Mi azonban új eget és új földet várunk. A Budavári Főtemplom közösségének lapja

Vá r u n k

„Mi azonban új eget és új földet várunk” A Budavári Főtemplom közösségének lapja

2006. Úrnapja

Az Oltáriszentség Krisztus szenvedésének örök emlékezete, az ószövetségi előképek beteljesülése, Krisztus legnagyobb csodája, amely erőt adó vigasztalás mindazoknak, akik eltávozásán szomorkodtak. Aquinói Szent Tamás

A Budavári Főtemplom közösségének lapja

Várunk

2006. június 18.

„EZ AZ ÉN TESTEM” Nagycsütörtökön az Utolsó Vacsorán Jézus a kezében lévő kenyérről csak két mondatot szólt: „Vegyétek és egyétek!” és „Ez az én testem.” Vesszük és esszük, amikor a szentáldozáshoz járulunk. Korábban nyelvünkre kaptuk. Amióta kézbe is vehetjük és magunkat áldoztatjuk meg, ősi keresztény szokás tért vissza, amelyről Jeruzsálemi Szent Cirill a IV. században így ír: „Amikor odajárulsz, ne kinyitott tenyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem bal tenyered legyen jobb tenyered trónja, így fogadja az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd, vedd Krisztus testét, rámondva az „Ámen”-t. Ügyelj rá, nehogy valamennyi is elmorzsálódjék belőle, az olyan, mintha saját testrészedet károsítanád meg. Mondd meg nekem: ha valaki aranyport adna neked, nem tartanád-e igen óvatosan, nehogy valami is elvesszen belőle és megkárosodj? Hát akkor nem fogsz-e még sokkal jobban vigyázni, hogy még egy szemernyi se essen le belőle, ami aranyárnál és drágaköveknél értékesebb?” Ezerhétszáz évvel később is ugyanúgy áldozunk szabályosan kézből: bal tenyerünkbe kérjük a szentostyát. A pap szavaira: „Krisztus Teste” „Ámen”-t válaszolunk. Egy lépés oldalra, majd jobb kezünkkel magunkat megáldoztatjuk. Tehát ne vigyük helyre kézben, illetve figyelmeztessük azokat is, akik ezt tennék. Ezzel a fegyelmezettséggel is próbáljuk megőrizni a Krisztus Szent Teste iránti tiszteletünket és áhitatunkat. Imre atya A szentségimádás – személyes találkozás, nyílt jelenlét. Akár érzek valamit, akár nem, az Úr személyesen, valóságosan és teljesen jelen van ott az ostyában. Milyen jó, hogy az Ő jelenléte nem függ az érzéseinktől! Számomra akkor gyümölcsöző az Oltáriszentség előtt töltött idő, ha egészen oda tudom ajándékozni az időmet. Ha nem azzal az elsődleges szándékkal megyek oda, hogy „adj Uram valamit”, hanem azzal, hogy önmagamat, minden gondomat, gyarlóságomat és örömömet oda tudom vinni nyíltan és őszintén, és teljes akarattal le tudom tenni az Úr kezébe: „Uram, itt vagyok, eljöttem Hozzád, nézd, elhoztam Neked mindenemet – kérlek, fogadd el, formáld kezeddel, tisztítsd meg, szólj hozzám, légy velem, erősíts meg…” Nagy ajándék volt a tanév hajtásában, ha a pénteki tanítási napokat misével és az induló szentségimádással kezdhettem. És felemelő, megnyugtató az a gondolat, hogy a nap folyamán az egész közösségből mindig van ott valaki – az Úr összeköt minket, időtől és távolságtól függetlenül. Rudolf Kriszti 2

Úrnapja

Várunk

VI. évfolyam 5. szám

„EGY FÉL ÓRÁRA SEM BÁNTAM MEG, HOGY PAP LETTEM!” Beszélgetés Imre atyával ¾ Június 17-én lesz 50 éve, hogy pappá szenteltek. Hogyan emlékszel vissza arra a napra, arra az órára, a szentelés pillanatára? A legkevésbé a szentelés órája van bennem tisztán. A készülődés, az előtte való lelkigyakorlat egy hete sokkal mélyebben él bennem. Akkor már minden mozdulatra figyelni kellett, s ez elvonta a lényegre való odafigyelésemet. Egy biztos, nagyon-nagyon nagy ünnep volt az életemben. Nem azzal a gondolattal, hogy itt most már lehúzzák a redőnyt, és se visszalépés, semmi, hanem hogy kinyílik a kapu, és evvel minden lehetőség, amire az ember készült. Bennünket 5 éven át még úgy készítettek fel, hogy több volt a zártság, a visszavonultság. Egy versenyló módjára vártuk, amikor fölcsapódik a startzászló. Éppen ezért a papszentelés napja nagyon ünnepélyes volt, de részleteiben semmire nem emlékszem vissza, csak amit a fénykép örökített meg, amikor a püspök elé térdelek, és a kérdésére elmondom az igent, illetve az ígéretet. ¾ Ki szentelt pappá? Kovács Vince volt akkor a váci megyéspüspök. Ráadásul a két diakónus két velem együtt szentelt pap testvére volt. Mellettünk állt a spirituálisunk - ez az öszszes emlék, és az, ahogy tizenhárman leborultunk a Mindenszentek litániája alatt. ¾ Ambrus Lóri atyát is Veled szentelték? Nem, őt Egerben szentelték. Csak együtt voltunk Egerben a teológián, mert 1951-ben a váci szeminárium engem még befogadott, de aztán 1952-ben államosították, és mi – száz kispap – elköltöztünk Egerbe. Ott megint volt majdnem annyi, összesen kétszáz – nagyon hangulatos volt az az időszak. ¾ Mi volt meghatározó a meghívásod szempontjából? Az első az, hogy én nem akartam pap lenni. Nem ellenkeztem a gondolattal, de arra emlékszem, hogy semminek nem készültem. Nem volt olyan, hogy erre, vagy arra szeretnék majd. Egyetlen egy vágyam volt már hatodikos koromban, hogy valami olyasmit kéne csinálni, amihez kedvem van. Akkor még minden nyitott volt előttünk, minden egyetem, bármire pályázhattunk, teljes eséllyel. S akkor megismertem a hittanórákon – nagyon jó hitoktatómtól – azt az Embert, aki 3 éves tanításából egy sort sem írt le saját maga, de a tanítványai, a 3


Várunk

2006. június 18.

hallgatói leírták, és Akivel úgy ismerkedtem meg, hogy számomra a legszimpatikusabb személy lett. Az Ő szólításaként fogtam föl a papi hivatást. Attól kezdve nagyon boldogan átjárta a lelkemet az, hogy én pap akarok lenni. Volt két nagyon jó eszményképem – a legvadabb Rákosi-időkben – arról, hogy mit jelent ma papnak lenni. Amikor úgy tűnt, hogy nem is kell a világnak, és mégis kell a világnak. A Mezőtúri Gimnáziumba jártam, s az ottani plébános, Nyitrai Ferenc volt és Jeszenszky Zsigmondnak hívták a hitoktatómat. Ők ketten tökéletesen megélték – azokban a nagyon nehéz időkben – azt, hogy mit jelent higgadtan, nyugodtan, elmélyülten, intelligens módon és végtelen kedvesen, áldozatkészen az emberekért élni. Egy nagy protestáns város protestáns légkörében a kisded katolikus társaság nagyon jól összetartott, mert ők nagyon jó papok voltak. ¾ Az újmisére hogyan emlékszel vissza? Arra nagyon emlékszem. A szülőfalumban volt, Gyomaendrődön. Akkor még úgy volt, hogy mindig egy hét múlva volt az újmise, 24-én. Endrőd, az alföldnek egy olyan 15000-es nagyközsége volt, ahol minden évben volt primícia hosszú éveken keresztül. Egy olyan „pap-termelő” hely volt, hogy egy sorozatba pont beleillettem. Természetesen nagy ünnep volt, nemcsak a családnak, nekem, hanem a közösség is méltó módon ünnepelte, szerették a papokat. ¾ Mi volt annak idején az újmisés jelmondatod? „Úgy tekintsenek minket az emberek, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak gondnokait. A gondnokoktól természetesen egyet követelnek meg: hogy hűségesnek bizonyuljanak.” (1 Kor 4, 1-2) Azt hittem később, hogy a szolgálatba egyszer beleun az ember. És a hivatásommal kapcsolatban 50 év után a legörömtelibb megállapítás, hogy egy fél órára sem bántam meg, hogy pap lettem, de még kísértésem se volt, hogy jó lett volna másnak lenni. Vevők voltak mindig az emberek, amerre én jártam. Szerencsések voltak a dispozíciók, úgyhogy nem engedtek kísértésbe. ¾ Pedig voltak nehéz idők. Eleve ’56, a szentelés éve és utána azok az évek… A börtönévek inkább a megerősítés szakasza volt, azt akkor is úgy fogtuk föl, hogy még egy kis várakozás, még egy kis érlelődés kell. A börtön ezt szolgálta, rengeteg barátsággal, ismeretséggel, ami később nagyon sokszorosan visszajött. ¾ Azt a tehetetlenségérzést, meg az igazságtalanságot, ami veletek történt, hogy lehetett elviselni? Hogyan léptél túl rajta? Csak az igazságtalanság élménye volt… Az ember tudja, hogy négy év hamar véget ér, és négy év, egy fiatalember, egy huszonnégy éves ember életében nagyon 4

Úrnapja

Várunk


gyorsan elszalad, és még mindig van hátra, ki tudja hány évtized. Ezért sokkal könnyebb volt. Négy évből aztán kettő lett a végén, mert megfelezték mindenkinek a büntetését az első amnesztiakor. Akkor se éreztem azt, hogy haszontalanul megy el az idő. Ráadásul a börtönben lehetett kezdő lelkipásztori dolgokat végezni. Sőt annál izgalmasabb volt, hogy úgy csempészték be a miseszöveget, muszlin kendőre gépelve, ruhába, kabátbélésbe bevarrva, úgy csempészték be a szappanban a misebort, az ostyát – a romantikája is megvolt. És ugyanakkor minden nap, minden este, mindenkinek a pappal volt beszélnivalója. Keresték a papot, még ha fiatal is volt. Azok nagyon el voltak keseredve, nagyon nehéz volt a börtön számukra, meg a családtól való elszakadás. Tán még azt is mondhatnám: ott kerestek legjobban. Ott volt legnagyobb szükség testközelben a másik emberre. ¾ Mi volt eddigi szolgálatodban legérdekesebb időszak, terület? A legörömtelibb időszak az volt, amikor azt mondta Bánk érsek: úgy gondoltam, mivel szabadon maradt Borsosberény – én akkor káplán voltam Rákospalotán – én most egy hónapig Rómában leszek, te addig helyettesíts ott, jönnek a húsvéti ünnepek. S ha visszajöttem és megkóstoltad, és ízlik, akkor oda helyezlek.” Abban a pillanatban fölsejlett: melyik az a házasság, amit ki lehet próbálni előtte, egy hónapig, szabályosan, és püspöki jóváhagyással? Egy hónap múlva boldogan mondtam Bánk úrnak, hogy ne csak nevezzen ki, hanem jöjjön is és iktasson is be mindjárt. Ez volt az első diszpozícióm, neki pedig az első lelkipásztori látogatása az egyházmegyében. ¾ Mennyi ideig voltál ott? 10 évet, utána 25 év Pestszentlőrinc és itt most már 3 éve. ¾ Milyen további szolgálatokat tartasz fontosnak?. Ahhoz, hogy pap vagyok, plébános vagyok, mindig valami újabb dolog jött. Borsosberényben 7 éven keresztül voltam az Egyházmegye hivatásgondozó referense. Nagyon sok pappal, plébánossal volt dolgom, akkor még más formában, mint ahogy most megy a hivatásgondozás munkája. Én nem emlékszem, hogy most valaki megkeresett ilyen ügyben és beszélgettünk volna. Akkor még más formában beszélgetünk a papokkal, az esperes-kerületben egy-egy hétre, egy-egy lelkigyakorlatra ott kellett lenni. És akkor még igen sokat voltunk az egyházi gimnazistákkal, érettségizőkkel, az érettségi előtt állókkal, nyaranként egy-egy hétvégét, egy-egy lelkigyakorlaton. Még akkor a fiatalokban lelkesen ébren kellett tartani, hátha Te pap akarsz lenni. Abból az időszakból van is legalább néhány olyan fiatal papunk, akik azoknak az együttléteknek köszönhetik, hogy megerősödtek a hivatástudatukban.

