Mi azonban új eget és új földet várunk. A Budavári Főtemplom közösségének lapja

Várunk

„Mi azonban új eget és új földet várunk” A Budavári Főtemplom közösségének lapja

2004. Húsvét

Igen, a tűz rokon az élővel, a mi élő lelkünk legtisztább jelképe, jelképe mindannak, amit mi bensőleg, elevenen megtapasztalunk: meleg és ragyogó, és mindig mozog, mindig fölfelé tör. Romano Guardini

A Budavári Főtemplom közösségének lapja

Várunk

2004. április 11.

TALÁLKOZÁS A FELTÁMADTTAL inden Kedves Hívünknek kívánok egy igazi húsvéti találkozást Jézussal, amely után egy sereg olyan kérdés merül fel, mint annak idején… Márk evangélista írja, hogy „az asszonyok kijöttek a sírból és elfutottak”. Az első kérdés: mi lett a balzsammal és az illatszerekkel, amit vittek, hogy bekenjék Jézus holttestét? Ott felejtették? Eldobták? A kertész megtalálta?… Avagy a Jézussal való találkozás után kell történni valami különlegességnek…? Mi történt Péter bárkájával, hálójával, amikor meghívta Jézus apostolának? Mert a Szentírás szerint „mindenét elhagyta és követte Jézust”… Mi történt a vámos Lévi vagyonával? Pompásan berendezett lakásával, amikor a vámasztala mellett Jézus csak ennyit mondott: „Kövess engem!”? Ki ette meg a vacsorát Emmauszban, amikor „felismerték Jézust a kenyértörésben és sietve visszamentek Jeruzsálembe”? Kérdések helyett inkább szögezzük le, hogyha Jézus belép egy ember életébe, akkor sokmindent el kell hagynia, hogy követhesse Őt. Milyen nagy szerencse, ha lustaságunk, bűnös szokásaink, mulasztásaink az elhagyott illatszerek sorsára jutnak! Lehet, hogy ez a szakítás nem sikerül egyik pillanatról a másikra, de 2004. húsvéti találkozása a föltámadt Jézussal adjon jókedvet és erőt, hogy ezt naponta vállalni tudjuk! Imre atya

A vasárnapot, a világosság napját, a Szentlélekre gondolva a „tűz” napjának is nevezhetjük. Krisztus világossága ugyanis szorosan összefügg a Szentlélek „tüzével”, s mindkét kép a keresztény vasárnap tartalmát fejezi ki. Amikor Húsvét estéjén Jézus megjelent apostolainak, rájuk lehelt és mondta: „ Vegyétek a Szentlelket. Akiknek bűnét megbocsátjátok, bocsánatot nyernek, akikét megtartjátok, meg vannak tartva.” (Jn 20,22-23.) A Szentlélek kiárasztása volt a Föltámadott nagy ajándéka apostolai számára Húsvét vasárnapján. Akkor is vasárnap volt, amikor ötven nappal a föltámadás után a Szentlélek erővel szállt le „mint heves szélvész”, s mint „tűz” (ApCsel 2,23) a Máriával együtt lévő apostolokra. II. János Pál, Dies Domini 2

Húsvét

Várunk

IV. évf. 4. szám

„ÉLJ ÚGY, HOGY KÉRDEZZENEK!” Beszélgetés Dr. Udvardy György püspök atyával

– Püspök Atya, bevezetőként felidézné nekünk ifjúságának meghatározó történéseit, közösségeit, amelyek a papi hivatás felé terelgették? Családomat mindenképpen meg kell említenem, édesanyámat, húgomat (ketten voltunk testvérek) – ezt a hátteret ideálisnak kell, hogy mondjam. Igazán meghatározók azonban a hivatás szempontjából fiatal szemmel azok az atyák voltak, akik próbáltak minket összeszedni. Szécsényben voltam gyerek, ahol mindig két káplán volt. Folyamatosan váltogatták őket, de csodálatos volt, hogy minket, ifjúsági csoportot kézről-kézre adtak. Láttam, hogy egészen különböző emberek, de az ügy érdekében mégis képesek alárendelni magukat, hogy azt tegyék, ami nekünk a legjobb lesz. És láttuk rajtuk, hogy ők szeretik egymást. Aztán láttuk azt is, hogy feszültségek is vannak köztük, és mégis. Ez meghatározó volt számomra a papság szemlélésében. Középiskolás koromban Esztergomban voltam kollégista, műszaki-ipari szakközépiskolás. Esztergom más szempontból volt meghatározó. Ott az osztálytársaim közül csak egy-kettő volt vallásos, a többiek egyáltalán nem. Ez még inkább megerősítette bennem azt, hogy értelmesen kell élni az életet, és hogy Krisztus ismerete nélkül ez nagyon nehéz, éppen ezért nagyon fontos ebben segíteni másokat. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, nagyon szerettünk sportolni, focizni – mind a mai napig a világbajnokságok évében jövünk össze, ilyenkor focizunk egy nagyot, és jönnek a feleségek is szurkolni. Rajtuk keresztül tehát azt láttam, mennyire fontos a hit az embernek. Illetve mennyire nagy hiány a hiánya. A középiskolás évek végén több lehetőség is felvetődött bennem. Azt éreztem, hogy a műszaki pálya nem nekem való, a sport viszont elég jól ment, így lehetőségként merült fel, hogy esetleg abban az irányban megyek tovább. Ám egyre inkább megerősödött bennem a hivatás: szolgálni azokat az embereket, akik nem ismerik Jézust. És persze így jutottam el a papsághoz. A katonaság során aztán ez erősödött bennem tovább. Ott is azt láttam, hogy az emberek rászorulnak Krisztusra az egyház tanításában. Egyik bevonuláskor az újoncok 80%-a börtönviselt volt – nagyon féltem, hogy most mi lesz. Majd rá kellett jönnöm, hogy ezek az emberek nem rosszak, csak nem kaptak szeretetet, nem ismerik önmagukat, nem tudnak mit kezdeni magukkal, és így züllenek el. – Nagyon erősen érződik ezekben a mondatokban a missziós gondolat iránti elkötelezettség. Az elmúlt évek magyar valósága – és itt most különösen a rendszerváltozás utáni időszak3


Várunk

2004. április 11.

