Mi azonban új eget és új földet várunk

Várunk

„Mi azonban új eget és új földet várunk” A Budavári Főtemplom közösségének lapja

2004. Magyarok Nagyasszonya

…az európai keresztények feladata, hogy továbbra is valóságosan mutassák meg a Föltámadottat azáltal, hogy bensôséges közösségben élnek Ôvele. Olyan közösségre van szükség, amely a Boldogságos Szûz Mária — aki az Egyház elôképe és modellje a hitben és az életszentségben — szemlélésében és követésében ôrzi a belsô élet és a liturgikus élet iránti érzéket. E közösségeknek mindenekelôtt dicsérniük kell az Urat, imádkozniuk kell Hozzá, imádniuk kell ôt és meg kell hallaniuk szavát. II. János Pál: Ecclesia in Europa

Magyarok Nagyasszonya

Várunk

IV. évf. 6. szám

AZ ÚJ MUNKAÉV KEZDETÉHEZ szeretnék olyan jókedvet adni Nektek kedves Iskolások, Tanítók és Szülők, mint amilyet én kaptam a Szűz Anya névnapján! Évtizedek óta ünnepli együtt Ausztria Mária névnapját két napon át. Az idén különleges volt a központi gondolat: emlékeznünk kellett a 15 évvel ezelőtti vasfüggöny (szögesdrót) átvágására, valamint a berlini fal ledöntésére. Az osztrákok szerint ugyanis nekünk, a régi „keleti országoknak” ez egy ígéretet is jelentett a jövőre. Mindezt Fatima szellemében tették, mert 1917-ben – fél évvel a szovjet forradalom előtt – a Szűz Anya Fatimában a három kis pásztorgyereknek ezt mondta: „Oroszország az egész világon elterjeszti tévtanításait…” Aztán hozzátette, hogy „Oroszország majd megtér”. Amikor később Lucia nővért megkérdezték, hogy ennek mi lesz a jele, azt válaszolta, hogy „azt kelet felől várjátok”. Lucia nővér – az egyetlen még élő fatimai látnok – a Coimbrai karmelita kolostorban bejelentette 1989-ben, hogy „A Szűz Anya ígérete most teljesedett”. Természetesen ez a kezdet volt csak, mert a folytatást, a jövő kulcsát a kezünkbe adta a Szűz Anya, amikor megjelölte tennivalónkat: imádság és engesztelés. Főleg a rózsafüzér imádságot kérte. Fegyelmezett, imádságos összeszedettségben ezt tette a bécsi Stadthalle-ban is szeptember 11-én és 12-én délután a több ezres tömeg. Mindkét nap a szentmisében Meisner kölni bíboros mondta a szentbeszédet. Civil meghívott előadók is szoktak szerepelni. Szombaton Alois Mock, volt osztrák külügyminiszterrel volt egy interjú és vetítettképes emlékezés a szögesdrót átvágására, amely 1989. szeptember 16-án történt. Másnap, vasárnap pedig Orbán Viktor, mint a magyarországi rendszerváltozás egyik sajátos szereplője tartott ünnepi beszédet. MIÉRT ÜNNEPELNEK ÉVTIZEDEK ÓTA AZ OSZTRÁKOK EZEN A KÉT NAPON? 1947-től kilenc éven át Pater Petrus Pavlicek ferences atya vezetésével egész Ausztriát átfogó imával könyörögtek – rózsafüzérrel a kézben –, hogy a szovjet csapatok vonuljanak ki Ausztriából. A 325. tárgyalás után 1956-ban ez meg is történt. Erre emlékezve a hálaadás napja is lett szeptember 11-12. Néhány kiragadott gondolat az elhangzott beszédekből: 1. Meisner bíboros mondta: Az életében két nagy tévedése volt, mint keletnémet állampolgárnak: a) A Szovjetuniót olyan erősnek, felfegyverkezettnek, atombombával bebiztosítottnak gondolta, hogy úgy hitte, legalább száz évig nem lehet az összeomlásában bízni. b) Ha majd egyszer – nem külső hatalmak által legyőzve – megszűnik a kommunizmus, akkor minden más fontos probléma is megszűnik. A két tévedés helyett a valóság: a Szovjetunió gyorsan megszűnt, és újabb problémák termettek a régiek helyett. A tanulság és tennivaló röviden az,


Várunk

IV. évf. 6. szám

hogy imádkozni kell főleg a rózsafüzért, és engesztelni. A rózsafüzér olyan, mint Jákob létrája volt: a földről az Égbe visz, evilágból a Jóistenhez. Jézus a kereszten nekünk ajándékozta Édesanyját, azóta Ő a keresztények legfőbb segítője is. A közmondás szerint „ahol legnagyobb a szükség, ott van legközelebb az isteni segítség”. A bíboros úr külön kiemelte azt a legújabb veszélyt, miszerint Európa nem tanult a XX. Század tévedéseiből, és Isten nélkül akar élni. Isten nélkül viszont embertelen lesz a civilizációnk is. Idézte Franz Grillparzert: „Az emberség az isteni nélkül állati”. 2. Orbán Viktor szeptember 12-én azzal kezdte ünnepi beszédét, hogy fiatal házasként feleségével és néhány barátjával hátizsákosan elindultak Lengyelországba, mert látni akarták a lengyelek pápáját, akit a kommunizmus legreménytelenebb éveiben a reménység forrásának tartottak. Amikor pedig 1979-ben a lengyel milliók előtt kijelentette a pápa, hogy „Ne féljetek!”, elindult a kommunizmus világméretű összeomlása. Orbán Viktor külön kiemelte, hogy Magyarországon igazából a családok és a történelmi egyházak élték túl a diktatúrát. Mindkét sajátos közösség szellemi és lelki menedéket adott az embereknek. A ferences P. Petrusnak nemcsak rendtársa, hanem a Szűz Anya Szeplőtelen Szíve tiszteletének elterjesztésében legbelsőbb munkatársa is P. Benno Mikocki. Évtizedek óta ő vezeti a kétnapos ünnepséget. Az alkalomra megjelent műsorfüzet bevezetőjében így foglalta össze a 15. évforduló tanulságát és feladatát: „Máriával kell hallgatni Isten szavát, üzenetét, és erre meg kell próbálni válaszolni is. Ez a rózsafüzér ima tartalma és jelentősége. ... Ez a hatalmas közös ima segít abban, hogy a világunkban lévő rosszat legyőzzük. Az 1989-ben történt változások bátorítanak bennünket arra, hogy a jövőbe reménnyel tekintsünk.” Imre atya

KÁROLY KIRÁLY, KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK! ÚJ SZENTÜNKRŐL

Egészen kicsi gyerekként láttam először soproni Nagymamám naponta forgatott Missaléjában egy képet: fiatal bajuszos férfit ábrázolt a halálos ágyán. Nem olyan volt, mint a mesék királya, és azt sem nagyon értettem, hogy miért került ez a fotó a szentképek közé. Most Rómában a boldoggá avatási szertartáson kézbekapott kis könyvecskéből tudtam meg: az utóbb utolsó magyar királyként trónra lépett IV. Károlyért ifjú kora óta egy kis vallásos közösség 3

A Budavári Főtemplom közösségének lapja

Várunk

2004. október 8.

imádkozott, miután egy stigmatizált soproni apáca megjövendölte, hogy sokat fog szenvedni és személyét támadások érik majd. Halála után ebből a közösségből alakult ki a „Károly Király Imaliga a Népek Békéjéért”, amely később egyházi jóváhagyást is nyert. Ennek az imaligának lehetett tagja haláláig a Nagymama. A másik kötődés a Budavári Nagyboldogasszony-templom, amely a büszke „Koronázó Főtemplom” címet viseli joggal, hiszen sorrendben harmadikként és a történelemben utolsóként 1916. december 30-án itt koronázták IV. Károlyt Magyarország apostoli királyává. Mindez indokolta, hogy – képviselve mintegy egyházközségünket is – családilag felkerekedjünk, és Rómába utazzunk a Szent Péter téren 2004. október 3-án tartott boldoggá avatásra. Idézzünk ismét a szentmisére szétosztott kis könyvecskéből: IV. Károly úgy tekintett uralkodói hivatására, mint Krisztus követésének áldozatos útjára: minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, csak az ő javukat kereste, életét érettük áldozta fel. Ismerve a háború szörnyűségeit vallotta, hogy egy király legszentebb kötelessége a béke helyreállítása. Ő volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit. A rendkívül súlyos helyzet ellenére belpolitikai téren széles körű és példaértékű szociális törvénykezésbe kezdett. Az egyház társadalmi igazságosságról szóló tanítása alapján gyakorolta uralkodói hatalmát. A háborús konfliktus végén IV. Károly magatartása tette lehetővé, hogy Ausztriában további vérontás és polgárháború nélkül, békésen valósuljon meg az átmenet egy újabb társadalmi rendbe. Ennek ellenére elűzték hazájából. A pápa kívánságára – aki tartott a kommunista önkényuralom közép-európai terjeszkedésétől – IV. Károly megpróbált visszatérni Magyarországra, hogy helyreállítsa királyságát, de inkább lemondott szándékáról, semmint hogy egy polgárháború lehetőségét kockáztassa. Madeira szigetére száműzték. Uralkodói hivatását Istentől kapott küldetésként fogta fel, ezért nem mondhatott le trónjáról. Szegénységre kárhoztatva egy nyirkos házban élt családjával. A mostoha körülmények miatt halálos betegség támadta meg. A fájdalmakat elfogadta, és engesztelésül felajánlotta népeiért, hogy azok megbékélve újra egymásra találjanak. IV. Károly panasz nélkül vállalta tengernyi szenvedését, és halálos ágyán mindenkinek megbocsátott, aki őt elárulta. 1922. április 1-jén hunyt el a Legméltóságosabb Oltáriszentségre emelve tekintetét. Életeszméjét az utolsó napon így fogalmazta meg: „Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon”. Az évközi 27. vasárnapnak a Szent Péter téren különböző nyelveken elhangzó olvasmányai, evangéliuma mind-mind erről az áldozattal megélt életútról szóltak: 4


