GALAKTIKA 48 Tudományos-fantasztikus antológia
TARTALOM Ludvik Souček: Világos lép (Csulák Mihály fordítása) Anton Hykisch: Hogyan utasította vissza két földi halandó, hogy istenné váljon (Csulák Mihály fordítása) Karel Sýs: Könnyű repülés (Csulák Mihály fordítása) Otokar Chaloupka: Amulett (Csulák Mihály fordítása) Jaroslav Zýka: A kő (Sárközy Gyula fordítása) Jiři Dvořák: Az Orion hazafelé tart (Sárközy Gyula fordítása) Josef Nesvabda: Einstein agyveleje (Bábi Tibor fordítása) Jaroslav Zýka: A gondolat (Sárközy Gyula fordítása) Jaroslav Zýka: A döntés (Sárközi Gyula fordítása) Karel Sýs: Boszorkánykonyha (Csulák Mihály fordítása) Jaroslav Veis: A Hoskovec-féle kutyák eredete (Csulák Mihály fordítása) Vladislav Kukla: Az emberiség öröklétre vágyik (Csulák Mihály fordítása) Jaroslav Veis: Pandora szelencéje (Sárközy Gyula fordítása) Gergely Mihály: Kozmolingvo Pap Viola: Virágom, virágom Ladislav Fuks: Néhány megjegyzés a tudományos-fantasztikus irodalomról (Csulák Mihály fordítása) J. Hanyutyin: Fantasztikus film: a műfaj lehetőségei és a filmgyártási gyakorlat (Meggyesi János fordítása) Kuczka Péter: Kötetünk képeiről
Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája A fedelet és a belső illusztrációkat Ámon László készítette © Kuczka Péter editor, 1982 Karel Sýs: Vzletej touho; Čarodejná kuchyne. In: Tvorba, 1976, No 28 Vladistav Kukla: Lidstvo sahá po večnosti. In Tvorba, 1976, No 28 Ladislav Fuks: Nekolik poznámek k védecko-fantastické literalure In Tvorba, 1976. No 28 Otakar Chaloupka: Amulet. Kézirat Jaroslav Zyka: Kámen; Myslenka; Rozhodováni. Kézirat Jaroslav Veis: Pandorina skřiňka. Kézirat Jaroslav Veis: O púvodu Hoskovcových psu In Experiment pro treti planetu. Mladá fronta. Praha 1976 © Jaroslav Veis, 1976 Jiři Dvorak: Orion se vraci. Kézirat Ludvik Souček: Bily na tahu. In: Zajem Galaxie. Mladá fronta, Praha, 1973 Anton Hykisch: Ako dvaja pozemšt'ania odmietli stat sa bohmi. In Dobre utaieny mozog. Tatran, 1979 © Anton Hykisch, Bratislava. 1979 Josef Nesvadba: Einsteinúv mozek. In: Máj. Josef Nesvadba vypravy opačným smérem. Fanlastické povidky. Mladá fronta, Smena. Naše vojsko, 1976. © Josef Nesvadba. 1976 Юpu Xawomun: KHHo4>aHracTHKa: boimokhocth napi m npaxrMKa KHHonpoHiaoncTBa. AnipMMttM npoöflcMbi reupwH KHHO. )KaHpU KHHO MocKaa, „McKyccTBO”, 1979 O MiűaTcnbcrpo ..McKyccTso”, 1979 V.) Maria Ivanova: Ali other rights are reserved. c/o Jusautor, Sofia
LUDVIK SOUČEK VILÁGOS LÉP Az úgynevezett primitív mentalitású emberek birtokában vannak annak az érzékelő képességnek és atavizmusnak, amely a költöző madarakat jellemzi, amelyek ismerik a vándorlás irányát és a hazatérés törvényszerűségeit; ez a képesség valamiképpen hasonlatos ahhoz az energiához, amely a világban felgyülemlik, amikor a maga ciklikus megújulására készül. Amikor a világűrben található testek, követve a mágneses egyenlítő által meghatározott pályájukat, feltűnnek az éjszakai égbolton, és a szigetlakók békésen felnéznek rájuk a házaik eresze alól, aligha jut eszükbe, hogy ennek a jelenségnek a során azoknak a csodálatos lényeknek a földöntúli és számunkra megfoghatatlan törvényei érvényesülnek, akiket a hétköznapi beszélgetésekben csak úgy szoktunk egymás között emlegetni, hogy amazok. Muhembo Jeremiás úr az Állomás főépülete, vagyis hát tulajdonképpen egyetlen épülete előtt ült egy szétnyitható alumínium vázas karosszékben, és kelletlenül figyelte a kék sztyeppét, amelynek hullámzó lankái az egész látóhatárt betöltötték egészen addig, ahol az égbolt már összeér a földdel. Nézte a levegőbe emelkedő szivárványszínű gömböket, amelyek mint a gyermekek színes léggömbjei, fel-felröppentek, majd ezernyi apró részecskére estek szét, mint a tűzijáték színes szikrái, és napról napra aprócska égitestek millióit hozták létre, hogy azok a későbbiekben a Cet 3/12 holdjaiként keringjenek tovább. Muhembo Jeremiás urat egyáltalán nem lelkesítette ez a látvány, amely pedig az emberek többségét bizonyára meglepte volna, ha alkalmuk nyílna ilyet látni. Az egész galaktikus Figyelőszolgálat, sőt a nem hajózó legénység nagyobbik fele is Muhembo urat kissé mitikus személyiségnek tekintette, félig remetének, félig kalandornak, aki a bolygó iránt érzett szeretettől vezérelve, teljesen önként a Figyelőszolgálat egyik legfélreesőbb állomásán immár nyolc, sőt kilenc, igen, úgy van, már közel kilenc esztendeje vállalta a szolgálatot. Istenem, hogy szalad az idő! Muhembo úr azonban valójában nem volt sem kalandor, sem remete, vonzódása a Cet 3/12 iránt egészen különleges eredetű volt. Egy igazi kalandor olyan bolygót választott volna, amely – mondjuk így – romantikusabb s mindenekelőtt monumentálisabb mind az atmoszférája és vulkánjai, mind a vegetációja, mind pedig egyéb sajátosságai tekintetében. Egy kalandor élvezettel nyitotta-zárta volna az állomás állandóan forgó figyelőkupoláit, amelyeket a felhőszakadás ostora paskolt szinte állandóan (s amelyekből meg lehetett figyelni az időjárás állandó változásait és kémlelni a környezet ammóniákkal telt levegőjét vagy a különféle protoplazmás kotyvalékokat, amelyek egyes bolygókon rendkívül kellemetlen, de az egész égitest szempontjából mégiscsak nélkülözhetetlen organizmust alkottak), egy kalandor kirándulásokat tett volna, hogy analizátorokkal felszerelve élményeit gyara-
pítsa. Hiszen már gyártották ezeket az ügyes kis szerkezeteket a távoli bolygók kutatói számára, hogy akkor se jöjjenek zavarba, ha véletlenül valamiféle King-Kong vagy hasonló gorillaszerű élőlények toppannak eléjük. Ezek az élőlények a valóságban talán nem olyan látványosak, mint ahogy azt egyes írók fantáziája megfestette, de tagadhatatlan, hogy léteznek s nemcsak az írói fantáziában. Ha a mi emberünk valóban kalandor lett volna… De nem! Egy kalandor mindenekelőtt külsőleg is egészen másképpen festett volna, mint ez az alacsony termetű, elnehezedett testű s legfeljebb a hajszínével figyelmet ébresztő Muhembo úr, akit láthatóan kizárólag a sakkfeladatok érdekeltek, amelyeket szenvedélyesen, de eléggé ötlettelenül s többnyire hibásan oldott meg. Éppen emiatt a szenvedélye miatt választotta Muhembo úr ezt a bolygót, mely egyike volt a nyolcas szektor legnyugalmasabb, de kétségen kívül legérdektelenebb pontjainak. A Cet 3/12 állandó kellemes klímával rendelkezett, melyet az évszakok változásai alig befolyásoltak, a levegője kitűnően alkalmas volt a belélegzésre, nem tartalmazott káros baktériumokat és allergént (ami a baktériumokat illeti, azokkal ugyan az orvosok már megbirkóztak), nem éltek itt veszedelmes élőlények vagy ártalmas növények, hiányoztak az idegesítő földi turisták is, de mindenekelőtt a helyi lakosság, amellyel, mint azt a Figyelőszolgálat krónikája bizonyítja (lásd pl. Lowe-Kraskin: The Great Brom stb. stb.) mindig csak baj és kellemetlenség adódott. Amióta McCrellishe hadnagy közismert nemkívánatos incidense a Meridián 6/4-en lezajlott, a Figyelőszolgálat munkatársainak szigorú parancsuk volt arra, hogy azonnal hagyjanak el minden bolygót, ha bármilyen apró nyomát is felfedezni vélik a szabad és logikus gondolkozásnak, származzék az akár olyasféle emberhez hasonló lényektől, mint például a Kentaur 3/18 lakói, a lábasfejűek, hogy a földi meghatározásoknál maradjunk (lásd az Aldebarummal kapcsolatos figyelemreméltó kísérleteket), vagy legyenek ezek a lények egyszerű, logikus gondolkozásra utaló kőépítmények. Igaz, ilyenekkel mindeddig még senki sem találkozott, de hát az ember végül is sohasem tudhatja. Egyetlen valamirevaló és figyelemre méltó élőlényei a Cet 3/12-es bolygónak, nem számítva a szivárványgömböket, amelyek a Földet kivéve az egész világmindenségen széltében-hosszában elterjedtek, azok az állatok voltak, amelyek színük és nagyságuk tekintetében a házinyulakhoz voltak hasonlók, azzal a különbséggel, hogy alacsonyan a terep fölött, a levegőben közlekedtek, valamiféle különös, utánozhatatlan mozgással, amely a maga hullámszerű voltában tulajdonképpen csodálatos és érthetetlen volt minden szemlélő számára. Már maga az a tény is megmagyarázhatatlan volt, hogy ezek az élőlények egyáltalán repülni tudnak, ám mindezzel a meglehetősen flegmatikus természetű Muhembo úr nem túlságosan sokat törődött. Ezek a repülő nyulak nem tértek ki előle, de nem is keresték a társaságát, nem kértek tőle táplálékot, ami valószínűleg abban lelte a magyarázatát, hogy az állandó kedvező klíma biztosította az elegendő mennyiségű kék füvet, s Muhembo úr logikusan feltételezte, hogy ez a fűféleség képezi a repülő nyulak táplálékát. Ez a fű ugyanis teljesen hasonló volt a Földön is megtalálható fűhöz. Igaz, a színe, mint mondottuk, kék volt, de mindez, a Figyelőszolgálat embereinek véleménye szerint, teljesen lényegtelen eltérésnek volt mondható. Ezeknek a munkatársaknak volt
ugyanis a feladatuk, hogy pontosan számba vegyék és leírják az újonnan felfedezett bolygók nemegyszer igen meglepő viszonyait. A kozmoszbeli állapotok nem kevés alkalommal ennél sokkal jelentősebb kérdésekben is eltérnek a földi adottságoktól, mint bizonyos dolgoknak az általunk megszokott színe. Volt még itt a bolygón valami érdekesség, de erről majd csak azután ejtünk szót, ha teljes egészében bemutattuk Jeremiás Muhembo urat – a remetét. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy Muhembo úr semmiképpen sem tartozott a társaságbeli emberek közé, de ezek a tulajdonságok sakkrajongóktól nem is igen várhatók el. Mindezzel természetesen nem akarjuk azt mondani, hogy eredendően magányos elmélkedésekre született volna. Éppen ellenkezőleg! Nagyon is kedve szerint valónak tekintette ő mindazokat az élvezeteket és kellemetességeket, amelyeket szülőhelye, a Föld és még néhány más fejlett kultúrájú központi bolygó nyújtani tudott mindazoknak, akiknek lehetőségük nyílott arra, hogy ezeket az élvezeteket ás szórakozásokat megszerezzék maguknak. Nem szeretnénk félrevezetni az olvasót, épp ezért eláruljuk, hogy Muhembo úr idejében – pontosabban szólva az A.I.E.C. harmadik évszázadának végén (Ab Intitio Erae Cosmicae) – még mindig létezett a pénznek egy sajátos formája, mint ahogy a hagyományos tulajdonnevek is megvoltak még. Muhembo úr meg különösképpen tisztelte a hagyományokat. Ekkor még nem vezették be a számokkal való jelölést, nem léteztek mesterséges úton létrehozott élőlények sem, mint ahogy azt a tudományos-fantasztikus regények az A.I.E.C. időszámítás bevezetésének kezdete táján jósolgatták. Igaz, a pénz szerepe fokozatosan csökkent, az élethez mint olyanhoz tulajdonképpen nem volt szükség rá, csakhogy Muhembo úr az életet sohasem tekintette csupán úgy, hogy élet mint olyan. Ő az élet fogalmát összekapcsolta például (s ez a Figyelőszolgálat egyes munkatársai számára igen meglepő volt) egy exkluzív, kávébarna, esetleg aranyozott bútorokkal berendezett lakás fogalmával, egy lakással, mely illatos volt és puha, egy lakással, mely az ember számára megfelelő közérzetet biztosított, hiszen a test és a lélek egyformán megkívánja a magáét. Muhembo úr ugyanis, noha szorgalmasan igyekezett megfejteni a sakkfeladványokat, korántsem volt olyan naiv lélek, hogy a boldogságot abban látta volna, hogy felhajtson egy pohárkával abból az üdítő italból, amely teljesen díjmentesen és megfelelő választékban rendelkezésére állott, míg egy szomszédos mulató titkos hátsó szobáiban mások Hennesyt fogyasztanak vagy a Chateaux Latour legjobb évjáratait. Nagyon is tisztában volt vele, hogy az embermilliárdok számára rendelkezésre álló szórakozások mellett egyesek, mint például a Figyelőszolgálat fejesei, a pilóták és az állomásvezetők, egyszóval a különleges igazolványokkal rendelkező népség számára léteznek bizonyos kéjutazások a távoli bolygókra, ahol különleges pónifogatok várják a kirándulókat, s hogy szerveznek bizonyos kirándulásokat a világegyetem különleges pontjaira… Muhembo úr azonban, sajnálatos módon nem rendelkezett azokkal az adottságokkal, amelyek lehetővé tették volna, hogy mint pilóta vagy akár csak mint navigátor kapjon beosztást a Figyelőszolgálat hajózó legénységének állományába, sőt még azt sem, hogy valamelyik jelentősebb állomás vezetőjévé léptessék őt elő. Mindezek ellenére
mégsem keseredett el. S épp ezért ült most itt, ebben a karosszékben a Cet 3/12-es nyomorúságos bolygón, ahol legfeljebb a rókák kívánhatnának neki jó éjszakát, ha egyáltalán volnának itt rókák. Ám az ő telephelyének is megvolt azért a maga világos rendeltetése, az, hogy valamiféle pihenőhelye, mintegy szilárd pontja legyen, rendkívüli esetekben pedig menedéke a Figyelőszolgálat űrhajóinak és az Interstellar nehéz teherjárműveinek itt, ezen a ponton a természet urának akaratából. Ide, éppen erre a pontjára az űrnek, mely a Nyolcadik Szektort a Centrum első előretolt állomásaitól elválasztotta, fogadta hát az ideérkezőket valahogy úgy, ahogyan egy üdülő gondnoka fogadni szokta nálunk a kirándulókat a Krkonoše hegységben; higgadtan viselkedett, mint amikor egy turistaház vezetője lecsatolja a síléceket a kisasszonykák lábáról, és nem játszott el semmiféle illúziókkal olyankor sem, amikor a hajózó legénység letette a maga járművét a betonkifutóra, amely az ő figyelőpontja és egy távolabbi bódé között terült el. A kérdéses bódéban egy javítóműhely és alkatrészraktár volt elhelyezve. Muhembo úr azonban mindezek ellenére a Cet 3/12 bolygón tett legelső látogatása alkalmával, amelyre mintegy tíz esztendővel ezelőtt került sor, s amelyet még mint a Moby Dick raktárosa hajtott végre, megállapította, hogy ezen az egyáltalán nem lelkesítő helyzeten azért némiképpen változtatni is lehet. És ennek megfelelően járt is el. Nem sokkal azután, hogy az állomás vezetésével megbízták, s ezzel együtt minden más tennivaló elvégzésére is vállalkozott, mivelhogy a Cet 3/12 személyi állománya a megfelelő táblázatok előírásai szerint mindössze egyetlen főből állott, az itt megálló űrhajók száma szembetűnően emelkedni kezdett, mintha a Centrum és a Nyolcas Szektor közt ugrásszerűen megnőtt volna az elhárítandó zavarok száma. A számítógép egyes esetekben megállapította, hogy indokolatlanul módosították egyes teherűrhajók és kisebb űrközlekedési eszközök útvonalát, s ezeket minden esetben érthetetlenül a Cet 3/12 körzetébe vezették a parancsnokok, ám mindez senkit sem érdekelt különösebben. A Távoli Körzetekben végzett szolgálat, mint ismeretes, egyáltalán nem nevezhető üdülésnek, s ennek következtében, igen helyesen, nagyfokú önállóságot biztosítottak az egyéni döntések tekintetében az egyes járművek parancsnokainak. Mindaddig, amíg Muhembo úr háza táján nem fognak landolni a Flying Cloud és a Győzelem flottilla expressz klipperei, de erről egyelőre nincsen szó, addig a Számítóközpont hajlandó behunyni az egyik szemét az ilyen rendellenességek fölött, és teljes figyelmét az ennél sokkal fontosabb dolgoknak szentelni. Ebből kifolyólag Muhembo úr egyrészt aránylagos nyugalomnak örvendezhetett, másrészt fokozatosan közelebb került terveinek és vágyainak valóra váltásához. S ennél többet aligha kívánhat magának értelmes ember ezen a világon. Most azonban mindezek ellenére nyugtalanul ült a helyén, izgatottan és kelletlen arccal szemlélte a szeme elé táruló kék szavannát. Várta, hogy a felszakadó felhők mögött fel-fel tűnő jelenségek, a Cet 3/12 holdjai ezúttal valamilyen kellemetlenséget hozzanak rá. Nem is kellett nagyon soká várakoznia. Éppen abban a pillanatban, ahogy ezt a Számítóközpont előre jelezte, a nyugati égbolton feltűnt egy fényes pont, és néhányszor megvillant a napfényben. Az űrhajó jelzőberendezése jelentette, hogy hamarosan vendég érkezik. – Törd ki a lábad – komorodott el Muhembo úr, és fészkelődni kezdett a karosszék-
ben. Az ilyen jelzések azt a célt szolgálják, hogy a személyzet készüljön fel egy nem várt leszállással kapcsolatos teendőkre. De hát miféle felkészülnivalója van őneki? Kössön csokrot a kék fűből, vagy járjon ünnepi táncot az érkező tiszteletére? Muhembo úr gyorsan és aránylag eredményesen hajszolta bele magát a dühös és sértett ember hangulatába. Csak nagy nehezen tudta megőrizni kerek, sárgás képén a társaságbeli ember mosolyát, amikor az apró, miniatürizált Helga-lux típusú űrhajó bravúrosan landolt a betonon, kioltotta a tűzcsóváját, kinyílt az ajtaja, s még alig hűlt le az űrhajó fémfelülete, máris kiszállt belőle egy fehér trópusi öltözéket viselő férfi fedetlen fővel, szája szögletében cigarettát szorongatva. Néhány ügyes ugrással a forró betonon termett, nem sajnálva a cipője talpát. Muhembo úr, aki inkább a köpcösebb és idősebb kapitányok látogatásaihoz volt hozzászokva, akik kopottabb és közönségesebb teherűrhajókkal érkeztek rendszerint ide, kelletlenül – ámbár csak a lelke mélyén – kiköpött maga elé. Micsoda uracs! – gondolta magában. Az már csak szinte természetes, hogy ez a fehér ember megint szkafander nélkül érkezik ide. Az urak a Centrumból, úgy látszik nem ismerik a repülési előírásokat. Vagy az ő számukra ezek egyszerűen nem érvényesek? Adná az isten, hogy legalább egyetlenegyszer egy jókorát koppannának a masinájukkal, felmondaná a szolgálatot a hermetizáló berendezésük, és megtelne az űrhajójuk folyékony oxigénnel. Akkor majd körülnézhetnének és kapkodhatnának a szkafander után, és könyöröghetnének a házi isteneiknek… – Hello, Muhembo, hol van? – mondta a férfiú, amikor Jeremiás Muhembo úr tisztelete jeleként pár lépést tett felé. – Hogy zajlik a helyi társaság élete, hogy viselkednek a nyulacskái? Te kanász! – gondolta magában Muhembo, ám hangosan csak ennyit mondott: – Üdvözlöm önt, igen tisztelt Vaert úr. Köszönöm kérdését, valahogy csak eltelnek a napok. Nyulakkal azonban, sajnos, nem tudok önnek szolgálni. – Muhembo úr közben magában megfeddte magát, amiért így beszél, s akarva-akaratlan szinte már olyan hangot üt meg, mint a fekete hajtó, ha a nagy fehér vadász kitünteti őt a megszólításával. Ennek ellensúlyozásaként azonnal zsebre dugta a kezét, hogy legalább így jelezze, hogy szívében ellentmond az előbbi kísértésnek. Még csak az kellene, hogy elkezdjen itt pojácáskodni ez előtt az ellenszenves fickó előtt. Akárhogy is nézzük a dolgokat, Vaert és Muhembo úr viszonya nem sokban különbözött a feudális alárendeltségtől. Jeremiás Muhembo úr egy teljesen jelentéktelen kozmikus állomáson töltötte be a gondnoki állást, pontosabban szólva, nem is volt ez a hely állomásnak nevezhető, sokkal inkább valami megállóhelynek, Vaert úr ezzel szemben egyike volt a Midas társaság igazgatóinak, s ez a társaság a Nyolcadik és az Ötödik Szektor összes szállítási ügyeit bonyolította, legalábbis azokat, amelyek a Központ felé irányultak, egyik vezetője volt egy gigantikus méretű vállalatnak, melynek alkalmazásában a legkülönfélébb kategóriákba tartozó alkalmazottak százezrei álltak, s köztük éppen a legjelentéktelenebbek közé tartozott maga a szerencsétlen Muhembo. Már maga az a puszta tény, hogy a hatalmas Vaert úr név szerint ismeri Muhembo urat, igazán figyelemre méltó volt, még akkor is, ha feltételezzük, hogy Vaert ezt a számára teljességgel fölösleges ismeretet közvetlenül a Helgába történt be-
szállása előtt szerezte meg. És most Muhembo úr ismét arra kényszerült, hogy belső ellenkezését egy vidám gesztussal oldja fel. – Nos, talán nem állnak olyan rosszul a dolgok… – jegyezte meg gondolkozás nélkül Vaert. Első látásra mintegy negyvenesztendős, homokszín hajú és világoskék szemű férfinak tűnt. Igen kellemes benyomást tett a külseje, a kozmetikusok és a dietológusok bizonyára szorgalmasan és eredményesen dolgoztak rajta, de Muhembo úr figyelmét nem kerülték el a lárvaarc hitelt érdemlő jelei, a szem körüli, sűrűn szétfutó, pókhálószerű vonalak és a gondosan retusált ráncok az állától kiindulva a rendkívül divatos tunika gallérja felé futottak. Lehetséges, hogy Vaert úr nem is volt olyan fiatal, nem is volt olyan életerős, és nem is volt olyan irigylésre méltó kondícióban, mint amilyennek látszani szeretett volna a külvilág előtt. Ez a gondolat némiképpen megvigasztalta Jeremiás Muhembo urat, és kissé kiráncigálta őt szomorú gondolatainak világából. Ezalatt a leszállóhely betonja teljesen kihűlt, így Vaert úr minden nehézség nélkül kicipelhette az űrhajóból a személyes útipoggyászát, közte egy bőrtokot puskával. Az is lehet, hogy elvárta volna, hogy Muhembo úr segít majd neki ebben, erre azonban nem került sor. – De hát mi szüksége van Vaert úrnak itt az állomáson puskára? – mutatott Muhembo úr a világos színű szürke puskatokra, mely szemmel láthatóan valódi szarvasbőrből készült. Az arcán látszott, hogy meg van róla győződve, csakis valami félreértésről lehet szó. – Itt nálam… hm… akarom mondani nálunk nincs mire vadászni… A manócskák… – Isten áldja meg magát meg a manócskáit is – komorodott el Vaert. – Az isten egyetlen, igazságos és hatalmas. De ugyanez érvényes a fétisekre is, ha akarja. Én tulajdonképpen eddig ezzel a témával még nem foglalkoztam behatóbban. Én csupán nyulakra jöttem ide vadászni. Ez a trófea mindeddig hiányzik a gyűjteményemből. No meg persze egy darab a Herkules Hatosból, de ahhoz legalábbis egy atomágyúval kellene rendelkeznem, mert másképp ilyen trófea aligha kerül be a lakásom falára. A maga nyulacskái gondolom egy kissé könnyebben elejthetők. Muhembo megdermedt. – Bizonyosan, Vaert úr… Csakhogy… nagyon meg vagyok lepve. Eddig ugyanis sohasem jutott eszembe, hogy ezeket… ahogy ön mondja, nyulakat… szóval, hogy vadállatoknak kellene őket tekintenem. Hiszen ezek teljesen… ártalmatlanok, de hiszen tetszik érteni… egészen szelíd állatok, Vaert úr! Vaert természetesen nagyon jól értette, amit mondtak neki, mégis úgy bámult Muhembóra, mint egy panoptikumfigurára, aki azért van a nyilvánosság előtt közszemlére téve, hogy kiváltsa az emberek megrökönyödését, és okulásul szolgáljon nekik. – No és tán a nyulaknak, a fácánoknak vagy a foglyoknak valamilyen ördögi tulajdonságaik vannak? Vagy a szarvasoknak? Vagy ha ezek a nyulak túlságosan apróknak tűnnek a maga számára, hát gondoljon például a szalonkákra! Azoknak legfeljebb a tollazatúk ér valamit, ezeknek az állatoknak a bőréből viszont igen csinos faliszőnyeget lehet majd csináltatni. Ha majd eltávozom innét, Muhembo, nem bánom, megint foglalkozhat ezekkel az ostoba gondolatokkal! Megértette?!
Ó, szomorú dombok és völgyek. Ó, kék hegyei a Cet 3/12-nek! Hiszen ezek a repülő nyulacskák olyan elegánsan siklanak a levegőben, mint a sirályok a tenger hullámai felett vagy mint a vitorlások a tengeren, valahol a látóhatár szélén. És csendesek, igazán csendesek. Mégis, most azt akarják, hogy szőrme legyen belőlük. Falakat fognak a bőrükkel beborítani. Hát hiszen ezt ugyanúgy az emberrel is megtehetnék. Muhembo úr úgy érezte, hogy lelkében régi, sok százados félelmek támadnak fel. Ugyanaz a rettegés kezdte a lelkét eltölteni, amely hajdanvolt bozótlakó őseit riasztotta, akik végül a Sárkány hegység legmegközelíthetetlenebb szakadékaiba menekültek üldözőik elől, a halál elől, amely pedig minden bizonnyal előbb-utóbb itt is utolérte őket. A félelem a kiismerhetetlen, rémítő fehér emberektől, akiknek szolgái és zsoldosai egész Afrikát feldúlták az egyik óceántól a másikig. Félelem a matabekusok királyától, Dingántól, rettegés, mely Sykoniellának és Morelikátnak szólt valaha. A rettegés, amelyet a montaték és a hottentották okoztak. Félelem a förtelmes külsejű és a maguk förtelmességétől megvadult bantuktól, akik a maguk uralma alatt akarták egyesíteni Afrika népeit. Rettegés a különféle keverék népektől, akiket ironikusan a Szépséges Rózsaszál fiainak neveztek, rémület a koráktól, akiknek az volt a szokásuk, hogy a házaikat emberkoponyákkal díszítették, rémület annyi mindenféle más néptől, amelyek tulajdonképpen csak néhány anatómiai sajátosságuk tekintetében különböztek egymástól. Félelem a Korán követőitől, félelem a görögöktől és a becsuánoktól. S a legnagyobb félelem az Afrikában megtelepedett fehér emberektől, akik különleges szekereikkel állandóan vonultak délről észak felé, s közben folyton énekelték vallásos dalaikat, amelyek tele voltak a büszke, hatalmas és mindenható fehér isten iránti végtelen bizalommal, tele voltak azzal a meggyőződéssel, hogy nekik, csakis nekik, a fehér telepeseknek lehet igazuk, s akik a maguk igazságába vetett szilárd hitükkel végül is szinte teljesen kiirtották azt a törzset, amelyhez Muhembo is tartozott. A hős búrok, akik lenyúzták a bőrt barna bőrű rabszolgáikról, megmérgezték a bennszülöttek ivóvizét, akik úgy képezték magukat a céllövészetben, hogy élő célpontnak, golyófogónak a feketék holttestét használták. És sikerült is a céllövészetben tökéletes jártasságra szert tenniük. Ó, azok a gyarmatosító gyilkosok! Nekik is ilyen sima, puha és gondozott volt a kezük, ha nem is volt olyan tökéletesen kimanikűrözve s ilyen drága gyűrűkkel feldíszítve, mint Vaert úrnak. Ó, ezek a kezek, amelyek aztán egy évszázaddal később megint feltűnnek, és emberbőrből készítenek lámpaernyőket, emberbőrbe kötik be a gáláns regényeiket. A gyarmatosítóknak végül is az a dolguk, hogy szisztematikusan kiirtsák a bennszülötteket. Most ebben az áldásos korszakban, ugyan miért ne élhetnének nyugodtan ezek a kis nyuszikák, miért ne röpködhetnének a kék füvű legelők fölött, mint eddig? – Igen, mindent értek, Vaert úr – mondta Jeremiás –, nem visz magával esetleg az állomásról egy űrkerékpárt? Ezek az állatkák nem valami sokan vannak. Talán tud róla, uram?! Az volt a legkellemetlenebb, hogy teljesen egyedül volt most ebben a házban a szőrös kezű gyarmatosítók árnyalakjaival. Olyan egyedül, mint már réges-régen. Egyedül az egész világmindenségben, a galaxisnak ebben a fekete gödrében sok-sok fényévnyi
távolságban minden más élőlénytől. Sohasem került volna ember erre az átkozott helyre, ha nincs az az átkozott Droueta, és nem állítja fel azt a bizonyos egyenletét, amely megnyitotta az utat a naprendszeren túli világokba, mint valami bűvös szekrénybe. Ez tette lehetővé, hogy az ember túljusson minden eddigi határon. – Talán jobb lenne, ha nem küldené vissza a körpályára Helgát, Vaert úr – jegyezte meg Muhembo úr –, lehet, hogy esetleg még a mai napon szüksége lesz rá. Lehet, hogy még a mai napon megjön a vadászszerencse. No meg itt az állomáson nem is rendelkezünk valami sok kényelmi berendezéssel. Vaert előzékenyen nevetett, de ez a nevetés, a gyarmatosítók régi, kegyetlen nevetésére emlékeztetett. – Nem, nem viszek magammal űrkerékpárt, Muhembo. Valahogy nem kedvelem az ilyen fura alkalmatosságokat. Tudom, hogy az út így sokkal gyorsabb volna, s azzal is tisztában vagyok, hogy maga már régóta a pokolba kíván engem. Tulajdonképpen mi van magával? A végén még kiderül, hogy nem is sajnálja olyan nagyon azokat a kis dögöket! Muhembo megértette, hogy Vaert érdeklődése csupán költői kérdés, épp ezért csak beletúrt kissé már őszülő hajába, és nem válaszolt. – Tudja, kedves barátom, kit juttat maga eszembe? Egy bizonyos erdészt Seregentából. Egy alkalommal különleges meghívást kaptam egy sáskavadászatra. Az a bizonyos sáska feltehetően az utolsó élő példánya volt a Földnek. Természetesen mindez a Zoológiai Társaság tudtával és beleegyezésével történt. A társaságnak szerencsére nem állott hatalmában, hogy megint eljátssza Noé apánk szerepét, hosszas morgás után kénytelen volt megadni az engedélyt a részvételemhez. És mit gondol, mit tett velem ez az erdész? Mondanom sem kell talán, hogy az is néger volt, mint maga. Amikor a sáskát sikerült megfelelő lőtávolságra megközelítenünk, elkezdett neki integetni a zsebkendőjével, hogy az a dög észrevegye és elszaladjon. – És sikerült a sáskának megugrania? – kérdezte udvarias mosollyal Muhembo úr. Vaert úr ráhelyezte a kezét a puska agyára, csak az előbb csomagolta ki a fegyvert a tokjából. A puska agya igen díszes volt, szinte a Stradivarik elegáns díszítésére emlékeztetett, a csöve rövid volt, fel volt szerelve elektronikus mérőberendezéssel, valamint infrasugaras képernyővel, s volt rajta egy nagyon pontos finombeállító. – Nem. Elmenekülni sohasem olyan egyszerű dolog. Ha volna hová, akkor nincs miért vagy fordítva. – Ettől a választól Muhembo úrnak, aki ezt a kijelentést magára vonatkoztatta, hirtelen igen nagy kedve kerekedett, hogy elmeneküljön a maga félelmei elől. Vaert közben búcsút intett, és puskájával a hóna alatt megindult a kék sztyeppén. Úgy sétált, mintha egy golfpályán járna az egyik gödörtől a másikig. Muhembo úr nem próbálta visszatartani őt. Ha valamire szüksége lesz, majd megmondja. Az evést még biztosan a Helgán elintézte. És biztos a zsebe is tele van különféle ételkoncentrátumokkal… Visszaült a foteljába, nézte a látóhatár peremén felszálló gömböket, amelyek olyanok voltak, mint a gyerekek színes léggömbjei, fel-le szálltak a levegőben, aztán szétpukkantak, és darabjaik mint egy színes lepkeraj röppentek tovább. Természetesen nem egészen olyanok voltak, mint a földi lepkék, ámbár az sincs kizárva, hogy a Föld ősko-
rában épp ilyesfajta pillangók éltek. Lassan dél felé közeledett az idő. Vaert rég eltűnt a szeme elől az apró dombok valamelyike mögött. No hisz, semmi ok sincs az aggodalomra, hogy netán eltéved. Fel volt szerelve modern rádióirányítású iránytűvel, mely rá volt állítva a Helga és az Állomás rádiójának hullámhosszára, bármelyikkel és bármikor kapcsolatot tudott teremteni. A Cet 3/12 természeti környezete igen kellemes és mérsékeltnek mondható, egy gyarmatosító számára túlságosan is kellemes. Muhembo úr minden figyelmét annak szentelte, hogy mikor hangzik fel a legelső lövés, noha sejtelme sem volt róla, hogy ennek a lövésnek a zaja majd megnyugtatja és kibékíti-e őt, vagy éppen ellenkezőleg, még jobban Vaert ellen hangolja. S miközben a lövés zajára várt, észrevétlenül egy különös érzés kerítette a hatalmába. Valahogy mintha változni kezdett volna körülötte a sztyepp. Illetve tulajdonképpen nem is változott semmi, ez a kifejezés ez esetben nem lett volna helyénvaló. Inkább talán azt mondhatnánk, hogy megéledt. Muhembo hiába próbálta kitalálni, hogy mi váltja ki benne ezt a benyomást. A látótávolságban nem volt egyetlen repülő nyúl sem, ráadásul azok a bizonyos szivárványszínű gömböcskék, talán a déli forróság miatt – noha a Cet 3/12-n a hőmérséklet sohasem volt trópusi –, ugyancsak elrejtőztek valahol a fű alatt. Sehol sem moccant élőlény. Ám Muhembo úr mindezek ellenére úgy érezte, hogy körülötte az éjet jelei hullámzanak, szétterjednek egész a horizontig, behatolnak az ő agyába is, beférkőznek a vérkeringésébe. Érezte, hogy ennek a hatására az ereiben egyre gyorsabban lüktet a vér. Rózsaszín tenyerével letörölte a homlokáról a verítéket, és felállt a karosszékből, hogy alaposabban körülnézzen. Semmi. A világon semmi jele semmiféle mozgásnak. A kék sztyepp az élet minden jele nélkül terült el körülötte, a fű fölött bárányfelhők úsztak, alább a fel és alá hullámzó holdacskák gerezdjei, az állomás épületének piros kockája, aztán a javítóműhely épülete. No meg ő maga, Jeremiás Muhembo. És valahol, messze innét a gyarmatosító, oldalán puskával, aki azért jött ide, hogy kielégítse a legprimitívebb, atavisztikus emberi vágyat s ráadásul a legprimitívebb módon. Semmi más nem történik körülötte. Körülveszi a világmindenség némasága. A leltárt gyorsan és pontosan el tudta készíteni. Ezenközben Vaert felfedezte az első repülő nyulat, legalábbis úgy gondolta, hogy azt látja. Amikor megpillantotta, az állat éppen elegánsan röpködött előtte, mintegy kilométernyi távolságban, csupán egy alig észrevehető világos pontnak látszott, épphogy meg lehetett a kék fű hátterétől különböztetni. A puska elektronikus teleszkópja aztán olyan közel hozta a szeméhez, hogy kinyújtott kezével is könnyen elérhette volna finom fehér szőrszálakkal borított testét. Ez a finom fehér szőrzet teljesen elborította a láb nélküli testet, amely leginkább talán egy nagyra nőtt hernyóhoz lett volna hasonlítható, egy hernyóhoz, amely testének elülső részén, mintegy annak meghosszabbításaként valami furcsaságot visel, amelyről Vaert úr csak hosszabb töprengés után tudta megállapítani, hogy nem más, mint az állat szeme, amely szinte teljes egészében elfoglalta ennek az élőlénynek a fejét. Közben a nyulacska szemmel láthatóan minden különösebb ok vagy cél nélkül lebegett, anélkül hogy evett volna a fűből, vagy egyáltalán megérintette volna azt.
A távolság túlságosan nagy volt köztük, így az elektromos bemérő sem tudott még igazában működésbe lépni, Vaertnek viszont az volt a szilárd elhatározása, hogy semmiképpen sem károsítja meg puskagolyójával az állat bőrét, épp ezért majd pontosan a fejére fog célozni, ha egyáltalán azt a bizonyos testrészt ezzel a szóval lehet megjelölni. Ámbár a 6,5/57-es kaliberű fegyver lövedéke nem hagy túl nagy nyomot, egy ügyes preparátor feltétlenül boldogulni tud majd az elejtett állattal. A teleszkóp ebben a pillanatban megremegett a finom, ápolt kezekben, s ez kiváltotta a férfi felháborodását. Nevetséges! Most, hogy végre meglátta jövendő zsákmányát, szinte sajnálni kezdte azt a rengeteg időt, amit a Cet 3/12-esre való utazással eltöltött. Vaert nem sejthette, hogy éppen ebben a pillanatban őt is elérték azok a bizonyos hullámrezgések, amelyek röviddel azelőtt a nála sokkal érzékenyebb idegzetű Jeremiás Muhembót már hatalmukba kerítették, s arra kényszerítették, hogy felálljon a pirosra festett állomásépület előtti fotelból, és akaratától függetlenül, alvajáró módjára elinduljon egy bizonyos irányban, miközben a vére érezhetően gyorsabban keringett az ereiben. Talán a gyorsabb véráramlás hatására a halántékán és a dobhártyáján erőteljes nyomást érzett. Majdnem belebotlott egy repülő nyúlba, mely előtte terpeszkedett el a rét füvében, a félrehajtott fűcsomókból álló fészekben. Egymásra meredtek; a Cet 3/12 különös élőlénye kimeresztette szörnyűséges szemét, rászegezte tekintetét Jeremiás Muhembóra. Muhembo úr a fejében enyhe fájdalmat érzett és könnyed szédülést, kissé bizonytalanul, mondhatni elkápráztatva nézett rá vissza. Ilyen közelről még sohasem látott repülő nyulat, s ez a látvány egyáltalán nem volt gyönyörködtető. Hát persze, miféle szépséget is várhatott volna egy ilyen szederjes képződménytől, amely az állat egész fejét betöltötte, s amelyet egyébként is egy végtagok nélküli élőlény viselt. De szerencsére Muhembo úr egyik igen hasznos tulajdonsága éppen az volt, hogy soha semmin sem lepődött meg, hiába tért el az a megszokottól, És akkor az a furcsa bizsergés, amit már jó ideje a dobhártyáján érzett, hirtelen kezdett elváltozni és felfogható hangokká alakulni. – A gyarmatosító… menjen el… menjen el… Muhembo úr a füléhez kapott, tenyerével eltakarta a fülnyilását, de a hangok ettől sem szűntek meg. Illetve tulajdonképpen ezeket a hangokból álló jelzéseket túlzás lett volna szavaknak nevezni. Inkább arról volt szó, hogy Muhembo úr bizonyos hangjelzéseket hallott, amelyeket a tudata érthető szavakká alakított át. A gyarmatosító menjen el innét. Szóval a gyarmatosító. Muhembo úr megdöbbent. Tulajdonképpen honnan tudja ez az állat, hogy ő Vaert urat gyarmatosítónak hívja magában. Muhembo úr megállapította, hogy ezt az állat semmiképpen sem tudhatja. Márpedig akkor ezek a hangok tőle magától származnak. Vagy egyszerűen hallucinál? A repülő nyúl csak nem mozdult a helyéről, és ritmikusan mozgatta a szőrös fejét. Vaert úr felkaptatott egy apró dombra, hogy a kilövésre kiszemelt és már oly régóta kívánt példányt jobban meg tudja közelíteni. Merő önigazolásból tette ezt, mivel tulajdonképpen már meglehetősen fáradtnak érezte magát, és a mellkasára kellemetlen nyomás nehezedett. Amikor végre feljutott a kis dombocska peremére, hirtelen azt vette észre, hogy a fehér szőrű állatka ott van a közvetlen közelében, körülbelül szemma-
gasságban lebegve a föld felett. Ekkor azonban hirtelen azt is érezni kezdte, hogy a vér gyorsabban kezd keringeni az ereiben, a fején kidagadnak az erek, és zúgni kezd a füle. Ám a gyarmatosító keze nemcsak az agykéreg finom és bonyolult összetételű parancsainak engedelmeskedett, hanem ennél sokkal, sokkal ősibb beidegzettségeknek is; szinte öntudatlanul kapta le a válláról a puskát, és késlekedés nélkül a megfelelő pillanatban – meg kell itt jegyeznünk, hogy Vaert úr nagyon gyakorlott és biztos kezű vadász hírében állott – ráhelyezte mutatóujját a vadászfegyver finom játékú ravaszára. Mindez egyetlen másodperc alatt zajlott le. A következő pillanat egy tört része alatt a puskagolyó már el is hagyta a csőtorkolatot. Ez azonban a fehér állatka számára, amely a kék fűvel benőtt föld felett sajátos hullámmozgást végezve lebegett, valószínűleg egy örökkévalóságnyi időnek tűnt. Az a metaintelligencia, amely a Cet 3/12 bolygó egész felületén létezett, s amely a repülő nyulak sajátos kristályszerkezetű agyberendezéseiben testesült meg (kénytelenek vagyunk a Földön használatos kifejezésekhez alkalmazkodni), ebben a pillanatban – hála az intelligenciarészek különös sajátosságának, hogy ugyanis mint egy áramkörben áramlani tud –, ebben az egyetlen szőrös fehér példányban összpontosult, s olyan csodálatos tulajdonságokkal ruházta fel ezt a nevetséges és egészen közönséges állatot, amelyről Vaert úrnak még csak sejtelme sem lehetett, ő csupán egy fura hullámmozgású apróvadat látott maga előtt, amelytől csak néhány lépésnyi távolság választja el. Valójában, ha összehasonlítjuk azoknak a folyamatoknak a gyorsaságát, amelyek kettejük idegpályáján most lezajlottak, azt kell mondanunk, hogy Vaert úr gondolatainak sebessége mozdulatlanul álló kőszikla volt az állatka szellemének megmérhetetlen sebességű repüléséhez képest. A galaxis legmagasabb intelligenciájú agya, de nyugodtan állíthatjuk, hogy az egész világmindenség legmagasabban szervezett agyi intelligenciája, amely más alkalommal megosztva ezeknek a milliónyi számú fehér állatkáknak az agy-egyedeiben tárolódik, most e mögött a rémítő szem mögött összpontosult, és haladéktalanul munkához látott, hogy végiggondolja ennek az incidensnek összes lehetséges variációit, és sokkal hamarább a végére járjon ennek a feladatnak, mint hogy az az ostoba mutatóujj megnyomná a fegyver ravaszát. S mire a golyó, amely az állat fejének volt irányítva, a távolság felére jutott, meg is született a megoldás. Ez a megoldás az életet jelentette (hiszen tagadhatatlan, hogy a másik alternatíva a halál volt). Ennek az intelligenciának a működési sebességét egyszerűen nincs módunk összevetni akár a legtökéletesebb számítógép működési sebességével, hiszen ez az agy az adatok előzetes betáplálása nélkül működött, s ez az agy maga választhatott az összes lehetséges megoldások között, mire a golyó elhagyta a puska csövét. Volt ideje, mondhatnánk, hogy túlságosan is sok ideje volt hozzá, hogy cselekedjék, sokkalta bőségesebb volt ez az idő, mint amennyi alatt bizonyos előre nem látható okok miatt a sajnálatos kozmikus katasztrófák lezajlanak, amelyeket a leggondosabb biztonsági intézkedésekkel sem lehet elhárítani. Azok közül a lehetséges megoldások közül, amelyek a veszély elhárítására rendelkezésre állottak, az állatka, mondhatni a legszimplábbat választotta. Ehhez nem kellett élnie semmiféle ellenakcióval, még csak különösebb figyelmet sem kellett szentelnie az eseménynek. Semmiképpen sem többet, mint amennyit ez az ostoba ügy megérde-
melt. Nyugodtan kivárhatott, és jól megnézhette a gyarmatosítót, miközben a puskagolyó közeledett feléje. Amikor már a felforrósodott csillogó golyóbis szinte beleütközött a fejébe, egyszerűen atomjaira bomlott, egyszerűen képletekké, kódokká és absztrakciókká változott, hogy aztán a következő pillanatban, csakhogy most már egy teljesen más helyen, néhány száz méterrel távolabb, megint összeszedje atomjait, az atomokat molekulákká szervezze, a molekulákat sejtekké, a sejteket szervekké – egyszóval ismét felvegye előbbi testi alakját, és lassú, ritmikus mozgással távolodni kezdjen a helyszínről, s végül eltűnjön az alacsony dombvonulat mögött. Vaert arra a helyre meresztette a szemét, ahol egy másodperc tört részével ezelőtt még ott volt az a dög, s ahová most apró fűcsomók hullottak vissza a levegőből, amelyeket a becsapódó lövedék röpített ki a földből. Zúgott a feje, de egyébként nem érzett semmi különöset. Semmi olyat, amit szavakká tudott volna formálni. Nem érezte azoknak a bizonyos hullámoknak a befolyását sem, amelyek pedig minden irányból áramlottak feléje, s amelyek a bolygó milliónyi különböző pontjáról indultak ki, mindenhonnan, ahol a bolygó metaintelligenciája egy-egy ijesztő szem mögött, egy-egy állatka fejében tárolódott. Nem érzett semmit, csak enyhe fejfájást és némi szédülést. Az üres töltényhüvelyt dühösen a fűbe dobta, a puskát a vállára vetette, és magindult vissza az Állomás felé, most már nem valami ruganyos léptekkel, hanem fáradtan és meggyötörten. Ez a bestia alaposan elbánt vele. Muhembónak okvetlenül tudnia kell valamit erről a különös jelenségről, elvégre jó ideje itt dolgozik. Ha nem mond semmit, akkor repülni fog. Ó, az az átkozott bestia I Az az átkozott fehér dög! A következő alkalommal mégis igénybe veszi az űrkerékpárt! Micsoda szerencse, hogy senki sem láthatta őt a Safari-klub aranyifjai közül. Itt aztán nem. Ó, az az átkozott állatka! Muhembo Jeremiás úr éppen azzal foglalkozott, hogy lenyelt egy fejfájás elleni kombinált port, mivel a szédülése sehogy sem akart elmúlni. A hallucináció és az a kellemetlen felgyorsult véráramlás szerencsére időközben elmúlt. Ha nem tartozott volna a sakkjátékosok népes családjába, akik noha általában nagyon egyszerű lelkek, de nem nélkülöznek némi emelkedett önbizalmat sem, akkor most bizonyára azon töprengett volna, hogy a történtek után tekintheti-e egyáltalán magát normálisnak, vagy legalábbis igyekezett volna megfejteni az iménti lidérces álmot, amely inkább illett volna egy Lewis Carrol-féle egyéniséghez, mintsem egy kis űrállomás gondnokához. Egy ember, aki a legjobb éveit tapossa, vagy talán most érkezett a legjobb esztendői küszöbéhez, ha ugyan igaza van annak a mondásnak, hogy a végén csattan az ostor! Megint visszatelepedett a karosszékébe, hogy azt az időt, amely még Vaert visszatértéig a rendelkezésére áll, gondolkodással töltse el. Feltűnt neki, hogy körülötte, a sztyepp kék hátteréből kiválva, itt-ott repülő nyulak fehérlenek, de nem tulajdonított az ügynek nagyobb jelentőséget annak ellenére, hogy a nyulak száma ma valahogy sokkal nagyobb volt, mint más napokon lenni szokott. Az, hogy ezeknek a nyulaknak egy példányával az imént olyan közelről volt alkalma megismerkedni, éppen elegendő volt neki. Mert ami történt, az olyan meglepő volt, hogy igazán nincs rajta semmi csodálkoznivaló, ha szinte leverte a lábáról. Soha egy pillanatra sem gondolt mindeddig arra, hogy ezek a fehér színű állatkák esetleg mások lehetnek, mint amit az ember a vadnyulakról
vagy akár a repülő nyulakról feltételezhet. Hiszen végül is mi másra gondolhatna bárki, mint arra, hogy teljesen normális állatféleségekkel van dolga, amelyek jelenlétében semmi oka sincs rá az embernek, hogy kisebbrendűséget érezzen. Most meg ezek az állatok csak úgy ukmukfuk parancsokat kezdenek neki osztogatni. Hogy az állomást ki kell üríteni. Hát ez világos. Csakhogy eddig ők sosem álltak elő ilyen kéréssel. S úgy látszik, hogy a sakkozó ellen nincs semmi kifogásuk. Sőt nagyon is lehetséges, hogy éppen az ő jelenléte a biztosíték számukra, hogy sajátos civilizációjukat – de hát beszélhetünk-e egyáltalán a nyulak civilizációjáról? – nem éri a jövőben sem semmi károsodás, és nyugodtan élhetnek ugyanúgy, mint eddig. Úgy van; valószínűleg erről van szó. Ebből logikusan következik, hogy ezeknek a nyulaknak egyetlen példánya sem juthat el a Földre. Ki tudja, hogy milyenek ezeknek a nyulaknak a belső szervei. Semmi szükség rá, hogy ez a dolog esetleg nemkívánatos érdeklődést keltsen, vagy éppen szenzációvá váljon. Eddig minden nagyon ésszerűen hangzik. Csakhogy a jóhiszemű Muhembo úrnak még korántsem volt minden fontos adat a birtokában. Nem sejthette például, hogy a Cet 3/12-es bolygó metaintelligencia-tömege már réges-régen betáplálta magába nemcsak az ő valamennyi vércseppjének és minden egyes, akár teljesen lényegtelen, testi összetevőjének, mindannak, amit jobb szó híján életnek szoktunk nevezni, valamennyi adatát, hanem minden gondolatát is. És nemcsak az ő adatait, hiszen mindez ugyanúgy érvényes volt mindazokra a kapitányokra és navigátorokra is, akik megfordultak járműveikkel azon a betonon, amely az Állomás és az alkatrészraktár között terült el. Nem tudta, hogy ez a metaintelligencia pontos információkkal rendelkezik mindarról, ami ezeknek az embereknek a tudatában, sőt a tudatalattijában valaha is megfordult, s hogy már réges-régen megnyugtató pontossággal elkészítette a jellemzésüket is nemcsak visszamenőleges érvénnyel a múltra, hanem elfogadható pontossággal a jövőre nézve is. Sőt nemcsak róluk, hanem az egész távoli Központi Szervezetről is, amelynek minden valószínűség szerint legkiválóbb és legreprezentatívabb képviselője maga Jeremiás Muhembo úr. A metaintelligencia számítórendszere e tekintetben arra a következtetésre jutott, hogy egy esetleges kapcsolatfelvétel a két civilizáció között mindenképpen az egyik civilizáció pusztulásához vezetne. A repülő nyulak, pontosabban ezeknek a nyulaknak a központi agyrendszere nem táplált illúziókat a tekintetben, hogy melyik lenne ez a megsemmisülésre ítélt civilizáció. A technikai civilizáció túlsúlya ezt a kérdést eleve eldöntötte. Épp ezért részükről a megoldás nem lehet más, mint a kivárás. Az idő az ő számukra csupán relatív fogalmat jelentett, mely lassan pereg le a végtelen időtlenség homokóráján, az idő számukra az örökkévalóság legkisebb atomját jelentette csupán, a másodpercek kifejezhetetlenül aprócska tört részeit, ugyanúgy, mint ahogy az elkövetkezendő évezredek sem jelentettek riasztó vagy beláthatatlan távolságot. Várakozni kell; ki kell várni a dolgok végét! A világmindenségnek mindenre van ideje. És ez az idő végtelen és csodálatos. Muhembo úr időközben már egyáltalán nem viselkedett úgy, ahogyan általában a normális emberek viselkedni szoktak, de azért valamiféle rendszer tagadhatatlanul volt a cselekedeteiben. Bolygóközi táviratot küldött például a Koordinációs Központnak, mi szerint Vaert úr nagyon feltűnően viselkedik, ijesztő dolgokat művel, épp ezért az
volna a kérése, hogy küldjenek ide egy pszichiátert, vagy ha ez nem volna lehetséges, legalább intézkedjenek a tekintetben, hogy neki mi a teendője ebben a helyzetben. Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor ezt a táviratot valójában ők küldték el, Muhembo úr csupán a szavait és a hangját kölcsönözte hozzá. Ez a hang most már néhány óra múlva hallható lesz a Koordinációs Központ vevőkészülékein – hála a hírközvetítés csodálatosan fejlett rendszerének, és megérkezik majd a pszichiáter is – s akkor Muhembo úr minden valószínűség szerint szedheti a sátorfáját. Kár, nagy kár. Szeretett volna még néhány esztendőt eltölteni itt. A látóhatáron feltűnt egy fehér folt, sokkal nagyobb kiterjedésű, mint a hullámmozgást végző fehér nyulaké. Vaert úr tért vissza az Állomásra, és a szegény nyomorult Muhembo úr ettől kezdte úgy érezni, hogy valami rettenetesnek kell bekövetkeznie. A félelemtől elszorult a torka. Zsebre dugta a kezét, hogy ezzel a mozdulattal elterelje a figyelmét erről a nyomasztó érzésről. Ők biztosan megértették ezt a félelmet. Vaert arca halovány volt, a homlokán csorgott a veríték, noha a délutáni hőség már régen elmúlt, és a kék sztyepp fölött kellemes meleg szél lengedezett. Messziről látszott, hogy Vaertnek koránt sincs valami jókedve. – Készítse elő nekem az űrkerékpárt, Muhembo – vetette oda köszönés nélkül –, és tegyen fel nekem valami harapnivalót. Mennyi időt elpazaroltam fölöslegesen… – Összeszorította az ajkát, feltette a puskáját az Állomás előszobájának fogasára. Muhembo úr némi tétovázás után becaplatott a konyhába, és feltett egy készételt az infrasugaras melegítőre. Neki nem volt hozzá semmi kedve, hogy egyen. Aztán elindult, hogy előkészítse az űrkerékpárt, de Vaert úr szava megállította. – Muhembo – hol a fenében szedte egyébként ezt a hülye nevet? –, figyeljen ide! Tulajdonképpen miféle lények ezek a fehér bestiák? De ne beszéljen mellé, mert repülni fog! – Hogy értsem ezt, Vaert úr – döbbent meg Muhembo úr –, nem adtam rá semmi okot, hogy… – Ugyan, ugyan, nagyon jól tudja maga, hogy túlságosan is elég okot adott rá, hagyja most ezt a süket dumát, maga kis ártatlanság! Vagy azt hiszi talán, hogy semmit sem tudok a maga piszkos kis üzleteiről? És azt hiszi talán, hogy nincs hatalmam hozzá, hogy mindörökre lehetetlenné tegyem magát? Hát vegye tudomásul, hogy úgy kivágom az állásából, hogy sehol az egész galaktika területén nem kap többet munkát. Mit képzel, maga nulla… maga méregkeverő!… Muhembo elszorult torka most már a fulladásig feszült, a férfi kénytelen volt kigombolni a tunikája nyakát. Vaert ezek szerint mindenről tud. Ez pedig azt jelenti, hogy rövidesen tudomást szerez bűneiről minden illetékes. Mindenki tudni fogja, mi az oka annak, hogy Muhembo úr immár kilenc esztendeje nem mozdul a Cet 3/12-ről, miért nem raktároskodik mondjuk inkább valamelyik áruházban, vagy miért nem csapolja a sört a Venus vállalat vendéglőinek egyikében, megtudja mindenki, hogy mindez azokban az apró piros bogyócskákban leli magyarázatát, amelyből bőven terem itt ezen a bolygón, de csakis itt, ez alatt a kék színű fa alatt. Muhembo úr legelőször merő véletlenségből hallott róla egy botanikustól, akinek valaha régen az volt a megbízatása, hogy felmérje a Cet 3/12 flóráját. Még nagyobb véletlennek köszönhette, hogy aztán
egy későbbi időpontban az öreg Viktória űrhajó fedélzeti orvosa egy bizonyos kísérlet szenzációs eredményeiről fecsegett előtte, amelyet bizonyos piros bogyókkal folytattak. Ezek a bogyók nem úgy fejtették ki a hatásukat, mint a drogok szokták, mégis utánozhatatlanul könnyed érzést kölcsönöztek azoknak, akik elfogyasztották. Ez az érzés megkönnyítette elviselni az élet nehézségeit. Az orvos azt is elárulta, hogy a Koordinációs Központ azt a döntést hozta: szigorúan el kell titkolni, hol teremnek ezek a furcsa piros bogyócskák, s az egész ügyet el kell altatni, noha a bogyóknak nincs semmi káros hatásuk azokra, akik élvezik, fogyasztásuk nem válhat káros szenvedélylyé. A Koordinációs Központ csupáncsak azért döntött így, mert a bogyók mennyisége nem lenne elegendő ahhoz, hogy mindenki igényét ki tudják belőle elégíteni, így sokkal ésszerűbb ha élvezetüket mindenki számára lehetetlenné teszik. Mindenesetre egyszerűbb, mintha megkísérelnék a bogyókat nagyobb mennyiségben termelni. A legeslegnagyobb véletlen azonban mégiscsak az volt, hogy a Gambetta űrhajó, amelynek fedélzetén akkortájt Muhembo úr szolgálatot teljesített, egy alkalommal visszatérőben a Távoli Körzetből valamilyen jelentéktelen motorhiba következtében kénytelen volt éppen a Cet 3/12-n landolni, s ennek eredményeképpen Muhembo úrnak alkalma nyílott a piros bogyók nyomára bukkanni, összegyűjteni belőlük bizonyos mennyiséget és kipróbálni hatásukat. Abban, hogy mindezt véghez tudta vinni, nagy része volt fajtája azon örökletes tulajdonságának, mely annak idején őseit képessé tette rá, hogy a terméketlen Kalahári sivatagban mindig megtalálják az életet jelentő vizet, találjanak néhány strucctojást, néhány ehető gyökeret, s hogy a repülés irányát figyelve mindig rábukkanjanak a madarak fészkére. Aztán nem telt bele fél esztendő, Muhembo úr elérte, hogy a Cet 3/12-re osszák be szolgálattételre. Ott aztán lassan-lassan kialakult az a helyzet, hogy a Szolgálat űrhajói és egyéb járművei rendszeresen leszálltak Muhembo úr birodalmában. Muhembo úr nem árulta ezeket a bogyókat pénzért, ó, nem tett soha ilyesmit. Az ellen viszont nem volt semmi kifogása, hogy ha valaki a rubinpiros bogyókért cserébe némi figyelmességet tanúsított iránta. Mondjuk időnként megajándékozta valamivel. Valami csekélységgel. Valami ajándékot hozott neki az útról. S mivel a Cet 3/12 a Távoli Körzet felé tett repülések útjába esett, ezek az utak sosem voltak éppen rövidek, hétköznapiak és érdektelenek. Röviden szólva, Muhembo úr az itt töltött esztendők alatt meglehetősen figyelemreméltó gyűjtemény birtokába jutott. Nyugodtan állíthatjuk, hogy ezzel a gyűjteménnyel legfeljebb a Galaktikai Koordinációs Központ múzeuma kelhetett volna versenyre, sőt, ami a gyűjtemény egyes egészen ritka darabjait illeti – még az sem. Magától értetődik, hogy például azok a Marsról származó piros csalánok (vagy minek is kellene tulajdonképpen nevezni őket?), amelyek szinte minden iskolás lány emlékkönyvében el vannak dugdosva vagy azok a merkúri eredetű gyémántszilánkok alig képviselnek nagyobb értéket, mint egy közönséges üvegcserép, de Muhembo úr birtokába jutott egynéhány valóban értékes darabnak is. Mondjuk, az a néhány meteoritdarabka, amelyet az űrhajósok a világűrben fogtak ki, s amelyek valamikori élőlények kővé dermedt nyomait őrizték anyagukban, avagy azok a levegőnél is könnyebb fajsúlyú kristályok s a legkülönfélébb növények és állatok a galaxis legeslegtávolabbi pont-
jairól! Vagy ne említsünk mást, mint a Herkules 6-ról származó oronfogat. Ilyesmivel aztán igazán nem sokan dicsekedhetnek, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az oronnal való találkozás alkalmával általában ő az, aki gyarapítani szokta a trófeagyűjteményét nem pedig a vadász. Vagy szóljunk arról a tellitből készült tükörről, amely képes rá, hogy a gondolatokat összegyűjtse, s bizonyos fokig lehetővé tegye a jövőbe látást. – Nos, hát mi lesz? – szakította félbe Muhembo úr gondolatainak áradását Vaert. – Semmi kedvem tovább várni, hogy méltóztatik-e végre megszólalni vagy sem. Ha nem beszél, megvannak hozzá az eszközeim, hogy szóra bírjam. Micsoda finom, ápolt, apró kezei vannak. Muhembo úr egy pillanatra sem vonta kétségbe, hogy Vaertnek valóban rendelkezésére állnak mindazok az eszközök, amelyek alkalmasak rá, hogy szóra bírják ők, ahogyan Vaert valamelyik őse is szóra bírta egykor a vityebszki gettó nyomorult zsidóit, és ahogyan Vaertnek egy még régebbi őse véresre verte az éhező muzsikokat, akik el akarták foglalni a földjeit. – Nem sokat tudok róluk – válaszolta Muhembo, és szavai tulajdonképpen megfeleltek az igazságnak. – Csupán annyit tudok róluk, hogy ők… hogy ők… nem akarják… hogy… hogy ön, Vaert úr… hogy itt maradjon ! – Komolyan? – csóválta meg a fejét nevetve a gyarmatosító. – Egyszóval ezek a bestiák nem akarják, hogy én itt maradjak? No, nézzük csak! És maga, Muhembo, hogy szerzett erről tudomást? – Ők maguk mondták ezt nekem… Pontosabban szólva, Vaert úr, tulajdonképpen nem mondták, de én mégis biztosan tudom. A mai napon ugyanis kapcsolatba léptek velem. Először történt ilyesmi. Becsületszavamra mondom, hogy ma történt ez meg először… Ezek ugyanis eszes lények… valami különleges intelligenciával rendelkeznek. Nagyon kérem önt, Vaert úr, menjen el innét! A melegítő sípoló jelzése hallatszott, az étel elkészült. Vaert rá sem nézett Muhembóra, maga vette le az ételt, letette az asztalra, a zsebéből turista evőeszközöket vett elő (micsoda ostoba szokások, gondolta magában Muhembo), és nekilátott a falatozásnak. – Maga tényleg megbolondult, kedves Muhembo! – jelentette ki végül tele szájjal. – És ez a tény az egyetlen, ami esetleg megoltalmazhatja magát attól a büntetéstől, ami egyébként várná. Érti? Úgy határoztam ugyanis, hogy a maga számlájára íratom fel mindazokat a többletköltségeket, amelyeket az ide látogató űrhajók az utóbbi években okoztak, és ezeket a költségeket akkor sem tudja visszafizetni, ha egymillió évig próbálja törleszteni. Tudja, mi lesz magából? A világűr csavargója. Mit képzel? Még ha netán hinnék is magának, mint ahogy nem hiszek, azt hiszi, hogy hajlandó volnék elrepülni innét? Hogy mindörökre lemondjak arról a lehetőségről hogy kilőjek egypárat azokból a fehér nyulakból? Ellenkezőleg; mindaddig itt maradok, amíg nem sikerül egy ilyen repülő nyulat puskavégre kapnom, még ha annyi időbe kerül is, hogy közben térdig nő a szakállam. Maga pedig közben elkezdheti a csomagolást! Nem, nem igaz, hogy megbolondultam, gondolta magában Muhembo úr. Te csak beszélj, közben már repül rólad a hír a legkülönbözőbb bolygókon át az adóállomások láncszemein keresztül a Koordinációs Központba, hogy bediliztél. Még egy kis idő, és
odaér a táviratom. Hogy mi lesz azután? Az már nem rám tartozik, az már az ő dolguk. Muhembo most hirtelen valahová Vaert háta mögé bámult, s olyan feltűnően tette, hogy a gyarmatosító maga is kénytelen volt odafordulni. Közben lesodorta az asztalról, a félig elfogyasztott ebédet. A betonkifutó szélén, ahol Vaert Helgája állott, karcsún mint egy fenyőszál, egy fehér repülő nyúl állott, és figyelmesen nézte (ha egyáltalán nézésnek lehet nevezni azt a fura szemlélődést) a két férfit. Ilyesmit is először tapasztalt Muhembo úr az alatt az idő alatt, amit itt a bolygón töltött. Vaert orra körül apró fehér foltocskák jelentek meg, ennek a fehér állatkának a kihívó viselkedését valószínűleg személyes sértésnek tekintette, sőt a nagy hatalmú Midas cég igazgatósága elleni merényletnek. Lekapta a fogasról a puskáját, és futni kezdett az úton, amely az Állomástól az űrhajó felé vezetett, és közben már tüzelt is. Csakhogy mindezeket a nyulak már jó előre kiszámították, és a bolygó központosított metaintelligenciája nem is szentelt már ennek az esetnek semmiféle különösebb figyelmet. Ekkor az már sokkal távolabbi és bonyolultabb kérdések megoldásával foglalkozott. A fehér repülő nyúl ezúttal még csak nem is azt tette, hogy eltűnt, és néhány száz méterrel odébb materializálódott. Most valami olyat tett, amit a két férfi közül egyik sem tudott nyomon követni, mivelhogy az egész történés talán egy másodperc ezredrésze alatt zajlott le. Amint eldördült a lövés, a nyúl egy hosszú, keskeny csövet hozott létre egész testének hosszában, melyen keresztül a neki szánt golyó akadálytalanul áthatolhatott, anélkül hogy az állat testében akár a legkisebb kárt okozta volna. Muhembo úr egy koppanást hallott a betonon, aztán egy szikra felvillanását láthatta, amit a gyorsan becsapódó golyó okozott. Végül egy aprócska porfelhő – ennyi volt az egész. Vaert újabb töltényt tett a puskába. Ezúttal az optikai célzókészüléket is igénybe vette. A golyó megint végigsivított a levegőn, ezúttal az alkatrészraktár falába csapódott be. Muhembo úrnak olyan száraz lett a torka, mint a tapló. Vaert a szeme előtt változott át egyik pillanatról a másikra közönséges fenevaddá. Már üvöltött, a legkülönbözőbb durva átkokat szórta, és meredt szemmel bámult arra a fehér kísértetre, amely semmi jelét nem adta annak, hogy netán helyet akar változtatni. Sőt mintha az volna az egyetlen gondja, hogy lustán elnyújtózzon a betonon, és kényelmesen kipihenje magát Közben azt a szörnyűséges szemét rámeresztette a gyarmatosítóra. A harmadik lövést már úgy adta le Vaert, hogy a puska csöve szinte a repülő nyúl feje mellett meredt ki, de ez sem hozott jobb eredményt. – Te… te… te… – üvöltötte Vaert rekedt hangon, amely már nem hasonlított semmiféle emberi beszédre, csövénél fogva ragadta meg a puskát, és megmaradt erejét a végsőkig megfeszítve lesújtott a puska tusával a nyúlra. Az meg, olyan kényelmesen, mintha egy bambuszrúd lassú visszahajlása elől kellene kitérnie, néhány lépéssel odébb materializálódott. Most negyedszer és utoljára dördült el a puska, ezúttal már nem az ápolt, szőrös ujjaknak engedelmeskedve, hanem annak az erőteljes megrázkódtatásnak amelyet, a puska tusának a betonnal való ütközése váltott ki. Vaert elképedt arcot vágott, és csak nyögni tudott: – Nem… nem… – és lassan, mintha alváshoz készülődne, végigfeküdt a felforrósodott betonon. Mindezt Muhembo úr egy kissé úgy nézte végig, mintha egy horrorfilmet látna a tele-
vízióban. Az a fehér állat, az állat fehér feje előtt táncoló puskacső, Vaert teste, amint tehetetlenül terül el a betonon, az a sötét színű pocsolya, amely Vaert teste alatt keletkezett, s egyre jobban kezdett szétterjedni, a szivárványállatkák tömege, a vad lövöldözés, a látóhatár peremén az állandóan emelkedő-süllyedő holdacskák! Közben a repülő nyúl egészen közel jött a lépcsőhöz, amelynek felső fokán Muhembo úr szinte kővé dermedve állott. A férfi most ismét valami furcsa remegést érzett a dobhártyáján, s az agytekervényei a bizsergés nyomán máris munkához láttak. Aztán mintha valaki azt súgta volna neki, hogy induljon el; Muhembo még rá is bólintott, és elindult lefelé a lépcsőn. Odament Vaert úr holttestéhez, a férfi nyitott szeme megüvegesedve meredt rá. A 6,5/57-es lövedék ugyan elég apró ahhoz, hogy ne tegyen túlságosan nagy kárt egy nyúl gereznájában, ahhoz azonban elég nagy, hogy egy embert elpusztítson… Megragadta a nála sokkal magasabb és súlyosabb Vaert holttestét a hónaljánál fogva, és közben valahol a tudata mélyén felrémlett egy régi, réges-régi jelenet. Valahogy így hurcolták annak idején, egyszer, éjszaka a megfélemlített fehér zsoldosok egyik társuk, a Gyönyörű Rózsa egyik harcosának a holttestét, hogy egy gödörben elföldeljék. A harcost maga a vezér ölte meg, mert szemet vetett egyik aranyhajú rabnőjére. Példát akart statuálni, hogy minden zsoldos lássa, mi vár arra, aki harc helyett ilyesmit mer a fejében forgatni. Jeremiás Muhembo úr azonban most megszabadult a maga zsarnokától, s nemcsak ő, hanem Azok is. Hiszen éppen ők voltak azok, akik megölték a gyarmatosítót. Igen, ők voltak azok, akik megölték. Visszanézett a válla felett. A repülő nyúl most is ott volt a régi helyén, alig néhány lépésnyi távolságban tőle, mintha ellenőrizné, hogy Muhembo azt teszi-e, amit tennie kell. Legalább hasonlítana valamire – gondolta Muhembo –, legalább lenne olyan az arca, mint egy… mint egy kutyának… mint egy macskának… mint egy… lónak. Nemcsak az a szörnyű, az a szörnyűséges szem… Nagy nehezen sikerült neki bevonszolnia Vaert holttestét a Helgába és ráültetni a pilótaülésre. Megnyomta a start feliratú gombot. Magától értetődően ettől még nem történt semmi, az űrhajó csak akkor tudott ténylegesen felszállni, ha az állomás főépületében szabaddá tették számára az indulást. Ezután eltávozott az űrhajó belsejéből. Mielőtt a Helga ajtaját behúzta volna maga után, valami elsuhant mellette. Olyan közel hozzá, hogy szinte súrolta a térdeit. A repülő nyúl volt az, és azonnal el is tűnt valahol az űrhajó belsejében. Muhembo úr egy kicsit riadtan ugrott félre. Közben mögötte már be is csukódott az ajtó. Muhembo úr kikerülte a kifutó betonján egyre jobban szétterülő vértócsát. Szerencsére nem neki kell felmosnia. Mint minden nap, ma is, ebben az időpontban hirtelen beborult az ég. Még néhány perc, és hullani kezd a fellegekből a sűrű, kiadós eső. Mindez hozzátartozik a Cet 3/12 sajátos éghajlati viszonyaihoz. Közben beért az Állomás irányítószobájába. Megnyomta a gombot, amely most már ténylegesen lehetővé tette, hogy a Helga elstartoljon. Az űrhajó alatt felcsaptak a plazmameghajtású motorok lángjai, majd méltóságteljes lassúsággal felemelkedett, felvette a megfelelő irányt, majd hamarosan eltűnt az alacsonyan szálló fellegek mögött.
