2010. Nagyböjt - Húsvét
54. szám
A Budapesti Katolikus Egyetemi és Fıiskolai Lelkészség lapja Mottó: „Mortem tuam annuntiamus, Domine…” (Halálodat hirdetjük, Urunk…)
A KTUALITÁS A húsvéti hit tartalma Az apostolok hitét történetileg csak akkor vehetjük megalapozottnak, ha ık valóban a názáreti Jézus feltámadásáról voltak meggyızıdve. Lényeges kérdés az is, hogy az Egyház késıbbi hite azonos-e az apostoli egyházéval. Ma azt tartjuk, hogy az Isten Jézus Krisztusban teljesen és végérvényesen megnyilatkozott s az egész üdvrendet feltárta, tehát más megváltást és más kinyilatkoztatást nem kell várnunk. De vajon az apostolok is felismerték-e ezt az igazságot? Megvolt-e hitükben legalább burkoltan mindaz, amit mi vallunk? Mert ha nem, akkor nincs folytonosság abban a hitbeli tudatban, ahogyan az Egyház önmagát értelmezi. Ha tehát azt állítottuk, hogy a keresztény hitet Jézus feltámadása indította el, azt is meg kell vizsgálnunk, milyen volt ez a hit tartalma szerint. Az ApCsel 1-5 fejezete a keresztény közösség legısibb állapotát tükrözi. A hit eredeti zsidó környezetben terjedt, de félreérthetetlenül benne van a názáreti Jézusnak, mint feltámadt Üdvözítınek a megvallása. Teológiai nyelven mondhatjuk, hogy felismerhetı a krisztológiai hit. Bizonyos, hogy a leírásban benne van Lukács egyéni fogalmazása is, de a lényeget szemtanúktól vette vagy feljegyzésekbıl merítette. Az igehirdetés
már az elsı pünkösd napján sem arról szól csupán, hogy Jézus él, hanem arról, hogy Istennél van s hogy Isten a felfeszített Jézust igazolta, megdicsıítette. Biztosan állíthatjuk, hogy az apostolok nemcsak a test megelevenedését látták Jézus feltámadásában.
Ilyen „test szerinti megelevenedésrıl” beszélnek az evangéliumok a naimi ifjú vagy Lázár esetében, de annak a vallásos életre nem volt különös jelentısége. Egyik sem állt elı azzal az igénnyel, hogy bennük az emberi üdvösség jele játszódott volna le. Jézus ellenben az örök életre támadt fel s benne az teljesedett, amire azelıtt is igényt tartott. Megjelenései bizonyították hatalmát, az új létrendben való életét és övéi iránti való szeretetét. Az Eucharisztia ünneplése egyszerre fejezi ki azt a hitet, hogy halála engesztelı áldozat volt és hogy továbbra is benne él egyházában és biztosítja egységét. Sıt az Eucharisztia egyúttal eljövetel-
ének várása is volt. Pál szavai szerint „az Úr halálát hirdetik, amíg el nem jön” (1Kor 11,26). Krisztus tehát a feltámadásban hatalmat kapott az Atyától, ennek erejében kormányoz, az idık végén pedig eljön ítéletet tartani. Láttuk, hogy a zsidók Jézus halálából az elhagyatottságot, az eltaszítást olvasták ki, azért érthetı, ha a keresztények a feltámadásban elsısorban az igazolást, a felmagasztalást keresték, illetıleg látták meg. A fontosabb szentírási helyek ezek: ApCsel 2,32-36-ban Lukács idézi Péter beszédét: „Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, s ennek mi mind tanúi vagyunk. Azután hogy az Isten jobbja fölemelte, kiárasztotta az Atyától a megígért Szentlelket, ahogy látjátok és halljátok…” Péter bizonyítékul utal a 110. zsoltárra, amely szerint a Messiás Isten jobbján hatalmat kap minden ellensége felett, majd így folytatja: „Isten ezt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, úrrá és messiássá tette”. Vagyis a messiási mivolta teljesen csak a feltámadásában ismerhetı fel, s ezt Isten maga is így akarta. Ezért akik megállnak halálánál, azok nem is ismerhetik fel ıt igazi szerepében. Az ApCsel 5,30-31-ben ugyancsak Péter nyilatkozik: „Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti keresztre feszítve megöltetek. Isten jobbja fejedelemmé és megváltóvá tette, hogy megtérítse Izraelt és megbocsássa bőneit”. Tehát arra kapott hatalmat,
2 hogy az üdvösség rendjében munkálkodjék. Nem földi, politikai uralmat gyakorol, hanem a bőnök bocsánatát hozza és az örök életet osztogatja. A feltámadás Jézus istenfiúi méltóságának is bizonyítéka. Pál egyik missziós beszédében ezt fejtegeti: „Isten az atyáknak tett ígéretét nekünk, az ı utódaiknak teljesítette, amikor feltámasztotta a halálból Jézust, ahogy a 2. zsoltárban meg van írva: „Fiam vagy te, ma nemzettelek”. Ez a hely azért fontos, mert összekapcsolja Jézus föltámadását és örök születését. Ahogy feltámadása után örök léte van az isteni dicsıségben, úgy földre jövetele elıtt is ott volt istensége szerint, mint Fiú. Ez a meglátás Jézus „lélek szerinti megismerésébıl” fakad. İ test szerint az „asszony fia”, a „szentség lelke szerint azonban a feltámadásban az Isten hatalmas fia lett” (Róm 1,4). Péter elsı levele (3, 18-22) is ezt a szembeállítást használja: „Test szerint ugyan megölték, de lélek szerint életre kelt”… Az 1Tim 3,16 idézi az ıskeresztény himnuszt: „Megjelent testben, igazolást nyert lélekben”. Tehát a földi és testi szférával szemben áll a mennyei és szellemi. Krisztus a feltámadásban ebbe ment át: igazolódott küldetése és teljes világosság derült kilétére. Ezekben az ısi utalásokban már megtalálható Jézus életének három fázisa: a feltámadás utáni megdicsıülés, az engesztelı földi élet, s az Atyánál való létezés öröktıl fogva. Az apostoli egyház tehát azt vallotta, amit a késıbbi kor is beleszıtt hitvallásába, hogy a Fiú emberré lett, köztünk lakott, véghezvitte a megváltást és feltámadásával embersége szerint is belépett az Atya örökkévalóságában. Az Egyház azonosságát a Krisztusba vetett hit biztosította.
Gál Ferenc Jézus Krisztus, a Megváltó c. könyvébıl (SzIT Bp., 1972, 56-57).
BIOLÓGIAI EVOLÚCIÓ (III.) Utószó: Evolúció és katolikus hit E tanulmány elıbbi részeiben láttuk, hogy a tudomány és a hit megállapításai a valóság különbözı területeinek megközelítéseivel kapcsolatosak, de teljesen nem választhatók szét, hiszen részben ugyanarra a valóságra vonatkoznak. Ebben a záró részben az evolúció és hit kapcsolatának néhány szempontját mutatjuk meg. A természettudomány utolsó kétszáz éve, különösen pedig utolsó fél évszázada hatalmas, határozott irányú (bár nem hiánytalanul értelmezett!) folyamatban tárta fel az univerzum számunkra jelenleg elérhetı történetét. Eszerint a világmindenség az ısrobbanás eredményeként egy nagyon kicsi, de óriási energiasőrőségő állapotból 13,5 milliárd év alatt egy ugyanennyi fényév átmérıjő kozmosszá tágult, benne a jelenleg is ismert létezık együttesével. Ez a kozmikus evolúció magában foglalja a biológiai evolúciót is. Hogy mi volt az ısrobbanás elıtt, és mi lesz a távoli jövıben, nem tudjuk. Az azonban kétségtelen, hogy az evolúcióban jelenlegi ismereteink szerint a tér- és idıbeli kapcsolatok rendkívül bonyolult hálózata mőködik, és a folyamat a kozmológiai antropikus elvnek megfelelıen kétségtelenül az elemi részektıl az ember felé tart. Hitünk szerint, amit a korábbi érvelés alátámaszt, a mindenséget Isten teremtette. A fentiek alapján azonban nyilvánvaló, hogy nem egyenként az egyes létezıket külön-külön, hanem az egészet teremtette „evolutív módon”. Azért teremtette, mert akarta Krisztust, aki İt végtelenül szeretheti. De az Istenember megtestesüléséhez Is-
tennek létre kellett hoznia az emberek világát, a nooszférát. Az ember megszületéséhez pedig el kellett indítania az élılények világának, a bioszférának kialakulását. Ez viszont nem jöhetett létre az egész kozmikus folyamat nélkül. Ennek során, amikor elérkezett az „idık teljessége”, a Szentháromság második isteni személye fogantatott a Szentlélektıl, és született Szőz Máriától, vagyis teljes emberként belépett a világba, hogy megváltsa és megszentelje azt (Teilhard de Chardin). Az evolúcióval az idı és a történetiség jelent meg hitünkben és világképünkben. Az egész kozmikus történetben a szükségszerőség és a véletlen, a törvény és a szabadság számunkra titokzatos módon összebogozva érvényesül. Azzal, hogy Isten a mindenség evolúciós teremtése mellett döntött, lehetıvé tette, hogy az idıfolyamban az egymást követı létezık sokkal nagyobb számban és változatosságban jelenjenek meg. De ennek során az is lehetséges, hogy a teremtmények között konfliktusok jöjjenek létre. Amint már szó volt róla, az evolúció hatalmas fizikai katasztrófákon keresztül halad, az élılények generációi mérhetetlen szenvedés és keserves halál révén készítenek egymásnak helyet. A tudatos és szabad ember történetének elején az ısbőn lázadása áll, amelyet a személyes bőnök tengere követ. Mindezt csak Krisztus megváltó szenvedése és halála tudja kiengesztelni. A kozmosz, az élet, az ember, a kultúra, az Egyház és Jézus Krisztus története ebbe az idıfolyamba illeszkedik, amelynek kezdetén (a teremtésben), a közepén (a megtestesülésben és a megváltásban) és a beteljesülésben (parúzia) Krisztus áll: „minden általa és érte teremtetett, elıbb van mindennél, és benne áll fenn minden.” (Kol 1, 17-18). A teremtés természetesen
3 ma is folytatódik. Most már az ember tudatos és szándékos közremőködésével is, ami az emberiségnek hatalmas hivatást és mérhetetlen méltóságot ad. A tudomány és a hit között az érintkezési pont tehát Jézus Krisztus. A názáreti Jézus történeti személyét ma már csak a legkorlátoltabb ateista tudósok tagadják, és számos archeológiai és történettudományi tény támasztja alá. Istenemberi voltát természetesen leghitelesebben Önmaga tanúsította, életével és tanításával. Bár a Fiú megtestesülését a Szentlélek által az Atya öröktıl fogva elhatározta, aktualizálódásának helyét Naprendszerünk Föld nevő bolygóján és idejét Augusztus császár uralkodása alatt a mindenség fejlıdése tette lehetıvé. Mivel Jézus Krisztus nemcsak valóságos Isten, hanem valóságos ember is, az egyes emberek genetikai állománya pedig több mint 99,5 % százalékban azonos, bármelyikünk biológiai értelemben is az İ távoli unokatestvére. Az evolúciós múlt bizonyos mértékig feltárta a jövıt is. Eszerint elıbb-utóbb egy kozmikus katasztrófa következtében megsemmisül Földünkön az élet és az emberiség is, bár megvalósulásának formája és idıpontja számunkra szintén titok. Végül a parúziában Krisztus a Szentlélek közremőködésével beteljesített mindenséget, a plerómát átadja az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenben (1Kor 15,28). A fentiekbıl nyilvánvaló, hogy soha sem volt alkalmasabb az idı a tudomány és a hit harmonikus kapcsolatának hangsúlyozására és megélésére, mint ma. A katolikus hívı öntudatosan vállalhatja a tudomány valóban tényszerően megállapított eredményeit és azok ateista–agnosztikus elıítéletektıl mentes interpretációját, ugyanak-
kor pedig szilárdan vallhatja hitének az Egyház tradíciója által megszentelt tételeket.
megırizni e helynek, a kinyilatkoztatás szent helyének a keresztény jellegét.