5


Várunk

2006. június 18.

Utána jött még a betegekkel való törődés, a Kamilliánusok társasága. Ez teljesen véletlen, a síeléssel kapcsolatos. Ausztriában nem találtam egy normális, jó helyet és bekéredzkedtem egy kamilliánus kolostorba. Soha nem láttam ilyen szerzeteseket, nagy piros kereszt van a mellükön. A jelmondatuk: „Kezetekben hordozzátok a szíveteket!” Köztük éltem egy hétig, és akkor szövődött a barátság Gots atyával, és később áthoztuk Magyarországra. Na most a repülőtér. Pestszentlőrincen fölhívott Keresztes Szilárd püspök, aki szintén osztálytársam volt, hogy lesz Loreto-ban a repülőtéri lelkészek világkonferenciája. Eddig oda ő járt, de most ki kell valakit nevezni erre a feladatra, ami a Migrációs Ügyek Kongregációjához tartozik. Kapsz egy papírt, menj már ki gyorsan Loretóba – mondta. Akkor ismertem meg, mi az, hogy repülőtéri lelkészség. Aztán hivatalosan egy irodát kaptunk a Vatikán ösztönzésére. A repülőteret hetente végiglátogattam, tartottam mindenkivel a kapcsolatot. Aztán a 2-es terminálon eleve beterveztettünk egy új kápolnát, s ennek már minden részletébe belefolytam. ¾ Volt-e olyan hivatás, ami érezhetően a személyedhez kapcsolódik? Akár papi, akár szerzetesi hivatás? Ezt így nem mondanám. Olyan fiatalok, akik – főleg Pestszentlőrincen – nálam gyóntak gimnazistaként, nem én voltam a lelki atyjuk, én voltam a plébánosuk, rendszeresen találkoztunk, részt vettek ezeken a nyári hivatásébresztőkön, onnét azért volt négy hivatás… Azok élők és megvannak mind a négyen. Még csak azt se mondhatnám, hogy énmiattam volt, mert a káplán sokkal többet foglalkozott velük. Nagy öröm így visszagondolni rá, hogy a mi plébániaközösségünkből akár négy egyházmegyés pap, akár pedig 2-3 női szerzetes is az én hittanosaim közül került ki. Ez jó érzés, de nem mondanám azt, hogy miattam választották a hivatásukat, egyik sem hivatkozott arra, hogy miattam lett pap, vagy hogy tőlem tanulta meg, mi az eszményi papság. De együtt imádkoztunk nagyon sokat a hivatásokért, és dolgoztunk rajta… ¾ Mi a legmegrázóbb vagy legnehezebb élményed? Mondtad, hogy sose bántad meg, és a börtön se volt annyira nehéz, de biztosan volt olyan pillanat, ami nagyon fájdalmas, emlékezetesen nehéz volt. Biztos, hogy több is van. Én inkább egyben szoktam látni az egész hivatás, szolgálat történetét. Az kezdettől fogva meghat, hogy az emberek az életük legintimebb részleteibe is beengednek, a kereszteléstől kezdve egészen a gyászukig. Az egész emberi életet át tudja szőni a papi hivatás. S ezen belül ami nagyon sokszor meghatott, hogy tudtam együtt örülni az örvendezőkkel, és együtt sírni a sírókkal. Egyénileg nem kezelek, nem tartok nyilván egyetlen olyan esetet se, ami padlóra küldött volna. Kaptam a hivatásommal egy kegyelmet, hogy az emberek gyakran 6

Úrnapja

Várunk


kinyíltak előttem, és örömükben, bánatukban is nagyon együtt tudtam velük érezni. Nem tartok számon egyetlen olyan esetet sem, ami nagyon nehéz lett volna – pedig volt biztos… ¾ A 25 évet is gondolom, anno szépen ünnepeltétek… Azt sokkal kevésbé. Az is szépen ünnepelt volt, de valahogy úgy voltam, hogy le kell tenni még sok mindent, hogy az ember ünnepelgethessen. S most az 50-et kifejezetten olyan ajándéknak tekintem, hogy engem leginkább a hálaadás motívuma indított és mozgat, hogy ünnepeljünk kicsit fényesebben. Mert egyrészt megérni, hogy az osztálytársaink fele már elhunyt, másrészt normális emberként megérni, harmadszor pedig valamivel több az elfoglaltságom, mint eddig valaha is volt. Ez egyszerűen már nem lehet érdem kérdése. Ez kifejezetten az Istennek a gondviselő szeretete. Minden szempontból: a papi hivatásért és az egyéni megmaradás kegyelméért szeretnék hálát adni. Semmi más nem mozgat engem most… Nekem akartam ennyire „feltupírozni”, de menet közben aztán nem lehetett leállítani… ¾ Mi is a Te örömödbe kapcsolódunk és adunk hálát Veled. Nyilván sok jókívánságot kapsz. De fordítsuk meg, mit kívánsz Te nekünk, a Veled ünneplőknek, illetve mit kérsz tőlünk? Azt, hogy az Úr hallgassa meg a papi hivatásokért mondott imákat. Mert a szombat esti szentmise a hála mellett az újabb papi hivatásokért való könyörgés alkalma lesz. Amit kérnék a jelenlévőktől, hogy gyermekeikkel és unokáikkal kapcsolatban ne érezzék úgy, hogy ha ebből a gyerekből egyházi hivatás lesz, az csalódást okoz. Érezzék megtiszteltetésnek. Ha legalább két fiú van, az egyiket szánják már imádsággal az Isten szolgálatára! A szüleimre kell gondolnom, akik meglepődtek, amikor én pap akartam lenni, és Édesapám, amikor elköszöntem tőle a szemináriumba lépés napján, akkor még hozzátette, hogy: „…de ha meggondolod, mindig visszavárunk szeretettel!” – ugyanakkor tudom, hogy nagyon sokat imádkoztak azért, hogy pap legyek. A fiataloknak pedig, hogy legalább annyira vegyék észre, ha Isten bármilyen egyházi szolgálatot vár tőlük, mint annak idején én a magunk körülményei között észrevettem. Ez egyértelmű szolgálat, elhivatottság és nem tőlünk van, ajándékba kapjuk. Nagy ajándéknak kell tekintetni, és tartsák Istentől megtiszteltetésnek… És még egy. Egy nagy megtapasztalásom, pont most: Nem tudtuk 50 éve elképzelni, hogy mit jelent: „ha elhagyod apád, anyád, feleséget, gyereket, mindent, akkor százannyit kapsz, földtől kezdve mindent”. Ötven év alatt ez annyiszor igazolódott, nem szó szerint, hanem sokszorosan, hogy erre csak Krisztus képes. A napokban volt itt a TV. Nem akarták elhinni, hogy én nem sajnáltam azt, hogy nincs saját gyerekem. Soha nem sajnáltam, de mindig volt egy sereg. Amint 7

Várunk


2006. június 18.

odajutottunk, hogy eljött a rendszerváltás és lehetett iskolákat nyitni, azonnal ráhajtottam, és lett 300 gyerekkel egy általános iskola. Pillanatokon belül csináltunk 100 gyerekkel egy óvodát, ragyogó pedagógusokkal. Annyi volt a gyerek, hogy egy darab se hiányzott… A vári közösséget nagyon nagyra tartom. A Bíboros úr, amikor kinevezték, azt kérte: tudnék-e valamit segíteni. Azt mondtam: egy föltétellel igen, szívesen, ha adsz egy könnyű helyet, és akkor mellette lesz több időm. S erre előállt két hónappal később, hogy a Mátyás-templom plébánossága és a vagyonkezelés az Egyházmegyében. Akkor azt kérdeztem: és ebben mi a könnyű? S azt felelte: az majd kiderül közben… Na most, nem mondom, hogy könnyű, de ami emelkedetten szép és minden vasárnapot ünneppé teszi, egyrészt a váriak ragaszkodása a saját templomukhoz. Ez a kis közösség a legkisebb, de rendkívül szeretik, akik ide tartoznak. A másik pedig az élő liturgiának a szépsége. Itt minden betűt, még a piros betűt is kiéneklünk, meg végigcsinálunk, ez nagyon nagy ajándék nekem. Fiatal koromban minden nagyon szögletesen, az előírásoknak megfelelően ment. Itt ezt nagyon kifényesítve kaptam vissza ajándék formájában… Itt papnak lenni nagyon szép. Most nem is említem azt, hogy sokan úgy tekintik: micsoda kitüntetés a Mátyás-templom plébánosának lenni. Ezt nem tartom kitüntetésnek, mert úgy kaptam, hogy ez egy kis feladat. És azért lehetséges, hogy én csak reggel, meg este legyek pap, mert nagyon jó munkatársaim vannak… Plébánosnak lenni itt nagyon szép és nagyon könnyű, még akkor is, ha ilyen állapotban van a templom. De még az sem az én gondom, mert arra is vannak szakavatott munkatársak. Személyesen is ki fogjuk fejezni örömünket, jókívánságainkat, de mindazok és az újságolvasók nevében is, akik nem tudtak volna ott lenni az aranymisén, az ő nevükben is kívánunk Neked szép jubileumot. VJ Szolgálj! Akár a Te Deum hullámverése, lüktet a templom oszlopsora: mintha angyalok tartanák a falat, egymás kezét mozdulatlan fogva.

