2010. ısz: Veni Sancte
56. szám
A Budapesti Katolikus Egyetemi és Fıiskolai Lelkészség lapja Mottó: „Hoc pulchrum est hominis munus et officium: ut oret ac diligat…”* (Vianney Szent János)
A KTUALITÁS Caritas in veritate Konferencia a katolikus Egyház szociális tanításáról, Róma 2010. június 24-26.
2009-ben látott napvilágot XVI. Benedek pápa enciklikája (címe magyarul: Szeretet az igazságban), amely VI. Pál Populorum Progressio kezdetű, 1961-ben megjelent körlevelének szerves folytatásaként az evangéliummal összhangban álló választ kíván adni az emberiség előtt tornyosuló, gyökeresen új és súlyos problémákra. A tanítás beszél az emberi fejlődésről, a gazdaságot mozgató profitról, amely veszélyezteti a környezetünket, szegénységbe taszít sokakat, miközben egy törpe kisebbség soha nem látott gazdagodását segíti elő. Veszélyesen terjed a haszonelvűség, az öncélú fogyasztás, a kulturális egyformaság, túlhangsúlyozzák az egyén szerepét, az emberi jogokat, bomlanak a közösségek. Az enciklika kimutatja, hogy a technológia egymagában mit sem ér, sőt rossz irányba vihet az ember morális fejlődése nélkül. A Római Helynökség Egyetemi Pasztorációs Hivatala és a „Justitia et Pax” pápai tanács által közösen szervezett konferenciára a világ minden részéről érkeztek papok, egyetemi tanárok és érdeklődők, hogy megvitassák az enciklika
részleteit, annak fogadtatását, és lehetséges kihatását a jövőre. Mindjárt a konferencia első óráiban ismertették az enciklika fogadtatását a világ különböző részein. Ez jellemzően változik, ahogyan haladunk a gazdag északamerikai földrészről Európán és Dél-Amerikán át a szegény Afrikába, egyre pozitívabbá válik a kép.
Míg az igazságosságra éhező, helyenként szörnyű nyomorban élő afrikai tömegek örömmel és reménységgel fogadták a pápai útmutatást, az európaiak, de főleg az amerikaiak nem voltak elragadtatva, egyoldalúságról és hiányosságokról beszéltek. Ahogyan az európai referens, Goldschmidt professzor elmondta, a német Frankfurter Allgemeine Zeitung a valóságtól távol álló katolikus költészetet emlegetett, ugyanakkor a baloldali Spiegel pozitív hangot ütött meg és Erhard szociális piacgazdaságával állította párhuzamba a tanítást. Az amerikai Schindler professzor a pápát egyenesen dogmatikusnak nevezte, nem fo-
gadta el a globalizáció kritikáját, következetlenségről, felületességről beszélt. Latin Amerikában pozitívan fogadták az enciklikát, Afrikában lelkesen üdvözölték. Rothlin atya, egyetemi tanár elmondta, hogy a katolikus egyház szociális doktrínáját Kínában kevesen ismerik, és ez nagy kár, mert az emberek éheznek a szolidaritásról, a szubszidiaritásról szóló üzenetekre, ezért az írás a nyilvánosság megfelelő felhasználásával nagy népszerűségre tehetne szert. A második napon szekciókban vitatták meg a részleteket. A természettudományos alapokkal bíró hallgatónak szokatlan volt, hogy a legtöbb előadó nem célzott üzeneteket fogalmazott meg, jól szerkesztett számítógépes bemutatókkal alátámasztva mondandóját, hanem inkább „anekdotázott”, mondta, ami a téma kapcsán éppen az eszébe jutott. Bármilyen is volt a prezentáció, egybehangzóan fogalmazódott meg a találkozó fő mondanivalója: nem jó irányba megy a világ. Bár a gazdagok, az északi féltekén élő népek sem boldogok, mert a reklámok mindig kínálnak valamit, ami elérhetetlen, ami állandó kielégületlenséghez és frusztrációhoz vezet; a déli szegények örülnének, ha ilyen problémáik lennének, mert jelenleg elemi szükségleteiket sem tudják kielégíteni. Hiába hangoztatják a képmutató északi gazdagok az ezer apró részletre kiterjedő emberi jogokat, a legtermészetesebbek: az ivóvízhez, az élelemhez, a lakáshoz való
2 jog elérhetetlen álom sok milliárd déli embertársunk számára. Kevesebb, szinte semmi a kötelesség, ami rombolja a közösséget.
ben fejezte ki a katolikus egyház és a sikeresen befejezett konferencia sokszínűségben is meglévő egységét.
A harmadik napon tartott egyik kerekasztal-beszélgetésen a harmadik világ több képviselője finoman vagy határozottan bírálta a világ jelenlegi gazdasági rendjét. Az indiai Fernandes atya például elmondta, hogy másfél millió fiatal végez náluk az egész világra kiterjedő, telefonos szervizszolgáltatás, ami az időeltolódás miatt általában éjszakai munkát jelent. Ez, és a hirtelen jött, hazai viszonyok között magas fizetés felborítja a megszokott életformát, ideges, önző és élvhajhász magatartási mintákat honosít meg, roncsolja a társadalmat. A párhuzamosan tartott másik vitán a gazdasági főáram képviselői vitték a prímet, ők a kritika helyett arra keresték a választ, hogyan lehetne a jelenleginél jobban érvényesíteni az etikát az üzletben. E napon tartotta meg nagy sajtónyilvánosságot kapott beszédét Tarcisio Bertone bíboros, a pápa államtitkára, mondhatnánk, a Vatikán miniszterelnöke. Hangsúlyozta a közjó jelentőségét, ezt kell szolgálnia a gazdaságnak is, amely egyedül nem képes minden emberi probléma megoldására. A piac nem működik áldozatvállalás, általában etika nélkül, mértékkel alkalmazott állami beavatkozással, a piac és az állam együttműködésével meg kell teremteni ennek a feltételeit.