Dr. Szabó László emeritus professzor
A vallás a Közel-Keleten mindenütt, a Szentföldön pedig különösen is meghatározó eleme az önmeghatározásnak. A Szentföld különbözı vallások, népek, kultúrák és identitások találkozásánál fekszik. Az embert a vallása határozza meg, a belügyminisztériumban jogilag is keresztényként, zsidóként, muzulmánként, latinként vagy ortodoxként jegyzik az embert. A valláshoz tartozás pedig egyben csoporthoz tartozást, egy meghatározott csoporthoz való tartozást is jelent. Ez sokkal fontosabb annál, mint gondolnánk, mert a közösségnek, a társadalmi csoportnak szüksége van terekre, fizikai térre. Ahhoz, hogy létezzen, az kell, hogy konkrétan jelen legyen a helyszínen. A többi vallási közösséghez képest kis létszámú keresztény közösség nehezen tudja megtartani a tereit. Ha pedig nincsen helyed, nem létezel. Ez az igazi háború ma Jeruzsálemben: minél több tulajdonod van, annál többet nyomsz majd a latban, amikor Jeruzsálem jövıjérıl döntenek. Ha nincsenek tereid, nem létezel.
Hálásan köszönjük Tanár Úr alapos, gondos és lényegre törı sorozatát, amelyben olyan aktuális kérdést tárgyalt, amely fontos a keresztény oktató és diák számára egyaránt! Ezzel megvalósítja a keresztény egyetemi oktatók küldetését, a hit és a tudomány igazi tanúságtételét. Isten éltesse sokáig!
K ERESZTÉNYEK A S ZENTFÖLDÖN Zsidók és palesztinok között A Szentföld helyzetét két dolog teszi egyedülállóvá a közelkeleti államok sorában: a zsidó Izrael jelenléte (amit ki-ki tekinthet feszültségforrásnak, vagy éppen ellenkezıleg: szerencsének a párbeszéd szempontjából), és az életet minden szempontból átható konfliktus, amely meghatározza az emberek gondolkodásmódját, jövıképét, aggodalmait, a feszültségeket, a gyanakvást is; szervesen hozzátartozik a Szentföld életéhez. Izraelben és Palesztinában összesen legfeljebb 170 000 keresztény él, 60 %-uk Izraelben, 40 % Palesztinában. Jeruzsálemben mintegy félmillió zsidó, körülbelül 230-240 000 muzulmán és alig 910 000 keresztény él. Már a számok is jelzik: a keresztények a lakosságnak alig 1 %-át teszik ki. Ez azt jelenti, hogy a keresztény közösség nem rendelkezik politikai súllyal, nincs hatással az ország politikai életére és alig látható. A Szentföldet zsidók, muzulmánok és keresztények lakják, és úgy gondolom, hogy egyikük jelenléte sem véletlen, hanem Isten tervének része, de egyre nehezebb feladat
Izraelben a legnagyobb keresztény közösség a korábban igen népes görög ortodox (48-49 %); ıket követik a katolikusok (46-47 %), majd az összes többi, létszámában kicsi, de hagyományaiban éppoly gazdag egyház, mint a szírek vagy az örmények. Ezek létszáma valójában inkább szimbolikus jelenlétet tükröz, mintsem valóságosat. A katolikus egyház is megoszlik a rengeteg rítus között. Szinte azt mondhatnánk, hogy ami a szentföldi egyházakban közös, az éppen a megosztottságuk. A szentföldi keresztények száma önmagában viszonylag állandó, arányuk azonban rohamosan csökken, hiszen a muzulmán és a zsidó közösség demográfiailag sokkal erısebb
4 növekedést mutat: a zsidó családokban átlagosan három gyermek van, a muzulmán családokban öt, a keresztényeknél jobb esetben kettı. Vagyoni helyzetük alapján a keresztények a középréteghez tartoznak, bár nyilván vannak szegényebbek is; ami pedig a keresztények iskolázottságát és végzettségét illeti, az élvonalban járunk. Ez érthetı is, hiszen nagy kisebbségrıl van szó. Az izraeli keresztény közösség problémái közt a legsúlyosabb a szekularizáció, az Egyház életétıl való eltávolodás. Az egyházi struktúrák nem jelentenek társadalomszervezı erıt. A társadalom szerkezete más országokkal, sıt Palesztinával is ellentétben Izraelben már nem biztosítja a keresztények csoportjának egységét. E téren az igazi kihívás az, hogy társadalmi csoportból igazi egyházi csoporttá váljunk. E nélkül ugyanis a keresztény közösség elvész. Igen nagy ütemben zajlik a szekularizálódás, ráadásul gomba módra szaporodnak a szekták, ami a keresztények számának erıs csökkenéséhez vezet. Egyfajta identitásprobléma is megfigyelhetı: Izrael zsidó és demokratikus állam. A keresztények, akiknek a 99 %-a arab, 1 %-a pedig Fülöp-szigetekiekbıl, oroszokból és másokból áll össze, kettıs identitással élnek: egyrészt a palesztin néphez tartoznak, másrészt viszont Izrael államhoz. A keresztények esetében egyenesen hármas identitásról is beszélhetünk: amellett, hogy izraeli arab vagyok, még keresztény is. Ez pedig sok probléma forrása, ami egyesek számára valóságos frusztrációvá válik. De sok távlatot is nyithat. Nemcsak Izraelben, hanem az egész KözelKeleten alapvetı szerepet tölt be az iskola. Egyrészt ez a folyamatos keresztény nevelés egyetlen lehetséges tere, amely az adott külsı kulturális közeg ellenére segít a keresztény identitás megırzésében. A másik nagy feladata a „moderá-
lás”: a keresztény iskolában együtt vannak a muzulmánok és a keresztények. Így általában ahol keresztény iskola van, ott aligha vannak feszültségek a keresztények és a muzulmánok között. Az izraeli keresztény közösség elıtt álló legnagyobb kihívást az egység megırzése jelenti, nemcsak társadalmi csoportként, de olyan egyházi közösségként is, amely vonzó példát tud mutatni. Nem elég jelen lenni, de keresztényként hallatnunk is kell a szavunkat az izraeli társadalmon belül. Nagy kérdés az Izraelhez tartozás is. Vajon elég elviekben elismerni Izrael államot, vagy együtt is kell mőködni a zsidó intézményekkel? Ha igen, mennyire és hogyan? A válasz megint belülrıl osztja meg a keresztényeket: van, aki a nagyobb fokú együttmőködés híve, és van, aki az elkülönülésé és az autonómiáé. Palesztinában – Izraellel ellentétben – a politikai hatóság romokban, a megosztottság és a politikai bénultság uralkodik, és nem igazán tudni, ki és hol dönt, és valóságosak-e azok a döntések, vagy csak papíron léteznek. Úgy tőnik, mintha itt nem létezne semmiféle irányítás, mintha az állami intézmények helyett érdekcsoportok vagy törzsek kezében lenne. A gazdaság is romokban hever, és ez nagymértékben kihat az emberek életére. Palesztina mindig is a vallási turizmusból, a zarándoklatokból, a kereskedelembıl élt. A konfliktus, a szeparáció és a fal miatt most mindez szinte teljesen megszakadt. Ez pedig borzalmas gazdasági – és következésképpen társadalmi – helyzethez vezetett. Amíg Izraelben a keresztények száma stabil, Palesztinában drámaian csökken. Betlehem 1967ben keresztény többségő város volt, a mai számítások szerint a keresztények aránya Betlehemben nem több 10 %-nál. A helyzet nagyon nehéz, fıleg a palesztin auto-
nóm területeken. A kivándorlás, az emigráció a keresztény közösség középosztályát érinti, ami nemcsak mennyiségi, de minıségbeli szegényedést is jelent: professzorok, tanárok, építészek, orvosok, mindenki, aki szakmai szempontból is lehetıségekhez kíván jutni. Az elszegényedés is megfigyelhetı. Ez pedig pszichológiailag komoly hatással van az emberekre és a közösség egész életére is. Erıs frusztráltságot okoz, és olykor túlzott üldöztetésérzethez vezet, ami jóval túllép a valós számokon és megfontolásokon. Amíg az izraeli keresztény közösség identitásproblémákkal és belsı megosztottságával küzd, a palesztinai keresztények palesztin identitástudata igen erıs és egyértelmő. Tagadhatatlanul lesznek problémák az iszlám közösséggel, de a keresztény közösség büszkén vallja magát palesztin állampolgárnak. A párbeszéd itt a mindennapok része. Nem annyira az elvek körül forog, mint inkább a mindennapi élet konkrét kérdéseirıl szól, mint egy nagy társasházban, ahol pedig néha elkerülhetetlenek a viták is. A szentföldi keresztények többféleképpen látják az iszlámhoz való viszonyt. Vannak, akik úgy vélik, jó, s a problémák forrását pusztán az ellenırzés alól kikerült néhány túlbuzgó csoport képezi, a szélsıséges mozgalmak, amelyek viszont nem az iszlámot képviselik. E felfogás követıi szerint a keresztények évszázadokon át jó kapcsolatban éltek a muzulmánokkal, és nem szabad eszközzé válniuk azok kezében, akik rosszat akarnak mondani arról. A másik álláspont szerint igaz, hogy vannak szélsıséges sejtek, igaz, hogy vannak fundamentalisták, de az is igaz, hogy a muzulmánok összességében véve nem szeretnek bennünket, amikor tehát keresztényellenes atrocitások történnek, nem tesznek semmit a védelmünkben. Mindkét véleményben van valami igazság.
