GALAKTIKA. Tudományos-fantasztikus antológia. Tartalomjegyzék

GALAKTIKA Tudományos-fantasztikus antológia

Tartalomjegyzék ROLF KROHN CORA SZŐCS GÉZA Töredék HEINER RANK A szép Bella TÁBOR ÁDÁM ÖZÖNVÍZ SASOKKAL ÉS DELFINEKKEL JOHANNA BRAUN-GUNTER BRAUN homo pipoqenus erectus ALFRED LEMAN-HANS TAUBERT ÜVEG? SZŐCS GÉZA Bátyám, Nin ERIK SIMON Amit az Ikaros bolygóról tudni kell ERIK SIMON A RIDDIEK GUNTER KUNERT MÚZEUMLÁTOGATÁS TÁBOR ÁDÁM Solaris GUNTHER KRUPKAT BACILLUS PHAHTASTICUS avagy SELLŐ, BÁRDDAL A KÉZBEN ROLF KROHN A megállóhely KLAUS MOCKEL Szerencsecsillag EKKEHARD REDLIN három cikke a Sonntagban JOHANNA BRAUN – GUNTER BRAUN Az R-rendszer FAZEKAS LÁSZLÓ Újabb jégkorszak? KÖTETÜNK KÉPEIRŐL

ROLF KROHN CORA A mellemet szaggató fájdalomra ébredtem. Ágyam mellett gyógyautomata állt, megitatott valamivel. A fájdalom kissé alábbhagyott – hamarosan már csak tompa nyomást éreztem a fejemben és a bordáimban. Kényszerítenem kellett magam, hogy visszapergessem az eseményeket. Mi történhetett valójában? Igen, megvan… az autó… megcsúsztam, aztán nekirohantam a fának… Jeges fájdalom hasított belém. – Hol van Cora? – ziháltam. A gyógyautomata hallgatott. Ilyen kérdésekre nem programozták be. Hamarosan magamtól is rájöttem: hogyan is fekhetne mellettem, a női osztályt nyilván másutt helyezték el. Meg egyáltalán. A közlekedési balesetek manapság már nem halálosak, vagy legalábbis – amióta korszerű gyógyászat létezik – a lehető legritkábban. Egy időre sikerült megnyugtatnom magam. De azután… Az altatók hatására nyugodtan, félálomban feküdtem. Csak néhány nap múltán kérdezősködtem újból. Az orvost hívattam. Szótlanul figyelt rám, s csak sűrű szemöldökét ráncolta, amikor megkértem, érdeklődjék Cora egészségi állapotáról. Telefonon idekérette a „204-800 számú szerencsétlenség” adatlapjait. Amíg a papírok megérkeztek, bizakodónak mutatkozott. De amikor a fotókat kézbe vette, bizonytalanul visszahőkölt. – Ó… szóval maguk azok… – mormolta láthatóan megzavarodva. Különös pillantást vetett rám. – Doktor, mi történt? Ne ijesszen meg! Néhány színes fotót tartott elém, amelyeket valószínűleg a közlekedésrendészet készített. A többit magánál tartotta – ezek feltételezhetően engem mutattak –, és beledugta a levéltárcájába. Az autó nyomorúságosan összetört, a roncsok szinte beleékelődtek a fába. Hogyan… ó, nem, hiszen nekem is alig törtónt valami bajom! Biztosan jól végződött minden. Egész biztosan! De akkor miért kerüli az orvos az egyértelmű választ? – Hol az én… akarom mondani, hol van Cora? Az orvos ismét felvonta szemöldökét. Aztán kikeresett egy képet. – Itt, bár nem valami jól néz ki. Aligha éri meg a fáradságot. Hanghordozására csaknem őrjöngeni kezdtem. Nem éri meg? És ezt egy orvos mondja? A kép csakugyan borzalmas volt. Az aranyszőke haj befedte Cora arcát – talán együttérző kezek rendezték így. Fémszürke szoknyája is csak foltokban villant elő. A roncstörmelékek szinte betemették, egy acéldarab mélyen belefúródott a mellébe. – De hát maguknak mégiscsak… – Persze, szokás szerint. De azért várjunk még. Torkomon akadt a szó. Mire kell még várni? Amíg belehal? Ez az ember megőrült, vagy én álmodom? – Ezt itt, nézze csak – mondta. – Egy operáció nem lenne elég. Meg kell fontolni: megéri-e a ráfordítást, fontos-e annyira… hát, én nem tudom… A kérdéses fotó Cora fejét hátulról mutatta. Tudtam, ilyen felvételeket csak akkor készítenek, ha még van remény a sebesült megmentésére. A koponyát felnyitották, tisztán látszott, hogy orvosi munka. Hatalmas kő esett le a szívemről. Igen ám… csakhogy… Elfogott az iszonyat; észrevettem a koponya elektromos idegrendszerét, az idegvezetékeket, amelyek egy háromfokozatú vezérlőközpontba torkolltak… Visszahanyatlottam a párnáimra. Háromfokozatú… Mintha a bőszült tenger hullámai csaptak volna össze a fejem fölött. Amikor ismét magamhoz tértem, az orvos az ágyam mellett ült. Mintha megváltozott volna a tekintete, kutatóan nézett rám, talán együttérzéssel. – Alaposan gondolja meg! – mondta. – Ha valóban fűzi valami a kicsikéhez… úgy értem, ha szüksége lenne rá, szóval érti… Megoperálhatjuk éppen. De azért vegye fontolóra a mi szempontunkat is; egy ilyen operáció többe kerülhet, mint ha új robotot venne, lényegesen többe. Meg aztán kisebb hegek is visszamaradhatnak az arcon vagy a testen… Persze ha magának fontos, megvannak az eszközeink, hogy

eltüntessük a hegeket, de hát végtére is nem élő emberről van szó. Nem kár ennyi pénzt beleölni? – Hol van most? – suttogtam. – A hűtőházban, de oda nem mehet be. Gondolja meg alaposan, mielőtt döntene… Hát igen, előfordult már néhány hasonló eset. De végül mindig győzött a józan ész, s mindenki lemondott a robot helyreállításáról. Kiment, s én magamra maradtam a gondolataimmal. A kérdést persze másként is feltehette volna az orvos. Mondjuk: csak nem akar feleségül venni egy robotot? Ugye nem ment el teljesen a jobbik esze? Még szép, hogy nem így fogalmazott; bár ami azt illeti, így se nagyon segített hozzá a könnyebb döntéshez. Cora tehát nem ember. Először ezzel kellene megbarátkoznom. De azért furcsa, hiszen jóformán semmiben sem különbözött hasonszőrű társaitól! Egy negyedév múlt el anélkül, hogy bármire gyanakodtam volna; holott pontosan én foglalkoztam annyit az idegrendszerükkel. Nekem kellett volna legelőször észrevennem. Mégsem gyanítottam semmit. Vagy mégis? Alapjában véve nem olyan egyszerű a kérdés… Marhaság – mi az, hogy nem egyszerű, a legbonyolultabb! Ha végül nemet mondok, mindenki csendben marad, egyetlen szót sem vesztegetnek többé az ügyre… S ha igent mondanék… Képtelenség. Így nem jutok közelebb a lényeghez! Egészen másként kell a kérdést föltennem. Mit jelentett nekem Cora? Jelenthetett-e egyáltalában valamit? Nos, hogyan válaszoljak?… Regények százai sem válaszoltak még erre… Nekem pedig itt és most döntenem kell. Hogy Cora mit jelentett, az tulajdonképpen világos. Várjunk csak – valóban az? Megpróbáltam valaha is komolyan végiggondolni az érzéseimet? Hiszen jóformán minden magától ment: ahogy esett, úgy puffant. És most, amikor véletlenül megtudtam, kicsoda… vagyis hogy micsoda Cora, játsszam meg, mintha mindig világos lett volna? Jogomban áll-e egyáltalában, hogy ítélkezzem fölötte, hogy kimondjam a végső szót élet vagy halálról?! Elvégre ugyanolyan élőlény volt, mint bárki más… Csakugyan? Nem azért beszélem be magamnak, mert így kényelmesebb?… Azt hiszem, mégiscsak elölről kell kezdenem. Még egyszer elölről, a legeslegelejéről… Valószínűleg azzal kezdődött, hogy akkoriban költözködnöm kellett. Nem emlékszem már, miért, de hát ez nem is fontos. Annyi bizonyos, hogy egy régi villában utaltak ki lakást számomra. Nem volt éppen nagy, de mint agglegénynek, úgysem voltak különösebb igényeim. A ház már öregecske volt, ráfért volna az általános felújítás. A földszinten – úgy sejtettem – egy rigolyás tudós lakott a lányával; a jóval kisebb felső emeletet viszont csaknem egyedül uraltam. Rezidenciám fölött már csak a tető volt. Még a költözködéssel járó teljes zűrzavar kellős közepén egyszer rápillantottam véletlenül a villanyórára; az enyém mellett „albérlőim” áramfogyasztását is mutatta. Teljes megrökönyödéssel tapasztaltam, hogy fogyasztásuk felért egy közepes műhelyével. Mi az ördögnek kell Wilton úrnak ennyi áram? A következő délelőtt becsöngettem hozzá – be akartam mutatkozni, túl akartam esni az ismerkedésen –, de nem nyitottak ajtót, pedig a gépzümmögés elárulta, hogy otthon vannak. Hát ha nem, nem, én biztos nem akaszkodom rájuk. Néhány nappal később este a tévé előtt ültem; éppen a Jupiter bolygóiról szóló adást figyeltem. A kép nagyon rossz volt. Nem az adóban lehetett a hiba, a régi lakásomban kifogástalan képet fogtam. A zavarforrás csakis a házban lehet! Látszott, hogy a hibát nem a magasfeszültség-kapcsolók leernyőzöttsége okozza. A tudós minden valószínűség szerint tud róla. Amikor csöngettek, önkéntelenül összerezzentem. Ugyan ki akarhat tőlem valamit? Ráadásul éppen most? Olyan jó barátom nincs, aki így berontana. Meg aztán igazán nem készültem föl látogatóra. Az ajtó előtt fiatal nő állt. – Tessék, parancsoljon. Óhajt valamit? A nevem Hansen. – Wilton, Cora Wilton – mutatkozott be. – Én vagyok a lánya. – Kezével lefelé mutatott, megértettem. Ez a lány lenne tehát, akiről már hallottam egyet s mást a környező üzletekben? Aha. – Tehát mivel szolgálhatok? Tessék csak, fáradjon be. – Köszönöm, nem. Csak egy szívességet kérnék magától. Maga elektromérnök, ugye? Honnan tudta? Hiszen nem írtam ki az ajtóra. Így ránézésre legfeljebb húsz lehetett a kicsike, és most végre megértettem, mi ad okot a háta mögötti susmusra. Aranyszőke haja ráborult a vállára, szemöldökét, szempilláit feketével utánahúzta, de éppen így vált hangsúlyozottá ártatlansága, márpedig az emberek ezt hiszik el legkevésbé. – Segítene? – szakított meg a szemlélődésben. – Elromlott apám egyik kis számológépe, s sürgősen

szüksége lenne rá… – Hm, hiszen még szerszámaim sincsenek. Meg aztán miféle számológép az? A legtöbbhöz én se sokat értek. Pótalkatrészek meg… – Ezt a típust ismeri – mosolygott kérlelően. – Neuraltron kettes. Majdnem biztos, hogy a memóriaegységgel van valami baj. Honnan tudhatta, hogy pontosan ezt a számológépet ismerem behatóbban? Magam is közreműködtem a kettős vezérlésű konstrukció kialakításában. Elég különös véletlen. – Szerszámaink vannak lenn – folytatta. – Máskor Mr. Fairey, apám asszisztense szokott segíteni, de most szabadságra ment, s még jó ideig nem jön vissza. A szeméből sugárzó kérésnek nehezen lehetett volna ellenállni, nem is húzódoztam tovább. – Nem bánom, megnézem, hátha segíthetek. Csak felkapok magamra valamit. Addig üljön le. Nem érdekelt a javítás túlságosan. Vajon miért nem várhat reggelig Wilton? Miért olyan sürgős – most, rögtön. Hogy aztán még több… Hoppá! Hisz ez járható út! Így legalább megnézem, mi okozza a zavart. Hátha könnyedén elhárítható. Felvettem a munkaköpenyt, s összekeresgéltem a Neuraltron sorozat kéznél levő terveit a jegyzeteimmel, s lementem. A lány az ajtóban várt. – Tessék, jöjjön be – fuvolázta. Kifejezetten utálom a fuvolahangot, így a hangulatom csöppet sem javult. A szoba lényegesen nagyobb volt, mint gondoltam. Szívem szerint a műhely titulust is kiérdemelte volna. Készülékek mindenütt, közöttük vastag kábelek kígyóztak – furamód sohasem a földön, hanem jó kétméteres magasságban. Mintha a padlózatnak mindenáron szabadon kellett volna maradnia. Kissé tanácstalanul néztem körül: ugyan hol bujkálhat Mr. Wilton ebben a labirintusban? A lány odaintett a leválasztott kamrához. A gyér fényű lámpa megvilágította a számológép elülső, leszerelt lapját, no meg a „belsőségeket”, ahogy legalábbis magamban neveztem őket. A tudós csodabogár az íróasztal előtt ült. Lépteink hallatára megfordult. – Nos? – Apa, ez Mr. Hansen. – Majd hozzám fordulva: – Az apám. – Örvendek – motyogtuk csaknem egyszerre. Első pillantásra ellenszenvessé vált, bár az okot aligha tudtam volna megmagyarázni. Arca zsíros volt – nem kövér, hanem löttyedt-puha –, szeme hideg merevséggel pislogott. Egyáltalában nem tetszett, bár azt is láttam, hogy tolószékben ül. A karfákon a lámpafényben seregnyi gomb villant elő. Talán ez… A férfi valószínűleg észrevette pillantásomat. – Igen, fiatalember – jegyezte meg hűvösen. – Nagyon jól látja. Nem mozoghatok olyan szabadon, ahogy szeretnék, így aztán úgy kell mozognom, ahogy tudok. Folyton a gépek segítségével. Peches voltam: nekirohantam az autóval egy hídoszlopnak. – Igazán borzasztó – mondtam kötelességtudóan. Nem csenghetett túlságosan őszintén, ennyit a pillantásából is kiolvastam. Aztán még morgott valami olyasmit, hogy: „Nos, jól van, ami elmúlt, elmúlt…” – Miről is van szó tulajdonképpen?… Bocsásson meg, kérem – folytatta aztán hangosan. – Nem háborgattam volna, de az egyik számológépem csődöt mondott. Biztos említette a leányom, mi lehet a baja. – Igen, célzott rá. Megnézhetem a készüléket? – Tessék csak. A tolószéket elgurította az útból. Először tájékozódni akartam, szemügyre vettem tehát a masinát. Hogyan, hiszen ez nem a Neuraltron típusú gépek kapcsolási rendje. Valaki átalakította az egészet. Hogy az a magasságos!… – Így van – erősítette meg az öreg ebbéli észrevételemet. – A maga gépezetét túl lassúnak találtam, így aztán átalakítottuk a kapcsolást Charles Fairey barátommal. A vázlata… hol is van? Cora, hova tehettem a vázlatot? – Tessék – válaszolta a lány halkan, s átnyújtott az öregnek egy agyonfogdosott papírlapot. A tervrajzot kivettem a tudós kezéből, megvizsgáltam, és összehasonlítottam a készülék idegvezetékeivel. Tulajdonképpen minden egyezett, alapjában véve nem gyökeres átalakításról volt szó; a változtatások körülbelül megfeleltek a legfrissebb kutatási eredményeknek. Persze értelmetlennek tűnt, miért kell fáradságos munkával átépíteni egy számológépet, amikor – javított tervrajzok alapján – már újabbak is kaphatók. Igaz, magam is hallottam, hogy gyártásuk távolról sem elégíti ki a szükségletet. Nyilvánvalóan ez lehetett az ok. Így aztán nem is tettem semmiféle megjegyzést a dologra, hanem a kezem ügyébe eső első plasztiktűvel

félretoltam az idegvezetékeket, hogy a memóriát láthassam. Hamarosan felfedeztem rajta egy fekete pontot. – Túlterhelés. Úgy két-három elem kiégett. Van kéznél tartalék? – Cora, van tartalék elemünk? A lány másodpercnyi gondolkodás után nemet intett. Megragadtam az élesre fent, speciális plasztikvágó kést – gyengeáram esetében a fém túlságosan veszélyes vezetőként, még a műanyagfajták közül sem jöhet szóba akármelyik! –, és nekikezdtem a sérült részek kivagdosásához. A hajszálvékony vezetékek elválasztása a tapintóérzék bizonyos kifinomultságát is megköveteli, hiszen a környező elemeknek nem szabad megsérülniük. Maguk az idegkapcsolások – ebből a szempontból – kiváltképp érzékenyek. Jó tíz percig tartott, amíg az apróka szívókával kihuzigáltam a meghibásodott részeket, s a megmaradókat összekapcsoltam univerzális ragasztóval. A memóriaegység kapacitása ugyan egy- vagy kétmilliomoddal csökkent ezáltal, de normális körülmények között ennek nincs jelentősége. Hogy itt… Mi közöm hozzá! Tartalék elemek híján nem lehetett más választásom. – Nos, megvolnánk. Visszahelyeztem a fedelet, és felcsavaroztam. A próbaszámítás igazolta, minden rendben. Elégedetten bólintottam, s félretoltam a készüléket. – Köszönöm – mondta a tudós, s tolószékét máris odagördítette a számológéphez, hogy különböző számítgatásokba kezdjen. Rólam szemmel láthatóan azonnal megfeledkezett. Nem szorulok rá ugyan a hosszadalmas hálálkodásra, de azért nem bántam volna, ha Mr. Wilton valamivel barátságosabb. Úgy tűnt, a faragatlan tudósok kategóriájából való – annak is a legkiállhatatlanabb fajtájából. Cora kínosan feszengett, de nem mondott semmit. Talán szégyenkezett is az apja miatt. – Wilton úr! – Valósággal élvezetet szerzett, hogy megzavartam. De ha már itt vagyok, megragadom az alkalmat. – Wilton úr! – Na, mi az? – kérdezte anélkül, hogy visszafordult volna. – Van valami zavarforrás a műhelyében! Magának még sohasem tűnt föl? Vállat vont, s tovább számolt, mintha levegő lettem volna. Ez már nekem is sok volt. – Most rögtön megkeresem a forrást. Lenne szíves segíteni? Vagy magát egyáltalában nem érdekli, ha mások bosszankodnak a maga készülékei miatt? Csak most nézett fel, s megvetően végigmért. – Nem, csakugyan nem érdekel. De ha magának annyira szívügye… Charles majd gondoskodik róla. Megráztam a fejem. – Akkor már inkább most rögtön. Elfelejtheti, s ha már úgyis itt vagyok… – Felőlem – morogta. – Szaglásszon csak nyugodtan. El se tudom képzelni, hogy valami ne lenne rendjén. De a fene a jó dolgát, ha valami tönkremegy nekem maga miatt! Nekiálltam. Cora kíváncsian figyelt. Egész idő alatt hallgatott, kicsit még sajnáltam is. Ilyen emberrel együtt élni… Megköszönném… A bűnöst hamar megtaláltam. Nem ernyőzték le megfelelően az egyik biotelep kapcsolóját. Ez ugyan önmagában még nem különös, de a nyavalyás magasfeszültségű hullámokat bocsát ki működés közben. Kevéske fémlemezzel rögvest segíteni lehetett a bajon, mégpedig radikálisan. Mr. Wilton, amíg dolgoztam, végig morgott. Hangosan és barátságtalanul. Cora a szemét is lesütötte, s megfélemlített állatkaként hallgatott. Persze már érthető. Milyen vak voltam… Minden olyan magától értetődő; ugyan melyik automata beszélne vissza az urának? Ráadásul úgy tűnik, mintha Corát éppen az én viszolygásom befolyásolta volna, hiszen a közvetlen közelemben tartózkodott. Rászoktatták, hogy mindig csendben engedelmeskedjen. Valaki tehát, aki szembe mert szállni az öreggel… Hm, valahogy így történhetett. Mr. Wilton nemigen tetszhetett senkinek, s ez bizonyos idő múltán Corát is ellene hangolta. Ez viszont azt jelenti, hogy Cora már akkoriban megpróbálhatott szabadulni a függőség alól. Csakugyan megpróbálta? Valóban így történt? Akárhányszor elmentem a közeli bevásárlóközpontba, mindig kérdezősködtem a Wiltonokról. De senki sem adott pontos választ arra, amit igazából tudni akartam: hogy tudniillik az öreg mindig ilyen udvariatlan volt, vagy a szerencsétlenség tette ilyenné. Nem sokan ismerték, s akik igen, többnyire azok is felületesen. Korábban még maga is kijárogatott, bénulása – ilyen mértékben – csak a legutóbbi időben súlyosbodott;

de akkoriban se sokan kedvelték. Mindenben és mindenkiben talált valami kivetnivalót, csakugyan kiállhatatlan volt. A lányról ezzel szemben mindenki tudta, hogy roppant csinos jószág – az asszonyok ezt olykor feltűnően gúnyosan vagy tettetett közömbösséggel mondták –, de abban majd mindannyian egyetértettek, hogy romlott és minden hájjal megkent fruska. Már vagy tucatnyi szerelmest, jegyest írtak a rovására, férfifaló étvágyát csaknem kiapadhatatlannak mondták. Csakhogy ilyen külsővel mindig akadt újabb áldozat, akit könnyedén elvakított. Hiszen még a testét is teljes nemtörődömséggel teszi közszemlére. Egyik bevásárló körutamról visszatérőben véletlenül összetalálkoztam Corával. Ugyanazon az utcán, de ellenkező irányból jött. Nem vettem észre, ő azonban megismert és megszólított. – Halló – integetett, s átjött a túloldalról. Üdvözöltem, igaz, ami igaz – nem valami barátságosan, – Jóformán soha nem látni magát! – mondta hozzám csatlakozva. Tüntetően nem vettem a lapot, de azért felajánlottam, hogy viszem a szatyrát. Tagadóan rázta a fejét – ez viszont annál inkább tetszett, nem szeretek cipekedni. – Elég erős vagyok – hárította el, s üdvözlésre nyújtotta a kezét. Erőltetnem kellett, hogy ne pukkanjon ki belőlem a nevetés. Cora a vékony, törékeny termetével; különben sem úgy nézett ki a karja, mintha hozzászokott volna az állandó cipekedéshez. Ha ezt akkor szó szerint veszem… A külseje csak később tudatosodott bennem. Nem a legújabb divat szerint öltözött ugyan, de nem lehetett volna nem észrevenni. Félig áttetsző szövésű piros pulóvert viselt – amelyen különösképpen mégsem lehetett átlátni! –, hozzá enyhén csillogó, térdig érő szoknyát. Az ilyen ruha elnyűhetetlen, talán ezért kedvelik annyira. Az üvegtisztaságú szöveten nem látni, hogy maga az anyag hajszálvékony. Rugalmassága viszont bámulatos. S efölött a hosszú, aranyszőke hajsátor, amely csillogott a napsütésben. Eredeti szőkeségéért bizony sok asszony irigyelhette. Szempilláját, szemöldökét most csak egy árnyalattal húzta sötétebbre; de ajka – legalábbis szerintem – túlságosan piros volt, hogysem természetes hatást keltett volna. Ez persze ízlés dolga. – Nos, befejezte a terepszemlét? – mosolygott, hiszen nyilvánvalóan észrevette vizslató pillantásomat. A kérdést elengedve fülem mellett, kérdezgetni kezdtem: hogy van az apja; sikeresek-e a kutatásai – egyszóval csupa olyasmit, amit akkor kérdez az ember, ha tulajdonképpen nincs miről beszélnie. – Legyen olyan kedves, s hagyjon békén az elektronikával – suttogta izgatottan. – Hallani sem akarok róla. Mint a verkli: mindig kutatni meg továbbfejleszteni meg kikísérletezni, azonkívül soha semmi! Teljesen elképedve hallgattam. Egy idő múlva bocsánatát kértem. – Tudja – mondta Cora, amikor bekanyarodtunk az utcánkba –, én tényleg szeretem a technikát. De hogy semmi más… Ezt a maga cégének legjobban konstruált koponyája sem bírná ki, pedig biztosan jobb a természetes emberi agynál. – Jobbnak éppen nem jobb, bár kétségtelenül gyorsabb. De azért az emberi agyat sohasem pótolhatja igazán a műagy. Ahhoz túlságosan bonyolultak vagyunk. – Ó, hogyne, nyilván. De nekem azért hiányzik a változatosság. Az apám… de hisz maga is látta, ő semmi mással sem törődik, csak a számításaival. Bennem csak az asszisztensét látja. – Miért nem megy néha sétálni? – javasoltam. – Minek? – Hátha más gondolatai is támadnának. – Nem sokat segítene. Akkor se nagyon gondolnék másra, mint apám számológépeire meg kísérleteire. Már többször megpróbáltam. A kertajtóban álltunk. Kinyitottam, s magam elé tessékeltem. – Próbálja ki talán a mozit. Nézzen meg néhány izgalmas filmet! Hiszen annyi van! S ha az se segít, szeressen bele valakibe! Elpirult. – Hagyja abba, kérem – s máris eltűnt valamelyik földszinti szobában. Úgy ám! Akár rögtön rájöhettem volna. Hiszen egy mesterséges teremtmény számára jóformán a lehetetlennel határos, hogy lerázza magáról a ráaggatott feladatokat, s hogy megszabaduljon magától a munkától. Segítség nélkül nem is tudja véghezvinni. De hát ki segítene egy műagynak – azazhogy Corának? Az ember nagyon sokat kibír, de azt egész biztosan nem, hogy huzamos ideig megszakítás nélkül dolgozzon. Ezért határozták meg a munkanap hosszát, s ezért nem szabad a pihenőnapunkon mondjuk csak tanulnunk.

Egyszóval amikor már szinte belefájdult a fejem a számokba, a táblázatokba meg a formulákba, hirtelen elhatározással mindent félresöpörtem, s lenyomtam a vizifon információs gombját. Hosszadalmas listákat hallottam előadásokról meg vitaestekről, de kimerültségtől zsibbadó fejemet ezek teljesen hidegen hagyták. Színház se nagyon jöhetett szóba, különben is majd mindegyik híradáshoz hozzáfűzték a „Minden jegy elkelt” feliratot. A televíziót is csak néztem, anélkül hogy bármi eljutott volna a tudatomig – de igazi érzéseimnek ezzel még tizedét sem fejeztem ki. Igazából semmihez sem volt hangulatom. A moziban a legkülönfélébb filmek mentek: jók, rosszak, érdekesek meg unalmasak, hosszúak meg rövidek. Először csoportosítottam az érdemlegesebbeket, még haboztam is egy kicsit, végül egy ókori tárgyú mellett döntöttem. Tudtam a feliratból, hogy időközben elkészült a sztereováltozat, meg hogy a történetnek a Csendes-óceánhoz van valami köze. Az ókorban bizonyára szebbek voltak a tahiti nők meg a környezetük is, nem mintha manapság csúnyának tarthatnánk őket. Felöltöztem, majd – miután körülnéztem kívül is – lemondtam az esőkabátról. Az órám szerint még mindig maradt jó bő félórám; így, ha szép komótosan ballagok, akkor is korán érek oda. Elindultam. Hajszálon múlt, hogy a lépcsőn nem botlottam föl Miss Wilton miatt. A villanyóráról jegyezgette föl magának a számokat. – Halló! – mondtuk csaknem egyszerre. – Mondja csak, amikor magát beprogramozták, megfeledkeztek a záróráról? – kérdeztem nevetve. – Csak nem a robotokkal akar konkurrálni?! Összerándult, valóban feldúltnak látszott. – Mi mást tehetnék? – suttogta. – Nem bírnám ki, hogy csak üljek ott. Apa… de hisz maga is tudja, hogyan vélekedik a naplopókról. – Szegénykém… De hát már mondtam magának, hogy menjen el sétálni, táncolni, moziba vagy színházba. Annyi lehetőség van… – Zavartan nevetgéltem, hiszen e téren csakugyan tapasztalt voltam. Cora valahogy riadtan nézett rám. Szeme természetellenesen nagynak tűnt sápadt arcában. Ugyan mi baja lehet? Megsajnáltam. – Ha nincs jobb dolga… meg ha kedve van… tartson velem! Épp moziba indultam. A Csendes-óceánról szól a film. A lárva merevségű arcból hálás mosoly tört elő. – Hát hogyne! – bólintott, majd mégis mintha habozott volna. – Megkérdezem apát. – Eltűnt. Kimondottan nevetségesnek találtam: a tudós úr egyetlen estére remélhetőleg nélkülözni tudja magánasszisztensét. Szinte a törvénytelenség határait súrolja, ahogy ezt a szegény lányt kihasználja. Néhány pillanat múltán Cora ismét megjelent. Megéreztem, hogy valami bosszúság érte, noha nem mondott semmit. – Mindjárt jövök – nevetett bocsánatkérően. – Várjon egy picit. Még át kell öltöznöm… Nálunk olyan rideg minden… Nem várna meg inkább a kapuban? Bólintottam. Jó tíz perc múlva jött meg. Elindultunk. Valami ahhoz hasonló kosztümöt viselt, mint amit azon a bizonyos bevásárló körúton láttam rajta. Csak a szoknyája volt rövidebb egy tenyérnyivel. Harisnyát is húzott, kissé mintázottat, a fémszálak enyhén csillogtak a napsütésben. A moziban – amint várni lehetett – kevesen voltak. Valahol a terem végében telepedtünk le. Agyonjátszott történet – a szokványos tálalásban. A szigetlakók bájos leánykája beleszeret a nemkülönben bájos, szimpatikus szigetlakóba, de zordon atyja már elígérte a gazdag, bár rút törzsfőnöknek. Ahogy az már lenni szokott. Erre a négy érintett civakodni kezd, mígnem a boldogtalan szerelmes elvonul, hogy valahol a távolban mesés gazdagságot találjon – persze a lehető leggyorsabban –, s a vagyon jussán végre övé lehessen az imádott lány. A nagy terv persze nem sikerül – hogyan is sikerülhetne? –, így azután éppen olyan szegényen tér vissza. A másik időközben már nyilván bekasszírozta a lányt, de az szívében hű maradt szerelmeséhez, s most egy gyors csónakon elszökik vele… Szóval a régi nóta – émelyítően negédes történet. Persze azért lekötött, a fejfájásom is elmúlt tulajdonképpen. Amikor megint kigyulladt a villany, láttam, hogy Cora a zsebkendőjét dugdossa. Szeme gyanúsan csillogott. – Nocsak? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ilyen megható volt ez a história?

Mosolygott – a törzsfőnök lányánál bizony jóval szebbnek láttam. – Hát nem volt csodálatos? Milyen helyesen cselekedett a lány! Nem szabad egy-két nehézség miatt föladni. Kiút mindig van. Hát nem volt csodálatos, amikor a gyűrűket meg a láncokat a pénzeszsák elé dobta? Szinte irigyeltem érte. Milyen boldog volt, istenem, igazából boldog! – Igazából? – mondtam óvatosan. Többet feltételeztem róla eddig. De hogy ezt a limonádét ilyen komolyan vegye… – Persze, sírni azért még nem kell. – De ha egyszer olyan szép volt, hogy… nem is emlékszem, mikor sírtam utoljára. Tényleg nagyon régen lehetett, de most… – Megint előhúzta a zsebkendőt, és szipákolva belefújt. – Na, már elmúlt. Ne haragudjék, túlságosan elengedtem magam. Szavai megleptek. Aztán valami derengeni kezdett. – Ennyire ritkán jut el moziba, Miss Wilton? – Minden évben egyszer, ha sikerül. Hiszen tudja, legtöbbször otthon ülök. – Megint mosolygott. De ezzel most nem győzött meg. – Tudja, nekem dolgoznom kell. Tényleg nem csoda, ha a giccset összetéveszti az igazival – gondoltam. Hiszen jóformán semmit sem tud az életről. Az apja a bűnös, amiért ennyire kisajátította. – Azt hiszem, többet kellene emberek között forgolódnia, Miss Wilton – mondtam óvatosan. – Senki sem bírja ki sokáig, ha tartósan úgy él, mintha börtönbe zárták volna. Lehajtotta a fejét, s szelíden bólintott. – Szeretném is… – Olyan halkan beszélt, hogy alig értettem. – Csak… egyedül nem ér az egész semmit. Nem szoktam hozzá, hogy emberekkel érintkezzem… érti? Majd mindig idegenként mozgok közöttük. Persze, már értem. Ez a Mr. Wilton! – Amióta az eszem tudom – folytatta Cora –, mindig gépek vettek körül. Kevés embert ismerek… azok meg, akiket igen… – Elhallgatott, fejét is elfordította. Hát ezt aztán jól megcsináltam. Ezért érdemes volt elcipelnem moziba – gondoltam. Ahelyett hogy egy kicsit fölráztam volna, olyan emlékeket ébresztettem benne, amelyeket már rég el kellett volna felejtenie. Látszott, telis-tele van kisebbségi komplexussal – persze nem csoda, ilyen héttoronyba zárt életmód mellett. – Tudja – mondtam végül –, ha csak egyszer megy el moziba, az jóformán semmit sem ér. Nem bizony. Gyakrabban ki kell mozdulnia: hetente legalább egyszer emberek közé kell mennie, vagy színházba, vagy egyszerűen csak táncolni, szórakozni. Örökké dolgozni – ezt a robotoknak találták ki, nem nekünk. S ha nincs ellenére: ne legyen oka félelemre, én szívesen elkísérem. A tekintetét soha nem fogom elfelejteni. Hálát, örömöt olvastam ki belőle, de mintha a félelem, a védekezés is felvillant volna benne. Nem válaszolt, csak óvatosan belém csimpaszkodott. Egy idő múltán minden átmenet nélkül csevegni kezdett. Ruhákról, bevásárlásokról, delikateszcikkekről. Mintha évek óta a legközelebbi barátok volnánk. A villához közeledve még megkerültetett velem néhány utcát. De ez már nem sokat segített, végül csak haza kellett érnünk. Tereferélő kedve is alábbhagyott, alig lehetett szavát venni. Elváláskor már épp csak odabólintott. Egyszóval: akár érzelemkitörését, akár hirtelen hangulatváltozását már akkor helyére tehettem volna… De honnan gyaníthattam? Ó, pardon, csak semmi kifogás! Néhány dolog kétségtelenül feltűnhetett volna, ha tárgyilagosan figyelem az eseményeket. De hol volt már a tárgyilagosság – gondolataim mindegyre Cora körül csapongtak, s ez csökkentette éleslátásomat. Nyilvánvalóan menekülni akart a szűkre méretezett apai világból, élni akart, nem kért többé a magányosságból. Ennyit pontosan megéreztem, s nagyon is kész voltam rá, hogy a kitöréshez hozzásegítsem – persze, nem egészen önzetlenül. Nem tudnám megmondani, kire gondoltam inkább akkoriban: rá vagy magamra. Valószínűleg inkább magamra. S ugyan ki vehetné rossz néven egy mesterséges lénytől, hogy bizonytalanságában annyira belém kapaszkodott – hiszen megfelelő értékítélete sincs. Arra pedig végképp semmi jogom, hogy kinevessem, még kevésbé, hogy elítéljem. Végtére még élveztem is, hogy nem múlt el úgy a hét, hogy ne találkoztunk volna. A színházat, mozit, operát, tévé-színházat vagy sportot szinte kiapadhatatlan étvággyal habzsolta. Kívánkozott az emberek közé, látni, hallani akarta őket, soha többé nem akart kívül rekedni körükön. Csak egyet került el következetesen: hogy velem egyedül maradjon. Jó időbe tellett, míg végre rábírtam, menjünk el fürödni egy kis tóhoz. Jót mulattam rajta, igazán nem nevezhetett volna be úszóbajnokságra. A víztől ugyan nem riadt vissza, de nem is szerette különösebben. Erről gyorsan meggyőződtem.

Kifeküdtünk a fűre, sütkéreztünk a napon. Először olyan jó kedve kerekedett, hogy hancúrozott, mint egy taknyos kölyök. De hamarosan kimelegedett – legalább harminc fok lehetett, ha ugyan nem több –, s egy zsebkendőt terített a fejére. Bambultunk – fáradtan, lustán mindketten. Zsebkendőn nem lehet átlátni. Zavartalanul mustrálgathattam tehát a talpától a feje búbjáig. Márpedig nézegetni bőven volt mit, hiszen első alkalommal maradtam vele kettesben. A habkönnyű fürdőruha – háromrészes, mint évek óta mindig – a divat előírásainak megfelelően nem volt áttetsző. Persze üvegtisztaságú sohasem lehetett… megvannak a fokozatok, a még éppen megengedhető árnyékolási effektusok… – Na, kigyönyörködte magát? – mormolta csendesen. Az ördögbe is, hát gondolatolvasó? Hoppá! Várjunk csak! Hogyan is… hát persze, nyilvánvaló: háromfokozatú vezérlőközpont működtette. Hogy a csudában nem vettem észre! Pont én! Hiszen a háromfokozatú vezérlőközpontokat éppen bizonytalanságuk miatt tiltották be. Átcsaphattak ugyanis másfajta alakzatba, s bizonyos mértékig képesek voltak kifejleszteni önálló akaratukat. Egyértelmű – most már minden világos. Ez a Wilton!… Mintha nem tudta volna. De még ha tudta is, vajon gondolt-e arra, mekkora felelősséget vállal? Vétett a törvényes határozat ellen is, már éppen elég baj ez is, hiszen a háromfokozatú vezérlőközponttal rendelkező teremtmények – kiszámíthatatlanságuk miatt – veszélyeztetik környezetüket; de elsősorban Corával szemben vétkezett. Rabszolgát csinált belőle, mindenes cselédet, gondolkodó szerszámot – csakhogy teremtménye föllázadt, s kicsúszott kezéből. Érzelmeket fejlesztett, amelyek tőle idegenek voltak, s így kielégítetlenek maradtak. Wilton rendkívül érzékenyre, de tudatosan egyoldalúan programozta be intellektusát, s a kielégítetlenség mind nagyobb feszültséget okozott – reménytelen vágyakozás a neve ennek az érzésnek. Cora tehát – ösztönösen vajon vagy tudatos megfontolásból – az emberektől várta, hogy megerősítsék igazában. Egyszerűen hasonulni akart hozzájuk. Wilton műve tehát egyidejűleg nagyszerű és iszonyatos. Bár volt ott még valami más is – a bioáramlással. Mi is volt az… Megvan: a háromfokozatú vezérlőközpontok igen érzékenyen reagálnak a külső biofrekvenciákra, s meghatározott távolságon belül nemcsak érzékelik ezeket, hanem föl is dolgozzák, értelmezik. Valóban, már csaknem gondolatolvasás… Ha valaki ismeri a problémát… Szegény Cora! Mindig tudta tehát, mit gondolnak róla a közelében; s ha csak nagy vonalakban is, ez is untig elég volt. Nyilván sokat tanult. Megfigyelte például, hogyan viselkedem filmnézés közben vagy morális kérdések vitáiban. Eszerint a tanítómestere voltam? Beleszédültem a gondolatba. – Tudod, Pieter – mondta mosolyogva az az érzésem, most rögtön elmagyarázod nekem, hogy mi már elég ideje ismerjük egymást ahhoz, hogy a kapcsolatunk közelebbivé váljon. Igaz? Látom az orrodon. Teljesen elképedtem. Hajszálpontosan így volt. – Ennyire azért nem egyszerű. – Mosolya elröppent, helyét méltóságteljes komolyság foglalta el. – Már túl sok hazugságot hallottam arról, hogy örökre együtt maradunk meg hasonlók, hogy fenntartás nélkül hinni tudnék. – Már… hallottam róla… – Igen? – Sőt kezdetben azt hittem… Azaz attól féltem, hogy te… egyszóval nekem csak… – Értem – suttogta –, ne mondj többet… Egy ideig egyikőnk sem szólt. Éreztem, hogy Cora nem tudja magát rászánni valamire. Bár semmit sem mondott, de az volt az érzésem, apjával kapcsolatos a dolog. – Apád nagyon zokon veszi, amiért olyan gyakran elcsallak színházba, moziba, ide-oda… most meg fürödni is? Alig észrevehetően bólintott. – Nem örül, ha elmegyek veled valahova. Ha rajta múlna… – Fejét félrefordítva elhallgatott. Nevettem. – De hisz nagykorú vagy! – Akkor sem akarja… Erre már csak a fejem ráztam. – Keresned kellene valami más elfoglaltságot. Végső soron mégsem írhatja elő, hogyan élj. Ezt neked kell tudnod. Tanácsot adhat, de nem parancsolgathat.

– Könnyű ezt mondani! – sóhajtotta. – De hol? És mit? – Diplomád csak van vagy valamilyen papírod? Mi is két kézzel kapunk a neuronikával foglalkozó szakemberek után. – Én nem vizsgáztam soha… amit tudok, magánúton tanultam. – Apróság. Megcsináljuk. Jelentkezel vizsgára, összeülünk: a legtöbbről úgyis van fogalmad. Aztán ha meglesz a papír, meglesz hozzá az állás is. – Gondolod, hogy sikerülhet? Nekem… – Ne akard már magad rosszabbnak feltüntetni, mint amilyen vagy. Persze hogy sikerülhet. Holnap el is kezdjük, segítek. Helyes? Cora olyan arckifejezést öltött, mintha nagyon figyelne. – Komolyan segítenél, Pieter, hogy… – habozva mondta ki – hogy elszakadjak apától? Rám áldoznád az idődet, matematikai szabályokra meg fizikai törvényekre okítgatnál? Egész lelkeddel? Nem értettem ünnepélyességét. Ennyi időt igazán szakíthatok. Hiszen kész középkor, amilyen függőségben tartja az apja. Még végignézni sem lehet nyugodtan! – És mi a te célod ezzel? Most meg én haboztam, szavakat keresgéltem. – Csitt, hallgass. – Ujját ajkamra tette. – Úgyis tudom. És… ha… csalódnál bennem? Megcsókoltam a kezét. – Cora – mondtam –, ha hetenként csak egyszer látlak is, mit változtat már ez? Egyébként is tőled függ minden. Őszintén gondoltam. A Cora-féle lányokra nem szabad erőszakkal rátelepedni, mert minden kettétörhet. Ő talált rám… nem játszhatom el a szerencsémet. Felderült az arcocskája. Megint mosolygott. – Jó, akkor holnap belevágunk. Ma pedig… – Ma? – A lélegzetem is visszatartottam. Fejét felém fordította, s talán először nézett meg úgy istenigazából, szemében mélyről fakadó tisztasággal. – Gyere – szólt, mielőtt bármit mondhattam volna –, menjünk. A többit majd elmondom a kocsiban. Máskor… szóval általában nem vagyok ilyen tartózkodó. De Cora lényében volt valami – valami félénkség, ha egyáltalán jó ez a szó. Máskor aligha vettem volna a fáradságot, hogy egy lányt így körüludvaroljak. De Cora esetében – ha pillantását rám vetette – a melegség mellett mindig ott bujkált a félelem is… Csak a csalódástól félhetett ennyire. Hogy korábban sok partnere volt, igaz lehetett, csak éppen egész másként festett a dolog – erről megbizonyosodtam. Úgy tűnt, attól félt, meg kell mondani az igazságot, hiszen egy mostanihoz hasonló szituációban nem hazudhat. Ez még ahhoz is illik, amit elárult… – Lesz este egy szabad órád számomra? – Persze. – Jó film megy a televízióban. Megnézhetnéd nálam. Van egy kis borom is… Nem nézett rám. Néhány pillanatig mindketten hallgattunk, majd azt mondta: – Jól van, elmegyek. – Tényleg úgy nézel ki, mintha isten tudja, micsoda erőszak árán volnál csak képes kimondani egy igent – nevettem rá. – Várd ki a végét, meglátod, szép esténk lesz. – Remélem… szeretném is nagyon – suttogta. – Hogyan? Nem értettem jól… – Majd elmondom… Nem olyan egyszerű, hiszem magam sem tudom… Majd meglátjuk… Ilyen nyomott és nyugtalan talán még sohasem volt. Mitől félt ennyire?… Hát persze, ez az igazi ok, félt, hogy ellököm magamtól, hiszen mesterséges lény csupán, nem ember. Biztosan jó pár férfi lökhette már el így magától. Szegény Cora! Nos, komolyan, Pieter, mit tettél volna? Cora csalódásai ellenére is reszkírozott: vallani akart. Rám akarta magát bízni – no és én? Megálltam volna a próbát? Melegem lett a gondolatra… Vajon olyan alaposan belém látott, hogy remélte, nem lököm el mégsem? Ezért volt olyan tartózkodó, védekezett az újabb megaláztatás ellen. Azért figyelt olyan behatóan, látni akarta, hogyan reagálok félénkségére – hiszen ha érző ember, joggal félhet a megaláztatástól.

Iszonyú hőség van ebben a szobában, szinte elviselhetetlen. Hiába legyezgetem magam. Ha kitalálta a gondolataimat, azt is tudnia kellett, milyen kevésre tartom a magukat kellető lányokat. Az ördögbe is, hiszen akkor Cora jobb véleménnyel van rólam, mint én magamról! Vagy vakon bízott bennem? Nem, egészen biztosan nem. Ahhoz már túl sok keserűséget kellett nyelnie rövidke életében. Lehet, hogy egész egyszerűen – ez a szerelem? Elég ronda ügy. Corának tulajdonképpen nem lett volna szabad léteznie. Miért építette bele Mr. Wilton a háromfokozatú vezérlőművet a „magánasszisztensnőjébe”? Bár most már mindegy, hiszen Cora létezik. S most büntessem meg azért, amiről nem tehet – hogy a világon van? Tette, amit tehetett: megpróbált élni a mi világunkban. Rosszul tette? Dehogy – épp ellenkezőleg. Akkor meg segíteni kell rajta. Nem megbüntetni s megfosztani még az élet lehetőségétől is, hiszen szenvedő alany, és nem bűnös. Valahogy így. Cora emberként akart élni. Ellökhetném hát magamtól? Milyen alapon? Emberként élni – nem is olyan könnyű; milyen gyakran lökték vissza brutálisan, undorral. Irtózatosan sokat szenvedhetett, és mégis… Büntetni, most? S most, mert én vagyok a soros, mondjam ki a halálos ítéletet róla? Hogyan szabhatnám ki ezt a büntetést? Amiért létezett? Erről nem tehet, ebben ártatlan. Amiért kitaszították, s undorral elfordultak tőle? Erről végképp nem tehet. Hogy úgy szeretne emberré válni, igazi emberré? Ez még jó is. Hogy szeret engem? Megtehetném-e?… Nem. Corának nem szabad meghalnia! Gyermekszerető – bár gyermeke nem lehet, erre a technika még nem képes! –, jóságos, szeretetreméltó, okos teremtés. S ha lehetőséget kap, hogy ember legyen, vagy legalábbis olyan, mint az emberek – nem szabad elítélnie senkinek. Nem szabad. Hozzá kell segítenem, hogy végre boldog legyen. Mert azzal, hogy mindent fel akart tárni előttem, bizonyos értelemben rám hárította a felelősséget. Ha csalódást okozok neki – akkor emberként én vagyok a rosszabb kettőnk közül. Szóval… felelnem kell – felelek is érte. Megnyomtam a csengőt. Az orvos léptei közeledtek. Kicsapódott az ajtó. A doktor bejött, s kérdő pillantást vetett rám. – Nos? – Operálja meg, kérem! TÓTH MÁRIA FORDÍTÁSA

SZŐCS GÉZA Töredék Én, amikor rossz, csikorgó űrhajón utaztam omló mélységek tetején, talpas homályok fölött, rossz, huzatos hajómat a Gazda ácsolta, s hajlott háttal utaztam, s a hajó úgy botladozott és rángott, ahogy az ideg csücske ugrál, utaztam a rossz, görbe hajón, melynek ablakán csillagok csőre kocogott, zápor –: akkor szememen át, mint a virág feje, belém hajolt az űr, fejét szegény lelkembe fúrta, s vállamra kezüket fontos mélységek tették.

HEINER RANK A szép Bella

Felhőtlen volt az ég, a tenger felől enyhe szellő fújdogált. Szabadnapos lévén, a tetőteraszon sütkéreztem, és Bellát vártam. A világ legcsodálatosabb asszonyát. Két évvel ezelőtt ismertem meg egy áruházban, amikor kilyukadt a zacskója, és elpotyogtatta a narancsait. Néhány nap múlva beköltözött hozzám. Megsértve az elveimet. A szüleim házasságán okulva ugyanis föltettem magamban: az én lakásomba csak akkor teheti be nőnemű lény a lábát, ha előbb alaposan kiismerem. Eddig még nem bántam meg. Ahogy teltek a napok, egyre jobban megszerettem. Eleinte a nevetése, a természetes érzékisége bűvölt el. Később más jó tulajdonságait is fölfedeztem. Tapintatos volt, okos, gyakorlatias. Órák hosszat sorolhatnám a vonzó vonásait. De minek? Aki megpillantotta, nyomban megérezte, hogy kivételes egyéniség – a szépségéről nem is szólva. De eszébe se jutott, hogy a másokra tett hatásból tőkét kovácsoljon ellenem. Ez új volt. Csak nemrégiben jöttem rá. De amikor kapisgálni kezdtem, végképp ugrott minden fönntartásom. Bella befészkelte magát a szívembe. Megélénkült a szél, hűvösödött a teraszon. A fürdőszobába mentem, lezuhanyoztam, felöltöztem. A napolajat, a krémet a toalettszekrénykébe tettem, a fürdőlepedőt száradni akasztottam. Ismeretlen szag csapta meg az orromat. Nem volt kellemetlen. Kissé szúrós, szexis illat, szinte állatszag, olyan macskabűzféle, egy kis édeskés beütéssel. Megpróbáltam a forrását földeríteni, sikertelenül. Egészen szokatlan szag volt, bizonyos voltam benne, hogy azelőtt még sohasem éreztem. Megkérdezem Bellát, hogyha majd hazajön, határoztam el magamban. A bárhűtőből sört vettem elő, bekapcsoltam a tévét, váltogattam a csatornákat. Egy folklór-show volt a legjobb. Gitárok, csípőt riszáló hawaii lányok. Már csaknem megölt az unalom, mikor meghallottam Bella lépteit az előszobából. Hozzásiettem, összeölelkeztünk. Mint mindig, már az érintése is elvette az eszemet. Csak egy kívánságom volt: fölkapni és ágyba cipelni. De nem engedte addig fejlődni a dolgokat. – Elég a csókból – mondta, és szelíden eltolt magától. A kalapját, a kesztyűjét a gardróbba hajította, lehámozta a selyempapírt egy dobozkáról. Orchideacsokor. Vagy húsz aranybarna virág, a szirmok széle és a kehely fehér. Utáltam az orchideát. A Skifftől származókat meg éppenséggel gyűlöltem. Skiff Bella főnöke. Mindenki kiváló tudósnak tartotta. Néhány évvel ezelőtt, tudatos genetikai átkódozással, sikerült egy eleven mocsári szalonkából kecskebékát csinálnia. Nobel-díjat kapott érte, s azóta a fellegekben jár. Az intézete erődítmény, összeköttetései a legfelsőbb körökig nyúlnak. Ami engem illet, képtelen voltam osztozni Bella csodálatában „korszakalkotó teljesítménye” iránt. Balsejtelmek gyötörtek, ha arra gondoltam, hová vezethetnek még egy szép napon ezek a genetikai ujjgyakorlatok. Bella vázába rakta az orchideákat, s a konyhaablakba állította. – Gyere – mondta –, keverjünk valami italt. Kelletlenül követtem, kornyadozott a fickósságom. Bella két pohár Dupont-t mixelt, jéggel és kristályvízzel. Kiültünk a teraszra. Leraktam a poharamat a karszékem mellé, és kibámultam a hullámzó Atlanti-óceánra. – Mi van? – kérdezte Bella nevetve. Felém fordult, a pillantásomat kereste. Fintorogtam. – Regéld el a gondjaidat, forró gejzírem. – Miért fogadsz el virágot Skifftől? Már harmadszor a héten. – Hiszen te is tudod, hogy maga neveli az orchideákat. Megsérteném a visszautasítással. – Sértsd! Koslat utánad. Bemesélnéd talán, hogy még észre sem vetted? – Nem ő az első, aki rám hajt, és nyilván nem is az utolsó. De hát ezt nem akadályozhatom meg. Jobb, ha belenyugszunk.