Muhembo úr bevett még egy fejfájás elleni port, és megtörölte erősen lüktető halántékát. Vajon mit akarnak még tőle Azok? Megvan… már eszébe is jutott, mi a teendője. Elküldött egy táviratot, hogy a Midas igazgatója a sikeres vadászatot befejezte, és éppen az imént startolt el a Központi Terület irányába. Ezek szerint most már nincs szükség orvosi tanácsokra vagy valamiféle konzultációra. Többet az ügyben nem tudott tenni. A többi már az Ő dolguk! Másnap megint ott ült megszokott karosszékében az Állomás épülete előtt, és figyelte a fel-alá szálldosó szivárványállatok megszokott játszadozását és a Cet 3/12 számtalan holdjának örökkön tartó menüettjét, amikor a táviratára megérkezett a válasz. Orvosra Vaert úrnak most már valóban nem volt szüksége, mivel az igazgató urat leszállás közben tragikus kimenetelű baleset érte. Ahogy azt már nemegyszer megtette, most is csak az utolsó pillanatban kezdett el fékezni, ráadásul az űrhajó automatikus fékezőberendezése sem volt bekapcsolva, noha ennek a veszélyeire a Midas alkalmazottai és a Szolgálat pilótái oly sokszor figyelmeztették már őt. A Helga így teljes sebességgel a leszállóhely betonjához vágódott, és felrobbant az üzemanyagtartálya. Noha az automatikus tűzoltó berendezések azonnal működésbe léptek, Vaert urat sajnos már nem lehetett megmenteni. Csupán egy szénné égett, alaktalan holttestet kapartak ki a roncsok alól és még valamit, ami talán legjobban egy döglött fehér kiskutyához hasonlított. A Koordinációs Központ, amelyet ezzel a sajnálatos esettel pótolhatatlan veszteség ért, arra kérte Muhembo urat, mint olyat, aki utoljára látta életben Vaert urat, akinek emléke örökre feledhetetlen marad munkatársai számára, legyen szíves, értesítse őket hogy, valóban arról a bizonyos vadászzsákmányról lehet-e sző, amelyet Vaert úr ejtett. Az elpusztult lény ugyanis teljesen felismerhetetlenné vált, és amikor hozzáértek, azonnal hamuvá esett szét. Természetesen merő formalitásról van szó csupán, aminek a jegyzőkönyv legfontosabb megállapításai szempontjából nincs semmi jelentősége. Jeremiás úr később még egy táviratot kapott. Ez utóbbit Douglas küldte a Központi Terület határmenti bázisáról. Jelezte, hogy a Fandango űrhajó, fedélzetén Garet kapitánynyal, útban van felé. Valami apróbb rendellenességet tapasztaltak az űrhajó működésében, ki kell javítani a hibát. Hé, Jeremiás, aztán várjad őket, ahogy illik, sóval és kenyérrel! Te is jól jársz, legalább megint lesz sakkpartnered, fene a dolgodat, te remete! Vége. Kikapcsolok. Jeremiás Muhembo úr ezek után leadta a maga táviratát, melyben megerősítette, hogy a fehér és hamuvá széteső kutyaszerű lény valóban nem lehetett más, mint a szerencsétlenül járt Vaert úr utolsó vadászzsákmánya. Igen, másról nem lehet szó. Ők ezek szerint mindent rendben elintéztek. Aztán megnézte, hogy van-e elegendő készlete a rubinszínű bogyócskákból Garet kapitány számára. A Fandango a Nyolcadik Körzet legkülső régióiból tért haza, és minden valószínűség szerint sok érdekes dolgot hozott magával. Ezek a becsületes csereüzletek jelentették Muhembo úr számára az élet savát-borsát. Mikor mindezt elintézte, kivitt az Állomás elé egy asztalt, oda, ahonnan jól belátni azokat a kék színű mezőket, felrakta a sakkfiguráit, hogy végére járjon egy igen bonyolult sakkfeladványnak. A feladat szerint ebben a feladványban a világos ugyan lé-
péselőnyben van, de a második lépés után kivédhetetlen mattot kap. csulák mihály fordítása
ANTON HYKISCH Hogyan utasította vissza két földi halandó hogy istenné váljon Júliusi este volt. Míg mások Európában utazgattak, süttették magukat a nappal a tengerparton, vagy a Balatonban pancsoltak, Matovčikék dolgoztak. Dolgoztak tavasztól télig, pirkadattól ebéd után két óráig a vállalatnál, utána fusiztak valahol, esténként meg otthon, a faluban építkeztek. Amíg csak teljesen be nem sötétedett. Az öreg Matovčik meg a legkisebb és legkedvesebb fia, Vavro. Törték magukat májusban, hajtották a melót júniusban, és nem látszott közbejönni semmi olyan körülmény, ami megakadályozhatta volna, hogy júliusban is ugyanezt cselekedjék. Vasárnap este motoron tértek haza a városból. Kilenc óra körül járt az idő. Röviddel azelőtt hagyták abba a munkát a doktorék villáján (az öreg Matovčik már nem látott jól szürkülettájt), utána bedobtak egy sört a Grandban, aztán Vavro mindenre gondolva, hiszen igazoltathatják őket a közlekedési rendőrök, felhajtott a sörre egy forró feketét. Mindezek után felszálltak a motorra, aztán neki annak a húsz kilométernek hazáig. Az öreg Matovčik, mert fájtak az elülső fogai, hogy a fájdalom néha egészen a füléig hasított, kendőt kötött az arcára. Alaposan körültekerte a fejét. Úgy nézett így ki, mint valami öregasszony. Mindezek után feltette a bukósisakját, átnyalábolta a fia derekát, Vavro berúgta a motort, és elstartoltak az út széléről. – Apám, aztán ne nagyon fészkelődjön, mert felborulunk – morogta a fogai közt Vavro. – És főleg ne csiklandozza az ujjaival a bordáimat, fene a dolgát I Az öreg Matovčik rámordult: – Persze, ha valami fiatal macska dörgölődzne hozzád, akinek feszül a feneke a szűk farmernadrágban, akkor tartanád a szád. Szerencsére Vavro nem hallotta, mint mond az apja. Letértek a főútról jobb felé, és lassan közeledni kezdtek az emelkedő melletti kiserdőhöz. Az erdőn túl már az ő falujuk következett. Az öreg Matovčiknak közben már az járt az eszében, hogy az asszonyok alighanem klopfolják már a húst a húsvágó deszkán (csak nehogy eszükbe jusson, hogy pörköltet csináljanak), aztán amíg Vavro bezárja a motort a pajtába, az ember már az udvaron hallhatja, ahogy a forró olaj serceg a serpenyőben, a viaszosvászon asztalterítőkön már ott vannak a tálkák, bennük a savanyúság, ott az asztalon az a két üveg sör is jéghidegen, amely már péntek óta hűl a pincében. Hát hiszen az ilyen szorgalmas családapa meg a fia meg is érdemli, hogy a gazdasszony meg a menyecske rendesen kiszolgálja őket. Holnap új hét kezdődik, és nem igazi ünnep a vasárnap rántott hús nélkül. A hold éppen eltűnőben volt egy magasra nőtt fenyő ágai mögött, amikor Vavro Matovčik Jávája begördült az erdőbe. A friss erdei levegő megcsapta az öreg orrát, nagyokat szippantott belőle, Vavro kezeslábasából azonban malter és cement szaga
áradt feléje. Hogy istene ne legyen, egész életük ebben a koszban és porban múlik el. De hát mit számit most mindez, amikor nemsokára olyan palotájuk lesz, hogy a Križánéké is elbújhat mellette. Még a főorvos is megnézheti, hogy micsoda nótát dalol majd a szél Matovčikék házának vörösfenyővel borított homlokzatán. Ám ekkor a kanyarban, ahol az erdei út az erdészlak felé tér, valaki piros lámpával körözni kezdett előttük a levegőben. – Az istenfáját neki, ezt kifogtuk, itt vannak a fejvadászok. Vavro Matovčik engedelmesen lefékezett. Az úton valamiféle alakot látott, aki csillogó sisakot viselt. Valahogy ismeretlennek tűnt neki ez az öltözék, de azért nagyot sóhajtva lekanyarodott az útról, lábát letette a pedálról, mert a motor nagyokat bukdácsolt a göröngyös úton. – Kellett neked sörözni, nem tudtad megállni, hogy ne igyál – morfondírozott az öreg Matovčik. – Nem fogná be a száját, apám! – mordult rá Vavro, és megállt a motorral. – Eloltani! Ellépni a géptől! – szólalt meg ekkor egy érces hang, mintha hangszóróból jönne. Az öreg Matovčik lelépett a hátsó ülésről, Vavro meg megpróbálta a sötétben a motort felállítani. De a fű nagyon csúszós volt, így a művelet sehogy sem akart sikerülni, ezért végül óvatosan oldalt döntötte a motort, és nekitámasztotta a legközelebbi fenyőfának. Amikor kialudt a motorkerékpár reflektora, idejük sem maradt körülnézni, a tisztás felől felvillant egy fénysugár, egy ideig a környezetet pásztázta, aztán a két utast vette célba. Olyan erős volt a fénye, hogy azok rögtön elvakultak tőle. A két Matovčik kelletlen grimaszt vágott, aztán behunyták a szemüket. – Hát ezek meg… a fene a dolgukat… – Csend! Fogd be a szád, Vavro I – Micsoda ötlet ez, azonnal oltsák el, kérem, a lámpát! – És a tenyerével takarta el Vavro a szemét az éles fénysugár elől, amely ott táncolt az orrán a két szeme között. – Le a kezet! És nyugalom! – hallatszott megint az előbbi érces hang valahonnan a tisztás felől. – Felmutatni az érzelmeket! – Micsoda? Talán a személyi igazolványt? Vagy a jogosítványomat mutassam? Előttük elégedetlen, dünnyögő hang szólalt meg: – Letenni a bukósisakokat! Matovčikék azonnal lekapták a fejükről a bukósisakot és a kezükben szorongatták, nem tudván, hogy mi a további teendőjük. Az öreg Matovčik letekerte az arcáról a szürkés színű kötött kendőt is, amit reggel az asszonytól kapott kölcsön. Úgy meg volt ijedve, hogy még a hasogató fogfájásáról is megfeledkezett. A fény most mintha kissé táncolni kezdett volna, mögötte meg valami megreccsent, mintha egy ócska rádiókészüléket csavargattak volna. – Te nem semlegesnemű vagy? – reccsent meg most megint az érces hang, és az öreg Matovčik arcára erős fénynyaláb vetődött. – Milyen… izé, kérem, mármint hogy milyen nemű? – Az öregnek érezhetően remegett a hangja. – Hát férfi vagyok, vagyis hát a hímnemhez tartozom természetesen –
mondta látható ijedelemmel. Valahogy ízléstelennek tartotta, hogy itt a fegyveres felsőbbség előtt eldicsekedjen vele, hogy a házaséletben még tisztességgel megállja a helyét, már persze, leszámítva azokat az eseteket, amikor a nehéz kőművesmunka kimeríti, és lefekvés után azonnal elalszik. – Kérem szépen, nézzék meg végre az igazolványomat – szólalt meg most Vavro, akinek képzeletében talán már szintén a rántott hús képe jelent meg –, szeretnénk folytatni az utazást. – És te milyen nemű vagy? – kérdezte meg a hang. Tulajdonképpen hogy jön ahhoz, hogy csak úgy letegezzen? Tán csak nem Jozo Križán ez a csirkefogó, aki nemrég vonult be a hadsereghez, és most itt hülyét csinál belőlem? Csak legalább már láthatnám a képüket! – Miért nem válaszolsz, egyes számú ember? Vavro Matovčik tanácstalanul rándította meg a vállát. Ha legalább nem világítanának ezek a csibészek egyenesen az ember szeme közé. – Igen, férfi vagyok, hímnemű – jelentette ki végül hivatalos hangon. – Nem értjük – reccsent a hang. – Pontosítani! Kisegítő kérdéseket teszek fel. – Ezek után valami villant, és a sötétből új kérdés hangzott fel: – Ugyanolyan nemű vagy, mint a kettes számú férfi? Vavro Matovčik bólintott, és egyszerre elöntötte a félelem. Ezek alighanem elmebetegek. – Hallgassatok ide, fiúk! – kiáltott bele a két fénysugár közti sötétbe. – Oltsátok már el azt a rohadt elemlámpát vagy mi a fenét, elég a tréfából! Sietnünk kell haza. Egypár pillanatig csend volt, aztán az egyik fenyőfa mögül zúgás hallatszott. Megint kigyulladt valami fényforrás, mintha egy tábortűz lángja lobbant volna fel. – Válaszolj a kérdésre, egyes számú ember! – Mármint hogy én? A fénysugár ott ugrándozott az arca előtt. – Felelj a kérdésre! – Hát szóval… természetesen… természetesen férfi vagyok, akárcsak az apám… De most már igazán engedjetek az utunkra. – Ki az az apa? Kérem a feleletet pontosítani. Az apa megjelölés a kettes számú emberre vonatkozik? Vavro Matovčik hátranézett, és látta, hogy most az apja arcán táncol a fénycsóva. Tehát így állnak a dolgok. Én vagyok az egyes számú, apám meg a kettes számú ember. – Igen, az apa szó a kettes számú emberre vonatkozik – nyögte ki aztán. – Értékeltem és rögzítettem az új fogalmat – hangzott fel most a hang anélkül, hogy bármit is elárult volna a beszélő érzelmeiről. Aztán szinte fenyegetően hozzátette: – Köszönöm. – Nagyon szívesen – hajlongott az öreg Matovčik, és kísérletet tett rá, hogy kimozduljon a fénycsóva hatósugarából. Aztán amint egyetlen lépést tett bal felé, erős ütést érzett a kezén, mintha magasfeszültségű áram ütötte volna meg. – A fene egye meg, ennek a fele sem tréfa! – Egyes és kettes számú ember, kövessétek az emitátorokat. Ne térjetek le az ösvény-
ről, mert annihiláció veszélye áll fönn. Mindkét fényforrás távolodni kezdett, az öreg szemügyre vette a bakancsait, melyeket sűrűn beborított a malter. – Mennünk kell, amerre a fény mutat – fordította le a parancsot Vavro Matovčik. – Vigyázzon, papa, hogy el ne botoljon. Engedelmesen lépkedtek a fény nyomában, ezek mintha húzták volna őket maguk után. A fák között hamarosan egy kis tisztásra jutottak, ahonnan világosság tört elő. – Nocsak, no! Repülő csészealjak! – sóhajtott egy nagyot az öreg Matovčik, és megdörzsölte a szemét. – No hisz, hogy fog majd csodálkozni anyád. – Szamárság. Legvalószínűbb, hogy filmesek. De ahhoz képest elég hülye vicceik vannak. Az ember ki van merülve, mint a ló, ezeknek meg vasárnap este is kedvük van marháskodni, a fene vigye el a dolgukat! A tisztás fölött körülbelül embermagasságban lomhán forgott a tengelye körül egy fémtányér, körülbelül olyan átmérőjű, mint Matovčikék félig elkészült háza. Fénye áramlott a levegőben, és ózondús illattal töltötte be a tisztást, mintha vihar után lennének. A tányér alakú testből egy ügyes kis szerkezet, valami lépcsőféle ereszkedett le, és megállapodott Matovčikék közelében. – Talán csak nem gondolják komolyan? Kezdek tűrhetetlenül éhes lenni… – Szálljatok fel! Az érces hang nem akar ellágyulni. – Lehet ám, hogy odabent kapunk valami harapnivalót – suttogta bizakodva az öreg Matovčik. A fénysugár odavezette őket a lépcsőkhöz. Elindultak a felfelé vezető hidacskán, mintha puha szőnyegen siklott volna a lábuk; alighanem műgumiból készült. Az űrhajó ajtaja elé érve egy ideig udvariaskodtak egymással, mindegyik a másikat akarta előre engedni, aztán mégis Vavro Matovčik lépett be elsőnek. Benn sárgás, nátriumszínű fény töltötte be a teret. A kivilágított falak között Vavro számítógépeket és különféle műszereket pillantott meg. Az alkotmány, amelyben mindezek el voltak helyezve, leginkább egy telefonfülkére hasonlított, legalábbis ez volt az ember első benyomása róla, csakhogy ez a fülke mintha egy kicsit jobb állapotban lett volna, mint a mi városi telefonbódéink. Az egész berendezés előtt egy opálos fényű tejüvegféle húzódott, mögötte Vavro csupán a tárgyak elmosódó körvonalait tudta felfedezni. Az öreg Matovčik félelmében a fiához kapott, mert a tejszínű bódé, amely valamivel alacsonyabb volt az átlagos ember testmagasságánál (anélkül hogy valami üvegcsikorgást lehetett volna hallani), egyszer csak ráhajolt az irányító műszerfalra, kiegyenesedett, és megindult feléjük. Vavro Matovčikot egyszerre öntötte el a forróság és a hideglelés. A kivilágított mattszínű test egyre jobban közeledett hozzájuk, olyan volt, mint egy reklámember, amely a Chaplin-filmekben gyakran rója az amerikai városok utcáit. – Uralkodjatok érzéseiteken – oktatta őket egy érces hang, valahonnan a hátuk mögül –, ügyeljetek a vérnyomásotokra, figyeljétek a pulzusotokat és a többi életmegnyilvánulásotokat!
– Fiúk, az istenit neki, hallgassatok ide, és ne izéljetek… – jajdult fel Vavro. A tejszínű hasáb most megállt, és mintha meghajolt volna előttük. – Üdvözöllek benneteket a BRZ-GKE fedélzetén. Ebben a pillanatban a repülő csészealj kupolájában kialudt a villany. Az apa és a fiú kétségbeesetten tördelte a kezét; a legrosszabbra gondoltak. A felettük domboruló kupolában hirtelen megjelent az égbolt éppúgy, mint kint a júliusi éjszakában, csakhogy ezek a benti csillagok mintha nagyobbak lettek volna, és különféle színekben szikráztak. A kupola közepétől jobbra három csillag ragyogott, az egyik vörösen, alatta egy kisebb fehér színű és egy hatalmas narancsszínű csillag egészítette ki a háromszöget. – Ez a mi BRZ királyságunk – zúgott fel a hang. – Nem ismeritek? Nem foglalkoztatok asztronómiával? – Uram, én egy egyszerű kőműves vagyok – szabadkozott kiszáradt torokkal az öreg Matovčik. Amikor a „királyság” szó elhangzott, mérlegelni kezdte, hogy nem kellenee a felség megszólítást használni. Ha őrültekkel van dolguk, jó lesz, ha nem sérti meg őket, ha meg onnan felülről valók, annál inkább. – A ti fogalmaitok szerint: a Nagy Medve csillagkép – folytatta a természetellenes, kissé éles hang –, ahogy ti mondjátok, ezek a csillagok az MK és G spektrumosztályba sorolhatók. Felszíni hőmérsékletük háromezer-ötszáz Celsius foktól hatezer fokig terjed. Egy kissé különbözünk tőletek, épp ezért vagyunk most mikroklímában. Vavro Matovčik bólintott, és ijedten nézte, hogy a mozgó telefonfülke tejszínű falai mögött valamiféle fekete karok tekerednek, a fejük helyén fura alakú gúlaszerű végződésekkel, amelyek ráadásul folyamatosan változtatják az alakjukat, és a legkülönbözőbb irányokban ágaznak el. Vavrónak korogni kezdett a hasa. Az éhségtől van – vigasztalta magát. Ebben a pillanatban éles fény gyulladt ki a fejük felett, és eltűnt az égbolt képe. Miközben Matovčikék megpróbáltak körülnézni az űrhajóban, a padlózatból hangtalanul kiemelkedett egy tartály, s belőle egy kissé dermedt tartásban kilépett egy nő. – A nevem BRZ-GKE-AAS – szólalt meg lágy, kellemes hangon, látható érdeklődéssel lépett az ifjabbik Matovčikhoz, és kezet nyújtott neki. A kéz meleg volt, mintha lázas lett volna, és Vavro úgy érezte, hogy gumiszerű tapintása van. Talán kesztyűt visel? – A nevem Vavrinec Matovčik. örvendek. – És zavartan tekingetett apjára, aki gyorsan megtörölte tenyerét koszos cejgnadrágjába. A hölgy egyébként halványkék ruhát viselt, amelyet csillogó ékkövek díszítettek. Szép volt, mint ama Marinka, aki halsalátát árul az üzemi büfében. A tekintete egyszerre volt naiv és kihívó. Ott állt előttük, az egyik lábát behajlította, hibátlan testének körvonalai visszatükröződtek a műszerfalon elhelyezett készülékeken. Olyan volt, mint egy divatlap manökenje. Csak az a név! Biztosan valami színésznő. Egyébként hogy tudna szlovákul? Ha azonban pillantásuk a mozgó, tejszínű testre esett, a forgó hasábra, be kellett látniuk, hogy tévedésben vannak. Ilyen attrakciókat előállítani, ez bőven túlmegy a filmesek lehetőségein. – Szeretnénk hazamenni – jelentette ki Vavro, és rámosolygott a hölgyre. Miért is nem
csináltatta meg a fogát, ott elöl? Otthon Zuzka is folyton felemlegeti. Ha innét épségben kiszabadulok, azonnal rohanok a fogorvoshoz az esztékába. Most a nő, kissé hintázó léptekkel elhaladt az ifjabb Matovčik mellett, és úgy nézett rá, mint Sofia Loren szokott Mastroiannira. – Az nem megy, egyes számú ember. Tudniillik meghatározott terveink vannak magukkal. Nem azért jöttünk ide a BRZ-GKE-ről, hogy itt jelentéktelen dolgokról kommunikáljunk. Csakhogy Matovčikék számára az ebédlőasztalra tett és azóta már talán kihűlőfélben lévő rántotthús-szeletek korántsem tartoztak a jelentéktelen dolgok közé, ezt azonban a BRZ-GKE-AAS alighanem képtelen lenne felfogni. Lehet, hogy ő nem is szokott táplálkozni? Az Aasnak nevezett nő most ismét Vavro Matovčik felé lépett, a fiú erős parfümillatot érzett, ám ez az illat a gumi vagy valamiféle műanyag jellegzetes szagával keveredett. Gyorsabban kapkodta a levegőt. Aasnak szépen ívelt szája volt, kedves, sokat ígérő szeme, a bőre meg bársonyos, mint egy kisbabáé. Jó alakú melle a világoskék öltöny alatt ingerlően hullámzott föl-le. Csak ne volnék olyan éhes. No meg, mit szólna hozzá az öreg. Egyáltalán, tulajdonképpen mit akar tőlem ez a nő? – Jöjjön velem, egyes számú ember – fogta meg Aas a fiatalabb Matovčik kezét, és az űrhajó belseje felé vezette. Odasimult hozzá, combjai odatapadtak a fiú kezeslábasához, húzta magával annak a körnek a közepébe, amely a helyiség középpontjában volt látható. – Karoljon át – suttogta. Az öreg Matovčik, amikor látta, hogy Vavro ugyanúgy bánik a Nagy Medve csillagkép asszonyával, mintha büfés Marinkáról volna szó, nagyot nyelt. – Ne féljen, kettes számú ember – suttogta most felé Aas. – Az egyes számú embert most egy kis vizsgálatnak vetjük alá. Utána a maga sorsáról is dönteni fogunk. – Odamutatott egy kagylófotelra, amely a műszerfal mögött állt. – Üljön le, kérem, és semmihez ne nyúljon. Különben annihiláció következhetik be. Az öreg Matovčik megtörten roskadt a karosszékbe, és gyanakodva nézett a közelében elhelyezett műszerekre. Mozdulni nem mert, hiszen mellette volt az őrszem: a lépegető, tejüveggel borított telefonfülke, amely mögött a BRZ-GKE csillag ismeretlen lakója látszott. Az öreg Matovčik még a lélegzetét is visszafojtotta. A csendes suhogósban, amely mintegy betöltötte a repülő csészealj kupoláját, hirtelen csikorgó hang hallatszott. Az öreg Matovčik megrándult, és hirtelen a gyomrához kapott. Az őr azonban, aki mellé volt rendelve, meg sem mozdult. Ezenközben fia, Vavro, az űrbeli szépséges személlyel eltűnt a repülő csészealj megnyíló padlózata alatt. A vizsgálat kezdetét vette. Nem egészen egy óra múlva Vavro Matovčik a szokásos úton visszatért. Egy kis mozgó dobogóféle szállította ide a repülő csészealj irányító központjának belsejébe, ahol az apja már az igazak álmát aludta. Amikor Vavro megérintette őt, az öreg megremegett. – Te vagy, az Vavro?
Hitetlenkedve nézett a fiára, aki egy kicsit sápadt volt ugyan, de egyébként semmi sem látszott rajta, ami arra utalt volna, hogy valamilyen szenvedésen esett át. – De hát mi történt, fiacskám? Arra a bizonyos vizsgálatra gondolok… – Igen, a vizsgálat – sóhajtott Vavro. – ö is benne volt? Az ifjabb Matovčik tagadólag ingatta meg a fejét. – Talán csak nem maradtál szégyenben? Akármifélék legyenek is, a magunkfajtának tartania kell magát. – Aas csak egy robot. Csak egy gépezet. – Miféle Aas? – Hát ő, ez a neve – és közben bizonytalanul lefelé mutatott a padlózat alá. Minden attól a nyomorúságos éhségtől van, gondolta az öreg Matovčik a fejét csóválva. – Szóval szerinted csak egy robot? És közben neve is van neki? – Igen. – És egyébként normális vagy, fiam? – Komolyan beszélek, apám. – Vavro egészen feldúltan kezdett neki a magyarázatnak: – Alkottak egy olyan robotot, amely pontosan megegyezik a mi asszonyainkkal. Hogy ne féljünk tőle. Valójában tehetetlenek. Undorítóak és ellenszenvesek. – Ne beszélj ilyen hangosan. Itt áll mögöttünk ez az alak. A tejüveggel borított hasábforma azonban meg se rezzent mögöttük, bár belsejében szünet nélkül tekeregtek a zöldesfekete csápok. – Szóval… egyszóval azzal a lánnyal nem volt dolgod? – Nem. – És a vizsgálat? – Beültettek egy kabinfélébe, és elektródokat helyeztek rám. Egy fehér fal volt előttem, azt kellett bámulnom, aztán nemsokára megjelent előttem a BRZ-GKE. – Micsoda? – Így hívják azt a bolygót, ahol élnek. Valamilyen plazmában laknak, amely száz kilométernyi távolságra van a bolygójuk felett. Oda járnak aludni, legalábbis ezt vettem ki a beszédükből. A bolygó felszínén csak gáz- és folyadékraktárak vannak. Ha valamelyik lénynek az alkotóanyaga szétfolyik, akkor ezekből a raktárakból veszik az utánpótlást. – És honnan van nekik ilyen csodamasinájuk? Mármint ez a csészealj? – Csináltatták. Vannak nekik alárendelt bolygóik. Mondhatnám úgy is: gyarmataik vagy gyámsági területeik. – Most éppen mi vagyunk soron? – Nem tudom, apám. Azt hiszem nem erről van szó. Miránk valami más okból van szükségük… – Vavro megdörzsölte lángoló arcát. – Apám, jó, hogy itt van velem most… Különben azt hinném, hogy megbolondultam. – Enni adtak? – Nem. Amíg a BRZ-GKE bolygón tartózkodtam, mintha meg is feledkeztem volna az éhségről. A bolygó felszínén jártam. Úgy néz ki az egész, mint egy megelevenedett dzsungel.
Az öreg Matovčik kétségbe vonta a mondottak hitelességét. – Soha életedben nem jártál még dzsungelban. Hiszen még Bulgáriába sem tudunk eljutni addig, amíg nem fejezzük be a házat. – Azért filmeket láttam a dzsungelról. Liánok, fák, és minden mintha élne. Az ő bolygójukon semmi sem állandó, minden örvénylik, minden mozog, változik, bugyborékol, az égbolton színes fonalakat lát az ember, zöld és vörös színű csíkokat; valószínűleg különféle gázokból állnak ezek, tiszta formában őrizvén az illető elemeket, mindaddig, míg ezek a képződmények szét nem robbannak és össze nem keverednek egymással. Olyan az egész, mint egy eleven tűzhányó. – És ezek a lények vagy mik, a tűzhányók közt járnak? Azért van szükségük ezekre a… kabinokra? – Nem, apám. ők maguk ezek a gázok, ezek a tüzes gejzírek, ezek az alaktalan liánok. – Az istenit neki! – Nemrég eljutottak egy másik bolygóra, ha jól értettem, amit mondtak. Behatoltak a mi naprendszerünkbe. Valahol a Mars közelében van egy övezet, amely csupa apró bolygóból és bolygócskából áll. Aas legalábbis így mesélte. – Az a robot? De hát hogy tud gondolkozni, ha egyszer nem él? – Engem ne faggass erről. Annyi biztos, hogy nem él. – Vavro az apjához hajolt, és suttogva mondta: – Meggyőződtem róla. Megpróbáltam megcsókolni. Itt. A száján. – És ő? – Semmi. Egyáltalán semmi. Semmit sem tud erről. Gumi vagy műanyag. Hőszabályzóval felszerelve. – De hiszen beszélni is tud. – Az lehet magnetofon is, vagy az ördög tudja mi… – és miért tartanak itt bennünket? – Miért nem engedi, hogy befejezzem, apám? Már mondtam az előbb, hogy kikötöttek egy ilyen bolygócskán. Ott aztán olyan embereket találtak, amilyenek mi vagyunk. Vagy legalábbis, akik hasonlítanak hozzánk – javította ki magát Vavro. – Oda is módom volt elröpülni. – Hogyhogy? – Nem tudom. Láttam a bolygócskát és lakóit. Lehet, hogy csak levetítették nekem az egészet. Nem tudom. Én mindenesetre úgy éreztem, hogy ott járok közöttük, úgy éreztem, hogy magam is ott vagyok azon a bolygón. Találkoztam velük. Egy fejjel alacsonyabbak nálunk. – Szóval törpék? – Nem. Olyanok, mint a normális emberek. Azazhogy azért mégsem. Tudniillik – akadt meg a beszédben – nem hordanak ruhát. A testüket meg szőr borítja. Olyanok, mint a majmok az állatkertben… – Vagy mint az ősember. – Igen. Egyébként teljesen normálisan viselkednek. Sőt… hogy is mondjam… pont úgy… szóval pont úgy csinálnak gyereket is, mint mi. Magam láttam. Egy kicsit meg is vigasztalódtam. Mivelhogy a mi rabtartóink a Nagy Medvéről semmi ilyet nem ismernek. Ők valahogy egyszerűen gázokból és a hőből születnek. Valahogy így van.
Éppen ezért van szükségük más bolygókra, hogy elő tudják állítani a számukra szükséges gépeket és eszközöket. Különösen fontos ez számukra azon a kisbolygón, amely a naprendszerhez tartozik, mert ezen valamiféle gazdag fémlelőhelyek találhatók, olyan fémek, amelyekre szükségük van a BRZ-GKE lakóinak. Valószínűleg ezeknek a repülő csészealjaknak az előállításához. A Nagy Medve kísértetei meg akarják szállni ezt a kisbolygót. Rá akarják kényszeríteni a bolygó lakóit, hogy bányásszák ki ezt az ércet, olvasszanak belőle fémet, és hengereljenek belőle olyan lemezeket, amelyek a repülő csészealjak külső palástjának elkészítéséhez szükségesek. Már az egész eljárást be is programozták, kidolgozták a teljes technológiai folyamatot. Csupán az egyes műveletekre kell megtanítaniuk ezeket az emberkéket, és éppen ez az, ahol nehézségeik támadtak. Vavro Matovčik kifújta magát. Az öreg meg meresztgette a szemét attól az előadástól, amit a fiától hallott az imént. – Ez az izé, itt mögöttünk, mintha mozgolódni kezdene – nyugtalankodott az öreg. Vavro dühösen legyintett rá. – Ne zavarj meg, apám! Ultimátumot kaptunk. Félóra gondolkodási időt adtak. Tehát, amint mondtam: nehézségeik támadtak. Megérkeztek a bolygóra, birtokukba vették, és megpróbáltak keményen viselkedni. Csakhogy, amikor a kisbolygó lakói szembetalálkoztak velük, azonnal elvesztették az eszméletüket. – Meghaltak? – Azt nem. Csak éppen elájultak, így aztán a Nagy Medve lakói hozzá sem tudtak fogni a betanításukhoz. Ekkor a mi fogvatartóink megpróbálkoztak azzal, hogy egy át nem látszó klimatikus kamrában közelítsék meg őket. Csak hogy a bolygócska lakói mégis megsejtették, hogy a kamrában ezek a kísértetek tartózkodnak. Ezzel aztán vége is lett az egész próbálkozásnak. Ezt magam is láthattam. Márpedig az olyan elnyomók, akik teljes ellenállásba ütköznek, nem mennek semmire sem az elnyomottakkal. A BRZ-GKE lakói is belátták, hogy így nem jutnak semmire. A kisbolygó élőlényei husángokkal és karmaikkal estek nekik, úgy űzték, kergették őket. Márpedig ezek a lények pont az ilyesmire a legérzékenyebbek. Ha ilyen támadás éri őket, azonnal szétfolynak, és közben olyan bűzt eresztenek, mint a görények. Ezért van szükségük miránk. – Nem értem, Vavro. – Oda akarnak telepíteni bennünket erre a kisbolygóra, mint valami isteneket. Hiszen hasonlóak vagyunk a bolygócska őslakóihoz. Csak éppen fejlettebbek vagyunk náluk. És magasabbak. Az ő számukra mi vagyunk az istenek, érted, apóm? Amikor ott jártam, földre vetették magukat előttem. – Vavro, miket beszólsz… – Nem akarsz hinni nekem? Apám, de hát mi okom volna rá, hogy éppen ezekben a válságos pillanatokban hazudjak neked? – Szóval, ezek szerint oda kellene költöznünk, erre a megszállt kisbolygóra? – Igen. Mi lennénk ott az istenek. És az volna a dolgunk, hogy megtanítsuk ezeket a kis embereket mindenre, amit megkövetelnek tőlük a Nagy Medve csillagkép lakói. Mi lennénk a repülő csészealjak tervezői. Azt ígérték, hogy azért volna rá lehetősé-
günk, hogy földi ismerőseinket is meglátogassuk időnként. Titokban, minden feltűnés nélkül. De minden ilyen látogatás után megint vissza kell térnünk a kisbolygóra. Egyszerűen szólva, úgy kell viselkednünk, mint az isteneknek vagy az istenek helytartóinak. – Drága fiam, de mi lesz akkor az építkezéssel, a házunk homlokzatával? Most, amikor végre brizolitot is tudtam szerezni? – Hát hiszen éppen erről van szó – vakarta meg a füle tövét Vavro. – Még fekete fenyőt is ígért a mester a fatelepről. És egy ilyen hosszabb kiesés… meddig is tartana ez? – Ráadásul még azt is elvárják tőlünk, hogy megtermékenyítsük ezeket a… – Micsoda? Hogy mi termékenyítsük meg a kisbolygó lakóit? – Egyelőre nem őket, ez egy későbbi feladat. Először egymást! Az öreg Matovčik úgy ugrott fel a karosszékről, mintha kígyó csípte volna meg. – Fiacskám, ha egyszer innét kikerülünk, az legyen az első, hogy orvoshoz menj. – Apám, ne dühöngj. Én csak azt mondom most, amit Aas mondott nekem. Azért ejtettek fogságba minket, mert azt hitték, hogy egy emberpárt alkotunk. Egy férfi, egy nő. A kisbolygón el akarják szaporítani az isteneket. Érted, apám? Mi lennénk a dinasztia-alapítók. Először egy apa, egy anya. Aztán egy fiú, mint a következő isten. A Matovčikok mint dinasztiaalapítók. Mi, Matovčikok, Alsó-Lehotáról. Az érc kitermelése nem állhat meg akkor sem, ha mi egyszer meghalunk. Akkor majd a mi utódaink irányítják a munkát. Legalábbis így képzelik el azok, akik fogva tartanak minket, – No de, édes fiam, hát képzeld el, hogy én megtermékenyülök! Arra persze nem gondolsz, hogy mit szólna ehhez az édesanyád… Vavro legyintett a kezével. – Azt hiszed, engem nem zavar a dolog? – sóhajtott egy nagyot. – Viszont meg kell mondani, hogy azok a kis nőszemélyek, ott a kisbolygón, nagyon is arravaló személyek. Kedvesek, törékenyek, gömbölydedek, és minden fa mögött nekiállnak szeretkezni. Igazán jó kis macskák, meg kell adni. Az öreg Matovčik elszomorodott, és azt mondta: – Úgy látszik, nagyon megtetszett neked ez az istenszerep. Az építkezésre meg nem is gondolsz. Pedig Fero már zúzott követ is tudna szerezni. – Az biztos, hogy kár volna éppen most abbahagyni. – Duro meg azzal biztat, hogy szerez a teraszra korlátvasat. – Hát bizony… – Milka Uhliarikova meg félretesz nekünk a vaskereskedésben egy Darling típusú fürdőszoba-felszerelést. – Bizony, arról nagy kár volna lemondani. – Cyprián nagybátyádnak még húszezer koronával tartozunk. Hogy azt meg tudjuk neki adni, legalább egy év szorgalmas munkába telik. Bizony még soká el kell járnunk fusizni a doktorhoz. – Értem én, apám, de ezek – és maga köré mutatott – azt akarják, hogy azonnal döntsünk. Félórát adtak nekünk. Atyaisten, megállt az órám! Azonnal itt lesz Aas. – Mit érdekel ez téged? Az előbb azt mondtad, az a dolgunk, hogy termékenyítsünk.
Vavro belevágott a szavába: – Mindennek az az átkozott kendő az oka, apám. Nem megmondtam magának, hogy még bajunk lesz azzal a kendővel?! Ha az embernek fáj a foga, menjen el szépen a fogorvoshoz. Nem így kell a dolgot megoldani. Maga vitt minket ebbe a szerencsétlenségbe. Most istent csinálnak belőlünk. – No de hisz, most már tudják tőled, hogy nem vagyok nő! Megmagyaráztad nekik ezt a dolgot? Vavro megrándította a vállát. – De hát ők ezt az egész dolgot csak elméletileg ismerik. – Ó, ha most volna itt valami szemrevaló nőszemély! – méltatlankodott az öreg Matovčik, mert láthatóan megijedt tőle, hogy rövidesen isten lesz belőle. Csak akkor tért magához, amikor látta, hogy Vavro jókat nevet az ijedelmén. – Közeledik a döntés ideje – szólalt meg fölöttük egy érces hang. – Egyes és kettes számú ember, készüljetek fel! Az öreg Matovčik remegve nézett a fiára. – Mit gondolsz, most rögtön odaszállítanak minket arra a kisbolygóra? Vavro bólintott. – Hát hiszen tulajdonképpen volna abban valami érdekes – töprengett az öreg. – Az apám valamikor, az Osztrák-Magyar Monarchia idején még Hercegovinában is járt, később meg Fiúméban. Ha hallottad volna, hogy micsoda történeteket mesélt… Azt mondtad, hogy ez a bizonyos kisbolygó valahol a Mars közelében van? – égett az arca az öregnek. – Hát hiszen, ha úgy lehetne elintézni a dolgot, hogy csak rövidebb időre menjünk. Mondjuk, egy hónapra vagy kettőre. Utána befejeznénk az építkezést, megépítenénk a garázst is. Beszórni a homlokzatot brizolittal… – Kicsempézni a fürdőszobát… – Meg egy darabot a konyhában is, a sparhelt mögött, ahogy Zuzka mutatta. Anyád meg azt mondta, hogy… Vavro Matovčik a fejéhez kapott, és véletlenül beleütközött egy Nagy Medve csillagképlakóba. – Ámen. Közeledik Aas. Apám, most feléd tart. Ne hagyd, hogy telebeszélje a fejed. – De hisz azt mondtad, hogy nem is nő. Akkor meg mit jár a szád? Amikor a gyönyörű Aas kiemelkedett a padlózat alól, és feléjük közelített, Vavrónak hirtelen kifordult a szeme, és fuldokolni kezdett. Aztán egyszer csak elengedte magát, és lerogyott a padlóra. – Vavro, drága fiam, kedvesem! – Az öreg letérdelt a földre, és dühösen kergette el a fiú közeléből Aast. – Távozz, átkozott teremtés! Látod, micsoda szörnyetegek vagytok? Azonnal ki kell őt vinni a szabad levegőre, mert különben azonnal elpusztul. És vele együtt én is. – Mondta a magáét, és közben hevesen gesztikulált a fehér hasáb irányában. – Aztán majd nem leszek képes rá, hogy isteneket csináljak a bolygótokon. Bizony, nem. Hagyd békén, majd magam viszem ki. – Megragadta a fiút a kezénél fogva, és vonszolni kezdte a repülő csészealj kijárata felé. – Így ni! Néhány másodperc múlva Vavro Matovčik már a friss levegőn feküdt, az ív alakú hidacskán, amely az űrhajóból a szlovák földre vezetett.