Várunk

IV. évf. 6. szám

„amikor megteszitek, amit parancsolok nektek, mondjátok: csak kötelességünket teljesítettük” (Lk 17,10); „Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk. Ne szégyellj hát tanúságot tenni Urunk mellett, sem mellettem, aki érte fogoly vagyok. Ehelyett vállald az evangéliumért a szenvedéseket velem együtt” (2Tim 1,7-8); végül „az igaz élni fog hűségéért” (Hab 2,4). Méltóságteljesen szép volt a szertartás a Szent Péter téren. Jó volt ott magyarnak lenni, együtt imádkozni a többi sokezer hívővel, lélegzetvisszafojtva hallgatni, ahogy a Szentatya szavanként, szótagonként levegőért kapkodva kimondja a boldoggá avatási formulát; s a többiekkel tapsolni, amikor egy újabb magyar boldog arcképéről gördül fel a lepel a Szent Péter bazilika homlokzatán. Mostantól október 21-e, boldog Károly király napja is ünnepe lesz Koronázó Főtemplomunknak. Ünnepeljük ezt mindig a boldoggá avatási szertartás offertóriumával, a szeretethimnusz szavaival: „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet”. (1Kor 13,13) Székely Ákos

AZ A KÜLÖNLEGES NAP… Boldog IV. Károly megkoronázása most már nem csupán egy jeles esemény templomunk múltjából. Most már annak is ünnepe, hogy a szent királyaink koronája ismét Isten emberének a fejére került. Az osztrák főherceg ezzel az aktussal vált nemcsak magyar királlyá, hanem – október 3-a óta bátran mondhatjuk – magyar szentté is. A koronázás leírását a Historia Domusból, Nemes Antal választott püspök, budavári plébános tollából idézzük: 1916. november hó 28-án, in festo præsentationis B. M. V. (este 9 órakor) Őfelsége Ferencz József király Schönbrunban meghalt. Halála alkalmából három gyászmisét mondottunk. Az elsőt mindjárt másnap, a másodikat a nyolczadon, a harmadikat pedig a Bécsben lefolyt nagy temetési szertartások után, deczember hó 4dikén. Ez alkalommal a budavári Koronázó főtemplom szentélye fekete posztóval volt bevonva, s a gyász az egész templomban nyilvánult, ahol is a főhajóban fel volt állítva a nagy catafalk, melynél igen sok gyertya égett, s amelyen az elhalt uralkodó fejedelmi koronái, úgymint az osztrák császári, a magyar királyi, a cseh királyi, a lombardi vaskorona, s az egyéb az elhunyt fejedelmet megillető jelvények nyugodtak. A gyászmisét dr Csernoch János bíbornok herczegprímás végezte. Az absolutiokat pedig adták: báró Hornig Károly bíbornok, veszprémi püspök, dr Várady Árpád Lipót kalocsai érsek, Szmrecsányi Lajos egri érsek és gróf Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök. A templomi ének és zenekar Mozartnak nagy requiemjét adta elő. A templom főszentélyében helyet foglaltak gróf Tisza István miniszterelnökkel az élen, az ország zászlós urai, a miniszterek, a hatóságok fejei stb. 5


Várunk

2004. október 8.

Már most elkezdődött az új király koronázására vonatkozó készülődés. Kezdetben, tekintettel a háborús időkre, a koronázást deczember elejére, majd deczember közepére, végre deczember végére határozták megtartani. Legkésőbben deczember végén kellett megtartani a koronázást, hogy az indemnitas vagyis a jövő évi költségelőirányzat még ideje korán a megkoronázott király által szentesíttessék, s így az ország ne jöjjön u.n. ex lex állapotba. Az egész deczember hó folyamán naponként délután, estefelé tanácskoztunk az Országháznak erre kijelölt helyiségeiben. Az eljárási menetet a miniszterelnök, a herczegprímás és a két ház képviselő és főrendiház elnökök valamint az erre kijelölt 3 miniszter u.m. a belügy, igazságügy és vallásügyi miniszterek vezetésével az összehívott méltóságok állapították meg. Mindenek előtt egy u.n. „Koronázást előkészítő bizottság” alakult meg, melynek tagjául természetesen a Koronázó főtemplom plébánosát is kijelölik. Így tanácskozásban és rendezkedésben folyt le a hónap. A tulajdonképpeni koronázási napot megelőzőleg főpróbát tartottunk, ezen főpróbát megelőzőleg pedig ahol maga a király, valamint a királyné is actív részt vett, egy elő próbát tartottunk, ahol Ő felségeik kivételével minden más functionárius, úgymint, a herczegprímás, a nádor helyettes, a kalocsai érsek stb. részt vettek. Érdekes, hogy ezen elő próbánál a koronázandó király szerepét, a főtemplom apát-plébánosa dr Nemes Antal c. püspök, pápai präelatus viselte, a királyné szerepét pedig Hadik Barkóczy E. palotahölgy. A főpróbánál a király és a királyné egészen közvetlenül viselkedtek, igen szívélyesek voltak, s a templom plébánosával többször tárgyaltak és elbeszélgettek. A koronázási napot megelőző délután a magyar Sz. Koronát és a koronázási jelvényeket ünnepélyesen áthozták a budavári Koronázó főtemplomba, a két koronaőr, Őfelsége két megbízottja s a főrendiház és képviselőház kiküldötteinek őrizete alatt. A templom főkapuja előtt a templom plébánosa fényes segédlettel fogadta a magyar szent koronát s az azt hozó küldöttséget. A koronát azután a főbejárattól jobbra fekvő s jól elzárható Lorettói kápolnába vitték, s az ott lévő emelvényen elhelyezték. Ennek utána lezárták a kápolna vasajtóját s lepecsételték. A zárnak kulcsait pedig a koronaőrök először átadták a királyi Őfelsége által kijelölt megbízottaknak, azok pedig mégpedig névleg gróf Khuen Héderváry Károly aranygyapjas vitéz, és gróf Dessewffy Aurél aranygyapjas vitéz, a kápolna kulcsát tovább adták a templom plébánosának, dr Nemes Antal c. püspök pápai präelatusnak avval, hogy már most gondjaira van bízva az országnak ezen drága kincse; vigyázzon reá, őrködjék, s viselje gondját. Azon kívül katonai őrség rendeltetett ki, így maradt a korona s a jelvények másnap reggelig. Ezek után bekövetkezett A KORONÁZÁS.

6


Várunk

IV. évf. 6. szám

1916. deczember hó 30-án, szombati napon, reggel 6 óra után megjelentek Őfelsége külön megbízottjai, u.m. gróf Khuen Héderváry Károly és gróf Dessewffy Aurél, valamint a két koronaőr, gróf Széchenyi Béla v.b.t.t. és gróf Ambrózy Gyula v.b.t.t. urak, s miután a templom plébánosa ott a helyszínen a magyar Szent Koronát, és a koronázási jelvényeket őrző Lorettói kápolna kulcsait a két királyi biztosnak átadta, kik is azokat folytatólag a két koronaőrnek kezeibe adták, s miután meggyőződtek, s meg lett állapítva, hogy az ajtót elzáró pecsétek épek, ennél fogva minden rendben van, a kápolna ajtaja kinyittatott s a Szent Korona és a koronázási jelvények, ú.m. a jogar, a birodalmi alma, Szent István kardja, és Szent István palástja szépen elhelyeztettek. Ezek után Őfelsége két megbízottja a várpalotába ment, s csak a két koronaőr meg a templom plébánosa maradt vissza a koronánál. Most már lassankint gyülekezni kezdtek a koronázási ünnepélyen résztvevők, főméltóságok, főpapok s egyéb notabilitások, diplomaták, a főherczegek és a főherczegnők, a sok udvari és palotahölgyek, a generalitás etc. etc. etc. A templom gyönyörűen ki volt világítva s jó melegre fűtve. Mikor Ő felségeik a királyné és a király megérkeztek, először is a Lorettói kápolnába mentek, amely a templom főkapujától jobbra a legközelebbi hely, s onnan a bevonulási menet rendezkedvén bevonultak a megállapított szertartás szerint a templomban felállított kettős trónushoz. A budavári Koronázó főtemplom plébánosa a szentélyben állott s az egész koronázási szertartás folyamán hol itt, hol ott segédkezett a functionáriusoknak mint például a szertartásnál elkésett horvát bánnak (báró Skerlecz Iván) odavitte a magyar birodalmi almát, vagy pedig hogy az oltárnál térdeplő király vagy királynénak térde alá a vánkosokat, a nádor helyettesnek (gróf Tisza István miniszterelnök) a koronát vivő párnát tartotta, amelyen időközönként a magyar Szent Korona le volt téve. Gondja volt, hogy mindig kéznél legyen egyik vagy másik főúrnak, ha szükséges volt segédkezett, s így az egész koronázás folyamába résen volt. Miután az előírt szertartások szerint a király megkoronáztatott a templom szentélyében felállított másik trónushoz ment Őfelsége, s most következett a királyné koronáztatása, aki szintén már most a templom szentélyében felállított trónuson foglalt helyet. Ekkor kiáltotta el a nádor helyettes a szokásos „Éljen a király” üdvözlést, amelyet a templomban egybegyűlt fényes közönség zajosan megismételt. (…) A koronázás befejeztével Őfelsége a királyné és a megjelent hölgyek távoztak a templomból. A király Őfelsége pedig megkezdte az aranysarkantyús vitézeknek felavatását, akik mind ott a Koronázó templom szentélyében a trónon ülő király előtt letérdepeltek s a király a kivont Szent István karddal jobb vállukat érintette. Mindezek után a király Őfelsége kivonult a templom előtt levő Szentháromság szoborhoz, ahol az eskütételre szolgáló emelvény fel volt állítva. … Az eskü letétel után Őfelsége visszament a templomba s azután sorakozott a menet a visz7


Várunk

2004. október 8.

