Mi azonban új eget és új földet várunk. A Budavári Főtemplom közösségének lapja szeptember 14

Vá r u n k

„Mi azonban új eget és új földet várunk” A Budavári Főtemplom közösségének lapja

2005. szeptember 14.

Soha nem fogjuk tudni eléggé megköszönni Istennek, a mi Atyánknak a reménynek és a dicsőségnek azt a végtelen kincsét, amelyet Fiában Jézusban ajándékozott nekünk. Állandó feladatunk, hogy engedjük megvilágosítani magunkat Általa, és így egyre mélyebben megismerjük az Ő titokzatos ajándékát. XVI. Benedek pápa

A Budavári Főtemplom közösségének lapja

Várunk


A Várunk jelen számának megjelenésekor fejeződik be Budapesten a Nemzeti Eucharisztikus Kongresszus. Rómában pedig október végén az Eucharisztikus évnek lesz vége. Fölmerülhet a kérdés: kinek volt jó ez az év? Jézus Krisztusnak volt szüksége rá vagy nekünk? Ő akart velünk még bensőségesebben találkozni, vagy nekünk kellett volna az Eucharisztiában Őt jobban keresnünk? A választ egy újabb kérdésbe foglaljuk be: milyen folytatása lesz az Eucharisztia esztendejének? A Budavári Nagyboldogasszony Templomnak különleges adottsága, hogy három helyen is őrizzük az Eucharisztiát. Három helyen is özönlenek előtte a turisták, mindhárom oltáron naponta vannak szentmisék. Vajon hányan állnak meg vagy térdelnek le néhány perces szentségimádásra akár az idegenek, akár buzgó híveink? Ennek az évnek a mottója: Az Eucharisztia a III. évezred fénye és élete. Nagyon szegények lennénk, ha templomainkat csak szentmisék bemutatására és liturgikus események tartására használnánk. Hónapokkal ezelőtt felmerült egy ötlet, hogy az altemplomban naponta lehetne szentségimádást tartani. Pestnek van örökimádó temploma, Budának miért ne lehetne egy örökimádó szentélye? Az ötlet nem találkozott még csak derűs tekintettel sem. „Elég nekünk az évi kétszer egynapos szentségimádás… Kevesen vagyunk mi, várlakók ahhoz, hogy gondoskodni vagy szervezni tudnánk minden nap szentségimádó embereket…” Októberben egy levéllel szeretném felkeresni egyházközségünk kb. 300 családját, akik valamilyen regisztrált kapcsolatban állnak plébániánkkal. Ajánlatot kívánok tenni a hetenkénti egy napos, csütörtöki szentségimádásra altemplomunkban reggel 9-től délután 5-ig. Gyakorlatilag ez családonként 3 évenként jelentené egy szentségimádási nap megszervezését. Ide lehetne meghívni családtagokon kívül rokonokat, ismerősöket, barátokat, a lelkiségi mozgalmak hozzánk közel álló tagjait stb. Kérem, levelem vételéig is gondolkodjanak el az Eucharisztia évének ilyen folytatásáról. A küldendő levél másik témája is fontos, mivel az Egyházközségi Képviselő Testületünk megbízatása lejár. Magyarországon külön szabályzat rendelkezik a képviselő testületek megválasztásáról. Ebbe szeretnénk belekapcsolni valamennyi családot, kérni segítő közreműködésüket. A fenti sorok Mária Fájdalmas Szűzanya ünnepének estéjén kerültek a Várunk legfrissebb számába. Imre atya

2

A Szent Kereszt felmagasztalása

Várunk

V. évf. 6. szám

MÁRIAPÓCS ÉS A BUDAVÁRIAK KAPCSOLATA (Nosztalgiás gondolatok) Az Évszázadok Mária-kórusai című koncertsorozatra kapott meghívást énekés zenekarunk, amelyet a pócsi kegykép utolsó könnyezése 100. évfordulójának ünneplésére szerveztek. Az útra készülődve keresgettem a szálakat, amelyek az évek során szövődtek a drága Máriapócsi Szűzanyához Budavárából. A gondolatok természetesen erősen szubjektívek, az én bennem élő emlékek alapján íródnak, de legtöbbjük sokak szívében ugyanígy élnek. A kezdet egészen másutt volt. 1977-ben hazaérkezve nyaralásunkból egy kis cédula várt bennünket az ajtóban: „Itt jártunk Püspök atyával templomtervezés ügyben, majd később jelentkezem. Vanyó” Feri nagyon kedves barátja volt a kiváló teológus professzor Vanyó László, s mivel akkoriban még telefonunk nem volt, személyesen próbált bennünket felkeresni. Nem tudtuk, ki a Püspök atya, és hogy milyen templomról lehet szó, de ősszel valóban újból jelentkezett Laci Keresztes Szilárd görög katolikus püspök atyával. Ekkor derült fény a feladatra: görög katolikus rítusú templomot kellene tervezni Edelénybe. A feladat csodálatos kihívás volt, hiszen a hittételek teljes azonossága mellett a rítus ismeretlenségével is meg kellett küzdeni a templomtervezés mindenkori gyönyörű feladatai mellett. Püspök atya kiváló, szeretetteljes tanítónak bizonyult. Rendszeresen járt fel hozzánk könyvek garmadával, hívott meg bennünket liturgiákra és saját készítésű csodálatos diavetítésekre. Ezek mind a történelmi és művészi megalapozást szolgálták, amelybe kellett beilleszteni egy új, modern Isten-háza képét. Kis kitérőnek tűnhet, de mégis fontos. Feri első templomát 1975. augusztus 20án szentelték Nagydobszán. Az Úr csodálatos tervében e templom építő-plébánosa, Deák Ákos Tardy Laci társa volt a teológián, így számukra természetes volt, hogy a templomszentelésen Laci ifi-kórusa fog énekelni. Néhány nappal a szentelés előtt derült ki mindez a Mátyás templomban, amikor Feri boldogan invitálta meg Laciékat kocsijába – amelybe rajta kívül még csak én, a vári kislány voltam meghíva. Így adódott, hogy négyesben együtt mentünk az első templomszentelésre, ahol a közös öröm rögtön rögzítette is a jövőt: Feri jövőbeli templomainak szentelésén a Mátyástemplom énekkara, hacsak lehet, közreműködjék. Vagyis visszatérve írásunk témájához, Püspök atyának szegeztem a kérdést erről a megállapodásról. A válasz nagyon izgalmas volt: meg kell tanulnia az énekkarnak a bizánci rítusú mise szolgálatot, amiben Szilárd atya boldogan segít. Így már nem ketten jártunk a „képzésekre”, hanem innentől kezdve négyesben Magdi és Laci társaságával 3


Várunk


kiegészítve. Persze jófajta pálinka és csodálatos vacsorák után kaptuk a többszáz képes vetítéseket, így az urak felváltva szundítottak picinykét, amíg Magdival mi lelkesen csodáltuk a szebbnél szebb görög építészeti remekeket. Szép lassan elkezdődött a tervezés, sok emlékezetes konzultációval, ahol a korábban látottakra hivatkozással kerültek mustra alá az első vonalak. Kialakult a gyönyörű, valóban görögös hangulatú terv, majd szépen haladt az építkezés is. Sok csodálatos művezetéssel haladva előre úgy tűnt, hogy 1982-ben felszentelik Edelény templomát. Ám az építkezés mindig rejteget meglepetéseket, így most is nyár elején már látszott, hogy ez évre nem fejeződik be a munka. Püspök atya ekkor is föltalálta magát: Milyen jó, így legalább az énekkar begyakorolhatja a liturgiát egy máriapócsi búcsús mise alkalmával. Ezzel a meghívással kerültünk először Máriapócsra. A távolság miatt az utat két naposra terveztük, ezt annál is könnyebb volt, mert néhány kilométerre Pócstól, Nyírgelsén Szilárd atya teológiai évfolyamtársa, Virányi György atya volt a paróchus. Ő nagy lelkesedéssel szervezte hívei között a szállást számunkra. Szombaton szép koncertet adtunk, majd az egyszerű, de hallatlanul vendégszerető helybelieknél vacsoráztunk és tértünk pihenőre. Innen másnap már rövid idő alatt érkeztünk Máriapócsra, és életünk első igazi bizánci rítusú szentmiséjén vettünk részt aktív közreműködőként. Az edelényi templomot végül is 1983. szeptemberében, Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén szentelte föl Szilárd püspök atya. Az is két napos út volt az énekkar számára, egyrészt a távolság miatt - Miskolctól 18 km-re túl -, másrészt maga a szentelési liturgia este harangszentelésre és vecsernyére, majd vasárnap a templomszentelésre volt osztva. Gyönyörű emlék ez az ünnep is! A hívő magyar emberek vendégszeretete itt is meghatározó volt. Egy azóta is bennem élő példa is ezt mutatja, amely mint örökös szállás-elosztónak külön is mélyen maradt meg az emlékezetemben. Idehaza Fábián plébános úrnak épp német pap vendége volt, és Lacit megkérte, vigyük el a kirándulásra az atyát is magunkkal. Ezt örömmel vállalta Laci, többen beszéltek németül a kórusban, sőt Horler Miklós és Márta néni is velünk jöttek, ami külön szerencsének bizonyult az atyáról való gondoskodás szempontjából. Én is nagyon örültem, amikor a szállásadók listáján találtam egy helyet, ahol 2 x 2 ágyas lehetőség volt jelezve. Márta nénivel egyeztettem, s ő boldogan vállalta az atyával közös szállást mindkettejük nevében. Az időjárás sajnos nem szerette az edelényieket, mert két napig szinte megállás nélkül szakadt az eső. Az esti programra visszatérve igyekeztem mindenkinél érdeklődni az elhelyezésről, nincs-e gond valahol. Márta néni áradozott a vendéglátók szeretetéről, kedvességéről. Majd halkan a fülembe súgta: Még az sem probléma – reméli az atyának sem -, hogy wc a kert végében kint van csak, a szeretet sokszorosa ennek, amivel körülveszik 4