– Ez nem ok arra, hogy fölbiztasd. – Biztatom? – Kacagott. – Sose hergeltem. – És minek nevezzem, hogy elfogadod a mocskos orchideáit? – Semmi jelentősége sincs. Minek rontanám a munkahelyi légkört ilyen apróság fölfújásával? – Ez nem apróság. A pasas szerelmes beléd. – Ojjé, hiszen szeretni se tud. Amit ő szerelemnek nevez, hiú törekvés arra, hogy teljesítőképes utódokat tenyésszen ki. – Honnan tudod? – Házassági ajánlatot tett. – Micsoda? Mikor? – Pár hete. – Miért nem szóltál erről nekem? – Úgy véltem, szóra sem érdemes. Havonta legalább három ilyen ajánlatot kapok. Már elégszer megtárgyaltuk, nem? – Mit válaszoltál az ajánlatára? – Hidegen és szívtelenül visszautasítottam. – Ez volt minden? – Nem. Azt is megmondtam neki, hogy téged szeretlek. Csak téged és senki mást. A szemébe mondtam: nálam nem érhet el sikert. Soha. Akármit is csinál. – Ezt hogyan fogadta? – Fafejű. Méltósággal viselte el. – Talán mégis meg kellene kísérelned, hogy elkerülj a közeléből. Bella odajött hozzám, a vállamra tette a kezét, arcon csókolt. – Ő semleges nemű lény – mondta. – Színtelen-szagtalan, topa. Ugyanúgy képtelen bármiféle érzelemre, mint a laborbeli robotunk. Ha akarnám, akkor se tudnék semmit se érezni iránta, a tudományos teljesítménye iránti tiszteleten kívül persze. Van még kérdés? Tagadólag ráztam a fejem. Ajkamon éreztem a forró száját. Fölbizsergett a testem a gyönyörtől. Kétkedésem úgy fölszívódott, mint a harmat a napon. Bella kikecmergett az ölemből. – Éhes vagyok – jelentette ki. – Hozassak valamit a szobapincérrel, vagy lemegyünk az étterembe? Az étterem mellett döntöttem. Bella átöltözött, lementünk a lifttel. Két óra múlva ismét a lakásunkban voltunk. Kicsit becsíptem. Jól bevacsoráztunk. Bárányhúst padlizsánnal, paradicsomos rizzsel, jó fűszeresen. Sok vörös bort nyakaltunk hozzá. Bella eltűnt a konyhában. Ragaszkodott hozzá, hogy előkészítse a reggelimet, pedig megmondtam neki, hogy a reptéri kantinban is megreggelizhetek. Át kellett vennem egy soron kívüli távol-keleti utat. Három nap. Manila, Christ Church. Nem lelkesedtem túlságosan. Bella azonban fölvilágosított, hogy remekül hasznosíthatom. Manilából ezüst karpereceket hozhatnék, piciny csengettyűkkel, Melbourne-ből különleges rózsaszín korallt, Új-Zélandból pedig érett tongabanánt. Bella imádta a tongabanánt. A piacon kaphatókat azonban éretlenül szedték le, nem értek semmit. Dobozolt banánt meg csak pancserok esznek. Negyedórát töltöttem a fürdőszobában. Bella a konyhában szöszmötölt. Négykor kellett kelnem. Bementem hozzá, hogy megmondjam neki: alig marad pár óránk, esztelenség arra pazarolni, hogy körözöttet csináljon nekem snidlinggel. Beléptem a konyhába. Visszahőköltem. Ismét megcsapott a szag. Leheletnyi csupán, de félreismerhetetlenül sajátságos. Körülnéztem. Mindenütt, a legeldugottabb sarokban is, ragyogó tisztaság. Bella megszokta, hogy csírátlanítsa a munkahelyét, és ezt a szokását a háztartásunkban is megtartotta, a táplálkozás területén. Ezen már nem lehetett változtatni. Az orchideák eltűntek az ablakpárkányról. – Keresel valamit? – kérdezte Bella. – Hol vannak az orchideák? – Behajítottam őket a szemétledobóba. – Miért? – Gondoltam, hátha zavarnak téged.

– Érdekes. – Mi ebben az érdekes? – Idegen szagot éreztem az előbb. Te nem? – Nem. Milyen szagot? – Nem ismerem. Valami édeskés, állatias. – Valószínűleg az orchideák. Trópusi növények néha egészen lehetetlen illatot képesek árasztani. – Igen. Vagyis nem. Lehetetlen. Mert már a fürdőszobában is éreztem, mielőtt hazajöttél volna. Bella fölegyenesedett. A szemében valami megmagyarázhatatlan lobbanás. Találva érezte magát? Nem, inkább ingerült csodálkozás volt ez. Lehet, hogy azért, mert a pupillái, amelyeket mindig feketének véltem, most zöldesen csillogtak. Képzelődtem. Helyesebben: a zöld ablakredőny verődött vissza a pupilláiban. – Már előbb is kérdezni akartalak erről, de kiment a fejemből. Bella a kezét vizsgálgatta. Úgy tetszett, mélyen elgondolkozik. – Már tudom – mondta. – Új parfümöm van. A fürdőszobába ment, hamarosan zsebkendővel tért vissza, az orrom alá nyomta. Semmi kétség, neki volt igaza. – Mi a neve ennek a micsodának? Kinyitotta a markát, apró kristályüvegcsét mutatott föl. A címkéjén ez a felirat: Belladonna di Napoli. Nem tudom, valójában mitől citeráztam. Mégis megkönnyebbültem, hogy a különös szagnak ilyen egyszerű a magyarázata. – Már elég késő van – mondtam. – Menjünk aludni, kedves. – Megyek. De előbb még néhány vérképet kell csinálnom. – Labormunka idehaza? Ez még sosem fordult elő. – Döntő mutációs fázis előtt állunk. Nagyon fontos, édesem. Föladtam. Ha édesemnek szólított, az annak a jele volt, hogy megmakacsolta magát. Nem nagyon bántam. Pocsékul éreztem magamat. Valószínűleg túl erős volt a vörös bor. Jó éjt kívántam, és ágyba bújtam. Zene riasztott föl álmomból. Vidám zene a nap lendületes megkezdéséhez. Undorító… Kikászálódtam a takarókból. Csorgott rólam a veríték, úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Kényszerleszállás után voltam, az utasokkal húsevő orchideák közt bolyongtam az erdőben. Az orchideák erotikus suttogással csalták magukhoz áldozatukat, és leharapták a fülüket. A képernyőn a szolgálatos hostess tündökölt, kékben és szőkén. – Jó napot, uram! – csicseregte. – Négy óra tizenöt perc van, és ön ébresztést kért. Megköszöntem, kikapcsoltam a képet, és bekapcsoltam a világítást. Mellettem üres volt az ágy. Átbaktattam a lakószobába. Bella a díványon aludt, fülig gyapjútakarókba csavarva. Szabálytalanul, nehezen lélegzett. A klímaberendezés hideget fújt. Normál hőmérsékletre állítottam a szabályozót, és becsuktam a teraszajtót. Zuhanyozás után már kissé jobban éreztem magam. Három csésze kávé, sonka tojással és a körözöttes szendvicsek után már ismét életerős férfi voltam. Becsomagoltam a bőröndömbe. Már ideje volt, hogy kihajtsak a reptérre. Bella nem mutatkozott. Szokatlan lett volna, hogy búcsúcsók nélkül menjek munkába. Benéztem a szobába. Bella hátat fordított, arcát a párnába fúrta. Az íróasztala tömve Hollerith-kazettákkal, hemoglobinpreparátumokkal és a számológép galacsinokká gyűrt szalagdarabkáival. Sokáig dolgozhatott, nem fogom fölébreszteni. Óvatosan a díványhoz léptem, megsimogattam a haját. Sprődnek éreztem. A Belladonna di Napoli illata úszott a levegőben. Nem tetszett, túl erős volt. Ha visszajövök, gondoskodom róla, hogy Bella új parfümöt kapjon. Három nap Bella nélkül. Siettem, hogy hazaérjek. A zölden világító autópályán megjelentek a sárga figyelmeztető sávok. Csökkentenem kell a tempót, másként egy percen belül itt lesz a rendőrségi helikopter, és lézerszignállal üzemen kívül helyezi a kocsimat. Akit már elkaptak gyorshajtásért, tisztában van vele, hogy azután milyen tortúra következik.

Fogcsikorgatás. A kormánykerék markolászása, míg csak az éjszakai égbolton ki nem rajzolódik a lakópiramisunk. Az autópálya zöldjéről átváltottam a mellékutak kékjére, bekanyarodtam a föld alatti garázs kapuja elé, és a bokszába állítottam a kocsit. Fölkaptam a kofferomat, a zacskó banánt, és a lifthez siettem. A kozmetikusok emeletén Burk asszony botlott be a felvonóba. Köszöntem, a szomszédunk volt. Válaszul éppen csak megbillent az álla. Sasszemmel méregetett, mintha undorító csúszómászó lennék. Ahogy kiszálltunk, elém cövekéit. – Ide figyeljen egy percre! – Kidugta a nyelve hegyét, megnyalta az ajkát. – Valakinek csak meg kell már mondania önnek végül is. Hogy ez már botrányos. Leraktam a bőröndöt. – Ez kulturált ház. Maradjon is az. Főleg ha tekintetbe vesszük a lakbért. Sajnos, az erkölcsök általános elvadulása már itt is megmutatkozik. Remélem, nem akar megcáfolni? – Egyáltalán nem – mondtam –, de talán lenne szíves… – Azelőtt csak nőket cipelt föl ide. Azért mondom, hogy „csak”, mert amit most művel, az már túlszárnyal minden elképzelhetőt… – Igen. De hát… – Csak azt ne higgye, hogy ezt is megúszhatja. Én és a férjem sosem fogjuk eltűrni, hogy cirkusszá változtassa mindannyiunk otthonát. – Elárulná végre, Burk asszony, mire célozgat? – Ne játssza meg magát, legalábbis nekem ne, kérem! – sziszegte. Az orrcimpái remegtek. – Nekem van fülem. Meg szemem. És orrom! Igen, van orrom! Elfogyott a türelmem. – Az orrát valóban nem lehet nem észrevenni – mondtam. – Ennek ellenére sem tudom leolvasni róla, mit akar tőlem. Egy pillanatig úgy festett, menten elájul. – Erre még ráfázik, maga szörnyeteg! – sipította. – Értesíteni fogjuk a rendőrséget. Ők majd egykettőre véget vetnek a maga üzelmeinek. Ekkora pimaszságot! Hihetetlen! A lehető legmélyebb megvetéssel mért végig, és eltűnt a lakásában. Fogalmam sem volt róla, mit jelentsen ez az egész arénázás. Burk asszony valószínűleg túl hosszú ideig ücsörgött a forró hajszárító bura alatt. Kinyitottam a lakásajtót, beléptem az előszobába. Szúrós porondszag csapott az orromba. A konyhában és a fürdőszobában oltári kupi. Ajtó, ablak tárva. A lakószobába siettem. Ugyanaz a szag, ugyanaz a rendetlenség. – Bella! – kiáltottam. – Bella! Zajt hallottam a hálószobából. Az ajtóhoz ugrottam. Elébe tolták a mahagóni íróasztalt. – Ne gyere be! Várj egy kicsit! Bella hangja volt. Tompán, gurgulázva hallatszott az ajtón át. – Előbb meg kell magyaráznom valamit, hogy ne ijedj meg. – Felesleges – mondtam. – Már tudom Burk asszonytól. Állatot tartasz a lakásban. Amennyire bírtam, félretoltam az íróasztalt, és bepréseltem magam a résnyire nyíló ajtón. Egy tigris hevert a dupla ágyunkon. Visszahőköltem. – Ne félj – mondta a tigris. – Én vagyok Bella. Képtelen voltam rendbe szedni a gondolataimat. Mozdulni sem bírtam. – No, gyere be. Óvatosan somfordáltam az ágyhoz. – Ülj hát le. Leültem az ágy szélére. A tigris meghempergett, és az ölembe rakta a mancsát. Elmebajos képzelgés. Éreztem, hogy kiver a veríték. Beteg agyam olyasmit vetít elém, ami valójában nincs is. Összevissza hebegtem-dadogtam mindenfélét. A tigriscica a nyakamba rakta a pracliját, és gyöngéden, de ellenállhatatlan erővel lehúzott magához. A torka mélyéről kedveskedő brummogás dorombolt. – Nyugi, szerelmem, nyugi, nyugi. Én vagyok a te Bellád. Szeretlek. Minden el lesz boronálva, csak ne trémázz, nem szabad. Remegett a hangom. – Mi… Mi történt, Bella? Nem értem.

– Számomra is érthetetlen. Már néhány hónapja a Panthera tigris mutációján dolgozunk. Ügy látszik, elszúrtunk valamit. Hogy én erre nem jöttem rá azonnal! Az Alkalmazott Vivimutációs Genetikai Intézet… Skiff a főbűnös. Dühömben fölugrottam. Az indulattól visszanyertem normális gondolkozóképességemet. – Sarlatán! – üvöltöttem fel. – Fuser! Mindig is gyanús volt nekem, de sose hallgattál rám. Egy vulkán fortyogó kráterébe kellene lökni. Az átkozott mutációs genetikájával együtt! – Ne szidd. Igazságtalanság volna egyedül őt tenni felelőssé. Valószínűleg kizárólag az én hibám. – Ostoba nemeslelkűség! Egyáltalán: tisztában vagy vele, milyen állapotban vagy? – Még nem késő. Visszacsinálhatjuk a mutációt. – Ki mondta? – Skiff. – Dumája, az van! – Napok óta megszakítás nélkül dolgozik. Ki se jön a laborból, alig alszik. – Mi a telefonszáma? Megmondta a hatjegyű számot. Magam elé húztam a képernyőt, és lezongoráztam a billentyűkön a számot. Fél perc múlva villogott a zöld hívójel. Aztán megjelent a kép. Úgy festett, mint általában mindig. Fehér ing, pöttyös kék siminyakkendő, világosszürke lenvászon öltöny, hófehér köpeny. Aszketikus arcán szemernyi fáradtság sem látszott. Bűntudat aztán egyáltalán nem. – Jó, hogy itt van, barátom – mondta szokásos blazírtságával. – Vártam a hívását. Pillanatnyilag ön az egyetlen, akire rábízhatom Bellát. – Ne szövegeljen ilyen kótyagosan – mondtam neki. – Inkább arról dumáljon, mit tesz, hogy segítsen Bellán. – Megpróbálom megtalálni a visszafordítás kódját. – Csipkedje magát. Ha megtudja a világ, mi történt a kócerájában, lőttek a karrierjének. – Egyetlen munkatársam sem olyan felelőtlen, hogy nagydobra verjen egy üzemi balesetet. – Ez magának üzemi baleset? Na jó, akkor majd én verem nagydobra. – Éppenséggel megteheti. De akkor nem maradna halvány remény sem Bella megmentésére. – Mit jelentsen ez? Azt hiszi, zsarolhat, maga disznó?! Egy arcizma sem rándult. – Csak azt jelenti, elég okosnak tartom ahhoz, hogy kapizsgálja: itt nagy a szerepe az időtényezőnek. Nyugalomra van szükségem. Most, amikor még nem késő! Ha visszamutáltuk Bellát, annyiszor vádolhat nyilvánosan, ahányszor csak akar. – Mennyi időre van szüksége? – Négy hétre. Talán hatra. – Lehetetlen. Ennyi ideig nem maradhatunk a lakásban. A szomszédok már szagot fogjak. Bemegyünk az intézetbe. – Bellát elhelyezhetem itt, az nem probléma. De idegeneknek szigorúan tilos a belépés. – Nem hagyom egyedül Bellát a karmai közt. Még csak az kéne! – Sajnálom, ezen nem változtathatok. A biztonsági rendszabályokkal szemben én is tehetetlen vagyok. – Szó sem lehet róla! – Gondoltam. Akkor adjon egy másik lehetőséget. – Milyen lehetőséget? – Vigye Bellát természetes körülmények közé. Ez megkönnyítené neki a várakozást. S az élelemmel és a szomszédokkal sem lennének nehézségei. – Mit javasol? – Tsavo, Nemzeti Park. Az intézetemnek van ott egy kísérleti telepe – Miért nem mindjárt a Holdon? És hogy jutok el innen egy kifejlett tigrissel a Tsavo Nemzeti Parkba? – Ön pilóta, nemde? Átadom önnek az intézet egyik szállítógépét. – És mit meséljek a vámosoknak? Türelmetlenül fölvonta a szemöldökét. – Maga ismeri a repteret. Hát törje a fejét egy kicsit. Törtem. Nem is volt olyan hülye ötlet. A fölfedezés kockázata nélkül nem maradhatunk a városban. Ha sikerülne egy szállítógépet kapnom, kis szerencsével átcsúszhatnék Bellával a vámon.

– És hogyan tovább, ha odaérünk? – kérdeztem. – A telep kifutópályáján landolhatnak. Ott egy terepjáró gépkocsi várja majd. Csempéssze föl rá észrevétlenül Bellát, és hajtson az őserdőbe. Amire szüksége lesz, mind megtalálja a kocsiban. Rádió adóvevőt is. Minden kedden reggel négy és öt között kapcsolatba lépünk majd egymással, és megbeszéljük a dolgok állását. Sok szerencsét! – Pillanat! – mondtam. – Remélem, jól megfontolt mindent. Ha netán azon mesterkednék, hogy szabaduljon Bellától, kirakja a dzsungelbe, és ott a sorsára hagyja, akkor kitekerem a nyakát. Ha az Állami Bank trezorjába bújik előlem, akkor is elkapom. Világos? Az aranykeretes szemüvegéhez kapott. Ez volt az első eset, hogy némi idegességet észleltem rajta. – Kérem, bízzék bennem – mondta kérőn. – Biztosíthatom, hogy semmilyen körülmények között sem hagyom cserben Bellát. – Krákogott. – Nyilván rájött már, hogy hosszabb ideje mélységes vonzalmat érzek Bella iránt. Tehát kedden. Eltűnt a kép. Mélységes vonzalom… Pávián! Semmilyen körülmények között sem lehet a legcsekélyebb esélye sem Bellánál. Ötödik hete rostokoltunk a dzsungelben. Az első hetekben antilopokat és gazellákat lőttem. De azután már olyan éberek lettek, hogy nem bírtam a közelükbe férkőzni. Nagyobb kirándulásokat nem reszkírozhattunk. Nem szerettük volna, ha a vadőrök észrevesznek bennünket. Később Bella egyedül indult vadászatra. Kezdetben ügyetlenkedett, de aztán beletanult, és nem volt gondunk húsra. Annál több bajom volt az adó-vevővel. Órákat ücsörögtem a készülék előtt. A nyomorult kasztni egyetlen értelmes szót sem nyögött ki. Recsegés, fütyülés, mást nem bírtam kihozni belőle. Eddig háromszor sikerült elérnem Skiffet. Megnyugtatott, hogy halad a munkával, ne izguljunk. A múlt kedden nem sikerült az összeköttetés. Úgy véltem, légköri zavarok miatt. De más ok is volt. Vagy nyolc-tíz nappal ezelőtt, amikor egy kiruccanásról visszatértünk a sátrunkba, a rádió a földön hevert. A környező sziklákon páviánok nyüzsögtek, és a konzerves láda, amelyen a készülék állt, eléggé ingott. A kíváncsi majmok valószínűleg besettenkedtek a sátorba. Akkor beértük ezzel a magyarázattal. És ha nem a páviánok voltak? Akkor valaki szándékosan lelökte a készüléket a ládáról. De ki és miért? Bárhogy törtem a fejemet, nem találtam rá magyarázatot. Az órámra pillantottam. Hat múlt, és Bella még nem jött vissza. Az utóbbi napokban egyre hosszabbra nyúltak a vadászkirándulásai. Messze, a távoli sztyeppeken kajtatott a nyájak után. Távcsővel léptem ki a sátorból, és körülnéztem. A szavanna felett remegett a levegő a hőségtől. Egy dombvonulat mögött barátkeselyűk köröztek a kék égen. Nyugtalanság fogott el. Egyre nőtt az aggodalmam, hogy valami rendkívüli történt. Lehet, hogy baj érte Bellát? Visszamentem a sátorba a puskámért. Éppen csőre töltöttem, amikor bejött Bella. Szótlanul osont el mellettem, és a fekvőhelyre ugrott. Lihegett, harmonikázott az oldala. – Honnan jössz? Mi történt? – Pechem volt a vadászatnál. Nem ez volt az igazság. Illetve ez csak egy része volt az igazságnak. Valami megzavarta. Felindulás tükröződött a szemében. – Valamit elhallgatsz előlem, Bella. – Fáradt vagyok, hagyj békén. Kerülte a pillantásomat. Mindig tehetségtelenül hazudott. Két kézzel a bundájába markoltam, és magam felé fordítottam a fejét. – Tudni akarom, mi történt! – Ne, fáj! Elengedtem, leültem a tábori székre. – Nem segíthetsz már rajtam – suttogta halkan. – Menj vissza. – Vissza? Hová? – Haza. A megszokott életedbe. – Megvárjuk Skiffet. Már nem tarthat sokáig. – Skiff hazudott nekünk.

– Honnan tudod most egyszerre? – Ne kérdezd. Tudom. – Az idegeid fölmondták a szolgálatot. Majd elmúlik. – Nem, édesem, már nincsenek illúzióim. Soha többé nem lesz emberi alakom. Mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha elmégy. – Képtelenség! – heveskedtem. – Nem hagylak magadra. Szó sem lehet róla! – Már nem vagyok egyedül. – Ugyan kérlek! – Akkor még nem értettem, mire gondol. – Ide figyelj. Néhány napja fölbukkant itt egy tigris. Előbb csak távolról mutatkozott. Ma azonban fölhajtott nekem egy antilopot. Együtt vadásztunk. Ezután vele fogok élni. Érted? – Egy tigrissel? Megőrültél? Miféle tigrissel? – Csitt! – pisszentett Bella. A fülét hegyezte. – Valaki jön. Ember. – Nem tigrisről beszélünk? – Már a közelben van. A hátam mögött fölhajtották a sátorlapot. Megfordultam. Egy fickó állt a bejáratnál, lövésre emelt puskával. Az a pasas volt a kísérleti telepről, aki Skiff megbízásából átadta nekem a terepjárót. – Föl a kezekkel, varázsló! – kiáltotta. – Tedd el a mordályt. – Lelövöm a vadmacskát. Elvarázsoltad. – Ne röhögtesd ki magad. Tudományos kísérletről van szó, semmi másról. Kérdezd meg a főnöködet, ő majd mindent elmesél. – Az se érdekel, ha kísérlet. Kattant a závárzat, Bellára irányította a csövet. Fölugrottam, hogy fölüssem a csövet. Mellényúltam. A pacák megfordította a puskát, fölemelte a tusát. Rakéta robbant az agyamban. Az őstenger fenekéről jöttem a felszínre. A fejem: fortyogó lávával teli ballon. A láva dagadt, a nyomás elviselhetetlenné vált. Nyitottam volna a szemhéjamat. Akárha a koporsóm födelét emelgetném. Arccal a porban hevertem. Fülemben dróthuzalok zengtek. Derekamon tűz lángolt. Kiköptem a homokot a számból, s a szememből is kidörgöltem. Alakult a környezet. A sátrunk előtt csücsültem. Delelőn tüzelt a nap. Csitult a zengés a fülemben. Már csak szúnyogok zümmögtek. Hangokat hallottam a sátorból. Nesztelenül közelebb kúsztam. – …nem hagyhatom tehetetlenül ott heverni. Te azt csinálsz, amit akarsz. Bella hangja volt. – Nem tehetetlen – mondta egy másik hang. Aztán hangosabban: – Jöjjön be! Föltápászkodtam, betámolyogtam a sátorba. Bella mellett egy sárga tigris ült. Vagy fél méterrel nagyobb nála, jó két mázsás. A bejárattól jobbra hevert a fickó, aki leütött a puskatussal. Halott volt. Tigrismancs szakította be a koponyáját. – Üljön le, barátom – mondta a sárga tigris. Skiff! Hányinger környékezett. Az asztalhoz tántorogtam, megkapaszkodtam a szélében. Haboztam, hogy az eszemet veszítsem-e el, vagy csak az eszméletemet. Még volt annyi erőm, hogy lábon maradjak az asztal segítsége nélkül is. Tettem két lépést, és a székbe rogytam. – Megölte azt a pacákot – mondtam. Hülyeség volt, de mondanom kellett valamit, hogy időt nyerjek. Reméltem, hogy le bírom majd tépni a szemem előtt lebegő ködfátylat. – Mire vártam volna? Hogy megölje Bellát? – Nem lett volna szabad ideküldenie, hogy tönkretegye a rádiót. – Igen, ez hiba volt. Yomo úr a telep igazgatója volt, intelligens ember. Nem sejthettem, hogy még benne szunnyad ősei hite a varázslásról. – Keresni fogják. Ha megtalálják, nyomozni fognak a gyilkosa után. – Senki sem fogja megtalálni. Maga, kedves barátom, majd elföldeli.

– Eszemben sincs! – Utána pedig gondosan eltüntet minden nyomot, kocsira ül, és Kampalába hajt. A Transko utazási irodában a nevére szóló repülőjegy várja. – Ilyen simán nem ússza meg, Skiff! – Bellának még néhány hét kíméletre van szüksége. Ez az utolsó szolgálat, amit neki tehet. A fejemet ráztam. – Megyünk, Bella. Maga se vesztegesse az idejét. Fölugrottam. – Bella marad. Hozzám tartozik! A sárga tigris öntelten morgott. Úgy tetszett, hogy röhög. Azelőtt sose hallottam Skiffet nevetni. – Bella mától kezdve a feleségem – mondta. – Visszavonhatatlanul. Bella szépen csíkozott nyaka köré fontam a karomat. – Nem maradhatsz vele. Nem érted, hogy ez őrültség? Bella hallgatott. – Gyere haza velem. Akad még más is ott az intézetben, aki érti a mesterségét. Segíteni fog nekünk. – Isten veled, szerelmem – mondta Bella. – Nincs visszaút. A sárga tigris fölcihelődött. – Ne gyerekeskedjék. Álljon félre az útból. Nem mozdultam. Úgy lökött félre, mint egy hervadt falevelet. Ruganyos ugrásokkal futottak a sztyeppén. Utánuk bámultam. A dzsungel szólón Bella megállt és visszanézett. A sárga fenékre ült, és türelmesen várt. Aztán gyengéden oldalba bökte Bellát, és eltűntek a magas fűben. Előhoztam a terepjárót. Vad elhatározás hajszolt. Csak egy gondolatom volt: Bella. Ha számára nincs visszaút, akkor én csak előre mehetek. Nemsokára visszajövök, és leszámolok vele. De akkor nem kímélem a legyőzöttet, ahogy ez a nőstényért harcoló hím tigrisek közt szokásos. Azon a napon Skiff meg fog halni. HOMORÓDI JÓZSEF FORDÍTÁSA

TÁBOR ÁDÁM ÖZÖNVÍZ SASOKKAL ÉS DELFINEKKEL „Nekünk lesz köszönhető … vagy talán inkább a delfinek emberségének?” RÓBERT MERLE: ÁLLATI ELMÉK

tág sorok bajnokai ti hegyparton élősködők Helikon óriás sasai ti zúzva szelitek át a fergeteget csőrötökben magját elragadva karibi leányok combjai viharzanak így a floridai partok felett delfinek híres hajdani népét kergetve a veszendő arcok elé láttok-e pihenő csúcsot madarak láttok-e felleget ó várossal karjukon láttok-e tornyos füstoszlopot angyalzuhogás csapkodása bennük a kórus láttok-e hajdanvolt erősöket szálló köpennyel a hátukon a hajnali szélben felfele hajtva a lég legebb kékeibe fölsőbb tengerek hullámtarajába égi delfinek Phoibos jóslata teljesedőben gyertek tietek e tenger tietek e föld az ember füstje már lefelé száll vakságot bocsátott rá a fényesség istene rohanó napszekere is görög átok ti vagytok az ország ága jövőnek gyökere múltnak világnak fája ússzatok át európán ibéria sápadt szikladarabján a francia földön sárkányok szigetén alföldünk tekenőjén a világ élesztő legalsó bugyrán sikoljatok a prérin a sztyeppén a végtelen sivatagon erdőn vegyétek a kulcsokat és nyissátok meg minden vizek zsilipjét váljon vízzé a szárazföld és a vér váljon minden por tisztulássá épüljön pompás viziváros hullámtornyok tarajos paloták legyenek lakásotokul lakozzátok eggyé a fölső és alsó vizek országait újra ti visszateremtők töltsétek ki a teret a levegőt az űrt zuhogó cikázástok villámaival kései delfinremény! tehozzád szól sem-hegyi sem-vizi sem-légi tölcsérből énekem a purgatórium lépcsőalatti lépcsején alföldi ketrecbe lágyan bugyolálva tengervízre szomjazom egy korty űr csitítaná szomjúságom lángom enyhítné minden hurrikán szökőárba tűzbe burkolóznék a tenger ó ha lenne bár hazám füst! felszállnak veled átokul e földre áldásul a hegyre hozzátok fölsuhognék tág sorok bajnokai ti hegy parton élősködők Helikon sötét sasmadarai ti földi veszendés hírvivői égi delfinek hírhozói borítsatok be szárnyatokkal egy szemhunyásra árnyékotokkal Zeusz villámának felfogói borítsatok be szárnyatokkal

JOHANNA BRAUN-GUNTER BRAUN homo pipoqenus

1

– Mint tudja, néhány billiót keresek évente, mégsem vagyok abban a helyzetben, hogy tisztességesen vendégül lássam a házamban – mondta Adam Radarro, több földi tudományok koordinációjával foglalkozó bizottság elnöke Planus Irreversiblusnak, a Földön túl sem egészen ismeretlen rendszerkutatónak. – Nézzen bele a hűtőszekrényembe: néhány nagyapám korabeli olívabogyón kívül semmit sem talál. A mélyhűtőben is legfeljebb néhány apámtól örökölt jégdarab akad. No és a szobám: ó, dehogy, a lába nem a szőnyeg puha bolyhába süpped, hanem egész közönséges porba, az tapadt össze ilyen porhanyós réteggé. Ha meg kedve szottyan nálam éjszakázni, ágyneműként egypár elfeketedett vacakkal szolgálhatok, s azt is egy rakás málladozó habszivacsra teríthetem. A lámpát se gyújtsa fel, minek, csak néhanapján világít; és meleg is csak akkor lesz, ha megkérhetem, fáradjon le a pincébe, s vessen néhány lapát szenet a tűzre, feltéve persze, ha még van szén, meg a lapát se tört össze. Egyetlen dologgal szolgálhatok csupán; pénzzel. Bár azzal is csak akkor, ha nem sztrájkol a pénzforgalmazó gépezet. – Ne mentegetőzzék – mondta Planus Irreversiblus –, magam is tökéletesen ismerem a helyzetet. – De ha egyszer képtelen vagyok felfogni, hogy néhány billiót keresek évente, s mégsem tudom megkínálni a vendégemet semmivel, pedig a legkoszosabb utcai bódé is tele finom csemegékkel. – Téved, kedvesem, ott sem kapni már a legközönségesebb élelmiszereket sem. Igazán felesleges szégyenkeznie. Én se tudnám otthon megkínálni semmivel, kivéve ha oltári szerencsével sikerül elcsípnem egy zacskónyi élelemkoncentrátumot valamelyik automatafélében, meg aztán, kedves Radarro, nálam is koszos minden. Kinézek mondjuk az ablakon, s már nem tudom megállapítani, milyen időnk van, kizárólag az időjárás-jelentésekre hagyatkozom, feltéve ha az is nagy ritkán fülembe jut. – Nos – mondta Radarro –, a jövedelme ugyan kevesebb, mint az enyém, de bizonyára magát is nyomasztja a gondolat, hogy jóval többet keres ugyan elődeinél, s hozzájuk képest mégis pocsékul él. – A pénz csak hagyján, a legfőbb bajom, hogy nem jut idő kutatásra, egész álló nap gépeket javítok, pedig azokat azért fabrikálták valamikor, hogy ne legyen gondom az étkezéssel, takarítással, ha meg reménytelen a megjavításuk, magam látok neki a főzőcskézésnek meg a nagytakarításnak. Apáink nagyszerű tudományos-technikai eredményeket értek el, elképzelhetetlen bőséget hagytak ránk. De megtehették, mert nem szakadt nyakukba egy sereg kicsinyes munka, mint az élelmezés, a tisztogatás, persze mert akkoriban még létezett az emberi szolgáltatások fogalma, másrészt gépekkel dolgoztak, amelyekhez, ha meghibásodtak, rögtön kijöttek a specialisták, s helyrepofozták a masinákat. Apáink mindahányan tudósok voltak, nyilván nem hagytak volna ránk ekkora bőséget, amekkora nekünk elvileg természetes, ha ablakot pucoltak meg fehérneműt mostak volna, ha testük verítékével hajtották volna föl az ennivalót. Igaz, a mi társadalmunkban senki sem takarít mások után, ez ellen erkölcsi érzésünk tiltakozna is, de nem is szorul rá senki, hogy a kenyérkereset miatt másokat kelljen a koszból kivakarnia. Az emberek ma jórészt olyan szellemi szinten állnak, hogy elenyészően kevesen vállalkoznának ilyesmire. Hasonlóképpen az élelmiszerkészletezésre, a karbantartásra s az egyéb szolgáltatásokra sem.

erectus – Szó volt róla, hogy fel kellene találni az önjavító gépeket – mondta Adam Radarro. – Sok mindenről volt már szó – mondta mogorván Irreversiblus –, de hát egy feltaláló manapság nemigen kerül olyan helyzetbe, hogy valamit feltaláljon. Ma csaknem mindenki korszakalkotó tudományos és technikai ideák feltalálója, az ideákat rendre megvitatjuk, lázba hoznak bennünket, de – ha ugyan nem feledkezünk meg róluk véglegesen – kinek van lehetősége a megvalósítására, hiszen a feltalálók is éheznek, fáznak! Adam Radarro a nagy rendszerkutatóra, Planus Irreversiblusra függesztette szemét. Bizony, annak öltönye is foszladozott, egyik cipőjéből kikandikált megfeketedett nagylábujja, orcái beestek, orra

kihegyesedett, ám Radarro még ekkor sem adta fel a reményt, hogy a tudós egykor újból kutathat. Irreversiblus észrevette a mustráló pillantást – Igen – mondta –, máris kísértetiesen emlékeztetek a hajdani nagyok archaikus képmására, ami a klasszikus irodalomból ismeretes, s ami, hála őseinknek, végérvényesen múlttá lett. Hajdani nagyjaink viskókban laktak, amelyeket kikezdték a patkányok, olvasom a régmúlt lapokról, de megvallom, a házam mögött magam is patkányba botlottam a múltkor. – Legfőbb ideje, hogy feltaláljunk valamit – mondta Radarro –, felőlem valami egészen új dolog is lehet, maga tudja, ehhez én, a tudományok koordinátora nem értek, no meg egyébként is úgy látom, már buzgólkodik valamiben. Hárombilliót rögtön felajánlok. – Mihez kezdjek vele? – Elteszi későbbre, kedves barátom, hátha egyszer megint lehet valamit kezdeni a billiókkal is. – A pénzkérdést csak bízza rám – mondta megvetően Irreversiblus. – Ahogy ón a pénzeszsákokat ismerem, úgyis nálam kopogtatnak, ha megváltozik a helyzet. Igazából nekem most néhány kipróbált tudósra lenne szükségem, akik vállalják a nélkülözést, a testi gyötrelmeket, s minden idejüket laboratóriumi kutatásnak, tudományos expedíciónak szentelik. – Ember, ha valaki olyan mélyre süllyedt, ahogy maga kinéz, akkor egész biztosan kifundált már valamit. – A legfontosabb számunkra a munkaerő – mondta Irreversiblus. – Zseniális gondolat, ennyit én is tudok. – De nem az emberi, másféle szerzeteké. – Hagyjon békén a gépekkel. – Élő szerzetekre gondoltam. – Minimum az elefántokra, nem? – Nem – mondta Irreversiblus -. a pipogigókra.

2

Évek múltán, amikor Planus Irreversiblus visszatért expedíciójáról a sziklás s csaknem legyőzhetetlennek bizonyuló Alfa-hegységből, Adam Radarro nem titkolta csalódottságát. A tudósról ugyan lerítt, hogy eljutott a csontsoványság, a szikkadtság, az ágrólszakadtság legvégső határáig, de a hozott pipogigók láttán Radarrónak eszébe jutott: kitömve, az iskola vitrinjében látott hasonlókat, ahol is kiállított példányok fejüket mellük tollazatába rejtve, fázó tyúkokhoz hasonlóan gubbasztottak. A hímet és nőstényét Irreversiblus ketrecben állította Radarro elé, ám a két pipogigót Radarro semmivel sem találta érdekesebbnek mint ha két jókora, megtépázott, tyúk formájú kakast látott volna. – Ezekkel akar úrrá lenni tarthatatlan helyzetünkön? – Nem ezekkel. – Planus Irreversiblus megpróbálta ruházatát, azaz rongyait úgy rendezni, hogy szikkadt testének legalább kritikusabb részei ne látszódjanak. – Természetesen nem ezekkel, bár felépítésüket tekintve máris rendelkeznek mindazon tulajdonságokkal, amelyekre építeni szándékozok. A pipogigók karakterisztikájára nyilván emlékszik iskolai tanulmányaiból, nem is rablom az idejét feleslegesen. A pipogigókról szóló fejezet azonban kiesett Radarro fejéből jóformán azt sem tudta, milyen családhoz tartoznak, pláne, hogy az Alfa-hegységen kívül még hol honosak, s ami azt illeti, az említett hegység geológiai eredetéről sem tudott semmi biztosat. – Iskolánk tantervéből ezek a fejezetek kimaradtak, feltételezhetően a madarak jelentéktelensége miatt. – Szerintem meg – mondta Irreversiblus – inkább az lehetett, hogy nem tudtak megegyezni az illetékesek, milyen kategóriába sorolják a pipogigókat. Abszurdum például, ha beerőszakolják őket a madarak csoportjába, bár kétségtelenül vannak madárszerű tulajdonságaik, példának okáért: repülni tudnak. Az pedig megdönthetetlen tudományos tény, hogy a pipogigó először az Alfahegységben tűnt fel, más hegységben, illetve egyéb területen nem honos, s maga az Alfa-hegység is csak azóta létezik, amióta szokássá vált hegyekké összehordani a civilizációs hulladékokat. A hulladékok szétmállásának, összetapadásának, összesülésének és végső megkövesedésének éppen az Alfa-hegység a legfeltűnőbb maradványa. Bizonyára sokat hallott már az ott föltárt archeológiai leletekről; nos, a civilizáció hulladékainak ezen magaslatán, ahol a levegő szinte életveszélyesen ritka, ott él a pipogigó. Az Alfa-hegység őskorában, még az eljegesedés előtt, a pipogigó valóban madár volt. Az ősmasszívumban, tehát a kövülés előtti, de már kövülésnek induló hulladékokban kapirgálva a pipogigó olyan mutációs tényező hatása alá került, amely szervezetét gyökeresen átalakította. Míg kezdetben kétségtelenül nagy, varjúszerű madár volt, széles csőrrel, és varjakra emlékeztető karmokkal, addig az átalakulást követően mellső lába fogásra alkalmas végtaggá fejlődött, amely erősen emlékeztet a majmok

mancsára, mi több, az emberi kézre, s annak is használja. Egyáltalában nem tartom tehát elképzelhetetlennek, hogy a mellső végtagjával egykor komplikáltabb kézműves tevékenységet is végezzen. Korábban csaknem rövidlátó volt, a változás után azonban szeme olyan éles lett, hogy kilométeres távolságban is felismeri a legparányibb tárgyat, s rossz megvilágításban is a föld felszínén végbemenő változásokat. A legújabb kutatások pedig beigazolták várakozásunkat: bizonyos számú, megadott szó- és mondatelem segítségével a pipogigó értelmes mondatok képzésére is képes. – Szóval mint a papagájok. – A papagájok csak azt szajkózzák, amit tőlünk hallanak, vagy amit beléjük verünk. A pipogigók kombinálni is tudnak. – Azt akarja mondani, hogy ezek a madarak gondolkodnak? – Először is: tudományosan szólva, nem madarak, hanem ortogén*, repülni tudó, két lábon járó négylábúak, bár kétségtelenül tojást raknak. Másodszor; kombinatívkészségük megfelel a logika követelményeinek. Elvétve fordul elő, hogy a logikai összefüggések meghaladják képességüket. – No és mi légyen ezekkel a hetet-havat összezagyváló papagájokkal? Irreversiblus, a sok hányattatást megélt tudós és kutató már túl volt azon, hogy túlságosan szívére vegye a laikusok kétségeit, még akkor is, ha ezek billióik vagy más hatalmi eszközök révén szinte földöntúli befolyással bírtak. De Radarro okvetetlenkedésébe csaknem belebetegedett, annál is inkább, mert kívüle az expedíció valamennyi tagja ráment, míg a két pipogigót sikerült befognia. Elhatározta tehát, hogy további felfedezéseit nem osztja meg Radarróval, kivált a mutációs tényezőről hallgat, amelyet az Alfahegységből származó, tömérdek kőzetminta átvizsgálásával, hosszadalmas, idegtépő laboratóriumi kísérletezés során sikerült megtalálnia, s melyet végül a Sztálin-szalonnából állított elő, mely utóbbi a kidobott plutóniummaradványokkal együtt már jó ideje rohadt a hulladékban. Mindössze annyit tett, hogy elővezette a pipogigókat. Kinyitotta a ketrecet, megérintette a pipogigó-emberkét, s odavezette a savanyú képpel terpeszkedő Radarro foteljához. A pipogigó mellének tollazatába rejtette fejét. – Próbáljon kontaktust teremteni vele – mondta Irreversiblus. Radarro nevetett. – Jó napot, pipogigó uram, örülök a szerencsének! – Odatartotta a kezét, mintha üdvözölni akarná; nehezére esett eltitkolni, milyen dühös, amiért beleesett Planos Irreversiblus tudálékos handabandázásának csapdájába. – Mi az, nem méltóztatik kezembe csapni mancsával, tappancsával vagy hogy mondják tudományosan azt a micsodát? – Majdnem elájult, amikor a pipogigó elődugta lapátnagyságú, kérges, sáfránysárga kezét, amely mégis húsosnak látszott. A sajátját gyorsan visszarántotta. De a pipogigó még idejében elkapta, s tartotta vaskapocsszorítással. Közben felnézett Radarróra. A földi tudományok koordinátorának a lélegzete is elállt, amikor a csupa toll madárfej helyén meglátta a sárgás bőrű arcot, a nagy barna szemet, a horgas orrot, sőt a szájat; a ráncosán lefittyedő ajkak mögül a fogak is hibátlanul kivillantak, amikor a pipogigó bemutatkozott. – Pipogigó – mondta. – Radarro – sóhajtotta mélyről Adam Radarro „Képes lesz és megölel, megcsókol!” – Elég, Irreversiblus, már pontos képet kaptam a pipogigókról. De amikor Irreversiblus visszazárta ketrecébe a pipogigót, azonnal sürgetni kezdte, vigyék vissza mindkét példányt az Alfa-hegységbe. Feltámadt benne a gyanú, mintha a pipogigó alattomosan méregette volna, meg valahogy Irreversiblus is titokzatosnak látszott. „Szinte ördögi – gondolta. – Legjobb, ha rögtön felbontom a szerződést.” De javasolni nem merte, félt, hogy Irreversiblus gyávának tartaná, no meg a körülmények csakugyan tarthatatlanok voltak. – Azon leszek, hogy emberi társadalmunk javára fordítsam a pipogigók szerencsés adottságait – jelentette ki ünnepélyesen Irreversiblus. „Szerencsére adottságokról egyelőre szó sincs” – gondolta Adam Radarro. De azért megkérdezte, mekkora összegre van szüksége a tudósnak. *

Maga az ortogén szó – jelzőként, illetve főnévként – ebben a formában nem létezik sem a magyarban, sem a németben. A szerzőpár sajátos találmánya tehát, amelyet nyilvánvalóan az orthogenesis (= orto-genezis) szóból származtattak. Az ortogenezis Th. Eimer német zoológus által kidolgozott antidarwinista elmélet (1888), amelynek értelmében az evolúció csak bizonyos törvényszerűségek által előre meghatározott irányokban bontakozhat ki. és csak előre meghatározott keretek között mehet végbe. A szerzőpár szóhasználatában tehát az ortogén élőlény fejlődése – valamennyi részletében – előre beprogramozható, s a pontosan meghatározott végcélig a fejlődés – a körülményektől teljesen függetlenül – egyenes irányú.

3

Irreversiblust Radarrónak ama kijelentése bosszantotta legjobban, miszerint a pipogigó papagáj. Ezért aztán az ortogén, repülni tudó, tojásrakó négylábú tulajdonságainak mutációs átprogramozásakor nem a beszéd-, illetve beszédutánzó készség fejlesztésére helyezte a súlyt, a gondolatok közlésére tehát, hanem a vokális információk befogadására, továbbá arra, hogy a pipogigók a kapott információkat át tudják vinni manuális munkára. Kivált fontosnak tartotta az ortogén négylábúak kézügyességének mutációs úton történő finomítását. A pipogigók fejlesztésével párhuzamosan foglalkozott szaporodásuk mikéntjével és termékenységük problémáival. A közepes embermagasságú pipogigó nőstény havonta mindössze egy borsó nagyságú tojást tojt. Ha a megtermékenyítés bekövetkezett, a tojás hét hónap alatt körülbelül tök nagyságúra nőtt. A pipogigó-poronty azonban egyedül nem tudott kibújni a tojásból, túl kemény volt a héja, így aztán a pipogigó-mama hangulatán múlott, feltöri-e, azaz hozzáüti-e a tojást egy vaskos kődarabhoz, hogy sáfránysárga arcú fiókája kérges mellső lábai segítségével végre kiszabaduljon. A legtöbb tojás azonban borsó nagyságú maradt, Irreversiblus legalábbis az Alfahegységből hozott nőstény esetében így tapasztalta; vagy azért, mert a hím nemigen mutatott hajlandóságot a megtermékenyítésre, vagy a nőstény vonakodott alávetni magát a procedúrának, márpedig párjánál jóval nagyobb és erősebb volt. Ha a tojás mégis megtermékenyült, nem lehetett tudni, kikölti-e őket a nőstény; summa summarum, a legtöbb tojás borsó nagyságú maradt és megzápult. De ha a pipogigó-mama mégis hajlandónak mutatkozott a héthónapos kotlásra, bizonytalan volt, feltöri-e a tojásokat. A szülők gyakran civakodtak, ki légyen a soros, s amíg a perpatvar tartott, a fióka megfulladt a tojásban. Irreversiblus bizony úgy érezte, ha a szaporodás kérdését ráhagyja a véletlenre vagy a pipogigók hangulatára, nemigen éri meg Radarróval, hogy élvezze is a pipogigók nyújtotta szolgáltatásokat; ezért a következőket rótta szórványosan vezetett naplójába: „Ortogén tömegbázison alapuló szolgáltató-társasággá kell válnunk.” Először is meg kell növelni a pipogigó hím erejét és testmagasságát, illetve el kell venni a nősténytől a tojásokat, ezután a költést és a tojások feltörését már ipari méretekben is megoldhatjuk. Amikor eddig eljutott, megpróbálta csökkenteni a tojásrakások közti szüneteket, hogy havonta legalább 10-15 tojással számolhasson, majd a tojásnövekedés folyamatát próbálta gyorsítani, hogy a feltörésig tartó idő ne haladja meg a három hónapot. Minthogy a Földön kívül sem volt egészen ismeretlen, ráadásul harcedzett rendszerkutatóként tartották számon, elképzeléseit oly mértékben sikerült megvalósítania, hogy jóval korábban, mint ahogyan várhatták volna, meghívhatta Radarrót – a vezetése alatt álló bizottsággal egyetemben – első, pipogigókkal működtetett szolgáltatóüzemének meglátogatására. Adam Radarrónak még mindig borsódzott a háta, ha eszébe jutott első találkozása a pipogigóval. De belátta, már csak valami csodával határos dolog segíthet, hiszen öltönyeiből alig néhány foszlány maradt, gyomorfekélyt kapott, s kénytelen-kelletlen a teljes bizottság gyalogszerrel igyekezett a pipogigó-szolgáltató kombinátba. Az autók az istenért el nem indultak volna, s ha egy-kettő mégis, hiányzott az üzemanyag. Most jött rá, túlságosan befolyásolták az esztétikai szempontok, amikor azon a bizonyos találkozáson úgy megrémült a pipogigótól. Pedig most igazán nem a szépség a legfontosabb. „Talán később, ha valamelyest javul a helyzet, majd akkor megbízok valakit a tetszetősebb külső kialakításával.” Planus Irreversiblus vakítóan fehér öltönyben, vadonatúj hófehér cipőben fogadta a bizottságot. Hol volt az összegubancolódott, csimbókokban lógó bozont, haját rendesen levágták, arcát simára fésült tincsek keretezték. Frissen borotválkozott. Szemüvegkeretében pedig a régi, leukoplaszttal és cérnával összetákolt bádoglemezek helyén két foszforeszkáló üveg csillogott. Ahogy az évtizedekkel azelőtt dívott, mikor a helyzet még nem bizonyult tarthatatlannak. Radarro lesütötte szemét, s megpróbálta a testét takaró rongyokat úgy rángatni, hogy aszott bőre mögül ne dudorodjanak elő a csontok, kivált elkorcsosult, puhább alsó részei ne látszódjanak. Irreversiblus, egyedül az egész társaságban, csaknem kövér volt. Radarro megint látni vélte arcán az ördögi vonásokat. – Kedves vendéglátóink, a pipogigók szeretettel várnak bennünket maguk építette házukban – mondta Irreversiblus.

A kis kerti házat fautánzatú oszlopokból szerelték össze, az özönvíz előtti tömbházak stílusában. Radarro kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a pipogigók derekasan dolgoztak. Persze ha igaz, amit Irreversiblus állít. De a bejáratnál álló pipogigó láttán, aki a látogatókat méltóságteljes főbólintással fogadta, valahogy minden hihetőnek látszott. A pipogigó csupa ránc arca ugyan még mindig sáfránysárga volt, de a fekete szemüveg miatt már nem tűnt olyan borzasztónak. Kezére, azazhogy Radarro kifejezésével élve: munkavégző karmaira kesztyűt húzott, lábát hegyes orrú, fekete cipőbe bújtatta. Ruházata sem maradt el a Planus Irreversiblusétól. A kutató előzőleg ráparancsolt a pipogigóra, ne tátsa száját civilizátlanok módjára, legfőképpen pedig egy kukkot se szóljon, nehogy megint hasonlítgatni kezdjék a papagájokhoz. Radarro észrevette, hogy a pipogigó mosolyog. – Nézze csak ennek az ortogén hogyishívjáknak a száját – súgta oda az egyik bizottsági tagnak. – Maga is úgy látja, hogy vigyorog? – Dehogy – hangzott a válasz –, azok nevetőráncok, bár valószínű, hogy az ortogén négylábúak családjában a pipogigók a legráncosabbak. De Radarro kitartott, igenis vigyorog. Ugyanezt észlelte a többi pipogigónál is, akiket Irreversiblus bemutatott. – Látják, uraim, itt viszonylag egyszerű munkát végeznek a pipogigók: cipőt, ruhát, edényt, bútort, padlót, üvegholmit tisztogatnak, ki- és bekapcsolják az egyszerű elektromos gépeket, masinákat. A pipogigók kék munkaköpenyt hordtak, amely hátukon, a szárnyak felett kidudorodott, mintha púposak lettek volna. Irreversiblus megkérte vendégeit, vegyék le cipőiket, hadd pucolják ki a pipogigók. Meg is rohamozták a jókora cipőhalmot, s a lábbelik szinte másodpercek alatt tükörfényesen csillogtak. Persze, olyan ócskák voltak, hogy a lábujjaknál, a rüsztnél vagy a saroknál csukaként tátogtak a lyukak, de a krémezés és átdörzsölés után úgyszólván újként hatottak. Irreversiblus ezután megbízott néhány pipogigót, tisztítsák ki az urak öltönyét, így történt, hogy az ortogének oly erőteljes mozdulattal kezdték kefélgetni a rongyokból előbukkanó érzékenyebb testrészeket, hogy az urakban ugyancsak feltámadt a harci kedv, s kifejezetten jót tett nekik, amikor a másik szobában porszívózás és gépesített padlósúrolás közben szemügyre vehették a pipogigó hölgyeket. – Következnek a magasabb szintű tevékenységek. – Irreversiblus egy másik terembe vezette őket, ahol pipogigó-pótmamák biliztették, etették, fürdették a csecsemőket. Radarro ismét az egyik bizottsági taghoz fordult. – Tényleg nem látja, hogy vigyorognak? Abszurdum, hogy kisgyerekeket ilyen látvánnyal riogatnak, egész életükre szóló sokkot cipelhetnek magukkal. A bizottsági tag azonban a pipogigó-mamákat igenis vonzónak találta, ha meg túl ráncosak, hát istenem, akkor nagymamakorúak. – De ez a sáfrányszín kész rémhistória! – jegyezte meg Radarro habozva. – A sárga vidítólag hat az emberekre, ezt már a régi görögök is így tartották. Irreversiblus vaskos aktacsomókat fűzögető pipogigókat mutatott. Mindazonáltal elismerte, előzőleg rendezni kellett a csomagokat, a pipogigók az előírt sorrendnek megfelelően csak összefűzik azokat. Persze, e téren is kilábalunk a kezdeti stádiumból. Meghívta az urakat egy kis frissítőre, amelyet fehér ruhás pipogigó-lányok gördítettek be madárlábú, nyilvánvalóan pipogigók ácsolta asztalkákon. A habkönnyű omlettet persze a háttérben ácsorgó, fehér kötényes pipogigó-szakács sütötte. – Pipogigó-tojásokból talán? – kérdezte Radarro látható undorral. – Gépesített baromfi- és tojáskeltető üzemet rendeztünk be, itt a pipogigók etetik a tyúkokat, szedik össze a tojásokat, néhányuk le is vágja a tyúkokat. „Szóval csak kibújik belőlük a ragadozó” – mondta Radarro, persze csak magában. Az urak elégedetten nézelődtek, hosszú évek után ismét omlettet ehettek, s annyi repetát kaptak, amennyit akartak. Végül három pipogigót szólított elő Irreversiblus – mezítelenek voltak, így szárnyaikat szabadon mozgathatták –, fésüljék át a várost ennivalóért. – Pipogigó-barátaink elrepülnek a vásárcsarnokba és az élelmiszerboltokba. Ha találnak valamit, arra lecsapnak. Rendeljék csak meg, amire szükségük van, ha szerét ejthetik, megszerzik maguknak. Félóra múlva a pipogigók, kezükben kosárral, rézsútos repüléssel bevitorláztak a házba. Kipakolták a dobozolt élelmiszer-pasztillákat, a gyümölcskivonatokkal teli zacskókat, valahol még egy szál csípős kolbászt is felhajtottak. A bizottság tagjai valósággal megrohamozták Planus Irreversiblust, engedjen át

nekik néhány pipogigót személyes használatukra. Irreversiblus sajnálkozott. Egyelőre csak előrendelést vállalhat. – De akkor garanciával és részletes használati utasítással? – kérdezte Radarro. Irreversiblus nevetett. A bizottság távozása után Radarro visszamaradt. – Szeretném, ha a végleges döntés előtt a feleségem is láthatna egyet a mintapéldányokból. – Akár rögtön – mondta Irreversiblus. Radarro azt hitte álmodik, amikor a ház mögül autó gördült elő, kormányánál egy pipogigó ült ráncos, sáfrányszínű arccal. – Előre ül? – kérdezte Irreversiblus. – Köszönöm, inkább nem – mondta Radarro. A ház előtt megkérte Irreversiblust, ne rontsanak ajtóstul a házba a pipogigóval. Isabel Radarro asszony azonban a szokatlan autóberregésre máris kidugta fejét az ajtón. A pipogigótól egyáltalában nem ijedt meg. Hogy is lehetne ijesztő az, aki egy sértetlen kocsit vezet. – Befogadnál ilyesféle szerzetet a házadba, tűrnéd, hogy a legintimebb ruhadarabjaidat mossa? – kérdezte Radarro. – Hogyne tűrném – mondta az asszony –, hiszen már irgalmatlanul bűzlenek a kosztól. – És nem látsz semmi furcsát, mintha egyfolytában vigyorogna? – Nem vigyorog – mondta Radarro asszony –, sőt kifejezetten bájos. – Nos, akkor további ötbilliót adok a munkára – mondta Radarro Irreversiblusnak. – A pipogigó-program legyen kiemelt beruházásunk.