Náray-Szabó Gábor egyetemi tanár
Az első este a Lateráni bazilikában München érseke, Reinhard Marx vezette a vesperást, másnap ugyanott hallgathattunk meg egy gyönyörű koncertet, amelyen a római egyetemi kórus klasszikus egyházi műveket adott elő. A „Iustitia et Pax” elnöke, Turkson bíboros celebrálta a záró szentmisét. A szentbeszéd után, az öt különböző nyelven elhangzott könyörgés, minden eddiginél erőseb-
J ÖVİNK Személyes levél XVI. Benedek pápához Ez a levél már 2007 júliusában elkészült. Személyes levélként íródott és csak a pápának szánva. Ám nem adták neki át, egy „bizalmas barát” révén azonban fölkerült az internetre. Később kézhez kapta a címzett is. Szentséges Atya! Azért merek közvetlenül Önhöz fordulni, mert vérzik a szívem a mélység láttán, amelybe Egyházunk süllyed. Bizonyára megbocsátja fiúi őszinteségemet, amelyet egyszerre diktál „Isten fiainak szabadsága” – erre hív meg Szent Pál – és szenvedélyes szeretetem az Egyház iránt. Talán megbocsátja e levél felkavaró hangnemét is, hiszen meggyőződésem, hogy a „huszonnegyedik órában” vagyunk, olyan helyzetben, amely nem tűr halasztást. Először is engedje meg, hogy bemutatkozzam. Melkita rítusú egyiptomi-libanoni jezsuita vagyok, hamarosan betöltöm 76. életévemet. Három éve a jezsuiták kairói kollégiumát vezetem, előtte a következő tisztségeket töltöttem be: az alexandriai jezsuiták elöljárója, az egyiptomi jezsuiták regionális elöljárója, kairói teológiaprofesszor, az egyiptomi Karitász igazgatója és a Caritas Internationalis közel-keleti és észak-afrikai alelnöke voltam. Közelről ismerem az egyiptomi katolikus hierarchiát, mivel az egyip-
tomi szerzetes elöljárók konferenciájának elnökeként évekig részt vettem összejövetelein. Mindegyik püspökhöz személyes kapcsolat fűz, némelyikük a diákom volt. Személyesen ismerem továbbá III. Shenuda pápát is, akivel aránylag rendszeresen találkoztam. Ami az európai katolikus hierarchiát illeti, egyik-másik tagjával többször is alkalmam volt személyesen találkozni: így König, Schönborn, Martini és Daneels bíborosokkal, Kothgasser érsekkel, Kapellari és Küng megyéspüspökökkel, a többi osztrák püspökkel, de más európai országok püspökeivel is. A velük való találkozásokra évente esedékes európai – ausztriai, németországi, svájci, magyarországi, franciaországi, belgiumi… – előadókörútjaimon került sor. Utazásaim során rendkívül változatos hallgatósághoz beszélek, de szerepelni szoktam a médiában is (újságokban, rádió- és televízióadásokban). Nemkülönben sokat utazom Egyiptomban és a Közel-Keleten. Négy földrész mintegy ötven országában jártam, körülbelül harminc művem jelent meg tizenöt nyelven, többek közt franciául, arabul, magyarul és németül. Tizenhárom németül is kiadott könyvem közül talán Szentatya is olvasta az „Isten fiai és Isten lányai” címűt, amelyet bajorországi barátja, P. Erich Fink adott át Önnek. Nem dicsekvésből írom ezeket, egyszerűen csak szeretném elmondani, hogy felvetéseim az egyetemes Egyház és a jelenlegi, 2007-es szituáció tényleges ismeretén alapulnak. Most rátérek levelem tárgyára. Arra törekszem, hogy a lehető legrövidebben, legvilágosabban és legtárgyilagosabban írjak. Először is néhány megállapítást tennék (a lista messze nem végleges). A vallásukat gyakorlók száma folyamatosan csökken. Európa és Kanada templomait csak korosabb emberek látogatják, de ők is egyre keve-
3 sebben – olyanok tehát, akik hamarosan eltávoznak közülünk. Végül nem marad más, mint e templomok bezárása vagy átalakítása múzeumokká, mecsetekké, klubokká vagy városi könyvtárakká, amint már most is megtörténik. Meglep, hogy sokat közülük teljesen felújítanak és nagy összegekért modernizálnak azért, hogy vonzzák a híveket. A kivonulást azonban nem ez fogja megállítani. Hasonló ütemben ürülnek ki a szemináriumok és a noviciátusok, a hivatások száma szabadesésben zuhan. A jövő meglehetősen sötét, és nagy kérdés, ki veszi majd át a stafétabotot. Jelenleg egyre több európai plébániát látnak el ázsiai és afrikai papok. Sok pap elhagyja hivatását, a megmaradó keveseknek pedig – akik sokszor nyugdíjas korúak – egyszerre több plébánián kell szolgálatot teljesíteniük, sietősen és hivatalnokok módjára. Közülük mind Európában, mind a harmadik világban sokan tartanak fenn ágyastársi viszonyt híveik tudtával és nemritkán jóváhagyásával, de püspökük beleegyezésével is, aki a paphiány miatt semmit sem tehet. Az Egyház nyelvezete idejétmúlt, anakronisztikus, unalmas, önismétlő, moralizáló, korunktól merőben idegen. Legyünk hát divatosak és demagógok? Korántsem, hiszen az evangéliumot kertelés nélkül és saját követelménye szerint kell bemutatnunk. Arra volna inkább szükség, hogy hozzálássunk az „új evangelizációhoz”, ahogy II. János Pál kérte. Ez azonban – sokak elgondolásával ellentétben – nem a régi ismétlését jelenti, ami hatástalan, hanem az újítást: új nyelvet kell találnunk, amely a mai ember számára helytállóan és sokatmondóan beszéli el a hitet. Ez csak úgy lehetséges, ha mélyrehatóan megújul a teológia és a hitoktatás, amelyeket tetőtőltalpig újra kell gondolnunk és fogalmaznunk. Egy német szerzetespap, akivel nemrég találkoztam,
azt mondta, hogy az Új katekizmusban egyszer sem fordul elő a „misztika” szó. Megdöbbentem. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy hitünk túlságosan is az észre hat, elvont és dogmatikus, kevéssé szól a szívhez és a testhez. Következésképpen keresztények sokasága fordul az ázsiai vallások, a szekták, a New Age, az evangéliumi gyülekezetek, az okkultizmus stb. felé. Nincs mit csodálkoznunk ezen. Máshová mennek azért a táplálékért, amelyet nálunk nem találnak meg, mert úgy érzik, kenyér helyett követ adunk nekik. A keresztény hit, amely valaha értelmet adott az emberi életnek, ma már érthetetlen, a meghaladott múlt továbbélése. Erkölcsi és etikai téren a Tanítóhivatal untig ismételt rendelkezései a házasságról, a fogamzásgátlásról, az abortuszról, a homoszexualitásról, a papok nősüléséről, az elvált újraházasodottakról stb. már senkit sem szólítanak meg, s csak unalmat és közönyt keltenek. Mindezen erkölcsi és lelkipásztori problémák többet érdemelnek annál, semhogy ellentmondást nem tűrő nyilatkozatokkal megoldhatók volnának. Lelkipásztori, szociológiai, lélektani, emberi módon kellene közelítenünk hozzájuk… nagyobb összhangban az evangéliummal. A katolikus Egyház, amely évszázadokon át Európa nagy nevelője volt, feledni látszik, hogy Európa időközben eljutott az érettségre. Márpedig felnőtt Európánk elutasítja, hogy kiskorúként kezeljük. Az egyház – „Mater et Magistra” – atyáskodó stílusa végképp a múlté, ma már nem illik környezetünkhöz. Keresztényeink megtanultak önállóan gondolkodni és nem hajlandók bármit lenyelni. A korábban legkatolikusabbnak számító nemzetek – Franciaország, „az Egyház legidősebb leánya” vagy az ultrakatolikus FranciaKanada 180%-os fordulatot hajtott végre, hogy végül az ateizmusnál,
az antiklerikalizmusnál, az agnoszticizmusnál és a közömbösségnél kössön ki. Több más európai nemzetnél ez a folyamat épp most megy végbe. Megállapíthatjuk, hogy minél inkább anyáskodott és gyámkodott az egyház egy nép felett, annál erősebben fordult a nép az egyház ellen. A többi egyházzal és vallással való párbeszéd napjainkban nyugtalanítóan visszafejlődik. Az elmúlt fél évszázadban létrejött figyelemreméltó eredmények jelenleg veszélyben forognak. Az igencsak lesújtó tényállásra az Egyház kettős választ ad. Egyrészt hajlamos alábecsülni a helyzet súlyosságát, és azzal vigasztalódik, hogy leghagyományosabb köreiben, valamint a harmadik világban bizonyos megújulás tapasztalható. Másrészt felszólít, hogy bízzunk az Úrban, aki két évezreden át megtartotta Egyházát, és az újabb válság legyőzésében éppúgy segíteni fogja, ahogyan mellette állt a múltban is. Mert hát nem az örök élet ígéretét hordozzuk? Erre a következőket válaszolhatom. A ma és a holnap problémáit nem a múltra támaszkodva, a múlt töredékeit összegyűjtögetve fogjuk megoldani. A harmadik világ egyházainak elevensége csalóka látszat. Nagyon is valószínű, hogy az új egyházak előbb-utóbb ugyanazt a válságot élik majd át, mint Európa régi keresztény országai. A modernitás megkerülhetetlen. Az Egyház megfeledkezett erről, azért van ma ilyen válságban. A II. Vatikáni Zsinat igyekezett behozni a négy évszázadnyi elmaradást, de úgy tűnik, lassacskán bezárja az akkor megnyílt ajtókat. Nagy a kísértés, hogy inkább a Trentói és az I. Vatikáni Zsinat felé forduljunk, mintsem a III. Vatikánum felé. Érdemes felidéznünk, amit II. János Pál többször is a lelkünkre kötött: „Nincs más utunk, mint a II. Vatikáni Zsinat”. Meddig folytatjuk a struccpolitikát s dugjuk homokba fejünket? Meddig vonakodunk