Várunk

V. évf. 6. szám

őket. Én akkor azt hittem, a föld megnyílik alattam! Elképzeltem, amint az atya szakadó esőben éjjel sétál hátra a kert végébe! Egy vendég német atya! Ám az atya ugyanúgy érzett, mint Márta néni, mégcsak el sem mesélte később Kanonok úrnak ezt a „kis” mellékes körülményt. Hát ilyen emberek a magyar vendéglátók! Úgy tűnik, minden pótolható szeretettel. Teltek az évek, és mi rendszeresen kaptunk meghívásokat görög liturgián közreműködni. Egyre jobban megismertük, megszoktuk, megszerettük, sőt éveken át minden évben volt bizánci rítusú szentmise a Mátyás templomban is. Ezek az alkalmak segítették, hogy egyes darabok repertoárrá váljanak. Van olyan, amelyet kívülről is bármikor eléneklünk – Rimszkij-Korszakov: Miatyánk -, vagy Simeon éneke a Gyertyaszentelő ünnepi szertartáson – Most bocsásd el, Uram -, de egyik legmélyebbről szóló Mária ének a Rahmanyinov Bogorogyice gyevo – Üdvözlégy Mária ószláv nyelven. Ezek mindegyike nagy belső meghatottságot jelentenek sokunk számára minden alkalommal, amikor énekeljük. 1991-ben vártuk a Szentatyát Magyarországra. A vári közösség még csak nyiladozóban volt ekkor, Török Feri és Gál Péter volt a két legaktívabb mozgatója a kezdődő szerveződéseknek. Gondolkodóba estek: kellene valamit csinálni erre a csodálatos ünnepre. Nem lehet ölbe tett kézzel várni a Szentatyát! Valamit tenni, ami erőfeszítés, lemondás, de lelki feltöltődés is egyben. Keresgetve jött az ötlet – szervezzünk egy zarándoklatot egy Mária kegyhelyre. De hová? A búcsújáróhelyeket végignézve Máriapócs ismerősként dobogtatta meg a szívünket, sőt a Szentatya egyik látogatási helye is lesz – így erre esett a választás. A teljesítmény is megfelelőnek tűnt, hiszen 268 km gyalog Budapestről azért nem semmi! Nagy szervezés indult, útvonal bejárással, szálláshelyek keresésével, csapat verbuválással. Végül 35-en tettük meg a 9 napos utat – nagyobbnál nagyobb csodákat megélve a nagyon kemény küzdelmek között. A legrövidebb nap 18 km, a leghosszabb 45 km volt. Ez utóbbi reggel 6-tól este fél 11-ig tartó gyalogutat jelentett, ami rettenetesen sok volt. A megérkezések egy-egy szálláshelyre ismét csak a megtestesült szeretet szép példái voltak. Sok helyen vacsorával, sorfallal vártak bennünket, s ami adva volt, azt mind megosztották velünk, zarándokokkal a helybeliek – ha tornateremben szálltunk meg vagy iskolakápolnában, a vacsorához a frissen szedett krumpli vagy frissen fejt tej jutott el hozzánk. Valódi csodákat éltünk meg az úton találkozva a helyi emberekkel. Íme egy példa: A napi járáshoz a szervezők igyekeztek földutakat felkutatni, mert az aszfalt, a beton nagyon fárasztja a lábat, s hosszútávon nagyon nem mindegy. Mégis volt, amikor az országúton kellett haladnunk kilómétereken keresztül. Ilyenkor Péter és Feri vezette és zárta a sort aggódva figyelve, nehogy kilépjen valaki vagy lemaradjon. A betakarítás idején szörnyű volt a pótkocsis teherautók mellettünk elsuhanó szele és zaja, félelmetes volt 5


Várunk


az ilyen útszakasz. 6 km-ként pihenőt tartottunk, ahol mindig várt bennünket a csomagokat szállító kisbusz. Egy alkalommal már csak 800 m-re lehettünk tőle, amikor megállt előttünk egy hatalmas tartálykocsi. Péter rémülten kereste tekintetével a menekülési útvonalat – jobbra mély árok rézsűje, balra hatalmas forgalom, mi a megoldás?! A kocsi vezetője leszállt, és hátrajött, kedvesen köszönt és megkérdezte: Látom, sok gyerekkel messziről jöhetnek, nagy a hőség is, nem kérnek egy kis hideg tejet? Péter azt hitte, délibábot lát. Ő maga nem tejivó ember, de hátrafordult, és kicsit értetlenkedve továbbadta a kérdést. A sofőr az árok felöl a kocsi oldalán megnyitott egy csapot, és sorba töltöttük a poharunkba az akkor éltető erejű, finom, lehűtött tejet – valódi mennyei ajándéknak tűnt minden cseppje. Igazából a vári közösség ekkor kezdett megszilárdulni, erős bástyává növekedni. Aztán 1996-ban az újabb pápalátogatásra már 57-en tettük meg a Budavár-Máriapócs gyalogos zarándoklatot. Sőt itt már voltak, akik egy-egy napra csatlakoztak hozzánk – pl. Tardy Laciék is -, a lehetőségeikhez mérten jelezve, hogy együtt vannak velünk, amennyire csak lehet a lelki egység fizikailag is fejeződjön ki. Előd atya három napig gyalogolt velünk, s nagyon büszke volt arra, hogy míg mi aléltan feküdtünk sátrainkban, ő közöttük sétálva vigyázta álmunkat. A megérkezés mindkét alkalommal felejthetetlen volt. A falu szélén megállva elővettük a sok csomagolástól kicsit már gyűrött, de tiszta és fehér pólóinkat, ingeinket, hogy a drága Máriapócsi Szűzanya előtt kívülről is látszódjék szívünk vágya, hogy tiszteletünket ez a kis jelzés is kifejezze. Énekkel és zászlónkkal vonultunk végig a falun, egyenest a két gyönyörű torony irányába. És mindkét alkalommal a templomtérhez közeledve megszólaltak a harangok. Ekkor bizony nagyon nehéz volt énekelni. Beérve a kegyképhez térdre roskadva sírtunk – köszöntünk, kértünk, de leginkább csak azt hajtogattuk: Pócsi Szűzanyánk, itt vagyunk! S ő tudta, hogy ez mit jelent! Ezeken a zarándoklatokon nőtt föl a közösség, nőttek fel gyermekeink, s így érthető, hogy a 2000-es jubileumi év nagyon megbolygatta gondolataikat – valami nagyot kellene tenni. Ennek tükrében szervezték meg a Róma-Budavár gyalogos zarándoklatot, amelyhez szintén sokan kapcsolódtak közben rövidebb-hosszabb időre, ezzel egyre erősítve az összetartozásunk szálait. Mindez a Pócsi Szűzanya kegyelmében érlelődött közösség sokakat megérintő felajánlása volt, azóta is szívünkben él minden együtt küzdött pillanata. Az évek során újabb tervezési felkérések érkeztek Ferihez, így az egyik a máriapócsi templom tér szélén egy lelkigyakorlatos és zarándokház építése. Ezt a munkát Feri egy nagyon kedves vári tanítványa és munkatársa, Bartók István tervezte Ferivel közösen. Az épület egyszerűségével, tisztaságával minden betérőt nagyon megragad. Két szinten kétágyas fürdőszobás szobák vannak, amelyek elsősorban a 6


Várunk

V. évf. 6. szám

lelkigyakorlatok idején biztosítják a csendes elvonulás lehetőségét. A harmadik szint igazi zarándokszállás. Bár Csíksomlyón megtapasztaltuk, hogy egy zarándok nem vágyik nagy kényelemre, fogja motyóját, befészkel a kegytemplom egyik zugába, és néhány órát ott szundikálva pihen, majd virraszt, énekel, imádkozik, körmeneten vesz részt. Ez a hely ennél sokkal több kényelmet ad, s még a kevésnek látszó vizes blokk is minden esetben elegendőnek bizonyul. A hatalmas, hosszú tér egyik oldalán a falra merőlegesen végig ágyak, kis éjjeli asztalkával, s az ágy végében mindegyikhez székkel. A másik falon 4-5 ágyas, függönnyel elválasztható kuckók biztosítják a nagy térben is az elvonulást, az intimitást. Hát ide érkeztünk most meg 23 év után újra az ének-zenekarral. Az eltöltött két nap felejthetetlen marad mindannyiunk számára. Csodálatos szeretettel fogadtak bennünket és szolgáltak körülöttünk a legapróbb figyelmességekig mindenben. Nagyon boldog voltam, amikor a koncert végén láttam Püspök atya mélyről jövő, felszabadult, hálatelt örömét. Hogy valóban méltónak találta az ő szívében oly mélyen gyökerező Pócsi Szűzanyához a másfél órát, amelyet áténekeltünk, és amelyet Laci meghitt, zenetörténetileg is igen tartalmas szövegével összefűzött egy szép virágzó és illatozó csokorrá. Pregun István főigazgató atya Ferinek a koncert végén ezt mondta: Ferikém, ez Laci szövegeivel együtt felért egy lelkigyakorlattal. Botorkáló idős néni magányosan bandukolva kifelé pedig csak ennyit mondott: Csak az a kár, hogy már vége van. A koncertre énekelve vonultunk be, de még előtte mindenki kapott két percet, hogy összegyűjtse kéréseit, szeretteit, akiket a kegykép alá szeretne vinni az énekkari dobogóra. Egy pillanatra megérkezésünkkor belegondoltam, hogy ahol állok szemben a teli templommal, mindenki a Szűzanyát látja, aki fölöttünk vigyáz bennünket, s most az egyszer vele együtt egy képet alkothatunk. Ezt a képet nem láttam, csak lelki szemeimmel, de soha nem fogom elfelejteni! Török Ili