4

Emlékszik – kérdezte Adam Radarro a Planus Irreversiblus tiszteletére adott fogadáson, amelyen a társasági kitűnőségek és emelkedett szellemek már nem verekedtek össze egy-egy jobb falatért, el se gáncsolták egymást az utolsó uborkáért, hanem nyugodtan, sőt némi viszolygással néztek a dúsan terített asztalokra, amelyeknél fehérben pipiskedő pipogigő-dámák kellették magukat kissé túlzásba vitt csábmozdulatokkal. – Emlékszik még kedves Irreversiblus professzorom, hogyan fogadtam akkoriban, amikor visszatért az Alfa-hegységből expedíciójáról? – Emlékszem – mondta Irreversiblus mogorván. Feltűnt neki a többiek ramaty hangulata. Attól sem lett jobb kedve, amikor Radarro előráncigálta az elmúlt évek nyomorúságát. – Látja, ezt a gyönyörű perzsamintázatot évekig belepte a por. Emlékszik még, egyetlen árva lámpa világított, ha ugyan világított. Emlékszik még a szutykos ablakokra? – Hogyne – mondta Irreversiblus –, persze hogy emlékszem. – Nem jutottunk-e olyan csúcsra, amilyenről apáink nem is álmodhattak? S mindezt miért? Mert végre megértük, hogy kizárólag alkotó tevékenységünknek szenteljük magunkat. Statisztikailag bizonyítható, találmányaink száma olyan rekordot mutat, amilyet korábban egy évszázad alatt sem produkálhattak, s mindezt alaptalálmányunknak köszönhetjük, a szorgos manók modern változatának: a pipóknak, ahogy kedvenceinket becézni szoktuk. – Akkor miért vág mindenki olyan savanyú képet, mintha helyzetünk most is tarthatatlan volna? – kérdezte Irreversiblus. – Az a jó, ha a helyzet tarthatatlan, ha nem az, nem sodorja tovább a hajónkat. Ismereteim szerint a történelemben még sohasem fordult elő, hogy a helyzet ne lett volna tarthatatlan. Még akkor se, ha kívülről esetleg kellemesnek látszott. Gépeink ma szebbek, jobbak, mint valaha, naponta új találmányokat dobunk piacra, csak éppen minek. Az égvilágon semmire se megyünk a javításukkal, pedig azt pipóink, megengedem, nagyszerűen csinálják. Csakhogy nincs senki, aki a gépeket beprogramozná, erre a pipók nem képesek, így nem marad más, mint hogy magunk gyürkőzzünk neki a programozásnak. Persze hogy morcosak az emberek, hiszen új gépek feltalálása, új művek alkotása helyett, amit ma elvileg mindenki megengedhetne magának, az rabolja el a drága idejüket, hogy gépeket programoznak, apróbb-cseprőbb változtatásokkal kínlódnak a prototípusokon, holott – technikai és tudományos szempontból egyaránt – a jövendő évszázad fő irányvonalainak kidolgozására koncentrálhatnának. Nyilván elkedvetlenednek, ha csak favágómunkát végeznek, amiért hiába gyötörték agyukat az iskolában. Meghívtam őket a fogadásra, de nem azért, hogy jóltartsam a társaságot. A pástétomok meg sütemények úgyis mesterséges alapanyagból készültek, persze hogy nem eszi a kutya sem. Mégis eljöttek, mert magától akarják hallani személyesen, mik a további tervei a pipogigókkal. A pipók nagyon derék teremtések, senki sem akarja eddigi művét kritizálni,

de végtére nem könnyítőnek rajtunk, hisz minden tennivalót pontosan szájukba kell rágnunk. Odaadjuk a cipőnket, cipőt pucol, míg le nem állítjuk. Ez így nem rentábilis, tükörfényesnél tisztább a cipő nem lehet. Akkor meg ne pucolja órákig a cipőrakományt, keressen helyette valami más elfoglaltságot. Tisztítsa meg, teszem azt, a grillsütőt, ne kelljen az orránál fogva belökdösni a konyhába. A kicsinyes munkákat persze elvégzik helyettünk. Nem bűzlünk. Rendesen öltözködünk. Dugig teleettük magunkat. De időnk nincs. Mondogatja is a feleségem: minél több pipóval dolgoztat, annál kevesebb ideje marad. Irreversiblusnak eszébe jutott, hogy amikor megérkezett az Alfa-hegységből az első két pipóval, Radarro papagájnak nevezte a pipogigót. „Te nyavalyás, te vagy az oka – gondolta –, miattad állítottam rá a pipókat a jelek befogadására, a jeladás beprogramozását csakugyan elhanyagoltam.” – A pipogigókat haladéktalanul tökéletesítenünk kell – mondta –, de hát ez nem olyan egyszerű feladat. – Kerül, amibe kerül – mondta Radarro. – Nos, közölhetem vendégeimmel, hogy már dolgozik is a pipók fejlettebb változatán? Vagy inkább maga szólna? – Útban az új pipó, különben elpusztulunk – mondta Irreversiblus olyan hangon, amelyre valamennyien felkapták fejüket, s amely Radarrónak, aki épp egy pohár pezsgőt nyújtott át a professzornak, valahogy fenyegetően hangzott. – Mikorra várhatjuk? – kérdezte az egyik vendég. Irreversiblus széttárta karját. – Ezt senki sem tudná megmondani. Radarrónak azonban az volt az érzése, Irreversiblus nem akarja megmondani.

5

Az új típust igen meggyőzően képviselte August Pipogenus, az a teremtmény, akit Irreversiblus mutációs úton, a Sztálin-szalonnából nyert alapanyag segítségével fejlesztett, s aki már önállóan gondolkodott, artikulált, s képes volt az önálló cselekvésre. A. P. arcát a redők sem lepték be olyan sűrűn, s arca sem sárgállott olyan ordináré módon, hogy a szellemvasutak vagy a rémhistóriák világát idézze, hanem szelíd aranybarna színben ragyogott. Fejét tollak helyett haj borította, amelyet fodrásszal igazíttatott, s amely – leengedve – eltakarta fülnyílását, ez ugyanis még mindig emlékeztetett az ős-pipogigóra. Szárnya még volt, de úgy a hátához tapadt, hogy alig tűnt púposnak. Irreversiblus Homo pipogenus erectus néven osztályozta. Távolabbi célként az lebegett szeme előtt, hogy A. P.-t kiképzi asszisztensének, kivált mert anélkül, hogy Irreversiblus bármiféle utasítást adott volna, A. P. a javaslatait is kinyilvánította. (A parancs szót Irreversiblus szándékosan nem használta, ezzel is kifejezésre óhajtotta juttatni Augusthoz fűződő kapcsolatának demokratikus voltát.) Memóriája sokkal megbízhatóbb volt, de ezt Irreversiblus nem vette zokon. August Pípogenust gyakran nevezte barátjának, olykor még fiának is, egyazon fedél alatt éltek, s lakásának könyvtárát A. P. nemcsak használta, hanem tökéletes rendben is tartotta, válaszolt a levelekre, és mindig idejében jelezte Irreversiblusnak, ha a határidők közeledtek. Adam Radarro megérkezésekor A. P. fotelben ült, s hosszú, vékony csontpipából füstkarikákat eregetett. Radarro akár televízióból ismert entellektüelnek gondolhatta volna, ha A. P. pipát tömködő kezén a tokos bőr nem emlékezteti a pipogigókra. – Barátom, August Pipogenus – mondta Irreversiblus. – Előtte nyíltan beszélhetünk bármiről. „No, ez azért túlzás” – gondolta Radarro, s kifejezett szimpátiát érzett A. P. iránt, amikor az, szája szögletében a pipával, érthetően azt mondta: – A barátjának azért ne tartson, Irreversiblus. – Miért ne? – Önnek ezt jobban kell tudnia, mindazok után, amit értem tett. – Miért, mit tettem? – Már az is elég, hogy az ön kifejezésével élve, megteremtett engem. Teremtőm, nemzőatyám tehát, én meg egyszerűen a teremtménye vagyok. Hogyan lehetnék akkor a barátja? – Ennek ellenére bármiről szót ejthetünk, sőt igen termékeny vitát folytathatunk – mondta Irreversiblus kissé feszengve. – Nem ajánlanám – mondta A. P. –, ha nem is barátom, de bizonyos értelemben, ésszerű keretek között, számíthat emberbaráti érzéseimre. Nem szeretném kínos helyzetbe hozni. Irreversiblus büszkeségtől dagadozó mellel nézett A. P.-ről Radarróra. – Látja, ilyen gyengéd lelkületűre strukturált a Homo pipogenus erectus. Nos, August, magad mondád,

teremtőd, tehát szülőatyád vagyok. Köszönöm, hogy kimondtad. – Nem tesz semmit, elvégre a tényen vajmi keveset változtat, csakugyan nem beszélhetünk mindenről. Az apák ugyanis többnyire kevésbé fejlettek, mint gyermekeik, a szellemi hanyatlás túlságosan is kiütközik. Sajnálom, Irreversiblus. De hogyan beszélhetnénk például a repülésről, amikor magának nincs szárnya, s így nem követhet engem? Pedig ez csupán kiragadott példa, másikat már bonyolultsága miatt se hozhatok szóba. – A. P. mélyet szívott pipáján, s beburkolódzott a füstfelhőbe. Irreversiblus jókedvűen vetette oda Radarrónak: – Ez még távolról sem minden, az egész világon érvényes diplomát szerzett matfiz-kémiozófiából, a gyakorlati elektronikai gépészet mérnöki karán pedig summa cum laude doktorált. A. P. kiszólt a füstfelhőből: – Ha szabad javasolnom, én inkább lefeküdnék. – Maradj, August, jóformán még semmit sem mondtál. Radarro urat bizonyára érdeklik a nézeteid. – Nekem azonban sajnos semmi örömet sem szerez, ha előhozakodom velük – mondta A. P. – Látja, Irreversiblus, vagy tőlem: látod, kedves papa, e téren sem egyezik a véleményünk. Négyszemközt Radarro bevallotta Irreversiblusnak: – Nem egészen ilyennek képzeltem az új típust. Megengedem, tudományos és technikai szempontból csakugyan magasan kvalifikált, az embereknél élesebben lát, sőt repülni is tud, nos, ez bőven elegendő, miért kell kritizálnia is, pláne így letorkolni bennünket? Irreversiblus csalódottan hallgatta Radarro értékelő szavait. – A szellemi fejlettségnek ezen a fokán már nem olyan egyszerű kikapcsolni a kritikai gondolkodást. – Ön csillagközi hírnévnek örvendő tudós, öntől nem is várunk egyszerű dolgokat. - A tudomány minden újabb vívmánya magával hozza, hogy számolnunk kell a kellemetlen következményekkel is: az előny mellett a hátrányokkal. – Nehogy félreértsük egymást, igen nagyra becsülöm az eredményeit. A. P. a maga nemében igazán nagyszerű teremtmény, néhány apróbb változtatásról lenne szó csupán. Az lenne a cél, hogy gondolatai kizárólag technikai és tudományos berkekben mozogjanak. Így, a jelenlegi formájában nem szeretném bedobni a köztudatba. Valljuk meg őszintén, legalább magunknak, így előbb-utóbb fölénk kerekedne, s a végén még mi pucolhatnánk az ő cipőjét. Ne így nézzen ki a legújabb pipó! – A fejlődés irányát, ha a folyamat megindult, már nem lehet visszacsinálni, megfordítani – nézett Irreversiblus átható pillantással Radarróra. – Mindent vissza lehet csinálni – állapította meg Radarro –, figyelje csak meg a történelmet; a szekér rúdja legalább olyan gyakran mutatott hátra, mint előre. – Gondoljon a delfinekre – érvelt Irreversiblus –, egykor szárazföldi életmódot folytattak, de amikor huzamosabb ideig a tenger mélyén éltek, bennük is kifejlődött a halak legfőbb tulajdonsága, s így, habár emlősök, mégis visszavonhatatlanul víziállatokká váltak, s a szárazföldre nem térhetnek vissza. Radarro mániákusan hitte, hogy Irreversiblus át tudná alakítani A. P.-t, de nem akarja. Most is szinte ördöginek látta, különösen a fülét, amelynek felső, kihegyesedett cimpája hatalmas árnyékot vetett a szoba falára. Szinte irtózott a professzortól; de mondani csak annyit mondott alig hallhatóan: – Legalább a szárnyait át kellene vágnunk. – Hiába, a Homo pipogenus erectust már nem pusztíthatja el. Bizony már vele együtt kell élnünk.

6

A. P. sorozatgyártását valóban nem engedélyezték. – Egy példányunk van, ez elég is – döntötte el a kérdést az Adam Radarro által összehívott bizottság. A. P. persze a füle botját se mozgatta erre, azt meg végképp nem vette sérelmesnek, hogy nem rendelték el a sorozatgyártását, nyugodtan élte világát Planus Irreversiblus házában. – Éppen mert egyedüli példány vagyok – magyarázta a professzornak s mint ilyen, megismételhetetlen és pótolhatatlan, halaszthatatlan kötelességem, hogy legalább a lehetőségekhez mérten konzerváljak valamit egyszeriségemből és utánozhatatlanságomból. Mindezt persze oly módon tehetem legjobban, melyet ön jobbára erkölcstelennek tart. Alapjában véve mi sem állt volna távolabb Irreversiblustól, mint hogy megfossza A. P.-t szerelmi boldogságától, de a mellékkörülmények túlságosan zavaróan hatottak: a szerelmi játékok ugyanis nem ágyban bonyolódtak le, a takarók, párnák és habszivacsok jótékony hangtompításában, még csak nem is szürkület után valahol, egy félreeső zugban, hanem olyan riadalom közepette, amely az emberek között ez

idáig nemigen volt szokásban. Már déltájt, amikor a fülledten, nyomasztóan rátelepedő levegő hatására Irreversiblus békésen szendergett volna, a távoli suhogás mindegyre kizökkentette ebéd utáni álmából, s a szárnycsapkodás egyre közelebbről hallatszott, hogy végül szinte orkánként süvítse körül a házat. Néhány röpke percre ekkor minden elcsendesedett, de a professzor már tudta: megint lőttek délutáni sziesztájának. S máris kezdetét vette a zenebona: az ideröppent pipó-hölgyikék mind élesebb hangon rikoltoztak, úgyhogy Irreversiblus szíve mélyéből óhajtotta, lépjen oda végre August az egyik ablakhoz, s engedjen be egy asszonyságot, hadd csituljon valamelyest a lárma. A megváltás persze alig néhány percig tartott. Az Irreversiblus fölötti szobában ekkor kezdődött az igazi haddelhadd, s bár August tapintatból bekapcsolta az elektromos zenegépet, hátha sikerül túlharsogtatnia a ricsajt, de hiába, a hang mindig a fülét hasogatta, már csak azért is, mert félreérthetetlenül ritmikus volt, no meg a pipó-hölgyike rikoltozása minden elektromos zenén áthatolt. Sőt August is olyan hangkitöréseket hallatott, amelyek hajmeresztően különböztek attól, melyet Homo pipogenus erectusként – alkotójának tervei szerint – hallathatott volna. Irreversiblus tapasztalatból tudta, ez a hang egyértelműen az ősmadár hangja, s így a fülsiketítő lárma mellett az is nyomasztotta, milyen gyenge lábon áll teremtménye genetikailag, hiszen bármikor képes visszazuhanni az ősmadárság állapotába. A veszély bizony fennállhat. Irreversiblust mégis a procedúra többszöri megismétlődése kínozta: kezdődött a ház körül a fákon és tetőkön megtelepedő pipó-asszonyságok rivalizáló rikácsolásával, ami ellen a ház semmiféle védelmet sem nyújtott; folytatódott a rövid, csalóka nyugalommal, hogy végül félszendergéséből végképp kizökkentse Irreversiblust a feje fölötti dáridó. A bál olykor már a lépcsőházban elkezdődött, s végül a ház összes szobájában tombolt. Irreversiblus, mint türelmes ember, először úgy gondolta, ha ebéd utáni álmáról végképp le kell mondania, átrendezi napirendjét, hogy végül csak regenerálódjon, amire – minthogy kenyere javát már megette – ugyancsak szüksége volt. De az August-féle procedúrák naplementéig tartottak. Utána már csak alkalomadtán hallott szárnycsapkodást Irreversiblus, de amint a nap újból felbukkant az égen, s a professzor legmélyebb álmát aludta, felébredtek a pipó-asszonyságok, akik még nem kerültek sorra, s ezért a tetőn vagy a fákon éjszakáztak, s gyilkos rikácsolásba fogtak. Irreversiblus hallotta, amint August valami számára érthetetlent kiabált nekik, mire a lárma fokozatosan alábbhagyott. A reggelinél August vidámnak és feltűnően erőteljesnek látszott, eltüntetett két nagy üveg mézet, két jókora rozscipót, no meg a maga kavarta tojáslepényt is egy nagyobbacska vájdlingból. Udvariasan megérdeklődte, hogy aludta álmát Irreversiblus. Sötétbarna, tiszta fényű szeme szinte aggodalmasnak látszott. Szalvétája mögött Irreversiblus csöndesen szitkozódott: – Napról napra rosszabbul alszom, szerencsésebbnek tartanám, ha berendeznénk neked egy külön házat, ott élhetnél, ahogy kedved tartja. – Ó – mondta August –, nekem itt is tökéletesen megfelel! Irreversiblus meg akarta kérdezni, muszáj-e magát állandóan strapálnia, nem kellene-e szünetet is tartania, de ekkor eszébe jutott, hogy ő maga keltette föl az érdeklődést a szerelemre lusta pipogigóban, merthogy a fajfenntartás is megoldandó probléma. – Kímélni kellene magad. – Ó, dehogy – mondta August –, ez a legjobb módszer, ha fitt akarok maradni. – Minek akarsz fitt maradni? – Majd meglátod, biztos örülsz is neki. – Nagyon eltérő az életmódunk – mondta Irreversiblus, aki August P. mellett sápadtnak, elgyötörtnek látszott, szinte hajlott hátúnak, mintha zakójában maga is szárnyakat rejtegetett volna. – Alkalmazkodnunk kellene egymáshoz. – Igen, belátom – mondta August –, csakugyan szereznünk kellene neked másutt egy házat. Ez itt már nem az igazi számodra. Ám ezt Irreversiblus semmiképpen sem akarta, s nemcsak azért, mert öregemberként ragaszkodott a maga megszokott világához. August P.-t sem akarta szem elől téveszteni, azon csodabogarak egyike volt, aki felelősnek érzi magát, ha egyszer valamit megcsinált. „Talán azért kínoz annyira August megfeszített életmódja, mert magam eközben csöndben fekszem, passzív vagyok, s hagyom, hogy a zaj felizgasson. De ha én is társaséletet élnék, talán nem a zajra koncentrálnék, valószínűleg nem zavarna annyira.”

Hogy ő is lármát csapjon, közönségesnek tartotta volna. Meghívta házába öreg barátját, a tudós Theo Kommuniziust, aki már jó ötven éve foglalkozott a nyelvek és a magatartásformák közti összefüggések vizsgálatával. August P.-t is bemutatta barátjának, s a jelek szerint a két úr igen jól kijött egymással. Irreversiblus reménykedni kezdett, bárha az újsütetű barátság visszatartaná Augustot másik elfoglaltságától, de a tetőről és a fákról csakhamar elviselhetetlen rikácsolás hangzott. August udvariasan felemelkedett: lecsendesíteni őket. – Utánanézek a dolognak – mosolygott Irreversiblusra. – Most jön, ami még nem volt – mondta Irreversiblus Kommuniziusnak, akit kora ifjúságától kezdve igen gyenge idegzetűnek ismert, aki bármilyen hétköznapi lármától megriadt, s összerezzent, ha kicsit hangosabban csaptak be egy ajtót. – Talán jobb lenne, ha elmennél – mondta, kivált mert a galambősz jóbarát minden porcikájában remegett, s bizony nagyon roskatagnak látszott. Az első procedúrát azonban Kommunizius teljes frissességgel vészelte át, érdeklődve figyelt, s aztán hirtelen felkiáltott: – De hiszen egész eddigi életemben hiába kutattam, honnan származik a kifejezés: jól megtojóztam az asszonyságot. És most gyakorlatilag hangtani szempontból is megfoghatóvá vált számomra. Végtelen hálára köteleztél, Planus, amiért lehetővé tetted, hogy utolsó, saját gondozásomban megjelenő művembe még felvegyem ezt a nagyszerű felfedezést. Reszkető lábbal, bottal, de eljött a rákövetkező napokon is, s hosszan beszélgetett August P.-vel. Hogy P. a nevezetes kifejezést nem ismerte, Kommuniziust újra meg újra csodálkozásba ejtette. – Akkor honnan veszik maguk az emberek, ha a madaraknak sem ismeretes? – Nos – gyújtott rá August hosszú, vékony csontpipájára –, az lehet a bökkenő, hogy az emberek, ha madarat látnak, szívesen megcselekednék, amit valójában nem tudnak. A repülést például már elég jól sikerült utánozniuk, gépmadarakba, madártestű óriásokba szállnak, de legalábbis biológiai értelemben repülni nem tudnak. – Csakhogy én arra a bizonyos tevékenységre gondolok – mondta Theo Kommunizius –, ott mi, emberek is egészen szép eredményeket produkáltunk. – Nem ítélhetem meg, de mint Homo pipogenus úgy vélem, hogy az önök által használt kifejezésben valami vágyakozásféle játszhat szerepet. Nem akarom irigységnek mondani. A tetőről és a fákról felharsant a hangorkán. – Túlságosan átengedtem magam az elméletnek, megbocsásson, de ott kívül vár a gyakorlat. – Kommunizius nevetett. Augusttal kötött ismeretsége felpezsdítette. Irreversiblus napról napra ment össze. Egy nap magához kérette Radarrót. – Csakugyan kibírhatatlan – hagyta rá –, az, sőt maga a pokol. – Mégsem téveszthetem szem elől, nem menekülhetek el előle sajnos. – Csak azt ne – mondta Radarro –, maga az egyetlen, aki valamit kezdhet vele, bár félő, hogy ki fogja készíteni. – Ha legalább hangtompító falakat építtetne. – Kerüljön, amibe kerül – mondta Radarro. Irreversiblust körülbástyázták tehát hangtompító falakkal, déltájt azonban, amikor a levegő fülledten, nyomasztóan rátelepedett, s a napfény jóformán beleveszett a ködbe, hiába feküdt le aludni, a pipóasszonyságok rikácsolását, August Pipogenus szerelmi procedúráinak ritmikus zaját még erősebben hallotta, mint valaha. A zajszakértők, akik mérőkészülékeikkel ellepték a házat, képtelenek voltak kimutatni a legcsekélyebb hangerőt, ami a hangszigetelt falakon áthatolhatott volna. Irreversiblus végül így kereste föl öreg barátját, a pszichiáter Aliust. – Csak olyan bolond vagy, mint voltál – mondta Alius –, semmi változást sem látok rajtad, ami különösebben aggasztana. Hogy érzékenyebb vagy bizonyos zajokra, az már együtt jár az előrehaladott korral. – De a hangszigetelt falak. Mindig azt hittem, ha az ember vénül, romlik a hallása. Most meg szinte azután sóvárgok, bár süketülnék meg teljesen. – Sohase volt ki mind a négy kereked; kezdted azzal, hogy pipogigó-vadászatra mentél az Alfahegységbe. Aztán meg közös háztartásban éltél egy pipogigóval. A beteglapodra tökéletesen ráillik a legújabb fejlemény is. – Alius üvegcsényi altatót adott Irreversiblusnak. Azt hitte, már nincs remény, a pipogenus rákényszerítette saját életritmusát Irrever-siblusra.

Előfordulhat, hogy Planus maga is pipogenusszá válik, persze pszichológiailag. A kartotékra ráírta: személyiségvesztés. Irreversiblusban felmerült, hátha a lelkiismeret nem hagyja nyugton, s attól nem tud aludni. Lelki szemeivel August Pipogenus szerelmi életének következményeit is látta. Megszámlálhatatlan tojásokat, amelyeket majd feltörnek a keltetőben. A kikászálódó pipó-seregletet, amely mindent elsöprő lármával újabb pipókat nemz. Felrémlett August jóslata: az új pipók szellemileg magasabb rendű élőlények lesznek, s nem együgyű, csacska kulik, mint régen. – Nem lesznek ugyan hozzám hasonló fejlettségűek, de annyira mindenképpen, hogy a kapcsolatteremtés szellemi síkon ne ütközzön nehézségbe. A mostani pipók között ez még elég fáradságos művelet, túlságosan le kell hozzájuk ereszkednem. E szavak hallatára Irreversiblus mélyen megbánta, hogy a pipók nemzőkedvét akkorára növelte.

7

Csakhogy Adam Radarro meg az elnöklete alatt álló bizottság kívánságára gyorsított fejlődésüket is elősegítette. A pipogen individuumok ennek következtében olyan rövid idő alatt érték el a teljes testi és szellemi érettség fokát, hogy Radarro megállapította, nemcsak gyermekeink fogják élvezni a pipók gazdasági hatékonyságának előnyeit. Így élte meg a pipó-papák generációja azt a napot, amikor a tojáshéjból előkászálódó utódok első csapatát August Pipogenus beiskolázta. Gyorskiképző tanfolyamára, amely August Pipogenus kifejezésével élve egyszerű és bürokráciamentes volt, s amely repülés közben bonyolódott le a felhőkben, ahol is a feketéllő tömeg fölött röpködve, a szárnycsapkodókat maga köré gyűjtve személyesen A. P. okította a pipó-seregletet. Irreversiblusnek nem sikerült megtudnia, milyen kiképzés folyik a felhőkben, de nem sikerült ez Radarrónak meg az elnöklete alatt álló, ilyen-olyan bizottságoknak sem. Általános megdöbbenésükre A. P. tanmenetét sem nyújtotta be jóváhagyásra. Radarro repülőgépeket, léggömböket, léghajókat indíttatott útnak, s bár a köszvénytől, a légzési zavaroktól meg az epekövétől sokat szenvedett, olykor maga is felszállt, hátha elcsíp valamit a tanfolyamon történtekből; de a kémlelőutakról mindenki dolgavégezetlen tért vissza: a magnószalagon végtelen csipogással, csiviteléssel. Megfejtésükkel Irreversiblust bízták meg. A módszert persze többen kritizálták, mondván, teljesen felesleges bonyolult mérőkészülékek tömkelegével felszállni a levegőégbe, hiszen a rádióhullámok segítségével minden további nélkül foghatják a kiképző kurzuson elhangzottakat, de Radarro kitartott amellett, hogy az embereknek egyértelműen be kell bizonyítaniuk, ők is képesek a repülésre, mégpedig nem érdemtelenül nőtt szárnyakkal, hanem alkotó szellemük segítségével. A hangok megfejtése elhúzódott. Irreversiblus heteket töltött a magnó előtt, a szalagokat lassabban játszotta le, hátha sikerül néhány értelmes szótöredéket kihallania a végtelenbe nyúló csiripelésből meg vijjogásból. Majd megpróbálta utánozni a hangokat, szótagokat, hogy megállapítsa, milyen közel állnak az emberi nyelvhez. Radarro a laboratóriumban talált rá. Irreversiblus fehér köpenyben kuporgott a padlón, összegörnyedve, mintha titokban szárnyakat rejtegetne a hátán, s csipogott, rikoltozott feszült figyelemmel, mintegy önnön benső világába merülten. Radarro keményen megrázta, hogy végre tudomást vegyen róla. – Mondja csak ki ezeket a hangokat – kérte Irreversiblus –, hátha talál valamit, ami hasonló az emberi nyelvhez. – Aligha – mondta Radarro –, véleményem szerint az a legjobb megoldás, ha a kilencszerte okosabb August Pípogenust egyszer, amikor éppen aláereszkedik a házba, meglepjük alvás közben, s gyengéden megbilincseljük. Majd ő megmondja, mit jelentenek ezek a hangok. Ha nem, rövidke ideig étlen-szomjan hagyjuk. Akár meg is fenyegethetjük, hogy egy picikét átvágjuk a szárnyait, először csak neki, aztán a többi pipónak. Ha még erre sem beszél, megtesszük, amit beígértünk. – Soha – mondta Irreversiblus elszörnyedve. Radarrónak hirtelen olyan érzése támadt, mintha a professzor fehér köpenye magasba libbent volna, hogy Irreversiblus felemelkedjék a levegőbe. – Az ilyesféle beavatkozás kimondottan erkölcstelen. Hogy szabad ilyesmit javasolnia, Radarro! Hiszen élőlényekről van szó, elpusztítanánk a legsajátosabb jellemzőjüket. – Miért, amikor maga kiemelte a pipogigót a természetes környezetéből, a hulladékhegy lankáiról, s amikor megfosztotta vele született életmódjától, és különböző machinációkkal átalakította Homo

pipogenusszá, az nem volt erkölcstelen? Akkor nem szólalt meg a lelkiismerete? Irreversiblus átható, szomorú pillantást vetett Radarróra. – Nem magától kaptam hozzá a billiókat? Radarro most is ördöginek látta, de szomorú ördögnek, aki legalább századjára éri meg, hogy megrendelője lelkiismereti kérdésekkel rukkol elő. Erkölcsi szempontból épp elég következetlennek tartotta, hogy meghagyták a pipogenus szárnyait, hiszen ha leoperálták volna, sokkal jobban hasonlítottak volna az emberekhez, következésképpen könnyebben beépülhettek volna az emberi társadalomba. – A pipogenus és utódai épp azért kecsegtetnek bennünket minden képzeletet túlszárnyaló lehetőségekkel, mert repülni tudnak. A pipókat még sohasem kellett méregdrága közlekedési eszközön küldözgetnünk rendeltetési helyükre. Biológiailag képesek az önszállításra. S mert repülni tudnak, hozott információik többnyire gyorsabbak és biztosabbak, mint az elektronikus úton érkezők, azokat ugyanis mindig zavarhatja valami. Tényleg nem értem magát, Radarro. – Megváltozott a helyzet, meg kell tudnunk, mit főznek ki azok ott fenn. – Hamarosan megtudjuk, csak előbb meg kell tanulnunk pontosan képezni a hangjaikat, megpróbálom Theo Kommuniziust, a nyelvkutatót is ráállítani a munkára. – Csak gyorsan, az isten szerelmére! – mondta Radarro savanyú képpel. A következő alkalommal Irreversiblust Kommuniziusszal együtt találta a magnó előtt, fehér köpenyük kidudorodott a hátukon, mintha szárnyakat rejtegetett volna, a két tudós a földön kuporogva csipogott, csivitelt, időnként fel-felrikácsolt. – Még mindig semmi? – kérdezte gorombán. – Dehogynem – mondta Kommunizius olykor az az érzésem, mintha egyik-másik hangkapcsolatukban az emberi nyelv kacifántosabb elemei rejtőznének, s a megrövidülés feltételezhetően a pipogigók kívánságára következett be. – Édes istenem! – sóhajtotta Radarro. – A túlzott sietség csak bajt okozna – mondta Kommunizius –, javaslom, vonjunk be fiatalabb tudósokat is nagyobb számban a munkába, így a lehetséges eredmények számának valószínűsége is nagyobb. Legközelebbi látogatása alkalmával Radarro egy csoport fehér köpenyes ifjú körében találta Irreversiblust és Kommuniziust, madárhangokat utánozva valamennyien a földön kuporogtak, s az istennek nem vettek róla tudomást. Amikor hiába rázta, lökdöste, hogy valahogy észre térítse őket, elhívta Aliust, a pszichiátert. Alius végigjártatta szemét a fehérbe öltözött gyülekezeten, de nem mondta meg, mit gondol. Nem szenvedhette Radarrót. – Kicsit túlfeszítettek – mondta végül –, sebaj, felírok néhány üveg altatót. Hamarosan újult erővel veselkedhetnek neki a madárnyelv megfejtésének. – De hisz ez őrültség – mondta Radarro –, az életben nem jutnak a végére! – Hogyhogy nem, miért, maga például kipróbálta már, hogyan kell ezeket a hangokat képezni? – Eszem ágában sincs – mondta Radarro –, hogy a végén én is itt ücsörögjek? Még épelméjűnek számítok. „Pont ezt utálom benned” – gondolta Alius. Kedve szottyant, hogy maga is utánozza a madárhangokat. Majd mintha valami földöntúli erő vonzotta volna, a földre kuporodott. – Saját magam fogom kikísérletezni, csakugyan őrültség-e a dolog. Radarrót elöntötte a veríték. „Engem aztán nem vesztek rá!” Már épp el akarta hagyni a házat, amikor az ablak előtt szárnycsapkodást hallott. Az előtérben megjelent August Pipogenus, szélborzolta hajjal, de szárnyát – tapintatból – máris köntöse alá rejtette. „Minek nyíltan kimutatni fölényünket, ha egyszer nem okvetlenül szükséges?” Radarro szeretett volna elosonni, de lábai elgémberedtek, s amikor August hátulról alája tolt egy fotelt, barátunk gyámoltalanul belehuppant. – Örvendek, hogy épp most látogat meg – zsebéből előhúzta a hosszú, vékony csontpipát –, ha megengedi, eregetek egy kis füstöt; magát is megkínálhatom, vagy inkább inna valamit, igazán van ok az ünneplésre! – Nem tudok róla. – Sikeresen befejeződött a Homo pipogenusok tőlem származó első generációjának kiművelése. – Mely területen? – Az összes elképzelhetőben. – Képtelenség. – Győződjön meg róla a saját szemével. Szeretne egy Homo pipogenust?

– Köszönöm, inkább nem. – Nem tesz semmit, egy már úgyis várja a háza előtt.

8

A Radarro-féle kert alacsony falán ülő pipogenus viszonylag nagynak, erősnek látszott, mégis valahogy szerénynek, sőt félénknek mutatkozott. „No, legalább lesz, aki rendet tart az alsóbbrendű pipók között” – gondolta Radarro. – „Az ilyen félénknek mutatkozó alakok kiváltképp az alattuk állókhoz szigorúak.” – Mi a neve? – Csak számom van. August Pipogenus azonban úgy kívánja, hogy vegyük fel a mindenkori házigazdánk nevét. – Ezt inkább ne vezessük be – mondta Radarro. Nem tetszett neki a pipogenus, főként hosszú, fekete haja, amely simára fésülten, illatosán keretezte kissé még mindig kéregszerű arcát. Zöldre festett ajkát pedig kifejezetten ellenszenvesnek találta. Csaknem kiszaladt a száján: „Tán buzi vagy?” A pipogenus zajosan lehuppant a falról, hosszú, rojtos szoknyájába burkolózva. – Mindössze az okozhat nehézséget köztünk, hogy nőnemű vagyok. Voltaképpen Adama Radarra Pipogenának kellene hívnia. – Lehetetlen! – Radarro rémülten meredt a dámára, de azért megpróbálta valahogy tartani magát. – Ez így túl hosszú, kész örökkévalóság, ha kimondjuk, nem is beszélve a papírról meg az írószerszámról. – Hát akkor legyen rövidítve: A-Ra-Pi. Ez jól is hangzik, – Nem is tudom. Hiszen annyira mások vagyunk, nemcsak a nemünket illetőleg, hanem származásunkat, társadalmi helyzetünket tekintve is. Az Arapit nagyon könnyű meghallani. A pipogena metsző hangján vagy jó tucatszor elrikkantotta: „Arapi”, úgyhogy Radarro úgy vélte, tanácsosabb lenne valami megbízatást kitalálnia őkelmének. – Nos, Arapi, ezentúl minden reggel kapsz tőlem egy listát a pipóknak szóló utasításokról. Az olyan magától értetődő apróságokra, mint például cipőpucolás, mindennapos mosás, takarítás, karbantartás vagy gépek és járművek javítgatása, természetesen sem én, sem a feleségem nem térünk ki. Amit rád testálok tehát: szervezd meg mindennapi életünk zökkenőmentes lebonyolítását. Rám csak a rendkívüli események tartozzanak. – A rendkívüli események, megjegyzem. – A szobád a felső emeleten lesz, közvetlenül a tető alatt. Ez elképzeléseidnek is megfelelhet. Onnan kiröppenhetsz, amikor csak kedved tartja, hogy dolgod után láss. Meg is egyeztünk, nemdebár? – Még nem egészen – mondta Arapi félénken. – Minthogy a nevét viselem, helyesebbnek tartanám, ha magázna. Bár ha gondolja, én is tegezhetem. Radarro elképedt ekkora pimaszságtól, de félt, hogy Arapi megint rikácsolni kezd. – Maradjunk inkább a magázódásnál. Nos, akkor megegyeztünk? – Szerencsésebbnek tartanám, ha megkapnám a hálószobája melletti szobát. Így sokkal jobban végezhetném a dolgom. – Nem, azt nem – mondta Radarro. – Persze még szerencsésebb, ha az ön szobájában alszom. Közvetlenül az ágya mellett. – Nem! – kiáltotta Radarro. – Még valamit. Mit kapok a munkámért? – Kap élelmet meg ruhaneműt, éppúgy, mint a többiek. – Pénzre gondoltam – mondta Arapi. – Pipók még sohasem kaptak pénzt. – Hogyan fejleszthetném pénz nélkül a személyiségemet? – Majd beszélünk róla. – Inkább most rögtön – mondta Arapi, miközben feltette óriási szemüvegét. A fekete lencsékből töpörödött apóka nézett vissza Radarróra, a kétszeres tükröződés valahogy még jobban összezsugorította. Radarro bizony nem szerette volna, ha fukarként emlegeti. – Megadom, amire – ha úgy jön ki a lépés – szüksége lehet. „Amiért olyan ocsmány zöldre mázoltad a szádat” – gondolta. – Kössünk szerződést – mondta Arapi. Radarro próbaidőre szóló szerződést ajánlott. – Amíg nem egyezünk meg a szilárd munkatársi viszony létesítéséről, egyikünk se kapjon pénzt a másiktól. A koszt és kvártély természetesen jár, térítésmentesen.

Arapi manikűrözött, de kérges, zöldes árnyalatú kezével megragadta a Radarrót úgy, hogy az még akkor is érzéketlenül csüngött alá, amikor alá kellett volna írnia a szerződést. Arapi vezette tehát a kezét, hogy a nevét aláírhassa. – Be kellene még mutatnom a feleségemnek. – Radarro abban reménykedett, hogy az asszony tiltakozik Arapi ellen, de neje valósággal el volt bájolva. – Végre igazi társalkodónőm lesz! Gondoskodni fogok a ruhatáráról, kedves Arapi. Elnyűtt ruháira, cipőire, kalapjaira gondolt, szinte férni sem lehetett már tőlük a szekrényben. Arapi megnyerte tetszését, hisz csúnyának látta, meg különben sem volt valódi ember-dáma. – A valódi dámák oly könnyen lesznek közönségesek – mondta Radarróné asszony. Rápaskolt Arapi hátára, ott, ahol alig kivehetően a szárnya dudorodott. Arapi hosszú, rojtos szegélyű szoknyája korcába rejtette a szerződést, s engedélyt kért, hogy nyugovóra térjen. – Szeretnélek figyelmeztetni, hátborzongatóan tud rikácsolni – mondta Radarro az asszonynak.

9

Arapi azonban nem rikácsolt, a pénzt sem hozta újból szóba, Radarro legalábbis nem emlékezett, hogy ez a szó még egyszer felröppent volna zöldre festett ajkáról. A háztartási pipókkal is nagyon halkan beszélt, s azok szó nélkül engedelmeskedtek kívánságainak. Radarro szinte félni kezdett, csak nem siketült meg, olyan félelmetes csönd telepedett a házra. – Nagyon csendesek az ortogének – mondta Irreversiblusnak és Aliusnak, akik persze nem hallották, hisz még mindig a hangok utánzása foglalta le őket. „Íme, a döntő bizonyíték, valóban tébolyultak, én vagyok már csupán beszámítható közöttük, s a legtragikusabb ebben az, hogy maga a pipók és pipogenek teremtője, a szülőatyjuk képtelen boldogulni a fiaival. Gondolom, az lehet a dolog nyitja, hogy engem kezdettől fogva józan gazdasági kapcsolat fűzött hozzájuk. Én a pénzemet fektettem a pipókba, de Irreversiblus az életét is feltette rájuk.” Azt azonban nem árulta el az asszonynak, hogy olykor, ha a ház egyik csendes zugába húzódva, még inkább a kerti falon vagy a kisebb fákon kuksolva megpillantotta az átszellemült Arapit feleségének viseltes ruháiban, bizony meglegyintette valami titokzatosság. – Arapi – kérdezte időnként –, nincs semmi dolga? – Dehogynem – mondta Arapi –, csak éppen halad minden a maga útján, majd meglátja. Olykor feltette fekete szemüvegét, de Radarro lehetőleg nem nézett rá ilyenkor, a háta is borsódzott a tükröződő látványtól. De ha a szemüveg lekerült, Radarro önmagára haragudott. „Mégiscsak bele kellett volna pillantanom.” Persze, legközelebb is elmulasztotta. Az az érzése támadt, mintha a ház és berendezése Arapi itt-tartózkodása óta szürkülő tónust öltött volna. Lassacskán mintha valami szürkés réteg lepte volna be a szőnyegeket, amibe lába ugyan nem süppedt bele, de kétségtelenül eltakarta a perzsamintázatot. A levegőben is mintha áporodott fehérnemű szaga terjengett volna, alig észrevehetően ugyan, de kitartóan. S egy szép napon a porlepte kombinációs számológépre is ráakadt az egyik sarokban. Lenyomta a billentyűzetet, a gép nem működött. Arapit hívta, de nem jött. Az egész házat tűvé tette. A garázsban felfedezte, hogy a kocsik elképesztően koszosak, mindegyik használhatatlan, néhány szétszedve darabokra. Nyoma veszett a pipóknak is. Átkutatta a kertet, míg végül valami mocorgásfélét hallott, s a feje fölött enyhe légmozgást érzett. A pipókat a háztetőn fedezte fel. Arapi köré gyülekezve kuporogtak, s mintha rettenetesen főtt volna a fejük valamiben. – Arapi – kiáltott föl –, a ház kész kupleráj! Arapi feltette a szemüvegét, és leereszkedett hozzá. Titokzatosság lengte körül, amikor jókora szárnycsapásokkal alárepült. Radarro még sohasem látta szárnyakkal, s szinte úgy érezte, mintha Arapi kisasszonyt mezítelenül kapta volna rajta. Így esett, hogy zavarában a vészesen közeledő szemüvegek elől is elfelejtett kitérni. – Hajlandó egyáltalán dolgozni, maga meg a drágalátos pipók? – Éppen a munka témakörével foglalkozunk – mondta Arapi gyengéden –, történelmi eredetét taglaljuk, most éppen az első munkát végző pipóról tárgyaltunk. Aki természetesen még tudattalanul dolgozott. Mi nyilván azt akarjuk, hogy a pipók tudatosodjanak, világosan lássák, kinek és miért tisztítsanak ki például egy szőnyeget. – Hogy miért? – kérdezte Radarro őrjöngve. – Mert koszos. És kinek? Nekem, így, ahogy lát!

– Eddig mi is eljutottunk, de ezzel nem elégedhetünk meg. A pipó tehát tudja, kinek és miért tisztogat. Csakhogy már azt is megkérdezi: miért Radarro úrnak, miért nem önmagának? – Köztudomású, hogy a pipóknak nincs szőnyegük. – De lehetne. – Minek? – Nem a szőnyeg a lényeges, de a pipóknak, véleményem szerint, lehetőséget kell kapniuk az önmegvalósításra. Elvégre maga most mi? Semmi. A könyörtelenül ráirányuló fekete szemüvegben Radarro valóságos szörnyeteget látott, amelyik minduntalan nekiütközött a szemüvegkeretnek. Pofáját mohón eltátotta, ujjai karmokban végződtek, hasa kőkeményre merevedett, s arany óralánc fityegett fölötte. Radarro önkéntelenül is megérintette saját hasát, de az nem volt merev, s lánc sem lógott fölötte. Megtapogatta kínosan rövidre reszelt körmeit is. Tükörképe fejét fekete, felhajtott karimájú kalap borította, ő pedig kopasz volt. A szemüveg tehát csakis azt a kizsákmányolót mutathatta, akinek képével aprócska fiúként oly sokszor találkozott az iskolában, botjával most is végig tudta volna mutogatni az idejétmúlt jelenség jellemző vonásait. „Én lennék ez a szörnyeteg?” – Az önmegvalósítás valóban nagyon fontos – bökte ki gyorsan –, ha kívánják, a bért is megfizetem, de akkor cserében tartsák rendben a házamat. – Be kell látnia, Radarro, először elméletileg kell a dolgok mélyére hatolnunk. Hogyan is örülhetne ezentúl a tiszta szőnyegének, ha tudná, hogy egy teljesen tudatlan pipó pucolta ki, mindennemű gondolkodás és mélyebb értelem nélkül. – Felőlem aztán gondolkodhatnak, de néha azért tehetnek is valamit. – Fogunk is, minden megy a maga útján. Valóban, a következő nap mintha megint dolgozott volna a tisztogató automata, a porréteg megfogyatkozott a szőnyegen, s mintha a fehérneműk áporodott szaga is elillant volna, de hamarosan megint visszazuhant minden a korábbi állapotba. Radarro a feleségével akart beszélni, de nem találta a szobájában. A ház teljesen kihalt, de a tető szinte feketéllett a pipóktól, éppen politikai vitakört tartottak. Radarro egy pillanatig mintha két Arapit látott volna. De amikor jobban odanézett, a feleségére ismert az egyik Arapiban. Biztos túszként hurcolták magukkal a pipók, gyanította, s azonmód felkiabált: – Arapi, tüstént engedje szabadon az asszonyt! – Minden rendben, Adam – integetett le az. – Gyere le! – ordította Radarro. – Arapi hozott fel szívességből. Nekem sajnos még nincs szárnyam – mondta Radarróné asszony. – Nem is lesz. – Ha a dolgok mélyére hatolunk, igazán érdekes lenne, ha nekünk is szárnyunk nőne. De Arapi szerint lelki szárnyaim még nőhetnek egész biztosan. – Neked, a hatvan éveddel. – Miért ne, hisz Arapi szerint csak gondolkodnunk kell, és mindent apróra megvitatnunk. – Nem veszed észre, micsoda disznóól lett a házadból? – kérdezte Radarro. – Ne ragadj le mindig a másodlagos kérdések mellett, így sose nő szárnyad. Rojtos szoknyájából, amely kísértetiesen emlékeztetett Arapiéra, előhúzott egy förtelmesen ronda szemüveget, két fekete üveggel. Radarro iszonyú rémülettel látta meg a lencsében a féregszerűséget, amely hason csúszva a szőnyeget borító porban kereste táplálékát. – Lehetséges, talán csakugyan másodlagos kérdés. Neje széles mosolyra húzta zöldre festett ajkát. Arapi szállította föl a tetőre, ahol is oly óvatosan ereszkedett alá, mintha tojásokra ülne. Radarro elhatározta, hogy az egyik elnöklete alatt álló bizottsághoz fordul, mégpedig elsődleges kérdésekkel. Magában legalábbis így fogalmazott. Kiválasztotta, melyik ülésezik leghamarabb, s odagyalogolt. A márványtermet üresen találta, de a tetőre vezető csapóajtó nyitva volt. Radarro felmászott az odatámasztott létrán. A bizottság a tetőn kotlott, s a tagok hátán a zakó – mintha szárnyakat rejtegetett volna – kidudorodott. Radarro ráütögetett egyikőjük hátára. Habszivacs. A többiek hátán is kitapogatta a párnázatot. Kifejezetten undorító, biológiailag képtelenek a repülésre, hát szivacsból imitálnak maguknak szárnyakat. – Ez a legújabb irányzat – mondta a legvaskosabb habszivacs gazdája.

