GALAKTIKA 56. Tudományos-fantasztikus antológia

GALAKTIKA 56 Tudományos-fantasztikus antológia

U. K. LeGuin: Ahogy a felesége látta (Békés András fordítása) Helen Eustis: Halál uraság meg a vörös hajú lány (Békés András fordítása) Gael Baudino: Erd mélye Úrn je (Békés András fordítása) Natalja Szokolova: A tizenegyedik lépés (Földeák Iván fordítása) U. K. LeGuin: Az id hiány problémájának néhány újabb megközelítése (Békés András fordítása) Kürti Elvira: Az alma U. K. LeGuin: Schrödinger macskája (Békés András fordítása) V. Nagy Zsuzsanna: Egy esztend : három nap Gyürk Sarolta: A kísértet Nyina Katerli: Ahogy tetszik (Király Zsuzsa fordítása) Nyina Katerli: Firfarov, avagy ember és traktor (Király Zsuzsa fordítása) Katherine MacLean: Fert zés (Elek István fordítása) Pap Viola: Gyöngyök gyöngye Kate Wilhelm: Nagy voltál, baby! (Terstyánszky Krisztina fordítása) Galina Uszova: Víz (Földeák Iván fordítása) Anne McCaffrey: Az énekl hajó (Elek István fordítása) Jécsay György: Az Interferon sztori Kuczka Péter: Kötetünk képeir l Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter Viszt György illusztrációival © Kuczka Péter editor. 1984

U. K. LeGuin: Ahogy a felesége látta (Békés András fordítása) Jó férj volt, jó apa. Nem értem az egészet. Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy megtörtént. Láttam, amikor megtörtént, de nem igaz! Nem lehet igaz. Mindig gyengéd volt. Ha látták volna, ahogy a gyerekekkel játszott; akárki, aki látta a gyerekekkel, tudhatta, hogy egy szemernyi rossz sincs benne. Amikor megismerkedtem vele, még az anyjával élt, odaát a tónál. Gyakran láttam ket együtt, az anyát és fiait, és az járt az eszemben, hogy aki ilyen kedves a családjához, azt érdemes volna megismerni. Aztán egyszer, amikor az erd ben jártam, összetalálkoztam vele. Egyedül volt, vadászatról jött vissza. Nem ejtett semmit, egy árva egeret sem, de nem szomorkodott miatta. Csak vidoran sétált, élvezte a reggeli jó leveg t. Ez volt az, amit el ször megszerettem benne. Nem vette a szívére a dolgokat, nem morgott, nem nyafogott, amikor nem a kedve szerint történt minden. Szóval aznap beszédbe elegyedtünk. És azt hiszem, aztán gyorsan történt minden, mert hamarosan szinte mindig ideát volt nálunk. A n vérem meg azt mondta tudják, a szüleim tavaly elköltöztek, délre mentek, és ránk hagyták az otthonukat -, szóval azt mondta, tréfásan, de komolyan: „No jó. Ha ez itt tölt minden napot és majd minden éjszakát, akkor nekem már nemigen marad hely!" És elköltözött - nem messze, csak ide a szomszédba. Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz a n véremmel. Az ilyesmi nem múlik el. Ezt a szörny séget sem tudtam volna elviselni a n vérem nélkül. Egyszóval ideköltözött. És csak annyit mondhatok, hogy az volt életem legboldogabb éve. Olyan nagyon jó volt hozzám. Keményen dolgozott, sosem lustálkodott, délceg volt és jókép . Mindenki fölnézett rá, a fiatalsága ellenére. Az esti összejöveteleken egyre gyakrabban hagyták, hogy vezesse a kórust. Olyan gyönyör hangja volt, ahogy rázendített a dalra, s a többiek csatlakoztak hozzá, ki magas, ki mély hangon. Még most is beleborzongok, ahogy visszagondolok; amikor nem tartottam velük, mert még picik voltak a gyerekek, csak hallgattam, ahogy a fák között átsz dött

az ének, és sütött a hold, a nyáréji telihold. Soha többé nem hallok olyan szépet. Soha többé nem érzek már olyan örömöt. A hold miatt volt, azt beszélik. A hold az oka, meg a vér szava. Az apjának is a vérében volt. Nem ismertem az apját, és mostanában el-elgondolkodom, mi történhetett vele. A felvidékr l származott, nem voltak rokonai errefelé. Mindig azt hittem, visszament oda, de most már magam sem tudom. Ilyen-olyan szóbeszéd járta róla, történetek, amik el jöttek az után, ami a férjemmel történt. Azt mondják, a vérükben van, és lehet, hogy sosem kerül felszínre, de ha igen, akkor a hold változása hozza ki. Mindig újholdnál történik. Amikor mindenki otthon van és alszik. Valami elhatalmasodik azon, akinek a vérében van az átok, mondják, fölkel, mert nem tud elaludni, kimegy a t napsütésre, és elindul egyes-egyedül - valami vonzza, hogy magához hasonlókat keressen. És lehet, hogy így van, mert a férjem is így tett. Mindig felriadtam, megkérdeztem: ,,Hová mégy?", meg azt mondta: „Csak vadászni, estére megjövök", de mintha más lett volna, még a hangja is idegen volt. De én mindig álmos voltam, a gyerekeket sem akartam felébreszteni, meg olyan rendes és megbízható volt mindig, minek is nyaggattam volna, hogy „miért és hová". Talán háromszor-négyszer fordult ez el . Olyankor kés n jött haza, elcsigázottan, és ahhoz képest, hogy milyen jámbor volt, elég haragosan - nem akart beszélni róla. Én úgy gondoltam, mindenkinek ki kell rúgni néha a hámból, és a házsártoskodás soha nem old meg semmit. De aggasztani kezdett a dolog. Nem is az, hogy elment, hanem hogy olyan elcsigázott és furcsa volt, amikor visszajött. Még a szaga is más volt. Lúdb rös lettem t le. Nem tudtam elviselni, és megkérdeztem: „Mi ez... mi ez a szag rajtad?" meg csak annyit mondott: „Nem tudom", csak így, kurtán-furcsán, és úgy tett, mintha aludna. De amikor azt hitte, nem veszem észre, lement mosdani, és csak mosta, mosta magát. De a szag napokig ott maradt a testén és az ágyunkban. És aztán az a szörny ség. Nem könny beszélni róla. A sírás kerülget, amikor kénytelen vagyok rágondolni. A legkisebb gyerekünk, a picike kislány elfordult az apjától! Egyik napról a másikra. Az apja hazajött, a pici megriadt, egészen megmerevedett, kitágult a szeme, sírva fakadt, és mögém akart bújni. Még alig tudott beszélni, de egyre csak azt hajtogatta: „Küldd el innen! Küldd el azt innen!" Az a pillantás az apja szemében, az az egy pillantás, amikor meghallotta! Ez az, amire soha többé nem akarok emlékezni. Ez az, amit nem tudok elfelejteni. A pillantását, ahogy ránézett a tulajdon gyerekére. Rászóltam a gyerekre: „Szégyelld magad, mi ütött beléd?!", de nem engedtem el magam mell l, mert én is megijedtem. Annyira, hogy reszkettem. pedig elfordult, és valami olyasmit mondott: „Nyilván rosszat álmodott", és ezzel elütötte a dolgot. Vagy legalábbis megpróbálta. Én is. És nagyon megdühödtem a picire, amikor továbbra is tébolyultan félt a saját apukájától. De nem tudott er t venni magán, s én sem rajta. egész nap került minket. Tudta már, azt hiszem. Akkor jött az újhold. Meleg volt odabenn és sötét, egy ideje már mindnyájan aludtunk, amikor valamit l felébredtem. nem volt ott mellettem. Hallgatóztam. Neszezést hallottam a folyosóról. Fölkeltem, mert már nem bírtam tovább elviselni. Kimentem: odakinn világos volt, éles napfény sütött be az ajtón. Megláttam, ahogy kinn áll az ajtó el tt, a magas f ben. Lehorgasztotta a fejét. Aztán leült, mintha elfáradt volna, és a lábára nézett. Én nem mozdultam odabenn, csak vártam, nem tudom, mire. És megláttam azt, amit . Láttam a változást. El ször a lábán. Megnyúltak a lábai, egyre nyúltak, a lábujjai is, hosszú lett a lába, húsos és fehér. És sz rtelen. Az egész testér l elt nt a sz r. Mintha csak leperzselte volna róla a nap. Az egész teste fehér volt már, mint a giliszta b re. És akkor felém fordult az arca. A szemem láttára változott meg. Egyre laposabb lett, a szája ellaposodott és kiszélesedett, fogsora laposan, tompán vigyorgott, az orrából csak egy húsgombóc maradt két lyukkal, a füle elt nt, a szeme megkékült - kék lett, a kékség körül fehér karika -, úgy meredt rám az a lapos, lágy, fehér arc. És akkor két lábra állt.

Láttam, látnom kellett, ahogy drága kedvesem átváltozott azzá a gy löletessé. Mozdulni sem tudtam, de ahogy ott kuporogtam a folyosón, és néztem ki a napfénybe, remegtem, rázkódtam a morgástól, ami hirtelen tébolyult, szörny üvöltésbe robbant ki. Jajkiáltásba, félelemkiáltásba. És a többiek meghallották álmukban is, és felriadtak rá. Az meg ott fürkészve nézett, a rémség, amivé a férjem változott, és odatolta az arcát az ajtónkhoz. Még mindig mozdulni sem tudtam a halálos rémülett l, de mögöttem felriadtak a gyerekek, és a pici felsírt. Akkor elöntött az anyadüh, kivicsorítottam a fogam, és el rekúsztam. Az emberlény körülnézett. Nem volt puskája, mint a többieknek, akik az emberhelyekr l jönnek, de felkapott egy faágat hosszú, fehér lábával, és bedöfte a házunkba, én-felém. A fogammal elkaptam a végét, és kifelé nyomakodtam, mert tudtam, hogy az ember megölné a gyerekeinket, ha tudná. De már jött is a n vérem. Láttam, ahogy rohan az ember felé, lesunyt fejjel, lobogó sz rrel, szeme sárgán villogott, mint a téli nap. Az a fajzat feléje fordult, és fölemelte az ágat, hogy megüsse. De már én is el bújtam, tombolt bennem az anyadüh, és jöttek a többiek is a hívásomra, összegy lt az egész falka ott, a vakító, forró déli napsütésben. Az ember körbepillantott rajtunk, hangosan felüvöltött, és megforgatta az ágat. Aztán inába szállt a bátorság, és elrohant, le a hegyoldalon, a megm velt mez k, szántóföldek irányába. Két lábon szaladt, ugrálva, hadonászva, mi meg utána. Én voltam az utolsó, mert a szeretet még mindig visszafogta bennem a haragot és a rettegést. Még futottam, amikor láttam, hogy lerántják. A n vérem fogsora a torkán csattant. Halott volt, amikor odaértem. A többiek visszahúzódtak a terítékt l, taszította ket a vér íze, a szag. A fiatalabbak lekushadtak, néhányan vinnyogtak, a n vérem meg egyre a száját dörgölte a mells lábához, hogy megszabaduljon az ízt l. Odamentem, egészen közel, mert azt gondoltam, hogy ha az ott meghalt, akkor vége a varázslatnak, az átoknak, és visszajöhet a férjem - élve vagy akár holtan, csak hogy láthassam egyetlen szerelmemet igazi, szépséges alakjában. De csak a halott ember feküdt ott fehéren, véresen. Elhúzódtunk t le, egyre messzebb, aztán megfordultunk és elfutottunk, vissza a hegyekbe, vissza az árnyas fák közé, a félhomályba, az áldott sötétségbe.

Helen Eustis: Halál uraság meg a vörös hajú lány (Békés András fordítása) Halál uraság fakó cs dörén nyargalva jött a síkságról, l dözött a mordályával összevissza, hogy már azt hitte volna az ember, valami részeg indián dáridózik. Huhu! Berezelt ám az aprónép, de a feln ttek is, csak nekik már ismer sebb volt. De egy árva lélekhez se nyúlt aznap, csak Betyár Billy Bangtryhez, akiért úgy odavolt a fehérnép. És t is csak a kisujjával taszajthatta meg Halál uraság, mert nem holt meg egybül, csak feküdt hidegrázósan izzadva, a hasában a golyó, amit egy beszeszelt marhapásztor l tt bele a kártyaparti hevében. Bizony, volt b ven lány a városban, aki sírt, mint a zápores , mikor meghallotta, hogy a Billy gyerek gyertyája elalszik, mert jókép legény volt, elcsavarta minden n fejét; hanem aki a legkeservesebben rítt, a legjobban jajongott, az Maude Applegate volt, az a szepl s, vörös hajú lány. Billyt a vén Vajákos Mary istápolta, borogatta gyógyerej füvekkel, a közelébe se engedett más személyt, így hát Maude Applegate nemigen tudott mit csinálni Billyért. De egy vörös hajú lány nem fog ám csak ott ülni és búsongani, mint a közönséges asszonyok, márpedig Maude igencsak vörös hajú volt. Rítt egy darabig, majd meghasadt a szíve, de osztán úgy határozott, hogy csak csinálni kell már valamit, beletörülte hát a szemét a szoknyájába, fölnyergelte az apja tarka póniját, és nyakába vette a világot Halál uraság után.

Vágtatott, mint a forgószél, a marhalegel kr l a birkalegel kre, a birkalegel kr l az indiánok földjére, az indiánok földjér l a messzi hegyek közé, és ott végre utolérte Halál uraságot, egy mér földnyire a rozoga kunyhótól, ahol a nagyanyjával élt Halál uraság, az erd határ fölött. Amikor Maude Applegate meglátta a fakó cs dört, ugyan fáradt, ugyan elgyötört volt már, a vörös haja egy gubanc a fején, az apja pónija meg csak csont és b r. De összeszedte a szufláját, és nagyot kiáltott: - Hé, Halál uraság! Ne menj el, várj meg! Halál uraság erre megállította fakó cs dörét, és körülnézett. Alig hitt a fülének, mert hát kevés az olyan, aki utánaszól. - Miért, mit akarsz, ifjasszony? - kérdezte Maude Applegate-t l, ahogy melléje ért. - Azt a hét meg a nyolcát, te bizony úgy festesz, mintha tüskebokorba estél volna! - Jaj, Halál uraság - lihegte Maude -, vágtattam utánad, mint a forgószél! A marhalegel kr l a birkalegel kre, a birkalegel kr l az indiánok földjére, az indiánok földjér l a messzi hegyek közé, csak azért, hogy megkérjelek, hagyjad meg Betyár Billy Bangtryt, az én egy igaz szerelmemet! No, erre Halál uraság hátravetette a fejét, hogy lecsúszott a fekete sombrerója, csak a madzag tartotta a nyakán, úgy nevetett. - Hát ez jó! - hahotázott Halál uraság. - Babám, ahogy elnézlek, nem minden bokorban terem ilyen fehérnép!... De Maude Applegate bizony már eleget vágtatott, eleget éhezett, eleget szomjazott, kis híján agyonhajszolta az apja szép kis póniját; no meg amúgy is vörös haja volt, rajta aztán ne nevessen senki fia! Elfutotta az epe, és jól odamondogatott Halál uraságnak. Hogy ahonnét jött, ott az úriemberek nem nevetik ki a n ket, akik nagy bajban vannak, hogy megköszönné, ha Halál uraság megválogatná a szavait, és hogy egyáltalán, nem sül ki a szeme? Merthogy pucér indián tahók is jobban tudnak viselkedni. A tulajdon anyja megfordulna a sírban, meg így, meg úgy... No erre Halál uraság is összeszedte magát tüstént, kihúzta magát a nyeregben, és szépen, nyugton hallgatta, csak a szeme pillogott. Amikor Maude-nak kifogyott a szuflája. Halál uraság el szedte a dohányzacskóját, megnyalt egy papírt, és sodort magának egy füstölnivalót. - Mit adsz cserébe Betyár Billy Bangtryért? - kérdezte. De Maude Applegate bizony föl volt már paprikázva! Hátravágta a vörös haját, mint a ló a sörényét, és még neki állt följebb: - Nem alkuszom addig, míg meg nem mostam a képem, és nem ettem valamit - mondta. - Csak vágtattam utánad, mint a forgószél... - Jó, jó! - mondta Halál uraság. - Gyere velem, elviszlek a kunyhómba, ott a nagyanyám majd gondodat viseli. Maude és a Halál föllovagolt hát az ösvényen. Halál uraság visszafogta fakó cs dörét, hogy lépést tartson a szegény, fáradt kis pónival, mígnem odaértek egy kis kunyhóhoz, aminek a kéménye füstöt eregetett. Ott állt Halál uraság nagymamája az ajtóban, és igencsak örvendezett a látogatónak. - Isten hozott minálunk, kisjány! - kiáltott oda, mihelyt hallótávolba értek. - Ég már a t z, f már a vacsora! Gyere csak be, pihend ki magadat! No, akkor megálltak. Halál uraság leugrott fakó cs dörér l, odalépett Maude-hoz, és szépen leemelte a földre, hogy a nagy keze egészen általérte a vékony derekát. - Ejnye, de csinos kis jószág! - mondogatta egyre a nagyanyó, ahogy ott bicerészett körülöttük a mankójával, mint egy szárnyaszegett madár. Aztán behívta Maude-ot, adott neki meleg vizet meg elefántcsont fés t meg egy csinos selyemköntöst az öreg, rézveretes ládából, s amikor Halál uraság bejött a lovaktól, Maude Applegate már úgy ült ott, mint egy vörös hajú kisangyal, és teát ivott. No, aztán mihelyt megtöltötte a hasát, Maude-nak gyorsan megjött a kedve, és Halál uraság meg a nagyanyja nemsokára csak úgy d lt a nevetést l, ahogy az otthoni népség viselt dolgairól mesélt. De Halál uraság hamarosan ásítozni kezdett.

- Ma aztán kitettem magamért - mondta a nagyanyjának. - Kétszer körbelovagoltam a világot, meg vissza. Az öledbe hajtom a fejem, alszom egy kicsinyég. - És nemsokára horkolt is már. No, akkor a Halál nagyanyja halkan beszélgetni kezdett Maude Applegate-tel, jól kifaggatta, honnan jött, miért jött. Maude meg elmondta, hogy egy igaz szerelme. Betyár Billy Bangtry ott haldoklik golyóval a hasában, hát mi mást tehetett volna, mint hogy utánajön Halál uraságnak, hogy visszatartsa. Amikor a nagyanyó végighallgatta, nagyot sóhajtott. - Hát bizony - mondta - igen bánom, hogy másé a szíved, mert afféle lány vagy, mint én voltam annak idején, és ha rajtam állna, hozzáadnálak az unokámhoz, mert öreg vagyok már, fáradt vagyok, szeretném révben látni, miel tt nyugovóra térek. Fiatal vagy, szemrevaló vagy, nem aludttej folyik az ereidben, és ha öreg szemem nem csal, a b bájossághoz is értesz egy kicsit, igaz? - Hát - válaszolt szerényen Maude - egy-két egyszer bb varázslathoz. - Aztán miféléhez? - kérdezte a Halál nagyanyja. - Fehérhez vagy feketéhez? - Valamicskét ehhez is, ahhoz is - mondta Maude. - Megvarázsoltam az öcsémet, hogy jól feleljen számtanból, de a prédikátor feleségét is, hogy megbotlott a cip jében, és belebucskázott a lóitatóba... A nagyanyó megint csak sóhajtott. - Szép kezdet ez az ilyen fiatalkának - mondta. - Énszerintem a magadfajta jányt ugyan nem érdemli meg az a részeges, kártyás senkiházi, aki csak arra jó, hogy meglövesse magát a kocsmában. No de ha egyszer az övé a szíved, azért segítek neked. Amikor Halál így elszundikál, beszélni szokott álmában, és olyankor három kérdést híven megválaszol, aztán fölébred. Mit kérdezzek meg t le? - Azt - mondta egyb l Maude -, hogy mit kér érte, hogy meghagyja Betyár Billy Bangtryt. - Ez egy - mondta a Halál nagyanyja. - Hármat kérdezhetsz. Maude ezen már elgondolkodott, aztán kibökte: - Kérdezd meg, miért vitte el a pólyás kishúgomat. - Jól van, gyermek - mondta a nagyanyó. - És az utolsó? Akkor Maude Applegate lehajtotta azt a vörös fejét a t z fölé, és meg se mukkant, csak sokára, akkor is halkan: - Kérdezd meg t le, mit szokott csinálni, amikor egyedül érzi magát. Erre aztán semmit se szólt a nagyanyó. Csak ültek csöndben, amíg a Halál mormogni nem kezdett álmában. Akkor a nagyanyja megfogta egyik szénfekete hajfürtjét, és amúgy gyengéden meghúzogatta. - Tessék - mondta a Halál, de csak aludt tovább. - Tessék. - Mondd meg, fiam - mondta a nagyanyó a füléhez hajolva -, mit kérsz érte, hogy meghagyd Betyár Billy Bangtryt? Erre Halál uraság megmoccant, és forgolódni kezdett álmában. - Jaj, nagyi - mondta -, olyan szemrevaló az a lány! Volna, akit l a fél szemét kérném, volna, akit l tán tíz évet az életéb l. De le csak azt, hogy kétszer lovagolja velem körbe a világot, meg egy csókot a számra. Erre Maude nagyon nagyot sóhajtott, és hátrad lt a székén. - No, fiam - mondta a nagyanyó -, itt a következ kérdése. Miért vitted el a pólyás kishúgát? A Halál megint forgolódott álmában. - Beteg volt - mondta. - Tele volt fájdalommal. Azért vittem el, hogy sose kelljen sírnia többé. Ekkor Maude lehajtotta a fejét, és eltakarta az arcát. - Akkor hát, fiam - mondta a Halál nagyanyja -, itt az utolsó kérdés. Mit csinálsz, amikor egyedül érzed magad? Erre Halál uraság nagyot vetett magán, felnyögött, és elfordította az arcát a t z fényét l. Sokáig csak motyogott és sutyorgott, aztán nagy halkan kinyögte: - Beleselkedek az ablakokon, hogy alszanak egymás karjában az emberek. De ahogy ezt kimondta, rögtön fel is ébredt, és jókorát ásított.

- A mindenit, hát nem elaludtam! Nomármost a Halál meg a nagyanyja vidám népek voltak. Halál uraság foglalkozása ellenére, és aznap este olyan murit rendeztek Maude Applegate-tel, hogy az már szinte örült, hogy odament. A nagymama épületes történeteket mesélt fiatalkorából, no meg el vett egy kancsó házi szederbort is, Halál uraság meg olyan tüzes muzsikát játszott a nyiretty jével, hogy Maude Applegate fölugrott a székib l, felkapta a szoknyáját, és táncra perdült. Kés re járt már, amikor a nagyanyó megvetette tiszta huzattal a kis vendégágyat a magáé mellett. Reggelre kelvén pedig a nagyanyó szépen megfoltozta, kivasalta Maude ruháját, kiadós reggelit adott nekik, sonkát, kávét, kukoricadarát, hogy meg ne éhezzenek a hosszú úton, és. amikor Halál uraság el vezette fakó cs dörét, fölnyergelve, fölkantározva, útra készen, bizony könnyes lett a nagyanyó szeme, ahogy búcsúzóul megcsókolta Maude Applegate-et. - Isten veled! - mondta Maude. - Köszönöm a szíveslátást, és ha nem lenne Betyár Billy Bangtry, az én egy igaz szerelmem, bizony nehéz szívvel mennék el! Halál uraság felemelte a nagy cs dör nyergébe Maude-ot, aztán maga is fölpattant, és elnyargaltak, föl a havas hegyoldalon, egyenest az égbe, és Maude Applegate nagyot nézett, milyen meleg és kényelmes ott a nyeregben, ahogy ül a Halál mögött. No, az volt aztán az utazás! Halál uraság fölnyargalt a viharhegyeken az égi legel kre, ahol a kis felh borjak legelésztek nagy, kövér anyjuk mellett, a megtermett, sötét apafelh k meg a legel szélén vigyázták ket. Aztán fellovagolt egyenest oda, ahol a csillagok n nek, és megengedte, hogy Maude Applegate szedjen párat a vörös hajába. Elügettek a Hold mellett, és amikor Maude Applegate odanyúlt és megfogta, az bizony hideg volt, mint a jég, és csúszós. A Naphoz nem mehetnek közel, mondta Halál uraság, nehogy megégjenek. No de Halál uraságnak a munkájával is tör dnie kellett, így hát nemsokára nekivágtak, át a széles tengeren, hogy kétszer körbejárják a világot. Halál uraság beburkolta Maude-ot láthatatlanná tev köpenyébe, és elvitte mindenféle házba, ilyen-olyan vidékekre, ahol kínaiak éltek, meg oroszok meg japánok meg afrikaiak, olyan népek, akik egy szót se beszéltek angolul, amióta világ a világ! Mutatott neki várkastélyokat, de olyan mocskos kis gunyhókat is, amikhez hasonlót egész Texasban sem láthatott; mutatott királyokat, hercegeket és szegény embereket, és Maude bizony eltátotta szemét-száját. De észrevette, hogy egyvalamiben mind egyformák voltak ám: amikor Halál uraság megérkezett, az él k, akik nem látták, csak sírtak és jajongtak, de akik az utoljukat járták, azok fölemelkedve üdvözölték, és elmentükben rámosolyogtak, mintha régi jó barátjuk lett volna. Maude szíve örült, hogy lám csak, nem is mindenki hiszi olyan rossznak Halál uraságot! Útközben Halál uraság sokat mesélt messzi útjairól, és a vak is láthatta, hogy nem afféle senkiházi, akit csak a szesz, a szoknya meg a marhacsorda érdekel. És amikor hazafelé indultak már. Halál uraság odanyargalt az óceán fölé, és megmutatta Maude Applegate-nek, hol játszanak a bálnák - tisztán látta ket, ahogy úsztak a zöld vízben, mint egy bölénycsorda a legel n. És elmentek az Északi-sark fölé, hogy megnézzék a jegesmedvéket, amelyek tiszta fehérek, csak az orruk fekete, aztán megnézték az egyiptomi krokodélusokat a Nílusban, meg az indiai tigriseket és mindenféle fura szerzetet, mindet a párjával. És Maude Applegate-nek bizony megesett a szíve Halál uraságon, hogy csak neki kell egyedül lennie az egész széles föld hátán. Aztán végül már a városunk fele ügettek, látták, hogy száll a füst a kéményekb l az ég felé; végigléptettek a f utcán, és megálltak a Kékmadár kocsma el tt. - Miért állunk meg itt? - kérdezte Maude Applegate Halál uraságtól, mert meglep dött, de az csak azt mondta: - Majd meglátod! - Aztán leugrott a nyeregb l. Aztán felnyúlt, és leemelte Maude Applegate-et a fakó cs dörr l, megint ráborította a láthatatlanná tev köpenyt, és azt mondta: - És most kérem, ami még jár nekem!

No, akkor Maude csak megállt, behunyt szemmel, amúgy mereven, hogy elviselje a csókot, de semmi se történt. Kinyitotta hát a szemét, és Halál uraság azt mondta: - Nem, Maude, az volt az alku, hogy te csókolsz meg engem! Hát Maude-nak bizony meg kellett kérnie Halál uraságot, hogy hajtsa le a fejét - az meg is tette -, és szegény Maude-nak bizony oda kellett érintenie a száját a Haláléhoz. Nomármost lehet, hogy azt hitte, hideg lesz, vagy azt, hogy borzasztó lesz, én ugyan nem tudhatom, de annyi szent, hogy nagyon meglep dött, amikor azon kapta magát, hogy a karja Halál uraság nyaka körül van, az ajka meg az ajkán, és hát szó, mi szó. Halál uraság volt az, aki el ször hátralépett, és azt mondta halkan: Most szaladj, Maude! Egy igaz szerelmed Betyár Billy Bangtry odabenn ül a kocsmában! És akkor Halál uraság levette Maude-ról a láthatatlanná tev köpenyt, úgyhogy Maude nem is láthatta már, csak a sarkantyúja pengését hallotta, ahogy ellépdelt, meg ott maradt egyedül a Kékmadár kocsma el tt. És ahogy benézett az ablakon, hát meglátta egy igaz szerelmét, Betyár Billy Bangtryt, aki az asztalnál terpeszkedett, és whiskyt vedelt egy csomó afféle kikent-kifent dajna között, akik nem átallnak kocsmába járni. No, szegény Maude Applegate-et majd szétvetette a sokféle érzés. Nem is tudta, mit akar igazán: hogy fölkapjon egy husángot, berontson a kocsmába, és elagyabugyálja igaz szerelmét, vagy hogy elsüllyedjen szégyenében. De akkor meglátta, hogy az apia pónija lecsutakolva, fölnyergelve ott áll a kocsma el tt. Épp azon volt, hogy fölpattan és hazaüget, még miel tt valaki észreveszi, amikor Betyár Billy Bangtry megpillantotta a kocsmaablakon át, és nagy garral kicsörtetett a leng ajtón, de úgy páváskodott, úgy parádézott, mintha sosem lett volna halálán. Nézze meg az ember - kurjantott oda -, hát nem a kis Maude Applegate vár itt a Kékmadár el tt? Merre jártál, tubicám? Mondták, hogy nem vagy itt. No, erre Maude Applegate érezte, hogy elönti a vér az agyát. Odavágta: Nekem meg azt, hogy nagybeteg vagy! Nagybeteg is voltam - rázta a fejét Billy. - Majdhogynem elpatkoltam, de a vén Vajákos Mary kikúrált a füveivel, mint a parancsolat! Hát ezzel aztán csordultig lett Maude pohara! vágtat, mint a forgószél, a marhalegel kr l a birkalegel kre, a birkalegel kr l az indiánok földjére, az indiánok földjér l a messzi hegyek közé, csak azért, hogy Halál uraság el ne vigye Betyár Billy Bangtryt, egy igaz szerelmét; kétszer körbelovagolja a világot meg vissza, szájon csókol egy idegen férfit, csak azért, hogy meghagyja ezt a senkiházit, ezt a lószagú, beszeszelt, züllött, semmirekell , bagórágó marhahajcsárt, aki úgy áll itt, mintha Maude érett gyümölcs volna, akit csak le kell szakajtani a fáról! Maude Applegate bizony sírni tudott volna, de nem tette, mert vörös hajú volt az eszemadta, no meg különben is jobb ötlete támadt. Észrevette, hogy a vén Tarbell papa kihajol a háza emeleti ablakán, és Maude fogta magát, csinált egy varázslatot. Amikor Tarbell papa kiköpte a bagólét. Maude egyenesen belevarázsolta Betyár Billy Bangtry szemébe! És ahogy az csak állt ott és szentségelt, mint a jéges , ahogy asszonyfülnek nem való, Maude eloldozta az apja tarka kis póniját, és a nyeregbe ugrott. Megsarkantyúzta a lovat, és csak úgy porzott utána, ahogy végignyargalt az utcán, ki a városból. Vágtatott, mint a forgószél, a marhalegel kr l a birkalegel kre, a birkalegel kr l az indiánok földjére, az indiánok földjér l a messzi hegyek közé, amíg meg nem látta Halál uraságot fakó cs dörén. Akkor nagyot kiáltott: - Hé, Halál uraság! Ne menj el, várj meg! S amikor Halál uraság meghallotta, megfordult, és eléje lovagolt, vissza az úton pedig az, aki nem fordul vissza senki emberfiának -, aztán lekapta a kis póniról, megölelte szorosan, megcsókolta er sen, és azt mondta: - No hiszen, örül majd nagyanyó lelke, ha meglát! És Maude Applegate azt mondta: - Jó, jó, csak meg ne halljam még egyszer, hogy ablakokon leskel döl!

Száz szónak is egy a vége, Maude Applegate sokáig élt boldogan Halál urasággal, s amennyire tudom, még mindig vele van, s t már a munkájában is segít neki. Amikor kicsik voltunk, és este eltörött a mécses, mert nem akartunk lefeküdni, anyukáink mindig azt mondták: „Csitt, kicsim, hunyd be a szemed, akkor nemsokára eljön Maude Applegate, leül az ágyad szélére, és énekel egy altatódalt." Énekelt is mindig. A saját fülemmel hallottam.

Gael Baudino: Erd mélye Úrn je (Békés András fordítása) Teste fénylett a harc verejtékét l. Erd mélye Úrn je, Avdoyta hüvelybe dugta pallosát, s könnyed mozdulattal fölpattant a feltúrt földr l paripája izmos hátára. - Puszta, nyers er kevés hozzá, hogy legy zzön! - Kárörvend en legeltette szemét a földön elterül élettelen arcokon. - Tudhattátok volna, hogy ez a harcos nem városi kocsmanémber, aki felöltvén apja vértjét egy kis kiruccanásra, könny prédája lehetett volna átkozott kéjvágyatoknak. Ha bárki erre járó megkérdi, ki szabadult meg ily könnyen t letek, elmondhatjátok neki, hogy Erd mélye Úrn je, Avdoyta járt itt! Az egyik férfi felnyögött és megmozdult. - Micsoda?! - Avdoyta lehajolt nyergéb l. - Neked nem volt még elég? - Könyörülj, úrn m! - kiáltott fájdalmasan a férfi. - Könyörülj! Kérhetek-e egy kegyet legy mt l? - Kérjed, hitvány! - mondta Avdoyta megvet en. A férfi kínlódva lecsatolt nyakáról egy nyakéket. Finoman megmunkált ezüst fogta körbe a bonyolult gyöngyház ékszert, s ahogy a férfi felnyújtotta, Avdoytának felt nt, hogy a lánc nem fémb l készült, hanem mesterien faragott smaragdokból állt. - Ez a nyakék... - mondta a férfi. - Csinos darab. Talán a buzeráns testvériség tagja vagy-é, hogy ilyet hordasz magadon? A férfi szeme tágra nyílt, és fojtottan felnyögött, ahogy hevesen megrázta a fejét. - Kegyetlen vagy, úrn m, hogy rágalmakat szórsz egy haldoklóra. Ez a nyakék jegyesemé, a Fényl Hegyek Úrn jéé, Cynthiáé. adta nekem, hogy biztosítsa h ségemet. És most, tlenségemben joggal fosztott meg nyomorult életemt l a benne lakozó varázser . - Micsoda?! Nem a kardomtól halsz-e meg? - Tudd meg, úrn m, hogy ha nem kívántam volna meg más asszonyt, Beirgstaugh egész földjén nem lett volna oly kard, mely legy zhetett volna. - Másként vélekedem - mondta Avdoyta. - Nem, úrn m! Haldoklom. Csak egy kegyet kérek; hogy juttasd vissza ezt a nyakéket jegyesemnek, bizonyítékaként szerelmemnek, h tlenségem ellenére. - A férfi zihálva megpróbált fölemelkedni, hogy odanyújtsa a nyakéket, de ereje elhagyta, és visszahanyatlott. Avdoyta kardja hegyére akasztotta az értékes nyakéket, és a fölemelt pengén kezéhez csúsztatta. - Megteszem, hitvány - mondta. - De mondd csak, hol lakozik ez a Cynthia, a Fényl Hegyek Úrn je? A férfi kelet felé intett, és meghalt. Amikor Avdoyta rátalált a szerzetesre, annak pofája félig elt nt egy mocskos söröskorsóban. Férfiés kocsmab z áradt bel le. Az alacsony mennyezet szobában vastagon állt a füst, melyen durva röhögés és tapogatózó kezek hatoltak át Egy kéz-túl közel merészkedett. A következ pillanatban fájdalomkiáltás kíséretében rántották vissza. Avdoyta nem foglalkozott vele tovább. Fintorogva a köpedék-, a bagó-és húgyszagtól, gyors léptekkel odament a sötét asztalhoz, ahol a szerzetes hörpölte a sört.

Az észre sem vette, csak amikor Avdoyta belemarkolt zsíros hajába, és felrántotta a fejét úgy, hogy a férfi achátkék szeme közvetlenül az arcába meredt. - Elleigh szülötte, Monmouth? - Egek! Személyesen, úrn m! - nyögte az, és habzó sörpatak csorgott mocskos szakállára. Avdoyta elengedte és el relökte. A szerzetes szája ismét elt nt a korsóban. - Félre ezzel! - kiáltott Avdoyta, kiverte kezéb l a korsót, és mezítelen combját elhelyezte a szemközti pad durva fáján. - Szükségem van terád. - El húzta a nyakéket, és a szerzetes elé lökte. Ismered ezt? Monmouth fölvette, és tétován megnézte. - Varázser t érzek benne - mondta. - Nem láttak ilyen munkát Beirgstaugh földjén évszázadok óta, azóta, hogy Westloz ura, Fergus meghódította a... - Hagyjuk a történelmet, szerzetes! - förmedt rá Avdoyta. - Egy haldokló férfitól kaptam, aki könyörgött, hogy juttassam vissza szerelmének. - Csak nem? is a buzeráns testvériség... - Nem. Azt állította, hogy nem a kardom, hanem ez a nyakék terítette le viadalunkban. - Egek! Egy halálvarázs! - A szerzetes alaposabban szemügyre vette a nyakéket, és megcsóválta a fejét. - Szerelmének neve Cynthia, a Fényes Hegyek Úrn je. - Egek! - Ismered? - Hirtelen a kocsmáros felé fordult. - Hozz bort! - Nekem is! - szólt utána Monmouth, ahogy a kocsmáros sóhajtva bólintott. - A Fényl Hegyek Úrn je, Cynthia - lehalkította hangját -, nagy hatalmú varázslón . Ha volt annak a férfinak a kedvese, aligha nézi majd jó szemmel a halálát. - Meglehet - mondta Avdoyta. - Ám saját bevallása szerint megkívánt egy másik n t. Ez lett a veszte. Zöldes fény villant meg a szerzetes szemében. Vastag ujjaival beletúrt hajába, szakállába. - Mindazonáltal a halálvarázs nem tréfadolog. Avdoyta bólintott, nemes vonású arcán komor kifejezéssel. A kocsmáros meghozta a bort, s a n egyszerre felhajtotta. - Ah, ez jólesett! - mondta. - Egy kocsmai felfrissülés szinte kötelez a harc után. - Smaragdok. Smaragdok - mondta Monmouth. - Rendkívül fortélyos munka. - Egy pillanatra elt dött. - Nehéz út lesz. - Személyesen tapasztalni fogod, ó, Elleigh szülötte. Velem jössz. - Én? Dehogyis, úrn m! Te bizonyára csak... A borostás nyakára szoruló er s kéz belefojtotta a szót. Aztán Avdoyta végigvonszolta a kocsma nyirkos, f részporos padlóján, kifelé. Legfeljebb három-négy napos út volt a Fényl Hegyek lábáig. Monmouth jelenléte azonban mintha hetekké, hónapokká nyújtotta volna. A szerzetes Beirgstaugh egész földjén t rhet varázsló hírében állt, de Avdoyta véleménye szerint legfeljebb egy dologhoz értett: a panaszkodáshoz. Az ötödik nap délel ttjén körülvették ket az els hegyek. A nap felszívta az éj h vös ködét, s magasan fönn látszottak már a csúcsok. Monmouth megállította lovát. - No végre - mondta. - Ez jó hely lesz, itt éjszakázhatunk. Avdoyta fölpillantott a napra. Úgy becsülte, átmér jének kétszeresét sem tette meg, amióta elindultak. - Tudok egy jobb helyet, valamivel messzebb. - Hol? - Cynthia várának udvarában. Monmouth arca megnyúlt. - De ez azt jelenti, hogy órákig úton lennénk - nyöszörgött. - Fáradt vagyok és éhes. - Még egy hang, szerzetes, és apácaként térhetsz vissza az ájtatos életbe!

- Ez a végzet mindenképpen elérhet - mormolta az. - Cynthia aligha fogadja kegyébe azokat, akiknek része volt kedvese halálában. -Túl sokat aggodalmaskodsz, Elleigh szülötte! Cynthia egyikünket sem fog bántani. - Van valami terved? - Igen. Mindent elmondok úgy, ahogy történt. Monmouth csüggedten nyergére szegezte tekintetét. - Jaj nekem! - Sose félj. Annak a férfinak a h tlenség okozta a vesztét, és Cynthia nem fog hibáztatni az önvédelemért. S t, mint n , annál jobban megérti majd tettemet. - Aha! Azt hiszed, megbocsát neked? - Bizonyos vagyok benne. Monmouth ismét lesütötte tekintetét, és halkan felnyögött. Tekervényes úton haladtak a habköves kérg lávaömledékeken át. Még a sebes patakok mellett sem n tt ki más a földb l, mint zuzmók. A likacsos lávahalmok óriás méhkasokként tornyosultak. - Ha olyan bizonyos vagy benne, hogy megbocsát - mondta Monmouth, ahogy fölértek egy fennsíkra -, miért van szükséged rám? - Váratlan esetekre - mondta Avdoyta, és el remutatott. A szerzetes gyorsan elhallgatott. Az egész fennsíkot s n burjánzó, haragoszöld dzsungel borította. Karvastagságú indák, liánok szöktek fel a földb l, és tekeredtek a legkülönböz bb trópusi faóriásokra. A s növénytömeg egészen a környez sziklafalig terjedt. Az út egyenesen vezetett a széléig, s ott véget ért. Avdoyta leszállt paripájáról, fölvett egy jókora követ, és belevágta a dzsungelba. Egy vastag inda tustént felszökkent, röptében elkapta a követ, és finom, fehér porrá zúzta. Avdoyta a szerzeteshez fordult. - Fejtsem ki b vebben? - Mi volna, ha megfordulnánk, és visszamennénk a kocsmába? - kérdezte Monmouth. Avdoyta sokatmondóan megzörgette kardját. Monmouth felsóhajtott, és leszállt a lováról. Néhány percig töprengve álldogált. - Több varázsigét is tudok b vös dzsungelok ellen - mondta végül. - De ilyen s vel még nem találkoztam. Nem lesz kis munka. - Megindult az erd felé, de megtorpant. Egy inda feléje siklott, aztán úgy döntött, hogy nem éri meg a fáradságot, és visszahúzódott. Monmouth olyan mozdulatokat tett karjával, mintha függönyt húzott volna szét. - Manthano TSIAJ! - kiáltott föl. A dzsungel nem reagált. Avdoyta kirázta a port s , sötét hajából, és összefonta a karját. Monmouth alig hallhatóan mormogott valamit, és levette a nyeregtáskáját. A rákövetkez három órában Avdoyta érdekl déssel figyelte, amint a szerzetes különféle porokkal, varázspálcákkal és fényes amulettekkel kísérletezett, amelyek szemlátomást semmilyen hatással sem voltak az el ttük magasodó rengetegre. Monmouth el re is, visszafelé is kántálta a varázsigéket, si hexametereket tagolt kett s dactilusokba, s t hemiola-variációkkal is megpróbálkozott. Valamikor a negyedik órában Avdoyta visszasétált egy darabon, hogy kijárja a zsibbadtságot a lábából. Id nként elfojtott káromkodást és harsány varázsigéket hallott a fennsík fel l, de amikor visszatért, a szerzetes még mindig ott állt a változatlanul zárt s ség el tt. - Nem értem - zihálta Monmouth. - Mi baja lehet? - Szemlátomást elvesztette a türelmét. Hirtelen fellobbanó haraggal fölkapott egy kis edényt, amelyben korábban tömjént égetett, és belevágta az erd be, ordítva: - Bóthar! A fene egyen meg! Bóthar! Az edény visszhangzó kondulással üt dött a legközelebbi fatörzsnek, s a fa kid lt, rá a mellette állóra. Mint a dominók, d ltek le egymás után a fák, fölfedve egy tiszta, egyenes utat, amely szinte vadonatújnak látszott. Monmouth némán mozgó szájjal, kiguvadt szemmel nézte. Az út átvezetett a megszelídült erd n, aztán lefelé tartott egy folyók öntözte, termékeny föld völgybe. Ott magasodott, egy hatalmas sziklából kifaragva, Cynthiának, a Fényl Hegyek Úrn jének fellegvára.

Mintha várták volna ket, mert a kapu els kiáltásukra feltárult, és amikor leszálltak a nyeregb l, libériás, néma szolgák jelentek meg, hogy az istállóba vezessék lovaikat. Egy bíbor selyembe öltözött, zöld b úr velük maradt, és el retessékelte ket. Mögöttük felemelkedett, aztán döngve bezárult a felvonóhíd. Némán haladtak vezet jük nyomán az ónix falburkolatú folyosón. A jelek szerint a zöld b úr is néma volt, s úgy lebegett el ttük, arasznyival a padló fölött, mintha a feje tetejére er sített dróton lógna. - Odaadhatnád a nyakéket ennek a lakájnak is - suttogta Monmouth. - Nem kellene magyarázkodni. - Egyszer még a szádban találod az öklömet, ha ennyit nyitogatod. És ha elfeledkezik róla, vagy úgy dönt, hogy megtartja magának? - De nem felejtheti el, hiszen jelenés! - Jelenés? Eggyel több ok, hogy magunk adjuk át. Kalauzuk kecses szaltót vetett a leveg ben, és egy kárpittal bevont ajtóra mutatott. Avdoyta merészen el relépett és kitárta. Monmouth követte. Nem lehetett más, mint hatalmas üvegház, ahová benyitottak. Tele volt növénnyel, és betöltötte ezerféle egzotikus virág illata. Az egyik falat páfrányok lepték el, a másikat pozsgás növények borították. Velük szemben orchideák tornyosultak, s a rikító szín virágok mintha nyelvet öltöttek volna az érkez kre. - Egy pillanat! - hallatszott fojtottan a levéltömeg mélyéb l. Aztán egy fiatalasszony nyomakodott el a növények közül, kertészkötényben, s feléjük intett a kezében tartott virágcsokorral. - Isten hozott a házamban! - mondta kifulladva. - Mindig örülök, ha látogató jön. Mondtam is magamban ma reggel, hogy legjobb, ha vágok néhány virágot a díszvacsorához. Avdoyta kardján nyugtatott kézzel, zavartan nézte. - Cynthiát, a Fényes Hegyek Úrn jét keressük - mondta ünnepélyesen. - Nagy fontosságú ügyben járunk. Monmouth arca olyan zöld lett, mint a környez levelek, amikor meghallotta a többes szám els személyt. A n arca felderült. - Itt vagyok, személyesen. - Nyájasan nézte Avdoytát, kissé butácska arcát aranysz ke, furcsán göndör haj keretezte. - Erd mélye Úrn je vagyok, Avdoyta - próbálkozott a h sn újra. - Mi?! Tényleg? - Cynthia gyorsan el relépett, és Avdoyta széles vállára tette a kezét. - Nahát, már annyit hallottam rólad! Milyen kár, hogy Lorr épp nincs itt. Akkor igazi mulatságot csaphatnánk. - Ööö, ha lehetek olyan merész - mondta Monmouth -, ki az a Lorr? - Lorr? - mondta vidáman a varázslón . - Ó, Lorr a legcsodálatosabb férfi a világon! - Széles jókedvvel mosolygott és bólogatott, akaratlanul utánozva a kezében bólogató virágokat. Monmouth lehajtotta a fejét, és felnyögött. Avdoyta mereven állt, keze megmarkolta kardját, er ltetetten mosolygott. - Lorr volt... a kedvesed? A jegyesed? Cynthia bólintott. - Bizony, az én Uram és Parancsolóm. Néha nehéz kijönni vele, de azért öröm a kedvében járni. Megérted, ugye, drágám? Mi más volna az asszony dolga, mint hogy kedvére tegyen az urának? Odavitte egy kis asztalhoz a virágokat, és nekilátott szétválogatni ket. Avdoyta töprengve meredt maga elé. - Melyik tetszik jobban, a sárga vagy a rózsaszín? - kérdezte Cynthia, feltartva két virágot. Avdoyta összeszorította a fogát, és mély lélegzetet vett. - Ó, Cynthia, Fényes Hegyek Úrn je, gyászos hír hozója vagyok! Kedvesed h tlennek bizonyult irántad való érzelmében. Alantas gerjedelmében és útitársa buja vágyainak martalékává akart tenni, majd megölni. Cynthia szomorúan megcsóválta a fejét. Egy virág kihullott a kezéb l.

- Ejnye, Lorr, bizony néha h tlen vagy! - mondta. - Ám én megbocsátok neked. - Ismét felvidult, és elkezdte berakni a virágokat egy festett vázába. - Bocsánatot kérek az nevében is t led mondta közben. Monmouth úgy látta, itt az alkalom, hogy óvatosan távolabb kerüljön a varázslón l. Egyenesen az ajtó felé igyekezett, de Avdoyta utánafordult, vállon ragadta, és maga elé húzta. Miel tt a szerzetes tiltakozhatott volna, Avdoyta a kezébe nyomta a nyakéket, és Cynthia elé perdítette, akinek figyelmét lekötötték a virágok. - Sajna, védekeznem kellett, úrn m - mondta a h sn , nem sok hajlandósággal a hangjában.- Védekezned? Hogyan állhat ellen egy n Lorr... - Cynthia fölnézett, és meglátta a nyakéket Monmouth remeg kezében. - Te... - Elejtette a virágokat, és fölkapta a nyakéket. - Hol van Lorr? - Mint mondottam, úrn m, védekeznem kellett. - Avdoyta most kezdte igazán értékelni Monmouth jelenlétét. Varázser ide vagy oda, legalább köztük állt. - Mit csináltál a kedvesemmel?! -Hát... - Avdoyta valami más szót keresett a kézenfekv helyett, de nem talált. - Én... ööö... megöltem. Cynthia nem habozott. - rség! - kiáltott, és drámai, nyilvánvalóan varázserej mozdulattal fölemelte karját. A szobába vezet ajtók azon nyomban felpattantak, és zöld ruhás katonák osztagai t ntek föl. Némán, de acélos pillantással közeledtek Avdoyta és Monmouth felé. A h sn kardot rántott. - Fegyver nem árthat az én varázslatomnak - mondta Cynthia. Hangja rekedt volt a visszafojtott fájdalomtól. - Most meglakoltok gyilkos b nötökért! - Ez a te dolgod, barát! - Avdoyta a katonák felé lökte. Monmouth teljes magasságában kihúzta magát. Zsíros hajjal koronázott csontos alakja kialudt fáklyára emlékeztetett. Fölemelte karját, és méltóságteljesen intett a közelg katonáknak. - Távozz! - kiáltotta. A katonák csak közeledtek. Monmouth aggodalmasan hátrapillantott Avdoytára. - Egy pillanat, egy pillanat - mondta bocsánatkér en. - Apró tévedés, semmi más. Idegességemben néha kapkodok. - Ismét fölemelte karját. - Kotródj! A katonák csak jöttek. Durván eltaszították a szerzetest, s amikor elesett, zavartalanul átgázoltak rajta, majd körülfogták és lefegyverezték Avdoytát. Valahonnan a padlóról fojtott „Sicc!" hallatszott, de a katonák nem t ntek el. - Úrn m - mondta Avdoyta -, könyörülj rajtam! Könnyek csorogtak Cynthia arcán, ahogy kimondhatatlan utálattal ránézett. - Miféle könyörületet vársz az után, hogy végeztél Lorral? rajta megkönyörültél talán? - H tlen volt hozzád, úrn m. Máskülönben hogy sebezhettem volna meg? - Mindig el kell néznünk az apró gyengeségeiket - hüppögte Cynthia. - De meg akart ölni! Cynthia oda se figyelt. Egy kézlegyintéssel elbocsátotta ket. A katonák vasmarokkal megragadták a még mindig tiltakozó Avdoytát, és kivonszolták a szobából. Cynthia várbörtönének b zös sötétjében Avdoyta csak azt érezte, hogy lelökdösik néhány meredek lépcs soron, aztán durván betaszítják egy kopár kis cellába. A vasajtó döngve bezárult mögötte, a katonák léptei eltávolodtak. Napok teltek el, úgy érezte. Kenyeret és vizet kapott, de mindig olyankor, amikor aludt. Nem látta rét, sem fogvatartóját, és nem tudta, mi lett a szerzetessel, csak feltételezte, hogy kínok között sikoltozik a várbörtön valamelyik távoli zugában. Keserves szemrehányásokat tett magának, amiért kiszakította söröskorsói közül, bizonytalan és veszélyes útra kényszerítette. Épp a kenyérhéj utolsó morzsáit rágta, amikor egyszerre zörgést hallott a cella el tti lépcs n. A vastag ajtó résein halvány, pislákoló fény sz dött be. Aztán elhúzták a reteszt, és Monmouth lépett be, selyembe-prémbe öltözötten. Nyakában smaragdláncon függött az ezüst-gyöngyház nyakék. A néma katonák egy csoportja szorosan mögötte várakozott.