– Segítség érkezik – szólalt meg felettük a hang. – Ne mozogjanak. Hamarosan küldünk egy biológust, aki az önök bolygójának viszonyaira van kiképezve. – Majd éppen a Nagy Medvéről való felcserre van nekünk most szükségünk – komorodott el az öreg Matovčik, és megpróbálta magához téríteni a fiát. Ekkor Vavro valamit morgott, a legvalószínűbb, hogy valami átokfélét, aztán mint valami hal, keresztül vetette magát a korláton, megrántotta az apja lábát. – Apám, gyorsan, oda az erdőbe, fussunk! Egy pillanat, és már el is tűntek. A repülő csészealj ajtajában ebben a pillanatban már meg is jelent az a bizonyos szakképzett biológus, egy nem közönséges szőke szépség alakjában, hosszú hajjal és kifejező testhajlatokkal. Csakhogy a sötétben semmit sem láthatott. A repülő csészealj legénysége a fényszórókhoz rohant, és megpróbálta bevilágítani a közben folyton távolodó Matovčikék útvonalát. A hatalmas fenyők árnyéka azonban megvédte a menekülőket, jobban, mint a legjobban megerősített börtönfalak. A fenyőfák árnyékában akár tízszer annyian is megbújhattak volna, mint Matovčikék. – Lejárt a határidő – jelentette be most udvarias hangon az érces hang a menekülőknek. – Az egyes és kettes számú ember azonos nemhez tartoznak. Nem alkalmasak további manipulációkra. Vége a közlésnek. Felszabadító csend következett. – No látod, fiacskám – suttogta az öreg Matovčik, miközben fejét a mohába dugta, és fiát átölelte a vállánál fogva. – Az én kendőm nélkül sosem éltünk volna át ilyen érdekes kalandot. – Ne mondjad, hogy hopp, amíg át nem ugrottad az árkot. Mind a ketten igyekeztek minél apróbbra összezsugorodni, fejüket betakarni a kezükkel, ahogy ezt a polgári légoltalom idevonatkozó szabályai előírják. Tudniillik a BRZGKE bolygó repülő csészealja ebben a pillanatban forogni kezdett halk duruzsoló hang kíséretében a saját tengelye körül, közben fényt bocsátott ki magából, időnként elektromos kisülések látszottak a palástján, aztán megemelkedett, és méltóságteljes repüléssel a júliusi égbolt magasába emelkedett Ó, ha most volna nálunk egy fényképezőgép – sajnálkozott Vavro. Micsoda szenzáció lenne. Így talán nem is hisz majd nekünk senki. Éjfél körül értek csak haza, mert Vavrónak remegett a keze a kormányon. Koszosak voltak és meglepően szótlanok. A rántott hús addigra természetesen teljesen elhűlt, Zuzka és a mama meg dühösek voltak és rosszkedvűek. – Nehogy most nekiállj hazudozni, te vénember – ordítozott Matovčikné –, hogy a francban van, hogy eddig ittatok, és nem érezni meg rajtatok! Nekem ne hazudozz! Alighanem valami frajlákkal töltöttétek az időt, és szórtátok rájuk a pénzt. Hogy nem szégyelled magad öreg ember létedre. Vavro Matovčik bezárta a helyére a motort, és útban visszafelé magához vette a kamrából a házi főzetű szilvapálinkát, húzott az üvegből egy hatalmasat, és szó nélkül leült a hideg rántott hús mellé. Aztán csendesen odahajolt Zuzkához. Noha szerette volna,
ha sikerül most maga elé képzelnie a gyönyörűséges Aast a gumiból való ajkaival és az ismeretlen bolygócska vadnőit, de valahogy nem akart a dolog sikerülni. Még éjszaka is felébredt álmából, mintha valami sípolást hallott volna, várta, hogy majd megjelenik az a halovány fényesség, de csak a felesége lélegzése hallatszott, miközben a másik oldalára fordult. Csak most, az éjszaka mélyén gondolkozott el rajta, hogy helyesen cselekedett-e. Csakhogy a repülő csészealjak ettől a sikertelen kísérlettől kezdve soha többé nem látogattak el a mi környékünkre. Legalábbis nekünk nincs róla tudomásunk. csulák mihály fordítása
KAREL SÝS Könnyű repülés A hangulatunk ünnepi Velence felé száll a gép Reggel még Prága! Jó anyám fogadd fiad üdvözletét Egy jó nyelet pálinka kell ilyenkor, hogy a szédülés Ne födje el lábunk alatt a zöld mezők üdvözletét Ámbár a sör is megteszi s a szendvicsből egy harapás És ha az isten is segít elkerüljük a koccanást a hegyekkel, s a benzin is kitart addig, amíg ki kell Lám, már nyugodt is minden arc hahó, hisz teljes a siker! De jó a Földtől elszakadni ennél csak egy jobb: állni rajta Két perc múlva megérkezünk ezt jelzi most egy apró lámpa Két perc csupán és szép Velence pihegve omlok majd szivedre! csulák mihály fordítása
OTOKAR CHALOUFKA amulett Annak a férfinak, aki a Győzelem lakónegyed egyik öreg házának árkádjai alatt megszólított, nem volt túlságosan sok reménye a sikerre, jó, ha egyáltalán voltak némi halvány esélyei. Hangulatom jócskán a béka feneke alatt stagnált, ahogyan azt az én szülőföldemen mondani szokták. Ez a kifejezés mindig nagyon tetszett nekem, mert emlékeztetett egy francia szólásra, amelynek ugyan egészen más a jelentése, de ugyanolyan szellemes, mint a miénk. Egy ideig filológiával is foglalkoztam, és az ilyen nyelvi játékok azóta is mindig elgyönyörködtetnek, mivel a nyelvnek azt a csodálatos erejét bizonyítják, amellyel naponta elkápráztat és meglep bennünket. Tehát, amint azt mondottam volt, hangulatom a béka feneke alatt stagnált, amikor az a férfi szinte nesztelenül mozogva közelített meg, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban próbált meg feltartani. Fuldoklottam az adósságokban, ő meg arra akart volna rávenni (ha jól értettem a motyogását), hogy vásároljam meg tőle azt a bizonyos tárgyat, amelyet kinyújtott és meglehetősen maszatos tenyerén tartott. Ez az egész szituáció engem abba a bizonyos jól ismert lelkiállapotba sodort, amikor az ember egyszerre szeretne felröhögni s ugyanakkor dühében ordítani. Valaha azt hittem, hogy uralkodni tudok az ilyen hangulatokon, és sohasem kerülök ehhez hasonló helyzetbe. – Nem veszek semmit – mondtam, és sétapálcámmal félretoltam az ismeretlen férfi bő lebernyegét, amely valamilyen színtelen anyagból készült, néhány helyen lyukas is volt már, mert megrágták a molyok, a könyöktájakon pedig jócskán meg volt kopva. – Nem kellene ilyen elutasítóan viselkednie – alkalmatlankodott tovább az az ember, miközben koszos tenyerét továbbra is az orrom alá dugdosta. – Nem veszek semmit, mivelhogy… – Igen, ezt tudom – szakított félbe higgadt hangon –, mivelhogy egyáltalán nincs pénze. Ez a kijelentés meglehetősen lesújtott. Nem gondoltam volna, hogy a külsőm ilyen félreérthetetlenül utal a pénztelenségemre. Végül is kifogástalan volt az öltözékem, a kesztyűm tiszta, a kalapom sem volt kifényesedve, és azt az apróságot meg aligha vehette észre bárki is, hogy bár cipőm mérték után készült a Leo Parc műhelyben, a sarka már egy kissé bizony csámpás volt. – Menjen a dolgára, jóember – kiáltottam rá –, különben rendőrt hívok! – Akkor nem is kell nagyon hangosan kiáltania – szűrte ki a szavakat a fogai közt az ismeretlen férfi –, egy éppenséggel itt támogatja az oszlopot a közelünkben. És valóban, az egyik oszlop mellett, pontosabban egy kissé az oszlopnak dűlve, ott állott egy rendőr, egy egészen fiatal srác, lehet, hogy életében először most teljesített szolgálatot; egyetlen csillagocska volt felvarrva a váll-lapjára. Hosszú, vékony nyakú fiú volt, hatalmas ádámcsutkával, mely szüntelenül föl-alá mozgott, mintha állandóan nyeldekelt volna. Ám az is lehet, hogy mindez csupán optikai csalódás volt, hiszen a
rendőrnek épphogy csak a körvonalai látszottak, az arca, amelyet alul sapkájának az állszíja szorított, árnyékban volt, kezeit a háta mögött tartotta, így aztán az ádámcsutkáján kívül tulajdonképpen csak csillogó kardmarkolatát lehetett látni, a rendőr sötét színű egyenruhája teljesen beleolvadt a háttér éjszakai sötétjébe, amelyben álldogált. – Csak hívja ide nyugodtan – mondta a csavargó. Ezt azért mégsem akartam megtenni, csak egy lépéssel közelebb mentem a rendőrhöz, aki maga is tett egy lépést irányomban, mintha meg akarná állapítani, ki jár itt ebben a késői órában a néptelen utcán. Amikor meglátta a fekete kalapomat, a nyakam köré csavart fehér sálat és a fehér kesztyűmet, udvariasan tisztelgett. – Ugye, hosszú a szolgálat – mondtam a rendőrnek, mert nem akartam egyetlen szó nélkül továbbmenni. – Bizony ez így van, uram! – válaszolta bizonytalanul. – Ráadásul mindenféle gyanús alakok kószálnak errefelé – folytattam a beszélgetést, és feltűnés nélkül arrafelé hunyorítottam, ahol az ismeretlen lebernyeges férfi ácsorgott. – Én nem láttam itt senkit, uram – mondta erre a rendőr, s amikor magam is a kérdéses irányba néztem, csodálkozva győződtem meg róla, hogy az én emberem már nincs ott, egyszerűen eltűnt. – Csak úgy általánosságban gondoltam – szóltam hát, hogy valamiképpen befejezzem ezt az ostoba társalgást, és megkínáltam a rendőrt egy szivarral, egyikével a legutolsó szivarjaimnak. – Csak vegye el, ezzel is gyorsabban telik majd a szolgálat! – Nagyon köszönöm – mondta a rendőr –, csakhogy… – Csak tegye el nyugodtan – próbáltam őt megnyugtatni –, ne féljen, nem fogom a dolgot jelenteni. A rendőr ezek után készségesen elvette már a szivart. – Köszönöm, uram – mondta még egyszer, és megint szalutált, közben pedig önkéntelenül meghajtotta a fejét. Ebből is világosan kitűnt, hogy csak nagyon rövid ideje viselhet egyenruhát, s hogy előző életében inkább ahhoz volt hozzászokva hogy fejet hajtson, mintsem hogy tisztelegjen. Azt is észrevettem, hogy világoszöld színű szeme amolyan vizes csillogású, s lehetetlen benne felfedezni az emberi indulatok legcsekélyebb jeleit is. Elhaladtam a rendőr mellett, és folytatni akartam az utamat hazafelé abban a meggyőződésben, hogy az a bizonyos alak közben már elbújt valahol vagy el is szaladt, de alig tettem meg két-három lépést, már megint az orrom előtt meredezett a koszos mancsa, rajta valamilyen tárgy. – Ez a rendőr, uram, úgysem jó semmire – mondta a csavargó –, biztosíthatom, hogy semmi értelme nem volna annak, hogy idehívja. Engem úgysem láthat. – Ezt meg hogy érti, ugyan miért ne látná magát? – kérdeztem. – Úgy értem – válaszolta a kérdésemre higgadtan –, hogy nincsen hozzá szeme, hogy engem megláthasson, vagyis nem olyan a szeme, hogy azzal megláthasson engem. A férfi (legalábbis nekem úgy tűnt) azzal a következetlen képalkotással beszélt, amely leginkább a falusi emberek beszédmodorára jellemző, akik igen gyakorta használnak maguk alkotta metaforákat egyszerűen azért, mert képtelenek rá, hogy mondanivaló-
jukat pontosan megfogalmazzák. Ez önmagában egyáltalán nem volt számomra meglepő, hiszen magam is falusi származék vagyok, s így saját tapasztalatomból tudom, hogy ott ez hozzátartozik a mindennapi beszédmodorhoz; végső soron így születnek az úgynevezett sajátos népi kifejezések. Ami viszont meglepett, az az a félreérthetetlen természetesség volt, amely ennek az ismeretlen csavargónak a beszédmodorát jellemezte. Úgy beszélt velem, mint egyenrangúval, sőt többet mondok: mintha nagyon régóta ismert volna engem, és most kifejezetten rám várt volna ennek a régi háznak az árkádjai alatt. – Igen, uram, régóta ismerem önt, és valóban éppen önre vártam – mondta most a csavargó. Megpróbáltam mellette elmenni. – Nem olyan nehéz kitalálni, hogy mikor mire gondol – suttogta ő a fogai közt –, pontosan tudom, hogy mikor mi jár az eszében. – De én mindezek ellenére sem akarok öntől vásárolni semmit – védekeztem a tolakodása ellen. – Hát persze – szakított félbe a férfi –, hiszen nincs egy fityingje sem. Kérem, ne sértődjön meg ezen, de hát ez a színtiszta igazság! – Hát jó, valóban nincs – ismertem el, hogy minél előbb véget vessek a beszélgetésnek. – Bizony, nincs. Csakhogy amit én önnek kínálok, az nem kerül pénzbe. Ez ajándék… igen, fogadja el tőlem mint ajándékot! – Ajándék? – csodálkoztam el. – De hát kitől? – Netán azt hiszi, hogy kevesebb öröme telik majd benne, ha nem tudja, hogy kitől származik? – tért ki a férfi az egyenes válasz elől. – Ajándék egy meghatározott személytől, ez olyan mindennapi dolog, ami ráadásul odaköti az embert az ajándékozóhoz; ajándék egy ismert személytől, tulajdonképpen nem is igazi ajándék, hanem egyszerű vétel, amelynek fedezete a megajándékozott tisztessége. Az ilyen ajándékot egy viszont-ajándékkal kell kiegyenlíteni. Legjobb esetben sem más, mint az öröm egyszerű megvásárlása. – Az öröm megvásárlása? – ellenkeztem vele. – Maga szerint az örömöt meg lehet vásárolni? – Drága uram – mondta erre az ember –, az örömöt gyakorta megvásárolják, de hiszen ezt ön is nagyon jól tudja, ön is bizonyára adott már koldusnak alamizsnát, az ajándék esetében tulajdonképpen ugyanerről van szó. A becsületes ember kifizet egy kis pénzt az ajándékért, és örömet érez, hogy ezzel a megajándékozottat boldoggá tette. A gazember ugyancsak kifizeti ezt a bizonyos összeget, és annak örül, hogy a megajándékozottat ezzel kellemetlen helyzetbe hozta; ezek ugyan apró, de valójában nagyon lényeges különbségek. – Azért vannak kivételek is – próbáltam megvédeni az ajándékozókat és a megajándékozottakat. – Hát igen, vannak: a nők és a gyerekek, rajtuk kívül azonban senki más. Most a csavargó egészen más stílusban beszélt, mint az előbb, úgy fejezte ki a gondolatait, mint valami irodalmár, aki éppen a kiadója szalonjába látogatott el, és most megpróbál egy kissé familiárisan társalogni, ahogyan ez közeli ismerősök között illendő is, de ezenközben is igyekszik megőrizni egy bizonyos udvarias szellemességet,
anélkül azonban, hogy ezzel bárkit is sérteni akarna. – De… – rugaszkodtam megint neki a mondanivalómnak. – De egy ajándék valakitől, akit nem ismerünk – folytatta az idegen –, az valóban ajándék, mivel az egyik felet sem kötelezi le. Nos, hát vegye el! – s ezzel a kezembe nyomta azt a bizonyos tárgyat. A tenyeremen éreztem, hogy ez a tárgy fémből van, de ezzel egyidőben még valamit észleltem, azt ugyanis, hogy az idegen mindig ugyanazokat a mondatokat folytatja, amelyeket én magamban megfogalmazok, mintha hallaná a gondolataimat. – És mi ez tulajdonképpen? – kérdeztem most már meg minden ellenkezés nélkül. – Amulett – mondta a férfi –, amulett, amely majd megvédi önt. Az utolsó szavakat már szinte alig hallottam, és úgy tűnt, hogy a kopott köpönyeget viselő alak lassan elenyészik a szemem elől. Mitől fog megvédeni? – szerettem volna még megkérdezni tőle, de már nem volt kitől kérdeznem. Megvontam hát a vállamat, és a kis tárgyat belesüllyesztettem a mellényzsebembe, aztán balra fordultam, arra az utcára, amely a lakásom felé vezetett. Magam voltam megint ezen a sötét, immár éjszakai utcán, mindenütt csend honolt, egy rövidke idő elteltével azonban gyors lábdobogást véltem hallani a hátam mögött. Úgy látszik, gondoltam magamban, mégis viszszajön az én emberem, alighanem kérni akar egy kis pénzt. A dobogásba azonban valamiféle fémes pengés is keveredett, s amikor hátrafordultam, megláttam a rendőrt, akit az előbb egy szivarral ajándékoztam meg – ő futott utánam, és a kardja, amely úgy látszik, túlságosan hosszú szíjon lógott a derekán, hozzáverődött az utca kövezetéhez. – Uram, uram! – kiáltozta a rendőr, amikor teljesen kifulladva utolért. Megálltam, hogy bevárjam őt, láttam, hogy az ádámcsutkája most még sebesebben ugrándozik, mint az előbb, halványzöld szeme most erősen csillogott, az álltartó szíja kibomlott, és a szája előtt ugrándozott. A szája nyitva volt, jól látszott hibátlan fogsora. Miközben a bal kezével a kardja markolatát próbálta megtartani, a jobbját felém nyújtogatta, benne két ujja közt az én szivaromat tartva. – Mi történt? – kérdeztem meg tőle. – Uram, vissza kell hogy adjam az ön szivarját, elnézését kérem, de az előbb nem gondoltam meg a dolgot… ugyanis ez ellenkezik az előírásokkal, mikor az ember szolgálatban van, nem fogadhat el senkitől semmit. Megvontam a vállamat, immár másodszor ezen az estén. – Ahogy jónak látja, őrmester úr – mondtam neki, és elvettem tőle a szivart. Szándékosan szólítottam őt olyan rangot megjelölve, amelyet a szerencsétlen nemcsak hogy nem mondhatott a magáénak, de valószínűleg csak hosszú-hosszú szolgálati idő eltelte után fog majd elérni, ha addig el nem kopnak a lábai a sok mászkálástól. Ezzel a szivart a szeme láttára bedobtam egy kanálisba. – Ahogy gondolja, ha nem akart rágyújtani, nyugodtan eltehette volna későbbre. – Köszönöm uram, nagyon köszönöm – mondta a rendőr látható megkönnyebbüléssel, tisztelgett, s közben megint meghajtotta magát, mint abban az időben, amikor még nem viselt egyenruhát. Ez az este a meglepetések estéje, jutott eszembe, miközben a házmesternek csönget-
tem. Először ez a különös csavargó az amulettel, aztán ez a rendőr, ilyen még aligha esett meg a világtörténelemben, hogy egy városi rendőr visszautasított volna egy szivart, ráadásul ilyen nevetséges körülmények között. Egy csendőr, az egészen más, az állami alkalmazott, ilyen nem is jutna az ember eszébe, de egy városi rendőr, akinek közismerten jóval alacsonyabb a fizetése a városi magisztrátus jóvoltából, róluk mindenki tudja, hogy szívesen vesznek bármilyen apró ajándékot, különösen ha nincs rá tanú. Csak másnap reggel jutottam hozzá, hogy alaposan szemügyre vegyem az amulettet. Megállapítottam, hogy ezüstből készült, tojásdad alakú volt, alul és felül alakja kiöblösödött, közepén pedig sáfrányszínű kő volt beleépítve. Ennek a kőnek a nevét azonban nem tudtam megállapítani. A követ körülölelő ezüstön finom rajz volt látható, a kő fölött pedig egy meztelen nő stilizált rajza olyan pózban, amely Goya ismert képére emlékeztetett, a kő alatt az említett rajz valamilyen madarat ábrázolt hosszú csőrrel, valószínűleg héja volt ez a madár, a kő két oldalán virágok rajza volt látható. Ezek a rajzok azonban egészen aprók voltak, s így ez a részlet valahogy kissé szegényesebben hatott. Az egész kis tárgy összhatásában rendkívül kellemes benyomást tett az emberre, bármelyik nő bizonyára szívesen viselte volna medalionként a nyakában, természetesen nem éppen estélyi ruhához, mivel a kő valószínűleg csupán féldrágakő lehetett, s maga az ezüst is a meglehetősen primitív rajzolattal nem volt nagyon kifejezőnek nevezhető. Egyébként is nehezen elképzelhető, hogy akadjon olyan nő, aki hajlandó társaságban megjelenni egy olyan medalionnal a nyakában, amely egy meztelen nőt ábrázol egy héja társaságában. A magam részéről inkább úgy találtam, hogy ez a tárgy valamiféle függőnek volna alkalmas egy óraláncon, ez a hely egyébként is a legalkalmasabb egy olyan ajándék viselésére, amely egy ismeretlen csavargótól származik. Ennél többet nem is kívántam az ajándékkal foglalkozni annál inkább sem, mivel ezen a napon meglehetősen sok tennivalóm volt. A délelőtt folyamán meg akartam hallgatni egy bizonyos professzor előadását az egyetemen, délután egy üzleti tárgyaláson kellett részt vennem, este találkozóm volt a klubban, Jindrich barátom megígérte, hogy ezen az utóbbin maga is ott lesz. Csakhogy már reggel a dolgok egészen másképpen alakultak, mint ahogy ez elvárható lett volna. Pontosabban szólva nem éppen reggeltől, hanem délelőtt tizenegy órától kezdve, ám mégis nyugodtan mondhatom, hogy reggeltől, mivel már ebben az időben is jellemző volt rám a késői kelés, és a nap számomra ezúttal is tizenegy órakor kezdődött el. Ebben az időpontban léptem be ugyanis abba a nagy előadóterembe, amely mintegy félig telt meg hallgatósággal, s az akadémiai negyedóra elteltével megjelent a katedrán Trismegist professzor asszisztensének kíséretében. Az előadás szokás szerint a professzornak egy olyan megjegyzésével kezdődött, mely szerint egyetemi kollégái ostobák és félműveltek, aztán egy olyan szöveg felolvasásával folytatódott, amely könyv alakban nekem is megvolt otthon, csakhogy most a professzor egy-egy megállapításához megjegyzéseket is fűzött. Én éppenséggel ezek miatt a széljegyzetek miatt látogattam a professzor előadásait, mivel ezek a megjegyzések mindig szellemesek, találóak és nagyrészt gunyorosak voltak, meg aztán az előadás módjáért is, tetszettek a
professzor taglejtései, a legkülönfélébb váratlan gesztusai s az is, ahogy előadás közben nemegyszer lábujjhegyre állt, látni engedve cipőit, amelyek vitathatatlanul a Parc cégnél készültek. Ez alkalommal azonban mintha Trismegist nem lett volna igazán elemében, gyilkos iróniája nem tündökölt olyan mértékben, mint máskor, időnként belezavarodott a mondanivalójába, s egyszer egy egész bekezdés felolvasását megismételte. Valószínűleg én voltam az egyetlen, aki ezt észrevettem, mivel a hallgatók többsége nem figyelt oda az előadásra, ráadásul a professzor kifejezetten felém fordította a tekintetét, végül meg is szakította az előadást, odahajolt az asszisztenséhez, és valamit a fülébe súgott. Ezek után az asszisztens valamit felírt egy papírlapra, aztán halkan, hogy a professzort ne zavarja, odajött ezzel a papírlappal az én székemhez. A professzor úr kéri önt, legyen olyan kedves, távozzék a mai előadásról. Kéri, hogy ne tekintse ezt a kérést az ön személye iránt megnyilvánuló ellenszenvnek, arról van szó mindössze, hogy a mai alkalommal a professzor urat az ön puszta jelenléte irritálja, hogy milyen okból, azt a professzor úr képtelen meghatározni – állt a papírlapon. Ránéztem a székem fölé hajló asszisztensre, aki azonban úgy viselkedett, mintha ez a dolog egyáltalán nem is tartozna rá, nagyra nyitott halvány, vízszínű szemeiben, semmi sem látszott, ami a véleményére utalt volna, a szája nyitva volt, és ahogy lélegzett, hatalmas ádámcsutkája fel-alá ugrándozott a nyakán. Fogtam magam és távoztam, valahogy nem is éreztem sértve magam, délfelé járt az idő, és nekem ebéd után fontos tárgyalásom volt, fontos üzleti tárgyalásom. Arról volt szó, hogy írjak egy librettót valamilyen könnyed operett zenéjére, csakhogy nem a saját nevem alatt, hanem egy ismert és divatos librettóíró nevén, s osszuk meg a librettóért járó honoráriumot. Az operettlibrettista, tudniillik az, akinek a nevét kellett volna adnia a munkámhoz, mintegy félórás késéssel érkezett a kávéházba, ahol találkoznunk kellett, de szerencsére nagyon jó hangulatban volt. Világos fahéjszínű zakót viselt, világoskék inget, a kabátja zsebében világoskék díszzsebkendőt, a nyakán feltűnő nyakkendőt, frissen ondolált haja a vállára hullott, amikor mosolygott, elővillantak hibátlan fehér fogai, egészségesnek és kiegyensúlyozottnak látszott. Amikor leült mellém, egyik lábát átvetette a másikon oly módon, hogy látható legyen a cipője, amely természetesen Leo Parc műhelyében készült. A cipő talpán látszott, hogy csak igen rövid ideje viseli. A librettista azonnal rátért a bennünket érdeklő üzleti ügyre, meglehetősen nagyvonalúan viselkedett: önként felajánlotta az esedékes honorárium ötven százalékát, ami nagyon méltányos összegnek tűnt számomra, mivelhogy annak az egész ostobaságnak, amelyet megírni készültem, csak is úgy volt rá reménye, hogy elfogadják, ha az ő neve fog szerepelni a címlapon. Az ajánlat tehát teljesen megfelelő volt számomra, úgy látszott, hogy minden nehézség nélkül megegyezünk, ám akkor a librettista mintha elfelejtette volna, hogy az előbb már egyértelmű ajánlatot tett, kezdett elbizonytalanodni, dadogott, s ahogy végül a szavaiból kihámozhattam, el akart térni eredeti ajánlatától. – Sokkal jobb lesz – dadogta –, ha a librettót az ön neve alatt nyújtja be, ez esetben természetesen megkapja a teljes honoráriumot, én nem kívánok öntől semmiféle részesedést, szívesen eljárok az ügyben, de csakis mint az ön művének ajánlója, s úgy, hogy öné legyen a teljes tiszteletdíj.
Amikor én azt az ellenvetést tettem, teljes meggyőződéssel beszélve, hogy az igazgató még az ő közbenjárása esetén sem lesz hajlandó a librettót elfogadni annál az egyszerű oknál fogva, hogy a közönséget csakis a divatos szerző nevével lehet behozni az előadásra, s így az anyagi siker veszélybe kerül, ő csak mondta tovább a magáét. Végül valamiféle teljesen zavaros indoklással egy újabb találkozót javasolt az ügyben. Egy későbbi időpontban majd alaposabban megtárgyaljuk ezt a dolgot, ez volt az utolsó szava, noha teljesen világos volt, hogy most is éppen ezzel a céllal jöttünk össze. Ez a fordulat meglehetősen kellemetlen volt a számomra, mert amikor a librettista a Leo Parc műhelyéből származó cipőjében eltávozott, ezzel magával vitte azt a mármár biztos reményemet, hogy jelentős pénzösszeg birtokába juthatok, ám amikor arra gondoltam, hogy este a klubban kedves barátommal, Jindrichhel találkozom, megint visszatért a jókedvem. Este pontosan érkeztem a klubba, Jindrich barátom már ott ült a törzsasztalnál egy mitológiai jelenetet ábrázoló kép alatt. Előtte az asztalon egy virágtartóban friss virág állott, gyűretlen nyakkendője, melyben elegáns briliánstűt viselt, teljesen megnyugtatott. Szükségem is volt erre, mert szemem előtt még mindig a librettista kiabáló színű nyakkendője táncolt A szokott szívélyességgel üdvözöltük egymást, és vártuk, hogy megérkezzék harmadik társunk, az államtitkár helyettese, aki a külügyminisztériumban dolgozott. Az illető Jindrich barátom ismerőse volt, és éppen Jindrich barátom ajánlására egy igen kitűnő állással kecsegtetett a minisztériumában. Az állás igen kellemesnek kínálkozott, tulajdonképpen az lett volna a dolgom, hogy minden elsején felvegyem a fizetésemet, időnként megjelenjek különféle banketteken, fogadásokon és más hasonló eseményeken, különféle külföldi diplomatákkal vadászatokon vegyek részt elkísérjem őket az operába, koncertekre, kiállítási termekbe, különféle látogatásokra. Nem vitás, hogy igen kitűnő állásról volt tehát szó. éppen ezért meglehetősen türelmetlenül vártam az államtitkár helyettesét, ám ezenközben azért jóízűen társalogtunk Jindrich barátommal a legutóbbi báli szezonról, továbbá egy közelmúltban megjelent esszékötetről, amely pillanatnyilag az irodalmi élet szenzációja volt. Jindrich barátom tarsolyában volt néhány szellemes idézet a kötetből, megjegyzéseket is tett a könyv tartalmával kapcsolatban, de be kell vallanom, hogy meglehetős mérsékelt érdeklődéssel figyeltem csak a szavait, mivel teljesen az érkezendő államtitkár-helyettesre koncentráltam, ő végül is mintegy órás késéssel érkezett csak meg, de ismertette velünk az okot, amely miatt nem lehetett pontos. Közben fogyasztottuk az előételt, ő meg ismertette velem a feladatokat, amelyek a minisztériumban rám várnak. Nem sok ilyen kötelezettségem volt, így mire az étkezésben a langusztához jutottunk, az államtitkár-helyettes be is fejezte a tájékoztatást. Ekkor ismét Jindrich barátom vette át a szót, megint visszatért ahhoz a bizonyos esszékötethez. Már feltehetően untatta őt az a beszélgetés, amely az én jövendő munkaköri kötelességeim körül forgott. Tulajdonképpen igaza volt, hiszen a klub íratlan szabályai szerint, itt a munkáról nemigen illett beszélni. – Nem arról van szó, méltóságos uram – mondta az államtitkár-helyettesnek –, hogy a barátom a minisztériumban dolgozzon, hanem arról, hogy az ön minisztériuma a barátom számára megfelelő társadalmi helyzetet biztosítson.
Az államtitkár-helyettes ezzel az érveléssel lelkesen egyetértett, s én azonnal elfeledkeztem mindenféle kételyemről, hogy esetleg olyasmiket várnak el tőlem, amiknek nem tudok majd megfelelni. Ezzel aztán Jindrich barátommal együtt máris elintézettnek tekintettük az ügyet, fellélegeztem, mivelhogy arra a bizonyos pénzre meglehetős nagy szükségem volt. Amikor azonban a vacsorát már-már befejeztük, az államtitkár-helyettesnek váratlanul különféle nehézségek jutottak eszébe, amelyekre, úgymond, korábban nem gondolt, s amikor a gyümölcsnél tartottunk, egyszerűen kijelentette, hogy az egész ügyet meg kell még tárgyalnia az államtitkárral, addig nem kötelezheti el magát semmire. Mindebből világossá vált számomra, hogy a barátunk visszatáncolt, s míg erre gondoltam, önkéntelenül is az államtitkár-helyettes arcába bámultam, egyre figyelmesebben néztem őt, mindenáron meg akartam tudni, nem vizenyős-e a szeme és nem feltűnően hibátlan-e a fogsora, és nem ugrándozik-e az ádámcsutkája. De semmi ilyet nem tapasztaltam, az államtitkár-helyettesnek sötét színű szeme volt, az ajkait összezárva tartotta, az én fürkésző tekintetemet azonban nagyon nehezen viselte, és amikor elbúcsúzott és távozni készült, szinte vörös volt az arca. – Különös – állapította meg Jindrich –, eddig azt hittem róla, hogy megbízható ember. Kénytelen leszek a dolgot a miniszternél szóba hozni. – Valahogyan ma rosszul mennek nekem a dolgok! – kapcsolódtam a szavaihoz. – Még nem múlt el a nap, még nem mondhatsz semmit – válaszolta Jindrich. Benyúltam a mellényzsebembe, hogy megnézzem, tulajdonképpen mennyi az idő, s ezzel a mozdulattal egy kissé félrehajtottam a zakómat, így Jindrich észrevette a láncon lógó érmecskét. – Hát ez meg mi? – érdeklődött. Lekapcsoltam az amulettet, és az asztalon át feléje nyújtottam, hogy alaposabban megszemlélhesse. Jindrich a kezébe vette a tárgyat, egy ideig bámulta a sáfrányszínű követ, amelyet ezüsttel vettek körül, aztán rám nézett, majd megint a kőre, megint rám, végül teli szájjal nevetni kezdett, olyan nagy erővel, hogy ilyesmit még nem hallottam tőle soha. – Az isten szerelmére – hahotázott –, szóval te rendjelet kaptál? De hát hogy jutottál hozzá? – csodálkozott. Mindent elmondtam neki, a tegnapi különös találkozást, esetemet a rendőrrel, Trismegist professzorral, az operettlibrettistával, Jindrich meg egyre hangosabban nevetett, olyannyira, hogy a klub többi vendégei lassan kezdtek mind felénk fordulni. – Ház ez, kedves barátom, ez a függőcske bizony rendjel, nem fér hozzá kétség, hogy hamisítatlan brexeri rendjel. Méghozzá az ottani becsületrend. A közepében elhelyezett kő plazmatikus fluidumot bocsát ki magából, és ez az anyag megvédi a viselőjét mindenféle becstelen tettől, amit ellene akarnak elkövetni. Ez megakadályozza, hogy félrevezessék, hazudjanak neki, megakadályozza az ellene tervezett kisebb és nagyobb disznóságokat, és egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy viselője másképp éljen, mint a lehető legbecsületesebb módon. Hát, kedvesem, ha ennek a rendjelnek a birtokosa vagy, akkor egyáltalán nem csodálkozom, hogy ilyesmik történnek veled. És az a csavargó, akiről beszéltél az előbb, nem más, mint egy brexeri varázsló, akit némaságra
kárhoztattak. – Ezt meg hogy értsem? – kérdeztem tőle. – Pontosabban úgy kellene mondanom, hogy némasággal büntettek. Ez a brexeri mágus valószínűleg olyan valamit követett el, ami ellentmond igazi hivatásának, ezért most el kell hallgatnia, vagyis nem töltheti be az eredeti hivatását, haragszanak rá, és addig kell száműzetésben lennie a Brexer királyságból, amíg csak nem talál tíz olyan embert, aki hajlandó elfogadni ezt a bizonyos rendjelet. A mágusok többsége számára ez az elhallgattatás gyakorlatilag életfogytiglan tartó száműzetést jelent, nagyon kevésnek sikerül összeszednie azt a bizonyos tíz személyt, így aztán az a sorsuk, hogy nyomorúságban és elhagyatottságban éljék le az életüket, hazájuk, a Brexer királyság határain kívül. Hát szóval te egy ilyen rendjel birtokába jutottál, szegény barátom – mondta Jindrich, és az asztalra dobta az ezüstbe foglalt sáfrányszínű követ, mintha borravalót adna a pincérnek. Az amulett ott hevert a tányérok, csészék és evőeszközök között, s én hosszan mérlegeltem magamban, hogy egyáltalán odanyúljak-e érte. Jindrich barátomat olyan jókedvre hangolta ez az eset, hogy azonnal pezsgőt rendelt abból a félszáraz fajtából, amelyet mindketten olyan nagyon szerettünk. csulák mihály fordítása
JAROSLAV ZYKA A KŐ – Édesapja halála óta most jár először nálunk – mondta Albert Scott. – Foglaljon helyet. A fiatalember leült, és mintegy mentegetőzve vállat vont. – Nem is tudom, hol kezdjem. – Ha az ember nem tudja, hol kezdje, a legjobb, ha rögtön belevág a közepébe – buzdította a folytatásra Albert Scott a fiatalembert. – A jó tanács mindig aranyat ér – helyeselt Bob Warner. – Tehát röviden: legelőször is rengeteg dolgom volt, sok mindent el kellett intéznem, végül rendeznem kellett édesapám hagyatékát, elsősorban a kéziratait. Tudja, hogy a szakmunkákon kívül milyen sok elbeszélést is írt? Aztán nagy paksaméta levelezést és naplókat hagyott hátra. Ifjúkora óta vezetett naplót. – Arról tudok, hogy fiatalkora óta naplót vezetett, meg hogy elbeszéléseket is írt. De csak úgy passzióból. Én elsősorban mint nagyszerű ásványkutatót ismertem. – Tudom, hogy kiváló ásványkutató volt, de engem most a naplója hozott ide – felelte Bob Warner, és elővette aktatáskájából a naplót. Amikor felnyitotta, szembetűntek megsárgult lapjai. – Nézze, Bob, én kedvelem magát, és bár nem akarom édesapjához hasonlítani magamat, mégiscsak inkább ásványkutató vagyok, mint naplószakértő – mondta Albert Scott, az egyetem ásványtani intézetének igazgatója. – Ez a napló közvetlen összefüggésben van az ásványtannal, sőt mi több, egy velem kapcsolatos harminc év előtti eseménnyel is foglalkozik. – Bob, maga felcsigázza az érdeklődésemet – mondta Albert Scott kíváncsian. – Harminc évvel ezelőtt, ha jól emlékszem, maga még kisfiú volt, és mindig a kertben totyogott, valahányszor meglátogattam magukat. – Dagadt kis bőgőmasina – helyesbített Bob Warner. – A korabeli fényképek és az emlékeim nem hazudnak. De ez most lényegtelen. A lényeg a következő: először is ez a feljegyzés csaknem harminc évvel ezelőtt készült. Olvassa csak el, mit írt az édesapám. Albert Scott kezébe vette a naplót, amelynek megsárgult lapjain jól látszott a szép kalligrafikus kézírás, és minden nehézség nélkül olvasni kezdte: – ”…és amikor hazaértem a munkából, Bob kisfiam a kertben ült. Mint mindig, most is rámmosolygott, aztán kövér lábacskáin felém tipegett…” Albert Scott félbeszakította az olvasást, és vendégére pillantott, aki hosszú lábait fesztelenül kinyújtotta a szőnyegen. – Jól tudom – nyugtázta tárgyilagosan Bob Warner a kérdő pillantást –, hogy az idő repül, és az ember nem maradhat örökké dagadt kisfiú. Ezzel ne törődjön, most jön a lényeg. – Köszönöm – bólintott Albert Scott, és tekintete visszatért a megsárgult naplóoldalak-
ra. – „…kövér lábacskáin felém tipegett, átadott egy követ, és azt mondta, hogy megjelent előtte egy kis zöld manó, és az hozta neki ezt a követ.” – Elég – szólt közbe Bob Warner. – Édesapja később ezt elbeszélésnek dolgozta fel? – kérdezte Albert Scott. – Nem – felelte Bob Warner –, de ez a kő itt van nálam – és elővett a zsebéből egy ovális alakú kavicsot. – Nahát, ez aztán mesébe illő – nevetett Albert Scott. – Most még előhúzza a másik zsebéből a zöld manót, összefogódzkodunk, és vidám körtáncot lejtünk. – Ez nem mese – felelte szárazon Bob Warner. – Én csak most, hogy beleolvastam a naplóba, döbbentem rá, hogy akkoriban valóban ezzel a kővel fogadtam a hazatérő édesapámat. Néha bizony impulzust kell kapnia az embernek ahhoz, hogy eszébe jusson esetleges gyermekkori élménye vagy valami, ami megtörtént, de egyébként fel sem merülne emlékezetében. – Tehát maga látta azt a zöld manót? – kérdezte gyanakvóan Albert Scott. – Ugyanis a napló olvasása közben jutott eszembe – kezdte Bob Warner –, hogy akkoriban valóban megjelent előttem valami a levegőben, és egyszer csak előttem állt a kis zöld manó. Olyan volt, mint a vízimanó, de még inkább a levelibékára hasonlított. Vagy olyan, mint egy közönséges kis emberke. Erre már pontosan nem emlékszem. Olyasmit mondott, hogy ad nekem valamit, amit át kell adnom az apámnak, mert bizonyára érdekelni fogja. – Tehát mindez a napló olvasásakor jutott eszébe – bólogatott Albert Scott megértően. – Hát ez remek. A zöld manó pedig tökéletes kiejtéssel és irodalmi nyelven beszélt, mivelhogy ott, ahonnan érkezett, maga szerint alkalmasint a világűrből, nyilván merő véletlenségből a mi nyelvünkön beszélnek… – Egyáltalán nem beszólt – vágott közbe Bob Warner. – Most már jól emlékszem rá: nem mondott semmit, de akkor valószínűleg rájöttem, hogy azt, amit nyilván gondolt vagy mondani akart, nem is kell kimondania, mert anélkül is értem. Mintha valamiféle hullámrezgés tette volna lehetővé, hogy szavak nélkül is megértsük egymást. – És mindezt maga, a harminc év előtti kövér kisfiú elmesélte az édesapjának, ugye? – kérdezte némi iróniával a hangjában Albert Scott. – Nem tudom, hogyan meséltem el neki, de édesapám feljegyezte a naplójába, amit én egészen egyszerű szavakkal elmondtam neki úgy, ahogy azt csak egy kisgyerek mondhatja el. Amit pedig az imént a hullámrezgésekről mondtam, azok nyilván az édesapám szavai. Ha egy kissé jobban megnézi ezt a követ, láthatja, hogy már nem az a kerek egész, ami volt, mert az édesapám, amint írja, leszedetett róla analízis céljából. Albert Scott fellapozta a megsárgult naplót, és belemélyedt a számadatokat és képleteket tartalmazó két táblázatba. – A laboratórium nyilván nem tudott arról, mi célból kérték ezeket az elemzéseket. Csupán a vegyi analízis mennyiségi eredményeiről volt szó, nem pedig ásványtani vizsgálatról és értékelésről. Csak arról, hogy milyen elemeket tartalmaz, és milyen százalékban fordulnak azok elő – jegyezte meg Bob Warner. – Pillanat… Ennek az összetétele azonban nem felel meg semmiféle ismert ásványnak
– folytatta kis idő múlva Albert Scott. – Ez az elemek teljesen képtelen kombinációja, nemcsak ami a típusukat illeti, hanem a százalékarányukat és a kölcsönhatásukat is. Sületlenség. Vagy téves analízis. – Ön pontosan ismétli apám szavait – helyeselt Bob Warner. – Erről ír a következő oldalakon. – Bob – fürkészte Albert Scott a fiatalember arcát –, remélem, nem kívánja, hogy higgyek a zöld manókban? – Én egyáltalán nem akarom, hogy higgyen a zöld manókban, még azt sem, hogy elhiggye mindazt, amit édesapám ebben a naplóban Irt. Valószínűleg ő sem hitte el a történetemet. Ön azt se higgye el, amit itt elmondtam és azt sem, ami eszembe jutott, amikor ezt a naplót olvastam. De itt ez a kő, amelyet édesapám eltett emlékül ahhoz, amit írt. Aztán itt vannak az analízisekről szóló feljegyzések. Ha írnánk a laboratóriumnak, talán ott még megvan az a bejegyzés, amely igazolja, hogy harminc évvel ezelőtt elvégezték az elemzéseket. – Ebben én nem vagyok olyan biztos – jegyezte meg Albert Scott szkeptikusan –, harminc év az harminc év. – Tudom én, azt akarja mondani, hogy édesapám akár ki is agyalhatta ezt az egész históriát, igaz? Albert Scott habozott. – Édesapját én nagyra becsültem. Bob, de ő nemcsak tudós volt, volt humorérzéke és fantáziája is. – Sok tudóst ismerek, akik tudósok, és amellett van humorérzékük és fantáziájuk, természetesen ön is ezek közé tartozik. Lehet, hogy e nélkül nem is lenne jó szakember a maga területén. De én megint csak felhívom a figyelmét erre a kőre, amelyet akkoriban kaptam, és amelyet édesapám kielemeztetett, és a naplójához csatolt. Mi lenne, ha újfent kielemeztetnénk intézetének illetékes osztályán? Harminc év múltán. A legkorszerűbb módszerekkel. – Bob fiam – nézett látogatójára Albert Scott újból fürkészve. – Az, amit édesapja bejegyzett a naplójába, igaz is lehetett olyan vonatkozásban, hogy maga olyasmit mondott neki, amit általában a gyerekek szoktak gyakorta kieszelni. A kő analízise pedig vagy nem helyes, vagy esetleg hibás, vagy az édesapja találta ki egy fantasztikus elbeszélés illusztrációjaként. Van tehát három lehetőség. De én a zöld manókban nem hiszek. És abban sem, hogy köveket hoznak más világokból. Maga elhiszi? És azt, ami harminc évvel ezelőtt törtónt és most újból felidézte emlékezetében? – Én sem hiszek a más világokból hozzánk érkező zöld manókban – felelte Bob Warner. – Én csak azt mondom, ami eszembe jutott, amikor ezt a naplót olvastam. Ha pedig felidézem emlékezetemben, biztos vagyok benne, hogy láttam azt a zöld manót. De akkor sem hiszek a zöld manók létezésében. – Bob fiam – mondta Albert Scott –, ez merő ellentmondás: meg van róla győződve, hogy látta a zöld manót, de ugyanakkor nem hisz a létezésében. Az én dédanyám másképpen gondolkodott: hitt a vízimanó és a tüzes manó létezésében, és meg volt győződve róla, hogy látta is. Nem kételkedett benne. – Irigylem a dédanyját – sóhajtott Bob Warner. – De ön mondta az egyik előadásán,
hogy a tudományban is mindaddig kell kételkedni, amíg valami bizonyíthatóan megdől vagy beigazolódik. Főképpen kísérletek útján. – És maga hogyan akarja elvégezni a kísérleteket? – mosolyodott el Albert Scott. – Esetleg újabb harminc évig akar várni a kertben a zöld manó megjelenésére? – Úgy látom, ön nagyon türelmes embernek tart engem – derült fel Bob Warner arca is. – Én nem akarok várni a manóra. Itt van ez a kő, helyesebben itt fekszik az ön asztalán – mutatott a kavicsra, amelynek mind a két oldala le volt csiszolva, mivelhogy az analízishez mintát szedtek le róla. – Ön a dédanyját említette az imént, de nem mondott semmit a legegyszerűbb lehetőségről. Albert Scott felállt, tűnődve járkált az irodában, aztán megállt a látogatója előtt. – Nézze, Bob – mondta aztán –, én idősebb vagyok magánál. Ez persze nem jelent, azt, hogy többet is tudok. De lehet, hogy ma már megfontoltabb vagyok, mint hinném! Képzelje el, hogy ezt a követ átadom analízisre. Két lehetőség van: vagy olyasmit eredményez, amit már úgyis tudunk, vagy olyasmit, ami esetleg elvben már létezik is nálunk. Sőt én azt mosdanám, hogy a külsejéről ítélve, lehet ez egy egészen közönséges ásvány, amelyet egy kisgyerek találhat a kertben játszás közben. Aztán mindaz, amit az édesapja írt, valóban csak egy elbeszélés sztorija. – És ha ez nem így van, és az összetétele…? – kérdezte Bob Warner. – Ha az elemzések kimutatnák azt az összetételt, amely az édesapja naplójában szerepel, akkor ez sületlenség volna. Így is mondhatnám: ha igaz, akkor sületlenség. – Várjon csak – szólt közbe Bob Warner –, amit ön mond, az paradoxon, mert ha valami igaz, nem lehet sületlenség. – Ahá – felelte Albert Scott –, ez éppen olyan, mint amikor maga azt mondja, hogy látta a zöld manót, de nem hisz a létezésében. Albert Scott megállt a vendége előtt, kezét annak vállára tette, és belenézett a szemébe. – Bob fiam – mondta aztán –, ha kiderülne, hogy ez az analízis megfelel az előzőeknek, akkor ez a jelenlegi ismereteink alapján megmagyarázhatatlanná tenné a dolgot, és mit vonna maga után? Honnan került ide ez az ásványminta? Magának pedig mondania kellene valamit a zöld manóról, de akkor bolondnak tartanák. Nekem viszont szakértőként kellene nyilatkoznom, és őszintén megmondom magának, hogy nem tudom, mit mondanék. Azt hiszem, hogy az emberiségnek minden fejlődési szakaszon joga van bizonyos megismerésekhez, de minden egyes szakasznak éppen az a korlátja, hogy az emberiség pont azon a bizonyos fejlődési és megismerési szakaszon halad keresztül. Ha viszont olyasmi történik, ami teljesen elkanyarodik ettől a szakasztól, olyan problémák merülnek fel, amelyeket csakis az ilyesmik szülnek. Nem hagyná esetleg ezt inkább egy másik dundi kisfiúra, aki talán majd harminc óv múlva játszik a kertben? – tette hozzá biztató mosollyal az igazgató. Bob Warner tűnődve nézte Albert Scottot, aztán lassan összehajtotta a napló megsárgult lapjait. – Ide figyeljen. Bob – folytatta Albert Scott, és bizalmasan rákacsintott a fiatalemberre –, nekem van humorérzékem, és valószínűleg jó szakembernek is tart, vallja be hát, hogy sztorit talált édesapja naplójában, és szeretne elbeszélést írni belőle, amelyben
engem ásványkutatóként szerepeltetne, igaz? Hát akkor csak írja meg, és kívánom, hogy adják is ki. Ezt a követ pedig megtartom magamnak emlékül a mai beszélgetésünkre. Mit szól hozzá? De azért nekem bevallhatja, hogy semmiféle zöld manót nem látott, és hogy ez az egész csak tréfa volt. A fiatalember Albert Scottra pillantott. – Azt mondtam és újból megismétlem, hogy nem hiszek semmiféle zöld manókban. A fejlődés bizonyos szakaszán az emberek mégiscsak tudják, miben hihetnek vagy nem? Hiszen ön ezt mondta az imént. – Aztán kezébe vette az apró gömbölyű követ, kis ideig nézegette, és belecsúsztatta a zsebébe. – De ezt a követ visszaveszem – tette hozzá. – Ha véletlenül egyszer mégis a fejembe venném, hogy kielemeztessem, mondjuk egy másik laboratóriumban. Hogy megtudjam, túl nagy volt-e édesapám fantáziája vagy humorérzéke. És hogy láttam-e vagy sem azt a zöld manót, akiről azt hiszem, hogy láttam, de akinek a létezésében nem hiszek. Az ajtó felé indult. Amikor kinyitotta, még egyszer visszafordult, és ugyancsak bizalmasan rákacsintott Albert Scottra, majd így szólt: – És hogy úgy nézett-e ki, mint az a vízimanó, akit az ön dédanyja látott. Albert Scott a fiatalember távozása után kényelmesen elhelyezkedett a karosszékében, és arra gondolt, hogy Bob Warner az apjától örökölte a fantáziáját és a humorérzékét, és hogy rokonszenves fickó, akivel kapcsolatosan egészen más, a szigorú tudományos szempontoktól eltérő gondolata támadt. Aztán elképzelte magában, mit szólna iménti vitájukhoz a dédanyja, és ettől elmosolyodott. Megszólalt a telefon, és amikor Albert Scott felvette a kagylót, még mindig az iménti gondolatán mosolygott. – Micsoda? – kérdezte kíváncsian. – Egy újabb látogató? Senki sem jelentette be magát nálam. Hogy érdekes ásványmintákat hoz nekem? Micsoda? Egy apró termetű zöld ruhás úr…? sárközy gyula fordítása
JIŘI DVOŘÁK Az Orion hazafelé tart – Jó étvágyat – mondta doktor Kaban udvariasan az asztaltársainak, aztán lenyelte a tablettát, és ivott rá egy korty vizet. A többiek csak motyogtak valamit az orruk alatt, majd feltűnő undorral követték az orvos példáját. Ezzel a vacsora véget is ért. Gordon mérnök, az űrhajó parancsnoka olyan fintort vágott, mintha éppen most jönne a tejfoga. Nelwin navigátor pedig arcán fájdalmas grimasszal olvasztotta fel nyelvén a tablettát. A legénység további két tagja, a Benson házaspár – mindkettő tudományos munkatárs – azzal próbálta csillapítani a tápszerrel szembeni undorát, hogy megszorították egymás kezét, és szerelmes pillantásokat váltottak. Gordon figyelmét ez nem kerülte el. – A kutyafáját – szólalt meg, mert képtelen volt magába fojtani a megjegyzését –, én is magammal hozhattam volna becses oldalbordámat, hogy babusgasson, míg megemésztem ezt az… az izét… – de mivel hirtelen nem jutott eszébe a megfelelő szó, amellyel kifejezhette volna legteljesebb megvetését, így hát ujjával megkocogtatta a tápszermaradványt tartalmazó tubust. Az orvos, aki nem szerette a goromba szavakat, nem hagyott időt neki arra, hogy eszébe jussanak az illetlen kifejezések. – Mit akar, parancsnok – szólalt meg kellemes hangján –, hiszen ez a tabletta az összes fontos tápanyagot tartalmazza. Aztán meg ebédre bécsiszeletet kapott. – Bécsiszeletet?! – hördült fel Gordon, és csuklani kezdett. – Még hogy bé-csi sze-letet! Mármint hogy én bécsiszeletet zabáltam! – Kis pocakját csak úgy rázta a nevetés. Aztán egyszer csak az orvosra düllesztette a szemét. – Azt a nyavalyás zöld moszatból döngölt lepényt nevezi maga bécsiszeletnek? Én már a hús ízére sem emlékszem. Fütyülök a maga zöldségeire és vitaminjaira. Mit nem adnék most egy jó adag pirosropogós kacsasültért. Vagy egy tűzdelt fácánért vagy egy tejfeles vadas őzgerincért… Gordon bánatosan lehorgasztotta a fejét, és megtörölte éhes száját. Nelwin navigátor felpattant az asztal mellől. – Úgysem segít magán ez az örökös nyavalygás. Elvégre mégiscsak a parancsnoka ennek az űrladiknak, jóllehet teljesen önszántából furakodott közénk, méghozzá nem is első ízben, úgyhogy… – De utoljára – fogadkozott Gordon –, esküszöm, hogy utoljára. Voltaképpen mi bajom volt nekem a szerkesztésben? – Drámai szünetet tartott, hogy aztán rögtön saját maga válaszoljon a kérdésre: – Semmi, isten látja a lelkem, semmi. Rég elmúlt a sóvárgásom a világegyetem messzeségei iránt, szíves-örömest átengedem a fiataloknak Az én koromban már előbbre való egy tányér zabálnivaló, mint a röpködés a világűrben. – Azt hiszem, ha kibírta majdnem egy évig, ezt a két napot már csak elviseli valahogy – jegyezte meg szárazon Nelwin, és lecsavarta a kémlelőnyílás fedelét.