7


Várunk


NAPLÓ HELYETT egy év története 2004. szeptember 14. – Tízéves vesebetegségem szokásos negyedévenkénti kontrollvizsgálatára jelentkezem. Az eredmény megrázó: drámai romlás, a prognózis szerint a dialízis megkezdését talán kihúzhatjuk Karácsonyig. Rövidesen transzplantációs várólistára kerülök: rengeteg vizsgálat után egyike lehetek annak a több ezer embernek, aki megfelelő halott vesedonorra vár, éjjel-nappal bekapcsolt telefonnal, nem tudva, hogy az életüket megváltoztató hívás a következő percben vagy a következő évtizedben érkezik. Ez a nap a következő évekre új utat jelölt ki. Az új híreken gondolkodva egy dolog adott azonnal reményt: a jól ismert isteni időzítés. A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe, életem 33. évében. És már az esti misén énekelni kellett: „Ó Kereszt, áldunk, szent remény!” Bármi is jön, feladatként, meghívásként kapom. Lehet, hogy az út a kereszt útja, de királyi út. 2004. Advent – Néhány napja, az összes vizsgálat végeztével, föltettek a várólistára. Ezek már a bekapcsolt telefonos napok. Azt mondják, az ember évek múlva már nem tud olyan feszülten várni, mint az elején. Én még tudok. Mise alatt Boghyra bízom a telefonomat, hátha akkor jön a riadó – a jól ismert isteni időzítés… Hogy mire várok? Szabadításra. Képtelenség egy ismeretlen ember halálára várni, aki így donorrá válhat, és képtelenség a számítógép „döntésére” várni, amellyel az alkalmas recipiensek közül engem választ ki. Nagy tanítást ad ez az Advent. Komolyan várni csak Istenre lehet. 2005. február – A dialízis kezdete havonta tolódik egy hónapot. Megemberelték magukat ezek a szegény vesék. Van idő szokni a gondolathoz. Az egyik nap, csak úgy, hirtelen, valamilyen banális helyzetben, közömbös mindennapi beszélgetést megszakítva feleségem, Zita fölajánlja az egyik veséjét. Lelkiismeretes kezelőorvosom említette, hogy ilyen lehetőség is van, bár a szükséges mértékű szövetazonosság többnyire csak szülő és gyermek között áll fönt.

8


Várunk

V. évf. 6. szám

Érdekes, hogy az első érzés nem a háláé, nem is a féltésé. Mintha hirtelen nem is tudnám, ki vagyok. Nincs talaj a lábam alatt. Ugyanezt érzem, amikor Zita édesanyja, Kati is hasonló felajánlást tesz. Akkor is, amikor kettejükkel orvosom előtt állunk, hogy megkezdje alkalmassági vizsgálatukat. Esetlenül mozgok és beszélek, mint egy kamasz. Mintha nem is én lennék, aki itt áll. Azt akarom, hogy ne is én legyek, aki itt áll. Az elfogadás első krízise. 2005. április – Katinál hamar kiderült, hogy van a veseadományozást kizáró tényező. Zitán Húsvét környékén még zajlanak a vizsgálatok. Sorra negatív. Ahogy orvosilag fogynak a kérdőjelek, úgy szaporodnak erkölcsileg: szabad-e ezt elfogadni? Egy beszélgetésben emberi és orvosi szempontból is meghatározó segítséget ad Perner professzor, számos aggályt eloszlat: ha van mód a műtétre, akkor most kell műteni, nem szabad a bizonytalanra várni, mert ez amúgy is a legjobb megoldás. Őszinte biztatása lendületet ad. Zitában végleg megerősödik a döntés, bennem megérik az elfogadás. Már éltet bennünket: nem a vese, hanem e két gesztus. Húsvét van. 2005. május – Az első műtéti időpontot a klinika elhalasztja. A másodikon, néhány nappal később, Zitánál mandulagyulladást állapítanak meg. Hazaküldenek: a műtét csak két fertőzésmentes emberen hajtható végre. A harmadik terminust ismét a kórház halasztja, igaz, csak egy nappal, így kerül az május 13-ra, a fatimai jelenés ünnepére. Ebben erősen bízunk. Előző nap be is vonulunk, másnap hajnalban azonban Zitán hőemelkedést mérnek, így a műtő helyett hazafelé indulunk. Mindeközben az imádságnak olyan lánca fonódik körülöttünk, ami minden képzeletet meghalad. Valósággal emel bennünket napról napra. Az ötödik és hatodik műtéti időpont az én bujkáló, enyhe torokgyulladásom miatt marad el, hiszen nem szabad kockáztatni. A hetedik időpontra – ez már Péter-Pál ünnepén lett volna – arcüreggyulladássá növi ki magát. A régi vesék még éppen hogy, de bírják. „Ne csüggedjetek, mert biztos fönt készítik az ügyetek rendezését. Ennyi ima csak győzhet” – írja egy üzenet, amit máig őrzök a telefonomon. Csak a mellettünk állók imájával magyarázható, hogy ez a rengeteg halasztás és bizonytalanság nem az idegességet, hanem a nyugalmat növeli bennünk. Mi adunk és kapunk ugyan, de mindezt Isten készíti számunkra.

9


Várunk


2005. július – A nyolcadik kitűzött napon megtörtént a műtét. Kitűnően sikerült, szép délutánt töltünk egymás mellett az intenzív osztályon. Már megindul a hír-áramlás, érkeznek az sms-ek, bennünk növekszik az öröm és a nyugalom. Két külön töltött éjszaka után közös, kétágyas kórteremben, szinte intim körülmények között lábadozunk. Az öröm még mindig aggódással teli, hiszen az első napok rizikója a legnagyobb. Mélységes lelki élmények érnek bennünk, a lényeget mégis egy érkezett sms fogalmazza meg: „Ez egy igazi feltámadás. Az első Húsvét nem harang- és orgonazúgással telt, hanem egy kis félelemmel, nyugtalansággal. Így lehettek ti is. Valami nagyszerű történt, de most még sajnos mindenhol fáj.” Ennek a kis magán-feltámadásnak a lényege megtörtént. Az ajándékozás, aminél senki nem adhat többet. A többi orvosi kérdés. És ebbe a kis Húsvétba itt úszott be a Nagypéntek és a Húsvétvasárnap mellé a Nagycsütörtök. Ki élte már meg, hogy valaki őt saját testével élteti? Ritka az olyan áldozat, amely ennyire kézzelfoghatóan fakaszt életet. Az én szerepem ebben a történetben az elfogadás. Ez már nem a műtét előtti hetek vívódó igenje, hanem annak a benső megértése, hogy amit kaptam, az már az enyém. Mindig ajándék, kettőnk közti kapocs, mindig áldozat gyümölcse marad, de az ajándékozó szándéka csak akkor teljesül, ha én is elfogadom: ez az enyém. Méltóságot ad nekem, hogy hordozhatom, mint a szeretet jelét. Az Eucharisztia az Utolsó Vacsorán kezdődött. De hogy nem a szentáldozással végződik, hanem egy halványuló varrattal a hasamon, számtalan jó szóval, kedves üzenettel, lelki együttléttel, azt az Úr egy éven át tanította nekem. Mátéffy Balázs

„Aki beleegyezik abba, hogy életével Krisztus misztériumának egy kis részét közvetítse, aki bizalommal ajándékozza meg őt még élete pusztaságában is, az tudja, hogy döntése által észrevétlenül akár a vértanúsághoz közelíthet.” Roger testvér

10


Várunk

V. évf. 6. szám

NYÍLT LEVÉL A JÓISTENHEZ Uram, Istenem! Most kivételesen nem a kéréseim listájával zavarnálak. Van itt egy-két dolog, amiért hálás vagyok Neked. Köszönöm, hogy valami oknál fogva két vesével áldottad meg az embereket, és külön köszönöm, hogy az enyémek közül a balt Balázsnak teremtetted. Köszönöm, hogy feltártad az orvosok előtt az átültetés titkát, és köszönöm, hogy adtál nekünk olyan orvosokat, akikre nyugodt szívvel rá tudtuk bízni magunkat. Köszönöm a családomat, akik fenntartások nélkül, azonnal a segítségünkre siettek, mindig és mindenben velünk voltak, és Nagyiból pót-Mamivá, Nagypapából pót-Papivá váltak a kislányaink számára. Köszönöm a barátokat és az ő barátaikat, akik Nyíregyházától Sümegig, a Vártól a Vajdaságig nem lankadtak az értünk végzett imádságban, és egészen kézzelfoghatóvá tették szeretetedet. Köszönöm az ápolókat, koordinátorokat, kórházi személyzetet, akik mindig tudásuk legjavát adták, és figyelmes gondoskodásukban sem szenvedtünk hiányt. Köszönöm a betegtársakat, akikkel és akikért együtt izgulhattunk az ő újjászületésükkor. Köszönöm azokat, akik főztek ránk, gondoskodtak rólunk, amikor nekem még nem volt hozzá erőm. Köszönöm azokat, akik a műtétünk alatt folyó lakáscserét, költözést fantasztikusan levezényelték. Végül köszönöm Balázst, hogy tudta elfogadni az ajándékomat, és segített, amikor minden nagyon fájt. Zita