– De mi keresnivalótok van itt? – Mindenekelőtt gondolkodunk; eddig mindig azzal követtük el a hibát, hogy azonnal cselekedni akartunk, az ilyen hibás módszerekkel egyszer s mindenkorra végeztünk. – Üljön közénk, Radarro, magának is van még tanulnivalója. „Köszönöm” – akarta mondani Radarro, de aztán inkább szótlanul lemászott a létrán. Az üres teremben kipróbálta a bizottsági tagok legújabb testtartását. „Habszivacs nélkül nem megy” – gondolta. Visszatérőben majd mindegyik háztetőn gyűlésezőket látott. Persze nem tudta megállapítani, ki az ortogén és ki az emberi származású. A nagy divatházak kirakataiban zakókat, kabátokat, ruhákat látott, hátukon kerek kivágással, fonákjukon szivacstöméssel. Az illatszerboltokban sárgás púdereket meg valami folyadékfélét, amely á la Pipo serkenti a ráncokat. Az egyetem előtt észrevette a ráncos képű, púpos hátú diáklányokat. A rektorhoz indult tiltakozni. Hajlott hátú, tépelődő gyűlésezők gyűrűjében talált rá. – Akinek nincs szárnya, nem lehet példakép. – Radarro elveszítette önuralmát, s letépte a rektorról a zakót meg az inget, s hirtelen tollakat érzett a kezében. A rektornak szárnya volt. – Maga ortogén? – kérdezte Radarro tökéletesen megzavarodva. – Sajnos nem egészen – mondta a rektor –, a szárnyakat szívókákkal erősítették a hátamra; de már fejlődik, igenis fejlődik, erről megnyugtathatom. – De hisz ez teljesen méltatlan önhöz – mondta Radarro. Az utcán úgy érezte magát, mint a kitaszított, csak az ő zakójából hiányzott a habszivacs, nem is beszélve a szárnyakról. Elegáns, ráncokkal teli, rojtos szoknyájú fiatal lány suhant el mellette, fekete szemüvegén át rövid pillantást vetett rá. A lencséből reszketeg aggastyán tekintett vissza, olyan, aki már semmit sem ért a társadalmi fejlődésből. Amikor fáradtan hazaérkezett, Arapi a kerti falon sütkérezett. Sokkal inkább emberi, mint ortogén benyomást keltett. – Ó, Arapi – mondta –, ha szárnyam lenne, megkérném, repüljünk el mi ketten. Arapi szemüvegében nyomoréknak látta magát, hátán mankók lógtak. – Úgy tudom, van repülőgépe. – Igazi szárnyakat szeretnék. – Nem állnának jól, Radarro, szerintem az angyalképek is perverzek. – Már szürkülni kezdett. – Szeretek a házában, Radarro – mondta Arapi. – Vegye le a zakóját, az ingét is, szeretném látni a szárnyait. A szárnyak keltette könnyű szél szinte végigcirógatta. – Vegyen föl egy picit. Arapi többször körberepülte vele a házat, majd magasba ívelt, s ferdén levitorlázott vele. – Köszönöm, Arapi. Agyában Radarro a lehetőséget mérlegelte, hogyan tehetne szert valódi szárnyakra. „Művégtagjaink vannak, ma már rutinból végzik a legbonyolultabb operációkat is, ismerünk elektromos kezet, lábat, még nemi szervet is, amelyek minden igényt kielégítenek; meg fogom magam operáltatni.” De tudta, hogy ez is tömegjelenség lenne, mint a habszivacs, a sárgás színű ráncos bőr vagy a szívókákkal felragasztott szárnyak. De már nem tudta elnyomni magában a vágyat, hogy képes legyen ortogén funkciókra. „S ha csak egész közönséges pipó lennék is.” Reggel hiába próbálta végigtelefonálni a bizottságokat. Mindenütt megszűnt az élet. Útján a városban nyakig gázolt a porban. Feltűnt, hogy az emberek sorban állnak a körkivágású zakókért és a habszivacsokért. A szőnyegen törötten feküdt a porszívó, a folyosón szutykos emberi és ortogén lábbelik halmozódtak. Ekkor Radarro valami olyat tett, ami hite szerint még nem számított tömegjelenségnek. Fogott egy cipőkefét, és sorban kipucolta az összes ott heverő lábbelit. Aztán megpróbálta helyrepofozni a széttört porszívót. – Arapi – kiáltotta –, bármilyen munkát elvégzek, ha cserébe minden este meg reggel magával visz egy órácskára a levegőbe! Zöldbe játszó ajkával Arapi csak nevetett. Radarrónak még egy tiszta pillanata volt. „Soha nem lett volna szabad megrendelnünk August

Pipogenust.” Arapi szemüvegében kék munkaruhás primitív pipónak látszott. Kora reggel a kertben várta Arapit. Hiába szólítgatta. A tető üres volt. Majd mintha az előcsarnokban kuporgott volna, de amikor közelébe ért, látta, hogy csak a felesége az. – Hol vannak a pipók, hová lett Arapi? – Azt hiszem, elrepültek. Az íróasztalán levél feküdt. „Unatkoztunk – írta Arapi –, a szellemi süllyedés túlságosan megfeküdte a kedélyünket.” – Ekkora pimaszságot! – mondta Radarro. Felhívta Planus Irreversiblust. – Csakugyan itthagytak bennünket – mondta Irreversiblus. – August, a fiam is sajnos. Megviseltnek, mégis töretlen hitűnek látszott, amikor belépett Adam Radarróhoz. – Rajtuk kellene ütnünk. – Csak azt ne! – Radarro kis ideig gondolkodott. – Most tehát ugyanott tartunk, ahová egyszer már eljutottunk. A szőnyegbe belesüpped a lábunk, vastagon belepte a por. Megpróbáltam ugyan kipucolni a cipőmet, de hát nem ez az én igazi hivatásom. A pipogenusok kifejlesztése azonban tévedés volt. Ezt azért be kell vallanunk. TÓTH MÁRIA FORDÍTÁSA

ALFRED LEMAN-HANS TAUBERT ÜVEG? 22. III. 6. Már ma, az RT 12-ben töltött második napunkon, mindjárt őrségváltáskor, kezdetét vette a mizéria. Amíg úton vagyunk, lazíthatunk a munkában. A készülékek maguk jelzik kontrolljaikat. Még az automatika is unatkozik. Nyílegyenesen haladunk az éjfekete pusztaságban, amelyet még csak láthatár sem szegélyez, mintegy a végesség körvonalainak illúzióját keltve. Mennyi agyafúrt dolgot eszeltek ki hasztalanul a jármű rendszereiben! Folyvást csak egyvalamivel kell megküzdenie: a szakadatlanul ismétlődő sekély domborulatokkal és horpadásokkal ezen az üvegszerű felszínen, amelyet úgy ismerünk már, hogy torkig vagyunk vele. Itt benn a járműben szüntelenül ide-oda lódít bennünket az örökös föl-le mozgás, és kellemetlenül érezteti velünk jelenlétét ennek az alattunk levő óriásnak a gravitációja. Egyszer csak jelzés: undorító, sivító hang, vibrálása az idegeinkre megy. Ugyanakkor felvillant a biztonsági berendezésen az egyik vörös fényjel, sérülésre utalva a jobb oldali lánctalpon. Ez nekem szólt. Anzewval együtt ki kellett szállnom. Vagyis: szkafander, a hozzá tartozó szertartással, amelynek abszolválásához sok türelem és erő szükségeltetik. Odakint belekapaszkodtunk a kocsiba, és az üveges felszínen körbeegyensúlyoztuk magunkat a kocsi jobb oldalára. Noha reménytelenül csúszkáltunk és lihegve igyekeztünk tovább, mert mindkettőnket izgatott, hogy mi történhetett, mégsem vonhattam ki magam ennek az idegenszerű világnak a varázsa alól. Csak a járművet láttuk, az iszonyúan nagy síkságot és a fekete égboltot, amelyen parányi, éles fénnyel izzottak a csillagzatok. Semmi mást. Anzew, aki mögöttem jött, és a lámpát hozta, halkan szitkozódott. Egy lélegzetvételnyi szünetre körülnézett. – A mindenit neki, hogy ez milyen… Aki ebbé bele tud szokni, az igazán szakbarbár a javából. A sisakhangszóróból ugyanekkor visszafojtott, tisztán csörgedező nevetgélés és meghatározhatatlan mormogás hallatszott, bizonyára Minehoa és Falkhoven hangja. Minehoára kiválóan illett indián neve: Nevető Víz. Mennyire megörültem most a már-már kiapadóban levő vidámságának. A lány bizonyára furának találta Anzew érzelmi kitörését, de legalábbis azt, hogy kimondja, amit érez. Morgott is zavarában, amint odébb csúszkált: – Ti meg ott bent csak tartsátok a szátokat! Mi nem láthatjuk a kocsiban ülőket, ők ellenben látnak minket. Ezt bizony néhanapján elfelejtjük. Amint odajutottam a jobb oldalra, kezemmel végigtapogattam a lánctagokat. Megvan! Anzew odavilágított. Éles, hegyes törésfelület. Megszakadt az egyik lánctag. Kevésnek bizonyult a magunkkal hozott szokvány-szerszámkészlet. Anzewnak vissza kellett térnie a kocsiba, pótalkatrészekért. Közben hozzáláttam, hogy kiszereljem a sérült tagot. Odabent Anzewot szolgálták ki, el voltak foglalva. Velem senki sem beszélt, tehát nyilván Falkhoven kapta a feladatot, hogy a képernyőről szemmel tartson. Egy ideig, miközben apránként kiszereltem a kapcsolódó elemeket, teljesen magamra maradtam, és elmerültem gondolataimban. Kezdetben elszorult a torkunk, ha a sötétségre gondoltunk. Mindannyian előre tudtunk róla. Már jóval a start előtt tudtunk róla: annak a bolygónak a perihéliuma, amelyre el kellett jutnunk, pontosan ki volt számítva: majdnem kétmilliárd kilométer. Sokatmondó, jelentős szám: pályájának centrumában a nap csupán kis szikra lesz az égen, egy a megszámlálhatatlanul sok közül. Ő maga azonban, a mi bolygónk, egyedülálló, különös jelenség a többi planéta sorában, egyik sem hasonlít hozzá. Az IKP (Interkozmosz-parancsnokság) úgy döntött: ismereteket kell szereznünk a bolygó rejtélyes visszaverődési tulajdonságáról, ez repülésünk fő célja. És jó messzire visz. Az idáig tartó utazás terheinek elviseléséhez természetesen segítséget jelentett, hogy mindünknek külön személyes programot is kiszabtak. Kevés kivétellel – talán a főnök, Stufford lehetett ilyen – mindannyian egyetlen pontra összpontosítottuk törekvéseinket: a megérkezésre. Utána minden csak képzeletbeli jelleget öltött egyelőre, még ha egybekötve is a nagy feladattal, a vállalkozás céljával és a gonddal, hogy megbirkózunk-e a ránk váró nehézségekkel. De ezen túl hosszú ideig olyan távolinak látszott ez a pont, hogy csakis másmilyen lehetett minden, mint az adott pillanatban.

No és egyvalami mindig ott motoszkált a gondolatainkban: sötét lesz. Ez egy fény nélküli világ. Ma már átléptük a pontot. Itt vagyunk. Életünket közben egyáltalán nem érzékeltük annyira másnak, mint amilyennek képzeltük. Legutóbb, amikor együtt üldögéltünk, és esti beszélgetésünk már-már kezdett magasztossá válni, Anzew a maga prózai módján, amit nála már megszoktunk, közbeszólt: – Mi bajotok? Az étel ugyanúgy ízlik, mint azelőtt. Gondolom, nektek is, nem? Ami ugyan nem fedte a teljes valóságot, legföljebb éppen azt a darabkáját, amelyről még senki sem ejtett szót. A landolást követő tizenhat hét alatt mindannyiunknak módja nyílt időnként kiszállni jó öreg 12 P 2000ünkből. Eközben lelohadt a külső munkával járó újdonság varázsa, és jobbára bizonyos olyan körülményeket érzünk meg, amelyek csak később jelentkeznek. Nem is annyira a sötétség hat ránk nyomasztóan, talán mert annyi időn át és olyan szemléletes eszközökkel készültünk fel rá. Úgyszólván asszimilálódtunk hozzá. Másvalami érintett bennünket éppen most különösen fájdalmasan: hiányzott a szabadság, egyfajta animális szabadság. Beállítottságunk olyan, hogy szoros kapcsolatban állunk a bennünket körülvevő dolgokkal, de kivált a természettel, a szemünk, a fülünk, az orrunk és a tapintásunk révén. Most már két napja az RT 12-ben összezárva haladunk az előre megbeszélt pályán. Szűk nekünk a kocsi, és a nagyfokú gravitáció is korlátozza mozgásvágyunkat. Sok dolgunk lesz majd odakint a „természetiben. Vajon jár-e valamilyen haszonnal? A szkafanderben még nyomasztóbbnak érez az ember mindent. Semmi más látnivalónk nem lesz, csak a változatlanul tiszta éjszakai égbolt és visszatükröződése a véghetetlen pusztaságban. Legjobb esetben – mint lám, most megint – némi ammóniákszag terjeng, az ujjak pedig a kesztyűn át érzékelnek. Mindennek tetejébe az optikai és akusztikai jelzések tömkelege. Csakhogy az információk mind közlés útján érkeznek, közvetlen élményünk semmi. Sarah azt mondta, az a tudat fog majd éltetni bennünket, hogy hatan vagyunk vagy tizenketten, ha hozzászámítjuk a 12 P legénységét is; és ezen a közvetlen társalgás lehetőségét értette, a közvetlen kapcsolatot ember és ember között, a kölcsönös megértést, a törekvést megértésre, komolyságra, vidámságra. Nem tudom tovább sorolni. Aztán valami belső nyugtalanság is társul hozzá. Eddig még senki sem nevezte nevén, de azért egyre nagyobb mérvű, nemcsak bennem. Attól tartok, hamarosan túltesz minden más szorongáson. Töprengésemet a jármű sziluettje körül imbolygó fény szakította meg. Anzew – és érkezését Falkhoven mélyen zengő hangja is jelezte – hozta meg a pótalkatrészeket. Nagyokat nyögött. Zömök, izmos felépítésű fiú, alaposan meg kellett birkóznia a gravitációval. – Van belőle bőven – jelentette ki szerelés közben. Rosszat gyanított volna? Alig félóra múltán újra bent ültünk a bolygójáróban. Az RT 12 folytatta útját. Mindenkit elfoglalt a maga dolga. Falkhoven robusztus alakja változatlanul a híradós fülkében szorongott. Mellette Minehoa, a hatalmas fekete hajtömeg alatt szinte parányinak hatott; bámulatos módon elfért ő is a rövidke padon. Együtt néztek át egy kódtekercset, amint véget nem érve tekeredett tovább a lány nyugodt kezén át. Ha Minehoa leállt vele, Falkhoven fölemelte jobbját. Hatalmas mancsának szétfeszített mutató- és hüvelykujját világos, kissé kiálló szeme sarka elé kerekítette. Ujjai lassan lecsúsztak szemöldökéről az orrtövére, s közben minden irányban szétborzolták ősz bozontját. – Kezdjük elölről – szólt. Ez minden, amit kettejüktől hallottunk. Velük szemközt már élénkebb munka folyt. Bernin dolgozott ott a „nagy asztal”-on, ahogy azt a bútordarabot elneveztük. Bernin, vékony testalkata ellenére, mozgékony kezének és ujjainak szakadatlan tevékenysége folytán meglepően nagy teret töltött ki, és az aránylag jókora területet teljesen kisajátította. Tulajdonjogát úgy igazolta, hogy – tevékenységének bizonyságául – az asztalt telerakta megszámlálhatatlan irattal és papírdarabbal, szalaggal és mindenféle táblázatokkal. Szorgos nyughatatlanságtól hajtva minduntalan újabb és újabb cédulákat firkált tele vázlatokkal és kisebb-nagyobb számításokkal, aztán valamiféle számunkra áttekinthetetlen rendszer szerint csatolta őket a már meglévőkhöz. Olykor idegesen beletúrt szőke sörényébe, aminek oka az is lehetett, hogy átvillant rajta a tudata mélyére süllyesztett felismerés: rendnek kell lennie. Tudtuk jól, mi hajtja ilyen megfeszített munkára: a bolygó üveges felszíne. Bernin szimata azt mondta, itt szerkezeti problémákba fogunk ütközni. Anzew időnként fejcsóválva pislantott át honfitársára, aki egy nem éppen nagyon tudományosnak látszó könyvet bújt. Sarah nem mutatkozott, következésképp a főzőfülkében lehetett, én pedig megpróbáltam egy

kicsit írni. Bernin izgatottsága közben nőttön-nőtt. – Úgy van, másképp nem is lehet! – robbant ki belőle váratlanul. Örömmel rakta le mindenki, amivel éppen foglalatoskodott, és mivel Falkhoven rosszallóan összeráncolt homlokán már csak a megszokott redőket láttuk, Bernin kirohanását úgy tekintettük, mint várva várt alkalmat a csevegésre. Mint már oly sokszor, ezúttal is a felszín ominózus anyaga volt a témánk. Bernin szavai kapkodva követték gondolatainak sebes árját. Kifejtette, hogy tiszta hülyeség a 12 P-ben készült valamennyi analízis. – Azért persze nem úgy hülyeség – helyesbített azonnal, örökmozgó kezével pótolva szóbeli kifejezőkészsége hiányait –, hanem csak az, amit az ottani kollégák kiolvasnak belőle. Náluk Jahn dolgozza fel. Azt akarná mondani, hogy a cellulóz meg a fehérje majdnem ugyanaz, éppen csak a fehérjében van még egy kis nitrogén is? Hát a Minehoa által mért töméntelen nF-szám? No persze, igazság szerint semmi közük egymáshoz, csakhogy amikor az ember újra meg újra végiggondolja az analízis adta értékeket, és a fején közben átfutnak az nF-ek, akkor mégis fel kell figyelnie rá! Csak a vak nem látja, hogy emögött egyféle rendszernek kell lennie! Hiszen ennek a micsodának a szerkezeti elemei nem vadon léteznek egymás mellett, hanem meghatározott rend szerint! – Bernin feltúrta a papírtömkeleget, de hiába, mivel itt a papírlapoknak is súlyuk van, és ellenállnak a markolászásnak. Rezignáltan lemondott róla, hogy állítását egy példán bizonyítsa. – Ebben okvetlenül… összefüggésnek kell lennie – mondta ki, de nyilvánvalóan nem azt a kifejezést találta meg, amit keresett. Tanácstalanul nézett körül. Minehoa mosolya mozgékony ellentétet alkotott azzal, ahogyan Bernin a dolgok és a szavak tehetetlensége ellen küszködött, örült, hogy értelme van a szorgalmának, meg aztán: munkájának Bernin vette hasznát. Falkhoven? Ő nem mosolygott, mert lenyűgözte, amit Bernin nem bírt kimondani. 22. III. 8. Anzew balsejtelme nem csalt! Kétszáz perccel az első után meghibásodott a második lánctag is. Alvás helyett harminc órán belül egymás után negyvenegy lánctagot cseréltünk ki. A sérült részeken semmi nem mutatta, miért szakadtak meg. Ide-oda forgattuk, tudtuk, hogy így sokáig nem mehet tovább, és bénító tanácstalanságunk durva szitkokban jutott kifejezésre. Közöltem Falkhovennal, hogy valamennyi kicserélt lánctag a bal láncoldal tizenkilencedik és hetvenhetedik, illetve a jobb láncoldal harminchatodik és kilencvenkilencedik tagja közé esett, ezt a megoszlást ugyanis feltűnőnek véltem. – A különbség ötvennyolc – vetette oda kissé elmélázva Falkhoven, majd hirtelenül ocsúdva hozzátette: – mindkét oldalon! – És pontosan egyezik azzal a számmal, amennyi egy-egy láncoldal tagjaiból egyidőben fekszik rá a talajra – egészítettem ki gondolatmenetét. Bernin ott állt mellettünk; szürke szeméből mintha alattomosan leskelődő pillantást vetett volna ránk. 22. III. 9. Bernin a szokásosnál is sápadtabb, úgy viselkedik, mint valami megszállott, és tegnap óta lázas izgalommal buzgólkodik. Engem fölzaklatott: szakadatlanul a körül a nagy tábla körül nyüzsgött, amely a műszaki hibákat jelzi, és amelyen hol a „jobb oldali lánctalp”, hol a „bal oldali lánctalp” jele izzott fel vörösen és dühítőén, merthogy ma is folytatódtak a bosszúságok, még ha egyre hosszabb szünetekkel is. Ami nem csoda, mivel időközben majdnem mind a száztizenhat veszélyeztetett lánctagot újjal pótoltuk. – Veled megyek – jelentette ki Bernin. Mialatt szereltem, Anzew helyett ő adogatott nekem odakint, szívósságával pótolva csekélyebb testi erejét. Később szenvtelen iróniával várta a percet, amelyben kiderül, hol vannak a meghibásodott lánctagok. „Ahá” vagy „úgy, úgy” meg „nagyon helyes, nagyon helyes” – mormolta, valahányszor arról tájékoztattam, hogy kivétel nélkül mindig ugyanaz a szakasz sérült meg. Végül, amikor mindannyiunkat izgatott már a gyakori álldogálás, Bernin éppen mintha ettől a kis

haladéktól nyerte volna vissza lelki egyensúlyát. Magatartása mindenesetre dühítő egyértelműséggel erre vallott. – Ez a vacak az oka, ez a nyomorult micsoda – karcolgatta cipője orrával az üvegszerűen áttetsző talajt, ily módon árulva el, min jár az esze. – Már az indulásunk előtt szétmarta a lánctalpunkat. A jármű akkor, a kirakodás után, kilencszer állt őrséget a 12 P mellett. – Mozgásvágyát elfojtotta a szkafander kar- és lábízületeinek pépesen szívós engedetlensége, úgyhogy egész igyekvő nyughatatlansága befelé fordult. Lassan elindult visszafelé, aztán váratlanul, engem is megelőzve iparkodott előre a zsiliphez, azzal a mókásan bizonytalan járással, amelyre a tükörsima felület miatt kényszerültünk. A szárítókamra tartórúdjain még csöpögött űrruhánkról az olvadó dér, de Bernint már ott találtam az asztala mellett, amint izzadva porítottá a lánctalp műanyagának törmelékdarabkáit. – A röntgenszonda számára – magyarázta. Amint a műszer nyomógombja elhallgatott, Minehoa letépte a szalagot, és a számokat továbbította a 12 P számítógépének. – Jahnnak! Csakis Jahnnak! – kiáltotta utána Bernin, de semmivel nem indokolta, miért éppen vele szeret dolgozni. Már a következő mintát morzsolta szét. Hogy miért foglalkoztat bennünket ennyire Bernin magatartása? Mi is ugyanolyan idegesek vagyunk, mint ő! Csak ő kevésbé ügyesen leplezi, hogy mit érez. Egy s más dolgot egyszerűen agyonhallgattunk. De mindünkben változatlanul ott él. Ideérkezésünkkor megdöbbentett bennünket ez a „táj”. Néhányan megfigyelték a főnököt, Stufford parancsnokot, amikor nem sokkal a landolás előtt, a 12 P-ből a bolygó felszínére kitekintve az első benyomások érték. Sokat tapasztalt már addig is, hanem ez itt láthatóan őt is meghökkentette. De érezhető volt ez még Falkhovenon is, aki pedig szinte sohasem mutatja ki indulatait. A hivatalos megbízatásnak egy jó része természetesen majdnem magától megoldódott. Úgyszólván kézenfekvő, hogy egy ennyire szokatlan felszínű bolygónak szokatlan a spektrális tükrözési képessége. A pontos számadatok matematikai feldolgozása merő szorgalmi feladattá zsugorodott az első percben. Ezek az eredményes kezdeti munkák azonban elsiklottak bizonyos másfajta, emocionálisan mélyebben rejlő körülmények fölött, nem is érintve őket. Aki elmerül ennek a tájnak a látványában, azt nemcsak egzotikus szépsége ejti meg. Sosem felejtem el: mindannyian alig vártuk, hogy lássuk egyszer Minehoát szkafanderben, és megfigyelhessük, sikerül-e kecses mozgásával ennek a páncélnak az otromba durvaságát leküzdenie. A vesződséges út a 12 P 2000 külső liftje alatt vezető átjárón át akkor lekötötte Minehoa figyelmét. Hanem aztán, a gangway küszöbén felnézett, sötét szemét első ízben szögezte közvetlenül erre a körös-körül sötétségbe vesző tájra, amelynek képét még csak a tévé képernyője sem keretezte, és amelynek nyomasztó hatását ezúttal nem enyhítette az elektronikus programnyelvre való átvitel. Minehoa dermedten állt jó néhány másodpercig. Segítségért könyörgő tekintettel fordult felénk, sorban, ahogyan ott álltunk, Bernint kereste, tudom, de olyan egyformák voltunk mind, nem ismerhette fel. Akkor apró, hegyes léptekkel visszafordult, és karját kinyújtva a gangway falába kapaszkodott, hogy ne lásson semmi mást, mint ezt a bádogot, amelyet mégiscsak megbízható támaszának érezhetett. Elsőnek Anzew kapott észbe. Visszasegítette Minehoát a lifthez. – Mégsem tarthatja örökké így fel a karját – jegyezte meg, szinte mellékesen –, utóvégre még az ő űrruhácskájában is nehéz ez hosszabb ideig. Mit álldogáltok itt és bámultok, mint megannyi megzavarodott pingvin?! – kiáltott ránk végül. – Nincs talán elég munkánk? A tudományos munka folyamatossága akkor akadt el, amikor bizonyos kémiai-analitikai eredmények váltak szükségessé. Mai benyomásom: a vegyészek közben kátyúba jutottak, és sikertelenségük oka mintha eggyé olvadna a bennünket nyomasztó bizonytalan tényezővel. Az anyagminták analízisei semmitmondóak, vagy ellentmondanak egymásnak, amint arra a rétegre vonatkoznak, amely jó néhány centiméter vastagságban borítja az egész vidéket. Változatlanul csak annyi bizonyos, hogy valamiféle, szénből, hidrogénből és nitrogénből álló makromolekuláris polimerizátum. Sűrűsége roppant csekély, molekuláris súlya ingadozó. Egész sor más elem is található a molekulában, kivált komplex kötésű nehézfémek. Minden mást sűrű homály borít. Stufford, a főnök már a legelső megbeszélés alkalmával, amikor még mind együtt ültünk a 12 P-ben, utalt rá, hogy ilyen mérvű gravitáció és a vékony atmoszféraréteg mellett valamikor szükségképpen le kell vagy kellett esnie itt valaminek, meteoritoknak, nagyobb rögöknek és mindenképpen pornak is. Csakhogy nem fedeztük fel a legparányibb nyomát sem, pedig sok helyütt letapogattuk a felszínt. Ki így vélekedett, ki úgy. Stufford egész hosszában elnyúlt egy karszékben, lábát egy másikon pihentette, állát a mellére ejtve, mint aki alszik. Alig ismeri szülei hazáját, de úgy látszik, az RV északi államaiból valók között örökletes a

hanyagul elegáns viselkedésforma, őrajta olyankor lesz úrrá, amikor töpreng valamin. Egyszer csak, testtartásán mit sem változtatva, beleszólt a vitába: – Új! Ez az! – Mind értetlenül bámultunk rá, erre felült. – Hát nem értitek? A felszín újnak vagy fiatalnak látszik, ahogy tetszik. Nincs kora, amit nyomok vagy hegek jellemezhetnének. Jahnt meghökkentette a talajközeli, meglehetősen állandó százhatvan Kelvin-fok és az alig néhány centiméteres kéreg kétszázhatvannyolc foka között észlelt hőmérsékleti különbség. Az üvegszerű felület alatti ásványi anyagban megint csökkentek a hőmérsékleti értékek, ő, a fizikai vegyész ezt teljességgel megmagyarázhatatlannak találta, nyilvánvalóan azóta sem tud mihez kezdeni vele, különben réges-rég tájékoztatta volna Bernint. Időközben alaposan megcsappant az optimizmusunk. Mindünket hatalmába kerített a fölfoghatatlan; a szó valódi értelmében magával ragadott bennünket. Akik az ismert dolgok határán mozognak, gyakran találkoznak számukra érthetetlen jelenségekkel. Az ilyesmi felszítja a kíváncsiságukat, és ez a legjobb hajtóerő. Mi tizenketten azonban sokkal magunkra hagyatottabbak vagyunk, semhogy csupán kíváncsian álljunk a fölfoghatatlan előtt. Az ősi hagyományoknak egészen a mi korunkig magunkkal hozott maradványa súlyos csapást mért modern tudásunkra. Fenyegető veszedelemnek érezzük, amit nem bírunk megismerni, ahogyan a régiek a gonosz szellemet félték. Nehezünkre esik megőrizni ember voltunkat, amely gyűlöl minden démoni erőt. Talán az idegességünk teszi. 22. III. 10. Mai szabadőrségünknek jóval idő előtt véget vetett, hogy minden hívójel egyszerre szólalt meg, szörnyű hangzavart keltve. Valamennyien odarohantunk a képernyőhöz, amely előtt Minehoa rendületlenül nyomkodta az összes hívógombot. – Jahn van a vonalban! – kiáltotta, és ujjai ügyesen futottak végig a sok gombon, míg végre sikerült együvé hoznia a 12 P-ről a hangot és a képet. Végre elhallgattak a gyötrelmes hívójelek. Időközben sok-sok kilométert tettünk meg. A bolygó ugyan nagy, de felszínének görbülete most már megnyilvánul az UR-hullámok minőségében. Jahn a Berninnek szóló eredményekkel jelentkezett. Higgadtan beszélt, mint mindig, mintha csak valamelyik szokásos jelképoszlopát közölné. Eszerint bizonyos, hogy a műanyag lánctagok micella vázából kioldódott majdnem minden bórkarbidcsoport, és most szabálytalanul bolyonganak valahol az anyag molekuláris szerkezetében. Teljességgel hiányzik az egyes lánctagokban eltérő mennyiségű karbidok nagy része. Így hát nem csoda, ha megszakadnak a hernyótalp lánctagjai. Az efféle tönkretett anyag legföljebb uzsonnazacskónak jó. – Kapcsolj át! – rendelkezett Falkhoven, és vastag mutatóujjával megbökte Minehoa vállát, amelyből parányi darabka látszott csak ki a kékesfekete hajtömeg alól. A lány fürgén dolgozott a billentyűkön, majd odabólintott Falkhovennak, amint az oszcillográfon rendben megjelent a paramétergörbe. Falkhoven sürgős elemanalízist kért abból a felszíni anyagból, amelyen járművünk állt a kiemelése után. – Ez az! – kiáltotta oda neki Bernin. 22. III. 11. Izgatottan vártuk, milyen választ kapunk Falkhoven kérdésére. A 12 P-beliek ellenben hallgatásba burkolóztak az egész tegnapi őrség alatt. Most már tudjuk, miért. Ma reggel közölték velünk a hióbhírt: ők maguk is nehézségekkel küszködnek. Elváltozott az űrhajót hordozó három súlyos támasztókar, alul, ahol megül. „Elváltozott” – így mondták. Mi már tudjuk, milyen ez, hiszen azok a szerkezetek is bórkarbiddal vannak ötvözve. Nehezebben boldogulnak majd velük, mint mi a lánctagokkal, minthogy ezekhez sokkal könnyebben lehet hozzáférni. Stufford parancsnok ezután maga is szólt hozzánk. Azt mondta, egyelőre folytassuk a programot az előzetes megbeszélés szerint. Próbáljunk meg szakadatlanul továbbmenni, a mintavételek kedvéért esetleg körbe-körbe. Ha semmiképp nem sikerül, fel kell bakolnunk a járművet. Ez ugyan primitív eljárás, de pillanatnyi tanácstalan helyzetünkben az egyetlen értelmes dolog, ameddig valakinek jobb ötlete nem támad. Jólesett hallanunk Stufford megfontolt szavait.

Az őrség végeztével végre megint együtt ültünk mindannyian. A gömbölyded és fáradhatatlan Sarah csak nagy vesződséggel nyomakodott át a szűk fülkékbe, hogy mindünket ellásson valami harapnivalóval. Ő is szeret nyalakodni, és szakképzettséget szerzett a jó hangulat megteremtéséhez is. Még muzsikált is. Ezúttal azonban felsült vele. Még Anzew sem mert mukkanni, amikor Bernin, meg sem próbálva leplezni háládatlanságát, a zene első hangjaiba belebeszélve, fennhangon folytatta gondolatmenetét: – Az anyag ugyan meglepően könnyű, „túlságosan is könnyű” – mondta minden átmenet nélkül és inkább a nyomaték, semmint a logika kedvéért –, de hallatlanul kemény. Képzeljétek csak el, milyen éles a hernyótalp széle, ráadásul tagonként nyolcszáz kilopond terhet hordoz, és éppen csak hogy egy kis karcolást ejt rajta! – kiáltott fel, és döbbenetét kifejező kézmozdulattal kísérte. És hogy ő most az elektronraszter-sugárral akarja az anyag szerkezetét letapogatni. Ez, amint remélte, magyarázatot adhat a töménység és a keménység közötti ellentmondásos viszonyra. – Kérem szépen! – állt ki a hallgatóság kritikájával szemben, bár ez a hallgatóság egyelőre csupán kissé ijedten iparkodott ocsúdni a meghitt hangulat melegéből –, lesznek majd kollégák, akiknek a nézete szerint ennek a módszernek az alkalmazása aláássa a jól bevált szokásokat, vagyis eretnekség. – Őt azonban ez nem térítheti el szándékától, folytatta hevesen. Különben pedig, bökte ki a tromfot az egészen idáig egyoldalú vitában, az ötlet nem is tőle származik, hanem Falkhoventól. Ám világos hajának kuszáltsága beszédesen árulkodott a küzdelemről, amelyet ezért a módszerért éppen önmagával vívott meg az imént. Beszéde végeztével sebesen körbejártatta szemét, hogy lássa, nem akad-e a társaságban ellenlábasa. Minehoa gondterhelten követte tekintetét; de mielőtt még bárki is mukkanhatott volna, a berregő a 12 P-t jelezte, Falkhovennak szóló válasszal. A 12 P mellett, ott, ahol a mi járművünk állt, valóban magasabb bórszintet találtak. A bór tehát – és csakis a bór! – az alatt a néhány őrség alatt rejtélyes okokból mozgásba jött valamennyi lánctagban, amely éppen akkor érintkezett a talajjal, és részint kisétált a lánctagokból, részint bekerült az altalajba. Van persze a dolognak egy újabb buktatója, összehasonlító értékül mintát vettek olyan helyekről is, ahol járművünk nem tartózkodott, bizonyára a közvetlen közelből, ÉS a bórtartalom ott is magasabb, mint eddig volt. A bór látszólag szabadon mozog az üvegszerű anyagban, és szétszóródva betölti az RT 12 egykori tartózkodási helye körül az egész környéket. Ezt tisztán kivehettük a diagramjaikon. És volt még valami furcsaság: közölték velünk, hogy az első mintavételek régi fúrásainak nyomait nem sikerült újra megtalálniuk. Egy szó magyarázatot, semmiféle kommentárt nem fűztek hozzá, semmit a világon! – Bizonyára megfeledkeztek a lámpáról, a pupillát pedig nullára állították – jegyezte meg morogva Anzew. Könnyű rátalálni a sima talajban azokra a kis kerek lyukakra, amelyeket a mintavételek fúrásai okoznak. Anzewnak bizony igaza lehet. A tulajdon figyelmetlenségét igazán ne reklámozza az ember. Később, amikor Berninnel a főtárolón dolgoztam, váratlanul beállított hozzánk Minehoa. Három szalagot tartott a kezében, és átnyújtotta őket Berninnek. Falkhoven néhány órával ezelőtt kikérte az adattárolóból és átnézte az utóbbi negyvennyolc óra mindegyik, de minden egyes jelzését. Azokat is, amelyeket mi adtunk, és azokat is, amelyeket a 12 P közvetített nekünk, mesélte Minehoa, és komolyan, fürkészőn nézett a szemünkbe. – Három részletet rámásolt ezekre a szalagokra. Azután több mint egy órán át szótlanul ült a készülék mellett, hagyta, hogy az ujjai között továbbfusson a szalag. Olyan volt, mintha meg se nézné, hanem inkább átnézne fölötte. Aztán elment, és otthagyta a szalagokat. Bernin átvette a keskeny fólia szalagokat, hozzálátott végignézni őket. Amint az első jelképeket felismerte, döbbenten visszahőkölt. A két másik szalagra már csak futó pillantást vetett, azzal visszaadta őket Minehoának. – Igen, értem már – szólt, egy árnyalatnyival közömbösebben a kelleténél –, az egyik szalagon vannak a bórhistória ügyében folytatott vitáink, a megszakadt lánctagok analízisének értékei meg ilyesmi, a másikon a jelenleg a 12 P mellett felállított rádióteleszkóp érzékelőinek automatikus hőfokjelzései. Napok óta emelkednek a hőmérsékleti értékek, és olyan szabálytalanok lettek a különálló antennaelemekben, hogy a műszer tegnap azt jelezte: túllépte a mérési hiba megengedett határát. Ugyanez történt az nF-vevőnél. Ezt tartalmazza a harmadik szalag. Ilyesmi megeshet, nem jelent szükségszerűen bajt – tette hozzá, kitérve az egyenes válasz elől. Csakhogy nem mérte fel kellően, milyen érzékeny Minehoa. A lány szeme két vékony réssé szűkült, alattuk szélesen dudorodott ki járomcsontja.

– Mondd, Bernin, miért gondoljátok ezekről a szalagokról, hogy olyan jelentősek? – kérdezte nyugodtan, de válaszra várva. – Hiszen többször is kihagyott már az nF-vevőkészülék, és senki nem lett miatta izgatott! Azt hiszem, akkor már tudta is, mit felel majd Bernin. A válaszhoz Berninnek bizony időre volt szüksége. Odahúzta magához az egyik könnyű kis ülőkét, és lassan elhelyezkedett rajta. – Hát jó – kezdte halkan, s ezáltal mintegy lezárt egyfajta gondolkodásmódot, amely logikátlan és számára ellenszenves is volt. Kezével szokott módján beletúrt a hajába, majd rövid tétovázás után így vallott: – Ha netán valaki szántszándékkal akarná tönkretenni ezeket a műszereket, akkor sem csinálhatná agyafúrtabban, mint ahogyan történt. Ez a műanyagfajta ugyanis csak a bórkarbid-csoportok révén sérülékeny. Bármilyen ütődést kibír a két elektronikus műszer, de érzékenyen reagál a legcsekélyebb hőmérsékleti ingadozásokra is. 22. III. 12. Falkhoven a lányok kivételével mindannyiunkat összehívott a szabadőrség idején. Harminchat órával előbb Berninnel mintákat vettek odakint, és a fúrások helyét – a bórkarbiddal kapcsolatos nagy baj szempontjából – valamiképp kipreparálták. Járművünk most ugyanabban a pozícióban haladt, mint harminchat órával ezelőtt, és Anzewnak kellett kiszállnia, hogy az adott furathelyeket ellenőrizze. – Nem feledkeztél meg a zseblámpáról?! – kiáltott utána a zsilipbe Bernin. – Pupilla-blende maximumra állítva? Anzew érthetetlen mormolással válaszolt, majd kiszállt. Jó húszpercnyi távolléttel számoltunk. Útját senki sem figyelte a képernyőn. Nem is szólt hozzá senki, bár erre határozott utasítást kaptunk, kivált olyan esetben, amikor csak egy ember van odakint. Kialvatlanul üldögéltünk hármasban, és Bernin is összerezzent meg én is, amikor Falkhoven, a szemét dörzsölve, váratlanul felkiáltott: – Hol maradhat ennyi ideig?! Gyorsan bekapcsolta a képernyőt, és láttuk, amint Anzew a lassan haladó jármű közelében áll. Kisvártatva felnézett ránk. – Sehol sem találom a furatokat – szólt, és hangjából nem csupán tanácstalanság csendült ki. 22. III. 13. Semmi nem indokolta ugyan, hogy ne bízzunk az RT 12 elektronikus iránymérésében, de azért Falkhoven és Minehoa visszaforgatta az utóbbi másfél őrség alatt megtett utat, és amint az várható volt, nem találtak hibát a rendszerben. A jármű a kijelölt helyet járta körbe. Mi négyen, férfiak három óra hosszat kutattuk át a terepet, Minehoa a tévé képernyőjéről ellenőrizte, hogy egyetlen négyzetméternyi terület se maradjon ki. Három órán át járkálni űrruhában ezen az óriáson, bizony keserves munka. Bent a készülékben ugyan kifogástalanul működik a hőmérséklet-szabályozó, de mi haszna, ha nincs, ami felfogja a kondenzvizet és a verítéket. Bernin fáradhatatlanul, csodálatra méltóan dolgozott. Azokat a távokat, amelyeket mi hárman, karunkkal mulatságosan kalimpálva, úgy igyekeztünk megjárni, hogy függőleges helyzetben maradiunk, mert ha elvágódunk, nemcsak kék-zöld foltokat szerzünk, hanem felállni is iszonyú vesződségünkbe kerül, Bernin nagyrészt mintha hasmánt csúszva tette volna meg. Ahogy az RT 12 lassan körbeforgó fényszórója a talajra siklott, láthattuk élesen kirajzolódó sziluettjét. Időnként szünetet tartott a kúszásban, és sisakját a talajra fektette, mint aki hallgatózik. Így aztán remek célpontul szolgált Anzew megjegyzéseihez, amelyeket barátunk – maga is bizonytalanul támolyogva – minden lehetséges alkalommal nyomban megeresztett. Nevettünk volna, ha tudunk. Anzew meglehetősen önkényesen választotta meg tréfálkozásának időpontját. Csipkelődései lassanként elapadtak. A rövid kérdésekből és útmutatásokból álló beszélgetés, amelyet Minehoa folytatott velünk külön-külön, mármár elhalt a zihálásban, a tüdőnk annyira kapkodott levegő után, Halk szitkozódások is vegyültek vele. Sarah végül is közbeavatkozott. Helyesen értelmezte a különféle neszeket, horzsolásoktól és még nagyobb bajoktól félt. Erélyesen ránk szólt, hogy hagyjuk abba és térjünk vissza. Ekkor Bernin odahívott minket, ahol ő tartózkodott. – Feltétlenül szükséges? – kérdezte valaki, akkorát sóhajtva, hogy elnyomta a Bernin felszólítását illető

nyersebb véleményeket. De azért mind teljesítettük kérését, szótlanul és kimerülten odabotorkáltunk hozzá, figyelmen kívül hagyva Minehoa felháborodott tiltakozását, amiért ezáltal teljesen felborult a négyzethálózatos eljárása és felügyeleti terve. Bernin ismét újabb jelenség nyomára bukkant. – Feküdjetek csak le, fületeket a talajra szorítva – szólalt meg rekedten. Szkafanderének egyik abroncskéreggel övezett szelepében ütemesen fortyogott a kondenzvíz. A hallatlan erőfeszítéstől nyilvánvalóan az egész ember verítékben úszott. – Amikor a fényszóró éppen tangenciálisan siklik át erre, és jól megfigyeljük, láthatjuk a hernyótalp nyomát – folytatta fulladozva –, de csak az újat! Az egész szakaszon, amelyet végigvizsgáltam, sehol semmi nyoma a régebbinek! Vagy téves pályán vagyunk, vagy pedig egyszerűen kivasalta valaki. – Te egyáltalán nem is hallgatóztál? – kérdezte ravaszul Anzew, ám a kíváncsisága máris fel volt csigázva, és óvatosan lefeküdt. – Disznóság! – kiáltott fel váratlanul, és fel akart ugrani, ami itt persze számításba sem jöhetett. Mire sikerült feltérdelnie, a pörkölődés sötét és egy kissé füstölgő foltját vettük észre űrruhája vállán. – Itt forró a talaj – kiáltotta –, de csakis itt! – és arra a helyre mutatott, ahol a válla érintkezett a talajjal. A folt olyan volt, mint valamiféle sebhely. Ekkor mindünket széttolva Falkhoven furakodott közénk. A visszatérő fénysáv megvilágította arcát a sisaklemezen át. Szemöldökének ősz bozontja rángott. Kimerülten igyekezett figyelmét összpontosítani, hogy megvizsgálja a talajnak azt a bizonyos kis foltját. – Te Bernin – szólalt meg –, itt fúrtunk mintavétel végett, és itt fecskendeztünk be bórsavat. Alig látható belőle valamicske – fűzte hozzá –, mintha összenőtt volna. – Letérdepelt, egyik ujjával óvatosan megérintette a talajt. – Hányadika van ma tulajdonképpen? – kérdezte az előttem haladó Anzew, amikor aztán sorban betámolyogtunk a járműbe. Közben úgy szorította rá kezét a vállán éktelenkedő foltra, mintha attól tartana, hogy ott fog elfolyni minden vére. 22. III. 14. Ma semmi sem sikerül, mindenkinek izomláza van, és mind össze vagyunk törve. Amikor a lányok is odaülnek hozzánk, igyekszünk úgy tenni, mintha rá se hederítenénk. Ám Bernin beteges arcszíne ellentmond bágyadt vidámságának. Sarah kritikus-aggódó pillantásokat, gyógyszereket és élvezetes dolgokat osztogat. Határozott rábeszélésére Falkhoven pihenést rendelt el. Ehelyett olyan meglepetés ért bennünket, amely vidámabb volt, mint amennyire az adott percben érzékelni bírtuk. A szakadatlan zümmögés, zakatolás és kattogás, a relék kapcsolási zörejei és az RT 12 egyéb fónikus megnyilvánulásai mellett ezúttal szinte alig múlt el néhány perc, hogy meg ne szólaltak volna a maguk utálatos hangján a legkülönfélébb temperamentumú vekkerek, figyelmeztetve valamelyikünket ilyen-olyan kötelességére, nehogy átaludja az időt. Egy ideig csak tűrtük a váratlan közjátékokat, aztán már tiltakoztunk, és Anzew újfent lenyűgöző részletekkel fűszerezte szitkait – ami alkatából következett. Saraht szíven ütötte, ha rosszul éreztük magunkat. Ijedten ugrott fel, hogy visszaállítsa a készüléket optikai jelzésekre. – Szó sem lehet róla! – kiáltott utána Anzew. – Nyomban elalszom, amint ezek a vacakok elnémulnak. Mi lesz akkor a tervteljesítésben elért dicső előnyömből? Ördögi körré lett, amit jó szívvel gondoltak ki. Bár ennél rosszabb ne történne velünk. 22. III. 15. Olyan nap ez is, mint a többi. Vettük Stufford beszámolóját a 12 P elromlott támasztókarjainak érdekében végrehajtott műszaki műveletekről. Odaát mindannyian örültek, hogy sikerült a vállalkozásuk, és elképzelhetjük a hangulatukat, minthogy a mienkkel annyira szinkronban váltakozik. Falkhoven egyszer előrenyomakodott hozzánk a navigációs kabinból. Minehoa a nyomában. Hallom ám, amint Bernin megkérdi, ki mérte le a felszíni anyag összesített mintáit. – A mérési eredmények tévesek – jelentette ki kurtán. – Minehoa – válaszolta rá Falkhoven, és úgy látszott, ennyivel be is éri. Úgy állt Bernin előtt, mint egy

kőszikla, s mialatt a szemébe nézett, lassan kisimultak homlokán a ráncok. – Minehoa kezéből nem kerülnek ki téves adatok. Azért helyezték hozzánk – zárta le végül á témát hosszú szünet után, amelyet Bernin csüggedten fogadott. Aztán sarkon fordult, és dolgavégezetlenül távozott. Minehoa, aki vékonyka alakjával szinte eltűnt Falkhoven széles háta mögött, elsápadt Bernin szavaira. Egész zavarodottsága mintha egyik kezében összpontosult volna: kis, suta mozdulattal emelte maga elé, mintegy elhárítóan. Folyton csak Bernin jár az eszemben. A minap az odakinti üvegről szólva, együtt említette vele a fehérjét és a cellulózt, amelyek biokémiai fogalmak. Holnapra olyan módszer alkalmazását tervezi, amely valamikor forradalmasította a sejttani kutatást. Elképzelhető, mi történik, ha eljárása beválik? Falkhoven vajon mit gondol? Lehetséges, hogy amögött, amit a három szalagja tartalmaz, több is rejlik, mint csupán a kár, amely minden egységes rendszert fenyeget, ha kívülről vaktában belenyúlnak? Mert akkor a készülékeink szétrombolása olyan intellektus műve, amely lélegzetelállító tempóban képes analizálni azt, ami számára szükségképpen alapvetően idegen, és amely tévedhetetlenül beletalál az érzékeny középpontba. És más, nyomasztó részkérdések is fölmerülnek: csak azt érte alattomosan halálos kár, ami közvetlenül rajta állt ezen az üvegen itt, ami egyenes érintkezésbe került vele; még ennél is rosszabb: tönkrement vagy mindenesetre átmenetileg használhatatlanná vált minden, ami kapcsolatba került vele. Miféle intelligencia lehet az, amely tőle ennyire különböző és bonyolult rendszereket tud átlátni, de maga csak annyiban ismerhető fel, amennyiben megsemmisíti őket? Ám tőlünk, emberektől még ma is túlságosan távol áll a kellő megfontoltság, semhogy szabad volna ítéletet mondanunk, ítélkeznünk. 22. III. 16. Ma eleinte semmi sem történt másként, mint szokott, mégis egyre közeledtek azok a percek, amelyek cselekvéseinket és gondolkodásunkat mostantól fogva más irányba fogják terelni. Hívatlanul és reménykedve gyűltünk össze az elektronikus képraszter előtt, amelyre Bernin most akarta rábízni ennek a bizonyos üvegnek az első parányi kis lemezét. Iparkodtunk a szűk helyen úgy úrrá lenni, hogy ne zavarjuk Bernint. Ma még a „nagy asztalon” is rendelkezésünkre állt a hely. Még fakón hunyorgott a vetítőfelület megszámlálhatatlan apró kristálya. Mialatt a vákuumszivattyúk zümmögése halk zúgassa vált, eltűnt a világosság. Izzó fénycsóva töltötte be előttünk a fal négyszögét. Bernin központosította az objektívet, és hirtelenül szemünkbe villant a kép. Halálos csönd. Szemünk előtt idegenszerű képek, különös, nem emberi eredetű ábrázolatok. Némán nyüzsgő mozgás. Lenyűgöző ritmika, amely tolakodóan, kényszerítően, hipnotikus erővel hatol az idegekbe, absztrakt módon, mivel hang nélkül ragadott magával bennünket, akik pedig megszoktuk, hogy ritmusokat mint hangzatok vagy zajok tartozékát érzékeljünk. Csábított a kísértés, hogy átengedjem magam ennek az észbontó feszültségnek és oldásnak, küzdenem kellett ellene. Az akarat élessé tette a szemünket. Az izoláló elemzésben iskolázott értelem nagy erőfeszítéssel készteti pillantásunkat, hogy a kép egyik pontját kísérje végig útján a térben. Hasztalanul. Hiába, újra meg újra hiába! Igaz, lágyan kontrasztos árnyak mozogtak ide-oda – afféle eleven mozaik kövei – meghatározott pályákon, visszatértek régebbi helyükre, vagy új utakat kerestek, néhány másodperc múltán visszavonultak, nem fogtak hozzá semmihez. Ott egy pont! Nekilódulva indult el vándorútján. Aztán vonallá szakadt. Az a vonal, mialatt a szem – amelyet máris irritál a ritmikus vibrálás a környező nyüzsgésben – a görbületeit követi, sík felületté terjedt szét, majd mindjárt ezután testi alakzatként elveszett a térben, áttetszően keresztülhatolva más hasonló formákon. A jelenségek zűrzavarát ennek ellenére valamilyen rend fékezte. Szabályszerű volt az egész, akár valamilyen mértani szerkezet, amely ugyan nem nyilvánvalóan áttekinthető, de mégis érzékelhető. Én még mást is véltem kiérezni belőle: hűvös hatást keltett, ez a legkevesebb, de mondhatnám úgy is: hidegséget árasztott. Elszorult a szívem. Még senki sem szólalt meg. Amint el bírtam fordulni a vetítési síkon látott eseménytől, első pillantásom Berninre esett. Szőke üstöke, mintegy a kontroll-lámpák zöld fényétől átvilágított glória, alig mozdult, nem úgy a sötétben nem látható keze, amely rendkívüli összpontosítással kezelte a készüléket. Szemében, az előttünk zajló elektronikus esemény visszfényeként, éles fények villogtak. Homlokán apró izzadságcsöppek

csillantak meg, szögletes mozgással egybefolytak, és itt is, ott is váratlanul, csermelyként, lassan lefelé csordogáltak. Azt is láttam, amint Falkhoven a szeme elé kapja a kezét. Amott pedig Minehoa. Megnyugodott arccal, állhatatosan Berninre szögezte fekete szemét. A csöndbe ekkor hasítottak bele Anzew szavai: – Ez él! – mondta, és hangja elárulta, hogy torkából nem könnyen törtek fel a hangok. Mi, emberek élőnek tartjuk az anyag sokféle létformáját. Az élet mindig hajlik rá, hogy a feltételek által körvonalazott lehetőségeket kozmikusán egzotikus sokrétűséggel töltse ki. Ebben hasonlít a Földre, amely maga is kitágult egészen a földi excentricitás határáig. Eleven életre akadni: ritka és nagy élmény űrhajósoknak. Anzew mindünk nevében szólt. Csakhogy az, amit itt láttunk, semmiben sem hasonlít mindahhoz, amit eddig emberszem észlelt. Így lett ez az őrség utunk nagy napja. Most már újonnan kell föltennünk minden kérdést, amelyre odakint nem kaptunk választ ettől a valamitől; minden kérdést, amelyet ő tett föl nekünk. Ettől a perctől fogva mindannyiunk vállalkozásának módszerét és kiterjedését, a válaszokat, amelyek az egésznek a célját jelentik, módosítják a méretek. Még utánunk is sok kutatónak lesznek itt kérdései. Falkhovennak, Minehoának és Berninnek majdnem három órájába tellett, míg megkísérelhették, hogy ezt a varázslatos képet továbbítsák Stuffordnak és a többieknek. Értő tanúkként figyeltük arcukat a képernyőn, akárcsak büszkeségünk tükre volna. Végül Stufford felállt. Egy pillanatra felénk fordította ősz fejét, és erőt gyűjtve maga elé meredt. Amikor újra felnézett ránk, csak ennyit mondott: – Gyertek vissza hozzánk. 22. III. 17. Új események: Stufford nógatott, hogy a lehető leggyorsabban térjünk vissza. A 12 P hosszanti tengelye majdnem öt fokkal hajolt el a függőlegestől, mivel ez az eleven üveg megolvadt az egyik támasztókar alatt. A terep más részein is igen magas hőmérsékleteket mértek. Órákkal később: förtelmes képek sorozatát továbbították nekünk. A 12 P a reflektorok fényében, aggasztóan ferde állásban, mozgó köddel körülvéve. A talajból itt is, ott is sűrű, másutt kevésbé sűrű, finomabb és vastagabb füstcsíkok törtek föl. Nagy sebességgel törtek fölfelé, mintha szelepekből sisteregtek volna elő, habár pályájuk egyáltalán nem egyenes irányban folytatódott, hanem fölfelé haladtában hullámzóan kanyargott. Olyan látványt keltett, mint valami gigantikus méretűre felnagyított erdő olyan víziférgekből, amelyek nagy tömegben, sűrűn egymás mellett a földbe túrják farokrészüket, kopoltyús elejüket pedig ide-oda lengetik. Ezek között a vékony, tünékeny képződmények között kisebb-nagyobb gőzfelhők pufogtak fölfelé, elvesztek a magasban, összevegyülve a bizonytalan sötétségben a füstoszlopokkal. A magasba lódult anyag parányi kristályok zizegő kavarodásává merevedett a hidegben. Haloványan szikrázva, erőtlenül tört át a csillagok ragyogása a párán. Szokás szerint megint Anzew találta meg a kellő szavakat. – Olyan, mint a gyorsított film időrövidítő trükkje – törte meg döbbent hallgatásunkat. Fején találta a szöget. Szembeötlő volt az áradat sajátságos gyorsasága; föltételezhetően a talaj és az atmoszféra közötti jelentékeny hőmérsékleti különbség idézhette elő. Felbomlott az üvegszerű felszín. Hőtől vagy erjedéstől feltágult tömege mozgásba jött, pépesen szétfolyva, de nem homogén anyagként, amelyik pezseg, hanem mint az enyészet groteszk módon felgyorsított folyamata; a fel-feltört burkon át vékony hártyájú hólyagok nyomakodtak elő, gáz duzzasztotta őket, míg csak fel nem pukkantak. Mellettük sok-sok apró kráter nyílt, ezek eregették valamilyen nyirkos járatból azokat a fakó gőzoszlopokat. Körös-körül váltakozva hol fortyogó mélységek tátongtak, hol színjátszó domborulatok rogytak be nagy csattanással. Mi csak néztük, riadtan, néma csöndben. Amikor aztán Sarah megfutamodott, végre észhez tértünk mi, férfiak. Ekkor azonban Minehoa felsikoltott: a fénycsóvák által kísértetiesen megvilágított gőzökön és buborékokon át óriási méretű, határozatlan körvonalú árnyalak közeledett, széles mozdulatokkal kalimpálva, sötéten, de mégis valamiféle bizonytalan fényözönben. Egyszerre világosan látszott: űrruhás férfi. De kicsoda? Képe a füstben és az ellenfényben kísértetiesen eltorzítva és felnagyítva látszott. Láttuk, amint a massza nyúlósan rátapad a lábára. Hevesen integetett, és karjával bal felé mutatott, valami érthetetlent

