GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia Kuczka Péter: Legendagyártók Jacques 3 Bergier: A csillag, amely elpusztította a dinoszauruszokat (F. Nagy Piroska fordítása) 10 Robert Charroux: A piramisok titka (F. Nagy Piroska fordítása) 17 Jacques Bergier: A zöld gyermekek (F. Nagy Piroska fordítása) 30 Patrice Gaston: Rejtélyes eltűnések (Klumák István fordítása) 38 Robert Charroux: Földön kívüliek vagyunk (F. Nagy Piroska fordítása) 55 Peter Kolosimo: Árnyak a csillagokon (Lontay László fordítása) 72 Bojtár Endre: Atlantisz és az óriások uralma 89 Denis Saurat: Tiahuanaco - A hanyatlások - Új-Guinea (Bojtár Endre fordítása) 92 Ludvik Souček: Néhány kellemetlen tény... (Lőrincz Irén fordítása) 104 Fazekas László: A Däniken-jelenség 108 Kötetünk képeiről (K. P.) 126

23

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen Frederick Catherwood vízfestménye Kuczka Péter editor, 1977

KUCZKA PÉTER

1

Legendagyártók

Ismerkedjünk meg, nyájas olvasó, a legendagyártás receptjeivel. Birtokukban egy kis utánjárással, kellő ügyességgel, no meg némi könnyed cinizmussal bárki elkészítheti a saját elképesztő történetét, esetleg hipotézisét, ha megfelelően keveri a tényeket és a kitalációt, és előadása közben azt bizonygatja, hogy maga is hihetetlennek tartja az egészet, s nem is akar vele mást, mint felvetni a problémát, és megkérdezni az illetékes szakembereket. A recept első változata az egyszerű átvétel. Elővesszük például Petronius könyvét, a Satyricont, megkeressük benne az emberfarkasról szóló mesét, figyelmesen elolvassuk, aztán a neveket és a környezetet megváltoztatjuk, „modernizáljuk", és egy esti beszélgetésnél elmeséljük, mintha velünk történt volna. Óriási sikerünk lesz, ha senki sem ismeri a társaságban az eredetit, de talán még akkor is babérokat arathatunk, ha mindenki olvasta a históriát. A recept második változata valamivel komolyabb. Vegyünk elő egy középkori krónikát, lehetőleg pontos, jegyzetekkel ellátott kiadásban. Nézzük végig a név- és tárgymutatót, s keressük az „árvíz", „pestis", „boszorkány" vagy „üstökös" címszavakat. Dino Compagni Krónikáiéban például a 107. oldalon a következőt találjuk: „Este csodás jel, egy vérvörös kereszt tűnt fel az égen a priorok palotája fölött. Másfél arasznál szélesebb csík volt, egyik ága 20 ölnyinek látszott, a keresztbe fekvő kissé kisebb, s annyi ideig tartott, amíg egy ló a köröndöt kétszer körülfutja. Amiből a nép, mely látta, s én magam, ki szintén láttam, világosan megérthettük, hogy Isten nagyon fel van indulva városunk ellen..." Megvan a szöveg, most már könnyű a dolgunk. Társaságunkban „véletlenül" a repülő csészealjakra tereljük a vitát. Aztán megfelelő időpontban előhozakodunk a krónika szövegével. Elmondjuk, s hozzátesszük, hogy íme a bizonyíték, már a középkorban is megjelentek Földünk légterében a repülő csészealjak, csak a tudatlan és babonás középkor isteni jelnek tekintette őket. De mi, tudományos világnézetünkkel igazi magyarázatot adhatunk a rejtélyes jelenségre. Ez a változat azért nehezebb, mert itt már magyarázkodnunk is kell, összekapcsolnunk a régi históriát az időszerű szenzációkkal. De a várható hatás megéri a fáradságot. A férfiak irigyen, a nők sóvárogva pillantanak ránk. Legnehezebb a harmadik változat. Itt sokkal több, lehetőleg rejtelmes tényt kell g egymás mellé állítanunk és valamilyen fantasztikus ötlet vagy hipotézis fonalára fűznünk, v Részletes, alapos ismeretek nem szükségesek, nem kell törődnünk azzal sem, ha a felsorolt „tények" időben és térben távol esnek egymástól, és nem is hasonlítanak. A bátorság, ötletesség és szemtelenség nagyon fontos. És némi kutatómunka.

3

Nézzünk egy példát. Egy művészettörténeti könyvben (Propylaen-Kunstgeschichte I., 216. old.) képeket találunk hawaii tollsisakokról, s ezek a sisakok félelmetesen hasonlítanak a régi görög sisakokra. Ez az első tény a kezünkben. Egy másik könyvben (Alfred Metraux: A Húsvét-sziget) találunk egy táblázatot a húsvétszigeti jelek és az Indus-völgyi kultúrák jeleinek hasonlóságáról. A megfelelés tökéletesnek látszik. Ez a második tény. Egy harmadik könyvből (Pecz Vilmos: Ókori lexikon I—II.) megtudjuk, hogy Alexander, vagyis világhódító Nagy Sándor járt seregeivel az Indus-völgyében, s eljutott a folyó torkolatáig. Itt hajóhadat építtetett a visszatéréshez, s ennek parancsnokává Nearchust kinevezte. A sereg és a hajóhad sikeresen visszatért Babilonba, ahol Alexander hamarosan meghalt, pedig azt tervezte, hogy hajóival nekivág a tengernek. A hajóhad további sorsáról jóformán semmit sem tudunk. Ezt az adatot is tegyük félre. Egy negyedik könyvből (Hans Damm: Kanaka) megtudjuk, hogy a Hawaii-szigeteken volt egy aeroi nevű titkos társaság, amely meghatározott időközönként ünnepségeket rendezett, s ezeken drámai játékokat mutattak be, és sportversenyeket rendeztek. Felfigyelhetünk arra, hogy ezek az ünnepek nagyon hasonlítanak a régi görögök olimpiai játékaihoz, és hogy Athénben volt egy areopag nevű ősrégi tanács és törvényszék. Összeszedhetnénk még néhány adatot, de ennyi elég is, most térjünk át a kérdésekre. Hogy kerültek Hawaiiba görög sisakok? Miért hasonlítanak a húsvét-szigeti táblák jelei az Indus-völgyi kultúrák jeleihez? Mi lett Nagy Sándor hajóhadával? Mi ez a rejtelmes aeroi nevű társaság, és miért rendeznek a bennszülöttek olimpiai ünnepségeket? S tegyünk hozzá még egy igazi tudományos kérdést: hogyan települtek be Mikronézia és Polinézia szigetei s különösen a Húsvét-sziget és a Hawaii-szigetek? A figyelmes olvasó már sejtheti válaszunkat, amely mindenre magyarázatot ad, s kellőképpen érdekes és izgalmas is. íme: Nagy Sándor halála után a hajóhad vagy egy része nekivágott az Indiai-óceánnak. A hajók legénységében voltak görögök, és voltak az Indus völgyéből, Mohenjodaróból és Harappából származó rabszolgák vagy katonák is. Indiába akartak visszatérni, de valamiért talán vihar támadt, talán lázadások, harcok robbantak ki - nem jutottak el Indiába, hanem a Csendes-óceánra keveredtek. A hajók szétszóródtak. Egy-kettőt a Hawaii-szigetekre vitt a szél, másokat meg a Húsvét-szigetre. Az indusok elvitték a Húsvét-szigetre a mohenjodarói írásjeleket, a görögök elvitték a Hawaii-szigetekre saját hagyományaikat, az areopágot, az olimpiai játékokat, a sisakokat. És így minden kérdésre válaszoltunk, minden rejtelmet megmagyaráztunk. A hivatalos tudomány nem örülne ennek a magyarázatnak, de hát azzal ne törődjünk, hiszen tudjuk, hogy „a tudósok minden merész ötletnek ellenségei". Cáfolni sem tudják hipotézisünket, hiszen hogyan lehetne cáfolni a fantasztikus mesét? Most már csak könyvet kell írni az egészből. Csak az a baj, hogy mindhárom receptünk túlságosan földhözragadt, de megspékelhetjük őket különböző mítoszokkal, és máris nyert ügyünk van. Ha még hozzátesszük, hogy a hajókat repülő csészealjak kormányozták a szigetekre, akkor kozmikus távlatot is kaptunk... Hipotézisünk felér Däniken, Charroux, Bergier, Kolosimo, Saurat vagy más legendagyártók hipotéziseivel. Eljutottunk tehát Dänikenhez és társaihoz, pontosabban szólva elődeihez, hiszen Däniken szinte mindent másoktól vett át, fittyet hányva a konkurrencia bosszúságának, irigységének és szerzői jogainak.

4

Beszéljünk egy kissé Dänikenről, és nézzük, hogyan alkalmazta a fentebb ismertetett recepteket. De hogy olvasónk világosan lásson, mondjuk el, miről is szólnak Däniken nagy port felvert könyvei.

2

Däniken az űrhajózásból a modern tudomány néhány eredményéből és feltételezéséből indul ki. Felejtsük el most egy pillanatra, hogy szinte mindent másoktól vett át, erre később visszatérünk. Egyes tudományos hipotézisek szerint más naprendszerekben is lehetnek értelmes élőlények, és az is lehetséges, hogy tudományuk sokkal fejlettebb a

miénknél. „Ha ez így van - mondja Däniken, és ebben az ufológusokhoz csatlakozik -, akkor idegen civilizációk küldöttei sokszor járhattak Földünkön, s beleavatkozhattak az emberiség életébe..." És elkezdi keresni tételéhez a „bizonyítékokat". Főleg két területen kutat. Egyik a különböző szent könyvek, mítoszok, mesék, legendák világa, ezekben találhatók szerinte a szöveges megemlékezések. A másik terület az ősi kultúrák hagyatéka: tárgyak, épületek, műemlékek, romvárosok. Itt találhatók szerinte tárgyi bizonyítékok az idegen élőlények földi tevékenységére. Most már csak arra van szükség, hogy a régi szövegekben szereplő istenek helyére űrhajósokat tegyen, és a csodákat „tudományosan" vagy a sci-fiből vett „tudományossággal" magyarázza. Így aztán a frigyládából rádiókészülék lesz, Ezékiel látomásából űrhajó, a hindu istenek villámaiból atombomba vagy lézer. Folytathatnék a felsorolást megszaporítva Däniken ötleteit, idézve olyan bizonyítékokat, amelyek neki talán eszébe sem jutottak, de az előszámlálásnak nincsen különösebb értelme. Däniken egyszerűen elfelejti a történetiséget. Neki teljesen mindegy, hogy egyes szövegek mikor és hogyan keletkeztek, hogyan alakultak ki évszázadok során az istenképek és a hozzájuk fűződő mítoszok, mint ahogy azzal sem törődik, hogy mikor keletkeztek és mire szolgáltak a régi kultúrák épületei vagy szobrai, így azután az derül ki, hogy az emberiség történetében mindig és mindenütt ott voltak az űrhajós-istenek, úgy jártak ide a világűr messzeségéből, mint virágos mezőre a méhecskék. És mit csináltak itt, mivel foglalkoztak? Abból a félállatból, amelyet itt találtak, különböző technikákkal - génsebészettel, mesterséges megtermékenyítéssel vagy közönséges nemi „érintkezéssel" - megteremtették, ki nemesítették az embert. A rosszul sikerült csoportokat vagy példányokat elpusztították. A jól sikerűiteknek viszont átadták tudásuk egy részét, pl. a hibernálást, a halottak feltámasztását, a csillagászatot, a matematikát, az építészetet stb. stb. Mindent természetesen nem adhattak át, az emberiség még éretlen volt az atombomba, a biológia, a lézer, az űrhajózás stb. stb. átvételére, még ha látta is ezeknek az eszközöknek, technikáknak használatát. így az űrhajósistenek fondorlathoz folyamodtak. Beprogramozták génjeinkbe az érdeklődést, a kíváncsiságot, és időzítették is a felfedezések időpontját. Az emberiség tehát a DNS-ben hordozza a jövőt, amely felé éppen most haladunk, s amelynek egy pontján újra elérünk az istenekhez, mert megszerezzük a tudást, amelynek lehetőségét nekünk átadták. Kissé leegyszerűsítettük Däniken könyveit, de nem egyszerűsítettük le mondandóját. Mert egyébként teljesen a fenti receptek felhasználásával készítette főztjét. Átvett régi és új meséket, előkotort és „modernizált” különböző régi szövegeket, felfűzött egy hipotézis zsinórjára távoli és összefüggéstelen tényeket, felsorolta a rejtélyeket, elmondta a kérdéseket, és megadta rájuk a fantasztikus magyarázatot: Mindent az isteneknek (űrhajós-isteneknek) köszönhetünk, anyagi és szellemi kultúránk tőlük származik, végeredményben ők szabták meg, ők determinálták történelmünket, a múltat, a jelent és a jövőt. Jövőnk nem más, mint emlékezés a múltra, a múlt emlékeinek megvalósítása.

5

Nem foglalkozunk itt Däniken „bizonyítékainak" cáfolásával, ezt megtették a szaktudósok, kár, hogy a cáfolatok nem terjedtek el olyan széles körben, mint Däniken állításai. így nem mondhatjuk, hogy Däniken hipotézise legalább közvetve a tudományos ismeretterjesztést szolgálta. Egyedül Däniken történetszemléletéről beszélünk, amelyet nem mondhatunk másnak, mint metafizikusnak vagy vallásosnak, mert kiküszöböli az élővilágból és a történelemből a fejlődés gondolatát, s helyébe az isteni beavatkozást és előrelátó gondoskodást teszi, semmit sem törődve a természettudományok és a humán tudományok felhalmozott eredményeivel. Egyébként az istenek akkor is istenek maradnak, ha űrhajósnak öltöztetjük őket, hiszen emberi létük bizonyíthatatlan, Däniken un. „tényeit" ugyanoda kell sorolnunk, ahova a szentek csodatételeinek bizonyítékait. Ami könyveinek és filmjeinek sikerét, illetve e siker magyarázatát illeti, arra szociológiai felmérések nélkül is némi sajnálkozással azt kell mondanunk, hogy ez a siker egyszerre mutat a tudomány erejére és a tudományos ismeretterjesztés vagy tágabban a nevelés sikertelenségére és természetesen az emberi kíváncsiságra és csodavárásra. A magyar olvasó láthatta Däniken egyik filmjét, s mivel a film tartalma azonos a szerző minden könyvének tartalmával, úgy hisszük, nincs szükségünk eredeti részleteket közölve ismételnünk, amit a film elmondott. Inkább Däniken „őseit", „forrásait" mutatjuk be, azokat a szerzőket, akik megelőzték az ő hipotéziseit, de akik különböző okok miatt árnyékba borultak mellette, talán mert jobban ragaszkodtak a tudományossághoz, vagy lelkiismeretesebbek voltak, vagy nem tudták „részletfelfedezéseiket" egységbe foglalni.

3

Sherlock Holmes intuíciója és tudása vagy egy filológus türelme kell ahhoz, hogy az ember kibogozza a mai legendák összefüggéseit, megtalálja gyökereiket, feltárja forrásaikat. Kultúránk felső rétegei alatt régi kultúrák élik árnyékéletüket, akár a Holtak Birodalmának szellemei, és csak arra várakoznak, hogy valaki mint a kíváncsi és leleményes Odüsszeusz - felidézze és megkérdezze őket. Kevésbé költőien szólva a kultúrában nincsenek teljesen lezárt és elintézett ügyek, régi elemek gyakran megújulnak, feltámadnak divatból vagy szükségességből, az alkotórészek átrendeződnek, állandó mozgásban, egymásra hatásban vannak, összecsapnak, szétválnak, önmaguk ellentétévé alakulnak. Ha lehet valamit a tengerhez hasonlítani, hát a kultúrát lehet. Felszíne alatt, akár sima, akár viharos, nyüzsög az élet, mélyének „szörnyei felugrálnak a sós levegőbe". Néha úgy tűnik a vizsga szemnek, hogy a kultúrában minden csupa új, máskor kiderül, hogy a legfrissebb újdonságokat ősi időkben már felfedezték. Meglepő az is, hogy a másodlagos jelentőségű, perifériára szorult vagy szorított elemek néha uralkodóvá lesznek, mint a mi korunkban is láthatjuk, elsősorban az ún. „tömegkultúra" területén, ahol egyébként is gyakran dominált a nyers és barbár, triviális és hatásos, az érzelmes és az irracionális, a szokatlan és az érdekes. Aránylag könnyen követhető ez a folyamat az irodalomban, mert tetten érhető a motívumok és gondolatok vándorlása, kivirágzása, változása, látszólagos vagy valódi elhervadása. Más a helyzet, valamivel nehezebb azoknak a rétegeknek vizsgálatánál, amelyek az élő és valódi tudomány alatt helyezkednek el. Itt valóban kísérteties folyamatoknak lehetünk tanúi. Érthetetlennek látszik például, hogy annyi cáfolat után miért él még ma is az asztrológia, a jóslások ezer változata, a kísértetek, vámpírok stb. legendája vagy például a tudománytalan világképek tucatja, kezdve az „üreges Föld" elméletén, egészen az „üreges Hold" elméletéig. Nagy kár, hogy a szociológia és a lélektan, illetve a művelődésszociológia és a tömeglélektan nem vizsgálta és nem vizsgálja ennek a túlélésnek az okait, mint ahogy nagy kár, hogy más tudományok - pl. a tudománytörténet - nem derítettek fényt arra, hogy milyen összefüggések és kölcsönhatások lehetségesek a tudományos világképek és a pszeudotudományos világképek között. Az utóbbiakra megemlíthetjük példaként, hogy az

6

ufológia vagy a Dänikenizmus hogyan támaszkodik és hogyan hivatkozik a legmodernebb csillagászati, kozmogóniai és kozmológiai közleményekre. Nem kell hosszasan bizonyítanunk, elég megnéznünk egy nyugati könyvesboltot vagy végiglapoznunk egy kiadói katalógust, s láthatjuk, hogy soha ilyen tömegben nem jelentek meg pszeudotudományos könyvek, mint napjainkban. Tele vannak soraikkal a polcok, megtaláljuk minden típusukat és változatukat, a kompilációkat és a kompilációk kompilációit és bennük a keleti misztikáktól az extraszenzoriális percepcióig vagy parapszichológiáig, a tenyérjóslástól a Bermuda-háromszög rejtélyéig vagy Fawcett ezredes rejtélyes életéig és haláláig a szellemi csiklandozás ezer fajtáját. Valljuk be, hogy mindeme mérgek között az ártalmatlanabbakhoz tartoznak Däniken-nek és főleg elődeinek, előfutárainak írásai. Ámbár - s ez is vizsgálatra érdemes jelenség - szinte minden pszeudotudománynak akad egy-két szaktudós védelmezője, aki az egyik hipotézis mellett kiáll, a többieket pedig meg- és elveti. Előfordulhat tehát, hogy mondjuk a parapszichológiát komoly lehetőségekre utaló tapogatózásnak tekinti valaki, és a „Dänikenizmust" szőröstül-bőröstül elutasítja és vice versa. Nézzük meg, hogy milyen témákkal foglalkoznak, és milyen következtetésekre jutnak Däniken versenytársai, illetve előfutárai. A legismertebb közülük Jacques Bergier, Louis Pauwels, Denis Saurat, Patrice Gaston, Róbert Charroux és Serge Hutin a francia, Peter Kolosimo az olasz, Werner Keller, H. Oberth, G. Schenk, Hans Bender, Rudolf Tischner a német nyelvterületről, hogy az angolok, amerikaiak, hinduk és álhinduk, tibetiek és áltibetiek beláthatatlan sokaságából ne is emeljünk ki senkit.

7

Együttesen és külön-külön is talán a legérdekesebb alakja ennek a „világnak" a polihisztor Jacques Bergier és a „filozófus" Louis Pauwels. Együtt szerkesztették a híreshírhedt Planète című különös magazint, a „fantasztikus realizmus" folyóiratát, amely nagyszerű külsejével és eklektikus tartalmával meghökkentette és megbűvölte olvasóit; együtt írták ugyancsak meghökkentő könyvüket, a Mágusok hajnalát, amely a fantasztikus realizmus jegyében ad magyarázatot a világ és a történelem rejtélyeire. Bergier sokoldalúságát jellemzi, hogy egyforma könnyedséggel írt a sci-firől szóló tanulmányt, az ipari kémkedésről szóló könyvet (magyarul is megjelenti) vagy a Földön kívüli intelligenciákról szóló fejtegetést, hogy antológia- és lexikonszerkesztői munkásságát ne is részletezzük. Nyugaton ma is őt tartják például a szovjet sci-fi legjobb ismerőjének. Bergier mindig enyhe iróniával beszél a Földön kívüliek tevékenységéről, akár arról van szó, hogy ez a tevékenység okozta a szauruszok pusztulását, akár arról, hogy a világ minden rejtélye a Földön kívüliek beavatkozásával magyarázható. Akárcsak Peter Kolosimo, Bergier is összekacsint olvasójával, jelezve, hogy maga sem hiszi egészen, amit mond, s ebben is különbözik Däniken vagy mások komolykodásától. Szavai mögül gyakran kiérezzük az oktató és szórakoztató szándékot, a spekulációkkal való játszadozást. Däniken gátlástalansága tudományos képzettségének hiányából, Bergier humora pedig tudományos képzettségéből fakad. Politikailag érzékeny szellem, s nem titkoljuk azt az érzésünket, hogy az egész fantasztikus realizmus arra volt neki jó, hogy a nyugati olvasót a fasizmus veszélyeire és az irracionalizmus következményeire figyelmeztesse. Szóhasználata természetesen más, mint a miénk, gondolkozásmódja is más, mégis érdemes vele megismerkednünk, ha másért nem, hát jelentős nemzetközi hatása miatt. Némileg más a helyzet az érdekes költővel és vallástörténésszel, Denis Saurat-val, akinek A vallások története című összefoglaló munkája 1935-ben, Cserépfalvi-kiadásban, nálunk is nagy sikert aratott. Saurat-t mindig foglalkoztatta a vallásos misztika, az okkultizmus, a mítoszok eredete. Kutatásai során találkozott Hörbiger ún. „világjég elméletével", s akárcsak a magyar Várkonyi Nándor, a bűvöletébe került. Saurat nem törődik azzal, hogy Hörbiger 1913-ban megjelent elméletét később a náci Németország „ősárjának és ősgermánnak" nyilvánította, és hivatalosnak tekintette (Hörbiger különben 1923-ban meghalt!), mert neki vallástörténeti spekulációihoz van szüksége a hipotézisre. A mítoszokra támaszkodva feltételezi Atlantisz s ezzel egy ősi kulturális központ létezését, valóságnak tekinti a különböző hagyományokban felbukkanó óriásokat, és a dél-amerikai magas kultúrák, valamint a Húsvét-sziget vallásos jellegű építményeire keresi a mögöttük rejlő magyarázatot, a bennük megjelenő világképet és filozófiát. Kutatásai lényegében Várkonyiéival (lásd: Szíriát oszlopai) egy vágányon haladnak, s jó példái a zsákutcába kerülő spekulációnak s annak, hogy a tudomány a tények hiánya következtében a fantasztikus irodalom területére téved. Az természetes, hogy Saurat fejtegetéseit nem szabad tudományos igazságoknak tekintenünk, de természetes az is, hogy nem szabad kizárnunk a képzelet játékaiból. Érdekes különben, hogy a fantasztikus hipotézisek akkor sem oltják ki egymást, ha ugyanarra a „titokra" teljesen ellentétes megoldást kínálnak. Például a Húsvét-sziget szobrainak készítését illetően egymás mellett állhatnak a Földön kívüli intelligenciákra, az inkákra vagy Mu lakóira mutató magyarázatok, sőt Heyerdahl realista magyarázata is. Ki-ki választhat közülük ízlése és igényei szerint mindaddig, amíg a hézagmentes tudományos magyarázatot meg nem kapjuk, vagy még azon is túl... Robert Charroux keményebb férfiú a többieknél. Nemcsak azért, mert a jól alátámasztott adatok sokaságával dolgozik, s nem is csak azért, mert önti a hipotetikus elméleteket, éppen csak megpihenve egy-egy koncepciónál, hanem azért is, mert védi a magáét, s ő volt talán az egyetlen, aki pörrel támadt Dänikenre, oltalmazva sértett szerzői jogait. Charroux könyvei kaleidoszkópok vagy mozaikok, s némileg hasonlítanak - legalábbis témáik változatosságában - a mi Ráth-Végh Istvánunk könyveire, akinek csak gúnyos, ironikus

8

kommentárokkal, kétkedő megjegyzésekkel kellene ellátnia a derék francia szerző műveit, s máris készen állna egy-egy kultúrtörténeti gyűjtemény. Charroux nem sokat gondol az egyöntetűséggel vagy a következetességgel. Néha a repülő csészealjakra hivatkozik, néha pedig Atlantiszra vagy különös föld alatti birodalmakra. Figyelme mindenre kiterjed, szél formálta sziklákban ember alakú szobrokat lát, a spanyolnátha kórokozóját Peruból, titkos indián gyógyszertől származtatja, középkori román kódexben rakéták tervrajzaira talál, kutatja a druidák vallásának titkos és ma is eleven hagyományait, „felfedezi", hogy a kelták Atlantiszról menekültek a birodalom pusztulása után, de „felfedezi" azt is, hogy a fehér ember a Naprendszer más bolygójáról származik. Ismer minden „titkos" és elfelejtett könyvet, járja a világot, és lefényképez minden rejtélyes követ, épületet vagy lépcsőt. Átfogó koncepciója nincs, megbűvölten áll a történelem harmadrangú titkai, az emberi elme harmadrangú fantasztikus termékei, a régi kultúrák töredékei, perifériákra sodródott hordalékai előtt. Valójában ő volt az első, aki a piramisok rejtélyét, a mumifikálást vagy a Biblia homályos szövegrészeit a repülő csészealjakon érkező idegenek tevékenységével magyarázta, s ezzel alapot adott Däniken feltevéseinek. Bergier, Saurat, Charroux - három szerzőt ismertettünk, a pszeudotudományos nézetek ideológiában, módszerben, temperamentumban, képességekben és humorban egymástól nagyon eltérő három képviselőjét. Nincs különösebb okunk arra, hogy állításaikat támadjuk vagy védjük. Tevékenységüket valójában játéknak tekintjük, még akkor is, ha ők maguk komolyan veszik minden mondatukat, ahogy a résztvevők is komolyan veszik a játékot. Könyveik a modern szórakoztatóipar termékei, a kérdés legfeljebb az, hogy miért éppen ezzel a műfajjal akarnak szórakozni az emberek százezrei. De erre a kérdésre válaszolni már nem a mi dolgunk.

4

A Galaktika 22. számában az UFO-k körül kavargó nézeteket mutattuk be, most arra vállalkoztunk, hogy a témát folytatva ismertessük a „szellemi" környezetet, amelynek előterében az ufológia az egyik főszerepet játssza, bőven merítve más irányzatok kútjából. Itt csak ismételjük, amit korábban már elmondtunk: a kulturális életben nincsenek teljesen elintézett vagy elfelejtett gondolatok. Az emberiség vissza-visszatér egyszer már felmerült ötleteihez, szívesen emlékezik múltjára még akkor is, ha kiderül, hogy az emlékek tükrében csodálkozó gyermeket vagy fantaziáló kamaszt lát. És ha így tekintünk szerzőink könyveire, akkor nem érezzük magunkat sem becsapottnak, sem félrevezetettnek. A régészet nemcsak az arany ékszereket, márványszobrokat, bronzkardokat, templomokat és palotákat tartja feltárásra és vizsgálatra érdemesnek, hanem a fakanalakat, cserépkorsókat, gyerekjátékokat, kunyhókat és műhelyeket is. A kopott fakanalak vagy a fületlen pitykegombok is ott vannak a múzeumi vitrinekben, és múltunkról mesélnek... KUCZKA PÉTER

9

A CSILLAG JACQUES BERGIER

amely elpusztította a dinoszauruszokat

Hetvenmillió évvel ezelőtt még csúszómászó óriások uralták a Földet: gigantikus óriásgyíkok, monstruózus szauruszok, melyek között voltak földön csúszók, úszók és repülők is. Uralmuk 150 millió évig tartott, az ember pedig - még a legoptimistább becslések szerint is - csak alig 6 millió éves. Ez annyit jelent, hogy ezeknek a csúszómászóknak összehasonlíthatatlanul több idejük volt az alkalmazkodásra és a fejlődésre, mint az embernek. Egyébként lehetetlennek tűnik az a feltételezés, hogy a fejlődés folyamán vereséget szenvedtek volna: egy százötvenmillió évig fennmaradó fajt nyugodtan tekinthetünk tartósan alkalmazkodott fajnak. Ez óriás csúszómászófajok közül kevés egykorú maradt fenn: bizonyos rákok, melyek háromszázmillió év óta semmit sem változtak. A csúszómászó óriások egymillió év leforgása alatt eltűntek. Hogyan és miért? Aligha gondolhatunk arra, hogy valamiféle éghajlati változás következtében: az óceánokra még egy ilyen változás sincs nagy hatással, márpedig e csúszómászók jelentős része az óceánokban élt. Azt a gondolatot is el kell vetnünk, hogy esetleg az életnek egy felsőbbrendű formája okozta volna pusztulásukat. Annak olyan jelentékeny fegyverzettel kellett volna rendelkeznie, amelynek feltétlenül nyomára bukkantunk volna. Aztán itt van egy szórakoztató feltételezés: a mi emlősállat-őseink dinoszaurusztojásokkal táplálkoztak. Szórakoztató, ám lehetetlen: az ichtyoszauruszok az óceánokban éltek, és tojásaikat olyan helyekre rakták, ahol egyetlen ellenségük sem férhetett hozzá. Azt is mondják, hogy a növényzet alakult át, és hogy az új növényzet túlságosan kemény volt a nagy csúszómászók számára. Teljesen valószínűtlen feltételezés: számos növényi változat maradt fenn, amelyek kiváló táplálékul szolgálhattak volna. A Galapagos-szigetek óriási teknősbékái, melyek Darwint olyannyira érdekelték, egyáltalán nem haltak éhen. Azt is mondhatnánk, hogy e fajok elöregedtek, elaggottak, és végül elpusztultak. Ez a feltételezés helytelen, metafizikus szemléletből ered: a genetikus kód fenntartó ereje nem engedi, hogy egy faj egymaga pusztuljon ki. És miért nem öregedtek el a még ma is élő, több száz millió éves fajok, pl. a rákok és a csótányfélék?

10

Ezek a feltételezések mind alapvetően helytelenek. Egy új, nagyon leleményes elméletet dolgozott ki két szovjet tudós: V. I. Kraszovszkij és I. S. Sklovszkij, kiváló asztrofizikusok. Különösen az utóbbit tartják úgy számon, mint sugárasztronómiai és asztrofizikai témakörben rendkívül fontos művek szerzőjét. Valóban, Sklovszkij tanulmányozott bizonyos égi tárgyak által kibocsátott szinkrotron sugárzást, és ő mutatta ki azt is, hogy rendkívül heves és viszonylag gyors jelenségek mehetnek végbe a galaxisok központjában éppúgy, mint az űrben általában. A két szovjet tudós elgondolása szerint a dinoszauruszok végét egy olyan csillag szétrobbanása okozta, amely viszonylag közel volt a Naprendszerhez: egy tőlünk öt vagy tíz parszeknyi távolságra levő szupernóva növelte volna meg az űrből származó sugárzás sűrűségét. Az angol sugárcsillagász, Hanbury Brown úgy véli, hogy megtalálta egy felrobbant szupernóva nyomait; a robbanás ötvenezer évvel ezelőtt, a Naprendszertől mindössze negyven parszeknyi távolságban történt. Két amerikai kutató, K. D. Terry (University of Kansas) és W. H. Tucker (University of Rice) újabban mennyiségi szempontból tanulmányozták alaposan a problémát. Csillagokat figyeltek meg, melyek felrobbanásakor nagymértékű sugárzás keletkezik. A sugárzás nagysága a Föld mágneses tere intenzitásának függvénye. Ez a tér részben megóv bennünket a kozmikus részecskék bombázásától oly módon, hogy eltéríti és egy bolygó körüli pályára kényszeríti a mágneses töltésű részecskéket. Márpedig a földi mágneses tér erőssége változik. Jelenleg csökkenőben van, és a mi időszámításunk szerinti 3500-as években éri majd el a minimumát. Lehetséges, hogy hetvenmillió évvel ezelőtt egy heves bombázás egybeesett a Föld mágneses terének csökkenésével, s ez mutációs hullámot idézett elő. Talán ekkor pusztultak ki a dinoszauruszok, s ugyanekkor született meg az ember. Egy keletnémet tudós, Richter nemrégiben kijelentette, hogy egyetért ezzel az elmélettel. Szerinte ez a bombázás a mi galaxisunk központjában keletkezett, és rendkívül nagy erejű volt, noha tőlünk igen nagy távolságban játszódott le. Íme tehát a - vitathatatlanul kiváló tudósoktól származó - tudományos feltételezések sorozata. Az itt következő hipotézist ne tulajdonítsák e tudósok egyikének se, ezért egyedül én vállalom a felelősséget. Első ízben 1957-ben fejtettem ki a nyilvánosság előtt, Louis Pauwels Eredetiben franciául c. műsorában, a francia televízióban. Még jól emlékszem az adást követő botrányra, a televízió tudományos bizottságának felháborodott tiltakozására, amely azt követelte - hasztalanul -, hogy tiltsanak ki a képernyőről. Feltevésem a következőképpen hangzik: A dinoszauruszokat elpusztító csillag mesterségesen létrehozott égi jelenség volt, s célja abban állt, hogy elindítsa a fejlődés lassú folyamatát, amely egészen az értelmes lényig vezet. Bennünket, embereket rendkívül hatalmas lények alkottak meg; a mi hatalmunk éppúgy viszonylik az övékhez, mint egy vírus hatalma a miénkhez. Ezek a lények - nevezhetjük őket akár isteneknek is, semmi kifogásom ellene -, éppoly jól ismerve a fizika, mint a genetika törvényeit, az eseményeknek olyan sorozatát indították el, amely nem ér véget az emberrel, hanem egészen addig folytatódik, míg a fejlődés új isteneket, azaz alkotóikkal egyenértékű lényeket nem hoz létre. Feltevésem természetesen nagyon vakmerő. Az ember persze mindig is elképzelt önmagánál végtelenül hatalmasabb lényeket. Még mennyiségi becslésekbe is bocsátkozik arra vonatkozólag, hogy mire képes a technikájuk. A legfontosabb energiaforrás, amely megnyilvánul a H-bomba esetében, és amelyet mi is fel fogunk használni egy évszázadon belül, ez a hidrogénnek héliummá való átalakítása. Bolygónk óceánjai jelentős mennyiségű hidrogént tartalmaznak, de még ennél is jelentősebb hidrogénforrás a Nap. Létezhetnek lények, akik képesek a Napból nyert hidrogént hasznosítani. A teoretikusok ezek civilizációját III. típusú civilizációnak nevezik. Mi lett ezekből a civilizációkból? Léteznek-e még valahol a világegyetemben?

11

Sok kiváló szellem válasza e kérdésre igenlő. Sklovszkij nem tartja kizártnak, hogy a még eddig meg nem magyarázott égi tárgyak, a kvazárok és a pulzárok egy biológiai aktivitás jelzései. A nagy szovjet tudós úgy véli, hogy az égbolt rendszeres tanulmányozásával kellene kutatni azokat a jelenségeket, melyeket ő „csodáknak" nevez, tehát azokat a jelenségeket, amelyeket sem az ismert természeti törvényekkel, sem a törvényeket a képzelettel kiegészítve nem tudunk megmagyarázni. E jelenségeket Sklovszkij a következőképpen csoportosítja: a Mars szatellitjének, a Phobosnak rendellenes viselkedése; szerinte ez mesterséges alkotás lehet; a csillagok egy különös típusának, mégpedig az R típusnak a megfigyelése; ezek olyan rövid életű elemet - technéciumot - hoznak létre, amely a természetben nem létezik. Ez a megfigyelés azt a gondolatot juttatta kiváló tudósok eszébe, hogy értelmes lények bombázzák technéciummal ezeket az R típusú csillagokat, mégpedig jelzés céljából; más, komoly kutatók, pl. Carl Sagan véleménye szerint a III. civilizációkba tartozó lények éppoly könnyedén tudják irányítani egy csillag elektromágneses sugárzását, mint ahogyan mi egy tévéadóét. Jelenleg egy szovjet kutatócsoport, melyet Kardasev és Pszenko asztrofizikusok vezetnek, kutatja ezeket a jelzéseket. Sagan a különböző légköri zavarok miatt úgy véli, hogy a Hold túlsó oldalán kellene felállítani egy rádió-obszervatóriumot, amely képes lenne kimutatni ezeket a jelzéseket. A számítások szerint ma is megalkotható energetikai eszközökkel 13 000 parszeknyi távolságra, azaz a bennünket a galaxis középpontjától elválasztó távolságnál jóval messzebbre küldhetnénk jelzéseket. Egy amerikai asztrofizikus, Freeman J. Dyson egy még fantasztikusabb égi „csodát" is szemügyre vett. Felvetette a gondolatot, hogy létezhetnek olyan lények, amelyek saját csillaguk teljes energiáját hasznosítani tudják. Szerinte ezek a lények már nem bolygókon élnek, hanem mesterséges szférákban, ezeket maguk hozták létre úgy, hogy ezek a szférák körülfogják a csillagot. A szférákat egy aszteroidából és a rendszer lakatlan bolygóiból építették fel. Ügy tűnik, más „csodákat" is megfigyeltek az égbolton. A tudományos publikációkban ritkán tesznek róluk említést, mert túl fantasztikusnak tűnnének, de a csillagászati kongresszusok szüneteiben, a folyosón lehet ezekről egyet-mást hallani, így pl. arról, hogy bizonyos többszörös csillagrendszerek különböző korú csillagokból állnak, azazhogy ezek az összetételek értelmes tevékenység eredményei. Kiváló tudósok - mennyiségi szempontok alapján - veszik komolyan fontolóra azt, hogy a világegyetemben nálunk sokkalta fejlettebb lények létezhetnek. Ne folytassuk tovább ezeket a spekulációkat. Csak annyit jegyezzünk meg, hogy az emberi forma - banálisan szólva - talán nem is elvetendő. Lehetséges, hogy egyike az univerzum értelmes lényei állandó, uralkodó formáinak. Agyunk tizedrészét sem használjuk. Civilizációnk messze van a tökéletességtől. Arról pedig a leghalványabb sejtelmünk sincsen, hogy milyen lehet egy civilizáció, amelynek emberi lényei agyukat százszázalékosan használják. És semmiképpen sem lehetetlen, ha egy ilyen, a csillagokban létező civilizációnak - ha létezik egyáltalán - hasonló vagy ugyanolyan képességeket tulajdonítunk, mint a III. típusú civilizációnak. Ez a nézőpont nekem, személy szerint, elfogadhatóbb, mint a Science fiction minden leleménye. Bárhogy legyen is, a szándékom nem az, hogy a Földön kívüliek lehetséges formáit tanulmányozzam, hanem azt, amit megnyilvánulásaiknak tartok. Az én véleményem szerint ezek a megnyilvánulások a dinoszauruszok kipusztulásával kezdődtek. Tekintve, hogy a Föld fejlődése zsákutcába vezetett, mert 150 millió év alatt a csúszómászók nem fejlődtek, az Értelmes Lények - mivel növelni akarták „eszes testvéreik" (a nagy szovjet matematikus, Kolmogorov kifejezése) számát - megfordították ennek ^ fejlődésnek az irányát, és egy másikat indítottak el, amely elvezet... nos, ma még nem tudjuk, hogy hova. Azt azonban nem hihetjük, hogy a ma élő ember volt a cél.

12

Lehet, hogy az Értelmes Lények kénytelenek lesznek elpusztítani fajunkat, és útjára indítani egy másik láncolatot. Istenre gondolunk, ahogyan Victor Hugó látta: A világegyetem, ahol ereje elfolyik, megérdemli-e, hogy őt helyhez kösse? Nem fogja-e eltörni ezt a mintát, mindent hagyni és újrakezdeni? A versben talán zseniális intuíció nyilvánul meg. Mindenesetre az Értelmes Lények engem inkább Victor Hugónak erre az istenére emlékeztetnek, mint H. P. Lovecraft Nagy öregjeire, akik tévedésből vagy tréfából hozták létre az életet a Földön. Nem tévedhetünk nagyot, ha arra gondolunk, hogy a dinoszauruszokat elpusztító csillag nem egyedül a Földet vette célba, hanem más bolygók is elszenvedték hatását. Valóban úgy látszik, hogy a CTA-102 elnevezésű égi tárgy értelmes jelzéseket adott le. Kiszámították azoknak a jelzéseknek a hullámhosszát, amelyek a CTA-102 környékéről származtak, és arra az eredményre jutottak, hogy itt is az univerzum alaphullámhosszát kapják meg, azaz annak a sugárzásnak a hullámhosszát, amelyet a csillagközi hidrogén bocsát ki. Egyik kollégám, Gerald Feinberg professzor, a New York-i Tudományos Akadémia tagja azóta, 1968-ban és 1969-ben megjelent munkáiban annak a véleményének adott hangot, hogy az Értelmes Lények jelzései nem rádió- vagy fényhullámok útján terjednek, hanem a tachyonnak nevezett részecskék által (a szó görög eredetű, jelentése = gyors). Ezek a részecskék a fénynél gyorsabban terjednek az űrben, de azért ez nem mond ellent Einstein elméletének. Ennek az a magyarázata, hogy tömegüket nyugalmi állapotban csak pusztán imaginárius számmal lehet mérni. Sajnos nem mehetek bele a részletekbe anélkül, hogy a matematikát ne hívnám segítségül. Annyit bízvást mondhatunk, hogy ez a felfedezés ér annyit, mint az atombombáé vagy a kristálytranzisztoré. Mihelyt a tachyonok megfigyelésének és kimutatásának módszerei tökéletesebbé válnak, valószínűleg eljutnak hozzánk az olyan idegen fajok jelzései, amelyek fejlődését a dinoszauruszokat kipusztító csillag indította el. És talán azt is ki tudjuk majd mutatni, hogy az Értelmes Lények megfigyelnek bennünket; kétségtelenül olyan szándékkal, amilyennel mi figyeljük mikroszkóp alatt a mikrobatenyészeteket. Van ugyan néhány határozott elképzelésünk azokról az energiaforrásokról, amelyekkel az Értelmes Lények kozmikus kísérleteket hajthatnak végre: ezek az energiák a mi H-bombánk és antianyag-kísérleteink energiájának többszörösei; ismereteink a genetika területén azonban még túlságosan hiányosak ahhoz, hogy fogalmat alkothatnánk arról, vajon miképpen lehetséges távolból irányított mutációt létrehozni. Mindenekelőtt tudnunk kellene, hogyan lehet irányítani mutációkat. Irányított mutáció létrehozásához nagyon rövid hullámhosszú sugárzást vagy óriási energiával rendelkező részecskéket kell alkalmazni*. Azután oly módon kellene irányítani ezt a sugárzást, hogy erre a modulációra kerüljenek át a genetikus jellegek, mint ahogyan a televízió csatornája szállítja a képeket. Mármost, a számítások azt mutatják, hogy ez akkor lehetséges, ha a gamma-sugarak csoportjában nagyon rövid hullámokat alkalmaznak, vagy pedig részecskéket Broglie hullámhosszán és a rövid gammán. Ma már szerkeszthetünk olyan laboratóriumi eszközt, pl. lézert, amely bizonyos beszabályozás révén mutációkat előidéző sugárzásokat állít elő. * Itt ugyanarról a dologról van szó: De Broglie számításai szerint egy részecske hullámhossza fordított arányban áll a részecske energiájával

13

Mégis ha megpróbálunk elképzelni egy olyasféle mutációt, melyet Értelmes Lények egy általuk irányított és szervezett csillag energiájával valósítanak meg, kiderül, hogy ehhez nincs elég képzelőerőnk. Egy vírus találná magát szembe kétségtelenül ilyen nehézséggel, ha megpróbálna elképzelni egy lézert. A teremtmények, akik a dinoszauruszokat elpusztító csillagot építették és irányították, valóban istenek voltak. Ők talán ugyanazok az Értelmes Lények, akiknek sikerült közel százezer milliomodnyi pontossággal szabályozni a pulzároknak nevezett égi tárgyak frekvenciáját. Egyre nő azoknak a tudósoknak a száma, akik baráti körben lehetségesnek tartják, hogy a pulzárok mesterségesek. Lehetséges, hogy végül egy szép napon a leghivatalosabb publikációkban fog megjelenni ez a feltételezés. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az Értelmes Lények tevékenységének jelei nagyrészt számunkra ma még fel nem foghatóak. Ahogyan kultúrák élték le életüket anélkül, hogy ismerték volna a rádiót, vagy tudtak volna más naprendszerek létezéséről, éppúgy valószínűleg nekünk sincs tudomásunk nagyon fontos jelenségekről, melyek - ha fel tudnánk őket fogni - kétségtelen bizonyítékai volnának más civilizációk létének. Az is lehetséges, hogy teljesen megszokott természeti jelenségek a valóságban értelmes tevékenység megnyilvánulásai, s erről nekünk sejtelmünk sincs. Két, ezzel kapcsolatos hipotézist említhetek, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek csupán hipotézisek. John W. Campbell, fizikus és Science fiction szerző megvizsgálta az űrből ide eljutó kozmikus részecskéket, melyek olyan óriási energiával rendelkeznek, hogy elérhetik a 1017 elektronvolt töltést is. Ezek a részecskék előttünk ismert elemek magjai, olyan elemeké, melyek hő hatására a hidrogénből szabadulnak fel. Ám ez a nagyon közönséges anyag hirtelen óriási sebességet kap. Mintha egy csillagközi gáztöredéket hirtelen úgy felgyorsítana valami, hogy az már-már eléri a fény sebességét. A felgyorsulást létrehozó mechanizmust mindmáig nem ismerjük, noha Fermi, Sklovszkij és sok más tudós javasolt már különféle modelleket. Campbell a maga részéről annak a feltételezésnek az elfogadását javasolta, amely szerint a világegyetem tele van a fény sebességét megközelítő gyorsasággal haladó űrhajókkal. Ezek az űrhajók szétoszlatják maguk előtt a csillagközi gázt, és így egy sáv, egy nyom figyelhető meg: ez nem más, mint a kozmikus sugarak csíkja. Nem mondhatjuk, hogy Campbell feltevését a fizikusok tomboló lelkesedéssel fogadták. Egyikük, az amerikai Róbert Bussard mégis egy olyan csillagközi hajó modelljével állt elő, amely az orrában elhelyezett kanál segítségével elnyeli a csillagközi gázt. Fúzió útján ebből nyerné az energiát, majd a reakciótermékeket folyékony hajtóerőként hasznosítaná, s végezetül ezt a folyékony anyagot kibocsátaná. Ha az univerzumban ilyen vagy ehhez hasonló űrhajók kötik össze egymással a csillagokat, akkor Campbellnek van igaza. Ez olyan gyakran esik meg vele, ami már egyenesen elkeserítő. Ami azt illeti, könnyen elképzelhető, hogy azok a különféle titokzatos dolgok, amelyeket pulzároknak neveznek, az űr éjszakájában haladó csillagközi hajókat kísérő irányjelzők. A második hipotézis egy orosz tudományos írónak, Jekatyerina Zsuravljova asszonynak köszönhető. Szerinte jelzést kapunk az űrből, éspedig az emberiség születése óta és kétségtelenül már jóval azelőtt is, csupán az emberiség előtt senki nem értelmezte helyesen. Ezt a jelzést ostoba módon északi- és déli-sarki fénynek minősítik. Mindenesetre ez a két példa világosan megmutatja, hogy mi valószínűleg olyanok vagyunk, mint a könyvrágó egerek, nem is sejtjük, hogy a könyv jel is lehet. E két hipotézis lényege talán igaz, még ha a szerzők nem is veszik magukat túlságosan komolyan. Sklovszkij egyszer baráti társaságban arra hívta fel a figyelmet, hogy kétféle hipotézis létezik: munkahipotézis, amely egy kutatás megkezdésének szempontjait szolgálja,

14

és társalgási hipotézis, amely arra jó, hogy két - a csillagközi plazma matematikájával foglalkozó - tudományos ülés között kellemesen teljék az idő. Ennek a cikknek az alaphipotézise, ti. hogy mi egy kívülről elindított mutációsorozat eredményei vagyunk, véleményem szerint munkahipotézis. De hogy az északi fényben titkos üzenet vár megfejtésre, ez társalgási hipotézis. (Szerintem egy jó Science fiction történetnek vegyítenie kellene a kettőt, sok cselekménnyel és némi humorral. Charles Fort szerint erre a legjobb példa a Biblia.) Milyen a többi naprendszer vagy legalábbis a többi olyan csillag, melyeknek rendszereit befolyásolhatták a dinoszauruszokat kipusztító mesterséges energiaforrások? Ha az ember Naprendszerünktől megfelelő, mondjuk tizenöt fényévnyi távolságban néz körül, öt ilyen rendszert talál: Alfa Centauri, Epszilon Eridani, 61 Cygni A, Epszilon Indi, tau-Ceti. Az eljövendő századokban kétségtelenül ki fogják deríteni, vajon létezik-e élet ezekben a csillagokban: oly módon, hogy automatikus szondák kutatják majd át köröttük a teret. Érdekes lesz megtudni, hogy vajon ez az élet hasonlít-e a miénkhez. Vajon megtaláljáke ezen rendszerek bolygóinak kőzeteiben egy olyan kozmikus bombázás nyomait, mely a mi mértékünk szerint hetvenmillió évvel ezelőtt történt? Akkor majd a helyét is meghatározhatják az űrben annak a - mesterséges vagy mesterségesen irányított - csillagnak, amely elpusztította a dinoszauruszokat. Ha viszont az ember kiszélesíti a kutatás területét, hamarosan nagyon nehéz problémákkal találja majd szembe magát. Ezer fényévnyi távolságon belül kb. tízmillió csillag található. Ma még nem tudhatjuk, hogy ezek közül melyeket pusztított el az Értelmes Lények által létrehozott mesterséges csillag. A dinoszauruszok kipusztulásának oka tehát a kozmoszban és nem a mi Naprendszerünkben keresendő. A Galaktikán belüli kozmikus hatások tanulmányozása ma még semmi egyéb, mint érthetetlen dadogás. Az eddig megfigyelt számszerű egybeesésekről kiderülhet, hogy puszta egybeesések voltak, így pl. a nagy jégkorszakok kb. 250 millió évenkénti megismétlődése és Naprendszerünk egy fordulata a galaxis centruma körül, amely kb. 230 millió év alatt játszódik le, némileg összefügg egymással. Megkísérlik meghatározni azt az ismétlődést is, amikor is galaxisunk centruma - ahol csillagrobbanások és egyéb zavarok játszódnak le olyan láncolatban, amelyről csak halvány sejtésünk van - sűrített anyagfelhőket lök ki magából. Azt vitatják, hogy ezek a láncszerűen bekövetkező csillagrobbanások összefüggenek-e a titokzatos kvazárokkal. A kvazárok alig nagyobbak, mint egy csillag, és ugyanannyi energiát szabadítanak fel, mint egy teljes galaxis. Általánosan elismert, hogy a kvazárok teljesen új jelenség, és hogy ma még lehetetlen egy olyan tudományos hipotézist felállítani, amely erről képet alkothatna. Néhány tudós mégis azon a véleményen van, hogy az emberiség egy napon megismerheti, sőt létre tudja hozni a kvazárok energiaforrását. Ez is igazolja azokat a fantasztikus költségvetéseket, amelyeket a CERN-hez hasonló (Nukleáris Kutatások Európai Központja) szervezetek igényelnek. Személy szerint nekem az a véleményem, hogy az emberiséget már komolyan fenyegeti a H-bomba pusztításának veszélye, és meg kellene fékezni a kutatóintézeteket, mert ezek olyan hatalmas erőket bocsáthatnak a rendelkezésünkre, amelyek használatára az emberi faj még nincs felkészülve. A régi alkimistáknak tökéletesen igazuk volt, amikor féltékenyen őrizték az anyag titkait. Ha Hitlernek van olyan eszköz a kezében, amellyel felrobbanthatja a Napot, miképpen az Értelmes Lények felrobbantották a dinoszauruszok pusztulását okozó csillagot, bizonyára meg is teszi, így hát csak reménykedhetünk abban, hogy a nagyon nagy energiákkal kapcsolatos kutatások nem érnek célt egyhamar, és hogy a csillagok tetszés szerinti felgyújtása-leoltása soha nem lesz a katonák és a politikusok kezére bízva.

15

Egyszer már elérték céljukat, egy 107 nagyságrendű ugrással a TNT-bombától eljutottak a Hbombáig. Ami annyit jelent, hogy egyetlen hidrogénbomba, melynek súlya egy tonna, annyi energiát képes felszabadítani, amennyit tízmillió tonna TNT: ezt hívják tíz megatonnás bombának. Tény, hogy ezek a bombák léteznek: EGY UGYANILYEN FONTOSSÁGÚ UGRÁS VEZETNE EL BENNÜNKET A H-BOMBA ENERGIÁJÁTÓL EGY CSILLAG FELROBBANTÁSÁHOZ ELEGENDŐ ENERGIAMENNYISÉGHEZ, AZAZ EGY UGYANOLYAN FEJLŐDÉS, MINT AMILYEN HÚSZ ÉV ALATT ELVEZETETT BENNÜNKET A TNT-TÓL A H-BOMBÁIG, RENDELKEZÉSÜNKRE BOCSÁTANA AZ ÉRTELMES LÉNYEK HATALMÁT. Reméljük, hogy ez a ma élő emberiség életében - amely túlságosan is csak azt bizonyította, hogy mi mindenre képes - nem fog bekövetkezni. Hogy azonban ez a fejlődés egy olyan univerzumban, amely legalább húszmilliárd esztendeje áll fenn, soha nem fog bekövetkezni, számomra módfelett naiv elképzelésnek tűnik. Valahol, a világegyetem egy sarkában a vírusból kifejlődött az Értelmes Lény. Ha ez a jelenség többször megismétlődött, a különböző Értelmes Lényeknek végül kapcsolatba kell kerülniük egymással: ahogyan Teilhard de Chardin mondta, „minden fejlődő konvergál". Egy amerikai botanikus, a harvardi Első Barghoorn bebizonyította, hogy a Földön hárommillió évvel ezelőtt is éltek baktériumok. Kellett ez az idő, és kellett az Értelmes Lények segítsége ahhoz, hogy ezektől a baktériumoktól eljuthassunk az emberig. Még ha tízmilliárd év telik is el addig, amíg az Értelmes Lények természetes módon megmutatkoznak, ez az idő akkor is csupán a látható univerzum korának a felével lesz egyenlő. Mindabban, amit biztosan tudunk, nincs semmi olyan, ami cáfolná az Értelmes Lények létezését. Azt sem cáfolja semmi, hogy ők beavatkoztak az életünkbe. Talán elhelyeztek Naprendszerünkben egy indítást adó s egyben megfigyelő szatellitet, amely nem más, mint a titokzatos Phobos, a Mars bolygó holdja. Talán sugárvédő övezetekkel vették körül a Földet, hogy fejlődésünk megindulhasson. F. NAGY PIROSKA FORDÍTÁSA

16

ROBERT CHARROUX

A PIRAMISOK TITKA Tonnaszám írták már a könyveket az egyiptomi piramisokról anélkül, hogy bármivel is előbbre jutottak volna a rejtélyben. Lehetséges, hogy a piramisok a tumulusokhoz hasonlóan nagyon régi, őstörténeti emlékek építészeti stilizációi, de mikor alkották őket, és milyen rendeltetéssel? Mi most nem foglalkozunk építésük időpontjával, csupán rendeltetésük kutatására és ebből következően a titok feltárására szorítkozunk, úgy véljük, elsősorban a tudományos és kozmikus törvényekkel, valamint a beavatás legtitkosabb forrásaival összhangban. ■ ATLANTISZI STÍLUS Nem lehet egyszerű egybeesés, hogy a gallok, a britek, a közép-európai népek, az egyiptomiak, a maják és az inkák egyaránt a tumulus vagy a piramis építészeti formáját adják temetkezési építményeiknek. A tudományokat, művészeteket, ipart és a különböző társadalmi formákat érvényesítő kultúrák sorát öröklődő ismeretek, azaz a kromoszóma-emlékezet működése tartja életben a tudattalan síkján. Ha mi „feltaláltuk" a gőzgépet, a turbinát és az ionikus felhajtóerőt, ez annak köszönhető, hogy távoli őseink e mechanikus minták felé ösztönző erőt és a fejlődés kezdeti impulzusának irányából következő privilegizált és uralomra törő képességet hagytak ránk örökül. A kelták házakat építettek, mert a fehér uralom sajátja ez a fajta építkezés; egy magasabb, szakrálisabb síkon piramisokat emeltek, mert egy előző kultúrában ilyen módon építették meg a monumentumokat. Hagyományosan, intuitív módon az atlantiszi építmények elképzelt ábrázolása mindig piramis formában jelentkezik. E feltételezés alapján a piramis atlantiszi örökség volna, és legelső tartalma végtelenül távoli, földi vagy Földön kívüli korszakokra menne vissza. Az a tény, hogy egy ilyen építmény fejlett technikát feltételez, arra mutat, hogy esetleg a földi civilizációtól idegen építészet és tudomány szülötte. Ez a hipotézis egy egyetemes élet elméletéhez vezet el, ahol a világ uralkodóinak engedelmeskedniük kell a mindenféle és -fajta nép számára meghatározott, állandóan fejlődő szükségszerűségeknek. Ami annyit jelent, hogy valamennyi azonos típusú bolygón nagyjából hasonló módon építenek házakat, és formálnak agyagedényeket az emberek, mint ahogy a fecskék építik a fészküket, mint ahogy más madarak szövik azokat, ahogy a tölgyfák zömök felépítésűek, a ciprus pedig lándzsahegy alakú.