ra gondolok – általános sablonjaink szerint kifejezetten nem kedvezett az egyház ilyen irányú tevékenységének. Püspök Atya eddigi papi élményei, tapasztalatai alapján osztja-e ezt a vélekedést? Azt tapasztaltam, hogy nekünk az egyházban nem feltétlenül az a feladatunk, hogy bizonyos dolgokat tegyünk, végrehajtsunk. Én kispap korom óta azon gondolkodtam, hogy a pap dolga valójában az, hogy bárkivel találkozik, annak az embernek a számára a következő lépés megtételéhez adjon segítséget. Ez nem azt jelenti, hogy lemond a nagy célról, mert az nagy hiba lenne. De a kérdés nem az, hogy az a valaki egyből odajut-e, hanem hogy a következő lépést meg tudja-e tenni. És papi pályám során is ezt tapasztaltam: az emberek fogékonyak a jóra, fogékonyak és képesek arra, hogy a következő lépést megtegyék. Majd utána tud lépni egy újat, és a végén ez már egy egészen nagy távolság lesz. A missziós lelkület egyébként nem a körülmények miatt kell, hogy kialakuljon, hanem ez az egyház alapgondolkodása. Az elmúlt évtized egy óriási káosz. Egyrészt mert a diktatúra után sem az egyén, sem a társadalom nem volt felkészülve a szabadságra – szabadon teremteni kapcsolatokat, szabadon teremteni kultúrát. Másrészt az egyház nem volt felkészülve arra, hogy mit jelent megtérőket befogadni, mit jelent a kiengesztelődés gesztusait gyakorolni. Ezért a 90-es évek elején tapasztalható óriási számú gyerek és felnőtt keresztelések után hatalmas volt a visszaesés, a ráeszmélés, hogy hát ez mégsem igazán hasznos. Nem voltunk felkészülve arra sem, hogy mit jelent egy olyan világban élni, amelyben egy teljesen más értékrend uralkodik. És itt kell az igazán klasszikus értelemben vett missziós szemlélet: van egy kicsi mag – mi, keresztények –, és úgy éljük a magunk életét, hogy az vonzó legyen. A missziós gondolat lényege: ne te kezdj el beszélni róla, hanem élj úgy, hogy mások kérdezzenek. Úgy érzem, ma már kezdjük fölfedezni, mit jelent misszionálni. Kisebb létszámban vagyunk ugyan, de nem adjuk fel azt a célunkat, hogy a kultúrát szeretnénk formálni. Mert meggyőződésünk, hogy a keresztény kultúra az emberiség javát szolgálja. – Amikor készültem erre a beszélgetésre, azt találtam, hogy Püspök Atya eddigi feladatai, hivatalai (Hitoktatási Felügyelőség, társadalmi-oktatási-kulturális szakpasztoráció, katolikus iskolák felügyelete) mind kapcsolódnak valamiképpen az oktatáshoz, az ifjúsághoz. Szűkítsük ezért egy kicsit a korábbi gondolatokat: hogy fest a kép nálunk, a fiatalok terén. Nehezebb-e ma szólni a fiatalokhoz, nehezebb-e „elkapni” őket? Én azt gondolom, hogy mind elméletileg, mind gyakorlatilag nem nehezebb megszólítani a fiatalokat, mint bármikor máskor. Amiért ez mégis nehezebbnek látszik az az, hogy azokkal a témákkal azon a módon, ahogy mi gondoljuk, hogy meg kell szólítani őket, úgy nehéz. A fiatalt fel lehet szólítani, hogy éljen értelmesen, Istennek tetsző módon, de ezzel nem tud mit kezdeni. Őt az érdekli, hogy mi 4

Húsvét

Várunk

IV. évf. 4. szám

van a haverjaival, mi van a kedvesével, hogy a világban igazságtalanság van, hogy mi lesz az egyetemmel, meg tud-e majd élni. És ezek nagyon is vallás felé irányítható kérdések. Az egyház liturgikus formája első pillanatra valószínűleg nem vonzó egy fiatalnak – vagy mert nem érti, vagy mert negatív dolgokat hallott róla. Hosszabb út eljutni oda, hogy ezt is meg tudja élni. A fiatalok igenis fogékonyak a jóra, tenni akarnak érte, és sokszor pontosan attól szenvednek, hogy nem tudnak mit tenni. Megrázó papi élményem, amikor egy sátánista fiatallal beszélgettem, aki egészen logikusan levezette: azért lett az, aki, mert mindig azt kellett megtapasztalnia, hogy nem tud jó lenni a jóban – ezért eldöntötte, hogy akkor rossz lesz. Abban kell tehát nagyon segíteni a fiatalokat, hogy meg tudják magukat védeni a rossz társadalmi struktúráktól. – Minden püspökkel kapcsolatban különösen izgalmas kérdésnek tartom a jelmondatát. Nyilvánvalóan egyfajta ars poeticáját, a hit dolgához való személyes hozzáállásának leglényegét próbálja abban kifejezni. Püspök Atya jelmondata – Jézus Krisztus az Úr – szándékai szerint milyen üzenetet tömörít számunkra? Amikor arról volt szó, hogy jelmondatot kell választani, rögtön ez emelkedett ki. Papi szolgálatom során számtalanszor találkoztam fájdalmas, megoldatlan helyzetekkel, egészen komoly problémákkal. És mindig az volt bennem esténként: Jézus Krisztus az Úr, Ő tudna segíteni, ha elfogadnák. És többször mondogattam magamban vissza-visszatérően, hogy nincs más út, mint Jézus Krisztus, Ő uralkodik a világban. Meggyőződésem, hogy minden emberi problémára Jézus a megoldás. Ahogy a Szentatya is hangsúlyozza: az emberiség minden kérdésére Jézus Krisztus a válasz. Hirdetnünk kell tehát a keresztet, mert azáltal lett úrrá Jézus a világon, és a feltámadást, vagyis azt, hogy ez a harc már eldőlt. És nekünk ebben a reményben kell cselekednünk. – Amikor az ember új feladatot, megbízatást kap, akkor általában megfogalmazza a maga számára, hogy a még előtte álló úton mire számít, mit próbál majd vezérlő elvül követni. Püspök Atya hogyan tekint püspöki szolgálata elébe? Miben érzi a püspöki feladat, felelősség sajátosságát? A lelkigyakorlaton, amelyen készültünk a szentelésre, a Szentatya püspöki szolgálatról szóló dokumentumán elmélkedtünk, és abban nagyon kiemelkedik a püspöknek a pásztor mivolta: a jópásztor mivolta, ami a hívek felé is jelentkezik, de különösen nagy jelentőséggel a paptársak felé. Ezt tehát nagyon fontosnak tartom. A másik, ami megragadott és nagyon elgondolkodtatott, hogy ez a dokumentum így kezdődik: az Atya elküldi egyszülött Fiát a világba; majd a Fiú kiválasztja az apostolokat, és a maga küldetésében küldi őket a világba. És ekkor fogott meg

5


Várunk

2004. április 11.

az a gondolat, hogy akkor engem is az Atya küld kiválasztottként. Ez az ontológiai kapcsolat egyszerre nagyon megrendítő és rendkívül megnyugtató. – Beszélgetésünk elején volt már szó a misszióról, az Egyházon kívüliek befogadásáról. Mindennek az igazi, lényegi alapja azonban nyilvánvalóan csak a már hívő keresztények élő hite lehet. Óriási, a kifelé irányuló missziót „kronológiailag” megelőző kihívás, hogy a már létező katolikus közösségek – a mentegetőzésünkkor oly szívesen hibáztatott környezetünkben, a „rohanó, felpörgetett világban” – rá tudnak-e találni a mindennapokban személyes Istenkapcsolatukra. Mi lehet támaszunk e törekvésünkben Püspök Atya szerint? Valóban, én is érzem a nehézséget, hogy néha már-már el is fogadjuk, hogy benne élünk ebben a pörgő világban, és nem tudunk kilépni. Tényleg benne élünk, de ki kell lépni, mert különben elsodor. És számomra teljesen egyértelmű, személyes meggyőződés az, amiről a Szentatya beszél az új évezredre kiadott dokumentumában. A kiindulópont csak az lehet, hogy az új évezredben mindenkinek az életszentségre kell törekednie. Ehhez pedig a következők gyakorlásán keresztül vezet az út: napi imádság, szentségimádás, szentgyónás, szentírás-olvasás. Ezek vezethetnek Krisztushoz mind egyénileg, mind közösségileg. – Végezetül – mégiscsak húsvéti lapszámról van szó – itt és most Püspök Atya mire irányítaná figyelmünket, gondolatainkat a közelgő Húsvét misztériumában? Két dolgot mindenképpen mondanék. Az egyik a nagypénteki liturgiához kapcsolódik; a kereszthódolat alatt egészen különleges lehetőséget nyújtanak az imádkozásra Jézus panaszénekének szavai. Ebben az énekben az Isten könyörög hozzánk. Hát ilyen Isten a mi Istenünk… A feltámadásban pedig azt kell látnunk, hogy az életünk az Isten dimenziójában zajlik. A mindennapi életnek természetfölötti értelme van, nem feltétlenül csak az, amit én látok. És ez nemcsak vallásos élményhez kötődő dolog, hanem a munkához, a szeretethez, a szolgálathoz, a családhoz, mindenhez. Higgyük el, hogy az életünkben Isten van jelen! – Nagyon köszönöm a beszélgetést! Én is nagyon köszönöm, és áldott Húsvétot kívánok a Mátyás-templom minden hívének! Török Bernát Ez az egyház valódi kincse, e jegyesség a Szeretetben, amely a tűz, de soha el nem éget. Tóth Sándor 6

Húsvét

Várunk

IV. évf. 4. szám

Május 2-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában (Budavári palota C épület, III. emelet) Gadányi György fotóművész templomunk életét feldolgozó kiállítása "ÉLŐ KÖVEK - az ismeretlen Mátyás-templom" címmel. Az alábbiakban Farkas Ádám szobrászművész, egyetemi tanár, rektor március 25-i megnyitón elhangzott beszédét közöljük.

Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Megnyitó Közösség! „Élő Kövek” – ez a kiállításnak a címe, amit hamarosan látni fogunk. És jómagam – anélkül, hogy egyeztettem volna az alkotóval - hozzátennék még egy alcímet is: „időtlen pillanatok”. A tárlat, ami miatt idejöttünk a Magyar Nemzeti Galériába, fényképekből, felvételekből áll. Olyan felvételekből, amelyekből készült egy könyv is. Nézzük meg a tényeket: adott egy kőből faragott templom, adott egy fotográfus. Kettejük közt létrejön egy kapocs, egy megfejthetetlen szerződés. A fényképész három éven keresztül kalandozik ebben a különleges építményben, és elexponál háromszáz tekercs filmet. Mi is történt valójában? Miért jelent meg a könyv, miért készült ez a kiállítás? A kérdéseket tovább feszítve: mi is az, hogy művészet? Mitől megfoghatatlan ez a valami? Miért építünk hatalmas épületeket a művészet számára? És miért írunk könyvtárnyi irodalmat róla? Ha valaki hivatásszerűen űzi a művészetet, akkor nem biztos, hogy ezt a kérdést felteszi önmagának, vagy talán csak ritkán. Ha viszont tanítja, akkor muszáj, hogy kutassa a művészet mibenlétét, hiszen a tanítványainak, hallgatóinak válaszolni kell rá. Nos én magam is gyakran rákényszerülök erre a nehéz kalandra. Most is erre készülök, megpróbálom ennek a kiállításnak a kapcsán letenni néhány alapvetését vagy alappillérét annak, amit művészetnek gondolunk. Az első lenne talán – legalábbis a fotográfia esetében egészen biztosan – a technikai háttér. Gadányi György, aki a felvételeket készítette, rendelkezik azzal a technikával, ami ma a fotográfiában egyáltalán lehetséges egy ilyen lehetetlen feladatra, mint egy hatalmas templom fényképezése. Nagyon fontos, hogy tradicionális, kémiai fotográfiát használ, tehát filmre fotografál, s ugyanilyen fontos, hogy nem használ vakut. A legkiválóbb eszközök állnak a rendelkezésére, és a legjobb minőségű anyagokkal dolgozik. Sok mindenre van szüksége, mert oda is el kell jusson, ahova az ember ne juthat el. Ha kell, darus kocsiból dolgozik vagy repülőgépből. Hát ez az első dolog – a technikai háttér -, amiről esetünkben azt mondhatjuk, hogy igazából ez a professzionalizmus része. 7


Várunk

2004. április 11.

A következő pillér a szakmai tudás. Gadányi György a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára. Az Intermédia Intézetben tanítja a fotótechnikát és a fotótörténetet. Nemcsak tudja és tanítja, de megszállottan kutatja és kísérletezik is. Munkamódszerére jellemző, hogy a nappal fényképezett tekercset éjszaka maga hívja elő. Ha mozgást akar megörökíteni, fölveszi ugyananazt a mozgást, követi, mintha filmet forgatna. A kíváncsisága végtelen. Mindenhova el akar jutni. Állandóan keresi azt a nézetet, ahonnan a tárgy, a jelenség a legkifejezőbb. Mesterien kezeli a fényt és az árnyékot. Természetesen nem használ vakut. Az élesség és az életlenség a képeken nemcsak a figyelem koncentrálására szolgál, hanem a drámaiság és titokzatosság eszköze is – de a térhatásé is. Tehát maga az élesség kompozíciós elem. Különös vonzalmat érez a fényhiányban történő fényképezésre. Ehhez elmondanék egy példát. A három év valamelyikén, amíg a Budai Főtemplomot fényképezte, egy húsvéti napon éjszakára bentmaradt. Este végigkísérte a történéseket, majd amikor mindenki elment már, ottmaradt egész éjszakára. Ahogy meséli, kb. tíz perc kellett, amíg azt a feketeséget, azt a mély éjszakai sötétséget, ami ebben a hatalmas nagy térben volt, egyszerre csak feloldotta a szeme, és valami halvány derengés kezdett látszani. A mester fogta az állványon levő készülékét, kiválasztotta ebben a derengésben a témáit, és elkezdett fényképezni. Természetesen csak egészen hoszszú expozícióval, de még ahhoz sem használt fényt – mert ugye attól megvakult volna -, hogy beállítsa a gépet. Találomra állította be, mondjuk azt a húsz perces expozíciót, és így fényképezett egészen a hajnali fény megjelenéséig. És megdöbbenve látta, amikor előhívta a tekercset, hogy egyetlen egy rontott képe sem volt. Megtervez egy-egy témát vagy útvonalat. Alaposan előkészíti. Amikor már benne van, kitör az előzetes tervből, és utána megy a váratlan lehetőségeknek. Azt vallja, bármilyen felvétel megismételhetetlen. Vagy a fény változik meg közben – akármilyen kicsit, de megváltozik -, vagy önmaga, a szubjektum, aki a gép mögött áll, ő változott meg az idővel, és nem tudja megismételni a korábbi felvételt. Azt is vallja, hogy a valóság kis hibái, rendetlenségei keltik életre a képet. Meg kell hagyni az objektív objektivitását. Három év – háromszáz tekercs film. Ez a kitartó érdeklődés elvezet a harmadik pillérhez – ez pedig a fotográfus lelke, másképpen fogalmazva: érzelmi motivációja. Amikor először beszélt nekem Gadányi György a készülő munkájáról, meglepődtem attól az elképesztő lelkesedéstől és áhítattól, amivel ő a saját munkájáról beszélt. Elmesélte, hogy az egyik hallgatójának megmutatta a már kinyomtatott Mátyás Templom albumot. Az ifjú ember lapozgatta, és az tört ki belőle: „Mester, ez örömfényképezés”. Az érzelmi fűtöttség, ami megjelenik a képeken, valójában áthatja az 8