4 még szembenézni a tényekkel? Meddig próbáljuk minden áron menteni a látszatot – azt a homlokzatot, amely ma már senkit sem téveszt meg? Meddig zárkózunk el görcsösen mindenfajta kritikától ahelyett, hogy a megújulás esélyét látnánk benne? Vajon az idők végezetéig halasztjuk-e azt a reformot, amely kényszerítően szükségessé vált, és amelyet túl sokáig halogattunk? Az Egyház határozottan előre-, s nem hátranézve teljesíti küldetését, hogy a világ világossága, a föld sója és kenyerének kovásza legyen. Ugyanakkor ma sajnálkozva szögezhetjük le, hogy az Egyház, amely századokon át úttörő szerepet töltött be, ma a kor mögött kullog. Megismétlem, amit levelem elején mondtam: a huszonnegyedik órában vagyunk! A történelem nem vár, kivált manapság nem, amikor felgyorsult, túlhajtott ritmusban élünk. Minden kereskedelmi vállalkozás, amely mérleghiányt vagy működészavart észlel, azonnal elgondolkodik, szakértőket hív össze, megpróbál talpra állni, s az összes energiáját mozgósítja, hogy leküzdje a válságot. Vajon az Egyház miért nem így cselekszik? Miért nem mozgósítja minden élő erejét a gyökeres aggiornamento érdekében? Miért nem? Lustaságból? Gyávaságból? Vagy, mert nincs benne elég képzelőerő és kreativitás? Csak bűnös kvietizmus, mely azt reméli, hogy majd az Úr elrendezi, s hogy az Egyház már sokkal rosszabbat is túlélt? Az evangéliumban Krisztus így int bennünket: „e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai…” Mit tegyünk tehát? Az Egyháznak ma háromszoros reformra van szüksége, mégpedig sürgősen és elodázhatatlanul. Teológiai és kateketikai reformra, hogy újra átgondolja hitét és összefüggésében újrafogalmazza kortár-
saink számára. Az a hit, amely már semmit sem jelent, és amely nem ad értelmet létezésünknek, nem több díszítménynél, haszontalan felépítménynél, amely önmagától dől össze. Ma ez a helyzet. Lelkipásztori reformra ahhoz, hogy minden elemében újragondolhassuk a múltból öröklött struktúrákat. Spirituális reformra, hogy új életre keltsük a misztikát és átgondoljuk a szentségeket: egzisztenciális dimenzióval ruházzuk fel és hozzáigazítsuk őket az élethez. Erről sokat tudnék mondani. A ma Egyháza túl formális, túlozottan formalista. Az az érzésünk, hogy az intézmény elfojtja a karizmát, s hogy egyedül a külső szilárdság számít, a tiszteletreméltó felszín, egyfajta látszat. Nem azt kockáztatjuk-e vajon, hogy Jézus egy szép napon „meszelt síroknak” tekintsen bennünket?
Befejezésül egy, az egyház egészét érintő általános szinódus öszszehívását javaslom. Ezen minden keresztény részt vehetne – katolikusok éppúgy, mint más felekezetűek –, hogy teljes őszinteséggel és egyértelműséggel együtt fontolják meg a fentebb jelzett szempontokat és mindazt, ami még felvetődik. A szinódust, mely három évig tartana, nagygyűlés koronázná meg – ne nevezzük „zsinatnak” –, amely összegezné a vizsgálódás eredményeit és levonná a következtetéseket. Szentséges Atya! Azzal zárom
soraimat, hogy bocsánatát kérem őszinteségemért és vakmerőségemért, egyszersmind atyai áldásáért folyamodom. Hadd mondjam el, hogy e napokban az Ön társaságában időzöm, hála „A názáreti Jézus” című, figyelemreméltó könyvének, amely lelki olvasmányom és mindennapi elmélkedésem tárgya. Őszinte tisztelettel az Úrban: P. Henri Boulad SJ (
[email protected])
M EDITÁCIÓK Állandó Pünkösd Ez a Szellem fesztiválja az anyagban, lélekjárás a testben, az ateisták kísértése, a világ egyetlen esélye a túlélésre. Nemcsak Csíksomlyó jeles napja, karizmatikusok élménye, hívők reménye, hanem üzenet mindnyájunknak. Vigasztalannak hat világunk jó néhány gondja: etnikumok testvérisége, piacok igazsága, hazaszeretet és világra nyitottság, hithűség és korszerűség, etikaoktatás és türelmi zónák… Mintha igazolódnának Váci Mihály szavai: „Hiába verekszünk érte halálig: – ha a miénk is – a boldogságból hiányzik valami.” Pünkösd mindezek közben hirdeti, van más Vigasztalónk, nem kell borba fojtani bánatunkat, élhető a világ! Feloldhatatlannak látszik nemzedékek ellentéte, a személyi jogok istenítése; ugyanakkor a közösség mentése vagy választásaink szabadsága és döntésünk szilárdsága ügyében: pünkösd mégis tanúsítja: a Bölcsesség velünk van mindennap, akik ráfigyelnek, azok tegnap se tévedtek, holnap se vétkeznek, lehetséges a fejlődés! Elérhetetlennek bizonyul a munkaerkölcs, ha a teljesítményből hiány-
5 zik a szeretet. Lehetetlen viszont szeretni az élet távlata nélkül, a jövő pedig védtelen a pisztolyok és paragrafusok párharcában. Tragikomikus lenne e helyben járás, ördögi a körben forgás, ha annak idején Jézus magunkra hagyott volna. Áldott legyen érte, hogy megtervezte műve folytatását. Pünkösd ugyanis elvezet a teljes igazságra, mert az ünnep mélyén Isten Szentlelke működik, vele kezdődött értelmes világunk, vele is érkezik céljához, tehát biztos a jövőnk! Balás Béla kaposvári megyéspüspök, 2010 Pünkösdjére
Bennem lakozik a csend Jézus mondja: „Te, amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz!” (Mt 6,6) Uram, Jézus Krisztus, keresztbe teszem karomat a mellkasomon. Pihenőt tartok ma este, és bezárom az ajtókat, hogy senki ne léphessen be a csend belső termébe. Ott Te laksz. Ide nincs bejárásuk a nap gondjainak és problémáinak. Ide nincs joguk belépni a jövővel kapcsolatos félelmeknek. Az emberek, akiknek ma rendelkezésére álltam, a barátaim, ők mind kinn maradnak. Gondolok rájuk és imádkozom értük. De bezárom az ajtókat, hogy most egyedül lehessek Veled. Ha Te, a titok, bennem laksz, akkor otthon lehetek magamban. Itt van Szentlelked forrása. Belőle meríthetek, anélkül, hogy túlhajszolnám magam. Ha most fáradtnak és kimerültnek is érzem magam, akkor is tudom, hogy forrásod bennem sosem apad ki, mert isteni forrás. Ebben a csendben senki sem sebezhet meg. A saját magammal szembeni szemrehá-
nyások és a bűntudat sem hatolhat be ide. Itt egészen önmagam lehetek, Veled és Benned. Itt otthont és biztonságot, szabadságot és összhangot sejtek. Itt minden ép bennem. Engedj belemerülnöm ma este ebbe a szent csendbe, és csak Veled lennem. Akkor valóban egyedül vagyok, egy vagyok a mindenben, és mindennel egységben vagyok. Mert Te vagy, Uram, számomra az egy és a minden. Ahol Te vagy, ott egészen önmagam vagyok. Akkor megsejtem, mekkora kegyelem egyszerűen csak létezni, egészen a pillanatban lenni, egészen Benned lenni. „Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem” (Zsolt 131,2). P. Anselm Grün OSB
Perdonare (megbocsátani) A szeretet elsajátításához az út a megbocsátáson át vezet... A megbocsátás nem más, mint egy szép dolgot kihozni a bűnből, a vétekből. Ebből a szempontból eltűnik a vétek beteges értelme, mert nem mint ránk nehezedő terhet nézzük, de kiengesztelődhetünk elsősorban önmagunkkal. Tehát a vétket nem elmozdítanunk kell, hanem Szent Ágostonnal vallani: „Uram, mily szépet alkottál az én téves tapasztalatomból!” Minden eseménynek megvan a maga fordulópontja. Fontos, hogy ne meneküljünk, inkább nézzünk szembe lelkiismeretünkkel, s megtaláljuk a bátorságot a mélységekbe hatoláshoz, önmagunk végső igazságához. Igazság nélkül ugyanis nincs megbocsátás, nincs feloldozás. Tehát nélkülözhetetlen a lelkiismeret, ám egyedül a lelkiismeretünkkel akár meg is halhatunk. Miután felébresztettük a lel-