kiáltott, aztán mialatt felénk tapogatózott, baloldalt kilépett a képmezőből. A kamera irányt változtatott. A fekete égbolton mintha a 12 P körvonalait ismertük volna fel. Fényei kialudtak ugyan, de a hajó felülete eltakarta az égen a mögötte levő csillagokat. Ekkor ott fent, ahol a hatalmas árnyék végződött, a megdőlt hajóorr mellett új szikrák villantak fel: csillagok. Mozog a 12 P! Újabb rémület! Aztán az ülőkéket görcsösen markoló kezek megint fellazultak. A hajó visszaereszkedett függőleges helyzetébe. Lábai most föltehetően szilárd talajon állnak, azon az ásványon, amely az immár elpusztult eleven burok alatt rejlik. Így hát megállt a kamera. Gomolygó köd, csillagok fakó fénye. Ezenkívül nem történik többé semmi. Mi játszódhat le ott, ahová már nem láthatunk el? Marad a sokkból a szorongás, az, amely már tegnap is megrohant, amely már jóval régebben ott izzott bennünk. Micsoda szakadék a tegnapi és mai képek között! Micsoda döbbenetes visszaemlékezés a régi tapasztalatra, amely szerint a kettőnek azonos az eredete: organizmusszerű élet, amely szép, de ocsmánnyá válik a halál utáni felbomlása során. Mennyiben vagyunk bűnösek az elpusztításában? Vajon ebben az itteni világban is van fájdalom, úgy, mint a Földön? Veszedelmes ránk nézve ez az élet? Szenvedés az, amit láttunk, vagy védekezés vagy fenyegetőzés? Az RT 12 száguld a pusztaságban, amelynek megmerevedése csalóka látszat csupán. Mi jobban tudjuk, mi forrong alattunk mikroszkopikus rezgésekben. Zavarok a kép- és hangközlésben. Minehoa kapkodva keresi a hibát. Falkhoven segít neki. De töprengő tekintetén látom, hogy mialatt nyugodtnak mutatkozik, mint mindig, gondolatai másfelé járnak. Bernin számításokat végez. Nekünk aludnunk kellene. De ki tud most aludni? 22. III. 18. Hamarosan vége az őrségnek. Sikerült helyreállítani a kapcsolatot a 12 P-n levő társainkkal. Az antennák szünet nélkül nyelik el és okádják az elektromágneses energiát. Stufford parancsnok egymás után küldi kérdéseit; úgy látszik, odaát lázasan dolgoznak. Ez jótékonyan hat ránk, és nemcsak azért, mert ki sem látszanak a munkából. Újabb bökkenő várható, ám az események menete megváltozott. A 12 P körüli dermedt pusztuláshoz képest ma világosabb napra virradtunk: a kulcs, amelyet Bernin rasztervetítése adott a kezünkbe, már a zárban van. Illik bele, megvan a nyitja. Stufford mind a tizenkettőnket összehívott egyórás megbeszélésre, hogy legalább a képernyőn legyünk egyszer végre megint együtt. Utána pihenés. – Kiérdemeltük, megengedhetjük magunknak – mondta. Úgy érezzük, dicséretnek szánta, ha pedig Stufford elégedett velünk, mi is elégedettek lehetünk magunkkal. A főnök először a legújabb filmdokumentációkat kéri elő a filmtárból, újravetítésre. Néhány jelenetet már ismertünk, mások új perspektívából mutatták az enyészet förtelmes menetét, ahogyan a hajó magasabban fekvő szintjeiről rögzítették a kamerák. Gőzsugarak, fölfelé gomolygó felhőzet és füstfoszlányok mosták el a részleteket. Ezeket a képeket már csak a nagyobb távolság folytán is könnyebb volt elviselni. Csak itt-ott akadtak világosabban áttekinthető részek, úgyhogy jobban láthattuk, mi megy végbe. A szkafanderes férfi is megjelent a fortyogó felületek egyikén, rovarszerűen, nem odaillően. A filmszalag utolsó méterei feketék voltak, az archívumjelzés harsány fehér betűi virítottak csak rajta. Odaát felvillant a második képernyő. Stufford emberei bekapcsolták a fényt, ők, a kényelmes berendezésük közepette, megengedhették maguknak. Ezek szerint az étkezőben ültek. Anzew azonban lenyelte a megjegyzését, amelynek éle bizonyára erre a mai szűk helyünkkel ellentétes helyzetükre irányult volna. Odaát mind egyszerre akarták valamire rábírni Jahnt, aki fölemelt kézzel mintha elhárítani igyekezett volna őket. – Jahn volt az? – kérdezte Bernin a nagy asztal mellől, amit most megint munkahelyeként foglalt le. Stufford, akinek ősz feje mindannyiuk fölé magasodott, egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta kis csapatát. Ezután a tulajdon tévékamerájuk felé fordult. Ilyenformán mintha nagy figyelemmel szemügyre vett volna minket a járművünkben. – Kicsoda? A férfi, aki kint járt? Igen, Jahn volt – válaszolta. Bernin valamennyi végtagjával előrekapaszkodva küszködte ki magát az asztal mögül, onnan ugyanis nemigen férhetett a képernyő közelébe, viszont ezer kérdése volt. Csakhogy Stuffordéknak szintén. Bernin

szóhoz sem jutott. Stufford végigjártatta tekintetét türelmetlen legénységén. Erélyes hangon Jahnnak adta meg a szót: – Tessék, Jahn! – Hogyan? Hogy én…? – Jahnnak elállt a szava. Nem számított rá, hogy összefüggő beszámolót kell majd adnia. A beszéd nem volt kenyere. – …számoljak be? – Kérlek! Jahn megemberelte magát, könyökét fölemelte az asztalról, a főnökre nézett, utána a kamerába. Végül ennél maradt, remélve, hogy az objektív műszerszeme majd kevésbé feszélyezi beszéd közben. – Stufford nem akart kiengedni – kezdte a torkát köszörülve. Ekkor azonban a mi Saráhnk hirtelenül abbahagyta a rágcsálást. – Igaz is! – kiáltott közbe némiképp elkésett felháborodással. – Hogy engedhetted ki? Stufford csak mosolygott, és bátorítóan bólintott oda Jahnnak. – Igaz, ami igaz – folytatta Jahn –, környezetünk nem látszott éppenséggel biztatónak. Körös-körül minden füstölgött. Szorongatott mindannyiunkat a félelem, a főnököt még külön is a ferde 12 P-jéért és ráadásul értünk, a tizenkét emberéért is. A legkülönfélébb érveket vetettem be. Lövedékeim jobban célba találtak, mint amennyit egyáltalán értek. – De hiszen tudtad, miért akarsz kimenni! – vágott a szavába meglepetten Stufford. – No persze – felelte Jahn, félig Stuffordhoz fordulva –, hogyne. Sokat töprengtem ennek a felszíni üvegnek a fizikai szempontból indokolhatatlan fölmelegedésén, mert, mert egyszerűen értelmetlen! Föl nem foghattam az okát. Ami azután történt, azt egyfajta láncreakciónak tartottam, amelyben katasztrofális módon tört ki mindaz, ami csekély mértékben már régóta jelentkezett. A hőmérséklet napok óta emelkedett, eleinte szinte észrevétlenül, mindenütt, ahol az üveg érintkezésbe került a bórkarbid műanyaggal: a mi támasztókarunk alatt és ott, ahol az RT 12 állt. – Észrevétlenül: ez jó – mormolta mellettem Anzew, a vállát tapogatva. – Meg kellett tudnunk, nem éppen ezeken a helyeken bomlott-e fel az üveg. – Miért, nem volt elég világos? – kérdezte éles hangon Stufford. – Honnan lett volna? – kérdezett vissza Jahn. – Gyanítottuk. De látni nem láthattuk. Stufford szája összehúzódott. – De hiszen bizonyos voltál benne, hogy a helyszínen olyan következtetésekre juthatsz, amelyekre innen nem nyílik módod! – Azt már nem – ismerte be egyszerűen Jahn. – Csak szerencsém volt. Undorító érzés a rothadó forró lében tapicskálni. De én ezt akartam – jelentette ki határozottan. – Odakint azonnal láttam, hogy a tüzes góc körül van határolva. Négy centrumot állapítottam meg: a 12 P három támasztókarját és az RT 12 tartózkodási helyét. Itt robbanásig emelkedett a hőmérséklet, és ezekről a pontokról hullámszerűen terjedt a gyulladás kifelé. Két dolog tűnt fel nekem, mialatt a bugyborékban álltam: az üveg szétbomlása roppant gyorsan ment végbe. Amint túlhaladta a hőfokmaximumot, folyama és nyúlékonysága egyre sűrűsödött, tömege pedig még a buborékok felhasadása közben megdermedt. Bernin erejét megfeszítve szállt szembe a nehézségi erővel, és annyira előrehajolt, hogy szemével szinte falta a képernyőt. Összefüggéseket fedezett föl, és hevesen bólogatott. – Ahol ilyen sok bór van és ennyi ideig, ott átforrósodik az anyag – szakította félbe Jahn beszámolóját. – A hőség szétrombolja a struktúra bonyolult mechanizmusait és ezáltal a hőtermelést szabályozó áramköröket is. Ami még megmarad, az mínusz százhúsz fokon megdermed. – Eszerint tisztázatlan, honnan származik az energia, amelyből az üveg meleget termel – vetette közbe bosszúsan Stufford. – Nem, azért nem egészen így van – szólt Jahn. – Volt ott ugyanis még valami. Pontos megfigyelésre törekedtem, és hagytam, hadd kússzon lassan felém a tűzhullám. Erre kettévált, tőlem jobbra és balra továbbterjedt, és éppen az a hely maradt sértetlen, ahol én álltam. Minehoa tágra meredt szemmel bámulta a képernyőn Jahnt. öklét a szájára szorította. – Fantasztikus – szólalt meg önfeledten Bernin. – Az – vallotta meg némi tétovázás után Jahn, maga elé meredve. – Hogy mi minden meg nem fordult a fejemben az alatt a perc alatt! – Hogyhogy? Micsoda? – Sarah kezdte áttekinthetetlennek érezni a dolgokat. – Belerohansz a partról a hullámverésbe – fordult Jahn a kamera felé. – És akkor a hullámok egyszer csak kétfelől elvonulnak melletted. Te meg ott állsz száraz lábbal! Érted már? Csakhogy ott kint nem volt

semmiféle víz. Ismeretlen folyamat egy rejtélyes anyagban, amely kézzelfoghatóan demonstrálta, veszedelmesen demonstrálta, mennyire kiszámíthatatlan! Hajlandó voltam bármit elhinni erről a micsodáról. Mindent! – Jahn végighúzta jobb kezének csuklóját karszéke támláján. Aztán elmosolyodott. – Csakhogy a dolog sokkal egyszerűbb. A megkímélt felszíndarabka egyáltalán nem nekem szólt. Hajszálpontosan ellipszis alakú felület maradt épségben. És amit ezekben a pillanatokban a legfontosabbnak tartottam, amitől újra hevesebben vert a szívem: nem is a középpontjában álltam! Mire megint tudtam gondolkozni, eszembe jutott: ez az alakzat csupán annak a kis rádióteleszkóp-antennának az árnyékát formázza, amelyik még ott állt, míg Stufford bevonatta velünk valamennyi készülékünket, amikor a hajó megdőlt. Véletlenül erre a helyre kerültem. És csak ezért tudom most már, honnan származik ennek az üvegnek a hőenergiája. A meleg nem más, mint az itt felfogott óriási kozmikus radioaktív sugárzás energiája. Hővé alakítja ezt a valamit itt alattunk. Az antenna árnyékában nincs sugárzás, ezért meleg sincs. Falkhoven ma átvizsgálta ilyen szempontból mérési értékeinket, valamint az RT-ben összegyűjtötteket is. – Nos, Falkhoven? – Stufford állásfoglalást kívánt. – Meglehet – hangzott a rövid és nem túlságosan meggyőző válasz. Jahn hátradőlt karszékében. Stufford újabb képeket mutatott. – Ez itt a Jahn-féle sziget – magyarázta –, egy órával ezelőtt készült felvételen. Most nyugalom van, minden halott és dermedt. – Milyen színű a pereme? – kérdezte kritikus hangon, előredőlve Bernin. Fokozták a feloldóképességet. Jahn a homlokát ráncolva rázta a fejét. Tegnap másmilyen volt, jegyezte meg. Erre Anzew ugrott fel, már amennyire itt lehetett. Ez az ő személyes ügye volt. – A sziget pereme felől újra hízik! – kiáltotta. – A peremen még él. Hajszálra ugyanígy zárultak be a furatok is. Ezért keresgélhettem annyi ideig – folytatta, a karját dörzsölgetve. Bernin válla megrándult. Átnézett Minehoára, aki rezzenetlenül ült a kapcsolóasztal mellett. – Ezt természetesen nem tudhattam. A minták, amelyeket lemértél, maguktól válnak súlyosabbá. Tovább híznak. Kinek jut ilyesmi az eszébe? – Nagy lélegzetet vett, hogy gyorsan mondjon még valamit. De csak ügyefogyottan legyintett. A lány tágra nyílt szemmel nézett rá. Amint lassan felfogta Bernin szavainak értelmét, fokozatosan kedves mosoly fénylett fel szigorú arcán. A hőségről, a borról és a radioaktív sugárzásról folytatott további vitában szót kért Sarah, szokásától eltérően bátortalanul. Emlékeztetett az organizmusszerű földi anyagcserében a nyomelemek szerepére. Az enzimekhez való kötődésük révén egészen kis mennyiségekben aktívak, és katalizálják az anyagforgalom több folyamatát, amelyek nélkül nem maradhatnának életben a szervezetek. Magas hatásfokuk magyarázza azt is, hogy gyakran miért annyira mérgezőek, túlságosan nagy mértékű jelenlétük ugyanis az alapanyagcsere számos egyedi folyamata közül néhánynak a komponenseit annyira gyorsítja vagy lelassítja, hogy megingatja az egész pontosan beszabályozott láncot. A szervezet megbetegszik, vagy akár el is hal. Világosan látszott, hová akar kilyukadni Sarah. – Nagyon érdekes! – szólt közbe Stufford. – Elképzelhetetlen volna, hogy a bórnak szerepe van az elektromágneses sugárzó energia hővé alakításában? – folytatta felbátorodva Sarah. – Hátha van itt valamilyen erősítőrendszer, amelyik a kis mennyiségben előforduló bór hatását meghatványozza? Ha így foghatnánk fel a dolgot, akkor magunk mérgeztük meg a beteget. Márpedig a látszat emellett szól. – Úgy van – szólt Anzew –, csak ott lázasodik be, amerre mi mászkálunk rajta. Stufford egyetlen kézmozdulattal leállította. – Nem így értettem. Sarah úgy interpretálja a dolgokat, mintha az üveg élő anyag volna. Kétséget kizáróan élő. Valóban ez a helyzet? Bizonyítékokat kérek! Bernin fel akart pattanni ültéből, ami nem sikerült. – Bizonyítékokat?! – kiáltott közbe. Kritikusan elemző észjárása azonban sebesen dolgozott tovább, mialatt visszaroskadt a helyére. Elnémult. – Hm – kezdte Anzew a Bernin rasztervetítéséből levont következtetéseit felülvizsgálni. Most csakugyan mintha kissé elsietett ítélet lett volna. Rövid csönd támadt. – Nos, Sarah! – szólította fel Stufford. – Bernin képei alapján én igennel válaszolok. – A bizonyítékok?

– Bizonyítékok! – Bernin már csak suttogott. – Ez a véleményem – vonta meg a vállát Sarah. Ezen az alapon lassan a többi biológus is Sarah véleményéhez csatlakozott. Sarah eközben nagyon elcsöndesedett. – Én ezt egyszerűen félelmetesnek tartom – szóitalt meg később halkan, de mindünk számára hallhatóan, a vita egyik szünetében. – Kire nézve? – kérdezte éles hangon Stufford. Nem tudom, Stufford ennek a kérdésnek mindenekelőtt csak gyakorlati jelentőséget tulajdonított-e. A felelősséget ő viselte. Ám a kérdés további, sokkal mélyebbre ható kérdéseket érintett. Stufford nem kapott választ. Falkhoven egész idő alatt a híradós fülkéjében álló padon gubbasztott, ősz bozontú, széles koponyája kényelmetlenül támaszkodott a mögötte elhelyezett egyik készülék elülső lapjának. Csak a szeme követte lomhán az éppen szólót, hol a 12 P-belieket a képernyőn, hol megint a mieinket, ha itt beszélt valamelyikünk. A képernyőről nem lehet nagyon jól megítélni, mégis elfogtam Stuffordnak jó néhány Falkhovenra irányított pillantását, ő maga észre sem vette. Órájára tekintve Stufford végül rászólt: – Mondj már valamit, Falkhoven! Kedvetlenül tápászkodott föl súlyos testével Falkhoven, már amennyire a szűk helyen tehette. De mindjárt vissza is zöttyent addigi helyzetébe. – Az, amiről szó van, nem él. De most nem bizonyíthatom be – mondta, aztán állhatatosan hallgatott. 22. III. 19. Bernin ma, Falkhoven kérésére, egyik mintát a másik után helyezte az elektronikus képraszter alá, és vetített. Órákon át ott ült a nagydarab férfi a mindegyre azonosan villogó mozaik előtt, egy árva szót sem ejtve. Az őrség vége előtt mindannyian halkan odalopóztunk a vetítőhöz, és még egyszer szemügyre vettük a rejtélyes képeket. Ekkor aztán megszólalt: – Szakasztott olyan ez is itt, mint amit másutt tapasztaltam, amióta az eszemet tudom. Bonyolultnak látszik valami, foglalkozunk vele, és akkor még bonyolultabbnak bizonyul. Csak a kezdet a könnyű mindig. Hiába minden, ez nem eleven anyag, csak úgy viselkedik, mintha az volna. Ami a vetítésből a legmélyebb benyomást teszi rám, az a sémaszerű, a szerkezetileg elvont volta. Énrám úgy hat, mint valami mechanizmus leforgása. Nézetemen nem tud változtatni az anyag ingerelhetősége sem, mármint a velünk kapcsolatos reakciója, az, hogy egyáltalán reagál a megjelenésünkre ezen a bolygón – az élet másmilyen. Olyannak, mint ez itt, az élet tökéletes modelljét képzelem. A napokban valaki képletesen szólt. Nos, mégsem az igazi nyitját találtuk meg – Rábukkantunk egy kreatúrára, egy dologra, olyasvalamire, amit egyszer régen megcsináltak, előállítottak, elkészítettek. Mit tudom én? Minekünk a szubjektum a lényeges, az a valaki, vagy talán inkább azok a valakik, akik csinálták, őket kell megkeresnünk. Célunk, hogy őket találjuk meg. Falkhoven elhallgatott. Bernin kikapcsolta a készüléket. A helyiségben sötét volt. Senki sem válaszolt. – Ha az üveges burok az egész bolygót bevonja, akkor nem tartom hihetőnek, hogy olyannak alkották meg, amilyennek mi megismertük – folytatta halkan Falkhoven. – De ki tudhatja, valóban létrehozták-e valakik? – kérdezte Sarah. – Hiszen ilyesmit nem lehet csak úgy egyszerűen „megcsinálni”. – Senki – felelte Falkhoven. – Senki nem tudhatja, legalábbis egyelőre még nem. De mindenesetre ez a központi kérdés, ezt kell legelőbb megoldani, és helyes, ha mi tesszük föl magunknak. Megtanultuk eddig, hogy minden, ami él, lett, és merőben más, mint amit megalkottak, ami gép, kép vagy modell, de mindenképpen intelligens élet megnyilvánulása, csak nem szabad vele azonosítani. Most még senki nem tudhatja, gépet vagy életet találtunk-e itt. A kérdés azonban föl van téve. Ezt feltétlenül megtaláltuk. – Falkhoven úgy hunyorgott, mintha éles fény vakítaná. – Vannak indokok, lehet őket kétkedéssel is fogadni, indokok arra, hogy ezt az üveget itt nem úgy hozták létre, ahogyan mi rátaláltunk: mi értelme is lett volna? A tárgyaknak mindig van valami értelmük. Ez különbözteti meg őket az alkotó szubjektumtól, amely maga kénytelen létének értelmet adni. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy hátha ősrégi ez az anyag. – De hiszen még ma is képes terjeszkedni! – vetette közbe Anzew. – Hogyne – folytatta türelmesen Falkhoven –, akik megalkották, ellátták önszabályozó képességgel, nyilvánvalóan olyan tökéletesen, hogy mi meg sem közelítjük még. Ezért is maradt fenn, amit itt találtunk.

Az általunk okozott sebek hamarosan behegednek. Meteorok az idők során sokkal nagyobbakat is ejtettek rajta, Stufford említette ezt a minap. Működésében azonban felhalmozódhattak apró kis rendellenességek, úgyhogy ma talán torzképe áll előttünk annak, amit valaha elképzeltek. Mert akik megalkották, már nem ügyelnek rá. – Miért? – kérdezte Bernin. – Nem tudom – válaszolta Falkhoven. – Megszoktuk, hogy emberek módján gondolkozzunk, és másra nem is vagyunk képesek. Talán az a termék, amely ezzé az üveggé alakult, utolsó művük volt. Ahogyan tőlünk, emberektől sem áll távol, esetleg arra törekedtek, hogy megszabaduljanak a tevékenységtől. De ami ezzel az „abszolút gépezettel” sikerült nekik, egyúttal a hanyatlásukat is jelentette: animális életükben a tevékenység keltette életre az intelligenciát. A tevékenység hiánya újra megfosztotta őket a szellemiségtől és az élettől. Talán elsatnyult élősködők a tulajdon termékükön, és még lesz hozzájuk szerencsénk. Talán már teljesen kimúltak. – Falkhoven váratlanul felállt. – Ezek azonban csak afféle gondolatok – mondta –, lehet, hogy nem is így van. Nem egészen így. De feladatunk van itt. Néhány lépést már megtettünk. Az útnak nincs még vége. Az RT 12 továbbhalad pályáján. Holnap megérkezünk Stuffordhoz és a többiekhez. KOVÁCS VERA FORDÍTÁSA

SZŐCS GÉZA Bátyám, Nin Bátyám, Nin, a nagy fennsík peremén lakott, a legperemén, alatta a felső völgy, a legfelső, ahol ma a néha erre s újra erre járó mormogó lámák lábnyomát új hó fedi el minduntalan. Este mindig mint fehér oroszlánokat kergette a felhőket a fennsíkon végig Nin, a bátyám. Így élt ő a fennsíkon hideg krizantémok között. Egy éjjel a Buha Mangna tó partján aludt a bátyám, Nin, feje fölött a hallgatás, s a Szem, az Ég ágán növő-fogyó sárga Hold, az égi bogyó. Aludt Nin, a bátyám, bátyám, ki meg sem született, s a Holdból fürge kis szörnyeteg jött alá pókszálfonálon, gubancos, fényes bozontú törpepók vagy ember, bebújt bátyám fülén, s fejében valamit e/mozgatott, aztán dúdolva visszament a Holdba. (Azontúl mindig éjszaka, ha kerekre nyílt az égi sárga Szem, és tágan nézte őt: a bátyám, ez a rám hasonló drága gyermek, bűvölten ment a telehold után, és magában énekelte: öreggé vált a Hold megint. Hold-Hold. Öreghold, és ment megint a Hold után. a világ tetején keresztül, végig a fennsík pereméig, és néha oly magasra nőtt, hogy maga volt a fenség. És egyszer így, mikor megállani már nem tudott a szélen, örökre eltűnt onnan Nin, a bátyám, ki meg sem született. És sokkal később így szólt hozzám egy napon: öcsém, szüless te meg, és légy elsőszülött!)

ERIK SIMON Amit az Ikaros bolygóról tudni kell IKAROSZ (2) – a szorosan összekapcsolódó ikercsillagnak, Orrnnak (l. ott) egyetlen bolygója. Pályája csaknem kör alakú, a pálya nagy féltengelye: 2203,8 millió km. A teljes fordulat ideje: 15 010 nap. Keringése kötött. Egyenlítőjének sugara: 5800 km. Tömege: földtömegben 0,32. Felfedezése: újabb i. sz. 893-ban, a XXXII. csillagközi expedíció alkalmával. PLANETOLÓGIA; I-t lényegében három réteg alkotja: a) Atmoszféra: nemesgázok (Ar, Kr, RN), szénhidrogének, valamint megtalálhatók a C02, N2 és az O2 nyomai. Légköre igen ritka, mintegy 200 km-es magasságban már ki sem mutatható, b) Külső kőzetburka: feltehetően eléri az 1000 m-es mélységet. Legfontosabb alkotóelemei: C, O, Al, Si, Fe, Co, Ag, Pb, valamint nehéz radioaktív elemek hosszú felezési idővel, c) Bolygómag: különleges ismertetője rendkívül alacsony sűrűsége, összetétele ismeretlen. Esetleg üreges (?). Keletkezését kozmogóniai szempontból nem tisztázták. I-n az élet legkisebb jelét sem találták meg. – Részt vettem a XLVII. csillagközi expedícióban. Amikor Betelgeuzéről visszatérőben az Orn kettőscsillag felé tartottunk, hogy megpróbáljuk megoldani az Ikarosz-rejtélyt, azt hittem, nem lesz semmi dolgom, hiszen archeológus és történész lévén nem értek a planetológiához és a kozmogóniához. Tévedtem. Azzal kezdődött, hogy a bolygót nem találtuk az előzetes számítások alapján meghatározott helyen. Márpedig ha a XXXII. expedíció helyesen rögzítette a bolygó pályájának adatait – és ebben nem kételkedhettünk –, akkor a bolygónak ott kellett volna lennie, vagy az égi mechanizmus törvényei inogtak meg. Csak amikor közelebb férkőztünk az ikercsillaghoz, akkor fedeztük fel az Ikaroszt, ami még megmaradt belőle: különböző nagyságú kisbolygók és meteoritok tömkelegét. De mondókámat rövidre fogva, megpróbálok tárgyszerű pontossággal beszámolni felfedezésünkről. Nem tartanám szerencsésnek, ha dramatizálnám az eseményeket. A balladákat meg tragédiákat csak írják meg mások – én nem tudnám, de nem is akarnám megírni őket. Megvizsgáltuk a törmelékeket. A XXXII. csillagközi expedíció azt állapította meg, hogy a bolygó lakatlan. Tévedtek. Csak a bolygó felszínét nem lakták. Ikarosz üreges gömb volt, gigantikus méretű szappanbuborék, mintegy 600 km vastagságú kőzetburokkal, amely elenyészően kevés az alatta húzódó üreges rész 10 400 km-es átmérőjéhez képest. Az üreges részt erősen összepréselt gázok töltötték ki: nitrogén, oxigén, széndioxid és a nehéz fajsúlyú nemesgázok. Nyilvánvalóan a belső légkört jellemző magas nyomás járult hozzá ahhoz, hogy a viszonylag vékony kőzetburok stabilizálódjon. Ebben az üreges térben, a mi szemünknek áthatolhatatlan sötétségben és csaknem teljes súlytalansági állapotban éltek az ikarosziak, a bolygó értelmes élőlényei. Ismeretes, hogy üres golyóban levő tárgyakra nem hat a gravitációs erő, a vonzóerők összege együttesen ugyanis nulla; az ikarosziak élettere mégis a kőzetburok közvetlen közelére korlátozódott, hiszen a bolygó állati eredetű szervezeteihez hasonlóan növényekből táplálkoztak, amelyek a kőzetburok radioaktív sugárzásától kapták a nélkülözhetetlen energiát. Ráadásul a golyó belsejében az atmoszferikus nyomás tovább fokozódott.

Ikarosz lakóinak körte formájú teste az ötméteres magasságot is elérte. A test kicsúcsosodó végén helyezkedtek el a szájnyílás mellett a legfontosabb érzékszervek, bár ezek közül mi csak kettőt ismerünk. Az ikarosziak négy szeme mindent a színkép infravörös tartományában látott, s „fejük”, azazhogy csúcsos testvégük belsejében külön érzékszerv volt, amellyel a hosszú elektromágneses hullámokat fogták. Tudjuk róluk, hogy érzékelték a gamma-sugarakat is, de nincs semmiféle támpontunk, hol található szervezetükben ennek érzékszerve. A „fej” köré csoportosult négy – olykor kétméteresre nyúló – tapogató, hasított végük a fogásra is alkalmassá tette őket. A test másik része négy hosszabb, erősebb, meglehetősen széles tapogatóban végződött, segítségükkel az ikarosziak szinte lapátszerűen eveztek a légkörben. Az ikarosziak civilizációjáról, történelméről sajnos jóformán semmit sem tudunk. S ha ismernénk is valamit belőle, aligha értenénk meg. Tudományuk meglehetősen egyoldalúan fejlődött. Átfogó ismeretekkel rendelkeztek bolygójuk topográfiájáról, a matematika, mineralógia, botanika, genetika néhány ágazatáról, s valószínűleg ismertek még néhány más tudományterületet. Ám az olyan tudományág, mint az asztronómia vagy – néhány részterület kivételével – a fizika, egyszerűen nem létezett számukra. Civilizációjuk alapvetően különbözött a miénktől. Nem ismerték a tüzet, a kereket; az ikarosziak tér- és időérzéke is merőben másként fejlődhetett, mint a gravitáció, az evés napszakok világában élő emberekben. Az ikaroszi technika meglehetősen primitív volt, ezzel szemben bámulatos eredményeket produkáltak a növényfajták nemesítésében; növényeik a szűkös energiát optimális mértékben hasznosították. Az ikaroszi civilizáció fejlődésének leginkább a szükséges energia, következésképp a táplálék hiánya állt az útjában. Már az őskorban kiirtották az összes nagy állatot, hogy megszabaduljanak táplálkozásuk legnagyobb vetélytársaitól. Elpusztítottak minden, számukra ehetetlen növényt, s a kőzetburok belső oldalán szétszórt, gyér termőterületet beültették a legnagyobb hozamú fajtákkal. Szigorú, az egész bolygót átfogó szervezet szabályozta évezredek óta az ikarosziak táplálkozását, valószínűleg szaporodását is. Mert mindenkinek csak annyit garantálhattak, amennyi az életben maradáshoz feltétlenül kellett. Az egynemű lények szaporodásának módját egyébként nem ismerjük, de mindenképpen léteznie kellett valamilyen – biológiai vagy szociális – mechanizmusnak, amely egyazon szinten tartotta a népességet. A szabályozás azonban minden valószínűség szerint organizatórikus jellegű lehetett; háború még sohasem dúlta fel a bolygó belsejét. Ezzel végleg kimerítettük az ikaroszi civilizációval kapcsolatos biztos ismereteinket. Tudjuk, hogy a bolygó – minden gazdasági intézkedés ellenére – a kőzetburok belső felületén nyüzsgő ikarosziak közül legfeljebb egy-kétmilliónak adhatott elegendő táplálékot, márpedig a népesség száma évezredek óta azonos szinten mozgott. Azt a kevéske erőt, amely az éhhalál elleni szakadatlan küzdelemben a civilizáció számára még felszabadulhatott, az ikarosziak legkevesebb kétezer éve egyetlen tervre összpontosították. Ennek természetét azonban óriási jelentősége ellenére sem sikerült kipuhatolnunk. Ha az ikarosziak pusztulásának okait kutatjuk, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. De ha ilyen bolygó keletkezése csaknem a lehetetlennel határos, akkor bizonyára elegendő egyetlen kis lökés is, amely egyensúlyát megzavarja, s a bolygót megsemmisíti. Az általánosan elfogadott elmélet úgy hangzik: az Ikarosz valószínűleg összeütközött egy kisbolygóval vagy a csillagközi tér egyik testével, ez átütötte a kőzetburkot, s a belső atmoszféra – magas nyomása következtében – elillant a világűrbe. A rázkódás s mindenekelőtt a kőzetburkot kitámasztó belső atmoszféra eltűnése idézhette elő, hogy a bolygó saját súlya alatt összeroppant. Csakhogy én egy másik variációt is el tudok képzelni, amelynek semmi köze az összeütközéshez – bár ne jutott volna soha eszembe! Nem tudok szabadulni az ikarosziak titokzatos vállalkozásától, amelyen évezredekig dolgoztak – gyakorlatilag technikai lehetőségek nélkül, de minden erejüket latba vetve. Talán mégsem különböztek tőlünk annyira… Ha mi élnénk egy üreges golyóban – évezredek, talán évmilliók óta –, egy üreges golyóban, amelyet az előttünk járók a legparányibb zugokig átkutattak, s ha aztán közülünk valaki rájönne arra a – minden tapasztalatnak ellentmondó – gondolatra, hogy a mi kis világunk talán mégsem a teljes univerzum, hogy a kőzetburok valahol véget érhet, s hogy azon túl létezhet valami más is, nos, mi mit tennénk akkor? Persze másként is történhetett; lehet, hogy hibás az oknyomozásom. Igaz, a végeredményen semmit sem változtat – de miért remélem annyira, bár tévedtem volna? TÓTH MÁRIA FORDÍTÁSA

ERIK SIMON A RIDDIEK Az emberiség első találkozása egy másik civilizációval a fantasztikus írók legkedveltebb témája. Négy, mindig újra előkerülő alapváltozatot találtak ki, hogyan jöhet létre az első kapcsolatfelvétel. Az első lehetőség: a Földön üzenetet fognak a világűrből, vagy pedig a Földről küldött adás ér el egy másik, lakott bolygót. A második változat lényege az, hogy valahol, egy lakatlan bolygón, idegen civilizáció nyomait találják, s a harmadik, hogy földi és Földön kívüli űrhajó találkozik a kozmoszban. A végére (negyedszerre) marad az a lehetőség, hogy emberek és Földön kívüliek saját űrhajójukon kölcsönösen felkeresik egymás bolygóját. 1. Üzenet a világűrből Miután az üzenet tizenkét éven át, fénysebességgel száguldott az űrön keresztül, elérte a Ridd bolygó hatalmas vevőállomásának antennáit. Mire a bolygó huszonnégyszer körülfutott napja, az Epszilon Indi körül – s ez kilenc földi évet jelent –, Ridd lakói az üzenetet csaknem teljesen megfejtették. Az adás első része matematikai jeleket és egyezéseket tartalmazott. Erre építve, a második rósz bevezetett a küldők gondolkodásmódjába, és ismertette az angol nyelv alapelemeit. A harmadik részből megtudhatták a riddiek, hogy az üzenet a sárga nap harmadik bolygójáról érkezett, melyet oly pontosan irt le, hogy ennek alapján saját csillagkatalógusukban is meglelték. Csak magát a tényleges közlendőt nem értették meg. Feltételezték, hogy a negyedik és utolsó rész valami szerfelett fontosat tartalmaz, de semmit sem tudtak kezdeni a szöveggel: „Coca-Cola is the best drink in the Universum! Drink Coca-Cola!” (Coca-Cola a logjobb itel a világmindenségben! Igyon Coca-Colát!) 2. Nyomok a mindenségben Mikor a Ridd bolygóról elindult űrhajó fedélzetén már negyvenegy év eltelt, az automaták felébresztették anabiotikus állapotából a legénységet, s azok a képernyőkön a megszokott Epszilon Indi csillag helyett a mi Napunkat pillanthatták meg. Hamarosan leszálltak az Uránuszon, s ott nyomokat találtak, melyeket nyilvánvalóan a harmadik bolygó lakói hagytak hátra. Azé a bolygóé, melyről a rejtélyes üzenet hozzájuk érkezett. Először a rádióadót fedezték fel, mely megszakítás nélkül egyforma impulzusokat sugárzott, s a közelében egy szerfelett primitív leszállóhelyet. Várakozással telve gyülekeztek űrhajójuk központi helyiségében. A parancsnok személyesen adta le a távmondatot, melyben a támaszpont lakóit üdvözölte, egyben leszállási engedélyt kért. Válasz nem jött. Megkísérelte még egyszer, hasonló eredménnyel. Akkor átengedte a teret a rádiósnak azzal, hogy próbáljon végig minden hullámhosszat. A riddi hajó több fordulatot tett a bolygó körül, de az állomás még mindig hallgatott. Végül hosszú vita után az űrhajósok elhatározták, hogy megkísérlik az engedély nélküli leszállást. Aztán ott állt az űrhajó a leszállóhelyen. Ismét vártak, de senki sem jött elő az állomás három félgömb alakú, csőrendszerrel összekötött épületéből. Mikor félóra múlva még mindig nem tudták felfedezni az élet bármiféle jelét, arra a megállapításra jutottak, hogy az állomás valószínűleg elhagyatott, s így előmerészkedtek a hajóból. Különösebb fáradság nélkül sikerült a három épület legnagyobbikának ajtaját kinyitni. Az állomás valóban elhagyatott volt. A behatolók egyike-másika már alig várta, hogy megismerhesse az építési módszert, utánanézhessen, hol találhatók a laboratóriumok, melyek bizonyára hozzá tartoznak egy ilyen állomáshoz, egyszóval megvizsgálni az idegen technikát. A parancsnok mindenesetre óvatosságra intette őket, s mérsékletet követelt. – Képzeljétek csak el! Idegen űrhajósok szállnak le a mi hasonló állomásunknál, és feltételezhetően merő tudatlanságból, megrongálják a drága berendezéseket. Nem tekinthetnénk-e őket nemkívánatos betolakodóknak? Nem, nincs jogunk itt bármit is megváltoztatni. Éppen elég, hogy engedély nélkül szálltunk le. Alaposan csalódhattak. Az állomás legtöbb helyisége üres volt, a többiekben elképzelhetetlen káosz

uralkodott. Csak a rádióadó szobájában lehetett a rend nyomait felismerni, s az adó volt az egyetlen működő szerkezet az állomáson. Más konstrukciók, melyeknek rendeltetését nem tudták megállapítani, sérülteknek látszottak. (Mivel azonban erről megbizonyosodni nem voltak képesek, nem is érintették őket.) A legtöbb teremben kisebb és közepes nagyságú, meghatározhatatlan célú tárgyakat találtak, rendszertelenül széjjelszórva. A központi épület egyik helyisége vízszintes, derékszögű lapokkal volt megtöltve, melyek egyenként négy vékony fémcsövön nyugodtak. Találtak nagyobb lapokat és kisebb méretűeket, melyek csak feleolyan magasak voltak. Az összes nagy lapon, de sok kicsin is, különböző szerves anyagok maradékait lelték. Az egyik kutató ötletét, hogy ugyanis ezek asztalok és székek volnának, azonnal elvetették. Egyetlen értelmes lény nem ülne le ilyen kényelmetlen konstrukciókra. Végül valaki kimondta azt, amire már régen rádöbbentek: itt rettenetes katasztrófa történhetett. Minden jel arra mutatott, hogy a tudósok állomásukat menekülésszerűen hagyták el. Talán a káoszt robbanással lehet magyarázni… Nem tudták. Az idegen kutatók minden feljegyzést megsemmisítettek vagy magukkal vittek – mindenesetre semmit sem találtak. Rettenetes kísérlet lehetett… A harmadik bolygó lakói bizonyára nem véletlenül rendezték be ezt az állomást olyan messze otthonuktól. Később a riddiek átkutatták a környéket. A szénsav-hó között kis, kör alakú síkokat találtak, s ezek közelében, de különös módon sohasem rajtuk, ugyanazokat a tárgyakat, mint az épületekben, csak sokkal nagyobb számban. Különféle formájú és nagyságú tartókat, fémből, műanyagból s mindenekelőtt papírból, vékony fóliák maradványait ugyanezen anyagokból, némi szerves hulladékot, hasonlóképpen, mint a derékszögű lapokon. Változatos alakú apró szerkentyűket, végül szilikátvegyületből készült palackokat, melyekre színes fóliák voltak ragasztva, és annak idején – mint azt a fagyott maradékok gondos elemzése kimutatta – víz, etanol és hasonlók keverékét tartalmazták. Információ felhalmozódását azonban itt sem lelték. Annál különlegesebb volt az egyik kutató felfedezése, aki a sziklafalon, egészen a közelben, rejtélyes bevésett jeleket talált. Ezeket az információkat gondosan lemásolták, s átadták elemzésre a fedélzeti számítógépnek, sajnos eredménytelenül. E szavak egyike sem fordult elő abban az üzenetben, ami annak idején bolygójukat elérte, s így repülésük előidézője volt. Még a nyelvészeti szerkezeti elemzés sem tudott semmit kideríteni. Egyetlenegy feliratot kísérelt meg a komputer kihüvelyezni: „Itt voltam.” Hosszan hallgattak ezután, megkísérelték maguk elé képzelni, hogyan írta le az idegen űrhajós ezeket a szavakat, talán utolsó kísérletként, hogy nyomot hagyhasson hátra egy halálos katasztrófáról… Az állomáson még egy további feliratot is találtak, de a kibernetikus fordító ismét csak csődöt mondott. S ők eltöprengtek, micsoda drámai gondolat rejtőzködhet e néhány szóban: „Uránusz, Északnyugati Kemping. Idényen kívül zárva.” – Nagy az űr és telve csodákkal! – szólt végül is a riddi parancsnok, azzal továbbrepültek. 3. Találkozás az űrben Mihelyt a Ridd bolygó űrhajója a kisbolygó-övezeten az ekliptika síkjától délre áthaladt, észrevették utasai, hogy céljuk, a sárga nap harmadik bolygója, már viszonylag közel lehet. Mind gyakrabban foghatták rádióadások töredékeit, sőt hosszabb szövegrészeket is, s ők már alig várták, hogy üdvözölhessék a Földön élő testvéreiket az értelemben. Aztán egy nap, mikor a Föld és a Mars között félúton jártak, végre egy űrhajóval is találkoztak. Későn vették észre a kis idegen járművet. Az Epszilon Indi naprendszerében nem volt kisbolygó-övezet, és majdnem teljesen hiányoztak a meteorok is, így a riddi űrhajó ütközések ellen nem volt automatikusan védve. Emiatt a másik űrhajót csak néhány másodperccel az ütközés előtt észlelték. A szolgálatos kormányos villámgyorsan reagált, kikapcsolta a hajtóműveket, ennek ellenére az idegen rakéta hajójuk tatját súrolta, s kisebb megrázkódtatást okozott. A riddi űrhajó nem szenvedett károkat. A képernyők azt mutatták, hogy a kis rakéta is láthatóan sértetlen maradt. Csupán egy antennája görbült el. A riddiek nagyon örültek, hogy a közjáték ilyen szerencsésen végződött. – Talán paradicsomot raktál a szemedre? – hallatszott egy hang a rádióvevő hangosbeszélőjéből. Természetesen minden szó automatikusan a számítógépbe került, a későbbi elemzés és fordítás végett. – Azt képzeled, hogy egy ilyen óriás ládával már mindent megengedhetsz magadnak, te undok holdborjú!? E szavak elemzése a fedélzeti komputerben semmiféle logikus eredményt nem hozott, s az utasok

besorolhatták ezt az esetet is a rejtélyek ama láncolatába, melyet a harmadik bolygón reméltek majd megoldani. 4. Látogatás az űrből A riddi űrhajó leszállt a Földön, s az űrhajósok örömmel állapították meg, hogy a természeti feltételek nagyon hasonlatosak saját bolygójukéhoz. A levegőt belélegezhetőnek találták, a hőmérsékletet elviselhetőnek, bár kissé hűvös és nedves volt. Felfedeztek kis, káros mikroorganizmusokat is, olyanokat, melyek ellen saját oltóanyaguk nem volt hatásos. A tarló, melyen űrhajójuk állt, az otthoni földekre emlékeztetett. A közelben országút haladt, mely egyik irányban egy dombocska mögött, a másikban egy távolabbi erdőben tűnt el. A domb emelkedőjén, valamivel távolabb az úttól, kis házcsoportot pillantottak meg, talán üdülőket, talán az emelkedő mögött megbúvó nagyobb falu előretolt részét. Rövid tanácskozás után az érkezők háromtagú csoportot küldtek ki a házakhoz – a biológust, a másodkormányost és a nyelvészt – az első kapcsolatfelvételre. Jármű vagy más, nagyobb technikai eszköz használata a bennszülötteket irritálhatta volna, esetleg fenyegetően hathatott, ezek hárman tehát gyalog mentek – a távolság jelentéktelen volt. Könnyű, világosszürke riddi ruhakombinációt viseltek, a sisakot és szkafandert mellőzhették. A nyelvész magával vitte hordozható fordítógépét (arra az esetre, ha itt valami, már elemzett földi nyelvjárást használnának), a biológus egy bőrönd képtáblát (arra az esetre, ha a fordítógép csődöt mondana), a másodkormányos pedig egy kis erőtér-generátort {minden eshetőségre). Valamennyien fülhallgatók segítségével, drót nélküli összeköttetésben voltak a fordítógéppel, s szükség esetén a rádiókapcsolatot hajójukkal is fel tudták venni. Mire elindultak, eleredt a csendes eső. Az utat mindkét irányban teljesen üresen találták. Az első épületek, amelyek mellett elmentek, szemmel láthatóan gazdasági célokat szolgálhattak. Végre odaértek egy kis egyemeletes házhoz, melynek ablaka világított. Óvatosan kopogtak az ajtón. Nem történt semmi. Erre erősebben merészkedtek kopogni, mindaddig, míg a biológusnak az az ötlete támadt, hogy kipróbálja az ajtó mellett lévő gombot. (Eközben a másodkormányos kezét elővigyázatosan az erőtér-generátor kapcsolóján tartotta.) Csöngetés hallatszott. – Igen, na igen, azonnal jövök! – kiáltott egy hang a házból, s ezt az automata is helyesen fordította le. Majd csoszogó léptek hallatszottak az ajtó mögött, melyet végül is egy öregasszony nyitott ki. – Azt hittem, csak estére érkeztek, hiszen a fiú… De hát elsősorban gyertek be, egészen átáztok! Micsoda idő… Na, gyertek csak! Az űrhajósok vonakodva tettek eleget a felszólításnak, de végül is követték az asszonyt, aki járás közben alig emelte fel lábát a földről. – Ó igen – mondta, miközben a riddieket egy kis folyosón át a szobába vezette –, ilyen esős év, az időjárás egyre romlik. Ezért biztosan az a sok rakéta a felelős, amely újabban odafenn repked – bökött felfelé vádlón a mutatóujjával. – Kérem, mi… – kezdte a nyelvész tanácstalanul. – Igen, természetesen! – vágott közbe az öreg. – Azonnal hozok valamit. Persze éhesek vagytok. Egy pillanat, mindjárt itt leszek. Mihelyt becsukta maga mögött az ajtót, a riddiek kihasználták a lehetőséget, megtekintették környezetüket, és kicserélték benyomásaikat. Viszonylag tágas, kétablakos helyiségben voltak. Az ablakokat egy alig átlátszó anyag félig elsötétítette. A fal mentén bútordarabok álltak, melyek rendeltetését csak részben tudták kitalálni. Teljességgel homályban maradt például annak a néhány üveg- és kerámia tárgynak a szerepe, amely egy hatalmas szekrény rekeszeiben állt. A bútorok szemmel láthatóan különböző technológiai korszakokat képviseltek. Például a három, az asztal köré csoportosított, feltehetően székként szolgáló konstrukció. Az egyik nehéz, terebélyes, sok textilanyaggal bevont és kipárnázott, a másik nyaktörő készítmény fémcsövekből meg műanyagból – a külső bolygó elhagyott állomására, emlékeztetett –, végül a harmadik, egyszerű alakú, barna fából készült. A falon több fényképet láttak. A két legnagyobb egymás mellett függött, az egyik egy férfit, egy nőt és egy serdülő gyermeket ábrázolt, a másik egy állat fejét rövid, hegyes orral, összehúzott szemmel s a pofája felett hosszú szőrrel. Az asszonyt több fényképen felismerték. A fotók megerősítették az első benyomást: meglepően riddi nőnek látszott. Újra hallották a lépéseket, az öregasszony kinyitotta az ajtót, s egy ovális tálcát hozott be, melyen egy kanna, csészék, tányérok meg egy nagy darab sütemény volt.