szamenéshez, úgy a Szent György téren lefolyt Királyi dombhoz, ahol a kardvágás történt valamint ezt követő királyi ebédhez. (ezt mi sem értjük -–a szerk.) A templom plébánosa csak úgy, mint a díszmagyarban öltözött urak valamint a püspöki kar tagjai is gyalogszerrel ment, s kísérte Őfelsége a királyt és néhány lovon ülő functionáriust a királyi palotába, a királyi ebédhez. A templom plébánosa is meg lévén híva ezen királyi ebédhez, amelynél azonban mindenki csak, mint néző vett részt, s Ő felségeik a király és a királyné, a herczegprímás (Csernoch János) és nádor helyettes, a pápai nuncius és a kalocsai érseken (Várady Lipót Árpád) kívül, akik az emelvényen lévő asztalnál ültek, a többi résztvevő csak, mint nézőközönség vett részt mindebben. Azonban ezen nézést megelőzőleg, elég volt a királyi palota nagy termében felállított dús büffetben enni és inni ami szemnek és szájnak jó ízlett. A koronázási napon délután 3 órakor, az előírt szertartások mellett ismét viszszahozták a magyar Szent Koronát és a koronázási jelvényeket a budavári Koronázó Főtemplom szentélyébe, és ott állították közszemlére. Az emelvény a szentélyrács vonalában állott, míg a közönség a déli ajtón bejött, a Korona és a kiállított koronázási jelvények előtt elvonult, s a templom északi oldalán lévő kapun pedig megint eltávozott a templomból. Estefelé a Koronát és a koronázási jelvényeket a két koronaőr kinek a plébános segédkezett átvitték a Gara Nádor kápolnába, ahol éjjelen át el voltak helyezve, míg a kápolna ajtaja le lett pecsételve s lezárva, mely ajtózárnak kulcsát a két koronaőr a templom plébánosának adta át megőrzés czéljából. Éjjelen át a kápolna előtt a koronaőrség emberei őrködtek, míg a templom körül sorkatonaság végzett őrségi szolgálatot. Másnap reggel a két koronaőr megérkeztével a pecsétek meg lettek nézve vajon épek-e, s miután a templom plébánosa a kápolna ajtajának kulcsait átadta, a kápolna felzáratott s a Szent Korona s a koronázási jelvények megint csak a két koronaőr és a plébános által, a templomba vitettek a kellő polczokra helyeztettek, s miután a templom bejáratai és kijáratai felnyittattak, a nagyközönség a korona megtekintésére bebocsáttatott. Így tartott ez három napon át a templomban. Negyedik napon a Koronát és a koronázási jelvényeket ismét visszavitték a királyi várpalotába, ugyan olyan rendben, mint amilyenben hozták a templomba. Az Őfelsége által kiküldött két királyi biztos u.m. gróf Khuen-Héderváry Károly, gróf Dessewffy Aurél, a két magyar koronaőr, u.m. gróf Széchenyi Béla v.b.t.t. és gróf Ambrózy Károly v.b.t.t., továbbá a főrendiháznak és a képviselőháznak küldöttségei jelenlétében az időközben a templom szentélyébe hozott vasládába a magyar Szent Koronát, a koronázási jelvényeket, Szent István palástját elhelyezték, s a templomon át vive, a kapu előtt lévő díszkocsira feltették. A díszkocsit követte egy másik díszkocsi, amelyben a két királyi megbízott s a két koronaőr foglalt helyet. Kétoldalt haladt a koronaőrség legénysége, míg a menet élén és végén katonaság ment. 8


Várunk

IV. évf. 6. szám

Így folyt le azon magasztos ünnepély, amely csak újólag bizonyította a budavári Koronázó főtemplom jelentőségét, mint a közjogi cselekvényeknek egyházilag megülő helyét. 1917. április hó 15-én vasárnapon, Budapestre újra jövet, fogadta Őfelsége a budavári Koronázó Főtemplom plébánosát dr Nemes Antal c. püspököt magán kihallgatáson, s vele igen szívélyesen elbeszélt a koronázás lefolyásáról és annak egyes momentumairól. Különösen kiemelte a szabad ég alatt történt esküre vonatkozólag, hogy míg egész napon át borús, esős időjárás volt, addig abban a pillanatban midőn a szabadban az eskütétel kezdődött a nap, ragyogóan kisütött, s fényesen megvilágította a közjogi cselekvény színterét. Különben a legszívélyesebben elbeszélgetvén Őfelsége kegyelemben elbocsátott, kifejezvén, hogy mindennel a lehető legjobban meg volt elégedve.

FELTÖLTŐDÉS – TÖLTEKEZÉS … … ez az egyik feladata a nyárnak. Mindannyiunk számára adott a napsugár, a friss gyümölcs, zöldség, a hosszú nappalok öröme, amelyek mind a megerősödésünket, a télre való felkészülésünket szolgálják. Az már külön ajándéka a Gondviselésnek, ha ezek mellett még lelki feltöltődésre is lehetőséget kap az ember. Néhányan évek óta együtt töltünk öt napot a KÉK – Krisztusi Élet Közösség – lelkigyakorlaton, így idén is Érden, a ciszterci nővérek csodálatos „birodalmában” voltunk, és igyekeztünk méltónak lenni a sugárzóan szerető gondoskodásra. A lelkigyakorlat témája egy tavaly feltett kérdésünk volt: Mi a szenvedés értelme az életünkben? Azt hiszem, P. Alois jezsuita atya és segítőtársa, Schw. Irene nem kis feladatot vállaltak magukra, amikor a következő kérdésekbe, témákba vezettek be bennünket: – Mit jelent az, hogy Krisztus király? – Mit nyilatkoztat ki Krisztus az életével? – Jézus belemerítkezett az életünkbe – saját keresztségünkben tekintünk erre a szolidaritásra. – Hogyan látja Isten az életünket szenvedéssel együtt? Talán még soha nem éreztük át ennyire ezen lelkigyakorlatok célját: megerősödni az életünk útján, erőt meríteni a mindennapokhoz. Hát ezek a kérdések most igazán húsba vágtak! Először az Ószövetségen keresztül vizsgáltuk a király fogalmát, majd Jézus életére tekintve jutottunk el Pilátusig, aki előtt Jézus maga mondja ki: igen, király vagyok. A tanítványok végigkísérve az eseményeket mérhetetlen csalódásként élték meg a történteket. Aztán jöttek a tapasztalatok, felismerések. Valahogyan úgy kellene néznünk, ahogyan ők is megélték: Emmausz – …mi reméltük, vártuk tőle… 9


Várunk

2004. október 8.

Aztán meghívták, és felismerték a kenyértörésben, hogy tulajdonképpen ki ez a Jézus. Ráébredtek az egységre – Krisztus a fő, mi pedig a tagok vagyunk. Mária Magdolna a sírnál találkozik Jézussal, aki megismerteti magát, de nem engedi megölelni: „Ne tarts fogva, még nem mentem föl Atyámhoz.” A kereszt és a feltámadás ugyanaz, csak a másik oldalról nézve. Döntő, hogy egyik oldalról nézem-e, vagy megértem: „ne tarts fogva”, vagyis ne ragadj le; hogy élővé válik-e bennem ez a másik oldal. Ezt nem mi hozhatjuk létre! A feltámadás és a Szentlélek teszi lehetővé számunkra. A kereszt és a feltámadás a teremtés titka. A tanítványoknak is át kellett menniük ezen a sötétségen, amíg felismerték, hogy minden benne lett teremtve, ő a Király. Mi tudjuk ezt, de még nem vált az életünkké. Minden sötétségen át vezet az út, amíg megtapasztaljuk a feltámadás hatalmát. (Hogyan érződik az életemben, hogy ami bennem sötét, nehéz, abban Jézus mondja: ne tarts vissza?) Egy másik bevezető Jézus életéről, mint az Atya ránk mondott IGEN-jéről szólt. Jézus azt hirdette, hogy Isten országa ott van, ahol emberek magatartásukban úgy találkoznak egymással, ahogy Isten az emberekkel találkozik. Jézus gyógyít, újra egésszé teszi az embert, és megbocsát. Istennek az emberekre mondott igenje minden helyzetben megtapasztalható Jézus tetteiben. Isten irgalma lett Jézusban láthatóvá. Mivel Jézus ebben a világban, ugyanebben a helyzetben élt, mint mi – azáltal, hogy mondja: Én és az Atya egy vagyunk – kinyilatkoztatja Isten országát. Jézus belemerült a helyzetünkbe, így lett láthatóvá, mint Isten igenje az emberre. Jézus a bűneinkért halt meg. S habár ekkora volt a szenvedés, mégis igent mondott rá. Nem teljesítményről van szó: Istenben, Jézusban lenni, ezáltal az igenjében részt venni – ez Isten országának kinyilatkoztatása Jézusban, az ember elfogadása úgy, amint van. De miért ilyenné alakította Isten a világot? Erre nem ad választ a Biblia: a mi szintünkön nincs válasz a „miért”-re. Ez a kérdés az ember igazi bűne – a bizalom megrendülése, amikor Istent számadásra szólítjuk fel. Ekkor falba ütközünk. Ha ezt elengedjük, és teret kap az igazi Istennel szembeni magatartás – az a bizalom. MINDEN HELYZETBEN BÍZNI! Átmenni a falon egészen a válaszig, amíg a kereszten azt mondja: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Istenben helye van mindennek – szépnek és sötétnek, jónak és rossznak, örömnek és szenvedésnek. Az út maga: a „miért”-et elengedni egészen a bizalomig. (Teljes bizalommal az iránt az IGEN iránt, amit Isten ránk kimondott.) Jézus belemerítkezett az életünkbe, megkeresztelkedett. De a keresztséggel már a kereszthez való lealacsonyodást is előre jelzi. Isten úgy tekint rám, mint fiára a keresztségben, …„akiben az Isten kedvét találja”. Hol állok én ebben, mint Isten gyermeke? Megkereshetem a területeket, ahol kicsivé leszek, ahol meg kell történ10