17

A piramisok titkának tanulmányozása azt bizonyítja, hogy azok a tudományos ismeretek, amelyek architektúrájukat és felépítésüket megszabták, csak a kiváló atlantiszi vagy az időben még távolabbi ősök birtokában lehettek. ■ A FÖLD ÉLTETŐ ERŐI A freatikus szinten (bioszféra) felül a víz és a föld hatalmas életerőkészletekkel rendelkezik. Ezek az erők az égbolt pozitivitásával szemben negatív módon sugároznak ki, egyesülésük a gradiensen történik, abban az ideális zónában, ahol az ionikus plazma formájában megjelenő anyag eléri azt a pontot, ahol egyáltalán nem polarizálódik. Ezen a helyen keletkezik az ionikus plazmából álló „gömbvillám", és ez volt néhány évezreddel ezelőtt a választott hely, a maja piramisok és a sumér zikkuratok csonka csúcsa, ahol „az ég és a föld csókja" keletkezett; hatásos működéséhez az kellett, hogy valamely pap vagy hős teherbe ejtsen egy előkelő szüzet, nemritkán a király lányát. E mágikus frigyből születő gyermekről azt tartották, hogy számos isteni eredetű tulajdonsággal együtt a legnagyszerűbb emberi vonások egyesülnek benne. Az egyiptomi piramisoknál és a régi mexikói, valamint kelta piramis-tumulusoknál tapasztalható elvi és építészeti különbségek egészen más rendeltetést takarnak. A mexikói módszerben az Isten és az ember közti megbékélés biztosításáról volt szó; az egyiptomiak esetében az volt a cél, hogy a Zöld Országban - vagy Másvilágon - új életre előkészített emberi testet egy bizonyos ideig, kb. 3000 évig tartó purgatóriumon keresztül átmenthessék. Ami a dolog technikai részét illeti, a magyarázat a következő: a piramis alapjával a lehető legszorosabban befedik a freatikus réteget, azaz a föld alatti vizek rétegét, a földkéregben futó életerőhullámokat. Ezek a negatív töltésű hullámok olyan arányú gyorsulással haladnak az építmény csúcsa felé, amilyen arányban a vezető (a piramis falai) szűkül. Az áram pedig a csúcsokon keresztül kifolyik. Ebből következik, hogy az építmény belsejében mesterségesen létrehozott üregek (szobák, masztabák) elvesztik elektromos töltésüket (éppúgy, mint Faraday kísérletében); ily módon egyfajta „biológiai űr" keletkezik. Erre a jelenségre a klasszikus fizika alig figyelt fel, de a valóságban világosan megmutatkozik: a zárt üregekben (pl. 1942 előtt a Montignac-Lascaux-i barlangban) a penészgombák nem fejlődnek ki, az ilyen helyeken következik be a mumifikáció, és a magvak sem csíráznak ki (mint pl. az egyiptomi piramisokban talált híres „fáraók búzája", amelyet elvetettek, és amely 4000 évvel azután, hogy bekerült a piramis üregébe, kikelt). Röviden: ebben a biológiai űrben minden semleges, várakozó állapotban van, mintha az idő megállt volna felette. A parasztok tudják, hogy - hasonló okokból - a korsóban földbe ásott gabona, az elvermelt répa, a pincében elraktározott burgonya, a „fátyolba" burkolt és füstre akasztott sonka jobban konzerválódik, mint a szabad levegőn. 1905-ben egy bolíviai francia misszió vezetője, M. de Mortillet egy temetkezési eszközöket tartalmazó barlangban megpillantott egy darab mumifikálódott marhahúst, és az az ötlete támadt, hogy megfőzi. Olyan étvágygerjesztő illata volt, hogy a misszió tagjai, megkóstolván az üres levest, el voltak ragadtatva I A kelták jól ismerték a barlangoknak ezt a tulajdonságát, és fel is használták: halzsákmányukat tartósítás céljából fekete, hasas kőedényekben elföldelték; néha dupla edényt alkalmaztak, amelyben kettős centrifugáció keletkezett.

18

■ A SZAKKARAI PIRAMIS A legzseniálisabb egyiptomi építész és orvos a közel 5000 évvel ezelőtt élt Imhotep volt, a nagyon régi szakkarai piramis újjáépítője, egyben az egész földközi-tengeri medence híres gyógyítója. A Kairótól 28 km-re délre fekvő Szakkara vidékét már Memphis alapítása óta, emberemlékezet óta a „boldog sírok mezejének" hívták, éppúgy, ahogy később a Százkapujú Tébával szemben levő vidéket Királyok Völgyének nevezték. A III. dinasztiából származó piramis és Memphis között emelkedik a legmagasabb ókori templom is, a hermetikusan zárt Szerapeum, belsejében az Ápisz-bikák múmiáival. Az Ápisz-bikák szimbolizálják az első beavatókat és nemzőket, akik a nagy vízözön után újra benépesítették Egyiptomot. A régebbi régészek és egyiptológusok nem sokat foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy Egyiptom földjének bizonyos pontjai, különösen Szakkarában, miért számítottak csodatévőknek a gyógyítás, a mumifikálás és az örök életre való előkészítés szempontjából a nép körében éppúgy, mint a hatalmas papok szemében. Első ízben I. Dzsószer fáraó temettette el magát a szakkarai piramisban, s azt valószínűleg Imhotep átalakította, még hatalmasabbá tette, úgyhogy világosan megkülönböztethető az eredetire ráépített újabb piramis. Ezek a mexikói tumulusokhoz* hasonlóan lépcsősen vannak kiképezve, de belső lépcső nincs, és templom sem emelkedik a tetőn. Föld alatti folyosók futnak a királyi masztaba alatt, amely a királyi szarkofágot rejtő függőleges tárna fölött helyezkedik el. Ez a felépítés együttesen teszi lehetővé azt, hogy a mumifikáció végbemenjen. Itt kapnak helyet a fáraó családtagjainak tetemei is. * Egyiptomban Imhotep kezdte e| a lépcsős piramisok építését. Lehetséges, hogy mágikus rendeltetésükön túl a piramisok és tertre-ek (sír fölé emelt mesterséges domb) jelképezték akár a teremtés során létrejövő szárazföldet, akár a hegységet, amely megóvta az embert a vízözöntől

19

M. de Neriac szerint a piramis úgy viselkedik, mint egy energiasűrítő és -kibocsátó; az energia a csúcsból kiindulva, a piramis élei mentén haladva felhalmozódik az alaplap négyszögében, ahol a sírkamra vagy sír (masztaba)* található. Ezek kozmikus eredetű energiák, de a föld szigetelő rétegein visszaverődve hatást fejtenek ki a föld mélyében. Imhotep azért süllyesztette le a szakkarai piramist, hogy Dzsószer fáraó szobája a csúcstól megfelelő távolságba kerüljön. E szerint az elgondolás szerint a mumifikáció és a beavatás létrejöttéhez szükséges ideális arányok a következők: alap = 22 m; élek = 21 m; magasság = 14 m. Ebben a rendszerben a sírkamrák semlegesítő hullámok alá kerülnek. De Neriac kifejezése szerint a negatív zöld alá, amely minden bizonnyal megfelel a biológiai űr fogalmának. ■A KHEOPSZ-PIRAMIS KIRÁLYI SÍRKAMRÁJA A Kheopsz-piramisban a királyi szoba hozzávetőleg az építmény magasságának egyharmadában található. A piramis bejárata az északi oldalon, 12 méterre a föld színe alatt van, majd egy hosszú barlanghoz hasonló folyosón kell átmenni, melynek egy méteren túl sem oldalfalai, sem határozott kanyarulatai nincsenek.** Az embernek az a benyomása, hogy egy barlangkút mélyén van, innen lépcsőkön, karfával ellátott meredek hágcsón lehet feljutni. A klausztrofóbiára vagy légzési zavarokra hajlamos látogatónak nem tanácsos felmenni, mivel az út tekintélyes részét képezi ez a valódi felszállás. Képzeljék el a párizsi metró mozgólépcsőjét, de még inkább magát a folyosót: ugyanazzal a lejtéssel, de lépcsők nélkül! A meredek lejtő vaslemezekkel van kirakva, köztük szabályos távolságokban fából készült pántok könnyítik a járást. A durva követ, melyből a falakat építették, egyenesre vágták, és simára csiszolták. A nagy galériának nevezett, felfelé vezető folyosó végén bejutunk végre a királyi sírkamrába, melynek méretei a következők: hosszúság = 10,46 m; szélesség = 5,23 m; magasság = 5,58 m. A vastag kőfalba olyan leleményesen fúrtak két szellőzőnyílást, amelyek lehetővé teszik a külső levegő beáramlását, hogy labirintusszerűségük következtében nem lehet észrevenni a kinti világosságot. Végül a bejárattól jobbra látható a fényezett, vörös gránitból készült üres síremlék, amely 1,97 m hosszú, 0,68 m széles és 0,85 m mély. A hagyomány szerint ennek is az lenne a jelentése, mint a héberek „nagy mosakodó ércedényé"-nek, ám ez ugyanolyan legenda, mint az álfolyosók méretei nyomán keletkezett jóslatok. Ez az egész csak túlzott és nevetséges fantazmagória, hiszen pontos méréseket nem lehet végezni. „A nagy mosakodó ércedény" - héberül yam mustak - a Biblia leírása szerint*** az az olvasztott ércből készült nagy, kerek medence volt, amely Salamon templomának a bejárata előtt állott. Ez a medence 6 m mély és 12 m-es átmérőjű, tehát kb. 38 m kerületű volt. * A piramisokban a sírkamra hol feljebb, hol lejjebb van. A szakkaraiban a sír a tárna mélyén található ** Az út egy 10-20 méteres föld alatti folyosóval kezdődik, amely hepehupás, kiszögellésekkel teli, felfelé fokozatosan elkeskenyedő barlangnak is beillik. Nem hasonlít semmiféle mértani alakzathoz, és úgy tűnik, hiábavaló lenne mérésekkel próbálkozni *** Királyok Könyve I., VII. 23-26; Krónikák Könyve II., IV. 2-5; Josephus Flavius: Zsidó régiségek, VIII. 3-5.

20

A tizenkét ércökör által tartott medence fala tenyérnyi vastagságú volt, peremét cizellált virágok két sora díszítette. Ebben a medencében végezték a papok rituális tisztálkodásukat. A templom lerombolásakor a kaldeusok összetörték, és darabjaiban szállították el Babilonba* Valószínűleg a nagy mosakodó edénynek tulajdonított méretek erősen túlzottak, de még így sincs semmi összefüggés 660 m3-es űrtartalma és a piramisbeli síremlék 1,138 m3-es űrtartalma között. A királyi szoba nemcsak a természetes mumifikációra kiválóan alkalmas üreg, hanem egyben „elmélkedő szoba" is, meditációs hely, ahol a lelki képességek jelentősen megnövekednek. Állítólag az egyiptomi beavatok képesek voltak az anyag valamiféle szétválasztására, amelyet ők a szellem és a test különválasztásának hívtak. A mágikus Harris-papiruszon (Párizs, 1789) áll, hogy a „beavatottnak három napon, három éjszakán keresztül kell a piramis belsejében maradnia", míg a felső erők sugárzása révén ketté tudja választani önmagát. ■ A SlRBITORLÓK Soha nem derült ki, vajon a Kheopsz-piramis sírkamrája nem idegen holttestet tartalmazott-e. Ebben az esetben egy bitorlóról lenne szó. A piramisokba és a fáraók sírkamráiba behatolók csakugyan nem minden esetben voltak fosztogatók, lehettek hivők is, akik, hogy eljussanak a Zöld Paradicsomba, és a papok által megjövendölt Másvilágon új életre támadjanak, elfoglalták az uralkodó helyét, és így elképzelésük szerint a „halhatatlanság szobája" fantasztikus tulajdonságainak ők látták hasznát. Ezek a hivők meg voltak arról győződve, hogy ha családjuk és szolgaszemélyzetük egy piramisba temeti őket, múmiájuk kockázat nélkül átvészeli az idő előszobájában a háromezer évet (egyfajta purgatóriumot), és ezáltal a másik élet biztosítva van számukra. Ha e hosszú várakozás alatt a múmia szétporlad, akkor az elhunyt egy állat testében támad új életre. Nos, ha ma feltárnak érintetlen fáraó- vagy királysírokat, az a különös gondolat juthat eszünkbe, hogy ezek a 3000 év elteltével feltámadtak! Nem tudjuk, hogy a völgyekben elrejtett sírokra - például a Királyok Völgyében - miért nem tudtak rábukkanni sem a varázsvesszővel kutatók, sem a látók. Milyen titokzatos védelem óvta meg őket a felfedezéstől? ■ A HOLTAK ATKA Most nem arról a hírhedt „fáraók átkáról" akarunk beszélni, amely Tutenkámen sírjának felfedezőit sújtotta, habár a fő szentségtörő, az amerikai Carter szép kort ért meg. Mindamellett nem árt felhívni a figyelmet egy különös egybeesésre, amelyet ezúttal a mexikói Chichen Itzában, a nagy díszsíremlék vagy szent verem régészeti ásatásainál tapasztalhattunk. 1968 áprilisában mi is jelen voltunk ezeknél az ásatásoknál, amelynek során kikotorták a verem fenekét, vagy még pontosabban: egy drótkötélpálya segítségével kutat ástak a síremlék üledékében. A daru sok faragott követ hozott a felszínre, és kiszivattyúzták az urnát is. Még búvárok is részt vettek a munkálatokban. * Királyok Könyve II., XXV. 13; Jeremiás siralmai LM. 17.

21

Tárgyak sorára bukkantak: öt tigris, három kígyó és egy kőbálvány, 250 áldozati koponya, kaucsuk labdák, kerámiák, agyagedények százai, gyereksaruk aranyból, két faragott pad stb. Tengeri búvár barátunk, Jean-Albert Foex részletesen beszámolt az ásatásokról a L'Aventure sous-marine c. folyóiratban, majd a következőket fűzte hozzá: „A vidéken feltámadt Chac isten (a maják istene) haragja, és az expedíció körül megkezdődött az elemek tombolása: ciklonok örvénylettek, az erdőkben hatalmas tűzvészek keletkeztek. Még nyugtalanítóbb volt a hír, amelyet a Párizsban rövid ideig tartózkodó Pablo Bush Romero hozott nekünk: a Chichen Itza-i munkálatok megszakítását követő pár hónap alatt kegyetlenül elragadta a halál Christiant, az expedíció vezetőjét, Alberto Gabilondót, a »Cigányt«, a mexikói búvárok főnökét, dr. Eusebio Davalo Hurtadót, a mexikói antropológiai és történeti Nemzeti Intézet igazgatóját és Kirk Johnsont, a kutatás e szakaszának finanszírozóját. Négy hónap alatt négy halott. Az ember nem állhatja meg, hogy ne gondoljon Tutenkámen átkára, amely évek hosszú során át kísérte a fáraó sírjának feltáróit." ■ A SEMLEGESÍTŐ DZSED Az egyiptomiak dzsedje egy egy tömbből kifaragott kő- vagy faoszlop, rendeltetésének titka elmerült a történelem előtti idők homályában. Elképzelhető, hogy az amerikai és afrikai népek totemjeinek - melyek az eredetről és az ősökről vallott elképzelésekhez kapcsolódnak - van bizonyos közük a dzsedhez. Kultusza különösen Memphisben volt erős, Ptah, a beavató tiszteletére. A dzsed a beavatottak számára a gerincoszlop szimbóluma, amelyen át a hinduk felfogása szerint a prána, azaz az emberi életfluidum áramlik. Ebben jelenik meg a kundalini* is, amely a kozmikus erő vezetője: ez gyűjti össze és szállítja felfelé a földmágneses erőket, ám ugyanekkor káros hullámokat is, s a dzsed feladata, hogy ezeket közömbösítse. Számításai nyomán Imhotepnek rá kellett jönnie „a légüres sírkamra" titkára, amikor a piramis formát a belső kriptával és a negatív zöld sugarakkal kapcsolta össze. A szakkarai légüres sírkamrában is állt egy dzsed, ez még csak növelte az építmény hatását. A beavatottak tudták, hogy éppen ezen a helyen, amely a halottak számára az örökkévalóság előszobája volt, találnak jótékony hatású környezetet, mely a békét, a gyógyulást és a kimerült sejtek felfrissítését elősegíti. Ezek az ismeretek közeli rokonságban állnak a legrégebbi hindu tudománnyal, amelyben a semleges Brahmannak kellett megragadnia a kegyelem állapotát, s ez nem más, mint az OM, az örökkévaló lélek, amely mindenen áthatol, és egyben oka mindennek. Az indiaiak Nagy Szekerének** Igazsága vajon nem a tökéletes üresség képzete-e, maga Buddha és Isten, akik végül egy üres formára zsugorodnak? Ez a tökéletesen bölcs ember felfogása. * A természet semleges életereje, amelyet egy összetekeredett, az emberi test keresztcsontja tájékán alvó kígyóhoz hasonlítanak. A felébredő kígyó - attól függően, hogy milyen irányba mozdul el - erotomániát okozhat, de az érzékfölötti észlelés és az anyag fölötti cselekvés központjait is működésbe hozhatja. Kundulininek is írják **Nagy Szekér (Maháyána): univerzális eszményképű új buddhizmus Kis Szekér (Hinayána): személyesebb eszményképű régi buddhizmus

22

■ A FORBUSCH-HATÁS Földünk éppen úgy - ha nem is olyan intenzíven - viselkedik, mint a piramisok sírkamrái. Ez abból az analízisből következik, melyet a fizikusok a kozmikus bombázások nyomán végeztek el: ezek legszembetűnőbb hatása a fajok biológiai fejlődésének meggyorsulásában jelentkezik. A Napból anyagi részecskékből álló ún. napszél fúj bolygórendszerén keresztül, de a Föld, amely mágneses üregként viselkedik, gyakorlatilag szinte teljes mértékben távol tartja tőlünk ezt a sugárzást. A napszél a naptevékenység periódusaitól függ, és áramlásainak megfelelő mágneses térrel rendelkezik. A kozmikus sugárzást e jelenségek együttesen befolyásolják, és bolygórendszerünkbeli intenzitása fordított arányban áll az anyagrészecskék áramlását körülvevő mágneses tér intenzitásával. Ezt a jelenséget felfedezője, az amerikai Scott Forbusch csillagász neve után Forbuschhatásnak nevezik. Kozmikus sugarak (70% proton, 20% alfa-részecske és 10% foton, gamma, elektron, mezon stb.) - melyek tetemes része a Tejútrendszerből származik - bombázzák bolygónkat, miután a nagyon kevéssé ismert csillagközi mágneses terek befelé görbülő pályára kényszerítik őket. Egyedül a gamma-részecskék haladnak egyenes pályán, a fény sebességével egyenlő gyorsasággal. Mindezek az elektrizált részecskék 1000 milliárd elektronvolt nagyságrendű, rendkívül nagy energiával rendelkeznek. A Földet saját mágneses tere részben megvédi a napszél hatásától, éppúgy, ahogy bizonyos hullámok követik a piramis falainak vonalát, anélkül hogy a középponti üregbe, azaz a masztabába vagy a mumifikáló szobába bejutnának. Úgy tűnik, hogy Forbusch csillagászt alaposan megelőzve, a beavatottak jól ismerték a jelenség hatását már Imhotep idejében is, közel 5000 évvel ezelőtt! Azok a kozmikus sugarak, amelyek - függetlenül a napszéltől - a Napból, a Tejútból vagy az univerzum mélyeiből származnak, nehezen érik el földünket, illetve a légkörön áthatolva jelentős mértékben megváltozik a természetük. ■ FÖLDÜNK, A KIVÁLTSÁGOS BOLYGÓ Itt van tehát sziderikus járművünk, a Föld, amely úgy utazik a térben, mint valami sajátságosán egyedülálló rendszerű barlang: a biológiai réteget energikusan átalakító erő, azaz a kozmikus eredetű részecskék zöme nem tudja elérni. E sajátosság olyan óriási jelentőségű, hogy nyugodtan kimondhatjuk: ez tette lehetővé a bolygón lévő fajok, civilizációk fejlődését, de magáét a bolygóét is. Az már bizonyosan tudott, hogy meghatározott kozmikus sugárzások - nevezetesen a gamma-sugárzás - felgyorsult mutációkat eredményeznek. Laboratóriumban az ilyen sugárzásnak kitett magzat néhány nap alatt óriásivá növekszik, lehet, hogy nagyon fejlett, de a kezdeti „tervtől" eltérő faj keletkezik. A Föld élővilágának egyéb rétegei maguk is változásokon mentek keresztül, de természetes módon, sokkal lassabb ütemben, évezredektől évmilliókig terjedő fokozatokon át. Óriási szerencse, hogy a kozmikus részecskék jelentős hányada nem éri el a másodpercenkénti 200 000 km-es sebességet; ellenkező esetben áttörhetnék a Föld mágneses terét és a Van Allen-övezetet.

23

Mindebből következik, hogy növekedésünk késleltetett, fejlődésünk lefékezett, de tudatos életünk kiegyenlíteni látszik ezt a hátrányt. Ha a Földet körülvevő mágneses tér sokkal kisebb lenne, mint ahogyan a többi égitest esetében ez így van, minden egészen másként alakult volna. Akkor a Föld a Marshoz vagy a Holdhoz hasonlóan többé-kevésbé halott bolygó volna, ember nem élne már rajta, már régen véget ért volna az emberiség korszaka. Kialakult volna belőlünk valami más, jobb, rosszabb, vagy felmorzsolódtunk volna a kozmikus energiában?... Nehéz erre a kérdésre válaszolni, de feltételezhetjük, hogy ez a lelassított fejlődés biztosítja számunkra ma is a létet, mégpedig az emberi létet, és mindezek után ez a bizonyosság többet ér, mint a gyorsaság végtelen bizonytalansága. Nem vagyunk-e máris eléggé nyugtalanok a történelem felgyorsulása miatt, amely valóban úgy fest, mint egy fantasztikus - és szinte őrjítő ! - jövő előjátéka ? Egyébként a Földnek a Naprendszerben elfoglalt már-már hihetetlenül kivételes helyzetére gondolva felötlik bennünk, hogy magának az embernek is rendkívüli sorsot kell hordoznia. ■ A FŐNIX JELE „Ha egy kiváló, de öregedő tudós állítja, hogy valami lehetséges, majdnem biztos, hogy igaza van. De ha kijelenti, hogy valami lehetetlen, nagyon valószínű, hogy nincs igaza." Ez az Association Cryonics Française mottója, amely társaságnak optimista célja abban áll, hogy a XX. századi emberiség egy részének lehetővé tegye, hogy néhány évezred múltán feltámadjon, s élhessen az aranykorban, amely utódainkra vár. Emblémájuk a főnix, ez a mesebeli madár, amely tűzbe repülve pusztul el, hogy hamvaiból új életre keljen. Élettartama rendkívül hosszú volt: Plinius 500 évet mond, Tacitus pedig 1641 esztendőről beszél. Hérodotosz elmeséli, hogy a főnix reinkarnációját egy fiatal madár jelképezi, amely mirhában meghempergetett halott apját Kus országából, ahol meghalt (Középső-Egyiptom, Etiópia és Arábia), Héliopolisz szentélyébe viszi. A régiek hittek ebben a mítoszban, s szerintük az első főnix Krisztus előtt 2550-ben, Szeszósztrisz uralkodása idején tűnt fel, a második 654 évvel azután, Amos alatt, majd Claudius korában, abban a korban, amikor egy teljes holdfogyatkozáskor a Thera sziget felbukkant a habokból. Néhány jól értesült szerző állítja, hogy a főnix Indiában pusztul el, és Egyiptomban születik újjá, amely elképzelés valószínűleg azt a ciklust jelöli, amely a hindu árják civilizációjától az atlantiszi leszármazottakig, az egyiptomiakig vezet. A régi korok beavatott papjai szerint ez a ciklus 3000 éves, és megegyezik a piramisok szobáiban feltámadásra váró testek látszólagos halálának időtartamával. Az Association Cryonics Française - hogy az elhunytak számára lehetővé tegye a feltámadást egy adott korban - fagyasztást, azaz kriogéniát alkalmaz (a görög krüosz = hideg és gennán = nemz szavakból). ■ HIBERNÁCIÓ -196 °C-ON Nézzük az élet kriogéniás szüneteltetésének folyamatát, ahogyan azt Amerikában már alkalmazzák is. Miután a törvények nem engedik, hogy élőn alkalmazzák, a társaság akkor foghat hozzá a különleges fagyasztási eljáráshoz, amikor a beteg vagy a sebesült szívműködése megszűnt.

24

A testet azután egy -196 °C-os folyékony nitrogénnel* teli szigetelő tartályban tartósítják. Azok a vegyi folyamatok - és elváltozások amelyek a test szöveteiben 37 °C-on a másodperc milliomodrésze alatt mennek végbe, -196 °C-on egymilliárd év alatt zajlanak le. Az agy károsodásmentes elfagyasztása nagyon bonyolult kémiai eljárás, s ez a művelet legkényesebb része. A már kellő hőmérsékletre lehűlt testet egy dupla falú, rozsdamentes acélból készült tartályba helyezik, s ebben nagyvákuum és szuperszigetelés védi az infravörös sugárzástól. A tartály belső tere 0,60 m x 2,50 m-es; 25cl nitrogént tartalmaz, amelynek kb. harmadrésze a forrás miatt 1 hónap alatt elpárolog. Amint az sejthető, a fagyasztás igen drága: kb. 100 000 frank plusz 25 000 frank a tartály folytonosságáért, és évente még 1500 frankba kerül a szükséges folyékony nitrogén. Az így előkészített test évszázadokon át várhatja a feltámadást, egészen addig a napig, amikor is a tudomány képes lesz arra, hogy felélessze és szívmasszázzsal megelevenítse a testet. A társaságnak Korzikában, Bastia környékén van már egy dormitóriuma vagy kriotóriuma, amely ötven tartály befogadóképességű; úgy építették meg mélyen a föld alatt, hogy a földrengéseknek és az atomháborús veszélyeknek ellenálljon. Néhány száz francia csatlakozott már az Association Cryonicshoz, legalább szimpatizánsként, Amerikában pedig emberek ezreiről beszélhetünk. Több amerikai fagyasztott állapotban pihen az arizonai Phoenix temetőben és a New York-i Washington Memóriái Parkban. ■ UTAZÁS AZ IDŐBEN Ma még nincs lehetőség az újjáélesztésre, de remélhetőleg egy évszázadon belül a tudomány fejlődése megoldást talál e problémára, hiszen már kiderült, hogy az alacsony hőmérsékleten tartósított spermatozoidák megőrzik termékenyítő képességüket. Mi több, sikerült már -20 °C-on hét hónapon keresztül tartósítani egy macska agyát úgy, hogy az állat normálisan folytatta tovább az életét. Magától értetődő, hogy a fagyasztási eljárás önmagában semmiféle kockázatot nem jelent, hiszen olyasvalakin hajtják végre, aki már halott! Egy közönséges halottnak száz közül száz esélye van arra, hogy halott maradjon. Egy fagyasztott halottnak viszont van némi esélye arra, hogy egy évszázad múlva, és ennél is több arra, hogy rövidebb időn belül feltámadjon. Annyi mindenképpen bizonyos, hogy a közeli 2000. évben a kriobiológia tökéletes tudománnyá válik. „Mindaz, amit ma még csak elképzelünk, 2100-ban valóság lesz - jelentette ki Anatole Dolinoff, a Société Cryonics alelnöke. - Ettől az időtől kezdve olyan célokat érhetünk el, amelyeket ma, 1969-ben még csak elképzelni sem tudunk." Ez talán túlságosan optimista kijelentés! De ha a földgolyó valami csoda folytán mégis túlélné a szerintünk elkerülhetetlenül bekövetkező újabb nagy kataklizmát, akkor, véleményünk szerint, minden csoda lehetséges, még az időutazás is, amely minden más csoda előnyeit magában foglalná. Utazás a jövőbe? Időgép! Visszatérni a múltba, újraélni egy nagy szerelmet, egy csodálatos órát, egy érdekes kalandot? Időgép! * A nitrogént már gyümölcstartósító gázként is alkalmazták. Ez a gáz ellenáll a vegyi folyamatoknak, nem tűri az oxigént, s ezáltal meggátolja a bomlási folyamatot. A tenyészbikák ondóját nitrogénben 10 évig sikerült tartósítani

25

Nyolcvanévesen meghalni... miért kellene, ha egy napon lehetséges lesz újra kamasszá vagy fiatallá válni, ha az ember III. évezredbeli testtel és tudással rendelkezhet Kleopátra vagy Jeanne D'Arc korában! ■ JÖVENDÖLÉSEK 1970-BŐL 2100-RA A Föld egy napon el fog pusztulni, jósolja Jean Rostand: „Az emberi faj éppúgy eltűnik, mint ahogy eltűntek a dinoszauruszok és a sztegoszkefaluszok. Megszűnik minden élet a Földön, amely elöregedett égitestként forog tovább örökké a végtelen térben. És az egész emberi vagy emberfölötti civilizációból nem marad fenn semmi: sem felfedezések, sem filozófiák, sem eszmék, sem pedig vallások." Mindez kétségtelenül igaz a földi civilizáció vonatkozásában, de lehetséges, hogy az embernek sikerül innen elmenekülnie, és más bolygókon folytatja majd fantasztikus kalandjait. Bárhogy legyen is, az Association Cryonics - hogy az emberek bizalmát felkeltse a kriogenikus újjászületés lehetőségei és tudománya iránt - publikálta az elkövetkező 130 évre vonatkozó jóslatok listáját. Ez a lista Arthur C. Clarke Profile of the future - A jövő körvonalai - c. műve, valamint a Rand Corporation tagjai: Helmer és Gordon és hat nemzetközi kutatócsoport munkája alapján jött létre. „A születésszabályozások következtében a Földön csak 5 milliárd ember fog élni. Táplálékuk nagy részét a szintetikus proteinek és a tengerek intenzív hasznosítása révén nyerik majd. Az ellenőrzött atommagfúzió bőségesen fedezi az energiaszükségletet. A tengerfenék új forrása lesz az ásványi nyersanyagoknak. Nukleáris vagy ionikus meghajtású rakéták fogják kutatni a Naprendszeren kívüli rendszereket. A Marsot gyarmatosítják, a Holdat pedig iparosítják. Az agyat kivéve valamennyi szerv helyettesíthető lesz a megfelelő műszervvel, és minden betegséget tökéletesen fognak gyógyítani. Kémiai úton, molekuláris szinten tudnak korrigálni örökletes fogyatékosságokat. Mesterségesen hoznak létre élő szervezetet. Sokféle tevékenységet, pl. házi- és irodai munkát teljes mértékben robotok végeznek majd... Mindenki azonnal érintkezésbe léphet a világ bármely pontján lévő ismerősével. Magas értelmi szintű gépek szellemi munkát tudnak végezni, pl. fordítanak, és döntéseket hoznak. A legkellemesebb időtöltés lesz, ha valaki tanulásra adja a fejét. Ballisztikus pályán keringenek majd az autók. A vezeték nélküli energiatovábbítás eredményeként általánossá válik a személyi helikopter. A kontinensek védelmét oda-vissza irányítható föld-levegő és levegő-levegő rakéták, valamint irányított energiasugarak biztosítják." Ehhez a programhoz - amely természetesen felkelti azt a vágyunkat, hogy megérjük a 2100. esztendőt - még más, éppily fantasztikus felfedezések is csatlakoznak. „A fénysebességgel történő, antigravitáción alapuló csillagközi utazások lehetővé teszik a kapcsolat felvételét Földön kívüli lényekkel. Az ember szuperintelligenssé válhat, ha beveszi a megfelelő tablettát, vagy összeköttetésbe lép egy elektronikus számítógéppel. Értelmessé váló állatokat alkalmaznak majd a mindennapi munkák elvégzésére. Egészen mindennapos lesz a gondolatátvitel gyakorlása, az öregkor lesz az uralkodó, és az ember eléri a halhatatlanságot." A 2000. év lesz az első nagy megvalósulások tanúja: egyetemes nyelv és könyvtár, helyi újságok, az örökletes betegségek kiküszöbölése, automatikus vezérlésű autópályák. 2010-ben: az intelligencia kémiai úton történő finomítása.

26

2030-ban: kapcsolat a Földön kívüliekkel, az anyag átalakítása. 2050-ben: antigravitáció, nevelés tanulóévek nélkül, információk bejuttatása az agyba. 2100-ban: találkozás Földön kívüliekkel, halhatatlanság. ■ 2100 VÁLLALNA-E BENNÜNKET? A jövőnek ez az optimista képe, melyben hinnünk kell, ugyanakkor nem csupán megnyugtató, és egyáltalán nem kockázatmentes. A történelem felgyorsulása, a civilizáció fejlődése számos félelmetes veszélyt rejt magában. Ilyen feltételek között nagyon is elképzelhető, hogy amikor a kriobiológia túllép kezdeti szakaszán, amikor még csak különös, egyedi esetekről van szó, a feltámadottakat nemkívánatosnak ítélik egy olyan jövőbeli túlnépesedett társadalomban, amely nem kíván a nyakába venni reálisan hasznot nem hajtó ósdi embereket. Ezek dolgozni nem tudnak, jövedelmük vagy a létfenntartáshoz szükséges eszközeik nincsenek, és ráadásul esetleg inkubátorfélében vagy kórházban kell számukra biztosítani az életnek olyan feltételeit, amelyek az utódok körülményei között valószínűleg már lehetetlenek vagy kockázatosak. Különösen attól kell tartani, hogy némely XX. századi kriogenizált nem képes majd alkalmazkodni az elkövetkező évszázadok embereinek táplálékához, sem a társadalom ritmusához, s kétségtelenül még rosszabbul fogják tűrni a városok elektromos kondicionáló telepeinek sugárzását. És még kevésbé az intellektuális és fizikai feltételeket. Hiszen már napjainkban is megfigyelhető, hogy a vidék és az elmaradott országok lakói gyakran elbizonytalanodnak, sérüléseket kapnak, amikor kapcsolatba kerülnek a nagyvárosi civilizációval. A kriogenizáltak tehát elvétenék az ütemet, elvesztenék a talajt a lábuk alól, éppúgy, mintha a Nagy Sándor korabeli görögök támadnának fel a mi korunkban. Mégis ha ezek valóban megfontolandó szempontok, akkor tudósokat vagy jelentős személyiségeket lenne célszerű elaltatni, akiknek van némi esélyük arra, hogy a jövő emberei szívesen fogadják majd őket. Ebben az esetben feltételezhetjük, hogy utódaink kijelölnek számukra egy helyet, amely egyszer majd a Paradicsom, az Alvók feltámadásának földje lesz. ■ AZ ALVÓK ORSZÁGA A fáraók jövőbeli életbe vetett vallásos hite nem más, mint egy igazság elfajulása, amely szerint állandó kapcsolatban akartak maradni felsőbbrendű elődeikkel és az első dinasztiák királyaival: ezért tartósítottak a piramisok kamráiban emberi testeket, arra várva, hogy azok a jövő évezredek tudósai segítségével új életre kelnek. A beavatottak szerint az ősi népek Mesterei még ma is élnek a titkos szentélyekben (pl. a Meru hegyén és Agarthában), s várják az időt, amikor visszatérhetnek a földre. Éppígy az Evangélium tanúsága szerint Szent János nem halt meg, és Jézus - mint tudjuk - szintén feltámadt saját testében. Az egyiptomiaknál a halhatatlanság termének rendszere elvesztette jelentőségét, mivel utólag kialakult a szentségtörő bebalzsamozás gyakorlata. Ettől kezdve lehetetlenné válik a belső részeitől - az agytól, a szívtől, a tüdőktől stb. megfosztott testet új életre kelteni. Az antik tudomány ezúttal ismét sarlatánként cselekedett. Úgy tűnik tehát, hogy a XX. század a kriobiológia révén újra felfedezte egy elveszett, feledésbe merült igazság valódi értelmét, és a tudós - racionális eszközökkel - az eltűnt idők beavatottjainak nyomába lép.

27

Ilyen értelemben kétségtelen, hogy az élet felfüggesztése, éppúgy mint hajdan, egy elit réteg, nevezetesen a nagy emberek, a vezetők, a Mesterek kizárólagos privilégiuma lenne. Az Alvók Paradicsomának - hiszen valahogy el kell nevezni - minden valószínűség szerint tehát az északi zónában kell lennie, a régiek Hiperboreusában, a sarkokon, ahol sokkal könnyebben biztosítható a szentélyek sérthetetlensége. Vajon az „Apák Országa" egyfajta halhatatlanság terme volt-e, fagyasztott testek konzerváló helye? Miért ne, ha az ember elfogadja azt, ami nagyon is lehetséges, ti. hogy a felsőbbrendű ősök, akik éppannyira vagy még inkább fejlettek voltak, mint mi, hatalmas kultúrákat építettek fel. E kultúrákban élve a túlélésnek olyan technikai feltételeit fedezték volna fel, amelyek megfelelnek a mi évszázadunk végén alkalmazott módszereknek? Nincs semmi új - mondhatnánk ismét - még az éjféli nap alatt sem! És - feltételezéseinket tovább folytatva - azt is elképzelhetjük, hogy az Alvók e szentélyeiben márványba vagy kovakőbe véstek olyan ismereteket, amelyek talán az egyiptomi piramisok ma már elpusztult külső vakolatára vonatkoztak: „Életre kelteni 3500ban..." „Megeleveníteni, ha már bolygóközi kapcsolat létesült a Föld és a Vénusz között!..." ■ HALOTTÉLESZTÉS GENETIKUS KÓD SEGÍTSÉGÉVEL Egy kiváló tudós, a kaliforniai egyetemen működő Elof Carlsson professzor állítja, hogy a jövőben lehetséges lesz tudományos módon rekonstruálni a 4000 évvel ezelőtt mumifikált fáraók személyiségét. Ahhoz, hogy pontos feleletet kapjunk tőlük, elegendő lesz a múmia kiszáradt szöveteiben nyomára bukkanni az eredeti ember génjeinek. Carlsson professzor meg van győződve arról, hogy az elhunyt genetikus kódjának felállításához szükséges nukleinsavkristályokat újra életre lehet kelteni. Végezetül még az is lehetséges, hogy egyszer majd életre keltik a fáraók hasonmásait vagy az elhunyt zseniket: muzsikusokat, szobrászokat, festőket stb. A művelet lényege a következő lenne: „Szintetizálni kell a múmia egy sejtmagját, amelyet aztán sebészi úton egy olyan petesejtbe ültetnek át, amelynek előzőleg eltávolították a magját... 64 azonos sejttől fogva az egész multiplikációs eljárást újra lehet kezdeni, rábízva az új sejtekre, hogy ezután ők folytassák saját fejlődésüket, egészen addig, míg ki nem alakulnak a gyermekek." Ernest Karlsen professzor egy hasonló eljárást tanulmányoz: a különféle módokon tárolt genetikus kódokból indul ki, amelyek lehetővé teszik az eredeti emlékezet visszaállítását, hogy aztán behelyezhessék azt egy új testbe és új agyba. Valóban, a jövő biológusai számára még könnyebb lenne egy agy szerzett tulajdonságainak és egy kiválasztott egyén személyiségének átvitele egy másik individuum, pl. egy halálraítélt előzetesen „kimosott" agyába. Nincs kétségünk afelől, hogy ez a csoda egy napon lehetségessé válik. ■ PIRAMISOK 3000 ÉVRE Ha őseink megpróbáltak az időben utazni, és megkísérelték, hogy halottaik a XX. században feltámadjanak, félő, hogy elvesztették a játszmát. Nem akadtunk a nyomára hiperboreusi temetőnek vagy dormitóriumnak; Agarthának és Meru hegyének halhatatlanjai sem adnak magukról életjelt, egyedül Egyiptom királyai érhetnek még el bizonyos újraszületést, mégpedig genetikus kódjuk megelevenedését.

28

Számíthatunk-e még az elkövetkező években megdöbbentő eredményekre e téren, találunk-e újabb újjászületésre váró testeket? El kell ismerni, hogy századunk első felének orvosai és sebészei még nem voltak alkalmasak arra, hogy a múmiáknak visszaadják az életet. Tutenkámen sírjának feltárása, az egyiptomi, a kanári-szigetekbeli és a perui múmiák elsietett napvilágra hozatala egy olyan katasztrófát jelentett, amely az időutazók feltámadásának minden valószínűségét megsemmisítette. Napjaink biológusai még nincsenek felkészülve, de holnap képesek lesznek arra, hogy mumifikált vagy fagyasztott testeket felélesszenek. Logikus tehát, hogy vámunk kell addig, míg napvilágra kerül az a dormitórium, amelynek természetéről és alakjáról ma még talán sejtelmünk sincs. A világűr hőmérséklete - mesterséges hűtő használata nélkül - -273 °C-os, s ez a jövőben valószínűleg arra ösztönzi majd a kriobiológia technikusait, hogy ezt használják konzerválásra, mihelyt a szatellizáció közönséges része lesz a földi életnek. Egy napon talán a 3001-es pálya (Földtől való távolsága 3001 km) vagy más, ugyanilyen nagyságrendű pálya lesz majd a kriogenizáltak világűrbeli tartályainak pályája, azaz a jövő angyalaié, akik évezredeket várnak, egészen életük előre elhatározott tartamának végéig. Fantasztikus művelet, ennek alapján megérthetjük azoknak a népeknek a legendáit, amelyek elvesztették a valóságos események fonalát: az ősatyák égi lakóhelyükre vonultak vissza, és ott várják testük feltámadását. De micsoda kockázatot jelent a meteoritokkal való összeütközés vagy az elemátalakulás során kiszabaduló részecskék előre nem látható bombázása! Nem lenne-e a legegyszerűbb és legésszerűbb a kriogenizáltak tartályait hatalmas építmények belsejébe rejtve megóvni a sérülésektől? Még egy vízözön sem árthat nekik, nyomukra lehet bukkanni, ha eljön „a világ vége", és úgy vannak megépítve, hogy ellenálljanak a földrengésnek, az atombombázásnak és a villámlásnak. Óriási alapzaton nyugvó, hegyes felépítményükkel a magasba törő monumentumok lennének ezek, melyek már formájuk révén is állják az időjárás viszontagságait és a kataklizmákat, és olyan üreget kellene tervezni a belsejükbe, amely lehetőség szerint nitrogénben és „semleges sugárzásban" gazdag I Szabályszerűen, szükségszerűen jutottunk el tehát a piramishoz és ahhoz a törekvéshez, amely az egyiptomi királyok, később fáraók szellemében létrehozta a szakkarai, a Kheopszés a Khephrén-piramist. Hogy győzedelmeskedjünk a halálon és a „világ végén", amely a II. évezredben egyre jobban közeledik a beteljesedéshez. Összegezve, a piramisok és a testek újjászületésének titka vezetett rá bennünket a kozmikus barlang gondolatára: mert a Földet saját mágneses mezője és a Forbusch-törvény hatásai védik. A kriobiológiáról beszélve ismét eljutottunk a kozmoszhoz és az újjászületés problémájához. És természetes módon, logikus következtetéssel jutottunk el végül a piramisokhoz, amelyek többé már nem titokzatosak, kifürkészhetetlenek, nem középkori sarlatánok őrült spekulációinak a tárgyai, hanem átlátszóak, mint a forrás vize. Mindez egymásra épül, összekapcsolódik, amikor kimondjuk az igazságot: a piramisok rejtélye nincs többé. F. NAGY PIROSKA FORDÍTÁSA

29

JACQUES BERGIER

A zöld gyermekek 1887 augusztusának egyik délutánján a spanyolországi Banjos falu mellett a mezőn dolgozó parasztok egyszer csak két gyermeket pillantanak meg. A kisfiú és a kislány egy barlangból lép elő. Ruhájuk olyan anyagból készült, amilyet ezek az emberek még sohasem láttak, bőrük színe pedig zöld, mint a faleveleké. Egy science fiction regény kalandsorozatának kitűnő kezdete lehetne ez, ám az eset valóban megtörtént. A gyerekek teljesen ismeretlen nyelven szólalnak meg. A Barcelonából odaérkező szaktudósok hasztalanul próbálják azonosítani a nyelvet, valamint analizálni a ruhák anyagát. Még annak a papnak sem sikerül megállapítania, milyen nyelvet beszélnek a gyerekek, aki az idegen nyelvekben való jártasságáról híres. A gyerekeket a helyi békebíró, Ricardo da Calno házába vitték. A bíró megpróbálta lemosni róluk a zöld színt, ám kiderült, hogy ez nem valami festék, hanem a bőrük valódi színe. Észrevették, hogy a gyerekek arcán bizonyos negroid vonások is fellelhetők, de mandulavágású szemük inkább ázsiai jellegű. Öt napon keresztül kínálták őket különféle ételekkel, s ők valamennyit visszautasították. Végül frissen szedett zöldbabot hoztak nekik, amit aztán elfogadtak. A kisfiú, aki közben már teljesen legyengült, meghalt. A kislány azonban életben maradt. Bőrének zöld színe lassan-lassan halványodni kezdett, s végül átadta helyét a fehér faj normális színének. Valamicskét megtanult spanyolul, és a bíró házában mint szobalány kezdett dolgozni. Ha kérdezgették, válaszai még csak bonyolították a rejtélyt. Az országot, ahonnan érkezett, a következőképpen írta le: a napot nem ismerik, az országban örök homály uralkodik. Egy nagy folyó választja el egy olyan fényes országtól, ahol süt a nap. Egy váratlan légörvény egyszercsak fülsiketítő robaj kíséretében felemelte a két gyereket, majd letette őket a barlangba. A fiatal lány még öt évet élt, aztán meghalt. A problémára semmiféle megoldást nem találtak. A XIX. század végén olyan magyarázatokat javasoltak, melyek a kor mitológiájából származtak: a gyerekek e szerint a Mars bolygóról jöttek, amelyet akkor még lakhatónak véltek. A zöld pigmentáció okát pedig azzal próbálták magyarázni, hogy e bolygót a Nap nagyon gyengén világítja meg. Ma már persze tudjuk, hogy a Marsnak éppúgy, mint a Holdnak, gyakorlatilag nincsen légköre, és semmiféle - emberi vagy más - élet nem létezik rajta. Egyébként nem keletkezhet olyan vihar vagy tájfun, amely a Marsról lényeket sodorhatna át a Földre!

30

Tudunk kék színű gyerekek létezéséről: ebben az esetben meglehetősen közismert betegségről van szó. Úgy látszik, léteznek zöld gyerekek is, bőrszínűk eszerint egy másfajta, a kék betegségnél ritkább kór tünete, és e szín eredete a belső elválasztású mirigyek működésével kapcsolatos. Megnyugtató lenne arra gondolni, hogy valaki ismeretlen okokból, talán babonából hagyta a két zöld gyereket a barlangban. Csak az a baj, hogy a korabeli kórházakban nincsen nyoma az eltűnésnek. Fölösleges erőltetni a modernebb hipotéziseket, melyek a negyedik dimenziót vagy a paralel világok létezését hívják segítségül. Ez korunk mitológiája, s talán ennek sincs több köze a realitáshoz, mint a XIX. században általánosan elterjedt hiedelemnek volt, miszerint a Mars lakott bolygó. Egy föld alatti világ feltételezése a priori nem lehetetlenség, de semmiféle bizonyítékunk nincs rá. A hitet, hogy megfelelő mélységekben lakott üregek léteznek, semmi nem indokolja. Ez a feltevés időről időre lábra kap, de úgy látszik, minduntalan megcáfolja az, amit a földkéreg szerkezetéről tudunk. Lehetséges, hogy még meglepő dolgok derülnek ki e témakörben, és hogy a föld alatti világokkal kapcsolatos számos hagyomány és legenda (köztük pl. a hadding landről vagy elrejtett földről szóló skandináv hagyomány, mely különösen részletes leírást ad) összefügg a valósággal. De mai ismereteink alapján ez nagyon kétségesnek látszik. Akad még sok más feltevés, s köztük az egyik megfelel könyvem különböző hipotéziseinek: e zöld gyermekek megjelenése nem más, mint kísérlet, amely emberi reakciók kiváltására irányul. Ha valóban így van, akkor a kísérlet nem mondható sikeresnek. Amikor valóban elképesztő dolgok történnek, az emberek nem bizonyulnak igazán kíváncsinak, és a zöld gyerekek történetét csak a különös dolgok gyűjtői említik titkos irataikban. Pedig hasznos lenne ezekre odafigyelni, mint ahogy egyáltalán nem haszontalan megfigyelni azokat a különös megjelenéseket, amelyek egy kísérletsorozat keretében civilizációink kíváncsiságát és intelligenciáját kívánják lemérni. E megjelenések közül különösen említést érdemlő az elmúlt év folyamán Amerikában, Bemard Heuvelmans és Yvan Sanderson által felfedezett neander-völgyi ember. Sietek megjegyezni, hogy sem Heuvelmans, sem Sanderson nem fogadná el azt, ahogyan én kalandjukat magyarázom. Az „utálatos havasi ember” és a bolygón talált vagy találni vélt különböző emberi lények két legnagyobb specialistája 1969 elején, útban az Egyesült Államok felé, betévedt egy vásárba, s az egyik bódén ezt olvassák: itt látható minden idők legrégibb embere, egy jégtömbbe zárva. A bámészkodáson kívül más dolguk nem lévén, belépnek a bódéba, s egy neander-völgyi ember jégtömbbe zárt holttestét pillantják meg. A holttest fején golyó ütötte seb látható. Nem kell mondanunk, hogy a neander-völgyi korban aligha ismerhették a lőfegyvereket! A bódé tulajdonosa, bizonyos Hansen, nagyon segítőkésznek mutatkozik: megengedi, hogy fényképeket készítsenek, és elmeséli, hogy a jégtömbbe zárt lényt Kínában vásárolta. Sanderson és Heuvelmans mesébe illő összeget kínálnak a neander-völgyi emberért. A tulajdonos először visszautasítja az ajánlatot, aztán mégis belemegy. Amikor a két antropológusa Smithsonian Institute által kifizetett összeggel visszatér, Hansennek és jégtömbjének hűlt helyét találja. Keresésére indulnak, ám hiába. Márpedig egykönnyen nem tűnhet el valaki, különösen akkor nem, ha az FBI teszi tűvé érte az egész vidéket, nem beszélve arról, hogy ez a valaki egy neander-völgyi ember tizenkét méter hosszú jégtömbbe zárt holttestét viszi magával. Egy ilyen csomag nem maradhat észrevétlen. Ettől a perctől kezdve egy folytatásos regény kellős közepén vagyunk, s 1970-ben a regény még korántsem ért véget. A kinagyított fotókat megvizsgálták. A vizsgálat szerint a jégtömbbe zárt lény valóban az ember őseinek egyik ismeretlen fajtája, amely nagyjából megfelel mindannak, amit a neander-völgyi emberről tudunk. A golyó okozta seb kétségbevonhatatlan. A lényt valószínűleg ugyanazokon a titkos utakon hozták be az

31

Egyesült Államokba, amelyeken a kábítószereket szokták, és az ügyben a maffia is benne lehetett. Heuvelmans rengeteg fenyegető levelet kap. A jégtömböt tartalmával együtt amerikai nemzeti történelmi emléknek nyilvánítják, s ez hivatalosan is felhatalmazza az FBI-t a nyomozásra. Bizonyos hatóságok az ügyet a járványok elterjedésével hozzák kapcsolatba, és kijelentik, hogy ezzel a tárggyal - mely illegális úton jutott az Egyesült Államokba - került be keletről a hongkongi influenzavírus. A rendőrség és a bűnszövetkezet közti közvetítők azt sejtetik, hogy ha az FBI bizonyos irányokba nem terjeszti ki hathatósan a nyomozást, akkor a jégtömb és tartalma visszakerülhet tanulmányozás céljából a Smithsonian Institute birtokába. Pillanatnyilag itt tartunk az ügyben. Szerintem a neander-völgyi embert éppúgy nem fogják többé megtalálni, mint ahogy a patkányok sem találják meg a kísérleti labirintusban a sajtot, melyet a kísérletező egy kampóval átemelt a harmadik dimenzióba. Heuvelmans és Sanderson azt mondták nekem, hogy golyó által megölt állat-emberük testét valószínűleg a Bering-szorosban úszva találták meg. Szerintük a szoros egyik vagy másik oldalán még ma is élhet egy neandervölgyi népcsoport. A két antropológus iránt érzett minden tiszteletem ellenére ezt a feltevést lehetetlennek tartom: Szibéria és Alaszka, azaz a Bering-szoros mindkét partvidéke az oroszok és az amerikaiak által állandóan ellenőrzött övezet, radar kutat át itt minden négyzetcentimétert, és mindkét oldalon nyüzsögnek a járőrök, katonák és a biztonsági ügynökök. Ez annyira elképzelhetetlen, hogy amíg egy újabb esemény nem cáfol rá feltevésemre, vallom, hogy a világító démonok, a Cavendish-féle álemberek, a zöld gyerekek és Heuvelmans neander-völgyi embere valahol megtalálhatók. Valakik mindig visszaviszik őket oda, hogy csak akkor bocsássák őket ismét közénk, ha jónak látják, mégpedig kétségtelenül azzal a céllal, hogy megfigyeljék lelkivilágunkat és magatartásunkat. Aztán ismét visszaviszik őket oda, ahonnan elhozták. Azt hiszem, hogy a titokzatos események jelentős része, nevezetesen ezek a megmagyarázhatatlan megjelenések hozzátartoznak az effajta kísérleteikhez. Ugyanebbe a kategóriába sorolnám azt, amikor fényes nappal - noha sem felhő, sem napvagy holdfogyatkozás nincsen - hirtelen éjszakai sötétség támad. A jelenség igen gyakori. A legközismertebb Angliában, Prestonban történt, 1884. április 26-án: dél felé az ég váratlanul úgy elsötétült, hogy az állatok mind aludni tértek. Húsz perccel később ismét kisütött a nap. Több száz hasonló esetről tudnak, de magyarázatot nem találtak rá. Beszéltek nagy erdőtüzek nyomán keletkező vastag füstfelhőről, de az esettel egyidejű erdőtűznek általában nem sikerült megtalálni a nyomait, és ha volt is ilyen, ezeket a felhőket egyetlen esetben sem figyelték meg az erdőtűz és a jelenség helyszíne között. A legkülönösebb elsötétedési jelenség Londonban történt, 1763. augusztus 19-én. A szóban forgó esetnél az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a sötétségen a gyertyák és a lámpások fénye egyáltalán nem tudott áthatolni. Ha ez olyan sűrű füst lett volna, melyen keresztül a fény már nem látható, akkor nyomot kellett volna hagynia a tárgyakon. Ilyen nyomokat azonban nem találtak. Valami olyan elképesztő dologról van itt szó, amelyet az ember csakis az előbbiekben említett kísérletek között tarthat számon. Igazán csábító lenne a megjelenések e gyűjteményébe sorolni a visszataszító havasi embereket és az iszonyatos erdei embereket, ha ilyenek valóban vannak. Kétségbevonhatatlanul komoly emberek saját bevallásuk szerint találkoztak ilyen szőrös humanoidákkal a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Tibet területén. Egyes szakemberek, pl. Porsnyev állítása szerint ugyanarról a humanoid fajról van szó. Heuvelmans és Sanderson szerint viszont több, egymástól különböző fajjal van dolgunk, s ezek egyike az Egyesült Államokban él, egy buszmegállótól mintegy tíz km távolságnyira... Miért ne? Ez azért mégis meglepő lenne. Ezek a „nagylábúak", ahogy az amerikaiak nevezik őket, állítólag nagyon sűrűn lakott területeken jelennek meg. Ezek szerint szaporodnak is, és ha nem is népcsoportokat, de