Húsvét

Várunk

IV. évf. 4. szám

egész épületet. Ezért szólalnak meg a kövek, és ez sugárzik át a képriporton is – a szakralitás. Úgy tűnik, a fotográfus beleszeretett a modelljébe. Amikor idáig értem a megnyitó gondolataim előkészítésében, azt terveztem, hogy ideteszem a negyedik pillért, magát a témát. De továbbgondolva ezt a szerkezetet rájöttem, hogy nem illik ebbe a gondolatsorba, mert a legjobb témát is lehet csapnivalóan rosszul fényképezni; a legszebb nőről is lehet csúnya portrét festeni. Inkább a téma tükröződése a művész lelkében, ez a negyedik pillér. De mégiscsak a Mátyás-templomról, a Budavári Koronázó főtemplomról beszélnek a képek. Bíboros úr nagyon szépen beszélt a történetéről, és én sem tudom megállni, hogy az épületről néhány szót, néhány gondolatot ne mondjak el. Ez az épület – az én megközelítésemben – egyszerre hordozza az 1000 éves európai kereszténységünket és a génjeinkben, lelkünkben megbújó ázsiai eredetünket is. Az épület külseje inkább gótikus elemekből áll össze, de a belső tereket átszövik a keleties, színes, életvidám elemek. Ezt a burjánzó ornamentikát átsugározza a fenséges építészeti struktúra, és a csodálnivalót szeretnivalóvá teszi. Ezért tudjuk megérteni és elfogadni a fotográfus érzelmeit, és ezért tudjuk megérteni azt az otthonosságot és meghittséget, ami áthatja a szertartásokat, a templom hétköznapi életét is. A riportképekből az is kiderül, hogy a szertartások, liturgiák ugyanazzal az esztétikai igényességgel rendeződnek, mint ami az épületből sugárzik. A művészi térhatás szakrális térhatássá válik és fordítva. Itt valami csodálatos együttműködés folyik, és ez az együttműködés a fotográfust végigkíséri a munkájában. Ugyanis létrejött egy különös kommunikáció a fotográfus és a kövek között: a templom gazdái, használói és a betolakodó fotós között. Ám az együttműködésnek van egy különös példája is: előfordul, hogy a fotográfus kinéz magának egy részletet, arra nagyon fölkészül, eljut odáig, és le akarja fényképezni. Egyszercsak egy titokzatos erő félrehúzza a kezét, egy másik részletre viszi át, és azt kell, hogy lefényképezze. S amikor előhívja, akkor derül ki, hogy az az igazi kép. Talán a Teremtő akaratának megjelenése ez az alkotásban? Idestova eljutottam addig a pontig, hogy talán megpróbálok – kicsit dadogva és nem nagyon határozottan – választ adni az alapkérdésre, amit az elején föltettem. A titokzatos véletlen, a tervezettől való váratlan eltérés visz közelebb a korábban feltett kérdéshez. Hans Böhringer német művészetfilozófus, aki ma talán az egyik legeredetibb a maga szakterületén, sokszor írt arról, hogy a művészet ott kezdődik, ahol a tudás és az ismeret véget ér. Ha egy mű létrejött, akkor az már a tudás körzetébe tartozik, de a létrejötte előtt valahol van egy olyan pillanat, ami 9


Várunk

2004. április 11.

talán – úgy is lehet fogalmazni – a Teremtő érintése vagy sugallata. Az alkotó ember az ismeretlenbe hatol és ott megérinti a titkot – talán ez a művészetnek a lényege. Azt hiszem, nagyszerű képeket fogunk látni. Nem is akarom tovább ezt akadályozni. Őszintén gratulálok a Mesternek, és nagyon örülök, hogy itt, a Nemzeti Galériában létrejöhetett ez a kiállítás. Az is kiemelten fontos, hogy a tárlat és a könyv fel tudja kelteni a figyelmet ez iránt a nagyszerű építészeti és belsőépítészeti műremek iránt, ami a Mátyás-templom. És ez a figyelem soha nem volt olyan szükséges, mint most, ugyanis a restaurálása halaszthatatlan. Kérem, tekintsék meg a kiállítást!

Ha azt látjuk, hogy a lángnyelv szüntelenül fölfelé csapdos, hogy minden légáramnak enged ugyan, de mégsem lehet eltéríteni attól, hogy fölfelé törjön, hogy fönt lobog és meleget áraszt magából, nem érezzük- e meg, hogy a tűz mélységesen rokon azzal a bensőnkben levő valamivel, ami szintén fényesen ég, világít és fölfelé tör, mégha a körülötte levő alacsony hatalmak közben-közben le is nyomják? És ha látjuk, hogy a fény hogyan hatja át az egész környezetet, hogyan élteti és nemesíti át azt, hogyan lesz mindennek élő középpontjává, bárhol gyulladjon is meg, nem ismerjük-e föl itt annak a bennünk levő titokzatos világosságnak szimbólumát, amely azért gyulladt ki ebben a világban, hogy mindent átjárjon és mindennek hazát adjon, otthont teremtsen? Romano Guardini 10

Várunk

Húsvét

IV. évf. 4. szám

Négykézláb másztam… Négykézláb másztam. Álló Istenem Lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, Hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. Úgy segített, hogy nem segíthetett. Lehetett láng, de nem lehetett hamva. Ahány igazság, annyi szeretet. Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra. Gyönge a testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, Mert énvelem a hűség van jelen Az üres űrben tántorgó világon! József Attila

A fenti verset Mariann – Csepely-Knorr Kristóf felesége – küldte még az előző számban megjelent írás kapcsán. „A bajban mutatkozik meg, hogy ki a barát.” „A plébánia a közösségek közössége.” Mostanában folyamatosan szükséges mindkét mondást megélnünk közösen, hiszen komoly összekapaszkodásra szorulunk nagy küzdelmeket megélő családjainkért. Kristóf állapota Isten kegyelméből gyönyörűen javul, ezt már a sétányon többen saját szemükkel is láthatták. Súlyos baleset érte viszont Simon Ákost április 4-én, akinek gyógyulásáért ismét ima hadjáratot kell indítanunk. Sajnos azóta április 7-én Fitos Marika is kórházba került, és combnyaktöréssel azonnal meg is operálták.. Fogjunk össze továbbra is, és hordozzuk imáinkban betegeinket! Hisz együtt az Úrral csodákra vagyunk képesek! Istenem, szeretlek! Dalolok, mindig énekelni fogok, akkor is, ha rózsáimat tövisek közül kell szakítanom, és az énekem annál szebb lesz, minél hosszabbak és hegyesebbek a tövisek! Lisieux-i Teréz 11


Várunk

2004. április 11.

LK 18,17 A vasárnapi szentírási szakaszról, a prédikációban hallottakról a templomból hazamenet vagy a soron következő héten valamikor időnként el-elbeszélgetünk. A dolog nem új keletű: a családi legendárium szerint Zsuzsa Nagypapája ezzel a technikával elsősorban a jelenlétet és odafigyelést kívánta ellenőrizni, a presbiteri padból ugyanis nem tudta szemmel tartani a karzaton, padokban elhelyezkedő kiterjedt családját. Én könnyebb helyzetben vagyok, a kórusról kiváló, mindent átfogó látvány nyílik az enyéimre. A praktikumon, azaz a hazautazás idejének hasznos kitöltésén túl a cél igazából inkább az, hogy a hallottak továbbcsengjenek, munkáljanak – akár egész héten át – a lelkekben. Idén ismét „C” év van; a nagyböjti vasárnapok evangéliumait Szent Lukács könyvéből olvassa számunkra az Egyház. A 3. és a 4. vasárnap két példázata, a fügefáról és a tékozló fiúról szóló történet különösen kedves és meghatározó most már jó ideje a számomra. Egyszer valamikor Borcsi lányommal vitattuk meg a szokott módon a fügefa történetét. Az óvodások briliáns memóriájával szinte szóról szóra idézte vissza az egyszer hallottakat. A példabeszéd végéhez közeledve már éppen a megérdemelt dicséretbe kezdtem volna, amikor meglepve tapasztaltam, hogy a történet utolsó mondata egyszerűen kimaradt; az, hogy a fa jövőre sem terem és kivágásra kerül, még lehetőségként sem merült fel. Ezzel szemben kislányom ugyanazzal a levegővel és változatlan elánnal, szünetet sem tartva hadarta tovább a számára egyedül elképzelhető változatot: „és jövőre a fügefa annyi, de annyi gyümölcsöt termett, hogy el sem lehetett bírni”. És mutatta a pici kezeivel, hogy mennyi az a rengeteg, és meggörnyedve el is játszotta, hogy milyen nehéz lenne a két teli cekkert cipelni. Néhány évvel később Lupi fiammal vettük sorba a tékozló fiúról szóló példabeszédet. Második gyermekként, a nővére mellett fiatalabbnak számító testvér helyzetéből szemlélve érthető, hogy különösen magáénak érezte a történetet. Nagy komolyan meg is vallotta, hogy neki ez a kedvenc szentírási szakasza. Kérdeztem tőle, hogy miért; hogy mi tetszik benne a legjobban. A válasz meglepő volt számomra: az, hogy „magába szállt”. Szülőként sokszor megéltem, hogy a gyermekem boldogan a karjaimba szalad, örül a kapott – vagy visszakapott – ajándékoknak, kényeztetésnek. Arra mindaddig nem gondoltam, hogy egy pici gyermek számára a befutó öröménél is fontosabb lehet valami: az azt megelőző döntés, a cél felé fordulás sokszor korántsem egyszerű elhatározása. Sőt, hogy ilyen pici – de tiszta – gyermeki fejjel és lélekkel ráérezzen az igazán fontosra: arra, 12