– Nos, üljetek le, és lássatok hozzál A tálcát az asztalra állította, s megkezdte a csészék és tányérok szétosztását Amikor vendégei vonakodását észrevette, sietve szólt: – Igen, igen. Üljetek csak le. Én majd hozok magamnak egy széket a konyhából. Úgy is tett. Amikor visszaérkezett a székkel, állva maradt az ajtónál, csodálkozva nézett a három férfira, akik várakozva és szertartásosan ültek az asztal mellett. – De hát miért nem esztek? Vagy a kávé még… – Kérem, mi… – kezdte volna újra a nyelvész, de az asszony vonásai ebben a pillanatban megvilágosodtak. – Ja persze! A tej! Az ember lassan feledékennyé válik. Mondhattátok volna… cukrot akartok? – Végeredményben… – A nyelvész eme harmadik nekifutását most a másodkormányos szabotálta. – Igen, én kérek! – mondta, mire az asszony újra eltűnt a szemük elől. – Alkalmazkodnunk kell – szögezte le a másodkormányos –, ő elvárja tőlünk, hogy együnk és igyunk, mielőtt a lényeges dolgokat megbeszélnénk. Ez sok riddi népnél így szokás. Igazodjunk tehát ehhez. – És ki tudja, hogy ezek az ételek ártalmatlanok-e a mi számunkra? – kételkedett a nyelvész. – Mérgezzem talán meg magam? – Ugyan már! Biológiailag ennyire hasonló lényeknél… – Tényleg annyira biztos vagy ebben? Várj csak… – Nem! Egyáltalán nem. De ízlik – válaszolt a másodkormányos tele szájjal. – Ízlik! – ismételte meg, mikor vendéglátója visszatért. – Egyetek csak nyugodtan. Ha nem elég, hozok még. Tudtam, hogy jöttök, felkészültem rá. Utána majd megmutatom… – Itt elhallgatott, és megkopogtatta a mellette ülő biológus hátát. A biológus ugyanis éppen enni kezdett, de azonnal félrenyelt, mikor felfogta, mit mondott a nő. – Honnan tudta? – dadogta a nyelvész, átszellemülten bámulva az asszonyra. Még a másodkormányos is abbahagyta a rágást. – Nos hát, Bert megírta. A levél tegnapelőtt érkezett. Nagyon megörültem, azonnal mindent előkészítettem. A gyerek olyan ritkán ír, nem is tudom pontosan, mit csinál az egyetemen. Azt sem tudtam, hogy ott barátai vannak, és köztük mindjárt három a tengerentúlról. Nálunk a központi iskolában ugyanis, tudjátok… Ó, én közben teljesen elfelejtettem megkérdezni, egész idő alatt tegezem a társaságot, pedig… Úgy gondolom, önök már rég felnőttek, talán mégis önt kellene mondanom… – Nem értem egészen, hogy mi a különbség – válaszolt a biológus óvatosan. – Én sem! – vidámodott meg a nő. – Egyáltalán nem is fontos. De megtörténhetett volna, hogy megsértődtök. – Semmiképpen. Testvérek vagyunk az értelemben – nyilatkozta a nyelvész. Minden űrhajós tudta, hogy idegen intelligenciával való kapcsolatnál a legjelentéktelenebb félreértésnek is rettenetes következményei lehetnek, ha az ember nem viselkedik rugalmasan. – Mindnyájan azonos cél felé törekszünk. – Hm. Bert valami olyasmit írt, hogy ti már reggel továbbálltok, csak elfelejtettem, merre akartok menni. Hát persze, ez mindegy. Fő dolog, hogy erre az éjszakára fedél van a fejetek fölött, s hogy jól érzitek itt magatokat. Persze nem olyan szép, mint otthon, elsősorban az időjárás miatt, de ezt már, gondolom, bizonyára megszoktátok. Vagy Kanadában is ennyit esik? – Kanadában? – Ezt a nevet ismerte a nyelvész, ez egy ország neve itt, a Földön. Kétségei a gépi fordítás minőségét illetően mindjobban elmélyültek, s most lázasan kutatta, hol rejtőzhet a hiba a programban. Vagy valamelyik szemantikai szűrő romlott el? Ha most a kódtáblákat kell elővenni, ez egyáltalán nem fog jó hatást kelteni… Közben a biológus is megbizonyosodott, hogy itt valami baj van. Óvatosan ismételte: – Igen. Kanadában mindenesetre… A másodkormányos, aki eddig némán és látható élvezettel táplálkozott, elhatározásra jutott. – Nem vagyunk kanadaiak – mondta. – És nem ismerünk semmiféle Bertet. Most már a nőn volt a sor az elképedésben. – Nem?… De hát Bert'mégiscsak azt írta… Akkor kik? Kik maguk? – Űrhajósok – világosította fel a másodkormányos. – Most első ízben vagyunk a Földön. Hajónk itt a közelben áll. A Ridd bolygóról jöttünk. – Azzal tovább evett. – Istenem! – szólt az asszony. – Istenem! Összetévesztettem magukat…

– Roppantul sajnálnánk, ha valamiféle kárt okoztunk volna önnek – jelentette ki a nyelvész. – Semmiképpen sem volt szándékunkban… – Ki beszél itt kárról? Milyen kár lehetne… Honnan is jöttök? – A Ridd bolygóról. Ez tizenkét fényévnyire van a Földtől, az Epszilon Indi nap második bolygója. Keringési ideje… – kezdte a nyelvész, de vendéglátója félbeszakította. – Nem tesz semmit! – mondta határozottan. – De mi történjék most Bert barátaival? Hat vendég részére nincs helyem. A csűrben nem lehet aludni. Nekünk ugyanis van csűrünk, éppúgy, mint régen, de ilyen időjárásban ott a halál kerülgetne titeket. – Ez nem szükséges – szólt a biológus határozottan. – Úgy gondolom, ha ön is úgy gondolja, nekünk egy problémára… – Elvesztette a fonalat. – Az űrhajón alszunk. – De nem! Majd kitalálunk valamit. Azonnal átmegyek Richtershez, és megkérdem. Nekik még biztosan van helyük. Vagy Schuffenhauersnál… Alig lakik már itt valaki, mindenki elköltözött, ki a városba, ki a faluközpontba a főtelepülésre… De majd kitalálunk valamit… – A hajón alszunk – ismételte a másodkormányos, s hogy a bonyolultabb magyarázatot elkerülje, hazudott: – Ez előírás! Ilyen előírás nem volt, de bizonyára csak azért, mert senki sem láthatott előre ilyen helyzetet. – Ahá, igen… De ha én veletek legalább rövid körsétát nem teszek, Richters nem áll többé szóba velem. Hiszen már jóformán senki sem jön ide. A fiam bizonyára szintén a városban marad; világos, mit is csinálna itt falun, legfeljebb néhányszor meglátogat. De nagyon ritkán jön. így megy ez ma. Pedig hát egyáltalán nem él olyan messze, és azelőtt el sem lehetett zavarni hazulról… Egy pillanat. Mindjárt utánatöltök. Cukor? Nem, én nem iszom cukorral, a doktor megtiltotta. Mit is akartam mondani? A fiú azelőtt sosem volt távol hazulról. Lakhatott volna a központi iskola internátusában, de nem, ő mindennap hazajárt. Több mint húsz kilométer. Később aztán egy mopeddel télen-nyáron úton volt. Itt kitartóan esik, már évek óta nem volt egy tisztességes nyarunk, igaz, hogy telünk sem… Félbeszakította beszédét, mert észrevette, hogy vendégei nem figyelnek többé rá. A riddi fordító és hírközlő berendezésen az űrhajó jelentkezett. A parancsnok tájékoztatta őket. hogy a környéken több repülőeszköz szállt le, és felvették a rádiókapcsolatot az űrhajóval. A három főre a hajón van szükség. – Történt valami? – kérdezte a nő – Vissza kell térnünk a hajónkra – felelte a nyelvész. – Már menni akarnak? Most? Legalább addig várjanak, míg az eső alábbhagy. – Mennünk kell – szólt a nyelvész. – Előírás! A másodkormányos dühösen pillantott rá. – Hát akkor… Legalább esernyőt vigyenek magukkal. Nekem van itt még kettő. Pillanat, hozom már! Alighogy felállt, lárma hallatszott az ajtó előtt, aztán valaki energikusan csengetett. – Ezek Bert barátai lesznek – mondta az asszony, és ajtót nyitni ment. Kint azonban a sietősen összeszedett Csillagközi Érintkezés Rendkívüli Bizottságának egy különítménye állt. A bizottság képviselői nem kisebb meglepetéssel bámultak az asszonyra, mint az rájuk. Az adókészülékekkel és képtáblákkal felszerelt érintkezési szakemberek mögött, diszkrét távolságban, egyenruhás fegyveresek álltak, s még hátrább néhány páncélos, – minden eshetőségre. Végtére is az embernek mindenre fel kell készülnie ilyen teljesen idegen lényekkel való találkozásnál. WEINBRENNER RUDOLF FORDÍTÁSA

GUNTER KUNERT MÚZEUMLÁTOGATÁS Egészségesebben élni. Nagyokat sétálni. Hébe-hóba legalább. Néhány órára kiszabadulni a mindennapok taposómalmából valahová. Végtére is annyi lehetőség kínálkozik: erdő és róna, művészet vagy kultúra; megpihenhetünk a természet vagy a múzsák kebelén. A szintézis pedig: szabadtéri színpad vagy antropológiai múzeum – központi fekvésű, korszerű épület, modern építész tervezte modern céljainak megfelelően. Csak a kiállítási tárgyak természetét illetően nem mondható világosnak minden. Alapjában véve már akkor felmerül bennünk a kétely, amikor megpillantjuk a pénztárkrecliben trónoló nő mosolyát; veszedelmesen eredeti hatást kelt, bár a tükörüveg természetellenessé torzítja, a közelebb lépést azonban a hasunkig érő rács megakadályozza. Pénztároskodásról természetesen szó sincs; a faragott facsipkézetű, aranyozott bronzbevonatú, régimódi pénztár maga is kiállítási tárgy, az 1900-as párizsi világkiállítás bejáratának kópiája. Mindezt a jobb kéz felőli tábla közli, mint ahogy azt is: a belépés díjtalan. A látogató szinte úgy érzi, csúfot űznek belőle, hiszen önkéntelenül, bár teljesen értelmetlenül viszonozza a pénztáros-kisasszony műmosolyát, de azért odasomfordál a forgóajtóhoz, amelyről hiányzik a pénzbedobó nyílás. Nyíl mutat a feketére mázolt, embermagasságú, kerek nyílással ellátott bádogdobozra, fölötte a benyúlásra szólító felirattal; máskülönben a zár nem nyílna. Jó heccnek ígérkezik. A látogató, egyszeriben békülékeny hangulatban, ismét kész a közös játékra, s kezét beledugja a sárgaréz foglalatú nyílásba. Máris felharsan a vásári sokadalom zsivaja. Kezét egy titokzatos kéz megragadja, megrázza. Rejtett hangszóróból krákogó üdvözlőszavak hallatszanak. A kézfogásnak és -szorongatásnak se vége, se hossza, úgyhogy a láthatatlan szívélyességtől csaknem felfordul az ember gyomra. A látogató ódzkodik, szabadulni próbál, de csak jó perc – fél örökkévalóság – múltán érezheti magát ismét szabadnak. Addig is olvashat valamit a közép-európai üdvözlési szokásokról a belső megvilágítású üvegtáblán: a lovagkor kardforgatóinak pacifista hajbókolásáról, amely fegyvertelenséget kért-kínált. Végre fémkattanás, a táblán kialszik az írás, a kéz kiszabadul, a zár kinyílik; áthaladáskor már ismét kísért a kishitűség, s a látogató egyszeriben sajnálja, miért nem sétál odakinn a sugárzó napon; s ez az érzés folyton visszatér, amikor már belesétált a kelepcébe, s végképp ráadta fejét a mindennapos, mégsem egészen lebecsülendő múzeumlátogatásra. Hogy került ő ide egyáltalában? Bizonyára megirigyelték az istenek kinti jó érzését, amely a meghitt utcákon fogta el kényelmes lődörgés közben. De a forgóajtó már bezárult mögötte. Kör alakú, égbe nyúló csarnok, amely a mennyezet közepe felé lejt, mintha a múzeum egész épületét az ottani hatalmas méretű, alacsony oszlop tartaná, amelynek mozaikdíszítése a fejlődést mutatja: a Homo erectustól a Homo pithecanthropuson át a Homo sapiensig – a hosszú utat a bölcsnél bölcsebb emberig, ahogy legalábbis a felirat közli. A körkörös, díszkapukkal megszakított falak mentén a fogadó automatához hasonló bádogdobozok állnak – betontalapzaton, ilyesféle feliratokkal ellátva: SZAGLÓÉRZÉK, ÍZLELŐÉRZÉK, LÁTÓÉRZÉK, HALLÓÉRZÉK, TAPINTÓÉRZÉK Szerencsére itt legalább egyedül lehet; bár a mesterséges fényben itt-ott mégiscsak megmozdul egy-egy látogató, belebámul a LÁTÓÉRZÉK kukucskálójába, vagy légzőmaszk kerül arca elé, amelynek tömlői a SZAGLÓÉRZÉK készülékéhez kapcsolódnak; a legtöbben alig néhány másodperc után letépik a maszkot magukról, zihálva kapkodják a levegőt, elvörösödve, kidülledő szemmel, fújtatva; no nem baj, majd mulatunk egy nagyot a szauna-kiállításon. Hiába az intő példa, a körülállók maguk is kipróbálják a készüléket, szemmel láthatóan ugyanúgy küszködnek a rosszulléttel, s gyorsan átadják helyüket a többi várakozónak: hiába, az empíria utáni vágy legyőzhetetlen az emberekben. Még a legbátortalanabb is aláveti magát a próbának, vigyorog kínjában, míg sikerül a műanyag maszkot orrára, szájára raknia, ekkor lenyomja a megfelelő gombot (lásd a nyilat), s szagolgatja az ózont, az orgonát, a földet, sajtot, ürüléket, rothadást, a dögvészt: görcsös öklendezés és légszomj, mígnem ismét helyrejön annyira, hogy kipróbálhatja a

TAPINTÓÉRZÉKET is, mert arról hajlamos feltételezni, hogy ottani tapasztalatai kevésbé lesznek rémesek. A szöveg azt ígéri: ha a látogató betolja kezét a nyílásba – s rögvest elbátortalanodik megint, visszatér nyomasztó érzése, bár szidja magát gyávaságáért –, tesztelő tárgyak kerülnek elébe, amelyek mását a kísérlet lefolytatása után ellenőrizheti a világítótábla (lásd a nyilat) képein: rejtvények tehát és megfejtéseik, nagy a csábítás, dugjuk csak ujjúnkat a kocka alakú szfinx (remélhetőleg nem halálos) torkába, kapcsoljuk be a készüléket, s előtörő rossz érzéseink közepette máris hallhatjuk a belső csörgést, recsegést. Könyökünket acélkapocs szorítja, amely gumiborítású ugyan, de megakadályozza, hogy a kísérletet idő előtt félbeszakítsuk; aki képtelen hallgatni a saját eszére, az érezzen. És milyen szikrázóan süthet odakinn a napi Milyen nagyot lehet sétálni, őgyelegni az utcákon – de ennek már vége. No, majd mulatunk egy jót a szaunázókon – cseng vissza vigasztalóan, s miközben valamilyen durva, lyukacsos, szabálytalan alakú valami csúszik ujjhegyei elé, a látogató morfondírozni kezd: ahol kisebbfajta ijedtség, megrázkódtatás érheti az embert, ott lennie kell valamilyen kiegyenlítő ellenértéknek is, kisebb örömnek, csekélyke élvezetnek. Az ujjvégződések alatti dolog, egyfajta vízözön előtti szivacsféleség, amelynek megkövülése valószínűleg nem zárult le; az ujjhegyek akadálytalanul belehatolnak, jó mélyre, s az érintett részekből máris szivárog a nedvesség, nedves vatta, s szinte rögtön érezni mellette a fogazatot is, csaknem üvegszerű, törékeny részt. Félelem, hisz megsebesülhetünk, s mi lesz, ha pont az ütőerünk? Kasztnihoz láncolva elvérezni belülről. Nem volt épp elég gyanús annak a babának, a pénztárosnőnek a mosolya? S hová tűntek a látogatók, akik az imént szaglászva-szimatolva még ott álldogáltak a túloldalon, mint megzavart páriák csordája, a derültséget undorral vegyítették, hol vannak tehát, akik segítségül sietnének, ha a katasztrófa-víziók bekövetkeznek? Végre valami más csúszik az érzékeny ujjhegy alá: sima és kocsonyás, mintha a látogató pórusok nélküli bőr felületét tapintaná, ragacsos részeket, majd sörtéket, mi az ördög lehet ez, s íme, a rejtélyes tárgy magától is mozogni kezd, emelkedik és süllyed, mintha izgatottan lélegezne, mintha legszívesebben bádogdobozából is kitörne, hogy érintőleges ismeretségét a kívülállókkal szorosabbá, bensőségesebbé tegye. Megváltás: végre felkattan a bilincs, a bemutató végét rövid csengetés jelzi. Zsebkendővel, nyállal meg lehet tisztogatni a láthatatlanul sérült kezet, várakozás, hogy a világítótáblán (lásd a nyilat) a kitapintottakról néminemű felvilágosítás jelenjék meg. A táblán persze semmi sem jelenik meg, magyarázat nincs semmire. Csalódott ökölcsapások nem segítenek a dolgok megismerésében. A készülék megtartja magának titkait. Ha fizetni kellett volna, most lenne ideje a belépti díj visszatéríttetésének. Botrány: ennyi hányadék után az ember legalább tudni szeretné, mit érintett meg. De legalább a szauna láttán mulathassunk, ez a látogató összes kívánsága. A csarnokból – körös-körül – sugárforma utak vezetnek az épület belsejébe; az utakat masszív tölgyfa ajtók árnyékolják be, a bolthajtásos kapuívek fölött római számokkal és gót betűkkel a mindenkori kiállítás fő jellegzetessége. I. Homo ludens, II. Homo familiáris, III. Homo criminalis és a többi és a többi, s belépéskor a látogató máris egy hosszú, félhomályos folyosón találja magát, amelyet jobbról-balról szabályos sorrendben szobák szegélyeznek, az ajtókat hangelnyelő ólomüveg helyettesíti, csak egyik oldalán lefestve, úgyhogy be lehet nézni, de belülről senki sem láthat ki. Kedélyes sétafikálás az üvegtáblák mentén a többi látogatóval egyetemben, egyik-másik kiállításnál el is lehet időzni, az üvegtáblák mögött asztalok, bábukkal körülvéve, itt éppen kártyát osztanak, egy bábu szeméhez emeli a lapot, majd hangtalanul ledobja: megfogják, felemelik, megnézik, leteszik, s így megy végeláthatatlan a bábuk körében, szabályos ritmusban, mégis aszinkronban, hogy csalóka módon minél élőbbnek láttassák a mozgást, feltehetőleg az asztal alá rejtett vezetékrendszer segítségével. Nyilvánvaló, a csoport vagy a Homo ludenst vagy a Homo familiárist vagy a Homo criminalist eleveníti meg, esetleg mindhármuk szintézisét: hamiskártyás természetesen családon belül is lehetséges. A bábuk arca semmit sem árul el a játék motívumaiból; a szünet nélkül mozgó tabló tehát feltételezhetően a boldog családi élet benső békéjét hivatott demonstrálni; ha valaki elmulasztotta megnézni a számokat és a jelölést a bejárat előtt, most meg kell fizetnie tudatlanságáért; áll tanácstalanul a többiek között, s bámulja az örökmozgó bábuk biliárdjátékát, a hangtalanul csapódó labdákat, a dákók leeresztését, felemelését és a labdák ellökését; egy viaszfehér kéz számokat ró egy fekete táblára; pingponglabdák röpködnek oda s vissza, az ütők felemelkednek és lecsapnak, az egyik bábu homlokán cseppnyi izzadtság csillog. A látogatók tovább hömpölyögnek, szusszanásnyi ideig megállnak egyik-másik terem előtt, megcsodálják a modern bútorzatot, amelynek közepén – kezében hosszú késsel – egy bábu felemeli, leereszti, végül beledöfi egy másik hátába, elragadtatással szemlélik a nagyszerű belső berendezéseket, az elegáns díszítőanyagokat, meg ahogy a bábuk a földre huppannak, fölbuknak, megpihennek, kapálódznak, szexuális praktikákat folytatnak, felemelkednek, elsüllyednek, felemelkednek és

elsüllyednek, végre, annyi csalódás után valami szórakozás is akad, hangosan és felszabadultan engedik át magukat a derültségre csábító látványnak. Ismét bátorságot merítenek a továbbhaladáshoz, hisz még hátravan a szauna, amelyről már annyi kecsegtetőt hallottak. S már ott is vannak: a leglehetetlenebb formájú bábuk ülnek, fekszenek, állnak benne körös-körül – hájas hasúak, csupasz testűek vagy köldökükig szőrösek, csont-bőr hátsórészűek, inas lábúak, visszeresek, kopaszok, bodorított hajúak, szakállasak és bibircsókosak, pőrébbnél pőrébben, s ha a látogató megnyomja a táblától jobbra eső gombot (lásd a nyilat), a bábuk máris rákezdenek, karjukat leengedik és felemelik, vadul rángatóznak, kapálóznak, eltátják szájukat, mintha énekelnének, együtt kiabálnak, míg egymásra nem rogynak, egyik a másikára, a nézőközönség legnagyobb mulatságára. A nézők is egymást lökdösik, mutogatják a bábuk kificamodott végtagjait, s csaknem kipukkadnak a röhögéstől, amikor egy dagadt nőszemély pont a legványadtabb férfitól vár támaszt, s ahogy földre zuhannak, az égimeszelő maga alá temeti a hájpacnit: Requiescat in pace! Mikor valamelyes nyugalom támad, a padlózat hátrabillen, s az egész társaságot kilapátolja: a szauna üres marad. Ami ezután jön, elmarad ettől a mókától: ökölvívás és festészet, prédikációk és keresztelő (Homo relígíosus), maratás és csiszolás, reszelés, szögelés, forrasztás, horgászat, állatok letaglózása, főzés, sütés, szuronycsata és főbelövés, amikor is öt bábut látunk felállítva a valódi karrarai márványfal előtt a kivégzőosztaggal szemben, fegyverek vállhoz, hangtalan lövés, füst, elbukás, zuhanás; fűrészek, operálás, amputálás, ruhaalakítás, sőt alvás, evezés, úszás egy vízzel teli szobában úgy, hogy a bábuk alulról láthatók, mint az akváriumban; írás, számolás, zongorázás, tánc, sőt egy bábu a klotyón, a kijárat vagy legalábbis a porta előtti utolsó kamrácskában, amelyet persze elláttak a megfelelő szóval. Ha az ember a látott csodáktól megcsömörlötten végül átjut a kijáraton, egyszeriben egy szobában találja magát, egy asztal mellett, s mielőtt magához térne, már osztják is a lapokat, felveszi és leteszi a kártyát anélkül, hogy sejtené, mi ez, mennyi ideig tart, valószínűleg sokáig, hiszen minden időérzékét elveszti a pingpongozásig, izzad, s boldog, ha végre beléphet a szaunába, hogy kártyapartnereivel ismét összetalálkozzon; kétszeresen is, mert az egyik fal hatalmas tükör. Egyetlen pillantás: igen, már megint borotválkozni kellene. A hajszínét sem ártana felújítani, már csaknem öregember benyomását kelti. Elkelne egy kis sportolás is. Egészségesebben élni, korábban felkelni, nagyokat sétálni, kiszabadulni valahová, egyszer talán megint a múzeumba. Igen, voltaképpen hiba lenne bármit is elmulasztani, amikor már úgyis annyi mindent elmulasztott. Holnap el kell menni sétálni, feltétlenül. Erdőbe vagy ki a rónára, a friss levegőre. Levegőt! TÓTH MÁRIA FORDÍTÁSA

TÁBOR ÁDÁM Solaris az álca hullik egyre csak hét bőr rólad leporlad szétpattogzó arcodat takard el hátha holnap szemcséit új smink megköti mint gyökereik a partot homokszemeid nyílnak és a maszk megint az arcod

GUNTHER KRUPKAT BACILLUS PHAHTASTICUS avagy SELLŐ, BÁRDDAL A KÉZBEN

Ádám a négyes számú lakótoronyban élt. Ott dolgozott, a Központi Filmtárban. Bár fiatal volt – alig harmincéves – és értelmes, ráadásul kellemes megjelenésű is, mégis úgy látszott, sem barátai, sem barátnői nincsenek. Elgondolkozva járt-kelt mindig, nem érintkezett lakótársaival, pedig a lakótoronyban ehhez mindenféle lehetőség kínálkozott. Akkoriban kezdtek mindenütt lakótornyokat építeni. Megdrágult Földünkön a hely, miután lakosságának száma meghaladta a tízmilliárdot, a toronyépítkezés pedig megoldotta, hogy egy-egy négyzetkilométernyi területen tízszer annyi ember élhessen jobban, kényelmesebben és egészségesebben, mint a hatalmas, vízszintes kiterjedésű régi városokban. A négyes számú lakótorony 1500 méter magasra emelkedett, és ötszáz gyűrűből – vagy a régi kifejezéssel élve: emeletből – állt. Az építmény kerülete minden egyes gyűrűnél kisebb lett annyival, amennyi helyet a lakások előtt elterülő kiskertek foglaltak el, úgyhogy messziről nézve inkább afféle lépcsőzetes piramis benyomását keltette. A torony belső terét termelőegységek, ellátó és kulturális létesítmények, iskolák, kórházak és rendelőintézetek foglalták el, egyszóval mindaz, amire egy városnak szüksége lehet. Napi útjaira így senkinek sem kellett tíz percnél hosszabb időt fordítania. Jómagam ugyanabban a gyűrűben laktam, mint Ádám. Gyakran láttam, amint az expresszliften munkába indul, a munkából hazatér, vagy a gyűrűvendéglőben étkezik. Egy napon úgy esett, hogy a vendéglőben éppen Ádám asztalánál találtam egy szabad helyet. Érkezésemről szinte tudomást sem vett. Csak az általam rendelt sültet méltatta egy viszolygó pillantásra, ő vegetáriánus koszton élt. Talán átvitte személyemre is a húsétek iránti ellenszenvét, mindenesetre semmi hajlandóságot nem mutatott a társalgásra. Dicsérhettem én a mi lakógyűrűnk egészséges középhegységi fekvését, panaszkodhattam a görpálya forgalmának szakadatlan út-eltereléseire, lepocskondiázhattam a 203. emeleti színház új darabját – ő változatlanul szűkszavú és tartózkodó maradt. Csak akkor kapta fel a fejét és nézett rám fürkészőn, amikor eszembe jutott, hogy a filmtárban dolgozik, és futólag megemlítettem, milyen nagyon kellene a munkámhoz néhány könyvfilm, amit hiába keresek, sehol sem tudok felkajtatni. – Minek kellenek magának azok a könyvfilmek? – kérdezte. – Azok a Bellatrix-üggyel kapcsolatos jelentések. Elmondtam, hogy készülő könyvem az Orionnak erről a csillagáról szól, és ezért szeretnék betekinteni az említett beszámolókba. Mindenesetre furcsállottam, hogy ezzel kapcsolatban olyan titokzatos módon ügyet emleget. – Szóval tudja, hogy sok évvel ezelőtt kutatórakétát küldtek a Bellatrixra – állapította meg töprengve. – Személyzete biomatákból állt. – Világos. Csakhogy a rakéta nem jutott messzire – tettem hozzá. – Alig néhány fényhét után letért pályájáról, és azóta eltűntnek tekinthető. – Eltűntnek? – Úgy mosolygott, mint aki többet tud. Egy pillanatig mintha elbizonytalanodott volna, beszéljen-e, vagy hallgasson inkább. Végül odahajolt hozzám. – Van egy tippem a könyve számára. Természetesen csupa fül voltam. Ő meg közelebb húzta hozzám a székét. – A rakétát zsákmányul ejtette a Bellatrix egyik űrhajója. Éppen a mi Naprendszerünk felé tartott. Csak úgy véletlenül vagy úton valahová. Egyszer csak repülő testet észleltek, meghatározták a helyét. Mivel pedig ebben a galaktikus pusztaságban igazán nem tételezhettek fel lakott bolygót, indokoltan fogtak gyanút, és úgy határoztak, hogy utánanéznek a dolognak. Elsősorban tehát a rakétánkat… – Kezét a megkaparintás mozdulatával húzta végig az asztalon. – Utána itt jártak a Földön, és körülnéztek. Nem vette észre senki,

alakra nézve ugyanis egészen ember formájúak. Meg aztán hamarosan el is hagyták a földi tereket. A maguk világához mérten bizonyára nem tetszett nekik egy és más. – Hátradőlt, és várakozón tekintett rám. – Ilyesmit tartalmaz a jelentés? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem – hangzott a kurta válasz. Csúfot űzött volna belőlem, halálosan komoly ábrázattal? Már-már kiböktem válaszomat, hadd lássa, hogy engem ugyan nem lehet átverni, ám még idejében eszembe jutott, mit is akarok tőle: az említett könyvfilmeket. Ezért csak ennyit mondtam: – Csodálatos a fantáziája. – De az arcomra kiülő kétértelmű mosoly nem kerülte el a figyelmét. - A fantázia az ember harmadik szeme – mondta nem kis éllel –, ellát a legtávolabbi távlatokig is. Csakhogy ki tudja ezt manapság? Az emberek többsége vak erre a szemére. Teljesen vak! Felugrott székéről, foghegyről, fagyosan köszönt és elment. Hevességétől megdöbbenve, ijedten néztem utána. A könyvfilmekről ezek után szó sem lehet. Néhány nap múltán mégis elhozta a filmeket. Figyelmességét örvendezve köszöntem meg. Megint beszélgetésbe elegyedtünk. Jó napja lehetett, ezúttal többet tudtam meg róla. Amint gondoltam is, senkihez sem fűzte közelebbi kapcsolat. Megkérdeztem, miért nem néz körül egy kicsit a lakótorony eladó lányai között, hiszen egy ilyen jóképű fiatalember részéről ez igazán természetes volna. Ő azonban csak legyintett, és amikor önkéntelenül kibuggyant belőlem a megjegyzés, hogy talán bizony valamiféle csillagtündérre vár, bosszúsan mért végig. Munkája végeztével és vacsorája után többnyire visszavonul kis lakásába, szép időben kiül a kertbe mindaddig, amíg csak csillagos égbolt borul fölébe, Éjszakákon át olvas. Kozmikus kalandokról szóló történeteket. Csillogott a szeme, amikor a Jó Agyak gondolatsebességgel haladó űrflottájáról mesélt, vagy az örök szépség csillagáról, az értelmes kristályok szuperszférájáról és arról a szerencsétlen férfiról, aki jóvá nem tett bűne miatt mint a világmindenség Bolygó hollandija hajózik megállás nélkül a végtelenben. Lehet, hogy szavait hallgatva alig észrevehetően a fejemet csóváltam. Mindenesetre váratlanul elhallgatott, és faképnél hagyott. Többször is megesett ilyesmi, amikor találkoztunk. Képzeletbeli világa az ő szemében a valóságot jelentette, és erre nézve a legcsekélyebb kétkedést sem tűrte el. Ezután hosszabb ideig nem találkoztam vele. Már azt hittem, talán másutt talált magának munkát, és elköltözött a lakótornyunkból, amikor véletlenül ismét összeakadtunk. Alig ismertem rá. Mintha kicserélték volna. Amilyen elhanyagolt volt az öltözéke azelőtt olyan kínos gondosságra vallott az öltönye most. Kigömbölyödött, az arcán pedig nyoma sem látszott többé álmodozó töprengésnek. – Hello, Ádám! – kiáltottam rá. – Ezer éve nem találkoztunk. Elköltözött vagy elutazott? Kezet fogtunk. De micsoda erővel szorított kezet! – Most a 305. gyűrűben lakom – mondta. – Szűknek bizonyult a lakásom. És a gyerekeknek is kell a hely. – Gyerekeknek? Gratulálok, Ádám! Mondja csak, hogy történt? – Már ahogyan az történni szokott – nevetett. Egyik ámulatból a másikba estem. – No de gyerekekhez asszony is tartozik. Csak nem egy… Bellatrix-béli? – Majdnem – vallott hamiskásan hunyorítva. – Ide hallgasson, Ádám, tudja, milyen kíváncsi természetű vagyok. Különösen pedig a maga esetében. Egy ideig gondolkozott, majd magával vonszolt. – Ráér, ugye? Már csak a húst kell leadnom a szervónak, különben megint nem készül el vele vacsoraidőre. – Maga és hús? Azt hittem, vegetáriánus. – Mint akit teljesen kicseréltek, mi? No de majd megtudja mindjárt. Átlifteztünk a 305. gyűrűbe. Ott aztán elmesélte Ádám, miként is történt az ő átváltozása. Egy este a 137. gyűrűben akadt valami elintéznivalója. Még sosem járt arra. Visszafelé elvétette a lifthez vezető utat, és egészen távoli folyosókra tévedt. Egyszer csak egy boltra esett a tekintete. Egy mészárszékre! Miért csábítaná őt, a növényevőt? Mégis megállt előtte, de csakis a kiszolgálópult mögött tevékenykedő hentes-kisasszony miatt. Fiatal teremtés volt,

olyan gyönyörű, amilyent ő még életében nem látott. Kimondhatatlanul törékeny és kecses, valóságos álombeli lény, szinte súlytalanul mozgott a borjúlábak és felvágottak között. Arcát rézszínű haj foglalta keretbe. Mint tiszta téli éjszakákon a csillagfény, úgy fénylett a haja, a sápadt Neptun fényét visszaverő márvány-nyakba simulva. Ilyennek látta Ádám. A szörnyű mészárosmunkát férfiakra kell bízni, annyi bizonyos, fontolgatta. Robotok természetesen nem végezhetik, elvesztenék az élőlények iránti tiszteletüket, úgyszólván demoralizálná őket. No de ez a tünemény hogy kerül ide? Megmagyarázhatatlan kényszertől űzve benyitott az üzletbe. Alig néhányan tartózkodtak bent. Figyelemre sem méltatta őket, egyre csak a lányt bámulta. Amikor végre ő került sorra, a lány ránézett. Micsoda szempár! Tengerzöld. Kifürkészhetetlen és csábító. Vagy csupán kérdő, a vásárlási szándékára váró? Nem, a tekintete olyan, akár… no persze, akár egy sellőé. Vannak ilyen férfiakat őrjítő lények, valahol a világmindenség mélyén élnek, jutott eszébe Ádámnak. Olvasott róluk. A szíve a torkában vert. Lehet, hogy ez a lány…? Nyugalmat erőltetett magára, de épp csak annyit bírt eldadogni: – Kérek egy darabot… ebből itt. A tündér bólintott, fogta a bárdot, és levágott egy darabot a karajból. Amint a villogó vágószerszám a csontba hasított, Ádámnak mintha éles ütés érte volna a tarkóját. – Lehet egy kicsivel több? – kérdezte a lány, a bárdjára támaszkodva. Ádám csak csábos éneket hallott, nagy messzeségből, ellenállhatatlan sellőéneket. A lány türelmesen kivárta, míg Ádám a tengerzöldből ismét visszatért a földre, és egyetértően bólintott. Majd elrakva a förtelmes tartalmú kis csomagot, kábultan kilépett az ajtón. Odahaza elgondolkozott az élményén. Sellő, bárddal a kézben – megfoghatatlan, lehetetlen! Nem lehetett hallucináció az egész, a lány, az üzlet? De nem, hiszen ott a húscsomag. Ujja hegyével bontotta ki, majd beszólította a szolgálattevő házirobotot. Készítse el neki, de csakis a sellő kedvéért, a húst. Ám a robotlegény nem tudott vele mit kezdeni, erre nem volt beprogramozva. Ádám rádión rendelte meg a szükséges recepteket a filmtártól. Másodpercek kérdése az egész. A robot hamarosan feltálalta a sült karajt, Ádám pedig gondolataiba merülve hozzálátott az evéshez. Amikor tettére rádöbbent, a maradékot tányérostul a hulladékemésztő garatába dobta, és kilépett kertjébe, hogy mielőbb szabaduljon a sült hús émelyítő szagától, amely pokoli makacssággal járta át az egész lakást. Mélyeket lélegezve élvezte Ádám a felhőtlen este tiszta, illatos levegőjét, s közben vágyakozó gondolatokkal szőtte körül a mészárszékbeli ismeretlen szépség alakját. Tekintetét az égre emelte. Feljött már az Orion. Közvetlenül a láthatár szélén állt a csillagkép. Milyen fénnyel világított benne a Bellatrix! Ádám hosszú ideig meredt fölfelé a távoli csillagra. Álmatlanul forgolódott ezen az éjszakán. Talán megfeküdte a gyomrát a szokatlan húsétel. Próbálkozott egy emésztést elősegítő porral – minden hiába. Jóval éjfél után sikerült csak elaludnia. De ez sem volt igazi alvás. Enyhe nyomást érzett a tarkója táján. Szobáját hirtelenül mintha szelíd ragyogás öntötte volna el. És egyszerre egy csodaszép nőt pillantott meg, amint fölébe hajol, és feltámasztja a fejét. A haja rézszinű, a szeme tengerzöld. „Különös – gondolta Ádám – , mintha már láttam volna valahol. De hol?” Olyan gyönyörű nő volt, hogy semmiképpen sem jöhetett ebből a mi világunkból. Ádámot ünnepélyes hangulat fogta el. – Ki maga, hölgyem? – kérdezte suttogva. – Hölgy! Micsoda szamárság! – A nő a fejét csóválta úgy, hogy rézszínű fürtjei a mellére hullottak. – A Nagy Kommandáns küld, fiacskám. – Ó… a Bolygó hollandi? – Nohát, te aztán jól összezagyválsz mindent, amit olvastál! Hiszen a Nagy Kommandáns az, aki annak idején… – Bocsánat, már tudom. Hol van ő tulajdonképpen? Állítólag mindig az Orionból érkezik. Netán a Bellatrixról? – Ostoba fecsegés! Ott csak inspekcióztunk a múlt héten. Most a galaktika itteni területén cirkál, az itt élő emberféleségek felülvizsgálata céljából. – Mi a csuda – ijedt meg Ádám –, csak nincs valahol valami hiba? – De még mennyire van! – válaszolta a szép asszony. – Annak idején hibák csúsztak be a programozásba itt, a Földön is. Kitetszett már a régi Ádámnál is, nagy pancser volt az öreg. Emlékezz csak vissza: az

almalopással kezdődött, aztán jött az a história Káinnal, és ez így ment tovább. Ideje változtatni rajta. – De hisz rég változtattunk már magunktól is – felelte Ádám. – Miattunk ugyan sose fájjon a Nagy Kommandáns feje. No persze, ha előbb sietett volna segítségünkre, sok kellemetlenségtől megszabadíthatott volna. – Ugyan már, ne légy olyan nagyképű! Akadnak még köztetek kannibálok – és tekintete súlyoson nehezedett Ádámra. Ő igyekezett tisztázni magát. – Jómagam mindenesetre vegetáriánus vagyok és antialkoholista, és nem is dohányzom. – Úgy, úgy… Szóval vegetáriánus vagy. Hát a tegnap esti karaj? – Néhány falat volt csupán. A sellő az oka. Mert olyan szép… akárcsak te! – Ez meg miféle célzás? Nálam ilyesmivel nem érsz célt – szólt szigorúan a szép asszony. – Látom már, mennyi minden él bennetek, földi férfiakban, még ma is az öreg Ádámból. Legfőbb ideje, hogy a Nagy Kommandáns közbelépjen. És mindjárt veled kezdjük. – Miért éppen velem? Mindenképpen meg kell lennie? – Feltétlenül! Gyönge jellem vagy, tűröd, hogy holmi sellők behálózzanak. Átültetést fogunk rajtad végrehajtani. – Hol? Hogyan? – aggodalmaskodott Ádám. – A gyomrom már rendbe jött. Hiszen csupán néhány… – Ki beszél itt gyomorról? Új agyvelőt kapsz. Ez itt a fő. Egyébként megmaradhatsz olyannak, amilyen vagy. – Villogó bárdot húzott elő köpönyege alól, és megsuhintotta Ádám feje fölött. – Az ég szerelmére! – nyögött fel Ádám. – Ne így! Ma már lézersugárral végzik az ilyesmit. – Amint látom, mégsem vagy olyan ostoba, mint hittem! – A gyönyörű nő nevetett. Úgy zendült a hangja, akár a mennydörgés. Közben egyre nőtt, fantasztikus méretűvé nőtt. Amikor feje beleütközött a Magellánfelhőkbe, eltűnt, akkora csattanással, amely a csontja velejéig megrázta Ádámot. A messzi távolban egyúttal szemébe ötlött egy fényes alak: a mészárszékbeli sellő. Esdekelve tárta ki feléje a karját, és a nevét kiáltotta. Ő már-már szóra nyitotta volna a száját, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. A feje különös módon üres lett, szeme előtt elsötétült a világ. Reggelre kelve pocsékul érezte magát. Nem hagyta nyugodni az éjszakai jelenés. Késve érkezett a filmtárba, munkáját rosszul végezte, bosszúságok érték és egész sor kellemetlenség. Aztán elmúlt ez a förtelmes nap is. Ádám nem is szánt időt a vacsorára, hanem egyenesen levitette magát a 137. gyűrűbe. Roppant izgatott volt. Úgy vélte, nem is kétséges: a mészárszékbeli lány csakis földöntúli lény lehet, és – bizonyára mert segítségre szorul – föl akarja vele venni a kapcsolatot. Hátha a Bellatrix-lakók hagyták itt a Földön. Akármi volt is az oka, csakis ez történhetett, így következtetett Ádám. Akkor pedig valójában vénséges vén. Földi számítás szerint. De mit számít ez az igéző szépségéhez képest? Most itt él az emberek között, és létét ezzel az undorító tevékenységgel tölti ki. Megrendülve álldogált Ádám a bolt előtt, és a kirakaton át figyelte vízitündérét, amint serényen forgatta szeletelőkését és bárdját. Természetesen a lány is észrevette őt. Többször is rávetette tengerzöld szemét, egyre fátyolosabbá váló tekintetét. Aztán jött a záróra. Takarosan és csinosan öltözve jött ki a lány. Ádám nekibátorodott és megkérdezte, nem volna-e kedve járni vele egyet a friss levegőn. Ez a dolog a friss levegővel csak afféle régi időkből fennmaradt szöveg volt, hiszen a levegő a lakótoronyban a kitűnő ventillációs rendszer folytán természetesen ugyanolyan tiszta és jó volt, mint odakint. A lány mintha egy kissé elmosolyodott volna. Az ajánlatát azonban elfogadta. Kimentek a toronyból, és a körülötte elterülő parkban sétáltak. Megint csodás este volt. A bokrokban fülemüle csattogott, a sötét égbolton villództak a csillagok. Társalgásuk nem éppen vidáman csordogált. Ádám megtudta, hogy a lányt Perinek hívják, és édesanyjával együtt a 140. gyűrűben lakik. Ez meghökkentette. Ezek szerint él itt még egy öreg sellő is. Hátha őt könnyebb szóra bírni Peri származását illetően, fordult meg Ádám fejében. Rövid pihenőt tartottak egy padon. Peri most teljesen elszótlanodott. Gondolatokba mélyülten szemlélte az égboltot. Ádám nem látott, nem hallott, csak a lányt nézte. – Szereti a csillagokat? – kérdezte halkan. Szeme úgy csüngött Peri ajkán, mintha válaszától az élete függne. – Igen, nagyon! – válaszolta Peri. – Jó volna, ha odarepülhetnénk, igaz? – és óvatosan átkarolta a lányt. – Oda, egészen a legtávolabbi… Peri nagyot sóhajtva bújt oda hozzá. Ádám érezte, hogy a lány reszket. Tán az esti hűvösség miatt? Nem,

minden bizonnyal a honvágy teszi. És makacsul folytatta: – Legjobb volna egészen a… Bellatrixra, nem? – A Bellatrixra! – lehelte Peri. – Kétszázötven fényévnyire! – Ilyen jól tudja? – De még mennyire! Ádám bólintott. Erre számított. Attól kezdve minden este elment Periért. Sétálgattak, vagy a férfi kertjében üldögéltek, és elmerültek a csillagok nézésében. Hamarosan már tegeződtek is. Arról azonban egyetlen szót sem ejtett Peri, hogy kicsoda is ő voltaképpen. Ádám legföljebb gyanította. Közben eljött a nyár. Az Orion a láthatár alatt maradt. Ádám mégis szüntelenül a Bellatrixot emlegette. Észre sem vette, hogy Perit merőben más gondolatok foglalkoztatják. – Azt hiszem, sokkal többet tudsz erről a távoli világról, mint amennyit mondasz róla – noszogatta egy alkalommal a maga szelíd módján, ám a lány ekkor hosszan a szemébe nézett, és olyan titokzatosan mosolygott, ahogyan csak egy sellő mosolyoghat. Ádám megragadta a lány kezét. A homloka tüzelt. – Szólj végre, Peri I Kérlek, mondj el végre mindent! – Holnap friss véres hurka érkezik. Tegyek el neked egyet? Ádám mintha mérhetetlen szakadékba zuhant volna. Szegény, szerencsétlen teremtés, hát ennyire eltávolodott meseszerű hazájától, szellemileg is ilyen messzire! Hanem aztán eljött a nap, amelyen Peri kitárulkozott előtte, és megvallotta, min jár az esze. – Ide hallgass! Gyerekünk lesz! Ádám eleinte szinte belekábult. Gyereke leszi Peritől, az ő földöntúli szerelmétől! Lehetséges ez? Eszébe jutottak a Perivel töltött szép órák. Ekkor megcsókolta a lányt, és kijelentette: végtelenül boldog, hogy ezentúl egy családot alkotnak majd. Mert mégiscsak a család minden jó erkölcsű társadalom alapja. Bizonyára így van ez a Bellatrixon is! Fölkeresték Peri édesanyját. Az öreg sellő nagyon hasonlított a lányához. Ugyanolyan tengerzöld szeme volt, csak a haja lett az idők során fehér. Ádám elégedetten állapította meg, hogy úgy fénylik, akár a csillagköd. Tájékoztatták az anyát a közeljövőben várható jövevényről, hanem ezután Ádám nem bírt többé magával. Ajtóstul rontott a háznak: – Mondd, Öreg, ki tulajdonképpen Peri apja? – Az „Öreg” megszólítás akkortájt a tiszteletet fejezte ki. Az anyát korántsem hozta annyira zavarba a kérdés, amint azt Ádám feltételezte. – Nem tudom én azt már, édes fiam! Sok ideje annak. Ahá, gondolta Ádám, tudja ám az Öreg, csak nem akar beszélni. Nem is kérdezősködött tovább, sem Peritől, sem az anyjától. Felötlött benne, hogy a gyermek világrajöttével nyilvánvalóvá válik majd Peri titka. Mert valami jegye csak lesz a származásának. Magán Perín Ádám természetesen semmi effélét nem talált, bármilyen buzgón kereste is. Ez azonban még semmit sem jelent. Bizonyos sajátos jegyek gyakran csak a második vagy a harmadik nemzedéken jelennek meg újra. De minél inkább közeledett a már láthatóan hamarosan bekövetkező esemény, annál inkább eluralkodott Ádámon a feszültség. Szerencsére addig még sok mindent el kellett intéznie, ami elvonta figyelmét az örökös tépelődéstől. Új lakás után kellett néznie. Az övé túlságosan kicsi volt jövendőbeli családja számára. A torony lakáshivatalának tisztviselője nagy megértéssel fogadta kérését. Valósággal becsületbeli ügyének tekintette, hogy a fiatalok kívánságának a lehető legjobban eleget tegyen, és a lakások egész sorát kínálta nekik választásra, Végül egy 305. gyűrűbeliben állapodtak meg. A legkedvezőbb középfekvés, 850 méter magasságban. Ádám úgy vélte, ez a magasság lesz a legelőnyösebb a gyermeknek. Meg aztán itt a csillagokhoz is közelebb kerül! Szavakkal le nem lehet írni, mit szenvedett Ádám a szülés előtti utolsó hetekben. Aludni sem bírt, de ha mégis elaludt, fennhangon álmodott a szépségről, aki a Nagy Kommandáns társaságában ott cirkál valahol az űrben, és elfuserált agyakra vadászik. Egyszer, amikor verítékben úszva ébredt, Perit pillantotta meg, amint fölébe hajol. „El innen a bárddal!” – üvöltötte, és alig lehetett lecsillapítani.

Egyre gyakoribbá váltak a rohamok. Többnyire nem is tudott róluk. Peri csak később vallotta meg, hogy tanácstalanságában orvosért szaladt. De az orvos megnyugtatta, hogy nincs ok aggodalomra. Feleségük szülése előtt általában nagyon szenvednek a férfiak. Közben újra beállt a tél. Az Orion magasan állt az égen, és a Bellatrix teljes pompájában villódzott. Ádám most majdnem minden estéjét a lakótorony tetején elhelyezett obszervatóriumban töltötte. – Eljönnek majd értünk, és magukkal visznek mindhármunkat, téged, engem és a gyermeket – mondogatta Perinek. – Örülsz neki? Hogyne, nagyon örül, válaszolta ilyenkor Peri, de a szeme mélységes aggodalmat tükrözött. Egy este Ádámot lehívták a csillagvizsgálóból a kórházba. Merthogy Perinek eljött az ideje. És gyorsabban ment, mint hitték. – Ember a gyerek, igazi ember?! – rontott neki Ádám az orvosnak. – Mi más lenne? – nézett rá csodálkozva az orvos. – Nehogy a végén még bedilizzen nekem, hallja-e! Két fia született. Gratulálok! Ádám leroskadt egy székre, jó ideig mozdulatlanul ült. Aztán ráemelte égő szemét az orvosra. – Igazi emberek? Normálisak, egészségesek? – Igaziak és egészségesek, akár a mamájuk – ismételte megnyugtatóan az orvos. Ádámnak ez nem fért a fejébe. Felpattant a székről. – Újra meg kell vizsgálnia a gyerekeket, doktor úr! A lehető legalaposabban, érti! Valamiféle rendellenességnek okvetlenül kell lennie rajtuk. Talán hiányzik valamelyik szervük, vagy éppen eggyel több van valamelyikből. És az agyvelejük! Mindkettőnek ugyanolyan az agyveleje, mint a miénk? Hátha merőben más. Az orvos összenézett asszisztensével. – Mondja csak, talán azt képzeli, robotokat hozott a világra az a csinos asszonyka? – kérdezte végül. – Nem, azt nem – bökte ki Ádám. – Csakhogy ő… a Bellatrixról származik! Legalábbis valószínűleg. – Hm… a Bellatrixról. Az Orion csillagkép csillaga ez, ugye? – Úgy van. És maga, doktor, nyilván megérti, hogy ilyen körülmények között… – Értem, hogyne érteném – felelte nyájasan az orvos. Odalépett Ádámhoz, megfogta a kezét, a pulzusát vizsgálta. – No, menjen csak be oda – szólt, egy ajtóra mutatva. Ádám betámolygott. Egészen kicsi helyiség volt, diagnosztika-automata állt benne. Egy perccel később, amikor Ádám kilépett a helyiségből, azt a papírszalagot tartotta a kezében, amelyet az automata dobott ki. – Bacillus phantasticus. Különben leletmentes – olvasta le róla halkan az orvos. Vállon veregette Ádámot. – No, ez nem olyan nagy baj. Könnyen kigyógyíthatjuk belőle. Tudja, jó dolog az álmodozás, hasznos is. Fantázia nélkül nem is ember az ember. Hanem jóból is megárt a sok. Mert könnyen kicsúszhat a lábunk alól a talaj. Most pedig menjen be szépen a feleségéhez. Már várja magát. A két kisfiú is ott van vele. KOVÁCS VERA FORDÍTÁSA

ROLF KROHN A megállóhely

Ezen a szakaszon szinte soha nem utazott senki. Érthetetlen volt, miért tartották fenn a járatot. Az állomást ugyan bekapcsolták az általános vasúthálózatba, de a csatlakozó sínpárt is elhanyagolták, kimarta a rozsda. Utas jóformán sohasem szállt föl az ingajáratra. A pályaudvaron ácsorogtam. A meleg nyári délutánon semmi sem akadt, amivel az időt agyonüthettem volna. A városka ünneplős nyugalomban sütkérezett, az üzleteket és kávéházakat bezárták, vagy ürességtől ásítoztak. Az a napszak volt, amikor soha nem történik semmi. Mindez nem tűnt szokatlannak, sokkal inkább az általános szabályt mutatta. Hirtelen elhatározással szálltam föl az üres vonatra. Valóban olyan hangulatban, amikor – semmi dolgom sem lévén – hagytam, hadd sodorjanak az események, s akár az egész világot körülutaztam volna. A kocsit sem réginek, sem újnak nem mondhattam; rátapadt a vasúti felszerelések időtlensége, s fogait olyan mélyre vájta, hogy a szolgálati évek nem számítottak. A párnázat azonban puha volt, s én leültem, azzal az elhatározással, hogy átengedem magam a sors akaratának. A falon menetrend függött. Ha még érvényes, hamarosan indulnunk kell. Ha meg már nem, az sem olyan nagy baj. Hiszen tán elképzelni sem lehet szebbet, mint beülni egy kényelmes, kellemes vasúti kocsiba, és várni az indulásra – feltéve persze, hogy nincs sürgős dolgunk. Az ember ilyenkor bármire, bárkire gondolhat, mintha maga az élet peregne előtte filmvásznon. Megfordultam, amikor egy idősebb úr lépett be, vasutas egyenruhában. – Halló! – mondta barátságosan. – Szóval megint van itt valaki! Ezen a héten maga az első. Szerdát írtunk, s erre gondolva nem tudtam elfojtani a mosolyomat. – Ez mindig így van? – Igen – válaszolta, s leült velem szemben a padra. A mozdonyvezető, mert kétségtelenül az volt, kurta pillantást vetett az órájára, és megállapította, rövid időnk még van. – Igen, ez a szakasz csak néhány kisebb települést meg tanyát érint. Hallottam, fel is akarják számolni a járatot. – Lehetséges – hagytam rá –, ha ilyen kevéssé kifizetődő. Hiszen most sem szálltak fel már a vonatra, bárki láthatta. A vasutas megcsóválta a fejét, s szeme körül bujkáló mosolyával végignézett rajtam. – A foglalkozásának persze semmi köze a sínekhez meg az utakhoz, nem igaz? – Tényleg nincs, egy biztosítónál vagyok szaktanácsadó. – Aha… hát igen, akkor ezt nem is értheti meg. Nézze csak, én szenvedélyből választottam a vasutasságot. Szeretek ezzel a mozdonnyal járni, először oda, aztán meg vissza. – És soha nem unja meg? – A legtöbb ember igen. De nekem még nem ment el tőle a kedvem. Igaz, rövid a szakasz, de mindig más. Tavasszal virágerdőn át vezet az út, elvadult kertek sűrűjében, nyáron ragyogóan zöld minden; az ősz meg ingyen és bérmentve olyan színpompával szolgál, amilyenhez tán hasonló sincsen, és milyen más ez is. Télen pedig szinte kétszeresen érződik a vidék magányossága. A falvak kipusztultak, a tanyákat sorsukra hagyták – csak ez a vonat az, ami még megmaradt. Még sokáig tűnődött, de aztán – kiszakítva magát gondolataiból – felállt. – Nos, indulhatunk. Nincs kedve előrejönni velem a fülkémbe? Onnan jobban látni az utat meg a tájat. Bólintottam és követtem. A vonatkísérő helye üres volt. A mozdonyvezető félretolt néhány könyvet, füzetet, s megmutatta, hova akaszthatom föl az esőkabátomat. Azután ő is leült, és megszólaltatta az indulást jelző sípot. Senki sem jött, hogy szabad utat mutasson. Maga a szignál is rozsdásan akadt fönn a póznán, amelyik tilosat mutatott. És ez azért elgondolkodtatott. – Én ugyan nem értek hozzá, de nem kellene megvárni, amíg a szakasz szabad jelzést kap? – Szabad az, már jó néhány éve az. Itt csak ez az egy vonat jár. Amikor nemrégiben javítani vitték, másikat hoztak helyette. De ezen a szakaszon nincs több vonat. – És ha megrongálódik a vágány? Meg aztán csak kezeli valaki a sorompót meg a többit is! – Egy hibás részt látunk majd. De a vonat tényleg nem megy gyorsan. Itt senkinek sincs sietős dolga: ráér az idő, ráérnek az emberek, még maga az élet is; miért pont nekem kellene sietnem? Az állomáson nem

várnak ránk, hogy felszálljanak a vonatra. A postát is a postakocsi szállítja, azzal sincs már dolgunk. Alapjában véve a szakasz meg az ingajárat is egyfajta unikum. Ha úgy tetszik, az elmúlt századok maradványa. Senkinek sem használ, és csak pénzbe kerül. Persze kevésbe. A mozdony könnyedén meglódult, és a váltón át lassan kidöcögött a pályaudvarról. Rövid ideig még látni lehetett a vasúti melléképületeket, de az út hamarosan burjánzó kertek között vezetett. Virágok kúsztak fel az oszlopokra, a kapufélfákra, óriásira nőtt cserjék borultak rá a sínpárra. Szövevényüktől jóformán semmit sem lehetett látni egy-egy kanyarban. Ha valaki nem figyelt volna… de mivel a vonat ritkán járt, úgyis ismerte a menetidőket mindenki a környéken. Valóban, olykor-olykor embereket is láttunk, kerti munkájukból néztek föl, hogy hátukat kiegyenesítve odaintegessenek. Apránként az utolsó házak is eltűntek, a vonat kifutott a végtelen mezőre. A szelíd lankákat elvadult orgonabokrok erdei nőtték be. Ritkábban tölgyeseket is láttunk, különböző fajtájúakat, a leggyakrabban paratölgyet. Meglehetősen lassan haladtunk: a mozdonyvezető – érezhetően – épp akkora kedvvel nézegetett meg mindent már vagy ezredszer, mint én először. Ehhez persze jobban kell élvezni a környezetet, mint én teszem. Hiszen nagyon gazdag a fantáziája annak, aki mindig mindent újból felfedez, még azt is, amit már milliószor látott. – Egészen kiment a fejemből: hol tegyem le? – kérdezte a vasutas kis idő múltán, amikor a vonat halk zötykölődéssel haladt egy hosszú kanyarban. – Ó, sehol. Egyszerűen csak vonatozni akartam, látni, amit még nem ismerek. Szóval oda meg vissza. – Most már értem – válaszolta mosolyogva –, miért nem ismerem. Pedig törtem a fejem… Azt a néhány embert, aki errefelé jár, álmomból felkeltve is megnevezem. De magán hiába töprengtem, nem tudtam, hova tegyem. Na de ilyet! Szóval maga először jár ezen a vonalon? – Igen, – Akkor mutathatok, pontosabban: meg kell hogy mutassak valamit. Még nem most, majd később. Mert van még más oka is annak, hogy olyan szívesen járok ezen a vonalon, nemcsak a szép környezet. Kérdőn néztem rá. – Mivel nem idevalósi, valószínűleg nem jelent magának túl sokat a nevem. Calinnak hívnak. Calinnak, c-vel. – Aha. – Ugyanúgy hívhatták volna bármi másnak is, a nevét nem ismertem. – Örvendek. – Én is bemutatkoztam. Időközben a következő kanyart is magunk mögött hagytuk, a mozdonyvezető lenyomta a fékezőkart. A vonat lassan megállt. Előttünk állomás feküdt, a peronján álltunk meg. Kopár, elhagyatott volt minden, senki sem várt a mozdonyra. Az állomásépület ablakának hiányzott a fele, a másik összetöredezett. A falakat vadszőlő futotta be, a közelben álló vasúti sorompót is eltorlaszolva. A sorompót sem őrizte senki, bizonyára éppoly jelentéktelen lehetett, mint maga a vasútvonal. – Senki. Menjünk tovább – mondta Calin mélabúsan, miközben kiengedte a féket. Lassacskán felvettük a szokásos tempót, Calin pedig mesélni kezdett: – A következő állomáson. Ott meglátja. Talán ötszáz méterrel előbb a sínpár egy bevágásból vezet ki, ott mindent megláthat egyszerre. Ha jól figyel, valami egészen rendkívülit észlelhet. A dologban egyébként az a legkülönösebb, hogy a jelenséget csak egyszer láthatja mindenki, másodszor már senkinek sem jelenik meg. Visszahőköltem. Az egész história túl zavarosnak tetszett. Valami vagy ott van, vagy nincs. De hogy lehetne ott előszörre, ha azután már nincs ott? Megkérdeztem. – A hogyant nem tudom megmagyarázni – motyogta Calin. – Senkinek sem tudnám megmagyarázni, én csak azt láttam, hogy így van; ennél többet ón sem tudok. – Minél? – Hát igen, éppen ezt olyan nehéz megmondani. Legjobb, ha a saját szemével győződik meg róla. Mindjárt ott leszünk. Előttünk néhány domb feküdt, a bokrok ugyanolyan sűrűn benőtték őket, mint a korábbiakat. Ha húsz évvel fiatalabb lennék, ez a vidék a világ legcsodálatosabb játékparadicsoma lehetne számomra. Az orgonabokrok néhol öt-hat méterig felnyúltak. Közöttük fák, melyek bizonyára kitűnő kémlelőállásnak bizonyultak volna. A sínek bevezettek a bevágásba, nyilvánvalóan abba, amelyikről az imént beszólt Calin. Kissé sötét lett, és a mozdonyvezető jelzett, hogy figyelmeztesse a netán a sín mellett tartózkodókat. A tempót is

csökkentette. Egyetértettem vele, hiszen ha csakugyan akad valami látnivaló, a gyors átrobogás megakadályozza, hogy valóban lássam. Persze ha! De ez az egész valahogy túlságosan emlékeztetett a mesékre, majdhogynem hatásvadászatnak éreztem. Előttünk lassan kivilágosodott. Calin a kezével jobbra mutatott. – Nos, nézze csak! A mozdony szinte lépésben hagyta el a bevágást. Jobbról-balról kitágult a szemhatár. Itt már csak szétszórtan akadt egy-egy bokor vagy cserje, a tájat a rét uralta. A legfeltűnőbbnek egy mélyedésben fekvő romot találtam – alighanem kúria lehetett egykor. Mögötte tó terült el, dúsan benőve sással, náddal. A tükröződő felületen csónak lebegett. Túlságosan messze ahhoz, hogy a benne ülő két embert pontosan leírjam, de mintha egy férfit és egy nőt láttam volna. Az egyik alak váratlanul meglódult, s lesújtott a másik fejére valamilyen tárggyal. Egy pillanattal később úgy tűnt, hogy a férfi belökte a nőt az eliszaposodott vízbe. Mindez alig néhány másodpercig tartott. Ekkor egy orgonabokor elzárta előlünk a kilátást. – Mi volt ez? – Én semmi különöset sem tapasztaltam – bizonygatta Calin. – De természetesen tudom, mit látott. Mindenki ezt a gyilkosságot látja, ezt a halálos csapást, vagy nevezze, aminek akarja. De most! Nézze csak! A tóra ismét szabad rálátás nyílt – de a csónaknak nyoma veszett. A víz felülete mozdulatlanul, simán feszült. És mindemellett a tettesnek emberfeletti erővel kellett rendelkeznie, hogy a csónakot annyi idő alatt, amíg a bokor elzárta a kilátást, kivigye a partra. – Rögtön ott leszünk – jegyezte meg a mozdonyvezető, amikor zavarodottan hallgattam. Fékezett. Előttünk megállóhely volt, ha lehet, az előzőnél még elhanyagoltabb. A fűvel benőtt peronon itt sem állt senki. Gyanakvóan néztem körül, de semmi szokatlant sem vettem észre. – Magyarázza meg, mit jelent ez! Filmet forgatnának? Vagy a délibáb játszik velünk? Mi történik itt voltaképpen? – Erre meg mit feleljek? Valószínűleg… valószínűleg egészen másról lehet szó, mint aminek gondoljuk. Csak itt, a környéken senki sem tudja, mi is ez valójában. Filmet persze nem forgatnak, az biztos. Afelől biztos lehet. A délibábban se nagyon hiszek. Mindig ugyanazt? Mert ami magát is annyira meghökkentette, hajszálpontosan ugyanazt látták mások is, nagyon sokan és mindig ugyanazt! – Hm. Mikor jön vissza? – Értem, saját szemével akar meggyőződni róla, kérem. Bár hasztalan. Pillanat… igen: pontosan 17 óra 30-kor, Ha akkor itt lesz, de azért gondolja meg, a legközelebbi tanya is jó órányi járásra esik innen. Én meg csak holnap reggel jövök erre megint! Vállat vontam. Végtére is mit mondjak egy ilyen helyzetben? Mindenképpen utána akartam járni a dolognak. Lehetséges, hogy optikai csalódás az egész. – Röviddel fél hat előtt itt leszek, várok. – Rendben. És sok szerencsét a terepszemléhez! Kiszálltam. Calin búcsút intett, s vonata lassan eltávolodott. Elgondolkodva néztem utána. Tulajdonképpen a tájban kellene gyönyörködnöm, ahelyett hogy metafizikus elméletekkel bajlódom magamban. De már elkéstem, hogy elhatározásomon változtassak. A vonat eltűnt a láthatáron. Vonat? Kávédaráló, bár épp ezért illett ebbe az örök múlt-idegűséget árasztó világba. S Calin, aki misztikus célzásaival rávett erre a kiruccanásra, szintúgy elment. Mindenesetre most elücsöröghetek itt, ezen a korhadt padon, vagy szétnézhetek a vízparton. Hátha mégiscsak van valami a fecsegésben. Az az esemény – vagy mit tudom én, micsoda – ott a tavon erre intett. A tó menti kúria közelebbről még jobban roskadozott, mint gyanítottam. Évtizedek óta nem nyúlhattak hozzá egy ujjal sem; a falak málladoztak, a tető már csak néhány korhadt, kilazult gerendából állt. Az utolsó tulajdonos magával vitte a berendezést, a csupasz falakon és a térdmagasságig érő törmeléken kívül semmit sem találtam a házban. Mindent szemügyre vettem anélkül, hogy túlságosan közel merészkedtem volna. Még fejemre esik egy kilazult gerenda, és hogy Calin megpróbálkoznék-e a keresésemmel, az ugyancsak kérdéses. Nem tűnt valami bátornak. Kívül kutya csaholt. Otthagytam a romokat, s láttam, hogy a fűvel benőtt vágány túlsó felén juhnyáj bukkant elő. A nyájőrző kutya hozzám szaladt, körbeszaglászott, majd farkát behúzva visszafordult. A juhász – idősebb férfi, akinek kezéből hiányzott a kötelezően hosszú bot – rám nézett, s barátságosan