32

legalább családokat vagy kisebb csoportokat alkotnak. Számomra nagyon valószínűtlennek látszik, hogy mindez egy olyan sűrű népességű országban, mint az Egyesült Államok, lehetséges lenne úgy, hogy semmiféle bizonyítékunk nincs rá. Igaz ugyan, hogy az Egyesült Államok ennél még különbet is kínál, mégpedig a flatwoodsi szörnyet. Helybeli gyerekek mesélték, hogy 1952 szeptemberében a Virginia állambeli Flatwoods városkában egy szörnyet láttak kilépni egy vibráló vörös gömbből. Egy tizenhét éves fiú - önkéntes csendőr - gyerekekből álló expedíciót szervez, s mélyen behatolnak az erdőbe. Az ifjú csendőr nagy erejű zseblámpájának fényénél egy négy méter magas lényt pillantanak meg: emberszerű testét zöld kaucsuk öltözék fedi, amely visszaveri a fényt, fején sisak. Vörös az arca, hatalmas két szemének olyan a színe, mint az éretlen narancsé. Kellemetlen bűzt áraszt. Anélkül hogy egyet is lépne, elindul, mintha csúszna a föld színén. Általános rémület lesz úrrá mindenkin, beleértve a fiatal csendőr kutyáját is, ez menekül el legelőször. Telefonálnak a seriffnek, aki a szörnyet ugyan nem találta meg, de a kellemetlen szagot érezte, valamint olyan megmagyarázhatatlan nyomokat látott, mintha valami a levegőben csúszott volna. A gyerekeket azonnal és külön-külön kikérdezték. Valamennyi 12-17 éves volt. Válaszaik feltűnően hasonlóak voltak, de mivel a szörnyet nem találták meg, nem lehet többé kideríteni, vajon nem csalásról volt-e szó. De az esemény után eltelt tizenöt év alatt a már felnőtté vált gyerekek közül egyik sem adta el a sajtónak a történetet, ami feltétlenül arra vall, hogy nem történt csalás. Az ember ezek után hajlik arra a feltevésre, hogy talán mégis láttak valamit. Az Egyesült Államoknak lassanként specialitása lesz, hogy hol innen, hol onnan bizonyos időközönként jelentik az ilyesféle szörnyek felbukkanását. Egyik sem hasonlít a másikra, s ez végérvényesen megcáfolja azt a feltételezést, hogy ezek egy csillagközi civilizáció idelátogató tagjai. Ha viszont kísérletezésekről van szó, akkor ésszerűnek tűnik, hogy e szörnyek mindig más és más alakban jelennek meg. Megpróbálták úgy csoportosítani ezeket a megjelenéseket, hogy különválasztották a humanoidokat a többitől. Ez a törekvés nem hozott lényeges eredményeket. Én inkább arra hajlanék, hogy összefüggést találjak a zöld gyerekek, a napjainkban feltűnő neandervölgyi emberek, a visszataszító havasi és erdei emberek, valamint a különféle szörnyek között, melyeket meg kell különböztetni a kísértetektől. Az a feltételezés, hogy itt egy kísérletsorozatról van szó, legalább annyi előnnyel jár, hogy nem kell minden egyes lépés után egy általánosabb hipotézishez illő magyarázatokat keresni, pl. nem kell minden lépésnek a Földön kívüli vagy a föld alatti fajok létezését igazolnia. Ha - mondjuk - Földön kívüli vagy föld alatti faj látogatná világunkat, ebben az esetben valamennyi látogatónk többé-kevésbé hasonlítana egymáshoz. Ám a zöld gyerekek és a flatwoodsi szörny között nincs semmiféle hasonlóság. Azt is láthatjuk, hogy e lények közül egy sem akad, amely szükségét érezné bizonyos erkölcsi vagy vallási üzenetek közvetítésének, mi több, az esetek nagy részében még elfogni sem hagyják magukat. Nem hihetünk tehát abban, hogy látogatóink mind nagyjából a fehér árjákhoz hasonlítanak, és morális üzeneteket közvetítenek. Ami az undorító erdei embereket illeti, nemrégiben kaptunk hírt róluk. Eszerint egy erdei ember megszökött szumátrai börtönéből. Feltűnően sűrű szőrzet borította egész testét. Több, ehhez hasonló lényt figyeltek meg Brit-Columbiában 1884 óta. Látták is, le is fényképezték, sőt cirkuszoknak el is adták őket, éppen hogy csak nem mutatták be a televízióban. A zoológusok mégis makacsul kitartanak amellett, hogy egy ilyen gorilla nagyságú lény nem érhette meg korunkat, ezt a túlnépesedett emberi világot, és szinte bizonyosra vehető, hogy kétkedve fogadnák a hírt, hogy efféle lények tűntek fel Seine-et-Oise vidékén. Ugyanakkor kétségtelenül komoly amerikaiak találkoznak óriási, sűrű szőrzetű humanoidákkal. Ez történt 1963. július 23-án is, Oregon államban, Satus Phass és Toppenish között hajnali 1 órakor: három, autóval utazó ember egyszer csak megpillantott egy, az országúton áthaladó négy

33

méter magas, szürke hajú, emberszerű lényt. És nem ők látták egyedül. Egy portlandi házaspár, szintén Oregon államból, a várostól nem messzire lévő Lewis folyóban horgászva, a parton egy négyméteres humanoidát pillantott meg, fején olyan csuklyával, amelyet a KuKlux-Klan tagjai viselnek. Ha ugyan nem a sűrű haját nézték csuklyának. 1963 augusztusában az Oregon Journal című napilap kiküldött tudósítója kitűnő fényképekkel tért vissza, melyeket a negyven cm hosszú, tizenöt cm széles lábnyomokról készített. Kiszámították, hogy a nyomokat hagyó lény súlya meghaladja a 200 kg-ot. A lábnyomok sokkal inkább az emberéhez hasonlóak, mint bármelyik ismert állatéhoz. Még ugyanabban a hónapban más nyomokat is lefényképeztek a Lewis folyó mentén, ezek még hatalmasabbak voltak: gazdájuk kétméteres léptekkel haladt, és súlya több mint 350 kg lehetett. Az ember hiába nyitott szellemű, már-már a hiszékenység határáig, valóban nehéz elhinni azt, hogy egy olyan sűrűn lakott országban, mint amilyen az Egyesült Államok, mind e mai napig felderítetlen rezervátumban élhetnek ilyen óriási humanoidák. A vidék erdeit szünet nélkül figyelik helikopterekről, hogy megelőzzék az erdőtüzeket. Ha ott négyméteres gorillák csapatai sétálnának, azt már rég észrevették volna. Arról nem is beszélve, hogy a XIX. században a cirkuszkirályok, mint pl. Barnum, habozás nélkül óriási összegeket áldoztak volna arra, hogy expedíciók induljanak összefogdosásukra. Amíg alaposabb vizsgálatokat nem végeznek, a magam részéről továbbra is hiszem, hogy ezeket az állatokat valahol másutt tenyésztették vagy csinálták, és kísérleti céllal eresztették őket közénk. Én arra hajlok, hogy a homunculusok kategóriájába soroljam őket: ezt a szót a középkor alkalmazta azoknak az emberszerű kreatúráknak a jelölésére, melyeket mesterséges úton állítottak elő. Éppígy használhatnánk a zsidók gólem szavát is. Úgy gondolom, e megjelenések visszanyúlnak a legtávolabbi múltba. A régi görögök kitartottak az általuk lakott világ kettős szemlélete mellett. Szerintük léteztek az emberhez hasonló teremtmények, melyek azonban nem képesek a tagolt beszédre, voltak ezenkívül olyan teremtmények is, pl. a kentaurok, szatírok stb., melyek teste részben emberi, részben állati. A görög irodalomban mindenütt oly sok célzást találunk a valóság e kétféle szemléletére, hogy bajos ezeket egyedül a mitológiára visszavezetni. Az ő szemükben ezek a félig ember, félig állat teremtmények semmi esetre sem isteni, hanem nagyon is materiális lények voltak: nem váltak füstté, nem voltak átlátszóak, ellenben látni, hallani és érinteni lehetett őket. Alapos okom van tehát annak feltételezésére, hogy az a kísérletsorozat, amelynek a zöld gyermekek, a golyó által megölt neander-völgyi ember és a XX. századi Amerikában jövőmenő négyméteres majmok csupán egyes részei, már az emberiség megszületésekor elkezdődött, és folyik tovább, egészen napjainkig. Egyébként e lények közül egy sem látszik alkalmasnak arra, hogy csillagközi járművet vezethessen, vagy utazni tudjon az időben. Olyan állatokról van szó, melyeknél soha nem láttak semmiféle eszközt vagy - a sisakon kívül - semmiféle mesterségesen gyártott tárgyat. Odavitték őket, ahol megjelentek, és végül elviszik őket, mint ahogy a kísérletező visszaveszi a sajtot a patkány labirintusából. Mostanáig óriásokról beszéltünk. Éppígy megjelennek törpék is, de elgondolkodtató, hogy vajon nem ugyanarról a jelenségről van-e szó. Megjelenésükről nem szólnak élő tanúk, és nem tudjuk felmutatni a lábnyomaikat sem. Ezzel szemben minden nép valamennyi legendája beszél a föld mélyében élő apró emberekről. Még egyes fémeknek is ezek kölcsönöztek nevet: a koboldból származik a kobalt és így tovább. De úgy látszik, hogy 1138 óta - amikor egy német kolostor pincéjében elfogtak egyet - nem láttak egyetlen törpét sem. Ez a törpe teljesen fekete volt, és semmilyen nyelven nem beszélt. Végül elengedték, hogy lássák, mit csinál: visszatért a pincébe, ahol találták, felemelt egy követ, és bebújt egy olyan alagútba, ahová senkinek sem sikerült utánamenni. Az alagutat kereszttel zárták le, és az ügy ennyiben maradt.

34

A törpék legendájának minden bizonnyal semmi köze sincs az afrikai pigmeusokhoz, akiket sem a kelták, sem az amerikai indiánok nem ismertek. És mégis számos hagyomány a két Amerika indiánjainál éppúgy, mint a keltáknál és általában minden európai népnél beszél e törpékről, akik a föld alatt élnek. Margaret Murray A boszorkányok istene című könyvében még azt is kijelenti, hogy a kis néppel való kapcsolat egészen korunkig fennállt, és a boszorkányság nem más, mint a törpék régi vallása. Kétségtelen azonban, hogy ha Anglia alatt létezett volna ilyen föld alatti ország, azt a már meglévő, modern készülékek segítségével ki lehetne mutatni. Hacsak ezek az üregek nincsenek védve a szeizmikus szondázással szemben: ilyen védekező eljárások valószínűleg léteznek, és fel is használják ezeket a titokban kipróbált atomfegyverek esetében. Ez azért nagyon meglepő volna. Könnyebben elhisszük azt, hogy törpe fajok maradtak fenn például a középkorig. Ebben az esetben viszont jó lenne tudni, vajon miért nem találják meg soha csontvázaikat. Akárhogy áll is a dolog, találkozhatunk napjainkban zöld emberekkel, óriásokkal, mindenféle szörnnyel, ám törpékkel soha. Azt pedig ne meséljék nekem, hogy törpék vezetik a repülő csészealjakat, mert én bizony nem hiszek a repülő csészealjakban! A kis népre vonatkozó hagyományok egyik különös pontja szerint ha valaki néhány napig a kis nép országában tartózkodik - tudósít bennünket minden egyes legenda -, a Földre csak évszázadokkal később juthat vissza. Többek között ez is a relativitás teoretikusai által kimutatott időösszehúzódást juttatja eszünkbe. Számomra mégsem tűnik teljesen helyénvalónak, hogy a törpéket, manókat és egyéb tündéreket a Földön kívüli megnyilvánulások közé sorolják. Nem sorolnám ide még a Heuvelmans, Sanderson és Porsnyev által jelzett furcsa állatokat sem. A dzsungelek és az óceánok ma még nincsenek teljesen feltárva, és én igenis el tudom fogadni, hogy teljesen természetes módon élhetnek plezioszauruszok az Atlanti-óceánban, húszméteres óriásgyíkok vagy akár kétorrú kutyák valahol Dél-Amerikában. E két utóbbi vadállatot - titokzatos eltűnése előtt - Fawcett figyelte meg. Az ember minden további nélkül elfogadhatja bizonyos állatok természetes fennmaradását, anélkül hogy Földön kívüli kísérletezők beavatkozását kellene feltételeznie. Ebben az esetben mi, emberek azokhoz a laboratóriumi állatokhoz hasonlítunk, amelyek nem eléggé értelmesek, vagy nincs elég képzelőerejük ahhoz, hogy felismerjék a kísérletezőt. Úgy gondolom, hogy a modern technika széles körben felhasználható volna, ahogy Pasteur technikája elegendő volt ahhoz, hogy felfedezhesse a mikrobákat. A kutatásra csak olyan valaki lenne alkalmas, aki eléggé, ám nem túlságosan paranoiás. Mivel az a gondolat, hogy olyan lények, melyeket nem látunk, megfigyelnek, és erők, melyeket nem ismerünk, manipulálnak bennünket, tipikusan paranoiás elképzelés. Ha pedig ez túlságosan elhatalmasodik az emberen, egyenesen az őrültek házába vezet. Ám ellenkező esetben, ha ez teljes mértékben hiányzik a kutatóból, akkor képtelen lesz a tapasztalatokat úgy összekapcsolni, hogy kimutatható legyen, megfigyelnek-e vagy manipulálnak-e bennünket. Az ilyen ember borotvaélen táncol. Természetesen senkit sem lehet ilyen feladatra kényszeríteni, de meg kell jegyeznünk, hogy számos természettudós volt hóbortos. Bizonyára eljön majd az az idő, amikor egy ilyen hóbortos tudós makacsul kitart amellett, hogy bebizonyítsa, kísérleteznek velünk. Ez az idő talán már el is érkezett, és vannak már ma is óvatos és előrelátó emberek, akik - az elmegyógyintézetet elkerülendő - nem publikálnak semmit. Az általános vélemény ebben a kérdésben bizonyára éppúgy meg fog változni, mint ahogy a mikrobákkal kapcsolatban megváltozott. Semmelweist üldözték, Pasteur harcolt, de a modern mikrobiológusok Nobeldíjat kapnak. Azt a kutatót, aki először kísérli meg bebizonyítani, hogy megfigyelnek bennünket, kétségtelenül be fogják csukni. A másodiknak kellemetlenségei lesznek, de követői talán új tudományt hoznak létre, amely a jövő generációi számára éppoly természetes lesz, mint ma a mikrobiológia. Ez a tudomány racionalista módszerekkel tanulmányozza

35

majd azokat a jelenségeket, melyeket e könyv felvet, és talán még sok minden mást is, mint pl. az ördöngösséget. Érdekes elgondolkodni azon, milyen következtetéseket fognak levonni egy ilyen tudományos felfedezésből. Ha megfigyelnek bennünket, a megfigyelők tudomására kell hozni, hogy értelmes lények vagyunk. Hiszen elképzelhető, hogy nem tudják, és meg kell érteniük, hogy bennünket nem a hétvégi és nyári népvándorlás, nem a háborúink, a koncentrációs táboraink stb. jellemeznek, mert mindezt esetleg könnyen észreveszik. A külső megfigyelő - mert a velünk kísérletezők, még ha sokkal intelligensebbek is nálunk, mégis csak kívülállók - nyugodtan hiheti, hogy minden tevékenységünk egyedül bonyolult feltételekhez kötött reflexeknek köszönhető, mint a méhek, a termeszek és a hangyák tevékenysége. Ezt jelezte már Maurois is, közel fél évszázada megjelent, Fragments d'une historie universelle, 1992 (Részletek egy egyetemes történelemből, 1992) című művében. Maurois észrevételei már 1970-ben is teljesen helytállóak. Még a nálunk jóval intelligensebb megfigyelőkkel és manipulálókkal is előfordulhat, hogy tevékenységünkből nem értenek meg semmit. Hogyan keltsük azt a benyomást, hogy értelmesek vagyunk? A hangyáknak vannak eszközeik, és kertet művelnek. A méhek ismerik a geometriát, és mégis - okkal vagy ok nélkül - a megfigyelők többsége egyetért abban, hogy nem értelmes lények. Azok a lények, amelyek felgyújtják és leoltják a csillagokat, a mi kezdetleges eszközeink láttán nem biztos, hogy értelmes lényeknek tartanak bennünket, annál kevésbé, mert kezdetleges eszközeinket pl. Auschwitzban vagy Hirosimában hasznosítjuk. Teilhard de Chardint foglalkoztatta olyan eszközök gondolata, amelyek még nagy távolságból is elárulhatják az értelem jeleit. Ez valóban szép gondolat, ám ha a lények, amelyek megfigyelnek bennünket, és kísérleteznek velünk, nem rendelkeznek hasonló eszközökkel, akkor kétségtelenül mind a mai napig nem is bizonyosodtak meg intelligens voltunkról. Megjegyzés az eltüntetéshez. Denis de Rougemont írta, hogy az ördög legnagyobb csele az volt, amikor elhitette velünk, hogy nem létezik. Ugyanez vonatkozik azokra a feltételezett lényekre is, amelyeket itt hol Értelmes Lényeknek, hol Kísérletezőknek neveztem. Minden egyes kísérlet után a rendszert vissza kell állítaniuk a zéruspontra ahhoz, hogy újrakezdhessék, így van ez egyébként minden tudományos kísérletben is, pl. a fizikában és a kémiában: el kell távolítani az előző kísérlet nyomán keletkezett mágnesességet és statikus elektromosságot, ki kell mosni a kémiai kísérletben használt tartályokat stb. A Kísérletezőknek éppígy kielégítő magyarázattal kell szolgálniuk minden, a környezetünkben végrehajtott mesterkedésük után, hogy elhitessék velünk: nem történt semmi. Ezt nevezi Charles Fort „szisztematikus eltüntetésnek". Szép példája ennek a Bemard Heuvelmans által felfedezett neander-völgyi ember. Hírek szerint egy bábukészítő, aki Saint Louis kirakatai számára dolgozik, kijelentette, hogy Heuvelmans állatát ő készítette felfújható hártyából, a szőrzetet pedig ráragasztotta. Sajnos a Heuvelmans által készített fotók - és ezeket magam is láttam - világosan mutatják, hogy valódi szőrzetről van szó. A zéruspontra való visszaállás tehát nem sikerült tökéletesen. Más példákat is ismerünk. Az elhibázott eltüntetés legjobb példái közé tartozik az az eset, ami az angliai Almondsburyben történt, 1817 áprilisában. Egy napon egy száriba öltözött fiatal nő, aki nem beszélt egyetlen ismert nyelvet sem, kopogtatott több ház ajtaján. Láthatóan nem tudott írni, és önmagára mutogatva azt mondogatta: „Caraboo". Később sikerült leíratni vele egy ábécét, és tizenkettőig megjelöltetni a számokat egy teljesen ismeretlen nyelven, amelyet ő javasunak nevezett. Ezek után egy arra járó portugál tengerész, bizonyos Manuel Eynesso kijelentette, hogy ő érti a javasu nyelvet, és hogy a fiatal nő hercegnő, akit kalózok raboltak el Indonéziából, és elhozták egészen Angliáig. Egy bizonyos idő múlva megállapították, hogy a portugál tengerész csaló volt, és az egész történetet úgy, ahogy van, csupán azért találta ki, mert meg akart ismerkedni a lánnyal. Ezek

36

után a lány is beismerte, hogy a tréfa túl jól sikerült: ő angolí Mary Wilcox a neve, és az egész csak kitalálás volt. Ám Mary Wilcox története teljes egészében kitalálás, Mary Wilcox ugyanis sohasem létezett. A nő végül férjhez ment egy angolhoz, gyerekei születtek, akiket felnevelt, s hetvenéves korában halt meg Bristolban, anélkül hogy valaha is kielégítő módon megmagyarázta volna kalandját. Ahogyan Charles Fort mondja, vannak pillanatok, amikor az ilyen jelenségeket eltüntetők rosszul dolgoznak. Arról, hogy hogyan volt képes egy analfabéta angol nő egy beszélt nyelvet bonyolult szabályokkal, írott ábécével és teljesen eredeti számrendszerrel kitalálni, Fort előtt senki sem töprengett el. F. NAGY PIROSKA FORDÍTÁSA

37

REJTÉLYeS Eltűnések a kontinenseken Azok a tengerészek, akiknek nyomuk veszett az elhagyottan hánykolódó hajókon, „a sorompó túlsó oldalára" kerültek át, olyan értelemben, hogy valami fantasztikus világ nyelte el őket, s ennek a fantasztikus valaminek mi még a parányi részeit sem tudjuk meghatározni. Olyannyira nem, hogy ama bizonyos „sehol", ama bizonyos ismeretlen, ahová eltűntek, a valaha is elénk tárt rejtélyek legmegfejthetetlenebbike marad. Azok, akik a fantasztikum beavatkozására alapított legcsekélyebb feltevést is lebecsmérlik, a minket foglalkoztató esetekben rögtön érveink valószínűtlenségét fogják hangoztatni. Márpedig ez az érvelés számos tény és nem kevésbé számos megfigyelés eredménye. Magától értetődik, könnyebb dolog egy ismert jelenséget belekeverni, mint vaksötétben tapogatódzó nyomozásba kezdeni. A hivatalos vizsgálatot végző közegek kényelmes és megnyugtató magyarázatai és okoskodásai mellett természetesen a vizsgáló bizottságok összefoglaló jelentéseiben és következtetéseiben az olyan tényezők között, amelyek fölött egyszerűen elsiklanak, szerepelnek a tengeri kígyók. De vajon egészen tisztességes eljárás-e rendszeresen és módszeresen elkenni azt, amire nem találnak magyarázatot? Sajnos, ilyenfajta magatartással még napjainkban is találkozunk; valahogyan mintha félnének túlságosan hozzányúlni egy olyan igazsághoz, amely fájdalmat okozhat... No, de anélkül hogy letennők a fegyvert, könnyebb most egy másfajta vizsgálódásba belevetnünk magunkat, amelynek során felhalmozódnak a hivatalos állításoknak és tanoknak ellentmondó tények. Pontról pontra, fogaskerekekként egymásba akaszkodva, helyreállított összerakós türelmi játékként ezek a tények egy nyilvánvaló valóság gépezetét alkotják. A tenger a maga rejtelmeivel az a birodalom, ahol a véletlenen múló és a feltevésszerű van túlsúlyban az ott lejátszódó drámák okai között; ezért most a titokzatos eltűnések problémáját semlegesebb, mondhatnánk szilárdabb területre helyezzük oly módon, hogy meglessük azokat a körülményeket és helyzeteket, amelyek között ugyanaz az ismeretlen jelenség folytatja rejtekhelyéről munkáját, így talán még, újabb elemeket és adatokat kibányászva, elősegíthetjük egy „káderlap" kidolgozását: hiszen olyan egymástól távol eső földrészeken, mint például Új-Guinea és az Egyesült Államok, emberek, egész családok, sőt állatok párolognak el az ismeretlenbe, tűnnek el egy nehezen felfogható cél felé...

38

ELTÜNÉSEK PATRICE GASTON

Egész családok tűnnek el 1941-ben, Svájcban egy mentőosztag indult el három alpinista felkutatására, akiknek se hírük, se hamvuk nem volt egy idő óta. Napokon át tartó keserves erőfeszítések után végre a három férfi nyomára bukkantak. Követték a nyomokat, és megdöbbenve állapították meg, hogy azok egy havas síkság kellős közepén hirtelen megszakadnak. Semmiféle hasadék sem nyelhette el őket, ráadásul pedig a hó teljesen szűz maradt. Mindazonáltal a legutolsó nyomoknál - jelentette Jimmy Guieu - három szabálytalan lyukat fedeztek fel, amelyek együttesen egyenlő oldalú háromszöget képeztek, s a háromszög egy-egy oldalának 12,80 m volt a hosszúsága. Az egész olyanforma benyomást keltett, mintha egy támasztószerkezeten nyugvó masinát helyeztek volna ott el... A vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy a hármas eltűnés körülményeinek tisztázását a tények nem teszik lehetővé, majd az aktacsomót egy fiókban felejtették. Ugyancsak a második világháború alatt, 1943-ban egy jól felfegyverzett japán hadosztály tűnt el minden nyom hátrahagyása nélkül Új-Guineában... Később az emberek kérdéseket intéztek, vizsgálatokat folytattak, a japán kormányzat megpróbált világosságot deríteni a hihetetlen rejtélyre, de hasztalan. Jó néhány eltűnési eset fittyet hány a felfogóképességnek, és ha legtöbbjük nem is nyit utat semmiféle komoly feltételezésnek, némelyikük tévedhetetlenül egy fantasztikus világ felé vezet. Annál, hogy két, három vagy tíz ember eltűnik egy természeti katasztrófában vagy egy hajótörésben, mi sem természetesebb. De hogy egy század, hogy egy egész hadosztály így elpárologjon, és itt a jelenség meghökkentő méreteket ölt, ez már a legtermékenyebb fantáziát is felforralja. Ezért a legnagyobb körültekintéssel kell eljárni és kellő megfontoltsággal lépésről lépésre előbbre haladni. 1952. augusztus 14-én Tóm Brooke mészáros, a felesége és tizenegy esztendős fia hazaindultak egyik barátjuktól, aki Floridában, hatvan kilométernyire Miamitól, egy bár mellett lakott."Éjszaka 23 óra 40 perckor ültek be autójukba, és mentek tovább. Másnap reggel 7 óra 14 perckor a rendőrjárőr tizennyolc kilométerre a bártól egy elhagyott autót fedezett fel, Brooke-ék kocsiját, amelynek lámpái még égtek, egyik ajtaja nyitva maradt. A hátsó ülésen Brooke-né retikülje hevert, s benne elég csinos összeg pénzt találtak. A rendőrök észrevették, hogy a kocsitól az út mentén levő mezőig lábnyomok vezetnek. Brooke-ék mintegy tíz lépést tehettek, majd a lábnyomok hirtelen megszűntek, anélkül hogy visszafelé vezettek volna. Mintha csak az egész Brooke család elpárolgott volna!

39

Az ügyet lezártnak tekintették, és Brooke-ékra soha többé nem találtak rá. Közben, tizenegy kilométernyire ettől a helytől, ugyanazon az éjszakán és ugyanilyen körülmények között tűnt el Mabel Twinn, egy vendéglői felszolgálónő. Soha senki sem látta többé ezt a négy személyt. Hat évvel később, 1958. december 7-én, szintén az Egyesült Államokban az ötvennégy éves Kenneth Martin, a felesége és három gyermekük tűnt el az Oregon államban levő portlandi lakhelyükről, miután bejelentették, hogy karácsonyfát vásárolni mennek... Ugyancsak 1958. decemberben, 29-én, egy Silver Lake-i (Minnesota állambeli) építési vállalkozó, Earl Zrust a feleségével és négy gyermekével együtt úgy illant el, mint a kámfor, anélkül hogy bárki sejthette volna, hová lehettek. Ha ezek a családok a levegőbe párologtak volna el, a rendőrség ugyanarra a következtetésre jut. Egy dolgot azonban le kell szögezni: embereknek ez a sorozatos eltűnése - egymástól elszigetelt csoportokban - az Egyesült Államokban, egymástól igen távol eső vidékeken és nagyon rövid időközökben következett be. Itt nem lehet szó egyszerű véletlenekről. Elvégre ha az Egyesült Államokban minden nyolc percben jelentik is be egy férfi, egy asszony vagy egy gyermek eltűnését, az általunk ismertetett eltűnéssorozatok semmiképpen sem egyeznek a klasszikus rendőri esetekkel. Három év telt el közben, amidőn a brazíliai rendőrség egy emberrablás ügyre vetette magát. Az áldozatot Rivalino da Silvának nevezték. Ebben az ügyben nem volna semmi rendkívüli sem, ha ezen a bizonyos 1962. augusztus 19-én nem lopnak el ugyanebben az időben tizenhét csirkét, hat sertést és két tehenet, a lopás tettese pedig „egy feltételezett Földünkön kívüli gépezet" személyzete... Az ezekből az esetekből levonható egyedüli következtetésben örömét lelné az OVNI (Objets Volants Non Identifiés = nem azonosított - meghatározott - repülő tárgyak) egy pártolója. Ennek a fantasztikus lehetőségnek támogatására kell megmentenünk a Brookeüggyel foglalkozó egyik rendőr furcsa, ötletszerű megfogalmazását: „Szinte azt mondhatnék, hogy a Mars-lakók rabolták el őket!" Az FBI (Federal Bureau of Investigation = Szövetségi Nyomozó Hivatal) ugyanerre a következtetésre juthatott. Valamelyik út szélén vagy egy hólepte síkságon hirtelen megszakadó nyomok valóban arra a feltételezésre kényszerítenek, hogy azt higgyük: ezeket az embereket légi úton szöktették meg. Furcsa Télapó lehet, aki a Martin és a Zrust család esetéhez teljesen hasonlóan 1972 szilveszter éjszakáján a Méchinaud családot rabolta el, miközben kocsin Boutiers (Cha-rente megye) felé tartottak... A szilvesztert barátaiknál töltötték, Cognacban, majd hajnali egy óra körül elpárologtak, az alatt a mindössze négy kilométernyi autóút alatt, amely lakhelyüktől elválasztotta őket. Hasztalan volt a leggondosabb vizsgálat, a legcsekélyebb nyomra sem bukkantak. De vajon milyen következtetést von le Jacques Bergier azokból a tényekből, amelyekről egyik munkájában számol be, és amelyek egy egész falu lakosságának eltűnésére vonatkoznak? 1930-ban a kis eszkimó falu, Angikuma mind a harminc lakója szőröstül-bőröstül eltűnt. Kanadának ezen a vidékén az életkörülmények különösen nehezek. Mindössze fél tucat pórázra kötött, éhen veszett kutyát találtak ott. Még a sírokat is kiásták, és a beléjük temetett emberi hullák is köddé foszlottak... Furcsa viselkedés lett volna ezektől az emberektől, ha azért ásták volna ki halottaikat, hogy magukkal vigyék őket valami ismeretlen rendeltetési helyre, mindent odahagyva, még puskáikat és kutyáikat is, önmagukat halálra ítélve...

40

Felszívta őket az ég Ha folytatjuk vizsgálódásainkat, és csupán az elszigetelt eltűnésekkel foglalkozunk, eljutunk ahhoz az esethez, amelyről Jimmy Guieu számolt be. Ez talán fellebbenti a fátylat, és bepillantást enged azokba a körülményekbe, amelyek között lefolytak az események... Az egyesült államokbeli, indianai városka, South Bend közvetlen közelében 1890 karácsonyának előestéjén együtt ünnepelt a farm nagy konyhájában Tom Lerch családjával és a szomszédos tanyákról érkezett barátaival. Valamivel este 11 óra előtt Lerchné arra kérte tizenegy esztendős fiát, menjen ki a kúthoz, merjen vizet, és hozza be abban az üres vödörben, amelyet átnyújtott neki. Olivér orrvédőt tett fel, mert dermesztő hideg volt odakint. Tíz másodperc sem telt el azután, hogy betette maga után az ajtót, és Olivér kint ordítani kezdett, segítségért kiáltott de úgy, hogy az egész társaságnak megfagyott ereiben a vér. Mindenki rögtön arra gondolt, hogy egy farkas támadhatta meg. De kiérkezve farkasnak éppen olyan kevéssé akadtak nyomára, mint a kisfiúnak!... Remegtek a borzadálytól, amikor meghallották a kis Olivér kétségbeesett jajveszékelését, valahonnan az éjszakában, de „a fejük fölött"! A sötét égbolton a gyermek láthatatlan volt. Olivér üvöltött: „Segítség! Elragadtak! Segítség!"... Az üvöltözés és a segélykiáltások majdnem egy percen át hasítottak bele a levegőbe, de egyre kevesebb erővel, mintha a gyermek egyre feljebb és feljebb szállna... A rémülettől kővé dermedt jelenlevők csak akkor szánták rá magukat végre valamire, amikor a köztük levő lelkész elhatározta, hogy követni kell a kisfiú nyomait. A frissen hullott hóban a nyomok tisztán látszottak, és azt mutatták, hogy a gyermek a kút felé tartott. De mintegy húszméternyire az épülettől és tízméternyire a kúttól „a nyomok hirtelen megszűntek, mintha a gyermeket felemelték volna a földről". A vödröt két méterrel arrébb találták meg. A nyomozás teljesen eredménytelen maradt. Ez után a rendkívüli eltűnés után nem egy embernek jut eszébe egy ókori legenda; de vajon legenda-e? „Egy szép napon, miközben Romulus, Róma atyja és alapítója a capri ingoványok környékén beszédet intézett csapataihoz, váratlanul hatalmas mennydörgésektől és villámcsapásoktól kísért vihar tört ki, ezalatt Romulust oly vastag felhőréteg vette körül, hogy az összes jelenlevők elvesztették szem elől; és ettől a pillanattól fogva soha többé nem jelent meg újra a Földön. Ekkor léptették elő Quirinus néven istenné." így számol be Julius Obsequens a Csodák Könyvében. (Csak úgy zárójelben említsük meg, hogy Julius Obsequens művében rengeteg megfigyelést közöl az ókor óta megjelent, nem azonosított repülő tárgyakról.) A hivatalos változatokban ezzel az eseménnyel kapcsolatban megfeledkeznek a csoda lehetőségéről, és ezt az eltűnést legendának minősítették, amelynek védelmezői szerintük - nem érdemelnek hitelt és nem vehetők komolyan... De akkor a legendák birodalmába tartozik Macon gróf esete is, akit szintén a levegőbe emeltek? A szerencsétlen addig kiabált segítségért, amíg teljesen eltűnt... A körülmények meglepő összejátszása folytán tanúja akadt egy elszigetelt eltűnésnek és az egész folyamatnak, amely alatt lejátszódott. Brazíliában, Duas Pantasban vagyunk, egy magános tanyán, 1962. augusztus 24-én, tehát pontosan öt nappal Rivalino da Silva ugyancsak Brazíliában történt elrablása után... Egy kilencéves gyerek reggel hét óra körül kilépett házuk kapuján, s ekkor két, egyenként körülbelül negyven centiméter átmérőjű gömböt pillantott meg a földön, szemben az ajtóval, amelyen éppen akkor jött ki. Azon nyomban kihívta édesapját, aki szintén meglátta a golyókat, és túlságosan közel ment hozzájuk. Abban a pillanatban heves förgeteg tört ki, és porfelhőt kavart fel. A gyermek a förgetegben már nem láthatta apját, azután a förgeteg, egyre feljebb emelkedve, lecsendesedett. De a fiú apja örökre eltűnt. A vizsgálat lefolytatóinak nem sikerült az apa nyomára akadni, és az esemény oly mértékben zavarba hozta a hatóságokat, hogy a szegény gyermeket azonnal elmeorvosi

41

megfigyelés alá helyezték: rá akartak jönni az okokra, vajon miért találta ki ezt a történetet, amelynek a tényekből ítélve mindazonáltal alapja volt. De vajon nem inkább azért történt az orvosi megfigyelés, hogy eltereljék a túlságosan kíváncsi riporterek figyelmét?... Néhány nap leforgása alatt két nyugtalanító eltűnés ugyanabban a körzetben... A véletlenek furcsa összejátszása... A fantasztikum sohasem húz kesztyűt, amikor jelentkezik, és azok a drámák, amelyeknek forrása, mindig a józan emberi ész rovására következnek be. Ennek szemünk előtt lejátszódó bizonyítékai vannak... Így tehát az a nyom, amely ezt a vizsgálatot a minden esetben titokzatos eltűnéseket előidéző és a normálistól eltérő jelenséghez vezette, egyenesen egy fantasztikus világba juttat el bennünket. A minket környező világról alkotott elgondolás korlátolt, ennek folytán pusztán ösztönös, a szüntelenül túlhaladott tudásmorzsák pedig képtelenek gettójából kiragadni. Ugyan melyik józan elme nem cáfolná meg mindezekben az esetekben a legnyilvánvalóbb bizonyosságot? Feltételes reflex ez, amelyet egy képmutató kultúra kényszerített a tudatra. A vizsgálódásnak ebben a szakaszában mindazonáltal könnyűvé tenné a racionalisták dolgát, ha látnák, hogy meghátrálunk, és nem vagyunk hajlandók továbbhaladni a hasonló események tanulmányozásában. Éppen ezért tétovázás nélkül további olyan elszigetelt eltűnési eseteket kell ismertetnünk, amelyeknek anyagi és emberi következményei vitathatatlanok... Autók és utasok 1971 egy júniusi estéjén, Aube megyében egy kereskedelmi ügynök felesége hiába várta férje visszatérését. Az asszony végül is értesítette a csendőrséget. Mivel a csendőrök valami szerelmi kiruccanásra gyanakodtak, másnapra, a hajnali órákra ígérték a felkutatás megkezdését. Minthogy a férj hajnalra még mindig nem tért haza, nekiálltak a keresésnek, de eredmény nélkül. Az ügynök szokása szerint a 77. számú országút szélétől kiinduló mellékútvonalat használta, amely egy fenyőerdőn vágott át (Troyes-tól Chalons-sur-Marne-ig megy a 77-es országút), és a csendőrök is ezt az utat vették igénybe. Az ügynök kocsija, egy valaha acélkék színű Simca-1000-es valóban ott volt, de milyen állapotban! Elolvadt... A kocsi váza körül, mintegy 15 méteres átmérőjű területen a föld véges-végig elszenesedett. A kocsiban megtalálták a negyvenéves Léon Eveidé holttestét. Az áldozat „keresztbe tett karokkal, kinyújtózva feküdt az ülésen, biztonsági övével oda kötözve"... Valami ismeretlen jelenség, négyezer Celsius-fokot kétségtelenül meghaladó hőben teljesen elolvasztotta az ablaküvegeket... Tanúk jelentették be ezután, hogy előző este, körülbelül ugyanezen a helyen egy szerkezetfélét figyeltek meg, amely a földet súrolta. Ez az esemény, amely az értelmet meghaladó anyagi pusztítással is járt, ezúttal egy autóssal történt, és nincs összefüggés nélkül az ugyancsak autóúton levő Vidal házaspár rendkívüli kalandjával. Kocsijuk a Buenos Aires tartományban levő, Chacomust Matfuval összekötő országúton gördült. Mintegy húsz kilométerre lehettek az argentin fővárostól, amidőn sűrű felhőrétegfélébe kerültek. Azon nyomban elveszítették eszméletüket. Mindez 1968. május 3-án történt... Amikor Vidal úr magához tért, nappal volt, és mivel nem ismert rá a vidékre, megszólított egy parasztot, és megkérdezte tőle, hogy melyik út vezet Buenos Aires felé. A parasztember nyilván azt hihette, hogy valami megháborodottal áll szemben, mert csendesen felvetette: talán Mexico Citybe akar jutni?... Vidal úr hamarosan rájött a valóságra: Mexikóban vannak, mégpedig negyvennyolc órával ájulásba esésük után! Vagyis, gyorsan

42

kiszámította, körülbelül 7500 kilométer távolságra attól a helytől, ahol kocsijuk abba az átkozott felhőrétegbe került; ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett. Miféle esztelen históriába keveredhettek? Egyszerűen képtelenség, lássuk csak! Ekkor közelebbről kezdte megvizsgálni 403-asát: mintha hegesztőpisztollyal szedték volna le karosszériájáról a fekete festéket. Nagyon magas hő hatásának vethették alá. Cseppfolyósított kocsik?... Vidalné valamicskével később nyerte vissza eszméletét, de olyan állapotban volt, hogy kis híján idegrohamot kapott: „De hát akkor mit művelhettek velünk két teljes napon át? Miféle teremtések kezei közé kerültünk!?" - üvöltötte. Miután a házaspár visszaérkezett Argentínába, barátaik megkönnyebbülten felsóhajtottak, mert szerencsétlenségre gyanakodtak. De amidőn a Vidal házaspár elmesélte, hogy milyen kalandot éltek át, hallgatóiknak égnek meredt a haja... Fizikailag teljességgel képtelenség, hogy Vidalék negyvennyolc óra alatt megtehették volna a Buenos Aires és Mexikó közötti utat: az egész Dél-Amerikán, valamint KözépAmerikán át kellett volna vágniuk autón, kezdetleges és elhanyagolt országutakon, utakon és csapásokon, ráadásul óránként százhatvan kilométeres átlagsebességgel. Lehetséges tehát, hogy Vidal urat és Vidalné asszonyt autóstul valamilyen ismeretlen szerkezet kapta fel, és két nap múlva hétezerötszáz kilométerrel távolabb rakta le?!... Olyan nyilvánvalósággal állunk szemben, amely kizár minden más feltételezést. De ami a legriasztóbb, az, hogy teljesen hasonló kaland történt 1961. szeptember 19-ének éjszakáján Hills úrral és Hillsné asszonnyal. Barney és Betty Hills rövid kanadai tartózkodásról érkezett. A White Mountainsen (Fehér-hegységen) át a New Hampshire-ben levő Portsmouth felé haladtak, és Lancaster elé érkeztek. Hillsné asszony egyszer csak egy fényes égitestet pillantott meg nagyon magasan az égen, amint feléjük tartva ereszkedett lefelé. Az égitest hamarosan annak látszott, ami valójában volt: hatalmas, ismeretlen űrhajónak. Miután Hillsék a Cannon-hegyeken áthaladtak, autójuk Indián Headben megállásra kényszerült, és látták, amint a szerkezet tőlük mintegy hatvanméternyire földet ért. Mintha mágnes vonzotta volna Hillséket a szerkezet felé... Majd emlékezetükben jókora rés támadt. Egyszer csak ismét az úton találták magukat, látszólag minden átmenet nélkül, csendesen gördültek tovább, kábultan, mint az alvajárók. És ekkor egy jelzőtáblát pillantottak meg, ezzel a felírással: „Concord 17 mérföld." Tehát ötven kilométert robogtak teljesen öntudatlan állapotban! Hamar észrevették, hogy karórájuk megállt, mégpedig véglegesen. Hillsék hajnalban értek haza otthonukba. Itt ingaórájukról megállapították, hogy két órát veszítettek, ez a két óra teljesen kiesett... Ezenkívül mindkettőjüknek kellemetlen volt a közérzete, furcsán „nyúlósan" érezték magukat... Később kocsijukon néhány olyan foltot észleltek, amelyek erős mágnesezéstől származtak. Ezután az események teljesen véletlen tornyosulásából kiderült, valójában mi történt „az alatt a két óra alatt, ami emlékezetükből kiesett..." Barney Hills gyomorfekélyben szenvedett, és magas volt a vérnyomása, ezért a bostoni Benjámin Simon doktorral kezeltette magát, akit világszerte ismertek hipnotikus és pszichoterápiás gyógymódjáról és e tárgykörrel foglalkozó tudományos munkáiról. Barney Hills esetében is ehhez a kezeléshez folyamodott. Hipnotikus állapotban kérdezte ki mind Barney, mind Betty Hillst, és ezek elmesélték mindazt, ami öntudatlanságuk ellenére a tudatuk alatt beléjük vésődött: egy Földön kívülről érkezett űrhajó belsejében teljes orvosi vizsgálaton estek át, amelynek célja annak megállapítása volt, hogy: ,,a fizikai fejlődés mely fokáig jutottak el a földlakók, több mint ezer évvel az őket ért természeti kataklizma után"! Egyszer sem keveredtek ellentmondásba, és az elképzelhető legegyszerűbben számoltak be a tényekről, anélkül hogy valami részletet kihagytak volna. Még „elrablóik" arcképét is megadták: nagyon apró termet, rendellenesen nagyméretű

43

koponya, lefelé hegyesedő fej, tágra nyílt és oldalt elhelyezkedő, ferde vágású szemek, vonalnyira keskenyedett száj, alig észrevehető orr. A józan emberi ész megint csak zavarba jön, különösen akkor, ha megtudjuk, hogy 1957. október 15-én Brazília egy eldugott zugában, a paraguayi határ közelében, ezerötszáz kilométerre a szárazföld belsejében egy olyan személy esett emberrablás áldozatául, akinek emlékezetében a legapróbb részlet is megmaradt. Egy brazil kutató, Olavo Fontes doktor volt az egyetlen, aki feljegyezte kijelentéseit, de nem hozta rögtön nyilvánosságra. Előfordultak néha különös események, amelyeknek körülményeiről az újságok a legnagyobb körültekintéssel és cseppnyi iróniával számoltak be: az ilyenfajta hozzáállás egyszerű oka az, hogy az emberi tanúskodás nemegyszer hitetlenkedés vagy elvakultság célpontjául szolgál. De akkor, amikor egy esetleges áldozatot hipnotikus állapotban hallgatnak ki, az általa elmondott tények félre nem érthetőekké válnak. Mindemellett az a hihetetlen történet, amelyről Antonio Villás Boas a feldúltságtól még remegve beszámolt a hatóságoknak, túlságosan is hasonlít „ama bizonyos elemzések elvégzése céljából történt elrablásokhoz", hogy el ne időzzünk mellette... Ez a Minas Gerais brazíliai szövetségi államban lakó tisztességes és nyíltszívű parasztember 1957. október tizenötödikéről tizenhatodikára virradó éjjel éppen kis földdarabkáján szántott, amikor az égbolton hirtelen egy ismeretlen űrhajó jelent meg, és közvetlen közelében szállt le. Traktora azonnal megállt, és lámpái is azon nyomban elsötétedtek. Vajon őt is elrabolják? Nem. Búvárszerű ruhába öltözött apró lények, szám szerint négyen, léptek ki az űrhajóból, és Antonio Villás Boas megfigyelte, hogy sisakjuk nyitott. Valamilyen folyadékkal spriccelték be, majd a szerkezethez terelték, s itt a mi földművesünk egy meglehetősen szokatlan lénnyel került szembe... Ez a teremtmény körülbelül kilencven centiméter magas lehetett. Csillogó, fehér, hosszú és selymes hajával nőies benyomást keltett. Nagy kék szemei inkább hosszúkásra nyúltak, mint kerekek voltak, és a halántékok felé irányultak. Azt is megfigyelte, hogy keskeny orra nem volt sem hegyes, sem széles. Antoniót azonban leginkább a lény arcformája döbbentette meg, mert hozzá hasonlót még sohasem látott: „Nagyon erősen kiálló pofacsontjai miatt arca nagyon szélesnek hatott - jelentette ki. - Lefelé azonban egyre keskenyedtek, s az ábrázatot háromszög alakúvá tették. Ajka nagyon vékony és kicsiny volt, éppen hogy látható. Fülei is aprók voltak, de nem sokkal kisebbek, mint némelyik asszonyé, akit ismerek. A két nagyon erősen kiálló arccsont olyan benyomást keltett, mintha alattuk is csont volna, de érintésre rájött az ember, hogy nincs ott semmi..." Antonio nem hárította el a furcsa teremtmény közeledését, és a nemi közösülés megtörténte után a lény elengedte, majd űrhajóstul eltűnt az égen. Antonio történetét később töviről hegyire alaposan megvizsgálták, és nem indítottak ellene eljárást hatóság félrevezetése címén, mert képtelennek tartották rá, hogy önmagától agyaljon ki ilyen hihetetlennek tűnő históriát. Íme ez tehát röviden összefoglalva az az ügy, amelyet Olavo Fontes doktor a legnagyobb körültekintéssel tanulmányozott, és amely később, mint látni fogjuk, gyanús körülmények között történt eltűnését idézte elő. Hitelt adni olyan eseményeknek, amelyek azt a benyomást keltik, hogy inkább a Science fiction, mint a valóság birodalmához tartoznak, meglehetősen merész dolog volna. És mégis... egész sereg tény bizonyítja ezek hitelességét. Az effajta tények egyébként akkor nyerik el igazi értelmüket, ha tudjuk például, hogy Addlestone közelében, Angliában, 1971. szeptember 6-án egy zöldes színű jégtömb esett le, és esés közben magával rántott egy faágat. A város egyik laboratóriumában végzett analízis alapján megállapították, hogy megfagyott vizeletről van szó... A neves meteorológus, MacDonald cáfolta azt a feltevést, miszerint az ilyen jellegű jégeső repülőgépről származhat. Ez a lehulló folyadék eléggé különös módon hasonlít bizonyos, a j múlt század folyamán

44

lehullott folyadékokhoz, mint amilyen az 1800-ban Calabriában j észlelt friss véreső, valamint az 1887-ben Kokinkínában lehullott alvadt véreső volt... j A Hills és a Vidal házaspárok kalandjától egészen eltérően végződött annak a marokkói | munkásnak és négy honfitársának esete, akik 1966 nyarán autón indultak el Liége-ből (Belgium) Franciaországba. Minden nyomozás eredménytelen maradt utánuk, mind Franciaországban, mind Belgiumban, sőt még Észak-Afrikában is. Soha többé nem akadtak rájuk. Ugyanígy sohasem találtak meg egy 1961 végén nyomtalanul eltűnt liége-i üzletembert sem. A liége-i üzleti életben tisztes hírnévnek örvendő férfiú, miután elhagyta a boulevard de la Sauveniere-en levő irodahelyiségét, beült kocsijába, egy vadonatúj Impalába, amelyet tehát igazán könnyen fel lehetett ismerni, és úgy elpárolgott, mintha sohasem létezett volna. De ha léteznek Földön kívüli űrhajók, hogyan „rabolhatnak" így el utasostól automobilokat? Egy vöröskeresztes automobil, amely önkéntes véradóktól különböző városokban vért gyűjtött, 1967. márciusban az Egyesült Államok N2-es országútján, az Ohio folyó mellett robogott el. Hirtelen valami égitestféle - olyanszerű, mint egy űrhajó - ereszkedett le, és pontosan a jármű fölött helyezkedett el. „A kocsi mindkét oldala felé kinyújtotta kar alakú tapogatócsápjait, jóllehet a gépkocsivezető közben teljes sebességre kapcsolt." Mintha a „karok" magukhoz akarták volna ragadni az autót. Szerencsére az ellenkező irányból gépkocsik jöttek, és kétségtelenül ez késztethette az űrjárművet arra, hogy „karjait visszahúzza", és bámulatos sebességgel eltűnjék az égben... Nem mindenki képes az annak rendje és módja szerint bizonyított tények ily halmazát - a vizsgálat lefolytatóiban megbízhatunk - teljesen úgy felfogni, ahogyan az ilyen való tényeket természetszerűleg fogadni kellene; márpedig el kell fogadnunk ezeket, még ha fennakadunk is rajtuk. De mégis, ezek a látszatra józan és értelmes egyének vajon nem álmodtak-e rosszat, nem folytatódott-e álmukban egy olyan film előadása, amelyben egy másik bolygóról érkezett szörnyek özönlik el a Földet? Akkor hogyan lehet egy egyszerű hallucinációnak hőfejlesztő hatása, méghozzá olyan mértékben, hogy egy autót is megolvaszt?... Alapjában véve mi bizonyítja, hogy nem valami vaskos beugratásról van szó, amelynek célja az együgyű lelkek megrémítése és a gazdag fantáziájúak felizgatása? Csakhogy azok számára, akik nem akarják elismerni azt, ami nyilvánvaló, 1965. június 4én Edward White és James McDevitt űrhajósok, miközben a Hawaii-szigetek fölött haladtak el, furcsa tárgyat fedeztek fel az égbolton, amelynek „mintha nyúlványai vagy karjai lettek volna". McDevitt még fényképeket is készített róla. Néhány perccel később a két űrhajós a Karib-tenger fölött figyelt meg két másik, hasonló tárgyat... A rendkívüli események krónikái Nem akarunk itt minden repülőcsészealj-jelenséget a dolgokba belekeverni, ezért az olvasóra bízzuk két régi krónika tartalmának megítélését. Ezek különös űrhajókra vonatkoznak, és határozottan összefüggenek a tengereken való eltűnésekkel. Egy novemberi napon földjeikről hazatérő parasztok, mintha az égből jönne - a borús, szürkés égből -, emberi hangon folytatott beszélgetést, utasításokat, kiáltásokat hallottak. Meglepetten megálltak, és az eget kémlelték. Egyszer csak, mintegy ötszáz méternyire tőlük azt látták, hogy a fellegekből egy hatalmas tárgy száll le, amely horgonyfélének bizonyult, és megállt a föld felett. Ezután egy ember ereszkedett le lassan a horgonyláncon, egy darabig tétovázott, majd folytatta a leereszkedést, miközben fölülről egyre hallani lehetett a hangokat. Ekkor a horgonyláncot hirtelen valami lökés rázkódtatta meg, az ember elvesztette az egyensúlyt, és a földre zuhant. A horgonylánc azon nyomban újból felszállt, a fellegek összezárultak körülötte, és ismét csend lett.

45

A parasztok az imént látottaktól még felindultan odarohantak, és az élettelen test fölé hajoltak. Egyikük torkán kiáltás tört ki: felismerte az emberben bátyját, aki jó néhány esztendővel azelőtt eltűnt a tengeren!... Ennek a krónikának a szerzőjét, Gervaise de Tilburyt általában nem úgy ismerték, mint aki felületes vagy bolondozik. Ha azonban egyesek az ellenkező véleményen volnának, azoknak ne kerülje el a figyelmét, hogy Frank Edwards, a nagy OVNI-szaktudós egy másik, sokkal régibb krónikából, amely a Speculum Regaltban látott napvilágot, az előbbiekhez meglehetősen hasonló tényeket jegyzett fel. Eszerint Cloera városában, az egykori Írországban az égből egy fémhorgony hullott le, amelyhez hosszú kötél volt erősítve. A vasmacska egyik hegyes körme beleakadt a templom kapuja fölött levő fa boltívbe. Vasárnap volt, amikor a falu apraja-nagyja istentiszteleten vett részt. A hivők rögtön kirohantak, és látták, amint az égen lebegő, mozdulatlan hajóféléből egy ember ugrik ki, és ereszkedik le a horgonykötélen, hogy kiszabadítsa a vasmacskát. Úgy mozgott, mint egy búvár a tenger alatt. A püspök megparancsolta, hogy engedjék szabadon, mert az emberek természetesen rárontottak, hogy elfogják... Az ismeretlen erre gyorsan visszakúszott a légi hajóra, amely eltűnt, miután a kötelet sikerült elvágni. A vasmacska ott maradt, beakadva a templomba, a meghökkentő eset bizonyságául. Ez a kézirat körülbelül az időszámításunk utáni 950. évben kelt. Az ilyenfajta történeteket mindig bizonyos gyanakvással fogadják. Mindazonáltal hogyan lehet el nem ismerni, hogy két kézirat, amelyek szerzői nem ismerhették egymást, és másmás korban éltek, többről számol be, mint egymáshoz hasonló tényekről; megtudjuk belőlük azt is, miszerint a minket körülvevő világűrben ismeretlen, titkos tevékenység folyik, s ezt a valóságot néhány megfigyelés és számos bizonyíték szemlélteti. A rendkívüli mindenfajta megnyilvánulásának ellenfeleinél határozottan negatív tulajdonságként esik latba ez a csökönyös tagadás, sőt állíthatjuk, hogy az efféle felfogás még eléggé egyezik a Galilei hóhérait és bíráit fűtő hangulattal. írott vagy szóban kifejtett állításaik az idő hatására megsárgult kéziratokhoz hasonlítanak, amelyeket azonban még mindig elég sokan olvasnak, és távol attól, hogy a szellemet felvillanyoznák és sarkallnák, azt évszázadokkal ezelőtti határok közé szorítják. Azért, hogy - ha lehetséges - még jobban szemléltessük annak a problémának árnyalatait, amelyet az ilyen jelenségek a képzelet előtt felvetnek, érdemes megemlíteni egy Bejrútban, 1971 decemberében megtörtént furcsa esetet. Chapchap úr leánykája macskát szeretett volna tartani, szülei azonban megtagadták kívánságának teljesítését. Karácsony ünnepének reggelén a kislány százharmincnyolc macskát talált kertjükben!... A fákon, a sűrű bokrokon, mindenütt egymás hegyén-hátán cicák. Milyen csoda segítségével jutottak oda? Egy ismert állattenyésztő ugyanakkor azt állapította meg, hogy ketreceiből kétszáztizenöt cicus tűnt el, és nagy részüket az említett kertben találta meg... A leányka egyet megtartott, de egész Bejrút még mindig azon töri a fejét, vajon nem álom volt-e az egész. A költészetet néha a legkülönösebb események múlják felül. Tilos városok A szárazföldön történt elszigetelt eltűnések máris eléggé szélesre tárták a kutatás terét a vizsgálódó hajlamúak számára ahhoz, hogy a bennünket foglalkoztató jelenségről közelebbi kép bontakozzék ki. Ezek azonban csupán elenyésző részét képezik a jelen mű tárgykörének. Mint már tudjuk, 1943-ban egy egész japán hadosztály enyészett el nyomtalanul, de az Amazonas-vidék áthatolhatatlan poklában tudományos kutatók százai, egész expedíciók tűntek el anélkül, hogy tudnák, mily módon.