A szeretet az áldozathozatal révén szentelődik meg. XVI. Benedek pápa 11


Várunk


TEMPLOMSZENTELÉS CSERKESZŐLŐN Plébánosunk, Imre atya nem sokkal Budavárba való kinevezése után meghívta ének- és zenekarunkat szülőfalujába egy akkor még elég távoli időpontra templomszentelésre. Időnként hallottunk híreket az épülő templomról, az ott ránk váró egyéb élményekről - a szüleitől számunkra félretett 50 liter óborról, a falu messze földön híres fürdőjéről, amit természetesen szintén meg kell látogatnunk. Az idő végre elérkezett, s mi egy forró júliusi szombat reggel 2 busszal leutaztunk Cserkeszőlőre, a Tisza-menti nagyközségbe. Impozáns látvány fogadott bennünket. A falu főutcája egy tágas térbe érkezett, és ott állt egy szép, vörös téglaborítású templom karcsú toronnyal és tágas 2 szintes plébániaépülettel. Nagy nyüzsgés volt, öllel hordták a virágot meg a süteményeket a helybeli asszonyok, pakoltak, díszítettek, mások a járdákról seperték a szélhordta homokot. A templom belül igen puritán, de nagyon szép. Téglaborítású oszlopok, legyezőszerű gerendázattal nyílnak az ég felé. Körben a fehér falakon a mozaik keresztúton kívül az egyetlen dekoráció a szentély falán egy hatalmas mozaik feszület, mintha egyenest Ravennából jött volna. Az oltár két oldalán egyszerű ambó és modern tabernákulum. Előrébb két talapzat, amelyeken 1-1 hatalmas „kavics”. A bal oldalin áll szent Benedek bronz szobra nyitott könyvvel és egy igazi görbe nyírfabottal a kezében, a másik oldal még üres, oda egy Mária-szobor érkezik majd. Jobb oldalon, a mellékhajó végében márvány keresztelőkút, bronz fedelén galamb. Imre atya megmutatta a templommal szemben álló szülőházát, majd bevezetett bennünket a templomba és történetébe: „A községnek korábban nem volt temploma. Kis lélekszámú jelentéktelen település volt kiterjedt tanyavilággal, mint máshol is itt a környéken. A papok a falusi és tanyasi iskolákba jártak ki hittant tanítani és misézni még a kommunista időkben is. Az „enyhülés idején” egy kis kápolnát sikerült Marosi Izidor püspök atya segítségével kialakítani, mert valamikor olajat keresve igen forró gyógyvizet találtak, aztán kezdték a fürdőt egyre jobban kiépíteni, egyre többen jöttek ide fürdeni, nyaralni. Később Izidor püspök atyával templomépítéshez kértünk és kaptunk is telket a község vezetőitől. Előbb a plébániaépületet építtettük meg az egyházmegye papjainak, ministránsainak pihenés, nyaralás céljára. A templom építéséhez helyben próbáltunk gyűjteni, szerény sikerrel. Végül a Gondviselés segített rajtunk. Két tábla van a kórusfeljárónál. Egyiken feketével van írva: dr. Dózsa József és neje adományából épült a templomtorony. Úgy hagyták rám a vagyonukat, hogy ebből kellett fölépíteni. A templom belsejének teljes költségének felét pedig Heller Jánosné állta. Ő itt lesz holnap az első padban, a másik ketten a Mennyországból mosolyognak ránk.” 12


Várunk

V. évf. 6. szám

A templomszentelés ünnepének előestéjén az ének-zenekarral hangversenyt adtunk, amelynek műsorát az ünnephez alakítottuk. Az első részben a templomszentelési énekek, a 2. részben a Szűz Anyáról, a 3. részben pedig az Eucharisztia éve alkalmából az Oltáriszentségről szóló énekek hangzottak el. Végül Franz Schubert: G-dúr miséjéből adtunk elő részleteket. Miután a templomot Szent Benedeknek, Európa fővédőszentjének ajánlották – ez az egyetlen Magyarországon, amit Szent Benedek, mint Európa fővédőszentjének tiszteletére szenteltek - ezért a befejező részben felhangzott az Európa-himnusz. A templomszentelési szentmisében Beer Miklós püspök atya szentbeszédében a következőket mondta: „Megilletődve és tényleg nagy-nagy örömmel, sok-sok várakozás után gyűltünk össze erre a mai templomszentelési ünnepünkre. Itt Cserkeszőlőn templom épült a mi szemünk láttára, a mi nemzedékünk örömére, a XXI. század kezdetén, itt Európában, itt a mi kedves magyar hazánkban. Az első gondolatom visszaszáll 1000 év múltjába, amikor Szent István felhívására hazát talált őseink elkezdtek templomokat építeni. Szent István szándéka szerint és parancsára minden 10 falu egy templomot épített.…Mi más körülmények között, de ugyanazt tesszük. Templomot építettünk itt Cserkeszőlőn, és ez a templomépítés kifejezi azt a hitünket, reménységünket, meggyőződésünket, hogy szüksége van a mi nemzedékünknek is – legalább úgy, mint máskor bármikor - arra a szent helyre, ahol az égiekkel találkozhatunk.…Ennek a templomnak két kedves ékessége két szobor. Egyik annak a szent Benedeknek a szobra, aki sajátos módon Európa védőszentjeként jelképévé vált a krisztusi életnek, a pogány római birodalom után megújuló Európa szellemiségének. Ennek a mai templomszentelésnek különös öröme és különös hangsúlya az, hogy az Eu-csatlakozást követő évben, itt Európa közepén, mi magyarok Európa védőszentjét kérjük segítségül itt Cserkeszőlőn.” A szentmise befejezéséül ezt mondotta: „Azt hiszem, egy püspök szolgálatában a legkedvesebb örömök közé tartozik, amikor templomot szentelhet, hiszen az az egyház életének egy sajátos megnyilvánulása, annak a reménységnek, annak a bizakodásnak kézzelfogható jele, hogy azok, akik építik a templomot, a jövőben gondolkodnak, és hisznek abban, hogy lesz jövője ennek a magyar egyháznak , a mi népünknek.” Hazafelé megálltunk Tiszakécskén, ahol az ének-zenekar Werner Alajos születésének 100. évfordulója alkalmából ünnepi hangversenyt adott. Másnap a helyiek egy emléktáblát is avattak Werner atya tiszteletére. [Werner Alajos egyházzenész, egyházzene történész, tanár, de mindenekelőtt igazi lelkipásztor, pap volt. Benne találkozott a harmónia és a lélek szépsége. Minden az Istenhez vezette őt, és ő is akarta vezetni azokat a zenén keresztül is, akikkel találkozott élete folyamán.] 13


Várunk


A Szentmise után a haragos égi áldás elől a plébánia boltíves pincéjébe menekültünk, és az ott ránk váró finomságoktól - szendvicsek, édes és sós sütemények, rövid és hosszú italok - olyan víg kedvünk kerekedett, hogy minden fáradtságunkat feledve nemigen volt kedvünk az asztalbontáshoz, alig akaródzott hazaindulni. Karnagyunk unszolására előbb még feleseltünk: „Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el, míg a gazda, házigazda furkós bottal ki nem ver”. Furkósbot ugyan nem fenyegetett bennünket, végül mégiscsak bérekesztettük a mulatozást, elbúcsúztunk kedves vendéglátóinktól és buszra szálltunk, hogy itthon még mindenki „elérje a csatlakozást”. Széll Vince jegyzeteiből összeállította Rudolf Krisztina.

××××××××××××××××××××××××××××××××

KÉTSZER KÉT KÉP 3 év után újra lehetőségem volt részt venni az Ifjúsági Világtalálkozón, amelyet most Németországban rendeztek meg. Köln és mellette két nagyváros, Bonn és Düsseldorf fogadta be a világ minden tájáról érkező, milliós tömeget alkotó fiatalokat. A részletes beszámolásra egy egész újság sem lenne elég, még szóban is nehéz összefoglalni a rengeteg élményt… (már többször próbálkoztam vele, többkevesebb sikerrel) Ezért csak azt a kétszer két képet ragadom ki, amely az egész találkozón a legjobban megérintett. Az első két kép a csodálatos kölni dóm előtti téren volt elhelyezve egy háznak a két falán. A két kép teljesen elfedte két oldalról a ház falait. Mindkettő ugyanakkora volt. Az egyik a szeretett II. János Pált ábrázolta, akinek még az előző találkozón, Kanadában integethettünk, gyengeségében is hallgathattuk megerősítő, szeretettel áradó szavait – a hit hatalmas ereje sugárzott ránk belőle. Első életközeli pápa-élményem volt a vele való találkozás és együttlét, így is, hogy ez látszólag csak a pápamobil üvegén vagy kivetítőkön keresztül valósult meg. Sosem felejtem el a pár másodpercre közelről láthatott tekintetét, mosolyát és azt az atyai szeretetet, amivel a szabadban töltött virrasztás éjszakáján volt irántunk. Most Kölnben fiatalok fényképeiből összerakott mozaikképen láthattuk alakját. A mozaik töredezettebb, nem annyira éles, mint egy rendes fénykép, valahogy más 14