kiismeretünket, szükségünk van Isten minket átölelő gyengédségére. Olykor ugyanis saját magunk kínzóivá válunk. Képtelenek vagyunk megbocsátani magunknak. Ha nem bocsátunk meg önmagunknak, akkor megmérgez minket a rossz. A vétek, létünk gyökerét támadja: azt még Isten se mozdíthatja el nélkülünk. Nem törölhetjük el a vétket, de ha szemben állunk vele, ha tudatosan szembenézünk vele, szenvedéssé alakul: mert szenvedés nélkül nincs megbocsátás. Az Úr Jézus Lelke, baráti jelenlétével segít törékenységünkben, gyengeségeinkben, hogy ismét kézbe tudjuk venni az életünket. A megbocsátás ugyanis, képessé tesz rossz tapasztalatunk pozitív hasznosítására, és hogy azokból a legszebb, a legmagasztosabb dolgokat hozzuk ki. A szenvedés barázdái közt növekszik öntudatunk, és szívünk emberibbé, termékenyebbé válik. A szabadító szeretet így szól: „Nem azért szeretlek, mert jó vagy, hanem mert a barátom vagy, s olyannyira szeretlek, hogy végülis jóvá leszel. Amennyiben rajtam áll, szeretnélek segíteni, hogy kiemelkedhessen ragyogó oldalad.” A megbocsátás a teremtés legnagyobb tette: újjáalkotni az életet, az elhibázott tapasztaltatokkal kezdve, újjáéleszteni egy kialudt reménységű teremtményt. Csak az képes erre az isteni tettre, akiben Isten Lelke lakozik. Megnyitni a lezárt valóságokat, mint a bűnt és a halált – nem könnyű dolog. Fontos, hogy jobban lássuk a szenvedést, mint a bűnt, a vétket. A bűnös önmagában nem örvendező: inkább szenvedő ember. Ott, ahol nehezünkre esik szeretni, meg kell tanulnunk meglátni a bűnön túl a szenvedést. Ahol ugyanis szenvedés van, ott irgalomnak is kell lennie. A szív fantáziájával barátokká, angyalokká kell válnunk, akik éreztetik irgalmukat, szeretetüket azzal, aki szenved. Mert megbocsátani nem más, mint az élet újjá-
6 kezdésének lehetőségét megadni és megkapni. Michele Do (1990. augusztus 16. hangszalagról; fordította: M. Amata Kinsztler O. Carm. Scalze Sassuoloban)
U TAK -É LMÉNYEK Közitábor Patcán Az idén 18 éves Műegyetemi Katolikus Közösség (MKK) nyári tábora, a közitábor július 5-11. között került megrendezésre Patcán. Hangulatát a résztvevők együttléte, a tábor helyszíne és a sok-sok tartalmas program határozta meg. A hét folyamán 70-80 fő volt a tábor létszáma. A közösség lelki vezetője, Matolcsy Kálmán atya is néha velünk volt, amikor nem máshol... Az első este Nyéky Kálmán atya, kaposszerdahelyi plébános jött át a táborba, hogy beszélgessünk. A vidéki misszióról, pasztorációról beszélt, majd egy igazán jó kis beszélgetés alakult ki közöttünk: megosztottuk egymással ötleteinket, javaslatainkat, örömeinket. Egy délelőtt Balás Béla kaposvári püspök (Beton atya) tartott előadást. Megismerhettük, milyen egy vidéki egyházmegye élete. Ebből is kölcsönös beszélgetés lett. A pénteki előadás volt a tábor egyik fénypontja. Molnár Attila atya, somogyhárságyi plébános tartotta. Amikor megérkezett, a táborozók fel sem ismerték, hogy pap, hiszen úgy öltözött, mint mi. Az előadás ennek fényében még kontrasztosabbá vált. Attila atya a következő gondolatokkal jött közénk. Mindentől messze, a szívhez közel Csinálj csodát, én meg elhiszem Hogy kell egy rendszer, ami nem mozog (Kispál). Érdekes világot mutatott be nekünk, a szórványpasztorációból. Ez is belekérdezős,
beszólós-provokálós-szépen-ülősés-hallgatós eszmefuttatása és cseréje lett éppen a Papság Évének lezárásakor. Elmesélte papi hivatásának rögös útját, amelyet a hallgatóság ámulva figyelt. Elmesélte, hogyan indult plébánosi útja egy 12 szórvány településből álló területen. Sokat mesélt a cigányságról és annak helyzetéről. Utána sokáig közöttünk maradt, beszélgetett, gyóntatott. Érdekes volt látni, hogy a média hangjával ellentétben mennyi rendes pap él közöttünk. Sokszor nagyon sok teendőjük van, ezért nincs lehetőségünk, hogy felfedezzük őket. Mégis, ha ilyen nagyszerű papjai vannak az egyháznak, akkor van jövő! A táborban az előadásokon kívül voltak kiscsoportos beszélgetések, szentmisék, reggeli imák, esti imák, illetve arra is nagy hangsúlyt fektettünk, hogy jól érezzük magunkat. Az ébresztő sosem volt könnyű, de a reggeli torna fantasztikus kreativitása mindig felébresztette még a legálmosabban pislogókat is. A Katica Tanya Kalandparkjában reggel és este csoportonként tehenet fejtünk, sokat sportoltunk: volt foci, volt egy nagyobb kirándulás, amikor arra is jutott idő, hogy a petörkei-tóban megmártózzunk. Volt egy külön tájfutásunk, harci túránk és sorversenyünk. Az érintett estéken a focivb közvetítés sem maradhatott el, amellyel párhuzamosan azért filmklubot is tartottunk. Egyébként esténként tábortűznél énekeltünk. A tábor két záró eseménye a bál és a záró szentmise voltak. Az immár hagyományos tábori bál az utolsó éjszakán került megrendezésre. A bál hangulata fantasztikus volt! A záró szentmise vasárnap 11 órakor volt. Pákozdi István atya budapesti egyetemi lelkész vezette, Matolcsy Kálmán atya koncelebrált. A táborban „összekovácsolódott” zenészek ekkor már tökéletes profizmussal látták el a szentmise zenei szolgálatát. A gyönyörű, tartalmas,
szabadtéri, madárcsicsergésekkel díszített szentmise szép emlék marad számunkra. A szentmise végén helyt kapott egy eljegyzés is, (a miénk! Eszterrel) és a következő évi diákvezető, Palásthy Kinga beiktatása. – Fényképek bőséggel találhatóak a honlapunkon: www.mkk.bme.hu. Nagy öröm volt szervezőként átélni, hogy a sok-sok munka mellett arra is jutott idő, hogy részt vegyek a programokon. A rengeteg mosoly és szeretet, amit kaptam a hét folyamán, kárpótolta minden belefektetett energiámat, illetve sokszorosan töltötte vissza azt belém. Úgy érzem, jó szívvel adhatom tovább a közit utódomnak! Stolczenberger Róbert leköszönő MKK-s diákvezető
Harminc nyár Bajorországban Nem szeretek dicsekedni. De a nyaralásaimmal mégis merészkedek. Még római ösztöndíjas voltam, amikor az első lehetőséget megkaptam. 1980-ban a regensburgi egyházmegye meghívására kerültem Bajorország felső részébe (Oberpfalz), a Pilsen felé vezető út szinte utolsó falujába a cseh határ előtt. Meglepő volt, amikor Rómából vonattal elindultam, 40 fok meleg volt, amikor Münchenben átszálltam, már csak 12 fok volt. Egy szál rövid ujjú ingben érkeztem. Úgyhogy első plébános meghívóm házvezetőnője azonnal vásárolt nekem egy jó gyapjú pulóvert. Óriási türelmük volt a háziaknak, mert nemhogy nem beszéltem folyamatosan, alig tudtam a mise szövegét elolvasni. Mégis bátorítottak, újra hívtak. Még két másik hely után azután szinte mindig Niederbayern, azaz a déli részek egy kis községébe jöttem, ahol immár azóta a harmadik plébános
7 „alatt” szolgálok. A németek megtehetik: minden plébános, aki el akar utazni, kér helyettest az egyházmegyei vezetéstől, amely fizeti, és jól tartja az indiai, a keleteurópai, a lengyel, a magyar atyákat, akik nyelvgyakorlás, kis pénzszerzés és kitűnő nyaralás végett töltenek itt két-három hetet. Az eltelt harminc év alatt nagyon sok barát, kedves házaspár, jó család lett ismerősöm, akik többször meg is látogattak itthon. Nem egynek a gyermekét én kereszteltem, több esküvőnél is aszszisztáltam, volt egy év, amikor a két ott töltött hét alatt nyolc temetést végeztem. Éveken át mindig nekem kellet mondani a nagyboldogasszonyi ünnepi misét, amit ott munkaszüneti nappal, szabadtéri szentmisével és utána sörpadokon ülve, grillezéssel, hatalmas Maß (egy liter) sörkriglik gyakori öszszekoccintásával, játékokkal egybekötött családi nappal ünnepelnek. Mint fővárosi „gyerek” élvezem, hogy úgy jövök ebben a bajor faluba, mint aki évente egyszer hazalátogat a szülőfalujába. A Gondviselés különös kegyelmének tartom ezt a nagy ajándékot. Nem volt még év, hogy ne tapasztaltam volna kézzelfoghatóan a szerető Isten gazdag jóságát az ott élők által. Volt, hogy megtankoltam egy benzinkútnál, és amikor fizetni akartam, csak ennyit mondtak: „Passt schon!” Azaz valaki kifizette helyettem. Nem lett volna első autóm, a kis sárga polszki Fiat, ha ők nem segítettek volna a 80-as években. Könyvek, ruhák, sokféle ajándék – mind rajtuk keresztül jutott sokaknak, akiknek továbbadtam. Minden alkalommal velem van egy tanuló diák, aki egy családnál beszél, dolgozik, segít; van olyan, aki azért ment ki legelőször, hogy átmenjen az alapfokú német nyelvvizsgán – ma pedig egy észak-magyarországi iskolában tanít németet. Alkalmam
volt megismerni olyan gyermekkorunkban kivándorolt magyarokat, akik a sok évtized távolléte miatt már nem beszélik a nyelvünket, de a magyar egyházi énekeket kiválóan fújják.