A Föld a kis ablakban úgy csillogott, mint briliáns a fekete bársonypárnán. Az Orion űrhajó és a Föld közötti űrt sok milliárd csillagcsepp borította. Az űrhajó hazatérőben volt a marsbeli bázisról, ahol a legénység tudományos kutatásokat végzett, és megjavította a munkakörülményeket azok számára, akik majd őutánuk érkeznek. A Mars tűrhető feltételei révén támaszpontul szolgált a távolabbi bolygók új kutatásaihoz. Szülőbolygójának látványa visszaadta a kapitány jó hangulatát. Elégedetten dörzsölgette a kezét, aztán benézett a központi terembe, ahol Nelwin a kapcsolótábla műszereit ellenőrizte. – Minden rendben – bólintott Nelwin. – Megyek és lefekszem. Ha befejezte a jelentését, kövesse a példámat. A készülék kifogástalanul működik. Jó éjszakát! – Jó akármit – vicsorogta Gordon. – Egyébként éjszaka vagy nappal, az itt teljesen egyre megy… Nelwin távozása után a kapitány leült a vezérlőtábla elé, és megnézte a pontos időt. Még egy félóra, gondolta, és kéjesen lehunyta szemét. Úgyis előbb a jelzés hangzik fel, nem kell hát félnie attól, hogy elszalasztja a kapcsolatfelvételt a Földdel. A homályosan kirajzolódó vezérlőtábla lassacskán távolodni kezdett tőle. A hajtóművek dohogása, a kellemes meleg és az a jóleső tudat, hogy egyre közelebb érnek az otthonukhoz, gondtalan álomba ringatta a kapitányt. És a következő pillanatban már békésen hortyogott. Gordon hirtelen nyitotta ki a szemét. Néhány másodpercig bambán pislogott a műszerekre, amíg végre felfogta, miről is van szó. Átkozottul kellemetlen história. Elaludt, és nem hallotta meg a földi jelzést. Már tíz perce, hogy elhangzott. Gyorsan előrehajolt, és bekapcsolta az adóállomást. Kigyulladt a zöld lámpa, és ez azt jelentette, hogy a készülék működésbe lépett. Ám egyszer csak a hangszóróból rémes recsegés hangzott fel. Hiába próbálta hangolgatni, a recsegés-ropogás ugyanolyan erővel folytatódott. A hasztalan próbálkozások után végül kikapcsolta az egész berendezést. Vinné el az ördög, épp most, az űrutazásuk végén mondja fel a szolgálatot az adóállomásuk. A célellenőrző képernyő kapcsolója felé nyúlt, de alig hogy kivilágosodott. Gordon durván elkáromkodta magát. A képernyőn a Föld helyett egy rezgő, füstölgő csóva jelent meg, amely olyan volt, mint egy forgó gázgömb. Gordon felugrott, és tekintete egyik műszerről a másikra siklott. Minden jel szerint az Orion egyetlen fokkal sem tért el a kijelölt útvonaltól. A vészjelző berendezés sem jelez semmiféle üzemzavart. Gordon azt sem tudta, hogyan jutott át a keskeny ajtón a figyelőterembe, ahol aztán visszafojtott lélegzettel ellenőrizte a helyzetüket. A látványtól szinte megbénult. Felordított, aztán tántorogva megfordult, és futva menekült kifelé a teremből. A munkateremben az orvost találta, aki a mikroszkóp fölé görnyedve dolgozott. Nyugodt, mosolygó arca nyomban elkomorult, amint a belépő kapitányra pillantott. – Történt valami? – kérdezte suttogva. – A Föld! – jajdult fel Gordon, és összerázkódott. – A Föld! Alighogy kimondta a két szót, máris rohant vissza a központi vezérlőterembe, és le-
nyomta a szelektor gombját. – Itt Nelwin – hallatszott a készülékből. – Mi van? – Nelwin, azonnal jöjjön ide… szörnyű dolog történt… – és Gordon ujja lecsúszott a nyomógombról. Tíz másodperc sem telt el, és Nelwin szinte berontott a terembe. Együtt léptek a képernyőhöz, de az orvos is csatlakozott hozzájuk, hogy megtudja, mi hozta ki ennyire a kapitányt a sodrából. – Ó, egy üstökös! Egy üstökös keresztezi az útvonalunkat – kiáltott fel az orvos az örömtől reszkető hangon. Nelwin pedig kirohant a központi vezérlőteremből. – Csodálatos, nem? – lelkendezett még mindig a doktor. – Az biztos, hogy sem a Halley-, sem az Enck-féle üstökös nem lehet, mert mind a kettő ebben az évben… de mi lelte, parancsnok? Csak nem attól fél, hogy összeütközünk vele? Hiszen kitérhetünk az útjából. Elvégre ismerem annyira a vezérlés elvét, hogy… – Hallgasson, az istenért, hallgasson! Az orvos tátott szájjal bámult Gordonra. – Nem értem – hebegte. – Nem értem magát. Gordon belerogyott a fotelba, és reszkető kezével a képernyőre mutatott. – Az, amit lát, az az izzó gömb, az nem üstökös, nem aszteroida, hanem a mi Földünk! – A mi Földünk? – ismételte lassan a szavakat a doktor. – De hát mit jelentsen ez? A betoppanó Nelwin éppolyan rémült arcot vágott, mint Gordon. Úgy látszott, hogy az ájulás környékezi, mert a falnak dőlt. Csak az orvos nézett rájuk zavartan, és fogalma sem volt róla, mit gondoljon az egész dologról. – Mondjanak már valamit – nógatta őket. – Úgy gondolják, nem tartozik rám? – Múmiákká válunk ebben a fémkoporsóban – felelte Gordon fagyosan, és köpött egyet. – Összkomfortos díszhullák. – Aggaszt az egészsége – fortyant fel az orvos – Maga biztosan megbolondult. – Lehet – felelte Gordon, és közömbösen bámult maga elé. – Maga is beláthatja, Nelwin… – Nyugodjon meg, doktor, én mindent megmagyarázok. – Nelwin nyelvével megnyalta kicserepesedett ajkát, aztán így folytatta: – Több mint biztos, hogy a Föld, amelyhez közeledünk, halott. – Micsoda? – hebegte az orvos, és fürkészve méregette Nelwint. – Ja vagy úgy, már értem, összeütközött egy ismeretlen üstökössel vagy meteorral, igaz? – Maga azt ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy tudtunkon kívül egyetlenegy test sem repülhet keresztül a naprendszeren. – Hát akkor mivel ütközött össze a Föld? A Holddal? – Semmivel. Az emberek maguk pusztították el. Talán egy őrült, talán több őrült együtt. Mindenesetre az emberi agy és emberi kéz semmisítette meg a földi életet. Hatalmas erejű nukleáris robbanásnak kellett történnie a Földön… Nelwin elhallgatott. Elviselhetetlen volt ez a nyomasztó és szorongató csend. Az orvos ádáz ellensége volt a passzivitásnak, a közömbösségnek, amely eltompítja az agyat, és elfojtja az ember természetes élniakarását. – Mért pusztult volna el az egész Föld? Valamelyik világrész, földrajzi sáv biztosan
érintetlen maradt. Addig keringhetünk fölötte, és várhatunk a magasban, amíg a sugárzás veszélye el nem múlik. De még ha az egész emberiség ki is pusztult volna, ami valószínűleg nem igaz, mi akkor is tovább élünk, és nagy munka vár ránk… Nelwin gúnyos nevetése meghökkentette az orvost. – Ábrándos lélek, maga, doktor, nagy fantaszta. Fogja fel már végre, hogy a Föld egész légköre elpárolgott. A Föld teljesen felperzselt felszíne víz és levegő nélkül maradt, és így kietlen, üres bolygóvá válik, olyanná, mint a Hold. Hogy akar maga ott élni? Az orvos szánalmas emberi ronccsá zsugorodott össze. – Én élni akarok, Nelwin, nem akarok meghalni. Legyenek átkozottak azok az őrültek, akik elpusztították a Földünket, legyenek átkozottak azok, akik hatalomvágyból megsemmisítették… – Fabatkát sem ér az átka – mordult fel Nelwin. – Csupán egyetlen lehetőségünk van, mégpedig az, hogy gyorsan visszatérjünk a marsbeli bázisra. Nehéz, de azért tűrhető életfeltételek vannak ott. De máris meg kell változtatnunk az útirányt, és rejtjeleznünk az új útvonalunkat, amíg tart az üzemanyagunk. – Helyes – szontyolodott el az orvos –, mi megmenekülünk. De mi értelme lesz az életünknek? Utódok nélkül még a Marson sem fejlődik ki új élet. Törekvésünknek nem lesz semmi eredménye. – Megfeledkezik Bensonné asszonyról – röhögött fel Nelwin. – Ő lesz mindnyájunk felesége, egy nagy családot alkotunk, s máris gondoskodtunk az utódokról. – Remek – tapsolt Gordon, aki már felocsúdott iménti dermedtségéből. – Maga nagyszerű férfi, Nelwin. – A parancsnok érdeme – hajolt meg könnyedén Nelwin. – Most azonban elnézést kérek: meg kell változtatnom az útirányunkat. Nelwin rövid idő alatt végzett a munkával, és az Orion vezérlő központja a betáplált rejtjelezett program alapján leterítette az űrhajót az eddigi útvonalról. Gordon ezalatt megpróbálta eloszlatni az orvosnak a marsbeli sikeres leszállással kapcsolatos aggodalmát. – Ellenkezően, most majd könnyebben megy, mint legutóbb. Nekünk hozzá sem kell nyúlnunk majd a vezérlőrendszerhez. Az elektroaggregát maga is elboldogul vele igaz, Nelwin? – Pontosan, parancsnok. – Csak ezt akartam hallani, uraim, semmi mást – hangzott fel mögöttük. Mind a hárman meglepetten fordultak hátra, és szemük majd kiugrott a helyéről. Az összekötő ajtóban Benson állt, rájuk szegezett infrapisztollyal a kezében. – Közlöm magukkal, hogy engem is nagyon fájdalmasan érintett a Föld anyánkkal kapcsolatos szomorú hír. Tudok mindent, még azt is, hogyan képzelik el a további együttélésünket. Ne mozogjanak, és kezeket fel! – dörrent rájuk váratlanul, és fenyegetően meglóbálta a pisztolyát. – Csak hogy világos legyen: a házaséletet egyedül akarom élni a feleségemmel, vagyis maguk nélkül. Sajnálom, de nincs más megoldás. Saját maguknak köszönhetik ezt a fordulatot. Nelwin hirtelen a másik kijárat felé ugrott, de Benson mutatóujja észrevétlenül meg-
húzta a ravaszt, és a láthatatlan halálsugár kicsapott a pisztoly csövén. Nelwin elterült a padlón, és nem mozdult többé. Aztán egy újabb hangtalan lövés az orvos torkára fagyasztotta a kiáltást: és a doktor groteszkül szétvetett végtagokkal hanyatt zuhant. Gordon, aki eddig feltartott kezekkel állt, most valahová Benson mögé szegezte tekintetét, és így szólt: – Bensonné asszony, kérem, magyarázza meg… Benson villámgyorsan megfordult, és ez elég volt Gordonnak ahhoz, hogy egy ugrással a vezérlőtábla előtt teremjen, és rácsapjon a legszélső kapcsolóra. A hajtóművek monoton dohogása abban a pillanatban megszűnt. Benson a parancsnokra vicsorgott, amitől az arca undorítóan eltorzult. – Nekem ezzel nem ártott, magán meg nem segített. Maguk nélkül is be tudom kapcsolni a vezérlőrendszert. – Aligha, Benson – felelte Gordon, és leeresztette karjait. – A bekapcsoláshoz ugyanis ismernie kellene a titkos rejtjelkulcsot, amelyet jelenleg csak én ismerek. Nelwin már nem tudja elárulni magának. Itt vesztegel majd a feneketlen űrben, míg csak meg nem döglik, mint egy patkány. Halálra ítélte saját magát… – Maga… maga… – Benson dühében nem találta a megfelelő szavakat. Ezért aztán csak felemelte a pisztolyt, és Gordon agya zúgni kezdett, és ez a zúgás egyre erősödött… …a zúgás egyre erősödött, és már egészen tisztán hallatszott. Kigyulladt a macskaszem, ugyanakkor pedig megszólalt egy hang, és ezt mondta érthetően: – Az ellenőrző központ hívja az Oriont, válaszoljanak… Gordon mintha ájulásból ocsúdna, aztán felugrik a fotelból, a vezérlőtáblához ront, és bekapcsolja az adókészüléket. – Itt az Orion, vettem. – Hogy érzik magukat? Gordon túláradó örömében szinte feltépte magán a kezeslábast. – Remekül. Hát ott a Földön? – Minden nagyszerű. Az időnk még mindig szép. – Hát a természet? A fák, a rétek, a virágok? – Csupa virág, csupa illat minden, de a legszebbek mégiscsak a lányok. – Virág és illat és lányok – ismételte Gordon magában, és szinte akaratlanul bekapcsolta a képernyőt. Megjelent rajta egy nagy szivárványszínű gömb, amelyet Gordon most óriási üveggolyónak látott. A kapitány arcán csorognak a könnyek, de ő nem restelli a sírását. Hiszen mégiscsak hazafelé tart a naprendszer legszebb bolygójára. sÁrközy gyula fordítása
JOSEF NESVABDA Einstein agyveleje – A helyzet rendkívül komoly – mondta befejezésképp Kozsevkin akadémikus –, a technikai szaktudományok néhány emberöltő alatt felszabadították az emberiséget, mentesítették a nehéz fizikai munka alól, megszabadították az éhségtől és a háborúktól, s megnyitották előtte a világűr kapuit. Én magam még olyan időkre emlékszem, mikor a mérnöki karok még a legjobbakat válogatták ki a legjobbak közül, mikor a technikai szaktudományok tanulása a fiatalok vágyainak netovábbja volt. És ma? Az ifjúság elvesztette érdeklődését a mi munkánk iránt. Mintha a fizika, matematika és a kémia senkit nem vonzana. Nálunk, az alma-atai egyetemen egyre kevesebb a technikus, és egyre kevesebb fiatal kéri felvételét. Az a veszedelem fenyeget, hogy néhány éven belül kénytelenek leszünk korlátozni a kutatás feladatait s csökkenteni a munkahelyeket. Nem tűrhetjük tovább ezt az állapotot. A gépek önmaguktól nem dolgoznak, s felügyelet nélkül nem gondoskodnak az emberiségről, határozott intézkedésekre van szükség. Tapsoltunk, és az akadémikus visszaült a helyére. – Nálunk, Torontóban talán még rosszabb a helyzet – mondta Clark Smith Jones professzor –, már kénytelenek voltunk megszüntetni a tér és az elemi részecskék néhány speciális kérdését kutató osztályt. Ám a Goethéről vagy Herder nézeteiről rendezett előadásokon szinte tolong az ifjúság, esztétikusaink kérésére kiürítettük az intézet tornatermét, bár erről a szakról intézetünk megalapítása idején csaknem megfeledkeztünk. S az a legrosszabb, hogy el se tudjuk képzelni, miért következett be ez a fordulat. Az ifjú nemzedék természetes vágyából eredő következmény volna talán, így lázad az idősebbek ellen, s egyszerűen valami mást kíván, mint annak idején a szülei? Vagy valami öntudatlan tiltakozás – (Kozsevkin akadémikus itt elnevette magát) – a számok mint a rend szimbólumai ellen, tehát az atyai tekintély ellen is? Pszichológusaink már régóta foglalkoznak a kérdéssel, sajnos mindmáig eredménytelenül. Tapsoltunk, és a professzor visszaült a helyére. Aztán tanácstalan csend következett. Senkinek sem akaródzott felszólalni. Mindenki félt. Annak ellenére e változások okai régóta ismeretesek. Jelentkeztem. – Ne hazudjunk önmagunknak – szóltam egészen nyíltan. – Válságba jutottunk. Zsákutcába. A technikai szaktudományok a tizenkilencedik század utolsó évtizedei óta valóban átalakították a világot, felülmúltak minden más tudományt, lehetővé tették az embereknek, hogy fontos feladatok megoldására fordítsák idejüket és így tovább, ahogy ezt mindnyájan tudjuk. Ám lényeges kérdéseket nem oldottak meg. Az emberek ma is azt kérdezik, miért és hogyan éljünk. Mindmáig semmit sem tudunk a világ keletkezéséről, a negyedik dimenziót sem fogjuk fel ésszel, amit annak idején már Ein-
stein kikövetkeztetett. Valahányszor csak feltesszük ezt a kérdést gépeinknek, elvetik mint tudománytalan, hibásan feltett kérdést. Túlságosan személyesnek, magánjellegű emberi kérdésnek tartják. Csakhogy ezért még nem vesztette el jelentőségét. Jones professzor és Kozsevkin akadémikus laboratóriumai talán a legtökéletesebbek a világon, az általuk szerkesztett gondolkodó gépek néhány másodpercen belül olyan feladatokkal is megbirkóznak, amiket a legjobb matematikusok is évszázadokon át hiába próbálnának megoldani, de az alapvető kérdésekre ezek sem adnak választ. Így hát egy elvarázsolt körben találtuk magunkat. A fizika lassan alkalmazott tudománnyá válik, egyre nyilvánvalóbb függőségbe került a filozófiával szemben. Körülbelül olyanképpen, mint a csipkehorgolás a festészettel szemben. Épp ezért veszítjük el az ifjúságot. Nem az alapvető, lényeges kérdésekkel foglalkozunk. Ott végezzük, ahol kezdtük. Elmés, gyors mosógépeket szerkesztünk vagy olyan gépeket, amelyek nagyszerűen főznek, operálnak, vagy a világűrben röpködnek, mint évszázadokkal ezelőtt elődeink is zenélőórákat, zeneszekrényeket vagy műmedvéket szerkesztettek. Cirkuszokban mutatták be találmányaikat. A gondolkodó emberek játékkészítőknek, a szórakoztatóipar kézműveseinek tartották őket. Bennünket is hasonló sors fenyeget. Senki sem tapsolt meg. Talán kissé elsiettem a dolgot. Jones elkomorodott. A többi kolléga félhangon vitatkozott. A teremben egyre nagyobb lett a hangzavar. Jones professzor felpattant. – Talán nem tetszenek a gépeim? Kozsevkin akadémikus gondolkodó gépei mellett – Jones professzor itt meghajolt – ezek a világ legtökéletesebb gépei. A jelenlévők közül senkinek sincs olyan agyveleje. Még magának sem, tisztelt kolléganő. – Nem gondolkodom oly gyorsan és olyan megbízhatóan, az igaz. Ám új kérdéseket teszek fel. kételyeimmel és tudatlanságommal foglalkoztatni tudom minden gépét, és tetszik a naplemente. Jones ironikusan mosolygott. Mintha megbánta volna, hogy ilyen kevéssé közismert kolléganőjével szólít vitába, ő, a tudományos tényező. – A negyedik dimenziót gondolkodó gépeink valóban nem értik meg, a világűr titkát legfeljebb leírhatjuk, de nem értjük – ismerte be Kozsevkin, s meglátszott az arcán, mennyire sajnálja a dolgot. – A fizika szempontjából a kérdés valóban hibásan van feltéve. Épp azért javaslom, szerkesszünk egy biológiai agyat – mondta végül –, mely emberibb a mechanikus szerkezetnél, s valóban értelmes lenne. Egy igazi megismerő gépet. – Einstein agyét kell talán megszerkeszteni? – mosolygott bizalmatlanul Jones professzor. Tréfás ötletéből született meg kísérletem elnevezése. Azóta csakis így emlegették. A tervem nagyon egyszerű volt. Már jóval azelőtt megbeszéltem a fiziológusokkal és a biológusokkal. Speciális műszerek segítségével kiválasztjuk épp elhalt emberek agyveleje közül a három legnagyobb teljesítményre képes agyvelőt, és különleges eljárással egyetlen szervvé sűrítjük őket, aztán újraélesztő eljárás után elektromos áram ingerlésének tesszük ki. A kísérlet napján különleges raciométerekkel felszerelt asszisztenseimet szétküldtem a környéken található kórházakba. A legnagyobb teljesítményű agyvelő egy építészé
volt, aki lezuhant az állványról, és szörnyethalt. A másikat egy kevéssé ismert költő koponyájából vettük ki, mert Einstein közismert aforizmájához tartottuk magunkat, mely szerint a képzelet fontosabb, mint az ismeretek. A harmadik egy bizonyos Anezka Nováková agyveleje volt, aki közlekedési baleset áldozata lett. Az ő feje felett sokáig tűnődtünk. Egyszerű háztartásbeli asszony volt, családanya, életében soha semmi jelentős dolgot nem vitt véghez, műszereink mégis azt jelezték, hogy az ő agyának van a legnagyobb kapacitása. Végül hitelt adtunk műszereinknek, és megkezdtük a sűrítő eljárást, mely természetesen sokáig tartott, és sok nehézséggel járt. Mégis minden a tervünk szerint sikerült, s nekiláttam a tulajdonképpeni kísérlet elvégzésének. Alapvető fizikai egyenletek megoldását adtam fel neki első feladatként, s ingerelni kezdtem az agyvelő illetékes lebenyeit. Olybá tűnt fel, hogy az elektromos áram valóban kifejti a várt ösztökélő hatást, mintha megihlette volna a sűrített agyvelőt, mely az ingerület után azonnal közvetítette a megoldást a felszínen elhelyezett kis antennák segítségével. A hihetetlenül érzékeny reproduktor bemondta a megoldást, mely igazolni látszott Kozsevkin professzor néhány hipotézisét. Azonnal táviratot küldtem Alma-Atába. Kozsevkin hipotéziseit csak nemrég közölte a sajtó. Az építész, a költő és a háziasszony aligha olvasták a szaklapokat. Úgy látszik, az én mesterséges agyvelőm mindenkitől „függetlenül” produkálta a megoldást. A következő hetek csupa örömet hoztak. Az agyvelő további megoldásokat közvetített, kifejtette Kozsevkin hipotézisét, kombinált, s olyan következtetésre jutott, amilyet még Kozsevkin professzor sem tett közzé. De csakhamar hiba mutatkozott az agy működésében. Szabálytalan időközökben dolgozott. Mintha nem akarta volna tudomásul venni, hogy munkaidő is van a világon. Már nem felelt azonnal az ingerekre. Olykor csak valami ostobaságot firkantott le, mintha tréfálkozna, máskor meg éjjel dolgozott, mikor nem voltam jelen a laboratóriumban, mintha elraktározta volna a belefektetett energiát. Egy hónap múlva felmondta a szolgálatot. Hogy közérthetően fejezzem ki magamat, értelmes módon „élt”, ami azt jelenti, hogy szöveteiben bonyolult anyagcserefolyamatok zajlottak le, amit egy másik szerkezet tett lehetővé, de az elektromos ingerületek már nem bírták munkára késztetni. Úgy látszott, a kísérlet nem sikerült. S épp akkor kaptam egy levelet Kozsevkin akadémikustól. Legújabb munkáját küldte meg nekem, amit a Tudomány című szaklap következő számában szándékozott közölni. Azonos volt a mesterséges agy eredményeivel. Úgy láttam, hogy az én mesterséges agyvelőm és Kozsevkin akadémikus végre elvi jelentőségű megoldáshoz közeledik. És pont most sztrájkol ez az agyvelő. Tűnődtem rajta, hogyan lehetne megjavítani. Akkor eszembe jutott egy különleges készülék terve, melynek segítségével beszélhetne, azaz egyenest, élőszóval diktálhatná eredményeit, de ugyanakkor közölhetné velünk egyéb ötleteit is. Tudom, kissé kísérteties színezete volt a dolognak. Ám ha mesterséges agyunkat egy közismert férfihanggal, mondjuk, egy televíziós bemondó hangjával ruházzuk fel, kevésbé ijesztő lesz a hatása. Az én mesterséges agyvelőm néhány nap múlva megszólalt. S mi volt első szava? Semmi köze sem volt a tudományos hipotézisekhez.
– Maga elhanyagol engem – mondta. Ez valóban meglepő volt. Azt hittem, hogy az elektromos ingerlés pótol számára minden jutalmat. Hirtelen világossá vált előttem, hogy mindmáig nem tudunk úrrá lenni a különböző kölcsönhatásokon, nem tudjuk pótolni a biztonság és a megelégedés érzését, mely az embernek embertársához való viszonyából fakad, s nem is lehet pótolni semmilyen elektromechanikus reakcióval. S nekem a legősibb módszerhez kellett folyamodnom. Személyesen gondoztam a magam teremtette mesterséges szervet. Beköltöztem hozzá a laboratóriumba, reggeltől késő éjszakáig beszélgettem vele. Az intézetben senki meg nem értett. Egyesek azt állították, hogy titokban beleszerettem a televíziós bemondóba, azért beszélgetek folyton a hangjával, mások meg azt hitték, hogy megzavarodtam. Ám csakhamar kitűnően megértettük egymást a mesterséges aggyal, olykor saját kezűleg jegyeztem fel eredményeit, különösen akkor, ha a diktafon megrongálódott. Ám tizennégy napon belül újabb hiba állt be. Úgy láttam, hogy megharagudott. Féktelen dühében folyton ugyanazt az egyenletet kiabálta. Türelmes voltam, sokáig beszéltem hozzá. Okosan kell viselkednie, hiszen rendkívüli teljesítményekre képes agyvelő. S akkor ébredtem tudatára annak, hogy már nem egy elszigetelten működő szövethez, hanem valóságos eleven lényhez intézem szavaimat. Akaratlanul is kitaláltam magamnak egy ilyen agyvelővel rendelkező lényt. S ő éppen ezt akarta. Az elektromos ingerületek, a szünet nélküli gondolkodás, mindez kevés volt neki. Az agyvelő egyes területei, amelyek segítségével annak idején látott, szagolt, érzett, ugyancsak tevékenység után áhítoztak. Azt kívánta, hogy azokat is foglalkoztassam, éppen úgy mint gondolkodó képességét, teljes szervezetté akart teljesedni, beleértve minden érzékét s a bőrét is. Itt hangsúlyozni akarom, hogy a legbehatóbb megfontolás alapján fogtam neki a kísérlet folytatásának. Csakhogy már nagyon is sokat kockáztattam. A kísérleti sebészet osztályán örömmel fogadták az alkalmat, hogy egy teljes emberi testet alkothatnak modern műanyagaikból, amelyekből eddig csak a hiányzó végtagokat és kisebb szerveket pótolták. Igaz, nem tudtuk, milyen arcot faragjunk neki. Végül emberi arc helyett egy elegáns kötést adtunk neki, úgy festett vele, mint egy valóságos ember, aki most épült fel valami közlekedési baleset alkalmával szerzett sebesüléséből. Együtt tértünk vissza a laboratóriumba. Most „boldog” volt. Valami kis dalocskát fütyörészett, talán a kevéssé ismert költő fütyülte valamikor. Az ablakba állt, s kibámult a közelben folyó víz partjára. Eszébe se jutott, hogy dolgozzon. – Nagyszerű a kilátás – mondta. Én magam sose vettem észre. Mindig a könyvek lapjára bámultam s nem a tájra. – Talán érdekel, hogy Jones professzor… – kezdtem diplomatikusan. – Lemaradt – mondta. – Közönséges hólyag. – S letelepedett az asztalhoz. – Estére szerezz be két színházjegyet. Kissé megijedtem. Csak nem akar elkísérni társaságba is? Akkor érdeklődni kezdtem az elhunyt építész felől. Állítólag szerette a színházat. A költő csak hangversenyekre járt. Úgy látszik, a mesterséges agyban túltengett Anezka Nováková lénye. Csakhogy mesterséges agyunk munkáját akkoriban már mindenki figyelemmel kísérte. Főleg
azért, mert ellenőrizhetetlen volt. A szakemberek hosszas vitákat folytattak, egyesek azt állították, hogy mesterséges agyunk eredményei csak automatikusan feljegyzett, számokban rögzített szövegek, és nincs is semmi értelmük, mások amellett érveltek, hogy valóban egy megháromszorozott emberi agy sose tapasztalt teljesítményéről van szó. Csak a további eredmények adhatták meg a feleletet. Azért úgy döntöttem, hogy mégis elmegyek vele a színházba. A nézőtéren hangosabban nevetett, és sokkal többet sírt, mint bárki más. Az előadás nekem nem is tetszett. Igaz, én magam ritkán jártam színházba. Sok munkám volt a laboratóriumban. Csakhogy ő az előadás után föl akart jönni a lakásomra. Megmagyaráztam neki, hogy túl vagyok az ötvenen, már nagy lányom van, akinek folyton szemrehányást teszek könnyelmű életmódja miatt, s ezért nem hozhatok föl a lakásomra egy vadidegen embert. Szándékosan mondtam azt a szót, hogy ember. Nagyon elszomorodott. Fenyegetőzött, hogy nem dolgozik többé, mert nincs miért dolgoznia. Csak most értettem meg, hogy tudományos tevékenységéhez emberi indítékokra van szüksége, versenyre akar kelni Jonesszal, szeretni akar engem, és családi életre áhítozik. A lányom eleinte félt, hogy egy Frankensteinhez, a néma filmek réméhez hasonló szörnyeteg jön hozzánk, de csakhamar megszerette. Olykor úgy láttam, jobban megértik egymást a lányommal, mint velem. A lányom ugyanis eléggé furcsa teremtés. Eleinte egy holdbeli állomáson akart szolgálatba lépni, mint az édesapja, akitől az esküvő után csakhamar elváltam, mert semmilyen megértést se tanúsított tudományos tevékenységem iránt, aztán táncosnő akart lenni, de véleményem szerint ehhez túlságosan széles a csípője. Most a hettiták nyelvét tanulja, természetesen csak azért, hogy fizikát ne kelljen tanulnia, és borsot törjön az orrom alá. A hettita nyelvtudományban sem ért el valami kiváló eredményeket, rólam az ő korában már mindenfelé tudomást vettek. Az a legrosszabb, hogy éppen gyereket vár, valami ismeretlen fiatalember az apa, akit be se mutatott nekem. Úgy találtam, hogy az én mesterséges agyvelőm még a lányomnál is kevesebbet dolgozik, ebben aztán tökéletesen egyetértettek. Csak néhány sort írt naponta, aztán a parkban sétált, vagy lement a folyópartra, hogy megfürödjön. Folyton azt magyarázta, hogy szeretnem kell a lányomat, ami végeredményben magától értetődik, aztán azt kezdte pengetni, hogy meg kell változnom, mert a laboratóriumban végzett munkám még nem minden. Csupa olyan érv, amilyeneket manapság minden utcasarkon hall az ember. Emiatt nem kellett egy különleges biológiai szervet alkotnom. De nemcsak nekem adott ilyen tanácsokat. Bárkivel szóba ereszkedett, a ház lakói tisztelték, s már messziről köszöntötték őt. Olyan ismereteket diktált, hogy azokat már nem is lehetett képletekben kifejezni, csupa jelkép volt, amit a tudomány eddig nem ismert. Jones azt állította, hogy mindennek semmi értelme sincs, hogy mindez csak előbbi három életének zavaros emléke. Ezt a nézetét közölte a sajtóban is. Olyan hatása volt, mintha bomba robbant volna. Azonnal a kutatóintézet elnökéhez hívtak, újságírók kerestek fel, a kísérletem csak most vált igazán közismertté, s ha nem sikerül, mindent elvesztettem. A szuperagyvelőt mindez nem izgatta. Ezen a napon talán három betűt írt összesen. – Mit akarsz? Mondd, mit akarsz? – szidtam türelmetlenül, s kész voltam arra is, hogy
lefekszem vele, ha ez technikailag egyáltalán lehetséges volna. – Hiszen te tulajdonképpen zsarolsz bennünket – s ezzel elébe tettem Jones cikkét. – Semmi se kell – mondta. – Csak azt kívánom, hogy a feleleteim szerint élj. – Nem értettem meg. Hogyan éljek értelmetlen szimbólumai és firkálmányai szerint? Hiszen már magam is kételkedem bennük. – Három nap múlva megadom a választ – mondta, s elhallgatott. Kibámult az ablakon, mintha erősen gondolkodnék. Különleges készülék segítségével szobámból állandó megfigyelés alatt tartottam. Egész éjszaka csak két sort írt le. Egyébként meg se mozdult. Mégis megígérte, hogy választ ad kérdésemre. Azonnal táviratoztam mind a két tanárnak, és jelentést tettem elöljáróimnak is. A kísérlet csakhamar véget ér. Ám másnap már egy szót se szólt hozzám. A szobájában ült, tenyerébe rejtette arcát, egyre gyengülő hangon a diktafonba suttogta felismeréseit. Éjszaka egészen megőszült. A megismerés utolsó szakasza oly kimerítő lenne? Nem akartam megzavarni. Harmadnap reggel már meg se ismert. Este üveges, tompa szemmel bámult már a lányomra is. Felismeréseit leheletnyi gyenge hangon mondta már, inkább csak magának, a világ legfinomabb diktafonja sem fejtette volna meg őket. Egész éjjel az ágya szélén ült. Reggel három órakor „meghalt”. Hatkor megérkezett Jones professzor. Nyolckor Kozsevkin akadémikus. Hiába. Temetésre jöttek. El kellett hamvasztani. Igaz, szemétdombra való, mint minden elromlott gép. Csakhogy az utóbbi időben annyi emberrel barátkozott össze a környezetemben, hogy nem magyarázhattam meg mindenkinek, és nem is akaródzott magyarázgatni kísérletemet. A krematórium zsúfolva volt. A két tudóssal egyetemben egy sarokban húzódtunk meg. Ezek csak mosolyogtak. Milyen könnyű becsapni embertársainkat. Eljöttek egy gép temetésére. Azt ajánlották, ismételjem meg a kísérletet. A krematórium előtt a lányom várt. Gratulált nekem. – Hát nem érted, hiszen megadta a választ. Meghalt. S azelőtt élt, bölcsen, teljes szeretetben összeforrt környezetével. Hát nem az élet a legkimerítőbb válasz minden kérdésre? Csak nem szabad megcsonkítani. S vajon nem a halál a legnagyobb bölcsesség azután, hogy így éltük le az életünket? Bemutatta a vőlegényét. Már értettem, miért oly későn. Ugyanazon a holdbeli állomáson dolgozott, mint annak idején a férjem. Kedves fiú volt. Hármasban tértünk haza a krematóriumból. Az egész család. Egy héttel ezelőtt még kidobtam volna a lányommal együtt. Nem szeretem azokat a holdbélieket. Miért? Mindeddig nem gondolkodtam rajta. S a figyelmemet egész életemben csak a magam agyvelejére összpontosítottam, mint annyi más ember. Talán igaza van a lányomnak. Az én biológiai rendszerem felbomlása a maga módján felelet is a kérdésemre. Csakhogy ezt a feleletet már a kísérlet legelején megadta nekünk Anezka Nováková agyveleje. Az élet művészetét az utóbbi időben valóban elhanyagoltuk. S ez bizony művészet, nem tudomány. A legmagasabb rendű bölcsesség kell hozzá. S úgy találtam, hogy ehhez a felismeréshez elég egy átlagosan képzett ember agya is. Ezért hagytam abba a biológiai rendszerekkel folytatott kísérleteimet. bábi mihály fordítása
JAROSLAV ZÝKA A gondolat – Én a magam részéről csak a tényekre szorítkoznék. Mondjuk olyan értelemben, hogy az illető kiváló tudományos dolgozó volt meg ehhez hasonló. Mivelhogy a többi esetleg kevésbé érthető éppen a nagyközönség számára. Ilyesmi nem való egy nekrológba. Én megmondom önnek, miért nem való oda – mondta Toman professzor –, mert sok minden nem egészen világos. Vagy homályos? Nehéz meghatározni. Ha valami nem egészen világos, még nem jelenti azt, hogy teljesen homályos, mert ez olyasmi, mint a válasz arra a kérdésre, hogy mi a már majdnem ismert vagy a még nem egészen ismert. Ez nem szójáték, ezt úgy kell érteni, ahogy van. Barta kolléga pedig éppen az a típus volt, akit nehéz meghatározni. Ha meg akarnám őt határozni, akkor azt mondanám róla, hogy „fanatikus matematikus”, de ez sem egészen találó. Inkább azt mondanám, „bohém tudós, a matematika szerelmese”. Ne mosolyogjon, a tudomány is művészet, és nemcsak a művészek bohémek. Barta az intézetünkben az elsők között foglalkozott a matematikai gépek elméletével, mégpedig az első ilyen gépektől egészen a mai, immár a x. generációhoz tartozó gépekig. Barta kolléga tehát ott állt intézetünkben ezeknek a gépeknek a bölcsőjénél. Mindig heves természetű volt; egyszer, régebben történt, egy kis ünnepséget rendeztünk a nálunk szerkesztett első géptípus megszületése alkalmából, és Barta kolléga kidobta a helyiségből az egyik segédtechnikusnőt, egy nagyon bájos kislányt, mert jókedvében tréfálkozni kezdett Bartával, mondván: a kolléga bármikor be tudja bizonyítani, hogy például egy meg egy az öt. Aztán még azt is mondta, hogy a matematikai definíciók értelmetlenek, mert az egyik azt állítja, hogy a párhuzamos vonalak a végtelenben összefutnak, márpedig ez badarság, mivelhogy a végtelen az végtelen, és nem lehet vége, tehát nem is futhat ott össze semmi, mert semmi sem érheti el a végtelent. Ezenkívül pedig, ha a vonalak párhuzamosak, természetesen nem érhetnek össze sehol, mert akkor már nem volnának párhuzamos vonalak. Barta erre azt válaszolta, hogy vannak dolgok, amelyekből nem lehet tréfát űzni, és a technikusnőt egyszerűen kidobta. De másnap már elnézést kért tőle, és virággal kedveskedett neki. Ezt csak példaként említettem, pedig hát nem is volt különleges eset. Az egész probléma akkor kezdődött, amikor Barta kollégát különdíjra terjesztettük fel sorozatos elméleti munkáiért, de ő visszautasította azzal az indokkal, hogy ő ezt nem érdemli meg, mert az egész munka az egyik új géptípus műve, tehát vagy kapja meg azt a díjat közösen a géppel, vagy ne kapjon semmit. De hát ez még csak a kezdet volt, mert aztán folyton a nyakunkra járt, és azt hajtogatta, hogy tulajdonképpen ennek a gépnek egyáltalán nincs szüksége semmiféle programozásra, mert elég annyi, ha ő odaül mellé, és arra gondol, mit is kellene csinálnia a gépnek, és hogy a programozás helyett elég a gondolat. Hogy tulajdonképpen a gondolat ad impulzust valaminek a létrejöttéhez, és
arról próbált meggyőzni bennünket, hogy a gondolat voltaképpen anyaggá vált energia, ráadásul számos elméleti érvvel támasztotta alá, hogy minden úgy van, ahogy azt gondolja. De ezek nagyon komplikált egyenletek voltak, nem is érdemes foglalkoznunk velük. Aztán azt mondta még, hogy az a gép olyan, mintha az ő második énje lenne, és hogy gép vagy ember, az teljesen mindegy, de hogy az ő véleménye szerint az a gép ugyanúgy gondolkodik, mint egy ember, mert az ember eszelte ki ezt a gépet, és nemcsak a gondolatok reprodukálására, hanem azért is, hogy gondolkodjon, úgyhogy az voltaképpen egy gondolkodó egyed, és hogy élőlény vagy élettelen tárgy, az teljesen mindegy, mert ha valami gondolkodik, akkor annak élnie is kell. Persze már a kezdet kezdetén kimagasló eredményeket ért el ezzel a géppel. Csakhogy minél jobbak voltak az eredmények, annál többet foglalkoztatta az a gondolat, amelyről bennünket is meg akart győzni, mármint hogy ez a gép tulajdonképpen maga dolgozik, és hogy egyszer majd mi magunk is így fogunk dolgozni, hogy még bonyolultabb műszereket fejlesztenek majd ki, és hogy a mi szervezetünk tulajdonképpen csak egy ilyen gép, amelybe már ősapáink óta be van kódolva minden, és hogy az élő egyed, az ember csak azt realizálja, ami tulajdonképpen az összes beléje táplált lehetőségekből fakad. Szerinte az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti az embert a géptől, az érzelem, de ugyanakkor hozzátette, hogy ha majd az úgynevezett életnek ebben az egész folyamatában a gondolat dominál, az érzelemre egyáltalán nem lesz szükség. Higgye el, ezek nem egyszerű viták voltak. Mindig problémát jelentettek, mert folyton ő maga adott fel elgondolkoztató kérdéseket. Például: képzeljük el az abszolút semmit, amikor nincs gondolat, nincs anyag, egyszerűen semmi sincs, de akkor miért van „valami”, ha esetleg lehetséges a „semmi”. Márpedig ezek a problémák nehéz fejtöréseket okoztak. Ekkor a kollégák kijelentették: ez így nem mehet tovább. De nem tudtak mit kezdeni vele, mert nem volt hajlandó elismerni, hogy esetleg agyondolgozta magát, vagy hogy valamilyen sokkal reálisabb dologgal kellene foglalkoznia, nem pedig folyton azt hajtogatni, hogy ő alapjában véve a gondolataival „kelti életre azt a gépet”. Akkor az egyik kollégánk közölte: mivelhogy nem lehet vele okosan beszélni, kisütött valamit, ami ugyan nem menthető semmivel, de a célnak talán a legjobban megfelel. Összebeszélt a munkacsoport többi tagjaival, felkeresték Bartát, és közölték vele, hogy bár ez nem volt tőlük egészen korrekt dolog, de ők táplálták be mindig a megfelelő programot a gépébe, és hogy milyen örömet okozott nekik, hogy a gép „urának”, vagyis Barta kollégának a gondolataira reagált, és hogy ez az egész tulajdonképpen csak tréfa volt! Én tudom, hogy ez nem volt helyes. Az emberek ugyanis nem egyformák, Barta kolléga pedig… röviden szólva, nem vette tréfának a dolgot, hanem amolyan tragikus csapásnak, mintha mélységesen csalódott volna olyasvalamiben, amiben hitt, és most egyszer csak megfosztották volna mindentől. A részletekről beszélni sem érdemes. De tenni már nem lehetett semmit. A dolog helyrehozhatatlan volt, mi ezt úgy mondjuk: irreverzíbilis. Úgyhogy be kellett szállítani őt a kórházba, ahonnan ki sem engedték többé. Aztán meghalt. Csak egyszer jártam bent nála. Senkivel sem akart beszélni. Azt mondta, hogy az emberek megfosztották a gondolataitól, és hogy az ő gondolatai benne maradtak a gépben. Ezt az egyetlen dolgot mondta.
Hogy miért nem ment el mindenki az intézetünkből a hamvasztására? Ez nem egészen így van: voltunk ott jó sokan, persze néhányan nem jöttek el, részint azok, akik akkor közölték vele: voltaképpen ők okozták azt, hogy az ő gondolati impulzusaira reagált a gépe. Aztán egy új munkatársunk sem jött el a hamvasztásra. Teljesen új fiatal ember. Nagyon tehetséges. Hallott Barta kolléga esetéről, és egyszer leült a gépéhez – így mesélte nekem –, ám abban a pillanatban, amint arra gondolt, milyen programot is kellene betáplálni ebbe a gépbe, hát egyszer csak működni kezdett a gép, és máris teljesítette azt a programot, amelyet ő még bele sem táplált. Ez a kolléga mesélte, voltaképpen csak nekem árulta el a dolgot, úgyhogy ezt ne írja meg, ő ugyan nem kötötte ki, hogy ne beszéljek róla senkinek, de én azt hiszem, nem volna ildomos erről beszélni, mert én nem is tudom, hogy is mondanám… de az emberi fejlődés minden szakaszának megvan a maga ismerethatára, és azt respektálni kell, s néha talán nem is jó megmagyarázni egy bizonyos szakaszban valamit, amire talán még nem elég érett a kor. Félreértés ne essék, a megismerésre mindig törekedni kell, enélkül nem beszélhetnénk haladásról, de megfontolás nélkül „átugrani” valamit, hogy is mondjam, ez olyan, mintha egyszerre akarnám megérteni az árapályt, de a parton nem ügyelnék a dagályra, és elöntene a víz. Úgyhogy tulajdonképpen jó is, hogy ezt az új kolléga csak velem közölte. Hogy mi a véleményem arról, ha a gépek elkezdenének gondolkodni, vagy együtt gondolkodnánk velük, vagy ha mi úgy gondolkodnánk, mint a gépek? És a gondolat tulajdonképpen afféle képzelt energia forrása vagy valami ilyesmi lenne? Nem tudom. Be kell önnek vallanom, hogy nem tudom, mert ha valamit nem tudok bebizonyítani vagy megcáfolni, akkor az csak találgatás volna, vagy csak amolyan gondolatébresztő dolog. Hogy érdemes-e gondolkodni rajta? Tudja, a legjobb volna talán megkérdezni a géptől – ha gondolkodna. Vagy ön azt hiszi, hogy a gépek soha sem kezdenek el gondolkodni? Vagy csak az ember gondolatainak engedelmeskedni? Netán nem tud dönteni? Mindig problémát jelent, ha az egyik emberi egyed azt akarja – és ez gyakran megtörténik –, hogy egy másik emberi egyed döntsön. De ez aztán veszélyes, tudja, mert annak a másiknak esetleg nem is kell egészen helyesen döntenie. Netán azt hiheti, hogy a gondolat sohasem tud egyetlen gépet sem gondolkodásra vagy működésre késztetni, mert ha a gép elkezdene gondolkodni, bármilyen fejlett volna is, már nem volna gép, mert ha a gép elkezdene gondolkodni, talán már nem is lenne olyan fontos az ember, de ha nem gondolkodna, hanem csak az ember gondolataira reagálna, akkor a gép reagálhatna azokra a gondolatokra is, amelyek nem ösztönöznének mondjuk előnyösen beirányzott gondolatok realizálására. Úgyhogy így foglalhatnám össze röviden a dologról alkotott véleményemet. Hogy másvalaki próbálkozott-e azzal a géppel? Nem. Ugyanis az úgy volt, hogy még két nap sem telt el, és abban a helyiségben rövidzárlat történt a vezetékben, és minden elégett. A gép is. A nyomozás nem hozott semmilyen eredményt. Hogy ki volt oda bejáratos? Az az új kolléga, aztán természetesen én mint vezető és tulajdonképpen úgy is, mint az intézet legöregebb dolgozója. Mit mond? Hogy a legbölcsebb? Ön azt hiszi, hogy a legidősebb a legbölcsebb is? Ezt persze nem gondolja komolyan. Mindig az a legbölcsebb, aki az adott esetben bölcsen dönt. És esetleg akkor, ha meghányja-veti a
dolgot a legfiatalabbal. Úgyhogy Barta kollégáról írja meg, hogy kiváló munkaerő volt. De ne írjon semmit a gondolatokról, sem a gépekről, sem az ismeretek szakaszairól. Azt mondja, hogy az ismeretekre vigyázni kell? Erre nem tudok mit válaszolni. Azt mondja, hogy bölcsen kell vigyázni rájuk? Ezzel nem érthetek egyet. Lehet vigyázni rájuk, de nem bölcsen, mert hogy mi volt a bölcs és mi nem, azt majd az ismeretek újabb szakaszai döntik el. Az emberi, nem pedig a gépek ismereteinek új szakaszai, szerkesztő úr. sárközy gyula fordítása
JAROSLAV ZÝKA A DÖNTÉS – Kedves Bergson doktor – mondta Classen ügyész –, ön csak úgy, minden bejelentés nélkül betoppan hozzám, és mintegy ultimátumszerűen határozott döntés elé állít. Csupáncsak azért, mert törvényszéki ügyész vagyok, és meg kell indítanom az eljárást az ön orvos kollégája ellen, akivel együtt dolgozott mindaddig, amíg az illető előzetes letartóztatásba nem került, és vád alá nem helyezték a saját feljelentése, kijelentése és beismerése alapján, mely szerint megölte vagy meggyilkolta önnek egy másik, ugyancsak kutatóintézetbeli munkatársát. A bőrfotelban ülő férfi kihúzta magát, és előbbre csúszott a fotel szélére, mintha még közelebb akarna lenni dr. Classenhez. – Én nemcsak azért kerestem fel önt, mert ügyész, hanem azért is, mert az ország leghíresebb ügyésze. És ha ön nem vesz részt a tárgyaláson, amelynek ekkora a nyilvánossága, széles közvéleményünk nyomban megorrolja, hogy itt valami alkalmasint nem stimmel. – Érdekes ember ön – felelte Classen ügyész szórakozottan. – De nem beszél a dolog lényegéről. A jog az jog, a törvény az törvény. Amíg létezik emberi társadalom, bizonyos törvények és rendeletek fogják irányítani, amelyeket a jogot képviselő emberek dolgoznak ki. Márpedig itt emberölésről van szó, vagy mondjuk – aszerint hogy mit állapít meg az esküdtszék, vagy milyen határozatot hoz a bíróság – esetleg gyilkosságról. – Ezt én nagyon jól tudom – bólogatott doktor Bergson. – Csakhogy ez se nem emberölés, se nem gyilkosság. Itt voltaképpen egy döntésről van szó, amelyet azok hoztak, akik egy személyben voltak bírák, esküdtek és vádlók. – Hát akkor mi volt? – nézett rá Classen ügyész kíváncsian. – Ez ugyanis – folytatta Bergson doktor – egy kissé minden ember, vagyis az egész emberiség ügye. – Ezek szerint mi itt, kedves Bergson doktor úr, ha nem tévedek feleslegesek vagyunk? – kérdezte Classen ügyész. – Ez így van – fészkelődött zavartan a fotelban Bergson doktor. – Nemigen vagyok jártas a jogban és egyáltalán. Én csupán gyógyítok. De az én számomra is léteznek előírások, amelyeket tiszteletben kell tartanom. Ugyanakkor a hivatásomnak vannak másfajta alapelvei is, s ezek már kissé eltérnek azoktól az előírásoktól, amelyek beépíthetők a paragrafusokba, rendeletekbe, ajánlásokba satöbbi. Csakhogy néha ez az egész az önök mérlegének serpenyőjébe kerül, és önöknek mérlegelniük kell. És itt csak arról van szó, hogy a serpenyő a helyes irányba billenjen. – Viszont az önök esetében nincs szükség túl sok mérlegelésre, sem fontolgatásra –
mondta Classen ügyész. – Az ön kollégája szakmai féltékenységből megölte az egyik kollégáját, aki a mai emberiség történetében egyedülálló, a mai emberiség számára igen hasznosnak bizonyulható ismeretekre tett szert, amelyek újabb értékekkel gyarapíthatták volna a tudományt. És ezt az illető be is vallotta. – Ez igaz, ügyész úr – helyeselt Bergson doktor –, csakhogy – szíves engedelmével hadd emlékeztessem rá – én mint laikus úgy tudom, hogy a törvények szerint nem döntő a saját bűncselekményünk bevallása vagy beismerése vagy bejelentése. Ön nagyon jól tudja, hogy a bűnösséget be kell bizonyítani, mégpedig bizonyítékokkal. Ami pedig az intézetünket illeti, ügyész úr – húzta ki magát Bergson doktor a bőrfotelban – , elárulhatom önnek, hogy mi minden habozás nélkül, alapos megfontolás után és az igaz ügy legteljesebb szolgálatának tudatában letagadunk mindent, ami Holzmann kolléga ártalmára lehetne. – Ön tehát Holzmann doktor és a többi kollégája nevében keresett fel? – kérdezte kissé gúnyosan Classen ügyész. – Voltaképpen az egész emberiség nevében jöttem önhöz – egyenesedett ki a fotelban Bergson doktor. – Tudja, mit – szólt közbe Classen ügyész –, ne filozofálgassunk. – Helyes – bólintott Bergson doktor. – Akkor hát konkrét leszek: Anti-Menton. Mond önnek valamit ez a név: Anti-Menton? Én jól tudom, hogy nem mond semmit. Éppen erről van itt szó. Ez egy szer, amelyet Trammer kolléga fejlesztett ki. Intézetünk ezáltal olyan egyedülálló ismeretek birtokába jutott, amelyek szerint vegyi preparátumokkal – pszichogyógyszerekkel – igen jelentős mértékben befolyásolni lehet egyes, mondjuk ki röviden, lelkiállapotokat. – Erről véletlenül tudok – mondta Classen ügyész. – Az önök munkájáról sokat írtak. Ha röviden akarnám összefoglalni mindazt, amit olvastam, azt mondanám, hogy intézetük kutatócsoportjának egyik tagja megállapította, hogy az önök által vizsgált vegyületek egyik típusa bizonyos körülmények között olyan hatással rendelkezhet, amelyet lényegében a következőképpen jellemezhetnénk: a lelki fájdalmak gyors és tartós tompítása vagy valahogy így. Az ön kollégája, Trammer doktor, aki már halott, ezt a szert Anti-Mentonnak akarta elnevezni. Az összetételét és a hatását biztosító feltételeket egyedül ő ismerte. De a felfedezését nyilvánosságra akarta hozni, és ha jól tudom, a legközelebbi nemzetközi szimpóziumon részletesen kellett volna beszámolnia az Anti-Mentonról. A szimpózium napjának reggelén viszont holtan találták a laboratóriumban. A halál oka: a törvényszéki orvosszakértői vélemény szerint: mérgezés nagyon erős altatószerrel, amelyet a kávéjában ivott meg. Még ugyanazon a napon Holzmann kollégája jelentkezett illetékes helyen, és bejelentette, hogy ő keverte Trammer kollégájának a kávéjába az altatószert, mégpedig állítólag azért, mert féltékeny volt Trammernek az Anti-Mentonnal kapcsolatos esetleges sikerére. – Ez badarság – sóhajtott fel izgalmában Bergson doktor. – Úgy állapodtunk meg, sorsot húzunk, és Holzmann kollégára esett a feladat, hogy végrehatósa a tettet. A megállapodás szerint az eset szerencsétlen véletlen. Senki sem tudná bebizonyítani, hogy nem szerencsétlen véletlen volt. Csakhogy Holzmann kolléga egyszer csak rádöbbent – már miután eldöntötte, hogy megteszi –, hogy mint ember, de főleg mint orvos nem
veheti el büntetlenül egy másik ember életét, még akkor sem, ha egy szerfölött igazságos ügyről van szó. Így hát utána felkereste az illetékes hatóságot. És hogy el ne áruljon bennünket és a dolog egész lényegét, hát kiagyalta azt az ostobaságot a szakmai féltékenységről. De mi majd azt állítjuk, hogy Holzmann kolléga Trammer kolléga váratlan halálának hatására bizonyos fokú depresszióba esett, és hogy bejelentése vagy beismerése puszta agyrém. – Ide figyeljen, doktor úr – gyújtott rá Classen ügyész egy szivarra –, ennek az önök – hogy is mondjam csak – „tudományos esküdtszékének” vagy konzíliumának biztosan volt valamilyen indoka. És ez még mindig nem világos előttem. Ha jól tudom, az AntiMenton olyan preparátum, amely tompítaná – hogy laikusan fejezzem ki magam – a lelki fájdalmakat, és voltaképpen meggyorsítaná bizonyos módon azt, ami különben hosszabb időn keresztül tartana, csak hogy már elmúljon a lelki fájdalom, valahogy így van, nem? Bergson doktor bólintott. – Így van. Pontosabban „valahogy így van”, ahogy ön mondta, és itt van a probléma. Nézzen ide, doktor úr, ha meghal az ön egyik hozzátartozója, vagy kudarc éri önt, vagy ha valaki elhagy olyasvalakit, akinek a számára ő nagyon fontos volt, az ilyesmi gyakran szörnyen sokáig és nagyon fáj, míg aztán lassan tompulni kezd a fájdalom, és végül teljesen megszűnik, vagy néha esetleg meg sem szűnik. Körülbelül így néz ki ez az ősi természetes folyamat. Ha egy olyan eszköz, mint az Anti-Menton gyors felejtést okozna, de nem úgy, hogy mondjuk meggyorsítaná ennek az egész folyamatnak a teljes átélését, mint ahogy az gyakran előfordul az érett korban, amikor már bölcsebbé váltunk, az bizony nem volna üdvös. Egy bizonyos fájdalom valószínűleg végigkíséri az embert egész életén. A fizikai fájdalom is. Ha nem volna testi fájdalom, ez alighanem természetellenes lenne. Én most nem a kegyetlen fájdalomra gondolok, azt az orvostudomány igyekszik csillapítani. De ha nem volna egyáltalán semmilyen fájdalom, akkor voltaképpen az embernek még az az öröme sem volna meg, hogy megszűnt fájni valamije. Vagy esetleg egyáltalán nem félne többé a balesetektől és a fájdalmaktól és így tovább. – És ezért gyilkolt az ön kollégája? Hiszen ez egy egészen közönséges, előre megfontolt gyilkosság volt: ő volt az eszköz, önök többiek pedig a bűnsegédek. Érti már? – kérdezte Classen ügyész. – Értem én, mire gondol – bólintott Bergson doktor. – Csakhogy ez éppen azért történt, hogy a jövőben többé soha ne gyilkolhassanak, hogy megakadályozzuk, hogy csupán a jog maradjon meg, de közben eltűnjön az a valami, amit lelkiismeretnek vagy lelkifurdalásnak nevezünk, vagy ami olyan, mint az árnyék, amelyet az ember nem tud átlépni, amely szüntelenül kíséri, amikor olyasmit követett el, amiről tudja, hogy nem kellett volna elkövetnie, még akkor sem, ha csupán ő tudta ezt… Képzelje, ügyész úr – és Bergson doktor első ízben kezdett el kissé élénkebben gesztikulálni –, hogy ez az Anti-Menton törölné a memóriát, vagy igen meggyorsítaná a felejtési folyamatot, még abban az esetben is, amikor oly ravaszul kieszelt elkövetésről volna szó, hogy a törvény és az emberi igazságszolgáltatás nem tudná utolérni. De amikor Trammer kollégával erről beszélgettünk, a tudományos felfedezésének ő csak – ahogy mondta – po-
zitív oldalait látta. Tudja, ügyész úr, mit jelentene az, ha az ember megvásárolhatná a felejtést tablettában vagy porban? És bármikor, amikor csak rászorul, teljesen és gyorsan „megtisztíthatná” a lelkiismeretét? Minket tehát az vezérelt, hogy az emberek ne élhessenek lelkiismeret nélkül. Így hát ultimátumot intéztünk Trammer kollégához. De nem, ő nem fogadta el. Talán nem értette meg. A többi pedig már csak következmény. Viszont önnek már csak alig tizenkét órája van hátra a tárgyalásig. Ügyész úr, önnek döntenie kell: részt vesz-e a tárgyaláson vagy nem, és ha igen, nyilvánosságra hozza-e az igazságot… – Ide figyeljen, kedves Bergson doktor úr – szólt közbe némi iróniával a hangjában Classen ügyész –, hogy hol az igazság, azt úgysem tudja meg soha, amennyiben abszolút igazságról beszélünk. Ha nem veszek részt a tárgyaláson, ezzel tudtul adom, hogy az önök igazsága mellett vagyok, ami nem jelenti azt, hogy ez a teljes igazság. Ha meg részt veszek a tárgyaláson, az esküdteken és a bíróságon múlik majd az ítélet. De még ha mindenki az önök nézetét vallaná is, döntésük akkor sem jelentene egyáltalán megoldást, mert a kollégájukat, Holzmann doktort meg kell büntetni a fennálló törvények értelmében, érti, doktor úr? – Nem – felelte Bergson doktor meggyőződéssel. – Holzmann doktort nem ítélik el, mert ön nem talál majd elég bizonyítékot az elitéltetéséhez. Ha pedig mégis el akarná ítéltetni, és igazságos akarna lenni, mindnyájunkat kellene elítéltetnie, mert Holzmann mindnyájunk nevében cselekedett. – Nem ítélhetjük el mindannyiukat, doktor úr – mondta az ügyész –, ha egyszer egy ember volt az, aki Trammer doktornak belekeverte a kávéjába azt az erős altatót. – Ezek szerint ön, ügyész úr – kérdezte Bergson doktor –, szívesebben vette volna, ha ezt az esetet nem oldjuk meg, és ma már gyártanák az Anti-Mentont, és legálisan vagy illegálisan hozzájuthatna az, aki szívesen elfelejtené, amit elfelejteni szeretne, beleértve az ön igazságát is. – Kérdezhetek öntől valamit, doktor úr? – nézett az ügyész látogatójára. – Szeretném tudni, vettek-e be önök bizonyos adagot az Anti-Mentonból, amikor meghozták ezt a – mondjuk így – döntésüket? – Ügyész úr – felelte Bergson doktor komolyan –, biztosíthatom önt, hogy az elkészült szert megsemmisítettük, és megsemmisítettük az összes laboratóriumi naplókat, hogy semmiféle adagot nem vettünk be a memóriatörlő szerből, és hogy biztosak voltunk abban, hogy nem lesz lelkiismeret-furdalásunk. – És megkérdezhetem: nem is éreznek? – érdeklődött Classen ügyész. – Ön, ügyész úr, lelkiismeret-furdalást érezne, ha tudná, hogy az emberiség érdekében cselekszik? – Doktor úr – mosolyodott el az ügyész –, azt hiszi, hogy valahol a világon, valamelyik laboratóriumban most vagy a közeljövőben nem születik egy Anti-Mentonhoz hasonló szer? – Lehet – felelte Bergson doktor. – Megesik, hogy egy-egy kutatás során felfedeznek olyasmit, amit pozitíve és negatíve is fel lehet használni. De ha bármikor felfedeznek is ilyesmit, az embereknek a negatívum ellen kellene állást foglalniuk. – De doktor úr – ellenkezett Classen ügyész –, hogy lehet már az elején kitalálni, hogy
az a szer csak ártani fog, vagy hasznos is lesz? Vagy hogy mi lesz a fontosabb? Hol a határ? Ha megengedi, én mint jogész azt mondanám, hogy a dologról elvben eléggé hasonló nézetet vallunk, de számos más alapelvben különbözik a véleményünk. Úgyhogy ön voltaképpen azért keresett fel, hogy közölje velem: tizenkét óra gondolkodási időm van a döntésre, tehát vagy elfogadom az önök magyarázatát, amely nem megoldás, és elfelejtem azt, hogy van jog és vannak törvények meg miegymás, vagy pedig a hivatásomhoz tartom magam, és elfelejtem azokat az érveket, amelyeket ön itt felsorolt. Így van? – Igen – felelte Bergson doktor. Aztán felállt a fotelból, és könnyedén meghajolt. Már az ajtóban volt, amikor egyszer csak a zsebébe nyúlt, és kivett egy kis tubust. – Tudom – mondta –, az ilyen döntés mindig nehéz. Márpedig az ön vállán nagy felelősség nyugszik. Tudja, amikor mérlegeltük a kérdést, sokkal világosabban láttuk a dolgot. Talán csak az egyik oldalát láttuk, és így nem gondoltunk a felejtésre: csak a mi igazságunk volt előttünk világos. De ha megengedi, itt hagynám önnek ezt az egyetlen maradék Anti-Mentont, amely egyáltalán létezik még. Hatása megbízható. Egyébként pedig ártalmatlan szer. Szíves engedelmével tizenkét óra múlva felhívom majd telefonon, hogy megtudjam: bevette-e. És hogy melyik esetre vonatkozóan. Viszontlátásra, ügyész úr – hajolt meg még egyszer Bergson doktor. Aztán kinyitotta az ajtót, de mielőtt becsukta volna maga után, megfordult, és kissé mentegetőzve így szólt: – Most pedig képzelje el, ügyész úr, hogy ebben a tubusban nincs is Anti-Menton, hanem egy egészen másfajta, teljesen hatástalan készítmény, és hogy én hazudtam önnek. Természetesen nem állítom, hogy ez így is van, de ha így lenne, akkor alkalmasint nagyon nehéz volna a döntés, igaz, ügyész úr? – mondta Bergson doktor, és csendesen behúzta maga után az ajtót. sárközy gyula fordítása
KAREL SÝS Boszorkánykonyha Ezt a házikót merev kártyalapokból szerelték össze kintről szégyellős akácok nyújtogatják felé illatos homlokuk Fekete kemencék tüze csillog körmeink gyöngyház félholdjain itt az eszméket nem evilági élesztő dagasztja és a tettek tojássárgáját csak a fehérje kegye tartja bilincsben Ám itt választják szét az igazi ércet a hegyek értéktelen szemetétől Itt keresik a rádium nyomait a kőzetek kóbor erecskéiben itt termelik az uránt, mely rögtön táncraperdül mihelyt megszületik, tudja: övé a jövő Én uram, irgalmazz nekünk… csulák mihály fordítása
JAROSLAV VEIS A Hoskovec-féle kutyák eredete Kedd éjszaka, röviddel tizenegy óra előtt dr. Jindrich Hoskovec docens, állami díjas úgy döntött, hogy nem halogatja tovább a döntést. Az összes kísérletek, amelyeket az élőlények legkülönbözőbb fajtáin már végrehajtottak a legegyszerűbbektől kezdve egészen a legbonyolultabbakig, Piskóta kutyát is beleértve, amelynek másodpéldánya a megtévesztésig hasonlított eredetijére, már hosszabb ideje keseríti Hoskovecna aszszony napjait, a lehető legtökéletesebb eredményeket hoztak. Persze, akadhatna valaki, aki erre azt mondana, hogy a kutya után még egy főemlősnek kellene következnie, mondjuk, egy csimpánznak, ám, Hoskovec docens tudta, miért hagyja ki ezt a láncszemet. Először is azért, mert a kísérlet kimenetelében így is teljesen biztos volt, másrészt nem fenyegetett semmiféle életveszély. Éppen ellenkezőleg. Harmadszor majmot kapni kísérleti célokra sokkal nehézkesebb, mint embert. Hoskovec docens elégedetten mosolygott. Végre! Tizenkét esztendő munkája után – munkája? – inkább azt kellene mondania, hogy szerzetesi önmegtartóztatása után megtalálta a tökéletes berendezést, amellyel embert lehet előállítani. A módszer, amelyet kigondolt, egyetlen kísérlet alkalmával sem mondott csődöt. Ó, hány kiváló férfiú álmodozott erről a pillanatról! Steward, a maga óriás répasejtjeivel. Gordon, aki a békatojásokkal próbálkozott… ugyan kinek jutott volna az eszébe, hogy a megoldást éppen itt, Prágában, a Vinochrady városrészben találja majd meg valaki a Biológiai Intézet harmadik emeletén! Egy bizonyos Hoskovec… De nagyon kell iparkodnia a dologgal. Hisz éppoly messzire, mint ő, más is eljutott már. Példának okáért Vizner, hiszen ez az ember éppen arról híres, hogy folyton tele van ötletekkel. Az intézet tudományos tanácsa három nap múlva fog összeülni. Addig végére kell hogy járjon a dolognak. Csakhogy milyen nevet adjon az új lénynek? Nevezze homunculusnak? Fúj, ez rettenetesen hangzik! Nevezze sarjacskának? Ó, ez még szörnyűbb! Mindeddig még nem volt ideje, hogy a megfelelő néven eltöprengjen. Pedig nagyon is fontos volna, hogy szépen hangozzék, ugyanakkor legyen kifejező az elnevezés, nem utolsósorban pedig legyen a név olyan egyszerű, hogy mindenki azonnal meg tudja jegyezni és ki tudja ejteni. Felállt, és kigombolta az inggallérját. A kellemes érzéstől, hogy ott van már a cél közvetlen közelében, egyszerre melege lett. Rápillantott az órájára. Tíz perc múlva fél tizenkettő, kénytelen lesz elindulni hazafelé. Széttekintett a laboratóriumban. Csak ez a vacak kis odú ne mondjon most csődöt! Hiszen, ha beköszönt majd a siker, minden másképp lesz! Lehet, hogy egy újabb helyiséggel bővítik majd ki a laboratóriumot. És végre megkapja majd az inkubátort, amelyért már három esztendeje rimánkodik. És kap egy tábori mikroszkópot is. És háromszoros adagot az aminosavakból. A nukleinsavakból sem volt eddig elég sohasem. És kap majd riborát is. Elöntötte a veritek. Ha mindig meglett volna mindenem, amire
szükségem volt, és nem kellett volna sokszor hónapokig egy helyben topognom, mert valamilyen ostoba anyag nem állt rendelkezésemre, talán már két évvel ezelőtt is a világ színe elé léphettem volna. Vagy még előbb. Elnyomta a cigarettáját egy petricsészében, és keresni kezdte a papírkosarat, aztán eszébe jutott, hogy Mrázkova asszony, mint minden este, most is az ajtó mögé tette. Ma kivételesen nem bosszantotta fel ez a körülmény, kinyitotta az ablakot, fogta az üvegcsészét, és ahelyett, hogy mint rendesen, kiszórta volna a tartalmát az épület párkányára, a csapból vizet engedett bele, aztán egy férfias mozdulattal az ablakon keresztül a lehető legmesszebbre hajította. Egy ideig várt, hogy hallja az üvegcsörömpölést. Az üvegtörés állítólag szerencsét hoz. De csupán tompa puffanás hallatszott. Ez egy kicsit elszomorította, de azonnal meg is vigasztalódott. Lám, mégsem állhatnak olyan rosszul a dolgok, ha képes rá, hogy túldobja a betonparkoló szélességét. Kibújt a fehér köpenyből, és hanyag mozdulattal egy székre hajította. Fogta az aktatáskáját, aztán ellenőrizte, hogy valóban csupán azok a kísérleti gépezetek vannak-e működésben, amelyeknek éjszaka is üzemelniük kell. Zsebében a szokott mozdulattal kitapogatta a megfelelő kulcsot a kulcskarikáján, eloltotta a villanyt, és kiment a szobából. Amikor bezárta az ajtót, akkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen még mindig nem tudja, hogyan fogja elnevezni a teremtményét. – Burdova kisasszony, mivel van most elfoglalva? – Másolom a tanszék körlevelét, docens úr. Kostalová ugyanis beteg. Át kellett tőle vennem ezt a munkát. De legkésőbb egy órán belül elkészülök vele… – Elhallgatott, aztán hozzáfűzte: – Szüksége volna valamire? – Nos, igen. Volna itt valami, kisasszony, a maga számára. De ez ráér akkor is, ha elkészült azzal a másolással. – Azonnal felhívom a docens urat, mihelyt befejezem a munkát. – Tudja, mit – mondta Hoskovec docens szokatlanul élénk hanghordozással –, jobb, ha nem telefonál, hanem amint készen van, egyenesen feljön ide. Sokkal jobb így. – Ahogy a docens úr parancsolja. Amint leírtam a körlevelet, jelentkezni fogok önnél. Hoskovec docens egy ideig még a fülénél tartotta a hallgatót. Szemei szórakozottan pásztázták az íróasztalát, amelyen egy apró betűkkel teleírt papírlap feküdt. Fentről lefelé csupa-csupa név. Kora reggeltől ezen dolgozott, ezen gondolkozott, mindent meghányt-vetett pro és kontra, míg csupán egyetlen név maradt meg, azt az egy nevet egy háromszöggel bekeretezte. A háromszögben ez a név volt olvasható: Burdova, 165-ös mellék. Kimerülten sóhajtott, és tekintete az épület előtt meghúzódó parkon pihent meg. Túl a kibetonozott parkolóhelyen, jó harminc-harmincöt méternyi távolságra terült el a parkocska. Még mindig nem ment ki a fejéből az az ostoba ügy a petricsészével, az is lehet hogy valamelyik gépkocsit találta el vele, hiszen előfordul, hogy némelyik éjszaka is ott parkol. Nem volt egyszerű dolog a legmegfelelőbb személyt kiválasztani. A legegyszerűbb természetesen az volna, ha önmagán végezné el a kísérletet, de ha a nyilvánosság elé akar állni, akkor mégiscsak a másik út a járható. Ült a laboratórium melletti szűk dolgozószobában, ahonnan már előzőleg elküldte asz-
szisztensét, Čižeket az Orvosi Könyvtárba. Csak most, ebéd után világosodott meg a fejében, hogy a befejező kísérlet tárgya nem lehet más, csakis Burdova kisasszony, az osztály titkárnője, aki természetesen rajta kívül Vizner és Kyselák kolléga ügyeit is intézte. Hoskovec docens Burdova kisasszonyt viszonylag hosszú ideje ismerte, mondhatni azóta, amióta a mesterséges élőlények előállításának a problémájával foglalkozott, vagyis attól az időtől fogva, hogy a lány érettségi után munkába állt az intézetben. Először egyéves kisegítő gyakornoknak. Ugyanis az volt a lány ambíciója, hogy angol szakra iratkozzék be az egyetemen, s miután a gyakornoki év letelt, jelentkezett is a fakultáson felvételi vizsgára. Valószínűleg sokkal többet tudott, mint a többi felvételiző, csakhogy ez a lány valahogy nem volt jóban a szerencsével. Aztán amikor másodszorra, sőt harmadszorra sem vették fel az egyetemre, inkább abbahagyta a további próbálkozásokat. Letette az állami nyelvvizsgát azzal a szilárd elhatározással, hogy ott marad az intézetben. Idővel a kisegítő adminisztrátori beosztásból aztán az osztály titkárnőjévé lépett elő. A biológia, a kémia és a fizika ugyan egyáltalán nem érdekelte őt, de megbarátkozott a körülötte dolgozó emberekkel, és azok is tudomásul vették őt. Burdova kisasszony, akárcsak a továbbtanulással, más dolgokkal sem boldogult valami szerencsésen. Feltehetően valami egészen közönséges csillagzat alatt született, mert örökségül csak a lehető legszürkébb tulajdonságokat kapta a természettől. Nem volt sem ügyes, sem ostoba, sem szép, sem visszataszító külsejű, nem volt magas, de nem is volt alacsony – és ezeket a megállapításokat tetszés szerint akár a végtelenségig folytathatnánk. Ha valamiben egyáltalán tökéletesnek volt mondható, akkor az legfeljebb a tökéletes észrevehetetlensége volt. Sohasem tette próbára az erejét semmiben, nem viselkedett sem kihívóan, sem ellenszenvesen, nem próbálkozott különösebben azzal sem, hogy férjet fogjon, sőt talán azt is elmondhatjuk, hogy egyáltalán nem is értett a férfiakhoz. Az, hogy nem ment férjhez, úgy látszik, hosszú ideig egyáltalán nem is foglalkoztatta, de ahogy közeledni kezdett a harminchoz, Hoskovec docens – inkább a hatodik érzékére, mintsem a lány megnyilvánulásaira támaszkodva – megállapította, hogy a lány egyre jobban szenved a társtalanságtól. No, te szerencsétlen, gondolta magában Hoskovec, mostantól kezdve egyre nehezebben viseled majd ezeket a dolgokat, kíváncsi vagyok, hogy találsz-e rájuk valamilyen megoldást. Aztán persze hamarosan el is feledkezett az egész ügyről, hiszen egészen más dolgok jártak a fejében, s az öregedő vagy mondjuk inkább: nem éppen fiatal lányoknak meglehetősen kevés időt tudott szentelni. Hoskovec docens ilyen ember volt, a száraz tudomány sokkal érthetőbb és fontosabb volt a számára, mint az embertársai. Most azonban Burdova kisasszony egyszerre nagyon is fontos személyiséggé vált a számára. Mindenekelőtt azért, mert nem volt férje, nem voltak gyerekei, akik számára a kísérletben való részvétel esetleg nem lett volna elfogadható, s azt is jól tudta, hogy a szülei is néhány esztendeje elhaláloztak. Burdova kisasszony előnyei azonban ezzel nem merültek ki. Itt dolgozott helyben, az intézetben, mindössze egyetlen emelettel lejjebb, mérlegelte további előnyeit Hoskovec docens, épp ezért senkinek sem lesz feltűnő, hogy nála tölt majd néhány órát, amelyre szükség van, hogy átadja teste egyes szöveteinek megfelelő sejtjeit. Eb-
ből következően a kísérlet egész időtartama alatt egy bizonyos időt együtt kell tölteniük, másképpen egyszerűen nem lehet a kísérletet értékelni, adott esetben korrigálni vagy más kísérletekkel összehasonlítani. Ez a lány ráadásul nem fog fecsegni. Tulajdonképpen semmi különös nem fog történni, fejezte be elmélkedését a docens, csupán annyi, hogy ez az alapjában véve kellemes, harminc év körüli lány a jövőben még egy példányban fog köztük járni a kísérlet eredményes befejezése után. Röviden szólva, lesz még egy Burdova kisasszony, s ebből következően az osztálynak két titkárnője lesz. Legalább kevesebb lesz a munkájuk. S könnyen előfordulhat, hogy az a másik Burdova boldogabb lesz, mint az eredetije, esetleg felveszik őt az egyetemre az angol szakra vagy ha nem, legalább valaki elveszi feleségül. Most azonban mindenekelőtt meg kell győzni a lányt ennek a dolognak a fontosságáról. Hoskovec docens nem kételkedett benne, hogy ez sikerülni fog. Hiszen az elmúlt esztendők alatt a lány semmilyen kérését nem utasította vissza, akár arról volt szó, hogy egy nagy halom olvashatatlannak tűnő kéziratot legépeljen (kedves kisasszony, holnap reggel kilencre készüljön el vele!), akár arról, hogy egy jó kávét vagy üdítő teát főzzön neki (persze két perccel azután, hogy a lány munkaideje lejárt), de teljesítette azokat a nem éppen lovagias kívánságokat is, hogy szaladjon el a közeli boltba, az árkádok alá (tizenöt deka mortadella, két kifli, egy üveg tizenkettes sör; ne haragudjon, kisasszony, de nekem nincs erre időm!). Időnként beszélgettek is egymással, a férfi leereszkedően és szórakozottan, a lány meg bizonyos tisztelettel, amelyet a föléje rendelt tudós iránt érzett. Ez a lány nem valami hóbortos tinédzser, az is lehet, hogy mint férfi is imponál neki. Felkelt az asztaltól, és átment a szomszédos laboratóriumba, a digesztor üvegében szembenézett saját tompa vonalú arcmásával. Kicsit tagadhatatlanul elhízott, és a haja is mintha kezdene visszahúzódni a fejtető felé, de a dolgok tulajdonképpen még nem a legrosszabbul állnak. Rápillantott az órájára. Ha Burdova kisasszony fél háromra itt volna, akár még ma is elkezdhetnék a dolgot. Burdova kisasszony a kör alakú laboratóriumi szék peremén ülve, érdeklődéssel figyelte a saját körmein a hold alakokat, valamint a cipője orrát. Egész jól illik neki ez a cipő, állapította meg magában Hoskovec docens. – Azt gondoltam, hogy valamivel több fogalma van róla, hogy mivel is foglalkoznak ebben az intézetben – mondta éppen a férfi szinte neheztelve –, hiszen több mint tíz esztendeje, hogy nálunk dolgozik. – A lány vállat vont, és a férfira emelte a tekintetét. – Ugyan mi okom lett volna rá, hogy érdeklődjem ezek után a dolgok után? Beszél velem erről valaki? Mondja valaki nekem, hogy mi történik itt? Én csak összeírom, hogy kinek mire van szüksége, elszaladok ide vagy oda, ahová éppen küldenek, feljegyzem a telefonokat, szétosztom a postát, és megfőzöm a kávét. Lehet, hogy valakinek úgy tűnik, hogy tulajdonképpen nem is csinálok semmit, de tessék egyszer kipróbálni, s rögtön látni fogja, hogy egész nap nincs egy percnyi megállásom. Annyi dolgot kell a fejemben tartani, így aztán, ha valamit elintézek, azonnal ki is megy a fejemből. – Hát persze – mondta Hoskovec docens semleges hangsúllyal. Ezzel a komplikáció-
val egyáltalán nem számolt. Naiv módon azt gondolta, hogy legelőször is teljes titoktartásra kéri a lányt, aztán néhány mondatos magyarázattal megvilágítja előtte a kísérlet lényegét. A lány ezek után fellelkesedik, hogy együtt dolgozhat vele egy ilyen nagy jelentőségű ügyben, és hozzájárul, hogy megfelelő szövetmintákat vegyenek tőle. Aztán néhány nap múlva megint találkoznak, és folytatják a dolgokat. Mindeddig azonban csupán a dolog első mozzanata teljesült, Burdova kisasszony készségesen megígérte, hogy hallgatni fog, csak éppen fogalma sem volt róla, hogy miről. – Egyszóval, magácska egyáltalán nem tudja, hogy mi az az ivartalan szaporítás? – Hoskovec docens rezignáltan roskadt az üvegedények elmosogatására szolgáló öreg mosogatódézsa melletti rozzant tonettszékbe. Megcsóválta a fejét, és szinte feldúltan nézett a mennyezetre. – Hát akkor jól figyeljen ide, kedves kisasszony!… Tehát… az ivartalan szaporítás bizonyos értelemben egyfajta módja a formák sokszorosításának… Az ivartalan szaporítás… hogy egész pontosan megértse… Burdova kisasszony a haja tövéig elvörösödött. Úgy látszik, nem a legmegfelelőbb módon fogtam ehhez a dologhoz, gondolta magában Hoskovec. – Burdova kisasszony, nagyon szépen kérem! Én most magával a legszigorúbb értelemben vett tudományos kérdésekről beszélek. És külön hangsúlyozom, hogy ugyebár, ivartalan szaporításról van szó. A biológusok már nagyon régen rájöttek arra, hogy például veszünk egy répát… – Megállt a beszédben. Nagyon is ostobának tűnt most számára ez a példa. Éppoly ostobának, mint az a tankönyvekben szereplő lepkeügy a szaporodás magyarázatára. Idegesen köhintett. – Kezdjük el hát még egyszer. – A karosszéket, amelyen ült, az ablak felé fordította, hogy ne kelljen Burdova kisasszony szemébe néznie. – Kisasszony, mondja, kiismeri valamennyire magát a kertészkedésben? Nos, ha igen, akkor bizonyára tudja, mit magyarázok majd a következőkben. Mondjuk, a kertész vesz egy hagymagumót, felszeleteli, és ezeket az így keletkezett metszeteket elülteti a földbe. Ezekből a gumódarabkákból kinő egy-egy hagyma. Most ugyanezt képzelje el egy másik élőlénnyel. Mondjuk éppen az emberrel! A dolog persze ilyenkor nem egészen ugyanaz, de mindenképpen valami hasonlóról van szó. A szemét Burdova kisasszonyra szögezte. Az meg csak ült a széken, és tenyereit a térdére helyezte. Olyan volt most, mint egy igazi mintadiák, mindenképpen azt a benyomást keltette, hogy érdeklődéssel figyeli a magyarázatot. – Egy bizonyos Steward nevű professzor a második világháború után ilyenfajta kísérleteket végzett a hagyma gumójából származó sejtekkel. Elhelyezte őket valamilyen szerves oldatban, és figyelte, hogy mi fog történni. Egyszer aztán ezek a bizonyos sejtek feltűnő gyorsasággal kezdtek el nőni és szaporodni. Ekkor a professzor kókusztejet kevert az oldatba. Steward tovább folytatta az eljárást, s a dolog azzal végződött, hogy létrejött egy csomó hagymaszerű képződmény s velük együtt számtalan hagymaembrió is. Vagyis egyetlen hagymasejtből számtalan más hagyma képződött, ráadásul pontosan olyan, mintha a megszokott eljárást követte volna, mint a kertészek. Érti, kisaszszony?