Várunk

V. évf. 6. szám

dimenzióba helyezi az alakot. A ház másik falán Benedek pápa képe – tiszta, éles fénykép. Nem kisebb és nem nagyobb, mint elődjéé. Mindkét kép mosolyog, és most, hogy megbarátkoztam életem második pápájával is, már nem rangsorolok köztük… A másik két kép tulajdonképpen megállított idő. Nem is pillanat, hanem egyegy folyamat, ami időtlenné vált. A Szentatya ünnepélyes fogadásakor – miután már integethettünk hajója felé első alkalommal a Rajna partjáról – a tömeggel egy szélesebb utcába keveredtünk, ahol középen üresen volt hagyva egy sáv. A Szentatyát várta mindenki, hogy minél közelebbről láthassa, emberek lógtak a villanyoszlopokon, az ablakokban, a tetőkön. Egy óra múlva végre elhaladt előttünk a pápamobilon, nagyon lassan, talán hogy mindenkit láthasson… Gondosan nézett körbekörbe, mintha tekintetével mindenki tekintetét szeretné megtalálni. Hatalmas öröm, boldog mosoly volt az arcán. Biztosan leírhatatlan élmény lehet az ő szemszögéből egy ilyen óriási, lelkes és jó értelemben „tomboló” fiatal tömeget látni… A lelkesedés, bár a Szentatya felé nyilvánul meg, mégsem csak neki szól, hiszen nem ő ott az elsődleges „sztár”, akiért a fiatalok rajonganak és összegyűltek. „Eljöttünk, hogy hódoljunk neki.” (Mt 2,2) – szólt a Találkozó mottója. A résztvevőket mind Krisztus szeretete gyűjtötte egybe, a Szentatya pedig az ő legfőbb képviselője köztünk. Ezt a titkot talán egy külső szemlélő is megértheti abból a képből, amit a marienfeld-i pápai szentmisén láttam. Több mint egy millióan gyűltünk össze erre az alkalomra, a találkozó csúcspontjára. Nem egyszer álltam meg, hogy belső szemlélőként körülnézhessek: észrevettem és figyeltem a körülöttem lévőket. Nem emlékszem már arcokra, csak arra a látható és érezhető egységre, ahogyan a szentmisén mindannyian részt vettünk, aktív figyelemmel követtünk minden szót, minden mozgást és történést. Mindenki egy felé figyelt, egy irányba fordult, egyre koncentrált, nem volt közben beszélgetés, mászkálás, evés… Egységében egy hitben erős és fegyelmezett tömeget alkotott a sokféle ember – mindehhez társult bennem az elmúlt este tapasztalata, amikor is kénytelenek voltunk ennivalót koldulni sokaktól kis csapatunknak, mert mire Marienfeldre értünk, már nem volt ételosztás… Önzetlen szeretettel adtak nekünk, ahol csak kértünk, mindenféle nemzetbéliek. Néztem jóleső érzéssel ezt a nyugodt tömeget, kellemes volt benne lenni, összetartozni, testvéreknek lenni. A Szentatyától pedig ezt az útravalót kaptuk mise végén: Maradjatok meg Krisztus békéjében és örömében! Rudolf Kriszti 15


Várunk


PERUI KIRUCCANÁS (2005. jún. 30-júl. 31) Mióta bekerültem a Semmelweis Egyetem Gyógyszerészkarának kémiaszagú falai közé és a nyári gyakorlatok sötét fellegei kezdtek gyülekezni a fejem felett, gondolkodóba estem. A kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad fonalát megragadva indultam neki a másodévnek: hogyan teljesíthető a nyári egy hónapos „kemény” munka úgy, hogy közben a nyaralás se szenvedjen csorbát? A családi mindennapokat tekintve egy patika működésébe való bepillantás talán nem okozott volna hatalmas rácsodálkozást. Így a külföldi gyakorlat lehetősége már a kezdetektől csalogatónak látszott. Ez az érzés pedig egyre erősödött, amikor a jelentkezésem beadása után két nappal Peru lecsapott és jelezte igényét rám, a nagy szakmai tudással rendelkező magyar gyógyszerészhallgatóra. A helyem egyre biztosabbá vált, a vizsgaidőszak végén pedig kezdhettem azon gondolkodni, hogy repülési fóbiámat egy jó pohár bor, egy erős feles, némi nyugtató vagy esetleg mindhárom segítségével próbálom majd leküzdeni. Végül alternatív megoldásként az imát választottam, és ez valóban hatásosnak bizonyult, mert épségben megérkeztem Trujilloba, és velem együtt egy másik hazai lány Ildi is, mint friss diplomás gyógyszerész. A reptéren még egy pillantás az itthon kinyomtatott e-mailre, benne egy helyi fiú mosolygós, integetős képével, majd kiléptünk a váróteremből. A fotón szereplő arc felismerése nem okozott nagy nehézséget, sőt egy egész kis különítmény várta nagy lelkesedéssel érkezésünket. Hamarosan a mélyvízben találtuk magunkat, fürkésző szemek kereszttüzében és kérdések százaival. Trujillo észak Peru első, az ország negyedik legnagyobb városa. A turisták viszont a többnyire délen elhelyezkedő látnivalókat előnyben részesítve elkerülik a várost. Kezdetben nehezen szoktuk meg, hogy európaiként helyi látványossággá léptünk elő. A minket kísérő trujilloi fiatalok gyakran mondogatták: „Nem is tudtuk, hogy ilyen híresek vagytok!” Szívélyes, baráti fogadtatásból nem szenvedtünk hiányt, gondoskodtak arról, hogy már az első perctől otthon érezzük magunkat, egyből mint rég nem látott ismerőst kezeltek. Az itthoni sokszor morózus, mísz, élettel elégedetlenkedő kifejezéseket vidám, mindig viccelődő perui arcok váltották fel. Cipeltek minket salsa bárba, az óceánhoz, vásárolni; a legnagyobb élményt talán mégis a közös főzések, az együtt kiizzadott angol leckék és az esti közös együttlétek (beszélgetés, tévézés, zenehallgatás stb.) jelentették. A nyelvi hiátus áthidalása sokszor a szokottnál több időt vett igénybe, és persze félreértéseket sem kerülhettünk el. Peruról általánosságban elmondható, hogy szinte senki sem beszél angolul, viszont úgy gondolják, hogy az összes európai országban ez a 16


Várunk

V. évf. 6. szám

hivatalos nyelv. Ezt a tévhitet Ildivel magyar nyelven folytatott pörgő párbeszédeink gyorsan eloszlatták, és anyanyelvünk hamarosan nagy népszerűségre tett szert. Innen már csak egy lépés volt a legfontosabb magyar alapmondatok és kifejezések megtanítása, úgy mint „Szeretlek”, „Meg foglak ölni” valamint „Kérek egy sört”. A gyakorlatunkat a trujilloi Belen kórházi gyógyszertár raktárában végeztük. Az első meglepetés akkor ért, amikor az általunk latinosan lezser, laza munkaelvű, későn kelő, déli sziesztázós népnek vélt peruiak, mint kis hangyák áramlottak ki reggel 7-kor az utcára. Amikor pedig kiderült, hogy a szombat is átlagos munkanap, jogosan merült fel a kérdés a gyakorlatra megfelelő ország választását illetően. Raktári munkánk egységcsomagok készítéséből, előre csomagolt kesztyűk lepecsételéséből állt, ezért kiváló agyi kapacitásunkat, valamint komoly problémamegoldó képességünket akár itthon is hagyhattuk volna. A délelőttök unalmas perceit szerencsére a délutánok programjai ellensúlyozták. A két hét munkaidő fénysebességgel telt el, mi pedig azon kaptuk magunkat, hogy zsebkendőt szorongatva a kezünkben hagyjuk el a számunkra oly kedvessé vált várost, újdonsült perui barátaink integető gyűrűjével körülvéve. Öröm volt az ürömben, hogy számunkra ekkor kezdődött az ország egyéb fantasztikus értékeinek megismerése. Elsőként Cuzcot, a volt inka fővárost jártuk körül, majd megfeszített négy napos túra után érkeztünk meg Machu Picchuba (Öreg-hegy), az inkák elveszett városába. Utazásom előtt sokat olvastam róla, sok képet láttam, mégis megmászni a megszámlálhatatlan mennyiségű lépcsőfokból álló, kanyarogva felvezető ösvényt, és a végén megpillantani a sziklákba ágyazott kőromokat, ez persze egészen más érzéssel töltött el. Körüljártuk a teraszokat, bekukkantottunk a szentélyekbe, lakóházakba, és azt hiszem, sokan bármit odaadtunk volna, ha egy egész éjszakát ezek között a karizmatikus kőépítmények között tölthetünk. Sajnos a délután 5 órás zárással a mi orrunkra is rácsapták a képzeletbeli ajtót. Cuzco után látogatást tettünk még a világ legmagasabban fekvő hajózható tavánál, a Titicaca-tónál. Tengerszerűen kék vízén számos emberek által nádból épített kis lebegő szigettel. Majd irány Arequipa, ahol július 28-án kokárdákkal és szentképekkel felszerelkezve vetettük bele magunkat a Peru legnagyobb nemzeti ünnepét ünneplő tömeg színes forgatagába. Ekkor már igazán éreztük, hogy napjaink meg vannak számlálva, és bár még tettünk egy reménytelen kísérletet a repülőjegyek meghosszabbítására, ez sajnos kudarcba fulladt. A hónap végén vérző szívvel bár, de el kellett hagynunk ezt a nagyszerű dél-amerikai országot. A kötelékek azonban eddig elég erősnek mutatkoznak ahhoz, hogy ne csak mint életünk egyszeri kalandjáról beszéljünk róla. Jövő évben is lesz nyár és nyári gyakorlat és nem utolsó sorban Peru, ahová talán mint régi ismerősök fogunk újra megérkezni. Timi 17