5 A kereszténység és az iszlám közötti, konkrét, sohasem elvi kérdésekrıl szóló párbeszéd fı színterét az egyház intézményei, az iskolák és a kórházak adják. Ha a társadalomnak csak 1 %-a vagyunk is, az egyház intézményeivel, fıleg az iskolákkal a palesztin lakosság nagy része érintkezik. Ezek a párbeszéd és a tényleges találkozás színterei. Izrael viszont nem szorul rá az egyház intézményeire, iskoláinkra, kórházaira. Elenyészı kisebbségként nekünk van szükségünk Izraelre. A helyi lakosság részérıl nehéz a párbeszéd Izraellel. Izrael ugyanis nem a Biblia Izraelje, nem Jézus Izraelje, hanem az ellenırzıpontoké, a harckocsiké. Az egyháznak mindazonáltal kötelessége párbeszédet folytatni Izraellel, nem engedheti meg, hogy a konfliktus eltömítse az Izraellel fennálló kapcsolatok egyetlen szőrıjét. Kulturális szempontból Izrael messzemenıen nyitott, a kulturális intézmények laikus, vagy akár vallásos valósága készen áll a párbeszédre. Az egyház nem áll készen: elenyészı a héberül tudó keresztény papok száma, és meglehetısen problematikus a Szentszék és Izrael kapcsolata. Az ökumenikus párbeszéd a társasház párbeszéde. A lakosságon belül mőködik a párbeszéd, vagyis nem mőködik, mert nincsen rá szükség: együtt élnek, minden család vegyes: katolikusok, ortodoxok és örmények minden probléma nélkül házasodnak egymás között. Intézményi szinten sokkal több a féltékenység: minden egyháznak rögzítenie kell a határait, mert ha nem húzod meg a határokat, eltőnsz, a fennmaradás a tét. Az olykor túlhangsúlyozott féltékenységeket leszámítva általában szívélyesek a kapcsolatok. A keresztény közösség részérıl egyfajta üldözési mánia figyelhetı meg: egyre kevesebben vagyunk, elfogyunk, mindenki ellenünk van, alulmaradunk, a világ keresztény
közössége nem tesz semmit; az emberek valós, megalapozott, de azért egyben túlzó félelemmel nézik a jövıt.
de egyre jobban elszigetelıdnek egy olyan környezetben, amely egyre kevésbé érti meg e helyek fontosságát. A Szentföld a világ összes konfliktusával együtt is mindig lenyőgözı, szép, különbözı hagyományokban gazdag hely marad, és már az gazdaggá teszi az embert, ha ott van, a Szentföldön, mert a világ középpontjában érzi magát. Minden közösség, keresztény, zsidó, muzulmán, képviselve van és keveredik a Szentföldön. Összeütköznek és találkoznak egymással, de – úgy gondolom – mindenképpen megmaradnak. Fr. Pierbattista Pizzaballa OFM cikke az I Cristiani in Medio Oriente címő könyvben (Leonardo International Kiadó, Milano 2009, 59-69). Szabó Zsuzsanna fordítása (Brüsszelbıl)
A PAPSÁG ÉVÉBEN Szír Szent Efrém a papságról Az igazán nagy kihívás az, hogy társadalmi közösségbıl, csoportból, belügyminisztériumi jegyzékbıl meggyızıdéses egyházi közösséggé kovácsolódjunk. A keresztények kivándorlásának hátterében ugyanis nemcsak a gazdasági problémák és a konfliktus keresendı, hanem a hivatások válsága is, az emberek már általában nem éreznek hívást arra, hogy szentföldi keresztények legyenek. Szentföldi kusztoszként (ez a ferences elöljáró neve) a szentföldi keresztény jelenlétet és a szent helyek keresztény arculatát igyekszem ırizni. Ezek szent helyek maradnak a keresztény közösség nélkül is, de nagyon nehéz lesz, ha nem egyenesen lehetetlen, megırizni e helyek keresztény identitását. Nem fenyegeti ıket üldözés,
A papság méltóságának adománya meghaladja az ékesszólást, az értelmet és minden gondolatot. Véleményem szerint ez az, amit Pál mintegy értelme kényszerén elámulva e felkiáltással méltat: „Ó, Isten tudománya és bölcsessége gazdagságának mélysége! Mily felfoghatatlanok szándékai, s mily bejárhatatlanok útjai!” (Róm 11,33) Amilyen magas a földtıl az ég, olyanok a mi kéréseink is az Istenhez képest, a pap mégis kéri az Urat a szolgákért. Figyeljünk csak, kedves testvérek, tisztán és bizton erre a titokzatos és rendkívüli gondolatra; tudniillik arra, hogy a tiszteletet érdemlı papság nélkül a halált hozó bőnök bocsánata nem következik be. A papság valóban bátran indul a földrıl az ég felé, míg csak
6 bele nem tekint a láthatatlanba, ahol az Úr elé áll, és meghajolva könyörög a szolgákért, s így odajuttatja szolgatársainak könnyeit és sóhaját. A papság különleges módon, hasonlóan a szolgálattevı Úrhoz, sőrő esdeklésekkel ajánlja fel a bőnbánatot, az irgalmat és a megbocsátást. A pap mint képviselı mindenért és mindenkiért végzi imádságát, s így e csodálatos titok által minden közeledı lélek elnyeri szennyezettségébıl a tisztulást. Ismerjétek föl, Isten szentjei, hogy e kettı – a fölajánlás és a bőnbocsánat – nem jöhet létre a földön másképp, hacsak az ég nem jön segítségére, és meg nem szenteli az adományokat. Már láthatod, ember, ezt a ragyogó csodatettet, a méltóság értelmét, amely a lelkek megtisztulását szolgálja a szennytıl. Boldog, aki ebben méltóan szolgál, tisztán és feddhetetlenül. P. I. fordítása
A papság örömeirıl 2009. október 29-én az MKK vendége volt Telenkó Miklós görög katolikus pap. A papság éve alkalmából a papság örömeirıl beszélt saját életútján, hivatásán keresztül – és azt hiszem, óriási sikerrel. Rámutatott arra, hogy nekünk, fiataloknak két dolgot kell eldöntenünk, egyrészt hogy mi a hivatásom, másrészt hogy kivel csinálom (értve ezalatt, hogy Istennel vagy Isten nélkül). Kivel barátkozom, ki lesz a társam az életutamon. Elmondta, hogy amikor a teológiára jelentkezett, nem volt biztos benne, hogy pap akar lenni, ráadásul a szemináriumban bezárva is érezte magát. Egyik nyáron azonban az országot járva rengeteg fiatallal találkozott, akik érdeklıdtek az Isten iránt, és ez motiválta, erıt adott neki, hogy pap legyen. El is végezte a teológiát, és már nagyon szeretett volna pap lenni, de a görög katolikus pap felszente-
lése elıtt választás elıtt áll, hogy nısen, vagy nıtlenül szenteljék fel. Négy évig Hajdúdorogon volt hitoktató, számos fiatal vette körül, amikor a Gondviselés révén megismerkedett feleségével. Miklós atya hangsúlyozta, hogy a házasságnál és papságnál is egy fontos dolog van: a bizonyosság, az az érzés, hogy jól döntök, helyesen cselekszem. Mindenki érdeklıdve és kíváncsian hallgatta humorral teli történeteit és gondolatait, mert érzıdött rajta, hogy éli is azt, amirıl beszél: a papság tényleg öröm számára. Elmondta azt is, hogy ez nem minden pillanatban és élethelyzetben volt így. Körülbelül négy hónapja volt pap (és öt hónapja házas), amikor meggyszedés közben leesett a létráról, és súlyos balesetet szenvedett. Kórházból kórházba szállították, magatehetetlenül feküdt, és ráadásul a hitét is elvesztette. Ahogy mondta, ennél nagyobb vesztesége nincs az embernek. Egy paptársa vetette föl, hogy menjen el Lourdes-ba, mert ott mindenki meggyógyul, oda már tolószéket sem kell vinnie. Lourdes-ban megtapasztalta, hogy „ha nem te mégy a jó Istenhez, ı megy érted”, amikor is nem akart templomba menni, de az ápolók a felesége kérésére elvitték. Még gyóntatni is felkérték – mint mondta, ha az ember az Istenre hagyja az életét, akkor Isten felemeli –, ahol meglepve tapasztalta, hogy az ı a tolószéke mellett kígyózó sor állt, míg a többi püspök atyák ott breviáriumoztak mellette. Egy férfi könnyes bőnbánata elgondolkodtatta helyzetérıl, hogy a tolószéknek megvan az az elınye, hogy nem tud belıle fölkelni, így idejét a gyónókra fordíthatja, míg a plébánosok általában sietnek. Ebben egyfajta hivatást talált magának: sok ember lelkiatyja, gyóntatója lett. Számtalanszor
megélte
az
Egyházhoz tartozás örömét, különösen is a balesete után. Hiszen ha nem szentelıdik pappá, mi lett volna vele így bénán? A papságot viszont így is, tolószékben is tudja folytatni, azaz a hivatásának élhet továbbra is. Szívhez szóló gondolata volt számomra, amikor arról beszélt, hogy amikor mi, fiatalok azon töprengünk, vajon mi is az Isten akarata velünk, akkor még nem tudjuk elıre az életutunkat, tehát nem kell aggódni, ha nem látjuk a hivatásunkat. „A megroppant, kettétört nádat, a pislákoló mécsest nem oltja ki az Úristen. Ha van benned a hivatásnak bármilyen kicsiny szikrája, azt hagyd. Az Úristen utánamegy”, és kibontakoztatja azt – mondta Miklós atya. Hangsúlyozta, hogy életünknek kell jelmondatának lenni, nemcsak a papoknak, hanem nekünk is. Kiemelte azt is, hogy Isten ujjlenyomatait kell megtalálnunk a saját életünkben, de ezek az ujjlenyomatok nem egyformák, mert Isten mindegyikünkön máshol talál fogást. Szerinte, ha a hivatásunkat megtaláltjuk, akkor az Isten is meg fog találni minket. Életének, életüknek (feleségével) nagy szomorúsága volt, hogy balesete után nem volt gyermekük. Lelkiatyja erre azt tanácsolta neki, hogy válasszon magának egy nemrég boldoggá vagy szentté avatott közbenjárót. (Ekkor mondta, meglepıdött, amikor megtudta, hogy az MKK-ban színekrıl vannak elnevezve a csoportok. Azt gondolta, hogy védıszentek szerint, vagy a magyar szentek szerint vagyunk csoportokban. Érdemes lenne megszívlelni ezt a gondolatot, és védıszentet választani csoportjainknak!) Azt is a lelkére kötötte a paptársa humorosan: „nehogy valami középkori, régi szentet válassz, valami új szentet, mert új seprı jól seper”. Romzsa Tódort, az akkor nemrég boldoggá avatott görög katolikus vértanú püspököt választot-
7 ta közbenjárónak, kinek hathatós közbenjárására ma már nyolc éves fiuk van, aki a közbenjáró után a Tódor nevet viseli. Számára nagyon nagy öröm, ha fiatalok, gyermekek vannak körülötte, mert mint mondta, a gyermek mindig tükröt tart felénk. Miklós atya tanúságtétele megmutatta számunkra, hogy a Gondviselı Isten irgalmára és szeretetére életünk minden percében, örömben és nehézségben is számíthatunk. Az elıadás után Pákozdi István atya is a Gondviselésrıl beszélt, egyrészt, hogy „véletlenül” pont másnapra esett Romzsa Tódor ünnepe, másrészt, hogy két napra rá pedig Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspököt avatták boldoggá (október 31-én). Meszlényi Zoltánhoz is lehet fohászkodni, mert még lehet, hogy „nincs sok rábízott kérése”… Palásthy Kinga
TANÚSÁGTÉTELEK Második „éjfélim” végén a karácsonyfa alatt kiosztottam a meglepetéseket a ministránsoknak és a csöppségeknek. Luca, a maga másfél évével lenyőgözve nézte a betlehemet és sorolta az állatokat, a királyokat, pásztorokat, Jézust és a Szent Családot. Nézte és nézte, én meg vissza a sekrestyébe és kapcsoltam le a lámpákat, intéztem a dolgokat, hirtelen velıt rázó és vigasztalhatatlan sírást hallottam. A szülık csak csitították, ám Luca ontotta a könnyeket, egész beleremegett, hogy ott kell hagynia a betlehemet, mert a templomot bezárják.... Egész este és éjjel ı jár a fejemben. Megértem azt, amit ı már (vagy még) megértett: Én/mi felnıttek, papok állandóan csak rohanunk, pedig egy a szükséges. Luca a jobbik részt választotta, és ha nem lenne ún. „oldallagos ellá-
tás”, nem is vesztené el soha! Lucában a keresztény nép kiáltott és sírt: Pásztorok, álljatok meg! Hajlok rá, hogy jövıre napi egy karácsonyi szentmisém lesz, ünnep és karácsony mindenütt: egy 24-én, a másik faluban 25-én, a harmadikban 26-án. Luca fényt hozott nekem karácsonykor! Továbbadom mindenkinek. Mihályi Miklós elıszállási plébános
Dodó Pár nappal karácsony elıtt voltunk csak, amikor hirtelen meghalt. 52 évesen csak eldılt otthon, mint egy zsák, még mukkanni sem tudott. Tüdıembólia. Alattomos egy halál, azt mondják, az ember még a földre sem ér le estében, s már hirtelen az égben találja magát. Még a pohár pálinka ízét sem tudta tisztességesen élvezni, merthogy – Jenci, a fia elmondása szerint – életének ez volt az utolsó tudatos cselekedete. Szóval meghalt. Majdnem elfelejtettem, cigány volt az istenadta. És hát, példacsúf egy ember. Nagydarab, fekete, mély, rekedt hangú, s a fogorvosok sem az ı pénzén gazdagodtak meg. Mindezek mellett még hadart, sıt, egyben dadogott is. Ha beszélt. Késıbb hallottam énekelni, érdekes, akkor egyiket sem tette. Négy éve ismertem nagyjából, s az elején rettenetes ellenszenves egy embernek láttam. De velem mindig tisztelettel beszélt, éreztem, hogy valahogy nagyra tart. Soha nem hallottam káromkodni. „Menj a frászkarikába!” Ez volt a szavajárása, ha dühös volt. Ha nem volt az, akkor rendesen az „Aggyisten!” után még kézfogás közben ráhadarta: „A-a-a-dj egy százast, százast, adjál!” De nemcsak nekem mondta, mindenkitıl koldulta a százast.