- Üdv, ó H sn ! - mondta Monmouth, ahogy aranyozott csizmájában megállt a cella k padlóján. Lemondtál már rólam, nem kerestél volna, de én ím eljöttem, hogy vigaszt hozzak tenéked! Avdoyta észrevette, hogy minden cicoma ellenére még mindig zsíros a haja. - Megmagyaráznád netán, hogy mi folyik itt? - Hogyne - mondta Monmouth. - A szépséges hölgy, kinek vendégszeretetét élvezzük, kegyeskedett párjául választani szerény személyemet. - Hogyan?! - Avdoyta fölállt, és körbejárta, mintha egy oldal szalonnát méregetne. - És könyörgök, e szerény személy melyik erénye ragadta meg az úrhölgyet? - Igazi hivatásom - mondta Monmouth feszengve, óvatosan. - A varázser gyakorlása, melyben némi ügyetlenkedésem ellenére - határozott tehetséget fedezett föl. - Meg az, hogy te vagy az egyetlen férfi a várban, leszámítva ezeket a jelenéseket. - Nos... igaz, ami igaz. - Monmouth magasabbra emelte a kezében tartott fáklyát. - Habár, mint magad is tanúsíthatod, ezek a jelenések nem megvetend mértékben képesek testi megnyilvánulásokra. Avdoyta feléje hajolt. - Mikor szabadítasz ki innen? Monmouth idegesen felsóhajtott. - Remélem, tisztában vagy vele, ó, Erd mélye Úrn je, hogy helyzetem még mindig... bizonytalan. - Bizonytalan? Jószerivel a férje vagy. Nem parancsolhatsz neki? Monmouth a szakállát, bajuszát húzkodta. - Hát nem egészen... tudod, még mindig neheztel Lorr halála miatt. És sajnos én... ööö... szomorúan végignézett magán. - Én nem tudom igazán pótolni a nagyszer Lorrt. Avdoyta a kardja után nyúlt, rájött már vagy századszor, hogy nincs a derekán, ökölbe szorította kezét, és rámeredt a szerencsétlen barátra. - Még egyszer kérdem: mikor szabadítasz ki innen? - Én... ööö... - Beszélj! - ...nem tudlak! - Monmouth látta, hogy a n szeme megvillan, és a katonák felé hátrált. - Vedd figyelembe, ó, H sn , hogy itteni helyzetem, enyhén szólva, kényes. A legcsekélyebb hiba, és jöhetek melléd a börtönbe. És akkor mihez kezdenénk? - Tovább hátrált az ajtó felé. - Megérted a helyzetemet, ugye? - Mint Cynthia párjáét? Nagyon is megértem a helyzetedet. - Avdoyta nézte, ahogy kihátrál. - Nem lesz könny dolgod, barát, ha jól ismerem Cynthia lelkét. - Nem feledlek el! - kiáltott Monmouth, ahogy bevágódott az ajtó. Amikor Monmouth visszatért, érzésre egy hét múlva, egyedül jött és nesztelenül. Korábbi, jól táplált, elégedett megjelenésével ellentétben most sovány és ideges volt, szeme véreres, és minduntalan az ajtó felé tekingetett, mintha hirtelen támadástól tartott volna. - Meneküljünk! - mondta. Avdoyta eltakarta a szemét a szerzetes gyertyájának fényét l. - Ó, szerzetes - mondta -, mily megrendít ez a hirtelen változás! Pedig a jóságos Cynthia hogy elhalmozott minden kegyével! Min megtiszteltetés! Monmouth a földre roskadt mellette. - Mondom, hogy menekülnünk kell! Cynthia úrn megszállott! Tönkremegy az egészségem! - Talán megmagyaráznád, mit jelent mindez? - Az istenekre, Avdoyta! Az a n kielégíthetetlen! Alig alszik, alig eszik... nem érdekli semmi más, csak a nemi aktus! - Ó, Édenkert! - csúfolódott Avdoyta. A másik lesoványodott kezével karon ragadta. - Ó, H sn - nyöszörgött -, ments meg engem! - Úgy látszik, szerzetes, elkerülte a figyelmedet, hogy rab vagyok.

- Ki tudlak szabadítani! Rájöttem a módjára. Cynthia úrhölgy, elfáradva a szerelmi er feszítésekben, nagy ritkán elalszik. Ha egyszer elalszik, megkötözöm, és kiengedlek. Még ha felébred is, ha nem lesz képes megtenni a varázsmozdulatokat, nem akadályozhatja meg, hogy elmenjünk. - Bizonyos vagy ebben, barát? - Amennyire a varázser mben! Avdoyta megdörgölte a homlokát. Minden lehet ség jobb, mint a várbörtön. - Meg kell szerezned a kardomat is - mondta. - Ne félj. Két napon belül szabadok leszünk. Mint rendesen, a szerzetes túl optimista volt. Avdoyta úgy becsülte, négy nap is eltelt, amikor végre kulcszörgést hallott a zárban. Monmouth bedugta a fejét. Avdoyta látta, hogy nagyon izgatott, és azt is, hogy Cynthia gyengédségei azóta még jobban felemésztették erejét. - Sietnünk kell - mondta, odalökve a kardot. - Könnyebben ment, mint gondoltam, de attól félek, felébred. - Hát nincs alaposan megkötözve? - Alaposan! Ó, istenek! Mire kiszabadulna azokból a kötelékekb l, megöregedne. Fölébredt, amikor nekiláttam megkötözni, és az a teremtés rám nevetett! Azt hitte, új figura, így hát, hogy ne fogjon gyanút, kénytelen voltam... - Pszt! Mi az? Az els lépcs sor alján voltak. Valahonnan fentr l hangok hallatszottak. - A katonák - mondta Monmouth. - Azt hittem, csak jelenések. - Cynthia nagy erej varázsló - mondta a szerzetes -, ha esze nincs is sok. Az rök és a szolgák meglep en tartósak. Akkor sem t nnek el, ha Cynthia alszik, bár nincs akarat, ami irányítsa ket. - Ezért nem akarod hát, hogy felébredjen. Monmouth bólintott. Fénycsóva jelent meg a lépcs sor tetején, és lassan feléjük ereszkedett. - Lehet, hogy tévedtem - mormolta a szerzetes. Avdoyta megragadta a kardját. A fény tovább közeledett, egyre er sebbé vált, aztán elhaladt mellettük. A derengésben látták, hogy a zöld b lakáj lebeg fejjel lefelé a lépcs fölött. Szeme csukva volt, halvány mályvaszín haja végigsöpört a lépcs n, ahogy lefelé ereszkedett. Pár pillanat múlva elt nt egy sarok mögött. Amikor felértek a vár földszintjére, egy lélek sem volt a nagyteremben, de Avdoytának szemébe nt egy jókora, hosszúkás láda, amely a terem közepén hevert a padlón. Alig volt rövidebb Avdoyta testmagasságánál. - Valami csapdát állított nekünk Cynthia? - kérdezte halkan. A szerzetes gyors léptekkel odament, és megragadta a fogót a láda egyik végén. - Ez - szólt ünnepélyesen - nem más, mint Fergus szarkofágja! Mindenképpen magunkkal kell vinnünk. Avdoyta odalépett, és megbökte a lábával. A láda meglep en könny volt. - Kisebb emléktárgyat nem találtál? - Emléktárgyat? Ez nem emléktárgy, úrn m! Ez az s varázslók leghatalmasabbikának, Westloz urának, Fergusnak a m ve, akinek keze nyomán emelkedtek ki a hegyek is, melyeken e várkastély áll, úgy beszélik. Fogalmam sincs róla, hogyan juthatott hozzá Cynthia... - Talán valamelyik férjét l kapta - jegyezte meg a h sn . - A jelek szerint könnyen váltogatja ket. Monmouth nem figyelt rá. - Szóval fogalmam sincs róla, de ez bizonyosan a szarkofág, mely igen nagy becsben áll varázsló rendem tagjai el tt. Ha visszajuttathatom nekik, minden bizonnyal visszahelyeznének régi méltóságomba. - Avdoytát szemlátomást hidegen hagyta a dolog. - Hát nem érted? Nem kellene többé a városok húgyszagú kocsmáiba szám zve gyakorolnom hivatásomat. Újra én lehetnék a... Hirtelen egy sikoly verte fel a várkastély súlyos csendjét. - Jaj, elárultak!

Monmouth leveg után kapkodott. - Cynthia! Egek! - De hangját elfojtotta a szomszédos termekb l és a folyosókról hirtelen behallatszó fémes lépések zaja. - Az rök! - kiáltott Avdoyta. A kapu felé rángatta a szerzetest, de az csökönyösen fogta a szarkofágot. Nem akarván vitára fecsérelni az id t, Avdoyta megragadta a láda másik fogóját, s ahogy nekilódultak, a köztük vitt szarkofággal sikeresen hanyatt is löktek egy csoport katonát, akik a kijáratot akarták elállni. Vezet jük, egy nehézkes mozgású, megtermett, ormótlan jelenés azonban átugrott a szarkofágon, és már ki is rántotta kardját. Avdoyta megpördült, és vívóállásba helyezkedett. - Úgyis hiába, úrn m! - jajdult föl a szerzetes. - Csak varázslat állhatná útját, és én nem vetekedhetem Cynthiával. - Varázslat? - Avdoyta karon ragadta a szerzetest. - Mondd, keltettem benned buja vágyakat mostanában? - kérdezte hevesen, és a nyakéket méregette, mely még mindig Monmouth nyakában lógott. - Úrn m - kapkodott leveg után az -, a buja vágyaknak egyel re a gondolata is fájdalmas. - Nagyszer . - Ahogy a katona csapásra emelt karddal el relendült, Avdoyta egyenesen nekilökte a szerzetest. Monmouth feljajdult, és fémes csendüléssel visszapattant a jelenés mellvértjér l, majd feje köré kulcsolt karral a padlóra rogyott. A katona azonban vakító villanással elt nt. Avdoyta a kapurostély emel láncával bajlódott. - Remélem, volt annyi eszed, hogy a kapuhoz hozd a lovakat - mondta. Monmouth fölnézett. - Lovakat? - Bizonytalanul a szarkofág felé kezdett mászni. - Ó, istenek! Mindörökké bolondokkal leszek körülvéve? A csarnok távolabbi végén újabb katonák t ntek föl. Avdoyta ökölcsapásokkal és rúgásokkal ösztökélte ki a szabadba a szerzetest, aki makacsul fogta a szarkofágot. A katonák már majdnem odaértek a boltozatos kapufolyosóhoz, amikor Avdoyta megfordult, és föltaszította a felvonóhidat. A jól kiegyensúlyozott tömb könnyen elfordult, és döndülve elzárta a kaput. A várfalakon kívül épült kis istállónál nem volt rség. Csak az lovaik álltak odabenn. Miközben felnyergelték az állatokat, egy hang sem hallatszott a várból. - Baljóslatú ez a csend - mormolta Avdoyta, és azon igyekezett, hogy csonttörés nélkül lefejtse Monmouth ujjait a szarkofág fogójáról. - Nem hiszem. Cynthia csatlósai a várban rekedtek - mondta a szerzetes. - És nem tud újabbakat kivarázsolni ide, mert, hála egy bizonyos illet éleselméj ségének, meg van kötözve - tette hozzá kárörvend en. - Hála egy bizonyos illet kapzsiságának - mondta Avdoyta -, mindjárt megetetem veled ezt a koporsót! - Mindenképpen magammal kell vinnem, úrn m. - Más emberek ékszert vagy varázskardot vinnének magukkal. Vagy egy koronát. Vagy talizmánt, amely segítségükre volna a szökésben. De nekem ki a kísér m? Egy csuhás, akinek azon jár az esze, hogy ládákat lopjon! Monmouth megsért dött. - Úrn m - mondta -, ez, amit te ládának nevezel, felmérhetetlen hatalmú varázseszköz. A benne lakozó er segítségével a hozzáért varázsló bárhová eljuthat a világmindenségben. - És mi módon? Talán eltüntetjük magunkat innen? - Nem, el ször a ládát kell el reküldeni. Aztán ugyanis a varázsló belevarázsolhatja magát, akárhol legyen is. A szarkofágból hangos puffanás hallatszott. Monmouth rémült pillantást vetett rá, majd riadtan odébb ugrott, amikor felpattant a fedél, s a szarkofágban felült a még mindig megkötözött Cynthia, a Fényl Hegyek Úrn je, és villogó szemmel végigmérte ket. - Elárultatok - mondta rekedten -, de nem menekülhettek büntetéstek el l! Hiába szöknétek, az én haragom el l nincs menekvés! Bemocskoltátok a házamat, a becsületemet, visszaéltetek a

vendégszeretetemmel! Eddig türelmes voltam, de... Tedd el azt a kardot, némber, hasznát nem veheted úgyse! Avdoyta elmosolyodott, az ismer s pallost latolgatva. - Öö... úrn m... - Kínzóverembe vettetlek, éhen pusztulhatsz... - Cynthia... - Csontjaidról lerohad a hús... - Cynthia... - És még a... Min nevetsz? - Elkerülte a figyelmedet, hogy még mindig meg vagy kötözve. - Avdoyta elmosolyodott, és kardjának hegyét a varázslón torkához nyomta. Az végignézett magán, és rángatni kezdte kötelékeit, de Monmouth csomói kitartottak; Cynthia meg sem tudott moccanni. Szeme tágra nyílt, és hisztérikus kis vihogással pillantott Avdoytára. - Ejnye! - mondta végül. - Hol is tartottál? Monmouth odaugrott. - A hatalmunkban van, Avdoyta! Most megfizethetünk neki azért, hogy... A h sn szabad kezével félrelökte. - Vissza, hitvány! Ne merészelj kezet emelni erre a n re! Cynthia mozdulatlanul ült, tekintetét a kard hegyére szegezte, mely még mindig el tte lebegett. -Könyörülj, úrn m! - nyögte ki. Minden harciassága elszállt. Várfalain kívül, megkötözött kézzellábbal egészen tehetetlen volt. - Könyörülj! -Vendégként jöttem a házadba, úrn m - mondta Avdoyta -, és te megszegted a vendégbarátságot, amikor börtönbe vettettél. Könyörületet vársz most? Szólj! - Uram elvesztése fölötti bánatom az oka! - zokogott a másik. Szemlátomást valóban félt, és Avdoyta azon vette észre magát, hogy hiába er lködik, nem tud annyi indulatot felszítani magában, hogy lecsapja Cynthia fejét. - És rólam hallgatsz? - kérdezte sért dötten a szerzetes. - Kis híján a halálba kergettél átkozott kéjvágyaddal, s t... Avdoyta fenyeget mozdulattal elhallgattatta, aztán visszafordult Cynthiához. - Úrn m - mondta -, ha jól emlékszem, uraddá és parancsolóddá választottad ezt a frátert. Cynthia rápillantott a szerzetes zsíros hajára, végignézett rajta, és megborzongott. - Ez... így igaz. De nem volt más választásom. - Választásod? Hát én adok neked egy választási lehet séget. Vagy ezzel az emberrel tartasz, és szolgálója leszel életed végéig, vagy velem jöhetsz, és megszabadulhatsz néhány különös hiedelmedt l. Monmouth elsápadt Avdoyta els javaslatától. Cynthia még kevésbé látszott lelkesnek. - Vagy pedig - vetette oda a h sn , meglengetve a pallost Cynthia arca el tt - el fordulhat, hogy ezzel egy kicsit elhamarkodottan... -Veled megyek! - robbant ki Cynthiából, mintha egy léggömböt pukkasztott volna ki a kard. Avdoyta elmosolyodott. - Bölcsen választottál, úrn m. - Megfordította a kardot, és markolatát a varázslón elé tartotta. Most esküdj h séget nekem! Cynthia a markolatra tette homlokát, és elmondta az esküszavakat. Pár pillanat múlva Avdoyta elvágta kötelékeit, és Cynthia elgémberedve fölállt. - Az az érzésem, hogy nagy hibát követtem el - motyogta. - Ugyan, menj már! - Avdoyta barátságosan hátba vágta, és Cynthia kis híján elvágódott az alomban. - Legfeljebb kicsit kés n kezded el a tanulást, de ragyogó pályafutás áll el tted: egy sn fegyverhordozója leszel. Elbírod ezt? - Odanyújtotta a kardot a varázslón nek, akit csaknem földre rántott a súlya. - No igen... - elt dött. - Biztosan hozzászoksz majd. - Cynthia tovább küszködött a karddal. - El bb-utóbb.

Natalja Szokolova: A tizenegyedik lépés (Földeák Iván fordítása) Nagyapa a padon ült, és újságot olvasott. Ez vasárnap volt. Toddik meg ott játszott a közelében. Pontosabban, játszania kellett volna, azonban hátát a padnak vetve csak állt, s elégedetlen képpel, ajkát elfintorítva bámulta cip jét, a pad oroszlánmancs formájú talpát, a park útjának es után foltosan száradó homokját. Miért egyezett bele ebbe a tíz lépésbe?... Toddik unatkozott, és kényelmetlenül érezte magát. Toddik nagyapja egyáltalán nem hasonlít a könyvek apró termet , derék nagyapóira. Magas, széles vállú férfi, markáns arcát piros vérerek hálózzák be, hangja er teljesen, parancsolón cseng, haja szép fehér. Vastag, szürke kabátban jár, sapkát nem hord - még es ben sem -, viszont mindig rajta a b rkeszty . Nagyapa - f könyvel . Pontos, akkurátus ember, minden szaváért felel. Ha azt mondja, hogy magával viszi Toddikot oda, ahonnan a repül gépek felszállnak, akkor feltétlenül meg is teszi. Ha megígéri, hogy elegáns, kétcsatos iskolatáskát vesz, feltétlenül úgy lesz. Csak éppen ez a tíz lépés... így egyeztek meg. Nagyapa egész csomag újságot hozott magával a sétányra, s kijelentette: nyugodtan, komolyan végig kell olvasnia, anélkül hogy bármi elvonná vagy elfoglalná a figyelmét. Ez az egész, hozzávet legesen... úgy félórát vesz igénybe. Igen, vagy talán negyven percet... „El ször is, ne mászkálj el - utasította nagyapa hangos, parancsoló szóval, s behajlította egyik b rbe bújtatott ujját -, másodszor pedig, hagyj békén! Világos? Utána majd elmegyünk galambokat etetni. S kitalálunk valami klassz dolgot. Egyel re maradj itt a közelemben... No, hány lépés kell, hogy ne unatkozz?" Toddik pedig, anélkül hogy egy pillanatra is végiggondolta volna, rávágta: „Tíz." „Tehát megegyeztünk! Törvényer re emeltük!" S miközben ezt az érthetetlen szót öblösen, jóíz en kimondta, b rbe bújtatott ujjaival nagyapa kihajtotta a Nyegyelja szélben susogó lapjait, s mélyen lehajtotta markáns, fehér fejét. Mindenr l megfeledkezett. Nos, az egyezség megköttetett. Akárhogy vesszük, tíz lépés mégiscsak nagyon kevés. Az ágakról hólé csöpög a padra, a deszka csupa víz, a következ pad messze van, oda már nem mehet. Körben az összes gyerek futhat húsz lépést vagy akármennyit, egy kislány még biciklizik is. Toddik tíz lépést tett a pad lábától, óriási, hatalmas lépéseket, úgy, hogy minden lépést elnyújtott, ahogy csak bírt, majdnem orra bukott. Álldogált egy darabig, toporgott, s válla felett hátrapillantott... A nagyapó vakító fehér feje alig látszott ki az újság lapjai mögül, a lapok szélét a szél cibálta. Toddik megingott egyszer, még egyszer, mint aki képtelen megtartani egyensúlyát. Mégis megtette ezt a tizenegyedik lépést, apró, pirinyó lépést, alig lehetett észrevenni - nem is lépés volt, inkább csak egy fél lépés, nem is tudja, minek nevezhetné. Hunyorított, hogy egy kissé magához térjen, gyorsan leguggolt, s a térdére könyökölt. Majd nagy kék szemét hirtelen kinyitotta, s lelkesen, tágra nyílt szemmel bámulni kezdte a világot. Innen, alulról a sétány valahogy egészen másnak, újszer nek t nt. Vajon mindig ilyen hatalmasak voltak a járókel k sárga és fekete, vastag és vékony talpú cip i? Mindig ilyen csábítón ropogott alattuk a homok? S vajon mindig ilyen mulatságosan érdekes, vékony nyomot hagyott a biciklikerék rajzolata ez alatt az unalmas, dundi kislány alatt. Toddik ekkor megpillantott egy gombát. Igen, egy igazi, hamisítatlan erdei gombát. Nyilván tévedésb l bújt ki a földb l. Egyszer en nem ott bújt el , ahol kellett volna - lehet, hogy rövidlátó volt, vagy éppenséggel szórakozott, s nem tudta, hogy ez sétány; azt hitte, hogy erd , hát fogta magát, és el bújt. A gomba nem jó helyen ért földet, bár ezt aligha mondhatjuk, hiszen a gombák nem fölülr l ereszkednek le, hanem alulról bújnak el a földb l... Toddik hamarosan iskolás lesz, s akkor nyomban megkérdezi a tanító nénit, honnan jönnek el a gombák.

- Jó napot! - üdvözölte Toddik udvariasan a gombát, de változatlanul tovább guggolt. - Én nemsokára iskolába megyek. - Jó napot! - válaszolta udvariasan a gomba. Toddik a meglepetést l majd hanyatt zuhant, de gyorsan összeszedte magát. Végtére nem olyan, mint az a dundi, gyáva kislány, aki visít, ha kerékpárja útjába egy egészen apró, lapos kavics kerül. - Jó napot! - ismételte el Toddik, immár kissé bizonytalanabbul. Nem tudta, hogyan beszéljen a gombával; tegezheti, vagy inkább magázza. A feln ttek megkövetelik, hogy magázzák ket, de amikor egyszer egy ismer sük telkén magázni kezdett egy nagyon öreg és sovány, leng t gy tehenet, mindenki elnevette magát. Az ördög érti ket. A gomba az els pillantásra középkorú lehetett (bár nagyon nehéz meghatározni a gombák életkorát), még jó karban volt, vörösesbarna szín erny je alul fehér s harmonikaszer , akár édesanyja rakott szoknyája, amit anyja, miel tt leül, mindig felemel. Édesanyja szoknyájának árt az es , a gomba viszont akármilyen id ben kint áll a szabadban, s meg kellene tudni t le... - Melyik iskolába fogsz járni? - érdekl dött vékony, de nagyon érthet hangon a gomba. - Az újba. A piacnál. Bizony, nincs mese, magázni kell t. A kalapja nem domború, pereme felkunkorodik, kissé már megpuhult, foszladozó, ez csak a korosabb gombáknál fordul el . - Az én osztályom az els „D" lesz - osztotta meg Toddik a gombával azt, ami szíve legmélyén rejlett. - S már iskolatáskát is vettek. Két csat van rajta. - Van nálatok els „U" osztály? - érdekl dött a gomba. Toddik nehéz helyzetbe került. Még sohasem hallott ilyen osztályról. A házukban lakó fiúk és lányok nem jártak ilyen osztályba. Lehet, hogy ez a gombák gyerekei részére indított osztály volt? A gombafiókáknak - vagy talán ezt másképp kell mondani -, a gombagyerekeknek - hiszen k is tanulnak valahol, mert manapság tanulás nélkül senki nem létezhet. A nagyapa mondogatja, hogy tanulatlan embert a munkapad mellé sem állítanak, s t még azt sem engedik, hogy a gépek között söprögessen. Ez a gomba nyilván szintén járt valahol iskolába; ahogy a nagymama mondaná, intelligens kinézése van. Persze a gombagyerekek külön osztályba járnak, s t az is lehet, hogy egészen külön iskolába, hiszen nekik egészen más, apró iskolapadok kellenek, s nem kell sámli a lábuk alá. Minek is kellene? Az is lehet, hogy nem is padokban ülnek, hanem egyszer en mohán, nedves mohán. S a tanáruk is gomba... És az ábécéskönyvük is különleges, gombás... Abban nem az áll, hogy „Mása mos" - hiszen ez a gombagyerekeket nem érdekli -, ott ez van: „A gomba szára" vagy „A gomba kalapja", de nem, ez nagyon bonyolult, sok különböz bet kell hozzá. Lehet, hogy egyszer en ez áll: ,,A gomba gombja" vagy „A gomba boga". Fuj, ez így egészen goromba... - Nos, mi a helyzet az „U" osztállyal? - ismételte meg a gomba. Toddik még tágabbra nyitotta kék szemét. S az a kis tincs, ami sohasem simult homlokára, hanem úgy ágaskodott, mint a háztet , most végképp az ég felé meredezett. - Én... én sohasem hallottam els ,,U" osztályról. Fogalmam sincs, hogy van-e ilyen. Úgy látta, a gomba kissé megsért dött, kalapjának rakott alja összeborzolódott, egyik pereme még jobban felkunkorodott. Mégis, úgy t nt, hogy békülékeny természet . Nyomban megnyugodott, s nagyon intelligensen és jóindulatúan megjegyezte: - Minden bet jó, mind megfelel , az els osztály kezd dhet bármely bet vel. Miért is ne? Szerinted melyik bet nem alkalmas? Az „Y"? Az „X"? Vagy a „ZS"? Toddik szégyellte bevallani, hogy még nem ismeri az összes bet t. Amellett nagyon elzsibbadt a térde, s fel szeretett volna állni. Félt viszont megsérteni a gombát, aki olyan alacsony növés volt. - Az osztályok majd mindig vagy els „A"-k vagy els ,,B"-k - kezdte békít n. - Nyilván így szebb, azután meg... A gomba elcsodálkozott: - Különös. Akkor hogyan jutnak el az „A"-hoz? Hiszen az „A" az ábécé utolsó bet je. Közismert, hogy az ábécé úgy kezd dik, hogy...

S ekkor távolról, mintha egy másik bolygóról jönne, felharsant nagyapa hangja: - Toddik! Toddik borzasztóan szerette volna tudni, milyen bet vel kezd dik a gombák ábécéje - talán ,,G"vel? S hogyan mondják azt, hogy ábécé, ha az „A" az utolsó bet jük. A gomba pedig, mintha szándékosan tenné, késett a válasszal: - Kezd dik pedig, miként azt mindenki tudja... tudja... Ismét felharsant nagyapa hangja, most már hangosabban: -Tod-dik! Toddik kiegyenesítette elzsibbadt térdét, s felállt. Tett egy apró lépést visszafelé, igazából nem is egy teljes, csak egy fél lépést. A rend a lelke mindennek, be kell tartani a rendet. Most már semmiféle gomba nem létezett. A járókel k cip i - barnák, feketék, vörösek - már nem ntek Toddiknak olyan óriásiaknak és annyira önállóknak, mint akik kiugrálnak a kirakatokból, s szétfutnak, hogy ellássák lábbéli teend iket. Az egyik cip olyan, mint a másik. Semmi érdekes nincs bennük. Toddik odalépett a padhoz. - Nagypapa! Itt vagyok. - Elmúlt negyvenöt perc - mondta a lelkiismeretes nagyapa, miközben felhajtotta rövid kabátja vastag, szürke ujját, s órájára pillantott. - Tudod... - Hangjában nem volt semmi parancsoló. - Ha nem ellenzed, én még egy kicsit... - S szes feje ismét a susogó lapok fölé hajolt. - Nem többet, mint öt-hét percet. Látod, Venezuelában... ,,És ha visszatérek - gondolta Toddik, miközben nagyapjához d lt, s arcát kabátjának bolyhos, szúrós vállához nyomta -, s ugyanarra a helyre állok..." Nem tudni, miért, de úgy érezte, hogy ezt a gombát akkor sem látja soha többé, nem láthatja. Egyáltalán, vissza tud-e térni, s állhat-e pontosan oda (egészen pontosan arra a helyre, ahol az el bb volt)? Nagyapa, miközben tovább olvasott, keszty be bújtatott kezével átölelte Toddikot. - Mindjárt... Borzasztóan sokat tud nagyapa, azt, hogy mi az az év végi mérleg, hogyan fordul el a repül gép cs lapja, s mindig legy zi sakkban a szomszédot, Kirill Matvejicset, a meghívókat pedig úgy címezik neki, hogy „Tisztelt..." Akkor az is lehet, hogy tudja, milyen bet vel kezd dik a gomba-ábécé?

U. K. LeGuin: Az id hiány problémájának néhány újabb megközelítése (Békés András fordítása) Az icipici lyuk elmélete A James Osbold, a Lick Obszervatórium munkatársa által fölvetett hipotézis - impozánsan átfogó jellege ellenére - bizonyos nehézségeket támaszt a problémára gyakorlati megoldást keres k számára. A matematikai megfogalmazásból kihántva, dr. Osbold elmélete megközelít leg úgy írható le, hogy posztulálja egy anomália létezését a térid kontinuumban. Az anomáliának az az oka, hogy a valóság, bár csak egy jelentéktelen részletben, de nem elégíti ki az általános relativitáselmélet el írásait. A világegyetem tényleges szerkezetében ennek következményeként egy helyi tökéletlenség vagy hiba lép föl, más szóval, lyuk a kontinuumban. A lyuk, Osbold számításai szerint, határozottan térjelleg lyuk. Veszélye éppen ebben a térjellegében rejlik, mivel a kontinuumban ily módon fellép egyensúlyhiány következtében kiegyenlít áramlás indul meg a világmindenség id jelleg dimenziójából. Más szóval, az id kifolyik a lyukon. Ez valószín leg már tizenkét-tizenöt milliárd éve, a világegyetem keletkezése óta folyik, de csak újabban öltött észrevehet méreteket a szivárgás. Az elmélet megalkotója nem borúlátó. Felhívja a figyelmet arra, hogy még rosszabb volna, ha az anomália a kontinuum id jelleg dimenziójában lépett volna fel, amikor is a tér szökne el,

feltehet en egyszerre egy dimenzió, ami hallatlan z rzavarral és kényelmetlenségekkel járna, bár Osbold hozzáteszi: „Ebben az esetben viszont elég id nk volna, hogy megoldást keressünk." Mivel az elmélet valahol, itt vagy ott posztulálja a lyuk helyét, a Lick és két ausztráliai obszervatórium összehangolt kutatási programot indított a vöröseltolódás helyi változásainak földerítésére, aminek révén lokalizálható volna a pontos pont/pillanat. „Még mindig lehet, hogy egészen apró lyuk - nyilatkozta Osbold. - Egészen picike. Nem is kell nagynak lennie ahhoz, hogy tekintélyes kárt okozhasson. De mivel a hatás ennyire érzékelhet itt a Földön, úgy vélem, komoly esélyünk van rá, hogy valahol a közelben találjuk meg, nem messzebb, mondjuk, az Andromedaködnél, és akkor végül is csak egy alkalmatos dugóra van szükségünk." A biológiailag nem lebontható pillanat Gyökeresen különböz magyarázattal szolgál az id hiányra az Interco Fejlesztési Társaság kutatócsoportja. Az elképzelésük, amelyet N. T. Chaudhuri, a bels égés motorok ökológiájának és etológiájának nemzetközileg elismert szaktekintélye ismertetett, inkább kémiai, mint kozmológiai jelleg . Chaudhuri kimutatta, hogy az olajalapú üzemanyagok tökéletlen elégésének termékei bizonyos körülmények között - a diffúz szorongás a f hajlamosító tényez - kémiai kötést létesítenek az id vel, „lekötik" a pillanatokat, ugyanúgy, ahogy a nukleátoranyagok molekulákká „kötik le" a szabad atomokat. Ezt a folyamatot kronokrisztallizációnak, illetve (akut szorongás esetében) kronoprecipitációnak nevezik. Az eredményeképpen létrejöv tömör pillanatstruktúra sokkal rendezettebb, mint a megel , rendezetlen „mostanság", ám sajnálatos módon ezért az entrópiacsökkenésért a biológiai összeférhetetlenség igen jelent s növekedésével kell fizetni. Voltaképpen a jelek szerint a k olaj-id -vegyület teljes mértékben összeférhetetlen az élet bármely formájával, még az anaerob baktériumokkal is, amelyekt l pedig oly sokat reméltünk. Jelenleg az a veszély fenyeget, fejtette ki F. Gonzales Park, a kutatócsoport tagja, hogy szabadid nknek, pontosabban szólva, gyökös id nknek olyan nagy része köt dik meg ebben a káros vegyületben (amelyet petro-pszichotoxinnak, illetve PPST-nek nevez), hogy kénytelenek leszünk feltárni azokat a hatalmas PPST-temet ket, amelyeket az Egyesült Államok kormánya létesített különféle barlangokban, mocsarakban, üregekben, tengerekben és kiskertekben, hogy megbontsuk a vegyületet, és szabaddá tegyük az id gyököket. Helms szenátor és több déli demokrata máris tiltakozott. Az id nek a PPST-b l való visszanyerése kétségtelenül kockázatos, mivel olyan sok oxigént igényel, hogy végül, amint O. Heiko, a csoport harmadik tagja megfogalmazta, lehet, hogy szabadid nk b ven lesz, de leveg nk nem. Mivel véleménye szerint az id még gyorsabban fogy, mint az olajtartalékok, Heiko a probléma „takarékossági" megoldását szorgalmazza, kezdve a hangsebességnél gyorsabb légi közlekedés betiltásával, és onnan haladva a légcsavaros repül gépeken, versenyautókon, közönséges autókon, hajókon, motorcsónakokon stb. át, amíg, ha szükséges, minden olajalapú üzemanyaggal hajtott járm vet kiküszöbölünk. A fontossági sorrendet a sebesség szabja meg, mert minél nagyobb a járm sebessége, s ezzel minél koncentráltabb a vezet /utas tudatos vagy tudattalan szorongása, annál nagyobb mérv az id petrolizációja, és annál mérgez bb a keletkez PPST. Heiko szerint nincsen „veszélytelen szint " szennyezettség, ezért - mint mondja - végül valószín leg a mopedek sem kerülik el a betiltást. Mint rámutat, egyetlen, ötkilométeres sebességgel sem mozgó f nyíró gép is képes egy háztömbnyi területen petrolizálni három órát egy vasárnap délutánból. De lehet, hogy az üzemanyag-habzsolás visszafogása csak a probléma egyik részére ad megoldást. Az Id fogyasztó Országok Szervezetének nemrég sikerült gyors akcióval megakadályoznia az Iszlám Ligát abban, hogy óránkénti 8,50 dollárra emelje a nyersid árát; Nyugat-Németország azonban máris 18,75 dollárt fizet óránként - kétszer annyit, amennyit az amerikai fogyasztó hajlandó fizetni az idejéért. Vérz szívek? Az id védelmi mozgalom

Nem vitatkozik a kozmológiai és a kémiai hipotézisekkel, de nem is kötelezi el magát egyik mellett sem a tudósok és laikusok egyre növekv tömege, amely olyan szervezetekbe tömörült, mint a Le Temps Perdu (Brüsszel), Az id pazarlás elleni protestáns liga (Indianapolis) és a lendületes, nagy tömegbázisú latin-amerikai akciócsoport, a Manana. A mananisták egyik szóviv je, a Buenos Aires-i Dolores Guzman Mclntosh így fogalmazta meg a csoport álláspontját; „Mi mindannyian szinte teljesen elvesztegettük az id nket. Ha nem mentjük meg, mi is elveszünk. Nincs már sok id !" A mananisták mindeddig óvakodtak a politikai elkötelezettségt l, és köntörfalazás nélkül kijelentették, hogy az id hiányban a kommunista és a kapitalista kormányzatok egyaránt vétkesek. Mexikótól Chiléig egyre növekv számban csatlakoztak papok is a mozgalomhoz, de a Vatikán nemrég hivatalosan megbélyegezte azokat, „akik, miközben az id megmentésér l beszélnek, elveszítik tulajdon lelküket". Olaszországban a közelmúltban bomlott frakciókra egy kommunista id véd csoport, az Eppur Si Muove, miután elnöke egy Moszkvában tett látogatás után azt nyilatkozta a sajtóban: „Miután m ködésben láthattam a szovjetunióbeli bürokráciát, elveszítettem hitemet abban, hogy az osztályöntudat felébresztése célunk elérésének legjobb eszköze." Közben az angliai Cambridge-ben társadalomtudósok egy csoportja folytatta kutatásait, hogy feltárja az egyel re bizonyítatlan összefüggést az id hiány és a béket rés hiánya között. „Ha ki tudnánk mutatni az összefüggést - mondta Derrick Groat pszichológus -, az id védelmi csoportok hatékonyabban léphetnének föl. Egyel re f ként vitatkoznak. Mindenki mentené az id t, miel tt örökre elt nik, de senki sem tudja pontosan, hogyan kellene, így hát csak dühösködünk. Persze, ha lenne más id forrás, mint a nap- és a geotermikus energia az olaj helyett, az csökkentené a feszültséget. De nyilvánvalóan be kell érnünk azzal, amink van." Groat megemlítette a General Substances által Sudokron márkanéven forgalomba hozott „id nyújtót", amelyet tavaly bevontak, miután a vizsgálatok tanúsága szerint mérsékelt dózisok is papírzsebkend vé változtatták a kísérleti egereket. Arra a tájékoztatásra, hogy a Rand Corporation er teljesen támogatja az id pótló kidolgozására irányuló kutatásokat, Groat annyit mondott: „Sok szerencsét kívánok nekik. De meglehet, hogy túlórázniuk kell majd!" Az angol tudós arra célzott, hogy az Egyesült Államok tíz perccel megrövidítette az órát, miközben meg rizte a napi huszonnégyet, míg a Közös Piac országai, számolva a fokozódó hiánnyal, megtartották a hatvanperces órát, de csak húsz órát hagytak a „leértékelt" európai napban. Közben az átlagember, legyen Moszkvában vagy Chicagóban, noha s n panaszkodik az id hiányra és a maradék egyre rosszabb min ségére, a jelek szerint fittyet hány a végítélet prófétáira, és a lehet legtovább halogatja az olyan széls séges megoldásokat, mint a jegyrendszer. Talán úgy érzi, a Prédikátorral és az elnökkel egyetértésben, hogy egyik nap olyan, mint a másik.

Kürti Elvira: Az alma Fekszik az ágyon mozdulatlanul. Már tizenkét éve végez nap mint nap autogén tréninget, végtelenül üdít s egyben személyiséger sít gyakorlat. Talán ennek köszönhet minden sikert, amit az életben elért. „Nyugodt vagyok! Teljesen nyugodt vagyok! Nyugodtan és egyenletesen dobog a szívem!..." Teste elnehezül, ha akarja, szíve olyan sebességgel dobog, ahogy parancsolja, egyszóval Fred az úr, nem a teste. Csak az a fekete folt ne lenne! Már százszor lepergett el tte a múlt, mint egy film, amit a szerepl szemével nézhet, s a részletek egyre finomodnak. Jó lenne találni valami egyszer kiindulópontot, hogy másokra ne legyen hatással!

...Tommy tipeg. Most tanul járni. Amikor elveszti az egyensúlyát, ügyesen lecsücsül, és a gy ztes vigyorával körülnéz. Sikerélmény. Már négy métert is megtesz. Szeretet veszi körül, Irene mosolyogva kapja fel, és cuppanós puszit nyom rózsaszín arcocskájára... Nem. Itt még minden tökéletesen harmonizál. Vajon hol az a pont, ahol átbillent az egész? És létezik-e egyáltalán? S ha igen, megtalálja-e? Tom börtönben van. Éjszaka betört egy kirakatot, és kiemelt egy egyszer hétköznapi tárgyat, egy kommersz, utálatos rádiómagnót. Miért?! Ha t le kért volna, százszor jobbat vesz neki! Hol az a pont, ahol elágazik az út? Lehet, hogy kés bb több esemény is követte, de kell lennie egy els pontnak, mint minden s szakasz, ez is el kell, hogy kezd djön valahol. Az már szinte biztos, hogy nem a fogamzás pillanatában kell keresni, nem öröklött b nözési hajlamról van szó. A születés is rendben zajlott, semmi szokásosnál nagyobb megrázkódtatás vagy túlzott gondviselés. ...Kétéves. Logikai készségfejlesztési gyakorlatok. Néhány dobozt egymásba kellene tennie. Rakosgatja, közben néha szól egy-egy szót, aminek persze értelme nincsen. Fredet bosszantja, hogy más gyereke ebben a korban már összefügg mondatokat mond, egyszóval értelmesen lehet vele kommunikálni. Tom még csak most lábal kifele a gügyög korszakból. Ha éhes, csak mutogat kis asztala felé, és a száján alig artikulált „a...a" jön ki. De még nem kezd dött el semmi. Legalábbis nem érzékeli. Tommynak egymásra kell tenni az egyre kisebb dobozokat, négy van bel lük, és elérni az almát. Nem elég részletes a kép. Nem látja az arcát, csak egy folt van a helyén. Megpróbál még jobban koncentrálni, s bár az alma pirosan, mosolygósan ott van el tte, csak bele kellene harapnia, a fiú arca mégis homályos. Lassan kitisztul a kép. Tommy szája sírósra görbül, szemében csalódás tükröz dik. A dobozok nem akarnak úgy illeszkedni, hogy fel lehessen rájuk állni, és az alma a polcon csak mosolyog. Fred bosszankodik, de nem segít. Gyötri tovább. Mintha kísérleti majom lenne, nevetséges! Hogy juthatott ilyen badarság az eszébe?! Mostani énje tiltakozik az egész módszer ellen. Végtelenül sajnálja a gyermeket, aki már a földön hemperegve ordít, szeméb l krokodilkönnyek patak-zanak, arca gyulladtvörös... De hiszen megvan! Az alma. Ez után az eset után - most már emlékszik - a gyerek minden törekvése a visszájára fordult. Le is szoktak ezekr l a „játékokról". Testét átjárják az izgalom hullámai, hideg verejték önti el. „Teljesen nyugodt vagyok! Egyenletesen lélegzem! Testem leh l! Homlokom h vös! Nyugodt vagyok!" Feláll, járkálni kezd. Agyán még végigfut az a gondolat, hogy talán mégis jobb lenne elintézni, hogy Tomot engedjék ki a börtönb l, hiszen van összeköttetése, de aztán elhessegeti. Az csak ideiglenes megoldás lenne, és megalázná vele a fiát. „Végig kell gondolnom, mi az a megoldás, ami siker esetén nem befolyásol mást, csak ezt a pici dolgot!" Aztán fáradtan lehunyja a szemét, majd az egészet másnapra halasztja. Fekszik az ágyon mozdulatlanul. A körülötte álló tárgyak, szekrények, falak lassan felolvadnak az id kazánjában, hogy egy másik szoba falaiként, tárgyaiként öltsenek újra testet. Mindez lassan, végtelen átérzéssel megy végbe. A férfi, Fred, már nem az, aki volt az el bb, hanem az, aki tizenöt évvel ezel tt volt. A mostani Fredb l már csak az agy, az akarat, a szuggesztió létezik... ... - Tomika! Itt ez az alma meg ezek a dobozok. Az almát felteszem a polcra, te pedig építesz szépen lépcs t, és leveszed. Olyan finom lesz, majd meglátod! - Nevetséges, gondolja az agy. Az alma a polcra kerül, Tom pedig elkezdi a végtelen építés mozzanatait. Kis homloka ráncolódik, rakosgatja egymásra a dobozokat, de nem sikerül. Az agy figyel. Lényeges minden arcrezdülés, ha nem találja el a kell pillanatot, akkor lehet, hogy még rosszabbra fordul az egész. Tom szája kezd legörbülni, szemében könyörg kifejezéssel, vágyakozva néz az almára, és mindkét kezével nyúl feléje, ágaskodik. Most! Most van a kell pillanat! Még nem aludt ki a szikra benne, még menthet . Teljes intenzitással koncentrál a jobb kezére. „Jobb kezem visszatér a múltba! Jobb

kezem visszatér a múltba!..." Mindez töredék pillanatok alatt, a mában szinte lelassul az id , a gondolatok pedig végtelen sebességre gyorsulva er södnek egyre... Ott, a múltbeli szobában pedig a polcnál lassan testet ölt egy kéz, majd finom mozdulattal, ügyesen meglöki az almát, az egycentis gurulás után elkezd esni, minden olyan lebegésszer , majd kiköt a kisfiú feléje nyújtott kezében. Tommy aranyos, gurgulázó nevetését már csak ködön át látja, és a hang távolodó. Talán tíz másodpercig is s köd veszi körül, beburkolja, nyugtatja, felejt lepelként borul rá... „...Hajlítsd és nyújtsd a karjaidat! Nyisd ki a szemed!" Kissé bódultan felül az ágyon, az ajtón kopogtat valaki. - Tessék! Gyere be! - Ne haragudj, apa, befejezted már? Nem akarlak zavarni! - Gyere csak, gyere! Már befejeztem a tréninget. - Tom belép az ajtón, széles mosollyal kérdi: - Nem kérsz egy almát? Most hozta a szakácsn . Nézd, milyen gyönyör ! - A fiú kezében egy piros, fényesre törölt, mosolygós alma csillog, szemében huncut vidámság. - Add csak ide! - válaszol nevetve Fred, és valahol mélyen a lelkében megrezdül valami különös érzés, mintha történt volna valami, aztán elhessegeti. - Azt hiszem, elalhattam tréning közben, mert valami furcsát álmodtam, de sehogyan sem tudok rá visszaemlékezni - mondja, és nevetve elveszi az almát. Az ablakhoz lép, a függönyön át is látja, amint Irene kiszáll a narancssárga Porschéból, becsapja az ajtót, és elindul a ház felé. - Te Tom! Ne nézz hülyének! Nem kék volt az autónk? - De apa! Hiszen már legalább két éve megvan ez a narancsszín , és el tte pedig fehér Fordunk volt! Csak nem öregszel? Korai lenne még! A férfi elgondolkozva néz ki a függönyön át, és jó nagyot harap az almából.

U. K. LeGuin: Schrödinger macskája (Békés András fordítása) Mivel a jelek szerint valamiféle végkifejlethez közelednek a dolgok, visszavonultam erre a helyre. Itt h vösebb van, és semmi sem mozog gyorsan. Idefelé jövet találkoztam egy házaspárral, akik szétmen ben voltak. A n szegény már alaposan széthullott, de a férje els pillantásra egészen jól tartotta magát. Mialatt elmagyarázta, hogy semmiféle hormonja sincsen, a felesége összeszedte magát, s fejét jobb térdhajlatába támasztva, jobb lábának ujjain ugrálva közelebb jött hozzánk. - Miért - kiáltott oda -, mi rossz van abban, kérdem én, ha az ember ki akarja fejezni magát? - A bal láb, a kar és a törzs, amely ott maradt a kupacban heverve, egyetért en rángatózott. - Príma láb - jegyezte meg a férj a karcsú bokára nézve. - Príma lába van az asszonynak. Egy macska érkezett, megszakítva elbeszélésemet. Csíkos sárga kandúr, a melle és a lába fehér. Hosszú bajsza van, és sárga szeme. Eddig sosem vettem észre, hogy a macskáknak a szemük fölött van a bajusza; ez így normális? Nem lehet tudni. Mivel már el is aludt a térdemen, folytatom. Hol is? Sehol, nyilvánvalóan. De az elmondás vágya bennem él. Sok mindent nem érdemes megtenni, de szinte mindent érdemes elmondani. És amúgy is súlyos velem született betegségem az Ethica laboris puritanica, vagyis az Ádám-kór. Nem gyógyítható, csak lefejezéssel. Még ha alszom is, szeretek álmodni, aztán megpróbálni fölidézni az álmot, hogy biztosítsam magam, nem vesztegettem el hét-nyolc órát puszta fekvéssel. Most meg fekszem itt. Minden er mmel. Szóval a házaspár, amelyr l beszéltem, végül szétesett. A férfi darabjai ott ugráltak még, és csipogtak, mint a kiscsibék, de a n l idegroncs lett; minden idegszála reménytelenül összekuszálódott.

Tovább haladtam tehát, óvatosan rakva egyik lábamat a másik után, gyászolva. A gyász érzése még mindig bennem van. Attól tartok, részem ez az érzés, mint egy láb vagy zsiger vagy szem, vagy lehet, hogy én magam vagyok az; mert mintha nem volna énem semmi más, semmi többi semmi, ami a gyászon kívül van. Nem tudom azonban, mit gyászolok? A feleségemet? A férjemet? A gyermekeimet? Vagy magamat? Nem emlékszem. Az álmok legtöbbje feledésbe merül, akárhogy igyekszik is visszaemlékezni az ember. Ám kés bb fölcsendül egy hang, a harmónia megrezdíti a lélek mandolinhúrjait, s könny szökik szemünkbe. Egyre zeng valami hang, amelyt l sírhatnékom van. de miért? Nem tudom biztosan. A sárga macska, amely talán a szétesett házaspáré lehetett, most álmodik. Mancsa néha megmegrándul, és egyszer halk, visszafojtott megjegyzést tesz csukott szájjal. Vajon mir l álmodik a macska, és kihez szólhatott most? A macskák nemigen vesztegetik a szót. Csöndes jószágok. Bölcsen hallgatnak, megtartják maguknak, amit gondolnak. Dekadens sziámi macskák néha akkora zajt csapnak, mint a kiskutyák, s az emberek azt mondják: „Beszélnek!", ám az a zaj messzebb van a beszédt l, mint az eb vagy a cirmos mély hallgatása. Ez a macska csak annyit tud mondani, hogy miau, de hallgatásaival talán majd értésemre adja, mi az, amit elveszítettem, mi az, amit gyászolok. Valami azt súgja, hogy tudja. Azért jött ide. A macskák mindig a Legf bbet keresik. Borzasztó forróság lett. Úgy értem, egyre kevesebb dolgot lehetett megérinteni. Ott voltak például a t zhelyek. Persze tudom, hogy a t zhelyek mindig is forrók voltak; ez volt a végs okuk, azért léteztek, hogy forróak legyenek. De aztán átforrósodtak bekapcsolás nélkül is. Akár elektromos lap, akár gázég - kiment az ember reggel a konyhába, és ott izzott mind a négy, remegett fölöttük a forró leveg . És hiába kapcsoltuk volna ki, mert be sem voltak kapcsolva. Arról nem is beszélve, hogy a kapcsolók és a csapok is átforrósodtak, alig lehetett hozzájuk érni. Voltak, akik mindenáron le akarták h teni ket. A legnépszer bb módszer a bekapcsolás volt. Néha bevált, de nem lehetett építeni rá. Mások tanulmányozták a jelenséget, megpróbáltak a mélyére hatolni, feltárni az okát. Alighanem k voltak a legriadtabbak, de hát az ember akkor a legemberibb, amikor a legriadtabb. Példás hidegvérrel néztek szembe a forró t zhelyekkel. Megfigyeltek, vizsgálódtak. Olyanok voltak, mint az a figura Michelangelo Utolsó ítélet-én, aki rémülten eltakarja az arcát, ahogy az ördögök lerántják a pokolba - de csak az egyik szemét rejti a keze mögé. A másikkal figyel. Ennél többet nem tehet, de ezt megteszi. Megfigyel. Az ember szinte nem is tudja, vajon létezhetne-e a pokol, ha nem figyelné meg. De hát sem neki, sem azoknak, akikr l most szólok, nem volt elég idejük rá, hogy bármit is tegyenek. És persze ott voltak még azok is, akik sem tenni, sem gondolni nem akartak semmit az egészr l. Amikor azonban egy szép napon forró víz folyt ki a hidegvizes csapokból, még azok is, akik addig a demokratákat szidták az egész miatt, sokkal kínosabban kezdték érezni magukat. Nemsokára a villákat, ceruzákat, franciakulcsokat is csak keszty vel lehetett megfogni; az autók pedig iszonyatosak voltak. Mintha izzó kemence ajtaját nyitotta volna ki, aki be akart ülni a kocsijába. És akkorra már egymáson is megégettük magunkat. A csók perzselt, mint a t z. A gyermek haja lángnyelvként nyaldosta az anya kezét. Itt, mint mondtam, h vösebb van; s t az állat is h vös. H vös természet. Nem csoda, hogy jólesik megsimogatni. És lassan is mozog, legalábbis általában, aminél többet nem szabad elvárni egy macskától. De hiányzik bel le az a túlhevítettség, ami elhatalmasodott minden teremtményen, hogy csak ZUTTY! - már el is t ntek, semmi állhatatosság. Gondolom, a madarak mindig is hajlottak az ilyesmire, de hát annak idején még a kolibri is meg-megállt egy pillanatra rjöng anyagcseréjében, ott függött mozdulatlanul egy pillanatig a fuksziák fölött - aztán elt nt megint, de az ember legalább tudta, hogy volt ott valami, nemcsak a villódzó ragyogás. De aztán már a vörösbegyek, s t a nehézkes, szemtelen galambok is csak elmosódó villanásnak látszottak; a fecskék pedig túllépték a hangsebességet. A fecskékr l csak az öreg házak eresze alatt esténként cikázó kis hangrobbanások adtak hírt.