Várunk


AKI JÉZUS NYOMÁBAN LÉPKED Két helyen (Mt 27,32 és Mk 15,21) azt olvassuk az Evangéliumban: kényszerítették Simont, a cireneit, hogy vigye Jézus keresztjét. Lukács evangélistánál (23,26) pedig: megállították, rátették, hogy vigye Jézus után. Simonon kívül kit tisztelt meg az Úr annyira, hogy Jézus kínszenvedésének eszközét maga is hátára vehette? Ki részesülhetett még abban a kitűntetésben, hogy utolsó földi útján közvetlenül az Ő nyomában lépkedhetett? Senki mást nem említenek az evangéliumban, ám az azóta élt sokmillió „jóakaratú ember” megtette, megteszi napról-napra. Megteszi a maga suta, csetlő-botló lépteivel, önként vagy a körülmények által sodródva, élve az ajándékba kapott (!) lehetőséggel. Segít valakinek, aki nemcsak egy barát, anya, gyermek, testvér, ismerős, közeli vagy távoli rokon, hanem Ő. Mert mindnyájunk arca az Ő arca, mindnyájunk fájdalma, szenvedése az Ő fájdalma, szenvedése. Ha a remegő kezű édesanyát megitatod, az Ő szomját oltod; ha a gyermekéért aggódó fiad vígasztalod, Neki nyújtasz vigaszt; ha beteg testvéreid testét-lelkét ápolod-erősíted, minden segítség a bennük rejtező Szenvedő Istenarc ráncainak kisimítása. Olyanok vagyunk mindahányan, mint a cirenei: végezzük jól-rosszul a dolgunkat saját munkánk mezején, s időnként átvesszük a keresztet morgolódva vagy morgás nélkül, szinte gépiesen lépdelve vele. Tartjuk, tartjuk fáradtan is, de NEM DOBJUK LE! Mert ha porig is hajlunk a teher alatt, valahol szívünk mélyén érezzük, hogy az Ő nyomában haladva a kereszt elveszti súlyát, s talán egyszer (vágyaink szerint) szárnyakká változik… Tardyné Tarkó Magda

Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten

Ady Endre

18


Várunk

V. évf. 6. szám

ÚTRAVALÓK

A közelmúltban plébániai közösségünk két házasságkötést is ünnepelt. E két ünnepi alkalmat az esküvői homilia, illetve az örömapa köszöntője segítségével idézzük most fel. AUGUSZTUS 27.: DUMMEL KATALIN – ESZTER ELEMÉR Múlt szombaton – két tábor között – Esztergomban tartózkodtam. Pakolászás, bekapcsolom a Duna TV-t úgy 12 óra tájban: Fábián kanonok úr néz rám a képernyőről, magyarázza a szentek történetét. Szinte megdermedtem: a fejemben már a mai nap eseménye is járt; így üzent föntről, hogy: „itt vagyok”. Ha a jó Isten öt-hat évvel többet adott volna neki, akkor valószínűleg a három klasszikus esküvői beszéd egyikét hallgathatnánk most. Ezt már csak a volt asszisztencia tudja felidézni. Azt hiszem, neked, Elemér és Szteri neked is, akik annyiszor voltatok Kanonok úr mellett, ez a Vár világa és az esküvő világa is. Janó felolvasta nekünk a nagyon ismert, főleg házasságkötések alkalmával idézett evangéliumi szakaszt a kánai menyegzőről. Én ezt szeretem az összes közül leginkább, mert Jézus nemcsak előhúz az ingujjából egy kis csodát, hanem benne van szinte az egész cselekvő karaktere: a másikért, tapintatosan tesz. Sok szempontból lehet a szakaszt elemezni: mi a Szűzanya szerepe, ki vette észre, a szolgák miféle szerepet játszanak itt, de végül is megjelenik egy szükség, valami hiány. És hogyha beleéljük magunkat ennek a keleti világnak a szokás- és elvárásrendszerébe, hogy nincs bor a lakoma közepétől – és itt egy hétről kell beszélnünk – igen nagy szégyenben marad az ifjú pár: ez botrány egy életre. Tehát tényleg nagy baj volt, nemcsak pár literrel volt kevesebb a pincében. És akkor hirtelen az egyik vendégből vendéglátó lesz. Ugyan kapott egy meghívást, de arra, hogy békésen üldögéljen és fogyasszon. És kiderül, hogy igazi vendéglátó Ő. Az első csoda egy párnak szólt. Nem folytatom tovább, ismeritek a történet ága-bogát. Az izgalmas a kétezer éves keresztény tapasztalatból az, hogy aki Jézust meghívja az életébe – látszólag vendégnek – az előbb-utóbb arra ébred, hogy ő lesz a meghívott. Egy óriási vendégség részese, megajándékozottja. És ingyenesen, pusztán szeretetből. Ez a megváltás titka. Ha a hívő ember valamire igazán tud reflektálni, az a cselekvő, élő Jézus, akiben a Szentháromság megjelenik a földön. Meg vagy hívva, ember, ne félj! Megteremtettelek, nem hagylak magadra. És ahogy Előd atya a bevezetőben mondta: egy örök életre hívlak, örök boldogságra hívlak. 19


Várunk


Nincs a világon olyan ember, világnézet, vallás és így tovább, aki ne bólintana arra nagyot, hogy igen, a szeretet az emberi élet programja. De mi a szeretet? Hát Jézus élete – mondhatjuk. Bontsuk ki egy kicsit. És érezzük ott a háttérben a kánai eseményeket is! A szeretet nem azzal kezdődik, hogy „én cselekszem”. Hanem megdöbbent az a tény, hogy valaki felém cselekszik. Így vagyunk kódolva, születésünktől kezdve. És lehet, hogy belecsöppenünk a világba, de ha nem kapunk elegendő szeretetet akkor, amikor látszólag még csak a táplálkozás világa izgat bennünket, meg fogunk fulladni felnőttként. Sérültek leszünk egy életen keresztül. A biológikumunkba ennyire bele van teremtve az az igény, hogy „engem szeressenek”. És ez jár! És ahogy megyünk előre, rá kell döbbennünk, hogy szükséges a viszonzás is. Egy meghívásról van szó. Nem tárgyiasult dolgokról, hanem a személyek egységéről. És a Jóisten úgy teremtette meg a világot, hogy egy férfi és egy nő, ha megszeretik egymást, teljes önátadással gyakorolhatják ezt. Sok okos gondolatot el lehet mondani, hogyan kell egy házasságot őrizni, hogy az növekedő legyen. Azt ugye, mi papok, nagyon szeretjük manapság kiélezni, hogy egy olyan világban élünk, amelyben annyi házasság esik szét, és annyi jegyespár hazudik egymásnak, nem megbízhatók a szeretetben, a kitartásban. A Mátyás-templomban vagyunk. Az egyik legdivatosabb esküvői hely. Ti nem ezért vagytok itt. Hanem azért, mert ez a ti templomotok. Ahol a hitben élő testvéreitek közösségében nevelkedtetek. És tulajdonképpen a kettőtöket összekötő kapcsolat is ebben a körben zajlott. Minden kísérletezéssel, kudarccal és újrakezdéssel együtt. Azért szurkoltunk annyira, hogy megszülessen az, amit Isten megálmodott Bennetek. A szeretet művészete tehát: magamat állandón nyitva tartani arra, hogy a másik kicsoda, hogyan közelít. Hogy megértsem, befogadjam. Tehát tulajdonképpen passzivitás. A befogadásom passzivitása. És minél jobban értem a másikat, minél jobban „figyelő állapotban” vagyok, a „köszönöm” helyzetben, annál inkább tudok hitelesen válaszolni. És születik valami több, mint „egy meg egy az kettő”. Végül is az emberi élet születése is ennek a csodája. Mert ha szerencsénk van, szerelemből születünk. A gyerekeiteknek, ha szerencséjük van, akkor a ti szerelmetekből születnek, és azt látják, hogy „ketten lettünk eggyé”. Ez a társadalom alapproblémája – kicsiben és nagyban, legyen törzsközösség vagy polgári demokrácia egy országban. Így lehet normálisan élni. Az emberi kapcsolatokban tisztességesen hordozni, hogy a másik valaki. Érték. Jézus ezt mutatja be. Ezért járjuk a keresztény utat.

