GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

0

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia Con Blomberg: Zselatinpuding (Zipernovszky Hanna fordítása) Sture Lönnerstrand: Aki Napóleonnal fürdött (Tótfalusi István fordítása) Bo Stenfors: A robot (V. Reményi Judit fordítása) Kjell Borgström: Horgo Haativij utolsó műalkotása (Tótfalusi István fordítása) Kjell Borgström: A Zehawa-szentély (Tótfalusi István fordítása) Dénis Lindbohm: Szemed fénye (F. Nagy Piroska fordítása) Pär Rådström: Bele sem káprázott a szeme (V. Reményi Judit fordítása) Sten Andersson: A lány és a tenger (V. Reményi Judit fordítása) Sten Svensson: Csináld magad! (Miszoglád Gábor fordítása) Erland Dahm: Az Utolsó ítélet Napja (Zipernovszky Hanna fordítása) Dénis Lindbohm: Az istenek (Zipernovszky Hanna fordítása) Sven Torstensson: Időszámítás (Miszoglád Gábor fordítása) Mats Dannewitz Linder: Sam J. Lundwall (F. Nagy Piroska fordítása) Sam J. Lundwall: Árnyak (Veres Mihály fordítása) Sam J. Lundwall: Lady MacBeth (Tótfalusi István fordítása) SamJ. Lundwall: A Science fiction Svédországban (Veres Mihály fordítása)

28

3 9 20 22 24 27 33 38 4 42 46 52 61 63 69 70

Claes Sámson: Holt szezon (Zipernovszky Hanna fordítása) 78 Claes Samson: Hogy legyen otthon egy lányunk (F. Nagy Piroska fordítása) 81 Per Lindström: Az élet megy tovább (Róna Annamária fordítása) 87 Carl Johan Holzhausen: A héjának fiókái nincsenek (Miszoglád Gábor fordítása) 94 Juanjo Sarto - Pepe Robles: Nyilvánosság (Benczik Vilmos fordítása) 120 Juan G. Atienza: Tükörkép (Varga-Haszonits Zsuzsa fordítása) 123 Kötetünk képeiről 126

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen Hans Arnold grafikája Kuczka Péter editor, 1977

CON BLOMBERG

ZSELATINPUDING T. CIM: Valamennyi polgármesternek FELADÓ: Ross Ro, New York polgármestere TÁRGY: Zselatinpuding

Ez alkalommal nyíltan és őszintén szeretnék írni egy olyan eset kapcsán, amelyből, azt hiszem, mindannyian tanulhatunk. Talán a legegyszerűbb, ha én magam mesélem el, mi is történt mostanában velünk itt New Yorkban. Amúgy is megtudnák előbb-utóbb. Őszintén szólva azt is remélem, lesz önökben annyi együttérzés, hogy segítsenek egy bajba jutott kollégán. Mint tudják, múlt év áprilisában újabb négy évre polgármesterré választottak, amire roppant büszke voltam. Igazán annyira boldognak éreztem magam, hogy töprengeni kezdtem, mivel is mutathatnám ki a drága, öreg New Yorkunk választópolgárainak, mennyire szeretem őket. Legtöbben bizonyára ismerik Charlie Tightot, politikai munkatársamat - helyesebben a volt politikai munkatársamat. Charlie is törte a fejét, és egy napon azzal az indítvánnyal állt elő, hogy húzzunk tetőt a Central Park fölé. Miután elég nagy területen fekszik, és a közvélemény eddig még soha nem jelentkezett ilyen igénnyel, a Central Parkot nem fedtük be olyan tartós műanyag tetővel, ami különben a város többi részét védi. Ezért mostanáig mindig számolnunk kellett azzal, hogy hol esik, hol havazik a parkban, ami mind többletkiadással járt, nem beszélve a gyepszőnyeg karbantartásáról és egyéb felmerülő költségekről. A park különben közkedvelt tartózkodási helye a város lakóinak. Charlie-nak nagyon tetszett a saját javaslata, a Central Park befedése - és mi tagadás, én is egyetértettem vele. Akkor ugyanis szabályozni tudnánk a fű növekedését, és a hőmérsékletet állandósíthatnánk. A park látogatóit nem zavarná sem a záporeső, sem a havazás, de úgy számoltuk, hogy egy kis mesterséges csapadékot azért alkalmaznánk éjjel egy és három között, hogy a növényzet friss maradjon. Csodálatos légkondicionált levegő. Örök tavasz. Minden tökéletesen modern. Adatainkkal az Államgéphez siettünk, és az elektronikus agy segítségével kiszámítottuk, hogy körülbelül két és fél milliárdba kerülne. Ez elég elfogadható összegnek tűnt. Különben ez a számítógép új találmány volt, a cég, amely tervezte, egy még ennél is újabb modellt is készített számunkra, amely állandóan előzetes jelentéseket ad a város fogyasztói igényeiről. Ez az új modell közvetlenül a fogyasztókkal áll kapcsolatban, és nem szükséges folyton

3

technikai adatokkal táplálni, mint a régi modelleket. Miután közvetlenül a raktárrészleg állapotát méri fel, jelentős időmegtakarítást is jelent. Gondoskodik minden szükséglet kielégítéséről, kiadásainkat nem egészen két év alatt körülbelül kétmilliárddal csökkenthetjük. Kiszámítottam, ez épp elég arra, hogy fedezze a tartós műanyag tető költségeit a mi jó öreg Central Parkunk fölött. Röviden szólva, megszerveztem tévéfellépésemet, ahol részletesen ismertettem a nézőkkel az új tervet. Charlie gondoskodott róla, hogy a műsor producere ellásson minket a park jövőjét ábrázoló, ragyogó képekkel. Pompás manökenek pózoltak idillikus családi összeállításban. Kitörő sikerre számítottunk, és így is lett volna, ha nem lép közbe egy bolondos nőszemély, bizonyos Hatty Dakkon. Nem telt még el egy óra sem a tévéfellépésem után, amikor titkárom bejelentette Hatty Dakkon asszonyt. Láthatólag az a típus, aki mélységesen komolyan veszi a felnövekvő generáció iránti felelősségét. Jó lába van, de nagyon fanatikus. Határozottan ellenezte a javaslatot, hogy tető fedje a Central Parkot. Tudjátok, fiúk, hogy szokott lenni az ilyesmi. Ha az embernek támad egy jó ötlete, mindig előáll egy fura alak, és keresztül akarja húzni az ember számításait. De ha hagyjuk egy kicsit beszélni, a kellemetlenkedő megnyugszik, és utána az ember folytathatja terve megvalósítását. Ezért is hagytam Hatty Dakkont, hogy kibeszélje, ami a szívét nyomja. Csak beszélt és beszélt, amíg csak el nem lankadt a figyelmem a sok szövegtől. Azt mondta, hogy hallani sem akar semmiféle tetőről a Central Park fölött, mert akkor az épp olyan lesz, mint a város többi része, vagyis védett minden időjárástól, légkondicionált és páratartalom-szabályozott. Véleménye szerint a gyerekeknek joguk van egy olyan helyhez, ahol érzik az arcukba fújó szelet. Hadd érezzék az esőt és a havat is és minden illatot, amit a természet áraszt. Úgy találta, hogy a park az egyetlen hely, ahol a gyerekek még érezhetik a kapcsolatot a múlttal, ez pedig olyan joguk, amit nem szabad megtagadni tőlük. Rengeteg verset idézett a szélről, és hogy milyen az, ha az ember haja lucskos az esőtől és így tovább és így tovább a végtelenségig. Amikor a nagyját már végigmondta, és egy szemernyit megnyugodott, végre közbevághattam: - Valóban hálás vagyok, hogy hallhattam erről a véleményét, Dakkon asszony. Legyen egészen nyugodt, mindent, ami az Államgép és saját hatalmamban áll, meg fogok tenni annak érdekében, hogy minden a legelőnyösebben rendeződjék. Olyan erővel vetette fel az állát, mint egy rakéta a kilövés pillanatában. - Álljunk csak meg I - kiáltotta. - Engem nem ver át ezzel az ócska szöveggel. Ez az egyes számú standard válasz a Polgármesterek Kézikönyvében. Én ezt be nem veszem, arra ne is számítson. Mielőtt férjhez mentem, magam is az Államgépnél dolgoztam, és tudom az összes standard válaszokat elölről és hátulról. - De biztosíthatom önt, Dakkon asszony... - hebegtem. - Ne próbálkozzék ezzel a szöveggel újra. Követelem, hogy állítsa le ezt a tervet, és ne építsenek tetőt az egyetlen hely fölé, ahol gyermekeink még élvezhetik a napfényt és a friss levegőt. - Értem. Ennél kevesebbel nem elégszik meg. - Akár írásba adom. - Sajnálom, Dakkon asszony, de ez lehetetlen. A tervek szerint a jövő hónapban már folynak a tetőzési munkák. Már minden adatot továbbítottunk az Államgépnek, és így nem változtathatok semmin. - Ez hazugság, Ro úr - mondta nyugodtan. Áthajolt az íróasztalom fölött, és hosszú, gondosan ápolt mutatóujjával az orrom előtt hadonászott. - Tudom, hogy mindent meg tudna változtatni öt percen belül.

4

- Nem fog semmi megváltozni I - mondtam. - Ez az utolsó szava ? - A legutolsó. Kezét az íróasztal két oldalára támasztva, fontolgatva nézett rám. - Azt hiszem, ezt még meg fogja bánni. Az ajtó felé indult, majd visszafordult, és megkérdezte, hogy otthon van-e a feleségem. - Igen, azt hiszem - feleltem. - De nem hinném, hogy érdemes lenne ilyesmivel zavarnia, a legcsekélyebb mértékben sem érdeklődik az Államgéppel kapcsolatos dolgok iránt. Ezzel - képzelhetik - hamarosan el is felejtettem, amit mondott, és fontosabb ügyekhez láttam. Legalábbis azt hittem, hogy fontosabbak. Amikor aznap este hazamentem, nem említettem Hatty Dakkont. A feleségem véleménye néha eltér az enyémtől, és ebben az esetben éreztem, hogy Hattyvel tartana. A vitát elkerülendő, inkább hallgattam. Közületek nem nagyon sokan ismerik a feleségemet, de akik igen, azok tudják, hogy egy dologban ő is hasonlít a legtöbb asszonyhoz - fütyül mindenre, ami az Államgéppel összefügg. Egyetlen dolog érdekli: hogy megkapja a kívánt árukat, ha felhívja a fogyasztórészleget. De ezen az estén az Államgép iránti égető érdeklődésével lepett meg. Mindent tudni akart a gépről. Hogyan történik az igényelt áruk előállítása? Tulajdonképpen hogy tud gondoskodni az áruk szétosztásáról és házhoz szállításáról? Hogyan tudhatja előre, mekkora árukészlet szükséges? Különösen sok kérdést tett fel az új számítógépről, amelyik automatikusan ellátja a teljes tervgazdálkodást. Amikor megkérdeztem tőle, miért akarja mindezt most hirtelenjében - tizenöt évi házasság után - megtudni, csak mosolygott legbájosabb mosolyával, és azt állította, hogy teljesen természetes, ha érdeklődik a munkám iránt. Másnap este magammal vittem néhány próbakártyát, amit a tervgazdálkodási gépnél használunk, hogy megmutassam neki. Erre meg begurult, és kijelentette, ez olyan bonyolult, hogy halálra untatja őt. Ki ismeri ki magát a nőkön! Két zselatinpudingot kaptunk vacsorára, azt a kerek, középen lyukas fajtát. Ugyanezt vacsoráztunk másnap este is. Ez alkalommal hal volt a zselében hús helyett. A desszert is zseléből állt. Másnap már sejteni kezdtem, hogy valami készül, amikor Willie Kipe, a Tévé napi híreinek rovatvezetője felhívott, hogy a Central Park fölé készülő tetőről beszéljen velem. Az asszisztensnőjétől hallotta, hogy tiltakozások történtek a javaslat ellen, mesélte. Azt feleltem, hogy ezek a tiltakozások nem olyan jellegűek, hogy foglalkozni kellene velük, és hogy minden a terv szerint halad. Aznap este bekapcsoltam Willie műsorát a készülékemen. Az egész dolgot olyan könnyedén kezelte, hogy csak mosolyogtam magamban. Most már tudom, hogy inkább sírnom kellett volna. Újra zselatinpudingot vacsoráztunk, de ez alkalommal négyszögletes formája volt. Amikor ugyanezt kaptuk következő este is, úgy gondoltam, megérett az idő egy kis ellenállásra - természetesen a lehető legdiplomatikusabb formában. - Kedvesem - kezdtem az ételben turkálva - nem tudsz valami mást kitalálni vacsorára? Egy kissé kezdem már unni ezt a zselét. Mi lenne, ha marhapecsenyét ennénk inkább? - De hát a zselé olyan egészséges, drágám. Tudod, nagyon sok proteint tartalmaz. A klubban minden nő zselét eszik. - De én akkor se vagyok különösebben elragadtatva a zselétől - hangsúlyoztam.

5

- Én sem. De ha egyszer olyan nagyon szükséges mindkettőnknek - felelte ezzel „a mama mindig mindent a legjobban tud" arckifejezéssel. Amikor később lefeküdt, kisütöttem magamnak egy szelet marhahúst. Másnap az áruelosztók főnöke telefonált, és az iránt érdeklődött, hogy el tudnám-e rendelni a zselatinpuding tárolási elsőbbségét. - Miféle zselatinpudingét? - kérdeztem. - Figyelj ide! - mondta. - Van 3,5 millió kerek pudingunk középen lyukkal. Van 5,6 millió négyszögű pudingunk, ezeknek a közepén nincs lyuk. Nyolcszögű pudingból 7,3 millió van, és tudom, hogy iszonyatos mennyiség várható a hatszögű pudingból, ami a schenectady raktárból érkezik holnap. - Mi az ördögnek kell nekünk ilyen sok puding? - Fogalmam sincs róla. De az Államgép rendelte, úgyhogy ebből kiindulva nyilván valóban kell nekünk. Mit gondolsz, hol tároljuk? Véleményem szerint felhasználhatnánk az újonnan elkészült raktárhelyiségek egyikét a keleti negyedben, ha nincs kifogásod ellene. - Dobd oda, ahová akarod! - mondtam, és letettem a kagylót. De még mielőtt folytathattam volna a munkám, a pénzügyi részleg keresett. - Van egy kis problémánk, Ro úr - szólt az egyik számítógépasszisztens. - Schenectady küldött egy pótszámlát a műanyag áruk plusztermeléséről. - Mennyi? - Elég szép összeg, főnök, körülbelül egymilliárdról. Felhívtam őket, és megtudtam, hogy a számla azért olyan borsos, mert át kellett építeniök egy egész gyárat. Meg is nézem mindjárt, melyik gyár is volt az. Igen, a pudingformarészleg az az edényárugyárban. Mit csináljak, főnök? Küldjék egy tiltakozást, hogy nemcsak mi vagyunk a felelősek? Ha perre visszük, biztosan elosztják az összeget a többi város között is. - Nem, talán az lesz a legjobb, ha simán fizetünk. Ahogy abbahagytam a beszélgetést, újra leszóltam az Államgép főasszisztensének, és jelentést kértem tőle, milyen vacsorákat rendeltek az utolsó hat-nyolc napban. Beletelt egy kis időbe, amíg összeszedte, de az eredmény annál hajmeresztőbb volt. Első dolgom volt hazatelefonálni a feleségemnek, és megkérdezni, mi lesz vacsorára. - A kedvenc ételedet fogod kapni, kedvesem, marhapástétomot velővel - turbékolta azon az ártatlan kislányhangján, ami vihar közeledését sejteti. - Szóval ma nincs zselé? - Ó nem, valóban nem kell többet zselépudingot enned, drágám. Annyira meguntam már én is. De rendeltem ma egy ollót, ugye nem baj? - Persze hogy nem, nagyon jól tetted - mondtam, és megpróbáltam lesimítani a hajam, ami kezdett az égnek meredezni. - Nem volt raktáron olló az Államgépnél, drágám. Mondtam, hogy szerezzenek egyet, mindegy, hogy mennyi ideig tart. Jól tettem, ugye, kedvesem ? - Kitűnően, kicsikém, kitűnően. - Te érted azt, hogy miért nincs egyetlen darab rendes, régi olló sem a raktáron? - Nem, tényleg nem értem. Na viszlát! - Viszlát, édesem! Remegett a kezem, amikor újra hívtam az Államgép főasszisztensét, és megkértem, ellenőrizze az ollórendelést. Eltartott néhány percig, de aztán, amikor megláttam őt a képernyőn, igen elgondolkodónak látszott.

6

- Fura ez, főnök. Több mint tízmillió ollóra van rendelésünk. Ez több, mint amit az utolsó hét-nyolc évben összesen rendeltek. Valamennyi rendelés tegnap este futott be. Valahol valami hibának kell lennie. Át fogom nézni újra az egészet, és vizsgálatot rendelek el a megrendelőrészlegnél. - Ne törődj ezzel - mondtam. - Csak egyet tégy, nézz utána, hogy a tervgazdálkodási gép ne adjon le újabb ollórendelést a gyáraknak, és mondd le az összes eddigi rendelést is. Letöröltem a verítéket a homlokomról. „Hűha, egy hajszálon múlt!" - gondoltam. Elhihetik, ha mondom, hogy azonnal siettem a Tévébe, elmondtam a nyilvánosságnak, hogy a közérdekeket szem előtt tartva, megváltoztattuk terveinket, és mindennek ellenére sem lesz tető a Central Park fölött. Egy órával később felhívtam az Államgépet, és megkértem, ellenőrizzék az ollókat. A rendelés már 5,4 millióra csökkent. Még mindig jóval több a szokásosnál, de olyan gyorsan érkeztek a lemondások, hogy rövidesen normális rendelési számot lehetett remélni. Ha valaki nem értené egészen, mi is történt a kulisszák mögött ebben az esetben, szolgálhatok részletekkel is az összefüggésekről, amelyekre később jöttem rá. Kisült ugyanis, hogy Hatty Dakkon telefonkampányt szervezett. Az „Élvezhessék gyermekeink a természetet” jelszó nagyon hatott a nőkre. Aztán akik ezt hallották Hatty-től, azok valamennyien felhívták öt barátnőjüket - akik újabb öt telefont bonyolítottak le és így tovább. Magatok is kiszámíthatjátok, hogy a láncreakcióként növekvő ütem révén hamarosan 14-15 milliót értesítettek, s bár e módszer lassabb a tévénél, elismerem, hogy állatian hatásos és szisztematikus. Röviden szólva, ez volt az általános beszédtéma a nők között, de mi, férfiak nem tudtunk semmit, amíg csak túl nem estünk rajta. Hatty Dakkonnal az élen az egész horda megegyezett, hogy ugyanazt a menüt rendelik vacsorára: zselatinpudingot kerek formában. Megértitek, mit jelent ez, ha tervgazdálkodó géppel dolgozunk. Az esztelenségig növelte az ütemet. A tervgazdálkodó gép a számításait egy bizonyos áru átlagkeresletére alapozza, ami ez esetben 10-11 millió kerek zselatinpudingot jelentett egy estére. Így az előrelátó gép azonnal vagonszámra kezdte rendelni a további pudingot Schenectadytól. Ezután következett két este egymás után a négyszögű puding, majd ugyanaz nyolcszögű formában, végül pedig dupla krémes zselérendelés hatszögű formában. Schenectadyben ugyanolyan tervgazdálkodó gép működik, mint nálunk, és ez, a mi keresletünk hatására, a zselatinformagyár nagyobbításának szükségét jelezte. Miután rendeléseink a továbbiakban nem feleltek meg ennek a keresletnek, azzal fizethettük meg a lakomát, hogy megtérítettük a gyár kibővítési költségeit. Az ollóügylet a végünket jelentette volna. Gondoljanak csak bele önök is - több milliónyi acélolló 2006-ban I Képzeljék el, mit fizettünk volna a gyár bővítéséért, új bolygók felkutatásáért - bányászat, szállítási költségek és mi minden más. Valóban megkönnyebbült sóhajjal mondtam le a Central Park tervről. A park - röviden szólva - tető nélkül marad a jövőben is. Charlie, akitől az ötlet elsőként származik, valószínűleg kint ténfereg a parkban, és azon kesereg, amit okozott. És ha most eléggé kinevették magukat, remélem egy pillanatra komolyan meggondolják, hogy hány zselatinpudingot tudnak rendelni tőlünk. Nem fogunk késedelmeskedni a szállítással - nagy a raktárkészletünk pudingból -, és egyetlen elfogadható rendelést sem fogunk figyelmen kívül hagyni. Segítsenek rajtunk, nagyon kérem! ZIPERNOVSZKY HANNA FORDÍTÁSA

8

STURE LÖNNERSTRAND

AKI NAPÓLEONNAL FÜRDÖTT

Ma már nyílt titok, hogy Franciaországnak is van atombombája, de senki sem ismeri megalkotója nevét, a tudósét, akinek köszönhető, hogy a szűkös lehetőségek között is létrejött a franciák atomfegyvere. Valódi nevéről mélyen hallgatnak, és mi sem akarjuk elárulni. Itt Jean-Pierre Dutertre néven fogunk beszélni erről a valóban kiemelkedő tudású fizikusról. Hogy ezenfelül ügyes amatőr genealógus volt, takaros családfákat rajzolgatott, és leszármazási táblázatokat szerkesztett, voltaképp mellékes lehetne, de épp e rögeszméje nélkül jelen elbeszélésünk megíratlan maradt volna. Szegény Jean-Pierre bizony... no de ne vágjunk a dolgok elébe. Azt túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy Jean-Pierre Dutertre nem csupán rendkívüli képességű tudós volt, hanem valódi géniusz, akit kollégái csodáltak, a katonai vezetők bálványoztak, és a Hadügyminisztérium pótolhatatlannak tekintette. Mindenki magasztalta, de senki sem szerette. Értékes tulajdonságai ellenére senkinek sem jutott volna eszébe közelebb férkőzni hozzá, vagy barátságát keresni. Dutertre értett hozzá, hogy távol tartsa magától az embereket. Döntő helyzetekben, mikor agya megállta a próbát, és intellektusa diadalmaskodott, taszító kifejezés jelent meg arcán, és olyan gőgös önhittséget sugárzott, hogy aki csak látta, visszariadt, és érezte, hogy uralomvágyó énje robbanásszerűen készül kitörni belőle. De az ilyesmi csak ritka alkalmakkor esett meg, és egy szempillantás múlva ismét régi önmaga volt, hideg, tárgyilagos és céltudatos. Nyugodtan és energikusan hajtotta előre önmagát és munkatársait, amíg a nagy sikert ki nem vívták. Imént azt mondtuk, senki sem szerette őt. Ez így nem igaz, mert volt egy ifjú és csinos lányka, aki bizony szerette. Hívjuk őt Suzette-nek; afféle asszisztens volt Jean-Pierre laboratóriumában, a jelentéktelenek közt is a legjelentéktelenebb, dolga a retorták, kémcsövek tisztogatására és szárítására. és üzenetekkel való szaladgálásra szorítkozott. Volt némi egyetemi képzettsége is, bár annak nem sok hasznát vették. Vagyis hát mélyen Jean-Pierre alatt állt, de amint ismeretes, az alant ¿állót gyakran ellenállhatatlanul vonzza a felette álló, és Suzette egész lelkével csodálta a nagy tudóst. Mohó vágyában, hogy figyelmét magára vonja, lehetőleg mindig a közelében tartózkodott, és árnyékként követte, hogy legkisebb intésére is ugorhasson. Könnyen lehet, hogy Jean-Pierre még csak rá sem pillantott soha, mindig csak a hátával szokta jelezni utasításait, mert tudta jól, hogy vakon engedelmes lények veszik körül, és lesik még a gondolatát is. A nők egyébként sem illettek Jean-Pierre számításaiba, amelyek sokkal rendkívülibb és izgalmasabb témák körül forogtak. Mi az érzékek tüze annak, aki a tudományétól lángol? Mit kínálhatnak a szerelem lagymatag élvei annak, aki hiszi, hogy képes megváltoztatni a világ fejlődését?

. . . 9

. . . Gyönyörű este volt, enyhe és szelíd, eszményi este a kószáló és rejtőzködő szerelmeseknek. Mindenütt sugdostak, öleltek, csókolóztak, az ódon házak közt, a kapualjakban, sikátorokban és parkokban, és Suzette, aki egyedül rótta az utcát, érezte a sóvárgás keserédes illatát a levegőben. Találkozott kedvesükre várakozó fiatalemberekkel, és olyanokkal is, akik jobb híján ráköszöntek, hozzáléptek, kezüket nyújtották utána: - Nicsak, nem Suzette kisasszony? Jó estét, jó estét! A lány a fejét felszegve kerülgette őket, és ahogy csak bírt, sietett tovább. Kosarat vitt a karján, és néhányan ugratták is: - Kinek akar kosarat adni, Suzette? Nem a kosarat, a tartalmát akarta ő átadni valakinek, és á szíve a torkában dobogott - nem azért, mert tolakodó fiatalemberek kiáltoztak utána, hanem mert ilyen merész lépésre szánta el magát. Neki kell kezdeményeznie, ha az imádott férfi nem hajlandó. Még ha el is veszti önmaga és mások becsülését, akkor is meg kell tennie. Mert tovább nem bírja, annyira szereti őt. Tudta, hogy Jean-Pierre ma este, mint szinte minden este, laboratóriumában dolgozik. Ha ő most így beállít hozzá, fel kell végre fognia - Istenem, bár úgy lenne! De hogy lesz hozzá bátorsága? A kosárban pompás omlett, vegyes saláta és egy flaska Beaujolais lapult. Apjáé volt a városka egyetlen valamirevaló vendéglője, és anyja pedig arra esküdött, hogy a férfiak szívéhez a gyomrukon át vezet az út. Suzette a nagy, erődszerű épület elé ért. A laboratórium ablakai sötétek voltak, de a lány jól tudta, hogy a tudós legszentebb szentélyén nincs is ablak. Az épület előtt és benn az előcsarnokban egyenruhás őrök álltak, de mind ismerték Suzette-et, és álmosan bólintottak, mikor beóvakodott. Szegény Jean-Pierre, sosem ér rá az evésre gondolni, annyira elmerül a munkájában, biztos folyton éhes, és most majd nyilván azt gondolja, milyen kedves ettől a lánytól, hogy ilyen finom vacsorát hoz. És talán még a szemét is ráemeli, amikor ő kibontja a kendőt! Újabb őrök, újabb álmos ellenőrzés, hermetikus ajtók nyíltak és csukódtak. Mint mindig, Suzette most is ijedt remegést érzett a csodálatos, gigászi készülékek, a ciklotronok, betatronok és szinkrotronok láttán, amelyekben a pokol megzabolázott erői fortyogtak megavoltok és megawattok formájában. De szorongása csak megsokszorozódott, mikor megpillantotta Jean-Pierre Dutertre doktort, aki háttal állt neki, és a gépek feketemiséjének főpapjára emlékeztetett. Gyors és szigorú ujjai tárcsákat, emeltyűket és kapcsolókat bűvöltek meg, akaratától villamos gépszörnyek szikráztak, surrogtak és énekeitek. Egy különös, kocsira vagy inkább bölcsőre formázó készülékből rózsaszínű fény lövellt ki, és fénykörbe vonta a tudós alakját, míg a gép maga egy katapultféle berendezésen nyugodott. Szabályos rezgések hatására úgy tűnt, a misztikus kocsi kilövődik, többször is előrecsúszott, de minduntalan visszasüllyedt, mintha a mozgató erő ellanyhult volna, mielőtt a kellő intenzitást elérte. Suzette köszönt Jean-Pierre hátának, de hangja oly halk és ideges volt, hogy beleolvadt az általános zsongásba, és alig vált hallhatóvá. De Jean-Pierre-nek jó füle volt, és azonnal felfigyelt. - Nem megmondtam, hogy senki se zavarjon! - kiáltott élesen és könyörtelenül, hátra se nézve. - Ha valami fontos, jöjjön vissza reggel. Most nem fogadok! - Bocsánat, doktor Dutertre, csak én... Suzette vagyok. - Szegény kislányt egészen gyönyörű nyakáig elöntötte a pír. - Csak arra gondoltam, talán éhes tetszik lenni, mindig itt tetszik dolgozni késő éjszakáig egyedül, és senki se... úgy értem... - Mi a csodáról beszél? Mit akar? És egyáltalán, kicsoda maga? Láttuk már egymást? - Suzette vagyok, és... és itt dolgozom, és mindennap látjuk egymást... Azt gondoltam... Az elektronok főpapja megfordult, delejes fenséggel. Tekintete fölényes és parancsoló volt, és Suzette nagy kedvet érzett a menekülésre, de kosarára gondolva megemberelte

10

. . . magát. Most itt a nagy pillanat, a tudós ránéz - csakhogy ő szégyenkezve lesüti a szemét, és nem mer az övébe nézni. Csak áll, és abban reménykedik, hogy a férfi észreveszi, milyen szép. - Suzette? - mormolta Dutertre. - Hm! Nos, nem emlékszem magára, nincs magában semmi feltűnő. És ha emlékezném is, mi öröme telnék benne? Suzette nem válaszolt, a tudós pedig közelebb lépett, egyik kezét a kigombolt fehér köpeny mögül előtűnő mellénybe dugva. Széles vállú, erőteljes termetű volt, kissé már korpulens, koromfekete hajának egy tincse széles homlokára hullt, orra lendületes és markáns volt, álla kerek, de erélyt sugárzó, és ajkait keményen összeharapta. Suzette félve felpillantott, a tudós hátának látványát megszokta már, de az arca, és ilyen közelről, szinte lenyűgözte. Egy másik arc jutott eszébe róla, az egész figura hasonlított valaki másra, egy impozáns és kíméletlen uralkodóra, akinek a képei mindig elbűvölték őt. - Napóleon! - suttogta szinte önkívületben. - Hogy hasonlít ön Napóleonra! A tudós összerezzent, és hirtelen támadt érdeklődéssel pillantott a lányra. Kezét még mélyebben süllyesztette mellénynyílásába. Suzette azt hitte, valami helytelent mondott, és védekezőleg tartotta maga elé a kosarát. - Bocsásson meg, doktor Dutertre, nem úgy értettem, csak pillanatnyi ötlet volt. Azért jöttem, mert tudtam, hogy nem evett semmit egész este, talán egész nap sem, és gondoltam, ha mi ketten... márminthogy én... - Maga látja - szakította félbe a tudós -, maga észrevette! Egy nő, a nők közt is a legjelentéktelenebb, tanulatlan és tudatlan - és észrevette! Nem is tudom, miért beszélek magával erről. Úgy meglepett, hogy most már beszélnem kell. Nos igen, hasonlítok Napóleonra. Suzette tanácstalanul bólogatott. - Napóleonnak - suttogta - nagyon-nagyon előkelő megjelenése volt... - Nem merő véletlenségből hasonlítok rá, hanem mert az ő egyenes ági leszármazottja vagyok. - Jean-Pierre majdnem jóindulatú pillantást vetett Suzette-re. - Fel tudja fogni, mit jelent ez? Hm! Dehogyis tudja! Igazában nem is lenne szabad elárulnom magának a titkot, de mivel tíz percen belül eltűnök maga és egész kora szeme elől, nincs semmi jelentősége. - Eltűnik? - Suzette ajka reszketett; megrémült a tudós különös pillantása láttán. - Ezt hogy tetszik érteni ? A lány kérdésére nem is hederítve, Jean-Pierre előhúzott a székre vetett zakója belső zsebéből egy csinos paksamétát, és hadonászni kezdett vele a lány orra előtt. - Íme a bizonyítékok! Itt a keresztlevél. Napóleon feleségének, Joséphine császárnőnek volt egy komornája, Beatrice-Aurore kisasszony. A császár viszonyt folytatott vele, amelynek eredményeképp a hölgy teherbe esett. A császár busásan megfizetett egy Dutertre nevű pástétomsütőt, aki vállalta az apaságot, és feleségül vette a komornát, két hónappal a szülés előtt. Dutertre lett így névleg nagyapám nagyapja, de a valóságban I. Napóleon, Franciaország császára volt az! - Napóleon tehát sohasem ismerte el az ön nagypapáját... - szólalt meg Suzette félénken. - Ostoba liba! A nagyapám nagyapja volt az! Illetve mit is beszélek? A nagyapám apja, na. Nem, szó sem lehetett róla, Joséphine iszonyúan féltékeny volt, ő maga ugyanis nem tudott gyermeket foganni. Napóleon akkor nem ismerte el a fiát, de én elintézem, hogy most elismerje. Megmutatom neki a leszármazási táblázatomat, és kénytelen lesz törvényesíteni. Jean-Pierre eszelősen kacagott, és Suzette szívét összeszorította a kétségbeesés. Szegény, szegény Jean-Pierre, az állandó éjszakázás és a szakadatlan kísérletezés megzavarta az értelmét? Hisz Napóleon meghalt már száz éve vagy talán több száz éve, izgalmában hirtelen nem is emlékezett rá, mikor. Úgy sajnálta szegény Jean-Pierre-t, szerette volna

11

. . . megvigasztalni, felzaklatott fejét nyugtatólag simogatni. A szerelemtől felbátorodva kinyújtotta kezét, hogy megérintse. A tudós hátrahúzódott, de ő követte. - Drága, drága Jean-Pierre - suttogta -, drága Dutertre doktor, akik a sírban nyugszanak, nem szabad és nem is lehet zavarnunk! Majd egy új, iszonyú gondolat nyilallt belé, egy elviselhetetlen gondolat. - Drága Jean-Pierre, ugye nem arra gondol... nem akar öngyilkos lenni? - Maga vagy megháborodott, vagy énrólam képzeli, hogy megháborodtam! Hagyjon engem, jó lélek. - Jean-Pierre megint felkacagott, iszonyúbban, mint az imént. - És hogy jut eszébe keresztnevemen szólítani? Csak mert egy kissé barátságos voltam magához? Ejha! No de most már mindegy. Látja ott azt a szerkezetet, amelyik oszcillál? - Oszcillál? - ismételte Suzette sóhajtva. - Azt hát, ing, ha úgy tetszik, rezeg, himbálózik. Ez egy kronoakcelerátor, vagy mondjuk úgy, időbölcső. Követi az elektronok elhajlását, azt a jelenséget, amely az anyagot időben meghatározottá teszi, vagy egyszerűbben: ez alkotja azt, amit időnek nevezünk. Ismeri az y = h/mv képletet? Helyettesítse be a Planck-féle állandó értékét és az elektron tömegét, és megkapja, hogy az elektronnak megfelelő anyaghullám hullámhossza ugyanolyan nagyságrendű, mint a röntgensugáré, ha az elektron sebessége nagyjából akkora, amit ilyen és ilyen voltszámú feszültségkülönbség befutása során nyer. Látom, hogy még csak nem is konyít az ilyen felette lényeges adatokhoz. Einstein már pedzette a témát, de aztán elejtette, és én újra felvettem, mikor ennek az atomlaboratóriumnak az erőforrásait felhasználhattam a kutatáshoz. Rájöttem, hogy ha az ember kiegyenesíti az elektronok elhajlását, megfékezi az anyag lengését, ami viszont eltolódást hoz létre a térben, azaz visszafelé haladunk az időben. Megoldottam az időutazás problémáját. De minek is beszélek erről magának, aki a legkevésbé sem képes felfogni mindezt? Már csak két percem van hátra. - Két perc, mihez? - sóhajtott fel Suzette. - Nem tehetek róla, hogy nem értem, de úgy félek! Szörnyű lenne, ha valami történne önnel, hisz én önt... én önt... Jean-Pierre nem hederített a lány ömlengésére. Lassan és méltóságteljesen levetette fehér köpenyét, felöltötte zakóját, amelynek belső zsebében a keresztleveleket őrizte. Ezután felmászott az állványra, és csavargatni kezdte a katapult tárcsáit. A labor gépóriásai megéledtek, az időbölcső rezgése erősödött. Jean-Pierre, az elektronok mestere végigsimogatott a műszertáblán, a dinamométerek, elektrométerek, ohmméterek és effektfaktorjelzők táncolni kezdtek. A színek villogása izzássá erősödött, szinte égette a szemet, a gépek zúgása elviselhetetlenné fokozódott. - Mire készül, Dutertre doktor? - Üvöltenie kellett, hogy hangja elhasson a tudósig. - Akármire készül, ne tegye! Drága, édes Jean-Pierre, ne tegye! - Másfél perc, és startolok - hallatszott Dutertre átható hangja. - A kellő helyen állok, és itt a kellő pillanat, semmit sem bíztam a véletlenre. Egy héttel a Waterlooi ütközet előtt Napóleon áthaladt ezen a városon, és itt, épp ahol az időbölcső áll, megállt, és lova hátán felhajtott egy kupa bort. Én abban a pillanatban fogok megjelenni előtte, mikor ajkához emeli a kupát, és azt mondom: „Egészségére, felség!" ö elámul, és arra gondol, hogy itt valami természetfölötti erő játszik vele, és akkor megkérem, hadd beszéljek vele négyszemközt, és ő félrevonul velem. Én pedig előadom, hogy az unokájának az unokája vagyok, a jövőből, és azért jöttem, hogy segítsek neki. Igen, azért jöttem, hogy megváltoztassam a történelem menetét. Felegyenesedett az időbölcsőben, egyik kezével egy emeltyűre támaszkodott, másikat mellényébe dugta. Gőgös arca ibolyaszínben villódzott, szénfekete szeme kifejezéstelenül meredt a messzeségbe. Embertelen volt, ezt még Suzanne is, aki pedig szerette, kénytelen volt elismerni.

12

. . . - A történelem cserbenhagyta Napóleont, a gondviselés és a szerencse is. Ha Napóleon a végső csatán legyőzi ellenségeit, más lett volna a történelem. Akkor napjainkban Franciaország lenne a világ vezető hatalma, akkor a franciáknak nem kellene az ideözönlő turisták előtt hajbókolnia. De én, aki ismerem az anyag valódi természetét, és tudom, hogy minden a véletlen műve, úgy döntöttem, hogy megmásítom a fejlődést. Mit érdekel, hogy kártyavárként omlik össze a régi jövő, ha újat építek helyette? Fél perc, és indulok. - A történelmet senki sem változtathatja meg - tiltakozott Suzette. - Drága Dutertre doktor, ez káromlás, és Isten megbünteti érte! Isten szabja meg a történelmet, nem az ember! - Az idő fölött nincs semmiféle isten - kacagott gúnyosan Jean-Pierre. - Civilizációnkban egyedül én uralom az időt, ergo minden isten felett állok. Velem van egy fegyver, amit logikusan tekintve Napóleon nélkülem is megszerezhetett volna, de a lángészt minden időben az ostobaság kötötte gúzsba. Én átnyújtom neki ezt a fegyvert. Most pedig: start! Lenyomta az indítókart, és a gépóriások zúgása metsző harsogássá erősödött. Az időbölcső mintha fel-le és előre-hátra pattogott volna a katapulton, egyre gyorsabban és hevesebben, és körvonalai egyre inkább elmosódtak. Hamarosan már csak reszketeg vörös csíkok villogtak Jean-Pierre tünedező árnyalakja körül. Végül már csak kusza lila pacni volt egy kis vörös karikával, ami tán az arca lehetett. - Jöjjön vissza, Jean-Pierre, jöjjön vissza! - sikoltott Suzette magánkívül a kétségbeeséstől. De akkor már szét is oszlott az elmosódott színfolt, és semmi sem maradt a helyén. - Ez az Isten büntetése, Jean-Pierre - suttogta Suzette. Az iszonyú megrázkódtatástól szédült, forgott körülötte a világ, és minden porcikája reszketett. Az egész laboratórium szökdelni, oszladozni kezdett, a kolosszális készülékek eleven, rosszindulatú lényekként inogtak körülötte, egy lábra álltak, de nem tudták tartani az egyensúlyt. Feléje dőltek, minden oldalról rázuhantak, hogy összezúzzák, bosszút álljanak rajta. A leány ájultan rogyott a padlóra. Tornyosodó szirtek, kékesszürke kőtömbök, gyér füvű völgy, gyümölcsösök, alacsony, szürke épületek, egy öböl. A rezgés megszűnt, az oszcilláló fénypamat eltűnt, Jean-Pierre újra körültekinthetett. De hová került? A levegő egyre jobban kitisztult, az időbölcső mozgása megállt. Egy lapos sziklán állapodott meg, eléggé magasan, úgyhogy minden irányban jó kilátás nyílt. Napfényes nyári nap volt, meleg nap, Jean-Pierre érezte, hogy veríték gyöngyözik a homlokán, bár ez talán inkább az idegesség, mint a hőség következménye volt. Azt várta, hogy harsány parancsszavak, katonák mormolása és lovak nyerítése fogja a múltra ébreszteni, hogy meglátja a császár hű veteránjait a Hasonlíthatatlan körül, meglátja magát Napóleont is - de egyetlen ember sem látszott, egyetlen hang sem hallatszott itt. Egy birka bégetett valahol messze, semmi más nem törte meg a csendet. Hová lett a császár, és hol vannak hadai, a Száz Nap hősei? Mégis elvétette a számítást? Más időbe csöppent, vagy a térben történt eltolódás, és rossz helyen kötött ki ? Semmi se stimmelt. Egyre növekvő rémület szorította össze a torkát. Miféle hibát követett el? Nem, meg kell nyugodnia, semmi ok aggodalomra. Végre is a laboratóriumába mindenképp visszatérhet. Sziklák és alacsony épületek fallal körülvéve - ez csak valami erőd lehet. Kilépett a szerkezetből, és a fák fedezékében szemügyre vette a környezetet. Lenn öböl, amely a zöldesszürke tenger felé tágul. Jeges görcs érzetével együtt ért tudatáig, hogy szigetre került, és nem sok kétsége maradt, hogy melyik szigetre. Szirtek, az erőd, az öböl, annyi képet látott már róluk, és úgy gyűlölte ezt a nyomorúságos idillt, amely a kudarc keserűségét rejtegette. Micsoda pokoli irónia vitte félre! Szent Ilonán kötött ki! Igen, Szent Ilona volt. Nem volt babonás, nem gondolhatott annak az erőszakos lánynak az együgyű intelmeire. De hol történt a hiba, mi okozta? Elképzelhető, hogy egy magasabb hatalom pöccintette le pályájáról az időbölcsőt? Gyermetegség, kell lennie valami

13

. . . természetes magyarázatnak. Lehet, hogy csak egy elenyészően csekély hibáról van szó. Rögtön vissza kell térnie a laboratóriumba, és átvizsgálni a számításait. Nem tanácsos itt maradni, különféle veszélyeket és komplikációkat okozhat. Már épp visszalépni készült az időbölcsőbe, mikor véletlenül megpillantott egy magányos férfialakot lenn az elhagyatott parton, háromszögletű kalapban. Zöldes tábornoki uniformisát már kiszítta a nap, vállrojtjai hervadtan csüngtek, sujtásai elvesztették fényüket. De büszke tartása semmit sem változott, sem arcélének parancsoló erélyén nem lágyított az idő. Méltóságteljes, kimért léptekkel sétált egy darabot, majd megállt, látcsövét a szikrázó tengerre emelte, és újra megindult, hogy kisvártatva ismét megálljon. Jean-Pierre egyszeriben elfelejtette minden tudományos és babonás aggályát. Vad elragadtatás rohanta meg, minden más elvesztette jelentőségét eme egyedülálló lehetőség mellett. Egyetlen ember volt a világon, aki így járhatott egymagában a parton, hajók után kémlelve. Ezt az egyetlent most megismerheti, most találkozni fognak ők ketten, akiket sors és idő szakadékain át oly szorosan fűz egymáshoz a vérségi kötelék. Itt volt a nagy pillanat. Jean-Pierre fától-fáig lopózott előre, mert ha maga miatt nem is, a császár miatt mindenképp elővigyázatosnak kellett lennie. Néhány katonára mindenképp számítani lehetett, őrszemekre, és semmiképp sem akart egyenest a karjaikba rohanni, tönkretéve kettejük nagy lehetőségeit. Furcsa volt azért, hogy senki sem tűnt fel sehol Napóleonon kívül, mintha csak valaki elfújta volna őket. Végül leért a partra, és nyugodt léptekkel közeledett a császárhoz, szemre szinte egykedvűen. De ideges zsibongás szorította össze gyomorszáját, és félszeg iskolásfiúnak érezte magát. Napóleon megállt, távcsövét felemelte, majd újra leengedte, s fejét oldalt vetve, nyugodtan szemügyre vette a hirtelen elébe csöppent jövevényt. Váratlanul fiatalosnak tűnt, arca barátságos jóindulatot tükrözött, mintha az események változékonyságát fölényes nyugalommal szemlélné. Szemre friss, erős és egészséges volt, hanyagul kigombolt uniformisa látni engedte szőrös mellét. Jean-Pierre az első szavakat kereste, az üdvözlő formulát, amelynek történelmi jelentőségűnek kell lennie, de sietős izgalmában nem talált semmit, ami a helyzethez illett volna. A császár megelőzte. - Meleg van - jelentette ki. - Kutya meleg nap! És így felöltözve még inkább! - Síre ! - kiáltott fel Jean-Pierre, rátalálva végleg a kezdő formulára. - Sire, ne lepődjék meg, hogy itt lát! Barát vagyok, egy más korszakból való szövetségese, és azért jöttem, hogy felajánljam segítségemet. Hol beszélhetnénk zavartalanul? - A katonák sziesztáznak - felelte Napóleon. - Bágyadtak, amit nem is lehet csodálni ilyen hőségben. Akár ott fenn az árnyékban is leülhetünk, ha csevegni akarunk. - Sire, a legnagyobb elővigyázatosságra van szükség! Az én korom az 1950-es évek eleje, és egy olyan szerkezettel érkeztem, amely az időn át tud utazni, egy úgynevezett kronoakcelerátorral, vagyis időbölcsővel. Higgyen nekem, felség ! - Az időn át, hm! Helyes, hiszek önnek. Mióta megvertek Waterloonál, többé semmin sem csodálkozom. - A császár kurta nevetést hallatott, ami inkább köhögésnek tűnt, s nem illett éppen a jelentős pillanathoz. - Gyermekkoromban Ajaccióban ismertem egy csizmadiát, aki azt állította, hogy az időn át tud utazni. Nem tudom, valóban sikerült-e neki. - Felség, jogában áll kételkedni, de kérem, ne tréfáljon az ön egyetlen megbízható barátjával. Olyan elhatározásokra kell jutnunk és fogunk is jutni, amelyek kivetik pályájáról a történelem fejlődését. Az a szándékom, hogy visszahelyezem felségedet a trónra, legyőzöm ellenségeit, és olyan fegyvert adok a kezébe, amely egy várost vagy egy hadsereget egyforma könnyedséggel képes megsemmisíteni. - Visszahelyez a trónra? - A császár felvonta szemöldökét, és tekintetében most elő-szőr csillant fel a heves érdeklődés. - De hisz ez képtelenség, merő fantázia! Utazás az időn át ?

14

. . . Sajátságos, de hát a ruházata is alaposan különbözik a szokásostól. Nos, fejtse ki, magyarázza meg bővebben a dolgot! - Mindent megmagyarázok - felelte Jean-Pierre. - Elsőképp is biztosítanunk kell, hogy senki se zavarhasson meg minket. Meddig alszanak az őrök? - Általában elég soká. - A császár vörös csíkos zsebkendőt húzott elő, és letörölte homloka verítékét. - Ahogy mondtam, odaülhetünk az árnyékba, van legalább egy óránk. A császár leült a fűbe, kinyújtotta lábát, és kényelembe helyezkedett. Jean-Pierre egy kőre ült, merev tartásban, a kényelemmel lényegesen kevésbé törődve. Bizonyos fokig csalódást érzett. A roppant drámai szituáció, amelyről évek során át álmodozott, a legkevésbé sem hatott drámainak, olyan komótosan és magától értetődően bonyolódott, hogy épp ezért tűnt valószínűtlennek. Mintha a részletek nem a kellő rendben illeszkedtek volna össze. Apró hiba, jelentéktelen tévedés a számításokban - de hol és milyen ? A császár arca nem volt barázdált vagy komor, sem megviselt, sem tragikus. A mosoly mindig ott bujkált ajka körül, szeme sarkában vidám, nevető ráncok húzódtak össze. Egy életművész és nem egy megvert imperátor ült az időutazó mellett. - A fejlődés szédítő iramot vett a későbbiekben, iparosodás, tudományos felfedezések, emelkedő életszínvonal - kezdte Jean-Pierre. - A háborúk is egyre kegyetlenebbekké váltak, és újabb, mindennél pusztítóbb fegyvereket találtak fel, miután felséged... Hirtelen elhallgatott, és zavart képet vágott. - Csak mondja ki nyugodtan - mondta a császár. - Mikor haltam meg? - 1821-ben, felség! Mélységesen fájlaltam! - Semmiképp sem úszhattam meg. Mi okozta a halálomat? - A rák, felség! - Valóban ? - A császár először látszott meglepettnek. Elgondolkodott. - Furcsa, már 1819-ben járunk, és még semmi tünetét sem észleltem. Egészséges vagyok, mint a makk. Nem különös? De folytassa fejtegetéseit, jó uram! Jean-Pierre mohón bólintott, és beszélni kezdett az országokról és fejedelmekről és háborúkról és tudományokról és a nagyhatalmak vetélkedéséről és gyarmati politikájukról és a legutóbbi nagy háborúkról, a véres háborúkról és a hidegháborúról, a Szovjetunióról és az Egyesült Nemzetekről. Mikor Hitlerig eljutott, és a németek harmincas évekbeli expanziójához, Napóleon bosszúsan felmordult. A sztálingrádi katasztrófáról hallva már elégedetten dörmögött. - Ő is beleesett ugyanabba a csapdába - jelentette ki. - Szerintem az oroszokat a legjobb békén hagyni. A dolgok kimenetelét kedve szerint valónak találta, de a modern háborúk iszonyatos pusztítását nem tudta elképzelni sem. A civil lakosság és a történelmi múltú városok tömeges bombázása határozottan ízlése ellen való volt. Mikor Jean-Pierre az atombombához ért, és Hirosima és Nagaszaki sorsáról beszélt, a császár arca elkomorult. - Az emberiség örök szégyenfoltja - csattant fel, és a fejét csóválta. - A szerencsétlen áldozatokkal együtt szállt sírba a civilizáció becsülete is. - Szükséges szégyenfolt volt, Sire - felelte Jean-Pierre hidegen. - Példát kellett statuálni, és én magam csak azt sajnálom, hogy már előbb nem történt meg. Ha felségednek megvan az atombombája már Waterloonál, a jövő történelem egészen másként alakul. Akkor Franciaország lett volna a világ vezető hatalma, és lenne ma is, nem kellene szégyenét bohócés koldusszerepével takargatnia. Felség, önnek már Waterloonál bírnia kellett volna az atombombával! - Waterloonál - suttogta a császár, és hangja megremegett. - Igen, már Waterloonál kellett volna az atombomba.

15

. . . Mélyen gondolataiba merült és Jean-Pierre néhány pillanatig önfeledten élvezte a hangulatot. Megtörténtek már a szükséges előkészületek, most már itt a pillanat, hogy leleplezze jövetele célját, a közös célt, a nagyszabású tervet. Ismét a rajongás árjától sodorva, előadta utazása voltaképpeni célját, és izzó pátosszal ecsetelte a császár és Franciaország új, megváltozott jövőjét. Lelke mélyéből fakadtak a szavak, a korlátlan lehetőségek magukkal ragadták, és nagy örömmel látta a császár arcán az ő szenvedélyes tüzének némi visszfényét felvillanni. A létezés legfantasztikusabb álma készült teljesedésbe menni, nem is emberek, héroszok műve, égostromló titánokhoz méltó feladat. Jean-Pierre elhallgatott, de a császár figyelmes pillantása még mindig ajkán függött, mintha generációk hatalmas hangját hallaná róluk. És akkor megindultan lehajtotta a fejét. - Ily merész és egyedülálló terv még sohasem öltött formát emberi agyban-szólalt meg végül. - Gyakran gondoltam már arra, hogy küldetésem beteljesült, és szomorú tétlenségbe fúlt, de most másképp látom. Kicsoda ön, aki ily nagy ajándékkal tesz boldoggá engem, és milyen jutalmat kínálhatok önnek, akinek birtokában van minden fegyverek leghatalmasabbika, aki magát az időt is legyőzte? Lenyűgözve állok a puszta gondolat előtt, hogy a patriotizmus ilyen tettekre buzdíthatott egy honpolgárt! - Ez nem puszta patriotizmus, felség - suttogta Jean-Pierre, és hangja reszketett. - Valami annál sokkal hatalmasabb. Nézzen rám, Sire! Nem lát semmi különöset? Napóleon csodálkozva vette szemügyre. - Egy hü barátot látok - mondta. - Úgy van, felség, de mást nem lát? Kire hasonlítok? Feleljen habozás nélkül! Kire hasonlítok, szinte megszólalásig? A császár alaposabban méregette. - Valóban, ön rám hasonlít! - Nincs ebben semmi csodálnivaló, Sire. Vér szerinti rokona vagyok, egyenesági leszármazottja. Az ön unokájának az unokája vagyok, felség! A császár még kifejezést sem adhatott megdöbbenésének, keze máris tele volt Jearl-Pierre keresztleveleivel és más fontos genealógiai dukomentumaival. Miközben lapozgatta őket, Jean-Pierre - nem minden félszegség nélkül - emlékezetébe idézte Beatrice-Aurore-t, nagyapja nagyanyját, Joséphine császárnő szép komornáját. Dutertre pástétomsütő is szóba került a megfelelő összefüggésben. Jean-Pierre a tőle telhető legdiszkrétebb módon említette magát a szerelmi viszonyt, és mi sem állt távolabb tőle, mint hogy bármiképp is szemrehányást tegyen távoli ősének. Mindössze apaságának elismerését óhajtotta őfelségétől. - Beatrice-Aurore - suttogta Napóleon ábrándosán. - Hogyne emlékeznék erre a csodálatos teremtésre, pedig Joséphine-nek, annak a vén varjúnak legalább annyi komornája volt, ahány pástétomsütője egész Párizsnak! Hm, micsoda termet, micsoda... óh! Hova valósi volt... lássam csak... - Nancyból - segítette ki Jean-Pierre. - Itt áll a papíron, felség. Ha ön törvényesíti ősömet, s így engem, akkor megkaptam jutalmamat. Az ön tanúsítványa elegendő, a többiről külsőm gondoskodik. A császár felállt, és Jean-Pierre követte a példáját. Mindkettejüket mély megindultság töltötte el. Napóleon kitárta karját, és Jean-Pierre boldogan hullt ölelésébe. - Eme ünnepélyes pillanatban elismerlek fiamnak, jobban mondva unokám unokájának jelentette ki a császár elérzékenyülten. - Ha nem lennél az, akkor is fiammá kellene most fogadnom téged. Jean-Pierre megremegett, hallva, hogy a császár tegezi, és a két rokon arcon csókolta egymást. Végül kibontakoztak az ölelésből, és némán, gondolataikba merülve álltak. Napóleon törte meg elsőként a csendet.