A giliszták metróként robogtak át a kertek talaján, a vonagló rózsagyökerek között. A gyermekekre akkor már nemigen lehetett kezet emelni: túl gyorsak és túl forrók voltak. Az ember szeme láttára n ttek fel. De lehet, hogy ez mindig is így volt. A macska szakított félbe: fölébredt, és egyet nyávogott, aztán leugrott az ölemb l, és megfontoltan a lábamnak támaszkodott. Ez a macska ért hozzá, hogyan jusson élelemhez. De ért az ugráshoz is. Lusta könnyedség volt az ugrásában, mintha a gravitáció nem hatott volna annyira rá, mint más teremtményekre. Ami azt illeti, egy-két szórványos esetben, miel tt eljöttem, a gravitáció csakugyan felmondta a szolgálatot; de ez, ahogyan a macska ugrott, ez valami más volt. Még nem zavarodtam meg annyira, hogy megrémüljek a kecsességt l. S t, megnyugtat. Ahogy nekiláttam kinyitni egy halkonzervet, újabb személy érkezett. Amikor meghallottam a kopogást, azt hittem, talán a postás. Nagyon hiányzik a posta, odasiettem az ajtóhoz, és kiszóltam: - Ki az, a postás? - A! - felelt egy hang. Ajtót nyitottam. Berontott, kis híján fellökve a nagy sietségben. A földre huppantotta hatalmas hátizsákját, fölegyenesedett, és megnyomkodta a vállát. - Huh! - mondta. - Sötét van kinn? - kérdeztem. - Vak! Erre fölidéz dtek bennem az emberi és állati beszédre vonatkozó gondolataim, s úgy találtam, hogy ez valószín leg nem ember, hanem kiskutya. (A nagy kutyák ritkán vakognak, ha nem ill az alkalomhoz.) - Hát gyere, kisöreg - édesgettem. - Gyere szépen, jól van, jó kiskutya vagy! - Gyorsan kinyitottam neki egy zöldborsós sertéshúskonzervet, mert szemlátomást kis híján éhen halt. Falánkul, habzsolva, lefetyelve evett. Amikor befejezte, többször azt mondta: „Huh!" Épp meg akartam vakarni a füle mögött, amikor megmerevedett, nyakán fölmeredt a sz re, s mély torokhangon felmordult. Észrevette a macskát. A macska már korábban észrevette, de nem tör dött vele. A Das Wohltemperierte Klavier egy példányán ült, és a szardínia olaját nyalogatta a bajuszáról. - Hú! - ugatott föl a kutya, akit magamban elneveztem Bodrinak. - H ! Tudod, mi az ott? Az Schrödinger macskája! - Nem, most már nem. Az az én macskám - mondtam indokolatlan sért döttséggel. - No persze, Schrödinger már halott, de ez az macskája. Képek százain láttam. Tudod, Erwin Schrödinger, a nagy fizikus! H , hogy éppen itt legyen!... A macska egy pillanatig h vösen ránézett, aztán könnyed határozottsággal nyalogatni kezdte a bal vállát. Bodri arcán szinte vallásos áhítat jelent meg. - Így volt elrendelve - mondta halkan, szuggesztívan. - Igen. Így volt elrendelve. Nem lehetett puszta véletlen. Túl valószín tlen: én a dobozzal, te a macskával, hogy összetalálkozzunk, itt és most! - Fölnézett rám, pillantásában boldog buzgalommal. - Hát nem csodálatos? - mondta. Tüstént összerakom a dobozt! - És nekilátott szétrángatni a hatalmas hátizsák száját. Miközben a macska mells lábát tisztogatta, Bodri kicsomagolt. Miközben a macska letisztogatta farkát és hasát, ezeket a kecses mozdulatokkal nehezen hozzáférhet területeket. Bodri összerakta, amit kicsomagolt. Szemlátomást bonyolult feladat volt. Amikor és a macska egy id ben befejezték tevékenységüket és rám néztek, bizony elképedtem. Másodpercre egyszerre végeztek! Csakugyan úgy látszott, többr l van itt szó, mint véletlenr l. Reméltem, nem rólam. - Mi ez? - kérdeztem, egy nyúlványra mutatva a doboz falán. Nem kérdeztem meg, hogy a doboz micsoda, mert egészen nyilvánvalóan egy doboz volt. - A puska - mondta izgatott büszkeséggel Bodri. - A puska? - Lel ni a macskát.

- Lel ni a macskát? - Vagy nem lel ni a macskát. A fotontól függ en. - A fotontól? - Aha! Ez Schrödinger híres Gedankenexperiment-je! Látod, idebenn van egy kis emitter. A nulla pillanatban, öt másodperccel a doboz fedelének becsukása után kibocsát egyetlen fotont. A foton nekiütközik egy félig ezüstözött tükörnek. Annak a kvantummechanikai valószín sége, hogy a foton átjut a tükrön, pontosan ötven százalék, igaz? Nos, ha a foton átjut, aktiválja a ravaszt, és a puska elsül. Ha a foton visszaver dik, a ravasz nem aktiválódik, és a puska nem sül el. Nomármost, behelyezzük a macskát. A macska odabenn van. Lecsukjuk a fedelet. Elmegyünk! Vissza sem jövünk! Mi történik? - Bodri szeme csillogott. - Megéhezik a macska? - A macska golyót kap, vagy nem kap golyót! - mondta, és elkapta a karomat, de szerencsére nem a fogával. - A puska azonban zajtalan, tökéletesen zajtalan. A doboz hangszigetelt. Nem lehet tudni, hogy él-e a macska vagy meghalt, ha nem nyitjuk ki a dobozt. Semmiképpen sem lehet tudni! Érted, milyen alapvet fontosságú ez az egész kvantumelmélet szempontjából? A nulla pillanat el tt az egész rendszer tiszta és világos, kvantumszinten és a mi szintünkön is. De a nulla pillanat után a teljes rendszer csak két hullám lineáris kombinációjával reprezentálható. Nem jósolhatjuk meg a foton viselkedését, tehát miután már viselkedett, nem jósolhatjuk meg az általa determinált rendszer állapotát. Nem jósolhatjuk meg! Isten kockajátékot játszik a világgal! Gyönyör en bebizonyosodik tehát, hogy ha bizonyosságra vágyunk, bármilyen bizonyosságra, nekünk magunknak kell megteremtenünk! - Hogyan? - Természetesen úgy, hogy felnyitjuk a dobozt - mondta Bodri, és hirtelen csalódottsággal pillantott rám, talán enyhe gyanakvással is, mint a baptista, aki rádöbben, hogy nem egy másik baptistával beszélt vallási kérdésekr l, mint hitte, hanem egy metodistával, s t, ne adj' isten, egy episzkopálissal. - Hogy kiderítsük, meghalt-e a macska vagy sem. - Azt akarod mondani - kérdeztem óvatosan -, hogy amíg föl nem nyitjuk a dobozt, a macska nem is halt meg, de nem is nem halt meg? - Azt - mondta megkönnyebbülten Bodri, visszafogadva a nyájba. - Vagy esetleg ez is, az is, tudod? - De az, hogy felnyitjuk a dobozt, és benézünk, miért teszi ismét egyértelm vé a rendszert, akár él , akár holt macskás rendszerré? Miért nem leszünk mi is részei a rendszernek, amikor fölemeljük a fedelet? Csönd lett. - Mi? - nyiffantott bizalmatlanul Bodri. - Hát kölcsönhatásba lépnénk a rendszerrel, a két szuperponált hullámmal. Miért csak a belsejében létezhetne egy nyitott doboznak? Tehát amikor benézünk, ott állnánk, te meg én, és mindketten egy él macskát látnánk, és mindketten egy halott macskát látnánk. Igaz? Bodri homloka elfelh södött. Fojtottan, rekedten fölugatott, és odébb ment. Hátat fordított nekem, úgy szólt határozott, szomorú hangon: - Nem szabad bonyolítani a kérdést, így is elég bonyolult. - Biztos? Bólintott. Visszafordult, és könyörg re fogta a dolgot: - Ide hallgass! Ez mindenünk - a doboz. Tényleg. A doboz. És a macska. És itt vannak. A doboz és a macska, végre! Tedd a macskát a dobozba! Beteszed? Megengeded, hogy én betegyem? - Nem - mondtam felháborodva. - Kérlek. Kérlek szépen! Csak egy percre. Csak fél percre! Kérlek szépen, hadd tegyem be a macskát a dobozba! - Miért?

- Mert nem bírom ezt a szörny bizonytalanságot - mondta, és könnyekre fakadt. Egy darabig tétováztam. Noha sajnáltam szegény ebadtát, épp azt akartam mondani szelíden, hogy nem, amikor különös dolog történt. A macska odament a dobozhoz, körbeszaglászta, fölemelte a farkát, és lespriccelte az egyik sarkát, aztán kecsesen, csodálatos, sima könnyedségével beleugrott. Sárga farka ugrás közben meglökte a fedél szélét, s az lebillent, halk, határozott kattanással bezárult. - A macska a dobozban van - mondtam. - A macska a dobozban van - ismételte meg suttogva Bodri, és térdre ereszkedett. Csend lett, mély csend. Mindketten a dobozra meredtünk, én állva, Bodri térden. Egy hang sem hallatszott. Nem történt semmi. Nem is fog történni semmi. Nem történik semmi mindaddig, amíg föl nem nyitjuk a doboz fedelét. - Mint Pandora - suttogtam elhalón. Nem tudtam pontosan visszaemlékezni Pandora legendájára. Persze, kiengedett minden bajt és gonoszságot a dobozból, de volt még valami. Miután elszabadult minden rossz, megmaradt valami egészen más, egészen váratlan. Mi is volt az? A remény? Egy döglött macska? Nem emlékszem. Elöntött a türelmetlenség. Rámeredtem Bodrira. Kifejez , barna szeme viszonozta a pillantást. Nekem ne mondja senki, hogy a kutyáknak nincs lelke. - Pontosan mi az, amit be akarsz bizonyítani? - förmedtem rá. - Hogy a macska halott lesz, vagy nem halott - mormolta alázatosan. - Bizonyosságot. Csak bizonyosságot akarok. Hogy biztosan tudjam, hogy Isten kockajátékot játszik a világgal. Egy darabig hitetlen elképedéssel néztem rá. - Akár játszik, akár nem - mondtam -, azt hiszed, értesítést hagy róla a dobozban? - Odaléptem a dobozhoz, és némileg drámai mozdulattal fölrántottam a fedelet. Bodri zihálva föltápászkodott, hogy belenézzen. A macska persze nem volt ott. Bodri nem ugatott, nem is ájult el, nem káromkodott, és nem sírt. Igazán nagy önuralommal fogadta. - Hol a macska? - kérdezte végül. - Hol a doboz? - Itt. - Hol van az itt? - Az itt most van. - Valamikor így gondoltuk - mondtam -, de tulajdonképpen nagyobb dobozokat kellene használnunk. Bodri zavart némasággal nézett körül, és meg se rezzent, amikor a ház teteje fölemelkedett, épp, mint egy doboz fedele, és beragyogott a csillagok esztelen, féktelen fénye. Csak annyi ideje volt, hogy azt suttogja: ,,Huh!" Felismertem a hangot, amely folyamatosan zeng. Ellen riztem a mandolinon is, miel tt megolvadt az enyv. Az A hang az, amely az rületbe kergette Schumannt, a zeneszerz t. Gyönyör , tiszta hang, sokkal tisztább most, hogy látszanak a csillagok. Hiányozni fog a macska. Vajon rátalált-e, mi volt az, amit elveszítettünk?

V. Nagy Zsuzsanna: Egy esztend : három nap Egy délel ttnyi bolyongás után leroskadtam egy virágokkal díszített k edény szélére, hogy fáradt testemb l valamelyest ki zzem a zsibbadást. A lábamat magam alá húzva, unottan bámultam az el ttem sodródó embereket, a hetek óta tartó vásári forgatagot. A látványosság, amely ide vonzott, már nem érdekelt. Fárasztott a tömeg, a céltalan bolyongás, az egész agyonreklámozott., mesterségesen felfújt h hó.

Néhányan hozzám értek, mégsem vettek észre. Sodródtak a tömeggel tehetetlenül, fennakadva a szembejöv k csoportjaiban. Egy-egy ilyen sodródó alakot elkísértem tekintetemmel, majd mikor elt nt, ismét csak a semmibe bámultam. Id nként megszakadt az emberoszlop, s olyankor rövid id re a homlokomon érezhettem a déli nap er s sugarait. A lábak alatt recseg kavicsok zaja összekeveredett az értelmetlen zsibongással, a rohangáló gyerekek cip talpainak csattogásával, a nevetgéléssel. Nem gondoltam semmire, hagytam, hogy agyam belesüppedjen a fárasztó, meleg, imbolygó zsivajba. És akkor jelent meg el ttem Nem tudtam, honnan került ide, merr l jött, és mikor, de ott állt el ttem tétován, csodálkozón, mosolyogva, és engem nézett. Vékony, áttetsz testét körbefogta a nap. Állt és mosolygott. - Szia! - mondta a lány olyan könnyedén, mintha ismer sével találkozott volna. Hiába kutattam emlékezetemben. Egy pillanat alatt végigszáguldtam a felidézhet arcokon, ismer sök és félismer sök homályos képein. Sehol nem akadtam rá. Soha nem láttam, mégis ahogy ott állt el ttem várakozón, úgy t nt, hogy nézett már rám így valaki, A lány mögül sugárzó nap elvakított, hunyorogva, bizonytalanul felálltam. - Szia! A lány most sokkal alacsonyabb volt nálam, homloka alig ért az államig. - Hogy vagy? - kérdezte tétován, mintha idegen nyelv leckét mondana fel. - Köszönöm - hallottam a hangom. - Mit csinálsz itt? - Körülnézett, mintha csak most vette volna észre az emberáradatot. Azután ismét rám szegezte kérd tekintetét. - Várok valakit - válaszoltam. - Áááá! - vonta fel a szemöldökét. - Én most érkeztem, alig volt id m, hogy körülnézzek, s akkor itt talállak... - Honnan érkeztél? - kaptam a szón. - Szörny meleg van itt, és borzasztóan sokan vannak - forgatta a fejét, meg sem hallva a kérdést. - Igen - bólintottam. - Itt laksz? - Nem - ráztam meg a fejem - Persze, persze, tudom - vágta rá, de hogy mit tud, az nem derült ki. Türelmetlenül körülnézett, ismét, mintha valaki el l menekülne, vagy keresne valakit, azután felém hajolt. - Örülök, hogy találkoztunk - mondta, és zavartan elmosolyodott. - Én is - bólintottam. A következ pillanatban már nem volt sehol. Elnyelte a tömeg, vagy felitta a napfény. Tekintetemmel megpróbáltam átfurakodni az embereken, de már sehol sem találtam. Úgy t nt el, olyan hirtelen, ahogy megjelent. Hónapok teltek el. Eleinte többször eszembe jutott a lány napfényben fürd , sötét haja, csodálkozó, kerek szeme, testére simuló, könny ruhája, tétova mozdulata. Minél többet gondoltam rá, annál ismer sebbnek tetszett. Emlékezetem egyre több szállal kapcsolt hozzá, de a hónapok múlásával halványulni kezdett az amúgy is homályos kép. Elmúlt az sz, a tél, elvirágzott a város terét díszít ezernyi tulipán. Egy áruház kirakata el tt ácsorogtam, amikor ismer s hang szólított meg a hátam mögül. - Szia! Megfordultam, de nem láttam senkit. Arrébb középkorú, molett asszonyság vonult el siet s léptekkel, festett sz ke boglyával a fején, mindkét karján dagadó szatyor- és táskagy jteménnyel. A következ pillanatban megláttam a lányt. - Engem vársz? - kérdezte. - Igen - nevettem. - Téged.

- Hát akkor hova megyünk? - karolt belém. - Hova akarod? Oldalról felnézett rám, és megvonta a vállát. - Nem tudom, én nem vagyok itt ismer s. Te mondd meg. - Jó - mondtam. - Akkor gyerünk. Az áruház sarkához érve bekanyarodtunk egy mellékutcába, ahol újabb kirakatokat hagytunk el. - Ide bemegyünk - mutattam egy presszó bejáratára. - Jó? - Jó - bólintott. Átfúrtuk magunkat a fagylaltért sorban állók között, és rövid keresgélés után találtunk egy üres asztalt. A pincérn szinte azonnal megállt az asztalunknál, fölénk tornyosodott teljes kövérségében. Ujjaival egy noteszon dobolt türelmetlenül. - Mit parancsolnak? - kérdezte unott udvariassággal. - Mit kérsz? - fordultam a lányhoz. - Én?... Én nem tudom... amit te - dadogta bizonytalanul. - Kólát? Egykedv en bólintott. -Jó. A pincérn bámulatos gyorsasággal átverg dött az akadályokon, és elt nt. Egymásra mosolyogtunk. - Na és most mondd, mit csinálsz itt? - húztam ki magam a kényelmetlen m anyag székben. Nagy, csodálkozó szemekkel nézett rám, értetlenül, mintha valami elképzelhetetlenül különös dolgot mondtam volna. Nem szólt, csak nézett vizsgálódón, hitetlenül. - Hát hozzád jöttem - bökte ki felháborodva, mintha egy el re megbeszélt randevúról feledkeztem volna meg. - Na de... - hökkentem meg. - Érdekes itt nálatok - vetett véget ellenkezésemnek, és szemmel látható elégedettséggel nézett végig rajtam. Csevegtünk, kérdezett, én válaszoltam. Csak rövid ideig maradhat itt, mondta, nem ide való, de szeretne mindent megismerni, leginkább engem. Kikérdezte életrajzomat, a legszürkébb eseményeket is érdekl déssel hallgatta, és olyan mulatságos kérdéseket f zött hozzá, amit talán egy marslakó tehetne fel hasonló helyzetben. Amikor kiderült, hogy munkahelyem is van, ahol dolgozom, egészen megdöbbent. Alig akarta megérteni, mire való az, talán szórakozás vagy hobbi, vagy tán robot vagyok?... Ez a feltételezése már engem is határozottan felbosszantott. Nem igaz, hogy aki itt él a Földön, még ha a legtávolabbi országból jött is, ennyire tájékozatlan legyen a világ hétköznapi dolgaiban. Biztosan a bolondját járatja velem, és magában jól szórakozik. Fodros szél , fehér kötény állt meg az asztalunk mellett. Megköszöntük az aláereszked italokat. A pincérn ismét elt nt a szemünk el l. - És honnan jöttél? - kérdeztem, miután az asztalra tettem a kóla maradékát. - Túlról - bökött fejével a leveg be. - Aha, értem - nevettem el magam. is nevetett. - A másik dimenzióból jöttem, másik világból. Vagy nem hallottál még err l? Hitetlenül vontam össze a szemöldököm. Ez nem lehet igaz, minek néz ez engem? Egy újabb mese? Nem baj, az id mbe belefér. - Mi ott ugyanúgy vagy hasonlóan élünk, mint ti, csak más id ben és térben - folytatta, és hosszas, bonyolult fejtegetésbe kezdett a dimenziókról. Olyan lebilincsel en és magától érthet en adta el , hogy mire észrevettem magam, már nem tudtam eldönteni, hiszem-e vagy nem. Hallgattam a lányt, és el adását különféle kérdésekkel szakítottam meg. Egy pillanatra ugyan megfordult a fejemben, hogy ha tényleg onnan való, az én kérdéseim most ugyanolyan nevetségesek lehetnek számára, mint az imént az övéi nekem, de egyáltalán nem úgy nézett rám, mint aki rajtam szórakozik. Kérdéseimre komolyan válaszolt, vagy egyszer en csak megrántotta a vállát, jelezve, hogy azért sem tudhat mindent.

- Hogy kerültél ide? Hogy tudtál átjönni? - kérdeztem végül. - Akartam! - válaszolt nyomatékkal. - Tetszik nekem ez a világ, tetszik a te világod. - A te dimenziódból akárki átjöhet ide? - Nem, nem akárki, csak aki akar. Mint ahogy t letek is csak az jöhet hozzánk, aki megtalálja a módját. Már régen át szerettem volna jönni, de nem tudtam. - Miért jöttél most hozzám? - Mert szeretlek. - De hisz nem is ismersz! - Dehogynem, hisz a múltkor megismertelek. Az ablak függöny által megsz rt fénye féloldalt világította meg az arcát. Sötét haja alól kivillant a szeme, és ha b re nem látszott volna olyan bizonytalanul áttetsz nek, talán nem is olyan hihetetlenül furcsa az egész. Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem. - Eljössz majd hozzám? - kérdezte, kissé megbillentve a fejét. Nem tudtam, hirtelen mit válaszoljak, olyan különös ez az egész ezzel a lánnyal. Elém pottyant az égb l, vagy ki tudja, honnan, hol lehet az a hozzám? - Igen - mondtam. A lány, amíg gondolkodtam, megint a dimenziókról beszélt valamit, nehézségekr l, évekr l és id eltolódásról, s ahogy megszólaltam, hirtelen nem is értette, mire válaszoltam. De néhány pillanat múlva arca kiderült, fogai kivillantak a széles mosoly alól. - Igen?... Valóban?... Igazán eljössz? Öröme olyan gyermekien szinte volt, hogy egészen átragadt rám, és már nem is érdekelt, tulajdonképpen mit is jelenthet ez az ígéret, mibe kevertem magam egyetlen igennel. A presszóból kilépve, a fülledt, füstös leveg után megcsapta arcunkat a kinti meleg, de kellemesen tiszta leveg . Felemeltem a kezem, és felé nyújtottam. - Add a kezed az egyezségünkre! - Kézen fogva mentünk a sarokig. Éreztem, hogy a tenyere nyirkos. - Miért izzad a kezed? - kérdeztem t le. - Mert izgulok - válaszolta. - Idegen és nem is veszélytelen számomra ez a világ. - Most már nem kell - szorítottam meg a kezét. - Nem - mondta halkan, és ismét maga elé nézett. - Holnap is eljövök hozzád - állt meg egy virágos k vályú mellett. Bólintottam. - Szia! - mondta. - Szia! - hajoltam le hozzá. Megfordult, és egy szempillantás alatt elt nt, semmivé vált. Ott, ahol az el bb még boldogan nézett fel rám, ahol néhány pillanattal ezel tt rövid „sziá"-val búcsúzott, most nem volt semmi. A szemem láttára t nt el nyomtalanul. Ha eddig kétkedve fogadtam is történeteit, most alaposan elgondolkodtatott a dolog. Másik dimenzió?... De holnap újra eljön. Másnap bárhova mentem, mindenütt t kerestem. Minden pillanatban azt hittem, hogy a következ ben megláthatom, hogy megint itt áll mögöttem, vagy a legváratlanabb id pontban el bukkan. Százszor is elképzeltem ezt a pillanatot, de mindannyiszor csalódnom kellett. Elmúlt a nap, és nem jött. Nem jött egy hét múlva sem, és egy hónap múlva sem. - Szia! - Szia! - Régóta vársz? - kérdezte ártatlanul. - Igen - nevettem. - Azt mondtad, másnap eljössz. - De hát itt vagyok - csodálkozott. - Akkor gyere, sétálunk egyet - fogtam meg a kezét. A várost kellemes, magas lombos fákból álló, nagy kiterjedés park szegélyezte. Talán tíz percbe sem telt, hogy odaértünk, útközben semmiségekr l beszélgettünk. Nehezteltem rá a hosszú

távollétért, hogy nem tartotta be ígéretét, de olyan túláradóan boldog volt azért mert velem lehet, hogy nem tettem szóvá. - Mit csináltál, mióta nem láttalak? - kérdeztem. - Rád gondoltam - válaszolta nevetve. - és te gondoltál rám? - Igen. A terebélyes, lombos fák között megpillantottam egy eldugott, üres padot. Odavezettem, szorosan mellém ült, fejét a vállamra hajtotta. - Miért pont engem választottál? - kérdeztem t le, hogy megszakítsam a csöndet. - Mert érdekes vagy - válaszolta. - Olyan vagyok, mint a többi férfi, mint egy átlag földi ember - válaszoltam, és futó pillantást vetettem az id s hölgyre, akit liheg foxija vonszolt maga után pórázon. - Lehet - mondta. - Nem ismerlek benneteket. - És úgy gondoltad, hogy rajtam keresztül ismersz meg bennünket? - Ühüm - bólintott. Eszembe jutott, hogy a zsebemben van még az a zacskó cukorka, amit egy falatozó ablakában vettem. - Kérsz cukrot? - tartottam felé a zacskót. Bizonytalanul nézegette, majd kivett egy szemet bel le. Megvárta, míg én is veszek. A maradékot zsebre téve kibontottam a papírjából. is módszeresen utánam csinálta a m veleteket, és bekapta a cukorkát, ízlett neki, lekötötte a figyelmét. A kutyás hölgy már a negyedik kört rótta el ttünk, mikor újra megszólalt: - Nem csókolsz meg? Meglep dtem egy pillanatra, s azt hiszem, ezt is észrevette, mert megkérdezte: - Vagy nálatok nem így szokás? - De, de igen - mosolyogtam, és magamhoz öleltem. A délután hátralév részében már nem mesélt nekem dimenziókról, s t egyáltalán nem mesélt és nem kérdezett semmit. Földi dolgokkal voltunk elfoglalva. A két világ közti különbség ezen a padon egyáltalán nem t nt leküzdhetetlennek. - Holnap megint eljövök hozzád - búcsúzott. - Várni foglak - mondtam, és ujjaimmal végigsimítottam az arcán. Tenyerét a kézfejemre téve, mosolyogva nézett rám. Elengedte a kezemet, és felállt a padról. - Menjünk - mondta. Felálltam, kézen fogva indultunk el a város irányába. Ahol két túlburjánzott bokor összesz kítette az utat, kihúzta kezét az enyémb l, és maga elé engedett. - Menj csak! - mondta határozottan. Néhány lépés után az út ismét kiszélesedett, visszafordultam, hogy ismét megfogjam a kezét. Nem volt sehol. Úgy t nt el megint, mint pára az ablaküvegr l. Visszamentem, hátha megtalálom, de hiába. Elt nt, elszállt a széllel, vagy elrepült sepr nyélen, és magával vitte a gondolataimat. A holnapból ismét négy hónap lett, s már azt hittem, soha nem látom viszont, amikor ismét elém toppant vidáman, váratlanul. Magamhoz öleltem, és is szorított, mintha soha nem akarna elengedni. - Ráérsz? - kérdezte várakozón. - Igen - feleltem nevetve. - Akkor eljössz hozzám? - nézett rám reménykedve, melegen. Amikor bólintottam, szinte éreztem azt a felszabadult örömöt, ami bel le áradt. Újból szorosan hozzám bújt, és csak ennyit mondott: Jaj de jó! Megfogtam a kezét, és elindultunk a park felé. - Hova megyünk? - kérdeztem. Jött mellettem vidáman, könnyedén. - Nem tudom - torpant meg. - Ja persze, hát hozzám - nevetett, és elém lépett. - Felkészültél? - nézett mereven a szemembe, mintha nagyon koncentrálna valamire. - Fel - válaszoltam, de mire kimondtam, megváltozott a park képe. A fák nagyobbak.

dúsabbak, s bbek lettek, a szépen nyírt pázsit helyén s bokrok n ttek. A széles, kavicsos út helyett keskeny ösvény kanyargott a lábunk alatt, s néhány méterre t lünk elveszett a bokrok között. Az öreg fák hatalmas koronái eltakarták a napot, az iménti vakító fény után ez a félárnyék sötétnek t nt. Döbbenten álltam, kezemben a lány kezét, mint egyetlen biztosnak vélt pontot szorongatva. Ámulattal néztem körül. - Tetszik? - kérdezte mosolyogva. - Igen — válaszoltam határozatlanul. - Hogy csináltad ezt? - Akartam - nevetett. - Gyere! Magával vonszolt a keskeny ösvényen, amely még sokáig kanyargott velünk a s fák között. Els meglepetésemb l felocsúdva már egész jólesett ez a kis séta, a beszélgetés. Alig vettem észre a hirtelen ritkuló erd mögött a hatalmas tisztást, amelynek túlsó szélén régi, szürke kastélyhoz vezetett az út. - Megérkeztünk - szólt, és ujjával meglökte a kaput. A hatalmas, nehéz ajtószárnyak hihetetlenül könnyedén nyíltak szét a gyenge érintésre. - Itt lakom - mutatott körbe. Homályos el csarnokba léptünk, jobboldalt széles k lépcs vezetett a fels bb emeletekre. Szemben zárt ajtósor, a bejárattól balra m szerfal. - Ez a kompjúter - mutatott rá. - A kastély szíve. A kompjúter mellett keskeny csigalépcs kanyargott az ismeretlenbe. - Egyedül laksz itt? - kérdeztem. Nem válaszolt, csak felszaladt a fehérre festett, cikornyás csigalépcs harmadik fokára. - Gyere! - fordult vissza. Követtem a végeláthatatlan lépcs soron. Úgy t nt, már id tlen id kig keringtünk rajta, amikor végre megálltunk egy magától felnyíló fehér ajtó el tt. A kicsiny, h vös szoba összes berendezése egy ágy, fotel és néhány szék egy asztal körül. A csupasz falakon egyetlen kép sem lógott. Egyszer , dísztelen, sivár szoba volt. - Nem ilyennek képzelted? - találta ki a gondolatomat. - Nem sokat vagyok itt, utazgatok. Szeretek utazni, ez a szórakozásom. Különben mit is csinálhatnék itt egyedül? Néha persze beugrom ide is, hisz ez az otthonom. Eltöltök néhány napot, pihenek, gondolkodom, kell néha a nyugalom, kell, hogy az ember néha egyedül is legyen. Sétálgatok az erd ben, vagy lovagolok. - Van itt ló is? - csodálkoztam, mert a növényeken kívül él lénynek nyomát sem láttam. - Persze. A földszinten vannak a lovak. - És ki látja el ket? Ki tartja fenn a kastélyt? El rehajolva, hosszan nevetett, hangja visszacsengett a falakon, betöltötte és felderítette a komor helyiséget. - Ki dolgozik, ugye? - nyögte ki végül. - A robotok. Nálunk mindenütt robotok dolgoznak. Rátámaszkodott az asztalra, mely abban a pillanatban kettényílt. A lapok kifordultak, s ahogy ismét összezárultak, a vacsora tálalva volt. - Látod? - mutatott rá. Láttam, de már eljutottam odáig, hogy elfogadjak mindent úgy, ahogy van, csodálkozás nélkül. Leültem vele szemben az asztalhoz. Étvágyam nemigen volt, talán a sok élmény megfeküdte a gyomromat. A pezsg azért valamelyest helyrerázott. Megfogta a kezemet, felállt a székr l, és hagyta, hogy az ölembe ültessem. Szája meleg volt, és úgy simult hozzám, olyan puhán és gyengéden, mintha egész életében ezt a pillanatot várta volna. - Alszom? - súgtam vagy inkább kérdeztem t le. Bólintott, és megsimította az arcomat. - Hideg van - rázkódtam össze -, hozok takarót. Felálltam, felnyaláboltam a széles fotelra dobott takarót. Visszafeküdtem mellé, és magunkra igazítottam. - Így jó? - kérdeztem. - Jó. Hanyatt fekve becsuktam a szemem, megpróbáltam elengedni magam, engedni a szemhéjamra nehezed fáradtságnak. Csönd volt, olyan csönd, amilyen a Földön talán nem is létezik. Hiányoztak a megszokott éjjeli zajok, emberi hangok, kocsibúgás, cip sarkok koppanása, a

szomszédok motozása, a város tompa, egyenletes zúgása. Talán nincsenek is emberek. Sziget ez a világ, lakatlan sziget, ahol most csak ketten vagyunk. A csönd úgy ölelt körbe bennünket, mint puha, meleg kar, mint egy álom. Nem hallottam semmit, még a lány egyenletes szuszogását sem. Talán nem is alszik - futott át agyamon. És akkor határozottan éreztem, hogy engem figyel. Mosolyogva felé fordultam. - Hát te miért nem alszol? Olyan kicsi a szemed. - Magamhoz szorítottam. Pár percig nem szólt semmit, majd kibontakozott az ölelésb l. - Nem vagyok álmos - mondta. Ujját végighúzta a homlokomon, az orromon, az államig. - Szép orrod van - mondta. - Persze - válaszoltam némi méltatlankodással, mert úgy éreztem, gúnyolódik. - De igazán - er sítette meg. - A te orrod - nyomta meg a te szót. Úgy nézett, olyan melegen, mintha egy istenség feküdne mellette, és ebben a fényl , két tükörben én is annak láttam magam. - Visszaviszlek - szólt reggel. - De meg kell mondanom valamit. - Mit? - emeltem fel a fejem, miközben a cip vel bajlódtam. - Egy napig voltál nálam, de ezalatt nálatok négy hónap telt el. - Micsoda? - Igen, négy hónap. A te világod és az én világom között négy hónap az id eltolódás. Háromszor találkoztunk - leszámítva a rövid ismerkedést. Ma, tegnap és tegnapel tt. A mi szerelmünk három napja tart, vagyis a te id számításod szerint egy éve. Elhoztalak magammal, hogy megmutassam az ide vezet utat. De ha megint találkozni akarsz velem, ezután neked kell jönnöd. Többet nem segíthetek. Magadnak kell rájönnöd, hogyan juthatsz ide. Én várni foglak... néhány napig. Ha addig nem jössz, kés bb már nem találsz meg. Ha ezalatt a pár nap alatt, ami nálatok hosszú hónapokat jelent, nem találsz hozzám, többet sose látjuk egymást. Ügyesnek kell lenned. Ha rájössz a titok nyitjára, bármikor átjöhetsz, és én mindig várni foglak. Egyedül kell megoldanod ezt a feladatot, én többet nem tudok neked segíteni. Érted? - Igen - válaszoltam, és nem értettem semmit. - Hát akkor... - Igen, mennem kell - mondtam, és még egyszer megcsókoltam. - Szia! - búcsúzott. - Viszontlátásra! - intettem, és a következ pillanatban az utcán álltam, a városom közepén, szemben a postaépület ormótlan, zárt kapujával. Elt nt a kastély, a szoba, az erd , a lány. Mintha csak álmodtam volna az egészet. Körülöttem a város még néptelen volt. Hajnalodott. Álltam egyedül a kihalt utcán kábultan. Fázósan összehúztam magamon a kabátot, és elindultam hazafelé. Négy hónap. Az újságárusok még nem nyitották ki bódéikat, az újságokkal és folyóiratokkal kitapétázott üvegkalitkákon hiába kerestem a csöppnyi nyílást, amelyen arctalan kezek nyújtják ki a napilapot. Meggyorsítottam lépteimet, mert a hajnali hideg átverekedte magát vékony pulóveremen, és szorított, mint fagyos, élettelen ujjak. A felvonó tompa kattanással állt meg el ttem, a lépcs ház kihalt csendjében dübörgésnek t nt. Az ajtó puhán félrehúzódott, és a felvonószekrény nagyot zökkent a súlyom alatt. A lakáskulcsot bámulatos gyorsasággal megtaláltam, csattant az ajtózár, hazaérkeztem. Az ajtónyílást zajos papírzörgés kísérte. Amikor beléptem, újsághegy zárta el az utamat. Négy hónap! - hasított az agyamba. Álltam, bámultam az újsághegyet, és gondolataim visszaszálltak a lányhoz. Átléptem a papírokon, a szobában semmi nem változott. Munkába indulás el tt gyorsan megborotválkoztam. A lány maga alá húzott lábakkal ült a fotelban, amelyr l a fiú el nap felemelte a takarót, és amellyel aztán betakarta t. Ült egész nap, és az üres falakat bámulta. Látta maga el tt a fiút, érezte keze simítását, b re melegét. Nem kellett becsuknia a szemét, és mégis itt állt el tte. Beszélt

hozzá, nevetett. Egész nap ült és várt. Várt másnap is és harmadnap. Várt és várt. A fotel egészen átvette alakját, a csönd észre sem vette jelenlétét. Ült mozdulatlanul, és álmodott. Aztán felemelkedett, néhány lépéssel az ágyhoz ért, fölé hajolt, és végigsimított a takarón. - Igen, a mi szerelmünk csak három napig tartott. Nem volt er d, hogy elgyere - suttogta. A kijáratnál még egyszer megfordult, körbepillantott a szobában, miel tt kilépett az ajtón.

Gyürk Sarolta: A kísértet Lenke hitetlenkedve húzta össze a szemét. Valaki jött vele szembe, egyel re még egész kicsikének látszott: egy távoli pont a kacskaringózó országúton. Épp hazafelé igyekezett a piacról, két megtömött szatyorral a kezében, és csak úgy, szokásból pillantott arrafelé, amerr l már oly sokszor látta jönni, de mindannyiszor bebizonyosodott, hogy képzel dik. A padkán ment, a nyári nap tüze felforrósította a betont, sütött az aszfalt; a padka h vösebb, apró, kavargó porfelh ket vert fel a meztelen sarka. A nedvesnek út fölött remegett a leveg ; a fák és a messzi falu házai délibábként himbálóztak. A látvány valószín tlennek tetszett, nyáron a remeg leveg be, télen a kavargó hópelyhekbe burkolózva; az illet azonban nagyon is valóságosnak: fekete öltönyben, fekete kalapban és fekete nagykabátban, a kezeit zsebre vágta - a nagykabátja zsebébe -, aminek két szárnya megmeglibbent. Lenke innét, messzir l is tisztán hallotta, hogy vidáman fütyörészik. Az alak könnyedén lépkedett, a fejét jobbra-balra forgatta, és kíváncsian tekingetett körül, mint akinek ismer s a táj, de mégsem tudja pontosan, merre jár. Lenke megállt, és letette a szatyrokat. A kezét a szeme elé emelte, ellenz nek, a nap pont szemközt lógott az égen, és ebben a ragyogásban élesen rajzolódott ki a fekete sziluett. A szatyrok oldalra d ltek, lehajolt, és egymásnak támasztotta azokat. Hirtelen nagyon elgyengült, a tarkójában pattant valami, és a fejébe belehasított a fájdalom, amit olyan nagyon jól ismert - tizenöt éve visszatér fejfájások kínozták -, ezzel a pattanó érzéssel kezd dött, aztán egy kés - egy konyhakés - belehasított az agyába, és hamarosan az egész koponyája egyetlen ég , lüktet fájdalommá vált. A tenyerét a homlokára szorította, de tekintetét nem vette le a közeled l: Kelemen volt az, a tizenöt éve meghalt férje. Semmi kétség. Már az arcvonásait is tisztán kivette, de felismerte a járásáról, a tartásáról, a libben kabátszárnyairól. Már hogyne ismerte volna fel, mikor tizenöt éve látja mindig újra és újra felbukkanni és közeledni; megismerte a fütyörészésér l, ugyanaz a dallam, mint annak el tte, mindig ugyanaz; a vidám dal a magasba szárnyalt, és csapongó madárként érkezett hozzá. Kelemen messze volt még, de a dala már megérkezett. Nagy hirtelen számba vette, mi van a szatyrában: zöldség, krumpli és a sok miegyéb tetején, papírba görgetve négy szelet hús; amint hazaér, kiklopfolja, paprikás lisztben megforgatja, és forró olajba dobja. Kelemen így szereti. A kamrában van néhány üveg sör, mindig van, azóta mindig van. Pirít egy kevés tarhonyát is. A férfi közeledett. - Kísértet - suttogta az asszony, és keresztet vetett. Bizony, nem kísértet volt az, nagyon is él valóság, már mellé ért, hozzálépett, és átkarolta a vállát. - Megérkeztem - rikkantott. - Jajaj, Kelemen! - nyöszörgött Lenke. A férfi hetykén mosolygott. - Csak nem ijesztettelek meg, édes-kedves feleségem? - Jaj, Kelemen! Te élsz? - Már hogyne élnék! - A régi, vidám hang, akár a fütyörészés. - Na persze csak úgy - tette hozzá a férfi -, úgy nem egészen. De ahhoz képest vidáman. És te?

- Hát én... - Az asszony horniokán szorosabbra fonódott a fájdalompánt, majd egyet reccsent. A fejfájása ezzel megsz nt. Kitisztuló szemmel nézett körül, nyilván megint látomása volt. A pokoli ség, a fáradtság, az álmatlan éjszaka tette. Délibáb, akárcsak a messzeségben lebeg házak. Újra csak délibáb. De nem! Kelemen ott állt el tte, a jobb orcáján ott a kis lencse, az állán a fehér forradás, egy régi sebhely emléke, az egyik foga csorba - kilátszik, ha nevet -, borostás, mint mindig; kés n fekszik le, részegen, reggel meg lusta kimászni az ágyból, majd este nyúzza csak le a szakállát, miel tt elindul otthonról. Az orra mellett ott a két ránc, kétség nem fér hozzá: ez bizony Szabó Kelemen, a férje. - Hát én - mondta Lenke, és lesütötte a szemét -, én csak élek. Csak úgy: élek. Hanem te, te mi járatban vagy erre? - kérdezte félszegen. - Beszédünk van egymással - mondta a férfi -, vagy nem? Tán elfelejtettél? Engem is meg mindent? Vagy úgy gondolod, a dolgok elrendez dtek a halálommal? Hisz még csak tisztességes temetést sem rendeltél nekem. - Elföldeltelek becsülettel - suttogta az asszony. - Meg is sirattalak. - A disznók alá, mi? - Nem haragudott. Barátságosan tapogatta meg Lenke vállát. - Fejfát sem állítottál. - Sokat gondoltam rád. - Virágot sem tettél a síromra. - Hogyan tehettem volna? - menteget zött az asszony Mindenkinek azt mondtam, hogy elutaztál. Hogy elhagytál - Tán csak nem azt, hogy Amerikába mentem? - Azt mondtam: nem tudom, hová. Hogy nem mondtad egy szóval sem. - Lenke felemelte a szatyrokat, és lépett el re egyet-kett t. - Nincs kedved hazajönni? - Épp oda készülök. - A férfi szimatolva hajolt a szatyrok fölé. - Mi vásároltál? Húst is hoztál? - Hoztam. - Kisütöd, ugye? - Persze hogy ki. - Sör is van? -Van. - És pálinka? Lenke elfordította a fejét. - Fél üveggel. Még akkorról. Tán emlékszel, az üveg ott maradt az asztalon. Bedugaszoltam és eltettem. Kelemen jóíz en felnevetett. - Kinek tetted el? - Csak úgy. - Azóta is vársz rám? - Nem, nem azért - vörösödött el az asszony. - Csak úgy eltettem. Emlékbe. - Jófajta pálinka az, igaz? - Jófajta. - Magam f ztem - jegyezte meg erre Kelemen. - Szilvából. Megvan még az a fa? Lenke ment elöl, kezében a két szatyor. - Nincs. Kivágtam - felelte. - Elöregedett. - Ültettél fiatalt helyébe? - Nem. A férfi mintha elszontyolodott volna. Abbahagyta a beszédet, a kérdezgetést, a fütyörészést. Ment szótlanul az asszony után - És - kérdezte id múlva - pálinkát se f zöl? - Kinek f znék? - Hát...

- Nem f zök. Kelemen újra hallgatásba burkolózott. Lenke újabb id múlva hátraszólt: - Nincs meleged abban a bélelt kabátban? Nem kellene levetned? Mire az rajtad most, amikor ilyen forró nyár van? - Ezt terítetted rám szemfed nek. Mégsem hagyok el egy ilyen drága kabátot! - Igaz is - bólintott az asszony. - Drága kabát. Én vettem neked. Dugtam el led a forintokat, hogy összetegyem az árát. Ha nem dugom, azt is eliszod. - Épp el akartam adni. - Jó, hogy nem maradt rá id d. így legalább volt kabátod. - Na látod - mondta a férfi -, hát azért hordom. Érték ez. Mindig is ilyent szerettem volna, de nálam csak nem jött össze rá a pénz - Mert mind elhordtad a kocsmába! A férfi megemelte a hangját: - Ne kezdd már megint! Lenke elhallgatott. Összeszorította a száját, ki ne jöjjön a kikívánkoznivalója. Mert ugye, lám, ezt is el akarta adni! Mindent eladott, aztán meg elitta. Ezért kuporgatott ! Falu rongya volt az férje. Falu szégyene. Neki meg bánata. De nem szólt. Ment tovább, már látta a házukat, ott, a kanyar el tt, messzire látszik, egy téglahalmaz, azóta minden évben kimeszeli kívül-belül, most vakít a fényben, a cserepeket is helyreigazította. - Takaros ház - mondta a férfi a háta mögött barátságosan, hogy béküljenek. - Egyedül élsz? - Egyedül. - Azóta is? - Azóta is. - Miért nem mentél férjhez? - Nem volt énnekem soha és senkim rajtad kívül - mondta az asszony. - Mindig is csak téged szerettelek. - Szép kis szeretet volt az! - mormolta erre a férfi. Lenke megállt, eleresztette a szatyrokat, azok puffanva értek földet. Felcsattant: - Még te beszélsz! Hát ki üldögélt minden este a kocsmában a haverokkal éjfélig? Ki volt az, aki a lányok után koslatott, aki ott húzatta a házuk el tt hajnalig? Aki más városokban keresett munkát, hónapokig erre sem nézett, hajkurászta a kalandot meg a csuda érdekeset? Forgott, mint a szélmalom kereke, handabandázott, dáridózott? Talán én? - Lihegett. A haja el rehullott a homlokába, megritkult, sz tincsek, egy mozdulattal hátrasimította, a szeme meg nedves lett. Erre feleljél, Kelemen, ha mersz! A férfi kelletlenül sütötte le a szemét. Érdes lett a hangja: - Az mind nem számított. - Hát akkor mi számított? - Csak te! - Meghiszem azt! Az út túloldalán néhány asszony, ember, gyerek ver dött össze. Feléjük bámultak. Lenke a ház felé bökött az állával. - Menjünk be - mondta fehéren. - Ami beszédünk van egymással, nem tartozik az másra. Odabent h vös volt és csend. Az ablak el tt összehúzott csipkefüggöny, alatta terít vel letakart láda, a szemközti falon kanapé, hímzett díszpárnákkal díszítve, fölötte mázas, festett tányérok. Balkézre t zhely, villanyt zhely, még akkor vették, régimódi, de megfelel . A férfi belépett és körülnézett. - Lám, az esküv i képünket levetted a falról - egy világos foltra mutatott -, gondolom, látni sem akartál többet. - Nem azért tettem - mondta az asszony, bekapcsolta a t zhely egyik lapját, kezdte a szatyrokat kirámolni. - Hát mért?

- Mások miatt tettem. Nem kellett nekem a képet bámulnom, hogy lássalak. - Mások miatt vetted le onnét? Miért? Lenke deszkára tette a húst, az asztalfiókból kivette a klopfolót. - Hogy azt gondolják, elfelejtettelek. - Er teljes mozdulatokkal vékonyra verte a szeleteket. El kapta a lisztet, a paprikát, a serpeny t odalökte a már átforrósodott lapra, zsírt dobott bele. Miért .nem veted le a kabátod? Ülj le. - Nem nézett hátra. Hallotta, hogy reccsen a szék, nyikorog, Kelemen elhelyezkedett az asztal mellett. A zsír sercegni kezdett a serpeny ben, belelapította a hússzeleteket. - Csinálok tarhonyát is. A sör a kamrában van. - Most nem kérek - mondta a férfi, az asztalra könyökölt, állát az öklére támasztotta. Nézte az asszonyt, aki a felesége volt, keskeny derekú, kicsit széles csíp , ahogy sürög a t zhely körül, izeg-mozog a feneke. Megkívánta. - Megbontanád az ágyat? Lenke elvörösödött. - Csak nem fekszek le egy kísértettel! Kelemen szemöldökei megrándultak. - Hol az a bajod, hogy d l bel lem a pálinkaszag, hol az, hogy kurvaillatom van, hol meg az, hogy kísértet vagyok. Nem szerettél te engem sosem! Lenke lecsapta a villát, amivel a húst forgatta, megperdült. - Elment neked az eszed! Sose nem is volt. Hát akkor ki szeretett, ha nem én? Mindjárt, amint megláttalak, beléd szerettem! Elfelejtetted, hogy vert a szívem, mikor megöleltél? Hogy elfulladt a hangom, remegtem, ha csak hozzám értél is? Elfelejtetted, hogy ott vártalak a bokrok mögött, elrejt zve, hogy az anyámék meg ne tudják, igen ellenezték; elfelejtetted, hogy ott leskel dtem a sarkon utánad, merre mész? Ha nem jöttél, beteg lettem. - A láng kicsapott a serpeny l, meghallotta, hamar fordult, és húzta le a lapról, kapta ki bel le a hússzeleteket. - Mikor mentünk a meleg földben, mezítláb, kéz a kézben, az eke után. Bámultuk a fejünk fölött repked varjakat, én meg beléd kapaszkodtam, hogy el ne szálljál te is velük együtt, hiszen annyira sóvárogtál közéjük. Aztán vittük a betyárbútort, én a bakon, te meg a kocsi után. F ztem neked paprikás krumplit a gyertyalángon. Utána meg énekeltünk, és úgy feküdtünk le egymással, mint az angyalok. A magasságos égben, felh k között, énekszóval. Elfelejtetted? A férfi búsan rázta a fejét. - Azt hiszem, elfelejtettem. - Bizony, megfeledkeztél te mindenr l! Mentél a világba. Maradt nekem a szó, és az is elh l, ha nem melengetem itt, a kebelemben. Itt dédelgettelek én téged, amíg messze jártál. S ha visszajöttél, fogadtalak, mint kisdedet. Alázattal. Ha nem én, hát ki szeretett téged? Kelemen ült mozdulatlan. Lenke tányérra tette a húst, elé tolta. A kenyeret is. - Egyél - mondta. - És a kés? - kérdezte erre a férfi. Az asszony odébb ugrott, mint akit kígyó mar meg. - A kés... - hebegte - a kés... az asztalfiókban van. - Ahol akkor is? - Ahol akkor is. - Ugyanaz a kés? - Ugyanaz a kés. A férfi el vette, felvágta a húst, és kezdte a szájába tenni a falatokat. Az asszony nézte b völten, a tekintetét le nem vette volna a szájáról. Kelemen vágott egy karéj kenyeret, a húshoz tördelte. Egyegy falattal feltunkolta a zsírt a tányérról. Hamarosan abbahagyta az evést, és eltolta maga el l az ételt. - Nem kell? - kérdezte az asszony. - Elszoktam az evést l - felelte. - Már nem kívánja a gyomrom. Az ételt l hidegek lesznek a beleim. Te mért nem eszel? - Nem kell.

- Kinek hozod a húst, ha nem kell? Lenke vállat vont. Sápadt volt, a falnak támaszkodott, hogy össze ne rogyjon. - Mindig hozok. - Minek, ha egyedül élsz? És neked nem kell? - Csak hozok - mondta. - Ha nem fogy el, odaadom a macskának. - A Cirminek? - A Cirmi megdöglött. Rég. - Akkor most hogy hívod a macskát? - Csak úgy: cicának. Cic! Cic!... Fekete kandúr lopakodott a nyitva hagyott ajtóhoz. Belesett. A hátán felmeredt a sz r, a farkát égnek emelte, és iszonyúan nyivákolni kezdett. - Cic, cic! - hívta Kelemen. A macska nem mozdult. Megvetette a lábát a küszöbön. - Fél t led - mondta az asszony. - És a galambok? - kérdezte a férfi. - A galambok. Megvannak még? - Vannak még galambok - felelte az asszony. - De fehér most egy sincs közöttük. - Ki eteti ket? - Én. - Ha öregek leszünk - mondta Kelemen -, kiülünk a padra, és ketten etetjük ket. így ígértem. Igaz? - Így. A férfi szeme a falra akasztott tányérokra tévedt, és elkalandozott rajtuk. - Miért sírsz? - kérdezte. Lenke megtörölte a szemét. - Nem sírok. - Akkor is sírtál - mondta a férfi. - Ha sírtál, miért tetted mégis? Az asszony felszegte a fejét. - Te tehetsz róla, Kelemen! - Mir l tehetek én? - Hogy nem bírtam tovább. A szavak csak szavak maradtak. Nem volt kiút. Meg kellett tennem. - Haragudtál? - Nem. - Gy löltél engem. Lenke ellépett a faltól, és leült a kanapéra. Az ujjait összefonta, kezét az ölébe ejtette. A válla el regörbedt. Nehezen lélegzett, fojtogatták a könnyek a torkát. De nem akart sírni. Akkor sem akart sírni, de akkor mégis sírt. Most nem. - Régi dolgok ezek, Kelemen. Muszáj beszélnünk róla? A férfi rámeresztette a szemét. - Ha nem arról, akkor mir l beszéljünk? - Arról beszélj inkább, hogyan kerültél ki a föld alól. Mély gödröt ástam, megvolt két méter. Vagy több. Nehéz voltál. Kelemen, majd beleszakadtam, míg a tested innét a konyhából kicipeltem a kert végébe. Éjszaka volt, sötét éjszaka, felh k takarták a holdat. Vártam, míg a szomszédok mind eloltják a villanyt, meg vártam még félórát. Akkor kimentem, megástam a gödröt. Azt hittem, beleszakadok, míg azt a sok földet mind kihánytam a gödörb l, csupa verejték lettem. És közben egyfolytában reszkettem, vacogtak a fogaim. Aztán kivittelek. Sírtam. Visszajöttem a házba, el vettem a ruhádat a szekrényb l, ami most rajtad van, rád dobáltam, végül a nagykabátod... betakartalak vele, hogy ne lássam az arcodat. De láttam, Kelemen, akkor is láttam, és kés bb is, mikor rád lapátoltam a földet, és azóta is mindig, mintha itt ülnél velem szemben, és néznél engem. Mint most. Mindig is velem voltál. Kelemen, az arcod, a hangod, a lélegzeted. Süket csend ült a konyhában. - Aztán - folytatta Lenke - kieresztettem a disznókat az ólból. Hajnal lett addigra, sivalkodtak, eléjük löttyintettem a kondért. Röfögve lökdöstek, a szomszéd meg kinyitotta az ablakait. „Rohadt disznók! - üvöltötte. - Nem hagyják az embert aludni." Akkor már világosodott. Aztán bejöttem a konyhába, és leültem ide, ahol most ülök. Minden mer vér volt. Sokáig nem bírtam mozdulni.