Késıbb hallottam, hogy az inflációt is követte, mert anno húszassal indított. Közelebbi kapcsolatunk a hárságyi kocsmában kezdıdött. Sıt, ha jól belegondolok, találkozásaink kizárólagos helye is a hárságyi „szerverközpont” volt, talán templomban egyszer volt alkalmam szép fehér ingben látni. Amikor a feleségét temettük, elıtte a misén. Sírva jött a plébániára kora reggel: ”O muri’ cigánká me!” (Meghalt az asszony!). Mert akkor már hozzám rendesen cigányul szólt. Beásul. S én románul válaszoltam, „úricigányúl” ahogy ı mondta. De nagyon jól megértettük, ugrattuk is egymást. Tisztességgel eltemettük Marit, a stóladíjjal azóta is lóg… Amikor a kocsmában egy este ferbli-parti közben (az öregebb svábok esténként ott verik a blattot, a polgármesterrel sakkoznak, páran még tudnak ultizni is), szóval parti közben a teljesen „elázott” Dodót a fiatalok ugratták, aki egyre hangosabban, egyre ordenárébb módon kezdett válaszolgatni. Nem káromkodott, csak a nemi szervek olyan széles skáláját kezdte emlegetni, változatos jókívánságok közepette, hogy sirült le az orcám bıre, amin a suttyók aztán nagyokat derültek, és amit egyre hangosabb röhögéssel nyugtáztak. Amikor nem bírtam már hallgatni tovább, rászóltam románul halkan. (Azt hittem a hangzavarban meg sem hallja) : Măi, Dodo, nu-Ńi e ruşine, cum vorbeşti, măi? (Te, Dodó, nem szégyelled magad, hogy beszélsz, te?) Döbbent csend lett a kocsmában. Dodó fekete arcán az érzelmek viharoztak, láttam, hirtelen nem is bírja követni, hogy „nyelvén” pirítottak rá. Aztán kimeredtek a szemei, üvöltött: „Jaj Istenem, Istenem!”, hányta a kereszteket magára, s hirtelen kezdte letépni az inget magáról. Csak úgy
8 röpködtek a gombok! „Jaj, hogy egyem meg a szívedet, hallottátok? Hallottátok? Jaj, te! Jaj Istenem, Istenem!” Aztán sírni kezdett, ijedten vettem észre, hogy meg akar ölelgetni, ami ellen bıszen tiltakoztam, aztán sört rendelt, megint tépte az ingét, és hosszasan fejtegette, hogy én bizony cigány vagyok! Nem is akármilyen! Úr, de cigány! Na, most erre én – nagy székely – mit is mondjak? „Hát, barátom! Lecigányozott egy cigány! Ezt is meg kellett érnem! ” – mondom magamban… Ekkor már mindenki sírt a röhögéstıl. Nos, innen a kezdıdött a „barátságunk”. Dodó testvérének fogadott. Aztán lassan sok mindent megtudtam róla. Hogy a börtönt is megjárta, a hárságyi tyúkok sem voltak mindig tıle biztonságban, de szerinte csak hirtelen reggel „oo-tt lettek, ott lettek” az udvarán, s mivel nincsen kerítés, gyorsan Marival levágatta ıket, nehogy a róka vessen szemet rájuk. Mindezek ellenére az emberek a faluban szerették Dodót. Hozzátartozott a faluképhez, még ha sokszor ki is ütötte a biztosítékot sokakban. Köztudott volt, hogy bármilyen hangszert adtak a kezébe, azon egy-két akkord után bármit eljátszott. Még módjával tisztességesnek is volt nevezhetı. Egy közös fia volt Marival, a Józsika, ıt nagyon szerette. Bár már 16 éves, még mindig az általános hetedik osztályát koptatja. Aznap a harmadik temetés volt az övé. Vásárosbécen az anyjára temettük (mert az egy éve elhunyt felesége az elızı férjére „kérte” magát). Lehet, hogy az örök nyugodalmat, most az egyszer szegény Mari tényleg komolyan gondolta… Eléggé elcsigázottan értem oda, mindhárom temetés misével volt, barátságtalan, szeles idıben álltunk a temetıben, miután az elızı miséken a hideg templomokban kellıképpen át is fáztam. A harmadik faluban temetjük,
mégis sokan vannak kint. A tömegbıl két polgármester is kiköszön, látok magyarokat is szép számmal. De cigány van a legtöbb. Öltözködés közben megkérem a Munkásembert (ı is cigány), mutassa meg nekem az Ördögöt, ha itt van, mert sokat hallottam róla, de egyszer sem láttam. Mikor megpillantom, önkéntelenül felhördülök: „Te jó Isten!” Vigyorognak a sírásók: Nem, az Ördög az! Szegény, olyan fekete, mint a reverendám, közben biztossá érik bennem egy disszertáció-szagú ötlet: Bosch mielıtt megfestette a híres kísértésképét, elıtte tanulmánykörúton járt Vásárosbécen. Hirtelen korrigálom addigi álláspontomat szegény Dodó csúnya voltáról, és megállapítom magamban, hogy egy határozott férfiszépség volt, egy igazi Adonisz. Eltérek a szertartástól. Egy Kalyi Jag és egy Ternipe számot hoztam ki CD-n, kérem, hogy játsszák le a búcsúztató helyett, rögtön az elején és a koporsó beszentelése után. Ezzel a két autentikus cigányzenével búcsúzom el én Dodótól. Közben igazolását keresem a rendhagyó szertartásnak abban, hogy mégis hitelesebb cigány népdallal köszönni el tıle, mint azt énekelni, hogy: „Ma véget ért a földi munka, a Nap már éjbe hajolt…” Mert ugyan Dodónak tényleg éjbe hanyatlott a Nap, de hát valljuk be: szegénynek életében nem sok köze volt a munkához. A CD-n lovári nyelven ugyan, feljajdul az öreg cigány rekedten: „Shuna bate muro raia, Devla!” (Hallgass meg, Istenem!”) Elszabadulnak az érzelmek. Közben nézem a lezárt koporsó szemfedelét, hogyan dobálja a szél. Hallgatom a hátam mögött a cigányok szaggatott jajongását. Úgy érzem, nem is az öreg cigány, hanem Dodó énekel. Végigfut a hátamon a hideg, s eközben történik meg az, ami miatt ezt az egészet leírtam.
Nyolcszáz kilométert repülök visszafelé térben: Gyergyóalfaluba, huszonnégy évet idıben gyerekkoromba. Hirtelen váratlan élességgel tolulnak fel az emlékek olyan mélyrıl, hogy én is megdöbbenek rajta. Soha eddig nem jutott ez eszembe. Magamat látom kisgyerekként a nyári szünidıben Vaszi András bácsiék kerítésén lógva. Az öreg Vaszi Péter bácsi az istálló hátánál a trágyát rakja ügyesen kockára, öreges, lassú mozdulatokkal. Tikkasztó meleg van. Állandó játszótársaim nincsenek mellettem, valószínőleg éppen „örök” haragot tartottunk pillanatnyilag egy eltört játék, vagy egy alapos verekedés miatt. Igen, lehet, hogy ezért vagyok az öreggel. Szerettem a háborút megjárt Péter bácsi meséit az Arhangelszki lágerrıl, a székely katonák bajtársiasságáról, bajban való összetartásukról. És mert mindig meghallgatott engem. Jólesett, hogy felnıttként beszélt egy alig 6-7 éves gyerekkel. Hogy miért másztam fel a kerítésre, rejtély. De félig átlógva rajta csimpaszkodtam, a felsı hevederre térdeltem, és néztem, milyen szépen lesz kockává a trágyadomb, az öregúr lassú, szakértı mozdulatai alatt. A kerítésen kívül egy kis patak folyt, mellette közvetlen a kerítés alatt egy ösvény kanyargott. Egyszer csak meglátom közeledni jellegzetes kacsázó lépteivel az ösvényen Matyit, az öreg cigányt. Abban az idıben nagyanyáméknál, a Bagolyloka utcában sok cigány volt, jó kapcsolatban éltek a magyarokkal. Lováriak voltak, gazdagok, többnyire lókereskedéssel foglalkoztak. Enynyi év után is félve írom le, hogy bizony szebb lovaik voltak, mint a magyaroknak, mert csak vásárba jártak velük, jól tartották ıket, de nehéz mezei vagy erdei fakitermelı munkát egyik sem kellett végezzen. A húsvéti határkerülésen nem egyszer láttam Matyi bácsi gyönyörő éjfekete csıdırét, amint köl-
9 csönadta a legényeknek, mert – szó ami szó – szép látvány volt befont farokkal, hosszú kifésült hajával, ahogy táncolt a többi között. Piros „botikókkal” szépen feldíszített kantárján a sok csörgı feladata pedig az volt, nehogy valaki ne vegye észre az ájtatos énekes körmenetben. Persze ezt ki is kellett érNagymamám demelni tıle. (Mámika) temetésén – akkor még háztól temettünk – a cigányok közt láttam Matyi bácsit is a feleségével, Piroskával. Megkapó látvány volt az öreg. Hatalmas, fehér, gondozott ferencjóska-bajsza volt, lehajtott fejjel állt, kezében tartotta a kalapját, míg kivitték sarokra tárt nagykapun a koporsót az udvarról. No, de ez még messze van. Mámika él és virul, valószínőleg valamelyik „barátnéjához” futott bé egy percre, hogy aztán egész délutánra ott felejtse magát, és csodálkozzon induláskor, hogy „né, hogy eltıtt az üdı!” Én a kerítésen lógok, jobbról kacsázik Matyi. A széles karimájú kalaptól nem vesz észre a magasban, de bennem eldörren a belsı hang: „Mindenkinek köszönni kell, gyerek!” És hát a lelkiismeret szava: Isten szava, akkurátusan odarikkantom az öregnek: „Csókolom, Matyi bácsi!” Az öreg megtorpan, felnéz rám, a fejedelmi bajusz majdnem a füléig szalad. Ebbıl gondolom, hogy vagy mosolyog, vagy harapni készül, de hát nem csúfolkodtam vele, ebbıl aztán az elıbbiben reménykedek, mert ha nem, itt hét baj lesz. – Jaj, de szépen tudsz köszönni, te gyermek! Ki fia vagy? – Az apámé! De hogy ne tőnjön kissé illetlennek ez a felnıttektıl tanult válasz, nehogy a végén mégiscsak megharapjon, gyorsan hozzáteszem: – De Forró Berta nén’ onokája vaok! – Jaj, de ügyes gyermek vagy te, gyere ide, csókoljalak meg! S azzal hirtelen felnyúlt értem lehúzott magához, s mire megijedtem, vagy tiltakozhat-
tam volna, egy szúrós, bagószagú, nyálas csókot kaptam a bal képemre. Azzal tovakacsázott. Péter bácsi csak annyit látott, hogy a kicsi csizmák a levegıbe repülnek, ahogy a hasamon átfordulok a kerítés tetején, aztán hirtelen visszatérnek. És csak nevetett, nevetett. Azt, hogy „Életedbe’ szerencsés ember leszel, mer’ egy cigány megcsókolt!” már futás közben hallottam, mer közben én a kerítésrıl gyorsan le, a kicsi kapun ki…
Emberesen bevallom, nem tudom, miért rohantam. Nem féltem, nem is ijedtem meg, csak talán túl váratlan volt az egész. S közben az ingem sarkát jól megköpdöstem, s dörzsöltem-dörzsöltem az arcomat, hogy az az undorító bagószag eltőnjön onnan. Ahogy rohanok, látom a Békény hídján jönni Mámikát. Odaszaladok hozzá, de addigra már vörös a bal arcom a dörzsöléstıl. Lélekszakadva újságolom neki mi történt, ı is nevet. Nem értem: – Megcsókolt, hát megcsókolt… Jobb, mintha orrba vágott vóna! Hanem te csakugyan ügyes gyermek vagy, ha köszöntél neki! Hát ebben aztán buzgón helyeselve értettem egyet magamban Mámikával, fıleg a mondat második részével, s hazafelé azon morfondíroztam magamban, hogy néha ezt a dicsérı mondását eszébe kellene juttassam, ha rossz fát tettem a tőzre, és éppen letörni készül a derekamat. Sokáig éreztem azonban a szúrós cigánycsókot, s a dohány - ak-
kor még undorítónak tartott - szagát az orromban. Miközben áthúzott magához Matyi a kerítésen, egy kicsi szög kiállt a kerítésbıl, s a hasam oldalát megkarcolta. Felszíni hámsérülés volt csak, alig vérzett. Azt azért sajnáltam utólag, hogy csak annyi, mert Mámika elintézte azzal, hogy „nem folyik el az egész hurkád, marad még benned rosszaság elég!” De ami a seb abszolút jelentéktelen voltát mutatta, hogy az ilyenkor szokásos fájdalomdíjat, a szelet lekváros kenyeret is „elfelejtette”, pedig azt nagyon szerettem. Mindig szépen lenyaltam róla a mővészi vékonysággal rákent lekvárt, a kenyeret, meg odadobtam Szellı, a ló elé. Hiába, a jó szívem… Mindez hirtelen, másodpercek alatt viharzott át rajtam, ott Dodó ravatalánál. Elmosolyodtam magamban, s hirtelen ismét éreztem Matyi bácsi szúrós bagós csókját, s azt a kis sebet. Óvatosan a palást alatt kitapogattam a helyét. Régen nincs ott semmi. Ahogy a gyerekkorom sincs már, Matyi, Mámika, Péter bácsi sincs, mind kinn alszanak már az alfalvi temetıben. Hogy szerencsés ember lettem-e életemben, nem tudom. Most, hogy ezeket a sorokat írom, elgondolkodom ezen a szerencsétlen népen. Hogy milyenek, és miért nehéz ıket megérteni. S ık miért nem értenek bennünket. Szegény Dodó, biztos vigyorgott és jóvátételt érzett, amikor a szertartás alatt „ Orsós József testvérünk”-ként emlegettem… József testvérünk… A ravatalnál is más „nyelvet” beszéltem. A cigány olyan, mint a kisgyermek. Mint én voltam ott huszonegynéhány éve Vaszi Andrisék kerítésén. Pszichésen, lelkileg. Mivel gyerek, még messze van tıle a felnıttek világa. Mindenki pedig felnıttként próbálja kezelni ıket. A gyermek ıszinte, még nem fertızte meg a felnıttek
10 színészkedı képessége. Amit érez, azt mutatja ki. Az emóciói vezetik. Ha bánata van, úgy tud búsulni, hogy belébetegedik, ha jókedve van, azt sem takargatja. Szilajul, szinte ijesztı módon tud mulatni. Ha kell valami neki, elveszi. Megmaradt benne valami a nomádok közös-tulajdon felfogásából? Látom magam elıtt ıket vándorolva. Talán túl elhamarkodottan próbáltuk a felnıttek ruháját rájuk aggatni, kultúránkba beolvasztani ıket. Talán elıször meg kellene érteni ıket. Talán szeretni is ıket. „Nyelv nélküli / nagy harang lesz / a csend. / S valaki lassan / leborít vele./ – írja a galambfalvi Kányádi valahol… Csak elgondolkodom így késı este a hatalmas hárságyi csendben. Nem vagyok sem okos törvényhozó, sem szociológus, sem politikus. Sıt – talán azóta Dodó is rájött a Devlánál, (remélem, nagy pofára esés lett a vége) – hogy cigány sem vagyok. Csak egy székely kisfiú, akit megcsókolt egyszer régen egy öreg cigány lókupec. *** Négy éve vagyok szórványban. Hetek óta hirdettem két falumban a mai szentmisén a karácsonyi gyóntatás alkalmát. Szakad a hó, talán sokan tapasztaltátok, de itt, a Zselic lábánál egy kicsit keményebb talán. Elindulok misézni az egyik falumba, akkora hó van, hogy egész nap két autó ment ki a faluból. Az egyik én voltam. A meredeken harmadik nekifutásra tudok kimenni, téli gumival. A hideg kivert, mégis leizzadtam. 12 perces késéssel érkezek oda, négyen várnak. Mise elıtt gyóntatás, a megígértek szerint. Senki sem jön. Esz a méreg, majd megüt a guta. Kikínlódom ide magam (majdnem gyalog a végén), és tessék, ott ülnek, senki nem érzi fontosnak a szentgyónását. Mondom is a „Fınöknek” a magamét. Ér-
demes volt? De komolyan! Tehát senki nem jön. Megkezdıdik a mise. Gondoltam, szerintem az áldoztatás elmarad, (jó, na, mérges voltam), csak a nagyostyát változtatom át (tabernákulum nincs). Az „Uram irgalmazz” alatt bejön M. bácsi. 81 éves, négy évem alatt négyszer volt templomban, a búcsún, merthogy egyben a neve napja is. Süket szegény, mint az ágyú. Beleordítja a könyörgésbe: volt már gyóntatás? Mosolygok magamban. Áldozáskor a nagyostya negyedrészét meghagyom, a partikulát odaviszem M. bácsihoz, mondom, megáldozhat „hitelbe”, mise végén meggyóntatom. Így is történt. Az öregúr akkurátusan elvégzi a szentgyónását, elmondja, neki ma nagyon kellett jönni. Nem tudja miért, de úgy érezte, jönni kell. Továbbmegyek egy másik faluba, hasonló körülmények között, két gyónó van a hatból. De ezt már megszoktam. Visszafelé durvul a havazás. Imádkozom közben, hogy ne legyen baj. Hárságy elıtt jön az egyik polgármester velem szembe, lámpázik, azt hittem, köszön. Viszszavillogózok, köszönök, a szakadó hóförgetegben mögötte egy mentı küszködik a hóval. Még csak nem is szirénázik. Minek, ilyenkor ember nem jár ki. Most hallom, hogy M. bácsi enni vitt a majorságnak. Megcsúszott a hóban az istálló elıtt, beverte a fejét. Már a szigetvári kórházba sem értek be vele, halott volt. Temetése tılünk messzi városban lesz, valamikor tavasszal. Most minden bajom van. Itt ülök, és szégyellem magam. Soha nem kérdezem meg többet, hogy valamit érdemes volt-e megtenni. A seprő visszakérdezett a gazdának, az autó a sofırnek. Érdemes volt!
Molnár Attila somogyapáti plébános
Dévai üzenet Ajánlom e gondolatokat egy barátomnak, aki sok pofont kapott mostanában, s azt hiszi, hogy öszszedılt a világ. Pánikba esett, menekülne bárhova, ki ebbıl a romlott világból. Ahogy ı mondja, Nicaraguába. Megvilágosodni bárhol lehet! A hegyekben, ahol sok a fa, és jó a levegı. De semmiképpen sem eldugott tiroli villában, színes televízióval és szaunával. Van itt egy elhagyott bánya Kismuncselen, Dévától huszonnyolc kilométerre. Négyszáz bányász dolgozott ebben az ón- és rézérc bányában, fent a hegyek tetején. Két éve bezárták, s aki tehette, otthagyta a náddal és kátránypapírral födött barakkokat. Sok az összedılt üres barakk, de vannak még vagy harmincan-negyvenen, akik ott laknak. Egyfelıl a csodaszép természet, másfelıl a feltépett föld, elvérzett családokkal, emberekkel. Ott megtalálhatod Nicaraguát. A helyedben lemosnék magamról minden festéket, felöltöznék nagyon egyszerően, és egy hálózsákkal, négy vekni kenyérrel kimennék oda, ahol megállt az élet. Az idióta kisgyermekekkel elmennék málnát szedni, gombászni. Megtanulnék kosarat-, seprőt kötni Mariska nénitıl, aki pont olyan fehér ember, mint mi, csak nincs senkije, és havi 160 ezer lej segélybıl kellene megélnie. De ez lehetetlen: ı tudatosan készül az éhhalálra. Elbeszélgetnék szomszédaszszonyával, akinek a rák az orrát teljesen leette. İ nem tesz semmit, - szokja a halált. Megismerkednék Annamáriával, akinek nincs se apja, se anyja. Testvére nevelte fel,
11 15 évesen szülte elsı gyermekét egy részeges bányásznak, akivel olyan viskóban lakott évekig, amelybe esténként beengedték az állatokat is. Most sok az üres lakás, és máshol laknak, de férje ugyanúgy veri ıt is az ostorral, akár az állatokat. Elbeszélgethettek arról, hogy anyósa hogyan ırült meg, és futott meztelenül a földeken, míg meg nem halt. De azt is megbeszélheted vele, hogy valóban medve ette-e meg a négyéves kisfiút az erdıben, vagy talán a kutyák? İ még nincs húszéves, de két gyermekével már olyan sokat élt, mint más száz év alatt. Szintén itt lakik egy vénséges nagymamával négy idióta gyermek, egy kimondhatatlanul koszos házban. Fogyatékosok, de sokat tudnak mesélni az élet titkairól. Hosszan nézték, ahogy a nagyapjuk a fájdalomba beleırült és belehalt. Kezdetben csak egy seb volt a lábán, amely üszkösödni kezdett, s ahogy teltek a hetek, a férfinak fekete lett térdtıl lefelé a lába, és nagyon büdös. Lábát lógatva feküdt, és üvöltött akkor már nem nézett vissza senki a szemébıl. Másnap belehalt abba a karcolásba, amelyet felétek egy kis sebfızı vízzel és ragtapasszal elintéznek. De szóba állhatsz egy tizenhárom gyerekes anyával, aki most veszítette el legnagyobb fiát, az egyetlent, aki munkába állt és dolgozott. Férjénél van a bánya kulcsa, ott tartják a kredencben egy cukros dobozban. Elkérheted, és lemehetsz az aknához. Minden ott van, a csillék, bennük az érc, a munkavédelmi sisakok, minden, mintha csak most hagyták volna félbe a hajtást a bányászok. Csak a hozzáértı szemek látják, hogy itt meghalt minden. Elıször mellbe fog vágni mindaz, amit látsz, hallasz. Lehet, hogy sírni fogsz, és átkozni ezt a világot, amelyben jól fésült alakok háromszáz eurót adnak egy kutyá-
ért, de egy nyomorult gyermek meg kell hogy éljen havi tíz eurónyi segélybıl. Nem érted, hogy lehet az, hogy ezeket az embereket a társadalom kivitte a hegyekbe kommunizmust építeni, s most annyi pénzt sem ad, hogy napi fél kenyérre jusson, nem beszélve húsról, buszjegyrıl, villanyszámláról, orvosságról. Egy ırült eszme felsodorta ıket a hegy tetejére, s mint az elhaló hullám, lerakta, otthagyta ıket.
Már nem fegyveres ırök, hanem a mérhetetlen szegénység, a nyomor s ennek gyermeke, a fogyatékosság meg az emberek közönye tartja fogva ıket. Nagyon furcsa ötleteid lesznek. Lefekvés elıtt azon fogsz gondolkodni, hogy rablóbandává kellene átszervezni ezeket az embereket. Magad is csodálod, hogyan önt el a győlölet, és lassan felfedezed magadban az anarchistát. Hangosan kimondod, hogy nem érdemli meg az életet az a társadalom, melyben a kutya több húst eszik meg egyszerre, mint egy gyermek egész hónapban. Félelmetes erık szabadulhatnak fel benned, de ne siess, ne kapkodj, és ne dönts, próbálj meg nagyon nyitott lenni. Másnap sétálj egy na-
gyot a természetben, nézd a fákat, a felhıket, a madarakat. Közben sírhatsz, káromkodhatsz, imádkozhatsz. A fontos az, hogy dıljenek le falaid. Omolj össze. Engedd be életedbe mindazt, mi körülvesz. Ne te légy, aki belép hozzájuk. Ne csinálj semmit. Ne szervezd ezt a világot. Nicaraguában nem formálunk, hanem formálódunk, nem tanítunk, hanem tanulunk. Nem adunk, hanem kapunk. Neked elıbb meg kell világosodnod, hogy magad is árasztani tudd a fényt. Alulról nem látod a perzsaszınyeg mintáit. Emelkedj fel, a nagy egészet nézd. Vedd észre, hogy a sötétet nem lehet ütni, vágni, törni. A sötét egyszerően a fény hiánya. Nem kell harcolni a sötétség ellen, nem lehet erıvel összetörni és kilapátolni. Csodálkozz rá a napra, amely megjelenik, és körülötted minden formát, életet kap. Mindez egyszerő, de át kell élned. Dél felé edd meg száraz kenyered. Lassan, komótosan harapj, ügyelj, hogy egyetlen morzsa se hulljon a földre. Tudd, hogy a napfénynek és a sárnak gyermekét, a kenyeret eszed. Csodálkozz el azon, hogyan tud ilyen finom lenni az üres kenyér. Keress egy forrást, de ne siess! Add meg a módját: ereszkedj térdre, érintsd szádat a forrás vizéhez, mintha csókolóznál, és csak aztán igyál! Érezd, hogy átjár a kristálytiszta hegyi forrás vize! Eggyé válsz a földdel, beléd hatol az élet. Nézd a forrást, nézd a sarat a forrás fenekén, lásd, fogd meg a kezeddel! Hunyd be a szemed, és érezd a fényt, a meleget, mely kenyeret, vizet fakaszt. Menj tovább! Talán megérted, hogy te is ez vagy: marék por csupán. Ha valahonnan fentrıl rád hull a végtelenül tiszta és szent fény, te is képes leszel néhány magot befogadni, és kenyeret adni, forrássá válni. Mindez végtelenül tiszta és
12 egyszerő: láss, higgy, szeress. Az idı nem fontos, ne sajnáld a napokat. Az ünnepi ebédhez a szakácsnı sok-sok mindent belevág egy nagy fazékba, ezért te is fogadj be mindent Nicaraguában. Hordozd saját magad és mások fájdalmát, a titkokat, melyek körülvesznek. Ne siess! Az eszmélés lassan, de biztosan, végtelen csendben, derősen történik… Környezeted megzavarhatja, de meg nem szakíthatja mindezt. Lassan lehiggadsz, megnyugszol. Kitisztulnak gondolataid, vágyaid, hatalmas béke önt el. Megvilágosodsz. Minden nagyon egyszerővé, áttetszıvé válik. Felsejlik Isten végtelen, nyugodt keze vonása a Világon. Mint felhıvé szelídült tajték, onnan fentrıl mindent sokkal tisztábban fogsz látni. Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erıt, amely most már nem magadért: értük, a Világért fakad. Már nem harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem győlölsz senkit és semmit, nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd áramló fényt továbbengedni, tovább árasztani. Hiszed, hogy nemcsak része vagy a világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetbıl szakadatlanul tovább teremtı Istennek. Szelíden belesimulsz az Úr kezébe, a Jó Pásztor lábához kuporodsz. Érzed, hiszed, ha szólít, erıd lesz vezetni a nyájat. Minden a helyére kerül, és már nem zavar semmi. Érzed a hegyeket mozgató erıket magadban, tudod, hogy emberek fognak születni, talpra állni, gyógyulni szavadra. De még ez sem fontos. Semmi sem fontos, csak az a kapcsolat, mely, mint a nap, lassan felkel, és beragyogja világodat. Istennek társa vagy, megvilágosodtál, ott vagy Nicaraguában!
Fr. Böjte Csaba OFM (Déva)
„Vétkesek közt cinkos, aki néma!” (Babits Mihály) Néhány nappal ezelıtt megdöbbentı üzenetet kaptam Henri Bouladtól, a neves jezsuita szerzetestıl és iszlámszakértıtıl. Az üzenet Daniel-Ange atyának egy cikkét tartalmazta, amely a France Catholique-ban jelent meg és címe: „Dialógusban az iszlámmal: a tabu megszőnt vagy a csend visszatért?” A cikk az iszlámmal folytatott dialógus eredménytelenségével és a keresztények hiányzó szolidaritásával foglalkozik, és igazán drámaivá Boulad atya kommentárja teszi. „Nyomasztó dokumentum, amelyet elejétıl végéig el kell olvasni és terjeszteni minden égtáj felé. Folyamatosan lealacsonyodunk egy lépre csalt dialógus és egy nemtörıdöm, gyáva »politikailag korrekt« magatartás nevében. Hallgatni a barbarizmussal szemben annyi, mint bőntárssá lenni. Az emberért folytatott harc századai azt kockáztatják, hogy hamarosan elsöpör minket a közeledı szökıár. „Éjfél elıtt öt perccel vagyunk… holnap talán már túl késın lesz!” A katolikus Egyház különbözı szinteken számos dialógust folytat a nem katolikus keresztényeken kívül a nem keresztény vallások képviselıivel is. Az Egyház álláspontja ebben világos: Krisztus megbízásából tévedhetetlenül birtokolja az ember üdvösségéhez szükséges tanítást és árasztja a megvalósításához szükséges kegyelmeket, de meg van gyızıdve arról is, hogy keresztény és nem keresztény vallásokban is megtalálhatók egyes, az üdvösséghez szükséges elemek, amelyeket értékekként tiszteletben tartanak, sıt bizonyos, az emberiség egészét érintı kérdésekben együtt is mő-
ködnek velük. E lassú és nehéz párbeszéd számos területen ért el több-kevesebb sikert. Nem szabad azonban elhallgatni, hogy ez az iszlámmal eddig nem vezetett eredményre. Az iszlám (hasonlóan a katolikus egyházhoz) nemcsak vallás, hanem a valóság egészére kiterjedı eszmerendszer. Az Egyház nehéz „tandíj” árán megtanulta, hogy az embereket nem lehet akaratuk ellenére üdvözíteni, és a lelkiismereti szabadságot a II. Vatikáni Zsinat ünnepélyes formában deklarálta. A katolikus Egyház ezen a téren sem hatalmat kér, hanem csupán azt akarja, hogy az alapvetı emberi jogok mindenütt kölcsönösen érvényesüljenek. Az iszlám államok messze túlnyomó többségében azonban jelenleg olyan jól szervezett „fundamentalista” kisebbség tartja kezében az irányítást, amely ennek elfogadására nem hajlandó. Közben pedig szinte naponta jönnek drámai hírek a keresztények moszlim tömegek általi rendszeres üldözésérıl, fizikai bántalmazásáról és meggyilkolásáról, házaik és templomaik felgyújtásáról. Mindezt pedig annak az Istennek (Allahnak, a végtelenül irgalmasnak) a nevében teszik, akit a keresztények is imádnak, csak másként. Az iszlám dialógusra hajló, nyitottabb szárnyának jelenleg sem hatalma, sem bátorsága nincs, sem a dialógus megvalósítására, sem az atrocitásoknak az emberi jogok nevében történı megbélyegzésére és leállítására. Az iszlám tekintélyes intézményei (pl. a híres kairói El’Azar Egyetem) szótlanul veszik tudomásul ezeket a tényeket. Úgy tőnik, hogy a kommunista egyházüldözés szerepét az iszlám vette át. A helyzetet azonban nagyban súlyosbítja a nyugati világ elkereszténytelenedett kormányainak, publicistáinak és tömegeinek magatartása. Ez a magatartás abban nyilvánul meg, hogy hirdetik az emberi jogok érvényesülésének
13 szükségességét, és reménykednek is abban, hogy ha az iszlám nyitottabb lesz, akkor a helyzet automatikusan kedvezıbbre fordul. Ez azonban hiú remény, aminek megvalósulására semmi jel nem utal. Az iszlám elfogadja a vallásszabadságot abban az értelemben, hogy bárki „szabadon” válhat iszlámhívıvé, de a keresztény hitre térésért halálbüntetés jár. A liberális világ politikailag inkorrektnek tekinti e problémák nyilvános tárgyalását, mert egyrészt gazdaságilag (fosszilis energiaforrások) ki vannak szolgáltatva a moszlim államoknak, amelyek e források nagy részét birtokolják, másrészt azt is tudják, hogy e magatartásukkal legfıbb ellenfelüket, a katolikus Egyházat gyengítik. Azt tehát természetesnek tartják, hogy a nyugati országokban a nemasszimilálódó moszlim bevándorlók számával arányosan növekszik a mecsetek száma is, több helyen a többségi elv alapján és a demokratikus választások eredményeként átvehetik az önkormányzatok, majd késıbb az államok vezetését is. Ezzel szemben számos közel- és közép-keleti országban nemcsak templomépítésre nincs joguk az ott ıshonos keresztényeknek, hanem kivándorlásra kényszerülnek, jóllehet a területek lakossága korábban teljesen keresztény volt, ma pedig eltőnıben van. A helyzetet még szomorúbbá teszi az a tény, hogy a keresztények üldözésérıl maguk a keresztények, keresztény közösségek és intézmények is hallgatnak. Az említett francia cikk különösen rossznéven veszi, hogy a francia püspöki kar nem emelte fel szavát az Európa keleti részében évtizedeken keresztül folytatott kommunista egyházüldözés ellen, most pedig hasonlóképen hallgat a mohamedán államokban folyó üldözéssel kapcsolatban is. Ebben a kérdésben nem sokkal jobb a helyzet a többi európai államban, pl. Ma-
gyarországon sem. XVI. Benedek sikertelenül hangsúlyozza, hogy az igazság elválaszthatatlan a szeretettıl, és az igazságot elhallgatni annyi, mint megtagadni a szeretetet.
kötelessége, hogy erre a veszélyre felhívja embertársainak, polgártársainak, Európának és az egész világnak a figyelmét. „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma!” (Babits Mihály)
Az elsı századok egyházüldözésébıl a kereszténység végül is gyıztesen került ki. A XX. század és a XXI. századnak legalább is az eleje ismét a vértanuk kora lett. Az angol reformáció és a francia forradalom brutális katolikusüldözése után a XX. században a mexikói forradalom, az orosz bolsevik puccs és a spanyol polgárháború mérhetetlen áldozatokat követelt a katolikus Egyháztól, amely története során sokkal többet szenvedett, mint uralkodott. Egy amerikai történész becslése szerint a kereszténységnek húsz évszázad alatt 40 millió vértanúja volt, közülük 26 millió – túlnyomó részük katolikus – a XX. században tett tanúságot Krisztusról. Bár a világ igen sok államából, (többek között Indiából) érkeznek hírek tömeges üldözésekrıl, a helyzet a legsúlyosabb és az üldözés a legszervezettebb azokon a területeken, ahol az iszlám uralkodik. Csak egy példa azon fiatalok számára, akik e sorokat olvassák: kortársukat, egy Maroun nevő 18 éves fiatalt arra akartak kényszeríteni, hogy taposson rá egy keresztre és köpje le, miközben ezt mondja: Jézus csak egy próféta volt. İ ehelyett kezébe vette a keresztet és megvallotta: Te vagy az én Istenem. A helyszínen megölték. Ez Párizstól három órás repülıútra történt.
Dr. Szabó László emeritus professzor
Ami nem sikerült 732-ben Poitier-nál és 1683-ban Bécsnél, az sikerülhet békés eszközökkel és a mi meghunyászkodásunkkal a XXI. században Berlinnél. Az a veszély, amire Henri Boulad kísérı szövegében céloz, az, hogy Európa moszlim uralom alá kerül. Valamennyiünknek, az egyszerő hívıtıl a hierarchia csúcsáig – az a
BÖLCSESSÉG A Sátán konferenciát tartott. Összehívta a démonokat a világ minden tájáról. Megnyitó beszédében ezt mondta: - Nem tarthatjuk vissza a keresztényeket attól, hogy eljárjanak istentiszteletre. Nem tarthatjuk vissza ıket attól, hogy olvassák a Bibliájukat, és hogy tudják az igazságot. Még csak attól sem tarthatjuk vissza ıket, hogy egy bensıséges kapcsolatot alakítsanak ki a Megváltójukkal. Ha egyszer megszerezték ezt a kapcsolatot Jézussal, megtört a hatalmunk felettük. Úgyhogy engedjétek, hogy elmenjenek istentiszteleteikre, engedjétek, hogy magukhoz vegyék az úrvacsorát, de lopjátok el az idejüket annyira, hogy ne legyen idejük arra, hogy igazi kapcsolatot alakítsanak ki Jézus Krisztussal! Ezt akarom tenni. - mondta a Sátán – Eltéríteni ıket attól, hogy megragadják a kapcsolatot a Megváltójukkal és fenntartsák ezt az éltetı kapcsolatot egész napon át! - Hogyan tegyük ezt? - kiabálták a démonjai. - Kössétek le ıket az élet mellékes dolgaival, és találjatok ki számtalan cselt, amellyel lefoglalhatjátok a gondolkodásukat! – válaszolta. Kísértsétek ıket arra, hogy költsenek, költsenek, költsenek és kérjenek kölcsön, kérjenek kölcsön, kérjenek kölcsön! Gyızzétek meg a feleségeket, hogy dolgozzanak hosszú órákat, és a férjeket, hogy dolgozzanak 6-
14 7 napot egy héten, 10-12 órát egy nap, így megengedhetik maguknak az üres életformát. Tartsátok vissza ıket attól, hogy idıt töltsenek a gyerekeikkel. Ahogy a családok darabokra hullanak, az otthon többé nem lesz biztonságos menedék a munka nyomása alól! Stimuláljátok túl az agyukat, hogy ne legyenek képesek meghallani azt a „halk, szelíd hangot”! Csábítsátok ıket arra, hogy kapcsolják be a rádiót vagy a magnót, amikor vezetnek, hogy hagyják folyamatosan bekapcsolva a tévét, videót, cd-lejátszót és a számítógépet az otthonaikban, és gondoskodjatok arról, hogy minden üzletben és étteremben a világon nem biblikus zenét játsszanak folyamatosan! Ez majd bezsúfolódik az agyukba és megtöri a kapcsolatot Krisztussal. Töltsétek fel a dohányzóasztalokat magazinokkal és újságokkal! Nyomjátok bele az agyukba a híreket 24 órán keresztül! Törjetek be a vezetés perceibe hirdetıtáblákkal! Árasszátok el az e-mail postafiókjaikat szeméttel, katalógusokkal, amikbıl online lehet rendelni, sorsolásos játékokkal és mindenféle hírlevéllel és promóciós ingyenes ajánlatokkal, szolgáltatásokkal és hiú reménnyel. Tetessetek sovány, gyönyörő modelleket a magazinokba és a tévébe, hogy a férjek azt higgyék, hogy a külsı szépség a fontos és aztán elégedetlenekké váljanak a feleségükkel! Tartsátok fáradtan a feleségeket olyannyira, hogy ne tudják éjjel szeretni a férjüket! Adjatok nekik fejfájást is! Ha nem adják meg a férjüknek azt a szeretetet, amire szüksége van, hamarosan máshol fogják azt keresni. Ez jó hamar szétszakítja a családokat! Adj nekik télapót, hogy eltérítsd ıket attól, nehogy megtanítsák a gyerekeiknek a karácsony igazi jelentését. Adj nekik húsvéti nyuszit, így
nem fognak beszélni az İ feltámadásáról és a bőn és a halál feletti hatalmáról. Még ha el is utaznak pihenni, tegyetek arról, hogy hajszolják ott is túl magukat, hogy kimerülten térjenek vissza. Tartsátok ıket túl elfoglaltan ahhoz, hogy kimenjenek a természetbe, és Isten teremtményeit csodálják! Küldjétek el ıket inkább vidámparkokba, sporteseményekre, színdarabokra, koncertekre és moziba!