már történelem. Életem, papi szolgálatom egy briliánsa. Hála érte a jó Istennek! Pákozdi István egyetemi lelkész
Keresztény Gólyatábor harmadszor
Az idei nyár nagy találkozása volt, amikor Regensburgban közelről megismerhettem a pápa bátyját, Georg atyát. Itt él a belvárosban, egy kis házban. A balkonon egy tábla örökíti meg XVI. Benedek látogatását testvérénél 2006 őszén. Igen kedves, érdeklődő 86 éves bácsi. Sok mindent tudott már Magyarországról; alig lát már, mégis ő nyitott ajtót, bajor vendégszeretettel Schnapsszal kínált. Mindig elmegyek Weltenburgba, a Duna felső kanyarulatában, festői környezetben lévő bencés apátságba, amely az idén – akárcsak 2005-ben árvíztől fenyegetett területté változott, a parton nem is volt megközelíthető. Egy felejthetetlen gesztus volt a község részéről, ahol nyaranta kisegítek, amikor a kölni Ifjúsági Világtalálkozóra érkező magyarok egy csoportját (az egyetemi lelkészségét) fogadták; családoknál szállásolták el, „tejben-vajban” fürösztötték, s távozásukkor még könynyeket is ejtettek utánuk. Van olyan szállásadó család, amelyik ma is tartja a kapcsolatot az akkori magyar vendégekkel. Harminc év Bajorországban –
A Lelkészség immár harmadszor rendezte meg Esztergomban azt a nyári találkozót, amelyre az újonnan felvett egyetemistákat és főiskolásokat hívják meg. Gazdag program várta őket: előadást tartottak: Uzsalyné Pécsi Rita: Női és férfi szerepek: Egyformák vagyunk? címmel; Hujter Mihály: Matematika és kereszténység címmel. Eljött a táborba Várszegi Asztrik bencés főapát is, aki „Keresztényként a mai világban” címmel tartott előadást és vezetett beszélgetést. Tokár János ferences szerzetes, a ferences gondolkodásmódról beszélt. Székely János püspök, rektor: „A közösség, a család kérdéseiről” vezetett beszélgetést. Két este is volt tábortűz, felléptek a Lumen Christi és az Imperfectum együttesek. A tábor résztvevői kirándultak a Vaskapura, volt az idén is városi vetélkedő, tűzoltó bemutató, bál a Szent Adalbert Központban (észt és görög táncházzal), az utolsó napon pedig kilátás a bazilika kupolából. A szervezőkkel együtt 70-en vettek részt az idei Gólyatáborban, aminek lelke Daubner Lóránt idősebb egyetemista volt, aki szinte egy személyben járt utána programoknak és vezette a tábort. A záró szentmisét a Szatmári Irgalmas Nővérek templomában Pákozdi István egyetemi lelkész tartotta. A résztvevőket meghívták a szeptember 19-én, a budai Magyar Szentek templomában tartandó Veni Sanctéra, valamint a rákövetkező héten, szeptember 25-26-án Mátraverebély-Szentkútra tartó Országos Egyetemista Zarándoklatra is.
8 Levél Indiából A Lelkészségről származó, hoszszú időn át az MKK buzgó tagjaként működő P. Koronkai Zoltán SJ utolsó probációját végzi Indiában (ez a jezsuita képzés utolsó állomása). Élményeiről a következő sorokban számol be nekünk: Két sajátos tapasztalatom volt már a Bombay repülőtéren, ami valahogy azóta is kísér, és hasonló jelenségekkel találkozom. Az egyik, hogy milyen kedvesek és segítőkészek az itteni emberek. Két takarító állt a WC előtt, az egyik vigyázott a csomagjaimra, a másik pedig megmutatta, hogy kell itt a csapot megnyitni és a szappant használni. Zavarban voltam emiatt. A másik, ami sokkszerű volt számomra, hogy a nemzetközi repülőtér folyosóján várakozva egyszer csak egy szép nagy patkányt látok velem szemben sétálni és nyugodtan nézelődni. Igaz éjjel kettő volt, de azért 5 percenként járnak erre emberek. Némelyik bőröndöt húzó utas fel is figyelt, és csodálkozva mutogatott a kis állatra, amely nem zavartatja magát, szaglászik és eszik, azután kényelmesen eltűnik egy lyukban. Az indiaiak kedvességét, figyelmességét viszont azóta is tapasztalom. Mindenek előtt a rendtársaim részéről. Igazán nagyon érdeklődően és támogatóan viszonyulnak hozzám. Olykor úgy érzem magam, mint egy gyerek, alapvető dolgokat kell megkérdeznem, de készségesen válaszolnak minden kérdésemre. A falusiak is nagyon kedvesek. A napokban elmentem futni, aztán eltévedtem a sok zegzugos utcában. Egy idős férfi megállt a motorjával és mondta, hogy elvisz, szálljak csak fel. Futás közben fordult az is elő, hogy egy kerítés mögül megszólítottak: Good evening Father. Talán a pár nappal ezelőtti misén láttak
koncelebrálni, amikor a falu búcsúja volt? Ami a másik oldalt illeti, és ami kezdettől fogva nagyon zavart, és amit a reptéri patkány is szimbolizál: a kosz és a szemét. Hát ez nagyon jelentősen ott van mindenütt. Az első igazi sokk az volt, amikor a Goai repülőtérről a taxi elhozott. Szemétkupacok mindenütt. Kóbor kutyák, és disznók eszegetnek az út mellett. Időnként meg tehenek tévednek a főútra, de senki nem nyugtalankodik, ez itt természetes. A szegénység is nyomasztóan érintett. Az út mellett szinte végig olyan „házak” voltak, amit csak a római cigánytelepen láttam, ahova Casa Balthasar-os koromban jártunk a gyerekekkel foglalkozni. Reggel volt, amikor a taxis bevitt a repülőtérről a tercia-helyre, épp iskolakezdés, gyerekek sorakoztak mindenütt a buszmegállókban. Nem tudom, hogyan csinálják, de a szinte mindent ellepő kosz és piszok ellenére az emberek tiszták és szépen öltözöttek. A higiénikus állapotokra a rendtársaim azt mondják, hogy ne csodálkozzak ezen, sőt Goa India egyik legtisztább része, mert kiemelt turisztikai terület (híres tengerpartok vannak a közelben). „Ha látnád, mi van Kalkuttában...” Tényleg nem láttam még, de ettől is majd rosszul lettem. Bár meglehetősen viszolygok a patkányoktól és a kosztól, mégis igyekszem igent mondani Indiára, ezzel az oldalával együtt is átkarolni az itteni embereket és a helyzetüket. Mindez egyre inkább tudatosítja bennem azt is, hogy rendkívüli lehetőségeim voltak az eddigi életemben családi háttér, életkörülmények, utazások, tanulmányok területén. Lassan egy hete, hogy megérkeztem. Túl vagyunk a bemutatkozáson, élettörténetek megosztásán és az alapvető instrukciókon. Tulajdonképpen nagyon vágyom mindarra, ami előttünk áll. Bár
