1
GALAKTIKA
Tudományos-fantasztikus antológia
Linó Aldani: Az álomfilm (Székely Éva fordítása) Clifford D. Simak: Túl a folyón és az erdőn (Bars Sándor fordítása) Robert Sheckley: Az álmok városa agyaglábakon (Bars Sándor fordítása) Laczkó Géza: Az első emberpár Francis Bessiére: A miniszter szakálla (Szoboszlai Margit fordítása) Szergej Szmirnov: Hozzád szólok, Lunohod-1 (Radó György fordítása) M. Vaszin-A. Scserbakov: Értelmes lények műve-e a Hold? (Szabó Győző fordítása) P. I. Privalov: A tunguz meteorittal kapcsolatos feltevések (Szabó Győző fordítása) Damiano Malabaila: Versamina (Lontay László fordítása) Damiano Malabaila: Szépségmérés (Lontay László fordítása) Isaac Asimov: A gyilkos por (Nagy Ágnes fordítása) B. Porsnyev: Előember? (Szabó Győző fordítása) D. A. Bilenkin: Az, ami nem volt (Földeák Iván fordítása) Grétsy László: Megjegyzések egy szópályázatról Damiano Malabaila: Csipkerózsika a frizsiben (Lontay László fordítása) Claude Roy: Verne Gyula emlékezete (Somlyó György fordítása) John Beynon: Hiroshima (Végh György fordítása) Brian S. Pratt: Mérgezett tenger (Végh György fordítása) Sergio Solmi: Levánia (Lakatos István fordítása) Kötetünk képeiről
9
4 18 27 36 43 59 61 65 72 78 85 97 104 109 112 123 124 125 126 127
Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen Sajdik Ferenc Pillantás a tűzhányó belsejébe c. műve Kuczka Péter editor, 1974
3
Lino Aldani
AZ ÁLOMFILM Kék és szürke overallok járnak-kelnek az utcákon. Kék és szürke, más szín nincs. Üzletek sincsenek, irodák, presszók és illatszerboltok se, és játékokkal zsúfolt kirakatok sincsenek. A kormos, piszkos, mohával benőtt házfalakon néha megnyílik egy üzlet forgóajtaja. Bent vár az „álom"; az álomfilm, a minden ember számára, a minden erszénnyel elérhető boldogság; ott bent van Sofia Barlow meztelenül, bárki megszerezheti. Heten voltak, és mindenfelől körülfogták. Egyiküknek akkorát ütött az állára, hogy lebukdácsolt a zöld márványlépcsőn. Egy másik, magas, jól megtermett alak buzogányt lóbálva közeledett. Hirtelen lehajolt, és kikerülte az ütést, a rabszolgát megragadta a derekánál fogva, és a templom egyik oszlopához vágta. Miközben a harmadikhoz készülődött, egy vasmarok szorult a torkára. Megpróbált kiszabadulni, de egy másik rabszolga elkapta a lábát, egy harmadik pedig bal karját bénította meg. Elkezdték vonszolni. A hatalmas barlangüregből szitárok és táblák ütemes hangja hallatszott, bágyasztó, gyötrő zene volt, tele hosszú-hosszú tremolókkal. Meztelenül az oltár elé kötözték. Aztán a rabszolgák a folyosókra menekültek, melyek olyanok voltak a tárna falain, mint a halálfejeken a szemüregek. Gyanta-, moha- és levendulaillat keveredett a fáklyákból, égő parázstartókból felszálló érzéki illatokkal. Amikor a táncoló szüzek megjelentek, a zene egy pillanatra elhallgatott, aztán távoli női kórus kíséretében még erősebben hangzott fel újra. Részegítő, érzékeket forraló tánc volt. A szüzek egymás után melléje léptek, könnyű fátylaikkal, fejdíszük hosszú, lágy tollaival megérintették a hasát, az arcát, a mellét. Fejékek és nyakláncok tündököltek a félhomályban. Aztán a fátylak lassan, egymás után lehullottak. Látta a mellbimbók duzzanatát, szinte érezte lágyságukat, amint kielégítetlen-buján kavarogtak előtte. Hosszú vérfagyasztó gongütés szakította félbe a táncot. A zene elhallgatott. A táncosnők mint bűntudatos kísértetek tűntek el a barlang mélyén, és a mély csöndben, leopárdköpenybe burkolva megjelent a szépséges papnő. Apró lába meztelen volt és rózsás, kezében hosszú,
4
acélszürke kést szorongatott. Élénk, koromfekete szeme mintha a férfi lelke mélyét fürkészte volna. Meddig tartott ez az elviselhetetlen várakozás? A kés kínzó lassúsággal vágta el a kötelékeket, a nagy, nedves szem közben vágyakozva fürkészte; fülét rábeszélő, csábítgató hanglejtésű, de érthetetlenül suttogó szavak ütötték meg. Az oltár lábához vonszolta. A leopárdköpeny a földre csúszott, a papnő epekedve nyúlt el, és lágy, de parancsoló mozdulattal magára húzta a férfit. Az árnyakkal és hangokkal teliszórt barlangban sűrű sóhajok keltek szárnyra. Bradley elzárta a készüléket, és levette a műanyag sisakot. Izzadt a tenyere és a homloka, amikor kilépett a fülkéből, lélegzete nehéz volt, szíve gyorsan vert. Vagy húsz műszaki, a rendező meg a főhősnő sietett a Producer elé, s vette körül türelmetlenül. Bradley körülnézett, karosszéket keresett. - Kérek egy pohár vizet - szólt. Leereszkedett egy széles támlájú, hajlított hátú pneumatikus fotelba, letörölgette magáról az izzadságot, és mélyeket lélegzett. Egy technikus igyekezett hozzá, átnyújtotta a poharat, melyet Bradley egy hajtásra kiürített. - No? Mit szólsz hozzá? - kérdezte aggódva a rendező. Bradley türelmetlen mozdulatot tett, aztán megrázta a fejét. - Nem az igazi, Gustafson. Sofia Barlow lesütötte a szemét. Bradley megsimogatta a kezét. - Te nem tehetsz róla, Sofia. Nagyon jó voltál. Nekem... nekem olyan ölelésben volt részem, amilyent csak egy nagy színésznő nyújthat. A maga egészében mégse hiteles az álomfilm, hiányzik belőle a harmónia, az egyensúly. - Mi nem jó? - kérdezte a rendező. - Gustafson! Azt mondtam, hogy hiányzik belőle a harmónia, nem érted? - De, értem. Azt mondod, nem harmonikus, rossz az egyensúlya. Ez igaz, a zene indiai, négyszáz évvel ezelőtti, a kosztümök közép-afrikaiak. De a Fogyasztót ilyen finomságok nem érdeklik, más izgatja... - Gustafson! A Fogyasztónak mindig igaza van, ezt ne felejtsd el. Különben itt nem a zenéről és a kosztümökről van szó. A baj másutt van: ez az álomfilm egy bika idegrendszerének is sok lenne! Gustafson összeráncolta a szemöldökét. - Adj egy példányt - mondta Bradley -, és hívd ide az Esztétika-Technikust. Előre-hátra lapozgatta a kéziratot, érthetetlen szavakat dünnyögött, a gondolatait rendezte. - Tehát - szólalt meg végre, és hirtelen becsukta a kéziratot - a film hosszú kenuutazással kezdődik; a főszereplő egyedül van egy ellenséges, ismeretlen világban, harcba keveredik a folyami alligátorokkal, a kenu elsüllyed. Aztán következik a hosszú, fárasztó menetelés a dzsungelban, a bennszülöttek, a nehéz harc ember ember ellen. A főhőst bezárják egy kunyhóba, de éjszaka jön a főnök lánya, Aloa, kiszabadítja, és elmondja, hogyan jut el a templomhoz. Aztán következik a holdvilágos ölelkezés Aloával. Erről jut eszembe, hol van Moa Mohagry? A műszakiak a rendezővel egyetemben hátrább húzódtak; Moa Mohagry, egy magas, szoborszerű Szomáliái nő lépett előre. - Moa, te is nagyon jó voltál, mégis újra kell forgatni a jelenetet. - Újra? - kiáltott föl Moa. - Akár százszor is megismételhetem, bár kétlem, hogy az eredmény jobb lenne. Bradley, mindent beleadtam, képességeim határára értem... - Épp itt követte el a hibát Gustafson. Ebben az álomfilmben az utolsó a nagyjelenet, amikor a papnő elcsábítja a főhőst. Az összes többi jelenettel fukarabbul kell bánni, mert csak körítésül szolgálnak, előkészítésül. Álomfilmet nem lehet csupa csúcsjelenetből forgatni. Az Esztétika-Technikushoz fordult.
5
- Mennyi az átlagos gyönyörindex? - Az Aloa-jelenetben? - Igen, az Aloa-jelenetben. - 84,5. - És az utolsó ölelésjelenetben? - Valamivel kevesebb mint 97. Bradley megvakarta a nyakát. - Elvileg akár mehetne is, de gyakorlatban egyáltalán nem jó. Ma reggel megnéztem az első részt külön. Tökéletes volt. Csakhogy a film nem fejeződik be a folyó partján, amikor Aloa odaadja magát a főhősnek. Hátra vannak még a fárasztóbb jelenetek, ezeket most az előbb láttam, újabb menetelés a dzsungelban, harc a rabszolgákkal a templomban. Mire a Fogyasztó idáig jut, teljesen kimerül, érzékeinek befogadóképessége a minimumra csökken. A szüzek erotikus tánca csak részben oldja meg a problémát. Én két részletben néztem meg a filmet, ezért tudtam teljes esztétikai tökéletességében befogadni az utolsó ölelkezést Sofiával. De kérem, ne keverjük össze az abszolút indexet a relatívval. Ez utóbbi számít. Bizonyos vagyok, hogy ha ezekkel a jelenetekkel, így, ahogy vannak, csináljuk meg a vágást, akkor a végső befogadóképesség indexe legalább negyven ponttal alább száll, Sofia bravúrja ellenére. - Bradley! - könyörgött a rendező. - Most túlzol. - Nem túlzók - vágott vissza a Producer. - Ismétlem, a végjelenet mestermunka, de a Fogyasztó már fáradtan és kielégülten ér el idáig. Gustafson, csodákat nem követelhetsz Sofiától, az ember idegrendszere olyan, amilyen, megvannak a maga határai és törvényei. - Hát akkor mit tegyünk? - Hallgass rám, Gustafson. Huszonöt évig voltam rendező, hat éve vagyok Producer. Azt hiszem, elég tapasztalatom van ahhoz, hogy tanácsot adjak neked. Ha így hagyod az álomfilmet, akkor nem írom alá. Nem írhatom. Nemcsak a közönséget kedvetlenítené el, hanem egy olyan színésznő bukását is okozná, mint Sofia. Hallgass rám, tompítsd az összes jelenetet, kivéve az utolsót, hagyd ki az ölelkezést Aloával, csinálj belőle egyszerű tusakodást. Moa Mohagry dühös mozdulatot tett. Bradley megragadta a csuklóját, és kényszerítette, hogy üljön le a fotel karfájára. - Hallgass ide, Moa. Ne gondold, hogy el akarom venni tőled a kedvező alkalmat, hogy sikert arathass. Tehetséges vagy, tudom. A folyóparti jelenetből kiderül, hogy van benned tűz, temperamentum, ártatlan és primitív szenvedélyesség, amely minden bizonnyal elbűvölné a Fogyasztót. Jó színésznő vagy, Moa. De nem tehetek tönkre egy milliós költségű filmet, ezt lásd be. Javaslok majd a Produkció-Koordinálóknak néhány filmet, amelyben főszerepet játszhatsz. Milliószámra vannak Fogyasztók, akik megőrülnek a primitív környezetben játszódó álomfilmekért, viharos sikered lesz, ígérem. De most nem, most nincs itt a pillanat... Bradley fölállt. Gyöngének érezte magát, fáradt volt, alig állt a lábán. - Nagyon kérlek, Gustafson. Tompítsd azt a harci jelenetet is a rabszolgákkal. Túlságosan mozgalmas, túlságosan erős. Óriási idegi energiapocsékolással jár... Támolyogva indult el a műszakiak gyűrűjében. - Sofia hol van? - kérdezte, amikor a terem végébe ért. Sofia Barlow rámosolygott. - Gyere az irodámba - mondta Bradley. - Beszélnem kell veled. - Nos, semmi újat nem fogok mondani, régi, idejétmúlt dolgokkal hozakodom elő, amelyeket ezerszer hallottál már az iskolában, az akadémián. Mégis el kell gondolkoznod rajtuk. Bradley lassan föl-alá sétált a szobában, kezét hátrakulcsolta. Sofia Barlow elnyújtózott a karosszékben, időnként kinyújtotta a lábát, és megnézte a cipője orrát. Bradley egy pillanatra megállt előtte. - Mi van veled, Sofia? Válságban vagy?
6
A nő zavart, ideges mozdulatot tett. - Válságban? Én? - Igen. Ezért kértelek ide az irodába. Értsük meg egymást, nem prédikációt akarok tartani. Egyszerűen emlékeztetni akarlak a rendszer alapelveire. Nem vagyok már fiatal, Sofia. És az első jelre egy szempillantás alatt rájövök bizonyos dolgokra. Sofia! Te ábrándozol! Sofia Barlow félig lehunyta a szemét, aztán tágra nyitotta, mint egy macska. - Ábrándozom? Mi az az ábránd, Bradley? - Már mondtam, hogy egy szempillantás alatt rájövök bizonyos dolgokra. Te válságban vagy, Sofia. Nem csodálkoznék, ha azoknak a disznó Álomelleneseknek a propagandájától, akik mindent megtesznek, hogy társadalmi rendszerünk ellen lázítsanak. Sofia szemmel láthatóan nem fogta föl a gyanúsítást. - Igazán jó alakítás a Moáé? - kérdezte. Bradley végigsimította a tarkóját. - Persze! Mohagry karriert fog csinálni, ebben bizonyos vagyok. - Nagyobbat, mint én? Bradley nagyot fújt. - Értelmetlen kérdéseid vannak... - Elég világosan kérdeztem: melyikünk tetszett jobban? Én vagy Moa? - Ostoba kérdés, ismétlem, nem vall józan észre, és csak azt a gyanúmat erősíti meg, sőt teszi bizonyossággá, hogy válságban vagy. Majd elmúlik, Sofia. Előbb-utóbb minden színésznő átesik ilyen korszakon. Majdnem kötelező... - Csak egyet szeretnék tudni, Bradley. Egyet, amit az iskolában nem mondtak, amiről senki se beszél. Azelőtt. Mi volt azelőtt? Csakugyan boldogtalanok voltak az emberek? Bradley folytatta sétáját a karosszék körül. - Azelőtt a zűrzavar uralkodott. - Bradley! Én azt akarom tudni, hogy igazán boldogtalanok voltak-e. A férfi vigasztalanul tárta szét karját. - Nem tudom, Sofia. Akkor még nem éltem. Egy biztos: a rendszer létrejött, tehát megvoltak erre az objektív feltételek. Én azt szeretném, ha tisztában lennél azzal a fölöttébb egyszerű ténnyel: a technika lehetővé tette, hogy vágyainkat, a legtitkosabbakat is, valóra válthassuk. A technika, az eszközök tökéletesedése és agyunk, énünk pontos megismerése... mindez konkrét valóság. Tehát álmaink is reálissá lettek. Sofia, ne felejtsd el, hogy az álomfilm csak a legritkább esetekben kényelmi vagy kompenzáló eszköz. A legtöbbször maga a cél, ahogy az előbb egy másik világ érzelmeinek kavalkádjában az enyém voltál, örültem a testednek, élveztem a szavaidat, az illatodat. - Igen, de hát mégiscsak valami műgyönyörről volt szó... - Helyes, de én ennek nem voltam tudatában. Aztán meg a szavak értelme változik. Te becsmérlően használtad a mű szót, ahogyan kétszáz évvel ezelőtt használták. Ma más értelme van, ma mesterséges produktumot jelent, nem pedig pótszert, Sofia. Egy megfelelően beállított fluorlámpa jobb fényt ad, mint a nap. Így van ez az álomfilmmel is. Sofia Barlow a körmeit nézegette. - Bradley, mikor kezdődött? - Mi? - A rendszer. - Nyolcvanöt éve, tudnod kéne... - Tudom, de én az álomtól beszélek. Mikor kezdték az emberek jobban szeretni az álmot, mint a valóságot? Bradley az orra tövét szorongatta, míg összeszedte a gondolatait. - A filmművészet a huszadik század elején indult fejlődésnek. Eleinte kétdimenziós képek voltak, melyek egy fehér vásznon mozogtak. Aztán jött a hangosfilm, a panorámavászon, a
7
színestechnika. A Fogyasztók százával ültek egy vetítőteremben; nézték és hallgatták a filmet, de nem érezték; legfeljebb álrészvétel volt ez a fantázia segítségével. A film nyilvánvalóan pótszer volt, igazán csak egy műgyönyör. A filmművészet mégis a pszichikai-társadalmi változás eszköze volt már akkor is. A nők szükségét érezték, hogy utánozzák a színésznők mozdulatait hanghordozását, öltözködését. És a férfiak ugyanúgy. A filmen keresztül élték az életet. A gazdasági élet eleinte ehhez a feltételhez kötődött: a fogyasztási javak óriási kereslete - ruhák, autók, kényelmes lakások - nem a valóságos természeti igényekhez idomult, hanem a Fogyasztót szünet nélkül bombázó könyörtelen reklámhoz. Filmpropaganda. Az ember már akkor is az álomra vágyott, azért gyötrődött éjjel és nappal, de nagyon messze volt attól, hogy megvalósítsa. - Tehát boldogtalanok voltak, igaz? - Nem tudom, mondom. Csak a fejlődés állomásait ecsetelem. A huszadik század közepe táján már megvolt az ideális nő, az alaphelyzet. Igaz, voltak rendezők és producerek, akik sikerrel próbálkoztak a kultúrfilmmel, az olyan ideológiai indítékú filmmel, amely eszmék közlésére szolgál. A jelenség azonban hamar véget ért. 1956-ban a tudósok fölfedezték az agyban a gyönyörközpontokat, és kikísérletezték az elektromos stimulálót, amely az agykéreg bizonyos pontján erős érzéki hatást ér el. Húsz év kellett még, amíg a fölfedezés áldásai közkinccsé váltak. Az első háromdimenziós film vetítése a néző részleges részvételével az intellektuális film halálos ítéletét jelentette. A közönség érezte a szagokat, az ingereket, részben már azonosulhatott azzal, ami a vásznon történik. A gazdasági élet mégis minden előzetes jel nélkül felbolydult. Volt egy emberiség, amely ki volt éhezve a gyönyörre, a fényűzésre, a hatalomra, és azt kívánta, hogy legalább aprópénzzel fizessék ki. - És az álomfilm? - Az álomfilm teljes tökéletességében pár évvel később jelent meg. Nincs az a valóság, amely az álmot fölül tudná múlni, s a közönség erről nagyon hamar meggyőződött. Amikor a részvétel teljes lett, a természet minden konkurenciája nevetségessé vált, és minden lázadás hiábavalóvá. Ha a produktum tökéletes, a Fogyasztó elégedett, és a társadalom szilárd lábakon áll. Ez a rendszer, Sofia. És nincs az a válságod, amely megváltoztatná, nincs a gátlástalan természethivőknek az a szenvelgő fecsegése, amely elég alap lenne nemhogy egy már indulásában téves eszme győzelméhez, de még egy apró személyes előnyhöz se. Akarsz nevetni? A múlt héten az Álomellenes Liga egyik fejese. Hermán Wolfried jött el a Norfolk Companyhoz. És tudod, minek? Egy privát álomfilmet akart, öt neves színész egy végkimerüléses orgián. Norfolkék elvállalták a megbízást; ha Wolfried otthagyja a fogát, az ő baja. Sofia Barlow fölpattant. - Hazudsz, Bradley! Arcátlanul hazudsz! - Bizonyítékaim vannak, Sofia. Az Álomellenes Liga a hiszékenyek, a hipochonderek és a maradiak átejtésére alakult szervezet. Alapjában talán közrejátszott valami vallásos maradvány is, de a lényeg az irigység. A színésznő azon a ponton volt, hogy elsírja magát. Bradley sietve odalépett hozzá, és gyöngéden, védelmezően vállára tette a kezét. - Ne gondolj rá többet, Sofia. Odavezette az asztalhoz, a fiókból kivett egy négyszögletes, lapos kis dobozt. - Tessék - mondta a nőnek. - Mi ez? - Ajándék. - Nekem? - Igen, ezért hívtalak az irodámba. Húsz álomfilmet forgattál a Produkció Cégnek. Tekintélyes dolog, ha úgy vesszük. Érdemeid elismeréséül egy kis ajándék... Sofia kezdte kibontani a dobozt.
8
- Hagyd - tanácsolta Bradley. - Majd otthon nyisd ki. És most menj, dolgom van. Egész sor helikopter-taxi várakozott az épület előtt. Sofia beszállt az elsőbe, a kocsi oldalsó tartójából kivett egy képeslapot, cigarettára gyújtott, és tetszelegve nézegette magát a képeslapon. A helikopter-taxi puhán emelkedett a magasba, és elindult a belváros felé. A félig nyitott, fölkínálkozó száj, a színek, a fény és az árnyék kontrasztja, a kétértelmű kifejezés... Minden részletről látszott, hogy mennyire kiszámított. Sofia úgy nézte magát, mintha tükörbe látna. Régebben a színésznő munkájának volt egy csomó rossz oldala. Amikor szerelmi jelenetet forgattak, ott volt a hús-vér partner, át kellett ölelni, el kellett viselni a fizikai érintkezést a csókokat az ember ábrázatába lehelt szavakat. A felvevőgép fölvette a jelenetet, aztán a nézők viszontlátták a vetítővásznon. Most másképpen zajlik le a dolog. Itt van Ádám, ez az elektronikus szerkentyűkkel teli bábu a két kis felvevőgéppel a szemgödrében. Ádám az érzékenység csodája: ha a színésznő megsimogatja, az érzékeny cső regisztrálja a simogatás érzését, és a képpel egyidőben rögzíti az álomfilm szalagján. Ily módon a Fogyasztó, aki aztán leforgatja ezt a szalagot eredeti hűségében érzi a simogatást. A Fogyasztó már nem passzív néző, hanem főszereplő. Természetesen külön álomfilmek vannak a nőknek és külön a férfiaknak. És szó sem lehet arról, hogy összecseréljék a filmeket: ha egy férfi fogyasztó beteges kíváncsiságtól hajtva sisakjába egy nőknek szánt szalagot tesz, kínzó fejfájást kap, s ráadásul megkockáztatja, hogy a készülék kényes biztosítékai kiolvadjanak. Sofia kérte a vezetőt, hogy álljon meg. A helikopter-taxi még csak pár háztömböt hagyott el, Sofia azonban gyalog akart továbbmenni. Kék és szürke overallok jártak-keltek az utcákon. Más szín nem volt. Üzletek se voltak, irodák, presszók és illatszerboltok se voltak, és játékokkal zsúfolt kirakatok se. A kormos, piszkos, mohával benőtt házfalakon néha megnyílt egy üzlet forgóajtaja. Bent várt az álom; a minden ember számára, a minden erszénnyel elérhető boldogság. Jöttek-mentek. És Sofia Barlow köztük lépdelt, egy hallucináló sereg kellős közepén, amely a legnagyobb kínok közt dolgozik három órát naponta, de közben viskója csöndje után áhítozik: egy szoba, egy vetítőkészülék és egy sisak után. És az álomfilmtekercsek után, melyek házhoz szállítják a szerelmet, a hatalmat és a dicsőséget. A tér közepén, óriási, zöld bevonatú emelvényen lázasan hadonászott a kövér ember. - Polgártársak! Hangja olyan tisztán, erősen szállt a magasba, mint egy álomfilmben, amikor az álmodó a lábai előtt hozsannázó világnak szónokol. - Polgártársak! Egy ókori filozófus azt mondta, hogy az erény szokás kérdése. Én most nem a lehetetlent kérem tőletek, őrült lennék, ha teljes és azonnali lemondást követelnék. Hosszú évek óta élünk úgy, mint a rabszolgák, leigázva, az álom labirintusának fogságában, évek óta tévelygünk magunkba zárva, az elszigeteltség sötét sűrűjében. Polgártársak, a szabadságba hívlak benneteket. A szabadság erény, és az erény szokás kérdése. Évekig becsaptuk a természetet, és most segítenünk kell magunkon mielőtt még teljesen és végérvényesen ránk borul a szellemi sötétség... Az Álomellenes Liga propagandája mindig untatta, és mélységesen idegesítette. Az utóbbi időben azonban zavarba jött tőle. Talán mert színésznő volt, azért érezte úgy, hogy a piaci szónokok őt vádolják, őt teszik felelőssé az egész rendszerért, amikor bűnről, pusztulásról szónokolnak, és arra bujtogatják a Fogyasztók tömegét, hogy száműzzék az „álmot". Talán mégse mondtak el mindent az iskolában, talán még sincs igaza Bradleynek. Az emelvényen kivörösödve, vértolulásos arccal magyarázott a kövér ember, öklével a faállványzatot verte. Amikor egy oldalajtón kilépett egy fátylakba burkolt lány, a tömeg egy pillanatra megtorpant. A hangszóró ősi keleti muzsikát sugárzott. A lány tánc közben lassan levetette
9
fátylait. Gyönyörű lány volt és fiatal, mozdulatai meg-megrándulók, de ritmikusak, harmonikusak. „Műkedvelő - gondolta Sofia -, félbemaradt színésznő.. Amikor a lány már meztelenül állt az emelvényen, az a pár ember is elindult, aki eddig bámészkodott. Volt, aki nevetett, csalódottan rázta a fejét. Az Álomellenes Liga lányai megállították a járókelőket, megható és furcsa felkínálkozással, kidüllesztett mellel közeledtek a férfiakhoz. Sofia meggyorsította lépteit, valaki mégis elkapta a karját. Magas, fiatal barna férfi volt, fekete szemével állhatatosan nézte. - Mit akarsz? A fiatalember a bíborszínű jelvényre mutatott az overallján, a szíve magasságában. - Az Álomellenes Ligától vagyok - mondta. - És? Mit akarsz? - Egy ajánlatot akarok tenni. - Éspedig? - Gyere velem ma éjjel. Sofia elnevette magát. - Veled I És minek? Mi hasznom lenne belőle? A fiatalember türelmes mosolyában biztonság és fensőbbség érződött. - Semmi - ismerte el nyugodtan. - De a mi kötelességünk az, hogy... - Hagyd abba. Egész éjjel sértegetnénk egymást, és szánalmas igyekezettel próbálnánk természetes kapcsolatot teremteni. Fiacskám, az a barátod ott az emelvényen csupa ostobaságot fecseg. - Nem ostobaságok azok. Az erény szokás. Én be tudnám... - Nem, nem tudnád. Nem tudnád, mert nem kívánsz, és azért nem kívánsz, mert igazi vagyok, valódi, élő, hús-vér nő, aki csak pótszer lenne számodra, egy fillérekért megvásárolható filmszalag pótléka. És te? Mit nyújthatnál nekem? Ostoba, elbizakodott tacskó vagy! - Hallgass meg, kérlek... - Isten veled! - Sofia továbbment. Túlságosan kemény volt ehhez a fiatalemberhez. Fölöslegesen sértegette, egyszerűen vissza kellett volna utasítania az ajánlatát, mint a többi járókelő, udvariasan, legfeljebb egy kis önelégült mosollyal. Végül is jóhiszemű fiú ez, milyen jogon sértegette, sebezte meg talán legjobb énjét? Meglehet, ő jóhiszemű. De a vezetői? Bradley többször bizonygatta, hogy az Álomellenes Liga irányítói mind disznók. És ha Bradley hazudott? A gyanú már hetek óta kínozta. Ezek a piactéri beszédek, a kiáltványok a falakon, a propagandaanyagok, az a nagy nyilvánosság előtt tett javaslat, hogy lépjenek természetes kapcsolatba a Liga aktivistáival... Lehet, hogy mindez hazugság? Nem, valami igazság csak lehet a szónokok és a többiek szavaiban, talán valóban romlott a világ, és csak pár ember látja a borzalmat. A szigetember. Ide jutottak. Egyik oldalon a Termelők állnak, az az osztály, amely kezében tartja a hatalmat, és amelyhez mint színésznő, ő is tartozik; a másik oldalon a Fogyasztók serege, halvány, élettelen, a tétlenségtől beteg férfiak és nők, akik csak magányra és félhomályra vágynak, s mint a selyemhernyók, gubóznak saját álmaik szövevényeibe. Sofia lombikban született. Mint mindenki. Nem ismerte az anyját. Nők milliói mentek el havonta az Életbankba, férfiak milliói érték el az orgazmust az álmok segítségével, és spermájuk a Bank tulajdonába került, ahol szigorú genetikai meggondolások szerint osztályozták. A házasság intézménye elavult. Sofia egy álom gyümölcse volt, egy ismeretlen, névtelen férfi gyermeke, aki álmában magáévá tett egy színésznőt. Negyvenen fölül minden férfi az apja lehetett, és minden negyven és nyolcvan közti nő az anyja.
10
Fiatalabb korában zavarta ez a gondolat; később hozzászokott. Ám az utóbbi időben ismét kínozták a kamaszkori kétségek és aggodalmak, gyönge pillanataiban úgy rohanták meg, mint keselyűk az áldozatukat, melyre oly sokáig lestek. Ki volt ez a fiatalember, aki megállította az utcán? A felsőbbrendű emberiség harcosa vagy egy tudatlan hülye? Persze, ha azzal kezdte volna, hogy: „Felismertelek, Sofia. Felismertelek, pedig egyenruha van rajtad és fekete szemüveg..." Ha azt mondta volna: „A kedvenc színésznőm vagy, nappalaim és éjszakáim kísértete..." Vagy ha még ezt is hozzátette volna: „Meg akarok ismerkedni veled, olyannak akarlak látni, amilyen igazában vagy..." Ehelyett kötelességről beszélt. Azt ajánlotta, hogy töltsenek együtt egy éjszakát, de csak azért, hogy a feltételezett új erkölcsiség oltárán áldozzanak. Az erény megszokás. A természetes kapcsolat beidegződése, megszokása. Nők és férfiak, szeressétek egymást, tagadjátok meg önmagatokat, és legyetek egymáséi! Minden szerelmi aktus csapás az aljas rendszerre. Egyesüljetek, egyesüljetek a valóságban, és hamarosan részetek lesz az érzések fenséges gyönyörűségében, lelketeket fényesség és öröm tölti el, testetek fölmagasztosul. És gyereketek megint az anyaméh melegében női, növekszik majd, nem a lombikok hidegében. Erről beszélt az a kövér ember az emelvényen, nem? Belépett egy zsúfolt üzletbe, odament a hosszú pulthoz, melyen mutatós műanyag dobozokban százával hevertek az álomfilmek. Szerette a doboztetőkre nyomott szövegeket olvasgatni, a vásárlók beszélgetéseit vagy az eladók tanácsait hallgatni, melyeket a tétovázó Fogyasztók fülébe sugdostak. Elolvasott néhány címet. Singapore - Ázsiai-európai származású énekesnő (Milena Chunglin) megszökik a Fogyasztóval. Kalandok a kikötő alvilágában az 1950-es években. Szerelmi éjszaka a sampanon. A csata - Egy hős tiszt személyében a Fogyasztó behatol az ellenség táborába, és a levegőbe röpíti az üzemanyagraktárt. Befejezésül véres, de győzelmes csata. Eksztázis - Egy perzsa hercegnő (Sofia Barlow játssza nagyszerűen) sugárhajtású gépe a Grand Canyonba zuhan. A hercegnő és a pilóta (a Fogyasztó) az éjszakát egy barlangban tölti. Részletesebb tartalom a doboz belsejében található. Nincs az a veszély, hogy a tartalom pontos ismerete csökkenti a kívánatossági indexet. Az agyvetítő készülék működését olyan mély szellemi bénultság kíséri, hogy a mellékes dolgok teljesen feledésbe merülnek. Az első jelenet átélésénél nem tudja az ember, mi lesz a másodikban, harmadikban. Meg se lehet tanulni a szöveget, akkor se, ha a filmet hússzor látta és élvezte már az ember. A tudatos ént, az ébrenlét énjét elnyeli az a feszültségsorozat, melyet a szalag kelt a Fogyasztóban: megszűnik saját maga lenni, átveszi a film sugallta személyiséget minden mozdulatával, hanghordozásával, lelki megmozdulásával együtt. Egy eladó közeledett hozzá szolgálatkészen. Adhat tanácsot az ajándék kiválasztásához ? Sofia ekkor vette észre, hogy a vásárlók tömegében ő az egyetlen nő. A férfirészlegben állt. Átment a szemben levő pulthoz, elvegyült a különböző korú asszonyok közt, elidőzött a legdivatosabb színészek hatalmas fényképei előtt. Miénk az űr - Egy űrhajó parancsnoka (a színész: Alex Morrison) beleszeret a fedélzeti orvosnőbe (a Fogyasztó), a Jupiter egyik holdjára irányítja a rakétát, aztán a kedvesével együtt visszatér. Utazás a Galaxisban. Tortuga - Időpont: 1650. Egy délceg kalóz (Manuel Alvarez) elrabol egy udvarhölgyet (a Fogyasztót). Féltékenység, párbaj. Tenger és szerelem a tűz fényénél. - Milyen? - kérdezte egy magas lány, akinek telt alakján szűk overall feszült. - Elragadó - áradozott a társnője. - Rögtön vettem belőle még négy példányt. A telt alakú lány azonban kételkedett. Lábujjhegyre állva nyújtózott át a pulton, hogy el tudja olvasni a távolabbi dobozok feliratát. Halkan mondott valamit, barátnője éppoly suttogva válaszolt. Sofia ekkor arrébb ment, elidőzött a „Klasszikusok" részlegénél, futó pillantást vetett az üzlet mélyébe, ahol férfiak és nők tolongtak az úgynevezett különleges álomfilmek körül.
11
Már az iskolában elmondták neki, hogy valaha az emberek tabunak tekintettek mindent, ami a szexualitásra vonatkozott. Illetlen dolog volt, ha valaki a szerelmi életről beszélt vagy írt, egyetlen nő se mesélt idegeneknek szexuális vágyairól, fantáziálgatásairól. Léteztek pornográf fotók és lapok, de legtöbbjüket tiltotta a törvény. Aki megvette, az titokban és bűntudattal, nagy zavarban vásárolta őket, még azokat is, amelyeket a cenzúra engedélyezett. A rendszer életbelépésétől kezdve azonban tökéletesen megszűnt a szexuális szemérem primitív szokása. A szemérem, ha egyáltalán létezett, csak az ötvenéveseknek készült különleges filmekben fordult elő, ahol a Fogyasztó vörös arcú, remegő lánykákat csábított el vagy erőszakolt meg. Bárki a legkisebb szégyenkezés vagy zavar nélkül kérhetett erotikus filmeket, mintha csak háborús vagy kalandfilmet vásárolt volna. És az igazi, valódi szemérem? Hányan mernének itt meztelenre vetkőzni a buja filmek vásárlói közül? Ki nem borzadna el, ha rá akarnának kényszeríteni egy természetes viszonyt? Vajon az Álomellenes Liga aktivistái, akik olyan fesztelenül teszik meg ajánlataikat, ugyanilyen fesztelenül viselkednének-e, ha sor kerülne arra, amit ők maguk is terhes kötelességnek tekintenek? Az igazság az, hogy majdnem egy évszázada szűzi életet élnek a férfiak és a nők is. Mindig csak a magány, a gondosan adagolt félhomály az otthon szűk falai közt meg egy karosszék a beépített agyvetítő készülékkel. Nem kíván mást az emberiség. Az álom annyira vonzza őket, hogy kihunyt bennük a vágy a kényelmes lakás, a jó ruhák, a helikopterek, a kényelmi eszközök után. Minek törjék magukat valóságos tárgyak után, amikor egy álomfilmmel egy órára fillérekért hercegek, csodás nők közelében élhetnek, s körülöttük szolgák és tisztelők és csodálók serege? Nyolcmilliárd emberi lény vegetál nyomorult bérkaszárnyákban, egymástól elszigetelt szűk lakásokban, vitamintablettákon és szójababliszten. És semmi szükségét sem érzik valódi eledeleknek. Miután a piac csődöt mondott, a tőkés csoportosulások fölhagytak a fogyasztási javakat termelő iparral, és tőkéiket álomfilmek gyártásába fektették, mert ez lett az egyetlen valóban keresett árucikk. Sofia fölnézett a kivilágított táblára, és undorodott magától. A számok világosan beszéltek, az eladási index remek eredményt mutatott. Ő volt a legdivatosabb színésznői Az ő álomfilmjei a legkeresettebbek. Kiment, lehajtott fejjel, lassú léptekkel indult haza, rosszkedvű volt. Nem tudta, hogyan vélekedjen a körülötte sodródó férfiakról, akik nem ismerték föl. A rabszolgái voltak vagy inkább az urai ? A videotelefon megszólalt: fénycsík az éjszaka bársonyfekete mélységében, hosszú harangzúgás az álmos-ólmos hajnalba merült katedrálisok tornyából. Sofia kinyújtotta a kezét a gomb után. Vörös kígyó cikázott át a képernyőn, kicsit elidőzött, mintha szét akarna pattanni, aztán eltűnt, helyét Bradley arca foglalta el. - Mi van? - kérdezte Sofia álomittasan. - Hány óra, az istenért! - Dél van! Kelj föl, lányom, San Franciscóba kell menned. - San Franciscóba? Megőrültél? - Van egy koprodukciós szerződésünk a Norfolkkal, Sofia. Jövő hétfőn kellett volna menned, de az idő sürget. Azonnal szükségük van rád. - De hát még ágyban vagyok, rettenetesen álmos vagyok. Holnap elindulok, Bradley. - Öltözz - utasította szárazon a Producer. - Norfolkék gépe a nyugati reptéren vár. Siess! Nagyot fújt. Ez a különmunka nem szerepelt tervei közt; szívesebben töltötte volna pihenéssel a napot, de még csukott szemmel kimászott az ágyból, ernyedt, tétova mozdulatokkal levetkőzött a fürdőszobában. A jeges zuhany beléhasító sugarától megborzongott. Szárazra törülközött, gyorsan felöltözött, és majdnem futva elindult. Ismerte Norfolkék munkamódszereit. Még szőrözőbbek, mint Bradley, a legjobb jelenetekben is készek hibát találni.
12
A helikopter-taxi nyolc perc alatt a reptér bejáratához vitte. Kiment a magángépek kifutópályájára, és körülnézett. A pilóta nyomban fölbukkant a melléképületből, és ruganyos léptekkel elébe jött. - Sofia Barlow? Magas volt, haja világosszőke, bőre bronzbarna, arca mintha megégett volna. - Marko Glikorics vagyok, a Norfolk cégtől. Sofia egy szót se szólt. A pilóta egy pillantásra se méltatta, antracitszürke szeme mereven tapadt a repülőtér egyik pontosan meg nem határozható pontjára. Átvette Sofia csomagját, és jó nagy léptekkel elindult a központi kifutópálya felé, ahol a Norfolk cég gépe állt útra készen. Sofia csak nehezen tudta követni. - Hé! - mondta megcsökönyösödve, mint egy szamár. - Mi vagyok én, versenyfutó?! Nem mehetnénk kicsit lassabban? - Már így is elkéstünk - válaszolta a pilóta kimérten, és ment tovább, hátra se fordult. - Három óra múlva San Franciscóban kell lennünk. Sofia lihegett, mire a repülőgép alá értek. - Ha nem kellemetlen neked, akkor előreülök. A pilóta vállat vont. Segítette beszállni, aztán odaült a kormányhoz, és várta az ellenőrző toronytól az indítójelet. A nő kíváncsian körülnézett, kicsit megilletődött a számlapoktól meg a műszertábla gombjaitól. A pilóta türelmetlenségében fütyörészett; Sofia az üléstáskában kotorászott, kihúzott egy csomó képeslapot, pár hetesek voltak, de akadt köztük tavalyi, gyűrött példány is. Egy katalógus is volt a lapok közé hajtva, mely fölsorolta Sofia valamennyi filmjét, melyben főszerepet játszott. - Tiéd ez a holmi? A pilóta nem felelt. Mereven maga elé bámult. A felszállást olyan simán hajtotta végre, hogy Sofia semmit se vett észre; amikor kinézett az ablakon, alig bírta visszafojtani csodálkozását - háztenger terült el alattuk, s a táj szürke kagylóhéja mint pillás szegélyű szemhéj, nyílt szét. - A tiéd? - erősködött Sofia. A pilóta feléje fordította fejét. Alig észrevehető mozdulat, gyors pillantás. Aztán újra megdermedt, s a foga közt válaszolta csak: - Igen. Sofia igyekezett palástolni örömét, mely mindig elfogta, ha látta, hogy elismerik báját. - Mit mondtál, hogy hívnak? - Glikorics - dünnyögte a pilóta. - Marko Glikorics. - Orosz vagy? - Jugoszláv. Elnézte egy ideig. Keskeny, előreugró száj, egyenes, kemény arcéi... Marko olyan volt, mintha sziklából metszették volna ki, néma és rendíthetetlen. Sofia türelmetlenkedett. - Kérdezhetek tőled valamit? - Kérdezz. - Az előbb... a repülőtéren. Amikor elém jöttél, megkérdezted: „Sofia Barlow?" Mért kérdezted? Ismersz, nem? Ezek a képeslapok meg a katalógus. Feltételezem, hogy a csodálóm vagy. Mért tettél úgy, mintha nem ismernél? - Csakugyan nem ismertelek meg. Más az, személyesen látni. Persze aztán megismertelek, mert tudtam, hogy bármelyik percben megjelenhetsz a repülőtér kapujában. De tömegben nem ismertelek volna meg. Elmentem volna melletted. Sofia rágyújtott. Talán igaza van a pilótának, tömegben, még ha nem lenne rajta a fekete szemüveg, akkor se ismerné föl senki. Mégis haragudott erre az emberre itt mellette. Újra
13
megpróbált beszédbe elegyedni vele. Marko megközelíthetetlen, bizalmatlan vadembernek látszott. - Mért nem kapcsolod be a robotpilótát? - kérdezte Sofia. - Unatkozom, Marko. Mondj valamit. A pilóta szenvtelenül kormányzott. Pislogott kettőt-hármat, előrenyújtotta állát. Sofia megfogta a karját. - Marko! Hallgass rám, kapcsold be az automatát, és szívjunk el egy cigarettát. - Jobban szeretek magam vezetni. - Hülye! Újabb cigarettára gyújtott, aztán egy harmadikra, az előző csikkjén; idegesen lapozgattagyűrögette a képeslapokat. Dúdolni kezdett, lábával a fülke gumipadlóját rugdosta, nagyokat lélegzett, úgy tett, mintha rosszul lenne. Marko repülős overallja zsebébe nyúlt, és adott neki egy pasztillát. Sofia elsápadt a dühtől. - Hülye! Nem maradok itt tovább, hátramegyek! A pilótafülke mögött nyílt a barátságos kis utastér: dívány, lecsapható ágy, kisasztal, bárszekrény. Sofia töltött magának. Egy jó pohár brandyt ivott ki nagy kortyokban. Aztán rögtön még egyet, a tárgyak körvonalai kezdtek hívogató, kékes ködben remegni. Lefeküdt a díványra, s úgy gondolt Markóra, mint az egyik hülye fogyasztóra a sok közül. Alig várta, hogy San Franciscóba érjen, megcsinálja a filmet, és mehessen vissza New Yorkba. Most már nehezen nyelte a brandyt. Amikor visszatette a poharat a kisasztalra, egy pillanatra megszédült. Nekiesett a dívány oldalának. Űrt érzett maga körül, mint amikor hirtelen indul meg a felvonó. Látta, hogy a pohár lecsúszik az asztalról, a földre pottyan... Aztán fájdalmat érzett a vállában, egy ütést a homlokán, vörös meg kék ködkarikák úszkáltak a szeme előtt, őrült motorzúgás hallatszott. - Marko! - kiabálta és fölemelkedett. A pilótafülkébe nyíló ajtót mintha beszögezték volna. Sokáig nyomogatta a kilincset, mígnem nagy nehezen, ingadozva belökte az ajtót. Üresség a mellében, pillanatnyi imbolygás, a súlytalanság elképesztő érzése. Meglátta Marko vállát, a botkormányt szorongató kezét meg a felhőket, amint álomszerű ködben rohannak feléje. Marko most mondott valamit. Kiabált, de nem értette, mit. Nekiesett a háttámlának, fogát összeszorította, várta az ütést. A repülőgép orsóban zuhant lefelé. Amikor kinyitotta a szemét, fehér felhőt látott az égen. Keselyű körözött a magasban. A hátán feküdt, valami hűvös, nedves dolog szorította a homlokát. Fölemelte a karját, megérintette az arcát, a homlokát, s levette a vizes zsebkendőt, aztán oldalára fordult. Marko a repülőgép roncsai mellett állt. A háttérben óriási vörös sziklafal magasodott. - Hogyan történt? - kérdezte elhaló hangon. A pilóta széttárta a karját. - Nem tudom - mondta fejét rázva -, nem tudok rájönni. A gép egyszer csak nem engedelmeskedett a kormánynak, elvesztette magasságát, és orsóban zuhanni kezdett. Csodálatosképpen visszanyertem uralmamat a gép fölött, de már késő volt. Nézd, mekkorát csúsztunk, mielőtt a sziklának ütköztünk! Sofia magához tért, összezúzott vállát dörzsölgette. - És most? Van valami elképzelésed arról, hová kerültünk? Marko lesütötte a szemét. - Ez a Grand Canyon - mondta. - Egy oldalági völgytorokban vagyunk, ez a légelszigeteltebb, legjárhatatlanabb részek egyike, de a Bright Angel Trail nem lehet messze... Sofia tágra nyitotta a szemét. - A Grand Canyon?... A Grand Canyon! - ismételte meg pár pillanat múlva újra. Elnevette magát. - Ez aztán szép história! Hihetetlen! - Mi hihetetlen?
14
- Ne add az ostobát, Marko. A motorhiba, a kényszerleszállás a Grand Canyonban... Éppen, mint a tavalyi filmemben. Eksztázis volt a címe, nem emlékszel? - Valami gyanú cikázott át az agyán: - Mondd csak, nem szándékosan csináltad? Igen, igen, feltűnően sok részlet egyezik. Te valóban pilóta vagy, én ugyan nem vagyok perzsa hercegnő, de Sofia Barlow, az vagyok. Egyedül akartál maradni velem, igaz? Egyedül akartál maradni, mint a filmben. Marko méltatlankodva húzta ki magát. Hátat fordított, odament a repülőgéphez, és az elgörbült lemezeket félrehajtogatva, nagy nehezen bemászott. Egy csomó holmit hozott ki, két takarót, a műanyag víztartályt, a szintetikus ételekkel teli dobozt, az elem-lámpát. A megtépázott kabinból egyik kezében az üveg brandyvel, a másikban egy nehéz készülékkel jött ki. - Menjünk - mondta. - Végy magadhoz annyi holmit, amennyit csak bírsz. Sofia elképedve nézte. - Hová megyünk? - Nem szeretnék itt pusztulni a sziklák közt. El kell jutnunk a főkanyonba. Phantom Ranch legfeljebb ötven mérföldre van, de mindig akad hülye turista, aki elbarangol nyugat felé, mert fényképezni akar. - Megpróbálkoztál már a rádióval? - A rádió eltört. Mozogj már! Fogd a legszükségesebbeket, és induljunk. Gyorsan ment, hosszú, ruganyos léptekkel. A brandys üveget a combja magasságában elhelyezett zsebbe dugta; a takaróba csavart elemekkel meg a súlyos fémdobozzal a hátán, kissé meggörnyedve járt. Sofia szökdécselve követte az ennivalóval és a víztartállyal. Fél óra múlva megálltak. Sofia kifulladt, tekintete könyörgött. Marko maga elé bámult, világos: a nő csak akadályt jelentett neki, a szokásos kölöncöt, melytől nem lehet egykönnyen megszabadulni. - Nagyon gyorsan mész, Marko. A férfi vészterhesen nézett rá. - Menjünk - mondta. - Pár óra múlva teljesen besötétedik. Amikor a főkanyonhoz értek, már alig láttak. Marko egy pontra mutatott a vörösbarna, égett papírra emlékeztető sziklafalon. - A barlang - mondta ábrándozva. - A barlang - ismételte utána Sofia. - Mint a filmben. Marko, minden olyan, mint a filmben. A pilóta segített neki fölmászni a lejtőn. A csomagot a sziklába vezető fekete tölcsér küszöbére tette. Sofia nézte, amint felkúszik a homokszirten, száraz ágakat tördel, hatalmas rőzsekötegeket csinál, és lehozza őket a barlang bejáratához. - Nemsokára hideg lesz - mondta. - Tüzet kell gyújtanunk. Meggyújtotta a zseblámpát, és megvizsgálta a barlangot; egy tizenöt méter hosszú folyosó, mely a felénél derékszögben meghajlik. A kanyarban letette a rőzsét, s vad örömmel meggyújtotta. Csöndben ettek, körülöttük fények és árnyékok táncoltak egy hatalmas, repdeső denevérszárny alatt. - Kibontottam a csomagot - kezdte Sofia amíg rőzsét gyűjtöttél. Láttam, mi van benne. Egy vetítőkészülék. Minek kellett magaddal hoznod? - Százhúszba kerül - mondta Marko. - Te színésznő vagy, neked ez nevetséges összeg. De nekem három hónapig kell érte dolgoznom, világos? Fogta a fémdobozt és a szalagtárat. - Mi az? - kérdezte Sofia csodálkozva. - Most mit csinálsz? - Bemegyek a barlang mélyébe. Jogom van az egyedüllétre, nem? - De, de minek ehhez a vetítő? Mit csinálsz vele? Marko nagyot lélegzett. Nem ellenkezett, mikor Sofia elvette és kinyitotta a szalagtárat. Szenvtelenül hagyta, hogy a nő kényelmesen végignézze, elolvassa a címeket.