Végül mégis rászántam magam, hogy eltakarítsam. Egész nap súroltam a követ, egész nap. És estére minden tiszta lett. Akkor újra leültem, magam elé tettem a kést, és csak néztem, néztem. Nem tudom, menynyi id telhetett el, Kelemen, én csak mindig ültem az asztal mellett, és néztem a kést. Sötét lett, aztán világos, akkor felkeltem, visszatettem a kést az asztalfiókba. - És aztán? - kérdezte a férfi rekedten. - Aztán ment minden, mint annak el tte. Csak épp nélküled. Ha kérdeztek, azt mondtam, elhagytál engem, és senki nem kétkedett ebben. Hiszen tudták, hogyan bántál velem... - Hagyd abba! - kiáltott rá a férfi. Az asszony elhallgatott. Nézte az abrosz mintáit. A feje félrecsuklott, kicsit el re, az arca beesett. Iszonyúan fáradtnak érezte magát, mozdulatlanul ült, csak a szemhéja rebbent néha. A macska elkotródott a küszöbr l. A nap hosszú árnyékot vetett a ház mögé, a tyúkok halkan káráltak az udvar végében. Este lett, mire megmoccant. Két kezét tenyérrel felfelé maga elé nyújtotta, az abroszra tette. - Sajnálom, Kelemen - mondta. - Sajnálom, ami történt. De most már mindegy. Akár sajnálom, akár nem, megtörtént. Az emberek egy darabig még kérdezgettek fel led, de kés bb már nem. Én meg nem említettelek. Eleinte igyekeztem elfelejtkezni rólad, de hamarosan beláttam, hogy hiába. Nem szabadulhattam meg t led. Velem maradtál. Hát beletör dtem. Múltak az évek, és egész jól megszoktam, hogy mindig látlak, hallom a hangod, hallom, ahogy fütyörészel. Lestem, mikor bukkansz fel az úton. Ott álldogáltam, amíg hozzám értél, és hazaindultam veled. Az emberek azt gondolták, hogy megbolondultam. De én nem sokat tör dtem velük. Kés bb meg azt gondoltam, így van ez jól. Legalább nem jársz csatangolni, nem üldögélsz a kocsmában, nem hajkurászod a szelet. Igaz, furcsa érzés volt, hogy most meg mindig itt settenkedsz mögöttem. Az évekkel ezt az érzést is megszoktam. És végül már úgy éreztem, boldog vagyok. Arra gondoltam, hogy neked ez már úgyis mindegy. Hogy neked minden mindegy, már nem vágyódsz a messzi városokba, nem áhítozol a magasságokba, nem akarsz a felh k között repkedni. Azt gondoltam, te is boldog vagy. Hosszan hallgatott. - Mindig is hazavártalak. Kelemen - elgyötört volt az arca -, mindent úgy hagytam, ahogy akkor volt. Semmit nem mozdítottam el a helyér l. Meg riztem a fél üveg pálinkát meg a kést is. Mindent meg riztem. Az emlékeimet is. Valahányszor a piacról hazafelé jöttem, megálltam, és figyeltem az utat. Láttalak, amint felbukkansz, láttalak, ahogy közeledsz, hallottam, ahogy fütyörészel. Aztán kettesben beléptünk az ajtón, én kisütöttem neked a húst... de csak kísértet voltál. A macska megjelent az ajtóban, belesett, nagyot nyújtózkodott és besomfordált. Felugrott a kanapéra, onnét Lenke vállára, és halk dorombolásba kezdett. - Nagyon örülök, Kelemen - mondta Lenke -, hogy most valóban itt vagy. Igazán nagyon örülök ennek. Kovácsné megzörgette a kertkaput, de senki nem jött ki a házból. Hosszasan csöngetett. Kovács mögötte állt, és bosszankodott. - Kiírja, hogy vágott virág kapható, de ha vev érkezik, nem nyit kaput. - Biztosan nincs itthon. - Láttam, hogy hazaérkezett. Két tele szatyrot cipelt, figyeltem; odébb megállt, letette a szatyrokat, a szeméhez emelte a kezét napellenz nek, és nézett az országúton elfelé. Aztán felvette a szatyrokat, és jött tovább, kinyitotta a kaput, bement a házba. Két perc múlva szóltam neked, pontosan kett perc volt, megnéztem az órám, úgy gondoltam, megvárom, amíg lerakodik, csak akkor szólok neked, hogy megérkezett, és hogy most menjünk át a virágért. Te meg azonnal jöttél. Csengess be még egyszer. - Talán nem hallotta - vélte a felesége, és csengetett. - Várjunk egy kicsit. - Itthon van, ha mondom. Vártak, de Lenke nem jött. Kovácsné benyitott a kapun, az engedelmesen kitárult. - Nézzük meg, mit csinál - mondta.

Kovács már nyomakodott is befelé, el re, a ház melletti keskeny betonjárdán, a ház mögé, a konyhai ajtó felé. A macska a diófa ágán nyivákolt. A konyhaajtó nyitva, csak épp behajtva, Kovács belökte. Lenke a kanapén feküdt, tágra nyílt szeme a mennyezetre szegez dött, keze a mellén összefonva, elfehéredett ujjai görcsösen rátapadtak valamire. Kovács egy lépést tett beljebb, és felhördült. Minden mer vér volt. Lenke karja megmoccant, lecsúszott a teste mellett. Láthatóvá vált, amit eddig rejtegetett: egy kés, egy konyhakés nyele volt az. Azé a konyhakésé.

Nyina Katerli: Ahogy tetszik (Király Zsuzsa fordítása) Szergej hirtelen rájött, hogy el kell innen menni. Nem volt nagyon részeg, nem fájdult meg a feje, csak már nagyon fülledt, nagyon füstös és nagyon z rös volt minden a magnótól, a fülét hasogató ordibálástól, a hülye kérdésekt l, amelyekre mégis kötelez válaszolni, akármit, persze, hülyeséget is, ahogy tetszik. Az el szobában leszakította egy kabát akasztóját, egy bozontos, szürke bunda alól el ráncigálta a dzsekijét, valahogy belebújt, a sapkáját már a lépcs házban tette föl. A félhomályos lépcs ház, összehasonlítva azzal, amit otthagyott, maga volt a boldogság: h vös, szinte zeng csend uralkodott itt, s már épp rákönyökölt a korlátra, és a zsebébe nyúlt cigarettáért, amikor egy ajtócsapódás megint veszélyt jelzett - hátha kinyílik, s zavaros ordítás döf a két lapockája közé. Az ajtó egy emelettel lejjebb csapódott be, s azonnal léptek és hangok hallatszottak. - De hát megígérted! - makacskodott egy mély, mégis gyámoltalan öregemberhang. - Nem is értem, hiszen a becsületszavadat adtad... - Mi az, hogy megígértem? - szakította félbe egy türelmetlen fiatalemberhang. - Mi?! Kötelezvényt adtam tán, hogy minden este idejövök hozzád? Azt hittem, el tudok jönni, de aztán nem jött össze. - Mi az, hogy nem jött össze? Hogyhogy nem jött össze, amikor megígérted? - Nagy ügy, mondhatom! Mit csináljak, l jem f be magam? Ne csinálj cirkuszt! - Becsaptál, pedig bíztam benned... - Az ember magában bízzon, ne másban. Így van! Aki hülye, a maga kárán tanul. „Szavamat adtam!" „Megígértem!" Locsogás! Átvágod a torkomat, ha nem ígérem meg! - Ez... ez becstelenség! - kiáltott az öregember, s aztán azonnal becsapódott a kapu. Szergej az utcán rágyújtott. Nem is tudta eldönteni, hogy fáj-e vagy sem a feje, most mégis könnyebb volt, csak a füle csengett egy kicsit. „Nem kellett volna pezsg t innom - gondolta -, attól mindig ez van..." Az utca kihalt volt. (Az a másik kett fölszívódott, mintha a föld nyelte volna el ket.) Nem ismerte a környéket, az egész banda taxin jött idáig, nem emlékezett arra sem, hogyan; valahol megálltak, elmentek még valakiért. Közönséges utca volt, félig kihalt és elég barátságtalan. Persze, ezek a Ligovka mögötti utcák, a sok Rassztannaja meg Tambovszkaja utca mind barátságtalan... Megpróbálta elolvasni az utcanevet, de a lámpa gyengén világított, s hirtelen annyira szakadni kezdett a hó, hogy teljesen megvakította a szemüvegét. Meg aztán nem is érdekes. Hát nem mindegy? Mi köze hozzá, hogy hívják ezt az utcát? Kevés, hóval lepett járókel , akiknek csak egy a vágyuk, hogy minél el bb hazakerüljenek. Kés volt. Az ismeretlen utca végül a ragyogóan kivilágított Ligovkába torkollt, a villamosmegállóhoz, ahol, háttal a hóesésnek, néhány ember toporgott.

Rögtön jött is a villamos, de nem az, amelyik neki jó. Miért, miért nem, megharagudott a félig üres, ragyogóan kivilágított, a havas éjszakában hívogatóan kényelmes villamosra, valahogy nem helyénvalónak, idétlennek, fölöslegesnek látta. Nem is gondolta végig, mit csinál, a sálja száraz végével megtörülte a szemüvegét, és továbbindult, otthagyta a megállót, a lámpákat, az embereket, a szabad taxikat. A taxikon is méregbe gurult, bár elég pénze volt, bármelyiket megállíthatta volna. Sietve befordult az els mellékutcába, amely teljesen sötét és néptelen volt, valahogy olyan furcsa. Jobbra, mint vak kockák, egymás mellett szorongtak a kivilágítatlan házak. Látszólag nem volt ebben semmi csodálnivaló, hisz két óra is elmúlt már, de a járda... igen, a járda szokatlan volt, és Szergej rájött, miért: egyetlen lábnyomot se látott. S nem azért, mert esett a hó, és már régen nem járt erre senki, nem: magas, sz zfehér hófuvat tornyosult a házak mentén, mintha a járda nem járda volna, hanem park, ahol f re lépni tilos. Már egy hete igazi tél volt a városban, pedig alighogy véget ért a november. Egy pillanatra zöldes fény világította meg a sötét házakat, s bet k villantak föl és t ntek el egy alacsony, egyemeletes épület fölött. De semmi titok, nagyon egyszer a magyarázat, biztos tataroznak, s az utcának arról az oldaláról kiköltöztették a lakókat. És ez a fény?... Ismét fölvillant a zöld lobogás. „ÁLL" - olvasta Szergej a fekete égre rajzolva, és elnevette magát. Az Állami Biztosító reklámja. Miért nem kapcsolták ki éjszakára? Igen, fölnevetett és sietni kezdett. Nocsak! Az utca másik oldala is lakatlan? Nem, ott laknak. Néhány ablak még világított, hóba taposott ösvények vezettek a kapukig, bár a szeme láttára fújta be ket a hó. Világosan kirajzolódó lábnyomok gyöngysora kanyargott el tte az üres járdán, mind el bbre, a sötétség felé. S , apró, nagyon könnyed nyomok voltak, mintha csak odalehelték volna ket a hóra. Szergej nézett, nézett, de senkit se látott. Kevés sárga fény, a hó tömör csomókban éppen szembe vágott. Az a valaki nemrégen járhatott erre. Mert ha régen ment volna erre, a hó már befújta volna a nyomokat, de ezek a nyomok egészen frissek. Aztán egészen közel, úgy tízlépésnyire, a kavargó hóban és a halvány fényben fölvillant egy sziluett. Vékonyka, bizonytalan, szinte elmosódott. Kicsit oldalra d lve, botra támaszkodva ott szaporázott el tte. Hosszú szoknya, fehér kend ... vagy talán sapka? Aztán elt nt... Egyszer en nem lehet látni, amíg a következ lámpát el nem éri. Az egyik els emeleti ablakból a járdára hullott a fény, a sötét figura ismét földerengett. Szergej jól kilépett, mindössze néhány lépés választotta el ket egymástól. Egy öregasszony volt, igen, egy sovány, görnyedt, szinte púpos öregasszony. Biztos nagyon öreg, bár könnyedén lépked. A sötétben megint szinte láthatatlan lett, de a távolság egyre csökkent köztük, Szergej már akkor is látta az öregasszonyt, ha nem világította meg egy lámpa. Hová mehet ilyen kés n, ebben a sötétben? Fúj a szél, csúszós az út... Mintha Szergej gondolatait akarná igazolni, az öregasszony hirtelen összerezzent, szétcsapta a két karját, és hanyatt esett. „Na még csak ez hiányzott!" - gondolta Szergej, de azért odament, és az öregasszony fölé hajolt, aki a hátán feküdt, a keze, benne a bot, oldalt. Kicsi, mélyen ül szeme nyitva, a szája összepréselve. Szergej határozatlanul álldogált, az öregasszony szája hirtelen megrebbent, megszólalt: - Semmi baj, csak megcsúsztam. Kérem, segítsen felállni! Ki tudja, miért, Szergej az ölébe emelte az öregasszonyt. Az öregasszony teste nagyon könny volt, és teljesen mozdulatlan. Szergej egy pillanatig a karjában tartotta, majd óvatosan talpra állította, és veregetni kezdte a havat a hosszú kabátról. - Hagyd csak, fiam! - tiltakozott bágyadtan az öregasszony. - Köszönöm... Kellemes hangja volt, öreges, de tiszta és lágy. Egy kicsit raccsolt, s ett l furcsa akcentusa volt a beszédének. - Megsérült? Hívjak taxit? - kérdezte Szergej, de az öregasszony csak legyintett - keskeny, fehér keszty s keze volt: - Nem, nem, isten rizz! Nem szükséges! Pár lépés az egész.

- Akkor elkísérem - mondta határozottan Szergej, és megfogta az öregasszony könyökét. Gyorsan odaértek. Útközben az öregasszony hallgatott, feszülten bámult a lába elé. A hóvihar hirtelen elállt. Ritkás, sovány pelyhek keringéltek, már a leveg ben elt ntek, az ég nagyon fekete és nagyon hideg lett, az üres házak felett kiültek a csillagok. Csak a zöld „ÁLL" lobbant föl percenként, de ez se volt zavaró, hamar megszokta a szem. - Megérkeztünk. Kérem, fáradjon be! - Az öregasszony hangja most ünnepélyesen és szertartásosan csengett. - Kérem, fáradjon be! - ismételte meg sürget en. Egy ódon, kétemeletes villa súlyos, faragott kapuja el tt álltak. A három... nem, a négy emeleti ablak kivilágítva, a bejáratnál letaposva a hó, két keskeny keréknyom vezet a kapuig. Igen, és patkónyomok, egészen frissek. Milyen ritkán látni ilyesmit, igazán muris ez az utca, az öregasszony is, biztos bent is érdekes lesz. - Köszönöm, szívesen bemegyek - mondta Szergej, és mélyen meghajolt. Mintha még a bokáját is összecsattintotta volna. „Mi van velem? Mintha színpadon volnék" - villant át az agyán. Ekkor már fölfelé mentek a széles, rosszul megvilágított lépcs n. Az öregasszony becsöngetett. Egy húzós cseng rekedtes giling-galangja hallatszott bentr l, azután siet s léptek. - Ó, Aglaja Nyikolajevna, végre! - A rózsás arcú lány, fehér kötényben, szobalány-bóbitásan, lesegítette az öregasszony kabátját. - A vendégnek segíts, Natasa! - Az öregasszony hangja elmélyült, parancsoló lett. - Ó, köszönöm, majd magam! Ugyan már! - szabadkozott Szergej, de Natasa már ott tüsténkedett körötte, lesegítette a kabátját, a sálját és a sapkáját a hatalmas tükör alatti kisasztalra tette. Szergej látta magát a tükörben, a hülye pulóverében, farmerban, az arca vörös, a haja csapzott. Mögötte pedig... Nem, az öregasszony nem változott a mesék ifjú és gyönyör királykisasszonyává, bár lehet, hogy Szergej ezen se csodálkozott volna már; öregasszony maradt, csillogó, sz hajú öregasszony, akinek mély ránc osztja ketté a homlokát a két szemöldöke között. De a tartása! A büszke arc, a kicsit hajlott orr, az egyenes, karcsú nyak!... Az öregasszony észrevette, hogy Szergej a tükörb l bámulja, és elmosolyodott. Alig, csak a szemöldöke rebbent meg. Keskeny, még egészen fehér kezével megigazította a haját, a gallérján feltüzelt egy gyémántbross. „Micsoda ruha! Mint a régi fest k képein!" - gondolta Szergej, és azonnal meg is haragudott magára a banális hasonlatért. Az öregasszony ismét karon fogta, s az el szobából beléptek a szobába: s itt már Szergej nem tudta, mit nézzen, min csodálkozzék, s egyáltalán, mit gondoljon err l az egészr l. Sárgás gyertyafény imbolygott a szobában, egy sujtásos libériát visel lakáj lábujjhegyen járt egyik kandelábert l a másikig a koppantóval. Az aranyozott lábú, hímzett huzatú karosszékek fölött, az apró asztaloknál, a hatalmas kínai vázáknál, melyekben él rózsák pompáztak, beszéd, halk zongoraszó, elszórt mondatok - talán franciául vagy hogyan? -, halk nevetés, ragyogó keszty k, tajtékfehér n i vállak, strucctoll legyez k. Szergej hallgatózott. Furcsa, de úgy érezte, mindent ért, amit mondanak, pedig egy szót se tudott franciául. Egy egészen ifjú lány az ablaknál... milyen gyönyör ! Azt meséli egy kopasz öregembernek, aki úgy nyújtogatja fejét a karosszékben, mint fióka a fészekben, hogyan csúszott meg a parketton George-nál, a táncórán, és hogy... A lány nevet, az öregúr meg, hátraszegve piciny madárfejét, morogni kezd a hadgyakorlatokról, a kisegít csapatokról, a visszavonulásról meg egy ostoba szállásmesterr l. Egy másik öregember frakkban, mellén csillag, akit tiszteletteljesen „kegyelmes úrnak" szólítanak, félhangosan egy fiatal tiszttel beszélget. Akin, várjunk csak... Na persze, huszártiszti egyenruha van. Vagy dragonyos? Csak tudná, hogy most huszár vagy dragonyos. Mégis huszár lesz, a bajusza is olyan, mint a huszároké szokott lenni. - Micsoda gyermekesség, no de igazán! Éretlen dolog! - mondta mély hangon, izgatottan a csillagos öregúr. - Gondolj arra, hogy ennek a csínynek igen komoly következményei lehetnek. - A szavamat adtam, hát ott leszek holnap - válaszolt csöndesen az ifjú.

- De hát mire való? Gondolj arra, hogy ott kell hagynod az ezredet. Arra nem gondoltál, hogy vége a karrierednek? - A szavamat adtam. - Ezt mát hallottam. Ugyan... Ostoba voltál, amikor megígérted, s most arra készülsz, hogy még egy ostobaságot kövess el. Nem értem... Mi közöd van Dobroljubov úrhoz? Miért kell tönkretenned az életedet e miatt a... kétséges hír ... hogy is mondjam... író miatt? - Holnap... - Ezt már mondtad: holnap lesz huszonöt éve, hogy meghalt. Nagyszer ! És?! Mi közöd hozzá? - Megígértem... - Kinek és miért? Úgy emlékszem, még az apád sírjához se jártál ki nagyon gyakran, most pedig el akarsz menni annak a fiatalembernek a sírjához, ahol holnap mindenféle söpredék gy lik össze. - Azok a barátaim, és kérem, ne beszéljen róluk így. - Nem róluk van szó, hála istennek, nincs szerencsém ismerhetni ket. De te tiszt vagy, és nemes. Csak nem osztod annak a Dobroljubovnak a nézeteit? Kétlem. S t, azt hiszem, fogalmad sincsen a nézeteir l. - Mindenkit tisztelek, akinek bármifajta meggy dése van. - Nagyon dicséretes. Csak azt kétlem, hogy emiatt érdemes tönkretenni az életedet. - A szavamat adtam - ismételte meg a huszártiszt. Még az is lehet, hogy egyáltalán nem huszártiszt, csak egy derék fiatalember, az arca rokonszenves, nyílt, kemény vonású. Pedig milyen fiatal! A másik szobában valaki énekelni kezdett egy ismer s románcot. Szergej aznap reggel a rádióban is hallotta, de a címét elfelejtette. - Ah, micsoda hang!... - sóhajtott föl a parányi öregúr a karosszékben, és egy pohár pezsg után nyúlt: a lakáj, kezében tálca, mereven állt el tte. „Pezsg ... Itt is pezsg ... Nem szabad innom... Eh, lesz, ami lesz." A szobában hirtelen csönd lett. Szergej körülnézett. Fölemelt pohárral mindenki mozdulatlanul állt. Szergej apró kortyokban itta a pezsg t, mohón, mintha kiszáradt volna a torka; az egészet megitta, fenékig. S amikor végzett vele, nem merte fölemelni a szemét, mintha valami ostoba vagy nevetséges dolgot követett volna el. - Mi van önnel, kedvesem? - hallotta hirtelen az öregasszony hangját. Az öregasszony végigsimított h vös tenyerével Szergej arcán. A szobában ismét beszélgetni kezdtek. De Szergejnek már zúgott a feje, alig értette, ki és mit mond. Odament az ablakhoz, félrehúzta a fehér selyemfüggönyt. Kint még havazott, annyira, hogy nem látta a túloldali házakat, csak a havat meg a sötétet. Aztán valami fény villant föl. Ahogy a szemét er ltette, mintha egy kivilágított hintó úszott volna el az ablak el tt, két ló húzta, hátul egy lakáj. Aztán elt nt. Szergej már meg se próbálta, hogy bármit is megértsen. Hirtelen rátört a fáradtság, megérezte, hogy már semmi se történik, s hogy ideje elmenni. Az öregasszony nem tartóztatta. Hallgatott, amikor Szergej az el szobában kezet csókolt neki. Viszont odahajolt hozzá, és száraz ajkával homlokon csókolta. Villamoson ment a Ligovkáig, s azon az állomáson szállt le, ahol az éjszaka ácsorgott. Rögtön megismerte a megállót, a mellette lév parkban egy mozim sor lógott, amelyet még tegnap észrevett. Reggel se történt semmi. Nem fájt a feje, és nem szédült, a szája se száradt ki, gondolkodni is tudott. „Mi történt velem? - töprengett az ágyban. - Álmodtam? Vagy elveszítettem az eszméletemet? Vagy tényleg nagyon berúgtam, és felültettek?" Kint ragyogóan sütött a téli nap. „Na jó, a ruhákat meg a gyertyákat nem nehéz megszerezni. De az a hintó az utcán? Az is ugratás volt? Vagy hipnózis? Föl kéne kelni, újra odamenni, és mindent ellen rizni. De hová? Még a

házszámot se néztem meg, azt se tudom, mi az utca neve. Persze, most úgy gondolom, úgyse találom meg, s ha igen, kiderül, hogy nincs is olyan ház, vagy lakatlan. Olvastam már hasonló históriát, mind így végz dik. De minek töröm a fejemet? Elmegyek, megpróbálom megtalálni." Egy pillanatig feszengett: valami azt súgta, minek nyomozna a ház után, nem éri meg. De elhessentette ezt a gondolatot. Most másmilyenek voltak a keresztutcák, nem barátságtalanok és egyáltalán nem titokzatosak, egyszer en sivárak... Nem, nem ez az utca... Ez se... És ez? Kitört, piszkos ablaküvegek, beszögezett kapuk, behavazott járda. Ez az! Szergej szinte futott. A járókel k megfordultak, és ki tudja, miért, megrovóan bámultak utána. Kétszer megcsúszott, majdnem elesett, aztán majdnem elment az ódon villa kapuja el tt, de hirtelen nagyot ugrott a szíve, a torkában dobogott, s ekkor megállt. Ugyanaz a lépcs , a széles lépcs fokok, a furcsa, kacskaringós díszekkel ellátott korlát. A húzós cseng nek is ugyanolyan a hangja. S ugyanolyan gyorsan nyílik az ajtó. Natasa hidegen és csodálkozva nézett rá - vékonyra kiszedett szemöldöke volt. A kitérdelt, kék melegít kicsi volt neki. A rózsaszín kend rosszul leplezte a vas hajcsavarókat. - Kit keres az elvtárs? - kérdezte talán vagy harmadszor, mert Szergej csak állt és hallgatott. Azután magára eszmélt. - Én... Aglaja Nyikolajevnát... Itthon van? - kérdezte, és szinte behúzta a nyakát. Natasa most majd azt mondja, hogy: „Kicsoda?" - és becsapja az ajtót. De Natasa beengedte a sötét el szobába, bekopogott és bekiáltott: - Magához jöttek! - és elt nt. Szergej belépett a szobába. Minden olyan volt, mint éjszaka: ugyanazok a karosszékek és kisasztalok, virágvázák és fehér függönyök. És a háziasszony is az ablak melletti öblös karosszékben. - Mit óhajt, kedvesem? - kérdezte az öregasszony. Apró, mélyen ül szeme hideg, száraz, göcsörtös ujjaival az elny tt, avítt ruha szélét tépdeste. És Szergej hirtelen észrevette, hogy a virágok m virágok, és porosak és piszkosak. Igen, mind m virág volt, amilyet öregasszonyok szoktak árulni a temet kapunál. A székek fölhasadt kárpitja alól helyenként csomókban lógott ki a szürke töltelék, a maradék aranyozás fakón fénylett a karosszékek támláján és az asztallábakon. - De hát hogyan?... Hogyhogy? - hebegte Szergej, és az ajtó felé hátrált. - Nyugodjék meg! - sóhajtotta az öregasszony. - Minden igaz. - Felállt, kiegyenesedett, megigazította a haját, és a hangja parancsoló lett: - Most pedig menjen el! - Bocsánat - mondta Szergej egészen halkan. Az öregúrral a lépcs n találkozott. A kegyelmes úr pihegve, minden fokon megpihenve fölfelé tartott, csomagokkal teli szatyrot cipelt. Se frakk, se csillag, és még elképzelni se lehetett, hogy ilyesmi volna elny tt, lehetetlen szín kabátja alatt. - Ott volt? - kérdezte halkan Szergej. - Igen, elment, mert a szavát adta - válaszolt az öregúr, és továbbment. ...A hóban keskeny keréknyom vezetett a kapuig; Szergej benézett az udvarra. Az udvar olyan volt, amilyennek lennie kellett, kukák, egy sánta pad a sarokban. És egy faajtós garázs. Biztos kocsiszín volt azel tt. A garázsban hirtelen fölnyerített egy ló. Halkan és vidáman, mintha nevetne. És válaszul egy másik nyerítés, ez már mélyen. Hullongott a hó. Lassan keringett alá az égb l, és mindent betakart: az udvart, a keréknyomot, a padot, Szergej görnyedt vállát, a haját (elfelejtett sapkát tenni), ezt a furcsa utcát, ahol tetszése szerint bármit álmodhat az ember.

Nyina Katerli: Firfarov, avagy ember és traktor (Király Zsuzsa fordítása)

De hát, kérdezi , minek üget utána? Oldalazva, idomtalanul, rettent parasztosan ott üget mögötte, közel a járdához. Firfarov körülnézett és gyorsított: hál' istennek, még nem találkozott ismer ssel, az nagyon kényelmetlen volna: még elképzelni is szörny , hogy megy az intézetbe, és mögötte ott döcög egy özönvíz el tti szörnyeteg, aminek az ócskavastelepen, de legalábbis falun volna a helye. S azért került ilyen kínos helyzetbe, mert tegnap elfelejtette bezárni a garázst. Igaz, nincs mit ellopni, mert a Moszkvicsot még el tte való nap elvitte az autópiacra, amikor megkapta az értesítést, hogy végre rákerült a sor a Zsigulihoz. Reggel, amikor kilépett az udvarra, azt kellett látnia, hogy a garázsajtó tárva-nyitva. Nyikolaj Pavlovics egyszeriben otromba tuskónak érezte magát, pedig egyszer en nem bírta az ilyesmit, s erre, csak úgy mellesleg, nyomós okai voltak. Mert hogy is tekinthet otromba tuskónak az az ember, aki például harminckilenc éves korára a tervezési osztály f mérnöke, szövetkezeti lakást és garázst vásárolt egy új lakótelepen, és most adta el a 408-as Moszkvicsát (nagyon jó állapotban!), hogy Zsigulit vegyen. Persze nemcsak az anyagiakról van szó, egyáltalán nem, nehogy azt gondolják, hogy Firfarov kispolgár volt, tárgymániákus, egyszer en csak tudatában volt annak, hogy saját munkájával vívta ki önmaga számára az önbecsülést, s egyáltalán nem tartotta kívánatosnak, hogy ezt bárki megkérd jelezze. Az pedig, hogy valamennyi kortársának már rég családja és gyereke volt, maga pedig harminckilenc éves korára is agglegény maradt, ha tetszik, csak azt tanúsítja, hogy nagy volt benne a felel sségérzet, s nem kívánta elvenni az els útjába akadó n t, hogy aztán fél év múlva válás legyen bel le, lakáscsere, osztozkodás és élete végéig tartásdíj. Persze, valamikor majd meg fog n sülni, családot alapít, hiszen nem kételkedett abban, hogy mindenkinek szüksége van a családra, s t id nként elképzelte, hogy a Drámai Nagyszínházban egyszer majd összetalálkozik egy fiatal és okvetlenül nagyon szép lánnyal, aki egészen más lesz, mint a barátok elhízott feleségei. Egyszóval, valamikor majd neki is lesz családi t zhelye, ráadásul irigylésre méltó, de nem akarta elsietni a dolgot, így is jól érezte magát, s nem kellett garasoskodnia sem - télen síelni szokott vasárnaponként, a szabadsága alatt autós túrákat tett a Baltikumban, mindig magával vitte valamelyik barátját a társaság kedvéért, és szintén meg kell mondani, a házas barátai mindig boldogok voltak, hogy egy hónapra kiszabadulhattak családi paradicsomukból. Firfarovot csak egyvalami nyugtalanította kissé: az utóbbi id ben gyomorégés kínozta, s id nként szúrt a mellgödre. Az anyja azt írta Melitopolból, hogy a rendszertelen étkezés miatt van, és hívta, hogy októberben töltse nála a szabadságát. De a szabadság még messze van, s addig is teli van elintéznivalóval: júliusban tatarozta a lakását, bár nagyon tiszta volt, de kedvére való tapétát talált, s úgy döntött, fölragasztja, most meg ez a z r a kocsieladással, meg aztán az újat is meg kell kapnia. Akár holnap átvehetné, hiszen rákerült a sor, de okvetlenül export kivitel t akar, s olyan csak szeptemberben, a negyedév végén lesz, vagyis egy hónap múlva. Úgyhogy nem tudott dönteni, utazik-e vagy sem Melitopolba, s hogy mégse kapjon gyomorfekélyt, szigorúan beosztotta, mely napokon ebédel a Nyevszkijen lév Aurora tejbárban, s a többi napon tejbegrízt zött magának, ami nagyon jól sikerült, nem volt rosszabb, mint amilyet például Lonyka Bukin felesége szokott csinálni, aki mindig mindent odaéget. Tehát Nyikolaj Pavlovics Firfarov, igen nagy zavarban, ott állt a kapu el tt, és a pénztárcájában kotorászott, amelyet porte-monnaie-nak nevezett. Megtalálta a kulcsot, amelyen egy meztelen n t ábrázoló zsuzsu lógott, egyenesen Párizsból, és már szaladt volna a garázshoz, de aztán fölrémlett el tte, milyen hülye látvány lenne, ha bárki meglátná e szövetkezeti ház bármely emeletér l, s erre méltóságteljesebben kezdett lépkedni, nem lassan, de nem is sietve. Nem loptak el semmit. A kocsiemel ott volt, a tartalék alkatrészek is, de a garázs közepén - hülye látvány! - ott állt zörg motorral, sáros kerekekkel, összevissza horpadt orrán a Belorusz felirattal

az a parasztos szörnyszülött. Igen, ott állt, s bár fényes nappal volt, ég fényszórókkal, melyek egyenesen Firfarov szemébe világítottak. - Hát ez micsoda? Van itt valaki? - kérdezte szigorúan Firfarov. - Vigye innen ezt a bárkát, ez nem gépállomás! Persze az történhetett, hogy valamelyik pimasz észrevette, hogy nyitva van a garázs, s mivel részeg volt, éjszakára ide rekesztette a traktort; mindig így van ez, ha az ember nem csukja be az ajtót, valaki mindig beállít meghívás nélkül, s aztán próbálja meggy zni, hogy ne nézze már hülyének. De hogy került ez a traktor a városba? Persze mindegy, valamelyik építkezésr l vagy akár egy szovhozból. A sof r meg, persze, szintén itt a házban alussza ki a krapuláját a rokonoknál; biztos meglátogatta a „nénikéjét". - Micsoda ostobaság... és pimaszság! - mormogta Firfarov, és körülnézett az udvaron, hátha meglátja azt a huligánt, a traktoristát, hátha már jön, vissza a b ncselekmény színhelyére. De nem a traktoristát látta meg, hanem igen elégedetlenül Grigorij Bolotyint, volt iskolatársát, aki vízvezeték-szerel lett, s aki szerencsétlenségére a szomszéd házban lakott. - Na, te is jól adod, te Kolja! Hát mi van? Összekapartál egy kis pénzt, aztán kocsit vettél? Nem mondom, jóféle Benz-Mercedes! - ordította Bolotyin, amikor észrevette a pöfög traktort. Bolotyin már kora gyermekkorától igen értett az ordításhoz, a szája akkorára n tt ilyenkor, hogy szinte nagyobb volt, mint egyébként kevéssé vonzó arca. Bolotyin ez alkalommal különlegesen utálatosan röhincsélt, a szája szinte elnyelte az egész udvart. Mondjuk ki, kellemetlen látványt nyújtott, Firfarov el is fordult - neki ugyanis teljesen normálisan fejlett szája volt. Bolotyin szinte rázkódott a nevetést l, s vele együtt izgatottan rázkódott Firfarov magángarázsában a traktor, melyr l nem tudhatni, kié. Közben szép kis tömeg gy lt össze az udvaron: Polina, az örökké vörös arcú házmesterné, egy kivénhedt Zaporozsec félm velt tulajdonosa, s ami a leginkább kellemetlen, külföldi b rdzsekiben két Zsiguli-tulajdonos. Tegnap ezek az export Zsiguli-tulajdonosok épp ezen a szent helyen autókról beszélgettek Firfarovval, irigyelték, hogy a garázsa itt van az udvaron. Jóíz beszélgetés volt, ahogy egyenrangúak között szokás, most meg?... Most meg Firfarov úgy állt az udvar közepén, mint egy hülye, mint egy bohóc, mellette pedig ez a benzinzabáló. Aztán menjen, és bizonyítsa be, hogy nem az övé! Persze, könnyen bebizonyíthatná, hogy nem az övé, de attól még marad a hülye helyzet, mert id tlen id kig azt fogják ismételni, hogy: „Á, tudom, az, akinek a garázsában egy traktort találtak, emlékeztek?!" Nem, ennek haladéktalanul véget kell vetni. - Takarodjon innen! De gyorsan, hallja! - parancsolt rá elkeseredetten Firfarov a traktorra, amely viszont a maga részér l-engedelmesen kipöfögött az udvarra. Az udvaron még ormótlanabb és még kevésbé helyénvaló volt: a hihetetlenül magas hátsó kerekek meg az egészen apró elüls kerekek meg a lepattogzott festék... Firfarov rá se nézett a traktorra, gondosan bezárta a garázst, a kulcsot a porte-monnaie-jába tette, megfordult, és a kapu felé indult. Mindenesetre megeresztett egy ironikus mosolyt a két Zsiguli-tulajdonos felé, még valami olyasmit is mormogott, hogy: „El fordul az ilyesmi." Ezt viszont a két Zsiguli-tulajdonos nem hallotta, annál inkább Bolotyin, aki azonnal ordítani kezdett: - Nagy baj, mondhatom! Kenyér helyett tortát zabálsz! És Firfarov háta mögött újra felhangzott az utálatos röhögés, de ez még rendben lett volna, más volt a baj: a traktor motorja, mint a végzet, felb dült, egyre szaporábban, egyre buzgóbban pöfögött, Firfarov valami forrót érzett a hátában, egy kis benzin loccsant rá. Még ez kellett! A vasszörnyeteg ott ügetett mögötte. - És még azt mondta, nem az övé! - ordította utána Bolotyin. Az autóbuszmegálló mindössze két háztömbnyire volt, Firfarov általában öt perc alatt ért oda, de most a garázs miatt id t veszített, a hét óra hármas autóbusz már elment, a következ hét perc

múlva jön, és tömve lesz, lehet, hogy meg sem áll. A végén még elkésik e miatt a hülyeség miatt. Még sose késett el, és még ha valami komoly oka volna rá! Valamit ki kell gondolni. A traktor odaért a megállóhoz, és a járda mellé állt. Firfarov még egyszer körülnézett, aztán felmászott a lehetetlen vezet fülkébe, a motor abban a szempillantásban diadalmasan felmordult, csak úgy lihegett az iparkodástól, és döcögve megindult az úttesten, legényesen lökdös dve a személyautók között. Szinte még érdekes is volt ez az utazás; nem kellett ötkopejkás után kotorászni, tolakodni, továbbadni az aprópénzt, amit mások összefogdostak, átadnia a helyét a kövér, hipertóniás öregasszonyoknak, akik szándékosan mindig az térdéhez támasztották a hasukat, vagy nyafogó gyerekeknek, akik már igazán kibírnák állva is, de akiket az anyjuk így biztat: ,;Ülj csak le, Alik, ülj le, a bácsi átadja a helyét." Honnan ismeri ez az eszel s traktor az utat? Tíz perccel korábban ott voltak az intézetnél, mint ahogy Firfarov meg szokott érkezni. Igaz, Firfarov nem hagyta, hogy a traktor a f bejáratig vigye, két házzal arrébb megállította, kiugrott, s úgy látta, most nincs a közelben ismer s, senki se vette észre, szóval sikerült. Nyikolaj Pavlovics persze autóbuszon ment haza a munkából, s egész úton, a nyitott ablaknál ülve, hallotta hátulról a pöfögést, a csikorgást: a pimasz traktor ott döcögött a nyomukban. „Holnap korábban indulok, és metróval megyek. A föld alá nem jöhet utánam. Nem szabad rászoktatni" - határozta el Firfarov. De másnap kés n ébredt, mert elromlott a vekker, s amikor hét óra kilenckor kirohant a házból, úgy zuhogott, hogy mind pocsékká ázik a finn öltönye, ha nekivág; viszont a kapu el tt, nyitott ajtóval, mintha kitárt szárny volna, ott toporgott, igen: toporgott a tegnapi traktor. A reflektorai világítottak az es ben, mint egy h séges hisztérika szempárja, a motor zörömbölt, mint egy katonazenekar. Az es derekasan zuhogott, Firfarov, miután gyorsan körülnézett, beszállt a vezet fülkébe. Ebben a zuhéban úgyse látja senki, ki ül a traktoron, és minek. Amíg az intézetbe értek, elállt az es , de az eszel s traktor csak a f bejáratnál engedte leszállni Firfarovot. Ott pedig, mintha szándékosan történne, az utca túloldaláról éppen Zoja Nyikolajevna Prorozova tartott Firfarov felé, egy hölgy a könyvelésr l, aki a legkíváncsibb pletykafészek volt az egész intézetben. Firfarov rálépett a fékre, de a traktor úgy tett, mintha mi se történt volna. Zoja Nyikolajevna már csak ötlépésnyire volt. - Ide hallgass! - mondta Firfarov halkan, de fenyeget en. - Azonnal állj meg! Micsoda modortalanság ez! Mit képzelsz? Nem a szántóföldön vagy, se nem a hogyishívjákon.. a krumpliföldön! Micsoda kínos helyzetbe hozod az embert! Ha Firfarov izgatott volt, mindig azemberrt mondott az ember helyett, amit, csak úgy közbevetve, Griska Bolotyin már régen, még gyermekkorukban észrevett a Petrogradszkijon álló öreg házban, és utálatosan variálva ezt a szót, ki is csúfolta érte Nyikolaj Pavlovicsot. A traktorra nagy hatással volt Firfarov szózata, azonnal megállt, mintha lecövekelték volna, Firfarov kiugrott, a járdán ott állt el tte Prorozova, aki észrevéve Firfarovot, fölhúzta vékonyra kiszedett szemöldökét, de Firfarov megel zte a hölgy tapintatlan kérdését: - Fantasztikus ez az ócskaság! - mondta, és a traktor felé intett. - A mez k szorgos munkása! Meg akartam nézni, milyen a sebességváltója ezeknek a dinoszauruszoknak. - Ezzel karon ragadta Zoja Nyikolajevnát, és a kapu felé vezette, a Szovjet Film cím folyóirat magvas cikkeir l regélve neki, mely folyóiratot Bukintól kérte kölcsön tegnap este. Firfarov egy hétig járt az intézetbe a „kecskén" - magában így hívta a traktort -, s minden remekül összejött: sose találkozott ismer ssel, s megtakarított huszonöt kopejkát, ami ugyan nem sok, de mégis pénz, egy mozijegyet kapni érte, vagy két fehér zsúrkenyeret és három skatulya gyufát. Nem tartotta kellemesnek, hogy munkából hazajövet is használja a traktort, általában az alárendeltjeivel együtt hagyta el az intézetet, s képtelen látvány lett volna, ha a szemük láttára száll be a vezet fülkébe.

A „kecske" viszont konokul megvárta a munkaid végét vagy a sarkon, vagy az intézettel szemközti téren, s mintha hozzáragadt volna, h ségesen követte az autóbuszt. És a traktor, nyert: csütörtökön Firfarov sokáig bent volt az igazgatónál, a szokásosnál negyven perccel kés bb lépett ki a kapun, eszébe jutott, hogy a mai napra el van irányozva az Aurora tejbár, és hogy éjszaka megint égett a gyomra, és hogy abban az átok tejbárban, ha elkésik, sokáig kell sorban állni, és hogy közben elfogy a tejbegríz. Firfarov nézett jobbra, nézett balra, aztán felült a „kecskére". Az út rendkívül jól sikerült, csak a Nyevszkijen fütyült utánuk a rend r. De a traktor - micsoda kópé! - azonnal leszállította Firfarovot, és sutty, be az egyik udvarba, meghúzta magát, amíg el nem hallgatott a füttyöngetés, aztán ismét kidörömbölt az utcára, mintha ott dolgozna, mondjuk, a tatarozáson. Szóval, a traktor elszállította Firfarovot az Aurorához, és Firfarov rögtön talált helyet, és megrendelhette kedvenc tejlevesét. Vasárnap elmentek a Szitnyij piacra, és hoztak tíz kiló krumplit, ami egy hónapra szo kott elég lenni. Firfarov úgy gondolta, teljesen természetes, hogy traktoron menjen a piacra, és helyesen gondolta: a pimasz „kecske" egyenesen berontott a piackapun, s szétriasztva az anilinsárga kötött sapkákat áruló asszonyokat, végiggurult a sorok között. Kissé megnyomva a sorban állókat, akik persze azonnal szétrebbentek, épp annak a férfinak a pultjához szállította Firfarovot, akinek a legnagyobb és a legtisztább áruja volt, s ott állt végig mögötte, védve Nyikolaj Pavlovicsot a feldühödött sorbanállóktól, akik kezdtek visszaszivárogni, s az ill fenyegetés kedvéért kipufogó gázból s függönnyel maszkírozta el. Firfarov ezalatt telirakta válogatott krumplival a szatyrát. A traktor az udvaron éjszakázott, a Firfarov garázsával szemközti sarokban, a kukáknak épített bódé mellett, úgyhogy még Bolotyin se gyaníthatott semmit. Csak mellékesen, Firfarov már egy hete nem látta Bolotyint, viszont a két Zsiguli-tulajdonos megint úgy köszönt neki, ahogy a magasz eknek szokás, s t, még Kuvaitról is beszélgettek. Tudniillik arról volt szó, hogy az egyik Zsiguli-tulajdonos tranzitutasként nemrégiben megfordult Kuvaitban, s bár a repül tér épületét nem hagyta el egy csomó érdekes dolgot figyelt meg, melyek közül Firfarovra az volt a legnagyobb hatással hogy az emléktárgy-kioszkban egy bárány nagyságú ezüstelefántot adtak el dollárért, meg a könny erkölcs hölgyek, akik hófehér ruhában, amolyan tunikafélében, amelynek viszont hónaljtól bokáig ért a slicc, fel alá sétálgattak az utasok között. - És milyen szépek voltak, isteniek! - mondta a Zsiguli-tulajdonos... - Nagy a konkurrenciájuk - szólt közbe magvasan Firfarov s ebben aztán egyetértettek, hogy na igen, a konkurrencia. A kapitalista országokban minden szakmában nagy a konkurrencia, mért éppen ebben ne volna nagy. Így beszélgettek az udvaron, ahogy komoly férfiakhoz illik. Apollon cigarettát szívtak még Nyikolaj Pavlovics is rágyújtott egyre, a traktor meg ezalatt a sarokban álldogált néma motorral, kikapcsolt reflektorral, mert éppen aludt. De két nap múlva mégis kitört a botrány. Firfarov ebéd után éppen leült a karosszékbe, hogy elolvassa az Élet és Tudományt, amikor csengettek. Utálatosan csengettek, így csak Polina, a házmesterné szokott csengetni. Egyszer fordult el , hogy Firfarov nem fizette ki idejében a lakbért, s a házmesterné azonnal megjelent, hogy botrányt csapjon, s akkor is így, ilyen végeérhetetlenül visított keze alatt a cseng . Firfarov ajtót nyitott. Persze hogy a házmesterné volt. teljesen vörösen. - Azonnal vidd el innen azt az ócskavasat, különben bezáratlak, huszonnégy órára! -kiabálta a házmesterné, ezzel sarkon fordult, és robogni kezdett lefelé a lépcs n. Firfarov utána. Egyszerre értek az udvarra, Nyikolaj Pavlovics szabadid -gatyában. A házmesterné értelmetlen fenyegetéseket ordibálva. - Mondtam én, hogy az övé! - vakkantotta e! magát Bolotyin, amikor megpillantotta Firfarovot, és a sarokba szorult traktorra mutatott. - Most is azt mondod talán, hogy nem? Te?! Ez aztán azemberr! Alig jelent meg Firfarov az udvaron, a traktor reflektorai ujjongva kigyúltak, a motorja pöfögni kezdett.

- Hát ez az! Így megy minden áldott nap! És engem kínoznak, engem gyötörnek, hogy az emberek nem tudnak aludni! Vidd innen ezt a játékszert, különben holnap társadalmi bíróság elé állítlak! visította Polina. - Elvtársak, csak nem képzelik, hogy az enyém! - szólalt meg Firfarov szándékosan nagyon nyugodtan és nagyon halkan, s közben hátat fordított a traktornak. - Gúnyolódnak? Hisz mindenki tudja, hogy nemsokára megkapom a Zsigulit. De a traktor, ez az idióta, ez a francos ócskavashalom el mászott, és fújtatva lecövekelt Firfarov mellett. Firfarov ekkor észrevette az egyik Zsiguli-tulajdonost, aki nevetve lépkedett feléje az udvaron, s amikor odaért, anélkül hogy el húzná kezét az ultradivatos zsebéb l, azt mondta: - De hát ott a garázsa, kolléga! Állítsa be a járgányát, s a botrány túl van tárgyalva. - Túl van tárgyalva, nagyon jó! - röhögött Bolotyin. - Már ha befér! Firfarov ekkor nem bírta tovább. Elfehéredett, az álla remegni kezdett. Szinte magánkívül volt, teljes er l belerúgott a traktorba, erre nagyon megfájdult a lába. A fájdalomtól és a sértést l könnyek fojtogatták a torkát, és elvékonyult hangon kiabálni kezdett: - Mi van itt? Szálljanak le rólam! Nem az én járgányom! És nem tudom, kié! Nem is akarom tudni! A másé! Értik, a másé! Hirtelen sötét lett az udvaron. A fényszórók kihunytak, a motor leállt. A traktor a teljes némaságban megindult a kapu felé, gyámoltalanul rázkódva a sötétben, kétszer is a falnak ütközve; aztán mégis megtalálta az utat, és kigördült az utcára, mintha hátulról lökdösné valaki. - Nahát! - hebegte Bolotyin. - Hová megy ez ilyenkor, ebbe a sötétbe?... Hé, haver! Állj meg, hallod-e! - El fog tévedni, mert vak! - kiáltott fel hirtelen a házmesterné, és a kapu felé szaladt. Firfarov vállat vont, és lassan a házmesterné után ballagott - nem nézett közben Bolotyinra. A traktor már elég messze járt. A jobb kereke kicsit leült, egyszer belement a pirosba, zömök volt és otromba a villogó személyautók és a tekintélyes buszok között. Egy turistákat szállító Ikarus eltakarta egy pillanatra, s amikor a busz elment, a traktor már nem volt sehol. A kib gött kép Polina az udvaron elcsípte Firfarovot. - Mocsok! - mondta dühösen, és Firfarov lába elé köpött. - Garázst rendez be egy szövetkezeti ház udvarán! Mindent kitálalok a megbízottnak! Sose fizeti ki a lakbért!... Nézze meg azemberr! Firfarov észre akarta téríteni a magáról megfeledkezett házmesternét, de hát mit kötözködjön egy félanalfabéta fehérszeméllyel? Hideg, nyirkos szél fújt a kapu alatt, s Firfarovnak hirtelen eszébe jutott, hogy holnap már sz van, szeptember elseje. Álldogált még egy darabig a kapuban, aztán borzongva hazament.

Katherine MacLean: Fert zés (Elek István fordítása) Olyan volt, mint az szi erd a Földön, de nem volt sz. A fák lombja zöld és rézszín , bíbor és lángvörös volt, és a szél a lombok árnyékában a ragyogó, zöldes napfény foltjait táncoltatta. Az Explorer vadászainak csoportja a keskeny ösvényen sorjázott, lövésre kész fegyverrel, óvatosan lépkedve, idegen madarak távoli, félig ismer s kiáltásaira figyelve. Fülhallgatójukban gyenge sercegés jelezte, hogy elsütöttek egy fegyvert. - Eltaláltál valamit? - kérdezte June Walton. A sisaktelefon a többiek fülébe juttatta a lány hangját anélkül, hogy az erd csendjét megzavarta volna. - Megcéloztam valamit - magyarázta George Barton vidám hangja June sisaktelefonjában. Levágta az ösvény kanyarját, és felzárkózott Bartonhoz, aki tekintetével a fák között fürkészve állt ott, lövésre emelt fegyverrel. - Olyan volt, mint egy kacsa.

- Ez nem a Central Park - mondta Hal Barton, a fivére, aki most t nt fel a közelükben. Zöld rruhája nem illett a bronz és vörös erd be. - Nem lesz kacsa mindegyik - jegyezte meg józanul. - El fordulhatnak itt sárkányok is. Nehogy megegyen egy sárkány, June - hallatszott Max nyugodt hangja a lány sisaktelefonjában. - Addig ne, amíg még szeretlek. - El bújt a fák közül, a vérvételi felszerelést cipelve, keszty jével a lányéhoz ért, a félárnyékban alig látszott rút, szeretett arcán a vigyor. Egy napsugár zölden csillant kerek akváriumot formázó sisakján. Továbbmentek. Negyedmérföldnyire mögöttük az Explorer rhajó tornyosult az erd fölé, akár egy csúcsos felh karcoló. A hajó utasai a kilátótáblákon át a friss szelekt l zött felh ket, a napfényt nézték, és a szabadba vágyakoztak. Ám a hasonlóság veszélyt jelent, és a h vös szél halált hozhat, mert ha az állatok olyanok, mint a földi állatok, a betegségeik is olyanok lehetnek, mint a földi betegségek, eléggé hasonlóak ahhoz, hogy fert ek legyenek, eléggé különböz ek ahhoz, hogy ne lehessen kezelni ket. A múlt számos int példával szolgál. Kolóniák t ntek el, és a nagy forgalmú rfolyosókban sok olyan kísértethajó sodródott, amelyik leszállt valamelyik fert bolygón. A hajó utasai arra vártak, hogy légmentes rruhába öltözött orvosaik megvizsgálják a befogott állatokat, nem terjesztenek-e valamilyen fert zést. A négy orvos - mert June Walton is orvos volt - libasorban vonult az idegenszer en meghitt erd ben, puha léptekkel, figyelve, hogy nem látnak-e mozgást a rézszín és bíborvörös árnyékok között. Hirtelen vették észre a világosabb, rézszín foltot, amint a sötétebb barna foltok között mozog. June reflexmozdulattal tette súlyba fegyverét, és mögötte gyönge sercegéssel sült el valaki fegyvere, és lyukat vágott a különös valami mellett a lombokon. Ezután egy ideig senki nem moccant. Ez a lény embernek látszott, pompás izomzatú, szikáran kecses, emberszer állatnak. Fejjel magasabb volt mindegyiküknél, pedig kérges lábai pucérok voltak. Vörös hajú, sólyomarcú, sötét volt, nehezen lélegezve és kifejezéstelen tekintettel bámulva ket. Az oldalán hüvelybe dugott kés lógott, és egyik vállán íjpuska volt keresztülvetve. Leengedték fegyvereiket. - Ráférne a borotválkozás - mondta Max józanul a fülhallgatóikba, és felnyúlva sisakjához, felkattintotta a kapcsolót, hogy kinn is hallhatóvá tegye a hangját. - Tehetünk magáért valamit, fiatalember? Ez a barátságos dörmögés volt az els emberi hang, amely megtörte az erd zúgását. June hirtelen elmosolyodott. Maxnek igaza van. Az evolúció szigorú logikája nem követeli meg a szakállt; következésképp egy nem emberi lény nem viselne háromnapos vörös szakállt. A magas alak még mindig lihegve megnyalta száraz ajkait, és így szólt: - Legyenek üdvözölve Minoson! A polgármester üdvözleteit küldi Alexandriából. - Angol? - kérdezte June leveg után kapkodva. - Már aggódtunk, hogy újra elindulnak, miel tt hírt hozhatok önöknek... Háromszáz mérföld... Jár rgépüket kétszer láttuk elszállni fölöttünk, de nem tudtuk felhívni magunkra a figyelmüket. June elképedve, némán nézte a fához támaszkodó idegent. Harminchat fényév - harminchatszor hattrillió mérföld egyhangú rutazás -, és akkor közlik az emberrel, hogy a bolygó már lakott. - Nem tudtuk, hogy itt telepesek élnek - szólalt meg a lány. - A térképen nem szerepel. - Ez az, amit l tartottunk - felelte józanul a magas, bronzszín ember. - Három nemzedék óta vagyunk itt, és egyszer sem jöttek keresked k. Max arrébb tolta a vállán az orvosi felszerelés szíját, és kezet nyújtott. - Max Stark a nevem, orvos vagyok. Ez June Walton, Hal Barton és fivére, George Barton. k is orvosok. - Patrick Mead a nevem. - A férfi mosolygott, miközben fesztelenül kezet rázott velük. - Magam csak vadász vagyok és hídács. Még soha nem találkoztam orvosokkal.