16

. . . - Nos, az én nevemet tudod már, Napóleon vagyok. Téged hogy hívnak? - Jean-Pierre-nek, mint kitűnik a keresztlevelemből - suttogta a másik. - Jean-Pierre Bonaparte-nak. - Kedves Jean-Pierre Bonaparte-om, a legkülönösebb meglepetéseket köszönhetem neked, és magad is nem mindennapi meglepetés vagy. Erről majd még később, most kíváncsi lennék egyedülálló masinádra. Megraktad azokkal a pokoli bombákkal? - Igen, pokoli bombákkal raktam meg - bólintott Jean-Pierre. - Ott áll az időbölcső fenn egy sziklapadon, a fák mögött. Most csak azt kell kisütnünk, hogyan... A császár egy kézmozdulattal félbeszakította. Feszülten figyeltek, de Jean-Pierre semmi más hangot nem tudott kivenni, mint a hullámok egyhangú csapdosását a part szikláin. Úgy tűnt, Napóleonnak finomabb a hallása, mert Jean-Pierre nyugtalanságot olvasott le az arcáról. Szólni akart, de Napóleon ajkához emelte az ujját. - Az őrszemek - suttogta. - Felébredtek, hallom őket. Vressacot, az átkozott vén bolondot megismerem a köhögéséről. Asztmája van. Ahogy Szent Péter háromszor elárulta mesterét, mielőtt a kakas szólt, ő háromszor köhög, mielőtt ébresztőt fújnak. Ha meglátnak, végünk van. - Mit csináljunk? - suttogta Jean-Pierre. - Nem rejtőzhetnénk el? - Ha én elrejtőzöm, az egész szigetet átkutatják, és téged is megtalálnak. Számodra a legbiztonságosabb, ha azonnal itt hagysz, hazautazol az időbölcsőddel, és egy más alkalommal visszatérsz. Megállj csak, nincs benne hely két személynek? - Sajnos nincs - mormolta Jean-Pierre szomorúan. - És azt sem tudom elképzelni, hogy csak így hanyatt-homlok itt hagyjalak, Napóleon ősatyám. Még nem értünk rá kibeszélgetni magunkat. Sok kérdést kell megforgatni, mielőtt odacsaphatunk. - Igen, igen, semmit sem hagyhatunk a véletlenre. - A császár a második köhögő-rohamot fülelte, amely szerencsére még váratott magára. Töprengő arca felragyogott. - Mégiscsak volna egy megoldás. Ilyentájban szoktam fürödni, és ezt az őrök is jól tudják. A vízben nem fognak kutatni utánam. Következésképp megfürdünk. - Megfürdünk? - dadogta Jean-Pierre. - Fürödni kell? - Ragyogó ötlet, nemde? - A császár halkan nevetett, és megveregette Jean-Pierre vállát. Látod ott azt a kis szigetet, fiam? Oda úszunk át, és ott a szirtek mögött háborítatlanul kifundálhatjuk, mi a legközelebbi teendő. Ott - igen, ott! Látod? Jean-Pierre követte tekintetével a császár ujját, de a szemébe tűző naptól semmit sem látott. - Kiváló ötlet - helyeselt habozva. - Igen, ott az a sziget. De én rossz úszó vagyok. - Én tudom, hogy az a kis távolság meg se kottyan neked - mondta a császár. - A bokrokban levetkőzünk, lefutunk a partra, és beugrunk. Te beljebb vetkőzöl, én meg itt hagyom a ruháimat az út szélén, jól látható helyen. De siessünk, mielőtt Vressac papa harmadszor is felköhög. - Már kétszer köhögött? - Jean-Pierre már levetette zakóját, mellényét, és most makacs nadrágjával küszködött. - És ha nem marad elég időnk? - Marad - nyugtatta meg a császár. - Bármi történik, meg kell őriznünk a higgadtságunkat. A császár a bokrok szélén állva nyugodtan és módszeresen vetkőzött. Jean-Pierre odasandított, és úgy találta, hogy a császár nem is olyan korpulens, mint hitte. Hasa, igaz, erőteljesen domborodik, de igazában nem is annyira, mint az övé, és jóval izmosabb is. Nincs fürdőnadrágunk, állapította meg Jean-Pierre enyhe zavarban, mikor szinte egyszerre húzták le az ingüket. Ki gondolt volna rá, hogy fürdőnadrág is kell egy ilyen utazásra? A császár azonban egy cseppet sem zavartatta magát, karját kényelmesen lógatva várta, míg unokájának unokája megszabadul zoknitartójától. Akkor gyors és ruganyos léptekkel megindult a part felé, mit sem törődve a kövekkel és gallyakkal, úgyhogy Jean-Pierre-nek

17

. . . minden erejét össze kellett szednie, hogy lépést tarthasson vele. Napóleon láthatólag megszokta már, hogy meztelenül járkáljon az egyenetlen talajon. - Itt a harmadik köhögés - kiáltott a császár, és futni kezdett a víz felé. - Alámerülni I Rajta, fiam, rajta! A császár fejjel előre a vízbe vágódott, és a tántorgó, megzavarodott Jean-Pierre botladozva követte. Nem szokott ő hozzá a szabadtéri sportokhoz, és világéletében elkerülte a túl hirtelen vízbe vetődést, de most nem volt más választása. A váratlanul jéghideg víz összecsapódott a feje körül, és ő halálfélelemmel tusakodva küszködte feljebb magát, hogy levegőt kapjon; jó adag víz került a tüdejébe, és úgy érezte, rögtön megfullad. Mikor végre a felszínre ért, és lélegzetet vehetett, első gondolata az volt, hogy a legsebesebben visszaúszik a partra, és kikapaszkodik a biztonságos szárazra, és minden erejét meg kellett feszíteni, hogy továbbússzék az ellenkező irányba. Cseppet sem túlzott, mikor rossz úszónak mondta magát; állandóan attól rettegett, hogy görcsöt kap, és elmerül. Ijesztő messze felvillant előtte a sziklasziget, de a császárt sehol sem látta. Amilyen iramban úszott, talán már oda is ért. Da képes lesz-e ő maga ekkora távot végigúszni minden tréning nélkül? Feje kóválygott, vörös köd ereszkedett a szemére, de tagjai fáradtságát lebírta az akarat. Végre is nem pipogya taknyos kölyök ő, hanem tudós, és ősapjának nem szabad szégyenkeznie miatta egy ilyen apróság okán. - Napóleon, jövök! - zihálta, és minden szótag után összeharapta a fogát. - Napóleon atyám, sose hittem volna, hogy ilyen jól bírod magad! Míg Jean-Pierre a logikusok makacsságával szántotta a nedves elemet, Napóleon háton, épp csak orrát tartva a víz fölött, visszaúszott a partra. Óvatosan lépkedett a sziklákon, az éles köveken szilárd léptekkel egyensúlyozott, és eltűnt a fák közt, egy utolsó pillantást vetve Jean-Pierre-re, aki úgy prüszkölt és paskolt a vízben, mint egy végtusáját vívó oroszlánfóka. A császár kajánul elmosolyodott. Egy kis gyakorlattal egész jó úszó válhatna belőle, gondolta, majd óvatosan széttekingetett minden irányba - az őrök még mindig nem voltak láthatók. Az út mentén ott feküdt a ruhája akkurátus halomba rakva, míg Jean-Píerre-é gyűrött csomóként éktelenkedett a cserjék közé besuvasztva. A császár nem szívelhette a rendetlenséget, és gondosan leporolta unokája unokájának öltönyét, mielőtt belebújt volna. Jean-Pierre termete nagyjából megegyezett az övével, legfeljebb derékban lötyögött rajta kissé a ruha. Napóleon fájdalmas tekintetet vetett a háromszögletű kalapra. Legszívesebben azt is magával vitte volna, de nem tudta rászánni magát. Akkor vette, mikor Blüchert legyőzte Lignynél, nem sokkal azelőtt, hogy cserbenhagyta a szerencse. Könnyen megtalálta az időbölcsőt, és habozás nélkül helyet foglalt benne. Egész kényelmes jármű, gondolta, kár, hogy elfelejtette megtudakolni, hogyan működik. Hidegvérrel vizsgálgatta a műszereket, és kissé habozva nyúlt az indítókarhoz. A szerkezeten erőteljes remegés futott végig, erre minden további mérlegelés helyett felemelte a kart. Mit is veszthetett volna? Harsogó rezgés hatotta át a mindenséget, a szirtek, a fák, az erőd elhomályosultak, az egész világ vörös és ibolyaszín lángok ködébe borult. Az elektronok visszanyerték pályahajlásukat, az időbölcső hátralövellt. Napóleon szédülten hunyta le a szemét. Mikor újra kinyitotta, Jean-Pierre laboratóriumában állt. Minden megváltozott körülötte. A levegő lassan kitisztult, és a villamos gépóriások brummogása tunyává szelídült. Az időbölcső ringása gyorsan csillapult, és végül mozdulatlanná vált. Jean-Pierre elbeszélése felkészítette a császárt egy technikailag tökélyre fejlődött kultúrára, és a laboratórium berendezése nem is lepte meg különösebben. Felemelkedett, hogy kilépjen a masinából.

18

. . . - Drága Dutertre doktor! - hallott egy lelkes női hangot. - Édes, édes Jean-Pierre, mégsem utaztál el! Bocsáss meg, azt hiszem elájultam. Jean-Pierre, olyan boldog vagyok, hogy nem hagytál itt! Alig lépett le Napóleon az emelvényről, már is egy ifjú lány csüngött a nyakában. Szép volt, pompás termetű, pihegő keble elővillant a merész kivágásból. A császár magához ölelte, tapasztalt kezei végigsimítottak a test ingerlő tájain. Nocsak, Jean-Pierre, a fanatikus ükükunoka ennyire emberi lett volna ? Igen kellemes meglepetés I Kissé eltartotta magától a lánykát, és kipirult, könnyáztatta arcát nézegette. Ilyen nők nem nyüzsögtek Szent Ilonán. - Bocsáss meg, Jean-Pierre, a buta Suzette olyan jelentéktelen, és te olyan hatalmas vagy! Vesd meg őt, mást úgysem érdemei I De nem tehetek róla, hogy szeretlek, bocsánat, hogy szeretem... A viszonyuk, úgy látszik, némileg egyoldalú volt, gondolta a császár. Az a fatuskó JeanPierre természetesen nem is konyított a nőkhöz. Annál jobb! - Én is szeretlek, kicsi Suzette - suttogta Napóleon. - Akkor jöttem rá, mikor elájulni láttalak, és nem akartalak itthagyni. Mit nekem a sors és a történelem, ha te az enyém lehetsz, édes kicsi leánykám I - Veszélyes megváltoztatni a fejlődést - felelte Suzette, és még jobban elpirult. - Hacsak nem a szerelemben I - tette hozzá. - Senki sem változtathatja meg a fejlődést - felelte Napóleon. - Hacsak nem a szerelemben! - tette hozzá, és megcsókolta a lányt. TÓTFALUSI ISTVÁN FORDÍTÁSA

19

BO STENFORS

A ROBOT Bár ő csak egyszerű robot volt egy haldokló városban, öröm volt nézni, milyen jól végzi munkáját. Amint a vendég felállt, gyorsan és olajozottan odasiklott az asztalhoz, hatalmas kotrólapátban végződő karját előretolta, és két fogópofájával megragadta a tányérokat, az evőeszközt és a poharakat, közben a legcsekélyebb karcolást sem ejtve az asztal lapján. Aztán ráfújt, majd másik hosszú karjával az esetleg ott maradt morzsákat a tartályba söpörte, és hangtalan árnyként tűnt el a konyhakombinátban; ott az edényeket beborította a mosogatógépbe, a szemetet pedig a szemétleöntőbe. Majd újra elfoglalta csendes őrhelyét a bejáratnál, és az étkezde ember-vendégeit figyelte éber robotszemével. A tányérok közben visszaérkeztek a hosszú tálalópolcokra, színültig telve a legínycsiklandóbb, gőzölgő ételekkel. A négyszögletes doboztestű robot beépített elektronagyát büszkeség töltötte el, amint ott állt készen, hogy újból beavatkozzék. Létének volt célja és értelme, amit bizony aligha lehetett elmondani a teljesen automatizált étkezde asztalainál helyet foglaló emberekről. Az elfelejtett, haldokló várost ugyanis radioaktív sivatag vette körül, és ha ember kimerészkedett ebbe, ott biztos halál várt rá. A városban már minden automatizálva volt. Az embereknek csak aludniuk és enniük kellett - minden mást jól képzett automaták végeztek, és ez még évezredekig folytatódhatott így. Az emberek élete ezért minden értelmét elvesztette. De nem így a robot élete. Ö volt a Rend Őre. Tőle függött, hogy az étkezde mindig ugyanolyan ragyogóan rendben és tisztán maradjon. Legjobban a kora reggeli órákat szerette, az emberek megérkezése előtt, amikor az asztalok üresen és

20

ragyogóra fényesítve álltak hosszú, szimmetrikus sorokban. Valósággal összerezzent, amikor az első ember belépett, levett egy terítéket a melegítőpultról, és hanyagul leült egy ragyogó, tiszta asztalhoz. Mennyire megkönnyebbült, amikor csendes gumikerekein odagördülhetett, és a matematikailag megtervezett, négyzetes asztalról eltávolíthatta a csúf, aszimmetrikus szépségfoltot! És aztán, amikor mind több kosztos gyűlt össze, mennyire szenvedett a látványtól, hogy kedvelt asztalait csak úgy összevissza, minden rendszer nélkül odarakott tányérokkal piszkolják be! Alig bírt türelmetlenségével, amíg végre egy vendég felállt az asztaltól. És micsoda elviselhetetlen szenvedést okozott neki az a vendég, aki az étkezés befejeztével nyugodtan ott maradt, és lustán elszívott egy cigarettát! Végül már minden beleépített biztonsági ellenőrző rendszerrel dacolva odarohant, és amint a vendég letette a kést és a villát, elragadta a tányért előle. Bár csak egyszerű robot volt egy haldokló városban,ahol céltalanul bolyongtak az emberek, neki is megvolt a tűrési határa, és egy nap, amikor az összes asztalt azok az undorító, zabáló emberek foglalták el, akik minden szépséget elpusztítanak az ő világában, eljutott a végső határig, kirohant, és felragadta az összes tányért, poharat és evőeszközt az asztalokról, nem törődve az étkezők felháborodott tiltakozásával. Egy perc, és a vendégek megzavarodottan ültek az üres asztaloknál. Néhányan megpróbáltak új adagot hozni a tálalóról, de alighogy elhelyezkedtek, a robot ott termett, és azt is elragadta. Az emberek némán ültek, bambán csodálkozva. Ö pedig komoran és fenyegetőn nézte a bejárat melletti őrhelyéről őket. Nemcsak hogy teli tányérjaikkal rendetlenséget csináltak, az emberek maguk is csúnyák voltak. Testük még úgy-ahogy szögletes és szimmetrikus volt, de az az undorító, ronda gumó a tetején mindent elrontott. Hirtelen támadt indulattal odarohant, és a legközelebb ülő emberek fejét markolókarjával lecsippentette. Ha már benne volt, nem tudta abbahagyni. Villámsebesen csípte le az egyik fejet a másik után. Az emberek páni riadalmukban egymást taposták, de így sem sokan szabadultak élve a vendéglőből. A robot felemelte a testeket, elcipelte őket a szemétlerakóba, majd visszatért, hogy rendet tegyen és kisöpörjön. Rövid idő múlva élvezettel tekinthetett körbe a tiszta és takaros ebédlőn és az üres asztalokon. Amint befejezte a munkáját, valami furcsa űr töltötte el. Már semmi elrendeznivaló nem akadt az étkezdében. Új munkára vágyott. Átgurult a küszöbön, és elindult a városba. Itt még sok felszámolni való rútság akadt. Először is az embereket kapta el, és csípte le a fejüket. Nagy előnye volt, hogy Cél, Értelem és Elv irányította, míg az embereket egyik sem, csak a céltalan élet utáni vágyuk. Ezért hamarosan mindet kiirtotta, és a város közepén levő szemétlerakó helyre söpörte. Aztán addig tisztogatta és fényesítette a várost, amíg nem csillogott a napfényben. Élvezettel gurult az egyenes, szimmetrikus, üres utcákon át. Gyönyörű volt. Most már csak egyvalami hiányzott, hogy a város tökéletes legyen. A robot diadalmasan nyújtózott el a szeméttelepen a város közepén. V. REMÉNYI JUDIT FORDÍTÁSA

21

Horgo Haativij utolsó műalkotása

KJELL BORGSTRÖM

Valami történt hosszú idővel ezelőtt, emberek feldúltak egy oormni-telepet, az emberek körözött kozmokrata háborús bűnösök voltak, hat eltűnt űrhajó legénysége, a körözöttek rövidesen egymást kezdték irtani, űrhajóik pedig elpusztultak az őslakók belháborúiban. Odaérkezve különféle csontvázakra bukkantunk, a hat elpusztult űrhajó vázára, sok ezer emberi csontvázra és még több oormni-csontvázra, három felégetett oormni-falura, két, bozóttal félig benőtt, a kozmokrata szökevények által hátrahagyott targonca táborra és egy félig szétdúlt oormni-tojástárolóra. A legkisebbik faluban egy festményt találtunk, egy oormni művét, szelíd, szomorú embert ábrázolt, villámló szemű szárnyas démonoktól körülvéve, az ember lába előtt lemészárolt oormnik hevertek, és a szelíd, szomorú ember sugárpisztolyt tartott jobb kezében, bal keze nagy fehér tépőfogakkal teli markolóvá alakult, és a markoló nem volt tétlen, tojáshalmokba mélyedt, a festő neve a kép hátoldalán volt látható az oormni művészek szokása szerint, a nevet történetesen ismertük: HORGO HAATIVIJ az oormnik egyik legádázabb diktátora és hódítója volt, végül eltűnt a birodalmában tett ellenőrző körútja során, birodalmában, mely hasonló volt ahhoz, amelyet előtte szétzúztak a kozmokraták. Horgo Haativij unokaöccse után örökölte a diktátorságot, azelőtt eladósodott iszákos volt.

22

iszákosnak meg is maradt élete végéig, de nem adósnak, a vér és a hatalom eltörölt minden adósságot és minden hitelezőt. Így hát a rossz a rossz által pusztult el, és itt láttuk az oormni diktátor utolsó remekművét, az egyik kozmokrata bűnöző ábrázolását vagy az egész hadjárat jelképes summázatát egy oormni rokon lélek szemével. Van egy film az oormni diktátorról, történetesen láttuk is, még egy oormni sem találhatná szelídnek az arcvonásait, az egész filmen végig iszonyú kivégzések látványában kéjeleg, és mohón, gúnyos vigyorral festi a haldoklók eltorzult arcát. Hogy halhatott meg? Egy csontvázat találtunk a szobában, amely talán az övé volt, de tehetett egy másik oormnié is. A koponyát egy kardcsapás szelte ketté ölhetett egy kozmokrata ennyire nem-szadisztikus módon ? A halott fegyvertelen volt lehetett a diktátor ennyire óvatlan valaha is? Elástuk tizenöt méter mélyre, ahogy az oormnik szokásai előírják, talán jól tettük, és ha rosszul, hát rosszul. TÓTFALUSI ISTVÁN FORDÍTÁSA

KJELL BORGSTRÖM A ZEHAWA SZENTÉLY

A sziklaszentély kitárult, s a turisták beözönlöttek, egy zehawa pap kalauzolja őket. A zehawa vendégeit mustrálja, vagy ötven világjáró embert, sehogyan sem érti őket, miért kíváncsiak egy tökéletesen idegen szentélyre, amely egy számukra idegen nép abszolút idegen vallását szolgálja, s egyetlen szál sem köti az ő életükhöz, sem őseikéhez. A turisták felszisszennek, mikor a zehawa eléjük áll, igen, humanoid fajta, nyurga testét kékesfehér kísértetlepel borítja, négy hosszú karja vértelennek és erőtlennek tetszik, kezei nyolc-nyolc ujja mind négyszögletes körömben végződik, s a körmök körben beborítják az ujjhegyet, fejét gyűrűben tizenkét szem fogja körül, fölöttük lapos, fekete, pikkelyes fejtető, homlok és haj sehol, füle négy van, de az orrtőből kinyúló két-két csáp hegyén, a szája nem az arcán, a hasa közepén foglal helyet, és a kísértetlepel rejti el, két vaskos szürke lábszára elefántszerű lábfejben végződik, ennek ellenére hihetetlenül nagyokat tud ugrani, amit rögtön be is mutat, máskor is fogadott már ember-turistákat és tudja, hogy lehet az első pillanatban elképeszteni őket, hosszú, vékony, fehér, fogásra is alkalmas farkával „pacsit ad" a turisták vezetőjének, már ismerik egymást a múltkori csoportos látogatásról. Jaan mérlegképes könyvelő első extragalaktikus turistaútján kellőképp megilletődik a háromméteres pap láttán, és jól megalapozott ateizmusa ellenére tisztelettel néz rá, de hitét nem másítja, nem, egy jottányit sem, az tökéletesen méltatlan lenne hozzá, emberhez. Egyenest az éneklő kövekhez vezetik őket, amelyek egy külső bolygóról kerültek a barlangba a homályos ősidőkben.

24

valaha az istenek hangjának hívták őket, később mint kuriózumot őrizgették, és mint egy rég kiirtott, értelem nélküli létforma utolsó emlékeit, bár a vallásos zehawák megvetően kerülik őket. Minél nagyobbakat dobbant és szökell a pap a barlang talaján, annál magasabban, élesebben és kitartóbban énekelnek az élő kövek, a sok millió éves nősténytelen hímek, egyedülálló fajtájuk utolsó egyedei. Megtekintik az első zehawa űrhajót, persze jóval fiatalabb, mint a Tellus legelső űrhajói, de a turisták elismerően bólogatnak, nem akarnak udvariatlanok lenni. A pap megmutatja nekik a rabnépek csarnokát, itt egy-egy szobor képviseli mindegyik meghódított fajtát a zehawa birodalom legnagyobb kiterjedése idejéből, akkoriban az ember már kiterjesztette uralmát a Tejút környező területeire, bár nem tovább, a szobrok szinte egymásból nőnek ki mérföldeken át, nem is lehet megszámlálni őket, csak kompjuterekkel és approximative, emberszobor nincs, még a Gherla merxoo a legemberszabásúbb, hermafrodita lény, kétlábú, kétkarú, de karjain nincs kéz, csak tizenkét ujj mindegyiken, kaméleonnyelv, homloktalan fej, mint a zehawáké, kopasz fejtető, négy szem, egy az arcon, egy a tarkón, kettő kétoldalt, zsiráfszerű nyak, bár kissé rövidebb, farka nincs, akárcsak az előző látogatáson, a turisták vezetője elidőz a szobor előtt, a pap szótlanul veti össze a szobrot az emberekkel és sóhajt, nem elég nagy a hasonlóság, hogy a turisták érdeklődését magyarázza. Mennek tovább

25

a szürke köd termébe, itt már több ember eltűnt és mások is, még idegenvezető pap is, itt a véletlen törvénye uralkodik, csak a szürke párát látni, legtöbbnyire sértetlenül jutnak át rajta a csoportok, ki a szabadba, pap, túravezető és turisták, de megesik időről időre, hogy valaki eltűnik benn, olykor hang nélkül, olykor vérfagylalóan iszonyatos üvöltéssel, és néha mennydörgés zúg fel benn fenyegetőn, komoran vagy csúfondárosan, és egy-két turistacsoport mindenestül eltűnt már, de még az is megesett, hogy valaki szétzúzva-marcangolva tántorgott ki, és szótlan iszony és kínok és nyögések közepette szenvedett ki a barlang kijáratánál elterülő sziklaplatón. A terem csábítja az ember-turistákat, dacolni akarnak, vagy a halált keresik, vagy engedni akarnak a hipnotikus erőnek, és a hatóságok nem merik megtiltani, tartva a még mindig nagy hatalmú seoó birodalomtól, mellyel a zehawa nép régi függő szövetségi viszonyban él. Még a seoó nemességet is csábítja a szürke köd, valaha át is tértek a zehawa hitre, mikor az Andromeda-galaxisban még Zehawa volt a nagyhatalom, egyes seoó nemesek időről időre visszatértek ide, és szinte mindig sértetlenül hagyták el a barlangot, akárcsak néhány ember, a szentély túravezetői. A pap megérti a seoó nemeseket, azok zehawa hitűek, hanem az emberek? Ők miért jönnek újra meg újra, minden alkalommal egyre többen ? Jaan mérlegképes könyvelő ott megy a köd termében, semmit sem hall, és semmit sem lát, érez valamit? Nyirkos, borzongató és valahogy szomorú minden, moccant valami mellette? Hevesen hátrarántotta valami ? Igeen? Neem? Előrehalad vajon vagy csúszik visszafelé, vagy csak áll néma rémületben, és átfagy lassan, értelmetlen, tehetetlen, megöli önnön bizonytalansága és rettegése? Fog-e látni még egyszer, talán elhalványul a terem, és múltjának egy félig elfeledett epizódjává enyészik? Igeeen? Neeem? TÓTFALUSI ISTVÁN FORDÍTÁSA

26

DÉNIS UNDBOHM

Szemed fénye A tér és idő kozmikus távolságát átszelve hozta ide őket az űrhajó a Halál terére. A csillogó fekete síremlék mögül, ahol most meglapultak, láthatták, amint az űrhajó molekuláris nyersanyaggá bomlik szét. Körülötte a levegő a bomló anyag hatására forrongott, s csillogó ködök örvénylettek. Ran közelebb húzta magához Ilát. Érezte, hogy a lány borzong. Kétségbeesetten keresett néhány megnyugtató szót, de nem talált. A lány éppúgy tudta, mint ő, hogy ez a Föld, a tiltott bolygó, és nem lehetett szavakkal megvigasztalni. Megfogta kicsi, puha kezét, hat ujja összefonódott a lány ujjaival. - Ila - suttogta nem maradhatunk itt. Értelmetlen szavak, maga is tudta. Hová futhatnának? Nem egy biztonságos, elhagyott vidéken voltak, a város vette őket körül. Űrhajójuk - szinte rosszindulatú pontossággal - a város szívében levő temetőben tette le őket. Rájuk is a szomorú fekete emberi lényekkel teli temető vár. Ez itt nem a Sterlon egyik „békés emlékparkja". Amerre néztek, mindenütt fekete sírköveket és szobrokat láttak. Ila a fiúra emelte zöld szemét, és halvány mosoly futott át az arcán. - Ez a vég. Ran - mondta a valóság elől nem szaladhatunk el. - Nem a vég - felelte a fiú. - Ila, megadom nekik a pozíciónkat. A lány pillantása komoly volt. - Tudod... Igen, a fiú tudta. Csak fájt beismerni az igazságot. A földiek bizonyára figyelték leszállásukat, és valószínűleg jóval előbb itt lesznek, mint ahogy a segítség megérkezhetne. És akkor... Az űrhajót meg kell semmisíteni, mielőtt a földi emberek ideérnek. Ran szabad kezével lassan felemelte az induktort. De Ila vékony ujjai ráfonódtak a fegyverre. - Várj - suttogta jön valaki. Ott! Kezével a hajóroncson túlra mutatott, arra, ahol két árnyék közelgett a félhomályban. Jefferson fékezett, és betárolt az egyik rendőrautó mögé. Kinyitotta az ajtót, s közben látta, hogy a mellette ülő fotós is kiszáll. Száz meg száz rendőr vette körül a temetőt, de Jefferson csakhamar megtalálta köztük régi barátját, Hartman felügyelőt. - Mi az ördög történik itt? - kérdezte. Hartman, akit pár embere vett körül, odafordult hozzá. Súlyos szemhéját ez egyszer teljesen felemelte. Kerek arcában csillogó szeme szinte egy csecsemőhöz tette hasonlóvá. - Én is ezt szeretném tudni - mondta. Jefferson a temető felé pillantott. A sírköveket fényszórók világították meg. - Egy UFO-ról hallottam valamit - mondta. Hartman csúnya fintort vágott. Levette sapkáját, s a templomtoronyra nézett. - Igen, ilyesmi - mondta. - Valaki jelentette, hogy egy korong formájú izé lezuhant itt. Kiküldtünk egy kocsit, sose lehet tudni. Az emberek mindig látnak ezt-azt, de hát mégis... Odafordult egy épp akkor érkező rendőrhöz: - Megtaláltad ? A rendőr igennel válaszolt, és Jefferson a beszélgetésből kivette, hogy be akar menni a templomba. Felélénkült, ebből még jó sztori kerekedhet. Ha ugyan többről van szó, mint két gyerkőcről meg egy kis tűzijátékról. A felügyelő ismét feléje fordult:

27

- Hát - mondta -, most egy kicsit meg kell zavarnunk a templom békéjét. Ez a dolog, akármi is volt, ott tört be. Vicces. Egy lyuk a falban, és a kő meg a vakolat mintha egyszerűen eltűnt volna. - Micsoda?! Ez úgy hangzik, mint valami halálsugár vagy hasonló. Kérlek, mesélj el mindent sorjában. Mit láttak a rendőrök? - Az ég tudja - dünnyögte Hartman. - Amikor ideértek a temetőbe, láttak valami nagy és félig megolvadt dolgot. Szerintük olyan volt, mint egy hatalmas, mondjuk tíz méter átmérőjű korong része. Fénylett, gőzölgött és szétmállott. Hát, már semmi nem maradt belőle. - Egy pillanatig habozott, majd helyesbített: - Nos, majdnem semmi. Csak egy csomó kidöntött sírkő, barázdák a földben meg pár letört ciprusfa. Jefferson gyülekező rendőröket vett észre a temetőkapun kívül. Hartman intett neki, hogy kövesse, és folytatta: - Aztán furcsa dolog történt. Két szörnyszülöttet láttak a templom felé rohanni, apró, vézna, macskaszerű alakokat. Aztán egy villanás, és hirtelen lyuk támadt a templom falán. Jefferson nyelt egyet. Ha mindez igaz, akkor tálalva van számára élete legnagyobb szenzációja. - És ez minden, amit tudunk - mondta Hartman. - Hívtunk szakértőket, és azt hiszem, a katonák minden pillanatban megérkezhetnek. Éppen akkor értek a kapuhoz, amikor az kinyílt. A rendőrök utat nyitottak Hartmannak, Jeffersonnak és a fotósnak. A kapualj magas volt, és nagyon sötét. - Világítást - mondta Hartman. Két hordozható fényszóró gyulladt ki, vakító fény vetődött a templom sötét belsejébe, s sokszorosan verődött vissza az oltárképről. Hartman belépett, szorosan mögötte Jefferson. - Tartsa nyitva a szemét - súgta izgatottan a fotósnak. A fények megvilágították az oltárképet, a padsorokat, az oszlopokat és a bolthajtásokat. A falfestmények csillogtak, a súlyos csillárok ragyogtak. - Kutassák át mindenütt! - adta ki a parancsot Hartman, miközben odasétált a nyugati falhoz. Ott volt a méteres lyuk, melyen át ki lehetett látni a temetőre. Két rendőr állt odakint. - Láttak valamit? - kérdezte Hartman a lyukon keresztül, de egyik se látott semmit. Jefferson megvizsgálta a lyuk peremét, megtapogatta a finom port, majd felugrott a kőre. Micsoda titokzatos szétporladás. Fejbőre bizseregni kezdett. - Csináljon róla egy fotót - mondta a fényképésznek. - Csináljon kettőt, egyet közelről, és egyet messzebbről. A magnéziumfény felvillanása után követték Hartmant a szentélybe. Ebben a pillanatban kiáltást hallottak, döbbent és riadt kiáltást, majd egy hangot, amely Hartmannak szólt: - Ott lent van valaki! - Hol? - kiáltotta Hartman, hangja kongva visszhangzott a boltívek alatt. - A kriptában I Odasiettek. Éppen az oltárrács mellett vezetett le az út a kriptába, rendőrök szaladtak arra. Hartman rájuk kiáltott, és az emberek megálltak. Várakozó arcok fordultak feléje. - Csak ez az egy út vezet lefelé? - kérdezte Hartman kurtán. Egy hang igennel válaszolt. Hartman elégedetten bólintott, és odaállt a csapóajtóhoz. Széles kőlépcső vezetett le, a vége sötétségbe veszett. Enyhe pinceszag áramlott felfelé. - Világítást! - morogta Hartman. Jefferson megérintette a karját. - Lemész ? - kérdezte. Hartman arcára árnyék borult, de a halvány mosolyt így is látni lehetett rajta. - Mit gondolsz? - kérdezte. - Menjünk le ketten, és igyunk ott egy csésze kávét? - A fegyver! - figyelmeztette Jefferson. - Emlékezz a falban levő lyukra! - A fenébe azzal a lyukkal...

28

Bekapcsolták a fényszórót, vakító fény hullt alá a sötét nyílásba, és ekkor rémült és döbbent kiáltások hangzottak fel mindenünnen. Lent a lépcső alján, a hirtelen rázúduló fényben egy lény támolygott, majd eltűnt az oszlopok mögött. De az imént pontosan látták. Nem egészen egy méter magas, méregzöld, kötél vékonyságú karok és lábak. Csillogó, háromszögletű pikkelyek borították bőrként a testét, ujjai, akár az ostorszíjak, hosszúak és vékonyak. Öltözéke valami átlátszó, plasztikszerű anyag, ami valószínűleg hermetikusan záródott. De a legszörnyűbb a szeme volt, óriási, zöld fénnyel izzó szeme. - Te jó ég - suttogta Jefferson -, micsoda lidérc! Ebben a percben parancsoló hang harsant fel a bejárat felől, és Jefferson, a környezettel mit sem törődve, nagyot káromkodott. Elorozták tőle becses páholyát. Megérkeztek a katonák. Ran fájdalmasan nyöszörgött, míg Ha vállát átkarolva a boltívek alá támogatta. Napok villogtak a szeme előtt. - A szemem... - zihálta. - Belevilágítottak. - Nem tehetnek róla - suttogta Ma. - ők nem tudják. Gyere, menjünk arrébb. A kripta belsejébe osontak, miközben visszabámultak arra a helyre, ahol az oszlopok élesen rajzolódtak ki, mint az űr sötétje egy elviselhetetlen fény vakító fehér háttere előtt. Ran átölelte a lányt, így hallgatták a fenti lények beszédéből ideszűrődő mormogást. Ila reszketett, mintha fázna. Pedig itt nem volt hideg. Nagy mennyiségű, szinte tömör hő áradt energiaszigetelő öltözékükből. Súlyos, csattogó léptek zaja hallatszott fentről. Hullámokként csapódtak hozzájuk harsány kiáltások. - Ran - súgta Ila -, mit csinálnak? A fiú habozott. - Azt hiszem, megteszik az óvintézkedéseket - mormolta. - Óvintézkedéseket? A fiú nehezen vette a levegőt. Leküzdhetetlen fájdalmat érzett, olyan szomorúságot és kétségbeesést, melynek meg kellett volna lágyítania a felettük levő kőboltozatot. - Félnek tőlünk - mondta. - Szörnyetegek vagyunk a szemükben. Láttad őket, láttad, milyenek: nagy, ormótlan lények, súlyosak, melegek, hevesek, akár a természeti erők. És mégis, amikor megláttak bennünket, megijedtek tőlünk. Ismeretlen külsőnk megijesztette őket. Zöldes szemét elfordítva a lányról, a kőfalra meredt. - Porlasztással tudnék egy folyosót csinálni magunknak - mondta lassan -, bár nem könnyű. Ha elbomlasztom az anyagot egy lefelé tartó alagúton, kijuthatunk innen a föld alá. De nem hiszem, hogy lesz erre elég töltényünk. - Mennyire elég? - kérdezte a lány. A fiú sóhajtott. - Hosszú alagutat tudok csinálni - mondta -, de akárhogyan is, csak a városban érünk a felszínre. Ha van egy kis szerencsénk, akkor egy pincében. Kiáltássorozat, majd döngő léptek zaja hallatszott. Messze, a vakító fényben árnyak mozogtak, és fénycsóvák darabolták szét a sötétséget. Ran felemelte az induktort. - Ne - nyöszörgött Ila -, ne ölj. Ran, ne ölj! A fiú hangja jeges volt. - Nem fogok ölni. Üresre állítottam. A fegyver lágy hangot bocsátott ki, majd halványlila fény ütközött a vakító fehér fénynek, s aztán kihunyt. Randen kapitány leplezetlen gúnnyal nevetett:

29

- Maga bolond - kérdezte vagy csak életunt? Mi meg majd ponyván hozhatjuk ki a földi maradványait. A templom falán tátongó lyukra mutatott. - Nézze csak - mondta itt jöttek be. Úgy mállasztották szét a követ, mint a nedves homokot. Doktor Sall hirtelen szelíden elmosolyodott. Egy pillantást se vetett a lyukra. Ott kint, a katonák reflektorai ellenére is, békés sötétség borult a temetőre. - Tudom, miért tették ezt - mondta Sall nyugodt hangon. - Két megrémült menekülő... Randen erőszakos felhorkanása szakította félbe. Majd szóáradat zúdult rá: - Megrémült? Az én csapataim semmiféle rémült menekülőket nem találtak. A fegyvereik úgy felforrósodtak, hogy felrobbant bennük a töltény. Látta maga azokat a szegény ördögöket, a kezüket, az arcukat? Sall hűvösen válaszolt: - Miért küldött fegyvereseket? Még csak meg sem próbált civilizált módon kapcsolatba lépni velük. Randen közelebb lépett hozzá. Hangja feszült volt az elfojtott idegességtől: - Magi, tehát civilizált, igaz? Menjen a pokolba! Sall megvetően, mozdulatlanul állt. - Hivatalos szakértőként vagyok itt - mondta. - Nem hiszem, hogy jogában áll ezen változtatni. - Talán nem - felelte Randen vérfagyasztóan kedves hangon. - De ahhoz van jogom, hogy önt távol tartsam az utamból, amíg az akció tart. Megfordult, és odasétált a kriptába vezető lépcsőhöz, ahol már felállíttatta a fényszórókat és a nehézfegyverzetű katonákat. Sall lassan lépkedett utána. Dühös volt, de míg nem kap választ az imént elküldött táviratára, addig semmiféle hatalommal nem rendelkezik. Egy teljes órát vesztegetett el arra, hogy Randen kapitányt jobb belátásra bírja. Ez az út tehát nem járható. Doktor Sall mozdulatlanul állt az őrök mellett. Bámulta az embert, aki nehéz azbesztöltözékben lépkedett lefelé a lépcsőkön. Az imént hallott hangfelvételre gondolt. Vékony, gyengécske hangok, akár a rovaroké. Azon tűnődött, milyen lehet számukra az emberi beszéd. Vajon mennyi időbe telik, míg válasz érkezik a táviratára? Abban biztos volt, hogy a válasz pozitív lesz, a felelősség az övé, és ő mindent meg fog próbálni. Az azbesztszörnyeteg visszatért, és megszabadították öltözékétől. Sápadt fiatalember tűnt elő. - Olyan volt, mint valami fal - suttogta. - Átküzdöttem magam rajta, és akkor egész testemben bizseregni kezdtem. Randen kapitány rámeredt doktor Sallre. - Rémült menekülők, mi? - mondta. - Hát akkor ez micsoda? Miért nem próbálja ön felvenni velük a kapcsolatot? Na persze hogy nem, még majd ez éppen megégetik magát. - Hirtelen elfordult. - Megégetik! - ismételte. - A fenébe is, hol a Geiger-számláló? A műszer nem jelzett, és Sall fáradtan elmosolyodott. - Menjen a pokolba! - szitkozódott Randen, és elfordult. - Maga nagyon istenfélő - dünnyögte Sall csendesen ha nem személyesen kellene vállalnia a következményeket, gondolom, tűz alá venné a templomot. Minden támadóeszközt kipróbál. Mi lenne, ha megengedné, hogy most én próbáljak ki egy másfajta közeledést? Randen lassan feléje fordult. Különös mosoly jelent meg a szája körül, mely az éles fehér fényben eltorzította az arcát.

30

- Én, személyesen - mondta halkan. - Tehát így gondolja? Nos, akkor megmutatom magának, hogy ami engem illet, én nem törődöm a következményekkel. Tudja maga, micsoda kockázatot vállalok, micsoda felelősség van rajtam, amikor azt mondom... Sall leeresztette a vállát. Egy futó ötlet nyomán küldte el a táviratot. Közben a kapitány megtalálta a helyes szavakat és a megfelelő választ: - ...csak menjen le. Én nem akadályozom meg benne, de figyelmeztettem. Sall rámosolygott. - Köszönöm, kapitány - mondta. Ran kerülte Ila tekintetét. - Mi történt? - kérdezte a lány. - Ran, mondd meg, mi történt! A lány gyengülő hangja megijesztette. Gyámoltalan mozdulatot tett, habozott. - Hát... rövidzárlat. A lány döbbenten, hitetlenkedve meredt rá. Majd szemének gyenge fénye mintha kihunyt volna. Feje előreesett. Hangját alig lehetett hallani. - Akkor hát mindennek vége? A fiú sóhajtott, hosszan, fájdalmasan. - Igen - mondta. - Mindennek vége. Nem tudok alagutat ásni. Aztán hosszú időre csönd telepedett közéjük, mialatt felettük a hangok egyre erősödtek. - Ran - szólalt meg végül a lány -, van egy tartalék töltény a fegyverben. A fiú lassan megrázta a fejét. - Túl gyenge - motyogta -, csak jelzésre elég. - Vagy hogy rövidzárlatot okozzon a fegyverben. A fiú csodálkozva meredt a lányra. - Rövidzárlatot - ismételte lassan a lány így a fegyver képes egy végső energiakitörésre. A fiú megértette, és torkán akadt a szó. A csend hirtelen súlyossá vált, csak messziről szűrődött le a földi emberek lármája. A boltívek mintha rájuk nehezedtek volna. - Ran - mondta a lány -, Ran, mit fognak velünk csinálni? Mit válaszolhatott erre ? A lány úgyis tudta. Talán úgy tetszik majd a földlakóknak, hogy életben hagyják őket, de ők melegek, és elviselhetetlenül éles fényben élnek. Hogyan tudná egy földi lény megérteni egy másik faj életét, amely egy kisebb fajsúlyú bolygón sokkalta alacsonyabb hőmérsékleten és sokkalta kisebb fényben él? - Talán túléljük - mondta a fiú lassan -, de tudod... kivonszolnának a fénybe, körülvennének bennünket a forróságukkal, megérintenének bennünket... Elhallgatott. Szemük halványan csillogva kereste a távoli fényszórók fényében a boltíveket. Csapdába estek. A lány hangja tiszta volt, túlságosan tiszta. - Ran, ígérj meg nekem valamit. A fiú arca menekült a lányé elől, szenvedőn fordította el tekintetét, majd mégis ránézett. - ígérj meg nekem valamit - suttogta a lány. - ígérd meg, hogy nem fognak el bennünket élve! A fiú kelletlenül, a sírás határán válaszolta: - Megígérem. Erősen átölelte a lányt. Karjai köréfonódtak. A ruhán át érezte a lány kicsi testét, érezte a melegét, a meleget, amely a lány szemén át áramlott ki. - Nem - mondta -, nem fogják kioltani a szemed fényét. Tovább fog élni ott fenn a csillagok között, még ha itt nincs is számára hely.

31

Doktor Sall lelépett a lépcsőről, és óvatosan elindult a kriptában arrafelé, ahol az idegen lények rejtőztek. Fázott. Az előre sejtett szorongás már mozgolódni kezdett belül, de a dicsőség érzése végül elnyomta. Elérte, amit akart, most itt volt a lehetőség. Kilépve a fényből lassabban kezdett lépkedni. Érezte az oszlopok tömör sötétségét, s hogy tájékozódni tudjon, megállt egy percre. Mondania kellene valamit ? Nem lenne semmi értelme talán, hisz hangja annyira érdes az övékhez képest. Megpróbált olyan lágyan beszélni, amennyire csak tőle telt, hogy inkább csak a hang, mintsem a szavak jelezzék szándékát. - Barát vagyok. Nem akarom bántani magukat. Találkozni szeretnék magukkal. Félszeg mozdulatot tett, még a fejét is lehajtotta. Bizonytalannak, nagyon bizonytalannak érezte magát. Olyan tömör, olyan áthatolhatatlan volt a csend. Tudta, hogy azok ott fenn hallgatják, amit mond, és megjelent előtte Randen kapitány mosolya. Ismét lépett néhányat. Úgy érezte, hideg áramlik valahonnan. És nem valami apró zöld fény villant föl egy pillanatra? Megállt, visszafojtotta a lélegzetét, belebámult az óriási sötétségbe, és a csöndben hirtelen kurta nyögés, majd halk zaj hallatszott, mint mikor egy nagyon könnyű tárgy leesik a kemény kőre. Habozott, hideg futkározott a hátán. Aztán odament, s a lába előtt megpillantott valami zöld csillogást, valami végtelenül finom és törékeny lényt, s a fény egyre halványodott, gyengült, majd végképp kihunyt. Térdre ereszkedett, s egy jéghideg, fémes dolgot érintett meg, amely szétesett, porrá vált a keze alatt. Hideg, lágy és mozdulatlan dolgot fogott. Hosszú ideig ült ott, a hideg lassan kúszott fel a karján át a testébe, de nem érezte. Valami sűrűt, súlyosat érzett a torkában, akárhogyan próbálta lenyelni, nem tudott szabadulni tőle. És végül, amikor felállt, és visszament a fényre, lehullottak könnyei a kezében tartott hideg tárgyra. F. NAGY PIROSKA FORDÍTÁSA

32

PÄR RÅDSTRÖM

Bele sem káprázott a szeme

Aznap reggel valahogy semmi sem stimmelt. A cipőfűzővel kezdődött. Egészen rejtélyes módon eltűnt. Semmit sem értett. Este lerakta a cipőjét, mint rendesen, és most a cipő ott volt a szék mellett a helyén, de a fűző eltűnt. És az öltönye is eltűnt. Mindenütt megnézte. A fürdőszobában, a szekrényben, a konyhában, mindenütt. De sehol sem találta. Jól emlékezett, hogy szokása szerint a szék támlájára tette, vagy mégsem, talán beakasztotta, vagy a fürdőszobába tette volna? Nem találta. Sportzakót és nadrágot vett helyette. S akkor észrevette, hogy a felöltője is eltűnt. Valószínűleg betörők jártak itt az éjjel, gondolta. De miért pont az öltönyét és a cipőfűzőjét? Kezét a telefonkagylóra tette, mégsem telefonált a rendőrségnek. Mit is mondhatna ? Hogy az éjjel valaki belopózott, és elvitte az öltönyét, a felöltőjét és a cipőfűzőjét? Belenézett a szekrényfiókokba is. Hiányzott egy ing is, az új szürke. Meg egy pár cipő és egy pár zokni. Még jó, hogy nem vitték el a fehérneműjét is! Csendben ült és gondolkodott. Nem értette az egészet. Csak Elsának volt kulcsa a lakáshoz, és Elsa Malmőbe utazott. Talán visszajött, nála járt, s elvitte a cuccokat, hogy ő ne mehessen el hazulról, és akkor bármikor betoppanhat nevetve, a karján a holmikkal. Nem, Elsa nem tenne ilyesmit. Ha ilyen kitelne tőle, sokkal jobban bolondulna érte. Nem volt különösebben szerelmes Elsába. Csak éppen így alakult a dolog. Tulajdonképpen nem is az ő esete volt. És egyébként is, az utóbbi időben olyan fura. Például ez a mostani malmöi utazás is. Oly hirtelen történt. Mit keres Malmőben? Felállt, odament a telefonhoz, és Elsa számát tárcsázta. Elsa álmosan vette fel a kagylót. - Mmmm... - Szia, én vagyok... - Gondoltam, drága. - Miből?

33

- Na hallod, egy ilyen éjszaka után! Egy ilyen éjszaka után! Ő volt tehát! Micsoda vicc! Mérges lett. - Szóval te voltál. A nő lágyan nevetett. - Nem vetted észre? Én viszont alig ismertem rád. Nagyon le voltam lombozva miattad, és te csak úgy berontottál. Szeretlek, tudod, Lars? Csak állt a kezében a telefonnal. Az éjjel! Berontottam! Mit is csináltam? - Azt hittem, Malmőben vagy - mondta. - Nem kell mentegetőznöd. Egy ilyen éjszaka után nem! Mérges voltam, hogy sohasem telefonálsz. De most már minden rendben. Semmit sem értett. - Majd később visszahívlak - mondta, és letette a kagylót. Úgy érezte mintha egypár nap kiesett volna az életéből. Mintha valami történt volna vele, amire nem emlékszik. Az éjszaka! Az éjszaka! Hogy is volt? Felvette a zakóját, és elment. Egy kicsit késő volt. De nem olyan nagy baj. Tudta, hogy a főnök meg van vele elégedve. Csak bemegy, és azt mondja, hogy késett a villamos, vagy valami hasonlót. Fog ez menni. Amikor odaért, Olssonnal futott össze a liftben. - Már vissza is jött? - kérdezte Olsson, és becsukta a liftajtót. - Vissza? - ismételte. De Olsson nem figyelt. Sohasem figyelt oda. Csak beszélt. - És közben tavaszi ruhát vett fel, pedig még csak ősz van - folytatta Olsson. Mondhatom, gyorsan ment. Nem válaszolt. Az irodában a telefonos Britta jött vele szemben. - Hülye vagy? - rontott neki. - Ezek után még visszajössz? Elszánta magát. Nem szólt semmit, hanem az irodán keresztül egyenesen a főnök ajtajához ment. Látta a pillantásokat, hallotta, hogy valamit kiáltanak utána, de nem állt meg, kinyitotta a főnök ajtaját, és belépett. A főnök az íróasztala mögött ült. Felpillantott. - Vagy úgy, Bergman, újra itt - mondta. - Egy pillanat alatt tűnjön el. Nem vette még fel az utolsó fizetését? Kifelé! Elegem van magából. Kifelé! Ki innen! Megpróbált mondani valamit, de a főnök felpattant, és elindult feléje. - De igazgató úr... - kezdte. Nem jutott tovább. Az ajtó kinyílt mögötte, és a főkönyvelő és Gustafsson léptek be. - Kísérjék Bergmant a pénztárhoz, aztán dobják ki! - harsogta a főnök. - Már itt volt, és elvitte a pénzét - mondta a főkönyvelő. A főkönyvelő és Gustafsson kitessékelték. Britta még fel sem pillantott. Britta! Aki a legjobb barátja volt itt az irodában! Lassan ment az utcán. Utolsó fizetés? Visszajöttél? Gondolkozz! Gondolkozni! Csak gondolkozni! Taxival ment Elsához. Ki akarta nyitni az ajtót, amikor észrevette, hogy a kulcs eltűnt a kulcscsomóról. Becsengetett. Senki sem jött ajtót nyitni. Dörömbölt az ajtón. Lassan rettenetes félelem fogta el. Csinálnia kellene valamit. A rendőrség! Kénytelen a rendőrséghez fordulni. Muszáj beszélnie valakivel. De épp a rendőrségen megértik-e ezt? Nem, telefonálni fog Bengtnek. Neki mindent el tud mesélni. Bengt hinni fog neki. Újból lement az utcára, és bement egy trafikba, onnan telefonált. Bengt vette fel. - Itt Lars beszél. Volna egy kis időd számomra? Nagyon fontos lenne.

34

- Persze - mondta Bengt - ugorj fel. Bengt már az ajtóban állt, amikor odaért. Üdvözölték egymást, és bementek. - Nincs egy kis konyakod vagy valami italod itthon? - kérdezte Lars. - Dehogynem! - válaszolt Bengt. - Mi történt? Lars megkapta a konyakját. Tulajdonképpen nem is kívánta. Ez csak valamiféle emlék a regényekből. Ott isznak mindig, amikor valami történik. Ivott egy kortyot. És elmesélte a történetét. - Azt hiszem, el kellene menned egy pszichiáterhez - mondta Bengt - és mint a legjobb barátod, ragaszkodom hozzá, hogy elmenj. Telefonálok és elintézem, ha akarod - mondta. - Tehát te sem hiszel nekem? - Mit akarsz? Lars csendben ült, és Bengtet nézte. Valami nem stimmelt. Bengt valahogy idegesnek tűnt. És a szeme is. Valami nem volt rendben a szemével. - Reggel is itt voltál - szólt Bengt egy pillanatnyi hallgatás után. - Nem emlékszel? - Hülye vagy! Nem voltam itt. Épp most mondtam el, mit csináltam. Valaki más kellett, hogy legyen... - Nem - szakította félbe Bengt -, TE VOLTÁL! Egyre jobban megijedt. „El kell mennem - gondolta. - Valami Bengttel sem stimmel." Bengt felállt. - Igen, igazad van, talán mégis jobb lenne, ha telefonálnál egy pszichiáternek - mondta Lars. - Biztos, hogy akarod? - kérdezte Bengt. Lars bólintott. - Helyes. Bengt tárcsázott egy számot. Még csak annyi fáradságot sem vett, hogy úgy tegyen, mintha kikeresné a számot a könyvből. - Halló - mondta Bengt -, Lindström vagyok, itt van nálam most Lars Bergman... Azonnal?... Jó. Letette a kagylót. - Reggel, miután elmentél, már beszéltem vele - mondta. Lars nem szólt egy szót sem. Bengt taxiért telefonált, majd együtt mentek le a lépcsőn. Lars szállt be először a kocsiba, és megvárta, aráig Bengt is beszáll, akkor kinyitotta az ajtót a másik oldalon, kiugrott és elfutott. A sarkon befordult, és beugrott egy kapu alá. Tudta, hogy Bengt még nem ért el a sarokig. Lassan ment fel a lépcsőn, hallgatózott. Egy perc múlva hallotta, hogy nyílik a kapu. A legközelebbi ajtón becsengetett. Egy idősebb hölgy nyitott ajtót. - Az Elektromos Művektől vagyok - jelentette ki halkan -, meg kell néznem a villanyórát. A hölgy beengedte. Lars megállás nélkül beszélt. Megcsodálta a hölgy virágait az ablak előtt. „Nahát, milyen csodálatos hibiszkusz!" A hölgy megállt mellette, és elmondta, mivel kell trágyázni a növényt, mennyi víz kell egy hibiszkusznak, mikor kell vágni. Lars az ablaknál állt, és látta, hogy Bengt kimegy a kapun, és eltűnik a sarkon. A nő csak beszélt és beszélt. Lars még néhány percig hallgatta, aztán otthagyta. „Haza kell mennem - gondolta. - Hazamenni, elhozni a takarékkönyvemet, és eltűnni. Találnom kell valakit, aki hisz nekem. De először is pénz kell." A sarki házon át lopakodott be a kertbe, s tovább a hátsó ajtóig. Hallgatózott, de nem hallott semmit. Óvatosan nyitotta ki a konyhaajtót. A másik a konyhaasztalnál ült és várt.