Nyugodt-boldog-értelmesen állnak, csudájára nyegle turistáknak, kik nem tudják, mindez mily egyszerű: tedd a dolgod, szolgálj, s maradj hű! Lénárd Ödön

8

Úrnapja

Várunk


A LEGJOBBAN SZERETTELEK TITEKET… Asztali beszélgetés az aranymisés Ambrus Lóránt atyával Ambrus Lóránt jezsuita atya, aki 1966-1989-ig működött káplánként plébániánkon, június 10-én délelőtt az Altemplom kápolnájában, családias körben mutatta be aranymiséjét. Az ünnepi alkalom után, fehér asztal mellett beszélgettek vele a Török és a Mátéffy család tagjai. Balázs: senki nem tudta Atyáról, hogy jezsuita. A saját életében ez a titok meg tudott jelenni valahol? Érezte-e, hogy a szellemiség érvényesül a működésében? Hát nem nagyon érvényesült. Nevelésben sem igen részesültünk. Amikor én ’52-ben elkezdtem a noviciátust, a legvadabb idők voltak. Ekkor már harmadéves teológus voltam Egerben. Ez egy lehetőség volt: ha otthagyod a szemináriumot, tudsz noviciátust végezni, ha nem hagyod ott, nem tudsz. Ezért egy év betegszabadságot kértem. Ők nem tudták, miért: biztosra vették, hogy már nem is megyek vissza. A noviciátust albérletekben végeztük, lakásonként hárman-hárman voltunk, több helyen is szanaszét. Hetente egyszer jött hozzánk a novíciusmester, hétvégén. Hét közben meg dolgoztunk a Rókus kórházban. Amikor visszamentem az egri szemináriumba, akkor kerültem össze Varjú Imréékkel, hisz ők előtte eggyel alattam jártak. Dávid: És egyébként miért választotta a jezsuitákat? Hát náluk voltam már diák is, Kalocsán. Ez még az iskolák államosítása, ’48 előtt volt. Nagyon megtetszett. Nagyon-nagyon közvetlenek voltak, nem olyan iskolai szellem volt, hanem egészen más, családias. Ott volt a rendház az iskola mellett. Délután mindig átmehettünk, és beszélgető körök alakultak ki a tanárok szobáiban. Sokszor már nem volt ülőhely, akkor leültünk a szőnyegre. Nagy beszélgetések voltak. Balázs: A szentelés után lehetett még kapcsolat a renddel? Egyáltalán hogyan tartották számon? Nagyon nehéz volt, mindenkinek egy emberrel lehetett csak érintkezni. Ő volt az összekötő. Mi azt se tudtuk, hogy ki a provinciális. Szabályok voltak: minél kevesebbet tudunk egymásról, annál kevesebbet tudnak kiverni belőlünk. Akkoriban ha esténként megszólalt a csengő, mindig összerezzentem, hogy „most jönnek értem”. B.: Végig megmaradt ez az egyetlen összekötős kapcsolat? Nem maradt meg. Én nagyon vigyáztam, hogy megmaradjon, de utólag látom, hogy nem volt jó. A többiek leleményesebbek voltak, jobban észrevették, hogy mikor mit lehet csinálni. Akik jobban összeköttetésben voltak egymással, folyamatosan megszeg9


Várunk

2006. június 18.

ték a szabályt, és találkozgattak. Én távol voltam az egri egyházmegyében. Időnként fölkerestem az összekötőt, de ő se beszélt semmiről, hogy ne tudjak semmit. Aztán jött ’56, és akkor kivitték külföldre azokat, akik tudtak többet tanulni: itt nem volt semmi lehetőség. Az itthon maradtakat különböző szemináriumokba szétszórták, aztán onnan is kitették. Én meg csak vártam, hogy ha van valami, csak szólnak, üzennek. De nem jött semmi. B.: Amikor ’66-tól Atya itt működött nálunk, akkor volt még összekötő? Nem. B.: ’89 előtt Atyában élt valamilyen remény, hogy még visszakerülhet a rendbe? Hát nem. És ez rém fékező volt. Mert például gondolkodtam, hogy milyen nyelvet tanuljak. De hát miért, úgyse mehetek sehova?! Például angolt tanulhattam volna, keresztanyám angoltanárnő volt, mindig hívott. Ha tudtam volna, hogy ez még jó lesz valamikor… De senki se remélte, hogy ez így megváltozik. Nem volt motiváció. B.: És ’89-ben emlékeztek még arra, hogy Atya elvégezte a noviciátust? Nem emlékeztek, mert a novíciusmester meghalt, a többiek meg elmentek külföldre. A provinciálist nem ismertem, mert később került oda. Egyszerűen mondtam neki, hogy ekkor és ekkor fogadalmaztam. „Van-e valami igazolása?” – kérdezte. Hát az nincs. Végül azt javasolták, hogy Rómában, a generális levéltárában keressek valamit. És megtaláltam, tényleg: volt valaki, aki jelentette, személyes postával elvitték és beírták. B.: És ezt itthon már senki nem tudta? Nem tudta senki. Senki papírt nem hagyhatott maga után, a házkutatások miatt – ez azért elég gyakran volt, főleg a provinciálisoknál. Nagyon figyeltek ám minket. B.: A püspökei sem tudták ezt? Nem. A szemináriumban sem tudta senki. Aki fölszentelt az se tudta. Dávid: Amikor ’89-ben visszament a rendbe, nagyon nehéz volt? Nézd, én fogadalmat tettem, tehát nem volt mese. Tudtam, hogy nehéz lesz, ebben a korban már nehéz. Mi egész másként éltünk. A Mária utcába költöztem be, és ott aztán megtapasztaltam, hogy az a sokat megálmodott szerzetesség nem is olyan könnyű. Balázs: Nagyon imponáló, hogy egyetlen motívuma a kimondott szóhoz, a fogadalomhoz való hűség. Főleg, hogy ahogyan mondta, tulajdonképpen el is felejtették. Én nagyon naiv voltam. Vártam, hogy majdcsak jön most már egy levél, de semmiféle ilyesmi nem volt. Mindig hezitáltam, lehet-e már menni, nem dobnak-e ki. Érdekes, az utolsó lökést az adta, amikor itt volt a Teréz anya itt járt. Kimentem 10

Úrnapja

Várunk


Máriaremetére, ahol találkozni lehetett vele. Elég messze volt tőlem, és beszélt. Mintha áramlott volna belőle valami! Ekkor fölmerült bennem, hogy most rohanás a provinciálishoz, egy percig se fogom halogatni. Teréz anyában volt valami… Dávid: És a visszatérés után? Utólag nagyot fordult a kocka, mert nagyon bizalmi állásokat töltöttem be: a provinciálisnak voltam a titkára, helyettese – ezt sociusnak hívják –, utána novíciusmester lettem Szegeden, ezután ugyanott spirituális a szemináriumban. És amikor mindez megvolt, akkor kerültem Dobogókőre, most már annak is ötödik éve. Ez jó dolog, mert amikor novíciusmester voltam, egészségileg is nehezen viseltem. Nagyon feszítő volt, ekkor jöttek az agyvérzések. Teljesen diákszellemben éltek: kitolni az elöljáróval, bosszantani, az volt az ideális, meg elhallgatni dolgokat. Ez engem annyira megviselt… A mostani munka sokkal nyugodtabb. Nagyon jó helyem van. És tényleg olyan, ami a „hobbym”. Megtartom a lelkigyakorlatokat, és semmi más dolgom nincs, mint egyéni beszélgetéseket tartani, mindig csak egy emberrel. Teljesen úgy tudom irányítani a lelkigyakorlatot, ahogyan őneki jó. Hihetetlen koncentrációt igényel. Annyira kifáraszt órákon át figyelni a másikra… Ezért egy héten maximum 5 embert tudok vállalni. Van kurzus a hét elején és van a hét végén, az egyik rövidebb, a másik hosszabb. Olyan is van, hogy valaki hoz magával egy témát. Ezen kívül bárki bármikor jöhet, ha velem megbeszéli. Addig marad, ameddig akar – most például jön majd valaki 3 hétre. Augusztusban lesz majd egy 30 napos lelkigyakorlat, Rómából jön egy kispap. De van, aki csak egy órára jön – mint például Balázs – elbeszélgetünk. De aztán lesz az két-három óra is. Ezekre azt szoktam mondani, hogy „ambuláns” lelkivezetésre jönnek. Az is nagy érték. B.: Atya azt mondta, hogy nagyon szeretett itt lenni. Mi a legszebb az emlékei között? A legjobban szerettelek titeket, gyerekeket, a tanítványaimat, szüleiket, meg a Várnak ezt a sajátos szellemiségét. B.: Milyen szellemiség ez? Hát ezt meg kell tapasztalni, elmondani nem lehet. B.: Akkoriban működött-e valamilyen közösség a papok között? Nem működött, mert szanaszét laktunk. Liska Zoltán atya itt lakott a Várban, aztán Honor atya is, de Tóth János, Fábián kanonok úr és én is bejárók voltunk. Dávid: Atya lakott a Lant utcában is, ott könyökölt ki az ablakon a Tóth Árpád sétány felé. Persze, mert a babakocsit és benne Zitát odatolták az ablakom alá. Aztán egyszer áttelefonált Péter, hogy „Atya, akarsz-e egy csodaszép lányt meztelenül látni? Akkor gyere át, mert épp most pelenkázom.” 11


Várunk

2006. június 18.

Balázs: Hogy gondol vissza erre a templomra? Hogyan él Atyában ez a templom, a plébániaközösség? …mint ezek a családok. Nem maga az épület – bár gyerekkori élmények is kötnek ide, a nagyszüleim szerettek ide följárni a nagymisére. Dávid: Aztán nem csak hallgatta, mondta is Atya a nagymiséket. Néha. Meg egyszer a nagyheti szertartásokat… Meg hát a diákmisék, azokat is szerettem. Gyóntatás… – a tizes misén rendszerint gyóntattam, jött mindenféle ember. Komoly dolog volt. Balázs: És a hittanórák. Kötelesség volt, vagy szerette Atya? Szeretettem nagyon. Eleinte a szentélyben volt oldalt. Nem volt túl jó, mert közben működött a templom, hívek, turisták… Aztán volt próbálkozás a Lorettóiban, végül elhatároztam, hogy lemegyünk a „pincébe”. Kanonok úr eleinte ezt ellenezte, mondván: nem szabad, mert az állam nem engedi, mert az már nem a templom. „Hogyne lenne a templom? A templomnak a része.”- mondtam, ezen vitatkoztunk, de végülis hagyta. Rendbehoztuk, kitakarítottuk, beszereztük a bútorokat. Nagyon jó érzés volt, hogy sikerült megteremteni azt a hittantermet. Egy vándorélet előzte meg azt, hogy ti itt tanulhattatok. Bár ott is rosszalkodtatok! Dávid: Egyetlen igazán konrkét emlékem Lóri atyával, amikor hazazavart. Talán még az is elhangzott, hogy ilyet még soha nem kellett tenni, de a Török Dávid most menjen haza! Ez annyira megmaradt bennem, akkor nagyon szégyelltem magam. Mit csináltál? Zita: Biztosan Török Bernáttal és Gál Kristóffal műveltek valamit. Balázs: Ez a csoport később még Előd atyának is okozott pár ősz hajszálat… Atya szerint mi az, amire érdemes vigyáznunk, figyelnünk, amit az Isten különös módon erre a közösségre bízhatott? Azt, hogy a Vár olyan, szokták mondani, mint egy falu. Mindenki mindenkit ismer, még a kutyákat is. Ez egy adottság, amit ki lehet használni. Egymással jobban tudjuk tartani a kapcsolatot. A közösségnek az összetartó ereje jobban érvényesülhet, ha akarjuk, mint máshol, ahol nincs így védőbástyákkal körülvéve a hely. B.: Ezt lelkipásztorként lehetett érezni? Persze. Azért szerettem itt lenni. Már Buda is sokkal kedvesebb volt nekem, mint Pest, nem mentem át, csak ha nagyon muszáj volt. A légkör valami egészen más. Mindig siettem vissza.