Kézfogása lagymatag volt, de June még légmentes keszty jén keresztül is érezte, hogy ujjai, amelyek az övéihez értek, olyan kemények, mintha a csontok helyén acél volna. - Mekkora Minos népessége? - kérdezte a lány. A férfi, miel tt válaszolt volna, kíváncsi pillantást vetett June-ra. - Mindössze százötven - mosolygott. - Ne aggódjanak, ez már nem városbolygó. Van még hely néhány ember számára. - Gyorsan kezet fogott a Barton fivérekkel. - Maguk, ugye, emberek? érdekl dött, de hangja meglepetést árult el. - Miért ne lennénk azok? - kérdezte Max olyan nyugalommal, hogy June csodálta ezért. - Nos, maguk mind olyan... olyan... - Patrick Mead tekintete az egyik arcról a másikra vándorolt olyan sokfélék. Nem értették, mire gondol, és zavartan álltak. - Úgy értem - törte meg Patrick Mead a csendet -, mindezek az érdekes, különböz hajszínek és arcformák és így tovább. - Bizonytalan mozdulatot tett az egyik kezével, mintha kifogyott volna a szóból, vagy attól félne, hogy megsérti ket. - Tréfál? - kérdezte Max megrökönyödve. June a karjára tette a kezét. - Nem akart megbántani - mondta a sisaktelefonba. - Mi éppen olyan meghökkent ek vagyunk neki, mint amilyen nekünk. Küls hangon kérdést tett fel a nyúlánk telepesnek: - Milyennek kellene lenni az embernek, Mr. Mead? Mosolyogva a lányra mutatott. - Olyannak, mint maga. June közelebb lépett, és megállt el tte, felnézett rá, és közben a saját külsejére gondolt. Magas volt és napbarnított, mint a telepes, volt néhány szepl je, mint neki, és a haja hullámos, vörös volt, mint az övé. Nem vett tudomást a ragyogó kék szemr l. - Más szóval - szólt a lány -, a bolygón mindenki olyan, mint maga meg én? Patrick Mead újra végighordozta tekintetét a négy arcon, és elvigyorodott - Mint én, azt hiszem. De eddig még nem gondoltam rá, hogy lehetnek emberek más szín hajjal, vagy hogy az orr olyan sokféleképpen illeszkedhetik az archoz. Saját küls mb l ítélve azt hiszem, minden hülye tud a kezén járni, és közben azt mondhatja, hogy fejtet re állt a világ! - Nevetett, aztán elcsendesedett. - De miért viselnek rruhát? A leveg belélegezhet . - Nem vállalhatjuk a halálos megbetegedés kockázatát. - világosította fel June. Pat Mead a fegyverein kívül semmit nem viselt, és a szél összeborzolta a haját. Úgy látszott, hogy kényelmesen érzi magát, és a többiek arra vágytak, hogy levethessék fülledt rruháikat, és a rükön érezzék a szelet. A Minos olyan volt, mint az otthon, a Földön... De idegenek voltak. - Halálos megbetegedés - mondta Pat Mead elgondolkozva Egyszer volt részünk benne. A ragály két évvel azután jött, hogy a telepesek megérkeztek, és a Mead családokon kívül mindenkit megölt. k immúnisak voltak. Azt hiszem, azért hasonlítunk mind egymásra, mert egyt l egyig rokonok vagyunk, és én is ezért n ttem fel abban a hitben, hogy az ember csak ilyen lehet, amilyenek mi vagyunk. - Ragály! Milyen betegség volt? - érdekl dött Hal Barfon - Apám szerint meglehet sen borzalmas. Úgy hívták, hogy olvadó betegség. Az orvosok meghaltak, még miel tt kideríthették volna, hogy mi is volt, vagy mit lehet tenni. - Több orvost kellett volna képezniük, vagy elküldeni néhányat a civilizált világba. George Barton hangjában árnyalatnyi türelmetlenség érz dött. Pat Mead türelmesen magyarázott: - Hajónk az er vel meg mindazokkal a könyvekkel, amelyekre szükségünk volt, felszállt az rbe, hogy elkerüljék a fert zést, és soha nem tért vissza. A legénység biztosan meghalt. - Az elmondottakból a kemény megpróbáltatások hosszú éveire lehetett következtetni: település, ahol megsz nt az áramszolgáltatás, leálltak a gépek, és a kulcs fontosságú m szakiak utánpótlás nélkül elpusztultak. June most értette csak meg igazán, hogy mit jelent a kezdetleges kés meg az íj. - Azóta nem jelentkezett újra az olvadó betegség? - érdekl dött Hal Barton.

- Nem. - És más betegség? - Egy sem. Max már-már félelemmel vegyes tisztelettel nézegette a vörös hajú bronzalakot - Gondolod, hogy valamennyi Mead olyan, mint ez? - szólt June-hoz a telefonon át. - Nem bánnám, ha magam is Mead lennék! Pat érkezése megkönnyítette a munkájukat. Nevetgélve, anekdotákat mesélve mentek vissza a hajóhoz. Most már biztos, hogy Minos az otthonukká válhat. Az olvadó betegség ellen, miután figyelmeztették ket, megtehetik a szükséges óvintézkedéseket. Ahogy közeledtek, úgy t nt, az Explorer fényezett ezüst és fekete oszlopa mind magasabbra emelkedik a fák fölé. S amikor kiléptek a fák közül, és felnézve meglátta a tisztás szélén, már csak az arányosságot érzékelték, a méreteket nem. - Szép! - mondta Pat. - Gyönyör ! - A hangjában rejl bámulat szívet melenget volt. - Valamikor jacht volt - szólalt meg Max, még mindig felfelé nézve -, másodkézb l vettük, régimódi szépség, kit állapotban. Szintetikus gyémánttal kirakott vezérl pult és a falakon freskók. Nincsenek új, nagy sebesség hajtóm vei de így is harminchat fényévnyire hozott el bennünket másfél szubjektív év alatt. Elég jó teljesítmény. A magas, bronz test férfi szomorkás vágyódással nézte a hajót, és June rádöbbent, hogy Patnek soha nem volt alkalma elmenni egy filmkönyvtárba, soha nem látott mozgóképet, soha nem volt része fény zésben. Az elektromosság nélküli Minoson született és nevelkedett. - Fölmehetek a hajóra? - kérdezte Pat reménykedve. Max leemelte válláról a mintagy jt felszerelést, letette a talajt borító növénykárpitra, és kezdte kinyitni. - El bb a vérpróbák - mondta Hal Barton. - Meg kell tudnunk, hogy nem hordozzák-e még mindig magukban ezt az úgynevezett olvadó betegséget. Csírátlanítanunk kell magát, és mintákat kell vennünk, miel tt megengednénk, hogy felszálljon a hajóra. Ha már egyszer ott járt, nem lesz többé megfelel annak ellen rzésére, hogy van-e a többi Meadnek valamilyen baja. Max el vett egy állványt és egy tartót konzerváló üvegcsékkel meg injekciós fecskend ket. - Ezeket belém fogja döfni? - kérdezte Pat rémülten. - Pajtikám, maga csak egy különös állatpéldány a számomra! - vigyorgott Pat Meadre Max, és Pat visszavigyorgott. June látta, hogy ezek ketten, a magas, párducszer telepes és a fanyar humorú, fekete hajú doktor már barátok. B ntudatot érzett, mert szerette Maxet, és mégis sajnálta, hogy alacsonyabb és gyengébb alkatú, mint Pat Mead. - Feküdjék le - mondta neki Max -, és maradjon nyugton. - Két gerincnedvmintára van szükségem a hátából, egy testüregnedv-mintára elölr l és egy másikra a karjából. Pat szófogadóan lefeküdt. Max mellétérdelt, és miközben beszélt, szakért módon megtörölgette a mintavételi helyeket, és sima gyorsasággal szúrta be a t ket. A Földön kiváló idegsebész volt. Magasan fölöttük kijött a hajó egy nyílásából a felderít helioplán, és ferde síkban elrepült nyugat felé. Halk berregése elenyészett. Aztán hirtelen irányt változtatott és visszafordult. Fülhallgatóikban fémesen szólalt meg Reno Ulrich hangja: - Mi az, amit találtatok? Hé, doktorkáim, mit m veltek odalent? - Ismét fordult a géppel, majd ötvenlábnyira t lük a leveg ben lebegve megállt. June látta meghökkent arcát, amint az üvegen át Patre nézett. Hal Barton bekapcsolt egy keskeny rádiósugarat, gyorsan magyarázott valamit, és Alexandria irányába mutatott. Reno gépe felemelkedett, és elrepült a különös szín erd felett. - A gépr l le fognak dobni egy üzenetet a maguk városába, amelyben közlik, hogy sikerült eljutnia hozzánk - mondta Hal Barton Patnek, aki felült, úgy figyelte, amint Max ügyesen a megfelel üvegcsékbe helyezi a vért meg a gerincnedvet, anélkül hogy leveg nek tenné ki a mintákat.

- Addig nem vehetjük fel magukkal a kapcsolatot - tette hozzá Max-, amíg nem tudjuk, hogy nem hordják-e még mindig magukban az olvadó betegséget. El fordulhat, hogy maguk védettek vele szemben, és így nincs semmi jele, mégis annyi baktériumot hordoznak - ha ez az, ami a betegséget okozta -, amennyivel egy egész bolygót elpusztíthatnak. - Ha az olvadó betegség bacilusgazdái - mondta Hal Barton -, nem érintkezhetünk, amíg meg nem szabadítottuk magukat ett l a betegségt l. - S ezt velem kezdik? - kérdezte Pat. - Magával kezdjük - mondta neki Max bánatosan -, mihelyt felszáll a hajóra. - Még több t ? - Igen, és néhány más trükköt is bedobunk. - Kellemetlen? - Nem könny . Néhány perc múlva, amikor az rruha-fert tlenít fülkében álltak, és a fert tlenít szer forrón kilövell sugarainak pörölycsapásait érezték magukon, a sterilizáló ibolyántúli sugarak fényözönében fürödtek, June-nak eszébe jutottak ezek a szavak, és összehasonlította Mead megpróbáltatásait az övékével. A végs és sok célt szolgáló, egyetemes csodaszert légmentesen lezárt tartályokban és konténerekben tárolták az Exploreren. Enzimek oldatából állt, és annyira hasonlított az emberi sejtmag legfontosabb katalizátoraihoz, hogy minden nem emberi sejtben vegyi z rzavart és bomlást idézett el . Az emberi sejteken kívül semmi más nem tudott életben maradni, ha ezzel az anyaggal érintkezett; minden testidegen betolakodót elpusztított. Nucleocat csodaszer, ez volt a neve a kereskedelmi forgalomban. Ám az egyetemes gyógyszer magában nem volt elég a tökéletes biztonsághoz. Voltak járványok, melyek oly gyorsan és kegyetlenül pusztítottak, hogy emberi er vel nem lehetett megfékezni ket. Az orvosok nem megbízhatóak: meghalnak. Ezért az rhajózási és a bolygóközi egészségügyi törvények megkövetelték, hogy az rhajók egészségvédelmi berendezései teljesen automatikusan, gyorsan és hatékonyan m ködjenek. Valahol a közelükben volt egy fülkesor, melynek alaprajza úgy nézett ki, akár egy nyulak számára készült útveszt , ellentmondást nem t gépi hangok terelték Patet egyik fülkét l a másikig, meghagyták, hogy szappanozzon és zuhanyozzon, utasították, hogy tegye be a karját egy nyílásba, és a gép vérmintát vett t le, oldatokat kellett meginnia, megfürdették csíraöl ibolyántúli sugarakban, hangrobbanások rázkódtatták meg, csíraöl permettel dúsított leveg t lélegeztettek vele, utasították, hogy helyezze a karját egy másik nyílásba, ahol érzéstelenítették, és különböz véd oldatokat fecskendeztek beléje. Végül egy magas h mérséklet , szinte tökéletesen páramentes helyiségbe terelték, és félóráig ott kellett ülnie, miközben hosszú, vékony csöveken át további folyadékokat csepegtettek az ereibe. Minden törvényes rhajó a biztonság szem el tt tartásával épült. Nem vállalták annak kockázatát, hogy egy bacilusgazda elfert zze a hajót. June az utolsó zuhanyozófülkéb l belépett az öltöz be, megkönnyebbült sóhajjal vetette le húzózáras rruháját, és megnézte magát egy falitükörben. Vörös haj, sötétkék szem, magas termet... - Jó az alakom - szólt elgondolkozva. Max megfordult az ajtónál. - Mi ez a hirtelen érdekl dés a küls d iránt? - kérdezte gyanakvóan - Álljunk itt, és csodáljunk téged, vagy menjünk végre enni? - Várj egy percig. - A fali távbeszél höz ment, és óvatosan tárcsázott egy számot a hajó telefonkönyvéb l. - Hogy van, Pat? A kagylóban vízsugár vagy permetszóró sziszegését lehetett hallani, aztán meglepett kuncogást. - Hangok is! Hello, June! Hogy kell egy gépnek mondani, hogy magát spriccelje, ne engem? - Éhes? - Tegnap óta nem ettem.

- Díszebédet rendezünk a maga tiszteletére, mire el jön - mondta Patnek, és mosolyogva helyére akasztotta a kagylót. Pat Mead hangjában annyi volt az életkedv és az öröm, hogy ahhoz képest a fedélzeti beszélgetések szomorúan mesterkélt vidámságnak hatottak. Benéztek a közeli kis laboratóriumba, ahol tizenkét visítozó hörcsögbe fecskendeztek be tiltakozásuk ellenére egy-egy kis adagot Pat véréb l. Az injekciót többségüknél antihisztaminos és alkalmazkodást el segít gyógyszerek követték. Másképp a hörcsög védekez rendszere ellenségként kezelne minden nem hörcsög sejtet, még az ártalmatlan emberi vértestecskéket is, és kegyetlenül harcolna ellenük. Egy hörcsög, a tizenkettedik, különlegesen nagy adag alkalmazkodást el segít szert kapott, hogy ha betegség esete forogna fenn, ne harcoljon ellene vagy az emberi sejtek ellen, és így gyorsabban adja meg magát. - Mi van, George? - kérdezte Max. - Rutin - morrant George Barton szórakozottan. A hosszú, csigavonalú rámpán felfelé menet még az ebédl el tt egy kilátólap el tt haladtak el. A láthatár távolában hosszú hegyláncok húzódtak, közöttük pedig távoli részén jobban felmagasodó dombvidék hullámzott. A bronz és r t tájat a mez k ragyogó zöld foltjai törték meg. Valaki nagyon-nagyon nyugodtan állt ott, és nézett kifelé, mintha már hosszú ideje ott volna - egy kanadai n , Bess St. Clair. - Akárcsak Winnipegben lennék - szólalt meg, amikor megálltak. - Maguk orvosok, mikor engednek már ki bennünket ebb l a borbélycégérb l? Nézzenek oda - mutatott el re -, látják azt a darab földet a déli domboldalon, azzal a kanyargó patakkal? Azt a domboldalt néztem ki magamnak a házunk számára. Mikor szállunk ki? Reno Ulrich csöpp felderít gépe lassan feléjük döngicsélt, és lustán körözni kezdett. - Hamarább, mint gondolná - mondta neki Max. - Felfedeztünk a bolygón egy elfeledett kolóniát. Pusztán azzal, hogy itt élnek, elvégezték helyettünk a tesztjeinket. Ha van itt valami, amit meg lehet kapni, akkor k megkapták. - Emberek a Minoson? - gyúlt ki az izgalomtól Bess csinos, pirospozsgás arca. - Egyikük lent van az egészségügyi részlegben - mondta June. - Húsz perc múlva kijön. - Lemehetek, hogy megnézzem? - Persze - mondta Max. - Mutassa meg neki az utat az ebédl be, ha majd kijön. Mondja meg neki, hogy mi küldtük. - Rendben! - Bess megfordult, és leszaladt a rámpán, mint a kisgyerek, aki t zhöz fut. Max és June egymásra mosolyogtak. Másfél esztendei rbeli elszigeteltség után mindenki új arcok látására, ismeretlen hangok hallására éhezett. Felkapaszkodtak az utolsó két fordulón az étkezdéig, és ahogy beléptek, elborította ket a lágy zene és csöndes beszélgetés halk keveréke. Az étkezde a régi ebédl egy része volt, amelyet meghagytak, amikor a hajó többi részét átalakították lakó- és munkaszobákká, és még mindig megvolt a mennyezet meg a falak finoman erezett eredeti falborítása, a hangszigetelés, a lágy zenét szolgáltató szalagok és a bens ségesen hangulatos kis lámpák az asztalokon. Mind kényelmesen falatoztak és beszélgettek. Sorba álltak a meleg ételek pultjánál, és June hallotta, hogy mögötte a társalgás mormoló zaját túlharsogja egy izgatottan beszélget lány: - ...egy új férfi, becsszóra! Láttam a kilátóablakon át, amikor bejöttek. Lent van az egészségügyi részlegben. Igazi vadnyugati. A sor elhaladt a pult el tt, és June meg Max három tetézett tálcát választott, el ételnek vegyszeres vízben termesztett gombából készült szeleteket, er sen f szerezett salátát rózsaparadicsommal és illatos paprikával, tartályban n tt halat különleges mártással, négy különböz édességet és válogatott italokat. A három roskadásig rakott tálcával sikeresen odaevickéltek az egyik asztalhoz. Brant St. Clair jött oda.

- Bocsánat, Max, de azt mondják, hogy Reno az egészségügyi részleg megbízásából valamiféle üzenetet vitt egy vadakból álló kolóniának. Nem tudod, hamarosan visszatér? Max felmosolygott rá, szegletes arca szeretetet sugárzott. Mindenki kedvelte a félénk kanadait. - Már visszajött. Az imént láttuk bejönni. - Ó, nagyszer ! - sugárzott St. Clair. - Megbeszéltük, hogy kimegyünk, és megnézzük arra északkeletre, hogy amit látunk, az valóban vastelér-e. Nem láttad Besst? Ó, itt jön. - Megfordult és elsietett. Nagyon magas, t zvörös hajú férfi lépett be, egy csomó egymás szavába vágó hajós vette körül. Pat Mead volt. Megállt az ajtóban, és tekintete fürgén végigpásztázta az ebédl t. A duzzadó életer l még nagyobbnak látszott, mint amilyen volt. Amikor megpillantotta June-t, elmosolyodott, és elindult az asztaluk felé. - Oda nézz! - mondta valaki. - Ott van a telepes! Egy csinos, felékszerezett n , Sheila, utánament, és megfogta a karját. - Tényleg átúszta a folyót, hogy idejöhessen? Túláradó jóindulattal és kíváncsisággal mindenfel l közeledtek. - Valóban háromszáz mérföldet gyalogolt? Jöjjön, egyék velünk. Hadd segítsek ételt választani. Mindenki azt akarta, hogy az asztalánál egyen, mindenki szakember volt, és adatokat akart kapni a Minosról. Mind azt akarták, meséljen arról, hogy vadászik íjjal és nyílvessz vel. - Meg kell mentenünk - szólt Max. - Így nem jut ételhez. June és Max határozott mozdulattal felállt, keresztültört a tömegen, megragadta Patet, és visszavezette az asztalukhoz. June-nak jólesett, hogy magának igényelhette a nap h sét. Pat leült a gondosan tervezett, egyszer székre, és csaknem kéjesen d lt hátra, kipróbálva, hogy a szék miképpen enged és alkalmazkodik hozzá. Szemét a ragyogó étkészleten és a tetézett tálakon legeltette. Végignézve a jó anyagból készült, szemcsés falakon és a lágy fény lámpával díszített asztalokon, egy szót sem szólt, csak nézett, tapintott és tapasztalt. - Majd ha felépítjük a saját városunkat, és elhagyjuk a hajót - magyarázta June -, valamennyi utasfülkét visszaalakítjuk társalgóvá és bálteremmé és koktélbárrá, mint azel tt volt. Akkor majd gyönyör lesz itt bent. Pat mosolygott, a zenére fülelt, és próbálta kideríteni a forrását. - Most is elég jó. Mi csak hetente egyszer játszunk le zenés kazettákat. Ettek, Pat több mint huszonnégy órája el ször. A többiek már befejezték, mikor k hárman még javában ettek, és kezdtek odagy lni, eleinte bátortalanul, aztán a mosolygó arcok, a kézrázások és a bemutatkozások második hulláma elnyelte ket. Patet kifaggatták a termésr l, a mez gazdasági módszerr l, az es zésekr l és áradásokról, az állattenyésztésr l és a növénytermesztésr l, az importált földi magvak és az itteni talaj összeférhet ségér l, a bányákról és k zetrétegekr l. Nem kellett megvédeni t. Hátrad lt a székében, vontatottan, egy párduc hanyag könnyedségével válaszolgatott: ahol nem álltak rendelkezésére statisztikai adatok, anekdotákkal töltötte ki a hézagot. Úgy látszott, hogy szívesen cseveg, és élvezi, hogy áll az érdekl dés középpontjában. A kérdésrohamok között evett, és zenét hallgatott. June észrevette, hogy a n i szakemberek a szükségesnél hosszabbra nyújtották kérdéseiket, az asztal köré gy ltek, nevettek a tréfáin, míg egyszer csak Pat körül volt véve csinos arcoktól, mohó kérdésekt l és cseng kacagásoktól. Mind közül a gyönyör Sheila nevetett a legcsilingel bben. June könyökével meglökte Maxet, az meg közömbösen vállat vont. Talán nem olyasmi volt az egész, amire egy férfi figyel. De June egy percig még tovább figyelte Patet, aztán nyugtalanul fordította vissza tekintetét Maxre. A férfi evett, és Pat válaszaira figyelt, nem érezte meg June tekintetét. Valamilyen okból szinte összezsugorodottnak látta. Alacsonyabb volt, mint ahogy emlékezett, elfelejtette, hogy Max nem magasabb nála. Észrevette, hogy Pat asztalrészénél egyre fokozódik a n i hangok élénk csevegése.

- Kész veszedelem a fickó - mondta Max, magában nevetett, és levágott még egy szeletet a hidroponikus gombasültb l. - Mi lelt? - tette hozzá, oldalvást a lányra pillantva, miután észrevette hirtelen elhallgatását. - Semmi - sietett June a válasszal, de nem fordult vissza, hogy tovább figyelje Pat Meadet. Úgy érezte, hogy h tlen volt. Pat csak egy pompás állat. Max a férfi, akit szeret. De... vajon szereti-e? Persze hogy szereti, szólt rá magára mérgesen. Azért indultak együtt új világokat meghódítani, mert együtt akarták leélni az életüket; soha eszébe sem jutott, hogy máshoz menjen férjhez. Az elégedetlenség érzése azonban megmaradt, és a b ntudat is. A hidroponikus proteinek technológusa, Len Marlow, aki a gombaszeleteket is el állította, befurakodott a csoportba, és egy kérdést tett fel Patnek. Most így szólt: - Nem értem magát, Pat. Úgy hangzik az egész, mintha a zöldség helyett az embereket rakná a tartályokba! - Zavart tekintettel rájuk pillantott. - Lássuk, hogy maguk ketten mire mennek ezzel. Úgy hangzik, mint valami orvosi dolog. Pat hátrad lt és mosolygott, miközben egy pohár hidroponikus burgundiból kortyolgatott. - Csodálatos ital. Mutassa meg nekünk, hogyan kell ezt csinálni. Len visszafordult felé. - Maguk abból élnek, amit a természet ad, nemde? Vadásznak, húst visznek haza, és megeszik. Így van? Nos, mondjuk, hogy itt a kezem ügyében van néhány szelet ilyen hús, és megeszem. Mi történik? - Rajta, egye meg! Csak éppen nem fogja megemészteni. Éhes marad. - Miért? - Len meg volt bántva. - Minoson más a protoplazmaalap vegyi összetétele. Mások az aminoláncok, a szénhidrátokban a molekulák nem jobbról, hanem balról kapcsolódnak, és más hasonló dolgok. Itt semmi nem lesz emészthet , amíg vegyileg megfelel en át nem hangolják a szervezetüket egy kis górcs -evolúció által. Addig tele gyomorral is éhen halna. Az asztal Pat felé es része tele volt rakva a két tálcáról lekerült tálakkal, amelyek immár csaknem üresek voltak, és ott sorakoztak szépen egymásra téve az egyik oldalon. Pat hozzáfogott három édességhez, gondosan ízlelgetve egyiket a másik után. - Górcs -evolúció? - ismételte meg Max. - Hát ez meg mi? Azt hittem, hogy maguknak nincsenek orvosaik. - Ennek története van. - Pat ismét hátrad lt. - A Mead nemzetség feje, Alexander P. Mead növénygenetikus volt, nagyon határozott ember, akivel nem lehetett vitatkozni. Nem akarta, hogy a Minos növényvilágának elpusztításával küszködjünk, és helyébe a mienket ültessük, tönkretéve ezzel a bolygó arculatát, és felborítva az ökológiai egyensúlyt. Elhatározta, hogy e bolygóhoz igazítja hozzá a génjeinket, vagy megöl bennünket a próbálkozással. Sikerült is neki. - Mi? - kérdezte June, és hirtelen valamiféle bizserget félelemérzés vett rajta er t. - Adaptálni minket a Minoshoz. Emberi sejteket vett... June nagyon figyelt, próbált rájönni, mi az ijeszt a magyarázatban. Szabályos evolúcióval számos emberi nemzedéket vett volna igénybe a Minoshoz való alkalmazkodás, és ez is súlyos árat követelt volna halottakban és éhezésben, ami nélkül nincs evolúció. Volt egy rövidebb út is: az emberi sejteknek megvan az a képességük, hogy visszatérjenek az si feltételekhez, a függetlenséghez, evéshez és önálló szaporodáshoz. Alexander P. Mead emberi sejteket fagocitákká alakított át. Végigvezette ket az evolúció kegyetlenül kemény iskoláján - ezer nemzedéknyi szaporodás, megpróbáltatások és éhezés, amikor mindig jelen van a megemészthetetlen, idegen táplálék, a jóllakottság jutalmát kínálva a sejteknek, amelyek vonakodva megtanulták felszívni az ennivalót. - Leukociták hat hónap alatt több ezer nemzedéknyi fejl désen tudnak keresztülmenni - fejezte be Pat Mead. - Amikor elérték azt a pontot, ahol már képesek voltak befogadni a minosi táplálékot, visszaültette ket azokba az emberekbe, akikb l kivette. - Mit gondoltak, mi fog történni? - kérdezte Max, és el red lt.

- Nem tudom pontosan, hogy mi történt. Soha senkinek nem beszélt róla részletesebben, és amikor én kisfiú voltam, bedilizett, és egy górcsövet lengetve, kacarászva mászkált ide-oda. Nyolcvanesztend s volt, amikor lezuhant egy szakadékba, és a nyakát törte. - Eredeti egyéniség - szólt Max. „Vajon mit l félek?" - gondolta June. Megkérdezte: - Szóval bevált? - Igen. Az els évben kipróbálta valamennyi Meaden. A többi telepes nem akarta, hogy rajtuk kísérletezzen, amíg saját maguk nem látták, hogy beválik-e. Bevált. A Meadek vadászhattak, és növényeket termeszthettek, míg a többiek még mindig hidroponikusan termesztett élelmet ettek. - Bevált - mondta Max Lennek. - Maga növénygenetikus és a hidroponikus növénytermesztés szakembere. Ezzel meg is van, mi a munkája. - Hohó! - h költ vissza Len. - Szerintem ez orvosi probléma. Az emberi sejt szabályozása - ez pontosan a maguk asztala. - Vigyázat, ez egyirányú utca! - figyelmeztette ket Pat. - Ha megtörtént, nem fogják tudni hasznosítani a hajótáplálékot. Nekem ebb l a fehérjéb l semmi hasznom nem lesz. Csak az íze miatt ettem meg. Hal Barton jött csöndben az asztalhoz. - A kísérleti hörcsögök közül három megdöglött - jelentette, és Pathez fordult. - Maguk bacilusgazdák, magukban hordozzák annak a betegségnek a kórokozóit, amelyet olvadó betegségnek nevezett. A döglött hörcsögöket azzal a vérrel fecskendeztük be, amelyet fert tlenítés el tt vettünk magából. Csak abban az esetben telepedhetünk meg itt, ha mindenkit dezinficiálunk a Minosn. Hajlandók lesznek erre? - Mi nem akarnánk magukat kórokozókkal megajándékozni - mosolygott Pat. - Mindent a biztonságért De el ször szavazni kell róla. Az orvosok átmentek Reno Ulrich asztalához, és elmagyarázva neki a dolgot, elkísérték a hangárhoz. Neki kell a javaslatot Alexandriába vinnie, ott kell elkeverednie a nép közé, meg kell gy znie ket, és várni, amíg meg nem történik a szavazás. Csak azután térhet vissza. Kétóránként injekciót kell adnia magának a csodaszerb l, különben megbetegedhet. Reno örült a megbízásnak. Belekóstolt a szociológiába, miel tt átképeztette magát gépésznek az expedíció számára. - Ez lehet vé teszi számomra, hogy az erkölcseiket tanulmányozzam. - Pajkosan intett - Meglehet, hogy ott kell töltenem néhány éjszakát. - Az ablakon át nézték, ahogy elrepül, aztán átmentek a laboratóriumba, hogy megnézzék a hörcsögöket. Három hörcsög ép és egészséges volt, és salátát majszolt. Az egyik az ellen rz állat volt; a másik kett t beoltották Pat véréb l, amit még beszállás el tt vettek t le, de további kezelést nem kaptak. Nyilvánvaló volt, hogy a hörcsög, ha békén hagyják, könnyen le tudja gy zni az olvadó betegséget. Három még mindig lázas és csapzott volt, vörös vérsejtjeik száma kicsi, de gyógyulófélben. A három döglött példánynak jókora adag alkalmazkodást el segít anyagot meg antihisztamint adtak, így szervezetük nem vette fel a harcot a kórokozóval. June gyors pillantást vetett a döglött állatokra, azután elfordította a fejét. Kicsavart testtel feküdtek, valamilyen különös, félfolyékony petyhüdtséggel, mintha mindjárt elolvadnának. Jól látszott, hogy az utolsó hörcsög, amely a legnagyobb adagot kapta az alkalmazkodásra késztet szerb l, kimúlása el tt elhullatta a sz rét. Csupasz volt és rózsaszín , mint egy halva született csecsem . - Nem találunk mikroorganizmusokat - mondta George Barton. - Egyetlenegyet sem. Semmi nincs a testükben, aminek nem kellene ott lennie. Fehérvér ség és vérszegénység. Láz csupán azoknál, amelyek legy zték a betegséget. - Átadott Maxnek néhány lázgörbét és vérsejtszámlálási grafikont.

June kibaktatott az el csarnokba. Az szakterülete a gyermekgyógyászat meg a szülészet; a sejtkutatást Maxre hagyta, épp hogy csak segített neki a laboratóriumi rutinmunkákban. Különös hangulata elkísérte az el csarnokba, azután hirtelen megkönnyebbült. Magas, vörös hajú, ragyogóan jókép fiatalember jött vele szemben, buzgón mesélt valami kalandos történetet a káprázatos Sheila Davenportnak. Patre azért öröm ránézni meg beszélni vele. mert olyan jókép , mondta magában b ntudatosan, és az a hatalmas életer ... Olyan volt, mintha egy eleven mozicsillaggal vagy valamilyen könyv h sével találkozott volna - Vadöl vel, John Claytonnal, Lord Greystoke-kal. June a laboratórium ajtajában állt, és nem csatlakozott hozzájuk, csupán egy biccentéssel és egy mosollyal meg keze ösztönös felemelésével üdvözölte a másik kett t. Visszabólintottak és rámosolyogtak. Hello. June! - mondta Pat, és folytatta a történetet, de elhaladtában könnyedén hozzáért June karjához. - Nem Tarzan maga? - szólt gunyorosan és lágyan a férfi tovahaladó arcéléhez, és tudta, hogy Pat meghallotta. June-nak lidérces álma volt aznap éjjel. Egy hosszú folyosón futott, Maxet kereste, de ahány férfival találkozott, az mind nagy, bronzos férfi volt, és hozzáért a karjához. A rózsaszín hörcsög! Hirtelen felébredt, az volt az érzése, hogy szóltak a riasztócseng k; gondosan fülelt, de egyetlen hang sem hallatszott. Lidércálom volt, mondta magának, de a tudattalanjában továbbra is szóltak a riasztócseng k. Valami baj volt. Mozdulatlanul feküdt, és próbálta meg rizni a képeket, a jelentésüket kereste, de az értelem hideg érintésére elenyészett a hangulat. Átkozott intuitív gondolkodás! Egy rózsaszín hörcsög! Miért kell olyan határozatlannak lennie a tudattalannak? Újra elaludt, és elfelejtette az egészet. Aznap Pat Meaddel ebédeltek. Pat kezét June vállára téve visszatartotta a lányt, és lenézett rá. - Én lenni Tarzan, te Jane - mondta, azután egy másik asztalnál ül k kiáltásaira válaszolva elfordult, mintha egy szót sem szólt volna. June megrendülten állt ott, azután az ajtóhoz ment, ahol Max várt rá. June a nap hátralév részében nagyon kedves volt Maxhez, a férfi meg örült neki. Nem örült volna, ha tudja az okát. June próbálta elfelejteni Pat válaszát. June a laboratóriumban volt Maxszel, egy minosi dudvából vett idegen protoplazma-kultúra növekedését figyelte, és Len Marlow-t hallgatta, akib l csak úgy áradt a panasz: - És Elsie egész nap ez után a behemót fajankó után koslat, és a sztorijait hallgatja. Nekem pedig bemeséli, hogy a féltékenység beszél bel lem, és hogy képzel döm! - Kezét elhúzta a szeme el tt. - Azért jöttem el a Földr l, hogy Elsie-vel legyek... Megfájdult a fejem. Nézze, June, nem tudná rávenni Patet, hogy hagyjon békét Elsie-nek? Maga meg Max a barátai. - Tessék, itt van egy aszpirin - mondta June. - Meglátjuk, mit tehetünk. - Köszönöm. - Len felkapta a tenyészetet, és kiment, de csöppet sem vigasztalódott meg. Max a saját laboratóriumsarkában ült, szemlátomást gondolataiba merülten, tekintete a számtárcsákon és a mér szereken merengett. Amikor Len elment, csaknem nyersen támadt a lányra: - Miért bátorítod ezt a fickót? Miért hagyod, hogy reménykedjék? - Kitaláltál valamit a protoplazmák közötti eltérésr l? - tért ki a válasz el l June. - Miért hagyod, hogy becsapja önmagát? Mekkora az esélye az ellen a sima beszéd izomkolosszus ellen? - De Patnek nem kell Elsie - tiltakozott June. - Ezen a hajón minden kelekótya n lógó nyelvvel caplat Pat után. Brant St. Clair most éppen a bárban van. Nem mondja, hogy miért iszik, de gondolod, hogy Pat ellenáll mindezeknek a körülötte ácsingózó n knek?

- Más dolgok is vannak, nemcsak a megjelenés meg a báj - mondta June, miközben komoran próbálta figyelmét a kétcsöves mikroszkóp alatti lemezre összpontosítani. - Persze, de bármi legyen is ez, Patben is megvan. Ki hivatottabb egy n meg egy család fenntartására egy vadnyugati bolygón, mint egy jókép vagány, aki itt született? - Azt akartam mondani - perdült meg June váratlan szenvedéllyel a székén -, hogy van régi barátság is, és van h ség, és vannak emlékek, van személyiség! - Mindennek nincs nagy értéke az ócskapiacon - mondta Max. Roskadtan ült a laboratóriumi székén, és tompa tekintettel nézte a számtárcsáit. - Most nekem kezd el fájni a fejem! - Szomorúan mosolygott. - Nem vicc, igazi fejfájás. És egyel re mások bajai miatt! Mások bajai... June felállt, és kibaktatott a hosszú, kanyargós el térbe. „Én lenni Tarzan, te Jane" hallotta emlékezetében Pat hangját. Miért kellett ennek a férfinak Max ordító ellentéteként olyan leny göz en vonzónak lennie? Miért nem tud a világmindenség meglenni terhes szerelmi háromszögek el idézése nélkül? A kanyargós rámpán felsétált az ebédl ig, ahol tegnap ettek, ittak és beszélgettek. Üres volt, kivéve egy párt, akik homlokukat összedugva hideg kávé fölött beszélgettek. June megfordult, és a hosszú, csigavonalú folyosón lebandukolt a gyógyszertárig és a hozzá tartozó laboratóriumig. Mindkett üres volt. George valószín leg a szomszédos kísérleti laborban volt, ahol hallhatta, ha hívják. A sarokban állt a pasztellszín , elvont ábrákkal gazdagon díszített automata, mely ártalmatlan bódítószereket, izgatószereket és ópiumszármazékokat árusított. Fölötte ragyogott az automata tabulátordiagram. Maxnek fáj a feje, jutott June eszébe. Hüvelykujj-lenyomatát beadta a gépbe, meghúzta a szelepnyitó kart, kivett egy doboz aszpirint, miközben megpróbálta figyelmét arra a problémára összpontosítani, amit a hajósok Minos bolygóhoz való alkalmazkodása jelentett. Egy gyenge hisztaminoldattal töltött üvegtartály elég volna, hogy egy darabka emberb rt falánk, aktív fagociták telepére alakítson át. Mindegyik sejt azon volna, hogy valamit felfaljon, de eleget tudnának-e enni az emberi vér gazdag, tápláló plazmájából ahhoz, hogy eléljenek rajta? Az aszpirin után egy másik kart húzott meg, saját maga számára. Aztán csak állt, és nézte, amit a gép kiadott - egy kis doboz volt három pirulával. Theobromin, szíver sít és egyben önbizalomnövel eufórikus készítmény, olyan, ami helyrehozza a megrendült idegeket. Mindeddig csak végs esetben használta ezt a gyógyszert. Kinyújtotta a kezét, és ránézett. Remegett. Átkozott háromszögek! Amíg a kezét nézte, a gyógyszerárusító automata kattant egyet. Gyógyszerenként összesítette a hajón lév összes automata aznapi forgalmát. A grafikon minden vonala pontosan mutatta, mennyi a nettó új felhasználás. Egy pillanatig nem találta a fájdalomcsillapítók zöld meg az izgatószerek vörös vonalát, és aztán látta, hogy mindkett csaknem egyenesen fölfelé megy. Túlságosan sokat használtak - sokkal többet annál, semhogy azt féltékenységgel vagy pszichoszomatikus ingerlékenységgel magyarázhatná. Ez járvány, és csak egyetlen betegség jöhet szóba. Pat fert tlenítése nem sikerült. A Nucleocat csodaszer, minden kórokozó megöl je nem vált be. Pat behurcolta a hajóba magával az olvadó betegséget! Kik kapták meg? A gyógyszerautomata vidáman, semmitmondóan ragyogott. June a gép oldalán kinyitott egy fed lapot, és benézett. Egymásba kapaszkodó, nyugtalan fogaskerekeket látott, és a fed lap belsején elhelyezett nyomtatott útmutatón akadt meg a szeme... ,,Ha a regisztrálószalagot ki akarjuk venni, vagy meg akarjuk vizsgálni, miel tt az orsó a végére ért. Néhány percnyi ügyetlenkedés után megvolt a válasz. Az étkez ben reggelinél és ebédnél a hajón tartózkodó negyvennyolc férfiból harmincnyolc a szokásosnál többet vett be az élénkít szerekb l. Huszonegy ezenkívül aszpirint is vett. Az egyetlen n , aki szokatlan vásárlást eszközölt, maga volt! Eszébe jutottak a hörcsögök, amelyek egy rövid, magas lázzal kivetették magukból a fert zést. Kés délután kissé megn a n knek eladott aszpirin mennyisége. A n k biztonságban voltak.

A férfiak kapták meg az olvadó betegséget! Pat Mead szerint az olvadó betegség órák alatt végez az emberrel. Amikor June eltávozott, Jerry jött a gyógyszertárba, betáplálta a hüvelykujj-lenyomatát, és vett a gépt l egy doboz aszpirint. June jól érezte magát. Kell képpen uralkodott magán, képes volt végigmenni a folyosón, rámosolyogva az arra járó emberekre. Felszállt a vezérl terembe viv vészfelvonóba, és a bejáratot rz szakszolgálatosnak megmutatta az igazolványát. „Egészségügyi szükségállapot." A sarokban egy kis vezérl pulton pontosan címkézett nagy vörös gomb volt. Elgondolkodva nézte, aztán felvette a vezérl termi telefont. Most jön a neheze - elmondani valakinek a dolgot, különösen olyasvalakinek, aki maga is beteg: Maxnek. Tárcsázott, és amikor a vonal túlsó végén a kattanás elárulta, hogy Max felvette a telefont, elmondta neki, mit látott. - A n k nem, csak a férfiak - ismételte Max. - Biztos? - Igen. - Talán vegyileg idegen, és a n i hormonok egyike gátolja. Ha kell, nemihormoninjekciókkal fogunk próbálkozni. Honnan beszélsz? June megmondta. - Helyes. Adj még egy esélyt a Nucleocat csodaszernek. Lehet, hogy ezúttal beválik. Nyomd meg a gombot. A lány odament a pulthoz, és megnyomta a nagy vörös gombot. Az Explorer hosszú törzsében mindenütt életre keltek a cseng k, rémülten berregtek, becsapódtak a vészátjárók, a gépi berendezés zümmögve ébredt, és a hangkonzervek szaporán sürg s utasításokat kezdtek adni. Kitört a járvány. June engedelmeskedett a gépi parancsoknak, kiment az el csarnokba, és beállt a többiek közé a sorba. El tte a kapitány ment, a káprázatos Sheila Davenport sorolt be mellé, lépést tartva vele. - Ma reggel úgy festek, mint egy valóságos boszorka. Azt jelentené, hogy beteg vagyok? Mindannyian betegek vagyunk? June vállat vont, nem akarta elmondani, mit tud. Mások a szobákból jöttek ki a folyosóra, s rítve a sort. Hallották, amint a szobák ajtaja bezáródott az utolsó távozó után, ezt követ en pedig a fert tlenít permet halk sziszegése! Mögöttük, a sor utolsó tagjának sarkában egész hajószelvények záródtak le és kezdtek sziszegni. A csigavonalú folyosón kanyarogtak lefelé, amíg ismét el nem érték az egészségügyi osztályt, ahol a sor tovább várakozott. - Ugye, nem hagy heget a karomon? - kérdezte szemrehányóan Sheila, és selymes, pompás karjára pillantott. A géphang megszólalt: - A következ t. Kérem, lépjen be, és álljon el az ajtóból. - Cseppet sem - nyugtatta meg June Sheilát, és belépett a fülkébe. Odabent az egyik fülkéb l a másikba irányították, és megkapta a szokásos permet- és sugárzásadagokat, vért vettek t le, és befecskendezték Nucleocattal és egy sor más véd anyaggal. Végül egy újabb ajtón át egy pici fülkébe irányították, amelyben egy szék állt. - Itt várjon! - utasította a fémes csengés magnóhang. - Húsz perc múlva kinyílik az ajtó, és akkor távozhat. A most kezelt emberek meglátogathatják a hajónak valamennyi fert tlenített részét. Az orvostisztek engedélye nélkül tilos belépni a hajó bármely vesztegzár alá helyezett vagy nem fert tlenített részébe. Hamarosan kinyílt az ajtó, és June kissé megviselt állapotban kilépett ismét a lámpák fényébe. A klinikán volt. Néhány férfi ült az ágyak szélén. Betegnek látszottak. Egyikük lefeküdt. Brant és Bess St. Clair egymás mellett ültek, és egy szót sem szóltak. George Barton közeledett hozzá, töpreng arckifejezéssel nézegetett egy h mér t.

- Mi van, George? - kérdezte June nyugtalanul. - A n k közül egyeseknek h emelkedésük van, de már csökken ben. A férfiak közül egyiknek sincs, de a fehér vérsejtek száma emelkedik, a vöröseké meg csökken, és betegnek nézem ket. June St. Clairhez lépett. Rendszerint kicsattanó orcája sápadt volt, pulzusa gyenge és túlságosan szapora, b re nyirkos tapintású. - Hogy van a fejfájásod? Használt a Nucleocat-kezelés? - Ha valahogy, hát most rosszabbul érzem magam. - Jobb volna, ha ágyakat állítanánk fel - mondta June George-nak. - Hozzatok vissza mindenkit a klinikára. - Ezt tesszük - nyugtatta meg George. - Hal éppen ezen fáradozik. June visszament a laboratóriumba. Max fel és alá járkált, fekete hajában addig turkált. Míg mind égnek nem állt. Amikor meglátta June arcát, megállt, és komor tekintettel nézett maga elé. - Még mindig betegek? - Inkább kijelentés volt, semmint kérdés. A lány bólintott. - Ezúttal nem gyógyított a mindent gyógyító - motyogta. - Így hát ránk vár a feladat. Olvadó betegségünk van, és Pat meg a hörcsögök szerint nem egészen egy napunk van arra, hogy megtudjuk, mi ez a betegség, és megtanuljuk megállítani. Hirtelen felötlött benne egy további teszt gondolata, és a munkaasztalhoz ment, hogy megtegye az el készületeket. Kapkodva dolgozott, id nként egy-egy koordinálatan mozdulat szakította meg jól begyakorolt, hatékony munkáját, furcsa volt. Gondterheltnek és ijedtnek látni Maxet. Felvett egy taborköpenyt, és munkához látott. Csöndben dolgozott. A mechanikus védekezés cs döt mondott. Hal meg George Barton azon munkálkodott, hogy az újabb eseteket megmentse a haláltól, és hogy id t nyerjen Max és June számára, hogy befejezhessék a munkájukat. A járvány problémájának megoldása csakis kettejükre várt. Az kezükben volt. Újabb teszt, semmi eredmény. Újabb teszt, semmi eredmény. Max keze reszketett, egy pillanatra megállt, hogy izgatószert vegyen magához. Egy pillanatra bement a kórterembe, ott találta Besst, és halkan figyelmeztette: mondja meg a többi n nek, hogy készüljenek fel a férfiak munkájának átvételére, ha azok annyira megbetegednek, hogy nem tudják folytatni a dolgukat. De nyugodt hangon beszélj velük, mert nem akarjuk megrémíteni a férfiakat. - Elég sokáig gyelgett a kórtermekben, hogy lássa, hogy a hír elterjed a n k között. Egyre jobbab sápad el az arcuk, és szorítják össze az ajkukat. Aztán visszatért a laboratóriumba. Újabban senkinek a vérében nem bukkantak mikroorganizmus nyomára, csupán a limfociták és a fagociták egyre népesebb hordáival találkoztak, amint zsákmányra lestek, mintha invázió visszaverésére mozgósították volna ket. Len Marlow-t gördítették be eszméletlenül, a takarójához t zve Hal Barton írásos megjegyzései és következtetései. - Én sem érzem jól magam - panaszkodott az asszisztens. - Olyan s a leveg , nem kapok leveg t. June látta, hogy kék az ajka. - Oxigénhiány - mondta Maxnek. - Alacsony a vörös vérsejtek száma - felelt Max. - Nézz bele egy cseppbe, hogy lásd mi megy végbe benne. Használd az enyémet; én is ugyanúgy érzem magam, mint . Két cseppet vett Max véréb l. A vörös vértestek száma alacsony volt, és nagyon rohamosan esett. A lélegzés mit sem ér, ha a vérb l hiányzik a minimális mennyiség vörös vértest. Akiknél nincs meg az a minimum, oxigénhiány következtében megfulladnak, noha tüdejük tele van tiszta leveg vel. A vörös vérsejtek száma gyorsan esett, June-nak és Maxnek túl kevés ideje maradt a munkájuk elvégzésére. - Szivattyúzz kicsit több CO2-t a szell rendszerbe - szólt bele Max sürget en a telefonba. Juttass bel le a férfikórtermekbe.

June belenézett a mikroszkópba, amely alatt egy eleven vérminta volt. Tiszta, sötét mez t látott, amelyben fényes, mozgó valamik teker dztek és kavarogtak, de semmi olyat nem látott, ami nem oda tartozott volna. - Hal - szólt be Max az általános hangosbemondó-rendszerbe -, hagyj abba minden más kezelést, a gyorsuló vérszegénységre összpontosíts. Kezeld monoxid-mérgezésként CO2-vel és oxigénnel. June a munkaasztal alatt benyúlt egy szekrénybe, el vett onnan két oxigénpalackot, feltörte a szelepeket, és az egyiket Maxnek nyújtotta, a másikat meg az asszisztensnek. Amikor ez utóbbi belélegezte az oxigént, arcáról elt nt a kékes árnyalat, és újjáéledt érdekl déssel ment oda a betegéhez. - Nem lélegzik, doki! Max az íróasztalnál dolgozott, a hemoglobinkatalízis egyenleteit mormolva magában. - Lennek vége, doki - szólt az asszisztens hangosabban. - Mesterséges légzést, és tegye a regenerációs tartályba - mondta June, nem mozdulva a mikroszkóp mell l. - Siessen! Hal megmutatja, hogyan. Az oxigénkezelés és a gépi szívtevékenység a tartályban fenntartja az életm ködését. Mindenkit, akir l úgy látja, hogy halálán van, helyezzen el egy tartályban. A n k majd segítenek magának. Továbbítsa nekik Hal utasításait. A tartályokat rendszerint az életm ködés felfüggesztésére használták, amíg a tápfürd ben újrasarjad a megbetegedett szerv. Ezek egy csaknem teljesen elpusztult testben is meg tudták rizni az életet a szokásos felbomlasztó és újranöveszt kezelés alatt rák és öregség esetén, és el segíthették a gyógyulást, ha a rombolás folytatódott... de mindaddig, amíg a betegséget le nem gy zték, nem tudták megakadályozni a végül bekövetkez halált. June mikroszkópjában a vércsepp nagy, sötét mez volt, és az el térben, amelyet a sztereóhatás rettent nagy, szilárd tömbbé változtatott, vörös vérsejtek csinos csészealjformái sodródtak. Bukfencezve forgolódtak, elhaladva egy leukocita púpos, homályos tömege mellett, amely lassan kúszott a fed lemezen. Nem volt elég vörös vérsejt, és June úgy érezte, hogy számuk azalatt is fogy, amíg figyeli ket. Az egyikükre szegezte tekintetét, és még csak nem is pislogott attól való félelmében, hogy azalatt történik valami. Takaros kis vörös pityke volt, és sodródás közben pörgött, és ahogy a leukocita mellett elhaladt, az áramlás egy kanyarral félresodorta. Aztán egyszer csak elt nt. June dermedten meredt arra a helyre, ahol az imént volt. Hova t nt? Mögötte Max ismét beleszólt a hangosbeszél be: - Dr. Stark beszél. Bárki szakember, aki bármit is tud az élettartályokról, azonnal hozzon ki több ilyet a raktárból, és helyezze ket üzemkész állapotba. Vészhelyzet! - Negyvenhétre lehet szükségünk - szólt nyugodt hangon June. Ennyi férfi volt a hajón. - Negyvenhétre lehet szükségünk - ismételte meg Max az egész hajó számára. Hangja nem remegett. - Állítsák fel ket végig a folyosón. Kössék rá ket a tartalék vezetékre. A feljebb lév üres szintekr l hangja távoli visszhangok sorozataként szivárgott vissza. Amit mondott, az azt jelentette, hogy a fedélzeten minden férfinak megállhat a szíve. June elhomályosodott szemmel nézett bele a kétcsöv mikroszkópba, s gondolkozni próbált. Szemsarkából látta, hogy Max reszket, és egyre gyakrabban lélegzik a hengerek tiszta, hideg, tüzes oxigénjéb l. A mikroszkópban látta, hogy Max vércseppjében megfogyatkozott számú eleven vörös vérsejt van. A csökkenés üteme gyorsult. Nem kellett Maxre néznie ahhoz, hogy tudja, miképpen fest - sápadt b r, fekete szemöldök és az elmélyült gondolkodástól enyhén bandzsító, átható tekintet barna szempár, gunyoros mosolyra húzódó, kékül ajkak. Értelmet sugárzó, keskeny, érzékeny arca része volt June szellemének. Felfoghatatlan volt, hogy Max meghalhat. Nem halhat meg! Nem hagyhatja egyedül! Agyát visszakényszerítette a problémához. Az Explorer valamennyi férfi utasa, bárhol tartózkodott is pillanatnyilag, azonos állapotban volt. Valamilyen módon elveszti vérét, meghal. June Max íróasztalához ment, és beleszólt a hangosbeszél be:

- Bess, indíts el néhány n t egy hordággyal, hogy járják végig a hajót, szobáról szobára. Gy dj meg róla, hogy minden férfi itt lenn van-e. - Eszébe jutott Reno. - Sparks, hallott valamit Renóról? Visszajött? Sparks rövid szünet után gyenge hangon válaszolt: - Renoval utoljára ma reggel beszéltem. rjöngött valamiféle tükrök miatt, és hogy Pat Mead pereputtya nem igazi emberekb l áll, hanem csak indigómásolatokból, és azt állította, hogy meg rült, és küldjem el hozzá a pszichiátert. Azt hittem, ugrat. Azóta nem jelentkezett. - Köszönöm, Sparks. - Reno halott volt. Max tárcsázott, és leveg után kapkodva szólt bele a telefonba: - Jól vagytok ott fönt? Hagyjátok a vezérm vet. Mindent hagyjatok abba, és igyekezzetek a tartályokhoz addig, amíg még járni tudtok. Ha a tartályaitok még nincsenek felállítva, feküdjetek melléjük. June visszament a munkaasztalához, és suttogva beleszólt saját telefonjába: - Bess, küldj fel egy hordágyat Maxnek. Meglehet sen rossz b rben van. Kell lennie valamilyen megoldásnak! Az élettartályok fenn tudják tartani az életet a sérült testben, és siettetik a regenerálódást, de amíg a betegséget nem sikerült legy zni, addig csupán lassítják a halál bekövetkezését. A várakozás nem tarthat soká, mert a tartályokban a pusztulás szakadatlanul folytatódik, míg végül a tápoldat már semmilyen életet nem tartalmaz, kivéve az olvadó betegséget el idéz diadalmas mikroszkopikus kórokozóét. Nagyon kevés vörös vértestecske volt most a mikroszkóp látómezejében, hihetetlenül kevés. June megbillentette kicsit a mikroszkópot, és a vértestecskék lassú pörgessél sodródni kezdtek. Egy magányos testecske lebegett át a középponton. June tekintetével nyomon követte, amint az áramlat ívben tovasodorta a leukocitának a gyújtóponttól félrees , homályos tömbje mellett. Egy ívelt mozdulat, és a testecske elt nt. Ez egy pillanatig semmit sem jelentett a lánynak; aztán felemelte fejét a mikroszkópról, és körülnézett. Max az íróasztalnál ült, fejét a tenyerére támasztva, rövidre nyírt, fekete haja az ujjak közül rendetlenül, összevissza meredt el . El tte az asztalon toll és egy képletekkel telefirkált írótömb hevert. Válla merev tartásán látta, hogy a férfi összpontosít. Még mindig gondolkodott, nem adta fel. - Max, éppen most láttam, hogy egy leukocita megragadott egy vörös vérsejtet. Elképzelhetetlenül gyorsan történt. - Leukémia - dünnyögte Max mozdulatlanul. - Méghozzá vágtató leukémia! Vagyis rák. Nos, ez részben megadja a feleletet. Lehet, hogy többre nincs is szükségünk. - Halványan elmosolyodott, és a mikrofon után nyúlt. - Van még, aki talpon van odabent? - suttogta, és a kérdés dörg hanggá föler södve söpört végig a hajón. - Hal, járóképes vagy még? Ide figyelj. Hal, minden tárcsát változtass meg, mindegyiket, érted? Állítsd be ket mélyolvasztásra és regenerálásra. Egy hét. Ez olyan, mint a leukémia. Érted? June felállt. Itt volt az ideje, hogy átvegye a munkát. Rákönyökölt a férfi íróasztalára, és beleszólt a mikrofonjába: - Doktor Walton beszél - mondta. - A n khöz szólok. Ne engedjétek tovább dolgozni a férfiakat; még megölik magukat. Gondoskodjatok róla, hogy minden férfi azon nyomban befeküdjék a tartályokba. Állítsátok be a tartálytárcsákat mély regenerálásra. A már m köd tartályokról másoljátok le a beállítást. Két kimerült és ijedt n jelent meg az ajtóban egy hordággyal. Kezük olajos volt, és tele karcolással, mert segítettek felállítani a tartályokat. - Ez a parancs rád is vonatkozik - mondta eltökélten Maxnek, és megragadta a habozó férfit. Max meglátta a hordágyas n ket, és üggyel-bajjal felállt. - Csak még tíz percig - mondta tisztán, világosan. - Eszembe juthat valami. Valami, ami nincs rendben ebben a felállításban. Ki kell számítanom, miképpen akadályozhatjuk meg a visszaesést, hogy miképpen kezd dtek el a dolgok.