35

Az ő ruhája volt rajta, az új szürke inge, a cipője. A barna, de a fekete cipőfűzővel. A zoknija. A másik teljes csendben ült. - Mit akar? - kérdezte Lars. - Mit akar? - kérdezte a másik. - Kell, hogy legyen valami magyarázat. - Én is azt remélem - mondta a másik. Lars ekkor észrevette a konyhaasztalon fekvő pisztolyt. - Ki maga ? - kérdezte. - Tudja maga azt. Lars Bergman vagyok - mondta a másik. Lars felkapta a pisztolyt. A másik meg sem mozdult. - Most szépen elkísér a rendőrségre - mondta Lars. A másik felállt. - Ez az én szándékom is. Örülök, hogy végre megjött. Magára vártam. Lassan elindult Lars felé. Hirtelen odaugrott, kicsavarta a kezéből a pisztolyt, és rászegezte. - Éppen öngyilkos akartam lenni. Amikor jött. Felemelte a revolvert, és tüzelt. A másik teljesen csendben állt. „Hála istennek, vége - gondolta. - Felhívom a rendőrséget. Már azt hittem, megbolondultam." Lassan kiment a szobából, odaállt az ablakhoz, egyenesen belebámult a napba, s még csak bele sem káprázott a szeme. Nem melegítette fel. Megvonta a vállát. - Itt az ideje, hogy kikecmeregjek az egészből. V. REMÉNYI JUDIT FORDÍTÁSA

36

STEN ANDERSSON

A lány és a tenger - Anna? Nyugtalanul kutatta át tekintetével a világos lányszobát: sárga tapéta, rajta néhány színes plakát, az ágyon horgolt terítő, párna és egy játék állat. Eltekintve a küszöb és a székek hiányától, éppen olyan volt, mint bármelyik más üres lányszoba. Az ajtó mellett fehér toalettasztal állt, rajta tükör, benne két bőrből készült ékszeresdoboz, két sor tégely és csiszolt üvegcse tükröződött. - Anna?! Messziről és elmosódva hallotta, hogy a felesége a konyhában a tányérokkal és az evőeszközzel csörömpölt. - Anna! Anna! Anna! Arcát a ház különböző részei felé fordította, és torkaszakadtából kiáltott. De semmi válasz. A nyitott ablakon keresztül a tenger és a moszat illata áradt be Anna szobájába. Az éjszakai vihar óta a tenger még mindig erősen hullámzott, és behallatszott, amint a hullámok a ház alatt a homokpartnak csapódnak. - Anna! Most már csak suttogva mondta. Újra elfogta a régi félelem. Az ablakhoz lépett, és lenézett a partra. Ott volt. - Várj! Ügyetlenül mászott fel a párkányra. - Állj meg! A libegő függönyökbe belegabalyodott a lába, és letépte, amikor leugrott az ablak alá a kavicsozott kerti útra. Gyors, rövid léptekkel rohant a part felé. Ott lenn a víz szélén meglátta, amitől reszketett: egy lány tolókocsiban, messze, a tengerre szegezett tekintettel. Kezeivel a kerekeket hajtotta; a nedves homokban mély nyomok vezettek a házig. Lófarokba fésült haja karjai ritmikus mozgásával egy ütemben himbálódzott. A víz már a térde alatt csapkodott, és a lába köré terített takaró mint egy szoknya terült

el a vízen. Vadul hajtotta a kerekeket, hogy kiérjen a mélyebb vízbe. - Anna! De a lány nem fordult meg, egy hullám a térde fölé csapódott, a tolókocsi megbillent, majdnem felborult. - Várj! Állj meg! Állj meg! Majdnem odaért. Hullám, egy hatalmas hullám közeledett a part felé. Az utolsó pillanatban elkapta a lányt a kocsival együtt. Lábát megvetve a lágy homokban, sikerült a becsapódó és a távolodó hullám húzó-vonó erejének ellenállnia. A tolókocsit a parton egy magasabb, védett helyre húzta fel. - Papa! Papa! A lány arcát kezébe temetve zokogott. - Na, most már jó! Mit is mondhatna? Mit lehet ilyenkor mondani? - Na, most már jó. Lassan tolta a kocsit vissza a ház felé. A konyha lépcsőjén a felesége állt. A kétségbeeséstől sápadt arcából feketén tűnt elő a szeme, kötényét gyűrögette. A tolókocsi felgurult a betonozott teraszra, majd be a nappaliszobába, ahol az ottmaradt cigaretta keskeny füstcsíkja szállt a mennyezet felé. Becsukta az ajtót, a tenger és a sirályok zaja elnémult. A hálóba az ablakon keresztül besütött a hold. - Harry? Nem bírt alvást színlelni. A lepedő elszabadult, meggyűrődött a háta alatt, a párna lapos és meleg volt. - Tudom, mit akarsz mondani. El kell költöznünk. - Tudod, nagyon is sokáig maradtunk itt. El kell költöznünk... Anna kedvéért. Elfelejtetted a kertet, amiről mindig álmodoztunk?... Almafák... szántók, rétek és erdő.

- TE álmodsz róla. - Napról napra rosszabb, orvoshoz kellene vinnünk. - Orvoshoz!? - A mi gyerekünk. Meg kell mentenünk őt. - De nem a mi gyerekünk. Hiba volt magunkhoz vennünk. Csend. Hirtelen zokogás hallatszott. - Louise I - Én úgy szeretem őt, mintha a saját gyermekem lenne. - Tudod, hogy így érzek én is... De mi találtunk egy gyereket. Ö nem keresett senkit, nem volt senkire sem szüksége. - Na és most? - Megszokott minket. Megszeretett. A férfi felült az ágyban, és a mellette lógó köpenyében cigaretta után kutatott. Olvasószemüvege és egy esti újság esett a földre. - Tizenhét éves, legalábbis annyinak látszik, de sohasem lesz képes normálisan élni normális emberek között. Csak egyet tehetünk. - Drága Harry... - Hagyni a dolgokat a maguk útján menni. - Ezt nem gondolhatod. Drága Harry... Hiszen megígérted... - Te magad mondtad. Ez így nem mehet tovább! - Rágyújtott, lábát lelógatta az ágy szélén, és felállt. A padló hideg volt, odament az ablakhoz, a fűtőtesthez. - Szélcsendes éjjel - mormogta magában -, semmi felhő. Hullámok sincsenek, gyönyörű az éjszaka. - Harry? Csak nem gondolod, hogy újra megpróbálja? Megvonta a vállát. - Megígérte, hogy nem teszi. De menynyit ér égy ígéret ilyen körülmények között? Tizennégy éve van nálunk. DE NEM Ml VAGYUNK AZ IGAZI SZÜLEI. Ö nem a mi húsunkból és vérünkből való. Nézz rá! Látod magadat benne? Hirtelen elhallgatott. A cigaretta leesett a földre, mint egy szentjánosbogár világított az ablak alatt. - Mi az, Harry?

39

- Semmi. Maga is hallotta, milyen feszült a hangja. Lent a facsoportnál a hold fénye váratlanul visszatükröződött egy tolókocsi kerekének küllőin. - Gyere és feküdj le. Megfázol. Nem válaszolt. A tolókocsi a csónakháznál kisiklott az árnyékból, és a víz máris a lábtartó fölött csapkodott. Még innen is láthatta, hogyan feketedtek meg a gumik hirtelen a nedvességtől. Nem tettünk meg mindent azért, hogy otthonra találjon ? A férfi ökölbe szorította a kezét, és hosz-szú évek óta most először érezte, hogy könnyezik. A lány kezei nyugodtan és nagy erővel dolgoztak. A tolókocsi mind mélyebbre gázolt a vízben. A kikötőhíd oldalába fogódzkodott, így lökte magát előbbre, amikor a kerekek elakadtak az agyagos fenékben. Sápadt arca világosan kivehető volt a híd szürkésfekete pallói előtt. - Ez az ő otthona. Mindent megtettünk érte! Az asszony felzokogott, és a takaró alatt megrándult a lába. - Mi egy család vagyunk. A férfi a homlokát az ablaküvegnek támasztotta, körmeit a tenyerébe vájta. Végül a tolókocsi elvesztette az egyensúlyát, és előreborult. Látta, hogy a lány körül a hold tükörképe széttörik a vízen. Az elmúlt tizennégy év képtöredékei jelentek meg a szeme előtt. Tizennégy év! „Megöregedtem... megöregedtem... nem bírom tovább." Néhány esőcsepp ütődött az üvegnek, az éjszaka, a víz és a lány képe elmosódott. Fogadott lányából már csak annyit látott, hogy kibontja a haját, letépi blúzát, és kékesen csillogó halfarka nagyot csobban a vízben. A sötét szoba felé fordult. - Igazad van - mondta. - Hazatalált! V. REMÉNYI JUDIT FORDÍTÁSA

STEN SVENSSON

CSINÁLD

Hallották, mi a legfrissebb újság a játékpiacon? Valami nevelő célzatú izé a Brio cégtől. „Isten-építőkészlet." De nem ám holmi szakállas, leples öregúrról van szó I Építsünk tehát Istent. A Minősítő Bizottság már rá is ütötte a dobozokra a pecsétet: „Valódi, 100%-osan szent natúr isten; Metafizika q*5; Nagyság: 1:1, készült a Szabványügyi Hivatal útmutatásai szerint; hétpróbás Szentháromság, garantálva 8 halálos bűnig." A minap vettem egy „Isten-építőkészletet", a legkisebb méretűt. Kezdetben nem árt az óvatosság. Csak be kellett mennem a legközelebbi játékboltba, 74 korona 55-öt fizetnem, és máris volt egy saját, összerakható Istenem. Összeállítván azonban tűnődni kezdtem, vajon hogy az ördögbe kerekedik ki ebből valami rendes Isten. Nem mutatott különösebben rosszul: egy láda, elég nagy, hogy egy tipikus átlag svéd elférjen benne. Igazában meglehetősen hasonlított egy falusi budira, leszámítva a szív alakú nyílást és azt, hogy az ülőke egy sehová sem vivő lépcsőre volt kicserélve. Három lépcsőfok, majd egy ajtó, mely sehová sem nyílt. Így gondoltam, mielőtt az utasításokat követve kipróbáltam volna Istenemet. „1. pont (hangzott az utasítás): LÉPJEN BE AZ ISTENBE. CSUKJA BE AZ AJTÓT MAGA MÖGÖTT." így is cselekedtem, csendes borzadállyal figyelve, hogyan csapódott be az ajtó. No, gondoltam, itt a fő dolog, hogy ne legyünk hisztérikusak. Az ajtót minden bizonnyal később is kitaszíthatom, biztatgattam magam, és tovább olvastam: „MOST NYISSA KI A SZEMBEN LÉVŐ AJTÓT." Enyhe nyugtalanság fogott el. Hiszen az egy csaliajtó! Hiszen az sehová sem vezet, ezt már láttam az előbb I Bár ugyanennyi erővel meg is próbálhatom. Hiszen tudtam, hogy egyébként könnyűszerrel

kitaszíthatom a külső ajtót. Így hát kinyitottam az ajtót, mely meglepetésemre nem volt csaliajtó. Mögötte másik lépcső kezdődött, melynek sehol sem látszott a vége, legalábbis én nem tudtam felfedezni semmiféle tetőt. Tovább olvastam: „MENJEN FEL A LÉPCSŐN, AMEDDIG MEG NEM TALÁLJA.” Természetesen kíváncsi voltam, mit kell megtalálnom, és elindultam. Mentem, mentem, míg bele nem fáradtam. Hozzávetőlegesen három órát mehettem anélkül, hogy a valamit megtaláltam volna. Istenben való csalódásom közepette mégis tudtam, hogy megerőltetés nélkül kitaszíthatom a külső ajtót. Lefelé mentem egy ideig a lépcsőn, úgy hiszem, nagyjából hét órán át. De a külső ajtót sem találtam. A lépcső csak folytatódott, csak folytatódott a nagy büdös örökkévalóságba. Akkor feladtam. Az Isten átvert engem. Kétségbeesve leültem, és hosszú ideig sírtam. De mikor már minden reményem elveszett, nagy örömömre felfedeztem, hogy egy hatalmas ablak előtt ülök. Leráncigáltam a bal cipőmet, és segítségével kitörtem az üveget. Minden fontolgatás nélkül kivetettem magam az éhes, szuroksötét éjszakába. Azután már csak arra emlékszem, hogy oldalbordám, Margit azt kiabálta, hogy már rég kész a reggeli kávé. Félálomban felvilágosítottam őt, hogy Istennél voltam. Léhán, szürcsölgetés közben kérdezte, van-e ott valami érdekes. - Csak egy csomó lépcső az egész feleltem nyomorultul kiábrándulva, s egy fél zsemlét harapdáltam, ahogy a disznó turkálja a szarvasgombát. - Látod August - moralizált nejem, hálóköntöse ujját a tejberizsbe áztatva

40

MAGAD! valami nincs rendben mostanában ezekkel az istenekkel; akármilyen vacakot el lehet adni, és Istennek nevezni. Margit ironizálni látszott, de nem értettem, miért. Amikor munkába indultam, hallani véltem, hogy „őrült kacaja" hasítja mögöttem a levegőt. Bizonyára rosszul hallottam. Hiszen olyan nagyon érdekelte az elbeszélésem, pedig igazán nem volt sok mesélnivaló. „Milyen ostoba - gondoltam -, mi lehet ebben olyan érdekes? Élelmes üzleti fogás ez az egész rohadtság." Á, én is azt mondom, amit Karlsson, a szomszédom: „Mi a fenének kell Isten az embernek? Ez kérem, így van. Hiszen annyi

41

más dolog van, amivel el lehet szórakozni. Pillanatnyilag éppen egy örökmozgón bütykölök. És működni is fog, ha bekapcsolom." Anyám mostanában gyakran meglátogat minket. Irtó egyedül van, mióta az öreg meghalt. Olykor-olykor elmondja Margitnak, hogy mindig is roppant fantáziám volt, és hogy van bennem spiritusz. Margit pedig fenntartás nélkül egyetért vele, ha azt hiszi, hogy én nem hallom. De néha, mikor fel akarom húzni az öreglányt, azt mondom neki, úgy, hogy Margit is hallja, hogy ő, szóval az anyám, hát ő sem valami érdekes. De persze ő maga is tudja, hogy ő is, az egész készlet, mindössze egy ötvenesbe került. MISZOGLÁD GÁBOR FORDÍTÁSA

ERLAND DAHM

Az Utolsó Itélet Napja

És eljőve az Utolsó ítélet Napja. Valamennyien az óvóhelyeken ülőnek, és reszketének bűneiket számlálván, és vesékben kutatván, bámulák az acélajtót, amit rövidesen szivárványszínekben pompázó mennyei fényességnek keli áttörnie, vagy esetleg maró hegesztőlángnak. Mit fogunk majd megpillantani ? Káprázatos alakot hét fényoszlop között, szeme mint a tűz lángja, és haja mint a hó, lába mint az izzó érc, és egy hang fog szólni zúgva, mint óriás vízesés: szájából kétélű kard jőve elő, és arca lángol felettünk, mint a nap. Azt kívántuk, bárcsak fehér vászonruha lenne rajtunk, és megmosakodtunk volna, de az egész olyan hirtelen jött, ahogy átszakadt gáton átdörgő vízzuhatag zúdul a völgyben fekvő falura - jelek az égen, és sokan hangokat hallottak, és vadállatokat láttak látomásaikban és hasonlókat, fehér sereget hattyúk gyanánt a felhők között, bár sokan úgy gondolták, hogy csak a nap fénye fátyolos. De néhány óra múlva földrengés volt és mennydörgés és véres jégeső és villámok, és éjszaka borult a földre, és akkor megértettük, hogy ezúttal komolyra fordult a dolog - a katonaköteleseket mozgósították, elrendelték a jegyrendszert és a legteljesebb riadókészültséget, és a kormány kihirdette, hogy mindenki maradéktalanul vonuljon le az óvóhelyekre. Az utcán rendőrjárőrök cirkáltak. És most ott ültünk és féltünk és remegtünk és gyötrődtünk. No nem mindenki. Egy csapat fiatal tranzisztoros popzenére táncolt, pedig több igazhívő dohogva csóválta a fejét, hogy most aztán igazán utoljára bűnözik az ifjúság, és a szájszögletekből mint a pecsenyezsír csordult az igazhívők véleménye a fajtalankodásról és az erkölcstelenségről. A fiatal hölgyet, akinek nem volt ideje átöltözni, és csak hálóingben futott le az óvóhelyre, annyira kinézte néhány hajcsavarós nő, hogy az a fejét egy kővé dermedt ismeretlen úr vállára hajtva sírt - bizony sok férfi irigyelte az urat, mert a hálóing olyan

izgató volt, csak néhány tarka darabból és ujjatlan felsőrészből állt, ismerik az ilyet. Bár jéghideg és nyirkos volt az óvóhely - azt hiszi valaki, hogy felajánlották neki azt a gyapjú hálóinget vagy azt a réklit, amit az egyik hajcsavarós asszony tartott a térdén, talán, hogy majd abba burkolózzék? Ó, nem, dehogyis! Kicsivel odébb egy kis csoport ősz hajú férfi és középkorú vénlány vontatott zsoltárokat énekelt, mintha máris a Bárány trónusa előtt állnának; egy férfi, valamelyik szabad-egyház tagja,, felvilágosításokkal szórakoztatott minket a pecsétekről, az isteni harag kelyhéről és a városról, amely meg fog hasadni, és a harsonát fújó angyalokról és a száguldó lovakról és vérben ázó holdról, Gógról és Magógról és az égő kénköves tavakról. De a tömbparancsnok pániktól tartva beadott neki egy nyugtató injekciót. A szabadegyházfi ezután már csak a fajtalankodásról, a kéjnőkről és menyasszonyokról, a hús beszennyezéséről és a mértéktelen kéjvágyról beszélt, és izzadsággyöngyök jelentek meg a homlokán, miközben úgy nyalogatta a szája szélét, mint egy bőséges vacsora után. Volt ott továbbá egy férfi, olyan képpel, mint aki még soha nem értett meg egyetlen viccet sem, s aki ezt mormolta szakadatlanul: - Látszik, hogy ezek itt harmadikosztályúak. Nyilvánvaló, hogy ez a harmadosztályú hely. De a megpróbáltatás kétségkívül fölöttünk lebegett. Időnként az épület alapjaiban megrengett, és az ajtó tömítésén át hallottuk az üvöltést. Az utolsó ítélet napja volt, leírhatatlanul rémisztő. Egyszerre csak megdöngették az óvóhely ajtaját. Először fölálltunk - a fele népesség térdre esett, egyeseknek csillogott a szemük, pontosabban a kamasz lányoké, akik azt hajtogatták, hogy állati klassz lesz, de leginkább félelmet és könnyeket lehetett látni a szemekben. Most kellett volna jönnie a fénynek. A tömbparancsnok a kódjelet kopogta az ajtón, és mikor megjött a válasz, kinyitotta. Öt zsaru jött csak be, akik az utcát őrizték. Mindenki csalódott. Mi a helyzet odafenn, kérdeztük. Minden pecsétet feltörtek? Megkötözték a Sátánt, és a kénköves lángoló tóba dobták? Épül még a jáspisból és aranyból való város? Az alapja drágakő, ónix és karneol, krizolit és berill és kristály? Szépek? A tizenkét óriás gyöngyből álló kapuk. Hamarosan beköltözhetünk? Nem kell napszemüveg a nagy fényesség miatt? A legidősebb zsaru csendet kért. Arca szürke volt és ráncos. - Bizony nagy zűrzavar uralkodik odafönt, már úgy értem, az utcákon - mondta. - A halottak feltámadának sírjaikból. - Pfuj! Nem büdösek? - szólalt meg egy nő. A rendőr csak ránézett acélkék, kemény pillantásával. - Nem - felelte bárminő hihetetlen. Az ég visszahajla úgy, mintha egy pergamen-tekercset összegöngyölének vala, és a csillagok úgy hullának odakint, miként az üstökösök... - Meteoroknak hívják - jegyezte meg egy tanító. - Az üstökösök... - Igen, igen - mondta a zsaru. - Szóval minden csillagból egy angyal lesz, amikor leesik. Mint a harmatos ezüstcseppek, mintha az égiek könnye angyalokat sírna, az angyalok pedig összekeverednek a megholtakkal, és a halottak fehér, bokáig érő ruhákban vannak, és himnuszokat énekelnek, és pálmát tartanak a kezükben, apró pálmákat, szóval nagyon kicsi és szép pálmákat. - Milyenek az angyalok? - kérdeztem. - Hát sokféle fajta van. De szerintem a marslakókhoz hasonlítanak, tudjátok, a sci-fihez mondta egy rendőr őrmester, aki ott állt, és addig tördelte a kezét, amíg eltörte a kezében tartott pipa nyelét, és elkáromkodta magát. - És az angyalok egy részének rengeteg szeme van elöl is és hátul is. Olyan, mintha egy kristályburok lenne köztünk és köztük, szóval. És szárnyas lények is vannak, mint a sasok, és aranykoszorút viselnek a fejük tetején. Roppant különös.

43

- Érdekes - mondta a tanító -, facettszemek és feltehetően oxigénálarc. Igen, az Úr útjai kiszámíthatatlanok. De miért jöttek le ide? Hozzánk? Az óvóhelyre? - A halottak és az angyalok tereltek le minket - mondták a rendőrök egymás szavába vágva. - Rájuk lőttünk, de ők csak nevettek. Kacagva tereltek le minket, az angyalok úgy röpködtek körülöttünk, mint a verebek vagy mint a sirályok, és a halottak a pálmákat lengették az orrunk előtt. Nagy lön a mi csodálkozásunk. Mi fog most történni ? Mikor fog maga az ítélet bekövetkezni? Mikor pillanthatjuk meg a Trónust? Mikor fognak minket feloszlatni, egyik fele a baloldalra, másik fele a jobboldali pártba? Igazságtalan lenne, ha éppen a jobboldaliak nyargalhatnának be a dicsőség birodalmába I A legidősebb rendőr őrmester a torkát köszörülte, összekulcsolta a kezét, és így szólt: - Üzenetet hozánk a számotokra. Mi mindannyian arra ítélteténk, hogy így üljünk itt mindörökkön-örökké. Az óvóhelyen fogunk ülni az örökkévalóságig. Üdvözletét hoztunk sok megholttól, akik még egyszer kifejezték köszönetüket. Az idegen nyelveket is megértettük, mintegy tüzes nyelvekkel beszéltek, kis öngyújtókhoz hasonlóakkal, meg is égettek minket. Köszönet Dél-Afrikáért, mondták, köszönet a világháborúért és a zsidóüldözésekért. Köszönet a napalmbombákért és Biafráért, mondták sokan, hálás köszönet Vietnamért, különösen sok köszönet Vietnamért. Hála nektek, hogy beléphettünk az örök üdvösségbe. Most már biztonságban vagyunk tőletek, mondták végül egyhangúlag, olyan határozottan, ahogy becsukják az orgona fedelét. Ámen. Nagy ítéletnapi némaság kerített hatalmába mindannyiunkat, még a fiatalokat is, olyan súlyos csend, hogy már nyomott. Elgondolkoztunk, és lassacskán felfogtuk az iszonyúságot, mint egy rokon halálát. - De hát ez a pokol maga! - tört ki az egyik hajcsavarós nő. - Csak itt fogunk ülni, és egymást nézni, amikor már mindent elmondtunk egymásnak, amit csak lehet, akkor is csak bámulunk és ülünk, és nem mehetünk templomba, és... - Totál csőd - nyafogta az egyik fiatal. - Nincs tévé, és ha kitáncoltuk magunkat, mi lesz... És kábítószer sincs, és aztán ?... Ekkor történt, hogy egy férfi felugrott, kirántotta az egyik rendőr őrmester revolverét, a rendőrök utána ugrottak, egy nő sikoltott, a férfi visszatartotta Őket a fegyverrel, majd gyorsan a homlokára irányította és lőtt. Főbe lőtte magát. Állt ott bárgyún bámulva, kis piros lyukkal a fejében. Aztán még egyszer lőtt és még egyszer, ping, pang. Akkor felkiáltott, eldobta a revolvert, és sírásban tört ki. Sírt és összecsuklott a szürke padlón. Megbénulva álltunk, megkövülve, megnémulva - valahogy az egész olyan közömbös volt, mint egy rajzfilm a moziban. Akkor hangot hallottunk az egyik sarokból, egy jelentéktelen emberke hangját: - így teljesedett be az írás szava! A zakója fölött fehér, bár nem egészen tiszta körgallér világított. Egy pap. Az ég hófehér selyemgallérjával a nyaka körül. - „Az időben az emberek a halált keresendik, de nem találják. Áhítozának a halál után, de a halál elszökik előlük", János Jelenéseiben találjuk, kilencedik fejezet, hatodik verssor mondta a pap, és méltóságteljesen felállt. Térdre hulltunk. - Nem, gyermekeim - mondta a pap -, álljatok fel, én nem a pápa vagyok. A Mindenható az ő bölcsességében engedé, hogy magunk építsük meg a pokol börtönét, amelyben senyvednünk kell. Úgyhogy most beteljesedék, ami így áll az írásban: „...és mindenki, szolgák és szabadok egyaránt elrejtezének a barlangjokba és a hegyi sziklák közé". Jelenések könyve, hat, tizenöt. A föld valamennyi embere az óvóhelyeken van ebben az órában, és mind pincebörtönre ítéltetett. Dies Irae, Dies Illa - ingatta fehér, tiszteletet parancsoló fejét. Ravaszul kigondolta az Úr - bólogatott. - Először a biztonsági felkészülés, aztán a

44

biztonságos óvóhelyek, végül pedig ez. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Ki mint él, úgy ítél. - Igen, ahogy vetünk, úgy aratunk - szólt egyetértően egy tompa délsvéd hang. Az Utolsó (télét Napja volt. Ott ültünk most valamennyien az óvóhelyeken - vagy börtönökben -, amiket magunk építettünk. Sehol egyetlen párnázott szék. Sehol egy tévé. És mindörökkön-örökké. Isten irgalmazzon! Ámen. ZIPERNOVSZKY HANNA FORDÍTÁSA

45

DÉNIS LINDBOHM Az istenek Az első tervvel a zseniális professzor, Larion hozakodott elő, aki külsőre ugyanolyan vadóc, mint belül. Tervének egyszerűen az volt a lényege, hogy lőjék ki a Mjulganoff bolygót a Tejút központján át - aztán majd kiderül, hogy mi történik. No mármost, a Mjulganoff bolygón található az „Éjféli Oltár", az egyetlen ismert kapu egy másik tér-idő kontinuumhoz. Amikor Larion terve eljutott a Homoföderáció kormányához, az Autarka azonnal magához hívatta Fellmann professzort, az ítéletnapi fegyver, a „Macska" neves feltalálóját. A Macska némileg több dimenzióval működik, mint a többi ismert fegyver, és nyugodtan mondhatjuk, hogy Fellmann szakértő az extradimenzionális elméletek terén. Az Autarka egy egyszerű kérdést tett fel neki: - Mi történik, ha a Mjulganoff bolygót a galaxis centrumán át lőjük ki? Néhány napig eltartott, amíg Fellmann a kérdést kianalizálta, majd ugyanolyan nyugodtan adta meg a választ, mintha időjárási előrejelzést adna: - Megvan a veszélye annak, hogy a Tejút kifordul a helyéből. E felelet következménye az volt, hogy Lariont kitiltották a Mjulganoff bolygónak még a közeléből is, én pedig, mint a Szolár-őrség vezetője, parancsot kaptam, hogy az érintett bolygót katonailag védett területté nyilvánítsam. Így odarendeltem néhány űrhajót, és helyőrséget állíttattam, minek utána Larion más módszerek után nézhetett, hogy megsemmisítse az univerzum ránk eső részét. Ő viszont felvette a kapcsolatot Courthesivel, aki szintén nem mindennapi fickó. Courthesi annak az ősrégi „Starbegotten" elnevezésű szektának a központi küldöttje, amelyet kezdetben nem kisebb személyiség, mint H. G. Wells vázolt fel. Néhány évvel később, már az űrhajókorban feltűnt egy Dayon nevű férfi, aki a Starbegottent militarista szellemben szervezte át. Ettől kezdve a szekta századokon át fennmaradt, bár különböző változtatásokon esett át közben. Hogy tulajdonképpen mi a célja, azt csak a tagok tudják, ha egyáltalán tudják, de az alapeszméje valószínűleg az, hogy a lélek egyazon pszitronikus mező sűrítménye, amely nemcsak egyetlen kontinuumba, hanem valamennyi elképzelhetőbe és elképzelhetetlenbe is kiterjeszkedik, és hogy valamennyi tejút közepén van valamilyen psziközpont. Nos, ettől a szekta ugyanolyan kozmikus orientációjú szekta lehetne, mint az összes többi jelenkori kozmikus szekta, csakhogy ez a Starbegotten a legtöbb időt annak a próbálkozásnak szenteli, hogy telepatikus úton kapcsolatba kerüljön a galaxisunk közepén lévő psziközponttal, hogy ily módon kihasználhassák a - feltételezett - ismeretforrásokat, és az embereket istenekké tegyék... Istenekké, a szó eredeti értelmében. Courthesit nem érdekelte, hogy a Mjulganoff bolygót keresztül akarják lőni a Tejút központi fénytengerén. Számára már a gondolat is káromlást jelentett. De összehívta a Starbegotten központi küldötteit, és nem sokkal később kihallgatást kapott az Autarkánál (már ez önmagában véve sem rossz), amelyen expedíció küldését javasolta a Tejútközpontba. Az ilyen expedíciók nem voltak új keletűek. Már négyet szerveztek, de egy sem tért vissza. Courthesi azonban kapcsolatban állt egy Marjila nevű android nővel, akit az űrrepülés

46

első számú ismerőjének tartottak az egész Homoföderációban. Kezdetben háremhölgynek tervezték egy komisz kiskirály számára, akikből bőven akad még (az android drága holmi, és nem éppen egy kávészünet alatt készül). Mikor a kiskirály meghalt, a galaktikus törvény értelmében Marjila örökölte a vagyonát. Ezek után férjhez ment egy űrtechnikushoz, aki szórakozásból mindent megtanított neki, amit az űrutazásról tudott, az android pedig úgy szívta magába az ismereteket, mint ahogy egy gomba felszív a nyirkos talajból minden nedvet, ami csak a közelébe kerül. Jelenleg egy minden eddiginél tökéletesebb hajó, a Syllagiton konstruálásában működött közre a vezetőcsoportban. Courthesinek tett kijelentése szerint a Syllagiton képes volt a Tejút középső részének sugárpoklán való áthatolásra. Engem is meghívtak erre a nagygyűlésre, ahogy egy csomó más nagymenőt. Fellmann elvetette a tervet, szerinte sem matéria, sem energia nem boldogulhat egy tejút-központi energiaorkánnal szemben. De Siljita azzal vágott vissza, hogy semmilyen ismert energia vagy matéria sem tudja áttörni a panspektrál szűrőt, és ezenkívül a hajót időrepulzátorral látják el, amely az időt vissza tudja forgatni, ha túl erőssé válik a sugáráradás. Sok „ha" és „de" után az Autarka beleegyezését adta az expedícióhoz, majd felkértek a hajó személyzetének kiválasztására. Hisz éppen ezért hívtak meg engem is a gyűlésre. No igen, a túlzott szerénység nem tartozik a bűneim közé, így vállaltam a kapitányi tisztet, Siljitát pedig helyettesemmé neveztem ki. Marjila, aki a hajóért felelt, az asztrogátorom lett. Fellmannt választottam a védőmező és az időrepulzátor felelősévé, Larion és Courthesi pedig megpróbálhatta kiszámítani, hogy tulajdonképpen merre is célozzuk be hajónkat. A legénység többi tagját részben a Szolárőrség, részben a Galaktikus Légió tagjaiból választottam, és nem mondhatom, hogy egy is közülük másodosztályú lett volna: ez magas szintű megbízatás volt. Sőt a legmagasabb szintű: meg kellett keresni az isteneket... Még így is hónapokba telt, míg a Syllagiton megindulhatott első próbaútjára, pedig éppen nem henyéltem. Fellmann professzor először is ki akart dolgozni egy „vadászkutya" rendszert; kis robotokat, amelyek egy-két fényévre a Syllagiton előtt repülnek, és jelentéseket küldenek visszafelé a hiperűrön át az anyahajóhoz. Továbbá kifejlesztett egy új erőszűrő rendszert, amelyik fölöslegessé tette a panspektrált: az ugyanis sok zavart tud okozni, mert a panspektrális szűrőn át nem lehet kapcsolatot tartani. Amikor végre a Syllagiton kapitányi hídján álltam, parancsot adva az indulásra, már szinte egy teljes év eltelt az Autarkánál tartott gyűlés óta. Kiadtam az utasítást, Marjila továbbította az asztrogátor robotnak, és a Syllagiton merőlegesen elhagyta a Tejutat. Ki kellett érnünk a nagy körforgásból, hogy belőhessük rejtélyes utunk végcélját. Na mármost, a helyzet az, hogy a galaxis nem korong alakú, bár általában ilyennek szokták leírni. Inkább egy gömb alakú halmazhoz hasonlítanám, amely a központja felé tömörül, és ebből ágaznak ki a korong alakú rész spirálkarjai. A gömb alakú részt „halon"nak nevezik, és ez, valamint a centrum számítások szerint 300 milliárd csillagot tartalmaz, míg a spirálkarokban mindössze egymilliárd van. A Naprendszerből az Orion belső oldalán indultunk a „halon" felé nagy ugrásokkal a hiperűrön át, a legnagyobb sebességgel, amit a metaparadyn elő tudott idézni. Hány hosszú hónapon át tartott a felkészülés, és most csak 32 szubjektív idejű órára volt szükségünk, amíg elértük megfelelő helyzetünket a Tejút vakító központja fölött! Olyannak látszott, mintha egy óriási kohó fölött szálldosnánk, és mi épp bele a kohóba készültünk alászállni! Azok a csillagok, amelyeket megfigyelhettünk, több mint 20 milliárd évvel ezelőtt keletkeztek. A mi Napunk, a maga alig hétmilliárd évével, taknyos kölyöknek tűnt ezekhez a gigászokhoz képest. No igen, a fiataloktól jön a friss kezdeményezés (no meg a pimaszság), úgyhogy vigyázzatok, istenek, itt jön a Syllagiton a Naprendszerből, éber és szemtelen fiataljaival.

47

Sok időt vett igénybe, amíg Larion és Courthesi meg tudták határozni, hogy a galaktikai központ mely része felé kell hajónkat irányítanunk. Elengedték a „vadászkutyák" pórázát, és aztán mormogva ültek berendezéseik előtt. Két „vadászkutya" nyomtalanul eltűnt előlünk, ami nem volt éppen biztató (amennyiben az ember nem vágyik arra, hogy szó szerint véve egyesüljön az istenekkel), de azért sikerült lokalizálnunk néhány olyan területet, ahol a sugárzás kissé gyengébb volt, mint máshol, így a Syllagitont néhány száz fényévvel beljebb engedtem, mígnem az egész űr égett körülöttünk. Ekkorra az automatikus ernyők olyan potenciált értek el, hogy alig láttunk valamit, de a „vadászkutyák" jelzései világosan és érthetően jutottak el hozzánk a hiperűrön keresztül, és Courthesi végre kezdte rászánni magát arra az irányra, amit én már kezdettől fogva ki tudtam volna jelölni neki: a teljes rendszer abszolút középpontját. Ha a Főnököt keressük, nagy „F"-el, akkor bizonyára a Főhivatalban kell keresni. De az ilyen kijelentéseket Courthesi nem szereti. El biggyesztette a száját, és azt mondta, hogy úgy beszélek, mintha most jöttem volna le a fáról, mire azt feleltem, hogy ő pedig úgy viselkedik, mintha még mindig a fán ülne: istenekről fecsegni, amikor a „pszi" kezdetű szó valami egész más kinyilatkoztatást jelent, és éppen ez a „más" az, amit mi keresünk micsoda piszkos előítéleteim lehetnének akkor olyan kifejezéssel szemben, mint az „istenek"? Ekkor Fellmann közbevágott, mondván, hogy most értük el azt a biztonsági határt, ahol a panspektrális szűrőnek működésbe kell lépnie: a külső sugárenergia hallatlanul nagy. Még ki sem mondhatta egészen, amikor a szűrő kialudt, és tökéletes éjszaka borult ránk. Kívülről olyannak tűnhettünk most, mint egy tükröződő anyagból lévő golyó, ami mindent pontosan visszaver. Amikor kinéztem egyik videónkon át, láthattam a hajó saját fényeit tükröződni, akár egy görbetükörben, a szűrő belső oldaláról. Amit Fellmann most tett, az az egyetlen lehetőségünk volt: az időkapcsolóval visszavitt minket néhány perccel az időben. Ezzel teljesen megszűnt az emlékezetünk arról, hogy mi is történt ezekben a percekben, de egy pszitronikus adattároló, amely valahogy az időfaktort ide-oda tudta állítani, informált minket arról, hogy mi is történt, nehogy még egyszer megcsináljuk ugyanazt a butaságot, ami ilyen helyzetbe hozott minket (különben az izokarmatikus törvény szerint, ami az oksági törvény egyik ága, az „örökkévalóságig" ismételnénk ugyanazokat a perceket, és ez nem lenne olyan remek szórakozás). Néhány ezer mérfölddel kijjebb voltunk, mint egypár perccel előbb, és Marjila új parancsokat táplált az automatákba. Továbbrepültünk, és újra teljes sötétségbe kerültünk, amikor a panspektrál lehúzta redőnyét. Láthatólag nem segített rajtunk, hogy milyen irányt vettünk föl, mindenhol egyformán intenzív volt a sugár áradása. Larior jelentette, hogy valamennyi „vadászkutyánk" is bekerült a panspektrál buborékokba, és időben vissza kell kapcsolni őket, hogy kiszabaduljanak. Itt már nem segíthet a számítógép, ez világos volt: agytevékenység kellett ide, méghozzá tökéletesebb, mint az emberi. Itt már egy android gondolkodási képességeire volt szükség, mert míg a homo sapiens agyának csak 10%-át használja, addig az androidok 90%-ra képesek. Siljitához fordultam, aki csak ült egy fotelban, és kissé gúnyosan mosolygott. - Te ezt elejétől fogva tudtad, ugye? - kérdeztem. - Egy gyerek is ki tudta volna számítani - válaszolta. - De élvezet nézni, hogy újra és újra fejjel mész a falnak. - És mi a tanácsod, felsőbbrendű ember? - kérdeztem. Ez már nem irónia volt, ő maga állította elsőként, hogy az androidok felsőbbrendű emberek. - Hogy kár rugdosni az ajtót, hólyagok! - felelte. Inkább próbálkozzunk a természetes udvariassággal. Kopogni kell az ajtón! - Miféle átkozott ajtón? - kérdeztem. Siljita ránézett Marjilára. Marjila barátságosan megkérdezte:

48

- Mindig ennyire buta? - Ó nem - felelte Siljita, néha egészen furfangos. De időre van szüksége. Nézz csak rá most! Hallod, hogy kattog az agya, ha úgy istenigazában nekilát? Rezignált hangot választottam: - Valami olyat keresünk, amit Courthesi isteneknek nevez. Úgy gondolod, hogy kezdjünk imádkozni? - A homo sapiesnek ez mindig nehezére esett - mondta Courthesi. - Inkább elvenni szeretünk, mint kérni, inkább ütünk, mint simogatunk. Harcosok vagyunk. Nézd csak ezt az egyenruhás söpredéket, akikkel Laird benépesítette a hajót... - Térj észhez! - üvöltöttem rá. - Gondolkodj kicsit! Ki akarta megkeresni a csillagisteneket? Te! Na, akkor láss hozzá! Hívd őket, vagy imádkozz hozzájuk, vagy csinálj bármit, a pokolba is... - Vito! - szólt rám Siljita. - Ülj le, és igyál egyet. Van kvaturgloni Golkatna a hajón. Az rendbe teszi az embert, még a magadfajtákat is. Leültem és a mellettem lévő üvegasztalra pillantottam. Ott állt egy szikrázó kancsó, tele ezzel a legendás itallal, amitől olyan lesz az ember, mint egy frissen kizöldült nyírfa a tavaszi nap puha fényében. Kinyújtottam a kezem, és abban a pillanatban történt: minden tökéletes sötétségbe borult. Eddig is éjszakai sötétségben voltunk, de a hajó saját fénye világított. Most megszűnt ez is, és távolról hallottam, hogy a működő bázisgép zörejei a semmibe úsztak. Nem az a fajta vagyok, aki minden szíre-szóra a mama után kezd kiabálni, de most éreztem, amint a hideg borzongás végigfut a hátamon. Egyetlen űrhajó sem épül úgy, hogy az alapenergiáját ki lehessen kapcsolni. Ez egyszerűen lehetetlen. A hajó bázisenergiája, mint minden modern űrhajóé, valami olyanból jön létre, amit leginkább egy féken tartott csillaghoz lehetne hasonlítani. És most a mi kis csillagunk minden további nélkül kialudt. Ilyesmi egyszerűen nem történik meg. Ki is mondtam ezt a teljes sötétségben: - De hisz ez lehetetlen! - A lehetetlen szó - felelte Siljita - csak arra használható, ami nem történhet meg. Hangja elmosódott volt, mintha vastag függönyök mögül beszélt volna. Marjila hangja ugyanilyennek tűnt: - Nagyon közel vagyunk a Tejút központjához. A Tejút teljes tömege 100 milliárd naptömeget tartalmaz. Lehet, hogy a gravitációs mező... - Ne nevettesd ki magad - válaszolta Siljita. - A gravitáció nem tud áthatolni egy panspektrál szűrőn. De nem lehetséges, hogy az antineutrinók hatottak ránk? - Mi a fenéről beszéltek? - hallatszott Larion hangja még halványabban és még fojtottabban, mint a többieké. - Antineutrinók? Marjila hangja még mélyebbnek tűnt, mint az előbb. Még erősebben éreztem a borzongást: minden hanghullám fokozatosan tompult. - A nagyon öreg csillagokban pozitív és negatív elektronok materializálódnak az intenzív sugárzás következményeképpen. Amikor ezek részecskéi egyesülnek, és megsemmisítik egymást, akkor jönnek létre a neutrínók és az antineutrinók. Még senki sem tudott rájönni, hogy az antineutrinók át tudnak-e hatolni a panspektrál szűrőn. - Zagyvaság - hallatszott Siljita hangja, mégpedig úgy, mintha egy lemezt túl alacsony fordulatszámmal játszanának. - Ez Karditó tétele, de ez... Minden elapadt a semmibe. Tompa morajlást hallottam, és aztán csak a csend maradt. Csak egyetlen érzés voltam - az az érzés, hogy létezem, egy cseppel sem több. Siklottam, lebegtem, de hol volt az én kedves, régi testem? Nem éreztem már, és lassan elszállt a félelmem, míg csak nem tudatosodott bennem, hogy létezem, és hogy egykor alakom is volt, Vito Laird néven...

49

Egészen különös... de csak egy én voltam a rengeteg többi én között, és Vito Laird csak egy szerep volt. Mintha valaki épp mondott volna valamit. A szavak még benne voltak az emlékezetemben. - Ez itt egy proto, de az a nő ott... Hogy aztán mit mondtak, az felfoghatatlan volt. Megint úgy éreztem, hogy valaki beszélt az előbb, és más szavak visszhangzottak emlékezetemben. - Nézd, mennyi játékot hoztak magukkal. Robbanópor... Nem voltam biztos benne, milyen szót használtak, de tudtam, hogy a Syllagiton összes rettenetes fegyvere mind csak játékszer, olyan, amivel kisgyermekek szórakoznak. Bolygóromboló ? Apró játék bomba! - Nemrég kezdhettek játszani az öröklési kódokkal. A nő steril. Nem találták meg a reprodukálás kulcsát. Megpróbáltam felfogni a hangokat, de nem tudtam. Nem voltak hangok. A hangok anyaga volt csak - gondolatok voltak. Amikor a gondolatok belém szűrődtek, úgy fogtam fel őket, mintha valaki épp mondotta volna azokat a szavakat, amiket felfogtam - de egyetlen szó sem hangzott el... és rengeteg szót elvesztettem, mert ezek olyan gondolatok voltak, amelyeket az agyam képtelen volt felfogni, és ezért szavakat sem tudott belőlük képezni. Úgy rintagóztam, mint egy sötét, biztonságos anyaméhben. Szórakozott voltam, szinte közömbösen hallgattam a félig érthetetlen szavakat, a hangtalan hangokat, amelyek áthatoltak rajtam. - Ez a férfi nagyon sebezhető. Ha átváltoztatnánk őt... Valami egészen leírhatatlan érzés kerített hatalmába, mintha egy csepp fehéren izzó arany esett volna rajtam keresztül, gáz voltam, füstkarika, amely örvénylik, pörög, mert egy csepp isteni tűz elhaladt mellette. De se nem féltem, se nem csodálkoztam. Csak azt tudtam, hogy hirtelen átváltoztam... hogy mivé, arra nem volt szavam. Csak annyit tudtam, hogy minden rendben van. - Ez itt, ez keres minket. Micsoda képtelenség... Tudtam, hogy Courthesit szemlélik meg, és valami megmagyarázhatatlan módon azt is megértettem, hogy milyen lehetetlen volt az álma az isteni hatalomról: olyan volt, mint egy szentjánosbogár, amelyik káprázatos hidrogénbomba akar lenni... De csak megsemmisülne, ha sikerülne is azzá válnia. Spirálkör. A szó csak úgy jött, a felfoghatatlan mélységből visszhangozva: spirálkör. Az embernek minden egyes lépést meg kell tennie a nagy spirálon. De miféle spirálon? Akkor pedig tudtam - szavak nélkül. - Milyen kicsiség, de nem vették észre. Most majd a nő is tudja reprodukálni magét. - Ezzel itt? Egy csillagdarab hatolt át rajtam, egy felfoghatatlan lény rám vetett pillantása. - A végtelen felosztás törvénye kettőt feltételez. Az istenek gondolatai átszivárogtak a tudatomba. Szédületesen rövid ideig úgy éreztem, mintha egy élő cella lennék egy fekete buborékban egy kék-fehér nap szívében. Szédítő és mégsem rémítő érzés volt. - Letesszük ide a kulcsot. Majd a nő maga megtalálja. Ezer ki nem mondott szó mögött tudtam, hogy most odaadták a génelosztás titkát Siljitának, azt a titkot, amit nekünk még nem sikerült megtalálnunk, és ami az androidoknak megadja a lehetőséget, hogy gyermeket szüljenek. Miért tették ezt? Akkor, az istenek tenyerében tudtam - de csak akkor. Utána minden olyan volt, mint egy álom, igen, mint egy álom elillant emléke. - Ennyi elég. Megfogtam a kancsót, és kitöltöttem a poharamba Golkatnát. A jégmeleg, leírhatatlan illat felém szállt. Felemeltem a poharat, és ízlelgettem az italt, aromája megtöltötte a

50

bensőmet. Aztán egyszerre csak a pohár kiesett a kezemből, és az itallal lelocsoltam a nadrágomat. - Mi a pokol?... Úgy végeztem a mozdulatokat, hogy nem volt egy gondolatom sem, de hirtelen ki-gyúlt az emlékezetem arról a tökéletesen leírhatatlan dologról, amit az előbb éltem át. Újra a Syllagitonon voltunk, amely kifelé repült a Tejút fénysugárzó középpontjából a lehető legnagyobb sebességgel. A robottábla a falon, közvetlenül a parancsnoki hídról mutatta az adatokat. Mellettem a fotelban Siljita levegő után kapkodott, és sose hiszem, hogy ilyet valaha is láttam tőle azelőtt. Marjila a padlón állt, néhány méterre tőlem, most forgolódni kezdett, majd egyenesen a szőnyegre ült le. - Mi... mi... Nem tudott megszólalni, csak bámult rám. A saját hangom leginkább olybá tűnt, mintha valaki egy deszkán kaparászna a körmével: - Nyilvánvalóan mindnyájan átéltük az egészet. Megtaláltuk... De akkor sem tudtam rávenni magam, hogy kimondjam „az isteneket", mert túlságosan laposnak és szegényesnek hangzott volna, és teljesen elhibázottnak is. Courthesi hirtelen térdre esett, és a földön vergődött, és a fejét szorongatta. - Ki... Ki... kidobtak engem... én... csak... A többit már nem lehetett érteni. Courthesi tökéletesen összetört, én meg csak ültem ott, és bámultam rá, mialatt egy nagyon triviális gondolat foglalkoztatott: miféle jelentést írjak az Autarkának? Hiteleset? Hogyhogy hiteleset? Hát írhat az ember egy olyan jelentést, hogy megtalálta az isteneket, és összebarátkozott velük? Ragyogóan tényszerű jelentés, amit valamennyi résztvevő aláír - mit is bizonyítana ez? Emlékszem egy történetre, amit olvastam egyszer azokról a csészealjakról, amelyek olyan nagy port vertek fel az Úrkor gyermekéveiben. Bizonyos tüneményekre egyszerre ezer és ezer ember volt a szemtanú, és hivatalosan mégis megcáfolták. És most jövünk mi valamivel, ami annyiban különbözik a csészealj-titoktól, mint a homo sapiens a galandféregtől. Hinnének nekünk egyáltalán? Az ilyen kérdésfeltevés jóformán azt bizonyítaná, hogy az intelligenciahányadosunk annyi, mint egy galandféregnek. Mire végül is megírtam a jelentést, három gyűlés is lezajlott a teljes legénységgel, és hangosan felolvastam nekik a hivatalos magyarázatot: tömeghallucináció, amit egy eddig ismeretlen sugárzás okozott a központi galaxiscsillagokról. Egyetlen emberem sem hitte el, de aláírták azt a summázott előadását a „tüneménynek", amit elkészítettem. Az Autarkánál tett látogatásom sem bizonyult veszélyesnek, hisz velem volt a magyarázata annak, miért bukott meg négy előző expedíció, amelyik a Galaktika központja felé indult. Az emberi psziché egyszerűen nem bírja ki az ott lévő energiákat. De természetesen azért rengeteg minden kiszivárgott, hiszen nem lehet embereket rávenni arra, hogy mást higgyenek, mint amire megesküsznek, hogy átélték, és a Starbegotten szekta páratlan virágzási időt élt át. Courthesinek elégedettnek kellett volna lennie, de amint Lariontól hallom, inkább remetévé vált, és élete hátralevő részét azon tépelődésben töltötte, hogy miért nem lehetett belőle az a hidrogénbomba, amiről álmodott... Én magam visszavonultam abba a kis kastélyba, amit én és Siljita emeltünk a Glyfon IIIon. Rászolgáltunk egy igazán hosszú szabadságra egy ilyen nagyságrendű megbízás elvégzése után, és mi valóban szokatlanul hosszú szabadságot vettünk ki, amit saját kis privát paradicsomunkban akartunk eltölteni. Ebben az időben történt, hogy Siljita, a világtörténelem első androidjaként, gyermeket várt. ZIPERNOVSZKY HANNA FORDÍTÁSA

51

SVEN TORSTENSSON IDŐSZÁMÍTÁS

Megkezdődött a visszaszámlálás az első négylépcsős rakétához. A kilométernyi széles startmezőt kiürítették. Az összes teherautót, tartálykocsit, mérőkocsit és személyszállító buszt levitték már a föld alatti garázsokba, műhelyekbe és körletekbe. A mező közepén állt a rakéta. Felhőkarcolóként tornyosultak egymásra a gigászi hajtólépcsők, s szinte kozmikus látvány volt legfölül az űrkabin, mint törpe fej egy atléta vállán. Feszültség vibrált a levegőben. Ez volt az új ionrakéta első startja. Nagyobb hatás kifejtéséhez már kezdetben fokozottabb sebességre volt szükség, mint a hagyományos rakétáknál. Emezek egy lépcsőben startolhattak, landolhattak a kisebb bolygókon, és saját hajtóművükkel térhettek vissza. Viszont lassan haladtak. Csak akkor lehetett utazni velük, amikor a bolygók közel voltak egymáshoz, s az út hónapokig vagy évekig eltartott. Valami újnak kellett jönnie, hogy az ember komolyan gondolhasson az olyan távoli naprendszerekkel való kapcsolatteremtésre, ahol esetleg az értelmes élet feltételeivel rendelkező bolygók akadnak. És most itt állt startra készen az első ionrakéta, összekapcsolt hordozórakétái hegycsúcsán. Egy órán belül sebesebben utazik majd három ember, mint eddig bármely ismert test a Naprendszerünkben. Brown, Anderson és Pulaski lesznek a Naprendszer leggyorsabban száguldó emberei. Száz alaposan képzett, nagy tapasztalattal rendelkező jelölt közül választották ki őket. Magas pánikküszöbű férfiak, akikben lángol a hit, hogy teljesítményükkel a haladást és a jövőt szolgálják. A féléves, szigorú rostálás végén hárman maradtak: Brown, az űrhajó parancsnoka, Anderson és Pulaski, a pilóták. Anderson g-székében feküdt és várt. Valamennyi ellenőrzés pozitív eredményt hozott. Egész idő alatt hallatszott a sisakjában a visszaszámlálás, és ő még egyszer végigtapogatta gruháját, nincs-e rajta gyűrődés vagy ránc, ami égő, sajgó ostorcsapásként hasíthatna bőrébe a start közben. Egy régi forradás jobb alkarja hátán, második startjának emléke a kadétiskolából. Ez évekkel ezelőtt történt. Ám az indulás előtti érzései nem váltak emlékké,