12

Úrnapja

Várunk


Feri: Az is egy nagyon jó adottság volt, hogy azt a korosztályt szeretted, amelyik utána Honor atyához átkerült, a 6-8-9 éveseket. Ez így alakult, adottságként. Nem volt rivalizálás. Balázs: Hát azt a korosztályt azóta se vagdossa úgy hátba senki! Erre mindenki emlékszik. A papi munkára jellemző, hogy tulajdonképpen nincs tudatában annak, hogy ő most fontos dolgot mond vagy tesz. Később derül ki, amikor találkoznak és elmondja, hogy az atya ezt meg azt mondta, és milyen fontos volt. Ez most is így van a lelkigyakorlatoknál. Én a lelkigyakorlatos beszélgetésre nem tudok készülni, nem tudom, mit fogok mondani, az ott derül ki. És mindig jól jön ki, szinte érzi az ember, hogy nem ő beszél. És ez annyira jó érzés… B.: Jellemző volt a korábbi időkre is ez a tapasztalat, vagy inkább a lelkigyakorlatokhoz kötődik? Ez régebben is megvolt. Például diákmisére volt egy vázlatom, de ha attól el tudtam szakadni, mindig az volt a jó. Mert ha az ember valamit leír, és azt akarja elmondani, ahogy eleinte csináltam, akkor arra figyel, hogy jaj, most mi következik, nem a hallgatókra koncentrál, hanem a saját szövegére, és ez nem jó. Mesterkélt lesz az egész. Nekem a lelkigyakorlatban az első beszélgetés körülbelül már meghatározza, tudom, hogy miről van szó, és megkérdezem, hogy mit szólna, ha erről vagy arról elmélkednénk. „Igen, az jó lesz.” Ezek nagy élmények, mindig a jó Istennek köszönöm meg, hogy megadta, hogy Róla beszélgethessek ilyen bizalmas légkörben. LAUS DEO De most még egy további igazságra kell figyelnünk: a szentség „misztikájának” szociális jellege van. A szentáldozásban ugyanis én magam is úgy egyesülök az Úrral, mint az összes többi áldozók: „Egy kenyér ez. Azért vagyunk mi sokan egy test, mert valamennyien egy kenyérben részesedünk” – mondja Szent Pál (1Kor 10,17). A Krisztussal való egyesülés egyidejűleg egyesülés mindazokkal, akiknek Ő ajándékozza magát. Krisztust nem birtokolhatom egyedül, csak másokkal közösségben, akik már az övéi, vagy az övéi kell hogy legyenek. A szentáldozással kiemel önmagamból és magához, ugyanakkor a többi keresztényekkel egységbe von. „Egy test” leszünk, eggyé olvadt létező leszünk. XVI. Benedek pápa: Deus caritas est, 14.

13


Várunk

2006. június 18.

EGY „KARAKTERISZTIKUS VÁRI ARCÉL” ELMENT… NEMES ÖDÖN (1921-2006) A címet talán úgy is meg lehetett volna fogalmazni, hogy a Budavári Nagyboldogasszony Plébánia egy nagyon régi híve ment el, hiszen 56 évig volt itt oszlopos tag, pontosabban ennyi ideig szolgálta ezt az egyházközséget. Nemes Ödön 1921-ben született Szombathelyen. Gimnáziumi tanulmányait a premontrei rend szombathelyi Szent Norbert Gimnáziumában végezte, ahol 1939ben érettségizett. Majd felvételt nyert a Ludovika Akademiára, ahol 1942-ben diplomát és hadnagyi rangot szerzett. A szomorú történelmi idők miatt nem kerülhette el, hogy részt vegyen a második világháborúban, ahol a keleti fronton szolgált. Már akadémikus korában kitűnt emberségével, és ezt a fronton is megmutatta. Alattvalóit nem „bakáknak” tekintette, hanem a háború miatt besorozott katonáknak, akik sokszor nála idősebb, családos emberek voltak. Egy alkalommal kifejezetten magára vállalt egy közvetlenül életveszélyes feladatot, amit egy közkatonának kellett volna végrehajtania. A háború végén hadifogságba került, de az angol fogság jóval emberségesebb körülményeket jelentett, mintha francia vagy szovjet fogságba került volna. Viszonylag hamar haza került. A háború után elvégezte a Közgazdasági Egyetemet, de „ludovikás” múltja miatt nem engedték diplomavizsgát tenni. Ezért később nem közgazdászként, hanem csak üzemgazdászként dolgozhatott. 1949-ben kötött házasságot, akkor, amikor a templomi esküvő valóban áldozathozatalt követelt. A „legvadabb időkben” is gyakorolta vallását, a Budavári Nagyboldogasszony templomhoz kötődve. A nehéz évek ellenére is támogatta, hogy gyermekei egyházi iskolába járjanak. Mindig ministrált, még öregkorában is. Régebben egy-egy hétköznap, amikor nem volt kántor, zenével is szolgálta az istentiszteletet. Részt vett a plébániai életben is, egy ideig az egyházközség világi elnökének helyettese volt. A mindennapi életben is gyakorolta hitét. Feleségével évtizedeken át rendszeresen látogatta és segítette az öregeket, betegeket pl. gyógyszerrel, ebéddel. Az 1956-os forradalomban közvetlenül nem vett részt, de karitatív módon támogatta a rászorulókat. A hatalom azonban már pusztán azért lesújtott rá, mert nem jelentkezett önként az „ellenforradalomi - ahogy akkor nevezték - zendülés” leverésére. Ekkor elvették főhadnagyi rangját, ami megalázás egy katonatisztnek, de így a diktatúra éveit civilként élhette le. A rendszerváltozás után rehabilitálták: először főhadnagyi rangját kapta vissza, majd Für Lajos honvédelmi miniszter őrnaggyá nevezte ki. A háborús eseményekről sok feljegyzést és térképvázlatot készített, részben már a 14

Úrnapja

Várunk


fronton, amit azonban annak idején még gyermekeinek sem igen mutatott meg. Ezeket most módja volt átadni a Hadtörténeti Múzeum Levéltárának. Az úgynevezett enyhülés éveiben egy-egy cikket már publikálhatott, és részt vett a – nem politikai – közéletben. Így például tagja volt a Panoráma Útikönyv Baráti Társaságnak. Hasznos tanácsaival segítette, hogy a könyvek szinvonalasak legyenek. (Egyikmásik könyv az érintett országtól kifejezett elismerést kapott.) Amikor már lehetett, családjával szívesen utazott belföldre és külfödre egyaránt. Tájékozottságával, tanácsaival sok embernek segítségére volt ezen a téren is, például a külföldi utazások elősegítése, megtervezése terén. A rendszerváltozás után számos cikke jelent meg, amelyek most már többségükben a Ludovikával voltak kapcsolatosak. Az erről szóló címszót is ő írta a Katolikus Lexikonba. De munkatársa volt a külföldön megjelent, a Ludovikáról szóló kétkötetes, impozáns műnek is. Nagyon szépen rajzolt, ennek bizonyítéka néhány könyv borítófedelének rajza is. Jó szervezőkészsége volt. A rendszerváltás után közéleti tevékenységet is vállalt, például rendszeresen részt vett a már szabad választások szavazóbizottságainak munkájában. A betegség hirtelen tört rá, 2005 őszétől, és egy hónap alatt ágynak döntötte. Többször került kórházba, ahonnan már nem kerülhetett haza, mivel állandó orvosi felügyeletre szorult. A váci Magyar Máltai Szeretetszolgálat Kórházában ápolták, míg végül beköltözhetett a máriaremetei katolikus otthonba. Mint egy ilyen aktív és mozgékony ember, az ágyhoz kötöttséget nehezen viselte, mindig föl akart kelni és menni akart. Ennek ellenére a megpróbáltatásokat és a szenvedést példás türelemmel viselte. Egy alkalommal még át kellett vinni a Szent János Kórházba, ahonnan még visszakerült az otthonba, de már csak öt napra. Súlyos betegség után a Mindenható 2006. április 27-én életének 86., boldog házasságának 57. évében szólította magához. Szentségekkel megerősítve tért haza Teremtőjéhez. Betegségének egy részét még otthon viselte. Ez idő alatt nagyon sokan segítettek a Nagyboldogasszony Plébánia közösségéből. Itt is szeretnénk köszönetet mondani, a papoknak és a világi hívőknek egyaránt, minden segítségért. Hálás köszönet mindenkinek, aki ebéddel, látogatással, imával vagy bármi mással segítette szüleinket ebben a nehéz időben. Külön köszönjük Bánóczky Előd helyettes plébános atya rendszeres lelkipásztori látogatásait. Földi maradványait 2006. május 18-án, csötörtökön helyeztük örök nyugalomra a kelenföldi Szent Gellért Plébániatemplom altemplomában, az engesztelő szentmisét pedig ugyanaznap este 6 órakor mutattuk be a Budavári Nagyboldogasszony templomban. A temetésen a vári atyákon kívül Blanckenstein Miklós, volt vári ministráns, majd később plébános és Bocsa József váci házfőnök is koncelebráltak. A requiemen Varga János atyával koncelebrált Dr. Kránitz Mihály professzor úr, Pázmándy György piarista atya és Kovalcsik Cirill ferences atya. Szívből köszönjük a temetésen dr. Varjú Imre plébános úr, a gyászmisén Varga János atya méltató szavait és az énnekar közreműlödését. dr. Nemes György Sch.P. és Nemes Rita 15


Várunk

2006. június 18.

KERESZTELŐ A MÁTYÁS-TEMPLOMBAN Egyházunkban felemelő liturgiákkal történik a szentségek kiszolgáltatása, de talán a keresztséghez kapcsolódik a legszebb szertartássorozat, a leggazdagabb mondanivaló. Sajnálatos, hogy a csecsemőkori keresztelés elvész a kisbaba körüli aggodalmaskodásban, a Húsvét ünnepén a templomunkban is hagyománnyá vált felnőtt keresztelést a végtelenül szép feltámadási szertartás homályosítja el. Janó atya ebben az évben is felkért, hogy az egyházközség nevében köszöntsem az ifjú katekumeneket, jobban mondva az újonnan keresztelteket. Erre készülve elolvastam a felnőtt keresztelés szertartását, és csodálatos élményben volt részem. Most sajnáltam igazán, hogy kényelmességből – a kisbabákra tekintettel – az atyák nem ragaszkodnak a pontos előírásokhoz, lerövidítenek, és ezzel megcsonkítják a liturgiát, elsikkadnak a mondanivalókban oly gazdag szövegek, lerövidülnek a mozgások. A felnőtt keresztelés több részre tagolódik. Kezdődik a BEFOGADÁS szertartásával, amely a hitjelöltek fogadását, a templomba való bevezetését foglalja magában. Ezt követi az IGE LITURGIÁJA, amely szentírási olvasmányokat és a bűnbánati könyörgéseket tartalmazza. S csak ezután kerül sor a KERESZTSÉG kiszolgáltatására, amely a víz megáldásával, a sátán tagadásával, a hit megvallásával készíti elő a keresztelés lényegét – a vízbe merítést, vagy a vízzel történő leöntést. A KERESZTSÉG HATÁSAIT MEGVILÁGÍTÓ SZERTARTÁSsal – a megkenéssel, a fehér ruha átvételével, a húsvéti gyertyáról meggyújtott égő gyertya átadásával – fejeződik be. A szertartásban előírt mozgások is jelentőséggel bírnak. A keresztelendőt a templom előcsarnokában fogadjuk, majd külön felszólítással – „Lépj be Isten templomába!” – az ambóhoz kísérjük, ahol könyörgésekkel – az egész közösség bekapcsolódásával – az általános bűnvallomással folytatjuk. Az előkészítő cselekmények végén a pap megkeni a keresztelendők olajával a hitjelölt mellét. A keresztelés mindig frissen szentelt keresztvízzel történik, kivéve a húsvéti szertartást, ahol a liturgiában megszentelt vízzel keresztelünk. A víz megáldását csodálatos imák kísérik, amelyekben megjelenik a teljes Ó- és Újszövetség: „A te lelked Istenünk a vizek felett lebegett a teremtés kezdetén…” „A vízözön által mutattad meg az újjászületés módját.” „Száraz lábbal vezetted át a Vörös-tengeren Ábrahám fiait, hogy a fáraó rabigájából szabaduló néped a megkereszteltek előképe legyen.” „Szent Fiadra pedig, amikor a Jordán vizében megkeresztelkedett leszállott a Szentlélek ereje…” „…midőn a kereszten függött vérrel együtt oldalából víz fakadt!” A teljes üdvtörténet. Csodálatos! 16

Úrnapja

Várunk


A szertartás a vízszentelő imával, a hit megvallásával, a sátánnak történő ellentmondás kinyilatkoztatásával folytatódik. A keresztelés történhet a vízbe való alámerítéssel vagy a fej háromszori leöntésével. Ezután a pap elvégzi a krizmával való megkenést. A fehér ruha felvétele és a húsvéti gyertya lángjáról vett gyertya átadása a teljes befogadást, az új teremtménnyé válást szimbolizálja: „Fogadd tehát a fehér ruhát és vidd tisztán Urunk Jézus Krisztus ítélőszéke elé, … hogy részed legyen az örök életben.” „Most világosság gyúlt benned Krisztus által.” Nem egyszerű családi esemény, hanem az egész közösség jelenlétét igénylő, az egész egyház ünnepe! A keresztség sorsfordító szentség!