Várunk

IV. évf. 6. szám

jen bennem Jézus megkeresztelkedése. János Jézus keresztelkedésekor előbb tiltakozik, aztán elfogadja: így kell lennie. Jézus aláveti magát Isten akaratának, és besorol a bűnösök közé – egynek lenni a bűnösökkel, belemerülni az emberiség közé. Keresztségünkkel a Jézussal való közösségbe léptünk be, a halálában részesít minket. Nekem is le kell merülnöm a vízbe, de nem merülök el, átalakulva kerülök ki. Megérzem, hogy Isten elfogadott engem. Jézus kiemelkedik a vízből, és megnyílik az ég. A föntről jövő fény az ég és föld egymással való kiengesztelődése. (Hiszem-e, hogy az ég fölöttem is nyitva van?) A keresztség megtapasztalása, hogy Isten minden teljesítményt, ígéretet megelőzve szeret minket – minden feltétel nélkül szeret. Ha a keresztre gondolunk, felmerül a kérdés, hogyan engedhette Isten ezt a borzalmat. Meg kell próbálni Isten szemszögéből nézni. A bennünk lévő két világ – az egyik az érzéseink, képességeink, eszünk, a másik Isten jelenléte bennünk – között van egy fal. Ezt kell egyre inkább átjárhatóvá tenni. Útja a küzdelem – a türelem – az állhatatosság – a remény. A remény vonz ezeken keresztül, mert Isten szeretete kiárad szívünkbe a Szentlélek által. Ez valóság, nem mi hozzuk létre. Úgy is mondhatjuk: Isten szemével tekintünk az életünkre, vagy a hit szemével nézzük az életünket. A hit egzisztenciális képességünk: a másik világ is hozzánk tartozik, és ezt észleljük. A belső tapasztalás Isten világa bennünk, valóság, hozzánk tartozik. A Szentháromság (1+1+1 = 1) Isten világa. Titka, hogy Istenben az egység és a különféleség nem más. Ez a valóság bennünk van, az egész teremtett világban leképeződik. A teremtés az örökkévalóságtól jelen van. Krisztus egy, Ő a fő, mi vagyunk a tagok. A sokaság és az egység a testben van, nincs ellentétben, Istenben és bennünk ugyanaz az egy lélek van. A teremtés titka lett kinyilatkoztatva: Isten jelen van a világban. Velünk jön az úton. Hol ide, hol oda falakat állít, amit szenvedésnek élünk meg, fáj, úgy látjuk, ellenünk van. A keresztségben igent mondok erre, akaratommal belemerülök. Mi a nehézség a számunkra? Az ésszel úgy látjuk, hogy az Atya és a kereszt, jó és rossz ellentétek, Istenben a keresztnek, rossznak nincs helye. De hát akkor hol van? Jézus mondja: „Ne ítéljetek!” Mi a bűnt mint nyilvánvalóságot látjuk. Egészen más látásmód kell: „Ez így van, így történt. Keressük újra az egész felé az irányt.” „A rosszhoz nincs közöm” – pedig az egész Istenben játszódik le. Ezt a belső egységet kell érezni, nem vagyunk megosztva – egyre inkább megnyílni erre az összhangra. NE AKADJUNK FÖNN AZ ESZÜNKÖN! A másik világ sokkal halkabb, a feladat: erre figyelni. A teremtés elején halljuk: „Isten látta, hogy ez jó.” Kezdettől fogva! Most ne lenne jó?! Isten elénk tol egy falat, amelynek átlépéséhez megtérésre van szükség – belelendülni Isten gondolkodásába. „EZ JÓ!” Ez a teremtés szava, a megváltás szava. „Az én békémet adom nektek…” A mélyben lévő világból Isten szemével nézni: ugyanazzal a szemmel, amelyikkel nézek most, és amivel látni fogom magam. Eljutni arra, hogy a saját 11


Várunk

2004. október 8.

életemet a nehézségekkel együtt Isten perspektívájából szemléljem. A Jézus-ima segíthet ebben. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindenki, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 13) A Fiú keresztre feszítése csak következménye ennek a nagy szeretetnek. Azért adta nekünk a Fiát, hogy Jézusban meglássuk az Atyát. Benne láthatjuk Istent, az ő szeretetét. Jézust szemlélve mi is képmására alakulunk. Jézust szemlélődő imában nézni a „miért” elengedésének a begyakorlását segíti. Ebben az imában egyszerűen jelen vagyok és Isten is jelen van. Elcsendesedem, lenyugszom. Figyelek a légzésemre. Belégzéskor magamban mondom: Uram, Jézus Krisztus! - kilégzéskor pedig: Könyörülj rajtam! És így ismételgetem magamban, amíg időm és vágyam engedi. Teljesen elengedem magam a szeretetében. Ezt bármikor és bárhol tehetem, az életem megszentelődik általa. Uram, Jézus Krisztus! Könyörülj rajtam!

TI

ERDÉLYI ÉLMÉNY… Évek óta júniusban Erdély gyönyörű tájait barangoljuk be – ebben az évben nyolcadszor. Töltekezünk Erdélyben élő magyar testvéreink szép beszédével, szívüket is odaadó vendégszeretetükkel, hitükkel és nehéz sorsuk ellenére optimizmusukkal, amely sajnos belőlünk, anyaországi magyarokból kifogyóban van. Most nem is a tájak, városok, falvak szépségéről szeretnék beszámolni, hanem egy szívemet melengető élményről. Idén is, mint minden évben – a „falusi turizmust” támogatandó – házaknál voltunk elszállásolva; Kőröstárkány volt három napig a vendéglátónk. Engem jószerencsém a falu „óvónénijének” házába vezérelt. Az „óvónéni” 29 éves, nádszálvékony, szépséges kis teremtés volt; fiacskája, Norbert öt és fél éves nyíltszívű, aranyos legényke. Az első este, vacsora utáni beszélgetésünk során megdicsértem a kisfiút, mert a szófogadó, készséges kis emberke azt sem tudta, hogy kedveskedjék nekünk – idegeneknek –, akiket akkor látott először. Nem tudtam megállni, azt mondtam neki: „Te Norbi, te egy nagyon jó kisfiú vagy – én úgy látom!” Mire a gyerek elkerekedett nagy szemekkel rám nézett és halálos komolysággal ezt felelte: „Én igen, de a legeslegjobb az Isten! Ő a legjobb!” Én ezen a feleleten úgy meglepődtem, hogy szólni sem tudtam, de bizony könnyes lett a szemem… Megcirógattam a buksi fejét, és megdicsértem a mamát, és gondoltam – de ki is mondtam –, hogy ahol ilyen óvónéni neveli a falu kicsinyeit, ott van remény; azt a falut és családjait megáldja a mi Urunk! A beszélgetés során kiderült, hogy a falu színmagyar egy román vidék kellős közepén; református vallású, biztosan kitűnő lelkészük van. 12


Várunk

IV. évf. 6. szám

Másnap aztán, kirándulás után fáradtan, éppen akkor érkeztünk haza, amikor a legelőről hazahajtották a teheneket. A falu egyutcás. Kilométer hosszú főutcája és egyetlen keresztutcája van a falu végén. Így két irányból érkezett a csorda, és óriási kavarodás volt, amikor beérkeztek. Az utcán csak számok vannak – és én jó szokásom szerint el is felejtettem a házszámot. A házak egyformák, szorosan egymáshoz épülve, zárt, magas kapukkal – tehát még a virágoskertek sem adhattak útmutatást. Megálltunk, és néztük az „okos” teheneket: azok bezzeg tudták, hogy hol laknak, hol várja őket az istálló és gazdájuk. Egyenként kiváltak a sorból és befordultak, kiki a maga háza felé. Ha a kapu zárva volt, hatalmasat bődültek, kérve a bebocsátást. Ahogy ott állok a sarkon, és várom a tehenek elvonulását, előszalad az utcából Norbert, kitárt karral: „Ilus néni, Ilus néni! Azért jöttem, hogy hazavigyem, biztosan elfelejtette a házszámot!” Kedvesen kézen fogott és hazakísért… Ismét nagyon meghatódtam ekkora figyelmesség, kedvesség láttán. A vacsora már az asztalon gőzölgött, és igazán az otthon melegét éreztem náluk. Az anyuka elárulta, hogy Norbit nem lehetett otthon tartani, annyira aggódott, hogy nem találok haza. Három nap után – egy kicsit a szívemet is otthagyva náluk – hazaindultunk. Csodálatos erdőkön keresztül, virágzó tarka rétek mellett, friss tiszta patakok partján vezetett az utunk. Teleszívtuk tüdőnket a júniusi erdők-mezők illatával és bensőnkben azzal a jó érzéssel, hogy megmarad a magyarság, ahol ilyen kis „szentjánosbogarak” világítanak és tartják a fényt, adják tovább a hitet, őrzik a magyar nyelvet. Áldja meg az Isten a „fáklyákat” és a „szentjánosbogarakat” odaát. Éderné Horváth Ilona

BIHARI TÚRÁNK Egy napos júliusi délelőttön ismét összegyűltünk, hogy részt vegyünk egy közös túrán, amelynek célja idén Erdély feltérképezése volt. A messzi földön híres román-magyar barátság jeleit már a határon megtapasztaltuk, ahol egy rendkívül mókás határőr megviccelt minket egy „útlevél-elrejtős” trükkel. Társaságunk nagyra értékelte a humorát, miután röhögve visszaadta Bóni útlevelét. Utunk ezután „zökkenőmentes” volt, bár a fantasztikus minőségű hegyi út említésre méltó, amelyen a kocsival való végighaladás inkább veseköves betegeknek ajánlott. Szerencsére az előcsapat délután baj nélkül megérkezett a festői szépségű völgybe. A többiek ekkor indultak, miután Elemér működőképessé varázsolta Mercedesét. Timi a hajnali vonattal érkezett Aradról, így reggelre teljes lett a létszám. A táborhelyet körülölelte a hegység „fenyvesekkel vadregényes tája”. A meredek hegyoldalban sziklaszilárdan álltak a sudár fenyőfák, bámulva a kristálytiszta, csillogva csordogáló hegyi csermelyre, amely akkor még elég nyugodt volt… Nem úgy, mint a későbbiekben. Az irdatlan esőzések következtében a hegyi hordalék 13


Várunk

2004. október 8.