Húsvét

Várunk

IV. évf. 4. szám

hogy bármely eltávolodást, távozást követő visszatérés csak akkor lehet komoly, valódi, tartós és érdemszerző, ha „magába szállás”, azaz mély bűnbánat előzi meg. Teltek az évek, és Piroska az idén a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium tanulójaként az iskolai hittanórán azt a házi feladatot kapta, hogy folytassa a tékozló fiú történetét. Az alábbi dolgozat született (az utánközlés a szerző hozzájárulásával történik): „A lakoma után az idősebb kikérte vagyonát, és elment egy távoli vidékre, de ő nem tékozolta el pénzét. Apja várta, de nem jött vissza. Ekkor a fiatalabb a testvére után ment, és hazahívta: „Apánk aggódik érted, gyere haza! Ha az zavar, hogy hazatértem vagyon nélkül, és apám tárt karokkal várt, miközben te őt szolgáltad, akkor tudd meg: ő most TÉGED vár tárt karokkal, felhizlalt borjúval és nagy lakomával.” Ekkor a báty hallgatott öccsére, és hazament. Otthon pedig apja egy ugyanolyan lakomával fogadta őt. Azután a fivérek apjukkal maradtak, és szolgálták őt.” Húsvét ünnepe van. Kívánom mindannyiunknak, hogy a nagyböjti „magunkba szállást” követően, megteremve a kegyelem gyümölcseit, gyermeki lelkülettel és hittel tudjunk az Atyának és egymásnak szolgálni; Isten országát gyermekként fogadni, oda bejutni. Székely Ákos

VERONIKA ÁLMA ÉS ÉBREDÉSE Alig bírtam hazavánszorogni a hőségben. Az élmények hatása alatt ágyamra szédültem, de a zűrzavaros álom csak szenvedést hozott. Lábakat láttam, amelyek véresen, végsőkig gyötrötten vonszolódtak a kövek között meg-megbotolva, szinte éreztem a felsértett bőr fájdalmát. Térdeket láttam, bele-belerogyva a piszkosan kavargó porba, térdeket, amelyek legszívesebben a földhöz tapadtak volna pillanatnyi pihenésre, a fájdalom végtelenbe nyúló sikátorában. Valaha hátnak nevezett, hajlott gerincet láttam, emberfeletti akarattal emelve, húzva a hatalmas faalkotmányt, amely minden lépésnél tovább dörzsölte szálkáival az elevenre nyitott véres sebeket. Éreztem, én is éreztem csak töredékében is rettenetesen sajgón a lüktető fájdalmat, amely lábak, térdek, hátak körül reszkető kínnal telítették a levegőt. 13


Várunk

2004. április 11.

És a nyak, a fej, a csomókba tapadt hajfürtök, a hörgő, ziháló lélegzetvételek, a nyögésbe fulladó lihegések, a fájdalomba befelé figyelő pillantás, az összemocskolt gyönyörű – gyönyörű arcot csatakossá mosó verejtékes vércseppek sűrűn patakzó árja: látom, érzem, szenvedem! Ki segít!? Néz, néz, bámul a sok csodálkozó szem, mindenütt tágra meredt pillantások... Mi nagyobb erő: a kíváncsiság vagy a szánalom? Verejtékezve ébredek. Szörnyű volt a kavargó rettenet-áradat! Tapogatózva keresek valamit, amivel rémes álomlátásomat kitörölhetném emlékezetemből, letörölném a lelkembe maró, szívemet, zsigereimet reszkettető déltáji látvány emlékét. Kezembe akad a reggel magamhoz vett kendő, megtörölném vele izzadtságban fürdő homlokom, de látom: nem tiszta, tele van folttal, félrerakom. Ki kell dobni... De ez a folt... ezek a foltok... Ez a kendő NEM SZENNYES!! EZ volt a kezemben ma a tömegben állva, EZT nyújtottam a nyomorultan botladozó, szenvedő, vérző Gyönyörű Arcúnak! És itt van az arca nyoma!! Rajta maradt a Gyötrődő Képmása!! Istenem! Ó Istenem! Bocsásd meg minden bűnömet! Én ma a CSODÁVAL találkoztam! T.T.M.

NYUGDÍJAS LELKIGYAKORLAT Leányfalu, 2004. március 22-25. Indulás az Országház utcából a számunkra rendelt busszal 14.30-kor. 12 fős csapatunkat Előd atya egészen a Bécsi kapu térig kísérte, majd áldását adva ránk, magunkra hagyott. Úgy gondoltam, hogy a lelkigyakorlat minden beszédéből egyegy gondolatot, mondatot felidézve megosztom az elmélkedéseket azokkal, akik idén nem tudtak velünk lenni, így kedvet csinálnék ahhoz, hogy jövőre mindenképpen tegyék szabaddá magukat erre a néhány napra.

14

Húsvét

Várunk

IV. évf. 4. szám

A lelkigyakorlat mottója a következő volt: „A szenvedő Jézussal minél jobban találkozzunk!” 23-án első beszéd: Utolsó vacsora – az Egyház megalapítása. Lábmosás – kenyér és bor átváltoztatása Krisztus testévé és vérévé. Papság – püspökök – Péter – Simon – Kőszikla! Krisztus Péterre bízza az egyházat. Te leszel az én látható helyettesem, Te erősítsd meg atyádfiait! Szent Péter az első pápa, több Péter nevű pápa nem volt. Jézus azt mondja Péternek: „A sátán kikért titeket, én könyörögtem érted.” A gonosz angyalokat letaszította a pokolba. A sátánnak is volt szabad akarata, de nem akart az Istennek szolgálni. Püspökeinknek nincs kardja, az igazság hirdetése a kardjuk! Az Utolsó Vacsorán Jézus megáldotta a kenyeret, és saját testeként adta tanítványainak. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (első szentmise) Közöttünk él! Második beszéd: Az Utolsó Vacsorán a legmeghittebb beszélgetést folytatta tanítványaival. Mi a mennyország? Örök jelen. – Isten mindig! Tökéletes szeretetben Isten teljességében. Milyen a mennyország? A karácsonyest boldogsága. Jézus ígérete: „Ahová megyek, sok hely van, helyet készítek, és ott velem lesztek.” Hogyan jutunk oda? Itt a földön apró lépésekben jót tenni, szentté lenni és így kiérdemelni a mennyországot! Azért születtünk, azért élünk, hogy szentek legyünk. Aki nem hisz a mennyországban, nem hisz Istenben. Harmadik beszéd: „Elmegyek, hogy a Vigasztalót elküldjem nektek.” A Szentlélek betölti a világmindenséget. Az Atyától jött – a Fiú küldte – mindenkié lehet. A keresztség óta bennünk van, a Szentlélek adja a békét – Krisztus békéjét adja nekünk. Negyedik beszéd: Egy valaki elárul engem. – Tanítványok tanakodnak. János volt legközelebb Jézushoz – kérik a tanítványok, kérdezze meg, ki az áruló. A bemártott falat a jel… Jézus rászól Júdásra: „Tedd, amit kell!” A tanítványok azt hitték, hogy valami adományt kell a szegényeknek adni (Júdás kezelte a pénzt). A Getszemáni kertben a csók – az áruló jel! – döbbenti rá a tanítványokat Júdás árulására. Jézust elfogják, a főpaphoz hurcolják, arcul ütik, betörik az orrát (ezt a torinoi leplen lehet látni). 24-én első beszéd: Jézus búcsúbeszédében megjövendöli Péter tagadását és azt is, hogy tanítványai is vértanúhalált halnak (Máté – máglya; Péter – kereszt; Pál – kard; András – kettős kereszt). Megígéri a Szentlelket, az Igazság Lelkét. Mire tanít a Szentlélek? Meggyőzi a világot a bűnről, a hitről és az igazságról. Ez a világ telve van gonoszsággal: az élet kevélységgel, a test kívánsággal – kapzsiság, élvezetek. Isten világa: jóság, szeretet. Nem lehet jóvá SZIDNI senkit! Csak jóvá SZERETNI lehet. Helyes irányba vinni, vezetni – böjttel, áldozattal, imádsággal! Második beszéd: Jézus főpapi imája (Jn 17). Jézus az egységért könyörög főpapi imájában: legyünk egyek a szeretetben. Kérése: „Legyetek eggyé velem és a 15


Várunk

2004. április 11.

