hogy halálom után megemlékeznek rólam a kozmozoológiában... Biztosan észrevetted, hogy akkor, az auberzia roham alatt, az oxigénpalackkal együtt süllyedtem el a mocsárban. Amikor a roham elmúlt, és magamhoz tértem, rájöttem, hol vagyok, arra gondoltam, hogy a kötél szakadt el. Sárral lepetten, vakon tapogatóztam magam körül, s rátaláltam egy korhadt fatörzsre, ami ferdén állt ki a mocsárból. Megkapaszkodtam benne, és egy méterrel feljebb húztam magamat. Talpam alatt viszonylag kemény, nem süppedő talajt éreztem. Emlékszel, a mocsárvilág szélén történt. A mocsár ott már nem olyan mély, mint azon a helyen, ahol Thun fulladt bele. Az ágakba és fatörzsekbe kapaszkodva sikerült a fejemet kiemelni a mocsárból. Letöröltem a maszk üvegét, és megpillantottam a két méterre levő szigetet. Te már nem voltál ott. A mocsárral folytatott küzdelem nagyon sokáig tartott - még körülbelül sem tudnám megmondani, mennyi ideig... Abban a pillanatban, amikor el akartam kapni egy ágat, hogy segítségével a partra tornázzam magam, rám jött a harmadik roham. Amikor elmúlt, még messzebb
83
találtam magamat a szigettől, mint az előbb. Gondoltam, nem érdemes már próbálkoznom. Ha sikerülne is kijutnom a mocsárból, úgyis hamarosan elfogy az oxigénem... Ennek ellenére minden erőmet összeszedtem, és újrakezdtem a harcot. Igyekeztem minél gyorsabban a sziget belsejébe jutni abban a reményben, hogy a negyedik roham után legalább nem a mocsárban találom magam. Arra számítottam, hogy a sűrű növényzet visszatart, és ezért indákkal összekötöztem a lábam. Ekkor jutott egy mentő ötlet az eszembe: a mantezia! Majdnem az utolsó pillanatban találtam rá a lila virágra I Engedtem, hogy a mantezia megtámadjon, és elvesztettem az eszméletemet. Éjszaka ébredtem fel. Vagyis a mantezina-„oltás" késleltette az újabb roham idejét. Azt viszont nem tudtam, hogy ájulásommal túljutottam-e a negyedik cikluson. Ezért újabb „oltással" jó néhány órára ismét elaltattam magam. Nem tudom, hányszor ismételtem meg ezt az őrült versenyt a betegséggel... A következő éjszakán, amikor felébredtem, a mocsárvilág fölött vihar tombolt. Nagy nehezen áttörtem magamat a sűrű növényzeten, és kijutottam a sziget partjára. A villám fényében emberi alakot és egy terepjáró körvonalát pillantottam meg a parton. Amikor feléje indultam, az ember a járműhöz menekült, és elhagyta a szigetet. Mint a megbabonázott, derékig gázoltam a mocsárban, mintha vissza akartam volna tartani az elrepülő látomást. Később arra gondoltam, hogy lázálom az egész, és elhatároztam, megvárom a következő rohamot, amelyik talán kiránt ebből az átkozott állapotból... De a villámok fényénél egy elhagyott táskát pillantottam meg a parton. Ez meggyőzött arról, hogy járt ott valaki. Csak ekkor döbbentem rá, hogyan is nézek ki: sárral belepetten olyan lehettem, mint a mocsár szelleme... A táskában jelzőrakétát találtam. Először ki akartam lőni, de az állandó villámlás miatt ennek nem sok értelme lett volna... A következő este lőttem csak ki az elsőt. Természetesen egész nap a mantezinával mentettem magamat... Az összes rakéta kilövése után ismét elaltattam magam. Aztán még egyszer... Reggel találtak rám, egy nappal az elrepülésed után. Eszméletlen voltam. Két héten át az Állomáson feküdtem, mesterségesen tápláltak, majdnem letargikus állapotban. Valószínűleg ez az utolsó stádiuma az auberziának. A mentezina nem gyógyít meg. de átsegít a rohamokon, mely után az álomkór következik. Tegnap nyertem vissza az eszméletemet, elég jól érzem magam. Mindent elmondtak. Természetesen senki nem tudta, milyen szereped volt ebben az ügyben. De én rájöttem, ott, a szigeten. Megtaláltam a darabját annak a kötélnek, amivel megkötöztél: el volt vágva... Igen, Ugo! Késsel volt elvágva! Ugyanakkor azt is megtudtam, hogy azon a napon csak te mozdultál ki terepjáróval a mocsárra. De hiszek abban, hogy te valóban megijedtél, amikor megpillantottál. Biztosan kiszámoltad, hogy az oxigéntartalékom már kevés lehetett, következésképp én már nem élhetek... De hiszem, hogy ha csak átvillant volna rajtad a gondolat, hogy előtted nem kísértet, hanem élő ember áll, nem hagytál volna ott segítség nélkül... Biztosan csodálkozol, hogy honnan is vettem akkor az oxigént. A te számításaid helyesek voltak, csak nem vettél figyelembe egy tényezőt, azt, hogy alvás közben az ember kevesebb oxigént fogyaszt, mint ébren... a mantezina hatására bekövetkező mély ájulás alatt pedig még kevesebbet. Tudod, csak ott, a mocsárban fedeztem fel, hogy a puszta életnek is lehet örülni... Amikor sikerült néhány órával meghosszabbítanom, igazán boldog voltam. És azt hogy élek, csak a mantezinának köszönhetem: kétszeresen mentette meg az életemet, a betegségtől és a megfulladástól is. Mindig mondtam, hogy nagyon rokonszenves, kedves állatka... De te aljas célokra akartad felhasználni. Nagyon szomorú vagyok, hogy nem tartottad be adott szavadat, Ugo! Sajnállak! Tudom, hogy néhány év börtön vár rád. Nem súlyosbítom a büntetésed azzal, hogy az ellenem elkövetett bűnödet is nyilvánosságra hozom. Felejtsük el. Fiatal vagy, lehet, hogy
84
elgondolkozol a történteken, és másképpen nézed majd a világot... Tudom, hogy a kísértés erősebb volt nálad. Uralkodni a világ felett, vagy legalábbis egy részén, roppant vonzó dolog. De ugyanakkor nagyon bonyolult is... Nem akarok erkölcsi prédikációt tartani. Nem vagy gyerek. Azért írtam meg mindent neked, hogy megismerd az érem mindkét oldalát. Nem csak te létezel a világon. Ne felejtsd I Leper Ugo sokáig állt mozdulatlanul a levéllel a kezében. A csodálkozástól arca idegen kifejezést öltött. Aztán kezét ökölbe szorítva összegyűrte a levelet, s közben azt suttogta: - Semmi, semmi sem sikerült nekem. Még gyűlöletet sem tudok ébreszteni az emberekben. Kétszer megöltem. Ő pedig... A levél kiesett a kezéből. A padlóra hullt. Ugo a priccsre dobta magát, arcát és ujjait a kemény börtönmatracba fúrta. BÁBA GABRIELLA FORDÍTÁSA
85
86
J. G. BALLARD
A VÍZBE FÚLT ÓRIÁS A vihar másnapján egy vízbe fúlt óriás holttestét sodorta partra a víz, öt mérföldre északnyugatra a várostól. Az eset hírét egy közeli gazda hozta, aztán megerősítették a helyi újság riporterei meg a rendőrség. A lakosság nagy része mégis kételkedett - köztük magam is de ahogy egyre szaporodott a szemtanúk száma, akik mind esküdöztek, hogy az óriás ilyen meg amolyan hatalmas, végül nem bírtunk a kíváncsiságunkkal. Jóformán elnéptelenedett a könyvtár, ahol kollégáimmal kutatómunkát végeztem, amikor kevéssel két óra után csatlakoztunk a hivatalokból, boltokból tóduló tömeghez, amelyet az óriásról városszerte kerengő hírek a tengerpartra vonzottak. Mire a homokdűnékhez értünk, már jókora embertömeg verődött össze a parton s vagy kétszáz méternyire megpillantottuk a sekély vízben heverő holttestet. Első pillantásra úgy látszott, a méretéről kerengő mendemonda alaposan túlzott. Apály volt, a víz jóformán fedetlenül hagyta az óriás testét, de alig látszott nagyobbnak, mint holmi sütkérező cápa. Hanyatt feküdt, karja szépen mellette, mintha csak elhevert volna, vagy elnyomta volna az álom a sima, vizes homokon, s fakó bőre halványan tükröződött a visszahúzódó vízen. Akár valami vízimadár tolla, úgy fénylett a teste az erős napfényben. Bámulatos látvány volt. Nem értük be a tömeg tárgyilagos megállapításaival, s barátaimmal lementünk a dűnékről a parti kavicsra. Valahogy mintha senkinek sem akarózott volna az óriás közelébe merészkedni, félóra is beletelt, míg két gumicsizmás halász átvágott a homokon. Ahogy aprócska alakjuk közeledett a heverő testhez, hirtelen fel-morajlott a nézősereg. A két férfi valósággal eltörpült az óriás mellett. Az óriás sarka ugyan félig elmerült a homokban, a lábfeje így is vagy kétszer akkora volt, mint a halászok, s nyomban felfogtuk, hogy a vízbe fúlt monstrum tömege és arányai a legnagyobb bálnafajtáéval vetekszenek.
87
Közben három halászbárka is felbukkant, kiemelt kormányszerkezettel vagy negyed mérföldnyire vesztegeltek a parttól, a legénység a hajó orrában állt és bámult. Óvatos viselkedésük eltérítette szándékuktól a parti bámészkodókat, akik közül jó páran már nekivágtak, hogy átgázolnak a homokon. A dűnékről is leereszkedett mindenki, s most a kavicsos lankán nyújtogatta a nyakát. A fekvő alak körül elmosta a tenger a homokot, üreg keletkezett, mintha az óriás az égből pottyant volna. A két halász ott állt a két irdatlan láb között, s integettek nekünk, mint a Nílus nyaldosta templomoszlopok között a turisták. Egy pillanatra átfutott rajtam a rettegés: talán csak alszik az óriás, talán mindjárt megmozdul, összevágja a sarkát... de az üveges szem csak bámult az égre, mit sem tudott a lábfeje körül nyüzsgő mákszemnyi másairól. A halászok megindultak a holttest mellett, végig a lábszár hosszú fehér fala mentén. Elidőztek az ernyedt kéznél, szemügyre vették az ujjakat, azután eltakarta őket szemünk elől a kar meg a mellkas; újból felbukkantak, amikor a fejhez értek felderítő útjukon, és szemüket ernyőzve pillantottak fel a görög arcélre. Az alacsony homlok, az egyenes, magas nyergű orr, az ívelt ajak egy római kori Praxitelész-másolatra emlékeztetett, s az elegánsan ívelt orrlyuk csak fokozta a hasonlatosságot valamely monumentális szoborral. A tömegből hirtelen kiáltás tört föl, s száz meg száz kar mutatott a tenger felé. Riadtan pillantottam meg az egyik halászt, amint felkapaszkodott az óriás mellkasára, most azon portyázott, s integetett a partiaknak. Döbbenettel elegy diadalkiáltásra fakadt a tömeg, és sistergő áradatként omlott alá a kavics, ahogy mindenki a homok felé iramodott. Ahogy közeledtünk a heverő alakhoz, amely szántóföld méretű tócsa közepén feküdt, izgatott morajunk megint alábbhagyott; elnémított minket a halott kolosszus idomtalan nagysága. A partra enyhe szögben feküdt, kinyújtózva, lábbal a part felé, s a rövidülésben eltűnt valódi hossza. A két halász ott állt a gyomrán, a tömeg mégis óriási kört alkotott, s csak hármasával-négyesével merészkedtek a kéz meg a láb felé. Kollégáimmal megkerültük az óriás tenger felőli oldalát; csípője, törzse úgy magasodott fölibénk, mint valami megfeneklett hajótest. A sós vízben ázó gyöngyszín bőr kitágult, s elleplezte az óriási izmok, inak körvonalait. Átmentünk a kissé behajlított bal térd alatt; csomókban tapadt rá a moszat. Derekán lazán ráncolt, illedelmesen simuló kendő volt, valami laza szövésű anyagból, amelyet halványsárgára fakított a víz. A napon gőzölgő kelme tengervízszagot árasztott, s ez elvegyült az óriás bőrének erős, édeskés kipárolgásával. A vállánál megálltunk, s felbámultunk a mozdulatlan arcélre. Ajka kissé szétvált, a nyitott szemet pára lepte, mintha kékes, tejszerű folyadékot fecskendeztek volna belé, de a finom ívű orrlyuk és a szemöldök oly fennkölt szépséget kölcsönzött az arcnak, amely meghazudtolta a mellkas és a váll szörnyeteg erejét. A fül mintegy a fejünk fölött lebegett - olyan volt, akár egy kőbe vésett ajtónyílás. Felemeltem a kezem, hogy megérintsem a fülcimpát, de egyszer csak felbukkant valaki a homlok pereme mögött, és lekiáltott rám. Megrémített ez a jelenés, hátráltam egy lépést, s csak akkor láttam, hogy egy sereg gyerkőc mászott fel az arcra, a gyomor felé csatangoltak a többiekhez, akik meglovagolták a bokát, és most a combok ikeroszlopán végeztek felderítést. Továbbkerültünk, át a tömegen, majd megálltunk, és szemügyre vettük a kinyújtott jobb kezet. A tenyérben kis víztócsa képződött, egy más világ üledéke, de most szertefröcskölték a karon felkapaszkodók. Megpróbáltam kiolvasni a bőrt barázdáló tenyérvonalakat, kulcsot kerestem az óriás jelleméhez, de a kitágult bőr jóformán elmosta valamennyit, elvitte az óriás lényének, tragikus végének minden nyomát. A kéz hatalmas izmai és csuklócsontja mintha cáfolták volna tulajdonosuk érzékenységét, ám a finom vonalú ujjak és az ápolt, egyenletesen hat hüvelyk hosszúságúra vágott körmök vonala kifinomult természetről árulkodott, igazolva az arc görög vonásait, amelyeket akár a egyek, leptek el most a bámészkodók. Visszamentünk a partra, és letelepedtünk a kavicsra, s csak néztük a városból szakadatlanul áramló embertömeget. A partközeiben már hat-hét bárka gyülekezett,
88