üdvözölt. Odamentem hozzá. – Jó napot! Ilyen szép időben öröm a nyájőrzés, igaz? – Igen, többnyire. De nem itt, tisztelt uram. Nyugtalanok az állatok, legelni sem akarnak. – Igen? Tudja, nézelődöm egy kicsit a tájon. Szép ez a vidék! Csak mintha kissé magányos volna. – Akkor maga vasúton jött – állapította meg a juhász. Egyáltalában sokkal kevésbé tűnt szófukarnak, mint ahogy az emberek a juhászokat általában elképzelik maguknak. – Az imént láttam elhaladni az öreg Calint. Szegény ember! – Hogyhogy szegény? Persze, tulajdonképpen semmi közöm hozzá… – Tüdőrák – válaszolta tömören, és végigpásztázta a nyájat. Nem találtam a megfelelő választ. – Igen, a rák, ez az a betegség, amellyel az orvostudomány ez idáig még kudarcot vallott. Valóban szegény emberi – Néhány rémtörténetet mesélt nekem – fűztem hozzá –, s most megnézném magamnak a tetthelyet. – Maga… maga is… látta? – Na igen, már amennyire. De bizonyára valami tévedés lesz. Egészen átforrósodott a levegő, szinte vibrál; megtörténhet, hogy az ember furcsaságokat lát. Megrázta a fejét, s füttyentett a kutyának. A kutya lustán visszafordította a fejét, egyébként nemigen törődött a füttyszóval. A jószág, amelyet vissza kellett volna terelnie a nyájhoz, eközben magától visszaballagott. – Ha engem kérdez, valami van a dologban, de hogy mi, azt pontosan senki sem tudja. Jó páran látták már, mégsem akarja elhinni senki, hogy azt az asszonyt itt belevetették a tóba. – Hm. – És miért nem akarják lelegelni az állatok azt a kövér füvet ott, a tó fölött? Megengedem: közvetlenül a tó mentén a talaj vizes, a fű is savanykás, de fönn kifogástalan. És a juhok úgy irtóznak tőle, mintha mérgezett lenne. – Megvizsgáltatta már? Biztos, ami biztos. – Rossz juhász az, aki ezt nem teszi. De semmi különös. Csak éppen… a juhok nem akarnak legelni. – Hát ez valóban különös – hagytam rá. „De hogyan hallucinálnának az állatok? – fűztem hozzá magamban. – Mégiscsak elképzelhetetlen!” – Jöjjön, menjünk le a partra. Addig Nero őrzi a védenceimet. – Kissé elcsigázottnak tűnik a kutya. Talán a hőség, nem? – Igen, elég nehezen bírja. No, üljön le. Innen kényelmesen beláthattam a tavat. Ezen a helyen valószínűleg stég lehetett korábban. Vagy talán fürdőterület. Már csak a maradványa, néhány deszka hevert szanaszét, az is szinte beleveszett a bozótba. – Magányos itt – mondtam ki gondolatomat. Időközben a juhász is letelepedett. Igazat adott. – Igen – mondta hosszú szünet után, miközben mindketten a tópartot bámultuk. – Az előző nyáron Winter doktor vette kezébe a dolgot. Mint ügyvéd, tán még ő értett hozzá a legjobban. Az összes könyvtárat és archívumot átkutatta, s kérdéseivel szinte a lelket is kiszedte mindnyájunkból. De ebben a házban nem történt semmi. A legutolsó tulajdonost, egy tábornokot lelőtték a helikopterével. Ekkor már annyira düledezett a ház, hogy nem kellett senkinek. – Mi köze a háznak a dologhoz? – Volt néhány feltevés… mindenesetre doktor Winter sem talált semmit, aminek a jelenséghez valami köze lehetett volna. Tulajdonképpen az égvilágon semmit sem lehet tudni bizonyosan, hiszen a tüneményt mindenki csak egyszer látja, – Én szakembert is bevontam volna. – Megpróbálta akkoriban szegény Winter doktor. De őt is, bennünket is őrülteknek tartottak, fontoskodóknak. Mintha rossz vicceket engednénk meg magunknak, csak hogy kirukkoljunk valami szenzációval. – Hát ez nem éppen a legudvariasabb forma – hagytam rá. – Képzelem, hogyan hatott magukra. De mit tart az egészről maga? Bizonyára megvan a saját véleménye! – Nevetni fog… biztosan régimódi vagyok… én az egészet igaznak tartom. – Jó, jó, de mit tart igaznak? Hiszen ott nincs semmi. – De egyszer volt ott valami. Ott elkövettek egy gyilkosságot; a halott szelleme feltámadt, s most bosszúért kiált. Valószínű, hogy sohasem derül fény a tettre, ezért olyan nyughatatlan a meggyilkolt

szelleme. „Ez nekem túl misztikus” – gondoltam. De hát nem elég megfoghatatlan maga a megtörtént – vagy pontosabban: a látott – esemény is? Márpedig a rendkívülit csak rendkívülivel lehet hasonlítani vagy magyarázni. A tó még mindig hallgatagon pihent a nyári délután sugaraiban. A távolból madárcsicsergés hallatszott, a juhok halkan bégettek, olykor Nero is rekedt szólásra jelentkezett, alighanem hogy rendet tartson. Mindez bárhol másutt ugyanígy lehetett volna. De itt valami mégsem stimmel. Az itteni béke hazug. Egy szörnyű tett árnyéka nehezedett a tájra. Tüstént rendreutasítottam magam. Legközelebb már én is hinni fogok ebben az ostobaságban. – Átkutatták a tavat? – kérdeztem. – Igen, de a fenék annyira iszapos, hogy isten tudja, mi fekszik még ott, anélkül hogy bárkinek sejtelme volna. Néhány kőkori cserepet találtak. Akkor semmiképpen sem lehetett strandterület, korrigáltam első benyomásomat. Bár semmit sem változtat a lényegen, a megfoghatatlanon. Eltekintve ettől az ostobaságtól a lelkekkel… valóban lehet valami reális magja a dolognak? Nem egyszerű érzékcsalódás? Hiszen az ilyen tünemények gyakran a tényéknél is nehezebben magyarázhatóak. – Természetesen ne higgyen a szellemekben – folytatta az öreg juhász. – Miért is hinne? Senkitől sem várom el. Ki hisz manapság a szellemekben? De hogyan magyarázza meg másként magának is a történteket? Sokan megpróbálkoztak a magyarázattal; néhányuknál sokkal rosszabbra is gondolhattunk volna, mint pusztán a szellemekre. Nem kell feltétlenül a szellemvilágban keresgélnie, éppoly kitartóan kereshet ésszerű megoldást is. Elvben az egyik éppen olyan, mint a másik! Ezt ugyan nem tudtam teljes biztonsággal elfogadni, de udvariasságból nem mondtam ellent. A juhász sóhajtva felemelkedett. – Na, lassacskán tovább-ballagunk. Sok szerencsét a keresgéléshez, fiatalember! Szüksége lesz rá. Akik eddig azon fáradoztak, hogy a titokról fellebbentsék a fátylat, azokat üldözőbe vette a balszerencse. Gondoljon Calinra és a tüdőrákjára! Winter doktor bennégett a saját kocsijában, amikor szerencsétlenség érte. A titkárnőjét meggyilkolták… Legyen nagyon óvatos! Egyébként semmit sem fog találni, amíg ilyen görcsösen kapaszkodik a legkézenfekvőbb megoldásokba. Elbúcsúztunk, magamra maradtam. A kérdés: honnan van a juhásznak ilyen gazdag szókincse, függőben maradt. Itt, ezen a vidéken olyan különös minden, a táj sem kevésbé, mint az emberek. Hallottam, amint a nyáj elvonult. Azután egyedül ültem a tó partján, „az elvarázsolt tóén”, ahogy Calin mondaná. Igen ám, de amíg visszaérkezik ő meg a kávédarálója, tengernyi időm maradt. Találni persze semmit sem találtam. A pásztorral folytatott diskurálás közben egy egészen távoli, elhalványult emlék kezdett motoszkált az agyamban. Olvastam valamikor egy novellát. Címe így valahogy hangzott: A möeni várkastély. Ebben is olyasmiről volt szó, hogy valaki kezdetben látott valamit, ami később már nem volt ott. Csakhogy a szerző itt arra a végkövetkeztetésre jut, hogy mindez az emberi szem öntudatlan csalása, amely – ahol megtört – a szimmetriát állítja vissza. A részletekre már nem emlékszem, de hát ezen a tavon a dolgok úgyis másként festettek. Nem, mondtam végül magamnak. Nincs itt semmi, amit ki kellene egészítenem. Hiszen ha káprázik a szemem, a csillag sarka is letörhet, s én visszaragaszthatom. Lehetséges. De hogy ennyi ember ugyanazt találja ki, az lehetetlen. Hogy mindig ugyanazt! Akkor hát mégis igaz lenne a história? Kissé megborzongtam a gondolatra, hiszen beleestem a valószínűtlen teóriák csapdájába. De hiszen én a biztosítótársaságnál dolgozom, nálam csak a tények számíthatnak, hozzám nem illenek a valószínűtlen teóriák! De hiába próbáltam megkérdőjelezni a különleges jelenség létezését, ha egyszer magam is láttam, visszavonhatatlanul. Hogy aztán a jelenségnek van-e köze a szellemekhez, a lelkekhez, az más lapra tartozik. Nézegettem a napsütötte tájat, s azon morfondíroztam, mennyi lehet igaz a juhász sejtelmeiből, s mennyi abban a fantázia. Bizonyítani semmit sem lehetett. A szerencsétlenségek – nos, éppen a szerencsétlenségek megállapításakor minden és mindennek az ellenkezője igazolható. Egyszer körbesétáltam a tavat, olyan közel a vízhez, amennyire a mocsaras part megengedte. Semmi furcsát nem észleltem, mindössze néhány tárgyat találtam, amit a keresgélők hagyhattak hátra – mérőléceket, hálódarabokat és természetesen a csónakjukat. Megint leültem, gondolkodtam. A melegben egy kicsit el is bóbiskoltam. Tudtam, már nincs sok idő

hátra, de a megálló alig néhány lépés, meg aztán a vonatot is meghallom, egészen biztos. Hangokra ébredtem. Két ember veszekedett – egy férfi és egy nő – meglehetősen indulatosan. – Gazember vagy, ráadásul gyáva! – mondta az asszony megvetően. Ekkor iszonyatos sikoltást hallottam, s a következő pillanatban már talpon voltam. A tavon a keresett csónak lebegett. Egy fiatal férfi – körülbelül az én magasságom – barna hajú, rövidre nyírt, sötét szakállal, szürke öltönyben és azonos színű esőkabátban – épp ekkor sújtott le a kampósbottal. Az asszony a csónakfenékre zuhant. Mindez másodpercig sem tartott, ráadásul felfogni se tudtam, mennyi ideig alhattam, de azt se, hogyan kerültek azok ketten a csónakba. Letaglózottan bámultam, teljesen összezavarodva. Aztán hirtelen nekilódultam, s amikor a férfi az áldozatát kidobta a csónakból, már a stég deszkáin álltam. Egész halvány sejtelem derengett bennem: most ugyan közelről látom a színjátékot, de semmit sem tehetek, hiszen a szellemek már régen halottak. – Állj! Álljon meg! – üvöltöttem teljes erőből, s előhúztam zakóm zsebéből a riasztópisztolyomat. – Rendőrség! A gyilkos összerándult, s legalább olyan rémülettel nézett rám, mint én rá. Ösztönösen próbált menekülni. De a tó nem volt olyan nagy, hogy kereket oldhatott volna. Ráadásul a fegyvert is meglátta kezemben – föladta. Áldozatát már nem lehetett látni, a hulla elmerült a vízben; talán valami terhet is akasztott rá a gyilkos. Mindez azonban elképesztően gyorsan zajlott le, én pedig még nem tértem egészen magamhoz az álmosságtól. – Jöjjön ki a partra, ne csináljon őrültséget! – parancsoltam rá tőlem telhető ridegséggel. A gyilkos nem ellenkezett, komor arccal rálépett a stég elkorhadt deszkáira. Eközben rápillantottam az órámra. Legfőbb ideje kimenni a megállóba, ha nem akarom lekésni a vonatot… Ezen a ponton kihagy az emlékezetem, nem tudom leírni a további eseményeket. Feltételezem, ekkor támadhatott rám és ütött le a gyilkos. Amikor eszméletre tértem, emberek térdeltek körülöttem. Egy rendőr közölte velem: letartóztattak azzal a gyanúval, hogy meggyilkoltam egy fiatal nőt, megmondta a nevét is, de azt – ezt csak ismételgethetem – soha életemben nem hallottam. Magyarázatomat senki sem hitte el, így került sor erre a tárgyalásra. Természetesen tudom, hogy a hullát megtalálták. Most! De az általam megnevezett tanúk bizonyíthatják, én csak azért szálltam ki azon az állomáson, hogy utánajárjak a fentebb már részletezett víziónak. Magyarázatot sem találok arra, hogyan láthattam én is – meg mások is sorozatban – olyan bűntettet, amelyet csak később követtek el. De legalább azt értem, miért nem találtak soha megbízható támpontot – hiszen a tettet végül is még nem követték el. De hogy magát a jelenséget sokan ismerték, bizonyíthatják a környéken lakók. Ehelyütt utalok ismét javaslatomra: keressék az általam leirt férfit. Ő a gyilkosa ennek az asszonynak, még akkor is, ha kétségtelenül nagyon hasonlít rám, úgyhogy a tanúk is elbizonytalanodnak, és se igent, se nemet nem mondanak. Éppígy szakértői vizsgálatot is kérek, hogyan látható egy olyan gyilkosság, amely még nem történt meg. Ez lehetne a kulcs mindenhez… TÓTH MÁRIA FORDÍTÁSA

KLAUS MOCKEL Szerencsecsillag – Nem – szólt Siebenquant –, nem jövök el a pletykaórátokra. Az ábrázatotokat egész nap eleget látom, a szövegeiteket is ismerem. Az emberiség problémái – nevetséges! Nekem megvannak a saját gondjaim, s az nekem éppen elég. – De ezek a te problémáid is – felelte Goldflimmer. – Nekünk a XXI. században minden eddiginél jobban szükségünk van a kollektív megbeszélésekre. Fontos határozatokat kell hoznunk, nagyon fontosakat. Ez mindenkit érinti – Hogy mindenkit, azt magad sem hiszed. Különösen nem pihenőidőben. De akárhogy is van, nincs időm! Végre már békén hagyhatnátok! – És Siebenquant dühöngve hagyta el a szobát. Persze, így járnak vele mindig. Akár Goldflimmer hívja őt gyűlésre, akár Evalind vagy Efferino. Napközben Siebenquant elvégzi a munkáját, de szabadidejéből nem képes harminc percet áldozni. Pedig ez a szabadidő röviddel ezelőtt már napi 19 órára hosszabbodott, s ehhez jön még a hétvége meg a kéthónapos szabadság. Kollégáinak az a véleménye, hogy szükség van némi közösségi érzésre, hogy a jólét, a haladás és a társadalmi összefogás biztosítva legyen. De Siebenquant fülei süketek. Még az elég ritka társadalmi munkákban sem vesz részt. A nőápolási állomás építésénél nemet mondott – ő legényember. A gyermekjátszóterek kialakításában sem vett részt – nincsenek gyerekei. Még akkor is, mikor a libegő oszlopairól volt szó, melyeket a vihar kidöntött, megtagadta a segítséget. Pedig az ő libegőjét is csak erre függesztik fel, éppúgy, mint a másét. Nem és nem, ez az ő sztereotip válasza. Ezen az estén Siebenquant különösen elutasító volt, hiszen nem is reális dolgokról volt szó. Semmi olyanról, ami az itteni életre vonatkozna, hanem egy ostoba égitestről. Nemrég bukkant fel, és most az egész világ csak erről beszél. Szerencsecsillagnak nevezik, tiszta égboltnál szabad szemmel is látható. De hiszen csillag annyi van, mint vízcsepp a tengerben, ugyancsak sok dolga lenne Siebenquantnak, ha mindegyikkel törődne. Hazarepült, leparkolt a tetőn a libegővel, aztán lesiklott a lakásába. Szép otthona volt az egyik új ovális épületben, minden komforttal ellátva s gyönyörű kilátással a közeli mesterséges erdőre. De alig nyitotta ki panotelevízióját, a videofon gongja megszólalt. A képernyőt kinyitva, újra csak Goldflimmer arcát látta. – Hát nem tudtok békén hagyni?! – szólt Siebenquant. – Bocsáss meg, az előbb nem hagytad, hogy befejezzem. Ma valóban rendkívüli fontos dologról van szó. - A Szerencsecsillagról… – jegyezte meg Siebenquant csípősen. – Igen, arról. De nem tudod, hogy mi a helyzet. – Nem is akarom tudni – felelt Siebenquant, és kikapcsolt. Megpróbált a panotelevízióra figyelni, de a műsor siralmas volt. Teljesen ötlettelen – nem lehet másként meghatározni. Mintha csak összebeszéltek volna a szerkesztők, mind a nyolc csatornán ugyanarról volt szó. Természetesen a Szerencsecsillagról. Na, még csak ez hiányzott! Siebenquantnak eszébe sem jutott végignézni. Szótöredékeket hallott: „Súlyos elhatározás”, s már át is kapcsolt, akkor hallja: „életkérdések”, s újra kapcsolt: „mindnyájunkat érintő kérdés”, kapcsolt: „ez a csodálatos bolygó…” – mire végképp kikapcsolt. Mikor a videofon gongja újra megszólalt, csak mordult egyet, de még harmadszorra sem vette fel. Majd csak megunja Goldflimmer is… De a kolléga makacs, úgy látszik, ma elhatározta, hogy végképp kihozza a sodrából. Alig húsz perccel a harmadik gongjelzés után, az elektronikus szolgálat villámtáviratot kézbesített, két aranyponttal a borítékon. Siebenquant olvasatlanul dobta a szemétgyűjtőbe. Most már végképp elege volt! Azt nem akarta megkockáztatni, hogy ez a tolakodó fickó személyesen is a lakására jöjjön. „Keressenek csak, amíg belekékülnek!” Elővette horgászbotját, néhány víz alatti nadrágot, merülőhólyagot, azzal elhagyta a lakást. Libegőjével a 300 km-re elterülő Platina-tóhoz repült. A tó mélyén ismert egy eldugott horgászhelyet. Közel és távol egy embert sem lehetett látni, mikor libegőjével megérkezett és alámerült. Teljes siker! Ezen az estén biztosan fog pár mesterséges „sárga farkút”. A nyugalom használt. Élénken maga elé képzelte Goldflimmer elképedt arcát, ha benyit hozzá, és nem találja otthon. Mivel minden ilyen fényesen sikerült, elhatározta, hogy merülőhólyagjában a víz alatt fog

aludni. Ez már nem az első ilyen alkalom volt; régen aludt ilyen jól és zavartalanul. Mikor aztán másnap reggel a tótól közvetlenül munkahelyére repült, nagyszerű hangulatban volt. Először fel sem tűnt neki a légtér üressége, a csend az utcákon és a falvakban. Elsuhant fölöttük, s gondolatban még a halainál időzött. Amikor azonban a városhoz közeledett, mégiscsak hiányolni kezdte a suhanókat és libegőket, a villámjáratokat és lengőszállítókat, az emberekkel együtt. Sehol egy lélek, sehol a nagyvárosi lárma. „A mennykőbe is, mi történik itt?” – töprengett Siebenquant. Átrepülte a város külső kerületeit, elérte a központot. A házak kihaltak, az utcák némák. Egyetlen munkásrobot sem dübörgött, egyetlen gépet sem lehetett látni az óriási munkatermekben, az építkezéseken, az üzemekben. Siebenquant csodálkozása rémületté változott. Szorongást érzett, félelmet – egy hideg kéz nyúlt a szíve felé. Amikor végre saját üzeme, az Egyesült Transzurán Öntöde előtt fékezett, ott is ugyanaz a kép fogadta. Kísérteties elhagyatottság és csend. A kapuk zárva, nincs világosság az üvegfalak mögött, nem érződik a fém szaga, nem hallani a munka zaját. És sehol egy élő ember, csak egy sánta kutya vonszolta magát az udvaron át. Siebenquant körberohant az üzemben. Merev szemmel bámulta a kihalt közlekedőutakat; senki sincs itt, senki! Akkor aztán végképp elfogta a félelem. Rohant libegőjéhez, s a lehető leggyorsabb iramban surrant haza. Leparkolt a tetőn, bedobta magát a siklóba. Ez is kísértetház volt, sehol egy lélek. Végre a lakás ajtaja előtt állt. A küszöb alatt bedugva azonnal felfedezte a plasztpapírt a két aranyponttal. A kis fénylő pontok újabb híreket hoztak Goldflimmertől. Most nem dobta el az üzenetet! – felszakította a borítékot. Csapás! Az utolsó csapás! Belül fényceruzával firkálva ez állt: „Siebenquant, te keményfejű, hol rejtőzöl?! Megtörtént a nagy elhatározás. Az emberiség elköltözik ma reggel 4 óra 30-kor a Szerencsecsillagra, és nem tér vissza.” WEINBRENNER RUDOLF FORDÍTÁSA

EKKEHARD REDLIN három cikke a Sonntagban

1.

Szokatlan valóság Mi az élvezet az utópisztikus olvasmányokban?

Nem kevés azoknak a könyveknek a száma, amelyek szórakoztató célzattal íródtak. A könyvesboltokban nagyon keresettek. Tartalom és célkitűzés dolgában ez az irodalom jócskán átalakult, szükségképpen át kellett alakulnia a szocialista realista irodalom struktúrájában. Lapunk 13. és 14. számában „Amit a kritika mellőz” címmel próbálta megfogalmazni egy tanulmány a lektűrirodalom fogalmát, fölfedni problémáit. Ma olyan cikkek sorozatának közlését indítjuk el, amelyek az egyes műfajokkal foglalkoznak. Még két cikk taglalja majd az utópisztikus irodalmat, utána a kaland- és bűnügyi regények elemzése következik. Később érintünk még olyan területeket is, amelyeknek ugyan nem elsőrendű célja a szórakoztatás, de jelentős szerephez jut bennük a szórakoztatva oktató jelleg. (A SONNTAG szerkesztősége) Bocsásson meg nekünk a nagy tekintetű irodalomtudomány, amiért alant következő vizsgálódásunk nem kötelezően a művészet ismeretelméleti funkciójából indul ki. A tudomány – némi kivételtől eltekintve – akadémikus megvetésének teljes súlyával bünteti az utópisztikus irodalmat, nevezetesen az NDK-utópiát. Akkor most ne vegye zokon, ha ezúttal egy csöppet sem akadémikus módon járunk el, és a szórakozásról elmélkedünk. Egy-egy utópisztikus regény vagy utópisztikus elbeszélés többnyire néhány héttel, olykor már néhány nappal a megjelenése után elfogy a könyvesboltokban, és a kiadónál sem kapható. Semmilyen említésre méltó reklámköltséget nem fordítanak utópisztikus irodalomra, az irodalomkritika pedig, akár bizonytalanság okán, akár a megértés hiánya miatt, általában tartózkodik a véleménynyilvánítástól. Akik kedvelik az utópiát, ennek ellenére szívesen adnak ki pénzt olyasmiért, amit a hivatalos közvélemény sokkal inkább hűvösen, semmint megkülönböztetett figyelemmel fogad. Az ember nem szabadulhat a gyanútól, hogy ennek az önként választott irodalmi műfajnak az olvasása nem okozhat éppenséggel bosszúságot. Beszéljünk tehát arról, hogy mi az élvezet az utópisztikus irodalomban. SZÓRAKOZÁSI IGÉNY Nem egyszerű, hanem összetett élvezetről van szó. Emeljük ki elsőként a szórakoztató elemet. A szórakozással foglalkozó legújabb vizsgálatok az alábbi szempontokból indulnak ki: az egyre intenzívebb munka, a társadalmi tevékenység és a szakadatlan továbbképzés egyoldalúan veszi igénybe az agy bizonyos részeit. Pihentetésükhöz nyugalmi állapotba kell kerülniük. Erre szolgál mindenekelőtt az alvás, de emellett az is, hogy az agy igénybe nem vett és ilyenformán még felhasználatlan sejtjeit aktivizáljuk. A nagyagykéreg egyik részének szükségessé váló kikapcsolása a másik részt érő ingerhatás révén megy végbe. Ez a szórakozás fiziológiai alapja. Hozzájárul aztán egy nagyrészt tudattalanul végbemenő áthangolódási folyamat. A magasabb rendű idegrendszer túlterhelt részének nyugalmi állapotba helyezése annál jobban sikerül, minél inkább képes az ember kikapcsolni magát a hétköznapok sokféle kötelezettségéből, lélekben elszakadni tőlük. A szórakozásban olyan benyomásokat, élményeket, érzéseket, gondolatokat keres az ember – még ha nincs is tudatában –, amelyek távol esnek kötelezettségeinek megszokott körétől. Ösztönösen a kötelességmentességre törekszik – ezért folyamodik olyan irodalomhoz, amely átlendíti őt egy rejtélyekkel és titokzatos kalandokkal teli világba. Készséggel beszáll az űrhajóba, amely a Vénuszra viszi (Stanislaw Lem: Asztronauták) vagy az Alpha Eridanira (Hubert Horstmann: A végtelenség hangja), alámerül a Föld mélyének izzó poklába (Günther Krupkat: Nabou), elvegyül a robotok társaságába (Molekuláris kávéház), kezet fog földöntúli értelmes lényekkel (Alexander Kroger: Heten az égből), és kíváncsi arra is, milyen lehet vajon az élet a Földön több ezer év múlva (Ivan Jefremov: Az Androméda-köd). Lebilincseli, amit olvas, miközben azért egyetlen percre sem felejti el, hogy mindezt nem gondolják komolyan, hogy ő néző csupán, senkinek nem tartozik számadással, sem felelősséggel, csakis önmagának. Zavartalanul átengedheti magát az idegenszerűség varázsának. A szórakozás semmire sem kötelez, ebből adódik élvezetének első eleme. Ez elég rosszul hangzik, nem vitás, jó néhányan élhetnek is a gyanúperrel, hogy az utópisztikus irodalom

célja távol tartani az olvasót állampolgári kötelmeitől és napjaink ideológiai problémáitól. Csakhogy az irodalomnak – és éppen az utópisztikusnak – van ám (vagy mindenesetre kellene hogy legyen) némi köze a dialektikához is. Mozgást ábrázol, ember és társadalom szakadatlan fejlődési folyamatát, és megmozgatja (vagy legalábbis meg kellene mozgatnia) a fantáziát. Az ember kíváncsi, szeretné tudni, hogyan megy tovább az élet, és mi rejlik a dolgok mögött. Először is a kíváncsiságot ébreszti fel az utópisztikus irodalom. SÚLYOS KÉRDÉSEK Utána azonban, amint a kíváncsiság felébred, minőségi tekintetben is kibontakozik. Már nemcsak a mi lesz érdekli, hanem az is, hogyan lesz, milyen lesz. A végén pedig az is, hogy miért. Szeretné tudni, miképpen sikerül hőseinek leküzdeniük az elszabadult természeti erőket; miért pusztította el atomkatasztrófa a Vénuszt; hogyan sikerül az évszázadok múlva a Földre visszatérő űrhajósoknak beilleszkedniük az időközben átalakult társadalomba; miért támad ennek során annyi mindenféle félreértés. A kíváncsiságból tudásvágy lesz. Se szeri, se száma az olyan könyveknek, amelyek valamiféle, gyakran természettudományos rejtélyből indulnak ki, és társadalmi, filozófiai vagy erkölcsi kérdésfeltevésbe torkollanak. Meg lehet-e könnyíteni az emberi életet a rabszolgatartó társadalomban, ha az uralkodókat olyan ismeretek birtokába juttatjuk, aminők csak a kommunizmus idején állnak a tudomány rendelkezésére? (Krupkat: Amikor az istenek meghaltak.) Miféle társadalmi, ideológiai és morális feltételek alapján lehetne kapcsolatot létesíteni más bolygók ismeretlen életformáival? (Horstmann: Az ezüsthold rejtélyei.) Milyen következményekkel járna a polgári társadalomban, ha a tudomány elő tudna állítani olyan automatákat, amelyek az emberhez hasonlatosak? (Ray Bradbury: Marionett R. T.) Lehet-e az ember boldog a társadalmon kívül? (Herbert Ziergiebel: A hullócsillagok kora.) Fenyegetheti-e veszély az embert, ha a technikát kivonja a tulajdon felelőssége alól, és az spontán módon fejlődik tovább, csakis a természettudományos törvényszerűségek alapján? (Lem: A legyőzhetetlen.) Jogos-e a félelem attól, hogy atomháború fogja elpusztítani a Földet, és az embert visszaveti a civilizáció előtti állapotba? (Vlagyimir Szavcsenko: Bern professzor feltámadása.) Ezek aztán valóban nem eltávolítási manőverek, és nem is jelentéktelen dolgok, hanem súlyos kérdések. A csodálatos pedig éppen az, hogy készséggel foglalkozik velük ugyanaz az olvasó, aki tulajdonképpen csak kikapcsolódni akart, csak kipihenni a maga valódi világának erőfeszítéseit egy nem valódi világban. Miután megteszi az első lépést a kikapcsolódás síkjáról a kíváncsiság fokára, majd átlépi a megismerés küszöbét, megérkezik oda, ahol műélvezete kiteljesedik: a napjaink világnézeti alapkérdéseit tisztázó vita magaslatára, öt, az olvasót, aki ki akart kapcsolódni, egyszer csak olyan problémák béklyózzák, amelyek – még ha az irrealitás színterén jelentkeznek is – a jelenre utalnak. IDŐN ÉS TÉREN AT A JELENBE Figyelemreméltó az utópisztikus irodalom egyik sajátossága. Szétfeszíti a hétköznapiság kereteit, nem éri be alacsony mércével, minden egyes probléma úgyszólván az emberiség problémájává lesz. A szocialista utópiában az emberiség nem valami osztályok fölött állót jelent, hanem a győzedelmes munkásosztályt testesíti meg, azt az osztályt, amelynek vezetése alatt bolygónk lakói az elnyomás alól felszabadultan és egységben élnek. Az utópisztikus irodalom az olvasót időn és téren át vezeti, ám újra visszavezeti a jelenbe, és szokatlan módon teszi számára otthonossá a maga valóságát. Megkönnyebbülten sóhajthatunk fel. Az utópisztikus olvasmányok élvezése magában foglalja, mint elengedhetetlen tartozékot, a szellemi igényességet. Ezért nem eltompító hatású, a szellemi problémák világa ugyanis kimeríthetetlen, és minden szerző fölfedez valami újat, amit aztán új szempontból taglal. Nem kell tehát szégyenkeznünk az utópisztikus irodalom miatt, sem nekünk, akik olvassuk, sem nekünk, akik írjuk, terjesztjük vagy ismertetjük. De mi legyen azokkal, akik nem akarják tudomásul venni?

2

Voltaképpen mennyire a jövőé a jövő irodalma? Az utópisztikus irodalom határai és lehetőségei

Ekkehard Redlin a SONNTAG 1972/17. számában az utópisztikus irodalomról szóló cikkével kezdte közölni a lektűrirodalomnak ezt a műfaját taglaló cikksorozatát. Jelen tanulmányában Ekkehard Redlin – aki

első cikkében az emberek szórakozási igényét és az utópisztikus irodalom tematikáját állította a középpontba – ezúttal azt fejtegeti, milyen mértékben jelentkezik az utópisztikus irodalomban a jelenkor társadalmi problematikája: hogyan kell értékelnünk ennek az irodalomnak a jövendőre vonatkozó prognózisát. A konzervatív ember úgy mondja: a jövendő irodalma; a moderneskedő művészi prognózisról beszél. Ettől eltekintve egyetértenek, az utópisztikus irodalom ugyanis kétségkívül a jövendőt ábrázolja, ezernyi példa bizonyítja, hogy így van. Hadd említsünk közülük csupán néhányat. Morus Tamásnak, az angol humanistának Utópia című könyvében, mely 1516-ban jelent meg, a mesélő a világutazó Csupatűz Rafael, Amerigo Vespucci útitársa. Fölfedezte Utópia szigetét, és lelkesült beszédet tart Sehol-ország népének alkotmányáról. Utazási szabályaikról például így szól: „Ha valaki saját felelősségére a város határán túlra csatangol, és rajtakapják, hogy nincs szabadságlevele a fejedelemtől, szökevényként viszik vissza, mint akit gyalázaton értek, és szigorúan megbüntetik; ha pedig újra ilyesmire vetemedik, rabszolgasággal sújtják.” MILYENEK A SZOKÁSOK UTÓPIÁBAN? Erre már a legálmosabb olvasó is felkapja a fejét. Fejedelmek és rabszolgaság, mint a jövő eszményei? Káprázott volna a szeme? Most már kritikusabban folytatja az olvasást: ,,A sehol-szigetiek rabszolgái nem a hadifoglyok közül kerülnek ki, kivéve, akiket saját hadjárataikban ejtettek foglyul… hanem vagy olyan emberek, akik elkövetett vétségük miatt náluk kerülnek szolgaságba, vagy akidnek külföldi városban elkövetett gaztette miatt kellene büntetést szenvedniök…” Ezek ugyanis olcsóbbak is, készségesebbek is. Itt bizony téved a szerző, gondoljuk, hiába, nem láthatott mindent előre, Semmi jogunk hozzá, hogy szemrehányást tegyünk érte, egyszerűen továbblapozunk. Milyen lesz vajon a jövőben a szerelem? Utópia lakói „…a feleség kiválasztásában egy számunkra képtelen és nagyon nevetséges szokást követnek komolyan és szigorúan. Egy komoly, tisztes matróna a nőt, akár hajadon, akár özvegy, megmutatja a kérőnek, viszont egy derék férfiú a leánynak megmutatja meztelenül a férfit.”* Ennek indoka: senki ne vehessen zsákbamacskát, illetve -kandúrt. Mulatságosan hangzik, és nemcsak az 1516-beli olvasók előtt. 450 év talán túlságosan hosszú jövendölési tartam ahhoz, hogy használható képet fessen a jövőről. Tartsuk magunkat ehhez, és ugorjunk át 370 évet, egészen Julian Westig, aki 1887. május 31-én, Bostonban elaludt, és 2000-ben, szeptember 10-én ébredt fel ugyanott, olvashatnak róla Edward Bellamy Visszapillantás, 2000-ből az 1887-dik évre című művében. JÖVENDŐT MONDANI, A JELENRŐL SZÓLNI Itt demokrácia van, nincs többé kizsákmányolás. Még a gazdagok is, akik közé Julian tartozott valamikor, belátták, hogy nem megy tovább a régi módon, ezért új rendet vezettek be, az összes társadalmi rétegekkel egyetértésben. Minden polgárra nézve kötelező a munka, mindannyiuknak egyforma a jövedelme. Ez ugyan nem felel meg sem a végzett munka szerinti, sem a szükségletek szerinti elosztásnak, de hiszen tudjuk, ő hogyan értelmezi. A munkaköteles polgárok alkotják a munkáshadsereget. Ez a munkáshadsereg négy osztályra tagolódik, és választott vagy kinevezett tisztek a parancsnokai. A legalsó osztályba a munkásújoncok kerülnek. Itt három évet töltenek a szakképzetlen munkások. „Ezen időszak letelte után szabad csak, hogy mindegyik saját hajlama és egyéni elhatározása szerint választott iparág folytatásához kezdjen, addig is mindenben köteles az elöljáróinak engedelmeskedni, kik ez idő alatt tetszésük szerint alkalmazzák az illetőket a különféle munkálatoknál.” Kissé kiábrándultan lapozunk egyet, hadd lássuk, mit mond a továbbiakban a jövőről. „A nyomtatványok felett őrködő hatóságnak nincs cenzori hatalma. Kötelessége mindent, amit odaadnak neki, azon feltétel alatt, ha a szerző az első költségeket saját hiteléből fedezi, kinyomtatni. A szerző, ha azt akarja, hogy a nyilvánosság meghallgassa, meg kell azt fizetnie.” Ki tudja, egyáltalán hány könyv jelenne meg, ha a szerzők nemhogy előleget nem kapnának, de még a szedési, a nyomdai és a kötési költséget is maguknak kellene viselniük? No de mi a helyzet a sajtóval? „Azon egyének, kik a lapot olvassák, viselik a lap költségeit is, ők választják annak szerkesztőjét, és el is bocsátják őt, ha igényeiknek nem felel meg.”* Jóságos egek, milyen naiv! Elhatalmasodnak rajtunk a kételyek. Van a jövőnek egyáltalán irodalma? * *

Kardos Tibor fordítása Radványi Dániel fordítása, 1911

Az Urania-Verlagnál 1971-ben megjelent könyvben, amelynek címe: Meg fogjuk érni, találunk egy kisegítő utalást: „A jövőbe vetett tudományos pillantásnak mindig korunk alapvető ellentmondásaiból… az ellentmondások leküzdéséből (aminek folytán új, magasabb fokú rend jön létre) …kell kiindulnia.” (KarlHeinz Domdey: A jövő körvonalai c. cikkéből.) Ezt a gondolatot három irányban fogjuk kibontani. A HOLNAP ÁLMA 1. A tudományos előrelátás a társadalmi fejlődésnek addig a pontjáig jut el, ahol a legfőbb ellentmondásokat hatálytalanítja egy magasabb fokú rendszer. Vagyis a mi számunkra: a kommunista társadalom győzelméig a kapitalista fölött. Aztán majd új ellentmondások keletkeznek, ezeket azonban ma még nem lehet pontosan meghatározni. 2. A jövő perspektívájában ezért mindig ott vibrál egy darabka jelen Morus Tamás Utópiája és Bellamy Visszapillantása egyaránt részletesen taglalja koruk szociális visszásságait. Mindkét szerző rá akarja irányítani kortársai tekintetét a társadalmi ellentmondásokra. Rotterdami Erasmus (1466-1536) így ír Morus Tamásról: „Azért írta az Utópiát, hogy rámutasson azokra az okokra, amelyek miatt az államok rászorulnak a reformokra. De elsősorban Angliát ábrázolta, amelyet oly alaposan ismer, és amelynek ura.” Aki a jövőt illető véleményét adja elő, valóban a maga jelenkoráról szól. A jövő irodalma alapjaiban a jelené. 3. Az utópisztikus irodalom nem tekinthető tudományosnak, akkor sem, ha tudományos-fantasztikusnak nevezi magát. Nem használja munkájában sem a bizonyítást, sem az absztrakciót, és nem az objektív törvényszerűségek megismerését szolgálja. A szépirodalom a művészet körébe tartozik, és másfajta kérdésekkel foglalkozik: hogyan élnek az emberek, hogyan termelnek, miképpen öltözködnek, mit esznek, mit isznak, hogyan művelődnek, min szórakoznak, miféle erkölcseik és szokásaik vannak, hogyan nevelik gyermekeiket, mi mulattatja, mi bosszantja őket, miféle reménységek és érzelmek éltetik, milyen eszmények lelkesítik őket, mit tartanak szerelemről és barátságról? Ezekre a jövőkutatás nem adhat megbízható választ, a tudományos előrelátás valóságtartalma ugyanis annál nagyobb, minél inkább megmarad az általánosság talaján, következésképpen annál csekélyebb, minél inkább elmerül a részletekben. Az utópista szerző ugyanilyen kevéssé tud rájuk válaszolni, még ha a látszat ezt cáfolja is. Ő ugyanis nem ábrázolja a jövőt, hanem leírja, milyennek képzeli, és ez merőben más dolog. A jövőről alkotott képének perspektivikus tudatot kell közvetítenie, de hiszen ugyanez a törekvés hatja át a szocialista kortársi irodalmat is. A jövő érvényes kópét elvárni az utópisztikus irodalomtól azt jelentené, hogy a művészetet alárendeljük a tudománynak. A JÖVŐ MINT SZÍNTÉR Morus Tamás és Bellamy nagy teljesítménye abban rejlik, hogy a maguk polgári, illetve kispolgári szempontjából mindketten vitába szálltak koruk ellentmondásaival. Nem láthattak messzebbre, mint ameddig az adott kor legfőbb ellentmondásai terjedtek. Rá tudtak mutatni néhány lényeges fejlődési tendenciára, de tévedtek, amikor részletekbe merültek. Valószínűleg nincs is olyan jövőbe mutató irodalom, amelyik komolyan vehető felvilágosítással szolgálhatna a holnapról és a holnaputánról, de van jelenkori irodalom, amely színterének használja a jövendőt, hogy jelenkori problémákat nem konvencionális és meghökkentő módon tárgyalhasson. Az utópisztikus irodalom hipotéziseket állít fel, mondja Stanislaw Lem. Egyezzünk meg tehát a következő formulában: az utópisztikus irodalom olyan gondolati kísérleten alapszik, amely abból a kérdésből indul ki, hogy mi volna, ha… Egy tekintetben bizonyos mértékig mindenesetre előrelátható a jövő, olyankor, amikor számításokból és laboratóriumi kísérletekből indul ki az ember. Néhány szerzőt az a vágya, hogy valami konkrét dolgot mondhasson a jövőről, arra indított, hogy főként a technikára építsen. Ezért az utópisztikus irodalom hosszabb ideig kivált technikai és természettudományos problémákra irányult. Az embereket meg közben elhanyagolták, és ez a magja a szemrehányásnak, amellyel az irodalomtudomány az utópisztikus irodalmat illeti. De erről még szót kell majd ejtenünk.

3.

A fantáziáról. A meseszövés művészete Mi a helyzet az utópisztikus irodalom irodalmi értéke körül?