52

minden startnál ugyanúgy visszatértek. Önmagának sem tudta pontosan meghatározni és később emlékezetébe idézni, mit érez a start előtt. Magatartása egy agymosásszerű gyakorlat eredménye volt, amely szorongását feszült figyelemmé változtatta, és bizonyos fajta szelíd, fegyelmezett izgalommal töltötte el őt, ami egyforma volt minden őrszolgálatot végzőben. De akárhány űresztendőt tudott is maga mögött, valamennyi startját az elsőnek érezte. Az ellenőrző bunker vastag tetejéről előbukkantak a periszkóp rövid páncélcsövei. Csillámló szemei két kilométeres körzetben minden részletet megmutattak a napfényben. Egy periszkópernyőn Kawamura ezredes a széles talpán álló rakétát látta. Még Kawamura sem, aki az összes kísérletet vezette, és lassított felvételen látott egy tucat prototípust műszertokkal a fedélzetén a levegőbe emelkedni, még ő sem tudta elképzelni, hogy ez az acél-, elektromosság- és ionsugárhegy a hajánál fogva felemeli magát, méghozzá magasabbra és gyorsabban, mint bármilyen más ember készítette tárgy. Valahogy képtelenségnek érezte az egészet. Ilyen nagy dolgok lehetetlenek. Látta őket, tudta, hogy vannak, de voltaképpen nem tudott hinni bennük. Úgy érezte, hogy amint a rakéta elhagyja a műszerek hatósugarát, hirtelen megszűnik létezni. Ennek ellenére tudta, hogy menni fog, hogy semmi nem mondhat csütörtököt az utolsó pillanatban. Már csaknem kilencven éve, hogy az ember először dugta ki fejét a világűrbe, s párszor megkerülte a földet. Mert olyan emberek építik a rakétákat, akik maguk is tudják, mi a világűr. Ismert mennyiségek a gyorsulás és a súlytalanság, és egy modern űrhajó viszonylag tűrhető lakóhely. A nemzetközi versenyfutásban derekasan fejlődött a technika. Kawamura ezredes tétlenül álldogált az ellenőrző bunkerben. A visszaszámlálás megkezdődött, neki már semmi dolga nem volt. Valójában az indulás egész menete be volt programozva egy hatalmas, több csatornás készülékbe, amit számtalan automatája vezérelt. Egy négylépcsős start sokkal nagyobb pontosságot igényel, mint amilyenre az emberi agy és kéz képes. Az ellenőrző bunkerben csupán a zöld és piros lámpák megfigyelői, felügyelői, a mutatók, skálák, mérő-, számoló- és feljegyzőkészülékek leolvasói voltak emberek. Negyedóra múlva, amikor a radarállomás elveszti az összeköttetést az űrhajóval, Kawamura és technikusstábja majd visszaforgatja a start videofelvételét a programszalaggal, és konstatálhatják, hogy az eltérések jócskán a megengedett határértékeken belül maradtak. Egészen a harmadik lépcsőig. Hogy később mi történik, azt földi állomásról nem lehet nyilvántartani. Még a Holdon levő támaszpont óriásantennái - melyeket pedig nem vesz körül légkör - sem kapnak hasznosítható adatokat arról, hogy mikor lép működésbe az ionrakéta. A történet további részét csak az űrhajó visszaérkezése után lehet megtudni. Brown, Anderson és Pulaski végtelen orvosi vizsgálatokon fognak részt venni, miközben az űrhajó szalagmemóriája szolgáltatta adatokat nagy és villámgyors adatfeldolgozó gépekbe táplálják. A világ feszülten várja, milyen eredményekkel jár az utazás az emberiség számára. Tíz másodperc volt az indulásig. Kawamura ezredes az egyik periszkópernyőhöz lépett. Kilenc - nyolc - hét - hat - öt - négy - három - kettő - egy - NULLA! Lángok csaptak ki a rakétahegy alól. Akár egy fejtetőre állított tűzhányó, gondolta Kawamura. A Fudzsijamát, a szent hegyet látta maga előtt, hóföldte csúcsával, lábánál a virágzó cseresznyefákkal. Lángoszlopa tetején hihetetlenül lassan emelkedett a rakéta. A tűz moraja minden más hangot elnyomott, s a rakéta alatt a megolvadt föld kráterré fúvódott. Üvegessé olvadt izzó kövek repültek az ellenőrző bunker felé. Ahol imént a rakéta állt, hatalmas üvegkupac képződött. A megfigyelők látták a periszkópernyőkön, hogyan nő hirtelen a sebesség, a rakéta már csak egy lángvörös csík volt, amikor a hőség megolvasztotta a periszkóp lencséit, és a kép eltűnt. Három - kettő - egy - NULLA! Anderson, számolva a gyorsulás okozta nyomással, megfeszült székében. A másodperc egy tizedrészéig csend volt a sisaktelefonban, majd a

53

rakéta egyre erősödő bőgése hallatszott. A zaj az űrhajó vastag falain és a hangszigeteit sisakon áthatolva olyan robajjá nőtt, hogy az szinte már fájdalmat okozott. Azután jött a gyorsulás, és ők hárman kibírták a kibírhatatlant, szemüket roppant erőfeszítéssel műszereikre szegezve. Lélegzetvételnyi szünet, amikor az első lépcső kiégett és levált, majd még kétszer préselte össze az űrhajósokat ugyanaz az embertelen nehézkedési erő. Aztán csend lett. A csend több mint fél másodpercig tartott; ennyi időre van szüksége az ionrakétának a beinduláshoz. Anderson hallotta, hogy Brown jelenti az ellenőrző állomásnak, mi történt, de tudta, hogy már bizonytalan az összeköttetés. A műszerek szabályos értékeket mutattak, de a várt sebességnövekedés elmaradt. Már a súlytalanság állapotában voltak, és Anderson a szeme sarkából látta, hogy Brown és Pulaski felemelik a fejüket, és egymásra néznek. Akkor jött a sokk. Nem nyomás, nem erőteljes taszítás a hátgerincre. Rettenetes ütés vetette előre a rakétát, s szeme előtt vörös ködfelhőjével a kínnak, mely már nem formálódhatott üvöltéssé, Anderson elvesztette az eszméletét. Sötétben, kínok közt ébredt. A súlytalanság állapotában volt, rettentően érezte magát, szájában a vér ízét érezte. Mozdulatlanul feküdt, szilárdan kifeszítve a székében, és emlékezni próbált rá, mi is történt. Egy űrhajóban volt, ami a Földről indult, és valami hiba történt. A kabinban sötét volt. Megvakult volna? Megpróbált hunyorogni, de a fájdalomtól ismét elájult. Lassan nyerte vissza eszméletét. Hosszú időbe telt, míg végre sikerült emlékeznie. Nem tudta, mennyire súlyos a sérülése, de kisgyermek kora óta nem félt ilyen rettenetesen. Mindenesetre nem vakult meg, mert látta a csillagokat tüzes jégesőként elsuhanni a kis kvarcablak mögött. Megpróbálta ujjait mozgatni. Sikerült. Karja sem volt eltörve, de izmai sajogtak. Gyakorlottan, a rutin biztonságával találta meg a kabinvilágítás kapcsolóját. Működött, de a látás nehezére esett. A vörös köd továbbra is elborította szemét. A műszerek számjegyeket mutattak, de emberfeletti erőfeszítésébe került felfognia, hogy ezek mit jelentenek. Edzettsége lassacskán mégiscsak segített neki visszanyernie uralmát teste és szelleme fölött. Mikor felemelte fejét a székből, olyan erős görcs állt a koponyájába, hogy az messze fölülmúlta ifjúkora legkomiszabb másnaposságát. Amikor kissé csillapodott a hányingere, óvatosan körülnézett. Brown és Pulaski mozdulatlanul feküdtek startszékükben. Brown feje csaknem teljesen hátracsavarodott, Pulaski sisakja vérrel volt tele. Egyik sem élt már. Anderson leoldotta szíjait, és kilebegett a kabinba. Nagyon óvatosan megmozgatta tagjait, és megállapította, hogy minden csontja ép. Azt még korai lett volna megmondani, hogy megúszta-e a belső sérüléseket is. Szörnyen érezte magát, mégis úgy tűnt, túléli a sokkot. Mozdulatlanul pihent a mennyezet közelében, és igyekezett emlékezetébe idézni, mi történt. Nem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen. Nem tudta, miért van sötét odakint. A Napnak be kellett volna világítani halványan valamelyik ablakon, s ha éppen egy bolygó árnyékában lenne is, azon néhány perc alatt át kell haladnia. Lassanként visszatértek az emlékek. A visszaszámlálás. A várakozás. A start és a lassú gyorsulás. A későn gyújtó lépcső, amelyik knockoutolta őt, és megölte társait, mert elfordították a fejüket. Fájdalmában felnyögött, majd visszakászálódott székébe, és becsatolta a szíjakat. Amikor ellenőrizte a műszereket, úgy találta, hogy az ionrakéta megállt, bár az üzemanyagnak csaknem a fele érintetlen volt. Minden más hibátlannak látszott. Az irányítószerkezet sértetlenül működött, Anderson pedig elkezdte visszapörgetni a startról készült szalagokat, hogy megnézze, feljegyezték-e a történteket. Az első három lépcső minden bonyodalom nélkül gyújtott, majd szünet következett. Idáig emlékezett ő is. A képernyő a hirtelen gyorsulás alatt eltorzult arcokat mutatta, a műszermemóriák szabályos

54

értékeket adtak. Azután kilobbant a kép, a képernyő elsötétedett. Visszaforgatta a szalagot és az utolsó részt átnézte lassítva. Újra meg újra át kellett néznie, míg felfogta, mi történt. A képernyőn Brown és Pulaski szemvillanásnyi idő alatt végbemenő halála több percig tartott, s önmagát is látta, amint végtelen lassan összenyomódik, és szemét elfutja a vér. Azután elsötétült a képernyő, a műszermemóriák pedig egészen képtelen értékeket mutattak. Ha ezek a számjegyek helyesek, az ionrakéta valóban minden számítást felülmúlt a sebességet illetően, és ha Einsteinnek igaza van, a műszereknek komolyan kellett károsodniuk a gyorsulás közben. Ebben az esetben pedig Anderson eltévedt, és soha többé nem jut haza, mert a világűrben nem lehet a csillagok szerint tájékozódni. Azokból a számokból kellett kiindulnia, amiket az irányítószerkezet továbbított neki, ha egyáltalán még van lehetősége űrhajósként működni. Csak a kezdeti értékekkel dolgozhatott, noha ezek tanúsága szerint egy ideig fénysebességgel haladt. Ez idő alatt, ha hihet a műszereknek, megszűnt létezni. De az irányítószerkezet megadott egy pályát, egy helyzetet és egy sebességet, ő pedig elkezdett számításokat végezni az azonnali visszaúthoz. Sok időbe telt az irányítószerkezet beprogramozása, gyakran kellett ellenőriznie a legegyszerűbb számításokat is. És egész idő alatt azzal az érzéssel küszködött, hogy egész munkája csupán a halálra várakozás közbeni időtöltés. Végre betáplálta az adatokat az irányítószerkezetbe úgy, hogy az első fékezés után ráállhatott a Föld körüli pályára. Azután már a földi bázisállomás is irányíthatja. Mikor elindította az irányítószerkezetet, még több órányi időre számíthatott a fékezésig, és félig vak volt a fájdalomtól. Bevett két fájdalomcsillapítót, és megpróbálta ellazítani magát. Két percen belül Anderson már aludt. Olyan különös álmai voltak, hogy hánykolódott szíjaiban. Álmában még katonai szolgálaton volt, utász egy gyakorlaton. Fél kiló robbanószerhez gyújtotta meg a gyújtózsinórt, s még volt három perce, hogy öt méterrel odébb fedezéket ásson. A föld gumiszerűen kemény volt, nem tudta belenyomni az ásót, lihegett, és szakadt róla a veríték. Tíz centiméter mély volt a gödör, amikor a gyújtózsinórra nézve látta, hogy már csak néhány másodperc van a robbanásig. Vakrémületében hajította el az ásót, rohant, keze-lába szíjakkal összekötve, s bármikor a levegőbe repülhetett. A szíjak erősen egy faszékhez kötözve tartják egy üres teremben. Nem messze a háta mögött ismételten felharsant egy kérdés, ő nem tudott válaszolni, ezért minden alkalommal a hátába rúgtak. A szék felborult, s ő végtelenül sokáig zuhant, s önkívületében nem volt se fenn, se lenn. Egy teljesen sima falon kívül állt egy lépcső, ami minden mozdulatára ellódult a faltól, és síkos volt, és kétszáz méternyire volt a talajtól, és neki másznia kellett lefelé, mert ha elmozdítja a lábát, a lépcső ledől. Rémülettől összegörnyedve ébredt fel, s továbbra is valóságnak érezte az álmokat. Csak nagy sokára múlt el zihálása, volt képes nyugodtan lélegezni. Fénysugarat látott beesni az egyik ablakon, s mikor ennek utánanézvén elvégzett néhány számítást, kiderítette, hogy a Nap süt, s ő már feléje tart visszaútján. Most gondolt arra először, hogy a műszerek tán mégis pontosan tájékoztatták, és sajgó fájdalmai ellenére egy csapásra megnyugodott. Az irányítószerkezet jól működött, s ő helyesen számította ki az útirányt. Lappangó ijedelmét, hogy a rakéta esetleg ismét célt téveszt, megpróbálta elnyomni, hiszen ha nem is tudna fékezni, nyugodtan rábízhatja magát a műszerekre. Álmai ismét álmok voltak, de most űrhajóssá válásának idejébe vitték vissza. Iskoláskora óta élt benne az érdeklődés, sohasem volt kétséges, melyik pályát választja. Már az iskolában „szaggatta" a súlyzókat, hogy felkészítse testét a hetekig tartó orvosi vizsgálatokra, majd, miután alkalmasnak találták, átesett a kötelező vakbélműtéten. Valamennyi vizsgája sikeres volt, mindig bennmaradt a maroknyi csoportban, akik hamarosan elfelejtették a rostán kihulltak százait. Amikor Elsie-vel találkozott, a lány egy repülő-gépgyár főmérnök társtulajdonosával járt jegyben, három hónap múlva mégis Anderson-nal kelt egybe, aki ekkor már kis dobozkában tartotta űrhajóskapitányi oklevelét.

55

Amikor fia megszületett s az orvos azt mondta, hogy Elsie-nek nem lehet több gyereke, a kórházból egy kikötői mulatóba ment, és alaposan leitta magát. De csak annál jobban szerette egyetlen fiacskáját, és mindent megtett, hogy belőle is sikeres űrhajóst faragjon. A kis Arthur nagyszerűen meg is állta helyét az iskolában, és apja a felsőbb osztályos könyvekből olvasott fel neki. De aztán valami megváltozott. Az iskolaigazgató telefonhívásaival kezdődött. Anderson akkor dühében annyira megverte a gyereket, hogy Elsie a szobájába zárkózva sírdogált. Aztán sokat mesélt Arthurnak, hogy neki milyen keményen kellett annak idején dolgoznia, hogy állja a versenyt, és hogy neki sosem volt ideje csínytevésekre. A következő telefonhívás a rendőrségtől jött, és öt éve csak annyit hallott hébe-hóba Arthurról, hogy megint elbocsátották, és pénzre van szüksége. Anderson tudta, hogy Elsie küld pénzt a fiúnak, amennyit a háztartásból félre tud tenni, és hogy felesége az ő hosszabb útjai alatt különmunkát vállal, de erről sohasem beszéltek. Meg kellett volna keresni, és nyakon csípni a fiút. Talán ha két utazás közt hosszabb ideig tud otthon maradni... De hát olyan munkája volt, amit nem lehet csak úgy, családi okok miatt otthagyni. És éppen most akadt egy olyan munkája, amit végül nem is biztos, hogy ép bőrrel meg fog úszni. Tudta, hogy veszélyes. Félt, tudta ezt is, de azt is, hogy emiatt még nem kell pánikba esni. Minden műfogás a kisujjában volt, és az irányítószerkezet a Föld hatósugarába fogja vezetni. A nehéz feladatok előtti várakozásteljes felajzottságot érezte, és a műszerek rutinellenőrzésekor félig el is felejtette, hogy a gép egyszer már cserbenhagyta. Amikor a szirénajelzés megszólalt, már minden készen állt a leszálláshoz. Elhelyezkedett székében, és az irányítószerkezet farral előre fordította az űrhajót. A súlytalanság nyugalma elmúlt, testére fullasztó nyomás nehezedett. Ez olyan sokáig tartott, hogy Anderson már attól félt, teljesen kifogy az üzemanyag. Ám amint a szorítás engedett, látta, hogy számításai helyesek voltak. Gyors módosítás után ráállt a leszállópályára, magasan a földi atmoszféra fölött. Egyedül kellett precíziós leszállást végrehajtania, megmutatni a cimboráknak odalenn, hogy helyt tud állni akár három helyett még hibás géppel is. Ám a rádió nem válaszolt. Különböző állomásokat hívott az egész Földön, de sehonnan sem kapott választ. A szokásos zörejeket hallotta sisakjában, de hangot nem. Ez bizonytalanná tette a leszállást. Ha az összes antenna tönkrement, saját kezűleg kell kiszámítani a leszállás menetét, sőt megfigyelései alapján a fékezési pontot is. Remélte, hogy senkinek sem fog egyenest a fejére ereszkedni. Három fordulat után készen volt a számításokkal, be is táplálta őket. A rakéta újból összenyomta, és a korábbi megpróbáltatások után nem volt olyan állapotban, mint kellett volna. Valami megpattant, enyhült a kín, és Anderson eszméletlen volt, amikor egy rántással kinyíltak az űrhajó orrán lévő ejtőernyők, az izzó hátsó rész pedig, a száraz füvet felgyújtva maga körül, belefúródott a földbe. Ian sajátos hangot hallott maga fölött, és fölnézett. Olyan hang volt, amilyet a sulykoló-fa ad, amikor An mos. Előbb semmit nem látott a napfénytől, de amikor hozzászokott a szeme, az égből látott leesni valamit. Lassacskán esik, gondolta, s hogy a valami közelebb ért, látta, hogy egy piros-fehér sávos buborékokon függő kicsiny tárgy. Soha nem látott még ilyesmit. Követte a pillantásával, hát voltaképpen nem is volt olyan kicsi a tárgy, s különösebben lassan se esett. Majd zúgást hallott a levegőben, aztán megremegett a föld, amikor az a valami tompa csattanással lecsapódott a dombok mögött, Ian megrökönyödve figyelt, mígnem vékony füstgomoly emelkedett fel arról a helyről, ahová a valami leesett. Akkor az istállóba indult, hogy felnyergelje a szamarát. An futott felé, s aggódva kérdezte, mi rengette meg a földet. Kiszamaragoltak együtt. A szamarak ritkán sietnek, és Ian meg An hozzá voltak szokva a tempóhoz. Mire odaértek, a fű már nem égett. A fekete folt közepén fekete, hegyes torony állt, már messziről érződött, hogy forró. A tárgy külseje érdes volt, mintha nagy tűzön jött volna keresztül.

56

Szót sem szólva járták körül a csudálatos valamit, ami az égből esett. Látták, kis kerek ablakai vannak, meg ajtaja, rajta fogantyú. De a forróság miatt nem tudtak közelebb kerülni, így hát hazamentek a szamár hátán. Másnap Ian fogott egy kapát, és újra kiment. An együtt vele. Leszálltak a szamárról, és most már oda tudtak menni a fekete toronyhoz. Egészen bizonyos, hogy valami repülő hajó, bár nem voltak szárnyai. Vagy talán a nagy buborékok voltak a szárnyak, csak biztos elégtek a fűben, Ian tudta, hogy An is kíváncsi, honnan jöhetett a hajó. De nem tudott volna felelni, ezért An nem is kérdezte, Ian megmarkolta a kapát, és az ajtóhoz ment. A fogantyú erősen tartott, Iannak a kapát is igénybe kellett vennie, és igencsak csikorgott, míg végre nyílt egy hasadék. Utána már könnyen ment, és a férfi benézhetett. Odabent világos volt, és minden idegenül hatott. Kicsiny piros és zöld lámpák világították meg a mennyezetet meg a falak lemezeit. Volt benn három mély ágy vagy fekvőszék, ezekbe három emberhez hasonló alak süppedt vele, akiknek egész testüket befedő furcsa ruhájuk volt és hihetetlenül nagy fejük. Amikor Ian bement, egyikük sem mozdult meg. Odabent teljes csönd volt. An is bement, aztán látták, hogy a nagy fej is a ruha része, és hogy a ruhákban emberek vannak, és hogy kettő nem él. A harmadik a sisakjából kiálló tömlőn át lélegzett, de ez sem mozdult meg. Vigyázva kivitték, és kinyitották az üveget a sisakján. Hörögve szedte a levegőt, orrából és szájából vér csörgött, Ian és An gallyakból hordágyat készített, ezt a szamarak hátára, rá pedig az idegent fektették, így mentek haza, miután a másik kettőt eltemették. Otthon ágyat vetettek neki, és elég sokat vesződtek, hogy kinyissák és leszedjék róla a ruháját. Amíg Ian a földeken dolgozott, An ápolta a jövevényt, és várta, mikor szenved ki már. De az a harmadik napon nyögni, mormogni kezdett, és felnyitotta a szemét. Nézelődött, bár nem érzékelt semmit, és mozgatta a száját, de nem jött ki hang a torkán. A jobb kezét és lábát nem tudta megmozdítani, és még egy hét múlva is csupán csak percekig volt ébren. Etették és tisztán tartották, egyébben nem tudtak a segítségére lenni. De élt, és apránként javult az állapota, már fel tudott ülni az ágyban, a jobb kezét is mozgatta. Megpróbált beszélni, és amikor felismerték a szavakat, úgy hallották, az ő nyelvüket beszéli, csak sok érthetetlen szóval keverve. Minden olyan talányos volt ennél az idegennél. Állandóan azt firtatta, hol van, de a választ mintha nem értette volna. Bizonyos dolgokat szakadatlanul ismételgetett, nem létező helyeket nevezett meg, és azt állította, hogy valami Kawamurának adatokat kell vinnie az utazásáról. Anderson nem tudta, hol van. Primitív ágyban feküdt egy hideg szobában. Jobb oldalára megbénult, nehezen beszélt, és zilált volt az emlékezete. Megértette, hogy agyvérzést kapott, emlékezett a fejfájásra, a vér ízére a szájában, a fullasztó nyomásra. Állandóan fáradt volt, és valahányszor úgy érezte, valami fontos dolog jutott az eszébe, minden sötét öntudatlanságba süllyedt. Akkor sem érezte jobban magát, amikor emlékezete kezdett visszatérni. Minél több dologra emlékezett, annál rémültebbnek és elveszettebbnek érezte magát. Ott feküdt eszméletlenül, nem tudta, mennyi ideje, nem tudta, hol a rakéta, hol vannak halott társai, és ő hogyan került ide. Hol ért földet, miféle emberek ezek itt a primitív rongyaikban, akik gondoskodnak róla? Azonos nyelvet beszélnek, de nehezen értik meg őt, és néha ő sem érti őket. Az a benyomása támadt, hogy isten háta megetti tájékon egy tanyára került, ahol sok száz év óta semmi nem változott. Legalább valahogyan meg tudta volna értetni velük, hogy feltétlenül összeköttetésbe kell lépnie Kawamurával, és jelentenie neki a történteket! Amennyiben a leszállásra vonatkozó számításai nem voltak teljesen hibásak, legfeljebb néhány száz mérföldnyire lehet a támaszponttól. De a tanyán nem volt telefon, s vasútról meg repülőről nem is hallottak. Minden megmagyarázhatatlan volt, s túl fáradt volt, hogy magyarázatokat keresgéljen.

57

Mikor kissé megerősödött, Ian csinált neki egy egyszerű mankót, aminek segítségével úgy-ahogy elvonszolgathatta még mindig félig bénult testét. Amit látott, nem oszlatta el zavarodottságát. A ház alacsony, lapos tőzegépítmény volt, mint az első telepesek házai a vadnyugaton. A földet nem egészen korszerűtlen, de elképzelhetetlenül elnyűtt és ügyetlenül megreparált szerszámokkal művelték. Hasonló volt a helyzet a fegyverekkel is, melyeknek szokatlanul nagy arzenálja volt a háznál. Ebben a primitív környezetben valódi meglepetésként hatott egy kétcsövű, értékes angol vadászpuska. Minden teljesen elhasznált és toldozott-foldozott volt, de rozsdafoltot sehol nem látott. És továbbra sem tudta, hol van. Bizonyos szempontból szerencséje is volt, hogy agyvérzése eltompította. Ez óvta meg őt attól, hogy az új helyzet megrázkódtatásként érje. Lassanként szokott bele, s még így is elég súlyos sokkot okozott. Meglelte tönkrement űrhajóját, majdnem mindennap elzarándokolt hozzá, és beleült, pontosabban belefeküdt g-székébe. Számtalanszor átböngészte az irányítórendszertől kapott adatokat, s tudta, hogy valami fontosat elhibázott. Ezúttal ismét a székben ült, az egyetlen helyen, ahol ezen az idegen és elszigetelt vidéken valóban úgy érezte, hogy létezik. Ezredszer vizsgálta végig gondosan a műszereket, a jelzőlámpákat, a mérőeszközöket. Csaknem mindegyik működött. Még az óra is, egészen fenn, a falburkolat közepén, mindig a helyes időt mutatta. A helyes időt? Csak mikor már majdnem megfulladt, vette észre, hogy visszafojtja a lélegzetét. Egész teste görcsbe rándult, kiáltani akart, hogy ez nem igaz, csak lidércnyomás, az űrben töltött hosszú éjszaka egyik lázálma. De ez nem segített semmit. Most már tudta. Tudta, hogy hol van. A Földön van, és számításai a pontos tájolás mesterművei voltak. Egyetlen apróságot felejtett el csupán. Nem tudta, hogy mikor van. Egy pillanatig a fény sebességével utazott, és nem tudta, milyen hosszú a Földön ez a pillanat. Az időben tévedt el, nem a térben. Pihenő nélkül bicegett vissza .a házba, bár az út hosszú volt, egyenesen bement Ian és An mellett, ágyába feküdt és sírt. Sírt, ameddig el nem aludt, és mikor felébredt, visszament az űrhajóhoz egy kis dobozért a mentőszekrényből. Aztán ágyából fel sem kelve, kábultan feküdt napokig. De ezt a sokkot is átvészelte, és most, hogy már tudta, miért értik meg olyan nehezen egymást, megpróbálta elmagyarázni Iannak és Annak, mi is az, ami magyarázatra szorul. Ő is hozzávetőleges képet nyert róla, hogy az ő hosszú, világűrbeli éjszakája idején a Földön mi minden történt, Ian sohasem tanult történelmet, de hallotta a háborúról, halálról és nyomorúságról szóló régi történeteket. E régi elbeszélésekből aztán közösen valamiféle történelmet hámoztak ki. Az évszámok és az események menete csak hozzávetőleges volt, de azért nagy vonalakban tisztán előttük állt a kép. Ian meglehetősen ismerte nemzetsége történetét, így nagy valószínűséggel állapíthatták meg, hogy Anderson utazása 259 évig tartott! Indulása után rövidesen kitört az utolsó világháború. A rettegett atomfegyvereket természetesen a tilalom ellenére sem semmisítették meg, s most az egyszer igazuk lett az amatőr prófétáknak, akik azt jósolták, hogy a háború röpke egy hétig fog tartani. S utána nem maradtak hadseregek, parancsnokok, összeköttetések; csak a káosz. Sasfészkeikben nem működtek többé a kormányok, s amúgy sem engedelmeskedett volna nekik senki. A növényzet kilenctized része s az emberekből csaknem ugyanennyi égett hamuvá. A nagy háború lezüllött mindenki harcává mindenki ellen, a létért való, a legszörnyűbb eszközökkel folytatott küzdelemmé. Alig egy éven belül a radioaktív sugarak, az éhség és a fosztogatók gondoskodtak róla, hogy a háború az ellenség hiánya miatt megszűnjön. Az emberek olyan messze estek egymástól, hogy csaknem teljesen megszűnt a közlekedés. Szervezett társadalmak nem épültek többé, de az életben maradottak a földművelés és a saját szükségletükre való termelés következtében helyenként kis falvakba, városokba tömörültek. A szerencsések szerezhettek néhány szerszámot a holt városokban, de

58

a régi eszközök legnagyobb része tönkrement, s amúgy sem igen lehetett mihez kezdeni velük ilyen primitív társadalomban. Lassanként megjelentek a közlekedés bizonyos formái, noha kezdetleges eszközökkel. Lovak, szamarak, vitorlások szolgáltak utazási alkalmatosságul, de ez elegendő is volt, hiszen alig volt mivel kereskedni. Ám eszmék is követték a kereskedelmet, s a háború után meglehetősen hamar buddhista felhívás hulláma söpört át a világon. A háború és a szegénység a nyugati országokat is fogékonnyá tette a Négy Nemes Igazságra, mely a szenvedésről, annak eredetéről, felemelő erejéről és a hozzá vezető útról tanít. Oly sokan menekültek Buddhához, Dharmához és Sanghához, hogy az egész kolostori szervezet szétesett, mert nem akadt annyi laikus, aki életben tartotta volna adományaival a kolduló szerzeteseket. A megváltás e kísérletéből mindenesetre megmaradt az a belátás, hogy a régi időkben rossz irányban haladt a nyugati társadalom, s a törtetés és a birtoklási vágy tette végül koldusszegénnyé a világot. Cinikusan azt lehetne mondani erre, hogy ez amolyan szükségből előny kovácsolás, de az emberek szegénységükben nemcsak kényszerből, hitből is vallották. Persze nem mindenki: akadtak, akik nem hittek semmiben. A régi fegyvereket gyakran használták régi korokban, s továbbra sem ártott szárazon tartani a puskaport. Anderson számára ez úgy hangzott, mintha elölről kezdte volna az iskolát. Agysérülése valamicskét javult, de még mindig nehezére esett rendezni a gondolatait, ha elfáradt, húzta a jobb lábát, s jobb keze is makrancoskodott. Elkezdte írni az új világtörténelmet, de hallatlan erőfeszítésébe került, hogy akár egyetlen oldal is olvashatóvá sikeredjen a rakéta fedélzeti naplójában. Megpróbált a mezőn segíteni Iannak, de csak ügyetlenkedett, többet ártott, mint használt. Már régen nem járt az űrhajónál. Ám az egyik nap kért néhány ócska deszkavéget Iantól, amit a házban már nem tudott használni. A deszkákat a rakétához vitte, s a közelben megtalálta bajtársai sírját. Otromba kereszteket eszkábált a fadarabokból, s nagy erőfeszítéssel beléjük véste a neveket. Aztán felállította őket a síroknál. Sokáig álldogállt ott a kereszteket nézve, s arra gondolt, milyen különös, hogy emlékszik, mi történt kétszázhatvan évvel ezelőtt, és hogy a hosszú idő alatt ő nem is létezett. Egy napon Ian ekéje tönkrement, Ian nem szólt semmit, csak leszerszámozta a szamarat aztán fölnyergelte, s elment rajta. Este jött vissza, csendesen és szomorúan. - No, hogy sikerült? - kérdezte vacsora közben An. - Van szene, de drága lesz - mondta Ian. - Nem tudom, mit tudnánk elcserélni. Ian egy közeli faluban a kovácsnál volt. Nem mindig lehetett kovácsoltatni, mert hiányzott az elszenesíthető fa. Másnap egész nap keresték, mit tudnának az ekénél jobban nélkülözni. Száraz ágakat és egyéb éghető anyagot gyűjtöttek, alaposan belenyúltak szűkös gabonakészleteikbe, és még egy majdnem teli köcsög kecsketejet is szereztek. - Hiszen itt van a rakéta - mondta Anderson. - Szedd le róla, amit csak akarsz, és cseréld el. - Ott már semmi sincs, amit fel tudnának használni. És mi sem. Ezt már megnéztem, miközben betegen feküdtél. Túl sok fűtőanyagba kerül, hogy bármit is átalakíthassunk benne. Anderson hallgatott. Olyan sokba került az űrhajójuk, olyan értékes volt! Ian pedig szamárháton poroszkált az úton, mögötte igavonó szamara. Anderson sokáig ült töprengve az árnyékban a ház mögött. Arra a világra gondolt, amelyből jött, és arra, amelybe érkezett. Ez volt a jövő, amelyért élt, hogy ezt építse? Erre gondoltak, ő és mind a többiek, akik legyőztek minden akadályt, és mindent megteremtettek, amire csak szüksége volt az embereknek? Ők olyan jó szándékkal cselekedtek. Nyugalmat, jólétet és korlátlan lehetőségeket akartak adni az utódaiknak. És lám, ilyen keveset tudtak. A jólét egy olyan háborúhoz vezetett, mely szegényebbé tette a világot, hogysem valaha ismét

59

fel tudna épülni romjaiból. És ő is azért élt, hogy megteremtsék ezt az új világot az emberi nemnek. Miért segített rajta Ian és An? Darabokra kellett volna szaggatniuk azért, amit tett. De ő csak azt tette, amit kellett. Ezt senki sem láthatta előre. Láthatja-e valaki egyáltalában a tettei következményét? Most, hogy megláthatta a jövőt, tudta-e hát, jó-e vagy rossz? Beleláthatott-e az emberek lelkébe, és mondhatta-e, hogy boldogtalanabbak, mint az ő idejében voltak? Szegények voltak, de nem tudták, mit jelent adó, bürokrácia, diktatúra. E gyéren lakott világban anarchia működött, senkinek sem volt többje, mint amennyit a maga keze munkájával meg tudott tartani. Egyvalaki tévedése nem okozhatta többé ezrek katasztrófáját. Nem tudta, jobb-e ez az állapot. Csak azt tudta, hogy az ember, ha nem is lett jobb, kevesebb lehetősége maradt a rosszra. És hosszú távon ez talán nem is számított. Talán nem is volt se jó, se rossz, mert nem lehetett tudni, mit is tesz az ember tulajdonképpen. Betegnek érezte magát, olyan érzése támadt, mint amikor először volt a súlytalanság állapotában, amikor a fent és a lent értelmetlen fogalmakká váltak, és nem volt érzék, amivel tájékozódni lehetett volna. Lassan felállt, és bement a házba. A székében, a rakétában találták meg másnap, régi revolverei egyike feküdt mellette. Egy kivételével kiszedte az összes golyót, nehogy veszélyt hozzon arra, aki utána kézbe veszi. Űrruhájában, bajtársai mellé temették el. Amikor a sírnál álltak, An így szólt: - Sosem értett meg bennünket. - Ebben nem vagyok olyan biztos - felelte Ian. - És most már nem is fogom soha megtudni. Talán végül még többet is értett, mint mi. Azután csináltak neki egy olyanforma keresztet, amilyent ő állított bajtársainak. És belevésték a Föld legkülönösebb sírfeliratát:

E. ANDERSON ÉLT: 2009-2305

MISZOGLÁD GÁBOR FORDÍTÁSA

60

MATS DANNEWITZ LINDER

Sam J. Lundwall Sam J. Lundwall (a J a Jerrie-t jelöli), aki 1941-ben született, a svéd SF-rajongók, a fandom körein belül legjobb példája annak, hogyan válik egy fan-amatőr profivá. Vannak más példák is: John-Henri Holmberg, Bertil Martensson és Dénis Lindbohm, akik Lundwallon kívül talán egyedül aktívak Svédországban; Norvégiában Jong Bing és Tor Age Bringsvaerd, Dániában pedig Janick Storm; de senki más nem fektetett (éspedig sikeresen) annyi energiát és céltudatosságot abba, hogy kiépítse pozícióját a saját speciális területén. Az alábbi cikk röviden beszámol Lundwall korábbi fan-karrierjéről és arról, hogyan tért át a „mocskos professzionizmusra". SF tudományát, mint oly sokan mások Svédországban, Sam is a Hápna! című magazinból szerezte az 50-es évek közepén. Néhány hasonló gondolkodású barátjával 1956-ban megalakította a Cosmos Clubot, és kiadott egy sokszorosított fanzint Cosmos címen. Fokozatosan felfedezte a fan-rajongók szélesebb táborát, és mint oly sokan előtte és utána, reménytelenül beleveszett: leveleket írt, stencileket gépelt és adott ki, s egyre nagyobb lelkesedéssel és reményekkel folytatta ezt a munkát. 1957-ben csatlakozott a Futura nevű SFtársasághoz, 1958-ban pedig az SF Union Skandinavien-hez, és ugyanebben az évben segített megszervezni kongresszusukat. Sam 1958 őszén egy fanzint indított meg, amely hamarosan a svéd SF-rajongók vezércsillaga lett (és évekig az is maradt), ez volt az SF-Nytt. A lap az ötvenes és a korai hatvanas években kiadott fanzinokhoz képest nemcsak nagyon mutatós volt, bizonyítva a kiadó hozzáértését, de sok, az olvasó számára rendkívül érdekes írást is tartalmazott, és sok tekintetben megelőzte korát. A régi svéd fanzinok ismerői tudják, hogy aligha lehetne jobban jellemezni ezt a kiadványt, mint hogy tizenöt évvel ezelőtt megjelent számai még ma is érdeklődéssel és élvezettel olvashatók. A SF-Nytt szórványosan jelent meg a hatvanas években, alkalmanként azonban még ma is megjelenik, csúcspontja mégis kétségtelenül az 1960 körüli években volt. A Lundwall fanzinok Cosmos Új Cosmos Andromeda Storkna Nytt Hyborisk Tidente SF-Nytt

9 szám 1 szám 3 szám 1 szám 1 szám 34 szám

SF-Nytt International 1 szám (Összesen mintegy 600 fanzinoldal)

1956-57 1957-ben 1957-58 195?-ben 1962-ben 1958-69-ig, azóta 10 szám mint az A. & K. SFKönyvklub közleményei, és néhány szórványos szám a Delta előfizetői számára. 1961-ben

Sam Lundwall azonban nem csupán az SF-Nytt című fanzint adta ki. 1959-ben megalapította az Alvar-SF díjat, amely egy szép gipszszobor volt Rotsler rajza nyomán, de sohasem ítélték oda (a pletykák szerint azért nem, mert az öntőminta tönkrement). Ugyanebben az évben professzionista szerzőként jelentkezett Den áttonde (A nyolcadik)

61

című elbeszélésével (ha leszámítjuk azt az SF-játékot, amelyet 11 éves korában írt, és amelyet a rádióban adtak elő 1952-ben). Ezt még öt elbeszélés követte, mielőtt a magazin 1965-ben megszűnt. Részt vett 1959-ben a Skandinavisk Förening for Science Fiction (SFSF) megalapításában is. Ez a társaság még ma is fejlődik. Lundwall egy ideig - 1960 és 1962 között - kapcsolatban állt az SFSF híres, SF Fórum című fanzinjával is. Vezette a Hyboriska Légionén nevű furcsa társaságot, amely a fan-kedvelők csatáit vívta a 60-as évek elején (e különleges jelenség részleteire itt nem térek ki). A Jerry Officin-filmek készítésére alakult, több film forgatása meg is kezdődött, az egyik pedig, a Hey, Mr. Monster (Hej, Mr. Szörnyeteg) állítólag él is készült. 1961-ben Sam megszervezte a „Stockon 3" SF kongresszust, és részt vett következő tavasszal a „Stockon 4"-en is. 1960-62-ben mint a SF rajongók képviselője tevékenykedett a Hápna! magazinnál, ő írta a klubrovatot. Tevékenységének újságírói-oldala abban nyilvánult meg, hogy megalapította a Fiktiva könyvkiadót, amely nemcsak az SF-Nytt-et adta ki, hanem a svéd SF bibliográfiájának első kiadását is. A 74 oldalas változat 1962-ben jelent meg, a második kiadás pedig két évvel később 75 ofszet oldalon. Mindkettő nagyon sok elismerést kapott. A 60-as évek közepén és néhány évvel később a fan-szenvedély alábbhagyott, és az SFNytt csak alkalmanként jelent meg. 1965-ben Sam zenével kezdett foglalkozni, és megjelent a Visor i vár tid (Korunk dalai) című nagylemeze, amelyet még néhány lemez követett. Ezek részben SF inspirációjú lemezek voltak, amelyek tehetségének új oldalait jelezték. 1969-ben tv-producerként mint profi tűnt fel, és még abban az évben tucatnyi adást jegyzett, amelyek közül a legérdekesebbek különböző SF személyiségekkel készített interjúk voltak. Ugyanakkor a svéd Rádió kiadta Science Fiction - Från begynnelsen till vára dagar (A kezdetektől mostanáig) című könyvét. Amikor az Askild & Kárnekull könyvkiadó 1970-ben megalakult, Sam Lundwall lett a SF kiadványok felelőse. Sikerült folyamatosan kiadnia a Hápna I 1965-ös megszűnése óta az első igazi svéd SF magazint. A magazin címe nosztalgiából Jules Verne-Magasinet lett (nosztalgiából, mert a 40-es években már volt egy ugyanilyen című SF magazin). A JVM néhány évvel előbb fanzinként kezdte pályáját Bertil Falk kezdeményezésére. Ahogy az idő múlt, Lundwall egyre inkább a SF publikálásnak szentelte magát, írt, kiadott és fordított. 1973-ban már teljesen saját kiadóvállalatának, a Deltának élt, amely már a JVM-et is átvette. (Az A. & K.-nál John-Henri Holmberg került a helyére.) A SF rajongók táborát tekintve, a legutóbbi években hozzájárult néhány más társaságon kívül 1972-ben a Forodrim nevű Tolkien-társaság, valamint a Jules Verne-társaság megalakításához (amelynek a SF érdeklődése eléggé bizonytalan). Sam karrierje igazi SF íróként valójában 1972-ben kezdődik két regénnyel, amelyek - talán meglepően - az USA-ban jelentek meg először. Lundwall minden szépirodalmi művét először angolul írja, ahogy mondja: „anyagi okokból". A szóban forgó két regény címe: Ez nem a hősök ideje (No time for heroes) és Alice világa (Alice's world). Az előbbiből született első svéd regénye, az Inga hjáltar hár (Itt nincsenek hősök), amely kicsit később, de szintén 1972-ben jelent meg, és amelyet azóta kb. fél tucat regény követett. A helyzet ma is nagyjából ugyanez: Sam J. Lundwall felelős a Svédországban megjelenő SF legnagyobb részéért, nagyrészt a Delta c. folyóirat révén, de a Lindqvist (Lind-fors) Regal és esetenként más cégek révén is, mint például a Den fantastiska románén (A fantasztikus regény) c. négyrészes sorozat révén, amely Gummeson-kiadvány. Felügyeletet gyakorol a jelenleg csak előfizetők számára hozzáférhető magazin, a JVM fölött, amely most zsebkönyv formában jelenik meg, amelynek azonban meglehetősen állandó az olvasóközönsége, s ezt a Stockholmban tartott két nagy létszámú kongresszus is bizonyítja. F. NAGY PIROSKA FORDÍTÁSA

62

SAM J. LUNDWALL

ÁRNYAK

A Valószínűségkutató Intézet épületének lépcsőjén ballagtam lefelé, mikor a lány elém toppant. Huszonegy-néhány éves voltam akkoriban, és több mint két hónapot töltöttem Odafent szubjektív időben -, összezárva egy acélkamrában néhány technikussal, akiket úgy megutáltam, hogy a sikeres visszatérés előtt nem is hittem volna, hogy képes vagyok rá. A legrosszabb azonban a női társaság hiánya volt, ez a lány meg csinos volt - nem szép, de akkor mindenki megfelelt volna, akinek nincs szakálla. Megálltam és szemügyre vettem. Hosszú, hullámos haj, a szeme és a szája körüli ráncokból ítélve legalább tíz évvel idősebb nálam, régimódi ruhája minimum két számmal szűkebb volt a kelleténél. Ha a figyelmemet akarta felkelteni, hát sikerült. Nem mintha ehhez bármiféle eszközre szükség lett volna, mint mondtam, érdeklődésemet nagyon könnyen fel lehetett kelteni. - ...ez ugye a Valószínűségi jelvénye? - kérdezte idegességtől vibráló hangon, de ezt akkor nem vettem észre. Lepillantottam a kis zöld-kék jelvényre a hajtókámon. Any-nyira nem feltűnő, hogy soha senki nem veszi észre - ezt a nőt kivéve, aki olyan mohón meredt rá. - Az - mondtam. - És? - Maga. . ott dolgozik - mutatott a viharvert homlokzatra. - Így is mondhatjuk. Többnyire csak várok, hogy történjék valami. - Rávigyorogtam, igyekeztem elbűvölően, elragadóan mosolyogni, de szánalmasan sikerült. De mindegy volt, szemét nem vette le a jelvényről. - Odafent volt? - Épp onnét jövök - feleltem. - Félórája még egy acéldobozban ültem, és halvány gőzöm se volt, mikor engednek ki. - Borzongtam. - Nézze, menjünk innen. Két hónapig voltam Odafent, és most szeretnék a Valószínűségitől minél messzebb kerülni. Borsózik tőle a hátam. - Elindultam a lépcsőn ki a térre, miközben gondolataimban egymásba mosódó képek kavarogtak a térről. Elfordítottam a fejem. A lány hozzám igazította lépteit. - Olyan rossz? - kérdezte lágyan. - Némelyik. - Ránéztem, és észrevettem, hogy még mindig a jelvényhez beszél. Látszott, hogy nem én vagyok neki fontos, csak a jelvényem. - Bocsásson meg - mondtam -, de rohadt időm volt, és megyek valahova. Mit akar? Néhány percig szótlanul jött mellettem. - Érdekel - mondta végül. - Hát engem nem. Hosszú időre elegem van belőle. - Szándékosan voltam goromba. Kétségbeesetten vágytam egy italra és női társaságra, részben hogy a test vágyait kielégítsem, de elsősorban azért, hogy megszabaduljak ettől a Valószínűségi-ügytől és a tudatalattimból előmászni készülő dolgoktól. De így lehetetlen. - Személyes érdeklődés - mondta mereven maga elé bámulva. Ez hatott. Lenéztem rá, ideges szájára, csillogó szemére. - Mióta vár itt? - kérdeztem. - Régóta. - És éppen én jöttem ? Bólintott.

63

- A Valószínűséginél - mondtam - a legtöbben sosem hagyják el az épületet. Ha elég sokáig voltak benne, úgy tűnik, nem tetszik nekik többé idekinn. Csak ülnek ott benn, mintha a világ nem létezne. - A sötét épületre mutattam. - Még ablaka sincs. Nagyon ritkán jön ki valaki. - Tudom - mondta. - És? - Néha - mondta - a Valószínűségi emberei lehoznak dolgokat Odafentről. Az érdekel. - Senki sem hoz le semmit Odafentről - mondtam egy pillanatra meghökkenve. Soha nem hozott le senki Odafentről semmit, nem azért, mert lehetetlen - tényleg az -, hanem mert mindenki tudja, mi történne, ha megtennék. Egyszerűen nem csinálják. Vállat vont. - Mióta van a Valószínűséginél? - Három éve. - Akkor talán régebben. - Soha - erősködtem. Témát változtatott. - Hová indult? - Valamit inni - vontam vállat. - És még mást is csinálni. - Hadd hívjam meg - mosolyodott el hirtelen -, hogy mindezért kárpótoljam. Beszélhetünk még másról is. Beültünk valahová néhány italra meg egy olyan vacsorára, amilyenről két kemény hónapja álmodoztam. A lány nagyon kedves volt; amikor kellett, mosolygott, amikor kellett, nevetett. A kéthónapi magány csinossá tette. Három pohár után elragadó volt. Célozgatni kezdtem magas pozíciómra a Valószínűséginél. Ahogy vártam, erre ráharapott. Ami enyhén szólva különös volt, mivel a Valószínűségi és munkája senkit sem érdekelt. Tudtam, hogy valami állami cég kutatásokat folytat a valószínűségi pályák - vagy mi a fene területén, és a ronda nagy épületben tudósok és válogatott alkalmazottak vannak, legtöbbjük ott is lakik. Nem volt benne semmi titkos - ugyan kit érdekeltek volna a „valószínűségi pályák" -, és számomra is csak egy ronda épület volt a sok közül, míg csak nem diplomáztam, és állástalanul csellengtem; végül fellapoztam a telefonkönyvben a „V"-t, és felhívtam őket. Ez már nagyon-nagyon rég volt. Nem vagyok tudós, nem sokat tudok a valószínűségi pályák kutatásának elméletéről, és amit tudok, azt se igen értem. Csak ülök az acélkamrába zárva, és nyomkodom a gombokat, miközben mindenkinek egyre hosszabb és bozontosabb lesz a szakálla, és egyre fokozódik a feszültség. Persze általában nem olyan rossz: gyors utazás felfelé, majd visz-sza az adatokkal megtöltött komputerrel. Időnként lenyom az ember egy kéthónapos éjszakai műszakot, de ettől eltekintve oké. Azt hiszem, idővel meg lehet szokni. Helyesebben meg lehet tanulni élni benne. Elég néhány év, és nem akarod látni a külvilágot; a Valószínűségiben a lakásoknak nincs is ablaka. Az acélkamrában ott vannak a tévémonitorok: látod a dolgokat. Az étterem egyik hátsó helyiségében ültünk, elég távol az ablakoktól, és azt mondtam: - Nézze, az az igazság, hogy nem tudok sokat róla. A tudósok dolga, nem az enyém. Csak azt tudom, hogy belépünk egy acélkamrába, és végigmegyünk egy valószínűségi pályán valahová, de nem én állítom be, hogy hová. Én csak megyek. - De miért nevezik úgy, hogy Odafent? - kérdezte. Vállat vontam. - Nem tudom. így nevezik. Egy valószínűségi pályán végigmegyünk a világ egy olyan változatán, amely nem létezik, de létezhetne, ha valami másként alakult volna. Azután ott ülünk és megvizsgáljuk.

64

- Mit vizsgálnak? - Dögöljek meg, ha tudom. Páratartalom, a radioaktivitás nyomai, vizuális megfigyelés... akaratlanul megborzongtam. - Némelyik valószínűségi világ undorító. Mások... nem olyan rosszak. - Jobbak mint ez. - Nem kérdezte, állította. - Van, amelyik sokkal jobb. - Gondolatokba mélyedve ittam. - Mi lenne, ha kimenne az ajtón? - kérdezte. - Zárva van - mondtam. - Kívülről. Lehetetlen. - De ha ki tudná nyitni? - Akkor kimennék. - Szóval lehetséges? - Persze, lehetséges, nem nagydolog, ha... - erőt vettem magamon. - Erről nem tudok. Miért kérdi? Soha senki nem ment ki. - Szóval csak ott ül ? - Ja. Néha órákig, néha hónapokig. Minden a körülményektől függ. Néha visszajöhet az ember, amikor csak akar, néha meg nem. Nem tudom, miért. - Primitívnek hangzik - mondta. - Az is. A valószínűségi pályákat nem egészen tíz éve fedezték fel, még mindig sötétben tapogatóznak. Különben is, nem az én dolgom. Én csak nyomkodom a gombokat, és figyelek. - Felálltam. - Menjünk valahová. Elmentünk egy másik helyre, és tovább ittunk. Mire befejeztük, a lány több volt, mint elragadó. Annyira kívántam, hogy fájt. Kéthónapnyi megtartóztatott férfiasság ordította, hogy engedjék szabadon. Úgy éreztem, ez a nő megéri a fáradságot. Ültünk az éjszakai kávéházban, és azt mondta: - Honnét veszi, hogy soha nem hoztak le semmit Odafentről ? Vállat vontam, és gondolatban a combját simogattam. - Talán egyszer megtették - mondta nyugodtan. - Még a kutatás elején talán - mondtam közönyösen. - Azt hiszem, tudják, mi történik, ha megteszik. - Aztán leállítottam magam. - Nézze, erről senkinek nem szabad tudni. - Miről? - Semmi. - Ott kellett volna hagynom, de szégyelltem volna, mellesleg úgy éreztem, hogy jogom van erre a lányra, amiért ennyi ideig hallgattam. - Végeztek kísérleteket, mikor elkezdték a valószínűségi pályák kutatását - mondtam. - Igen, végeztek. Lehoztak dolgokat Odafentről. Persze hogy lehoztak, azután rájöttek, mit tesznek, és abbahagyták. Mit tudom én! Én csak dolgozom ott! - kezdtem megbolondulni. - Hát nem tud másról beszélni? Nem vagyok szolgálatban, az isten áldja meg! - Bocsásson meg! - a poharát bámulta. - Ugyan. - Elszégyelltem magam. - Ne haragudjon, hogy így felment a pumpa. De két hónapig ültem abban az acélkamrában, és a monitorokon végig egy és ugyanazt a látványt bámultam, és nem tudtam, mikor teszik a körülmények lehetővé, hogy hazatérjünk. Logikus, hogy most nem akarok rágondolni. Egyenesen maga elé nézett, szemei az árnyékba vesztek. - Képzelje csak, mi lenne, ha kilöknék oda, és nem lenne visszaút. - Az ajkába harapott. Bocsásson meg - mondta még egyszer. - Felejtsük el. - Karomat a derekára csúsztattam. Egy pillanatra megmerevedett, aztán elernyedt, még el is mosolyodott. - Menjünk - mondtam. - Hová? - Van lakásom. Ott beszélgethetünk. - A Valószínűségi Épületében?