Török Ferenc

HI „… az örök élet az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3) Amikor Janó atya felkért bennünket írjunk egy beszámolót a keresztelésünkről a Várunk jelen számába, bevallom, kicsit nehezen kezdtem neki. Nehéz szavakba önteni a bennem kavargó érzéseket, de azért megpróbálom. Életem legmeghatározóbb élménye volt ez az este. A két éves felkészülési idő után, ami visszagondolva hamar elrepült, több befogadási állomáson keresztül jutottunk el Nagyszombat éjszakájáig. Már napokkal előtte várakozással teli izgalomban voltam. Elképzeltem milyen érzés lesz majd ott állni az oltár előtt. A szertartás felemelő és feledhetetlen élmény volt a számomra. Jóleső érzéssel töltött el, hogy ez az este kicsit rólunk is szólt, hiszen Krisztus feltámadásának ünnepén mi is új életet kaptunk a keresztség által. Jó érzés lesz ezen túl úgy templomba menni, hogy teljes jogú tagjai vagyunk a közösségnek és áldozhatunk. Miután vége lett a szertartásnak, megköszöntem keresztanyámnak, hogy eljött és vállalta a feladatot. Ő erre könnyek között felelte, inkább ő tartozik nekem köszönettel ezért a csodálatos élményért, aminek részese lehetett a felkérésem által. Ünnep utáni első munkanapomon, pedig egy képeslap fogadott az íróasztalomon, amit a barátnőm, és egyben kolléganőm tett oda, rajta egy szép idézettel. Védőszentemnek Assisi Szent Klárát választottam. Először nem tudtam pontosan miért is. Amikor elolvastam a Szentek életének rá vonatkozó fejezetét tiszteletet, és csodálatot ébresztett bennem, de sok más Szenttel is így voltam. Később a keresztelés után néztem jobban utána, több információt begyűjtve róla. 17


Várunk

2006. június 18.

Ezek között találtam egy olyat, hogy őt a hímzés védőszentjeként is tisztelik, nekem pedig ez a legkedvesebb hobbim. Lehet, hogy Ő választott engem, és nem fordítva? Ilyen, és ehhez hasonló apró csodákat tapasztaltam új életem kezdetén, ezzel bizonyságot nyerve, hogy valóban jó úton járok. Az útnak azonban ez még csak a kezdete. Rengeteget kell még tanulnom, fejlődnöm, hiszen a keresztség önmagában nem elég. Hozzátartozik egy tudatos keresztényi magatartás, aminek része a mindennapi imádság, szentmiséken való részvétel, rendszeres gyónás is. Remélem akarattal és Isten segítségével sikerül így alakítani az életem. Szentmihályi Renáta – Klára

HI „Utaidat Uram mutasd meg nekem, és ösvényeidre taníts meg engem” (Zsolt 25,4) Életem eddigi egyik legfontosabb és meghatározó élményévé vált a megkeresztelésem. Régóta készültem rá, és most már bevallhatom magamnak is, nem gondoltam, hogy ennyire nagy hatással lesz rám. Tagjává váltam a világ egyik legnagyobb közösségének, a keresztény egyháznak. Édesanyámnak köszönhetem a legtöbbet. Ő és az iránta érzett legőszintébb szeretetem indított el ezen az úton. Egy hirtelen jött lehetőség volt, amikor elkezdtem hittanra járni. Sok mindent hallottam itt, amit már korábban is éreztem, de nem volt igazából hova tennem a lelki világomban. Még sokat kell „tanulnom”, de már sok minden a helyére került. Ebben nagy szerepe volt Janó atyának. Nagyon tetszett, hogy nem szigorúan vett oktatásban részesültem, hanem beszélgetések hosszú során vezetett a hit útján. Végül, de nem utolsó sorban, sokat köszönhetek barátnőmnek, Diának, aki mindvégig ott volt mellettem. Már a befogadás is nagy örömmel töltött el. Úgy éreztem, hogy találtam egy közösséget, amely feltételekkel, mégis feltétel nélkül elfogadott. Ezt az érzést koronázta meg a keresztelés. Országunk egyik legnevesebb és legszebb templomában került erre sor. Nem igazán lehet szavakba önteni azt az érzést, amikor a keresztvíz alá kerül az ember. Felnőtt korban keresztelkedni egy kicsit más, mint csecsemő korban. Mi ezt tudatosan kérjük, ezáltal máshogy is éljük meg. Kívánom, hogy sokan éljék át ugyanazt, amit én. A lelki felemelkedéssel nem sok érzés vetekedhet. A bérmálás pedig mindennek betetőzése. Köszönöm Istennek, hogy ezt átélhettem és mindent meg fogok tenni, hogy mindazt, amit átéltem, mindig magamban hordozzam. Fazekas Ferenc – Máté 18

Úrnapja

Várunk


Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is, sőt adnak is hozzá. A egyházközség befogadásának első állomása óta már másfél év telt el. Fiam tavaly februári születése miatt felkészülésem egy évvel tovább tartott, mint korábbi csoporttársaimnak, amit egyáltalán nem bánok, mert egy teljesen más oldalról tapasztalhattam meg az Úr szeretetét és gondoskodását. Idén Vízkeresztkor csatlakoztam új csoportomhoz, ugyanúgy Janó atya vezetésével. Úgy gondolom, hamar befogadtak és a keresztségre való felkészülésem is zavartalanul folytatódott. A befogadás állomásai és az ünnepi szentmise eseményei közül nehéz kiválasztanom, melyek azok, amelyek a legmélyebben érintettek meg. Sok időt szenteltem a védőszent kiválasztásának. Fontosnak tartottam, hogy olyan szentet találjak, akinek életútjával a közöttünk lévő több száz évnyi időkülönbség ellenére azonosulni tudok. Ezek alapján választottam az Ilona nevet keresztnevemnek. A keresztség felvétele csak tiszta lelkiismerettel lehetséges. Ezért önvizsgálatot tartottam, számba vettem bűneimet. Annak ellenére, hogy nekünk elég volt „csak” papírra felírni vétkeinket és a tűzszentelésnél bedobni abba, akkor ott éreztem lelkem megtisztulását. A keresztvízzel való leöntés leírhatatlan élmény volt. A keresztelkedéssel úgy vagyok, mint minden más nagyobb eseménnyel az életemben. A várakozással teli, évek, hónapok, napok végeláthatatlannak tűntek, de amikor elérkezett az idő, az a néhány óra csak pillanatoknak tűnik. A hatását pedig még nem tudtam teljesen feldolgozni. Örülök, hogy ráléptem erre az útra és köszönöm mindazoknak, akik támogattak abban, hogy célhoz is érjek. Scharek Petra – Ilona

HI „Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja azt.” (Mt 10, 39) Jézusért, Országáért, az Örömhírért mindent fel kell tudnunk áldozni. Eljött a nap, amikor Jézus feltámadásával én is megújulhatok, lelkileg és gondolatilag jobbá lehetek, és a Római Katolikus Egyház megkeresztelt tagjává válhatok, úgymond hivatalosan is. A lényeg megtörtént, valami elkezdődött, aminek folytatódnia kell… A húsvéti misén a sok hívő ember között teljesen megkapott az együvé tartozás érzése, a liturgia varázsa és az, hogy én magam is aktív résztvevője lehettem a 19


Várunk

2006. június 18.

szertartásnak. Jó volt érezni, hogy édesanyám, a keresztanyám, Janó atya és csoporttársaim együtt vagyunk és tudjuk, hogy együtt jutottunk el idáig, együtt mélyült el bennünk Istenhez, az Egyházhoz tartozás akarásának tudata. A fehér keresztelőruha megújította lelkemet, és úgy éreztem a fehér elindított az úton, hogy a jóság, segíteni akarás, testvéri szeretet ezzel a színnel azonosuljon lelkemben. Evangéliumi, bibliai előtanulmányok után rájöttem, hogy még nagyon sokat kell tanulnom, hogy megértsem Jézust és az ő útját, megkeresztelőm, Janó atya, a közösség, az istentiszteletek továbbra is tanítanak engem és társaimat. Jó kezekben vagyunk. Tamási Claudia – Mónika

HI „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Óriási élményt és nagyon sok örömöt adott nekem a megkeresztelkedésem, amely most Húsvétkor volt a Mátyás-templomban. Nagyon régóta vártam már ezt az alkalmat. Körülbelül másfél évvel ezelőtt érett meg bennem a döntés, és kezdtem el készülni rá. Ezalatt az idő alatt nagyon sokat tanultam a Szentháromságról, a szentségekről és az Egyházról Alessandro atya (akit Olaszországból küldött hozzánk az Úr) és közösségem többi tagjának segítségével. Az a vágy, hogy Krisztus keresztjét fölvéve és Őt követve járjam a világot, egyre erősödött bennem a katekumenátus alatt. De nem teljesedhetett be, amíg el nem jött ez év Húsvétja. Fantasztikus, hogy akkor keresztelkedhettem meg katekumen társaimmal együtt, amikor az Egyház Krisztus feltámadását ünnepli. Így mi még közelebb kerülhettünk a keresztény élet legnagyobb misztériumához. Én egy nemzetközi, olasz alapítású keresztény mozgalom által ismertem meg a kereszténységet (Comunione e Liberazione), és az elmúlt évben néhány külföldi lelkigyakorlaton is részt vettem, ahol megismerkedhettem olasz és osztrák fiatalokkal. Külön öröm volt számomra, hogy néhányan közülük is eljöttek a húsvéti misére, és együtt ünnepelték velünk Krisztus győzelmét. Természetesen a közösség magyar tagjai is szép számban jelen voltak. Ők is sokan eljöttek, és néhányan apróbb ajándékkal is megleptek. Nagyon örültem, hogy édesanyám és a bátyám is elkísértek, akiknek szintén nagy élményt jelentett ez az alkalom, bár ők nem keresztények, mégis az én örömöm úgy érzem, rájuk is átsugárzott. A kereszteléshez keresztnevet is kellett választanom, mint ahogyan Krisztus is új nevet adott tanítványainak. Ez nem a keresztelőn, hanem korábban, természetesen egy mise alkalmával, szintén a Mátyás-templomban történt. Én a Máté nevet választottam, mert Máté elhívását hasonlónak éreztem a sajátomhoz. Ugyanis én is 20