15
- Hiszen ezek az én filmjeim, Marko! Istenem, mind itt vannak, Kék egek. Csábítás, Ceyloni kaland... Egy matrica is van, az Eksztázisé. Ez a kedvenc álomfilmed, ugye? Marko nem válaszolt, csak lesütötte a szemét. Sofia becsukta a dobozt. Ilyen luxusmatricát kevés ember engedhet meg magának. A közönséges álomfilmet egyszer lehet csak megnézni, aztán el kell dobni, mert a vetítő jelfogói elvesztik mágnesességüket. A matrica viszont örök darab, gyakorlatilag elnyűhetetlen. - Mikor vetted? A férfi bosszúsan vállat vont. - Hagyj békén - mondta. - Kellemetlen ez a kíváncsiskodásod. Mit akarsz megtudni tőlem? Milliószámra adják el filmjeidet, a Fogyasztók millióinak. Én egy vagyok a sok közül. Megvettem az Eksztázis matricáját. Na és aztán? Ez a film nagyon tetszett. Én... - Folytasd - unszolta Sofia, és megfogta a karját. - Mindennap megnézem. - A pilóta hangja keserű lett. - És most menj arrébb, próbálj aludni, mert holnap, amint virrad, el kell indulnunk. Én beljebb megyek a barlangban. - A vetítővel? - Igen. Az istenért! Mi közöd hozzá? Nyugodtan akarom élvezni a filmet. Hirtelen csalódottság fogta el Sofiát, mintha minden életöröm elhagyta volna. „Lehetetlen gondolta -, mi van velem? Végül is mit akarok ettől a férfitól, akinek ezer oka van, hogy rám se nézzen? Úgy érzem, hogy meg kell bántanom, sértegetnem kell, pofon kell vágnom." De arra a képre, hogy Marko átöleli, minden gátlása megszűnt, a kép teljesen betöltötte agyát. - De hát itt vagyok én! - Magát is meglepte, amit mondott. Marko hirtelen megfordult. - Tessék? - Azt mondtam, Marko, hogy most itt vagyok, ma éjjel nincs szükséged azokra a szalagokra. - Nincs szükségem? - Nincs. Magadévá tehetsz, mint az álmokban, sőt még... Marko elnevette magát. - Az nem ugyanaz - mondta. - Aztán meg ne nevettesd ki magad ezekkel az álomellenes szövegekkel. Tréfálkozó kedvedben vagy? - Mondom, hogy a magadévá tehetsz. - Én meg azt mondom, hogy az nem ugyanaz. - Marko! - könyörgött a színésznő. - Szükséged van rám, mindennap lejátszód azt a matricát, azokat az álmokat, ezzel a barlanggal álmodsz, a tűzzel, a csókjaimmal, a testemmel, melyet most felajánlok neked. Minden olyan, mint a filmben, átkozott hülye! Mire vársz, mért nem teszel magadévá? Mindent megteszek neked, amit csak akarsz, igazán mindent... Marko egy pillanatig habozott. Aztán megrázta a fejét, és elindult a barlang mélyébe. - Marko! - hívta kétségbeesetten. - Sofia Barlow vagyok! Sofia Barlow, érted? Lehúzta az overall cipzárját. Hagyta, hogy lecsússzon válláról, aztán dühösen levette egészen a ruhát, és a földhöz vágta. - Ide nézz! - kiáltotta. Miközben a férfi megfordult, a mellét is lecsupaszította. Égett a tűz, vörös és zöld lángnyelvek táncoltak hol erősebben, hol lágyabban, az igazi vadon átható illata töltötte meg a barlangot. Látta, hogy a férfi ökölbe szorítja kezét, ajka hosszan, szenvedőn megremeg. Marko még egy pillanatig habozott, aztán bevágta a tűzbe a szalagokat, és odaszaladt hozzá. Először a kék fény, aztán a vörös. Majd újra a kék. Amikor a szalag a végére ért, a kapcsoló automatikusan leállította. Sofia levette a vetítősisakot. Homloka megizzadt, szíve kínosan verdesett, minden tagja remegett. Különösen a keze. Nem tudta mozdulatlanul tartani.
16
Életében soha nem élt még át ennyire „álmot", soha álomfilm nem ragadta még eny-nyire magával. Azonnal meg kell köszönnie Bradleynek. Fölhívta videofonon. A Producer láttán azonban elakadt a szava, csak dadogni tudott a meghatottságtól. A végén el is sírta magát. Bradley türelmesen várt. - Apró ajándék, Sofia. Semmiség. Amikor egy színész pályája csúcsára ér, egészen más elismerésre is joga van. És te meg fogod kapni, Sofia. Mindent meg fogsz kapni, amit megérdemelsz. Mert a rendszer tökéletes. És visszafordíthatatlan. - Igen, Bradley. Én... - Majd elmúlik, Sofia. Minden színésznővel megesik előbb-utóbb. Az utolsó akadály, amelyen túl kell jutnia, a hiúság, neked is az járt a fejedben, hogy egy férfi jobban szerethet téged, mint az álmot, a legveszélyesebb eretnekségbe estél, de mi résen voltunk, és segítségedre siettünk. Egy ajándékkal. Ez a matrica átsegít majd a krízisen. - Igen, Bradley. Köszönöm a műszakiaknak, a rendezőnek, mindenkinek köszönöm, aki részt vett ennek az álomfilmnek a megvalósításában. Különösen a színésznek, aki a pilóta szerepét játszotta... - Új ember, legény a talpán... - Köszönöm neki. Csodálatos pillanatokat éltem át. És neked is köszönet, Bradley. Képzelem, mennyi időt és pénzt öltél ebbe a filmbe. Tökéletes. Gyűjteményem leg-becsesebb darabja lesz. - Ostobaság, Sofia. Az uralkodó osztályhoz tartozol. Megengedheted magadnak a méretre készült, privát álomfilmeket. Mindig segítünk egymásnak, nem? Egy dolgot mégis tarts észben. - Mit, Bradley? - Ezt a matricát. Mert nemcsak ajándék, hanem figyelmeztetés is. - Rendben van, Bradley. Azt hiszem, értelek. - Ne felejtsd el. Semmi se múlhatja fölül az álmot. És csak álmodban hiheted az ellenkezőjét. Bizonyos vagyok benne, hogy ha öt-hatszor megnézed, rájössz, mire tanít, és akkor eldobhatod ezt a matricát is. Könnyek közt intett igent. - Holnap találkozunk a próbateremben. - Igen, a próbateremben. Jó éjszakát, Bradley. - Jó éjszakát, Sofia. SZÉKELY ÉVA FORDÍTÁSA
17
CLIFFORD D. SIMAK
TÚL A FOLYÓN ÉS AZ ERDŐN
/
A két gyerek almabefőzés idején érkezett a fasoron át, amikor a csillagfürt bimbózott, és az aranykikerics virágzott. Az öregasszony a konyhaablakban iskolából hazatartó gyerekeknek nézte őket, annál is inkább, mert mindkettőnél táska volt, melyben a könyveik lehettek. Mint Charles és James - gondolta -, vagy mint Alice és Maggie, de az az idő, amikor az a négy gyerek naponta az iskolába igyekezett a fasoron át, a messzi múltba süllyedt. Ma már nekik is iskolás gyermekeik vannak. Visszafordult a tűzhelyhez, megkavarta a fortyogó almalekvárt, az előkészített széles szájú befőttesüvegek szép sorban az asztalon várakoztak, majd ismét kinézett a konyhaablakon. A két gyerek már közelebb ért, és az öregasszony látta, hogy a fiú idősebb, úgy tízéves lehet, a kislány nem több nyolcévesnél. Elmennek a ház mellett - gondolta bár a fasor egyenesen a házhoz vezet, máshová nem. A fészernél befordultak a házhoz vezető ösvényre, határozottan, mint akik pontosan tudják, hova mennek. Az öregasszony kilépett a konyha függönyajtaján, amikor a két gyerek a pitvarba ért. Megálltak és felnéztek reá. A fiú megszólalt: - Te vagy a mi nagymamánk. A papa azt mondta, rögtön mondjuk meg, hogy te vagy a mi nagymamánk. - De hiszen... - Nem folytatta. Azt akarta mondani, hogy ez lehetetlen, hogy nem a nagymamájuk, de ahogy ránézett a komoly gyermekarcokra, örült, hogy nem mondott semmit. - Én Ellen vagyok - mondta a kislány vékony hangján. - No, ez különös - jegyezte meg az asszony. - Engem is Ellennek hívnak. - Az én nevem meg Paul - tette hozzá a kisfiú. Bevezette őket a konyhába, a gyerekek szótlanul megálltak és körülnéztek, mintha még sohasem láttak volna konyhát. - Éppolyan, amilyennek a papa mondta - szólalt meg végül Ellen. - Ez itt a tűzhely és a vajköpülő és... A fiú félbeszakította: - A mi nevünk Forbes - mondta. Az asszony most nem állta meg szó nélkül: - De hiszen ez lehetetlen! Minket is így hívnak. A fiú ünnepélyesen rábólintott. - Igen, tudjuk. - Kértek egy kis tejet meg süteményt? - Sütemény? - sikított Ellen elragadtatva.
I │
18
TÚL A FOLYÓN ÉS AZ ERDŐN
/ - Nem akarunk zavarni - mondta a fiú. - Papa azt mondta, hogy ne okozzunk zavart. - Azt is mondta, hogy jók legyünk - csiripelte Ellen. - Biztosan jók lesztek, és egyáltalán nem zavartok - mondta az asszony. „Hamarosan rájövök a dolog nyitjára" - gondolta. A tűzhelyhez lépett, félretolta az üstöt a fővő almával, és hagyta, hogy lágy sustorgással hűljön. - Üljetek az asztalhoz - mondta. - Hozom a tejet és a süteményt. A polcon ketyegő órára pillantott. Majdnem négy óra. Nemsokára hazajönnek a férfiak a mezőről. Jackson Forbes majd tudja, hogy mit kell tennie; mindig is tudta.
19
TÚL A FOLYÓN ÉS AZ ERDŐN
/ A két gyermek felkapaszkodott a székekre, és ünnepélyesen ült az asztalnál. Mindent megbámultak, az órát, a parazsat a kályhában, a fával teli fásládát és a sarokban álló köpülőt. A táskákat a padlóra tették maguk mellé, és az asszony észrevette, milyen furcsák is ezek a táskák. Valami sűrű szövésű anyagból vagy vászonféléből készültek, szíjak és csatok nélkül, mégis zárva voltak. - Vannak bélyegeid? - kérdezte Ellen. - Bélyegeim? - csodálkozott Mrs. Forbes. - Ne hallgass rá - szólt a fiú. - Ilyet nem szabad kérdeznie. Mindenkit megkérdez, pedig a mama megtiltotta. - De minek a bélyeg? - Gyűjti. Mindenkitől elszedi a leveleket. A bélyegekért, ami rajtuk van. - Lehet, hogy akadnak régi leveleink, később majd megkeressük - mondta Mrs. Forbes. Agyagköcsögben tejet hozott az éléskamrából, egy tányérra süteményt púpozott. A gyerekek csendben várták az uzsonnát. - Rövid időre jöttünk - mondta Paul. - Éppen csak egy kis vakációra. Azután értünk jönnek és hazavisznek. - Igen, ezt ígérték, amikor elindultunk. Mert féltem eljönni - bólogatott élénken Ellen. - Féltél eljönni? - Igen. Olyan furcsa volt minden. - Rém kevés időnk volt. Szinte semmi. Nagyon kellett sietnünk - mondta Paul. - És honnan jöttetek? - kérdezte Mrs. Forbes. - Ó, nem messziről - felelte a fiú. - Alig kellett gyalogolnunk, és már itt is voltunk. Persze van térképünk is. Papa adta, és mindent gondosan megmagyarázott... - Biztos, hogy Forbesek vagytok? - Természetesen - bólintott Ellen. - Mi mások lennénk? - Furcsa - mondta Mrs. Forbes. Több mint furcsa - gondolta hiszen a környéken nincsenek más Forbesek, csak ők és a gyermekeik meg az unokáik, és ezek a gyerekek, bármit mondanak is, idegenek. A gyerekek a tejet és a süteményt ízlelgették, az asszony visszament a tűzhelyhez, az almát a tűzre húzta, és fakanállal megkavarta. - Nagypapa hol van? - kérdezte Ellen. - A mezőn. Mindjárt megjön. Megettétek a süteményt? - Mindet megettük - mondta a kislány. - Akkor megterítünk, és előkészítjük a vacsorát. Akartok segíteni? Ellen leugrott a székről. - Segítek - mondta.
20
TÚL A FOLYÓN ÉS AZ ERDŐN
/ - Én meg fát hozok - mondta Paul. - Papa figyelmeztetett, hogy segítsek a ház körül. Mondta, hogy hozhatok fát, és etethetem a csirkéket, és megkereshetem a tojásokat és... - Paul - kérdezte az asszony -, meg tudnád mondani, mit dolgozik a papa? - A papa időmérnök - felelte a fiú.
A két béres a konyhaasztalnál ült és sakkozott. Az öregek a nappaliba mentek. - Még sohasem láttam ilyet - mondta Mrs. Forbes. - Van rajta egy fémcsík, azt meghúzod, végigfut egy másik fémcsíkon, és a táska kinyílik. És ha ellenkező irányba húzod, becsukódik. - Valami újdonság - mondta Jackson Forbes. - Sok új dolog van, amiről mi nem hallunk itt az isten háta mögött. A feltalálók mindenféle újdonságot kitalálnak. - És a fiúnak ugyanilyen van a nadrágján - mondta az asszony. - Felemeltem a földről, ahova ledobta, mikor lefeküdt, hogy összehajtogassam és egy székre tegyem. És akkor láttam, hogy ilyen fémcsík van rajta, fogazott szélekkel. És a ruhák, amiket hordanak! A fiú nadrágja a térde felett le van vágva, és a kislány ruhája is olyan rövid... - Valami repülőkről beszéltek - morfondírozott Jackson Forbes -, de nem olyan repülő dolgokról, amiket mi ismerünk, úgy látszik, valami jármű, amiben utaznak. És rakétákról... mintha mindennap tűzijáték volna, nemcsak július negyedikén. - Persze nem vallathatjuk őket - mondta Mrs. Forbes. - Van bennük valami, amit csak érezni lehet. A férje rábólintott. - Mintha ijedtek volnának... - Te nem félsz, Jackson? - Nem tudom - válaszolta a férfi. - De nem hallottam más Forbesekről, legalábbis a környéken. A legközelebbi Charlie, de ő is ötmérföldnyire lakik. A gyerekek meg azt mondják, hogy csak égész keveset gyalogoltak. - Mit tegyünk? - kérdezte az asszony. - Mit tehetünk? - Fogalmam sincs - mondta Forbes. - Talán be kellene hajtani a megyeszékhelyre, és megtárgyalni a seriffel. Ezek a gyerekek eltévedtek, és valaki biztosan keresi őket. - Nem úgy viselkednek, mintha eltévedtek volna - mondta az asszony. - Tudták, hogy hozzánk jönnek, és tudták, hogy itt lakunk. Azt mondták, hogy én vagyok a nagymamájuk, és megkérdezték, hol vagy te, a nagyapjuk. És teljesen magabiztosak. Nem úgy viselkednek, mintha idegenek lennénk számukra. Beszéltek nekik rólunk. És azt mondták, hogy nem sokáig maradnak nálunk. Pontosan úgy is viselkednek, mint akik látogatóba jöttek. - Azt hiszem, befogom Nellie-t reggeli után, körülnézek a szomszédságban, és érdeklődöm. Lehet, hogy valaki tud valamit mondani.
II │
21
TÚL A FOLYÓN ÉS AZ ERDŐN
/ - A fiú azt mondta, hogy az apja időmérnök. De ennek nincs értelme. Lehet, hogy időmérő valami gyárban vagy hivatalban.. - Lehet, hogy tréfa az egész. Az apja tréfált, és a fiú komolyan vette. - Felmegyek, megnézem, alszanak-e - szólt az asszony. - A lámpájukat lecsavartam, de égve hagytam. Olyan kicsik, és a ház idegen nekik. Ha alusznak, eloltom a lámpát. Jackson Forbes helyeslően dörmögött; - Veszélyes éjjel égve hagyni a lámpát. Könnyen tűz lehet belőle.
A fiú a hátán feküdt, és a gyermekek mély, egészséges álmát aludta. Ruháit vetkőzéskor a földre dobálta, de az asszony mindent szépen összehajtogatott és egy székre rakott, mikor bejött, hogy jó éjszakát kívánjon. A táska a szék mellett hevert, és a nyitott fémszalagzár két csíkja tompán csillogott a félhomályban. A táskában rendetlenül összegyűrt holmik voltak. Az asszony lehajolt, felemelte a táskát, a székre tette, és össze akarta húzni a zárat. Végül is - gondolta - nem maradhat nyitva. Ám ahogyan a zár simán összehúzódott, közben megakadt egy kiálló tárgyon... Megnézte, s látta, hogy egy könyv. Ahogy belenyúlt a táskába, hogy lejjebb nyomja a könyvet, látta: aranybetűs, bőrkötésű biblia. Némi habozás után kinyitotta. Drága, fekete bőrbe kötött, öregségtől és hosszú használattól kopott, repedezett szélű kötet volt. A lapok aranyszegélye is megkopott. Kissé habozva kinyitotta, és az első oldalon az alábbi, már kifakult sorokat olvasta:
III│
Nővéremnek. Ellennek, Amelia 1896. október 30. Sok boldog születésnapot. Térdei megroggyantak, óvatosan lecsúszott a padlóra, és a szék mellett görnyedt tartásban még egyszer elolvasta az ajánlást. Október 30-a a születésnapja, ez igaz, csakhogy ez a nap még nem érkezett el, még csak 1896. szeptember eleje volt. És a biblia. Milyen öreg ez a biblia, melyet a kezében tart? Százéves, de talán annál is többnek látszik. Elképzelhető, hogy Ameliától bibliát kap majd ajándékba, de még nem adhatta át, mert az ajánlásban jelzett nap csak egy hónap múlva lesz.
22
TÚL A FOLYÓN ÉS AZ ERDŐN
/
Lehetetlen ez az egész. Valami buta tréfa. Vagy tévedés. Vagy talán véletlen. Valami más Ellenről lehet szó, akinek ugyancsak van egy Amelia nevű húga, és a keltezés egyszerűen téves, rossz évszámot írtak be. Ilyesmi könnyen megtörténhet. De nem volt biztos semmiben. A gyerekek azt mondták, hogy a nevük Forbes. Egyenesen ide jöttek, és Paul egy térképről beszélt, melynek a segítségével megtalálták az utat. Talán más dolgok is vannak a táskában. Rápillantott, de megrázta a fejét; nem, nem szabad kutatnia. A bibliát sem lett volna szabad kivennie. Október 30-án ötvenkilenc éves lesz, öreg parasztasszony, akinek nős fiai, férjezett leányai vannak, és unokái, akik hétvégeken és ünnepnapokon eljönnek meglátogatni őket. És Amelia húga ebben az évben, 1896-ban egy bibliát ajándékoz neki. Reszkető kézzel visszatette a bibliát a táskába. Beszélnie kell Jacksonnal erről, ő talán tudja, hogy mit tegyenek. Szép rendesen visszatette a könyvet, becsukta a táskát, letette a padlóra, és az ágyban fekvő fiúra nézett. A fiú mélyen aludt, az asszony eloltotta a lámpát. A kis Ellen a szomszéd szobában aludt, a hasán, mint egy csecsemő. A nyitott ablakon beáramló szellő lobogtatta a lámpa lángját. Ellen táskája rendszeretően zárva volt, és egyenesen a szék lábának volt támasztva. Az asszony a táskára nézett, egy pillanatig tétovázott, majd megkerülte az ágyat, a lámpához ment, amely a kis éjjeliszekrényen állt az ágy mellett. A gyermekek alszanak, minden rendben van, elfújja a lámpát, lemegy, beszél Jacksonnal; talán nem is kell befognia Nellie-t reggel, hogy körbejárja a szomszédokat és tudakozódjon. Amikor lehajolt, hogy elfújja a lámpát, meglátta az éjjeliszekrényen a borítékot a két nagy, színes bélyeggel a felső jobb sarokban. „Milyen szép bélyegek - gondolta. - Nem is láttam még ilyen szép bélyegeket." Közelebb hajolt, hogy megnézze, és elolvasta rajtuk az ország nevét. Izrael. De hiszen ilyen ország nincsen. Ez egy bibliai név, de nem egy ország neve. És ha nincs ilyen ország, hogyan lehetnek bélyegei? Felvette a borítékot, tanulmányozni kezdte a bélyegeket, hogy még egyszer meggyőződjön róla, jól látta-e. Milyen szép bélyegek! Ellen gyűjti a bélyegeket, mint Paul mondta. Mindenkitől elszedi a leveleket a bélyegek miatt. A borítékon bélyegző is volt, nyilván keltezéssel, de a hanyag és elsietett pecsételés miatt elmosódott és olvashatatlan. A levél széle kiállt a borítékból, és kissé beszakadt, ahol a borítékot feltépték. Mrs. Forbes gyorsan kihúzta a levelet a borítékból, miközben jeges félelem markolta meg a szívét. A levélnek csak utolsó lapja volt a borítékban, és mintha nyomtatással írták volna, nem folyóírással; a betűk olyanok voltak, mint az újságban vagy egy könyvben. Bizonyára olyan újfajta masinán írták, amilyenről olvasott, és amilyeneket a nagyvárosi irodákban is használnak már. írógépnek vagy minek nevezik. A megmaradt oldalon a következőket olvasta:
23
TÚL A FOLYÓN ÉS AZ ERDŐN
/ ...ne hidd, hogy a terved kivihető. Nincs idő erre. Az idegenek egyre közelebb érnek, és nem hagynak számunkra időt. Ezenkívül az erkölcsi szempontokat is figyelembe kell venni, még ha meg is lehetne valósítani. Nem bújhatunk vissza tudatosan a múltba, és nem varrhatjuk problémáinkat a száz évvel ezelőtt élt emberek nyakába. Képzeld csak, hogy mit jelentene számukra mindez, a gazdasági felfordulás és a pszichológiai hatások tekintetében. Ha úgy érzed, hogy legalább a gyermekeket vissza kell küldened, gondolj egy pillanatig arra is, hogy milyen megrendülést jelent a két jó léleknek, ha megtudják az igazat. Az ő világuk elégedett, szilárd, egészséges és biztonságos világ. Ennek az őrült évszázadnak a fogalmai mindent lerombolnának, amijük van, és amiben hisznek. Mégis, azt hiszem, nem kell tanácsot adnom neked. Megtettem, amit kértél: mindent megírtam, amit tudtam őseinkről a kis wisconsini tanyán. Mint a család történésze, biztosíthatlak az adatok helyességéről. Használd fel legjobb belátásod szerint, és isten legyen irgalmas mindnyájunkhoz. Szerető öcséd Jackson U. i.: Van egy javaslatom. Ha visszaküldőd a gyermekeket, küldhetné! velük egy jókora adagot az új rákellenes gyógyszerből. Forbes üknagyanyánk 1904-ben halt meg olyan tünetek közt, amelyek rákra engednek következtetni. Ezekkel a tablettákkal talán élhetne még tíz-húsz évet. Hogy ez hogyan befolyásolja a mi zavaros jövőnket, nem tudom. Nem is akarom tudni. Talán megmenthet bennünket. Vagy talán gyorsabban megöl. De az is lehet, hogy semmi hatása sem lesz. Ezen törd te a fejedet. Amint befejezem itt a munkám, ha sikerűi kijutnom, veletek leszek a végnél. Gépiesen visszacsúsztatta a levelet a borítékba, és letette a pislákoló lámpa mellé. Lassan lépett az ablakhoz, amely az üres fasorra nézett. Eljönnek értünk - mondta Paul. De vajon eljönnek-e valaha? El tudnak-e jönni? Azon kapta rajta magát, hogy szeretné, ha eljönnének. „Szegény emberek, szegény szegény, távoli időbe szakadt, ijedt gyermekek. Vér a véremből, húsa húsomból - gondolta ott a távoli jövőben. Akármilyen messze vannak is, mégis az én vérem, az én húsom, nemcsak ez a kettő, itt, a tetőnk alatt, hanem mind a többiek is, akik nem jöttekel." A levélben az áll, hogy rák és 1904. Ez még nyolc év. Addig öreg-öreg asszony lesz. Az aláírás Jackson. Régi név a családban, emberek hosszú-hosszú láncolata vitte tovább sok-sok éven át, mind a Jackson Forbes nevet viselték.
24
TÚL A FOLYÓN ÉS AZ ERDŐN
/
Tudta, hogy merev és béna e pillanatban. Az ijedség később jön. Akkor majd szeretné, ha sohasem olvasta volna el a levelet, ha semmit sem tudna róla. De most le kell mennie, és el kell mondania mindent Jacksonnak, amilyen tapintatosan csak lehet. A nyitott ajtón túlról felcsendült a kisfiú hangja: - Nagymama, te vagy az? - Igen, Paul - felelte. - Kérsz valamit? Az ajtón át látta, hogy a fiú a szék mellett guggol, és az ablakon beszűrődő holdvilág fényénél keres valamit a táskájában. - Majdnem elfelejtettem - szólt a fiú. - A papa megkért, hogy ezt azonnal adjam oda neked. BARS SÁNDOR FORDÍTÁSA
25
26
ROBERT SHECKLEY
Az álmok városa agyaglábakon
I . Carmody tulajdonképpen sohasem gondolt arra, hogy elhagyja New Yorkot. Hogy miért tette mégis, az egyszerűen megmagyarázhatatlan. Született városlakó volt, és hozzászokott a nagyvárosi élet apró kellemetlenségeihez. Kényelmes kis lakása a West 99. utca Levitfrack toronyháza 290. emeletén volt, a divatos „űrhajó" stílusnak megfelelően felszerelve. Az ablakok kettős, színes, törhetetlen és tartós plexiüvegből készültek, és a szellőzővezetékek egy szűrőrendszeren át működtek, amely automatikusan lezárult, amikor a légköri összes szennyezés mutató elérte a 999,8 értéket a Con Ed-skálán. Igaz, hogy az oxigén-nitrogén körforgásrendszere már régi volt, de még megbízhatóan működött. Viszont víztisztító cellái elavultak és teljesen hatástalanok voltak, de vizet amúgy sem iszik senki. A zaj állandó, megszüntethetetlen volt, és nem lehetett tőle elmenekülni, de Carmody megbékélt ezzel, miután tudta, hogy a hangszigetelés régi művészete már feledésbe merült. A városi ember sorsa, hogy ne figyeljen a közvetlen szomszédainak vitáira, zenéjére és a vízcsövek harákolására. Ez a kín egyébként enyhíthető azzal, hogy az ember maga is hozzájárul e hangzavarhoz. A napi munkába járás rejtett magában némi veszélyeket, de ezek inkább csak látszólagosak, semmint valóságosak voltak. A tetőkön levő orvlövészek tiltakoztak is hátrányos helyzetük miatt, de eredménytelenül. Csak egy-egy tapasztalatlan vidékit sikerült eltalálniuk, mert rendszerint pocsékul is céloztak. Ráadásul a könnyű személyi páncélzat bevezetése lövéseik jó részét veszélytelenné tette, ezenkívül szigorúan betartották a fölös számú lőfegyverek egyéni tulajdonát tiltó törvényt is. Így tehát nem volt olyan tényező, amely megmagyarázhatta volna Carmody hirtelen elhatározását a világ legizgalmasabbnak tekintett megalopolisza elhagyására. Hirtelen
szeszélyre, régi pásztor-játékok felbukkanó emlékére vagy egyszerű önfejűségre gyanakodhatunk csupán. Az egyszerű, további alkatelemekre már nem bontható tény a következő. Egy napon Carmody a Daily Times Newsban meglátta a következő hirdetést, melyet New Jersey egyik mintavárosa adott fel: „Jöjjön, lakjon Bellwetherben, a városban, amely törődik Önnel!" - és ezt a hirdetésszöveget az utópisztikus csábítások hosszú sorának felsorolása követte, melyre itt nem szükséges kitérnünk. Nahát! - csodálkozott Carmody, és végigolvasta az ismertetést. Bellwether nem volt messze, csak végig kellett hajtani az Ulysses S. Grant alagúton a 43. utcánál, ezután rá kellett térni a Hoboken kitérő útra az államközi Sánc felüljáró keresztezése alatt, ezen 3,2 mérföldet kellett megtenni a Kék Charlie elágazó hurokig, innen követni kellett az U.S. 5 (Hágai Emlékverseny) utat 6,1 mérföldön át a Kertváros szolgáltató (ideiglenes) elágazásig, majd erről nyugatra kellett fordulni az 1731A kijárón a Király Magashíd-kapu útra, melyen még 1,6 mérföldet kellett megtenni, és már helyben is volt az ember. - Isten uccse - mondta Carmody -, megpróbálom! És meg is tette.
II . A Király Magashíd-kapu út végén szépen nyírt pázsit fogadta. Carmody kiszállt a kocsijából, és körülnézett. Előtte fél mérföldnyire egy kisvárost látott, melynek nevét egyetlen szerény tábla jelezte: Bellwether. A város nem az amerikai városok hagyományos stílusában épült, benzinkutakkal, virslisbódékkal, motelekkel és hulladéktelepekkel körülvéve, hanem inkább úgy nézett ki, mint egy dombon , épült olasz városka, amely minden átmenet nélkül teljesen kitárult a hirtelen
28
emelkedő terepen anélkül, hogy bármit is elrejtett volna. Carmody ezt igen vonzónak találta, és folytatta útját a város belsejébe. Bellwether szívélyesnek, tágasnak látszott. Az utcák szélesek és a homlokzati nagy erkélyablakok hívogatók voltak. Amint beljebb került, új elbájoló részletekre bukkant. A városka közepén kis tér volt, olyan, mint egy régi római piazza, csak kisebb, közepén márvány szökőkút, amely egy fiút ábrázolt egy delfinnel, és a víz a delfin szájából szökött fel. - Remélem, tetszik? - szólalt meg egy hang Carmody bal válla mögött. - Kedves - mondta Carmody. - Magam terveztem és állítottam fel mondta a hang. - Úgy láttam, hogy a szökőkút, a koncepció régiessége ellenére, esztétikailag vonzó. És ez a piazza, padjaival és árnyékos gesztenyefáival bolognai mintára készült. Nem törődtem azzal, hogy régimódinak tűnhet. Az igazi művész felhasználja mindazt, ami szükséges, legyen az ezeréves vagy teljesen új. - Csak gratulálhatok - mondta Carmody. - Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Edward Carmody vagyok. - És mosolyogva megfordult. De nem volt senki sem a bal, sem a jobb válla mögött. Egyáltalán senki sem volt a piazzán. - Bocsásson meg - mondta a hang. - Nem akartam meghökkenteni. Azt hittem, tudja. - Mit? - kérdezte Carmody. - Hogy tud rólam. - Nos, nem tudok önről. Ki ön, és honnan beszél? - kérdezte Carmody. - Én vagyok a város hangja - mondta a hang. - Más szóval úgy is mondhatjuk, hogy én vagyok a város, Bellwether, azaz maga a valóságos város beszél önhöz. - Ez igaz? - kérdezte Carmody gunyorosan. - Igen, azt hiszem, igaz válaszolt önmaga kérdésére. - Tegyük fel, hogy ez így van. Nos jó, ön a város. Ez nem kicsiség. Elfordult a szökőkúttól, és végigsétált a terecskén, mint aki naponta szokott városokkal beszélgetni, és már unja az egészet. Végigsétált a különböző utcákon es
fasoros sétányokon. Bepillantott a kirakatokba, és megbámulta a házakat. Végül rövid időre megállt egy szoborcsoport előtt. - Nos? - érdeklődött a város kisvártatva. - Nos, micsoda? - kérdezte azonnal Carmody. - Mi a véleménye rólam ? - Nagyon rendes - mondta Carmody. - Ez minden? - Nézze - felelte Carmody egy város, az egy város. Ha az ember látott egyet, azt mondhatja, hogy mindet látta. - Ez nem igaz! - mondta a város kissé sértett hiúsággal. - Én kifejezetten más vagyok, mint a többi város. Én egyedül állok a magam nemében. - Valóban? - mondta Carmody szemrehányóan. - Én úgy látom, hogy ön rosszul összeillesztett részek halmaza. Van egy olasz piazzája, néhány görögös épülete, egy Tudor-korabeli házsora, egy régi stílusú New York-i bérháza, egy vontatóhajó alakú kaliforniai virslisbódéja és isten tudja, még mi nem. Mi ebben az egyedülálló? - E formák jelentőségteljes egésszé szerkesztése az egyedülálló benne --mondta a város. - Ezek a régi formák nem anakronizmusok, ezt meg kell értenie. Az életstílusokat képviselik, és beilleszkednek egy jól kidolgozott gépezetbe, amely az emberek életét és lakását szolgálja. Nem parancsol kávét és esetleg egy szendvicset vagy egy kis friss gyümölcsöt? - A kávé jó gondolat - mondta Carmody. Engedte, hogy Bellwether elvezesse a sarkon túl egy szabadtéri kávéházba, melynek neve Ó, Gyerekek! volt, és egyébként híven másolta a Víg Kilencvenes Évek bárjait, beleértve a Tiffany-féle lámpákat, a csiszolt üvegű karos gyertyatartókat és a zongorát is. Ragyogóan tiszta volt, mint minden a városban, de emberek nem voltak sehol. - Kellemes légkör, nemde? - kérdezte Bellwether. - Vidékies - felelte Carmody. - Kellemes annak, aki szereti az ilyen dolgokat. Egy párolgó csésze kapuciner ereszkedett le az asztalára rozsdamentes acél-tálcán. Carmody megkóstolt;)
- Jó? - kérdezte Bellwetht - Igen, kitűnő. - Meglehetősen büszke vagyok a kávémra - mondta a város csendes elégültéggel. - És a főztömre is. Nem enne valami csekélységet? Egy omlettet talán vagy pudingot? - Nem kérek semmit - mondta határozottan Carmody. Hátradőlt a székében, és megkérdezte: - Ön tehát mintaváros? - Igen, nagy tisztesség számomra, hogy az vagyok - felelte Bellwether. - Én vagyok a legújabb az összes mintaváros közül, és azt hiszem, a legkielégítőbb is. A Yale- és a Chicago-egyetem Rockefeller-ösztöndíjas közös tudományos csoportja tervezett. A gyakorlati részletek többségét az MIT dolgozta ki, de egyes különleges felszerelések a Princetoni Egyetemről és a RAND Corporationtól származnak. A kivitelezést a General Electric végezte a Ford- és a Carnegie-alapítványok pénzéből, de több más intézmény is hozzájárult a finanszírozásához, melyeket nem említhetek itt. - Érdekes történet - mondta Carmody utálatos közömbösséggel. - Az egy gótikus katedrális a túloldalon? - Módosított román - felelte a város. - em tartozik egyik felekezethez sem, minden vallás számára nyitva áll, háromszáz férőhelyes. - Ez nem nagyon sok egy ekkora épületnél. - Nem sok, de így tervezték. Elgondolásom az volt, hogy egyesítse magában a monumentalitást és a közvetlenséget. - Hol vannak a város lakói mellesleg? - kérdezte Carmody. - Elmentek - válaszolta szomorúan Bellwether. - Mind elmentek. - Miért? A város hallgatott, majd azt mondta: - Megszakadt a kommunikáció a város és a lakosság közt. Valójában félreértés volt Vagy inkább úgy mondhatnám, félreértések sorozata. Az a gyanúm, hogy lázítók is szerepet játszottak ebben. - De mi történt pontosan ?
29
- Nem tudom - mondta a város. - Igazán nem tudom. Egy nap egyszerűen mind elmentek, így, ahogyan mondom. De biztos vagyok benne, hogy vissza fognak jönni. - Én kétlem - mondta Carmody. - Én viszont meg vagyok győződve erről - mondta a város. - De hagyjuk ezt most. És ön, Mr. Carmody, nem marad itt? - Még nem is volt időm gondolkodni ezen - mondta Carmody. - Miért is ne tetszene önnek? Gondolja csak meg, a világ legkorszerűbb városa állna rendelkezésére. - Elég érdekesen hangzik - mondta Carmody. - Nos, próbálja meg, ártani semmiképpen sem fog. - Jó, azt hiszem, megpróbálom - felelte Carmody. A város felkeltette kíváncsiságát, de kissé aggodalmaskodott is, szerette volna tudni pontosan, hogy miért hagyták ott az előző lakói. Bellwether ragaszkodott ahhoz, hogy Carmody aznap az V. György Király Szálló pompás menyegzői lakosztályában aludjon. Bellwether az erkélyen szolgálta fel a reggelijét, és egy élénk Haydn-kvartettet játszott, míg Carmody reggelizett. A reggeli levegő csodálatos volt, és Carmody sosem találta volna ki, hogy szabályozott az időjárás, ha Bellwether nem mondja. Étkezés után hátradőlt a székében, és megcsodálta a város nyugati negyedét, amely a kínai pagodák, velencei gyalogoshidak, japán csatornák, egy zöld burmai domb, egy korinthoszi templom, egy kaliforniai gépkocsiparkoló, egy normann torony és még sok egyéb dolog tetszetős egyvelege volt. - Ragyogó a kilátás - mondta a városnak. - Örülök, hogy értékeli - felelte Bellwether. - A stílus vita tárgya volt az első naptól fogva. Egyik csoport a következetesség mellett állt ki, a harmonikus alakzatok harmonikus egésszé egyesítése mellett. De már elég sok ilyen mintaváros van. Azokat az egyhangú, mesterkélt helyeket egy ember vagy egy bizottság
30
tervezte, és nem hasonlítanak az igazi városokra. - De bizonyos mértékben ön is mesterkélt, nem? - kérdezte Carmody. - Természetesen. De én nem is próbálok más lenni. Nem tettetem magamat a jövő városának, s nem vagyok álfirenzei korcs sem. Ízléssel összeállított kevert típusú város vagyok, és mint ilyen, feltehetően érdekes és ösztönző, azonkívül, hogy gyakorlatias és funkcionális is vagyok. - Bellwether, nekem ön tökéletesen megfelel - mondta Carmody hirtelen nyíltszívűséggel. - Minden mintaváros így beszél a lakókkal, mint ön? - Egyáltalán nem. Eddig a legtöbb város, akár mintaváros, akár más, egy szót sem szólt soha. De a lakók nem szerették ezt, mert így a város túl nagy, föléjük tornyosul, lélektelen, túl személytelen. Ezért láttak el engem hanggal és mesterséges tudattal a hangom használatára. - Értem - mondta Carmody. - A lényeg az, hogy a mesterséges tudatom megszemélyesít, ami igen fontos az elszemélytelenedésneke korában. Lehetővé teszi számomra, hogy reagáljak. Lehetővé teszi, hogy alkotó módon kielégítsem lakóim igényeit. Érvelni tudunk egymással, a lakóim és én. Az állandó és ésszerű párbeszéd segítségével létrehozhatjuk a dinamikus, rugalmas és ténylegesen legalkalmasabb városi környezetet. Módosíthatjuk egymást az egyéniségünk lényeges feladása nélkül. - Ez kitűnően hangzik - mondta Carmody. - Kivéve természetesen azt a tényt, hogy nincs senki, akivel párbeszédet folytathatna. - Ez a séma egyetlen hibája - ismerte el a város. - De jelenleg itt van ön. - Igen, én itt vagyok - mondta Carmody, és csodálkozott azon, hogy hangja miért is olyan kelletlen. - Én pedig itt vagyok önnek - mondta a város. - Ez kölcsönviszonylat, és ma egyedül ez ér valamit. Most azonban előbb megmutatnám magamat, a várost, kedves Carmody, azután ön elhelyezkedne a beszabályozásra...
- Mire? - Ó, nem úgy értettem, ahogyan ez hangzik - mondta a város. - Ez csupán egy nem szerencsés tudományos kifejezés. Bizonyára megérti, hogy a kölcsönösségi viszony szükségessé tesz bizonyos kötelezettségeket mindkét fél részéről. Ez másképp nem képzelhető el, nem igaz? - Amennyiben a laissez fairé viszonyról van szó, arról, hogy nem szólunk bele egymás dolgába. - Éppen ettől kell megszabadulnunk felelte Bellwether. - A laissez fairé az emóciók doktrínája lesz, tudja, és ez állandó anomáliákhoz vezet. Jöjjön talán erre...
III . Carmody ment, amerre hívták, és megismerte Bellwether nevezetességeit. Volt az erőműben, a víztisztító állomáson, az ipari és a könnyűipari negyedben, a gyermekjátszótéren és az agglegények klubjában. Végigsétált egy múzeumon és egy képtáron, egy hangversenytermen, egy színházon, egy tekepályán, egy biliárdtermen, egy gokartversenypályán és egy mozin. Elfáradt, és abba akarta már hagyni a városnézést, de a város mindent meg akart mutatni neki, így meg kellett még néznie az ötemeletes American Express épületét, a portugál zsinagógát, Buckminster Fuller szobrát, a Greyhound autóbuszállomást és még több látnivalót. Végül befejezték a túrát. Carmody megállapította, hogy ami szép a szemnek, nem mindig az a lábnak. - Ebédelne most? - kérdezte a város. - Nagyszerű - felelte Carmody. A város elvezette a divatos Rochambeau kávéházba, ahol megevett egy teljes ebédet, a cukorborsólevestől az apró süteményig. - Egy adag Brie sajtot befejezésül? kérdezte a város. - Köszönöm, nem kérek - mondta Carmody. - Tele vagyok. Az igazat megvallva, túl sokat ettem.
- No de a sajt nem töm. Egy darabka elsőrendű Camembert talán? - Nem tudnám megenni. - Akkor talán egy kevés válogatott gyümölcsöt ? Igen frissítő. - Nincs szükségem az ínyem frissítésére felelte Carmody. - Nos, legalább egy almát, egy körtét és néhány szem szőlőt ? - Köszönöm, nem megy. - Néhány szem cseresznyét? - Nem, nem, nem. - Az étkezés nem teljes gyümölcs nélkül - mondta a város. - Az enyém igen - válaszolta Carmody. - Egyes fontos vitaminok csak a friss gyümölcsben találhatók meg. - Kénytelen leszek meglenni nélkülük. - Akkor egy fél narancsot. Meghámozom önnek. A citrusféléknek egyáltalán nincs tömegük. - Nem tudnám megenni. - Egy negyed narancsot sem? Kiszedem az összes gerezdhéjat is. - Határozottan nem megy. - Jobb volna pedig a közérzetem - mondta a város. - Tudja, van egy teljességi kényszerem, és gyümölcs nélkül az étkezés nem teljes. - Nem I Nem! Nem! - Rendben van, azért ne izgassa fel magát - mondta a város. - Ha nem szereti azt a fajta ételt, amit én szolgálok fel önnek, ez az ön dolga. - De szeretem. - Ha szereti, akkor miért nem eszik egy kevés gyümölcsöt? - Elég - mondta Carmody. - Adjon egy kevés szőlőt. - De nem akarok semmit önre kényszeríteni. - Nem kényszerít. Adja, kérem. - Biztos benne, hogy kívánja? - Adja! - ordította Carmody. - Nos, tessék I - mondta a város, és egy csodálatos fürt muskotályszőlőt szolgált fel. Carmody mind megette. Nagyon jó volt. - Már megbocsásson - szólalt meg ismét a város -, de mit csinál ?
31
Carmody felegyenesedett ültében, és kinyitotta a szemét. - Szundítottam egy kicsit - mondta. Valami baj van? - Mi baj lenne egy ilyen teljesen természetes dologgal ? - felelte a város. - Köszönöm - mondta Carmody, és ismét lecsukta a szemét. - De miért a székben alszik ? - kérdezte a város. - Mert éppen a székben ülök, és félig alszom már. - Megfájdul a háta! - intette a város. - Annyi baj legyen - mormolta Carmody csukott szemmel. - Miért nem akar kényelmesen aludni ? Odaát a pamlagon ? - Elég kényelmesen elszundítottam itt, ahol vagyok. - Ez nem kényelmes alvás - magyarázta a város. - Az ember anatómiája nem ülve alvásra épült fel. - Az enyém a jelen pillanatban igen mondta Carmody. - Biztos, hogy nem. Miért ne próbálná meg a pamlagot? - Ez a szék nagyon jól megfelel. - De a pamlag még jobb lesz. Próbálja meg, kérem, Carmody, Carmody! - Eh? Mi van? - riadt fel Carmody. - A pamlag. Igazán a pamlagon kellene aludnia. - Jól van - emelkedett fel tántorogva Carmody. - Hol az a pamlag? Le kellett mennie az utcára, megkerülnie egy sarkot, és be kellett mennie egy Szundikáló feliratú épületbe. Itt egy tucat pamlag volt. Carmody a legközelebbi felé tartott. - Ne azon! - mondta a város. - Annak rossz a rugója. - Nem számít - mondta Carmody. - Majd nem fekszem rá a rugóra. - Akkor görcsös helyzetben fog aludni. - Szent ég! - sóhajtott fel Carmody, miközben felállt. - Melyik pamlagot ajánlja? - Azt ott, hátul, jobboldalt - mondta a város. - Nagyméretű és a legjobb pamlag itt. A matrac ruganyosságát tudományosan határozták meg, és a párna...
32
- Jól van, nagyszerű, finom - mondta Carmody, és lefeküdt a megjelölt pamlagra. - Játsszak valamilyen altató zenét? - Ne fáradjon. - Ahogy kívánja. De eloltom a villanyt. - Kitűnő. - Nem akar egy takarót? A hőmérsékletet természetesen majd szabályozom, de az alvó embernek néha szubjektív hidegérzete van. - Nem tesz semmit. Hagyjon magamra. - Rendben van - mondta a város. Tudhatja, hogy nem magamért teszem mindezt. Én magam sohasem alszom. - Jól van. Ne haragudjon. - Dehogy haragszom. Minden rendben van. Ezután hosszú csend volt, majd Carmody felült. - Mi a baj? - kérdezte a város. - Most már nem tudok aludni - felelte Carmody. - Csukja be a szemét, és tudatosan lazítsa meg minden izmát a nagy lábujjától kezdve felfelé... - Nem tudok aludni! - kiáltotta Carmody, - Lehet, hogy nem is volt igazán álmos sugallta a város. - De azért becsukhatja a szemét, és megpróbálhat pihenni egy keveset. Tegye meg nekem. - Nem - mondta Carmody. - Nem vagyok álmos, és nem akarok pihenni sem. - Maga makacs - mondta a város. Tegyen, amit akar. Én megpróbáltam, ami tőlem telt. - Ez igaz - mondta Carmody, majd felállt, és kiment a Szundikálóból.
IV . Carmody egy kis ívelt hídon állt, és nézte a kék tavat. - Ez a velencei Rialto híd mása - szólalt meg a város. - Természetesen kisebb. - Tudom - mondta Carmody. Elolvastam a feliratot. - Elragadó, nem? - Hogyne, nagyon szép - felelte Carmody, és rágyújtott egy cigarettára.