A lány bólintott. Annyi bizonyos, hogy nem valami szószátyár ez a nőszemély. – Természetesen a Steward-féle kísérleteket csak kiindulásnak tekinthetjük. Ehhez hasonló kísérleteket egy tucat más tudós is lefolytatott. Megpróbálták vegetatív úton szaporítani nemcsak a növényeket, hanem a növényeknél sokkal bonyolultabb szervezeti felépítésű élőlényeket is. Mit gondol, kisasszony, milyen cél vezette őket? Nem más, minthogy ezt a csodát az emberrel is meg tudják ismételni! Úgy látszott, hogy Burdova kisasszonyt kezdi érdekelni a dolog. – Időközben aztán számtalan dolog kiderült. Többek között az is, hogy minden egyes sejt, noha tudjuk, hogy csupán parányi része a magas szinten szervezett testnek, ráadásul annak egy sajátos funkcióra specializálódott részecskéje, végső soron képes lehet rá, legalábbis bizonyos feltételek között és meghatározott módszerek alkalmazása esetén, hogy megőrizze mindazokat a tulajdonságokat, amelyek az egész szervezetre jellemzőek. A továbbiakban tehát már arról volt szó, hogyan kell a sejtet visszavezetni a specializálódástól az egyetemességig, kibányászni belőle mindazokat az információkat, amelyeket az egész szervezetről őriz és rábírni, hogy szaporodva, a sejtek számtalan változatát hozza létre. Ehhez természetesen meg kellett teremteni mindazokat a kedvező feltételeket, amelyek között a kiválasztott sejt hajlandó végigjárni azt a bonyolult fejlődési utat, amelyen maga az egész élő szervezet eredetileg végigment, hajlandó felszabadítani a benne meglévő információkat s a fejlődés végső eredményeként létrehozni azt az egyedet, illetve az egyedek meg nem határozott számát, amelyek vele azonosak lesznek, és egy bizonyos fajta teljes értékű reprezentánsai. Ezek a bizonyos egyedek minden tekintetben pontos másai egymásnak, minden tulajdonságuk azonos, akárcsak az egypetéjű ikreké. Burdova kisasszony bizonyára nagyon jól tudja, hogy az egypetéjű ikrek mennyire hasonlítanak egymásra. A lány bólintott és elmosolyodott. – Ezt tudom, docens úr. Én ugyanis egyke vagyok. Amikor még kicsi voltam, az volt minden vágyam, hogy legyen egy olyan nővérem, aki annyira hasonlít rám, hogy az emberek ne tudjanak bennünket egymástól megkülönböztetni. A docens erre a kijelentésre szinte felpattant a helyéről örömében, de fegyelmezte magét, nehogy észre lehessen venni rajta az örömöt. Ezek szerint Burdova kisasszonyt maga a gondviselés küldte neki. – Ön, kisasszony ezek szerint a lehető legideálisabb nyersanyag a kísérletem számára – bökte ki végül-Akarom mondani, ezek szerint önnel nagyon ideális lesz a közös munka. A lány a fejét rázta. – Egyáltalán nem lesz, docens úr. önnek kísérleti nyúlra volna szüksége, nekem pedig ez a szerep nincs benne a munkaköri leírásomban. – Energikus mozdulatokkal kezdte elrendezni a térde fölé csúszott szoknyát, felállt és elindult az ajtó felé. – Most pedig, bocsásson meg, de rengeteg dolgom van. Ha netán a későbbiekben valami olyasmire volna szüksége a docens úrnak, amit valóban kötelességem volna megtenni, természetesen nagyon szívesen állok rendelkezésére. Hoskovec docens azonban gyorsabb volt nála. Három lendületes ugrással az ajtónál termett, gyorsan megfogta a kilincset, aztán benyúlt a zsebébe, és egy villámgyors
mozdulattal előrántotta a kulcscsomóját. Gyakorlott mozdulattal választotta ki a megfelelő kulcsot, bedugta a zárba, megfordította, aztán villámgyors mozdulattal megint a zsebébe dugta a kulcscsomót. Csak amikor mindezzel elkészült, akkor rogyott le a földre, a fájdalmat, ami az előbb a bokájába nyilallt, szinte elviselhetetlennek érezte. Burdova kisasszony szemében egyszerre tükröződött az ijedelem és a szánalom. A férfi ott a földön elterülve most szinte patetikus mozdulattal emelte fel a kezét. – Nem, kisasszony, ön kénytelen lesz engem ezúttal végighallgatni. A szaporítás korántsem valami szörnyűséges dolog. Csupán az emberiség teremtéséről szóló régi álmának megvalósulósa. – Miközben beszélt, megpróbált feltápászkodni. Elnyomta az éles fájdalmat, megpróbált felemelkedni, aztán odatántorgott a legközelebbi munkaasztalhoz. – Úgy látszik, kificamítottam a bokámat. Ó, ez az átkozott fájdalom, azt hiszem, ezt nem lehet elviselni; beleőrülök! – Valószínűleg sugárzó fájdalomról van szó – állapította meg Burdova kisasszony. – Ilyenkor a legjobb azonnal orvost hívni. Majd telefonálok. – Az istenre kérem, ne tegye! – tartotta vissza a docens. – Meg kell hogy hallgasson! – Szemmel látható erőlködéssel odabicegett a tonettfotelhoz, és óvatosan elhelyezkedett benne. – Most legalább nem fog félni tőlem. – Aztán eszébe jutott, hogy Burdova kisasszony esetleg azt hiheti, csupán színészkedik, eljátssza neki ezt a bokaficamot. – Nézzen ide, kérem, csakugyan fáj – s egy mozdulattal felhúzta a nadrágszárát. Csakugyan jócskán be volt dagadva a bokája. – Ó, az nagyon fájdalmas lehet – konstatálta némi bizonytalansággal Burdova kisaszszony. – El akarom mondani önnek, hogy a mi intézetünk körülbelül azóta foglalkozik a mesterséges szaporítás problémáival, amióta ön, kisasszony, nálunk dolgozik. És azt is elmondhatom, hogy ebben a munkában nagyon messzire jutottunk. Pontosabban mi jutottunk a legmesszebbre. Az egész világon. – Sóhajtott egy nagyot. – És még valamit elárulok önnek. Egy bizonyos idővel ezelőtt támadt egy ötletem, amely első pillanatban fantasztikusnak látszott, de mégis kipróbáltam, és a próba során kiderült, hogy éppen ez a téglácska hiányzott az épület befejezéséhez. Most nehogy azt kérdezze tőlem, kisasszony, hogy miért zártam magamba ezt a titkot. Kérdésére egyszerűen nem tudnék meggyőző választ adni. Elég annyi, hogy leküzdhetetlen vágy fogott el, hogy magam fejezzem be ezt a hosszú kísérletsorozatot. Kizárólag a saját erőimre támaszkodva, mint ahogy ezt a régi felfedezők tették, akik mindvégig magukra voltak utalva. El sem tudja képzelni, kisasszony, hogy mennyi gyötrelemmel járt az, hogy nem beszélhettem róla senkinek. De most már közvetlenül a cél előtt vagyok. Nemcsak hogy kidolgoztam a mesterséges szaporítás új elméletét, de megtaláltam azt a módszert is, amely ezt az eljárást teljesen lerövidíti. Rendelkezem olyan élő anyaggal, amelyben a sejtek számára összehasonlíthatatlanul kedvezőbbek a feltételek, mint bármely más közegben ez lehetséges. Továbbá elkészítettem egy gépezetet, amely nem egy avagy néhány azonos összetételű sejttel dolgozik, hanem egymástól függetlenül tenyészti tovább azokat a szöveteket, legyen a számuk akár több tucatnyi, amelyeket a test legkülönbözőbb részeiről vettünk ki. Így aztán a végeredmény is sokszorosan kontrollálható, és teljes biztonsággal garantálja egy művi úton előállított élőlény embriójának
létrejöttét, ráadásul az eredetivel minden részletében megegyező alakban. El tudom végezni gépezetemmel ezeknek az említett embrióknak a korlátlan példányban való szaporítását. Kedves Burdova kisasszony – és fölényes mozdulattal mutatott körbe a laboratóriumban –, ez a helyiség meg amaz, amely ott a fal mögött van, ez az egész, ez az én előbb említett gépezetem. A lány körülnézett a laboratóriumban, de a különféle fémszerelvények, üvegedények, csövek és kábelek tömege, a falakon függő táblázatok és különféle ábrák feltehetően nem sokat mondottak neki. – Nem volna például szüksége egy kiskutyára? – kérdezte lelkesen a docens. – Nem – válaszolta a lány. – Egyedül lakom, docens úr, nem volna senki, aki gondozná a kiskutyát. – Kár, nagy kár. Mert ha mégis akarna egyet, két nap alatt el tudom készíteni önnek. – Aztán önkritikusan korrigálta a szavait. – Mondjuk inkább: négy nap alatt. Piskóta kutyám előállítása négy teljes hetet vett igénybe, de most már négy nap teljesen elegendő volna. A lány kissé értetlenül és határozott ellenszenvvel a tekintetében nézett vissza a docensre. – Piskóta – mondta a férfi –, ez a kutyám neve. Afféle fekete korcs, a nyakán fehér gallérral. Előállítottam, akarom mondani, létrehoztam ennek a kutyának a pontos mását. Olyan tökéletesen sikerült, hogy magam sem tudom az eredetit a másolattól megkülönböztetni. És ugyanezt az emberrel is meg tudom csinálni. Ennek alapján tehát mi ketten… képesek vagyunk… – könyörögve nézett a lány szemébe. . – Rettentően sajnálom, docens úr, de nekem valahogy nem tetszik ez a dolog. Próbáljon erre valaki mást rábeszélni. A docens mélyet sóhajtott. – Pedig én annyira bíztam magában, ön az én legjobb, igen a legjobb munkatársnőm. – Megpróbálok erre a nőszemélyre a női logika szerint hatni, villant az agyába. – Gondoljon a kisasszony az emberiségre! Az én gépezetem nemcsak arra alkalmas, hogy embereket hozzon létre, hanem arra is, hogy egyes emberi szerveket állítson elő. El tudja képzelni, kisasszony, hogy hány ember életét lehetne így megmenteni? A gyógyíthatatlan betegeket, a súlyos sebesülteket… Szerte a világon nap mint nap ezrével pusztulnak el az emberek, mert tönkrement a veséjük, a tüdejük, a szívük. Az én gépezetem vesét, tüdőt, szívet készít nekik, akármit, amire éppen szükségük van. Hát nem veszi észre, hogy ez milyen nagyszerű, óriási dolog? És hogy milyen nagyszerű ez az egész fejlődési lehetőség, amely az emberek mesterséges előállításával az egész emberi nem elé tárul? Képzelje csak el, ily módon létre lehet hozni egy olyan változatát az embernek, amely az erre a célra kiválasztott legszebbekre, a legtökéletesebbekre hasonlít. És gondoljon, kedves kisasszony a halhatatlanságra! – A docens megragadta az asztal peremét, és szuggesztív erőfeszítéssel folytatta a mondanivalóját. – A halhatatlanságot kínálom önnek, Burdova kisasszony. Soha nem hal meg, hiszen örök időkre tovább él azoknak az alakjában, akik mint az ön másod-, harmad-, illetve sokadik példányai az eljárás eredményeképpen megszületnek. Ön, kisasszony örök időkig szaporodni fog, mint a legelső ember itt a Földön, ön fogja megnyitni az egész emberiség
számára a történelem új korszakát. Az isten szerelmére kérem önt, kisasszony, esküszöm, hogy még soha senkit nem kértem semmire ekkora alázattal. Hiszen ugyanaz a lehetőség áll ön előtt, mint ama bizonyos… izé… – Sehogy sem akart eszébe jutni a keresett név. – Makropulosz – vágott a szavába Burdova kisasszony. Úgy látszik, neki jobb volt a névmemóriája, mint a docensnek. – Úgy van, Makropulosz – bólintott a docens. – Hát nem csábító ez a lehetőség az ön számára? – Emilia Marty, kedves docens úr, tudtommal élete végéig nagyon boldogtalan volt. Ez a dolog engem egyáltalán nem csábít. A férfi elszomorodott. – Ezek szerint ön nem hisz nekem. De legyen türelmes, én meg fogom győzni önt. Én majd megmutatom önnek, hogy valójában miről is van tulajdonképpen szó. Megpróbált felállni, de felnyögött az éles fájdalomtól. – Legyen olyan kedves, menjen oda ahhoz a bal oldali szekrényhez. Ott őrzöm Piskóta kutya sejtjeit! A lány nem mozdult, talán nem is értette, miről beszélnek neki, a docens kénytelen volt maga odasántikálni a szekrényhez. Kinyitotta az ajtaját, elővett egy dobozkát, kivett belőle néhány ampullát, letörte az ampullák nyakát, aztán egy széket markolászva útközben, odabicegett az üvegből és fémből épített laboratórium túlsó végéhez. Burdova kisasszony a docens hátától nem láthatta, mit csinál, de rövid idő elteltével valamilyen motor halk bugását hallotta. A sarokban látható fémdobozok egyike gyors egymásutánban elkezdett villogni. – Látja, kérem? – fordult vissza a docens. A lány nem látott mást, csak egy ívlámpa üvegtestón fel-felvillanó fekete pontokat. – Már megindult a folyamat! – kiáltott fel vidáman a docens. Kezét kinyújtotta a közelben elhelyezett számítógép billentyűzete felé, és egymás után állította be a különböző programokat. – Már készül, már készül. Szegény Anežkám, ezek szerint még egy harmadik kutya gondja is a nyakadba szakad! Most lépések zaja hallatszott a folyosón, majd a zárban forogni kezdett a kulcs. Mindketten megdermedtek. Kinyílt az ajtó, és ott állt előttük Čižek asszisztens. – Ó, pardon – nyögte ki a meglepetéstől elképedve –, nem járt itt véletlenül Dvorák kolléga? Dvorák kolléga körülbelül egy hónappal ezelőtt utazott ki Leningrádba egy féléves tanulmányútra, épp ezért Čižek természetesen nem is várt feleletet a kérdésére, hanem igyekezett minél előbb elkotródni. – Most aztán tökéletesen el van rontva minden! – kiáltott fel dühösen Burdova kisaszszony. – Čižek együtt jár Eliskával, tudja, azzal a lánnyal a hatodik emeletről. Holnap az egész intézet arról fog pletykálni, hogy itt találtak bennünket bezárkózva a laboratóriumban. – Ezzel fogta magát, kiment, és bevágta maga mögött az ajtót. Hoskovec docens keserűen gondolt arra, hogy kísérletei során, úgy látszik, mégsem szentelt elegendő figyelmet annak az igen fontos tényezőnek, hogyan kell az eljáráshoz szükséges sejteket minden bonyodalom nélkül megszerezni, hiába fordított erre a kísérletre olyan
mérhetetlenül sok munkát. Burdova kisasszony jóslatai igaznak bizonyultak. Čižek még aznap mindent elmondott a szíve hölgyének, Eliskának, aki aztán másnap olyan ügyesen járt-kelt az intézetben, hogy még azon melegében minél több kolléganőjének elmondhatta a történteket. Így aztán sikerült közhírré tenni, hogyan is állnak a dolgok Burdova kisasszonnyal, ezzel a hovatovább már vénlánynak számító nőszeméllyel, no meg a tisztességben megőszült Jindrich Hoskovec docenssel. A docens egyébként csak déltájban jött be az intézetbe. A lába ekkor már szoros kötésben volt, járás közben sétabotra támaszkodott, amelyet a sebészeti rendelőben adtak neki kölcsön azzal a feltétellel, hogy majd három nap elteltével, ha leveszik a lábáról a kötést, visszaszállítja a tulajdonosoknak. A docens gondolatait egyébként teljes egészében Burdova kisasszony töltötte be, kizárólag csak arra tudott gondolni, mit is kellene tennie, hogy meggyőzze a lányt: mégis vesse alá magát a kísérletnek. Meglehetős keserűséggel volt kénytelen elismerni, hogy a jelek szerint nem sokat ért a női lélek rejtelmeihez. Már az is eszébe jutott, hogy az a valaki, aki néhány évtizeddel ezelőtt feleségül vette Anežkát, talán nem is ő volt, hiszen Anežkára különben is már réges-régen nem úgy gondolt, mint ahogy a férfiak a nőkre gondolni szoktak. Ez a felfedezés egyébként valami csendes szomorúsággal töltötte el. Persze, ami a nőkkel szemben követendő helyes bánásmódot illeti, bizalommal fordulhatna Čižek asszisztenshez, aki nemegyszer dicsekedett előtte azzal, hogy teljesen kiismeri magát a nők lelkében. De ha jobban meggondolta, éppen Čižek az az ember, akihez csakis a legvégső esetben szabad fordulnia ilyen hétköznapi, mondhatni közönséges üggyel. Az elkövetkező napok újabb megpróbáltatásokat tartogattak Hoskovec docens és Burdova kisasszony számára. A mendemonda ugyanis, hogy a docens közönséges szoknyavadász, aki a jelek szerint most a másodvirágzását éli, és hogy éppen ezzel a bolond titkárnővel szokott bezárkózni a laboratóriumba, természetesen mindkettőjük fülébe eljutott. A jelek szerint az intézet munkatársai ebben az ügyben két táborra szakadtak. Az egyik tábor – ide tartoztak a komolyabb, reprezentatívabb, más szóval tudományos káderek, akik természetesen többségükben a férfinemből kerültek ki – úgy vélekedett, hogy a docens a jelek szerint belevaló gyerek, és amit művel, abban a világon semmi kivetnivaló nincs. A másik tábor, ide tartoztak az adminisztratív munkatársak, más szóval a nők, arra az álláspontra helyezkedett, hogy Burdova kisasszonyt, ezt a naivnak és tapasztalatlannak már egyáltalán nem mondható nőszemélyt meg kell bélyegezni, mivelhogy láthatóan behálózta ezt a szerencsétlen vén kecskét. Egyszóval a kettejük viszonya, noha ténylegesen egyikük számára sem hozott a világon semmi kellemeset, a környezet szemében befejezett ténynek számított. Ezen az sem változtatott semmit, hogy Burdova kisasszony minden erejével azon volt, hogy azonnal eltűnjön, ha a folyosó túlsó végén véletlenül meghallotta a docens sétapálcájának kopogását. Az sem változtatott a dolgokon, hogy a docens megpróbált úgy viselkedni, mintha nem ismerné a lányt, és ha mégis el kellett egymás mellett menniük, igyekezett keresztülnézni a titkárnőn. Mindez az emberek szemében csak megerősítette mindazt, amit tudni véltek, hiszen mi más is lehetne ez a feltűnő érdektelenség
egymás személye iránt, mint a tényleges érzelmek ügyetlen leplezése. Az emberek egész álló nap erről beszéltek, mondhatni, hogy az ügy egyik napról a másikra a munkahelyi pletykák közül a legnagyobb népszerűségnek örvendett. A férfiak, akik mindeddig semmiféle figyelmet nem szenteltek Burdova kisasszony személyének, éppen csak köszöntek neki, ha elmentek mellette, most, ha szembetalálkoztak vele, kihívóan a szemébe néztek, s megpróbálták a tekintetéből legalább a nyomait kiolvasni annak a szenvedélynek, amelyet, mint gondolták, a lány a docens iránt érez. Burdova kisaszszony, aki eddig nem szokta meg, hogy a figyelem középpontjában álljon, ilyenkor lesütötte a szemét, és igyekezett minél gyorsabban eltűnni a folyosóról, hogy végre ne lásson embereket. A nyughatatlan docens azonban a váratlanul közbejött megpróbáltatásokat elég hamar kiheverte, és hamarosan visszanyerte lelki egyensúlyát. Ilyen apró kellemetlenségek és holmi folyosói pletykák miatt nem fogja kockára tenni tizenkét kemény esztendő megfeszített munkájának minden eredményét. Most, hogy erre más lehetőség ideiglenesen nem kínálkozott, legalább telefonon próbálta tartani a kapcsolatot a 165-ös mellékkel; és ismét megpróbálta rávenni őt, hogy még egyszer mérlegelje a neki tett ajánlatot. Meghívta többek között, hogy jöjjön megtekinteni az újonnan előállított Piskóta kutyát, mert hiszen közben a gépezet kifogástalanul működött, a kisasszony azonban semmi érdeklődést nem mutatott a dolog iránt. Ezek után nem tehetett mást, hazavitte ezt a harmadik kutyát is a feleségének, Anežkának, és Burdova kisasszonynak névtelenségbe burkolódzva elküldte a különnyomatait azoknak a tanulmányoknak, amelyeket az idős Haldamova asszonnyal együtt írt a mesterséges szaporítás kilátásairól és jelentőségéről, különös tekintettel a kérdés filozófiai oldalára. A lány azonban nem volt hajlandó átvenni a küldeményt. Burdova kisasszony tehát a jelek szerint változatlanul torkig volt az üggyel. Aztán amikor három nap elteltével Hoskovec docens végre gipszkötés nélkül vonulhatott be a tudományos tanács ülésére, ahol az eredeti tervek szerint be szerette volna jelenteni munkájának fantasztikus eredményét, hirtelen új terv született meg a fejében. Teljes három órán keresztül, ameddig az értekezlet tartott, nem szólt egyetlen szót sem, csak némán bámult maga elé. Mivel az ilyesmi máskor is előfordult vele, a dolognak senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget. Még megfelelő magyarázatot is találtak rá a kollégák, mondván, hogy Hoskovecet feltehetően most egészen más gondolatok foglalkoztatják, mint a tudomány ügyes-bajos apróságai. A kollégáknak ez a feltételezése bizonyos értelemben meg is felelt az igazságnak, csakhogy nekik természetesen fogalmuk sem lehetett róla, hogy milyenek a valóságban azok a bizonyos kötelékek, amelyek a docenst Burdova kisasszonyhoz fűzik. És természetesen arról sem volt sejtelmük, hogy a docens fejében milyen gondolatok fordultak meg a tanácskozás ideje alatt. Gyorsan behúzódott a keskeny gyalogösvény melletti galagonyabokor árnyékába. Ezt az ösvényt az intézet dolgozói tapostok ki a füvesített parkban, a fák közt, hogy ily módon megrövidítsék az autóbuszokhoz vezető utat. Ezek az autóbuszok a munkaidő leteltével a városba szállították a dolgozókat. Az este koromsötét volt, a közelben lévő
nyilvános illemhely bűze terjengett a levegőben, az embernek óvatosan kellett lépkednie. Hoskovec docens már két estét töltött el a galagonyabokor árnyékában. Csakhogy tegnap és tegnapelőtt Burdova kisasszonynak sikerült meglógnia. Az első alkalommal valaki épp abban a pillanatban villantotta fel a kocsija reflektorát, s ezzel tökéletes fénybe borította a terepet, ahol a docens sort akart keríteni kitervelt cselekedetének végrehajtására, másnap viszont a közeli fa mellett egy szerelmespár tartózkodott, és nem volt hajlandó elmozdulni onnan; így aztán Burdova kisasszonynak sikerült minden bántódás nélkül eljutnia az autóbuszhoz. Hoskovec docens persze ilyen körülmények között nem merte elhagyni rejtekhelyét, semmi kedve sem volt hozzá, hogy a végén még szatír hírébe keveredjék, így aztán mindaddig kénytelen volt a bokrok közt védelmet keresni, amíg a párocska hajlandó volt elsétálni. Ma megint itt volt, és türelmesen várakozott, azzal a szilárd elhatározással, hogy mindaddig folytatja próbálkozásait, amíg a véletlen nem hozza meg a kedvező pillanatot. Akkor viszont késlekedés nélkül kiugrik a bokorból, kezében a kis homokzsákocskával, amelyet nagy műgonddal férceit össze otthon egy durva vászondarabból. A homokot a lakóháza közelében lévő gyermekjátszótér homokozójában gyűjtötte össze. Előlép majd, és rákiált a lányra: „Nos, kisasszony, most pedig velem jön, vagy önszántából, vagy akarata ellenére! Mintát veszek magából és kész. Legyen nyugodt, a dolog teljesen fájdalommentes. Eljön az idő, amikor még hálás lesz nekem ezért.” Ha pedig a lány nem lesz hajlandó csendben maradni és hallgatni a szép szóra, jól fejbe vágja őt ezzel a homokzsákkal, természetesen ügyelve arra, nehogy agyonüsse, hiszen csak az a célja, hogy megfelelően elkábítsa. A lány majd a földre rogy, ő a karjaiba veszi, aztán az intézet hátsó bejáratán, az üvegházak mellett becsempészi őt. Akkor aztán a laboratóriumban gyorsan mintát vesz tőle, s ha mindez megtörtént, átviszi őt a szomszédos dolgozószobába. Így aztán a kedves Burdova kisasszony kénytelen lesz itt eltölteni azt a tizennégy napot, amíg a készülékben megszületik az ikertestvére. Hoskovec docens tökéletesen tisztában volt vele, hogy ezzel a lépéssel az ügyet meglehetősen veszedelmes területekre vezérli, de az volt a meggyőződése, hogy a kedvező eredmények utólag majd legalizálják tettének nem éppen törvényes mozzanatait. A távolban zaj hallatszott, női cipők kopogtak a betonon, a docens már tökéletesen kiismerte magát a női és a férfi cipők okozta zajok közötti különbségben. Óvatosan kikémlelt a rejtekhelyéről, aztán megint visszahúzódott. Az illető nem Burdova kisaszszony volt. A férfi megpróbálta elképzelni, hogy a lány talán éppen ebben a pillanatban veti le a fehér munkaköpenyét, kezet most, megtörülközik az intézet körbélyegzőjével ellátott törülközőbe, aztán fésülködni kezd a tükör előtt, megrajzolja a szeme alatt azokat a manapság oly divatos sötét karikákat, leveszi a fogasról a perzsanyakú kabátját, felteszi a testszínű kalapot, a kesztyűtartóból előkeresi a kesztyűjét. Miközben mindezt végiggondolta, az is eszébe ötlött, hogy ez minden tulajdonképpen, amit Burdova kisasszonyról tud. Tíz esztendeig ezt a lányt egy írógép tartozékának tekintette csupán, aki mindemellett arra is képes, hogy az ember mindennapi apró problémáit is elrendezze, akit el lehet küldeni a büfébe, hogy tízórait hozzon. Most azonban azt is kénytelen volt megállapítani, hogy ez a lány elég ízlésesen öltözködik, jól válogatja össze a ruhadarabjait, és kedves kis kalapot visel. Úgy látszik, túl sokat foglalkozom a
külsejével, szögezte le magában, nem helyénvaló, hogy ilyen sokat törődöm ezekkel a mellékes dolgokkal. No majd csak túl leszünk ezen a kellemetlen ügyön. Jól megszorította a homokzsákot, és megnyugtatásul ütögetni kezdte vele a combját. Most a fénykörben, amelyet az intézet főbejáratánál elhelyezett lámpa árasztott maga körül, megjelent valakinek a sziluettje, akiben a docens azonnal felismerte Burdova kisasszonyt. A parkolóhely környékén az a bizonyos jellegzetes nagyvárosi csend honolt. A férfi szíve egyszerre hevesebben kezdett dobogni. Nos, igen: elérkezett a cselekvés ideje. Hoskovec docens félretolta a bokor csupasz ágait, kiugrott a gyalogösvényre, és viszszafojtott hangon, fenyegető hangsúllyal rákiáltott a lányra: – Állj! Most, kedves kisasszony… Többet nem mondhatott, mivel Burdova kisasszony rámeresztette a rémülettől kikerekedett szemét, és sikítani kezdett: – Segítséééég! A férfi felemelte a kezét, amelyben a kis homokzsákot szorongatta, hogy előzetes tervei szerint megfelelő erővel lesújtson a lány fejére, nehogy a végén most is eljátssza a lehetőséget. – Jajjjajjjjajjj! – kiáltozott Burdova kisasszony, ahogy csak a torkán kifért. – Segítséééég! – és futni kezdett a parkban, ahogy csak a lába bírta. A docens a nyomában. Bármekkora hátrányt is jelentettek neki az évei és a még csak gyógyulófélben lévő kificamított bokája, ráadásul a mostanában divatos, vastag talpú, magas sarkú cipő is akadályozta a futásban, mégsem akart lemaradni. A csendes parkot felverte a menekülő lány és üldözője lábdobogása. Aztán Burdova beleütközött egy fa törzsébe, majd egy bokor szúrós ágaiba gabalyodott bele. Hoskovec docens közvetlenül a nyomában volt, kigombolt kabátja lobogott utána a levegőben. Aztán amikor nagy nehezen beérte a lányt, és csuklójánál fogva megragadta, egyszerre leengedte a másik kezében szorongatott homokzsákot. A lány megpróbálta kiszabadítani a kezét a szorításból, de a férfi annál nagyobb erővel szorította. Lélegzetet vett megpróbálta befejezni az imént elkezdett mondatot, de a dolog ezúttal sem sikerült neki. Burdova kisasszony ekkor váratlanul elengedte magát, és lágyan a férfi karjaiba omlott. Elvesztette az eszméletét. Nem telt bele egy perc, és a helyszínen máris megjelent a rendőrjárőr, amelyet Burdova kisasszony kétségbeesett segélykiáltása szólított ide. – Tehát, kisasszony, kitart azon állítása mellett, hogy ez az állampolgár, akit azzal gyanúsítunk, hogy fizikai erőszakkal akadályozta önt a szabad mozgásban, olyannyira, hogy a védekezés során az eszméletét is elvesztette, valójában egyáltalán nem erőszakoskodott önnel? Blanka Burdova kisasszony, most már megfelelően kimosakodva, de arcán még mindig viselve az átélt események nyomait, egy kemény hivatali széken ült a kihallgatást vezető rendőr főhadnagy íróasztala előtt. – Igen… Randevúnk volt a parkban. A főhadnagy szigorú pillantást vetett a lányra.
– Magának az a szokása, hogy randevúzás közben segítségért kiabál? Maga, kedves kisasszony úgy üvöltött, hogy nemcsak a helyszínen, de szinte itt az őrszobán is hallani lehetett… – Iiigen… De hát kérem, ez csupán tréfa volt, kedves rendőr elvtárs. Én csak egyszerűen… vicceltem. Mintha… izé… mintha… – Mintha? – Mintha… mintha… nos erre nem tudok válaszolni… – Hát rendben van, nehogy nekem a végén még sírva fakadjon itt. Mit gondol, menynyibe fog magának kerülni ez a jó kis hecc? A lány nemet intett. – Hatvan korona helyszíni bírság. A lány megkönnyebbülten lélegzett fel. – Írja alá a jegyzőkönyvet. – Felállt, és kinyitotta a szomszéd helyiségbe nyíló ajtót. – Hozzák be kérem azt a… azt az állampolgárt… azt a bizonyos… – Hiába kutatott az emlékezetében a név után. – Azt, aki megtámadta a kisasszonyt! – Engem nem támadott meg senki! – vágott közbe határozott hangon a lány. – Jól van, jól van – bólintott rá a rendőrtiszt. Hoskovec docens szemmel láthatóan rozzantabb állapotban volt, mint Burdova kisaszszony, élő bizonyítékaként annak, hogy adott esetben egy esemény jobban megviselheti a tettest, mint az áldozatot. Neki eddig azt sem engedték meg, hogy megmosakodjon és rendbe hozza magát. Nagyon öregnek és megviseltnek látszott, egyszerre tükröződött arcán a röviddel ezelőtt átélt események és a kemény munkában eltöltött esztendők minden fáradtsága. Mindez most közös súllyal nehezedett rá. Burdova kisaszszonyra olyan mély benyomást gyakorolt ez az arc, hogy képtelen volt róla akár egyetlen pillanatra is levenni a tekintetét. – Üljön le – szólalt meg a főhadnagy. Lehet, hogy a férfi nem hallotta magát a mondatot, vagy hallotta ugyan, csak nem férkőzött a tudatába, minden esetre állva maradt. Nehogy a végén még itt legyen nekünk rosszul, gondolta magában a főhadnagy. Szerencsétlen vénember, pont az hiányzik neki, hogy a parkban lányokat hajkurásszon. Aztán persze jön az infarktus. Aztán ez a másik, ez az ostoba vénlány. Előbb üvölt, és vádaskodik, aztán meg úgy bámul a férfira, mint egy szentképre. Hiába! Az erotika bolond dolog. No, megírom a jegyzőkönyvet, és lassan írni kezdte a protokollumot. Kijöttek az őrszoba ajtaján, és elindultak az úton, amely a Vinohrady városrészt a Vršovicével összekötötte. Az út két oldalát közepes nagyságú bérházak szegélyezték. Hoskovec docens anélkül, hogy ezt magában tudatosította volna, tulajdonképpen hazafelé kísérte Burdova kisasszonyt. Képtelen volt bármire is koncentrálni, csak emelgette a lábait egymás után, miközben tekintetét a járda betonjára szögezte. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Burdova kisasszony mond neki valamit. Megállt és ránézett a lányra. – Bocsásson meg, kérem, valahogy belemerültem a gondolataimba… – Ahogy kimondta, azonnal el is szégyellte magát. Ez a konvencionális hazugság sehogy sem il-
lett ehhez a helyzethez. Korrigálta az előbbi mondatot. – Pontosabban szólva: egyszerűen megszűntem gondolkozni. Felemelte a tekintetét, és Burdova kisasszony szemébe nézett. – Nagyon kérem, árulja el végre, hogy miért cselekedett így? Miért nem mondta el nekik az igazat? A lány nem válaszolt, csak a vállát vonogatta. A férfi mélyet sóhajtott, és megpróbálta összeszedni magában a férfiöntudat utolsó morzsáit. – Tudja, nagyon nehezen viselném el azt a tudatot, hogy mindezt csak szánalomból tette. – Ugyan, drága docens úr, hogy is jutnak az eszébe ilyen ostobaságok! – válaszolt most már teljesen nyugodt, kiegyensúlyozott hangon a lány. – És végül is: mi mást tehettem volna? Kinek volna jó az, ha a docens urat rács mögé dugnák? Ki fejezné be például a kísérleteit? – Felnevetett. – Nagyon érdekelne, hogy mire jutott azóta a docens úr. Talált valakit, aki jelöltette magát az öröklétre? – Az ilyen dolgokkal nem illik tréfálni, kedves kisasszony! – Mindent elkövetett, hogy szavai méltóságteljesen hangozzanak. – A tudományhoz méltatlanok ezek a tréfák… a tudomány túlságosan komoly dolog ahhoz, hogy gúnyt űzzünk belőle! – Komoly dolog? Elhiszem, docens úr, de tény, hogy ide az őrszobára juttatott bennünket. De hát rendben van, ne gúnyolódjunk ezen a komoly tudományon. Ettől teljesen függetlenül, ha éppen tudni akarja, újabban az ön mesterséges szaporítási kísérletei kezdenek engem érdekelni. Hoskovec docens lelke legmélyén megint pislákolni kezdett a remény tünékeny csillaga. – No de csak nem fogunk ilyen komoly dolgokról az utcán tárgyalni! – jelentette ki Burdova kisasszony. Üljünk le valahová egy jó kávéra! Egy közeli vendéglőben, mely A boltívek alatt nevet viselte, találtak is szabad asztalt. Hoskovec docens egy üveg sört rendelt magának, a lánynak meg kávét és egy pohárka édes vermutot. Ami igaz, az igaz, volt épp elég megbeszélnivalójuk! A termetes korcsmáros türelmetlenül törölgette a bádogborítású pultot a törlőruhájával, ezzel az ősi jelzéssel hozva a vendégek tudomására, hogy közeledik a záróra. A rendesebb vendégek fel is fogták az üzenet értelmét, és kezdték elhagyni a vendéglőt, Hoskovec docens és Burdova kisasszony azonban nem mozdult a helyéről. Ó, ha még egyszer fiatal lehetnék, gondolta magában a docens, és Blanka Burdova szemébe nézett, bizonyos, hogy nem az én Anežkámat venném feleségül, hanem egy ilyen lányt, mint Burdova kisasszony. Milyen kár, hogy a szerelem hatvanéves korban már gyakorlatilag elhanyagolható szerepet játszik az ember életében. – Tudja, kedves Blanka – (így szólította a lányt attól a pillanattól kezdve, hogy a poharukat először összekoccintották) –, ezek a dolgok nekem mindeddig meg sem fordultak a fejemben. Pontosabban szólva, a dolognak ez a része egyáltalán nem foglalkoztatott. Én csupán arra gondoltam mindig, hogy az én felfedezésem milyen sokat segít majd az emberiségnek, hiszen forradalmasítani fogja az orvostudományt, és legalábbis részleges halhatatlanságot hoz mindazoknak akiket a beavatkozásra kijelölnek, vagy
akik ezt a kegyet megszolgálják. Arra, amiről most magácska beszél… nem… ilyesmihez én sohasem adnám a beleegyezésemet. – Docens úr, amit ön most mond, az nevetséges – szólt közbe Burdova kisasszony. – Csak nem hiszi, hogy bárki is törődne az ön hozzájárulásával? Elneveznének magáról vagy kétszáz teret, de az eredményeit arra használnák fel, amire a kedvük tartja. Az a baj, hogy nem ismeri eléggé Čapek könyveit. – Felhajtotta maradék vermutját, és különös mosollyal nézett a férfira. – Ha a maga készüléke valóban alkalmas arra, hogy egy olyan új emberfajtát tenyésszenek ki vele, amely csupa Einsteinből és Bardot-ból áll, akkor mi szükség van rá, hogy tovább éljenek az olyanok is, mint amilyenek mi vagyunk? Mondja, ugyan kinek volna szüksége ránk, ha ez a szaporítási mód beválik? – Igaz is, tulajdonképpen valóban nem sok szükség volna ránk – ismételte meg a lány szavait csodálkozva a docens. – Drága uram, záróra – szólt most már meglehetősen ingerülten a vendéglős, sokkal nagyobb hangerővel, mint az indokolt lett volna. Az autóbuszmegállóban Burdova kisasszony felkacagott. – És mi van a kutyáival? Tulajdonképpen mennyit állított elő belőlük? – Hármat – válaszolta bűnbánóan a docens. – A múlt héten ugyanis pusztán gyakorlásképpen még egyet készítettem. Így az eredeti Piskótával együtt négyre nőtt a számuk. – Elhessegette magától azt a pillanatot, amikor majd beállít a lakásába, tudta jól, hogy mi vár rá. Sokkal szívesebben foglalkozott volna azzal az elképzeléssel, milyen más is volna, ha arra a bizonyos kísérletre Burdova kisasszony mégiscsak elszánná magát. Csak egész csekély változtatásokat kellene eszközölnie hozzá a készüléken. Először megalkotná Burdova kisasszony hasonmását, aztán a magáét, természetesen mindkettőjükét sokkal fiatalabb változatban, mint amilyenek most, hogy telve legyenek az ifjúkor romantikus érzéseivel. Ez az ifjú Hoskovec aztán beleszeretne a fiatal Burdovába, egymáséi lennének, és elköltöznének innét valahová messzire, ahol senki sem foglalkozik mesterséges szaporítással. S hogy mi lenne azzal a két idősödő hasonmásukkal?… Hát egyszerűen itthagynák őket, éljenek tovább, és ne okozzanak senkinek semmiféle kellemetlenséget. Lehet, hogy egy ilyen megoldással Blanka is egyetértene. Megkérdezni azonban nem merte tőle. Anežka még nem aludt, amikor a docens végre hazaérkezett. Nem is jutott eszébe, hogy megkérdezze a férjétől, hol kujtorgott eddig. Az a négy fekete korcs, nyakukon a fehér gallérral teljesen lefoglalta minden figyelmét. Most itt csaholtak körülöttük ahogy csak a torkukon kifért, hasonlóak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. – Jindrich – szörnyülködött Anežka –, ezek a kutyák teljesen felborítják a lakást! – Olvastad, kedvesem? – kérdezte a legjobb éveiben járó elegáns férfi a mellette ülő ifjú hölgytől, aki a repülőgép ablakán keresztül érdeklődéssel figyelte a mélyen alattuk kibontakozó panorámát. A lány felemelte a tekintetét, szemei valószínűtlenül kékek voltak. – Mit kellett volna elolvasnom, kedves? Miről beszélsz, drága Jindrichem? A férfi átnyújtotta neki az újságot, és rámutatott egy közlemény címére, amely olyan óriási betűkkel volt szedve, hogy szinte az oldal felét elfoglalta.
Riporterünk érdekes beszélgetést folytatott a Hoskovec-féle Biológiai Intézet vezető munkatársaival. Még nem ért véget a biológiai forradalom A lány kezébe vette az újságot, és beleolvasott a cikkbe. Jindrich Hoskovec professzor, a tudományok doktora, Nobel-díjas kutatónak a közérdeklődés középpontjában álló intézetében – mint ismeretes, a professzor az évszázad egyik legjelentősebb felfedezését tette a közelmúltban azzal, hogy sikerült neki előállítani bizonyos kiinduló sejtekből a legkülönbözőbb emberi testrészeket – tovább folyik a kutatómunka a megkezdett irányban. Ezek közül a kutatások közül vitathatatlanul a legnagyobb érdeklődésre Jaroslav Čižek docens tevékenysége számíthat, aki továbbfejlesztette mesterének, Jindrich Hoskovec professzornak közismert eredményeit. Nyilatkozata szerint a közeljövőben emberi sejtcsoportokból már nem csupán egyes testrészeket lehet majd létrehozni, hanem teljesen önálló egyedeket is, akik teljes mértékben életképesek. Az emberiség évszázados álma az emberi élet mesterséges létrehozásáról tehát már a legközelebbi években, de lehetséges, hogy a legközelebbi hónapokban – napirendre kerül. A Biológiai Intézet vezetőségének kérésére, amelyet Čižek docens adott át lapunk tudósítójának, szerkesztőségünk pályázatot hirdet a lap olvasói számára, küldjék be az általuk legmegfelelőbbnek ítélt nevet, amelyet majd a mesterségesen előállított ember viselni fog. „Ez az egyetlen probléma – jelentette ki kiküldött tudósítónknak Čižek docens –, amelyben nem tudunk előrejutni.” Čižek docensről minden munkatársának az az egyöntetű véleménye, hogy a magas szintű kutatói tevékenység mellett a humor a legerősebb oldala. – Nicsak, Čižek… a humora már annak idején is kezdett az idegeimre menni. – Olvasd csak tovább, kedvesem, mert különben az egész híradás nem ér semmit! Tudósítónkat a fentiek mellett az a megtiszteltetés érte, hogy Hoskovec akadémikus rövid időre fogadta is őt, noha a professzorról köztudott, hogy nem hajlandó a nyilvánosság előtt szerepelni, és a legszigorúbban távol tart magétól minden érdeklődőt. Interjúra pedig eddig még sohasem volt hajlandó. Hoskovec akadémikus elnézést kért munkatársunktól, amiért, mint mondta, Čižek kolléga szenzációs kísérleteivel kapcsolatban nem tud semmi közelebbit mondani, mivel a rangjával együtt járó megtisztelő kötelezettségek és az intézet vezetése minden idejét igénybe veszi. Annyit mindenesetre kijelentett, hogy Čižek egyike a legkiválóbb tanítványainak, és természetesen teljes bizalmát élvezi. Ami a mesterséges úton előállítandó emberrel kapcsolatos kísérletek részleteit illeti, minden további felvilágosítást megtagadott. – Megnézted azokat a fényképeket? Nem arra gondolok, amelyik Čižeket és a készüléket mutatja be, hanem amazt, ott feljebb. Egész jók, nemde?