20


Várunk

V. évf. 6. szám

Néhány jó tanács. Azt hiszem, a beszélgetéseink meg a barátságunk múltja erre kicsit feljogosít. Kell humor az ember életében, amikor a maga kis csacskaságait leveti, és derűsen fogadja a másikat. Kell az emberben tolerancia, mert sokszor kell nekifogni. Kell egy elkötelezettség arra, hogy naponta örömet akarok szerezni a másiknak. Nemcsak sodródom az életben, aztán arra reagálok, ami éppen történik. Ez a tudatosság útja a szeretetben. Aztán kell olyasmi is, hogy nem önző közösséget akarunk alapítani önmagunk számára, hanem sokak számára legyen elérhető az, amit élünk. És ne legyünk annyira önhittek, hogy azt higgyük, nincs szükségünk mások támogatásaira, bölcs tanácsára és segítségére. Sokat lehetne még idetenni; ha paptestvéreimet megkérném, hogy csatlakozzanak a fölsoroláshoz a maguk életbölcsességeiből, az itt levő házasokért sokat tudnánk tenni. Kaptatok valamit: az életet – a szülőktől. Kaptatok valamit: azt a családi miliőt, amiben felnevelkedtetek, amire büszkék vagytok, és amit – azt hiszem – a legtudatosabban próbál az ember továbbvinni, minden értékével. És kaptok valamit most: egy olyan szabad jövőt, amelynek a kulcsa a kezetekben van. Mert nem igaz az, hogy véletlen, hogy hogyan sikerül egy házasság. Az a napi döntések kérdése. Legyetek bátrak! Higgyétek el, hogy Isten fantasztikusan sok kincset tartogat számotokra egymás életében, a közös életben. Nem vagyunk próféták, nem tudjuk, mit hoz a jövő. De ez van letéve az életünkben alapkincsként. Ez az a víz, ami borrá tud változni. Nem részeggé, hanem vidámmá teszi az embert. És hogyha az életetek nyitottan, Isten előtt zajlik, a meghívás tényleg folyamat és személyes, akkor mindig ott lesz mellettetek Krisztus, hogy a további lépéseteknek mutassa az irányt. Köszönöm, hogy meghívtatok! Szívből mondom, hogy legyetek boldogok és képviseljétek azt a Krisztust, akit megismertetek ebben a közösségben. Amen. Blanckenstein Miklós

21


Várunk


SZEPTEMBER 10.: GÁL HELGA – KONCZ LEVENTE Kedves Helga és Levente! Talán megidézhető ezen a szép estén egy 23 és fél évvel ezelőtti reggel. Édesapám 7 órás szívműtéten esett át előző nap. Az éjszakát még öntudatlanul töltötte az intenzíven. Reggel a műtétet végző orvos azzal ébresztgette, hogy megszületett a legkisebb unokája, és ez persze te voltál, Helga. Apu aznap volt 62 éves, te pedig aznap születtél meg. Egész további életében meghatározó volt számára ez az élmény, ez az ébredés. Látod, már születésedkor is nagy érzéked volt, hogy olyankor lépj be a másik életébe, amikor arra a legnagyobb szüksége van. Egy másik történet. Kilenc éves voltál, én pedig 37. Hat gyönyörű gyerek, csodálatos feleség, sikerek minden téren. Akik ismernek engem, tudják, hogy szeretem, ha jól mennek körülöttünk a dolgok. Ebben az időszakban igencsak meg voltam elégedve magammal. Azt hiszem, ezt hívják gőgnek. Tehát kilenc éves voltál és azon a napon szánkózni mentetek az osztállyal a Normafához. A munkahelyemen egy megbeszélésen voltam, amikor kihívtak, hogy a feleségem keres, sürgős. „Helgát most vitte be a rohammentő a János kórházba. A gyereksebészetre gyere, teljes sebességgel ment neki egy fának.” A verőfényes napsütésembe váratlanul belecsapott a villám, megdördült az ég és nálam se esőkabát, se esernyő. Egy pillanat alatt újra megtanítottál imádkozni. A sebész és a fül-orr-gégész öt órás műtéttel alkotta meg az új arcodat. Sohasem fogom megérteni, hogy te, aki akkor is a legtörékenyebb, legfélősebb, legnaivabb gyerekünk voltál, hogy tudtad egy hang nélkül végigélni a lábadozás első napjait. Csak feküdtél, az egész arcod tamponokkal volt kitömve és kicsit rémült, de mindent elfogadó szemmel néztél az ágyad körül állókra. Amikor a napokban pakoltad össze a holmidat, hogy Leventéhez vigyétek, mutattad meg az akkor kapott kis állatkákat, könyveket, leveleket. Hány embernek voltál akkor is fontos, hány barát, rokon, kicsi és nagy keresett föl. Szinte kézzel fogható volt a szeretet a betegágyad körül. Aztán eltelt újabb néhány év és karácsonykor mindnyájan egy-egy puzzle darabot kaptatok ajándékba. Amikor összeraktátok, Tamás ultrahangos képe rajzolódott ki. Anna, a legkisebb is 7 éves volt már, mi is a negyvenedik évünket tapostuk. Kicsit féltünk, hogy mit fogtok szólni? És akkor elárultad, hogy már egy éve minden este elalvás előtt, a takaró alatt egy kistestvérért imádkoztál. Különleges kapcsolatban lehetsz az égiekkel, hogy ez a ki nem mondott vágyad elért a mi szívünkig. 22


Várunk

V. évf. 6. szám

Aztán bemutattad Leventét. „Tudjátok – mondtad – ő a Ceci, de mi nevezzük itthon Leventének.” Szóval nem a Regnum Cecijét mutattad be, hanem a te Leventédet. És Levente betört a családba. Sporthírekben verhetetlen, pedig igyekeztem alaposan próbára tenni. A meglehetősen kritikus bátyám hívott föl egyszer, hogy „Ez a matematika tanár a Helgával, nagyon jó fej. Komoly a dolog?” A névnapodra kaptál egy CD-t Leventétől, amit mi is megnézhettünk. Ez már egy vallomás volt valami közös útnak a kezdetéről. És én lélekben visszaszálltam 30 évvel, amikor CD-t még nem lehetett összeállítani, ezért egy füzetet kapott tőlem Kati a névnapjára az én vallomásommal. Ez a CD nemcsak Helgának, hanem nekem is komoly jelzés volt. A tegnapi, bánatosra sikeredett este után Kati ma reggel arra ébredt, hogy „Bár hallgatnátok ma Isten szavára, népem ne légy keményszívű”. Vannak, lesznek percek, órák, akár napok is, amikor úgy érzitek, hogy most nehéz, nem erről álmodtam. Ilyenkor meg kell vizsgálni a szívünket és döntést hozni a szeretet mellett, és odalépni a másik elé. Ma talán ez lenne az egyetlen tanácsom: mindig lehet újra kezdeni, soha sincs olyan, hogy vége. Sokszor hallottam házaspároktól, hogy úgy ismerik egymást, mint a tenyerüket. Azt kérem tőletek, hogy ne higgyetek ennek a látszatigazságnak. Minden nap legyetek újak egymásnak, minden nap csodálkozzatok rá egymásra, minden nap keressétek a közös életetek kalandját. Ma belevágtatok ebbe az Isten álmodta kalandba, izgalmas, boldog életet kívánok hozzá. Gál Péter

ERDÉLYI KÖRKÉP Idén kilencedik alkalommal látogattam Erdélybe, most a Gyimesekbe. Már a helyiségek nevei is szívet melengetőek. Kalotaszentkirály volt első szálláshelyünk. Reggel és este kolompszó adta meg az igazi falusi hangulatot. Már megérkezésünkkor a „szíves látást” népviseletbe öltözött kislányok és fiúcskák friss pogácsával és persze pálinka kínálgatásával kezdték. Kalotaszeg „Cifra vidék”, innen kerültek ki a faragók! Székelyjó völgy – ugye milyen szép elnevezés? – Kalotadámos szoknyás, fiatornyos temploma az 1500-as évekből való. Sztána Kós Károly maga tervezte és építette „Varjúvára”, amely magas fákkal körülvett dombocskán van, sajnos elhagyottan, pedig de szép lenne egy emlék-múzeumot létesíteni benne. 23


Várunk


Majd egy gyönyörű erdei úton eljutottunk a „mese-rétre”, ahol június összes tarka mezei virága színesedett körülöttünk. Térdig érő margaréták, sárga, lila virágcsodák tarkállottak rajta. Innen a fiatalabbja még megmászott egy csúcsot, az idősebbje pedig leheveredett egy bokor aljában, és gondtalanul gyönyörködött a felhők gomolygó, véget nem érő vonulásán Szűzanyánk kék-égbolt köpenye alatt. Mögöttünk, előttünk, köröskörül haragos zöld égbe nyúló fenyvesek, ahová belépni nem lehetett, mert ágaik a földig értek olyan sűrűségbe, hogy az erdő mélye teljesen sötét volt. Vártuk, hogy jobb esetben egy kis manó ugrik elénk, rosszabb esetben egy mackó mordul ránk. De csak a napfény kacagott! És jó volt élni, eggyé válni a természettel: éggel, földdel, virággal, méhecskével… Nem lehetett mást tenni csak imádkozni, hálát adni Teremtőnknek ezért a gyönyörű világért, amit még nem rontott el az ember és büszkesége, a technika. Sajnos tovább kellett indulnunk! Buszunk áthaladt Kalotanádas, Körösfő, Válaszút helyiségeken. Válaszúton Wass Albert szülőháza, kastélya jelenleg súlyosan sérült gyerekek otthona (!), a Kallós kúria, Kallós Zoltán önzetlen adománya folytán nemzetközi népzene és néptánc versenyeknek ad otthont, amelyet évente rendeznek. Az ő kezdeményezésére 25 év szünet után magyar nyelvű oktatás indult Válaszúton. Aztán jött Gyergyószentmiklós, a borvizek hazája. Majd a szépnevű csíki falvak következtek: Csíkkarcfalva, Csíkdános, Csíkmadaras, Csíkrákos, Mádéfalva. A csíki falvak fazekasságukról híresek. Csíkcsicsó, Csíksomlyó Szűzanyánk igen kedves búcsújáróhelye – idén 600.000 embert vonzott a búcsú a világ minden részéről (közöttük templomunk énekkarát is – a szerk. megjegyzése). Ennyien imádkoztak itt hazánkért Máriához! Csíkszereda - Magyar szentek temploma, Makovecz Imre tervezte a különleges külsejű modern templomot. Szentegyháza székelykapuk szebbnél szebb sora. 100 tagú énekkarukkal és 45-50 tagú zenekarukkal – egy lelkes tanár gárda szervezésével – járják a világot (Budapesten is voltak!), viszik jó hírünket, élni akarásunkat a nagyvilágba! Homoródmente minden évben 9 falu népdalvetélkedőjét rendezi meg, természetesen népviseletben! Az idősebbek „szépkorúak” – dalaikat adják elő régi népviseletben. A gyerekeknek kiadtak egy „törpe” daloskönyvet. Kérdésemre, hogy ennyi gyerekkel nincsen-e baj az úton, kedvesen azt válaszolták, „ügyelnek egymásra!” Székelyudvarhely 40.000 lakosú város. Meghatóan szép volt az „Emlékezés parkja” a város főterén, árnyas fák alatt Erdély nagy szülötteinek mellszobrával. Elszorult a szívem az árvízi képek láttán. Mi lehet ott?! Szovátán megnéztük az új, épülő Szent József Otthont – Böjte Csaba testvér most épülő alapítását, amely 100 fő részére lesz napközi otthon. Olyanoknak, akik saját lakásukban már nem tudják ellátni magukat. Itt étkezést, gondoskodó szeretetet és segítséget, (karitász) csomagot is kapnak, de este otthonukban alszanak. Böjte 24