- Sokat dohányzik - jegyezte meg a város. - Tudom. De szeretek dohányozni. - Mint egészségügyi tanácsadója, rá kell mutatnom arra, hogy a dohányzás és a tüdőrák közt közvetlen összefüggés van. - Tudom. - Ha áttérne a pipázásra, javulnának az esélyei. - Nem szeretem a pipát. - És a szivart? - A szivart sem szeretem. - Rágyújtott egy újabb cigarettára. - Ez a harmadik cigarettája öt percen belül - mondta a város. - Az ördögbe is, annyit dohányzom és olyan gyakran, ahogy nekem tetszik! kiabálta most már Carmody. - Nos, természetesen - mondta a város. Én csak a saját javára próbáltam tanáccsal szolgálni. Azt kívánja, hogy szó nélkül nézzem, hogyan pusztítja el önmagát? - Igen - mondta Carmody. - Nem tudom elhinni, hogy ezt komolyan mondja. Létezik egy etikai törvény is. Az ember véthet a saját érdekei ellen, de a gép ezt nem nézheti el szó nélkül. - Szálljon le rólam! - mondta Carmody dühösen. - Ne erőszakoskodjon itt velem. - Még hogy én erőszakoskodom? De kedves Carmody, kényszerítettem én bármire is? A tanácsadáson kívül tettem én valamit? - Lehet, hogy nem. De mindenesetre túl sokat beszél. - Lehet, hogy nem beszélek eleget mondta a város. - Legalábbis az eredményből ítélve. - Túl sokat beszél - ismételte Carmody, és ismét rágyújtott. - Ez a negyedik cigaretta öt percen belül. Carmody már nyitotta a száját, hogy valami súlyos sértést kiáltson oda, de meggondolta magát, és tovább sétált. - Mi ez? - kérdezte Carmody. - Csokoládéautomata. - Nem úgy néz ki. - Mégis az. Ez Saarionnen silótervének a kicsinyített másolata.
- De nem úgy néz ki, mint egy csokoládéautomata. Hogy működik? - Nagyon egyszerűen. Nyomja meg a piros gombot. Most várjon. Nyomjon le egy kart az A jelzésű soron, azután a zöld gombot. Tessék. Egy rúd Baby Ruth csúszott ki a gépből Carmody kezébe. - Ó! - mondta Carmody. Leszedte a papírt, és beleharapott a rúdba. - Ez igazi Baby Ruth vagy utánzat? - kérdezte. - Igazi. Szerződést kellett kötnöm a gyárral, annyi sok a rendelésük. - Ühüm - mondta Carmody, és eldobta a csokoládé papírját. - Ez a nemtörődömség példája, amellyel állandóan találkozom - mondta a város. - Csak egy darab papír - mondta Carmody, miközben visszafordult, és a ledobott papírt nézte a ragyogóan tiszta járdán. - Csak egy darab papír, de szorozza meg százezer lakossal, és mit kap? - Százezer Baby Ruth-papírt - vágta rá Carmody. - Én ezt nem találom viccesnek - mondta a város. - Biztos, hogy nem szívesen élne ennyi eldobott papír közt. Első lenne, aki panaszt tenne, ha az utca tele lenne szórva szeméttel. De magának mi köze van az egészhez? Takarít-e egyáltalán maga után? Természetesen nem. Ezt rám hagyja, bár tudja, hogy el kell látnom a város összes funkcióit éjjel-nappal, még vasárnap is. Carmody lehajolt, hogy felvegye a papírt, de még mielőtt elérte, a legközelebbi csatornaszemből kinyúlt egy fogókar, elkapta a papírt, és eltűnt vele. - Nincs semmi baj - mondta a város. Megszoktam, hogy takarítsak az emberek után. Egész idő alatt ezt csinálom. - Aha - mondta Carmody. - És nem várok köszönetét sem érte. - Köszönöm, köszönöm! - mondta Carmody. - Nem igazán köszöni - mondta Bellwether. - Ha nem, hát nem! - felelte Carmody. Mit akar ezzel mondani?
33
- Semmit sem. Tekintsük a dolgot lezártnak - felelte a város. - Jóllakott? - kérdezte a város vacsora után. - Torkig - felelte Carmody. - Nem sokat evett. - Amennyi kellett. Nagyon jó volt. - Ha olyan jó volt, miért nem evett többet? - Mert nem tudok többet befogadni. - Ha nem rontotta volna el az étvágyát azzal a rúd csokoládéval… - Az istenért! Nem rontottam el az étvágyamat! Csak éppen... - Megint rágyújt? - kérdezte a város. - Igen - felelte Carmody. - Nem várhatna ezzel még egy darabig? - Ide figyeljen! - mondta Carmody. - Mi az ördögöt... - Van fontosabb beszélnivalónk is ennél, hagyjuk ezt - vágott közbe a város. Gondolt már arra, hogy miből fog élni? - Még nemigen volt időm erre gondolni. - Nos, én gondolkoztam ezen. Pompás volna, ha orvos lenne. - Én? Ehhez különleges iskolák kellenek, azután az orvosi egyetem és így tovább. - El tudom intézni - mondta a város. - De nem érdekel. - Nos, hát a jogtudomány? - Soha. - A mérnöki pálya is kitűnő. - Nem nekem való. - Könyvelés? - Erre ne is számítson. - Hát mi akar lenni mégis? - Pilóta egy sugárhajtású gépen - felelte Carmody hévvel. - Ugyan, menjen! - Teljesen komolyan gondolom. - Nekem még repülőterem sincs. - Hát akkor majd másutt fogom csinálni. - Ezt csak azért mondja, hogy bosszantson. - Szó sincs róla - felelte Carmody. Igazán pilóta akarok lenni. Mindig is pilóta akartam lenni! Isten bizony! Hosszú szünet után végül a város megszólalt gyászos hangon:
34
- Magának kell döntenie. - Most hová megy? - Sétálni - felelte Carmody. - Este fél tízkor? - Igen. Miért ne? - Azt hittem, fáradt. - Már nem vagyok fáradt. - Értem. Pedig azt gondoltam, hogy leül és beszélgetünk egy keveset. - Nem beszélgethetünk, ha visszajöttem? - kérdezte Carmody. - Nem tesz semmit, nem érdekes mondta a város. - Nem érdekes a séta sem - válaszolta Carmody, és leült. - No, rajta! - Most már nem fontos. Menjen csak sétálni.
V . - Nos, jó éjszakát - mondta Carmody. - Tessék? - Azt mondtam, hogy jó éjszakát. - Aludni megy? - Igen. Késő van, és fáradt vagyok. - Most rögtön aludni megy? - Igen. Miért ne? - Persze, miért ne menne, csak éppen elfelejtett mosakodni. - Ö, azt hiszem, valóban elfelejtettem. Majd reggel mosakszom. - Mióta nem fürdött? - Nagyon régen. Reggel majd megfürdöm. - Nem érezné jobban magát, ha most megfürödne? - Nem. - Akkor sem, ha elkészítem? - Nem! Vigye el az ördög! Lefekszem! - Azt teszi, amit akar - mondta a város. Ne tisztálkodjon, ne tanuljon, ne egyen helyesen kiegyensúlyozott kosztot, de azután ne is hibáztasson engem. - Önt hibáztatni? Miért? - Semmiért. - Igen. De mire gondol konkrétan? - Nem fontos.
- Akkor miért hozakodott vele egyáltalán elő? - Csak az ön javára gondoltam. - Ezzel tisztában vagyok. - Azt nyilván tudja, hogy nem nekem hasznos, ha mosakszik. - Tudom. - Ha valaki törődni kíván, ha valaki felelősséget érez, nem kellemes, ha ezért szidják. - Nem szidtam. - Most nem. De ma egyszer már összeszidott. - Nos, ideges voltam. - Ez a dohányzástól van. - Ne kezdje újra. - Nem kezdem. Füstöljön csak, mint egy gyárkémény. Mit bánom én?! - Így helyes - mondta Carmody, és rágyújtott. - De az én kudarcom. - Nem, nem - mondta Carmody. - Ne beszéljen így, kérem. - Felejtse el, amit mondtam, ne törődjön vele - mondta a város. - Rendben van. - Néha túlbuzgóságba esem. - Ez igaz. - De különösen nehéz, ha igazam van. Tudja, hogy igazam van ? - Tudom - mondta Carmody. - Igaza van, igaza van, mindig igaza van. Igaza, igaza, igaza, igaza, igaza... - Ne izgassa fel magát fölöslegesen mondta a város. - Nem kér egy pohár tejet? - Nem. - Biztos ebben? Carmody a kezébe temette az arcát. Nagyon furcsán érezte magát. Bűnösnek, esendőnek, piszkosnak, betegnek és hanyagnak, általában javíthatatlanul rossz embernek érezte magát. És ez most már mindig így lesz, ha nem változik meg, ha nem alkalmazkodik... De ahelyett, hogy megkísérelt volna valami ilyesmit tenni, felkelt, kihúzta magát, és elindult át a római piazzán, a velencei híd mellett. - Hová megy? - kérdezte a város. - Mi a baj?
Carmody nem felelt, hanem összeszorított ajkakkal továbbment a játszótér és az American Express épülete mentén. - Valamit rosszul tettem? - kiáltott utána a város kétségbeesetten. - Mondja meg, hogy mit tettem rosszul! Carmody nem válaszolt, csak ment tovább a Rochambeau kávéház és a portugál zsinagóga mellett, míg végül kijutott a Bellwethert körülvevő pompás zöld síkságra. - Hálátlan ! - kiáltotta utána a város. Éppen olyan, mint a többi. Minden ember kellemetlen állat, és soha semmivel sincs megelégedve. Carmody beült a kocsijába, és begyújtotta a motort. - De persze - folytatta a város meggondoltabb hangnemben -, igazán elégedetlen sem volt. A tanulság az, hogy egy városnak meg kell tanulnia a türelmet. Carmody a Király Magashíd-kapu útra fordította kocsiját, és elindult keletnek, New York felé. - Jó utat! - kiáltotta utána a város. - Ne aggódjon miattam. Visszavárom. Carmody erősen lenyomta a gázpedált. Nagyon szerette volna, ha ezt az utolsó kiáltást már nem hallja. BARS SÁNDOR FORDÍTÁSA
35
LACZKÓ GÉZA
AZ ELSŐ EMBERPÁR
Nem érted? Pedig igen egyszerű. Legalább négy olyan magas műveltség pusztult már el nyomtalanul, amilyenben most élünk. Négy ízben, tíz- vagy százezer évektől elválasztva, volt már telefon, autó, repülőgép a világon, s négyszer tűnt el nyomtalanul. Hogyan? Úgy, hogy a világ bizonyos időre megfagyott. Te is olvastad a tudósok módszeres képzelődéseit egymást követő s egymástól hosszú műveltségi korokkal elválasztott jégkorszakokról. Értelmem nem valami nagyon jártas ezekben a dolgokban, de képzeletem annál otthonosabban mozog bennük. Hogyan történt, hogy egyik kor úgy elmerült, hogy a jeges özönből utána felmerülő másik egy gombostűnyi anyagot, egy morzsányi gondolatot sem örökölt tőle? Erre van egy mesém, hallgasd meg. Jelei már régen mutatkoztak. 1938-tól kezdve egyre hosszabb lett a tél és kurtább a nyár. A tavasz késett, aztán egészen elmaradt. Hosszú, szigorú télre lángoló nyár következett. Ez tartott úgy 1940-től 1945-ig. A tél egyre vadabb lett, a nyár egyre perzselőbb. A spanyolnáthával rokon, de kifürkészhetetlen és gyógyíthatatlan betegség nyitotta meg és követte a telet. 1945 és 1950 között felére apadt Európa lakossága. Ugyanakkor valamit enyhült a tél, de meghűvösödött a nyár. S lassanként, ide-oda lengések után megállapodott a hőmérséklet nulla alatt tíz és nulla fölött öt fok között. Az emberek tüdeje megpattant, idegei elrohadtak, élő húsuk térdig elpenészesedett. 1950 és 1955 között már csak negyedannyi ember élt Európában, mint tíz évvel ezelőtt. 1951 nyarán azt jelentették az időbúvárok - ők voltak a kor dédelgetett tudósai, mint a negyvenes években a mérnökök -, hogy a Varanger-félszigetről és a Murman-partról hatalmas jégfolyam kúszik alá lassan. Egy év alatt úgy meggyorsult a kiszélesedett jégözön mozgása, hogy már elárasztotta az egész Lappföldet. 1953 telén norvég, svéd, finn földet borítva, Bergen-Oslo-Sundsvall-TampereHelsinki-Leningrád volt a jégár alsó vonala. Az innen északra eső területről összesén 150 ezer ember menekült csak el. A szám csak hozzávetőleges, ebben az időben tudniillik már nehéz volt minden embert számon tartani. A közigazgatás nagyon-nagyon akadozott, a hatóságok ruha-, tüzelő-és élelmiszerkérdésekkel foglalkoztak főképp. Hány ember pusztult el ott fönt, senki sem tudja pontosan. 1954-ben a jég elérte az Amszter-dam-BerlinVarsó-Moszkva vonalát. 1955-ben a jégár megtorlódott az Alpok és a Kárpátok természetes gátján. Olaszország, Magyarország, a Balkán zsúfolva volt észak-európai menekültekkel. S 1955 karácsonyán bekövetkezett a nagy szerencsétlenség. Senki sem sejtette. Mérték a jég
AZ ELSŐ EMBERPÁR
mélységét, útját, mozgási sebességét, s úgy számították, 1960-ban éri el a Földközi-tengert az ár. De voltak egyes tudósok, akik arra hívták fel aggódva a világ figyelmét, hogy a jég szintje egyre emelkedik, míg vastagsága változatlan, ez azt jelenti, eleven vízzel tört be a jégpáncél alá Észak tengere. Mindegy, így is lesz talán idő Dél-Európa kiürítésére. Most történt a váratlan. Ó, mert a természet súlyos markában mindig van valami, amit elrejt a furfangos majom unokatestvér, az ember ördöngös szerszámai elől! Tamás repülőhadnagy a budaörsi repülőtér vendéglőjében ült egy tányér fagyos fókazsír s egy fél liter forralt bor mellett. Gépe amott készen várta: meleg ruhák, italok hőpalackokban, élelem két hétre. Jégfelderítő útra volt indulóban északnak. Még másik három géppel. Várta bajtársait. Eleinte csak távoli morajlás hallatszott. Aztán mintha maga a világ bődült volna el, felbőgött a Föld a részvétlen csillagok felé. A szék kivágódott alóla. A terem külső fala leomlott. A földöntúli bőgés harsogva közeledett. Kirohant. A talaj imbolygott vele, mint a hínáros láp. Nagy nehezen elért gépéhez. Begyújtott, indult, fölemelkedett. Azt hitte, megőrült. Alatta mindenütt jég. Már a repülőtér is eltűnt a szinte mozdulatlan felszínnel rohanó, üvöltő ár alatt. A jég most töri ketté a Lánchidat, mint egy gyufaszálat. Szétvágott rizsfelfújtként omlik össze az Országház. Hadonászó hangyák az árban: jéglapok alá sodródó, jéggerendáktól leütött emberek. Megy északnak. Jég! Nyugatnak. Jég! Keletnek. Jég és jég! Nem nehéz kitalálni, mi történt. Földrengés vágott át Európán Felemelte Észak-Európa roppant jégpáncélját, s az útnak szabaduló, alatta eddig meglapult tenger vizével átdobta Dél-Európára. De az is lehet, hogy az Északi-Jegestengeren, ahová már senki se repült kutatóútra, olyan égig érő
37
jégmennyiség gyűlt össze, hogy megmozdulván, az lökte át az Alpokon, Kárpátokon a víz- és jégözönt. Sokáig kóválygott a levegőben Tamás, aki egyre riadtabban kezdett ráeszmélni, hogy egyedül menekült meg egész Európából. Délnek indult. Mindenütt jég és jég. Hol járhat? De ni, itt jobbra lenn... körözzünk csak alább... egy roppant sziklakaréj ölelésében egy zöldesszürke szigetzseb... fák!... A sziklakaréj közepén egy tenyérnyi fennsík... már csak tíz óra repülésre van benzinje... újra felnyilall az égbe... megissza mind, ami meleg kávéja van... Két órát keletnek, két órát nyugatnak repül. Jég, jég és jég! Három órát délnek... Amott a messzeségben égig érő töredezett jégfal, jéghimalája! Vissza!!! Óvatosan ereszkedik le a fennsíkra. Kilép a gépből. Messzelátóját emeli, néz és megremeg... megismeri... járt itt gyalog és repülőúton... az itt a Conca d'oro... „Palermóban vagyok!" De hova lett a város, Monreale és a Monte Pellegrino? Maga alá tekint. Honnan ez a szikla-hegykaréj? Ez azelőtt nem volt. A Strombolit dobta ide szeszélyesen összegyűrve, mint egy zsebkendőt, a világváltozás? Vagy a tengerből emelte ki azt a védőgátat, amely mögött épen maradt az amúgy is hegyek közé mélyített Conca d'oro, az Aranykagyló, az istenáldotta termékeny völgység? De teremtőm, körös-körül mindenütt jég és jég, sima, mérföldes tükörlapok, szakadozott jéghegyek, kásás jégmegyék! Lássuk a rádiót! Gépe fülkéjében kuporogva hív és sikolt magyarul, angolul, franciául, németül. Európa nem válaszol. Órák telnek el így. Végül is leborul a készülékre, és letaglózza az álom. Ahogy fölébredt - mikor, mennyi idő múlva? -, ösztönszerűen órája után nyúlt. Az óra állt. A világdráma, úgy látszik, ezt a gépférget is megölte. Tamás kimászott a gépből, s nagy üggyel-bajjal leereszkedett a völgybe. Most már biztosan tudta, ő az egyetlen élő ember Európában. Először arra gondolt, hogy öngyilkos lesz, aztán Robinson támadt föl emlékezetében, s valami homályos sejtés, hogy neki élnie kell. A völgyből annyit járt be, amennyit alkonyaiig bejárhatott. Megállapította, van és épségben, szőlő, füge, narancs, körte; vannak állatok, kecske, kutya, baromfi, madarak a fákon. Ember sehol. Késő este ért „haza", a gépéhez. Már elhatározta, élni fog, ameddig élhet. Első az időszámítás. Naptárt nem tud szerkeszteni. Holdhónapokban fog számolni. Holdtöltétől holdtöltéig egy hónap. Nem lesz pontos, de mit tehet róla. Megijedt; mily roppant „volt” a tudásunk, s annyira szakemberekre elaprózott, hogy ő most szinte semmit se tud. Ma hétfő van, szombaton volt holdtölte, tehát I. év első hónap 3-a. Megborzongott, milyen zavar lesz ebből. De azért felírta jegyzőkönyvébe. Van egy revolvere, négyszer hat golyóval. Ha kilövi őket, eldobhatja a fegyvert. Tehát állandó fegyvert kell készítenie magának. Hahaha, íjat és kőbaltát! És, uram istenem, állandó tűzről kell gondoskodnia! Gyújtója alig van, s újat honnan szerezzen, hogyan készítsen? Fél éjszakája tervezgetésben telt el. Reggel keresett egy barlangot, amelyet berendezett a kifosztott repülőgép holmijaival. Tűzhelyet rakott benne nagy kövekből, s meggyújtotta az első tüzet, amelyet aztán nem engedett kialudni. - Örült vagyok? - támadt magára. - Egyedül vagyok, ha én meghalok, kihal az emberiség! Eh, este jól bevacsorázom, berúgok, és egy golyó pontot tesz Európa történetének végére.
38
AZ ELSŐ EMBERPÁR
AZ ELSŐ EMBERPÁR
Valamit evett, és búcsúzó kószálásra indult a völgybe. - Milyen meleg van! Érdekes, itt a jégmindenség közepén enyhe nyár van. Utolsó nyári este. Európa alkonya! Hahaha! Szörnyű érzésekkel, nézve, de nem látva bandukolt tovább. Egyszerre hangot hallott: - Szinyore! A hang irányába nézett. Egy félmeztelen, izmos, szép parasztlány futott feléje. Rosszul lett a lelki megrázkódtatástól, szeme elhomályosult, szédült... De már két hatalmas női kar ölelte át nyakát, s egy duzzadt száj narancs- és hagymaillattal nevette-sírta arcába: - Maddaléna a paura. Tutti andati via. Csüggedten lógott le Tamás két karja. „Mi lesz ebből? Olaszul egy szót sem tudok." A lány már vonszolta is magával. Nagy, ötszobás kőházba vezette, leültette egy kerevetre, kecsketejet, szőlőt, hagymát hozott, és elkezdte etetni Tamást, mint egy kisgyereket. Aztán Tamás vezette el a barlangjába. Hiába kínálta édességgel, pálinkával, bádogdobozos hússal, a lány mindent visszautasított. - Piu bello kvi I - kiáltotta rövid szemlélődés után, s elszaladt. Fél óra múlva megjelent, mindenféle edénnyel, ruhaneművel megrakodva, s nevetve, dalolva keresett helyet minden tárgynak. - Maddaléna reszta! - mondotta, levágta magát a sarokban Tamás gondosan leterített bundájának prémjére, s hívta a fiút: - Vieni kvi I Tamás nemet intett. A lány sírva fakadt, aztán felült, s valami végtelen szomorú dalt kezdett énekelni. A szeme furcsa tűzben égett. Tamás szíve-gyomra megremegett: ez a lány őrült. Múltak a holdhetek, holdhónapok. Már régen elfogyott az utolsó doboz húsa is, kiürültek az üvegek. Tamás elszívta utolsó cigarettáját, a rádióban elromlott egy-két pótolhatatlan alkatrész, és használhatatlanná vált az egész, a revolvert golyóstul egy nap a jégtengerbe dobta a fennsíkról Maddaléna, a repülőgépet villám pusztította el... egyre mélyebbre süppedt a múlt. Berendezkedtek. Tamás igazat adott Maddalénának magában, hogy a barlangba költöztek, a völgy pár háza romba dőlt, de ők nem is tudták volna fenntartani, nincs anyagpótlás, házépítéshez egyikük sem ért. De remek íjat, nyilat készített magának, kötélparittyát és kőbaltát. Maddaléna tudott fonniszőni, szövőszékét is átcipelték régen a barlangba. A völgy legtermékenyebb részét elkerítették konyhakertnek, gyümölcsösnek. A többi hasznos fát, növényt sorsukra hagyták. A kártékony állatokat kiirtotta Tamás; disznót, kecskét nevelt, baromfit karámban, ólban; a többi élt, ahogy tudott. Kutya, macska ott lábatlankodott körülöttük. Maddaléna értett a füvekhez, teákkal
39
gyógyított. Furcsa nyelvük alakult, azaz új nyelv született, mindegyikük azt tanulta AZ ELSŐ el a másiktól, ami legkönnyebb volt neki. A nő neve Léna lett, a férfié EMBERPÁR Tornász. Azt, hogy „otthon maradok", így mondták: marad káza. „Meleg"et mondtak, de „hideg" helyett „freddó"-t. „Bondsornó"-t mondtak egymásnak reggel, de a „jó este" volt az esti köszönés. „Bambino" a csecsemő neve... No igen. Megszületett az első gyerekük. A vér nem gondolkozik. És Tamás rejtélyesen örök tavaszuk illatos alkonyain sokat töprengett azon, milyen lesz egy igazi magyar úr s egy őrült olasz parasztlány gyermeke. Kain vagy Ábel? Telt és fogyott a hold, telt az idő, és fogyott az élet. Fogyott és telt a hold, nőtt az idő, és szaporodott az élet. Léna és Tornász delelőre értek, s megsokasodtak körülöttük a gyermekek: Dsanni, az elsőszülött fiú; Maddi, a második gyerek, leány; és sorban fiúk, lányok: Léna, Tóm, Pista, Dani, Letícia, Erkole, Grácia, Annibále. A tizenegyedik gyereket nem tudta világra hozni Léna, belehalt a meg sem születettbe. Új temetési szertartást eszelt ki Tornász: jégbe temették az ősanyát, s emlékéül egy nagy követ hengerítettek a legnagyobb fügefa alá, s rávésték: „Isten az ő pácse szopra ella" (Isten békéje lengjen fölötte). Tornász, a gyakorlati kézügyesség embere úgyszólván csak egy magasabb értéket mentett át a jégbe fúlt műveltségből: az egyisten-hitét. Egyébként nagyon vigyázott, s a múltból semmit sem mesélt gyermekeinek, akiknek meg kellett elégedniük Léna homályos és babonás történeteivel maguktól száguldó kocsikról, acélsínen kúszó nagy, rovátkás vaskígyókról, nagy, szabad vizeken sikló óriási acél-teknőkről, selyemben-bársonyban járó gonoszokról, akik arannyá változó papírlapokat szórtak, durva kocsmárosokról, fejfűtő tüzes italokról, szájba dugott füstölgő papírrudacskákról. Így aztán gyermekeik ügyes kezű, leleményes iparosföldműves nemzedék lettek, tele vad képzelődéssel. Öreg napjaira Tornász sokat gondolkozott, kísérletezett, s újra feltalálta a kova-tapló tűzcsiholást, a faszénégetést s a fémek kizúzását a kőzetekből, olvasztásukat és alakíthatóságukat. Ennek az új emberiségnek kőkorszaka csak húsz évig tartott, s rögtön a vaskorszak következett. Léna halálakor az anyányivá serdült Maddi vette át az uralmat, de ez a matriarchátus is rövid ideig tartott, mert az izmos, gyors eszű Tóm egy szép napon összekötözte, egy karámba cipelte, s ő parancsolt a háza népének. Dsanni, az elsőszülött fiú hülye volt, hajnalonta s esténként a jég partján ült, és dalolt a Lénától hallott zavaros dolgokról. Megszállottnak tartották, tisztelték, de senki sem törődött vele. Volt egy különös szenvedélye, amely Tornász elöregedésével egyre jobban elhatalmasodott rajta. Összelopkodott és elpusztított mindent, ami a múltból származott: könyvet, bádogdobozt, szerszámot, szövetet. A romba dőlt házakat, kunyhókat a völgyben egyenként felgyújtotta, s köveiket szétszórta. Az idő is dolgozott. Mire a gyermekek felnőttek, a múlt tárgyainak utolsó nyoma is csak emlék volt már. A sírba hajló Tornász feltalálta a viasztáblát - méhek voltak a szigeten az íróvesszőt, s Dsanni lett az írástudó. Pistának, a kődarabokból, vesszőkből, sárból folyton építgetőnek, házterveket rajzolt. S Pista lett az új emberiség első építője.
40
AZ ELSŐ EMBERPÁR
Maddinak egy szép napon gyermeke született: Dsanmaddi, kisleány. S Tóm feleségül vette a legkisebbik leányt, Gráciát. Ebből az alkalomból Dsanni babérkoszorút tett Tóm fejére, aki felvette a „bello kiráj" címet. Fordult, fordult a hold, s az ősatya. Tornász megtöltözvén élettel, elhalálozott. Meghalt a nem tudott múlt egyetlen tudója. Új nép volt kialakulóban, amely magát - a legtöbbet hallott szó után - „gyerekekének nevezte. A gyerekek népe hitt egy istenben, keresztelt és esketett, egynejűségben élt, ismerte a gyümölcstermesztést, konyhakertészetet, fejlett volt az állattenyésztése, kecskét fejt, disznót hizlalt; a kenyérmagvakat, gabonatermelést nem ismerte, tudott tüzet gerjeszteni, barlangszerű házakban lakott, állatbőröket és kéziszőttest viselt. Egyesek roppant erélyükkel, leleményességükkel tűntek ki; mások hasznavehetetlen hülyék vagy munkakerülő álmodozók voltak; de mindannyian vadul képzelődök. A világ teremtését így tudták: „Kezdetben vala a jég. Az isten ujja egy helyen megérintette a mérhetetlen világjeget, s olyan jóságos és meleg volt ez az ujj, hogy ott bemélyült a jég, előtűnt a Föld, s mindjárt élet fakadt ott. Egy fügefa alatt támadt az első ember, Léna, az ősanya. Időtlen idők óta élt ott, és várt. Isten aztán a messzeségben kettéválasztotta a jeget, a nyíláson nagy vasmadár repült ki. Ez a vasmadár hozta gyomrában a Földre az ősapát, Tornászt. És Léna megismerte, hogy ő az, akit várt. S megajándékozta őt egy gyermekkel. Éltek, míg meg nem haltak, s megsokasodának, és neveztetének a gyerekek népének, akik mi vagyunk." 1940
41
42
FRANCIS BESSIÉRE
A
Miniszter szakálla
█ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █ █
1
- Kedves hallgatóink, Armand Lemoine, a francia televízió riportere, Tangerből jelentkezem. Amint láthatják, kedves nézőink, az egyetemi olimpiai stadion megtelt, méghozzá zsúfolásig. (Lassú totálkép az egész stadionról.) Százötvenezer személy foglal helyet a lelátókon. A földkerekség minden sarkából érkeztek a nézők, s ott szoronganak a lépcsőkön, távcsövekkel, hordozható felvevőkkel felszerelve. Körülöttem a világ minden televíziójának riportere itt van, mintegy ötszázan nyüzsögnek a mikrofonjuk előtt, igazgatják a kamerájukat, végzik a kényes műszaki beállításokat. (Közelkép egy technikusról meg a tárcsákról, amelyeket ellenőriz.) Miközben önök ezeket a képeket látják, négy-ötmilliárd ember figyeli az önökéhez hasonló képernyőt, amely a Tangeri Nemzetközi Egyetemről sugároz színes adást. (Totálkép a városról, az öbölről meg az óceánról.) És mindez azért van, mert körülbelül negyedóra múlva a szó legszorosabb értelmében történelmi eseménynek lehetünk majd tanúi. (Armand Lemoine hangja fennköltté válik.) És az emberiség történetében most először, a történelmi esemény tudományos kísérlet lesz, döntő kísérlet, amely megoldja a legrégebbi, legizgalmasabb rejtélyt, amelyet ember valaha is ismert; olyan kísérlet, amelynek eredménye módosítja még a világegyetemről alkotott elképzelésünket is, és amely mindennek irányt szab az eljövendő századokra nézve. Valóban, negyedóra múlva a természet megadja a választ I A képernyőn most csak az ég kékje látszik. A totál kép lassan lejjebb úszik. A képmező a stadion közepére irányul. - Tessék. Kedves nézőink most megtekinthetik ama szent helyet, ahol a jelentős esemény majd lezajlik. A pázsit közepén tojásdad alakú dobogó. Körülötte, akár az utcai lámpák, huszonnégy precíziós óra, amely a huszonnégy időzónát mutatja. A dobogó közepén, a négyszögletes oszlop minden oldalán egy-egy óra az egyetemes időt mutatja, vagyis - ami ugyanaz - a tangeri helyi időt. Az oszlop tövében, a felénk eső oldalon, tessék, itt a kronodátor, az emberi kéz alkotta első időgép! (Fárt előre; a képernyőn megjelenik a készülék, majd különböző részei.) Hogy mi az a kronodátor? Tessék megnézni, az a magas, patkó alakú asztal, valójában afféle szekrényrendszer, magába foglalja mindazt az alkatrészt és szerkezetet, ami ennek a csodának a megvalósulásához szükséges: az időutazáshoz, más szóval: a kronódiához! Mert hiszen erről van szó. Ezek az emberek, akik a műszerek körül szorgoskodnak, az asszisztensek, annak az embernek a bizalmasai, aki e nap hőse, a híres Juan Watson professzornak! Tessék, most őt láthatják ! Kissé elmosódott, profil szuper közelről. Fakó arcszín; fekete, a halántéknál enyhén őszülő haj. Szögletes áll, görbe orr, domború homlok, andalúz szem, kiugró pofacsont; sem szakáll, sem bajusz. Miközben a riporter folytatja, kis fárt hátra, a képen a professzor sudár alakját láthatjuk.
43
- Ez a sudár tartású férfi, aki ellenőrzi és összehangolja munkatársai ellenőrző munkáját, ez ő! Maga Juan Watson, aki hamarosan megnyomja majd azt a pici piros gombot, ott az üvegezett kalicka mellett. (Közelkép a kalickáról meg a piros gombról.) Nézzék csak meg, milyen aprólékos figyelemmel vizsgálja meg a számtáblákat és a műszerfal minden ellenőrző szerkezetét. (A képernyőn egy kéz látható, amely lassan csavar egy gombot.) Mindennek ő a kezdeményezője, ami ezen a napon végbemegy itt. Mert ő, Juan Watson fedezte fel hét évvel ezelőtt, 2253 tavaszán, a kronódia elvét... Talán emlékeznek még rá, akkoriban szerény tanársegéd volt a Puerto Ricó-i egyetemen. De értekezése szenzációt keltett. Alig három héttel megjelenése után az egész bulvársajtó róla beszélt. Két hónap múlva Watsont kinevezték a Tangeri Nemzetközi Egyetem professzorává, abba a városba, ahol az Egyeztető Világbizottság székel, ősszel már kétszáz kutatóból és mérnökből álló csoport élén állt, a világ legjobb szakemberei vettek részt a kutatásban. Hogy mi volt a céljuk? Ma, 2260. május 18-án érik el. Mert hétévi kutatás és munka után megszerkesztették és tökéletesítették ezt a gépet, a kronodátort, amely néhány perc múlva az önök szeme láttára működésbe lép, és megadja a nagy rejtély megfejtését, amelyet Watson tanulmánya függőben hagyott. Mert elmélete nem tudott megbirkózni minden kérdéssel. Kimutatta ugyanis, hogy kétféle kronódia lehetséges, mégpedig mind a kettő csak egyirányú, az első egyetlen irányban a jövő felé, a második pedig egyetlen irányban a múlt felé; egyik az antianyagra vonatkozik, a másik a rendes anyagra. Ami tehát azt jelentette, hogy mi, emberek ruháinkkal, gépeinkkel, gondolatainkkal, juhainkkal, kutyáinkkal mindig csak egyetlen irányban hagyhatjuk el a jelent, mégpedig a visszatérés reménye nélkül. Ámde, melyik ez az irány? Ezt csak a kísérlet döntheti el. S ennek a kísérletnek lesznek most önök a szemtanúi. Miközben Armand Lemoine közvetít, a kamera a tömeget pásztázza, hol egy csinos kis pofikáról mutat közelképet, hol valami mulatságos mozdulatról, két gyengéden összesimuló kézről, egy bohókás kalapról, egy gyerekről, aki mókásan törtet a magas lépcsőkön, egy üveg sörről, amelyet éppen kinyitnak. A dobogón egy technikus térdel, éppen a kronodátor egyik alkatrészét vizsgálja; feláll, leporolja a nadrágja szárát, néhány szót vált Watson professzorral. - A sajtóban már 2253 óta vitatkozik két tábor - folytatja Armand Lemoine -, amely két ellentétes véleményt képvisel, a jövőpárti és a múltpárti véleményt. Utóbbiak azt állítják, hogy mivel a jövő nem létezik, a jövőt még fel kell építeni, csakis a múltba utazás jöhet szóba. A jövőpártiak viszont makacsul az ellenkezőjét állítják, mert - amint ők mondják - a visszatérés nélküli jövőbe utazásnak nincsenek olyan ellentmondó következményei, mint a múltba utazásnak. Ezeket az ellentmondásokat mindenki ismeri. De, kedves nézőink, vajon gondoltak-e arra, mily nagy segítségére voltak ezek a paradoxonok a sajtónak? 2253 nyara óta, még az uborkaszezonban sem látták a Loch Ness-i szörnyet, s nem találtak jetinyomokat a Himalájában; azóta senki sem észlelte a Vénusz zöld homokjának tüneményes kísérteteit I Felesleges. Azóta mindig akadt valamilyen időellentmondás, amivel meg lehetett tölteni a lapot! Amint tudják, az elv változatlan: ha visszatérhetünk a múltba, megváltoztathatjuk az eseményeket. De akkor hol az igazság? Vajon az az igazi történelem, amilyennek az időutazás előtt ismertük, vagy a módosított történelem? Az egyetlen elfogadhatónak tetsző válasz szerint a történelem állandó, ami azt jelenti, hogy a fontos eseményeket lehetetlen megváltoztatni. De hogyan különböztethetünk meg fontos és kevésbé fontos eseményt? Kérem, figyeljenek, Juan Watson és segédei éppen fontos és aprólékos ellenőrzést végeznek. Láthatják, amint milliméteres pontossággal kimérik azt a
44
néhány méter távolságot, amely elválasztja az üvegkalitkát - ide teszik a kronodált tárgyat - meg a két lemezt - ide ugrik majd a tárgy. Jelen pillanatban a bal oldali lemezzel foglalatoskodnak, itt anyagiasul a tárgy, ha a kronódia a múltba irányul. Ezzel szemben ha az áthelyezés a jövő felé irányul, a tárgy a jobb oldali lemezen jelenik meg... Folytatom tehát összefoglalómat. Ott tartottam, hogy valójában mi is a fontos esemény a természet szempontjából. Mondjuk, egy ház elpusztulása vajon több vagy kevesebb, mint egy távoli csillagé? Vajon a zsarnok vagy a lángelme halála fontosabb, mint a légyé? Vagy például, ha én netalán visszakerülnék a múltba, hogyan kerülhetném el, hogy agyontapossak egy hangyát, vagy egy fehér vérsejtem bekebelezzen egy baktériumot? Vagyis minden múltba történő utazás magával hozza a történelem kisebb-nagyobb módosítását. Bizonyára önök is ismerik a nevezetes „nagypapaparadoxont". Nem tudok ellenállni... Na de éppen most érkezik a stadionba Őmagassága, a legfőbb Egyeztető személyesen. (A kamera nemes külsejű fehér tógás és szakállas aggastyánt mutat, aki a dobogó felé halad.) Juan Watson most köszönti, közben a tömeg feláll, néma csendben. A professzor meghajol, a legfőbb Egyeztető a hagyományok szerint bal kezével gyengéden megérinti a fejét. Őeminenciája, a tudományos és műszaki kutatás miniszter-egyeztetője, aki Őmagassága kíséretében érkezett, súlyos aranyrudat nyújt át neki. Őmagassága átveszi, és Juan Watson kezébe helyezi. Utóbbi újból meghajol, felmegy a dobogóra vezető három lépcsőfokon, az értékes rúd végre az üvegezett kalickába kerül, amelynek ajtaját a professzor egyik munkatársa tárva tartotta. Most becsukja: minden készen áll. Őmagassága a díszhelyre ül, jobbján a kutatásügyi miniszter, balján pedig Őeminenciája, az oktatás- és művelődésügyi miniszteregyeztető, mint mindig, most is elegáns. Minden tekintet feléje fordul, bizonyára azért, hogy megcsodálják legújabb divatú, hosszú, türkizkék szakállát, de főként talán azért, mert mindenki tudja - nem árulok el semmiféle titkot -, hogy hatalmas vagyonának legalább kétharmadát a jövőbeli utazásra tette! Erről jut eszembe, tudják önök, hogy körülbelül nyolcszázmilliárdra becsülik az erre az alkalomra tett fogadások összegét? Csaknem kétszázötvennel fogadták a múltba történő utazásra, amelynek azért még vannak hívei, és több mint a duplájával a jövőbe történő utazásra. Ezt a különbséget az időparadoxonokkal magyarázhatjuk, amelyek túlságosan próbára teszik a józan észt, és amelyeket teljesen kiküszöböl a jövőbe történő egyirányú utazás. Az imént éppen fel akartam idézni önöknek a nagypapa-ellentmondást. Nem mintha esetleg valaki ne ismerné! De mégsem tudok ellenállni a kísértésnek, s elmondom jeles barátom, Hubert Troulin elmefuttatását ez ügyben. Tehát... Képzeljük el - mondta a barátom -, mi történne azzal a kíváncsi emberrel, aki visszatérne a múltba, hogy megfojtsa nagyapját a bölcsőjében; ha eltekintünk attól a kínos lehetőségtől, hogy a nagymamája kikapós volt, a mi kis kíváncsi kacsánknak nem lehetne apja. Tehát meg sem születhetett volna! Vagyis nem ölheti meg a nagyapját, aki, ugye, most már élt volt, és tanúbizonyságát adhatja férfiasságának, következésképpen atyát nemzhet jövendőbeli gyilkosának. Aki tehát most megint mehet megfojtani a nagyapját, olyannyira, hogy kíváncsi kacsánk immár megint nem születhet, nem ölhet, vagyis nem lehet, hogy ne szülessen meg, nem lehet, hogy ne öljön. Tetszik érteni, ugye? No de nézzük csak, 10 óra 54. Alig két perc múlva megkezdődik a visszaszámlálás. És minthogy megkértek bennünket, maradjunk síri csöndben, amint a hangosbemondón megkérnek rá minket, már alig van időm elmondani, hogyan is folyik le majd a kísérlet. Watson professzor pontban 11 órakor indítja meg a műveletet. Az eltolódást öt percre tervezik. Ami azt jelenti, ha minden rendben megy, és ha a kronódia a múlt felé irányul,úgy tetszik, 10 óra 55-kor -
45
vagyis huszonöt másodperc múlva! - az aranyrúdnak meg kell jelennie a bal lemezen! Ami egyébként újabb ellentmondás, hiszen néhány percen át ugyanannak a tárgynak két egyforma példányban, egymástól néhány méterre kell lennie. Na de akkor... - Csendet! Kérem, legyenek csendben! - üvöltik a hangszórók. Közelkép a bal oldali lemezről, ráfilmezve egy óra. Néhány másodperc eltelik: 10 óra 55. A lemez üresen marad! A tömeg felhördül: a múltpártiak. - Csendet! - kérik újra a hangszórók. És miközben a kamera a jövőpártiak boldog ábrázatát meg a múltpártiak görcsös fintorait mutatják, kimért, közömbös hang kezdi meg a visszaszámlálást: - Ma, 2260. május 18-án 11 órakor beindítjuk a kronodátort; számolom a másodperceket... Kétszázötven! - Csend. - Kétszáznegyven! - Csend. - Kétszázharminc... - Ötven! - A kamera a kronodátor előtt álló Watsonon állapodik meg. - Negyven! - A professzor megmerevedik, ujja már a piros gomb felett van. - Harminc!- Csend. Akár egy szitakötő - Huszonöt!- dongását is meghallanánk. - Húsz! - Pillangó repül... Minden arc - Tizenöt! - görcsös, feszült, figyelmes. - TÍZ. KILENC. NYOLC. HÉT. HAT. ÖT. NÉGY. HÁROM. KETTŐ. EGY. NULLA. Juan megnyomja a gombot. Csukladozik. Újra megnyomja, kissé megrázza a készüléket, még egyszer megnyomja a gombot: semmi! Az aranyrúd még mindig ott van! Senki nem mukkan, még Armand Lemoine sem, aki erre igazán nem számított. Juan néhány rövid utasítást ad segédeinek, akik egyre idegesebben kapkodva, felemelik a lemezeket, kicsavarnak-becsavarnak, húznak-vonnak, ütögetnek, rázogatnak, lazítanak, szorítanak. Juan megragad egy mikrofont, és dadogva bejelenti: - Hölgyeim és uraim! Teljesen el vagyok képedve. Porig vagyok sújtva. A kronodátor nem működik. Higgyék el nekem: a hiba a készülékben van, s én egyáltalán nem láthattam előre. Hogy az anyagiasulás nem valósult meg 10 óra 55kor, nem bizonyít semmit, hiszen a kísérlet nem ment végbe. A világon semmit sem jelent. Sajnos, ha hat percen belül nem működik a szerkezet, a feltételek már nem lesznek kedvezőek, ebben az esetben kénytelen leszek elnézésüket kérni, és a kísérletet későbbi időpontra kitűzni. A legnagyobb sajnálatomra, elhihetik nekem. Tudniuk kell, hogy a tárgy térbeli helyváltoztatását nem tudtuk teljesen kiküszöbölni az időbeni hely-változtatás közben. A helyváltoztatás-torzulás függ a Föld önmaga körül való forgásától, valamint a Nap körül haladó mozgásától. A lemezek helyzete tehát csak néhány percen át megfelelő. A műveletnek 11 óra 06ig le kell zajlania: később már előfordulhat, hogy a kronodált rúd a tömegbe repül, és megsebesít valakit. Higgyék el, nagyon sajnálom. Armand Lemoine köhécsel, s összeszorult torokkal folytatja közvetítését. De mit mondjon? Ecsetelje, milyen izgatottak Watson segédei? Hiszen mindenki láthatja a képernyőn. És a vészesen haladó óramutatókat is. 11 óra 04 perc. Watson munkatársai felé indul, akik szemmel láthatóan nem jutnak semmire. Több mint egy percen át vitatkozik velük, majd vállát vonogatva, beletörődött arccal a készülékhez lép, a rúdra néz, majd a lemezekre, aztán hirtelen rácsap öklével a kalickára.
46
Megvan: sikerült! A rúd már nincs a kalickában: a bal oldali lemezen foglal helyet. - De hát mi történik? - kiált fel meglepetten Armand Lemoine. - Csakugyan jól láttam volna? Na de... Na de, igen! Őeminenciája meghalt! Igen, ott fekszik holtan a karosszéke előtt, a dobogó elé rogyva. Nem is tudom, hogyan magyarázzam, de... Már itt is vannak az ápolók, körülveszik, s éppen most viszik el hordágyon. A képernyőn látszik, amint a hatalmas holttestet betakaró lepedőn átüt türkizkék szakálla. - Na de... Úgy rémlik... Kérem, bocsássanak meg... Hogy is mondjam? Úgy rémlik... Jaj... Bizonyára valamilyen kapcsolatban kell lennie a kísérlettel... Nekem az a benyomásom, egyszerre zavarosan és... tisztán... igen, tisztán... hogy legalább öt, de talán tíz perce láttam meghalni a miniszter urat! Magam előtt látom, amint feláll, meginog és elesik! Pedig még két perce sincs, hogy Watson professzor bekapcsolta a kronodátort. És Őeminenciája akkor még életben volt! Nahát! Tudom, hogy képtelenség, mégis így van... Tessék, Georges! Mi van? Mit mutogatsz? Beszélj!... Nem? Akkor ellenőrizd... Nem! Ne így! Fogjál papírt, ceruzát, és számítsd ki te magad! De előbb mutasd meg az átkozott komputeredet! Csend. Zavaros mormogás hallatszik, miközben a kamera, amelyet Georges egy percre elengedett, közelképet mutat a betonpadlatról és egy darabka poros papírról, amelyet a földön libegtet a szél. Egy pillanatra látjuk a kép szélén, amint egy fekete cipő elrúgja a papírt. Egy csikk esik le, és kipattan a kamera síkjából, a helyén icipici vöröslő hamucsomó marad, amelyet a szél parányi tűzijátékként szétszór. - Nos hát, kedves nézőink, igen, most már kétségtelen. (Armand Lemoine fojtott hangját halljuk.) Ha bízhatunk a képmagnó fordulatszámlálójában (a számtábla hirtelen megjelenik a képernyőn: 18 427-et mutat), amelyet éppen a közvetítés előtt olvastak le, körülbelül tizenhét perc harminc másodperc telt el azóta, hogy a professzor öklével rácsapott a készülékére, néhány másodperccel 11 óra 06 előtt, jelen pillanatban pedig... (a képernyőn a központi óra látszik) 11 óra 08 perc harminc másodperc a pontos idő! Egy szót sem értek az egészből, egy árva mukkot sem! De úgy tetszik: Watson kísérlete tizenöt percet elrabolt tőlünk!