Fotóriporterünk megörökítette Hoskovec professzor sétáját, amelyet a Biológiai Intézet parkjában tett. Mint minden hasonló alkalommal, most is Blanka Burdova, a professzor réges-régi titkárnője kísérte el őt, és társaságukban voltak azok a kutyák is, amelyeket a professzornak sikerült mesterséges úton előállítania. Ezeknek a kutyáknak az új fajtaként való elismeréséről, mint ismeretes, a Nemzetközi Kyneológiai Szövetség a napokban folytat tárgyalásokat. A kutyák pontos leírása, valamint a róluk készült színes fotók (ismeretes, hogy ideiglenesen ez a kutyafajta a Hoskovec Piskótái nevet kapta) lapunk vasárnapi kiadásában látnak napvilágot. A lány letette az újságot az ülés melletti kis asztalkára. Kinézett az ablakon. A repülőgép megkezdte a leszállást, a föld egyre jobban közeledett feléjük. Kihúzta magát ültében, és bekötötte magát a biztonsági övvel. CSULÁK MIHÁLY FORDÍTÁSA
VLADISLAV KUKLA Az emberiség öröklétre vágyik Az ember ez a halandó élet búcsút mondott az anyaméh melegének hogy itt éljen és itt reméljen ezen a szülötte Földön s szemét a csillagok felé emelje Az ember ez a lelke mélyén végtelen repülésre született élet lefejti most magáról a szülötte Föld ölelő karját és generációs kötelességét teljesítve új hazákat indul el felkutatni Az ember mint a gyermekláncfű lágy pihéje elröpül most százféle messzeségbe Arra ahol csak a tér és az idő az úr ahol csak a csillagok születése és halála méri az időt ahol csak egyetlen másodperc a világok léte ahol csődöt mondanak a homokórák ahol minden halad valahonnan valamerre… hogy ott majd egyszer úrnak mondhassa magát az emberi lélek a végtelen térrel a nem múló idővel megalkotja az egylényegű szentháromságot s uralkodik örökkön-örökké mindenek felett. CSULÁK MIHÁLY FORDÍTÁSA
JAROSLAV VEIS PANDORA SZELENCÉJE A TALÁLKOZÁS – Hát itt vagyunk. – Kilik. még egyszer ellenőrizte a helyzetüket, aztán rosszkedvűen végigtekintett a kietlen tájon. – Azt hiszem, felesleges volt sietnünk – tette hozzá. – Senkit nem látok. – Valakinek elsőnek kell itt lenni, miért ne lehetnénk éppen mi? – Fosk arcát a született optimisták mosolya ragyogta be. – Ez azt jelenti, hogy ránk hárul a vendéglátás feladata. Én a te helyedben máris elővenném az üdvözlő beszédet. Kilik elégedetlensége jeléül megrázta a csápját. – Talán két üdvözlő beszédet akartál mondani, nem? Még most is ezen a véletlenen ámulok. Oly hosszú ideig semmi, aztán egyszer… A mondatot nem fejezhette be. Csak arra eszmélt, hogy hirtelen sötétség zuhan rá. Aztán egy ormótlan tömeg széttaposta mind a kettőjüket az űrhajójukkal együtt. Fernando Anastasi meg sem hallotta a halk reccsenést a sarka alatt. Az órájára pillantott. – Az az érzésem, hogy új ismerőseink nem éppen a legpontosabb emberek. Sem emezek, sem amazok. – Biztos, hogy jó helyen vagyunk? – kérdezte kételkedve Jim Crooken. – Mint a halál – felelte Fernando. – Ha valaki fejből ismeri ezt az isten háta mögötti helyet, hát akkor mi vagyunk azok. Vagy talán nem? Jim bólintott, és emlékezetében felidézte azt az időt, amikor első ízben jártak a Taug IV-en. Hasztalanul töltöttek ott egy teljes hónapot, és majd megette őket az unalom. De hát be kellett fejezniük a munkájukat… kész gyötrelem volt átvizsgálni a bolygó minden négyzetkilométerét a kialvó Taugiána narancsszínű világánál. A harmincnapos vesződség eredménye: egy szűkszavú szabványjelentést küldtek a Földre, és egy száraz bejegyzést eszközöltek a fedélzeti naplóba. Taugiána-rendszer, Taug IV bolygó. Megvizsgált terület: 100%. Életjelek: 0. Felhasználási lehetőségek: 0. A felderítés megismétlésének indokai: 0. És lám csak! Alig telt el néhány nap, és már megint itt vannak. Micsoda paradoxon: ez a silány bolygó, amely képtelen volt megteremteni saját életét, rövidesen történelmi színhellyé válik, ahol egyszerre három világkultúra találkozik egymással. Elmélkedését Fernando kuncogása szakította félbe: – Tudod… tudod, hogy min nevetek, Jim? A matematikus urakon és a valószínűség számításukon. Képzeld csak el! Egy kapcsolatfelvételt talán még csak túlélnek vala-
hogy, de a többit?! Haggardot biztosan megüti a guta! – Te sem álltál tőle messze! – Jim tulajdonképpen még mindig nem tért teljesen magához abból a sokkból, amely akkor érte őket, amikor vevőkészülékük hullámhosszán egymás után felhangzottak két idegen űrhajó rövid jelzései. Egész optimizmuskészletük ment rá arra, hogy el tudják hitetni magukkal: a két hívó félnek sejtelme sincs egymásról, és a világűr két ellentétes sarkából érkeztek. Fernando arca elkomorult. – Ha rövidesen nem jelenik meg valaki – mondta, és hangja türelmetlenül csengett –, azt kell hinnem, hogy csak álmodtuk az egészet. Már egy negyedórája, hogy meg kellett volna érkezniük… ilyen sokat csak egy nagyon szép kislányra szokás várni. Hát nem, Jim? – Hát igen, az volna csak a nagyszerű, ha szép lányok érkeznének – felelte Jim. – Nekem mégis az az érzésem, hogy nagyon hasonlíthatnak ránk. Ha rájöttek, hogy ez voltaképpen dupla kapcsolatfelvétel, akkor ugyanúgy megviselte őket, mint bennünket. Jó időbe tellett, amíg mind a három űrhajó legénysége annyira összeszedte magát, hogy aztán aránylag gyorsan megállapodhatott a találka helyében és időpontjában. A Taug IV volt a legközelebbi bolygó, és kétségbeejtően kietlen felszíne a teljes biztonságot garantálta. Fernando újból türelmetlenül pillantott az órájára. – Azt hiszem, Jim, hogy felszedelőzködünk, és átruccanunk a legközelebbi kocsmába egy korsó sörre – tréfálkozott. Mosolya egyszer csak csodálkozássá változott, majd grimasszá torzult. A talaj mozogni kezdett a lábuk alatt. Pedig ez a bolygó tektonikailag halott, gondolta utoljára Jim. Aztán mind a kettőjüket elnyelte a sötétség. Gavrannah rátaposott valamire, majd szemrehányó tekintettel fordult Dunnadahhoz. – Állandóan attól féltél, hogy későn érünk ide. Pedig egyelőre úgy néz ki, hogy az elsők vagyunk itt. – Elvégre valakinek elsőnek kell lenni, miért ne lehetnénk azok éppen mi? – nevetett őszintén Dunnadah. – Ha már egyszer várnunk kell, panaszkodás helyett inkább gyakorold az üdvözlő beszédedet. – Tőlem… – Gavrannah vállat vont, és gúnyosan meghajolt a semminek. Nagy lendülettel elhessegette maga elől a felhőket, és belefogott a beszédbe: – Kedves távoli világokból érkezett barátaink! A SZONDÁK Vohryzek aspiránsnak nem kellett egy árva szót sem szólnia, Hulka doktor úgyis kiolvasta ijedten ide-oda ugráló szeméből, hogy semmi jót nem hozott. Hát engem a mai napon csak csupa kellemetlenség ér, gondolta. Még jó, hogy a Vohryzek szemében tükröződő bajok minden valószínűség szerint jó pár fényévnyi távolságra történnek innen. Mégiscsak van ennek a szakmának valami előnye, gondolta gúnyosan.
Doktor Jiri Hulka, a bolygókutatási szakosztály tudományos titkára és az Űrkutatási Intézet hetedik ügyosztályának vezetője, Vohryzek aspiránsra nézett, és az asztal előtt álló székre mutatott. A székre, nem pedig a mellette álló fotelre. Tomás Vohryzek, a tavaly végzett bolygókutató, a hetedik ügyosztály aspiránsa előbb egyik lábáról a másikra nehezedett, aztán tekintetével újból végigpásztázta a helyiséget, s végül nagy óvatosan leült a bőrülés legszélére. – Hát akkor halljuk – nógatta rezignáltan Hulka doktor Vohryzeket a beszédre. A kérdést, amelyet még hozzátett, egy jogász befolyásoló kérdésnek minősítette volna. – Megint szétdurrant valamelyik? Vohryzek nyelt egyet, aztán tétován bólintott, és megismételte a főnök mondatának második szavát, csak éppen kissé másfajta hanglejtéssel. – Haha – nevetett fel idétlenül, alighanem idegességében. Doktor Hulka arca elkomorult. Vohryzek nyomban abbahagyta a nevetést, aztán csak úgy ömlött belőle az információ minden felesleges ige és kötőszavak nélkül, tömören és tényszerűen, mint egy komputerből. – Hasonló folyamat, mint az előző esetekben. Sima leszállás, funkciópróba, a kutatás program szerinti megkezdése. Hétszáztizenkét órán keresztül tökéletesen teljesítette összes funkcióját. Az első üzemzavart lökések idézték elő. Aztán beszüntette működését az optikarendszer. Hirtelen megnövekszik a hőmérséklet, és megszakad az összes többi funkció. Újfent a vulkanikus kitörés jelei. – Kitörés, kitörés – sziszegte kedvetlenül Hulka doktor –, és mindannyiszor a maga tűzhányója. Eszerint az Omikronnak legalább a felét működő krátereknek kellene borítaniuk. Sikerült már valamilyen eredményt kapnia a kérgében rejlő kőzetek korának megállapításáról? – Ez a cé tizenkettő feladata volt – és Vohryzek sietve felnyitotta a térdén a magával hozott dossziét. Ez a buzgalom, nézett Hulka doktor lázasan lapozgató aspiránsára, ez a szorgalom egyszer még docensi fizetésének felemelését eredményezi a számára. – Megvan… ezek az elemzések csak néhány órával ezelőtt érkeztek. A felbomlás félideje… igen, itt van, a Barnard-csillagrendszer Omikron bolygója… úgy rémlik, valamivel öregebb a Földnél… – Mennyivel? A pontosságot, a kutyafáját, a tudomány már a jelentésekben is megköveteli, fiacskám. – Pontosan háromszor olyan öreg. De az az érzésem, hogy itt valami nem stimmel. Talán… talán Poupetová elírt valamit. – Vohryzek megpróbálta áthárítani a bolygó vétkét a szakosztály titkárnőjére. – Ostobaság – szólt közbe harapósan Hulka doktor. – Nem írt el semmit. Egyszerűen van valami e mögött. Valami, amiről még nem tudjuk biztosan, hogyan és miért hat. Ide figyeljen, Vohryzek, hány szonda szállt le például – hm – a tűzhányóra? – Tizenhat. Beleértve ezt is. A huszonkilencből. – És mit mutatnak a felszínről készített felvételek? Vohryzek vállat vont, de aztán rádöbbent, hogy a főnöknek teljes mondattal illik válaszolni, és hangosan így szólt: – Semmit. Teljesen hétköznapi terepdomborzat. Ellenben mint mindig, most is kivehe-
tetlen a kép, különben pedig a felszín valóban nem különbözik az azzal kapcsolatos feltevésektől, hogyan kellene a geológiai korának megfelelően kinéznie a bolygónak. Persze, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az összes készülék közül mindig legelőször a kamerák mondják fel a szolgálatot. Ez is tipikus. Az ügyosztály az ördögnek tartozott ezzel a feladattal. Amikor az egyesült intézetek felbocsátották a csillagközi automatikus állomást a Barnard csillaghoz, azt még Tupka professzor vette át a hetedik ügyosztály nevében. Kezdetben az állomás által lebocsátott automatikus bolygószondák jelentéseinek feldolgozása még nagyon szerény műveletnek tűnt, ami egyébként mindig is így volt. Arról van szó ugyanis, hogy bolygó körüli röppályára irányítják az állomást, amely aztán pontosan megszabott program szerint több tucat szondát bocsát le, veszi a jelentéseiket és továbbítja a Földre, ahol a hetedik ügyosztály kiértékeli azokat. Praktikus, olcsó és megbízható módszer. Így volt ez addig a pillanatig, amíg a csillagközi állomást rá nem irányították a Barnard csillag körül keringő harmadik bolygóra, amelyet ideiglenesen Omikronnak neveztek el, és voltaképpen csak egy kisbolygó, nem pedig bolygó. Az állomás aránylag alacsonyan húzódó röppályára ereszkedett le, sokkal alacsonyabbra, mint amelyen a bolygó egyetlen holdja kering, és felderítő szondákat bocsátott le. Az első szonda nyolcvan órai munka után egyszer csak beszüntette az adását. Ezt elsősorban az erős földlökések okozták, aztán az, hogy megváltozott a szondának az állomáshoz viszonyított helyzete és végül, hogy hirtelen néhány száz fokkal emelkedett a hőmérséklet. A mosódik és a harmadik szonda egyelőre adatokat sugároz, amelyeket vesznek, és amelyek arról tanúskodnak, hogy a bolygó teljesen nyugodt, barátságosnak látszik, légköre valamelyest hasonlít a földi atmoszférára (a magasabb ammóniák- és kéntartalom kivételével). Mivel az automata állomás újabb szondákat bocsátott le az Omikron felszínére, megnőtt azoknak a száma, amelyek majdnem hasonló körülmények között, mint az első, felmondták a szolgálatot. A szondák elhallgatása mindig együtt járt hirtelen hőmérséklet-emelkedéssel és azzal, hogy megnövekedett a magas hőfokú égéskor jelentkező elemek száma. Az a feltevés, hogy a szonda alatt váratlanul megnyílt a működő tűzhányó krátere, valóban a leglogikusabb magyarázat. Csakhogy – miért volna valószínű, hogy a bolygón ilyen nagy fokú a vulkanikus tevékenység? Hulka doktor gondolatait Vohryzek köhintése szakította félbe: – Khm, ha megengedi – kezdte az aspiráns, és közben tekintetét főnökének a nadrágszegélyére szegezte –, valami… eszembe ötlött. – Hát akkor ki vele, Vohryzek. Azért van itt nálunk, hogy jó ötleteket agyaljon ki. – Felfedeztem… felfedeztem bizonyos összefüggéseket – folytatta Vohryzek, mint egy úszó, aki már lehűtötte vízzel a szívtájékot, és most lassan merül bele a vízbe egészen nyakig – a bolygó természeti jelenségei és a szondáink között. – Elhallgatott, és a főnökére pislantott. – Összeállítottam magamnak az egyes kitörések időpontjainak grafikonját, és eközben megfigyeltem, hogy a kitörések között mindig pontosan ugyanannyi idő telik el: kétszáznegyvenhárom óra, ami pontosan megfelel a bolygó huszonhárom saját tengelye körüli fordulatának. De a holdja is kétszáznegyvenhárom óra, vagyis huszonhárom omikroni nap alatt teszi meg a bolygó körüli utat! Vagyis
mindig, amikor egyszer körülkeringi a bolygót, valamelyik kráterben elég egy szondánk. Hulka doktor egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy aspiránsával szemben be kell tartania a három lépés távolságot. Nicsak, hogy vág az esze a fiúcskának. Pedig az ügyosztályon negyven jól képzett szakember dolgozik, de ez közülük csak egyetlenegynek jutott az eszébe. A többiek alkalmasint csak nagyon ritkán használják az eszüket. – Ide figyeljen, Tom – kezdte barátságos hangon, de abban a pillanatban megszólalt a telefon. – Egy pillanat – szólt oda Vohryzeknek mentegetőzve. Persze, már megint Éva. Mind a két srácot elvitte a körzeti orvoshoz, akinek nem tetszettek a gyerekek testét ellepő vöröses foltok, és kijelentette: attól tart, hogy ez vörheny. Igen, skarlát, ez a régi ragályos betegség, amely ma már igen ritkán fordul elő. A körzeti orvos azonnal elküldte Évát a srácokkal a diagnosztikai központba alapos kivizsgálásra. Most éppen a rendelőben vannak, és Éva megkérte a nővérkét, hogy hadd telefonálhasson, mert… Hulka doktor közbevágott: – Ne bolondozz, Éva. Hiszen ismerheted már az orvosokat. Elég nekik egyetlen tünet és indokolatlan összefüggés, és máris kész a következtetésük. Legelőször is alaposan ki kell vizsgálni a srácokat, és csak ha a gyanú igazolódik, kérlek, akkor kezdhetsz el aggódni. De most még nincs mitől félned. – Halkan, szuggesztíven beszélt, hogy megnyugtassa a feleségét. Végül megígérte, hogy munka után nyomban hazamegy. Visszatette a kagylót. Vohryzek még mindig alázatosan leste főnöke száját. – Elnézést, csak egy kis családi probléma. A srácok egy kicsit belázasodtak, hazaküldték őket az iskolából, és a feleségem most pánikba esett, mert egy orvos elhamarkodottan vörhennyel rémisztgette. Ostobaság, biztosan még sohasem találkozott életében vörhenyes esettel. Vohryzek megértően mosolygott. – De hát térjünk vissza magára, fiam, maga valóban érdekes dologra jött rá. Ez az első konkrét lépés a probléma megoldásában, valami olyasmi, aminek van értelme, amit ki lehet dolgozni. Hogy állunk a még úton levő szondákkal? – Pillanatnyilag kettő van úton, az egyik holnapután száll le, a másik negyvennyolc órával később. Még tizenkettő dolgozik az Omikronon. – No, majd meglessük őket – mondta Hulka doktor, és hangjából nemcsak tárgyilagos tudományos érdeklődés csendült ki, hanem egy kis őskori vadászszenvedély is… A kora hajnali szürkészöld égbolt lassacskán világosodott és változott át rózsaszínűvé. Bölcs Uiop nyugtalanul forgolódik a puha fűből font fekhelyen, amelyet a legjobb takarók és a legfinomabb prémek borítanak, amilyenekkel csak népe rendelkezik. Még sűrű sötét volt az éj, amikor felébredt, és nyitott szemmel sokáig bámult a magasba, ahol kunyhójának ovális mennyezetét sejtette. Ma ismét a Nagy Vörös Isten ünnepe van. Ma megint Uiopon és annak népén nyugtatja kegyetlen szemét a hatalmasok közt is a Leghatalmasabb. Nap mint nap mindenki hajlong előtte, a segítségét kéri, és imádkozik hozzá: három hét és két nap alatt csak egyszer köszönt be az áldozati éjsza-
ka, amikor az isten szeme a legtágabbra nyílik, fülének a legélesebb a hallása, és lelke a legjóságosabb. Fenségesen száll ezen az éjszakán az égbolton, kegyesen tekint le rájuk a magasból. Sok isten él a föld alatt, a földön és a vizekben, de csak egyetlenegy isten a mindenható: a Nagy Vörös Isten odafent a magasságos égben. Néha, amikor haragszik Uiopra és népére, arcát elrejti a felhőfüggöny mögé, hogy ne láthassa senki a mosolyát. Olyankor a nép sír, az asszonyok pedig a homlokukat verdesik a földhöz. Miért haragszik a hatalmasok közt a Leghatalmasabb, kérdik Uioptól. Miért nem teszi boldoggá a családokat, termékennyé a talajt, és az anyák ölét, miért nem hallgatja meg a legbuzgóbb imádságokat sem? Olyankor dalok szállnak végig a tájon, s ezekből a dalokból a bánat, az alázat, a lemondás, a Nagy Vörös Isten szolgálatának vágya csendül ki. Ilyen éjszakákon aztán fellobognak az áldozati máglyák, amelyeknek lángja a fellegeket ostromolja. Ezek a tüzek úgy olvasztják fel a sziklákat, mint a havat, és felfelé csavarodnak a magasba. Uiop népe már sok sok nemzedékkel ezelőtt megtalálta azt a különleges anyagot, amely úgy izzik, mint a nap. A lándzsák fémanyaga ezekben a lángokban pillanatok alatt sárrá puhul, és a fehér izzású láng oly gyorsan emészti el az áldozatot, hogy annak fájdalmas kiáltása még véget sem ér. Nem minden istennek gyújt Uiop népe ilyen máglyát. Vannak istenek, akik a földön élnek az emberek között, az erdőkben és a vizekben: ezeknek elég az egyszerű, közönséges fából rakott máglya is meg a halk imamormolás. A Nagy Vörös Isten azonban sokkal, de sokkal többet érdemel. Bárcsak lenne mindig bőkezű és kegyes, bárcsak mindig megmutatná az arcát, valahányszor egyszer a három hét és két nap alatt a legérthetőbb a számukra, és a legközelebb van hozzájuk. Fekszik hát Uiop az ágyon, és töpreng. Arra gondol, hogy hogyan lehetne a mai napon kiengesztelni a Leghatalmasabbat és megpillantani az arcát. Hogyan lehetne szétkergetni az áthatolhatatlan felhőtakarót, amely azzal fenyeget, hogy elborítja az egész égboltot, és szerencsétlenné teszi Uiopot és népét. Uiop fekszik az ágyán, és képtelen elaludni. Hogy is tudna, amikor ilyen fontos nap köszönt rá? Az a nap, amikor áldozatot mutat be a Nagy Vörös Istennek. Szépen felcicomázott lányokat? Erős, derék ifjú harcosokat? A termés egy részét? Ilyenkor a Nagy Vörös Isten megkap tőle mindent, amit csak nyújthat neki, többet, mint a törzsfőnökök legnagyobbika. Uiop feláldozza neki az éjszakai égboltra betolakodott Kis Ezüst Isten követeit is. Ma is feláldoz egyet közülük, aki most az áldozatok kunyhójában várja, mikor veszi magához őt a Leghatalmasabb isten. Rendkívül furcsa követek ezek. Nem beszélnek, nem mozognak, csak állnak szétterpesztett lábaikon, és zavaros szemükkel csúfondárosan néznek a világba. De Uiopot nem veszik le a lábáról, hogy pártjukra álljon és elárulja a Nagy Vörös Istent. Uruk a Leghatalmasabbhoz képest kicsi és jelentéktelen. A Leghatalmasabbnak nem kell senkit sem leküldenie a földre, mert tisztában van saját erejével. Minden követet, akit Uiop harcosai megtalálnak, márpedig megállás nélkül keresikkutatják a nyomukat, nehogy megpillanthassa őket, ott helyben megvakítanak égető, ragacsos agyaggal, amely a szent áldozati helyről származik, aztán becipelik a kunyhóba, ahol gondosan, lándzsáikkal felfegyverkezve őrzik. Egyetlen pillanatra sem hagyják őrizetlenül a Kis Ezüst Isten tehetetlen, vak követét. Uiop jól tudja, mivel tar-
tozik urának és oltalmazójának. Ha a követ szökést kísérel meg, a helyszínen megölik. A követek azonban moccanni sem mernek a Nagy Vörös Isten oltalma alatt álló harcosok előtt. Ilyenkor csak mérgesen csillogtatják ezüstös testüket, és néha, nagyon ritkán, esetleg meglóbálják hosszú csápjaikat. Ha csak megmoccannak, nyomban megbüntetik őket Uiop derék harcosai. A követek egyetlen szót sem mernek kiejteni, mert félnek Uioptól és harcosaitól, mert félnek a Nagy Vörös Istentől. Uiop töpreng, miközben a sötétszürke éjszaka rózsaszínű reggellé változik. Ez a reggel a gyönyörű nap előhírnöke, s e nap alkonyán felúszik az égre a vörös arc, a nagy és mindent látó szem. Kívülről most tompa hangok szűrődnek be hozzá, aztán a kunyhó nyílásában megjelenik Rtzu, az első varázsló. Meghajtja fejét, és megkérdi, beléphet-e és nem zavarja-e a nagyfőnök nyugalmát. Uiop int neki. – Lépj be, Rtzu. Emeld fel a tekinteted, mert bár nagy vagyok, tisztellek. – Beköszöntött a nagy áldozat napja, hatalmas Uiop – szól a varázsló, de tekintete még mindig a földet sepri –, a várva várt nap, amikor megjelenik a Leghatalmasabb isten. – Tudom – bólogat Uiop –, tudom, és felkészülten várom. – Ma fellobognak az áldozati máglyák – zeng a varázsló erőteljes hangja –, s ezek a máglyák meglágyítják majd a Nagy Vörös Isten szívét, és a Nagy Vörös Isten megmutatja neked és népednek jóságos arcát. Nagyszerű áldozatot kap, olyat, amilyet még soha nem kapott. Fülelj erősen, hatalmas Uiop, és meghallod a kiválasztott szép lányok énekét, azokét, akik ma útra kelnek, hogy a Leghatalmasabbat szolgálják. Halld az erős legények örömteli kiáltását: tudják, hogy ma bevonulhatnak a Nagy Vörös Isten seregébe. A karámokban bőgnek a barmok, a kecskék és a juhok. A hombárok csordultig tele gabonával, amelyet alázatunk bizonyítékául a lángokba vetünk, hogy azok elvigyék urunknak. Uiop hallgat, és nem felel semmit. Tudja, hogy a varázsló kellőképpen gondoskodik mindenről. Jó érzés, ha tudja az ember, hogy van egy hatalmas istene és egy megbízható varázslója. – Harcosaink elkapták a Kis Ezüst Isten egy újabb követét, hatalmas Uiop – folytatja a varázsló. – Tegnap szállt le porfelhőn a földre. A harcosok akkor lestek meg, amikor éppen tehetetlenül nézegetett át a túlsó oldalra, és elfogták. A derék Tzui hátulról rávetette magát, és egy pillanat alatt megvakította egy marék szent agyaggal. Aztán saját kezűleg megkötözte, és átvitette az áldozati kunyhóba. Most ott áll, és reszketnek a vékony lábai, hatalmas Uiop. Várja a döntésedet. – Még ma legyen a Leghatalmasabb szolgája – intett Uiop. – És mivel jutalmaztad meg a derék Tzuit? – Örömkönnyekre fakasztottam őt, hatalmas Uiop. Még ma besorozhatják a Nagy Vörös Isten seregébe. Tzuinál nem lesz derekabb harcos az égi seregben. – Ez a Nagy Vörös Isten kívánsága – mosolyog Uiop. – Én is, te is őt szolgáljuk. A varázsló hajlong, feje szinte a térdét verdesi, és úgy hátrál ki Uiop kunyhójából. Uiop még kis ideig a puha fűágyon hentereg, aztán félrehajítja a takarókat, és asszo-
nyait szólítja. Tekintetével végigsorjázza őket, végül megállapodik a már nem fiatal, de még mindig erős Zujkon. Dolgos, jólelkű asszony, gondolja magában Uiop, mindig fel tudja vidítani ura szívét. A Nagy Vörös Isten örülni fog, ha majd este – hódolatom jeléül – felküldöm neki a fehér lángokon. A többi asszonyt visszazavarja, Zujkot pedig magához húzza az ágyra. Jó, ha van az embernek egy hatalmas istene. Jő, ha van egy megbízható varázslója. Jó dolog férfiként kezdeni a nagy napot. Hulka doktor kétségbeejtően izzadt, de nem a hőség miatt, mert a televízió stúdiójában légkondicionált volt a levegő, és az izzólámpák sugározta hőt pillanatok alatt kiszellőztették a ventillátorok. Hulka doktornak lámpaláza volt, és emiatt izzadt. Az Önök estje című tévéprogram műsorvezetője közölte vele, hogy a tévé szociológiai kutatási osztálya szerint a felnőtt lakosság hetven százaléka nézi ezt a műsort. Pável Chládek műsorvezető ugyan megígérte Hulkának, hogy a beszélgetés szigorúan azok szerint a pontok szerint zajlik majd le, amelyeket az Űrkutatási Intézetben tartott megbeszélésen dolgoztak ki, és a próba valóban így is zajlott le, de Hulka doktor így sem tudott még a televízió épületében sem megszabadulni a bizonytalanság érzésétől, őszintén szólva, Chládek fölényes és lehengerlő modora csak fokozta a lámpalázát. Igen, fokozta, mondogatta Hulka doktor magában, és gyorsan benyúlt a zsebébe, ahol a lámpaláz elleni szert tartalmazó tubus lapult. Egyszerűen nem érezte jól magát a televízióban. Másrészt viszont sokat jelent ez a tévébeszélgetés. Mert mikor lesz még egy alkalma, hogy beszámoljon ennyi ember előtt arról, mi mindenen dolgoznak az intézetben, és milyen nagyszerű eredményeket ért el éppen az ő vezetése alatt álló ügyosztály. Hiába na, a népszerűség nagyon kell, mert lehetőségekkel kecsegtet, márpedig a lehetőségekre neki is szüksége van. – Nos, doktor úr, kezdhetjük? – Tessék – bátorodott neki Hulka doktor. – Így üljek, vagy pedig… – Ahogy akar, doktor úr, úgyis öt kamera irányul önre, és majd azt keverjük be, amelyik a legkedvezőbben mutatja önt. Chládek körülnézett a stúdióban, intett az üvegfal mögött ülő rendezőnek, és tapsolt egyet. – Indul! – Az Önök estje című műsorunk új vendége dr. Jiri Hulka, a tudományok kandidátusa. Dr. Hulkát bizonyára jól ismerik kedves nézőink, ha nem is arcról, hát egészen biztosan a legutóbbi felfedezése alapján. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy egy ilyen kiváló személyiség szereplése műsorunkban nemcsak az én számomra megtiszteltetés, hanem – és most az önök nevében beszélek – a televízió nagyszámú nézőközönsége számára is. A valószerűtlenül vakítóan fehér fogak a kamera helyett Hulka doktor arcába vicsorogtak, és a vendég hirtelen ráeszmélt, hogy hozzá képest mennyire elnyűtt ez a magabiztos ember. – Doktor úr, meg tudná magyarázni nekem és a nézőknek, hogyan jött rá a szenzációs
– minden túlzás nélkül mondhatnám – zseniális felfedezésére? Tudja, én drámára gondolok, amely akkor játszódott le, amikor lerántotta a leplet a természet titkáról, amikor megdöntötte környezetének megcsontosodott nézeteit. Rendkívül izgalmas élmény magától a felfedezőtől hallani ezt. Hulka doktor mély lélegzetet vett, és fújni kezdte fejből a betanult szöveget. – Tudja, nem is annyira dráma volt ez, mint inkább alapos, fárasztó munka. Amikor Vohryzek kollégával rájöttünk arra a tényre, hogy felderítő szondáink elhallgatásában van valami törvényszerűség, természetesen töprengeni kezdtünk azon, vajon mi idézhette azt elő. És rájöttünk arra, hogy talán éppen a bolygó holdja. Más dolog persze a feltevés, és megint más a bizonyíték, amelynek a megtalálásához hónapokon keresztül kell alaposan, hangyaszorgalommal vizsgálni a tényeket, gyűjteni az apró részleteket és keresni a látszólag képtelen összefüggéseket. Szorgalom és fantázia – minden felfedezővel szemben támasztott követelmény. Hányszor mondtam Vohryzek kollégá… – Természetesen nem szabad megfeledkeznünk az ön fiatal segítőtársáról, a reményteljes tudósról, Tomás Vohryzekről. Az önnel közösen végzett munka – minden túlzás nélkül mondhatom – jó iskola volt az ő számára, így van? – Az ember nem szívesen dicsekszik, de úgy hiszem, hogy én egy és más dologra megtanítottam Tomot – így hívjuk Vohryzek kollégát az intézetünkben. Legalábbis igyekeztem átadni neki minden tudásomat. Hányszor mondtam neki, hogy egy tudós soha, de soha ne engedjen az elhamarkodott általánosítások kísértésének, vagyis, hogy általánosítsa a megismert tényeket, sohasem szabad olyan illúziókban ringatnia magát, hogy már mindent tud, és hogy már ítéleteket mondhat. Mondtam neki, hogy a tudományban egyetlen jelszó érvényes: százszor mérj, különben szégyent vallasz. És a… – Ez persze nagyon találó – minden túlzás nélkül mondhatom –, elmés mondás. No de, doktor úr, a mi nézőinket alkalmasint nagyon érdekelné az a pillanat, amikor agyában felvillant az első gondolat, amelyből aztán kifejlődött forradalmi elmélete. Szeretnénk – hogy úgy mondjam – a tények felszíne alá pillantani, megmutatni a tudós kifinomult és bonyolult lelkivilágát, hogy költőien fejezzem ki magam. Erről mondjon nekünk valamit! – Szerencsére éppen erre az esetre egészen jól emlékezem. Némileg segítségemre volt a véletlen. Azon a napon ugyanis… – Igen, a véletlen, amely mindig kéznél van és segít. De ne szerénykedjen, doktor úr. – Pontosan így van, azaz mégsem, vagyis röviden: van két fiam, ikrek, és aznap felhívott a feleségem, hogy az orvosnál volt a srácokkal, és az orvos elküldte őket a kórház fertőzőosztályára, mert szerinte vörhenyük van. Így közölte ezt velem a feleségem. Az orvos pedig csak a gyanúját fejezte ki. Értik: az első, biztosan felületes ránézésre olyan betegséget állapított meg, amelynek ez és ez a tünete. És egyszerűen elküldte a srácokat a fertőzőosztályra, hogy hadd csináljanak ott velük valamit: elsősorban egy alapos kivizsgálásra gondolt, amely pontosan kimutatja, hogy valóban skarlát vagy sem. Feleségem azonban befejezett ténynek vette az orvos felületes véleményét, amelyhez a doktor biztosan már nem ragaszkodna, és elkeseredésében felhívott, hogy most mi lesz. Éva, mondtam neki, amíg nem tudod százszázalékosan, hogy ez vörheny, addig az nem is lehet vörheny. De győzzenek meg egy nőt, főleg egy anyát. Csak a magáét
hajtogatta. A tények nem érdekelték, csak az aggodalma. Úgyhogy… – Nagyon jó. Tények, tények és tények. A tények – minden túlzás nélkül mondhatom – a tudományos munka alfái és ómegái, és ezt jó volna, kedves nézőink, ha mindnyájan az emlékezetünkbe vésnénk. A srácok persze már meg is gyógyultak azóta, igaz? – Igen, rá pár napra, mert közönséges torokgyulladásuk volt, amelynek csupán egyetlen tünete emlékeztetett skarlátra. De nem ez a legfontosabb. Akkoriban kezdtünk ugyanis Vohryzek kollégával éppen a szondák problémáján dolgozni, és én kijelentettem, hogy egyetlen esetben sem szabad elhamarkodott véleményt alkotni esetleg lényegtelen tünetek alapján. Ha akkor felületesen kezeljük az automatikus szondáink programjának eredményeit, akár azt is kijelenthettük volna nyugodt lélekkel, hogy mondjuk a hírhedt zöld manók lopkodják el őket, és talán még tüzet is gyújtanak alájuk. Miért ne, hiszen a hőmérők valóban hirtelen hőmérséklet-emelkedést jeleztek. – A koncentrálás okozta feszültség Hulka doktor arcán valamelyest engedett, sőt az ajka szegletében halvány mosoly is megjelent. – Önök persze ahelyett, hogy beletörődtek volna az effajta olcsó magyarázatba, a legfontosabbal kezdték, vagyis az összefüggések keresésével, igaz? – Hát igen, hiszen éppen erről beszélek egész idő alatt. Egyszerűen észrevettük, hogy összefüggés van az Omikron holdjának keringési ideje és a között az idő között, amikor egyes szondáink felmondják a szolgálatot. Ma már egyértelműen kijelenthetjük, hogy a Hulka-Vohryzek féle dagályelmélet bizonyított. Ugyanis megdönthetetlenül megállapítottuk, hogy a bolygó holdja igen tömör, mivelhogy aránylag szorosan kering a bolygó körül, s e gravitációs interakció eredményeképpen valamiféle dagályjelenségre kerül sor. Röviden szólva, ez nagyjából olyan, mint az árapály a Földön, csakhogy a mi Holdunk nem képes megmozgatni a szilárd talajt, csak a vizet. Az Omikron gyenge felszíni kérge azonban megrepedezik, vetemedik, miközben izzó magma ömlik ki belőle, úgyhogy voltaképpen szüntelenül vulkánkráterek keletkeznek a felszínén, ahogy a hold halad a bolygó körüli útján. Ez a folytonos, minden kétszáznegyvenhárom órában megismétlődő ciklus aligha engedi, hogy a bolygó felületén szilárd kéreg képződjön. Ennek eredményeképpen azt is feltételezhetjük, hogy az Omikron bolygón nem tud kifejlődni az élet, legalább egyetlen olyan formában sem, amely az emberre hasonlítana. Nem volna képes ugyanis sohasem ellenállni a bolygón rendszerint előforduló hirtelen hőmérsékletváltozásoknak. Ez az elmélet… – Igazán, doktor úr, valamennyi tévénéző nevében csak gratulálhatok, önök pedig, kedves barátaink – Chládek műsorvezető újból az egyes kamera felé fordult – bizonyára egyetértenek velem abban, hogy Hulka doktor példája a legjobb illusztrációja annak, milyen fontos a pontos és megbízható következtetés. Csak ha már biztosan ismerjük az összes tényt, vonhatjuk le a következtetéseket, amelyek már nemcsak üres képzelődések. A doktor úr mindkét fiának és összes munkatársának pedig sok sikert és jó egészséget kívánunk – hahaha –, mégpedig Petr Spáleny popegyüttesével közösen! Kialudt a piros fény a kamerán, és néhány másodperccel később a lámpák is követték a példáját. A stúdióban természetellenes nyugalom honolt. – Nagyszerű volt, doktor úr – csapott Chládek kedélyesen Hulka doktor hátára. – Köszönöm. Majd értesítem az adás időpontjáról.
Hulka doktor csüggedten bólintott. A műsorvezetőtől eltérően, neki az volta véleménye, hogy ez egyáltalán nem volt olyan nagyszerű. Jó pár fényévnyivel távolabb a hatalmas Uiop, a Nagy Vörös Isten védence, aki legyőzte a Kis Ezüst Istent és annak a követeit, az egészséges férfi nyugodt álmát aludta. SÁRKÖZY GYULA FORDÍTÁSA
GERGELY MIHÁLY Kozmolingvo Napok óta minden reggel leült íróasztalához, de egy épkézláb mondatot nem tudott leírni. Képtelen volt elkapni a novella kezdő hangját, s az első bekezdéssel megteremteni a helyzet éltető légkörét. Egy sci-fi téma kísértette az utóbbi hetekben. Maga is szerette volna látni, hogyan ábrázolna egy, a nem is távoli jövőben bizonyára elkövetkező találkozást, a földlakó emberek, s valamely távoli bolygó értelmes lényeinek első érintkezését. Képzeletét főként a nagy találkozó kommunikációs, nyelvi oldala izgatta, melyen (majdnem kivétel nélkül) hazai és külföldi kollégái oly nagyvonalúan túlléptek, mint lényegtelen, játszi könnyedséggel megoldható feladaton. Csak ámuldozott, olvasva a néhány évvel vagy évtizeddel később játszódó űrtörténeteket, melyekben különféle népek fiai akadálytalanul beszélnek egymással – és parányi komputerek, zsebben hordható nyelvi analizátorok, fordítók közbeiktatásával a Kozmosz bármely tájának lakóival. Ezek a mindentudó kis csoda-laborok vonzották legjobban, s mit nem adott volna érte, ha egy ilyen birtokában legalább Földünk közeli s távoli fiaival zavartalanul gondolatokat cserélhetett volna. Idegen nyelvű emberekkel egy mese-masinácska segítségével. Laikus volt a nyelvek világában is, noha (az íráshoz nélkülözhetetlen vakmerőségtől és kissé túlzott önbizalomtól ösztökélve) néhányszor már ebbe is beleütötte az orrát. Vagyis mégsem volt egészen tájékozatlan, voltak fogalmai a nyelvek közötti szakadék emberi s gépi áthidalásának lehetőségeiről. Rendszeres olvasó lévén, tudott a gépemberhang megszületéséről, első típusainak kísérleti eredményeiről, a hozzá kapcsolódó tervekről. Mindez azonban menetrendszerűen várható volt az utóbbi évtizedek szédületes vágtájú tudományos-technikai fejlődésében, mert ezek az első lépések hazai, ismerős talajon történtek, a földi embervilágban. De mit kezdhetünk e hamarosan mesteri tökélyre fejleszthető nyelvi analizátorokkal a Kozmoszban, tőlünk akár elképzelhetetlenül különböző, egészen másféle lényekkel találkozva? Egy-két rövidebb írásában már jelezte aggályait, az ilyen témával, történetekkel foglalatoskodó kollégáinak naivsága (és könnyed felelőtlensége, tájékozatlansága fölötti csodálkozását, s az általuk produkált megoldások elégtelenségét, lehetetlenségét. Ezért akarta most egy hosszabb dolgozatban megfogalmazni föltevéseit, felvonultatni a továbblépéshez kikerülhetetlen kérdéseket. Legalább a kérdéseket. Amikor munkája elkezdéséhez gondolatai összegezésében eddig elérkezett, hirtelen valami különöset észlelt. Magában? Maga körül? Nem tudott rá válaszolni, noha a
még üres papírt bűvölő tekintetét is fölkapta, s kíváncsian körülpillantott a szobában, hogy láthassa is a szokatlan érzés forrását. Május volt, az ő csodálatos évszaka, melyet már gyermekkorában úgy szeretett volna az évnek mind a tizenkét hónapjára kiterjeszteni. Az előtte falnyi szélességben húzódó ablaksor végig kitárva, s azon túl az elég hosszú előkert, pompázatos színorgiájával, a földből hetek, napok alatt új életre támadó növényi létezés minden évében megismétlődő varázslatával, azon túl a szerencsére elég csöndes utca, forgalmából és zajaiból a védekezésül sűrűn ültetett bokrok, fák sokat eltakartak. Nem, nem ennek a tavaszi élethimnusznak láthatatlan sugárzása kelthette benne a különös érzést, noha mégiscsak valamiféle sugárzástól támadhatott nyugtalan érzete. és egy gyorsan fölerősödő zaj (zúgás? suhogás? a messzi magasban elhúzó nemzetközi repülőjáratok egyikének átvonulása?) lehetett a másik ok. De mi, ki s hol keltheti e sugárzást és zajt? E pillanatban feleletet is kapott a benne sorjázó kérdésekre, mégpedig egy különös lény (látomás?) formájában, mely szinte egyetlen suhanással (s eddig láthatatlanul) zökkenő nélkül leereszkedett (leült? leállt?) a szeles ablakpárkányra, jó kétméternyi távolságban. Atyaisten! Hát ez meg micsoda?! Megkövülten (szinte szó szerint értve teljesen mozdulatlan állapotát) bámulta a jelenséget, s agyának efféle esetekről betáplált magnótekercsei őrülten kezdtek pörögni, hogy kidobjanak valami használhatót. Hogy nem földi lény, s nem emberalkotta szkafander (miniatűr űrhajó? űrhajón kívül használatos, automatikus szerkezet?) azt rögtön látta. S hogy nem egy lázbeteg víziója az egész, abban is bizonyos volt, mert először: hatvanhoz közeledve is egészen jó egészségnek örvendett, mint immár húsz esztendő minden napján, ma reggel is gondosan elvégezte harmincöt-negyven perces jógagyakorlatait, például öt percig fejen állt, vagyis megadta testének, idegeinek a szükséges napi edzést; másodszor: ifjú korától ateista lévén, nem hitt a csodákban; harmadszor: ellenben erősen bizakodott a Föld és más bolygók lakóinak előbb-utóbb elkövetkező találkozásában. Annak ellenére realitásnak vélte ezt, hogy a jelenlegi tudomány megoldhatatlan feladatnak, megvalósíthatatlan vágynak, álomnak nevezi az esetleg lakott, nem is nagyon távoli bolygók elérését. Úgy gondolta, hogy azért, mert pillanatnyilag nem ismerünk olyan energiaforrást, mely hosszú utazásra az űrhajót elröpítené s visszahozná, tárolása elhelyezhetően, azaz szállíthatóan kicsiny teret igényelne, miért elképzelhetetlen, hogy ötven vagy száz év múlva megvalósulhat, számításba véve a kutatások, fölfedezések terén is érvényesülő véletlen rátalálás szerepét is. Vajon nem fogadta volna harsány kacaj azt a tudóst (vagy írót), aki 1938-ban határozottan azt jósolja, hogy röpke negyven év múlva, 1968 július 21-én az első ember leszáll a Holdra? Vagy hogy 1980-ban naprendszerünk már tele lesz az ember által pontosan kijelölt és megtartott pályájukra elindított űrhajókkal, földerítő űrszondákkal, s néhányuk naprendszerünkből kilépve megkezdi útját a végtelen Kozmoszban is? Nem hitt tehát a mesékben, de valamelyest ismerte emberfajtája bámulatra méltó alkotó képességét, melynek jeleivel (a tizenöt-húszezer háború pusztításai ellenére is) az
utóbbi évezredekben fölékszerezte a teremtő természet csodáival ékeskedő Földet. Ismerte annyira az embert, hogy tudja, milyen fantasztikus teljesítményekre képes – ha hagyják békességben dolgozni, kutatni, kísérletezni. S miért tagadta volna meg e lehetőséget a Világegyetem több millió bolygóján is létezhető, magas fokra emelkedett szerves élet legkiemelkedőbb egyedeitől?!… Ezért nem tartotta puszta kitalációnak, hiúságtól vagy szereplési viszketegségtől sugallt látomások tárgyainak az elmúlt években egyre gyakrabban emlegetett ufók fölbukkanását. Még akkor sem, ha eddig nem sikerült a mi tudományos érzékelésünk műszereivel rögzíteni, bizonyítani a távoli lények földünkre tett kirándulásait. Igaz, e látogatások elbeszéléseivel, illetve lezajlásukkal kapcsolatban is külön kételyei támadtak, erre is utalni kívánt tervezett novellájában. Nevezetesen: azt tartotta a legnagyobb képtelenségnek, nonszensznek, hogy ha már valahol olyan fokra fejlődtek ismeretlen lények, hogy képesek Földünkre eljutni, hogyan érhetik be egy-egy tiszteletkörrel, puszta leszállással, s az első emberek megpillantásakor gyors elröppenéssel, az őket megközelíteni akaró emberek elűzésével, elvesztésével, sőt: elpusztításával, ahelyett, hogy megpróbálnák a földlakót megismerni, vele információkat közölni és cserélni Értelmes lényeknek ennyire ésszerűtlen viselkedésében nagyon is kételkedett. Nem volt annyi ideje, hogy mindezt most gondolja újra, felismerései, megsejtései már korábban kialakultak, ideiktatásuk mégis szükséges a most meginduló rendkívüli cselekmény hűséges följegyzése előtt. Az akciót a jövevény kezdte, aki a kölcsönös ismerkedés első másodperceiben helyzetét ugyan nem változtatta, de a szkafanderben mégis megmozdult, fejét (pontosabban testének felső részét) kissé elfordította, talán hogy beszélő nyílása (szája) közelebb kerülhessen egy mikrofonhoz. Hangot azonban nem adott, illetve ő nem hallotta, mégis, csak arra gondolhatott, hogy Töpi társainak kezdhette meg a beszámolót földerítése első mozzanatairól. Eközben igyekezett szemügyre venni látogatóját, de a szkafander szinte egész alakját elfedte, csupán a felső részét láthatta, azt is elég homályosan, mert a védőbúra eléggé elmosta a különös lény vonalait. Amit láthatott, az inkább a mi halaink fejrészére emlékeztette; fölfelé elkeskenyedő, mégis erőteljes formájával, de nem ellaposodó, hanem inkább szabályos kúp volt ez a fej, és számunkra elképzelhetetlenül – egymástól egyazon távolságban elhelyezkedő három szemnek a törzsből kiemelkedő periszkópjaival. Ezen sem lepődött meg, mert laikusként hódolva a természet csodáinak, s amatőrként kutatva a matéria építkezésének, szervetlen anyagokká és szerves lényekké szerveződésének törvényeit, fölismerni vélt néhány alapvető szabályszerűséget. Az egyik a szimmetria törvénye volt, a földi anyagnak az a sajátja, hogy (növényi, állati) lénnyé szerveződésének önépítő folyamatában már a legalacsonyabb fokon is a szimmetria a meghatározó váza, kerete. Másik szabálynak tudta a környezethez, a létföltételekhez igazodó arányosság és mérték törvényét. Ezért hordta tele dolgozószobáját a kristályosodó ásványoktól kezdve az emberi koponyáig sok mindennel, vörös tengeri csillagokkal és kagylókkal, sünök pompázatos házaival, megszáradt vízisikló alig mumifikálódott tetemével, színes szalmavirágokkal, mert minden egyes darabban az anyag már-már isteni önteremtő képességét látta megvalósulva.
