2008. Nagyböjt-Húsvét
46. szám
Egyetemes A Budapesti Katolikus Egyetemi és Főiskolai Lelkészség lapja M o t t ó : labor et dolor (fáradsággal és szenvedéssel, Zsolt 89,10)
A KTUALITÁS Egy elmaradt pápai beszéd Föl kell tenni magunknak a kérdést: mi az egyetem? Mi a feladata? Óriási kérdés, amelyre megint csupán távirati stílusban, néhány megjegyzéssel próbálhatok meg választ adni. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy az egyetem valódi és alapvető eredete az a tudásszomj, amely az ember sajátja. Az ember meg akarja ismerni az őt körülvevő világ természetét. Az igazságot akarja. Ebben az értelemben, Szókratész kérdésfeltevésében megtalálhatjuk azt az impulzust, amely által a nyugati egyetem napvilágot látott. Gondolok például – hogy csak egy szöveget említsünk – az Euthyphronnal való párbeszédre, aki a mítosz-vallást és annak jámborsági gyakorlatait védelmezi Szókratésszel szemben. Szókratész a következő kérdést teszi fel neki: „Te komolyan hiszed, hogy az istenek között vannak veszekedések, harcok, gyűlölet… Euthyphron, mindezeket a dolgokat jónak kell elfogadnunk?” Ebben a látszólag nem túl jámbor kérdésben – amely Szókratésznél egy mélyebb és tisztább vallásosságból fakadt, a valóban isteni Isten kereséséből – az első századok keresztényei önmagukra ismertek, mint ahogy saját útjukra is. Hitüket nem pozitivista módon fogták fel, s nem is a kielégítetlen vágyakra való megoldásként; a hitet a mítosz-
vallás ködének eloszlásaként értelmezték, hogy helyet kapjon annak az Istennek fölfedezése, aki a teremtő Értelem, s az Értelem ugyanakkor Szeretet is. Ezért az az értelem, mely a legnagyobb Istenre kérdez, s egyben az emberi lét valódi természetére és valódi értelmére is, számukra nem a vallásosság hiányának problémáját jelentette, hanem vallásos létük lényegi részét képezte.
Nem volt tehát szükségük arra, hogy válaszoljanak a szókratészi kérdésre, vagy félretegyék azt, hanem önazonosságuk részeként foghatták fel, és úgy is kellett fölfogniuk; az értelem nehéz kutatásának, hogy az igazság teljességének megismerésére jussanak. Így születhetett, sőt így kellett megszületnie az Egyetemnek, a keresztény hit keretei között, a keresztény világban.
Tovább kell lépnünk. Az ember ismerni akar – az igazságot akarja. Az igazság mindenek előtt olyan elem, amely a látással, a megismeréssel, a „theoriával” van összefüggésben, ahogy a görög hagyomány nevezi. Szent Ágoston, a Hegyi beszéd nyolc boldogságát és a Lélek ajándékait – Izaiás könyvének 11. fejezete szerint – összevetve, kölcsönösséget állított fel a „scientia” és a „tristitia” között: önmagában a tudás szomorúvá tesz, mondja. S valóban, aki mindazt, ami előfordul a világban, csak látja és megérti, végül szomorúvá válik. Az igazság azonban többet jelent, mint tudást: az igazság ismeretének célja a jó megismerése. Ugyanerre irányul a szókratészi kérdésfeltevés: Melyik az a jó, ami igazzá tesz minket? Az igazság jóvá tesz bennünket, és a jóság igaz: ez az az optimizmus, mely a keresztény hitben foglaltatik, mert a hitnek megadatott a Logos látása, a teremtő Értelemé, aki Isten megtestesülésében egyszerre nyilatkoztatta ki magát, mint a Jó, és mint maga a Jóság. A középkori teológiában elmélyült vita folyt az elmélet és a gyakorlat közötti kapcsolatról, a megismerés és a tett közötti megfelelő viszonyról – olyan vita, melyet itt most nem szükséges kifejtenünk. Valójában a középkori Egyetem a maga négy fakultásával ezeket az összefüggéseket foglalja magában. Kezdjük azzal a fakultással, amely a kor fölfogása szerint a negyedik volt, az orvosi kar-
Egyetemes
2 ral. Bár a gyógyítást inkább tekintették „művészetnek”, mint tudománynak, mégis az egyetem világába való beilleszkedése nyilvánvalóan azt jelentette, hogy a racionalitás keretébe illeszkedett, hogy a gyógyítás művészete az értelem vezetése alatt folyt, és elvonatkoztatták azt a mágia területétől. A gyógyítás olyan feladat, amely mindig többet kíván az egyszerű értelemnél, de éppen azért, mert a tudás és a képesség összefügg egymással, a gyógyítás a ráció körébe tartozik. Az elmélet és gyakorlat, a megismerés és a tevékenység viszonyának kérdése elkerülhetetlenül föltűnik a jogi fakultáson. Arról van szó, hogy helyes formát adjunk az emberi szabadságnak, mely mindig kölcsönös kapcsolatban létező szabadság: a jog a szabadságnak feltétele, nem pedig ellentéte. Rögtön fölmerül azonban a kérdés: Hogyan határozzuk meg az igazság kritériumait oly módon, hogy az lehetővé tegye a közösen megélt szabadságot, s lehetővé tegye az ember számára azt, hogy jó legyen? Ezen a ponton a jelenbe kell visszatérnünk: hogyan találhatunk olyan jogi formát, mely megadja a szabadság, az emberi méltóság és az ember jogainak rangsorolását. Ma is foglalkoztat bennünket ez a probléma, a véleményalkotás demokratikus folyamatában, s ugyanakkor félelemmel tölt el, mint az emberiség jövőjére vonatkozó kérdés. A teológia és a filozófia mindebben eredeti párost alkot, amelyben egyiket sem lehet teljesen elválasztani a másiktól, de ahol mindegyiknek meg kell őriznie a maga feladatát és a maga identitását. Aquinói Szent Tamásé a történelmi érdem, aki az Atyáknak a történelmi helyzetükből adódó különböző válaszaival szemben rávilágított a filozófia autonómiájára, és ezzel együtt az értelem saját jogára és felelősségére is, mely a maga képességeire támaszkodva kérdez.