Úrnapja

Várunk


gyakran beleesem abba az emberi hibába, hogy mást tartok az életemben a legfontosabbnak, mint ami helyes volna; a pénzt, a karriert, a munkát. Valahogyan így lehetett ezzel Máté is, aki vámszedőként gyakran uzsorakamatot szedett. Ám Krisztus, amikor találkozott vele, csak így szólt hozzá: „Kövess engem!”. És Máté fölismerve az élet igazi értékeit, követte valódi Istenét. Én is így szeretném elhagyni azt, ami rossz, ami Isten ellen való, és azt szeretném megtartani, ami igazán fontos az életben. A keresztnév-választáson kívül egy korábbi misén a katekumenek, bizonyítva a felkészülésüket egy részt kellett, hogy kiválasszanak a Szentírásból, amelyik valamiért kedves a számukra, és megindokolniuk, hogy miért pont azt választották. Én a Főparancs második parancsát választottam: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Azért választottam ezt, egyrészt mert amikor Krisztust kérdezik az írástudók, hogy mi a legfőbb parancs, akkor az istenszeretet mellett ezt válaszolja. Másrészt pedig sokszor az önzés hibájába esem, és úgy érzem, hogy ha szem előtt tartom a Megváltó e mondatát, akkor fejlődni tudok abban, hogy ez ne legyen így. Ezek után szeretnék még a felvett szentségekhez pár mondatot fűzni. A húsvéti misén ugyanis nemcsak megkeresztelkedtünk, hanem a bérmálás és az elsőáldozás szentségeivel mindannyian az Egyház testébe is olvadtunk. Különös érzés a katekumenátus után teljesen kereszténynek lenni. Eddig ugyanis hiába követtük – katekumenek – Krisztust, bizonyos szentségekből, a szentáldozásból és a gyónásból kimaradtunk. És én az elsőáldozást is hihetetlen módon vártam. Sokszor, ez alkalom előtt, a templomi misén, áldozáskor imádkoztam, hogy majd egyszer én is részt vehessek e szentségben, és én is megértsem, mit is jelent Krisztus testét magamhoz venni. Ezért szégyen vagy nem, de az elsőáldozás után meghatódottságomban bizony eleredtek a könnyeim. Visszagondolva még mindig megható az, amit akkor éreztem. De természetesen nem csak az érzések fontosak. A legfontosabb, hogy ez alkalommal a tudatosságom is sokat mélyült. Én Isten egy gyermeke lettem, és erre oda kell figyelnem az életem minden napján, és ennek megfelelően kell cselekednem. És ez nem csak kötelességem, hanem ezzel teszem a legjobbat magam és mások számára is. Emellett óriási örömöt jelent, hogy most már nyitott szemmel járom a világot, és nem kétkedve, kapkodva a fejemet, hogy hol is vagyok, és hogy mit kellene tennem, mint ahogy sok hasonló korú barátom gondolkodik. És a jót keresem. De mi a jó? Krisztusnak is föltették ezt a kérdést, és Ő így válaszolt: „Csak Isten jó.” Köszönet illeti Janó atyát és Alessandro atyát, akik nagyon sokat segítettek szeretetükkel és tanításukkal abban, hogy idáig eljuthassak utamon. Természetesen a megkeresztelkedéssel nincs vége semminek, most kezdődik csak számomra igazán az élet. Varga Gábor – Máté 21


Várunk

2006. június 18.

„Az élet lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől!” Sokszor és sokan kérdezték tőlem, mitől váltam hívővé, én pedig sokszor próbáltam megmagyarázni, de sohasem sikerült igazi választ találnom. Hiába gondolkodtam arról, hogy hogyan alakult ki a hitem, hogy mikor kezdett érdekelni a keresztény vallás, hogy mikor és miért imádkoztam először, nem jutottam semmire. A válasz mindig csak az volt, hogy nem tudom. Valahogy az egész kép nem állt öszsze, hitem egész története homályba veszett. Nem tudtam, mi késztetett a krisztusi útra, és azt hittem, soha nem is fogom megtudni. De ahogy ezeket a sorokat írom, döbbenten eszmélek rá, hogy a válasz a kezemben van. Csak fel kell ütni a Bibliát, és Jézus hangja 2000 év távlatából is oly tisztán hallatszik, mintha itt állna mellettem, és egyenesen hozzám szólna. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” Hihetetlen nagy csoda ez! Kiválasztott vagyok, akit az Úr személyesen hív magához. Világos tehát, én nem tettem mást, csak válaszoltam a folyamatos hívásra. 13-14 éves lehettem, amikor először közelebbi kapcsolatba kerültem az egyházzal és minden vasárnap részt vettem a szentmisén. No persze mindezt nem önszántamból tettem, hanem azért, mert énekeltem egy egyházi kórusban. Bár ekkor már biztos elhatározásként élt bennem, hogy szeretnék megkeresztelkedni, de még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán melyik felekezetben a helyem, meg különben is untam a hosszú katolikus szertartásokat. Élt ugyan bennem a vágy, hogy Krisztus követője legyek, de még nagyon távolinak tűnt ez az egész, a családomnak sem beszéltem róla. Így aztán sokáig annyiban maradt a dolog. Jó pár év múlva az egyik családi nyaralásunkon apukámmal és későbbi keresztszüleimmel elmentünk egy szentmisére. Ekkor nagyon megfogott valami. Egyre többet gondolkodtam Istenről, egyre többet foglalkoztam vallási kérdésekkel, és néhány év múlva már egy komoly, erős hitet tudhattam magaménak. Később megfigyeltem, hogy a miséken az emberek, idősek és fiatalok, férfiak és nők, öregek és gyerekek sugárzó arccal járulnak az áldozáshoz, és már alig vártam, hogy én is magamhoz vehessem Krisztus testét. 20 évesen kerültem be a katekumenek közé, és a 2006 Húsvét vigíliája szertartáson érkezett el a nagy pillanat. Sohasem felejtem el, ahogy az éjszakában fellángolt a tűz, Isten szeretetének végtelen tüze, amely elégette és megsemmisítette minden bűnünket, végigjárta a sötét Mátyás-templomot, és vele együtt az egész világot. Abban a pillanatban az én életemre nézve is valódi értelmet nyert az idézet, amit még a befogadásom egyik állomására választottam: „Az élet lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől!” És igen: ebben az egy mondatban minden benne van! Hitünk és reménységünk egész lényegét foglalja magába ez az egy kijelentés. Ezért választottam ezt kedvenc bibliai idézetemnek. A keresztség 22

Úrnapja

Várunk


liturgiájának elérkeztével dobogó szívvel álltunk ki a gyülekezet elé. Mikor én kerültem sorra, úgy éreztem, egész életem efelé a pillanat felé vezetett. Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Lehunytam a szemem és éreztem, ahogy a hűvös, tiszta keresztvíz végigfolyik arcomon. Hosszan zengett, visszhangzott a nagy templomban Janó atya hangja: „Ádám Ignác, megkeresztellek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”. Azon az éjszakán teljes valójában éreztem Isten szeretetét, akivel az elsőáldozáskor végre teljes testi valómban találkozhattam. Amikor utólag az elsőáldozás pillanatára gondolok, kicsit olyan érzés fog el, mint amit az érezhet, aki egy hosszú-hosszú útról tér újra haza, és átöleli rég nem látott szüleit. Természetesen ott helyben ilyen fennkölt hasonlatok nem jutottak eszembe, de amikor visszamentem a helyemre, nagyon jó érzés volt, hogy Isten most már tényleg teljesen velem van. Örülök, hogy a három beavatási szentséget egyszerre kaptam meg, és jó érzéssel tölt el a tudat, hogy ezek közül kettő Isten szeretetének eltörölhetetlen jegyét hagyja a lelkemben. Köszönet mindezért Istennek, és köszönet még egyszer azért is, hogy nem nekem kellett Őt választanom, hisz Ő már a születésemkor kiválasztott, majd végigvezetett az úton, hogy ezen a bizonyos éjszakán végül célhoz érhessek. És bár cél volt ez, de egyben kezdet is: megújult életem kezdete, amelynek fő célja védőszentem, Loyolai Szent Ignác jelmondatának megvalósítása lesz: „Mindent Isten nagyobb dicsőségére.” Tekula Ádám – Ignác

HI „Nincs tehát mentség számodra, bárki légy, te ember, aki ítélkezel; mert azzal, hogy mást elítélsz, önmagadat ítéled el, hiszen te, aki ítélkezel, hasonlókat teszel.” (Róm 2,1) Ha a keresztelésemre gondolok, mindig emlékezni fogok a Mátyás-templom nagy kapujára, amelyen belépve a húsvéti tűzszentelés után, égő gyertyák sora tárult a szemünk elé a sötétben, s megannyi szempár figyelt minket katekumeneket, akik mindegyikében a szent tűz fénye csillogott. 2006 Húsvétján vettem részt először az ünnepi szertartásokon teljes egészében, úgy, hogy ezúttal sikerült valóban megértenem s megélnem a húsvéti liturgia lényegét. Mindezt azonban hosszas felkészülés előzte meg. Sok-sok imádságra és lelki elmélyülésre volt szükségem, amelyek után eljöhetett a „nagy nap”. A nagyszombati szertartás egésze alatt egy olyan, szavakkal kifejezhetetlen boldogságot éreztem, amely még most is átjár, ha visszagondolok rá. Úgy éreztem, hogy a szentmise minden pillanatát áthatotta a Szentlélek ereje, ezért tökéletes volt. A keresztelés után a legnagyobb megtiszteltetés akkor ért, amikor mi 23


Várunk

2006. június 18.

katekumenek mindannyian egy-egy szent edényt kaptunk a kezünkbe, amelyet mi vihettünk a felajánlási körmenetben az oltárhoz a nagyszombati Eukarisztia, s számunkra legelső áldozásban való részvétel előkészületeként. A beavató szentségekben való részesülés után sokan kérdezték, mit érzek. Nos, én örömet, békét és nyugalmat érzek. Úgy hiszem, minden most került a helyére, s lelkem nyugalomra talált. Régóta vágytam arra az erőt sugárzó boldog és békés állapotra, amelyet oly sokszor tapasztaltam már hivő katolikus ismerőseim lelkében. Boldog vagyok, hogy ez az érzés nekem is megadatott. Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki ehhez a kifejezhetetlen boldogsághoz hozzájárultak; elsősorban Janó atyának, (bérmaapámnak) hogy felkészített, hittantársaimnak, hogy a közös felkészülés és a keresztelés végtelen örömében osztozhattam velük, s kiemelten Dr. Lipthay Erzsébetnek (kezesemnek) és családjának köszönöm a kitartó segítségét és támogatását, amellyel a katekumenátus legelső lépcsőfokától egészen a keresztelésem napjáig oly nagy szeretettel elkísértek. Köszönetemet a francia nyelvű mise egyik mondatával tudnám leginkább kifejezni: „nous rendons la grâce à Dieu” – Istennek legyen hála! Imádkozom a Mindenhatóhoz, hogy őszinte jóságukat méltóképpen hálálja meg. Nagy változást jelent számomra az is, hogy választhattam egy védőszentet, akinek nevét ezentúl, mint második keresztnevet viselhetem. Szent Borbálát, aki előtt még a sziklák is megnyíltak, a Szentháromságba vetett rendíthetetlen hite miatt választottam. A sok üldöztetés és megpróbáltatás ellenére Borbála mindig az Úrhoz fordult szilárd hittel, aki őt vértanúhaláláig védelmezte. Borbála Krisztus tiszta tükre volt, ezért képes sugározni az örök szentség világosságát. Tóth Andrea – Borbála HI „Szeressétek ellenségeiteket” Az egyház közösségébe való befogadás óta (2004. Ádvent 3. vasárnapja) nagyon vártam a keresztelésem napját. Igyekeztem jobban odafigyelni a lelki életemre és azokra a gondolatokra, melyekről a felkészülésünk során beszélgettünk. Minden egyes befogadási állomás előtt alaposabban átgondoltam, hogy mit válasszak idézetnek, és ki legyen a védőszentem. Erre azért fordítottam nagy hangsúlyt, mert szerettem volna az érzéseimhez, életemhez legközelebb álló döntést meghozni. Az első állomáson kapott Szentírás után mindig érdeklődve néztem a következő lépés elé, és nagyon örültem azoknak az apró dolgoknak, melyeket ekkor adtak nekünk. 24