46

Habár leggyakrabban a kapzsiságuk által vesztükbe sodort, elszigetelten levő egyének forognak szóban, vagy a saját gondatlanságuk által kárhozatra ítélt expedíciók, 1960 áprilisában megmagyarázhatatlan események egész sora ejtette pánikba a kolumbiai hatóságokat... Az történt, hogy három expedíciónak veszett nyoma a kolumbiai őserdőben, az Andesekben levő Huila és Caquetá járási igazgatóság között. Az első ezek közül az expedíciók közül huszonkét személyből állt, köztük két amerikaiból, és három hétre elegendő élelemmel rendelkeztek. Huilából indultak el, hogy átkeljenek az Andesek hegyláncán, a Kordillerákon és az őserdőn, és annak az új útvonalnak a kijelölését tanulmányozzák az Amazonas folyam felé, amelynek egy részét az Amazonason át már kialakították. Miután minden kapcsolatot elvesztettek velük, egy második, tizenkét emberből álló expedíciót indítottak felkutatásukra. Néhány nap múlva ennek is nyoma veszett. Ekkor még egy utolsó kísérletre szánták rá magukat. A hadsereg által kiválasztott, hat emberből álló csapatot küldtek a másik két expedíció nyomdokaiba. Ez a csapat is eltűnt I Akárcsak Fawcett őrnagyot, ezeket az embereket sem sikerült soha többé megtalálni, és senki sem tudta megmondani, mi történt velük, mi lett belőlük. Ezért az Amazonason átvezető útépítés most folyó munkálatait mesterlövészekkel őriztetik ádázul. Sohasem lehet tudni... Fawcett őrnagy, az Amazonas-expedíciók veteránja 1925-ben tűnt el idősebbik fiával együtt a felderítetlen Mato Grosso szívében. Hiábavaló maradt második fia, Brian minden nyomozása, a legcsekélyebb nyomra sem sikerült bukkannia azon a vidéken, ahol ésszerűen tartózkodniuk kellett volna. Mi történt a két férfival és a három expedícióval? Egy másik ügy is foglalkoztatta a sajtót: három felfedező - két francia és egy amerikai - Peruban bemerészkedett a Madre de Diós Őserdejébe. A legendás inka város, Paititi felfedezésére indultak útnak, ahol - úgy vélték egy ismeretlen civilizáció hatalmas kincseinek kell rejleniük; egyébként arról a törzsről van szó, amelyhez az amazonok tartoztak volna. Közöttük volt Serge Debru is, akit később, 1972 márciusában, az eltűntek jogcímén az Érdemért rendjellel tüntettek ki. Serge Debru tíz esztendeje folytatott levéltári és könyvtári kutatásokat Peruról és az inka civilizációról. Az volt a meggyőződése, hogy-bizonyos inka törzsek a XIX. század eleji spanyol betörés idején inkább behúzódtak az Amazonas menti őserdőbe, mintsem hogy lemészároltassák magukat a spanyolokkal. Ott, az őserdőben építették volna fel Paititit, ezt a bevehetetlen és felülről láthatatlan várost, amelynek monumentális, valóban rendkívüli méretei voltak, és a bármely irányból jövő ostromoknak ellenállni alkalmas védőbástyákkal látták el. Ehhez képest Macupiccsu nevetségesnek, sokkal kevésbé meseszerűnek tűnik. Serge számára Paititi volt az inkáknak, a Nap Fiainak elveszett városa. Hátrahagyott utolsó magnószalagjára ezeket mondta: „Tudom, hogy hová megyek, és ott még soha senki sem járt. Utazásom titkairól visszatérésünk után rántom majd le a leplet." Az emberi szem számára repülőgépről ez a vidék kifürkészhetetlen. Az őserdő ott túlságosan sűrű, és megszakítatlan lombsátort képez. Ezen a területen valóban paradicsomi tájék terülhet el, a tudomány által nem ismert állatokkal és egy „aranyvárossal". Ámbátor egész expedíció indult az apa és fiú felkutatására, tizenhét nap alatt sem akadtak semmiféle nyomára annak, hogy merre jártak. Egy amerikai felfedező, John Perkins azt állítja, hogy Amazónia szívében van egy folyó, amelynek vize - egy föld alatti szakasz után - csodáktól és rendkívüli dolgoktól hemzsegő völgybe vezet. Szinte véletlenül került oda Perkins, és állapította meg, hogy ott óriási virágok, a mi erdeinkkel vetekedő sűrűségű, kusza sarjerdők, famagasságú füvek nőnek, és a legendák világából kikerült állatok élnek. Valamilyen radioaktív jelenség hatása folytán elváltozott, tyúk nagyságúra meg növekedett, szentjánosbogárszerű foszforeszkáló legyek és sertésméretű óriáspókok alkotják a rovarvilágot... A kevéssé vagy rosszul feltárt területek általában különféle legendák tárgyai, egy ismeretlen világmindenséghez tartoznak, amelyet

47

természetes, félelmetes határ védelmez meg a civilizációtól. Az Amazóniában észlelt megmagyarázhatatlan eltűnések eléggé megerősítik ennek lehetőségét. Amazóniával kapcsolatban sok-sok tényező marad ismeretlen. Nehezen ellenőrizhető értesülések alapján említés történik róla, hogy különös kapcsolat létesült volna eltűnt személyek tucatjai és családjaik között. Ezek az eltűnt személyek Dói-Amerika különböző városaiban postára adott levelekben adtak volna hírt magukról, nehogy egy tilos területhez vezető nyomra lehessen bukkanni: olyan területhez, amelyről lehetetlen kiszabadulniuk. Jól bánnak velük, életük nem forog veszélyben. Elképzelés, valóság? A tudományos expedíciókra hárul a feladat, hogy ezt bebizonyítsák. Emberek százai tűnnek el Minden korban tűntek el emberek. Egész családok szívódtak nyomtalanul, megmagyarázhatatlanul fel, elszigetelt egyének párologtak el, expedíciók enyésztek semmivé, házaspárokat raboltak el, autósok váltak köddé. A tényeknek ez a kétségbevonhatatlan felhalmozódása nyugtalanító. De vajon az eltűnéseket előidéző ismeretlen jelenség megelégszik-e az egyének eme kis csoportjaival? Ne felejtsük el, hogy egy egész japán hadosztályról nem érkezett soha többé a legkisebb hír sem; sohasem akadtak nyomukra. 1707-ben - így számolt be a történtekről Georges Langelaan - Károly főherceg Spanyolország megrohanására készült. Négyezer állig felfegyverzett, háborúra készülődő embere ütött tehát tábort egy este az egyik pireneusi hegyi folyó partján. Másnap hajnalban felszedték sátorfájukat, és gyors léptekkel elindultak a hegyekbe. Senki sem látta őket soha többé, és sem fegyverzetüknek, sem málhájuknak soha senki sem akadt többé nyomára... Ilyenkor felvetődik az emberben a kérdés: elképzelhető-e, hogy négyezer ember csak úgy, egyszerűen köddé foszoljon, vajon eltűnhet-e egy egész hadosztály ugyanígy, minden nyom nélkül?... Az eddig ismertetett esetek és az utóbbiak között óriási a fokozati különbség, és ebből a tényből megjósolhatjuk, hogy az a bizonyos jelenség rendkívüli módon nyilvánul még meg. Nem lehet ugyan összefüggést találni a hajóeltűnések és emberek ezreinek eltűnése között, és mindamellett... Egy ilyen egészen kivételes eltűnési eset révén talán sikerül magyarázatot találni ezekre a fantasztikus köddé oszlásokra. 1915-ben a Dardanella-expedíció valóban döntő fordulatot jelentett a hadtörténelemben; a szövetségesek kudarcából axióma született: az ellenség által jól védett partot ne támadjuk meg I Főképpen a gallipoli tapasztalat domborította ki a szárazföldi és vízi kombinált (amfibikus) hadműveletek nehézségeit, illetve a partra tett csapatok utánpótlással ellátását. De ugyanekkor ennek az ütközetnek folyamán élte át a hadörténelem egyik leghomályosabb és legmegmagyarázhatatlanabb fejezetét... A szövetséges csapatok a Gallipoli-félszigeten harcoltak a törökök ellen. Mialatt dúlt az ütközet, olyan rendkívüli esemény következett be, amely még ma is fejtörést okoz: vajon mi is történt valójában? Mindenfelől záporoztak a lövedékek, a robbanások belehasítottak a levegőbe, és katonákat szedtek ízekre. Eközben egy oszlopnyi katonaság megindult a 60-as magaslati pont felé: ez a hadállás egy kis dombtetőn volt, a suvlai öböltől délre, a félsziget egyik fontos pontján. A megerősítésére küldött ötödik számú norfolki ezredet az Ansaccsapatok támogatására szánták (ez egy vegyes, ausztráliai és új-zélandi katonákból álló hadosztály volt) a nevezetes 60-as pont elleni támadásukban. Az összesen mintegy ezer katonából álló ezred mindössze kétszázötven emberének sikerült a helyet megközelítenie. A bajtársaikat lemészároló gránátszilánkokat sem vették észre, mert „gomolygó köd vette őket körül. Ez a köd oly módon tükrözte vissza a napsugarakat, hogy a tüzérségi megfigyelőket szinte elvakította a kápráztató fény, és képtelenek voltak tüzérségi támogatást adni. A kétszázötven embert soha többé nem látták,

48

soha többé nem hallottak róluk" - így számolnak be a hadjárattal foglalkozó szakkönyvek, amelyek körülbelül augusztus huszonegyedikére helyezik ezt az eseményt. Charles Garreau és a Lumières dans la nuit (Fények az éjszakában) c. szemle nyilvánosságra hozta az aznap számos tanú által tett megfigyelések részleteit, és ezekből mi is kivonatokat közlünk. Az új-zélandi műszaki alakulatok első századának harmadik szakaszában szolgáló, matadai (Bay of Plenty kerület) illetőségű Reichart utászkatona két másik tanú jelenlétében és aláírásával megerősítve mondta el a történteket, és további tanúkat keresett, akik szintén jelen voltak a történtek alkalmával. Elbeszélése a következőképpen hangzik: „Derült reggel volt, felhőtlen az ég, kivéve talán hat-nyolc kenyér alakú felhőfoszlányt - teljesen egyformák voltak -, amelyek a 60-as pont fölött helyezkedtek el. Azt lehetett megfigyelni, hogy a hat-hét kilométer óránkénti sebességű déli szél ellenére ezek a felhők nem mozdultak el helyükről, és alakjuk sem változott. Mozdulatlanul lebegtek, megfigyelőállomásunkról számított körülbelül 60°-os szögben, mintegy tizenhat méter magasan. Majdnem a föld felszínén, ugyancsak egy helyben lebegve, közvetlenül az előbb ismertetett felhőcsoport alatt egy másik, hasonló alakú, körülbelül 250 méter hosszú, hatvan méter magas és ugyanilyen széles felhő volt. Az utóbbi felhő rendkívül sűrűnek, majdnem szilárd halmazállapotúnak látszott. Mindezt az új-zélandi műszakiak első századának harmadik szakaszához tartozó huszonkét ember, közöttük jómagam is, a Rhododendron Spur-i lövészárkainkból, körülbelül kétezerötszáz méternyire délnyugatra a föld felszíne fölött levő felhőtől figyelte meg. A levegőben elhelyezkedő, mozdulatlan többi felhő ilyképpen körülbelül ezerkétszáz méter magasan lehetett. Magaslati állásunk mintegy százméternyire lehetett a hatvanas pont fölött. Miután később helyet változtattunk, a magános felhő teljesen eltakarta egy kiszáradt hegyi patak medrét, és tökéletesen meg tudtuk különböztetni oldalait és széleit. Ugyanolyan világosszürke színű volt, mint a többi felhő. Megfigyeltük, hogy egy több száz emberből álló angol ezred kapaszkodott felfelé a 60-as pont felé vezető kitaposott úton. Céljuk láthatólag a nevezett ponton levő csapatok megerősítése lehetett. Amikor a felhőhöz értek, tétovázás nélkül belemerültek. De soha többé egyikük sem került ki belőle. Körülbelül egy órával később, miután a sorban az utolsó katona is elveszett a felhőben, a felhő teljes csendben felszállt a földről, és mint bármilyen más köd vagy felhő, lassacskán feljebb és feljebb emelkedett, amíg végül csatlakozott a többi felhőhöz. Újból rájuk pillantva, borsószemekhez hasonlítottak a hüvelyükben. Ez alatt az egész idő alatt a felhőcsoport mozdulatlan maradt, de mihelyt a földről felszálló különös felhő velük egy vonalba érkezett, valamennyi észak felé, tehát Bulgária irányába indult el. Körülbelül háromnegyed óra leforgása alatt valamennyi eltűnt." Az ezredet eltűntnek, vagy megsemmisültnek nyilvánították, és hiábavalónak bizonyult Anglia minden arra irányuló erőfeszítése, hogy az ezred katonáinak hazatérését kieszközölje, Törökország azzal válaszolt: nem tud létezésükről. Mindezt az 1918. évi kapituláció alkalmával. Ez a félelmetes valóság... 1858-ban, amidőn Franciaország megrohanta Kokinkínát, hatszázötven zuáv harcos tört előre, fegyverrel a vállán, a Saigon előtt elterülő nagy síkságon. Húsz kilométerre sem voltak a fővárostól, és egyszerre csak menetelés közben, minden harc nélkül, a legcsekélyebb lövöldözés nélkül semmi sem maradt belőlük, mintha a föld nyelte volna el valamennyiőjüket. Sohasem találták meg őket! A nem egészen két kilométerrel utánuk előrenyomuló és őket szemmel tartó csapattest semmit sem hallott, semmit sem látott, és már senkit sem talált közülük.

49

El kell hinnünk, hogy valami láthatatlan jelenség jött közbe, pontosan ugyanazok között a körülmények között, mint amikor a norfolki 5. ezred tűnt el: emberek százait nyelték el teljesen észrevétlenül, félelmetes eredményességgel. Nem szabad megfeledkeznünk arról a rendkívüli rejtélyről sem, amely a Li Fu-sien ezredes parancsnoksága alatt levő, háromezer emberből álló hadtest 1939. november 10-én bekövetkezett eltűnését veszi körül. Nanking eleste után ennek a hadtestnek kellett volna a japán előnyomulást feltartóztatni, amikor rádiókészülékeik váratlanul elnémultak. Csak fegyvereket és tábortűznyomokat találtak a helyszínen. A japán katonai levéltár irataiban még csak említés sem történik semmiféle ezred fogságba ejtéséről sem. Az eltűntek családtagjai azóta sem kaptak semmiféle hírt. Más ködöknek is volt már az emberekre ugyanilyen rendkívüli, illetve rettentő hatása. 1881-ben, amidőn az Ellen Austin nevű angol hajó a nyílt tengeren, az Atlanti-óceánon haladt, találkozott egy jeltelen kétárbocossal, amely ide-oda hánykódott a vízen. A kétárbocos láthatólag jó állapotban volt, mindazonáltal... Az Ellen Austin legénységének néhány tagja átmászott a kétárbocos fedélzetére, de egyetlen lelket sem találtak ott. A hajón egyébként minden a legnagyobb rendben volt, minden a maga helyén, küzdelemnek a legcsekélyebb nyomát sem lelték... A két hajó az ÚjFundlandon levő Saint Jean felé tartva egymás mellett szelte a habokat, de két napig sűrű ködben hajóztak, és emiatt kénytelenek voltak egymástól eltávolodni. Amikor a köd felszállt, az Ellen Austin legénysége ismét meglátta a kétárbocost, de valamivel távolabb. A hajó mozdulatai azonban teljesen zűrzavarosak voltak. Még egyszer meg kellett állapítaniuk, hogy senki sem tartózkodott rajta... A kétárbocost, érthetően, hamarosan sorsára hagyták, és soha többé senki sem látta. A természet olykor látszólag alaposan megtréfálja az embert, olyannyira, hogy felvetődik a kérdés, vajon ezek mögött a látszólag teljesen jelentéktelen és teljesen értelmetlen, máskülönben meglehetősen titokzatos megnyilvánulások mögött nem rejlik-e bizonyos értelem... Kísértetek járnak körülöttünk. . . 1780. május 9-én sűrű sötétség borította el délelőtt 10 órakor Kanadát, New York keleti és Pennsylvania északkeleti részét... Az egész úgy kezdődött, hogy északnyugaton köd keletkezett, amely az erős széllel gyorsan továbbterjedt. Minden lámpát meg kellett gyújtani. Délután egy órakor az égbolt olybá tűnt, mint egy csillagtalan éjszakán. Lassanként pánik fogta el a lakosságot, nagy sietve a templomokba menekültek, abban a hitben, hogy elérkezett az utolsó ítéletnapja... Délután öt óra felé már egy mindössze néhány centiméternyire az arc elé tartott fehér papírlapot sem lehetett felismerni. Majd amikor a legmélyebb volt a sötétség, halvány fénysugár tört át rajta. És ekkor minden tárgy valami furcsa, fantasztikus szín-árnyalatot öltött, miközben zöldes világosság szűrődött át a homályon. Csak másnap, éjjeli egy óra körül kezdett valamivel világosabb lenni. Végre kibukkant a vérvörös színű hold. Azután megpirkadt, és újra megjelent a nap, mintha mi sem történt volna... A jelenségre nem találtak semmiféle magyarázatot. A tűzvészt kísérő leghevesebben gomolygó füst vagy a legsűrűbb köd sem válthatott ki ilyen mély sötétséget, méghozzá akkora területek fölött. Az emberek szeme elé leengedett átláthatatlan fátyolnak talán az volt a rendeltetése, hogy eltakarjon előlük „valamit"? Nem esik nehezünkre ebben a hitben leledzeni, és az ezután ismertetendő tények alapos okát adják eme hitünknek. Az idő tájban, amikor 1965. november 9-én az Egyesült Államok északkeleti részében, New Yorktól Maine-ig harmincmillióan, valamint Kanadában még néhány millióan

50

munkahelyükről hazafelé tartottak, hirtelen arra döbbentek rá, hogy megszűnt az áramszolgáltatási... Minden fény pontosan abban a pillanatban aludt ki, amikor éjszakai homály borult az érintett területekre. Tizenhét óra huszonöt perckor egész városok süllyedtek sűrű sötétségbe és teljes bizonytalanságba. Amerikaiak százai maradtak bezárva a metrószerelvényekben, mások a menet közben megállt felvonókban. Odakint, szerencsére, ragyogott a hold. A televízió, lámpák, távközlő berendezések és radarkészülékek megszűntek működni. Minden előzetes ígérgetéssel ellentétben a jelenség még a katonai támaszpontokat is érintette. Csupán a gépkocsilámpák vetettek tétova fényt a homály borította övezetekre; a repülőgépek a gépkocsisorok fényszórói közül az éjszakában csak azokhoz igazodhattak, amelyek a repülőterek felé irányultak. Az áramhiány a Niagara mindkét oldalán négy perc leforgása alatt átterjedt Buffalóig, Rochesterig, Rome-ig, Siracusáig, Uticáig, Hamiltonig, Kingstonig és Torontóig, vagyis az Ontario-tó partján elterülő vagy vele szomszédos városokig. Majd a Mohawk völgyében és a Hudson völgyében levő városokra, Saratogára, Troyra, Schenectadyra, Albanyra került sor. Az áramszolgáltatási zavar átterjedt Pennsylvaniára, New York államra, Massachusettsre, Connecticutra, New Hampshire-re, Vermontra, Mainere és Ontarióra. Tíz perc elegendő volt hozzá, hogy az áramhiány kilenc államot sújtson, és elérje New Yorkot. Bostonnal, Augustával, Portlanddel, New Havennel, Providence-szel, Hartforddal és annyi más helységgel együtt majdnem az egész Új-Anglia sötétségbe borult, éppúgy, mint Pennsylvania több nagyvárosa. Szorongás lett úrrá az összes érintett tájon. Láthatatlanul mindenütt ott lebegett a veszedelem a negyedmillió négyzetkilométer kiterjedésű terület fölött. Azután így mesélte el az egyik tanú az eseményeket: „Nem volt már ugyanaz a világ. Az volt a benyomásom, hogy kísértetek járnak közöttünk..." Másnap hajnalig ezer meg ezer tanú figyelte meg azokat a furcsa fényeket, amelyek fel-felvillantak az égbolton, miközben a legteljesebb csend honolt. „Tűzgolyókat" láttak a magasfeszültségű vezetékek fölött, és kékes meg narancssárgás tárgyakat figyeltek meg az ég különböző pontjain, azokon a helyeken, amelyek a homályba borult területet elhatárolták. Kísértetek járnak közöttünk... Az ezután következő hetekben semmiféle kielégítő magyarázatot nem tudtak adni a közönségnek. A sajtó, a polgári és a katonai személyiségek megpróbáltak ugyan magyarázkodni, de sikertelenül. De még ha feltételezzük is, hogy valamiféle műszaki zavar keletkezhetett, vannak olyan tények, amelyek megdöntik ezt a feltevést. Számtalan beszámolót írhatnak erről a gigantikus méretű defektről, mind megannyi logikus magyarázatot is tartalmazhat; de a nyilvánvaló igazsággal egyik sem tud szembeszállni... Ugyanabban az időben ugyanilyen természetű áramszolgáltatási zavarok fordultak elő Mexikóban, majd Új-Mexikóban és Texasban... Az 1965. november 9-ét követő hónapok folyamán további hatalmas arányú zavarok keletkeztek az Egyesült Államok különböző vidékein, valamint Dél-Amerikában. De a kézzelfogható bizonyosságoknak ezzel még nincs végük. Valamicskével később Európára került a sor. Nevezetesen Stockholmban, utána pedig Hollandiában keletkeztek majdnem hasonló arányú zavarok, ugyanazokkal a jellegzetességekkel ! A november kilencedikei áramszolgáltatási csődről nagyon szép elméleteket gyártottak, jóllehet ezek meglehetősen kétes értékűek. De ugyan hogyan lehet a lehető legkomolyabban tanulmányozni ezt a jelenséget, az okokat, amelyek létrehozták, ha figyelmen kívül hagyják és nem vonják be a vizsgálatba a többi olyan jelenséget, amely majdnem ugyanabban az időben következett be, és ugyanolyan természetű?

51

Áramzavar keletkezhet nagyon kiterjedt övezetben, amint ez 1965 novemberében történt, de a minket érdeklő esetekben csak kétségtelen tények összességébe beágyazva lehet róla ítéletet mondani. Ha erre az áramkiesésre ésszerű magyarázatot akarunk találni, akkor nem előzhették volna meg más áramkiesések, illetve nem folytatódhatott volna másutt további áramszünetekkel. Ebben az esetben nem „kerületi áramzavarról" van szó, hanem egy egész nagyvárosra kiterjedő, általánossá vált, sőt nagyjából egy egész kontinensre, ha éppen nem több kontinensre kiterjedő, habár csupán egyes övezetek körülhatárolt területein beállott áramszünetekről. Nyugodtan elhihetjük, hogy néhány hónap folyamán a földkerekség olyan rendkívüli jelenséget élt át, amelyet senki sem láthatott előre, és amelyet lehetetlenség volt elhárítani. De vajon miféle fantasztikus jelenség lehetett az, amely az egész földön óceánoktól elválasztott hatalmas területeket képes volt így sötétségbe borítani? Határozott következtetést semmiből sem vonhatunk le, hacsak az égbolton megfigyelt világító gömbökből nem... De hát miért? Ha tudomásul vesszük a jelenséget úgy, amint az bekövetkezett, szabadjára kell engednünk képzeletünket, hipotéziseket kell felállítanunk, amelyek, még ha szélsőségesek és erőtlenek is, mégis magyarázatul szolgálhatnak. Túl sok erőlködésre azért nincs szükség, hogy megérthessük a dolgokat. A Tracers Company, egy eltűnt személyek felkutatásával megbízott társaság jelentése a következőket szögezi le: „1965-ben négymillió amerikai távozott lakhelyéről anélkül, hogy új címét hátrahagyta volna. Nagyrészt tisztes emberek, mégpedig olyanok, akiknek nyilvánvalóan nemigen nyomta semmi különösebb a lelkiismeretét..." Jól olvasták: az Egyesült Államokban négymillió ember tűnt el 1965-ben. Ez a szám több szempontból is elrémítő. A világ különböző rendőrségeinek viszonylatában, amelyek minden esztendőben körülbelül kétmillió eltűnést tartanak számon, az arány csak az Egyesült Államokban alaposan eltérő, mégpedig kétszerese a ténylegesként nyilvántartott létszámnak! Így azután, összefüggést keresve a világ egyik legerősebb nemzete által valaha is tapasztalt legnagyobb áramkiesés és a négymillió eltűnés között, nyugtalanítóak a kilátások. Valószínűleg nem mi vagyunk az egyedüliek, akik ilyen kapcsolatba hoztuk az okot az okozattal, mert mind az ok, mind a hatás önmagukban zavarba ejtenek, és szembekerülnek a felfogóképességgel. A magunk részéről nem kockáztatunk semmiféle pontos becslést a Dél-Amerikában, Mexikóban, Új-Mexikóban, Texasban, Stockholmban és Hollandiában az egymást követő áramzavarok folyamán bekövetkezett eltűnésekre vonatkozólag, de a Tracers Company adatai önmagukban is elgondolkoztatóak. Egy hónappal a november kilencedikei áramkiesést követően, pontosabban a december negyedikéről ötödikére virradó éjszakán „valamilyen tárgy" ütközött Frank Borman és James Lovell űrhajó-kabinablakának... A két ifjú űrhajós alig tért magához első ijedségéből, egy különös tárgyat pillantott meg a Gemini-7 közelében, amelyet fluoreszkáló részecskék vettek körül. A Gemini-7 ekkor óránként 28 ezer kilométeres sebességgel haladt, a földi talaj fölött 160 és 205 kilométer közötti váltakozó magasságban... Az égen szikrák villantak meg... Hány eltűnést jegyeztek fel a Görögországot 1972. július 23-ika után, majd néhány héttel később Korzika északi részét megbénító áramzavar után ? A fekete napok Kétségtelenül sohasem fogjuk megtudni, mi okozta azokat a sötétséghullámokat, a történelem ama híres fekete napjait, amelyek 1763 augusztusában és 1780 májusában következtek be Londonban; még áthatolhatatlanabb volt a sötétség, mint az 1748. évi napfogyatkozáskor.

52

1886-ban Wisconsinban, a nappal kellős közepén, általános megdöbbenésre olyan tökéletes sötétség keletkezett, mintha éjfél lenne. Az emberek eszüket vesztve futkostak összevissza. Ugyanez a jelenség következett be 1904 decemberében a Tennessee államban levő Memphisben délelőtt tíz órakor, és meglepő tapasztalatra adott alkalmat; mindössze egy negyedóra hosszat a legtökéletesebb sötétség uralkodott, és egyes kerületekben, mint Louisville-ben (Kentucky) általános pánikot keltett; félóráig tartó hatalmas jégzápor és vihar után egyszerre úrrá lett a rémület. Humboldt számos hasonló esetet tanulmányozott A történelem Fekete Napjaiban. F. G. Plummer a maga részéről kijelentette, hogy az Egyesült Államokban és Kanadában beállott tizennyolc elsötétedésre a füst egymagában nem ad magyarázatot, oly ijesztően elhomályosultak lettek a nappalok. Milyen magyarázattal szolgálhatunk manapság, amidőn egész nagy területeken alszik ki a villanyvilágítás? El kell hinnünk, hogy szándékosan kapcsolták ki, valószínűleg azzal a céllal, hogy megkönnyítsék ama bizonyos rejtélyes tevékenység kifejtését, amelyet valaha régebben - hiszen akkor még nem létezett villanyvilágítás - elegendő volt átlátszatlan fátyollal burkolni. Kísértetek vannak közöttünk... Milliószámra tűnnek el emberek... Zöldes fény szűrődik át... Az égen halvány fények. A történelem fekete napjai között azonban egy olyant találunk, amely mind az utána észlelt következményekkel, mind a kísérőjelenségekkel felkelti figyelmünket. 1755. november 1-én földrengés pusztította el Lisszabont, amelynek erejét hárommillió négyzetkilométeren érezték. Mivel az épületek mindenütt összeomlottak, és ötvenezer áldozatot temettek a romok alá, a város lakóinak ezrei kerestek menedéket a kikötőt szegélyező, tömör kőből épült új rakparton. Mintegy tízezren gyűltek ott össze, és amidőn újabb, második földlökés következett be, látniuk kellett, mint omlanak össze otthonaik. Egy perc telt belé, és a rakpart már nem létezett. Egy tengerész kapitány, akinek hajója a Tajo torkolatánál horgonyzott, beszámolt róla, hogy miután a tömeg leírhatatlan pánik közepette zsúfolódott össze, a Tajo vize hat méter magasra emelkedett, és mire a vizek visszahúzódtak, sem a vízen, sem a víz alatt nem maradt egy ember sem. A rakpart a rajta levőkkel együtt hirtelen eltűnt. Mintha feltúrt hangyabolyban tartózkodókat szedtek volna össze kiűzetésüket követően... Az eltűnések előtt azonban sűrű sötétség lepte el a kikötőt és a várost, olyannyira, hogy a kapitány csupán felvetette, mi az, ami logikusan bekövetkezhetett. Ettől eltekintve, ha a rakpartok beomlottak, mégiscsak különös, hogy soha, de soha sem merült fel egyetlen holttest sem a víz felszínére, de még csak a legkisebb ruhafoszlány, deszkadarab vagy a legapróbb csontszilánk sem... Minden úgy párolgott semmivé, mint hogyha előtte sohasem létezett volna. Lyell felveti azt a lehetőséget, miszerint rés nyílhatott a folyó ágyában, és ez nyelhette el a rakpartot és az embereket, majd utána bezárult zsákmánya fölött. De az esetet követő napok alatt nem maradván a legcsekélyebb nyom sem a víz felszínén, nehéz ezt a feltevést elfogadni, noha eléggé tetszetős... Rakpartok foszlanak köddé... Léteznék-e tehát ekkora teljesítményre képes jelenség? Mindebből erre kell gondolnunk. A kanadai Hamilton rendőrsége is osztaná ezt a nézetet. Valóban, 1957 végén olyan esettel találta magát szemben, amely felülmúlja a képzeletet, és alaposan zavarba ejtette. A város bejáratánál levő vashíd szőrén-szálán eltűnt! A húsz méter hosszú, sok száz tonnát nyomó híd úgy elillant, nyomtalanul, mint a kámfor... Ha hozzávesszük, hogy 1973. március elején hatvantonnányi vasúti sínekből és hét váltóból álló vasmennyiség párolgott el egyetlen éjszakán a Meurthe-et-Moselle megyében

53

levő Piennes mellett folyó vasútépítésről, jogosan vethetjük fel a kérdést: vajon nem valamiféle űrmozdonyvezető tevékenykedett-e arrafelé? Főképpen ha megemlítjük, hogy a következő hónapban Haute-Loire területén egy háromméteres billenőszárnnyal felszerelt, nyolc méter magas, több tonna súlyú daru tűnt el. Földünk kétségtelenül olyan ismeretlen jelenségek talaja, amelyekkel még nem vagyunk teljesen tisztában, amelyeket megnyilvánulásuk közben még senki sem tudott megfigyelni és kielemezni. Mindazonáltal néhány kiválasztott személynek alkalma nyílt valamit látni, de pontosan mit? 1897 áprilisában egy tehetős kanzasi gazda eskü alatt tett nyilatkozatban jelentette ki, hogy egy üszőjét ismeretlen, egészen nyilvánvalóan Földön kívüli masina ragadta magához. Minthogy barmai szabad legelőn táboroztak, a gazda az éjszaka kellős közepén felkelt, és kiment az állatokat megszemlélni. Ekkor egy körülbelül száz méter hosszúságú, farmja fölött lebegő szerkezetet pillantott meg. Egy kábelfélét ejtettek ki belőle, amely körülfogta egy keservesen bőgő és kétségbeesetten szabadulni akaró üsző nyakát. Földön kívüli masina és üsző villámsebesen eltűntek az égben: mintha csak álom lett volna az egész. Számos személy, akit kikérdeztek a gazda szavahihetősége felől, szavatolta annak kifogástalan elmeállapotát. Ez az „elrablás" magyarázná a Kentucky egyik falujára 1876-ban hullott esőt, amely alaposan megrémítette a falusiakat. Jókora földsávon, a derült égből - írja 1876. márciusi számában a New York Times -öt-tíz négyzetcentiméteres marhafoszlányok estek le nyílegyenest a földre és a fákra, és mindez egy száz méter hosszú és ötven méter széles földsávra korlátozódott. KLUMÁK ISTVÁN FORDÍTÁSA

54

ROBERT CHARROUX FÖLDÖN KÍVÜLIEK VAGYUNK

1968. január 1-én már tudnunk kellene, mit gondoljunk a légkörünkben keringő, nem azonosított tárgyak rejtélyéről. ▌A közvélemény nyomására Johnson elnök 150 millió frankot (régit) szavaztatott meg, hogy egy atomfizikus, Edward Condon professzor, valamint szakértők és pszichiáterek vadásszanak a repülő csészealjakra. ▌Akkor hát végre világosabban fogunk látni ebben a kérdésben ? Biztos, hogy nem! Előre látható, hogy az amerikai válasz senkit sem fog kielégíteni. Igen, az ember lát valamit az égbolton, de nem tudja, mi lehet az; ezek az észlelések pedig kiválóan alkalmasak arra, hogy izgassák a fantáziát, fantazmagóriákat növesszenek, és ezzel kétségbe vonják a jelenség valódiságát. ▌A priori nehezen képzelhető el, hogy a miénknél jóval fejlettebb civilizációk vasúti baktereinkkel és derék földműveseinkkel bújócskát játszva közelítenének meg bennünket. ▌Ha két bolygó között létrejön valamiféle kapcsolat, annak ésszerű, tudományos és nem ostoba formát kell öltenie... hacsak mi nem minősítünk ostobának egy olyan alakzatot, amelynek megragadására képtelenek vagyunk.

●●● 55

●●● OSZTAGSZUGGESZTIÓ Az égen látható, nem azonosított tárgyakról kialakult számos feltevés között szerepel az a gondolat, hogy kis osztagokról van szó, melyek célja, hogy az emberek tudatát előkészítsék egy rövidesen bekövetkező Földön kívüli látogatásra. Erre azt mondhatjuk, hogy az előkészítés, mivel századok óta tart, kicsit hosszadalmas; de hát mit ér az ellenvetés? Lehetséges, hogy a mi földi vagy galaktikabeli időfogalmunk egészen más, mint a távoli csillagok időképzete. Ha az általunk tiszavirágéletűnek tartott rovar fejlett tudattal rendelkezik, bizonyára szánalommal figyeli a tunya rovartudóst, aki egy teljes napon át, azaz a rovar fél életén keresztül tanulmányozza őt a mikroszkóp alatt. Fontolóra kellene venni a problémát egy másik szemszögből is: még egy, a fénysebességnél gyorsabb utazás is - két olyan bolygó között, amelyek több ezer fényévre vannak egymástól - lehet óriási kaland, ugyanakkor végtelenül terhes és kockázatos, a siker elmondhatatlanul csekély lehetőségével. Megtörténhet, hogy a kapcsolat légkörünk szintjén vagy még inkább a talajon hiúsul meg, olyan okokból, amelyeket fel sem tudunk fogni. Egyes magyarázók azt állítják, hogy a Földön kívüliek itt vannak közöttünk, de egy olyan multidimenziós univerzumban, amely nem esik egybe a mi háromdimenziós világunkkal. Láthatatlanok tehát, mivel kívül esnek valamennyi érzékszervünk észlelőképességén, ám mégis jelen vannak mindenütt, és képesek arra, hogy segítsenek bennünket, például sugallataikkal irányítsák a tudósok kutatásait, inspirálják a művészeket és az írókat. Noha övék a hatalom, szemmel láthatóan nem kívánnak beilleszkedni a mi alacsonyabb rendű világunkba, és mintha a létfenntartásukhoz szükséges energiaformák termelőerőiként használnának fel bennünket, miközben várják a percet, amikor intellektuális szintünk lehetővé teszi számunkra, hogy velük egyenlőkké váljunk. A régiek vajon ilyen értelemben nevezték el őket Virrasztóknak, Ébereknek, Figyelőknek, a Világ Urainak? Az álom állapotában vagyunk-e még, vagy már a külső ösztönzés stádiumában, ahogyan azt néhány filozófus állítja? Ha valóban ilyenféle volna a helyzet a Földön kívüliekkel, akkor bizonyára helytelenül fogjuk fel a jelenleg nyilvántartott jelenség természetét és értelmét. Mire valók ezek a fények és csillogó mozgások az égbolton és - talán - ezek a Földre szállások, ha az űrből jött látogatók csak láthatatlanul tevékenykednek? Egykori Földet érésük idején egyáltalán nem úgy mutatkoztak be, mint félénk, tartózkodó felfedezők, akik a legkisebb szélfúvásra megfutamodtak. Ellenkezőleg, törve-zúzva léptek be a társadalom életébe, és elhozták a civilizáció és a tudomány pozitív elemeit. A megzavart XX. századi ember már nem is tudja, mikor hallgasson a józan eszére ebben a zavaros, illogikus kalandban, amelyben éppúgy nyüzsögnek a legszavahihetőbb, mint a legkevésbé elfogadható tanúk. , Pedig ilyen bizonytalan időszakokat számos nép átélt már. 12 000 és 5000 évvel ezelőtt jártak űrhajósok a Földön, ehhez kétség sem fér, de 3000 év óta az égi tárgyak a maguk titokzatos módján újra és újra megjelentek az égbolton. Egyesek rejtélyes módon Földet értek, mások, a híres felhőrajok, leszállás nélkül

56

●●● játszottak fontos szerepet, de szemmel láthatóan egyetlen Földön kívüli sem akart megjelenni közöttünk. Arra gondolunk, hogy ebben a problémánkban - amely megegyezik őseinkével - egy kis rendet teremthetünk az ókori nem azonosított repülő tárgyak tanulmányozásával, így eloszlatva a zűrzavart, amelyben most vagyunk.

TULLI PAPIRUSZA Alberto Tulli professzor, a Vatikán egyiptomi múzeumának egykori igazgatója és a professzor rendtársa, Monsignore Gustavo a tűzdosszié iratai között egy nagyon rossz állapotban levő papiruszra bukkant. A papirusz a Közép-Birodalom idejéből származik, s a professzor a kiváló egyiptológusnak, Boris de Racheweltz hercegnek adta át fordításra. Figyelembe véve a hiányokat, a lelet rendkívüli dolgokra vet fényt. A 22. esztendő telének harmadik havában, a nap hatodik órájában az Élet Házának írnokai egy tűzkört pillantottak meg az égen. (Noha) feje nem volt, torkának kigőzölgése bűzt árasztott. Teste hosszú és vastag volt, mint valami bot, hangot pedig nem adott ki. Az írnokok szíve rémülettel és zavarral telt meg, és levetették magukat a földre... (hiány) ...beszámoltak a fáraónak. Őfelsége megparancsolta... (hiány) ...megvizsgálták... (hiány) ...és eltöprengett arról, ami történt, és amit az Élet Házában feljegyeztek a papiruszokra. Néhány nap elteltével ezek a dolgok (tűzkarikák) az égen még nagyobb számban jelentek meg, mint valaha. Erősebben ragyogtak a nap sugaránál, és elszéledtek egészen az égbolt négy tartóoszlopáig... (hiány)...

57

●●● Valamennyi tűzkarika felsorakozott az égbolton. A hadsereg, középen a fáraóval, csak nézte őket. Mindez vacsora után történt. Aztán a tűzkörök magasabbra emelkedtek az égen, és vonulni kezdtek dél felé. (Azután) halak és madarak hulltak az égből. Ilyen csoda nem történt az ország (Egyiptom) fennállása óta! És a fáraó füstölőszereket hozatott, hogy béke legyen ezután a Földön... (hiány) ...és a fáraó elrendelte, hogy a történeteket jegyezzék fel az Élet Házának évkönyveibe... (hiány) ...hogy örökké emlékezzenek rá." Lehetséges, hogy az a vád ér majd bennünket, hogy a múlt tanúit nagyobb megbecsülésben részesítjük, mint a saját századunkéit. Készséggel elismerjük, de be kell látni, hogy sokkalta nagyobb hitele van annak, amit a fáraó parancsa szentelt meg, vagy annak, ami egy isten eljövetelét hirdeti, mint ha arról van szó, hogy Földön kívüli névtelenek leszálltak egy levendulamezőre I

CSILLOGÓ OSZLOPOK ÉS REPÜLŐ EMBEREK Idősebb Plinius beszél (História naturalis, II. könyv) „három holdról", amelyek Domitius és Faunius konzulátusa alatt tűntek fel, „éjjeli napokról", „tüzes pajzsokról" és „csillagokról, amelyek ide-oda vándoroltak, miközben rettenetes légörvényeket kavartak". Megemlíti még a „csillogó oszlopokat", amelyek a spártaiaknak a görög birodalom elvesztését jelentő tengeri veresége idején jelentek meg. Nem abszurd az a gondolat, hogy ezek a repülő szerkezetek segíthették az egyik tábort a másik ellenében; hány ízben fordult elő, hogy az Úr „serege" hozta meg a héber törzsnek a győzelmet vagy a szerencsét! Más elbeszélések még inkább hitelt érdemlőek! George Hunt William szerint a minnesotabeli és a kanadai indiánok mondáiban szerepel, hogy tavaikra még az európaiak érkezése előtt kör alakú, hangtalan szekerek szálltak le. A hódítók érkezésekor a légi utasok gépeikkel együtt eltűntek, anélkül hogy visszatérésükről nyilatkoztak volna. Ezek a légi utasok csalódtak, vagy félrevezették a jámbor indiánokat, mivel a XVI. század óta nem adtak életjelt magukról, hacsak 1907-ben nem azonosították őket a Wright fivérekkel, a repülés úttörőivel. Nincsenek birtokunkban európai származású dokumentumok az őstörténet időszakában történt, vagy legalábbis a XVIII. századot megelőző repülésekről, de tudomásunk van arról, hogy ezek nem ritkák Ázsiában, és bőven akadnak Közép-Amerikában. A palenque-i dombormű világosan ábrázol egy sugárhajtású rakétát! Valóban egy Szent Tamás megingathatatlansága kell ahhoz, hogy valaki ne ismerje be és ne ismerje fel a maja kódexekben és kéziratos művekben a fúvókákat és repülő szerkezeteket. Az űrutazások és a hajdani mexikói civilizáció közti interferencia e kétségtelen bizonyítékai arra ösztönöznek bennünket, hogy némi hitelt adjunk az amerikai legendáknak. A. Braghine ezredes, egy Atlantiszról szóló, rendkívül figyelemre méltó tanulmány szerzője írja: „A közép-amerikai San Salvadorban láttam egy magángyűjteményben egy rajzokkal díszített agyagtálat: a rajzok embereket ábrázoltak, akik lángokat és füstöt kibocsátó furcsa gépeken repültek a pálmák fölött.

58

●●● Hacsak ezek a rajzok nem valami helyi történet illusztrációi, fel kell tételezni, hogy az emberiség repülésre tett első próbálkozásainál Amerika egy eddig ismeretlen, történelem előtti emberfajtája volt jelen... Egy jól ismert Amerika-kutató, Mme Osborne azon a véleményen van, hogy ez a tál igenigen régi eredetű..."

AZOK A FURCSA NIMBUSZOK... Egyik levelezőnk és barátunk, André Castou úr, a glóriákról és fénykörökről beszélve a héberek múltjának legtávolabbi messzeségébe, páratlan kibontakozás felé ragadott magával bennünket. A nimbusz definíciója a szótár szerint: „A latin nimbus = felhőből ered, amit görögül nephelének neveznek. Fénykör, amelyet a festők és szobrászok ábrázolnak a szentek és az isteni személyek feje körül." Más, vizuálisan teljesen megegyező definíció: nimbusz = repülő csészealj, melyet a festők és szobrászok ábrázolnak a szentek és az isteni személyek feje körül, jelezve azok égi származását. Nincs mit felróni ennek a minden részletében pontos magyarázatnak. De menjünk tovább: Glória = nimbusz (latin nimbus) a görög nephos, nephele és a szanszkrit nabha szóból ered. A felhőraj (francia nuée) etimológiája ugyanez, ez az a nem azonosított égi valami, amely vezette a hébereket, és mindig megjelent, amikor az Isten szükségesnek tartotta, hogy megnyilatkozzék. A nimbusz, a felhőraj etimológiailag megegyezik az „istenek felhőjével" is, a szekérrel, amely az égből a földre hozta őket a Bibliában éppúgy, mint a védákban; az Avesztá-ban csakúgy, mint a maja kéziratokban. Apollót nimbusszal a feje körül ábrázolták. Különös egybeesés: a gyermeklapok az űrhajósokat ilyen nimbusszal ábrázolják, ezzel jelölik a plexiüvegből készült sisakot. Előérzet vagy allegória? És az egybeesés csak erősödik, ha a Biblia különös óriásaira vonatkozó szót: nephilim nézzük, melynek származása megegyezik a nimbuszéval: ti. a görög nepheléből ered. AZOK A KÜLÖNÖS ÓRIÁSOK (NEPHILIM) „Óriásokkal" fordítjuk a Biblia nephilim szavát. Miután az „Isten gyermekei" vagy „angyalok" vagy kozmonauták az emberek lányait vették feleségül, a Mózes I. könyve VI. rész 4. verse hozzáteszi: „Abban az időben pedig óriások (nephilim) voltak a Földön. Mivel mióta az Isten gyermekei az emberek lányait vették feleségül, azok olyan gyermekeket hoztak a világra, akik a század hatalmas és kiváló embereivé váltak." Nagyon is jól értjük: az óriások, miután kereszteződtek Örményország, Irán, a Kaukázus, a Sziklás-hegység és az Andok szép lányaival (előszeretettel szálltak le a Föld olajlelőhelyei közelében), erősebb és okosabb gyermekeket nemzettek az őslakók gyerekeinél.

59

●●● Ám előfordulhat, hogy a nephilim szónak megfelelő óriások fordítása csak nagyon viszonylagosan pontos. M. Vaschalde szerint a nephilim jelentése: óriási vagy csodálatos, vagy csodálatosnak lenni, szó szerint: a csodák művelői. Ezek az óriások pedig 5000 évvel ezelőtt, a föníciai Baál idejében vissza-visszajártak a Földre, mivel Mózes rájuk hivatkozva fenyegette meg a hébereket (Mózes V. könyve, II.): „16. E lázadók felingerelték azzal, hogy idegen isteneket imádtak, szörnyűséges tetteikkel felkeltették a haragját... 17. Ahelyett hogy Istennek mutatták volna be áldozatukat, a démonoknak mutatták be, olyan isteneknek, akiket nem is ismertek, újonnan jött isteneknek, akiket apáik soha nem tiszteltek." Megértjük a derék Mózes haragját: el kell titkolni a régi istenek, a más bolygóról érkezett óriások kilétét, és az egyedüli, a megismerhetetlen, az elvont Istent kell dicsőíttetni - és most egyszerre felbukkan Baál és Asztarté! És a meglepett héberek éppúgy, mint Kisázsia népei, leborulnak a beözönlő Földön kívüli beavatottak előtt. Ezekhez imádkoznak, ezekhez az újonnan jött istenekhez, akiket apáik - érthető okokból soha nem tiszteltek! Az újonnan jöttek egyébként szintén óriások, nagyszerűek, csodatévők - de „újak". Ennyi az egész! Miért kellene más isten, amikor már találtak egy megfelelőt?! ÁZÁZEL, AZ ŰRHAJÓS Végül a Mózes által rájuk kényszerített egyetlen Istenhez megtért héberek a legleleményesebb eszközökkel harcoltak az „újonnan jöttek" és híveik, köztük is elsősorban Ázázel és a filiszteusok ellen. Biztos módszerük volt: a Bibliában rossz hírüket költötték, hogy ellenszenvessé tegyék és kikiálthassák őket az ördög cimboráinak* Az angyal-űrhajósok Földre szállása után keletkezett Énokh Könyve derít fényt valójában Ázázel személyére: VII. rész, 9. vers: „(me, vezetőik neve: Samyaza... Urakabarameel, Akibeel, Tamiel, Ramuel, Daviel, Azkeel... Asazel, Arazeal." A Földön kívüliek együtt éltek a szép földi nőkkel, megtanították őket a boszorkányságra, a varázslásokra. VIII. rész, 1. vers: „Ázázel ezenfelül megtanította az embereknek a kard, a kés, a pajzs, a páncél és a tükör készítését is...” Ázázel volt tehát az emberek fő tanítómestere, de egyben ő volt a nagy csábító is, aki az asszonyokat kacérrá és házasságtörővé tette, és a héberek - okkal vagy ok nélkül - őt tartották felelősnek az erkölcsök megromlásáért, és ebből következően a rájuk sújtó büntetésért: a vízözönért. * Az új vallás minden esetben ördögöknek kiáltja ki a régi vallás isteneit. A legtipikusabb példa erre a hindu és az iráni istenek esete. A védák jó istene, Indra, az Avesztában a démonikus Andrává válik; a Brahma-hitben szereplő dévák (jó szellemek) Zoroaszter vallásában daevákká, démonokká változnak. Ugyanilyen alapon a héberek és a keresztények a nagyszerű Ázázelt és a jó Sátánt démonoknak nevezik

60

●●● Hogy hatalmába emelhessék az egyetlen Istent, el kellett távolítani ezt a zavarkeltőt, ami nem ment aggályok nélkül, mivel az engesztelés szertartása, a kecskebakáldozat az Örökkévalóval együtt egyedül Ázázelnek szólt. A hébereknek abban tökéletesen igazuk volt, hogy az angyal-űrhajóst megfosztották az isteni dicsfénytől, de abban már nem, hogy száműzték a kultúra történetéből. Itt követték el a hibát. Többszörös bűntudattól szenvednek majd évezredeken át, és titokban fogják meggyónni, bizonyos tisztelettel adózva annak, akit megfosztottak ettől a tisztelettől. Nagyon fontos megjegyezni, hogy hitelt érdemlően Ázázelnek hívják azt, akitől a héberek a bűnbocsánatot kérik. A Tóra elmondja, hogy a Bűnbakot Ázázelnek fogják elküldeni. Márpedig a nek-kel fordított héber szó azt jelöli, hogy: számára, vagy még inkább valahová irányított, amely a szertartás valódi jelentését tükrözi. Tehát valóban engesztelésről, egy tartozás elismeréséről lenne szó*

A FILISZTEUSOK ÉS BAÁL A héberek ellenségei még a filiszteusok, valamint Baál és Istár, a föníciaiak és asszírbabilóniak istenei. Az enciklopédisták szerint „a filiszteusokat a Bibliában nagyon megbírálják, ami természetes, ha arra a bátor ellenállásra gondolunk, amellyel szembeszegültek a héber támadásoknak; semmi nem olyan gyűlöletes a hódító szemében, mint egy ellenséges, szolgasorba döntött, ám mégis ellenálló nép". A filiszteusok éppúgy, mint a héberek, árják voltak, fajrokonaiktól elválva a pelaszgokon keresztül vándoroltak tovább, ám továbbra is őseik isteneit tisztelték, éppen azokat, akiket az egy Isten érdekében el kellett volna tüntetniük. A héberek tehát, ahogy Ázázel esetében tették, minden bűnnel megvádolták az ellenséges isteneket: Dagont (Oannésszel azonos beavató), Baált, Molochot stb. Innen ered a Bibliában az az olthatatlan gyűlölet a „Csillag" iránt, amely a kisázsiai népeknél soha nem a Napot, hanem az igazi „Csillag"-ot jelentette. Mindig az az ördögi Vénusz I A régi kultúrák pedig, az egyiptomiak is és a görögök is, a héberek példájára összeesküdtek, hogy hallgatást és rágalmakat szőjenek Ázázel űrhajós és Baál köré, azért, hogy a saját őseik bitorolhassák az első beavatók címét.

FÖLDÖN KÍVÜLIEK VAGYUNK Tudjuk, hogy az 5000. év űrutasainak a Vénusz bolygó volt a hazájuk, de honnan érkezett az első osztag, Ázázel csapata ? Honnan származtak a vízözön előtti emberek, akik megalapították Atlantiszt és Műt? * Egy természetes képzettársítás következtében válnak a legtüzesebb nemzők: a bika, a kecskebak, a szarvasbika, a kos a Földön kívüli beavatók szimbólumaivá. És ezek örökül hagyják szarvukat, hasított lábukat az ördögnek, a Sátánnak és Pánnak, s ez ezoterikus síkon jogos is

61

●●● Majmok jöttek-e le a fáról, ahogyan azt az őstörténészek szeretnék elhitetni velünk? Ezek nem találnak láncszemeket, melyek az embert egy állatőshöz kapcsolnák. Ha találtak volna, tudnánk róla, és a múzeumokból nem hiányoznának a bizonyítékok. Keressék akár Párizsban, a Saint-Germain-en-Laye-ban, Eysines-ben, akár Berlinben, Londonban vagy Tokióban. Eredménytelenül nyomoznának. Ezzel ellentétben bőségesen találunk a legtöbb állatot saját őseivel összekapcsoló láncszemeket: a krokodilt a kígyóval, a kígyót a hallal, a kutyát a farkassal, a disznót a vaddisznóval, a kakast a madárral, a szivacsot a növénnyel - végére sem érhetünk a láncolatok felsorolásának! De ha az embert nézzük: semmi! Vagy mégis! Az őstörténészek fel tudnak mutatni néhány láncszemet, amely majdnem kétségbevonhatatlannak látszik: viszonylag késői, nálunk intelligensebb emberek koponyáit; 1600 cm3-es koponyatérfogatuk nagyobb a miénknél, amely átlagosan csak 1550! A tisztességes ember ebből logikusan következtet: 1. hogy nekünk nincs ismert állatősünk; 2. úgy tűnik, hogy a mi jelenlegi testalkatunk egy régi, fejlettebb embertől származik. Igen, egy tisztességes embernek így kell gondolkoznia, de nem egy őstörténésznek! Máskülönben mivel a világ oly hosszú korszakok óta fennáll, hogy fel sem tudjuk fogni, el kell fogadnunk, hogy ha a Földön nincs nyoma fosszilis embernek, lennie kell valahol másutt! Eretnek feltevés, amelyért néhány évszázada még máglyahalál járt volna! Pedig a legősibb árja mondák százszor is kimondták: a fehér ember egy másik bolygóról jött,* ami más szóval azt jelenti, hogy a kelták, a hinduk, a skandinávok, a héberek, a németek, a görögök, az egyiptomiak, az arabok Földön kívüli jövevények. Sanchoniathon azt írta: „Őseink istenei halandók, emberek voltak" - márpedig a legrégibb istenek a védikus Aryaman, aki házasságokat létrehozó, és az Aveszta Airyamanja, akinek a gyógyítás volt a privilégiuma. AZ IDEGEN ÁRJÁK Ezek az istenek az árják ősei voltak. Az árjákat mi fehéreknek nevezzük: nem mintha egyszerűsíteni vagy általánosítani akarnánk, hanem mert számunkra önkényesnek és fajelméleti alapon állónak tűnik ugyanolyan színű emberek között megkülönböztetéseket tenni, mert ez elkerülhetetlenül háborút, gyűlöletet és szegregációs szellemet idéz elő. Megoldatlan probléma a nyelvészek számára - az Aryamanból eredő - ári főnév. Thieme szerint idegent jelent - írja Georges Dumézil, az École des Hautes Études igazgatója. Az arya szó oxytonnal (szóvégi hangsúllyal) = idegen. A hinduk ályaknak nevezték magukat, az irániak pedig aryaknak. A hinduk aryen szava kétségtelenül megegyezik az iráni Aveszta airya szavával, és úgy véljük, ugyanez a helyzet az írek, az alánok és a kaukázusi osszétek ír vagy irón szavával is. Akkor pedig ezek a halandók, akik a mi őseink voltak, nem a Földön születtek. A hindu szent szövegek csakugyan erről beszélnek: „Aryaman útja egy csillagról vezet a Földre." A litván hagyomány pontosan megjelöli, hogy ez a csillag a Tejúton található. * Kérjük az olvasót, hogy a fenti állításban ne lásson semmiféle fajgyűlölő eszmét. Nagyon is elképzelhető, hogy a feketék, sárgák és vörösek szintén égi eredetűek, de pl. ami a feketéket illeti, róluk semmiféle nyomot nem találtunk az emberiség írásos emlékei között

62

●●● A Taittiríya Samhitá-ban - LI-3-14-t-v- (Keith) olvasható: „Ye te' ryaman bahavo devayánáh panthánah rájan diva á caranti tebhir no deva mahi parma yaccha cam na edhi dvipade gam catuspade" (A te számos utad, ó, Aryaman, ahonnan az istenek jönnek, és akik, 0, király, az égből jönnek stb.) Ez a csillag, ahonnan a mi árja őseink érkeztek, volt a tartózkodási helye „a lelkeknek, akik visszanyerték Aryaman útján apáik világát". Tehát ő szakított el bennünket a Föld és a Merkúr között elhelyezkedő Vénusz nevű bolygótól, amelynek akkori helyét nem ismerjük pontosan, csak annyit tudunk, hogy Aryaman idejében a Tejút egy üstököse vagy csillaga volt. Később más űrbeli látogatók érkeztek Indiába, talán azért, hogy megtalálják az Aryaman különítményt, honfitársaikat, de ezek ezúttal Vénusz-beliek: a Násatyas-ok vagy Agvinsek (égi lovagok), „akik a reggeli és esti fényt hozták az égből", azaz a Vénusz Lucifer és a Vénusz Vesper fényét. Az Agvinsek érkezése egybeesik a kisázsiai és az amerikai istenek felbukkanásával, és tudjuk, hogy ez 5000 évvel ezelőtt történt. Száz és száz ősrégi szöveg tanúskodik Földön kívüli beavatkozásokról, és úgy gondoljuk, hogy a most időszerű nem azonosított égi tárgyak problémáját azoknak a történeti adatoknak a fényében kellene megvizsgálni, amelyeknek e tárgyban birtokában vagyunk. Ezt teszi egy Normandiában lakó szenvedélyes kutató, André Castou.