megfestette a vizet, így a patak sárgás-barnás színárnyalatokban pompázott. Az első nap megépített oltár a kereszttel együtt immár a patak közepén állt. Az állandó esőzés befolyásolta a további programokat, de azért volt két remek kirándulásunk. A harmadik nap tekintettük meg a Bihar hegység gyönyörű képződményeit egy egész napos túra keretében. A másik kirándulásunk jelentős fizikai erőt, ügyességet és bátorságot követelő utakon folyt. Juli és Gabi is a fiú társasággal tartott. Ezzel bebizonyították, hogy nemcsak a konyhában otthonosak. A többi lány a megfáradt csapatot ínyenc vacsorával várta, amit pillanatok alatt elfogyasztottunk. Az egész táborozás alatt sem farkassal, sem medvével nem találkoztunk a híresztelések ellenére. A legveszedelmesebb állat, ami felborzolta a kedélyeket a cérnaféreg volt, amelyről a gusztustalan információkat a lexikonokból be lehet gyűjteni. Sajnos ez az állat az eső következtében eléggé elszaporodott, de a baj nem ez volt. Hanem az özönvíz, ami idő előtt véget vetett erdélyi túránknak. Az utolsó nap – ami a tervezettnél négy nappal korábban volt – szavazásra került sor, ahol a maradni akarók 42,5%-kal maradtak alul, így csomagoltunk, és indultunk haza, miután az elmosott utat újra építették. A határon való várakozást leszámítva simán hazaértünk, ahol fájó szívvel elbúcsúztunk egymástól. Biztos vagyok benne, hogy mindenki szívében örökre élni fognak a gyönyörű Erdély és a jó kedvű közösség által nyújtott emlékek, s ha egyszer úgy adódik, visszatérünk… Tímár Ata

KATEKUMEN-KIRÁNDULÁS A katekumen-csoportot – 9 fiatalt – Janó atya meghívta egy hosszú hétvégére Heiligenkreuzba, ahova ő mindig nagyon szívesen tér vissza egy kis „feltöltődésre”. Az utazásra július 2-4 között került sor, amikor is férjek, barátok, testvér is kiegészítette a kis csapatot, így péntek délután 14-en indultunk útnak. Terveink, na meg a megbeszélés szerint este 6-7 óra között kellett kiérnünk, hogy még részt tudjunk venni a kompletóriumon, meg vacsorával is vártak minket, még ez előtt. Némi schwechati bolyongás után 19.50-kor szálltunk ki a kocsikból a kolostor udvarán, ahol egy nagyon kedves szerzetes, aki pont az imaórára sietett, köszöntött minket, és mondta, hogy jöjjünk nyugodtan, megvárnak minket. Így sikerült beesnünk a kolostori élet közepébe. A padok között kis meglepetés is várt ránk: az imaóra szövegét, ami latinul folyt, kis füzetekben magyar fordítással megkaptuk, hogy mi is követni tudjuk az imákat. Nagy meglepetésünkre Janó atyát is ott láttuk beöltözve a szerzetesek között, az apát után egyből a második helyen (mint később megtudtuk, az apát után a vendég jön, majd „kor” szerint, azaz a kolostorban eltöltött idő sze14


Várunk

IV. évf. 6. szám

rint a szerzetesek). Bár követni mégse tudtuk a szövegeket – állandó lapozgatás folyt –, a hangulatát azonban nagyon jól át tudtuk élni már így az első alkalommal is. Az imaóra végén Janó atya felhívta a figyelmünket, hogy a kompletórium után az apát egyenként szenteltvízzel meghinti a szerzeteseket, de az imaóra résztvevőit is, bárki odamehet. Az áldás után – amikor amúgy már szilencium, azaz beszédtilalom van a kolostorban – külön odajött a csoportunkhoz, kedvesen köszöntött minket, és kellemes ott-tartózkodást kívánt. Lelkileg megnyugodva, de már igencsak éhes gyomorral mentünk vacsorázni (jóval lekésve a hivatalos időpontot), ahol is kellemes beszélgetés alakult ki. Ezt folytattuk a kolostor által fenntartott étteremben, miután elfoglaltuk szállásunkat. A kolostor ifjúsági szállásán kaptunk két szobát: egyet a fiúk, egyet a lányok részére. Esténként igazi tábori hangulat alakult ki – legalábbis a lányszobában –, hosszú beszélgetésekkel. Ennek következtében kicsit nehéz volt másnap a felkelés. De nagyon szép, napsütéses reggelre ébredtünk, így könnyebben elfelejtettük a „korai” (7 órás) időpontot. A napot a turisták által nem látogatható kis kápolnában kezdtük reggeli dicsérettel, mivel Janó atyán kívül senkinek sem sikerült az 5.15-kor kezdődő vigiliára és laudesre felkelni. Reggeli után nekiindultunk egy alaposan előkészített, megszervezett, programokkal teli napnak. Elsőként a szomszédos Mayerlingbe mentünk, Rudolf trónörökös és Vetschera Mária állítólagos öngyilkosságának helyszínére. A hajdani vadászkastélyt átalakították, ma karmelita kolostor, abból a helyiségből pedig, ahol a szerencsétlenség történt, kis templomot építettek. A templom melletti két szobában Rudolf életéről és haláláról olvashattunk, láthattunk képeket. Ezt a közelben lévő – kevésbé ismert, de nagyon szép – Klein-Mariazell követte. Itt is vártak már minket idegenvezetéssel, ahol a templomot és a hozzá tartozó kerengőt, a középkorból megmaradt részeket mutatták be nekünk. Ez a többször lerombolt kolostor két egymással haragban levő testvér kiengesztelődésének helyén épült hálából. A történelem viharában utoljára 1964-ben elpusztult épületek most a falucska polgárainak összefogásából, civil kezdeményezésre keltek életre romjaikból. A legcsodálatosabb, hogy a szent hely méltósága, a hit számos megpróbáltatás után a harmadik évezred nemzedéke számára is megőrződött. Egy hosszabb kocsikázás után Lilienfeld volt a következő állomás. A hangulatos óvárosi részben található a ciszterci templom és kolostor, amit szintén idegenvezető kalauzolásával nézhettünk meg. Igaz, itt is németül folyt a vezetés, de Janó atya mindig profi módon tolmácsolta nekünk az elhangzottakat. Így láthattuk többek között a gyönyörű könyvtárat, ahol egy olyan középkori könyvet is őriznek, amiben a természettudományos vonatkozású bibliai jelenetek vannak megrajzolva állatokkal, növényekkel, betekinthettünk az egykori borospincébe, konyhába, és természetesen a hatalmas templom néhány érdekességére is felhívták 15


Várunk

2004. október 8.

a figyelmünket. Távozóban még mindenki kapott egy példányt Mindszenty bíboros emlékirataiból – igaz, német nyelven. Egy „kellemes” szlalomozás után Mariazell belvárosa mellett tettük le a kocsikat, és a kegytemplomot vettük célba. Azt gondolom, mindenkinek voltak már ismeretei a helyről, noha még nem jártunk itt, így egy kicsit kiábrándító volt a templom előtti fogadtatás: a rengeteg „kegytárgyat” árusító bódé. De a templom, ahol éppen magyar nyelvű misét tartottak magyar zarándokoknak, gyorsan feledtette az előző képet. Igaz, a kegyszobor körüli részt nem tudtuk a mise miatt alaposan megnézni, de a főoltár felőli rész is gyönyörű. Megnéztük a Mária-oszlopot, ahol a kegytárgyak megáldása szokott történni, a Szent-László kápolnát, ahol Mindszenty bíboros sírja volt, de még ma is emlékhelyként tartják fenn. A főoltár érdekessége a tabernákulum, ami nem más, mint egy földgömb a kígyóval. A templom látogatását egy közös imával fejeztük be, majd Janó atya meglepetése következett – mintha nem lett volna az egész nap egy nagy meglepetés és ajándék. Felvonóval felmentünk egy sípálya tetejére, ahonnan körbe nagyon szép kilátás nyílt. Az étteremben ettünk némi meleget, sósat, édeset, azután bementünk az ott lévő szabadtéri múzeumba, amely a favágás folyamatát mutatja be mozgó bábokkal, makettekkel, tablókkal. A tó körül közlekedő kisvasutat nem csak a gyerekek élvezik – mi is két kört mentünk vele. Miután megmásztuk a kilátót, az utolsó felvonóval visszamentünk a városba. Kicsit sietnünk is kellett már, ha a vacsorára és a kompletóriumra vissza akartunk érni. Ezen az estén már kicsit másképpen tudtuk átélni az esti imát, már sokkal ismerősebb volt minden. Ezután Janó atya tartott idegenvezetést a kolostorban, így oda is bekukkanthattunk, ahova csak a szerzeteseknek szabad: így láthattuk a pompás ebédlőt, vele szemben a kútházat, bementünk a dormitórium előterébe, és a kerengőn keresztül jutottunk a templomba. Vacsora utáni sétánk a falu temetőjébe vezetetett a kálvária-dombon keresztül, ahol Vetschera Mária sírja van. Az estét megint a kedves kis étteremben fejeztük be. Másnap reggel ismét a kis kápolnában kezdtük a napot. Itt azt hiszem mindannyiunknak nagy élményben volt részünk: zsolozsmázni már ugyan „gyakoroltunk” itthon, de az énekes zsolozsmázást itt próbáltuk először. Szombaton még nem is mertünk igazán énekelni, így nagyon meglepődtem, hogy vasárnap reggel viszont hamar rájöttünk az ízére, és egy nagyon meghitt, bensőséges közös imában lett így részünk. Igaz, ezen a reggelen már volt, aki részt vett a vigílián is közülünk. A miséig még volt annyi időnk, hogy Janó atya közbenjárásával megnézhettük a Kaisersaal-t (császári szobát), és néhányan kihasználták az időt gyónásra is. A szentmise kb. két órás volt, nagy részben latinul. Azt gondolom, mindenkinek élmény volt ez, mert latinul már ritkán hallhatunk misét, és a gregorián énekeket se halljuk az általunk látogatott miséken. Ezután még volt egy rövid templom-nézés, majd elsétáltunk a templom mellett épült Szent Kereszt templomba, ahol Jézus 16


Várunk

IV. évf. 6. szám

keresztjének egy darabját őrzik ereklyeként. Az ebéd után pedig testileg, lelkileg feltöltődve indultunk haza. Szemán Andi Részlet egy, a kirándulás utáni héten írt email-bő „Nagyon érdekes volt a kolostori élet, jó volt belepillantani. Egészen filmben éreztem magam néha… Hihetetlen volt számomra ezeknek az embereknek a nyugodtsága, lassúsága, szemben a mi pesti életünk pörgősségével. Furcsa volt pl., hogy a sok-sok év alatt már rengeteg imaórán vettek részt, és mégsem gyorsult fel az éneklés, még a sorok közti szünetek sem rövidültek meg benne. Bár Laci szerint ez a folyamat érthetően fordítva működik, minél több időt tölt itt egy szerzetes, annál türelmesebb, annál inkább a vérében van, hogy nem rohan sehová. (Janó, veled kapcsolatban különösen csodálkoztam, nehéz volt összeegyeztetni nagyon aktív életedet ezzel a nyugodt tempóval. Az imaórákon egyszer csak megszűnik számodra a világ? Biztos olyankor szeded össze azt a sok energiát, nem?) Örülök, hogy ennyi templomot láttunk. És nagyon tetszett a kirándulás fel a hegycsúcsra. Alig várom, hogy láthassam a képeket. Az imaórákon és a misén is jó volt részt venni, de őszintén szólva kicsit lehet, hogy nagy volt a dózis így hirtelen. Azt hiszem, nem konkrétan az imádkozás volt sok, talán inkább a sötét. Meg a sok állás, amihez egyszerűen nem vagyok hozzászokva. (Még a buszmegállóban sem szoktam megállni, mindig fel-alá mászkálok...) Meg hiányzott, hogy 10 percet sétáljunk, pár szót váltsunk Lacival a vasárnapi események közt, jó lett volna megbeszélni, hogy melyikünk mit hogy élt meg stb. Laci most mondja, hogy az ő nevében is írjak kicsit, hogy milyen jól érezte magát. Neki egyáltalán nem volt sok az imádkozásból, sőt, lett volna kedve egy teljes napot végigcsinálni úgy, hogy az összes imaórán részt vesz.” Wacha Bori

Hogy is ne térnénk vissza újból és újból ehhez a misztériumhoz, az Oltáriszentséghez, amely magába foglalja az Egyház egész életét? Ez a szentség táplálta kétezer év számtalan hívőjét. Ebből eredt a kegyelem folyója. Hány szent találta meg benne a Mennyországnak nemcsak zálogát, hanem mintegy elővételezését! II. János Pál 2000. nagycsütörtöki levele a papokhoz

17


Várunk

2004. október 8.

KÉPVISELŐTESTÜLETI LELKIGYAKORLAT ÉRD, 2004 ŐSZ Egy csodálatos hétvégét töltöttünk el a Képviselőtestület tagjaival Érden, a ciszterci nővérek monostorában. A napsütéses őszi idő, a kert szépsége segített ráhangolódni az együtt imádkozásra, ami most merőben más volt, mint amit eddig megszoktunk. Gál Péter és Kati, Török Feri és Ili és Mátéffy Balázs olyan rejtelmeibe vezettek be az imádkozásnak, amit azt hiszem eddig egyikünk sem ismert. A lelkigyakorlat fő témája Zakeus története volt. Ezt próbáltuk körüljárni, és Zakeust végigkísérni a Jézussal való találkozásában. Beleképzeltük magunkat az esemény egy-egy szereplőjének helyébe, végiggondolva és megosztva a többiekkel, hogy abban a pillanatban miért pont őt választottuk, milyen kapcsolatban van a pillanatnyi énünkkel. Egy másik elmélkedésben egy festményt néztünk, amelyen Jézus Zakeust üdvözli háza kapujában. Mindannyian próbáltuk elmondani, hogy mi érintett meg a képből a legjobban. Többféle módon próbáltunk Isten felé fordulni, megélve, hogy bármilyen tevékenységünk lehet imádság, ha Ő van a középpontban, és mi kitárjuk a szívünket felé. Azért nekem nem volt minden egyformán könnyű. Például, amikor egy darab gyurmát kaptam a kezembe, hogy abból formázzak ki valamit, ami akkor bennem volt, ami akkor én voltam. De a kezdeti ellenállás egyre inkább megszűnt bennem, ahogy Isten felé tudtam fordulni. Rengeteget kaptunk az Úrtól és egymástól a hétvégén. Összességében olyan élményben volt részünk, amit sokáig nem fogunk elfelejteni. És ebbe a végigimádkozott hétvégébe is belefért a jókedv, a vidámság. Szombat este szabadon örültünk egymásnak. Közben Karnagy úrnak kötelezettsége miatt Salgótarjánt is meg kellett látogatnia. A visszajövetelét nem szerveztük meg kellőképpen, ezért a kapu már zárva volt, és kulcsunk nem volt hozzá. Mégsem tölthette az éjszakát a kapun kívül! Végül Zakeushoz hasonlóan, ha nem is fára mászott, de egy létra segítségével jutott át a kerítésen. Köszönjük a szervezőknek és Imre atyának, hogy lélekben gazdagodva, megerősödve és feltöltődve folytathatjuk mindennapi munkánkat. Isten áldása legyen Velük! BE Szeretett, szólt a szerelmes, van-e olyan nagy erényed a jótevésre, mint a szeretésre? Boldog Raymundus Lullus 18


Várunk

IV. évf. 6. szám

RÖPIMA – LELKIGYAKORLATON A vadfügefán kuporgó férfi felé elhangzott a kérés: „Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Miért pont ő!? Méltatlankodom magamban; a mindenki által ismert csaló, a megvetett, a lenézett vámos! Miért pont ő!? Miért pont én!? Magyarázd meg Uram, végtelen szereteted által, amellyel visszafogadtad a tékozló fiút. Magyarázd meg isteni erőd által, amellyel feltámasztottad Lázárt. Magyarázd meg apostolaid kiválasztása által; – betlehemi születésed által..; – gyógyításaid által..; – szenvedésed által..; – kereszthalálod által… és akkor talán megértem és elrebegem: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.”

TF

ZAKEUSOK VOLTUNK …október 1-2-3-án Érden, az egyházközség vezetőségének és hozzátartozóinak „rendhagyó” lelkigyakorlatán. Miért is volt ez rendhagyó? Nem volt meghívott lelki vezető senki sem, „csak” gondolatébresztő, gondolat-terelgető társak voltak, akik segítettek szembesíteni önmagunkat önmagunkkal és megismertetni egymással. Sámuel 1. Könyvének (2, 1-9), Szent Lukács evangéliumának (19,1-10) és a 23. zsoltárnak szövegei között bolyongtunk: bebújtunk a szent szavak erdejébe, ízlelgettük jelentésüket, próbáltunk a vonzások és taszítások (választások) között eligazodni. Összejöveteleink kapcsán ismételten tudatosult bennünk, hogy szüntelenül formálódó anyagok vagyunk a Teremtő alkotó ujjai között, éppúgy, mint a tökéletlen kis gyurmafigurák a mi kezeink között. Zakeus történetébe beleélve magunkat úgy jelenítettük meg az utat, a háznépet, a tömeget, a fát, a sokféle Zakeust (többek között a megalázkodót, a kíváncsit, a rejtőzködőt, boldogot, újjászületőt), és magát Jézust – alázattal szolgálva egy-egy dolgot, tárgyat, személyt az életképben – olyan mélységgel átéreztük a szerepeket, hogy itthon, újragondolva biztosan mind beépülnek életünkbe, gazdagítva azt. Bízunk benne, hogy képesek leszünk együtt érezni, együtt mozdulni a köröttünk élőkkel, úgy, ahogy együtt tudunk lépdelni imádságos lélekkel összekapcsolódva egy lánc19


Várunk

2004. október 8.

ban, mely, ha szétnyílik, nem szakadást jelez, hanem újabb láncszemek bekapcsolását. A vasárnapi szentmise felajánlási tégláiból templomunk formálódott ki, magába építve vágyainkat, fogadalmainkat, fohászainkat. Köszönet a ciszterci nővéreknek a szíveslátásért, Imre atyának, Előd atyának, Janó atyának az imádságos jelenlétért, a Török-Gál-Mátéffy házaspároknak az újabb és újabb szép meglepetést okozó és igen sok előkészületet igénylő szervezőmunkáért és Teremtő Atyánknak a csodálatosan szép, verőfényes napokért! Biztos vagyok benne, hogy a 6 hónapos Mátéffy Boritól a 84 éves Tarkóné Ica mamáig mindenki sokat gazdagodott e két nap alatt! T.T.M.

MISSA MIXTA A Nagy Szent Gergely Jubileumi Év eseményei templomunkban Ebben az évben emlékezünk meg a gregorián ének „névadója”, Nagy Szent Gergely pápa halálának 1400. évfordulójáról. Ebből az alkalomból liturgikus és egyházzenei életünk vezetői jubileumi évet hirdettek meg, amelynek megnyitó szentmiséjére templomunkban került sor. Március 13-án, a Dr. Ladocsi Gáspár püspök úr celebrálta szentmisén mintegy 1000 énekes énekelte a jubileumi év gregorián miséjét. A változó részeket, valamint Koloss István erre az alkalomra komponált „Gregorius præsul” kompozícióját a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Cantate és Jubilate kórusai szólaltatták meg ifj. Sapszon Ferenc vezetésével. A Gregorián Társaság elnöke, Béres György atya, – akinek fejéből az ötlet kipattant –, az előkészületek folyamán nyolc hazai és külföldi zeneszerzőt nyert meg annak a gondolatnak, hogy az egyház ősi énekének kultuszát gregorián dallamokra komponált új művekkel segítsék elő. Március 31-én szólalt meg az első darab: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem énekkara Párkai István vezetésével – igen magas művészi és technikai teljesítményt nyújtva – a kiváló cseh komponista, Petr Eben miséjét szólaltatta meg. Soproni József, a Zeneakadémia rektora is vállalta egy misekompozíció megírását. Miként Petr Ebennek, úgy Soproni Józsefnek sem volt új és szokatlan egy liturgikus kompozíció elkészítése, hiszen mindketten fiatal koruk óta művelik, mint komponisták (és orgonisták) az egyházi zenét. Miként a koncertet megelőző próba szünetében Soproni tanár úr elmondta, mindig szívesen orgonált szentmiséken, s a bemutatásra kerülő új művet tíz korábbi mise-kompozíció előzi meg. A Debreceni Kodály kórus Erdei Péter vezetésével igazi lelki és zenei élményt nyújtva mutatta be a művet április 18-án. 20