Max járatosabb volt a bakteriológiában, mint June; a lánynak segíteni kellett a gondolkodásban. Intett a hordágyas n knek, hogy várjanak. Egy szén-dioxid- és egy oxigénpalackot er sített Max légz álarcához, és a férfi visszament az íróasztalához. June fel-alá járkált, s közben gondolkodni próbált, visszaemlékezett a hörcsögökre. Olvadó betegség, ez volt a neve. Olvadó. Küzdött a bels hang ellen, ami arra ösztönözte, hogy nyisson ki egy tartályt, amelyben fekszik már valaki. Bele akart nézni, hogy megtudja, a látvány magyarázatot ad-e a névre. Olvadó betegség... Lépések hallatszottak, és Pat Mead állt bizonytalanul az ajtóban. Magas, jókép , életer s - egy vadnyugati telepes. - Segíthetek valamiben? - kérdezte. June alig nézett rá. - Ne alkalmatlankodjon itt! Dolgunk van. - Szeretnék segíteni - mondta. - Nagyon mulatságos. - June gonosz volt, élvezte szavainak ostorcsapását. - Minden férfi a halálán van, mert maga bacilusgazda, és most segíteni akar. A férfi idegesen tördelte a kezét. - Talán egy tengerimalac. Én immúnis vagyok. Valamennyi Mead immúnis. - Menjen el. - Istenem, miért is nem jut az eszébe? Mi tesz immúnissá egy Meadet? - Hagyd békében - mormogott Max. - Pat nem csinált semmit. - Ingadozó léptekkel a mikroszkóphoz ment, kimetszett egy pici darabkát az ujjából, egy lemezre függesztette, és a lemezt becsúsztatta a lencsék alá, szenvtelenül, a megszokott kézügyességével. - Valami furcsa dolog történik itt - mondta June-nak. - A tünetek szabálytalanok. Egy perc múlva felegyenesedett, és intett June-nak, hogy nézze meg. - Leukociták, fagociták... csodálkozott. - Saját... A lány belenézett a mikroszkópba, azután az iszony növekv hulláma csapott át rajta, ahogy visszanézett Patre. - Ezek nem a te sejtjeid, Max! - suttogta. Max egyik kezével az asztalra támaszkodott, hogy összeszedje magát, szemét a mikroszkóphoz illesztette, és újra belenézett. June tudta, hogy mit lát benne. Fagociták, leukociták, amint a szöveteit támadják és felfalják, növekv , hihetetlen méret horda, amint eszeveszetten osztódik. Nem az fagocitái'! Pat Meadé! A Meadek által kifejlesztett sejtek túlságosan sokat tanultak. Fert k voltak. És Pat Meadéi... Mennyire hasonlítottak egymásra a Meadek?... A Mead-sejtek egyt l egyig fert zöttek, nem egy támadó vagy legy zend betegség, hanem a normális leukociták szerepét töltik be, bármilyen testben vannak is! A magas, vörös hajú emberek leukocitái, amelyek otthonosan érzik magukat bármelyik magas, vörös hajú ember véráramában. Otthonosan... Egy mindenható leukocita, amely megtalálja az utat a sejtbeli anyaméhbe. Az anyaméhszer élettartályok. Az Explorer férfiai számára egyheti kúra mélyolvasztással, a leukociták de-differenciálása és normális testszövetté való visszafordítása, azután újrasarjasztás és regenerálódás az ott lév sejtekb l. Az ott lév sejtekb l. Az ott lév sejtekb l... - Pat a baktériumok a maga sejtjei! Pat eszeveszetten nevetni kezdett, arcát eltorzította a hirtelen megértés. - Értem. Tudom már. Fert személyiség vagyok. Ez mulatságos, nemde? Max hirtelen felemelkedett a mikroszkóp mell l, és megtántorodott. Pat elkapta estében, és a meghökkent hordágyviv k kivitték a tartályokhoz. June egy hétig dolgozott a tartályok mellett. A többi n segíteni akart, de visszautasította. Hallgatott és reménykedett, hogy sejtelme nem válik valóra. - Minden rendben van? - érdekl dött aggódón Elsie. - Len hogy bírja a dolgot? - Elsie megviselt és tör dött volt, mint a többi n is, hisz a férfiak munkáját éppúgy elvégezték, mint a magukét. - Nagyon jól - mondta June kifejezéstelenül, és becsukta a tartályszoba ajtaját. - Mindannyian nagyon jól bírják.

- Nagyszer - mondta Elsie, de rémültebbnek látszott, mint valaha. June határozott mozdulattal bezárta a tartályszoba ajtaját, és a lány elment. A többi n odakint figyelt, és most June válaszával elégedetlenül baktattak vissza munkájukhoz, de nem merték firtatni az igazat. Valahányszor June bement a tartályszobába, k ott voltak, és még mindig ott voltak - vagy mások váltották fel ket, ebben June nem volt biztos -, amikor kijött. És valaki közülük feltette az összes többi nevében ugyanazt a kérdést, és June mindig ugyanazt a választ adta. De a kulcs nála volt. Rajta kívül egyetlen n sem tudta, mi megy végbe az élettartályokban. Eljött az utolsó nap. June az órát senkinek nem mondta meg. Mint más napokon, bement a szobába, bezárta maga után az ajtót, és újra itt volt a lázálom. Ezúttal valóság volt, és June végigment a koporsószer tartályok hosszú sorai közötti folyosón, és halkan mondogatta: - Max! Max! - És amint a tartályok kinyíltak, mindegyikbe belenézett. De mindegyikben ugyanazt az arcot látta. Ahogy figyelte ket, amint felolvadnak és újran nek a tápoldatban, mindeddig csak találgatni tudta, hogy mi az a borzalom, ami történik. Most már tudta. Egyt l egyig ugyanaz a vékony csontú, sz ke b arc a r t pihesz rzettel az orcákon meg a koponyán. Mind ijeszt en egyforma - és jókép . Max tartálya mellett a padlón egy orvosi táska hevert. Megállt a táska mellett. - Max... - mondta, és érezte, hogy a torka összeszorul. A gépi berendezés magnóhangja utánozta June-t, gördülékenyen beszélve az ébredésr l és a felülésr l. - Sajnálom, Max... A pirospozsgás arcú, ragyogó kék szem , magas férfi álmosan felült, és szemöldökét felvonva nézett June-ra. Az elképedés mozdulatával simogatta meg vörös bolyhos fejét. - Mi van, June? - kérdezte álomittasan. June megragadta a karját. - Max... A férfi összehasonlította karjának viszonylagos nagyságát a lány kezével, és csodálkozva így szólt: - Összementél. - Tudom, Max, tudom. Fejét forgatta, a két karját és a lábát nézegette, a r t pihékkel borított, sápadt, sz ke karját és lábát. Megérintette vastag bal karját, belecsípett a kemény húsba. - Ez nem az enyém - szólt meglepetten. - De épp úgy érzem, mintha az enyém volna. Az arcát nézni olyan volt, mint egy idegent nézni, aki utánozza és eltorzítja Max arckifejezését. Max, amint fél. Max, amint megkísérli megérteni, hogy mi történt vele, amint körülnéz, és látja a tartályukban felül többi férfit. Max, amint hatalmába keríti a rémület, amely megragadja June-t meg a többi férfit is, amikor magukra meg a barátaikra néztek, és látták, hogy mi lett bel lük. - Mindannyian Pat Mead vagyunk - szólt Max nyersen. - Minden Mead, Pat Mead. Ezért volt úgy meglepve, amikor olyan embereket látott, akik nem hasonlítottak rá. - Igen, Max. - Max - ismételte meg a férfi. - Helyes, ez én vagyok. Az idegrendszer nem változott. - Új, kék szeme megragadta June tekintetét. - Belülr l én vagyok. Szeretsz, June? De a lány még nem tudhatta. A keskeny, gunyoros arcú Maxet szerette, a kócos fekete hajút és ferde mosolyút, amely soha nem leplezte el igazán a benne támadt gyors rokonszenvet. Most Pat Mead volt. Max is lehetne ugyanakkor? - Persze hogy még mindig szeretlek, drágám. Max elvigyorodott. Ugyanaz a savanyú mosoly volt, mint azel tt, noha idegenszer en hatott a szép vonású, új, sz ke arcon. - Akkor nem is olyan rossz a helyzet. S t, meglehet sen jó is lehet. Irigyeltem a nagy, izmos testét. Ha Pat vagy a Meadek közül bármelyik is rád néz, a képébe mászom. Most már meg tudom tenni. June nevetett, alig tudta abbahagyni. Nem mintha olyan vicces lett volna, de ez ugyanaz a Max volt, aki megpróbál bátor és humoros lenni. Meglehet, hogy a többi férfi is meg rizte annyira régi valóját, hogy a n k nem fogják úgy érezni, idegen a hozzájuk tartozó férfi.

June jellegzetes férfihangokat hallott a háta mögött. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ki az, aki beszél: - Így is távol tarthatunk egy fickót attól, hogy ellopja a csajunkat - ez Len Marlow volt. - Fel kell jegyeznem a reakciókat - Hal Barton. - Most igazán dolgozni tudok majd azzal a fémtelérrel a hegyoldalon - St. Clair. Azután mások panaszkodva, átkozódva, keser en nevetve azon a cselfogáson, amit velük szemben és kacérkodó, megkísértett n ikkel szemben alkalmaztak. June tudta, kik azok. A n k is tudni fogják, hogy ki kicsoda. - Kimegyünk - szólt Max. - Te meg én. Lehet, hogy a n k megrázkódtatását csökkenti majd, ha látnak engem. - Elhallgatott. - Te nem mondtad meg nekik, ugye? - Nem mondhattam meg, mert magam sem voltam biztos benne. June kinyitotta az ajtót, és gyorsan betette. Egy kis sokadalom volt a másik oldalon. - Hello, Pat! - szólt bizonytalanul Elsie, miközben megpróbált mellettük benézni a tartályszobába, miel tt becsukódott az ajtó. - Nem Pat vagyok, hanem Max - mondta a magas, a kék szem meg a vörhenyes, bolyhos koponyájú férfi. - Ide figyeljen... - Szent egek, Pat! - hökkent meg Sheila. - Mi történt a hajával? - Én Max vagyok - er sködött a csinos arcú és éles tekintet , kék szem férfi. - Nem érti? Max Stark vagyok. Az olvadó betegség Mead-sejtekb l áll. Patt l kaptuk meg. Minoshoz igazított bennünket. Ugyanakkor mindannyiunkat Pat Meaddé változtatott. A n k rábámultak, aztán egymásra. A fejüket rázták. - Nem értik - mondta June. - Én sem érteném, Max, ha nem láttam volna, hogy mi történik. - Ez Pat - mondta Sheila hökkent makacssággal. - Leborotválta a haját. Ez valami tréfa. Max megrázta a lány vállát, és úgy bámult bele az arcába. - Max vagyok. Max Stark. k mind olyanok, mint én. Hallja? Ez furcsa, de nincs benne semmi tréfa. Az isten szerelmére, nevessen helyettünk! - Túlságosan sok ez - mondta June. - Látniuk kell. Kinyitotta az ajtót, és beengedte ket. Tülekedve tódultak a tartályokhoz, és negyvenhat egyforma sz ke arcot láttak maguk el tt. Rémült hangon kezdtek kiáltozni: - Jerry! - Harry! - Lee, hol vagy, édesem... A hangok egyre hisztérikusabbak lettek, a n k riadtak és kétségbeesettek voltak, a férfiak kiáltoztak, hogy a n k megtudják, ki kicsoda. June betette az ajtót. - Nem könny ez - mondta Max, és lenézett a saját vastag izmaira. - De te nem változtál, és a többi sem változott. Ez sokat segít. A tompa hangzavaron és hisztérián egy cseng hangja hatolt át: - A légzsilip - mondta June. A kilátóablakon át kilenc alexandriai Mead kukucskált be. Nyolcan közülük szemlátomást Pat Meadek voltak különböz korban, tizenött l ötvenig, és a kilencedik egy csinos, nyurga, vörös hajú lány, aki Pat húga lehetett volna. A hangcsövön keresztül sajnálkozva elmondták, hogy Alexandriából jöttek azzal a szomorú hírrel, hogy a repül gép pilótája a városban elkapta az olvadó betegséget, és elhunyt. Be akartak jönni. June és Max azt mondták nekik, hogy várjanak, és visszatértek a tartályszobába. A férfiak örvendeztek új magasságuknak és erejüknek, a n k pedig ámulva vették tudomásul, hogy meg tudják különböztetni az egyik Pat Meadet a másiktól, a hangjuk, az arckifejezésük, a taglejtéseik alapján. A pánik megsz nt. Helyette elfogadták a fantasztikus helyzetet. Max figyelmet kért. - Kilenc Mead van odakint, és be akarnak jönni. Más és más nevük van, de mind Pat Mead.

A férfiak és n k a homlokukat ráncolták, vagy kifejezéstelen tekintettel néztek maguk elé, George Barton pedig megkérdezte: - Miért nem engeditek be ket? Nem látok itt semmilyen problémát. - Egyikük - mondta higgadtan Max - lány. Patrícia Mead. A lány akar bejönni. Hosszú csönd következett, mialatt az elhangzott szavak jelent sége behatolt a n k tudatának félelemközpontjába. A gyönyör Sheila érezte meg els nek. Felkiáltott: - Nem! Kérem, ne engedje be! - Igazi rémület volt a hangjában, és a n k gyorsan átvették ezt az érzést. Elsie Lenbe kapaszkodott, úgy kérlelte: - Ugye, nem akarod, hogy megváltozzam. Len? Te olyannak szeretsz, amilyen vagyok! Mondd már, hogy igen! A többi lány meghátrált. Ez logikátlan, de emberi volt. June érezte, hogy lábra kap benne a rémület. Kezét felemelve csöndet kért, és közölte a csoporttal az elkerülhetetlent: - Csak minden másodikunk hagyhatja el Minost - mondta. - A férfiak nem tudnak a hajón lév élelemmel táplálkozni, mert ehhez a bolygóhoz vannak kondicionálva. Mi, n k elmehetünk, de a férfiaink nélkül kell mennünk. Nem hagyhatjuk el az rhajót a fert zés veszélye nélkül, és nem élhetjük le hátralév életünket vesztegzár alatt, a hajóban. George Bartonnak igaza van, nincs itt semmilyen probléma. - De megváltoznánk - visított Sheila. - Nem akarok Mead lenni! Nem akarok más lenni! A folyosó bels falához szaladt. Rövid tétovázás után a n k - egyik a másik után - arra az oldalra menekültek, míg végül csupán Bess, June és négy további n maradt. - Tessék! - kiabált Sheila. - Szavaztunk! Nem engedhetjük be a lányt! Senki sem szólt egy szót sem. A gondolat, hogy megváltozzanak, hogy valaki mássá legyenek, különös és hátborzongató volt. A férfiak nyugtalanul néztek egymásra, mintha tükörbe néznének. A folyosó falánál a n k rettegve figyeltek, és a férfiakra bámulva összekuporodtak. Ugyanaz a férfi negyvenhét pózban. Egyikük esdekl mozdulatot tett Elsie felé, de a lány ijedten elhúzódott. - Ne, Len! Nem engedem, hogy megváltoztass! Max nyugtalanul megmozdult. Új arcát a sajátjává tév gúnyos mosolya öntudatlanul a szánalom fintorává torzult. - Mi, férfiak nem távozhatunk el innen, és ti, n k nem maradhattok itt - mondta kend zetlenül. Miért ne engednénk be Patrícia Meadet? Legyünk túl rajta! June övzsebéb l egy kis tükröt vett el , és az arcát tanulmányozta benne. Tudta, hogy Max szavai hatásosak, a férfiak csöndben álltak, a n k esedezve nézték. Az arca... June saját arca, benne a sötétkék szempár, az apró orr, a hosszú, mozgékony ajkak... a lélek és a test elválaszthatatlanok egymástól; az arc a maga vonásaival része a léleknek. Visszatette a tükröt. - Én megölném magam! - zokogott Sheila. - Inkább meghalnék! - Nem fog meghalni - mondta Max. - Nem érti, hogy csak egyetlen megoldás lehetséges? Minden szem Maxen függött. June csendesen elhagyta a tartályszobát, megfordult, és odament a légzsiliphez. Kinyitotta a szelepeket, hogy beengedje Pat Mead húgát.

Pap Viola: Gyöngyök gyöngye „Én csak itt dolgozom, dolgozom. Te meg csak tündökölsz, tündökölsz. Szépségeddel és kékségeddel fogva tartod képzeletemet, és nekem egyetlen vágyam, hogy díszed legyek, és te díszem legyél" - gondolta ismét Ibolyántúli, és amikor a bugyogó Nap buborékai aláloccsantak, tovaszökkent. Kiszakította magát a Nap vonzerejéb l, dübörg hangját maga után hagyva, nyílegyenesen száguldott a Föld felé. „Hogy fogad majd? Hogy fogad majd?" Ibolyántúli szíve hevesen dobogott a várakozástól. A Föld szépsége és kéksége egyre közelebbr l tárult elébe:

tengerei a Nap fényét visszatükrözték, és a szárazföld hol sejtelmesen sötétlett, hol egyszer sivárságában világított. Ibolyántúli behunyta a szemét, és mámorosan zuhant, zuhant a Föld felé. Hirtelen fönnakadt egy szemcsén, amely taszította magától, és fájdalmasan belemart. Ibolyántúli elrugaszkodott róla, irányt változtatott, és hosszú bolyongás után fölfedezte, hogy egybefügg korlátba ütközött. Tanácstalanul verg dött ide-oda az akadály mentén. „Ez itt elbarikádozta magát" - gondolta, és sért dötten elhúzta a száját. Eszébe jutott a tenger kékje, és a napfényben megcsillanó hullámok csillapíthatatlanul csábították. Ibolyántúli tapogatódzva elindult az akadályon: fölkutatta a parányi réseket, ahova befért, s a végtelennek tetsz labirintusban egyre mélyebbre hatolt. Zsákutcába jutott. Visszaverg dött a korláton túlra, és újra utat keresve ismét próbálkozott, hogy átfúrja magát az undok és gy löletes akadály szemcséi között, amelyek hol az útját állták, hol ide-oda lökdöstek. Végre megtalálta az átjárót, és amikor maga mögött tudta az akadályt, elégedetten fölsóhajtott. Megcélozta a jéghegyet, és mámorosan suhant, suhant feléje. A jéghegy kecsesen magaslott az égbe, körötte a jégpáncél alaposan összetöredezett, Ibolyántúli csúszkált rajta, majd rácsai között bemászott a közepébe, jó magasan, fönn a csúcson, hogy mindent láthasson. És jött az este. A Nap helyét elfoglalta a Hold, fehér fényében sejtelmesen játszottak a szomszédos jéghegyek, és Ibolyántúli arra gondolt, a Föld jobban szereti a Holdat, mint t. A féltékenység fölborzolta lelke nyugalmát: lehet az, hogy hiába fáradozott? A hajnal els sugara a jéghegy csúcsán találta Ibolyántúlit. A Nap lassan fölkelt, az éjszaka sötétsége tovat nt, és a hószemcsék aranyban villogtak, izgalmasan sötét felh k gyülekeztek az égen, majd hullt a hó, kisütött a Nap, szélvihar kerekedett, fölkapta a vakító havat, és messze fújta, a tengert fölkorbácsolta, a hullámok el csobbantak a törések közül, a jégmez ket egymásnak lökte, s jó nagyot lendített a karcsú jéghegyen, amelyet Ibolyántúli kiválasztott magának. „Hogy lehet ez ilyen szép? - sóhajtott Ibolyántúli, és a féltékenység megint a szívébe mart. - A Föld biztosan jobban szereti a vihart, mint engem. De én a viharnál is szebb leszek" - gondolta Ibolyántúli, és visszamászott a jéghegybe. Amikor úgy érezte, hogy éppen középen van, széttolta a rácsokat, és saját elgondolása szerint rendezni kezdte. Amikor elkészült, kibújt a rácsok között, és jó messze a jéghegyt l megszemlélte munkája eredményét. A jéghegy csúcsán tengerkékben játszó, halvány rózsaszín gömb csillogott: ahogy ráesett a napfény, megcsillant rajta a hó fehére, a hópehely aranya, a szárazföld fakósága és sötétje... Ibolyántúli elégedetten visszamászott a gömbbe. A jéghegy pedig büszkén hordozta díszét. A vihar elkerülte a környékét, nehogy kárt tegyen benne, a szomszédos jéghegyek óvatosan messze úsztak, nehogy összeütközzenek, s a Hold is sietett átadni helyét a Napnak, hogy a gömb minél többet csilloghasson. És jött a hajó... A kapitány leállíttatta a motort. A jégtakaró hirtelen megszakadt, nyílt vízre értek, amelynek közepéb l karcsú jégoszlop magaslott. A jégtör utolsó lendületével a közelébe siklott, és alig néhány méterre t le megállt. - Milyen különös! - mondta az els tiszt. - A jégmez közepében egy tó, annak a közepében meg a jéghegy. - Látja azt ott? - mutatott a kapitány a jéghegy csúcsára. - Valami fénylik. - Valami belefagyott a csúcsba. - A kapitány hosszasan elnézte a tiszta égboltot, aztán a jégmez l el bukkant nyugodt tengert, amelyen elültek a jégtör verte hullámok. - Még ilyet se láttam - fordult az els tiszthez. - Leszedjük, kapitány? - kérdezte izgatottan az els tiszt, tekintetét mereven a csillogó gömbre szegezve. - Szedje - vonta meg a vállát a kapitány, és lement a hajótestbe Az els tiszt beindíttatta a motort, a hajó szembefordult a jégoszloppal, és óvatosan, alig észrevehet en a jégmez felé tolta, majd a hajó fölgyorsított, s a jégmez nek ütközött jégoszlopot

óriási er vel szétvágta. Ismét leállt a motor. Az els tiszt és a kapitány fölszaladt a fedélzetre. A jéghegynek nyoma veszett; a sima jégmez n, amelybe beékel dött a szürke hajó, kisebb-nagyobb, cifra szél jégsziklák hevertek, a Nap fénye visszavakított róluk. A kapitány lassan végigpásztázta a terepet a nagy, fekete távcs vel. A hajótól legmesszebb hever jégtömb mellett káprázatosan csillogott a gömb. - Nézze csak! - A kapitány átadta a távcsövet az els tisztnek, - Kiesett a jégb l. Mi lehet az? Érte megyek... Az els tiszt óvatosan leereszkedett a hajóról. Prémbe burkolt, hatalmas, izmos teste könnyedén haladt a jégpáncélon. Felemelte a gömböt, és visszasietett a hajóra. Delel n járt a Nap, és fényében a gömb káprázatosan ragyogott. - Erre mondják, hogy mesebeli - szólt a kapitány, és óvatosan forgatta a csodagömböt. - Egy apró darabka jég sincs rajta - magyarázta az els tiszt. - Vajon hogy tudott így kiválni a jégb l? - Fogalmam sincs. Lehet, hogy ez igazgyöngy? - Sose hallottam róla, hogy kétöklömnyi nagyságú és tökéletesen sima felület igazgyöngy létezhet. - A természet csiszolta tökéletesen simára. - Vigyük le - javasolta az els tiszt. - Csak óvatosan. A többieknek nem szabad tudni róla. A kapitány kabinjában szétáradt a meleg; az egyszer , kopott fabútorok a kapitány rideg, kemény szívér l árulkodtak. Az els tiszt elmélyülten hajolt az asztalon hever gömb fölé. - Lehetetlen, hogy ez igazgyöngy legyen! - Hívjuk be az öreg Hutchinsont. aztán ért hozzá - suttogta a kapitány. - Volt gyöngyhalász is és gyémántcsiszoló is. - Hutchinson nem tudja tartani a száját - ellenkezett az els tiszt. - Ígérjünk neki egy soványka hányadot. Az els tiszt megadóan bólintott. Kilépett a folyosóra, és Hutchinson nevét kiáltotta. Sánta, borostás arcú öregember jelent meg a kapitány el tt. Kopott ruháját megigazította. Hunyorogva nézett hol a kapitányra, hol a megragadóan csillogó gömbre. - Mondja csak, Hutchinson, mi ez? - kérdezte a kapitány. Hutchinson az asztalhoz lépett, és sokáig nézte a csillogó gömböt. - Ez bizony igazgyöngy. Igazgyöngy a javából! A kapitány és az els tiszt összenézett. Halvány mosoly jelent meg az arcukon. - Biztos benne? - Biztos. Megfoghatom? - Igen - bólintott az els tiszt. Hutchinson az apró ablakhoz vitte a gömböt, szorosan fogta; még sosem tartott ekkora kincset a kezében. Az ablakon besz napfény megtört a gömbön, és Hutchinson sokáig gyönyörködött az aranykék és aranyrózsaszín fénysugarakban. - Ez igazgyöngy. Sose gondoltam volna, hogy bármelyik is megn ilyen nagyra. A kagylót eldobták? - fordult a kapitány felé. - Köszönöm, Hutchinson, hogy idejött. Tegye vissza a gyöngyöt az asztalra, és távozhat. Hutchinson még egy pillantást vetett a vakítóan csillogó gyöngyre. Az aranykék és aranyrózsaszín fénysugarak közé itt-ott aranyzöld és aranylila vegyült. Óvatosan letette az asztalra. Zavartan távozott. - Senkinek egy szót se! - szólt utána az els tiszt. Hutchinson bólintott és elt nt. - Fele-fele - suttogta a kapitány. - Rendben - bólintott az els tiszt. A kapitány elzárta a gyöngyöt az ólomládájába és azt a páncélba.

- Hazamegyünk. Adja ki az utasításokat. - Igenis! Nemsokára felbúgott a motor. A szürke hajó belevágott a jégmez be, és utat törve magának, elindult hazafelé. Amikor a kiköt ben három hajó vesztegelt, azt mondták, a kiköt ben nagy a forgalom. Az a három hajó majdnem egyszerre futott be: Angliából, Japánból és Ausztráliából. A kutatóállomásokra hozták a kellékeket: élelmiszert, szerszámokat, helikoptereket, kutyákat... Hutchinson a tengerészszálló egyik kopár szobájának piszkos, jégvirágos ablakán át figyelte, mint sürögnek-forognak a kiköt ben. Benyúlt rongyos zakója bels zsebébe, elégedetten simogatta a pénzzel tömött kis rongyzsákocskát. Lenn az utcán felt nt a kapitány alakja, amint nehéz csomagjával a kiköt felé iparkodott. „Árut cserél" - futott át Hutchinson agyán. Hutchinson megszédült. Még látta, amint az els tiszt elmosódott alakja lopakodott a kapitány után, aztán eld lt az ágyon. Az ékszerész kávéval kínálta Mrs. Smitht. Az öblös, század eleji fotelban század elejinek találta az asszonyt is. Alacsony volt, törékeny, arca és apró szeme ráncos, gesztenyebarna haját tarkójára csatozott, apró kontyban viselte. Fekete, sz k kosztümjének bal ujján két rövid, fehér cérnaszál vendégeskedett. - Van arról tudomása, hogyan kerültek a férjéhez a gyöngyök? - kérdezte csöndesen az ékszerész. Az asszony zavarba jött. - Nincs. Feltételezésem szerint találta. - Ha nem tudja bizonyítani, hogy ezek a gyöngyök férjének jogos tulajdonát képezték, nem áll módomban kifizetni a teljes összeget. - Kérem szépen, az én férjem a Déli-sarkon volt egy jégtör kapitánya. Menjek el a Déli-sarkra, és járjak utána, hogy hol találta ezeket? - Nekem mindegy, mit csinál. Ha nincs papír... Nos... - Mennyit hajlandó fizetni? Az ékszerész szivarra gyújtott. Aztán el húzta zsebéb l a csekkfüzetet, és ráírt egy számot. A lapot Mrs. Smith kezébe adta. Mély csönd ült a sötét szobában. Mrs. Smith a lámpa felé tartotta a csekket, hogy jobban lássa. A szíve nagyot dobbant, szája mosolyra futott, és néhányat élesen vinnyogott nevetésképpen. Hálásan tekintett az ékszerészre. - Elfogadom - mondta Mrs. Smith. Zsebre vágta a csekket, és az ajtóhoz sietett. - A sarkon van a bank... - szólt utána az ékszerész. Mrs. Smith bólintott, és leszaladt a lépcs n. Néhány házzal odébb belépett a vegyeskereskedésbe. Határozott léptekkel hátrament a raktárba. - Igaziak voltak - mondta suttogva, és sógorn je nyakába borult. - Mondtam én - mosolygott a kövér, hirtelensz ke asszony. - Említetted neki, hogy ez egy darabban érkezett? - Nem. - És hogy Pete meghalt? - Azt mondtam. De azt nem, hogy azonosíthatatlan fert zés vitte el. Még gyanút fogott volna. Fölmutatta a csekket. - Végre sikerült. Nagyon izgultam. Ha hiszed, ha nem, még mindig nem tudom, mir l van szó. Pete, aki kapitány, telefonál, hogy azonnal küldjél neki táviratot. Te megírod, hogy haldoklasz, erre elindul hazafelé, de csak a gömb érkezik meg. - Igazgyöngy - javította ki Mrs. Smith. - Aztán a gyöngy szétesik sok kis gyöngyre, csak úgy, magától, mi pedig itt állunk két marék igazgyönggyel. Most meg egy csekkel. Gondolod, hogy Pete tényleg meghalt?

- Sajnos. És ennek már fél éve. „Én csak dolgoztam, dolgoztam. Te meg csak tündököltél, tündököltél. Szépségeddel és kékségeddel fogva tartottad képzeletemet, és nekem egyetlen vágyam volt, hogy díszed legyek, és te díszem legyél - gondolta ismét Ibolyántúli, és amikor fölpillantott a Holdra, a féltékenységt l elszorult a szíve. - Egyetlen vágyam volt, hogy a TE díszed legyek, este az ÉN díszem legyél magyarázta Ibolyántúli, és amikor a vihar egymásnak verte széthullott darabjait, a féltékenység ádáz gy löletet ébresztett szívében. - Úgy díszítettelek, hogy a csodájára jártak, te meg hagytad, hogy a gonosz elraboljon t led. És nekem most nincsen más, mint az egyetlen vágyam. Figyelj csak!" Lady Sorth kimelegedett a táncban. A fiatal ezredes a pamlaghoz kísérte. Lady Sorth helyet foglalt, eligazította sötétkék selyemruhájának red it, és egy pillanatra megérintette a káprázatos igazgyöngysort. Sötétre barnított b rén a gyöngyszemek különösen felt en csillantak a b lámpafényben. „Igazán jól sikerült ez az este - gondolta lady Sorth. Körbepillantott, vajon a fiatal ezredes hozza-e már az italt. - Most már mindenki tudja, hogy lady Eshire és lady Minwoolth mellett én vagyok a harmadik, aki a varázslatos igazgyöngyökön osztozom... Lady Eshire bizonyára hamar megunja a gyöngyeit, és eladja nekem" - sóhajtott lady Sorth vágyakozóan, és csuklott egyet. Hirtelen elfogyott a leveg je, teste megdermedt, megfordult vele a világ, ajkai összezáródtak, a fejében óriási dörrenés... és a b lámpafény örökre kialudt. - Kétségtelen, hogy megfojtották - szólt az orvos. - A fojtogatás nyomai egyértelm en látszanak a nyakán. - Nem értem. Nem értem - ismételte Sir Sorth. - A nyakán többmilliós igazgyöngysort viselt. Miért nem lopta el a gyilkos? Volt éppen elég ideje... - Megvan most a gyöngysor? Sir Sorth a páncélszekrényhez ballagott. Sokáig dolgozott a kombinációval. Kivette a dobozkát, és fölnyitotta. Megfordult vele a világ. - Megvan - mondta elcsukló hangon, és visszazárta a dobozt. Amint az orvos és a felügyel távozott, Sir Sorth ismét fölnyitotta a dobozt. Értetlenül bámulta az apró gyöngyöket. Ahogy mozgatta a dobozt, ide-oda gurultak. Egész éjjel ket nézte. Másnap Sir Sorth azonosíthatatlan fert zés következtében elhunyt. A hírt az újságok nem tették közzé. Lady Eshir és lady Minwoolth gyilkos pillantást cserélt. Mindketten magukon érezték a maharadzsa sötét és elb völ tekintetét, és mindketten arra gondoltak, hogy a délceg, távoli uralkodó kegyein nem osztozhatnak. A maharadzsa duruzsoló hangján átmesélte az egész estét, majd magára hagyta az el kel ségeket. Sir Eshir és Sir Minwoolth fölállt, hogy hazakísérje a hölgyeket. - Kétségtelen, hogy megfojtották ket - szólt az orvos. - A fojtogatás nyomai egyértelm en látszanak a nyakukon. Sir Eshir és Sir Minwoolth zavartan összenézett. - Miért nem lopták el a nyakékeket? - kérdezték egyszerre. Amikor az orvos és a felügyel távoztak. Sir Eshir és Sir Minwoolth el vették a nyakékeket. Tenyerükre fektették, és elb völten csodálták a gyöngyök fogócskázó, aranykék és aranyrózsaszín fényét. Egész éjjel azokat csodálták.

Másnap Sir Eshirt és Sir Minwooltht a könyvtárszobában halva találták. Azonosíthatatlan fert zés végzett velük. A szobalány összesöpörte az apró, piciny, csillogó gömböcskéket, és kiszórta a szemétbe. Mrs. Smith Gyöngy nev jachtja békésen siklott a Földközi-tengeren. Amikor elolvasta a hirdetést, amelyben az örökösök óriási pénzösszegeket ígértek annak, aki megtalálja lady Eshir és lady Minwoolth igazgyöngysorát, lement a kabinba, s a széfb l el vette féltett kincsét, az egy szem igazgyöngyöt, amelyet megtartott férje küldeményéb l. Fölvitte a fedélzetre, és a tengerbe dobta. A gyöngy alámerült, aztán elkezdett úszni Gibraltár felé, Afrika partjainál délre fordult, és úszott egyenesen a Déli-sark felé. Ott fölbukott a víz színére, s körbe-körbe evezett, amíg megtalálta a neki legjobban tetsz jéghegyet. Fölmászott rá, láthatatlan darabokra hullva bemászott a rácsai között, s amikor úgy érezte, hogy a közepén van, összegömbölyödött. Ibolyántúli elmosolyodott. Hol van hozzá a Hold? Hol van hozzá a vihar?

Kate Wilhelm: Nagy voltál, baby! (Terstyánszky Krisztina fordítása) John Lewisohn úgy érezte, hogy ha még egy ajtó becsapódik, még egy cseng megszólal, vagy még valaki megkérdi, hogy jól van-e, szétrobban a feje. Miután laboratóriumából kilépett, a sz nyeggel borított hallon át a lifthez ment, mely zajtalanul tárult ki, hogy bebocsássa, finoman leereszkedett kétemeletnyit, ahol több ilyen sz nyeges terem várt rá. Az ajtón, melyet betaszított, szerény kis tábla hirdette: MEGHALLGATÓ STÚDIÓ. Bent a fogadószobán három lány vezette keresztül, akik elég jól ismerték ahhoz, hogy hallgassanak, amíg meg nem szólal. Csodálkoztak, hogy látják, hiszen hét vagy nyolc hónapja nem járt itt. A bels szoba, amelyben megállt, be volt sötétítve, s els pillantásra üresnek látszott, csak akkor vehette észre, hogy más is van bent, miután szeme hozzászokott a homályos megvilágításhoz. John, még mindig szó nélkül, leült a Herb Javits melletti székre. Herben rajta volt a sisak, s egy széles képerny re meredt, amely valójában egy egyirányban átereszt üveglap volt, melyen keresztül láthatta a szomszéd szobában folyó meghallgatást. John egy másik sisakot eresztett le a fejéhez. Kényelmesen illett rá, és rögtön érintkezésbe került a koponyáján lev nyolc el készített ponttal. Mihelyst bekapcsolta, magáról a sisakról megfeledkezett. Egy lány lépett be a másik szobába. Lélegzetelállítóan szép volt, hosszú lábú, méz-sz ke, ferde zöld szemmel, b re, mint a barack. A szobát nappalinak rendezték be, két hever vel, néhány székkel, asztalkákkal és dohányzóasztallal, mindez ízléses és élettelen, mint egy bútort reklámozó kiadványban. A lány megállt az ajtóban, és John érezte idegességt l és félelemt l er sen átf tött határozatlanságát. Küls leg higgadtnak és várakozásteljesnek látszott, nyugodt arca a fenti érzelmek egyikét sem mutatta. Habozó lépést tett a dívány felé, s ekkor egy drót t nt el , melyet maga után húzott, A fejéhez volt rögzítve. Ugyanekkor kinyílt egy másik ajtó. Egy fiatal férfi rohant be, becsapta maga mögött az ajtót; vad volt és izgatott. A lány meglepetést és növekv idegességet jelzett, maga mögött a kilincs után tapogatózott, majd megtalálta, s megpróbálta újra kinyitni az ajtót. Zárva volt. John semmit sem hallott abból, amit a szobában beszéltek, csak azt érezte, hogyan reagál a lány a váratlan eseményre. A vad tekintet férfi közeledett a lányhoz, kezeivel a leveg ben hadonászott, szemével állandóan követve mozdulatait. Aztán hirtelen lecsapott a lányra, magához húzta, és durván csókolgatta az arcát és a nyakát. A lány néhány másodpercre megdermedt a félelemt l, aztán valami más következett, afféle édeskés, semmilyen érzés, amely unalommal vagy túl nagy önbizalommal szokott együtt járni. Amint a férfi keze a hátán a blúzához tapadt, és leszakította róla, hevesen átölelte, s az arca olyan szenvedélyt mutatott, amelyet sehol az agyában vagy a vérében nem érzett. - Elég! - mondta Herb Javits csendesen.

A férfi visszalépett a lánytól, és szó nélkül otthagyta. A lány üres tekintettel nézett körül, a blúza eltépve lógott a csíp jén, egyik vállpántja elszakadt. Nagyon szép volt. Belépett a meghallgatás rendez je, utána egy öltöztet egy köpennyel, amit a lány vállára terített. rémülten állt, aztán rjöngésig fokozódó düh hullámai öntötték el, miközben üresen hagyva a szobát, kivonszolták. A két figyel férfi levette a sisakot. - Eddig a negyedik - morogta Herb. - Tegnap tizenhat, tegnapel tt húsz... és mind semmi. Kíváncsian pillantott Johnra. - Mi kergetett ki a laborodból? - Ezúttal Anne - mondta John. - Egész éjjel és egész délel tt telefonálgatott. - Na és? - Azok az átkozott cápák. Mondtam neked, hogy ez túl sok lesz a múlt heti repül szerencsétlenség után. Ezt már nem sokáig bírja. - Várj egy percet, Johnny - mondta Herb. - Végezzünk el bb a hátralev három lánnyal, és azután megbeszéljük. - Székének karfáján megnyomott egy gombot, s ismét a képerny mögötti szoba kötötte le figyelmüket. Ezúttal a lány egy kissé kevésbé volt szép, alacsonyabb, gödröcskés arcú, barna, nevet kék szemmel és pisze orral. Johnnak tetszett a lány. Megigazította a sisakját, és vele érzett. A lány izgatott volt; a meghallgatás mindig felizgatta t. Volt benne egy kis félelem és idegesség, de nem túl sok. Valószín leg az foglalkoztatta, hogy sikerül a meghallgatás. A vad fiatalember berohant, s a lány elsápadt. Semmi egyéb nem változott. Izgalma fokozódott, de nem kényelmetlenül. Mikor a férfi megragadta, az egyetlen érzelem, amit jelzett, az idegesség volt. - Elég! - mondta Herb. Egy ragyogóan hosszú lábú, barna lány következett. Nagyon h vös volt, valódi profi. Míg a jelenet újra lejátszódott, mozgékony arcán az elvárható érzelmek egész sora tükröz dött, de belülr l érintetlenül hagyta minden. Millió mérföldnyire volt az egészt l. A következ lány villámcsapásként érte Johnt. Lassan jött be a szobába, kíváncsian nézett körül, ideges volt, mint mindnyájan. Fiatalabb, kevésbé kiegyensúlyozott volt, mint a többiek. Halvány aranysz ke hajának tincseit gondosan a feje tetejére tornyozva viselte. Szeme barna volt, b re szépen lesült. Amikor a férfi belépett, érzelmei hirtelen félelembe, majd rettegésbe csaptak át. John nem is tudta, mikor hunyta le a szemét. maga volt a lány, telve kimondhatatlan rémülettel; szíve a torkában dobogott, adrenalin lüktetett az idegrendszerében; kiáltani akart, de nem tudott. Pszichéjének sötét, elérhetetlen mélységeib l valami más érzés hullámzott el , mely úgy keveredett a rémülettel, hogy a kett egyetlen lüktet , doboló, követel érzéssé olvadt egybe. Megrándulva kinyitotta a szemét, és az ablakra meredt. A férfi már lelökte a lányt az egyik hever re, mellette térdelt a padlón, keze a lány meztelen testén játszott, arcát a b réhez szorította. - Elég - mondta Herb, hangja megrendült volt. - Alkalmazzuk - mondta. A férfi felkelt, a lányra pillantott, aki most már sírt, aztán gyorsan hozzáhajolt, és megcsókolta az arcát. A lány hüppögése fokozódott. Aranyhaja lebomolva keretezte az arcát, olyan volt, mint egy gyerek. John letépte magáról a sisakot. Verítékezett. Herb felállt, felkapcsolta a szobában a villanyt, mire az ablak elhomályosult, és láthatatlanul egybeolvadt a fallal. Nem nézett Johnra. Amikor megtörölte az arcát, a keze remegett. Gyorsan a zsebébe rejtette. - Mikor kezdtétek ezeket a meghallgatásokat? - kérdezte John pár percnyi csend után. - Néhány hónapja, meséltem neked róla. A pokolba is, ezt kellett csinálnunk, Johnny! Ez a hatszáztizenkilencedik lány, akit kipróbáltunk! Hatszáztizenkilenc! Egy kivételével mind hamis! Nyaktól felfelé halottak. El tudod képzelni, milyen sok id nkbe tellett ezt kideríteni? Órákat töltöttünk mindegyikkel. Most már csak percek kérdése. John Lewisohn sóhajtott. Tudta ezt. Valójában javasolta ezt, amikor azt mondta: találjatok alapvet izgalmi szituációt a teszthez. Nem akarta tudni, mit talál ki Herb. Így szólt: - Na jó, de ez még csak gyerek. Mi lesz a szüleivel, a törvénnyel, meg minden? - Elintézzük. Ne aggódj. Mi van Anne-nel?

- Tegnap óta ötször hívott. Az az ügy a cápákkal túl sok volt. Ma délután látni akar minket, mindkett nket. - Ne viccelj! Most nem mehetek el innen. - Dehogyisnem. Nem viccelek. Azt mondja, nem kapcsol be, amíg nem jelentkezünk. Gyógyszert vesz be, és addig alszik, amíg oda nem megyünk. - Te jóisten, ezt nem meri megtenni! - Már megvettem a jegyeket. 12.35-kor indulunk. - Még egy percig némán bámultak egymásra, aztán Herb vállat vont. Alacsony ember volt, nem kövér, de zömök. John hat lábnál magasabb volt, izmos, olyan temperamentummal, melyen tudta, uralkodnia kell. A többiek attól féltek, hogyha szabadjára eresztené, utána holttestek hevernének körülötte - de uralkodott rajta. Valaha fizikai er feszítés és akarater kellett ahhoz, hogy megfékezze, de most már olyan automatikusan csinálta, hogy nem is emlékezett olyan esetre, amikor fellángolással fenyegetett. - Nézd, Johnny, ha elmegyünk Anne-hez, hadd vegyem kézbe én az ügyet. Rendben? - kérdezte Herb. - Röviden elintézem. - Mit akarsz csinálni? - Jól beolvasok neki. Ha kihoz a sodromból, úgy pofon vágom, hogy megemlegeti. - Boldogan vigyorgott. - Eddig övé volt a világ. Tudta, hogy nincs helyette más, ha elkezd ny gösködni. Próbálja meg most. Csak próbálja meg. - Fel és alá járkált, gyors, döcög s léptekkel. John döbbenten ébredt tudatára, hogy gy löli a zömök, vörös arcú férfit. Ez az érzés új volt, majdnem olyan, mintha ízlelné az utálatot, amit érez, s az íze szokatlan volt és kellemes. Herb megállt, és egy percre rábámult. - Miért hívott téged? Miért akarja, hogy te is elmenj? Tudja, hogy a dolognak ezzel a részével nem foglalkozol. - De tudja, hogy én tökéletes partner vagyok - mondta John. - Igen, de itt most nem arról van szó - vigyorodott el Herb. - Azt hiszi, még mindig odavagy érte, igaz? Tudja, hogy egyszer meginogtál az elején, amikor rajta dolgoztál, hogy a szerkezetet beállítsd. - Vigyorán látszott, hogy most nem tréfál. - Igaza van, Johnny baby? Err l van szó? - Megegyeztünk - mondta John hidegen. - Te végzed a te dolgodat, én az enyémet. Azért akarja, hogy ott legyek, mert nem bízik benned, semmit nem hisz el többé, amit mondasz. Tanúra van szüksége. - Igen, Johnny, de biztos légy, hogy nem felejted el a megegyezésünket. - Herb hirtelen felnevetett. - Tudod, Johnny, hogy néztetek ki ti ketten? Mint egy láng, amint egy jégcsaphoz akar hozzásimulni. 3.30-kor a Grand Bahamában voltak, a Skyline Hotelben, Anne lakosztályában. Herb helyet foglalt visszafelé New Yorkba a délutáni 6 órai járatra. Anne csak 4 után volt szabad, így kényelembe helyezték magukat a szobáiban, és vártak. Herb bekapcsolta a n képerny jét, odanyújtott egy sisakot Johnnak, aki erre megrázta fejét, és mindketten leültek. John percekig nézte a képerny t, aztán is felvett egy sisakot. Anne a tenger messzi hullámait nézte, ahol már hosszúak, zöldek, hömpölyg ek, aztán közelebb pillantott a kékeszöld, sebes vizekre, majd végül oda, ahol a hullámok visszaver dtek a homokzátonyokon, tajtékot verve, melyek oly szilárdnak látszottak, mintha járni is lehetne rajtuk. A lány nyugodt volt, együtt ringott a csónakkal, a nap izzott a hátán, kezében er sen fogta a horgászbotot. Olyan érzés volt, mintha egy tétlen állat lenne, aki ki van békülve a világgal, aki otthon van a világban, aki egy vele. Néhány pillanat múlva letette a botot, és megfordulva egy magas, fürd nadrágos, mosolygó férfira nézett. A férfi kinyújtotta a kezét, pedig elfogadta. Beléptek a csónak kabinjába, ahol italok vártak rájuk. A lány nyugodt és boldog hangulata hirtelen megsz nt, döbbent hitetlenségnek és riadalomnak adva helyet. - Mi az ördög?... - mormogta John, feler sítve a hallgatót. Erre ritkán volt szükség, amikor Anne volt m soron.