Várunk

V. évf. 6. szám

Csaba otthonaiban 700 árva, illetve veszélyeztetett gyerek talált menedéket. Déva a központ, de van már házuk Szászvárosban, Nagyszalontán, Zsombolyán, Szárhegyen és Torockón. Mint ragyogó, csillagszemű Marikánk (Pál Mária) elmondta, Erdélyben 10.000 gyerek van „bajban”! 13 „háló” működik, amelyek támogatják őket gondjaik, problémáik megoldásában. Az épülő új otthon gondviselője, Pál Mária Szovátán teljesíti szeretet szolgálatát, vidám, de határozott, nagyszerű ember. (Itt adtuk át a 4 zsák ruhaneműt és egyéb ajándékot, amit hoztunk!) Szívszakasztó emberi sorsokat és történeteket ismertünk meg. Itt hallottuk azt az igen megszívlelendő mondást, hogy „Böjte Csaba bosszúja a szeretet!” Ezzel zárom is beszámolómat arra kérve mindenkit, aki csak teheti, látogasson el szép hazánknak erre az igazán magyar, csupa szív, vendégszerető, mindent bölcsen megértő és megbocsátó, csücskére csak szeretetet váró testvéreinkhez! Éder Ilus néni

ÑÑÑ EGY CENTENÁRIUM ELÉ A jövő esztendőben, 2006-ban ünnepli a magyar és nemzetközi bélyegvilág Légrády Sándor grafikus, bélyegtervezőművész születésének 100. évfordulóját. Köztünk, váriak között élt több mint ötven éven keresztül, itt alkotta világhírű üvegfestményeit, ötvösmunkáit, bélyegeit. Itt mentette meg az ostrom alatt a Mátyás-templom mozgatható kincseit, itt cipelte ’56-ban az égő iratokat a Levéltár romjai közül… Sokan élnek még, idősek és fiatalok, akik ismerték és tisztelték őt. Kérem őket – mindenkit – segítsenek előkészíteni a méltó megemlékezést. Személyes emlékeik felidézésével, esetleg fotókkal, róla szóló történetekkel kérem keressenek meg, hogy a készülő könyv és kiállítások anyaga az Önök segítségével is gazdagabb legyen. Szeretettel várom jelentkezésüket a 06 70 515 6627-es telefonszámon. Tisztelettel és köszönettel: Légrády Sándor fia, Légrády Csobán Ákos 25


Várunk


O RGONÁS KIRÁNDULÁS Az Orgonabarátok köre szakmai kirándulást szervezett június 4-re Pusztaszabolcsra. Azért pont Pusztaszabolcsra, mert – mint ma már tapasztalatból tudjuk – ott található Magyarország legrégebbi, legnagyobb és az egyik legszebb fennmaradt barokk orgonája. Az érdeklődők szerencséjére már a megérkezés is kellemes volt, hiszen az idei nyár egyik ritka forró szombat délutánján egy rögtönzött orgonahangversennyel kezdődött a program a hűvös templomban. Az orgona stílusos bemutatkozását egy rövid szakmai ismertetés követte, szintén a restaurálást irányító Hock Bertalan orgonaművészünk jóvoltából. Ezután pedig a csak a bennfenteseknek kijáró helyszíni ismerkedésben mélyültünk el a megújítást dokumentáló alkatrészek, fényképek és az orgona – ez alkalommal belsejét is feltáró – megmutatkozása által. Élmény volt látni a fiatal, de elhivatott orgonaépítő mester igényességét és pontosságát a közel háromszáz éves sípok, fa alkatrészek és feliratok megújítását eredményező munkáján keresztül. A restaurálás utóélete, avagy az orgona történetének újabb lapjai: A község honlapján mint a település büszkeségének forrása szerepel, úgy „hogy egy XVII.-XVIII. század fordulója körül épített, szinte teljes egészében eredeti mechanikával rendelkező orgonánk van, amit 2003-ban a Kulturális Örökség Hivatala műemlékké nyilvánított.” A VII. Magyar Egyházzenei Kongresszuson Hock Bertalan hivatalos felkérésre nagy sikerű beszámolót tartott a szakmai közönségnek a hangszerről, a kutatások, a restaurálás részleteiről. A Magyar Egyházzene című szaklap pedig részletes ismertetést közöl a tudományos felfedezés értékű restaurálásról Hock Bertalan tollából. Ami pedig a legfontosabb: a hangszer folyamatosan szolgál a hivatása szerinti liturgikus alkalmakon, és idén nyáron tizenhárom részes hangverseny sorozaton szólalt meg szombat esténként, kiváló hazai és külföldi orgonaművészek keze alatt. (További részletek, fotók: www.barokkorgona.hu) Köszönet a szervezőknek és az érdeklődőknek. Reményeink szerint a jövőben is lesz lehetőség más orgonás célú kirándulások megtartására. A Mátyás Templom Orgonabarát Körének következő összejövetelét novemberre tervezzük, amikoris – nem véletlenül – a Mátyás templom orgonájának történetével ismerkedhetünk meg. dr. Piros Péter 26

Várunk


V. évf. 6. szám

GÓLYAHÍR

Nagy örömmel tudatjuk, hogy augusztus 12-én 2750 grammal és 54 centivel megszületett harmadik unokánk Nagypál Zsombor Mátyás. Hálás szívvel köszönjük mindazoknak, akik kezdeti aggodalmunkban osztozva imáikkal kísérték unokánk világrajöttét. Nagypál Pannika és Gábor ÍÍÍ

HÍREK, ESEMÉNYEK W Ministránsok figyelem! Szeptember 14-én, Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén ministráns verseny indult plébániánkon. Az eddigi szabályoknak megfelelően minden szentmise, rózsafüzér imádság és litánia 1-1 pontot ér. A vasárnapi 12 órás, valamint az esti 6 órás szentmisék 2 pontot érnek. A versenyen csak azok pontszámai tekinthetők érvényesnek, akik október folyamán legalább egy rózsafüzér imádságon részt vesznek. W A verseny további feltételei és a pontozás hamarosan olvasható lesz a templomi hirdetőtáblán. W Szeptember 25-én 19 templomunk Ének- és Zenekara Mozart Requiemjét adja elő a társulat elhunyt tagjaiért. W Az Orgonabarátok körének következő hangversenyének vendége Bartl Erzsébet orgonaművész lesz. A hangverseny október 2-án, 19.30-kor kezdődik a Mátyás-templomban. Minden érdeklődőt szeretettel várunk! W A francia-magyar orgonaestek következő hangversenyeinek időpontjai: október 30., november 6., 13., 20. W A Családi Kör következő találkozójára október 16-án, délután ½ 4-kor kerül sor a plébánia földszinti nagytermében. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

27


Várunk


W Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye hivatásgondozó referense az alábbi programokra hívja fel a ministránsok figyelmét: – 2006. április 8-án egyházmegyei ministránstalálkozó lesz Esztergomban. – 2006. július 29. és augusztus 3. között Nemzetközi Ministráns Zarándoklat indul Rómában, amelyen egyházmegyénkből 150 fiú vehet részt. Az ő kiválasztásuk verseny keretében zajlik, amelynek tananyaga megetkinthető a www.communio.hu/ministrans címen, a Róma menüpont alatt. Mindkét programra jelentkezni lehet a Plébánián!

Ha mosoly önt el téged, mint tengerpartot dagály – fertőzd meg a világot, hadd terjedjen a ragály. Hetvenkét izom kell egy szemöldökr áncoláshoz, de csak tizenhárom egy mosolyhoz. Ha csak egy mosoly van benned, azoknak add, akiket szeretsz. Ne légy morcos. Sosem tudhatod, ki szeret bele a mosolyodba. Gondoltam egy mosolyra, és rájöttem, hogy mennyit ér, egy pici mosoly ereje a világ végére is elér.

" 28

Várunk A Budavári Főtemplom közösségének lapja Szerkesztők: Varga János, Török Viktória, Török Ferencné, Pölöskey Krisztina, Rudolf Krisztina A címlaprajzot Török Ferenc készítette. Külön köszönet a szorgos lányoknak a tűzésért, hajtogatásért. Köszönet mindazoknak, akik írásaikkal, ötleteikkel, törődésükkel segítették a közös munkát.

Mi azonban új eget és új földet várunk. A Budavári Főtemplom közösségének lapja szeptember 14

Recommend Documents