65

- Ott még nem tartok - mondtam. - Saját lakásom van néhány utcára a Valószínűségitől. Kedves és csendes. Habozott. - Rendben van - mondta végül. Felállt, és gyorsan kiment. Követtem az éjszakába, átöleltem, és közel húztam magamhoz. Mereven ment, és egyenesen maga elé nézett. - Nem tudom, mit gondol rólam - mondta. - Csak úgy leszólítom, és egész idő alatt a munkájáról beszélek. Elege lehet már belőlem. - Annyira azért nem - mondtam. Ujjaim a derekát markolták. Teste meleg volt, tele ígérettel, ahogy minden lépésnél hozzám ért. Alig kaptam levegőt. Megérkeztünk a lakásomra. Szűk kis szoba, egy ágyon kívül alig volt benne valami, az ablakok előtt súlyos függönyök. Gyors pillantással felmérte a szobát. - Kicsi - mondta. - Keveset vagyok itt - mondtam. - Nincs szükségem sokra. Odalépett az ablakhoz. - Ne! - kiáltottam rá élesen. Megfordult. - Nem tetszik a kilátás? Nehézkesen leültem az ágyra. - Hagyja csak a függönyt, ahogy van - mondtam. Tétováztam. - Nézze, két hónapig ültem a tévémonitorok előtt, amelyek éppen a Valószínűségkutató Intézet épülete előtti teret mutatják, azt a teret, de egy másik valószínűségi pályán... Kivégzések voltak ott... éjjelnappal; olyan dolgok, amiket el sem tud képzelni. Halálosan féltem, mikor ma kijöttem. Tudtam, hogy egy másik valószínűségi pálya volt, de magamban sikoltoztam, míg keresztüljöttünk a téren. Félek az egész várostól. Egy-két év, és egyáltalán nem leszek képes kimenni, ezért kérem, hogy hagyja a függönyt. Nem akarom látni, mi van odakint. Odajött, és szótlanul leült mellém. - Maga nem érti - fecsegtem. - Senki nem érti, aki nem csinálta. Tudja, a legtöbb pályán a város pont úgy néz ki, mint most, árnyalatnyi különbségekkel. Az emberek másképp öltözködnek, mások az autók és ilyesmi. De néha az emberek másképp viselkednek; olyanokat csinálnak, amiről azt mondaná: ember ilyet nem tehet. És néha egyáltalán nincs is város, csak erdők vagy rétek. Egyszer semmi sem volt, csak víz... és az egyik pályán egyáltalán nem volt semmi, szó szerint semmi, csak valami kavargó köd, ami még a képernyőn nézve is ijesztő volt. Hát nem érti ? - fakadtam ki kétségbeesetten. - Honnan tudhatnám, mi valóságos és mi nem? Minden egyes valószínűségi pálya ugyanolyan valóságos, mint ez, amelyben élünk. Egy idő után az ember nem tudja, melyik pálya a legvalóságosabb, melyikhez tartozik tulajdonképpen, melyikbe fog visszatérni, ha kilép a kamrából. Mikor kijövök, pont olyan, mint mikor átlépek egy másik pályára, és ha a szép pályák egyikéről jövök, nem bírom ki itt, csak a napokat számolom, mikor lehetek újra Odafenn. És a talaj egész idő alatt inog a lábam alatt, mert nem tudom többé, mi a valóság: nem tudom meg soha. Csak azt tudom, hogy minden riasztó és elviselhetetlen. Hátradőltem az ágyon, és lehunytam a szemem. Hűvös kezét a homlokomra tette, és (gyengéden, lágyan a vállamra hajolt. Rózsaillata volt. Lerántottam az ágyra, és átöleltem, mint egy fuldokló. Erőtlenül tiltakozott, de velem akkor már nem lehetett vitatkozni. Először ellenállt, majd abbahagyta, és átvette a mozdulatokat. Egy idő múltán megfordultam, és mellette fekve cigaretta után tapogattam a sötétben. Melegem volt, kielégült és kissé álmos voltam. Most, hogy a lüktető vágy lecsillapult, egy kicsit szégyelltem is magam. Kiment a fürdőszobába, majd visszajött, és bekapcsolta a kávéfőzőt. - Haragszol? - kérdeztem.

66

Odajött a kávéval, leült az ágyra, a tálcát kettőnk közé rakta. - Nem - mondta. - Tíz évvel ezelőtt megrémültem volna, sírtam, sikoltoztam volna. Ma már nem sokat számít hogy így vagy úgy. - Rám szegezte szemét, amely tompán csillogott arca sötétjében. - Lassabban is csinálhattad volna. - Az én foglalkozásomban az együttérzés szűnik meg legelőször - mondtam. - Mikor az ember eljut oda, hogy nem tudja megkülönböztetni, mi valóságos és mi nem, nem sokat törődik mások érzelmeivel. - Tudom - mondta. - Nem tudod - mondtam. Belekóstoltam a kávéba. Keserű volt, erős, és... mire is emlékeztetett?... Elfintorodtam a rossz íztől. - Jézusom, mi ez? Ránézett a csészére. - Bocsánat - mondta. - Nem így szoktad. Visszament a főzőhöz, és egy másik csészével tért vissza, ez édes volt és gőzölgött. - Ennyi év után még mindig elfelejtem - mondta, és felém nyújtotta a csészét. - Honnét jöttél - kérdeztem a kávét szürcsölgetve. - Úgyse ismered a helyet - felelte. - Hátha. - Itt van a közelben, alig egy kilométerre. - Nem úgy beszélsz, mint aki itt született - mondtam. - A mókás kiejtésed például úgy hangzik, mintha nemrég érkeztél volna. - Amikor születtem - mondta nyugodtan -, nem volt itt város. Rávigyorogtam. - Persze - mondtam. - De ez a város évszázadok óta áll. Fiatalabbnak látszol. - Tíz éve vagyok itt - mondta és akkor nem volt itt város. Hirtelen fázni kezdtem. - Hogy érted? - kérdeztem. - Kis falu állt itt - mondta és néhány kilométerre valami középkori vár. Sem autók, sem rakéták, csak egy-egy léghajó. Nagyon békés volt, nagyon vidéki és elszigetelt. A gyomromban hideg gombóc kezdett nőni. - Úgy hangzik, mint egy mese - mondtam. - Úgyse érted - mondta fáradtan, mintha annyiszor mondta volna már el ezt a mesét, hogy a szavak szinte maguktól jöttek. - Engem onnét hoztak el. - Tréfálsz! Én nem... hogyan? - Tudod. A kamra. Olyan hevesen ültem fel, hogy a kávét majdnem az ölembe löttyintettem. - Megőrültél - mondtam. - Senkit és semmit nem lehet egyik valószínűségi pályáról átvinni a másikra. Lehetetlen! - Mindenki ezt mondja - mondta nyugodtan. - Tíz éve várok, és mindenki azt mondja, hogy lehetetlen, azt mondták a Valószínűségiben is, mikor idehoztak, és ^ki onnan kijön, az is mind ugyanezt mondja - elfordította a fejét. - Mindenkit megkérdeztem a tíz év alatt mondta tíz éve várok az épület előtt, és mindenki ugyanazt mondja. - Mit akarsz? - Visszamenni. Két napig maradt. Tartózkodó és hűvös volt, de nagyon szolgálatkész. Az első éjszaka után nem sokat beszélt fantazmagóriájáról, de nem nyugodtam meg. A második napon lementem a Valószínűségi könyvtárosához, és megkérdeztem. Zavartnak látszott, és azt mondta, hogy nem tudja. Magam jártam utána, és megállapítottam, hogy a szóban forgó adattár szigorúan bizalmas, és a magamfajtának nem adható ki. Mikor hazamentem, fáradtan mosolygott, és felírt egy kódszámot.

67

- Ezt egy komputertechnikustól kaptam egyszer - mondta aki bejáratos volt a titkos anyagokhoz. Azt mondta, úgysem tudom hasznát venni. De ez az, ahonnét jöttem. - Nem tudok segíteni - mondtam. - Tudom - mondta. - Sosem hittem igazán, hogy tudsz, sosem remélek sokat ilyenkor. Csak várok és várok, és átveszem a mozdulatokat, de valójában már nem reménykedem többé. - Csak technikus vagyok - mondtam. - Megnyomom a gombokat, és felmegyek, kezelem a berendezést, és nézem a képernyőket, ez minden. Kis csavar vagyok a gépezetben, semmi több. - Tudom - mondta. - Sajnálom, hogy alkalmatlankodtam. Másnap elment. Néhány héttel később beszéltem róla valakinek a Valószínűséginél. - Hogyne - mondta -, láttam már. Mindenki látta már legalább egyszer. Állandóan kint vár. Bolond; azt hiszi, az egyik valószínűségi pályáról került ide, és vissza akar menni. Sok bolond van a világon. Felejtsd el. - Azt mondta, tíz éve történt - mondtam. - Ez akkor lehetett, mikor a kutatás elkezdődött, és senki sem tudta, mi lesz, ha valamit áthoznak a valószínűségi pályákról. Ma már tudják, tehát valahogy rá kellett jönniük. Vállat vont. - Mit tudom én. Különben is, ha igazat mond, akkor sem mehet már vissza. Soha. Van rá valami matematikai magyarázat, de én nem vagyok matematikus. Csak azt tudom, hogy míg a kamra Odafenn van, kívülről van bezárva. Semmilyen körülmények között nem szabad elhozni vagy ottfelejteni valamit... Valakinek ezen az áron kellett rájönnie. Látom magam előtt: a Valószínűségi épület lépcsőin áll, és reménytelenül vár, közben vállai megroskadnak, és arca fagyott vonásokba merevedik. Az első években néhány fiatalabb technikus távoztában felcsípte és lefeküdt vele. Bármit megtett azoknak, akik hajlandók voltak szóba állni vele. De már nem volt olyan csinos, és ők félrefordított fejjel elsiettek mellette. Azóta ritkán mentem ki, féltem a várostól, féltem mindentől az épületen kívül. Arra gondoltam, hogy a valószínűségi pályák szépségei és borzalmai minden emberi képzelőerőt felülmúlnak. Láttam a monitoron az örökké változó világokat, mindegyik éppen olyan valóságos vagy nem valóságos, mint a sajátom, és ez félelemmel töltött el. Végűi beköltöztem az épület egyik ablaktalan lakásába. Többé nem mentem ki. Sok év múltán a kezembe került a cédula, amelyre felírta nekem valószínűségi pályájának kódját. Egy próbaüzem során betápláltam a pályaszelektorba, és felmentem. A monitorok fölé hajoltam, és belebámultam a kavargó ürességbe, mely az ő világa volt, mielőtt elhozták onnan, de nem láttam semmit. Semmit. VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA

68

O O SAM J. LUNDWALL

Lady MacBeth Hallom fekete kutyáid feldübögni, Lady MacBeth, a sötétkék alkonyatban, intesz, úgy uszítod őket. Áldozati láng kezedben, két szemed két obulus lett. Lángol bennük zöld harag, s hallom, suttogsz: Vártalak.

Ilion ege sötétül, az utolsó bástya dől le, emlékszem még, az arany ház ura hogy játszott a tűznél, és a vörös rettenetre Szent Péter világos éjén sárga sárkány éve volt, s hajadból tüzet csiholt.

Iaszón álmodik a tenger mélyén, s a nagy aranygyapjú ég alatt kitárt vitorla, világ minden szele hajtja. Partján átcsapva a tenger szakadék-mély éjbe hullik. Rázkódik a föld, remeg, s Lady MacBeth, te nevetsz! Hadd kövesselek a partra és a mély, meleg sötétbe. Léthe lágy hulláma mélyén álomtalan idő szunnyad. Átzuhanok a mélységen, ezer év lesz zuhanásom. Ezer év egy perc, hiszen az öröklét végtelen.

TÓTFALUSI ISTVÁN FORDÍTÁSA

69

SAM J. LUNDWALL

A science fiction Svédországban A kulturális fejlődés fő útvonalai Svédországot mindig elkerülték egy kicsit, és ez sosem volt annyira igaz, mint a XVIII. században, amikor a felvilágosodás végigsöpört Európán. Igaz, III. Gusztáv király francia nyelvű udvarában egy szűk, kiválasztott arisztokratacsoport kultúrásdit játszott, de az udvaron kívül Svédország szegény, éhező, elsősorban mezőgazda-sági ország volt, ahol rendszeresen pusztítottak a gyilkos háborúk, melyek véget vetettek Svédország rövid nagy nemzeti korszakának. Nagyon kevesen kirándultak a fantasztikus irodalom birodalmába: a harminchat kötetes francia Voyages imaginaires-hez, a fantasztikus irodalom - Lukianosztól Holbergig, Swiftig és Cyrano de Bergeracig - e páratlan gyűjteményéhez hasonlót Svédország nem tud felmutatni. Az első példa, amely a svéd Science fiction előfutárának nevezhető - legalábbis, amelyet meg tudtam találni - az ismert író és kiadó, Olof von Dalin elbeszélése, a Saga om Erik den Götske (Mese Erik den Götskéről), amely eredetileg Dalin folyóiratában, a Then Swánska Árgusban jelent meg 1734-ben. A történet óriásokkal való találkozásról szól, ami meglehetősen hasonlít Voltaire Micromégas-jához (amely 18 évvel később jelent meg). Bízvást az előfutárok közé számíthatjuk a svéd tudóst, Olof Vereliust (1618-1682) is, aki szokatlan utópikus regényében, a Peregrínatio cosmopolitanában egy világpolgár utazását írja le egy képzelt világban. (A könyvet halála után, 1730-ban adták ki.) Ez azonban elszigetelt példa volt. A legismertebb fantasztikus művek közül néhányat lefordítottak svédre ebben az időben, így a Gulliver utazásait Jonathan Swifttől 1744-ben, a Nicolas Klimiust Ludvig Holbergtől 1745-ben és a Micromégast Voltaire-től 1762-ben.

Talán ezek a művek ihlették 1762-ben Martin Pletzet, Skara alpolgármesterét különös regényének, Then engelske flygarens resebeskrifningnek (Az angol repülő útinaplója) megírására, amely a furcsa, tengeren túli országok leírását tekintve, Swift és Voltaire szabad átkötésének tűnik. A regény érdekessége, hogy az utas levegőnél nehezebb gépen repül, ami bizonyos szempontból elég modern. Meg kell említeni, hogy ez 21 évvel a Montgolfier testvérek léggömbutazása előtt volt, és a repülés abban az időben egyáltalán nem volt a fantasztikus történetek jellemző közlekedési módja. A léghajó már korábban is felbukkant Johan Krook 1741-ben írt könyvében, a Tanckar om jordens skapnadban (Gondolatok a Föld alakjáról), amely eszközeit az irodalomtörténet valamennyi fantasztikus alkotásából kölcsönzi, Lukianosztól Cyrano de Bergeracig és Swiftig. E különös regény egyik kulcsfontosságú részlete egyenesen Ludovico Ariosto Orlando Furiosójából való; Kroon regényhőse a Holdba repül, ahol valamennyi földi férfi, nő és gyermek értelmét tartalmazó palackhegyekre bukkan. Sikerül megtalálnia a saját értelmét tartalmazó palackot, kiissza, és visszatér a Földre - éppen olyan ostobán, mint amilyen az utazás előtt volt. A regény legfőbb ¡Illetőjének Cyrano de Bergerac két fantasztikus regénye tűnik. Kevés eredeti svéd fantasztikus történet született ebben az időben. Másik jellegzetes példa Hans Bergeström két furcsa regénye: az Indianiska bref (Indiai levelek) 1770-ből és az Om Nahkha-nahamahken (Nahkhanahamahkenről) 1771-ből. Ezek a regények szabadon kölcsönöznek Swifttől, anélkül hogy bármit is hozzátennének a mondanivalóhoz - még akkor is, ha az Indianiska bref egyik témája eléggé ötletes

a főhős egy különös országban, Philippiniában, „Grönlandiéi északra" végzi be életét, ahol a lakosok külsőre különféle állatokhoz hasonlítanak, ki-ki jellemének megfelelően. Meglátogat egy utópikus társadalmat is, Petraeát, amely pont olyan fantáziátlan és elviselhetetlen, amilyenek az Utópiák lenni szoktak. Az Indianiska bref tulajdonképpen Bergeström kortársait kipellengérező szatíra: a maga korában jó és szórakoztató lehetett, ma már azonban olvashatatlan. Még ennél is olvashatatlanabb J. P. Krok két regénye, melyek megjelenésükkor valóságos botrányt kavartak: a Min första resa under ett riksgastabud i norra delen af ménen (1829) és a Min sista resa under ett riksgastabud i norra delen af ménen (1830) (Első, illetve utolsó utazásom egy nemzeti lakoma során a Hold északi oldalán). A két regény bizonyos udvari emberek ellen irányuló maró szatíra. A történet valóban fantasztikus, de a holdutazást és az átlátszóan szelenitáknak álcázott - korabeli svéd személyiségek néhány ma is szórakoztató leírását leszámítva, ma már rettentően unalmas. A fantasztikus történetek között Svédországban jó ideig az ilyen jellegűek voltak túlsúlyban. Kevés volt a kivétel, azok is többnyire értéktelenek voltak mind gondolati, mind művészi szempontból. Egyetlen figyelemreméltó kivétel akadt: az ismert író, költő és drámaíró, August Blanche ma már teljesen elfeledett színműve, pedig az ő regényeit és drámáit a mai napig olvassák és előadják Svédországban. Legnagyobb színpadi bukása lehetett szatirikus-utópikus drámája, az 1846 och 1946 (1846 és 1946), amelyet mindössze egyszer, 1946 június 29-én adtak elő. A korabeli újságokat átlapozva egyetlenegy kritikát találtam róla, noha August Blanche a legnépszerűbb svéd drámaírók egyike volt. A kritika hihetetlennek és értéktelennek bélyegzi a darabot. Valójában az 1846 och 1946 korához képest meglepően ötletes és okos szatíra, nagyon szellemes az egy

71

évszázaddal későbbi Stockholm leírása, csakúgy, mint néhány csípős megjegyzés saját korának világáról. Röviden: a darab hőse, egy Olof Bautastenius nevű némileg ostoba műgyűjtő, abban reménykedik, hogy az utókortól megkapja azt az elismerést, amelyben életében nem részesült. Megjelenik előtte az Igazság Istennője, és elküldi száz évvel előre a jövőbe, amely hamisítatlan Utópiának bizonyul, ahol ismeretlen a szegénység, és a szolgák is úgy élnek, mint a királyok. Talán szükségtelen is mondani, hogy Olof Bautastenius nevét senki sem ismeri. Miután bejárja ezt az Utópiát - ahol a hatalom a nőké, akik állandóan el akarják csábítani szegény, ártatlan ifjakat -, visszatér saját korába, keserűbb, de bölcsebb emberként. Az első svéd regény, amely már modern Science fictionnek nevezhető - annak minden szükséges kellékével -, csak 1878ban keletkezett, de - sajnos - ez is hasonlít egy korábban megjelent német regényhez, méghozzá sokkal jobban annál, amit egy regény a plágium vádja nélkül elbír. Ez a regény, az Oxygen och Aromasia (Oxigén és Aromasia), Claes

Lundin (1825-1908) svéd újságíró műve, és a német könyvet, melyet a szerző túl sokat forgathatott, Kurd Lasswitz BHder aus dér Zukunft (Képek a jövőből) című regényét, ugyanabban az évben adták ki Breslauban, csak valamivel korábban. Az igazság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy míg Lasswitz regénye - mint általában a német regények súlyos és dagályos, addig Lundiné szellemes, humoros és nagyon szatirikus. Még ma is nagyszerűen olvasható, 1974ben újra meg is jelent. A történet Stockholmban játszódik 2378-ban, egy modern Utópiában, melyben a későbbi utópikus regényekből ismert minden kellék megtalálható: időjárásszabályozás, repülőgépek, televízió, transzkontinentális alagutak, láthatatlanná tevő szerek, sőt űrhajózás és időutazás is. A cselekmény középpontjában a fiatal és gyönyörű Aromasia áll; modern, dolgozó nő, akit éppen parlamenti képviselővé választottak. Zeneművész is -„agyorgonán" játszik, ezen a furcsa hangszeren, mely közvetlenül hat az emberi agyra. Két

szeretője, az időjárásmérnök Oxygen és a költő Apollonides, naphosszat udvarolnak neki, és a két fiatalember vetélkedésének leírása közé szőve lebilincselő képet kapunk egy olyan jövőről, amely az író korában teljesen ismeretlen. Claes Lundin a legelső svéd haditudósítók és külföldi tudósítók egyike volt: szemtanúja volt a párizsi kommün harcának, és ennek az élménynek a hatása erősen érződik regényében, míg Kurd Lasswitz eredeti művében a jövő csodáinak meglehetősen unalmas leírását arra használja fel, hogy korának a jövőbe vetett hitét megingassa. A regény káosszal és Bakunyinhoz méltó katasztrófával ér véget, amikor helyi tőkések számára rendezett hangversenyen felrobban egy Ododion (egy szaglószerv), és a befejező mondatokban Claes Lundin mindenkinek szamárfület mutat. Ismétlem, ez elszigetelt példa volt. Lundin nem írt több science fictiont, hanem kizárólag szakkönyveket, új tehetségek pedig nem jelentkeztek. Noha a legelső science-fictionról írt könyvet - Camille Flammarion: Les mondes imaginaires et les mondes réels (Valóságos és képzelt világok) - már 1867-ben kiadták Svédországban, és Jules Verne regényei is nyomban a franciaországi megjelenés után napvilágot láttak, a svéd szerzők csak abban a műfajban alkottak, amelyet az irodalom fő áramlatának nevezhetünk. 1870 és 1900 között 286 tudományos-fantasztikus regényt adtak ki Svédországban, legnagyobbrészt Jules Verne, André Laurie, George Griffith és H. G. Wells műveinek fordításait. A néhány svéd sci-fi többnyire ifjúsági regény volt, és alacsony színvonalú. Alig történt valami a svéd fantasztikus irodalom színpadán egészen az élelmes Ottó Witt (1875-1923) üstökösszerű felbukkanásáig. Witt eredetileg bányamérnök volt, és 1912-ig Németországban dolgozott, ekkor visszatért Svédországba azzal az eltökélt szándékkal, hogy hírnevet és vagyont vagy szobrot szerez. Ennek a célnak az érdekében tucatszám írta a tudományos-fantasztikus regényeket, teletömve új tudományos

72

eszmékkel (a legtöbb meghökkentő és abszolút hihetetlen), és amelyekből az irodalmi tehetség legkisebb szikrája is hiányzott. Minden szempontból ő volt a svéd Hugó Gernsback, tíz embernek is elegendő öntudattal, és rengeteg sci-fi regénye csak arra szolgált, hogy kelekótya eszméit terjessze, amelyeket senki nem vett komolyan, mint pl. a Hold kialakulásának új elmélete (Húr manen erövrades Hogyan hódították meg a Holdat) 1915-ben, az aranycsinálás garantáltan új módszere (Guldfursten - Aranyherceg) 1916-ban stb. stb. Nagy hazafi is volt, több regényt és novellát írt, melyekben a korabeli Svédország patriotizmusának szomorú állapotával foglalkozik. Mindamellett legnagyobb teljesítménye az első svéd Science fiction magazin megalapítása volt. A Hugin 1916 és 1920

73

között nyolcvanöt számot ért meg. Az ihletet valószínűleg a német és francia sci-fi magazinokból merítette, de a stílus vitathatatlanul Witté volt. A Hugin ma is példa nélkül álló a világ sci-fi folyóiratai között: Ottó Witt egyes-egyedül írta, szerkesztette és adta ki, azzal a céllal, hogy novellák és cikkek formájában hirdesse az őrült elgondolásokat, melyeket valaha is kiagyalt (az időutazástól a krumplitermesztés vadonatúj módszeréig). Még a hirdetéseket is ő írta, mint „tudományos tündérmeséket", következetes erkölcsi érzékkel és kiegészítve néhány kedves szóval a megbízó árujáról. Sajna, a mai kiadók között nem akad ilyen őrült. Aligha vitatható, hogy Ottó Witt őrült volt, de nyilvánvalóan szórakoztató őrült, és szinte egyedül teremtette meg a modern science fictiont Svédországban. Magát a

„science fiction" kifejezést is (melyet a brit esszéista, William Watson alkotott 1851ben), ő fordította le svédre „vetenskapling skönlitteratur"-ként. 22 tudományosfantasztikus regénye, számos bűnügyi és szerelmi története feledésbe merült - teljes joggal, egyik sem különösebben élvezetes ma már. Mégis úttörő volt, akinek önálló elképzelései voltak. Vernéről, Wellsről és a Science fiction többi nagy nevéről nem vett tudomást, senkivel sem törődve járta a maga útját. Ez a zsenik és az őrültek csalhatatlan jele. .Witt mindkettő volt, nem is kis mértékben. A századforduló után az európai Science fiction hatalmas fellendülése végre elérte Svédországot is. 1901-ben 27 tudományosfantasztikus regényt adtak ki Svédországban, és bár ezt a csúcsot egészen 1954-ig nem szárnyalták túl - amikor is 34 sci-fi regény látott napvilágot -, a svéd sci-fi termés jó maradt. Továbbra is kevés volt a svéd mű, azokban is elsősorban a fantasztikus oldal dominált, mint pl. Henning Berger novellás köteteiben. A Dubbelgángaren (A hasonmás) (1918) és a Spöksekretáren (Kísértetszekrény) (1919) az E. T. A. Hoffmann-hagyományokra épül, megtoldva némi kétes tudománnyal. 1932ben látott napvilágot Elfred Berggren robotregénye, a Robotarnas gud (A robotok istene), amelyen erősen érződik Karéi Capek R. U. R.-jének hatása, mégis meglepően eredeti regény értelmes lények alkotásáról, amely a szokásos Frankensteintípusú katasztrófával végződik. Találunk ezenkívül számos ifjúsági regényt, melyek főleg letűnt fajokról, a Föld belsejébe tett utazásokról stb. szólnak. Edgár Rice Burrough Mars-regényei, melyek közül 1924-ben kettőt kiadtak Svédországban, szintén az ifjúsági sci-fi regények ösztönzői voltak. Ezeket leszámítva nem sok történt. Mikor az Egyesült Államokban bekövetkezett a „scifi-magazin-robbanás", az egész tudományos-fantasztikus irodalom elveszítette maradéktekintélyét is, a „Buck Rogers-marha-ság" olyasvalami volt, hogy a valamirevaló írók nem szívesen hozták magukat vele kapcsolatba - jó okkal.

Az első elismert svéd szerző, aki a Science fictiont irodalmi eszközként használta, Karin Boye (1900-1941) volt. Nagy sikerű antiutópikus regénye, a Kallocain (1940), felülmúlt minden más antiutópiát. A Kallocain nagyon sötét képet fest a jövőről, felfogható akár Karin Boye végrendeletének is, azt a reménytelenséget tükrözi, amely arra késztette az írónőt, hogy 1941-ben öngyilkos legyen. A Nobel-díjas Pár Lagerkvist már 1924ben kiadta elbeszéléskötetét, az Onda sagorX (Gonosz tündérmesék), amelyben kifejezésre juttatja kiábrándultságát az élet kegyetlenségéből; ezek a történetek a science fiction és a fantasztikum eszközével mutatják be a közeli jövő borzalmait, de a szabályos, modern antiutópia megírása Karin Boye érdeme. A modern svéd science fiction legsikeresebb alkotása volt - és az ma is - az Aniara (1956), Harry Martinsson könyvhosszúságú, megrendítő költeménye az Aniara űrhajóról, amely az univerzum határaihoz vezető pályára sodródik. Elsősorban Birger Blomdahl operaváltozata tette közismertté, amelyet világszerte bemutattak, és a nagy modern operák között tartanak számon. A negyvenes évek science fiction ponyvamagazinjainak szokásos eszközeivel Martinssonnak sikerült ezt az űrdrámát egyetemessé tágítania, a történet nem pusztán az Aniara űrhajóról szól, hanem az emberiségről és helyéről a világegyetemben. De térjünk vissza 1940-hez: ekkor jelent meg a második science fiction-magazin, az USA-ban akkor népszerű típusú „ponyvamagazin", amely mellesleg tartalmára is jellemző volt. A Jules VerneMagasinet 1940. október 16-án jelent meg először, az első és egyetlen volt a világon, amely hetenként jelent meg, és hamarosan elérte a hatalmas, ötvenezres példányszámot. A történetek majdnem kizárólag amerikai magazinokból származtak, és legtöbbjük gyenge, vagy egészen értéktelen űroperett volt. Meg kell azért jegyezni, hogy a műfaj legnagyobb írói, mint Isaac Asimov, Róbert A. Hein-

74

lein és Ray Bradbury, ebben a magazinban jelentek meg először Svédországban. A Science fiction rajongóinak egész nemzedéke nevelkedett ezeken a csillagközi háborúkon, legyőzhetetlen hősökön, idegen szörnyetegeken stb., és sok olvasó lelte bennük örömét 1947-ig, mikor 332 szám után megszűnt. Az újságíró Bertil Falk 1969-ben újraélesztette a Jules VerneMagasinetet, és 1972-ig „irodalmi folyóiratként" adta ki, mikor én vettem át, és az egész világ tudományos-fantasztikus irodalmát bemutató szakmai folyóirattá alakítottam át. Ma is megjelenik, negyedévenként. A Science fiction mint korjelenség mindig is a specializált folyóiratokra támaszkodott, de a Jules Verne-Magasinet a negyvenes években sosem törődött olvasóival abban az értelemben, hogy arra ösztönözte volna őket, hogy „táborba", science fiction olvasók szervezett csoportjaiba tömörüljenek, Így

ATT LÄRA GAMLA HUNDAR SITTA

75

Svédországban nem alakult ki ez a tábor, sem a sci-fi írók specializált csoportja, akik a sci-fi hivők sorából kerülnek, ki, egészen a következő svéd scifi magazin, a Hápna! megjelenéséig. A Hápna! 1954. március 1-én jelent meg először, és 141 szám után, 1969. december 4-én szűnt meg. Kezdetben főleg amerikai magazinok anyagára támaszkodott, hamarosan azonban egyre fokozottabban az angol science fiction felé fordult, és bátorította a svéd írókat, melynek eredményeképpen egy sor fiatal svéd sci-fi író itt kapott először nyilvánosságot. Jómagam is köztük voltam, mint még sokan a ma tevékenyek közül. Ami még ennél is fontosabb, a Hápna! arra ösztönözte olvasóit, hogy klubokat stb. szervezzenek, és ez végül arra vezetett, hogy a klubok vagy magánszemélyek kis - rendszerint stencilezett - tudományosfantasztikus „fanzinokat" adtak ki. Azóta százával jelentek meg Svédországban az ilyen fanzinok, példányszámuk 20 és 1000

között változik, és néha meglepően magas színvonalúak. Talán mondani sem kell, hogy a fanzinok lelkes szerzői és kiadói közül néhányan sokkal többre vitték például Dénis Lindbohm, Bertil Martensson vagy jómagam. De vannak mások is. A Hápna! törekvése, hogy teret adjon olvasóinak, nagyrészt annak tudható be, hogy kiadói, a Kurt fivérek és Karl-Gustav Kindberg sci-fi rajongók voltak (ma is azok). A Hápna! fő erőssége, Roland Adlerberth, könyvkritikus és műfordító nemcsak neves sci-fi kritikus volt (ma is ír könyvbírálatokat a Jules Verne-Magasinetnek), hanem megszállott sci-fi rajongó is. Ez fontos, mert amikor az amerikai Galaxy sci-fi magazin svéd kiadást alapított, 1958. szeptember 1 -én, csak 19 számot ért meg, bár tartalma színvonalas volt, és egy gazdag multinacionális vállalat adta ki. A Galaxy jobb folyóirat volt, de olvasóira alig volt tekintettel, így a kereslet csökkent, és a kiadók áttértek a több pénzt ígérő Mad és Help svéd kiadására. A science fiction mai virágzását Svédországban a Hápna! alapozta meg, bár valóraválását nem érte meg. Az újonnan felbukkanó svéd tudományos-fantasztikus írók közül az első Sture Lönnerstrand (1919-) volt, aki néhány évig hetilapokba írt novellákat. Első sci-fi sikerét 1956-ban aratta Rymdhunden (Az űrkutya) című regényével, amely nagy esemény volt a svéd sci-fi táborában, noha élesen bírálták, mivel meglehetősen emlékeztetett A. E. van Vogt regényére (The Voyage of the Space Beagle - Az űrvizsla utazása). Lönnerstrand később sci-fi drámát is írt Vírus (1960) címmel, amely nyomtalanul feledésbe merült; azóta nem írt több science fictiont. Sci-fi magazinok nélkül a svéd tudományos-fantasztikus irodalom egy darabig nehezen jutott előbbre, de mára már összetartó közösséggé fejlődött, évente kongresszust tartanak (az első, a „Luncon", 1956-ban volt Lundban, 35 lelkes rajongóval, a legutóbbin, melyet Stockholmban rendeztek 1976-ban, 350-en vettek részt). A kapcsolatokat - főleg a

fanzinok és néhány nagy sci-fi klub útján a Skandinavisk Förening för Science Fiction (Skandináv Science Fiction Szövetség) hozta létre és tartja fenn, amely 1959-ben alakult, és ma is nagyon tevékeny: kiadja a nagyon magas színvonalú SF Forum című fanzint. Mégis, a science fiction mai fellendülését a svéd rádió scifi és sci-firől szóló tévésorozata indította el 1969-ben, amelynek én voltam a producere és rendezője. 1970-ben az újonnan alakult Askildä - Kärnekul! kiadóvállalat színvonalas tudományosfantasztikus sorozatot indított, melyet nekem volt szerencsém szerkeszteni. A sorozat sikere más kiadókat is arra ösztönzött, hogy úgy mondjam, felszálljanak a science fiction vonatára, és ezzel megkezdődött a felvirágzás. 1971-ben 56 tudományos-fantasztikus regény jelent meg Svédországban. 1972-ben 70, 1973ban 93, 1974-ben pedig 112. Miután a piac némileg túltelítetté vált, néhány kiadó leszállt a „vonatról", többek között Askild 8- Kärnekull is. 1972-ben otthagytam ezt a vállalatot, hogy megalapítsam saját kiadóvállalatomat, a Deltát, amely ma a Svédországban megjelenő science fiction mintegy 80%-át adja ki. A ma sci-fit író szerzők közül első helyen Per Christian Jersild említhető, noha nem nevezhető száz százalékig sci-fi írónak. Elsősorban két utópikus regénye, a Djurdoktorn (Az állatorvos) (1973) és a Grisjakten (Disznóvadászat) (1969), az ember ember iránti kegyetlenségének allegóriája tette ismertté. Az elhunyt krimiíró, Per Wahlöö (1926-1975) is írt néhány regényt a közeli jövőről: Mord pá 31 :a vaningen (Gyilkosság a 31. emeleten) 1964-ben és Stälspränget (Acélugrás) 1968ban, az újságíró Carl Johan Holzhausen (1900-) pedig - aki első tudományosfantasztikus novelláskötetét Den flygande spárvagnen (A repülő villamos) címmel már 1936-ban kiadta - később néhány nagy sikerű sci-fi gyűjteménnyel tért vissza. Dénis Lindbohm, aki évek óta Svédország legismertebb és legaktívabb sci-fi rajongóinak egyike, féltucat színvonalas

76

űroperettet írt, Bertil Martensson pedig két tudományos-fantasztikus regényt jelentetett meg. Megemlíthető még Sven-Christer Swahn, néhány ifjúsági sci-fi és egy fantasztikus regény szerzője, valamint John-Henri Holmberg, akit „hivatásos sci-fi rajongónak" lehetne nevezni, számos fanzin fáradhatatlan kiadója, rövid ideig egy sci-fi könyvsorozatot is szerkesztett, és 1974-ben könyvet írt a Science fictionről Drömmar om evigheten (Álmok a halhatatlanságról) címmel. Nem tudhatjuk, hogy a Science fiction mai virágzása mennyire lesz tartós Svédországban, de azt hiszem, joggal bizakodhatunk, hogy a néhány most jelentkező ígéretes sci-fi szerző teret kap tehetségének, és az érdeklődés a Science fiction iránt megmarad. A Delta Science Fiction Book Clubnak ma mintegy hatezer tagja van, és ez kiállja az összehasonlítást más országokkal; az egyetlen svéd sci-fi magazin, a Jules Verne-Magasinet egészen jól megy, és remélhetőleg továbbra is így maradi. Kis ország lévén, bele kell nyugodnunk, hogy ö Svédországban megjelenő tudományos-fantasztikus művek többsége a jövőben is idegen nyelvű alkotások fordítása lesz, de a sci-fit író svéd szerzők száma lassan, de biztosan növekszik, és ez a műfajnak csak hasznára válhat. VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA

77

HOLT SZEZON CLAES SAMSON

Elutaztak a turisták. A koldusperselyes nyomorékok zsebre teszik sötét szemüvegüket, szétszedik klarinétjukat, rápattannak kerékpárjaikra, és eltűnnek az utca végén. Vacsoraidő van. Az utazási irodák emberei járják a falut mindenfelé, rendezik a számlákat, lezárják és újrakötik a szerződéseket, szétosztják a borravalót. A borozó nagyhangú tulajdonosa végre elengedheti magát, levetheti joviális arckifejezését, mely nyomtalanul szertefoszlik. Kerek, véreres orcái lassan lesüllyednek állkapcsa fölé. Lógó arcával, beesett szemével felveszi valódi, őszintén banális alkoholista külsejét. Buzdító és erős hangja siránkozóvá és betegessé válik. Háta meggörnyed testének abnormis súlyától. Felesége a padlót söpri, miközben ő szuszogva állítja a székeket az asztalra. A zenegépet a népzenei lemezekkel érzés nélkül pakolják be és viszik fel a padlásra. Miközben a turisták néhány kilométerrel odébb eltűnnek a szorosban autóbuszaikkal, a paraszt statiszták körbejárják a domboldalt, és leszedik a szőlővesszőket, ahogy a karácsonyfagyertyát szokás levenni a fáról ünnep után. A venyigéket faforgácsba bugyolálva óvatosan ládákba rakják. A falu kurvája munkaeszközét borogatja hideg vízbe mártott kendővel, pénztárkönyvei nyitva fekszenek előtte a padlón. Sikeres szezon volt, és már előre fél az adóbevallástól. A szoba szerelőkkel van tele, akik srófolva és kopácsolva csomagolják kis ládákba halványpiros budoárját, és az egész rakományt áthordják a szomszédos kisebb szobába. A budoárillat-árasztót kikapcsolták, a szerelők fojtó faillattal töltik meg a szobát. A falu papja a templom csodakútjánál számolja a pénzt. A sírásó végre leakaszthatta a púpját, és felszabadultan nyújtózik ki teljes hosszában. Szakáll és púp nélkül szép fiatalember. Ruganyosán mozog ásójával, lapátszámra dobja fel a fémpénzt a kút sekély fenekéről. A pénzek eltűnnek a csörömpölő pénzszortírozó gépben, és vékony papírba csomagolt kötegekben bújnak elő a másik oldalon, ahol a pap áll. A pap is fiatalabb lett. A pénzcsomagokat egy zöld tragacsra rakja halomba. A pap és a sírásó tulajdonképpen fivérek. Paul-Henri és Henri-Paul. Senki nem tudja, melyik melyik. A turistaidény alatt a két jelmezes fivér, ravaszság és hízelgés segítségével, futószalagon deflorálja a turisták lányait. Ebben nincs se szégyen, sem élvezet. Hozzátartozik a szolgáltatásokhoz. Benne foglaltatik a szerződésükben. Az utcák és a sikátorok most már üresek. A térről bevették a székeket és az asztalokat. A kis zenepavilon sincs már a helyén. A galambok céltalanul lézengenek körbe, és csalódottnak látszanak. Már senki se dob feléjük kenyérdarabkákat. Senki se kívánja, hogy a kezéből egyenek. Az egész szezon alatt kint lógó hangulatos szárítóköteleket a soha nem használt támasztékokkal együtt télire bevették a sikátorokról. A falu lányai megkönnyebbülve dobják le magukról hagyományos népviseletüket; férfiinget és amerikai farmert vesznek fel. Itt-ott feltűnnek a házak között, felszabadult járásukkal, boldogan szíva az első nyílt utcai cigarettát.

Egy Marianne nevű lány, aki eddig feszesen tarkójára tűzött haját épp most engedte le egyetlen sűrű, sötét hullámba, felfelé tart a templom irányába. ö az irigyelt lány, akit a falu legkeresettebb férfija szeret. Paul-Henri vagy Henri-Paul. A lány nem tudja pontosan, melyik is a kettő közül. De hát igazában senki nem tudja, melyik melyik. De ez egyáltalán nem is fontos. Paul-Henri és Henri-Paul véleménye szerint sem az. Marianne szerelmén pénzfeldobással osztoznak, és ugyanolyan nagyvonalúan, ahogy Marianne osztja meg őket a turisták lányaival. De az egész holt szezon alatt ő van nyeregben, és senki más nem veheti fel vele a versenyt. A kis fehér városháza körül elégedett, jókedvű csoportban a faluatyák gyűlnek össze. Népviseletüket jól szabott füstkék öltönyre cserélték, piros nagymintás nyakkendőre, és elhagyták szelíd, patriarkális vonásaikat. Fontoskodó modorukat és beszédüket elővéve csapkodják hátba egymást, ahogy a községi politikusok szokták. Ott áll a kis csoport az elégedettség gőzében, és tudálékos replikákkal dobálóznak. - Micsoda lapjárás... - Erről lehetne beszélni'... Tüzes csikókhoz hasonlítanak, akiket kiengedtek a zöldellő legelőre. Szép és megható a jelenet. A nagy zászlót a városháza bejárata fölül lehúzták és összetekerték. Az első, roskadásig megrakott személykocsik már útban vannak a romos városfalak ügyesen restaurált kapuin keresztül - távoli helyek, a holt szezonbeli otthonok felé. A falu lakói sajnálkozás nélkül hagyják el a régimódi viskókat, ahol hónapokon át játszották az őslakosokat. És árulták a souvenireket. Hamarosan újra működni kezd a hallisztgyár. Nemsokára megjön a szél is a tenger felől. A köd a nyílt vízen arra vár, hogy egy tisztviselő a városházán megnyomja a „Holt szezon" felirattal ellátott kapcsolót. Akkor egy láthatatlan, hártyavékony burok szétpattan és eloszlik. Darabjai puhán szóródnak szét a páradús levegőhullámban, és a falu és a domboldal fölött napokon át esik az eső. A tengeröbölben kék strandlabda hányódik fehér Nivea feliratával a part felé. A falu komótosan fellélegzik. Az elégedett, lebarnult turisták hazafelé tartanak 110 km/órás, egyenletes sebességgel. Az autópálya kinyújtózik a busz mögött. A turisták hazájában éppen most készülnek fel a munka és biztonság jegyében az ő holt szezonjukra, hogy nyugodtan ülhessenek majd a tévéadók családi magazinjai előtt. Éppen jókor érkeznek haza ahhoz, hogy már ne kelljen rövid bőrnadrágot viselniük. A faluban esteledik, a domboldal lezárja zöld ölét. így szabad kilátás nyílik abba a mélységbe, amelyet hónapokon át eltakart a reklámízű hold. Ma éjjel már nem fogják felhúzni. A magányos tisztviselő a városházán ebben a szezonban utoljára kurblizza le a falu nevét viselő nagy napot. A sárga óriás labdát lehúzzák egy nyugati hegyszorosba, a legmagasabb csúcs mögé. Egy technikus kikapcsolja az áramot, és az óriási izzószál még utoljára vörösbe borul, mielőtt végleg kialudna. ZIPERNOVSZKY HANNA FORDÍTÁSA

79

80

HOGY LEGYEN OTTHON EGY LÁNYUNK

CLAES SAMSON

Az embernek, hogy helyet kapjon, időben ott kell lennie. Mi nem voltunk ott. A peron zsúfolva volt olaszokkal, akik széttiporták egymás csomagjait, és ragyogóan érezték magukat. Csomagjainkkal utat törtünk magunknak, közben énekelve próbáltunk kapcsolatban maradni egymással. Még egy óránk volt a vonat indulásáig, és még legalább félóra, míg betolják a vágányra. A Tous les garçons et les filles-t énekeltük. Nem az én ötletem volt. Duluth kezdte. „Car personne ne m'aime", üvöltötte. „És egyedül jááárok." Nagy közönségünk volt. Dél körül járhatott. Róma gőzölgött. „Párok sétálnak mindenüüüütt", gajdoita Duluth. Nem láttam ütődött fejét a tömegben. Duluth megfogta az elemózsiás csomagot. A lehető legjobb ötlet, gondoltam, mivel végre találtunk egy üres helyet, oda letehettük a csomagokat, és ráülhettünk a tetejükre. Az egyik üveget már kiürítette. Ez az egyetlen megoldás, mondta, ő már utazott előzőleg. Hogy mennyit ivott, azt angol kiejtésén lehetett hallani. Ilyenkor francia létére vicces angolsággal beszélt, s ez sokatmondó. Duluth sovány ember volt. És fokozatosan rúgott be. Nem értettem, miért hívják Duluthnak. Korfuról jövet a hajón találkoztam vele, aztán azt akarta, hogy maradjunk együtt. Nem volt kifogásom ellene. Úgy volt, hogy Nizzában válunk el. Ő Marseille-be tartott. Kellemes éjszakát töltöttünk az Örök Városban. Duluth egymaga megivott egy liter bort az alatt az ötven méter alatt, míg a főbejárattól a peronig értünk. - Hazamegyünk - mondta s ásított, sovány arcán összegyűrve a vékonyka húst. Szemmel láthatóan elfelejtette, hogy én svéd vagyok. A hazájára gondolt és nem a házára. Valami nem volt rendben az otthona körül, de a részleteket már elfelejtettem. Annyit azért tudtam, hogy a közeljövőben nem szándékozott hazamenni. Igen, ez biztos. Kiábrándult ember volt. A perontető alatt lassan sötétedni kezdett. Kigyulladtak a lámpák. Már több napja úton voltam, és mostanára elfáradtam. Sürgős dolgom volt, ami azt illeti. Rohantam, ahogy csak tudtam. A körülöttem folyó beszéd tompa zsivajjá mosódott össze, mintha egy ablakon túlról jutnának hozzám a hangok. A második üveg borból nekem is jutott pár csepp. Hálásan köszöntem meg, de Duluth egyáltalán nem értette meg enyhe szarkazmusomat. Most váltott át franciára, és többé nem értettem meg. Beszédéből és szavai hevességéből úgy ítéltem, hogy egy fekete ruhás öreg hölgy háta mögött valami futballmeccsféle folyik. Úgy látszott, senki sem rúg gólt. Amikor bejött a vonat, készülődni kezdtünk. Illetve én készülődtem, Duluth segédkezett. Sehogy se ment a fejembe, hogy lehet egy franciának Duluth a neve. Van egy Peter Duluth nevű magánnyomozó. Emlékszem egy regényre, az a címe, hogy Peter Duluthot üldözi a halál. Ez itt nem úgy nézett ki.

81

Ha valaki helyet akar kapni egy olasz vonaton, nem szabad szemérmeskednie, beállni a sorba vagy valami hasonló. Ahhoz, hogy helyet kapjunk, legalább ketten kell lennünk. S az egyiknek józannak kell lennie. Mihelyt a vonat beáll, a józan felugrik rá, berohan egy fülkébe, és kinyitja az ablakot. Akkor a másik felnyújtja a csomagokat a peronról. A poggyásszal két ülőhelyet le kell foglalni. Ezt tettük mi, és teljesen hiábavaló volt. Mielőtt Duluth beküzdötte volna magát a fülkébe, már összegyűltünk ott vagy százan. Duluth közben többször is eltévedt, és nem is került meg addig, míg énekelni nem kezdtem az „Ils s’en vont tous amoureux" kezdetű dalt- Igen, mindenki szerelmes, mondta Duluth érzelgős hangon, és bedugta borzas fejét a fülkébe. Valahogy sikerült keresztülvágnia magát a tömegen oda, ahol én ültem az ablakhoz szorítva. Leült a padlóra, őrülten izzadt mindenki. Végre füttyszó hangzott fel a peronon, és a vonat megmozdult. Gyenge szellő jött be az ablakon. Arrivederci Róma I Eltűntek a város fényei, és végre nyugalom lett. Duluth üvegében maradt valamicske bor, ezzel nagylelkűen körbekínált mindenkit, aki kért, kivéve engem, mert mire elért hozzám, már üres volt. A vonat zakatolt a síneken, s ütemre rázkódtam én is, ott ültem az ablakhoz szorítva, szinte mozdulni se tudtam. Elnyomott az álom. Még ez látszott a legésszerűbb dolognak. Mire felébredtem, már elhagytuk Livornót, és közel jártunk Pisához. Nem is voltunk annyian a fülkében, mint gondoltam. A szemközti pádon nyolcán ültek, az én oldalamon, azt hiszem, hatan. A földön Duluth ült és egy kutya. Duluth beszélgetett, és spicces volt. Engem úgy mutatott be, mint német barátját. - Túl fiatal ahhoz. Hogy bármit is tudjon a háborúról. Úgy hangzott, mintha ez a javamra szólna, de talán mentegetőzni akart azért, hogy ő tud egy ilyen baromságról. Az olaszok mintha nem lettek volna túlságosan elragadtatva. Ketten szitkozódni kezdtek. Volt egy igazi német is a fülkében, ő rögtön élénk érdeklődést mutatott irántam. - Én is Németországból való vagyok - mondta kedvesen, mint valami nyelvleckét. - Deutschland - mondta Duluth -, persze. Sok németet öltem meg. A kezével olyan mozdulatokat tett, mintha puska lenne benne. Otromba, barbár dolog volt. Mint civilizált hazafiak a déli barbárok között, méltóságteljes tekintetet váltottunk, és olyan képet vágtunk, mintha esne az eső. Ami annyit jelent, hogy úgy ráncolta a képét. Mi, németek összetartunk. Olyan volt, ahogy túlfejletten és energikusan ott ült két fáradt és piszkos olasz között, mint a „német csoda" megtestesítője. Arca tökéletesen négyszögletes volt, de még a haja is, ha értik, mire gondolok. Ezüstösszürke volt, mint Ben Cartwrighté, fémesen csillogó. Amikor vágott egy fintort, látni lehetett, hogy életében eddig még nemigen mosott fogat. Azt hiszem, mindannyian azon tűnődtünk, vajon mi dolga lehet egy ilyen jobbfajta vonaton. Mi ketten csendben és büszkén ültünk, kibámultunk az ablakon egészen Genováig, ahol ő kiszállt. Gyanítom, hogy ott kereste a pénzt ahhoz, hogy ilyen „csoda" lehessen. Kicsit furcsállottam, hogy mindenki leszáll. Talán nem bírták tovább Duluthot. A német megköszönte nekem a kellemes társaságot. Ekkor szólalt meg másodjára a nap folyamán. Én egyet sem szóltam, most azonban viszonoztam a köszönést, és nem hinném, hogy ezután valaha is magához tér. Gondolom, német kiejtésem nem a legjobb. Jó volt látni, hogy elmegy. Már sajgott az állkapcsom ettől a szótlan üldögéléstől. Duluth elgondolkozva nézett rám. Miután a vonat ide-oda gurult egy ideig a genovai állomáson, míg végül kigördült, hanyatt feküdtünk az üléseken, és hallgattunk. Hamarosan vagy legalábbis meglehetősen hamar megállunk majd Ventimigliában, ott is gurulunk egy ideig oda meg vissza, majd pontosan hajnalban alagutakon, sok-sok alagúton át kifut Franciaországba a vonatunk. És ekkor kinyílt az ajtó.