Így a kereszténységnek meg kellett küzdenie saját értelmes voltáért, amikor a másikkal találkozva új párbeszédbe lépett annak gondolkodásmódjával. A filozófia nem a gondolkodó alany nullpontjáról indul, elszigetelt módon, hanem a történelmi tudás nagy párbeszédébe illeszkedik, amelyet mindig újra befogad és kifejt, egyszerre kritikus és engedelmes módon; de nem is kell bezárkóznia abba a keretbe, amit a vallások, s különösen is a keresztény hit útjelzőként kapott és adott tovább az emberiségnek. A történelem során a teológusok által mondott, vagy az egyházi tekintélyek által gyakorlattá tett dolgok, történelmileg hamisaknak bizonyultak, és ma is zavarba ejtenek minket. Ugyanakkor azonban az is igaz, hogy a szentek története a hit igazságát a maga lényegi magvában mutatja be, s ezzel egyszerre a köz-gondolkodás alkotó elemévé válik. Természetesen sok olyan dolog, amit a teológia és a hit mond, csak a hiten belül sajátítható el, és így nem is támaszthatjuk ennek igényét azokkal szemben, akik számára a hit megközelíthetetlen marad. Ezzel a kiindulópontomhoz térek vissza. Mit kell a pápának tennie, vagy mondania az Egyetemen? Bizonyára nem kell azzal próbálkoznia, hogy tekintélyként ráerőltesse másokra azt a hitet, amit csak a szabadságban kaphatunk meg. Túl az Egyház pásztorának szolgálatán, és e pásztori szolgálat természete miatt, megvan az a feladata, hogy elevenen tartsa az igazság iránti érzéket. Mindig újra meg kell hívnia a gondolkodást, hogy elinduljon az igaz, a jó, Isten kutatásának útján, és ezen az úton arra ösztönözzön, hogy olyan fényeket fedezzenek fel, melyek a keresztény hit történelme során hasznosnak tűntek, és így meglássák Jézus Krisztust, mint a történelmet megvilágító világosságot, amely segít megtalálni a jövő felé
vezető utat. Vatikán, 2008. január 17. (Részlet XVI. Benedek pápa a római La Sapienza Egyetemen tervezett látogatására írt beszédéből) Fordította: Muraközy Nóra
Megjegyzések 1. Ismeretes, hogy XVI. Benedek pápa az akadémiai év megnyitása alkalmából meghívást kapott a római La Sapienza Egyetem meglátogatására és arra, hogy szóljon az egyetem diákjaihoz és munkatársaihoz. A közösség kevesebb, mint fél százaléka ez ellen tiltakozott, és ezért a 2008. január 17-re tervezett látogatást törölték, a már korábban megírt beszédet azonban a megnyitó ünnepélyen felolvasták. Ha a tiltakozók célja a látogatás meghiúsítása volt, akkor ez sikerrel járt, de ezáltal a pápai üzenet sokkal nagyobb nyilvánosságot kapott, mint azt a látogatás ellenzői szerették volna. 2. Az alapkérdés az volt, mit mondjon a pápa székvárosa pápai alapítású egyetemének munkatársai előtt (az egyetemet VIII. Bonifác pápa alapította a XIV. század elején, és csak 1870 után szekularizálták). A választ természetesen meghatározza az, hogy mi a pápa és mi az egyetem feladata. a) A pápa elsősorban Róma püspöke, de mint Szent Péter utóda, Jézus Krisztus rendeléséből egyúttal az egész Római Katolikus Egyház pásztora. Elsődleges küldetése az, hogy az Egyházat összetartsa és azon az úton vezesse, amit Krisztus mutatott meg. Az Egyház azonban a társadalomban él, és ennél fogva hatással van az egész emberi közösségre is. Létének két évezrede során az életbölcsességnek, erkölcsi tudásnak és tapasztalatnak az egész emberiség számára fontos kincseit gyűjtötte össze, őrizte meg és terjesztette. A pápa tehát az etikus ráció szóvivőjeként beszél. Ezt a kincset a liberális
Egyetemes ideológia olyan neves képviselője, mint John Rawls is elismeri. b) Az Egyetemet az igazság szomja hozta létre. Az ember meg akarja ismerni mindazt, ami van. Az igazságot már Szókratész is kereste, és hitük alapján a korai keresztények fontosnak tartották a teljes igazság kutatását. Szent Ágoston pedig azt is tudta, hogy az igazság több mint elmélet. Kutatásának célja a Jó megismerése, mert az igazság jóvá tesz minket, és a Jó maga az igaz, hiszen a Logosznak mint a kreatív Rációnak, de egyben, mint Szeretetnek a megjelenése a Jót, magát a Jóságot fedte fel az Isten megtestesülésében. 3. A középkori teológia sokat foglalkozott az igaz és a jó, az elmélet és a gyakorlat, az ismeret és cselekvés, a tudni és tenni akarás kölcsönös összefüggésével és ez megmutatkozott a középkori egyetem szerkezetében is. a) Bár az orvoslás annak idején inkább művészetnek, mint tudománynak számított, az a tény, hogy az Egyetem egyik fakultásaként ismerték el, jelezte, hogy a ráció szférájába tartozik. b) A kölcsönös összefüggések nyilvánvalók a jogi fakultás esetében, mert a másokkal megosztott szabadság előfeltétele a törvény. Itt ugyanis az alapprobléma az, ami a mai demokratikus társadalmakban is az emberiség jövőjéért aggódók kulcskérdése: hogyan tudja a jogi normák együttese biztosítani az emberek szabadságát, méltóságát és jogait. Jürgen Habermas, a liberális ideológia egy másik híres képviselője szerint az alkotmány törvényessége, mint a jogszerűség alapja, két forrásból fakad: az öszszes polgárok azonos részvételéből a politikai folyamatokban és abból az ésszerű eljárásból, amellyel a politikai vitákat rendezik. Ez az ésszerű mód azonban nem lehet egyszerűen a számtani többségért való küzdelem, mert a politikai életben részérdekeket képviselő
3 pártok vesznek részt, és az „igazságérzékeny érvelési eljárást” az „érdekérzékeny érvelési mód” gyakran felülírja. Ezért Habermas szerint az igazság koncepcióját újra be kell vezetni a filozófiai és politikai vitákba. 4. De mi az igazság? Hogyan mutatkozik meg a ráció mint igaz? Ebben a kérdésben további tényezőket is figyelembe kell venni. És itt van szerepe az egyetem filozófiai és teológiai fakultásának. Mindkettő feladata az igazság iránti érzékenység megőrzése, és ezért mindig újra és újra meg kell harcolni. Korábban a filozófiát a teológia előkészítőjének tekintették. A két diszciplína viszonyának rendezése Aquinói Szent Tamás történelmi érdeme. E kapcsolatnak öszszekeveredés és szétválás nélkülinek kell lennie: mindkettőnek megvan az önállósága, de egymásra tekintettel kell lenniük. A filozófia maradjon a ráció szabad és felelősségteljes kutatása, de fogadja el a hit kimeríthetetlen kincstárából a ráció ösztönzésére kapott útjelzőket. A teológia igazságát nemcsak a szenteknek és a keresztény hitből kinőtt emberiességnek története igazolja, hanem bátorítást is ad az igazság kutatására, valamint erőt a hatalom és az érdekek részéről tapasztalt nyomással szemben. 5. A modern időkben újabb nagy területek nyíltak meg az egyetemi kutatás számára. A természettudományokban a kísérletezés és az anyag feltételezett racionalitása kapcsolódik össze, a történeti és humán tudományokban az ember önmagát, jogait és méltóságát próbálja jobban megérteni. De az ember útja nem ér véget és az embertelenség szakadékába való zuhanás lehetősége nem szűnik meg. Ma az a veszély fenyeget, hogy a hasznosság kedvéért az ember feladja az igazság kutatását, a filozófia pozitivizmussá alacsonyodik, a teológia pedig az igaz-
ságra irányuló üzenetével a magánszférába szorul. 6. Mit tegyen, és mit mondjon tehát a pápa az egyetemen? Nem kényszeríthet senkit a hitre, mert az csak szabadságban ajándékozható. De feladata fenntartani az igazság iránti érzékenységet és meghívni a rációt az igaz, a jó, az Isten szolgálatára, így felmutatni a fényét Krisztusnak, aki megvilágítja a múltat és megmutatja a jövőt. Talán e rövid összefoglalásból is kitetszik, hogy a beszéd világos, széles és történeti összefüggésekbe ágyazott, nem autoritatív, hanem meditatív jellegű. Kulcsszava a ráció. Hívőhöz és nem-hívőhöz egyaránt szól, vitától és kihívástól mentes. Felesleges volt félnie tőle azoknak, akik másként gondolkodnak és cselekszenek, akik a türelmet követelik, és a türelmetlenséget gyakorolják. Kár, hogy nem a szerző, a pápa szájából hangzott el, üzenetéből azonban valamennyien tanulhatunk. Dr. Szabó László (a Semmelweis Egyetem emeritus professzora)
Sivatagba a Bibliával Sok szent volt az Egyház történelmében, aki hóna alatt egyetlen egy könyvvel, a Bibliával kivonult a sivatagba, a pusztába, a magányba, az egyedüllétbe, hogy időt hagyjon, és lehetőséget teremtsen Isten Igéjének. Amíg elborítják asztalunkat a lexikonok, a tankönyvek, a segédkönyvek, és a szórakoztató irodalom, a ponyva, vagy a reklámújságok, addig kevés esélye van annak az egyetlen Könyvnek, amely Isten szava, és amelyen át bennünket is meg akar szólítani. 2008 a Biblia éve, amelynek ötlete azoktól a protestáns testvéreinktől való, akik évszázadokon át oly fontosnak tartották népnyelvű fordítását, olvasását, terjesztését, magyarázatát, amíg mi katolikusok
Egyetemes
4 óvtuk és védtük, fenntartottuk tanulmányozását a teológusoknak, de messze távol tartottuk Isten népét annak mindennapi használatától. Most már végre mind tudományos kutatásában, magyarázatában, sok helyütt már kiadásában is közösen munkálkodnak azok a keresztények, akiknek közös kincse, forrása a könyvek könyve. A Biblia évét is együtt hirdettük meg. A pápa ezt az évet Szent Pál apostol évének nyilvánította, és akár ténylegesen is végig akarja járni azokat a városokat, helyszíneket, ahol a népek apostola járt és térített, de lélekben minden keresztényt arra hív, olvassuk újra a páli leveleket, és merítsünk erőt, reménységet a fáradhatatlan igehirdetőtől. Megtérése után Pál Arábia sivatagába vonult vissza. Azt nem olvassuk, hogy ténylegesen magával vitte volna a tekercseket, de mint művelt farizeusnak, nagyjából a fejében voltak ezek. Lelkében bizonyára ezeken tűnődött: azoknak a szentírási helyeknek a beteljesülésén, amelyek Krisztusban értek célba. Utána mindezeket beépítette igehirdetésébe, idézte, bizonyította, hogy aki értünk szenvedett, meghalt, az értünk is támadt fel a halálból. Valamiképpen mindig keze ügyében volt az Ószövetség, úgy bánt vele, mint amire támaszkodhat, amiből bizonyíthat, amelynek beteljesedésén örvendhet. Szent Jeromos Betlehembe és a pusztába vonult vissza, hogy az Írások teljes megértésére jusson, azokat kommentálja, és latin nyelvre fordítsa. Neki köszönhetjük az „elterjedt” (Vulgata) Biblia szövegét, amely századok teológiai vitáinak, fejtegetéseinek, dogmáinak is az alapja lett. A katolikus szentírás-olvasás ma is tiszteletben tartja, jóllehet érdeklik az eredeti nyelvekből készült kritikai fordítások is. (A manapság közkézen forgó, a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat kiadásában már többször megjelent Biblia is a Neovulgata
alapján készült; a Biblia évében fél áron kapható a kiadónál!)