legénységük a sekély vízbe gázolt, hogy közelebbről láthassa ezt az iszonytató hullámtörőt. Később rendőrosztag bukkant fel, tessék-lássék megpróbáltak kordont vonni a parton, de ahogy megközelítették a fekvő alakot, feladták az elképzelésüket, elsomfordáltak, de közbenközben még hátrasandítottak az óriásra. Egy óra múlva már ezren voltak a parton, s legalább kétszázan ültek-álltak az óriáson magán, sűrűn lepték el a karját, a lábát, szüntelenül kavargóit a tömeg a mellkasán és a gyomrán. Délután ismét megjelentek a rendőrök, utat vágtak a tömegben egy tudományos csoport nagytest-anatómiai, valamint tengerbiológiai szakértőkből álló egyetemi küldöttség-részére. A kölyökhad meg a többiek java része lemászott az óriásról, csak néhány elszánt lélek billegett továbbra is a lábujjak hegyén meg a homlokon. A szakértők körülgyalogolták az óriást, buzgón bólogatva konzultáltak, előttük jártak a rendőrök, és hátraszorították a bámészkodókat. Amikor a kinyújtott kézhez értek, a rendőrosztag parancsnoka felajánlotta a tudósoknak, hogy velük tart, fel a tenyérre, de azok sietve elhárították a kínálkozást. Ahogy visszatértek a partra, a tömeg nyomban megint felkapaszkodott az óriásra. Még öt órakor sem tágított, amikor mi felkerekedtünk; akár a haldögön tanyázó sirálycsapat, úgy lepte el a kart meg a lábat. Három nap múlva mentem ki megint a partra. Kollégáim visszatértek megszokott munkájukhoz, s engem bíztak meg a feladattal, hogy tartsam szemmel az óriást, és írjak jelentést észrevételeimről. Bizonyára megérezték, milyen különlegesen érdekel az eset, s én nem is haboztam azon nyomban visszatérni a partra. Érdeklődésemben nem volt semmiféle beteges hajlam, az óriást nem tekintettem hullának, hanem élő, eleven testnek, elevenebbnek, mint a szájtáti tömeget. Iszonytató arányai nyűgöztek le, a tág tér, amit keze-lába elfoglalt, s ez mintegy igazolta a magam miniatűr végtagjainak valóságát - de legelsősorban magának a létezésének kategorikus ténye. Életünkben bármi kétség tárgya lehet, de az óriás - akár halott, akár élő - abszolút értelemben létezett, s általa bepillanthattunk a hasonló abszolútumok világába, melyeknek mi, parti bámészkodók csak megannyi tökéletlen, hitvány másolata vagyunk. Mire leértem a partra, alaposan megcsappant a tömeg, két-háromszázan ha üldögéltek a kavicson, falatoztak, nézték a homokon csoportosan sétáló látogatókat. A dagály mindannyiszor kijjebb sodorta az óriást, fejét, vállát a part felé fordította, úgyhogy már kétakkorának látszott; iszonytató tömege mellett eltörpültek a lába mellett veszteglő halászbárkák. A tengerpart zegzugos vonala kissé kihomorította az óriás gerincét, mellkasa még magasabbra domborodott, feje hátrahanyatlott, s ez még hősibb tartást adott helyzetének. A tengervíznek meg a szövetek felduzzadásának együttes hatása révén kigömbölyödött az arca, és már nem volt annyira fiatalos. Az arcvonások hatalmas arányaiból nem lehetett életkorra, jellemre következtetni, de előző látogatásom alkalmával a klasszikus ívű száj és orr azt sugallta, hogy az óriás szolid, kiegyensúlyozott fiatalember lehetett. Most meg szinte mintha középkorú férfi lett volna. A püffedt arc, a megvastagodott orr, a húsos halánték, az elszűkült szem - a jól táplált érett kor megannyi jele s a közeledő bomlás hírnöke. Az óriásnak ez a felgyorsult túlvilági jellemfejlődése - mintha személyiségének lappangó elemei kellő erőre kaptak volna, hogy e kurta, végső fináléban bontakozzanak ki - tökéletesen lenyűgözött. Előjele volt annak, hogy az óriás megadja magát az idő-kérlelhetetlen zsarnokságának, amely az egész emberiséget uralja, s amelynek - mint megzavart örvény milliónyi széttépett gyűrűje - véges kis életünk a végső terméke Figyelőállásomat az óriás fejével szemben, a kavicson ütöttem fel; innen jól láthattam az újonnan érkezőket meg a karokra-lábakra kapaszkodó gyerekeket. A délelőtti látogatók között jó csomó bőrzekés, micisapkás férfi volt, vizsga szemmel néztek föl az óriásra, szakértő tekintettel méregették, lelépték a méreteit, és
89
uszadékfadarabokkal számolgattak a homokon. Úgy véltem, a közművek és hasonló hivatalok küldöttei, s azon tűnődnek, hogyan takarítsák el ezt az irdatlan hullát. Akadtak elegánsabb nézelődők is - gondolom, cirkusztulajdonosok meg más effélék lassan körbejárták az óriást, felöltőjük zsebébe mélyesztett kézzel, s egy szót sem szóltak egymáshoz. Ez a roppant tömeg láthatólag még az ő mammutvállalkozásuk arányait is meghaladta. Ahogy eltávoztak, a gyerekek megint megrohamozták a karokat-lábakat, és sárral verték be a fehér bőrt. Másnap késő délutánra halasztottam látogatásomat, s addigra már alig ötven-hatvan ember üldögélt a kavicson. Az óriást még kijjebb hozta a víz, tán hetvenöt méterre ha volt, lába szétrombolta a korhadt hullámtörő gátat. A tömör homokpad a tenger felé billentette a testet, a zúzódásokkal borított arc szinte tudatosan elfordult. A betonba ágyazott jókora fémcsörlőre telepedtem, s lenéztem a heverő alakra. Kifakult bőre elvesztette már gyöngyházragyogását, az éjszakai apály elhordta róla a homokot, helyébe mocskos iszap került. Ujjai közén moszat tapadt, csípője, térde alatt az üregekben meggyűlt a hulladék, a szépiahalcsont. De így is, ha vonásai szüntelenül duzzadtabbá váltak is, megmaradt az óriás nagyszerű, homéri alkata. A hatalmas széles váll, a karok-lábak óriás oszlopai valami más dimenzióba emelték az alakot, s az óriást most inkább egy vízbe fúlt argonauta vagy Odisszea-hős, és nem mint az előbb, egy szabályos méretű ember képmásának láttam. Leléptem a homokra, és elindultam a víztócsák között az óriás felé. Két kisfiú ücsörgött a fülkagylójában, a túlsó végén pedig egy magányos legényke kuporgott magasan az egyik lábujjon, s szemlélte figyelmesen közeledtemet. Reményem igazolódott: jó volt későn jönnöm, ügyet sem vetett rám senki, a parton üldögélők a kabátjukba burkolóztak. Az óriás felfelé fordított jobb tenyerében törött kagylók meg homok, rajta tucatnyi lábnyom. A csípő gömbölyű tömege fölöttem tornyosult, eltakarta előlem a tengert. Létrafoknak használtam a kiugró hüvelykujjat, s felkapaszkodtam a tenyérre, azután még tovább. A bőr keményebb volt, mint vártam, alig engedett a súlyom alatt. Gyorsan végigmentem a lejtős alsókaron, a karizom dagadó gömbjén. Szerencsésen megkerültem a vállat, kiléptem a mell széles sétányára, melyet mint megannyi roppant gerenda szeltek át a bordák csontos hegygerincei. A fehér bőrt számtalan lábnyom sötétlő foltja pettyezte; jól látszott a saroklenyomatok mintázata. Valaki homokvárat épített a szegycsont közepén, s én felkapaszkodtam erre az omladozó építményre, hogy jobban szemügyre vehessem az arcot. A két gyerek közben megmászta a fület, és most a jobb szemgödörbe húzódzkodtak fel; a kék szemgolyó, amelyet elhomályosított valami tejszínű folyadék, üresen bámult el a hangya méretű kis figurák fölött. Ferdén alulról nézve semmi szépség, semmi nyugalom nem tükröződött már az arcon; a feszes száj, az óriás izomhurkok támasztotta felemelt áll olyan volt, akár valamely gigászi hajóroncs megszaggatott orrszobra. Most ébredtem csak rá, hogyan gyötrődik az óriás e végső testi kínban, ha nincs is tudatában izomzata és szövetei összeomlásának. A roncsolt alak tökéletes elszigeteltsége - mint üres partra vetett magányos hajó, amelyhez jóformán még a hullámok moraja sem hatol el - elgyötört, tehetetlen maszkká alakította át az arcát. Amint előreléptem, akkor vettem észre nagy megdöbbenéssel, hogy az óriás bal kezét amputálták. Bénultan bámultam az üszkösödő csonkra, míg harmincméternyire magányos légi támaszpontján a kuporgó ifjonc gonosz tekintettel meredt rám. A roncsolásnak ez csak a kezdete volt. A következő két napot a könyvtárban töltöttem; nem akarózott kimennem a partra, tudtam, hogy minden bizonnyal egy nagyszerű illúzió közelgő végének lennék tanúja. Amikor legközelebb átvágtam a dűnéken, és a kavicsos
90
partra léptem, az óriás alig húsz méterre volt csak, és ilyen közelről a távoli, vízmosta alakot egykor körüllengő varázslat nyomtalanul eltűnt. Hiába volt hatalmas, a testét borító sok-sok zúzódás és mocsok már emberi arányúnak mutatta, sebezhetőségét csak fokozta irdatlan tömege. Jobb kezét, jobb lábát levágták, felvonszolták a lankán, és kordén elfuvarozták. A hullámtörő körül kuporgó kis csoportot kérdezgetve megtudtam, hogy egy műtrágyagyár meg egy takarmánygyártó cég van a dolog mögött. Az óriás megmaradt lába a levegőbe emelkedett, az iszonyú nagyujjat acélkábel rögzítette - bizonyára előkészületül a másnapi munkálatokhoz. Körös-körül a tengerpartot munkások hada dúlta fel, mély barázdák jelezték az elvonszolt kéz és láb útját. Az egyik fülcimpán egy gerendát vertek át, a mellkas közepén tűzrakás nyoma sötétlett, körülötte megüszkösödött a bőr. A finom fahamut szétszórta a szél. A hullát undorító bűz vette körül, a rothadás félreismerhetetlen kézjegye, s ez végre elűzte a maradék gyerkőcöket. Visszamentem a kavicsos partra, és felkapaszkodtam a csörlőre. Az óriás püffedt arcában most már csaknem eltűnt a szeme, ajkai hátrahúzódtak, és iszonyú üreg tátongott közöttük. A valaha egyenes, görög metszésű orr megtekeredett, szétnyomódott, a számtalan sarok beletaposta a puffadó arcba. Másnap, amikor leértem a partra, szinte megkönnyebbülten észleltem, hogy a fej is eltűnt. Hetek teltek el, míg újra elkerültem a partra, s addigra a korábban észlelt emberi hasonlatosság újra eltűnt. Közelebbről szemügyre véve a törzs meg a has félreismerhetetlenül emberi volt, de mivel a végtagokat mind lefűrészelték, előbb könyökből-térdből, azután tőből, a tetem olyan volt, mint bármely fejetlen víziállat-hulla - bálnáé, óriáscápáé. Személyisége elvesztésével s annak néhány nyomával, amely konokul kitartott, elapadt a bámészkodók érdeklődése is, kihalt a part, csak egy vén csavargó guberált az uszadék között, meg a felvonulási épület ajtajában üldögélt az őr. Tátongó állványzat emelkedett a tetem körül, tucatnyi lajtorját lengetett a szél. Odabiccentettem az őrnek, az mogorván bámult rám a faszenes serpenyője fölött. Az egész területet belengte a felvonulási épület mögött, egy üstben fortyogó zsír átható szaga. A combcsontokat az óriás derekát egykor borító áttetsző anyagba akasztott daruval elmozdították, vápájuk tátongott, akár az istállóajtó. Amikor visszafelé indultam, sirálycsapat ereszkedett alá, megtelepedtek a parton, és vad vijjogással csipegettek a mocskos homokban. Néhány hónap elteltével, amikor már jóformán el is felejtették a vízbe fúlt óriást, szétdarabolt testének darabjai fel-felbukkantak a városban. Többnyire csontok, amelyeket a műtrágyagyárak nem tudtak bezúzni - menten felismerhetők voltak óriási méretükről, az ízületekhez tapadó roppant inakról és porckorongokról. Ki tudja, miért: ezek a testetlen töredékek jobban érzékeltették az óriás valamikori fenségének lényegét, mint az amputált, püffedt tagok. Hirtelen vízióm támadt: az óriás feltápászkodik ezekre az iszonytató csontokra, gigászi léptekkel végigméri az utcát, s útközben felszedegeti önmaga elszórt töredékeit, úgy tér vissza a tengerbe. Néhány nap múlva megpillantottam a bal felkarcsontot az egyik dokk bejáratában (a párja évekig a sárban hevert, a kikötő fő kereskedelmi dokkjának cölöpéi között). Még azon a héten, a céhek évi díszszemléjén a vízikarnevál egyik tutaján közszemlére tették a bebalzsamozott jobb kezet. Az alsó állkapocs - hova máshova! - a természettudományi múzeumba került. A koponya többi része eltűnt, valószínűleg a városi szemétdombon vagy valamelyik magánkertben hányódik ma is - nemrégiben, mikor a folyón vitorláztam, egy vízparti kertben megpillantottam az óriás két bordáját; díszes lugast alkottak - valószínűleg bálnacsontnak vélte a kert gazdája.
91
Legtöbben, még akik tulajdon szemükkel látták is, amint az óriást a vihar után partra vetette a tenger, most már - ha egyáltalán él az emlékükben - óriási víziszörnyként emlegetik. A csontváz többi része mai napig is a tengerparton nyugszik; a napszítta bordák: akár egy hajóroncs váza. A felvonulási épületet, a darut, az állványzatot eltakarították, az öbölbe sodródott homok betemette a medencét meg a gerincoszlopot. Télen az elhagyott csontokat veri a hullám, de nyáron kitűnő pihenőül szolgálnak a tenger megfáradt madarainak. BORBÁS MÁRIA FORDÍTÁSA
92
93
TÓTFALUSI ISTVÁN
A Nobel-díjas űrepikus
,
1974 irodalmi Nobel-díját (honfitársával, Eyvind Johnsonnal megosztva) Harry Martinson svéd költő kapta. Hetvenéves és immár élő klasszikus az a hajdan kócos, vézna, iskolázatlan proletárfiú, aki árvaházi élet, csavargás, hajófűtés, kalandozás, munka nélküli nyomorgás évei után 1929-ben robbant be a svéd költészetbe a kalandok, sós tengeri szelek, az elemi élmények frisseségével. Ilyennek ismerték meg olvasói első három verskötetéből (a címük is milyen beszédes: Kísértethajó, Nomád, Természeti), aztán két útirajza és két önéletrajzi regénye is ezt a képet árnyalta tovább. Hét mű hét év alatt, robusztus erő, harsány életkedv, tobzódó színek, sziporkázó nyelvi lelemények! Aztán rejtettebb évtized következett: belül szemlélődés, érlelődés, gazdagodás - kívül a világháború, népek irtása, iszonyat; a termés két-három töprengő, halk szavú prózakötet. Az 1945-ös Passzát már csak szimbolikusan és távoli visszhangként idézi fel a tenger emlékképeit; ez és a később megjelent verskötetek már egy új Martinsont mutatnak: az emberi lét ellentmondásait boncoló, a történelem mélyére ásó, ironikus szavú kultúrbölcselőt, jelen és jövő veszélyeit és lehetőségeit mérlegelő, felelős és szenvedélyes tanúját korunknak. Hogy épp a Galaktikában méltatjuk Martinson kitüntetését, arra 1956-ban megjelent Aniara c. műve a magyarázat, a modern irodalomnak ez az egyedülálló vállalkozása: verses eposz egy űrhajó végzetes utazásáról, negyedfélezer soros tudományosfantasztikus költemény. A nagy sikerű, sok nyelvre lefordított műből időközben rádiójáték, film - és még opera is készült, 1959-ben, Blomdahl svéd komponista zenéjére. A Földön a tizenharmadik világháború dúl. A sorozatos atomkatasztrófák túlélőit óriási űrhajókon szállítják a Mars tundráira. Dorisburg kivándorlói a sok ezer személyes Aniara űrhajón indulnak útnak, de letérnek pályájukról, és a Naprendszerből kitörve a Líra csillagkép felé veszik útjukat. Berendezkednek a végeláthatatlan, voltaképp céltalan és reménytelen utazásra. Fokozatosan elvesztik realitásérzéküket, életük kicsúszik a ráció ellenőrzése alól. Torz vallások, kultuszok, fonák filozófiák kapnak lábra közöttük, mintegy menekvésül az értelmüket és képzeletüket meghaladó tér és idő roppant szorítása elől. Ezt a lassú felbomlást követi végig az eposz, amely nem egy idegen égitest borzongató titkának vagy űrhősök és űrgengszterek összecsapásainak konvencionális izgalmait nyújtja, sőt a műfajban kötelező kedvező kibontakozással is adósunk marad. Martinson számára az űrutazás csak keret, szimbolikus színtér, hogy kimutassa; az embertelen, önmagát pusztító emberiség hiába akar menekülni tette helyéről, véges létét a végtelen roppantja össze; a felfoghatatlan, rémületesen tág űr fokozatosan visszaveti egyre kezdetlegesebb kultúrfokaira, és még a végső és elodázhatatlan fizikai megsemmisülés előtt kilúgoz belőle minden értelmet, tartalmat és jelentést. És még a kérlelhetetlen űr is csak tökéletlen parabolája az ember pusztító ösztönének: „Mert az űr sem iszonyúbb, mint az emberi" Fájdalmas, reménytelennek tűnő végkicsengés, de a költő nem kétségbe ejteni, hanem felrázni akar, figyelmeztetni a szédítő technikai fejlődés veszélyére, mely az erkölcsileg még nem eléggé érett emberiséget fenyegeti. Az űrutazás csak keret, mondottuk, Martinson számára, de a valóságot ifjúkora óta szerető és aggályosán tisztelő költő ezt a keretet is gondosan, sőt invenciózusan dolgozta ki. Alábbi szemelvényeink a műnek ebből a vonulatából villantanak fel képeket, amelyek nemcsak azt bizonyítják, hogy Martinson alapos űrfizikai és műszaki előtanulmányokkal készült fel művére, hanem abból is ízelítőt adnak, hogyan alkotott az őrá oly jellemző nyelvi leleménnyel - sosemvolt űrterminusokat az Aniara története számára.