meséljenek másoknak arról, hogy Jézus hatalma hogyan változtatta meg az életüket. Azt hiszem, a kérdés az, hogy sikeres volt-e a Sátán ebben a cselben. Döntsd el te magad! Az „elfoglalt” [angolul: busy] azt jelenti: S-átán R-abigája A-latt L-enni? [B-eing U-nder S-atan's Y-oke] Czakó Gábor: A Sátán konferenciát tartott
MAGYAR TALÁLMÁNYOK Számítógép (Neumann János, 1944) Szódavíz (Jedlik Ányos, 1826) Pulitzer-díj (Pulitzer József, 1917) Golyóstoll (Bíró László, 1931)
Tartsátok ıket elfoglaltan, elfoglaltan, elfoglaltan! Így amikor lelki találkozóra mennek, nyugtalan lelkiismerettel fognak távozni. Zsúfoljátok tele az életüket sok jó kifogással, hogy ne legyen idejük keresni Jézus hatalmát! Így egy idı után a saját erejükbıl fognak dolgozni, fel fogják áldozni az egészségüket és a családjukat egy elég jó cél érdekében. - Mőködni fog! Mőködni fog! - Mekkora terv volt! A démonok buzgón indultak teljesíteni a megbízatásukat, hogy a keresztények minél kevesebb idıt hagyjanak Istenre és a családjaikra szerte a világon, hogy a Feltámadás ünnepe a nyúl és tojás ünnepe legyen, és hogy minél kevesebb idejük maradjon arra, hogy
Ford T-Modell (Galamb József, 1908) Rubik-kocka (Rubik Ernı, 1976) BMW Diesel Engine – dízelmotor (Anisits Ferenc, 1983) Binokuláris távcsı (Petzval József, 1840) C-vitamin (Szent-Györgyi Albert, 1932) Helikopter (Asbóth Oszkár, 1928) Dinamó (Jedlik Ányos, 1861) Zajtalan és robbanásmentes gyufa (Irinyi János, 1836) Hologram (Gábor Dénes, 1947) Dobostorta (Dobos József, 1884)
VERS Légy hő és légy szabad! Gondolj a madarakra, kik hívek a fához, mely fészküket adja,
15 s mégis kilátnak, kiszállnak a légi magasba! Két hazában otthonosok: polgárai a fáknak s együtt örök polgárai mind égnek és szabadságnak. Babits Mihály: Új mythológia címő versébıl
K ÖNYVAJÁNLÓ Vacsora egy tökéletes idegennel címmel jelent meg magyarul David Gregory híres kisregénye. Az ötvenéves, üzleti pályafutását követıen két egyetemet is elvégzett, jó tollú, amerikai író zseniális ötlete a Názáreti Jézussal folytatott vacsora mini-regénybe foglalt története. A menı üzletember, a bankettekhez és kötelezı, szokványos munkaebédekhez, fogadásokhoz szokott Nick egészen különös meghívóval, Jézussal költ el egy vacsorát a Milánó nevő elit étteremben. Elıbb azt gondolja, hogy a munkatársai viccelték meg, ám az étkezés és a közben folytatott, egyre mélyülı beszélgetés alatt a szkeptikus, cinikus üzletember teljesen megváltozik. Rá kell döbbennie, hogy tényleg Jézussal ül szemben. Szóba kerül köztük dióhéjban szinte minden: a családi élete, a világvallások, Isten végtelen szeretete, megváltása, bőnbocsánata, a munkája, egész lénye, amely az este során különleges átvilágítás alá kerül. Nick és rajta keresztül az olvasó egy pazar élményben részesül: az istenhitnek, a teológiának és a személyes elkötelezıdésnek mai nyelven írt, bárkit megszólító és elgondolkoztató élményében. A könyvecske mesterien van felépítve: a fogások és a vacsora legapróbb részletei közé ékelıdik be a köztük végbement párbeszéd, következésképpen a meghívott hitének, világszemléletének átformálódása. Még a befejezés is tartogat meglepetést, egy „ütıs” bibliai
idézetet, amely megkoronázza az egész írást. Gregory mőve egészen keresztény, minden téveszmétıl vagy giccstıl mentes. Újszerő, mégis nagyon igaz megfogalmazások találhatók benne. Letehetetlen, izgalmas olvasmány. A megfontolásra érdemes meghívást bizton kezébe adhatjuk keresıknek, kétkedıknek, de lelki haszonnal olvashatja az Isten dolgaiban járatos igehirdetı, vagy teológiai szakember egyaránt. Amiért ez a vacsora azonnal szíven talál, az életszerő, mai hangvétele, ugyanakkor egészen szentírási és apologetikus beágyazottsága, amely hitelesen kötıdik Jézus asztali beszélgetéseihez, amelyeket jól ismerünk az evangéliumból. A könyv (110 oldal) az Egyházfórum Alapítvány kiadásában jelent meg, ára 1800.Ft. * Balás Béla püspök Kis idı címő könyve az „Egyháztörténelmi vázlatok” alcímet viseli. A 140 oldalas munka kateketikai, azaz hitoktatás céljára szolgáló összefoglalása az Egyház kétezer éves útjának, madártávlatú felülrıl látása mindannak, ami apró részleteiben ágas-bogas, kiterjedt, sokkal összetettebb és vaskos történelmi munkákban, lexikonokban tárgyalt valóság. A szerzı pozitív összképet kíván nyújtani az Egyház csodájáról, amely minden ellenhatás, kísértés, támadás, emberi bőnök tömkelege ellenére él és halad elıre a történelemben az idık végezetéig. A kaposvári püspököt már bajóti plébános korában mindig izgatták a történelem rugói, s mindig a gondviselı Istenhez vezették. E sok összegyőlt felismerése, jó és érdekes dokumentumokkal, apró betős, lábjegyzetelt idézetekkel és fıként egyéni, ügyes fejezetcímekkel (Kezdıdik a kaland, A „kincs” nyomában… Tágul a világ – szőkül az Egyház stb) alkalmas segédeszköze lehet az egyháztörténelemmel foglalkozóknak, fıként a csoportvezetıknek, hitoktatóknak.
Az egész – szép kiállítású, a kaposvári székesegyház elmosódó sziluettjével díszített kis könyv a püspök apologiája, hitének, világnézetének, egyházképének hiteles tanúsága. Olvasmányossága miatt bizonnyal kedvvel veszik majd kezükbe egyetemisták, fıiskolások is. (Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Bp., 2009.) (P. I.)
R ECEPTEK A télutón is tálalhatunk ínycsiklandó fogásokat az asztalra:
Sonkás céklaleves Egy közepes mérető lábosban kevés olajon puhára párolunk egy nagy fej apróra vágott vöröshagymát, majd fél kiló elızetesen megmosott és kisebb darabokra aprított csirkeaprólékot. Felöntjük egy liter vízzel és beleteszünk negyed kiló karikára vágott vegyes zöldséget (fehérrépa, sárgarépa, kevéske zeller és karalábé) és egy közepes nagyságú céklagumót kisebb csíkokra metélve. A lábos tartalmát puhára fızzük ízlés szerinti só, ırölt feketebors és néhány babérlevél társaságában. Ezt követıen a húst kicsontozzuk, és a húst apróra szelve visszatesszük a levesbe. Hozzáadunk 15 dkg apró kockára vágott fıtt tarját, majd besőrítjük két deci tejfölbe kevert egy teáskanálnyi liszttel. Állandó kevergetés közben felforraljuk, és végül ízesítjük egy evıkanál cukorral és egy evıkanál frissen reszelt tormával. Forrón tálaljuk, és a tányérban egy kis kanál tejföllel díszítjük.
Laktató tükörtojás 15 dkg jó házi füstölt szalonnát és fél kiló hámozott krumplit kis kockákra vágunk. Egy nagyobb serpenyıben a szalonnát lassú tőzön üvegesre pirítjuk, majd hozzákeverjük az elıkészített krumplit
16 és kicsit erısebb tőzön tovább pirítjuk. Amikor a krumpli már félig megpirult, tovább gazdagítjuk két kisebb fejnyi apróra vágott vöröshagymával, meghintjük kevés sóval és ırölt feketeborssal. Miközben készre pirítjuk, egy másik serpenyıben 8 tojásból elkészítjük kevés zsír segédletével a tükörtojásokat. Tálaláskor elıször a ragut helyezzük a tányérra, majd tányéronként 2 – 2 tükörtojást csúsztatunk a tetejére. Nagyon finomra vágott snidlinggel meghintve laktató vacsorát varázsoltunk az asztalra. Savanyúságként jófajta, piacokon beszerezhetı csalamádét kínálhatunk mellé. Jó fızıcskét! Zakar András
VICCES Két jó barát telefonon beszélget. Az egyik orosz, a távoli tajgáról, a másik a napfényes Floridából. - Te Iván, nálatok tényleg -60 C van? - Á, dehogy is. Olyan -20-25 C lehet. - De, most mondja a hírek, hogy tényleg annyi van. - Hidd el, cimbora, mondom én neked, hogy nincs itt annyi. Legfeljebb -30 C, de ennél nem alacsonyabb. - Hát, Iván nem is tudom. Azt mondják, hogy -60 C fok van a távoli Oroszországban. Itt nézem a TV-ben a híreket. Az autók lefagyva, méteres jégcsapok, kihalt utcák. - Jaaaaa, odakint? Az lehet! * - Akarsz sokat keresni?
- Igen. - Akkor jól elbújok. * Hogy lehet 30 birkát Hatvan felé zavarni? - Az M3-ason. Mi van, ha a sündisznó nem megy iskolába? - Sünnap. Mi van a tömegsír felett? - Csapatszellem! Hogy hívják a cigány légitársaságot? - KOLOMP AIR. Hogy állítja meg a nindzsa a teherautót? - Rálép a fékre. Hogy mondanád azt a lovat, amelyiknek levágták a lábát? - Hasonló. Mi a bio-fajgyőlölet? - Két kopaszbarack üt egy cigánymeggyet. Mi lesz a kígyó és a kenguru keresztezésébıl? - Ugrókötél. Mivel játszik a kis indián a sínek között? - Az életével. Mi van az idegbeteg ló lábán? Pszichopata. Mi lesz a kecske és a kacsa keresztezıdésébıl? - McDonalds. Miért van a méheknek királynıjük? - Mert ha kormányuk volna, nem lenne méz. Mennyi az ember átlagos alvásigénye? - Csak még öt perc. Mi kell a sörösládák cipeléséhez? Rekeszizom. Miért nem eszik a rendır reggel banánt? - Mert az déligyümölcs. Ki követi el a legtöbb összeadási hibát? - Az anyakönyvvezetı. Mit kell adni a hasmenéses vízilónak? - Utat. Milyen az arab lopakodó? - Teve mamuszban.
H IRDETÉSEK
órakor a MSzT-ban, pénteken reggel 7 órakor a Sapientia diákkápolnájában és vasárnap 19 órakor a MSzT-ban, gyere Te is! 2. A vasárnapi misét követıen teázásra, beszélgetésre hívunk az alagsorba, maradj itt velünk! 3. Idén 37 jegyespár végzi a Jegyesiskolát – hajrá, gratulálunk nekik és imádkozunk értük, hogy hőségesek maradjanak egymáshoz! 4. Március 8-án, a szokásos második hétfıi szentségimádás után körbeülünk az egyetemi oktatókkal és beszélgetünk. Témánk: a magunk és a ránk bízottak lelkiállapota és magatartásformái az egyetemen. Diákokat is szívesen látunk. 5. Március 18-án, csütörtökön 19 órakor a MSzT-ban tartjuk a böjti ökumenikus imádságot! Eljönnek református és evangélikus testvéreink is, Te se hiányozzál! 6. Március 19-21. között Tihanyban lelkigyakorlatozunk. 7. Nagyhétfın, március 29-én 19 órakor „kis-zarándoklatra” megyünk és imádkozunk a Ménesi út 27-ben, az Irgalmas Nıvérek rendházában lévı kápolnában, bárki csatlakozhat! 8. Nagycsütörtök, ápr. 1. estéjén 18 órakor lesz a lábmosással egybekötött utolsóvacsora-szentmise. Utána agapé és virrasztás 22 óráig. 9. Az idei felnıtt keresztség, bérmálás és elsıáldozás napja Húsvét 2. vasárnapja, (éppen a választások napja is!) ápr. 11. 19 óra az MSzTben. Ünnepelj Te is az újjászületettekkel! 10. Április 18-án, a vasárnap esti misében emlékezünk meg az egy éve elhunyt Jáki Szaniszló bencés tudósról. Utána Szabó László tanár úr tart felolvasást a világhírő tudós „A Katolikus értelmiségi” címő esszéjébıl. Minden érdeklıdıt szeretettel várunk.
1. Szentmiséink Téged is várnak, egyetemistákkal, fıiskolásokkal és tanárokkal ünnepeljük: szerda reggel 7
***
Felelıs kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztı: Jelencsik Mátyás lelkészségi titkár Jelen számunkat a következı szerzık írásai gazdagítják:
Böjte Csaba OFM, Czakó Gábor, Dr. Gál Ferenc, Dr. Pákozdi István, Dr. Szabó László, Mihályi Miklós, Molnár Attila, Palásthy Kinga, Pierbattista Pizzaballa, Dr. Zakar András. A fordításokat Dr. Pákozdi István és Szabó Zsuzsanna készítették. Képek: Komáromi János keresztúti rajzaiból. A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel/fax: 203-1734,
[email protected], www.egylelk.com