Úrnapja

Várunk


A készülődés keretében életem első keresztútja nagy hatással volt rám. Nem tudom szavakba foglalni az akkori érzéseimet, de pár napig a gondolataim ekörül forogtak. A Szent Háromnap minden egyes napja, eseménye elé nagy várakozással tekintettem. Minden egyes szertartás újabb gondolatokat indított el bennem. Aztán eljött Húsvét vigíliája, a feltámadási mise, melyet már nagyon vártam. Izgatott voltam, és nyitott minden történésre. Igyekeztem szívemet „megnyitni” Istennek. A „legfurább” az áldozás alatt volt, egész testemben melegséget éreztem. Én nagyon igyekezetem kihasználni ezt a pillanatot arra, hogy számomra fontos dolgok miatt forduljak Istenhez, de nagyon esetlennek tűnt minden gondolatom. Mióta én is részese vagyok az egyház közösségének, törekszem arra, hogy a lehető legjobban éljek, többet segítsek másoknak, és lelkemet is „gondozzam”. Zsoldos Krisztián – Károly

HI Áttérésem története Pár éves rákészülés után 2000-ben elhatároztam, hogy megkeresztelkedem. Akkor református lettem. Leginkább azért, mert a mi családunkban minden apai felmenő református volt. De tetszett a kálvini vallásban lévő egyszerűség is. Emellett viszont katolikus kórusban énekeltem. Javarészt katolikus miséken szerepeltünk, így megismerkedhettem kicsit a szentmisék liturgiájával is. Ekkor még sok minden idegen volt számomra. Nem értettem, hogy egyes dolgok miért úgy vannak, ahogyan vannak. Sokat kérdezgettem jártas kórustársaimat, mert valahogy minden apró részlet érdekelt. Aztán 2003-ban úgy alakult, hogy egyszer csak itt találtam magam a Mátyás-templom katekumenei között. Először csak „kísérő” voltam, és „csak úgy” benéztem, hogy „mi folyik itt” tulajdonképpen. Akkor még nem gondoltam, de most már tudom, hogy akkor kezdtem el igazán készülni erre a szép napra, az idei húsvét vasárnapra. Úgy látszik, bennem lassan érlelődnek a dolgok, hiszen három év kellett ahhoz, hogy meghozzam a döntést, hogy katolikus leszek. Három éven át „tiszteletbeli katolikusként” jártam Janó atya hétfő esti csoportjába. Sokáig azért sem tudtam dönteni a két vallás között, mert még a reformátusokhoz húzott a szívem, de gyakorlatilag misékre jártam, és egyre inkább értettem, mi miért van, és miért úgy van. Egyre több részlet tetszett meg, és lassacskán képes voltam azonosulni a katolikus hittel. Végül azt hiszem, tényleg az utolsó utáni pillanatban – nagypénteken – kérdeztem meg Janó atyát, lehet-e még idén húsvétkor katolizálnom. És lehetett… Régen várt pillanat volt ez, úgy gondolom, mindkettőnknek. De hát előbb nem szólhattam neki, mert én is csak az aznapi esti szertartáson kaptam meg azt a bizonyos „zöld jelzést”. Ekkor döntöttem az áttérés mellett. 25


Várunk

2006. június 18.

Elsőáldozásom különleges élmény volt számomra. Sokat vártam tőle, és sokat is kaptam. Áldoztam, és miután a helyemre mentem, azon gondolkodtam, mit imádkozhatnék, gondolhatnék, kérhetnék. Arra jutottam, hogy csak figyelni fogok. Figyelni azt, hogy mi történik. Egy református egyszer azt mondta, azért irigyli a katolikusokat, mert nekik minden szentmisén ott van az oltáriszentségben Jézus, míg náluk nincsen. Ez az egyik alapvető különbség a két vallás között. Én azt hiszem, ha ott és akkor az elsőáldozás után volt is még kételyem, az biztosan eloszlott: akkor a Mátyás-templom falai között megtapasztaltam, hogy Jézus tényleg jelen van az Oltáriszentségben. Egyszerűen érezhető volt számomra a jelenléte. Ekkor biztosan tudtam, hogy jó helyen vagyok… Bizonyára nem sikerült most úgy leírnom, ahogyan mindez történt. Az ilyesmire nincsenek jó szavak. Történt, ami történt. Jézus ott volt velünk, és ez jó volt… Dobos László

LABDARÚGÓ VILÁGBAJNOKSÁG ÉS ZENE

„Musica Europa” rendezvénysorozat Regensburgban Németországban, az esemény színhelyén, már évek óta készültek nemcsak a VB-re, hanem arra is, hogy a mérkőzések mellett olyan kulturális eseményeket kínálhassanak a hazai és külföldi érdeklődőknek, amelyek ellensúlyozhatják a sport egyoldalú kínálatát. A kulturális programokra kormányzati és tartományi pályázatokat írtak ki, és felhívták a nagy cégek figyelmét az ilyen rendezvények szponzorálására. Regensburg, amely a VB mérkőzéseket rendező két nagyváros, München és Nürnberg között fekszik, a negyeddöntők idején Musica Europa címmel kulturális rendezvénysorozatot tart június 30. és július 2. között. A napi programokat tartalmazó füzet a megnyitó eseményt így hirdeti: Glanzlichter bei MUSICA EUROPA SISIS KRÖNUNGSMESSE Chor und Orchester der Matthiaskirche/Budapest im Dom St. Peter Néhány éve, amikor a testvérvárosi kapcsolat jött létre Regensburg és Budavár között, a német küldöttség tagjai eljöttek templomunk augusztus 20-i nagymiséjére. Szokás szerint Liszt Koronázási miséje hangzott el Ének- és Zenekarunk előadásában. Liszt muzsikája annyira magával ragadta a város kulturális vezetőjét, Klemens Unger urat, hogy a mise után feljött a karzatra, és megkérdezte: „Eljönne-é az Ének-Zenekar Regensburgba, hogy a Dómban bemutassa Liszt csodálatos miséjét?” A válasz természetesen igen volt, a megfelelő alkalom pedig a Musica Europa rendezvény lett. 26

Úrnapja

Várunk


„Több mint 100 zenész és énekes Liszt Ferenc Koronázási miséjével nyitja meg a Musica Europa rendezvényt a Dóm felszentelési évfordulóján, június 30-án este 6 órakor. A Halászbástya mellett lévő híres Mátyás-templomban működő együttes Erzsébet királyné és Ferenc József császár 1867-ben történt koronázása óta mint féltett kincset őrzi és ápolja Liszt miséjét, amely – mivel nyomtatásban a zenekari szólamok sosem jelentek meg – az ország határain kívül igen ritkán csendült fel” – olvashatjuk a műsorfüzet bevezetőjében. A Musica Europa alapgondolata: a labdarúgó világbajnokság negyeddöntője idején szólaljon meg a Duna menti országok muzsikája külföldi és hazai együttesek közreműködésével. A több mint száz zenei rendezvényen német, osztrák, cseh, szlovák, magyar, horvát, román énekesek, muzsikusok, táncosok lépnek fel. A komoly-, a könnyű- és a népzene mellett helyet kap a néptánc és a balett is. A rendezvény jelentősebb magyar vonatkozású eseményei: Liszt miséje mellett felhangzik helyi előadókkal Kálmán Imre Csárdáskirálynője, hangversenyt ad a Ghymes együttes. Egész estét betöltő műsorral lép fel a Győri balett: Shakespeare Machbeth-jének modern táncváltozatát mutatják be a Velodrom színpadán. A Malmői Táncszínház koreográfusa (Marie Brolin-Tani) által komponált táncjáték a cselekményt a XX. századi Argentínába helyezi, a táncosokat Krystof Penderecki, Arvo Pärt és Astor Piazzola zenéje kíséri „tangóritmusban”. Közös hangversenyt ad a Zeneakadémia rézfúvós kvintettje (Budapest Brass) és a müncheni Zenei és Táncművészeti Főiskola fúvósegyüttese. Szlovákia, Románia, Horvátország képviselői népzenei és jazz koncerteket adnak, Csehországot a Königgrätz-i Filharmonikusok, a prágai Adamus Trio és a Collegium Bohemicum fúvós együttes képviseli. Ausztria kultúrája az egész évben jelen lesz a városban, mivel kettős közös évfordulót ünnepelnek: 850 éve, 1156ban itt nyilvánították független hercegségnek Ausztriát (Österreich), valamint 200 éve (1806-ban) itt tette le a német császári koronát az osztrák uralkodó, II. Ferenc császár, és fejezte be munkáját az évszázadok óta itt ülésező „Állandó Birodalmi Gyűlés”, az Immerwährende Reichstag. Mivel az idei év „Mozart év” is, Mozarthoz kapcsolódva több hangversenyt is szerveznek. A világbajnokságra utaló kuriózum mellett (VB és Mozart) a műsorfüzet a július 2-i, Minorita templomban tartandó hangversenyt emeli ki, amelyen Mozart tanárának, Giovanni Battista Martini-nek (Padre Martini) a közelmúltban éppen Regensburgban felfedezett művei csendülnek fel 200 éves hallgatás után. Akinek módja van a gyönyörű Duna menti várost ezekben a napokban felkeresni, bizonyára igen sok élménnyel gazdagodhat. Az itthon lévőket pedig jó érzéssel töltheti el, hogy a magyar kultúra milyen hangsúlyosan és színesen jelenik meg a Musica Europa rendezvényein. Tardy László 27


Várunk

2006. június 18.

A VÉRFOLYÁSOS ASSZONY „Volt ott egy asszony, aki tizenkét éve vérzésben szenvedett. Sok orvos részéről mindenfélét elviselt már, és elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, sőt még rosszabbul lett. Amikor Jézusról hallott, keresztülfurakodott a tömegen és hátulról megérintette ruháját. Azt gondolta magában: ’Hacsak ruháját érintem is, meggyógyulok.’ Azonnal meg is szűnt a vérzése, és érezte testében, hogy kigyógyult a bajából. Jézus nyomban észrevette, hogy erő árad ki belőle, ezért a tömeghez fordulva megkérdezte: ’Ki érintette a ruhámat?’ Tanítványai megjegyezték: ’Látod, hogy szorongat a tömeg, és te mégis azt kérded; ki érintett engem?’ De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Akkor az aszszony félve-remegve előjött, mert tudta, hogy mi történt vele. Leborult előtte és őszintén bevallott mindent. ’Leányom – mondta neki – hited meggyógyított. Menj békével és maradj egészséges. ’” (Mk 5, 25-34) A történet mindenkinek ismerős, számtalanszor hallottuk, olvastuk, magyarázták nekünk. Legutóbb az asszisztencia Szentlélek lelkigyakorlatán került elő, elmélkedésre szánt szövegként. Ekkor arra gondoltam, nem lesz egyszerű felfedezni benne az újdonságot, bármit, ami megszólít. Mégis valami olyat vettem észre benne, amit eddig még soha. Előrebocsátom, hogy valószínűleg a spanyolviaszt sikerült feltalálnom, bár még senkitől nem hallottam ilyen megközelítésű magyarázatot. Ez azonban igen könnyen lehet az én hiányosságom… Az elmúlt néhány hónapban sűrűn találkoztam olyan emberekkel orvostanhallgatóként dolgozva, akiknek betegségére az orvostudomány jelenleg nem ismer valóban hatékony és tényleges megoldással szolgáló terápiát. Ők – érthető módon – az összes létező fűszálba belekapaszkodva küzdenek, számtalan orvost és alternatív gyógyítót felkeresve, mindenféle csodaszert kipróbálva, akár a fent leírt szentírási rész szereplője. Eddig azt gondoltam, az asszony akkor adott tanúbizonyságot a hitéről, amikor megérintette Jézus ruháját, de most már azt hiszem, nem itt van a történet kulcsa. Tizenkét év nagyon hosszú, ennyi idő után bármilyen csodadoktor hírében álló személlyel hasonlóan cselekedett volna. Ezt Jézus is érezhette, hiszen ha biztos lett volna az asszony hitében, nem teszi fel a kérdést: „Ki érintette a ruhámat?”. Tudjuk, hogy nem kereste a feltűnést, sőt. Sok meggyógyítottnak meg is tiltotta, hogy akárkinek is elmondják azt, ami velük történt. Tehát a kérdés elhangzott, a Mester szavait nyomatékosítandó végig is nézett a tömegen, a válasz pedig nem érkezett rögtön, hiszen a tanítványok közbeszólásaira is volt idő. Az asszony számára hihetetlenül nehéz pillanatok lehettek ezek, 28