94
HARRY MARTINSON
RÉSZLETEK
ANIARA
2. Az Aniara bezárul, sziréna harsan, erőtér-ugrás, rutinművelet jön; a girospin vontatni kezdi a goldondert a fénylő zenit felé, hol térerőtompító magnetrinek zérójelére majd az erőtért kioldják. S mint óriás bábu, súlytalan lebeg el a Földtől rázkódás, rezdülés nyoma nélkül az Aniara végül. Rutinstart, semmi kaland, a szokott giromatikus erőtérkioldás. Ki sejthette, hogy majd épp ezt teszi a sors ily sosemvolt űrutazássá, mely eltép minket a Földtől, a Naptól, Marstól, Venustól és Doris hónától? 3. Kikerülve a Hondo törpebolygót (mely így fedeztetett fel) - pályánkról letértünk. Elvétve a Marsot és pályasíkját, s félve a Jupiter erőterétől áttértünk az ICE-nyolc vonalra a Magdalén-mező külső körén, de itt meteorzáporok fogadtak, továbbléptünk hát YCO-kilencre. A SARI-húsz mező után nem is próbálkoztunk már a megfordulással. Mert egy kanyarban szikla-gyűrű rajzolt egy ekográfikus tóruszt elénk mi célbavettük üres centrumát s már-már bevált - de a szög meredek volt, és áthatolván tönkretettük a SAB-aggregétől: eltalálta egy űr-rög és rengeteg űr-törmelék. Tágult a gyűrű, kitisztult az űr -
és nem volt semmi mód már visszatérni. Orrunk a Lira felé mutatott, s nem módosíthattunk többé a pályán. Holt űr ölelt körül, de még szerencse, hogy a gravitátor-mű ép maradt, és a hőcsövek s a világítás sem szenvedett kárt. Részben sérült sok más berendezés, s néhány kisebb kárt helyreállítottunk. Végleges hát felettünk az ítélet. 11. Felszólal egy vezetőségi tag egy gyűlésen a hátsó nagyteremben. Ne csüggedjünk, ajánlja, nézzük inkább sorsunkat a tudomány tiszta fényén. Ilyesmi, mondja, nem első eset. Hatvan éve, hogy tizennégyezer utassal egy óriás-goldonder eltűnt, az Orionra tájolt műszerek hibája folytán sebesen gyorsuló eséssel a sivár Jupiterre hullt, és elmerült az óriásbolygó súlyos burka mélyén, halálos matracán a lehűlt hidrogénnek, mely vagy tízezer mérföld vastagon páncélozza a pokol-csillagot. Történhetett volna velünk is így. Szerencsénk volt. Nem ütköztünk bele egyik bolygóba vagy holdjába sem. És most előttünk áll a hosszú út, egy életnyi, a vég felé, amelynek el kell jönnie, s mely bizonnyal eljön. 13. Hatodik éve száguld Aniaránk a Lira felé nem csökkent irammal.
ANIARA Főasztronómusunk előadást tart, kivándorlóknak, a mélységes űrről. Egy pompás üvegkelyhet tart magasra: „Lassan sejteni kezdjük, hogy az űr, melyben utunk vezet, másfajta, mint aminek gondoltuk, mikor a Földön az űr szót felruháztuk tartalommal. Sejteni kezdjük, hogy még végzetesebb útvesztésünk, mint eleinte hittük, hogy lila naivitás a tudásunk, melynek a szűkös szemlélet sugallta az eszmét, hogy a Rejtély - strukturált. Sejtjük már, hogy amit űrnek hívunk, s kristálytisztán övezi Aniarát szellem az, örök s megragadhatatlan, és mi e szellem tengerébe vesztünk. Aniaránk egyre tovább hatol valamiben, ami sem koponyára, sem agyszubsztanciára nem szorul. Valamiben, ami van, mégse kell a gondolatnak útját járnia, szellemben, mely több a gondolt világnál. Istenen, Rejtélyen s Halálon át cél s nyom nélkül száll hajónk, Aniara. Ha visszatérhetnénk most bázisunkra, mikor már tudjuk, mi is űrhajónk: a Szellem üvegének buboréka!... Elmondom, mit hallottam az üvegről, hogy jobban értsék. Minden oly üvegben, mely elég hosszan érintetlen áll, elmozdulhat egy buborék utóbb végtelen lassan, másik pont felé az üvegtestben, s ezer év után üvegében már egy kis utazást tett!
69. Valami ködhöz hasonlóba értünk, amely napról napra sűrűsödött, mígnem az ötödik napon felizzott a goldonder csúcsánál. Egyre több csodás jelenség tűnt fel ezután. Szivárvány-csillámú, felhő-szerű fátyol burkolta be az űrhajót. Páratlan volt ez a szín-orgia: hatalmas, sose látott tűzijáték fényében állt az Aniara-tájék. De nem soká tartott az ünnepély: valami ismeretlennek ütődtünk, és izzó részecskék orkánja mély iszonyattal s halálos rémülettel töltötte el mindannyiunk szívét. Mind azt hittük: itt a végpusztulás. S mindaz a sok ezer, kinek lakást adott űrhajónk négyezer szobája, vad pánikban a folyosókra csődült. A nagytermekben halálra tapostak többszáz embert a gondiak közül, és ezrek sérültek meg más okokból. A gravitátormű súlyos üzemzavarában káosz-hullámokat küldözött a telkekbe, s mintha csak szilárd hegybe ütköztünk volna, oly rettenet lett úrrá mindegyikünkön, hogy egész út alatt nem volt hasonló, az eszelős szorongástól a termek s folyosók megteltek sikoltozással, s a tolongás maga lett végzetes: ember-iszony hajtotta nagy ember-malom, téboly-örvényben önmagát felőrlő. Mint egy titáni fúró, űrhajónk orrát kozmikus porfelhőbe fúrta,
96
ANIARA mely izzott, vakított s megsemmisült a megtépázott burkolathoz érve. S mint pörgettyű a tűzben, s mintha egy közeli nap ragyogna rá, hajónk az anyag mennydörgő zajában egyre mélyebben hatolt ebbe a közegbe. S ekkor ahogy kezdődött, éppoly hirtelen vége lett, és a goldonder továbbsuhant, követve a loxodromot, melyet őrzött e zuhanáson át. Mi lehetett ez ? szakadt fel a kérdés. Ez volt az első, nem halottaink. Fontosabbá tette valamiképp a rémület fantáziavilága, melyen át a Líra felé utaztunk. S ott, a letiport halottak között kellett nyilatkozni a Vezetőknek, s szerintük ez volt a valószínű: kozmikus porfelhő volt, ismeretlen anyagú jég szemcséi, ősidőktől űrben bolyongók; valami örök hó, évmilliárdok óta itt keringő, mely keresi hegyét, amelyen megpihenjen, hol békében pihenjen. S a válasz mindenkit megnyugtatott, és lehajoltunk mind halottainkért, akiknek lelke békében pihent már, hóként, kihűlve pihent örökre a Szellem hegyén. 99. -------------------------͞Huszonnégy éve száguld Aniara a Lira felé nem csökkent irammal, s Doris bolygója már rég elvegyült a sokmilliós csillag-sokaságban,
97
mely mintha nyájjá társult volna, ám valójában oly ritkásan, olyan szétszórtan lézeng az örök hidegben, hogy minden csillag az űr vértanúja. Mindegyre némább s holtabb Aniara, rég büszke űrhajó - ma szarkofág, mely egyre hullik még, önereje nélkül, a loxodrom mentén, melyet hullásán át is mindvégig megőrzött. 100. Végül nem volt kinek fényt gyújtani. A sírteremben egy fáklya maradt csak. Ide gyűltek, hátat fordítani a halál-tengernek a megmaradtak. Az ember-kor végső órái csak kérdő szemükkel merednek a lángba. Így ült hajdan a Földön annyi rab utolsó mécse fényén arra várva, hogy felálljon a szakasz odakünn, hol nemsoká a fal kemény kövén felvillan majd a torkolati fény. Mert az űr sem iszonyúbb, mint az ember, keménységben nem mérkőzhet vele. A kopár földi cella súlyosan pántolta a lelket kő boltívével - itt a falak némasága kiáltja: Ember élt itt! Ez volt az Aniara I TÓTFALUSI ISTVÁN FORDÍTÁSA
LEON E. STOVER
AZ ANTROPOLÓGIA ÉS A TUDOMÁNYOSFANTASZTIKUS IRODALOM
A tudományos-fantasztikus irodalom olyan műfaj, amely a világ általános kultúrájában sokféle speciális ízlésű olvasóhoz fordul. Az antropológia mint tárgy és mint szempont egyaránt fellelhető benne. A tudományos-fantasztikus irodalom olvasóközönsége jóval nemzetközibb az írógárdájánál, amely elsősorban az Egyesült Államokra és Angliára korlátozódik. Az amerikaiak és az angolok mellett a legtermékenyebb írók az oroszok. Az oroszok után a japánok következnek, akiknek pályafutása e műfajban az 1950-es években kezdődött a Fantasy and Science Fiction című amerikai folyóirat fordításban való kiadásával.
Egyik kiadómtól tudom, hogy az Egyesült Államokban 1971-ben az összes kiadott művek 10 százaléka a tudományosfantasztikus irodalom körébe tartozott. Ez az üzleti siker hatással van az amerikai egyetemekre is. Az egyetemi oktatók lassanként felfedezik Amis egyik mondásának igazságát, amely szerint „az olyan irodalom, amelyet a diákok saját jószántukból olvasnak, nem lehet egészében véve rossz". Amikor 1965-ben ezt a tárgyat tanítani kezdtem, az előadássorozatom a második vagy a harmadik volt, amit egyetemi szinten ebben a témakörben valaha is tartottak. Most azonban már e tanfolyamok száma a százat is meghaladja, és számuk állandóan növekszik.
A Science fiction egy kifejezetten amerikai termék, a regényirodalom egyik ágának kereskedelmi elnevezése. A ponyva-irodalom az 1840-es években született az úgynevezett „filléres regénnyel", amely az angol rémregényekre emlékeztetett. A filléres regények vadnyugati históriákat, bandita- és kalóztörténeteket, tengeri kalandokat, városi előkelőségekről és nincstelenekről szóló történeteket, felfedezések históriáit, kalandokat és románcokat foglaltak magukban. Milliószám vásárolták őket, s a kiadók száz és száz zug írót alkalmaztak, akik egyik vagy másik műfajra specializálták magukat. A század-forduló idején a filléres regény helyét az úgynevezett „pulp-magazine"-ok (durva újságpapírra nyomtatott, kedvezményes postai tarifával szállítható folyóiratok) foglalták el, s ezekben kalandos történetek, detektív-, vadnyugati és szerelmes históriák jelentek meg. E folyóiratok fénykorában, a húszas és harmincas években, ezek a kiadványok havonta 20 millió példányban keltek el. A tetőpontján álló ponyvairodalom kétszáz-egynéhány kiadványa közt szerepelt az Amazing Stories című folyóirat is, amelyet 1926 áprilisában indított el Hugó Gernsback, a Science fictionnek mint kiadói műfajnak az apja. Az Amazing első száma több mint százezer példányban fogyott el. Gernsback ezután még hat másik, kisebb példányszámú folyóiratot is kiadott ugyanebben a műfajban, mielőtt még utánozhatták volna olyan folyóiratok, mint az Astounding, Startling, Astoni-shing és mint a Thrilling Wonder. Az 1950-es években már több mint 30 különféle folyóirat jelent meg e műfajban. Ma már csupán hat él közülük - ezek az utolsók a pulp fajtájú folyóiratok sorában -, s a példányszámuk egyre csökken. Ám a tudományos-fantasztikus irodalmat átvették a nagyobb kiadók, akik e gyümölcsöző és egyre növekvő üzletág számára külön szerkesztőket alkalmaznak. A tudományosfantasztikus irodalom elég jelentősnek
99
bizonyult ahhoz, hogy jó írókat is magához vonzzon. A tudományos-fantasztikus irodalom Gernsback meghatározása szerint a jövendölés irodalma az anyagi haladás területén. „Ma szertelen kitalált történet... holnap rideg tény" - ez volt az Amazing Stories jelszava. Gernsback utat mutatott íróinak saját regényével, a Ra/ph 124C41+ - A 2660. év románca c. művével. Ennek az 1912-ben megjelent történetnek megjövendölt találmányai közé tartozik a fénycső, az önműködő csomagológép, a műanyag, a radar, a wurlitzer, a folyékony műtrágya, a magnetofon, a rozsdamentes acél, a televízió, a mikrofilm, a napenergia, az üveggyapot, a szintetikus rost és az űrhajó. Ezeknek a találmányoknak hátterét a kutatási forradalom szolgáltatta. A kutatási forradalom csendben kezdődött a XIX. század végén Arthur D. Little, Eastman Kodak, B. F. Goodrich, valamint a General Electric és az E. I. du Pont de Nemours and Company laboratóriumaiban. Ezeknek a laboratóriumoknak a Császári Intézetek szolgáltak mintául, amelyeket a német császár alapított a tudományos kutatásnak a műszaki fejlesztést szolgáló, szervezett alkalmazására. A kutatás és fejlesztés fontosságára a nagy nyilvánosság a II. világháború folyamán figyelt fel, az ún. Manhattan-terv végrehajtásakor. Ennek a tervnek keretében számos, különféle területeken dolgozó szakembert alkalmaztak koordinált munkában az atombomba megteremtése céljából. A szintetikus gumit, a radart és az antibiotikumokat ugyancsak a háborús igények szülték. Az amerikai üzletemberek a háború után felismerték a programozott újításoknak a fejlesztés terén való előnyeit. Az azóta folytatott kutatások eredményeként létrejött új, békés célú termékek természetesen más termékeket gyakran elavulttá tettek. A gyors technikai fejlődést tehát kiegyensúlyozza egy ugyanilyen gyors technikai elavulás. Gazdasági szempontból az iparosított tudomány a fejlődés kulcsa. A
fejlődés rejtett káros társadalmi következményeit a tudományosfantasztikus irodalom korai művelői nem ismerték fel, az új termékek megteremtését mint a XX. századi haladás lényegét ünnepelték. De az új írók a tudományosfantasztikus irodalmat már olyan színpaddá tették, ahol az előnyöket és hátrányokat összemérhették. Gernsback nagyon meglepődne azon, hogy az általa alapított folyóiratban olyan fajta történetek jelennek meg, mint például A santarogai sorompó, amelyben egy közösség szembefordul a külvilág „pénz- és ipari komplexusával", s nem hajlandó áruit megvásárolni. A tudományos-fantasztikus irodalom dicsfénnyel övezte a kutatási forradalmat az ifjú olvasók egy kis csoportjának szórakoztatására, míg aztán az atombomba felrobbantása nyomán a közvélemény is felfigyelt rá. Sok mai kutató és iparfejlesztő a tudományos-fantasztikus folyóiratokkal együtt nőtt fel, s tudományos pályafutásuk mintájául azoknak a férfiaknak tevékenységét tekintik, akikről ott olvastak. A kutatási forradalom kibontakozása előtt a tudósok szerényen fizetett alkalmazottak voltak az egyetemeken, ahol a polgárháború után a legtöbbjük végül is megtelepedett. Ezt megelőzően, a koloniális korszakban a tudósok gazdag műkedvelők voltak, mint például Benjámin Franklin, aki a közjó érdekében folytatott kísérleteit maga finanszírozta. A tudományos-fantasztikus irodalomban megjelenik a tudományos kutató és a tervezőmérnök, akik valamilyen ipari vagy állami vállalkozásban egy munkacsoport fizetett tagjaiként együttműködnek egymással. A dr. Frankensteinhez hasonló őrült tudós figurája, amely a rémfilmekben bukkan fel, eltorzult emléke azoknak az elegáns
műkedvelőknek, akiknek a közjó érdekében kifejtett tevékenysége feledésbe ment. A tudományos-fantasztikus irodalom persze nem a ponyvafolyóiratokban születik meg - e folyóiratok csupán nevet adtak e műfajnak, s kiadói kategóriává tették. A tudományos kutatást elsőként talán H. G. Wells öltöztette regény formájába. Első antropológiai története, az Ugh-Lomi a neander-völgyi emberről szól, és ezzel a mondattal kezdődik: „Megelevenedhetnek-e ezek a csontok?" Az írók még ma is próbálják életre kelteni őket, legutóbb Golding. A közbeesők sorában találjuk De Campet, Del Reyt, Farmert és Klasst. A történelem előtti emberre vonatkozó spekulációk, amelyeket a folyamatban levő régészeti kutatások sarkallnak, valójában a tudományos-fantasztikus irodalom egyik meglehetősen nagy alcsoportját alkotják. Az első példa erre kétségtelenül Verne* Falu a levegőben c. regénye, szorosan a nyomában London Ádám előtt c. művével. Az ilyen tárgyú művek közt a legcsiszoltabbak közé tartozik Lewis Evolúciós embere, amely Coon Az ember története c. műve első három fejezetének regényes feldolgozása. Egész történelmünk regénybe öntésének dicsősége Stewartot illeti meg, aki egyes szám első személyben írt történetét nagyobb éleslátással mondja el, mint ahogy azt a tudományos bevezető munkák többsége többes szám harmadik személyben teszi. A legbecsvágyóbb munka Fisher Az ember testamentuma c. tizenkét kötetes műve, amely az „emberiség hosszú útjának krónikáját" mondja el „a barlangtól a civilizációig". Stanley Kubrick és Arthur C. Clarké ugyanezt, sőt még ennél nagyobb területet dolgoznak fel: 2001. Űrodisszeia c. filmükben hatalmas ugrással a majomembertől a felsőbbrendű emberig tágítják történetüket.