Szűnni nem akaró panaszok: nagyon kevés utópisztikus mű jelenik meg nálunk. Sehogy sem apad a kiadókhoz, szerkesztőségekhez és állami hivatalokhoz intézett levelek áradata (még az Államtanácshoz is érkeztek beadványok az utópisztikus irodalom ügyében!). Csakhogy az ügyön vajmi kevéssé segít a panasz, a követelőzés vagy akár az elmarasztalás. Nézzük meg inkább, milyen nehézségekkel küszködik, aki utópisztikus regényt ír. Tulajdonképpen hogyan jön létre egy utópisztikus mű? AZ ÖTLETTŐL A KIVITELEZÉSIG A folyamat „modellje” nagyjából így vázolható: valakinek, ezen a ponton még nem okvetlenül írónak, támad egy fantasztikus ötlete, mondjuk: természettudományos vagy technikai. Kimunkálja, és gondolatban különböző irányokban végigjátssza. Eközben bizonyos következtetésekre jut, mert hiszen a természettudomány és a technika nem mindentől elvonatkoztatva lóg az űrben, társadalmi és (vagy) világnézeti kérdésfeltevésekbe ütközik. Ha ezzel a szakasszal is megbirkózott a szerző, az a gond köti le, hogy miként tudja ötleteit a lehető legjobban továbbadni, és felvázolja a céljai megvalósításához szükséges figurákat. Ekkor jut el odáig, hogy hozzáfoghat az első megfogalmazás leírásához. A kibontakozásnak ezek a lépései természetesen nem elszigetelten léteznek egymás mellett. Átcsapnak egymásba, olykor a második lépés megelőzi az elsőt. De azért többnyire ilyen a sorrend, és az emberi vonatkozások rendszerint a végére maradnak. Sok időt és erőt fordít a szerző arra, hogy kimunkálja az általa elgondolt utópisztikus helyzeteket. Közben felülkerekedik benne valamiféle kényszer, amely alól nem vonhatja ki magát. Hiszen fantasztikus ötlete átlépi a megszokott képzetek és biztonságos tapasztalatok határát. Semmit sem vagy csak nagyon keveset állíthat elénk mint ismert dolgot. Roppant gondosan és nagy odaadással színezi ki azokat a körülményeket, amelyek között a fantasztikus események lejátszódhatnak. Nem csoda tehát, hogy sok utópisztikus mű bonyolult és hosszadalmas folyamat során jön létre, és a szerző, mire megalkotta a maga utópiájának világát, gyakran kifullad. Fantáziája, amelyet elsősorban nem valós dolgok, folyamatok és következményeik kötöttek le, teljesen kimerül. Így hát a kritikusok nem ok nélkül kifogásolják, hogy az utópisztikus irodalomban hiányos az emberi jellemek megformálása. EMBEREK VAGY FUNKCIONÁLIS ELEMEK? Olykor valóban sajátos szereplőkkel találkozhatunk az utópisztikus művekben. Némelyikük úgy halad át a kavargó cselekményen, mint valami regisztrálószalag, minden lelki rezdülés nélkül, nem hatnak rá az események és találkozások, nem figyel föl belső tartalmukra. Másoknak megint antiszeptikus a lelkületük, sosem érintette konfliktusnak még az árnyéka sem. Vagy pedig kliséfigurák, amilyenek sosem éltek, és nem is fognak soha élni, mivel olyan egyoldalúak, hogy nem lennének életképesek. De akadnak kétdimenziós mintafigurák is, ezek öt percen belül elintéznek bármiféle problémát, vagy űrhajósok és tudósok, akik ugyan állítólag az emberi nem legkiválóbb képviselői közé tartoznak, szellemi horizontjuk azonban a serdületlen fiatalok szintjén áll, észleléseik és érzelmeik, ha ugyan egyáltalán szóba kerülnek, szegényesen hatnak, párbeszédük kimerül információk kölcsönös cseréjében. Bármennyire különfélék is, egyvalami közös bennük: nem önálló személyiségek, akik a maguk adottságaiból kiindulva élnek, hanem a szakmai problematika tárgyi világának alávetett funkcionális elemek, rendeltetésük legtöbbször annyi, hogy az olvasót megismertetik a szakkérdésekkel. A tudományos (vagy áltudományos) fejtegetések és műszaki leírások halmozása nem okvetlenül eleve elítélendő. A szerzőből feltaláló és felfedező lesz. Tájakat, állatokat, növényeket, létfeltételeket, gépeket, eszközöket, tudományos és technikai eljárásokat, lakhelyeket vázol. Aztán, de már ritkábban, erkölcsöt, magatartásformákat, nézőpontokat, az együttélés szabályait, társadalmi struktúrákat, a hatalom gyakorlásának és a hatalom megszerzésének formáit. Kitalálásai bizonyítják, hogy milyen örömét leli világunk titkainak megfejtésében, az emberi alkotóerő eddig nem sejtett lehetőségeinek fölfedezésében, mennyire élvezi a képzelőerő szabad játékát. Korlátlan létjogosultsága van az utópisztikus irodalomban minden effajta kies feltalálásnak – de csakis

olyan feltétellel, hogy valamiféle funkciót töltenek be. Ha ugyanis a dologi fantáziához nem társul a meseszövés művészete, bizony határozottan az irodalmiság látja kárát. Az utópisztikus művek cselekményében is meg kell lennie a bevezetésnek, a kérdésföltevésnek, a csúcspontnak, a befejezésnek és a válasznak. A történet pedig sajnos gyakran igencsak sovány, némelykor teljesen el is marad. Ilyenkor a szerző kitalálásai öncélúakká válnak. AZ ACHILLES-SAROK Ma még túlságosan is gyakran hiányzik az utópisztikus művekből a válasz arra a kérdésre, hogy mire jó mindez, mi az emberi jelentősége. Nem abban az értelemben, hogy általában az emberiség szempontjából, ez a szempont rendszerint érvényesül, nem, hanem az irodalmi figurák szempontjából. Mert hiszen az irodalom az egyénre vonatkoztatva fejezi ki azt, ami az emberiségre vonatkozik. Ez viszont egyértelmű azzal, hogy az utópisztikus irodalom, a maga fantasztikus jelenségeinek sokrétűségével is csak akkor minősül művészi becsűnek, ha aszerint értékelhető, hogy mi a jelentősége irodalmi alakjainak élete és halála, boldogsága és boldogtalansága szempontjából. Ez az értékelés megnyilvánul az elbeszélt történetben, a céltudatosan cselekvő, egymásra és környezetükre ható emberek egymás közötti, változó kapcsolataiban. Végezetül megnyilvánul az értékelés abban is, hogy az irodalmi alakok miképpen minősítik mind a maguk, mind a 'többiek cselekvésének indítékait és eredményeit. És ez itt az utópisztikus irodalom Achilles-sarka, kritikus pontja, mert a többihez képest ez az oldala igencsak gyöngén fejlett. Felismerték ezt a szerzők is. Bizonyíték rá néhány olyan könyv, mint például Günther Krupkat Nabou-ja, Hubert Horstmanntól Az ezüsthold titka, Wolf Weitbrechttől A delfin jóslata. Karl-Heinz Tuschel könyve, A jelentéktelen Mr. McHine, Herbert Ziergiebeltől A hullócsillagok kora. Maguk a szerzők tűznek magasabb irodalmi mércét maguk elé; arra törekszenek, hogy emberileg jelentős történeteket beszéljenek el, és elhihető, figyelmet érdemlő jellemeket fessenek. Csakhogy ez nem kis vesződséget és sok időt igényel. Valószínűleg itt tapintható ki az alapvető oka, hogy miért jelenik meg kevesebb utópisztikus könyv, mint amennyire érdeklődés volna. Ma már ugyanis nemcsak több, hanem mindenekelőtt irodalmi szempontból érettebb utópisztikus művekre van szükségünk. IDEGEN VILÁG – MEGFOGHATÓ KÖZELSÉGBEN Félreértések elkerülése végett: szó sincs itt valamiféle mindenáron való pszichologizálásról, a végsőkig való befelé fordulásról. Az utópisztikus irodalom abból él, hogy átlépi a valóság határait, ehhez pedig tárgyiasság és szemléletesség szükségeltetik. Úgyszólván megfogható közelségbe kell kerülnie a titokzatos idegen világnak. Ennek az irodalomnak a sajátos varázsa, de még a tulajdonképpeni teljesítményei is az utópisztikus, a kitalált dolgokban, a másmilyenségben rejlenek. Elsősorban ez az, ami a szerzőt is arra csábítja, hogy rámerészkedjen erre a nehéz és – a hivatalos méltatást tekintve – hálátlan terepre. Az utópisztikus irodalom kialakította a maga külön költészetét, a maga külön művészi erejű jelképrendszerét, amiről úgyszólván még szó sem esett. A drezdai pedagógiai főiskolán nemrég egy ilyen kérdésekkel foglalkozó disszertációt védett meg valaki sikeresen. Bár továbbiak követnék! KOVÁCS VERA FORDÍTÁSA

JOHANNA BRAUN – GUNTER BRAUN Az R-rendszer

1

Félresöpörték az útból az akadékoskodókat, akik ellenezték, hogy az R-rendszerre induló expedíciót Claus Mach vezesse. Először is azért, mert Mach minden eddigi megbízatását teljesítette, mégpedig egyszerre maximális és minimális értelemben; maximálisan, ami az eredményt illeti, és minimálisan, ami a ráfordításokat. A gáncsoskodók Claus Mach kifogyhatatlan szuperoptimizmusába kötöttek bele. A kérdésre, hogy miben állna ez az optimizmus, hiszen Machnak nem szokása bő lére eresztett győzelmi jelentések írogatása, csupán józan megállapításokat szokott közölni az elért eredményekről, a szőrszálhasogatók azt válaszolták, éppen ebben rejlik Mach rafinált optimizmusa, hiszen megállapításai sohasem tartalmazzák a problematikusat, hanem csupán a problémát és a probléma megoldását, amely már semmi kívánnivalót nem hagy hátra. Mach ellenfeleit azonban felvilágosították: a feladatot, hogy információkat hozzon az R-rendszerről, anélkül hogy az expedíció tagjai odavesznének az R-rendszerben, csak egy Mach formátumú személyiség oldhatja meg. Mert az a legnagyobb probléma: az R-rendszerbe kerülő embereket egyformán az a veszély fenyegeti, hogy a rendszer elnyeli őket, s így éppen azok pusztulhatnak ott, akiknek a felvilágosításokat kellene hozniuk. A szkeptikus Santanena erre azt válaszolta: Mach legfeljebb technikailag képes megoldani a problémákat, márpedig itt ez kevés, mert véleménye szerint nemcsak technikai, hanem filozófiai jellegű is a kérdés. Ez idáig még nem – mondták neki. Mindazonáltal Santanena lecövekelt jóslata mellett: a „fő problémaoldó” Mach, amit persze becsmérlésből mondott, nem képes a probléma megoldására. Merő spekuláció. Nincs rá bizonyítéka. Santanena ekkor élesen megjegyezte: ha az általa várt események nem következnek be, akkor az emberiség tulajdonképpen nem létezőnek tekinthető. Szemére vetették, hogy túloz, hogy megalapozatlanul pánikot kelt, jóslataival pedig hisztériát. El is nevezték tébolyult szemű, komor tekintetű látnoknak. Éppen Claus Mach személye a garancia, hogy az expedíció tagjai nem kerülhetnek az R-rendszer veszélyeztetett övezetébe, hanem várhatóan visszatérnek, s bőséges információkat hoznak. Santanena belekötött a veszélyeztetett övezet kifejezésbe. Miért kellene veszélyekkel számolni az Rrendszeren belül? A Föld talán nincs olyan veszélyes, mint az R-rendszer? A különbség legfeljebb annyi, hogy más szempontból közelítünk hozzá. Miért lenne veszélyesebb az a rendszer, ahol minden fordítva történik, mint a Földön? Santanenának hívei is akadtak, jóllehet Claus Mach igen tetszetős koncepciót terjesztett elő a tudományos expedícióról. Kívül akar maradni az R-rendszeren (a továbbiakban R), R-re csak űrszondákat küld, bár különleges űrszondákat.

2

Így például az R, űrszondát. Claus Mach a működését is elmagyarázta: lényege, hogy nem lehet bevilágítani, elnyeli a fényt. A kép tehát nem áramlik rá a vivőhullámra, hanem kiúszik belőle. A fényelnyelés elve ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a szondában kép vagy képsorozat jöjjön létre. Az emittált sugarak ellenállásba ütköznek, így a sugarak egy része visszaverődik, ezáltal a kép létrejöhet. Az egyik képsorozatba tejet szürcsölgető állatot láttunk, s a tejet csakhamar úgy adta vissza, mintha az fű vagy valami hasonló növény lett volna. Maga az állat pedig, nagyméretű, erőteljes jószág, fokozatosan összezsugorodott, s visszacsúszott egy másik állat testébe. A nemi aktus sem megtermékenyítés, hanem terméketlenítés volt. A nőstény petéje visszalökte az ivarsejtet a hímbe. Bár ezt nem láttuk, de feltételeznünk kellett. Ennyit még sohasem tudtunk meg R-ről. Senki sem hallgatott Santanenára, aki kijelentette: hamarosan fölbukkannak a problémák is. Mach megállapításait ellenőrizni lehetett, az expedíció tagjait valóban nem veszélyeztette az R szívóhatása. A legénység biztos távolságban maradt. Elméletileg közelebb is merészkedhettek volna, körülbelül a súlytalansági zónáig, a teljes nyugalom övezetéig, amely Mach szerint még nem veszélyes, mégsem kockáztatta, mert nem lehetett egyértelműen megállapítani, hol vált át a súlytalansági övezet egyik pillanatról a másikra veszélyeztetett zónává.

Az adatokat rendre megküldte naponta, hogyan léptek előre technikailag az újabb szondák konstrukciójával. Amikor nehézségeiről kérdezgették, Mach úgy válaszolt: meglévő problémáit maga is megoldja. Egyelőre nincs megoldhatatlan gondja. Santanena persze hahotázva nyugtázta a válaszokat. Íme, a problémamentes szakbarbár.

3

Az űrhajóról befutó adatok valóságos csemegét jelentettek a kutatóknak. Maga a tény, hogy R-en a hőmérséklet emelkedik, ahelyett hogy csökkenne, ha csak egy fikarcnyi, épp hogy mérhető fokokkal is, a tizedesvessző utáni tizenkettedik helyen, elegendő vitára adott okot. Vajon R az új rendszerek kialakulásának prototípusa? A tény ugyanis, hogy ott minden fordítva történik, mint a Naprendszerben, valóságos melegágya volt a hipotéziseknek, spekulációknak. Mach egyik fényelnyelő szondájának sikerült közel fórkőznie ahhoz a helyhez, ahonnan az emberi lények kiemelkedtek. Aggastyánokként bukkantak elő. Éveiket visszafelé számlálták. Ezt persze nem egyetlen élőlényen tapasztalták, hanem az egész nem tanulmányozásakor. Az élet azon a helyen kezdődött, amelyet a Földön temetőnek hívnak, onnan vezetett az öregek házába, onnan a lakásba, egyetemre, iskolába, óvodába, szülészeti klinikára, ahol a kicsinyek visszacsusszantak az anyaméhbe, s a nemek egyesülése idézte elő a halált. Tudományos értekezések tömkelege látott napvilágot azt követően, hogy Claus Machnak sikerült jó néhány szondát elhelyeznie az R-rendszerben. Ámulva olvastuk például, hogyan fejlődnek vissza a növények, hogyan lesz a gyümölcsből csíra, a csírából mag. De hát nem ugyanez történik a Földön is, csak éppen azon a másik úton, amit mi oszlásnak nevezünk? Ám itt a magvakból új növények sarjadnak, szaporodnak. Claus Macht megbízták annak vizsgálatával, gátolja-e ott valami a szaporodást, s nem foglalja-e el a szaporodás helyét a fogyatkozás. Elragadó látványt nyújtott, amikor egy szobor, egy kőszobor visszaalakult megmunkálatlan anyaggá, jókora márványtömbbé. S maga a művész formálta vissza alkotását. S ahogy a könyvek visszaváltoztak papírrá, nyomdafestékké meg kimondatlan ideákká! És micsoda utat tehettek meg az eszmék egy-egy szerző koponyájában? Azután a tanultak visszafelejtésének problematikája. Hogyan adnak túl az ottani lények mindazon, amit egyszer már megtanultak? Van ott valamilyen tanár, akinek a befogadók visszaadhatják tudásukat? Claus Mach egy rendkívül érzékeny szonda építését javasolta, amelynek segítségével alig néhány méteres távolságból mérhetnék az agyban lejátszódó folyamatokat. Részletes utasításokat adott a szonda építéséhez, az űrhajó szűkössége ugyanis nem tette lehetővé, hogy ilyen rendkívül érzékeny készüléket konstruáljon a fedélzeten. Alkalmazni is valószínűleg csak egy második űrhajón lehet.

4

Törvényszerűen bekövetkezett, amikor is az űrhajó munkatársai vitába kezdtek, élhetne-e örökké az ember, ha uralhatná az R-rendszerben tapasztalható visszafejlődéses folyamatokat, hiszen időről időre visszaléphetne egy már leélt stádiumba, s aztán megint tovább egy korábbiba. Talán sikerülhet a legénység néhány tagjának olyan közel férkőznie az R-rendszerhez, hogy visszafejlődjék a kívánt pontra, azután ismét visszatérhetne. Ha sikerül, gyakorlatilag megvalósítható az emberiség megfiatalítása. Lepsius, a művészetekért rajongó űrhajós mérnök egyik este előadást tartott az emberi történelem különböző fiatalító próbálkozásairól, a fiatalító csodaforrásokról, az éveket visszaforgató malomról, persze a kozmetikai kísérletekről is, amelyek a bőr megifjítását tűzték ki célul, a plasztikai műtétekről, a fiatalító kúrákról és szerekről, az öregedés folyamatának lefékezéséről, s előadását a festészetből és irodalomból hozott példákkal illusztrálta. Claus Mach helyeselte az elképzelést, és beiktatta programba az előadást. Ezáltal is hozzájárulhat az űrhajón kialakuló életteli hangulathoz, erősítheti a kollegialitást. De amikor komolyan felvetették, hogy ki kellene próbálni az ember visszaváltoztathatóságának lehetőségeit, határozottan ellenszegült, még akkor is, amikor munkatársai valamennyien önként vállalkoztak a szonda fedélzetén teendő veszélyes utazásra. – Ez nincs benne a kapott szerződésben. – Kérdezze meg a földieket, kérjen új szerződést. – Az ilyen kísérleteknek még nincs itt az idejük, a rizikó pillanatnyilag túlságosan nagy.

– Úgyszólván semmi rizikó sincs a dologban. Eddig valamennyi szondánk sértetlenül ért vissza. Kifejlődött oroszlánt kaptunk vissza három évvel fiatalabban. Él, meg lehet nézni. Semmiféle károsodást nem tapasztaltunk a szervezetében. – Emberek visszaváltoztatása nem tartozik a feladatkörünkhöz. – De az embereket ez izgatja a legjobban. Nem a mágneses mezők vagy hőmérsékletének méricskélése. – Később, a jövendő expedíciók. – De addigra mi meghalunk. Jogunk van megtudni, lehetséges-e a visszaváltozás, meghosszabbíthatjuk-e az emberek millióinak életét, hozzájárulhatunk-e esetleg halhatatlanságukhoz? Hogy pontot tegyen a vitára, Claus Mach megígérte, kikéri a földiek véleményét a dologról. De nem kérdezősködött.

5

Pedig a kérdezősködés elmulasztásával csak rövid haladékot nyert. Munkatársai újból megrohamozhatják, s Mach elképzelte, hogyan próbálja megértetni velük: „Nincsenek kézzelfogható bizonyítékaim, őszintén bevallom, tudjátok, hogy mindig nyíltan, őszintén beszéltem hozzátok, de valami titokzatos belső sugallat hatására döntöttem, amikor megtiltottam a kísérletet.” Előre hallotta, ahogy kinevetik. Nem tudta volna elviselni, hogy nevetségessé váljék, ám azzal maga sem volt tisztában, a nevetségességtől vagy a kísérlettől fél-e jobban. „Próbálja közelebbről meghatározni érzéseit.” Magának is be kellett vallania, hogy képtelen lenne a meghatározásra. Talán beszélnie kellene a titokzatos sugallatokról, előadást tarthatna róla, ilyen jellegű érzések felbukkanásakor egy expedícióvezetőnek nem ez a feladata? Esetleg azt is fel kellene vetnie, vállalhatja-e még egyáltalán a felelősséget legénységének biztonságáért. Hallotta, munkatársai morognak – kétséges esetekben a kutató önmagán kísérletezik. Mach tehát föltette magának a kérdést, szabad-e neki, mint megbízott vezetőnek ilyen veszélyes kísérletet önmagán kipróbálnia. Szokásához híven kikapcsolta a bizonytalan tényezőket, s gondolatban mindent végrehajtott, mintha tesztről, magától értetődő dologról lett volna szó. Bizonyára megtalálná a magyarázatot titokzatos sugallataira is. Nyugodt körülményeket teremtett a kísérlethez, miközben az antisztreptokin túladagolásával, amely a gyógyhatású tejsavbaktériumokat kiirtotta, a bakteriológiai egyensúlyt úgy megzavarta szájüregében, hogy a fedélzeti orvosnak napokig tartott, amíg ismét helyrehozta. Kis hőemelkedéssel feküdt kabinjában, így kezdett hozzá, hogy visszaváltozását gondolatban végigjátssza. De melyik fokozatig kellene visszaváltoznia? A legésszerűbbnek azt tartotta, ha életét a jelenlegi dátumtól gondosan visszapergeti, s így kiválaszthatja a legszebb időszakot, anélkül hogy visszalépne egy kevésbé örömteli korszakba. Annál az időpontnál állapodott meg, amikor el kellett döntenie, vállalja-e az R-rendszerre induló űrexpedíció irányítását. Szinte a nemet is hallotta, amelyet agyának ritmikus lökései diktáltak, amikor Eugenie Umbein asszonnyal a lehetőségekről vitatkozott, mi módon képzelhető el az R-rendszer felkutatása. Ugyanolyan erőfeszítésébe került, mint egykor álmában, mert egyszer mintha már álmodta volna, amikor megpróbálta túlharsogni a fejében ketyegő nemet. Egyfolytában bizonygatta: nem fogja átlépni a biztos határt az űrhajóval. – De hogy a határt megállapítsa, egészen közel kell hozzá kerülnie – mondta az asszony. Nevetését Mach ismét sejtelmesnek találta, szinte agyafúrtnak. – Természetesen olyan közel, amennyire csak lehet. – Csakhogy nem tudja, hol fekszik ez a határ tulajdonképpen, így azután előfordulhat, hogy hirtelenében átvágja, ezzel csak kell számolnia – mondta Eugenie Umbein. – Természetesen. – Szinte félt, hogy Umbein is meghallotta az agyában lüktető nemet. – Természetesen – ismételte –, csak én semmiféle felesleges kockázatnak sem leszek a híve. – Hogy felesleges-e kockáztatni, kivált egy ilyen különleges jelenség esetében, az többnyire csak akkor derül ki, ha a kockázat már mögöttünk van. Mach ki nem állhatta az asszonyt, nagy, vékonyan keretezett, békalencsére emlékeztető szemüvegét, vörös, sörteszerű haját, mindenben kotnyeles, agyonképzett képmását. Az R-rendszer – hallotta meg ismét szavait – még mindig a nagy ismeretlen. Időközben eljutott a tudatáig, hogy semmitől sem irtózik annyira, mint ettől az ismeretlentől, mert mindig is félt az ismeretlentől. Épp ezért követelte Umbein asszonytól, hogy

nevezzék ki az expedíció vezetőjének. Nem volt meggyőződve arról, nem szemléli-e ironikusan békalencséi mögül az asszony, hogyan menekül a vezető pozícióba. Umbein mindazonáltal őt javasolta a döntéshozatalra kijelölt bizottságnak. Ott visszautasította a gondolkodási időt. Amikor mégis rátukmálták, mondván, gondolkodási idő nélkül senkinek sem szabad kilépnie az űrbe, megértette, hogy a szabály betartása is csak formalitás. Amikor lefelé haladt a mozgólépcsőn, észrevette, hogy orrát, nyakát kiütötte a veríték; s amikor a bizottság székházában lefelé haladt, a nagy falitükörben halottsápadt arcát is megpillantotta. Az első mosdóban beállt a meleg zuhany alá, vacogott. A fényes csarnokban padot, keresett, s észrevette az őt mustrálgató embereket, legalábbis így érezte, keresett egy fűtött éttermet, üres asztalt is talált, amelyhez Santanena észrevétlenül letelepedett. Mach nem szenvedhette a férfit, nemcsak tébolyult pillantásáért, hanem mert Santanenáról gyakran megállapították, hogy lézerszemekkel született. Mach uralkodni akart magán, mégis leforrázta magát a forró kávéval, a halottsápadt arcra tehát foltokban kiüti a vörösség; nevetni akart, de tudta, hogy csak vigyorogni képes. – Szóval rászánta magát az R-re induló expedícióra – mondta Santanena. – Honnan tudja? – Tudtam, mielőtt odament volna. – Ha mindent korábban tud másoknál, akkor értelmetlen magával társalogni. – Mach köszönés nélkül felállt, hazament, mindvégig görcsösen koncentrálva, hogy ésszerűen közlekedjen. Ám ez annyira igénybe vette, hogy a háza előtt nem tudta elhagyni a kocsiját. Ernyedten ült benne, egyre azt kérdezgetve, miért nem tudott nemet mondani. – Mit ücsörögsz annyit a kocsiban? – kérdezte a felesége. Azt hitte, a lábával lehet valami baj, besegítette a liftbe. – Gondolkodtam. Egyszer gondolkodhat is az ember. – Persze elvállaltad. – Természetesen. – Úgy tett, mintha csodálkoznék a kérdésen. – Borzasztó, hogy te mindig mindent elvállalsz. „Ha nemet mondtam volna – gondolta –, nem lennék többé az élvonalban. A legfelelősebb, legjelentősebb expedíció, amit nekem valaha is kigondoltak. Ha nem vállalom, másodrangú vagyok.” – Már holnap be kell mutatnom a számításokat. Meg akarta akadályozni, hogy az asszony éjjel odabújjék hozzá az ágyba, s teljesíthetetlen követelmények elé állítsa. Mint akit üldöznek, úgy rohant be a dolgozószobába, felállította a komputert, s telegyömöszölte értelmetlen számokkal. Hány napot, hány percet, hány másodpercet éltem eddig? A számokat hatványozta, s ráfirkálta egy papírlapra. Végre megkönnyebbült. „Na, most magam firkálom oda, halomnyi ceruzavonás, fészek, rakásnyi széna vonalakból.” Látta, amint felesége fátyolköntösben elsuhan, az ajtóból még odaintett, de lemondóan. Megvárta, míg az asszony lefekszik, csak akkor kezdett neki az igazi számításoknak, az R-rendszerre vonatkozóaknak. De legbelül megint felharsant a nem.

6

Saját hibájából okozott hőemelkedésével feküdve a betegágyon, úgy érezte, nem ez a kívánatos pont, amelyhez, ha már meg kell lennie, visszatérne, akkor már inkább az a másik, amikor átvette első expedíciójának vezetését, pedig Simon Kara volt a vetélytársa. Kara hajlott a hipotézisek felállítására, el is nevezték ezért hipotetikus Simonnak; szikár, hosszú lábú férfi, aki előretolt fejjel száguldozott elektrocipedjében az utcákon, máskor meg gyalogszerrel vágott neki a világnak, naponta legkevesebb húsz kilométeres túrákra. Ilyetén tulajdonságai ellenére is sikerei voltak a nőknél. Hódításait néhányan hipnotizáló képességeivel magyarázták, mások meg úgy vélekedtek, hogy szóáradatával ringatja pszichikus kábultságba a nőket, így veszi le őket a lábukról. Mach azonban megtudta a feleségétől, Patriziától, hogy Kara bőre elképesztően érzékeny, s ez teszi lehetővé minden partnerével szemben a tökéletes átlényegülést, az azonosulás olyan fokát, amely elfeledteti a jelent, feloldja az időérzéket, s az öröklét képzetét idézi elő. Beszélgetés közben Kara a jelenlegi, valóságos világból, a jelenlegi környezetből mindig elkalauzol a hipotézisek világába, amelyet állandóan variál, s izgága, idegfeszült nőknek meg a hasonlóknak fogékony pillanataikban olyan harmonikus világ képét festi, amely megnyugtatja őket, biztonságérzetet teremt. Lusta, passzív nőknek pedig kusza, riasztó világ képét építi fel, amelyben ő az egyetlen, ami minden számítástól mentes. Roppant érzékeny partnereivel szemben, mondta

Patrizia, hatni tud rájuk, meg tudja hódítani őket. Szinte eggyé válik velük, bár ez mindig spontánul következik be. Mach tudta, hogy Kara technikai szempontból kitűnő szakember, de a technikát a tudományos kutatásokhoz vezető kezdeti lépcsőfoknak tekinti, s mindig úgy beszél róla, mint valami szükséges rosszról, s tüstént átsiklik a hipotézisek területére. A tudósoknak azonban, akik az oroszlánfarok bolygórendszerét körülölelő F-sugárgyűrű kutatására kerestek megfelelő expedícióvezetőt, az eddig megismert technikai tényezőkre és lehetőségekre kellett támaszkodniuk. Mach tisztázta magában, ha technikai szempontból pontos tervezettel rukkol elő, valószínűleg kiütheti a nyeregből Simon Karát. Úgy intézte, hogy a bizottság előtt Karát maga elé engedje, s csak ezután ismertette saját koncepcióját. Előző este elment Karához, s mintegy mellesleg elejtette, hogy elképzelhető valamiféle lambda-blendelés az oroszlánfarok F-gyűrűjében, amely az anyag kisugárzását sűríti, gyakorlatilag tehát új világrendszereket képezhet. A következő napon elégtétellel konstatálta, hogy Kara több órával ráhúzott a kiszabott időre. Minthogy Mach nem egyedül ült a fényes, bár foghíjas teremben, végighallgatták. Belsejében ujjongva vette tudomásul, hogy a hipotetikus Simon megrekedt az anyagtömörítő lambda-sugárzás kátyújában, s már nem is az expedícióról beszél, hanem a blendelési sugarak felhasználásának lehetőségeiről. Ezeknek is morális vetületéről, az új planéták teremtésével foglalkozott, az emberi agy kigondolta planéták teremtésének lehetőségeivel, s nem vette észre, mennyivel túllépte az időt. Úgy kellett tőle megvonni a szót. Mach előadása ezzel szemben üdítően józannak hatott, s mindenki fellélegzett, amikor rábízták az expedíciót. Útja során a tudósokat dugig tömte adatokkal, amelyek persze megfeleltek a várakozásoknak. Amikor a vállalkozás vége felé csakugyan észlelte az anyagsűrítő lambda-sugárzást, agyonhallgatta a felfedezést, nehogy Simon Kara a végén prófétaként álljon elő. Gondolatban idáig visszajutva, megszállta valami könnyű gondtalanság. De közeledett ahhoz a pillanathoz, amikor eszébe ötlött, utána még valaki más is felfedezheti a lambda-blendelést. Az oroszlánfarok bolygórendszer F-sugárgyűrűjének kutatását mégis kielégítőnek tartotta, legalábbis az elkövetkezendő száz évre, ahogyan szóba került. Ez akkoriban a bizonytalanság legparányibb nyomait is kiölte belőle. Hogy semmi bizonytalanság sem kínzott, ez volt felemelkedésem tulajdonképpeni bázisa – gondolta ágyában az események visszapergetésekor. – Vagy csak jó orrom volt, és megéreztem a veszélyt, amelyet Simon Kara jelentett számomra? Éppenséggel én is el tudom képzelni, hogyan lehetne kihasználni az anyagsűrítő lambda-sugárzásban rejlő lehetőségeket, csak én nem mondanám ki ezeket. Főként pedig eszem ágában sem lenne kutatni őket. Irtózom az ismeretlentől. Simon Karát meg éppen ez vonzza. Mindazonáltal Karát még sohasem bízták meg expedícióvezetéssel. Egyszer véletlenül bekerült ugyan egy expedícióba, mert hirtelenében kiesett, akit az ellátással megbíztak, de Kara a résztvevőket olyan fantáziadús ételekkel táplálta, hogy aki elé odakerült a szokatlan fogások egyike, csak fanyalgott. Nem lendültek munkába a reflexeik, hogy teljes mértékben élvezhessék a szokatlan ételeket, így olvasható a fedélzeti naplóban, eddigi tapasztalataik alapján ugyanis nem voltak ehhez hozzászokva. Simont tehát, mint félnótást, egyszer s mindenkorra felmentették az űrfeladatok alól, s egy alsóbb szintű tudományos hivatal archívumában bízták meg dokumentumok szortírozásával. Mondják, most önkéntes alapon szórakoztatja a látogatókat hipotéziseivel, amelyek változatlanul fantasztikusak. Machnak nem voltak skrupulusai. Ahhoz a ponthoz térek vissza, amikor Karát kiszorítottam. Ez valószínűleg elegendő is. Így kiküszöbölhetem a nemszeretem pontokat, amelyek kínosak, borzasztóak, azt is például, amikor ráadtam fejem az R-re induló expedícióra. Ha vállalkozom arra, hogy az élet visszafordítását saját magamon próbáljam ki, nemcsak felülmúlhatatlan technikai szakemberként, de egyszersmind bátor kísérletezőként is térek vissza a Földre. Ott minden további következtetést átengedek a földlakóknak, s miután alaposan megfontolva, könnyedén figyelmeztetve elterjesztem az R-faktor felhasználásának lehetséges következményeit, nekem már nem kell hozzájuk mindenáron ragaszkodnom. Az összes tudós engem őriz meg tudatában igazi klasszisként, végre nyugalmam lesz, s Santanena is befoghatja a száját. Igaz, a lambda-jelenség ezzel még nem tűnik el a világból. Mindegy, száz évnél hamarabb úgysem kerül sor a következő lambda-expedícióra. De ha visszafiatalítom magam, akár el is élhetek addig. Persze Simon Kara is, ha ő is vállalkozik a visszafiatalításra.

7

Mach megkérte feleségét, ne látogassa meg betegsége alatt, de az asszony csak megjelent, s kérdezősködött, hogy áll a bakteriológiai egyensúly a szájüregében. – Már éppen kezd visszaállni. – Emlékszel Simon Karára? Felesége gyakrabban emlegette ezt a nevet, mint Mach szerette volna. Mégis okosabbnak tartotta, ha nem akadályozza tabuival, s nem izgatja fel szorongó érzéseinek megfogalmazásával az asszonyt. – Azt hiszem, Kara vonzó jelenség lehetett – mondta. – Előre megjósolta az R-rendszer szívóhatását. – Lehetetlen – mondta Mach. – Egy este mesélte nekem, ha létezik olyan rendszer, ahol minden afelé halad, mint nálunk, kell lennie olyannak is, ahol minden a mienkkel ellenkező irányba tart. – A hipotézisgyártás volt Kara erőssége. Hogy jutott eszedbe éppen most? – Egy órával ezelőtt beszélt az audióvizióban, éppen a te vállalkozásod kapcsán, mondta is, mindenkit jóakaratúlag figyelmeztet. Az első rész ment az ötrészesre tervezett sorozatból. – Tudományos szempontból persze senki sem veszi túl komolyan. – Népszerű ismeretterjesztést végez, félig szépirodalmat, félig tudományt. A legnagyobb nézettség mellett. Az adás után legalábbis így mondták. – Az emberek szórakozni akarnak. – A bevezetőt Santanena tartotta. „Ez persze Karát is felértékeli” – gondolta Mach. – Engem is magával ragadott – mondta Patrizia –, bár engem mindig is magával tudott ragadni. – Jó, jó, de mi ebben a tudományos? – Más nem marad számunkra, mint hogy visszalépjünk az időben – mondta az asszony –, nekünk kell a valóságban véghezvinnünk, amit Kara kigondolt magában. Elképesztő sikerünk lenne. Ráadásul te arathatnád le. Micsoda, hogy visszatérjünk, mielőtt megcsináltuk volna? Nekünk kettőnknek kell megtenni az első lépéseket! – Lassabban, hé! Miért rögtön mindkettőnknek? – Végtére nem is lenne olyan rossz, ha visszatérhetnénk egyik-másik közös évünkhöz. Kiválaszthatjuk a legszebbet. Kellemetlenül érezte magát. – Még lázas vagyok, alaposan meg kell fontolnom. – Holnap újból benézek, addig is jobbulást. – Patriziának feltűnt, hogy Mach a búcsúzáskor nem mondta, amit máskor röpke elválásaik alkalmával is szokott: hogy szereti. „Szeretlek, Patrizia” – mormolta még elalvás előtt is. Alig emlékezett egy-két estére, amikor a mormolás elmaradt, például arra az estére, amikor a számításokat végezte el az R-rendszerre induló expedícióhoz. „Lehet, hogy nagyon izgatott” – gondolta az asszony. De feltűnt Machnak is, hogy megfeledkezett a formuláról. Persze súlyos okai voltak erre, „Csupán a gondolat, hogy együttélésünk legszebb napjainak kiválasztásakor az asszonyhoz lenne kötve, s az asszony bebeszéli nekem, minden együtt töltött napunk egyformán csodaszép volt, s hogy aztán vissza is térjek egy ilyen naphoz, béklyóba verve, ahogy a gyilkost is odavonszolják a tett színhelyére, pedig réges-rég elfelejtettem az egészet, nos, csupán a gondolatra teljesen összezavarodom. Pedig így is nehéz kikeresni a kedvező időpontot.” Elképzelte, amint feleségéhez, Patriziához hasonlóan mások is előállnak azzal, hogy együtt keressék ki a legszebb napokat, ahová visszavándorolhatnak; sokan tolongtak körülötte, s mindannyian egy bizonyos ponthoz akartak visszatérni, csak ő nem. Gondolatban is beleborzadt, hogy például Patriziával és korábbi barátnőjével, Ilkával visszatérjen egy és ugyanazon naphoz. „Körülbelül ahhoz, amelyen Ilkával szakítottam, s egy órával később már összeakadtam Patriziával. Ez végül azt jelentené, hogy Ilkának, patakzó könnyei ellenére is, ez lenne a szerencsenapja – gondolta keserűen. – Nem megmondtam neki, hogy az embernek perspektivikusan kell gondolkodnia? Most tizenegy gyermek anyja, s csemetéivel épp bevándorolni készül az egyik csillagközi állomásra. Ilka csupa érzés volt, kemény szót sohasem hallottam tőle, csupa figyelmesség, s bármit tettem, mindig helyesen, a legjobban tettem. Néha már csaknem hízelgésnek vettem, pedig odaadása, lelkesedése csak fölülmúlhatatlanságomnak szólt, legalábbis a szemében. Mintha valami rakétából kipattanó isten lettem volna, s úgy is élhettem volna vele, mint az isten, koronázottan, körültömjénezve. Csakhogy valószínűleg elvesztettem volna a csúcs iránti érzékemet időközben. Hogyan maradhatna örökké élen az, akit csak hízelgés vesz körül, aki egyetlen kritikus szót sem

kap soha? Vonzódtam Ilkához. Fájt a szakítás. Később soha senkivel sem jöttem ki olyan jól. Patrizia ellenben mindenütt belém döfte apró, kritikus tűszúrásait, szinte megspékelt kérdéseivel, kétségeivel, ő is épp eleget értett az űrexpedíciókhoz, eszébe sem jutott volna, hogy Claus Macht öntudatlan elragadtatással imádja. Amikor megismertem, arra gondoltam: a szeme minden eddigi cselekedetemet visszatükrözi, csupa ócska szemetet, tutyimutyi tehetetlenkedést, bár hamarosan rájöttem, hogy éppen ebbéli beállítottságomnak köszönhetem a mind magasabbra emelkedést. Fölismertem, Patriziával élen tarthatom magam. Ez vigasztalt, amikor kritikáját úgynevezett legbensőbb együttlétünkre is kiterjesztette, ott is csomót keresett a kákán. Sokat szenvedett az öntudatom, ott is harcolhattam.” De hogy feleségével együtt térjen vissza a legszebb napokhoz, elképzelhetetlennek tűnt Mach számára. Egyetlen felhőtlen nap sem jutott eszébe, állandó karattyolás, kötekedés, piszkálódás, hajsza volt mellette az élet. Ugyan melyik lehetett Patrizia legszebb napja? Volt egyáltalában? Elképzelni sem tudta, sejtette, hogy az emlegetett nap nemigen lehet más, csak csapda. Valószínűleg kiderülne, hogy nem létezett ilyen. Lehetséges, hogy Patrizia már régen átlát rajta, talán már akkoriban is, amikor fátyol köntösében átlejtett a szobán, ő meg az értelmetlen számokat firkálta. De Machot nem zavarta, hogy esetleg átlát rajta, bekalkulálta, ám hogy visszatérjen ahhoz a naphoz, amikor bevésték nevüket az anyakönyvbe, vagy e napnak akár a közelébe is, iszonyatos lett volna számára: a síró Ilka, azután Patrizia, akinek szinte próbababaként feküdt az ágyában. Még mindig enyhe hőemelkedéssel Mach a napot keresgélte, amelyikhez viszonylagos belső nyugalommal térne vissza, amikortól aztán tudatosan irányíthatná az életét, anélkül hogy útjába kerülne akár Patrizia, akár Ilka. Az iskoláskorig kellene visszavándorolnia? Akkoriban kezdett önállóan modellezni, s kiiktatott minden aprócska véleménykülönbséget, amely kilógott a szája íze szerinti képből. Tanárairól listát vezetett, ebben valamennyi gyengéjüket feljegyezte, azt is, ami ínyükre volt, meg azt is, ami nem, úgyhogy minden tanárhoz pontos kulcsa volt, persze ő lett a legjobb tanuló. Santanena másodikként kullogott mögötte, olykor jócskán visszaesve, hogy néha még továbbjutása is kérdéses legyen. Túl gyakran hangoztatja a saját véleményét, ismerte föl a diák Mach. De ekkor új tanárt kaptak, aki az önálló véleményalkotást is megkívánta. Mach, bár kissé megzavarodott, volt annyira ravasz, hogy hallgasson, amíg a kellő eleganciát megszerzi, s ekkor lépjen fel ellenvéleményével, amelyben oly hihetően tálalta önnön ellentmondásait, hogy a tanárt végtelenül megörvendeztette. Mach még most is nevetett, ha eszébe jutott az öreg férfi kézszorítása – csak úgy tovább, Mach barátom, tarts ki a saját véleményed mellett, még ha mások szemében helytelennek tűnik is, te maradj meg mellette. Machnak még az a játszma is sikerült, hogy rábírta a tanárt saját, helytálló véleményének feladására. Igen, kedves Mach, hagyjuk magunkat meggyőzni, ha a másik véleménye erősebb talapzaton áll. Így került be Mach érettségi bizonyítványába, hogy szilárd elvei vannak, nézeteiért kiáll, s nem fél az esetleges hátrányoktól. Mach zsebre vágta a bizonyítványt, s jóformán azt sem tudta, milyen véleményt is vall, az iskola végeztével tüstént kiesett minden a fejéből. Van értelme eddig visszanyúlni, s turkálni a magára öltött véleményálcák között? Teljesen kiborulni idegileg a hektikus maszkváltások dzsungelében, hisz tévedésből előfordulhat, hogy rosszat ölt magára; s érezze megint Santanena már akkoriban átható lézerpillantását? Igaz, biztos precizitás-érzékemet iskoláskoromban szereztem, ez meg is van, soha nem csúszott be hiba, de vérszegény voltam, sovány, s gyakran elöntött a verejték. Hát akkor meddig vissza? Maradt az óvoda, amelyikre már nem emlékezett pontosan, a gyerekkocsi, de a nedves pelenkákkal nevetségesnek érezte magát, mi más választás lehet még számára, maradt a nemzés, a halál. Fáradságába került, amíg a kérdéses, kutatásra érdemes napokat összekotorászta és előszámlálta, hiszen ezeket már magának is agyonhallgatta. Mindig leragadt a pillanatnyi elképzelések tartományában, soha nem lépte át a határokat, reszketett mindenféle áttörési kísérlettől. Amikor betegágyán visszaszámlálta az éveket, világosan látta, ezt is rábizonyítanák. Az injekciós tűbe felszippantott egy gramm morphinumhydrochloricumot. Hogy az ördögbe került ez ide, talán célzásnak szánták? „Elalszom, nincs semmi kockázat.” De amikor a tűt ráhelyezte a vénájára, páni félelem fogta el, hogy átlépje a határokat.

8

Reggel mindenfélét összehordott valami lambda-határról meg R-határról. Agyonnyomták, összelapították a határok, állapította meg. Leesett ágyáról, az asztal alatt mászkált, s úgy érezte magát, mintha agyonlapították volna. Patrizia megpróbálta tárgyilagosan értésére adni: „Mindig körülkerítetted magad korlátokkal határt szabtál a véleményednek, a fantáziádnak, természetes a mostani

reakciód.” Bár elaludt, de az eset megismétlődött, a vállalkozást félbe kellett szakítani. Csak amikor megint beszívta a földi levegőt, akkor nyugodott meg valamelyest. A szanatóriumban minden áldott reggel lázasan követelte az újságokat, naponta vagy tizenkétszer átböngészte a híreket. Ha nem esett szó arról, hogy új expedíciót indítanak az R-rendszerbe, jelentőségteljesen csak annyit mondott, nem lépik át a határokat. Ezt a mondatot ismételgette évek hosszú során. De amikor egy nap megint szóba került az új expedíció indítása, olyan izgalom vett erőt rajta, amelyet már nem vészelt át. TÓTH MÁRIA FORDÍTÁSA

FAZEKAS LÁSZLÓ ÚJABB JÉGKORSZAK?

Az ember azért akarja felkutatni, elméjével átvilágítani, megérteni a múltat, hogy felderítse a jövőt, hogy saját jövőjének egyre inkább ura és mestere lehessen. A jövő! Semmi sem izgatja az ember kíváncsiságát és képzeletét jobban, mint az, ami még előtte van, ami elkövetkezendő. Szerencse vagy szerencsétlenség? Vajon mit hoz a jövő az emberiség számára? Ezek a kérdések egyaránt érdeklik a tudósokat és az írókat: az utóbbi évtizedekben nem csupán új tudományágak születtek (pl. futurológia), hanem az irodalomban is új műfaj keletkezett, mely egyre erőteljesebben követeli jogát ahhoz, hogy elhitetően, szuggesztíven szólhasson a jövőről, hogy megalkothassa lehetséges jövőváltozataink képét és meséjét is. Természetesen a science fiction-re gondolunk. Tisztában vagyunk azzal, hogy a jövő tudományos feldolgozása, de művészi erővel történő irodalmi ábrázolása is akkor lesz először igazán megvalósítható, amikor ez a jövő már a múlt darabjává válik. Addig a tudós, de az író is, csupán feltételezésekre, a képzeletre van utalva, még akkor is, ha a képzelet és a feltételezés reális alapokról indul ki, ha konkrétan megfigyelt, leírt és megmagyarázott jelenségekre építi a jövőt, azaz a vonalak meghosszabbításával rajzolja meg a perspektívát. A jövőre vonatkozóan az egyik, gyakran elhangzó kérdés: közeleg-e vajon újabb jégkorszak, s ha igen, annak következtében elpusztul-e az emberiség?* H. Weinert, a híres antropológus (1887-1967), aki kutatásaival jelentősen hozzájárult az emberiség törzsfejlődésének tisztázásához, azt mondta: „Az ember nem a paradicsomban fejlődött ki, éppen ezért jelenhetett meg, mert a paradicsom eltűnt.” Weinert véleménye az ember hirtelen kifejlődésével kapcsolatban számos más kutató véleményével találkozik. Ezek szerint a jégkorszakok adták az utolsó lökést az emberré váláshoz. Erről a Nobel-díjas fizikus, C. Fr. von Weizsäkker is meg van győződve, amikor félreérthetetlenül így nyilatkozik: „Az ember a jégkorszakban fejlődött ki. Ez véleményem szerint nem véletlen. A külső életfeltételek gyors megváltozása mindig kedvezően hatott a mesterségek továbbfejlődésére. Az életkörülmények ilyen hirtelen bekövetkező rosszabbodása bizonyára az intelligenciát részesítette előnyben, s ez a megelőző tercier kor enyhe klímájában még nem volt így.” Ezek után fel kell tennünk a kérdést: honnan tudjuk egyáltalán, hogy voltak jégkorszakok? Anélkül hogy részletesen ismertetnénk a kutatások menetét, el kell mondanunk, hogy az észak-európai sziklatömbök keletkezésének vizsgálatából állapították meg, hogy valaha hatalmas gleccserfolyamok borították északról déli irányban haladva szárazföldünk felszínét, s ezek görgették maguk előtt azokat a sziklákat, melyek ma idegen testként állnak pl. az észak-német síkságon. Észak-Amerika kb. a mai New York magasságáig, Európa a középső vidékéig jég alá került. Ha csupán a nagy jégkorszakokról beszélünk, melyek 230-250 millió évenként „köszöntöttek be”, a jég négy ízben nyomult számottevően előre. Közben hosszan tartó meleg időszakok voltak, a legutóbbi alkalmával Európáiéin trópusi klíma uralkodott. A legutolsó jégkorszak mintegy egymillió esztendeje volt. A meleg és hideg korszakok változásában azonban máig sok a bizonytalanság, noha ma már tudjuk, hogy e változások kiváltó oka valószínűleg a földmágnességben, vagyis a pólusok változásában, ingadozásában keresendő. Az utolsó ilyen ingadozás a kutatások szerint 700 ezer évvel ezelőtt volt. A részletező számításokból arra lehet következtetni – noha a vélemények eltérőek –, hogy jelenleg egy 10 ezer évvel ezelőtt elkezdődött meleg korszakban élünk, s ezek szerint, a legújabb elméletek alapján azt mondhatjuk, hogy ez a meleg periódus legalább 100 ezer esztendeig tart még. De tudunk olyan új kutatási eredményekről is, melyek szerint egy-egy meleg periódus mindössze 10 ezer évig tartott a régi jégkorszakok után, s éppen ezért, ha a mi mostani meleg korszakunk már 10 ezer éve tart, vajon nem a végéhez közeledik-e? Geológusok, geofizikusok, klimatológusok, asztronómusok és meteorológusok egymással vitázva különböző elméletek, hipotézisek mellett és ellen törnek lándzsát… sajnos egyik elmélet sem tud minden felvetődő kérdésre kielégítő magyarázatot adni, mindegyiknek vannak szépséghibái. *

„ A következőkben H. Holllnu Dem …..” a.il der Spur (Ensslin ft Lélblln VbiUui „ kun,.* Droht uns eins neue Iliiéit? „ (listaiénak gondolatmenetét követjük

Milankovich jugoszláv asztronómus a földtengely eltérésével és a Jupiter hatásával magyarázza, hogy minden 90 ezer évben a földpálya hosszabbá válik, s ebből sorozatos hideg nyarak következnek. Wilson amerikai geofizikus ezzel szemben úgy gondolja, hogy a sarkok jégsapkái, bizonyos magasságot, illetve vastagságot elérve, maguktól, saját nyomásuk következtében kiterjednek, a kiterjedő jégfelszín pedig több napfényt sugároz ki a világűrbe; tehát az elveszett hő okozza a Föld hűvösebbé válását. Egyes tudósok felfigyeltek a kozmikus porfelhőkre is, melyek a Nap és a Föld közé kerülve elárnyékolnak bennünket a Nap sugaraitól. Az is felmerült, hogy talán maga a Nap a jégkorszakok kiváltója, hiszen tudjuk, hogy 11 évenként hatalmas gázkitörések játszódnak le a felszínén. Azt is kiszámították, hogy Naprendszerünk keringési ideje a Tejútrendszer központja körül kereken 250 millió év, s arra gondoltak, talán ezzel függ össze Földünkön a hideg és meleg korszakok változása. Biztos feleletet mind a mai napig nem tudunk adni, sem arra, mi okozta a Föld történetében a hideg és meleg korszakok változását, sem arra, fenyegeti-e újabb jégkorszak az emberiséget. Egyes tudósok véleménye szerint a jégkorszak kialakulása évezredekig tart, éppen ezért sem mi, sem gyermekeink nem fogják észrevenni a lassan kifejlődő eljegesedést. E vélemény szerint az emberiségnek évszázadai vannak hátra ahhoz, hogy alkalmazkodjék az efféle éghajlati változáshoz. Mások azonban úgy vélik, hogy hirtelen, sőt azonnali lehűlés is bekövetkezhet, és szerintük az új jégkorszak már a következő száz évben elkezdődhet, mégpedig minden átmenet nélkül. Mi több, olyan vélemény is akad, hogy az új jégkorszak már el is kezdődött, hiszen az északi féltekén – a pólustól egészen a trópusokig – a nyári napsugárzás jelentősen csökkent. Ilyen csökkenő napsugárzás – szerintük – 90 ezer éve jellemezte a klímát, s utána hirtelen lehűlés következett. Senki nem tudja biztonsággal megmondani, mennyi idő alatt változhat meg a klíma olyan mértékben, hogy egy új jégkorszak kezdetéről kellene beszélnünk; lehet, hogy katasztrofális hirtelenséggel „köszönt be”, de lehet, hogy évezredekre van szüksége, s elegendő időt ad az emberiségnek arra, hogy a megváltozott életfeltételekhez alkalmazkodjék. Befejezésül annyit: az emberré válás az életfeltételek rosszabbodásának periódusában, jégkorszakok hatására ment végbe. Ez annyit jelent, hogy a jégkorszakok nélkül ma is a majomszerű előember fejlettségi fokán élnénk. A homo sapiens az utolsó jégkorszak hatására kényszerült olyan teljesítményekre, hogy az életét pusztulással fenyegető természeti körülményeket új módszerekkel és találmányokkal legyőzze. Csak új szerszámokkal, fegyverekkel és ravaszabb vadászcselekkel volt képes felülkerekedni a nála erősebb állatokon, és csak a melegítő ruházat alkalmazásával őrizhette meg testmelegét a zord éghajlat alatt. És a jövőben? Az ember ma már sokféleképpen tudja befolyásolni a természetes klímát. Ennek persze vannak negatív következményei is (lásd pl. környezetszennyeződés), de ti módszerek között akadnak pozitívak is, például a mesterséges eső vagy a tornádó megszelídítése stb. Ha a következő néhány száz évben nem szól közbe valami hirtelen és drasztikus természeti változás, az emberiség bizonyára megtanulja azt is, hogyan védekezzék egy újabb jégkorszak ellen. rője a századelő magyar képzőművészetének. Kinyitotta a dossziét, és lapokat szedett ki belőle, olyan óvatosan és alázatosan, ahogyan csak nagy értékekkel bánik az ember.

KÖTETÜNK KÉPEIRŐL

Néha még moccanni sem kell, elég, ha nyitva tartjuk a szemünket meg a kiskaput, és a Szerencse megjelenik. Néhány hóna alatt dossziéval megjelent a szerkesztőségben a Galaktika egyik tevékeny és szorgalmas olvasója, egyébként műgyűjtő és jó ismerője a századelő képzőművészetének. Kinyitotta a dossziét, és lapokat szedett ki belőle, olyan óvatosan és alázatosan, ahogyan csak nagy értékekkel bánik az ember. Az első lap azonnal megragadott. Ott látszott rajta kékes félhomályban a Hold egyik barlangja; ott ült trónján a Holdmogul, akinek hatalmas, lüktető agyára hűs cseppet permeteztek a szolgálatára álló szelenitek, s ott hajlongott a trón előtt, a terem közepén Cavor professzor, a gravitációt elszigetelő híres fém, a cavorit feltalálója, az első – s azóta már tudjuk, hogy az egyetlen – ember, akinek megadatott, hogy lássa a Hold üregekkel lyuggatott belsejét és a szelenitek hangyákra emlékeztető különös társadalmát. Wells regényéhez készített illusztráció volt, az aláirt számok szerint 1929-ből, nyomtatásban soha meg nem jelent, kiállításra festett munka, amelynek alkotója teljesen pontos, az író szavaival egyenértékű látomásban rögzítette élményét. Az első lap után továbbiak kerültek elő, egész sorozat az Első emberek a Holdban című regényhez, velük egyenértékű illusztrációk Meyrink Gólem című fantasztikus művéhez s további, később készített rajzok Wells más regényeihez és novelláihoz. Gazdag lelet, kincs, múltból érkezett üzenet, amely azt bizonyítja, hogy a mostanában kibontakozó magyar science fiction képzőművészetnek voltak értékes előzményei, lappangó hagyományok, amelyeknek felkutatásához egyszer hozzá kéne látnunk. Az illusztrációkon – elsősorban a színes lapokon – azonnal felkeltik figyelmünket a stílus jellegzetes vonásai, az elgondolás meseszerűsége, a könnyedén megteremtett hangulat, a vízió eredetisége és az az aprólékosan pontos, realisztikus kidolgozás, amely az utóbbi néhány esztendőben lett a science fiction képzőművészet legfőbb jellemzője. Érdemes megemlíteni még a kompozíciók tisztaságát és azt, hogy a művész helyenként egészen filmszerű – tehát ebben is modern – beállításokat alkalmazott. Itt az ideje kimondanom, hogy a műveket Benedek Katalin, a húszas-harmincas évek egyik legnevesebb illusztrátora, Jaschik Álmos iskolájának tanára készítette. Életrajzi adatait már tőle tudom, hiszen munkáinak megismerése után személyesen is találkoztunk. Benedek Katalin 1903-ban született Budapesten, hároméves korában már rajzolt, az elemi és a középiskola mellett folyamatosan rajzolni és festeni tanult. Érettségi után Jaschik szabadiskolájában végzett, majd húsz évig maga is ott tanított. Közben a Pallas Könyvkiadónál dolgozott, címlapokat, kötésterveket készített megszámlálhatatlan mennyiségben, tíz évig a Tündérvásár című, hetenként megjelenő gyermeklap képszerkesztője és illusztrátora volt: a lapban megjelent rajzokat mind maga alkotta. De munkássága nemcsak könyvekhez, illetve lapokhoz kötődött. Készített színpadterveket a Bánk bánhoz és a Fausthoz, festett történelmi és vallásos kompozíciókat és portrékat, tervezett vázákat és étkészleteket, tizenöt évig dolgozott gobelinterveken. Széles és gazdag munkásságának csak kis része a fantasztikus művek illusztrációja, de ezek olyanok, amelyekre érdemes felfigyelnünk, és amelyeket érdemes kiemelnünk a feledésből a Galaktika lapjain. Megkérdeztem, hogyan jutott eszébe Wellset illusztrálni. – Verne Gyula regényein, Andersen meséin és fantasztikus meséken nőttem fel – mondta –, és mindig azonosaknak éreztem őket. Így vettem észre Wells műveiben la a mesét… Ennél tömörebben nem is lehetne fogalmazni. K. P.