időnként erőt vesz rajtam a honvágy. Az első napokban, amikor a mobiltelefonomra néztem, elfogott a szomorúság. Milyen fontosak is a kapcsolatok. Na meg a munka is hiányzik. Csomó elvonási tünetet tapasztalok magamon. Talán részben a rendezetlen ragaszkodásokból is fakad mindez. Azt is átélem, hogy milyen nehéz a megszokott környezetből kilépni. Valahogy jobban megértem most, hogy az időseinknek miért olyan nehéz rászánni magukat Pilisvörösvárra, a szociális otthonba költözni. Nehéz beleugrani a kiüresedésbe. A másik élményem a vigasz. Időnként intenzíven tapasztalom az Úr közelségét. Nagyon vágyom arra, hogy mélyebb kapcsolatban élhessek Vele. Valóban Ő legyen az életem középpontja, mindent Vele és Érte lássak és tegyek. Örülök annak, hogy Indiába jöttem, itt sokkal inkább Rá hagyatkozhatom. Vágyom arra, hogy átalakítsa mélyen a szívemet, az Ő szemével és szívével lássam a világot és az embereket. Hálás vagyok a Társaságnak azért, hogy lehetővé tesz egy ilyen tapasztalatot, mint a tercia és ilyen társakkal lehetek, akik most körülvesznek engem. Jóllehet soha nem találkoztunk eddig, mégis a Társaság tagjaiként valami mély közös van bennünk. A napokban egyre inkább tudatosodott bennem, hogy az igazi otthonom a rend, Jézus Társasága. Legyek bárhol is a földön, ez az a közösség, ahol otthon vagyok. Itt Indiában még jobban érzem, hogy a nemzetközi Jézus Társaságába léptem be, amely meghaladja a provinciát. Rendtársaim figyelmessége, szeretete, a hasonló gyökerek, közös ignáci hagyomány lévén, minden kulturális különbség ellenére kezdem tényleg otthon érezni magamat. Tudom, hogy számíthatok rájuk. Persze tudatosan is törekszem arra, hogy kapcsolatokat építsek, ne merüljek el
9 az otthonról való nosztalgiázásba. Most itt az otthonom, ahova a küldetésem szól. Még a folyamat kezdetén vagyunk, azt hiszem, hogy sok küzdelem is vár még rám, mégis valahogy az a remény van bennem, hogy életem egyik legmeghatározóbb kegyelmi időszaka előtt állok.
K URIÓZUM Castel Gandolfo – a pápák nyári rezidenciája A Szentatya általában júliustól szeptember végéig a Castel Gandolfó-i palotában tartózkodik. Az ősi település a XVII. század óta szolgálja több-kevesebb megszakítással a pápák pihenését. Castel Gandolfo település a vulkáni kráterben található Albanói tó nyugati peremén helyezkedik el, Rómától délnyugatra. Helyén az ókorban Albalonga városa állott, amelyet a legenda szerint Aeneas alapított, és bár Róma szövetségese lett, egy árulást követően lerombolták. Helyén patríciusi villák épültek, majd Domitianus császár emeltetett hatalmas palotakomplexumot a hegy nyugati lankáin – ott, ahol most a pápai palota található. Az ókori fellegvár helyén a középkorban a Gandolfi család emeltetett várat (róluk nyerte nevét a település), amit a XIII. században megszereztek a Savelliek. Ezt az épületet vásárolta meg az Apostoli Kamara 1596-ban, VIII. Kelemen pápa idején. A pápai palota kiépítése VIII. Orbán pápa alatt kezdődött meg, aki már korábban is szívesen időzött a városkában. A középkori várat, amely a tér felőli oldalon áll, belefoglalták az új, a tó felé néző barokk épületegyüttesbe, amely mellett fallal körülvett kerteket is létesítettek. Az építkezést a XVII. század közepén
VII. Sándor pápa folytatta egy újabb szárny felhúzásával, amelynek ablakaiból a tenger felé nyílik kilátás, illetve a főhomlokzat mai alakjának véglegesítésével. Ő volt az első pápa, aki ténylegesen lakta is a Castel Gandolfó-i pápai palotát. Ezt követően azonban közel évszázados elhanyagoltság következett. A XVIII. század közepén, XIV. Benedek pápa alatt kezdődött igazi fénykora újabb reprezentációs helyiségek kiépítésével, a park kibővítésével és a közeli Cybovilla hozzácsatolásával. Ez utóbbit a század elején Camillo Cybo bíboros építtette, és később a francia nagykövet rezidenciája lett. A villák jelentős károkat szenvedtek a XIX. század eleji francia megszállás során. A VII. Piusz által felújíttatott rezidencia falai között XVI. Gergely, majd IX. Piusz egyaránt szívesen időzött. A Cybo-villát időközben a pápa átengedte a Keresztény Iskolatestvérek számára oktatási célokra.
Castel Gandolfo egyik nevezetessége a jezsuiták vezette csillagvizsgáló (Specola Vaticana), amely a világ egyik legrégibb ilyen jellegű intézménye. Az eredetileg a Vatikánban működő obszervatórium a túl erős fényszennyezés miatt az 1930-as években költözött Castel Gandolfóba, 1981-ben pedig az arizonai Tucsonban (USA) is létesült egy megfigyelőközpontja.
A Pápai Állam 1870-es végleges megszűntével a villákat elhanyagolták, bár az olasz kormány szándéka szerint továbbra is megmaradtak volna a pápa használatára, ezt is csak az 1929-es Lateráni Szerződés rendezte végérvényesen. Ekkor csatolták hozzájuk a pápai nyaraló-együttes harmadik elemét is, az 1636-ban épült Barberinivillát, amely Domitianus császár palotájának romjain emelkedik, és VIII. Orbán pápa unokaöccsének birtoka volt. Ettől kezdve a Castel Gandolfó-i épületegyüttes a Szentszék ún. területenkívüliséget élvező birtokai közé tartozik. XI. Piusz restauráltatta a palotát, amelyet azóta a pápák folyamatosan használnak a nyári hónapokban. Falai közt hunyt el XII. Piusz 1958. október 9-én, majd VI. Pál 1978. augusztus 6-án. II. János Pál azzal keltett némi meglepetést, rögtön pápasága kezdetén, hogy a villa parkjában úszómedence létesítését határozta el.