* Verne Gyula szigorúan véve nem tudományos-fantasztikus író, mivel működése a kutatási forradalmat megelőző időre esik. Hősei az ipari forradalom alakjai, képzett mesterek és technikusok. így például Nemo kapitányt és Roburt ma őrültnek tekintik, mivel nem valamilyen állami vagy ipari kutatási és fejlesztési vállalkozás munkacsoportjának keretében dolgoznak. Ugyanez érvényes dr. Frankensteinre is, aki Mary Shelley regényében megdöbbenve látja, hogy jó szándékból létrehozott teremtménye gonosszá válik. Hát nem semmisíti-e meg női prototípusát, mert egy látomásában Amerikát e teremtés szörnyű utódai népesítik be? Frankenstein józan ember. Csak azért emlékeznek rá mint őrültre, mert műkedvelő, nem pedig laboratóriumi alkalmazott 100 márpedig manapság hol találni másutt tevékeny tudóst?
A főemlősök tanulmányozásának hatása megmutatkozik a A majmok bolygója c. filmsorozatban. Boulle regényében, amelyen a film alapszik, a Föld-lakók felfedeznek egy bolygót, ahol a mi nagy majmainkkal azonos, különféle főemlősök a kultúrahordozók, és a sapiens vadon él. Itt azonban egy alapvető nehézséggel kerülünk szembe, amelyet minden antropológus azonnal felismer. Az ember és a majom viselkedésének ez a felcserélése ugyanis nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy az anatómia és a viselkedés párhuzamosan fejlődnek. A filmsorozatban ez az ellentmondás más síkra terelődik azáltal, hogy a majmok bolygója itt valójában a Föld a távoli jövőben, amikorra az emberek már elsatnyultak, a majmok viszont kifejlődtek. Ez visszavezet minket Peacock Melincourt c. regényére, amely Lord Monboddónak azon az elképzelésén alapszik, hogy az orangután, a természet vadembere elsajátíthatja az emberi kultúrát egyszerűen úgy, hogy kapcsolatba kerül az alkotó emberrel. Collier ezt az ötletet továbbfejlesztette Wolfgang Köhler csimpánzkísérleteiről írt szatírájában, a Majomfeleség c. regényében. Ha az emberszabású és nem emberszabású majmok összekeveredését nem is vesszük itt figyelembe, akkor is fennáll az a probléma, hogy az emberi szint alatti főemlősöknek egyszerűen nincs olyan hosszan tartó gyermekkoruk, hogy kulturált viselkedést elsajátíthassanak, még akkor sem, ha elfogadjuk a magasabb intelligenciának azt a mutációját, amelyet Del Rey A renegát c. regényében ábrázol. A főemlősök tanulmányozásának XX. századi eredményei ellenére a filmek még mindig Lord Monboddo XVIII. századi felfogását tükrözik, amely szerint az emberszabású majom az emberiség műveletlen ága, vagyis ember emberi alkotások nélkül. De az emberszabású majmoknak (a „természetes embernek") a sapiensszel (az „alkotó emberrel") való egyenlősítése mégis nemes morális célt szolgál. A Visszatérés a majombolygóra c. filmben az ember gonosz
101
fajta, szemben a természettől fogva jó csimpánzokkal. Ami a kultúra és biológia kapcsolatát illeti, a legelmésebb és technikailag leghitelesebb mű LeGuin A sötétség bal keze c. regénye. Ez a regény egy bolygó lényeit olyan kulturális magatartással ruházza fel, amely megfelel extraterrestriális biológiájuknak. Pohl a Millió év c. elbeszélésében annak a ténynek következményeit ábrázolja, hogy fajtánk kulturális fejlődése gyorsabb, mint a biológiai fejlődése. Wyndham a Fontold meg útjait c. novellájában a partenogenezis feltételezésével egy egynemű kultúrát ábrázol, Sturgeon pedig a Sose becsüld le c. elbeszélésében azt a kérdést teszi fel, mi történne, ha a nők visszanyernék hormonciklusaikat. Az antropológiai tudományosfantasztikus irodalom megengedi magának azt a filozófiai fényűzést, hogy választ adjon a kérdésre: „mi az ember?", miközben az antropológia mint tudomány még csak keresi, hogyan fogalmazhatná meg a választ. Vercors Tropikomédia c. regényében az emberiség: a homo sapiens kiindulópontját az Új-Guinea belsejében felfedezett homo erectus kifejlődéseként határozza meg. De Camp Visszafajzás c. elbeszélésében ugyanezt sugalmazza, de az ő homines erectijei nem olyképpen jelennek meg a színen, hogy a történet hősei valamilyen rejtett népcsoportra bukkannak, hanem visszafajzás útján. (Mellesleg megjegyezve De Camp emberpéldányai óriások - Weidenreichnek abból a ma már hitelét vesztett elméletéből kiindulva, amely szerint az ősi jávai majomembereknél a nagy állkapocs nagy testtel járt együtt.) E kérdésre talán a legmeggyőzőbb választ Stewart A Föld minden próbát kiáll c. regényében találhatjuk meg. A regény mintegy visszájára fordítja Ishi történetét, amelyet Kroeber „az utolsó vad északamerikai indián életrajzaként" jegyzett fel. Ishi, a yahi indiánok utolsó tagja elszigetelt kőkorszaki világából lépett ki a XX. század elejei Kalifornia trolijainak és villanyvilágításának világába. Ishi neve
102
yahi nyelven any-nyit jelent, mint „ember". Stewart regénybeli hősének keresztneve Isherwood, ennek becéző formája pedig Ish, ami héberül embert jelent. Ish túlél egy járványt, amelynek következtében a civilizáció összeomlik, fiai és unokái visszatérnek a kőkorszakbeli vadászok életéhez. Ish az utolsó civilizált, Ishi az utolsó bennszülött amerikai. Az egyik költött történet, a másik életrajz, de morálja mindkettőnek ugyanaz: az ember - akár civilizált, akár törzsi közösségben él — ember. Stewart regénye azt tanúsítja, hogy a törzsi vadászkultúra éppoly igaz és valóságos a törzs tagjai számára, mint a civilizáció a mi számunkra. Akad néhány olyan antropológiai tudományos-fantasztikus mű, amely hivatásos antropológusok tollából származik. Olivér Idegen szomszédok c. regénye a néprajzi kutatás módszereit olyképpen mutatja be, hogy e módszereket egy másik világ nem emberi fajára alkalmazza; A kóbor vér c. elbeszélése az alkalmazott antropológia problematikáját egy oly történet keretében fejti ki, amelynek során egy munka-csoport egy fejlődésben elmaradt bolygóra megy műszaki segítséget nyújtani. Az út rítusa c. elbeszélése a kultúra kialakításának módját ábrázolja; azt mondja el, hogy az ember mindenütt ösztönösen kidolgozza az élet valamilyen modelljét. A szükség szülőanyja c. elbeszélésében antropológiai éleslátással vázolja fel az amerikai társadalom egy új modelljének tudatos megtervezését. A tudományos-fantasztikus irodalmat nemcsak tartalma, hanem módszere és nézőpontja alapján is meghatározhatjuk. Heinlein például a Túl e láthatáron c. regényében a jövő technikai és szociológiai látomását olyképpen vetíti elénk, hogy e fejleményeket a cselekmény részeivé teszi. A hihető figurák motiválása mellett dramatizálnia kell egy új technikán alapuló, ismeretlen társadalmat is. Ez az új technika, a genetikai szabályozás, a könyv voltaképpeni témája. A mai elbeszélőirodalom viszont a kultúrát adottnak tekinti, ismert
103
környezetnek, amelyben a figurák és a cselekmény kifejlődnek. De a tudományos-fantasztikus irodalomnak ez a technikája, amely a háttért előtérbe helyezi, nem korlátozódik csupán a jövőben játszódó történetekre. A néhai John Campbell, aki 1937-től 1971-ig az Astounding Science Fiction főszerkesztője volt, azt mondta: „A tudományosfantasztikus irodalom egyaránt szólhat a jövőről, a jelenről és a múltról." Coon A riffek c. regénye tartalmában antropológiai, de egyben tudományosfantasztikus mű is, mert nemcsak a riff kultúráról szól, hanem abban is játszódik. E regény hősei módot szolgáltatnak a szerzőnek arra, hogy bemutassa egy kulturális közösség tagjainak egységes szokásait. Kevésbé igényesen jómagam is megpróbáltam ábrázolni a japánok személyi kapcsolatainak néhány aspektusát Kissé túl sok kapcsolat c. történetemben. Történelmi regények is tartalmazhatnak tudományos fantasztikumot. Stewart A város évei c. regényének „hőse" a civilizációs folyamat: a történet azt mutatja be, hogyan született, virágzott és pusztult el egy görög város. Ez is tudományos-fantasztikus irodalom, történelemről szóló és nem pusztán történelmi regény. Hamson és Stover Stonehenge c. regényében sem egyszerű díszítőelem a régi britonok törzsi politikája és a kőfaragási technika, hisz ezek egy történelem előtti kultúra rekonstruálásának kulcsfogalmai. Az antropológiai tudományosfantasztikus irodalom csak egyik ága egy általánosabb műfajnak, amelyet társadalomtudományos-fantasztikus irodalomnak nevezhetünk. A társadalomtudományosfantasztikus irodalom nyilvánvalóan ugyanúgy a kutatási forradalom hatására jött létre, mint a tudományos-fantasztikus irodalom bármely más ága. Ennek az al-műfajnak szellemét híven példázza God-win A túlélők c. regénye. Ebben a regényben 8000 ember elvetődik egy távoli bolygóra, amelynek ökológiai viszonyai merőben különböznek a Földön uralkodó viszonyoktól. 250 év alatt
sikerül kialakítaniuk egy életformát - a gyakorlatba ültetik át azt a fajta konstruktív szociológiát, amelyet Wells „az emberi alkalmazkodás tudományának" nevezett. E regény hőse a társadalom, amely a maga számára felkutatta a legfontosabb terméket: önnön létezését és állandó fejlődését. A XIX. századi utópisztikus irodalom a célokkal foglalkozott, ezzel szemben a kutatási forradalom után létrejött, modern társadalomtudományos-fantasztikus irodalom az eszközökre fordítja figyelmét. Bellamy Egyenlőség és Skinner A második Walden c. regényei közt a különbség abban rejlik, hogy az előbbi azt a kérdést veti fel, mi az eszményi társadalom, az utóbbi, hogy miképpen lehet azt megvalósítani. A kultúra technikai irányítása a témája Heinlein A galaktika polgára c. gyermekregényének is, amelyben egy Margaret Mader nevű antropológusnő rájön, hogy csillagközi kereskedők, akik magukat „népnek" nevezik, tudatosan kialakították a maguk kultúráját, ideértve a rokonsági rendszerüket is, éspedig azáltal, hogy alkalmazkodtak a hatalmas, csillagközi űrhajóikban uralkodó életkörülményekhez és ottani munkájukhoz. További például szolgálhat Harrison Fogoly univerzum c. regénye. Ebben egy csillagközi űrhajó utasait olyan kultúrára programozták be, amely elég tartós, hogy változatlanul fennmaradjon mindaddig, amíg az űrhajó nemzedékekkel később eléri végcélját. Evégből az azték kultúrát választják ki, annak teljes ökológiai környezetével egyenesen a mexikói völgyből. Azt a tényt, hogy az emberi történések megtervezése nem könnyű dolog, világosan ábrázolja Brunner A város négyzetei c. regénye, amely egy dél-amerikai állam hosszú távú fejlesztési tervei és a városi szegénység rövid távú szükségletei köztt fennálló konfliktust írja le. Az államfő és az ellenzék vezére megállapodnak, hogy a konfliktust valamiféle sakkjátszma módjára fogják megoldani. De a kockán forgó érdekek mindkét oldalon egyaránt olyannyira sürgetők és indokoltak, hogy a játékosok csalnak a játékban, s így a
játszma az egyes számú négyzeten, az irányíthatatlan valóság négyzetén végződik. Ennek ellenére e történetek utóbbi csoportja arról az egyre határozottabb szándékról tanúskodik, hogy a szerzők a kutatási forradalom technikai eszközeit a környezettervezésre és a társadalomirányításra alkalmazzák. A tudományos-fantasztikus írók immár olyan feladatokkal foglalkoznak, amelyeket Wells a szociológusok tényleges tevékenységének jelölt meg. A szociológiának - írta 1914-ben - „nem szabad sem egyszerűen mesterségnek lennie, sem pedig tudománynak a szó szűkebb értelmében, hanem kép-zelőeró'vel felruházott tudásnak, amelyhez a személyiség egy eleme társul. Vagyis a fogalom legmélyebb értelmében irodalomnak kell lennie... Valójában azt hiszem, hogy a szociológia sajátos és kifejezett módszere az utópiák megteremtése és azok kimerítő kritikája". A tudományos-fantasztikus irodalom valóban ráébresztette a közönséget arra az önkritikus, öntudatos kultúraszemléletre, amely korábban csakis a társadalomtudósokat, köztük az antropológusokat jellemezte. VÁMOSI PÁL FORDÍTÁSA
104
atlasz SZTANKA PENCSEVA
A közlemény szerint az éles látószögű rádiólokátorok betájolták a leereszkedő űrhajót. Valentyina Tyereskova ezt üzente a földnek: „Kérlek benneteket, készítsetek fekete kenyeret, sót, hagymát és burgonyát. Jóllaktam ugyan, de megéheztem erre a szeretett földi eledelre..."
Újsághír Tenyerem a szemem fölé ernyőzöm, hiába, nem látok odáig, nagyon messzire, nagyon magasra mentetek. Csillagembereknek hív a föld, azok is vagytok, csillagok. De én küldtelek fel titeket. Amíg a napos szelekbe kivetültök, én elvetem a magot idelenn, kifejtem az ércet, teszem a dolgom arcom verítékével, gyötrelmesen. Mert rossz gazda vagyok még, mert élnek itt még skorpiók, sakálok, mert az alvó gyerektestek fölött meggyullad a takaró, mert minden évben milliók hullnak el, éhezők szája, nyitva a szántóföldeken A föld fele világos, fele sötét. S én is hasonlatos vagyok a földhöz - van napom és éjszakám. Mennyi mindent el kell végezni még, arcunk verítékével, tompán, gyötrelmesen. De szemem fénye, ti, szívem vére, ti, csillagemberek, én küldtelek fel titeket.