Hogy látogatója földi halra hasonlító fejrészt viselt, s koponyájában három szem helyezkedik el, benne ez az észlelet megerősítette a magasabb rendű önépítkezésre, értelmes lények kihordására-kifejlesztésére képes anyagvilág egyetemességének valószínűleg az egész Kozmoszban általános törvényét. Az új felismerésnek s a váratlan látogatónak szóló örömét egy üdvözlésre emelt kis kézmozdulattal fejezte ki. A következő pillanatban azonban (vagy már mozdulatával egyidőben?) kellemetlenül erős ütést érzett egész testében, ami leginkább a néhányszor megtapasztalt áramütésre hasonlított, arcbőrét forróság borította el, ami ugyancsak Töpi műve lehetett. Igen, jól gyanította, hogy kis vendége figyelmeztette, nem tűr semmiféle, számára ismeretlen, tehát fenyegető kezdeményezést. Ezt maga is jogosnak gondolta, hisz az űrfelderítő szerkezet talán ha a térdéig érhetett, vagyis ha jó fél méternyi volt, s benne Töpi még kisebb. Volt hát oka óvakodni tőle, aki asztal mögött ülve is sokkal nagyobbnak, igen: ijesztően hatalmas tömegnek látszhatott. Mégis neheztelt látogatójára a goromba intésért. Ennek ellenére még egy próbát kívánt tenni, hogy teljes jóakaratáról, sőt, együttműködő készségéről biztosítsa. Tehát egy főbólintással és mosollyal bátorította a kis lényt. Aki azonban megint csak az iménti módon válaszolt. Nincs valami nagy fantáziája, gondolta csalódottan és bosszúsan. S nyugtázta az újabb következtetést: mozdulataiknak, gesztusaiknak merőben eltérő a jelentésük, ha Töpike ennyire ismeretlennek találta az emberfajnak e néhány, ősrégi jelét! Vagyis közöttük a gesztusnyelv eleve használhatatlan. De lehetséges lenne-e, ha közös akarattal, együtt állapodnának meg a legfontosabb jelekben? Hátha testi fölépítésük s eddig külön megtett útjuk emlékanyaga egymagában megakadályozhatja a közös jelek kidolgozását?… Fürkészve Töpi halszerű testét, nem lepődött meg „arckifejezésén”: tud-e mosolyogni, nevetni Töpike egyáltalán? Arcberendezése megengedheti-e azt a gesztusértékű sokféle kifejezést, jelzést, melyből az ember a megjelenése óta eltelt három-négy millió esztendőben oly temérdek sokat tisztán megkülönböztethetően kifejlesztett? Tovább növelte csalódottságát, amiért Töpike nagyon is emberi módon, azaz támadóan, agresszíven reagált az ő békés, jó szándékú közeledéseire. Lehetséges, hogy máris megfogalmazhatja az anyagvilágnak az egész Kozmoszban valószínű egyetemessége következő törvényét: a szerves lénnyé fejlődő anyagnak minden egyede a megmaradásáért s tökéletesedéséért más lényekkel vívott vetélkedésében elkerülhetetlenül harciassá válik, mert létéért állandóan védekeznie és támadnia kell? És ha az agresszivitás oly tökélyre fejlődik egy lényben, mint a földi emberben, lehetséges, hogy annak elfelejtéséhez, ki-iktatódásához nagy időre, újabb évszázadokra (netán évezredekre?) lesz szükség? Ezért lenne helyénvaló sok sci-fi szerzőnek az a föltevése, hogy a Kozmoszba készülődő embernek bizony föl kell készülnie a harcra, a földi jellegű és méretű összecsapásokat akár sokszorosan meghaladó élethalál küzdelmekre is? Csalódott volt, mert Töpiben máris az emberfaj agresszív hajlamát látta, s az ember könnyelmű felelőtlenségét. Mert mi történt volna, ha Töpi túlméretezi a sugáradagot, mellyel őt várakozó mozdulatlanságra parancsolja? Agyonsújtotta volna, hisz nem lehet fogalma az emberi szervezet teherbírásáról, ha ez az első földi találkozása. Csakis
első kísérletük lehet, ha ennyire idegen számukra az ember, hogy látnivalóan őrajta kezdik tanulmányozását. Kiábrándultságát és ingerültségét mégis elfojtotta, mert valójában hálás volt látogatójának, amiért az igazán páratlan élménnyel őt ajándékozzák meg. Lám, nincs többé gondja sci-fi témákkal, akár egész életére elegendő élménnyel ellátja ez a találkozás. Ha ő vagy még inkább Töpike el nem kapkodja az egész kísérletet. Várt tehát, csak szemével, fülével érzékelte a másikat. Aki fejét oldalt fordítva „beszélt” ismét, a valahol nem messzire landolt, rejtőzködő bázisukkal konzultálhatott. Ezt abból gondolta, hogy Töpike mozgatta szájnyílását, majd összezárta, mintha a választ hallgatná. Végre valami halk kattanásfélét hallott, s Töpike talán most már őhozzá beszélt. Beszélt? Beszédnek nevezheti ember ezeket a sosem hallott hangféléket, ezeket a kurta, makogó, cirpelő, reszelő zörejeket, melyek a szkafander egyik, ritkábbnak tetsző foltjából feléje áradtak? Földünknek milliónyi állatfaja melyikének hangjához hasonlíthatja leginkább? Reménytelen próbálkozás, hiszen alig néhány tucat állathangot ismert, de hogy azokat legalább kielégítően, még ezt sem mondhatta, mert híven az önhitt emberhez, ő sem mélyedt el az övétől elütő egyetlen állati hang-jelrendszer tanulmányozásában sem. Még közvetlen környezete állati „beszédét”, kutyák, macskák, szárnyasok, madarak, egyéb négylábúak nyelvét sem értette, nem jelentettek számára értelmes, tehát alkalmazható jelrendszert, pedig látnivalóan azok voltak, ennyit megfigyelt néhány háziállaton. Ha felfogta volna Töpike hangját, akkor is bajosan „fordíthatná” le hibátlanul, annyira halk, erőtlen volt, technikai erősítést pedig nyilván nem vett igénybe. E néhány kezdeti, kellemetlen és lehangoló tapasztalat után számíthatott a következőkre is, mégis elszánta magát a válaszra, anélkül igazén nem alakulhat ki közöttük a bizonyára kölcsönösen kívánt kommunikáció. Bár eleve reménytelennek s majdnem nevetségesnek érezte, mégis azt mondta: – Ismételd meg, Töpike! Nem értelek!… Neeem éérteeeleek! A harmadik áramütést valóban megkapta, ráadásul erősebb dózisban, hogy most először egy pillanatra meg is szédült tőle, s fájdalmában hangosan feljajdult. Miután teljesen magához tért, szinte tisztelettel bámult a kis lényre, s védőszerkezetére. De hogy a csudába képes ilyen erejű sugárlökést fejleszteni vagy tárolni és kibocsátani!… S ha ezt tudja, lehetnek más eszközei, fegyverei, semmi kedve sem volt azok alkalmazását is kiprovokálni. Most már csak azért fohászkodott, nehogy benyisson a felesége, beszökjön kedvenc macskájuk, kutyájuk, pláne a telefon ne kezdjen el csörögni az asztalon. A homlokán verejtékcsöppek kezdtek el gyöngyözni, de hogy letörölje, arra nem gondolhatott. Ekkor meghallotta a hallon át közeledő felesége cipőjének kopogását, s hogy belépését megakadályozza, mert a lehetséges következmények miatt igazán aggódott, az eddig volt sugárlövések ellenére is meg kellett szólalnia: – Be ne gyere! Maradj az ajtó előtt! – De miért jajgattál? Rosszul vagy? – kérdezte a felesége, s szavai után rögtön feljaj-
dult. Tehát a figyelmeztető sugárral most őt célozta meg Töpi. Kisvártatva szólalt meg újból a felesége: – Mi volt ez?… Mintha áramütést kaptam volna… – Azt is kaptál, mégpedig egy ufótól. Várta a büntető csapást, de hogy elmaradt, jólesően nyugtázta. Úgy látszik, Töpike fejlődik. Talán már rájött, hogy az emberi beszéd számára veszélytelen, ezért hagyta megtorlás nélkül. Akkor pedig reménykedhet! – Jól vagy, drágám?… Vagy valami új témádat próbálod ki rajtam? – kérdezte kintről a felesége. – Mindkettőnket kipróbál a mi kis Űrvendégünk, aki elég idegesen viselkedik – De ha ilyen veszélyes, telefonálok, jó? – Ugyan, kinek? – Hát… talán a rendőrségnek. – Nem, senkinek… Csak ingerelnénk az új zajjal. Hallotta, hogy a felesége megy föl a manzárdba, fiuk lakrészébe, s kisvártatva tárcsázott, jelezte ezt az ő lenti készülékének halk csörömpölése. Töpike rámeresztette gülüszemét a csörgő telefonkészülékre, és igazán gyorsan cselekedett, mert a tárcsázás a harmadik számjegy után félbeszakadt. A készülékre bocsátott sugárzás megbénította a telefont. Mégpedig olyan árulkodó módon, hogy a bakelitdobozon egy néhány milliméter átmérőjű lyukat ütött a sugár. Ez meg is rémíthette volna, hisz ebből kitalálhatta, milyen széles skálájú Töpike fegyverzete, ő azonban erősebben bízott a gondolkodó lények legsajátabb erényében, tehát vendége értelmében is. Erre utalt Töpikének az a döntése, ahogyan biztosan fölmérte az idegen közeg szerves és szervetlen anyagai közötti különbséget, s beállította a figyelmeztetésükhöz, illetve elhallgattatásukhoz elégséges sugár mértékét. Nekibátorodva újabb kísérletet tett. – Ne félj, Vendég! – mondta visszafojtott hangon, nehogy Töpike az ő bömbölésnek ható szavaitól ismét megrémüljön. – Segíteni akarok neked, hallod? – Kézbe vette golyóstollat, s a tiszta papírra, az egész ív méretében fölrajzolta a Deltát, egy szabályos, egyenlő szárú háromszöget, majd magától eltartva Töpikének megmutatta. Töpi érdeklődéssel vizsgálta az ábrát ráirányzott két periszkópjával, de a következő pillanatban a papír meggyulladt, s egy lobbanással pernyévé hullott le a padlóra. A fiaskótól lelombozódott. Lehetséges, hogy iderepültek, ki tudja, hány fényév távolából, de nem ismerik a háromszöget, a legalapvetőbb s legszebb mértani formát? Akkor hiába mutatná neki a kört, az ellipszist és a különféle elemek kémiai jeleit? Hogyan ismerhetné Töpi a mi betűinket, számjegyeinket? De mert kitartó ember volt, mégis lerajzolta a kört, fölmutatta. Meglepő módon Töpi ezt már nem égette el, hanem egyszerűen magához szippantotta. Igen, a papírlap odaragadt az űrszerkezet alsó részéhez. Ugyanez történt az ellipszissel, majd az újabb háromszög ábrázolatával, melyet kiegészített az a2+b2 = c2 képlettel, Töpikének érthetővé téve így: 0+00 =000. A kis köröket a háromszög oldalain is föltüntette, melyekre szaggatott vonalakkal fölrajzolta a négyszögeket. Várta, hogy Töpi valami módon viszonozza információit, de különös vendége csak
figyelt, s élénken továbbította híreit a bázisra. Pillantása az asztalon elhelyezett pohárra esett, mely félig volt vízzel. És ha ezt fölmutatná, s leírná a víz kémiai jelét, a H2O-t? S ha bemutatná Töpinek az őt éltető levegő létezését, s annak összetételét is megadná?… Leintette magát: ugyan, az előbbi kísérletsorra sincs válasz, nem indult meg a párbeszéd, sehogyan sem akar működésbe lépni a közös nyelv, a Komzolingvo. Még egyszer megpróbálkozik a beszéddel! Hátha van nála is valami nyelvi analizátormasina! Beszélni kezdett tehát lassú tempóban, gondosan artikulálva, halkan: – Én ember vagyok – mutatott magára, majd óvatosan maga köré, aztán a kinti világra: – Ahová érkeztél, az a Föld… Bolygó… csillag… Örülnék, ha megértenénk egymást, ha beszélhetnénk… Kérlek, válaszolj! Beszélj?… – Ajkára, majd Töpi szájnyílására mutatott: – Beszélj! Beszélj! – Bravó! – kiáltott örömében: Töpike beszélt! Ez aztán a siker! Gyors szájmozgással hadarta, makogta, reszelte, nyikorogta, ciripelte Töpi a hangokat, melyekkel azonban ő képtelen volt bármit is kezdeni. Igen, ha fölállhatna, s odamehetne diktafonjához, ha fölvehetne a különös dialógust! De hát annyira kiismerte vendégét, tudja, ha fölállna, teljes százkilencven centijével föléje toronylana, egy megnövelt sugáradaggal talán meg is ölné ijedtében. Végtére ő is érző lény, méghozzá olyan kicsinyke, mint egy újszülött csecsemő! Nem, ezt meg nem kockáztatjuk! Eszébe jutott azonban a fia magnója, kiszólt: – Ott vagy még, Piri? – Igen, itt hallgatódzom… Visszajöttem, mert tárcsázás közben megsüketült a telefon. – Ne csodáld, kis vendégünk némította el. Majd ha elmegy, megnézheted a nyomait. Párbeszédük Töpikét nyugtalanította, de nem akadályozta meg, lehet, hogy eljutott felismerésre: ha egy ember szavai nem ártanak neki, miért hatna másként kettejük beszéde. – Arra kérlek – folytatta –, hozd le Bandi magnóját, és ott az ajtó előtt kapcsold vételre. Hátha föl tud venni valamit a szavaiból… Mert anélkül ezt az egész történetet senki el nem hiszi nekem! Hallotta a távolodó lépteket, s hogy Töpi figyelmét lekösse, tovább beszélt: – Honnan jöttél?… Nem rajzolnád le bolygótok helyét? Oda a csillagégbolt-gömbre! – Fölmutatott az egyik könyvespolc tetejére, ahol egy csillagtérképes kék gömb állott. Töpi gülüszeme követte mutogatását, de kérését nem tudta megfejteni. Lehetséges, hogy magát a gömböt s a csillagtérképet sem ismeri. Ha használnak ilyet, másként csinálják? – Itt a magnó – szólt be a felesége –, beszélgessetek. – Jó, folytatom… Kedves űrlátogatónk, ha nem akarod elhagyni a helyedet, akkor egy sugárral jelöld meg bolygótokat a csillagtérképen… – Ujjával az átlőtt telefonkészülékre mutatott, majd a csillaggömbre, de nem történt semmi sem… – Akkor próbáljuk másként… Talán ott, ahol állsz, az ablakpárkányra rajzolhatsz valami jelet. Sugárvetőddel beleégethetsz valamilyen jelet… Bármit, csak… – Tollával rajzolni kezdett egy papírlapra, közben odamutogatott a párkányra. – Így, látod? Rajzolj oda te is!… Na,
próbáld már meg, ne légy ilyen kuka! Kétségbeesett. Atyaisten, hogy lehet ilyen távolságokat, két ennyire másféle lény közötti irdatlan szakadékot áthidalni? Hogyan is érthetnék meg egymást, amikor nem-a jelrendszerük különböző, de testi fölépítésükben, hangképző szerveikben, gesztusaikban sincs semmi rokonság! Lehet itt valamit fölfogni és lefordítani bármilyen nyelvi csodaanalizátor közbeiktatásával is?!… Nem, ilyen rövid idő alatt semmiképpen!… Ajtaján Cuki, a fiatal, de máris sokat tudó, okos vizslájuk kezdett el kaparni, nyüszítve csaholt. – Be ne engedd! – szólt ki feleségének, de már elkésett, mert az ajtó kis résnyire megnyílt, s Cuki egyetlen rohanással ott termett mellette, két mellső lábát fölrakta az asztalra, s körülszimatolt. Ekkor pillantotta meg Töpit. Töpi mintha ujjongana örömében, talán kiáltozott is, mert eddig egyszer sem nyitotta beszélőkéjét ekkorára. Talán még mosolyog is örömében?… Mindez csakis Cukinak szólhat, akiben az embernél hozzá sokkal közelebbi lényt lát? El is kezdett beszélni hozzá, s mennyire más volt most e fura zörejnyelv zöngéje, szinte már muzsikált a nagy fölfedezés mámorában, ahogyan a legnagyobb leletről bázisának beszámolhatott. Cuki oly megigézetten meredt a sosem látott lényre, hogy pillanatokig megdermedt. A megszólaló különös hang azonban kilökte tehetetlenségéből, egyetlen rugaszkodással nekiiramodott, s már hiába kiabált utána: Maradj, Cuki! két mellső lába az ablakpárkányon koppant, és szép kis pofáját harapásra kitátott szájjal előre nyújtotta. Nyílván bele is mélyeszthette fogait a szkafanderköpenybe, mert a következő pillanatban teste élettelenül csüngött alá, a fölemelkedni kezdő kis űrszerkezet csak két-három rándítással tudott tőle megszabadulni. Még annyit észlelt a történtekből, hogy a szkafander megsérülhetett, Töpi csakis ezért veszíthette el öntudatát a betóduló földi légnyomásban. Az űrszerkezet önmentésre is képes lehetett, vagy távirányítással működtették, mert a váratlan támadásra azonnali visszavonulásba kezdett, s egy-két szempillantás alatt eltűnt előle. Az óvatosság diktálta, hogy néhány másodpercig várjon, amíg a halk zúgás elhal, megszűnik a ránehezedő különös hatás. Igaz, megdöbbenésében teste is annyira elernyedt, hogy időbe telt, amíg összeszedte magát. Felállt, maga tárta ki az ajtót. – Most már bejöhetsz… Sajnos, Cuki drágán fizetett a páratlan élményért! Felesége sírni kezdett, föl akarta nyalábolni az élettelen állatot, de ő rászólt: – Hozzá ne nyúlj! Hátha az őt ért halálos sugárdózis az emberre is veszélyes!… Menjünk is ki innen, szakértőkkel kell megvizsgáltatnunk mindent… Az egészet rekonstruálni… – Ha elhiszik!… Gondolod, hogy komolyan vesznek ilyen képtelen mesét? Valóban nem hitték el. Persze, nem is igazi szakemberek tartottak szemlét, mert ahhoz valamit valóban el kellett volna fogadnia megtörtént valóságnak a kiszálló rendőrnek, állatorvosnak, tudományos munkatársnak. Igen kézzelfoghatónak látszó (földi) magyarázatot találtak a bemutatott árulkodó nyomokra, az átlyukasztott s örökre használhatatlanná tett telefonra, a papírpernyére. Cuki halálára. A magnófelvétel semmit sem ért. mert azon csak az ő szavai maradtak meg, azok is halkan, hézagosan, zaklatottan.
Elbeszélését a különös látogatóról, a sugárdózisokról túlfűtött írói fantáziálásnak minősítették. A hatóságok idejét rabló, beugrató ízetlen tréfának, amiért szigorúan meg is dorgálták.
PAP VIOLA Virágom virágom Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Minden madár társat választ, virágom, virágom. Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom? Én tégedet, te engemet, virágom, virágom. Első nap Marc Morris az alkonyodó órákban elindult Bobby Lee után, aki megígérte neki a fakó lila falfestéket. Bobby Lee a 2. sz. raktárt jelölte meg állandó tartózkodási helyéül, ahol azt az üzenetet hagyta Marc Morrisnak, hogy menjen utána a 6. sz. raktárba. Marc Morris fölpattant egy éppen arra haladó telepi buszra, azzal eldöcögött a telep túlsó végébe, ahol a 6. sz. raktárban újabb üzenet várta: Bobby Lee a központi elosztóban található, az A kapu mellett. Az üzenet fölébresztette Marc Morrisban a kíváncsiságot: vajon az újoncokkal űzendő tréfa tárgya, vagy Bobby Lee-nek egyéb szándéka van? Engedelmesen elkullogott a központi elosztóba, onnan vissza a 2. sz. raktárba, ahol végre belebotlott a távozni készülő Bobby Lee-be. A magas, hirtelenszőke kölyök szó nélkül kikapta Marc Morris kezéből az engedélyt, átfutotta és a sarok felé bökött, azután eltűnt az épület mögött. Marc Morris fölkapta a két doboz festéket, s miközben alaposan szemügyre vette az árukészletet, lassan kibotorkált a raktárból a sötét éjszakába. Második nap délben, az ebéd idején, egyedül maradt a laboratóriumban. Gyomra összerándult a nagy lehetőségtől, hogy kedvére turkálhat a jegyzőkönyvekben, mégis inkább az üvegházat választotta. Szeméhez emelte a távcsövet és lassan végigpásztázta az üveg mögött burjánzó növényvilágot. Leginkább zöldek voltak, az egyik sarokban lapulevelek tornyosultak, a virágtartókban csak imitt-amott nyíltak szirmos virágok, legtöbbjük fehér-lila, apró szirmú – elbűvölőek. Marc Morris tekintetét vissza-visszahúzta egy apró, fehér szirmú virág, amely sokadmagával nyomorgott a köz-virágágyban, annak is a legszélén, az ajtó mellett. Marc Morris visszaült a helyére, a távcsövet becsúsztatta fiókjába és a mikroszkóp fölé hajolt. – Ma kell megszereznem. Most még biztosan nem figyelnek. Munka után sietett Bobby Lee-hez. – Mi kell? – mordult Bobby Lee. – Üvegcsempe.
– A segédemmel intézd! A segéd kiadta Marc Morrisnak a csempéket és a ragasztót. Marc Morris a targoncát sietősen eltolta a raktár környékéről, még mielőtt Bobby Lee-nek eszébe jutott volna valamilyen papírt kérni tőle. Alkonyodott. Szinte mindenki az utcákon volt, valahova mentek, valahonnan jöttek, mert a telepen semmi sem volt elviselhetetlenebb, mint otthon ülni egyedül. Néhányan kíváncsian, néhányan unottan megnézték maguknak Marc Morrist és a targoncáját, és Marc Morris tudta, hogy ezzel a targoncával óriási hibát követett el: most majd mindenki emlékezni fog az arcára. Ismét késő este volt, mire hazaért. Óvatosan behordta a csempéket a nappaliba, s nekilátott az üvegház megépítéséhez. A ragasztó gyorsan és jól kötött. Valamivel éjfél után készen állt az üvegház, egyszer egyméteres kocka, az ablak mellett, vele azonos magasságban, egy erős papundekli dobozon. Marc Morris elégedetten bólintott dolga végeztével: az üvegház prímán sikerült, ha a fakólilával befesti a falakat és a papundekli dobozt is, a kis gaz igazán nem panaszkodhat. Beszerelte a hőfokszabályozót, amelyet a laboratóriumból kölcsönzött, s az üvegház üzemelni kezdett. Kilesett a sötétítő mögül. Megborzongott a mély éjszakától, amelyben a betonút sárga lámpái vésztjóslóan ágaskodtak. Az álkulcscsomót zsebébe rejtette, kesztyűit fölhúzta, lehúzta, megint fölhúzta, csak hogy időt nyerjen és megbeszélhesse magával, hogy a virág megszerzésével az akció sikerét kockáztatja, ugyanakkor csak ma tudja ellopni, mert reggeltől holtbiztosán figyelni fogják minden lépését… Fölkapta az elemlámpát és kiosont a bungalóból. Hepehupás, kitaposott járdákon haladt, a házak között, párhuzamosan a betonúttal, a sötétben. Ahol a házak elmaradtak, kiért az egyenetlen vidékre, amely szemétdombokon nevelte undorítóan tüskés cserjéit. Közelebb húzódott a betonúthoz. A messziben fölvillant a reflektor. Fénye szüntelenül pásztázta a laboratóriumokat és a fénycsóvákból bőven jutott a melegházra is. Ahogyan közeledett a melegház felé, egyre lassabban haladhatott. Tízlépésenként kellett leguggolnia, hogy elvesszen a környezetben. A melegház körül elfogytak a bokrok is és a csupasz terepen már csak hasonfekve maradhatott észrevétlen a reflektor fényében. A járőrök szinte egyidőben érkeztek a melegházhoz Marc Morriss-szal, Marc Morris elvágta magát a földön, a járőrök pedig mereven előre szegezett fejjel továbbhaladtak a kijelölt útvonalon. Átsuhant rajtuk a reflektor fénye és Marc Morris egy pillanatra látta, hogy a két tömzsi alak tüzelésre készen tartja kezében a géppuskát. Marc Morris a falhoz lapulva lopakodott az ajtóig. A hátára feküdt, a reflektorfény átfutott rajta, majd fölült, s próbálni kezdte a kulcsokat. Egy-egy fénycsóva között három kulcsra jutott ideje. Végül az utolsó kulcsok egyike megfordult a zárban és az ajtó fölpattant. Kifelé nyílt. Marc Morris könyökével megtámasztotta, amíg a fénycsóva elsiklott, majd egy ugrással belül termett. A melegház émelyítő illata megbolygatta gyomrát. Visszatartotta lélegzetét és szemét összehúzta, hogy azt a csípős levegő ne marja. Elemlámpájának gyönge fényénél megkereste a virágot, amelyet kiszemelt magának, egy marék földdel együtt kiemelte, megigazította a helyét és sietve távozott. Alighogy kattant a zár, hasra vágta magát, a reflektor éles fénye tovasiklott és ő fárad-
tan fölsóhajtott. Amikor a fénycsóva negyedszer átfutott rajta, elég erősnek érezte magát a visszaútra. Fölugrott és futásnak eredt. A reflektorfény előli menekülés gyötrelmessé tette az útját, majd a tüskés cserjék gátolták, azután beért a házak közé, ahol teljes sötétség honolt, amely csak óvatos lépésekben hagyta őt haladni. Bungalójának kilincsére tette a kezét. A torkában dobogott a szíve. Várják bent vagy nem várják? Rövid habozás után lenyomta a kilincset és besurrant. Sorra fölkattintotta a villanykapcsolókat és a teljes kivilágításban tüzetesen átvizsgálta a faházat, vajon nem bújt-e meg valaki benne. Otthona üres volt, ridegsége visszataszítóan borult rá, s a fojtogató lepel szorosan köréje fonódott. Az apró, fehér szirmok lebontották róla ezt a leplet, s miközben a maréknyi földet a csészében elegyengette, sejteni kezdte, hogy ezekkel a girbe-gurba gyökerekkel kapaszkodó gyönge növény lesz a biztosíték arra, hogy életben marad. Kiosont a ház elé, s egy törött cserépdarabbal még kétmaréknyi földet kapart össze, belegyömöszölte a csészébe, beledugta a virágot, megöntözte, s a csészét óvatosan a melegház közepébe helyezte, nagy pohár vizet tett melléje, s a mozgó üvegcserepet, amely az ajtó szerepét töltötte be, résnyire nyitva hagyta. Fáradtan zuhant az ágyba, s ahogy lehunyta szemét, kint a pirkadat halvány sugara föloldotta az éjszaka sötétségét. Nap nap után a harmatos reggel megcsípte bőrét munkába menet, s ez a finom csípés elég volt ahhoz, hogy magához térjen a nyugtalanul átaludt éjszaka kábulatából. A buszon, amelylyel a laboratóriumig utazott, merengő szemét végigfuttatta a társaságon: elfásult arcok, kemény vonások és mélységes epekedés a tekintetekben – istenem, de jó lenne megszólalni! A fegyelmezetten összezárt ajkak időnként meg-megrándultak és a fejek elfordultak azoktól az arcoktól, amelyek a megszólalás gondolatát fölkeltették bennük. Föltűnés nélkül a leszállók után fordult: a lábak nehézkesen vonszolták a petyhüdt testeket és engedelmesen becsoszogtak terhükkel a fehér istálló üvegajtaján. Megérkezett a busz a laboratóriumhoz, ott a felügyelő kivételével mindnyájan leszálltak, a néma menet megindult befelé és amint a küszöböt átlépték, jó reggelt kívántak egymásnak, szétszéledtek, ki-ki a maga helyére, ahol a hivatalból kiejtett mondatokból méhkaptári zümmögés támadt, s a felügyelő kedvére hegyezhette a fülét, hogy elkapja egy tiltott privátbeszélgetés foszlányait. A mikroszkóp fölé hajolt és végezte a munkáját, majd figyelmesen jegyzetelte a főnök szavait és újra a mikroszkóp fölé hajolt és agyának apró barázdáit megtömte a lényegesnek ítélt információkkal, ebédszünetben újabb adagokkal töltötte meg őket, amelyek a mit sem sejtő munkatársak szabadon hagyott jegyzőkönyveiből származtak, a délutáni cigarettaszünetben átgondolta az újonnan nyert ismereteket, s míg haza nem ért, időről időre számolásba fogott, hogy az új adatok továbbításával mekkora szám fog megjelenni a svájci bankszámláján. Tízszer váltotta a forró zuhanyt a hideggel. Betekerte magát a vastag, puha frottírtörülközőbe és végigdőlt az ágyon. Tekintete megállapodott a melegház lakóján. A piciny fehér szirmok üdén tetszelegtek az üveg mögött. Kintről rájuk szűrődött a lemenő nap fénye és ők vidáman várták az éjszakát, a másnapot.
Meghozták a vacsorát, a mindig ízletes, ínyenc falatokat, amelyek, ha csak rövidke időre is, de teljes sikerrel elvonták a teleplakók figyelmét a megcsorbított életükről. Megöntözte a virágot és a poharat, amelynek az alján már csak néhány csepp dülöngélt, teletöltötte vízzel. Jó étvágyat, mondta a virágnak. Óvatosan befordította a nyílászáró csempét, csak éppen egyujjnyi rést hagyott a friss levegőnek. A zsúrasztalról pillanatok alatt eltűnt minden, ami ehető volt. A 88. napon, a délutáni cigarettaszünet utáni első percekben, amikor a mikroszkóp fölé görnyedve tanulmányozta a lebénult amőbák kísérletezéseit, és az ex-díjbirkózóból lett felügyelő elhaladt mögötte, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy fölugorjon és megölje, hogy megölje és hazafusson a kicsi gazhoz. Kiegyenesedett, s egy mély sóhajjal kiűzte magából az őrült gondolatot. Amint visszahajolt a mikroszkóp fölé, az amőbák közül élesen előtűnt a felügyelő nagy, hájas, malacképe. Fölkelt, s a teremajtó melletti tartályból merített egy kiskanálnyi beteg amőbát, visszasietett munkaasztalához, az új betegeket rányomta az üveglapkára és belemerült a tanulmányozásukba. Az utolsó pillanatban érkezett haza. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, arca eltorzult a fáradtságtól. A színlelés, az önuralom, utolsó csöpp erejét is fölemésztette. Bebotorkált a szobába, a széket a melegházhoz húzta és kimerülten lerogyott rá. – Te jól vagy? – kérdezte a virágot. Hunyorgó szemével alaposan szemügyre vette az apró szirmokat. Közepükben az apró szájak mosolyra nyíltak és távolról jövő kacagásukat hallatták, amely valahol a csilingelés és a madárcsiripelés között volt. – Tudod, ha itt véget ér a munkám, elviszlek magammal. Ha akarod, építek neked külön palotát, ha nem, lakhatsz velem is. Mert lehet, hogy gazdag leszek. Jó lenne, ugye? Amikor kisfiú voltam… Kergették egymást az emlékek, ha keserűek voltak, a virág lebiggyesztette piciny szájait, ha vidámak, hallatta nevetését. Közbekérdezett, ha valami érdekelte, amin Marc Morris át akart siklani, és érdektelenül hallgatott, ha valami nem nyerte meg tetszését. Marc Morris a zsúrkocsit a melegházhoz tolta. Vacsora közben kevesebbet beszélt. Visszatért belé az élet, a hullámokban végigsöprő idegesség elcsitult, a fejében fodrozódó gondolatok mindinkább kezdték megközelíteni a társadalmilag józannak elfogadottakat. Ez a telepi betegség biztos jele, tűnődött a falatok között, és voltaképp szerencsém is van, hiszen nem az asztal lábához beszéltem, mert beszélnem kellett, hanem egy virághoz. „Amikor úgy érzi, hogy már nem tud megbirkózni a telepi betegséggel, meg kell szöknie. Ne várjon az utolsó pillanatig, egy egységgel előbb jelezze, hogy távozni akar és lebonyolítjuk a szökési akciót. A kocsi a megbeszélt helyen fogja várni.” – jutottak eszébe az intő szavak. – Még nem érzem úgy… – magyarázta a virágnak, s kitolta az üres zsúrkocsit az ajtó elé.
A 89. napon, reggel, még félálomban, az volt az első gondolata, hogy megváltozott a világ. – Jó reggelt – köszönt a virágnak, aki már nyújtózkodott a sötétítő mögötti fény után. Marc Morris elhúzta a függönyt, a verőfényes napsugarak végigszaladtak a szirmokon és melegükkel kiűzték szeméből az álmosságot. Amint kilépett az ajtón, fölöltötte hivatalos kókadtságát és elvegyült a buszon a tömegben, nem firtatta a szoborszerű arcokat, hanem elmerült a gondolataiban, amelyek szakadatlanul körülötte jártak, a virág körül, aggódva, hogy esetleg valami baja eshet. Kellemes érzés terjedt el benne: fölismerni vélte, hogy helyzete csöppet sem reménytelen, amíg az a virág megvan. Remek társnak bizonyult és talán remek szérum lesz a telepi betegség ellen. „Amikor úgy érzi, hogy már nem tud megbirkózni a telepi betegséggel, meg kell szöknie!” – csengett fülében a kiképző parancsa. Ki fogom húzni a három évet, mosolyodott el magában, talán még többet is! Gondolatban segítségül hívta a virágot és együtt elkezdték számolni, hogy mennyi pénz kerülhetett már arra a bizonyos svájci bankszámlára… A munkaasztaltól lopva küldözgette kárörvendő pillantásait a kutatótársak felé, akiknek halvány gondolatuk sem volt arról, hogy micsoda kincs van az ő birtokában: a túlélés lehetősége. Alighogy belemélyült munkájába, a felügyelő, aki már csöppet sem zavarta csoszogásával, egy pillanatra megállt mögötte. Fütyülök rád, gondolta, s jót nevetett magában a virággal. Merengő tekintetét fölemelte a lapokból és rászegezte az előtte álló két keszeg figurára. Kérdően összeráncolta homlokát, majd amikor némi várakozás után nyilvánvaló volt, hogy azok nem akarnak tőle semmit, beletemetkezett az olvasmányba. „Legyen óvatos, de új helyzetekben sose gondolja azt először, hogy valami vagy valaki a maga nyomában van, csak akkor, ha egészen egyértelmű. Saját nyugalma érdekében ne akarja megtudni azt sem, hogy ki az összekötője.” A kiképző hangja ismét a fülében csengett. A két keszeg alak még mindig őt fürkészte, majd továbbléptek a szomszéd asztalhoz. Amikor már a hatodik kollegával játszották le ugyanezt, Marc Morris igazolhatta magában, hogy nincs oka aggodalomra. Elolvasta a kísérleti jegyzőkönyvet és nagy örömmel nyugtázta, hogyha ezt továbbadja, minden bizonnyal módosul a végösszeg azon a bizonyos bankszámlán. Mohón magába falta a tanulmány rövidített változatát, s a jól bevált módszerrel ismételte magában. Az ebédnél már csak néhány falat maradt hátra, amikor a sokadik ismétlés sikeres befejeztével visszazökkent a környezetébe. A meleg hirtelen minden porcikáját égetni kezdte, leginkább az arcát, a bőrét szinte megperzselte, s lelki szemeivel már látta is, hogy apró darabokban hullik le róla a megpörkölt bőr. Bekapta az utolsó falatot, s mint aki már jóllakottságtól csak nehezen tudja magába tömni azt a kis darabot, fájdalmas tekintettel körbenézett. Merengő szeme, amelyen a homály megakadályozta, hogy a lélek tükre legyen, néhányszor a szemközti hölgyre szegeződött. A hölgy rövidre vágott, frufrus bronzvörös frizurája finoman lapult formás fejére. Fekete keretes szemüveg még rátett néhányat
negyvenes éveire, amelyeket arca csak sejtetett, de ráncos keze egyértelműen elárult. A szemüveg megnagyította barna szemét, amelyre nem csúsztak rá a szemhéjak, amikor Marc Morris beléjebámult és nem titkolta, hogy Marc Morrisnak üzen. A többség befejezte az ebédet. Megkezdődött a sürgés-forgás, az asztalokat itt-ott már leszedték, és hogy a föltűnést kerülje, Marc Morris is fölállt üres tányérja mellől, kimért léptekkel elindult kifelé, várta, hogy az a hölgy legalább egy szót súgjon neki, amikor elhalad mellette, de a hölgy nem követte. A délután kevésbé nyugodtan telt el Marc Morris számára. Gondolatai a hölgy köré csoportosultak, aki egyre inkább az összekötő tisztében villant föl. Emlékezete fölidézte az elmúlt néhány nap ebédszünetét, és a váratlan fölfedezés, hogy a hölgy változatlanul rábámuló szemével mindig szemben ült vele, fölborította benne az egyensúlyt. Figyelméből már nem jutott a munkára: hol a kiképző hangját búgatta a fülében: „Saját nyugalma érdekében ne akarja megtudni azt sem, hogy ki az összekötője”, hol az új fogást ismételte magában, hol pedig arra koncentrált, hogy feltűnést ne keltsen nyugtalanságával, amikor sűrűsödő hullámokban végigszaladt rajta a vágy, hogy fölugorjon és hazarohanjon a melegház lakójához. A munkaidő vége közeledett, és ez a vágy lassan elcsitult benne. Az autóbuszmegállóban gúnyosan végignézett munkatársai meggyötört vonásain, és bele-beletekintett a homályos szemekbe, amelyekből az egyedüllét kilúgozta a csillogást, s alig tudta megállni, hogy világgá ne kiáltsa: ő nincs egyedül! Hosszúnak tűnt az út hazáig és keservesnek. Érezte, hogy elvesztette az uralmat maga fölött, és szövögette a reményt, hogy ez csak átmeneti állapot, amelyből lassan de biztosan kikeveredik jóvátehetetlen mulasztás nélkül. Hosszasan állt a zuhany alatt, s miközben testét váltakozva érték a hideg és a forró vízsugarak, tízszer elismételte magában az adás anyagát. Azután gyorsan fölöltözött, kicserélte a pohár vizet a melegházban. Széket húzott a melegházhoz, s a virággal gondolatban megértekezve az új hírek fontosságát, fölvéste a kódokat az apró papírdarabra, amelyet picire összehajtott, s a karórája szíja alá csúsztatott. Cinkosan kacsintott a szirmokra. Talán holnap megint gazdagabbak leszünk, gondolta, és elsietett a könyvtárba. Mint várta, most is ott találta a teleplakók felét a nagy olvasóteremben. Találomra levett egy könyvet az E betűs íróktól, majd fölmarkolta a fal melletti polcról a földrajzi lexikon negyedik kötetét. Magához szorította a két vaskos könyvet, és megindult a nagy olvasótermen át az emeleti olvasóbokszok felé. Már majdnem áthaladt a nagy olvasótermen, amikor a szigorúan a lépcsőföljáróra szegezett tekintetét egy ismerős arc magára vonta: a negyven körüli hölgy, aki szemben ebédelt vele, az utolsó asztal legszélén ült, alig egy méterre a lépcsőföljárótól, annak háttal. A dioptriák megnagyította szempár semmitmondóan kísérte mozdulatait, az arc fagyos volt és merev, mint mindig, s ahogy véletlenül visszaemlékezett, a hölgy mindhárom alkalommal azon a helyen ült és ugyanilyen nagyított szemmel leste őt… „Saját nyugalma érdekében ne akarja megtudni azt sem, hogy ki az összekötője” – jutott eszébe a kiképző tanácsa, és hirtelen elkapta tekintetét a hölgyről. Könnyedén fölszaladt a lépcsőn, és bevetette magát az első üres bokszba. Egy darab papírra fölírta az E betűs író könyvének címét,
a papírszeletkét a földrajzi lexikon negyedik oldalához rejtette, a kódokat pedig a regény negyedik oldalához Néhány percig üldögélt, bele-beleolvasott a regénybe, azután kényelmesen visszavitte a könyveket a helyükre. Behúzódott a szomszédos könyvállvány mögé, céltalanul keresgélt a könyvek között, mindegyikbe beleolvasott, és fél szemét a földrajzi lexikon negyedik kötetén tartotta. Nyolc előtt néhány perccel megjelent a várva várt hölgy. Fekete keretes szemüvegén át körbekémlelte a termet, lehajolt a földrajzi lexikon negyedik kötetéhez, belelapozott, majd a könyvállványhoz lépett, szórakozottan leemelte az egyik E betűs író könyvét, és lapozgatni kezdte. Marc Morris megkerülte az állványt. A hölgy kezében fölismerni vélte azt a könyvet, amelybe elrejtette az adás kódjait. Egy pillanatra találkozott Marc Morris és a hölgy tekintete. Marc Morris kisietett az épületből, s lassan hazafelé indult gyalog. Jó néhány métert megtett már, amikor hátrapillantott. A szemüveges hölgy követte egy darabig, aztán letért az egyik mellékutcába és eltűnt a sötétben. Marc Morris súlyos tehernek érezte a vállán, hogy megtudta, ki továbbítja a kódot, Maga elé képzelte a törékeny hölgyet, amint figyelmesen kopog az írógépbe szerelt rádióadón, ráncos ujjai lenyomják a billentyűket, míg összeáll az üzenet, amely aztán az egyik svájci bank kábeleiben számokká formálódva fölkúszik a számlájára. Ahogyan az éjszaka hűvösebbre fordult, sietősre fogta lépteit, hogy minél előbb a közelében tudhassa a melegház lakóját. A 90. napon a felhők nem kúsztak odébb a nap elől. Lógott az eső lába és időközönként hűvös fuvallat söpört végig a telepen. Ahogy elmaradt a napsugár, az épületek megváltoztak, idegenné váltak, az ablakok tátogó foltokra emlékeztették a teleplakókat, akiknek arcán hosszú idő óta először mozdultak el a ráncok: gyűlöletes fintorba formálódott öszszepréselt szájuk. Alan Spring vézna testén enyhe remegés futott át, amikor bevezették hozzá Claudia Narrát. Nem állt föl, hogy üdvözölje. Végtére is halálraítélt, gondolta. Az asszony leült a támla nélküli székre, ráemelte nagy, barna szemét és elmerengett. Alan Spring fejébe emlékek zúdultak, gyűlölt tanítók alakjai, s Claudia Narra is leginkább egy gyűlölt tanítónénire hasonlított. Alan Spring az iskolai padba képzelte magát, és minden gondolatával kínozta a tanítónénit: megcibálta rövidre nyírt, bronzvörös haját, kaviccsal kitörte az üveget a fekete keretekből, és végül a földrajzi mutatópálcával jól rávert ráncos kezére. A sikerélmény halvány mosolyra húzta a száját. Elégedetten föllélegzett, s lábát kényelembe helyezte az asztalon. – Tudomásomra hozták, hogy kémtevékenységet folytatott, amelyet nem hajlandó föltárni és társát vagy társait sem kívánja megnevezni. Mint ítélethozó, megkérdezem, továbbra is kitart elhatározása mellett? Claudia Narra alig láthatóan bólintott. – Ez esetben a vonatkozó paragrafus szerint halálra ítélem, amely ítéletet holnap délelőtt tíz órakor végrehajtom. Alan Springet sosem érzett öröm töltötte el. Gondolatban visszaszökött az iskolapad-
ba, és lángoló szemekkel nézett a gyűlölt tanítónéni után, akit szipka lábai visznek a máglyára. A 91. napon, alig néhány perccel a munkakezdés utón, Marc Morris a térdére fektette a papírokat, és előhúzta tollát, hogy azonnal jegyezni tudja a főnök szavait. Néhány érdektelen pillantást vetett az ablaknak támaszkodó vézna testre, s az őszülőbe forduló, göndör szőke fejről úgy gondolta, hogy ez az ismeretlen férfi bizonyára utálta tanárait az iskolákban. – Nos, Morris, elolvastam az amőbákkal végzett munkájáról szóló jegyzőkönyveket. Nem rosszak, de mégis abba kell hagynia ezt a munkát. Nincs más emberem, akit rá tudnék állítani a szervesbombára. – A vékony, alacsony férfi kopasz fejéről lehúzta az orra hegyére a szemüvegét, és belelapozott a dossziékba. – Tehát igyekezzen megismerkedni a tényállással – tolta Marc Morris felé az aktakupacot. – Mintegy három hónapja az egyik melegházunkat bepermeteztük a szervesbomba összetételével. A szervesbombának az a kritériuma, hogy csak az embereket és állatokat öli meg, a növényvilágot épségben hagyja. Szóval nagy előnye, hogy elsöpörjük a föld felszínéről a nem kívánatos elemeket anélkül, hogy velük pusztulna a növényzet… – A főnök viszszatolta szemüvegét kopasz fejére, s hátradőlt a székében. Kérdően nézett az ablaknak támaszkodó vézna testre, majd folytatta Marc Morris kioktatását. – Szóval, amikor a szervesbomba fölrobban, kiöli az embereket és az állatokat, és idővel elbomlik a környezetben. A mi dolgunk, azaz a maga dolga, hogy meghatározza, mekkora adag öszszetétel mennyi idő múlva bomlik el és lesz ártalmatlan az emberre. Ez a kilencvenharmadik nap, hogy a szervesbomba egyegységnyi adagját bejuttattuk a 4. sz. melegházba. A számítások szerint ma a bomba összetétele egyrészt a melegház levegőjében, másrészt a növényekben és a földben már úgy elbomlott, hogy nem lehet káros az ember egészségére. Ezt maga most tízkor kipróbálja. Van egy önkéntes jelentkezőnk, aki felajánlotta magát. – A főnök megköszörülte a torkát. – Ez az úr itt Alan Spring – mutatott a vézna testre –, aki részt vesz a maga mai programjában. Az önkéntest legalább három órán keresztül a melegházban kell tartania! Megértette a feladatot? – Igenis! – Holnap majd írja meg a jelentését. Most pedig siessen! Marc Morris bólintott és fölállt. – Indulhatunk! – szólt a vézna test, és sietős léptekkel megiramodott. Alan Spring vezette az ócska autót, amely a telepi buszokhoz képest száguldott. A melegháznál nyolc katona várta őket, s akit közrefogtak, Claudia Narra. – Itt az önkéntes – vigyorgott gúnyosan Alan Spring. Claudia Narra szemüveg nélkül volt, szemét lehunyta, mintha nem érdekelné a rászegeződő nyolc géppuska, s az sem, hogy ki érkezett az autón. Marc Morris nagyot nyelt, s magához szorította az aktákat. A precíz dolgozó kíváncsiságával körbejárta a melegházat. Erős szédülés fogta el, amint nyugtázta, hogy az az a melegház, amelyben szétfröcsköltek egy egység szervesbomba-tölteléket két nappal azelőtt, hogy ő ellopta onnan a kis gazt. Tehát mérgezett virágot dédelget otthon, sóhajtott, s nekidőlt az autónak.
Alan Spring megadta a jelt, hogy a gyűlölt tanítónénit a pokolra küldhetik. Claudia Narra belépett a melegházba, s az ajtó rázárult. Nagyokat lélegzett, a szirmos virágok fölé hajolt, s beszívta illatukat. Időnként kitekintett, nagy, barna szemére nem csúszott rá a szemhéj, amikor Marc Morris belebámult, és nem titkolta, hogy Marc Morrisnak üzen. Az apró adagokban beszippantott édeskés illat gyomrát fölkavarta, igyekezett visszafogni lélegzetét, de tüdeje többet és többet követelt, s akármilyen mélyen vette a levegőt, sosem volt elég. Hirtelen lüktetni kezdett a halántéka, a lüktetés dübörgéssé erősödött, az agyára nehezedő súly megfeketítette előtte a világot. A hátába nyilalló éles fájdalom felröppentette róla a kibírhatatlan súlyt, a dübörgés elhalkult, s megmaradt a csöndes sötétség. Marc Morris egyetlen arcizma sem rándult, amikor Claudia Narra összeesett. A nő törékeny teste felé nézett, de nem látta; a zöld aljnövényzet eltakarta előle, s csak annyit árult el neki, hogy meghalt. – Hol írja, meg a jelentését, Morris? – vigyorgott Alan Spring. – Otthon – felelte Marc Morris hidegen. Alan Spring mosolya megkeményedett. Egy pillanatra kétely merült föl benne, vajon tévedett-e, amikor Marc Morrisban vélte felfedezni a kémet. – Jó – vigyorgott megint, és elhessegette magától a zavaró gondolatot. – Vége! – szólt a katonáknak. – Kettő itt marad őrségben, a többi elmeheti Alan Spring behuppant az autóba, kinyitotta Marc Morrisnak az ajtót, s egy pillanat alatt hazaröpítette. – Estig ottmarad – gondolta Marc Morris Claudia Narráról. – Nappal nem vihetik el, mert a többiek megláthatják, és esetleg kizökkennek az érzéketlenségből… Intett Alan Spring után, s besietett a bungalóba. A széket megint a melegházhoz húzta, s milliméterről milliméterre megvizsgálta a virágot. Jól megnézett minden egyes szirmot, kereste a nevető szájakat, fülelt, fölcseng-e csilingelő hangjuk, de hiába… A virág most csöndes volt. Komoly. Kérdezett. Marc Morrisban a gondolattól, hogy ez a virág mérgezett, talán megmérgezte őt is, ha még nem, majd fogja, elhatalmasodott a düh. Azt érezte, hogy becsapták, az csapta be, akiben a leginkább bízott, akire rábízta az életét, hogy mentse meg a telepi betegségtől, az egyetlen, a legnagyobb kincse semmit sem ér, hiszen a halált hozza rá: a túlélés lehetősége már nem biztos… Fölugrott, a kezét a magasba lendítette, hogy széttörje az üvegházat, de a magasban a lendület megtört. Marc Morris szembe találta magát az apró fehér szirmokkal, amelyek mindig hátat fordítottak neki, kifelé bámultak, mint a levelek, a fény felé. Megijedt. Óvatosan visszaereszkedett székére, vigyázott, nehogy a melegházhoz, vagy a papundekli dobozhoz érjen, mert még baja eshet a virágnak. – Bocsánat – mondta gondolatban. – Hogy tudtál megfordulni? – Egy pillanatra úgy látta, hogy a piciny szájak elmosolyogják magukat. – Szóval így állunk – sóhajtott, s közelhajolt az üvegház falához. – Nem mondom, hogy örülök neki, de ha beteg vagy, hát beteg vagy… Nem tehetsz róla… Majd megcsinálom az ellenszert, és beoltalak vele… – Fáradtan hátradőlt. – Nagy baj van. Tudod? Mit csináljak veled? Szürkületkor megszököm. Ha magammal viszlek és elkapnak, mindkettőnknek vége. Ha itthagylak, az sem jó, mert lehet, hogy aki utánam jön, kidob. Vagy hagyja, hogy el-
száradj. Márpedig nem szeretném, ha kis kóró lenne belőled. Mit csináljunk? Amikor hátranyúlt az ágy szélén heverő cigarettásdobozért, féloldalról megpillantotta az ajtónyílást, majdnem betöltő nagy darab férfit. Fölpattant, hogy megfordulva védekezhessen. Megijedt a hangtompító három halk puffanásától. Tanácstalanul nézett a virágra, mit csináljon a hátából fölbugyogó vérrel? És hogyan lélegezzen, hogy a levegő ne menjen ki a három szabályos kis lyukon? A virág körvonala elmosódottan távolodott tőle. Megsötétültek a fehér szirmok. Becsapódott az ajtó a távozó idegen után. Marc Morris védekezőn füléhez kapta a kezét. Kibillent egyensúlyából. Estig nem visznek el, gondolta, s belezuhant a sötétségbe. A virág megijedt. Begörbítette gyökereit, vékony végüket kitolta, nehogy beleszakadjanak, amikor kihúzza magát a földből. Most minden milliméter darabjára szükség lehet, gondolta. Vastag gyökereivel meglazította a földet, és kilépett a csészéből. Enyves cseppeket csavart ki magából néhány vastagabb gyökerére, és leereszkedett a papundekli, dobozon. A szőnyegre érve megpihent. Kellemetlenül csiklandozták gyökereit a szőnyeg műanyag bolyhai, s keményen harcolt, hogy meg tudjon állni. Folyamatosan kevergette nedveit, amelyekkel megduzzasztotta gyökereit, hogy biztosabban haladhasson. Az erőfeszítéstől üde zöld levelei megbarnultak, s ahogy Marc Morris mellé ért, néhány elfonnyadt szirom lehullt róla. Megtapintotta Marc Morrist, és úgy találta, hogy nem olyan, mint lenni szokott. És ez rossz. Gyönge gyökerei ellaposodtak, megszáradtak, letörtek, a maradék néhány erőssel fölkapaszkodott Marc Morris hátára. Nehéznek érezte az utat, s hogy a végére érjen, szirmaiból elvonta a táperőt, és ezek a szirmok is lehulltak. Megbarnult leveleivel ügyetlenül egyensúlyozott az első seb közelében: hol álljon meg, milyen messze tőle, hogy bajt ne okozzon? Gyökereivel megtapintotta az alvadt véres sebet. Ez biztos nem kell ide, gondolta, s egyik vékony gyökerét belecsúsztatta a sebbe. Összeroncsolt szöveteket érintett, feltépett ereket, majd a végében fémhengerecskét talált. Gyökerét szorosan rátekerte, összeszedte minden erejét, s elkezdte kifelé húzni a golyót. Félúton megpihent, erőt gyűjtött, majd folytatta munkáját. A golyó kikerült a sebből, a gyökér elengedte, s az akadozva legördült Marc Morrisról a szőnyegre. A virág örömét lelte a sikerben, újabb gyökeret eresztett le a sebbe, nedvével körbeitatta és ismét eltöltötte a siker öröme: a roncsolt szövetek behegedtek, s a vérzés elállt. Odébb lépett a másik két sebhez, amelyeket vékony, ép szövethártya választott el egymástól. Egyszerre eresztette le gyökerét a sebek mélyére. Érzékelte, hogy Marc Morris szíve lassan ver, lassabban, mint kellene, és ez rossz, és arra gondolt, hogy most gyorsan kell dolgoznia. Kintről erős narancsfény szökött a szobába, és a virág úgy emlékezett, hogy Marc Morrisnak nemsokára el kell menni. Sietősen munkához látott. Megragadta a fémhengerecskéket és egy rántással kihúzta őket. Pillanatnyi szünetet tartott, kókadozva összeszedte erejét; a szirmok elszáradtak, mind lehulltak a levelek is, s a virágból nem maradt más, mint egy fonnyadásnak indult barnában játszó szár, amelyből a nedv lassan lecsordogált a gyökerekbe, amelyek Marc Morris összeroncsolt szöveteit gyógyították. Behegedt a három seb. A gyökerek gyöngén mocorogtak, a szár rájuk hanyatlott, s a kupac fájdalmasan öszszerándult a Marc Morris éledező testéből kiszökkenő rezgésekre.
Marc Morris föltápászkodott, s a virágból megmaradt kupac leesett a hátáról. Zihálva vette a levegőt, nekitámaszkodott az ágy szélének. Összerezzent a lemenő nap látványára, még egy pillanat, s neki indulni kell. Fölállt, kinyújtózkodott, és az üvegházhoz lépett. Meghökkent, hogy a csészét üresen találta. Zavaros tekintete a földre esett: a szőnyeg, az ágy széle véres volt, s a lába mellett félig elszáradt növényszár hevert. Fölelevenedett előtte a kép az ajtóban álló nagydarab férfiról. Lehajolt a kóróért, óvatosan fölvette, s ahogy lelógatta, a kóró kiegyenesedett, s néhány szál gyökér kigörbült belőle. Beállt a szürkület. Marc Morris kivett egy csipetnyi földet a csészéből, belehelyezte a gyökereket a helyére, s a földet gyöngén rájuk szórta. Meglocsolta, s visszadugta az üvegházba. Az üvegház falában megpillantotta vértől szennyezett ingét, gyorsan levetette, lezuhanyozott, átöltözött, egy értetlen pillantást vetett a véres inget áttépő három szabályos lyukra, fölkapta bőrzakóját, bezippzározta, s a melegház csészéjét beleejtette. Határozott, óriási léptekkel elindult a 2. sz. raktár felé, mert ha valakit, hát Bobby Lee-t biztosan nem avatták be, gondolta, s azon töprengett, hogyan került a három lyuk és a vér az ingére, holott a hátán egy karcolás sincs. Sötét este volt már, mire elérte Bobby Lee tanyáját. Bobby Lee nagyképűen elhaladt előtte, s ő a segédnek fölmutatta könyvtári igazolványát. A segéd nem kérte el tőle, hogy alaposan megnézze, s tisztelegve fölnyitotta neki a villamossorompót. Már harmadszor jött föl a nap, amikor hasa korogni kezdett az éhségtől. Rohanó lépteivel haladt tovább, keveset törődött a bujkálással – hiszen már szabad ember, tisztességes papírjai vannak, és egy beteget visz, akit sürgősen melegházba kell dugni. Leszállt az est, s hogy burjánzó félelmét elűzze, elképzelte magát, ahogy éjnek idején beront a 2. sz. összekötőhöz és melegházat követel. Fölnevetett. Aztán megint töprengeni kezdett, hogy került az ingére az a három lyuk. Félelem vett erőt rajta. Állához apró fehér szirmok simultak – a virág nem tudott tovább nyújtózkodni. És a félelem elmaradt.
LADISLAV FUKS Néhány megjegyzés a tudományos-fantasztikus irodalomról A tudományos-fantasztikus irodalom (science fiction) az emberi léleknek abból a lebírhatatlan vágyából született, mely előre kívánja látni az eseményeket, a pilóták szókincsét használva: magasabb légkörbe akar emelkedni, a képzelet és a költészet világába, mely a való világ felett helyezkedik el. Nagyon helytelen úton járnak azok, akik ennek az irodalomnak az ősét a kalandregényekben vélik feltalálni. Sokkal inkább a filozófiai, a társadalmi kérdésekkel foglalkozó, a reformok megvalósítása érdekében íródott művekben kell a tudományos-fantasztikus irodalom előképeit keresnünk, például Platonéban vagy a középkor utópistáinak műveiben, mint Campanella vagy Morus Tamás könyvei és az utazásokról szóló könyvekben, amelyekben már persze felfedezhetjük a kalandregények sajátosságait is. Merném állítani, hogy ezen művek megírásának a legfőbb oka az volt, hogy írójuk elégedetlen volt korának politikai és szociális viszonyaival, s a kor súlyos realitásaiból a képzelet világában keresett kivezető utat. A természettudományok viharos fejlődése az elmúlt évszázadban sosem remélt új feltételeket teremtett a tudományos-fantasztikus irodalom felvirágzásához. Ezt az irányzatot főleg Verne művei reprezentálják. A mi korunkra viszont az a jellemző, hogy rengeteg ismeretet halmozott fel az anyagról, az atomról, a világűrről – szemünk előtt megy végbe a tudományos-technikai forradalom –, mindez a sci-fit új témák feldolgozásának lehetőségével ajándékozta meg, s ez az irodalom rendkívül népszerűvé vált. Ezzel a ténnyel jelentősen megnövekedtek a műfaj társadalmi és nevelési lehetőségei. Ezt az irodalmat komolyan kell vennünk. Feltesszük a kérdést: van-e annak valamilyen alapja, hogy a sci-fi jogot formál az elismertetésre? Hogyan egyeztethető össze a sci-fi a szocialista realizmussal? Képes-e rá, hogy a puszta szórakoztatáson túl meg is tanítsa valamire az olvasót? Képes-e olvasóinak erkölcsi nevelésére? Kísérletet teszek rá, hogy kifejtsem nézeteimet ezekről a problémákról, oly módon, hogy megjegyzéseimet kapcsolatba hozom az idővel, az emberi szubjektummal, a tudományokkal és a gondolkozással. Az idő minden tudomány alapproblémája. Ezért évszázadok óta a gondolkodók az idő problémájának tisztázására fordították erőfeszítéseik jelentős részét. Meghatározni, hogy mi is pontosan az idő, a filozófia tudományának hatáskörébe tartozik. Mi a magunk részéről elutasítjuk az idő felfogásának azt a konstrukcióját, amely az időt két részre osztja, – a múltra, amely már nincs és a jövőre amely még nincs, mert egy ilyen felfogás esetén a jelen teljesen elhanyagolható pontocskává zsugorodik össze. Az idő – maga a változás. Üres idő, idő, amelyben nem történik semmi, egyszerűen nonszensz, akárcsak a tér elképzelése anyag nélkül. Az idő nem más, mint maga a vissza-
téríthetetlen változás. Ámde a szakadatlan változások során valaminek mégiscsak meg kell maradnia, egyébként semmi sem jöhetne létre. Hogy mindez a fizika világában hogyan valósulhat meg, ez a gondolkozás egyik legjelentősebb rejtélye. De tekintsünk most röviden egy másik tényezőre! Forduljunk a legdöntőbb tekintélyhez, amely számára adott az idő fogalma, mégpedig közvetlenül: vizsgáljuk meg a saját tudatunkat. Az időt nem egyetlen tudat éli át, hanem tudatok milliói. Az állatok is érzékelik az idő múlását. Csakhogy az alacsonyabb rendű tudatok hozzá vannak láncolva a személyes tapasztalatokhoz. Hogy van ez az ember vonatkozásában? Az ember személyes jelenléte tágabban értelmezendő. Az ember sokkal inkább képes személyesen befogadni mind az elmúlt időt, mind pedig az eljövendőt. Belső életünk magasabb rendű volta éppen ezzel a képességünkkel áll szoros összefüggésben. Az ember képes rá, hogy fölébe emelkedjék a pillanat egyeduralmának. Az ember etikai s ebből eredően társadalmi értéke éppen abban rejlik, hogy mind a múltat, mind a jövőt illetően képes rá, hogy azonosuljon osztályával, nemzetével és az egész emberiséggel. Ami a jelen dolga: benne találkozik a múlt és a jövő. Egyforma intenzitással kutatjuk szellemünkkel a múltat, s próbáljuk előre látni a jövőt. Az olyan embertől, aki nem képes gyökereit a múltba mélyeszteni, jobb, ha az ember elmenekül. Sohasem lehetünk biztosak benne, milyen ostoba tetteket tartogat számunkra. Ha valami történt valaha ezen a világon, az egyaránt kapcsolatban volt mind a múlttal, mind a jövővel. Valamiféle ilyen kapcsolatnak mindig lennie kell. Például egész gondolkozásunk is a múltba ereszti gyökereit. Épp ezért sokszor kénytelenek vagyunk kételkedni bizonyos dolgok eredetiségében. Örököljük a dolgokat. Ez a kapcsolat egyidejűleg kellemes, másrészt viszont nagyon kellemetlen. A sci-fi ezen az alapvető tényen nem teheti túl magát, hiszen ezen alapszik, ez az egyik műfaji sajátossága. A sci-fi azt az érdeklődést fejezi ki, amit az ember a múlt, de különösképpen a jövő iránt érez. Előrehozza a jövőt, amely a mi számunkra már nem kifürkészhetetlen és titokzatos. Hiszen a mi gyerekeink és utódaink megérik ezt a jövőt. Az idő fundamentális létező, amellyel a sci-finek számolnia kell. Éppen az időnek ez a jellegzetessége növeli meg az egyes szerzők filozófiai meggyőződésének, világnézetének fontosságát. Alapvető jelentőségű ugyanis ez abból a szempontból, hogy a megszülető mű optimista vagy pesszimista kicsengésű lesz-e. A szerző művéből kiderül ugyanis, hogy bízik-e a haladásban, az emberiség jövőjében, vagy nem hisz ebben, a jövőt sötétnek látja, amely az egész emberi nem pusztulásával végződik. Az írtuk az előbb, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom abból az emberi vágyból született, hogy a jövőt előre lássuk. Egyesek ezt a megállapítást szívesebben helyettesítik be azzal a kifejezéssel, hogy az emberiség meg akarja ismerni a maga végzetét. Az a szóhasználat, hogy végzet, nagyon elterjedt a primitív gondolkozású cigányok körében és a jósnők ajkain. A többség tudatában a végzet szó olyan valamit jelent, ami mindenesetre a jövővel van kapcsolatban. És itt akkor azonnal fel kell hogy merüljön az a kérdés, vajon ez a végzet megmásíthatatlan és visszafordíthatatlan avagy nem az, hanem szabad választás kérdése; röviden, itt az ember szabad akaratáról, más szóval a determinizmusról vagy indeterminizmusról van szó. Mi a végzet? A végzet, az, ami már megtörtént, tehát megmásíthatatlan. Éppen, mert az időt nem lehet visszafordítani.