Restaurálják a Colosseumot
A Szentatya ebben az időszakban kevesebb hivatalos programot bonyolít le. A vasárnap déli Úrangyala-imádságot a palota homlokzati loggiájáról mondja el az odasereglett zarándokokkal együtt. Nagyboldogasszony ünnepén pedig a helyi Szent Tamás templomban mutat be szentmisét. Rómába való visszatérte előtt hagyományosan fogadja a városka elöljáróit és lakóit. Érszegi Márk Aurél
AColosseum Vespasianus császár ideje alatt épült Rómában, a Forum Romanum délkeleti végén. 80-ban készült el, ekkor volt a megnyitója is. Az építtető Vespasianus utóda, Titus avatta fel. Elliptikus alaprajzú, 188 m hosszú és 156 m széles, 48,5 m magas; mészkőből, tufából és téglából épült, bonyolult szerkezetű építmény. Az üléssorokat lejárók és sétálófolyosók tagolják, amelyek az amfiteátrumban mintegy 55–73 ezer ember zavartalan elhelyezését és közlekedését biztosították. Az építészek olyan járatok és felvonók rendszerét alakították ki, amellyel megoldották a vadállatok színpadra juttatását, közvetlenül a ketreceikből. A keresztényeket oroszlánok elé vetették, a gladiátorok egymás ellen vívtak élethalálharcot a 86×54 méteres arénában. A negyedik, legfelső emeleten elhelyezett talpkövek és konzolok
10 hatalmas rudakat tartottak, melyek segítségével az amfiteátrum arénáját óriási sátorral lehetett befedni. (Mindkét írás közlését hálásan köszönjük a Magyar Kurírnak)
ban elvitt nagyharangjának pótlására. A 7945 kg tömegű harang kettős titulust kapott: egyrészt „Hősök harangjának” nevezték el, másrészt Szent Imre hercegnek szentelték 1930-ban, öntését Szlezák László aranykoszorús harangöntő végezte.
A harang A harang a keresztény hitélet mindennapjait közel másfél évezrede meghatározó tárgy. A legfontosabb funkciója az istentiszteletre (misére) történő hívás. A hétköznapi életben a harang meghatározott időszak elmúltát vagy kezdetét jelzi, míg a félrevert harang veszély (tűzvész, árvíz) közeledtéről tájékoztat. A harang örömteli események hírének továbbadására is szolgál, így például hírt ad jubileumi emlékévek kezdetéről, vagy a pápaválasztás megtörténtéről. A harangok többféle funkcióját jól példázzák a budapesti Szent István Bazilika harangjai. Ezek ugyanis nem egyszerűen harangok, hanem egyben a hívek határokon túlmutató összefogásának szimbólumai is. A Bazilika legrégebbi harangjának a tömege 3100 kg, 178, 5 cm az alsó átmérője. Walser Ferenc öntötte 1863-ban Pesten. Ez a Bazilika egyetlen, az építéssel (18511905 között készült) egyidős, a mai napig megmaradt harangja. Díszítményén, földgömbön álló Szűz Mária alakja látható. A Bazilika délnyugati tornyában 1892-ben helyezték el a Monarchia Magyarországának legnagyobb tömegű (7735 kg) harangját, a Walser Ferenc által öntött Szentháromság harangot. Az első világháború folyamán ezt a nagyharangot katonai célokra rekvirálták, a Bazilika másik négy harangjával együtt. 1927-ben mozgalom indult Madarász István apátplébános vezetésével a templom első világháború-
tiszteletére szentelték: Szent Henrik, Boldog Gizella, Szent Imre, Szent Erzsébet. A XXI. század hajnalán egyre több magyar templomban pótolják a II. világháború során elvitt harangokat, ezeken a napjainkban készített harangokon gyakran helyezik el a magyar államcímert, vagy a Szent Koronát, jelképezve azt, hogy minden tárgyi veszteséget pótolni képes egy lelki kincsekben megerősödött nemzet. Millisits Máté
K ÖNYVISMERTETİ
A második világháború alatt a német hadsereg rekvirálta a harangot. Pótlására 1990-ben új harangot adományoztak. Az egyik német újság által kezdeményezett közadakozást Helmut Kohl német szövetségi kancellár és a bajor miniszterelnök is támogatta, így köszönve meg Magyarországnak, hogy a magyar kormány 1989-ben Ausztria felé megnyitotta a határt az akkori keletnémet állampolgárok előtt. Magyarország legnagyobb tömegű harangja, 9250 kg-os, 240 cm alsó átmérőjű. 1990-ben készült a passaui Perner öntödében. Szent István-harang a neve. A jármot szintén a Perner-cég készítette. A harang füles felfüggesztésű. Egyik oldalán Szent István domborműve látható, fején a magyar Szent Koronával. 1990. augusztus 20-án szentelték föl a Bazilika számára. A bajor Perner-cég 1993-ban négy harangot öntött Szent István Bazilika számára, amelyeket a templom északnyugati tornyában helyezték el. A harangok tárcsás koronával kapcsolódnak a Walser Ferenc által 1860-as években készített öntöttvas harangjáromhoz. A harangokat a következő szentek
Futótűzként terjed, napjaink egyik hasznos ajándéka az izgalmas olvasmány, Wm. Paul Young: A viskó című regénye. Az Immanuel Alapítvány kiadásában megjelent magyarul olvasható könyv milliókat gondolkoztatott már el a földi életről, Istenről, Szentháromságról, megváltásról, megbocsátásról, örök életről. A mű egyáltalán nem teológiai szerkesztmény, noha – bár idézőjelek nélkül – konkrét szentírási idézetek bőven találhatók benne. Mai beszédmódunkban, gondolkodásunkban megszólaló üzenet, amelyet nem lehet nem meghallani. Isten jelen van közöttünk, Isten tud tragédiáinkról, Isten nem hagy el minket, Isten bennünk van. Akit a Nagy Szomorúság sokszor tart hatalmában, legyen az hívő, kereső, vagy egyenesen nem hívő ember – haszonnal olvashatja ezt az írást, mert mélyen átjárja a hitnek, a világlátásnak egy egészen új dimenziója. Új? Az újszülöttnek minden új… Mindez lényegében benne van ugyanis a Bibliában, a kétezer éves egyházi tanításban, a hittételekben, az egyházi hagyományban. Mégis jó egy kicsit más szavakkal, más megfogalmazásban, más élethelyzetben találkozni vele.
11 Az írás tipikusan amerikai, kicsit szektás ízű, de ettől el lehet vonatkoztatni. Egyáltalán nem ártalmas. Ha elolvasod, nem marad hatástalan Rád sem. Érdemes! P. I.
A Jelenések könyvét idézi a nyár liturgikus könyvújdonsága, Pákozdi István: A Bárány menyegzője című műve (Tihanyi Bencés Apátság 2010, 167 lap, kapható a Bencés könyvesboltokban és az Ecclesiában). A tetszetős kötet címlapja képpel és szöveggel is eligazít: a Tihanyi Apátság húsvét éjszakai szertartása a végidőbeli közösséget elővételezi Istennel, az alcím (A római katolikus liturgia és a szimbólumok) pedig pontosan tudatja: a katolikus liturgia és szimbólumai kerül kifejtésre. Az ismert szerző egyetemi lelkész, de több évtizede tanítja felsőfokon a liturgikát. Ez az oktatói tapasztalat segített neki leszűrni a szent liturgiáról tudható lényeget, legfontosabbakat, ugyanakkor lábjegyzetei eligazítják a tanulás utáni elmélyülőket, nem csak a főiskolai hallgatókat, de minden érdeklődőt. A százhatvan oldalas jegyzetkézikönyv a liturgika klasszikus területeit járja be, a liturgia fogalmának tisztázása után az egyházi év, a liturgikus eszközök, a szentmise, a szentségek, szentelmények és a zsolozsma bemutatása következik. Örömmel fedezhetjük fel az alcímben is beharangozott részt, a keresztény szimbólumok világának bemutatását. Itt nem a liturgikus felhasználás, előfordulás nyomán vizsgálja a használt jeleket, jelképeket, hanem a szimbólum alapjait, működését vizsgálja, majd az egyes anyagokat, eszközöket, gesztusokat vizsgálja úgy, amint a liturgiába érkeznek az évezredek emberi tapasztalatából. A kötet külső megjelenését a mutatós, ízléses borító mellett a szép tipográfia, és a felelős kiadó Korzenszky Ric-
hárd bencés, tihanyi perjel művészi fotói gazdagítják a kötet belsejét. A kötet szakmai előkészítésében szak- és nyelvi lektor (egyházmegyés és piarista pap), prímási cenzor (nagyprépost), borítótervező (állandó diakónus) segítségét vette igényben a szerző, ami nagy szó mai individualista könyvkiadásunkban, amikor sokszor még a kiadó személye sem különbözik a szerzőétől. Összességében értékes kötetet vehet kezébe a tanuló és egyébként eligazodni vágyó katolikus társadalom. Forgassák sokan haszonnal a sok év lepárolt bölcsességét! Füzes Ádám plébános
R ECEPTEK Az ősszel betakarított zöldségek számos remek étel alapanyagául szolgálnak.
Rigatoni tészta sütıtök mártással Nagy fazékba, a forrásban lévő sós vízbe öntünk 50 dkg rigatoni (típustól függő hosszúságú és átmérőjű olasz eredetű csőtészta típus) tésztát. Éppen csak puhára főzzük, leszűrjük, és melegen tartjuk. Körülbelül 1 kg súlyú sütőtököt meghámozunk, a magokat kikanalazzuk és kidobjuk, a tököt pedig kis kockákra vágjuk. 2 szál póréhagymát megmosunk és vékony karikára szelünk. Nagy lábosban 3 dkg vajat forrósítunk, rádobjuk a hagymát és födő alatt 5 percig pároljuk, időnként megkevergetve. Ezt követően hozzáadjuk a tököt és 1 mokkáskanál őrölt szerecsendiót. Lefedve, néhány alkalommal megkeverve, 10 percig pároljuk. Felöntjük 3 dl tejszínnel és 3 evőkanál vízzel, felforraljuk, majd 10 percig lefedve pároljuk, párszor megkeverjük. Teflon ser-
penyőben lassú tűzön aranybarnára pirítunk 3 evőkanál fenyőmagot. Szaporán kell kevergetni, különben odaég! Tálaláskor a tányérra halmozzuk a forró tésztát, rákanalazzuk a mártást és meghintjük a pirított fenyőmaggal.
Majonézes padlizsánkrém Két közepes nagyságú padlizsánt hegyes késsel kissé megszurkálunk, tepsibe tesszük és a 180 C fokra előmelegített sütőben addig tartjuk, amíg megráncosodik, öszszeesik (kb. 45-60 perc). A padlizsánokat megszabadítjuk a héjuktól és egy mély tálban villával jól összetörjük, simára keverjük. Kevergetés közben lassacskán hozzátöltünk 5-10 evőkanál jó minőségű extra szűz olívaolajat. Ezt követően fokozatosan a következőket keverjük hozzá egymás után: 1 közepes fej apróra vágott vöröshagymát, 5 gerezd picire aprított fokhagymát, ízlés szerinti sót, mokkáskanálnyi őrölt fehérborsot. Hozzáöntünk fél citrom levét, majd 4-6 evőkanálnyi majonézzel homogénre keverjük. Fogyaszthatjuk így langyosan is, de hidegen is nagyon finom. A hűtőszekrényben jól lezárt edényben pár napig tárolható. Friss vagy pirított valódi rozskenyérre kenve érjük el a legjobb ízhatást. Jó főzőcskét! Zakar András
VICCES - Nagypapa, büszke vagyok rád! mondja a nagylány a nagyapjának. - Miért? - Látom, már megtanultad, hogy amikor tüsszentesz, a szád elé teszed a kezed. - Hát persze. Máskülönben kiesne a fogsorom. *
12 Egy apuka hazavisz a gyerekeinek egy hintaállványt a barkácsáruházból, és nekiáll, hogy összeszereli a kertben. Előveszi az útmutatót, nézegeti, aztán nekigyürkőzik. A gyerekek türelmetlenül várják, hogy mikor vehetik birtokba az új játékot, de még órák múlva sem sikerül összerakni. Végül a férfi feladja a küzdelmet, és segítségül hívja az öreg szomszédot, aki egy ezermester. Az öreg nézegeti a fadarabokat, félredobja a szerelési útmutatót, és fél óra alatt összeszereli a hintát. Az apa csodálkozva kérdezi tőle: - Hát ezt meg hogy csinálta, amikor el se olvasta az utasítást? - Tudja, fiatalember, ha az ember nem tud olvasni, kénytelen elkezdeni gondolkodni. * A kis Zsuzsikát nagyon megszidja az anyja: - Már fél három van, kislányom! Ilyenkor kell hazajönni az iskolából? - Az történt, anyu, hogy a Kovács Pisti hazáig követett, és annyira lassan jött... * Az infláció az, amikor 15 dollárt fizetsz egy tízdolláros hajvágásért, amit 5-ért is megkaptál, amikor még volt hajad. * – Hogy született az angol nyelv? - ??? – Két részeg közül az egyik beszélt, a másik meg írta azt, amit hallott. * - Hogy nevezzük az akvárium és az istálló közti távolságot? - ??? - Hallótávolság. * A kötelező sorkatonai szolgálat idején két cimbora beszélget.
- Samu, hogy lehet, hogy megúsztad a katonaságot, hisz makkegészséges vagy? - Öregem, én sem értem. Háromszor is voltam sorozáson, sose volt velem semmi gond. Fogadtam is a sorozó orvossal tíz darab ezresben, hogy alkalmas vagyok... * - Mondd, drágám, ha így spórolunk, ahogy eddig, akkor mennyi jöhet össze a nyugdíjig? - Egymillió forint adósság. * Kovács dicsekszik a barátjának: - A feleségem valóságos szakácsművész. Minden nap más nevet talál ki ugyanannak az ételnek. * Kohn és Grün beszélgetnek. - Nekem minden hónap végére marad még a fizetésemből. - dicsekszik Kohn. - Jó neked. - feleli Grün - Nekem meg minden fizetésem végére marad még a hónapból. * Egy állami intézménynél csinos, fiatal nő jelentkezik a személyzeti osztályon. - Mihez ért? - kérdezi tőle a személyzetis. - Semmihez. - Sajnálom, azokat az állásokat már mind betöltötték. * Egy bokszoló a műtőasztalon fekszik, ki kell venni a vakbelét.A sebész kérdezi az altatóorvostól: - Alszik már a beteg? - Még nem. Már többször azt hittem, hogy elaludt, de kilencnél mindig talpra ugrik. * A pszichiáter nem tud semmit, és nem csinál semmit. A belgyógyász mindent tud, de nem csinál semmit. A sebész nem tud semmit, de meg-
csinál mindent. A patológus mindent tud és mindent meg is csinál, de túl későn. ***
H IRDETÉSEK 1. Szeptember 21.: Megkezdődik az idei Katekumenátus. Aki szeretne megkeresztelkedni, bérmálkozni és elsőáldozó lenni, az minél hamarább jelentkezzen a Lelkészségen! A kurzus Húsvétig tart. 2. Szeptember 25.: Országos Egyetemista Zarándoklatot hirdetünk immár harmadszor (OEZ 10). Várunk diákokat, tanárokat, akik szívesen tesznek meg kb. 22 km-es utat Salgótarjánból MátraverebélySzentkútra. Indulás szept. 25-én (szombat) Bp.-ről a Keleti pu.-ról, a 7 órakor induló vonattal (a jegyeket mindenki maga veszi meg). Élelemről a közös vacsoráig kell gondoskodni. Csak a legszükségesebbeket kell hozni, hálózsákot nem! Vasárnap, 26-án, a közös szentmise és ebéd után indulunk haza. Költség-hozzájárulás: 2 ezer Ft. 3. Október 2.: Nagymarosi Ifjúsági Találkozó. 4. Megjelent az idei színes leporelló: a programjainkkal, keresd a templomban, a közösségben – osszál belőle ismerőseidnek! *** * A mottó fordítása „kezdő latinosok” részére: „Az embernek az a nemes hivatása és feladata, hogy imádkozzék és szeressen.” ***
Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő: Jelencsik Mátyás lelkészségi titkár Jelen számunkat a következő szerzők írásai gazdagítják:
Balás Béla, Dr. Érszegi Márk Aurél, Dr. Füzes Ádám, Dr. Náray-Szabó Gábor, Dr. Pákozdi István, Michele Do, Millisits Máté, P. Anselm Grün OSB, P. Henri Boulad SJ, P. Koronkai Zoltán SJ, Stolczenberger Róbert, Dr. Zakar András. Képek: A képek liturgikus szimbólumok, jobbára katakomba-ábrázolások stilizált változatai. A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel/fax: 203-1734,
[email protected], www.egylelk.com