- ...Brothers kapitány szabadon engedte ket. Végül is még eddig semmit nem csináltak... - mondta a férfi higgadtan. - De miért gondolod, hogy ki akarnak majd rabolni? - Hát ki van még itt, akinek egymillió dollár érték ékszere van? John kikapcsolta a készüléket, és Herbre kiáltott: - Te bolond vagy! Ezt nem engedheted meg magadnak! Herb felkelt, keresztülment a szobán, a hatalmas üvegablak elé állt, mely a ragyogó fehér parton túl csillámló kék tengersávra nyílott. - Tudod, mi az, amit minden n akar? Hogy legyen valamije, amit érdemes ellopni. - Kuncogott egyet, mély, örömtelen torokhangon. - Többek között ez is szeretik, ha egyszer-kétszer kegyetlenül bánnak velük, ha térdre kényszerítik ket... Tudod, az új pszichológusunk elég jó. Még sosem vezetett rossz irányba minket. Anne talán tiltakozik egy kicsit, de remekül fog menni. - Nem tud elviselni egy valóságos rablást. - Majd hangosabban, nyomatékkal hozzátette: - Én nem vállalom érte a felel sséget. - Szinkronizálhatjuk - mondta Herb. - Csak ez kell nekünk, elültetni az ötletet, és a többit szinkronizálni. John a hátát bámulta. El akarta hinni. El kellett hinnie. Érzéketlen hangon szólalt meg: - Nem így kezd dött ez, Herb. Mi történt? Ekkor Herb megfordult. Arca sötét lett a mögötte lev ragyogó fény hátterében. - Jó, Johnny, nem így kezd dött. A dolgok felgyorsulnak, ennyi az egész. Kitaláltál egy szerkezetet, és óriásinak t nt, ahogy elterveztük, de nem tartott örökké. Megadtuk nekik a szerencsejáték érzetét, a síelni tanulásét, az autóversenyzését, mindent, amir l csak álmodhattunk, de mindez nem volt elég. Hányszor élheted át életed els síugrását? Tudod, az ember egy id után új izgalmakra vágyik. Számodra ez óriási volt, ugye? Vásároltál magadnak egy ragyogó új labort, és beburkolóztál benne. Vásároltál magadnak id t és felszerelést, és amikor a dolgok nem mentek rendben, kidobhattad és újrakezdhetted az egészet, és senki sem szidott érte. De gondolj arra, öcsém, mit jelent ez nekem! Állandóan valami újjal kell el állnom, ami új lökést ad Anne-nek, s rajta keresztül mindazoknak a kisembereknek, akik szinte nem is élnek, csak ha be vannak kapcsolva. Gondolod, hogy ez könny ? Anne éretlen gyerek volt. Számára minden új és izgalmas volt, de most már nem így van, öregem. Jobb, ha elhiszed, hogy ez már nem így van. Tudod, mit mondott a múlt hónapban? Hogy elege van a férfiakból A mi kis tüzes Anninknak! Elege van a férfiakból! John hozzálépett és megrázta. - Miért nem szóltál nekem? - Miért, Johnny? Mit tettél volna, amit én nem tettem meg? Én szívósabban kutattam egy nekivaló pasas után. Te mit csinálnál, hogy új izgalmat okozz neki? Én értük dolgoztam, öregem. Az elejét l fogva azt mondtad, hogy hagyjalak békén. Rendben van. Békén hagytalak. Elolvastál valaha is egy feljegyzést, amit küldtem? Aláírtad ket, öregfiú. Mindketten aláírtunk mindent, amit csináltunk. Ne gyere nekem semmiféle „miért nem mondtam neked" szöveggel. Ez nem megy! Arca csúnya vörös volt, és egy ér kiduzzadt a nyakán. John arra gondolt, nincs-e magas vérnyomása, nem kap-e gutaütést egyik pillanatnyi dührohamában. John otthagyta az ablaknál. Elolvasta azokat a feljegyzéseket. Herb is tudta, hogy elolvasta. Herbnek igaza volt; csupán azt akarta, hogy békében hagyják. Az ötlete volt. Miután tizenkét évig dolgozott a laboratóriumban a prototípusokon, megmutatta a... készülékét... Herb Javitsnak. Akkoriban Herb a tévé egyik legnagyobb producere volt; most a legnagyobb producer a világon. A szerkezet elég egyszer volt. Egy ember az agyába illesztett elektródokon keresztül átadhatta érzéseit, melyeket ugyanakkor közvetíteni lehetett, s az adást a közönség érzékel sisakokkal vette. Szavak vagy gondolatok nem áramlottak ki, csak alapvet érzelmek: félelem, szerelem, harag, gy lölet... Mindez összekapcsolva egy kamerával, mely azt mutatta, amit az illet lát, s egy alákevert hanggal, olyan hatást keltett, hogy te voltál az ember, aki az eseményt átéli. Egyetlen fontos különbséggel, hogy kikapcsolhattad a készüléket, ha már túl sok volt. A „színész" azonban

nem. Egyszer szerkezet. Valójában nem is kellett a kamera és a hangsáv, sok néz sosem kapcsolta be ket, hanem hagyta, hogy saját képzelete egészítse ki az érzelmi közvetítést. A sisakokat nem adták el, csak bérbe adták rövid beszabályozás után. Az egydolláros havi bért minden elsején begy jtötték, s már több mint 37 millió el fizet jük volt. Herb a második hónap után, amikor a több órás adás iránti igény elvonta t a hagyományos televíziótól, saját hálózatot vett. A hetenként egyórás m sor esténként egy órára emelkedett, most pedig már napi nyolc órát közvetítettek él ben, s további nyolc óra rögzített programot. Ami úgy indult, hogy EGY NAP ANNE BEAUMONT ÉLETÉB L, most már egy élet volt Anne Beaumont életéb l, s a közönség még mindig telhetetlen. Aztán megjött Anne, körülvéve az él sdiek tömegével, akik naponta körülnyüzsögték - fodrászok, massz rök, beszabályozók, forgatókönyvírók... Fáradtnak látszott. A tömeget egy kézlegyintéssel kiküldte, amint meglátta, hogy John és Herb ott vannak. - Hello, John! - mondta. - Herb. - Anne baby, remekül nézel ki! - szólt Herb. Átölelte, és er teljesen megcsókolta. A lány nyugodtan, karjait lógatva állt. Magas volt, nagyon karcsú, haja búzaszín , szeme szürke. Arccsontja széles és magas, szája határozott és majdnem túlságosan nagy. Sötét, aranyló pirosra sült b re mellett foga fehérebbnek látszott, mint ahogy John emlékezett. Bár túlságosan er s és határozott volt ahhoz, hogy valaha is csinosnak tartsák, nagyon szép asszony volt. Amint Herb elengedte, Johnhoz fordult, csak egy percig habozott, aztán felé nyújtotta keskeny, napbarnított kezét. H vös és száraz volt a férfi kezében. - Hogy vagy mostanában, John? Rég nem láttalak. John nagyon örült, hogy a lány nem csókolta meg, és nem szólította drágámnak. Csupán enyhén mosolygott, és gyengéden visszahúzta a kezét. Ahogy Herbhez fordult, a bárhoz lépett. - Kivagyok, Herb - mondta. Hangja túlságosan nyugodt volt. Átvett egy száraz whiskyt Johntól, de tekintete Herben maradt. - Mi baj, édes? Épp most figyeltelek, baby. Nagy voltál ma is, mint általában. Még most is érted a módját, öregem. Nagyszer en megy, mint mindig. - Mi van ezzel a rablással? Azt hiszem, meg rültél... - Na igen. Figyelj, Anne baby, esküszöm neked, hogy semmit sem tudok róla. Laughton nyilván a közvetlen értesüléseit mondta el neked. Tudod, megegyeztünk, hogy a hét hátralev részében csak szórakozol, emlékszel? És így is lesz, baby. Amikor jól érzed magad, és kikapcsolódsz, 37 millió ember élvezi az életet, és lazít. Ez így a jó. Nem lehet ket állandóan ingerelni. Szeretik a változatosságot... - John szótlanul felé nyújtott egy pohár szódás whiskyt. Herb elvette, anélkül hogy ránézett volna. Anne hidegen nézett rá. Majd hirtelen felnevetett, cinikus, keser hangon. - Nem vagy te hülye, Herb. Ne próbálj úgy tenni, mintha az lennél. - Újra kortyolt egyet az italából, továbbra is a férfira meredve a pohár pereme fölött. - Figyelmeztetlek, ha bárki megjelenik itt, hogy kiraboljon, úgy fogok bánni vele, mint egy valódi betör vel. A mai adás után vettem egy revolvert, l ni pedig kilenc-tíz éves koromban megtanultam. Még mindig tudom, hogyan kell. Megölöm. Akárki legyen is az, Herb. - Baby - kezdte Herb, de Anne félbeszakította: - És ez az utolsó hetem. Szombattal befejezem. - Ezt nem teheted, Anne! - mondta Herb. John fürkész en nézte, a gyengeségnek vagy valami hasonlónak a jelét kereste rajta, de nem látott ilyesmit az arcán. Herb magabiztosságot árasztott. Nézz körül, Anne, nézd ezt a szobát, a ruháidat meg mindent... Te vagy a világ leggazdagabb asszonya, éled a világodat, elmehetsz bárhová, bármit megtehetsz... - Miközben az egész világ figyeli... - Na és? Ez nem zavar téged, vagy igen? - Herb gyors, szaggatott léptekkel járkálni kezdett. Mindezt tudtad, amikor aláírtad a szerz dést. Rendkívüli lány vagy, Anne, szép, érzelmes,

intelligens. Gondolj azokra az asszonyokra, akiknek semmijük sincs, csak te. Ha elhagyod ket, mit csinálnak? Meghalnak? Tudod, még az is megeshet. Életükben el ször képesek úgy érezni, mintha élnének. Azt adod nekik, amit eddig soha senki, amire régen csak könyvekben és filmekben utaltak. Egyszeriben megtudják, milyen érzés izgalommal szembenézni, szerelmet átélni, elégedettnek és boldognak lenni. Gondolj rájuk, Anne, akik üresek, akiknek az életében nincs semmi, csak te, csak amit te adhatsz nekik. 37 millió hétköznapi n , Anne, aki sosem érzett mást, mint unalmat és reménytelenséget, amíg te életet nem adtál nekik. Mijük van ezeknek? Munka, gyerekek, számlák. Te a világot adtad nekik, baby! Nélküled élni sem akarnának már többé. A lány nem figyelt oda. Majdnem álmatagon mondta: - Beszéltem az ügyvédeimmel, Herb, és a szerz dés érvénytelen. Te már számtalanszor megszegted azzal, hogy mindig megtoldtad valamivel az eredeti egyezséget. Beleegyeztem, hogy sok új dolgot megtanuljak, hogy velem együtt érezhessék ket. Megtettem. Te jóságos ég! Hegyeket másztam, oroszlánokra vadásztam, megtanultam síelni és vízisízni, de most már azt akarod, hogy minden héten egy kicsit meghaljak... Az a repül szerencsétlenség nem rossz, épp elég, hogy megrémítsen. Aztán a cápák. Már tényleg azt hiszem, direkt odahozták azokat a cápákat, amikor síztem, Herb. Meglátod, megölsz. Meg fog történni, és nem tudod majd megállítani, Herb. Soha többé. Szavait nehéz, várakozásteljes csend követte. „Nem!" - kiáltotta John hangtalanul, képtelen volt arra, hogy megszólaljon. Herbet figyelte. Herb abbahagyta a járkálást, amikor a lány beszélni kezdett. Valami átsuhant az arcán, meglepetés vagy ijedség, nem lehetett rögtön felismerni. Aztán az arca egészen kifejezéstelen lett, felemelte a poharát, kiitta a szódás whiskyt, és a poharat visszatette a bárasztalra. Amikor újra megfordult, hitetlenül mosolygott. - Mi az, ami valójában idegesít, Anne? A trükköket el re kiterveltük, te is tudtál róluk. Az oroszlánok nemcsak úgy véletlenül bukkantak el , ezt tudod. És a lavinát meg kellett valakinek indítani. Ezt is tudod. Mi más idegesít? - Szerelmes vagyok, Herb. Ki akarok szállni, miel tt sikerül megölnöd. - Herb türelmetlenül legyintett. - Megnézted valaha a saját m sorodat, Anne? - A n megrázta a fejét. - Gondoltam, hogy nem. Akkor nem tudhatsz arról a kiterjesztésr l, ami a múlt hónapban történt, miután azt az új átadót a fejedbe építettük. Ez a Johnny fiú szorgalmas volt ám, Anne. Ismered ezt a tudóstípust, sosem elégszik meg, mindig javít, mindig változtat. Hol van a kamera, Anne? Tudod egyáltalán, hogy hol van? Láttál-e csak egyetlen kamerát vagy akármiféle rögzít berendezést az utóbbi néhány hétben? Nem láttál és nem is fogsz. Most is adásban vagy, kedvesem. - A hangja egész mély volt, majdnem kedélyes. - Valójában csak akkor nem vagy adásban, amikor alszol. Tudom, hogy szerelmes vagy. Tudom, hogy kibe, tudom, mit érzel iránta; még azt is tudom, mennyit keres hetente. Tudnom kell, Anne baby. Én fizetem. - Minden szónál közelebb jött a lányhoz, mire befejezte, arca már csak néhány hüvelyknyire volt az övét l. Nem volt ideje, hogy a váratlan pofon el l kitérjen, s miel tt bármelyikük is tudatára ébredt volna, már vissza is ütötte a lányt. Anne hátraesett a székbe, s egy percig megszólalni sem tudott a döbbenett l. A csend n ttön-n tt, valami csúf és nehéz dologgá változott, mintha szavak születtek és haltak volna el kimondatlanul, mert túl brutálisak voltak ahhoz, hogy emberi lélek elviselje ket. Herb száján kiserkedt a vér, ahol a lány gyémántgy je megvágta. Megérintette, aztán az ujjára nézett. - Ezt az egészet rögzítjük, kedvesem, még ezt is - mondta. Visszament a bárhoz, hátat fordítva a lánynak. Anne arcán nagy folt piroslott. Szürke szeme feketére vált a haragtól, pillantását nem vette le Herbr l. - Édesem, csillapodj! - mondta Herb egy perc múltán, hangja lágy és könnyed volt újra. - Ez nem fog zavarni téged abban, amit csinálsz, semmiben. Tudod, a m sor nagy részét nem tudjuk használni, de így a szerkeszt k nagyobb anyagból válogathatnak. Már ott tartottunk, hogy a

legérdekesebb részletek akkor történtek, amikor már nem voltál adásban. Mint a pisztolyvásárlás. Ez remek anyag, baby. Nem titkoltál el egy egyszer dolgot, s ez tiszta arannyá fog változni. Befejezte az italkeverést, megkóstolta, aztán a nagy részét kiitta. - Hány asszonynak kell elmenni fegyvert vásárolni, hogy megvédje magát? Gondolj rájuk, amint érzik a fegyvert, érzik mindazt, amit te éreztél, amikor felvetted, megnézted... - Mióta csináljátok ezt, hogy állandóan adásban vagyok? - kérdezte Anne. John bizsergést érzett a gerince mentén, az izgalom bizsergését. Tudta, hogy most a lány érzéseinek egyre emelked hullámai áramlanak ki a miniat r leadókészüléken. Sima arcán mindennek csak halvány nyoma mutatkozott, de a vad bels gyötr dést hitelesen rögzítették. Nyugodt hangja és nyugodt teste hazugság volt; csak a magnószalagok nem hazudtak soha. Herb is érezte ezt a vihart a lány nyugalma mögött. Letette a poharát, és odament hozzá, letérdelt a szék mellé, és két kezébe fogta a lány kezét. - Anne, kérlek, ne légy rám olyan dühös. Nagyon kellett már az új anyag. Mikor Johnnynak ez az új ötlete támadt, és tudtuk, hogy akár egész nap rögzíthetünk, ki kellett próbálnunk, és semmire se lett volna jó, ha te is tudsz róla. Úgy nem lehet kipróbálni semmit. Tudtad, hogy beépítjük az átadót... - Mióta? - Nem egész egy hónapja. - És Stuart? A ti emberetek? is közvetít? Felbéreltétek, hogy... udvaroljon nekem? Ez igaz? Herb bólintott. A lány visszahúzta a kezét, és elfordította az arcát, nem akarta látni a férfit. Aztán Herb felkelt, és az ablakhoz ment. - De mit számít az? - üvöltötte Herb. - Ha egy estélyen mutattalak volna be benneteket egymásnak, nem is gondolnál az egészre. Mit számít az, hogy így csináltam? Tudtam, hogy tetszeni fogtok egymásnak. Okos, akárcsak te, ugyanazokat a dolgokat kedveli, mint te. Egyszer családból származik, mint te... Minden jel arra mutatott, hogy ki fogtok jönni egymással... - Ó, igen - mondta a lány szinte szórakozottan. - Kijövünk egymással. - Hajában turkált, ujjaival a sebhelyeket keresgélve. - Már begyógyultak - mondta John. A lány úgy nézett rá, mintha megfeledkezett volna arról, hogy is ott van. - Keresek egy sebészt - mondta felállva, ujjai elfehéredtek a poháron -, egy agysebészt. .. - Ez egy új folyamat - mondta John lassan -, veszélyes volna beleavatkozni... Anne hosszan nézett rá. - Veszélyes? John bólintott. - Te ki tudnád venni az elektródokat... John visszagondolt a kezdetekre, hogyan nyugtatgatta a lány félelmét az elektródoktól, huzaloktól. Mint egy gyerek, úgy félt attól, amit nem tudott és meg sem tudhatott. id l id re bizonygatta neki, hogy megbízhat benne, hogy nem fog hazudni neki. Akkor nem is hazudott. Még mindig a régi bizalom volt a lány szemében, ugyanaz a rendíthetetlen hit. Hinne neki. Szó nélkül elfogadna mindent, amit csak mond. Herb jégcsapnak nevezte t, de nem volt igaza. Egy jégcsap elolvadt volna a lány tüzét l. Inkább mint egy cseppk , amit civilizációk századai formáltak, rétegr l rétegre alakult, mígnem elfelejtette, hogy kell hajolni, elfelejtette, hogyan találhatna enyhülést arra a bizsergésre, amit valahol üres, hideg bensejében érzett. A lány megpróbálta, csalódott, megbántva elfordult t le, de nem tudott nem bízni abban, akit valaha szeretett. Most várt. meg tudná szabadítani és elveszíteni t újra, ezúttal végleg. Vagy pedig magánál tarthatta egész életére. A lány szép szürke szemét beárnyékolta a félelem és a férfiba vetett bizalom Az pedig lassan megrázta a fejét. - Nem tudom - mondta -, senki se tudja. - Értem - dünnyögte Anne, a feketeség elborította a szemét. - Meghalnék, ugye? Lenne egy klassz sorozatotok, ugye, Herb? - Hirtelen elfordult Johntól. - Persze meg kéne hamisítanotok az eseményeket, de ti nagyon is értetek ahhoz. Egy karambol, sürg s agym tétre van szükség,

minden, amit érzek, kisugárzik a szegény kis szürke asszonyokhoz, akiknek sosem lesz agym tétjük. Nagyon jó - mondta elismer en. A szeme nagyon fekete volt. - Valójában mindent felhasználtok, amit mostantól csinálok, ugye? Ha megöllek benneteket, az egyszer en alapanyag lesz a szerkeszt itek számára, hogy válogassanak bel lük. Bírósági tárgyalás, börtön, nagyon drámai... Másfel l, ha magamat ölöm meg... John megdermedt; úgy érezte, hideg, nehéz súly tölti be. Herb nevetett. - A történet valahogy így fog festeni - mondta -: Anne beleszeretett egy idegenbe, mélyen, szintén szereti. Mindenki tudja, milyen mély ez a szerelem; hiszen tudod, k is mindnyájan érezték. Meglátja, amint szerelme meger szakol egy gyereket, egy tízegynéhány éves kislányt. Stuart megmondja neki, hogy szakítanak. A fiatal lánykát szereti. Anne szenvedélyében öngyilkos lesz. Máris valódi viharos szenvedélyt közvetítesz, ugye, drágám? Ne is tör dj vele, ha sor kerül ilyen jelenetre, majd kitalálok valamit. A lány hozzávágta a poharát, a jégkockák és narancsszeletek hosszú nyomot hagytak a szobán keresztül. Herb vigyorogva kapta félre a fejét. - Állati jó, baby! Giccses, de végül is nem kapnak túl sok giccset, nem igaz? Élvezni fogják, miután túljutnak a sokkon, hogy elveszítenek. És túl fognak rajta jutni, tudod jól. Ez mindig így van. Kíváncsi vagyok, valóban így van-e azokkal, akik átéltek egy er szakos halált? - Anne beharapta az ajkát, és lassan újra leült, szemét szorosan becsukta. Herb egy percig nézte, aztán még vidámabban mondta: - Már szereztünk is egy gyereket. Ha adsz nekik halált, egy új életet is adni kell nekik. Fejezd be az egyiket egy csapásra. Kezdj el egyet egy csapásra. A kölyköt Cindynek fogjuk hívni, végül is valódi Cinderella-történet. t is imádni fogják. Anne kinyitotta a szemét, már egészen elfeketült; olyan er s volt benne a feszültség, hogy John érezte, saját izmai is összehúzódnak és megfeszülnek. Kíváncsi volt, vajon el tudná-e viselni azt az adást, amit a lány most közvetített. Izgalom hullámzott át rajta, és tudta, hogy végigjátszaná, érezné az egészet, a hihetetlenül féken tartott dühöt, a félelmet, az iszonyatot attól, hogy halált ad a kárörvend közönségnek, és végül a gyötr dést. Tudna mindent. Amint Anne-t nézte, arra gondolt, bárcsak még az jelenlétében kitörne. De nem. Mereven, egyenes háttal felállt, állkapcsán egy izom keményen kidagadt. A hangja határozott volt, amikor megszólalt: - Stuartnak félórán belül itt kell lennie. Át kell öltöznöm. - Aztán kiment, anélkül hogy visszanézett volna. Herb Johnra kacsintott, és az ajtó felé indult. - Nem akarsz kivinni a repül höz, öregfiú? A taxiban így szólt: - Maradj néhány napig a közelében, John. Er sebb reakciója is lehet kés bb, amikor tényleg rájön, hogy megfogtuk. - Újra kuncogott. - Te jó ég! De jó, hogy bízik benned, Johnny öcsém. Amíg a króm-márvány pályaudvaron várták, hogy az utasok kiszálljanak a gépb l, John megkérdezte: - Gondolod, hogy ezek után még használhatjuk valamire? - Nem tud segíteni magán. Túlságosan életorientált ahhoz, hogy szándékosan a halált válassza. Belülr l olyan, mint egy dzsungel, nyers, vad, érintetlen a civilizációnak attól a vékony rétegét l, amit kívülr l mutat. Vékony réteg, fiam, nagyon vékony, harcolni fog az életben maradásáért. Még óvatosabb lesz, még éberebben lesi a veszélyt, izgatottabb lesz és izgatóbb... Darabokra fog hullani, amikor Stuart ma este megérinti. Igazán jól fel van most töltve. Talán át is kell majd dolgozni némileg, hogy egy kicsit letompítsuk. - Boldog volt a hangja. - Megérinti benne az életet, és reagál. Igazán vad ez a lány. is az, az új kölyök is az, Stuart... Kevesen vannak, és távol lünk, Johnny. Ránk vár, hogy megtaláljuk ket. Isten tudja, mindannyiukra szükségünk lesz, akit csak megkapunk. - Arca elgondolkozó és zárkózott lett. - Tudod, nem is volt rossz az az ötletem a meger szakolással és a gyerekkel. Ki álmodta volna, hogy így reagál rá? Megfelel en kidolgozva... - Rohannia kellett, hogy elérje a gépet. John visszasietett a hotelba, hogy Anne közelében legyen, ha szüksége lenne rá. Remélte, hogy békében hagyja majd. Remegtek az ujjai, amint bekapcsolta a képerny jét; hirtelen

visszaemlékezett a síró gyerekre, és remélte, hogy Stuart csak egy kicsit fogja bántani Anne-t. A reszketés fokozódott az ujjaiban; Stuart 6-tól 12-ig volt adásban, és máris majdnem egy órát elmulasztott a m sorból. Felillesztette a sisakot, és belesüppedt egy mély fotelba. A hallgatót nem tette fel, hagyta, hogy a saját szavai formálódjanak, hogy a saját szavai töltsék be a hiányos részeket. Anne felé hajolt, csillámló pezsg t emelt az ajkához, szeme nagy volt és simogató. Beszélt, hozzá szólt, Johnhoz, nevén szólítva t. Mélyen a bensejében valami bizserg riadalmat érzett; pillantása lejjebb ereszkedett, hogy a lánynak a kezében pihen , lebarnult kezén nyugodjon meg, amelyb l elektromosság sugárzott keresztül rajta. A lány keze remegett, amint a férfi végigfuttatta ujjait a tenyerén, fel a csuklójára, oda, ahol egy kék ér lüktetett. Az enyhe lüktetés er s dobogássá vált, ami még egyre fokozódott, és amikor újra a szemébe nézett, az sötét volt és nagyon mély. Táncoltak, és érezte a lány testét odaadóan, esedez n az övéhez simulni. A szoba elsötétült s csak a körvonalai látszottak az ablak hátterében, köntöse lágyan omlott le róla. A sötétség s södött, vagy hunyta be a szemét, és most, amikor a lány teste hozzásimult, már nem állt közöttük semmi, és mindent elárasztott a lüktetés. A mély karosszékben, a sisakkal a fején, John keze ökölbe szorult, kinyílt, ökölbe szorult, újra meg újra.

Galina Uszova: Víz (Földeák Iván fordítása) „A víz sokkal jobb íz , ha egy ideig cédrusfából készült kádban állni hagyják. Ezután h vös lesz, és finom illatot áraszt, mint a júliusi szél a cédrusfeny k között. Hat órát kell állni hagyni, inni pedig tökb l kivésett cseberb l ajánlatos. Soha ne igyanak vizet fémedényb l." William Faulkner 1. Anton toronyiránt vág át az erd n. Egyedül van, de egy csöppet sem fél. Az erd igazi, hamisítatlan, akár abban a filmben, amelyet barátaival nemrég látott a vegyi kombinát klubjában. Lába puhán belesüpped a vastag, zöld mohasz nyegbe. Egy kerek zsombékon bogyók piroslanak csábítón. Szépek, de vajon megkóstolhatja-e ket? Itt gomba is kell hogy legyen - úgy igaz, megvillan egy lila kalap. Anton gombákat a lexikonban látott, képen, ez azonban nem hasonlít azokra a rajzokra. Talán mérges? Körötte pedig dalolnak, csicseregnek, csattognak a madarak. Magasan a feje felett megzörrent egy ág. Anton összerezzent, felkapta a fejét. Egy széles, mohos ágon dús farkú, vörös mókus ül, s t nézi. Anton hátát nehéz tárgy húzza le. Gyorsan hátranyúl, az ám, puska! Ha jól emlékszik, az el bb ez még nem volt nála. Tehát az egészb l semmi sem igaz. Az igazi erd l egykor nagyapja mesélt neki. Ezt most csak álmodja. Álmodban pedig bármi megjelenhet el tted, lám, még puskád is lett. Nyilván l ni is tud vele, ha mindez álom. Leszedheti a mókust az ágról. Csak éppen minek? Hadd éljen. Anton visszakapja már-már a fegyver után nyúló kezét, s barátságosan int a mókusnak. Meglepetésére a kis állat vidáman visszaint neki dús farkával, s barátságosan felé kacsint barna, kerek szemével. Bár miért is csodálkozna? Hiszen ez csak álom. Forróságot érez - t z a nap. Szeretne inni. Valahol kell, hogy legyen itt egy kis erecske, csermely. Vize h vös, finom, napsütést l és feny illattól zamatos. Anton nem is olyan rég tudta csak meg, hogy az ér nem csupán testének egy részét jelenti, melyben a vér fut, nem csupán egy vékonyka drótszál, melyen a telefonhívás végigszalad, hanem életet adó kis patakocska, oda lehet hozzá tapadni, s a víz máris gyulladt, kiszáradt ajkába árad, megnedvesíti, miként az olaj az akadozó golyóscsapágyat. De hol, hol van ez az erecske? Itt csobog valahol a bokrok mögött. De hol van?

Anton odaugrik - nem találja, csak egy széles árok nyújtózik ott, s benne a vegyi kombinát szennye, csíp s b zt árasztó zöldes folyadék... - Vizet! - Igyál, gyermekem. A mama. Hogy került ide a mama? Ó, hiszen csak álmában kószált az erd ben. Igazából egy kényelmes m anyag ágyon fekszik, s beteg. Anyja m anyag poharat emel gyulladt ajkához. Anton beszívja az álombeli árok csíp s b zét. Undorodva néz a pohárba - zavaros, zöldes folyadék csobog benne... - Fiacskám, igyál, hiszen ez víz! Miért köpködsz? Na lám, le is öntöttéi... - Vizet! 2. - Mi van vele, doktor? Az orvos habozik, kezét kabátujjába dugja. Az arca komoly. Nincs kedve ijesztgetni az asszonyt, de... - A negyedik ilyen eset kórházunkban. Egyel re nem látunk teljesen világosan. Mindnyájan, akik ebben a betegségben megbetegedtek, a vegyi kombinát els épít inek az unokái. Hiszen a maga Antonja, akárcsak a többiek, itt született, s a tizenkét év alatt sehová nem utazott. - Miért ne utazott volna? Minden nyáron táborozni ment az óvodával, amikor pedig kisiskolás lett, úttör táborba ment... - A vegyi kombináttól? Mesterséges környezet. Igazi erd ben volt-e legalább egyszer? No lám! A harmadik nemzedék... Az orvos nem akarta túlságosan felizgatni a levert asszonyt. Nem mondta el neki, hogy a legfiatalabb gyerek, aki megkapta ezt a betegséget, tegnap vízhiányban meghalt. Nem segített rajta semmilyen infúzió vagy injekció - szervezete makacsul nem fogadta be a mesterséges úton felkínált vizet... Más mikrokerületben lehet, hogy ilyesmivel nem találkozni. - Minél több folyadékot kell fogyasztania. - Egyre csak vizet kér, de amikor adok neki, kiköpi az egészet. -Valahogy meg kell itatni. S még valami, a házukban csak m anyag bútor van? - A kamrában hever még egy ósdi fapamlag. -Valódi fából készült? Kiváló. Feltétlenül fektessék át rá Antont. S vegye le róla a nyloninget. Cserélje át akármire, lehet az valami régi rongy is, csak természetes anyagból legyen. S ami a f itassa. 3. - VIZET! Anton Zaharovics gondosan belemeríti a steril gézt a pohár vízbe, s gyengéden végigsimítja vele unokája kiszáradt, cserepes ajkát. - Igyál! A kisfiú váratlanul heves mozdulattal ellöki magától nagyapját, s régi kartoningének hosszú ujjával gyorsan megtörli ajkát. - Mi van veled? Antoska! Butácskám... Hiszen innod kell, kis buta! - VIZET! Anton Zaharovics keser en nézi a lázban verg kis testet - olyan aprónak t nik a széles fapamlagon. Alig tudták a pamlagot kicipelni a kamrából... Jókor betegedett meg a kis buta, a legforróbb napokban, nemrég indították be az új üzemegységet, a napokban fejezik be a tervet... Anton Zaharovics, a kombinát f mérnöke ma a munkahelyén kellett volna hogy legyen, azonban Veruska m helyében is áll a bál, nélküle végképp nem boldogulnak. Elhatározta, hogy otthon marad beteg unokájával, s Verát elengedi a munkába. Holnap pedig, ha Antoska állapota nem javul, meg kell majd kérni a titkárn t, Anna Petrovnát, vigyázzon a fiúra. - Az ér! Nagyapa, hol van az az ér?

Eszébe jutott az a bizonyos ér. Betegsége el tt együtt javították a telefonvezeték huzalját, együtt keresték az elpattant eret. Talán erre gondol? - Vizet... Ott, a fák alatt... Víz csobog... VIZET! Vagy úgy, hát erre az érre gondol! Várj, várj csak... Ér. Lám, ezért nem iszik a kis legény. Ér... Hiszen akkor... Anton Zaharovics visszaemlékezett rá, hogyan érkezett fiatalemberként az építkezésre. Milyen csodás erd k zúgtak körös-körül! A lehet séghez képest természetesen igyekeztek meg rizni ket, de hát kellett a vegyi kombinát. Verácska még egészen pici volt, amikor megkapta ezt a lakást, s Tajezsnijb l idehozta t Valentyinával. Valentyina kezdetben ujjongott, örült - Tajezsnijben úgy éltek, mint egy faluban, jóllehet villany volt. A házuk azonban fából épült, vízért a kútra jártak. - VIZET! - Ö, uramisten! Miért is nem jöttem rá azonnal? Anton Zaharovics felidézte magában, ahogy mezítlábas kisfiúként Tajezsnijben futkosott, kimelegedett, és inni akart: Rohant a szül i ház árnyékába, ahol egy tölgyfa hordócska állt, benne zamatos, h vös víz... - VIZET! - Tüstént, tüstént, Antosecska! Én vén marha! Miért nem jutott ez azonnal eszembe? Lehet, hogy a fiúcska már régen meggyógyult volna! Anton Zaharovics sürögni-forogni kezdett, lázasan öltözködött, felhúzta régi nadrágját, melyben vezetni szokott. A kulcsok ott voltak a zsebében. Tajezsnijig vagy háromszáz kilométer az út. Csak miel bb megjöjjön Verácska, ha mindent kiszorít a motorból, még sötétedés.el tt megjárja oda s vissza. El re kiállt a kocsival a garázsból, s türelmetlenül nézte az utat. Hála istennek, megjött Vera derék asszony, nem maradt sokáig! Kivágta á kocsiajtót, s már rá is adta a gyújtást. - Apa! Mi történt? - Semmi, Verocska. Alszik. Menj be hozzá. Téged vártalak. - Pavel Iljics megkért, hogy adjam át, ma minden rendben ment. S holnap is maradhatsz. Utána pedig itt a hétvége. Apa! - Ugyan, nem a kombinátba igyekszem, Verocska, hanem Tajezsnijbe. - Tajezsnijbe? Magyarázd meg... - Nincs rá id . Rájössz, ha megjövök. Hajtok, ahogy bírok. A motor felb gött, a kocsi meglódult, s.elt nt a kanyarban. 4. Vera Antonovna mozdulatlanul ült fia ágyánál. A fiú homlokán verítékcseppek, arcán és állán fehér folt. Már a szemét is alig nyitja ki. Anyja nyugtalanul tapogatja nedves homlokát, sápadt arcát, nyakát. A láza csökkent. Talán állapota javulni kezd? Nem, nem úgy néz ki. Nehezen veszi a leveg t, szinte fuldoklik, hánykolódik a nagy kereveten, nyög. Ráadásul a nagyapa elszáguldott valahová autón. Vera Antonovnán hideg fut végig, amikor maga elé idézi a gépkocsi ajtaját bevágó nagyapa lázasan csillogó tekintetét. Mi a fene hajtotta olyan hirtelen Tajezsnijba? Már vagy húsz éve nem jártak ott. Egyáltalán, él-e még valaki az övéik közül? Ráadásul Szergej sincs velük. Csalogatta magával a geológiai expedícióba, de hogy hagyhatná ott a munkáját? És persze a fiát. A nagymama halála után egészen elkanászodott. - Az expedícióban is találunk munkát számodra - gy zködte t Szergej. - Nem feltétlenül a szakmádban. - T sgyökeres vegyész vagyok - utasította el Vera a férjét. - Vegyész... Összekotyvasztottátok az apáddal a világot. Körös-körül az összes erd t, folyót megmérgeztétek. - A miénk az egyik legnagyobb kombinát az országban. Mi az, tán megparancsolnád, hogy bontsák le? Talán barlangokban éljünk?

- Ezt nem tenném. Nagyon jól tudod, hogy ezeknek a kombinátoknak keresek nyersanyagot. De nem lehet tönkretenni az egész természetet! Ej, várj csak, feln Anton, s velem fog majd járni expedícióba! Anton betegen hánykolódik, sovány, akár egy keszeg, kiszáradt. Arca fonnyadt, akár egy kis öregé. Ugyan mit mond majd Szergejnek, amikor visszatér az expedícióból? Megcsikordult a bejárati ajtó. Vera felpattant, s rohant az el szobába. Anton Zaharovics nagy koppanással állított a padlóra egy tölgyfa hordót, melyet faragott tet fedett. Egy kis víz mégis kiloccsant, s szétfolyt a frissen fényezett padlón. - Istenem, apuka, mit találtál ki? Hiszen ez parketta! - Ugyan, pokolba a parkettáddal! Meg kell itatni a legénykét. És a többi beteg fiúcskát is. Van még bel le a kocsimban. Anton Zaharovics a fából faragott kanállal merített a vízb l, s lábujjhegyen bement unokája szobájába. - VIZET! - Igyál, Antoska, váljék egészségedre! A fiúcska mohón beszívta a fa zamatával átjárt friss víz finom illatát, váratlanul könnyedén felemelte fejét, s ivott a merít kanálból néhány kortyot. Kinyitotta szemét, a nagyapjára mosolygott, majd fáradtan visszahanyatlott párnájára, ismét lehunyta szemét, és egyenletesen, megnyugodva szuszogni kezdett. Betegségt l megkínzott arcán nyugodt, rózsás pír futott végig.

Anne McCaffrey: Az énekl hajó (Elek István fordítása) Különböz nek született, és így halálra lett volna ítélve, ha nem sikeres az encefalográf-vizsgálat, melyet minden, újszülöttön elvégeznek. Mindig fennállt annak a lehet sége, hogy a szellem ép, noha a végtagok torzak, hogy noha a fül csak tompán hall, a szem csak elmosódottan lát, a háttérben meghúzódó szellem fogékony és élénk. Az elektroenkefalogram meglep módon kedvez volt, és a várakozó, bánkódó szül kkel közölték a hírt. Sor került a végs , kemény döntésre: eutanáziát alkalmazzanak, vagy járuljanak hozzá, hogy fémgömbbe foglalt aggyá váljék, vezérl mechanizmussá egy sor különös szakma valamelyikében. Mint ilyen, az utóduk semmilyen fájdalomtól nem fog szenvedni, több évszázadon át kényelmes életet él majd egy fémgömbben, és rendkívüli szolgálatokat tesz a Központi Világoknak. Az újszülött életben maradt, és minthogy n nem volt. a Helva nevet kapta. A vegetálás els három hónapjában a kicsi hadonászott rákszer mancsával, gyengén rugdalózott torz lábával, és élvezte a csecsem k szokásos életét. Nem volt egyedül, mert három más ilyen gyerek is volt a nagy város különleges csecsem otthonában. Hamar átköltöztették ket a Központi Laboratórium Iskolájába, ahol kezdetét vette bonyolult átformálásuk. Az egyik kisbaba az el készít átültetés során meghalt, de Helva „osztály"-ából tizenheten jól fejl dtek a fémgömbben. Helva idegei nem rugdalózó lábakat mozgattak, kerekeket hoztak forgásba; nem a kezével fogott, hanem mechanikus nyúlványokat manipulált. Ahogy fejl dött, egyre több idegi csatlakozást állítottak át olyan egyéb mechanizmusok m ködtetésére, amelyek egy rhajó fenntartásához és üzemeltetéséhez szükségesek. Ugyanis Helvát arra szemelték ki, hogy az „agy"-része legyen egy jár rhajónak, társas viszonyban egy férfival vagy egy n vel, akit fog kiválasztani, s aki a hajó mozgó része lesz. Helva a magához hasonlók legjavához fog tartozni. Az els intelligenciatesztjei nem közönséges képességeket mutattak, és hasonulási indexe is szokatlanul magas volt. Ha a fémgömbön belüli fejl dése a várakozásoknak megfelel lesz, és ha a hipofízis mesterkedései nem idéznek el mellékhatásokat, Helva eredményes, gazdag és nem mindennapi életet fog élni, olyant, amely össze sem hasonlítható azzal, amelyet közönséges, „normális" lényként élne.

Mindazonáltal agyalakzatainak egyetlen diagramja, egyetlen korai intelligencia-hányados-tesztje sem mutatott ki bizonyos lényeges tényeket Helvával kapcsolatban, amelyekr l a Központi majd kés bb értesül. Ki kell várniuk a megfelel id t, bízva benne, hogy a gömblélektani kezelés tetemes dózisai Helvánál is elégségesnek bizonyulnak ahhoz, hogy megfelel véd bástyaként szolgáljanak szokatlan bezártsága és a hivatásával járó megpróbáltatások ellen. Meg kell akadályozni, hogy az emberi agy által vezérelt hajó lealjasuljon vagy megtébolyodjék, hisz a Központi er sre és hatalmasra építi a jár rhajóit. Az agyhajók természetesen már régóta túljutottak a kísérleti szakaszon. A legtöbb újszülött túlélte a tökéletesített technikát, a hipofízismanipulációkat, amit l testük kicsi maradt, s így nem volt többé szükség arra, hogy kisebb gömbökb l nagyobbakba ültessék át ket. És nagyon-nagyon kevesen pusztultak el, amikor létrehozták a végleges kapcsolatot a hajó vagy az ipari kombinát vezérl pultjaival. A gömbemberek méreteiket tekintve a feln tt törpékre hasonlítottak, bármib l állt is születési rendellenességük, ám a jól kondicionált agy nem cserélte volna fel gömbjét a világegyetem legtökéletesebb testével sem. Helva hosszú, boldog esztend kön át fogócskázott a maga gömbjében az osztálytársaival, parkolósdit és energiabújócskát játszott, és olyan tantárgyakat tanult, mint röppályatan, meghajtástechnikák, számítástechnika, logisztika, mentáihigiénia, az idegenlélektan alapjai, filológia, rtörténelem, jog, közlekedés, kódok: és sok mást, ami végs soron értelmes, logikusan gondolkodó, jól tájékozott polgárrá teszi az embert. Számára nem volt annyira nyilvánvaló, de tanárainak annál fontosabb volt, hogy Helva olyan könnyen tette magáévá kondicionálásának elveit, mint ahogy megemésztette a tápfolyadékát. Egy nap hálás lesz még a tudattalanját türelmesen körüldongó elmormolt oktatásért. Helva civilizációja sem nélkülözte a szorgos, jótét egyesületeket, amelyek a földi meg a Földön kívüli polgárok ellen elkövetett lehetséges embertelenségeket kutatták. Az egyik ilyen csoport, az Értelmes Kisebbségek Jogvédelmi Társasága épp akkor kezdett zúgolódni a gömbbe helyezett „gyerekek" miatt, amikor Helva tizennégy éves lett. Mikor már nem volt kiút, a Központi Világok vállat vont, körutat szervezett a laboratóriumi iskolákban. Különösen a fotókkal szemléltetett esettörténeteknek volt sikere a társaság tagjainál. Nagyon kevés bizottság ment tovább az els néhány felvétel megtekintésénél. A „gömb"-ökkel kapcsolatos eredeti ellenvetéseik zömét hatálytalanította a megkönnyebbülés, hogy ezeket a (számukra) gy löletes testeket kegyesen álcázták. Helva osztálya szépm vészettel is foglalkozott, amely szabadon választható tantárgy a zsúfolt programjában. Aktiválta egyik mikroszkopikus eszközét, amelyet kés bb vezérl pultja különböz részeinek apróbb javításához fog majd használni. A tárgya nagy volt - Az utolsó vacsora másolata -, és a vászna kicsi - egy pici csavar feje. Látómezejét a megfelel fokban elfordította. Miközben dolgozott, szórakozottan dúdolt, furcsa hangot hallatva. A gömbemberek saját hangszálaikat és rekeszizmukat használták, de a hangot inkább mikrofonon, semmint a szájukon keresztül bocsátották ki. Helva dúdolgatásának tehát sajátos rezgése volt, még cél nélküli, kromatikus bolyongásaiban is meleg, dallamos hangzás. - Ó, milyen bájos a hangja! - mondta az egyik n i látogató. Helva „feltekintett", és egy pihés, rózsaszín felületen szabályos, piszkos kráterek lelkesít panorámája tárult elé. Dúdolgatása a meglep dés bugyogó hangjává alakult át. Ösztönösen beszabályozta „látását", mire a b r elvesztette kráterszer megjelenését, és a pórusok aránya a szokásossá vált. - Igen, asszonyom - jegyezte meg nyugodtan Helva -, jó néhány esztendeig kaptunk hangképzést. A hangzási sajátosságok gyakran fölöttébb zavaróvá válnak meghosszabbodott csillagközi utazásokon, és így ezeket a sajátosságokat meg kell szüntetni. Nagyon élveztem az órákat. Noha ez volt az els eset, hogy Helva gömb nélküli embereket látott, nyugodtan fogadta az élményt. Bármilyen más reakció azonnal nyilvántartásba került volna. - Úgy értettem - magyarázta a hölgy -, hogy szép énekhangja van, drágám.

- Köszönöm. Nem kívánja megtekinteni a munkámat? - kérdezte udvariasan Helva. Ösztönösen kerülte a személyes beszélgetéseket, de további elmélkedés céljából elraktározta magában a megjegyzéseket. - A munkáját? - csodálkozott a hölgy. - Jelenleg Az utolsó vacsorát reprodukálom egy csavar fején. - Ó, már értem - csicsergett a hölgy. Helva a látását visszakapcsolta nagyításra, és kritikusan tanulmányozta munkáját. - Természetesen a színértékeim nem mindig vetekszenek az öreg Mesterével, és a távlat hibás, de azt hiszem, elfogadható másolatot készítettem. A hölgy nagyítótlan szeme kimeredt. - Ó, elfelejtettem - és Helva hangja szintén töredelmes volt. Ha tudott volna, el is pirul. Maguknak, embereknek, nincs szabályozható látásuk. E beszélgetés monitorja büszkén és jóíz en mosolygott, ahogy Helva hangja a szerencsétlen iránti sajnálatot jelzett. - Tessék, ez majd segít - mondta Helva, nagyítólencsét helyezett egy kihúzható foglalatba, és a kép fölé tartotta. A bizottság hölgyei és urai a lencse fölé hajolva egyfajta meghökkenéssel nézték a hihetetlenül pontosan lemásolt és ragyogóan kivitelezett festményt a csavarfejen. - Hát igen - jegyezte meg az egyik úr, akit a felesége rávett, hogy elkísérje -, a Jóisten menni tud ott, ahová az angyalok lépni sem mernek. - Uram - kérdezte udvariasan Helva -, ön a sötét középkor ama vitáira gondol, hogy hány angyal fér el egy t fokán? - Ez az, amire gondoltam. - Ha ön az „atom" szóval helyettesíti az „angyal"-t, a probléma nem megoldhatatlan, adva lévén a szóban forgó t fémtartalma. - Aminek a megszámolására maga be van programozva! - Természetesen. - Nem felejtettek el önnek, ifjú hölgy, egy kis humorérzéket is beprogramozni? - Azt parancsolták nekünk, hogy arányérzéket fejlesszünk ki, uram, ami ugyanolyan hatású. A jóember elismer en kuncogott, és úgy döntött, hogy a kirándulás megérte a ráfordított id t. A vizsgálóbizottság hónapokat töltött a laboratóriumi iskolában nekik felszolgált szellemi táplálék megemésztésével, de Helva is kapott néhány morzsát. A saját magára vonatkoztatott „éneklés" kutatást igényelt. Természetesen elvégeztettek vele egy zeneélvez i tanfolyamot, aminek nagyon örült, és amely magába foglalta az ismertebb klasszikus veket, olyanokat, mint a Trisztán és Izolda, a Candide, az Oklahoma és a Figaro házassága, az atomkorszak olyan énekeseivel együtt, mint Birgit Nilsson, Bob Dylan és Geraldine Todd, valamint a vénuszbeliek különös ritmikus folyamatait, a capelliek vizuális kromatikáit, az altairiek szonikus hangversenyeit és a reculiak dúdolgatásait. De az „éneklés" számottev m szaki nehézségeket okozott minden gömbember számára. A gömbembereket arra tanították, hogy miel tt el rejelzést készítenének, vizsgálják meg a probléma vagy a helyzet minden vonatkozását. A der látás és a gyakorlatiasság között a helyes egyensúlyt megtalálva, a gömbemberek bizakodó hozzáállása azt eredményezte, hogy kiszabadították magukat, hajójukat és személyzetüket a bizarr helyzetekb l. Ezért Helva számára a probléma, hogy egyéb megkötöttségek mellett nem tudja éneklésre nyitni a száját, nem volt bosszantó. Korlátozottságai megkerülésével kidolgoz majd egy módszert, amelynek segítségével énekelhet. Úgy közelítette meg a problémát, hogy vizsgálni kezdte azokat a módszereket, amelyekkel évszázadokon át ember- és hangszerhangokat állítottak el . Saját hangképz berendezése lényegében inkább hangszerszer volt, mint vokális. A légzésszabályozás és a magánhangzóknak a szájüregen belüli helyes képzése alighanem a legnagyobb fejlettséget és gyakorlatot követeli meg. A gömbemberek lélegzése a szó szoros értelmében nem lélegzés volt. A saját céljaikra oxigént és

más gázokat nem a környez légkörb l szívtak magukba a, tüd közvetítésével, hanem mesterséges úton, oldással tartották fenn a gömbjükben. Kísérletezés után Helva felfedezte, hogy rekeszizomszer egységét úgy tudja manipulálni, hogy az hangot tartson fenn. A garatizmokat elengedve és a szájüreget a homloküregekig kiterjesztve, a magánhangzókat a gégemikrofonján történ megfelel visszaadáshoz a legszerencsésebb helyzetbe tudta hozni. Az eredményt összehasonlította modern énekesek magnófelvételeivel, és meg volt elégedve, ámbár saját magnószalagjainak azokéhoz képest volt valamilyen sajátos hangmin sége, ami egyáltalán nem ment a harmónia rovására, csupán egyedi volt. A laboratóriumi könyvtárból nem volt probléma megfelel m soranyag biztosítása olyasvalaki számára, akinek a tökéletes visszaemlékezésben nagy gyakorlata volt. Helva azon vette észre magát, hogy el tudja énekelni bármelyik szerepet és bármelyik dalt, amelyik megragadta képzeletét. Eszébe sem jutott, hogy egy n nek furcsa basszust, baritont, tenort, mezzoszopránt, szopránt és koloratúrát énekelni, mindent, ami éppen megtetszett neki. Helva számára mindez nem volt egyéb, mint a szándékolt zene által megkövetelt pontos hangvisszaadás és rekeszizom-szabályozás. Ha a hatóságok észrevételezték Helva különös szenvedélyét, ezt csak maguk között tették. Addig, amíg a gömbemberek szakmai munkájukban meg rizték hozzáértésüket, bátorították ket valamilyen hobbi kialakítására. Születésének tizenhatodik évfordulóján Helvát feltétel nélkül végzettnek nyilvánították, és beépítették a hajójába, az XH-834-be. Helva állandó titánhüvelyét a jár rhajó központi tengelyében egy még áthatolhatatlanabb véd pajzs mögé süllyesztették. Elkészítették és szigetelték az idegi, hallószervi, látószervi és érzékelési összeköttetéseket. A nyúlványait kitekerték, összekötötték vagy meghosszabbították, és a végs , leírhatatlanul kényes agycsapolásokat is elvégezték, miközben Helva, érzéstelenítve, semmit sem tudott a történtekr l. Mire felébredt, volt a hajó. Agya és értelme ellen rizte a navigációtól kezdve a rakodásig mindazokat a funkciókat, amelyekre egy olyan osztályba tartozó jár rhajónak szüksége volt. Gondoskodni tudott magáról és a mozgó részeir l minden olyan helyzetben, amely már el fordult a Központi Világok évkönyveiben, vagy amelyet akár a legtermékenyebb agyak is el tudtak képzelni. Els tényleges repül útja - mert Helva és társai nyolcéves koruk óta végeztek álrepüléseket repül gép-utánzatokon - megmutatta, hogy mesteri fokon tudja hivatása szakismereteit. Készen állt a nagyszer kalandokra és mozgó társának megérkezésére. Azon a napon, amelyen Helva aktív szolgálatra jelentkezett, kilenc képesített jár r üldögélt a bázison alapbérért. Több megbízás volt, ami azonnali figyelmet követelt, de egy id óta Helva magára vonta több osztályvezet figyelmét a Központiban, és minden irodaf nök elhatározta, hogy az részlegéhez nevezteti ki Helvát. Senkinek sem jutott eszébe, hogy bemutassa Helvát jövend társainak. A hajó mindig maga választja a társát. Ha e pillanatban a támaszponton lett volna egy másik „agy"-hajó, Helvát rávették volna, hogy tegye meg az els mozdulatot. De lám, amíg a központiak egymással civakodtak, Robert Tanner kiosont a pilótakaszárnyából, ki a repül térre és át Helva karcsú fémhüvelyéhez. - Hello, van otthon valaki? - szólt Tanner. - Persze - felelt Helva, aktiválva küls pásztázóit. - Maga a társam? - kérdezte reménykedve, amikor megismerte, hogy jár rszolgálatosi egyenruhában van. - Csak annyit kell tennie, hogy kér - válaszolt a másik csendes hangon. - Senki nem jött ide. Azt gondoltam, talán nincsenek rendelkezésre álló társak, és a Központitól nem kaptam utasításokat. Még maga Helva is kicsit önsajnálkozónak találta a hangját, de az az igazság, hogy magányosnak érezte magát a sötéted repül téren. Eddig mindig más gömbök társaságában volt, és legutóbb rengeteg szakember volt körülötte. Ez a váratlan magány elvesztette számára átmeneti varázsát, és nyomasztóvá vált.