ANDRe CASTOU ELMÉLETE Castou elgondolása első pillantásra eléggé meghökkentő, de ítéljék meg önök: „Kétféle repülő csészealjat ismerünk - írja Castou úr -, a nagyokat és a kicsiket; ezekben óriások, illetve törpék tartózkodnak. A repülő csészealjak nem azért jönnek, hogy megfigyeljék, mi történik a Földön, hanem kölcsönösen egymásra kémkednek. Az egyik hatalmas csészealjat maga Pán vezeti; az apró repülő csészealjak - ezek száma a legnagyobb - főnöke Gwyon (vagy Korrig, a törpe). Az óriások és a törpék között ellentét dúl. Pán szövetségesei; Sziléné, Szaturosz, Ázázel és az antik szörnyek. Pán csészealját vörös fény veszi körül, melynek közepén ragyogó, rézvörös tűzgolyó látható." Castou állítását arra a megfelelésre alapozza, mely egyrészt a mitológia óriásaira és törpéire, másrészt napjaink repülő csészealjainak pilótáira vonatkozik. Éjszakáit az égbolt figyelmes szemlélésével töltve számos repülő tárgyat látott, amelyeket az alvó emberiség nem vehetett észre. Mindent összevéve, a mi levelező barátunk is egy olyan „Éber", akikre a szent szövegek utalnak. „Nincs szó orthoténiáról - szögezi le Castou -, a repülő csészealjak minden irányban láthatók."

63

●●● Szükséges-e mondanunk, hogy Castou állításai éppoly heves ellenállással találkoznak a „csészealj-pártiaknál", mint az ellentétes táborban? Valóban, hogyan képesek mitológiai, azaz nem létező személyek egy űrutazással több ezer évet átlépve belekeveredni egy olyan kalandba, amelynek tudományos karaktere ma még legmerészebb ismereteinket is meghaladja? Épp ennyi joggal mondhatnánk azt is, hogy hamarosan látni fogunk a prériken száguldó kentaurokat és kentaurnőket, hogy Saint-Tropez-ban szirének sakkoznak majd Brigitte Bardot-val, hogy Poitiers állomásán egy szfinx fogja szórakoztatni találós kérdésekkel a párizs-bordeaux-i vasútvonal utasait... Az ok tehát világos: Castou úr hallucinációk áldozata. Ezt gondolja majd a közvélemény. Számunkra egy másik, fantasztikusabb, de logikusabb magyarázat adódik: Castou médium, aki allegóriákban - nem a saját tudatos elgondolását kifejezve - beszél, inkább azoknak az entitásoknak a gondolatait közvetíti, akik őt a „hatalmukba kerítették".

GWYON, A TÖRPE Könnyen meglehet, hogy mindaz, amit Castou a levelében leír, valótlannak bizonyul majd, szellemében, ki nem fejezhető lényegében azonban egy csodálatos igazsággal csendül össze. Pán, Ázázel, Gwyon csupán az eredeti kaland új életre támasztott hősei, mert a Világ Urait - eredetileg kétségtelenül intergalaktikus gépeik formájából kiindulva - repülő kígyókkal és sárkányokkal azonosították. A Gwyon által képviselt törpék, elfek és korriganok (jó és gonosz szellemek) esetében a téma és a látvány ugyanazzal a szigorúsággal folytatódik. A kelta mitológiában Gwyon a beavatott törpe, az emberi tudomány megtestesítése, az ő felfedezése „az időn és téren át fennmaradó eszme eszköze". A Tejútról származik, amelyet őseink Gwyon Városának vagy Ker-Gwyonnak neveztek, apjának Dont tartották, aki a Cassiopeia csillagképben lakik. Lehet, hogy ezek a részletek nyomra vezethetnek. Gwyon tehát Ázázelnek, Prométheusznak megfelelő személyiség, éppúgy űrhajós és beavató, mint azok, csak sokkalta kisebb. A különbség mindössze ennyi. Más származási hely, talán más faj, és lehet, hogy az ő személyét is figyelembe kell venni az Atlantisz ós Mu közti hajdani háború magyarázatában. Mivel a Húsvét-szigeteken óriások szobrait találták, minden bizonnyal az atlantiszbeliek „nagyok", Mu lakói pedig „kicsik" voltak. A korzikai és szardíniái szobrok is azt bizonyítják, hogy a győztes ellenség ellen nem a legyőzöttek, hanem a győztesek megdicsőített, eltúlzott képmását állítják fel. A Húsvét-szigetek apró emberei tehát az ellenséges faj óriásait mintázták meg, nem pedig a saját fajuk képviselőit. Ezért vesszük tekintetbe Castou állítását az égi tárgyak problémájával kapcsolatban. Előfordulnak a hajdan megfigyelt jelenségekkel azonos jelenségek ma is, és elő fognak fordulni a közeli jövőben is. Mint médium, Castou látja, sürgeti ezeket, allegorikus formában be is számol róluk, miközben tudati síkon mindvégig kívülálló marad.

64

●●● Ezt akartuk elmondani, előrebocsátva, hogy Castou okkult erők közbenjöttével „cselekedett".

AZ ÉLET LEHETSÉGES A VÉNUSZON Néhány hónap óta az asztrofizikusok már nem olyan biztosak abban, hogy a Vénusz bolygó lakatlan. A szovjet Alexandr Lebegyinszkij professzor szerint e bolygó felszíni hőmérséklete 50 °C közelében jár, noha a sugárzási elektromos hullámok 300-400 °C-ot jeleznek. Hasonló megfigyeléseket tehetünk a fényreklámul szolgáló, viszonylag hideg gázcsövek felszínén: rádióelektromos sugárzásuk több ezer °C-nak felel meg. A szovjet professzor feltételezi, hogy a Vénusz légkörének legfelsőbb rétegeiben éppúgy, mint a gázcsövek felszínén - latens elektromos jelenségek játszódnak le, ezek oka a bolygó lassú tengely körüli forgása (a Vénusz 247 nap alatt fordul meg a tengelye körül). A Földön, ahol a forgás gyorsabb, a légköri elektromos jelenségek viharokat idéznek elő. William Plummer és John Strong fizikusok úgy vélik, hogy a Vénuszon hatalmas területek lehetnek, ahol elviselhető hőmérséklet uralkodik, lehetővé téve, hogy ott ember élhessen. Ezek a területek esetleg még kiterjedtebbek, mint a Földön. És azt se felejtsük el, hogy 5000 évvel ezelőtt vagy a Vénusznak a Naprendszerben bekövetkezett stabilizálódása után néhány száz évvel a bolygón uralkodó klimatikus állapotok talán merőben mások voltak - és sokkal kedvezőbbek is lehettek -, mint a maiak. Mindenképpen önkényes dolog lenne kételkedni mindabban a fontos bizonyítékban, amelyek arra mutatnak, hogy a Vénusz az antik űrhajósok kiindulási támaszpontja lehetett. A föníciaiak, az asszír-babilóniak, a maják és az inkák nem tudtak összebeszélni, hogy valamennyien ugyanazt hazudjék.*

A FÖLDÖN KÍVÜLIEK: TESTTELEN AGYAK... 1960. április 8-án az Egyesült Államok elindította az OZMA-tervet. Ennek célja, hogy tudományos eszközökkel fogja a kozmoszbeli feltételezett civilizációk űrbe küldött rádióüzeneteit. Az amerikai csillagászok közt jól ismert kínai Huang professzor úgy véli, hogy valószínűleg sok ezer bolygón élnek Földön kívüli lények. A princetoni egyetem egyik intézetének fizikusa, dr. Freeman Dyson feltételezése szerint a hosszú csillagközi utakat az űrhajósok hibernált állapotban tették meg. Nála vakmerőbb Ronald Bracewell csillagász, aki azt gondolja, hogy az űrbeli civilizációk kozmoszméretű úttörő missziójukhoz alkalmazható fajt tudtak létrehozni; a tér hírnökeinek faját, egyfajta test nélküli agyat, s ezek feladata, hogy az extragalaktikus civilizációkról a maximális információt gyűjtsék össze. * Francis Bacon A régiek titkos bölcsessége c. műve XII. fejezetében olvassuk: „A Szaturnusz uralkodása alatt bekövetkező dolgok első nemzedéke alatt a Vénusz nem látszott még megszületni." Ez a Sanchoniathon elbeszélésével oly rokon beszámoló arra ösztönöz bennünket, hogy azt higgyük: Bacon ismerte a Fönícia története c. mű egyik fordítását

65

●●● „Óriási jelentősége lenne, ha birtokba vehetnénk egy másik bolygóról érkező űrhajót" jelentette ki Hector Quintanella, a Wright Patterson (Ohio) repülőtámaszpont őrnagya, és hogy támogassa Földön kívüli látogatók Földre szállását, a floridai Cocox Beach városában egy 90 m széles, 300 m hosszú leszállópályát építtetett.

REPÜLŐ CSÉSZEALJAK TETSZÉS SZERINT Az amerikaiak az óriási költségekkel folyó kutatások ellenére sem hisznek a repülő csészealjakban. Tucatnyi tudós tanulmányozott 750 észlelést, és rekonstruált laboratóriumi körülmények között UFO-knak jelzett fényjelenségeket. Ez a legkevesebb, amiről beszámoltak. Fénytörési, visszaverődési vagy inverziós jelenségről lenne szó. A két első esetben egy csillag fénysugarait a Föld felé egy hideg levegőréteg közvetítené, az inverzió esetében pedig egy meleg levegőréteget két hideg nyom össze, amely ebben az esetben az üveg felszínéhez hasonlóan viselkedik. Az észak-karolinai Raleigh egyetemén a fizikusok tetszés szerinti repülő csészealjakat készítettek laboratóriumban, amelyek csoportosan vagy izoláltan mozdultak el helyükről, miközben változtatták irányukat, sebességüket és alakjukat. Ezek nagyon figyelemreméltó tapasztalatok, még ha csupán a fényjelenségek többségét magyarázták is meg, hiszen valóban ilyesmiről van szó. Bizonyos, hogy az égbolt gazdag lelőhelye a különös, de valóban természeti eredetű jelenségeknek. 1854. augusztus 15-én egy ilyen jelenség izgatta fel a lengyelországi Jaroslaw városka lakóit, amint arról ez az újságcikk tanúskodik: „A felkelőben lévő Hold hol jobbra, hol balra hajlott el, és így himbálódzott egyre gyorsabban, ahogy emelkedett a horizonton. Egyszerre csak váratlan iramban visszazuhant a látóhatár szélére, majd csakhamar ugyanazzal a sebességgel emelkedett addig a magasságig, amelyet előtte már elért." Valószínűleg a csillagászok előtt jól ismert aberrációs jelenségről volt szó - esetleg hallucinációról -, amely magyarázatul szolgál Fatima híres „napcsodájára" is. Mindemellett bizonyos, hogy a nem azonosított égi tárgyak nem minden esetben elektromos fantazmagóriák, és nem is tulajdoníthatók mindig a többé vagy kevésbé normális megfigyelők vízióinak. Castou is helyteleníti, hogy kevesen érdeklődnek beható módon a rejtély iránt. Könnyű dolog lenne az egész bolygóra kiterjedő - még nem létező - csillagászati megfigyelő relérendszert építeni. Még a „csészealj-pártiak" is összefüggéstelen nyomozásokat folytatnak csupán, és készpénznek veszik a leghihetetlenebb elbeszéléseket is. A Mars-lakóknak fényes bőrük van, kék szemük, és ezerszer fejlettebbek nálunk bizonygatja egy derék asszonyság, akinek valószínűleg még az elemi iskolai végzettsége sincs meg... Az USA 10 ezer brosúrát - ezek mind a repülő csészealjak titkát fedik fel semmisített meg - jelenti néhány újság... Sáo Paulóban egy békés halászember névjegyet kap egy Mars-lakótól, ám a névjegy ismeretlen fémből készült... Mexikóban egy teljes órán keresztül köröztek az égen a „plativolitis"-ek...

66

●●● Hogy lehet elhinni ilyen ostobaságokat? Végül szóljunk egy - véleményünk szerint rendkívüli fontosságú - vizsgálatról, amelyet soha nem végeztek el a Mars-lakók, illetve „a kicsi zöld emberkék" Földre szállásának számos tanújánál: a vizsgálat mindössze annyi lenne, hogy vegyelemezni kellene azokat a tápanyagokat, amelyeket e tanúk a találkozást megelőző órákban elfogyasztottak. Annyi hallucinogén kábítószer létezik, s ezek bizonyára számos vízió magyarázatát adhatnák meg I Az alkoholon kívül bizonyíthatóan többfajta gomba, bizonyos orvosságok és olyan kémiai vegyületek is szerepelnek a beavatási italok, azaz a hallucinációkat előidéző sajátos táplálékok sorában, amelyekről fel sem tételeztük. Túlságosan sok ember lát repülő csészealjakat, elfeket, a Szent Szüzet, Krisztust, sőt magát Istent is!

AZ ÉGI ÍRÁS Az idők hajnala óta állítják az emberek, hogy az égen jelek olvashatók. Egy régi könyvben (Olvasmány a csillagokról és mindarról, ami a levegőben van) szórakoztató elméletet ad elő Jacques Gaffarel, a krónikás: „Tudni való, hogy olvasni lehet a felhőkben és minden meteormaradványban. Először is az olvasmány feltétele valamilyen látható jel: betűk, jellegek, jegyek, számok, pálcikák, lángok, nyilak, dárdák, csomók, csíkok, színek, lyukak, pontok, állatok és minden más érzékelhető dolgok. Márpedig mindezek a jelek vagy alakzatok felhőkként jelenhetnek meg, és háromféleképpen olvashatunk belőlük, hasonló jellegek, hieroglifák és jegyek vagy jelek által..." Röviden: a jó Jacques Gaffarel azzal szórakozott, hogy héber betűalakokat adjon a csillagoknak, s végül nem maradt más hátra, ezekből szavakat és összefüggő mondatokat illesztett össze I Ez az empirikus módszer ma már elavult, de érdeméül tudható be, hogy egy újabb kísérletet sugalmaz: le kellene fényképezni a fénylő égi tárgyak többé-kevésbé szeszélyes útvonalát. Ebből az útvonalból megtudhatnánk valamit, amennyiben jelnek, esetleg rajznak vagy valamilyen levélfélének bizonyulna. Nem állhatjuk meg, hogy ne utaljunk a zend és szanszkrit nyelvekre; ezekről azt állítják, hogy egy ismeretlen nyelvből származnak, melyet árja őseink egy másik bolygóról hoztak, vagy a héberből, ha annak létrejöttét valóban az „angyalok" ösztönözték.

NOSTRADAMUS ÉS A SZIDERIKUS RAKÉTÁK* Nostradamus, aki talán látó volt, előre tudott az űrutazásokról. Egy négysorosa titokzatos utalásokat tartalmaz egy támadó szándékú váratlan Földre szállásról - 1999 júliusában, egy * Rumelius tanulmánya - Initiation et Science (Beavatás és Tudomány) 55. sz. 1962. karácsony

67

●●● napfogyatkozás alkalmával -, amely rémületet és döbbenetet fog kelteni. Ez a jóslat a Centurie X. 72. négysorosában szerepel: Ezer kilencszáz kilencven kilenc hetedik hónapjában Jön az égből a Nagy Rémkirály És feléleszti Angoulmois nagy királyát Szerencsére előbb, mint hogy utóbb a Mars uralkodna Előbb... utóbb... utóbb... előbb! A Mars nekünk fog ütközni, mielőtt még mi odajutnánk? Vagy a Nagy Rémkirály megérkezése után következik be a bolygóközi utazás?

AKIS ZÖLD EMBEREK TITKA A titokzatos M.N.Y. - aki érdekes anyagot küldött nekünk a Proxima Centauri lakóiról, ám abba nem egyezett bele, hogy kilétét felfedjük - állítja, hogy a nagy nemzetek titkosszolgálatai igenis ismerik a „lencse alakú repülő szerkezeteket, amelyeket éppen most próbálnak ki több űrhajózási kutatóközpontban". M.N.Y. még azokról a különös kis zöld emberkékről is tud felvilágosítással szolgálni, akikről emberek százai állítják, hogy látták őket űrhajóból kiszállni és űrhajóba visszaszállni. Ezek szerinte a valdorge-ból (a Proxima Centauri űrhajósainak intergalaktikus eszköze) eredő fényforrások aberrációi. Ezek az aberrációk a kiterjedőben lévő világegyetemben való megjelenéshez szükséges összehúzódásból erednek, és a világűrből leszálló kozmonautákon is kifejtik hatásukat. A jelenség hasonló a konkáv tükör deformált képalkotásához... Ilyen tükröződést lát az a kiváltságos ember, akinek a szeme láttára lépnek ki élőlények egy összehúzódásban levő univerzumból. Ekkor a fénysugarak több mint 17-szerte lassúbbak, mint maguk az események, s a megfigyelő olyan képeket lát, amelyek a résztvevők számára már elmúltak (disztorzió-hatás). „Akiket önök kis zöld Mars-lakóknak hívnak, nem mások, mint a Báalok (a Proxima Centauri Báavi bolygójának lakói), a valóságban hatalmas termetűek, nem ritka köztük a kétméteres, két méter harminc cm-es magasságú." Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy M.N.Y. saját állítása szerint kapcsolatban áll ezekkel a Földön kívüliekkel. Magyarázata meggyőzőnek tűnik, mivel megfelel az össze-húzódási elmélet lényegének.

A GRAVITÁCIÓ MOCSARA A repülő csészealjak irodalmához tartozik Lagrange francia matematikus 1793-ban nyilvánosságra hozott elmélete. Számításai alapján Lagrange úgy véli, hogy az általános gravitáción belül a tér meghatározott pontjai épp a zéró értéket képviselik. A Hold és a Föld között öt ilyen pont vagy „gravitációs mocsár" található, ahol bolygónk és kísérőjének vonzása teljesen kiegyenlítik egymást oly módon, hogy az ebbe a csapdába

68

●●● belépő test a valódi egyensúly állapotába, statikus mozdulatlanságba dermedne az univerzális forgás kellős közepén. A modern tudósok nem fogadják el ezt az állítást, még sincs kizárva, hogy létezhetnek a kozmoszban ilyen zárt világok, s ezek támaszpontul, menedék- vagy átszállóhelyül szolgálhatnak az űrhajósok számára.

TIBET APRÓ EMBEREI Drámai, egyszersmind fantasztikumokban oly gazdag korban élünk, amely példátlan az emberiség történetében. Felfedezések ideje jött el, amelyek megdöbbentik az embereket, és forradalmasítani fogják hitüket és meggyőződésüket. Különös egybeesés - és csak egy ilyenről tudunk, hogy a legizgalmasabb felfedezések helyszíne éppen az a két földrész, ahol a vízözön előtti kultúrák kialakultak, ti. Amerika és Kelet-Ázsia. Űrrakéták Tibetben? Nos, Japánból származó adatokat közöl a német Das vegetarische Universum és a belga BUFOI című folyóirat. 1965-ben egy kínai régész, Tsum Um-nui jelentetett meg Pekingben egy cikket 12 000 évvel ezelőtti űrhajósok címmel* 25 évvel ezelőtt a Tibetet Kínától elválasztó hegyes vidéken, a Bajan Kara Ula barlangjaiban a régészek írásos táblákat találtak: tányér alakú kerek korongokat, amelyeket ismeretlen módszerrel vágtak ki a gránittömbökből. Á barlangok közelében nyílegyenes vonalban sorakozó sírkövekre is bukkantak. A csontvázakból az őstörténészek megállapították, hogy ezek az emberek a dropa és kham fajhoz tartoztak, s ezek képviselői, mivel testmagasságuk nem haladta meg a 130 cm-t, semmiféle ma élő emberfajtához nem sorolhatók. Ez a fajta nem azonosítható a kínai, mongol és tibeti fajtákkal. Az ősi kínai legendák említést tesznek apró, vékony, sárga emberekről, „akik a felhőkből jöttek", és akiket különleges rútságuk miatt - törékeny testükön rettenetesen nagy fej ült először elkülönítettek, majd „gyors lovakon ülő emberek" (kétségtelenül mongolok) lemészárolták őket. A csontvázak analízise 12 ezer éves kort állapított meg. Az első régészeti jelentések egy „kihalt majomfajról" beszéltek. Ez az állítás, ha arra gondolunk, hogy ezek a lények sírt ástak maguknak, és kőből készített fontos leletet hagytak hátra, olyan valószínűtlennek tűnik, hogy a jelentés egyik szerzőjét, Tchi Pou-tei régészt a sajtóban szenvedélyesen meg is támadták érte. Tchi Pou-tei azzal vágta ki magát a bajból, hogy szerinte az írásos lemezeket a dropák-nál régebbi civilizált lények hagyhatták a barlangokban.

A DROPÁK 12 EZER ÉVVEL EZELŐTTI FÖLDRE SZÁLLÁSA 1965-ben Tsum Umnui professzor újra tanulmányozni kezdte a problémát, és elképesztő felfedezéseket tett. * Ez az időpont pontosan megegyezik a vízözönnek általunk adott dátumával

69

●●●

A Bajan Kara Ula-i barlangokban 716 kőtányért találtak; mindegyik közepén egy lyuk volt, mint a mi mikrobarázdás lemezeinken. Csak növeli a mi hanglemezeinkkel való hasonlóságukat az, hogy ebből a lyukból egészen a tányér széléig egy spirál alakú kettős barázda indul ki. A pekingi őstörténeti akadémia türelmes munkával tisztázta a tányérok titkát, de felfedezésüket olyan fontosnak találták, hogy nem hatalmazták fel Tsum Um-nui professzort arra, hogy a közeljövőben a nyilvánosságnak is beszámoljon róla. Ez a vonalas írás űrhajósok odisszeáját meséli el, egy olyan korból, amikor a klasszikus adatok szerint nem létezhettek csillagközi rakéták. Íme, a Tsum Um-nui professzor által közölt fordítás: „A dropák légi csúszdájukon jöttek le az égből. Napkeltéig tízszer menekültek a barlangokba a férfiak, asszonyok és gyerekek. Végül jelzésekből megértették, hogy az égből jött látogatóknak békések a szándékaik, és megengedték, hogy a dropák megközelítsék őket.. A khamoknak tulajdonított más vonalas írásokból egy siratót rekonstruáltak: „leszállás közben tönkrement egy űrhajó az ellenséges Hegyekben", s a kozmonauták meg sem tudták javítani, mivel ehhez sem nyersanyagaik, sem megfelelő utjaik nem voltak. LEMEZEK, AMELYEK HAMAROSAN MEGSZÓLALNAK A kőtányérok titkának leleplezése azonban nem állt meg ezen a ponton. A kínai tudósok óvatosan lekaparták a becses tárgyakat, majd az összegyűjtött részecskéket analizálták. Nagy százalékban találtak kobaltot és fémet; a sértetlen lemezek vizsgálatánál az oszcillográf olyan nagymértékű vibrációt jelzett, mintha a szerkezetet jelentős elektromossággal terhelték volna meg. Úgy vélik, hogy ha sikerülne ezeket átalakítani egy - még ismeretlen - hullámlenyomatra, a vonalas írásénál még fontosabb üzenetet fejthetnének meg. Végül hadd említsünk meg egy másik felfedezést, amely még inkább alátámasztja a bolygóközi utazás lehetőségét, s egyben még tartalmasabbá teszi a problémát: a Bajan Kara Ula-i barlangok falain karcolt rajzokat találtak. A rajzok a felkelő napot, a holdat és a csillagokat ábrázolják, köztük a Földet is - s a rajzot olyan pontok tömegével látták el, amelyek a 12 000. év kozmonautái által bejárt utat jelzik. És még nem árultak el mindent erről az izgalmas titokról. A Kínai Népköztársaság, amely titokban tartja a Shansiban lévő óriási piramisokat és a Ihaszai kolostorban talált dokumentumokat, politikai okokból elzárja a tibeti űrhajósok beszélő köveit. Égboltunkon titokzatos tárgyak repülnek, Földünkön olyan építmények emelkednek, melyek rendeltetését nem ismerjük, a föld mélyén olyan épületek rejtőznek, amelyek egyetlen ismert kultúrához sem tartoznak. A titok mindenütt felbukkan, és sem a tudomány, sem a történelem nem képes megfejteni. Az ember mégis magyarázatot keres, hogy kielégítse kíváncsiságát, és számolva a rosszindulattal, hallgatással vagy azoknak az ítéletével, akik nem akarják, hogy a lepel lehulljon, kénytelen lopva, mint valami bűnöző, kideríteni azt, amit a természet csak apró részletekben árul el, és érlel az időben. Dokumentumok beszélnek, beavatottak törik fel a pecsétet a szentélyekben elrejtett borítótáblákon... az ember hamarosan sokkal többet fog megtudni ismeretlen múltjából. Tudók ösztönzésére indítottunk el útjukra könyveket, hogy egyéb felfedezéseket is közöljünk. Az olvasó maga vegye észre a tisztességes szándékot, amellyel őt az Elveszett Léptek termébe vezető ösvényeken túlra szeretnénk vezetni, és amellyel annak tudatára szeretnénk ébreszteni, hogy ha a világ urai egy ízben már lejöttek a Földre, visszatérésük ideje talán már el is érkezett, vagy nagyon közel van... F. NAGY PIROSKA FORDÍTÁSA

70

71

PETER KOLOSIMO

Árnyak a csillagokon Ismeretlen dimenziók Képzeljünk el olyasvalamit, aminek csak egy kiterjedése van: „csak hosszúságból álló" vonalat például, nincs semmi szélessége; amilyen vékonynak csak meg tudjuk húzni; hiányzik a papír vastagsága is, vagy az egyszerű tintavonalé, amelyet ábrázolásához kellene felhasználnunk. És most képzeljük el azt, hogy ennek a vonalnak megvan a gondolkodási képessége. Vajon tudná-e, mi a szélesség, mi a vastagság? Nyilvánvalóan nem, hisz ezek a fogalmak teljességgel idegenek attól a világtól, amelyben létezik. De hát ,,létezik-e" valóban? Nem, mert olyasmiben kell léteznie, ami magában foglalja: sík felületen, amely legalább szélességet enged neki, akármilyen minimálisát is, enélkül semmiképpen nem jöhetne létre, következésképpen nem is létezhetne. Hosszúság és szélesség: lám, máris két dimenziónál tartunk. Képzeljünk el egy ebből a kettőből álló értelmes lényt, és eljutunk ahhoz a következtetéshez, hogy mivel nem ismeri a vastagságot, halvány fogalma sem lehet a vastagságról. De még ez a feltételezett lény sem létezhetne, mivel így is semmi volna: ahhoz, hogy formát ölthessen, neki is egy harmadik irányban is el kell határolva lennie, azaz vastagsága kell hogy legyen: és ezzel máris a mi világunkban vagyunk, amelyet három kiterjedés jellemez. Ám egész bizonyosak lehetünk-e abban, hogy a dolgok itt megállnak? Vajon ezekből a meggondolásokból nem sejlik-e fel a kétség: nem kell-e a mi három dimenziónkhoz még egy negyedik is, amelyben létezhetünk? Ez a kétség bizonyossággá változik mindazoknak a tudósoknak az agyában, akik ezekkel az izgalmas problémákkal foglalkoznak; csakhogy ez másfelől olyan bizonyosság, amelyet soha nem lehet konkrétumokkal alátámasztani, mivel a híres negyedik dimenzió (amelyhez, logikusan gondolkodva, számtalan másnak kellene csatlakoznia, ha elfogadjuk a „dimenziótartályok" progresszív funkcióját), szóval ez a negyedik dimenzió most is megfoghatatlan, és mindig is az lesz ábrázolókészségünk számára, aminthogy a mi három kiterjedésű világunkat sem tudnák semmiképpen sem felfogni a vastagság híján levő képzeletbeli lények. Miképpen és hol létezhetne ez a négyes kiterjedésű szféra? Ha láthatatlan és érzékelhetetlen, létezhetne körülöttünk és „bennünk", mint ahogy a mi világegyetemünkben benne foglaltatnak az egy- és kétdimenziós alakzatok, jóllehet feltételezett intelligenciájuk ezt képtelen belátni. „Annyi világegyetem létezik - képzeli el H. G. Wells -, ahány lapja egy irdatlan kötetnek lehet; és mi ennek a kötetnek csak egyetlen lapját foglaljuk el."

72

Charles H. Fort, ez a különc amerikai tudós, akinek még ma is lelkes követői vannak az egész világon, gyakorlatilag azt hangoztatta, hogy a Föld nem „független" égitest, és állításait „dokumentumokkal" bizonyítandó többek között furcsa „esőket" emlegetett, amelyek közül azonban igen sokban semmi természetfeletti nincs. Ezt mondja: „Fekete esők és havazások, suvikszosképűen fekete hópelyhek, a vasöntödékből kiszikrázó fröccsenetekhez hasonló forgácsok záporoznak a Skót-tengerbe. Annyit találni belőlük, hogy fedezhetnék a világ valamennyi vasöntödéjének globális termelését... állati anyag, kocsonyás anyag esői, a rothadás erős bűze kíséri őket... az az érzésem, hogy fejünkön mozdulatlan táj van, amelyben a földi meteorológia és gravitáció erői meglehetősen renyhék, és ez a táj kívülről a mieinkkel azonos anyagokat kap..." Louis Pauwels - Fort más megnyilatkozásait idézve - Le matin des magiciens (A mágusok hajnala) című könyvében hozzáteszi még: „1902. november 14-én vörös eső a belgiumi Blankenbergére, sáreső Tasmaniában. Tányérnyi nagyságú hópelyhek Nashville-ben 1891. január 24-én. Rézeső Birminghamben 1892. június 30-án. Meteorkövek. Tűzgömbök. Valami mesebeli állat arra haladásának nyomai Devonshire-ben. Repülő csészealjak. Köpölynyomok a hegyeken. Foltok az égbolton. Bizarr üstökösképek. Különös eltűnések. Megmagyarázhatatlan kataklizmák. Felírások a meteorköveken. Fekete hó. Égkék hold. Zöld naptestek. Véreső..." És még tovább: „1853. július 5-én repülő jéghegy hullott darabokban Rouen városára. Égi utasok hajói. 1880. november 30-án szárnyas lények nyolcezer méter magasságban Palermo felett. Fénylő kerekek a tengerben. Kénesők, húsesők. Óriások maradványai Skóciában. Az űrből érkezett apró lények koporsói Edinburgh szikláin..." Sokkal ősibb időkbe visszatérve hallgassuk meg Eliphas Lévit: „Kis Pipin uralkodása idején (714-768) Franciaországban meglehetősen különös jelenségek ‘játszódtak le. A levegő megtelt emberi lényekkel, az égbolt paloták, kertek, háborgó folyók képét tükrözte, duzzadó vitorlájú hadihajókat és hadrendben felsorakozott seregeket. A légkör olyan volt, mint valami nagy álom: mindenki pontosan megfigyelhette e fantasztikus képek részleteit. Olyan ragály volt ez vajon, amely a látószervekre sújtott le, vagy légköri zavar, amely délibábokat vetített a megsűrűsödött levegőbe? A képzeletet magukkal sodorták ezek a csodálatos fantáziaképek, amikor a felhők között megjelentek az égi délibábok, az emberi alakok. Az álmok összekeveredtek az ébrenléti állapottal, és sokan azt hitték, légi teremtmények felemelik őket. Nem esett szó másról, mint a szilfek országába való utazásról... a téboly úrrá lett a legbölcsebb elméken is, és végül az egyháznak kellett közbelépnie..." Nagy Károly uralkodása alatt (742-814) a tünemények megismétlődtek, olyannyira, hogy Zedechia „kabalista" nagy találkozóra hívta össze a „légi lényeket", akik - úgy tűnik - meg is jelentek. „Méltóságteljesen viselkedtek - foglalja össze a történteket Gabalis grófja -, és csodálatosan (megépített hajókon bukkantak elő a felhők közül, kedvükre irányították járműveiket. Jóval fantasztikusabb és megragadóbb az a feltételezés, amelyet Fredric Brown amerikai utópisztikus író tett What Mad Universe (Micsoda megbolondult világegyetem) című regénye alapjává: a hős, Keit Winton olyan földre vetődik ki, amely nem az, „amelyikről távozott, bár sok részletben egyezik vele". „A dimenzió - magyarázza Wintonnak egy kivételes képességekkel megáldott rendkívüli teremtmény - csupán egy adott világegyetem sajátossága, csak abban a külön adott világegyetemben érvényes. Bármely más perspektívából nézve az adott világ-egyetem csupán egy pont, olyan pont, amelynek nincs kiterjedése. A gombostű fején végtelen sok pont van, annyi, mint egy végtelen világegyetemben vagy végtelen világ-egyetemek végtelenségében. És a végtelen hatalommá emelt végtelen megint csak végtelen... Következésképpen végtelen sok együtt létező világegyetemünk van, és valamennyi elképzelhető világegyetem létezik. Van például olyan világegyetem, amelyben pillanatnyilag

73

ugyanez a jelenet játszódik le, mindössze az a különbség, hogy neked, vagy aki veled egyenlő értékű, barna cipő van a lábadon, nem pedig fekete. A változó jellegek végtelen számban permutálhatók, ezért más alkalommal karcolás lesz az ujjadon, ismét másik esetben bíborvörös szarvat viselsz, egy harmadik esetben..." „Ha végtelen sok világegyetem van - vág vissza Winton akkor meg kell hogy legyen minden lehetséges kombináció; következésképpen bizonyos értelemben mindennek igaznak kell lennie. Azaz lehetetlen volna fantasztikus elbeszélést írni, mert hiába látszanak az elbeszélt dolgok a lehető legfurcsábbnak is, valójában máshol valósággá lehetnek. Hát nem így van?" „Persze hogy így van - állapítja meg beszélgető társa. - Van egy olyan világegyetem, amelyben Huckleberry Finn valóságos személy, és ugyanazt műveli, amit Mark Twain csináltat vele a könyvében. Valójában végtelen sok olyan világegyetem van, amelyekben egy bizonyos Huckleberry Finn minden lehető változatát megteszi annak, amit Mark Twain neki tulajdoníthatott volna. Bárminők is azok a változatok, amelyeket Mark Twain, könyvét megírva, fel akart volna használni, fontosak vagy kevésbé fontosak, mindenképpen igazak lettek volna... és természetesen végtelen azoknak a világegyetemeknek a száma, amelyekben mi egyáltalán nem létezünk, azaz nem léteznek hozzánk hasonló teremtmények, sőt az olyanoké is, amelyekben az emberi nem elő se fordul. Végtelen számban vannak például világegyetemek, amelyekben a virág a túlsúlyban levő életforma, vagy amelyekben soha nem fejlődött ki, nem is fog kifejlődni az életnek bármilyen formája. És végtelen sok az olyan világegyetem, amelyekben a lét szakaszai olyanok, hogy nincs szavunk, sem gondolatunk leírásukra vagy elképzelésükre." És ha léteznének még más világegyetemek is, kevésbé érzékfölöttiek, de még mindig határosak a fanti legmerészebb fajtájával? Ha mi például egy mérhetetlen nagy, ám láthatatlan „atom-világegyetem" egyszerű polgárai volnánk? Tudjuk, hogy minden anyag igen apró részecskékből, atomokból épül fel; ha sikerülne egymás mellé sorakoztatnunk 10 millió atomot, csak nagy nehezen tudnánk egyetlen millimétert is befedni velük. Még nem is olyan régen oszthatatlannak hitték az atomot, de aztán felfedezték a mai magfizika alapvető törvényeit; megállapították, hogy minden ilyen részecske miniatűr naprendszer, van magja, amely körül az elektronok, ezek az irtózatosan kicsi bolygók keringenek. Van, aki most újra megkérdezi, vajon a végtelenül kicsi nem ismétlődik-e meg a végtelenül nagyban, és fordítva; vajon az elektronok nem igazi bolygók-e, néhány közülük egyenesen lakott! Ha elfogadjuk ezt az előfeltételezést, eljuthatunk ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy viszont minden naprendszerünk egy másik világegyetem atomja, és túl ezen ahhoz, hogy az egészben a „kisebbedő kínai skatulyák" végtelen játékát láthatjuk. Ellenanyag De ez még nem elég: minden kiterjedésnek meglehetne a maga ellendimenziója, aminthogy az anyaggal szemben állhatna az ellenanyag. Paul Dirac Nobel-díjas angol professzor már harminc esztendővel ezelőtt megsejtette, hogy az atommag és az elektronok mellett létezniük kell más részecskéknek, amelyek bizonyos értelemben azokkal pontosan egyenlők, de más szempontból teljesen különböznek tőlük, mivel ellentétes elektromos és magnetikus tulajdonságokkal rendelkeznek. A negatív elektronnak ily módon meg kellene hogy legyen a maga megfelelője: a pozitív ellenelektron. Dirac ötlete talán légvárnak tűnhetett, ám valójában jóslat volt: néhány évvel később a fizikusoknak sikerült antielektronokat előállítaniuk, és közzétették első szenzációs megállapításukat: rájöttek, hogy ezek az antielektronok normálisan viselkednek, amikor egyedül vannak az űrben; de ha összeütköznek egy „közönséges" elektronnal, a két részecske

74

elpusztítja egymást: az anyag a szó szoros értelmében eltűnik, csupán energiával töltött kisugárzásokat hagy maga után. Ám ezek a kísérletezések csak kiindulási pontnak számítottak az ellenanyag, az antimatéria megteremtéséhez vezető úton; előállításához, a logika szabályainak megfelelően, szükség volt negatív atommagok birtoklására is: ami 1956 szeptemberében sikerült is az olasz Emilio Segré Nobel-díjas tudósnak. Ezzel fantasztikus és rémítő látvány rajzolódott ki a fizikusok előtt: hisz valóban elegendő volna, hogy fél gramm ellenanyag érintkezésbe jusson az anyaggal, és máris olyan robbanás megy végbe, mint amely megsemmisítette Hirosimát! De vizsgáljuk meg a problémának azt a vetületét, amely eme értekezés keretében bennünket érdekel. Léteznek-e antimatériából álló világok? A mi Naprendszerünkben és a szomszédosokban aligha, különben eme égitestek valamelyike kétségtelenül felrobbant volna, mint a „közönségesek", és bármily kis meteor lezuhanása is mérhetetlen katasztrófákat okozott volna. A tudósok a; szimmetria törvénye alapján azonban úgy vélik, hogy világegyetemünk felerészben anyagból és felerészben ellenanyagból áll. Goldhaber amerikai fizikus professzor szerint ez a két mérhetetlen galaktikakomplexus egymás mellett létezik, barikád választja el őket... az igazi semmi barikádja; más tudósok viszont azon a véleményen vannak, hogy egyenesen két világrendszer létezik egyben: vegyünk egy szivacslabdát, töltsük meg vízzel, és akkor gyakorlatban látjuk a gondolatukat, ha úgy képzeljük el, hogy a szivacs maga az anyag, és a folyadék az ellenanyag. És van, aki még tovább megy, és azt állítja, hogy minden létező valaminek meg kell hogy legyen a maga negatív megfelelője. Vajon el tudjuk-e képzelni saját ellenénünket egy ellenemberekkel benépesített Ellenföldön? Jó, mosolyoghatunk ezen, de kívánom mindenkinek, hogy soha ne kerüljön össze a maga szemben állójával, mert ha ez megtörténne, abban a pillanatban szétrombolnák egymást, még akkor is, ha mindkettőjükben a legjobb szándékok élnének. Feltételezik, hogy az ellenanyag világát a bennünket igazgató törvényekkel ellentétes szabályok határozzák meg, csakhogy lehetetlen felfogni, miképpen ellentétesek. Talán túl azon a titokzatos határon a nehézkedés ellennehézkedés, a sötétség fény és a fehér fekete ? Lehetséges-e az időben utazni? Kiváló ötlettel lepjük meg önöket a vakációra: töltsék szabadságukat a Jurában. Nem a Jurában, azaz a Franciaországot, Svájcot, Nyugat-Németországot érintő nagy hegyrendszer valamelyik helységében, hanem egész pontosan a jurában, abban a geológiai korban, amelynek ez a vidék a nevét adta. Rokonszenves korszak ez, időszámításunk előtt 165 milliótól 130 millióig terjed, életét mozgalmassá tették azok a gigantikus szárazföldi és szárnyas csúszómászók, amelyek csontozatuk kis részét egyik-másik természet-tudományi múzeumra hagyták. Amit önöknek nyújtani kívánunk, pontosan egy kivételes fotószafari. Ha csábítja önöket az a gondolat, hogy diapozitíveket és kisfilmeket gyűjtsenek természetes környezetükben lencsevégre kapott dinoszauruszokról, forduljanak Richard Marften amerikai íróhoz: ő ötlötte ki ezeket a sportvakációkat. Egyik tudományos-fantasztikus regényében azt mondja, effajta vakáció élvezéséhez elegendő befizetni bizonyos összeget, elhelyezkedni egy tisztás közepén, és hagyni, hogy működésbe lépjenek fura masinák, amelyek valami igen titokzatos eljárással visszavisznek bennünket a távoli múltba. Ami kétségtelenül jelentős előrehaladás ahhoz a nyerges kávédarálóhoz képest, amelyben Marften egyik illusztris elődje, az angol H. G. Wells sétáltatta egyik hosszú elbeszélése főszereplőjét a századokon keresztül. Wells napjaitól kezdve aztán az utópikus regények

75

szerzői száz és száz időgéppel ajándékoztak meg bennünket; ki puszta szórakoztatásból, ki meg azért, hogy a sorok között a fülünkbe súgja: az ő műve próféciaként is értékelhető. Megvan-e tehát a valószínűsége annak, hogy a tudomány előbb-utóbb meg tudja valósítani ezt a fantasztikus álmot, és lerombolja azokat a korlátokat, amelyeket minden más korlátnál lerombolhatatlanabbnak vélünk? Wells és Marften kitalációihoz hasonló „gépekkel" vagy a bolygónkon akármiképpen felállított szerkezetekkel egész bizonyosan nem. Még ha elmozdítanának is bennünket az időben, elevenen senkit nem juttatnának el sehová. A Föld az űrben mozog, minden pillanatban más helyet foglal el. Ha például feltalálnánk egy effajta gépet, felállítanánk a szalonunkban, és most oly módon hoznánk működésbe, hogy harminc nappal visszavigyen bennünket az időben, akkor már nem a szalonunkban lennénk, hanem a térnek azon a pontján, ahol szalonunk egy hónappal ezelőtt volt. És abban a pillanatban elpusztulnánk a kozmikus űrben. Einstein, halála előtt pár héttel, utalt az űrhajózásra, mint olyan vívmányra, amely nem csupán a csillagokhoz vezető utat mutatja meg számunkra, hanem elindít bennünket az idő meghódítása felé is. Elképzelhető, hogy a nagyszerű fizikus a „lelassított idő" ismert hatására akart utalni, ám egyesek csodálatos állítást kockáztatnak meg, mondván, hogy Einstein a múltban és a jövőben való hiteles mozgások lehetőségét fürkészte, és már megsejtett olyan eredményeket, amelyek arra kényszerítették volna, hogy lerombolja elméletei egy részét, viszont helyettük elképzelhetetlen távlatokat nyisson meg. Hitelt adhatunk, ha kedvünk tartja, ezeknek a „kinyilatkoztatásoknak"; ám ne feledjük, hogy komoly tudósok is úgy beszéltek a századokon és évezredeken keresztül való utazásokról, mint nem utópisztikus távlatról. „Az emberi technika - írta 1962-ben Koszirev professzor, neves szovjet csillagász - hamarosan lehetővé fogja tenni az idő manipulálását." És Sklovszkij professzor, talán Einstein nyomdokain járva, kijelentette: „A kozmosz felkutatásában elért eredmények módot adnak majd az idő felkutatására is." De hát mi köze a csillagászatnak az időben végzett utazásokhoz? Nagyon is sok, mert ezek az utazások csak az űrben bonyolódhatnának le. A Föld nem csupán a Nap körül kering: a Nappal és a Nap más bolygóival egyetemben másodpercenként 20 kilométernél alig nagyobb sebességgel az égi gömb valamelyik pontja, a csillagászok nyelvén az apex felé igyekszik a Lant és a Héraklész között. Képzeljük el a Naprendszert, amint úgy változtat helyet, mint a vonat. Mi az egyik kocsiban - a Földön - foglalunk helyet, és szemünk előtt vonul el a táj. Ez a táj az idő: jóllehet nekünk úgy tűnik, hogy az idő „múlik", valójában mi mozgunk a múltból a jövőbe. Ha valamelyik állomáshoz elérkezve repülőre szállnánk és visszatérnénk, ugyanazon az útvonalon haladhatnánk végig, megtalálhatnánk a táj valamennyi pontját, de nyilvánvalóan nem látnánk már a vonatot, amelyben utaztunk. Tételezzük fel, hogy a Torino-Milánó útszakaszról van szó. Ha vonatunknak, kilenc órakor indulva Torinóból, két óra kellett ahhoz, hogy Lombardia fővárosába érjen, akkor valamelyik legsebesebb modern közlekedési eszköz néhány perc alatt visszavisz bennünket Piemonte központjába. Ha még sebesebb járművekkel rendelkeznénk, öt, három, kettő, egy perc alatt, néhány másodperc leforgása alatt visszatérhetnénk. Növeljük a sebességet, és máris ugyanabban a pillanatban a Pó partján teremhetünk, mint amikor távozunk Milánóból. Növeljük tovább a sebességet, és még mielőtt elindulunk Milánóból, máris Torinóban leszünk, tehát visszafelé utaztunk az időben! Ám ha tizenegykor indulva Milánóból sikerül is két órával hamarabbra, azaz kilencre visszaérnünk Torinóba, akkor sem látjuk a vonatot, amellyel utazásra indultunk. Sőt Torinót sem látjuk, egyáltalán semmit nem fogunk látni. Mi ugyanis, az öregedésnek nevezett folyamat során, állandóan, pillanatról pillanatra változunk: már most sem vagyunk azok, akik a másodperc törtrészével ezelőtt voltunk, és

76

már nem percipiálhatjuk azt, amit a másodperc törtrészével ezelőtt percipiáltunk. Hogy példánknál maradjunk: mi, tizenegy órai emberek, nem percipiálhatjuk a kilenc órai világot. Mi és az a világ lényegében különböző hullámhosszokon vagyunk. A probléma, úgy tűnhet, gyakorlati szempontból vajmi kevéssé fontos, mert elérhetetlenek a múltban való utazáshoz nélkülözhetetlen mesés sebességek. A Földön bizonyosan nem érhetők el, de talán elérhetők az űrben. Sok tudós egybehangzó véleménye szerint ez a lehetőség nem kizárt, és egyikük, Émile Drouet francia mérnök egyenesen úgy véli, hogy képes bebizonyítani is. Sőt mi több: még azt a módot is felfedezte, ahogy a tizenegy órás embert összehangolhatja a kilenc órás világgal, a jelen emberét a múlt világával; mindezt egy frekvenciamoduláló radarral valósítaná meg. Az amerikai tudósok és a Párizs melletti Meudon Országos Kutatási Központjának munkatársai egyaránt hangoztatják, hogy elméletileg mindez megvalósítható. A feltaláló elismeri ugyan, hogy a kudarc veszélyei végtelenül nagyok, mégis azt állítja, hogy időűrhajója építéséhez akár azonnal hozzá lehetne látni, és a legnagyobb mértékben hajlandónak mutatkozik a vállalkozás megkezdésére. Sőt úgy tűnt, hogy a rendkívüli kalandot valóban meg is kockáztatják, hisz a gyémántkirály, a milliárdos Williamson behatóan érdeklődött a dolog iránt. Ám két körülmény elcsüggesztette: a szükséges költségek volumene (2 milliárd frank) és az a tény, hogy az időhajó nem tudna a jövőbe utazni, és ezért a múltban tett kőrútról sem tudna visszatérni. És ahhoz a kilátáshoz, hogy egy csomó pénzt adhat ki a tudomány mártírja szépséges glóriájának megvásárlásáért, aztán végül száműzetik a középkorba vagy még messzebb az időben, nem túlságosan fűlik a milliárdos Williamson foga. Vannak azonban, akik a legnagyobb mértékben hajlandónak mutatkoznak kísérletet tenni Drouet mérnök találmányával, olyan személyek, akik lemondanának a korunk adta kényelemről, a meleg családi otthonról, a biztos pozícióról, és belevetnék magukat az ismeretlen tényezőkkel megtűzdelt kalandba, amely még a megérkezést sem biztosítaná, és ha egyáltalán megérkeznének, a továbbiak lázálmos odisszeává lehetnének. Kikkel találkozunk elsősorban az idő eme vándorjelöltjei között? Békés történészekkel, jámbor könyvmolyokkal, félénk emberkékkel, akik soha nem szállnának repülőgépre, de szívesen pusztulnának a századok örvényében, csak azért a gyönyörűségért, hogy személyesen részesei lehessenek annak a viszontagságsorozatnak vagy annak az egyetlen kimagasló eseménynek, amelynek egész létüket szentelték. Tételezzük fel, hogy valamelyik uraságnak, egy elképzelt Depoule professzornak sikerül megvalósítania vágyát. Lássuk el a szükséges instrukciókkal, aztán indítsuk el Drouet gépén, és kövessük képzeletben. Hősünk, a napóleoni korszak szenvedélyes kutatója az időhajót a legnagyobb sebességgel az űr ama pontja felé viszi, amelyben a Föld 1799-ben volt, amikor Bonaparte első konzullá választatta magát. Nincsenek hősünk körül csillagok, nincsenek színek, nincs fény, sem sötétség: a semmiben lebegve, 1966 egy töredékében él. Aztán bekapcsolja a frekvenciamoduláló radart, és a kémlelőnyílások plexiüvegén túl újra megszokott kép tárul elébe: az égbolt ismét ragyog, a Föld megint látható lesz, és ő leszállhat rá. Nem tudjuk, Drouet miképpen oldja meg az időhajó szétrombolásának problémáját: a hajónak mindenképpen el kell tűnnie, és a professzornak meg kell szabadulnia mindattól, ami ahhoz a korhoz kapcsolódik, ahonnan érkezett, hisz korunk bármely tárgyának az előző korszakba való bevitele elképzelhetetlen felfordulást okozhat. Nem is kell arra gondolnunk, hogy az 1799-ben élt franciák képesek lemásolni, több ezer példányban előállítani a géppuskát és ezáltal egész más irányba terelni a történelem folyását: egyetlen primitív öngyújtó ki tudja, mire lehetne képes - versengést, harcot okozna, és más találmányok megszületését segítené elő. Hősünknek tehát tökéletesen hasonulnia kell környezetéhez,

77

tevékenységét a megfigyelő szerepére kell korlátoznia, de így is veszélyes zavaró elem lenne, hisz nem lehetne előre látni minden lépése következményeit. A professzor talán nem tudna ellenállni annak a kísértésnek, hogy megismerje egyenes ági őseit. És ha valamelyik felmenőjét meglátogatva annak halálát okozná, vagy rávenné, hogy ne hozzon világra gyerekeket, ugyan mi történne Depoule-lal? Ha nem létezne a dédapja, nem létezhetne nagyapja és apja sem - maga Depoule sem. Tehát mindezek a személyek egyszeriben eltűnnének a valóságból? Mi történne a rokonsággal, a tulajdonukkal, az alkotásaikkal? Ha Depoule nagyapa dolgozott az Eiffeltorony felépítésén, vajon az ő keze munkájával készült darab eltűnne? Hiszen ha nem élt, logikusan következtetve nem is készíthette el. És ha Depoule apó valami jelentéktelen apróságot fedezett fel, mondjuk a karóra szíját vagy a harisnyatartó csatját? Ám a legsúlyosabb bajoktól akkor kellene félnünk, ha Depoule professzor fanatikusan csodálná Napóleont, mint ahogy még ma is sokan csodálják. Nem tudván elviselni bálványa bukását, megteszi a legalkalmasabb lépéseket. Tudjuk, hogy Grouchynak, Franciaország marsalljának szembe kellett volna szállnia von Blücher porosz tábornokkal, aki viszont kijátszotta ellenfelét, és lecsapott Waterloora; Grouchy a parancs szerint mozdulatlanságra kényszerült, távolléte döntötte el a híres-nevezetes csatát. Nos, Depoule 1815-ben úgy intézi, hogy von Blüchert eltérítik útjából, Grouchy viszont a csapataival megérkezik az összecsapás színhelyére; Bonaparte győz Waterloonál, és a világ ura lesz. Ez természetesen megváltoztatja az egész jövőt. És az effajta változás óhatatlanul valami apokaliptikus káoszban jut kifejezésre, a változás nyilván elsöpri a civilizáció minden nyomát a Föld felszínéről, talán még az emberiséget is. Mivel kisebb-nagyobb „időleges" zavarokat az emberi emlékezet soha nem rögzített, következésképpen a jövendő századokban sem valósul meg valamiféle időgép, és a mi jövőnknek számító korból érkező kutatók sem viselkednek (vagy viselkedtek, vagy fognak viselkedni) úgy, hogy kerüljék az események akár legkisebb befolyásolását is, avagy... A harmadik feltételezés a legfantasztikusabb, egyben a legvonzóbb is. Eszerint az időben utazó bármennyi változást idéz is elő a múltban, ezek a változások soha nem verődnek vissza a mi jelenünkben, mert egy másik dimenzióban mennek végbe, gyakorlatilag egy másik világban. Minden pillanatban végtelen sok út nyílik meg előttünk: ha csak egyet választunk, és csak ezen az egyen megyünk is végig, ettől a többi nem szűnik meg létezni: ez a magva a harmadik feltételezésnek, és Murray Leinster amerikai író ezért tárja elénk a következő példát: „Képzeljük el, hogy útkereszteződéshez érve nem tudom, merre menjek, ezért feldobom a klasszikus pénzdarabot. Bárhogy dönt is a sors, az ösvényen, amelyen végighaladok, meghatározott topográfiai jellegzetességekbe ütközöm, meghatározott eseményeket élek át. Egyik sem lesz sohasem azonos azokkal, amelyek az általam elkerült utat jellemzik. Nyilvánvaló tehát, hogy a kínálkozó megoldás között való döntésben nem csupán egyik vagy másik topográfiai jellegzetességet választottam, hanem választottam az események, a történések, az epizódok két különböző láncolata között is. Nem csak a Föld felszínén megrajzolt ama útvonalat választottam, hanem azt is és csakis azt, amely az időben van meghúzva. És így, mint ahogy két különböző út két különböző városba vezetne, a jövőre nyíló két különböző ösvény is egymástól különböző két jövendőbe vihet el. Az egyik talán olyan helyzetet kínál, amely elvisz a sikerhez, a gazdagsághoz, a másik talán köznapi módon teherautó kerekei alá taszít, és halálra szán. A lényeg az, hogy egynél több jövendőbe ütközhetünk: mi kiválasztunk egyet, de a ki nem választottak igaziból léteznek, mint ahogy a végig nem járt ösvények is valóságok."