82

Egyáltalán nem utazáshoz való fehér ruhát és kék blúzt viselt, lábán mulatságos piros cipő. Hiszik vagy nem, hálós szövésű harisnyája volt, és természetellenesen üdének látszott. Felültünk, Duluth is, én is, és igyekeztünk rokonszenves benyomást kelteni ablak melletti ülésünkön. A nő lehúzta fehér csipkekesztyűjét, közben rosszallóan szimatolt finom kis orrával, de oly tapintatosan, hogy ha úgy akarjuk, észre sem kell vennünk. „Na persze, rettentő bűz lehet itt - gondoltam. - Tudjuk, hogy szarszag van, bocsánat a kifejezésért gondoltam, mialatt a nő kesztyűjével letörölt egy ülést, és óvatosan leült. - Reméljük, nem fog szörnyethalni a helyszínen. Fogadja, mademoiselle, őszinte elnézésünket ezért a rettenetes bűzért.” Ezeket gondoltam. Duluth olyan képet vágott, mintha valami undorító dolog lenne a szájában, és kibámult az ablakon. Hirtelen tökjózan lett. Legalábbis megpróbálta. A lány keresztbe rakta a lábait, lejjebb huzigálta a szoknyáját, két kezét az ölébe fektette, és jó reggelt kívánt. Fantasztikus volt. Időtlen idők óta az első emberi lény, aki olyannak tűnt számomra, mint aki nincs halálra ítélve. Egészen hétköznapi hangon, természetesen és különösen hideg, kedves hangon kívánt jó reggelt. Össze kellett szednem magam, hogy normálisan, majdnem megszokott módon válaszoljak. A blúzán valami háromszínű jelvényt láttam. - Hazafelé? - próbálkoztam nehezen forgó nyelvvel. - Ó nem - felelte -, Olaszország a hazám. A szüleimmel utazom Franciaországba. Nyaralni megyünk. - Nagyon jól beszél franciául - mondta Duluth gyanakvóan. - Francia vagyok, monsieur... Úgy látszik, éppen olyan őrült, mint mindannyian. - De a családom olasz - folytatta, és az ajtó felé mutatott, ahol gigantikus bőröndökkel küszködve megjelent a család. Egy öregasszony és egy öregember. Elöl jött az öregember, fején hatalmas bőröndöt cipelt. Széles szárú nadrág és sárgás színű trikó volt rajta, izzadságfolyamok csorogtak a hónaljában lévő hatalmas szőrcsomókból. Sovány, szívós, pergamenbőrű ember volt. Lába remegett, elnyűtt sapkája a szemére csúszott. - Az isten verje meg ezt az átkozott... - morogta. Segítettem neki fölrakni a bőröndöt a csomagtartóba. Aztán az öregasszony bőröndjeiért nyúltam. A mademoiselle az ujját se mozdította. Az öregasszony úgy festett, mint általában az öregasszonyok. Kövér volt, és fekete ruhát viselt. Erős bajusz és bibircsókok az állón. Barátságos, aranyos barna szeme volt. Az öregember és az öregasszony Duluth padjára telepedtek, közrefogva a mademoiselle-t, és szeretettel néztek a lányra. Aztán szeretettel egymásra. - Ugye önök, fiatalemberek is Franciaországba utaznak - szólalt meg az öregember afféle bizonytalan udvariassággal, - Igen, és önök is... - A lányunk megmutatja nekünk a hazáját - mondta az öregasszony elégedetten a lány térdére paskolva. Mindannyian mosolyogtak. Hosszú ideig csendben ültünk. Figyeltem a kis családot. Aligha lehet az édeslányuk. A lány nem lehetett több tizenhét vagy tizennyolc évesnél, az ő gyerekeiknek meg legalább ötveneseknek kellett volna lenniük. De hát sose lehet tudni. Akárhogy is, parasztoknak látszottak. Jókora kordé zöldség és gyümölcs a piacon. Olyan embereknek tűntek, mint akik mindig nehéz munkát végeztek. Alig volt foguk. Az öregember két szál foga teljesen barna. Ahogy a vonat rázkódott, az öregasszony arca ütemre lötyögött. És mindehhez a különös lányuk, természetellenes üdeségével és jó modorával, aki francia volt, noha mégis olasz, és

83

ha olaszra fordította a szót az ő öregemberével és öregasszonyával, olyan hideg hangon beszélt, és annyira franciás kiejtéssel. Most megcsókolta az öregasszony arcát, és eltűnt kint a folyosón. - A mosdóba megy - mondta az öregasszony. - Nagyon sokat mosakszik - mondta az öregember büszkén. - Gyakran mennek Franciaországba? - kérdezte Duluth lassú, vontatott hangon. - Nem, most először - felelték egyszerre. - Ez nagy esemény számunkra. Úgy gondoljuk, nagyon izgalmas lesz... - ...És a lányuk Franciaországban él? - próbálkoztam. - Nem, dehogy! - mondta az öregasszony majdnem védekezően. Feladtam, és az ablak felé fordultam, hogy inkább kifelé bámészkodjak. Éppen elhagytuk Savonát. Reggel volt. Odakint Olaszország ismét hamarosan száraz, barna és forró lesz. És a házak között majdnem teljesen kopár. Fákat nem láttam. Az embernek néha eszébe jut, milyen gyönyörűek a fenyvesek. Odakint eső utáni, hidegen lucskos, mohos területeket láttam. Ha lefeküdne rá az ember, belenyomódna a mohába. Ez Olaszország, gondoltam. Nem csoda, hogy Olaszországban mindenki megbolondul. Megfájdult a fejem. Nem szokott gyakran fájni, de ha egyszer rákezdi, akkor aztán kijut belőle alaposan. Észrevettem, hogy Duluth derűs, egyben kissé leereszkedő pillantást vet rám. Hüvelykujjával a folyosó felé bökött, odahajolt hozzám, és bizalmasan súgta: - Ez egy Fiat - és nyomatékos, fontoskodó bólintással erősítette meg szavait, látva, hogy üresen és fáradtan nézek vissza rá. - Egy Fiat. Kimentem a W. C.-re. Üldögéltem egy darabig, és vizet eresztettem a tartályból az arcomra. Nagyon fájt a fejem. Egy Fiat? Nem baj, Nizza után megszabadulok majd ettől az őrülttől, aki egész idő alatt részeg volt, ugyanúgy hívják, mint egy rémregény hősét, és állandóan hülyeségeket beszél. Csak néhány napja ismertem, de úgy éreztem, mintha évek óta együtt lennénk. És sehogy se ment a fejembe, hogyan lehet egy franciának ilyenféle neve, mint Duluth. Mikor ismét kiértem a folyosóra, a lány ott állt az ablaknál, és cigarettázott. Egyik lábát a villamos fűtésre téve, állát a tenyerére támasztva állt. Ernyedtnek látszott, teste harmonikus vonalai átívelték a szűk folyosót. Nagyon művészi látvány volt. Mint valami fotó. Úgy nézett ki, mint valami modell, akit egy festői vagy szokatlan környezetbe helyeztek. Fülledt vonatfolyosó és hasonló helyek. Egyébként cseppet sem volt modern látvány. A haja például teljesen a húszas éveket idézte. Valami fazék formájú kalapot kellett volna viselnie. Gyümölcsökkel. És körös-körül szalagokkal. Emlékeztetett valakire, akit valaha a moziban láttam. Az a lány végül megkapta a milliomost. Akkor aztán kicserélte az egész ruhatárát. Selyempizsamák bojtokkal és monogrammal. Megkérdeztem a nevét. Fionának hívták, és időbe tellett, míg meg tudtam emészteni. Közben arról beszélt, hogy milyen gyönyörű a francia Riviéra. De ő sosem volt ott, mondta, arról a vidékről származik. Most már nem törődtem vele. Mindenbe belenyugodtam. Talán van már három napja is, hogy nem aludtam. Monacóról beszélt nekem, és én semmin sem akadtam fenn. Láttam az autóversenyeket? Nem, hát ő? Izgalmasak, fantasztikusak voltak. És BORZALMASAK. Ő látta őket? Nem. Természetesen nem. Aztán nagyon részletesen és csillogó szemmel elmesélt egy balesetet, amely a múlt évben történt. Volt egy sajátos mozdulata, ahogy megérintett engem, amikor valamit különösen hangsúlyozni akart. Egész idő alatt egyre közelebb jött hozzám. Itt vannak már, gondoltam, és a ruháján lévő domborulatokra néztem. Azt hiszem, félig aludtam. Mindez rajtam kívül, messze a fejfájásomtól történt. Azok a dombok nagyon különös tapintásúak voltak. Lenéztem rájuk, és semmi örömöt nem éreztem. És ekkor egy kéz nehezedett a vállamra.

84

- Drága fiatal barátom - mondta Duluth. Valahogy sikerült ismét lerészegednie. - Drága fiatal barátom. Úgy látszik, maga rendkívül ostoba - mondta szomorúan. A lányra mutatott. Ez egy Fiat. Ismétlem: EZ EGY FIAT. Most már valóban kezdett fárasztó lenni. Betolt a fülkébe. Időközben egy néger is letelepedett ott. Harald nevű. Vagy Harold. Az övé volt az ital. Az ablak alatti asztal fel volt hajtva, két üveg whisky és egy üveg Four Roses állt rajta. - Fiatal barátom egy kicsit rosszul érzi magát - mondta Duluth zavartan. Aztán egy teli poharat nyomott a számhoz úgy, hogy majdnem az egészet lenyeltem. Aztán ültem némán, hallgatva a többiek beszélgetését. Mikor a fejfájásom elmúlt, kezdtem érteni, mit mondanak. - Igen, a lányunk nagyon szép - sóhajtotta az öregember. Selypített. - Olyan sokáig vártunk rá. A többi lányunk megöregedett... - A lányaink nagyon sikerültek - jelentette ki határozottan az öregasszony. - Jó feleségek és jó anyák. - És csúnyák - mondta az öregember. - Isten kegyes volt hozzánk - mondta az öregasszony. - Az embernek szüksége van egy lányra otthon - mondta Duluth. - Jó, ha az ember a lánya hangját hallja az otthonában - mondta az öregasszony ünnepélyesen. Erre mindannyian ittunk. Egyetértettünk abban, hogy Isten kegyes hozzánk. Fiona is. Éppen olyan lányuk lett, amilyet szerettek volna, mondták. Ekkor döbbentem rá, hogy Lillian Gishhez hasonlít. A lány hirtelen énekelni kezdett. Vallásos éneknek hangzott, de ebben nem vagyok biztos. Az öregasszony szeme könnybe lábadt. Fiona egyre hangosabban énekelt, a hangok felszálltak, a szavak egyre gyorsabban követték egymást, de valami nem volt rendben... Kíváncsian figyeltük mozgó ajkát. A hang recsegni kezdett, majd elhallgatott. Mint amikor a pick-up megáll a lemezen, ha a motor bedöglik. A lány némán és mozdulatlanul ült, mint egy szobor. - Csak egy biztosíték - mondta Harald. Vagyis Harold. - Nincs semmiféle biztosíték - mondta Duluth. - Majd én rendbe hozom. Értek hozzá. Felemelte a kezét, és teljes erejéből a lány fejére vágott. - Tessék. És a dal folytatódott. A lány mosolygott, és színpadias mozdulatokkal kísérte önmagát. A hangja hideg volt és gyönyörű. - Egyszer nekem is volt egy ilyen - mondta Duluth, és megvonta a vállát. - A háború után. Azt látniuk kellett volna. Néha-néha beléjük kell rúgni. Ezekbe az új típusokba is. Elég drága egy ilyen lány, igaz? Ittunk, és teljes lelkesedéssel énekeltünk. Elhagytuk San Remót. Rendkívül jól éreztem magam. Nem is baj, gondoltam. Egy idő után mindannyian nagyon untuk Duluthot, aki állandóan fecsegett, mint egy gyerek. Én azonban jókedvű maradtam. Énekeltem és hülyéskedtem. Mi mást tehettem volna? Egy ízben óvatosan megkérdeztem, valóban a Fiat gyártotta-e, de senki se figyelt oda. Ismét énekelni kezdtem. Nyilván sokáig voltam távol. Ventimigliánál rendőrök másztak fel barátságos fülkénkbe, arra voltak kíváncsiak, nem vagyunk-e csempészek. Duluth valóban csempésznek látszott, el is akarták vinni magukkal. És mivel üvegeket hajigáit ki a peronra. Nem tudom. Nem nagyon figyeltem. De akkor Duluth megpróbálta a rendőröket négerekké változtatni. - Hadd legyenek négerek - mondta. A háború alatt, közvetlenül Franciaország kapitulációja előtt Duluth három SS-tisztet afrikaivá változtatott még német földön. Teljesen elvesztették a fejüket, és a Gestapo

85

hamarosan foglyul ejtette és mint kémeket vitte őket koncentrációs táborba, noha német egyenruhába voltak öltözve. Őket, hármójukat mutatták be abban a közismert német propagandafilmben, amelyet egy koncentrációs táborban készítettek, hogy megmutassák, mennyire ócska katonák a franciák. Összevissza ugrálnak a filmen, és rettentően izgatottnak látszanak. De amit a német szpíker faji ostobaságnak nevez, az nem más, mint a valódi és nemes porosz düh kifejeződése. Ezt Duluth mesélte nekem. - Hadd legyenek négerek - mondta. Ez nem segített rajt?, de Harold eléggé erőszakosan kisegítette a fülkéből, és ezért aligha lehetne őt elítélni. Gondolom, némelyikünk szívesen megtette volna ezt hébe-hóba. A rendőrség végül Haroldot is elvitte. Nagyon okosaknak tartották magukat. Hirtelen nagy csend lett a fülkében. Valahogy sivár csend. Ekkor váratlanul Duluth feje jelent meg az ablakban. Láthatóan küzdött valamivel. - Good by! - üvöltötte. - Adja át üdvözletemet Svájcnak. És vigyázzon magára. - A Fiat felé intett a fejével, úgy értem, Fiona felé. Aztán eltűnt. Ismét csend lett. A vonat megmozdult. Duluth felbukkant az állomásépületnél, ő és Harold ismét barátoknak látszottak. Megismertem valakit, aki jó ideig lesz Duluth társaságában. A rendőrök mögöttük lépkedve maguk előtt terelték őket. Általában nagy élménynek tartják, ha az ember vonattal érkezik meg a francia Riviérára. A vonat egy alagútból bukkan ki, és egy hegyoldalon halad tovább a tenger felett, le, Monaco és Monté Carlo irányába. Éppen nem voltam valami fogékony a szépségek iránt. A fülkében nagy csend volt. Az öregember hallgatott, különféle gyümölcsöket hámozott, kis darabokra vágta őket, és egyenként nyújtotta Fiatnak. A lány hálásan fogadta. Mindez nagyon nyomasztott. A lány éppen olyan volt, amilyennek szerették volna. Az egyetlen hang, amelyet a kerekek csattogásán kívül hallani lehetett, a lány és az öregasszony bizalmas suttogása volt. A mondatok között kedves pillantásokat vetettek felém. Visszabámultam rájuk. Azon töprengtem, vajon nem idiótákból áll-e a társaságom. Egy kicsit nyugtalankodtam emiatt. Aztán magam miatt kezdtem aggódni. - Maga rendes fiatalembernek látszik - mondta az öregasszony, és mosolygott. - A barátja azt mondta, hogy Nizzában száll ki - mondta Fiona. - Mi is ott szádunk ki. Ha akarja, megmutathatom magának a várost, nagyon jól ismerem. „Ennek a típusnak nagyon erőltetett a viselkedése" - gondoltam. - Gyönyörű szép város, tele parkokkal és múzeumokkal - mondta a mademoiselle. Az egész család mosolyogva nézett rám. Azt hiszem, ekkor kezdett hiányozni nekem Duluth. Kicsit furcsa. Talán éppen ekkor döbbentem rá, hogy a neve csak Dulot lehet. Különös, hogy eddig nem jöttem rá. Gondolom - ez mindent megmagyaráz. Egy franciának lehet Dulot a neve. Azt hiszem. F. NAGY PIROSKA FORDÍTÁSA

86

PER LINDSTRÖM AZ ÉLET MEGY TOVÁBB

- Ez gyalázat, én mondom neked! - horkant fel Mrs. Mortimer felháborodottan. - Magukkal a robotokkal nincs semmi bajom - mondta olyan hangon, amiből pontosan az ellenkezőjére lehetett következtetni -, de hogy itt járkáljanak közöttünk, és embereknek adják ki magukat, arra már azt mondom, nem. És még embereket is ölni! Hát ez egyenesen istentelenség. Végre rátalált a legideillőbb szóra. - Igen, egyszerűen istentelenség! Hogy lehet ilyesmit egyáltalán kitalálni, ez nem fér a fejembe. Ez ördögi, ez... - Úgy, ahogy mondod, kedvesem - vágott közbe Mr. Mortimer nyugtatólag. - De persze ezt úgyse fogják elfogadni. A kormány sohasem engedélyezhet ilyesmit. Úgyhogy tökéletesen nyugodt lehetsz... illetve lehetünk - helyesbített. Hanem a szíve legmélyén nem volt olyan biztos a dolgában. De hát vajon az akart-e lenni egyáltalán? Lopva még egy pillantást vetett az újságra, miközben sietve hörpölte a forró kávét. Ezek az „androidok'', legalábbis az újság így nevezte őket, tulajdonképpen egészen emberinek hatnak ezen a címlapképen. És magában az ötletben is van valami izgalmas. Még csak elgondolni is, hogy ezek a tudósok mit ki nem találnak! Rögtön elfogta a lelkesedés, és máris jobb lett a kedve. Bekapott még egy szendvicset, leöblítette egy csésze forró kávéval, és sietve útnak indult, hogy elérje a 8.15-ös helikoptert. A helikopterben nem a szokásos ingerlékeny, álmos, sietős hangulat uralkodott. Minden tekintet a képernyőre szegeződött, ahol éppen ugyanaz az android volt látható, akit Mortimer az újságban látott. Éppen amikor felszállt, változott a kép, eltűnt az android és megjelent Max Ardon, a népszerű tudományos kommentátor. Lehet, hogy Mortimer túl sietve kapta be a kávét meg a szendvicseket, vagy talán túl gyorsan futott, de hirtelen valahogy nagyon fáradtnak és öregnek érezte magát. Lassanként elmúlt a lelkesedése, és végül már nem is figyelt az energikus hangra. Ez a nyughatatlan kor, a technika kora! Egyetlen nap sem múlhat el valamiféle új tudományos csoda nélkül. Vajon megint ugyanazok a heves jelenetek fognak lejátszódni, mint alig néhány évvel ezelőtt a robotvita idején? Akkor egész Amerika, sőt az egész világ két táborra oszlott, a helyeslők és az ellenzők táborára. Mortimernek már elege volt az egészből, és tudta, hogy mások is így vannak ezzel. Nem mintha bármi kifogásuk lett volna az űrrepülés, az atomkutatás vagy a hasonló dolgok ellen. De hogy emberen kísérletezzenek, azt már soknak találta. Itt vannak például ezek az androidok. Eleinte csak abban különböztek a többi robottól, hogy jobban hasonlítottak az emberhez, és ez még nem is lett volna baj. De az, hogy később, mint ez az újság szerint már meg is történt, emberi személyiséget és memóriát ültessenek át az androidokba, ez már túlmegy minden határon. És végül, amivel most kísérleteznek, hogy röviddel a halála előtt mindenki átültettethesse magát egy ilyen lélek nélküli robotba, ez már egyenesen istenkáromlás. Ha ez így megy tovább, ő ebből kiszáll. Egy másik élet - robotként.

87

Nem, ez túl erős. Ösztönösen elhessegette magától az egész problémát. Elhatározta, hogy bármi történjék is, mostantól fogva egyáltalán nem veszi tudomásul az egész androidhistóriát. De ez nehezebbnek bizonyult, mint gondolta volna. A dolog már kezdettől fogva gigantikus arányokat öltött. Egyesek eleinte úgy gondolták, hogy az egész egy hátborzongató tudományos vicc, és a tárcaírók, karikaturisták megpróbálták tréfára venni az egészet. Ennek azonban gyorsan vége lett, és nemsokára világossá vált, hogy óriási érdeklődés kíséri az Android Projektet, ahogy nevezni kezdték. Az újságokat, a rádió- és tv-programokat tudományos ismeretterjesztő cikkek árasztották el mindenről, aminek csak a legcsekélyebb köze is volt az androidokhoz, a gondolkodó gépekhez vagy az örök élethez. Híres emberek nyilatkoztak a dolog mellett vagy ellen, és mindenféle szervezetek meg kulturális egyesületek tiltakoztak, vagy éppenséggel gratuláló táviratokat küldtek. Mortimer most már mindig átlapozott az újság első oldalán, sőt még a tv-híradót sem nézte meg. Süket volt és néma munkába menet és munkából jövet, és következetesen kitért a viták elől akár az egyik, akár a másik irányzat híveivel. De ez sem sokat segített. Az indulatok annyira felcsigázódtak, és a viták annyira általánossá váltak, hogy lehetetlen volt tudomást nem venni az „emberiség történelmének legnagyobb diadalá-ról, vagy ahogy az ellenzék fogalmazta ugyanezt: az emberiség hamarosan bekövetkező öngyilkosságáról. Egyes kulturális és vallási körökben hihetetlen méretű volt a felháborodás. A pápa átokkal sújtotta a tervezetet, Amerika ezer és egy nőegylete tiltakozott, tiltakoztak a szakszervezetek (a tisztességtelen konkurrencia ellen), (hevesen) tiltakoztak a fejlődő országok képviselői, sőt tiltakozott a robotok központi szervezete is (emberi jogaik csorbítása ellen). És természetesen tiltakozott Mrs. Mortimer is. Mr. Mortimer fáradtan magába roskadt. Egyre több estét töltött a klubban, ahol egy hallgatólagos megállapodás értelmében szigorúan elkerülték a kérdés megvitatását, mivel száz beszélgetésből kilencven veszekedéssel végződött. Általában Mortimer nagyon fáradtnak és kimerültnek érezte magát. Sehol sem talált igazán nyugtot. Otthon Marion újra meg újra ugyanazokkal a dolgokkal gyötörte, hogy végül már nem volt kedve odahallgatni sem. A munkahelyén meg egyre gyakrabban érezte, hogy nem tud lépést tartani a túlhajtott munkatempóval. Őt nem ebbe a rohanó korba teremtették, ahol az emberek reménytelenül próbálnak versenyben maradni a robotokkal. - Orvoshoz kellene menned - zsörtölődött Mrs. Mortimer. - Alig eszel valamit, és olyan sápadt vagy az utóbbi időben! Nem vagy már ugyanaz, mióta... - Jó, jó - szakította gyorsan félbe Mr. Mortimer. - Természetesen elmehetek az orvoshoz, ha ennyire fontosnak tartod, de... - ...mióta elkezdték reklámozni ezeket a förtelmes halálrobotokat - folytatta megállíthatatlanul Mrs. Mortimer. - Ha tudnád, milyen zaklatott és ideges vagyok magam is azóta... - Jó, jó, persze, teljesen igazad van, kedvesem - vágott közbe még egyszer Mr. Mortimer, majd gyorsan menekült. Nem bírta már. Ha ezt tovább kell hallgatnia, hát megbolondul, morogta magában mérgesen, útban a klub felé. Mindenesetre a családi béke érdekében már másnap elment az orvoshoz. De az a Mr. Mortimer, aki kilépett a rendelőből, egyáltalán nem hasonlított arra az agyonhajszolt, éltes férfira, aki néhány órával azelőtt oda belépett. Soha nem látott méltóság áradt a mozdulataiból, és szinte átszellemülten ragyogott az arca. Mégis furcsa, hogy boldog és elégedett vagyok, amikor éppen most kaptam kézhez a halálos ítéletemet, gondolta. Lassan, de érdeklődéssel figyelve a körülötte zajló életet, barangolt a belváros utcáin a délutáni forgalomban. Nem illett volna megkönnyebbülnie attól, hogy számára az élet nemsokára befejeződik. És mégis megkönnyebbült. Szinte felsőbbrendűnek érezte magát, amint elnézte az agyonhajszolt embereket, akik lökdösődnek

88

és tülekednek, tülekednek és lökdösődi._k, hogy minél előbb elérjenek valamit, amiről maguk sem tudják, hogy micsoda. A szeme hirtelen egy csődületen akadt meg, amely egy friss falragasz előtt verődött össze. Máskor továbbsietett volna, amilyen gyorsan csak lehet, de most, ebben a kiegyensúlyozott, ernyedt hangulatban csak egy kis kíváncsiságot érzett, semmi mást. Ugyan mit találtak ki már megint, gondolta ironikusan, és ugyanabban a pillanatban rájött, hogy már olyan régóta nem figyel oda az egész androidhistóriára, hogy azt sem tudja, hol tart az egész. „A kongresszus támogatja." Sokáig nézte az óriási betűkkel szedett címet, anélkül hogy a tartalmát valóban fölfogta volna. Összeráncolt homlokkal előbbre furakodott, és elolvasta a rövid közleményt. Végre megértette. Az elképzelhetetlen bekövetkezett. A kongresszus fenntartás nélkül támogatja az Android Projektet, megszavazott 100 millió dollár kezdeti hozzájárulást, és elsőbbséget egy sor más tudományos tervezettel szemben. A tömeg percről percre nőtt. Az emberek izgatottak voltak, egyesek harsányan éljeneztek és nevettek, a többség viszont egyáltalán nem titkolta elégedetlenségét. Éppen mikor végre sikerült kifurakodnia a tömegből, Mortimer meghallotta, hogy a háta mögött valaki fennhangon magyaráz a körülötte állóknak: - Látjátok ti egyáltalán, hol itt az összefüggés? Pedig egyszerű, ezek az átkozott szénát;o!c félnek a haláltól. Hiszen tudjátok jól, milyen vének már ezek az öregurak. Most egész egyszerűen kapnak az alkalmon, hogy örök életet szerezzenek, és így is lesz. Ez rájuk vall. Csak a saját bőrükre gondolnak, és fütyülnek arra, hogy velünk, többiekkel mi lesz! Mortimer megrendült. El sem tudta képzelni mostanáig, hogy mindez bekövetkezhet. Halálosan fáradtnak érezte magát. Az előbbi kiegyensúlyozott hangulatot hirtelen reménytelen pesszimizmus váltotta fel. Az embereknek biztosan igazuk van, gondolta keserűen. A politikusok, hiszen tudjuk, züllött egoisták gyülekezete az egész banda. Persze hogy kapva kapnak egy ilyen alkalmon, hogy az életüket mentsék, de a többiek, mint ő maga is... Hirtelen megtorpant. - Nem! - kiáltotta hangosan. - Nem, nem! Ebből nem esznek! - A pénz, Mr. Mortimer - magyarázta előzékenyen a biztosítási ügynök -, a pénz nem számít. Azt egyszerűen az életbiztosításából fedezheti. Hiszen, ha szabad így mondanom, arra nem is lesz többé szüksége, mivel, hm, felgyógyulása után azonnal munkába állhat, mint rendesen. - De ki biztosít arról, hogy visszakapom, azazhogy ő visszakapja az én, illetve az ő, illetve a fene egye meg!... Az ügynök megértően mosolygott. - Erre törvény van. Egyébként miért jönne rá bárki is, hogy változás történt, amennyiben lehet egyáltalán változásról beszélni? Hiszen ön is tudja, mint ahogy Mearn professzor szokta mondani, nincs is szó ilyesmiről... - Igen, igen, tudom - szakította félbe hirtelen Mortimer. - De mi lesz a vagyonom-mai? Az otthonommal? - Kétségbeesett mozdulatot tett. - Ezzel itt mind. Elvesztem minden törvényes jogomat. A biztosítási ügynök hitetlenkedve húzta föl a szemöldökét ilyen bámulatos tudatlanság láttán. - De hiszen jól tudja, Mr. Mortimer, hogy jogi helyzetében semmilyen változás nem áll be. Értesíteni sem kell a hatóságokat. A kórházi személyzeten, akik természetesen mind titoktartásra kötelezettek, és Mrs. Mortimeren kívül senkinek sem kell tudnia a dologról. Apropó, meg kell még említenem, hogy mielőtt az átültetés megkezdődne, önnek alá kell írnia egy papírt, hogy hajlandó elválni a feleségétől az operáció után, ha ő úgy kívánja. Egyszerű formaság, biztosítom önt, Mr. Mortimer. Rendkívül kevesen vannak, akik... Mortimerrel megfordult a világ.

89

- És ez, ez az átkozott gumirobot, ez fogja az én... Nem, ez már sok nekem' Beleroskadt egy fotelba, és azt remélte, hogy ez a szívós ügynök végre elszánja magát és elmegy. - Tökéletesen megértem, Mr. Mortimer, hogy nehéz beleélnie magát egy, az ön számára ennyire váratlan helyzetbe, de biztosíthatom önt, hogy a tapasztalataim, széles körű tapasztalataim... A biztosítási ügynök rendíthetetlenül folytatta, és Mr. Mortimer hol arra koncentrált, amit mondott, hol megpróbált elég energiát összeszedni ahhoz, hogy kidobja. Mégis egy idő múlva azon kapta magát, hogy akarata ellenére vitatkozik, és odahallgat a kifogástalanul tisztelettudó és olajozottan előzékeny hangra. Végül maga is kénytelen volt belátni, hogy tulajdonképpen kötelessége a feleségével és a gyerekeivel szemben, hogy alávesse magát ennek az operációnak. És valahogy meg is tetszett neki a gondolat. Igen, kötelessége. Furcsa módon épp Marion erőszakolta ki, igen, szó szerint kierőszakolta, hogy elmenjen az intézetbe, és beadjon egy kérvényt. Ez Mortimer saját érdeke, jelentette ki Marion, hiszen egyre több és több ember vár arra, hogy sorra kerüljön, és a végén még késő lesz. Mortimer tudta, hogy a biztosítási ügynök győzte meg Mariont is. Ő vette rá, hogy „ésszerűen nézze a dolgot", hogy „tegyen félre mindenféle előítéletet, és gondoljon elsősorban a férjére... nem is beszélve a gyerekekről és a gyerekek jövőjéről". Tény, hogy Marion újjáéledt az utóbbi időben. Több gonddal öltözködött, és Mortimer néha azon kapta, hogy csak ül, és várakozással teli tekintettel figyeli. Ugyanakkor szinte nevetséges, mennyire aggódik, hátha történik vele valami, elüti egy autó, rohamot kap az irodában, túl nagy adag orvosságot talál bevenni és így tovább. Netán attól tart, hogy túl korán halok meg, gondolta kissé cinikusan. De vajon valóban csak Marion változott meg? Nem lett egész egyszerűen ő maga is - féltékeny? Hogy egy robot, az ő paródiája foglalja el a helyét, vegye birtokba az összes vagyonát, a feleségét, és nevelje föl a gyerekeit! Hogy egy küllemre nevetséges, ugyanakkor monstruózus lény lépjen a helyébe! Mégis, az első találkozás egészen másképp zajlott le, mint ahogy azt Mortimer valaha is elképzelte. Zavartan nézte a látszólag békésen alvó férfit a karosszékben. - De hiszen ez én vagyok - kiáltott föl döbbenten. Az androidmérnök szélesen elmosolyodott. - Persze. Pontosan ez az, amit a legtöbb ember olyan nehezen tud fölfogni. Hogy valójában mind a külső, mind a „belső", vagy minek nevezzem, olyannyira hasonló, hogy túlzás nélkül beszélhetünk azonosságról. Pontosan ezért szoktuk megrendezni ezt a találkozót. Ezután kivétel nélkül mindenki másképp viszonyul az androidokhoz, még az is, aki eddig esetleg kételkedett volna. De Mr. Mortimer nem figyelt oda. Csak azt a férfit látta ott a karosszékben. A másik Mr. Mortimer - ez volt az egyetlen lehetséges elnevezés, amit ki tudott eszelni - aludt. Pontosan ugyanolyan pózban feküdt, mint ahogy maga Mr. Mortimer szokott, amikor elszundít otthon a fotelban. Ujjai egymásba kulcsolva a hasán, feje félig a jobb vállára hajtva. - Nem, ne nyúljon hozzá -, figyelmeztette a mérnök. - Nincs eszméleténél, és mint tudja, nem is szabad felébreszteni őt, akarom mondani önt, amíg a régi test meg nem szűnik működni. Egyelőre önnek még csak az új teste él, de az agya még teljesen inaktív, azt is mondhatnánk, hogy halott. Ezenkívül az azonosság, vagy ahogy mi mondjuk: identitás sem százszázalékos még. Eddig csak két átültetési műveletet végeztünk el. Hátravan még több mint húsz. És legalább két napig folyik a szakadatlan átültetési munkálat a halál előtt, azaz mielőtt a halál a legkisebb kétséget is kizáróan beállt. Ezért nyugodt lehet, mostani életének és múltjának minden részlete teljesen tisztán áll majd emlékezetében, ha életre kel az új testben. Sőt legtöbbször a beteg azt hiszi, hogy a régi teste gyógyult meg. Az androidmérnök hangjában egy kis nevetés bujkált.

90

- Egyesek még kissé kábultak is, mikor fölébrednek. Persze kisebbfajta sokkon esnek át, de a kezdeti izgalmak után máris szinte gyermekien boldogok, hogy visszatérhetnek előző életükbe, mintha mi sem történt volna. - Igen, ezt megértem - helyeselt Mortimer óvatosan. - De mondja, hogyan működik, hogyan fog tulajdonképpen működni az új testem? Miből van, meg minden? - Maguk a szövetek - magyarázta szakszerűen az androidmérnök - ugyanolyan Famwellsféle szövetekből épülnek fel, mint amilyeneket a plasztikai műtéteknél használnak. Különböző eljárások következtében lesznek különböző állagúak és keménységűek, és így építjük föl az egész testet a csontváztól az izmokig, az idegszálakig, az érzékszervekig ezekből a gyakorlatilag élő anyagokból. Ön ugyanúgy fog élni, mint azelőtt. Táplálékot vesz magához, amikor éhes, alszik, ha álmos, mozog, sportol, egyszóval élvezi az életet pont úgy, mint azelőtt. Sajnos azonban gyereke nem lehet. De minden reményünk megvan arra, hogy ezt a hiányosságot is kiküszöböljük a közeljövőben. Az agy és a gerincvelő viszont egy külön história. Ezek szintetikus anyagból vannak, amelybe bele van öntve egy bonyolult iridiumkonstans-hálózat. Azaz egyáltalán nem robotagy, mint valószínűleg gondolta. Egyetlen mozgatható rész sincs benne, egyáltalán semmi, ami megrongálódhatna vagy elromolhatna. Ebbe az agyba és ebbe a gerincvelőbe ültetjük most át az ön személyiségét, és ezek biztosítják az ön számára a majdnem örök életet. Ha az új test elhasználódik, nagyon egyszerű módon ki tudjuk cserélni úgy, hogy megőrizzük a gyakorlatilag elnyűhetetlen agyat és gerincvelő-függeléket. Mr. Mortimer önkéntelenül megborzongott. Ugyanakkor valahogy csodálatos izgalmat érzett. Az androidmérnök józan, szinte hétköznapi tényeket közlő hangja lebilincselő és bizalomgerjesztő volt. És ahogy teljesen biztosra vette, hogy maga Mr. Mortimer fog ebben a műtestben fölébredni, féktelen reménnyel töltötte el. Mindeddig úgy tekintette az egész ügyet, mint ami végső soron nem rá vonatkozik. Egy másik lény örökli a vagyonát, az emlékezetét, a reményeit. Lehet, hogy bolondot csinál belőle, és lerombolja mindazt, amit ő épített föl. Most hirtelen azonban belátta, hogy az egész nem ilyen egyszerű. Valamilyen felfoghatatlan módon ez az android itt ő maga lesz. A szokásai, az emlékei, a személyisége, sőt talán még a tudata is tovább fog élni. Egész egyszerűen az android ő lesz. Lebilincselve nézte a látszólag békésen alvó férfit a karosszékben. Az orvos több mint egy évet adott Mr. Mortimernek, mielőtt a vérrák olyan előrehaladott állapotba kerül, hogy már nem lehet visszaszorítani. Ügyes operációs beavatkozásokkal és ismételt sugárkezeléssel ezt az időt még meg lehetett toldani néhány hónappal, és Mortimer a körülményekhez képest - kifejezetten jó erőben volt. Amihez később felesége anyai gondoskodása (túlságosan is anyai, Mr. Mortimer véleménye szerint) ugyancsak hozzájárult. Mr. Mortimer kissé töprengve nézte feleségét. - Nem ma kellene a nőegyletbe menned. Marion ? - kérdezte. - De, tulajdonképpen úgy volt - mondta Mrs. Mortimer kissé kelletlenül, sőt szinte zavartan. - De most, hogy ilyen rosszul vagy... és különben sincs már benne semmi szórakoztató. Állandóan zsörtölődnek valamiért, de hát tudod. Ma este megint tiltakozó gyűlés lesz, és az a kiállhatatlan Hellison lelkész fog beszélni, és... Szerintem ez tiszta hülyeség, tényleg az. Egyáltalán semmi értelme sincs ott ülni, és elítélni másokat csak azért, mert ők nem olyan korlátoltak és álszentek, mint azok a vénkisasszonyok. Hallanod kellett volna ezt a Mearn professzort, aki a tv-ben beszélt tegnap este. Olyan gyönyörűen elmagyarázta az egészet, mint még soha senki. Azt mondta, hogy az csak babona, hogy az ember nem ültettetheti át magát egy új testbe. Szerinte már bebizonyították, hogy igenis lehet. És ennek a valláshoz sincs semmi köze. Az ember attól még lehet jó keresztény, hogy egy új és jobb testben lakik. Elmagyarázta, hogy ez az átültetés teljesen természetes dolog, és

91

előhozott egy halom példát is. És ha az Istennek bármi kifogása lenne a dolog ellen, hát egyszerűen nem tette volna lehetővé, ezt mondta. És szerintem ebben teljesen igaza van. Tulajdonképpen furcsa, hogy mitől változott meg ennyire Marion véleménye, gondolta magában Mortimer. Azelőtt a világért sem tulajdonított volna fontosságot annak, amit „egy ilyen ostoba tudós" nyilatkoztat ki. Régen Hellison lelkész és társai jelentették számára a tekintélyt jóban-rosszban. Így van ez a nőknél, gondolta kissé fölényesen, csak a személyes hatás ér el hozzájuk. Sohasem gondolják végig igazán a dolgokat. És azonnal Mearn professzorra gondolt. Ha nincs nyolcvanéves, akkor egy sem. Egyáltalán nem csoda, hogy támogatja az androidtervet. Valószínűleg őrá magára is vár egy gumitest, és rajta kívül még sokakra, akik elmúltak hatvanévesek. Másképp hogyan lehetne megmagyarázni, hogy ez a kezdetben oly erős ellenállás ennyire megszelídült? Mert nem akadt egyetlen igazi vezetője sem, csak olyanok, mint Hellison. Amellett ki tudja, hátha őt is készen várja az androidja ? Nem, ezt nem lehet. Nem engedheti ennyire féktelenül szabadjára a fantáziáját. Hiszen a gondolatai csak valami nevetségeshez vagy éppen borzalmashoz vezetnék. Egyszerűen úgy kell venni az egészet, mint teljesen természetes dolgot, mondta a pszichiáter. Mortimer el is határozta, hogy mostantól fogva úgy veszi az egészet, mint teljesen természetes dolgot. A dolog úgyis az, ami. A betegség egyre súlyosbodott. Mortimer beszélt az igazgatóval, és kapott egy fél év szabadságot. „Egy beható és komplikált operációra" - állt az orvosi igazoláson. Félig feküdt a karosszékben, megpróbálta elengedni magát, és annyit pihenni, ameny-nyit csak lehet. A szíve is elkezdett akadozni az utóbbi időben, és időnként úgy érezte, mintha valaki összenyomná a mellkasát, és nem jutna levegőhöz. Előtte a dohányzóasztalon egy sor színes utazási prospektus hevert. Mortimer már tervezgette, hova utazzanak a jövő nyáron. (Nagyon jó ötlet, Mr. Mortimer, mondta a pszichiáter, csak így tovább, és ez jelentősen megkönnyíti majd az átállást.) Lassanként tényleg érdekelni kezdte a dolog. Ha Marion beleegyezik, ő legszívesebben Kanadába utazna. Felkeresné mindazokat a helyeket, amelyeket oly jól ismer ifjúsága kalandregényeiből. A Nagy Rabszolga-tavat, a Nagy Medve-tavat, az Old Fort Reliance-t, a Fort Resolution-t, a Fort Simpson-t, a San-Saul-vízesést, még elképzelni is, hogy végre a valóságban láthatná őket! Evezgetni a Mackenzie folyón, sátorban éjszakázni a vadonban, és igazán élvezni a visszanyert egészséget. Csak ne lenne ennyire fáradt. Valahol benne a betegség kérlelhetetlenül haladt előre, burjánzott, darabkáról darabkára rágva szét a testét. Amikor ez a gyengeség meg a szédülés komolyan elfogta, olyankor aztán igazán nehéz volt hinni a kanadai vakációban. Olyankor az egész androidhistória csak egy nagyon rossz viccnek tűnt. De ezek az átmeneti, múló hangulatok nem tudták elvenni a kedvét. Részéről nincs többé tépelődés. Nehézkesen előrehajolt, és kezébe vette a füzetet, amit már tanulmányozni kezdett. Hadd idézzék fel újra a varázslatosan csengő nevekkel teleszórt térkép-vázlatok a titokzatos vadonokat! Hosszú kenuutazásokról és kiapadhatatlan, hallal teli vizekről álmodozott. Az egész kórterem fehér volt. Vajon miért fehérek mindig a kórtermek, töprengett Mortimer. Hiába próbált rájönni, hogy miért olyan fehér minden. Még az árnyak is fehérek voltak. Nehezére esett az árnyakra koncentrálni, amelyek körülötte kavarogtak. A fekete szoba forgott körülötte, de az árnyak fehérek voltak, és a fehér halált jelent. A fehér, arc nélküli android lenyomta a műtőasztalra olyan erősen, hogy nem kapott levegőt, és ez fájt, kétségbeejtően fájt. Az android el akarja verni a feleségét, a gyerekeiből meg fej nélküli szörnyeket akar nevelni, ezért kell neki meghalnia. Minden embernek meg kell halnia. Már nem voltak emberek, csak arc nélküli androidok, fehér orvosi köpenyben. Mortimer kinyitotta a szemét. Homályos és zavaros tekintettel figyelte a sürgölődő fehér árnyakat a fehér kórteremben. De ki az, aki ilyen kétségbeesetten zokog? Óvatosan arra

92

fordította a fejét. De hiszen ez Marion! Szeretett volna néhány vigasztaló szót mondani neki, de nem ment. Az ajkai nem tudták megformálni a szavakat, sőt már ki sem tudta gondolni őket. Jeges hideg áradt lassan, megállíthatatlanul a lábából fölfelé. Hirtelen vad félelem fogta el. Néhány perc vagy talán másodperc múlva meghal, elpusztul, és örökre elsüllyed az árnyak szörnyű világába. Már tudta, hogy nincs visszaút. Visszavonhatatlanul el kell szakadnia az élettől, amelyet mindenek ellenére annyira szeretett. Nem marad más, csak egy robot, amely mechanikusan és érzéketlenül ismételgeti majd azokat a gondolatokat, amelyeket ő gondolt, végrehajtja azokat a cselekedeteket, amelyeket ő vitt végbe valamikor. - Nem! - kiáltott. - Nem, nem akarok meghalni! Az erőfeszítéstől kimerültén hanyatlott vissza a párnákra. Lélegzete hevesen, szabálytalanul zihált. Még egyszer összeszedte magát, megpróbált fölemelkedni az ágyban, de megint visszahanyatlott. - ö miért élhet? - Hangja már csak panaszos suttogás volt. - Ő miért élhet, ha nekem meg kell halnom? Ez nem igazságos! Nem tehetik, nem tehetik, megtiltom! Megpróbálta letépni magáról a nehéz műanyag sisakot a vezetékszövevénnyel együtt, de csak egy bizonytalan, félbemaradt mozdulatra tellett, mielőtt kezei erőtlenül hanyatlottak vissza. Újból elkábult. A fehér szoba forgott körülötte, és a fekete árnyak egy lépéssel közelebb jöttek. Egy félóra múlva az agyonhajszolt ügyeletes orvos kitölthette a halotti bizonyítványt. A lény, aki már Mr. Mortimer volt, kinyitotta a szemét. Zavaros tekintettel nézett körül a kórteremben. Miért fehér vajon mindig a kórterem? Eltűnődött ezen egy darabig, de semmilyen megoldásra se jutott. Egy halk hang az oldalánál felriasztotta. Az ápolónő megnyugtatóan mosolygott rá. A szokásos, bátorító, hivatalos mosollyal. - Csak nyugalom, Mr. Mortimer! Nem gondolni semmire, és nem megmozdulni. Mindjárt meglátja, mennyivel jobban érzi magát. Mortimer összeráncolta a szemöldökét, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Meglepetten konstatálta, hogy tényleg jobban érzi magát. Jobban, mint bármikor, hosszú hónapok óta. Tehát emlékezett. Emlékezett a fehér kórteremre, amely nagyon hasonlított erre itt, de tele volt kavargó, fenyegető árnyakkal. Emlékezett a félelmére - milyen távolinak tűnik már az egész -, igen, emlékezett minden egyes összefüggéstelen szóra, amit csak kimondott. „Szegény ördög!" - mormolta magában. Azután lassanként és észrevétlenül átsiklottak gondolatai a sötét múltból a reá váró jövőre. Elégedetten ásított, és kényelmesen kinyújtózkodott a széles, puha kórházi ágyban. Egészen kicsit nyilallt valami a mellében, de semmi olyasmi, amiért nyugtalankodnia kellene. Csak múló reflexek, mondta az orvos. Mortimer frissebb volt, mint bármikor életében. És előtte állt egy élet, amely nem ér véget soha. Az androidoké a világ. RÓNA ANNAMÁRIA FORDÍTÁSA

93

CARL JOHAN HOLZHAUSEN

A héjának fiókái nincsenek A falu írnokának feljegyzéseiből: Az elmúlt hónap / vagyis Február hava / első vasárnapján megjelene templomunkban az Nagymisén az favágó / ki Ratikonnak neveztetik / magával hozva asszonyát / Gejrát / ki egy teremtményt hoza karján / mellyet ők magzatoknak mondának / és melly teremtmény emberéhez hasonló fővel bira / azonképpen teste is va/a akár az embereké / mégis végtagjai olly annyira torzak valának / hogy lábai az gyíkéhoz / vagy más / az ürdüng által teremtett állatéhoz valának hasonlatosak / És kérék ezek ketten / részesülne ez teremtmény az Szent Keresztségben / melly kérésüket könnytseppekkel szemükben a dák elő / de mind hiában / mivelhogy Tisztelendő urunk meghagyó nékik / visszavinni ez teremtményt oda / honnan jőve / Erre feleié Gejra asszony / hogy ez teremtmény születe természetes úton tulajdon testéből / mi dolog éppenséggelmegerősittethető az Tunfridnevű özvegy tanú bizonyságéval / ki szükség esetjén ez vidék szegényeinél / mint bábaasszony szolgálatoskodik / Az Tisztelendő urat felruházta vala az Teremtő Úristen nyájas elmével / miért is ő béketűrő szókkal elmagyarázá nékik / hogy mink nem ismerhetjük útjait az Magasságosnak / ki tán az asszony szívét és veséjét próbázni és kutakodni akará / midőn annak testéből kijöveszté ez teremtményt / mindamellett nem vala az ő szándoka / hogy az Szent Keresztséget is fölvegye / ennek okán esmeg keményen felszólittatik imént megnevezett Ratikon és asszonya / hogy az Úr megszentelt templomát illyes teremtménnyel meg ne fertöztessék / hanem az élőlényt rejtekben neveljék / miglen az Úr / ki előbb életet ada néki / majdan kegyes lesz visszavenni azt / minek okáért újfent arra intettek / hogy végre kalyibájokba haza eredjenek / így történe mindez / ám később beszélék / hogy ez pár az este / mikoron sötétség és hidegség uralta az vidéket / kitevé az teremtményt az vadonba / és mikoron másnap reggel egy szomszéd arra mene / az teremtmény el vala tűnve / és tsupán némely láb-tsontok heverének az helyen maradékul / És beszélék / hogy akkoron éjjel számosán hallák farkas üvöltését / mi dolog ékessen tanúsítja / hogy visszavevé teremtményét az ürdüng / valamint Urunk végtelen kegyességét / mellyel az gyiklábú lényt az hosszas kínlódástól megmenté / Mivel jámbor erköltsű korunkban megtiltatik / gyermekét hogy bárki prédára vesse / az favágó / ki Ratikonnak neveztetik / büntetésképpen egy birkájának beszolgáltatására köteleztetett / és mert makatsságában úgy védekeze / hogy maga a Tisztelendő úr mondá / hogy nem vala embergyereke az teremtmény / második birkájának elvesztésére is büntettetett/ Mindez pedig megesett az mi Urunk Jézus Krisztus születése után való ezerkétszáz és harmincadik esztendőben / Mikor a rándítást érezte, először azt hitte a férfi, hogy tengeri pisztráng akadt a horgára. Szíve enyhén megdobbant, aztán az orsó énekelni kezdett a hüvelykujja alatt; alig maradt ideje bevágni, a hal ott volt megint. Istenem, gondolta, istenem, ha a pisztráng jött vissza! Jobb lábával szilárdabb támasztékot keresett egy kövön a folyómederben, bal kezét lejjebb csúsztatta, hogy megtapogassa a merítőhálót, ami egy kampón lógott a szíján. Óvatosan fékezte az orsót, majd húzni kezdett. Újabb erős rándítás, s a zsineg úgy megszaladt, hogy a víz apró cseppekkel permetezte be az orsót és a bot végét. „Nagy gazember vagy - gondolta a férfi de most velem jössz, hiába fickándozol."

94

Izgalmában nyelvével felső ajkát nyalogatta. A bot csúcsa eleven lényként remegett a harci vágytól, s ő érezte, hogyan terjed át ez a remegés a kezére is. A küzdelem nem lett olyan hosszú, mint először gondolta. A hal négy perc alatt kifáradt, ő behúzta, egy zöld hátat és fehér hasat látott, a hálóhoz nem nyúlt, rezignált vállrándítással oldotta le a kampót. Megfogta a csukát, kopoltyúja alá szúrta a kampót, kiemelte a vízből, és az átszúrt, görcsösen rángatódzó hallal a part felé kezdett egyensúlyozni. A víz szélén elővette kését, letisztította a halat, az uszonyokat, a fejet és a beleket visszadobta a folyóba, a zsákmányt a horgásztáska plasztikrekeszébe dugta, majd leszedte a horgot, és a többi mellé akasztotta. Egy órácskát álldogált a parton, hallgatta a folyó zúgását, pillantása a tengeri torkolat felé eső, náddal övezett partok irányába révedt. Az általa ismert legszebb tájak egyike volt ez: zöld lanka magasodott végig az égerfák és a cserjék fölé, a víz énekelt medrében, és locsogott a partnál. Göcsörtös tölgyfa hajlott a víz fölé, furcsa, hogy itt gyökeret tudott ereszteni. Amikor a férfi felmászott rá és hasra feküdt, láthatta a csapósügéreket lustán keringeni, vagy mozdulatlanul, meredt szemmel bámészkodni. Minden arra a környékre emlékeztette, ahol gyerek volt. Ezért is vette meg a nyaralót, jóllehet két óra utazásra volt a várostól. Feleségével együtt mindsem szabad idejét itt töltötte. Majdnem teljes szélcsend volt, csak nyugatról érződött gyenge fuvallat. Tágult orrlyukakkal szimatolt, igen, a gyár felől jött az édeskés, zsíros szag. A gyár felől, amelyik megfosztotta őt a nemesebb halaktól. Minden tavasszal remélte, hogy visszatérnek. A gyár vezetője azt állította, minden lehetőt megtett a szennyezés elhárítására. Az egészségügyi hatóság fenntartás nélkül helyeselt, és úgy vélte, minden a legnagyobb rendben van. Hát, az erdő még megmaradt. És a csuka sem volt rossz fogás. Vállára vetette a horgásztáska hevederét, és nekivágott a hazafelé vezető ösvénynek. A fenyvesnél kúszni kezdett. Úgy tájékozódott itt, mint egy erdei vad. Csendesen haladt előre, megállt, elővette távcsövét, és egy fakoronára szegezte. A héja fészke volt ott. Elhagyatottnak tűnt, pedig a fiókák nemrégiben keltek ki a tojásból. A férfi lassan továbbkúszott, a fa tövénél megállt, ott maradt mozdulatlanul. Életnek semmi nyoma, nem keringett sötét árnyék odafenn. A földre irányította tekintetét. Ott - néhány méterrel előtte kicsiny madártest feküdt. Annyira könnyű volt, hogy a vörös áfonya törékeny gallyai is megtartották. Mikor fölé hajolt, látta, hogy hiányoznak a fióka végtagjai. Egy pár rövid csonk volt csupán a szárnyak helyén. A lábak, akár két letört fejű gyufaszál. Kissé távolabb egy másik vékony, hasonlóan torz fióka feküdt. Mellette, a sárga fűszálak közt egy harmadik is látható volt. A kis csőr sose tátoghatott ennivaló után, nem keményedhetett félelmes kampóvá, hogy remegő húsba vágjon és tépjen. A héja valamennyi fiókája nyomorék volt. Életképtelen. Anyjuk észrevette ezt, kidobálta a fészekből és elköltözött. Ördöngösség a vízben, gondolta a férfi. Ördöngösség az erdőben, a levegőben, a szántóföldeken és a réteken. Senki sem tudja, ki a fő bűnös, mindenki a másikat hibáztatta. S a régi bűnök új meg új sebeket fakasztottak. Éveknek kell eltelniük, hogy ismét helyreálljon a rend. Ha egyáltalán... Éppen akkor ért haza, amikor az autó az udvarba kanyarodott. Felesége ült a volánnál, városias, kék ruhában, kék sapkája ferdén egyik szemére húzva. Leállította a motort, és integetett férjének. Az odament a kocsihoz, felnyitotta a csomagtartót, kivette a bevásárlótáskát. Belenézett, majd előhúzott egy hízott csirkét. - Ezt beteheted a jégre - mondta. - Ma csukát ebédelünk.

95

- Nagyszerű I Akkor szedek egy kis tormát. - Az orvos mit mondott? - Mint mindig. Minden a legnagyobb rendben. - Ahhoz mit szólt, hogy autót vezetsz? - Ugyan, ez sem árt jobban, mint hogyha a hátsó ülésen utaznék. Egyébként is még öt hónap van hátra. Emlékezz csak Violára! Viola a felesége nővére volt. Annak idején már jócskán túlhaladta a kilenc hónapot. Végül kocsiba ült, és végighajtott egy göröngyös erdei úton, melyen a hátsó rugók a földet érték, és az egyik lengéscsillapító olajat kezdett köpni. „No, most már jön" - mondta egészen hétköznapi hangon, amikor hazaért. El sem értek a klinikáig. Odaszállítás közben „jött" a kicsi. Gyermekük ősszel született, amikor még a vidéki házban voltak. Kora reggel volt, fagyott, a bársonyos égen tisztán ragyogtak a csillagok, s a szülési fájdalmak oly hirtelen jelentkeztek, hogy felöltözni s a klinikára hajtani sem maradt idejük. A férfi nézte feleségét, mint hánykolódik s*z ágyon, homlokán gyöngyözik az izzadság, csomókba tapasztja ápolt, szép haját. Fogalma sem volt róla, mit kellene tennie, csak telefonált a körzeti orvosnak, aki odaküldte a nővért, és megígérte, hogy maga is azonnal indul. Az ápolónő kocsija néhány perc múlva a ház elé kanyarodott. A férfit meglepte, milyen üde és friss a nővér. Ö amolyan vedlő szarkának érezte magát. Segíteni nem tudott, inkább félreállt az útból. Hallott ugyan olyan férjekről, akik jelen voltak a szülésnél, de ő úgy érezte, hogy soha, de soha nem lenne képes ilyen helyzetben látni a feleségét. Egyszer látott szülést a tévében. Utána csak jó adag konyakkal tudta helyrehozni magát. Egy órát álldogált a fáskamrában. Látta a doktort megérkezni, majd egy negyedóra múlva kijönni az udvarra. Akkor eldobta a fejszét, és odament hozzá. - Bejöhet, építész úr - mondta az orvos kissé rekedtes hangon. - Baj nélkül folyt le? - Nem egészen. - A feleségem ?... - Miatta nem kell aggódnia. De a kicsi... Elhallgatott. - Mi van vele? Él? - Igen, él. És életben is fog maradni. Csak... - Az orvos elhallgatott. Majd: - Hát igen. Jöjjön be és nézze meg maga. Ott állt az ágynál, az orvos az ablak felé húzódott, az ápolónő felemelt és megmutatott neki valamit, amitől szíve hirtelen a gyomrába süllyedt. Ez volt a gyerekük. A felesége és az ő gyermeke. Akit annyira vártak. Gyermek? Egy kicsiny, ráncos, síró arc. Egy apró, hengeres törzs. Egy torzó. Uszonyszerű, hátrafelé görbült lábacskák. Karok helyett madárfiókák szárnykezdeményeire hasonlító csonkok. Felesége felnézett az ágyból. Tekintete ködös volt, erőlködve próbált mosolyogni. Az építész fölébe hajolt. - Gyermekünk van - suttogta az asszony. - Gyermekünk van, neked és nekem. Kezével oldalra, a kosár felé tapogatózott, ahová a nővér visszafektette a gyermeket. A nővér megfogta a férfi karját, és kivezette a haliba. - Kislány - mondta. Aztán újra eltűnt. Az orvos kint ült. Elővette tárcáját, cigarettával kínálta az építészt. - A felesége semmit nem tud - mondta. - Adtam neki egy injekciót. Nemsokára elalszik. Semmi mást nem tud, mint hogy megszületett a gyermeke.