- Az, hogy a Központitól nem kapott utasításokat, aligha ok a sajnálkozásra, ám történetesen van itt nyolc másik fickó, aki tövig rágja a körmét, hogy meghívják, hogy felszálljon magára, maga gyönyör ség. Amikor ezt mondta, Tanner a központi kabinban volt, elismer ujjakkal simogatva a falmez t, a jár rhajó gravitációs székét, bekukkantva a kabinokba, a hajó konyhájába, a hajó orrába, a légnyomásos raktárhelyiségekbe. - Ha ki akar babrálni a Központival, és egyúttal szívességet akar tenni nekünk, hívja fel a kaszárnyát, és rendezzünk egy hajómelegít bulit a társválasztás örömére. Hmmmmm? Helva megelégedetten kuncogott magában. Ez a fiú annyira egészen más, mint az alkalmi látogatók voltak, vagy a különböz laboratóriumi szakemberek, akikkel eddig dolga volt. Olyan vidám, olyan magabiztos, és Helva el volt ragadtatva az ötlett l, hogy csapjanak egy társválasztó mulatságot. Biztos, hogy tudomása szerint ez nem ütközik semmiféle el írásba. - Cemcon, itt az XH-834-es. Kapcsolj össze a pilótakaszárnyával. - Vizuálisan? - Légy szíves. A képerny jén henyél férfiak képe jelent meg az unalom változatos pózaiban. - Itt XH-834 beszél. Megtennék nekem a szívességet a ki nem jelölt felderít k, hogy feljönnek a fedélzetemre? A nyolc alak hirtelen mozgásba lendült, ruhadarabokat ragadtak meg, szalagmechanizmusokat kapcsoltak ki, kiszabadították magukat az ágytakarókból és törülköz kb l. Helva megszüntette a kapcsolatot, közben Tanner vidáman kuncogott, és letelepedett, hogy megvárja érkezésüket. Helvát elöntötte az örömteli várakozás nem gömbszer izgalma. Nincs olyan színészn , aki a bemutató el tt lámpalázasabb lehetne, de nem tudott hisztériás rohamot produkálni, mint a színészn k, sem valamilyen porcelán m tárgyat vagy festékestégelyt a földhöz vágni, hogy könnyítsen a feszültségén. Tudta viszont ellen rizni az enni- és innivalókból rendelkezésére álló készleteket. Ezt meg is tette, megkínálva Tannert élelmiszerraktárának sz z választékából. A felderít ket köznyelven „izmos"-aknak nevezték, ellentétben „agy"-hajóikkal. Ugyanolyan szigorú kiképzési programjuk volt, mint az agyaknak, és a világ valamennyi legmagasabb képesítés tudósainak csak 1%-át veszik fel a Központi Világok felderít képz programjába. Következésképp az a nyolc fiatalember, aki dübörg léptekkel jött fel az állványzaton Helva vendégszeret zsilipkamrájába, szokatlanul jókép , értelmes, kiegyensúlyozott és alkalmazkodóképes fiatalember volt, akik el re örültek a könny mámort ígér estének, miután Helva engedélyével mindannyian készek voltak csúnyán kitolni egymással, hogy t megszerezhessék maguknak. Ez az emberözön lelkileg lázas izgalomba hozta Helvát, s ez olyan fény zés volt, amelyet alaposan kiélvezett arra a rövid id re, amelyet engedélyezett magának. Helva osztályozta a fiatalembereket. Tanner alkalmazkodása szórakoztatta t, de különösebben nem vonzotta; a sz ke Nordsen túlságosan egyszer nek látszott; a sötét hajú Alatpay-ben volt egyfajta makacsság, ami nem indította együttérzésre; Mir-Ahnin keser sége bels sötétségre utalt, amelyet Helva nem kívánt megvilágítani, ámbár ez a férfi mindent elkövetett, hogy magára vonja a figyelmét. Furcsa egy udvarlási id szak az övé - több házasságából ez csupán az els lesz, mert az izmosak hetvenöt esztendei szolgálat után, vagy ha nem volt szerencséjük, még korábban nyugalomba vonulnak. Az agyak, minthogy testük minden elhasználódás ellen védve van, elpusztíthatatlanok. Elméletben, ha a gömbember kifizette a korai gondozás, a sebészeti átalakítás és a karbantartás költségeib l álló tetemes adósságot, szabadon kereshet máshol alkalmazást. Gyakorlatban a gömbemberek mindaddig szolgálatban maradtak, amíg el nem határozták, hogy elpusztítják magukat, vagy amíg szolgálat közben meg nem haltak. Helva beszélt már egy 322 esztend s gömbemberrel. A kapcsolat olyan megillet dötté tette, hogy nem engedte meg magának személyes vonatkozású kérdések feltételét, pedig lettek volna ilyenek.

Helva mindeddig nem választott az izmosak közül, amíg Tanner nem kezdett énekelni egy felderít nótát, amely a vakmer , együgy , kínosan ügyetlen Billy Brawn balszerencsés vállalkozásairól szólt. Bekapcsolódtak a többiek is, de a kísérlet kakofóniába fúlt, és Tanner vad karlengetéssel csöndet intett. - Egy harsogó, jó vezet tenorra van szükségünk. Jennan, a kártyák eltüntetése mellett szoktál énekelni is? - Hogyne. Álmomban - vágta rá Jennan könnyed humorral. - Ha mindenképpen szükség van tenorra, majd én megkísérlem - ajánlotta fel Helva. - Hogyhogy? N létére? - tiltakozott Tanner. - Halljuk az A-ját! - kiáltott Jennan nevetve. Felzengett a gazdag, tiszta, magas A, és a rákövetkez alélt csendben Jennan nyugodt hangon jegyezte meg: - Egy ilyen A-ért Caruso odaadta volna valamennyi többi hangját. Nem telt bele hosszú id , és felfedezték Helva hangjának egész terjedelmét. - Tanner mindössze egy harsogó, jó vezet tenort kért t lünk - tréfált Jennan -, és a mi aranyos háziasszonyunk egy egész színtársulattal lep meg bennünket. A fiú, aki ezt a hajót megkapja, nagyon-nagyon messzire fog vele menni. - A Lófej Ködökig? - kérdezte Nordsen, idézve egy régi Központi bölcsességet. - A Lófej Ködökig és vissza gyönyör zenét fogunk csinálni - mondta örvendezve Helva. - Együtt - mondta Jennan. - De jobb lesz, ha maga csinálja a zenét, én meg hallgatom, ismerve a hangomat. - Én inkább úgy képzeltem, hogy én leszek az, aki hallgatja a zenét - közölte Helva. Jennan méltóságteljes mozdulattal meghajolt, miközben kacskaringós ívben lengette meg préselt karimájú kalapját. Meghajlása a központi vezérl pillér felé irányult, amely Helva tartózkodási helye volt. Ebben a pillanatban kristályosodott ki személyes rokonszenve, mégpedig azért, mert a férfiak közül Jennan volt az egyedüli, aki megjegyzéseit közvetlenül Helva fizikai jelenlétének irányába tette, tekintet nélkül a tényre, hogy jól tudta: Helva látja t, bárhol van is a hajón, és tekintet nélkül arra, hogy a lány teste masszív fémfalak mögött volt. Társas viszonyuk egész ideje alatt Jennan soha el nem mulasztotta, hogy fejét Helva irányába fordítsa, bárhol tartózkodott is a lányhoz viszonyítva. E megszemélyesítésre viszonzásként Helva ebben a pillanatban és ett l kezdve mindig csak központi mikrofonján keresztül beszélt Jennannal, ámbár nem mindig ez volt a leghatékonyabb módszer. Helva nem tudta, hogy ezen az estén beleszeretett Jennanba. Minthogy eddig még nem érzett szerelmet vagy vonzódást, csak annak szárazabb unokafivéreit, a tiszteletet és a csodálatot, aligha ismerhette fel, mi az, amit a fiú személyiségének és el zékenységének melegére válaszul érez. Gömbemberként úgy gondolta, távol állnak t le a nagyobbára a testi vágyakkal összefügg érzelmek. - Nos, Helva, isteni volt találkozni magával - szólt Tanner hirtelen, amikor Helva és Jennan az egyik népszer dal barokk jellegér l vitatkozott. - Jennan, te szerencsés kutya, majd találkozunk az rben. Köszönöm a meghívást, Helva. - Miért megy már ilyen hamar? - kérdezte Helva, miután elkésve felismerte, hogy meg Jennan kirekesztették a többieket a beszélgetésb l. - Gy zött a legjobb - mondta Tanner savanyú ábrázattal. - Azt hiszem, okosabb, ha szerzek egy kazettát szerelmi dalokkal. Szükségem lehet rá a következ hajónál, ha van még olyan idehaza, mint maga. Helva meg Jennan nézték, amint a többi elmegy. Kicsit zavarban voltak. - Lehetséges, hogy Tanner okul a tapasztalatokból? - kérdezte Jennan. Helva nézte a fiút, amint az lomha mozdulatokkal a pillérhez jött, közvetlenül szembe az fémhüvelyével. Karját keresztbe fonta a mellkasán, és a pohár, amelyet a kezében tartott, már egy ideje üres volt. Jókép volt, akárcsak a többi, de éber szeme gondtalan volt, szája könnyen

húzódott mosolyra, hangja (ami kiváltképpen vonzotta Helvát) zengzetes, mély és kellemetlen felhangok vagy hangsúlyok nélküli. - Mindenesetre aludjon rá egyet, Helva. Hívjon fel reggel, ha rám esik a választása. Helva a Központi révén ellen rizte választását, aztán a reggelinél hívta telefonon. Jennan a holmijaival a fedélzetre költözött, ott fogadta a központiak közös bizottságát, személyi és tapasztalati kártyáját Helva iratai közé záratta, és megadta neki els küldetésük koordinátáit. Az XH-834-b l hivatalosan JH-834 lett. Els küldetésük unalmas, de szükséges soron kívüli út volt (az Egészségügyi kapta Helvát), egy vakcinát kellett egy virulens spórabetegségt l megtámadott távoli rendszerbe haladéktalanul eljuttatni. A lehet leggyorsabban kellett elérkezniük a Spicához. A maximális sebességgel történt els borzongató el retörés után Helva felismerte, hogy ez alatt az unalmas küldetés alatt kevesebb munka vár az izmaira, mint az „izmos"-ára. De arra b ségesen jutott idejük, hogy megismerjék egymás személyiségét. Természetesen Jennan tudta, mire képes Helva mint rhajó és társ, amint hogy Helva is tudta, mit várhat a fiútól. Ám ezek puszta tények voltak, és Helva türelmetlenül várta, hogy megismerje társának azt az emberi oldalát, amely nem redukálható a jelek valamilyen sorozatára. És két személyiség kölcsönkapcsolata nem olyasmi, ami könyvb l megtanulható. Ezt ki kell tapasztalni. - Apád szintén felderít volt, vagy ez programozva van? - kezdte Jennan utazásuk harmadik napján. - Természetesen. - Tudod, hogy ez nem tisztességes dolog. Veled közölték a családom egész történetét, én meg egy büdös szót sem tudok a te családodról. - Akárcsak én - felelte Helva. - Amíg el nem olvastam a te családod történetét, eszembe sem jutott, hogy nekem is kell, hogy legyen ilyesvalamim, valahol a Központi kartotékjai között. Jennan felhorkant: - Gömblélektan! Helva nevetett. - Igen, s t engem még arra is beprogramoztak, hogy ne legyek kíváncsi a családomra. Jobb lett volna, ha téged is beprogramoznak erre. Jennan rendelt egy italt, lomhán végigfeküdt vele szemben a gravitációs hever n, lábát feltette az ütköz re, miközben lustán egyik oldaláról a másikra fordult a kett s kardáncsuklós függeszt kön. - Helva... ez mesterséges név. - Skandináv hangzású. - Nem vagy sz ke - mondta határozottan Jennan. - Nos, akkor hát vannak sötét hajú svédek is. - És sz ke törökök, és ennek a töröknek a háreme egyszemélyes. - A te asszonyod el van zárva, igaz, de te átfésülheted az örömházakat... - Még maga Helva is megrémült gondosan gyakorlott hangjának élét l. - Tudod - szólt közbe Jennan gondolatokba mélyedve -, apámról olyan benyomásom volt, hogy inkább f zte házassági kötelék Silviához, a hajójához, mint az anyámhoz. Tudom, akkoriban azt gondoltam, hogy Silvia a nagyanyám. Alacsony sorszáma volt, vagyis legalább a szépanyám lehetett. Órákig beszélgettem vele. - A rendszáma? - kérdezte Helva, akaratlanul is féltékenyen mindenkire. - 422. Azt hiszem, hogy Silvia most már TS. Egyszer találkoztam Tom Burgesszel. Jennan apja valamilyen bolygóbeli betegségben halt meg; a betegség vakcináját hajója elhasználta a helybeli lakosok gyógyításához. - Tom azt mondta, hogy Silvia módfelett rágóssá és sós íz vé lett. Ha elveszted az édességedet, visszajárok majd kísérteni téged, te lány - fenyeget dzött Jennan. Helva nevetett. A fiú ráijesztett azzal, hogy felugrott a pillér falmezejéig, és könnyed, gyöngéd ujjakkal megsimogatta. - Azon t döm, hogy milyen is lehetsz - mondta lágyan, sóvárogva.

Helva eligazítást kapott a felderít k e természetes kíváncsiságáról. sem tudott semmit önmagáról, s amazok sem fognak soha semmit megtudni vagy megtudhatni. - Válassz bármilyen formát, alakot és árnyalatot, s én készséggel állok a szolgálatodra - válaszolta Helva úgy, ahogy a képzése során javasolták. - Vassz z, én sz ke n ket képzelek, hosszú hajfürtökkel - és Jennan mozdulatokkal mímelte a Lady Godiva-féle fürtöket. - Minthogy téged titániumba ágyaztak, Brünhildá-nak foglak nevezni, drágám - és meghajolt. Helva viháncolva kezdett bele a megfelel áriába, amikor a Spica felvette velük a kapcsolatot. - Mi az ördög ez az üvöltözés? Ki maga? És ha nem a Központi Világok egészségügyi osztályáról jön, menjen el innen! Járvány tört ki nálunk. Nem érvényesek a látogató engedélyek. - A hajóm énekel, mi a JH-834 vagyunk a Világoktól, és vakcinát hozunk maguknak. Adják meg a leszállási koordinátáinkat. - A maguk hajója énekel? - A szervezett rben a legnagyobb S. A. T. B. Egyéb kívánság? A JH-834 leszállította a vakcinát, de énekszó nélkül, és parancsot kapott, hogy azonnal folytassa útját a Leviticus IV-hez. Amikor odaérkeztek, Jennan azt tapasztalta, hogy a jó híre megel zte, és kénytelen volt megvédeni a 834-es sz zi erényét. - Nem fogok többet énekelni - mormolta Helva b nbánóan, amikor borogatást rendelt Jennan bedagadt szemére, a héten már harmadszor. - Szó sem lehet róla - mondta Jennan fogát csikorgatva. - És ha egészen a Lófejig monoklis lesz is a szemem, elveszem a kedvüket a röhögést l. Mi leszünk az énekl hajó! Az „énekl hajó" a Kis Magellán-ködben összegabalyodott egy kisebbfajta, de gonosz kábítószeres bandával, és ezután ez a cím határozottan tiszteletet ébreszt lett. A Központi tudott minden eseményr l, és a JH-834 kartotéklapján kilyukasztott egy „nagyon érdekes" jelkulcsot. Egy els rend csapat kezd jól összeszokni. Ügyes fogásuk után Jennan és Helva is els rend csapatnak tartották magukat. - A világegyetem összes b néb l a kábítószer-élvezetet gy lölöm a legjobban - jegyezte meg Jennan, amikor visszafordultak a Központi Támaszpont felé. - Az emberek az effajta segítség nélkül is elég gyorsan pokolra juthatnak. - Ezért jelentkeztél önként felderít szolgálatra? Hogy a forgalmat átirányítsd? - Fogadni mernék, hogy a hivatalos válaszom szerepel az anyagodban. - Túlságosan is cikornyás megfogalmazásban. „Folytatva családom hagyományát, amely büszkén szolgálta négy nemzedéken át a felderítést", ha szabad idéznem saját szavaidat. Jennan sóhajtott. - Nagyon fiatal voltam, amikor ezt írtam. Az biztos, hogy még nem kaptam meg a végs kiképzést. És amikor sor került a végz kiképzésre, túlságosan büszke voltam ahhoz, hogy megbukjam... Miként már említettem, apámat a Silvia fedélzetén szoktam volt meglátogatni, és most arra gondolok, hogy Silvia úgy nézett rám, mint aki apám helyére fog állni, mert tömény adagokat kaptam a felderítéssel kapcsolatos propagandából. Meg is volt a hatása. Hétéves koromban elhatároztam, hogy vagy felderít leszek, vagy semmi. - Jennan megvonta a vállát, mintha helytelenítené ifjúkori döntését. -Ja vagy úgy? Sahir Silan felderít , aki a JS-422-n behatol a Lófej Ködökbe? Jennan nem vett tudomást Helva megjegyzésének csíp s élér l. - Veled még ilyen messzire is eljuthatok. De még Silvia noszogatásával sem ábrándoztam soha, még legvadabb képzeletbeli repüléseim során sem ekkora dics ségr l. Ezentúl a te fürge agyadnak fogom meghagyni az ilyen nagy dolgokat. Úgy gondolom, az én hozzájárulásom az r történetéhez kisebb lesz. - Ilyen szerény vagy? - Nem. Gyakorlatias. Mi is szolgálunk satöbbi. - Drámaian a szívére szorította a kezét - Dics séghajhász - csipkel dött Helva.

- Még te beszélsz, a Ködök iránt elkötelezett barátom? Legalább nem vagyok mohó. Nincs még egy olyan h s, mint az apám Parsaeánál, de szeretném, ha engem is valamelyes hírnév övezne. Mindenki így van ezzel. Miért is élnénk különben? - Apád Parsaeából hazafelé meghalt, ha szabad rámutatnom egy-két jelent s tényre, így hát soha nem tudhatott arról, hogy h s, mert eltorlaszolta az áradatot a hajójával. Ami megmentette a parsaeai kolóniát az elárvulástól, ez pedig lehet vé tette számukra, hogy felfedezzék Parsaea antiparalitikus tulajdonságait. Amir l sohasem tudott. - Így van - mondta gyengéden Jennan. Helva tüstént sajnálatot érzett a hangvételéért, amellyel megcáfolta a fiút. Nagyon jól tudta, hogy Jennant milyen mély odaadás kötötte apjához. Az anyagában volt egy megjegyzés, hogy apja elvesztését a parsaeai ügy váratlan és kedvez kimenetelével tette a maga számára elviselhet vé. - A tények nem emberiek, Helva. Az apám ember volt, és az vagyok én is. És alapjában véve te is az vagy. Ellen rizd csak a 834-es tárcsádat. A hozzád csatolt sok drót között van egy szív, egy fejletlen emberszív. Ez nyilvánvaló! - Bocsáss meg, Jennan - mondta Helva. Jennan egy pillanatig habozott, kezeit megbocsátón széttárva, aztán szeretettel megpaskolta a lány titánium tokját. - Ha egyszer kiemelnek bennünket a rendszeres járatokból, kiruccanunk a Ködökbe, mi? Ahogy ez a jár rszolgálatban gyakran megtörtént, egy óra sem telt belé, és pályamódosítási parancsot kaptak, nem a Ködök felé, hanem egy nemrég gyarmatosított rendszer irányába, ahol két lakható bolygó volt, az egyik tropikus, a másik jeges. A Ravel nev nap ingataggá lett; a színkép egy gyorsan táguló héj színképe volt, az ibolya felé gyorsan eltolódó abszorpciós vonalakkal. A nagybolygó megemelkedett h mérséklete miatt már ki kellett üríteni a közelebbi világot, a Daphnist. A színképi sugárzás összetétele arra vallott, hogy a nap a Chloét is el fogja pusztítani. A közvetlen rszomszédságban tartózkodó valamennyi hajónak jelentkeznie kellett a Chloén létesített Katasztrófa-F hadiszálláson a maradék telepesek elköltöztetése céljából. A JH-834 is eleget tett a parancsnak, és kiküldték a Chloe távoli körzeteibe, hogy ott felszedje a szétszórtan él telepeseket, akik látszólag nem mérték fel megfelel en a helyzet sürget voltát. A Chloe, azóta, hogy szül je kivetette magából, most élvezte az els fagypont feletti mérsékleteket. Minthogy a telepesek között sok volt a vallásos rajongó, aki azért telepedett le a rideg Chloén, hogy életét ájtatos szemlél désnek szentelje, ezek a hirtelen olvadást nem a dühöng napnak, hanem más forrásnak tulajdonították. Jennannak annyi rábeszélésre volt szüksége, hogy teljesíthesse feladatát, hogy amikor a negyedik és utolsó település felé indultak, meg Helva már túllépték ütemtervüket. Helva már a csipkézett ormok magasba tör láncolata fölött járt, amely a völgyet körülvette, és megvédte a korábbi dühödt hóförgetegekt l és a mostani h ségt l. A kegyetlen nap a maga kigyúlt koronájával éppen kezdte megvilágítani a mély völgyet, amikor Helva aláereszkedett, hogy kikössön. - Jobban tennék, ha fognák a fogkeféjüket, és felugrálnának a hajóra - mondta Helva. - A hadiszállás sürget minket. - Egyt l egyig n - jegyezte meg csodálkozva Jennan, amikor lesétált, hogy találkozzék velük. Ha ugyan nem hordanak prémes szoknyát Chloén a férfiak. - B völd el ket, de a szokástól eltér en, korlátozódj a legszükségesebbekre. És kapcsold be a személyi adó-vev det. Jennan mosolyogva közeledett feléjük, de a feladatára vonatkozó magyarázatot mer hitetlenséggel és a szavahihet ségét illet en számottev kétkedéssel fogadták. Befelé sóhajtozott, amikor a matriárka terjeng sen el adta a meleged napra vonatkozó korábbi magyarázatokat. - Tisztelend anyám, az imaáramkör túl lett terhelve, és a nap egyetlen lekötelez kitöréssel felrobbantja önmagát. Azért vagyok itt, hogy a Rosary melletti rkiköt be szállítsam magukat.

- Abba a Szodomába? - Az érdemes hölgy e javaslat hallatán mogorván nézett Jennanra, és utálkozva megborzongott. - Köszönjük a figyelmeztetést, de nem kívánjuk a durva világ kedvéért elhagyni kolostorunkat. Folytatnunk kell a reggeli elmélkedésünket, amelyet megszakítottak... - Tartósan megszakad majd, ha a nap elevenen megsüti magukat. Velem kell jönniük - jelentette ki határozottan Jennan. - Asszonyom - mondta Helva, arra gondolván, hogy talán egy n i hangnak nagyobb súlya lesz ebben a helyzetben, mint Jennan nagyon is férfias b verejének. - Ki szólt? - kiáltott az apáca, mert a test nélküli hang megijesztette. - Én, Helva, a hajó. Az én véd szárnyaim alatt ön és kedves hittestvérei biztonsággal hajóra szállhatnak, és nem fognak meggyaláztatni férfival való társítással. Vigyázni fogok magukra, és bántódás nélkül eljuttatom magukat egy erre a célra el készített helyre. A matriárka óvatosan belesett a hajó nyitott bejáratán. - Minthogy ilyen hajók használata csak a Központi Világoknak van megengedve, elismerem, hogy maga, fiatalember, nem tréfál velünk. Ámbár semmiféle veszély nem fenyeget itt bennünket. - Rosaryban a h mérséklet most 99 fok - mondta Helva. - Amint a nap sugarai közvetlenül behatolnak ebbe a völgybe, itt is 99 fok lesz, és délig meg fogja közelíteni a 180 fokot. Láttam, hogy a házaik fából készültek, s a réseket mohával tömték be. Száraz mohával. Délben már köröskörül égni fognak a házak. A napfény kezdett a csúcsok között rézsútosan besütni a völgybe, és a vad sugarak átmelegítették a matriárka mögött álló nyugtalan csoportot. Többen megoldották prémcsuklyájukat. - Jennan - szólt Helva titokban -, nagyon kevés id nk van. - Nem hagyhatom itt ket, Helva. Van a lányok között, aki még alig több mint tizenéves. - És milyen csinosak. Nem csoda, hogy a matriárka nem akar felszállni. - Helva! - Az Úr akarata lesz - mondta keményen a matriárka, és kereken hátat fordított a menekülésnek. - Hogy a t z megeméssze magukat? - ordított Jennan, amikor a matriárka keresztülnyomult mormoló tanítványai tömegén. - Mártírok akarnak lenni? Joguk van hozzá, Jennan - mondta szenvtelenül Helva. - El kell mennünk, és ez már nem képezi szabad választás tárgyát. - Miképpen mehetnék el, Helva? - Parsaea? - kérdezte csúfolódón Helva, amikor a fiú el relépett, hogy megragadja az egyik n t. Nem vonszolhatod ket egyenként a hajóra, és nincs id nk rá, hogy er szakkal érjünk célt. Szállj fel a hajóra, Jennan, ellenkez esetben kihallgatásra rendellek. - Meg fognak halni - motyogta Jennan leverten, miközben kelletlenül megfordult, hogy felszálljon a hajóra. - Ennél többet nem kockáztathatunk - mondta Helva együttérz n. - A dolog úgy áll, hogy alig marad id nk a találkozásra. A laboratórium jelentése szerint a színkép alakulásában kritikus felgyorsulás állt be. Jennan már a légzsilipben tartózkodott, amikor a fiatalabb n k egyike sikoltozva odarohant, hogy benyomakodjék a záródó ajtón. Ezt látva a többi is nekilendült. Egymást taposva igyekeztek átnyomulni a sz k nyíláson. Még heringek módján összezsúfolva sem volt elég hely bent valamennyi n számára. Jennan rruhát osztott ki hármójuknak, akiknek vele kell maradniuk a légzsilipben. Értékes id t pazarolt el azzal, hogy megmagyarázta a matriárkának: magára kell öltenie az rruhát, mert a légzsilipnek nincs önálló oxigén- vagy h egysége. - Elkap a h hullám - mondta Helva komor hangon Jennannak magánvonalukon. - Tizennyolc percet vesztettünk ezzel az utolsó percben bekövetkezett lerohanásunkkal. A maximális sebességhez most túl vagyok terhelve, márpedig maximális sebességet kell elérnem, hogy megel zzem a h hullámot. - Fel tudsz emelkedni? Be vagyunk már öltözve. - Emelkedni? Igen - mondta Helva, és így is tett. - Nekifutás? Szédülök.

Jennan, önmagát és a n ket bátorítva, érzékelte Helva renyheségét, amint a hajó felfelé száguldott. Helva szívtelenül addig alkalmazta a hajtóer t, ameddig csak bírta, mit sem tör dve a ténnyel, hogy a gravitációs er brutálisan megtörte az utasait, és kett t végzetesen összesajtolt. A cél a lehet legtöbb ember megmentése volt. Jennan volt az egyetlen, aki miatt Helva aggódott, kétségbeesett rémületet érzett a biztonsága miatt. Leveg és h tés nélkül, nem három, hanem csupán egy fémréteg által védve - a légzsilip rruhájuk ellenére sem nyújt biztonságot a csapdába szorult négyesnek. Ezek az rruhák csak szabvány modellek voltak, a hajót ér rendkívüli h ség ellen nem nyújtanak védelmet. Helva olyan gyorsan száguldott, ahogy csak tudott, ám a felrobbanó napból áradó h hullám elkapta ket félúton a biztonságot nyújtó hideg felé. Helva nem szentelt figyelmet a fülkéjéb l felhangzó kiáltásoknak, nyögéseknek, kéréseknek és imádságoknak. Csak Jennan megkínzott légzését figyelte, a kihagyó lüktetést rruhájának tisztítórendszerében és a túlterhelt h egység szivattyúzását. Tehetetlenül hallgatta a fiú három társának hisztérikus sikolyait, amint a borzalmas h ségben gyötr dtek. Jennan eredménytelenül próbálta megnyugtatni ket, hiába próbálta megmagyarázni, hogy ha nyugton tudnának maradni, és el tudnák viselni a h séget, hamarosan biztonságban és h vösön lennének. A rettegést l és gyötr dést l fegyelmezetlenül a szoros hely ellenére megpróbáltak lecsapni rá. Egy cséphadaróként mozgó kar belegabalyodott Jennan anódpótlójának vezetékeibe, és a baj gyorsan bekövetkezett. A h ségt l meg a kar holt súlyától meggyengült kapcsolás eltört. Helva a rendelkezésére álló lehet ségek ellenére tehetetlen volt. Látta, amint Jennan leveg után kapkodott, amint esdekl n fordította fejét feléje, és meghalt. Csak a képzése során vasszigorral végrehajtott kondicionálásának tudható be, hogy Helva nem fordult meg és merült vissza a felrobbanó nap megtisztító szívébe. Dermedten hozta létre a találkozást a menekül k konvojával. Engedelmesen átszállította megégett, a h ségt l kimerült utasait a kijelölt hajóra. - Meg rzöm felderít m testét, és felkeresem a legközelebbi támaszpontot a temetés végett tájékoztatta szomorúan a Központit. - Kíséretet rendelünk maga mellé - volt a válasz. - Nincs szükségem kíséretre. - Kíséretet rendeltünk, XH-834! - közölték vele kurtán. Félig alakot öltött tiltakozását belefojtotta, amikor meghallotta, hogy hívószámából kihagyták Jennan nevének kezd bet jét. Kábán várakozott a szállítmány mellett, míg a képerny i meg nem mutatták, hogy megérkezett két másik karcsú agyhajó. A díszkíséret nem gyászmenetre valló sebességgel indult hazafelé. - 834? Az énekl hajó? - Nincs már több dalom. - Jennan volt a felderít d? - Nem kívánok kommunikálni. - Én a 422 vagyok. - Silvia? - Silvia már régen meghalt. Én a 422 vagyok. Jelenleg MS - felelte a hajó röviden. - AH-640 a másik barátunk, de Henry nem hallgatja a beszélgetésünket. Egyébként sem értené meg, ha most csavargó válna bel led. De lefognám a kezét, ha megpróbálna elrettenteni. - Csavargó? - A kifejezés kizökkentette Helvát az apátiájából. - Az ám. Fiatal vagy. Évekre kaptál üzemanyagot. Lépj meg. Mások is ezt tették. A 732 húsz esztend vel ezel tt lépett meg, miután az egyik fehér törpéhez indított expedíció során elvesztette a felderít jét. Azóta sem látták. - Soha nem hallottam csavargókról. - Minthogy ez pontosan az, ami ellen kondicionáltak bennünket, biztos, hogy az iskolában nem hallhattál róla, drágám - mondta a 422.

- Szakított a kondicionálással? - kiáltott Helva gyötr n, vágyakozva gondolva annak a napnak rjöng en forró, fehér szívére, amelyet éppen maga mögött hagyott. - E pillanatban nem hiszem, hogy ez nehezedre esnék - mondta csöndesen a 422, hangjából hiányzott a korábbi cinizmus. - Odakint integetnek a csillagok. - Egyedül? - sírt Helva a szíve mélyéb l. - Egyedül! - er sítette meg a 422 kíméletlenül. Egyedül a térrel és id vel. Még a Lófej Ködök sem lennének elég messze ahhoz, hogy elijesszék. A hátralév száz évben egyedül lesz, egyedül az emlékeivel... és semmi, semmi több. - Megérte Parsaea? - kérdezte lágyan a 422-t l. A 422 meglep dött. - Parsaea? - ismételte. - Az apjával? Igen. Ott voltunk Parsaeánál, amikor szükség volt ránk. Ugyanúgy, ahogy te meg a fia ott voltatok Chloénál. Amikor szükség volt rátok. A b n nem tudja, hol a szükség, és nincs ott. - De nekem rá van szükségem. Ki fogja kielégíteni - mondta Helva keser en... Egynapi csöndes gyorsulás után így szólt a 422: - 834, a Központi hazavár jelentéstételre. A regulusi támaszponton egy váltótárs várja a válaszodat. Hajts végre megfelel pályamódosítást. -Váltótárs? - Ez természetesen nem az, amire Helvának szüksége volt... emlékeztet , aki nem töltheti be az rt, amelyet Jennan hagyott maga mögött. Hiszen titánhüvelye még épp hogy leh lt a Chloe forrósága után. Helva atavisztikusan id t akart, hogy gyászolhassa Jennant. - Ó, nincs ebben semmi lehetetlen, ha jó hajó vagy - jegyezte meg filozofikusan a 422. - És pontosan erre van szükséged. Minél el bb, annál jobb. - Megmondtad nekik, hogy nem akarok világgá menni? - kérdezte Helva. - Elmulasztottad a pillanatot, éppen úgy, ahogy én elmulasztottam Parsaea után és még el bb, Glen Arthur és a Betelgeuse után. - Arra vagyunk kondicionálva, hogy folytassuk, ugye? Mi nem lehetünk csavargók. Te kipróbáltad. - Kénytelen voltam. Parancs az parancs. Még maga Psych sem tudja, miképpen történhetik, hogy valaki elcsavarog. A Központi nagyon aggódik miattad, lányom, és a n vérhajóid szintén. Én kértem, hogy lehessek a kísér d. Nem... nem akarlak mindkett töket elveszíteni. Érzelmi mélypontján Helva egész lényét elöntötte a hála Silvia nyers rokonszenvéért. - Mindnyájan megismertük ezt a gyászt, Helva. Ez nem vigasz, de ha nem tudnánk együttérezni a felderít inkkel, csak beszél gépek volnánk. Helva Jennan csöndes tetemét nézte, amint kinyújtóztatva feküdt el tte a halotti lepelbe burkolva, és hallotta az elnémult fülkében gazdag hangjának visszhangját. - Silvia! Nem tudtam segíteni rajta - zokogta a szíve mélyéb l. - Igen, drágám, tudom - dünnyögte gyengéden a 422, aztán elhallgatott. A három hajó szótlanul száguldott a Központi Világok nagy regulusi támaszpontja felé. Helva törte meg a csöndet, visszaigazolva a leszállási utasítások vételét és a hivatalos részvétnyilvánítást. A három hajó egyszerre ereszkedett alá az erd szélen, ahol a regulusi kék óriásfák álltak dísz rséget a kis szolgálati temet alvó halottai felett. A támaszpont egész személyi állománya kimért léptekkel közeledett, és sorfalat képezett Helvától a temetkez helyig. A díszosztag lépéstartás nélkül, lassan Helva fülkéjébe vonult. Halott szerelmének tetemét tiszteletadással a kerekes ravatalra helyezték, beborították a Szolgálat mélykék szín , csillagokkal teleszórt lobogójával. Helva nézte, amint méltóságteljes lassúsággal végigtolták az eleven sorfal között, amely a ravatal mögött összezáródva kísérte utolsó útjára a halottat. Aztán, amikor elhangzottak az elföldelés egyszer szavai, amikor a nyitott sír felett a földi repül gépek kegyeletük jeléül megbillentették szárnyukat, Helva megtalálta a hangot magányos búcsúszavához. Lágyan, eleinte alig hallhatóan, az alkony és a gyász si éneke végs , szívszaggató crescendóba torkollott, mígnem maga a fekete r verte vissza az énekl hajó hangját.

Tudatjuk a hozzátartozókkal, hogy A FÖLD hosszú szenvedés után eltávozott köreinkb l. Tisztelettel adózunk emlékének.

Jécsay György: Az Interferon sztori Történetünk a jelen század ötvenes éveinek végén kezd dött, amikor különös megfigyelést tettek egy víruskutatással foglalkozó laboratóriumban. Azt figyelték meg, hogy ha gyengített influenzavírussal fert znek meg csirkeembriókat, ezek sejtjei egy elválasztható, kisz rhet anyagot termelnek. Ez az anyag átoltva másik csirkeembrióba, azt a vírusfert zések ellen védi. Már régóta ismerték a virológusok azt a jelenséget, hogy az egyik vírusfert zés a másik vírus hatását er síteni vagy gyengíteni képes, tehát a vírusok hatása „interferál". Az el bbi anyag hatását is ilyen „vírusinterferencia"-jelenségnek tekintették, és ezért nevezték el az eddig ismeretlen anyagot INTERFERON-nak. Ezzel kezd dik tehát történetünk, mely a biológia forradalmának évszázadában - ahogy a XX. századot nevezik - az egyik legérdekesebb, az emberi orvoslás tudományának, de a gyógyszerüzlet történetének is nagy jöv t ígér története. Ma már sokat tudunk err l a fehérjetermészet anyagról, de azt is mondhatjuk, hogy alig tudunk még valamit. Az alábbiakban megkísérlem összefoglalni mindazt, amit a biológia tudománya (ide sorolom természetesen az orvostudományt is) az elmúlt 25 év alatt megismert err l az anyagról vagy helyesebben anyagokról, nem hallgatva el azt sem, ami még hátravan, amit még majd a jöv ben kell megtudnunk ahhoz, hogy az interferon az emberek gyógyításában olyan szerepet kapjon, melyet ma tulajdonképpen elképzelünk. Az interferonnak ma három alaptípusa ismert, a fehér vérsejtek, a leukociták termelte alfainterferon, a köt szövetsejtek, a fibroblastok által el állított béta-interferon és az ugyancsak fehér vérsejtek produktuma, a gamma-interferon, melyet immuninterferonnak is neveznek. Ez a három alaptípus nemcsak molekulasúlyában, alapösszetev iben (pl. szénhidrát-tartalom) különbözik, de hatásukat tekintve is más-más tulajdonságúak. Az alaptípusokon belül tovább osztályozhatók az interferonok. A legismertebb, az emberi alfa-interferon fehérjeelválasztási módszerekkel további 10-12 részre bontható, melyeknek aminosav-összetétele, így mólsúlya is kismértékben eltér. Ma még nem tudjuk, hogy amikor egyes betegségek gyógyításánál korántsem teljesen tiszta alfainterferont ad az orvos, a tapasztalt, néha nem egyértelm hatásért a tizenkét fajta interferon melyike a „felel s". Az interferon tehát fehérje, mely meghatározott sorrendben aminosavakból épül fel. A felépít aminosavak száma és sorrendje jellemz a fehérjére. Egyes interferonok a fehérjéken kívül szénhidrátot is tartalmaznak, melynek helye a fehérjemolekulában jellemz , de számos kutató vitatja szerepét élettani, biológiai hatásukban. Mindez azért érdekes, mert ha teljesen ismert az összetétel, van lehet ség a makromolekula szintetikus felépítésére. Már készítettek szintetikus interferont, de ennek iparszer el állítására ma még nincs felkészülve a vegyipar. A természetes interferonokat egyes sejtfélék termelik, amennyiben megfelel körülmények közé kerülnek. A ma ismert el állítási módok tehát él (termel ) sejteket igényelnek, és mivel a humán gyógyászatban emberi interferont lehet csak használni, a gyógyszeripar keresi azokat az eljárásokat, melyek alapanyaga, az él emberi sejt, a legegyszer bben és leggazdaságosabban hozzáférhet . Ilyen „él nyersanyag" els sorban a friss emberi vér, és mivel mind az alfa-, mind a

gamma-interferont a fehér vérsejtek, a leukociták termelik, napjainkig ez az egyik legfontosabb nyersanyag. Cari Cantell finn tudós volt az els , aki ma is általánosan használt eljárást kísérletezett ki a Finn Vöröskereszt szervezete által gy jtött vérmennyiség feldolgozására. A véradóktól frissen levett vérb l centrifugás ülepítéssel elválasztják a vörös vérsejteket, majd a plazmát, és így egy fehérvérsejt-koncentrátumot kapnak. Megfelel összetétel folyékony táptalajban a fehér vérsejtek Sendai-vírussal megfert zve emberi alfa-interferont termelnek. Az így készített nyers interferont fehérjekémiai tisztítási módszerekkel mentesítik a táptalaj és a vér fehérje- és egyéb szennyezésekt l, és így nyerik az injekcióként emberbe adható humán alfa-interferont. Az itt vázolt eljárást ma szerte a világon használják, és apró módosításokkal ugyan, de így készül az alfainterferon akár Helsinkiben, akár New Yorkban. Természetesen itt csak vázoltam a módszert, mely látszólagos egyszer sége ellenére rendkívüli pontosságot, sterilitást igényel, hogy segítségével nagyobb mennyiség alfa-interferont lehessen termelni. A nehézségek sorát kezdhetném azzal, hogy általános tapasztalat szerint a fehér vérsejtek a teljes vérben csak 24-48 óráig életképesek, tehát ennyi id áll rendelkezésre a vérvételt l a feldolgozás megkezdéséig. Folytathatnám azzal, hogy ezek a sejtek nagyon érzékenyek a mechanikai hatásokra, nem lehet akárhogyan rázni, keverni a sejttömeget. Az eljárás egyik legnagyobb nehézsége az interferon fehérjetermészetéb l következik, vagyis abból, hogy a fehérjék a testh mérsékletnél (+37 °C) lényegesen magasabb h mérsékleten (+50-+70°C) denaturálódnak, tönkremennek. Ezért az elkészült injekciós ampullákat nem lehet h vel fert tleníteni, hanem a sterilitást az el állítás során végig biztosítani kell, mert csak így érhet el, hogy a gyógyszer fert zésmentes legyen. A béta-interferon ismert gyártási módszere az ipari fermentációs sejttenyésztésen alapul. Lényege, hogy a fibroblast sejteknek olyan környezetet biztosítanak automatikákkal (kever , oxigéntartalom, h mérséklet stb.) ellátott berendezésekben - fermen-torokban -, amely lehet vé teszi a sejtek életét, s t szaporodását. Ilyen körülmények között indukálják a béta-interferon termelését. Mindazokat a vírusokat, de ma már tudjuk, hogy baktériumokat, gombákat, s t ismert kémiai anyagokat is, melyek hatására a különböz sejtek interferont termelnek, inducereknek nevezzük. Ma már számtalan inducert ismerünk, de az interferont termel sejtek nem egyformán viselkednek az inducerekkel szemben; pl. ami jól indukál a fehér vérsejtekben, nem biztos, hogy hatásos a fibroblast-tenyészetben. A jöv számára talán a legtöbbet ígér az a próbálkozás, mely a génsebészetet kísérli meg segítségül hívni az interferon termeléséhez. Igen jól tenyészthet baktérium az E.coli, amelynek örökletes anyagába, DNS-ébe sikerült emberi alfa-interferon-gént és emberi béta-interferon-gént ültetni. Ezt a rendkívüli eredményt, mely forradalmasíthatja az interferon gyártását, mindössze két év alatt érték el. Így tehát „el állítottak" egy olyan jól tenyészthet baktériumot, mely nagy mennyiségben „gyártja" a megfelel interferont. Az új módszer azonban új problémákat is hoz, így a 12-féle alfa-interferonból csak egyfélének a génjét sikerült beépíteni, tehát a baktérium csak ezt termeli. El zetes jelzések szerint ez nem is egyenérték a gyógyászatban a leukocita alfainterferonnal. Hogy megoldható-e a további 11 gén beépítése ugyanabba a baktériumba, vagy el kell választani külön-külön mind a 12 gént, és külön-külön baktériumba operálni, majd együttesen tenyészteni, ez ma még nem eldöntött. Hatalmas lehet ség a génmanipuláció, de ez a tudományos módszer is csak a vizsgálat kezdetén tart. Vázoltam tehát a ma ismert el állítási módokat, megemlítettem néhány nehézséget. Talán ezek alapján is felmérhet , milyen irányban folynak a kutatások, és melyek biztatnak eredményekkel a jöv t illet en. De ugyan miért bolydult fel az orvostudomány és a gyógyszeripar csaknem egyszerre a tudományos eredmények közlése után igen rövid id n belül? Ha végigtekintünk ezeken az eredményeken, és megkíséreljük rendszerbe foglalni az interferonok biológiai, élettani hatását, feleletet kapunk erre a kérdésre. Mire és hogyan hat tehát az interferon?

Mindazon hatásokat, melyeket a víruskutatók vizsgálatai mutattak ki, összefoglalóan az interferon vírusellenes hatásának nevezhetjük. Bebizonyosodott - mint ahogy bevezet mben írtam -, hogy az interferonkezelés védi a szervezetet más vírus támadásával szemben, illetve az újabb eredmények szerint e kezelés a vírusok szervezeten belüli szaporodását akadályozza. A feltételezett útja ennek a folyamatnak az, hogy a vírus támadása következtében termel vagy a gyógyszerként adagolt (esetleg mindkett ) interferon az egészséges sejtek anyagcsere-folyamatában mintegy hírviv ként úgy avatkozik be, hogy ezek a sejtek vírusellenes enzimek sorát kezdik er teljesen termelni, így tehát nem valami vírusöl méregr l van szó, hanem a szervezet védekez rendszerének serkentésér l. Beteg emberek gyógyítására 1962 óta használnak interferont. Els sorban a vírus okozta herpesz és krónikus hepatitis (fert májgyulladás) megbetegedések esetén alkalmazták sikerrel. Tömeges oltásokat végeztek még a 60-as évek végén igen kis mennyiség interferonnal influenzajárvány során, és a kezelt emberek védettnek bizonyultak a betegségt l. A második, de igen fontos eredményr l a sejtélettan tudósai számoltak be. Vizsgálataik eredményeként azt tapasztalták, hogy interferon hatására normális vagy rosszindulatú sejtek osztódása (tehát szaporodása) a kezelésre használt interferon mennyiségét l függ en lassabban vagy egyáltalán nem következik be. Ezeket az eredményeket, melyeket a 60-as évek elején jelentettek be, állatkísérletek követték, majd egy évtized elmúltával kezdték alkalmazni emberi rosszindulatú daganatos megbetegedések, rákos betegségek esetében. Feltételezték, hogy a sejtosztódás gátló hatása közvetlenül hat a daganatokban. Az orvostudomány írásos anyagában az azóta megjelent közlemények, összefoglaló cikkek sajnos nem egyértelm ek. Számos adat bizonyítja a rákos betegek gyógyulását, állapotuk javulását, de ugyancsak nagyszámú közlemény szerint nem váltotta be a hozzá f zött reményeket. Az eredmények - vagy az eredménytelenség magyarázata igen nehéz, nagy körültekintést igényel, mert sok probléma és nehézség gátolja az értékelést. Mindenekel tt az, hogy becslések szerint pl. 1980-ban a világ alfainterferon-termelése mindössze 1000-2000 beteg kezelésére volt elegend . Ezt a beteglétszámot is sok helyen kezelték, és természetesen orvosetikai meggondolások alapján, de megfelel kontrollok nélkül. A másik ok, ami miatt zavaros a kép, hogy kezdetben — mint valami csodaszert - minden rákos betegségnél kipróbálták, feltehet en a krónikus, végs stádiumban. Egyértelm en kedvez eredmények mutatkoztak a csont-, az eml rák és a rákos fehérvér ség kezelésénél. Számottev eredménynek nik, hogy mellékhatásként legfeljebb kisebb láz jelentkezett, és az a tény, hogy az interferonkezelés védte a daganatos beteget a vírusos fert zést l. Az interferon élettani hatását természetesen más tudományág képvisel i is vizsgálat alá vették. Szintén jelent snek értékelik az immunbiológusok vizsgálatának eredményeit. Szerintük ezek az eredmények arra utalnak, hogy az interferonkezelés er síti, de legalábbis szabályozza az emberi szervezet szokásos immunológiai rendszerét. A „faló fehér vérsejtek" aktivitása kétháromszorosára fokozódik, az „öl sejtek" is gyorsabban teljesítik feladatukat. A gyógyító orvosok véleménye szerint a rákos betegségek gyógyításánál is legalább olyan kedvez az immunológiai védekez rendszer er sítése, mint a daganatos sejtszaporodás akadályozása. Ennek a kérdésnek eldöntése szintén a jöv feladata, de ami ez esetben is biztos, a kedvez , gyógyító eredmény pontos mechanizmusát ma még homály fedi. Sok-sok vizsgálat, kísérlet kell még, és ehhez természetesen igen sok interferonra van szükség, hogy gyógyszerként, a ma még alig-alig gyógyítható betegségek hatásos ellenszereként számottev fegyver kerüljön az orvosok kezébe. Sok interferonra van tehát szükség, és ez az oka, hogy a gyógyszeripar ma vezet nagyvállalatai (pl. a brit érdekeltség Wellcome Foundation Ltd., a svájci Hoffmann La Roche, a multinacionális Ciba-Geigi Ltd. stb.) egyt l egyig hatalmas apparátusaikkal, kutatógárdáikkal az elmúlt évek legalaposabb és legszerteágazóbb vizsgálatsorozatába kezdtek. Ennek els dleges célja els sorban olyan gazdaságos, nagy termelés eljárások kidolgozása, mely - sikere esetén - monopolhelyzetet biztosítana annak a cégnek, mely azt kidolgozta. Gyógyszer azonban csak hosszú és alapos klinikai kipróbálások után kerülhet forgalomba. Az említett cégek igen nagy összegeket fordítanak erre is. Az ENSZ egészségügyi szervezetének, a WHO-nak 1981-ben kiadott jelentése szerint az

el évben interferonkutatásra (ebben természetesen a klinikai kísérletek is szerepelnek) becslések szerint több százmillió dollárt fordítottak. Ez az összeg az évek során nyilván még emelkedni fog. Tehát az interferon nemcsak sokat ígér „gyógyszer-jelölt", hanem üzlet is, mégpedig nem is akármilyen. Hogy érzékeltessem a mai világpiaci árakat és ezzel az üzlet méreteit (hangsúlyozom, a mai), a gyógyításhoz megfelel min ség humán alfa-interferon 1*-106 egysége ma kb. 20 dollárba kerül. Egyetlen rákos beteg kezelésére napi 6-10*106 egység interferonra van szükség 60-90 napon keresztül. Ez összesen kb. 5*108 egység, aminek az ára ma mintegy 1000$. Sajnos tehát a gyógyító kúra nagyon drága! Ha figyelembe vesszük, hogy az 1980-as év interferonigényét a gyógyszergyárak mintegy 1%-ban voltak csak képesek kielégíteni, kiszámítható, hogy a mai árakon 1980-ban mintegy 20 milliárd dollár bevételt szerezhettek volna a gyógyszergyárak interferonból. Ez olyan óriási összeg, mely feltételezhet en megéri a nagy beruházásokat és a kutatásokra fordított hatalmas összegeket. A fenti adat - gyakorlatilag - csak játék a számokkal. Azt azonban talán érzékelteti, mi az oka a gyógyszeripar nagy érdekl désének. A méltán híres magyar gyógyszergyártás is id ben eszmélt, és a neves magyar mikrobiológiai, immunkémiai tudományos eredményeket, valamint a magyar vérellátás meglév szervezetét hasznosítva, mintegy két éve összefogta a magyar interferonkutatást, az elmúlt évben megindította a humán alfa-interferon kísérleti gyártását. Gyors beruházással felépítette az EGYT Gyógyszervegyészeti Gyár Vérkészítmény Laboratóriumát, mely 1983-ban - a számtalan nehézség ellenére is - üzemszer módszerekkel már megkezdte az interferon gyártását. Új gyógyszer születik talán hosszú évek kutatómunkája, klinikai kísérletsorozatai után, mely nagy jöv el tt áll. Nem lesz a „rák gyógyszere", de lehet, hogy sikeresen gyógyít majd néhány rákfélét. Elképzelhet , hogy segítségével járványok lesznek visszaszoríthatók, eddig gyógyíthatatlan népbetegségek ijeszt arányait tudják majd csökkenteni. Hatóanyaga egy „természetes" anyag, melyet szervezetünk termel, nem kémiai, hanem biológiai üzemben készül majd. Gyógyító hatása szinte beláthatatlan!

Kötetünk képeir l írók sorakoznak a Galaktika jelen számában, magyarok és külföldiek s - bocsánat a tapintatlanságért! - id sek és fiatalok. Különböz felmérések évtizedek óta azt bizonygatják, hogy a n k nem szeretik a science fictiont. Lehet, hogy így van, olvasni nem szeretik, ám válogatásunk azt dokumentálja, hogy szívesen írnak fantasztikus irodalmat, s nem is rosszul, gondoljunk csak a kit n írók hosszú sorára Mary Shelleyt l Ursula K. LeGuinig. Novelláink f szerepl i is szinte kivétel nélkül a „gyengébb nem"-hez tartoznak: harcias amazonok, szerelmes rhajósok, farkasfeleségek, emelkedett szellem tudósok, férjüket elemészt asszonyok, gyógyító erej varázslón k. Ill lett volna ezeket az írásokat - már csak a teljesség kedvéért is - n k festményeivel, rajzaival, grafikáival illusztrálnunk. Sajnos, ilyen m veket nem találtunk. Azután arra gondoltunk, hogy legalább az illusztrációk f szerepl i legyenek n k. Ilyen munkákat sem tudtunk összeszedni, mert legtöbbjük sértené a magyar olvasó ízlését. Ezután jelentkezett a szerkeszt ségben m veivel Viszt György. Kit munkák, megérdemlik, hogy közöljük ket a Galaktikában. S különben is: miért ne legyen egy férfi is a n k seregében? így hát a Kedves Olvasó Viszt György munkáit találja kötetünkben. Viszt 1957-ben született, az iparm vészeti gimnáziumba járt, majd az Iparm vészeti F iskola tipografikai szakán diplomázott 1981 -ben, tehát ugyanott, ahonnan a Galaktika több illusztrátora került már ki. Diplomamunkájának egy része is a science fictionhoz kapcsolódott.

„A téma iránti vonzalmam - írta Viszt - régebbre nyúlik vissza, valahová az Oz, a csodák csodája, az Alice Csodaországban és egyéb gyermekkori élményeimhez. Jelenleg alkalmazott grafikával foglalkozom, de a tudományos-fantasztikus m vészet mindig inspiráló hatással van rám. Bár munkáim a szürreális és a groteszk felé hajlanak, úgy vélem, hogy a téma annyira tág és egyetemes, hogy ugyanúgy elfér benne Kafka és Boris Vian, mint Bradbury és Asimov. A science fiction olyan interdiszciplináris, olyan sok mindent felölel tematika, amelyben nemcsak a tudományos-technikai forradalom vívmányai kaphatnak helyet, hanem az sid kt l napjainkig terjed id tudományos-filozófiai problémái is, határtalan tematikai és formai lehet ségeket Biztosítva az alkotóknak." Viszt az általa jelzett formai lehet ségek közül az expresszívebb megoldások felé halad, m veinek a science fictionhoz közelebb es része lendületével, dinamikus megfogalmazásaival hat a néz re. Most, hogy bemutatjuk munkáit a Galaktikában, örömmel üdvözöljük a magyar science fiction képz vészek egyre növekv táborában. K. P. Galaktika tudományos-fantasztikus antológia Szerkeszt ség: Kozmosz Könyvek Szerkeszt sége Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Levélcím: 1392 Budapest, Postafiók 227 HU ISSN 0133-2430 Kozmosz Könyvek, Budapest Felel s kiadó: Sziládi János igazgató Zrínyi Nyomda (84.1232/10), Budapest 1984 Felel s vezet : Vágó Sándorné vezérigazgató Szakmailag ellen rizte: Szentmihályi Szabó Péter szaki vezet : Szakálos Mihály Képszerkeszt : Szecskó Tamás szaki szerkeszt : Deák Ferencné 70 000 példány Terjedelem: 11,44 (A/5) ív. IF 5171