2
- Miért állítottad le a képmagnót? - kérdezte Watson lesújtva. - Ugyan! - hallatszott Pjotr Pokovnak, egyik legközelebbi munkatársának mély, ráérős hangja. - A hátralevő kétpercnyi felvételen csak Lemoine kesergését hallhatjuk, aki összevissza halandzsázik, és minden hangszínben elmondja: nem tudja, mi történt, de egészen biztosan valami rendkívüli dologról van szó. - Tehát a nézők ezt láthatták - szólalt meg újra lassan Watson, miközben kétségbeesésében mélyet sóhajtott. - Persze semmit sem értettek. Lemoine sem. Mi meg még annyit sem! - Nana, azért mi valamivel mégiscsak többet értettünk! - jelentette ki Jen szokásos élénkségével. - Mert mi a többit is láttuk. - A többit? Milyen többit? Ja, igen, Henri említette, de én egy szót sem értettem belőle: az a felvétel, amit most láttam, nem teljes, kivágtak belőle? Kivágtak... De mit vágtak ki belőle? Mi? - Watson csaknem kiabált. - Ugyan már! Ne izgasd magad! - csitította Pjotr. - Az „ellopott" tizenöt percet vágtuk ki, hogy láthasd, milyen volt az általános visszhang. Egyébként ha a minisztert leszámítjuk, te voltál a legizgatottabb! - Rettenetes alakok vagytok! - méltatlankodott Watson. - Ti messze voltatok a
47
kronodátortól! És ti nem találtátok szemben magatokat egy csomó fehér köpenyes, hadonászó ápolóval, aki elvitte egy tíz perce halott ember holttestét, aki azonban egy másodperccel azelőtt még élt! És sohasem éreztétek magatokat bűnösnek a halál miatt! Én még mindig azon tűnődöm.. . - Nem! - vágott közbe Eddy Schmidt. - A boncolást befejezték, az orvos világosan állást foglal: a miniszter szívbeteg volt, és az izgalom végzett vele. Valószínűleg amikor megtudta, hogy tönkrement, méghozzá inkább kétszer, mint egyszer, mint egyébként a többi rengeteg jövőpárti! Meg tudom érteni az érzéseidet. Juan, de semmi lelkifurdalásod ne legyen a miniszterért! - Különben sem nagy veszteség! - jelentette ki Henri Cordier. - Ostoba, tudatlan és nagyképű volt! - Ebben egyetértünk - kontrázott Jen. - De a kronodátor időutazásra készült: nem élősködőpusztító gép! - Ezer szerencséje, Jen Lu Csi professzor! - rosszmájúskodott Henri Cordier. Különben ön már nem lenne itt! Jen vállat vont. - Elismerem, hogy nagyon megrendültem - mondta Watson, s mosolyogni próbált -, de azért mégsem szenvedek emlékezetkihagyásban, és nem is hülyültem meg! Tehát magyarázzátok meg nekem, mi történhetett. - Ide figyelj - kezdte Pjotr. - Éppúgy, mint te és mindenki más, amikor olyan átkozottul rácsaptál a kronodátorra, és amikor elszabadult a pokol, azt hittem, megbolondultam! És a többiek is. (Jen, Henri meg Eddy helyeselt.) De te a stadion négy sarkába küldtél minket, hogy a lehető legnyugodtabban figyelhessünk meg mindent. Mindannyiunknak ugyanaz az ötlete támadt: vajon mit rögzítettek a kamerák? Ahhoz, hogy mindent megértsünk, ezt kellett megtudnunk. Abban a pillanatban értünk a dobogóhoz, amikor a minisztert elvitték. Te ott feküdtél ájultan. A tömeg azt hitte, meghaltál, s idegeskedni kezdett: az emberek szörnyülködve, szorongva álltak fel, már-már kitört a pánik. Miközben az orvos téged ápolt, odajött a kutatásügyi miniszter, és tanácsot kért tőlünk. Harminc másodperc alatt megegyeztünk Henrival... De inkább te mondd el, Henri, mit csináltál. - Beleüvöltöttem a mikrofonba: „Hölgyeim és uraim! Aggodalomra semmi ok, kérem, figyeljenek egy pillanatra!" A kutatásügyi miniszter mellettem állt, a legfőbb Egyeztető visszaült a helyére. Ez megnyugtatta az embereket. Folytattam: „Az oktatás- és művelődésügyi miniszter úr Őeminenciáját levette a lábáról az izgalom: csak véletlen balesetről van szó. Ami pedig Watson professzort illeti, egyszerű rosszullét. Aggodalomra tehát semmi ok!" Valójában azonban remegtem a gondolattól, hogy a stadion valamelyik sarkában valaki idegrohamot kap. Mert akkor végünk van! „Kétségtelen - folytattam -, hogy a kísérlet előre nem látott körülmények közt zajlott le, s eredménye most is érthetetlen. De hát nem természetes ez? Hiszen a kronódia teljes újítás. Minden óvintézkedés ellenére, nem láthattuk pontosan előre, mi minden történhet. De szeretném önöket megkérni valamire. Mindannyiukat. Hogy megpróbáljuk kibogozni a történteket, a lehető legtöbb felvételre volna szükségünk, legyen szó filmről vagy képmagnószalagról. Kérjük tehát önöket, különösen a televíziós társaságokat, amint módjukban áll, juttassák el őket hozzánk, vagy Watson professzor címére, vagy pedig tegyék le az egyetem főbejáratánál. Ami a filmeket illeti, magunk vállalkozunk az előhívásra, másolatokat készítünk, s az eredetit még május vége előtt visszajuttatjuk önökhöz. Előre is köszönöm!" Így aztán mindenki nyugodtan távozott, húsz perccel később
48
pedig sorban álltak az egyetem portáján a dokumentumokkal. Délután két órakor a francia televízió elsőként eleget téve kérésünknek, küldönccel juttatta el hozzánk azt a felvételt, amit az imént láttál. Mindenkit összeszedtem, aki filmet tud előhívni, minden optikai labort sötétkamrává alakítottam, a kémiai laborokból összeszedtem az összes tioszulfitkészletet. Három órakor mind a négyen itt voltunk. Eddy jó hírt hozott felőled: másnap reggel kutya bajod se lesz. Azonnal elkezdtük Armand Lemoíne felvételének vetítését, aztán a többi filmet, egész filmhegyet néztünk végig I Hajnali négyig dolgoztunk. De most már semmi kétség. Henri Cordier elhallgatott. - Mifelől nincs semmi kétség? - kérdezte Watson. Pjotr válaszolt: - Minden dokumentum, film- és képmagnófelvétel pontosan ugyanazt a történetet meséli el, és ugyanazon eseményeket mutatja be, ugyanabban a sorrendben. Különben majd megmutatjuk neked a francia televízió felvételének azt a részét, ami a „hiányzó" tizenöt percre vonatkozik, s amit te még nem láttál. De éppúgy bármelyik felvételt is választhattuk volna. A múlt három bizonyos értelemben egymást követő változatát találod rajta. Az első kép, amit meglátsz, közvetlenül azután következik, amelyiken rácsapsz a kronodátorra. Kivártad az utolsó percet: három másodperc híján 11 óra 06 volt akkor. De nézd meg inkább. Bekapcsolom a készüléket, hang nélkül: majd én mondom a kísérőszöveget. Tehát: a rúd megjelenik a bal oldali lemezen, ökölcsapásod előtt pontosan 5 perccel, 11 óra 01 perckor. Rögtön ezután a közönség felhördülése megszakítja beszédedet és segédeid lázas tevékenységét. Te azonban megőrződ hidegvéred, a tárgyat megmutatod asszisztenseidnek, s intesz nekik, hogy igyekezzenek: hiszen ott van, sikerülnie kell a kísérletnek! A tömeg újra izgatott, a jövőpártiak kétségbeesett arcot vágnak. Ekkor elképedve állapítod meg, hogy a kalicka üres, még mielőtt a készüléket üzembe helyezted volna! Mivel nem akarod, hogy ne legyen mit kronodálnod, a rúdhoz rohansz, fogod, és visszateszed a kalickába. Az oktatásügyi miniszter azonnal kapcsol, hogy tönkrement, a széke előtt ágaskodik. Fejét veszti, az arca majdnem ugyanolyan zöldeskékre vált, mint a szakálla. Megremeg, meginog, előrenyújtja a karját, tátott szájjal, hátravetett fejjel. Majd összerándul, még a szakálla is beleremeg, közben bal kezét a szívéhez szorítja, megbotlik, összeesik, kész. Estében a fejét a dobogóhoz veri. Stop! Nézd csak meg jól ezt a képet: 11 óra 03 perc. Látod itt, pontosan a kronodátor műszerfala alatt ezt a kis mályvaszínű fényt? - Szikra I - kiáltott fel Watson. - Igen, annak az istenverte főkapcsolónak a hegesztése! Emlékszel? Háromszor rugaszkodtunk neki! Mégis az volt a hibás! És a mester feje meg az ökölcsapásod egyformán hatott! Folytatom a vetítést, de csak a lényegre szorítkozom. Na látod, a rúd eltűnik a kalickából. Öt perccel korábban tűnik fel újra, 10 óra 58-kor. A tömeg felkiált. A kalicka üres. De a fényképészeket alig hagyod munkához látni, érte mégy a rúdért, és még éppen idejében visszateszed a kalickába. Na, itt áll fel újra a miniszter. Éppen abban a pillanatban esik össze, amikor a visszaszámlálás „nullá"-ja elhangzik. Most megint megállítom a képet: pontosan 11 óra, ujjaddal benyomod a gombot, a miniszteri hulla feje pedig a dobogóhoz csapódik. Most nem látszik a szikra, mert te eltakarod. De feltétlenül ott kellett lennie, hiszen, amint magad is láthatod a következő képen, a rúd már nincs a kalickában! Öt perccel előbb jelenik meg, 10 óra 55-kor. A tömeg üvölt. A múltpártiaknak egyetlen pillanatig sem kellett izgulniuk, győzedelmeskednek. A jövőpártiak
49
siránkoznak. A miniszter feláll, meginog, és 10 óra 57-kor meghal, közben helyrerázza a gépet, mielőtt még tudtára ébredtünk volna, hogy hibás. Az általános izgalomban többé senki sem törődik a kronodátorral, sem az eltolódott rúddal, a visszaszámlálás megszakad, és 11 órakor nem nyomod meg a gombot: a rúd engedelmesen a bal oldali lemezen marad, s a kalicka továbbra is üres! Nos, a többit felesleges megnézni: ennél többet nem tudunk meg belőle, teljes a fejetlenség. De valamit meg kell jegyeznem, ami rögtön szembetűnő lesz, amint jól meggondolod: mindegyik jelenet elején mindenki úgy viselkedik, főként te, Juan, mintha fogalma sem volna róla, mi történt előtte. Valahányszor a rúdért mégy, hogy visszatedd a helyére, mintha nem is tudnád, hogy az imént te magad juttattad a lemezre, bekapcsolván a kronodátort: továbbra is azt hiszed, hogy ezután indítod el, így tehát az aranyrúdnak a helyén kell lennie. Meg vagyok róla győződve, ha emlékeztél volna az előző jelenetre, azonnal rájöttél volna, hogy amit látsz, az az iménti cselekedeted következménye, nem pedig annak, amit majd fogsz csinálni. Mert csakugyan így történt, ugye? - Kétségtelen - mondja Watson -, e tekintetben csakugyan bizonyító erejűek a képek, amelyeket bemutattál. Tehát tudomásul kell vennünk, hogy a kronódiakísérlet valamilyen egészen új múltat fabrikál, aminek egyáltalán semmi köze a... mondjuk így: az előző múlthoz. Mindenki helyeselt. - Rátérek tehát arra, amit az emlékezetkihagyásról mondtam - folytatta Pjotr. Figyeld meg azt is, hogy egyetlen jelenet elején sem lepődik meg senki, sem te, sem senki más, hogy az imént meghalt minisztert újra életben találja. Senki sem akad fenn azon, hogy ő maga is néhány perccel korábbi állapotában találja magát, pedig azt hihettük, hogy egyedül a rúdnak kell eltolódnia a környezethez képest. Maga a miniszter sem emlékszik semmire, különben izgatottsága egyre alább szállna, s végül is kibírná. De legalábbis nem csinálna végig pontosan minden mozdulatot, valahányszor meghal! Valójában azonban nekem az a benyomásom, hogy tizenegy órától kezdve, a múlt legutóbbi változatában, amely még most is tart, az emberekben szép lassan visszatér egy-egy emlékfoszlány. Különben nem volnának ilyen zavarosak a gondolataik, és nem volna ilyen teljes a fejetlenség. De végül is csak 11 óra 06-tól kezdve, vagyis azokon a képeken, amelyeket a legelején láttál, világlik ki, hogy az embereket durván megrohanja az események összességének emléke. - De mi a valódi belőle? - kérdezte Watson szorongó képpel. - Természetesen minden I Mindenki egyszerre beszélt. Aztán Jen kerekedett felül. - Minden! Mert ugye, a saját emlékezetünk tanúságát megkérdőjelezhetjük, hiszen teljesen összezavarodott és megkeveredett ebben a hihetetlen időcikcakkban! De hogyan is kételkedhetnénk az összes felvétel pontos tanúságában, amelyet a múlt éjjel képenként vizsgáltunk meg töviről hegyire? Mindez igaz! - Ezek szerint... (Watson habozott) több egy mást követő... múlt volna?... De végtére is mi értelme lehet azt állítani, hogy valami, ami 10 óra 55-kor történt, egy 11 órakor lejátszódott eseményt követ, emez pedig egy másikat, ami 11 óra 03-kor következett be, és egyúttal azt az átkozott ökölcsapást követi, amelyet 11 óra 06kor adtam? És vajon mi ez az „egymásutániság", amely visszamegy az időben? - Fogalmam sincs róla - mondja Henri Cordier de szemmel láthatóan ez a kronódia hatása! - Nem szabad bedőlnünk a szavaknak - jelentette ki Pjotr. - Ez esetben miért
50
beszélünk egymásutániságról? - Mert a felvételek ebben a sorrendben rögzítették az eseményeket - felelt Eddy Schmidt. - Akkor azonban felvetődik egy újabb kérdés - vélte Jen. - A kamerák miért ebben a sorrendben vették fel a történteket, nem pedig időrendben, még ha ily módon két képet exponáltak volna is egyszerre? - Mert kronódiát vittünk véghez! - hangoztatta Henri. - Mert ez a kronódia! - No igen! Szerintem - jelentette ki a gyakorlatias Schmidt - teljesen feleslegesen akartok megmagyarázni olyan dolgokat, amelyeket elég tudomásul venni: ezek a tények, és kész! Az órák úgy járnak körbe, ahogy nekik tetszik, de az események láncolatát nem lehet megszakítani. - És miért csak az órák járnak visszafelé, a felvevőkészülékek pedig nem? - kérdezte Pjotr. - Mert a vevőkészülékek visszafelé nem tudnak felvenni I - vágott vissza Henri. - Egyáltalán nem győztél meg - mondta Juan elgondolkodva. - A mi emlékezetünk azonban vissza tudja pergetni az eseményeket - bizonygatta Jen -, hiszen az emberek mindannyiszor megfeledkeznek róla, mi történt... hm... azelőtt! (Kis szünet.) Igazán szeretném tudni, hogy a folyók visszatérnek-e a forrásukhoz I - Csakugyan, ezt a kísérletet is meg lehetne csinálni! (Juan Watson mintha megkönnyebbült volna ettől a kilátástól.) De én úgy vélem, végül is minden jelenet csak annyi nyomot hagy, amennyi valóban visszafordíthatatlan, azt pedig csakis a kísérletekből tudhatjuk meg, mi az, és mi nem az! Munkára fel, fiúk! - Jaj, de hát... - kezdte meglepetten Pjotr. - Azt hiszem... - Hogy kezded érteni? - kérdezte mosolyogva Juan. - Nekem is megvan a magam kis ötlete!... - Jó nektek! - tiltakozott duzzogva Henri. Schmidt vállat vont, de Jen Lu Csi végignézett társain, és arcára szép lassan széles mosoly ült ki. - Igen - mondta sejtem: a kronódia megtöri az időrendet, az okozati sorrendet azonban nem. Az a tény, hogy az első múltváltozatban a kronodátor 11 óra 06-kor lép működésbe, teszi lehetővé, hogy a második változatban 11 óra 03-kor induljon meg, a harmadikban pedig 11-kor! Kimondatott hát a kronódia első kísérleti törvénye. A később végzett valamennyi kísérlet megerősítette és világossá tette; a kísérleteket előbb tárgyakon, majd állatokon és szerkezeteken, végül embereken végezték. Az a mód, ahogyan az emberi alanyok „átélték" a kronódiát, újabb lélektani törvényt alkotott. Általában a „jelenben" senki sem veszi tudomásul a kronódia révén módosított múltat: az ember egyszerűen csak tudatában van annak, hogy megmaradnak benne az emlékek, amelyek kihatással lesznek a jövőre. Vagyis a kronódia szemtanúja, amint a tangeri stadion nézői és az összes tévénéző esetében történt, egyszerre veszi tudomásul az összes emléket, abban a pillanatban, amikor látja, hogy a kronodátor működésbe lép. Ha azonban Watson a laboratóriumban elvégez egy egyszerű kísérletet, csakis a jelenlevőket éri ez a megrázkódtatás: valójában senki másnak semmi sem módosul. Legalábbis ezt olvashattuk később egy folyóiratban, a kísérletről szóló értekezésben. Emberi teremtmény csakis abban az esetben éli át a „jelenben" a történelem két jelenetét, természetesen egymás után, ha őt magát kronodálják.
51
E törvény legfényesebb bizonyítékát egy nagyon tanulságos esemény szolgálattá, noha tulajdonképpen nem is kísérletről van szó. Egyik munkájában így számol be az esetről Watson: Kísérleti tanulmány a kronódia törvényeiről, amely Tangerben jelent meg 2266-ban, a Nemzetközi Egyetemi Kiadónál: 2264 egyik napján bizonyos Maury, egyik asszisztensem, minden barátjától pénzt kért kölcsön, ki mennyit tudott adni, mindent kivett a bankszámlájáról, és visszament 2260. május 17-re, az egész összeget a múltba irányuló kronódiára tette. Egyik napról a másikra óriási vagyonhoz jutott, nagy lábon élt, miközben arra azért nagyon ügyelt, nehogy régi barátaiba botoljon, akikre emlékezett, s félt, hogy felismerik, pedig alaposan elváltoztatta külsejét. Négy év múlva a természetes időmúlás folytán visszatért kiindulópontjára, minden hitelezőjét kifizette, utóbbiak természetesen mit sem vettek észre. Igen ám, de elég volt meglátni őt ahhoz, hogy hirtelen eszükbe jusson a módosított múlt, amelyben négy éve színét se látták Maurynak, mialatt széltébenhosszában beszéltek egy Dupont nevű újgazdagról. Ezért aztán Dupont-Maury mégiscsak a börtönben kötött ki: a hatóságok úgy vélték, hogy ennek az eljárásnak az elterjedése jócskán megzavarhatná a gazdasági életet. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a kronódia alapjában véve mit sem változtatott az ügyön: kétségtelen, hogy ez az egyén csak kihasználta 2264-ibeli barátai bizalmát és a 2260-beli emberek tudatlanságát; de azért cselekedete éppúgy szélhámosságnak minősül, mint annyi más. „És ha találkozott volna önmagával?" - kérdezhetnék önök. De vajon hogyan ? Értsünk szót: ez a kronódia is, mint bármely másik, két világosan elhatárolható részre osztja a történelmet: az egyik valahol az idők végtelenjében kezdődik, és 2264-ben végződik, a másik pedig 2260. május 17-én kezdődik, és a mai napig is tart. Tehát egyedül Maury élte le a két „jelent", egymás után, de mindegyikben csak egy példányban szerepelt. Éppen úgy, mint a kronodált aranyrúd. Tehát minden biztonsági intézkedés arra az esetre, ha találkoznék önmagával, teljesen felesleges volt. Végül is azonban minden szereplő találkozott a második időszakban, amikor is rádöbbent a másik múltra. És minthogy csakugyan abban a korban élünk most, amelyben Dupont megzavarta a gazdasági életet, teljes mértékben jogos, hogy börtönbe juttatták. Való igaz, hogy Maury ugyanígy egy vagy két századdal korábbra is visszamehetett volna. Képzeljük el hát, hogy gyémántban és aranyban gazdag emberként, a kissé már civilizált XX. században találja magát. Büntetlenül élvezhette volna vagyonát, és szépen meghalhatott volna, jóval azelőtt, hogy visszaért kiindulási pontjára. Hacsak a csendőrök nem kérnek tőle születési bizonyítványt... Na de ezt hagyjuk. 2264-es áldozatai nem tehettek volna mást, mint hogy panaszt tesznek, detektívet és ügyvédet fogadnak, s megpróbálják visszaszerezni javaikat a bűnös leszármazottaitól. De itt újfent az a helyzet, hogy a kronódiából nem derülne ki semmi, hacsak nem az, hogy Maury esetleg külföldre menekült. Vagy mégis, egy apró haszon: jogilag meg kellett szüntetni az elévülésnek még a fogalmát is. Éppen azért, hogy az efféle visszaéléseket elkerüljék, a kronódiát szigorúan ellenőrzik: csak az Egyeztető Világtanács jogosult az engedély kiadására. A kronódia joga, mint tudják, gyakorlatilag a laboratóriumokra és az igazságügyminisztériumra korlátozódik. Tény, hogy minden lehetséges esetben visszaküldik a bűnöst, hogy tegye jóvá
52
hibáját. De ilyenkor is meg kell vizsgálniuk a bűnös lelki beállítottságát, és ami a legfőbb, bizonyosságot kell szerezni a kronódiás módszer „javító" hatásáról. Sajnos, gyilkosság esetén, a hibát majdnem mindig lehetetlen jóvátenni.
3
- Juan! Juan! - Jen éles és izgatott hangja csak úgy visszhangzott az egyetem folyosóin. - Na, mi van, öregem? Nagyon idegesnek látszol. - Megvan! Megvan! - Ugyan micsoda? - A harmadik törvény! - Micsoda? Amelyik meghatározza a módosulásokat, amelyeket a kronódia okoz a történelemben? Jen tekintetében igenlő válasz sugárzott. - Na, gyere be az irodámba, meséld el! - mondta Watson, barátságosan vállon veregetve Jen Lu Csit. Tíz percen belül tele volt a tábla krétaábrákkal. Watson pipázott, hunyorogva, feszülten figyelt; hogy alaposabban végiggondolhassa a hallottakat, időnként megkérte Jent, várjon egy picit, majd egy-egy szabatos kérdést intézett hozzá. - Nos hát csakugyan azt hiszem, igazad van! - mondta végül, miközben felállt, és elismerését újabb vállveregetéssel fejezte ki barátjának. De éppen olyan boldog és izgatott volt, mint Jen Lu Csi. Amint korosodott, Juan csakugyan egyre kevesebb tehetséget érzett magában az elvont matematikai kutatásokhoz, mégis tudta, hogy az ő feladata lesz Jen felfedezését megemészteni, gyakorlati következményeit megvizsgálni és megpróbálni érthető és többékevésbé egyértelmű szavakba önteni. Összes asszisztense segítségét igénybe véve, három évet szentelt ennek a munkának. S 2269-ben a Nemzetközi Egyetemi Kiadó az ő, valamint a Jen Lu Csi neve alatt közölte A legkisebb kronodikus módosulás törvényéről című értekezést. Mert valójában ebben rejlik a lényeg: minden kronódia úgy zajlik le, hogy a múlt különböző változatai közti eltérés a lehető legkisebb. Sőt még azt is figyelembe kell venni, hogy a módosulás mértéke nagyjából arányos az eltolódott tárgyak tömegével és az időbeli távolsággal, amelyre e tárgyakat kronodálják. A kronódia valóságos hatása tehát olyan, hogy az említett mennyiségek eredményét csak a legkisebb elfogadható mértékkel mérhetjük. Hogy megmagyarázzuk ezt az elvont tételt, legjobb lesz, ha megint átadjuk a szót Watsonnak. Következzék tehát néhány részlet a fent említett értekezésből, amelyben a szerző úgy tesz, mintha egy képzeletbeli személlyel vitatkoznék olykor kissé rosszmájúan. Nos, kedves barátom, azt hiszem, bízvást állíthatjuk, hogy képesek vagyunk megvizsgálni a nagypapa paradoxonját. Tény, hogy megszámlálhatatlan kísérletet szenteltünk e kérdés tanulmányozásának. Tessék? Ugyan, kérem! Micsoda ötlet! Ó, természetesen nem emberi lényekkel! Ebben a döntő fordulatban csakis állatokkal kísérleteztünk! De nem ám akármilyenekkel: pedigrés állatokra volt szükségünk, hogy azonosítani tudjuk az apát. Persze természetesen az apa is elegendő az ellentmondás előidézésére. Általában csak azért emlegettünk nagypapát, mert kevésbé megdöbbentően hat
53
valami távoli őst megölni, mint a tulajdon apát. De hát az állatokkal semmiféle lelki nyavalya sincs. Sőt elég könnyen meg tudtuk győzni az Állatvédő Egyesületet, hogy a „tudomány felsőbb érdeke" megér némi áldozatot, csak az volt a kikötés, hogy sem kutya, sem macska nem jöhet szóba. Mármost az a tény, hogy pedigrére feltétlenül szükségünk volt, meglehetősen csökkentette a választási lehetőséget. A ló túlságosan drágának és nehezen kezelhetőnek bizonyult; ráadásul túlzottan lassú fejlődése miatt a kísérletezőknek túlságosan távoli időbe kellett volna visszaküldeniük az állatot. Szerencsés körülmény sietett segítségünkre; néhány éve nagyon divatba jöttek a kegyetlen kakasviadalok. Pontosan erre volt szükségünk. Legelőször azért mentünk vissza az időben, hogy egy pompás kakas apját megöljük, s azt vártuk, hogy ily módon emez eltűnik. Szó sincs róla, hanem mit tapasztaltunk? A kakas tyúkká változott! Jócskán töprengtünk, míg rájöttünk, hogy új tyúkunk szűznemzés útján kelt ki anyja tojásából, amit néhány biológiai kísérlet be is bizonyított. Mondhatom, Jen minden csalafintaságára szükség volt ahhoz, hogy bebizonyítsuk, itt bizony a harmadik törvény egyenes következményéről van szó: a kísérlet tárgyát alkotó néhány, a petesejtben megkettőződött kromoszóma tömege lényegesen kisebb, mint az egész állat tömege. De ha kivételesen a tyúk szűznemzése lehetséges is, a kakas fiúnemzése elképzelhetetlennek tetszett. Mi történik vajon, ha a pedigrés kakasnak az anyját áldozzuk fel? A kísérletet elvégeztük. Hogy a kísérlet meggyőző legyen, olyan jércét választottunk áldozatul, amelyet csak egyetlenegyszer termékenyített meg egy Gladiátor nevű hím, és amelynek egyetlen csibéje maradt életben: a hangzatos nevű Auróra. Ekkor újfent arra számítottunk, hogy szegény Auróra eltűnik. Nos hát nem, a legkisebb módosulás törvénye másképpen döntött: Gladiátor fogta magát, és a kellő időben nemet változtatott, hogy szűznemzéssel életet adhasson egy ál-Aurórának, amelyet Gladiátorkának kereszteltünk el, mert nagyon hasonlított arra, akit Henri Cordier „hím anyjának” nevezett. De ne részletezzük tovább... Nem sokkal ezután egyébként újabb nemváltozás következett be, amely Gladiátornak visszaadta eredeti férfiasságát. Mindez azonban egyáltalán nem volt pontosan azonos a nagypapa paradoxonjával, hiszen ezeket a kísérleteket úgy végeztük el, hogy egy ifjú munkatársunkat kronodáltuk, azzal a feladattal: azonosítsa, kaparintsa meg az áldozatot, és ölje meg. Hogy az esetleges kellemetlenségektől megóvjuk, gondosan antidatált megbízólevelet adtunk neki, az összes szükséges stemp-livel ellátva. Ekkor vált igazán nyilvánvalóvá a pedigrés kakasok szükségessége: alkalmunk nyílt rá, hogy a múltba küldjünk egyet, álljon ki a tulajdon apjával viadalra. Még a párviadal kimenetelét is ésszerűen kellett biztosítanunk, ami nem volt könnyű. Az első két kísérlet kudarcba fúlt: egyszerűen az apa ölte meg a fiát, a fogadók legnagyobb meglepetésére. Ekkor egy nagyon belevaló, pompázatos tollazatú, ígéretes nevű ifjú kakast választottunk: Viktort, a győzőt. Az idős, rozzant Magos nevű apától és a helyre kis Hófehérke nevű pipitől származott. Ezt a megbízatást magam vállaltam. A kosárba dugott, dühödt Viktorral a a kezemben két évvel korábbra kronodáltattam magam. Kihasználva tekintélyem és fennen hangoztatva célom, sikerült elérnem, hogy rendezzenek viadalt a pezsgő vérű, biztató formában levő Viktor és a már öregedő Magos közt, utóbbit a
54
biztonság kedvéért még el is kábították. Iszonyú vérfürdő lett belőle. A szerencsétlen vén kakast néhány perc alatt valósággal lerohanta a tulajdon fia, és csapzottan, remegve, véresen, szánalmasan kínlódott, miközben a hálátlan ifjú büszkén, égnek meredő taréjjal, gonosz tekintettel, győzedelmes farokkal páváskodott, fejének szaggatott mozdulataiban és megvető arckifejezésében, ahogyan szárnyát egyengette, benne volt az ifjúság minden arcátlansága. De miközben a szegény csupa vér Magos, haldoklása görcseiben az utolsókat rúgta, s szomorúan kilehelte lelkét a sarokban, mindenki elképedve figyelte a ragyogó Viktort. Milyen szomorú látvány volt! Tarajából kifutott a vér, lekonyult, és mintha megfogyatkozott volna. Hatalmas farktollai elsápadtak, elszíntelenedtek, és mint kókadt virágok hullottak a földre. Viktor lehajtotta fejét, megrázta szárnyát, és mintha csak elrepültek volna a színei. Amikor végül félénken jobbra, majd balra nézve, szomorú és kérdő tekintettel, halkan kotkodálni kezdett, megértettük, hogy szűznemzett kis tyúkká változott, éppen olyan fehér lett, mint anyja, Hófehérke, csak talán még csinosabb pipivé vedlett, s kimúlt hímje tiszteletére Kakaskának kereszteltük. Így bünteti hát olykor a sors az atyagyilkosságot! Végezetül idézzük ugyanannak a műnek egy másik részét, amelyben Watson elmeséli egyik első beszélgetését társaival, azután hogy Jen Lu Csi felfedezte a harmadik törvényt. - A legkisebb módosulás törvényének egyik legkézenfekvőbb következménye mondtam -, hogy sokkal jobban járunk, ha egy minisztert ölünk meg, ha mégoly szakállas is, mint ötven pulykát, egyszerűen azért, mert a miniszter súlya kisebb. Ha túlságosan pocakos, hát istenem, jaj a pulykáknak! - Azt akarod ezzel mondani, hogy a miniszter halála a harmadik törvény következménye? - kérdezte tőlem Schmidt. - Semmi kétség! Mégpedig ezért: először is szögezzük le világosan, hogy a múlt utolsó változata, amelyet hajlamosak vagyunk „az igazinak" tekinteni, csak azért, mert ez az egyetlen, amely a jövőben folytatódik, nem szolgálhat kiindulópontul semmiféle kronódiának, hiszen akkor emez a múlt egy újabb változatát vonná maga után, s az, amelyiket mi annak tekintünk, nem lehetne az utolsó. Mármost, ha a miniszter nem hal meg, napnál világosabb, hogy továbbra is úgy viselkedem, mint a jó kutyus, és minden alkalommal érte megyek a rúdért, hogy visszategyem a kalickába, s azonnal újra visszaküldjem a múltba. - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte újra Eddy. - Csak azt, hogy feltétlenül történnie kellett valaminek, ami megakadályoz benne, hogy a végtelenségig újra meg újra megnyomjam azt a nyomorult piros gombot, mert ha nem, még mindig valahol 2260. május 18-án 10 óra 55 és 11 óra közt imbolyognánk: azon a napon megállt volna az idő! Vagyis ahhoz, hogy a költő óhaja be ne teljesedjék:„Állj meg, szárnyas idő !"*, a kellő pillanatban valamilyen eseménynek el kellett vonnia a figyelmem. De hogyan? Földrengés? Tűzvész? A számítások bizonyára igazolnák, hogy a legkisebb módosulás abban állt: egy szakállas és szívbajos miniszter ideg-rendszerében valahol rövidzárlat keletkezik! Néhány milligramm anyag átirányítása a kellő helyre, és... a probléma meg van oldva! Végül is, nem olyan tekintélyes módosulás, ha egy embert az árnyékvilágba küldünk!
55
Henri közbevágott: - És nem lett volna egyszerűbb, ha te magad halsz meg ? - Nem, mert én kitűnő egészségnek örvendtem! - Tehát a miniszternek távoznia kellett az élők sorából, hogy a világ túlélje az egészet! Remélem, legalább emlékművet állítottak neki!- gúnyolódott Eddy Schmidt. - Nevetni fogsz, mert csakugyan megteszik! - kiáltott fel Henri Cordier. - Pedig én mindig is mondtam: az a miniszter ostoba volt! De ez mit sem változtat azon folytatta Cordier komoly, megilletődött hangon hogy két hónap múlva a mi drága egyetemünk díszudvarán, a gyepszőnyeg közepén emelkedik a halvány rózsaszín márványtalapzat, felette ott siránkoznak majd... na, mit gondoltok ? Persze nem a megilletődött emberek, nekik kellemesebb időtöltésük lesz..., hanem a genetikai laborban akkurátusán kikotyvasztott újfajta szomorúfűz hosszú ágai, amelyeken a levelek színe a miniszter szakállának emlékére türkizkék lesz. SZOBOSZLAI MARGIT FORDÍTÁSA
* Lamartine: A tó (Szabó Lőrinc fordítása)
56
57
58
SZERGEJ SZMIRNOV
Hozzád szólok, Lunohod─1 Miért, miért nem, úgy rémlik nekem, hogy nem vagy gép. Hogy éppúgy élsz, miként mi. Hogy teleo-szemedben értelem ragyog, s ezzel kívánsz mindent felérni. Reggel munkába állsz, erőd feszül. agyad világos, konkrét célt akar. Vigyázz, a napviharban meg ne hűlj! Úgy hírlik, ez veszélyes egy vihar. Sötétség ? Űr hidegje? Bátran álld! Akármit üzenünk, precízen fogd föl S nyolc kereked egyenletes zaját halljuk megint a véghetetlen csöndből. Ne hőkölj vissza, ha titokra lelsz. A Hold - Szeléné - sok titkot rejt, és ez. értsd meg, hogy kell! Kell az, mit megfigyelsz. Kell új utakhoz s - megtelepüléshez. Vigyázz, ne hullj a mélybe! Még ami munkád van, elvégezd, s helyedre áll más. Ti fogtok minket kigyógyítani a kórból, mit úgy hívnak: visszavágyás. RADÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA
59
60
M. VASZIN - A. SCSERBAKOV
Értelmes lények műve-e a Hold?
.
Tisztában vagyunk azzal, mennyire valószínűtlenül és fantasztikusan hangzik ez a feltevés. Mégsem vagyunk fantaszták vagy álmodozók. A gondolkozás tudományos formáihoz szoktunk hozzá. Viszont minél alaposabban vizsgáltuk át azt a rengeteg ismeretet, melyet az emberiség a Holdról felhalmozott, annál inkább meggyőződtünk arról, hogy nincsen egyetlen adat sem, mely feltevésünknek ellentmondana. Sőt nem egy olyan tény, melyet szokás szerint a „Hold rejtélyeként" tartanak számon, rögtön logikus magyarázatra talál az új feltevés fényében. És mint minden feltevés, a miénk is érdekes perspektívákat tár fel a további kutatások előtt. Kezdjük a legelején - a Hold eredetével. Ez a kozmológia egyik legbonyolultabb problémája. Három feltevésről is tudunk. Az első: a Hold valamikor a Föld egyik darabja volt, majd később leszakadt róla. De a későbbi számítások megdöntötték ezt a hipotézist, mert ahhoz, hogy a Hold létrejöhessen, a Földnek kezdetben igen nagy sebességgel kellett volna keringenie (úgy, hogy a napszakok körülbelül kétóránként változzanak). De ha mégis így történt volna, akkor hova tűnt az a lendítő energia, amelynek jó néhányszorosan meg kellett volna haladnia a Föld-Hold-rendszer mai impulzusát? Ha súrlódás emésztette fel, a Földnek izzó golyóvá kellett volna változnia. A második feltevés: a Föld és a Hold külön-külön keletkeztek a galaktikus gáz- és porfelhőkből, és mindig is közel voltak egymáshoz. De ebben az esetben érthetetlenné válik a Hold és a Föld eltérő sűrűsége (Hold: 3,3, Föld: 5,5). A harmadik: a Hold a Földtől nagy távolságban jött létre (talán nem is a mi Naprendszerünkben), s a Föld merő véletlenségből rántotta magához. De az, hogy valamely bolygó holdat - és ráadásul ilyen nagy holdat - ragadjon magához, csaknem lehetetlen; egy ilyen esemény mechanizmusát nem tudjuk matematikai módszerekkel megmagyarázni. Ha mégis elfogadjuk ezt a feltevést, akkor a legkevésbé képtelen változat az lenne, hogy a Földnek eredetileg néhány kisebb holdja volt, s ezek, a Holddal sorban összeütközve, ráirányították nagyobb testvérüket a Föld körüli elliptikus pályára. A jelen pillanatban tehát nincsen olyan, a Hold eredetére vonatkozó tudományos elmélet, mely a Föld-Hold-rendszer létrejöttét kielégítően megmagyarázná. Marad tehát az a feltevés, hogy a Hold közeledett a Föld felé, és az előre meghatározott távolságba érve - motorok
61
segítségével lefékezte mozgását. De rakétahajtóműveket csak mesterséges égitesteken találunk. Eszerint a Hold is mesterséges égitest? Vegyük hát szemügyre, és vizsgáljuk meg figyelmesen. Vannak-e olyan tulajdonságai, jellemzői, melyek igazolhatnák ezt az elgondolást? És melyek mondanak neki ellent? A Hold viszonylag nemrégen lett a Föld mellékbolygója. Az áramlási súrlódás nagyságát pontosan meghatározva, a tudósok kiszámították, hogy a Holdnak a Földtől való távolodása a legközelebbi helyzetből - mintegy 1,75 milliárd év óta tart. A Föld azonban körülbelül 5 milliárd éves. Ez megint ellentmond a Hold eredetére vonatkozó néhány eddigi feltevésnek. Egyelőre ne menjünk bele annak a boncolgatásába, hogy kik azok az értelmes lények, akik a Holdat építették, hogy honnan származnak, milyen céllal készítették, és hogy miért állították Föld körüli pályára. De ha a Holdat értelmes lények alkotásának tartjuk, rögtön számos „értelmes" követelményt támaszthatunk vele szemben. Például: a Holdnak üregesnek kell lennie. Ugyanakkor naivság lenne azt gondolni, hogy valaki egy óriási üres koffert küldött volna Föld körüli pályára. Feltehető, hogy a Hold tömegének jó részét a hajtómű üzemanyag-tartaléka teszi ki, a „tatarozó-anyagokkal, a megfigyelőberendezéssel, a belsejében levő gépezetekkel, mechanizmusokkal egyetemben. Hasonlóképpen naiv dolog lenne azt képzelni, hogy e mesterséges Hold burkolatának sűrűsége annak a számnak felel meg, amelyet a csillagászok az egész Hold sűrűségére vonatkozóan megadnak. A burkolat sűrűsége valószínűleg sokkal nagyobb. Vagyis úgy kell felfognunk a Holdat, mint egy hosszú utazás céljaira épített, vékony falú golyót, mely képes dacolni az évmilliárdok múlásával. Egy kissé előreszaladva, eláruljuk, hogy a Hold külső burkának két rétegből kell összetevődnie. Az első, átlagosan 4 km vastagságú réteg a hőszigetelő és a meteorok ellen védő pajzs. Egyes tengerek körzetében elvékonyodik, a tengerekhez hasonló bemélyedések és a Hold másik oldalán észlelt horpadások vidékén csaknem teljesen hiányzik. Az első réteg alatt helyezkedik el az a fontos, valószínűleg „páncél" réteg, amelynek vastagsága 30 kilométer körül lehet. E réteg belső felületén különböző objektumok találhatók, melyek feltehetően a hajtóművek kiszolgálására, a burkolat javítására stb. valók, így hát a Hold tömegének túlnyomó része a központi térben összpontosul.
62
Idézzük emlékezetünkbe, hogy milyen fémek jelenlétét állapították meg az amerikai tudósok a Hold külső rétegeiben: krómét, tóriumét, titánét, cirkóniumét. E fémek mindegyike bizonyos közös tulajdonságokkal rendelkezik. Igen nehezen oxidálódnak, időállók és nehezen olvadók. Ezenkívül vegyületeik rendkívül tűzállók, ezért martin- és más kemencék, különböző elektromos kemencék burkolására használják őket. Ha a földi tudomány azt a feladatot kapná, hogy olyan anyagot alkosson, amely egy gigászi méretű mesterséges égitestet képes megóvni a termikus behatásoktól, a kozmikus sugárzás és a meteoritok bombázásától, akkor pontosan ezekhez a fémekhez fordulna. És így egyszeriben érthetővé válik, hogy a Hold külső rétegeinek miért olyan kicsi a hővezető képessége - ami annyira bámulatba ejtette a tudósokat -, úgy látszik, hogy éppen ez állt a holdi „védőburok" építőinek szándékában. A népszerű tudományos irodalomban általában azzal a megállapítással találkozunk, hogy a Hold látható felét jobban ismerjük, mint a Föld felszínét. Ez azonban nem helytálló. A gyűrűs kiemelkedések és a kráterek mélységét jobbára még a múlt században mérték meg, és akkor is meglehetősen pontatlanul. A mérések eredménye mégsem érdektelen: a kráterek eredetére nézve ugyanis két feltevés ismeretes: a vulkanikus és a meteoritos eredeté. A tudósok többsége jelenleg a meteoritos feltevés híve. Mégpedig azért, mert: 1. az utóbbi háromszáz évben senki sem figyelt meg holdi vulkánkitörést, holott lehetetlenség lett volna az ilyesmit nem észrevenni; 2. elemi számítások is kimutathatják, hogy vulkánkitörések termékeinek olyan mérvű szétszóródásához, mint amilyet a Holdon tapasztalunk, 1,5 km másodperc kezdősebesség szükséges. Tegyük fel, hogy a holdi vulkanizmus hasonlít a földihez: ebben az esetben a vulkanikus bombák és lapillák kezdősebessége száz méter sincs másodpercenként. Viszont egy meteorit becsapódása megadhatja azt a kezdősebességet, amely a törmelék ilyen fokú szétszóródásához szükséges. De van ebben valami furcsa: függetlenül attól, hogy mekkora a Holdra zuhanó meteorit százméteres vagy száz kilométeres átmérőjű -, és hogy mekkora az összeütköző testek kölcsönös sebessége, minden kráter nagyjából azonos mélységű (2-3 km). Mennyire eltérő azonban a kráterek átmérője! Vannak köztük 220 km átmérőjű óriások is. Milyen valószínűtlen erejű lehetett az a becsapódás, ha - mint valami gigantikus seprű - ilyen óriási átmérőjű felületet le tudott takarítani! Nem furcsa ez? Nem, nem furcsa, ha feltesszük, hogy a hevesen becsapódó meteorit, miután átütötte a „védőburkot", leküzdhetetlen akadállyal találkozott. És mivel nem tudott továbbhaladni, egész tömege és sebessége iszonyatos lángkitöréssé alakult át. Pontosan ez az energia gyűrte fel a védőburkot, lesöpörte a kráter belsejét, körötte pedig falat emelt. De arra vonatkozólag, hogy miből „készült" a külső burok alatt rejlő „holdpáncél", és hogy milyen vastagságú, csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Képzeljük el, hogy a Ptolemaibsz-kráter közepén állunk. Ennek a kráternek az átmérője meghaladja a 157 km-t, a körötte emelkedő fal legmagasabb pontja pedig (a kráter aljától mérve) 2300 m. A centrumból tehát nem láthatjuk a gyűrűszerű gerincet, mert a holdglóbusz görbülete olyan, hogy ekkora távolságból csak a 4100 m-nél magasabb pontokat pillanthatjuk meg. Csak a Hold több réteges felépítése magyarázza az ilyesfajta kráterek létrejöttét. A kráterképződés fentebb vázolt formáját könnyen előállíthatjuk kicsiben: bádoglapra lisztréteget szórunk, 1-2 mm vastagságút, majd pedig elég magasról vízcseppeket hullajtunk rá: ily módon azonos mélységű, de különböző átmérőjű „holdkrátereket" kapunk. Vegyük most szemügyre a Hold szerkezetének néhány jellemző vonását. Említettük volt, hogy semmit sem tudunk a Hold alkotóiról és céljaikról. Természetesen távol áll tőlünk az a gondolat, hogy a mai napig ott maradtak volna a Holdon. Valószínű, hogy a Hold sok mechanizmusa sem működik már: az óriási szerkezet „elbontotta magát". Pólusai eltolódtak, a varratok felszakadoztak a belső burkolaton. Talán éppen egy ilyen varrat felszakadása okozta a Hold felszínének egyik legfurcsább alakulatát: egy száz kilométeres hosszúságú,
63
egyenes hasadékot. Nyilvánvalóan gázok törtek ki a Hold belsejéből, és így jöttek létre a repedések mentén azok az apróbb kráterek, amelyek láncolatát szintén vulkanikus eredetűnek tartják. Egy-egy ilyen lánc hosszúsága olykor a 150 km-t is eléri, míg az egyes kráterek átmérője átlagosan 5 km. A krátereket eszerint a felfeslett varratok közt feltörő gázok hatásának tulajdoníthatjuk. A Komszomolszkaja Pravda 1969. december 20-i számában egy cikk a Hold gravitációs pólusainak feltűnő anomáliáiról beszélt, és ezeknek az anomáliáknak az okáról, a nagy holdtengerek - az Esők tengere, a Világosság tengere, a Napfordulók tengere, a Nektártenger, a Nedvesség tengere és a Keleti-tenger - körzetében megnövekedett nehézkedésről. A cikk a következő címet viselte: A Hold legújabb furcsasága. De ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy a Hold üreges felépítésű, és hogy nem természetes képződmény, egyáltalán nincs semmi furcsa a dologban. A fenti körzetek alatt valamikor hatalmas „betömőgépek" működhettek; amikor egy-egy óriás meteorit felszakította a „hőpajzsot", ezek a Hold belső burkán elhelyezett mechanizmusok állították elő azt az anyagot, amellyel kitöltötték a „tengert”. A berendezések valószínűleg helyükön maradtak, meglehetősen masszívak, és ilyen gravitációs szeszélyeket produkálnak. Nem soroltuk fel az összes közvetett bizonyítékot a Hold mesterséges eredetére vonatkozóan. De ez a feltevés megmagyarázza azt a régi rejtélyt is, hogy miként keletkeznek azok a fényes sugarak, amelyek bizonyos kráterekből indulnak ki, s azt is, hogy miért éppen így helyezkednek el ezek a kráterek; megmagyarázza a Hold felszínén látható sötét foltok eredetét és elhelyezkedését, azokat a rejtélyes színes foltokat, melyeket az utóbbi években figyeltek meg amerikai és francia tudósok; világosságot derít a Hold aszimmetriájára és a belsejéből váratlanul kitörő erős hősugárra... De ezek csak közvetett bizonyítékok. Meg kell szerezni a közvetleneket is. SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA
64
. P. I. PRIVALOV
A TUNGUZ METEORITTAL KAPCSOLATOS FELTEVÉSEK
Csaknem hatvan év telt el a híres tunguz meteorit lezuhanása óta. Az eset annyira rendkívüli volt, hogy számos vitának és fantasztikus regénynek adott témát; még magánexpedíciók is születtek belőle. Az elmúlt években rengeteg feltevés látott napvilágot a tunguz jelenség mibenlétére vonatkozóan. E feltevések meglepő változatosságot tanúsítanak, a legszenzációsabb és legmerészebb elképzelések alapjai azonban jócskán meginogtak. Mindazonáltal a hipotézisgyártó kedv - mint ahogyan a tapasztalat is mutatja - nem lohadt. A tudományos intézményekhez és a folyóiratok szerkesztőségeihez továbbra is befutnak a különböző elgondolások, melyek szerzői közt a professzor és az általános iskolai tanuló egyaránt megtalálható. Ezért elérkezettnek látjuk az időt, hogy összeállítsuk a tunguz meteorit lezuhanásával kapcsolatos összes feltevés katalógusát. Hogy elkerüljük az irányzatosság vádját, nem vállalkoztunk az ismertetett elméletek tudományos megítélésére. Az alábbi összeállítást csupán abból a célból tesszük közzé, hogy a további feltevések szerzői számára könnyebbé tegyük az ismétlések elkerülését. A katalógus összeállításakor feldolgoztunk 390 cikket, körülbelül 180 referátumot, több mint 580 tudományos ismeretterjesztő riportot, tárcát és feljegyzést, 60 regényt, elbeszélést, költeményt és színművet, 10 monográfiát, 5 filmet, rádió- és televíziójátékokat, több festményt és grafikát; felhasználtuk levéltárak és magánlevelezések anyagát, és áttanulmányoztunk egyéb dokumentumokat. A vizsgált jelenségről szóló zeneművek egyelőre nem léteznek. A TUNGUZ METEORITRA VONATKOZÓ FELTEVÉSEK KATALÓGUSA (Lezáratott 1969. január 1-én.) Sorszám
A feltevés rövid leírása
A közzététel időpontja
A) Technikai eredeten alapuló feltevések 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.
Marsból érkező atoműrhajó felrobbanása Csillagközi űrhajó leszállás közben rakétamotorokkal fékezett Sikeres start a Földön tett rövid látogatás után Űrhajó érkezése a Vénuszról (az erre legalkalmasabb pillanatban) Űrhajó, amelyen rézből készült vezetők és félvezetők voltak Kémautomata a Vénuszról Rakéta, ablakokkal és ajtókkal, ez határozta meg a becsapódási görbe vonalát Nukleáris (valószínűleg urán-) robbanás, ismeretlen okból kifolyólag Repülő csészealj lezuhanása, leszállása vagy szétrobbanása A Hattyú 61-ik csillagából a Földre bocsátott óriási lézersugár
1946 1950 1951 1958 1958 1959 1960 1960 1961 1964
65
11. 12. 13. 14.
Űrhajó, amely a jetit szállította a Földre Űrhajó (kontromot), ellenkező előjelű időből Két vagy három űrhajó összeütközése (lásd E/2, 8) A Föld körzetében manőverező űrhajó balesete üzemzavar következtében
1965 1965 1966 1967
B) Antianyagos feltevések 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.
A Föld összeütközése az antianyag egy darabjával, az úgynevezett antimeteorit lezuhanása Nagy tömegű antianyag annihilációja a légkörben A Phaeton feltételezett bolygójának elpusztulásával rokon jelenség Antimeteorit annihilációja; ennek oka a radioaktív szén mennyiségének növekedése A tunguz jelenség statisztikai valószínűsége 1/7 „Szupersűrű" törpecsillag anyagának darabkája Közönséges meteorit, kis antianyaghold kíséretében Idő, tér, nehézkedés stb. átalakulása energiává
1947 1958 1959 1965 1966 1966 1968 XX. század
C) Vallásos feltevések 1. 2. 3.
66
Agdi isten Földre szállása (más források szerint Agdi = angyal) Tűz- (vagy tűzokádó) sárkány repült át az égen Annak a katasztrófának a megismétlődése, mely annak idején Szodoma és Gomorra bibliai városokat sújtotta
1908 1908 1950
D) Geofizikai feltevések 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.
Gömbvillám vagy több gömbvillám kisülése Hatalmas földrengés, melyet levegőrengés követett A japán háború kitörése, tüzérségi ágyúzás Közönséges hurrikán vagy légtölcsér, később pedig erdőtűz Katasztrófa, műgyémántot előállító gyárban Öt köbkilométer térfogatú szúnyog- és légyfelhő felrobbanása Meteor okozta elektromos kisülés a Föld és az ionoszféra között Izzó meteor hatására az örök fagy birodalmában durranógáz keletkezett Ismeretlen természetű kataklizma a földgömb antipólusain Mocsárgáz vagy más, éghető gáz felrobbanása villámcsapás következtében
1908 1908 1908 1928 1958 1960 1962 1962 1964 1967
E/1) Meteoritfeltevések (Kanonikus) 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15
Lövedékszerű, óriás aerolit széthullása Kezsma felett Hatalmas meteorit zuhant a Podkamjennaja Tunguzka medrébe A levegőben széthulló meteorit légrengést keltett Törmelék- és kőáradat formájában meteorit csapódott a földbe A Föld felszínét érintő pályán meteor repült át, majd folytatta útját az űrben Sűrű kozmikus porfelhővel ütközött össze a Föld (lásd E/1. 14) Vasnikkel meteorit zuhant le a mocsárba, különálló darabokban A becsapódott meteor kráterét iszap töltötte ki Sajátságos összetételű (talán jégből álló) meteorit A katasztrófát átrepülő meteorit ballisztikus görbéje idézte elő Meteorok kőesője felolvasztotta a fagyott állapotban levő sarki karsztot A Föld felett elpárolgó meteorit ballisztikus görbéje „Termikus robbanás" - jégmeteorit rohamos elpárolgása A tunguz meteorit nem más, mint a kozmikus porfelhő összesűrűsödése Légnyomás következtében feldarabolódott meteorit (lásd F/9.)
1908 1922 1925 1927 1929 1932 1939 1949 1958 1958 1959 1959 1960 1962 1964
E/2) Meteoritfeltevések (Apokrif) 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10 11 12 13
Dánia felett vagy máshol fényes bolida repült át Hat köböl nagyságú meteorit zuhant le Filimonov közelében (Kanyszkalatt) Közönséges, de az átlagosnál valamivel nagyobb meteorit nem ott esett le, ahol keresik, hanem a Kjety (az Ob mellékfolyója) felett A meteor északi irányban visszapattant a Földről Vasmeteorit szétesett, szétporlódott a levegőben, és elégett Eddig még meg nem talált kőmeteorit fekszik a Csurgij patakban A meteorit elektrosztatikus töltése a tajga pusztulását idézte elő Két meteorit ütközött össze a levegőben (lásd A/13) A meteorit darabokra esett szét a levegőben, és ezek a darabok összeütköztek A meteor kicsi volt, az erdő pedig nem elég ellenálló A meteort rossz helyen keresik: nyugati irányból repült, és az Alsó-Tunguzkánál zuhant le A meteorit szénből volt, és elégett a levegő oxigénjében A meteoritot darabokra szakította röptében a termikus feszültség
1908 1908 1948 1958 1958 1958 1959 1959 1959 1960 1960 1966 1967
F) Üstökös-feltevések 1. 2.
„Valamilyen bolygó vagy üstökös zuhant le az Angara mögött" A Pons-Winnecke üstökös a Bootyd meteorrajjal egyetemben
1908 1926
67
3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.
A Föld kisebb üstökössel ütközött össze, melynek kozmikus porból álló farka volt Az Encke-féle üstökös, melyet 1908-ban figyeltek meg kis távolságban a Földtől A röppálya jellege és a fizikai tulajdonságok arra mutatnak, hogy üstökös volt Az üstökösben levő szabad összetevők felbomlása, „kémiai robbanás" Az üstökös magvában levő jég „termikus robbanása" és heves elpárolgása (lásd E/1./13) Ugyanazzal az üstökössel van dolgunk, amely az Atlantiszt is elsüllyesztette Az üstökös, magvának robbanásszerű szétesése repülés közben, „mechanikus robbanás" Az 1874-11 jelzésű üstökös szelte át a légkört, és rengéshullámokat keltett Az üstökös vizének disszociációja és a robbanógáz explodálása
1934 1958 1960 1960 1960 1963 1964 1965 1966
G) Szintetikus feltevések 1. 2. 3.
A jégmeteorit disszociált, elégett, és termonukleáris reakció zajlott le Antianyaggal hajtott csillaghajó üstökösnek álcázva Antianyagból álló üstökös robbant fel a légkörben
1961 1963 1965
Megjegyzések a katalógushoz A) Az A csoportba tartozó hipotézisek Földön kívüli értelmes lények beavatkozását tételezik fel. E feltevések közül a legkorábbi - és jelentőségét, utóhatását tekintve is első - az, amely Mars-lakók Földre szállásáról beszél. Ez a feltevés A. P. Kazancev író nevéhez fűződik. Más kutatók viszont úgy vélekednek, hogy 1908-ban nem volt kedvező a Föld és a Mars együttállása. Sőt: annak a lehetőségét is elvetik, hogy a földi civilizáción kívül valamilyen más civilizáció is létezhessen a Naprendszerben. Az előbbi feltevésnek számos olyan változata született, mely Földön kívüli, kozmikus szerkezet berepüléséről beszél (2, 3, 4, 6 és mások). Még olyan feltevés is létezik, hogy az űrhajók legénységének néhány tagja túlélte a katasztrófát, és az emberek között rejtőzik. Óvatlanság lett volna azonban ilyen feltevésnek is helyet adni katalógusunkban... Azok a feltevések, amelyek több hajóról beszélnek, illetve arról, hogy a hajók letértek pályájukról, abból a tényből táplálkoznak, hogy a jelenség szemtanúinak beszámolói rendkívül pontatlanok, s ez megnehezíti a rejtélyes test becsapódási pályájának meghatározását (12-es, 13-as). Figyelemre méltóak azok a próbálkozások, melyek egy koncepció körébe vonva, a XX. század több titokzatos problémáját akarják egyszerre megmagyarázni (8-as és 11-es). Az 5-ös számú feltevésnek azok a hibák szolgáltattak alapot, melyeket a talaj kémiai elemzése közben követtek el; a Podkamjennaja Tunguzka vidékén ugyanis réz, lantén, germánium, itterbium stb. nyomaira bukkantak. Az az elképzelés, hogy az űrhajó burka nem volt egynemű, érthetőbbé teszi, hogy miért volt' olyan sajátos, háromszögű alakja a tunguz robbanástól feldúlt tajgának (7-es). A „kontromóciós" feltevés lényege az, hogy a Földön kívüli hajó még csak most van a Föld felé érkezőben. E merész elmélet ismertetése azonban meglehetősen bonyolult dolog, ezért A. és B. Sztrugackij A hétfő szombaton kezdődik című könyvének elolvasására utaljuk az érdeklődőt. A 10-es számú, modern feltevés az egyetlen, amely űrhajó nélkül is boldogul (lásd a Zvjezda című folyóirat 1964-es évfolyamának második számát). Ezt a feltevést a tudomány és a technika legfrissebb eredményeinek felhasználása jellemzi. B) A B típusú feltevések azt posztulálják, hogy tekintélyes mennyiségű antianyag hatolt be hozzánk az űrből. Az első, akinek ez a gondolat eszébe jutott, a matematikus L. La Paz volt. Amikor az antianyag összeütközik az anyaggal, óriási energiának kell felszabadulnia. És
68
az a körülmény, hogy a földi talajban nem alakult ki kráter, azt a meggyőződést sugallja, hogy a robbanás a levegőben történt. Több kémikus ezt azzal is próbálta bizonyítani (később kiderült, hogy alaptalanul), hogy a kaliforniai fák 1908-as évgyűrűiben a 14C-jelzésű szénizotóp mennyiségének növekedését észlelték. De a pontosabb számítások kimutatták, hogy ez a 14C mennyiség elenyésző a tunguz robbanás energiájához képest (1023 erg). így született meg a kettős meteoritről szóló, rendkívül merész elképzelés (7-es). Egy amerikai fizikus pedig azt indítványozta, hogy a tunguz jelenséget ne tekintsük fizikai ténynek, hanem olyan matematikai elvonatkoztatásnak, melynek valószínűsége egyenlő 1/7-tel. Az óvatosabb feltevésgyártók igyekeznek megnehezíteni bírálóik dolgát, s ezért elmeszüleményeiket a tudomány előtt ismeretlen jelenségekkel és folyamatokkal tűzdelik meg (6-os és 8-as). Jó példa erre az a feltételezés, mely szerint az állítólagos Phaeton bolygó vagy aszteroida szétesésének és a tunguz meteorit szétrobbanásának ugyanaz volt az oka (3as). C) A vallásos feltevések természetfeletti erőkkel operálnak, ezért bajos dolog megcáfolni őket. Időrendben az első a helyi lakosságnak az a hiedelme volt, hogy a tunguz meteorit nem más, mint maga Agdi isten, aki az evenki mitológiában vasmadár alakját ölti magára, és tüzet okádva, nagy mennydörgés kíséretében repül át az égen. A 3-as számú feltevés a Genezis könyvének egyik epizódjával rokonítja a tunguz katasztrófát. Ezért azoknak az elméleteknek körébe tartozik, melyek még talányosabbá igyekeznek tenni az ókori történet egyes talányait, mint például a baalbeki teraszt, a tassiliai freskókat, a Titicaca-tónál levő építményeket, térképészeti rejtélyeket stb. D) A D csoportban a geofizikai feltevéseket gyűjtöttük össze. Az 1-es, 2-es, 3-as, 4-es, 9es és 10-es pontok nem igényelnek külön magyarázatot. A szúnyogfelhő-robbanásra vonatkozó elképzelés (6-os) bizonyára úgy született, hogy valamelyik expedíció tagjait a szúnyogok agyongyötörték csípéseikkel. Elméletben azonban lehetséges, hogy szúnyogfelhő elégjen a levegő oxigénjében, ha sűrűsége és tömege elég nagy. A 7-es feltevés azért jöhetett létre, mert eddig még senki sem tudta megcáfolni, hogy a Föld felszíne és az ionoszféra rétegei között hatalmas elektromos kisülés történhet. Az elgondolás lényege a következő: a Drake-átjáróban, mely a Tűzföld és az Antarktisz között húzódik, óriási robbanás zajlott le, melyet senki sem figyelt meg; a robbanás következtében előálló légrengés vagy szeizmikus hullám megkerülte a földgolyót, összeütközött saját magával, és ez okozta az irtózatos pusztulást a Podkamjennaja Tunguzka mentén. Geogén alapú feltevések szépirodalmi művekben is feltűnnek. Az egyik olyan fantasztikus elbeszélésben például, mely a jakut gyémántok felfedezéséről szól, arról olvasunk, hogy a robbanás egy titkos laboratórium magasfeszültségű berendezésében történt. E) A meteoritos feltevések a tunguz jelenséget meteoranyagú behatásnak tulajdonítják. Ezek a nézetek kanonikusokra (E/1) és apokrifekre (E/2) oszthatók. Tekintsük át előbb az E/1-es feltevéseket. A tunguz jelenség természete felől, mint tudjuk, a kortársak és a szemtanúk nem kételkedtek (1-es és 3-as). Az irkutszki csillagvizsgáló akkori igazgatójának, A. V. Voznyeszenszkijnek véleménye abban különbözött a másokétól, hogy ő gondolt elsőként a levegőben való robbanás lehetőségére. A 2-es, 4-es és 7-es feltevés L. A. Kulik nézeteinek fejlődését tükrözi. A 8-as számú elképzelés azt a következtetést mutatja, amelyre a negyvenes években jutott csillagászatunk: gigászi méretű meteoritok zuhanás közben felrobbanhatnak. És amikor a talajvizsgálatok nem mutatták ki a Föld felszínének olyan mértékű megbolygatását, mely arányban lett volna a robbanás erejével, a tudósok megint csak arra gondoltak, hogy a meteorit nem jutott el egészben a Föld felszínéig. Nem kerülték el a kutatók figyelmét azok a léghullámok sem, amelyek olyankor keletkeznek, amikor egy test a hangnál gyorsabban hatol a légkörbe (5,10,12 és 15-ös). Ezenkívül a tajga felszínének állapota azt a meggyőződést
69
sugallta, hogy a berepülés vége felé ez a ballisztikus görbe erőteljesebbé vált: ebből eredt a 9es, a 13-as és a 15-ös elmélet. A 11-es feltevés egy geológustól származik, aki így próbált feleletet keresni arra a kérdésre, hogy mit jelentsen az a sok kis tölcsér a katasztrófa centrumának tőzeges, zsombékos környékén. B. I. Vjernadszkij akadémikus hipotézise (6-os) és a vele rokon 14-es feltevés azokban a fényes felhőkben kereste a magyarázatot, melyeket a lezuhanást követő éjszakákon láttak. Az apokrif meteoritfeltevések családfája (E/2) is az 1908-as évben gyökerezik. Érdekes T. Kool elgondolása (1-es), mert 1908. július 1-én, vagyis közvetlenül a lezuhanás után keletkezett. Akkoriban egész Európa különös fehér éjszakában gyönyörködhetett, és még semmit sem tudott a távoli Szibériában történt katasztrófáról. A 2-es, 3-as, 6-os és 11-es feltevés hívei a mai napig meg vannak győződve arról, hogy a tunguz meteorit nem a Podkamjennaja Tunguzka felett esett le. Még fénykép is készült az erdőben fekvő „meteoritről", csakhogy a fotográfus elfelejtette, hogy hol csinálta a képet. A 4-es, 5-ös, 9-es és 12-es feltevés az elgondolás eredetisége miatt érdekes, de szerzőik nem indokolták őket kellően, ezért még további kutatásra és ellenőrzésre szorulnak. A többi feltevés közül különösen a 7-es koncepciója tűnik ki, miszerint a meteorit a levegő súrlódása következtében akkora elektrosztatikus töltésre tett szert, hogy az elektromos vonzás százados fákat csavart ki gyökerestül. F) Az üstökösfeltevések a tunguz égitestet üstökösnek tartják. Elsőként egy politikai száműzött nyilatkozott így Kezsmában, a helybeli parasztok előtt, a katasztrófa után néhány perccel, de sajnos, a száműzött neve nem ismeretes. Az üstökössel való összeütközés koncepcióját Francis Whipple angol csillagász vitte be 1934-ben a tudományos irodalomba, aki a hajnalpírok anomáliáinak kutatása közben jutott erre a gondolatra. A tunguz meteorit első tanulmányozója, L. A. Kulik, a kor (1926) felfogásának megfelelően, nem tett éles választóvonalat meteoritok és üstökösök közé. Kulik akkoriban úgy vélekedett, hogy a vastartalmú tunguz meteorit a híres Pons-Winnecke üstökös egy töredéke: tudvalevő ugyanis, hogy az említett üstökös pályájához a Föld mindig június 30-án kerül a legközelebb. A tunguz égitest üstökös természetét sokoldalú megközelítésben vizsgálta az 5-ös feltevést szerző, különböző tudományágakhoz tartozó kutatók csoportja. E feltevés lényege: 1960 körül már világossá vált, hogy a tunguz égitest: a) a Földdel való találkozásakor nagy sebességgel haladt, b) mechanikai szempontból ingatag, laza felépítésű volt. Ilyen tulajdonságokkal csak a különböző gázokból álló üstökösök magvai rendelkeznek. A 7-es, 8as és 10-es feltevés ezt az elgondolást próbálja konkrét formába önteni, olykor egész egzotikusán (8-as). A 6-os, 7-es, 9-es és a 11-es feltevés nem a rejtélyes test természetére vonatkozik, hanem arra, hogy milyen volt az üstökös magvának dezintegrációs mechanizmusa, és hogy miként alakult át kémiai vagy kinetikus energiája légnyomás-energiává. A „mechanikus robbanás" elmélete a legnépszerűbb; eszerint az objektum a légnyomástól darabolódott szét. Ennek az elképzelésnek több változata is ismeretes. G) A G csoportba tartozó feltevések különböző okok és mechanizmusok összekapcsolásán alapulnak. Az imént felsorolt feltevések mindegyike, szinte kivétel nélkül alkalmas arra, hogy kombinációkban vegyen részt; a lehetséges összekapcsolások száma igen nagy. Mi csak a legelterjedtebb elgondolásokat ismertettük. SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA
70
71
DAMIANO MALABAILA
VERSAMINA
. Vannak romboló és vannak megőrző mesterségek. A természetes adottságként legjobban megőrzők között vannak éppen azok, amelyek megőriznek valamit: dokumentumot, könyvet, műalkotást, intézményt, intézkedést, hagyományt. Mindnyájan tapasztalhattuk, hogy a könyvtárosok, a múzeumőrök, a sekrestyések, a pedellusok, a levéltárosok nem csupán hosszú életűek, hanem önmagukat is megőrzik évtizedeken át, minden látható elváltozás nélkül. Jakob Dessauer könnyedén felsántikált a nyolc széles lépcsőfokon, és tizenkét évi távoliét után belépett az intézet előcsarnokába. Haarhaus, Kleber, Wincke iránt kérdezősködött, de már egyik sem volt ott, meghaltak vagy áttelepültek; csak egy ismerős arcot látott, az öreg Dybowskit. Mert Dybowski nem változott meg, nem bizony: ugyanaz a tar koponya, ugyanazok a vastag és mély ráncok, rosszul borotvált szakáll, festékfoltos, csontos kéz. Szürke, agyonfoldozott, túlságosan rövid köpenye is a régi. - Hát igen - mondta -, a viharban mindig a legmagasabb fák dőlnek ki. Én megmaradtam, ebből is látható, hogy senkinek nem voltam az útjában, sem az oroszoknak, sem az amerikaiaknak, sem azelőtt... azoknak. Dessauer körülnézett: még sok ablak tátongott üveg nélkül, még sok könyv hiányzott a polcokról, gyengén fűtöttek, de az intézet élt; a folyosókon elnyűtt, kopott ruhás diákok és diáklányok jártak, a levegőben a jól ismert jellegzetes fanyar illatok úszkáltak. Felvilágosítást kért Dybowskitól a hiányzókról: a legtöbben a háborúban vesztették életüket, a fronton vagy a bombázások alatt; meghalt jó barátja, Kleber is, de nem a háború ölte meg Klebert, Wunderklebert - ahogy nevezték a csodák Kleberét. - Igen, ő az. Nem hallotta a történetét? Igazán furcsa história. - Évek óta nem jártam itthon - felelte Dessauer. - Persze, elfelejtettem - mondta rá Dybowski, de nem kérdezősködött. - Van egy félórája? Jöjjön, elmesélem. Bevitte Dessauert a kis kuckójába. A ködös délután szürke fénye hatolt be az ablakon; a szélrohamok esőt vertek az egykor oly gondosan ápolt virágágyakon elburjánzó gazra. Egy rozsdás és szétmálló műszaki mérleg előtt letelepedtek két zsámolyra. Súlyos fenol-és brómszag ülte meg a szobácskát; az öreg pipára gyújtott, és egy barna üveget húzott elő a pad alól. - Sose voltunk híján az alkoholnak - mondta, és teleöntött két öblös poharat. Ittak, aztán Dybowski beszélni kezdett. - Tudja, olyan dolgok ezek, amelyeket nem lehet az első jöttmentnek elmesélni. Önnek azért mondom el, mert emlékszem, barátok voltak, és így jobban meg fogja érteni. Miután ön eltávozott tőlünk, Kleber nem változott meg különösebben: makacs volt, komoly, szerette a munkáját, művelt és igen ügyes férfiú. Nem hiányzott belőle az a hajszálnyi őrület sem, amely nem árt a mi munkánkban. Nagyon félénk is volt: az ön távozása után nem szerzett új
72
barátokat, viszont csomó apró, furcsa mániája támadt, mint azoknak, akik egyedül élnek. Bizonyára emlékezik rá, hogy Kleber évek óta a maga külön vonalán kutatta a benzolszármazékokat; azt is jól tudja, hogy a szeme miatt alkalmatlannak nyilvánították. Később se hívták be, amikor mindenkit elvittek: soha nem derült ki, vajon voltak-e magas összeköttetései. így aztán tovább foglalkozott a benzolszármazékokkal; ki tudja, talán a háború miatt volt érdekes azok számára. Véletlenül bukkant a versaminákra. - Azok meg micsodák? - Türelem, majd kiderül. Nyulakon próbálta ki a készítményeit: már jó negyven kísérletet végzett, amikor észrevette, hogy az egyik nyúl furcsán viselkedik. Ellöki az ételt, helyette fát rág, a ketrec rácsát harapdálja, vérzett is a szája. Pár nap múlva fertőzéstől elpusztult. Nos, másvalaki ügyet sem vetett volna az egészre, de Klebert más fából faragták: a régi iskolában nevelkedett, inkább hitt a tényeknek, mint a statisztikáknak. Három másik nyúlnak is beadatta a B/41-et (ez volt a 41. benzolszármazék), és nagyon hasonló eredményeket ért el. Ezen a ponton én is majdnem belekeveredtem a dologba. Elhallgatott; kérdést várt, és Dessauer kérdezett is: - Ön? Hogyan? Dybowski halkabbra fogta a szavát. - Mint jól tudja, szűkiben voltunk a húsnak, és a feleségem sajnálta, hogy valamennyi kísérleti állatot a hamvasztóba kell dobni. Ezért néha-néha megkóstoltuk egyiket-másikat: sok tengerimalacot, egy-két nyulat, de kutyát és majmot nem, soha. Azokat választottuk ki, amelyek a legkevésbé látszottak veszélyesnek, így került sor az említett három nyúl egyikére is, de ezt csak később vettük észre. Tudja, én szeretek inni. Soha nem vittem túlzásba az ivást, de nem tudok meglenni nélküle. Éppen az ivás segített hozzá annak a felismeréséhez, hogy valami nem stimmel. Úgy emlékszem, mintha ma történt volna: egyik barátommal, bizonyos Hagennel voltam itt. Nem is tudom már, hol, de találtunk egy üveg pálinkát, és ittunk. A nyúlás nap után való este történt az egész: a pálinka jó márkájú volt, de nekem csak nem ízlett, hiába, nem ízlett. Hagen viszont kitűnőnek találta, így aztán vitába keveredtünk, mindegyikünk meg akarta győzni a másikat, és ahogy ürültek a kupicák, egyre inkább nekihevültünk. Minél többet ittam, annál kevésbé ízlett, barátom meg csak hajtogatta a magáét, végül összevesztünk, elmondtam csökönyösnek és ostobának, ő meg a fejemen törte szét az üveget: látja, itt! Még megvan a forradás. Nos, az ütés nem fájt, sőt valami furcsa érzés ébredt bennem, nagyon kellemes, ilyet még soha nem éreztem. Többször kerestem a szavakat, hogy leírjam, de soha nem tudtam kifejezni magamat: kissé olyan volt, mint amikor az ember felébred, és még az ágyban nyújtózkodik, de sokkal erősebb, sokkal szúrósabb, mintha az egész egyetlen pontra koncentrálódna. Most már nem tudom, hogyan ért véget az este; másnap a seb már nem vérzett, leragasztottam, de ahogy hozzáértem, megint ugyanazt éreztem, mintha csiklandoznának, de higgye el, olyan kellemes volt, hogy naphosszat nyomogattam a ragtapaszt, valahányszor feltűnés nélkül tehettem. Aztán lassan megint minden rendbe jött, megint ízlett az alkohol, a seb begyógyult, kibékültem Hagennel, és nem is gondoltam az egészre. De néhány hónappal később megint eszembe jutott. - Mi volt az a B/41 ? - szakította félbe Dessauer. - Mondtam már, hogy egy benzolszármazék. De volt benne egy spiránmag. Dessauer csodálkozva nézett fel. - Spiránmag? Honnan tudja? Dybowski fáradtan elmosolyodott. - Negyven éve - felelte türelmesen -, negyven esztendeje dolgozom idebent, és azt gondolja, hogy semmit nem tanultam? Tanulás nélkül a munka nem elégít ki. Meg aztán annyi szó esett róla utólag... még az újságokba is belekerült. Nem olvasta? - Az akkoriakat nem olvastam - felelte Dessauer.
73
- Nem mintha megfelelő magyarázatot adnának, hiszen tudja, milyenek a zsurnaliszták, de hát végeredményben egy darabig az egész város csak spiránokról beszélt, mint a mérgezési perek idején. Másról sem lehetett hallani a vonatokon, az óvóhelyeken sem, sőt az iskolás gyerekek is tudták, mi az a kondenzált és nem komplanáris benzolmag, az aszimmetrikus spirószénatom, a parabenzol és a versaminikus aktivitás. Mert most már, gondolom, megértette. Maga Kleber nevezte el őket versamináknak, szóval azokat az anyagokat, amelyek kéjjé változtatják a fájdalmat. A benzolnak semmi köze nem volt az egészhez, vagy csak nagyon kevés: azon a bizonyos módon létrejött mag számított, mint a repülőgép szárnyfelületei. Ha felmegy a második emeletre, szegény Kleber dolgozószobájába, látni fogja azokat a gömbmodelleket, amelyeket maga készített a saját kezével. - Állandóan hatottak? - Nem, csak néhány napig. - Kár - csúszott ki Dessauer száján. Figyelmesen hallgatott, de képtelen volt elvonni tekintetét az ablaküvegeken túl gomolygó ködről és az esőről, s nem tudta megszakítani azt a gondolatsort sem, hogy milyennek is látta viszont a városát: épületei szinte érintetlenek, de belsőleg felbolydult, alulról van megtámadva, mint az úszó jégsziget, tele van hamis életörömmel; érzéki, de nincs benne szenvedély; örömtelenül fecseg, szkeptikus, elernyedt, magába roskadt. Az idegbaj fővárosa: csak ennyiben új, egyébként elaggott, sőt időtlenül megkövesedett, mint Gomorra. A legalkalmasabb színtér ahhoz a csavaros históriához, amelyet az öreg most bogoz ki előtte. - Kár? Várja meg a végét! Nem érti, mekkora ügy volt? Tudnia kell, hogy a B/41 csupán első vázlat volt, olyan kísérlet, amelynek gyengék és nem állandók a hatásai. Kleber rögtön rájött, hogy bizonyos, nem is nehezen megszerezhető helyettesítő csoportokkal többet is el lehet érni: kissé olyan volt ez, mint a hirosimai bombáé meg az utána következő másik kettőé. Nem véletlenül, higgye el, nem véletlenül: ezek azt hiszik, hogy megszabadítják az emberiséget a fájdalomtól, azok meg azt, hogy megajándékozzák az ingyen energiával, és nem tudják, hogy soha semmi nincs ingyen, mindenért fizetni kell. Mindenesetre megtalálta a vezérfonalat. Vele dolgoztam, rám bízta az állatokon végzett egész munkát, ő viszont folytatta a kísérleteket, összesen három-négyet hozott össze. Áprilisban valamennyi addiginál aktívabb vegyületet készített, a 160-as számút, azt, amely később a DN versamina lett, és átadta nekem kipróbálásra. Kicsiny volt a dózis, nem több fél grammnál. Minden állat reagált, de nem egyenlő mértékben: egyesek csupán lényegtelen viselkedési rendellenességet mutattak, olyasféléket, amilyeneket az imént említettem, aztán néhány nap alatt megint normálisak lettek; mások viszont - hogy is mondjam? - mintha kivetkőztek volna magukból, és többé nem gyógyultak meg, mintha számukra a kéj és a fájdalom véglegesen helyet cserélt volna: ezek mind elpusztultak. Iszonyú, egyben lenyűgöző látványt nyújtottak. Emlékszem például egy farkaskutyára, amelyet mindenképpen életben akartunk tartani, akarata ellenére is, mert úgy látszott, csak az a vágy él benne, hogy elpusztítsa önmagát. Tébolyult vadsággal mardosta a mancsait és a farkát, és amikor szájkosarat tettem rá, a nyelvét harapdálta. Gumitampont kellett a szájába raknom, és injekciókkal tápláltam: akkor megtanulta azt, hogy fel s alá szaladgáljon a ketrecben, és teljes erővel nekirohant a rácsnak. Előbb egész véletlenül ment neki a fejével, a szügyével, de aztán látta, hogy jobb, ha az orrát veri bele, és mindannyiszor nyüszített a mámortól. Le kellett kötnöm a lábát is, de nem vonyított, sőt békésen csóválta a farkát egész nappal és egész éjszaka, mert most már nem is aludt. Csupán egy decigramm versaminát kapott, egyetlen dózisban, de soha nem gyógyult meg; KJeber tucatnyi vélt ellenmérget próbált ki rajta (volt egy elmélete, azt mondta róla, hogy - már nem is tudom, milyen - védő szintézis céljait szolgálják), de hatástalan maradt mindegyik, végül a tizenharmadik megölte. A kezembe került aztán egy korcs, egyéves lehetett, azonnal megszerettem a kis dögöt. Kezesnek mutatkozott, így aztán naponta több órára szabadon engedtük a kertben. Ő is kapott
74
egy decigrammot, de kis adagokban, egy hónapra elosztva: szegényke, ő tovább életben maradt, de már nem volt kutya. Már semmi kutyaszerűség nem maradt benne: nem kellett neki a hús, körmöcskéivel a földet és a köveket kapirgálta és falta. Salátát evett, szalmát, szénát, újságpapírt. Félt a kis szukáktól, helyettük tyúkoknak és nőstény macskáknak udvarolt, sőt az egyik nőstény macska rossz néven is vette a dolgot, nekiugrott, a szemét kezdte kaparni; ő pedig csak hagyta, a hátára feküdt, és a farkát csóválta. Ha nem érkezem idejében, a macska kikaparja a szemét. Minél melegebb lett, annál nehezebben tudtam rávenni, hogy igyon; amikor ott voltam, úgy tett, mintha inna, de jól látszott, hogy undorodik a víztől; egyszer viszont titokban beszökött a laboratóriumba, talált egy edényke ixotóniás oldatot, és kiitta az egészet. Amikor viszont tele volt vízzel (szondával töltöttem meg), akkor pukkadásig vedelt volna tovább. Megugatta a napot, vonított a holdnak, farkcsóválva állt órák hosszat a sterilizátor és a kalapácsos malom előtt, és amikor sétálni vittem, rávicsorított minden sarokkőre és a fákra. Szóval antikutya lett: higgye el nekem, viselkedése annyira baljós volt, hogy fel kellett figyelnie rá mindenkinek, akinek egy csepp józan esze is maradt. Jól hallgasson ide: nem lett brutális vad, mint az a másik, a farkaskutya. Szerintem értelmes volt, mint az ember, tudta, hogy amikor szomjas, innia kell, hogy a kutyának húst kell ennie, nem pedig szénát, de a tévedés, a perverzió erősebb volt nála. Előttem tettetett, igyekezett helyesen csinálni mindent, nem csupán azért, hogy a kedvembe járjon, és ne dühítsen fel, hanem, azt hiszem, azért is, mert tudta, még mindig tudta, mi a helyes. De azért ő is elpusztult. Vonzotta a villamosok zaja, így pusztult el: hirtelen kiszakította kezemből a pórázt, és leszegett fejjel nekirohant egy villamosnak. Pár nappal azelőtt tetten értem, ahogy a begyújtott, szinte forró kályhát nyaldossa. Amikor meglátott, megkushadt, lekonyult a füle, behúzta a farkát, mintha büntetést várna. A tengerimalacokkal és az egerekkel nagyjából ugyanez történt. Sőt nem tudom, olvasott-e azokról az amerikai egerekről, amelyekről az újságok is írtak: elektromos osztókét kötöttek nekik a kéj agyközpontjaihoz, az egerek megtanulták, hogyan izgassák fel ezeket a központokat, és addig izgatták magukat, amíg belepusztultak. Higgye el, versaminákról volt szó; olyan hatás ez, amely nevetséges könnyedséggel és olcsón elérhető. Mert ha még nem mondtam volna, nem költséges anyagok ezek: grammjuk alig pár shilling, és egy gramm elegendő ahhoz, hogy tönkretegyen egy embert. Amikor idáig értünk, úgy gondoltam, eleget tudunk már ahhoz, hogy lakatot tegyünk a szánkra; Klebernek is megmondtam, elvégre én vagyok az idősebb, és megengedhetem magamnak, még akkor is, ha nem tudok annyit, mint ő, és ha az egész históriát csak a kutyák szemszögéből látom is. Persze igazat adott nekem, de aztán nem tudta tartani a száját, és boldog-boldogtalannak fecsegett. Sőt, ami még rosszabb: szerződést kötött az OPG-vel, és élni kezdett a szerrel. Elképzelheti, hogy én vettem észre elsőnek a dolgot. Ő mindent megtett, hogy titokban tartsa, de én rögtön láttam, miről van szó. Tudja, miből vettem észre? Két dologból: abbahagyta a dohányzást, és vakarózott. Ne haragudjon, hogy így beszélek, de nevén kell nevezni a gyereket. Előttem persze továbbra is dohányzott, de jól láttam, hogy már nem szívja le a füstöt, és nem néz utána, amikor kifújja; meg aztán egyre hosszabb csikkeket hagy a szobájában, látszott, hogy csak rágyújt, megszokásból szippant egyet, és rögtön eldobja. Ami pedig a vakarózást illeti, csak akkor vakarózott, amikor úgy érezte, hogy nem látják, vagy amikor nem figyelt oda, de akkor aztán vadul jártak a körmei, pontosan úgy, mint a kutyának, amelyik a földet tépi-kaparja. Kitartott azoknál a pontoknál, ahol már ingert érzett, és a két keze és az arca csakhamar tele lett forradással. Hogy ezen kívül miképpen élt, azt nem tudnám megmondani, mert magányos volt, senkivel nem beszélt, de azt hiszem, nem
75
véletlen, hogy éppen akkortájt eltűnt az a lány, aki addig sűrűn hívogatta, és néha megvárta az intézet előtt. Ami az OPG-vel való kapcsolatot illeti, rögtön látni lehetett, hogy balul sül el a dolog. Nem hiszem, hogy sokat fizettek neki: suttyomban, meglehetősen ügyetlenül dobták piacra a DN versaminát, és úgy hirdették, mint újfajta fájdalomcsillapítót, de a másik hatásáról nem beszéltek. Valami azonban kiszivároghatott, mégpedig idebentről szivároghatott ki, és mivel én egy árva szót sem szóltam, gondolom, mindenki tudta, ki beszélt. Tény az, hogy egyszerre csak kezdték felvásárolni az új fájdalomcsillapítót, és a rendőrség nemsokára felfedezett a városban egy diákklubot, ahol állítólag szokatlan orgiákat rendeznek. A Kurier hozta a hírt, de részleteket nem közölt; én ismerem a részleteket, de megkímélem önt a meghallgatásuktól, mert középkori dolgok voltak. Elég, ha annyit mondok, hogy százszámra koboztak el tűzacskókat meg harapófogókat és az izzításukra szolgáló parázstartókat. Nemrég ért véget akkoriban a háború, a nyakunkon volt a megszállás, elhallgatták a dolgot, már csak azért is, mert T. miniszter lánya is belekeveredett a dologba. - De Kleberrel mi történt? - kérdezte Dessauer. - Várjon, mindjárt odaérek. Csak még valamit el akarok mondani, amit éppen Hagen-től tudtam meg, attól, akivel pálinkáztunk, s aki akkortájt hivatalvezető volt a külügyminisztériumban. Az OPG továbbadta a versamina licencét az amerikai haditengerészetnek, nem is tudom, hány milliót keresett rajta (mert a mi világunkban már csak így mennek a dolgok), a haditengerészet pedig megpróbálta katonai célokra hasznosítani. Azt kérdezte, mi történt Kleberrel. Azt hiszem, az eddig elmondottakból is sejtheti, hogy a következő évek nem sok örömet hoztak neki. Napról napra követtem sorsa alakulását, mindig igyekeztem megmenteni őt, de soha nem sikerült négyszemközt, nyíltan beszélnem vele: került, szégyellte magát. Lefogyott, emésztődött, mintha rák pusztítaná. Látszott, hogy igyekezik ellenállni, csak a jót megőrizni, a kellemes vagy éppen a gyönyörűséges érzeteknek azt a görgetegét, amelyet a versaminák könnyen és ingyen nyújtanak. Persze csak látszatra ingyen, de az illúziót nyilván nem lehet leküzdeni. így aztán igyekezett enni, jóllehet minden kedve elment az ételtől; aludni már nem tudott, de azért megőrizte a módszerrel élő egyének szokásait. Reggel pontosan érkezett, ahogy nyolcat ütött az óra, és nekiült dolgozni, de arcáról lerítt, micsoda harcot kell vívnia, hogy ne árulja el, milyen hamis üzenetekkel bombázzák érzékszervei. Nem tudnám megmondani, miért élt még mindig versaminával, vajon gyengeségből vagy makacsságból, vagy éppen ellenkezőleg, abbahagyta már, csak krónikus lett a hatás, tény azonban, hogy 1952 telén - nagyon kemény tél volt - egyszer megleptem, pontosan itt, ebben a szobában: amikor bejöttem, újsággal legyezte magát, és éppen levetette a pulóverét. Összevissza beszélt, néha keserűt mondott édes helyett, hideget meleg helyett; többnyire idejében kijavította magát, de én pontosan észrevettem, hogyan tétovázik bizonyos választások előtt, meg azt is, milyen ingerült, egyben bűntudatos pillantásokat vet rám, amikor észrevette, hogy mindent látok. Fájdalmat okozott ez a pillantás: eszembe juttatta azt a másikat, az elődjét, a korcs kutyát, amely lelógó füllel kushadt meg, amikor megleptem, ahogy a dolgok fonákját csinálja. Hogy miképpen halt meg? Ha a külső eseményeket nézzük, itt vesztette életét a városban, egy nyári éjszaka, autószerencsétlenség áldozata lett. Belement a tilos jelzésbe - így szólt a rendőrségi jegyzőkönyv. Segíthettem volna őket, hogy megértsék a dolgot, megmagyarázhattam volna nekik, hogy az ő körülményei között nem könnyű megkülönböztetni a pirosat és a zöldet. De úgy éreztem, az irgalom azt diktálja, hogy hallgassak: önnek is csak azért mondtam el, mert jó barátok voltak. Hozzá kell még tennem, hogy
76
Kleber sokat hibázott, de tett valami jót is: nem sokkal halála előtt megsemmisítette a versaminára vonatkozó egész dokumentációs anyagot és valamennyi készítményt, amely a keze ügyébe került. Ekkor elhallgatott az öreg Dybowski, Dessauer sem szólt többet. Sok minden járt az agyában, összekeveredtek a gondolatok, elhatározta, hogy majd nyugodtan kibogoz mindent, talán még aznap este; találkozót beszélt meg ugyan, de majd elhalasztja. Olyasmire gondolt, ami már régen nem fordult meg a fejében, mert sokat szenvedett; arra, hogy a fájdalmat nem lehet megszüntetni, nem is szabad, mert vigyáz ránk. Gyakran ostobán vigyáz, mert hajlíthatatlan, mániákus csökönyösséggel híven kitart a parancs mellett, soha nem fárad el, míg valamennyi többi érzés kifárad, elkopik, főleg a kellemes érzések. De nem lehet a fájdalmat elnyomni, hallgatásra bírni, mert egy az élettel, vigyáz rá. Ellentétes módon arra is gondolt, hogy kipróbálná a szert, ha kéznél volna; mert igaz ugyan, hogy a fájdalom az élet őre, viszont a gyönyörűség a célja és díja. Arra gondolt, hogy nem is volna olyan nehéz készíteni egy kevéske 4-4' diagminospiránt; arra is gondolt: ha a versaminák örömmé tudják változtatni a legsúlyosabb és legtartósabb fájdalmakat is, a távoliét okozta fájdalmat, a körülöttünk levő űr fájdalmát, a jóvátehetetlen bukás fájdalmát, a pusztulás érzésének fájdalmát, nos, hát akkor miért ne? Csakhogy valami asszociáció következtében - az emlékezet bőven ont ilyeneket - eszébe jutott egy skóciai hanga is; soha nem látta, de jobban ismeri, mintha látta volna; eső, villám, szél veri a hangát, három szakállas boszorka vidáman-gonoszul dalol, járatosak ők a fájdalomban és a gyönyörökben és az emberi akarat megtörésében: Fair is foul, and foul is fair: Hover through the fog and filthy air.*
LONTAY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
*„Szép a rút és rút a szép: Sicc, mocsokba, ködbe szét!" Shakespeare: Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása)
77
DAMIANO MALABAILA
Szépség mérés A mellettünk levő strandernyő szabad volt. Odamentem az IGAZGATÓSÁG feliratot viselő, átforrósodott deszkatákolmányhoz, és megérdeklődtem, kibérelhetjük-e egész hónapra; a kabinos megnézte az előjegyzési listát, aztán közölte: - Sajnálom, nem megy. Már júniusban előjegyezte egy milánói úr. Jó szemem van: a 75-ös számhoz a Simpson név volt beírva. Milánóban nem sok Simpson lehet: azt reméltem, hogy nem ő lesz az, Simpson úr, a NATCA ügynöke. Nem mintha ellenszenves volna nekem, sőt; viszont feleségemmel sokat adunk arra, hogy magunknak lehessünk, a vakáció az vakáció, és az üzleti világ minden revenant-ja elrontaná. Ezenkívül a másológépekkel kapcsolatban tanúsított bizonyos türelmetlensége, merev puritanizmusa következtében elhidegültünk egymástól, és nem nagyon áhítottam, hogy ő legyen a strandszomszédunk. De hát kicsi a világ: három nap múlva Simpson úr a maga testi valóságában megjelent a 75-ös számú ernyő alatt. Terjedelmes strandtáskát cipelt, és még soha nem láttam ilyen zavartnak. Évek óta ismerem Simpsont, és tudom, hogy naiv, de egyben fortélyos, mint minden belevaló ügynök és üzletkötő, ráadásul kedveli a társaságot, jó svádája van, joviális, szereti a hasát. Az a Simpson viszont, akit a sors mellém vetett, hallgatag volt és ideges: mintha nem is nyugágyon heverészne, az Adriai-tenger partján, hanem fakírágyon üldögélne. Pár mondatot váltottunk csak, akkor is ellentmondásba keveredett; közölte, hogy szeret strandolni, és évek óta jár Riminibe, de utána rögtön kijelentette, hogy nem tud úszni, és semmi kedve azzal vesztegetni az időt, hogy vörös pecsenyét csináljon magából a napon. Másnap eltűnt. Odasündörögtem a kabinoshoz: Simpson felmondta a strandernyőt. Kezdett érdekelni a viselkedése. Körbejártam a fürdőtelepeket, borravalót és cigarettát osztogattam, és nem egészen két óra alatt kiderült (amin nem is csodálkoztam), hogy némi keresgélés után a strand túlsó végén, a Sirio szakaszon talált egy strandernyőt. Az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a puritán Simpson úr - bőven házas-ember és eladó lány apja - egy kis tyúkkal jött Riminibe; a gyanú annyira kíváncsivá tett, hogy elhatároztam: a körteraszról kikémlelem minden lépését. Mindig szenvedéllyel töltött el, hogy - főleg magasból - nézzek, de ne lássanak. Kedvenc hősöm Peeping Tom, a kukucskáló Tomi, aki nem mondott le arról, hogy a zsalugáter résein megleshesse Lady Godivát, inkább meghalt; ha megleshetem felebarátaimat, függetlenül attól, menynyit, mit és hogyan
78
végeznek, és függetlenül attól, hogy végül lelepleznek-e - ez a hatalom érzésével és mélységes kielégüléssel tölt el; talán atavisztikus visszaemlékezés arra, ahogy vadász őseink pattanásig feszült idegekkel várakoztak, és újra felébreszti bennünk az üldözés, a lesbenállás életszerű megrendüléseit. De Simpson esetében úgy festett, hogy bizony le fognak leplezni. Az a feltételezés, hogy nőcikével jött, azonnal tévesnek bizonyult: semmiféle lány nem volt a láthatáron, pacákom mégis különösen viselkedett. Heverészett, és újságot olvasott (vagy csak színlelte), de minden arra engedett következtetni, hogy az enyémtől nem nagyon különböző, felderítő munkát végez. Időnként kimozdult tétlenségéből: a táskájában matatott, elővett valami filmkamerához hasonló alkalmatosságot vagy valami televíziós felvevőgép-féleséget, ferdén az ég felé tartotta, megnyomott egy gombot, aztán egy noteszba firkált. Lefényképezett valamit vagy valakit? Jobban figyeltem: igen, legalábbis feltehető; a szögfelvételek céljaira prizmás objektívvel felszerelt fényképezőgépek nem számítanak újdonságnak, főleg a strandon, hisz nem ébresztenek gyanút abban a személyben, akit le akarunk fotózni. Délután már minden kétségem eloszlott: Simpson lefényképezi az előtte elhaladó fürdőzőket. Néha a vízparton is végigment, és ha érdekes alanyt talált, az égnek szegezte és elkattintotta a gépet. Úgy látszott, nemcsak a bájos női fürdővendégek kellenek neki, nem is általában csak nők: találomra kattintott le süvölvényeket, agg matrónákat, csontbőr és szürke gyapjas úriembereket, zömök romagnai lányokat és fiúkat. Minden felvétel után szabályszerűen levette a fekete szemüveget, és beírt valamit a könyvecskébe. Volt egy részlet, amelyet egyáltalán nem értettem: két teljesen azonos felvevőgéppel dolgozott, külön a férfiak számára, külön a nőknek. Most már bizonyos voltam benne: nem valami ártalmatlan, szenilis mániáról van szó (egyébként sokért nem adnám, ha hatvanadik évemet oly szenilisen érhetném meg, mint Simpson), hanem valami vaskos dologról, amely legalább annyira vaskos, mint Simpsonnak előttem érzett zavara és az, hogy oly sietve választott másik strandernyőt. Ettől kezdve az én semmittevő kukucskálgatásom is koncentrált figyelemmé változott. Simpson machinációi kihívássá lettek elmém számára, mint valami sakkfeladvány, sőt mint a természet valamely titka: elhatároztam, hogy a végére járok. Vásároltam egy jó látcsövet, de nem sok hasznát vettem, sőt végleg összezavarta gondolataimat. Simpson angolul írta a jegyzeteit, gyalázatos írással, és sokat rövidített, de annyit azért sikerült meglátnom, hogy a füzet minden oldala három hasábra van osztva, a fejléc pedig a következő: Vis. Éva, Meter és Obs. Nyilván kísérleti munkát végez a NATCA számára: de milyet? Este gyalázatos hangulatban tértem vissza a penzióba. Elmeséltem a dolgot a feleségemnek: a nők gyakran meghökkentően beleéreznek az ilyesmibe. Csakhogy - egészen más és meghatározhatatlan okokból - feleségem is rosszkedvű volt; azt mondta, hogy szerinte Simpson ocsmány vén kéjenc, és hogy őt egyáltalán nem érdekli az egész história. Elfelejtettem mondani, hogy tavaly óta, amikor Simpson másológépet árult, feleségem és Simpson hadilábon áll, mert az asszony fél, hogy veszek egy ilyen masinát, és másodpéldányt készítek őbelőle, és már felkészült arra, hogy önmagára féltékenykedjen. De aztán eltűnődött, és káprázatos tanácsot adott: - Zsarold meg. Fenyegesd meg, hogy feljelented a strandrendőrségnél. Simpson viharos gyorsasággal kapitulált. Azzal kezdtem, hogy igen bánt a menekülése, és hogy nem bízik bennem, hisz immáron hosszú barátságunk szerintem biztosíthatná afelől, hogy tudok hallgatni; de rögtön láttam, hogy felesleges ennyit beszélnem. Simpson megmarad az örök Simpsonnak: ég a vágytól, hogy töviről hegyire mindent elmeséljen; nyilván a cég kötelezte titoktartásra, és csak a kényszerítő alkalmat várja, hogy
79
megszeghesse. Alighogy homályosan és ügyetlenül utaltam a feljelentésnek csak a lehetőségére is, úgy érezte, itt a nyomós ok: beszélhet. Csupán sommásan célzott arra, hogy diszkréciót vár tőlem, szeme máris kigyúlt és közölte: a két masina, amelyet magánál hord, nem fényképezőgép, hanem kalométer. Netán két kaloriméter? Nem, két kalométer, két szépségmérő. Az egyik a férfiaknak, a másik a nőknek. - Egyik új termékünk: kis sorozat, kísérleti célokra. Az első példányokat a legidősebb, hűséges tisztviselőknek adták ki - mondta minden hamis szerénykedés nélkül. - Azt a megbízást kaptuk, hogy próbáljuk ki őket változatos környezeti viszonyok között és különböző alanyokon. A működés technikai részleteit nem magyarázták meg (tudja, most is szabadalmi kérdésekről van szó), viszont nagyon hangsúlyozták azt, amit ők a készülék filozófiájának mondanak. - Szépségmérő! Kissé merésznek tűnik. Mi a szépség? Ön például tudja? Megmagyarázták ott a központban, Fort... micsodában is? - Fort Kiddiwanee-ben. Igen, feltették maguknak a kérdést, de hát tudja, az amerikaiak (úgy kellene mondanom, hogy „mi, amerikaiak", igaz? - de hány év múlt már el I), szóval az amerikaiak egyszerűbb lelkek, mint mi vagyunk. Tegnapig még uralkodhatott bizonytalanság, de ma már világos az egész: az a szépség, amit a kalométer lemér. Már megbocsásson, de melyik villanyszerelőt érdekli a potenciálkülönbség legbelső lényege? A potenciálkülönbség az, amit a voltméter lemér: minden más csak felesleges bonyolítás. - Ez az. A voltmérő hasznos a villanyszerelőnek, munkaeszköze. De a kalométer kinek jó? Ez idáig a NATCA megbecsülést szerzett magának a hivatali gépeivel, alapos és strapabíró jószágok, lehet velük számolni, sokszorosítani, fogalmazni, fordítani: nem értem, most miért áll neki ilyen... ilyen frivol gépek gyártásának. Frivol masinák vagy filozofálók, középút nincs. Soha nem vennék kalométert: mi az ördögöt kezdenék vele? Simpson úr ragyogni kezdett: bal mutatóujját az orrára nyomta, aztán magyarázni kezdett: - Tudja, már eddig is hány előjegyzésünk van? Nem kevesebb, mint negyvenezer csak az Államokban, pedig még meg sem kezdtük a reklámhadjáratot. Pár napon belül bővebb részletekkel szolgálhatok, addigra tisztáznak a készülék lehetséges használatával kapcsolatos néhány jogi kérdést; de egy percig se higgye, hogy egy olyan vállalat, mint a NATCA, komoly piackutatás nélkül megengedheti magának bármely modell megtervezését és kihozását! Másfelől az ötlet megkísértette a vasfüggönyön túl dolgozó... hogy is mondjam... kollégáinkat is. Nem hallott róla? Magas szintű pletyka, még az újságokba is kiszivárgott (persze csak általánosságban szóltak róla, mint „stratégiai jellegű új találmányról"), bejárta valamennyi fiókintézetünket, és aggodalmat is keltett. A szovjetek ezúttal is cáfolnak, de kellő bizonyítékunk van arra, hogy három évvel ezelőtt egyik tervezőnk bemutatta a moszkvai nevelésügyi minisztériumnak a kalométer alapgondolatát és az egyik legelső általános tervrajzot. Immáron senki előtt nem titok, hogy a NATCÁ-ban hemzsegnek a kommunistabarátok, értelmiségiek és dühös fiatalok. Szerencsénkre a dolog megfeneklett a bürokratáknál és a marxista esztétáknál. Az előbbieknek azt köszönhetjük, hogy jó pár évet elvesztegettek; az utóbbiaknak azt, hogy a náluk megjelenő készüléktípus semmiképpen nem versenyezhet a mienkkel. Másra hivatott, alkalmasint kalogoniométerről van sző, amely a társadalmi nyílásszög szempontjából méri a szépséget, ehhez nekünk semmi közünk. A nézőpontunk egészen más, sokkal konkrétabb. Azt akartam mondani, hogy a szépség tiszta szám: viszony vagy jobban mondva viszonyok összessége. Nem akarok idegen tollakkal ékeskedni: amit elmondok, azt sokkal emelkedettebb stílusban kifejezve, mind megtalálja a kalométer prospektusában, amely Amerikában már elkészült, és most fordítják; tudja, én csak egy mérnököcske vagyok, akit ráadásul elsorvasztott a húszesztendős (egyébként sikeres) kereskedői tevékenység. A mi filozófiánk szerint a szépség egy modellhez viszonyul, amely tetszés szerint változtatható,
80
ahogy a divat vagy akár bármely szemlélő kívánja, és nincsenek kiváltságos szemlélők. Meghatározhatja egy művész, egy rejtett rábeszélő vagy egyszerűen akármelyik ügyfél. Ezért használat előtt minden kalométert be kell állítani, a beállítás kényes és alapvető művelet; ez a készülék például, amelyet itt lát, Sebastiano dél Piombo Szolgálólányára van beállítva. - Szóval, ha jól értettem, differenciáló készülékről van szó. - Pontosan. Persze nem várhatjuk el, hogy minden igénybevevőnek fejlett és árnyalt ízlése legyen; nem minden férfiembernek azonos a nőeszménye. Ezért a kidolgozás és a kereskedelmi bevezetés kezdeti szakaszában a NATCA három modellre állt rá: egy biankó modellre, amely ingyen beállítható a vevő által megadott mintára és két átlagos beállításra a női, illetve a férfiszépség méréséhez. Kísérletképpen az egész folyó évben a női modellt Párisz a neve - Elizabeth Taylor adottságaihoz mérjük, a férfimodellt pedig (ez a készülék még nem nagyon keresett) Raf Vallonéhoz. Apropó, éppen ma reggel érkezett az oklahomai Fort Kiddiwanee-ből egy bizalmas levél, amelyben közük, hogy erre a modellre még nem találtak megfelelő nevet, és ezért pályázatot hirdetnek meg nekünk, régebbi tisztviselőknek. A díj természetesen egy kalométer, a három típus közül valamelyik. Ön művelt férfiú, nem akar sorompóba állni? Szívesen futtatnám önt az én nevem alatt... Nem mondom, hogy a Szemirámisz különösebben eredeti és ideillő név, de látható módon a többi pályázó fantáziája és kulturáltsága még az enyémnél is lomhább. Megnyertem a pályázatot, jobban mondva megnyerettem Simpsonnal, aki megkapta és átengedte nekem a biankó kalométert, és ezzel egy hónapra boldoggá tett. Pontosan úgy próbáltam ki a készüléket, ahogy az utasítás szólt, de nem sok eredménnyel: bármilyen alanyra szegeztem, mindig százat mutatott. Visszaküldtem a fiókintézetbe, és kértem, állítsák be Lunia Czechowska asszony arcképének egy jó színes reprodukciójára; dicséretes gyorsasággal visszaérkezett, én pedig különböző körülmények között kipróbáltam. Talán még korai volna és elbizakodottságról tanúskodna, ha végleges ítéletet mondanék, de úgy vélem, annyi leszögezhető, hogy a kalométer érzékeny és elmés szerkezet. Ha az a cél vele, hogy képet adjanak az emberi ítéletmondásról, akkor teljesen elérték ezt a célt, de mérhetetlenül korlátozott és szűk ízlésű megfigyelő vagy inkább egy mániákus véleményét közli. Az én készülékem például alacsonyan pontoz minden kerek női arcot, és feloldozza a megnyúlt képeket, olyannyira, hogy K 32-re minősítette tejesasszonyunkat, akit a környék szépének tartanak, de kövérecske; a reprodukcióban eléje tárt Mona Lisát meg egyenesen K 28-ra értékelte. Viszont bámulatosan elfogult a hosszú és vékony nyakak iránt. Legmeghökkentőbb sajátossága (sőt ha jól megnézzük, talán az egyetlen, amely megkülönbözteti az unos-untig ismert fotometrikus rendszerektől) az, hogy teljesen érzéketlen arra, mi az alany pozitúrája, és milyen távolságra van. Feleségem jó K 75-öt ért el, sőt K 79-et is, amikor kipihent, derűs kedvű, és a megvilágítás kedvező; megkértem, foglaljon el különböző pózokat, szemből, jobb és bal profilból, elnyújtózva, kalappal és kalap nélkül, nyitott és zárt szemmel, és mindig csak 5 K-egység eltérésű olvasatokat nyertem. A jelzések csupán akkor változnak lényegesen, amikor az arc több mint kilencvenfokos szögben áll; ha pedig az illető alany teljesen megfordul, azaz a nyakszirtjét mutatja a készüléknek, akkor nagyon alacsony olvasatokat kapunk. Itt emlékeztetnem kell arra, hogy a feleségem arca nagyon megnyúltan ovális, nyaka vékony, orra kissé turcsi; véleményem szerint magasabb pontszámot is érdemelne, csakhogy fekete a haja, míg a bemérési modell sötétszőke. Ha férfiarcra szegezzük a Páriszt, általában K 20-nál alacsonyabban felel a gép; ha pedig az illetőnek bajusza vagy szakálla van, akkor K 10-nél is kevesebbet mutat. Figyelemre méltó, hogy a kalométer ritkán értékel kimondottan nullára: mint ahogy a gyerekekkel is történik, a legdurvább és esetleges utánzataiban is felismeri az emberi arcot. Nagy mulatságomra szolgált, ahogy lassan végigszántottam az objektívvel egy szabálytalanul tarka
81
felületet (egész pontosan egy tapétát): a mutató minden rezzenése olyan zónának felelt meg, amelyben halovány antropomorf hasonlóság volt felfedezhető. Nulla olvasatokat csak kimondottan aszimmetrikus vagy alaktalan alanyokról kaptam, meg persze egybemosódó hátterekről. Feleségem ki nem állhatja a kalométert, de szokásához híven, nem akarja vagy nem tudja okát adni. Valahányszor a kezemben látja a készüléket, vagy csak említést teszek róla, fagyos lesz a hangulata, a kedélye pedig rohamosan romlik. Ami igazságtalanság részéről, mert mint mondottam - nem rosszul vizsgázott: a K 79 kiváló osztályzat. Eleinte arra gondoltam, hogy a kalométerre is kiterjeszti mindazon masinákkal kapcsolatos és eredendő bizalmatlanságát, amelyeket Simpsontól veszek, vagy kipróbálásra kapok, és Simpson iránt érzett ellenszenvét is, de hallgatása és rosszkedve annyira nyomasztott már, hogy egyik este szándékosan kiprovokáltam felháborodását: a lakásban járkálva jó órát eljátszadoztam a kalométerrel, és bizony meg kell mondanom: ingerülten nyilatkozik meg ugyan, de véleménye megalapozott és logikus. Lényegében arról van szó, hogy feleségemet megbotránkoztatja a készülék határtalan engedékenysége. Szerinte nem is annyira a szépséget, mint Inkább az egyezést méri, ezért határozottan konformista. Igyekeztem megvédeni a kalométert (amelyet szerinte helyesebb volna nem szépség-, hanem hasonlóságmérőnek nevezni); felhívtam a figyelmét arra, hogy aki véleményt mond, az mind konformista, hisz tudatosan vagy tudattalanul valamely modellre vonatkoztat; emlékeztettem az impresszionisták viharos fellépésére, arra, hogy mennyire gyűlöli a közvélemény (minden területen) az újítókat, de a gyűlölet békés szeretetté változik, mihelyt az újítók már nem újítók; végül Igyekeztem bebizonyítani neki, hogy valamely divat vagy stílus meghonosodása, az új kifejezésmódhoz való kollektív „hozzászokás" pontosan ugyanaz, mint a kalométer beigazítása. Hosszasan fejtegettem azt, amit a mai civilizáció legriasztóbb jelenségének tartok, tudniillik azt, hogy manapság az átlagember is a leghihetetlenebb módokon beigazítható: el lehet hitetni vele, hogy szépek a svéd bútorok és a műanyag virágok, és csakis azok szépek; vagy a szőke, magas és kék szemű egyének, és csakis ők; hogy csak bizonyos fogpaszta jó, csak egy bizonyos sebésznek ügyes a keze, csak meghatározott párt az igazság letéteményese; hangsúlyoztam: tulajdonképpen nem nagyon sportszerű megvetni egy masinát csak azért, mert az emberek szellemi folyamatát reprodukálja. Feleségem azonban reménytelenül magán viseli, hogy Croce tanításain nevelkedett; azt felelte, hogy „meglehet", de úgy éreztem, nem sikerült meggyőznöm. Másfelől újabban az én lelkesedésem is lelohadt, de egészen más okokból. A Rotary-klub vacsoráján megint találkoztam Simpsonnal: sugárzott a jókedvtől, és két újabb „nagy győzelméről" számolt be. - Most már nem kell titkolóznom az eladási kampányról - mondotta. - Nem fogja elhinni, de az egész választékban nincs ennél könnyebben eladható gép. Holnap küldöm el Fort Kiddlwanee-be a havi jelentést; megeszem a kalapomat, ha nem léptetnek elő! Mindig mondom, hogy az eladó két erénye az emberismeret és a fantázia. - Bizalmaskodó képet vágott, és lehalkította a hangját. - ...a telefonművésznők központjai! Ez még senkinek nem jutott eszébe, még Amerikában sem. Igazi spontán népszavazás, nem is hittem, hogy ennyi Ilyen Intézmény van. Minden direktrísz azonnal megértette, milyen fontos a modern kartotékrendszer, benne az objektív kalometrikus jelzések: Magda, 22 éves, K 87, Vilma, 26 éves, K 77... érti? Aztán még valamire gondoltam, persze ez nem egészen az én érdemem, a körülmények sugallták. Eladtam egy Páriszt a barátjának, annak a Gilbertónak... és tudja, mit csinált? Amint megkapta, elkezdte bütykölni, ide-oda igazgatta, és végül beigazította önmagára. - Na és?
82
- Hát nem érti? Olyan ötlet ez, amelyet, hogy úgy mondjam, spontánul ki lehet pattintani a legtöbb ügyfél fejéből. Felvázoltam már a reklámprospektust, a legközelebbi ünnepekre szeretném szétszórni: sőt, ha volna olyan kedves és belepillantana... tudja, nem vagyok elég biztos az olasz tudásomban. És ha a divat elterjedt, ugyan lesz-e valaki, aki nem ajándékozza meg a feleségét (vagy a férjét) a maga fényképére beigazított kalométerrel? Meg fogja látni: kevesen tudnak majd ellenállni a K 100 csábításának, gondoljon csak Hófehérke boszorkányára. Mindenki örül, ha dicsérik, ha igazat adnak neki, még akkor is, ha csak egy tükörből vagy nyomtatott áramkörtől kapja. Nem ismertem Simpson jellemének ezt a cinikus oldalát: hűvösen váltunk el, és félek, hogy barátságunk komoly törést szenvedett. LONTAY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
83
84
ISAAC ASIMOV
A GYILKOS POR
Mint a Nagy Llewes valamennyi beosztottja, Edmund Farley is eljutott odáig, hogy vágyakozva gondolt rá, micsoda gyönyörűséget szerezne neki a fent nevezett Nagy Llewes megölése. Aki nem dolgozott Llewesszal, nem értheti meg teljesen ezt az érzést. Llewes (a másik nevét mindenki elfelejtette, vagy lassanként, szinte öntudatlanul, a nagybetűs Naggyal azonosította) a világ szemében az ismeretlent fürkésző, kiváló kutatóeszménykép volt: könyörtelen s ugyanakkor nagyszerű ember, akinek sem kudarc nem szegi kedvét, sem egy új, még agyafúrtabb támadás nem okoz gondot. Llewes szerves kémiával foglalkozott, és az egész Naprendszert tudományágának a szolgálatába állította. Ő használta fel először a Holdat arra, hogy légüres térben nagyszabású vegyi reakciókkal kísérletezzen, a hónap szakától függően a forrásban levő víz vagy a folyékony levegő hőmérsékletén. A fotokémia csodásán megifjodott, amikor gondosan tervezett berendezéseket lőttek fel az űrállomások körüli röppályára. Csakhogy, az igazat megvallva, Llewes mások munkájából élt, ami szinte megbocsáthatatlan bűn. Elsőnek egy névtelen diák gondolt arra, hogy a Hold felszínén berendezést állítsanak fel, és egy elfelejtett technikus tervezte az első önműködő űrreaktort. Valami módon mindkét elképzelést Llewes nevével hozták kapcsolatba. És nem volt mit tenni. Ha egy alkalmazott mérgében felmondott, esetleg nem kapott ajánlólevelet, és így nehezen jutott új álláshoz, Llewes szavával szemben az ő meg nem erősített állításának nem volt hitele. Azok viszont, akik Llewes mellett maradtak, és valahogy elviselték, később tisztességben, ajánlólevéllel távozhattak, s biztosak voltak az eljövendő sikerben. Addig is megvolt az a kétes örömük, hogy egymás közt kifejezték Llewes iránti gyűlöletüket. Edmund Farleynak minden oka megvolt rá, hogy csatlakozzék hozzájuk. A Titánról jött, a Szaturnusz legnagyobb holdjáról, ahol egymagában, pusztán robotok segítségével felszerelte azt a berendezést, amely teljesen felhasználta a Titán elszökő légkörét. A nagy bolygók atmoszférája jórészt hidrogénből és metánból állt, a Jupiterrel és a Szaturnusszal azonban éppen a nagyságuk miatt nem foglalkoztak, az Uránusz és a Neptunusz pedig még mindig túl költséges volt a távolság miatt. A Mars nagyságú Titán viszont elég kicsi volt ahhoz, hogy dolgozzanak rajta, de elég nagy és elég hideg ahhoz, hogy megtartsa a hidrogénből és metánból álló, közepes vastagságú gázburkot. Hidrogén-tartalmú atmoszférájában a vegyi folyamatok nagy arányokban is könnyen lejátszódhattak, míg ugyanezek a folyamatok a Földön kinetikai okokból nehézségbe ütköztek.
85
Farley fél éven át tervezett, újratervezett, elviselte a Titán megpróbáltatásait, és bámulatos adatokkal tért vissza. De szinte azonnal észrevette, hogy műve szétesik, majd Llewes munkájaként kezd megint formát ölteni. A többiek együtt éreztek vele, vonogatták a vállukat, és örömmel üdvözölték őt a baráti szövetségben. Farley pattanásos arca megmerevedett, vékony száját összeszorította, úgy hallgatta őket, amint bosszút forraltak. Jim Gorham beszélt a legnyíltabban. „Szárazföldi patkány" volt, sohasem hagyta el a Földet, s ezért Farley kissé megvetette. Gorham azt mondta: - Llewest könnyű megölni, mert szokásainak a rabja. Erre számítani lehet. Vegyük például azt a szokását, hogy mindig egyedül eszik. Pontban tizenkettőkor becsukja az irodáját, és pontban egykor kinyitja. Igaz? Eközben senki nem megy be hozzá, úgyhogy a méregnek bőven van ideje hatni. Belinsky bizonytalanul megkérdezte: - A méregnek? - Világos. Akad itt elég méreg mindenfelé. Megmondod, milyet akarsz, és mi már meg is szerezzük. Szóval ez rendben. Llewes svájci sajtot eszik rozskenyérrel, a tetején egy rakás különleges hagymás fűszerrel. Ezt mindnyájan tudjuk, nem igaz? Végül is mi szagoljuk egész délután, és valamennyien emlékszünk rá, mekkora lármát csapott tavaly tavasszal, amikor az ebédlőben elfogyott ez a fűszer. Rajta kívül soha senki nem fog ebben a házban a fűszeréhez nyúlni, úgyhogy a benne levő méreg egyedül neki árthat, másnak nem... Az egészet mindenki csak afféle fehér asztal melletti fantáziálgatásnak tartotta - Farleyt kivéve. Visszavonhatatlanul és teljes komolysággal eltökélte, hogy megöli Llewest. Valóságos megszállottja lett a tervnek. Felvillanyozódott arra a gondolatra, hogy Llewes elpatkol, és ő végre megkapja a jogos elismerést a szűk oxigénkamrában töltött hónapokért, a mászkálásokért a szilárd ammónián, amikor el kellett távolítania a végtermékeket és megindítania az új vegyi folyamatokat a hidrogén és metán lenge, hűvös szellőiben. De olyasmit kellett kitalálnia, ami csakis Llewesnak árthat. Ez megnehezítette a dolgot, és Farley figyelmét Llewes atmoszférakamrájára irányította. Hosszú, alacsony helyiség volt ez, a többi laboratóriumtól cementfalak és tűzbiztos ajtók válaszották el. Lleweson kívül soha senki nem lépett be ide, legfeljebb az ő jelenlétében és engedélyével. Nem mintha a szobát valaha is bezárta volna. Llewes olyan hatékony önkényuralmat teremtett, hogy a „Belépni tilos" feliratú megfakult cédula, amely a laboratórium ajtaján függött, és az ő kézjegyét
86
viselte, bármilyen zárnál nagyobb akadályt jelentett... kivéve akkor, ha a gyilkosság vágya minden mást felülmúlt. Mit is kell még tudni az atmoszférakamráról? Llewes kísérleteinek megszokott munkamenete, szinte határtalan óvatossága semmit sem bízott a véletlenre. Ha valaki hozzányúlna a berendezéshez - hacsak nem rendkívül körmönfont módon tenné az egész biztosan kiderülne. Akkor hát tűz? Az atmoszférakamrában ott állt egymás hegyén-hátán a sok gyúlékony anyag, de Llewes nem dohányzott, és tökéletesen tudatában volt a tűz veszélyének. Senki nem volt nála elővigyázatosabb. Farley türelmetlenül gondolt erre az emberre, akin láthatólag olyan nehéz volt jogos bosszút állni, a tolvajra, aki parányi hidrogén- és metántartályaival játszadozik, míg ő, Farley, köbkilométernyi mennyiségekkel dolgozott. Llewesé az apró tartályok és a hírnév, Farleyé a köbkilométerek és a feledés. És azok a kis gáztartályok! Mindegyik más-más színű. Mindegyikben valamilyen mesterséges légkör. A hidrogén piros, a metán piros-fehér csíkos palackokban; a kettő keveréke képviseli a külső bolygók légkörét. A nitrogén barna, a széndioxid ezüst palackokban: ez a Vénusz légköre. A sárga palackokban sűrített levegő, a zöld palackokban oxigén; itt a földi kémia is megfelelt. A szivárvány összes színei, mindegyik több évszázados szokás alapján. Azután kipattant az ötlet. Nem kínlódások árán született; egy szempillantás alatt jött. Egyetlen pillanat alatt minden kikristályosodott Farley agyában, és már tudta, mit kell tennie. Egy keserves hónapon át várt, hogy elérkezzen szeptember tizennyolcadika, az űrhajózás napja. Ez a nap volt az ember első sikeres űrrepülésének évfordulója, aznap éjszaka senki sem dolgozik. Minden ünnep közül az űrhajózás napja volt a legjelentősebb, különösen a tudósok számára, s ezt még a munkájának élő Llewes is szórakozással fogja tölteni. Amikor aznap éjjel Farley belépett a Központi Szerveskémiai Laboratóriumba (hogy a hivatalos nevén nevezzük), bizonyos volt benne, hogy nem vették észre. A labor nem bank vagy múzeum. Semmi ellopnivaló nincs benne, úgyhogy az éjjeliőrök rendszerint felületesen végzik a dolgukat. Farley óvatosan becsukta maga mögött a főkaput, és lassan elindult a sötétbe borult folyosókon az atmoszférakamra felé. Fölszerelése egy zseblámpából, egy fekete port tartalmazó üvegcséből és egy vékony ecsetből állt, az utóbbit három héttel azelőtt vette egy művészeti kellékeket árusító boltban, a város túlsó végén. Kezére kesztyűt húzott.
87
A legnagyobb nehézségbe az ütközött, amikor be kellett lépnie az atmoszférakamrába. A dolog tilalmas volta nagyobb gátlást ébresztett benne, mint az ölés egyetemes tilalma. De mihelyt benn volt, mihelyt a kockát elvetette, a többi már könnyen ment. Felkattintotta a zseblámpát, és tétovázás nélkül rátalált a tartályra. Szíve úgy vert, hogy majd megsüketült tőle, lélegzete meggyorsult, keze reszketett. Hóna alá szorította a zseblámpát, és a festőecset hegyét bemártotta a fekete porba. Néhány szemcse rátapadt az ecsetre, s Farley az ecset hegyét a tartály műszercsatlakozásának nyílásába irányította. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekig tartott, míg a reszkető ecset bejutott a nyílásba. Farley finoman ide-oda mozgatta az ecsetet, majd ismét bemártotta a fekete porba, és megint a nyílásba dugta. Újra és újra megismételte ezt a műveletet, az erős figyelemösszpontosítástól szinte megbűvölten. Végül egy megnyálazott vattacsomóval törölgetni kezdte a nyílás külső peremét, s mérhetetlenül megkönnyebbült, hogy túl van a dolgon, és nemsokára kinn lehet innét. Ekkor keze megdermedt, s testében eláradt a félelem émelyítő bizonytalansága. A zseblámpa csörömpölve a földre esett. Hülye! Leírhatatlan, nyomorult hülye! Nem gondolkozott! Izgalmában rossz tartályt vett kezelésbe! Felkapta a zseblámpát, eloltotta, és ijesztően dörömbölő szívvel hallgatózott. Mivel a néma csendet semmi zaj nem törte meg, kissé visszanyerte önuralmát, s arra kényszerítette magát, hogy amit egyszer megcsinált, azt másodszor is elvégezze. Ahogyan az előbbivel két perc alatt végzett, ezzel a gázpalackkal is elkészülhet ennyi idő alatt. Az ecset és a fekete por ismét működésbe lépett. Még szerencse, hogy nem dobta el az üvegcsét: a gyilkos, gyújtó port. Ezúttal a megfelelő tartályon dolgozott. Mire újból megtörölve a nyílást, befejezte a munkát, erősen reszketett a keze. Zseblámpájával gyorsan körbevilágított, és a fénysugár megállapodott egy üveg toluolos palackon. Ez jó lesz! Lecsavarta a műanyag kupakot, egy kevés toluolt a földre loccsantott, és nyitva hagyta az üveget. Azután szinte alvajáróként kibotorkált az épületből, és elindult a saját szobája biztonsága felé. Amennyire meg tudta figyelni, egész idő alatt nem látta senki. A nyílás letörlésére használt vattacsomótól úgy szabadult meg, hogy begyömöszölte a szemétemésztőbe. A vattacsomó molekuláira esett szét. Ez történt a festőecsettel is. Az üvegcsét már nem tüntethette el ugyanígy, mert ehhez át kellett volna állítani a szemételnyelő szerkezetét, és ezt veszélyesnek vélte. Majd gyalog megy be dolgozni, amit máskor is gyakran megtett, és ledobja a Grand Street-i hídról...
88
Másnap reggel Farley magára hunyorított a tükörben, és eltűnődött, vajon be mer-e menni dolgozni. Fölösleges volt ezen gondolkoznia: nem mert volna nem bemenni. Éppen ma semmi olyasmit nem szabad tennie, ami ráterelné a figyelmet. Sötét elszántsággal igyekezett, hogy a midennapos apró teendőket a megszokott módon elvégezze. Szép, meleg reggel volt, gyalog ment be dolgozni. Csak egy laza kis csuklómozdulatra volt szükség ahhoz, hogy az üvegcsétől megszabaduljon. Egy apró csobbanás a folyóban, s az üvegcse megtelt vízzel, és elsüllyedt. Nem sokkal ezután Farley már az íróasztalánál ült, kézi számológépére bámulva. Most, hogy mindent elrendezett, vajon beválik-e a dolog? Llewes talán nem figyel fel a toluol szagára. Miért is figyelne fel rá? Kellemetlen szag, de nem undorító. A szerveskémikusok megszokták. Aztán ha Llewes még mindig lázasan kutatja a Titánról hozott hidrogénezési folyamatokat, a gázpalack rögtön használatba kerül. Biztos, hogy így lesz. Egy nap szünet után Llewes még mohóbban veti magát a munkába, mint rendesen. Aztán, mihelyt a próbacsapot kinyitja, kiáramlik egy kis gáz, és lángra lobban. Ha a levegőben megfelelő mennyiségű toluol van, rögtön bekövetkezik a robbanás... Farley annyira élénken képzelte mindezt maga elé, hogy a távoli tompa dörrenésről is azt hitte, az ábrándhoz tartozik, csak gondolatainak a szüleménye, ekkor azonban valaki elrohant mellette. Farley fölnézett, és száraz torokkal fölkiáltott: - Mi... mi az?! - Nem tudom! - üvöltött vissza a másik. - Valami baj van az atmoszférakamrában! Robbanás! Pokoli zűr! A tűzoltókészülékeket bekapcsolták, emberek taposták a lángokat, és rántották ki a romok közül a földre sújtott, összeégett Llewest. Alig pislákolt benne az élet, és meg is halt, még mielőtt az orvos megjósolhatta volna, hogy ez be fog következni. A színhely körül tolongó csoport peremén kegyetlen, hátborzongató kíváncsisággal állt Edmund Farley. Sápadt színe és az arcán csillogó veríték ebben a percben nem különböztette meg a többiektől. Visszatámolygott az íróasztalához. Most már akár rosszul is lehet. Senki nem fog felfigyelni rá. De valahogy mégsem lett rosszul. Befejezte a napot, és a nyomás estefelé kezdett fölengedni. A baleset az baleset, nem? Minden kémikus vállal bizonyos kockázatot a hivatással, különösen ha gyúlékony vegyületekkel dolgozik. Senki nem fog gyanakodni. És ha mégis gyanakodnának, elképzelhető, hogy Edmund Farleyíg visszavezessenek bármit is? Csak úgy kell folytatnia az életét, mintha semmi sem történt volna. Semmi? Jóságos ég, hiszen most már övé lesz a dicsőség a Titánért! Nagy ember lesz!
89
A nyomás csakugyan fölengedett, és Farley aznap éjjel tudott aludni. Jim Gorham az elmúlt huszonnégy óra alatt kissé megsápadt. Sárga haja szálkásan meredezett, és csak szakállának világos színe leplezte azt a tényt, hogy erősen borotválkozásra szorul. - Mindnyájan arról beszéltünk, hogy megöljük - mondta. H. Seton Davenport, a Kontinentális Nyomozóiroda tagja egyik ujjával szabályos időközönként rákoppintott az íróasztal lapjára, oly halkan, hogy nem is lehetett hallani. Zömök, kemény arcú, fekete hajú ember volt, vékony, kiugró orral, amely nem annyira esztétikai, mint inkább gyakorlati célokra teremtődött, s az egyik orcáján csillag alakú sebhely éktelenkedett. - Komolyan? - kérdezte. - Nem - felelte Gorham, erőteljesen megrázva a fejét. - Legalábbis nem hiszem, hogy komolyan gondoltuk. Vad terveket eszeltünk ki: mérgezett szendvicsekből álló lakoma, helikopterre csempészett sav és hasonlók. De úgy látszik, valaki mégis komolyan vette a dolgot...az őrült! Vajon miért? - Előbbi szavaiból úgy tűnik, azért, mert az elhunyt kisajátította mások munkáját - mondta Davenport. - Hát aztán! - kiáltotta Gorham. - Ez volt az ára annak, amit csinált. Ö tartotta össze az egész csoportot. Ő volt a szíve-lelke. Llewes tárgyalt a Kongresszussal, és ő szerezte a pénzügyi fedezetet. Csak ő kapott engedélyt rá, hogy végrehajtsuk kísérleteinket az űrben, és embereket küldhessünk a Holdra vagy bárhová. Ő beszélte rá az űrhajózási szakembereket és a gyárosokat, hogy a több millió dolláros megrendeléseinket elfogadják. Ö szervezte a Szerveskémiai Kutatót. - És minderre tegnap óta jött rá? - Nem egészen. Mindig is tudtam ezeket a dolgokat, de hát mit tehettem? Kihúztam magam az űrutazásból, mindenféle ürügyekkel kibújtam alóla. Szárazföldi patkány voltam, aki még a Holdon sem járt. Az az igazság, hogy féltem, és még jobban féltem attól, hogy a többiek azt gondolhatják: félek. - Szinte fröcskölt belőle az önmegvetés. - És most bűnbakot keres? - kérdezte Davenport. - Most kárpótolni akarja a halott Llewest azért a bűnért, amit akkor követett el ellene, amikor még élt? - Nem! A pszichiátriát hagyja ki a dologból. Én mondom magának, ez gyilkosság. Az kell, hogy legyen. Maga nem ismerte Llewest. Rögeszméje volt a biztonság. Az ő közelében nem történhetett semmiféle robbanás, hacsak gondosan ki nem tervelték. Davenport megvonta a vállát.
90
- Mi robbant fel, dr. Gorham? - Szinte bármi felrobbanhatott. Llewes mindenféle szerves vegyülettel dolgozott: benzollal, éterrel, piridinnel - és mindegyik gyúlékony. - Doktor Gorham, valamikor tanultam kémiát, és ha jól emlékszem, az említett folyadékok közül szobahőmérsékleten egyik sem robban. Csak hogyha hő, szikra vagy láng is van jelen. - Hát hiszen volt is. - Hogy történhetett? - El sem tudom képzelni. A helyiségben nem voltak égők; gyufa sem volt. Az elektromos berendezések erősen leárnyékoltak. Még az oly mindennapos apróságok is, mint a csőbilincsek, különleges szikramentes ötvözetekből, például berilliumrézből készültek. Llewes nem dohányzott, és mindenkit helyben agyonlőtt volna, aki égő cigarettával százlábnyira megközelíti a szobáját. - Melyik készülékkel dolgozott utoljára? - Nehéz megmondani. A szoba valóságos romhalmaz volt. - Gondolom, azóta már rendbe hozták. A kémikus hirtelen buzgalommal felelte: - Nem, dehogy! Gondom volt rá. Megmondtam, ki kell nyomoznunk a baleset okát, hogy bebizonyíthassuk, nem hanyagságból történt. Tudja, nehogy rossz hírbe keveredjen az intézet. így aztán nem nyúltak a szobához. Davenport bólintott. - Rendben van. Akkor nézzük meg. A megfeketedett, feldúlt helyiségben Davenport megkérdezte: - Melyik itt a legveszélyesebb berendezés? Gorham körülnézett. - A sűrített oxigénes tartályok - mutatta. Davenport a fal mellett álló, rögzítőlánccal odaerősített, különböző színű palackokra pillantott. Néhányat a robbanás ereje feldöntött, ezeket csak a láncok tartották. - Hát ez? - kérdezte Davenport, és belerúgott egy piros palackba, amely a szoba közepén feküdt a földön. A palack súlyos volt, meg se moccant. - Ez hidrogénes palack - válaszolta Gorham. - Ugye, a hidrogén robbanékony? - Ha fölmelegítik, igen.
91
- Akkor miért mondja, hogy a sűrített oxigén a legveszélyesebb? - kérdezte Davenport. Hiszen az oxigén nem robban! - Nem, sőt nem is gyúlékony, de táplálja az égést. Az anyagok elégnek benne. - Csakugyan? - Figyeljen csak ide. - Gorham hangja kissé felélénkült; most ő volt a tudós, aki elmagyaráz valami egyszerű dolgot az intelligens laikusnak. - Néha előfordul, hogy valaki véletlenül egy kis gépolajat ken a szelepre, mielőtt ráerősítené a tartályra - tudja, hogy szorosabb legyen a tömítés. Vagy tévedésből bemaszatolja valami gyúlékony anyaggal. Amikor aztán kinyitja a szelepet, kiáramlik az oxigén, és a szelepen levő ragacs a szelepet letépve fölrobban. Utána a maradék oxigén kiömlik a tartályból, amely mint egy apró rakéta, fölemelkedik, és még a falat is képes átütni; a robbanáshőtől pedig más gyúlékony anyagok is tüzet fognak a közelben. - Az oxigéntartályok itt sértetlenek? - Igen. Davenport belerúgott a lábánál heverő tartályba. - Ennek a tartálynak a mércéje nullát mutat. Úgy gondolom, ez azt jelenti, hogy a robbanás idején éppen használták, és azóta önmagától kiürült. Gorham bólintott. - Valószínűleg. - Fel lehet úgy robbantani a hidrogént, hogy valaki olajat ken a mércére? - Szó sem lehet róla. Davenport megdörzsölte az állát. - Szikrán vagy valami ilyesmin kívül más meggyújthatja a hidrogént? - Esetleg egy katalizátor - mormolta Gorham. - Legjobb a fekete platina. Ez por alakú. Davenport meglepettnek látszott. - Használnak ilyesmit? - Hogyne. Költséges dolog, de hidrogénezéseknél ez a legjobb katalizátor. - Elhallgatott, és egy hosszú pillanatig rámeredt a hidrogénpalackra. - Fekete platina - suttogta végül. Kíváncsi volnék... - Tehát a fekete platina lángra lobbanthatja a hidrogént? - kérdezte Davenport. - Igen. A fekete platina szobahőmérsékleten egyesíti a hidrogént az oxigénnel. Hő nem szükséges hozzá. A robbanás éppen úgy megy végbe, mint hogyha hő okozná; pontosan úgy. Gorham hangjába izgalom vegyült. Letérdelt a hidrogéntartály mellé, és végighúzta ujját a szelep peremén.
92
- Lehet, hogy csak korom, de az is lehet, hogy... - Felállt. - Uram, bizonyára így csinálták. Ki fogok szedni a szelepből minden idegen anyagot, az utolsó szemig, és elvégzem a színképelemzést. - Mennyi időt vesz ez igénybe? - Adjon tizenöt percet, Gorham húsz perc múlva jött vissza. Davenport közben aprólékosan végigvizsgálta a kiégett laboratóriumot. - Nos? - nézett föl. Gorham győzelmes hangon közölte: - Megvan. Nem sok, de megvan. Felmutatott egy filmnegatív-csíkot, amelyen szabálytalan távolságokban rövid, párhuzamos, különböző árnyalatú fehér vonalak sorakoztak. - Többnyire idegen anyagok, de nézze csak azokat a vonalakat... Davenport alaposan megszemlélte. - Nagyon halványak. Megesküdne rá a bíróságon, hogy itt platina volt jelen? - Igen - válaszolta azonnal Gorham. - És más kémikusok is megesküdnének rá? Ha megmutatnánk ezt a fényképet a védelem szakértőjének, nem mondhatná-e, hogy túl halványak a vonalak, és nem bizonyítanak egyértelműen ? Gorham hallgatott. Davenport megvonta a vállát. - De amikor itt van I - kiáltotta a kémikus. - A gázsugár és a robbanás nyilván kivitte a zömét. Nem maradhatott benn sok. Érti, ugye? Davenport elgondolkozva körülnézett. - Igen. Elismerem, nagy a valószínűsége annak, hogy gyilkosság történt. Most tehát újabb és jobb bizonyítékokat keresünk. Mit gondol, csak ezt az egy palackot kenték be? - Nem tudom. - Akkor legelőször is átvizsgáljuk a helyiségben levő összes többi palackot. És minden egyebet. Ha valaki gyilkolt, lehetséges, hogy más csapdákat is felállított. Ellenőriznünk kell. - Hozzá is fogok... - kezdte mohón Gorham. - No, nem maga - mondta Davenport. - Majd a mi laborunkból megcsinálja valaki. Másnap reggel Gorham megint Davenport irodájában volt. Ezúttal hívatták.
93
- Valóban gyilkosság - jelentette ki Davenport. - Egy másik palackot is bekentek a porral. - Na látja! - Egy oxigénpalackot. A csatlakozás nyílásának belső oldalán fekete platinát találtunk, jócskán. - Fekete platinát? Az oxygén-tartályon? Davenport bólintott. - Mi a véleménye erről? Gorham megrázta a fejét. - Az oxigén nem gyúlékony, semmi nem is teheti gyúlékonnyá. Még a fekete platina sem. - Akkor tehát a gyilkos a pillanat feszültségében bizonyára tévedésből tehette oda. Utána föltehetően helyesbített, és a megfelelő palackot is bekente, de közben döntő bizonyítékot hagyott hátra, hogy nem balesetről, hanem gyilkosságról van szó. - Igen. Akkor már csak meg kell találni a gyilkost. Davenport arcán ijesztő ráncba torzult a sebhely, ahogy a felügyelő elmosolyodott. - Csak. dr. Gorham? És hogy fogjuk csinálni? Nem hagyott hátra névjegyet. Indítóoka egész sereg embernek volt az intézetben; megfelelő kémiai képzettsége és alkalma a bűntett elkövetésére még többnek. Van rá mód, hogy kinyomozzuk a fekete platina eredetét? - Nincs - válaszolta dr. Gorham tétovázva. - Húsz emberből bárki minden nehézség nélkül bejuthatott a különleges raktárba. Esetleg az alibik? - Milyen időpontra? - Az előző éjjelre. Davenport áthajolt az asztalon. - A végzetes pillanat előtt mikor használta utoljára dr. Llewes azt a hidrogénpalackot? - Nem... nem tudom. Egyedül dolgozott. A legnagyobb titoktartással. Ez a módszeréhez tartozott, nehogy valakivel osztoznia kelljen a dicsőségben. - Igen, tudom. Mi is utánanéztünk. Tehát akár egy héttel korábban is elhelyezhették a fekete platinát a tartályon. Gorham letörten suttogta: - Akkor mit csinálunk? - Az egyetlen támadási pont szerintem az oxigénpalackon talált fekete platina - mondta Davenport. - Ez nem ésszerű, és a magyarázat megadhatja a megoldást. Én nem vagyok kémikus, maga viszont az, tehát ha egyáltalán létezik megoldás, akkor az a maga fejében van. Lehetséges, hogy tévedés volt? Összetéveszthette a gyilkos az oxigént a hidrogénnel? Gorham azonnal megrázta a fejét. - Nem. A színéről meg lehet ismerni. A zöld tartály oxigén, a piros tartály hidrogén.
94
- És ha színvak az illető? - kérdezte Davenport. Gorham ezúttal hosszabb ideig gondolkozott. Végül így szólt: - Nem. Színvakok rendszerint nem mennek kémikusnak. Túl fontos a színek meg figyelése a kémiai folyamatoknál. És ha itt az intézetben valaki színvak volna, épp eleget bajlódott volna ezzel-azzal, hogy a többiek tudjanak a dologról. Davenport bólintott. Szórakozottan tapogatta arcán a sebhelyet. - Rendben van. Ha nem tudatlanságból vagy véletlenül kenték be az oxigénpalackot, lehetséges, hogy valami céllal tették? Szándékosan? - Nem értem. - Talán valami logikus terv volt a gyilkos fejében, amikor az oxigénpalackot bekente, de azután megváltoztatta a tervét. Létezik olyan körülmény, amely mellett a fekete platina oxigén jelenlétében veszélyes? Bármiféle körülmény? Maga a kémikus, dr. Gorham. A kémikus homloka töprengve ráncolódott. Megrázta a fejét. - Nem, nincsen. Nem is lehet. Hacsak... - Hacsak? - Nos, képtelenül hangzik, de ha oxigénsugarat bocsátunk egy hidrogéntartályba, akkor az oxigéntartályon levő fekete platina veszélyes lehet. Természetesen nagy hidrogéntartályra van szükség a megfelelő méretű robbanáshoz. - Tegyük fel - mondta Davenport -, hogy a mi gyilkosunk arra számított, hogy a helyiséget feltöltik hidrogénnel, és azután nyitják ki az oxigéntartályt. Gorham félmosollyal felelte: - De miért vesződjön a hidrogénatmoszférával, amikor... - A félmosoly teljesen eltűnt, és helyébe halálos sápadtság telepedett. Gorham felkiáltott: - Farleyl Edmund Farley! - Tessék? - Farley a Titánon töltött hat hónapot, nemrég jött vissza - mondta Gorham növekvő izgalommal. - A Titánnak hidrogén-metán légköre van. Farley az egyetlen közöttünk, aki ilyen atmoszférában kísérletezett, és ez most mindent megmagyaráz. A Titánon a kiáramló oxigénsugár egyesül a környező hidrogénnel, ha melegítik, vagy fekete platinával kezelik. A hidrogénsugár viszont nem egyesül az oxigénnel. Pontosan a földi helyzet fordítottja. Biztos, hogy Farley volt. Amikor bement Llewes laborjába, hogy előkészítse a robbanást,
95
megszokásból az oxigénpalackra kente a fekete platinát. Mire eszébe jutott, hogy a Földön éppen fordított a helyzet, már megtörtént a baj. Davenport kegyetlen elégedettséggel bólintott. - Ennyi elég, azt hiszem. - A házitelefonért nyúlt, és így szólt a vonal túlsó végén levő láthatatlan hallgatóhoz: - Küldjön ki egy embert a Szerveskémiai Kutatóba, és tartóztassák le dr. Edmund Farleyt. NAGY ÁGNES FORDÍTÁSA
96
B. PORSNYEV
ELŐEMBER? Másfél évvel ezelőtt az Egyesült Államoknak egyetlen olyan művelt lakója sem akadt, akit egy cseppet is érdekelt volna az, hogy különböző vásári látványosságok és furcsaságok között egy „történelem előtti ember" megfagyott tetemét is mutogatták. Ezt a valamit egy különlegesen berendezett teherautóban szállították, és hirdetések jelentek meg róla újságokban és vásári prospektusokban. A kocsiba való belépésért a tulajdonos, Mr. Frank Hansen fejenként egy dollár 75 centet kért az érdeklődőktől. A kocsi belsejét négyrétegű üveggel fedett fémszarkofág foglalta el. Az üvegtető fölé hajolva lehetett bepillantani a szarkofág belsejébe, ahol az átlátszó jégréteg alatt és az alulról jövő világítás fényében egy jól megtermett, sötétbarnás szőrzettel borított emberi alak látszott. Hűtőberendezés tartotta a jeget állandó hőmérsékleten - néhány látogató arra gyanakodott, hogy ez is csak a csalás valószínűbbé tétele érdekében történik. A rendőrség és a tudósvilág egyáltalán nem törődött Hansen leletével. Köztudomású azonban, hogy egyes magánkezdeményezések igen szívósak tudnak lenni. És valóban, 1968 decemberében felbukkant egy bizonyos Terry Cullen, aki állatritkaságok gyűjtésével foglalkozott. Cullen, miután elbeszélgetett a teherautó tulajdonosával, kötelességének érezte, hogy felhívja Ivan Sanderson zoológust, A havasi ember legendája valóságnak bizonyul című könyv szerzőjét. Sandersonnál éppen akkor egy másik híres szakértő, a belga Bemard Heuvelmans vendégeskedett, aki az Ismeretlen állatok című munkájában áttekinti a „havasi emberre" vonatkozó utalásokat is. Mindkét zoológus haladéktalanul elutazott Rollingstonba (Minnesota állam), a már említett Frank Hansen tartózkodási helyére... Honnan szerezte Mr. Hansen a kiállított objektumot? És mi történt vele azután, hogy Sanderson és Heuvelmans három napon át tüzetesen megvizsgálta? Hamisítvány-e vagy valódi ? Elszigetelt jelenségről van-e szó csupán ? Az utolsó kérdés a legfontosabb. A két első nem a tudomány feladatkörébe tartozik. Pedig a nyugati sajtó éppen ezt a két kérdést szellőztette a leginkább, vagyis a rejtélyes eredet és a titokzatos eltűnés kérdését. Gyilkosság történt, vagy cinikus misztifikációval állunk szemben? Olyan hírek is keringtek, hogy az emberszabású tetemet átcsempészték valamiféle kamcsatkai fókavadászhajó hűtőházába, majd jó pénzért eladták Honkong-ban vagy valamilyen más kínai kikötőben. Mintha valakinek érdekében állt volna, hogy a kutatások ne folytatódjanak. Frank Hansen kezdetben nem gyanította, hogy szakértőkkel van dolga. Jámbor érdeklődőknek látszottak, annak ellenére, hogy zseblámpákkal és szögmérőkkel felfegyverkezve hosszú órákon át vizsgálgatták, méricskélték, átvilágították, rajzolták, jegyzetelték és fényképezték a teherautó alacsony teteje alatt fekvő objektumot; előbb kettesben, aztán pedig külön-külön. Később Hansen észbe kapott, és megtiltotta nekik a belépést, arról meg hallani sem akart, hogy megröntgenezzék vagy szekciók készítése céljából felolvasszák a kiállítási tárgyat. Arra hivatkozott, hogy tulajdonképpen nem is az övé ez a valami, ami egyébként rengetegbe került, és hogy ő csak megbízásból foglalkozik vele. Sanderson és Heuvelmans tudományos kötelességének tekintette, hogy a megfigyelések összevetése után a lehető legrészletesebben leírja a tetem külsejét, illetve azt, amit a
97
jégrétegen keresztül látni lehetett. Jelentésüket azonnal eljuttatták a legtekintélyesebb amerikai zoológusoknak és antropológusoknak, külföldi tudományos folyóiratoknak, és megküldték a jelen cikk szerzőjének is. (Heuvelmans jelentését a Belga Tudományos Akadémia dicséretre méltó gyorsasággal közölte. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának két folyóiratában, a Szovjetszkaja Etnografija 1969. évi második számában és a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Közleményei 188-ik kötetének 1. számában az én első beszámolóim is megjelentek.) Ez a két jelentés - a fényképeken és a rajzokon kívül - a tudományos felfedezés egyetlen konkrét bizonyítéka. Mert csak ezeket tekintik tudományos bizonyítékoknak, jóllehet később megindult a hozzáértő szemtanúk és a névtelen tanúvallomások áradata... Nézzük tehát a harmadik kérdést: hamisítvány-e vagy sem? Műanyagokban bővelkedő korunkban nem lenne nehéz - megfelelő anyagi fedezettel - egy 180 centiméter magas bábut készíttetni és testét teleültetni milliónyi szőrszálacskával, úgy, hogy anatómiailag helyes irányba forduljanak (a szőrszálak állása a test különböző részein más és más, a felkaron és az alkaron például a könyök felé fordulnak). De ha valaki alaposan áttanulmányozta a két szakértő leírásában azt a rengeteg részletet, mely az arcra, a törzsre, a végtagokra, a bőrre és a hajzatra vonatkozik, elveti a hamisítvány gondolatát. A biológus számára tehát világos, hogy biológiai objektummal van dolga. Tegyük hozzá, hogy Sanderson és Heuvelmans még az oszlásnak induló tetem szagát is érezte azokon a pontokon, ahol a jégréteg elvékonyodott, például a bal lábfej nagyujja fölött. Ennek ellenére tételezzük fel, hogy költséges és ügyes hamisítvánnyal állunk szemben. De még így is találunk ellenérvet: mit akart hamisítani a hamisító? Mit utánoz Hansen exponátuma? Minden jel arra utal, hogy nem majmot, hanem ősembert; előembert. Világosan látszik, hogy a szóban forgó egyedet jobb szemén keresztül érte a halálos lövés, a jégben megőrződtek a még friss vérpatakok. Hansen többek között kijelentette, hogy annak idején a vérvizsgálat fehér és vörös vérsejtek jelenlétéről tanúskodott. A lövedék becsapódása kinyomta üregéből a bal szemgolyót is. Egy másik lövés szétzúzta a fej elé emelt bal alkart és a bal kéz tenyerét; a sebből csontszilánkok álltak ki. Ez annyit jelentene, hogy a hamisítók annak bizonyítását tűzték ki célul, hogy az ember ásatag elődei nem haltak ki, hiszen ezt a példányt is tűzfegyverrel ölték meg. A ,,havasi emberrel” kapcsolatban sokan úgy vélekednek, hogy ritka majomfajtáról van szó, nem pedig emberszabású lényről. A Szovjetunióban kidolgozott homonoid-koncepciót viszont az Egyesült Államokban és Nyugaton senki sem ismeri, Sanderson és Heuvelmans kizárólagos kivételével. Ha maga a hamisító eszelte volna ki a homonoid-felfogást a közönség megtévesztésére, akkor igyekezett volna a legkézzelfoghatóbb bizonyítékot kiállítani: a neander-völgyi koponyát. Ebből a szempontból azonban a kiállított objektum a lehető legelőnytelenebb helyzetben fekszik: a fej erősen félrebillen, úgyhogy az egész koponya jégbe merül. A hamisító tehát nem hamisíthatott olyan tudományos koncepciót, mely előtte ismeretlen volt. Sőt maga Heuvelmans beszéli el, hogy egész éjszaka nem hagyta aludni a gondolat, hogy a vizsgált lény megfelel a szovjet és mongol szakértők leírásainak és következtetéseinek. ,,Ez a felfedezés inkább az önöké, mint a miénk" - írta nekem néhány nap múltán. Sanderson pedig kijelentette: ,,A lelet, úgy látszik, mindenben igazolja az önök elméletét." Eszerint ugyanis egyes földrajzi körzetekben még élnek az előember (a neandervölgyi ember) fennmaradt példányai, amelyek - bár nagyon hasonlítanak az emberhez inkább állatok, mint emberek: testüket sűrű szőrzet borítja, nem beszélnek, nem ismerik a munkát, és nem társadalomban élnek. Heuvelmans véleménye szerint a felfedezés elsősége V. A. Hahlov professzort illeti, aki 1914-ben saját tapasztalataira hivatkozva, arról értesítette az Orosz Tudományos Akadémiát, hogy Közép-Ázsiában az „özönvíz előtti" emberhez hasonló, ritka állatfajjal találkozott.
98
Most értünk el a negyedik kérdéshez. Sanderson és Heuvelmans felfedezése nem elszigetelt jelenség, hanem szervesen illeszkedik a tudományos kutatások láncolatába, és újabb meggyőző bizonyítékot nyújt a már jól felépített koncepcióhoz. Egyszer tréfásan azt mondtam, hogy feltevésünk ugyanazon elkeseredett ellenfelei, akik ma azt követelik, hogy „mutassatok belőle legalább egy példányt", holnap, amikor már teljesítettük kérésüket, azt fogják mondani: „Egy példány még semmit sem bizonyít, mutassatok belőle egy egész sorozatot!" És valóban, amikor a múltkorjában antropológusok körében említést tettem Sanderson és Heuvelmans felfedezéséről, az egyik tiszteletre méltó tudós válaszul így dünnyögött: „Világos, hogy nem hamisítvány, de egyetlen példány alapján még nem nyilatkozhatunk. Hiszen valamiféle szörnyszülött is lehet, a majom és az ember keveréke. De nem így van! Éppen ott a bökkenő, hogy már száznál is több hasonló esetről tudunk. Heuvelmans és Sanderson testleírása alapjában véve semmiben sem különbözik attól a leírástól, melyet egy halott példányról készített 1925-ben a Pamírban M. S Topilszkij csekista felcser és Vasziljev katonafelcser, vagy annak az élő példánynak a leírásától, melyet 1941ben látott a Kaukázusban V. S. Karapetyján katonaorvos. Az új leírás csupáncsak szakszerűbb és alaposabb. A testet körülvevő jég szerkezete, illetve a jégbe zárt levegőbuborékok arról tanúskodnak, hogy a fagyasztás mesterséges úton, hűtőberendezésben történt, és legfeljebb egy-két évvel azelőtt; ha nem így lett volna, még a jégben is elkerülhetetlenül megindult volna a bomlás (a mammuttetemek is csupán annak köszönhetően őrződtek meg a föld alatt, hogy jégbe fagytak). A test helyzetén szinte semmit sem változtattak: a hátán fekszik, nyújtott bal lábbal, jobb lába viszont térdben és bokában hajlított. Mindkét említett leírás csaknem teljesen megegyezik a megölt lény szemközti nézetének leírásával, de az egyes részletekre vonatkozóan a hasonlóságokon kívül bizonyos eltéréseket is találunk. Heuvelmans szerint például a fej mélyen a jégbe merül, és a szemöldök vonalától felfelé láthatatlan. Sanderson viszont úgy látta, hogy a fej vízszintesen fekszik, és a homlok egy részét is látni vélte, egészen a hajas fejbőr határáig. Mindazonáltal a két megfigyelő felfogása közti alapvető különbséget az alábbi paradox módon jellemezném: Heuvelmans több olyan anatómiai jegyet vesz észre, mely a szóban forgó lényt elválasztja az embertől, mint Sanderson, elméletileg mégis az emberhez közelebb állónak tartja. Ezzel szemben Sanderson a különböző ismertetőjegyek alapján tartja az ember közelebbi rokonának, elméletileg viszont jóval távolabbra helyezi. Az elméleti vitára alább még visszatérünk, egyelőre a tapasztalati megfigyelésekben különítjük el a két leírás egymást fedő részleteit. A lény erős testalkatú, súlya körülbelül 115 kg. A törzs nem derékban, hanem csípőben keskenyedik el. A mellkas szélessége a törzs hosszához viszonyítva nagy. A kéz és a láb hosszúsági viszonya, amennyire megítélhető, megfelel az emberi arányoknak. Csak a bal kéz tetszik szokatlanul hosszúnak, valószínűleg azért, mert nemcsak hogy szétzúzódott, hanem el is ferdült és széthúzódott a törés helyén. Kirívóan elüt azonban az emberi normáktól a tenyér és a talp mérete, aránya. Lehet, hogy a jég felszínéhez való közelségük kölcsönöz nekik ilyen nagyító hatást, mindenesetre jókorák és módfelett szélesek. Megjegyzendő, hogy a moszkvai egyetem Embertani Múzeumában kiállított neander-völgyi lábfejének csontváza a mai emberéhez viszonyítva szintén óriásinak látszik. A hüvelykujj az emberi arányokhoz képest kissé nyújtott, csaknem a mutatóujj középső perecéig ér. Az egyik legszembeötlőbb különbség az, hogy hasonló fejtartás esetén az ember feje kinyúlna, és ádámcsutkája kiállna, ezzel szemben a jégbe fagyott lény nyakából csak keskeny csíkot lehet látni a kulcscsontok és az állkapocs között, maga a nyak tehát rendkívül rövid. Az élő példány fejének tehát a vállak közé kellett mélyednie. Mint tudjuk, az ásatásokból előkerült neander-völgyiek nyakszirti nyílása valóban hátrahajló volt, a fej viszont erős izomzattal kötődött a vállhoz és a háthoz. Az állkapocs is erősen emlékeztet az előemberleletekre: erőteljes és széles, ezzel szemben állcsúcsa mintha le lenne vágva. A
99
koponya egyéb neanderthaloid jegyeit nehéz megállapítani: az előreugró fogsor révén kialakuló profil (prognatizmus) gyengén látható, valószínűleg amiatt, hogy a fej hátrafordul; ezért nem tudható, hogy a szemöldökívek előreugróak-e vagy sem; hasonlóképpen nem sikerült azonosítani a homlok nagyságát és hajtását, valamint a koponya más részeinek jellemző jegyeit. Szembetűnő azonban, hogy mennyire hasonlítanak az üres szemgödrök az ásatások folyamán előkerült koponyák szemgödreihez: elhelyezkedésük analogikus, és egyenlő nagyságúak. A neander-völgyihez hasonlóan az arc széles, és kiálló pofacsontok jellemzik. Sok olyan részlet azonban, melyet Heuvelmans és Sanderson megfigyelt, nem vethető össze a neander-völgyi leletek antropológiai jellemzőivel, mert azokból csak csontok maradtak meg: az izmok, a bőr és a szőrzet hiányoznak. Összevethetjük azonban a két testleírást azoknak a szemtanúknak az elbeszélésével, akik látták a neander-völgyi e fennmaradt példányait. Rengeteg a hasonlatosság, de ezek az elbeszélések sok tekintetben tökéletesítik, kiegészítik a két leírást. Nemegyszer említik a szemtanúk, hogy ezeknek a lényeknek a szájnyílásuk szélesebb, mint az emberé, ajkuk viszont nincs is. Heuvelmans és Sanderson éppen így írja le a látott egyed száját. Az orr leírása is egyezik a tanúk elmondásával: tömpe, nagy kerek orrlyukakkal és valószínűleg orrnyeregkezdeménnyel. A halott előember egész teste szőrrel borított, az egyes szőrszálak hosszúak, és elég ritkásan, egymástól 1-2 mm-re nőnek. Köztük kitetszik a sárgás bőr. Az arc szőrtelen (szakálla nincs, bár tokáját szőr fedi), nincs szőrzet a tenyerén, a talpán és a nemiszervén; csaknem szőrtelen a vastag, elszarusodott bőr a térdén. Orcáiból sajátos, ritkás, macskabajuszhoz hasonlító szőrszálacskák állnak ki, szőrszálak vannak az orrlyukak közti sövényen, szemöldöke ritkás. Az a tény, hogy ezeknek a fennmaradt előember hímeknek nincs szakálluk és bajuszuk, teljes egészében fedi a mi leírásainkat. Megfelel a szemtanúk elmondásainak az a részlet is, melyről Sanderson számolt be: a vizsgált példány hónalja és szeméremdombja teljesen szőrtelen. Számos tanúvallomásból tudjuk, hogy nincs szőr a talpán és a tenyerén, de csak a mi két beszámolónk emlékezik meg a jégbe fagyott holttesten világosan látható két részletről: a lábnyakat (a rüsztöt) sűrű szőrzet borítja. Az egyed mellén a szőr a csaknem szőrtelen „középvonaltól” két irányba nő. A sötét rózsaszínű mellbimbók ugyanúgy helyezkednek el, mint az embernél. A kéz- és lábujjakon emberszabású, nem horgas és nem karomszerű, kopottnak látszó körmök. Nemiszerve nem nagy, emberszabású, nem majomtípusú. A térd és a talp felépítésére vonatkozó anatómiai részletek azért fontosak, mert megcáfolhatatlan bizonyítékok arra, hogy hosszú lábú, kiegyenesedve járó lénnyel van dolgunk. Erről tanúskodik az egész testalkat, a láb felépítése, a térdkalács formája és a talp egész morfológiája. Ennek ellenére ez a lény másképpen mozgott, mint mi. Az ujjvégződések többé-kevésbé egyenes vonalban helyezkednek el, a lábfej tengelyére merőlegesen, a nagyujj azonban valamivel rövidebb a második ujjnál. Ujjai vastagok, alul kereken kiöblösödnek. „Talpa sokkal ráncosabb, mint a mai emberé, és bulbusokra osztott" - írja Heuvelmans. Nagyon fontos Sanderson következő észrevétele is: a talpon két bulbus látható a nagyujj mögött. Valószínűleg ez a sajátságos izomzat irányította a nagyujj oda-vissza való mozgatását. Eszerint az előember - a majmokkal ellentétben elsősorban a talp középső részére támaszkodva járt. Vagyis pontosan úgy, mint az a negyedfokú majomember, akinek talpnyomát nemrég fedezték fel Magyarországon; és mint azok az élő előemberek, akiknek egészen friss nyomaival a Tien-San és a Kaukázus hegyeiben találkozhatunk. Ez azonban még nem minden. Hasonló, nagy és kidomborodó bulbust vett észre Sanderson a tenyéren is, de nem a hüvelykujj ízesülésénél, hanem a kisujjnál! Az előember tehát négykézláb is közlekedett, amikor is a majomhoz hasonlóan, tenyerének külső peremére
100
támaszkodott. A bőr egyes jellegzetességei, melyek különösen a tenyéren láthatók, azt a következtetést sugallják, hogy az illető egyed huzamosabb ideig tartózkodott vízben. Ezek tehát két nyugati kollégánk megfigyelései. Ami pedig a lelet elméleti értékelését illeti, mindketten akaratlanul is áldozatául estek az Egyesült Államokban dívó, de a világtudomány által elvetett koncepciónak, mely Carlton Kuhn professzortól származik: ugyanis örök érvényű igazságnak fogadják el azt, hogy az előemberek (a neandervölgyi emberek) a homo sapiens (a gondolkodó ember) fajának valamiféle alfajához tartoznak. Ezért ereszti szabadjára képzeletét a meglepett Sanderson, amikor a szóban forgó példány biológiai besorolására kerül a sor, Heuvelmans pedig komolyan és tudatosan állapítja meg előre a diagnózist: neander-völgyi ember. A nyugati sajtó felbolydult: „Ha értelmes ember teteméről van szó, akkor bűnügyi nyomozást igényel az eset, a tetteseket pedig meg kell büntetni." Pedig nem így van, mert a neander-völgyi emberek - azok, amelyek az ásatások folyamán kerültek elő, és azok, amelyek a mai napig fennmaradtak - nem a mai földi ember biológiai fajához tartoznak. Vagyis nem emberek. A legnagyobb alaktani és élettani különbség az, hogy nem beszélnek. Sem az agyuk, sem a gégéjük, sem pedig a hangképző szerveik nem alkotnak olyan apparátust, mely az ember esetében a beszédet a gondolat-közlés eszközévé teszi. Néha nagy felzúdulás támad, és felemlegetik a méheket, a delfineket és más állatokat, akik állítólag sajátos nyelven érintkeznek egymással, az emberi nyelvrendszer elvei szerint. De ezen az általánosításon az emberi nyelvről szóló tudományok (a nyelvészet, a lélektani nyelvészet, a beszédlélektan, a második jelzőrendszer fiziológiája) semmit sem nyernek. Rögtön világos lesz az egész, ha odaállítjuk az ember mellé azt az élőlényt, amely fejlődéstörténeti szempontból igen közeli rokona, de félreérthetetlenül híján van bármiféle nyelvi tevékenységnek. Az állatok nyelvére vonatkozó mindenféle állítás azonnal megdől, amikor kiderül, hogy evolúciós szempontból legközvetlenebb ősünk, az előember, nemcsak hogy „gyengén fejlett beszélő készséggel" vagy „félbeszéddel” nem rendelkezik, hanem egyáltalán nem tud beszélni, azaz hangképző berendezését csupán kiáltásokra, füttyentésekre és artikulátlan ordításokra használja, de képtelen kiejteni olyasmit, ami szóra emlékeztethetne. A mai tudomány és a mai ember számára tehát ezért is nagyon fontos, hogy megismerje azokat az élő előembereket, akik a mai napig megőrződtek a Földön. Egyébként az egyszerű, alkalmi megfigyelőket nem az döbbentette meg leginkább, hogy sűrű szőrzet borította az előember testét, hanem az, hogy néma volt, hogy nem tudott beszélni. Sajnos Mr. Hansen kiállított példányán nem lehet demonstrálni a beszéd hiányát. Mégis van olyan jel, amely erre utal: ez a lény nem volt jobbkezes, hiszen a lövés elől önkéntelenül úgy védekezett, hogy a bal karját kapta maga elé. És eddigi ismereteink szerint az ember jobbkezességének kifejlődése szoros kapcsolatban van a beszéd kifejlődésével; a beszéd, a jobbkezesek esetében, az agy bal féltekéjének irányítása alatt áll. Így hát a fennmaradt előemberek problémája további elemzésre, további kutatásra vár. És annak a „szibériai lénynek" felfedezése és leírása, mely vásári látványosságként bukkant fel az Egyesült Államokban, újból felhívja a figyelmet erre a talányra. Egy szemtanú elbeszélése Mihail Topilszkij, volt csekista, akit megkértek arra, hogy kommentálja Heuvelmans és Sanderson leletét, a következő történetet mondta el: 1925 júliusában osztagommal ellenforradalmár banditák nyomában cserkésztem a nyugati Pamír akkor még félig felderítetlen, jégmezők borította lejtőin. Azt a vidéket, melyet átfésültünk, a hegyilakók ,,a havasi ember búvóhelyé"-nek nevezték. Valóban úgy esett, hogy sikerült megpillantanunk négy bozontos, vad lényt.
101
Az első találkozás portyázásunknak körülbelül tizennyolcadik napján történt, amikor osztagunk mély gleccserhasadék közelében ütötte fel éjszakai táborát. Reggel az őrt álló jelentette, hogy „három ember tart felénk". Előkaptam Zeiss-távcsövemet, és a három furcsa alakra szegeztem, akik hozzávetőlegesen fél kilométer távolságban voltak tőlünk, a hasadék másik oldalán. Minden valószínűség szerint egy „havasi ember" állt ott családostul - magas, erőteljes hím, a nőstény és a gyermek. Közben előjöttek katonatársaim is. A tadzsik segédosztag parancsnoka, Umarkul Szajdov azt javasolta, hogy pörköljünk rá a „bozontosokra". Megtiltottam, hogy lőjenek, mert nem hittem el, hogy nem emberek. Egyszerre csak a hím hadonászni kezdett, és magas artikulátlan, állati hangokat adott ki magából: erre mindhárman sebesen a sziklák mögé rejtőztek. Amikor bandák nyomában járunk, és minden pillanatban támadástól kell tartanunk, nincs idő a vadakkal törődni. Ezért késlekedés nélkül tovább folytattuk az üldözést. Huszonhét nappal azután, hogy a Hovalinh nevű faluból elindultunk, csapdába kerültünk, és felvettük a döntő harcot. Tapasztalt katonák voltunk, így hát mégis mi szorítottuk be a martalócokat egy kijárat nélküli szorosba. Akik megmaradtak, tüzelésünk elől egy barlangba bújtak. Vörösgárdistáink célba vették a barlang száját. És akkor valami egészen furcsa dolog történt. A barlangból dulakodás hangjai szűrődtek ki, lövések hallatszottak, majd néhány ember bukkant elő. Gránátokat dobtunk rájuk. Utolsóként egy kaftános martalóc szaladt ki a barlangból, mögötte pedig valami szőrős lény loholt, bunkóval a kezében. A szurdok keskeny volt, a bandita nem tudott hova menekülni, és szembekerült a havasi emberrel. A bunkó lesújtott a bal kulcscsontjára, és - mint később kiderült - el is törte. A martalóc viszont három lövést adott le ellenfelére, egészen közelről. Az egész jelenet néhány másodperc alatt zajlott le. A gránátrobbanások jéglavinaomlást idéztek elő, amely betemette a tetemeket és a barlang bejáratát. A sebesült martalóc kétségbeesetten kapaszkodott a hasadék peremébe, amíg meg nem mentettük. Később, amikor már minden elcsendesedett, hozzáláttunk a halottak összeszedéséhez. Legelőször is a „bozontost" ástuk ki. Vasziljev felcserrel együtt alaposan szemügyre vettük. Magassága 165 cm, rövid nyak, dús szőrzet, különösen a háton. A szőrzet barnás színű, a mellrészen feketébe hajló, őszes. A bőr sárga vagy viaszossárga. Sárgásbarna, mélyen ülő szemek. Elszarusodott bőrű, szőrtelen térd. Rövid, egyenes láb. Kiálló pofacsontok, bajusz és szakáll nincs, alacsony homlok. - Kérem, tekintse meg az előembernek ezt a rekonstrukcióját, melyet Sanderson és Heuvelmans leírása alapján, B. Porsnyev professzor útmutatásával készítettünk. Hasonlít ahhoz, amit látott? - Igen, sok tekintetben hasonló, de vannak különbségek is. A pamíri havasi ember lábfejének hátán nincs ilyen sűrű szőrzet. - Mit tudtak meg a fogságba esett banditától? - Elmondta, hogy alig helyezkedtek el a barlangban, máris neszezés hallatszott a sötétből: a barlang mélyén heverő havasi emberek felriadtak, és rávetették magukat a hívatlan vendégekre. A martalócok pedig rémülten, fejvesztetten menekültek. Később már nem találkoztunk a bozontosokkal. Foglyunk útközben meghalt, fényképezőgépünk nem volt, a havasi ember tetemét pedig nem cipelhettük magunkkal, mert nehéz út előtt állottunk. Az időpont sem volt megfelelő arra, hogy a bozontosokkal foglalkozzunk: éppen akkor, a húszas években kezdődött Közép-Ázsia gyökeres átalakítása, folyt a harc a retrográd társadalmi rétegekkel, a gazdagokkal, az angolok bábjaival, a fehérgárdisták maradványaival. De még valamit: tudja, miért nem adja magát könnyen a havasi ember a tudósok kezére? - Ugyan miért?
102
- A magasba nyúló hegygerincek, a szurdokok mélye, a sok áthatolhatatlan zúg biztos rejtekhelyei nyújt számára. Kerüli a lármát és a technikához fűződő kellemetlen élményeket. Különben sem lehet olyan ostoba ez a havasi ember, ha már a legközelebbi rokonunk. Egyre mélyebbre húzódik. De meggyőződésem, hogy a tudomány előbb vagy utóbb ezt az izgalmas talányt is megoldja. SZABÓ GYŐZŐ FORDÍTÁSA
103
D. A. BILENKIN
Az, ami nem volt A sárga, hegyes, már nem is emberi arc belesüppedt a párnába. A takaróval fedett test annyira lapos volt, hogy úgy rémlett, a fej külön létezik. Sőt nem is fej - inkább egy múmia csonkja, viaszmásolat, szobor, rendetlenül odaragasztott gyér hajtincsekkel. - Szetti Toviusz, öngyilkossági kísérlet, tíz pectalan tabletta, az összes szokásos intézkedést megtettük, állapota reménytelen - dörmögte hadarva az ügyeletes orvos. A professzor hallgatagon szemlélte azt, ami tegnap még Szetti Toviusz volt - ember, hivatalnok, adófizető -, most pedig egy félholt. Minden törvényszerű. A környezet megvalósítja az életképtelen egyedek kiválasztását: így volt évmilliárdokkal ezelőtt az amőbákkal és algákkal, ugyanez folytatódik most is. Természeti közeg, társadalmi közeg - egyre megy! -, a kiválasztódás mindenképpen hat. - Teljesen reménytelen? Az orvos bólintott. - Nos hát - szólalt meg a professzor -, megpróbálunk vitába szállni a természettel. Az orvos nem értette, de mindenesetre elmosolyodott. - Valamiféle újdonság? - Úgy is mondhatjuk. Az öröm és a boldogság, mint ismeretes, hatásosabb bármely gyógyszernél. A probléma azonban az, hogy milyen módon kényszeresünk valakit arra, hogy boldogságot éljen át, amikor a holtakat irigyli, és maga is majdnem halott? Rokonai itt vannak? - Nincsenek. - Barátok? - Egyelőre egyetlen telefonhívás sem volt. A professzor felsóhajtott. - Lám, kedveském, micsoda paradoxon... Él egy ember egy nagy város közepén, bejár a hivatalába, de ki is ő voltaképpen? Robinson, társadalmi Robinson, aki feladta a reményt, hogy valaha is megpillant a láthatáron egy vitorlát... No jó, pokolba a szentimentalizmussal. Haladéktalanul ki kell rajta próbálni a boldogságmodellezés bioáramos módszerét. - Mesterséges álomkép? - Formálisan igen. De úgy fogja átélni, mint valós, igazi életet. És ha ezután sem fog teljes erejéből az élet után kapni, akkor... de én hiszek a sikerben. A professzor utasításokat adott telefonon, elővett egy csomag cigarettát, megszámolta, csüggedten megcsóválta fejét (a dél még messze volt, de a csomag fele már elfogyott,), és rágyújtott. „Ez is paradoxon - gondolta. - Igyekszem semlegesíteni a környezet káros hatását, magam pedig? Lassú öngyilkosságot követek el... telepumpálom a tüdőmet füsttel."
Szetti Toviusz széjjelhajtotta a fenyők rugalmas ágait, kihevült arcába tengeri szél csapott, és felfénylett előtte a végtelen, fehér, tiszta part. Tétovázott, hunyorított, Renata felé fordult. A lány tágra nyílt szemmel nézte, sűrű haja szárnyként lebegett a szélben. Kezük találkozott. Mintegy húsz lépésre volt a tenger, kéz a kézben mentek. A tompa fényű kék ég, a csillogó tenger, az üres strand végtelenje vette körül őket, és a sirályok kiáltásai elvesztek a kihalt csöndben.
104
Valami régi, elfelejtett érzés kelt életre Szettiben. Mintha kéreg hámlott volna le róla, testének minden sejtjével érezni kezdte a tenger meleg leheletét. Lankás hullámok nyaldosták az amúgy is sima, tömör homokpartot. Áttetsző tarajuk olvadó habcsipkét hagyott maga után, mozgásuk változatlan állandóságában azonban volt valami varázslatos, minek nevet még senki nem adott, és amiről olyan nehéz levenni a tekintetet. Talán tíz perc telt el, lehet, hogy jóval több, és ők még mindig mozdulatlanul álltak. Azután Szetti egy határozott mozdulattal ledobta válláról a hátizsákot, és rögtön szokatlanul könnyűnek érezte magát. A part jobbról a kéklő messzeségbe veszett, balról egy fokban végződött, és ezen az egész szakaszon nyoma sem volt embernek. Mintha hirtelen kiestek volna az időből, kihulltak volna a mindennapi kötelességek köréből. Megremegett a gondolattól, hogy ez az egész part, az egész tenger csak az övék, és ők is csak egymáséi. - Rögtön előveszem a fürdőruhákat. A hátizsákhoz hajolt. - Minek? - kérdezte Renata. - Minek? A férfi elnevette magát. Valóban, minek? A lány még előbb megértette, hogy ez csak az ő partjuk. Nézte, ahogy Renata vetkőzik, feltárul válla, háta, melle, és Szetti nem érzett mást, csak mindent elemésztő nagy gyengédséget. Renata testének karcsú vonala, mozdulatainak közvetlensége, melyekkel feltárta magát, napbarnított karja, csípőjének hajlékony mozgása, ahogy lerázta a földre a ruhája utolsó darabját, és tűnődő mosolya - mind mind csodálatos volt. Ö is levetkőzött. Meztelen lábai megérintették a selymes homokot, és ez izgalomba hozta, akárcsak gyermekkorában. Néhány erőteljes gyorsúszó tempó - hogy levezesse a robbanó, örömteli életenergiát -, és megnyugodva nézheti, mint fut aranypatakként a homokos fenéken a hullámok visszfénye. Hátára is fordulhat, hogy fejét hátrahajtva feküdjön a sós tengerágyban, és ne legyen a szeme előtt más, csak a nap és az ég. És mindig érezte a lány közelségét, de mintha egy bűvös kör zavarta volna abban, hogy közeledjen feléje. Valami széttörhetett, megváltozhatott volna ebben a világban egy rosszul kimondott szótól, ügyetlen mozdulattól. Vagy ellenkezőleg, a legnagyobb gyönyörűséggé válhat, ha minden természetes lesz. Egy madár süvített el felettük, kitárt szárnyakkal. Fehér volt, mint a tengeri só. Szetti minden ok nélkül felnevetett. Elképzelte, amint itt élnek Renatával, tűzön vacsorát főznek, betakarja őket az éjszaka, fenyők susognak a sátor vászna mögött, reggel a simán kéklő víz felett főikéi a nap, és mindez hosszú-hosszú ideig tart, addig, ameddig ők akarják. Renata távolabb állt, fénysugarak suhantak át arcán. A férfi lebukott, és amikor már teljesen elfogyott a lélegzete, kitárt ujjai valami simát, rugalmasai, suhanót érintettek meg. Hirtelen felbukott, hátradobva a lány erős, nehéz, fickándozó testét. Vízcseppek, csobbanás, napfény, tiltakozó kiáltás, közeli mosolygó ajkak - majd újabb lemerülés, azután mindez elölről -, a vakító vízár szemébe csap. A lány kacag, kavarodás - szivárvány csillan meg a nap körül. Megragadta Renata ellenkező kezét, egy szempillantás alatt legyőzte, s a lány megadta magát - nyúlánk, karcsú, meleg teste egyszerre kicsiny és odaadó lett, odasimult hozzá, feje hátrahajtva, szája kissé nyitva... A férfi számára e pillanatban csak a tenger hűs vize, összefonódó ölelésük, a lány örömteli, rejtélyes, közeli, kedves, várakozóan hátravetett arca létezett - minden más eltűnt körülötte. Amikor kibontakoztak az ölelésből, minden visszakerült a maga helyére - a déli part, a fenyők és a tenger illata, a vízcseppek Renata hajában!
105
Kimentek a partra, megszáradtak a napon a melegben, és szótlanul mentek végig a hullámverés szegélye mentén. Többé nem volt szükségük szavakra. Nemcsak mozdulataik, hanem kívánságaik, gondolataik is annyira egybeolvadtak, hogy boldogságuk határtalan volt. Renata mellett ment, meghatottan nézte meztelen lába nyomát a fövenyen, és önkéntelenül váratlanul térdre ereszkedett, és megcsókolta azt. Renata megállt, ujjait a férfi hajába túrta, és hunyorogva, gyöngéden megcibálta a fejét. Szetti felnézett a lányra - a bölcs, tizennyolc éves gyermekre -, és szíve úgy vert, hogy sietve felállt, tenyerével megérintette a lány arcát, és előresietett. Korábban is tudta, hogy a lány gyönyörű, de ennek most nem volt jelentősége. Korábban is szerette a lány ügyes, friss testét, eleven, mozgékony arcát, nyílt, bizalomteljes mosolyát, barna szemének, gyöngéd mélységét, de ez egészen más volt. Gyakran lehetett így másokkal is, de most a lány volt az egyetlen számára, és ők örökre csak egymáséi. A fehér kvarchomok, melyen jártak, tiszta és finom volt. Talpuk alatt apró rákok miriádjai ropogtak-szúrtak. Alig valamivel túl a hullámverés peremén a tenger által kivetett tárgyakra, sötét, sima fadarabokra, vízinövények csúszós fonadékaira, zavaros színű, simára csiszolt üvegre, fényét vesztett pikkelyre bukkantak. A fenyők felé indultak, a lábukra hőséget árasztó forró homokon. A felfedezés előéletével közeledtek, és valóban rátaláltak egy patakocskára, mely az erdőből csörgedezett a tenger felé. A kis patak áttetsző és meleg volt, és tele aprócska hallal. Belegázoltak a vízbe - a szél körülsimogatta őket -, és sokáig ballagtak, egészen addig, míg a patakocska ki nem szélesedett, és a víz hidegebb nem lett. A közelben volt a lombok zöldjében elrejtőző forrás. Széthajtották az ágakat és a sűrű füvet, és feltárult előttük a világos, harmatos mohával és fekete, sikamlós kövekkel övezett kis víztükör. Nem beszéltek össze, egyszerre hasaltak a mohára, és ajkuktól köröcskék futottak végig a vízen, megremegtetve az ég és az ágak tükörképét. A hideg víztől foguk sajogni kezdett, ők is megremegtek, és szökellve igyekeztek oda, ahol a fenyőtűkkel betakart tisztást ferde fénysávokkal szórta be a nap. Világos, hogy itt lesz a tanyájuk, sátruk. Gyantás illatú meleg vette őket körül. A fenyők ágai között ott csillogott a tenger. Szetti a lányra pillantott, és észrevette, hogy az behunyt szemmel áll, mintha aludna. Ő is behunyta a szemét, válluk összeért. Mintha áramütés futott volna át rajtuk, kezük összefonódott. És mint akkor ott, a tengerben, minden eltűnt, nem maradt más, csak ajkukon a vágy íze, nyelvük türelmetlen motozása, a föld odaadó puhasága és hosszú, édes, perzselő halál az ölelésben. Amikor pedig mindez véget ért, a világ ugyanolyan szép maradt. Lustán úszott egy felhőcske az ágak felett, Renata feje a férfi vállán nyugodott, a fenyőtűk a hátába szúrtak. Az égből éles hang tört rájuk, magasan a vakítóan fénylő kék égen aprócska, hegyes orrú repülőgép úszott. Szetti ilyen nagy távolságról is felismerte, és feléledt benne a büszkeség, ő itt volt a földön, de egyúttal ott is, a száguldó acélmadárban testet öltött szelleme ott repült a föld felett, legyőzve szelet és távolságot. - Az én gyermekem... - szólalt meg. A lány megértette és elmosolyodott. - Milyen kár, hogy nem lehetsz csak az enyém... A hangjában azonban nem volt sajnálkozás. Szabadságot adott neki, és cserébe semmit nem kért, enyhe szomorúsággal ismerve el a férfi jogát, hogy megmaradhasson olyannak, amilyen volt. Szetti hálásan magához szorította. - Te nekem úgy kellesz, amilyen vagy. És ne változz meg, kérlek. - Én nem is gondolok arra, hogy megváltozzak. Négy gyereket akarok tőled. Hogy megtörölhessem az orrukat, és játékot vehessek nekik.
106
- És legyen házunk - tette hozzá a férfi. - És kert. És hogy minden este barátok jöjjenek. Nem, nem mindennap, mert akkor vágyakozni fogok utánad. - Úgy lesz - felelte a lány. - Aztán minden reggel el fogsz menni az undok tervezőirodába. - Te pedig minden reggel rajzolod majd az undok rajzaidat, és mérgelődni fogsz, ha nem sikerülnek. - Nem fogok mérgelődni. Az ember akkor mérgelődik, ha van tehetsége. - Kitűnőek a rajzaid. Érződik bennük a dolgok lelke. - Ha ez így van, akkor mérges feleséged lesz. - Jó feleségem lesz. A legjobb. - Mindig? - Mindig. Napsugár szökött Szetti arcára. Ha enyhén lehunyja szemhéját, akkor a világ a szempillák hálója mögött szivárványossá és ködössé válik. Hajladoznak a magasban a fenyők elmosódott csúcsai, és fütyül a szél közöttük, akár a hajó árbocán, az árbocok bevonalkázzák a felhőket. A földgolyó óvatosan hordja az embert széles, barátságos hátán. A férfi nincs még negyvenéves se, sok ilyen napja lesz még.
Szetti Toviusz kezét térdére helyezve ült, és tömör válaszokat adott a professzor kérdéseire. - Hogy érzi magát? - Köszönöm, jól. - Tudja, hogy magát a túlvilágról hoztuk vissza? - Igen, köszönöm. - Na és milyen ott ? - kockáztatta meg a tréfát a professzor. A paciens feje gyöngén megrándult, sovány nyakán kidagadtak az erek. - Felgyógyultam, professzor úr? - felelt kérdéssel a kérdésre. - Ó, igen! Azaz természetesen egy ilyen megrázkódtatás nem múlt el nyomtalanul a szervezetében. Mértékletesség és még egyszer mértékletesség! Nem kell idegeskedni, inni, többet legyen szabad levegőn. És semmiféle altatók. Sem-mi-fé-lék! Egy ilyen mérgezés után már két tabletta pectalan is halálos. Remélem azonban, hogy nincs szándékában megismételni a kísérletet? Ez alkalommal Szetti Toviusz arca mosolyba torzult, és a professzor rosszul érezte magát; úgy tűnt, a pergamenvékonyságú bőr alatt nincs más, csak csont. - Ostoba voltam, professzor. Igen, valóban ostoba voltam. - No, akkor nagyszerű! - örvendezett zajosan a professzor. Most már minél előbb be szerette volna fejezni ezt a beszélgetést. - Na, minden jót kívánok... az új életben. Felállt. Szetti Toviusz is felemelkedett, mereven lába elé nézett. - Hallgasson meg, professzor... - Igen. - Nem tudná-e... Ezt a bioáramos szalagot vagy ezt a... a felvételt csak úgy... azzal az élettel, nem adhatná nekem kölcsön? A professzor megrázta fejét. - Ez lehetetlen. - De... miért? -- Először is mert különleges, százezrekbe kerülő felszerelés szükséges, másodszor szigorú orvosi ellenőrzés, harmadszor - értse meg, és ez a fő, nem lehet mesterségesen előállított életet élni. - Miért? - Azért, mert... De hisz ez világos! Mellesleg elegendő az első két korlátozás is. - Értem...
107
Ügyetlenül meghajolt, amitől feje vállára csuklott, és a kijárat felé indult. Az öltöny lötyögött rajta, s olyan szürke, lehangoló volt, mint ő maga... A professzor az ablakhoz lépett. Íme, a kórházi kert fasorában ott bandukol az az ember, akit megmentett. Igen, igen, kimentette a halálból azzal, hogy boldogságot adott neki, és felébresztette életkedvét. A módszer igazolta magát, a módszer még sok embert meg fog menteni, őt pedig, a feltalálóját siker várja. Minden nagyszerű ezen a napos reggelen! A professzor csodálkozva vette észre, hogy kezében cigaretta füstölög. A csomagba pillantott na lám, a fele már megint hiányzik! A professzor elkésett. Az emeletre érve az ügyeletes orvos fogadta, és jelentette szokásos hadarásával: - Szetti Toviusz, ismételt öngyilkossági kísérlet, az összes szokásos intézkedést megtettük, állapota súlyos, de a közvetlen veszély elmúlt. - Magánál van? Tud beszélni? - Igen. A professzor olyan gyorsasággal sietett a kórterembe, ahol az éjjelilámpa gyengén világította meg Szetti Toviusz hegyes, viasszerű arcát, hogy köpenyének széle mint arkangyal szárnya lebegett mögötte. - Miért... miért tette ezt? - Én... azt akartam... hogy... megismétlődjön... az a parton. Hörgő hangja mintha szétszakadt tüdejéből tört volna elő. - Ó, uramisten! De miért? - Ez... sohasem... történt meg... életemben... Semmi... ilyesmi. „És már nem is lesz soha többé" - gondolta a professzor, miközben bámulta azt a szánalomra méltó valamit, amit Szetti Toviusznak hívtak. FÖLDEÁK IVÁN FORDÍTÁSA
108
GRÉTSY LÁSZLÓ
magyarítására, hiszen azonkívül, hogy lerítt róla az idegen jelleg, mindmáig nem alakult ki egységes ejtésmódja sem. Volt, aki szcifinek mondta, mások szkifinek, szájfinak, szifinek ejtették. A pályázat a várakozásnak megfelelően gazdag, bőséges termést hozott. Összesen 1100 szójavaslatot kaptunk rá. Igaz, ebben ismétlődések is vannak, hiszen ugyanazt a szót többen is beküldték. Az 1100 szavazat ebből a szempontból vizsgálva összesen 593 önálló, más-más szót jelent. A Magyarán szólva műsor gazdáinak Bár magáról a pályázatról a Galaktika olvasói kérésére a pályázatot a Magyar Tudományos bizonyára értesültek már vagy a Rádió- és Akadémia Anyanyelvi Bizottságának egy e Televízióújságból, vagy a rádió Magyarán végből megalakított öttagú szak-bizottsága szólva adásából, néhány sorban mégis kötelességemnek érzem a cikkem megírására bírálta el. A bizottság elnöke Lőrincze Lajos volt, tagjai Hernádi Sándor, Kovalovszky ihlető eseménynek a közlését. Miklós, Ladó János és e sorok írója. A Magyarán szólva című műsor A bizottság több számításba jövő szó szerkesztősége 1973 áprilisának végén, a közül tüzetes elemzés után a fanti szót magyar nyelv hete alkalmából pályázatot fogadta el a sci-fi magyar megfelelőjéül. A hirdetett két idegen szó magyarítására. fanti kellemes hangzású, mérsékelten A két szó egyike a tudományosbizalmas hangulatú, játékos képzésű szó, fantasztikus irodalom, ill. irodalmi alkotás amely hangtestével többé-kevésbé még utal is idegen eredetű neve, a Science fictionből a science fiction hivatalos magyar rövidült sci fi volt. Valóban szükség volt
Megjegyzések egy szópályázatról
változatának, a tudományos-fantasztikus irodalom kifejezésnek egyes elemeire, főképpen a fantasztikusra, de t és / hangjával némelyik pályázónk szerint még a többire is. A bizottság, mielőtt döntését meghozta, véleményt kért a talán legilletékesebb szakembertől, Kuczka Pétertől, az írószövetség Tudományos-fantasztikus Irodalmi Munka-bizottságának elnökétől is. A kapott szak-vélemény örvendetesen egybevág a bizottság véleményével. Mind a felkért tanácsadó, mind a bizottság tagjai úgy vélik, hogy a fanti szó akár önmagában, akár összetételekben - fantinovella, fanti-film stb. - kitűnően alkalmas arra, hogy a sci-fi helyébe lépjen. Az élőbeszédben, könnyedebb hangvételű írásokban, népszerű ismeretterjesztő kiadványokban stb. ez mindenütt célszerűnek is látszik. Tudományos szakmunkákban, irodalomtörténeti tanulmányokban, általában olyan esetekben, amelyekben a fanti a maga kissé játékos hangulatával nem látszik eléggé súlyosnak, természetesen továbbra is kitűnő szolgálatot tesz az a teljesebb kifejezés, melyet ilyenkor eddig is sokan használtak, a tudományos-fantasztikus irodalom. Talán nem lesz érdektelen, ha a teljes pályázati anyag alapján néhány további értékelő megjegyzést ¡s teszek, nem a győztes szóról, amely kétségkívül ügyes nyelvi lelemény - egyébként nyolc pályázó küldte be -, hanem néhány egyéb szóajánlásról. Jó néhányan egy szónál nagyobb nyelvi egységgel pályáztak, tehát pl. ilyenekkel: ablak a jövőbe, az elgondolt jövő regénye, fele-tele tudomány, garabonciás irodalom, jövőbeli fantasztikum, jövőbeli találmányok regénye, különszerű irodalmi termék, száguldó tudomány, szárnyaló tudomány, tudásból a képzeletbe, tudományos képzelet irodalma, vadregényes tudomány stb. Az ilyen hosszú kifejezések beküldői már eleve sejthették volna, hogy nem számíthatnak sikerre, hiszen a nyelv, amely a magnetofonból is magnót, a televízióból is tévét csinált, az efféle bonyolult megnevezéseket úgysem fogadná be. Tessék csak elgondolni! Ahelyett, hogy „olvasok egy
110
jó fantit", mondaná-e, mondhatná-e valaki valaha is azt, hogy „olvasok egy jó ablakot a jövőbe”? Aligha. A pályázatok között igen sok a betűszó, ill. mozaikszó. Persze ebben bizonyos fokig a sci-fi a ludas, hiszen ez maga is mozaikszó, de a mozaikszavak ijesztő aránya egész mai szóalkotásmódunkra jellemző. A javaslatok között olyanokat találunk, mint bizrény (bizarr regény, bizvizi (bizarr vízió), éti (elképzelt tudomány irodalma, fan-tud-ir (fantasztikus tudományos irodalom), iszt (irodalmi szórakoztató tudomány), ite (irodalmi tudományos elképzelés), kéti (képzeleti tudományos irodalom), kti (káprázatos tudományos irodalom), mm (modern mese), sf (nyilván ebből: sciencefiction), tir (tudományok izgalmas irodalma), tűké (tudálékos képzelő), tume (tudományos mese) stb. Hangsúlyozom: nem hibás ez a napjainkban oly divatos szóalkotás, különösen, ha az ilyen módon létrehozott szó olyan kellemes hangzású, mint a féligmeddig szintén mozaikszónak számító fanti;de annak korántsem örülhetünk, ha előretörése más szóalkotásmódok, pl. a szóképzés nagyarányú visszaszorulásával jár együtt.
Végül hadd soroljak fel minden kommentár nélkül néhány olyan szójavaslatot, amelyek a bizottság tagjainak általában tetszettek: észcsi, fantópia, holnapregény, irópia, jövőkép, jövőregény, feszmű, tudi-fanti, tudo-fanti, tudópia, tudória. Egyébként a legtöbb szavazatot az egyik közszavunkkal egybeeső tufa kapta. Mondanom sem kell: szintén mozaikszó. Huszonnyolcán adták rá voksukat. Ennyit a fanti-pályázatról. Bízom benne, hogy a sci-fi-kedvelők - most már hadd írjam így: fantikedvelők - szeretettel és bizalommal fogadják ezt az új szót. Jó néhány hónapig talán még szokatlannak érzik majd, de bizonyosan hamar megkedvelik. Most pedig cikkem befejezéséül hadd szóljak még néhány szót általában a szópályázatokról I A szóalkotás körülményeit vizsgálva a tapasztalat szerint háromféle szóalkotástípust kell megkülönböztetnünk: 1. Spontán szóalkotás. Szavaink jelentős része ilyen módon keletkezett. Alkotóikat nem ismerjük - mint ahogy nem ismerjük népmeséink alkotóit sem -, maguk e szavak azonban, pl. borzad, dögönyöz, szőke stb., széles körben elterjedtek, közkinccsé váltak. 2. Tudatos, egyéni szóalkotás, írók, tudósok révén már a korábbi évszázadokban is születtek egyéni alkotású szavak, pl. tulajdonnév (Sylvester János szava a XVI. századból), gyanúsít (Geleji Katona István XVII. századi alkotása), de a mesterséges szóalkotásnak ez a divatja mégiscsak a nyelvújítás korára jellemző elsősorban. Akkoriban, tehát kb. másfél évszázaddal ezelőtt ezrével keletkeztek ilyen módon új szavak, s közülük sok száz - pl. ábra, alap, díj, egyetem, ipar, szabály, számla, tanár nyelvünknek nélkülözhetetlen, pótolhatatlan elemévé vált. Ez a fajta szóalkotás ma sem ismeretlen, csak manapság nem olyan gyakori, mint a nyelvújítás korában. 3. Tudatos, kollektív szóalkotás. Az a szóalkotó tevékenység tartozik ide, amelynek során több személy egymástól függetlenül, egységes útmutatás alapján ugyanannak a szóalkotó feladatnak megoldásán fáradozik. Tulajdonképpen ilyenkor beszélhetünk szópályázatról.
Vajon hasznosak-e az efféle szóalkotó pályázatok? Feltétlenül. Ha visszatekintünk az elmúlt évtizedekre, megállapíthatjuk, hogy számos szerencsés alkotású, azóta már széles körben elterjedt szavunk született ilyen módon. Különféle lapokban meghirdetett nyilvános szóalkotó pályázatok eredményeként így keletkezett a derűlátás és a rangrejtve szó 1926-ban, az edző. a rajt, az öttusa, a lelátó, a mez és egy sereg más sportműszó 1931 és 1940 között, a társalgó az addig használt foyer helyett 1937-ben, a magánautós az úrvezető helyébe 1959-ben, az ABC-áruház a szupermarket helyett 1962ben, az amur és a busa két növényevő hal neveként 1966-ban, a libegő a Jánoshegyi drótkötélpálya elnevezésére 1970-ben stb. Már e futó felsorolásból is látható, hogy a szópályázatok nagymértékben gazdagították nyelvünket, s ha továbbra sem mondunk le a szóalkotásnak erről a kollektív eszközéről, minden bizonnyal gazdagítják a jövőben is. A magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy ha valamely új kifejezés alkotásának szükségessége esetén egy új szót sok pályázó javaslatai közül választhatunk ki, az kettős haszonnal jár. Egyrészt maga a szó is nemegyszer jobb, sikerültebb lesz annál, amit a nyilvánosság kizárásával, pusztán saját ötleteink alapján alkothatnánk meg, másrészt a nyilvánosság bekapcsolása, ez a jó értelemben vett reklám egyúttal a szó elterjedésének és elterjeszthetőségének is egyik biztos záloga. Remélhetőleg a fanti esetében is az.
111
DAMIANO MALABAILA
Csipkerózsika a frizsiben
Személyek Lotte Thörl Peter Thörl Maria Lutzer Robert Lutzer Ilse Baldur Patricia Margareta
TÉLI MESE Berlin, a 2115. esztendőben
Lotte Thörl egyedül LOTTE: .. .így hát elmúlt ez az év is, megint elérkezett december tizenkilencedike, és vendégeket várunk a szokott ünnepecskére. (Edénycsörgés, bútortologatás.) Én bizony nem nagyon szeretem a vendégeskedést. Annyira nem, hogy a férjem egyszer elnevezett a Nagymedvének. Most már nem mond annak: néhány éve nagyon megváltozott, megkomolyodott, és unalmas lett. A Kismedve a lányunk volna, Margaréta: szegénykém, alig négyéves! (Lépések, zajok, mint fent.) Nem mintha rátarti és elvadult nőszemély volnék: csupán nem bírom az olyan összejöveteleket, ahol öt-hat személynél többen vannak. A vége mindig az, hogy hangoskodnak, összevissza fecsegnek, én meg kínosan úgy érzem, mintha észre sem vennék, hogy ott vagyok, legfeljebb akkor, ha körbekínálom őket. Mi, a Thörl család, különben sem hívunk gyakran vendéget, évente kétszer-háromszor csak, és meghívást is ritkán fogadunk el. Ami érthető: senki nem tudja azt nyújtani a vendégeinek, amit mi tudunk nyújtani. Az egyiknek szép régi képei vannak, Renoirjai, Picassói, Caravaggiói; a másiknak kitömött orangutánja vagy élő kutyája, macskája; a harmadiknak guruló bárszekrénye a legfrissebb kábítószerekkel, de nekünk van Patríciánk... (Felsóhajt.) Patríciánk! (Csengetnek.) Az elsők már megérkeztek. (Bekopog egy ajtón.) Gyere, Peter, itt vannak. Lotte és Peter Thörl; Maria és Robert Lutzer. Kölcsönös üdvözlés, udvariaskodás. RÓBERT: Jó estét, Lotte; jó estét, Peter! Pocsék idő, mi? Hónapok óta nem látunk egy kis napot. PETER: És hónapok óta nem láttunk titeket! LOTTE: 0, Maria! Egyre fiatalodsz. És ez a csodálatos bunda! Férjedurad ajándéka? ROBERT: Ma már nem ritkaság az ilyesmi. Ezüst Mars-róka: úgy látszik, az oroszok nagyobb tételt importáltak, a keleti szektorban igazán tisztességes áron kapható. Persze a feketepiacon: különben jegyre árulják. PETER: Csodállak és irigyellek, Robert. Kevés berlinit ismerek, aki ne panaszkodna a helyzet miatt, de egyetlenegy sem lubickol oly könnyedén, mint te. Egyre inkább meggyőződésem, hogy a pénz igazi, szenvedélyes szeretete olyan erény, amelyet nem lehet megtanulni: vagy benne van az ember vérében, vagy nincs. MARIA: Mennyi virág! Lotte, csodálatos születésnapi illatot érzek. Isten éltessen, Lotte! LOTTE (a két férjhez): Javíthatatlan ez a Maria. De ne búsuljon, Robert, nem a házasság tette őt ily bűbájosán gügyévé. Ilyen volt már az iskolában is: „a szórakozott kölni lány''-nak neveztük, és a többi osztályból is hívtunk fiúkat, lányokat, hallgassák meg, hogyan vizsgázik. (Tréfás szigorúsággal.) Lutzerné, meg kell intenem! Így készül történelemből?
Ma nem az én születésnapom van: ma december tizenkilencedike van, Patrícia születésnapja. MARIA: Ó, ne haragudj, drágám! Valóban tyúkeszem van. Tehát ma este lesz a kiolvasztás? Nagyszerű! PETER: Persze, mint minden évben. Már csak (Ilsére és Baldurra várunk. (Csengetés.) Megérkeztek: szokás szerint késve. LOTTE: Több megértéssel lehetnél, Peter! Láttál már pontosan érkező jegyespárt? Belép Ilse és Baldur. Üdvözlés, udvariaskodás, mint fent. Lotte és Peter: Maria és Robert; Ilse és Baldur. PETER: Jó estét, Ilse; jó estét, Baldur! Öröm látni magukat: annyira egymásba estek, hogy fütyülnek már a régi jóbarátokra. BALDUR: Ne haragudjanak. Elönt bennünket a bürokrácia: az én doktorátusom, a városháza által kívánt papírok és Ilse utazási engedélye, a párt jóváhagyása; a polgár-mesteri vízum már megérkezett, de várjuk még a hozzájárulást Washingtonból, Moszkvából, főleg Pekingből, az jön a legnehezebben. Bele lehet bolondulni. Évszázadok óta nem járunk össze emberekkel: elállatiasodtunk, szégyellünk mások előtt mutatkozni. ILSE: Elkéstünk, ugye? Disznóság tőlünk. De miért nem kezdtétek meg nélkülünk? PETER: Nem vitt volna rá bennünket a lélek. Az ébredés pillanata a legérdekesebb: olyan bájos, amikor kinyitja a szemét! ROBERT: Gyerünk, Peter, legjobb lesz elkezdeni, különben hajnalra se végzünk: hozd a kézikönyvet, nehogy úgy járj, mint egyszer is, azt hiszem, első alkalommal (hány év is telt el azóta?), amikor eltévesztetted az emelőt, és majdnem baj történt. PETER (sértődötten): Itt van a zsebemben a használati utasítás, de most már fejből is tudom. Szabad egy kis helyet? (Széktologatás, lépések; megjegyzések, türelmetlen morgás.) Első pont: megszakítani a nitrogén- és a fáradtgáz-kört. (Elvégzi: csikorgás, két csillapodó fúvás.) Második: megindítani a szivattyút, a Wroblewski-féle sterilizátort és a mikroszűrőt. (A szivattyú zaja, mintha motorkerékpár zúgna távolból; néhány másodperc.) Harmadik: kinyitni az oxigénkört (egyre élesebb sivítás), és lassan kicsavarni a szelepet, amíg az index a 21 százalékfokhoz ér... ROBERT (félbeszakítja): Nem, Peter, nem 21, hanem 24 százalék: a használati utasításban 24 százalék áll. A te helyedben szemüveget íratnék fel magamnak. Ne vedd rossz néven, hisz egykorúak vagyunk, de a te helyedben szemüveget viselnék, legalábbis ilyenkor. PETER (morcosán): Jó, igazad van, 24 százalék. De teljesen mindegy, 21 vagy 24 százalék: nemegyszer láttam már. Negyedik pont: fokozatosan elmozdítani a hőszabályozót,
113
körülbelül percenként kétfokos sebességgel emelni a hőmérsékletet. (Egy metronóm ütései.) Most pedig csendet kérek. Vagy legalábbis ne beszéljetek nagyon hangosan. ILSE (súgva): Fáj neki a kifagyasztás? PETER (ő is súgva): Nem, általában nem. De éppen ezért jól kell csinálni mindent, pontosan követni kell az előírásokat. Amikor a hűtőszekrényben van, akkor is vigyázni kell, hogy a hőmérséklet állandóan igen szűk határok között mozogjon. ROBERT: Így igaz. Elég néhány fokkal kevesebb, és megette a fene az egészet. Olvastam, hogy - már nem tudom, mi - megalvad az idegközpontokban, és akkor az illető soha többé nem ébred fel, vagy ha felébred is, hülye lesz, és semmire nem emlékezik; ha pedig néhány fokkal több, akkor magához tér, és iszonyúan szenved. Gondolja csak el, kisasszony, micsoda borzalom: érezni, hogy mindene megfagyott, a keze, a lába, a vére, a szíve, az agya; az ujját sem képes megmozdítani, a szempillája sem rebbenhet, meg se tud mukkanni, hogy segítséget kérjen... ILSE: Szörnyű! Nagy bátorság és erős hit kell hozzá. Úgy értem, hogy a hőszabályozókba vetett hit. Én imádom ugyan a téli sportokat, de őszintén megmondom, a világ minden kincséért nem cserélnék Patríciával. Hallottam, hogy már ő se élne, ha annak idején, amikor ez az egész elkezdődött, nem kapott volna... na, milyen is... fa-gyás-gát-ló injekciókat. Igen, pontosan azt, olyasmit, amit télen raknak az autó radiátorába. Egyébként logikus is: különben megfagyna a vér. Nem igaz, Thörl úr? PETER (kitérően): Annyi mindent beszélnek. ILSE (tűnődve): Nem is csodálom, hogy oly kevesen vállalkoztak ilyesmire. Szavamra, nem csodálkozom. Azt mondják róla, hogy gyönyörű: igaz? ROBERT: Álomszép. Tavaly alaposan megnéztem: ma már nem látni ilyen bőrt. Ebből is látszik, hogy a XX. század táplálkozási rendje, jóllehet zömében még naturális volt, mégis tartalmazott valami életelemet, amelyet ma sem ismerünk. Nem mintha nem bíznék vegyészeinkben: éppen ellenkezőleg, tisztelem és becsülöm őket. De mégis, azt merném mondani, hogy... mit is mondjak... kissé elbizakodottak... igen, elbizakodottak. Azt hiszem, van még valami, még ha másodrendű dolog is, amit fel kell deríteni. LOTTE (kényszeredetten): Igen, bájos, az kétségtelen. Egyébként ez a korral járó szépség. Olyan a bőre, mint az újszülötté, de szerintem ez a túlfagyasztás következménye. Nem természetes a színe, túlságosan rózsás, és túlságosan fehér, olyan, mint... mint a fagylalt, már ne haragudjatok a hasonlatért. A haja is túlságosan szőke. Őszintén szólva nekem úgy rémlik, mintha kissé porhanyós volna, faisandée... persze azért szép, tagadhatatlanul szép. És nagyon művelt, jó modorú, értelmes, merész, minden tekintetben a legkiválóbb, és én félek tőle, zavarba hoz, komplexusokat kelt bennem... (elragadtatta magát; most zavartan hallgat, aztán kényszeredetten folytatja) de azért nagyon szeretem. Különösen amikor meg van fagyva. Csend. A metronóm tovább üt. ILSE (súgva): Be lehet kukucskálni a hűtőszekrény kémlelőnyílásán ? PETER (ő is súgva): Be, de ne csináljon zajt. Már csak tíz perc van hátra, és a hirtelen megrázkódtatás káros lehetne. ILSE (súgva): Ó! Bűbájos! Mintha nem is igazi volna... És igaz... szóval igaz, hogy tényleg abból a korból való? BALDUR (súgva, félre): Ne kérdezz hülyeségeket! ILSE (súgva, félre): Nem is hülyeség. Tudni szeretném, hány éves: olyan fiatalnak látszik, mégis azt mondják, hogy... igen öreg. PETER (meghallotta őket): Könnyen meg tudom magyarázni, kisasszony. Patrícia 163 éves, ebből 23 normális élet, 140 pedig hibernált. De ne haragudjanak, Ilse és Baldur, azt
114
hittem, ismerik a történetet. Ti se haragudjatok, Maria és Robert, ha újra elmondom, amit már tudtok: szeretném röviden tájékoztatni ezeket a kedves fiatalokat. Nos, tudniuk kell, hogy a hibernálás technikáját a XX. század közepe táján tökéletesítették, lényegében klinikai és sebészeti célokra. De csak 1970-ben sikerült valóban nem ártalmas és fájdalommentes fagyasztásokat végezni, amelyek ily módon alkalmasak a magasabb rendű organizmusok tartós konzerválására. Valósággá lett tehát egy álom: lehetőnek látszott az embert „átmenteni" a jövőbe. De milyen távoli jövőbe ? Vannak-e határok ? És milyen áron ? Ellenőrzési lehetőséget akartak biztosítani az utókornak (ezek mi volnánk), ezért 1975-ben, itt Berlinben, pályázatot hirdettek önként jelentkezők számára. BALDUR: És Patrícia is önként jelentkezett? PETER: Pontosan. Sőt, mint a hűtőszekrényben nála levő személyi igazolványból kiderül, őt fogadták el elsőnek. Megfelelt minden követelménynek, a szíve, a tüdeje, a belseje és minden mása a legnagyobb rendben volt, idegrendszere olyan, mint egy űrpilótáé, jelleme szilárd és határozott, korlátozottan reagál emóciókra, és végezetül művelt, értelmes. Nem mintha a műveltség és az értelmesség nélkülözhetetlen volna a hibernálás elviseléséhez, de azonos feltételek esetén a magas szellemi színvonalú egyéneket választották ki, nyilván azért, hogy tekintélyük legyen előttünk és utódaink előtt. BALDUR: Szóval Patrícia 1975 óta mindmáig alszik? PETER: Igen. Rövid megszakításokkal. A programot a bizottság beszélte meg vele, amelynek elnöke neves ősöm, Hugó Thörl volt... ILSE: Ugye, ő az a híresség, akiről az iskolában tanultunk? PETER: Igen, ő az, kisasszony, a termodinamika negyedik elvének felfedezője. Szóval a program úgy határozta meg, hogy minden év december 19-én felébred néhány órára, ekkor van a születésnapja... ILSE: Igazán kedves gondolat! PETER: ...esetenként máskor is felébredhet különösen érdekes események alkalmából, mint fontos bolygóközi utazások, híres bűntettek és perek, uralkodók és filmcsillagok házasságkötése, nemzetközi baseball-mérkőzések, katasztrofális földrengések és hasonlók, szóval minden olyan eseménynél, amelyet érdemes látni és továbbadni a távoli jövő számára. Persze olyankor is, amikor nincs áram... meg aztán évente kétszer orvosi vizsgálat miatt. Mint az igazolványból kiderül, 1975-től máig az ébren töltött intervallumok mennyisége körülbelül 300 nap. BALDUR: És, ne haragudjon a kérdésért, de hogyan került Patrícia az ön házába? És régóta van-e itt? PETER (zavartan): Patrícia... hogy úgy mondjam, Patrícia része családunk utódról utódra szálló örökségének. Hosszú és részben homályos história ez. Tudja, ezek olyan valahai dolgok, másfél évszázad telt el azóta... csodának is mondhatjuk, hogy annyi zavargás, blokád, megszállás, elnyomás és fosztogatás sújtotta Berlint, Patrícia mégis apáról fiúra öröklődhetett, semmi nem zavarta létét, soha nem hagyta el házunkat. Bizonyos fokig a család folytonosságát jelképezi: szóval... amolyan jelkép, szimbólum. BALDUR: De hát hogyan... PETER: ...hogyan lett Patrícia családunk tagja? Nos, bármily furcsán hangzik is, erre vonatkozólag semmi írást nem találtunk, és csak szájhagyomány maradt fenn, amelyet Patrícia nem hajlandó sem megerősíteni, sem cáfolni. Úgy látszik, hogy amikor a kísérlet megindult, Patrícia az egyetemen kapott szállást, egész pontosan az anatómiai intézet hűtőkamrájában, és 2000 körül heves vitába keveredett a professzori karral. Arról volt szó ugyanis, hogy nem tetszett neki a szituáció, mert nem lehet egymagában, és bosszantotta, hogy össze kell zsúfolódnia a boncolásra ítélt hullákkal. Állítólag egyik ébrenléte idején kereken kijelentette: vagy külön hűtőszekrényben helyezik el, vagy a hatósághoz fordul;
115
ekkor az imént említett ősöm, a kar akkori dékánja, úgy oldotta meg a kérdést, hogy nagylelkűen felajánlotta vendégszeretetét. ILSE: Milyen furcsa nő! De, ne haragudjon, még nincs belőle elege? Ki kényszeríti erre? Meg aztán nem is lehet különösebb gyönyörűség egész évben aludni, és csak egy-két napra felébredni, méghozzá nem is akkor, amikor kedve tartja, hanem amikor más akarja. Én halálra unnám magamat. PETER: Téved, Ilse. Sőt nem is volt soha Patríciáénál intenzívebb lét. Sűrített az ő élete, csak a lényeget tartalmazza, semmi olyat, amit nem érdemes átélni. A hűtőszekrényben eltöltött idő pedig csak a mi számunkra múlik, őneki nem. Nem hagy benne nyomot, sem az emlékezetében, sem a szöveteiben. Nem öregedik; csupán az ébrenlét óráiban lesz idősebb. A hűtőszekrényben töltött első születésnapja, a huszonnegyedik óta, mindmáig, tehát száznegyven év alatt, szűk egy esztendőt öregedett. Az elmúlt esztendőtől máig az ő számára mintegy harminc óra telt el. BALDUR: Három-négy óra a születésnap. És aztán? PETER: Aztán? Lássuk csak... (magában számol) újabb hat-hét óra a fogorvos, a szabónőnél a próba, Lottéval elmegy cipőt venni... ILSE: Helyes. Lépést kell tartania a divattal is. PETER: ...ez máris tíz. Hat óra a Trisztán felújítása az operában, és már tizenhatnál tartunk. További hat óra a két általános orvosi vizsgálat... ILSE: Hogyan? Hát megbetegedett? Persze, a hőmérsékleti ingadozások senkinek nem tesznek jót. Nekem ugyan mondhatják, hogy meg lehet szokni! PETER: Nem, nem, kiváló az egészségi állapota. A Kutatóközpont fizíológusai akarják látni: akárcsak az adóbeszedők, évente kétszer megrohannak bennünket teljes felszereléssel, Patríciát kiolvasztják, tetőtől talpig megvizsgálják, röntgenfelvételeket készítenek, pszichológiai teszt, elektrokardiogram, vérvizsgálat... aztán köd előttem, köd utánam, eltűnnek. Szakmai titok: egyetlen szó sem szivároghat ki. BALDUR: De hát akkor nem tudományos érdekből tartják itthon? PETER (zavartan): Nem... nem csupán. Tudja, én egész mással foglalkozom... Kívül állok az egyetemi világon; a valóság az, hogy megszerettük Patríciát. Ő meg minket: mintha a lányunk volna. Semmi áron nem válna meg tőlünk. BALDUR: De hát akkor miért ily kevés és rövid az ébrenléti intervallum ? PETER: Napnál világosabb: Patrícia a legteljesebb fiatalságban akarja a lehető legtöbb évszázadot megélni, ezért takarékoskodnia kell. De majd meghallhatja mindezt, és még mást is, tőle magától: íme, elértünk a 35. fokig, már nyitja a szemét. Siess, drágám, nyisd ki az ajtót, és vágd szét a burkot: már lélegzik. Ajtókattanás, csikorgás; olló vagy papírvágó csattog. BALDUR: Miféle burokról van szó? PETER: Polietilén burok, légmentes, szorosan tapad. Arra szolgál, hogy csökkentse a párolgási veszteséget. A metronóm, amely mint háttérzaj minden szünetben hallatszott, most egyre erősebben üt, aztán hirtelen elhallgat. Háromszor és nagyon tisztán megszólal egy „tücsök". Néhány másodperc néma csend. MARGARÉTA (a másik szobából): Anyu! Felébredt már Patrícia néni? Mit hozott ajándékba az idén? LOTTE: Mit gondolsz, mit hozott? A szokásos jégkockát. Különben is az ő születésnapja van, nem a tied. Most hallgass! Aludj, már késő van.
116
Megint csend. Sóhajtást hallani, meglehetősen harsány ásítást, aztán tüsszentést. Majd minden átmenet nélkül Patrícia megszólal. PATRICIA (kényeskedő, vontatott orrhang): Jó estét! Jó napot! Hány óra van? Jé, de sok ember! Hányadika van? Milyen esztendő? PETER: 2115. december 19. Nem emlékezel? A születésnapod. Isten éltessen, Patrícia! MIND: Isten éltessen, Patrícia! Mind beszélnek, hangzavar. Mondattöredékeket hallani: - Milyen bájos! - Ne haragudjon, kisasszony, de szeretnék egyet s mást kérdezni... - Később! Majd! Ki tudja, milyen fáradt lehet! - Vajon álmodik-e a frizsiderben? És mit? - Szeretném tudni, mi a véleménye a... ILSE: Vajon ismerte-e Napóleont és Hitlert? BALDUR: Ugyan, miket beszélsz, azok két évszázaddal korábban éltek! LOTTE (határozottan közbeszól): Szabad kémem? Engedjetek, valakinek a gyakorlati dolgokra is kell gondolnia. Hátha Patríciának szüksége van valamire. (Patríciához.) Innál egy csésze forró teát? Vagy inkább valami kiadósat ennél? Egy kis bifszteket? Átöltözöl, kicsit megpihensz? PATRÍCIA: Köszönöm, teát kérek. Igazán kedves vagy, Lotte! Nem, egyelőre nem kérek mást; tudod, hogy a kiolvasztás mindig kicsit felforgatja a gyomromat, a bifsztek majd később jöhet. De ne feledd, csak kicsi... Ó, Peter, hogy vagy? Mi van a köszvényed-del? Mi újság? Vége a csúcstalálkozónak? Hideg van már? Ó, én nagyon utálom a telet, könnyen meghűlök... És te, Lotte? Látom, kiváló színben vagy, sőt talán meg is híztál egy kicsit... MARIA: Hát igen, mindenki felett múlnak az évek... BALDUR: Majdnem mindenki felett. Engedje meg, Peter, de annyit hallottam Patríciáról, annyira vártam ezt a találkozást, most szeretnék... (Patríciához.) Kisasszony, ne haragudjon merészségemért, de tudom, hogy rövidre van szabva az ideje, szeretném, ha elmondaná nekem, hogyan látja a mi világunkat, ha beszélne a múltjáról, az évszázadáról, amelynek annyit köszönhetünk, jövőbeli szándékairól, ha... PATRICIA (öntelten): Nincs ebben semmi különös; tudja, rögtön hozzá lehet szokni. Nézze például Thörl urat, jó ötvenes (gonoszkodva), a haja már ritkásodik, lassan pocakot ereszt, hol ez fáj neki, hol az. Nos, két hónapja még húszesztendős volt, verset írt, és majdnem önként hadba vonult az ulánusokkal. Három hónappal ezelőtt tízéves volt, Patrícia néninek nevezett, és sírt, amikor befagyasztottak, és be akart jönni velem a frizsiderbe. Nem igaz, drágám ? Ó, ezer bocsánat I És öt hónappal ezelőtt nemcsak hogy még meg sem született, de még távoli program sem volt; az apja, az ezredes, az már élt, de én arról az időről beszélek, amikor még csak főhadnagy volt, a negyedik zsoldoslégióban szolgált, és minden kiolvasztásomkor eggyel több kitüntetésszalagja és néhány szállal kevesebb haja volt. Tette nekem a szépet, az akkori idők komikus modorában; nyolc kiolvasztáson keresztül udvarolt nekem... bízvást elmondhatom, hogy vérükben van a Thörlöknek, kijelenthetem, hogy ebben mind egymásra ütöttek. Hogy is mondjam... nem értelmezik nagyon komolyan a gyámsági viszonyt... (Patrícia hangja már lassan eltűnik) képzelje el, még a törzsfőnök, a pátriárka is...
117
Tisztán és közelről megszólal Lotte, a közönségnek beszél. LOTTE: Hallották? Hát ilyen ez a lány. Nincs benne... képtelen mérsékelni magát. Tény, hogy meghíztam, de én nem hűtőszekrényben élek. Ő nem, ő nem hízik meg, ő örökkévaló, ő nem romlik, olyan, mint az azbeszt, mint a gyémánt, az arany. De szereti a férfiakat, különösen más asszony férjét. Örökké kényeskedik, szüntelenül kacérkodik. Önökhöz apellálok, uraim: hát nincs igazam, hogy nem bírom elviselni? (Felsóhajt.) És ő is tetszik a férfiaknak, még ebben a tiszteletre méltó korban is: ez a legnagyobb baj. Tudják, milyenek a férfiak, a Thörlök és a nem Thörlök, az értelmiségiek meg mindenkinél inkább: két sóhaj, két olyan bizonyos pillantás, két visszaemlékezés a gyerekkorra, és máris lecsapódik a kelepce. És érthető: ha sokáig tart a dolog, a nő kerül bajba, mert egy-két hónap után már nem tud mihez kezdeni a kissé kivénhedt epekedő lovagokkal... Nem, ne higgyék, hogy olyan vak és olyan ostoba vagyok: én is észrevettem, hogy őnagysága ezúttal más hangon beszél a férjemmel, csípősen, harapósan. Érthető is: új férfi tűnt fel a láthatáron. De önök nem voltak itt az előző ébredéseknél. Bele kellett pusztulni! És aztán... aztán... soha nem sikerült bizonyítékot szereznem, nem tudtam rajtakapni őket, de vajon önök mérget vennének-e arra, hogy a „gyám” és a lány között mindig minden napvilágnál zajlott le? Más szóval (erőteljesen), hogy minden kiolvasztást annak rendje-módja szerint bevezettek a személyi igazolványba? Én nem vennék rá mérget. Nem vagyok benne biztos. (Szünet. Háttérzajként kusza beszélgetés.) De most új férfiú van, önök is észrevehették. Egyszerű a dolog: új férfi a láthatáron, fiatalabb férfi. Tetszik neki a fiatalos friss hús! Hallgassák csak: hát nem úgy beszél, mint aki jól tudja, mit akar? (Hangok.) 0, nem hittem volna, hogy már itt tart! A háttérhangokból kiemelkedik Baldur és Patrícia beszélgetése. BALDUR: ...soha nem éreztem így. Soha nem hittem volna, hogy egyazon személyben megtalálom az örökkévalóság és az ifjúság varázsát. Úgy érzem magam ön előtt, mintha a piramisok tekintenének le rám, pedig ön oly ifjú és szép! PATRICIA: Igen, uram... ha jól tudom, Baldur a neve. Igen, Baldur. De három ajándékkal vagyok megáldva, nem kettővel. Az örökkévalósággal, a fiatalsággal és a magánnyal. És ez utóbbi az az ár, amelyet meg kell fizetnie annak, aki meg merészeli tenni, amit én megtettem. BALDUR: De mily csodálatos ez az élmény! Végigszárnyal ott, ahol mások csak vánszorognak, évtizedek és évszázadok távlatából személyesen össze tud hasonlítani szokásokat, eseményeket, hősöket. Mely történész nem irigyelné ezért? És én, aki a történelem művelőjének kiáltottam ki magam! (Hirtelen nekihevüléssel.) Hadd olvassam el a naplóját I PATRICIA: Honnan tudja... illetve honnan gondolja, hogy naplót vezetek? BALDUR: Tehát van! Kitaláltam! PATRICIA: Igen, vezetek naplót. Része a programnak, de senki nem tud róla, még Thörl sem. És senki nem tudja elolvasni: sifrírozva van, ez is része a programnak. BALDUR: Ha senki nem tudja elolvasni, akkor mire jó? PATRICIA: Nekem kell. Majd azután. BALDUR: Mi után? PATRICIA: Azután. Majd ha megérkeztem. Az a szándékom, hogy akkor kiadom: remélem, nem lesz nehéz kiadót találni, mert bizalmas napló, és ez a műfaj mindig megy. (Álmodon.) Tudja, arra gondolok, hogy újságot fogok írni. És közzéteszem a Föld minden
118
hatalmasságának naplóját, akik az én időmben éltek, Churchillét, Sztálinét, a többiekét. Sok pénzt lehet vele keresni. BALDUR: De hát hogy kerültek a birtokába ezek a naplók? PATRICIA: Egyáltalán nincsenek a birtokomban. Majd én írom meg őket. Persze igazi epizódok alapján. Szünet. BALDUR: Patrícia! (Újabb szünet.) Vigyen magával! PATRICIA (elgondolkodik, aztán nagyon hűvösen válaszol): Elvontan szemlélve a dolgokat, nem volna rossz ötlet. De ne higgye, hogy elég, ha belemegy a frizsiderbe: injekciókat kap, előkészítő tanfolyamot kell végeznie... Nem olyan egyszerű a dolog. Meg aztán nem mindenkinek alkalmas a fizikuma... Persze muris lenne ilyen társsal utazni, mint ön, aki élénk, szenvedélyes, temperamentumos... De hiszen ön vőlegény, nem? BALDUR: Vőlegény? Csak voltam. PATRICIA: Meddig? BALDUR: Ezelőtt fél órával még az voltam; de most találkoztam magával, és minden megváltozott. PATRICIA: Veszélyes maga, csak hitegeti az embert. (Hirtelen megváltozik a hangja, már nem panaszos és vágyódó, hanem tisztán, energikusan vág.) Mindenesetre, ha úgy állnak a dolgok, ahogy mondja, érdekes kombináció születhetne belőlük. BALDUR: Patrícia! Minek halogassuk a dolgot? Menjünk el: szökjünk együtt. Ne a jövőbe: a mába! PATRICIA (hidegen): Erre gondoltam én is. De mikor? BALDUR: Most, azonnal. Végigmegyünk ezen a termen, és el. PATRICIA: Értelmetlenség. Rögtön a sarkunkban lenne az egész társaság, az élén Thörl. Nézze csak: már gyanakszik. BALDUR: Hanem mikor? PATRICIA: Ma éjszaka. Jól figyeljen! Éjfélkor mindenki elmegy. Engem visszafagyasztanak, és megint naftalinba tesznek. Valamivel gyorsabban megy, mint az ébredés, tudja, kissé úgy van ez, mint a víziállatoknál, felfelé lassan kell menni, de gyorsan merülhetnek le. Egyszerűen bedugnak a hűtőszekrénybe, és minden teketória nélkül bekapcsolják a kompresszort: de az első órákban még meglehetősen rugalmas maradok, és könnyen visszatérek az aktív életbe. BALDUR: És akkor? PATRICIA: És akkor egyszerű. Maga elmegy a többiekkel, hazakíséri a... azt a lányt, aztán visszajön ide, behatol a kertbe, belép a konyhaablakon... BALDUR: ...és megtörtént! Két óra még, két óra, és miénk a világ! De mondja, Patrícia, nem fogja megbánni? Nem fogja sajnálni, hogy énmiattam félbeszakította a jövendő századok felé való száguldását? PATRICIA: Nézze, fiatalember, ha a terv sikerül, bőven lesz időnk ezekről a szép dolgokról csevegni. De ehhez az kell, hogy sikerüljön. Látja, már mennek; térjen vissza közéjük, búcsúzzon el illedelmesen, és igyekezzék semmi ostobaságot sem elkövetni. Tudja, nem azért mondom, de bosszantana, ha elszalasztanám az alkalmat. A távozó vendégek hangja, széktologatás. Mondatfoszlányok: - Viszontlátásra jövőre! - Jó éjszakát, ha szabad így mondanom... - Gyerünk, Robert, ki hitte volna, hogy már ilyen késő van... - Gyerünk, Baldur, abban a megtiszteltetésben részesülsz, hogy hazavihetsz. Csend. Aztán Lotte szólal meg, a közönséghez fordul. LOTTE: ...így aztán mind elmentek. Peter és én magunkra maradtunk Patríciával, ami soha nem jó hármunk közül egyiknek sem. Nem azért mondom, mivel az az ellenszenv él
119
120
bennem, amelyről az imént talán kissé indulatosan beszéltem, ó, nem: objektíve kellemetlen szituáció, hideg, hamis, mindhármunknak kínos. Elbeszélgettünk egy kicsit, aztán búcsút vettünk, és Peter visszatette Patríciát a hűtőszekrénybe. Ugyanazok a zajok, mint a kiolvasztásnál, csak fordított sorrendben és gyorsabban. Sóhajtás, ásítás. Felhúzzák a burok cipzárét. Megindul a metronóm, aztán a pumpa, a sivítások stb. A metronóm változatlanul működik, ritmusa fokozatosan egybeolvad az ingaóra lassúbb járásával. Óraütés: egy, fél kettő, kettő. Autó közeledik, megáll, ajtócsapás. Távolban kutya ugat. Lépések a kavicson. Ablak nyílik. Lépések a fapadlón, egyre közelebbi csikorgások. Kinyílik a hűtőszekrény ajtaja. BALDUR (halkan): Patrícia, én vagyok! PATRICIA (kusza, halk hang): Fllvgni abbrkt! BALDUR: Tessééék? PATRICIA (valamicskével érthetőbben): Felvágni a burkot! A vágás hangja. BALDUR: Megtörtént. És most? Mit csináljak? Ne haragudjon, de nem vagyok járatos, hiszen tudja, most történik velem először ilyesmi... PATRICIA: Ó, a lényeget már elvégezte, most már magam is boldogulok. Éppen csak segítsen ki innen. Lépések. „Halkan", „Pszt", „Erre", „Ablak". Lépések a kavicson. Autóajtó. Baldur begyújtja a motort. BALDUR: Kint vagyunk, Patrica. Kijutottunk a jégből, a nyomásból. Mintha álmodnék: két órája álomban élek. Félek, hogy felébredek. PATRICIA (hidegen): Hazavitte a menyasszonyát? BALDUR: Kit? Ilsét? Igen, hazavittem. Elbúcsúztam tőle. PATRICIA: Miket beszél? Elbúcsúzott tőle? Végleg? BALDUR: Igen Féltem, hogy nehéz lesz, de csak kis jelenetet csinált. Nem is sírt. Szünet, motorzúgás. PATRICIA: Fiatalember, ne legyen rólam rossz véleménye. Azt hiszem, elérkezett a pillanat, amikor mindent meg kell magyaráznom. Értsen meg: módot kellett találnom arra, hogy kijussak onnan. BALDUR: ...és csak erről volt szó? Hogy kijusson onnan? PATRICIA: Csak erről. Hogy kijussak a hűtőszekrényből, és kijussak Thörlék házából Baldur, úgy érzem, vallomással tartozom magának. BALDUR: A vallomás nem elég. PATRICIA: Mást nem adhatok, és nem is szép vallomás. Nagyon elfáradtam: fagyasztás, olvasztás, fagyasztás, olvasztás, végül is kimerítő. De van még más is. BALDUR: Más? PATRICIA: Igen, más. Az ő látogatásai, éjszakánként. Harminchárom foknál, alig langyos testtel, semmiképpen nem tudtam védekezni. És mivel kénytelen voltam hallgatni, esetleg azt képzelhette, persze hogy beképzelte magának, mintha bizony... BALDUR: Szegénykém, mennyit szenvedhetett! PATRICIA: Szín téboly volt, el sem tudja képzelni. Ügy untam, hogy ki sem tudom mondani.
121
A távozó autó zúgása. LOTTE: ...így végződik ez a történet. Én megsejtettem valamit, és azon az éjszakán hallottam is furcsa zajokat. De hallgattam: minek is vertem volna fel a házat? Azt hiszem, így a legjobb mindenkinek. Szegény Baldur mindent elmesélt nekem: úgy látszik, Patrícia nem érte be ennyivel, hanem pénzt is kért tőle, mert el akart menni, nem is tudom, hová, egy vele egykorú férfihoz, aki Amerikában él, persze ő is frizsiderben. Az aztán, hogy Baldur kibékül-e Ilsével, senkinek sem túlságosan fontos, még Ilsének sem. A jégszekrényt eladtuk. Ami pedig Pétért illeti, majd meglátjuk. LONTAY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
122
CLAUDE ROY
VERNE GYULA EMLÉKEZETE Emlékünk megjárt húszezer mérföldet a tenger alatt, súrolt süllyedt hajót s keserajakú vízbefúltakat.
Mint ők, bolyongva keresek, én, Grant kapitány gyermeke. A Gőzház is, mondd, hova lett, s a lövedék, mely Holdba hágott Nem maradt más, csak a szíved. Nincsenek szerencsevadászok.
Üveg- s acélgolyó, kemény kínai tolltartó, puha iskolatáska és kötény s tollszár, rajt a Mont Blanc csúcsa, A Nautilus is mélybetűnt s Némo és minden rejtelem, jutalom-könyv, piros, arany, s fel Kérabant, a vasfejűt, be messze is, be messze lett: és Robinsont se lelhetem. a Bégum kincse hasztalan, nem hozza vissza már neked. Kimarja a fát és vasat túl sok halál, hajótörés. Nyomukat már a Sarkvidéken Minden vitorla széthasadt, nem hagyják ott az Angolok. s földbe tért mind a tengerész. Nap napra jött, év tapos éven. Eltűntek a kalandorok. Verne Gyula, nagy desperádó, Titkok s Szigetek hercege, Tizenöt éves kapitány lásd, félárbocon csüng a zászló megért azóta nyolcvanat. és kong hajód fedélzete. Hullám vonul hullám nyomán s az évek roncsa ottmarad. Felhők kúsznak az égre fel, s szív remél, a szív szakad. Hát a föld mélyébe veszett Emlékünk megjárt húszezer két kutatót felleled-e? mérföldet a tenger alatt.
SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA
123
JOHN BEYTON
hiroshima gyönyörű ölelő leány vagy de nincs meg a bőröd hiroshima fekete esők sivatagja vagy és halottak élnek a partjaidon hiroshima menedék vagy szorító karokban mikor a Nappal kezet ráz a szemünk hiroshima egy ember körvonala vagy ki a folyópart lépcsőibe égett hiroshima a magasba emelkedő felhő vagy és ott vagy mindig eszünkben ruhaként nem tudunk levetni ha aludni megyünk sem hiroshima
VÉG H GYÖRGY FORDÍTÁSA
124
BRIAN S. PRATT Mérgezett tenger Még a hatalmas óceán rs belefúl a társadalom sarába. A hajdan tajtékos hullám visszahököl a közeledő mocsoktól. Az ég maderai lehullanak és odavesznek A rombolás szennyezett nyomasztó tengerében. Az egykor szabadon csillámló fövenyes partokat is A gépek vére bepiszkolta immár. Ember-csinálta korkor felhőkkel van tele az égbolt. A földet rideg aszfalt-szőnyegek borítják. Hallgasd a szél védőbeszédét, az eső zokogását. Életért könyörögnek, ahogy közelebb jön a hóhér. Figyelmeztetőn sikolt a szabadság szelleme: Legközelebb az emberre vár a halálos ítélet. Végh György fordítása
125
SERGIO SOLMI
QUINQUAGÍNTA MILIBUS MILUARIUM GERMANICORUM IN AETHERIS PROFUNDO SITA EST LEVANIA INSULA. J. KEPLER
LEVÁNIA ...Mintha Levániában értem volna partot és elsüllyedt, korábbi életembe jutottam volna egy jeges, vak úton, melyre kaput a fogyó hold nyitott. Bús, beteg álomba bukva, félsötéten láttam Fioxhilda balzsamát s a holtak orra alatt a nyirkos szivacsot, de míg szálltam titkos szurdokokba lassan tudtam, nem futhatok a bosszúálló, szörnyű sugár elől. Talán, gyerekként, ezért nem bírtam felfedezni benne a hű mécsest, a magányos vadásznőt, s Endymión sápadt menyasszonyának ezért nem hittem őt, amíg csodáltam, mint bukkan föl a házak közt s az égi mesgyén, fehéren izzva, mint fut. Inkább úgy véltem, szirt a járhatatlan űrben, távol sziget, vagy éber őr a roppant özön felett, mélyen fölébe hajló. És szívem már a vágy szította szállni, hogy mint szárnyas griff, űrhajó, rakéta, dermedt sugárkörét elérjem egykor. ...Mérföldoszlop volt ő, világa vasérceknek, szikláknak, fénytelen fém, a formák tébolyult ábrándkörében az egyetlen szilárd pont. És a képlet, az volt, minden szám-rejtély nyitja; létünk biztos, elmélyített, mésszel-kiperzselt fehér alapköve.
* Sergio Solmi a modern olasz irodalom kiemelkedő képviselője. Itt közölt verse Kepler egyik posthumus munkájára utal, melynek elején a nagy csillagász képzelt holdbéli utazását írja le. Levánia - Kepler szava - a fehérlő holdat jelenti. Az idézet fordítása: „Ötvenezer germán mérföldnyire az aether magasságában fekszik Levánia szigete”
126
S Levániának legmagasabb bástyáiról be gyakran bámultam én e zöld bolygót, az erdők, hab-toriatok tétova árnyait lenn, kurta, heves létünk forrásvidékét, mely szivárványszínben tüzelt - elértem zord kráterek hegyét, botolva jártam széltében tengerek holt medre mentén. LAKATOS ISTVÁN FORDÍTÁSA
Kötetünk képeiről Évtizedekig tartott, amíg a humoristák, karikaturisták rakétái eljutottak a tudományos-fantasztikus irodalom bolygójára. Amikor a karikaturisták először körülnéztek, semmi nevetségeset nem találtak ezen a planétán. Mert mi nevetséges van az űrutazásokon, a robotokon, a rémítő dagadt szemű szörnyeken, a világvége-katasztrófákon? A fanti is túlságosan komolyan vette önmagát, s merev faarccal kijelentette, hogy éjjel-nappal az emberiség létkérdéseiről beszél. Aztán eljött egy pillanat - minden irodalmi és művészeti irányzat megéri ezt a pillanatot, amikor a tudományos-fantasztikus irodalom ötletei, gondolatai átmenetileg kifogytak, amikor a fanti megmerevedett, sematikussá vált. Minden sematizmus gépies, és minden gépiesség nevetséges. A humor és benne a karikatúra legfőbb forrása a merev formák összeütközése az élet dinamikus, változó elevenségével. A tudományos-fantasztikus irodalom - talán azért, mert állandó és közvetlen kapcsolata volt olvasóival - hamarosan észrevette a bajt, és nevetni kezdett saját hibáin. Ezzel életképességét bizonyította. Ekkoriban jelentek meg a fanti paródiái, humoreszkek, travesztiák, az öngúny változatos formái. Ekkoriban jelentek meg az első karikatúrák is a fanti témáiról. A karikaturisták űrhajósvicceket, robottréfákat, űrszörnyetegkarikatúrákat kezdtek rajzolni. Észrevették, felismerték a fanti emberi vonásait, emberi gyöngeségeit. Nevetni csak emberi tulajdonságokon lehet. Kiderült, hogy a szörnyek, robotok, marslakók, űrhajósok kacagtatóan mulatságosak, hiszen zordon vagy félelmetes álarcuk, maszkjuk mögött emberek bujkálnak. Földi emberek, mai emberek, ismerőseink, barátaink innen az utcáról vagy a szomszéd házból. A karikaturisták felszabadultan gúnyolódni kezdtek. És a fanti nem utasította vissza a gúnyolódást, nem félt attól, hogy nevetségessé válik. Annyi minden van a világban, amin nem lehet és nem szabad nevetni. A fanti elbírja a megsemmisítőnek szánt tréfákat is. Ha jólesik, hát nevessük ki nyugodtan. A nevetés és a gúny csak megerősödését, megújulását segíti. És talán a karikatúrát is segíti, hiszen új ötleteket ad az ötlettelen humoristáknak... Könyvek sokaságát lehetne megtölteni a fanti témájú vagy fogantatású karikatúrákkal, élcekkel, paródiákkal. Talán már a magyar karikaturisták is összerajzoltak egy kötetre valót. Hegedűs, Kaján, Réber, Dallos, Szűr-Szabó és a többiek jó néhányszor kinevették már a fantit. Sajdik, akinek rajzai kötetünket illusztrálják, számos röhögő szörnyeteget, véreshurka-űrhajót, krumpliorrú hőst alkotott már. Tiszteletlen, de meleg humora nagyon alkalmas arra, hogy összemérje a komoly vagy komolytalan fantival. A találkozásból kipattanó szikrákat láthatja kötetünkben az olvasó. Az ijedelem és nevetés nagyon közel vannak egymáshoz. A legjobb talán az lenne, ha Sajdik vad rémtörténeteket illusztrálna, valahogy úgy, mint egyik francia kollégája a Code Napoléont, vagyis a polgári törvénykönyvet. De hát nem tudtunk egy teljes Galaktikára való rémes fantit összeszedni. Sajdiknak be kellett érnie más történetekkel... K. P.
127
128
Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Szabó Valéria A szöveghűséget ellenőrizték: Székely Sándor, Apostol András Bajomi Lázár Endre, Göncz Árpád Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa Műszaki szerkesztő: Gut Ferenc 24 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 1982 - e - 7577
Készült a Zrínyi Nyomdában (74.1018/1-3342) RO/72-es gépen, ofszet rotációs eljárással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató
129
A francia Michel Butor 1951-ben még a tudományosfantasztikus irodalom közeli végét jósolta... Mekkora tévedés! 1971-ben a francia Robert Louit szerint „a tudományos-fantasztikus irodalom behatolt a kultúra minden területére... " Óriási a változás az egész világon. És a változás nemcsak mennyiségben, hanem a science fiction tartalmának gazdagodásán, művészi formáinak változatosságán is mérhető. A science fiction mint tantárgy is bevonult az egyetemekre. A rávonatkozó esztétikai, kritikai, elméleti irodalom már szinte követhetetlen. A sci-finek száz arca van, minden oldalról és minden pillanatban másnak látszik. Kalandos és filozofikus, humoros és figyelmeztető, száraz és izgalmas, tudományos és költői - mindenki megtalálja benne a kedvére valót. A Kozmosz könyvek új sorozata, a GALAKTIKA érdekes olvasmányt ad, és eligazít a science fiction labirintusaiban. Kisregényeket, novellákat, verseket, tanulmányokat, filmismertetéseket - a science fiction új és klasszikus műveit közli a GALAKTIKA.
Ára 12,- Ft