Az 1965-ben megjelent Dei Verbum kezdetű zsinati dokumentum 22. pontja kimondja: „Isten igéjének minden korban elérhetőnek kell lennie, az Egyház anyai törődéssel gondoskodik róla, hogy megfelelő és pontos fordítások készüljenek az egyes nyelveken, főleg a Szent Könyvek eredeti szövegei alapján. E fordításokat minden keresztény használhatja majd, ha – eljön az ideje, és az egyházi hatóság jóváhagyja – különvált testvéreink is részt vesznek elkészítésükben.” A II. Vatikánum óta eltelt időszak jelentős eredményeket hozott az ökumenikus bibliafordítások terén. Isten Igéje körül a testvéregyházak teljes egységben munkálkodnak. A Biblia mindennapos olvasása fontos lenne mindenki számára, hogy Isten üzenetét elmélkedés és imádkozás útján életünkben is gyümölcsöztessük. XVI. Benedek pápa az isteni üzenet olvasásáról azt mondta, hogy „ha mi, Isten népe, rálépünk erre az útra, akkor az egyházban egy spirituális kitavaszodás jöhet létre, amely egy új és nagy evangelizációhoz vezet.” Sivatagba a Bibliával? Igen, ha lelkigyakorlatra megyünk, ha nyáron utazunk, kirándulunk, elég magunkkal vinni a Bibliánkat, de nem hátizsáktöltő nehezéknek, ha-
nem napi olvasmánynak. Üljünk le vele egy fa alá az árnyékba, csöndbe, egy ceruzával, papírral: jegyzeteljünk! Olvassunk el egy bibliai szöveget többször is, tanuljunk meg kívülről egy zsoltárt, egy-egy evangéliumi mondatot! Tanulmányozzuk a szentírási könyvek elé írt korszerű bevezetéseket, amelyek elhelyezik a művet az adott korban, értelmezik, leírják kialakulását, célját, műfaját, stílusát. Ne hagyjuk figyelmen kívül a lábjegyzeteket sem! Válasszunk kedvenc szentírási helyet, ún. „igét” magunknak, írjuk ki magunk elé az íróasztalra, ágyunk fölé, mint ahogy annak idején a zsidók a homlokukra erősítették a Törvényt, hogy soha el ne felejtsék. Legyen a Biblia éve felfedezésünk, sivatagi utunk kincse, lelki előrehaladásunk hatékony eszköze! Dr. Pákozdi István
Biblia és Korán A Vatikán 2000-ben végzett felmérése szerint a katolikusoknak csak 10 %-a hallgatja, és csak 1%a olvassa rendszeresen a Bibliát. Nem ismert azonban, hogy milyen kevesen olvassák közülük a másik vallás, a muszlimok szent könyvét, a Koránt. A vallásos zsidóknak minden szombaton olvasniuk kell az Írásokat, a muszlimok naponta kötelesek olvasni a Koránt, de az utóbbiak nem tartják hiteles ábrahámi tanításnak mindazt, ami a zsidó és a keresztény Bibliában van. A három ábrahámi vallási közösség tagjai a történelemben számos politikai jellegű konfliktusba és háborúba keveredtek egymással, sőt most is politikai ellentétek feszülnek keresztény és muszlim országok között, ami miatt a keresztény és muszlim gondolkodók vallási párbeszédét tartós gyanakvás és igen gyakran ellenérzés, számos esetben félelem vagy gyűlölet is
Egyetemes kísérheti. Gyakran megtörténik, hogy az eltérő teológiai nyelvezet miatt leértékeljük beszélgetőpartnerünket és annak hitét is. A három ábrahámi vallás közül a legrégebbi a zsidóság, ezért szoktuk őket II. János Pál pápa szavával idősebb testvéreinknek nevezni. Ezt követi a kereszténység, és a legújabb ábrahámi vallás, a muszlim hívők csoportja, akiket – utalva az előző elnevezésre – ifjabb testvéreinknek is nevezhetnénk. Köztudott, hogy a héber Biblia nagy vonalakban a Kr. e. 8. századra alakult ki, a keresztények által használt görög változata később. A keresztény Biblia, amely tartalmazza a zsidók által szent könyveknek tartott írásokat is, a Kr. u. 1. század végére vált teljessé. Az Al-Korán, vagy ahogyan röviden nevezni szokták Magyarországon, a Korán Mohamednek a keresztény időszámítás szerint 632-ben bekövetkezett halála után igen hamar, 656-ban rögzült. Mohamed nem olvasta sem a zsidók, sem a keresztények Bibliáját, de úgy értelmezte saját meghívását, hogy ő az igazi ábrahámi vallási tanítást állítja helyre. Tehát magát ilyen értelemben nem egy új vallás alapítójának tekintette, hanem isteni jogon inkább csak az ősi ábrahámi vallás megújítónak értelmezte. Ez az oka, hogy Ábrahámra (Ibrahim) a Korán 69-szer utal, majdnem ugyanannyiszor Ábrahámnak Hágártól született fiára, Iszmaelre (Ismael), akit a muszlimok ősatyának tekintenek. A Korán szó szerint nem idézi a tízparancsolatot, de Mózesre (Musa) 136-szor utal, igen nagyra tartva mindazt, amit a monoteizmus és a zsidók erkölcsi megújítása érdekében tett. Noé (Nuh néven) 33-szor szerepel a Koránban. Jézust a Korán 36-szor említi (Isa-nak nevezve). A muszlimok ugyan nem vallják Jézus szűzi születését és istenfiúságát, de azt mondja a Korán, hogy Jézust Isten férfi közbejötte nélkül alkotta úgy, mint Ádámot. A Mes-
5 siás szó „al Masih” formában 36szor szerepel a Koránban. A muszlimok is várják a végítéletet, amikor Isten tetteink alapján ítél meg mindenkit. Szűz Mária különös tiszteletnek örvend a Koránban, mint üldözött prófétaasszony és Jézus anyja. Mirjam néven 34szer szerepel a Koránban, ebből 25-ször Jézussal kapcsolatban szól róla a szent könyv. A Koránban 114 szúra (fejezet) található, amelyek közül a leghosszabb áll legelöl, és a legrövidebb került a könyv végére. A korábban keletkezett „mekkai szúrák” inkább eszkatológikus prédikációk, a később íródott „medinai szúrák” inkább egy közösség életét rendező jogi és praktikus intézkedések. Mindazoknak, aki Ábrahám hitének, Jézus Atya-élményének és Mohamed tanításának hordozói, kötelességük lenne azt tenni, amit Ábrahám tett, úgy szeretni ellenségeiket, mint Jézus szerette, és úgy őrizni a buzgó imát, mint Mohamed parancsolta. Dr. Benyik György szegedi teológiatanár (a Magyar Kurír alapján)
H IVATÁS -
T APASZTALAT Szerzetesnek lenni ma Szerzetesnek lenni ma nem a legnépszerűbb foglalkozások egyike. Nemrégiben a HVG szenzációhajhászástól éppen nem mentes hangvételben, tudósított arról, hogy a Katolikus Egyházban „drámaian” csökken a szerzetesek és szerzetesnők száma. A piaci világban hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy ha valami csökken, az baj, és ha egy termék nem fogy, akkor új marketing stratégiát kell kitalálni, illetve a terméket át kell alakítani, vonzóbbá kell tenni. A szerzetesség vonzóbbá tételére is születtek javaslatok.