Mennyei Atyával!” Jézus, amíg a földön volt, sok ezer kilométeres utat tett meg – ahogy ezt a kutatók kiszámították. 42 példabeszédet mondott tanítása során. Harmadik beszéd: Izaiás próféta 700 évvel Jézus születése előtti jövendöléséből szinte teljesen megismerhetjük Jézus életét. Sokszor olvassuk a Szentírásban, hogy: „beteljesedjék az írás”. Izaiás próféta négy énekben beszél a Megváltóról. Megjövendöli a szenvedését, korbácsolását, gyalázását, köpködést. Iz 42,2„Nem kiált majd, s nem emeli föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, sem a pislákoló mécsest nem oltja ki.” Negyedik beszéd: Iz 53,3 „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfija, aki tudta mi a szenvedés: olyan, aki elöl iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.” Az áteredő bűn –szakadék Isten és ember között! Megváltásunk nélkül nincs gyónás, szentáldozás. Krisztus szenvedése és halála nélkül nem juthatunk Isten közelébe. A mennyországot nyitotta meg nekünk, és örök életet adott. 25-én első beszéd: Isten mindent tud – Isten nem felejt! Szabad akaratot adott. Izaiás jövendölése a Szűzanyáról. Emánuel = Velünk az Isten! Gábor = Isten erős. Jézus = Szabadító. Második beszéd: Akiket Isten szeret, megpróbálja. Hűségüket teszi próbára. Jézus születése után 40 nap telt el, amikor a Szűzanya megtudta, hogy Heródes életükre tör. Menekülniük kell Egyiptomba. (Aprószentek: kb. 30 gyereket öletett meg Heródes.) A Szentcsalád 3-4 évig élt Egyiptomban és aztán (Heródes halála után) visszatértek Názáretbe. (Heródesnek 9 felesége volt, többet megöletett. Ő maga szörnyű betegségben halt meg – férgek rágták a testét.) A 12 éves Jézust felvitték Jeruzsálembe az ünnepekre, ottmaradt az írástudók között. Amikor a Szűzanya rátalált, akkor értette meg, hogy Jézus Isten szavát hallja elsősorban. De visszatért velük, és 30 évig élt Názáretben. Szent József halálos ágyánál Jézus és Mária állt. Jézus a keresztfán Szent Jánosra (a szeretett tanítványra) bízta édesanyját. A hagyomány szerint még 20 évig élt Szent Jánosnál a Szűzanya. Augusztus 15-én ünnepeljük az „elszenderedést” – a mennybe felvételt. Szent János volt az egyetlen tanítvány, aki nem vértanúhalált halt. Ezt a rövid kis összefoglalót fogadják szeretettel tőlem. Ha csak egyetlen gondolat is további elmélkedésre késztetett bárkit is, már nem írtam hiába. Áldott, kegyelemben gazdag Húsvétot kívánok! Megköszönöm a résztvevők nevében egyházközségünk szervezőinek ezt a léleképítő, szép lelkigyakorlatot. Éderné Horváth Ilona 16

Húsvét

Várunk

IV. évf. 4. szám

NAGYBÖJTI LELKINAP – 2004. ÁPRILIS 3. Ebben az évben is éltünk azzal a lehetőséggel, hogy együtt töltsünk egy napot csak azért, hogy a közelgő ünnepre készüljünk. Már többször megtapasztaltuk, hogy a közösségben való várakozás, elmélyülés sokszoros gyümölcsöt hoz – az együtt átélt elmélkedések még több kegyelemmel ajándékoznak meg minden résztvevőt. A szervezők most is nagy szeretettel tervezték meg a napot, amelyben először Imre atya indított útnak bennünket az elmélyülés felé, majd meghívott előadónk, Dr. Ladocsi Gáspár püspök atya első előadását hallgattuk meg. Csodálatos gondolatmenetben állította elénk Jézus három alakját: - Jézus piros köpenyben – a katonák bíborruhát adtak rá, a megváltás vérének jelképe ez. - A fehér ruhába öltözött Jézus – Heródes gúnyból fehér köntösbe öltöztette. Ez a szín a Messiás szimbóluma a színeváltozáskor, a természetfelettiséget jelezte a ragyogó fehér. Heródes ezzel a tettével messiási mivoltában alázta meg Jézust. - A mezítelen Krisztus – amikor a X. állomásnál a rómaiak megfosztják ruháitól: a mezítelenség kettőssége a szégyen, a koszos, véres, leköpött test, illetve a feltámadás mezítelensége, amikor a leplet is itt hagyva csak igaz emberségünket vitte fel az égbe. Ezután Isten emberhez fűződő viszonya volt a téma: Az ember Istentől megterhelt lény: nem tud megszabadulni Istentől, Isten pedig nem akar megszabadulni az embertől. (Nietzsche ezt így fogalmazta meg: Istennek is megvan a maga gyengéje - az emberszeretete.) 1./ Velünk van az Isten. Már Ábrahámnak megígérte. 2./ Isten értünk van – egyszülött fiában: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek.” A legfontosabb az életben Jézust megismerni – az apostolok mondták „… megismertük és hittünk benne…” De: Nem te ismered meg az Istent, hanem Ő fogja megismertetni magát veled! 3./ Isten bennünk van – „Elküldte a Szentlelket, hogy bennünk lakást vegyen.” Nemcsak otthont vesz, hanem Isten templomává avatja. A templom az imádság háza. A Lélek tanít meg imádkozni is. Az előadás végén feladatul kaptuk, hogy Nagyszombaton mondjuk el a négy imádságot: Hiszekegyet, Miatyánkot, Üdvözlégyet, Dicsőséget. Csendes egyéni elmélkedés után rövid szünet, majd közös ima következett. A Fájdalmas Rózsafűzért Mátéffy Balázs vezette. A bő egyórás idő alatt mélyen megindító bevezető gondolatokat fűzött egy-egy tized elé, majd lezárásként csendes, egyéni átgondolni 17


Várunk

2004. április 11.