96

- De hát csak kellett, hogy lássa! ? Az orvos mintha egészen távol, szürke ködben ülne. - Nem volt ideje magához térni az injekció előtt. Most el fog aludni. Ráér megtudni, ha felébred. Kér valami nyugtatót? - Nem, köszönöm, nincs rá szükségem. Mondja, mit lehetne tenni? - Nem tudom. Felhívom a gyermekkórházat. Ez a specialisták dolga lesz. Specialisták, gondolja az építész. Mihez értenek azok? Toldoznak-foldoznak, aztán kijelentik, hogy nem megy. A specialisták munkájának fele ennyiből áll: kijelenteni, hogy nem megy. Ismeri ő ezeket. És mintha egy gyapjúharisnya lenne a torkában, amikor belecsuklik egy székbe az orvos mellé. Ködön át jut el hozzá a doktor hangja: - Szedje össze magát! - mondja a hang. - Van egy gyermekük. Felelősek érte. - Természetesen gondját viseljük, ameddig életben marad... - A gyerek egészséges. Arról kezeskedem, hogy egészséges. - Egészséges? - Majdnem mindnyájunknak vannak fogyatékosságai. Valamely hiány pótlódhat valami másnak a bőségével. Jobb látás, hallás, zenei érzék, magasabb intelligencia. A doktor győzködi. Jót akar persze. Csakhogy ez nem a doktor gyereke. Ez az ő gyereke és a feleségéé. Az orvos számára ez csak egy eset a sok közül. Érdekesség az emlékiratai számára, amennyiben mást is le tud írni azon kívül, hogy „Magn. hydrox" vagy „Diphenhydramin". Most még párhuzamokat is von. - Gondoljon a Neurosedyn-bébikre - mondja. - Bizonyára olvasott róluk annak idején. A rádió is foglalkozott velük, meg a tévé is. Néhányuk egészen jól boldogul. - Úgy véli, hogy ez az egész nyilvánosságra kerül? Olvasni fonnak rólunk az emberek? És majd mutogatnak a tévében ? A gondolattól felémelyedik a gyomra. - Semmi nem kerül nyilvánosságra - mondja az orvos. - Hacsak önök nem beszélnek róla. - Senki nem fecsegi ki a szégyenét. - Ez nem szégyen! - A doktor hangja most éles. - Önöknek gyermekük született, ennek igazán örülhetnek! Elégedettnek kell lenniük! Vagy úgy. Mindjárt megparancsolja, hogy nevessek is nagy örömömben! Behunyja a szemét. Hallja, amint a doktor megígéri, hogy valamikor este benéz. A nővér kijön a hálószobából. - Építész úr, nem kér egy csésze kávét ? - Köszönöm, nem... azaz kérek. Megissza a kávét, észre sem véve, hogy tűzforró. Aztán feláll, fejébe nyomja a kalapját, és az ajtó felé indul. Kimenet magához veszi kétcsövű puskáját. A nővér aggódó pillantást vet rá. - A nyúl most szabad - mondja a férfi. A nyúl szabad, és a fogoly, a siketfajd, a nyírfajd, a róka meg a borz szabad, csak az ember nem szabad soha. Lehunyt szemmel emlékképeket idéz: anyák gyerekkocsival, anyák gyermeküket vezetgetve, anyák padokon a parkban a homokozóknál és a hintáknál és a csúszdáknál, boldog anyák épkézláb gyermekeikkel, akik szaladgálnak, ugrálnak, játéklapátot tartanak kezükben, és a papa ölébe ugranak. Csak mások gyerekeinek jut hely ezen a földön? A héjának nincsenek fiókái, gondolja. Nincsenek, nincsenek. A kislányt Virginiának keresztelték. A férfi csodálatos módon napról napra jobban szerette gyermekét, gyakran megsimogatta az elégedetten szuszogó arcocskát az ügyesen

97

hajtogatott kendő alatt, melynek az volt a feladata, hogy a hátulról közeledők ijesztő látványától megóvja a kicsit. Most megtudta, mi az apai szeretet. Képes volt órákon át a padlón feküdni a gyerekkel, és játszani vele, előbb csak úgy, játékok nélkül, később régi cipőskatulyákkal, majd golyókkal és építőkockákkal meg papiros házikókkal, amit ő maga ragasztgatott, hogy végül egész városka telt ki belőlük. A kislány egyéves kora előtt már magától mozgott a szobában. Rövid, lökésszerű mozdulatokkal csúszott előre a padlón, megtanulta megfogni a játékokat, először a szájával, azután állával a nyakához szorítva őket, sőt végül csenevész végtagjait is tudta valahogyan hasznosítani. De azért a szája maradt kedvenc segédeszköze, ezzel cipelte ide-oda a babákat és a színes krétákat és minden egyebet, míg a mama közbe nem avatkozott. - Meg kell tanítanunk használni meglevő végtagjait - mondta. Telente bent laktak a városban, a villájukban. Az apa, amennyire csak ideje engedte, játszott a kislánnyal, a mama gondozta. Egy idő múlva már egyiküknek sem jutott eszébe, hogy gyermekükkel nincs minden teljesen rendben. Elfogadták őt, megszokták, és jól érezték vele magukat. A specialisták semmire sem mentek. Pedig próbálkoztak sínekkel, spirálvázakkal és rugós lemezekkel is. A szülők szkeptikusan szemlélték a kísérleteket, és ez bizonyos fajta elégedettséggel töltötte el őket: ha túl sokat vártak volna, a balsiker valószínűleg jobban megviseli a házaspárt. Ám amikor a specialisták operációról kezdtek beszélni, a férfi határozottan nemet mondott. Gondolatban látta a kis testet deformált végtagjaival kiszolgáltatottan feküdni, látta meggörbülve, és a kísérletezők késeitől ügyetlenül összevagdalva, látta a lelkes arcocskát elszomorodni és elkeskenyedni és megsápadni és elkomorodni. Egész lénye tiltakozott ez ellen. Úgysem tudnak semmit sem csinálni, gondolta. Csak úgy tesznek, mintha tudnának. Mikor ébred rá egy kisgyerek, hogy különbözik a többiektől? Hisz nem lehet örökre elszigetelni. Meg kell ismernie a világot. A kerti homokozóban görög ide-oda a kislány, homoktortát és - pudingot készít uszonyszerű csonkjaival, az autóból pedig látja a többi gyereket, amint a városi parkban ásnak játék lapáttal, vedrüket kifordítva tornyot, pléhformáikkal pedig süteményt formáznak homokból, és akkor arra gondol: „Ha nagy leszek, nekem is lesz kezem "És látja totyogni görbécske lábakon a többieket, és akkor ezt gondolja: „Ha jó leszek, én is kapok lábakat." De nem nő kéz. És láb sem formálódik és semmi más. Néha azt álmodja, hogy jön valaki, talán egy tündér varázspálcával, suhint egyet a levegőben, és azt mondja: „Legyen láb!" és „Legyen kéz!”. Vagy manó jön, hátán a zsák tele kezekkel és lábakkal, jut belőle valamennyi jó gyermeknek. Apja fülébe susogja: - Ugye, papa, jön nemsokára? És apa bólint, azt mondja: - Talán, nem tudom pontosan, nem értek az efféle dolgokhoz. - Azután elfordul, hunyorog, és orrát fújja. - Művégtagok - mondja az építész a specialistáknak. - Nem lehetne nyélbe ütni valahogyan a dolgot? - Most még nem - hangzik a válasz. - Ebben a stádiumban nem. Jelenleg többet ártana, mint használna. Hamarabb kinőné őket, hogysem hozzájuk szokott volna, néhány hét múlva szorítanák, a szakadatlan cserélgetés állandó gyötrelemmel járna. - Nem lehet úgy elkészíteni, hogy beléjük nőjön? - A művégtag nem rékli vagy bugyi. Hosszú, keserves időbe telik, míg megtanulja használni őket. Tudományunk fejlett, de csodákra nem vagyunk képesek. Tudunk minimotorral és sűrített levegővel működő művégtagokat készíteni, olyanokat, melyeket az izomreflexek működtetnek, és talán nemsokára elkészül a pusztán gondolat irányította

98

szerkezet is. De mindez fejlettebb agyat és erősebb izmokat igényel. Türelemmel kell lennünk. Lennünk! Mintha bizony a specialistáknak kellene türelemmel lenniük, gondolja az építész. Valamikor az ősidőkben az ember felegyenesedett. Látótere kiszélesedett, új perspektívák tárultak fel előtte, új képet nyert mindenről. A világ nagy lett, nagyon nagy. Az egyed fejlődése a fajét ismétli. Ez a szabály a félresikerült példányokra is érvényes. Amikor Virginia kétéves, felegyenesedik. Bizonytalanul, inogva áll oldalt hajló, kicsiny uszonyain, billeg, mint egy fóka, így indul előre, orra bukik, egy székhez gurul, újra feláll. Néhány hét múlva körbe tudja döcögni az egész szobát. Az apja felhívja a specialistát: - Helyénvaló, hogy jár? - kérdi. - Nem deformálódnak túlságosan a csonkjai, mire műlábat kap? - Hm! - feleli a specialista. - Az izomzat erősítése nem árthat. De persze csak a megfelelő mértékben. - Mi a megfelelő mérték? - Nem túl sok, nem túl sok. Önök maguk ítélhetik meg legjobban, ha figyelik. Egek, hogy köntörfalaznak, gondolja az építész, mikor lerakja a kagylót. Virginia ötéves. Megkapta első művégtagjait, otromba és nehézkes tárgyak, nemigen tetszettek neki, de azért serényen bukdácsol velük egy kerékkel és támlával ellátott mankóféle segítségével, néha megpróbál saját lábára állni, felbukik, megpróbálja megint. Minél többet gyakorolja, annál jobban megy. Masírozása az egész házat felveri. Egy napon az apja hallja bejönni dolgozószobájába. A kislány a szék mellett vár, míg ő befejezi a rajzot, bár látszik rajta hogy nagyon türelmetlen. - Papa - mondja papa, tudod mit szeretnék a születésnapomra ? - Nos, mit? - Csinálj nekem egy szerkezetet. Olyat, amivel ki tudok menni a vécére. Akkor nem kell senkinek velem jönni. Az építész érti, mit akar. De nem tudja, hogy fogjon hozzá. - Én már mindent kiszámítottam! Pontosan tudom, milyen lesz! Adj egy papírt, lerajzolom. Meg egy tollat. A kislány buzgóságában leejti a tollat, amikor apja a szájába dugja. Gyorsan a földre veti magát, ügyesen ajkai közé kapja, s rajzolni kezd. Az egész tulajdonképpen egy rúd két támaszték közt, egy papírtartó és egy forgatókar, mely az egyik uszonnyal mozgatható. - Értem - mondja az apja komolyan. - Értem, hogyan gondolod. Három hétig töprengett a szerkezeten, rajzolt és eltépte, rajzolt és eltépte. De Virginia születésnapjára készen lett a szerkezet; egy kis tikfa állvány vízszintes rúddal, egy tárcsával és speciális fogaskerekekkel, egy kis villanymotor, mindez összekapcsolva egy tekercs színes toalettpapírral és egy kis hálókosárral, ami az előbbieket összegyűjtötte, majd egy pedál megnyomása után a vécékagylóba fordította. Amikor a terv elkészült, az építész konzultált az orvossal és a nővérrel. Az orvos nevetett, de megkérdezte, vajon nem sértheti-e meg magát a kislány ezzel a készülékkel. - Ki van zárva - felelte az építész. - Valamennyi forgórész tokban van, a motor pedig földelt. Csupán a papír mozog. És ön mit szól hozzá, nővérke? - Feltételezem, hogy jól működik - mondja tetszéssel a hangjában a kérdezett. - De a papírnak a másik irányba kellene tekerednie. - A másik irányba? Úgy véli? Hiszen akkor fordítva... A nővér bólintott. - De miért, kedves nővér?

99

A nővér elmagyarázta a dolgot. Egy fiúnál ennek semmi jelentősége nem lenne. De egy lánynál más a helyzet. Az építész úr megérti, hogy... stb. Mielőtt Virginia iskolába kezdett járni, vidékre költöztek. Az építész számára ez kissé időrabló volt, de a kislány szempontjából ez látszott legelőnyösebbnek. „A parasztgyerekek jólelkűek” - mondta az egyik nagymama. És a másik nagymama helyeselt, mert ő vidéki volt, és tapasztalatból beszélt. A városi gyerekek gyakran szívtelenek. A tanév már megkezdődött, amikor Virginia elkezdett iskolába járni. Megérkezése előtt a tanítónő kis beszédet intézett az osztályhoz. - Új kispajtást fogtok kapni. Virginiának hívják. Szegényke kéz és láb nélkül született. Nagyon kell őt sajnálni. Ezt ne feledjétek. A gyerekek erősen eszükbe vésték a hallottakat, oly erősen, hogy az egyik lágyszívű fiúcska, akinek élénk fantáziája volt, sírni kezdett. - Ezt nem szabad csinálni - mondta a tanítónő. - Nagyon szép tőled, hogy ennyire sajnálod. De nem szabad éreztetni vele, hogy ő másmilyen. Segítsetek neki, ha szükséges, de semmi több. Vegyétek úgy, hogy ez egy természetes dolog. Meglátjátok, milyen öröm lesz a segítségére lenni. És ne feledjétek, úgy kell viselkednetek vele is, ahogyan egymással viselkedtek. - Tanító néni! - jelentkezett egy kislány. - Tanító néni, Lasse mindig szamárfület mutat nekünk. Virginiának is mutathat? - Nem - mondta a tanítónő. Hogy az ember kegyetlen legyen, nem szükséges tudatában lennie annak, hogy kegyetlen. Többnyire akkor vagyunk a legkegyetlenebbek, amikor fogalmunk sincs róla. Egy fiú, aki s legmagasabb polcra teszi a nyomorék kislány olvasókönyvét, s így szól: „tessék, parancsolj, vedd le, (gazán senki nem akadályoz meg benne", nem tudja, hogy ő most gonosz. Mint ahogyan a másik fiú sem, mikor így szól: „most Virginiát játszom", és szétterpesztett lábakkal csoszog a padlón társai nevetésétől kísérve, míg észre nem veszik az ajtóban mereven álló, szerencsétlen kislányt. Egyébként jól ment az iskola. Virginia egyformán jeleskedett a memória- és a gondolkodtató tárgyakban, s ezzel kivívta a tanítónő tiszteletét. A tornaórák és a sportolás alól felmentették, zuhanyoznia sem kellett együtt a többiekkel. - A kislány majd megfürdik otthon - mondta az apja van fürdőszobánk. Nyaranta a tengerben fürdött. Kora reggel mentek ki kocsival, mielőtt mások odaértek volna. Az apja állánál fogva próbálta tartani, ő pedig kapálódzott gyámoltalan uszonykáival, ahogyan a tankönyv előírta. A mellúszást akarta megtanulni. De amint az apja elengedte, elmerült. - Nem tudok - mondta. - Sohasem sikerül. - Próbáld meg háton - tanácsolta az anyja. - Fordulj meg, aztán majd meglátjuk - mondta az építész. - Hátha úgy jobban megy. Jobban ment. Pár nap múlva már percekig tudott a hátán fekve evickélni ijedten kapálódzva uszonyaival. Az építész a parton állva lopva belepillantott az újságba, amikor meghallotta kislánya kiáltását: - Papa! Nézd, papa! Tudok úszni! Felnézett. Virginia hátán feküdt a vízen, s furcsán rándított egyet a testén. Ez a mozdulat egy egész métert vitte előre. Ismét lökött egyet magán, s újfent előrébb jutott. - Látod, papa! Úszom! Így kell ezt csinálni. „Nem, gondolja az építész, nem így kell ezt csinálni. De így is nagyon jó, hogyha te csinálod.”

100

Pörög az idő rokkája, pörög, csak pörög, napra nap. De visszafelé nem pörög soha. Ha hibás is az eredmény, még akkor sem. Minden rendbe hozható, gondolja tán. Valahogy majd csak lesz. Virginia tizenkét éves. Jön haza az építész, a garázsba állítja a kocsit, s látja, hogy a felesége integet a szobaablakból. - Beszélnünk kell - mondja. - Mi baj? Történt valami Virginiával? A nő bólint. - Csúfolták? Ez aggasztja leginkább. Egyéb bosszúságok hagyján, azokat könnyebb legyőzni. - Nem - mondja a felesége. - Nem csúfolták. Megjött a menstruációja. A férfi hallgat. - Nem hiszem, hogy ő maga észrevette volna - folytatja a felesége -, de reggel véres volt a lepedője. Éjjel kellett történnie, miközben aludt. Reggel meg úgy sietett az iskolába. - Van ott szexuális felvilágosítás, nem ? - Erről sohasem beszélt. - Akkor neked kell felvilágosítanod. Holnap veszek egy könyvet. - De hát nem erről van szó I Nem érted, mit jelent ez ? Felnőtt nő lesz belőle! Egy napon ráébred erre. És akkor mi lesz? - Akkor? Az építész bután érzi magát. Zavarban van. Nem érti, minek kell őt ebbe belekeverni. Ez a nők dolga. - Próbálj előre gondolkodni! Beleszeret valakibe. Milyen élmény lesz az neki? Átélheti-e úgy, ahogyan mi annak idején? Emlékszel? - Persze - mondja a férfi, és ránéz. - Hogyne emlékeznék. Persze hogy emlékszik. Kart karba öltve sétálni alkonyatkor. Táncolni, míg bőg a szaxofon, és a levegőben forgó fénygömbök gyúlnak és kihunynak. Virginiának kereszteltük, gondolja. Talán tudat alatti ráolvasás volt. Érintetlenül élje végig életét. De a ráolvasások sohasem segítenek. Az építész ismét beszél az orvossal: - Nem lenne jobb tenni valamit ellene? - érdeklődik. - Nincs valamilyen antihormon... úgy értem, jobb a sterilitás, mint álmodozni soha nem nyíló kapuk előtt. - Ebben nincs igaza - feleli az orvos. - Sokan életük végéig nem házasodnak meg. Egyáltalán nem baj, hogy a kislány normálisan fejlődik. Egyébként arról még sohasem hallott, hogy a torzszülöttek is házasodhatnak? - És ha senkinek nem lesz rá szüksége? - A szülők gyakran ok nélkül nyugtalankodnak. Két torzszülött nyugodtan összeházasodhat, és pompás gyerekeket nemzhet. - És ha egy egészséges férfiba lesz szerelmes ? - Melyikünknek teljesül be az első szerelme? Erről nincs statisztika. És sokan életük végéig nem házasodnak meg, ismétli a doktor. Virginia még nem gondol a fiúkra. Életét betölti az olvasás, tévézés, a kirándulások az erdőbe, ahol örömmel figyeli a madarakat és az állatokat. Műlábain csaknem úgy közlekedik, mint más a sajátján, s ha távolabbra akar menni, háromkerekű biciklijére ül, amelyet a háttámla billegtetésével kormányoz.

101

De az igazi hobbija az úszás. Kora nyártól késő őszig minden reggel kiviszi anyja vagy apja kocsival a tengerpartra. Már nem lökésszerű mozdulatokkal halad előre a vízben, hanem kéz- és lábuszonyai észrevehetetlen csapásaival siklik a hullámok között. Apja már régóta nem tud tempót tartani, a kislány szembeúszik a kék habokkal, fejét a víz alá dugja, eltűnik, és tizenöt méterrel arrébb bukkan fel kacagva. Apja méri az időt, és megállapítja, hogy három percig volt víz alatt. Az idő egy hónap múlva négy percre növekszik. Alig hallatszik egy csobbanás, amikor úszik. Hangtalanul mozognak uszonyai a víz alatt, lebukik és felbukkan, olyan mint egy búvármadár. Búvárszemüveggel merül a zátonyok közé a mélybe, tanulmányozza a halak életét, új világba pillanthat bele, mely fokról fokra kitárulkozik előtte. Hamarosan megismeri az egész öblöt: a nádrengeteget és a dévérkeszegfű csomóit, a homokpadot, az iszapot és a köveket. A halak egy részét is ismeri. - Fábián ma elhibázott egy vörös szárnyú koncért - meséli. - így megnyúlt az arca. - Honnan tudod, hogy Fábián volt? - Mama, ne nevess! A csapósügérek éppoly kevéssé hasonlítanak egymásra, mint a tyúkok a baromfiudvarban Azonkívül Fábiánnak van egy forradás a jobb oldalán. - Majd egyszer kifogom és megnézem - mosolyog az építész. - Meg ne próbáld! Kitűnő bizonyítvánnyal kerül a gimnáziumba. Most visszaköltöznek a városba. A lány új barátokat szerez, és egy szeptemberi napon új művégtagokat kap. A régiek csupán ideiglenesek voltak, amiket hosszúnadrággal és nehézkes, otromba cipőtalpakkal kellett eltakarni. Az újak végérvényesek. - Ezeket nem növi ki olyan gyorsan, nyűheti, ameddig el nem kopnak - mondta a főorvos. Az ortopédiai intézetben az orvos és a szerkesztő is nagyszerű munkát végzett. Megmutatják, hogyan irányíthatja uszonyszerű végtagjai impulzusaival az egyes részeket, a lábikrák megfelelő formájúak, tudja hajlítani a lábát, minden irányba mozgathatóak, a műkéz öt ujja kiegyenesíthető, vagy tetszés szerint a toll, a villa, a kávéscsésze vagy a tejesüveg nyaka köré hajlítható. - Nemsokára úgy tudsz járni, mint én - mondja a főorvos, akinek lúdtalpa és fűzője van. Megpaskolja a kislány arcát. - Szorgalmasan próbálgasd! Ne keseredj el, ha fordulás közben hanyatt esel. Nemsokára úgy tudsz járni, mint én. Talán még jobban is, gondolja magában. Egy havas téli napon az építész dolgozószobájában ül. Ebéd után van, olvas és cigarettázik. Egyszerre meghallja kislánya hangját, amint átkiabál a szobájából. - Papa! Gyere ide! - Valami fontos? - Igen I - Micsoda? - Gyere ide, és meglátod! Virginia a nagy toalettükör előtt áll. Rózsaszínű, térdig érő, hosszú ujjú ruhát visel, kesztyűjének szára fodrosán buggyan a ruhaujjakra. Valamennyi lámpa ég, a csillár, az ágylámpa, az állólámpa és a faliégők a tükörnél. Valódi díszkivilágítás. Félig nyitott szájjal áll a lány, tükörképére mosolyog, szeme csillog a hosszú szempillák alatt, szabályos fogsora kivillan egészséges ajkai közül, barna loknik keretezik széles, intelligens homlokát és ovális arcát, kicsiny, határozott állát. Orcáin elbűvölő pír, mellecskéi kirajzolódnak a lágy szövet alatt. - Szép vagyok így? - kérdi. Hogy szép-e ?! Uram, Teremtőm, gondolja az apa, a szépség, a boldogság, a várakozás portréja, a sugárzó életörömé. Lehet valami szebb ennél?

102

- Elmész? - Csak egy kis ünnepségre. Dagmarnak ma van a tizenötödik születésnapja. Ott lesz az egész osztály. Hogy tetszik a ruhám? - Klassz! Mikor indulsz? - Rögtön. A mama elvisz kocsival. Az építész visszaül a könyvéhez. De hosszú ideig alig érti, amit olvas. Ha behunyja a szemét, újra látja a lányát. Csinos, gondolja. Nagyon csinos. Mélyet sóhajt. Ez a lányom, mondja a sóhajtás. Az én drága kislányom. Ifjak sóvároghatnának és férfiak vágyakozhatnának utána. Bárki megtisztelve érezhetné magát az oldalán, büszke lehetne szerelmére, és boldog, hogy magáénak nevezheti. Az ünnepség jól sikerült. Valódi szupé volt, asztalkártyákkal és virággal a fiúk gomblyukában, a lányok rózsát kaptak, volt együttes éneklés és vetélkedő díjakkal és fecsegés és locsogás meg vidám történetek, végül pedig egy utcai virsliárus is, aki felcipelte egész rakományát - de akkor már tizenegy óra is elmúlt, így a virsli pótolta a „jóccakát tálat". Előtte még egy fiú javasolta, hogy kapcsolják be a lemezjátszót, és táncoljanak, de a háziasszony észrevétlenül összeráncolta szemöldökét, és ellenezte az ötletet. „A szomszédok miatt" - fűzte hozzá gyorsan. Virginia szerette a zenét. Maga ugyan nem játszott semmilyen hangszeren, de szívesen hallgatta a lemezjátszót és a rádiót, ritmusra ingatta törzsét* és dudorászott. Néha énekelt. Nem volt rossz hangja. Egyéni volt, vibráló, ez jellemezte beszédét is. A hetilapokban és a napisajtóban gyakran látott képeket az évad ünnepségeiről. Fényes bálok frakkos urakkal és hosszúruhás hölgyekkel. Néha arcukat egymáshoz szorítva táncoltak, néha távol tartották egymást, és összenevettek, máskor körbekeringőztek, hogy a frakkszárnyak és a szoknyák csak úgy szálltak a levegőben. - Mama, te szoktál táncolni? Hajaj, hát persze! - Mondd, milyen érzés az? - Az attól függ, kivel táncol az ember - mondja az anya kitérőleg. - És hogy milyen szorosan vannak az emberek. Néha taszigálják az embert, még a lábára is rálépnek. Olyankor elég kellemetlen. - Úgy szeretném, ha tudnék táncolni! - Édes kislányom, annyi más nagyszerű dolog van a világon! Virginia újabb információkat szerzett egy hetilapból, ahol interjút olvasott egy primabalerinával. Egész élete abból állt, hogy felemelték vagy ugrott, véres nagylábujját borogatta, izzadt, és újra meg újra megismételte ugyanazt a mozdulatot, és addig gyötörte testét, míg sajogtak az ízületei. De erről nem világosíthatja fel a rajongó közönséget. Úgy érzi, hogy lebeg. Csak tánc közben érzi szabadnak magát. Felhőről felhőre lebeg. Ezüstfelhőn lebeg. Ez valami olyasmi lehet, mint az úszás, gondolja Virginia. Már egészen jól mozog művégtagjaival. De eszébe sem jut, hogy megpróbáljon táncolni. Mégis alig veszi észre valaki az iskolában vagy a társaságban, hogy ő másmilyennek született. Az úszás lett az élete. Ezért sóvárgott egész télen a nyár után, amikor minden reggel lemennek a tengerhez. Órákig volt a vízben, mialatt anyja vagy apja vagy mindketten a parton ültek, és újságot olvastak. Több mint négy percig tudott a víz alatt maradni, gyakran tíz méternél is mélyebbre merült, errefelé nem is volt sokkal mélyebb a víz. Egyszer egyheti szakadó eső után kék nyári reggelre ébredtek. Igazi autós kirándulóidő ígérkezett. Sütött a nap, amikor elindultak, aztán dél körül kezdett besötétedni, fekete felhők gomolyogtak az égen, az egész part kiürült.

103

Az út egy tó mellett vezetett. A vihar felkorbácsolta a hullámokat, a haragoszöld vízen csak úgy fehérlett a tajték. Az egyik öbölnél az út közepén állt egy ember, kezében kalapács, mindkét karjával integetett. Az építész fékezett, megállt. - Van magánál csőfogó a kocsiban? - Van egy fogóm, de az kicsi. Mihez kellene.? - Le kell törnünk egy lakatot, különben nem férünk hozzá a csónakhoz. A tó felé mutat. Az öböl egész az útig benyúlik. Sistergő hullámok nyargalnak be a tóról, csapdossák a nádat, felgördülnek a partszegélyre, és visszagurulnak. Fortyog a tó vize. Kint, egy kiugró sziklaszirten, egy kis csónak oldalra dőlve. Benne egy halálra rémült kisfiú. - Ismerem a tavat - mondja a férfi. - Itt lakom. Áradás van. Átkozottul megduzzadt a víz. Nyitva vannak a zsilipek, mégis átcsap a gátakon. Aztán majd lemegy a zuhogón. Ha lecsúszik a csónak a zátonyról, a fiú odavész. Ismerem a tavat. Itt lakom. - Hogy került oda a gyerek? - A másik parton lakik. A tó másik oldalán, akarom mondani. Az anyja délelőtt lent volt fürdeni, akkor még nyugodt volt az idő, nem fújt ennyire a szél. A fiú a csónakban játszott, a mama fürdőköpenyét az árbocra terítette, valamiféle rúdvitorlát is fel szoktak tenni, így aztán az árboc úgy fest, mint egy kereszt. A fiúnak sikerült az ujjait, akarom mondani a fürdőköpeny ujjait a keresztre feszíteni, aztán eloldotta a csónakot, biztosan látta, hogy az apja így csinálja, és nem gondolta, hogy ez veszélyes. De persze nyilvánvaló, hogy veszélyes. Mielőtt észbekapott volna, kinn volt a tavon. Az anya csak kiabálni tudott neki, hogy húzódjon le a fenékre, aztán hazaszaladt, és hívta a férjét. Kocsival jöttek ide. Ott lent vannak. Már mindent megpróbáltunk. Ha a csónak lecsúszik a zátonyról, a fiú elveszett, megmondtam nekik. Ismerem a tavat. A nő a parton hisztérikusan kiabál: - Segítsenek nekünk! - sikoltja. - Senki nem tud segíteni? A tahidnál egy kis zömök, szilárd, tengerbíró motorcsónak áll, de mindkét végén le van lakatolva. - A gazdája elutazott - magyarázza a férfi, aki megállította őket. - Ha itt lenne, kölcsönkérhetnénk a csónakot, biztosan ideadná. De muszáj volt rendesen lelakatolni, nehogy baja essen. Az apa ott van lent. Az autó motor házfedelének támaszkodik, és a kalapáccsal az öböl déli oldala felé mutat. Magányos alak látszik ott, csapdosó ingben és nadrágban. Tölcsért formál a kezéből, megpróbál kiáltani a fiúnak. - Háromszor próbált meg az apja odaúszni - mondja az ember, aki ismeri a tavat. - Három hosszú ruhaszárító kötelet kötöttünk rá, hogy bevontassuk a fiút. De lehetetlen kijutni, ilyen hullámzásban. Meg áradás is van. Mondtam is neki. Harmadszorra Ű is alig ért vissza a partra. Majdnem ő is odaveszett. A tóra nem lehet ilyenkor kijutni, mondtam neki. Még az atyaúristennek sem. Ismerem a tavat. - Istenem, mért nem hoztuk ki a csónakot? A híd, ahol az asszony áll, csak tíz méterre van. Hol őket szólongatja, hol Istent hívja. - Egy csavarhúzót már elgörbítettem, és egy szöget eltörtem - mondja a férfi, és megmutatja. - Többet nem tudok tenni. Semmi többet, hacsak nem kapok egy csőfogót, ezt már a nőnek is mondtam. A széllökések metszően sivítanak az autóablakon át, serceg a sás, ropognak a fák koronái. A kis csónak dülöngél, csúszkál és forog a víz csiszolta sziklazátonyon, a fürdőköpeny csattog az árbocon, s valószínűleg ostorpattogásszerű hangokat hallat. - Papa! Az építész lánya felé fordul, aki a hátsó ülésen ül. - Meg akarod próbálni?

104

- Igen. Már ki is bújt ruháiból, s lecsatolta művégtagjait. Az apja fürdőköpenyébe bugyolálja, karjába veszi, fölemeli. Anyja aggódva néz, de nem szól egy szót sem. Előveszi a reggelizőkosarat, beleteszi a mentőládát. így indulnak a tó felé. - Nem tud a saját lábán menni? - kérdezi a férfi, aki ott marad az autónál, és nézi a fürdőköpenybe burkolt kislányt. - Jelenleg kissé nehezére esne - mondja az apa, és megy tovább, ölében a kislánnyal. A parton áll a fiú apja. Borzong a mellére tapadt, hátán kidagadó, nedves ingben. Haja lobog, vadul néz körül. - Nem fog menni - kiabálja túl a hullámok robaját. - Magam is többször megpróbáltam. És én kitűnő úszó vagyok. Nem merem hagyni, hogy önök is megpróbálják. Túl veszélyes a tó. - A hullámok alatt úszom - mondja Virginia, kikukkantva a fürdőköpeny alól. - Milyen mély itt a víz ? - Hirtelen mélyül - magyarázza a férfi, aki ismeri a tavat, és utánuk jött. Tizenegy méter a part mellett, és kijjebb még mélyebb. A szirt eléggé kiemelkedik a tóból. Álltam a jégen, és csapósügérekre horgásztam egészen közel hozzá. - Adja ide a kötelet. A fiú apja odanyújtja a kötelet. - Legjobb az egyik láb köré tekerni, akkor kevésbé gátol az úszásban - mondja. - A számba veszem. A fiú apja kételkedni látszik. - Nagyon erős állkapcsa van - magyarázza az építész. - Azt hiszem, sikerülni fog neki. Lenne szíves elfordulni. Nincs nála fürdőruha. A földnyelv egy piciny, szélvédett beszögellésében állnak. Az építész leereszkedik a vízig, Virginiát öléből a tóba bocsátja, az összegöngyölt kötél egyik végét a kislány szájába adja. Virginia néhány pillanatig mozdulatlanul lebeg, tájékozódási pontokat keres. Fehérlenek a hullámtarajok, alattuk kékeszölden és feketén örvénylik a víz. Fehér test siklik át a feketeségen, majd eltűnik szem elől. Három férfi és két nő kémleli a fortyogó vízfelszínt. Hullámok csapdossák a zátonyt, mellette forgók bugyborékolnak. Döngve ostromolja a víz a partot, az apa számolja a csapásokat: egy, kettő, három... tíz, húsz... A kötél letekeredik, megáll, tovább tekeredik. - Nem fog odaérni - mondja a kisfiú apja. - Sose bocsátom meg magamnak, ha neki is baja esik. - Sikerülni fog - mondja az építész. - A felszín alatt csendes a víz. Ő maga is aggódik, de nyugalmat mímel a felesége kedvéért. - Áramlás a mélyben is van - mondja a férfi, aki ismeri a tavat. - Igaz, nem olyan ' ős... Hahó! Ott van! Virginia felbukkant. Látni sötétfürtös fejét a hullámok között, néhány méterre a zátonytól. A kötelet erősen tartja fogai közt. Körülnéz, tájékozódik, újra eltűnik. - Sokáig van a víz alatt - mondja a férfi, aki ismeri a tavat. - Percekre le tud bukni - magyarázza az építész. - Lehet. Ilyenkor jól jön ez. A szikla körül erős az áramlás. Érdekes lesz megfigyelni, hogyan úszik az ár ellen. Virginia ismét felbukkan, rézsút néhány méterrel a szikla előtt. Szinte látni feszülő állkapcsát, ahogyan a hullámokkal szembeszegülve tartja a kötelet, aztán ismét lemerül. Következő alkalommal a szikla másik oldalán tűnik fel. Hullámok hátán tekergőzik a kötél, hol a csónak felé csap, hol ernyedten ring. A kislány feje előbukkan. - Fogd meg a kötelet! - kiáltja. - Fogd meg a kötelet! Igyekezz! Tekerd a karodra!

105

A kisfiú az evezőpadhoz mászik, kihajol, megfogja a kötelet. Ügyetlenül babrál vele, keze remeg, át van fázva és fél. - Van a végén egy csomó - kiáltja a kislány. - Csak egy siklóhurkot kell csinálnod. Fenyegető dübörgéssel emelkedik feje fölé egy bukóhullám, magával sodorja a zátony felé. Virginia eltűnik. A kisfiú megköti karján a siklóhurkot. Habozik, arca falfehér. A parton álló férfiak húzni kezdik, most már ugornia kell, akar vagy nem, átcsúszik az evezőpadon, a csónak peremén, a szikla szélvédett oldalára kerül, most már a hullámok is a part felé taszítják. Apja a víz széléhez szalad, megragadja fia haját, majd a testét, s kiemeli a szárazföldre. Azután körülnéz. - A kislány hova tűnt? - Virginia! Nem látják sehol. - Az áramlást kellett követnie-mondja a férfi, aki ismeri a tavat. - Nézzék csak, egyre erősebb lesz. Ott, ahol a tó elkeskenyedik. Ott a legerősebb, ahol a gátnak zúdul, figyeljék csak! A part menti köveken ugrálva fut az építész. Fekete, kemény gyökerek által felszabdalt talajon nyírfaerdő húzódik erre. Fürgén szedi a lábát, tekintete a víztükröt kémleli. Sziszeg a szélben a gyér káka. Kis öblöt képez itt a part, benne feketés víz fodrozódik a tó hullámainak ritmusára. Itt fekszik Virginia. Haja koszorúként lebeg nyugodt, kissé halvány arca körül, ő hátán fekszik, és a fák koronáit nézi. - Drága gyermekem, mi történt veled? - Vegyél csak fel, papa. Nyugodtan ide léphetsz, sziklás a fenék. Az építész az öblöcskébe gázol, a víz rüsztje fölött a cipőjébe szivárog, de észre sem veszi. - Nem ütötted meg magad a sziklánál? - Hát bizony szereztem néhány kék foltot. Mintha megverték volna, olyan a kislány bal oldala. Alaposan végigkarcolta testét az érdes zátony, amikor odacsapódott hozzá. Az anya hozza a mentőládát. Ecseteli, bekeni a sebeket. Borogatással is próbálkozik. - Most sokkal rosszabb, mint amikor a sziklához ütődtem. A vízben nem éreztem a fájdalmat. A vízben nem fáj semmi. Virginia mély lélegzeteket vesz a fürdőköpenybe burkolózva. - Nem féltél? - Ugyan! A mélyben sokkal nyugodtabb a víz, mint a felszínen. Az volt a legnehezebb, hogy megértessem a kissráccal, mit csináljon a kötéllel. Utána hogy ment a dolog? - Jól. Már a parton van. A férfi felveszi a kislányt. - Hazamegyünk - mondja. A kisfiú apja az autónál várja őket. - Kerestem magukat - mondja. - Köszönettel tartozom. - Ó, igazán szórakoztató volt - mondja Virginia. - De akkor is meg kell... Hogy hívják? Virginia, ennyit hallottam. Tovább? Adja meg a címét! Vagy tudja mit? Kövessék a kocsimat, és elmegyünk hozzánk. - Nagyon köszönjük, de már tényleg haza kell mennünk - mondja az építész. - Örülünk, hogy segíthettünk. - De... - Semmiség az egész! Sok szerencsét! Üdvözöljük a kislegényt.

106

Ezzel elindulnak. Könnyű leolvasni egy autó számát, ha tiszta a rendszámtábla. Pár nap múlva ötezer koronás postautalvány érkezik. „Kötszerre és fürdőruhára - áll a szelvényre írva. - Nem találkozhatnánk?" „Zúgó zivatarban zátonyról megmentve” - erről tudósít az egyik helyi lap. Az újságíró büszke az alliteráló verssorra. De a cikk maga rövid, alig több, mint egy széljegyzet egy derék kislányról, aki kötéllel a foga közt a víz alatt úszott. Hogy mennyi ideig, a riporter maga sem tudta. Az újságot sem az építészéknél, sem a szomszédságukban nem olvasta senki. De éppen ebben az időben egy országos lap derék fiatalok hőstetteiről szóló sorozatba kezdett. Egy napon csöngetnek. Egy fényképezőgépes fotográfus és egy szakállas újságíró áll az ajtó előtt. - Virginiával szeretnénk beszélni. Az építész nyit ajtót. - Miért? - kérdi meglepetten. - Úgy gondoltuk, írunk az ifjú életmentőről. - No igen, ebben nincs semmi szégyen. De semmi értelme, hogy a nyilvánosság elé kerüljön. - Ezt majd mi döntjük el - mondja szemtelenül az újságíró. - Maguk? Ez meglep. - Mi a meglepetésekből élünk. - Igeeen? - Az építész érzi, hogy kiszárad a torka, és ökölbe szorul a keze. - Csak nem akar megtagadni néhány információt az olvasóközönségtől? - Ez inkább vájkálás a magánéletben, mintsem információszerzés - mondja az építész, érezve, hogy ilyen helyzetben meglehetősen nehéz udvariasnak maradni. - Egyébként hogyan jutott tudomásukra a dolog? - Nem vagyunk kötelesek megnevezni a forrásainkat. Egyébként is büntetendő cselekedet a hivatalos szerveket tájékoztató személy kiléte felől tudakozódni - közli nagyképűen az újságíró. Aztán jobb belátásra tér, megenyhül, előhúzza zsebéből az újságkivágást, és hozzáfűzi: - A Saxen-ből értesültünk az ügyről. Láthatja, nélkülünk is nyilvánosságra került. - Akkor érjék is be ennyivel! - Interjút és fényképeket akarunk csinálni. Fényképeket, lehetőleg a vízben. - Erről szó sem lehet. - Hja, ha valami takargatnivalójuk van... - mondja a riporter, arra gondolva, hogy az efféle válasz csaknem mindig elevenbe vág. - Ami úgyis kiderül - fűzi még hozzá. Nem ügyetlen tollforgató, éppenséggel ért hozzá, hogy eladja magát. De azt már nem képes felfogni, hogy még mindig akadnak emberek, akik nem esnek hasra egy arrogáns firkász előtt. Legfeljebb elkedvetleníti őket. Az építész első ötlete, hogy kidobja őket. De már ő is tapasztalta, mi mindenre képesek ezek a kajtató újságírók a teleobjektívjükkel. Fennhangon tehát így szól: - Néhány percre beszélhetnek a lányommal. De csak itt, a házban. - Nofene! Miért nem a vízben? Ha maga riporter lenne, maga is a lehető legjobban próbálná teljesíteni a megbízatását! - Az ember mindig a tőle telhető legjobbat nyújtsa! De lehetőleg maradjon az illem határain belül. Lesznek szívesek itt a hallban várakozni, míg hívom a lányomat.

107

Virginia hosszú ruhában, egy székben ülve fogadta a látogatókat, barátságosan felelgetett, és elmondta, hogy kicsi kora óta szeret lubickolni a vízben. - Hány métert úszott a víz alatt? - Körülbelül negyvenet. Úgy értem, egy levegővel negyvenet. Nem túl sok. - Ellenáramlat is volt. Meg vihar. - Nem volt igazi, csak afféle tavi vihar. Az újságíró feljegyzi a kifejezést. Mókásan hangzik. - Többet is tud úszni? - Hát persze. - Mennyit? - Őszintén szólva sose jutott eszembe, hogy megmérjem. Virginia gyümölcsszörpöt tölt a poharakba. Az újságíró a kezére pillant. - Műkéz? - Az. - Valami baleset? Meséljen! A kislány ránéz. - Miről? - Nincs miről mesélni - mondja az építész. - Nem magát kérdeztem - mondja az újságíró, aki azt hiszi, hogy most rábukkant valamire. - Apának igaza van. Nincs miről mesélni. így születtem, és ez rajtam kívül senkit sem érdekelhet. Nincs semmi hozzáfűznivalóm. - De hát mi egy jó sztorira gondoltunk, a címlapon képekkel. Egy sorozat fénykép: „Az életmentő kislány a vízben”. Elmehetnénk a tóhoz. Meglátogathatnánk a kisfiút is, akit megmentett. - Nem, kérem, szó sem lehet róla. - De miért nem? - Mert nem akarom - mondja a kislány, és olyan szilárdan és határozottan cseng a hangja, hogy az újságíró megérti, itt nincs több kereskednivalója. Virginia még hozzáteszi: Egyébként a nevemet nem kell kinyomtatni. Elég annyi, hogy Virginia. - Nem álszerénység ez? De ahogy akarja! Az újságíró Virginia határozott állára tekintve arra gondol: ez tudja, mit akar. - Esetleg nincs néhány amatőr képük, ami a vízben készült magáról? - Nem, nincs, ilyesmire sohasem gondoltunk. A fotós lefényképezi a székben ülő kislányt. Mérgelődik, úgy érzi, elpocsékolta a napját Aztán elbúcsúznak. A kocsiban azzal a gondolattal vigasztalódik az újságíró, hogy ha ezek az emberek nem fogják fel kellőképpen a reklám jelentőségét, úgy maguk látják kárát. Be kell érnie a mellképpel és egy rövid cikkel a derék kislányról, aki több mint negyven métert tud úszni a víz alatt. A cikk egy másik, hosszabb tudósítás alatt jelent meg. A hosszú tudósítás hőse egy fiú volt, aki egy gödörből húzta ki a dakszliját. Megkezdődött a tanév. Egyik nap a tornatanár telefonált: - Az építész úr lánya jól úszik - mondja. - Én ugyan nem ismerem közelebbről, mert mindig fel volt mentve tornából. Arról van szó, hogy szükségünk lenne egy negyedik emberre a váltóba... - Erről én nem tudok nyilatkozni - feleli az építész. - Majd ő eldönti. Maga már beszélt vele? - Nem. De ismerjük a történetét, és az igazgató úgy vélte, jobb előbb a szülőkkel beszélni. Egyébként azt hiszem, néhány lány az osztályból már szóba hozta a dolgot előtte! Valami újságban olvastak egy cikket, és rájöttek, kiről van szó. Gondolja, hogy hajlandó lesz?

108

Virginia hajlandó volt. Nagyon is hajlandó volt. A legtöbb embernek a boldogság netovábbja helytállni egy olyan területen, melyről sosem hitte volna, hogy ott rá is szükség lehet. Virginia beiratkozott a „Villámlányok" egyesületébe, ahogy az iskola úszólányai nevezték magukat. Ő lett a váltó gyorsúszó tagja. - Ne gyertek el megnézni - mondta a szüleinek. - Lehet, hogy az egész csapat esélyeit elrontom. Az építész azért elment. Az iskolai úszóverseny nem volt új élmény számára. Fiatalkorában ő is részt vett néhányon. Most mégis kívülállónak érezte magát a medence körül visszhangzó kiabálás hallatán. Az uszodát betöltötte a lelkesedés, vad kiabálás és ritmusos biztatás ostromolta a dobhártyákat, miközben fiúk és lányok lubickoltak, csapkodtak és krallóztak az előfutamokban, a medencében oda és vissza, nem is hallva a biztatást; ők csak a víz csobogását hallották. Az építész tudta, hogy a váltó a verseny vége felé lesz, ezért elég későn jött. Fent a tetőnél talált helyet egy pádon. Előtte gimnazisták ültek, akik persze az úszáshoz is éppoly nagyszerűen értettek, mint mindenhez. - Nézd csak, most jön ki Doris a vízből! Láttál már ilyen jó segget?! - Mi az, hogy láttam! Még meg is tapogattam az iskolabálon! - Dorist? Talán az oldaladat, mikor kiestél álmodban az ágyból! - Igenis, a seggét tapogattam. Vagy legalábbis a derekát. Most következik a váltó. A gimnazisták a műsorfüzetet tanulmányozzák: - Virginia? Ki az? - Hiszen tudod, az a csaj, aki nem tud táncolni! Az építész majdnem boldognak érzi magát. - Ja, az? Úszni tud? - Biztos tud, ha elhozták. A nővérem tegnap mondta, hogy van egy titkos ütőkártyájuk. Talán ő az. - Most állnak fel a rajtkőhöz. Nyolc csapat indul a váltóban. Az építész szemével kislányát keresi, végül futólag megpillantja. A hetes pályán áll, utolsó a négy kislány közül, alig ér a többiek melléig. Az egész uszodában jóformán senki sem nézi Virginiát. Minden pillantás a rajtköveken álló nyolc nyúlánk, jól fejlett lányra irányul, közeleg a start pillanata, a versenyzők teleszívják tüdejüket, felhangzik a jel, és a testek hosszú, fényes csíkokként csapódnak a vízbe, bukkannak a felszínre, és suhannak előre. A víz fortyog a melltempóktól, kiemelkednek és lemerülnek a feszült leányarcok a feszes kék, piros, fekete, sárga és csíkos úszósapkákban. Olyanok, mint az amazonok, gondolja az építész, mint váll váll mellett előreviharzó amazonok. Aztán egyikük kiválik a bolyból, egy másik is megpróbál előretörni, és amikor fordul a mezőny, a fejek már átlós vonalat rajzolnak a vízre. De a legvégén megtörik az átló. A hetes pályán haladó versenyző az utolsó. A „Villámlányok" nem tartoznak a kiemelkedő klubok sorába. Leszakadnak, már a mellúszó is néhány méterrel az utolsó ellenfél mögött halad, hátrányuk a hátúszásban növekszik, és tovább gyarapodik a pillangóban. A mezőny erősen széthúzódott. Ha a medencét hosszában is nyolc részre osztjuk, mindegyik nyolcadban látni egy-egy vizet paskoló lányt. És amikor a harmadik „Villámlány", a pillangózó erősíteni próbál, hogy karjai küllőként forognak, a többi csapat gyorsúszói már a vízben vannak. Sőt, egyikük már megtette az első hosszt is. Maggannak hívják. Csapata győzelme biztosnak látszik. - Na látod! - mondja az egyik gimnazista. - Nem megmondtam, hogy Magganék fognak győzni?

109

Valóban, Maggannak minden esélye megvan, és úgy látszik, nem is szalasztja el. Erős, ruganyos mozdulatokkal húz kötelei között, miközben egyszólamú üvöltőkórus biztatásától zeng az uszoda: - Hajrá, Maggan! Hajrá, Maggan! Maggan, Maggan, Maggan! Az épitész alig hallja a kiabálást maga körül. Csak a lányát nézi. Virginia észrevétlenül odament a rajtkőhöz, fehér úszódresszben van, szíve fölött a „Villámlányok'' emblémája, fején fehér sisakként ül a fürdősapka. Ügyetlenül felmászik a rajtkőre, egyensúlyozva áll a nedves kövön, nézi klubtársát, miként küszködik a kötelek .között. Az uszonyszerű, rövid lábak kifelé hajlanak, egy pillanatra úgy tűnik, mindjárt hanyatt esik. Az építész hálás, hogy a nézők pillantásai a medence másik végébe irányulnak, az élen haladó versenyzőre és legközelebbi ellenfelére. Az egyik gimnazista azonban a másik oldalra pillant. Felkiált: - Jézus Mária! Srácok, láttátok? Micsoda csaj! A többiek is arra fordulnak. - Ö Virginia - mondja valaki a csoportból. - Kissé le van robbanva - teszi hozzá az előbbi. - Juj, juj! Gyomrára szorítja kezét, himbálja a testét. Az építész legszívesebben pofon vágná, belerúgna vagy ilyesmi. Akkor megszólal egy másik hang: - Ilyennek született. Semmi vigyorognivaló nincs rajta. Kár szegénykéért. - Hát persze, persze! De mégis! Pénzért lehetne mutogatni! - Hisz olyan, mint egy fóka, mikor feljön heringet fogni. - Fogjátok be a pofátokat! Az utolsó pillangózó is a falhoz ér. Most jön Virginia. Ő az utolsó a gyorsúszók csoportjában, akik ott álltak a rajtköveken. A többiek már a vízben vannak, a karok előrelendülnek, a lábak krallóznak, a fejek újra meg újra a vízbe fúródnak, levegőért kapkodnak a szájak. Virginia startja nem a legszebbre sikerül. Valamiféle átmenet ez esés és ugrás között, nyomában szökőkútszerűen spriccel fel a víz, aztán nekilódul a kis test. Stílusa teljesen eltér a többiekétől. A gyorsúszásban mindenki úgy halad előre, ahogyan tud, de ilyet még nem láttak. A többiek erejük végső megfeszítésével úsztak. Virginia számára az úszás természetes önkifejezés. Egyetlen loccsanás sem látszik vagy hallatszik körülötte, megerőltetés nélkül szeli a vizet. Hosszú, kígyózó ívekben hajlik a teste, uszonyai apró, rövid rebbenéseivel hasítja élő torpedóként a felkavart vízfelszínt, mintha egy anyagból lenne vele. Olykor felemeli fejét, hogy ellenőrizze, tartja-e az irányt a kötelek közt, majd továbbsuhan. Már beéri az előtte haladót. Már a következő mellett van. Döbbent csend lett a teremben. Néhány másodpercig úgy tűnik, mintha a verseny okozta feszültség engedett volna alább, mintha megszűnt volna a helyezésekért való harc iránti érdeklődés, mintha mindenkibe belehasított volna a felismerés, hogy itt valami szokatlant, újszerűt, még-nem-látottat, szenzációsat, serkentőt s egyben tragikusai élhet át. Valamennyi tekintet a fehér fürdőruhás, kicsiny testre szegeződik, látják, hogyan falja a távolságot a következő és megint a következő ellenfélig, egymás után előzi meg őket, első hossz, második hossz, testét oldalra csavarva fordul a falnál - a lányok némelyike bukófordulót csinál -, harmadik hossz, már csak egy negyed hossz választja el az élen úszótól, aki épp most fordul utoljára. Virginia utolsó fordulásánál ismét kitör a hangorkán: - Hajrá, Maggan! Ne hagyd magad! Mindent bele! Húzd meg! És a másik oldalról: - Hajrá, Virginia! Hajrá, Virginia! Virginia!