Várunk

IV. évf. 6. szám

Templomunk énekkarának jutott a megtisztelő feladat, hogy Daróci Bárdos Tamás Missa Mixtáját megszólaltassa. A szerző – édesapja, Bárdos Lajos karnagysága idején – templomunk falai között ismerte és szerette meg a liturgikus zenét. Kisebb egyházi művek mellett a székesfehérvári Prohászka Társaság felkérésére előbb egy Te Deumot, majd a Missa Gratiæ-t és a Magyar Requiemet készítette el, amelyek bemutatója is az egykori királyi városban volt. Örömmel vállalta a felkérést, és amint a bemutató utáni levelében írja: „nagyon hálás vagyok Béres atyának, hogy Nektek adta oda művemet…köszönöm, hogy ebben a templomban és ebben a minőségben hangozhatott el misém.” Ahhoz azonban, hogy a mű hitelesen megszólalhasson, kitartó munkára volt szükség. Nem is akármikor, hanem a nyár folyamán tanultuk meg a művet, hiszen a megelőző időszak feladatai – amelyekről a Várunk előző számában hírt adtunk – nem tették lehetővé, hogy korábban nekilássunk. A Tiszaföldvár-Martfűn töltött hétvégére tervezett betanulás lehetőségét a körülmények (és Tamási József atya túláradó vendégszeretete - lokálpatriotizmusa) erősen leszűkítették. Így július első két hete után, augusztus közepétől kemény munka várt az énekesekre: meg kellett szabadulni a jól ismert De Angelis (VIII.) gregorián misére rárakódott előadási „sallangoktól” – amelyek a többszólamú feldolgozásba nem illettek, és rá kellett hangolódni azokra az elképzelésekre, melyek a dallamok köré font zeneszerzői leleményből fakadnak. Ilyenkor a bemutatásért felelős karnagy bizony „ég és föld” között hánykolódik: elgondol egyfajta hangzást, előadást, lelkesen készül a próbára, további munkára, aztán nem is olyan ritkán csalódva, tanácstalanul megy haza: nem sikerült elképzelését megvalósítania, vagy az nem bizonyult megfelelőnek. De, amint utóbb kiderült, ezzel a szerző sem volt másképp: „ Ha az ember szeretetből, az ügy iránti lelkesedésből elvállal egy ilyen könnyűnek nem mondható feladatot és úgy érzi, hogy sikeresen teljesítette, akkor türelmetlenül várja, hogy a mű megszólaljon és ezáltal erőfeszítései jutalmat nyerjenek. Nehéz volt másfél évig várni, a műbe vetett hitem közben megingott, a hosszú csönd arra látszott utalni, hogy mégse sikerült úgy a feladat megoldása, mint ahogy reméltem.” A bemutató időpontjául szeptember 3-át választottuk, mivel ezt a napot szenteli az Egyház Nagy Szent Gergely pápa emlékének. Kicsit szorongva vártuk a szerzőt a főpróbára, hiszen az már „fokmérője” lehetett munkánk eredményének. Erről ő így ír levelében: „Izgalommal és nem túl nagy önbizalommal mentem a csütörtöki próbára. Az ott hallottak, tapasztaltak már nagyrészt megnyugtattak.” – miként minket is az, ahogy szeretettel és nagy szakértelemmel tett a helyére egykét még bizonytalan zenei részt: tempót, dinamikát, tagolást stb. Nyugodtabban és jóleső izgalommal vártuk a másnap esti bemutatót, amelyhez Budavár török iga alóli megszabadulásáról való megemlékezés is kapcsolódott. A misére szép számban érkező hívek, érdeklődök látványa, a kórus közelében helyet foglaló szerző mosolygó tekintete növelte igyekezetünket és bizakodásun21


Várunk

2004. október 8.

kat. Éneklés közben már éreztük: nagy ajándékot kaptunk – de nemcsak mi, hanem a magyar egyházzene is – ezzel a művel. Örültünk, hogy a szerzőt is megérintette előadásunk. „A pénteki misén teljes egészében megjutalmazva éreztem magam. Az a remény él bennem, hogy a mű talán életben marad a továbbiak során is, még tán valamennyire el is terjedhet az egyházi kórusok köreiben. Nagy jutalmat kaptam Tőletek fáradozásaimért.” Vannak olyan ajándékok, amelyek nemcsak nekünk szólnak, amelyeket meg kell osztani. Készül a Missa Mixta kotta-grafikája, az OMCE vállalja a nyomtatás költségeit és a mű terjesztését. Énekkarunk október 10-én, Krakkóban a Máriatemplomban is szeretné bemutatni a művet. Lélekből fakadó szépségével, művészi értékével még sokaknak akarunk igazi örömet okozni. Tardy László

BOLDOGAN RÓMÁBAN A Várunk minden olvasója, aki ismer bennünket, tudja, hogy mennyire különböző Ákos és az én egyéniségem. Egyhetes római nyaralásunk „csúcspontja” volt IV. Károly boldoggá avatási szertartása, amiről Ákos már írt előttem. De miután én inkább állok „két lábbal a földön”, mint Ő; hadd mondjak el még néhány dolgot utunkról. Bíztató meteorológiai előrejelzésekkel (Tölgyesi Mártitól) és szállásfoglalással (Pölöskei Kriszti révén) repültünk Rómába a fapados Wizzair légitársaság gépén. Piroska rémesen élvezte élete első repülését, persze egy kicsit mindenki izgult. A Vietnami Nővérek picit megrémültek, amikor éjszaka becsöngettünk, de az első izgalmak után olyan „átmeneti otthont” biztosítottak nekünk, ahol kipihenhettük a napi 8-10 órás városnézés fáradalmait. Senkit sem akarok terhelni a megnézett, megcsodált kultúrés vallástörténeti emlékek felsorolásával, de a szokásos útikönyveken kívül volt még velünk más is. Piroska a Ciszterci Gimnázium tanrendjébe tartozó „kultúrtörténet” révén minden római istenről tudott mindent, és ezt meg is osztotta velünk! (Jól néztünk ki, amikor körbeállva hallgattuk a legkisebbet.) Amiért különösen is hálát érzek, az az, hogy mind az öten együtt lehettünk Rómában. A két nagy gyerekünk „még” velünk jött, és Piroska emlékei között „már” remélhetőleg rögzül ez az élmény. A „reptéri minibusz járat” is csapatmunka volt, hála a résztvevőknek! Sokat gondoltunk az itthoniakra, akikkel úgy váltunk el egymástól, hogy ezekben a napokban különösen is imádkozunk egymásért. Így tényleg igaz, hogy az egész plébániai közösség velünk volt Rómában! Székely Zsuzsa 22


Várunk

IV. évf. 6. szám

NÉMA GYERMEKNEK ANYJA SEM ÉRTI A SZAVÁT! NÉMA BARÁTNAK ISTEN ÉRTI A SZAVÁT?… 1378-ban Nagy Lajos király Leweldre telepítette a karthauziak kolostorát. Leweld neve ma Városlőd, húsz kilométerre van Veszprémtől. A király arra kérte a barátokat, hogy szüleiért, érte és a hazáért imádkozzanak sokat. „Néma barátok” – így nevezték őket a magyarok. Mocsár- és erdőirtás, földművelés, kódexírás, beteggyógyítás mellett a Mindenhatót szózatuk állandóan dicsőítette. Egyik esztendő szeptembere végén egy díszes hintó jött, s megállt a kolostor végén. Hunyadi özvegye, Szilágyi Erzsébet talpig feketében megjelent a Perjel fogadótermében. Bánatát elmondta, hogy a Hunyadi család a főurak irigységének a céltáblája. Nagyobbik fiát ármánykodásból kivégezték, a kisebbiket pedig túszként Prágába vitték. S attól fél, hogy ott megölhetik gyermekét. A karthauziaktól csak egyet kért, imádkozzanak sokat a kis Mátyásért. A barátok megfogadták a síró édesanya kérését, s a prágai túszért könyörgő szavukkal állandóan ostromolták az Eget.

23


Várunk

2004. október 8.

Lám, a néma barátoknak Isten meghallgatta szavát, s 1458. február 14-én Budára ünnepélyesen bevonult Mátyás király. Ezen a napon templomunkban az uralkodó Szent István imájával a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta az országot. Az eseményt rögzítő Bonfini megjegyezte: Nagyasszonyunkat Mátyás megkülönböztetett módon tisztelte. A király később fényes kísérettel a barátoknál tiszteletét tette. Megköszönte a lelki támogatást és az imát, s a perjelnek egy díszes Corvinát adott át. Kérte továbbra is az imát, hogy virágozzék az ország. Így lett a kolostor lelki energiaforrás. A török később a kolostort feldúlta, s minden értékét elpusztította. Egy általuk írt kódex Nagyszombatba került, amit megtalált Érdy János professzor véletlenül. Az „Érdy”-kódexből tudjuk, a karthauziak imájának köszönhette uralkodását Mátyás királyunk. Testvérem! Te is lehetsz néma barát, kinek Isten meghallgatja szavát. Benső világod, jövőd és országod építheted imáddal mindenkor. E kis történet legyen a példa, hogy a Mindenható meghallgatja szavad!

24

Primus, a krónikás


Várunk

IV. évf. 6. szám

RIMINI MEETING Rimini Meeting? Hát ez meg mi lehet? Ezzel a gondolattal indultunk el augusztus 22-én Bologna felé. A tavalyi beszámoló híján mi sem tudtunk többet, mint amit a cím elárul: valamiféle találkozó lesz egy tengerparti olasz városkában. Az izgalomtól egész éjjel nem tudtunk aludni a buszban. Reggelre értünk Bolognába, ahol még egy napot töltöttünk holdkóros bolyongással. Este itt találkoztunk Janó atyával. Így a 40 órásra nyúlt nap végén az utolsó határt is átszelve San Marinóban zuhantunk ágyba. Vasárnap a közös reggelinél találkoztunk a többi magyarral, Janó atya CL-es (Comunione e Liberazione) barátaival. Ők mutatták be nekünk Mariót és Alessandrót, a közösség két leendő papját, akik Erdő Péter érsek atya kérésére Magyarországon fognak szolgálni „mindörökkön örökké” (Alessandro és Mario szavai, akik már három heti tanulás után óriási szókinccsel rendelkeznek). Alessandro talán már meg is érkezett, Mariót jövőre várjuk. Riminiben a délelőtti nyitó misére érkezve lassan kiderült, miről fog szólni a hét. A szentmise után élő kapcsolásban együtt imádkozhattunk a pápával. Miután a Szentatya megáldott minket, körbenéztünk a „fiera”-n. Az óriási vásárváros területén rengeteg pavilonban kulturális, tudományos, vallási, turisztikai és művészeti kiállítást és különböző közösségeket ismerhettünk meg. Leginkább egy fotókiállítás tetszett. Egy olyan ház életét mutatta be, ami esélyt ad kábítószerfüggő embereknek, hogy új életet kezdjenek. Érdekesek voltak emellett a ravennai mozaikokat és Alberto Marvelli életét bemutató kiállítások. A Riminiben fiatalon elhunyt férfit a Szentatya egy hónapja avatta boldoggá. Ezeken kívül délelőtt és délután folyamatosan több helyszínen politikai és az előbb említett témákban neves előadók beszélgetéseit hallhattuk. Esténként sokféle koncert közül válogathattunk. Több kilónyi prospektust gyűjtöttünk, nagyon jól szórakoztunk, még egy-két tengeri fürdőzés is belefért. Az olaszok szokás szerint hozták a formájukat, főleg Alessandro és Mario („Ti tündér vagytok!” /mint előbb/).

BUDAVÁRI BESZÉLGETÉSEK Minden hónap utolsó péntek estéjén az Országház u. 14-ben A nyári szünetet követően ismét világhírű vendégekkel beszélgetünk. Az elmúlt négy év majd félszáz vendége közt volt miniszter, polgármester, iskolaigazgató, főépítész, apáca, teológus, gyógytornász, környezetvédő, pedagógus, sokszoros olimpiai bajnok, állatkereskedő, Európa bajnok, orvosok, 25


Várunk

2004. október 8.

gyógyszerészek, filmrendezők, építészek, színészek, média személyiségek, világjárók és volt, aki ellenállt minden ilyenféle skatulyázásnak (Fábry Sándor). Októberi, novemberi, decemberi vendégeink hosszú és változatos életpályája a megszokott kategorizálás efféle eszközeivel megfoghatatlan. Október 29-én, pénteken este 7 órakor Schmitt Pál lesz velünk. A beszélgetés várható témáit világraszóló sikerei, világ- és nemzetközi szervezetekben elfoglalt helye, szerepe sejteti: többszörös egyéni olimpiai bajnok (1968, 1972); többszörös világbajnok (1970, 1971); madridi nagykövet (1993-1997); berni nagykövet (1998-2002); a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke (1989-től); a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja, elnökhelyettese (1983-tól, illetve 1995-től); az Európa Parlament tagja (2004-től). November 26-án Bugár Mészáros Károly lesz a vendégünk, aki nem csak beszélget velünk, hanem diasorozata révén bemutatja otthonunk, a Budai Vár korábbi állapotát, és a széthordott, de már fellelt értékek bemutatásával sejteti számunkra a Vár jövőjét is. A decemberi vendégünk – szokás szerint –, hadd legyen karácsonyi meglepetés, egy, az adventi hangulathoz illő keresztény érzelmű politikusunk. Minden érdeklődőt szeretettel várunk! Pálffy László

GÓLYAHÍREK Péter lettem bizonyám akárcsak a nagyapám család a Gál

Sokat eszem és alszom én hajam barna és szemem kék ragyog ragyog

Augusztus 31-én hát világra jöttem én egye fene

Otthonom most épp Eger de láthat a vári ember ha elhoznak a templomba

60 centi a hosszúság 4500 grammal ám derék legény

Köszönjük, amúgy jól vagyunk, mindenkit sokszor puszilunk papám s mamám

Nehéz szülés volt igazán köldökzsinórom vágta át az ám papám

Egy költő, mi bennem elveszett, bár mamám is segédkezett icipicit!

26


Várunk

IV. évf. 6. szám

Nagy örömmel tudatjuk, hogy szeptember 21-én délelőtt megszületett Csapodi Orsolya. Testvérei, Gellért és Kinga is sok szeretettel fogadták kishúgukat. Köszönjük Bodroghelyi Erzsinek a komatál szervezését és Mindenkinek, aki saját családja mellett egy-egy napra magára vállalta a mi ebédeltetésünket is. Csapodi Örvendetes hírek érkeztek azoktól is, akik az elmúlt évek során felnőttként lettek közösségünk tagjaivá. Volt katekumeneink közül hárman is jelentkeztek gólyahírrel: Örömmel tudatjuk mindenkivel, hogy gr. Péter Géza Bolza és felesége Kónya Ágnes kislánya: Emma Ilona Rosmarie Stephanie Bolza 2004. augusztus 1-jén a Péter Cherny Alapítvány segítségével – a Kerepesi út Hungária krt. sarkán a mentőautóban - megszületett. Hála a Jóistennek Emma azóta is teljes egészségnek örvend. Papája, Mamája és Kristóf bátyja örömmel látják mosolyait, fejlődését. (Ágnes 2001-ben keresztelkedett meg) Isten éltessen András! – július 23-án hajnali 5-kor egészségben megszületett, azóta vidám, jó és hatalmas baba. Isten szeretete mindenkiben jelen van. A mi feladatunk az, hogy ezt felismerjük, megtaláljuk a mindennapokban. István, a férjem és én így élünk. Megpróbáljuk megtalálni a „napi örömöket”, és ez is hozzásegít minket az Istennel való jó kapcsolat és saját házasságunk fenntartásához. A szülésen férjem is velünk volt. Kevés alkalom adatik az életben, amikor ilyen közelről élhetünk át Isten-élményt. Érezni lehetett, hogy az Úr is velünk van. Éppen ezért amikor kézbe vettem gyermekünket, az első mondatom az volt: Isten hozott, Andris. És ebben a pillanatban, a „Dicsőség a magasságban Istennek” szólalt meg bennem, és mint egy végtelenített kazettát, 3 napon keresztül folyamatosan hallottam. Fantasztikus érzés volt, mintha az angyalok zenéltek volna bennem, tiszta hangú harsonákkal, gyönyörű hangzással. Nagyon mély érzést és boldogságot éltem át, olyat, amit még nem éreztem soha. Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. A kicsi Andrásra nézve nap mint nap megtapasztaljuk Isten dicsőségét, tiszta tekintetében és békés mosolyában. Andris bearanyozza napjainkat, de az Úrról sem feledkezünk meg, nem győzünk hálát adni Neki. Gyermekünket is az Ő tanításának megfelelően kívánjuk nevelni. Ezért október 24-én, a Mátyás-templomban Janó atya közreműködésével megkereszteljük. (Édesanyját, Szandit idén Pünkösdkor kereszteltük) Nagyon örülünk, hogy a „Várunk”-ban is megoszthatjuk mindenkivel a jó hírt és örömünket: 2004. augusztus 29-én, két héttel a várt előtt megszületett kisfiunk, Máté,


Várunk

2004. október 8.

számunkra is „Isten ajándéka”. Ma már jól fejlett (4 kg fölötti) egyhónaposként tanulmányozza a világot. Szépen eszik, sír, ha fáj a hasa, és sokat alszik. Remélhetőleg gyorsan legyőzi az itteni világ számára első próbatételét, az elhúzódó megfázását is, ahogyan a születése akadályait is jól vette. (Andi 2003-ban részesült a keresztségben) Szabó Zsolt és Szemán Andrea

HÍREK, ESEMÉNYEK Az Énekkar október 18-25 között készíti újabb hanglemezét, melyen többek között Seiber Mátyás Missa brevis-e fog szerepelni. Nemsokára megjelenik „Terra tremuit” címmel templomunk legújabb, XX. századi szerzők műveit tartalmazó CD-je, valamint Dohnányi Ernő Szegedi miséjének felvétele – elsőként a világon, mindkettő az Incoronata gondozásában kerül kiadásra. 2004. október 10-17 között tartják Mexikóban a 48. Eucharisztikus Világkongresszust, amellyel egyidőben kezdődik az Eucharisztia Éve. Ezt a Szentatya úrnapi bejelentése alapján 2005. október 2. és 29. között a Rómában megrendezésre kerülő püspöki szinódus fogja lezárni. Templomunkban az októberi ájtatosságokat – melyek minden nap 17.15-kor kezdődnek – méltó ünnepélyességgel, monstranciába tett Oltáriszentséggel tartjuk. Kérjük és buzdítjuk a kedves híveket, hogy minél gyakrabban vegyenek részt ezeken az esti imákon, amikor az Egyház Oltáriszentség iránti hódolata és Máriatisztelete általunk jut kifejezésre. A következő Családi Kör november 14-én délután fél 4-kor lesz a Plébánia földszinti nagytermében. Mindenki szeretettel Várunk! Adventi lelki nap Dr. Kránitz Mihály tartja egyházközségünk lelki napját 2004. december 11-én 1014 óráig a Plébánia nagytermében. A Karácsony ünnepére való felkészülés része ez a fél nap, melyre mindenkit szeretettel hívunk és Várunk!

Várunk A Budavári Főtemplom közösségének lapja Szerkesztők: Varga János, Török Viktória, Török Ferencné, Pölöskey Krisztina, Rudolf Krisztina, Mátéffy Balázs A címlaprajzot Török Ferenc készítette. Külön köszönet a szorgos lányoknak a tűzésért, hajtogatásért. Köszönet mindazoknak, akik írásaikkal, ötleteikkel, törődésükkel segítették a közös munkát. 28

Mi azonban új eget és új földet várunk

Recommend Documents