való feladatot adott. Mindez nagy hatással volt a bennünk zajló lelkiismeret vizsgálatra, mint azt a gyónási lehetőséget kihasználók szép száma is mutatta. Délben az atyákkal közösen elmondtuk az Úr angyalát, majd fél 2-kor találkoztunk az altemplomban szentségimádásra. Ezen Janó atya vezetésével Krisztus utolsó hét szaváról elmélkedtünk, és közösen imádkoztunk. Fél 3-kor Püspök atya második előadásában az ember Istenhez való viszonyáról beszélt. Ennek kulcsa a „Ne féljetek!” kifejezés. Ezzel az Isten bátorságot akar adni szívünkbe, hogy az életünket le akarja foglalni – abban a formában, ahogyan meghívott: házaséletben, papi életben, stb. Ő tudja, hogy kit honnét hívott meg. Az első meghívást Máriának mondja ki az angyali üdvözletkor. A második, amikor Jézus a vízen jár Péter meghívása. Péter a vízben bukdácsoló, teljes emberségében vállalja, hogy Jézust szereti. A harmadik alkalommal a vakoknak hangzik el a „ne félj”. Nem elvakult, bigott, hanem erős hitre van szükség. Összes emberi gyarlóságunkkal együtt higgyünk. Az ember viszonya Istenhez az, amikor megnyitja szemét Isten felé. A félelemmel szemben az Úr feltámadásában mutatja meg erejét. Meg kell tanulni az Istentől való nem-félelmet, mert Isten nem a félelem, hanem a szeretet Istene. Ő a bizalmat elvárja tőlünk. Az Isten nem verseny elé állít, hanem csak azt várja, hogy engedelmes leszek-e vagy nem. A bűn az Istentől való elfordulás. Az ember önzően követi el a bűnt – kiiktatódik a bűnbánat, saját maga hibájának érzi csak a rosszat. Később már eljut odáig, hogy „miért ne tegyem meg”. Ekkor már a bűn élvezetét is kezdi érezni. Ezen a fokon legalább azt bánjuk, hogy nem tudjuk bánni. Amikor a bűnben gyönyört talál az ember, szent Ágoston megfogalmazásával élve: azt szégyelltük, hogy nincs mit szégyellni. Az ember Isten viszonya a lelkiismeret furdalásban kezdődik. Meg kell tanulni küzdeni az Isten ellen fordulás ellen. Ez a viszony ötszintű: - Lelkiismeret-furdalás - Bocsánatkérés - Köszönet mondás - Hálaadás Istennek - Az Isten dicsőítése A lelkinapot az altemplomban zártuk le egy emelkedett hangulatú szentmisével. Ez a legszebb formája a hála kifejezésének, amely a nap folyamán egyre csak növekedett a szívünkben a kapott lelki ajándékok miatt. Az Úrnak akkor ott rögtön kimondhattuk együtt: Istennek legyen hála! Most azoknak is szól a köszönet, akik megteremtették számunkra az újabb feltöltődés lehetőségét, és azoknak is, akik közben oly szeretettel adták szívük melegét a csodálatos tartalom mellé – akár gyóntatással, akár kávéfőzéssel: köszönjük – áldja meg őket az Úr szolgálatukért! TI 18

Húsvét

Várunk

IV. évf. 4. szám

NAGYBÖJTI GYÖNGYSZEMEK „Befogadlak, testvér, és veled együtt befogadom Jézus Krisztust, az Urat! Befogadlak a szeretetembe, mert te is megváltott ember vagy, testvérem az Úrban, és a szeretetre van szükséged. Befogadlak az imádságaimba, mert így mennyei Atyánk elé tudom vinni az ügyedet, téged magadat, szenvedéseiddel, nélkülözéseiddel, testi-lelki nyomorúságoddal együtt. Befogadlak a jóindulatomba, mert gazdaggá tette az Isten a lelkemet azzal, hogy az utamba vezérelt. Téged. Befogadlak a kapcsolataimba, mert azok által talán tudok segíteni rajtad. Befogadlak a szegénységembe, és megosztom veled a dolgaimból azt, amire szükséged van. Befogadlak az éléskamrámba, mert az válik igazán testi és lelki egészségemre, amit neked odaadok. Befogadlak a böjtölésembe, hiszen általad, a Jézus Krisztus nevében éretted való lemondás által lesz a böjtölésem szent böjt. Befogadlak a csendességembe, és lélekben segítek hordozni életed keresztjét. Befogadlak Isten nevében, önmagadért, szeretetből. Megengeded, hogy osztozzam a nyomorúságodban?” /Keresztes S. Bazília OSBM/ Az ember számára fontos tisztázni, hogy ki önmaga, kihez tartozik, mi az életében az igazán izgalmas. Időnként meg kell állni, és megnézni, hogy mit tükröz a saját helyzetével, élettapasztalatával. Ha már Isten örök, és ebben ennyire szeret engem, kezdek-e ezzel valamit? Jó-e hozzátartozni? Ő mindent, még a keresztet is hajlandó volt értem vállalni. Ha ez elé leülök, és hagyom magamra hatni, akkor tettem valamit, ami időről időre növekedést hoz: valami létrejön köztünk a szeretet révén. Meg kell adni az esélyt az Úrnak, hogy belépjen az életembe, aztán hadd történjen, ami akar. A nagypéntek sötétsége a szeretet eszközeire mutat rá: megdöbbenni a szeretet nagyságán, az áldozat mértékén. A befogadás csak képesség arra, amit a másik szeretete odarak számomra. Vajon történet-e bennem a kereszténység, vagyis Isten szeretetének befogadása? A legteljesebb szeretet-közösségbe kerülhetek az Úrral, és közben kiteljesít. Ünnepeljük tehát az Úr szeretetét, ami a szenvedést örömre változtatta – mindez megtörténik újra vér nélkül a szentmisében. 19


Várunk

2004. április 11.

A katolikus közösségről – Aki belép, föladja szabadságát, együtt kezdik kérdezni imában az Urat: Te mit akarsz. Az Úr elé odaállni együtt, szövetséget kötni egymással az Úr miatt. A plébánia a közösségek közössége – úton vagyunk, és együtt fedezzük föl a dolgunkat. Hit alapján kell megteremtenünk a saját köreinket. Dolgunk van a ránk bízott szeretet miatt. Szabadok vagyunk a megélt szeretet továbbadására, de közösségre vagyunk meghívva. Hogy „történik-e” az életünkben az igazi hit alapján közösség, a mi döntésünktől függ. Minden kornak megvolt, amit az utókor számára őriznie kellett. Nekünk most a személyes kapcsolatot kell őriznünk a vizualitás korában és annak ellenében. Megtérésre vagyunk meghívva, de vajon van-e elég kedvünk és erőnk hozzá? De: aki kér, az kap. Aki odaadja magát, megsokszorozódik az ereje. Mit jelent a remény? Nem azt, hogy mindenre rámondom, hogy az jó. A kiindulópont a hitben magát Krisztusnak átadott ember: nekem itt dolgom van Krisztus miatt – ez a küldetés a remény lényege. Eddig el kell jutni, különben még annyira sem értjük meg a dolgok lényegét, amennyire pedig megérthetnénk. Azt tapasztaljuk, hogy tudunk jót tenni, reményt adni másoknak. De vajon mennyire szemléljük ezeket, és köszönjük meg az Istennek? Meg kell szokni azt, hogy örömmel vagyunk tele, csak meg kell látni azokat. Látóvá válni Istenben lehet. A jelenlétem az, amit adni tudok. De vajon tudok-e derűs lenni, amikor körülöttem mindenki pesszimista? Tudok-e jele lenni a reménytelenségben a reménynek? Ez a feladat! Tűzön-vízen át jelen lenni! A remény az élet ünneplése. Meg vagyunk híva, rajtunk áll, hogy mit kezdünk vele. /Részletek egy triduum gondolataiból/ „Senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Nem célszerű másokhoz mérni magunkat, saját magunkhoz képest legyünk elbírálhatóak. Nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Csak pár másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulják meg kimutatni érzelmeiket. 20