78

Térjünk vissza Napóleonhoz: az, ami az ő számára jövő volt, nekünk múlt, és ha végtelenül sok lehetséges jövő van, akkor következésképpen ugyancsak meghatározhatatlanul sok a lehetséges múlt is. Amiben mi élünk, az olyan időbeli sorozat (azaz eseményláncolat az időben), amelyben Napóleon vereséget szenved Waterloonál, és száműzetésben hal meg Szent Ilona szigetén. De egy másik lehetőségben diadalmaskodik, egy harmadikban harc közben elesik, egy negyedik szerint 1799-ben lenyakazzák, az ötödikben tízéves korában tüdőgyulladás végez vele, és így tovább a végtelenségig, minden lehető változatra egy sorozat. Összefoglalásul és következtetésül: a dimenziók végtelenségében végtelen sok Föld létezik. Depoule professzor tehát valójában nem a mi múltunkban utazott volna, hanem valami X dimenzióban, ahol Napóleon éppen győz Waterloonál. Depoule, ha sikerülne visszatérnie a mi világunkba, hiába ringatná magát abban a reményben, hogy megváltozott történelemkönyveket talál, vagy netán abban, hogy a francia világirodalom gránátosainak díszőrsége várja. De hát lehetséges volna a visszatérés? Eme lenyűgöző feltételezés tanulmányozásával foglalkozó tudósaink véleménye szerint nem; a végtelen sok Föld között a szegény professzor soha nem találná meg a magáét. A jövőből érkezett hajótöröttek 2615-öt írunk. A turizmus- és az előadáskultúra-ügyi miniszter mereven nézi az előtte álló sasorrú fiatalembert, felsóhajt, és a fejét csóválja. - Nem tetszik nekem a dolog - határoz végül. - Nem, semmiképpen sem tetszik, jól tudom, Rossi, hogy ön az egyik legragyogóbb diplomásunk az időturisztika tudományában; azt is tudom, hogy egyáltalán nem ismeretlen ön előtt az a történelmi kor, amelyet az előadás-kultúrában kutatási területül választott; azt is tudom, hogy néhány sikerült időbeli kiruccanást tett a XIV. század Firenzéjébe, de a terve még ezek után sem tetszik. Értsen meg: én vagyok az egyetlen személy, aki jogosult dönteni időbeli utazások ügyében, hogy kellenek-e vagy sem. És az én helyzetemben a presztízs... - Kegyelmes uram, minden a legjobban fog menni-erősködik a sasorrú fiatalember. - Az előző utazások... - Ne kegyelmesezzen itt I - szakítja félbe dühösen a miniszter. - Ez a cím el van törölve. Ami pedig az előző utazásokat illeti, nagyon rövid kirándulások voltak, legfeljebb két-három naposak. Ön azonban nem kevesebbre kér felhatalmazást, mint arra, hogy évekig maradhasson ama kor Firenzéjében I Mondja, Rossi, arra nem gondol, mekkora bajokat okozhatna akaratlanul is ennyi idő alatt? - De hát ez az egyetlen lehetőség ama történelmi kor alapos megismerésére: az ilyesmit nem lehet két nap vagy két hét alatt elkapkodni. És meglátja, hogy minden a lehető legjobban fog menni. Utazásaim során találkoztam egy nekem való fiatalemberrel, bizonyos Dante Alighierivel, vagy Aldighierivel: nem nagyon ismerik, eléggé hasonlítunk egymásra, és ha a kezébe nyomok egy csinos kis summát, nem lesz nehéz rávennem, hogy bizonyos időre tűnjön el Firenzéből, én addig elfoglalom a helyét. - Még mindig bizonytalanságban tapogatózom - jegyzi meg a miniszter. - Semmi oka rá, elhiheti nekem. Békésen fogok élni, mélyrehatóan tanulmányozni fogom a kort, és még ma este elhozom a valaha is készített legpontosabb jelentést. - Hát jó, ha ennyire ragaszkodik hozzá... - és a miniszter gyorsan lediktálja a felhatalmazást a robottitkárnőnek. - De tartsa magát távol minden bonyodalomtól; értettük? Feltételezve, hogy a jövőben sor kerülhet utazásokra az időben (és ha igen, logikusan vajmi szigorú törvények szabályozzák azokat, és csak kivételes esetekben adnak rájuk engedélyt; elképzelve, hogy a dolgok az általunk előadott módon zajlanak le, kis

79

históriánkban akkor is van valami kevéssé elhihető, még túl azon is, hogy a miniszter vonakodik elfogadni a halhatatlan „kegyelmes uram" megszólítást. Van egy másik időbeli paradoxon, amely még nyilvánvalóbbá válik, ha a történést áthelyezzük a jelenbe. Képzeljük el, hogy a múltba való kirándulások valósággá lettek; ma, tehát 1966. május 25-én, Rossi doktor útnak indul a XIV. század első felének Firenzéjébe.. Megérkezik, átveszi a Dante Alighierinek nevezett ismeretlen fiatalember helyét, és többek között ezen a néven megírja Az isteni színjátékot. Rossi doktor természetesen sokáig „időzhet odalent", aztán úgy beállíthatja az időgépét, hogy még ma visszatérhessen. Ám tegnap, 1966. május 24-én Az isteni színjáték még ismeretlen volt, mert Rossi még nem indult el, hogy megírja. Dante viszont 1307-1317 között írta meg, tehát a művet szükségképpen ismerték attól a kortól máig! Erre a problémára nincs megoldás: amiből az következik, hogy az időbeli utazások, már ahogy közönségesen elképzelik őket, nem lehetségesek, nem is lesznek azok, mivel - túl azon, hogy soha nem észleltük az időutazók által a múltban végzett pusztítások nyomát - kizárt dolog, hogy esetleges alkotásaik kivetülhessenek a jövőbe. De ezek a paradoxonok általában mégsem zárják ki az időbeli utazások lehetőségét; továbbra is feltételezhetjük ezt a lehetőséget a fentebb említett elmélet keretei között: azaz visszafelé utazva az időben nem a mi Földünk múltjába csöppennénk bele, hanem úgyszólván egy valamely másik dimenzióban létező másolatának a múltjába. És ott is kellene maradnunk. Ezzel az előfeltételezéssel elfogadható lesz az a valamely más tudós által (nem tudni, mekkora meggyőződéssel) hangoztatott elképzelés, amely szerint az időbeli kirándulók Földünk egyik másolatáról eljuthattak múltunk valamely pontjára, és csapdába fogva örökre ott maradtak. Léteznek-e vajon jelzések eme bizarr spekulációk alátámasztására? Mondjuk így: léteznek tények, amelyeket úgy foghatnánk fel mint jelzéseket; és úgy gondoljuk, érdemes idézni közülük néhányat, már csak azért is, mert ezek az oly fura rejtélyek mindenképpen némi figyelemre tarthatnak igényt. Nem véletlenül említettük Dante Alighierit: egyesek ugyanis makacsul valami időbeli utazót látnak benne, aki „zátonyra futott" Firenzében a XIII. és a XIV. század vízválasztóján. Szerintük Az isteni színjátékban számos olyan részt találunk, amellyel alátámaszthatnánk ezt a feltételezést. Mindenképpen megmagyarázhatatlan, miért idézi a Dél keresztjét, azt a csillagképet, amely a mi félgömbünkről nem látható, és Dante korának egyetlen utazója sem fedezhette fel. Egy különös francia kutató szerint Dante a poéma számos pontján utal az elektromosságra. Nem szándékunk osztani a nézetét, de hangsúlyoznunk kell, hogy az elektromosság megjelenése múlt korszakokban kétségbevonhatatlan tény. És erre nem csupán írásos bizonyítékaink vannak, hanem még archeológiái leleteink is! Egy német mérnök, aki Bagdad csatornahálózatát építette ki, a helyi múzeum „bagatell dolgok"-nak minősített anyagában még működő villamos elemeket talált; eme „kultikus tárgy"-ak, ahogy a felirat besorolta őket, a Szasszanidák dinasztiájának korszakából valók (időszámításunk 226-630 éveiből). Ám a bagdadi „villanyszerelők" alkalmasint nem találták fel a spanyolviaszt: az iraki fővárostól néhány kilométerre dél felé, az ősi Babilónia szívében olyan akkumulátorok kerültek napvilágra, amelyeket a feltételezések szerint három-négyezer évvel ezelőtt készítettek. Ugorjunk előre az időben, és újabb villanyszerelővel találkozunk, ezúttal ismerttel és nevessel: az illető nem más, mint egy pápa, akit meggyanúsítottak, hogy kiváló kapcsolatot tart fenn az ördöggel; Gerbert d'Aurillac ő, azaz II. Szilveszter pápa, 999-1003 között a pápai trón birtokosa. A nagy tudós szerzetes állítólag még elektromos agyat is használt. „Palotájában volt egy bronzfej, amely igennel vagy nemmel felelt a politikát és a

80

kereszténység általános helyzetét illetően hozzá intézett kérdésekre - írja Louis Pauwels. - II. Szilveszter szerint (Migne: Patrologia Latina, 139. kötet) pofon egyszerű volt az eljárás: a mi bináris-digitális gépeinkhez hasonló szerkezetről lehetett szó." Nyomban Gerbert d'Aurillac halála után a pápai udvar tagjai szétverték a ,,fej”-et, mert a sátán saját kezű művének tartották. És nem várt jobb sors e meghökkentő bencés szerzetes egykori reimsi egyetemi tanár és ravennai érsek - egyéb műveire sem. Tudjuk, hogy már 970-ben felfedezte a gőzorgonát, az ingaórát és egy gömbökből álló készüléket, amely a bolygók mozgását írja le, és megállapított igen fontos matematikai szabályokat. „De lángelméje magasan felülmúlta kortársai felfogóképességét -jegyzi meg Róbert Charroux ezért kénytelen volt elállni attól, hogy megtanítsa nekik a mechanika, a matematika és a csillagászat titkait (különösen a Föld gömbölyűségét, aminek bizonyítékait is adta). Kevés igazságot sikerült elterjesztenie, de ezeket is hamarabb elfeledték, mint ahogy megértették. Gerbert d'Aurillac kiválóan ismerte a villámhárítót, ezért mindent megtett elterjesztéséért, de sikertelenül: senkit sem érdekelt a tudomány, senki sem tudta felfogni, hogy a Föld gömb alakú, hogy a villám nem egyetemes istencsapása, és hogy a homokórát végleg letaszítja trónjáról az óra." Haladjunk előre újabb pár századot, és IX. (Szent) Lajos barátai között találunk egy Jechielé nevű zsidót, akiről a krónikák elmondják, hogy „műveltsége párját ritkította", és elárulják, hogy többek között „olyan lámpát szerkesztett, amely olaj és kanóc nélkül ég". Jó kapcsolatban állt az uralkodóval, de ez egyáltalán nem segítette elő felebarátai megnyugtatását, ennek ellenére, vélhetjük, eléggé meggyőző módszerei lehettek arra, hogy elvegye a rosszindulatúak kedvét. „Jechielé megérintette a laboratórium falába erősített szöget - meséli Eliphas Levi -, és nyomban sistergő, kékes szikra pattant ki a szegből. Jaj volt annak, aki e pillanatban megérintette az ajtó vaskoppantóját: meggörnyedt, ezer ráncba szaladt az arca, és úgy üvöltött, mintha éppen a föld nyelné el." Egyik nap a város felháborodott lakosai elhatározták, hogy kifejezett büntető hadjáratot indítanak eme sátánfajzat ellen, és a dühöngő tömeg elindult lakása felé. „Kart karba öltve haladtak, hogy jobban el tudják viselni a talaj (feltételezett) rángásait. A legmerészebb férfiú megragadta a koppantót, és többször az ajtóra vert. És ebben a pillanatban a rohamozók egymásnak roskadtak... elmenekültek, mintha tűz perzselné őket... megesküdtek volna arra, hogy a föld megnyílt alattuk, és térdig elnyelte a testüket." A „babiloni villanyszerelők", II. Szilveszter és Jechielé tehát olyan időbeli utasok volnának, akiket mindörökre száműztek a mi világunkba? Van, aki nyitva hagyja az ajtót eme feltételezés előtt, és hangsúlyozza, hogy az imént említett felfedezéseket egészen más korokban tették, és hogy (legalábbis az utóbbi két esetben) szorosan kapcsolódtak a feltalálók személyéhez, hisz nyoma sincs valamiféle iskolának, amelynek örökösei vagy kezdeményezői lettek volna. Nem szeretnénk túlságosan belemerülni a fantaziálásba, de a kis ördög mégiscsak ösztökél bennünket egy kérdés feltevésére: ha megesne velünk, hogy belehuppanunk a múltba, és semmi reményünk arra, hogy visszatérhessünk napjainkba, vajon akkor ellenállnánk-e a kísértésnek, hogy újraalkossunk valamit, amit nagyon jól ismerünk, akár azért, hogy siettessük a haladást, akár azért, hogy - önzőbb módon - megjavítsuk életkörülményeinket? A XVII. század közepe táján valaki, aki „zátonyra futott az időben", gondolhatott volna arra, hogy kezdetleges töltőtollat fabrikáljon magának, és ezzel megkönnyítse az esetleg reá bízott munkát: néhány moszkvai történész kiderítette, hogy élt abban a korban egy örmény íródeák, aki valamiféle tollszárat használt, és ezzel (mint maga hozza írásban tudomásunkra) telerótt egy nagy ívet anélkül, hogy a tollat „újratöltötte volna"; egy kolostor könyvtárában pedig egyenesen egy olyan toll rajzát találták meg, amely hasonló a mi golyóstollainkhoz!

81

1729-ben Tiphaigne de la Roche francia író, akiről vajmi keveset tudunk, Montebourgban kinyomtatott könyvében elmondta közömbös olvasóinak, miképpen sikerült fényképeket készítenie, még színeseket is. A német Ludwig von Hartenstein 1510-ben búvárszkafanderek modelljeit vázolta fel (netán azért, hogy kihalássza a tengerbe zuhant időgépét?), egy másik német szerző pedig már 1190-ben leírta a Salman und Morott című poémában a modern tengeralattjárókat. Ám a legzajosabb „előtalálmányok" az égben várnak bennünket: The Prehistory of Aviation (A repülés előtörténete) című könyvében az amerikai B. Laufer leírja a Kínában látott metszeteket; a XIV. századból valók, és repülő közlekedési eszközök terveit ábrázolják, de a meghajtás módszerét nem tárják fel. A különös repülő gépezetek tervrajzai egyáltalán nem ritkák az elmúlt időkben, de a Boschnak mondott holland Hieronymus Aeken (kb. 1450-1516) egyik nagy festményén valami meghökkentőhöz kapcsolódnak: a művész alkotásai igen furcsák, tele olyan elemekkel, amelyek mintha valami másik világból származnának, és még ma is több száz szakértő hiába próbálkozik értelmezésükkel. A Szent Antal megkísértése című festményen (brüsszeli múzeum) különféle repülő alkalmatosságok láthatók, az egyik madár formájú léghajó, „felszerelése" mint egy nyílt tengeri vitorlásé. „Ebben még semmi rendkívüli nincs - jegyzi meg Róbert Charroux. - A rendkívüli az, hogy a leghalványabb kétséget is kizáróan, antenna látható, meg egy szögmérő szerkezet, amely csakis a három évszázaddal később, a fizikus Carengeot által feltalált irányszögmérő lehet." Jules Dulvem pedig, a francia Országos Tudományos Kutatási Központ munkatársa ezt állapítja meg: „A kifeszített drótok az antenna szerepét töltik be, és ez oly nyilvánvaló, hogy annak a feltételezésére késztet bennünket, hogy Hieronymus Bosch 1516 táján megsejtette annak a lehetőségét, hogy elekromágneses hullámokat tudunk fogni és kibocsátani, és hogy a szögek mérésére való műszert ábrázolt, ez a műszer pedig a precíziós irányszögmérők őstípusa." Képzeljük el egy pillanatra, mi is történt volna, ha Bosch „találmányai" megvalósulnak, és a XVII). század közepe táján kapcsolódik hozzájuk az a fajta atombomba, amelyet állítólag XV. Lajosnak kínáltak fel! Chambers angol krónikás ezt írja: „Egy dauphinéi születésű bizonyos Dupré, aki egész életét kémiai kísérletek végzésének szentelte, kijelentette: feltalált egy oly gyors és pusztító tűzféleséget, amely elől nincs menekvés, leküzdeni se lehet: a víz nem oltotta ki, inkább növelte hatóerejét. Dupré a versailles-i csatornában végzett kísérleteket a király jelentétében és a párizsi fegyvertár udvarán. Amikor világosan bebizonyosodott, hogy e titok birtokosa felgyújthat egy egész flottát, vagy lerombolhat egy várost, és hiába minden ellenállási kísérlet, akkor XV. Lajos megtiltotta a találmány felhasználását." Képtárunk legfurcsább személyisége azonban Ruggero Boscovitch dalmáciai jezsuita (1711-1787). A mai lexikonok pár sorban „tudják le", főleg mint a Brera csillagvizsgálójának tulajdonképpen megalapítóját említik, ám a maga korában minden idők legnagyobb tudósának tartották, és nagyon valószínű, hogy a jövőben ismét használnunk kell ezt a meghatározást. Boscovitch - akiről a jugoszláv kormány megbízásából most folynak elmélyült kutatások - többek között szólt arról, hogy bolygók keringenek más csillagok körül, javasolta „nemzetközi geofizikai év" rendszeresítését, és hivatkozott a „Planck-állandó"-ra, amely 1958-ban jutott a világ tudomására! Munkáiban megtaláljuk a kvantumelméletet, a hullámmechanikát az atom igazi szerkezetének leírását és hivatkozásokat olyan felfedezésekre, amelyek még nem történtek meg! „Csak akkor érthetjük meg Boscovitch munkásságát a maga teljességében - írja L. L. Whyte amerikai tudós -, ha a relativitás és a kvantumfizika összekapcsolása befejezett tény lesz. 1987-ben, halálának kétszázadik évfordulóján talán már jobban értékelhetők munkái."

82

És a New Scientist hasábjain Allan Lindsay Mackay olyan véleménynek ad hangot, amelyet mintha csak a mi eszmefuttatásunk számára fogalmaztak volna meg: „Boscovitch XX. századi szellem volt, de arra kényszerült, hogy a XVIII-ban éljen és dolgozzon." Ám nem csupán a nagy lángelmék hagytak ránk elképesztő üzeneteket. Nem kevésbé meghökkentő egyéb tudósítások jutnak el hozzánk az elbeszélő Irodalom közvetítésével. Utaltunk már Swiftnek (1667-1745), A Gulliver utazásai szerzőjének csillagászati előretekintéseire: Laputai utazás című könyvében nem csupán megemlíti a Phobost és a Deimost, a Mars két bolygóját, hanem megadja távolságukat és keringési idejüket is. És elképzelhető Asaph Hall csillagász lelkiállapota, amikor 1877-ben felfedezte a két égitestet, és meg kellett állapítania, hogy Swift „képzeletbeli" adatai megfelelnek a valóságosaknak! A tudomány területén kívül is találunk nagyon meglepő dolgokat. Morgan Robertson amerikai szerző 1898-ban regényben megírja egy gigantikus hajó pusztulását; a hajó az első útján egy áprilisi éjszakán jéghegybe ütközik és elsüllyed. E „kitalált" hajó neve Titán. És 1912 valamelyik áprilisi éjszakáján egy óriási tengerjáró gőzös - ugyanazokkal az ismertetőjegyekkel, mint aminőket Robertson írt le (tonnatartalom, méretek, utasok száma) azonos körülmények között elsüllyed. Ez az óceánjáró a Titanic volt. M. P. Shiel angol prózaíró 1896-ban elbeszélést tesz közzé amely szörnyű bűnözők hordájának a gaztetteit adja elő: végigjárják Európát, rombolnak, fosztogatnak, kiirtják a szerintük való haladásra károsnak vélt családokat, a holttesteket elégetik. Az elbeszélés címe: Az SS-ek. Elképzelhető volna, hogy egyes időbeli hajótöröttek óvni akartak bennünket egy olyan jövő veszélyeitől, amelyről feltételezték, hogy egy úton halad „az ő" Földjükével? Képzeljük magunkat még egyszer a szerencsétlenséget szenvedett időutazók helyébe: ha valóban ez lett volna a szándékunk, vajon hogyan cselekedtünk volna? Semmiképpen sem úgy, hogy kiáltványokat teszünk közzé, vagy figyelmeztető leveleket intézünk 1896 vagy 1898 közéleti személyiségeihez, mert akkor bolondokházába zárnak bennünket. Regényt vagy elbeszélést írtunk volna abban a reményben, hogy valaki kellő időben megérti üzenetünket. És vajon ha valamelyik közeli századból érkezve „zátonyra futunk az atomkorban", ugyan miféle elbeszélést választhatnánk figyelmeztetéseink továbbíttatására? Egynémely tudományos-fantasztikus regénytől most már végigfut a hideg a hátunkon. A mesebeli Ma A Góbi-sivatag (kínaiul Sha-mo) mintegy kétezer kilométer hosszúságával és 1 200 000 négyzetkilométernél nagyobb kiterjedésű köves felületével elfoglalja Mongólia nagy részét. És igazi kincsesbánya a tudósok számára: 1928 és 1933 között az amerikai őslénytankutatók itt fedezték fel a Baluchiterium maradványait: ez a kolosszális állat állítólag csak az oligocén kori Ázsiában élt, és itt hoztak napvilágra néhány megkövesedett dinosaurustojást is, amelyek azt bizonyítják, hogy ez tojástojó állat volt. Tudományos szempontból ezek kétségtelenül szenzációs vállalkozások voltak, mégsem annyira, mint az, amely Koszlov professzor nevéhez fűződik; ez az orosz archeológus ásatásokat végzett a Khara-Khota nevű ősrégi város romjai között, és egy sírban 18 000 évvel ezelőtt készült festményt talált, amely ifjú fejedelmi házaspárt ábrázol: kör alakú címerük négy mezőre oszlik, a közepén egy jel, amely azonos a görög mű betűvel, pontosan a mi Münkkel. Az iskolákban még ma is azt tanítják, hogy a föníciaiak találták fel az ábécét, amelyből a göröggel és sok mással együtt - a mienk is származik; ám a modern nyelvészet kimutatta, hogy ez a híres tengerésznép csupán tökéletesítette az egyiptomi betűsort. De hát miképpen tarthatjuk a Nílus fiait e pompás felfedezés kimunkálóinak, ha írásjeleik nagyon hasonlítanak

83

a világ szinte minden részén felfedezettekhez? És mit jelent ez a 18 000 éves M? Merő egybeesésnek kell tekintenünk? Talán mégsem, hisz James Churchward angol ezredes, ez a különc tudósfigura (mindenképpen érdekes megalapozottsággal) azt állította, hogy az egyiptomi, valamint a kaldeus, a babiloni, a perzsa, a görög, a hindu és a kínai műveltség mind egyazon tőről fakad, és valamennyit a Mu, a mesebeli csendes-óceáni Atlantisz örökösének kell értelmeznünk. Churchward szerint a Koszlov professzor által a Góbi-sivatagban felfedezett romok csupán maradványai Uighurnak, Mu legfontosabb kolóniájának, ahonnan ősidőkben egy felsőbbrendű emberfajta uralkodott állítólag egész Ázsián és Dél-Európán. Ismeretes, miképpen kell vélekednünk a mitikus Lemuriáról, amelyet félelmetes rengések tüntettek el a föld színéről. Most ehhez még hozzá kell tennünk, hogy ismereteink szerint nem az egész földrész süllyedt el: tekintélyes felület továbbra is kiemelkedett - bár olyan kataklizmák érték, mint az általunk ismert földrészek közül egyet sem -, és betöltötte a Csendes-óceán jelentős részét. Képzeljünk el egy irdatlan nagy szigetet, amelynek középpontja Ausztrália, keleten és délkeleten két végtelen hosszú földnyelv határolja, tehát valami nyersen felvázolt háromszöget, alapja az Antarktisz felé néz, az egyik befogója szemben van Észak-Afrika partjaival, a másik Latin-Amerika nyugati partvidéke előtt - és íme, megközelítőleg kirajzolódik előttünk az, ami Churchward ezredes szerint Mu lehetett. A földkerekség számos pontján élnek legendák a Csendes-óceánban volt nagy kontinensről, és minden bizonnyal sokkal régebbi keletűek a brit tiszt jelentéseinél. Ám ő fedezte fel a sok tudós által e témakörben leghitelesebb írásos tanúságtételeket. Amikor lehull egy csillag 1868-ban Churchward Indiában tartózkodott, és kivezényelték egy buddhista papneveldekolostorba, ahol a szörnyű éhínség által sújtott lakosságnak juttatott angol segélyek szétosztását irányította. Tisztünk, mint szenvedélyes műkedvelő archeológus, érdeklődni kezdett néhány különös dombormű iránt; összebarátkozott egy magas rangú papi személlyel, aki elmondta neki: a domborműveket két Naacal („nagy férfitestvér'', egyfajta szent) alkotta, akik ősi időkben érkeztek Muból, az „anyai föld"-ről, hogy meghirdessék bölcs tanításukat, és hozzátette: e bölcsek által az emberiség első nyelvén írott más táblácskák a kolostor föld alatti helyiségeiben vannak elrejtve, és úgy őrzik őket, mint drága relikviákat. A tiszt nyomban látni akarta a kincseket, de a magas rangú papi személyiség csak hosszas könyörgés után engedett kérésének, amikor már maga is kíváncsi lett, ugyan mit is árulnak el ezek a dokumentumok a megfejtés után. Kettőjüknek sikerült megszólaltatniuk a szövegeket, és elolvashatták a Föld teremtésének és az ember megjelenésének történetét. Itt félbeszakadt az elbeszélés, de Churchward, akit elbűvölt az a gondolat, hogy talán a világ legősibb dokumentumait tárta fel, nem adta meg magát: templomról templomra haladva bejárta egész Indiát, kereste a hiányzó táblácskákat, de hiába. Az ezredes kvietált, holt nyelvek tanulására adta a fejét, hosszú utazások során nekiindult a világnak, és szüntelenül hajszolta utópiáját, vagy legalábbis azt, amit sokan utópiának tartottak. Járt többek között a Csendes-óceán déli vidékén, Szibériában Közép-Ázsiában, Egyiptomban, Ausztráliában, Új-Zélandon és Tibetben: sikerült újabb értékes anyagot összegyűjtenie. Végül Lhaszában meg tudta fejteni az indiai dokumentumokból hiányzó táblácskákat. A mozaik a legváratlanabb módon egészült ki: Churchward tudomást szerzett arról, hogy az egyesült államokbeli William Niven geológus Mexikóban táblácskákat fedezett fel, amelyeken az írásjelek meglehetősen hasonlítanak azokhoz, amelyeken az ő, mármint Churchward kutatásai alapulnak. Effajta más feliratokat találtak később ősi maja

84

templomokban, a Kolumbusz előtti kor kőnaptárain, a tized monoliton és az azcopotzalcói kőtáblákon (néhány évtized múltán azonos írásjelekre bukkantak a Húsvét-szigeteken és az 1925-ben a franciaországi Glozelben feltárt edényeken); ezeknek a dokumentumoknak az alapján az ezredes végre eljutott az imént említett földrajzi rekonstruáláshoz, továbbá bebizonyította, hogy Munak hét nagy városa és számos tengerentúli gyarmata volt, hogy a birodalom több mint 150 ezer éve alakult ki, és 75 ezer év múltán ért el hatalma tetőpontjára. Valóban kár, hogy e zseniális kutató később beleveszett olyan következtetésekbe és feltételezésekbe, amelyek nem teszik lehetővé számunkra, hogy megállapítsuk: hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a képzelet. Éppen ezért csak néhány pontról teszünk említést: Churchward szerint Műt szubtrópusi éghajlat, végtelen erdőségek és mezőségek jellemezték, állatvilágában megvolt a masztodon és a mi elefántunk őse, 64 millió egyén lakta, a tíz törzset egyetlen kormány fogta össze. Az árja faj éppen a Muban uralkodó törzsből származna, e törzs képviselőit a tiszt úgy írja le, hogy hasonlítanak hozzánk, de magasabbak, arcuk bronzszínű, szemük égkék, hajuk fekete. A mesebeli kontinenst, ugyancsak Churchward előadásában, két nagy katasztrófa sújtotta, és a második okozta a végleges elsüllyedést, amely időszámításunk előtt körülbelül 12 ezer évvel következett be. Hallgassuk meg, a Ihaszai táblácskák állítólag hogyan számolnak be a végzetes eseményről: „Amikor a Bal csillag lehullott oda, ahol ma csak tenger van, a hét város megremegett az aranykapukkal és a templomokkal egyetemben, irtózatos lett a forróság, és az utcák megteltek sűrű füsttel. Az emberek reszkettek a félelemtől, és hatalmas tömeg tolongott a templomokban és a király palotájában. A király kijelentette: »Hát nem megmondtam mindezt előre?« A férfiak és a nők felvették drága ruhájukat, és csodálatos ékszereikkel ékesen kértek-könyörögtek: »Ments meg bennünket, Mu király!« Ám a király megjósolta nekik, hogy valamennyiüknek meg kell halniuk rabszolgáikkal és gyermekeikkel együtt, és hogy hamvaikból majd új emberi faj születik." Mi lehetett a Bal csillag? Egy hatalmas kisbolygó? Feltételezhetjük. Talán pontosabb jelzések maradnak ránk e tárgyban, ha valami ismeretlen tünemény nem söpri el a föld felszínéről a szigettengert, amely állítólag még évezredekig túlélte Mu eltűnését, hisz - ugyancsak Churchward szerint - éppen ezen a vidéken emelkedett az elveszett kontinens hét nagy metropolisának egyike. A következőkben összefoglaljuk mindazt, ami tudomásunkra jutott: egy holland tiszt a Davis angol kapitány parancsnoksága alatt álló The Bachelor's Delight brit vitorlás fedélzetén 1686-87-ben hosszabb tengeri utat tett, és Dél-Amerika nyugati partjainak magasságában felfedezett egy „kiemelkedő földterületet": szigettengernek látszott, és a Davisland nevet kapta. Ám egy év múlva, amikor más hajók közelítették meg a kérdéses pontot, már nyoma sem maradt a szigetvilágnak. Az egyetlen sziget, amely megmenekült a kataklizmától, a „nagy fejek" szigete lehetett: „Nem tudunk más magyarázatot találni az ősi húsvét-szigeti civilizáció jeleire - írja McMillan-Brown geológus -, mint azt, hogy létezett egy szigetvilág, amely azon a helyen süllyedt el, ahol Davislandet észlelték. Húsvét-sziget lehetett e szigetcsoport szent temetője." De vannak más tényezők, amelyek komolyan megerősítik Churchward elméletének központi magvát: például az európaiak megérkezése előtt Polinézia, Mikronézia és Melanézia igen sok szigetének lakosai soha nem hallottak egymásról, és (tudva, hogy akkoriban mily kezdetleges hajózási eszközökkel rendelkeztek) nem tételezhetjük fel, hogy úgy szóródtak szét, hogy véletlenszerűen vetődtek partra a szomszédos zónában elterülő három szigettenger szinte valamennyi szárazföldjén. Pedig egyazon tőből sarjadt nyelveket beszélnek, közösek a szokásaik, a hagyományaik, az erkölcseik, a vallási hiedelmeik. Érdekes megfigyelni, hogy Munak Churchward által megrajzolt határai között különböző fajú emberek élnek. És nem hiányoznak a történelem előtti kor által odatelepített árják I

85

A tenger című monumentális művében Egisto Roggero elmondja, hogy a Szunda-szigetek (beleértve Szumátra, Jáva és mások), Bomeó, Celebesz, a Molukki- és a Fülöp-szigetek népeit egész más vonások jellemzik, mint a körülöttük élő mongolokat és óceániai feketéket, és két csoportra oszlanak: a partvidéki malájokra (mongoloidokra) és a fehérekre, akik elbarbárosodva élnek a belső vidékeken, az erdőségekben, kevésbé megközelíthető helyeken. Az olasz tudós ezután megjegyzi, hogy tisztán árja fajú embercsoportok találhatók a LieuKhien szigeteken, Yeso szigetén és Szahalin szigetének déli részén is, és ez utóbbi helyen teszi hozzá - megfigyelhetjük „családaink legismertebb arcvonásait. A nők, különösen a fiatalok, gyönyörűek. A XVIII. század hajósai lelkendezve emlegették »Új Küthéré« nőinek mámorító báját. E lányok arcszíne nem sötétebb a mi szicíliai nőink vagy az andalúziai szépségek bőrénél". És e témáról szólva befejezésül megállapítja: „Ázsia keleti részén él tehát egy faj, amelynek jellegzetes típusa a hasonlóság Nyugat fehér fajaival. Úgy tűnik, eredetileg az ázsiai szigetvilág szigetein lakott, ahol még megtalálhatók legtipikusabb képviselői. Ez a nagy óceáni faj, a nagy ősi nép, amelynek nem ismerjük a történetét! Amelynek talán dicső múltja volt, és amelybe - bizonyos modern feltevések szerint - talán a mi őseink is beletartoznak. Tehát valami széthullott nagy földrészről volna szó? ...és csupán ezek a polinéziai szigettengerek maradtak meg belőle? Ez kétségtelenül csak feltételezés. De sok körülmény jogossá teheti. Említsünk csak egyet: e szigetlakó csoportok arctípusa és beszélt nyelvük csupán a fizimiska és a dialektusok árnyalataiban tér el száz és ezernyi mérföld körzetben... gondoljuk csak el, mily végtelen ez a terület: Észak-Amerikától Ázsia partjaiig!" Azt az állítást aztán, hogy valaha létezett egy kontinens, amely ma már eltűnt a Csendesóceán hullámaiban, néha igen furcsa archeológiái bizonyítékok támasztják alá: a Lele sziget gigantikus falainak romjai (a sziget elhelyezkedése ma képtelennek tűnik számunkra), a Kingsmill-szigetek kis piramisai, a Mariana-szigeteken a vörösmárvány csonkakúposzlopok, Tongatabu-csoport irdatlan kőíve, az egyik Fidzsi-szigeten emelkedő monolit kibetűzhetetlen feliratai, Kuki fenséges rommaradványai, a Hajózó-sziget nagy vöröskő táblasíkja. Ezeket az alkotásokat nem a helyszínen található anyagból készítették; következésképpen csak egyetlen magyarázat képzelhető el: az anyag a most már vízbe süllyedt földekről származik. Küklopszi romokat és nagy templomok, tágas teraszok maradványait fedezték fel a Karolina-szigeteken. Eme maradványok mellett aztán Panapéban (amelynek a közelében, ugyancsak Churchward állítása szerint, Mu hét metropolisának egy másika emelkedett) megtalálhatók lenyűgöző föld alatti járatok bejáratai. És ezzel visszatérünk nem csupán a gigászok és leszármazottaik alagútjaihoz, hanem megközelítjük az Ázsiában mindmáig élő számtalan, jelentős legendát. A hihetetlen Kappák A mágusok reggele című könyvében - elfantaziálva különös jelekről, olyasfélékről, aminőket a sziklát is megfejő köpöly hagy - Louis Pauwels imigyen ír: „Úgy érzem, ezek a jelek a közlekedést szimbolizálják. De nem a Föld lakói közötti közlekedési eszközöket. Az a benyomásom, hogy valami külső erő szimbólumokat nyomott földgömbünk szikláiba, mégpedig nagyon is régen. Nem hiszem, hogy a köpölyjelek a Föld lakóitól származó üzenetek volnának, mert szerintem nem helytálló az a feltételezés, hogy Kína, Skócia és Amerika lakosai mind ismerték volna ugyanazt a rendszert... néha körbe, néha félkörbe foglalva, de gyakorlatilag mindenhol megtalálhatók: Angliában, Franciaországban, Amerikában, Algériában, a Kaukázusban és Palesztinában; mindenhol, kivéve talán a nagy Északon. Kínában a tengerszirtek tele vannak velük; a Comói-tó közelében az egyik sziklavonulaton egész labirintusban láthatók az effajta jelek.

86

Olaszországban, Spanyolországban és Indiában hihetetlen mennyiségben találkozhatunk velük... Tételezzük fel, hogy mondjuk a villamos energiával azonos energia távolból jelet nyomhat a sziklákra... a ki tudja, honnan érkezett felfedezők eltűntek. Valahonnan megpróbálnak kapcsolatot teremteni velük, és tébolyító üzenetmennyiség záporozik a Földre, abban a reményben, hogy egyik-másik beletalál az eltévedt felfedezőkhöz közeli sziklákba. Vagy az is lehet, hogy a Föld valamelyik részén van egy különleges fajta sziklás felület, felvevőfelület... amelybe századok elmúltával belenyomódnak egy másik világ üzenetei. Ám ezek az üzenetek néha célt tévesztenek, és a felvevőtől több ezer kilométerre emelkedő sziklafalat jelölnek meg. Előfordulhat, hogy a Föld története mögött rejtőző erők Palesztina, Anglia, Kína és India hegyfalain okmánytárgyakat hagytak - amelyeket valamikor meg fognak fejteni -, vagy rosszul irányított utasításokat az űr titkos rendjeinek, szabadkőműveseinek és jezsuitáinak. Ha a francia író fantazmagóriáinak felhívását követve elidőzünk a Góbi-sivatagtól északra emelkedő hegyek előtt, ahol tömegestül megtalálhatók a titokzatos jelek, szinte hihetetlen képet festhetünk meg, akkora kísértésbe hoznak bennünket a kínálkozó elemek. Főleg a sámánok, a Mongóliában még ma is élő ősi animista kultusz papjai nyújtanak ilyen elemeket. Ezek a pap-boszorkánymesterek azt állítják, hogy tébolyító dobpergéstől transzba esve kapcsolatot teremtenek egy túlvilággal, amelyet lidérces szellemek népesítenek be. Nos, eme szellemek között egész furák akadnak: feketék, púposak, hosszú karmúak „le tudják vetni a bőrüket", hogy emberi formákat tárhassanak fel. Imigyen átalakulva, a felismerés veszélye nélkül járnak-kelnek az emberek között; de „sötét bőrükkel" láthatatlanul keringhetnek a vizekben és az égen a hatalmas repülő kagylókban, és „szólítják a halottakat". Ezekre a kagylókra utalnak az úgynevezett Ghal Szudurok (tűz könyvei) is, amelyeket azért írtak, hogy megőrizzenek ősi hiedelmeket és rítusokat. Ám honnan származik a többi részlet? Talán Japánból? Itt kapcsolódunk ahhoz a „tudósításhoz", amelyet évekkel ezelőtt a Mainichi Graphic című japán hetilap közölt, és amely befejezésül felvetette a kérdést, vajon nem kellene-e komolyan megfontolni azt a feltevést, hogy lények érkeztek az űrből Japánba, és körülbelül ezer esztendővel ezelőttig ott is éltek. Effajta közlést minden bizonnyal általános kételkedés fogadott volna, ha nem olyan kiadványban jelenik meg, amely közismert mértéktartásáról, és nem támasztja alá az egyik legtöbbre értékelt élő japán tudós, Komatsu Kitamura, a kiváló archeológus és történetíró. „Az első gyanút, amely ehhez a feltételezéshez vezetett - írja a professzor -, egy nyomat adta: régi szövegben került napvilágra, és a legendás nádasi emberek történetét illusztrálja, akiknek a létét igen sűrűn emlegették a heiani időkben (időszámításunk IX—XI. századaiban). A Kappák, ahogy ezeket a lényeket nevezték, igen különös teremtések voltak, és a régi szövegek szerint hasonlítottak az emberre, de szörnyű módon eltorzultak... Ezekben a leírásokban a nádasi emberek úgy lépnek elénk, mint hártyás lábízületű kétlábú lények, három ujjuk kampós, a középső messzire kinyúlik. Bőrük barna, sima, selymesen fényes, fejük keskeny, fülük nagy, szemük kitágult és háromszögű. A róluk szólók egyhangú véleménye szerint fejükön furcsa, négytűs kalap, ormányhoz hasonló légzőszervüket pedig a válluk mögé csapják, ahol egyesül valami doboz alakú púppal... Nem is olyan régen még csak a képzelet által átalakított majmok valamiféle osztályába sorolhattuk volna ezeket a lényeket, vagy a legendás teremtmények közé. Valóban nem is vélekedhettünk volna másképpen ezekről a furcsa alakokról, amelyek az antik kor írói szerint gyorsan mozogtak, a szárazon éppen úgy, mint a vízben. Ma azonban tudjuk, hogy a mesebeli sárkányok valóban léteztek, mint gigantikus gyíkfélék éltek a harmadik geológiai korszakban, és hogy a mondabeli óriások is a valóság világába tartoztak...

87

Elhatároztam hát, hogy kissé közelebbről megvizsgálom a legendás Kappákat, és egyszerre csak szenzációs dedukcióhoz jutottam el: ezek a lények, ahogy a leírásokból látjuk őket, mintha azonosak volnának a mi korunk békaembereivel! Barna és fényes bőrük valami vízhatlan kezeslábas lehetett, úszóhártyás kezük és lábuk a felszereléshez tartozhatott (a karmok alkalmasint valami rutinmozgás céljait szolgálták), és a púpban végződő ormány tulajdonképpen azonos az oxigénpalackokkal táplált légzőberendezéssel, amelyet jól ismerünk! Marad még a négy tű a kalapon: nem merem folytatni a felmerülő gondolatot, de erős a kísértés, hogy kimondjam, és engedem, hogy meggyőzzön az elképzelés: ezek antennák voltak!" Eleve ki kell zárnunk azt a lehetőséget, hogy a titokzatos Kappák leírásai az első betűtől az utolsóig a képzelet szüleményei: sőt egybehangzó tanúbizonyságok egész sorával állunk szemben, azonos esetekben aligha található ilyesmi. Viszont teljességgel figyelmen kívül hagyandó - tekintettel az ezer esztendő előtti Japán színvonalára - az a lehetőség, hogy a víz alatti kutatás modern bajnokainak elődeiről, egyfajta japán törzsről volna szó. Marad az a feltételezés, hogy a nádasi emberek merőben a fantázia termékei: ami azonban kissé nehezen hihető, tekintettel a modern kor békaembereinek felszerelésével meglevő sok érintkezési pontra. Sőt eme feltételezés alátámasztására meg kellene találni a nyomait piás korok japán legendáinak és mítoszainak világában, ami lehetetlen. Tehát a Kappák az űrből érkeztek égitestünkre? Az ide vonatkozó beszámolók ezt megerősíteni látszanak - mondja Kitamura professzor -, már csak azért is, mert olyan járművekre utalnak, „amelyek terjedelmes kagylókra hasonlítanak, és nagy sebességgel tudnak mozogni a vizeken éppen úgy, mint az égben". Ily módon a homályos múlton keresztül Japánból Mongóliába röppenünk, és képzeletben nyomon követjük a rejtélyes Kappákat, akik Mu eltűnése után oda szállnak, ahol társaik bázisai emelkednek, és megszakítás nélkül sugározzák felhívásaikat, abban a reményben, hogy az életben maradottak közül valaki veszi őket. Persze nagyon is előre merészkedtünk. De Pauwels, a sámánok, Kitamura professzor bűne ez, no meg az ábrázolásoké, amelyek mintha testet adnának a kozmikus délibáboknak. Mint látni fogjuk, ilyen képi ábrázolásokat találunk az egész földkerekségen, és itt is megszámlálhatatlanul sok kerül elénk. Módfelett érdekes a Honshu japán szigeten feltárt lelet. Meghatározhatatlan korú szobor, mintha szkafandert ábrázolna kozmikus repülések céljára, olyan lények számára, akik emberek... de csak bizonyos fokig emberek: a sisak túlságosan kicsi, a szemrészek túlságosan nagyok, és kétfelől kiugranak; a karok alig a derékig érnek le, a nagyon is lent fekvő csípők túlságosan szétdomborodnak, a tömzsi és kurta lábszárak mintha két kehely volnának. Aztán azt is mondhatnék, hogy egész Ázsia tele van szórva űrsisakok ábrázolásaival; még a számos primitív törzs boszorkánymesterei által használt álarcok is mintha ilyen meggondolásból merítenének ihletet. „Vajon nem szállhattak-e nemzedékről nemzedékre, mágikus hatalmat tulajdonítva nekik, a kozmoszból érkezett »medicinemberek« fejfedőjének képmásai? - tűnődik egy író, Zorowski. - És azoknak a meghatározatlan vonású és annyi antik népnél elterjedt különös gyászálarcoknak az alkotói vajon nem ugyancsak a mítoszok űrhajósaitól merítettek-e ihletet, imigyen vélve biztosítani az elhunyt számára gyors feljutást az égbe, avagy hamaros visszatérést a Földre, avagy esetleg édes álmot az újjászületés előtt, talán utalással a mesterséges hibernációra, amelyet a Földön kívüli vendégeknél figyelhettek meg ?" LONTAY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

88

Atlantisz

és az óriások uralma

BOJTÁR ENDRE

Atlantisz, az elsüllyedt birodalom mondája évezredek óta makacsul tartja magát az emberiség közös emlékezetében, anélkül hogy egyértelmű tudományos magyarázatát tudták volna adni. Erre tesz kísérletet Denis Saurat. Könyvének alapját Hörbiger osztrák csillagász kozmogóniája, világmagyarázata képezi. Hörbiger szerint a földi életet a Hold mozgása osztja szakaszokra. Már három hold zuhant a földre, ez a jelenlegi a negyedik, s ez is le fog zuhanni, mivel a Hold nem zárt ellipszist ír le a Föld körül, hanem egyre közeledő spirált. Mielőtt a Hold a Földre zuhanna, mindig gyűrűk képződnek körülötte, mivel a szilárd, cseppfolyós és gáznemű anyagokra a Föld vonzóereje különbözőképpen hat. Végül a legszélső gyűrű, majd a többi is eléri a Földet, s a Hold szétrobban. A földi élet a levegő hiánya és a nagy nyomás következtében elszenesedik. Ez előtt azonban száz- és százezer évig a Hold elég közel kering a Földhöz ahhoz, hogy a földi gravitáció egy részét kiegyensúlyozza. Ennek következtében - mivel a földi gravitáció szab határt a Földön élők méreteinek - ebben a korban (az első kor és a másodkor végén) óriási növények, állatok és emberek alakulnak ki. Aztán a Hold nélküli időszakokban csak azok a fajok maradnak meg, melyek alkalmazkodni tudnak a megváltozott nagyobb gravitációhoz, tehát amelyek csökkenteni tudják méreteiket. A „közönséges" emberek, akik kisebbek, nehézkesebbek, kevésbé intelligensek voltak, a harmadkor idején, a mostani negyedik hold megjelenése előtt alakultak ki. De éltek az óriások is, akik - minden mitológia tanúsága szerint - civilizációjukra tanították az embereket. Erről a korról ad hírt például Prométheusz titán legendája. De a harmadik hold lehulltával megszűnt a hold vonzereje is, s a Föld óceánjai szétáradtak. Csak a legnagyobb hegységek emelkedtek ki a világtengerből: az Andok, Új-Guinea, * Denis Saurat: L'Atlantide et le régne des géants. Paris, 1964. Éd. Denoél

89

Mexikó, Abesszínia és Tibet. Megkezdődött a hanyatlás korszaka. Az óriások egy része emberevő lett, más részük védte az embert: erre utal a mitológiákban az óriások és az istenek harca, hisz az ember természetesen istennek tartotta az ő pártját fogó óriásokat. Később, mikor a negyedkori, távoli hold vonzereje csökkent, az óriások nem bírták testük súlyát, s még inkább degenerálódtak. Az emberek kiirtották őket. Dávid legyőzi Góliátot. De következett még egy katasztrófa, a második Atlantisz elpusztulása: amikor kialakult Földünk mai alakja, a Hold vonzására az Egyenlítő felé áramlott a sarkokról a víz, s egyetlen rohammal elpusztított mindent, amit a 40. és 60. szélességi fok között talált. Hogyan magyarázza ez az elmélet az ember megszületését? Egy gyors mutációval, mely a kozmikus sugarak hatására ment végbe, egy valószínűleg azóta kihalt állati génből, mely ikreket, hímet és nőstényt szült. A bibliai első emberpár így magyarázatot nyerne, de nemcsak ez. A Biblia minduntalan több száz éves emberekről beszél. A földi és a holdi gravitáció arányának változásával nyer ez is értelmet: a közeli Hold miatt az élő testek nemcsak gigászi méretűek voltak, de „kevésbé is koptak", s így tovább éltek. Tiahuanaco és Új-Guinea nem az egyetlen bizonyíték - írja Saurat Mexikóban a toltékok olyan szent szövegeket hagytak ránk, melyek pontosan a Hörbiger-féle tételeket tartalmazzák: a vízözönt, az óriások pusztulását stb. A Biblia minden története is csak akkor válik értelmessé, ha feltételezzük az óriások létét. Hörbiger számításai szerint i. e. 10-13 ezer évvel éltek

90

a Földközi-tenger medencéjében azok az óriások, akik a harmadkor végi, 300 ezer évvel ezelőttiek elkorcsosult és majdnem teljesen kipusztult leszármazottai voltak. Északkeleten királyi dinasztiákat alapítottak, ezek emlékét őrzik az egyiptomiak. Amikor a zsidók elözönlötték Palesztinát, ott emberméretű, de óriások által vezérelt harcosokkal találták magukat szembe. A görög, egyiptomi, mezopotámiai hagyomány egyaránt óriás királyokról beszél, olyan csatákról, melyeket egy ember - nyilván óriás döntött el. A Biblia hírt ad az óriások bukásáról (Dávid parittyája, Herkules kardja). Az óriások beépüléséről a királyi családokba tanúskodik a Jézusra alkalmazott „Isten fia" kifejezés is, ami már az Ószövetségben is állandóan szerepel, holott ott semmivel nem áll kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy az „Óriás fia" kifejezés helyett áll. S végül: az Apokalipszis valószínűleg a harmadkori katasztrófára emlékezik. Nemcsak a Biblia „hörbigeriánus" azonban, hanem a zsidók tanításainak gyűjteménye, a rabbik nemzedékről nemzedékre öröklődő titkainak a könyve, a Kabala is. Eszerint Isten nem is egy világot teremtett. A miénk előtt megpróbálkozott már többel is, de ezeket rossznak találta s lerombolta. Darabjaikból, a tohuból és bohuból állította össze a miénket, mely különösen a szexuális élet terén tér el az előzőktől. A világok elpusztulása a Holddal van összefüggésben. „A Hold Izrael anyja." A zsidó népet alapító három nagy pátriárka a holdat szimbolizálja: Ábrahám a növekvő, Izsák a fogyó s Jákob a teljes hold. Sokak szerint Kolumbusz Kristóf zsidó származású volt, s ismerte a kabalisztikus hagyományokat az elveszett Paradicsomról, s ennek keresésére indult. A görög mondavilág szintén tartalmaz - igaz, elég szerény - utalásokat témánkra. A Föld, Gaea, különböző korszakokon ment át, s ezek mindegyikét valamilyen katasztrófa zárja le. Egykor óriások éltek a Földön, akik között voltak jóságosak, mint Prométheusz vagy Héraklész - s ezek hozták az emberiségnek a civilizációt -, de többségük gonosz volt, egymást irtották ki, illetve az utolsókat az emberek, vasfegyvereik segítségével. A számos bizonyíték közül - melyek között a szerző megemlíti az emberiség aranykorára emlékező költőket és az emberiség tudatalattiját is felhasználó idegbetegeket - érdeklődésre tarthat számot az egyik óriásközpont: az antik Abesszínia hagyománya, melyről egyébként igen keveset tudunk. Elvileg feltételezhető, hogy a földközi-tengeri óriások: Héraklész, Atlasz, Prométheusz innen ereszkedtek le. Van arra is utalás a Kabalában, hogy a zsidók abesszíniai származásúak. Az biztos, hogy Sába királynője, aki minden tudás és minden varázserő birtokában volt, onnan származott, s a zsidó mondák Abesszíniába teszik az elveszett Paradicsomot. A Genezis négy folyóját is bajos lenne megtalálni Nyugat-Ázsiában, míg az etiópiai masszívum körül annyiszor négy folyó van, ahányat akar az ember. Az Atlantiszról, óriásokról, istenekről szóló mondák nemcsak azt tanúsítják, hogy az emberi civilizáció jóval ősibb, mint ahogy azt tudományosan bizonyítani tudjuk. Még csak nem is azt, amit Bergson úgy fejezett ki, hogy a világmindenség istengyártó gépe volt az emberiségnek, hanem azt, hogy az emberben mindig élt a vágy, hogy istenné váljon...

91

. DENIS SAURAT

Tiahuanaco A hanyatlások Új-Guinea

A Titicaca-tó közelében, az Andok közel négyezer méteres hegyláncai között több, egymás fölött elhelyezkedő város romjai találhatók. Mindmostanáig megmagyarázhatatlan e romok léte. Hörbiger híveinek azonban van egy általános tétele, amely képes megértetni, miképpen kerülhettek ezek az irdatlan kőtömbök ilyen magasba, egy olyan vidékre, ahol a normális emberi élet majdhogynem lehetetlen. De a jelenség tudományos kiaknázása még hátravan. Az eddig megállapított néhány jellemző összességében csat-tanós bizonyítéka Hörbiger elméletének, s ez annál is inkább figyelemreméltó, mert a bécsi tudós általános elméletének keletkezését tekintve - semmi köze ezekhez a régészeti ásatásokhoz. Úgy tűnik, hogy Hörbigernek a harmadkori holdra, az állandó árapályra és a bolygó lehullására vonatkozó számításait prehisztorikus tények is megerősítik. Ha Hörbiger tételei tévesnek bizonyulnak, úgy más, valószínűbb elméletet kell kitalálni, hogy Tiahuanacóra magyarázatot leljünk* Az első meglepő tény geológiai természetű. Megfigyelhető a tengeri üledékek közel 700 kilométeren keresztül megszakítás nélkül húzódó vonala. E vonal Peruban, az Umayo-tó * Ez az egész fejezet H. S. Bellamy csodálatos könyvének ismertetése: Built before the flood - the problem of Tiahuanaco. Fater, London, 1947.

92

mellett kezdődik, a Titicaca-tó vízszintjénél 100 méterrel magasabban, a tótól délre folytatódik, ahol már csak 30 méterrel van a vízszint fölött, s délnek tartva egyre mélyebbre süllyed, s a Coipusa-tónál, végpontjánál már 250 méterrel alacsonyabban van, mint északi kiindulópontjánál. Ami még különösebb: ez a süllyedés nem egyenes vonalú, hanem görbe. A távolság első negyedén az üledékvonal kilométerenként 0-30 métert süllyed, míg az utolsó negyedtávon a süllyedés értéke 0-60 méter kilométerenként. Itt tehát egy tenger volt. Ez a tenger nem volt vízszintes a mi vízszintünkhöz mérve. E tenger felszíne domború volt, mégpedig jóval domborúbb, mint óceánjaink vagy általában a Föld felszíne! A geológusok arról beszélnek, hogy a dél-amerikai kontinens a jelenlegi tengerszintnél magasabban feküdt. Ez a tétel azonban azért nem kielégítő, mert majdnem teljesen homályban marad, hogy honnan származik a kontinens megemeléséhez szükséges jelentékeny erő. Továbbá: egy egyenetlen hegyekkel tarkított földrész megemelkedése hogyan hagyhatott volna maga után ilyen hosszú, szabályos üledékvonalat? Egy ilyen jellegű felemelkedésnek ezer és ezer követhetetlen részre kellett volna tördelnie ezt a vonalat. S végül ez az üledékvonal miért képez ilyen lágyan befejeződő rajzot? A mégoly lassú kataklizmák sem követik a mértan alakzatait. A Hörbiger-féle magyarázat lényegesen jobb. A földközelbe került harmadkori hold által előidézett állandó árapály egészen e magasságokig nyomta fel a vizet, mely természetesen szabályosan domború felszínű volt, s az áradat elég hosszú ideig tartott ahhoz, hogy a már létező hegyekre lerakja üledékét. Ez megfelel a geofizikusok 1948-as tételeinek is. A földrészen semmiféle nagy változás nem ment végbe. Az ortodox nézetek hívei és a Hörbiger-hivők megegyeznek abban is, hogy mikor szűnt meg a tenger lerakódása: időszámításunk előtt 250-300 ezer évvel. Nos, ez a régi partvonal Tiahuanaco romjai előtt húzódik, mely tehát e harmadkor végi tenger partján fekvő kikötő volt. E romok kövei maguk is olyan jellegűek, amilyeneket a világon sehol máshol nem találni. Az Andok elsődleges civilizációja egyetlen későbbi civilizációra sem hasonlít, s egyedi sajátosságait csak végtelenül ősi volta magyarázza. Itt van először is egy majd 9 tonnás kőtömb, melynek 6 lapjába rejtélyes hornyok mélyednek. Építészmérnökök és régészek hosszú heteket töltöttek azzal, hogy felleljék e hornyok csapjait s e mértani nyílások rendeltetését, de hasztalan. A 3 méter magas kőtömb olyan szerepet töltött be, mely feledésbe merült a rákövetkező történelmi korok minden építésze előtt. Itt vannak aztán a 3 méter magas, 4 méter széles és fél méter vastag, egy kőből kifaragott portálok, melyekbe az ajtót és a vakablakot úgy vésték, s az ugyanilyen kőből mintázott, egyenként több mint 10 tonnás szoborsorok. Vagy egy másik falrész, mely 60 tonnát nyom. S itt vannak a kisebb kőtömbökből álló falak alapjául szolgáló homokkőtömbök, az épületek alá, a földbe süllyesztve, melyek több mint 100 tonnát tesznek ki. S végül az óriásszobrok. Az egyik ilyen egy tömbből faragott szobrot levitték a La Paz-i szabadtéri múzeumba; 8 méter magas, 1 méter vastag, és 20 tonnát nyom. Tucatnyi ilyen nagyságrendű szobrot találtak, holott komoly feltárásokat még nem is folytattak. Aztán más, eddig megkezdett ásatások során is emberi csontokra bukkantak a fő rétegekben, mégpedig a toxodon, e harmadkor végén kiveszett állat csontjainak szomszédságában. Ez elegendő lenne ahhoz, hogy megvonjuk e civilizáció időhatárait, de az 1937-ben megfejtett naptár még pontosabb, noha kevésbé lényeges bizonyítékokat szolgáltat. A toxodon fejének stilizált ábrázolása megtalálható az oszlopok díszítésében is, és a naptár készítésekor is felhasználták. A tervezők és a harmadkori állatok egyidejű létezése tehát kétségbevonhatatlan. Érdekes kérdés: úgy tűnik, mintha a szétszabdalt kőtömböket óriások rakosgatták volna a helyükre. De a kőtömbökbe vágott nyílások, ajtók és ablakok emberszabásúak. És hát miért is

93

készítettek volna az emberek maguktól nyolc méter magas, egy tömbből kifaragott szobrokat? Az elvégzett munka szédítő, s még mai technikai felszereltségünkkel is igen nehezen kivitelezhető lenne. Nem egyszerűbb azt feltételeznünk, hogy ezeket a köveket maguk az óriások munkálták meg, noha a közönséges méretű emberek használatára, emberi építményekhez? A későbbiekben látni fogjuk, hogy az egyetemes hagyomány szerint a művészetekre az óriás - király - istenek tanították az embert. A tető nélküli cirkuszarénák szolgálhattak olyan gyülekezőhelyül, ahol az óriások tanítványaikhoz szólhattak. Megvizsgáljuk majd a Csendes-óceán keleti részén élő degenerálódott vadak gesztusait, szokásait, akik az egykor kifaragott monoliteket tisztelik ősi isteneikként, akik hajdanán az óriás királyok voltak. Amint látni fogjuk, a Biblia is említést tesz olyan legyőzött palesztinai népekről, amelyeknek óriások voltak a királyaik. Miért létezne a szobrok gigantizmusa, ha nem létezett volna az emberek gigantizmusa? A malekulai bennszülöttek még napjainkban is azon igyekeznek, hogy elkerüljék a kőtömbök felállításával járó fáradságot, és hogy a monoliteket szobrokkal vagy egyenesen egyszerű faoszlopokkal helyettesítsék, melyeket szállítani és megmunkálni is könnyebb. Nyilván nyomós oka volt a húsvét-szigeti kőóriások felállításának is. A tiahuanacói tökéletes civilizáció foka, mely a kolosszusok arckifejezésében is tükröződik, annak feltételezésére késztet bennünket, hogy azon a tájon keressük az emberiség bölcsőjét. A szoborba vésett kolosszusok bekerültek a civilizált társadalmakba, ahol közösen, harmonikusan végezték a munkát, a gigászi, jóindulatú mesterek és a hálás embertömegek között, ahogy katedrálisaink épültek. De a titicacai társadalomban a királyi kasztot óriások képezték, és úgy tűnik, maguk is kivették részüket a munkából. Azt is joggal gondolhatjuk, hogy az egyiptomiak, amikor istenkirályaik számára hatalmas építményeket emeltek, szintén a boldog időkre emlékeztek, mikor az óriás Ozirisz megtanította őket a szobrászatra, és azt hitték, a halott istennek egy hozzá méretezett szobrot kell állítaniuk, melybe majd zavartalanul visszaköltözhet. De mielőtt rátérnénk az Andok fennsíkján elterülő különös civilizáció intellektuális, szellemi jellemzőire, fordítsuk figyelmünket egy másik sajátos vonásra. Tiahuanaco tengeri kikötő, sós vizű kikötő volt. Titicaca tava sós, és a környező földek geológiai vizsgálata során nem mutattak ki sót. A tó vize azért sós, mert az eltűnt óceán maradványa, a visszahúzódó tenger utolsó, kiszáradásra ítélt foltja. A tiahuanacói kikötő partjai még léteznek, de nem a leapadt tó partvonala mentén, hanem az üledék vonalában, mely üledék a harmadkori állandó árapály szintjét jelöli. Hörbiger kiszámította, hogy a vízgyűrű öt nagy szigetet vett körül: csak a vízmennyiséget, a hegyek magasságát és az akkori hold vonzerejét kellett figyelembe vennie. Ily módon az óceán színe fölött maradt: a Titicaca környéki Andok, a mexikói fennsík, Új-Guinea csúcsa és Tibet. Ennek megerősítését meg fogjuk találni az ősi mexikói hagyományokban, melyek majdhogynem tudományos sorrendben rétegződnek egymásra, egyes korszakait szinte földrajzilag lehet megkülönböztetni egymástól. Bizonyítékokat fogunk találni Új-Guinea bennszülöttei között is. Joggal feltételezhetjük, hogy a földközitengeri óriások az ötödik kiemelkedő part: Abesszínia hegyei közül ereszkedtek le. Megalapozottan gondolhatjuk tehát, hogy Tiahuanaco, e tengeri kikötő népének voltak hajói is, melyekkel domború tengerükön bejárták a világot. A tengerhajózás egyesítette az egész lakott földön létező kultúrákat. Hogyan magyarázhatnánk különben a meglepő hasonlóságokat? A húsvét-szigeti óriásokat, a görög és a mexikói mondákat - egy magasrendű civilizáció elkorcsosult töredékeit, mely civilizációt körülbelül háromezer évvel ezelőttre tehetjük, és amely világméretű volt. E civilizáció szellemi értékéről van egy pontos és cáfolhatatlannak tűnő tanúbizonyságunk: egy kőbe vésett naptár. Az egy tömbből megformált, több mint három méter magas és széles oszlopot félig a száraz iszapba süllyedve találták. Felülről repedés szelte ketté, tíztonnányi önsúlya azonban egybetartotta. Posnansky, a bolíviai régészeti kutatások rangidőse volt az első, aki felfedezte,

94

hogy ez egy naptár, és megtalálta rajta a csillagfordulók és a napéjegyenlőségek jeleit. A német Kiss, miután 1928-ban és 1929-ben helyszíni tanulmányokat folytatott, 1937-ben a hónapok és a hetek általános megfejtésével hozakodott elő. 1949-ben azután az angol Ashton tárta fel annak a szimbolikának minden részletét, mely lehetővé teszi e tudós szerkezet működésének a pontos megértését. Nos, 1927-ben Hörbiger, mikor bizonyos számításokat végzett a Föld tengely körüli forgásán alapuló adatokkal, arra a következtetésre jutott, hogy a harmadkor végén a Föld 298 nap alatt fordult meg a Nap körül, s minden nap egy kicsivel több mint 29 mostani órából állott. Hörbiger 1931-ben meghalt, és ezek a számításai a bécsi Hörbiger Intézetben fekszenek. Kiss csak 1937-ben jelenthette ki, hogy a tiahuanacói kőnaptár 290 napot számlál. Mivel Tiahuanaco 50 ezer vagy 100 ezer évvel is megelőzi a harmadkor végét, a különbség elméletileg elfogadható, s újabb bizonyítékul szolgál. Mind a mai napig nem javasolták a naptár más megfejtését, s Ashton 1949-es elemzése teljes mértékben alátámasztotta Posnansky és Kiss tételeit. Egészen egy új adat felbukkanásáig tehát joggal állíthatjuk, hogy Hörbiger összes számítását, melyeket pedig a naptár értelmezése vagy legalábbis elmélyült ismerete előtt végzett, megerősítették a harmadkor végén tett és feljegyzett megfigyelések. És fordítva: e számítások igazolják, hogy a harmadkor vége volt az az időszak, mikor a tiahuanacói csillagászok megfigyeléseiket végezték. Nos, ez a naptár jobb, mint a miénk. Nem jobb, mint az, amelyet csillagászaink készíteni tudnának, ha erre kérnék őket, de jobb, mint az, amelyet használunk. Nem állíthatjuk bizonyossággal, hogy a tiahuanacói csillagászok felülmúlták a mi csillagászainkat; erről nem tudunk semmit. De azt bizton kijelenthetjük, hogy az a közönség, amelynek ezt a naptárt készítették, intellektuálisan felülmúlta a miénket, s fejlettebb tudományos képzésben részesült. Az egyetlen „tudományos" tény, amit - a tapasztalattal megegyezően - a mi naptárunk mutat, az az év napjainak a száma. De hónapjaink merő konvención alapszanak, s nem felelnek meg semminek. Semmiképp sincsenek összhangban a Hold járásával. Miért van 12 hónap? Rejtély. A naptári hét ugyancsak szembeszökően semmitmondó. A csillagfordulókat és a napéjegyenlőségeket, melyek az év fordulópontjai, a mi naptárunk nem jelzi, hanem véletlenszerűen a hónap 20., 21. vagy 22. napjára helyezi. Végezetül a mi évünk nem csillagegyüttálláskor kezdődik, s kezdetét tetszés szerint, akadálytalanul áthelyezhetnénk, amit egyébként már meg is tettünk. Meghatározhatatlan dátumú ünnepeink, a húsvét és a többiek, a kellemes kötetlenség vizein úszkálnak. A tiahuanacói naptár logikusan a déli félteke őszi napéjegyenlőségével kezdődik. A csillagfordulók és napéjegyenlőségek négy részre osztják, mely részek ily módon az év asztronómiai szakait jelölik. Mind a négy évszak három részre tagolódik, ahonnan a mi 12 hónapunk származtatható. A tiahuanacói év 12 szakasza azonban 24 napos volt, s a harmadkori hold pontosan 37-szer fordult meg a Föld körül 24 nap alatt. Ily módon a hold egyhónapi mozgásának a képe érvényes volt minden hónapra, s ha a naptárra nézett az ember, a nap minden órájában tudhatta, hol jár a hold. Ha a mi naptárunk ésszerű lenne, minden hónap ugyanazon napján a Hold azonos szakaszait lelhetnénk fel. De van itt egy bonyolultabb dolog is. A harmadkori bolygó egy „hónap" alatt 37-szer fordult meg a Föld körül. De mivel a Föld is forog, a korabeli megfigyelőnek úgy tűnt, hogy a hold csupán 13 alkalommal kel és nyugszik. A kétféle mozgást, a látszólagos és a valódi mozgást is jelzi a tiahuanacói naptár. Itt kénytelenek vagyunk beismerni elmaradottságunkat. Csillagászaink jóformán öröktől fogva tudják, hogy a mi Holdunk látszólagos mozgása nem azonos valódi mozgásával, mivel megfigyelési pontunk, a Föld maga is mozog. Civilizációnk azonban beéri a látszólagos mozgás feltüntetésével, naptárainkat csak ez érdekli, de még ez is csak zűrzavaros

95

összevisszaságban. Nem juttattuk közönségünket általában sem arra a kulturált fokra, hogy látszat és valóság között különbséget tegyen. Kell-e többet mondanunk e civilizáció erkölcsi és szellemi értékéről ? A naptár elemzése után annak intellektuális értéke kétségtelen. Művészi értéke ugyancsak nyilvánvaló. Nem állíthatjuk, hogy ezek az emberek - lett légyen óriások vagy normális emberek - képzettebbek lettek volna, mint mi; talán igen, e tétel feltevés marad, de mindenesetre képzettebbek voltak, mint mindazok, akik előttünk éltek. Amennyire meg tudjuk ítélni, sem az egyiptomiak, sem a görögök, sem a hinduk nem tudnának felmutatni egy ilyen naptárt. Végül is azonban a XIX. és a XX. század tudományos felfedezéseiből eredő büszkeség arra késztet, hogy a tudományos ismeretek tekintetében magasabb rendűnek képzeljük magunkat a harmadkori Andok embereinél. Ebben sem lehetünk biztosak, de ami a művészi értéket illeti, jómagam magasabb rendűnek ítélem őket, ugyanúgy, ahogy azt hiszem, hogy az egyiptomiak is felülmúltak bennünket. Azt hiszem, hogy az európai kultúra egyetlen pillanatában, még az itáliai reneszánsz idején sem tudtunk volna annak a kolosszusnak az emberarcához foghatót létrehozni, amit a spanyolok El frailének kereszteltek el. Az arcvonások magukra vonják nemcsak a tekintetünket, hanem szívünket is, szuverén jóságot és szuverén bölcsességet fejeznek ki. Az egész lényt átitató harmónia árad a kolosszusból, melynek keze és magasrendűen stilizált törzse egyensúlyt teremt, és erkölcsi értéke van. A csodálatos kőtömbből sugárzó megnyugvás és béke értéke. Ha ez azon óriás királyok egyikének a portréja lenne, akik e népet kormányozták, az ember csak Pascal mondására gondolhatna: „Ha Isten ilyen kezű mestereket adna nekünk.. És ha úgy véljük, hogy a művészetnek nem kell utánoznia a természetet, akkor itt ez a mértani formából szerkesztett arc, ahol egyetlen szerv sem maradt meg emberi formájában: a szemek kört formáznak, az orr egy piramist, a száj oválist, a homlok négyszöget és az arc elülső része egy tökéletes ellipszisszeletet, melyet egy egyenes szel ketté, a nyakszírtet jelezvén. Mégis az egész olyan erős hatást kelt, amilyet soha nem láttam sem egy kubista arcon, sem egy posztimpresszionista ábrázoláson, mely ugyanilyen jellegű művészi érzékenységet sejtet. Nézzük tehát a realista megformáltságot vagy a művészet absztrakt jellegét, e civilizációnak nagyobb művészei voltak, mint a miénknek. Bellamy írja a következőket: „A szobrok arca magas homlokot, nyílt arcot, büszke profilt, energikus állat mutat. Van közöttük egy - valószínűleg egy tisztségviselő feje, mert egyensapkát hord -, amely felejthetetlen. Úgy tűnik, mintha a kő-mozdulatból, mely megkötözi, minden pillanatban ki akarna lépni, mintha türelmetlenséggel töltené el a szobrász vésője, és ugyanakkor tudná, hogy már nem évül el soha."Itt szemléltethetjük azt az egész különbséget, mely e kolosszusok és a máshol, például a Húsvét-szigeten találtak között fennáll. Tiahuanaco az európai szellemiségtől idegen. A stilizáció oly mérvű, a bonyolultság oly nagy fokú, hogy nem értjük, mert szellemünk egy alacsonyabb szinthez szokott. Ez nemcsak az absztrakt maszkból világlik ki, hanem például a szobor ujjaiból is. Ellentétben az ugyancsak hatalmas húsvét-szigeti kolosszusokkal, amelyek szintjénél szellemünk emelkedettebb: e szobrászok intellektusa a miénk alatt marad, noha érezzük, hogy lelkűk csodálatosabb a miénknél. Érzékenységük erőteljesebb, agyuk gyengébb. Tiahuanacóban lemaradtunk mind érzékenység, mind intellektus tekintetében, s még jobban, mint az első fáraószobrokkal szemtől szemben. De e lényeknek minden fogalmuk végső értékéről van egy másik, egyetemes érvényű tanúbizonyságuk. Minden emberfaj képviselői emlékeznek az aranykorra, mikor is hatalmas istenek szálltak le az emberek közé, megtanították őket a földművelésre, a fémek megmunkálására, a tudományokra. Ez az aranykor igen sokáig tartott, s az emberek felhőtlen boldogságban éltek az emberfeletti lények jóságos uralma alatt. A görögök

96

Saturnus korát emlegették, mely megelőzte volt az óriások és az istenek között dúló elkeseredett küzdelmeket, s Héraklész nevét ugyanúgy hála övezte, mint Prométheusz titánét. Az egyiptomiak és a mezopotámiaiak ugyancsak istenkirályokról mesélnek, akik állítólag civilizálttá tették őket. A Csendes-óceán bennszülöttjei a világ kezdetén élt jóságos óriásokat tartják őseiknek. Joggal láthatunk az aranykornak és az akkor uralkodó isteneknek ebben a hagyományában az idők hajnalából, a boldog korokból fennmaradt zavaros fogalmat. Tiahuanaco romjai lehetővé teszik, hogy bepillantást nyerjünk ennek az aranykornak a befejeztébe, s elképzeljük, hogy mi történt azután, az időszámításunk előtti 250 ezer és 10 vagy 12 ezer év között. Amilyen mértékben a harmadkori hold egyre veszélyesebb közelségbe került a Földhöz, oly mértékben vált egyre szeszélyesebbé a tengerek mozgása. A tűzhányók egyre fenyegetőbbekké váltak. Titicaca körül három különböző fajtájú katasztrófa nyilvánvaló jelei lelhetők fel: a vulkáni hamu rétegei, egy hirtelen árvíz lecsapódása és végül a tenger végleges visszahúzódásának a nyomai. Van egy különösen mély benyomást keltő hely, ahol nagyszámú, félig megmunkált követ látni kusza rendetlenségben, mellettük az iszapba fúródott szerszámok. A munkásoknak nyilván hirtelen kellett elmenekülniük, vagy a vízár munka közben lepte meg őket. Aztán a gyűrűalakban keringő bolygó felrobbant, a Föld egész körzetében nyilván lerombolva mindent, amire esett. Miután véget ért ez a bombázás, a tenger majdnem mostani szintjéig húzódott vissza, mivel a bolygó vonzása megszűnt. A levegő is megcsappant, s eloszlott a Föld egész színén. Azok, akik Titicaca környékén túlélték a katasztrófát, most légszomjjal küszködtek, s a megszokott hőmérséklet is semmivé lett: több mint 4000 méterrel a tengerszint fölé kerültek; nem volt közlekedési eszközük: hajóik megsemmisültek, eltűntek, vagy teljesen használhatatlanná váltak. Nem volt többé élelmük sem; amit eddig máshonnan kaptak, az most nem érkezett el hozzájuk; amit termesztettek, az nem hozott termést. Minden bizonnyal leereszkedtek a hegyekből, de miféle rosszul lecsapolt síkföldeket találhattak a vizektől alig megszabadult hatalmas kontinensen? Addig, amíg egy használható növényi kultúra kialakulhatott, amíg hasznot hajtó földek akadtak vagy alakultak ki, századoknak, ezredéveknek kellett eltelniük. Nemcsak az egész társadalmi szervezetnek kellett fokozatosan megsemmisülnie, hanem nem léteztek többé szerszámok, nem tudtak gépeket előállítani, szakembereik elpusztultak, tudásuk feledésbe merült. Ahogy Platón mondja, mikor hasonló körülményeket fest: „őket és utódaikat sok-sok nemzedéken át az élet legközönségesebb szükségletei tartották hatalmukban, és minden szellemi képességüket kizárólag annak kellett hogy szenteljék, hogy beszerezzék azt, ami közvetlen anyagi szükségleteiket kielégíti.” Itt alkalmunk nyílik némi általánosításra. Logikus, hogy hasonló események játszódtak le mind az öt civilizált központban: Abesszíniában, Oj-Guineán, Mexikóban, Tibetben. Mint az Andokból, ezekről a helyekről is egyszerre költöztek le a szinte vadakká változott emberek és a civilizációjukat elvesztett óriások. Már jeleztük, és a továbbiakban részletesen felsorakoztatjuk az óriások és emberek, óriások és óriások, emberek és emberek közötti szörnyű harcok tényeit, mindama szükségképpen bekövetkező szent vagy sátáni szövetséggel egyetemben. Minden ismert mitológia tele van az aranykort követő szörnyű korszakok emlékeivel. A fizikai bukással, az anyagi megsemmisüléssel erkölcsi hanyatlás járt együtt. A vádaskodásra hajlamos emberek az erkölcsi hanyatlásban vélték felfedezni a fizikai katasztrófák okát. Platón töredékben maradt művének a végén azt mondja, hogy az emberek bűnei miatt felháborodott istenek elhatározták: megbüntetik őket. De hogyan okozhatta volna az emberi elfajzottság a harmadkori hold lehullását, ami évmilliárdok óta elkerülhetetlen esedékességgel közeledett? Bármennyire is abszurd ez az elmélet, mégis erkölcsileg - intellektuálisan sokkal többet használt, mint az ellenkezője. Az ember e felfogás által félni kezdett, hogy az istenek

97

megbüntetik vétkeiért, s ki mondhatná meg, hogy ez mily mértékben segített kikecmeregni a kezdődő negyedkor vadságából ? De hagyjuk a filozófiának a kérdést. Nem a katasztrófa okozta a hanyatlást: beláthatjuk, hogy ha az emberek elég fejlettek lettek volna, leszállhattak volna hegyeikből óriás királyaik nyomában, és módszeresen meghódíthatták volna az új földet. Milton ábrázolja így Ádámot és Évát, akiket kiűztek a Paradicsomból, de bátran, Istenbe vetett bizalommal néznek a nagyszerű, tágas, vállalkozó kedvüknek engedelmeskedő világra. Az ember azonban még nem volt egy ilyen feladat magaslatán. És mégis sok helyütt sikerült megoldania e feladatot. Semmi nem cáfolja azt a feltételezést, hogy a negyedkort, az időszámítás előtti 3000 és 10 ezer közötti időt szervezett civilizációk élték meg. Nagyon valószínű, hogy így volt, mert máskülönben nehezen lehetne elképzelni, hogy a vadság fokán élők több mint 200 ezer éven át megőrizzék azokat az emlékeket, melyeket említettünk. A paleolit embereit sokkal inkább úgy képzelhetjük el, mint akik nagyon szerény körülmények között, de még igen jól szervezett társadalomban éltek - s barlangrajzaik, szobraik igen magasra értékeltetik őket. Másutt újjáépíthették a városokat, és nagyon hosszú ideig megőrizték az antik tudományt. Megint máshol, ahol kedvező éghajlati és talajviszonyok voltak, a közösségek sokáig fennmaradhattak, hogy úgy mondjam, a maguk visszavonultságában, datolyával és tejtermékkel táplálkoztak, s így megőrizték, sőt fokozták szellemi-intellektuális tevékenységüket, ami igen jól megfér az anyagi élet egyszerűségével. Mondják - ne nevezzünk meg személy szerint senkit -, hogy az első dinasztiabeli csodálatos egyiptomi szellemiség azoknak a primitív népeknek a totemizmusából ered, akik több tízezer évvel ezelőtt a Nílus völgyét lakták. Ez a divat múlóban van; az az abszurd próbálkozás, hogy a kisebből vezessék le a nagyobbat, törvényszerűen kudarcra ítéltetett. Minden arra mutat, hogy az ember mindjárt nagyon magasan állt, mind intelligenciáját, mind szellemiségét tekintve; és hogy bizonyos körülmények között a Föld bizonyos részein belső és külső katasztrófák degenerálták. De valószínű, hogy mióta az emberiség létezik, mindig voltak nagyon is civilizált emberek. A primitív népek, akik dehogyis álltak ott a civilizációk kezdetén, mindazon nyilván számos kudarc maradványai, melyeket az emberiség hosszú története során elszenvedett. Minden bizonnyal egy időben léteztek kifinomult, artisztikus, intellektuális, egyszóval: „emberi" társadalmak is. Mikor Malinowski* leírja a Csendes-óceán szigetei közötti különös közlekedést egy Franciaországgal megegyező nagyságú területen, adatai jobban magyarázhatók, ha feltételezünk ott egy azóta eltűnt birodalmat. Valóban, ezek a vadak sok fáradsággal, vesződséggel valóságos expedíciókat szerveztek, melyek a szigetvilág között sokszor évekig tartottak, hogy aztán visszatérjenek a kiindulási szigetre. Ezeken a szeszélyes tengereken nemegyszer nagyon is veszélyes expedíciók célja: egyik szigetről a másikra vinni belbecs nélküli tárgyakat - botokat, edényeket, gyűrűket, szerszámokat. Ezeknek az értelmetlen emberi akcióknak a legegyszerűbb magyarázata, úgy tűnik, olyasmi, hogy valamikor ezeknek a jóhiszemű embereknek egy meghatározott helyre kellett szállítaniuk dolgokat, élelmiszert, s így járultak hozzá egy valószínűleg civilizált hódító nép központi államának költségeihez. A hódító azután eltűnt, az állam semmivé olvadt, s a vadak továbbra is cipelték szigetről szigetre a tárgyakat, melyek szállításának nem volt többé értelme. Minden bizonnyal maguk a vadak is egyre kisebb jelentőséget tulajdonítottak a szállított tárgyaknak. A képtelen rítus egy értelmes ősi törvény maradványa. Hiába várnánk arra, hogy egy értelmes törvény származzon egy képtelen rítusból. Az egyiptomiak a miénkkel ellenkező nézeteket vallottak (a miénken azt a modern tételt értem, hogy a vadság a civilizáció szülőanyja). Ők, akárcsak a régi korok emberei, azt * Argonauts of the Western Pacific

98

vallották, hogy az istenek, nem pedig a vadak voltak azok, akik az embereket művészetekre, iparra tanították. S ezt a Hérodotosz és Platón korabeli egyiptomiak mondották, azaz háromvagy négyezer éve civilizált emberek, ugyanolyan civilizáltak, mint mi. Ha mi száz vagy kétszáz év alatt megszabadultunk a mi vallásunktól, ők nem tehették volna meg ezt háromezer év alatt? Semmi okunk nincs intelligensebbnek hinni magunkat náluk. Korunk egyik legkiválóbb néprajztudósa és pszichológusa John Layard* (Sem Malinowskinak, sem Layardnak nincs köze az itt kifejtett nézetekhez; ők avval foglalkoztak, hogy tényeket gyűjtöttek, vagy a vadak folklórját feljegyezték. Újólag a „vadság" szót használom a „primitív", „elsődleges" helyett. Úgy gondolom, hogy valójában az „elsődleges" szó teljesen helytelen, mivel én a vadakat egy régi civilizáció elkorcsosult utódjainak tartom. Az igazi „primitív" ember rendkívül „civilizált" volt, mint a Biblia Ádámja vagy az egyiptomi Ozirisz.) Hosszú időn át és igen közelről tanulmányozta Új-Guinea délkeleti szigetcsoportjának vad népeit. Nos, Hörbiger elmélete szerint Új-Guinea hegyei a nagy emberi kultúra egyik menedékét képezték a harmadkor állandó árapálya idején. S mivel a tiahuanacói emberek tengeri közlekedéséről bizonyítékaink vannak, az Andok és Új-Guinea több tízezer éven át kapcsolatban állott egymással. Az óriás vezérek uralma alatt egy világméretű civilizáció volt létesülőben. Ez megerősítené azt a kalandos feltevésünket, melyet John Layard felfedezéseiben szeretnénk majd megkeresni. Meg is fogjuk találni, mégpedig, úgy tűnik, cáfolhatatlanul. A malekula törzs indiánjai ma is emelnek megalitokat, s mind a mai napig ember formájúra mintázzák ezeket a komor kőtömböket. A faluközösség minden tagja részt vesz ebben a gyötrelmes, évekig tartó - hosszú pihenőkkel tarkított - munkában, és egyre esetlenebbé válnak. Layard a munkának majdnem az utolsó szakaszát nézte végig, s teljesen nyilvánvaló, hogy a fehér emberek megjelenése itt is, mint mindenütt másutt, el fogja tüntetni az eredetiségnek még azt a morzsáját is, amely ezekben az ősi kultúrákban megmaradt. A megalitok abnormálisak. Az egyik tíz méter magas kőtömb a munkák során három részre tört, s az egész falu is csak kétszerre tudta - komoly pihenőket közbeiktatva és a női bűverőt is igénybe véve - a kívánt helyre hurcolni a három kődarabot. Még nem is olyan rég e kőtömböket azért faragták, hogy az ősöket ábrázolják; a nagy kövek valójában a holtak szellemének lakhelyei, és nagyon is fontos, hogy egy szellem fel tudja ismerni a maga ábrázolatját. Ezek az „ősök" kezdetben tehát óriások voltak. De a kőfaragás művészete kiveszőfélben van, sőt sok szigeten már nem is létezik. Gyakran előfordul az is, hogy felállítják a kőtömböket, ahogy dukál, aztán a durva kőtömbök elé egy fatörzset helyeznek, mely homályosan egy emberalakot ábrázol. A kettő együtt; a kőtömb és a fadarab formázza az ősöket. Csakhogy a fa elkorhad. Ily módon nemsokára nem marad más, mint a földeken százával sorakozó sima kőtömbök. Mivel ezeket nem mozgatják, a szellemek egy meghatározott lakhelyhez szokhattak: a faszobrok megtanították őket arra, hogy hová költözzenek, s akkor is tovább látogatják a köveket, mikor a fa már elenyészett. Megint máshol a degenerálódás még nagyobb fokú. A lusta bennszülöttek már nem állítanak hatalmas kőtömböket, hanem megelégszenek egy faragott oszloppal, hogy aztán végül ez is megmunkálatlan kődarabbá alakuljon. Néhány szigeten ezzel szemben megnőtt a fa szerepe. A fatömbből függőleges, négy-öt méter magasságot is elérő gong lett, mely természetesen üreges, és elülső része egészen a tetejéig hasított, míg a teteje arc formára van mintázva. Ezek a gongok szabályos zenekart képeznek, s nagy ünnepek alkalmával, mikor mindegyik szól, elképesztő zajt csapnak, az „ősök" hangja így mindenki számára hallhatóvá válik. * Stoneman of Malekula. Chatto-Windus, London, 1942.

99

De e szobrok - akár kőből, akár fából készültek - egy jellemző alakzatrendszernek csak egy elemét alkotják. Az „ős" kőből készült nagy képe elé helyeznek rendszerint egy egymásfél méteres dolment, mely leggyakrabban három, de néha több kőből áll. Ezen a dolmenen, mely az óriás asztalát képezi, külön e rítusra tenyésztett disznókat áldoznak fel. És Layardnak nem sok fáradságába került felfedezni, hogy még nem is olyan rég az óriás táplálékául embereket áldoztak. Mert a menhir az óriás, és a dolmen az asztal, melyen eszik. Isten megöl benneteket, ha nem ajánlotok fel neki szent áldozatot I A disznókat azért adják, hogy az ,,ős" ne követeljen embert. De az a meggyőződés, hogy az emberáldozattal nagyobb érdemeket lehet szerezni, mélyen gyökeredzik a szigetlakók tudatában. Kizárólag a fehérek jelenléte meg hadihajóik gátolják meg őket e megszentelt kannibalizmus folytatásában. A rítusok kipusztulása terén megfigyelt elkorcsosulás elsődleges okát is a fehérek megjelenésében láthatjuk. Az európai fegyveresek beavatkozása nélkül is a fekete ember a fehérrel találkozván korábbi lelkierejét bizonyos fokig elveszti: elveszti érdeklődését korábbi, ősi tevékenysége iránt, nagyon gyorsan degenerálódni kezd. Kétségtelen, hogy a fehérek törvénye, mely megtiltja a kannibalizmust és az emberáldozatot, szigorú büntetéssel sújtja, sok fekete szemében érvényre tesz szert, de a pszichikai hatás jóval mélyebb: a fehérek új „isteneket" faragnak, melyek színe elől a régi istenek kénytelenek eltűnni. Így tiltották meg a rómaiak - a légiók erejével és szkepticizmusukkal - az emberáldozatot, mely gyakran előfordult a fa-, kő- vagy fémkolosszusok előtt. A magas, hatalmas alak az isten jele, az „isten” pedig csupán a hajdani óriás elkorcsosult formája. Így nyer magyarázatot az a tény, hogy ilyen tevékenységek, melyek nyilvánvalóan több tízezer évig kellett hogy elevenen maradjanak, közeledtünkre igen gyorsan elenyésznek; és gondolkodásmódunk inkább bűnös ebben, mint fegyvereink. Elragadjuk a vadaktól szellemi tulajdonukat - minden bizonnyal okunk és jogunk van erre -, de a vadság kiveszése így előreveti árnyékát, mert fizikai halál követi az erkölcsit. Alig van szükség fantáziánk megmozgatására ahhoz, hogy magyarázatot leljünk a Layard által összegyűjtött tényekre. A magyarázatok végül is maguktól a bennszülöttektől jönnek. Igen rég jóságos óriások éltek a földön. Ők civilizálták az embereket, ők tanították meg a kézműiparra ugyanúgy, mint a népművészetekre, elsősorban a szobrászatra: a királyszobrok felállítására. Aztán jöttek a gonosz, emberevő óriások, és kőasztalokat kellett szobraik elé helyezni, és embereket feláldozni táplálékukul. Tagaro, a jó, az égből érkezett. Szükü, aki gonosz volt, harcolt Tagaro ellen, és elbukott: mint ahogy Görögországban is a gonosz óriásokat legyőzték a jóságos istenek. Később az összes óriás eltűnt, de a megfélemlített emberek továbbra is tartottak tőlük, s ezért szobrokat emeltek, áldozatot mutattak be nekik. És akkor jönnek a fehérek, és minden semmivé válik. De a malekulai négerek tanúbizonysága kőtömbjeikbe van vésve, s Hörbiger elméletének nyilvánvaló bizonyítékául szolgál. Szóbeli bizonyíték is van, amely talán még megdöbbentőbb, az, ami az idő tárnáin átszűrődő mítoszokból hallható ki; s ezek arra indítanak bennünket, hogy azt gondoljuk: nem is olyan nagyon rég volt, mikor e civilizált lények vallásukra tanítgatták a vadakat. Valóban, Layardnak furcsamód hörbigeriánus mondákat sikerült összegyűjtenie. Először is a világot és az élőlényeket a Hold teremtette. Az emberek a Holdból pottyantak alá. Az emberi lelket még most is a Holdban formálják ki, s az csak úgy száll alá az anyai ölbe, a Holdról. A kozmikus sugárzások és a hirtelen bekövetkező mutációk elméletének előre sejtése vagy egy régi tanítás átalakult maradványa? A Hold mindenesetre elsőrendű szerepet játszik ebben az antropológiában. Továbbá ismeretes, hogy a Hold lezuhant. Végül, meglepő dolog a tengeri népeknél: mondáik szerint nem a tenger volt először, hanem a föld; és egy szép napon váratlanul tört

100

elő a tenger, és foglalta el jelenlegi helyét. Ez a Hörbiger-elmélet tömör összefoglalása, mely szerint a mai Csendes-óceán térségei szárazföldet képeztek, mikor a vizek északon gyűltek össze, s egy csapásra víz alá kerültek, mikor a Hold lehulltával e vizek elárasztották a szárazföldeket. Layard itt a miénktől elütő kísérleti tudományok nyomait is megtalálta; és mivel e feketék teljesen képtelenek lettek volna e tudományokat kialakítani, megfigyeléseiknek és tevékenységüknek egy jóval régebbi és a miénktől eltérő civilizáltságú emberek hagyományából kell erednie. Itt ahhoz a meglehetősen homályos, de eléggé meggyőző jelzéséhez érkeztünk, hogy milyen volt a harmadkor tudománya. Ezt a jelzést Mexikó, majd azután az összes hagyomány erősíti meg. Angliában Sir James Frazer és Franciaországban Durkheim után divat volt a négerek mágikus szertartásait teljesen jelentéktelennek tekinteni, mint gyermeteg, megalapozatlan eszmetársításokat. De az alaposabb és behatóbb vizsgálatok mostanra már kiderítették, hogy az ilyen vélekedés tarthatatlan. Felfedezték, hogy a mágikus szertartások nemegyszer pontos, megállapítható hatást érnek el, s nem kizárólag a vadak képzelőerejének a termékei. Inkább úgy fest a dolog, mintha a négerek egy egykor jól szervezett tudomány bizonyos töredékeinek a birtokában lennének, s mintha e töredékek, melyeket az erre kevéssé alkalmas koponyák használtak fel, eltorzítva és hibásan, néha még bizonyos hatásfokkal azért működnének. Lohn Layard írja: „Bizonyos körülmények között a szép időt vagy az esőt előidéző mágia hatásossága nem is olyan illuzórikus, mint ahogy általában az ember hiszi. Európában több évszázada divat nem tulajdonítani semmi hatalmat az emberi pszichének a külső természet felett. A modern kutatások mostanában jórészt bebizonyították, hogy létezik a pszichikai energia külsővé változtatásának a jelensége, még akkor is, ha igen kevés ember képes a jelenséget előidézni. Sőt mi több, az is bizonyított tény, hogy bizonyos primitív emberek, akiknek az énje kevésbé differenciált, mint a miénk, olyan kollektív hatalmakkal, állnak kapcsolatban, amelyeket a modern ember szinte egyáltalán nem ismer, és hogy az e téren különlegesen jártas varázslóknak igen pontosan körülírható technikájuk van e hatalmak felidézéséhez. Varázslók, akik felhőket keltenek vagy oszlatnak szét, a világ minden táján léteznek, és köztudomású, hogy böjttel, lelkigyakorlattal készülnek az akciókra. Nem valószínű, hogy annyi igen fejlett indián annyi helyen és annyi évszázadon át annyi energiát pazarolt volna erre, ha soha semmi eredménye nincs. Következésképp javaslom, hogy fogadjunk el egy gondolatot, persze dehogy azt, hogy minden atmoszferikus jelenség felett az ember gyakorolja a hatalmat, hanem azt, hogy bizonyos kedvező körülmények között olyan kapcsolat létesülhet a primitív szellem és a természet erői között, hogy a tudat mélyebb rétegei aktivizálódnak, és így az emberi akarat bizonyos mértékig befolyásolhatja a következő időjárást."* És Layard egy egész fejezetet szentel a Csendes-óceán nyugati szigetein dívó mágikus szertartási technika vizsgálatának (XXIV., 628—648.), így járulván hozzá „azoknak a pszichikus erőknek a tanulmányozásához, melyeket bizonyos primitív népek mind a mai napig hasznosítanak". Ugyanakkor a megfigyelések azt is tanúsítják, hogy e varázsműveletek távolról sem mindig hatásosak. A sikerek kézzelfoghatók ugyan, de eléggé ritkák, s még a legilletékesebb mágusok vizsgáztatása sem tud magyarázatot adni sem a sikerre, sem a kudarcra. Ezek mind tanult mágusok, s az olyan négerre hasonlítanak, akit megtanítottak autót vezetni, s aki * Megjegyzem, hogy John Layard Cambridge-ben szerzett orvosi diplomát, s e könyve megjelentetése után fogadták az oxfordi egyetem díszdoktorává. Anglia egyik legkiválóbb pszichiátere, s mi több, meg-győződéses katolikus. Mindezt azért említem, hogy kellőképpen tudjuk értékelni tanúbizonyságát, melyet egy másik kiváló tudós, Deacon is megerősít: Malekula, London, 1934

101

meghibásodás esetén ki tudja javítani a legegyszerűbb bajokat, de aki valójában nem érti, miért megy, vagy miért nem megy a gépkocsi. Záros lehetőségeik és mindenfajta elméleti háttér hiánya, amit már Layard és Deacon is észrevett, arra utalnak, hogy csak rossz tanítványai egy olyan tudománynak, mely jóval felettük állt, és amelynek a mesterei őket csak néhány gyakorlati fogásra tanították meg. Néhányszor a „pszichikai tudományok" megjelölést alkalmaztuk olyan, egyelőre bizonytalan adatra, melyre nálunk egypár merész kutató jutott. Neves tudósok is foglalkoznak ezekkel néha. A pszichológiai analízis képviselői érdeklődéssel tekintenek a kérdésre. De a „tudomány" szót még nem alkalmazhatjuk Európában vagy Amerikában e megfigyelésekre. Még ha az itt közölt elgondolásaik nem is bizonyulnának komolynak, azt joggal gondolhatjuk, hogy hajdan volt egy civilizáció, ahol valóban léteztek pszichikai tudományok. Az egész klasszikus antikvitás - csatlakozva a jelenkor vad népeinek tanúságához - az irányba terel bennünket, hogy elismerjük a pszichikai jelenségek realitását. Az antik civilizációkat talán elsősorban éppen az különbözteti meg a miénktől, hogy tudásunk mindenekelőtt „fizikai". Talán eljön a nap, mikor kénytelenek leszünk feltenni mind a kétfajta tudás valóságosságát, mi több: szükségességét. A vad népek talán azért maradtak fenn napjainkig, hogy mielőtt végleg eltűnnek, átadják tapasztalataikat, és belénk plántálják a legősibb emberi ismeretek maradványait, azon ismeretekét, melyek a bukás előtti Ádám birtokában voltak. A fizikai tudásunk alóli felszabadulás más fajtájú befolyást igényel különben az a veszély fenyeget, hogy a túl sok fizikai tudás elveszejt bennünket, mint ahogy némely monda arról szól, hogy Atlantisz embereit a túl sok pszichikai tudás veszejtette el. BOJTÁR ENDRE FORDÍTÁSA

102

103

LUDVÍK SOUČEK

Néhány kellemetlen tény... 1920 őszén, H. G. Wellsszel történt beszélgetése során Lenin kijelentette: „Valamennyi emberi nézet mostanáig földi méretek szerint formálódott, arra a feltételezésre alapult, hogy a technika soha nem lépi túl a földi szférát. Amint azonban az emberiségnek sikerül kilépnie a bolygóközi térségekbe, meg kell vizsgálnunk és revideálnunk kell valamennyi filozófiai, társadalmi és erkölcsi nézetünket." Kiléptünk a világűr térségeibe, ám mégis tanúi vagyunk annak a törekvésnek, mely fülön fogva be akar ráncigálni egy egészében már nem is problematikus vadonba mindenkit, aki a saját erejéből akarja megfejteni az új horizont titkait - még ha ma már nem is gyújtanának a pribékek máglyát Giordano Bruno alá, aki elsőként emelte föl világos tekintetét a távoli, eleven és forrongó világmindenségre. Jórészt a fantaszták meg a szélsőséges lelkesültek vétkesek ebben, akik elködösítik a valóságot, s a maguk nem mindig teljesen egészséges és jogos elképzeléseinek képére próbálják formálni azt. Azok, akiket az indokoltnál nagyobb mértékben lázba hoznak az emberiség kozmikus perspektívái s talán kozmikus múltja is, akadályozzák azoknak a nézeteknek a fölülvizsgálását és revízióját, amelyeket Lenin igényelt és fogalmazott meg, zavarossá teszik a problémát, és nyomós érveket szolgáltatnak az ellentábornak. Ezt a vétséget nem egyenlítik ki az olykor felbukkanó érdekes és elmés gondolatok pozitív vonásai sem. E lelkesültek legismertebb képviselője Erich von Däniken, akinek könyvei világszerte bestsellerekké váltak. Dänikennél keveredik a merész és szellemes ötlet (az például, amely a régi maják szigorúan betartott naptárszokásait összeköti a maják máig sem eléggé megnyugtatóan magyarázott kivonulásával a Régi Birodalomból az Új Birodalomba), a biológiai naivitásokkal (a neander-völgyi vagy cro-magnoni girlök megtermékenyítése Földön túli playboyok által) és egyértelmű hazugságokkal, például az olyan tárgyakról, melyeket a hírhedt A jövő emlékei című film alkotói Däniken úr nyomán fölöttébb buzgón bár, de mindhiába kerestek. A szerző hiányos szakképzettségére vall az a tipikus megközelítési mód is, amellyel például elámul a sumérok által használt - s Däniken feltételezése szerint fejlett matematikai gondolkodásukra valló - tizenöt helyértékű számon. Däniken úgy véli, ilyen óriási szám nem

104

alakulhatott ki a régi kultúrák keretei között, a szám meglétében következésképpen a világűr „importjának" bizonyítékát látja, közben pedig semmi egyebet nem vesz figyelembe, mint a szám imponáló - több száz milliót jelölő - nagyságát. Érdekesebb tény ennél azonban, hogy a különösebb matematikai tehetséget egyáltalán nem mutató és még kevésbé haladó majákat (akik egyéni és kollektív életük végéig sem voltak képesek arra, hogy lemérjenek egy zsák gyapotot vagy egy szakajtó kukoricát, s akik ragyogó „fehér utaikon", a sacbéken - nem ismervén a kereket - gyalogszerrel poroszkáltak), akik jóval nagyobb és bonyolultabb számokat valóban használtak a numerikus naptárszámításokhoz - Däniken meg sem említi. A sumér s később a babilóniai matematika a maják matematikájával szemben magas színvonalú volt. A legfőbb számtani művelet a „táblák házában" - ahol a leendő írnokokat matematikai és geometriai ismeretekre oktatták - ugyan az összeadás és a kivonás volt, a tananyag elvi utasításaiból azonban már i. e. 2000-ben sem hiányoztak itt a másodfokú egyenletek, sem a bonyolult kamatoskamat-számítások, amelyeket manapság a leggyakrabban a logaritmussal oldanak meg. A nagy számok önmagukban véve még nem jelentik a rendkívül fejlett matematikai gondolkodás bizonyítékát, inkább ellenkezőleg: a nagy számok azok első döbbenetét jelzik, akik elsőként merészkedtek be az ismeretlen birodalom legszélére. A buddhista tanítás szerint Buddhának 600 milliárd fia volt, akiknek térítő tevékenységét 24 billiárd különböző funkciót betöltő és „tárca nélküli" szerzetes segítette. Maga Buddha könnyűszerrel elszámolt nonillióig - ez a mi számrendszerünkben 54 jegyű számot jelent. Hanuman majomseregében - az óind szövegek szerint - tíz szesztillió bozontos harcos szolgált, egy király kincseskamrájában billiárdnyi gyémánt volt. E nagy számokra a régi indiaiaknak külön-külön kifejezéseik voltak, míg az európai nyelvekben csak 1362-ben kezdték használni a „millió" szót (nem honosodott meg), a milliárd szót pedig csupán 1872ben, a Poroszországnak fizetendő francia hadisarc kapcsán. Egyébként a közismert óind sakkanekdota, mely szerint Sehram fejedelem a királyok játéka feltalálójának annyi búzaszemet ígért, amennyi a 64 mezőből álló sakktáblára fölfér, oly módon, hogy az első mezőn egy búzaszem lesz, a másodikon kettő, a harmadikon négy, a negyediken nyolc stb., a 18 446 744 073 709 551 615 búzaszem végeredményt adja (amelyet az óindek egyébként ismertek). A sumérok óriás-száma, amelyet Däniken olyannyira csodál: 195 955 200 000 000. Nagy számokkal foglalkozott Arkhimédész is, abbéli törekvésében, hogy magasabb szintre emelje a görög matematikát - amely csupán a miriád (azaz 10 000) fogalmát ismerte, oly módon, hogy az képes legyen kifejezni a Föld homokszemeinek a számát, a legnagyobb mennyiséget, melyet Arkhimédész el tudott képzelni. Meglehet, hogy meg akarta közelíteni a végtelen mennyiségek titokzatos birodalmát, amelyet Zénón sejtetett, amelyhez azonban elsőként majd Bemard Bolzano (1781-1848) jut el. Arkhimédész sorokra bontotta a természetes számokat: az első sor miriád miriádig (100 000 000) tartalmazta a számokat, a második sorban szerepelt az összes 100 000 0002-től kezdődő szám egészen addig a számig, amelynek első számjegye, az 1-es után 800 000 000 nulla következett; ez volt az ún. első periódus. Az ennél magasabb számokat Arkhimédész a második periódusba sorolta, amelynek csúcsszáma a 80 billiárd (!) számjegyet tartalmazó szám volt. Arkhimédésznek természetesen nem az volt a célja, hogy számtani műveleteket végezzen ezekkel a számkolosszusokkal, amelyek világmindenségünk szempontjából egyébként merőben fölöslegesek, hanem annak az axiómának a bizonyítása, miszerint a természetes számsor nincs befejezve, legalábbis az emberi ésszel felfogható mértékek szerint. Egészen más lenne a helyzet, ha valamely ősi civilizációban, például az építmények dimenzióiban kétséget kizáróan feltárnánk valamely olyan jelentős mennyiségi viszonylatot, amelyet csupán a fejlett matematika fedezett fel, s amely a természeti, fizikai és gazdasági

105

jelenségekre egyaránt érvényes - például a kamatoskamat-számítás feladványait. Ilyen matematikai viszonyszám, amely körül bizonyos mértékig az egész modern matematika épül, az Euler-féle szám, az e = 2,718282828... E viszonyszám figyelemreméltó szerepet játszik a fák és az élő szövet növekedésének kiszámításában, az elektronikában, biztosítási matematikában és másutt. Mindenesetre érdekes lenne utánanézni ennek a számnak legalább olyan elmés módon, ahogy a különböző régi írásos emlékekben nyomoznak a jóval népszerűbb Ludolf-féle szám, a pi (3,141...) után, amely állítólag - mindazonáltal nagyon is nem hitelt érdemlő módon bizonyítva - már Kheopsz nagy piramisában is szerepet játszott. Minden civilizáció, bárhol is legyen a világmindenségben, amennyiben az általunk ismert fizikai törvények érvényesek rá is, a természet törvényeinek megismerése útján bizonyos - mégpedig eléggé magas fejlettségi fokon - szükségszerűen eljut az Euler-féle számhoz, amelyet szükségszerűen az egyik matematikai konstanssá kell tennie. Ilyen jelenséggel azonban eleddig nem találkoztunk a múltban. LŐRINCZ IRÉN FORDÍTÁSA

DÄNIKEN JELENSÉG

-

FAZEKAS LÁSZLÓ

1

Erich von Dänikent és műveit mint jelenséget szeretnénk bemutatni. Meggyőződésünk, hogy a szerző művei egyébként nem érdemelnék meg, hogy szót vesztegessünk rájuk: önmagukban véve nem elég jelentősek ahhoz, hogy foglalkozzunk velük. Ne felejtsük azonban, a tudományos kérdésekre adott téves feleletek is lehetnek fontosak. Vannak zseniális, a fejlődést továbbvivő tévedések! Däniken esetében azonban nem erről van szó. Mi hát a Däniken-jelenség? Könyveit alig több mint öt év alatt 25 millió példányban adták el, közel harminc nyelvre fordították le. Erich von Däniken téveszméi az egész földkerekségen felkeltették az olvasók, sőt a moziközönség figyelmét is. Ilyen sikert a második világháború óta egyetlen bestseller sem ért el. Miféle szenzációs témákkal, micsoda utánozhatatlan írásművészettel lépett fel ez a szerző ? Mózes szövetségi ládája: rádiókapcsolat az űrből jött értelmes lényekkel! Ezékiel prófétát magukkal vitték az űrhajósok! Az istenek más naprendszerekből jött űrutazók! Ők fejlesztették ki a majmokból a homo sapienst! Ki gondolta volna, hogy a huszadik század harmadik harmadában az olvasók ilyen mohó étvággyal vetik rá magukat az efféle misztikus elméletekre? Jellemző, hogy a hamburgi Spiegel 1968 és 1973 között hét alkalommal foglalkozott Dänikennel, és még az egészen más érdeklődésű olvasóközönségre számító chicagói Playboy is interjút készített vele 1974 augusztusában. Társadalompszichológus vizsgálta sikere titkait, életrajzát megírták, lelki alkatát az ellene lefolytatott per kapcsán elemezték. Film készült műveiből, melyet Magyarországon és a Szovjetunióban is bemutattak A jövő emlékei címen. Könyv jelent meg, mely azt igyekszik bizonyítani, hogy Däniken minden állítását többek között egy Robert Charroux nevű szerzőtől plagizálta. Szaktudósok vitatták meg - és persze szinte kivétel nélkül cáfolták - Däniken téziseit. Däniken azonban nem ijedős, szereti a támadásokat: „Azzal fogok igazán visszavágni, hogy az elkövetkező években megcáfolhatatlan, tudományosan megalapozott bizonyítékokat fogok felhozni hipotéziseim igazolására. Akkor persze ezek talán már nem is lesznek hipotézisek többé!''* Újabb könyvében beszámol egy ecuadori barlangról, melyben többek között megtalálta az űrből jött vendégek feljegyzéseit aranylemezekre írva! * Waren die Götter Astronauten? Econ, 1970, 258. old.

108

Joggal merül fel az a kérdés is, vajon maga Däniken komolyan veszi-e magát. Ezt a Playboy riportere meg is kérdezte a szerzőtől: „Igaz-e, hogy ön a század német irodalmának legragyogóbb szatirikusa, ahogy ezt valaki önről írva megkockáztatta?" „Kérdésére mondhatnék nemet, és mondhatnék igent is. A kettőt összevonva negent mondok - válaszolta Däniken. - Bizonyos értelemben határozottan nemet kell mondanom, ez mindarra vonatkozik, amit komolyan gondolok. Egyébként az a szándékom, hogy meg nevettessem az embereket."

2

109

Ha elmondták Dänikenről, hogy paranoiás őrült, aki agyrémeket kerget, csaló, bűnöző, ha a szemébe vágták, hogy felnőtteknek szánt meséket gyárt, viccelődik, plagizál, hazudik - márpedig megtették ezt sokan többször is, könyvben és sajtóban egyaránt - az efféle kritika nem nagyon sérti szerzőnk érzékenységét: „Én vagyok az egyetlen szerző, aki igazán megrémítem kritikusaimat - feleli büszkén. - Más írók otthon kuksolnak, csodára várva. Én magam teszek csodát." Bizonyíték rá a sokmilliós olvasótábor, a rajongók tömegei, az üzleti siker. Erich von Däniken 1935-ben született a svájci Zofingenben. Bár kisgyerek korától kezdve hajlamos a kalandorságra, a családban eleinte nem sok baj volt vele. Apja szigorúan fogta, anyja katolikus nevelését szorgalmazta. Kis termete miatt korán magasított sarkú cipőket hordott, s társai közt igyekezett ötleteivel és bátorságával kitűnni. Nyolcéves korában felejthetetlen élményben van része: házuk közelében egy sérült amerikai bombázó kényszerleszállást végez. A hatalmas, félelmes gépből nyolc overallos, néma alak mászik ki, és indul a rémült kisfiú felé. Mintha egy másik világból érkeztek volna... A pszichológus bizonyára jellemzőnek tartaná ezt az élményt, a Däniken-víziók csíráját látva benne. Csak egy példát erre: Däniken elrepül a perui Nazca-fennsík fölött, óriási, mértanilag szerkesztett vonalakat, állatfigurák körvonalait pillantja meg - és máris az „istenek" űrhajózási központját látja. Elönti a boldogság, kacagnia, ujjongania kell, majd lázas tevékenységbe kezd: mér, fényképez, magyaráz. 1949-ben apja a fribourg-i Saint-Michel jezsuita kollégiumba adja, itt ellentétbe kerül a dogmatikus egyházi nézetekkel, egyre inkább a csillagászat és különösen a repülő csészealjak kezdik érdekelni. Új kapcsolatokat keres, cserkészvezető lesz. Ekkor kerül először összeütközésbe a törvénnyel. Állítólag, hogy egyik barátja édesanyján segítsen, hozzányúl a cserkészcsapat pénzéhez, s a hiány fedezésére újabb lopást követ el. Mindezért el is ítélik négyhónapi felfüggesztett börtönre. Ez idő tájt újabb jelentős élményben van része: víziót lát, érzékfeletti tapasztalatra tesz szert. Ez az első ESP-(extra sensory perception) élmény győzi meg arról, hogy a történelemelőtti korban asztronauták látogatták meg Földünket. Élménye időutazás jellegű, mintegy „kilép az időből", a múltat, a jelent és a jövőt nem egymás után, hanem egyszerre, egymásban látja. Beszél a múlt embereivel, tudja, mikor fogja a következő könyvét megírni, és hogyan fog meghalni. 1954 nyarán elhagyja a jezsuita iskolát, és mivel nem tanulhat tovább, szállodafiú lesz Bernben. Ekkor veti bele magát egyre növekvő lelkesedéssel azoknak a könyveknek az olvasásába, melyek a múlt és a jelen „titokzatos és megmagyarázhatatlan" jelenségeivel foglalkoznak. Elég, ha itt Charroux, Bergier és Saurat műveit említjük. Később bebizonyosodott, hogy Däniken e szorgalmas, áltudományos gyűjtők tárházából merítette minden ötletét. Nem sokáig marad Bernben, hamarosan Egyiptomba utazik, ez az utazás azonban ismét bajba keveri. Mintegy 12 ezer frankkal és egy briliáns karkötővel szereli fel magát az útra. A

karkötőt egy orvos bízza rá, zálogként kellene átadnia egy egyiptomi hölgynek. Mikor ékszer és pénz nélkül tér vissza Svájcba-, tizenhat hónapra ítélik. Élete ettől kezdve versenyfutás az idővel, a pénzzel és a sikerrel. Újabb és újabb állásokat vállal, mert mindenhonnan menesztik, egyre nagyobb összegeket kell szereznie utazásai költségének fedezésére, s a pénzszerzésben nem ismer lehetetlent. Szinte csodálatos képessége van arra, hogy mások pénzét kicsalja, és a saját céljaira fordítsa. Amikor 1968-ban, egyik utazásáról visszatérőben Bécsben letartóztatják, már 130 ezer dollár terheli a számláját, s ennek jó részét a svájci bíróság megállapítása szerint a szállodai könyvelés meghamisításával szerezte. A bíróság „ismételten és folyamatosan elkövetett csalásban, hamisításban és hűtlen kezelésben" találta vétkesnek, s egyévi börtönre ítélte. A törvényszéki elme-szakértő megállapította, hogy Däniken „hazug és bűnöző típusú pszichopata". Erich von Däniken azonban - legalábbis bizonyos értelemben - mégis állta a versenyt, és győztesként ütött a célba. Első könyvének, A jövő emlékeinek kézirata ekkor már, több kiadó visszautasítása után, régóta a düsseldorfi Econ kiadónál hevert, s bár a kiadó a kéziratot az első szótól az utolsóig átíratta egy tapasztalt újságíróval, a könyv a döntő pillanatban mégis megjelent, s egyik napról a másikra bestseller lett. A pillanat nem csupán Däniken életében volt döntő, hiszen megmentette a meghurcolástól azzal, hogy hamarosan ki tudta fizetni a 130 ezer dollárt, hanem az olvasóközönség szempontjából is. 1968 augusztusában kezdődtek meg az Apollo-8 Hold körüli útra bocsátásának előkészületei, ez év decemberében milliók láthatták a televízió képernyőjén a földgolyót. A képet az űrből vették fel. A hatvanas évek elejétől az asztrofizikusok véleménye az volt, hogy pusztán a mi galaxisunkban legkevesebb 50 millió civilizáció létezhet, és pl. Ernst Stuhlinger, a NASA egyik tudományos vezetője, sőt a hírhedt Wernher von Braun is úgy nyilatkozott, hogy „nem kizárt, hogy távoli bolygók lakói már sok ezer évvel ezelőtt meglátogatták Földünket". A közönség tehát a legalkalmasabb pillanatban vehette kézbe Däniken könyvét, melyben „bizonyítékokat" kapott mindarra, amit sejtett, amire vágyott, vagy amitől félt.