, SZÉKELY MAGDA FORDÍTÁSA
BARRINGTON BAY LEY
VITORLÁS HAJÓ AZ ŰRÓCEÁNON
Rim az a fajta ember, aki bekukkantana a pokolba is, csak hogy megtapasztalja, milyen meleg van ott. Zömök, nem nagyon magas férfi - de az ilyen fizikai jellemzők nem sokat számítanak, ha az ember mostanában Rimre néz. Csak egy torzonborz, letört csavargót lát, aki folyton vakaródzik, mert a fürdésről évekkel ezelőtt leszoktunk. Rímmel egészen jó dolgunk van. A Neptunus fölött keringünk ezen az űrhajón, és állítólag az a feladatunk, hogy nagy energiájú részecskék meg ilyesmik előfordulását vizsgáljuk. Vagyis inkább Rim vizsgálja, mert én semmit sem konyítok a fizikához. Én volnék Rim úgynevezett társasága, hogy ne érezze magát egyedül. Hát ez röhejes. De Rim régi haverom, és a Földön soha nem vittem valami sokra, már ami a munkát illeti. Amikor megemlítette ezt a kényelmes kis bulit, mondhatom, örültem, hogy otthagyhatom a nomád életet. Az igazság az, hogy Rim az egyik legjobb fizikus a Naprendszerben, és sokkal jelentősebb kutatásokra is képes lenne, de csak ezt a munkát csinálhatja, mivel kissé megdögönyözte a londoni egyetem Szubnukleáris Kutatóintézetének igazgatóját. Ezzel együtt, azt hiszem, én szívesebben vagyok itt vele. Az a helyzet, hogy tűrhető a dolog. Nem olyan, mint a pokol - ahhoz túl hideg -, de a szállásunk meleg és komfortos. Időnként Rim elszánja magát, és néhány órát dolgozik, kutatja a kis izgő-mozgó részecskéket vagy miket, a többi időt heverészéssel, ivászattal töltjük, vagy veszekedéssel, ami néha csihi-puhihoz vezet - Rim mindig győz, de esküszöm, egyszer még ízekre szedem, mielőtt kimegy belőlem a szufla. Egy egész életre el vagyunk látva barna sörrel. Cirka egy évig tart, míg mind megisszuk, akkor irány a Föld, tankolunk, és újra kijövünk ide. A múltkor, amikor otthon voltunk, Rímet letolták a gyér jelentései miatt, mostanában meg egyáltalán nem láttam, hogy dolgozott volna. De ezért nem lehet hibáztatni. Ez rutinmunka egy olyan fickónak, mint amilyen Rim, és aki nagyobb feladatokra termett. Néha megunjuk a kutatóhajó belsejét, ilyenkor beöltözünk, és leülünk odakint, barna sört nyomunk át a ruhánk folyadékszelepén, és bámuljuk a világmindenséget. Az űr klassz látvány, különösen idekint, ahol a Nap alig több, mint egy igen fényes csillag. Nagyon sötét van, de nincs homály, vagyis az ember egészen jól lát, de persze a közelben nincsen semmi néznivaló. Hideg és magányos minden. De engem és Rimet ez nem izgat. Mindkettőnknek elege volt az emberi lényekből, és úgy hallom, mostanában a szesztilalom bevezetéséről rebesgetnek odalent a Földön.
106
Akárhogy is van, éppen kint üldögéltünk az egyik nap, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy látok valamit. Megmutattam Rimnek. Sötét tárgy volt, túl kicsi és túl távoli ahhoz, hogy a részleteket kivehettük volna, de eltakarta a csillagokat, és visszaverte a fényt. - Apám - mondta Rím tűnődve -, ez valami törpebolygó. Az ötlet tetszett neki. Ezelőtt még sohasem találtunk idekint semmiféle törpebolygót, de volt nálunk a raktárban robbanóanyag, hogy szétrobbantsuk őket, ha rájuk bukkanunk. Rim szeret játszani a robbanóanyagokkal. Átbotorkáltunk a légzsilipen, levettük a sisakunkat, és bementünk a vezérlőterembe. Rim nemsokára képernyőre vette a tárgyat, és elvégzett néhány műszeres bemérést. - Körülbelül harminc mérföldes óránkénti sebességgel halad - mondta, miközben beindította a manőverező fúvókákat. - Odamegyünk és megnézzük. - Óránként harminc mérföld? Nem valami gyors, ugye? - Hozzánk viszonyítva. - Összetapadt haján és szakállán át, amely szinte az egész arcát eltakarta, felfedeztem a gondterhelt ráncokat. - Úgy látom, körpályán van, akárcsak mi. - Akkor miért van ez az óránként harminc mérföldes sebességkülönbség ? Ugyanolyan sebességgel kellene haladnia. Rim nem válaszolt. De amikor közelebb értünk a törpebolygóhoz, türelmetlenül kopoptatni kezdte a tömegmérőt. Végül vadul belerúgott. - Hé, mi történt?! - kérdeztem. - A tömegmérő - motyogta - nem működik. - Hogy érted? Működnie kell. - Ne légy nyamvadt hülye, annak a vacaknak odakint kell hogy legyen valami tömege! Mindegy, most már elég közel vagyunk, gyerünk ki, és vegyük szemügyre közelről. Hát nem törpebolygó volt. Úgy néztem, körülbelül fél mérföld hosszú volt, és körülbelül egyhetede széliében. Valami matt anyagból készült, egymást átfedő csíkok borították, hosszirányban haladva. Ha azt mondom, hogy valami furcsa volt az egész, udvarias alábecsülése volna a dolognak. Először is nem nagyon tudtam megállapítani az alakját, kivéve azt, hogy nagyobb a hossza, mint a szélessége. Valahányszor nekiláttam, hogy valami vizuális képet alkossak róla, úgy rémlett, kicsúszik a képből, anélkül hogy megmoccanna. Síkos volt, mint egy hal, de gondolatilag. Aztán volt még valami különös. Az embernek az űrben hiányzik a le- vagy felfelé való térérzékelése. Csak itt és ott van. De az ördögbe is, valahányszor ránéztem erre az izére, úgy éreztem, hogy felnézek rá. Állandóan fel akartam rá mászni, hogy megnézzem, mi van a tetején. Tény, hogy mind a ketten megpróbáltuk. Teljesen körbecirkáltuk az űrruha rakétáinak segítségével, megpróbáltuk kiókumlálni, mi a hiba. De nem ment a dolog: minden szögből ugyanaz a látvány fogadott bennünket, ugyanaz az őrjítő benyomás, hogy alulról nézünk fel rá, hogy van valami egyéb látnivaló a tetején. Végül is feladtuk a küzdelmet, és leszálltunk magára a tárgyra. Bekapcsoltam az interkomot, hallottam, Rim vakarózik az űrruhában. - Nos - kockáztatta meg -, nem természetes tárgy. Mesterséges. - Ó, apuci - fojtottam el a röhögésem -, sosem találtam volna ki, ha nem mondod meg! - Rendben van, pofa be! - Mogorván odébb ment, magában motyogva, miközben lehajolt, hogy szemügyre vegye a furcsa hajótestet. Egy perc múlva hangja ismét hangos és barátságos lett, mert végre talált valami újabb támpontot. - Ide süss, ez valami furcsa anyagból van - mondta. - Semmiféle hangot nem ad. - Hát miféle hangra számítasz az űrben?
107
- Úgy értem, hogy semmilyen vezetett hangot nem hallok, ha ráütök a kesztyűmmel. Még olyan érzést sem kelt, mintha ellenállna a kezemnek, mégis megállítja a kezem ott, ahol kell, ha odanyomom. Tudod, mi van? Az a véleményem, a tömegmérőnk mégiscsak működött. Ennek a vacaknak egyáltalán nincs tömege! - Remek! - mondtam némi gúnnyal. Felegyenesedett, és közelebb jött. - Kifogyott a söröm - mondta. - Van egy üveggel? Némán átnyújtottam egy üveget, biztosan megszomjazott a nagy izgalomra. Negyven másodperc alatt bevedelte a fél litert, és sörtől elbódultan, pislogva szemlélte a leletünket. - Ez valami hajó - mondta. - Semmi más nem lehet. Ha pedig hajó, akkor üregesnek kell lennie. Szeretnék belenézni. - Maradj csak a nukleáris részecskéidnél. -Á-á-á-áh! - Rim elernyedt az űrruhájában, ami a gravitáció hiányában ugyanazt jelenti, mintha az ember elvetné magát egy fotelban. Rim időnként nagyon le tud törni, és láttam, hogy vacak hangulatban van. - Maradj itt - utasított egy idő múlva. - Elmegyek a szerszámosládámért. Majdnem kilőtt az űrbe egy hatalmas adag rosszul irányzott hajtóanyaggal és átrakétázott a kutatóhajóra. El tudtam képzelni, ahogy ott csoszog bent, káromkodik, és fenekestül felforgatja az egész helyet. Mivel hat hónapja be sem dugta az orrát a laboratóriumba, biztosan elfelejtette, mi hol van. Húsz perc múlva azonban megjelent egy szerszámosládával, és a nyakában egy segéd-energiatelep himbálózott. - Huhu, itt vagyok, ragyogok! - üvöltötte, s átrepesztette a tízmérföldes távolságot az idegen hajóig. Mire odaértem, ahol leszállt, már el is helyezkedett az egyik oldalon, és kezdte összerakni az energiafúrót. - Mit akarsz csinálni? - érdeklődtem. - Lyukat fúrni. - Megőrültél - kezdtem. Aztán halkabbra fogtam a hangom. - Nézd csak, ha az az akármi is, ami odabent van, találkozni akart volna velünk, idáig kijöhetett volna. Hol az a híres tapintatosságod? Amellett nem állhatsz neki lyukat fúrni valaki másnak a hajójába! Esetleg kiereszted az összes levegőt. - Nem, nem lesz semmi bajuk - jegyezte meg mintegy mellékesen. - Ha elég talpraesettek ahhoz, hogy űrhajózzanak, akkor ahhoz is van eszük, hogy egy kis lyukra ügyeljenek. Akárhogy is van, csak azért fúrok, hogy rájöjjek, miből van a hajótest. Ezzel összekapcsolta a fúrót, és fölé görnyedve a hajó oldalához illesztette. Néhány pillanatig néztem, ahogy a fúró hegye belemerül a deszkaszerű anyagba, de aztán elfogott valami kínos érzés, és nem volt kedvem tovább bámulni. Eltébláboltam, és megkerültem a hajót, unottan szemlélve furcsa, hasa görbületét. Valamilyen oknál fogva folyton a kíljét kerestem - de persze nem volt semmiféle kílje. Csak az a furcsa képzelődés volt megint, hogy a hajó felfelé úszik. Úszik? Hát igen, gondoltam. Azt hiszem, az ilyen dolgokról azt lehet mondani, hogy úsznak az űrben. Már éppen vissza akartam menni, hogy megnézzem, hogyan halad Rim, amikor valami mozgást vettem észre. Valami fényes és hegyes emelkedett ki a lemezből... - Rim! - vinnyogtam ijedten. - A fúród most jön át a másik oldalon! A fúró hegye megállt. - Milyen messze vagy? - Körülbelül ötven yardra! Rim hitetlenül káromkodott, és mint az istennyila, úgy jött mellém. A szeme kidülledt, amikor meglátta a fúróhegyet.
108
- Az a fúró csak húszcentis. Hogyan tud átmenni ötven yardon? Gyere és nézd meg... nem, maradj csak itt egy kicsit! Bekapcsolta a rakétáit, és körbelovagolt. - Most beindítom a fúrót - hallatszott a hangja. - Mozog a hegye? - l-igen - makogtam, és néztem, ahogy a fúróhegy lassan ki-be mozog. - Két lyukat csináltál egy helyett? - De ez lehetetlen! Gyere, fogd meg a hegyét, és mozgasd meg egy kicsit, hadd legyek egészen biztos benne. Némi tétovázás után erősen megragadtam a fúróhegyet, és megtoltam, aztán meghúztam, közben éreztem az ellenállást, amelyről tudtam, Rimtől származik. Hangja a fülembe harsogott: - A fúró nyele! Mozog a kezemben! - Be vagyok rezelve - vallottam be, és a hanghordozásom éppúgy tanúskodott erről, mint maguk a szavak. - Akkor gyere körbe hozzám. Én is félek! Meglepődtem, hogy bármi is megrémísztheti Rimet, de a gondolattól még nagyobb mehetnékem lett. De amikor odaértem, úgy látszott, már visszanyerte önuralmát, bár még mindig a fúró mellett guggolt, és úgy markolta, mintha nem tudná elengedni. - Tudod, mi jutott eszembe? - suttogta, és felnézett rám. - Itt bent egyáltalán nincs tér! - Micsoda? Azt akarod mondani, hogy teljesen tömör? - Nem, nem! - Kétségbeesetten rázta a fejét. - Figyelj ide, vissza tudsz emlékezni, milyen hosszú volt a fúróhegy, ami kiállt a másik oldalon? - Körülbelül tíz centiméter. - És tudod, hogy mennyit fúrtam ezen az oldalon? Tíz centit! A hegy behatol itt, és azonnal megjelenik ötven yarddal odébb. Nincs távolság a hajón belül. Ha nincs távolság, nincs tér sem. Ennek a hajónak a belsejében nincs tér. - Menjünk vissza a hajónkra - mondtam később fáradtan. Rim magában mormogott, fejét rázogatta. De aztán kihúzta a fúrót, szétszedte, és kezdett szedelőzködni. És akkor a fúró elkezdett meghajolni és inogni, úgy, ahogyan semmiféle szilárd tárgy nem képes erre. És ez nem volt minden. Rim karja és keze, amellyel a szerszámot fogta, szintén elkezdett hajladozni és inogni. Szinte úszott, mintha füst lenne, és a légáramlatok sodornák. Rim vad kiáltást hallatott, amikor karjának hihetetlen torzulását észrevette. Most űrruhájának egy része kezdett ugyanígy viselkedni. Olyan volt, mintha Rimet beszívná valami - mintha a lyuk szívta volna be, amelyet ő maga fúrt. - Menj el onnan, Rim! - üvöltöttem, bár túlságosan meg voltam rémülve ahhoz, hogy magam is segítségére siessek. Egy pillanatig csodálkozva bámult saját testére, amint meghosszabbodott, és úszni kezdett, aztán beindította a rakétáit, és mielőtt ráébredtem volna, mi is történik, mindketten a kutatóhajó felé repültünk, anélkül hogy a másikra figyeltünk volna. A sietségtől majdnem elvakulva másztam át a légzsilipen, és Rim már a szállásunkon várt rám. - Rim! - kapkodtam levegő után. - Ezt hamar megcsináltad. Jól vagy? - Hát persze - vakkantotta mérgesen. - Tökéletesen jól vagyok. Nem én torzultam el, csak a tér, amelyet elfoglaltam. Jobban megnéztem a testét, de semmi deformációnak nem találtam nyomát. Ugyanaz a tagbaszakadt, szánalmas külsejű, undorító alak volt, mint régen. - Hát nem érted, mi történt? - mondta Rim, és sörösüveggel a kezében egy díványra huppant. - A tér volt az... átfolyt a lyukon. Belül nem volt semmi tér. Hát most már tudjuk: a tér úgy viselkedik, mint valami folyadék. - Azt hittem, a tér egyszerűen semmi.
109
- A térnek szerkezete van - jelentette ki komolyan. - Irány: észak, dél, kelet, nyugat, zenit, nadír. Távolsága van. Te jóisten! - Gyulladt barna szeme hirtelen megelevenedett az új érzésektől. Rím leugrott a díványról és bekapcsolta az összes külső képernyőt. - Nézd csak! Az egész csillagközi térség térben helyezkedik el. Minden! Kivéve... - Hangja ismét mormogásba fulladt. - Amit nem értek - jegyezte meg mintegy társalogva miért emlékeztet ez az izé egy görög hárompárevezős gályára. A magam részéről örültem, hogy kényelmes szállásunkon lehetünk megint. Tompított fénynél heverészünk, s ez kellemes dolog. Tökéletesen megfelelt volna nekem, ha elfelejtem, valaha is láttam ezt az idegen tárgyat: csak megzavarta megszokott életünket. - Ne törődj vele - vigasztaltam -, kínos élmény volt. Gyerünk, idd ki, és igyál még egyet! De sehogyan sem tudtunk felvidulni. Sok ilyen ivászatunk volt már életünk során itt a Neptunus fölött, különösen akkor, amikor elkezdtünk emlékeket felidézni s eltöprengeni balszerencsénken az emberi társadalomban, odalent a Földön. De még soha nem láttam Rimet ilyen kitartóan iszogatni, ilyen kétségbeesetten. Néhány óra múlva ülő helyzetbe tornászta magát, erősen zihálva. - Hát nem érted? - mondta rekedten, egyenként erőlködve ki magából minden egyes szót. - Hát nem érted, miféle hajó ez? Úgy úszik a térben, mint ahogy egy óceánjáró úszik a vízen! Valójában a téren kívül van, a dimenziókon kívül. De úszik rajtuk, és azt a részét látjuk, amely a súlyánál fogva a vízvonal alá esik... vagyis a térvonal alá. - De hát nincsen semmi súlya - vetettem ellen homályosan. Most már mindketten egy kicsit be voltunk csiccsantva. - Az ő mértékük szerinti súly, nem a miénk, te hülye! De az istenit! Ha a tér olyan nekik, mint a víz, akkor mi a levegőjük? És mi, tudod, mi mik vagyunk? Halak a tengerben. Képtelenek vagyunk a felszínre jutni. Odajött hozzám, vakon tapogatózva, amíg kezét vállamra nem helyezte. - Ide süss! Még egy ilyen esélyünk nem akad. - Esélyünk? Mire? - Hogy meglássuk, milyen az, ha nincsen tér. Behatolok abba a hajóba. - De hát ezt nem teheted meg... - Hogy érted ezt, hogy nem tehetem? Talán te mondod meg, mit csináljak? Nekem, Rímnek, a Nagy Rimnek? Ha én nem lennék, nem lenne ilyen állásod sem. Még mindig odalent a földön mászkálnál az árokparton. Még ködös állapotomban is láttam, hogy érzelgős hangulata támadt, és nemsokára beáll az önsajnálat pillanata. Semmit sem tudtam ellene tenni, és különben is ez egyféle szórakozást nyújtott. De ha elkezd ilyen félőrült álmokat szövögetni, hát ez már más. Veszélyes lehet. - Nézd csak - mondtam rábeszélően -, nincs rá mód, hogy behatolj abba a hajóba. Nincs rajta nyílás. Ha egy kicsit több időt töltenél a laboratóriumban... - Igen! - Nagy, barnás könnycseppek peregtek Rím szeméből. - Én lemaradok minden nagy kutatási programról! Idekint eldugnak, ahol azt hiszik, soha nem tudok semmiféle eredményt elérni... - A lángészt sehol sem tűrik meg - vigasztaltam. - De Rim fel fog valamit fedezni, ami mindenkit elképeszt! Rim magáról a térről tud meg valami fontosat. Csak figyeld meg! - Nem tudsz bejutni, öregem. - Nem tudok? Haha! Néhány gramm robbanóanyag majd utat csinál. Csak be kell jutnom, mielőtt a tér benyomul, és megfigyelni... megfigyelni... Hangja ismerős mormogásba fulladt. Döbbenten tápászkodtam fel. Tényleg be volt rúgva! - De mi lesz az emberekkel, akik bent vannak?
110
Rim alattomos pillantást vetett rám, még sohasem láttam ilyennek az arcát. Eddig a percig nem értettem meg, mennyire a szívére vette, hogy hogyan bánt el vele a társadalom, bár az ő hibája volt. Most igazolni akarta magát mindazzal az erkölcsi érzékkel szemben, amelyet a társadalom testesített meg. - Az emberekkel? - harsogta. - Egy kistér nem fog megártani nekik! A tudomány érdekében ! Olyan erősen ráztam a fejem, amennyi erőt össze tudtam szedni. - Nem fogod megtenni. - Majd te mondod meg Rímnek, mit tegyen? - Rim borzas haját rázta, és ökle telibe trafálta az orromat. Meginogtam, nem vettem tudomást a fájdalomról, és meregettem a szemem, hogy lássak valamit, mert az agyamon villogó fénycsíkok húztak át, és egy székhez támolyogtam. Rim meg jött utánam. Félrehengeredtem, hogy kikerüljem, és kétségbeesetten néztem körül, mivel üthetném fejbe. Egy üveggel! Volt egy a padlón karnyújtásnyira, és megmarkoltam, ahogy felkecmeregtem. Rim is félig guggolt, és neki is egy üveg volt a kezében. - Szóval üveggel jössz - köpte ki a szót, és széttörte a palackot az asztal szélén. Még egyikünk sem csinált ilyesmit. - Rim! - kiáltottam megdöbbenten. - Gyerekkorunk óta ismerjük egymást! A fal felé hátráltam, és meglepetésemre elejtettem saját fegyveremet. Rim megközelített, büszkén mutogatta markában a törött üveget, és döfködő mozdulatokat tett. Aztán félredobta az utolsó pillanatban, és egyik legjobb kalapácsütését irányozta az állkapcsomra. És ebben a pillanatban elhagytam szállásunk színhelyét, s a boldog eszméletlenség állapotába kerültem. Amikor magamhoz tértem, azonnal lábra álltam, nyögdécseltem kicsit, egy darabig sajnáltam magam, aztán kiegyenesedtem, és a díványra rogytam. A fejem kóválygott, és nem hiszem, hogy csak a sör miatt. Először életemben egy kis lelkiismeret-furdalást éreztem. Hogy miért, azt nem tudtam kiokoskodni - Rímnek kellett volna, hogy lelkiismeret-furdalása legyen, nem nekem. Mégis a tükörhöz támolyogtam, és hosszan, bizonytalanul bámultam arra a látványra, amit önmagam nyújtottam. - Borzalmasan nézel ki - vádoltam magam szánalmasan. - Olyan vacakul nézel ki, mint Rim. Megnyugvást leltem a gondolatban, hogy talán azért annyira kutyául mégsem nézek ki, mint Rim, aztán eszembe jutott, vajon mit csinál most. Bekapcsoltam a fő képernyőt, hogy lássam az idegen hajót. Láttam, amint beállítottam a nagyítást, hogy a barátom ott téblábol a hajó tatjánál. Aztán hátrált egy kicsit, és egy szép kis robbanás jó nagy darabot kiszakított a bordázatból. Rim előreugrott rögtön, és becsúszott a hasadékba. E néhány másodperc alatt is láttam, ahogy kitekeredik és meginog, mintha valami gyors áramlatba került volna, de a következő pillanatban már nem figyeltem rá, annyira lenyűgözött, ami a hajóval történt. Ahogyan a tér berobbant, a hajó süllyedni kezdett. Vagyis hogy kezdett nagyobb, jelentősebb arányokat ölteni, felségesebb lett. Ahogyan egyre nagyobb része kezdett alámerülni, a külsejének a rejtélye is megoldódott, és végül elérte azt a pontot, amikor valódi alakját kezdte megmutatni nekünk, a halaknak. Valóban volt kílje most már, és görbe orra, oldala és tatja. Még a kormánylapát is felbukkant. Lassan megvilágosodott a hajó igazi valóságossága, amint átbukott a csillagközi térségbe, és a tér áramlatai beléje és köréje gomolyogtak. Láttam... láttam a nyitott fedélzetet, a megfulladt matrózokat, a négyszögletes vitorla hatalmas mezejét. Aztán megpillantottam a hajón utazó nemesembereket: a poétakülsejű ifjút, aranykarikával a nyakában, rövid tőrrel, méltóságának jelvényével az oldalán, és karját egy gyönyörű hölgy köré fonta, aki lazán úszó
111
ruhában állt, pompás haját leeresztve, de mindkettejük arcán a fulladásos halál különös nyugalmával. Persze körülbelül harminc láb magasak voltak... Néhány pillanat múlva a hajó elkezdett foszladozni. Láttam, ahogy egy apró alak felszínre küzdi magát a széttöredező bordák közül, és automatikusan bekapcsoltam az interkomot, és meghallottam rekedt lihegését. Nem volt semmi baja. Kissé messzebb ment rakétái segítségével, és felnézett az úrra és a hölgyre, otromba törpe a szépséges óriások árnyékában. A térbe kerülve testük felszívódott, örvénylő részecskékké foszlott, felvillant, és spirálalakban eltűnt. A hajó is megtelt vízzel - vagyis térrel, és törmelékei nemlétbe halványultak. - Jaj! - dadogta Rim. - Gyilkos vagyok I Tíz perc múlva már csak fekete, üres tér volt a képernyőn. Rim átbotorkált a légzsilipen, és mogorván csak annyit mondott, hogy semmit sem tudott meg arról, milyen is a térnélküliség. Így aztán mindketten visszatértünk a sörösüvegekhez. Ebben az évben Rim összesen ennyit mondott be a kutatási naplóba: „Találtunk egy vitorlás hajót. Elsüllyesztettük." Remélem, nem veszítjük el emiatt az állásunkat, marha szerencsénk lenne, ha még egy ilyen bulit kifognánk. Viszont van még három hónapra való sörünk, úgyhogy ráérünk majd akkor megtudni. Az egyik nap Rim nevetni kezdett. - Sehogy sem tudom felfogni az egészet - mondta. - Lények, akiknek a tér olyan, mint valami nehéz folyadék! Szeretném látni, milyen akkor a repülőgépük! - Ühüm - feleltem. - És mi lesz, ha feltalálják a tengeralattjárót? SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER FORDÍTÁSA
112
SZENT MIHÁLYI SZABÓ PÉTER
A science fiction Angliában (Levél a brit Science fiction írók 1974. október 5-13. között Milford-on-Sea-ben tartott konferenciájáról)
Milford-on-Sea barátságos tengerparti falucska Southampton közelében: itt tartják minden ősszel a brit Science fiction írók konferenciáját. Konferencia ez, de nem a megszokott értelemben. Minden írónak magával kell hoznia egy fantasztikus novellát vagy regényrészletet, amelyet társai elolvasnak, és a műhelymunka során alaposan megbírálnak. Egy hétig voltunk együtt, s egy hét után mindannyian jó barátokként, szinte családtagokként váltunk el. A kellemes közérzethez hozzájárult James Blish neves sci-fi író feleségének, Judy Blishnek kitűnő szervező munkája és a kedves és kényelmes szálloda is. (Igaz, a számla átvétele némiképp csökkentette az elragadtatást.) A hangulatot mindössze két dolog szomorította: Tábori Pál váratlan szívrohama és James Blish
közelgő súlyos és nem sok reménnyel kecsegtető operációja. A napirend látszólag kényelmes, voltaképpen rendkívül zsúfolt és fárasztó volt: reggeli fél tízkor, utána az aznap sorra kerülő három novella elolvasása és kijegyzetelése; lunch egy órakor, műhelymunka kettőtől hatig, hétkor vacsora, nyolctól gyakran éjfélig elméleti vita. És ez vita a javából: nincs helye udvarias hallgatásnak, senki sem bókol a másiknak - viszont a legkülönösebb egyéni véleménynek is helye van. Talán az önképzőkör vagy alkotókör formájához hasonlítható ez a műhelymunka. Viszonylag kevés esztétikai érv, kevés általánosság a jellemző. Az írók konkrét, gyakorlati - és konstruktív-kritikával élnek, és egyáltalán nem számít etikátlannak, ha a bíráló saját munkamódszerét vagy ötletét szegezi szembe a megbírált íróéval. Az érvek között a leggyakrabban előforduló szó a markét - a piac. Profi science fiction
írók találkozója ez, ahol a short story vagy a regény, akár tetszik, akár nem - áru, amelyet el kell adni. Még az elméleti írások megítélésénél is fontos szempont ez: az olvasmányosság, az esszéjelleg. Nemcsak az a kérdés, mit, az is, hogy hogyan... Az üléseken többnyire a „rangidős” Anne McCaffrey elnökölt, a bestseller Dragonflight és Dragonquest regények szerzője, aki bár amerikai, Írországban él. De McCaffrey esete nem egyedülálló: a Blish házaspár szintén amerikai „emigráns", Dávid Kyle - egy amerikai rádió-állomás tulajdonosa -- London környékén lakik, a háromszoros Nebula-díjas Sámuel „Chip" Delaney hasonlóképpen, a volt amerikai diplomata, Jerry Schutz pedig DélFranciaországban műveli saját szőlejét. Tipikusnak mondható a világvándor Harry Harrison esete is, aki Olaszország és Dánia után most egy ideig Londonban lakik magyar származású feleségével. A nyugatnémet tévészerkesztőn, Charlotte Frankén és jómagamon kívül mint külföldieken kívül voltak még walesiek és skótok is - és az angolok igencsak kisebbségben voltak. Az első napon Anne McCaffrey The Bones Do Lie (A csontok is hazudnak) Dávid Kyle Búg Killer in a Naked Society (Bogárgyilkos egy meztelen társadalomban) és J. W. Schutz To Sleep, Perchance To Dream (Aludni, vagy álmodni tán) c. novellája került megvitatásra. A McCaffrey-novella erősen misztikus történet volt, amelynek hősei „időzavarba" kerülnek, különböző kultúrák foglyaiként; Dávid Kyle novellája olyan társadalomban játszódik, ahol az állampolgárok magánéletébe való beavatkozás, a lehallgatás szinte tökéletesnek mondható (bug=bogár, dl. lehallgatókészülék); míg Schutz novellája igazi „kemény”sci-fi: a Hamlet-idézet a címben arra utal, hogy egy űrhajós elszakad űrhajójától szerelés közben, s a biztos halál tudatában igyekszik néhány órába sűrítve végigálmodni teljes életét, és mire megmentik, egy nyolcvanéves öregembert lelnek a fiatalember helyett.
A következő nap Charlotte FrankeWinheller It's because of Elsie (Csak Elsie miatt); J. A. Lawrence (Judy Blish) S/ipstream (Búvópatak) és Richard Cowper The Custodians (Az őrök) c. novelláját, illetve regényrészletét bíráltuk meg. A németből fordított kafkai monológ és Judy Blish szerelmi űrfantáziája mellett kiemelkedett Cowper majdnem tökéletes novellája, amely egy dél-franciaországi bencés kolostorban játszódik, s összeköti a középkori - képzeletbeli - misztikus mester jóslatait a XX. századdal, az egyetemes pusztulás figyelmeztető látomását is felvillantva. A továbbiakban megvitattuk Josephine Saxton New Aesthetics (Új esztétika) c. humoros-groteszk írását egy jövőbeli kispolgári házaspárról, akik a táplálék hiányában szenvedő társadalomban régi újságok és folyóiratok elfogyasztásával tartják fenn magukat. Christopher Priest, a fiatal, de máris három kitűnő könyvvel büszkélkedhető fantasztikus író Art tnfinite Summer (Végtelen nyár) c. novellája talán az egész ülésszak legjobb műve volt. A két idősíkon - 1903-ban és 1940-ben - játszódó romantikus történet egy „megdermedt" szerelmespár költői tragédiája: a jövőből a múltba kiránduló furcsa „fényképészek" kimerevítenek egy-egy ember-csoportot vagy jelenetet, így kerül az edwardiánus szerelmespár a boldog vallomás pillanatában „a végtelen nyár" állapotába, míg a háború pusztította Angliában újból egymásra találhatnak. Peter Nicholls, a neves science fiction teoretikus készülő könyvének harmadik fejezetét mutatta be: Before the Deluge: the nineteenth century (Özönvíz előtt; a tizenkilencedik század). A teljes mű, amelynek címe Infinity, Eternity and the Pu/p Magazines (Végtelenség, örökkévalóság és az itatóspapír-magazinok) Brian Aldiss nemrég megjelent nagy sci-fi történetével is perelve próbálja meghatározni a science fiction elődeit és lehetőségeit. Ez a fejezet főképp Vernével foglalkozik, meglehetősen bíráló hangnemben, s a Wells előtti időszakban
114
három főáramlatot különböztet meg: a Verne-féle technológiai „fantasy"-t, a „Gothic" (gótikus, Frankenstein-szerű) s végül az utópista irányzatot. Róbert P. Holdstock The Time beyond Age: A Journey (Időn túli kor: utazás) c. groteszk rémnovellája egy kegyetlen tudományos kísérletről szólt, amelynek két szenvedő alanya egy chronon nevű szer hatására. néhány év alatt kétszáz éves kort ér meg. Sámuel R. Delaney - akit azonban mindenki „Chip"-nek becéz -Trouble in Triton (Zavar a Tritonon) c. készülő regényének első fejezetével jelentkezett. „Chip" bizonyult a legokosabb és legszellemesebb hozzászólónak, és korábbi regényeiben is bizonyságot tett arról: nem szükségszerű a tudományos-fantasztikus irodalom nyelvi-stilisztikai szegényessége. Új regénye kegyetlen látomás a jövőről, és nyelvi bravúr is egyúttal. Stephanie Joyce (valódi nevén Mrs. Boal) ifjúsági regényrészlettel jelentkezett. The Neptune Adventure (A Neptun-kaland) nem a bolygón játszódik, hanem egy kincsekkel megrakott és elsüllyedt, Neptun nevű hajó körül bonyolódik a cselekmény. Dávid, egy vízisellővé változott kisfiú álomszerű és mulatságos, izgalmas kalandjai elevenednek meg, A kis herceg és Aliz csodaországban modorában. David Redd Dark Sun (Fekete nap) c. készülő regényének részlete érdekes problémát vetett fel, és nagy vitát kavart, ugyanis betűkkel és számokkal jelölt, majdnem robotszerű „hősei" akaratuktól teljesen megfosztott gépekként tevékenykednek, és készülnek a Föld meghódítására. A bírálat főként olvasói szempontból érte a szerzőt: hogyan tud az olvasó ilyen érzelem-, sőt értelemmentes lényekkel azonosulni vagy egyáltalán erőt gyűjteni kalandjaik követéséhez? Az amerikai Dán Morgan Young Tóm (Ifjabb Tóm) c. novellája jövőbeli krimi, amelyben a kedves fiatalasszony hősnő több gyilkosságot követ el, hogy engedélyt kaphasson gyermekszülésre a Népességellenőrző Hivataltól... James Blish élesen elítélte a profi módra megírt
115
novellát, „kereskedelmi szemét"-nek titulálva. Andrew M. Stephenson Metaphors of Man's Estate (Metafórák az Ember sorsáról) filmszerű, montázsokra bontott filozófiai látomás az Utolsó Emberről. George Locke Those Crazy Ideas (Azok az őrült ötletek) c. könyvének részlete a bolygóközi utazások korai regényeivel foglalkozik (1800-1914), körülbelül kétszáz - ma már szinte teljesen elfelejtett - szerző munkáira alapozva tanulmányát. Hasznos, érdekes és mulatságos olvasmány lesz, ha elkészül a teljes könyv: nemcsak a science fiction, hanem a tudománytörténet szempontjából is. Bob Parkinson O, Say, Can't You See (Mondd, hát nem látod?) c. novellája mintegy Dávid Redd problémájának fordítottja: egy telepata lány és egy űrhajóskapitány egy teljesen komputerizált hajó fedélzetén ráébred, hogy egy idegen - védtelen és ártalmatlan civilizáció elpusztítására küldték el őket a Földről. James Blish A Corner in Blood (Véres sarok) c. regényrészlete bevallottan kriminek íródott, méghozzá szatirikus kriminek, s ez mentségére szól. A teljesség kedvéért említem csak meg, hogy jómagam Black and White Ho/es (Fekete és fehér lyukak) c. novellámmal szerepeltem, a sokakat elgondolkodtató „fekete lyuk"elméletre alapoztam az ötletet, s a kritikák közül a legenyhébb az volt, hogy a novella a negyvenes évek analóg műveinek utórezgése. .. Mindez, ha kissé részletesen is, de igazolja talán, amit tanulságként levonhatok. Az angolszász science fiction az utóbbi években erősen eltolódott a „fiction", a „fantasy" irányába, s „kemény" science fiction téma csak mutatóban akad. A két legjobb novella - Priest és Cowper műve - egyértelműen nem a hagyományos science fiction irányzatot követi; ez a fejlődési vonal magyarázza a rendkívül éles ellenszenvet is Verne iránt. Az elméleti üléseken megvitatták a következő témákat: science fiction ötletek és a megvalósulás; klisék és jellemek a fantasztikus irodalomban; a cselekmény és
szerkezet problémái; a science fiction és spekulatív sci-fi különbségei; a tudományos-fantasztikus irodalom nyelve és a szleng, dialógus a műfajban; végül, de nem utolsósorban: a science fiction piaclehetőségei. Az eszmei-elméleti problémák helyett vagy mellett végül mindig ez az érv diadalmaskodott: eladható-e a novella, melyik lapnak, milyen olvasórétegnek? Ez a konkrét tárgyilagosság ismét meglepő volt egy kontinentális - és kelet-európai - író számára, ahogyan az a tény is, hogy az ügynökökkel, kiadókkal, szerződésekkel kapcsolatos problémák szinte minden beszélgetésben előkerültek. Egy szakszervezeti jellegű írói tömörülés szükségszerűsége is előtérbe került, különösen most, amikor a gazdasági válság következtében egyre nehezebb a papír-és nyomdaköltségeket kiszámítani, s ezért az elmúlt néhány hónapban máris katasztrofálisan visszaesett a science fiction könyvkiadás Angliában, s a könyvek áremelkedése nem várat soká magára. (A keménykötésű könyvek - márpedig az első kiadás science fictionban is általában keménykötésű - most igen drágák.) Egyik este a magyar és általában a keleteurópai tudományos-fantasztikus irodalomról beszéltem a konferencia résztvevőinek, és felvázoltam egy Nemzetközi Kiadói Tanács létrehozásának a tervét. A Tanácshoz csatlakozó országok science fiction kiadói együttesen egy európai science fiction nagydíjat alapítanának, s a díjnyertes - angolul és oroszul benyújtott, még meg nem jelent kézirat egyszerre tucatnyi országban jelenne meg különböző kiadóknál. Az elképzelés osztatlan lelkesedést váltott ki, hiszen égető szükség volna arra, hogy az európai science fiction elszakadjon az amerikai piac és az amerikai díjak szorításából. Felvetődtek persze a pénzügyi és egyéb nehézségek is, nem utolsósorban az az említett különbség Kelet és Nyugat között, amely nemcsak ízlésbeli, hanem nagyon is ideológiai. Mégis az a vélemény alakult ki, hogy ebben az internacionális műfajban nagyobb
együttműködésre volna szükség és lehetőség, s a vitathatatlanul jó fantasztikus írók - Aldiss, Asimov, Lem vagy a Sztrugackij testvérek - művei már eddig is áttörték a nemzeti science fiction irodalmak falait. Összefoglalásul annyit tehát, hogy a milfordi konferencia nemcsak módszerek terén nyújtott újdonságot és érdekességet, hanem egyféle előrejelzést is adott készülő művekről, folytatódó tendenciákról: az angolszász science fictionban tovább erősödnek a spekulatív jegyek, a nyelvistiláris tudatosság és igényesség fokozódik, a témák pedig továbbra is az „előrejelző, figyelmeztető" kategóriából kerülnek ki elsősorban - szemben a keleteurópai science fiction hagyományos irányával, amely a fantasztikum kontstruktív-utópísztíkus lehetőségeit részesíti előnyben. Reméljük, a további eszmecsere és aktívabb együttműködés maradandó új értékeket teremt ebben a műfajban - s ebben a munkában fontos állomás lesz az 1976-ban Lengyelországban megrendezendő európai science fiction konferencia. London, 1974. október 18.
116
A. CSERNISEV - V. PRONYIN
A sci fi metamorfózisai 2001. év Bár a fantasztikus írók hozzászoktak ahhoz, hogy könnyedén játszadozzanak a jövővel, s a kronológiai lajtorján különösebb teketóriák nélkül akár a legtávolabbi időkbe rugaszkodjanak, mégis, amikor magának a fantasztikus irodalomnak a jövője kerül szóba, az előre jelzések ködösek és ellentmondásosak maradnak. Ha már meghódítottuk a Naprendszert, és a kozmikus útvonalakon menetrendszerű közlekedés folyik, ha az idegen civilizációkkal már felvettük az annyira áhított kapcsolatot, ha robotok mossák a konyhánkban az edényt, és ők gondozzák gyermekeinket, akkor merrefelé fordul majd Bradbury, Asimov, Heinlein, Lem és Pierre Boulle utódainak fantáziadús képzelete? Kétségtelen, hogy a tudományos-fantasztikus irodalomban valami gyökeres, minőségi változás fog bekövetkezni.
Csodagyerekek eledele? Azt jósolgatják, hogy a tudományostechnikai fejlődés ütemének felgyorsulásával a sci-fi totális kiterjedésűvé válik, és valósággal maga alá rendeli az összes többi irodalmi műfajt. A ma még hihetetlen, de lehetséges csodák, mint például a Mars-utazás, akkor már mindennapos, megszokott témává válnak, a rendkívüliség dicsfénye kihuny. A fantasztikum égisze alatt új irodalom születik, és az, amit ma tudományos jóslatnak számítunk, közönséges történetírássá avul. így vélekednek erről a sci-fi fanatikusai. A hitetlen szkeptikusok, akiket nem bűvölnek el az olyasféle művek, mint Arthur Clarké 2001. - Űrodisszeia. c. munkája, azt mondják, hogy mindez csupán „a csodagyerekek eledele" - ezt a kifejezést használta ugyanis Renata Adler a New York Timesban, az azonos című film kapcsán. A sci-fi intelligenciája - vélik szerfölött csalóka és infantilis. A technikai környezet, a tudományoskodó agytorna nemigen leplezi az új gondolatok gyér voltát. A fantaszták - mondják - azt a látszatot keltik, mintha az örökmozgót találták volna fel, holott valójában csak a kerékpárt modernizálták. A fantasztikus regény a legjobb esetben is csak lelkesítő információt nyújt a tudásszomjas, minden iránt fogékony serdülőknek. Az emberiség a tudomány fejlődésével egyre józanabb szemmel látja a dolgokat, felnőtté érik, és néhány évtized múlva a mai irodalom űrodisszeáinak naiv volta nyilvánvalóvá válik, maga a téma viszont a jövőben összehasonlíthatatlanul nagyobb dokumentációs hitelességgel fog rendelkezni. Szigorú realisták, írók és tudósok fognak vele foglalkozni, akik elvetik a műfaj szórakoztató jellegű külsőségeit, és a kalandregény helyett megjelenik a kutatásregény. Az álmodozók ifjabb nemzedéke szerint a jelenkori tudományos-fantasztikus irodalom legfőbb fogyatékossága éppen a fantázia hiánya. Úgy vélik, hogy a legjelentékenyebb szerzőknél is, mint
Clarké vagy Asimov, a tudományos determináltság jóval nagyobb erejű tényező, mint a képzelet szabad szárnyalása. Ezek az írók egyszerűen csak a fizika és a többi egzakt tudomány egyetemi tankönyveit regényeseik meg. Minden pontosan az ismert képletek szerint folyik, csak éppen ezek az események kikerülnek az űrbe, a földi jelenségeket az égbe emelik, a történet fordulatai azonban szigorúan tiszteletben tartják Newton vagy Einstein törvényeit. Illusztrátorok ezek az írók, tudományos ismeretterjesztők, és csak igen kevéssé művészek. A jövő fantasztikus irodalmának azonban le kell ráznia magáról a tudomány béklyóit, és a saját, egészen eltérő útján kell haladnia. Hogy milyen ez az út? A fantasztikus irodalomnak vissza kell térnie őseihez, a mítoszokhoz és a mesékhez, ahol tündérek és varázslók művelik a csodákat, a kozmikus szférákban boszorkák és sárkányok röpködnek, és az egészben valami csodálatosan nagyszerű zűrzavar uralkodik. Az olvasónak nem kell kérdezgetnie, hogy miért és hogyan. Egyszerűen csak valami abszurd játék volna ez, attrakció a felnőtteknek, akik megtartották azt a gyermeki képességet, hogy örülni tudnak a csodának. Az angol nyelvű országokban, ennek megfelelően, egy műfajon belül két áramlat alakult ki: a tudományos-fantasztikus (science fiction) és a fan-tasztikus-fantasztikus (fantasy) irodalom. Hogy milyen metamorfózisokon megy át a fantasztikus irodalom a 2001. évre, azt természetesen nehéz megjósolni. De már napjaink irodalmában észre lehet venni e műfaj jövőjének néhány jellemző vonását. Az eljövendő fantasztikus irodalom körvonalai a kritikusok vitáiból és a műfaj legtehetségesebb művelőinek munkáiból is elődereng.
Robotok és sárkányok A tudományos-fantasztikus regényekben megfigyelhető tematikai azonosságok néha valóban bámulatra méltóak. Arthur Clarkenél, az Űrodisszeiában és Clifford Simák
Goblinok rezervátuma című regényében a kutatások tárgya egyformán egy rejtélyes, gigászi, fekete monolit. Fel kell tárni a titkát, ez az események minden résztvevője számára a nagyfejtörő. Clarkénál azonban ez a kő egy idegen, magasabb fejlettségű civilizáció hírnöke, amely valamikor a Föld-lakókat is befolyáskörébe vonja, megtanítja őket, hogyan lehet végigutazni a Tejúton űrhajó és szkafander nélkül. Simáknál ez a monolit, amely az időmúzeum legértékesebb kiállítási tárgya volt, egy jövőbeni szép napon életre kel, és mindenki nagy ámulatára sárkánnyá változik. Ez a szimpatikus sárkány végigrepül a város fölött, felidézi az elveszített naiv, mesebeli emberi tudatot, az ősi, mitikus civilizációt, amikor a technikának még híre-hamva sem volt. Simák ebben a regényében egyértelműen a fantasztikus irodalom új irányzatához csatlakozik, megkísérel mesét teremteni a technikai világban. Elhatárolja magát saját technikai korától, kineveti a polgári prakticizmust, arra ösztökéli az olvasót, hogy élvezze a romantikus képzelet csodáit. Bár a szerző a történetbe mindenféle csodálatos találmányt is beépít, mint például az élő anyag rádióátvitele, ezekről a bölcsészember iróniájával beszél, aki szinte semmit sem konyít az egészhez. A regény utolsó bekezdésében a vigyorgó sárkány az egész jövendő technikai fejlődésre nyelvet ölt. A két regény egybevetésénél nemcsak a fantasztikus műfaj két megközelítése figyelhető meg igen szemléletes módon, hanem a műfaj társadalmi funkciójának eltérő felfogása is. Simák igénytelen szórakozást kínál, Clarké pedig igyekszik a regényébe a világegyetem tanulmányozásának bonyolult filozófiai aspektusait is bevenni. Clarké, Asimov, Michael Crichton akinek Az Andromeda-törzs című regénye nagy sikert aratott - és még sok más író mindenekelőtt tudományos ismeretterjesztésre törekszik. Az ő könyveik: lehetséges felfedezésekre és találmányokra vonatkozó hipotézisek, sok
119
bennük a szakkifejezés, a képlet, a kísérletleírás, nagyon gyakoriak a szaktekintélyekre történő hivatkozások és más effélék. Bizonyos tekintetben ez valójában irodalmasított tudományos propaganda. A kutatást azonban a holnapba helyezik, ezért bizonyos kiábrándító tévedések elkerülhetetlenek náluk. így például ma már furcsa, hogy Clarke-nél az egyik régi regényében azt olvashatjuk, hogy a Hold felszínét vastag rétegben finom holdpor borítja. Az effajta regényeket néha a jövő eposzainak nevezik. Valóban grandiózusak a bennük foglalt hőstettek, de a hiba ott van, hogy a felfedezések alapvetően el vannak szigetelve az élő embertől. Az érdekfeszítő történetben kevés hely jut az ember számára, az ember csak munkájában látható, az ember csupán az ismeretlen jelenségek hivatásos kutatója. A fantaszták annyi tökéletes gépet sorakoztatnak fel, olyan komoly tudományos programot dolgoznak fel, hogy a hős részéről már csak némi odaadás szükséges. A történet szereplőire olyan súlyos felelősség nehezedik, hogy egyszerűen nincs alkalmuk arra, hogy emberként viselkedjenek. A kritikusok felhánytorgatták, hogy az Űrodisszeia c. filmben a legélőbb figura a fellázadt robot. A robotok szinte állandó szereplői a történeteknek. Bár minden fantasztikus író a maga módján alkotja meg őket, mégis mind olyanok, akár az emberek, csak épp tökéletesebbek - erősebbek, ügyesebbek, elektronikus memóriájuk felülmúlja az emberi emlékezetet, nem öregednek, és szinte egyáltalán nem használódnak el. Az emberek és robotok közti viszony némely amerikai fantasztánál ugyanolyan idillikusán patriarkális, mint a régi regényekben, amelyekben szófogadó négerek és nem túl kegyetlen ültetvényesek voltak a szereplők. A társadalmi fantasztáknál a robotok időnként fellázadnak, harcolnak jogaikért; a robot még szerelemre is gyulladhat, s ilyenkor a szemeiben égő lám-pácskák különösen ragyogó fénnyel világítanak, az acéltest
csikorgása pedig dallamossá válik. A társadalmi fantasztikumban a robot csak kísérleti eszköz, amellyel el lehet szakadni a valóságtól, hogy az író a társadalmi szituációt a szokásostól eltérő szemszögből elemezhesse. Az embereket helyettesítő fémmodellek különböző társadalmi helyzetek részesei: lesújt rájuk a kizsákmányolás igazságtalansága, kivetettek, rabszolgák, szét lehet őket szedni, ki lehet őket kapcsolni, vagy akár a szeméttelepre is dobhatók. Bizonyos tekintetben ez világosan tükrözi a tőkés világ való konfliktusait, ahol az életet programozzák, ahol az ember standardizálása nemcsak a munkafolyamatban, a szerelőszalag mellett érvényesül, hanem a tömegkultúra nyújtotta intézményes szórakozásban is. Isaac Asimov, a híres amerikai fantasztikus író és tudós a modern embert egyszer egy autóshoz hasonlította, aki szinte maximális sebességgel száguld az úton. A volán mögött csak a sebességmutatót tudja figyelni, meg az útjelző táblákat, mert lassítani tilos, mindent bele kell adni. Arra nincs ideje, hogy az út menti tájban gyönyörködjék, ez nem is érdekli, valósággal összenőtt a kocsijával. Ha folytatni akarjuk ezt az Asimovtól vett példát, megemlíthetjük, hogy C. Simák egyik elbeszélésében az autó megtanul teljesen sofőr nélkül is boldogulni. Az elnyűtt kísérleti gépkocsi jól kiismerte gazdája szokásait és útvonalát, magától elviszi őt, ahova kell, s ha siet, még repül is. A repülő gépkocsi - teljesen korszerű szimbólum. A múltban, a ráérős közlekedés korában Asimov szerint a bőbeszédű, pszichológiai regények uralkodtak. Az olvasók a szereplők házassági bonyodalmain izgult, az asszociatívemocionális háttértájakban, a lírai kitérőkben, a szerző ömlengéseiben gyönyörködött. A család-történeti regények ideje azonban, mint állítja, elmúlt, manapság csak a dinamikus, rövidre fogott könyvecskékre van igény, amelyek egyetlen estére szólnak, amelyek szórakoztatnak, és
megmozgatják a képzeletet. Az olvasó a szkafanderes hőssel együtt bejárja az egész világegyetemet, rengeteg tudományos csodát lát, katasztrofális megrázkódtatásokat él át. A költő szavaival szólva: „Mintha nem minden csillag volna lajstromozva, mintha a világban sok fehér folt rejlene." A tudományos-fantasztikus irodalom védelme és propagálása jegyében Asimov azt hirdeti, hogy alighanem ez az egyetlen feltétlenül szükséges irodalom, és teljesen elkülöníti a klasszikusoktól. Az irodalmat Homérosz és Arisztotelész óta kizárólag az örök problémák érdekelték - véli Asimov. A fantaszták újítása abban áll, hogy ők, mint mondja, „a tudomány lehetséges vívmányaival foglalkoznak, s azokkal a változásokkal, amelyeket ezek a vívmányok a társadalom életében előidézhetnek." Ezeket a változásokat a fantasztikus írónak előre kell látnia, és meg kell jósolnia. Ezért van az, hogy a fantasztikus regények többségében a cselekmény a jövőben játszódik; azt mutatják be, hogyan fog fejlődni a társadalom, ha ez vagy az a felfedezés megtörténik. Aligha van igaza Asimovnak, amikor elutasítja az egész, általa hagyományosnak nevezett irodalmat, csak mert a jövőről akar beszélni. Másrészről: bármelyik jövendő ezredévben történjenek is a kalandok az ismeretlen galaktikákban, a jelenkori fantasztikus író mindig csak a földi jelenkorról beszél. Asimov cikkében azonban (Amikor Arisztotelész nem segít, forduljatok a tudományos-fantasztikusokhoz - Intellectual Digest, 1971. decemberi szám) megfigyelhető egy fontos és helyes szemlélet, amellyel a legújabb angolamerikai fantasztikus irodalmat nézi: a társadalmi sci-fi akkor jelenik meg, amikor az író kételkedni kezd a technikai fejlődés minden-hatóságában. A technikai gondolkozás legtökéletesebb vívmányai nem oldják meg automatikusan a szociális és erkölcsi problémákat, hanem gyakran épp az ellenkezője történik: kiélezik őket. A
120
jövő felé fordulva, amely a fantasztikus írók érzése szerint valósággal betör a jelenbe, ezek az írók a már ismert mechanizmusoknak fantasztikus gyorsítást adnak, és elgondolkoznak azon, hogy mi lesz ennek a következménye. Asimov az egyik regényében feltalálta a távkapcsolatot. Az ember ül a szobájában, és előhívhatja beszélgetőpartnere térbeli, színes, teljesen élethű, de anyagtalan mását. A szerző elemzi ennek a találmánynak társadalmi következményeit: nem válik-e a társadalom bezárkózott egoisták csordájává? Ugyanebben a regényben arról ír, hogy a felhőkarcolók nem felfelé, hanem lefelé fognak épülni, az emberek a föld mélyébe bújnak az űrből várt támadás miatti félelmükben. Lemondanak a napról, az égről, a természetről. Az erkölcsi hanyatlás és a föld alatti város - túlzott formában persze - Asimovnál a modernség feltétlen ismertetőjegyeként jelenik meg. Morális túlterhelést alkalmaz, hogy a veszélyre figyelmeztessen. Asimov vitába száll azokkal a naiv támadóival, akik azt állítják, hogy amióta az ember kilépett az űrbe, az élet utolérte a fantáziát, és a sci-fi íróknak már nincs miről fantáziálniok. Asimov igyekszik bemutatni, hogy véleménye szerint milyen változások várhatók a sci-fi problematikájában. Szerinte előtérbe fognak kerülni az ökológiával kapcsolatos témák, a biológiai sci-fi előtt is igen nagy távlatokat lát. Így például éles vitákat kiváltó regénytéma lehet az emberi szervátültetés. A fülledt városok rabsága, szennye, zsúfoltsága változatlan marad, és egyre kényszerítőbb erővel fordítja az írók figyelmét a demográfiai problémákra. Asimov nem érinti a sci-fi esztétikai kérdéseit. Úgy véli, hogy csak a problémák változnak, a modern tudományosfantasztikus regény típusa azonban változatlan marad, ami természetesen alig hihető.
A kísérletek perspektívái 121
Ray Bradbury és a vele egy úton haladó írók művészetük erejével igyekeznek harcba szállni a diadalmas technicizmus szülte lélektelenség ellen. Bradbury, aki költői birtokába vette a kozmoszt, olyan bolygó szigeteket keres benne, ahová még nem tette be a lábát az ember, ahol a természet barátságos és vendégszerető. A Mars lakói elektronikus emóciópótlók világában élnek, a lelkűk szabadon szárnyal, nem emberek: ha akarom robotok, ha akarom - kísértetek. De amikor humánus meggondolásból óvja azt a kis aszfaltburkolat nélküli természetdarabkáját, amikor kétségbe vonja a pozitivizmus áldásos voltát, nem is annyira Bradburyt, mint inkább a követőit az a veszély fenyegeti, hogy az irodalmat a tézisek és antitézisek harca felé viszi, és teljesen racionális síkra tereli. A téma, akár egy tervrajz, pontos és világos, de vázlatszerű, a logikus felülkerekedett az érzékletesen. Képzeljünk el egy szenvedélyes sci-fi rajongót, aki semmi mást nem olvas, aki az Asimov-féle autóshoz hasonlóan lenézi a klasszikusok alkotásait - nos, ez az olvasó esztétikai szempontból kétségtelenül sivárabb lelkű lesz, és bármily paradox is ez az állítás, maga is azzá a negatív, sematizált figurává alakul, aki ellen Bradbury hadakozik. Néhány fantasztikus író a művészi előrejelzés segítségével arra törekszik, hogy szétzúzza a megkövesedett képzeteket, és kialakítson egy ellentmondásokkal teli, dinamikus világképet. Ez pszichológiailag nagyon szükséges az olvasónak, mert az olyon furcsa jövendölések, ahogy egykor nevezték, ébren tartják a tudatát, ellátják a mindennapi szellemi táplálékkal, amin elrágódhat. Ugyanakkor viszont sokszor egészen távol vannak a valódi, aktuális problémáktól. Csakis így érthető meg az a hatalmas siker, amelyet Nyugaton Erich von Danikén vastag bestseller kötetei és A jövő emlékei című filmje arattak. E doppingoló tevékenységük során mintha a civilizáció története kerülne gyanúba. És nagyon helyesen teszi fel a kérdést Róbert Neumann nyugatnémet publicista: valóban
nem volna aktuálisabb problémánk, mint hogy „az istenek űrhajósok voltak-e" ? Még egy bonyolult paradoxont találhatunk a scifiben: nyugtató jellegű társadalmi funkciója is lehet, eltereli a figyelmet, mindenféle kiagyalt, érdekes absztrakciókon való fejtörésre késztet. Még a „fekete" sci-fi is, a maga módján amikor komor képet fest a jövőről, nemcsak egyszerűen felemlegeti a veszélyekét, hanem bizonyos fokig csillapítja is a nyugtalanságot. A túlzott színekkel festett mai félelmek áttevődnek a következő ezredévbe. A tömegkultúra törvényszerűségeinek megfelelően rengeteg tragikomikus figura születik, amelyek gyakran nagyon hasonlítanak egymásra. így például több regényben a fenyegető túlnépesedést veszik célba a szerzők. John Brunner regénye, az Álldogálás Zanzibárban, amelynek a cselekménye 2010-ben játszódik, a demográfiai robbanás okozta világéhségről szól, s ennek a zsúfolt világnak a modellja a Zanzibár szigeti embercsorda: az emberek szorosan egymáshoz simulva álldogálnak, mozgásra nincs hely. A végén a tömeg fokozatosan kiszorul a part menti vizekbe. Itt, akárcsak Anthony Burgess regényében, a Koldus utókorban, minden bűntett bocsánatot nyer, ha csak egy kicsit is ritkítja a tömeget, és minden perverzitás elfogadott, csak hogy a lélek-szám ne növekedjék. Frederick Pohl Számlálóbiztosok című munkájában, amint a népesedés meghaladja a megengedett határt, minden tizedik vagy huszadik embert agyonlőnek. Az efféle apokaliptikus látomások szerzői azt a gondolatot sugallják az olvasónak, hogy amennyiben a tegnap elavult, küzdelmes és fáradságos a ma komfortja nélkül, a holnap pedig gépesített, agresszív lidérc-álomnak tűnik, hát nem marad más, mint a komfortos jelen. Sok nyugati fantasztikus regényben megfigyelhető az az elterjedt téveszme, hogy a jövőt az emberiség végállomásaként tüntetik fel. Az a benyomásunk alakul ki, hogy a fantasztikus író, miután elérte a képzelete diktálta jövőbeni pontot, elveszít minden további társadalmi perspektívát.
Hősei, ki-ki a természete szerint, dinamikusak, feltalálók, kutatók, utazók, az általuk teremtett társadalom azonban mintha megdermedt volna. Semmi mozgás nincs benne. Az egyik ilyen áttekintő jellegű fantasztikus elbeszélés címe: A célba ért nemzedék - érzékletesen mutatja a modern külföldi fantasztikusok ellentmondásosságát, akiknek a képzelete egy adott fázisban megszűnik működni, és a történelmi perspektíva lezárul. Ezt a jelenséget nyilván azzal magyarázhatjuk, hogy a jobb angolamerikai fantasztikus írókban él az alkotó emberbe vetett humanista hit, de a hit a társadalomban, amelyben élnek, annak perspektíváiban, már hiányzik. Keserves és épületes tapasztalatuk bizonyára meg fog mutatkozni abban a fantasztikus irodalomban, amelyet 2001ben fognak olvasni. A sci-fi metamorfózisai azonban nem annyira a tudományostechnikai fejlődéstől függenek, mint inkább a társadalmi fejlődéstől. És az a bizonyos csodagyerek, az a buzgó, szemüveges kamasz, kitűnő tanuló, kis házi Edison, aki most beletemetkezik a fantasztikus könyvekbe, természetesen nemcsak a képleteket és szerkezeteket fogja majd tökéletesíteni, hanem a 2001. év egész világképét. SZÉKELY SÁNDOR FORDÍTÁSA
122
124
125
... Az utóbbi években világszerte az érdeklődés előterébe kerültek a science fiction képzőművészeti megnyilvánulásai. Díszes albumokban kiadták a magazinok régi illusztrációit és címlapjait; a kongresszusok elképzelhetetlenek kiállítások nélkül; egy új angol folyóirat minden száma bemutat egy sci-fi-illusztrátort plakátméretű reprodukciókon; tanulmányok sorában fedezik fel az elődöket, szétválasztva a fantasztikumot és a tudományos fantasztikumot. Nálunk az Interpressgrafik 1974-es 4. száma jelentetett meg egy válogatást a szocialista országok science fiction illusztrációiból, könyvcímlapjaiból, önálló alkotásaiból, mintegy 300 művön keresztül bemutatva a fejlődés lehetőségeit és irányait. Az összeállításban szép számmal szerepeltek Korga György művei is, amelyekkel az olvasó egyébként a Kozmosz Fantasztikus Könyvek borítólapjain találkozhatott. Korga György címlapjai nemcsak a magyarországi termésből emelkednek ki színvonalukkal és mondandójukkal, helyük ott van a science fiction képzőművészet nemzetközi élvonalában. Szokatlan és meglepő színviláguk, a mágikus realizmus és szürrealizmus tapasztalatait felhasználó de azokon túllépő, eszközeiket
126
... az illusztratív célnak alárendelő szerkezetük, pontos rajzuk, elgondolkoztató szimbolikájuk olyan erények, amelyekkel a Science fiction illusztrátorai közül kevesen dicsekedhetnek. Korga az esztétikai értékek és nem olcsó hatások megvalósítására törekszik. A nyugati sci-fi illusztrációk gépimádata, szörnyetegei, szexuális csiklandozásai idegenek tőle. Alapjában szelíd művész, szívesen fest virágokat, kagylókat, komoly mondanivalóit nagyobb kompozícióín fogalmazza meg. Korga György 1935-ben született Budapesten. Tanulmányait a Képzőművészeti Gimnáziumban kezdte, majd a Képzőművészeti Főiskolán folytatta. Tanárai - többek között Kmetty János, Pór Bertalan és Barcsay Jenő voltak. 1964-ben, első önálló kiállításán komoly sikert aratott. Azóta számos csoportos és egyéni kiállításon láthattuk műveit, kísérhettük figyelemmel fejlődését. Több európai országban (Olaszország, NSZK, Finnország, Jugoszlávia stb.) rendeztek műveiből bemutatókat. Sokat utazott, főleg Európában, de járt Japánban is, és ennek az országnak élete és művészete erősen hatott rá. Kötetünkben szereplő művei - teljes kompozíciók és részletek - az utóbbi tíz év terméséből valók. K. P.
127
A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége, Budapest VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Budapest, Postafiók 43
Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Szabó Valéria Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa Műszaki szerkesztő: Gergely István 29 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 2375 - Ü - 7678
Készült a Zrínyi Nyomdában 75.1181/1-3342 ofszetrotációs eljárással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató
128
„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia." Jacques Bergier „A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem irodalom a szó igazi értelmében." Fred L. Polak „Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak összességét." Michel Bútor „A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül, egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig." Dr. Otakar Chaloupka „A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű szerinti értelmezésétől." Julij Kagarlickij „A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen." Jacques Bergier Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.
II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.
Ára 12, - Ft
129