Húsvét

Várunk

IV. évf. 4. szám

Bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak. Az az igazi barát, aki mindent tud rólad, és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.” Részlet Egy álom üzenete c. írásból/ Egy hajótörés egyetlen túlélője egy kicsi és lakatlan szigetre vetődött. Buzgón imádkozott Istenhez, hogy megmentse, és minden nap a horizontot fürkészte, hogy vajon jön-e valami segítség, de semmit sem észlelt. Óriási fáradtság árán végül is sikerült egy kis kunyhót építenie a vízből kimentett farönkökből, hogy megóvja magát a különböző természeti veszélyektől, és ahol kevés javait tárolja. Azonban egy nap, miután ennivaló után nézett, hazaérvén a kunyhóját lángokban találta, és a füst az egekig gomolygott. A legrosszabb történt – minden elveszett. Megtelt fájdalommal és méreggel. - Isten, hogy tehetted ezt velem?! – kiáltotta. Azonban másnap kora reggel, egy hajó hangjára ébredt, amely a sziget felé közelgett. Őérte jött, hogy megmentse. - Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? – kérdezte az elcsigázott ember a megmentőitől. - Láttuk a füstjelzésedet. – válaszolták. Könnyű elcsüggedni, amikor a dolgok rosszul mennek, de nem szabad elvesztenünk a szívünket, mert Isten dolgozik az életünkben, még akkor is, ha szenvedünk. Emlékezz arra, ha legközelebb a kis kunyhód porrá ég, hogy ez talán egy füstjelzés is lehet, amely Isten kegyelme után kiáltozik! Az életünkben lévő minden rosszra és nehézségre, Istennek van egy pozitív válasza: Ha úgy érzed: Ez lehetetlen! Isten így szól hozzád: Velem minden lehetséges. Mikor azt mondod: Túl fáradt vagyok. Isten így felel: Gyere hozzám, én felüdítelek! Azt érzed: Senki se szeret engem. Isten válaszol: Én szeretlek! Azt gondolod: Nem megy tovább! Isten ezt mondja: Elég neked az én kegyelmem! Azt mondod: Nem tudom kiszámítani a dolgokat. Isten felel: Bízz bennem, egyenesíteni fogom ösvényeidet. Úgy érzed: Nincs erőm hozzá! 21


Várunk

2004. április 11.

Isten válaszol: Én mondom: mindenre képes vagy! Azt mondod: Ez nem éri meg. Isten válaszol: Minden a javadra válik! Azt érzed: Nem tudok magamnak megbocsátani. Isten szól hozzád: Én megbocsátok neked. Azt mondod: Nem tudok gazdálkodni. Isten válasza: Én ellátlak mindennel, amire szükséged van! Azt érzed: Félek! Isten felel: Nem a csüggedtség szellemét adtam neked! Azt mondod: Aggódom, és flusztrált vagyok. Isten ezt mondja: Isten ezt mondja: Bízd rám minden gondodat! Azt gondolod: Nincs elég hitem. Isten válasza: Én adtam kinek-kinek a hit mértékét. Azt érzed: Teljesen egyedül vagyok. Isten válaszol: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled. Azt gondolod: Nem tudok jó keresztény lenni. Isten így felel: Nem te választottál engem, hanem én választottalak ki téged! A gyöngyszemeket gyűjtögette: TI

GÓLYAHÍR 2004. március első péntekén (5-én) délelőtt érkeztem meg erre a világra édesanyám, Felkai Gyöngyvér és édesapám, Körmendy Károly második gyermekeként. Szüleimtől a Botond Károly nevet kaptam. 3600 grammos súlyom és 52 cm-es hosszúságom a sok finom ebédnek köszönhetően – amit ezúton is nagyon köszönök – már a múlté. Azt kívánom minden újszülött babának, hogy olyan szeretettel fogadják, ahogy szüleim és testvérem, Dorka fogadott engem. Örömmel közöljük mindenkivel, aki még nem szerzett róla tudomást, hogy április 1-jén este megszületett második leányunk, Borbála Petra. Paramétereit és frizuráját tekintve nővérére ütött mindenben. Hálás köszönet mindenkinek, aki imádsággal kísérte megérkezését! Mátéffy Balázs és Gál Zita 22

Húsvét

Várunk

IV. évf. 4. szám

ÉNEK- ÉS ZENEKARUNK HÍREI Április 25-én, vasárnap, aki a Dunakanyarban jár, Kismarost ne hagyja ki. A helybéli plébániatemplom énekkara és templomunk ének- és zenekara ad közös hangversenyt délután 5 órakor a Művelődési Házban (mivel a templom igen kicsi). Liszt, Kodály, Bárdos művek mellett a mieink Caldara Stabat Mater-ét (ami sajnos az itthoni nagyböjtből a tervek ellenére kimaradt) és Schubert G-dúr miséjét szólaltatják meg. A hangverseny végén a két kórus együtt is énekel: a záró szám Mozart kettős karra írott Offertoriuma, a Venite populi lesz. Mindenkit szeretettel várunk.

Egy héttel később, május 1-jén este az énekkar a heiligenkreuz-i ciszter apátság meghívására hangversenyt ad az apátsági templomban, majd 2-án az ünnepi konventmisén énekel. A hangverseny része annak az ausztriai ünnepségsorozatnak, amelyre hazánk EU csatlakozása alkalmából kerül sor több helyszínen.

Májusban négy Mozart mise fog felcsendülni templomunkban: 2-án a Salzburgi Érseki Gimnázium tanárai és diákjai a Koronázási miséjét szólaltatják meg. 9-én a mieink előadásában a Spatzenmesse lesz hallható. 16-án délelőtt ismét egy osztrák együttes vendégszerepel nálunk Mozart D-dúr Missa brevis-ével. (Figyelem! Aznap, vagyis 16-án este 7 órakor Ének- és Zenekarunk a Villányi úti Szent Imre templomban Liszt Koronázási miséjét szólaltatja meg hangverseny keretében.) Mennybemenetel ünnepén, május 23-án Mozart Kleine Orgelmesse-je kerül előadásra templomunk ének- és zenekara közreműködésével.

Májusban még egy különleges – régen várt – alkalommal vendégszerepel kórusunk: 15-én délelőtt szenteli fel Beer Miklós püspök úr Nyársapátiban Török Ferenc legújabb templomát. Egyházközségi világi elnökünket – miként a korábbi szentelések alkalmával is -, valamint a helybéli plébánost és a hívek közösségét most is nagy örömmel támogatja az ünneplésben az énekkar.

23


Várunk

2004. április 11.

HÍREK, ESEMÉNYEK Április 18-án, vasárnap délután fél 4-kor lesz a Családi Kör legközelebbi összejövetele a Plébánia földszinti nagytermében. Mindenkit sok szeretettel Várunk! A hagyományos Márianosztrai Ifjúsági Gyalogos Zarándoklat április 30 május 2. között lesz. Érdeklődni és jelentkezni Janó atyánál lehet. Május 15-én lesz a tavaszi Nagymarosi Találkozó. Érdeklődni és jelentkezni szintén Janó atyánál lehet. A húsvéti vigíliában megkeresztelt hét felnőtt mellett további két katekumen készül a keresztségre, amelyben Pünkösd vasárnap a délelőtti ½ 9-es szentmise keretében részesülnek. Amint azt már előző számunkban is jeleztük, Pünkösd vasárnap este 6 órakor újra bérmálás lesz templomunkban. A keresztény nagykorúság szentségét Dr. Erdő Péter bíboros, prímás szolgáltatja ki. Imádkozzunk a bérmálandókért!

A templomunkban és a templomunkért dolgozó és segítő munkatársainknak kívánjuk, hogy föltámadt Jézusunk áldja meg őket családtagjaikkal együtt! Legyen boldog ne csak az ünnepük, hanem egész életük!

Várunk A Budavári Főtemplom közösségének lapja Szerkesztők: Varga János, Török Viktória, Török Ferencné, Pölöskey Krisztina, Rudolf Krisztina, Mátéffy Balázs A címlaprajzot Török Ferenc készítette. Külön köszönet a szorgos lányoknak a tűzésért, hajtogatásért. Köszönjük mindazoknak, akik írásaikkal, ötleteikkel, törődésükkel segítették a közös munkát.

24

Mi azonban új eget és új földet várunk. A Budavári Főtemplom közösségének lapja

Recommend Documents