3

„A tudósok azt fogják mondani: őrültség!" - jósolta meg könyve legelején Däniken hősi pózba vágva magát -, de ez az őrültség megmentette a szerzőt a börtöntől, híres és vagyonos emberré tette. Däniken fantáziálásai a tudományosan még elképzelhető és a megfélemlített, bizonyosságot áhító emberiség vágyai között húzódó homályos zónából táplálkoznak. Tíz évvel Däniken könyvének megjelenése előtt C. G. Jung, a svájci pszichológus elemzett egy, a „dänikinitisz"-hez hasonló jelenséget, az UFO-hivők jelenségét: „Az efféle fantáziaimpulzusok - írta Jung -, különösen ha ilyen komoly formában jelentkeznek, egy, a jelenségek alatt és mögött fekvő okra vezethetők vissza, ez az ok pedig nem más, mint a vitális veszélyhelyzet és az ebből származó szükséglet." A modern technika az autótól az atombombáig veszélyeztetni látszik az ember életét. Az ember a fenyegetettség állapotában menekülni szeretne, ha másként nem lehet, a realitásokat sutba dobva, a képzelet birodalmába. A hit és cél nélkül maradt, tehát vitális krízisbe fulladó társadalom segítséget keres, s ezt a segítséget „a Földön kívüli világban találja meg". Ezek a „Földön kívüliek" lélektanilag - Jung szerint ugyanazt a funkciót teljesítik az emberi lélekben, mint a régi nehéz és sötét

110

korszakokban az istenek. Ezért az UFO-hivők vagy a mi esetünkben a „dánikinitisz" fertőzöttjei egy új vallás hívei. A vallásos és mitológiai képzetek elhomályosodásából még nem következik, hogy a tudomány, a tudományos világnézet lép a vallás, a mítosz helyébe: a tévképzetek, -eszmék tovább élnek új formában, mert az emberek azonnal feleletet akarnak kapni azokra a végső, célt és értelmet adó kérdésekre is, melyekre a tudomány nem válaszolhat. Däniken azonban válaszol.

4

Harry 0. Ruppe nem elégedett Däniken válaszaival. Däniken a következőket állítja könyveiben: 1. A Földet az emberiség elő- és őstörténete folyamán többször felkeresték Földön kívüli értelmes lények. 2. Ezek a lények földi életformák felhasználásával az embert „saját képükre és hasonlatosságukra" alkották meg, magatartási szabályokkal és sokféle más útmutatással segítették. 3. Az előbbi két állításra sok bizonyíték található. A távoli világokból űrhajókkal érkeztek lények a Földre. Mivel (mint ahogy ma már bizonyosak lehetünk benne) Naprendszerünkben csak a Földön van értelmes élet, a látogatóknak más naprendszerből kellett érkezniük. Hogy űrhajóik hogyan működtek, ezt Däniken természetesen nem tudja megmondani, de azért szétszórva sok erre vonatkozó adatot találunk könyveiben. Az áttekinthetőség kedvéért táblázatba foglaltuk idevágó nyilatkozatait: A jövő emlékeiben -. induló súly: hasznos teher: meghajtás:

100 000 tonna 200 tonna magfúziós sugárhajtómű fotonrakéta rakétamotor sebesség: időkitágítás a speciális relativitás elmélete szerint energiaforrás: külön egység gyűjt hasadó anyagot (uránt) a leszállóhelyen A Vissza a csillagokhozban: a csillagközi űrutazást lehetővé teszi: a) az élet meghosszabbítása, mélyhűtés, amely lelassítja az életfolyamatokat, b) relatív, vagyis közel fénysebesség a fellépő veszedelmes kölcsönhatással szemben, melyet az űrben lévő anyagrészecskékkel való találkozás jelent, védőpajzsot alkalmaznak, c) a fénysebességnél gyorsabb részecskék a tachyon-meghajtást a fény-sebesség sokszorosára teszik képessé az űrhajók nagysága és alakja: gömb alakúak, 500 m átmérővel (a gömbalak egyszerűsíti a helyzetszabályozást).

* Waren die Götter Astronauten? Econ, 1970,119-128. oldal. Gedanken über die Möglichkeit interstellarer Raumfahrt

111

5

Az ember persze azt várná, hogy a Földön kívüli értelmes lények a számukra teljesen idegen bolygót előbb körüljárják űrhajójukkal, aztán legénységük egy részét valami különleges leszállógépezettel küldik le a Földre, úgyhogy a földlakók nem is láthatják az igazi űrhajót. Egyébként gondoljunk csak arra, mi mindent hagytak a mi leszállóegységeink a Holdon és a Marson, pedig ezek jórészt ember nélküli automaták voltak! Miért nem találtak sem őseink, sem mi semmit, ami tőlük származik? Miért viselkedtek volna ennyire másként „azok"? Pedig Däniken szerint őseink valóságos vallásos kultuszt fejlesztettek ki a látogatók körül, így bizonyára ereklyeként őrizték és tisztelték volna a „látogatók" elhajigált tárgyait. Egyetlen ilyenféle „bizonyíték" többet érne, mint a spekulációk özöne. Hogyan lehetne tudásunk mai állása szerint a csillagközi űrutazást megvalósítani? Cél nélkül nem lehet az űrbe indulni. Előbb számtalan információt kell gyűjteni, tudni kell, vannak-e az illető csillagnak bolygói, van-e köztük olyan, melyen kifejlődhetett az értelmes élet, lehet-e ott hajtóanyagot találni a visszatéréshez. Nagy kérdés, persze, hogyan lehet ezeket az információkat megszerezni. Esetleg optikai módszerekkel? A klasszikus asztronómia módszereivel megtudtuk, hogy egyik-másik közeli csillag körül bolygószerű testek mozognak. Ezeket nem lehetett közvetlenül megfigyelni, csupán a napjukra gyakorolt gravitációs hatásukból lehetett következtetni létükre. Alapjában véve ugyanez a helyzet a pulzárok melletti bolygók rádiócsillagászati felfedezése esetében is. Közvetlen optikai megfigyelésről a Föld légköre következtében szó sem lehet. De hát nem lehetne-e az űrben csillagászati távcsövet elhelyezni? Egyes tudósok szerint ettől sem várhatnánk sokat, hiszen olyan nagy a különbség egy nap és egy bolygó fényessége között, hogy ha pl. a Földet 10 fényév távolságból akarnánk megfigyelni, 37,5 m átmérőjű teleszkópra lenne szükségünk! Ilyen optikai eszközt belátható időn belül nem tudunk készíteni, pedig ezzel is csupán a Föld fényességét tudnánk elkülöníteni a Napétól, és mindössze 10 fényév távolságból. Ebből megérthető, hogy efféle információkat optikai úton nem szerezhetünk. Tulajdonképpen egyetlen lehetőség marad nyitva: az elektromágneses kommunikáció, rádiójelek felfogása és küldése. Ma ez az egyetlen gyakorlati módszer, melynek segítségével Földön kívüli civilizációkkal kapcsolatba léphetnénk. Ennek nehézségei is rendkívüliek: csekély jelintenzitás, ismeretlen frekvencia, moduláció, kódolás, adásidő, irány stb. Mégis ezek a nehézségek nem leküzdhetetlenek - feltéve, hogy valahonnan valóban küldenek ilyen jeleket! De vajon nem lehetne-e ember nélküli, automata űrhajók révén megszerezni a szükséges információkat? A probléma ebben az esetben a rendkívül hosszú várakozási időben és az információközvetítés nehézségeiben rejlik. Hogyan is állunk tulajdonképpen ma az elképzelhető ember nélküli műszeres űrhajók teljesítményeinek lehetőségével? Kezdjük a kémiai energiával hajtott rakétákkal. Ha az indulási súly 107 kp, a hasznos terhelés 103 kp, akkor egy négylépcsős rakéta esetében 43 km/sec sebességre lenne szükség. Ha a rakéta Föld körüli pályáról indulna, ehhez még 10 km/sec-ot kellene hozzáadnunk, a szükséges sebesség tehát 53 km/sec volna. Ehhez, hogy maximális teljesítményt érhessünk el, egy kilenclépcsős rakétát kellene alkalmaznunk, 55 km/sec sebességgel. Mit jelent az 55 km/sec sebesség? Hogy erről fogalmat alkothassunk, gondoljuk meg, hogy az eddig megvalósított legnagyobb teljesítmény kb. 19 km/sec. Ezzel a sebességgel az Apollo-11 el tudott jutni a Föld felszínéről a Hold felszínére és

112

vissza. Azt hiszem, ez mindennél beszédesebben bizonyítja, milyen nehéz lenne 55 km/sec sebességet elérni. A „hagyományos" nukleáris rakéta (magreaktor, amely hidrogénnel működik) maximálisan legfeljebb megkettőzni lenne képes ezt a sebességet. Ez 100 km/sec-ot jelentene. Az ionrakéta maximális sebessége a legjobb esetben még ennek is kétszerese lehetne, vagyis 200 km/sec. De ha ezek a számok esetleg nagyon szerényeknek tűnnének, kettőzzük meg őket, és a ma elképzelhető legnagyobb teljesítmény határát jelöljük meg 400 km/sec-ban, amely hússzorosa a Szaturnusz-V teljesítményének. Ezzel a teljesítménnyel képesek volnánk Naprendszerünket keresztül-kasul bejárni - de vajon elegendő-e ez a csillagközi távolságok áthidalására? Ha a Naprendszert az optimális háromimpulzusú manőver segítségével hagynánk el (és mindaddig csak ez lehetséges, míg a sebesség kisebb kb. 5000 km/sec-nál), a Naptól távol kerülve sebességünk kb. 755 km/sec kellene hogy legyen. Ez kereken 25%-a a fény sebességének. A Naprendszer elhagyása ez esetben kb. 20 évig tartana, a teljes utazási idő egy E fényévnyi távolságban lévő célhoz T1 = 20+400 E évig % 400 E évig tartana. De ebben az esetben minden üzemanyagot már az indulásnál elhasználnánk, és menthetetlenül elszáguldanánk kitűzött célunk mellett. Ha ellenben a célul kitűzött csillagrendszernél meg akarunk állni, csupán a rendelkezésünkre álló hajtóerő felét használhatnánk fel az indulásnál, a másik felére a fékezésnél lenne szükségünk. Ez esetben az utazási idő T2≈ 600 E évet tenne ki. Emberek jelenléte esetében azonban a visszautat is meg kellene terveznünk, ebben az esetben a rendelkezésünkre álló hajtóerőt három részre kellene osztanunk: a Naprendszer elhagyása, leszállás az idegen rendszerben, az idegen rendszer elhagyása - de feltételezzük, hogy a Földről a visszatéréshez segítséget kap az űrhajó. A vállalkozás ebben az esetben T3≈ 1500 E évig tartana. Egy 10 fényév távolságra lévő rendszer elérését tehát a következő utazási idők jelölnék: a cél melletti egyszerű elhaladás 4000 év leszállás a célban 6000 év oda-vissza út 15 000 év Mit jelentenek ezek a számok? Négyezer évvel ezelőtt élt Ábrahám, hatezer évvel ezelőtt kezdték a sumérok megalapozni birodalmukat, tizenötezer évvel ezelőtt ért véget a csiszolatlan kőkorszak. Még drámaibbakká válnak ezek a számok, ha meggondoljuk, hogy a civilizációk közötti átlagtávolság 1000 fényév, így a fenti számokat százzal kellene szoroznunk. Ebben az esetben már csak ember nélküli űrhajókra gondolhatunk. Vagy mégsem? Vajon nem volna-e lehetséges az űrhajós legénység életének meghosszabbítása a vállalkozás szükségszerű tartama szerint, vagy esetleg nem követhetnék-e nemzedékek egymást az űrhajó fedélzetén? Még mindig nem merítettük ki azonban a lehetőségeket a legvégsőkig. Forduljunk most a relativisztikus űrutazás felé, vagyis vegyük szemügyre azt a lehetőséget, hogy a fénysebességet megközelítő sebességgel utazhatunk. A fotonrakéta hajtóműve (Eugen Sänger elmélete szerint) az anyag és az antianyag találkozásából származó sugárzásból táplálkozik, a sugárzást párhuzamosba kényszerítik. Persze a fizikai és technikai nehézségek beláthatatlanok: létezik-e egyáltalán stabil antianyag? Hogyan lehet előállítani? Hogyan lehet raktározni?

113

Hogyan lehet ezt az energiát használható fotonsugárzássá alakítani? Hogyan lehet a sugárzást párhuzamos pályára kényszeríteni? És így tovább. Nem hisszük, hogy ma bárki is megjósolhatná, képesek leszünk-e valaha is ilyen rakétát előállítani! Gondolhatunk még a bolygóközi gáz energiájának felhasználására, bár Fishbach számításai kimutatták, hogy e réven lehetetlen a relatív sebesség elérése. Ezenkívül egy fénysebességgel haladó járművet meg kellene védelmezni a kozmikus porral való ütközéssel szemben. De hát miért kell egyáltalán rakétának lennie? A. C. Clarke egyik regényében „napvitorlásról", J. H. Bloomer a napenergia felhasználásáról beszél, de közelebbi vizsgálat után kiderül, hogy a technikai problémákat nem is említve, ezek a lehetőségek is csupán a fénysebesség 25%-át ígérik, és csak a Naprendszer elhagyását tehetnék lehetővé. Egyes bolygók, különösen a kettős csillagok bolygói elvben lehetővé tennék, hogy az űrhajó 3000 km/sec-ra gyorsuljon fel, de hogy ezt hasznosítani lehessen, el kellene előbb érni az illető rendszer bolygóját, illetve a kettős csillagot. Végül van néhány valóban „egzotikusnak" nevezhető javaslat. R. L. Forward azokra a lehetőségekre hívta fel a figyelmet, amelyek a nehézkedési erő lényegének tanulmányozásából következnek az általános relativitáselmélet alapján. Hogy vajon ebből születnek-e gyakorlati eredmények a csillagközi távolságok fizikai áthidalása szempontjából, ma még teljesen bizonytalan. F. Zwicky azt a gondolatot kockáztatta meg, vajon nem jön-e el egyszer az az idő, amikor az emberiség oly módon tudja majd befolyásolni a Napot, hogy a Naprendszer teljes energiáját bevetheti a csillagközi utazás megvalósítására. A belátható jövőben ez sem látszik elérhetőnek. Hipertér, dematerializálás és visszamaterializálás, antigravitáció, tachyonok (feltételezett részecskék, melyek a fénysebességnél gyorsabbak) és hasonló lehetőségek - fizikailag megalapozatlan álmok! Összefoglalva: ha a jövőben megvalósíthatónak tűnő technika talaján maradunk, nincs semmi lehetőségünk arra, hogy embert küldjünk egy másik naprendszerbe. Persze számításba vehetjük, hogy mai tudásunk tökéletlen, hiányos, számolhatunk új felfedezésekkel és fejlődéssel, amelyek megváltoztatják mai álláspontunkat. De feltétlenül szükségesnek látszik, hogy ne titkoljuk el: minden efféle feltételezés nem más, mint puszta spekuláció.

6

Wolfgang Fr. Gutmann* szerint könnyű volna Däniken bizonyítatlan tételét - távoli csillagvilágok „istenei", akik a mi jövőnk minden tudományos ismeretével és technikai lehetőségével rendelkeztek, teremtették a „saját képükre és hasonlatosságukra" az embert - egyszerűen a szerző ismereteinek hiányosságaira, kifejtésének zavarosságára hivatkozva visszautasítani. Ne tegyük ezt. Vegyük komolyan a tételt, és szembesítsük a tudomány bizonyított tényeivel. A neander-völgyi ember múlt századi felfedezése óta számtalan előembert ástak ki. Ezek az „emberi" maradványok a legfelső, tehát a legfiatalabb rétegekből kerültek elő. Ebből arra következtethetünk, hogy az ember a többi élőlénnyel összehasonlítva rendkívül fiatal. Az emberré fejlődés legfeljebb hárommillió évvel ezelőtt vette kezdetét, a legrégibb rovarok ezzel szemben kb. 300, a csiga-félék pedig több mint 500 millió évesek. * 93-108. oldal Warert die Götter Astronauten ? Econ, 1970. Mussten ausserirdische Götter die Menschen erzeugen?

114

Az ember eleinte majomszerű volt. Ma már kétségbevonhatatlan, bebizonyított tény, hogy az ember majomszerű ősöktől származik. A neander-völgyi ember elődei: a steinheimi ember, a pithecanthropus már emberek, eszközeik primitív kultúrájukat bizonyítják, emberi értelem meglétét feltételezik. Döntő bizonyítékot mégis először az afrikai leletek szolgáltattak az utóbbi negyven évben. Ezek az ausztrálopithecusnak nevezett főemlősök még majomszerűbbek, alighanem az emberré válás első lépcsőfokain állhattak. Egyenesen jártak, agyvelejük már valamivel nagyobb volt a majmokénál, hogy szerszámokat használtak-e, ma még bizonytalan. Az emberré válás szorosan összefügg a kultúra fejlődésével. Az alig megmunkált, durva kőeszközök egyre finomabbakká válnak, az előállítás és a használat módszerei egyre differenciáltabbak. A csontvázak és az eszközök mellett a szellemi kultúra nyomaival is találkozunk: több hátulsó felén lékelt koponyát találtak. A győztes megette a legyőzött agyvelejét, hogy a halott képességeit birtokba vehesse. Ez már a szellemi tudatosodás jele, vallási képzetek meglétére utal. Kialakul a jellemzően emberi habitus, a majomszerű jellegek eltűnnek, a hiányosságok ellenére bizonyítható, hogy az ember testileg, viselkedésében és kultúrájában majomszerű elődeiből fejlődött ki. Az ember biológiai fejlődése nem igényel semmiféle más magyarázatot, mint az általános földi evolúció törvényszerűségeinek felfedését. Merőben önkényes és fölösleges gondolat azt feltételezni, hogy az emberré váláshoz Földön kívüli hozzájárulásra volt szükség. Az emlősök - melyeknek az ember a majmokkal együtt csak egyetlen ágát alkotja - mint gerincesek eredetileg a halaktól származnak. Mintegy 300 millió évvel ezelőtt egyes halszerű állatok kimásztak a szárazföldekre, és kétéltűek lettek, majd később továbbfejlődtek csúszómászókká. A csúszómászók két irányba fejlődtek tovább, tőlük származnak egyrészt a madarak, másrészt az emlősök. Ha e fejlődést a kövületek alapján nem is tudjuk lépésről lépésre nyomon követni, mégsem kell Däniken „deus ex machináját" elfogadnunk, hogy ti. Földön kívüli lények manipulálták a fejlődést. Az emberi test ugyanis mind e mai napig magán viseli az 500 millió éves fejlődés nyomait. Minden - emberi és emlős embrió először kopoltyúnyílást fejleszt, és eleinte a szív sem egyéb egy egyszerű csőnél - akárcsak a halak esetében. Később a kopoltyú visszafejlődik, a szív is egyre összetettebbé válik. Az emberi embrió megismétli a fejlődés teljes menetét a legkorábbi szakasztól kezdve: a hal állapottól kezdve az összes fejlődési szakaszt végigjárja, egészen az emlős állapotig. Ha Földön kívüliek beavatkoztak volna a fejlődés folyamatába, s hirtelen megváltoztatták volna azt, ennek nyomait meg kellene találnunk az embrió fejlődésében is. Az embriónál azonban semmi sem mutat arra, hogy a homo sapiens kifejlődését olyan hirtelen bekövetkező események befolyásolták, volna, mint amilyeneket Däniken megkockáztat. De ha mégis így történt volna? Ha igazat adnánk Dänikennek abban, hogy Földön kívüli lények a saját képükre és hasonlatosságukra alakították ki a földi élet formáiból az embert, ezzel csupán áthelyeznénk a fejlődés folyamatát a Földről egy másik, távoli csillagrendszer valamelyik bolygójára, ahol az előbb vázolt fejlődés végbement. Ez annál valószínűtlenebb, mert a földi életformák változatossága szinte végtelen, a fejlődésben mindig nagy szerepet játszik a véletlen, és nem hihető, hogy egy másik rendszerben ugyanaz a fejlődési folyamat játszódhatott volna le, mint a Földön. Ha egy másik rendszerben értelmes élet fejlődik ki, az minden bizonnyal egészen más jellegű életformákban nyilvánul meg. Ha pedig ezek az „istenek"

115

anatómiailag más felépítettségűek voltak, nem termékenyíthették meg az embert: ezt csak akkor feltételezhetnénk, ha ilyen értelemben hozzáillettek volna az emberhez. Däniken nincs tisztában a fejlődés folyamatával, nem ért olyan alapvető fogalmakat sem, mint amilyen a mutáció. Összekeveri a fejlődést, pontosabban a történeti törzsfejlődést a mutációval. A mutáció ugyanis - ahogyan e fogalmat a biológus használja r nem más, mint az öröklődés tartalmának csekély megváltozása. Däniken szerint viszont az előemberből mutáció révén vált igazi ember. Nincs biológus, aki ezzel egyetérthetne. Hiszen hogy ez a változás létrejöhessen, több száz, több ezer mutációra volt szükség, s ráadásul még ennél is nagyobb számú mutációból csak a legkedvezőbbek érvényesülhettek, azok, amelyek több lehetőséget biztosítottak a továbbélésre. És vajon nem képzelhető-e el alapvetően különböző kifejlődésű élőlények keresztezése? Mindjárt elöljáróban szögezzük le, hogy ilyen kereszteződés lehetetlen. Az ősember és az „istenek" nászából vegyes örökségű utódok származtak volna, s ez öröklődési szempontból olyan konfliktushelyzetet jelentett volna, amelyet az embrió képtelen átvészelni. „Istenek" és előemberek nem kereszteződhettek. Ez még egymáshoz közel álló fajták esetében sem valósítható meg, s ha a kereszteződés létre is jöhet, mint pl. a ló és a szamár vagy a tigris és az oroszlán esetében, az utódok meddők. Miért? Az öröklődő tartalmakat a kettős spirál molekulái zárják magukba. Kémiai folyamatok teszik hatékonnyá az öröklődés információs anyagát. Az embrió fejlődését is ez a mechanizmus irányítja, más szóval az ősi törzsfejlődés megismétlését a kettős spirál molekuláinak öröklődő tartalmai teszik kötelezővé. Az emberi öröklődés tartalmának jelzői számtalanok, számuk megbecsülhetetlen. A kettős spirál láncolata számtalan apróbb láncolatból áll, ezeket nevezzük kromoszómáknak. Az öröklődő tartalom voltaképpen nem más, mint a szervezet felépítésének terve. Ez a terv a kromoszómákban van leírva. Minden sejt sejtmagjában jelen vannak a kromoszómák: ha a sejt osztódni kezd, a kromoszómák is osztódnak, és minden új sejt a kromoszómák révén ugyanazt az öröklődő tartalmat kapja. Más szóval ez a tartalom megsokszorozódik. Mivel egy lény testében minden egyes sejt a megtermékenyített petesejttől származik, minden egyes sejt alapvetően ugyanazt az öröklődő tartalmat hordozza, mint a petesejt. Az emberi öröklődési információ 2 * 23 kromoszómára oszlik. A szaporodásnál minden kromoszóma kettéválik, s az új sejtben ismét 2x23 kromoszóma van: 23 a női és 23 a férfisejtből, s ugyanígy az ezt követő sejtosztódásoknál. Egyedül a nemző sejteknél lesz csak a fele mennyiség, vagyis 23 kromoszóma. A csíra- és petesejteknél ugyanis párhuzamos rendeződés alakul ki, és a szétosztás is e paralel elv szerint történik, s eközben az egyes kromoszómák gyakran kicserélődnek, a párosítás eltér az apa és anya jellegeitől, de a párosított kromoszómáknak illeniük kell egymáshoz. A legkisebb zavar vagy szabálytalanság nyomán a születő lény életképtelenné vagy tökéletlenné válik. Ha a kromoszómapárok nem összeillők, ha a legcsekélyebb eltérés van köztük, a lény képtelenné válik a szaporodásra. Ezért meddők a ló és a szamár, a tigris és az oroszlán keresztezéséből származó utódok. Ezek után tegyük fel, hogy Däniken Földön kívüli lényei valóban emberiek voltak, és az előemberekkel való párosodásuk keresztülvihető volt. Ennek alapfeltétele, hogy az „istenek" és az emberek öröklődési tartalmainak láncolata ugyanabban a sorrendben legyen felfűzve: a legkisebb eltérés is beláthatatlan következményekkel járt volna, tehát az „istenek" kromoszómáinak és az emberek kromoszómáinak a legmesszebbmenően azonosaknak kellett lenniük, csak így

116

jöhetett létre egyesülés a petesejtben, csak így valósulhatott meg a fejlődés az új nemzedék sejtjeiben. Azt feltételezni, hogy a távoli csillagrendszer „istenei" és a földi előemberek azonos öröklődési tartalommal rendelkeztek, annyira valószínűtlen, hogy a kromoszómák mechanizmusát a legcsekélyebb mértékben is ismerő laikus is azonnal elveti. Ha már erről szólunk, tegyük hozzá, hogy Däniken könyveiből nem is derül ki világosan, mit is tettek szerinte az „istenek" az előemberekkel. Vajon egy tökéletesebb földi ember létrejötte érdekében - párosodtak-e az előemberekkel, vagy valamiféle „manipulációba" fogtak? Az utóbbi esetben, ha birtokában voltak az öröklődési törvények teljes ismeretének, szükségtelen lett volna a természetes párosodás eszközeihez folyamodniuk. Ez esetben egyszerűen mutációkat hozhattak volna létre, és mintha Däniken is effélét feltételezne, ám nem árulja el, hogyan képzeli el ezeket a manipulációkat. A molekuláris biológia kutatói számára mind e mai napig megoldatlan probléma, hogyan volna lehetséges a nemző sejtek öröklődési tartalmának megváltoztatása. A vírusokkal és baktériumokkal folytatott kísérletek sohasem fognak elvezetni egy olyan technikai módszerhez, mellyel emlősöket vagy az embert genetikailag manipulálni lehetne. Däniken erről természetesen nem vesz tudomást. Szívesen idézi a futurológus Kahn kijelentéseit, melyek szerint a belátható jövőben (15-20 év múlva) tetszés szerint választhatjuk meg utódaink haj-és szemszínét, sőt talán más tulajdonságaikat is. Kahn természetesen az efféle jóslataival csak azt árulja el, hogy fogalma sincs a sejt biokémiai mechanizmusáról és az öröklődés bonyolult összefüggéseiről. A földi élet megértéséhez hosszabb út vezet, mint a távoli csillagrendszerekhez!

7 117

„A tudósok úgy viselkednek, mint a megtömött libák, már nem tudnak semmit megemészteni. Minden új gondolatot, mint ostobaságot, elutasítanak" - írja Däniken. Nos, milyen új gondolatokról van szó? - kérdi Herbert Kühn.* * Waren die Götter Astronauten ? Econ, 1970.216-226. oldal. Däniken und die Vprgeschicht

Däniken a sziklarajzokat annak bizonyítékaként tárgyalja, hogy a régmúltban távoli rendszerekből űrhajósok érkeztek a Földre. A körök - gömb alakú rakéták; a szimbolikusan ábrázolt istenek, mint pl. a kelta Kernunnosz ábrázolása szarvakkal - űrhajósok, szkafanderükön antennákkal; ha az istent sugárzó glóriával ábrázolják, persze az is űrhajós és így tovább. Däniken három könyvre hivatkozik munkáiban: Herbert Kühn, H. Lhote és Maria Reiche könyveire - ám e könyvek szövegéről tudomást sem vesz. Csak a képeket vizsgálgatja, és csupa űrhajóst fedez fel. A képeken ábrázolt tárgyak időmeghatározása nem érdekli. Véleménye szerint a tudomány képtelen a képek keletkezési idejét meghatározni. „Az archeológia - írja Däniken - mint tudomány kb. 200 éves. Képviselői azóta csodálatra méltó szorgalommal gyűjtik az érmeket, cseréptáblákat, töredékeket, edényeket, szobrokat, alakokat, rajzokat, csontokat és mindazt, ami a föld méhéből kifordul. A leleteket gondosan rendezik, formailag és időben egyaránt, de csak mintegy 3500 évre visszamenőleg. Ami ennél régebbi, az mind talány, rejtély, fantázia. Senki sem tudja, mert megmagyarázhatatlan, mi tette képessé őseinket technikai és építészeti csúcsteljesítményeikre." Ezek szerint a régészek az i. e. 1500 év előtti időkről semmit sem tudnak. Igaz lenne ez? Nem. Vannak régészek, akik főként az időszámításunk előtti 40 000-től 10 000-ig terjedő korszakkal foglalkoznak, és bizonyára tudnak is egyet-mást ezekről az időkről. Azok a képek, amelyeket Maria Reiche Peruban fedezett fel, úgy keletkeztek, hogy a sziklatalajon lévő földréteget eltávolították. A rajzok vonalvezetése különböző napállások irányának felel meg, ebből kiszámítható volt, hogy a rajzok részben i. u. 350 és 950, részben i. u. 800 és 1400 között keletkeztek. Egy, a helyszínen talált fadarab radiokarbon vizsgálata i. u. 525-öt eredményezett. A Nazca-kultúra, melyhez ezek a rajzok tartoznak, i. u. 300 és 900 között virágzott. Mindez tökéletesen egybevág: olyan rajzokról van tehát szó, melyeket i. u. 1400-ig alkottak, vagyis az európai középkorral egyidőben. Szerzőnk űrhajósai állítólag i. e. 10 000 körül érkeztek a Földre. Ez persze egyáltalán nem zavarja Dänikent. A Henri Lhote által felfedezett észak-afrikai (Tasszili környéki) legrégebbi rajzok keletkezési ideje: i. e. 8000-6000, a későbbiek a következő évezredekben keletkeztek, egészen a jelenkorig. A jégkori ember kb. hatezer lelőhelyén mintegy négyezer műalkotást találtak, ezek az emlékek az i. e. 40 000-től 10 000-ig terjedő időből származnak. Däniken a százhúsz, festményekkel díszített barlang közül csak egyetleneggyel, a lascaux-ival foglalkozik. Két kérdést vet fel: 1. Hogyan világították meg ehhez a nehéz, művészi munkához a barlangot a kőkori művészek? 2. Mi volt a célja a csodálatos festményeknek? Már a kérdésfeltevés elárulja, hogy a szerzőnek halvány fogalma sincs a jégkor művészetével foglalkozó több mint százhúsz éves kutatás eredményeiről. Pedig csak egyetlen, a jégkor művészetéről szóló könyvet kellett volna nem is elolvasnia, csak átlapoznia, és máris megtudhatta volna, hogy a jégkorszakból mintegy száz lámpa maradt ránk. Az egyik legszebb példányt éppen Lascaux-ban találták. A szerző második kérdésére S. Reinach már 1903-ban megfelelt. A képek keletkezését a vadászkultusz, a vadászmágia magyarázza. Nos, úgy látszik, a tudósok valóban úgy viselkednek, mint a megtömött libák, az efféle új gondolatokat elutasítják maguktól, mert képtelenek megemészteni őket! Hellmut Müller-Feldmann a régi egyiptomiakkal szembesíti szerzőnket* * Waren die Götter Astronauten ? Econ, 1970.227-236. oldal. Die alten Ägypter und Däniken

118

Egyiptom száraz homokja, hála e vidék történelem előtti és történelmi kori lakói hiedelmeinek, hogy ti. halottaikat - másvilági életükre gondolva - számtalan mindennapi használati tárggyal látták el, az emlékek végtelen sorát őrizte meg számunkra. És nem is csupán művészileg megmunkált tárgyakat, hanem kőre, fára, papiruszra jegyzett írásos emléket is bőségesen. 1945 után egyre több, korábban megfejthetetlennek tűnő probléma oldódott meg e téren, többek között a piramisépítés technikája, a Kheopsz-priamis úgynevezett titkai stb. Ma már tudjuk, hogyan építették a piramisokat, hogyan vontatták a gyakran két és fél tonnás kváderköveket görgőkön a helyszínre, és rámpák segélyével hogyan emelték a helyükre őket, hogyan jelölték ki fából a nyílások, bejáratok, folyosók helyét. Ezeket a technikai részleteket főként Flinders Petrie és L. Sprague de Camp tisztázták. A negyedik dinasztia kezdetén Kheopsz fáraó személyében az egyiptomi uralkodók addig sosem volt hatalmú uralkodótípusa került hatalomra. Huszonhárom éves uralma (i. e. 2551-2528) a zsarnokság és elnyomás korszaka volt, melynek fia és utódja, Dzsedefré vetett véget úgy, hogy még a nyomait is igyekezett eltüntetni. Kheopsz, a fáraó isten volt, minden ingó és ingatlan tulajdonosa az országban, aki szigorúan szervezett hivatalnoki rendjével (mely az első volt az ókorban!) igazgatta és használta vagyonát. Kb. 5-6 millió - főként paraszti - alattvalója volt, ezek élelmezéséről, jólétéről gondoskodott. Szó sincs tehát arról, mint ahogy Däniken állítja, hogy a Nílus völgyének ebben az időben mintegy 50 millió lakosa lett volna. A néhány milliónyi paraszti lakos ellátása kenyérrel, sörrel és hagymával nem okozhatott különösebb gondot az uralkodónak, aki egyébként terménytizedet is szedett alattvalóitól. Fában Egyiptom mindig szegény ország volt, ha nem is annyira, amennyire Däniken képzeli. Pálma, akácfélék, tamariszkusz, szikomorfa volt bőven, cédrust Libanonból már Kheopsz uralkodása előtt is hoztak be, ezt főként vitorla-rúdnak, valamint a hatalmas szállítóhajók építésénél használták fel. E hajókon nagyrészt egy tömbből faragott oszlopokat és szobrokat szállítottak. Annál többre kell becsülnünk a korai dinasztiák korát, mert az építészet legfontosabb szerszámait (pl. a függőónt s ennek különböző összetettebb formáit) ekkor fejlesztették ki, s ezek mind a mai napig használatban vannak. A legrégibb rézeszközeiket kovácsolással tették keményebbé, de hamarosan már arzént kezdtek vegyíteni ehhez az alapjában véve rendkívül lágy fémhez, s így 2/3dal keményebbé tették. Rézszerszámokat azonban csak lágy kőzetekhez és puhafához használtak. Gránitot és más kemény kőzeteket dolorittal és bizonyos kőzetekkel munkáltak meg, víz és kvarcpor közbejöttével. Ezekhez a munkálatokhoz sok idő és türelem kellett - idő és türelem azonban volt bőven. Ehhez még azt is hozzá kell számítanunk Kheopsz esetében, hogy az isten-fáraó emlékművén dolgozni vallásos cselekedetnek számított. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a Kheopsz-piramis, ez az egyiptomi történelem legkezdetén álló, csodálatosnak tűnő teljesítmény létrejöhessen. Ha titokról, rejtélyről egyáltalán szó lehet, akkor leginkább arról van szó, hogy mind e mai napig nem tudjuk megmagyarázni, hogyan hasították ki a sziklából a hatalmas kváderköveket és az egy tömbből faragott szobrok kőtömegét. Ez az egyiptomi technika igazi rejtélye. Az egyiptomiak kőfaragó technikája ősi eredetű. Már az ókőkori egyiptomiak tűzkőből készült fegyverekkel védekeztek a sivatag vadállatai és a szomszédos harcias törzsek ellen. A mezolitiktimban ebből az önvédelmi eszközből tudatos technika lett. Az újkőkorban az egyiptomiak már legművészibb és legfinomabb

119

kőeszközeiket alkották meg, és i. e. 3000 körül mind hosszabb pengéjű kőkéseket készítettek, hovatovább félmétereseket, a penge éle pedig egyre finomabbá vált. Ezt nyilván nemcsak pattintással és kvarccsiszolás révén érték el, hanem csontszerszámok alkalmazásával is. A kváderkövek és kőtömbök kihasításához ezenkívül alkalmaztak még egy sajátos mechanizmust is, amely a súly és a csiga előnyeit használta ki. Ilyen eszközök segítségével már a legkeményebb kőzeteket is meg tudták munkálni, pl. a bazaltot és a dioritot. Ez tette lehetővé, hogy már a második dinasztia korának vége felé életnagyságú szobrokat tudtak faragni. A nagyhatalmú negyedik dinasztia idején, Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz uralkodása alatt, amikor a gizehi piramisegyüttes épült, már a legkeményebb kőzetek megmunkálására is vállalkozhattak (diorit, gránit), s ettől kezdve már szobor- és szoborcsoport-óriások jönnek létre. Semmi sem indokolja tehát, hogy az egyiptomi építészet és kőfaragás kifejlődését Földön kívüli lények befolyásának tulajdonítsuk. Az egyiptomi mitológiában sem találjuk effélének semmi nyomát. Az egyiptomi közlekedés jelentős része a múltban is, ma is a Níluson bonyolódik le; lehet-e csodálni, hogy a napisten az egyiptomi hiedelmek szerint egy bárkában teszi meg útját nappal az égen, éjszaka pedig az alvilágban? Lehet-e csodálni, hogy a sólyom, a nomádok örök kísérője azonosult a napistennel, és az egyiptomiak képzeletében mint szárnyas nap jelent meg ?

8

Több mint húszévi kutatás után sem lehet a nazcai óriásméretű talajrajzok minden részletét megnyugtatóan megmagyarázni - írja Maria Reiche.* Egyes rajzok vonalainak iránya a Nappal van összefüggésben, mint pl. azé a madáralaké, melynek csőre egy bizonyos napállást jelez, vagy pedig azé a macskaszerű és halfarkú állaté, melynek ha meghosszabbítjuk a körvonalait, e vonalak a napforduló irányát jelölik. Egyes vonalak mintha távoli csillagok felé irányulnának, a két legszélesebb vonal pl. a két legfényesebb állócsillagot, a Szíriuszt és a Canopust jelöli. * Waren die Götter Astronauten? 237-244. old. Econ, 1970. Kommentár aus Nazca

Semmiképpen sem érthetünk azonban egyet Erich von Däniken nézetével, mely szerint a hatalmas négyszögek és háromszögek űrhajósok leszálló útvonalai voltak. Űrhajóknak, de még űrtaxiknak sincsen szükségük semmiféle leszálló-pályára, azonkívül ez a talaj, melyről a köveket gondosan eltávolították, rendkívül lágy, még az autók is beleragadnak. A repülőgépek sűrű porfelhőt kavarnának itt fel, s a leülepedő finom por befedné a rajzokat, úgyhogy azok rövid idő alatt teljesen megsemmisülnének. A pampát hálószemen borító vonalakat Däniken „koordinátákénak nevezi. Ez a fogalom természetesen a nyugati természettudományos gondolkodásból származik, a nazcai rajzok tanulmányozásánál pedig minden efféle fogalmat száműznünk kell. A nazcai rajzok minden valószínűség szerint a naptárszámítás tudományával függnek össze, kimutathatóan a Nap június 21-i felkelésének és december 21-i lenyugvásának irányát jelölték. Erre egyetlen vonal is elegendő lett volna, ha a nyugati és a keleti horizont magassága azonos lenne. A nap június és december 21-i horizontállása az egész világon ősidők óta fontos nap-társzámítási pont, s ráadásul a napimádás is általánosan elterjedt kultusz volt, királyok és főpapok nevezték magukat „a Nap fiai"-nak. Mint a történelem előtti emlékek és szövegek megfejtésénél általában, a nazcai rajzok esetében is tekintetbe kell vennünk, hogy az életfontosságú információkat a tudás és a hatalom birtokosai gondosan elleplezték, és mint hatalmuk biztosítékát, titokban tartották. A földművelés kezdetei óta életfontosságúvá vált a naptártudomány: a Nap megfigyeléséből származott az évszakok váltakozásának ismerete, a vetés és az aratás idejének és az ezekkel összefüggő vallásos ünnepségek időpontjának meghatározása. A hatalom birtokosai a Nap megfigyeléséből származó ismereteiket a napimádás kultuszába burkolták, azt hirdették, hogy tudásukat közvetlenül a Naptól nyerték. E hősök hatalmasabbnak tüntették fel magukat magánál a Napnál is, hiszen a nép engedetlensége

121

büntetéseként „eltüntették" a Napot, megfosztották áldásaitól az embereket. Megtehették, ha ismerték egy-egy napfogyatkozás időpontját. A nazcai rajzok magyarázatánál mindezt tekintetbe kell vennünk. A rajzokat minden valószínűség szerint úgy alkották meg, hogy a bennük foglalt információ mérések révén kiolvasható legyen a jövendő nemzedékek beavatottjai számára is. Ahhoz, hogy a mai kutató számára ez az információs anyag hozzáférhetővé váljon, meg kell találnia e „titkos tudomány" kulcsát, amely valószínűleg nem más, mint egy minden részletre érvényes mértékegység, ám az is lehet, hogy ez a mértékegység rajzról rajzra variálódik, talán mert nem volt biztosan meghatározott mértékegységük, vagy éppen azért, hogy a megfejtés még titkosabb legyen. Reméljük, hogy a régi kultúrák titokzatos emlékei, melyeket Däniken emleget, előbb-utóbb végérvényesen megmagyarázhatók lesznek, ö mindent rendkívül egyoldalúan lát, bár hiba volna mindent űrhajósokkal és óriásokkal benépesítő vízióit teljesen a fantázia birodalmába utalni. Ma még nem zárhatjuk ki egészen annak a lehetőségét sem, hogy a jövőben bizonyítást nyerhet: Földön kívüli lények jártak földünkön az ősidőkben. A nazcai rajzoknak azonban ehhez semmi közük, nem szolgáltak leszállópályául Földön kívüli lények űrhajói számára, de földi információkat sem közvetíthettek feléjük.

9

„Titkok", melyeket a riporter cáfol meg.* Egy XVI. századi térképről , az ún. Piri Reis-térképről Däniken azt állítja, hogy ezt a térképet minden kétséget kizáróan „modern technikával” készíthették. Bárki készítette is - mondja -, repülnie kellett, és fényképeznie. A térkép ugyanis Däniken szerint - abszolút pontos, és egybeesik azzal a képpel, melyet az űrből nyerhetünk a Földről, ha az űrhajó Kairó feletti Föld körüli pályán kering. A baj csak az, hogy a Piri Reis-térkép nem „abszolút pontos", és nem is vág egybe az űrből készített felvételekkel. Dél-Amerika partjainak jelentős része hiányzik, Chile és az Antarktisz között szárazföldi összefüggést mutat. Däniken a tények súlya alatt végül kénytelen elismerni, még feltételezni sem lehet, hogy a Piri Reis-térképet az űrből készített felvételek alapján készítették. A delhi vasoszlop - Däniken állítása szerint - évezredeken át ellenállt a rozsdásodásnak, és egy ma már ismeretlen, ókori ötvözetből készült. Valójában a vasoszlop rozsdás, az ötvözete pedig ismert. „Amikor a könyvemet írtam védekezik Däniken valóban azt hittem, igazat írok. Azóta megtudtam, hogy az oszlopot megvizsgálták, és más eredményekre jutottak, úgyhogy ez az egész vasoszlopügy nem érvényes." Persze a vasoszlopot jóval Däniken könyvének megjelenése előtt vizsgálták meg, de szerzőnk könyve későbbi kiadásaiban sem helyesbítette tévedését. Däniken gátlástalanul spekulál az ún. tachyonokkal is, ezekkel a feltételezett anyagi részecskékkel, amelyek a fény sebességénél gyorsabban képesek mozogni. A valóságban még nem fedeztek fel ilyen részecskéket, Däniken mégis bátran kijelenti: „A természettudomány művelői tudják, hogy a tachyonoknak létezniük kell." Nem tud azonban megnevezni egyetlen tudóst sem, aki ezt állította volna. Ugyanígy állunk a Mars mesterséges holdjaival is, bár I. S. Sklovszkij és Carl Sagan asztronómusok valóban foglalkoztak ezzel a lehetőséggel, tanulmányozták a Mars holdjainak kérdését, ám egyikük sem állította, hogy a Mars holdjai mesterséges eredetűek volnának. Däniken persze őket teszi felelőssé állításáért. * Playboy-interjú. Erich von Däniken. 1974. aug.

122

10

972 márciusának elején Däniken együtt ebédelt az Atahualpa-szállóban, az ecuadori Guayaquilban bizonyos Juan Móriczcal, egy magyar származású délamerikai kalandorral. Ebből a beszélgetésből született meg Däniken legfantasztikusabb sztorija*a hatalmas barlangteremről, mely kétszáznegyven méter mélyen fekszik a Kordillerák keleti lejtői alatt, és amely fellebbenti a fátylat „a teremtés minden titkáról", megoldja a világmindenség és az emberré válás rejtélyeit. Däniken itt állítólag egy könyvtárat talált, amelyet néhány ezer, milliméter vékonyságú fémfóliára nyomtattak. Igen, jól értették, nem kézzel írtak, hanem géppel nyomtattak. A fémlemezeket több ezer évvel ezelőtt „hatalmas és titokzatos ismeretlenek" állították elő, mert arra gondoltak, hogy az űrhajózás korát elérő emberiség majd hasznát veheti. A Földet meglátogató értelmes lények ránk hagyományozták az igazi „kozmikus tervet", a teremtés valódi történetét, az emberi értelem keletkezésének és kifejlődésének titkát. A koronatanú, Juan Móricz azonban így nyilatkozott Däniken „felfedezéséről" a Spiegel riporterének:** Spiegel: Móricz úr, Erich von Däniken azt állítja legújabb könyvében, hogy önnel együtt lent járt az ecuadori titokzatos barlangrendszerben. Móricz: Däniken sohasem volt azokban a barlangokban - talán inkább egy repülő csészealjban szerezte értesüléseit. Spiegel: Däniken azt írja, ön fémlapokra nyomott történelem előtti feljegyzéseket és egy aranyszobrokból álló állatseregletet mutatott neki abban a barlangban... Móricz: Ha azt állítja, hogy ő maga látta a könyvtárat meg a többit, akkor ez egyszerűen hazugság. Semmi effélét nem mutattunk neki, csak fényképekkel szélhámoskodik. A könyve tizenötödik oldalán lévő képet 1969-ben készítettük, ez egy vízmosásos barlangbejáratot ábrázol. A huszadik oldalon lévő amulettet egyáltalán nem barlangban találtam. Spiegel: Hogyan állíthat akkor Däniken efféléket? Móricz: Mindent elmeséltem neki. Órákon, napokon át faggatott. Semmi sem volt elég neki. 200 ezer dollárt is kilátásba helyezett egy barlangkutató expedíció céljaira. Spiegel: Miért nem lett ebből semmi? Móricz: Nem volt ideje rá. Egy ilyen expedíció az Ecuador keleti részén fekvő barlangokhoz legalább 14 napot vesz igénybe, ö pedig mindössze egy hetet töltött itt. Spiegel: Az expedíció helyett ön a barlangrendszer egyik oldalbejáratához vezette el Dänikent? Móricz: Igen. Két napon át utaztunk dzsipen Cuencába, s ott megmutattam neki az egyik barlangbejáratot. Ebbe a barlangba azonban nem lehet behatolni, mert elöntötte a víz. Akármit mond is Däniken, én nem hazudok. Spiegel: ön Cuencában megmutatta neki Crespi atya gyűjteményét. Nem figyelmeztette, hogy a tárgyak nagy része nem eredeti? Móricz: Dehogynem... De ő mégis mindent lefényképezett... Azt hiszem, éppen a nem eredeti darabokat közölte a könyvében. Spiegel: Tavaly augusztusban Däniken ismét Ecuadorba utazott. Miért?

* Aussaat und Kosmos című könyve 1973-ban jelent meg ** Spiegel-lnterjú, 1973. március

123

Móricz: Csak két napra jött. Azt hiszem, eredetileg be akarta vallani bűneit, de ezt nem tette, ehelyett az ügyvédemhez fordult, meghívott bennünket a frankfurti könyvvásárra, ahol bemutatták a könyvét. Däniken úr persze félig-meddig vadembereknek nézett bennünket, akiket könnyű átejteni. Spiegel: Ön már akkor tudta, hogy Däniken az ön elbeszéléseit mint saját élményét adta elő a könyvében ? Móricz: A könyvet nem hozta magával, csak néhány részletet olvasott fel belőle egy korrektúrapéldányból. Megígérte, hogy könyvében az én felfedezéseimre s egy később megírandó könyvemre fog hivatkozni. Mert a barlangok valóban léteznek. Spiegel: Arra gondol, hogy több száz kilométer hosszú barlangrendszer húzódik az Andok alatt Ecuadortól Peruig és Bolíviáig... Móricz: ...igen, Cuzcótól, a perui inkák fővárosától például barlangok vezetnek egészen Bolíviáig, sőt a tengerig. Spiegel: Bejárta ön ezeket a barlangokat? Móricz: Nem, de láttam a bejáratokat. Véleményem a mitológián alapszik. Spiegel: Ezek a barlangok természetes úton keletkeztek ? Móricz: Nagy részük vízmosás révén keletkezett, de vannak köztük mesterségesen ásottak is. Spiegel: Vajon ki vihette végbe ezt a gigantikus munkát? Az inkák? Vagy talán Földön kívüli lények, akikről Däniken ír? Móricz: A kecsua mitológiában arról van szó, hogy egy bogár ásta ki a barlangokat. 1969-es expedíciónk alkalmával valóban felfedeztünk egy mesterséges barlangot, találtunk ebben egy 80 m magas termet, melynek falai simák voltak, mintha lecsiszolták volna őket, és lépcsőket is találtunk ott. Spiegel: És ott találták meg az aranykönyvtárat is? Móricz: Nem, az máshol van, egy másik barlangban, mintegy 30 km-nyire attól a helytől. Spiegel: Az 1969-es expedíció alkalmával ön oda is eljutott? Móricz: Nem, erre nem volt lehetőségem. Spiegel: Mikor látta ön a könyvtárat először? Móricz: Erre nem felelhetek, mert vissza lehetne következtetni, hol jártam akkor. Spiegel: Hogyan fedezte fel a könyvtárat? Móricz: Valaki odavezetett. Spiegel: Ki volt az, aki önt odavezette ? Móricz: Erre nem felelhetek. Spiegel: Az arany állatsereglet ugyanott van, ahol a könyvtár? Móricz: Nincs szó állatseregletről, hanem növények és állatok természethű ábrázolásáról. Nem tudom, vajon valóban aranyból készültek-e, lehet, hogy csak aranyozottak. Spiegel: Megszámolta ön a könyvtár fóliáit, és a méretük valóban 96x48 cm? Móricz: Nem, nem tudom, hány darab van, és a méretüket sem ismerem. Spiegel: És ön szerint miféle jelek vannak a fóliákon? Móricz: Valószínűleg az elpusztult Atlantisz írásjelei. Spiegel: Meg tudja ön fejteni ezeket a jeleket? Móricz: Valószínűleg meg tudnám, de nem voltam ott sokáig. Spiegel: Honnan tudja akkor, hogy ezeken a fóliákon „az emberiség történetének kronológiai adatai" vannak feljegyezve? Móricz: Ezt a vezetőm mondta meg nekem.

124

Spiegel: Miért nem hozott magával legalább egyetlenegy fóliát bizonyítékul? Móricz: Ez a biztos halált jelentette volna. Azok, akik ezeket a kincseket őrzik, nem egyeznek bele abba, hogy az ember elhozzon akár egyetlen fóliát is. Spiegel: Az őrök dzsivahó indiánok? Móricz: Nem. Rendkívül művelt emberek. Ez egy törzs, a Bélák törzse. Spiegel: Ilyen nevű indián törzs nem ismeretes. Móricz: Ezek felsőbbrendű lények. Fehér indiók, kék szeműek. Ha valaki betolakodik közéjük, arra kényszerítik, hogy élete végéig náluk maradjon. Spiegel: Ön akkor hogyan térhetett vissza onnan? Móricz: Néha kivételt tesznek. Spiegel: Egy expedíció felderíthetné» ezt a titkot. Az Econ kiadó felajánlotta, hogy tudósokat küld ezekhez a barlangokhoz. Móricz: Az Econ kiadó sohasem fordult hozzám. Csak Däniken jelezte, hogy márciusban filmesekkel és tudósokkal szándékozik expedíciót vezetni oda. Hogy én is részt veszek-e ebben, az a körülményektől függ. Lehetetlen dolog, hogy valaki hazugságokkal vitát támaszt, aztán egy expedícióval újabb olajat önt a tűzre, hogy még több hasznot húzhasson belőle. Móricz 1969-ben valóban vezetett egy 17 főből álló expedíciót az őserdőn keresztül a kelet-ecuadori barlangokhoz. Kétnapi kutatás után azonban cseppköveken és méternyi magas madártrágyahalmokon kívül egyebet nem találtak. Az ecuadori geológia „nemzeti igazgatóságáénak mérnöke, Augustin Paladipes szerint ezek és más kelet-ecuadori barlangok „bizonyítottan természetes eredetűek". Porras atya, a quitói katolikus egyetem régészprofesszora az elmúlt 25 év folyamán legalább tucatnyi barlangot kutatott át, de sehol nem találta emberi tevékenységnek semmiféle nyomát. „Abszolút semmi. Egyetlen megmunkált kődarab sincs ott, egyetlen falfestmény, egyetlen cserépdarab sem. Még füstnyomok sincsenek." A quitói régészeti múzeumban nincs egyetlen darab, amely ezekből a barlangokból származna. Nyilván Juan Móricz éppen úgy nem látta soha az arany állatseregletet és a fóliakönyvtárat, mint ahogy Däniken sem látta. A különbség talán csak annyi köztük, hogy Móricz valószínűleg nem is hitt sohasem ezek létezésében. A quitói régészeti intézet igazgatója. Hermán Crespo Torai egyszerűen csalónak, kalandornak nevezi Móriczot. Az aranybarlang legendája azonban régebbi időkre nyúlik vissza. Először mintegy 30 évvel ezelőtt egy Jaramillo nevű őrült katonatiszt mesélgetett róla. Däniken kiadója azonban mégis komolyan veszi az ügyet, „pénzt nem kímélve" egy expedíció segítségével tisztázni akarja a mondvacsinált rejtélyt, mert a „fóliakönyvtár rejtélye" mind e mai napig nagyon is kifizetődő agyrém. A kiadót nem is említve, csak Erich von Däniken több mint hárommillió márkát keresett rajta!

125

Kötetünk képeiről

Minden múlandó - sugalmazza a történelem, a népek felemelkednek és eltűnnek, a városokat felégetik a barbárok, a palotákat elönti az ár, a szobrokat elmállasztja a szél, a piramisokat eltemeti a homok, a templomokat elnyeli az őserdő. De a tudás vágya vagy az emberi kíváncsiság nem áll meg ennél a bizonyosságnál. Az ember emlékezni akar, felássa a temetőket, elhordja a homokot, rekonstruálja a szobrokat, kivágja a romok körül az őserdőt. Megkeresi az apró tárgyakat, kibetűzi a kövekre vésett feliratokat, kutatva néz körül a halott városokban, látni és láttatni szeretné az egykori életet. Két eszközzel nyúl a múlthoz: a tudománnyal és a képzelettel. Elég néhány reves kődarab, néhány színes faltörmelék, egy-két oszlopfő, és a

hajdani város újra régi fényében ragyog, a képzelet felépíti, magasra emeli, és megmutatja nagyságát. Feltámad Babilon, Ninive, Luxor, Théba, Ur, Tiahuanaco, Persepolis, Pompeji, Uxmal, Chichen-ltza, Trója, Mükéné, Athén és Róma. Rajzolók lerajzolják és festők megfestik a múltat. De a képzelet ott is működik, ahol nincsenek kődarabok, nincsenek tények. Miért ne lehetnének ismeretlen, feltáratlan kultúrák és civilizációk, miért ne lehetnének ősei az ősöknek, miért ne lehetnének elsüllyedt központok, ahonnan szétrajzott a tudás és ismeret ? És a képzelet elszabadul, vagy azért, hogy tanítson, vagy azért, hogy meséljen. Legendás világokat teremt, Atlantiszt, ott, ahol a tenger hullámai zúgnak, elveszett városokat az őserdőben, sohasem létezett földrészeket és birodalmakat, Mu szigetét, „az emberiség szülőföldjét", porfir-, bazalt-, gránit-, diorit, arany-, és ametiszt palotákat és templomokat a semmiből. Feléleszti, megmosdatja a régi meséket, utazók és hajósok vágyakozó történeteit vagy délibábos hazugságait. Valaki megálmodja, valaki kitalálja, valaki továbbmeséli, kiszínezi, és a legenda egyre élőbb és valóságosabb, egyre közelebb jön, már nemcsak a távoli tornyok fénye csillog, hanem benépesülnek az utcák és a terek, pezseg a sohasem létezett élet, királyok, katonák, papok, rabszolgák, tudósok, kereskedők nyüzsögnek a semmiben. Elkészülnek Atlantisz térképei, Mu tudásának titkos könyvei, képek és rajzok a mesevilág szépségeiről és katasztrófáiról. Mese - mondhatnánk félredobva az egészet. Hazugság - mondhatnánk, és visszaűzhetnénk az egészet a semmibe. De a könyvtárakban megtalálhatók a könyvek, a képtárakban a rajzok és festmények, a vágyak bizonyítékai, az ábrándok dokumentumai. Sem megtagadni, sem letagadni nem lehet az álmodozás teremtette világokat. Ezekről szólnak képeink. Találkozásokról elmúlt kultúrák törmelékeivel, a képzelet segítségével újjáépített ősi városokról és birodalmakról, kitalált kontinensekről. Hirdetik a történelem igazságát, hogy minden múlandó, és a mese igazságát, hogy minden halhatatlan. / K. P.

A Galaktika kéthavonként megjelenő tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztősége: Kozmosz Könyvek szerkesztősége, Budapest VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Bp. Postafiók 43.

Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Fazekas László Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Gergely István 44 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 2772 - e - 7779

Készült a Zrínyi Nyomdában (76.1267/1-3332) ofszetrotációs eljárással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia." Jacques Bergier „A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem irodalom a szó igazi értelmében." Fred L. Polak „Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak összességét." Michel Bútor „A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül, egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig." Dr. Otakar Chaloupka „A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű szerinti értelmezésétől." Julij Kagarlickij „A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen." Jacques Bergier Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft