Vá r u n k
„Mi azonban új eget és új földet várunk” A Budavári Főtemplom közösségének lapja
2006. Karácsony
Karácsonyra készülni annyit jelent, mint elkötelezni magunkat arra, hogy építjük Isten emberek közötti hajlékát. Senki sincs ebből kizárva, mindenkinek hozzá lehet és kell járulnia ahhoz, hogy ennek a közösségnek a háza egyre tágasabb és szebb legyen. XVI. Benedek pápa Advent II. vasárnapján
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
KARÁCSONYI KÖSZÖNTŐ A legtöbb mesében a királyokról azt mondják, hogy hatalmas, hadseregével idegen országokat elfoglal. Ha útját állják falvak vagy városok, azokat felégeti, a lakosait fogságba hurcolja. A legtöbb mese-király haditetteit sziklába vésette, s amikor közeledni érezte halálát, hatalmas síremléket építtetett magának. Holttestét bebalzsamozták, hogy megkíméljék az enyészettől. Legfeljebb egy-két mese-királyt emlegetnek a gyermekek, de senki arca nem ragyog fel, szíve nem dobban meg, ha szóba kerülnek. Kétezer évvel ezelőtt született egy igazi király. Neki nem voltak katonái, nem ontott vért, nem gyújtott fel házakat, és nem ejtett foglyokat. A nevét sem vésette kősziklába, hanem az emberek szívébe. Kézen fogta a bűnösöket, szelíden megsimogatta a betegek homlokát, és mindenkivel jót tett. Nem építtetett magának síremléket, de a világvárosokban és az egyszerű falvakban is templomokat építenek emlékére és számára. Karácsony éjszakáján Reá emlékeztetnek a csengő-bongó harangok, és a világ minden kontinensén megünneplik születésnapját. Mert a szeretet, amit Ő hirdetett és életével megmutatott, a világ legnagyobb hatalma. Kétezer év próbáját kiállta. Ezért hiszem, hogy 2006 Karácsonyán is minden keresztény családnak Ő lesz a középpontja. Szívből kívánom, hogy mindannyian újra megszeressük Őt, és Belé kapaszkodjunk, amikor elindul egy új év, egy kiszámíthatatlan jövő felé. Imre atya
A SZENTATYA TEMPLOMSZENTELÉSI BESZÉDE Rómában, a Mária, az Evangelizáció Csillaga Plébánián XVI. Benedek pápa harmadik alkalommal látogatott el a római egyházmegyébe, és első alkalommal szentelt templomot a hozzátartozó plébánia-központtal. Az Örök Város külső kerületében, a Torrino Nord lakónegyedben lévő új plébániáról van szó, amelyet 1989-ben alapítottak, és amelynek tagjai is nagyrészt fiatal, sokgyerekes családok. Az ő jelenlétüket és hivatásukat a Szentatya - hálával és örömmel - külön is kiemelte köszöntőjében. Az ünnepi szertartás elején a pápa olajjal megkente az új templom oltárát, amelyen elhelyezték Szent Bernát, Xavéri Szent Ferenc és Labouré Szent Katalin ereklyéit, akik valamennyien az evangelizálás ügyéért fáradoztak. Most, amikor az Advent II. vasárnapján elmondott beszédének rövidített változatát közöljük, részesülünk abban a közös lelki örömben, amelyben - a helyieken túl - Isten egész népe osztozik. Az elmondottaknak külön nyomatékot ad, hogy az európai nyelvek a templomot és az Egyházat, amire a magyar két külön kifejezést használ, azonos szóval fejezik ki, jelezve a fogalmi, lényegi egységet. 2
2006. Karácsony
Várunk
VII. évfolyam 2. szám
Kedves Testvérek! E plébánia átadására az adventi időben kerül sor, amelyet a római egyházmegye immár 16 éve az érdeklődés felkeltésének és a Róma környéki templomokra való gyűjtésnek szentel. További 50 plébániai központ épült meg az elmúlt években, amiért köszönet a Vikariátus gazdasági erőfeszítéseinek, a hívek adományainak és a civil szervezetek együttműködésének. Kérem a híveket és minden jószándékú embert, hogy nagyvonalúan vegyék ki részüket ebből a tevékenységből, amely arra irányul, hogy azokon a lakótelepeken is lehessenek saját plébániák, ahol jelenleg nincsenek. A pillanatnyi szociális közegben, amely kiterjedten szekularizálódott, a plébánia egy világítótorony, amely a hit fényét sugározza, s elébe megy, az emberi szív legmélyebb és legigazabb vágyainak, jelentést és reményt adva az egyének és a családok életének. A ti közösségetek élő és fiatal – fiatal a plébánia alapítása szempontjából, és azért is, mert a családok többsége fiatal, és sok a csecsemő és a gyermek! Közösségetek nehéz és izgalmas feladata gyermekeiteknek az életre és a hit örömére való nevelése. Bízom benne, hogy együtt az őszinte, közösségi lelkülettel részt vesztek a keresztény beavató szentségek felvételére való felkészítésben, valamint segítitek gyermekeiteket, hogy mostantól itt befogadó helyre és megfelelő szervezetekre találhassanak, és növekedhessenek a szeretetben és az Úrhoz való hűségben. Kedves Testvérek! Templomszentelésen vagyunk. A templom olyan épület, amelyben Isten és az ember találkozni akarnak. Egy ház, amely egyesít bennünket, amelyben megtapasztaljuk Isten vonzását. Az Istennel való közösség kölcsönösen eggyé tesz minket. Az ünnepi liturgia három olvasmánya egészen különféle szempontból mutatja be a szent épület jelentőségét, amely egyszerre Isten és az emberek háza. Három nagy téma: az Isten szava, amely összegyűjti az embereket, az Isten városa, amely úgy jelenik meg, mint Jegyes, és Péter vallomása Jézus Krisztusról, mint Isten megtestesült Fiáról, amely a kezdete annak az élő Egyháznak, amely minden templom konkrét, fizikai épületében manifesztálódik. Nézzük meg kicsit közelebbről, mit mond nekünk ez a három olvasmány. (Neh 8,1-10, Jel 21,9b-14, Mt 16,13-19) Az első: Izrael népének, a szent városnak, Jeruzsálemnek az újjáépítése a száműzetésből való visszatérés után. A hazatérés nagy optimizmusa után a megérkező nép egy sivatagos vidéket lát maga előtt. Hogyan lehetséges újjáépíteni? A mégoly szükséges külső helyreállítás nem tud megvalósulni, ha előtte nem újul meg maga a nép, mint nép, ha nem az igazság közös szempontja szerint növekszik, amely mindenkit egyesít és szabályozza az életet és kinek-kinek a tevékenységét, és így a közös szabadság garanciája. A visszatért népnek szüksége van az élethez egy „szabályzatra”, egy alapvető törvényre. Tudható, hogy ez a törvény, ha igaz és tartós akar lenni, ha egyértelműen az igazságra akar elvezetni, akkor nem lehet a saját elképzelésüknek a gyümölcse. Az igazi igazság nem az ember által kitalált, hanem felfedezett 3
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
valóság. Más szavakkal Istentől kell jöjjön, Aki maga az Igazság. Tehát az Isten szava az, ami újraépíti a várost. Az olvasmány a Sinai eseményeket idézi az emlékezetünkbe. Jelenvalóvá teszi a Sinai-hegyen történteket: Isten szent szavát olvasták fel és magyarázták, amely megmutatja az embernek az igazság útját. Úgy mutatkozik meg, mint erő, amely belülről építi fel újra az Országot. Ez történik az év utolsó napján is: Isten szava megnyit egy új évet, a történelem új óráját. Mindig Isten szava a megújulás ereje, amely értelmet és rendezettséget ad az időnknek. A részlet végén az öröm áll: az emberek ünnepi asztalhoz hivatalosak, és buzdítást kapnak arra, hogy adjanak azoknak, akiknek semmijük nincsen, hogy így legyenek mind egyek az örömben, amelynek alapja az Isten szava. Az olvasmány utolsó szavai szépen fejezik ki a lényeget: „az Úr öröme a mi erősségünk”. Azt hiszem, nem nehéz látni, hogy az Ószövetségnek ezen szavai most valóságosak a számunkra. A templom épülete azért állhat fönn, mert itt Isten szavát lehetséges hallgatni, magyarázni, megérteni. Azért állhat fönn, mert Isten szava működik körünkben, mint erő, amely igazságot és szeretetet teremt. Különösen is azért állhat fönn, mert benne kezdődhet az ünnep, amelyben Isten részesíteni akarja az emberiséget, nemcsak az idők végén, hanem már most. Fönnállhat, mert az Úr felkeltette bennünk az igaz és a jó ismeretét, és nincs más forrás megismerni és megvalósítani azt, csak az Isten szava. Az épület fönnáll tehát, mert tanuljuk az Úr örömét, amely a mi erőnk. Kérjük az Urat, hogy tegyen minket derűssé az Ő szava által, hogy megmaradjunk a hit örömében, mert ez az öröm újít meg minket és a világot. A fogság után Isten szavának olvasása, a Sinai-hegyi kinyilatkoztatás megújítása az Istennel és az emberekkel való közösséget szolgálja tehát. Ez a közösség fejeződik ki a templom és a város falainak újraépítésében. Isten szava és a Város felépítése Nehemiás könyvében szoros kapcsolatban állnak egymással. Egyfelől Isten szava nélkül nem létezik sem város, sem közösség. Másfelől Isten szava nem egyszerűen egy előadás, hanem alkotáshoz vezet: teremtő szó. Nehemiás könyvének szövege a falak és a Város építéséről első olvasásra minden részletében nagyon konkrétnak, szinte prózainak tűnik. Mindazonáltal valóságos lelki és teológiai témát jelent. Ennek a kornak egy prófétai szava azt mondja, hogy Isten maga lesz a tüzes fal Jeruzsálem körül (Zak 2,9). Isten maga a Város élő védelme, nemcsak abban az időben, hanem örökre. Így az ószövetségi elbeszélés a Jelenések könyvének látomásához vezet el minket, amelyet második olvasmányként hallhattunk. Csupán két szempontját szeretném megvilágítani ennek a látomásnak. A Város a menyasszony. Nem egyszerűen egy kőből való épület. Mindaz, ami nagyszerű képekben megfogalmazásra kerül, valami élőre utal: az élő kövekből álló Egyházra, amelyben már most az eljövendő város formálódik. Az új népre utal, amely a kenyértörésben egy testté válik Krisztussal (vö. 1 Kor 10,16k). Amint a férfi és a nő szerelmükben „egy testté” lesznek, úgy Krisztus és a templomban összegyűjtött emberiség Krisztus 4
2006. Karácsony
Várunk
VII. évfolyam 2. szám
szeretete által „egy lélekké” válik (vö. 1 Kor 6,17; Ef 5,29 kk). Pál Krisztust az új és végső Ádámnak, a végérvényes embernek nevezi – „éltető lélek”-nek (1 Kor 15,45). Vele válunk eggyé. Együtt Vele válik az Egyház életet adó lélekké. A szent város, amelyben nem lesz többé templom, mert Isten maga lakozik benne, mintaképe ennek a közösségnek, amely Krisztustól kiindulva formálódik. A másik szempont, amelyet meg szeretnék említeni: a Város tizenkét alapköve, amelyeken a tizenkét apostol nevei vannak. A Város alapja nem materiális kövek, hanem emberi lények: az apostolok az ő hitük tanúságtételével. Az apostolok maradnak az Új Város, az Egyház hordozó alapjai, az apostoli szukcesszió, a püspökök szolgálata által. A gyertyák, amelyeket a templom falán ott gyújtunk meg, ahol az olajjal való megkenés történt, éppen az apostolokra emlékeztetnek minket: a hitükre és az igazi világosságra, amely megvilágítja az Egyházat, s ugyanakkor alap, amelyre az Egyház támaszkodik. Az apostolok hite nem valami antik dolog, hanem igazság: alap, amelyen állunk, világosság, amelynél látunk. Nézzük az Evangéliumot! Hányszor hallottuk már ezt a részletet! Péter hitvallása az Egyház rendíthetetlen alapja. Péterrel mondjuk ma itt Jézusnak: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”. Isten szava nem csak szó. Jézus Krisztusban jelen van közöttünk, mint személy. Ez a legmélyebb célja a szent épület létének: az Egyház azért van, hogy benne találkozhassunk Krisztussal, az élő Isten Fiával. Istennek arca van. Istennek neve van. Krisztusban Isten emberré lett, és nekünk ajándékozza magát a legszentebb Eucharisztia misztériumában. Az Ige testté lett. A kenyér színe alatt adja nekünk magát, és így valóban kenyérré válik, amely által élünk. Mi emberek az igazságból élünk. Ez az igazság személy: Ő beszél hozzánk, és mi szólhatunk Hozzá. A templom az élő Isten Fiával való találkozás helye, és így az egymással való találkozásé is. Ez az az öröm, amelyet Isten ad nekünk: hogy Ő egy lett közülünk, akit mintegy megérinthetünk, és Ő velünk él. Az Úr öröme valóban a mi erőnk. Így az Evangélium végre elvezet a jelenbe, amelyben élünk. Mária felé vezet, akit itt, mint az evangelizáció csillagát tisztelünk. Az emberi történelem egy adott pillanatában Mária fölajánlotta önmagát Istennek, testét és lelkét, mint hajlékot. Benne és tőle vette föl Isten Fia a testet. Általa lett az Ige testté (vö. Jn 1,14). Így Mária megérteti velünk, mi az Advent: elébe menni az Úrral való találkozásnak, aki találkozni akar velünk. Várni Őt, hallgatni Őt, nézni Őt. Mária elmondja nekünk, hogy milyen célból állnak a templomok: azért, hogy bennünk helyet adjanak Isten Igéjének; hogy bennünk és általunk az Ige ma is testté lehessen. Ezért köszöntjük őt úgy, mint az evangelizáció csillagát: Mária, Isten Anyja, könyörögj érettünk, hogy éljük az Evangéliumot. Segíts, hogy ne rejtsük el az Evangélium fényét kishitűségünk vékája alá. Segíts, hogy az Evangélium erejéből világosság lehessünk a világ számára, hogy az emberek megláthassák a jót és dicsőíthessék a Mennyei Atyát (vö. Mt 5,14 kk). Ámen! Ford. vj 5
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
MAGYAR ÖRÖKSÉG DÍJ a Budavári Mátyás-templom Ének- és Zenekarának és karnagyának, Tardy Lászlónak Laudáció A budavári Nagyboldogasszony, közismertebb nevén a Mátyás-templom Ének- és Zenekara hazánk legtöbbször fellépő templomi együttese. Tevékenységének középpontjában mindenkor a vasárnapi és ünnepi nagymisék zenei feladatainak ellátása állt és áll ma is. Az énekkar létszáma 50-60 fő, a zenekarban játszók száma a művektől függően 25-45 között mozog. Mindkettőt jól képzett ének- vagy zenetanárok, hivatásos muzsikusok, valamint az egyházi zenét szerető amatőrök alkotják, akik szabadidejük komoly részét áldozzák a templom és a szent zene ügyéért. A vasárnap délelőtt 10 órakor tartott ünnepélyes, latin nyelvű nagymisén évente 20-25 alkalommal hangzanak fel zenekaros misék, az énekkar a többi vasárnapon Hock Bertalan orgonaművész közreműködésével szerepel. A vasárnapi miséken kívül az együttes más alkalmakkor is énekel: nagyheti és más ünnepi szertartásokon, egyházzenei hangversenyeken, esküvőkön, temetéseken, gyászmiséken. Fellépéseik száma évente 70 és 80 között mozog. A Budavári Nagyboldogasszony templom Ének- és Zenekara, amely Magyarország legrégebbi zenei együttese, 1688-tól folyamatosan működik, múltja azonban régebbi korokba, a török hódoltság előtti időkre nyúlik vissza. A Boldogasszonytemplom zenei élete már a középkorban is magas színvonalon állott. Nem csupán feltételezések, hanem dokumentumok is alátámasztják, hogy az egyházi zenét a templomban már a 14. és a 16. század között is világszínvonalon művelték. A török hódoltság megállította ugyan a fejlődést, de a Budavár visszafoglalása után, 1686ban kezdődő jezsuita korszakban a templom szomszédságában létesített rendház, gimnázium és főiskola megfelelő hátteret jelentett a liturgikus és zenei élet újjászervezéséhez és magas szinten tartásához. 1688 húsvétján már „zenés misét” tartottak a templomban. A jezsuita rend feloszlatása után Buda város gondoskodott a zenei élet fenntartásáról és fejlesztéséről is. A templom zenei élete megváltozott: a fiú énekeseket a 19. század folyamán a szoprán és alt szólamokban női énekesek váltották fel, a zenekar 6
2006. Karácsony
Várunk
VII. évfolyam 2. szám
gerincét olyan muzsikusok adták, akik a mai értelemben véve már hivatásos zenészeknek tekinthetők. A templom zenei életében jeles nap volt 1867. június 8-a: ekkor hangzott fel először Liszt Ferenc Koronázási miséje. A 19. és a 20. században három jelentős személyiség vezette az együttest: Vavrinecz Mór, Sugár Viktor és Bárdos Lajos. Bárdos 1942-től 1962-ig tartó karnagyi működése idején fokozatosan megváltoztatta a repertoárt: megszüntette a zenekaros misék korábbi egyeduralmát, az ünnepi miséken előtérbe került a gregorián ének és az egyházi népének, a klasszikus polifónia és a 20. századi magyar mesterek zenéje is. A templom az új magyar egyházzene legfontosabb műhelye lett. Az ének- és zenekar jelenlegi vezetője Tardy László, hazánk egyik legjelentősebb egyházzenésze. Munkássága szorosan összefonódik a Mátyás-templom történetével, hiszen 40 éve, 1966 óta látja el a karnagyi és a kántori szolgálatot. Egyházzenei tevékenysége azonban ennél sokkal szélesebb körű: kántortovábbképzőn és karnagyképzőn tanít, tanulmányokat ír, kiadványokat szerkeszt (többek között az ő nevéhez fűződik az Éneklő Egyház énekgyűjtemény szerkesztése is). Hosszú idő óta az Országos Magyar Cecília Egyesület társelnöke, a Semmelweis Egyetem Kamarazenekarának karmestere és a Központi Szeminárium énektanára. E tevékenységei során szorosan együttműködik a katolikus egyházi vezetőkkel, püspökökkel, papokkal. Véleménye, szava számukra is döntő egy-egy kérdésben. Mátyás-templomi állását nehéz időkben foglalta el. Munkája egybeesik az egyház II. Vatikáni Zsinat utáni megújulásával, a liturgia átalakulásával. Zeneakadémiai és teológiai képzettsége, tudományos felkészültsége és széles látóköre nyomán folytatódtak azok a nemes liturgikus és zenei hagyományok, amelyeket a nagy elődök az évszázadok során teremtettek. Tardy László éberen őrködik azon, hogy a liturgia részei az értékes egyházi zenei stílusok és műfajok maradjanak. E téren is a Bárdos Lajostól örökölt hagyományokat folytatja. Kitartása, szeretete, hűsége hosszú évtizedek óta egyben tartja együttesét. Ez egyfelől a karnagy rendkívüli igényességének, precizitásának és türelmének köszönhető. Bámulatos az az aprólékos műhelymunka, ahogy próbáin biztos hallása és irányító keze segítségével a legnehezebb zenei megoldásokra is képessé teszi együtteseit. Másfelől az ének- és zenekar a szent zene szolgálata mellett egyfajta szellemi-lelki közösség is, amelynek állandó megújítója és táplálója a karnagy. E képessége elsősorban rendíthetetlen és mély hitéből, Isten iránti elkötelezettségéből, valamint a legfőbb isteni parancs, az embertársak iránti szeretetéből fakad. Szeretetének kisugárzása, személyiségének derűje összekovácsol7
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
ja a rábízottakat és visszaárad rá. Nagy tisztelet övezi kórusának és zenekarának körében. Mindezen erényeket a laudátor személyesen tapasztalhatja immár 30 éve. Tardy László munkássága azonban nemcsak Budavár zenei életére van nagy hatással, országosan nemcsak katolikus egyház, hanem más felekezetű egyházak körében, sőt nemzetközi szinten is figyelik és értékelik tevékenységét. A Mátyás-templom Ének- és Zenekara és karnagya, Tardy László a magyar szellemi élet jelentős képviselői. A Magyar Örökség Díjra érdemesnek tartom őket. Dr. Mohay Miklós
A kitüntetett válasza Az ÖRÖKSÉG, aminek hordozói, gondozói vagyunk nem sajátunk, nemcsak az Ének- és Zenekaré, nemcsak a templomé, az egyházközségé, a Váré, de Budapesté, a nemzeté. Nem lehet csak a miénk Liszt csodálatos Koronázási miséje, Kodály Budavári Te Deuma, még ha itt hangzottak is fel először, és itt szólalnak meg leggyakrabban. Nem lehet csak a jelenleg éneklőké, zenélőké, vezénylőké, hiszen 318 éve nemzedékek láncolata adja tovább tapasztalatát, ragaszkodását, sikereit, küzdelmeit. Mindazoké, akik igaz hittel, szívvel, szerényebb vagy nagyobb képességgel valaha is itt munkálkodtak, vagy most teszik a tőlük telhető legtöbbet, legjobbat. Az ÖRÖKSÉG nemcsak dicsőség, hanem felelősség és teher is. Különösen akkor, ha nemcsak a szűkebb környezet figyeli miként ápoljuk, őrizzük értékeinket, hanem amikor ország-világ előtt kell számot adni sáfárkodásunkról. A jelenlegi együttes életében így volt ez, amikor Fábián kanonok úr idejében a vasárnapi vallásos félórák zenei szolgálatát vállaltuk. Így volt 1980-ban a Kölni Dómban, amikor a Westminster Katedrális, a monserrati kolostor, a Cappella Sistina és más együttesek társaságában mutathattuk meg értékeinket, vagy ez év júniusában, amikor Liszt Koronázási miséje először csendült fel előadásunkban a Regensburgi Dómban. Ez az ÖRÖKSÉG változó valóság, amelynek központi eleme a vasárnap délelőtti ünnepi nagymise zenei szolgálata. Nemcsak az elmúlt háromszáz évben, de a XX. század folyamán is többször átalakult a repertoár: A század első felében Sugár Viktor karnagysága alatt profi énekesekkel, muzsikusokkal a nagyzenekari miserepertoár legnagyszerűbb darabjai voltak állandóan műsoron, ehhez még a karzatot is meg kellett nagyobbítani. Bárdos tanár úr – néhány nagyobb lélegzetű mű mellett (Liszt Koronázási és Esztergomi mise, Beethoven C dúr mise, Missa Sollemnis, Haydn Nelson mise, Kodály Budavári Te Deum) – elsősorban a kórus8
2006. Karácsony
Várunk
VII. évfolyam 2. szám
irodalom és a XX. századi magyar kóruszene gyöngyszemeit tartotta repertoáron. A II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja sok kérdést vetett fel az ünnepi nagymise hagyományával kapcsolatban: miként valósítható meg a 10-es misén a hívek tevékeny részvétele; mennyi legyen magyarul; hová kerüljön a Benedictus, Agnus tétel? Szerencsére plébánosaink, akik többnyire maguk celebrálták ezeket a szentmiséket, nemcsak abban voltak partnerek, hogy a pap énekelt imái szerves részei az ünnepi liturgiának, hanem abban is, hogy hagytak lehetőséget a tapasztalatszerzésre a jó vagy jobb megoldások keresésében. Így sikerült megőrizni az ünnepi nagymise méltóságát, zenei gazdagságát, és közben beépíteni a zsinat kívánta elemeket is: népénekeket, magyar nyelvű válaszos zsoltárt és alleluját, olyan új miséket, amelyek terjedelme, apparátusa arányban van a liturgia többi részével. ÖRÖKSÉGE az együttesnek, hogy minden időben műsorára tűzte az adott korszak egyház-zenéjét. Ez ma nem kis feladatot ró ránk, hiszen a XX. század második felének zenei nyelve annyira összetetté, nehézzé vált, hogy amatőr muzsikusok, énekesek csak nagy fáradtság árán tudják elsajátítani e műveket. Ha vannak is adósságaink ezen a téren, az együttes tagjai – hála Sáry László, Koloss István, Dobos Kálmán, Szőnyi Erzsébet, Vincze Ottó, Daróci Bárdos Tamás, Büky Géza és mások műveinek - ma már kevésbé idegenkednek a számukra korábban szokatlan hangzásoktól. Ahhoz, hogy ezt az ÖRÖKSÉGET tovább ápolhassuk, arra is szükség van, hogy legyen kinek,kiknek továbbadni a sok munkával létrehozott, megőrzött értékeket. Szeretettel fogadunk mindenkit, aki szeretne bekapcsolódni munkánkba. Bár a zenei előképzettség sokat segít, a legfontosabb mégis a szilárd elkötelezettség a liturgikus szolgálat iránt. Ez az az „erény”, amely az együttes tagjainak többségét ma is jellemzi. Gyakran tapasztaljuk, milyen embert próbáló lehet időnként a rendszeres muzsikálás, éneklés, a vasárnapokon történő szolgálat és a gyakran „befutó” egyéb fellépések láncolata. Mindezt a fiatalabb generációból kevesen tudják vagy merik vállalni. Reméljük, a kapott elismerés többeket bátorít, ösztönöz majd arra, hogy ne csak hallgatóként, hanem énekesként, muzsikusként vállaljon szerepet az ÖRÖKSÉG megtartásában. Tardy László
9
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
AZ „IDEGEN” KARÁCSONYA Ha a meleg szobában, csillogó karácsonyfa tövében, az ünnepi ebéd és a jó televízió-műsor után pihenésként e a kis írást olvasod, a címen meglepődöl. A szombathelyi Szent Erzsébet ferences templom oltárképén, amit Molnár C. Pál 1955-ben festett, Erzsébet átszellemült arccal énekli a barátokkal együtt Isten dicséretét, a Te Deumot. 1227 karácsonyát egy nyomorúságos pajtában töltötte. Azonosulhatott az istállóban született betlehemi kis Jézussal. Megszabadult minden tehertől, amit a gazdagság, tulajdon és udvari forma jelentett számára. Zsófia őrgrófné „idegennek” nevezte őt, amikor kritizálta kevéssé „udvarképes” természetét és a szegények lelkes támogatását. Erzsébet személyisége kora környezetéből nagyon kiemelkedett, s talán temperamentumos egyénisége, nagy szeretete miatt még szülei udvarában is idegenként hatott volna. III. Béla királyt – Erzsébet nagyatyját – úgy ábrázolják, mint szálas, büszke, szép és méltóságteljes, szellemileg érett, nagy kultúrájú férfiút, telve becsvággyal meg büszkeséggel és jószándékkal. 13 évesen Bizánc fényes udvarába került, amely akkortájt a világ kulturális központja volt. Neveléséről kiváló férfiak gondoskodtak, hiszen ő lett a bizánci világbirodalom örököse. De ő nem hagyta magát, hogy a dicső és ragyogó kilátás elkápráztassa. Meglátta a belső rothadásnak a jeleit is, és nem keseredett el, amikor a császár édes gyermeke megszületett, és le kellett mondania a trónról. Nagy kísérettel és ifjú feleségével visszatért hazájába, ahol nemcsak bizalommal, hanem gyűlölettel és meghasonlással is találkozott. Felesége Anna Chatillon volt, az antiochiai normand fejedelmek ivadéka és a bizánci császárnő féltestvére. Bélát az 1173. év elején megkoronázták, s kezdettől fogva a béke és az országért való elkötelezettség jegyében uralkodott. Szent István királyságát világpolitikai tényezővé tette. Pompás paloták, templomok (Esztergom, Ják) épültek, amik a francia és magyar építőmesterek és kőfaragók román stílusú művészetéről vallanak. 1178-ban francia országból behozatta a cisztercita és a premontrei rendet országunkba. 1196. április 23-án halt meg. Trónviszályoktól, háborúktól mentes békés országot, gazdag és rendezett hatalmas birodalmat hagyott a császári szokások szerint már az apa életében megkoronázott Imre fiára. Kisebbik fiára, Endrére pedig mérhetetlen mennyiségű kincset és drágaságot hagyott. De kevéssel halála után vita robbant ki két fia, Imre és Endre között. Endrét úgy jellemzik, mint képzelőerőben gazdag, tehetséges embert, ám csapongó kedélyű és álhatatlan volt. Hasonlított anyai nagyapjára, a kalandokra szomjas Chatillon francia keresztes vezérre. Egyúttal hasonlított magyar ősére, a nyugtalan, hatalomvágyó Álmos 10
2006. Karácsony
Várunk
VII. évfolyam 2. szám
fejedelemre is. Világias gondolkodású, hódolt az asszonyoknak, könnyelmű bőkezűséggel szórta a pénzt, lovagias és gyors felfogású volt. Mindig hajlott a merész újításokra. Tehetséges volt, de hiányzott belőle apjának erkölcsi komolysága és önfegyelme. Mérhetetlen hatalomvágya, kalandor természete, konok szeszélyessége és álhatatlansága miatt sok súlyos bonyodalomba és összetűzésbe keveredett, így Rómával is. Apjával és bátyjával ellentétben nem törődött az egyházi érdekekkel vagy szempontokkal. A pápa újra meg újra sürgette Endrét, hogy teljesítse apja fogadalmát (keresztes hadjárat a Szentföldre). Ám Endre ügyet sem vetett rá, inkább azzal törődött, hogy Imrét kiszorítsa a hatalomból. Az apjától a keresztes hadjárat céljára kapott pénzt felesége, Gertrúd tanácsára olyan barátok megszerzésére fordította, akik támogatták trónigényét. Sereggel támadt Imrére. Ekkor Imre megparancsolta kíséretének, hogy maradjanak hátra. Egyedül ment át az ellenséges vonalon: „Magyar katonákat látok, ti pedig királyotokat látjátok, ki merészel közületek királyi vért ontani?” Senki nem mozdult. Imre egyenesen Endre sátra felé tartott, megragadta öccsét és átvezette a saját táborába. Senkinek sem volt akkora bátorsága, hogy ebben megakadályozza. Endre katonái közül sokan letették a fegyvert, és Imre király bocsánatát kérték. Endrét elfogták. Felesége Gertrúd visszatért a szülői házba. 1204. augusztus 4-én Imre fiát, Lászlót koronázták királlyá, és Endrének viszszaadta szabadságát, sőt az ifjú László gyámolává tette. Ez igen kockázatos volt. 1204. november 30-án meghal Imre. A pápától ismét levél érkezett Endréhez, s felszólítja, hogy tisztelje végre apja és bátyja akaratát, oltalmazza meg az unokaöcscsét. Endrénél az intelem süket fülekre talált. Endre a koronát akarta, és a Merániából visszatérő Gertrúd m éginkább felbujtatta férjét, és sarkallta becsvágyát. Imre özvegye, Konstanza elhagyta az országot 4 éves László fiával, és Ausztria hercegénél keresett menedéket. Magával vitte Szent István koronáját, a „Szent Koronát” és még sok drágaságot a királyi kincstárból. Endre háborúval fenyegetőzött. Az osztrák herceg a Szent Koronát vissza akarta küldeni Lászlóval, mint tússzal együtt. Ekkor László meghalt. Az ország megmenekült a háborútól. Konstanza szülőhazájába tért vissza, és két évvel később feleségül ment II. Frigyes német-római császárhoz. Endre és Gertrúd elérte a célját. 1205. május 29-én tették a Szent Koronát Endre fejére. Két év múlva 1207-ben született meg gyermekük, Erzsébet Sárospatakon. Andechs-Merániai Gertrúd családjában is megtalálhatók a bűnösök és a szentek. Egbert, bambergi püspök Gertrúd bátyja. Őt és második helyen megnevezett fivérét, Henriket, Andechs és Isztria őrgrófját Németországban azzal vádolták, hogy bűnrészesei voltak királyuk, sváb Frigyes meggyilkolásában. Mindketten húgukhoz, Gertrúdhoz menekültek a magyar király udvarába. Öccsüket, Bertholdot, aki mindössze 25 éves és hiányzott a megfelelő képzettsége, Gertrúd 11
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
nyomására Endre kalocsai érsekké választotta. Ince pápa eleinte vonakodott a megerősítéstől, végül a királyi családra való tekintettel mégis elismerte, mint „electus”-t. A pápa tanulásra szorította Bertholdot, aki a vicenzai egyetemre ment. De később „esztelen viselkedésével és tudatlanságával azonban csak szégyent hozott magára és egyházára, így a pápa 1209-ben hazatérésre szólította fel. A pápa 1212-ben erősítette meg tisztségében, viszont a püspöki birtokok javadalmait kezdettől fogva élvezte. Később aquileiai pátriárka lett. Gertrúd húga, Ágnes együtt élt Fülöp Ágost francia királlyal, aki elűzte feleségét, Ingeborgot, de házasságát Ágnessel Róma nem ismerte el. Gertrúd testvéreinek sorában megtaláljuk Kitzingen jámbor apátnőjének, Matildnak és a nagy fejedelemasszonynak, sziléziai szent Hedvignek nevét is. Gertrúd csak saját javával és rokonainak fényűző életével törődött. Erre tékozolta el a királyi vagyont, a nép pénzét. Endrét nagyon lekötötték a külpolitika ügyei, így a kormányzás mindinkább a királynő és bátyjai kezébe csúszott át. Lábra kapott az elégedetlenség. Már jóval a Gertrúd ellen irányuló összeesküvés előtt elkezdődött a forrongás. Ilyen családban és ilyen körülmények között látta meg Erzsébet Isten napvilágát Sárospatakon. Keresztelőjét viszont Budán tartották nagy pompával. Az ásatások és régi egyházi feljegyzések bizonyítják, hogy Sárospatak 1201-ben kapja meg városi rangját, és hazánkban pontosan 1201-ben ünnepelték meg először e városban Szeplőtelen Fogantatás ünnepét. A jelenlegi templom helyén álló román korabeli templom már akkor különleges ranggal rendelkezett. Erzsébet 4 évet tölt a pozsonyi királyi udvarban, amelynek külső világa hiába volt ragyogó, mégis sötétség lappangott mögött. Az európai uralkodó házak között a kapcsolatok összekuszálódtak. Gyakoriak voltak az összecsapások. A pártatlanság megőrzése szinte lehetetlen. A rokoni öszszeköttetések az Atlanti óceántól a Boszporuszig terjedtek. A szövetségesekkel űzött kockázatos játéknál nagy segítséget jelentett egy-egy jól megfontolt házasság. Ezért kérte meg I. Hermann thüringiai tartományi gróf ugyancsak Hermannak nevezett fia számára a magyar királyi hercegkisasszony kezét. Valószínűleg Ottokár cseh király és Egbert bambergi érsek beszélte rá e lépésre. Így akarták az egymással határos három ország kapcsolatát megerősíteni. Azonkívül Endre király nagyon gazdagnak számított. Magyar részről nem fogadták elutasítóan a thüringiai tartományi gróf kérését, hogy összeköttetést teremtsenek egy jelentékeny német fejedelemmel, a császár unokafivérével. E két uralkodóház között már nemzedékek óta felmerült időnként egy házasság terve. (Nostra de Robeck krónikás) Ez állt a négyéves Erzsébet eljegyzése mögött, ami a mai pesti Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia templomban volt 1211-ben. Szokás volt akkor, hogy egy-egy királyi hercegnő a jövendőbeli férjével együtt nevelkedjék fel. Így játszva ismerkedtek meg a gyerekek hitvestársuk szülői házával, népével és anya12
2006. Karácsony
Várunk
VII. évfolyam 2. szám
nyelvével. Egy szemtanú – Berthold káplán – a „Vita Ludovici” c. művében nagyon élénken írja le, hogyan küldött Hermann tartományi gróf roppantul tiszteletre méltó követeket Magyarországra a kedves Erzsébetért. Meinhart von Mühlberg és Erzsébetnek halálig hű barátja, Walter von Vargila voltak a gróf követei. Bertha von Bendelleben asszony szintén a küldöttséghez tartozott, aki a ”bölcsességéről híres, szép és jámbor nemes hölgy volt”. A thüringiai követség nagy pompával indult Magyarországra, és ahol csak átvonult az egyes országokban mindenhol nagy tiszteletet és udvariasságot tanúsítottak iránta. A magyar királynak a követség lovagjai Thüringiáról beszéltek, hogy milyen termékeny, jól megművelt földekkel, szép erdőkkel, halban gazdag tavakkal teli vidék az, s mennyire boldogan él arrafelé a nép. Pozsony várában adták át ünnepélyesen Erzsébetet a thüringiai követeknek. Endre királyunk 3 napig tartó ragyogó ünnepségeket adott, ünnepi játékokkal és táncokkal a vendégek tiszteletére. Bőkezűen megajándékozták a grófi kíséretet. Ezután a thüringiai követek elbocsátásukat kérték. Ekkor kezdődött a négyéves gyermek nagy utazása. A király és királyné Walter von Valgira lovagi becsületére bízta Erzsébetet – „Szívesen veszem oltalmamba, és hűséges maradok mindörökké.”- válaszolta a lovag. A krónikások beszámolnak a sok-sok ajándékról, amelyet Hermann tartományi gróf és családja részére válogattak. Gertrúdnak gondja volt rá, hogy leányát királyi módon, bőségesen ellátva küldje az ország határain túlra. Az anyai rokonság által kiszemelt thüringiai gróf fia rokonságban állt a császárral, Hohenstauf II. Frigyessel. II. András németbarát politikája fontosnak tartotta a császárral való kapcsolat erősítését, amely biztos hátvédet jelentett keleti politikájához. A thüringiai gróf fényes udvara a német szellemi élet egyik központja volt. A kor jeles trubadúr költői – Walter von der Vogelweiche, Heinrich von Veldeke, Wolfram von Eschenbach és mások – dicsőítették Hermann grófot. Erzsébet hozományát 13 szekér vitte Wartburgba. A kortárs Apoldai Theoderik erfurti domonkos szerzetes elragadtatva ír a megszámlálhatatlan arany és ezüst edényekről, ékszerekről, koronákról, diadémokról, gyűrűkről, a függők és övek szépségéről. Kiemeli az ezüst fürdőkádat, az arannyal átszőtt színes selyemszöveteket és hímzéseket. „Ki tudná felbecsülni a királyi bíbor ágykárpit értékét, amelyet számtalan egyéb házi használatra szolgáló drága tárgy között küldtek, amelyeket senki sem lenne képes felsorolni?” - írja. Mindezek felett finom ezüstből vert ezer márka képezte Erzsébet hozományát. „Akkora tömeg drágaságot és ékszert, mint amit a királyné küldött a lányával nem láttak Thüringia földjén.” (Vita Ludovici) A magyar arany- és ezüstbányák akkoriban igen gazdagok voltak, és III. Béla nagy vagyont hagyott hátra. Gertrúd királyné a követek útján arra kérte Thüringia grófját: ”Ne vesse meg a kicsiny figyelmességeket. Amennyiben Isten 13
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
élteti – a jövőben még gazdagabb ajándékokat küld majd.” A követek két kocsival érkeztek, most pedig 13 kocsira volt szükség, hogy mindent fel tudjanak rakni. A király 13 főúri udvarhölgyet adott lányával, hogy társalkodónői legyenek. Erzsébet kíséretében volt két magyar pap is: Farkas és Dávid. Magyar katonák szintén vele együtt lovagoltak Thüringiába. A római korból származó via regina-n – királyi úton – és az ősi kereskedelmi úton vonultak, naponta 30-32 km-t megtéve, várakban és kolostorokban pihentek meg. Útjukat megszakítottál Prágában is, az ottani vár Erzsébet egyik nagybátyjának volt királyi székhelye. Az ő leánykáját, Ágnest a trebnitzi cisztercita nővérek nevelték, és Boleszlávval, Szilézia hercegének fiával jegyezték el. Boleszláv édesanyja, Hedvig, a szent nagynénje volt Erzsébetnek. Prága várában bizonyára hallotta Erzsébet szent Vencel történetét, aki nagyon szerette a szegényeket, éjszakánként, hogy ne lássa senki, saját vállán hordozta a fát nekik. Felkereste a szűkölködőket, vigasztalta a bebörtönzötteket. Saját kezével vetette a búzát a szent kenyérhez és préselte a szőlőt az Eukarisztia bora számára. Amikor Erzsébet Nürnbergen keresztül utazott, egyik kísérője, Alheit hárfásnő a városban maradt. Ő alapította a begina-otthont Nürnbergben. Mezey László magyar történész írja, hogy begina otthonokban kezdődött az anyanyelven való imádkozás. Thüringia határába érve Walter von Valgira követeket küldött előre, hogy kellően fölkészülhessenek a fogadtatásra. Az eisenachi Georgentornál a Hellgrefenhofban nagy ünnepélyességgel fogadta a magyar királylányt I. Hermann tartományi gróf. A krónikás szerint ezen a helyen jövendölte meg Klingsor, a magyar csillagjós Erzsébet születését, aki nagy áldást hoz az egész világra, különösen Thüringiára. Montalambert így mondja el: „Itt a gróf karjára emelte a kis Erzsébetet, a melléhez szorította, és még egyszer megköszönte Istennek, hogy a kislány az övék lehet. A grófné egész éjszaka a gyermek mellett maradt. Thüringia grófja meghívta udvarának valamennyi tagját és Eisenach legelőkelőbb polgárait, hogy láthassák és köszönthessék a gyermeket.” 1211-ben Wartburgban ünnepelte nagy fényességgel karácsony ünnepét, és a négyéves kislány nem is sejtette, hogy 16 év múlva más körülmények között ünnepli Jézus születését. Ily környezetben indult Erzsébet élete. Hogyan vált szentté? Azt megtudhatod, ha a következő számban a folytatást olvasod. Primus, a Krónikás
14
2006. Karácsony
Várunk
VII. évfolyam 2. szám
TISZTÁK… HŐSÖK…? SZENTEK…! Adventi rohanásaink közepette két szép ajándékot is kaptunk, amelyekben feltöltődhettünk Szent Karácsonyhoz közeledve. Először a hányatott sorsú Wass Albert szellemiségének légkörében merítkezhettünk, Simó József jóvoltából, majd egy ma élő apostol ontotta ránk lelki ajándékait: Böjte Csaba ferences atya személyén keresztül két előadáson, egy szentmisén és egy esti beszélgetésen áradt ránk a Szentlélek megtisztító ereje. Aki jelen volt mindkét alkalommal a Plébánia épületének újjávarázsolt közösségi termében, eltölthette a lelkét a hála és büszkeség, hogy ilyen értékes, gazdag szellemiségű-lelkű személyiségeket kaptunk a Jóistentől ajándékba, akik a magyarság megmentésén, szellemi és fizikai megsegítésén munkálkodtak és munkálkodnak egész életükben. Wass Albertet – mint minden költőt és írót – műveiből ismerjük meg legjobban. Simó József sok-sok nagyszerűen összeválogatott alkotásból olvasott fel idézeteket, amelyek az idegenbe menekülés örök fájdalmának erejével próbálták a talpra állásra, újrakezdésre, de elsősorban az Istenhitre ösztönözni a magyarságot. A gyönyörű tájak gazdag flórája s az emberi lélek szivárványszínei mind-mind – fényben és árnyékban –fellelhetők ez írásokban. Mindből árad a becsületes, tiszta életre törekvés - olykor nehezen megvalósítható - vágya. A hűség iránti sóvárgás, az örök értékek megingathatatlan tisztelete minden művében fellelhető. „…elfut a víz…de a kő marad.” Ez a hűség, ez az Istenbe vetett gyermekien tiszta bizalom ölelt át minden jelenlévőt a Csaba testvérrel töltött órák idején is. Akik ott voltunk, eggyé váltunk a gondolataival: közösségnek éreztük magunkat, akik – ha elég hitünk van – kovásszá válhatunk környezetünk számára. Rádöbbentett minket arra, hogy a körülöttünk lévő egyszerű csodák micsoda erővé válhatnak az Isten felé vezető úton. Szeretet, irgalom, lehajlás, megbocsátás… Egyszerű szavak, de életek múlhatnak egy-egy mozdulatunkon egymás felé fordulásunkkor. Nem kell hősködni, csak a legtermészetesebb mozdulattal és nem nagy gesztusokkal kezet nyújtani olyanoknak is, akik egészen másféle környezetben, kultúrkörben élnek, mint mi. Jól megjegyeztette velünk: NEM AZ IGAZSÁG FONTOS, HANEM A SZERETET! A kiscsoportos beszélgetéseken, tovább szőttük a felvetett gondolatokat, szép, hasznos együttlétek formálódtak. Milyen ez a Csaba testvér? Miben más, miben több, mint mi? Olyan egyszerű, magától értetődő az Istenbe vetett bizalma, mint egy kisgyereknek. Tud őszintén olyan lenni, mint a gyermek: tisztaszívű, kedves derűvel átitatott; ám közben két lábbal a gyakorlati életben álló tevékeny ember, aki úgy álmodozhat, ahogy akar, mert nagy tetszésére lehet az Úrnak, ha így segíti őt és a hozzá tartozókat. Az esti, Budavári Beszélgetés apró történetei során összeállt a kép: a semmiből micsoda kastélyt lehet építeni! Ám az anyagilag „semmi” mögött ott áll az a 15
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
Valami, ami a legnagyobb: a hit - remény - szeretet, az Úr legnagyszerűbb útravalója, minden földi vándor számára. Teli tarisznyával jöttünk el, és az ima erejének bizonyságával, amely Szent Karácsony ünnepében teljesedik ki. Köszönet a szervezőknek a Wass Albert estért és a lelki nap lehetőségéért. Tardyné Tarkó Magda
BUDAVÁRI BESZÉLGETÉSEK - SIMÓ JÓZSEFFEL December 1-jén került sor a Plébánia újjáalakított első emeleti nagytermének méltó felavatására egy messzi tájakat, Erdélyt és Amerikát szívünkön keresztül összekötő, feledhetetlen este keretében. Nehéz időket élünk. A médiában nagyobb hírértéke van egy amatőr művész szavalatának, ha az Faludi György hátrahagyott töredékeit olvassa fel, mint Simó József 344. Wass Albert estjének. Az est előadója, akit többféle szál is kapcsol közösségünkhöz, már 15 éve elvállalta a Ceausescu-rezsim által (távollétében) halálra ítélt Wass Albert népszerűsítését, így akaratlanul ő is hátrányos helyzetűvé vált. A két küzdelmes életút szemünk láttára szervesen fonódott egybe. Az előadóművészé és az íróé. Simó József tevékenysége oly sok szállal kapcsolódik Wass Albert életművéhez, hogy szinte már lefejthetetlen arról. Róla még akkor is Wass Albert jut már eszünkbe, amikor esténként a remények és gyilkosságok terén ércesen a himnuszt énekli. Szinte már nincs Wass Albert est, ünnepség, amit ne ő szervezett, kezdeményezett volna. Ő szaval, amikor Wass Albert Alternatív Kossuth-díjat kap, vagy amikor a szétszóródott magyarok szervezete, a HÁLÓ nyári tábort szervez. Simó József és barátai, a Wass Albertet szeretők 2004. február 20-án a világ 17 helyszínén 24 órás felolvasó esttel álltak ki a magyarságért, Wass Albert rehabilitálásáért. Simó József nem csak szaval, de keresi, kutatja Wass Albert népszerűsítésének, megismertetésének lehetőségeit. Küzdelmének eredményeképpen egyre több könyvespolcra kerülnek fel Márai, Tamási Áron könyvei mellé a Wass Albert remekművei. Az esten nemcsak Wass Albert regényeiből, novelláiból, verseiből hangzottak el részletek, hanem személyes leveleiből is. A beszélgetés során el-elkalandoztunk, hogy megtudjuk, hogy a többségében bölcsen szomorú regényeket a nevetésre vágyó fiatalok miért is szeretik. Az előadóestet követően sokaknak volt valami 16
2006. Karácsony
Várunk
VII. évfolyam 2. szám
személyes kérdése, kérése az előadó felé. Volt, aki az író gyermekeiről kérdezgetett, remélve, hogy a csodálatos életművet folytatják. (Sajnos az utódokban az édesapa különleges irodalmi talentumát nem fedezték fel.) Voltak, akik a rehabilitációjáért küzdők lehetőségeiről kérdeztek. Az egyik gyermek állítólag magas rangú NATO főtiszt, aki rangját, befolyását latba vetve küzd édesapja rehabilitációjáért. Két hónappal korábban, a Budavári Beszélgetések szeptemberi estjén is szóba került Wass Albert magyarországi helyzete. Akkor Süveges Gergő mesélte el az elmúlt évi kalandozását a vetélkedők világában. A Nagy Könyv egyik műsorvezetőjeként ösztönözte a nézőket a kedvenc könyveik kiválasztására és az arra való szavazásra, másrészt a stúdió neves vendégeinek is lehetőséget adott, hogy kedvenc könyveikért reklámhadjáratot folytassanak. Akkor még öt Wass Albert könyv volt a százas listán. Gergő már nem volt a vetélkedősorozat műsorvezetője, amikor a sokunk által méltánytalannak tartott szabálymódosítások megtörténtek. Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy Wass Albert miatt módosították a magyar Nagy Könyv versengést: fél év után hoztak olyan szabálymódosításokat, amelyekkel több kedves magyar könyvet, Wass Albert és Márai Sándor műveit zárták ki azzal az indoklással, hogy a százas listán ne szerepeljen egy szerzőtől háromnál több alkotás. Sajnos műveinek népszerűsítését mind a mai napig igyekeznek akadályozni. Most este 10 után kerültek elő a még szomorúbb történetek, Wass Albert halálának furcsa körülményeiről hallhattunk néhány borzasztó, megmagyarázhatatlan tényt, aminek kapcsán elgondolkodtunk, hogy „Mi lett volna, ha…?” és még írhatna nekünk, esetleg velünk lehetne. 11 órához közelítve már olyan fáradtnak tűnt az előadó, hogy aggódtunk érte. Ő aztán egy pillanat alatt kitörölte belőlünk ezt az aggodalmat, amikor felajánlottam, hogy hazaviszem: mosolyogva kezdte sorolni még aznapi feladatait – többek közt az éjféli, belvárosi, közös himnuszéneklést. Úgy búcsúztunk el az előadóművésztől, hogy visszavárjuk. Szeretnénk 2008 januárjában, Wass Albert századik születésnapjára az általa sokat idézett Schopenhauer figyelmeztetésére gondolva emlékezni: „feledni annyi, mint becses tapasztalatokat kidobni az ablakon”. A Budavári Beszélgetések hetedik éve tartó sorozatában igyekszünk továbbra is megtartani azt a gyakorlatot, hogy a karácsonyi, húsvéti, nyári szünetek kivételével minden hónap utolsó péntekén este 7 órakor találkozzunk. Szerencsére az estről videofelvétel is készült, így bízhatunk benne, hogy akiknek a megszokott péntek esti időben más, halaszthatatlan programja volt, azok is részesülhetnek abból az élményből, amely a jelenlévők számára az olvasottakhoz fantasztikus többletet adott. Pálffy László 17
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
LELKI NAP A VÁRBAN BÖJTE CSABÁVAL December 9-én, szombaton nagy esemény történt kerületünkben, ugyanis édesapámnak sikerült meghívnia templomi közösségünk lelki napjára Böjte Csaba ferences testvért. Már többször szóba kerül otthon személye, mert öcsém, Miklós iskolájával, a Pannonia Sacra Katolikus Általános Iskola kórusával már járt Déván, és nagy élményt jelentett neki a Csaba testvérrel történt találkozás. A lelki napi tanítás és elmélkedés fő témája a közösség és ebből a megközelítésből a dévaihoz hasonló gyermekotthonok élete. Először egy jézusi példát mondott el Csaba testvér, majd elmagyarázta, hogy Jézus nem azt akarja, hogy őt imádjuk, hanem vele együtt közösen induljunk el egymás szeretetében, ezért is ne csak külsőségeiben nyilvánuljon meg hitünk. Elmondta azt is, hogy nem vagyunk egyenlők. Ha most azt mondanánk, szaladjunk le a Dunáig, lennének elsők és utolsók. Vegyük tudomásul, hogy nem azonos talentumokkal születtünk a világra. Ezután megemlítette, hogy a magyar rendkívül igazságvágyó nép, azonban a szeretet fontosabb az igazságnál. Jézus is számon kérhette volna azokban az időkben az igazság égisze alatt tanítványaitól a jelenlétet a szenvedéstörténet során. Feltehetőleg erre Péter, aki már egy korábbi csodánál kijelentette, hogy ő bűnös ember, otthagyta volna Jézust. Azonban Jézus másképp cselekedett. Megbocsátott Péternek gyengeségéért, és ez az ember később megalapította a földi egyházat. Gyakran le kell mondanunk az igazságunkról, hogy magunkhoz vonzzuk az embereket, és így hatni tudjunk rájuk, közösséget tudjunk alkotni. Az egyház szeretetből, nem pedig igazságból épült. Csaba testvér beszélt arról is, hogy például a mai nagyszülők olyanok lehetnének, mint egy fa. A madárkák – unokák – nem kalitkában ülnének az ágain, ha akarnak, időznek kicsit, de engedni kell kirepülni őket, nem erőltethető egyik madár sem a maradásra. Beszélt arról is, hogy a ferencesek rendszeresen szánnak időt az úgynevezett rekreációra. Ennek során jót vacsoráznak, römiznek, beszélgetnek, kikapcsolódnak. Az effajta közös szórakozás és pihenés során a lélek is feltöltődik, újjászületik. Ezek után Csaba testvér javaslatára kisebb csoportokra oszlottunk. Ilyenformán kisebb közösségeket alkottunk, jobban megismertük egymást. Beszélgettünk a hallottakról és az ehhez kapcsolódóan felmerült gondolatokról. Minden csoportban volt valaki, aki Csaba testvér társaságában érkezett Déváról vagy épp budapesti segítőként dolgozott már odakint, így sokat megtudhattunk az ottani körülményekről, feladatokról, élményekről. 18
2006. Karácsony
Várunk
VII. évfolyam 2. szám
A beszélgetés után volt egy hosszabb szünet, amely alatt Csaba testvérnél gyónni lehetett - mondhatom életre szóló élményt jelentett. Ezután mi is „rekreációt” végeztünk, megebédeltünk, picit nyújtóztunk, majd örömmel vártuk az előadás folytatását, amelyben egy fontos gondolattal kezdtünk foglalkozni. Az ember számos akadályba ütközik a közösségi együttlét folyamán. Gyakran megítéljük a másikat, és ez rengeteg problémát szül. Ehelyett feladatunk az lenne, hogy a másikból kihozzuk a jót. Ekkor Maximilian Kolbe atyát idézte Csaba testvér: „Az a szent, aki környezetét szentté teszi.” Erre egy szép példát is mondott. Egyszer egy náluk amúgy szorgalmasan dolgozó alkoholistát kellett jobb belátásra bírnia. Sikerült elérnie, hogy az illető elvonókúrán vegyen részt, de tudta, hogy az ember nem lesz elég erős a függőség legyőzésére. A dévai árvákkal az alkoholistának 80 levelet küldtek. A gyerekek ezekben az üzenetekben naponta írtak arról, hogy mennyire várják ezt a jóembert haza, és mennyire bíznak benne, hogy sikerül úrrá lennie a gonoszon. Az ember látva, hogy gondolnak rá, leszokott az ivásról, törekedett minél jobbá válni. Elmondta Csaba testvér azt is, hogy a középkori keresztények még tudatosan gyakorolták az ilyenfajta erényeket. Erősítették egymást, mert tudták, hogy a jóindulat körbejár, és egyszer mindnyájukat eléri. Mesélte, hogy közösségükben számtalanszor megfogalmazódik az a mondat, hogy nem gyermekvédelmet, hanem inkább családvédelmet kellene létrehozni. Ő is ezen munkálkodik azzal, hogy magához veszi a szegény gyerekeket, így mintegy mentőhajót akar biztosítani nekik az élet veszélyes vizein. Ezt számos alkalommal elmondja nekik is, valamint hozzáfűzi, hogy ebben a mentőcsónakban nem szabad ugrálni, mert felborul. A „kikötés”- bár mindig szomorú az elválás - 18 éves korban történik. Addigra minden gyereket fel kell vértezni, hogy sikerrel eligazodjon az életben. Természetesen a továbbtanulást is támogatják, de a felnőtté válás pillanatától már teljes önállóságot várnak el gyermekeiktől. Elmondta, hogy miért nem fárad ki az adakozásban. Ezt egy nagyon érdekes hasonlattal magyarázta meg. Ha egy kutat sokat mernek, sok vizet is ad, mert a közelben lévő hajszálerek megtisztulnak. Amelyik kutat azonban nem merik, abban a felgyülemlett víz megromlik, a kút pedig előbb-utóbb kiszárad, mert eltömődnek a hajszálerek. Zárásképpen a gyertyagyújtás szertartását és a szentmisét Csaba testvér celebrálta templomunkban hat órakor. A lelki nap végeztével úgy éreztem, hogy Csaba testvér lelkületéből én is részesültem. Pálffy Lackó 19
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
Kedves Várunk! Úgy érzem, hogy azokat a gondolatokat, amelyek oly egyszerűen és természetesen szóltak hozzánk és hatottak ránk, meg kell osztanom mindazokkal, akik nem tudtak jelen lenni Csaba testvér elmélkedésein. Első gondolatként elmondta, hogy egy ágacska, ha meggyújtjuk, magában ellobban, de ha sok ágacskát összerakunk és meggyújtjuk, abból már tűz lesz, amely világít és melegít. Tehát közösséget kell teremtenünk, hogy a mi kis vári közösségünk ne csak kis pislogó mécses legyen, hanem világító és melegítő szeretetközösség. Krisztus Urunk is közösséget teremtett maga körül, amikor sorba hívta tanítványait, Pétert, Jakabot, Pált és a többieket. A másik, számunkra érdekes, hogy a mi 1%-os adóinkból tudtak vásárolni egy házat Kovásznán, amit felújítottak és egy új otthont nyitottak – Apor püspökről nevezték el – a kallódó gyerekek számára. Megdöbbentő szám volt, hogy idén Szovátán ünnepelték meg a ferences rend 800 éves jubileumát, és ezen 800, általuk befogadott, nevelt gyerek is részt vett. Este 10-ig tartott a program, és egyetlen gyerekkel sem volt semmi baj, egy sem veszett el, példásan viselkedtek. Meggyőződéses jelmondata: „A gyerekben az Élő Isten van jelen!” 40 helységben vannak már árva gyerekeik befogadó szülőknél – saját kihelyezett házaikban, nevelők és tanárok vezetésével. Ha végiggondoljuk, ezek a gyerekek mind elkallódtak volna és csak az utcán, koldulásból tengetnék az életüket, így pedig hasznos magyar polgárai lesznek Erdélynek és lakói az Örök Hazának. Azzal zárom, amit Eszter Elemér mondott köszönetképpen: Isten ajándéka volt ez a nap, köszönet érte Csaba testvérnek és munkatársainak! Éderné Ilus néni
Adventre kapott történetünket küldöm és ajánlom szeretettel Mindenkinek. Mi (a kismarosi ciszter nővérek közössége) az adventet a testvéri szeretet mélyebb megélésének ajánlottuk. Az ajándékozást mi is lecsökkentettük egymás között - de annál nagyobb a szeretet, az örömteli várakozás, készülődés. Imádságos szeretettel gondolok a vári közösség minden kedves tagjára, és fogadjátok el ajándékul ezt a kis történetet. Ne csak egyszeri olvasásra, hanem kívánom, hogy magvetésként hozzon gyümölcsöket is! Rudolf Kriszti 20
2006. Karácsony
Várunk
VII. évfolyam 2. szám
Francis Dorff: A rabbi ajándéka Volt egy híres kolostor, amelyre nagyon nehéz napok szakadtak. Régebben a sok épületet mind megtöltötték a fiatal szerzetesek, és a hatalmas templomban csak úgy zengett az ének - de most teljesen elhagyatott volt. Az emberek nem jöttek ide, hogy az imádságból táplálékot nyerjenek. Csak egy maréknyi szerzetes csoszogott a folyosókon, és nehéz szívvel dicsérte az Istent. A kolostor melletti erdő szélén állt egy kunyhó, amelyet egy öreg rabbi épített. Időről időre eljött ide, hogy böjtöljön és imádkozzék. Soha senki nem beszélt vele, de amikor csak megjelent, a szerzetesek között híre szaladt: „A rabbi az erdőben sétál.” Amíg ott volt, a szerzetesek úgy érezték, hogy imádságos jelenléte erővel tölti el őket. Egy nap az apát elhatározta, hogy felkeresi a rabbit, és kitárja előtte a szívét. A reggeli szentmise után el is indult az erdőbe. Amikor elérkezett a kunyhóhoz, látta, hogy a rabbi ott áll az ajtóban, üdvözlésre tárt karokkal. Mintha már jó ideje várta volna az apátot. Megölelték egymást, mint két jó barát, akik régen találkoztak. Aztán megálltak, és csak nézték egymást olyan széles mosollyal, hogy majdnem túlnyúlt az arcukon. Egy kis idő múltán a rabbi betessékelte az apátot. A szoba közepén egy faasztalon a nyitott Szentírás feküdt. Odaültek egy pillanatra, hogy a könyv jelenlétében legyenek. A rabbi sírva fakadt. Az apát sem tudta tartóztatni a könnyeit, kezébe rejtette az arcát, és ő is sírni kezdett. Életében először a könnyeivel kitárta a szívét. A két férfi úgy ült ott, mint két elveszett gyermek, zokogásuk betöltötte a kunyhót, nedvesre sírták az asztalt is. Miután elapadtak a könnyeik és minden ismét csendes lett, a rabbi fölemelte a fejét. „Te és a testvéreid nehéz szívvel szolgáljátok Istent. – mondta – Azért jöttél, hogy tanítást kérjél tőlem. Adok neked tanítást, de csak egyszer ismételheted el. Miután elmondtad, soha senkinek sem szabad hangosan elmondania.” A rabbi egyenesen az apát szemébe nézett és így szólt: „A Messiás köztetek van.” Egy darabig mindent csönd borított. Aztán megszólalt a rabbi: „Most menned kell.” Az apát szó nélkül távozott, nem nézett vissza. Másnap reggel összehívta a szerzeteseit a káptalanterembe. Elmondta nekik, hogy tanítást kapott „a rabbitól, aki az erdőben sétál”; és hogy ezt a tanítást soha senki nem ismételheti el hangosan. Azért egyenként testvéreire nézett, majd így szólt: „A rabbi azt mondta, hogy egyikünk a Messiás.” A szerzetesek meglepetten néztek. „Mit jelenthet ez?” – kérdezgették egymást. „János testvér a Messiás?...Vagy Máté atya?...Esetleg Tamás testvér?...Én vagyok a Messiás?... Mit jelenthet ez?” Mindnyájan alaposan meg voltak zavarodva a rabbi tanításától. De soha senki nem mondta ki ismét. 21
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
Amint múltak a napok, a szerzetesek lassacskán megkülönböztetett tisztelettel kezelték egymást. Valami nemes, szívélyes és barátságos meghittség vette őket körül, amelyet nehéz lenne megfogalmazni, de lehetetlen volt nem észrevenni. Úgy éltek együtt, mint akik végre rátaláltak valamire. De úgy imádkozták együtt a Szentírást, mint akik folyton keresnek valamit. Az alkalmi látogatókat nagyon megfogta a szerzetesek élete. Nemsokára jöttek is közel s távolról az emberek, hogy imádságukból táplálkozzanak, és újra fiatalok kérték, hadd lehessenek a közösség tagjai. Azokban a napokban a rabbi már nem sétált az erdőben. Kunyhója romokban hevert. De az öreg szerzetesek, akik a rabbi tanítását a szívükben hordták, valahogy mégis úgy érezték: az ő imádságos jelenléte most is erővel tölti el őket.
KARÁCSONY 2006 Nagyon felkeltette az érdeklődésemet az advent első vasárnapján felolvasott evangélium. Ehhez kapcsolódik Imre atya 2006. december 3-án megjelent cikke a Várunkban: „A keresztény ember abban különbözik az összes többitől, hogy vár, és tudja, hogy kire vár. Ráadásul nem hiába vár.” Feltehetjük magunkban a kérdést: „Vajon hogy és mikor fog újra eljönni?” Úgy, ahogy a Bibliában van megírva, vagy ahogy Mária a jelenésekben? Hogy fogom én őt várni? Azt tudjuk, hogy a Karácsony napra pontosan mikor jön el, de azt nem, hogy Ő mikor jön el. Advent számomra az esztendő legromantikusabb időszaka. Az embereknek az advent a várakozás ünnepe: várják a Karácsonyt, várják az ünnepekre a szeretteiket, várják mindazt, ami őket boldoggá teszi, és akikkel együtt boldogok lehetnek. Vannak, akik ebben az időszakban sokkal figyelmesebbek a másik emberre, mint máskor és elgondolkozóbbak, mint máskülönben. Tegyünk a másik emberrel jót, és azokkal, akikkel nem szimpatizálunk. Karácsony az adventi várakozás beteljesedése. Egy történet szerint Makariosznak termett egy szép 15 kg-os szőlőfürtje, amit elajándékozott egy beteg barátjának. A beteg barátja tovább ajándékozta a fürtöt egy születésnapos barátjának, aki szintén tovább ajándékozta annak a barátjának, akivel ki akart békülni. Ez az ember ajándékba adta a fürtöt Makariosznak. Makariosz, amikor meglátta az ajándékot, amiről egy szem sem hiányzott, összehívta a kö22
2006. Karácsony
Várunk
VII. évfolyam 2. szám
zösségét, együtt elfogyasztották a szőlőfürtöt, és ezt mondta: „Legnagyobb ajándék az Úr Jézus”. Várakozzunk karácsonykor is, így teljesebb az örömünk. Áldott, békés, boldog karácsonyt kívánok: Fitos Gábor
LEVÉL A TÁVOLBÓL Megrendelésem érkezett. Cikket kellene írni. A billentyűk pedig megint összezavarodtak előttem. Egész délelőtt az egyetem gépeit bűvöltem. Belgiumban, ahol ezt az egyetemi évet töltöm, a francia billentyűzetet használják. Ráadásul néhány e-mailt is útnak eresztettem, és mivel az ékezetek hiányoznak, nélkülük. Most minden szónak kétszer futok neki, mert vagy teljesen értelmetlen betűsorozatot írok a gépbe, vagy az ékezeteket hagyom le. Szegény szerkesztőnek lesz egy kis munkája… Nem tudom, mondtam-e már, de félelmetesek ezek a jezsuiták, és a Gáloknak valahogy mindig sikerül beléjük botlani. Nekem már a keresztelőmön képviseltették magukat Lóri atya személyében. Szüleim többetekkel együtt alig várják a júniust, hogy Alois atyát hallgathassák a KÉK lelkigyakorlaton. Három éve, Belgiumban egy házban laktam Jeannal, a királyi pár lelki atyjával, aki szintén jezsuita. Tavaly Anna húgom esett a csapdájukba, és egy csodálatos évet töltött Grazban. (Egyébként őt is Lóri atya keresztelte…) Most megint rajtam volt a sor. Kezdődjön hát a történet. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy belga, pontosabban vallon jezsuita, Xavier Griffé, aki érdeklődve és várakozva figyelte az Európai Unió növekedését, erősödését. Egy idő után rájött, hogy hiába vár, a lényeg még mindig hiányzik. Végül 1993-ban létrehozta a Fraternité Stanislas Kostka Alapítványt (FSK), amivel elkezdte építeni a kézfogás Európáját, ahol végre jól érezheti majd magát. (Bárcsak minden ember úgy lenne önző, mint Atya!) Évente több friss-diplomásnak biztosít egy éves ösztöndíjat valamelyik vallon egyetemen. Ezt az ösztöndíjat kaptam meg idén én is harmadmagammal. Szeptembertől így beköltöztem Louvain-la-Neuve-i pici tetőtéri kollégiumi szobámba, hogy a város katolikus egyetemének középkori tanszékén megszerezzem a DEA-t (elmélyült tanulmányok diplomája). Az első harmadév vége felé egyre többet szorongok. Félek a beadandó dolgozatoktól, az egyedül eltöltendő ünnepektől és a vizsgáktól, de rengeteg 23
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
csodálatos dolog történt velem már eddig is. Nagyon sok újjal, értékessel gazdagodtam. Először talán Griffé atyát említeném meg újra. Csak egyszerűen „unokának” szólít minket, így, magyarul. Apim (Zrinyi-nagypapa) nagyon magas volt, Nagypapám (Gál-nagypapa) pedig mindig viccelt, de már mind a ketten az égbe költöztek. Atya 190 centi, humora pedig elsöprő, így boldogan fogadtam harmadik nagyapámmá. A másik két ösztöndíjas, Vica és Anna szintén családtagokká váltak: nevetünk, sírunk, veszekszünk, aztán újra együtt nevetünk. Az FSK többi tagja észrevétlenül teszi kényelmessé az ittlétünket. Van, aki az egyetemmel tartja a kapcsolatot, és mindent elintéz helyettünk. Van, aki a szállásunkat rendezte be. Van, aki a beadandó dolgozatainkat nézi át, hogy ne maradjon benne helyesírási vagy stilisztikai hiba, és van, aki egyszerűen gondol ránk időnként. Az egyetemen minden nehézség ellenére olyan csodákat tapasztaltam, amikre otthon nem lenne lehetőségem. A Királyi Levéltárban és a Könyvtárban kutathatok XII-XIV. századi iratok, kódexek között. Amikor az ember először nyúl arannyal díszített iniciálés, gyönyörű karoling vagy gótikus betűkkel írt pergamenhez, akkor különös érzés fogja el. (Most már engem inkább szorongás fog el ezek láttán, mert lassan be kell adnom a harmadévi dolgozataimat. ) Hetente több konferenciára megyek. Alig tudom elhinni, hogy ekkora a középkori tudományos élet. Ráadásul olyan emberektől tanulhatok, akiket már régóta ismerek tudományos publikációikon keresztül. Persze nem csak tanulásból áll az élet. A fennmaradó órák egy részét a mosodában töltöm, ahol ugyanolyan megbabonázva nézem a ruháimat, ahogy a gépben forognak, mint az amerikai filmekben. Havonta kiutazom az „olcsóboltba” az „ingyen-busszal”, ahol francia szót csak akkor hallani, ha két külföldinek nincs más közös nyelve. Az új barátaim nagy része dél-amerikai, afrikai, ázsiai, olasz vagy spanyol. Gyakran kortyolgatjuk együtt a jobbnál jobb belga söröket, miközben kint folyamatosan szitál az eső. Sokat úszom, de bármennyire is ajánlgatják, nem próbálom ki sem az ejtőernyőzést, sem a búvárkodást. Szerdánként ha nincs sok dolgom, elmegyek az egyetemisták miséjére a Szent Ferenc templomba, ami mindig tömve van. Csak azt sajnálom, hogy nem leszek ott a Rorátékon meg szombat esti gyertyagyújtásokon, de már készítettem egy kis adventi koszorút a szobámba, és készülnek a karácsonyfadíszek is, mert sajnos karácsonyra sem megyek haza. Hiányozni fogtok mindannyian. Január végén viszont megyek! Addig is jó adventi készülődést, és áldott karácsonyt kívánok, meg persze még az ideinél is szebb új évet! (Húsvét előtt még látjuk egymást! ☺) Gál Kinga
24
2006. Karácsony
Várunk
VII. évfolyam 2. szám
„ÖRÖKKÉ VILÁGÍTSON A HIT LÁMPÁSA” Régi-új gyertyatartóinkról E gyertyatartók eredetijei 335 évvel ezelőtt, 1526 szeptemberének szomorú napjaiban kerültek el Budáról: Szulejmán szultán a mohácsi csata után elfoglalta a várost, felégette templomait, és Buda kincseivel együtt (valószínűleg éppen templomunkból) két pár gyertyatartót is Isztambulba vitetett. A négy kandeláber azóta is ott áll, ahová a szultán helyezte őket a Hagia Sophia templom, illetve 1526-ban már Ayasofya mecset apszisában, a mihráb-fülke két oldalán. Az egyik pár kandeláber hatalmas, hagyományos építészeti motívumokkal ékesített, oszlopszerű alkotás; erőteljesen megformált, látványos díszítőelemei, határozottan tagolt felépítése tekintélyt sugall, még ha alkotójának kvalitásai valamelyest el is maradnak párdarabja mesterének tehetségétől. Ez az oszlopszerű kandeláber ma közvetlenül a mihráb-fülke mellett áll, de szétszedett állapotban. Felső részét, amelyet alul növényi motívumsor, felül pálmafa törzsére emlékeztető rombuszos díszítés borít, külön gyertyatartóként a talp mellé állították, az alsó rész tányérszerű gyűrűire pedig egy-egy 2,5 méteres, 40 cm átmérőjű gyertyát illesztettek. A másik pár, baluszter alakú gyertyatartó sokkal finomabb munka, olyan alkotás, amilyet a tiszta arányú és formavilágú reneszánsz művészet mintájaként álmodhatnánk. Ez a csaknem embermagasságú, egykor aranyozott kandeláber-pár kelyheinek megformálása arra enged következtetni, hogy eredetileg nem gyertyát, hanem olajmécsest tarthattak. A két pár gyertyatartót a magyar művészettörténet-írás nem feledte el. Mindig számon tartották, mint a Mátyás király budai bronzöntő műhelyének kvalitásáról tanúskodó tárgyakat, a váriak között pedig időről időre felmerült a vágy, hogy „visszaszerezzük” ősi jussunkat. Ha nem is az eredeti tárgyak, de hiteles másolataik visszakerülésére – számos sikertelen próbálkozás után – templomunk felújítása kapcsán, Deák Zoltán vezető tervező közreműködésével került sor, aki a rodostói magyar emlékek kutatása révén jó kapcsolatot épített ki a török műemléki hatóságokkal. A Rodostó Alapítvány képviseletében Pintér Tamás építésszel 2005. augusztusában felmérési rajzokat és fényképfelvételeket készítettek a kan25
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
deláberekről, majd novemberben, számtalan engedély megszerzése után az Ayasofya Múzeum restaurátorműhelyében sor kerülhetett a szilikongumis mintavételre. A lenyomatokat a magyar főkonzulátus diplomáciai futárszolgálattal szállíttatta Budapestre. Itt Jeges András fémrestaurátor 2006. februárjára viaszmintát készített az oszlopszerű gyertyatartókról, majd viaszveszejtéses eljárással bronzba öntötte őket. A két másolat elkészítése hatmillió forintba került, a költségek jelentős részét a Pro professione Alapítvány és a Vároltalmazó Alapítvány viselte. Szeptember 2-án, Buda visszavívásának 320. évfordulóján Törökország nagykövete az Önkormányzat aulájában szép ünnepség keretében adta át a másolatokat Budavár polgármesterének. A 170 kilós gyertyatartók még aznap este átkerültek a templomba (hiszen a profán helyszínre csak a török diplomata kikötései miatt volt szükség), és a másnapi nagymise elején Imre atya áldása után ünnepélyesen használatba vettük őket. Előző éjszaka persze hosszú előkészítő munkára volt szükség, hogy az asszisztencia két legmagasabb tagja zsámolyon ágaskodva a jó méteres gyertyákkal könnyen „beletaláljon” a gyertyatartók tüskéibe úgy, hogy közben a liturgikus méltóságot is megőrzi. A két gyertyatartó ideiglenesen a népoltár mellett állott december elejéig, hogy mindenki jól láthassa őket. Most a betlehem mellett állnak, és Gyertyaszentelő után foglalják majd el végleges helyüket a szentélyben, a főoltár két oldalán. A kisebb, baluszter formájú kandeláberpár, amelyek gipszmintája a sekrestyében látható, eredetileg aranyozva is volt. Kiöntésük ezért anyagi okokból még várat magára. Finom formáik és alkalmasabb méretük folytán akár arra is alkalmasak lehetnek, hogy templomunk új, kőből készülő szembemiséző oltára körül a végleges liturgikus tér részei legyenek. Ez a gondolat számomra több okból is kedves. Tudjuk jól, hogy templomunk 1526-os állapotához képest ma túlnyomó részében másolat, ahogy a gyertyatartó is az. Másolat, lényegét tekintve azonban valódi, akárcsak a mai máriapócsi kegykép, amelynek eredetijét Bécsbe vitték ugyan, de a könnyek csodája Pócson a másolattal maradt. Történelmünkre keresztény módon reflektálva szinte őszintébbnek tűnnek a másolatok, hiszen jobban ragyog bennük az, ami anyagtalan: az ősök imádságos emlékezete. Mi a helyükbe lépünk, hogy ők megtartsanak minket. E gyertyatartók kapcsán a fentiek illusztrálására két szöveget szeretnék idézni. Mindkettő a fényről szól, amely a karácsonyi ünnepkörnek központi jelképe. Az egyik szöveg az eredeti baluszteres gyertyatartók egyikén áll török nyelven; Szulejmán szultán vésette rá. Így szól: „A világ uralkodója Szulejmán kán, Akinek uralkodását sem Giv, sem Bizsem nem bírja kivédeni Annyira megverte Magyarország seregét, Hogy a mező nem látszott a holttetemektől, 26
2006. Karácsony
Várunk
VII. évfolyam 2. szám
Miután a gyáva királyt is megölte, Országát felégette. Vedd igaz tudomásul: Felégette templomait, szétrombolta Budát, Kihozott onnan két remekmívű gyertyatartót, Elhozta azokat az Aja Szófiába. S olaj gyanánt az ellenség testét és lelkét égeti bennük. Hátif mondott emlékére tárihot: Örökké világítson a hit lámpása. 933. év” (=1526) A második szöveg a másolatok megáldásakor hangzott el, és csak a szentelés hatalma véste a bronzba: … Amikor e két gyertyatartót az Istennek szenteljük, kérjük kegyelmét, hogy őrizzen meg minket igazságban és tisztaságban. Bűnbánó szívvel könyörögjünk hozzá, hogy ne mozdítsa el színe elől Egyházunk gyertyáját bűneink miatt, se tévelygéseink miatt, se langyosságunk miatt, mint a Jelenések Könyvének egyházaiét, hanem őrizzen meg minket az ő szolgálatában és a szent hit világosságában. … Istenünk, te szent Fiad által isteni fényességed tüzét adtad híveidnek. Kérünk, szenteld meg ezeket a gyertyatartókat, és Szentlelked kegyelmeivel mennyei vágyakra gyújtsd föl szívünket, hogy mindnyájan tiszta lélekkel jussunk el örök dicsőséged fényének megünneplésére. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen. Mátéffy Balázs
HÍREK, ESEMÉNYEK December 30-án, szombaton délelőtt 9 órakor kerül sor a Károly Király Imaliga szervezésében arra az emlékmisére, amelyben utolsó apostoli királyunk, Boldog IV. Károly koronázásának 90. évfordulóját ünnepeljük. A főcelebráns Tempfli József nagyváradi püspök atya lesz. Január 29-én este a 6 órai szentmisét görög katolikus rítusban ünnepeljük. A főcelebráns Dr. Keresztes Szilárd hajdúdorogi megyéspüspök lesz. A korábbi évekhez hasonlóan közreműködik templomunk énekkara. Az Imalánc Magyarországért utolsó találkozója december 27-én este nyolc órakor lesz, kivételesen a plébánián, a Szent János-napi bormegáldás keretében.
27
A Budavári Főtemplom közösségének lapja
Várunk
2006. december 25.
Továbbra is számos gólya köröz a Vár felett, de nincsenek tekintettel a lapzártára. Újabb hírrel így nem szolgálhatunk, de kérjük, hogy az ünnep fényes pillanataiban az érkező gyermekekről se feledkezzenek meg: kérjék a kis Jézus oltalmát, és szülei közbenjárását is…
Minden kedves Olvasónknak áldott Karácsonyt és boldog új évet kíván a Várunk szerkesztősége!
Várunk A Budavári Főtemplom közösségének lapja Szerkesztők: Varga János, Török Viktória, Török Ferencné, Pölöskey Krisztina, Mátéffy Balázs A címlaprajzot Török Ferenc készítette. Külön köszönet a szorgos lányoknak a tűzésért, hajtogatásért. Köszönet mindazoknak, akik írásaikkal, ötleteikkel, törődésükkel segítették a közös munkát. 28