A II. Vatikáni zsinat utáni évtizedekben Nyugat-Európában és Amerikában már sok mindent kipróbáltak ezen a téren. Nagy jelszavak voltak, hogy alkalmazkodni kell a modern világhoz, hagyjuk el az idejét múltnak tűnő dolgokat, mint a szerzetesi ruhát, vagy a kötelező imákat, a napi szentmisét, legyen nagyobb szabadság, kevesebb kötöttség, nagyobb önállóság stb. A nagy megújulási lelkesedés ellenére az eredmények nem túl meggyőzőek. Egyes, 40 éve még virágzó szerzetes közösségek ma már kihalás szélére jutottak. Számos, 40 éve még modernnek tűnő közösségekbe ma alig valaki akar belépni. Merre tovább tehát, szerzetesség? A szerzetesek száma megállíthatatlanul csökkenni fog? Vajon a szerzetesek az Egyház dinoszauruszai, s csillaguk egy hősi kor után leáldozik és eltűnik a modern világ süllyesztőjében? Ha csak a puszta tények körében maradunk, érdekes látni, hogy míg egyes szerzetes közösségek csökkennek, addig még a nyugati világban is vannak olyanok, amelyek növekednek. Vannak szerzetes közösségek, amelyek továbbra is vonzanak fiatalokat és vannak olyan új alapítások is – gondoljunk csak a Taizei közösségre, vagy Teréz anya nővéreire – melyek nem küszködnek hivatáshiánnyal. Úgy látszik, hogy a szerzetesség nagy fáján, bár egyes ágak elszáradni látszanak, új hajtások és új ágak vannak fejlődőben. A történelem is arra tanít bennünket, hogy a szerzetesség válságok és megújulások sorozata. Amikor a szerzetesközösségek élete elkényelmesedett, fegyelme meglazult, jött egy Szent Bernát, egy Szent Domonkos, egy Assisi Szent Ferenc, vagy éppen egy Szent Ignác és ezek az emberek valami új tűzzel szívükben és sokszor új formában kezdték élni a szerzetesi ideált. De mi is ez a forrás, amiből minden megújulás fakad? Mit mond az Isten Igéje erről? Három szentírási olvasmány
Egyetemes
6 alapján szeretném megvilágítani a szerzeteséletet. 1. Ábrahám meghívásának történetében olvassuk: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd én mutatok” (Ter 12,1). Ezt hallja Ábrahám az Úr hívó szavában. Istent úgy látjuk, mint olyan valakit, aki meghív és ígéretet ad: „megáldalak” „nagy néppé teszlek”. A szerzetesi élet alapja is egy meghívás. Az ember tapasztalja, hogy az Úr valami titokzatos módon hívja. Senki nem lesz szerzetessé pusztán a saját elhatározásából. – Saját életemben nagyon megtapasztaltam azt a Jézusi mondást, hogy „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”. Eredetileg meg sem fordult a fejemben, hogy szerzetes legyek. „Normális” fiatal voltam, akit érdekeltek a lányok, aki nagyon szerette a leendő szakmáját. Ezért is lettem villamosmérnök. Mégis, az Úr szava megtalált, és megtapasztaltam, hogy Ábrahámhoz hasonlóan engem is arra hív, hogy hagyjak hátra mindent, amit addig oly fontosnak tartottam: a terveimet a családalapításról, kutatómérnökségről. „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd én mutatok” (Ter 12,1). 2. Az evangéliumban azt olvassuk, hogy Jézus maga mellé vette három tanítványát, és fölment felük egy magas hegyre. Jézus arca ragyogó lett és ruhája vakító fehérségű. A tanítványok láthatták Jézust az isteni dicsőség ragyogásában. Hallották a hangot: „ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. Megtapasztalhattak valamit a Mennyei Atya és Jézus közti szeretetkapcsolatból. – Minden szerzetes élet egy megérintettségből fakad. Vannak ugyanis pillanatok, amikor az isteni szeretet valahogy rabul ejti az ember szívét. A szerzetesi életre való meghívás magában hord egy lehetőséget a Jézus Krisztussal való mélyebb kapcso-
latra. A szerzetes életében ott vannak a tábor hegy pillanatai, amikor a szerzetes nagyon mélyen megtapasztalja az Isten szeretetét. Isten vigasztalása és békéje nehezen hasonlítható más örömhöz az életben. – Az isteni szeretet megtapasztalása nagyon fontos volt az életemben. A hivatás gondolatával évekig viaskodtam, gyakran menekültem tőle. Csak akkor tudtam igent mondani, amikor egy lelkigyakorlat során nagyon mélyen megtapasztaltam Jézus Krisztus irántam való szeretetét. Hogyan ne adnék mindent Annak, aki az irántam való szeretetből mindent odaadott? Az isteni vigasz azóta is elkíséri az életemet. Tapasztalom, hogy szerzetesnek lenni jó és örömteli dolog. 3. A tábor-hegyi történet azonban nem csak a vigaszról, az isteni örömről és szépségről szól. Jézus Illéssel és Mózessel beszélget közelgő haláláról (vö. Lk 9,31). A Tábor-hegyről lefelé Jézus figyelmezteti tanítványait: „Véssétek jól szívetekbe, az Emberfiának emberek kezébe kell kerülnie” (Lk 9,44). Megjelenik a szenvedés és a kereszt horizontja. – A szerzetesi életről való tanúságtétel üres limonádé lenne a kereszt említése nélkül. Az isteni vigasz, amiről az előbb beszéltem, soha nem a kereszt tapasztalata nélküli vigasz. A szerzetes arra hivatott, hogy Jézust radikálisan kövesse, de Jézus Krisztus életének közepén ott áll a kereszt. Nem lehet őt úgy követni, hogy nem akarom átkarolni azt, amit ő átkarolt. Nem lehetek szerzetes, ha nem akarom átölelni azt, amit ő átölelt. A szerzetesi fogadalmakban valahol mindben ott van a kereszt: a szegénységben lemondok nemcsak a gazdagságról, hanem a jogos tulajdonról is, a tisztasági fogadalomban lemondok nemcsak minden rendezetlen szexuális kapcsolatról, de olyan jó dologról is, mint a család és a hitvesi szerelem, az engedelmességben lemondok nemcsak az önkény ön-
zéséről, de a jogos önrendelkezésről is. Ahogy az Isten szeretete a kereszten nyilvánult meg legjobban, úgy a szerzetesi fogadalmak is a szeretetből történő önátadás kifejeződései. Ha az ember csupán Isten vigaszát, örömét keresi a szerzetesi életben, biztosan csalódni fog. De ha Jézus Krisztus követését keresi, és az ő keresztjének átkarolását, akkor ráadásképpen megtalálja Isten örömét és vigasztalását. Szerzetesnek lenni hivatás és ezért bízhatunk a jövőben, mert Isten nem változik, ma is hív újabb és újabb embereket Jézus Krisztus szorosabb követésére, hogy Jézussal együtt hordozzák a keresztet és a feltámadás ereje által az isteni életet sugározzák a világba, minden ember számára. Koronkai Zoltán SJ diakónus
Isten megtapasztalása mindennapjainkban… „Bizonyítsa be nekem, hogy van Isten, és én hívő leszek…” – mondta nekem egy férfi a kórházban beszélgetés közben – aztán maga is elnevette magát. Hiszen amit bebizonyítottak, azt már nem hiszem, hanem tudom. Ha megértem a Pitagorasz-tétel bizonyítását, akkor már nem csak elhiszem, hogy a két befogóra rajzolt négyzet területe egyenlő az átfogóra rajzolt négyzet területével, hanem tudom, hogy nem is lehet másként. „Bizonyítsa be nekem, hogy van Isten…” – tudom, hogy nem lehet bebizonyítani. De élményem, hogy Isten tetten érhető, és ebből a személyes tapasztalatból mégis származhat valamiféle tudás, bizonyosság a létét, működését illetően. Igaz, hogy ez nem adható át úgy, mint ahogy a Pitagorasz-tétel, de számomra mégis lehet olyan alap, amin állok, és világosság, aminek fényében értek. Annyiban is különbözik ez a bizonyosság a
Egyetemes matematikai tételtől, hogy nem olyan lezárt, végleges, amihez nem lehet és nem is kell többé hozzátenni semmit, hanem élő, alakuló, csiszolódó kép, amelyet az életem eseményei újra meg újra próbának vetnek alá. Régóta keresgélem magamban a választ arra a kérdésre, hogy mennyire törődik Isten a világ csip-csup dolgaival. Hogyan, mikor érhetem tetten, hogyan, mikor tapasztalhatom meg? Találtam átfogó, nagy ívű képeket arról, hogyan működik Isten a világban. Arisztotelész azt mondta, minden mozgás mögött ott egy mozgató, az egész sor végén a mozdulatlan mozgató, az Abszolútum. Elindította a sort, és az most halad a maga menete szerint. Talán ezzel a leginkább rokon a deizmus istenképe is: Isten egykor elindította a nagy óraművet – a gép forog, az Alkotó pihen – és az most már a maga belső törvényei szerint járja útját, jut el a célba. Teilhard de Chardin víziójában Arisztotelészszel ellentétes képet állít elénk – itt a mozgató a sor végén van, Krisztus, mint Ω-pont, mint a Végső Mozgató vonzza az egész Teremtést maga felé a szeretet által. Az élettelen élővé, az élő tudatossá, a tudatos krisztusivá válik ebben a folyamatban. Ezek az átfogó képek nem válaszolnak a korábban feltett kérdésre – és a csip-csup ügyek? Lehet, hogy gondja van minden virágra, légyre, verébre… talán rám is, személyesen? Ahogy a 138. zsoltár mondja: tudod, ha leülök vagy fölkelek. Ha igen – és Jézus szavai valami ilyesmit sugallnak, amikor azt mondja, egyetlen veréb sem esik le Mennyei Atyátok tudta nélkül –, akkor milyen mélységig? A múlt heti náthám – az Ő akarata? Az Ő tervének része? Van értelme azt keresnem, mi a terve ezzel az életemben? Nem rég egy nagyon mélyen hívő asszonyt, kedves ismerősömet látogattam meg kórházi ágyán az
7 idegsebészeten. Egy idősek otthonában szolgál plébániai önkéntesként, lelkigondozóként és áldoztatóként. Az egyik meglehetősen elhízott lakót próbálta megemelni, amikor annyira megrándult a dereka, gerince, hogy mozogni is csak alig-alig tudott utána. A fekvés ellenére is kimondhatatlan fájdalmai lettek, végül infúziós kúrára jött be hozzánk, a kórházba. Ő mondta beszélgetésünk során: „…kérdezgettem, hogy »miért?«, de semmi válasz nem jött. És ez volt talán a legrosszabb az egészben, rosszabb, mint a fájdalom. Ez az elhagyatottság, ez a némaság odafent. Nagyon rosszul esett. Azután ma reggel, amikor jöttem be az infúzióra, nagyon féltem, annyira jeges-csúszós volt minden; még csak az kell, hogy elessek – gondoltam magamban. És ahogy leszállok a HÉV-ről, aprókat lépve csoszogok, egyszer csak belém karol valaki. Egy volt osztálytársam, akit vagy 30 éve nem láttam. Olyan öröm lett bennem:»Istenem, mégis vagy…mégis gondoskodsz rólam…mégis vigyázol rám! «…” Naiv ez az asszony? Gyerekes-e a gondolat, hogy Isten üzenete annak az osztálytársnak a felbukkanása? Isten megtapasztalása, tettenérése – vagy csak belemagyarázás így látni az eseményeket? A szívem mélyén az a válasz születik: nem. És ebben megerősít az, amit Sienai Szent Katalin ír különleges könyvében, a Dialógusban. Ez a könyv azért különleges, mert a Dialógus egyik szereplője Katalin, a másik Isten. Kettejük párbeszéde. Misztikus elragadtatásaiban Katalin kérdéseket tesz fel Istennek, aki válaszol ezekre. Ennek a könyvnek egy része (135-153. fejezetek) az isteni gondviselésről szól. Első, talán legösszefoglalóbb, legáltalánosabb megállapítása (Isten válasza) így hangzik: „mindent, amit ajándékozok, vagy megengedek, szorongatásokat és vigasztalásokat egyaránt; ugyanazzal a szeretettel adom. Mindent szeretetből és az
ember üdvösségéről való gondoskodásból adok, és nem másért” (138. fejezet). Nagyon szíven ütöttek ezek a mondatok, amikor először olvastam őket – és azóta is, újra meg újra. Mindent – vagyis minden apró történés, kellemetlen és kellemes, gyógyító és romboló, örömteli és fájdalmas… minden Istenen keresztül, Isten szeme előtt, az Ő tudtával és beleegyezésével ér minket. A kellemes, örömteli pillanatokat szívesen fogadjuk. Talán könnyebben meg is látjuk mögöttük a jó Istent. Hadd meséljek el néhány olyan egészen apró, csip-csup helyzetet, amelyben felvillant számomra Isten jelenléte. Apósoméknak van egy kis házikójuk a Cserehátban, Magyarország legkisebb falujában, Szanticskán. Nagyon egyszerűek a körülmények, a házon belül vezetékes víz sincs, csak kint a kertben van egy csap. Nincs csatorna sem, ennek megfelelően a mosogatás, mosakodás után a piszkos vizet a kert határában szoktuk kiönteni. A történethez tudni kell még, hogy apósomnak van egy kedves kiskanala, egészen különleges, se nem kicsi, se nem nagy – ideális a kávékészítéshez, pontos kávé és cukorszükségletének kiméréséhez. Egy alkalommal feltűnt, hogy nincs sehol a kiskanál. Az a bizonyos. A konyhában nem találva egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a mosogatóvízzel kilöttyintettem a kert szélen. Az egész család kereste, bokrok alatt, fű között – sehol nem leltük. A gyerekek szép sorban valami izgalmasabb tevékenység után néztek – a legvégén egyedül maradtam. Úgy tűnt, már minden négyzetcentimétert átbogarásztam, de a kiskanál csak nem akart előkerülni. Akkor megálltam, és nagyon mélyről, szívből jövően azt mondtam magamban: „Istenem, te meséltél annak az asszonynak az öröméről, aki hosszas keresés után megtalálja az elveszett drachmáját. Papa nagyon szereti ezt a kiskana-
Egyetemes
8 lat – add meg nekem is, hogy átéljem a megtalálásnak ezt az örömét!” Aztán lehajoltam, egyetlen mozdulattal félrehajtottam egy bokor ágait, és ott csillogott a földön a kiskanál. Véletlen? Csoda? Csak azt tudom, hogy a mai napig őrzöm szívemben ennek a percnek fényét, ragyogását. (Folytatjuk.) Dr. Egri László orvos, diakónus
ELMÉLKEDÉS MEDITÁCIÓ Szeretni nem más, mint teret alakítani ki önmagunkban, bármi áron is… Nem élni azzal a hatalommal, amivel rendelkezünk, egyfajta űr elviselését jelenti. Ez szemben áll a természet törvényeivel: csak a kegyelem képes erre. A kegyelem betölt, de nem tud belépni, csak oda, ahol nincs más, mint erre alkalmas tér, s éppen ő maga az, aki ezt az űrt kiképezi. … Ugyanez érvényes az adósságok elengedésére is (s ez nemcsak a rosszra vonatkozik, amit mások tettek nekünk, hanem a jóra is, amelyet mi tettünk másokkal). Ez esetben is elfogadjuk magunkban a hiányt, az űrt. Elfogadni magunkban az űr hiányát, ez természetfeletti tett. Hol kapunk ehhez a természetben reakciómentes energiát? Csak kívülről kaphatunk. De mindenekelőtt szükséges valamiféle hívás, reménytelenség, mielőtt az üresség megszületnék bennünk. Ez a szakítás órája, a kétségbeesésé, az űr sötét éjszakájáé. Az igazságot szeretni azt jelenti, elviselni az űrt, s következésképpen elfogadni a halált. Az igazság oldalán ott áll a halál is. Az ember csak egy villanásnyi ideig képes elkerülni a világ törvényeit. Pillanatnyi felfüggesztés ez, kontempláció, szemlélés, tiszta ráérzés, értelmi üresség, erkölcsi űr. Ebben a pillanatban képesé válik a
természetfelettire. Aki legalább egy pillanatig elviseli az űrt, az vagy megkapja az Élet Kenyerét, vagy elbukik. Szörnyű kockázat! Mégis ki kell tennünk magunkat ennek a veszélynek. Ez egy pillanatnyi reménytelenség. Ám nem szabad belepusztulnunk. Jézus kiüresítette magát istensége gazdagságából. A világtól is kiüresítette magát. Felvette a rabszolga természetét. Térben és időben egy elveszett ponttá csökkent. Semmivé lett. Megfosztotta magát a világ elképzelt királyságától. Ez az abszolút magány. S ekkor állította helyre a világ igazságát. Simone Weil Fordította: Suor Maria Amata sarutlan kármelita nővér
Tudomány? Budapesti Szkeptikus Konferencia 2008 február 16-án került megrendezésre az 5. Budapesti Szkeptikus Konferencia. Härtlein Károllyal, a rendezvény egyik főszervezőjével beszélgettem erről. Elmondta, hogy a másik két társalapítóval, Orosz Lászlóval és Füstöss Lászlóval azért hozták létre a konferenciát, hogy ezzel fejezzék ki tiltakozásukat az áltudományosság, az emberek tudatos és szándékos megtévesztése ellen. Kifejtette, hogy eszközük nem a híres emberek nyilvános lejáratása a médián keresztül. Az ő módszerük inkább az, hogy a konferencián keresztül tudományos előadásokkal népszerűsítsék a tanulást, a valódi
tudományt, a megalapozott, logikus, következetes és valós tényekre támaszkodó kutatásokat és elméleteket. A konferenciát 2004 óta ismételten megrendezik a Budapesti Műszaki Egyetemen. Korábban Székesfehérváron voltak hasonló programok, amelyeknek szervezőivel jó kapcsolatban állnak a helyi kezdeményezők. A rendezvényen számos közismert kutató, tudós és tanár tartott előadást, sok médiaszereplő jelent meg védnökként, előadóként, illetve egyéb szerepkörben úgymint Sólyom Jenő (a KFKI kutatóprofesszora), Makara B. Gábor (az OTKA elnöke), Cselényi László (a DUNA TV elnöke), Vágó István (az RTL KLUB műsorvezetője) - a teljesség igénye nélkül. A konferenciák anyaga, Oláh György Nobel-díjas kémikus levele és videó-interjúja, valamint a program egyéb háttér-információi megtalálhatók a http://szkeptikus.bme.hu/, illetve a http://vod.niif.hu/ weboldalakon. Itt tudhatjuk meg azt is, hogy vajon hogyan is gondolkodik Sólyom Jenő, egy magát hívőnek tartó szilárdtest-fizikus (!!!). Jó szórakozást és érdekes tanulást! Jelencsik Mátyás
UTAZÁS –
ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ Kismarosi hétvége A lelkészségi hétvégére (december 1-2.) már egy héttel az indulás előtt is sokat gondoltam. Vajon milyen lesz? Mit fogok ott csinálni, kik lesznek ott? Egyszer csak rádöbbentem, hogy én nem ismerkedni, pajtáskodni megyek, hanem Istenhez – így semmi nem sülhet el rosszul. Aztán máris a Nyugatiban voltam, és sok ismerős, kedves emberrel vágtunk neki az útnak. Amikor leszálltunk, elcsodálkoztam: mindent hó borított,
Egyetemes mintha csak ünnepi díszbe öltözött volna nekünk a természet. Útban a ciszterci nővérek otthona felé, nagy beszélgetések, térképtanulmányozás vette kezdetét. („Eltévedtünk?”) Azután mégis odaértünk. Egy kis templom tornya meredt az ég felé, csillagok világítottak, talán még a Tejút is látszott. Pákozdi atya (aki szinte velünk együtt érkezett meg) és Frej Joci vázolta előttünk a programot, majd szobafoglalás, pakolás, ismerkedés, vacsora. Részt vettünk a nővérek kompletóriumán (a hétvége folyamán több alkalommal). Fehér ruhájuk, halk és szárnyaló hangjuk, a hárfa (amit életemben először hallottam)…mind-mind csak vitték, vitték az ember lelkét a magasba. Majd a szentségimádáson az énekek, idézetek, csönd is elősegítették Istenre hangolódásunkat, a zajos világból való kiszakadást. Különösen az énekek: anynyira jó volt kimondani, hogy „úgy szeretlek, Istenem!” A szentségimádás után volt lehetőségünk kicsit maradni: csöndben, majdnem sötétben, ahol a gyertyafény a keresztre feszített Jézus kontúrjait vetette a falra. Másnap elkezdődtek az előadások: Olgi nővér a ciszterciektől, Pákozdi atya és Egri Laci a szerzetesi életformáról, a történeti háttérről és a hétköznapok gyakorlatáról beszéltek. Három momentum volt, ami megragadott: Isten bennünk van - hagynunk kell, hogy bennünk éljen, szenvedjen és feltámadjon; a csönd a közeg, ahol Istent felismerjük; Isten a jó és a rossz dolgokat is szeretetből adja. Az előadások után lehetett sétálni, olvasgatni, szemlélődni. A táj gyönyörű: egy dombon helyezkedik el a monostor, erdő is van a közelében. A madarak, őzek, növények szépsége arra emlékeztetett, hogy ebben a természetben mindig közel lehetünk Istenhez. Az élőlények szeretetével is Istent szerethetjük, hozzá kerülünk közelebb. Emlékezetesek voltak szá-
9 momra az étkezések előtt és után tartott imák, énekek – nagyon jó hangulatban zajlottak. Az előkészületek, és az elpakolás kicsit öszszehozta az embereket, a közösség-érzést tapasztalhattunk meg. Végül elérkezett a búcsú napja. A kerekasztal-beszélgetésen szép gondolatokat, személyes élményeket hallgattunk meg, kimondott vagy kimondatlan kérdéseinkre kaphattuk meg a választ. Majd készülődés, összepakolás, búcsúzkodások, nagy mosolyok, a végén az MKK-s könyökfogós elköszönéssel („Szervusztok!”), aztán indulás vissza a főváros zajos forgatagába. Egy hét távlatából nagyon messzinek tűnik ez a kis hétvége, és olyan kevés volt! Még szívesen maradtam volna egy kicsit csöndben, Istennel. Kell ez a csönd, hogy meghallhassuk, ahogy a szívünk ajtaján kopog. Zárjuk el tehát a rádiót, tv-t, kapcsoljuk ki a mobilt és a számítógépet, kapcsoljuk ki magunkat is – olvasgassunk Szentírást, elmélkedjünk, örüljünk együtt, hiszen Krisztus köztünk van! Villás Zsuzsa
Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!… A szemtől szembe látás, főleg, ha hosszú az előtörténete, könnyen csalódásba fordulhat. Nem egy interneten kibontakozott kapcsolat fullad kudarcba az első személyes találkozáskor. Sokan mesélik, milyen csalódás volt visszatérniük korábbi életük meghatározó helyszínére, vagy személyei közé. Ilyenkor kénytelen beismerni az ember, hogy a távolság – mind a fizikai, mind az időbeni – bizony megszépíti a valóságot. De melyikhez ragaszkodjunk? Érdemes-e álomképeket hajtani, „csakazértis” olyannak látni, amilyennek szeretném, amilyennek nekem jó, ahogy az engem táplál
és boldogít? Ilyen gondolatok kavarognak bennem, ha a 2008 januárjában végigjárt szentföldi zarándokutunkra gondolok. Csodálatos hét volt, megelevenedett előttünk a Biblia – de valahogy mindig olyan gyanúsan „szalonképes”, vagy „felhasználóbarát” állapotában, sőt… Hogyan „szépítünk”? Aranyba-ezüstbe burkoljuk, katedrálisok mélyére rejtjük, ami pedig olyan egyszerűen valóságos volt és lehetne ma is. Hazaérkezvén, a fényképeket ismerősöknek mutogatva döbbentem rá, hogy majdnem minden képhez fűzött rövid ismertetésem úgy végződik: „a ___ helyén/fölé/köré épült szentély/templom/székesegyház”. Hegyi beszéd, boldogmondások, kenyérszaporítás, színeváltozás, angyali üdvözlet, kánai menyegző, József asztalosműhelye…mindmind üvegpadló alatt, oltárba építve, rács mögé rejtve, altemplomba zárva! Ez sem elég, feliratokat és rítusokat gyártunk a már jól kitakart egyszervolt hétköznapi csodához, majd osztozkodunk rajta, és a szimultán, de túl sokféle dicsőítés kakofóniájában hódolunk előtte. Aztán jönnek a „többiek”, és mecset kupolájával, az igazság szentélyével, meditációs központtal takarják ki, harsogják túl és bizonytalanítják el a helyet, s üzenetét. Hol az igazság? Az eredeti, egyszeri, megismételhetetlen, mindenkihez egyformán szóló és lényének legmélyét megragadó üzenet? Jeruzsálem utcáin találtam meg a választ. A Via Dolorosa, a „fájdalmak útja” sok zarándok hőn áhított lelkiélmény-forrása. Én is gondosan eltettem a kezem ügyéből a fényképezőgépet, aprópénzt, térképet, mondván, legyen ez imádságos bejárása Jézus kínszenvedése helyszíneinek. Nem is gondoltam volna, hogy ezzel a szándékkal tényleg szinte a lehetetlent tűztem ki célul magam elé! Az első stáció
Egyetemes
10 helyszíne nem látogatható: állami iskola épült föléje. A másodiktól a Szentsír-templomig egyre sűrűsödő és színesedő üzletsor mellett halad el az ájtatos zarándok, eleinte szőnyegárusok ritkásabb kirakatai, ajtóikban dülleszkedő kereskedőkkel. A „vég” közeledtét az arab bazársor rapszodikus árukínálata jelzi (kis keresztek, ikonok és rózsafüzérek tőszomszédságában arabkendő-árus, köztük pedig bontott csirkék egy nyitott hűtőben…pár méterrel odébb tarka falikárpitok, kendők, sálak közül kikandikáló báránytorzó…). Döbbenten vettem tudomásul, hogy van olyan nemrég kialakított stáció-kápolna is, ahova az egyetlen út egy kiterjedt szuvenírbolton át vezet… Hát ezeknek semmi se szent?! Tört fel bennem kis híján a fájdalmas kiáltás. A válasz se késett sokáig, szerencsére. „Miért, nem elég, ha NEKED szent?!” Elképzeltem azt a napot, „a” Nagypénteket egy nyüzsgő, forgalmas, akkor is sokszínű, sok nép fiaitól és árusaitól hemzsegő Jeruzsálem utcáin. Mindenki intézi a maga dolgát, próbál szót érteni, eligazodni, boldogulni. A zsidók ráadásul épp ünnepre készülnek, igyekezni kell, hogy még sötétedés előtt végére érjenek az intéznivalóknak. Aztán arra lökdösnek egy szerencsétlent, keresztnek való gerendával a hátán. Páran nyomába is szegődtek már, van, aki zokogva, van, aki kíváncsiságától hajtva. Na és?... Egy ókori nagyvárosban akkortájt ez legalább havonta meg kellett, hogy történjen, ha nem gyakrabban. (Mint pl. egy halálos baleset egy mai autópályán, vagy akár – sajnos! – egy halálos ítélet a mai USA egyes államaiban.) Talán ha utánakérdeztek, azt is megtudták, hogy valami vándorprédikátor, akit egy barátja elárult, követői elhagytak, népe pedig kitagadta. Talán még sajnálkoztak is felette egy pillanatig. Aztán folytatták, ahol abbahagyták a sürgés-forgást, pakolászást, alkudozást, cipekedést.
Hogy pár órával később elsötétült az ég pár percre, arról már biztos nem ő jutott eszükbe. Akármilyen kiábrándító ez a leírás, én egyre inkább azt hiszem, valahogy így történhetett. A felismerés módszeresen dönti romba bennem a sok száz filmfeldolgozás időnként amúgy is giccsbe hajló képvilágát. Hogy ott minden és mindenki Rá figyelt, Vele szenvedett, de legalábbis Rá reagált. Hát nem! Most már azt is értem, miért borzongtam a Mel Gibson-féle filmtől pár éve. A szenvedést ilyen brutális módon középpontba helyezni, úgy tenni, mintha ezt bárki is így, ilyen lelki teljességben és mélységben láthatta, megélhette, végigkövethette volna – mindez, bár a legjobb szándék vezérelhette, amolyan tipikus amerikai látványhajhászó erőfitogtatás. De számít-e, hogy sokaknak nem számított? Jézus talán „jobban” váltotta volna meg a világot, ha az legalább utolsó óráira felfigyel? Ő mindenkit egyenként hívott. Aki közelébe férkőzött, azt személye, szavai ragadták meg, nem a felhajtás. Nem showman volt, hanem időnként éhező, rongyos vándorpróféta, nem produkálta magát, hanem egyéni sorsok indították együttérzésre és csodatételekre. Feszengett a pálmák vasárnapján az elébe fektetett köpenyek fölött szamárháton áthaladva, és mindenkit magához vonzott a kereszten szenvedve. Mindenkit, aki felnézett Rá. Hogy sokaknak ma sem számít? Hogy legfeljebb csodabogárnak nevezik, s „lesajnálják” azt a fiatalt, aki „kilóg” a modern társadalom formálta sorból, mert valami mélyebbet, szebbet, többet akar megélni? A láthatatlan, lelki keresztek hordozása a teljes érdektelenség légkörében – milyen drámai lehetne, és milyen bántóan észrevétlen marad ma is! De miért is kellene reflektorfénybe állítani? Másnak „eladni”, mint ami? Felcicomázni, óriásplakátokra, szóró-
lapokra nyomtatni, szlogenekkel „felturbózni”? Holnapot, logót és profilt kell készíteni neki? Elég, ha neked szent! És neked. Meg neked. Személy szerint, egyenként. Neked, aki nem láttál, s hiszel. Neked, aki annak tudatában élsz, s viszed keresztedet (vagy segítesz másnak, hogy bírja), hogy a magad jelentéktelenségében is fontos vagy Valakinek. Akinek mindenki az, egyenként. Kató Eszter
I MÁDSÁG LELKIGYAKORLATON Vessetek szeretetet és szeretetet fogtok aratni! - mondta Keresztes Szent János. Mint egy jó gazdaember, féltő gondoskodással műveli földjét. Porhanyóssá, laza szerkezetűvé teszi, hogy a szeretetmagvak jó földbe hulljanak. Ahhoz, hogy a szeretet-magvak valóban bőséges termést hozzanak létre, szívünkben örömet, lelki békét, megnyugvást, gyümölcsöző szeretetközösséget, a mi termőföldünket, a lelkünket kell megtisztítani az oda nem való dolgoktól. Add Urunk, hogy megtisztult Lélekkel fogadjuk érkezésedet, és ezt az örömöt árasszuk embertársaink felé. Ámen. Metz Máté * Mennyi Atyám, aki a rejtekben vagy, aki a rejtekben is látsz, engedd, hogy bemehessek Szereteted rejtekébe, hogy ott éljek egész életemben! Te, aki gondoskodsz a madarakról, a liliomokról, gondoskodj rólam is, mutasd meg utamat is, add kegyelmedet, hogy soha el ne szakadjak Tőled, vezess az örökkévalóság útján engem, és akiket nekem adtál! Ámen. Uram, Te, ha kígyót kérnénk is, kenyeret adsz, te jó vagy és tudod, hogy mi az, ami nekünk jó. Adj erőt, bizalmat, bátorságot, hogy merjünk rád hagyatkozva azt
Egyetemes
11
kérni tőled, amit akár meglepetésként is, de nekünk szánsz! Ámen. Uram, add, hogy mindig lássam akaratodat, őszintén higgyem, hogy teljesítéséhez mindent megadsz, amire szükségem van! Hadd tegyem azt, amit ma kívánsz tőlem, s ne csüggedjek a holnap gondja miatt! Ámen. (a csobánkai lelkigyakorlat imádságaiból, febr. 24)
V ERS Szeretnék… Csak egy parányi mécsessé lenni, mely bevilágít egy szobát. – Csak egy szál deszka –híddá lenni, mely szakadékot ível át. – Csak egy kanálka mézzé lenni, legyen az élet édesebb. – Csak egy segítő kézzé lenni, mely teszi azt, amit lehet. Szent-Gály Kata
BIBLIA-AJÁNLÓ Közérdekű „telefonszámok” nem csak a Biblia évére Ha szomorú vagy, hívd a Jn 14-et! Ha valaki cserbenhagy, hívd a Zsolt 27-et! Ha termékenyebb szeretnél lenni, hívd a Jn 15 -öt! Ha bűnt követtél el, hívd a Zsolt 51-et! Ha aggódsz valami miatt, hívd a Mt 6,19-34-et! Ha veszélyben vagy, hívd a Zsolt 91-et! Amikor Istent távolinak érzed, hívd a Zsolt 139-et! Ha hitednek erősítésre van szüksége , hívd a Zsid 11-et! Ha magányos vagy, hívd a Zsolt 23-at! Ha keserű és kritikus lettél,
hívd az 1Kor 13-at! Ha szeretnél megnyugodni, hívd a Mt 11,25-30-at! Ha a világ nagyobbnak tűnik Istennél, hívd a Zsolt 90-et! Ha honvágyad van, hívd a Zsolt 121-et! Ha imáid gyengék és önzőek, hívd a Zsolt 67-et! Ha bátorításra van szükséged, hívd a Józs 1-et! Ha depresszióba estél, hívd a Zsolt 27-et! Ha elvesztetted a bizalmadat az emberekben, hívd az 1Kor 13-at! Ha az emberek rosszindulatú nak tűnnek, hívd a Jn 15-öt! Ha elcsüggedtél a munkádban, hívd a Zsolt 126-ot! Figyelem! Minden vonal 0-24 óráig hívható!
Ha a Biblia lenne a mobilom... Mi lenne, ha a Bibliánkat úgy kezelnénk, mint ahogy a mobilunkat? Mi lenne, ha mindig magunkkal hordanánk? Mi lenne, ha mindig visszafordulnánk érte, ha otthon felejtettük? Mi lenne, ha az igékre úgy néznénk, mint az sms-ekre? Mi lenne, ha ajándékként adnánk? Mi lenne, ha vészhelyzet esetén elsőnként ezt vennénk elő? Mi lenne, ha úgy tekintenénk rá, hogy nem tudunk nélküle élni a mai modern világban? Mert a Biblia olyan, mint a mobilunk. Összeköt Istennel, ezáltal is tudunk Vele kommunikálni, aki ezen keresztül válaszol. És miért jobb a Biblia, mint a mobil? Mert soha nem kell a térerő mi-
att aggódnunk, ugyanis Jézus Krisztus a kereszthalálával megteremtette a 100%-os lefedettséget az egész Földön és kiontott vérével aláírta azt a szerződést, mely örökre szól, és állja minden számlánkat, így ingyenesen hívható
RECEPTEK Rántott töltött gomba A piacon fél kiló közepes nagyságú, friss champion gombát vásároljunk az ételhez. A gombák szárát kitörjük, és a gombák kalapját folyó vízben jól megmossuk. 15 dkg juhtúrót összekeverünk egy teáskanál tejföllel, csipet sóval és egy késhegynyi őrölt feketeborssal. Kevés apróra vágott snidlinget is adhatunk hozzá. A keverékkel megtöltjük a gombafejek üreges részét, és megforgatjuk lisztben, felvert tojásban és prézliben. Nem túl forró olajban a gombák mindkét oldalát pirosra sütjük. Tartármártással kínáljuk.
Savanyú vetrece 60 dkg marhahúst (legjobb a fartő vagy a felsál) vékony csíkokra metélünk.10 dkg füstölt szalonnát kis kockákra vágunk, és egy nagy serpenyőben kiolvasztunk. Hozzáadunk 2 fej apróra vágott vöröshagymát, 2 gerezd apróra szeletelt fokhagymát, és együtt megfonnyasztjuk. Belekeverünk egy kávéskanál pirospaprikát, felöntjük egy deci forró vízzel és megsózzuk. Felforraljuk és hozzáadjuk az előkészített húst, 3-5 db babérlevelet, egy késhegynyi őrölt feketeborsot. Rövid lében puhára pároljuk, és ezalatt apránként kb. 2 dl jó minőségű száraz fehérborral gazdagítjuk. Amikor a hús megpuhult, zsírjára pirítjuk, 2 dl tejföl – 2 dkg liszt keverékével behabarjuk, egy evőkanál mustárral és egy ke-
Egyetemes
12 vés reszelt citromhéjjal ízesítjük. 1-2 percig együtt forraljuk, és máris tálalhatjuk. Garnírungként párolt rizst vagy puliszkát kínáljunk hozzá. Jó főzőcskét! Dr. Zakar András
V ICCES Nem mindegy Egy pap nőismerőse esküvőjére táviratot küldött. Mivel tudta, hogy ismeri a Szentírást, ezért csak a szöveg lelőhelyét adta fel: 1Jn 4,18 (így hangzik maga a textus: „A szeretetben nincsen félelem”). – A postás kisasszony kifelejtette belőle az 1-et és a következő idézet érkezett a boldog menyasszonyhoz: Jn 4,18, ami a következőket tartalmazza: „Öt férjed volt, s akid most van, az sem a férjed…” Jézusnak a szamariai asszonnyal folytatott párbeszédéből). A megrendülés nem lehetett kicsi…
Elgondolkodtató Egy minneapolisi házaspár eldöntötte, hogy Floridába megy felmelegedni egy különösen fagyos télen. Úgy tervezték, hogy ugyanabban a hotelben szállnak meg, ahol a mézesheteiket töltötték 20 évvel azelőtt. Mozgalmas programjuk miatt nehéz volt összeegyeztetni az utazási időpontot, ezért a férj pénteken, a feleség pedig a következő napon repült Minneapolisból Floridába. A férj bejelentkezett a hotelbe, ahol a hotelszobában egy számítógép is volt, nem úgy, mint évekkel azelőtt. Eldöntötte, hogy küld egy emailt a feleségének. Véletlenül
azonban kihagyott az e-mail címből egy betűt, s anélkül, hogy észrevette volna a tévedést, elküldte a levelet a rossz címre. Közben, valahol Houstonban egy özvegy épp a férje temetéséről érkezett haza, akit szívinfarktus ért. Az özvegy elhatározta, hogy megnézi a barátoktól és rokonoktól érkezett emaileket. Miután elolvasta az üzenetet, visított és elájult. Fia berohant a szobába, édesanyját a földön találta, majd felpillantott a képernyőn található szövegre: „Szerető feleségemnek Időpont: 2005 okt. 13, péntek. Tárgy: megérkeztem! Drága szerelmem, tudom, meg vagy lepődve, hogy üzenetet kapsz tőlem. Már számítógépük is van az ittenieknek és lehet szeretteinknek e-mailt küldeni. Épp most érkeztem meg és jelentkeztem be. Minden elő van készítve a holnapi érkezésedre. Már nagyon várom, hogy találkozzunk! Remélem, hogy az utazásod olyan csendes lesz, mint az enyém. Post scriptum: Tényleg nagyon meleg van itt!”
Gyermekszáj „Tanakodnom kell, hogy mit töprengjek…” (Ménesi Julika, 4 éves) „Bort kérek! Cumiba’!” (Ménesi Miki, 2 éves) Mindketten Ménesi Gergő karmester, volt lelkészségi tagunk gyermekei.
H IRDETÉSEK 1. Virágvasárnap az esti misében Szkólánk közreműködésével elénekeljük a Passiót. 2. Nagyhétfőn „kis zarándok-
latra” hívunk Makkosmáriára. Találkozás: 18.30-kor a budakeszi r.k. plébániatemplomnál, a domonkos nővérek rendházában. Program: gyalogos út a kegyhelyre, keresztút, imádság, lejövet, majd közös vacsora a nővéreknél. Bárki csatlakozhat hozzánk! 3. Nagycsütörtökön az utolsó vacsora szentmiséjét 18 órakor tartjuk a MSZT-ben, tizenkét egyetemista lábmosásának szertartásával. Utána agapé, majd közös virrasztás a templomban 22 óráig. 4. Húsvétvasárnap 19 órakor szentmise a PK-ban. 5. Ünnepélyes felnőtt keresztség- bérmálás- elsőáldozás: március 30-án, 19 órakor a PK-ban. Vezeti: Mons. Renato Boccardo püspök, a vatikáni Governatorato főtitkára. 6. A XIV. Egyetemi Pasztorációs Konferenciát a magyar egyetemi lelkészek és munkatársai Tihanyban tartják április 4-6. között. 7. A Hivatások világnapján, Húsvét 4. vasárnapján (ápr. 13) vendégszónok: Moys Gábor piarista kispap. 8. A hétfő esti hittan vendége: Verő Tamás rabbi. Ideje: április 21, 19 óra. 9. A Gerlóczy Kollégium 10 éves. Ünnepi szentmise a volt lakókkal és a mostaniakkal: ápr. 27én vasárnap 11 órakor a Cseresznye utcai Kollégium kápolnájában, majd közös ebéd a HotelWaltzerben. 10. Imádkozzunk az édesanyákért Anyáknapi megemlékezés május 4-én, a vasárnap esti szentmisében.
Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő: Jelencsik Mátyás lelkészségi titkár Jelen számunkat a következő szerzők írásai gazdagítják: XVI. Benedek pápa, Dr. Benyik György, Dr. Egri László, Jelencsik Mátyás, Kató Eszter, Koronkai Zoltán SJ, Metz Máté, Muraközy Nóra, Dr. Pákozdi István, Simone Weil, Suor Maria Amata, Dr. Szabó László, Szent-Gály Kata, Villás Zsuzsa, Dr. Zakar András. Illusztrációk: Kép a címlapon: Útszéli kereszt (2002) tempera, kép a 4. lapon: Méhecske virággal, kép a 8. lapon: Krisztus 7 szava a kereszten 7/7 (2004) Vámos István grafikái (www.vamosistvan.hu). A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel/fax:203-1734,
[email protected], www.egylelk.com