Az, hogy férfinak születtünk vagy nőnek, hogy ezen vagy egy más táján a világnak, ehhez vagy ahhoz az emberfajtához tartozunk – ez valóban a mi végzetünk. Mielőtt a második világháború kipattant volna, a második világháború még nem volt az emberiség végzete. Ez a végzet még visszafordítható lett volna. Abban a pillanatban azonban, amikor mégis elkezdődött, végzetté vált, és determinált volt. Ha összetörök egy porcelán vázát, mondjuk egy értékes darabot, soha többé nem tudom a darabjait ugyanúgy összerakni, hogy pontosan olyan legyen, mint azt megelőzően volt, hogy összetörtem. Rendelkezhetem a legvarázslatosabb ragasztóanyaggal, magát a tényt, hogy a vázát összetörtem, nem tudom meg nem történté tenni. Egy már megtörtént eseményt egyszerűen nem lehet meg nem történtnek tekinteni, ez nem megy; de káros hatásait és következményeit mérsékelni, azt igen. Ez a postcendenti a causalis vagy teleológia. Tehát a bekövetkezett rosszat enyhíteni, jóvá tenni, a káros következményeket kisebbíteni – ez már az ember hatalmában áll, mivelhogy ezek a következmények még előttünk vannak. A „preteri-tum”-ban determináltak vagyunk, a „futurum”-ban nem. A jövőt illetően szabadok vagyunk, ezt a szabadságot természetesen a társadalmi helyzetből, egyéni képességekből fakadó körülmények, egyszóval a társadalmi és biológiai adottságok körülhatárolják. Az emberiség reménytelen jövőjéről fecsegni, ellentmond a józan észnek. Védekezni az atomháború pusztításai ellen vagy a tenger és a légkör elszennyeződése ellen – mindnyájunk erkölcsi és írói kötelessége. Ám ezekben a ténylegesen fennálló fenyegetésében az emberiség kikerülhetetlen végzetét látni – ez filozófiai, erkölcsi, végső soron politikai szempontból is egyszerűen irreális és beteges dolog. Konkrétan érinti ez az úgynevezett demográfiai, energetikai és információs robbanás problémáját. Az irodalmi optimizmus kérdéseivel összefüggésben nagyon szívesen idéznék néhány szót abból a referátumból, amelyet Jan Kozák a Cseh Írók Szövetségének elnöke a cseh írók tanácskozásán tartott. Kozák egyebek mellett a következőket mondta: „Elköteleztük magunkat az olyan irodalmi alkotások mellett, amelyek a maga teljességében ábrázolják az embert, élő szépségében mutatják meg azt a küzdelmet, amelyet a társadalom haladásáért és ezen belül a maga felemelkedéséért folytat. Olyan művekre van szükség, amelyek feltárják, világossá teszik az élet perspektíváit, segítenek virágba borulni az ember érzelmi gazdagságát, erősítik erkölcsi tulajdonságait, olyan alkotásokra, amelyek bemutatják és nagyra értékelik az emberi szellem erejét, és gazdagítják a nemzeti kultúrát.” Kozáknak ezek a szavai teljesen világosak. Félreérthetetlenül jelzik ugyanis, hogy itt harcról van szó, nemegyszer nyomasztó szituációkról, de ennek a harcnak mindig megvan a maga alapvetően optimista célja. A sci-fi irodalmat érintő további megjegyzéseim az emberi szubjektivizmust érintik. Hogy miben áll ennek a szerepe? Itt két dologról szükséges beszélnünk. Először is szubjektív az, amit a szubjektum kigondol. Ha tudományokról van szó, akkor nyilvánvalóan nem akarunk szubjektívak lenni a szónak ebben az értelmében. Ez rendben is van. Nem szabad megengednünk, hogy szubjektumunk átrajzolja a valóságot. A túlzott szubjektivizmus, amely felelőtlenül alkotja meg a maga imaginárius világát, nem más, mint betegség. Etikai szempontból az itt a kérdés, hogy milyen mértékben tudunk küzdeni a szubjektivizmus ellen. E tekintetben nyilván az az álláspont a helyénvaló,
hogy csakis olyan mértékben lehetünk szubjektívak, amilyen mértékben a közösség még képes azt megérteni és elfogadni. A szó másik értelmében szubjektív mindaz, ami a szubjektumhoz tartozik. Ami a szubjektumnak sajátja. Ebben az értelemben szubjektív minden valóság, minden ismeret. Így van ez akkor is, ha valami olyasmiről gondolkozom, ami egyáltalán nem az enyém. Ebben az értelemben egyáltalán nem kell küzdenünk a szubjektivizmus ellen. De csakis ebben az értelemben. A tudomány az ész dolga, mert racionális és empirikus. Ezzel szemben a művészet elsősorban emocionális, s ez a sci-fi esetében azt jelenti, hogy a képzelet dolga. A sci-fit a szubjektum gondolja ki. Ez a művészet kiterjesztése a tudomány területére. Ám ne tévedjünk, ne becsüljük alá a képzelet szerepét a tudományokban. A tudósnak is szüksége van a képzeletére. A tudományos haladás nemcsak ismeretekre és tényekre épül, hanem a tudós fantáziájára is. A tudósnak is szüksége van emócióra. Az ember képtelen rá, hogy valaminek a titkába behatoljon, ha nincs hozzá emocionális energiája. Lenin világosan kimutatta, hogy ha az ember nem így jár el, akkor rálép az empirizmus tévútjára, amely végső soron a szolipszizmusban gyökeredzik, s Lenin az empirizmust kritika tárgyává tette. Mi nem akarunk felelőtlenül szubjektívak lenni. Az a képzelet, amely a sci-fiben érvényesül, nincs túl azon a határon, hogy az olvasóközönség által ne volna adaptálható. Más szavakkal, a sci-fiben nem fordulhatnak elő őrültségek. Ha mégis ilyesmi kerül bele, akkor a legjobb esetben is csak valami komédiáról, groteszkről vagy más hasonlóról van szó. Ezek azonban más műfajok. Vagyis mi elismerjük a képzelet szerepét nem csupán a művészetekben, hanem a tudományban is, csupán ennek a képzeletnek az irányáról és ezzel kapcsolatos morális felelősségről eshet szó. Hogy ne olyan legyen, ami az olvasót kétségbeejti, reménytelenségbe hajszolja, stresszet okoz neki, no meg arról is szó van, hogy a sci-fi ne váljék giccsé. Megjegyzéseim harmadik csoportja a megismeréssel kapcsolatos. Az ismeretekig úgy tudunk csak eljutni, ha valamit meghatározunk, s ez csak fogalmak, ideák segítségével történhet. De hát mi a helyzet a művészi megismerés területén? Kell-e a művésznek ismeretek megszerzésére törekednie? Igen Szerencsés esetben a művészi megismerés azonos értékű lehet a tudományos megismeréssel. Shakespeare és Dosztojevszkij különb pszichológusok voltak, mint Wundt. Az ő műveikből egészen új oldaláról ismerhetjük meg az embert, s az olvasók befogadják ezeket az ismereteket. A művésznek fel kell fognia valamit az emberiség hivatásából. Ha ennek az eredménye csupán a művész számára hasznosítható, úgy semmi dolgunk vele. Ez a sci-fi szempontjából nagyon lényeges. Nemcsak abban az értelemben, hogy ez a valami az egész közösség számára hasznosítható legyen, hanem hogy az író műve megírásával ismereteket is közvetítsen. A sci-fi szerzőjének erre igazán sok alkalma kínálkozik, mivel bizonyos, már ismert tudományos eredményekből új összefüggéseket, új lehetőségeket, végső soron új tényeket ismerhet fel. Ez így van. Vannak olyan problémák, amelyeket legelőször a sci-fi vetett fel, s ezek a kérdésfeltevések a tudományban csak később váltak általánossá. Ilyen például a földön kívüli civilizációk üzeneteinek problémája. Hogy mivel lehet ezeket a jelzéseket felfogni, egyáltalán hol lehet ezeknek a nyomára bukkanni, s milyen módszereket kell ennek során alkalmazni, és egyáltalán van-e ennek az egésznek valami értelme? Ezeket a kérdéseket legelőször a sci-fi vetet-
te fel. Végül, a sci-fire vonatkozó megjegyzéseim negyedik csoportja az értelem problémáját érinti. Mi az értelem? Ennek van értelme, szoktuk mondani. Tehát itt nem annyira a szónak önmagában lévő jelentéstartalmáról van szó, hanem olyanfajta meghatározásokról, hogy „van értelme”, „legyen értelme”, „adjunk értelmet neki”. Vannak tehát cselekvések, események, amiknek van értelmük. Ha ég a ház, és valaki az ablakon át porcelánokat hajigál ki, annak nincs értelme. Az értelmen valami hasznosságot értünk. A tárgyaknak is van értelmük, az asztalnak vagy az órának. Az emberi test egyes szerveinek is van értelmük. Még annak a kellemetlen szervnek is, amelyet vakbélnek hívunk. A szervezetek funkciójának is van értelme, épp ezért manapság már nem elégedhetünk meg a szerves kémia kifejezéssel, hanem biokémiáról beszélünk. A gondolkozás módszerének is van értelme. Mivel a lelki folyamatok – tények, és kapcsolatosak az értelemmel, olykor túl kell lépnünk a kauzális értelem határait Az AB BC – AC premisszái közt nem kauzális, csupán értelmi kapcsolat van. Az értelemnek megvannak a maga hagyományos megjelenési formái, és ez nemcsak a mondat, hanem az arckifejezés, a gesztus, a kép, a zenei partitúra – számtalan ilyen kifejezési forma létezik az irodalmi műnek is van értelme. Annyi értelme van, amennyivel felruházzuk. Így van ez a történelemmel is. A történelem értelméről most ne nyissunk vitát. hagyjuk ezt a nagy történészekre és a filozófusokra. Az irodalomba értelmet vinni, ez viszont minden író kötelessége. Az irodalom – és most beszéljünk konkrétan a sci-firől is – kell hogy rendelkezzék valamilyen értelemmel, s ezt az értelmet a célja, a feladata adja meg neki. A szocialista író nem művelhet öncélú irodalmat. A sci-fi is kötve van egy meghatározott korhoz, kell, hogy valamit mondjon a saját korának, kell, hogy reagáljon a jelenre, és elképzelje a jövőt. A sci-fi, akár az irodalom egyéb ágai, kell, hogy segítse a társadalmat és az egyént az akadályok, a nehézségek, a gondok legyőzésében, amelyeket az élet folyton újratermel, például az is a feladatai közé tartozik, hogy segítsen a fiataloknak megtalálni az utat és módot az önmegvalósításhoz, hogy ráirányítsa a figyelmet az új lehetőségekre, az új megismernivalókra. Éppen a mi korunkban – és éppen a sci-fi – hatalmas lehetőségekkel rendelkezik. Éppen ezeknek a lehetőségeknek a megvalósítása jelenti a legfőbb feladatot és a legfőbb kötelességet a science fiction írók számára, s ezt a feladatot becsülettel kell teljesíteniük. CSULÁK MIHÁLY FORDÍTÁSA
J. HANYUTYIN Fantasztikus film a műfaj lehetőségei és a filmgyártási gyakorlat Mi a fantasztikus film helye a filmművészetben, a filmművészeti műfajok és formák rendszerében? Vajon a filmművészet egészének mozgásával párhuzamosan változik részaránya, jelentősége? Ezek a kérdések feleletre várnak, már csak azért is, hogy jobban megértsük a fantasztikus film fejlődését, annak távlatait filmgyártásunkon belül. Sajátos műfajnak tekinthető-e a fantasztikus film? Óhatatlanul felvetődik ez a kérdés, mivel azokat az alkotásokat, amelyeket a fantasztikus filmhez sorolunk, egyúttal más műfajokhoz is beoszthatjuk. Nézzük csak: a Solaris pszichológiai és filozófiai dráma; a majmok bolygójáról szóló filmsorozat nyilvánvalóan a kalandfilm-műfajhoz tartozik; A kétéltű ember a melodráma valamennyi ismérvével jellemezhető; a Doktor Strangelove tragikus bohózat; a Gépnarancs példabeszéd; A fenyítések parkja afféle dokumentáris riport; a Hellström krónikája tudományos-népszerűsítő film. A rémfilmekhez tartozik a sokszor filmre vitt Frankenstein, ugyanide tartoznak a vámpírokról és kísértetekről készített filmek, de ugyanezek a kísértetek és Frankenstein bukkannak elő a manapság rendkívül népszerű paródiaműfajban. A paródia és a kaland között mozog a Moszkva – Kassziopeia című film. A Kamaszok a világegyetemben című film viszont a „fantasztikus komédia” műfaji meghatározást kapta. A fantasztikus műalkotást tehát igencsak feltételesen nevezhetjük műfajnak, amennyiben műfajon ezt értjük: „a kompozíciós struktúra egysége, melyet a valóság visszatükrözött jelenségeinek sajátossága s a jelenségekhez való alkotóművészi viszonyulás jellege határoz meg.”* * Irodalomtudományi szakkifejezések szótára, 82. old. (oroszul) A következő példából kiderül, menynyire fontos az, hogy a műfajt mint olyan egységes jelenséget fogjunk fel, amely az alkotás összes komponensét áthatja: G. Gurevics sok szellemes megfigyelést tartalmazó könyvében (A fantázia országának térképe) arra törekszik, hogy pontos határvonalat húzzon a fantasztikum és a nem fantasztikum, illetve „a fantázia birodalmán” belül a különféle övezetek között, mégis ilyen megállapításra jut: Ha az Egy év kilenc napja című film végén a hősnek sikerült volna megvalósítania az ellenőrzött termonukleáris reakciót, akkor a film tudományosfantasztikus film lett volna, mivel a valóságban a tudomány ezt egyelőre még nem tudta elérni. Mivel azonban a rendező a cselekményt nem így folytatta (jegyzi meg kissé sajnálkozva a könyv szerzője), a film megmaradt a szokványos realizmus keretei között. Vagyis az derül ki, hogy ha csak egyetlen a film szempontjából nem különösebben elvi jelentőségű cselekménymotívum megváltozik, ez máris elegendő ahhoz, hogy egy
nagyon meghatározott esztétikai struktúrájú alkotás „átkerüljön” az egyik műfajból a másikba. Ebben az esetben a fantasztikum és a nem fantasztikum közötti határvonal rendkívül viszonylagosnak bizonyul. Mi készteti hát akkor mégis a legtöbb kutatót arra, hogy úgy tekintsen a fantasztikus irodalomra és kiváltképpen a fantasztikus filmre, mint valamiféle különálló területre vagy éppenséggel mint műfajra?* * Ugyancsak külön kezeli a tudományos-fantasztikus műfajt az „Irodalomtudományi szakkifejezések szótára” is. Műfajnak tekinti a fantasztikumot Cvetan Todorov francia irodalomtudós is „Bevezetés a fantasztikus irodalomba” című könyvében, azonban ezt a meghatározást a művek elég szűk körére alkalmazza. Rendszerint attól különül el ez a terület hogy olyan jelenségek és szereplők figyelhetők meg benne, amelyeknek, illetve akiknek a létezése összeegyeztethetetlen az ésszerű emberi tapasztalattal (kísértetek, varázslat, vámpírok), vagy pedig olyan események mennek végbe, amilyenekre – és ezt biztosan tudjuk – nem került sor az emberiség történetében (a kínaiak elfoglalják Párizst, a nácik megszállják Angliát, Japán elpusztul), vagy pedig olyan tudományos és műszaki újdonságok realizálódnak, melyek a jelenlegi tudományos és műszaki fejlettség szintjén lehetetlenek. Más szóval, mindezeket az alkotásokat a valószínűtlen közös nevezője fogja egybe. De egyszersmind ez az egyetlen, ami összehozza őket, mivel a „fantázia birodalmában” – a kritikusok kifejezésével élve – egymás mellett létezik Faust és Tarzan, A kétéltű ember és a Solaris. De hát akkor mi légyen ez a fantasztikus műalkotás? Műfaj? Forma? Stílus? Hiszen: egyesítő ismérvének, a „valószínűtlennek” az ellentéte a valószerűség vagyis az, ami egyesíti az irodalom összes többi területét és a filmet. Ráadásul a fantasztikusnak ezen a területén belül működik az összes többi, axiológiai elvre épülő műfajrendszer – a komédia, a tragédia, a melodráma; a struktúrában kifejezett megismerés mértéke szerint –, a regény, az elbeszélés, a novella; a művészi ábrázolás létrehozandó modellje szerint – az allegóriától a dokumentáris riportig sok minden. Némileg megvilágíthatja a kérdést a műfaji osztályozásnak az az elve, melyet M. Sz. Kagan esztéta ajánl figyelmünkbe. Szerinte a műfaji kategóriák több dimenziójúak, több síkúak, mind általában a művészetet, mind pedig az egyes művészeti ágakat illetően, sőt még a konkrét műalkotás vonatkozásában is. Egy-egy mű „a különböző műfaji síkok metszéspontja”.* A kutatás célkitűzéséről függően emelik ki egyiket vagy másikat. „Minél maradéktalanabbul jellemezzük műfaji szempontból az alkotást, annál konkrétabban ragadhatjuk meg sok lényegbevágó vonását.”** Ugyanakkor, mutat rá Kagan, minden művészeti formában a közös differenciálódási törvények sajátos módon hatnak, attól függően, hogy a művészi tevékenységi struktúra mely határvonalának van a művészet adott ágában elsőrendű jelentősége, illetve melyiknek a jelentősége másodrendű. Éppen ezért „minden művészeti ágnak megvan a maga saját műfajválasztéka”… Vagyis, amennyiben valamiféle olyan kategóriának tekintjük a fantasztikumot, amely általánosabb, mint a műfaj, például a műnem, akkor ezen belül az anyag, a téma, a szerzői állásfoglalás szerint már elkülöníthetjük a fantasztikus műfajokat. A fantaszti-
kus film e műfajait képviselő alkotásokat persze besorolhatjuk más műfaji osztályozás keretei közé is. E rendkívül bonyolult rendszernek, ha egyáltalán van, akkor inkább elméleti jelentősége van. Gyakorlatilag viszont, ha egyetértünk Kagan megállapításával, hogy tudniillik minden művészeti ágnak megvan a maga „műfajválasztéka”, ebben az esetben fontos tisztáznunk, miféle ,,műfajválaszték” jellemzi szervesen a fantasztikus műalkotást, s ebből következően melyek a lehetőségei, hol húzódnak fejlődésének főbb vonalai ?*** * Kagan M. A művészet morfológiája, 424. old. (oroszul) ** Ugyanott *** Lásd erről: Hanyutyin J. A fantasztikus világ realitása. Moszkva, Iszkussztvo, 1977. (oroszul) Amikor a fantasztikus film szerepét és jelentőségét értékeljük, még egy sajátosságát kell figyelembe vennünk. Cvetan Todorov francia irodalomtudós meghatározása értelmében „a fantasztikum – kétely, melyet a realitás törvényeit ismerő ember érez olyan események láttán, melyek első pillantásra természetfelettieknek tűnnek”. A fantasztikumot a kétértelműség táplálja – állítja a kritikus. A bizonytalanság szférájában mozog: amint az olvasó feltételezi, hogy a bemutatott események reálisak, a különös műfajába kerül. Ha bűnösnek tekinti a felbukkanó ördögöt vagy az egyéb természetfölötti erőket, akkor a mágikus műfajba. A két szempont közti kétkedés hozza létre a fantasztikus hatást. A fenti meghatározás érdekes ugyan, de igen vitatható. Már csak azért is, mert a fantasztikumból egészében kizárja a tudományos fantasztikumot, amely általában nem tűri a kétértelműséget: a néző hisz a történtek fantasztikus realitásában, nem kételkedik az előtte pergő jelenségek hovatartozásával kapcsolatban – a történelem előtti szörnyeteget alvás közben robbanások riasztják fel, a radioaktivitás hatására gigászi méretű hangyák keletkeznek, fekete kőtömböt küld valamely idegen szuperértelem. A Pikk dámában jelentkező kétértelműség, bizonytalanság, mely lelkesedéssel töltötte el Dosztojevszkijt, a mai fantasztikumban csupán egy fogás, nyitott kérdés az olvasó és a néző számára, de csupán egyes művekben. Cvetan Todorov meghatározásában azonban más hívja fel magára a figyelmet: a művet befogadó személy hangsúlyozása, mert Todorov benne keresi a műfaji definíció alapját. Ily módon a fantasztikum kommunikatív képessége nyomul előtérbe, a tömegolvasóval fennálló kölcsönhatása, s ez helytálló mind a fantasztikus irodalom, mind pedig különösen a fantasztikus film esetében. Eszerint már a fantasztikum keletkezésekor műfajába beprogramozták, hogy megválaszolja a szélesebb közönség óhajait. Ezt viszont jól jegyezzük meg, mint kiinduló mozzanatot a műfaj lehetőségeivel és módozataival kapcsolatos további gondolatmenetünkhöz. Maximálisan termékenynek látszik L. K. Kozlov kísérlete, hogy a film műfaji rendszerének alapját a film keletkezésekor spontán módon születő három műfajból – a „kozmikus”, a melodráma és a kalandfilm műfajából – kiindulva határozza meg, amelyek mintegy összhangban állnak a nevetéssel, a részvéttel és a félelemmel (már Puskin úgy nevezi őket, mint „képzeletünk drámai varázslattól megpendített három húrját”).
Kozlovnak kétségkívül igaza van, amikor itt genetikus struktúrát lát, a film képszerű tömeg-művészetének ősalapját. Hipotézise a mi feladatunkra alkalmazva mindössze egyetlen pontosításra szorul. A film legelső műfajai között ott volt a fantasztikus film, Lumière mellett ott volt Mélies. És ő kielégítette a közönség látvány-, borzalom- és nevetésigényét. A film szórakoztatni akart, még nem vette célba a múzsák panteonját, s pompásan érezte magát a vásári vígságok között. Mélies filmjeiben a költészet szinte váratlanul született meg, nem volt tudatos célkitűzés. A cél az volt, hogy a film mulattasson, magával ragadjon a képzelet és a mesék illúzióvilágába. A nyugaton alkotott fantasztikus filmek túlnyomó többségének pontosan ez volt s maradt ma is a fő célja. Csakhogy amit Mélies naiv szenvedélyességgel és költőiséggel csinált, az manapság jéghideg üzleti számítással készül. S a nyugati fantasztikus filmet a maga tömegtermelésében csakis akkor érthetjük meg, ha a „tömegkultúra” fenoménjét látjuk benne, a „tömegkultúrára” jellemző vonásokkal: az átlagnézőt veszi célba, látványos, a cselekmény és a szereplők sablonjai azonosak, morális oktatójellegű, az élet ellentmondásait illuzórikusán oldja meg, politikailag konzervatív. Nem véletlen, hogy számos nyugati kutató utal a fantasztikus film és a comics kapcsolatára. A fantasztikus tömegfilm már a harmincas években átvette a comicsból a cselekménymotívumokat, a hősöket, az előadásmódot, mely lakonikusan tömör, a hangsúlyt a cselekményre helyezi, egysíkúan jellemzi a szereplőket, sőt még maga az ábrázolásmód is egysíkú. A „tömegkultúra” sajátossága abban rejlik, hogy érzékenyen reagálva a társadalmi hangulatokra, mindig megpróbál kiutat javasolni fogyasztójának a megoldhatatlanoknak tűnő helyzetekből, még ha ez a kiút illuzórikus is. Lényegileg a tömegkultúra új mitológiát teremt. Marx A politikai gazdaságtan bírálatához írott bevezetőjében utalt arra, hogy: „Minden mitológia a képzeletben és a képzelet által győzi le, tartja uralma alatt és alakítja a természeti erőket: eltűnik tehát a természeti erők feletti valóságos uralom esetén.”* Emellett hangsúlyozta, hogy a természeten „minden tárgyi értendő, tehát beleértve a társadalom”.** Marx itt meghatározza „bármely”, többek között akár a jelenlegi mitológia legfontosabb, állandó érvényű sajátosságát, céltartalmát s azt a történelmi időpontot, amikor ez a mitológia értelmét veszti. Ha a nyugati tudományos-műszaki forradalom mai állapotára alkalmazzuk Marx tótelét, arra a következtetésre jutunk, hogy a fantasztikus művészet pontosan az a mitológia, melynek rendeltetése, hogy az emberi képzeletben „legyőzze, uralma alatt tartsa és alakítsa” a műszaki haladás ellenőrzés alól kiszabadult fejlődését. Nos, ez a technikai korszak mitológiája, s mint minden mitológiának, ennek is megvannak a maga szilárd struktúrái, állandó hősei, jellemző konfliktusai, múlhatatlan borzalmai. * Karl Marx és Friedrich Engels Művei 13. köt. Bp. 1955. 175. old. ** Ugyanott . A nyugati fantasztikus művészet tehát a polgári kultúra ellentmondásainak kifejeződése. Tömegprodukcióról van szó, amely dezorientálja a nézőt, de ugyanakkor érzékeny módon reagál a néző félelmeire és reményeire. Futószalagon gyártott sztereotip szituá-
ciókról van szó, de ezek egyszersmind szerzői filmek is, melyekkel nagyszerű művészek a jelent a jövőbe kivetítve alkotják meg a maguk világmodelljeit. A racionális és az irracionális, a reális és a természetfölötti konglomerátuma ez, törvényszerű reakció a tudományos-műszaki forradalom kataklizmáira. A nyugati fantasztikus film ellentmondásos ábráján több szembetűnő műfaji struktúrát mutathatunk ki: rémfilmek, katasztrófafilmek, antiutópiák, politikai fantasztikus filmek. Kérdés: hogyan viszonyul a nyugati fantasztikus film „műfaji választékához” a mi fantasztikus filmművészetünk? Mondjuk meg rögtön, a kapcsolódás a lehető legjelentéktelenebb. Ez részben azzal függ össze, hogy műszaki haladásunk jellege eltérő, hogy természetes és elvi különbségek vannak a szocialista és a kapitalista társadalom kultúrájában. Mindennek ellenére a fantasztikum műfaji fejlődési útjainak eltérése nagyobb, totálisabb, mint amilyennek lennie kellene, még ha figyelembe vesszük is az összes társadalmi és történelmi körülményt. Hiszen léteznek a tudományos és műszaki forradalom vívmányaival és a modern tudomány eredményeivel, távlataival összefüggő közös témák, amiként ismeretesek közös veszélyek is, elég ha csupán a termonukleáris háború veszélyére, az ökológiai környezet fenyegetettségére stb. utalnunk. Nyilvánvalóan a fő eltérés abban gyökeredzik, hogy mind ez idáig filmgyártásunk édeskevés figyelmet fordított a fantasztikus filmre. A szovjet film története során alig kéttucatnyi tudományos-fantasztikus filmet készítettek. Ez persze rendkívül különös, ha figyelembe vesszük, hogy társadalmunk szociális eszményképének megvalósítását az előrelátható jövőbe helyezzük, s ezért nálunk a jövő különleges remények tárgya, múlt és jelen igazolása. A jövő nemzedékek boldogsága a mi szempontunkból nem üresen csengő frázis, milliók munkája és vére pecsételte meg. És pontosan ez a jövő a fantasztikum művészi ábrázolásának tárgya! Mindezen csodálkoznunk kell, ha figyelembe vesszük, hogy mily roppant az érdeklődés a tudomány és a technika iránt országunkban, ahol a műszaki haladásra mindig a legnagyobb reményekkel tekintettek. Mindez megmagyarázhatatlan, ha figyelembe vesszük azt is, hogy magas színvonalon áll tudományos-fantasztikus irodalmunk. Elegendő csupán megemlíteni Alekszej Tolsztojt és Alekszandr Beljajevet, a Sztrugackij testvéreket, Jefremovot, Bulicsovot, Varsavszkijt, Dnyeprovot, Jemcevet és Parnovot – az ők és társaik művei milliós példányszámban forognak közkézen, a szocialista országokban és nyugaton egyaránt kiadják őket. Azt gondolhatnánk, hogy erre az irodalomra erős tudományos-fantasztikus filmművészet épülhetett volna rá, azonban egyelőre, amennyire tudom, a kortárs szovjet sci-fi írók közül senki sem tartozik tudományos-fantasztikus film alkotói gárdájához. A tudományos-fantasztikus forgatókönyveket hivatásos forgatókönyvírók írják; csakis már elhunyt szerzők – Tolsztoj, Beljajev – alkotásait viszik filmre, vagy a saját és sajnos rendkívül banális, a tudományos fantasztikus művészetben viszont kelendő
eszméik alapján írják a forgatókönyveket. Mindezek ellenére mégis mit mutat fantasztikusfilm-gyártásunk, a valóságban milyen műfajok képviselik? Az Androméda-köd című filmmel kísérletet tettek – mondjuk meg rögtön, hogy sikertelen kísérletet – arra, hogy bepillantsanak a jövőbe. Az eszményt mindig bizonytalanul képzeljük magunk elé, de amikor ez az elképzelés konkrét, vizuális formákban ölt testet, kiáltóan szegényesebbé válik még a bizonytalan elvárásnál is. Rendszerint didaktikus, nem meggyőző. Ebben rejlik a sok utópikus alkotás művészeti gyengeségének oka. I. Jefremov regényében Az Androméda-ködben például pont azok az epizódok a legkevésbé érdekesek, amelyekben a jövő emberének új etikáját, mindennapi életét, művészetét, építészetét igyekszik bemutatni. Amikor pedig ezek az epizódok az A. Dovzsenko Filmstúdió formatervezői lehetőségeinek és esztétikai érzékének megfelelően realizálódnak, akkor a filmvásznon paródiát látunk: balettmozdulatokat lejtő, az ókori peplumok és a mai sportdressz furcsa keverékébe öltöztetett színészek emelkedett hangvételű szöveget deklamálnak furnérdekorációk előtt, melyeknek az a funkciója, hogy a jövő építészetét ábrázolják. Merőben más tartalom és minő született A. Tarkovszkij Solaris című filmjében. S. Lem regényének megfilmesítésekor a szerző nem akart új embereket, új etikai problémákat és új designt agyalni. Tarkovszkij filmje, egyfelől, a ma problémáit extrapolálja a jövőbe. Innen benne a töprengés arról, hogy mi a műszaki haladás és az erkölcsi értékek kapcsolata, mi a tudós kötelessége a tudománnyal, illetve saját lelkiismeretével szemben. Másfelől, ez egy minden ízében lírai alkotás, amelyben a fantáziavilág adta eltávolodás a valószerűségtől lehetővé teszi a szerzőnek, hogy filozófiai parabolát teremtsen, kifejtve benne állandó és örök elképzeléseit a szenvedésről, mint az embert megtisztító és felemelő érzésről, arról, hogy az ember még a csillagok felé röpülve sem menekülhet önmaga elől; arról, ami a művész számára magasztos és maradandó, megszokott és mulandó a földön – emlékezzünk a könyvtárban lezajló jelenetre, amikor Hari, a robot nézegeti a földi könyveket, metszeteket, filmszalagokat. Persze itt nem a művész Tarkovszkijról van szó (noha – mint a tapasztalat mutatta – jelentékeny művészekre van szüksége a problémafelvető, a lírai kitárulkozás lehetőségeit megadó fantasztikus művészetnek). Itt magáról a jövőt ábrázoló fantasztikus művészet irányáról szó. Vajon az ember és a társadalom ideális modelljét kell megalkotnia, vagy figyelmeztetnie kell a lehetséges veszélyekre, úgy, hogy drámai vagy éppenséggel tragikus változatban mutassa be a ma még csak keletkezőfélben levő, érlelődő konfliktusokat és problémákat? Kétségkívül mindkét út lehetséges, az informatív „vagy-vagy” kérdésfeltevés pedig nem korrekt. A szovjet film (a két említett példa alapján), illetve a világ filmművészetének tapasztalata azt mutatja, hogy a művészeti vívmányok, miként az eszmei felismerések is, jobbára a második úton haladnak. Igen, ez kétségkívül természetes is. A művészet hasznot húz abból, ha tanulmányozza a reális életet és problémáit, nos, legyen ez így fantasztikus formában is. Mondjuk meg azonban kertelés nélkül, hogy honi filmgyártásunk egyelőre édeskevés anyagot szolgáltat ahhoz, hogy valamelyest is komoly általánosításokat vonhassunk le
a jövővel foglalkozó filmek területén. Az irodalom tapasztalatai pedig azt mutatják, hogy művészetünkben a figyelmeztető regény nagyon is törvényszerű műfaj. Gondoljunk csak például akár I. Jefremov alkotásaira, a Sztrugackij fivérektől A század vad dolgaira, a Menekülési kísérletre, a Nehéz istennek lennire. Nem vitás, hogy azokat a veszélyeket, problémákat, távlatokat, amelyekkel az emberiség a XX. század utolsó negyedében szembetalálta magát, alaposan át kell gondolnunk szocialista álláspontunk szemszögéből. Ez óriási lehetőségeket rejt magában a fantasztikus művészet számára. Fantasztikusfilm-művészetünk második irányzata a politikai fantasztikus alkotások. Jelentőségét, a művek mennyiségét és múltját tekintve talán ezt kellene az elsőnek tekintenünk. Az első szovjet fantasztikus film, J. Protazanov Aelitája, Alekszej Tolsztoj regénye alapján a Marson lezajló forradalomról és a földi hadikommunizmusról szólt. Itt jelenik meg elsőízben az a figura, amely – kisebb módosulásokkal – végigkíséri az egész szovjet fantasztikus filmművészetet. Ez a „nem evilágról való” tudós figurája, aki a maga szakterületén zseni, de ártatlan csecsemő a társadalmi szférában. Losz mérnök a mindennapi élet gondjai-bajai elől a tudományba búvik (igaz, Tolsztoj regényétől eltérően minden találmánya és a Mars-repülés is csak álom, s amikor felébred a pályaudvaron, megszégyenülten sompolyog haza, azzal az elhatározással, hogy letesz kozmikus lázálmairól). Figyelemre méltó ez a változás, kifejezi a film viszonyát a fantasztikumhoz, s úgy tűnik, ha láthatatlanul is, de hosszú évekre rányomta bélyegét a filmgyártásra. A harmincas években Losz helyére Jim Ripl feltaláló lép, A. Andrijevszkij A szenzáció pusztulása című filmjéből. Ripl idealista, aki robotokat készít annak érdekében, hogy megkönnyítse a dolgozók munkáját, de elpusztul, saját teremtményei tiporják el, amikor kísérletet tesz a sztrájkolok ellen indított robot büntetőakció megakadályozására. Következik Stil professzor. A Romm Ezüstporában. A professzor a pénz utáni mohó hajszában halálos hatású radioaktív port állít elő, de kegyetlenül meglakol iszonyú találmányáért. Az ezüstpor megmérgezi kisebbik fiát, őt magát pedig a konkurrens monopólium bérgyilkos gengszterei ölik meg. A valóságos életben ez a tudós, még ha bűnöző is, mégiscsak naiv, tehetetlen, s okvetlenül kudarcot vall a kapitalista világ cápáival kirobbanó összecsapásban. Ugyanilyen sorsra jut a kalandor Garin (Garin mérnök hiperboloidja) és az idealista Ivens (Ivens doktor hallgatása), aki szeretné elmondani az embereknek, hogy létezik egy másik, értelmes bolygó-civilizáció, s akit az FBI ügynökei meggyilkolnak (vajon miért?). Így zajlik le minden P. Popogrebszkij Annyi mindent mesélnék a madarakról című forgatókönyvében is. King, a zseniális tudós, feltalálta Abicellát, az univerzális anyagot, amellyel táplálni, ruházni lehet az emberiséget, házakat lehet belőle építeni, egyszóval: King feltalálta az égi mannát. Feltalálta, de csalódott az emberekben, mert tévedésből a kapitalista társadalom torz jelenségeit az emberiség nyavalyáinak minősítette, ezért a magányt választva elzárkózott, s csupán televízió útján érintkezett az emberekkel. Tanítványa, Rony, könnyelmű hiszékenységében még a mesterénél is tovább ment, s elhatározta, hogy gyártani kezdi az Abicellát. Nem ismerte fel, hogy csupán játékszer a monopólium számára, amely óriási összegekért fogja árusítani az Abicellát. A film végén Ronyt elteszik láb alól a projektum „főnökének” parancsára, Kingnek
viszont felnyílik a szeme, és szeretni kezdi az embereket. Vagyis szinte egész politikai fantasztikusfilm-művészetünk az idealista (vagy kalandor) tudósok szerencsétlen sorsa és baljós főnökeik körül összpontosul. Valós probléma rejlik e mögött. Nyugaton a tudomány egyre inkább összefonódik a hadiipari komplexummal. A scientisták önhitt igénye a politika és az állam irányítására – „a tudomány jut hatalomra” –, gyakorlatilag úgy módosul, hogy a szakemberek függő szerepet játszanak a „nagypolitika” és a „nagy business” árnyékában. Erről a nyugtalanságot keltő folyamatról szól a nyugati fantasztikus film mind az Űrodisszeiában, mind az Androméda-törzsben. A mi filmjeinkben azonban, amelyek ezzel a problematikával foglalkoznak (figyelmen kívül hagyom a harmincas években készített filmeket), a tudománynak a monopoltőkétől való tényleges függősége elnagyolt, melodramatikus formában jelenik meg. Ezeknek a filmeknek a fantasztikus volta kétértelműnek bizonyul. Egyrészt maga az alaptétel fantasztikus: Abicella, az ezüstpor feltalálása, jövevények az űrből. A fantasztikus előfeltevés – „mi lenne, ha” – különleges hitelességet követel az erre az alaptételre épülő cselekmény teljes további kibontakozásában. Az említett filmekben azonban a fantasztikus alaptétel megsokszorozódik a szereplők valószerűtlenségét tekintve fantasztikus kapcsolataiban, az enyhén szólván pontatlanul ábrázolt környezetben. Ez az ellentmondás világosan jelentkezik az utóbbi évek egyik jelentős, mondhatni átlagon felüli filmjében, a Mister MacKinley menekülésében. Leonyid Leonov írta a filmnovellát az amerikai MacKinleyről, aki el akart menekülni abból az elborzasztó korból, amelyben él, el a jövőbe, oly módon, hogy elrejtőzik egy szalvatóriumban, 250 éven át alszik benne, és fiatalként ébred majd az új és nyilván gyönyörű világban. Amikor azonban MacKinley 2225-ben felébred, a hőségtől recsegve repedező meddő szikföldre, az atomháborútól vagy talán a ragadozó civilizáció miatt pusztává sivárosodott földre lép ki – mindenfelé öntöttvasból készült rekeszféleségek, az új Diogenészek lakóhelyei. S újra és újra: robbanások, s ismétlődnek a csupasz, kopár síkságok. Leonov és Svejcer viszont nem kockáztatta meg, hogy ilyen komor kicsengéssel érjen véget a film. MacKinley felébred, s kiderül, hogy sötét színű látomása a jövőről csupán álom volt. A film egyszerű gondolatot fejez ki: nem menekülhetünk el a korunkból, önmagunk elől, a jövővel szembeni felelősségünk elől. Pazar rendezői jelenetek vannak a filmben, mint például a szalvató-rium-temetés ironikusan és színpompásan bemutatott szertartása, a könnyedén öltözött, a páciensek fölött megnyugtató kézmozdulatokat tevő hivatalos tündérekkel, a leereszkedően elnéző őrökkel. Csodálatosan játszik a filmben A. Sztyepanova, aki egy életre vágyó, meghatóan védtelen, de kíméletlenül éleslátó magányos, idős hölgyet alakít. Továbbmenve, kimagaslónak nevezhetjük B. Babocskin alakítását, a művész utolsó munkáját. Mennyi keserűséget, emberek iránt érzett megvetést fejez ki a szalvatórium-cég általa megformált főnöke; a szenátusi bizottság előtt elmondott monológjában nyugodtan és meggyőződéssel szól az emberiséghez, az emberiség jelentéktelenségéről. Az egész ragyogó töredékekből összetevődő film azonban sehogy sem áll össze ugyanolyan jelentős egységgé. Az egész, mint olyan, kételyt ébreszt, és a szó rossz
értelmében fantasztikus. Úgy látszik, a szerző a filmben ábrázolt Amerikát a negyvenes évek sajtópublicisztikájából ismeri. Amerikát csakis egzotikus jellegzetességeiben látjuk, a „burzsoá rothadás” szokásos attribútumaival. Prostituáltak utcái (méghozzá kiskorú prostituáltaké; ugyan hol látott ilyesmit rendezőnk Amerikában?!), munkanélküli csavargók alszanak a padokon, vörös ruhás vamp csábítóan csupasz combját mutogatja, pap, aki nem tud válaszolni az istenben kételkedőnek, hős, aki palackokban rejtegeti a pénzét. Mindaz, ami elől MacKinley menekül, csupán látszat. Mellesleg szólva hősünket D. Banunisz annyira nyilvánvalóan neurotikusnak, cselekvéseiben bizonytalan embernek formálja meg, hogy a meneküléshez voltaképp nincs is szüksége különleges okokra. Így azonban a film egész társadalmi problematikája elvész. A fantasztikus szatíra különleges példánya Sz. Jutkevics és A. Karanovics Majakovszkij mosolyog c. filmje. Ezt a szellemes, elegáns, paradox és ellentmondásos filmet csak megszorításokkal sorolhatjuk a fantasztikus filmek közé. Ami fantasztikus benne, az nyíltan jelképszerű nyelve. A film egészében véve ahhoz a műfajhoz tartozik, melyet Sz. Jutkevics kollázsnak nevezett. Jövőről szól filmesszé és politikai film – ez a fantasztikus film két legkomolyabb, ideológiailag tartalmas irányzata, melyekben filmművészetünk szembeállíthatná, illetve köteles lenne szembeállítani a tudományos-műszaki forradalomra és a jövőre vonatkozó saját elképzelését a nyugati fantasztikus film mítoszaival. Azonban éppen ezen a területen igen gyérek s ritkán hatékonyak filmművészetünk próbálkozásai. Azt hiszem, ez nem véletlen. Mindmáig sokan hagyományosan úgy tekintenek a fantasztikus alkotásokra, mint gyermekeknek és ifjúságnak szóló, műfajra, s nem veszik észre, hogy az már réges-rég kinőtt a pelenkából. Nem veszik észre, hogy napjainkban elsősorban filozofikus filmekről van szó. Nem tekinthető véletlennek, hogy a Gépnarancs, a Zardoz, az Űrodisszeia viharos ideológiai vitákat váltott ki. Mifelénk a fantasztikus film célja a gyermekelőadások repertoárjának bővítése. Bizonyos mértékig az történik, ami korábban a rajzfilmekkel történt: elszalasztottuk azt a pillanatot, amikor a rajzfilm filozófiai töltésűvé vált, példabeszédek és allegóriák megteremtésébe kezdett. F. Hitruk és néhány kollégájának kivételével rajzfilmgyártásunk változatlanul a Jó éjszakát, gyerekek! adás számára méretezett. Fantasztikus filmjeink fő előállítója jelenleg a Gorkij Filmstúdió. A Moszkva - Kaszsziopeia, a Kamaszok a világegyetemben, A nagy űrutazás pedig világosan bizonyítja, milyen fantasztikus filmeket kíván a stúdió előállítani. Nem áll szándékomban itt roszszat mondani ezekről a filmekről, művészi színvonalukról, mert mindez egy másik, szakmai beszélgetésnek lehet a tárgya. De: sokatmondó, hogy a fantasztikus műfaj milyen körvonalakat ölt ezekben a filmekben. Pontosan úgy, ahogy a harmincas években a fantasztikus filmek tömeges előállítását elkezdő Hollywood alkalmazta ezekhez a filmekhez a western, a gengszterfilm és a kalandfilm valamennyi sztereotípiáját, úgy, hogy csupán a díszleteket változtatta meg, és átöltöztette a hősöket, a Gorkij Filmstúdió is a gyermekfilm szabályait, cselekménysablonjait vitte át a fantasztikus filmekbe – a gyermek filmhét, melyben megtaláljuk az öntudatos és a nem öntudatos úttörőt, a rendbontó csibészt, aki azonban a
film végére persze megjavul. Jelen van hát a gyerekes szerelmi levelezősdi, Rolik, a derék robot, aki Sárik vagy Dzsulbarsz, a hűséges eb helyébe került, előttünk a nehéz helyzet, amelyben a gyermekek semmivel sem maradnak el felnőttek mögött, és keresztülhúzzák az ellenség számításait, mint úttörőink a kémfilmekben. S az egykori huligán, aki természetesen élvezi a gyermekekből álló közönség teljes szimpátiáját, a bátorság és a találékonyság csodáit produkálja. Ismétlem, szándékosan nem egy meghatározott filmről beszélek. Lehetségesnek tartom, hogy a fantasztikus filmen belül létezzen egy iskolás-úttörő alműfaj, azonban nem ez képviseli fantasztikus filmjeink legfőbb áramlatát. Hagyjuk figyelmen kívül azt, mi az oka, hogy az űrrepülésekben gyermekek helyettesítik a felnőtteket. Mindamellett érdekes lenne megtudni, a gyermekfilmek készítői honnan veszik megingathatatlanul egységes meggyőződésüket, hogy a gyermekek, akikhez fordulnak, elsősorban gyermekekről szóló filmeket szeretnének látni? Úgy vélem, megfeledkeznek arról, hogy a kamaszok (fantasztikus filmjeink pedig pontosan nekik készülnek) nem Petyát és Pavlikot, nem elefántosdit és ugrókötelest, de még csak Vaszka Trubacsovot sem, hanem Csapajevet és Stirlitzet játszanak. Ami a fantasztikus filmet illeti, abban inkább a Garin mérnök hiperboloidját, A kétéltű embert, a Fantomast részesítik előnyben. Éppen a kalandos fantasztikus filmben rejlenek a legerősebb kommunikatív lehetőségek. Ezt igazolta mind a Fantomas, mind A kétéltű ember elsöprő kasszasikere. A kétéltű ember elképesztő sikere annak idején teljesen váratlanul érte mind a kritikusokat, mind a szociológusokat, mind a filmforgalmazást. Úgy látszik azonban, hogy a sikerből mind a mai napig nem vonták le a következtetést. A film tömegsikerének titka pedig szerintem abban volt, hogy szerzőinek sikerült egy mindenkihez szóló művet létrehozniuk, melyre mind a fiatalok, mind a felnőttek egyaránt igényt tartottak. A gyerekeket a kalandos intrika, a tengeri és a szárazföldi összecsapások, az üldözések és a menekülések vonzották, a felnőtt nézőt pedig megríkatta a deli Ihtiander (V. Korenyev) és a tündérszép Guttiera (A. Vertyinszkaja) végzetes szerelmének örök időkre szóló elválásának könnyes-kegyetlen drámája. Romantikus, tiszta lelkű, közvetlen, hiszékeny hős egy idegen, közönyös, koszos városban – de szeretne az ember segíteni neki, megmenteni, vigasztalni… S maga a látvány: a kikötőváros egzotikuma, tengeri látképek, a főhősök szerelmes vízitánca – a film a legkülönbözőbb elvárásokat elégítette ki, méghozzá teljes mértékben. Ízlés dolgában a film sok kételyt ébreszthet. Ha azonban a szerzők által kitűzött feladatok szemszögéből vizsgáljuk, akkor a film megmutatta, illetve bebizonyította, hogy milyen óriási eszköz lehet az átlagos nézőért folytatott küzdelemben az a fantasztikus film, amely képes egyesíteni magában a romantikus látványt, a kalandosságot és a melodramatikus elemeket. Szeretnék még kitérni a fantasztikus film két olyan műfajára, melyekben, nyugati tapasztalatok szerint, hatalmas közönségsiker lehetőség rejlik. Az első a „rémfilm”. Magától értetődik, hogy fogunk vámpírokról szóló filmeket forgatni, amelyekben a borzalom és a szex találkozik, vagy olyan kiagyalt rémségeket, mint például az Exorcist, melyeknek lényege mindössze annyi, hogy borzolják, rafinált kegyetlenség látványával izgatják a néző idegeit. Mindemellett: találunk az orosz klasszikus irodalomban
olyan alkotásokat, melyek megfilmesítése igényli a „rémfilm” technikájának ismeretét. És tényleg, ugyan minek tekinthetjük a Vijt vagy a Szörnyű bosszút? A Vij azonban filmen nem borzalmasra, hanem nevetségesre sikerült. Nincsenek hagyományaink, ismereteink ahhoz, hogy „sűrítsünk”, titokzatos és félelmetes légkört hozzunk létre, s ez gátol ma bennünket abban, hogy filmre vigyük Puskin Pikk dámáját (csak az azonos című operából forgatunk filmet), Gogol Az arcképét, Dosztojevszkij Hasonmásét, Turgenyev késői elbeszéléseit és az orosz klasszikus irodalom egyéb alkotásait. Hasonlóképpen Bulgakov Mester és Margaritája is sajátos technikát, sajátos eljárásokat igényel ahhoz, hogy megvalósítható legyen a vérbő, mindennapi reáliák közegében jelen levő fantasztikus elem. Azt a technikát, amelyet oly ragyogóan mutatott be például R. Polanski a Rosemary gyermeke című filmben, ahol a város atmoszféráját áthatja az ördög jelenléte, s a néző egész idő alatt az események racionális és irracionális magyarázata között ingadozik. Ide kívánkozik a megjegyzés, hogy a „rémfilm” műfaj honi megteremtése talán mégsem tekinthető a szovjet filmgyártás legfőbb feladatának. De mostanában, amikor aggódva töprengünk filmjeink forgalmazásán, érdemes arra gondolnunk, hogy ezek a filmek mindig vonzották a nézőközönséget. Legalábbis, semmi okunk nincs rá, hogy fantasztikus filmjeink „műfaji választékából” hiányozzanak a nem tudományosan fantasztikus filmek. És még egy körülmény; mint ismeretes, nyugaton az utóbbi időben számos olyan filmet forgattak, amelyek a „katasztrófa film” műfaji meghatározást kapták. A Poseidon pusztulása. Repülőtér 75, Juggernaut. Mennyi pokol, A földrengés. Japán pusztulása és hasonlók. A haladó kritika élesen bírálta ezeket a filmeket, mert totalitárius tendenciákat látott bennük s a burzsoázia kísérletét, hogy az átlagnézőbe beleszuggerálja: teljesen tehetetlen a történelemmel szemben, egy erőskezű vezért kell követnie, azt, aki egyedül képes őt megmenteni a kataklizmák korszakában. A katasztrófafilmek cselekménymotívumai azonban, ha eltekintünk a rárakódott ideológiai tartalomtól, mintha csak a mi filmjeinkből kerültek volna ki. Valóban, a veszély láttán az egyébként szétforgácsolódott csoportok közösséggé ötvöződnek, a társak nevében vállalt áldozat, a tömegek élére álló tehetséges vezető – mindezzel már találkozhattunk számos alkotásban. Nem látom semmi alapját annak, hogy le kell mondanunk arról a gondolatról, hogy létrehozzuk saját katasztrófafilmjeinket. Természetesen más eszmei alapokból kiinduló filmekre gondolok. Vajon a gazli és a buharai földrengések története, a Moszkva környéki tűzvészek, a Parancsnok-szigetek szökőárja, a szahalini ciklon, a Szocsi körzetéből ismert förgetegek nem termelték ki saját hőseiket s a megfutamodó gyávákat? Vajon az elemekkel vívott küzdelemben nem mutatkozott meg kollektív bátorság, nem tűntek-e ki tehetséges szervezők, s nem lepleződtek le hamis tekintélyek? A néző látványosságot vár, megrendülést keres, katarzisra áhítozik. A fantasztikus film pedig mindezt megadhatja, s meg is kell adnia. Mint már említettük, a mai nyugati fantasztikus film mind a témák, az életanyag vonatkozásában, mind pedig a műfaji megoldások tekintetében rendkívül tarka képet mutat. Bizonyos fejlődési tendenciái azonban szemmel láthatóak. Először: a fantasztikus
film már nem azonos többé a comicsszal, a kalandfilmmel, a „rémfilmmel”, hanem a komoly, problémafelvető filmművészet fontos részévé válik. A fantasztikus film elveszti különállását, s egyre inkább a jelenségek vizsgálati módja, a művészi gondolkodás módszere, melynek fejlődését a tudományos-műszaki forradalom hatására változó valóság határozza meg. A valóságnak ez a szemléletmódja a mindennapi komédiától, a pszichológiai drámától a szatirikus groteszkig különféle műfajokban ölt testet. A fantasztikum egyébként napjainkban túl gyorsan változik realitássá, ezért a néző nem is érzékeli a fantázia termékeként. Az Akik eltévedtek az űrben című film cselekménye az Apolló-13 balesete és megmentése, a szovjet és az amerikai közös űrrepülés után már nem tetszik hihetetlennek. Azt hiszem, nem fordult elő olyan katonai összeesküvés, amilyenről a Hét májusi nap című amerikai filmben volt szó. Olaszországban azonban már több ilyen összeesküvést lelepleztek, Chilében pedig a puccs végbe is ment. A veszélyek annyira reálisak, a problémák annyira lényegesek, hogy a fantasztikus film különösebb erőfeszítés nélkül akár krónikának, tudományos jelentésnek, televíziós riportnak is tűnhet. A fantasztikum és a valóság találkoznak. De a fejlődésnek csupán egyetlen, még ha alapvető útvonalán is. Dosztojevszkij rendkívül érdekesen hasonlítja össze Edgár Poe-t és Hoffmannt: „Edgár Poe-nál csupán külsődlegesen lehetséges a nem természetes esemény (mellesleg néha ugyancsak rendkívül ravasz módon bizonyítja lehetőségét), s miután az esemény számára lehetséges, az összes többi vonatkozásban hű marad a valósághoz. Hoffmann esetében a fantasztikum másféle. Hoffmann megszemélyesíti a természet erőit: tündéreket, szellemeket jelenít meg elbeszéléseiben, sőt néha a földön kívül, valamiféle szokatlan világban keresi az eszményképét, s azt a világot felsőbbrendűnek fogja fel, mintha maga is hinne e titokzatos, varázslatos világ feltétlen létezésében…”* * Dosztojevszkij, F. M. A művészetről. Moszkva, Iszkussztvo, 1975. 114. old. (oroszul) A fantasztikusnak ez a két típusa megkülönböztethető a filmben is, illetve lényegében véve e két típus végigvonul a film egész történetén. A fantasztikus, mint művészi módszer, melynek segítségével a szerző „rendkívül hű marad a valósághoz”, s a fantasztikus jelenség, mint a szokásoson, a reálison kívüli vagy pedig a szokásostól, reálistól hangsúlyozottan különválasztott dolog. Az az irányzat azonban, melyben a fantasztikus alaptétel az élet reális, még csak alakulófélben levő, formálódó tendenciái feltárásának módja, ha mennyiségileg nem is az irányadó, de a művészi megismerés minőségét tekintve az előtérbe kerül. A jellem funkciója is változik a fantasztikus filmben. Egyáltalán nem véletlen, hogy a fantasztikus alkotásokban oly ritkán találunk összetett, egyénített jellemeket. A fantasztikus művészt általában bizonyos fantasztikus körülményeknek a hősre gyakorolt hatása érdekli – ez a hős huzamos időn át magányos az űrrepülés alatt, szörnyetegekkel találkozik, a múltba vagy a jövőbe pottyan –, s a fantasztikus körülményekkel egy normális, átlagos közembernek kell szemben állnia a maga tipikus reakcióival. Ezért van, hogy általában éles eltolódást észlelünk az általános felé, amikor a fantasztikus film hősei esetében az egyéni és általános vonások egységét vizsgáljuk. A művészt
ugyanis mindig az foglalkoztatja, hogy művének higgyenek, ezért minél valószerűtlenebbek a körülmények, annál egyszerűbbnek, kiismerhetőbbnek kell lennie a körülményeket átélő hősnek. Manapság viszont a fantasztikus film hőse egyenjogú lett a film többi műfajainak hőseivel. Eszmék szócsövéből és tárgyából, kísérleti tengerimalacból, melyen a fantasztikus körülmények hatását leellenőrzik, a comics és a kalandfilm egydimenziós szereplőjéből, aki energikusan pörgeti végig a cselekményt, a film szuverén hősévé alakul át. Az ember morális alkata, személyiségének szerkezete lesz a fantasztikus filmben a kutatás fő célpontjává. Mivel végső soron az ember döntéseitől és cselekedeteitől függ a jövő világa. Megítélésem szerint ennek a körülménynek a megértése – gondolok itt az emberhez, mint döntő tényezőhöz való viszonyra – emeli ki a Sztrugackij testvérpár forgatókönyvét a Stalkert. Annak a három embernek a történetében, akik elindulnak a csupán egyetlen hő kívánságukat teljesítő fantasztikus aranygyűrű felé, nyilvánvalóan a folklór motívumai jelentkeznek, ez azonban egyszersmind filozófiai vita és kaland is. Az egész cselekmény három hős körül összpontosul, különböző sorsú, különböző szellemiségű és társadalmi helyzetű emberek ők, akik fizikai és morális megpróbáltatásokon esnek át. A mesék hőseitől eltérően ők nem állják ki a megpróbáltatásokat. Jutalmuk viszont nem kívánságaik teljesülése, hanem önmaguk és egy olyan erkölcsi elv megismerése, melyet érdemes életükben követniük. Megítélésem szerint a Stalker, melynek filmre vitelén Andrej Tarkovszkij dolgozik, fantasztikus filmgyártásunknak jelentős alkotása lehet, éspedig éppen a fantasztikus film fő irányvonalában. Ezzel az optimista megállapítással szeretném zárni pesszimisztikus gondolatmenetemet. MEGGYESI JÁNOS FORDÍTÁSA
KÖTETÜNK KÉPEIRŐL Most, amikor ezeket a sorokat írom, kötetünk illusztrátora. Ámon László éppen harmincéves, elérkezett tehát a „krisztusi” korba, azok az évek állnak tehát előtte, amelyekről azt szokás mondani, hogy legalkalmasabb az alkotásra, a kibontakozásra, az önmegvalósításra. De mi van a művészként, grafikusként jóformán ismeretlen férfi mögött, milyen pályát futott, hogyan kerültek munkái a Galaktika lapjaira? Szerkesztőként mindig izgatottan kutatom, hogy egy-egy festő vagy rajzoló miért választja a science fictiont, miért festi távoli bolygók tájait, amikor festhetne őszi erdőket, tavaszi mezőket, nyári búzatáblákat, miért rajzol autók helyett űrhajókat, emberek helyett robotokat, megnyerő vagy riasztó küllemű „idegenek”-et? Miért fest olyat, ami nincs, ahelyett, ami van? A magyarázatot nyilván élményeiben, vágyaiban, képzelőerejében kell keresni, esetleg abban, hogy a művész maga is „idegen” az őszi erdők, az autók és az emberek világában, vagy nagyon is jól ismeri a Földet, s elégedetlen vele, a Teremtő munkáját ki akarja egészíteni vagy bővíteni. Engem az efféle vállalkozás mindig meglep, csodálatra késztet, és ha művészi színvonala elég magas, mindig lenyűgöz, különös örömmel tölt el. Ez az öröm fogott el akkor is, amikor Ámon grafikáival először találkoztam. Felfigyeltem pontosságukra, Ámon képzeletének erejére s arra, amit ő úgy fogalmaz, hogy „technikailag megoldott részleteiben is tiszta alkotásokra törekszem”. Igaza van, a tudományos-fantasztikus képzőművészetnél ez éppen olyan elengedhetetlen, mint az irodalomnál, hiszen ez az egyik legfontosabb eszköze, ezzel teszi hihetővé a hihetetlent, valósággá a víziót. Ezért adtunk neki megbízást, hogy illusztrálja a Galaktika cseh novellákat tartalmazó különszámát. A megbízás eredményét itt láthatják olvasóink. Ámon László Győrben született, ott végezte iskoláit, ott él, ott dolgozik. Gyerekkorától rajzol, létezési formájának tekinti, több csoportos kiállításon vett részt, de volt már önálló kiállítása is. Hogyan jutott a science fiction képzőművészethez? Verne regényeiben találkozott először a fantasztikummal, nagy hatással voltak rá a régi fametszetes illusztrációk. Akkoriban a romantikus, fantáziadús művek érdekelték, később megismerkedett Lem, Asimov, Bradbury írásaival, tehát a felnőttesebb, filozofikusabb tudományos-fantasztikus irodalommal, s ettől kezdve minden kezébe kerülő sci-fit elolvasott. De itt átadom a szót neki. „Foglalkoztatnak a jövő lehetőségei – írja önéletrajzában –, az emberi megnyilvánulások a különböző helyzetekben és időkben, az esetleges kapcsolatteremtés más értelmes lényekkel. Képeimen, rajzaimon elsősorban az elképzelések, hangulati, érzelmi elemek uralkodnak, realista, aprólékos kidolgozásban. A figurális megoldást szeretem. A
képzőművészetnek a sci-fi témájú része érdekel, a világűrbe kijutó gondolatok képi megvalósítása, a dimenziók, térkiforgatások. Szeretem a groteszk, humoros megoldásokat, szívesen készítek képregényeket, illusztrációkat.” Gyarapodik, fejlődik, sokasodik a magyar science fiction képzőművészet. Váratlanul bukkannak fel új és új képviselői vidéki vagy fővárosi magányukból, hogy helyet kérjenek műveiknek. Örülnénk ha meg is kapnák megérdemelt helyüket. K. P.
Galaktika tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek Szerkesztősége, Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Levélcím: 1392 Budapest, Pf. 277. HU ISSN 0133-2430 Kozmosz Könyvek, Budapest Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató Zrínyi Nyomda (82.1315/1), Budapest, 1982 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Felelős szerkesztő: Fazekas László Szakmailag ellenőrizte: Szentmihályi Szabó Péter Műszaki vezető: Haás Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné 60 000 példány Terjedelem: 11,2 (A/5) ív. IF 4602