Úrnapja

Várunk


gyorsan kellett döntenie: odaáll-e Jézus mellé, megvallja-e Őt ott, mindenki előtt. Ekkor előjött és leborult Jézus elé. Nem úgy közeledett felé, mint az első alkalommal, magabiztosan („Hacsak a ruháját érintem is, meggyógyulok”), hanem félve és remegve. Most már felfogta, kivel is áll szemben, megértette, hogy gyógyítója az élő Isten Fia, és hitét meg is vallotta mindenki előtt. Jézus azóta is ezt várja minden embertől, nap mint nap az összes élethelyzetben. Elsősorban nem is szóban, hanem sokkal inkább tetteinken, az egész életünkön keresztül. Ezzel a legnehezebb feladatot kaptuk, de a folyamatos újrakezdés lehetőségével együtt, ehhez pedig Ő maga ad erőt nekünk:

„Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt.” (Mt. 10, 32-34)

Székely Bora

A szentségimádás számomra néha érzékelhető lelki élmény, felüdülés, máskor inkább erőfeszítés. A Szentírásnak ezek a sorai jutnak eszembe: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből… minden erődből.” (MTörv 6,5, Mk 12,30) Könnyű, amikor sikerül „teljes szívvel” jelen lennem – ilyenkor repülnek a percek. Viszont amikor fáradtnak, szétszórtnak, nyugtalannak, „alkalmatlannak” érzem magam – az nagyon nehéz. Szégyellem is a dolgot, és erős a kísértés, hogy távozzak… Elmúlt vasárnap reggel megtudtam, hogy szentségimádás lesz délután az altemplomban. Nehezen szántam rá magam hogy időt szakítsak, fáradt is voltam, de elmentem. A kezdet nehéz volt… Kis idő múlva a mellettem imádkozó bácsi elment, és én kettesben maradtam az Úr Jézussal. Ekkor egészen intenzív módon betöltött jelenléte, átéreztem annak valóságosságát. Egyszerre éreztem örömöt, békét és valami szent félelmet. Jó – és erősíti a hitet – ha megadatik néha ilyen tapasztalat, de hiszek abban is, amit egyszer egy zarándokúton hallottam: „Amikor az ember hittel időzik az Oltáriszentség jelenlétében, ott mindig történik valami fontos, valami gyógyító, akár érzünk ebből valamit, akár nem.

S. Jákfalvy Ágnes

29


Várunk

2006. június 18.

AZ UTOLSÓ VÁRI LOVAG… Elemér bácsi (Szabó Elemér) május 24-én, amikor Máriát, mint a keresztények segítségét ünnepeljük, a templomban lett rosszul. Élesztették a klinikai halálból 40 percig, majd elvitték a mentők, de nem tért magához a kórházban sem. Többeknek is mondta, hogy szeretne a templomban meghalni. Mert olyan jó volt, olyan igazán tiszta ember volt, ez a kívánsága teljesült. Hisz utolsó emléke az oltár volt, a szentélyben érte az infarktus… A „lovag” címet pedig a következő kis története érdemelte ki. Májusban, Anyák napján csöngettek nálunk a kapunál. Kimentem és Elemér állt botjára támaszkodva a kapuban, kezében három szál gyönyörű piros rózsa. Meglepődve néztem rá és kicsit zavartan elkezdte mondani, hogy ő egy szálat nekem hozott, egy szálat Katikának (Gálné Zrínyi Kati) és egy szálat Nemesné Terikének juttassak el Anyák napjára. Ő már nekik nem tudja átadni. Annyira meglepődtem, meghatódtam, hogy szólni sem tudtam, majd magamhoz térve kértem, hogy jöjjön be egy percre legalább, de csak megcsóválta a fejét, elmosolyodott és indult kifelé a Móra Ferenc utcából. Ugye, nem túlzok, ha azt írom, hogy igazi „lovag” volt. Ma sem tudok könny nélkül gondolni erre a kis eseményre… Minden reggel és minden este ott volt a templomban, bár már nehezére esett a járás, de nem hiányzott soha. Nekünk hiányzik! Példát mutatott, de hitünk szerint odaátról figyel minket és vár ránk. Igyekezzünk, hogy példát mutató élete szerint éljünk és imádkozzunk, hogy találkozzunk! Éderné Horváth Ilona

BUDAVÁRI BESZÉLGETÉS SÁNDOR GYÖRGGYEL Otthon gyakran mesélgetünk vicceket és azt is próbálgatjuk megérteni, hogy valami miért tűnik viccesnek, miért nevetünk egy szokatlan helyzeten vagy egy szóviccen. Egy ilyen beszélgetés során szóba jött az angol humor, és édesapám ekkor mesélt először a matematika-évfolyam kedvenc színész-humoristájáról, Sándor Györgyről, aki egy még inkább meglepő műfajjal állt elő a hetvenes években. Nehezen határozható meg a módszer, amellyel mindannyiunkat megnevettet a magát csak nemes egyszerűséggel „humoralistának” nevező művész. Egy nagyon vidám, hosszúra nyúlt est részesei voltunk. Sándor György is láthatóan jól érezte magát, aminek hangot is adott, miszerint „élvezem, ha a közönségem szeret, dédelget, az ölébe vesz”, majd hirtelen belehuppant az első 30

Úrnapja

Várunk


sorban ülő egyik néző ölébe. Szerencsére egy NB II-es focistát sikerült a tömegből megtalálnia, aki értve a tréfát, felpattant és néhány lépést futva megtett vele a teremben. Közölte velünk, hogy Magyarországon igenis van antiszemitizmus, mire a teremben érezhetően megállt a levegő. Sietve hozzátette, számára az a bizonyosság efelől, amikor reggelente a tükörbe néz és nem tetszik, amit abban lát. Ez a vicc jó felvezetés volt ahhoz, hogy meséljen származásáról, megtéréséről, életéről. Fájó emléke a Színművészeti Főiskoláról való távozása, Básti tanár úrral történt afférje. Ma már ez az emlék persze feloldódott, és ebben is a közönsége segítette Sándor Györgyöt. Egy vidéki fellépés alkalmával a közönség a művészt választotta és ez kedves megnyugvást jelentett számára. Szeretettel emlékezett arra, hogy a kereszténység felé felesége terelte, és maga csak a hatvanas évek végén vált katolikussá. Volt egy emlékezetes poénja, amin keresztül talán sikerült megértenünk humora lényegét. Ez is a hetvenes években történt, amikor az országot megrázta egy vonatkatasztrófa. Egymásnak rohant két személyvonat a forgalomirányítás figyelmetlensége miatt. A poén úgy kezdődik, hogy a MÁV különvonatokat indít a karácsonyi zsúfoltság elkerülésére. A hallgatóság megnyugodott, hogy megértette ezt a helyzetet, mire Sándor György hozzáteszi: EGYMÁSNAK, és mindenkiben lerombolja, amit addig magában felépített. Emlékezetes este volt, azt hiszem mindnyájan így vélekedtünk. Tizenegy órakor vidáman, nevetgélve indultunk haza. ifj. Pálffy László

GÓLYAHÍREK Örömmel adjuk hírül, hogy 2006. május 13-án – a Fatimai Szűzanya napján – viharos gyorsasággal megérkezett kislányunk, Török Hanna Mária. (3250 g, 52cm). Ezúton is köszönjük mindenkinek, aki részt vett a komatálban, hogy ezzel is segítette nyugodt összecsiszolódásunkat. Kinga, Dávid, Fülöp Közel egy éve, a színes szentélyablak indái közé írt mondatban így fogalmaztunk: „Mert jó nekünk, ezért egymást kaphattuk”. 2006. június 2-án 6 óra tájban egy új életet: IV. Eszter Elemér Pált kaphattuk. Kis Elemér most már közel 3 és fél kiló, kicsattan az egészségtől és földöntúli boldogsággal ajándékozza meg nap mint nap szüleit és nagyszüleit. Köszönet mindenkinek aki imádkozott értünk és szorított nekünk! ifj. Eszter család úgy is, mint: KatusElemérElemér 31


Várunk

2006. június 18.

ESEMÉNYEK W

Az Imalánc Magyarországért közös imaalkalma június 28-án, szerdán este nyolc órakor lesz az Altemplomban.

W

Augusztus 20-án a Szent Jobb körmenet az engesztelő imaév kiemelt programja lesz.

W

Az Esztergomi Főszékesegyház felszentelésének 150. évfordulója alkalmából szeptember 2-án 10.30-kor Főpásztorunk ünnepi szentmisét mond a bazilikában, amelyen templomunk Ének- és Zenekara működik közre.

W

A Fokoláre Mozgalom részéről érkezett kérés: hogy a fiatalok önkéntes rendezőként vegyenek részt „Az Egyetemes Testvériség Napja” címmel Budapesten, szeptember 16-án megrendezendő világméretű találkozón. Az esemény aprópója, hogy 50 évvel ezelőtt, éppen az ’56-os magyarországi események hatására indult meg a Fokoláre-n belül egy újabb kezdeményezés. Magyarország szovjet megszállásakor Chiara Lubich, az alapító szükségét érzi, hogy Isten visszatérhessen a társadalomba, hogy az emberek Benne találhassák meg a szabadság és a testvériség forrását. Így születnek meg az „önkéntesek”, akik a társadalom különböző területein kötelezik el magukat: a politikában, a gazdaságban, a művészet világában, a pedagógiában, stb., és animátorai az Új Emberiség mozgalomnak.

W

Salkaházi Sára szociális testvér boldoggá avatása szeptember 17-én délelőtt 11 órakor lesz a Szent István bazilika előtti téren. A szertartást Erdő Péter bíboros végzi. Sára testvér életéről a Várunk következő számában olvashatnak.

" 32

Várunk A Budavári Főtemplom közösségének lapja Szerkesztők: Varga János, Török Viktória, Török Ferencné, Pölöskey Krisztina, Rudolf Krisztina, Mátéffy Balázs A címlaprajzot Török Ferenc készítette. Külön köszönet a lelkes vállalkozóknak a tűzésért, hajtogatásért. Köszönet mindazoknak, akik írásaikkal, ötleteikkel, törődésükkel segítették a közös munkát.

Mi azonban új eget és új földet várunk. A Budavári Főtemplom közösségének lapja

Recommend Documents