110

Néhány méterrel még mindig le van maradva az első mögött, a fordulótól nem kap új lendületet, sebesen megérinti a falat, visszadugja fejét a vízbe, és siklik tovább. Csökken a távolság, már csak három méter, két méter, egy méter - most egymás mellett vannak, máris Virginia vezet. Fél testhosszal Maggan előtt ér a célba. Vállával érinti meg a falat, Maggan nem tudja megelőzni, bármilyen hosszú karja is van. Gyülekeznek a lányok odalenn, az iménti vesztes átúszik a kötél alatt, kezét nyújtja. Virginia bocsánatkérő mosollyal emeli fel azt, ami neki kéz helyett jutott, kézszorítás helyett megpaskolják az arcát, mindenki körülötte tolong, gratulál neki, a nézők tekintete bámulattal vagy szánakozással követi, aztán a kislány eltűnik egy öltözőfülkében. A műugrás szabadon választott gyakorlatai következnek. Az építész fekete úszónadrágos fiút lát állni a toronyban, előrenyújtott karral. Mintha rövid fohászt mondana, mielőtt elrugaszkodna a medence zölden csillogó vize fölé. A csobbanás hangjával fülében lép ki az apa a szabadba. A legtöbb ember előbb vagy utóbb talál valamit, ami tartalmat ad életének. Virginia számára az úszás lett ez. Az edzők csupán általános tanácsokkal tudták ellátni, megismertették vele a versenyszabályokat, és felvetettek néhány ötletet, hogyan tudná megkönnyíteni rajtját és a fordulókat. A többit maga tudta a legjobban. Nyaranta eddig is mindig gyakorolt, most már telente is úszhatott, hamarosan otthonos jelenséggé vált a medencében. Itt ugyan nem volt olyan sok felfedeznivaló, mint a tengerfenéken, viszont jó barátokra talált. A gyorson kívül más úszásnemet nem tudott megtanulni. De ez az egy éppen elég volt. A versenyek alatt nem tapasztalt ellenséges indulatokat. Társai örömmel figyelték eredményeit. Először legjobb az iskolában. Aztán a városi bajnokságon. Aztán a tartómányin. Egyre több uszodában üdvözölték ismerősként. Társai alig gondoltak arra, hogy más, mint ők. A nemzeti bajnokság idején szerelmes lett. Három nappal a versenyek megkezdése előtt már gyülekezett az ország minden részéből az úszóifjúság Havsbadenben. Virginia első este a part mentén úszott egyet, lustán feküdt a hátán, és a lenyugvó napba hunyorgott Hirtelen egy fiú hangját hallja: - Arra vársz, hogy elvontassanak? Virginia gyorsan megfordul a vízben. Göndör hajú fiút lát néhány méterre maga előtt. Orrába megy a víz, prüszkölni kezd, a fiú neveti. - No, mi az? - kérdi végül a lány. - Pont úgy feküdtél, ahogy az életmentési gyakorlaton szoktak, akik a mentésre várnak. - Aha, rád I Virginia sosem volt ilyen gyakorlaton. „Technikai okokból", ahogy mondják. - Hogy hívnak? - Virginia. A fiú tapossa a vizet, meghajol: - Svante Wergel. A név ismerősen cseng, bár viselőjét még sohasem látta. Az ország másik vidékén lakik. Rövid távon ő a leggyorsabb a fiúk közül. Úgy hírlik, hamarosan a világ élvonalába fog tartozni. - Te is indulsz holnap a versenyen? Virginia bólint. - Meg kéne mozgatni az izmainkat - javasolja a fiú. - Ússzunk versenyt? Addig a szirtig, jő?

111

Egy körülbelül kétszáz méterre levő sziklazátonyra mutat. Aztán kezét hegyesszögben feje fölé nyújtva előrevetődik. Lábai propellerként járnak, úgy indul neki, mint egy kis motorcsónak. Virginia néhány erőteljes csapással megelőzi. Huszonöt méter után a fiú kiemeli fejét a vízből, hogy levegőt vegyen. Oldalra pillant. Hátranéz. - Hol vagy? - Itt. Svante kissé meglepődve fordul ismét előre. - Még a negyedénél se vagyunk. Akkor vegyük elő a lapátokat is! Megint előrevetődik, most már kezei is teljes erővel dolgoznak, minden csapásnál úgy húznak, mint valódi evezők. Virginia egy darabig mellette halad; de mikor már a célhoz közelednek, csökkenti sebességét, hagyja, hogy a fiú érintse elsőként a sziklát. Svante felmászik a napsütéstől még meleg zátony tetejére, elhelyezkedik, a vízcseppek ragyognak napbarnított bőrén. Teste izmos, hosszú, rugalmas, erős lábszárai széles úszólábfejben végződnek. Arca nyílt, felhőtlen, vidám. - Nem jössz fel? - kérdezi, hívó mozdulattal ütve a kőre. - Jobb a vízben. - Ahogy gondolod. - A fiú ülve marad, a lenyugvó napot nézi, míg Virginia a szírt körül úszkál. - Na, most már kezd hűvösödni. Ússzunk vissza. A part előtt a kislány elbúcsúzik. - A női medencébe kell mennem. - Mit csinálsz este? - Korán le kell feküdnünk. Villanyoltás tízkor. Negyed tizenegykor már alvás. - Nálunk dettó. De azért beugorhatunk egy kicsit a kerthelyiségbe. Buli lesz. - Én nem táncolok. - Akkor menjünk a parkba. Vagy a zenét se csíped? - Dehogynem! - Helyes. A bejárattól a negyedik sor. Két fiatal ül a bejárattól a negyedik sorban. Lámpafény szűrődik át a hársak koronáján, a vonósok Dvorákot játszanak, és a bejövök igen szép párnak találják őket. A fiú Virginia profilját nézi. Egy mondat közepén félbeszakítja. - Szép vagy - mondja. - Nagyon szép vagy. Őszintén, komolyan beszél, a lány elpirul. Maga elé néz, a virágágyásban pajkos nőszirmok virulnak. Mindketten csendben ülnek, a távolban megpendülnek a hegedűhúrok, fölöttük megrebben egy levél a lámpák fényében. A fiú kezét Virginia gallérjára teszi, simogatja haját, nyakát, arcát maga felé fordítja és megcsókolja. Virginiát elfogja a pillanat szédítő boldogsága. Aztán cipőtalpak neszezése hallatszik a szemcsés homokon, kibontakoznak egymás karjaiból, csak egymás szemébe néznek komolyan. Virginia érzi, ahogy a fiú keze, követve a ruhaujj lágy szövetét, végigsiklik a karján, egészen csuklójáig. Ott hirtelen megtorpan. - Ez mi? - tör ki a fiúból. - Műkéz - mormolja. - így állunk. - Ó, hát te vagy a Virginia! Felé fordul, bólint, és érzi, hogy egy fal emelkedik közéjük. Rövid szünet után Svante töri meg a csendet: - Gondolhattam volna. Más lány nem tud így úszni. Tényleg csinos voltál a vízben. Most tehát nem vagyok az, gondolja Virginia. Hát tehetek róla, hogy ilyennek születtem? Nem csaphatok be senkit? Ha találkozom egy sráccal, azonnal meg kell mondanom neki,

112

hogy nincs igazi kezem és lábam, csak művégtagjaim, amiket uszonyaimmal, egyetlen mozgásszervemmel mozgatok. A fiú fél szemmel a lombokra sandít. Aztán szeméhez emeli karóráját. - Mindjárt fél tíz - mormolja. - Ideje indulni. Szállásukra mennek, jó éjt kívánnak egymásnak, ki-ki saját bejárata felé indul. Svante kissé tuskónak érzi magát. De mi mást tehettem volna? - gondolja. Másnap este Virginia sokáig ült egyedül a negyedik sorban, hallgatta a zenét, és huszonnégy órával korábbra álmodta magát. Néhány nagyhangú fiatal vidám léptekkel igyekezett a táncterem felé. Később egy pár sétált arra csendesen. Kéz a kézben mentek. Gyorsan lehajolt, így nem látták meg. A pár Svante és Maggan volt. Mellén aranyéremmel, belül sebbel tért haza a versenyről. A versenyzés hónapjai jöttek. Senki nem rejtheti véka alá a képességeit. Meg kell mutatnia őket. Ha nem is nagy a kedv, mindig akad, aki ösztökél, ne hagyd cserben a csapatot! Ne hagyd cserben az iskolát! A várost! A tartományt! Az országot! Virginia senkit nem hagy cserben. Egyébként is a nagy versenyek lehetőséget kínálnak neki, hogy találkozhasson Svantéval. Hetyke szégyenlősséggel üdvözli, beszélgetnek is, néha egymás mellé ülnek, s a fiú azt mondja: „Nincs a vízben hozzád hasonló. Ott senki nem ér fel hozzád." De a fal marad. Ismert versenyző volt már, mikor jelölték az olimpiai csapatba. Botrány is lett volna másképp, ezt mindenki tudta. Egy olyan lány, aki negyven másodperc alatt úszik száz métert, 1.25-ön belül van kétszázon, és 1500 méteren 10 perc az ideje, verhetetlen. Egyetlen lánynak sem volt esélye vele szemben gyorsúszásban, sőt egyetlen fiúnak sem, lett légyen az ausztrál, szovjet, japán vagy amerikai. A szülők örülnek győzelmeinek. Ezek új tartalmat adtak a kislány életének, nem vált önteltté tőlük, egyszerűen csak boldog volt. Úgy gondolta, hogy ő csak megteszi, ami telik tőle. Ezt mondta mindenki, akinek haszna volt a pontvadászatból. A többiek, akik a második vagy a harmadik helyre kerültek, talán mást gondoltak, de ezt egyikük sem mondta ki nyíltan, még maguk között sem. Az egyedüli, aki szitkozódott, az újságíró volt, aki elszalasztotta a lehetőséget. Önmagát szidta. Ha annak idején, amikor rábukkant, észrevette volna, hogy ez a vakarcs többet érdemel, mint egy rövid, fényképes cikkecskét! Akkor megfogta volna az isten lábát, ahogy mondta. Nagy biznisz lett volna. Baromi nagy biznisz. Mostanában sokat írnak Virginiáról az újságok. „A widabergi csoda". „Minden távon verhetetlen hableány". A kifejezés bosszantotta, arcába kergette a vért. - Nem néznek embernek. Pedig az vagyok. Egy sportújságíró megpróbált sportosabb csengést adni nevének. „Virgo" lett belőle. Virgo! Ellenőrizte a szót a lexikonban. Szűz! Hát igen, ez találó. Nem is lehet más. Gyülekezik az olimpiai csapat az edzőtáborba. Virginia csomagja már készen áll, amikor cseng a telefon. A csapat egyik vezetője beszél: - Neked nem kell a táborba jönnöd - mondja. - Még néhány napig otthon maradhatsz. - De én úgy szeretnék menni! - Mi is örülnénk, ha velünk lennél. De felmerült néhány probléma. - Mire céloz? - Elszállásolási nehézségek - feleli sietősen a férfi. - Nincs szükséged külön edzésekre. Otthon is nagyszerűen fel tudsz készülni. A többiek viszont...

113

Virginia azzal a sejtelemmel teszi le a kagylót, hogy tán mégis valami másról van szó. Gyanúja megerősödik a hét végén, amikor a csapatvezető személyesen jön látogatóba. Az építésszel kíván beszélni. - Igazán kínos gyászhírrel beállítanom - mondja -, de gondoltam, jobb, ha ön előkészíti a kislányt. - Mire? - Kifogások merültek fel, és nem akarom, hogy csak az újságokból tudja meg. Mindent tisztázni fogunk, de azért szükségünk van egy tartalékra a tarsolyunkban, és annak is rendesen kell edzenie. Mondom, csak a biztonság kedvéért. Bár... - Úgy érti, hogy Virginia nem utazhat magukkal? A sportvezető homlokát törli. Nevezetes dühkitöréseit néha tanítványai ellen intézi, hogy képességeik végső határáig hajtsa őket, máskor az ő érdekeiket védelmezve csap az asztalra. De az ilyen kitöréseket azoknak tartogatja, akik eltűrik. Most zavartan köhécsel. - A dolog így áll: Virginia verhetetlen, és... - Sok sportoló az volt. - Ó, hogyne! De nem így. Senki másnak nincs esélye. - Na és? Valakinek csak kell a legjobbnak lenni. A sportvezető keresgéli a szavakat: - Tiltakozások hangzottak el. Mindig akadnak irigy emberek. Főként most, mikor olyan sok profi lesz amatőrré. Azt mondják, hogy testformája annyira különbözik a többiekétől, annyira sajátszerű, mondják, hogy nem versenyezhet. Az építész feláll. Néhányszor fel s alá jár a szobában, levesz egy lexikont a polcról, felüti, magában olvas pár sort. - Figyeljen ide! - mondja aztán. - Az olimpiai játékokon eredetileg csak szabad, hellén származású férfiak vehettek részt. Ma az olimpia nemzetközi; az 1908-ban hozott rendelkezés csak férfiak indulását engedélyezi, mégis, 1912 óta nők is versenyezhettek úszásban is! Virginia talán nem nő? - De, kétségtelenül az! Ebben tökéletesen egyetértünk. Nem is mi állunk szemben egymással. De ebben az ügyben nem én határozok. A döntés a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a FI NA kezében van. - FINA? - A Fédération Internationale de Natation Amateure rövidítése. Az amatőr úszók világszövetsége, más szóval. - Hm! Néhány vaskalapos kezében van a sorsa, akik sosem látták őt. Fogalmuk sincs, kicsoda és hogyan úszik. - Bizonyára igen behatóan fogják tanulmányozni az ügyet. Mi itthon nem tehetünk semmit, legföljebb síkraszállhatunk mellette. Egyébként tehetetlenek vagyunk. Várnunk kell türelemmel. - Egy ideig hallgat. Azután hozzáteszi: - De nem vaskalaposok. Sportemberek. Élsportolót nem lehet csendben eltemetni. Virginia ügyében sem születhetett döntés feltűnés nélkül. Az újságírók néhány napon belül megszimatolták a dolgot. Jó téma lett a sajtó és egyéb tömegkommunikációs eszközök számára. A vita megélénkült, elemükben voltak a szőrszálhasogatók: - Sportalkat alatt harmonikus alkat értendő. - Mi az, hogy harmonikus? - Ezt mindenki tudja. - Oké. Akkor mi azt mondjuk, hogy harmonikusnak egy szimmetrikus test tekinthető. - Ez így kevés. Csak jól felépített test lehet harmonikus. A klasszikus szépségideálok stílusában. A Diszkoszvető. Vagy a Vénusz.

114

- És sohasem hallottak még úszóalkatról beszélni? Tipikus ugró-, súlylökő-, birkózóalkatról? Emlékeznek, amikor Dempsey visszavonult, versenyt hirdettek, hogy egy olyan formájú ökölvívót találjanak, mint ő volt. Ez sikerült is. Strandnak hívták a győztest. - De belőle nem lett új Dempsey. Egyébként ez nem tartozik ide. A harmonikus felépítésű sportalkatról beszélünk. - Természetesen! Lenne olyan szíves összehasonlítani egy futót és egy súlyemelőt! Lehet őket egy napon említeni? - Hát persze! A szerkezetük ugyanaz. - Egy félszemű sportoló öttusában és tíztusában is olimpiai bajnokságot nyert. Thorpe volt a neve. - Diszkvalifikálták! - De nem emiatti Azért, mert nem volt amatőr! Voltak félszemű mesterlövészeink, félkarú ugróink. Az ökölvívók lecsiszoltatnak homlokcsontjukból egy darabkát, hogy ne hasadjon fel a szemöldökük. - Az ilyesmi nem látszik meg! - Nem az számít, látszik-e vagy sem! Az érzékelés egyéb formái is számítanak! Tapogassa meg az ökölvívók orrát! Hányuknak van még meg az orrcsontja? - Valahol csak meg kell vonni a határt! Virginia már túlesett ezen a határon. Nem utazhatott. Rekordjait törölték. Maga olvasta a közleményt az újságban. A gyorsúszás eredménylistáján valamennyi számban új név állt az élen. Az ő csúcsait lábjegyzetben, a következő megjegyzés kíséretében adták meg: „Közismert okok miatt érvénytelenítve". Este bemegy apjához. - Apa, eszembe jutott valami. A díjaim... - Mi van velük? - Azt hiszem, nem tarthatom meg őket. - Ugyan már! - Nem tudom, egyáltalán meg akarom-e őket tartani. Segítesz elrámolni? Fénytelen szemét, vértelen ajkait látva az építész megérti, hogy ez olyan nagy fájdalom kislányának, mintha a világon a legdrágábbat veszítette volna el. Virginia szobájában a falakon körben sorakoznak a trófeák. Az első, a kis cinkupa a váltóbeli debütálása idejéből, aztán nagyobbak és szebbek, ezüstösen csillogóak és aranyozottak következnek, néhány vándordíj elefántcsontból és fémből, érmek és emblémák. Az építész tudja, hogy minden reggel ezekre esett lánya első pillantása. Ez kárpótolta a hibáért, melyet nem ő követett el. Mindent selyempapírba csomagolnak, faládába tesznek, és feladnak az Úszószövetségnek, újbóli szétosztásra. Mármint: jogosabb tulajdonosaiknak. Az ügy szóba kerül az Úszószövetség következő vezetőségi ülésén. Az elnök bosszankodik. - A fenébe! - mondja. - Valóban szükség van erre? Én kedvelem a kislányt. Ezekből a holmikból egy párat személyesen nyújtottam át neki. Nem küldhetnénk vissza az egész cuccot? - Micsoda kalamajkába kerülnénk, ha valaki elkezdene akadékoskodni! - Senki nem fog akadékoskodni. - Vannak, akik érvényesíteni akarják igényeiket. - Csak nem ilyen hitványak az emberek! - Nem szoktad olvasni a szerkesztő postáját ?

115

A vezetőség elfogadta a díjakat. A titkárt megbízták, hogy közölje ezt Virginiával. Ténykedése tizenkét éve alatt nem volt rázósabb feladata. Hét órán át vesződött a megfogalmazással: „A legmélyebb elkeseredés és egyben a tehetetlenség érzetével hozta meg határozatát a közgyűlés a tárgyban, hogy..." „Mélységes részvéttel vettük hírét..." „Senki sem fájlalhatja jobban a következményeket, mint. . ." A hetedik órában benyitott az elnök: - Hol tartasz? - Nézd meg a papírkosarat! Az elnök megnézte. - Nem felelne meg a jegyzőkönyv kivonata ? - Az még komiszabb lenne. - Hm! Akkor törhetjük a fejünket együtt. Félórái töprengés után beérték egy rövid konstatáló formulával: „Az elnökség ezúton tudatja, hogy megkapta a..." - Most menjünk enni - mondta az elnök. Egy férfi jön autón. Nagy autón jön. Drága autón. Karosszériájáról vakítóan verődnek vissza a napsugarak. A férfi panamakalapot visel, és beszédén érződik, hogy minden perce drága. - Ön az építész, ha jól sejtem. Nagyszerű! Virginia gondviselője? Kitűnő! Bosszantó história ez. a diszkvalifikálás. De minden rosszban van valami jó. Én tartogatok valamit a tarsolyomban. Úszkálni egy medencében, az is valami. De az egész világ: az valami más. Parancsoljanak! Mit szólnak hozzá? Átnyújtja a névjegyét. A „Három D" filmvállalat képviselője. D mint Derültség. D mint Döbbenet. D mint Diadal. - Aha! És miről lenne szó? - Egy új filmsorozatról. Huszonöt folytatás. Mindegyik önálló epizód. Virginia megmenti a hajótöröttet! Virginia kincset lel a tengerfenéken! Virginia meggyógyítja a sebesült delfint! Virginia legyőzi a tintahalat - a mélység rémét! Virginia megszerzi az óriás kagyló gyöngyét! Virginia hálóba gabalyodik! - Szent isten! - Dehogyis! Briliáns ötlet. Briliáns - ez a helyes kifejezés. A legjobb forgatókönyvíró csoportunk állt munkába. Csak ülnek. És gyártják az ötleteket. Öt ember. Dirr-durr, bele! Egyik se mellé, mind a célba. Találat találatot követ. Virginia leleplezi a kábítószercsempészeket! Hátborzongató történet, szerintem biztos siker. Holdvilág a tenger felett. Halkan suhan, majd horgonyt vet a motorcsónak. Kirakják titkos készletüket. Hasis, morfium, ópium. Közelkép. Virginia a parton. Távcső. Virginia kiúszik. Elhelyezi a robbanótöltetet. Újabb közelképek. Romlást hozó terhüket vontatják a csempészek. Lelkiismeretlen fickók. Mindegyikről közelkép. Épp mikor megmarkolnák zsákmányukat, felrobban. Az egész banda a vízben. A rendőrségnek csak körbe kell evezni, és kihalászni őket. A hajuknál fogva! Egyikük kopasz. Annak a szakállát ragadják meg. Hahaha! Lebilincselő! Mulattató! - Döbbenetes! - egészíti ki az építész. - Döbbenetes, ez a helyes kifejezés. Egy ilyen sorozat a végtelenségig folytatódhat. Milliókat hozhat. Nos? Mit szól hozzá? - Semmit. Ha lehet szólni hozzá valamit, majd szól a lányom. Én nem vagyok elragadtatva a gondolattól. De majd a lány eldönti.

116

Virginia szórakozott mosollyal hallgatta az energikus ember fejtegetéseit. - Érdekes munka - mondja az. - Semmi fárasztó utazás. Minden jelenetet a filmváros saját műtermeiben veszünk fel. És a saját medencénkben. 300x75 méter. Művészkézből származó díszletek. És ők értik a dolgukat. Bármilyen környezetet a helyszínre varázsolnak. Jéghegyet. Sziklás partvidéket. Pálmákat. Korallzátonyt. Az egész világ egy helyen. - Ezt bizonyára érdemes lenne megnézni - mondja Virginia elgondolkozva. - Hát persze! És megéri. Milliókat kereshetünk. Milliók hevernek a földön. Csak le kell hajolni érte. Dúsgazdag lehet. Nem kell másokon élősködnie. Virginia megmerevedik. - Erre még nem is gondoltam. - Persze hogy nem. Persze hogy nem! De gondolja meg, micsoda visszavágás! Az úszópályák bezárultak ön előtt, de a film tárt karokkal várja. Az egész világ megnyílik ön előtt. Megnyeri az egész világot. Rajongás! Szeretet! Szerelem! Crescendóval ejti a szavakat. Virginia csendben ül. - Elég filmet és színdarabot láttam ahhoz, hogy tudjam, milyen nehéz munka a színészeké - mondja végül. - Nagy előkészületet követel. - Ó, a sminkre meg ilyesmire ne legyen gondja. Megvannak a szakértőink. - Inkább az arcjátékra meg a beszédre gondoltam. - Ne aggódjon! A beszédnek nincs semmi szerepe. Minden a cselekvés! Az akció! Akció minden jelenetben. Arcjáték? Ugyan, Lassie-nek sincs arcjátéka. Csak csóválja a farkát, és csillogtatja a szemét. Mégis ő a sztár! De maga verni fogja! Drupsz, pokk! Így! Hadonászik a kezével. - Láttam Lassie-t. Valaha az tetszett a legjobban. - Na ugye, látja! Arcjáték nélkül, beszéd nélkül. Csak ugat és szaladgál. Ugrál és csahol. Magának meg csak úsznia kellene. Víz alá merülni. Lubickolni a felszínen. Fürkészni a tenger fenekét. Mindössze néhány mozdulat, alig több, mint egy farkcsóválás. Gondoltuk, néha megrázhatja a fejét. És akkor lobog a haja. Így ni! Hökkenten, félig nyitott szájjal bámulja Virginia a férfit. Az zavartalanul fecseg tovább: - Már címet is találtunk a sorozatnak. Viggy! Ez bejön! Viggy legyőzi Lassie-t! Már puhatolóztunk ebben az ügyben. Az együttműködésről. Viggy Lassie ellen! Vagy esetleg Viggy és Lassie! Afféle szimbiózis, hogy úgy mondjam. Virginia érzi, hogy jéggé dermed a férfi beszéde alatt. Senki nem látja bennem az embert, gondolja. Nem is sejtik, hogy nekem is van szívem, mely dobogásával társakat szólít. Áruba bocsátható lény vagyok csupán, akár egy kutya, egy fóka vagy egy delfin ? Oly hevesen áll fel, hogy megbillen műlábán. - Nem hiszem, hogy kedvem lenne hozzá! - Nincs kedve? De hisz az előbb... A férfi megkövültén ül, és csak tátog. De csupán egy pillanatig. - Gondoljon a pénzre - mondja. - Itt milliók hevernek. Milliók, csak arra várnak, hogy lehajoljanak értük! Hírnév! Dicsfény! S több mi kell még? Mi kell még ? - gondolja Virginia. Valaha valódi kezet és lábat kértem. Ez az, ami kellene még. De ez nem tartozik az emberi jogok közé. Erre senki nem gondol. Úgy tűnik, az embernek önmagával kell elintéznie az efféle dolgokat. Akár ha távol lenne, hallja, amint a vendég folytatja rábeszélőkísérletét: - A mi vállalatunk még soha semmit nem csinált vaktában. Sajtókonferencia. Fodrász. Makeup. Dekoráció. Cselekmény. Minden át van gondolva. Minden meg van szervezve. Társszereplők. Van tartalékban egy kisfiú, ő lesz a famulusa. Mint az a másik Lassie-nek, pont úgy. Tudja...

117

- Könyörgök - tör ki Virginia. - Könyörgök... Nem vagyok képes rá! Ne haragudjon! Arccal az ablaknak áll. De nem szükséges látnunk egy ember arcát ahhoz, hogy megérezzük, mi megy végbe benne. Az elutasítás knockoutolja a férfit. De még megpróbál felállni. - Dehogyisnem képes! Ebben senki sem kételkedik. De nem kell azonnal határoznia. Figyeljen csak ide! Itt a címem. Csak egy szót kell szólnia! Egy aranybánya ez a sorozat. Csak telefonálnia kell! Vagy írjon. Vagy még jobb: én fogok telefonálni a jövő héten. Mondjuk szerdán? Csak semmi sietség! Nem kell még úgy szaladnod, megvárnak a kalandok! Névjegyét az asztalra teszi. Az ajtóból visszaszól: - Még valamit! Ugye nem fordulnak másik társasághoz? Ezt nem tehetik meg! Mi voltunk itt előbb! Szabadalmunk van a sorozatra... Néhány másodperc múlva Virginia hallja, hogy a kocsi elindul. Mint fénylő csík, úgy tűnik el a fasorban. Virginia felment a szobájába, néhány sort firkantott egy papírszeletre, felvette kesztyűjét, és lesétált a buszmegállóhoz. Busz. Vonat. Taxi. Ez itt Havsbaden. Esteledik, csaknem teljesen kihalt a part. Az ablakokon át látni az éttermekben a nyár utolsó vendégeit. A villákban vacsorához gyülekezik a család. Csak néhány kisfiú kerekezik az úton, egyikük belehajt az enyhe lejtésű parton a sekély vízbe, megbillen, leesik, lógó orral, társai nevetése közepette száll vissza a nyeregbe. Virginia egy órácskát üldögél a parkban, a bejárattól a negyedik sorban. Egy kürtzenekar az indulót harsogja a Boccaccióból. Semmi nem olyan, mint akkor volt. Csak a tenger nem változott. A lebukó nap széles, csillogó utat vetít a víz színére. Vörösarany színűek a hullámok, arany a homokos part, arany a hullámtörés tajtékja. Senki nem látja, amint Virginia leereszkedik a töltésen, lecsatolja művégtagjait, mindent takaros kis kupacba rendez. Zajtalanul kúszik el a vízig. És a víz várja, mint egy nagy, csodálatos, puha öl, nincs semmi más a vízen kívül, magába fogadja, dédelgetően körülveszi, simogatja, ez az ő otthona. Sebesen és hangtalanul hasítja egy sáv a fénylő víztükröt, eltűnik, jóval távolabb folytatja, eltűnik és visszatér megint. Néhány kilométerrel északabbra egy kisleány elszenderedett a parti sekély vízben ringatódzó gumimatracán. Fényes nappal feküdt ki, hogy ringattassa magát a holtáramlással; nem vette észre, amikor kifelé kezdett sodródni az apró tutaj, sem amikor az áramlás elragadta. Felébredvén csupán a tengert és az eget látta. Kiabálni kezdett, de hát sem az égnek, sem a tengernek nincs füle. És a papa a városban van, a mama pedig bridzsezik; egy robber meg, hiszen tudjuk, igen sokáig elhúzódhat. Nem tudni, mennyi ideig kiabált, ő maga is csak annyit tudott, hogy rettenetesen sokáig, és hogy félt, meg szomjas is volt, és hogy már majdnem besötétedett, amikor meghallott egy szelíd, nyugodt hangot: - Ne sírjál, kisleányka. Szállj le szépen a gumimatracról, és ülj a hátamra. Kulcsold át kezeddel a nyakamat. így ni! Ne félj! Ülj csak nyugodtan. Nincs semmi veszély. Gyors és csendes volt az utazás. A kislány érezte, hogyan lüktet és hajladozik alatta a másik test, melynek hátából biztonság és melegség sugárzott rá, úgy tűnt neki, mintha egy kedves, meleg hullámon lovagolna. A csillagok éppen akkor kezdtek ragyogni, amikor megpillantotta a partot. Ezüst korongját egy fenyő koronáján nyugtatta a hold.

118

Akkor lassult az iram. - Itt már sekély a víz - mondta a szelíd hang. - Alig ér a térded fölé. Innen, kisleányka, magad is ki tudsz gázolni. - És teveled mi lesz? - Ó, én ? Én továbbmegyek. - Miért? - Mert tovább kell mennem. Jó éjt, kisleányka I Szaladj be az első házba, ott majd gondodat viselik, és telefonálnak a mamádnak. - Te nem jöhetsz velem? - Nem, kicsikém. Nekem vissza kell fordulnom. - Hová kell menned? - Messzire. Nagyon messzire. - Milyen messzire? - Roppant messzire, úgy hiszem. Roppant messzire. Kisleányka, ég veled! Néha gondolj majd rám. Elsüllyedt a test a kislány alatt, s ő csak a fejet és a nedvesen szétterülő, lebegő hajat látta. Érezte a homokos talajt a lába alatt, a part felé kezdett gázolni. Mikor visszafordult, egy fejet látott a holdfényes habok fölött, amint őutána nézett. A kislány integetett, de az alak nem intett vissza. A tenger felé fordult, és hosszú sávot húzva, eltűnt a csillagok alatt a sötétségben. Meleg plédekbe bugyolálva, nagy csupor mézes tejjel várta a kislány a mamáját, aki mintegy negyedóra múlva meg is érkezett autóval. - Drága gyermekem, édes kicsikém, hát hogy ijeszthetted így meg a mamát? Meséld el, mi történt? - Képzeld, mama, találkoztam egy hableánnyal! - Mit mondasz? - Bizony. Ez így igaz. Egy hableány úszott ki velem a partra. - Egy hableány? - az anya nevet könnyei között. - És most hol van? - Vissza kellett fordulnia. A tengerben lakik, hiszen tudod. Messze. Roppant messze. Ez a meggyőződés végigkísérte egész életén át. Nyolcvankilenc éves volt, amikor meghalt. De amíg élt, sosem felejtette el a hableányt. Minden este kiállt a tengerpartra, és kémlelte a sötétséget, arra vágyódva, hogy még egyszer megpillanthassa az ő hableányának barna fürtök keretezte, szűzies arcát. MISZOGLÁD GÁBOR FORDÍTÁSA

119

JUANJO SARTO - PEPE ROBLES

NYILVÁNOSSÁG - Tudja, én egyszerű ember vagyok. Nincsenek nagy vágyaim. Amikor megkaptam az örökséget, ugyanúgy éltem tovább, mint addig, nem változott semmi. De most szeretném kielégíteni ezt az apró szeszélyemet. - Igen, megértem önt - mondta halk hangon a másik. - Mint mondtam, igen szerény életem volt, s a fényképem sohasem jelent meg a lapokban. Most azonban, hogy módomban áll, szeretném megjelentetni. Öregkori mánia... - Rendben van. A mellképe holnap teljes lapoldalnyi nagyságban fog megjelenni. Parancsol hozzá valamilyen szöveget? - Csak a nevemet írják oda: Ishis Jhorobindraks. A kép alá. Az „átlagpolgár" széthajtotta az újságot. A harmadik oldalon egy fényképen akadt meg a szeme, amely alatt ez állt: Ishis Jhorobindraks. „Az ördögbe! - gondolta. - Ezek az újságírók! Megint valami új árucikk. Holnap ezzel a névvel lesznek tele a lapok, a tévé, az aréna palánkja, s aztán majd kiderül, hogy új autómárka vagy csokoládé, vagy tán valami új török ital." - Úgy hallottam - mondta a piacon egyik asszony a másiknak -, hogy Ishis Jhorobindraks egy új mosószermárka. Minden dobozban lesz öt egy pontot érő bon, s aki 10 000 pontot összegyűjt, kap egy televíziót. - Nekem meg azt mondták, hogy olyan narancslé, amely... Az országunk lakosságát foglalkoztató problémákkal kapcsolatban végzett közvéleménykutatás a következő eredményt hozta: 1. A légkör szennyeződése 2. A pornográfiahullám 3. Mi az Ishis Jhorobindraks? 4. A diákság problémái 5. A könyvek vásárlásának visszaesése. Tisztelt Jhorobindraks úr! Szerkesztőségünk címére 378 952 levél érkezett, amely az Ön, lapunkban megjelent fényképével kapcsolatos kérdéseket tartalmaz. Örülnék, ha értesítene bennünket arról, kívánja-e, hogy közleményt jelentessünk meg a lapban fényképe közzétételének az okáról, s ily módon elejét vegyük e levélözönnek. Tisztelettel: John C. Kardik, a New York Evening Herald szerkesztője Roma, 14. (UP) A híres Via Venetón holtan találtak egy pillanatnyilag még ismeretlen személyazonosságú férfit. Egyik zsebében egy újságkivágást találtak, amelyen Ishis Jhorobindraks jól ismert arcképe látható. A legfrissebb statisztikák szerint a közvélemény növekvő érdeklődést mutat Ishis Jhorobindraks mibenléte iránt. A kíváncsiságot az a tény váltotta ki, hogy az első megjelenés után a kérdéses árucikk nem kapott további nyilvánosságot. A közvéleménykutatás eredménye a következő volt: 1. Mi az Ishis Jhorobindraks? 2. A légkör szennyeződése

120

3. Éhínség a világban 4. Az angol polgárháború 5. Maffia újjáéledése az Egyesült Államokban Melbourne, 13. Egy paraszt azt állítja, hogy a birtokához tartozó egyik kukoricatáblára tegnap délután leereszkedett egy UFO, amelyből egy apró, négykezű, kék emberke szállt ki, s azt mondta, hogy Ishis Jhorobindraksnak hívják. Tisztelt Jhorobindraks Úr! Kellemetlen kötelességnek teszünk eleget, amikor arra kérjük, fedje fel személyét, ugyanis több szerkesztőnket névtelenül halállal fenyegették meg, ha nem árulja el, ki Ishis Jhorobindraks. Várjuk szíves levelét, amelyben engedélyt ad rá, hogy cikksorozatban ismertessük az életrajzát. Amint levelét megkapjuk, egyik szerkesztőnk azonnal felkeresi, hogy segítsen Önnek a cikk megírásában és egyéb technikai részletkérdésekben. Tisztelettel: John C. Kardik, a New York Evening Herald szerkesztője. Több ezer olvasónk kérésére a New York Evening Herald holnaptól kezdve cikksorozatot közöl Ishis Jhorobindraksról. Olvasóközönségünk előtt végre feltárul a rejtély: mi, azaz ki Ishis Jhorobindraks? A leginkább várt cikksorozat, amellyel olvasóközönségünket kedvenc lapja megörvendezteti ! - Kérek egy New York Evening Heraldot. - Elfogyott. Ma délután már öt kiadás. De azt hiszem, öt percen belül itt lesz a hatodik. Lenne szíves a sor végére állni... - Hol a vége? - Vagy öt házzal arrébb... „A pokolba is! - gondolta Ishis. - Meg akartam jelenni a lapokban, hogy az emberek megismerjék az arcomat. De azt hiszem, ez már sok lesz. El kell változtatnom a külsőmet, hogy felülhessek a New York-i vonatra... remélem, hamarosan újra megfeledkeznek rólam, s ismét nyugodt életet élhetek. Ishis Jhorobindraks önéletrajzából készült cikksorozatunk fogadtatása oly mértékben múlt felül minden várakozást, hogy szerkesztőségünk minden idők legnagyobb kiadói vállalkozására szánta el magát: egyidőben, 350 millió példányban, 24 nyelven, 40 országban jelentet meg egy könyvet, amely Ishis Jhorobindraks életét ismerteti, s színes fényképeket is közöl bálványunkról. NE MULASSZA EL IDEJÉBEN ELŐJEGYEZTETNI! Los Angeles, 28. Tizenöt fiatal lány lett öngyilkos, mivel Ishis Jhorobindraks nem válaszolt házassági kérelmükre. A fenti ok által kiváltott öngyilkossági hullám áldozatainak száma országunkban 426, világviszonylatban pedig eléri a 16 ezret. New York, 3. Elhalasztották Ishis Jhorobindraks elő megjelenését a nyilvánosság előtt. A Yankee Stádium környékén több millió ember várakozott, hogy pillantást vethessen bálványára. Mivel a Yankee Stádium nem volt képes az érdeklődőket befogadni, a New York Evening Herald (e hatalmas esemény szervezője) úgy döntött, hogy elhalasztja a találkozást, s öt napon belül mesés parádét rendez az Ötödik utcában. Ezen várhatóan részt vesz majd

121

országunk elnöke, és más államelnökök, az ENSZ főtitkára, valamint tizenhatmillió ember a földkerekség minden tájáról. A Holdon működő tudományos állomás is bejelentette, hogy bizottsággal óhajtja képviseltetni magát az eseményen. New York, 9. A két nappal ezelőtt megrendezett mesés parádé után ma újabb szenzációs hírt tettek közzé. Árverésre kerül három, Ishis tulajdonát képező tárgy: kedvenc pipája (értékét tízmillió dollárra becsülik), nadrágtartója (becsült értéke hétmillió dollár) és műfogsora (megfelelően fertőtlenítve), amelynek kikiáltási ára négymillió lesz. Az árverést a Waldorf Astoria hotelban rendezik, s pontosan 8 órakor kezdődik. Meghívó tízezer dolláros áron a szálló halijában igényelhető 15-éig. Kedves nézőink, ismét kedvenc lemezlovasunkat láthatják a képernyőn, aki a hét legsikeresebb lemezeinek listáját ismerteti Önökkel. Nos hát, lássuk csak! Ötödik helyen a kongói Wahas együttes Cosmos Simphony című szerzeménye áll. A negyedik helyet a kanadai Marc Christiansen The /itt/e red dwarf című kompozíciója szerezte meg. S most jókora ugrás következik. Csupán egy hete kapható a Houses című dal az Ishis együttes előadásában, s máris elnyerte első aranylemezét. Nem kétséges, hogy az együttes által választott név jelentős hatással volt a lemez forgalmára. Ez a dal a harmadik helyen áll. A második helyen a Minnesota Astronauts' Chorus dala, a Jhorobindraks' Story áll, amely szintén csak egy hete jelent meg, s máris két aranylemez birtokosa. A dal a Canned Heat együttes stílusára emlékeztet, amely a hetvenes években, csaknem tizenöt évvel ezelőtt élte a fénykorát. A dal témája itt is hatással volt az eladott példányok számára. És végül a kitüntető első Kfely. Ishis Jhorobindraks hangja minden eddigi rekordot megdöntve hét nap alatt hét aranylemezt nyert el. Ez a felvétel más tekintetben is rekordnak tekinthető: ennek a legrövidebb az időtartama. Mindössze három másodperc. Egyetlen mondat: „Jó napot, világmindenség!" Ez a dal a népszerűségi lista első helyén áll minden országban, ahol megjelent. A szavazatok végleges összeszámlálása alapján országunk új elnöke a demokrata párti Lucius N. Goldpick, aki a leadott szavazatok 95 százalékát szerezte meg. Az új elnök első nyilatkozataiban köszönetét mondott Ishis Jhorobindraksnak a választási kampányban való részvételéért. Később kijelentette: „Ishis adta a kezembe a győzelmet.” New York, 30. Harmincnégy személy vesztette életét ma, amikor rajongók tömege relikviák szerzése céljából be akart hatolni abba a szállodába, ahol Ishis lakik. Mivel a rajongók rohamai napról napra gyakoribbá és szervezettebbé váltak, Ishis védelmére igénybe kellett venni a Nemzeti Gárdát. Ma, amikor mintegy harmincezer személy hajtott végre ilyen rohamot, a Nemzeti Gárda kénytelen volt tüzet nyitni, aminek következtében harmincnégyen életüket vesztették, s több mint ezerötszázan megsebesültek. Washington, 5. Az elnöki hivatalba érkezett több millió levélben kifejtett óhajnak eleget téve, tekintetbe véve Ishis Jhorobindraks mitológiai jelentőségét országunk történelme számára, az elnök aláírta azt a dokumentumot, amely megbízza a Roger-bizottságot, hogy Ishis Jhorobindraks úr életét oltsa ki, s holttestét - tökéletesen preparált állapotban - állítsa ki a Smithsonian Instituteban mint nyilvános kegytárgyat. Az elnök, aki kezdetben ellenezte a gondolatot, végül kénytelen volt így rendelkezni, mivel a csendes többség történelmünk során első ízben törte meg a csendet, s adott hangot levelek és táviratok ezrei által azon óhajának, hogy Ishis Jhorobindraks köztulajdonná váljon. BENCZIK VILMOS FORDÍTÁSA

122

Senki sem látta, mikor szállt be a gépbe. Amikor a sugárrakéta, felkorbácsolva az óceánt, elindult távoli célja felé, egyszerűen csak ő is ott volt már a gépben; jobb lábára kissé sánta, ezért vékony botra támaszkodó, szürkeöltönyös alak. Több mint két órája repültek már, mire a légikisasszony észrevette, hogy ott ül az egyik hátsó ülésen. Mindjárt arra gondolt, hogy csakis potyautasról lehet szó, de mégis, a férfi olyan rendesnek, nyugodtnak látszott, ezért a lány csak nehezen állta meg, hogy el ne piruljon, amikor megszólította: - Bocsánat, uram... Őszinte kék szem szegeződött a légikisasszonyra. - Tessék... - Nem... nem emlékszem önre az utaslistáról. Lenne olyan szíves megmondani a nevét? - Természetesen. MAHXUAW YTMÁ-nak hívnak, ipszilon-nal, és az a és az iksz között van egy h. Nos, furcsa név, igen, de tényleg rajta volt a listán, bár egészen más betűkkel írva, mint a többi név. A légikisasszony még kételkedett, de végül arra gondolt, hogy jobb lesz semmit sem szólni, nem érdemes botrányt csapni, mert végül is ö maga a hibás, a beszálláskor elfelejtette jobban megnézni ezt az embert. Ezért hát, amikor a sugárrakéta földet ért, a különös nevű sánta úr is kiszállt a többiekkel együtt, és azonnal nyoma veszett a végállomás emberáradatában.

JUAN G. ATIENZA

TÜKÖR KÉP

Wauxham professzor - akit barátai csak Amtynak szólítottak - reggel nyolckor nyugtalanul ébredt. Eljött élete nagy napja. Fél tízkor be kell számolnia a Nemzeti Védelmi Bizottságnak: végre sikerült elszigetelnie az antianyagot, az antirészecskéktől kiinduló szintézisfolyamat tökéletesen kimutatható. Mindenhonnan kitüntetéseket fog kapni - ezt már előre tudta - és egy kiváltságos állást a Fegyveres Erők laboratóriumában, ahol ellenőrizheti az első kísérletek eredményét. Sok-sok éven át ez volt az egyetlen vágya. És most elérte, itt van előtte karnyújtásnyira. De mégis, akárhogy is van, nyugtalan volt. Érezte, hogy valami hiányzik, talán itt benne vagy rajta kívül? Szemét dörzsölve, hogy az álmosságtól megszabaduljon, lusta léptekkel a fürdőszobába ment borotválkozni. És ott valami igazolta bizonytalan félelemérzetét. A tükörbe nézve nem látta magát I Néhányat pislogott, mintha egy elfelejtett lidércnyomást akarna elűzni. De a különös jelenség makacsul kitartott. Biztosan képzelődés, mi is lehetne más? Minden tükröt kipróbált, amit csak talált a lakásban, de hiába. A tükrök hűen, a legapróbb részletekig visszaadták a háta mögötti világot. De ő maga láthatatlan maradt. Nem volt ott. „Vagy álmodom, vagy kezdek megbolondulni - mondta magában. - mindjárt idehívok valakit...” Alighogy kimondta, már meg is bánta. Valakit elhívni, annyit jelent, mint mindenkinek odakiabálni, hogy nem egészen épeszű. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amire a mai nap nem éppen a legalkalmasabb. „Nem, ma nem... majd máskor. Talán akkor, ha ez tovább tart. De ma semmiképpen. Szapora pulzussal - miért éppen ővele és miért éppen most történt ez a dolog; persze a stressz - és az őszi, csupasz parkot nézegetve az ablakon át, Wauxham professzor életében először vaktában, találomra borotválkozott. Arcát tapogatva újra végighúzta a borotvát a

123

megmaradt szőrpamacsokon, de nem volt megelégedve az eredménnyel. Mert közben arra gondolt: milyen is egy ember, akinek nincs tükörképe. Egy ismeretlen, aki arra van ítélve, hogy gyógyíthatatlan őrült legyen, vagy soha ne tudja lemosni magáról a foltot. És éppen ma! Felöltözött, kajla nyakkendőt kötött, felvette ballonkabátját - már elmúlt háromnegyed kilenc -, és mielőtt elindult, leemelte botját az ajtó melletti esernyőtartóról. Mert Wauxham professzor - Amty, ahogy jó barátai bizalmasan szólították - a bal lábára kissé sántított. Csak ment előre, lassú léptekkel, kérlelhetetlenül, jobb lábát bottal segítve. Nem sok ügyet vetett az üzletek cégtábláinak különös formájú betűire, nem állt meg, hogy megfejtse őket. Valamit végre kellett hajtania, amiért idejött, leküzdve a végtelen kozmosz úttalan útjait. Az emberek elmentek mellette, észre sem vették, meg sem látták, hogy milyen is ő valójában. Nem is volt rá okuk. Mert pontosan olyan volt látszatra, mint bárki más. De csak látszatra. Egészen biztosan tudta, milliméter-pontosságig, hogy hova kell mennie. Semmi más nem számított. Amikor egy küldetést kell teljesíteni, akkor minden egyéb feledésbe merül, hogy csak a végső cél maradjon kitörölhetetlenül az emlékezetben, az akaratban. Lelke legmélyén néhány pillanatig talán mégis gyönyörködött volna abban a világban, ahova sorsa elvezette. Ez az egyetlen alkalom, amikor láthatja, és azonnal el is kell vesztenie, mielőtt különös szépségeit magába fogadhatná. Mert az a más sokkal fontosabb, mindenekfölött áll. Mert az a Kozmosz Sorsa. A Nemzeti Védelmi Bizottság Tanácskozó Testülete előtt állva Wauxham már el is felejtette, milyen kis incidens történt vele egy órával ezelőtt. Mielőtt belépett volna az erős őrizet alá vett terembe, lenyelt két tablettát, és rögtön megnyugodott, személyes gondjai egyelőre háttérbe szorultak. Most csak azzal törődött, hogy előadása a lehető legszabatosabb legyen, és hogy meg tudja győzni ezeket az embereket, milyen hihetetlen lehetőségeket tár eléjük a felfedezés. Megköszörülte a torkát, és az egyenruhákra szegezte tekintetét, majd az egyenruhák feletti kíváncsi, az ő szavait leső szemekre. - Uraim - kezdte előadását -, mint önök is értesülhettek a legutóbbi jelentésekből, az antianyag létezése nyilvánvaló, annak ellenére, hogy csak elvont matematikai formulákra és olyan laboratóriumi vizsgálatokra támaszkodhatunk, ahol csak futólag láthattuk az antirészecskéket, és így épp hogy csak felvázolhattuk azokat a kísérletezési lehetőségeket, amelyeknek a jövőben nagy jelentőségük lesz. Most önöknek is be fogom mutatni, hogyan épül fel az antianyag: az antirészecskék először felhalmozódnak, antiatomokká állnak össze, majd folyamatosan antimolekulákká, végül valódi antianyaggá. Röviden összefoglalom önöknek, hogy ez a felfedezés mit jelent a nemzet védelme szempontjából. Abban a pillanatban, hogy az anyag az antianyaggal érintkezésbe lép, tiszta energiává válik, amely hatásosabb, mint... Az ajtónál álló két katona nem akarta beengedni, de ő rájuk mosolygott, kék szemében pajkos fény villant. - Kérem, uraim, a bizottság engem vár. Talán emlékeznek rá, hogy egy negyedórával ezelőtt már bemutattam az irataimat? A két katona csodálkozva nézett egymásra. Valóban, de mégis... hogyan tudott kijönni a teremből? Zavarukban szabadon hagyták az ajtót, és a férfi elindult a folyosókon, lassan bicegve, de határozottan, a néhány másodpercnyire levő cél felé. - ...tehát ha az antivastomböt vákuumkamrában tartjuk, és koncentrált mágneses erőkkel megakadályozzuk, hogy bármivel is érintkezésbe lépjen, akkor a vasrészecskékkel való módszeres és állandó bombázás hatására tökéletesen mérhető és ellenőrizhető energiát kapunk...

124

A terem ajtaja szinte észrevétlenül kinyílt, Amty Wauxham önkéntelenül odanézett, levéve szemét a közönségről. Biztosan elkésett valaki - gondolta. - Ez a vákuumkamra, amely ugyanolyan, mint... És ekkor meglátta magát. A tükörképe, a reggel elveszett tükörképe jött felé lassan, az emberek visszatartott lélegzetének furcsa csendjétől kísérve. Míg az emelvényre vezető lépcsőn haladt fölfelé, kimérten, hibás jobb lábát maga után húzva, a tükörkép és Amty Wauxham kék szemű tekintete még egyszer összekapcsolódott. - Szervusz, Amty... Hát nem örülsz egy régi barátodnak? Bal kezét üdvözlésre nyújtotta, és Wauxham, még nem térve magához meglepetéséből, nem tudta elhárítani. Jobb keze a feléje nyújtott másik kezet kereste, ujjaik hegye egymáshoz ért... Rettenetes robbanás rázta meg az épületet, és a gammasugárzás kilövellése eltüntette a két embert az űrből - az embert és tükörképét. És velük együtt a Védelmi Bizottságot, a tanácsosokat, az őrszemeket és a betonfalakat. És tízmérföldes körzetben az élet minden nyomát. A tükrök tekintetétől távol egy sírkő emelkedik, amely megemlékezik a teremtményről, és megjelöli a Béke Korszakának kezdetét: MAHXUAW YTMA TÉTELÉ LATAIF ATZODLÁLEF IKA TZSOMZOK A ESTNEMGEM YGOH nebékéb kéjdoguyn VARGA-HASZONITS ZSUZSA FORDÍTÁSA

125

Kötetünk képeiről

Svéd Science fiction könyvek, folyóiratok, magazinok címlapjait, illusztrációit közöljük a Galaktika mostani számában. Dokumentumokat, amelyek az északi ország tudományos-fantasztikus irodalmának történelméről beszélnek, bizonyítva, hogy

126

Svédországban viszonylag korán felébredt az érdeklődés a fantasztikum iránt, elárulva, hogy náluk az olvasói igényeket - ahogy a nyugati országokban általában - a magazinok, folyóiratok elégítették ki elsősorban. A „Hugin", a „Häpnal", vagy a „Jules Verne-Magasinet" olvasók tízezreit szórakoztatta, töltötte el csodálattal, vagy nevelte, hiszen például a „Hugin", hasonlóan a korai amerikai sci-fí magazinokhoz, mindig szívesen foglalkozott a tudományos ismeretterjesztéssel is. Figyelemreméltó az a tény, hogy a svéd scifi magazinok igen hosszú életkornak, a „Jules Verne-Magasinet" például 1977-ben a harmincnyolcadik évfolyamát kezdte, tehát 1939-ben jelent meg az első száma. Ki gondolt akkoriban Közép-Európában sci-fi magazin indítására ? A svédek azonban már akkor is jelentős hagyományokat folytattak. Kötetünk illusztrációi tehát dokumentumok. Nem képzőművészeti, festői, vagy grafikai értékeket kell bennük keresnünk, inkább úgy kell rájuk néznünk, mint egy múzeumi kiállítás anyagára. Üzenetek a svéd Science fiction múltjából, s jelei a formák, tartalmak keresgélésének - egy műfaj, illetve szemlélet naiv gyermekkoráról, vagy mutáló kamaszkoráról beszélnek. A szivar alakú űrhajók, kályha-csövekből összeállított robotok, üvegburákkal takart „idegenek", vagy az őslénytani könyvekből átemelt „szörnyek" azt is elmondják a figyelmes szemlélőnek, hogy a tudományosfantasztikus irodalom a világon mindenütt azonos úton jár, hiszen a svéd illusztrációk könnyen összetéveszthetők lennének a velük egyidős szovjet, francia, vagy amerikai ábrázolásokkal. A képzelet és az ízlés bátortalan, kezdő lépéseinek megnyilvánulásaival találkozunk, így kell elfogadnunk ezeket a rajzokat, ábrákat. A fejlődés érzékeltetésére, a különbségek bemutatására felvettük kötetünkbe az egyik legjobb mai svéd sci-fi illusztrátor, Hans Arnold néhány rajzát is. Címlapunkat is neki köszönhetjük. Nem szükséges hosszan fejtegetnünk, hogy mi a különbség az ,,Oxygen och Aromasia" címlaprajza és

Hans Arnold illusztrációi között; a képek úgyis mindent elmondanak, mutatván a hosszú utat, amelyet a svéd tudományosfantasztikus irodalom a múlt század végétől napjainkig megtett. Eszközök, formák, stílusok követték egymást, a változás óriási. Mégis: van valami, ami a folyamatosságot biztosítja és az egészet egybefűzi, s ez az, amit paradoxonba öltöztetve úgy mondhatunk, hogy a svéd science fiction illusztráció sem tesz mást, mint a többi: a lehetségesben a lehetetlent keresi és a lehetetlenben a lehetségest. K. P.

A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek szerkesztősége Budapest VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Budapest, Postafiók 43.

ISSN 0133-2430 Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Futaki József Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Gergely István 44 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 3100 - e - 7880

Készült a Zrínyi Nyomdában (77.1301/1 -3342), rotációs ofszetnyomással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia." Jacques Bergier „A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem irodalom a szó igazi értelmében." Fred L. Polak „Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak összességét." Michel Bútor „A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül, egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig." Dr. Otakar Chaloupka „A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű szerinti értelmezésétől." Julij Kagarlickij „A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen." Jacques Bergier Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft