2008. Advent - Karácsony
49. szám
Egyetemes A Budapesti Katolikus Egyetemi és Fıiskolai Lelkészség lapja Mottó: Dum spiro spero (Prohászka Ottokár püspök jelmondata).
A KTUALITÁS 150 éve született Prohászka Ottokár püspök „Amig élek – remélek!” Ma is jól emlékszem esztergomi emlékeire, amelyekkel már kispap koromban találkoztam: a prímási palota kertjében álló szobrára, a szemináriumban a főfolyosó végén mindig örökméccsel világító térdeplőjére és a fölötte magasodó hatalmas keresztre (a fölirattal: „Így szeretett az Isten!”), a róla szóló ember nagyságú olajfestményre, amely betöltötte a spirituális ajtaja melletti nagy falfelületet. Bármely szögből tekintettünk rá, mindig úgy láttuk, bennünket néz, szelíd, jóságos tekintettel. A papi hagyatékokból ismételten előkerülő, barna kötésű „Prohászkaösszes” több kispapnak már a teológiai évei alatt tulajdonába került. Én a kisméretű „Elmélkedések az evangéliumról” (Róma 1961) gyűjteménnyel barátkoztam, ami nem exegetikai mű, nem szentíráskommentár, de hiteles, lelki olvasmány az evangéliumok alapján. Még szentbeszéd készítéséhez is tudtam használni, meg nagycsütörtöki virrasztáshoz, napi elmélkedésekhez. Ma már sokan elfelejtik, pedig ahogy a sírfeliratán olvashatjuk: „Magyarország apostola és tanítómestere” volt ő a 19. század végén, a 20. század első felében. Rómában is találkoztam emlékével: a Spanyol lépcső fölött magasodó
Trinitá dei Monti templomban szentelték pappá. Mint teológiai tanár, lelkivezető, lelkigyakorlattartó egyre híresebbé vált, azután pedig székesfehérvári püspökként országosan ismert személyiség lett. Gondolataival, szociális érzékenységével, bölcseletével, és szónoklataival öt évtizeddel megelőzte a II. Vatikáni Zsinatot. Írásai, könyvei nemcsak lelki írónak, tiszta intellektusnak, hatásos rétornak, de kiemelkedő misztikusnak is mutatják.
1927-ben a pesti Egyetemitemplom szószékén kapott agyvérzést, amelybe azután belehalt (emléktábla hirdeti a szószék alatt ezt az utolsó konferenciabeszédét). Sírja a székesfehérvári, róla elnevezett kerek templomban található. Határozott, messze, a távolba tekintő arcéle a múlt század katolicizmusát hozza közel hozzánk. Márton Lajos róla készült rajzát, amit édesapámtól kaptam, ma is a könyvespolcomon őrzöm. Van mit tanulnunk tőle! Pákozdi István
I MÁDSÁG A Mi Atyánk elmélkedı imádkozása „Mert te vagy a mi atyánk. Régtől fogva ’Megváltónk’ a neved”(Iz 63,16). „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a neved. Jöjjön el az országod. Add meg a szükséges kenyerünket minden nap. Bocsásd meg a bűneinket, amint mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vigy minket kísértésbe” (Lk 11,2-4). Mi Atyánk… A tanítványokat teljesen elbűvölte, ahogyan Jézus imádkozott. Főként Lukács evangélista ábrázolta Jézust nagy imádkozóként. Amikor Jézus egyszer befejezte imádságát, így szólt hozzá az egyik tanítvány: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is megtanította tanítványait” (Lk 11,1). És Jézus megtanította nekik a Mi Atyánkot. A Máté-evangéliumban a Mi Atyánk a hegyi beszédbe és egy, az imádkozásról szóló nagyobb tanításba ágyazódik be. Amikor imádkozunk, a rejtekben szóljunk Atyánkhoz. Az imádság szívünk belső szobájában történik. Isten nemcsak a mennyország Istene, hanem az az Isten, aki szívünk rejtett szobájában lakik. Az imádság párbeszéd a mennyek Atyjával és a bennünk lakó Atyával. Isten azonban nemcsak atya, hanem anya is. Ő atyai és anyai Isten, aki oltalmat ad nekünk, de aki ugyanakkor arra
Egyetemes
2 szólít fel minket, hogy istentapasztalatunk alapján új viselkedésmódot sajátítsunk el. A Mi Atyánk a Máté-evangéliumban a hegyi beszéd közepén szerepel. Aki az imádságban Istent, mint atyát és anyát tapasztalja meg, képessé válik új módon viselkedni, képessé válik a kiengesztelődésre és az ellenség szeretetére. Az imádkozás tettekre ösztönöz. „Ora et labora” imádkozzál és dolgozzál, ahogy Szent Benedek mondta. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. Ő nemcsak az én Atyám, akihez imádkozom, hanem mindannyiunké. Így a személyes ima is összeköt minden emberrel. Feltekintek a földről az égre. Isten felülről lép be az életembe. Megnyitja felettem az eget, hogy ez által kitáguljon számomra a látóhatár. Szenteltessék meg a Te neved. Istennek meg kell szentelnie nevét ebben a világban. Ez akkor történik, amikor dicsősége felragyog a világban. „Isten dicsősége – ez az élő ember” – mondja Szent Iréneusz. Isten neve megszentelődik, ha megfelelünk annak a képnek, melyet Isten magában alkotott rólunk, ha valami láthatóvá válik bennünk Isten irgalmasságából és szeretetéből. Jöjjön el a Te országod. Isten országa azt jelenti: Isten uralkodik a világban és bennem is. Ha Isten uralkodik, akkor az ember igazán szabaddá válik, akkor béke és egyetértés van a földön. Isten országának általunk kell eljönnie. Jézus a Miatyánk kérését a föld sója és a világ világossága képekkel magyarázza. Ha kiengesztelődött és kiengesztelődő magatartásunkkal fény vagyunk ezen a világon, elérkezik általunk Isten országa ebbe a világba. Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is. Vannak emberek, akik csak nehezen tudják ajkukra venni ezt a kérést. Rögtön arra gondolnak, hogy Isten akarta keresztülhúzza saját
akaratukat. Emögött gyakran egy szigorú Isten képe rejlik, aki semmit sem enged meg nekem, vagy egy önkényes Istené, akiben nem tudok bízni. De ha Isten akarata bennem és értem történik, akkor végül is ez a legjobb számomra. „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek“ – mondja Szent Pál (1Tessz 4,3). Isten akarata az, hogy ép és teljes legyek, hogy az legyek, aki tulajdonképpen vagyok. Isten akarata teljesül a földön – így magyarázza Jézus a hegyi beszédben ezt a kérést –, ha betartjuk Jézus utasításait, ha az új törvény szerint élünk, szeretjük ellenségeinket és kiengesztelődünk azokkal, akik rosszat akarnak nekünk. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Mindent kérhetünk Istentől, amire szükségünk van, a mindennapi kenyeret is. Segítségre szorulunk. És gyakran nem tudjuk, hogy azt, amire feltétlenül szükségünk van, meg is kapjuk. De a mindennapi kenyér kérése rá akarja nyitni a szemünket arra is, hol szeretné Isten általunk adni másoknak az élethez szükségeset. És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Ebben a kérésben is az alapvető Istentapasztalat és egy új viselkedés közötti kapcsolatot érzünk. Jézus alapvető üzenete, hogy Isten megbocsátó Isten, aki feltétel nélkül elfogad minket, aki „az elfogadhatatlant is elfogadja” (Paul Tillich). Ebből a megbocsátásból vagyunk képesek élni, anélkül, hogy állandóan szemrehányásokat tennénk magunknak, anélkül, hogy a bűntudat szétmarcangolna minket. De a megbocsátás tapasztalata arra szólít fel, hogy mi is megbocsássunk egymásnak. Jézus a megbocsátást összekapcsolta azzal, hogy ne ítélkezzünk. Ha megbocsátok, abbahagyom a másik értékelését és megítélését. Úgy hagyom őt, ahogy van. Mivel Isten megbocsátott nekem, elfogad engem olyannak, amilyen vagyok, akkor nekem
is meg kell próbálnom elhagyni az értékelést, és feltétel nélkül elfogadni a másik embert. Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Ezzel a kéréssel ma sok embernek nehézsége adódik. Azt gondolják, Isten nem vihet kísértésbe. Ezeket a nehézségeket már az egyházatyák is látták. Origenész ezért így fordította ezt a kérést: „Ne engedd, hogy kísértés áldozatául essünk.” Vélhetőleg a kérés eredeti értelme: „Ne engedd, hogy kísértésbe essünk.” Arra kérjük Istent, hogy óvjon meg minket a kísértéstől. A tulajdonképpeni kísértés – így magyarázza a hegyi beszéd ezt a kérést – az összezavarodás, az elfordulás Istentől. Ma sokan kerülnek ilyen zavarba, mert olyan hamis istenképekkel találkoznak, melyek számukra elhomályosítják az igaz Istent és igaz önmagukat. Isten világosságot és erőt akar nekünk ajándékozni, hogy a helyes úton járjunk. És meg akar óvni minket a gonosztól. A gonosz a gonosz gondolatokban mutatkozik meg, pusztító ösztönökben, káros szenvedélyekben. Ebben a kérésben Isten elé tárjuk attól való félelmünket, hogy a kísértés vagy a gonosz meghaladja erőnket. És miközben kimondjuk Istennek félelmünket, növekszik a bizalmunk abban, hogy Isten életünk zűrzavarában és veszélyhelyzeteiben megőriz minket szeretetében. Így vezet minket az imádság, melyet Jézus tanított nekünk imádkozni, emberségünk lényegi megtapasztalásához. És ez vezet minket ahhoz az Istenhez, akihez Jézus imádkozott. Az istenkép, melyet Jézus üzenetében kinyilatkoztatott nekünk, az imádságban konkréttá válik. Istent atyai és anyai Istenként tapasztaljuk meg, aki kiáll mellettünk, aki elfogad minket és megbocsát nekünk, és aki megóv mindattól, ami meghaladja erőnket. De megtapasztaljuk azt az Istent is, aki az emberekhez küld minket, hogy az emberekkel szem-
Egyetemes ben is imádságunk szerint viselkedjünk, és Jézus szellemében formáljuk és alakítsuk ezt a világot. P. Anselm Grün OSB fordította: Bognár Eszter
KARÁCSONY ELİTT Az isteni megtestesülés Az Isten emberré levésében két világ kapcsolódik össze. Isten a magától való, személyes örök szellemi létező, aki a változó és esetleges világnak transzcendens előfeltétele és magyarázata. Emberré válásában el kell kerülni a mítosz színezetét, amely abban állna, hogy az istenség álruhában a földön időzik. Az isteni és emberi lét közötti különbséget nem szabad elmosni, őt valóságos Istennek és valóságos embernek kell tartani. Isten nem változhat, nem alakulhat át, akkor is világfeletti marad, ha emberré lesz. Az ember mint teremtmény szintén nem válhat Istenné. … Az emberré levés nem az isteni mindenhatóság mutatványa, nem is kaland vagy kísérlet, hanem a Teremtő szeretetének legmélyebb kifejezése, az ember számára pedig a megváltás. Isten kinyilvánítja magát, és egyben igazolja, hogy a teremtményi lét minden törékenysége ellenére is az ő elgondolása, és nála hazatalálhat. A megtestesülés kifejezéssel csak részt említünk az egész helyett. Isten nem testet vesz magára, hanem a tudatos emberségben fejezi ki magát. A misztérium ott van, hogy az abszolút transzcendens isteni személy valóságos énje Krisztusnak, az embernek. Csak úgy lehetséges ez, hogy emberi tudata valamilyen csodálatos felemeléssel nyitva áll az isteni személy felé és azt saját énjének tekinti, mert a lét rendjében is az… A megtestesülés és a megváltás szorosan összefügg egymással. Krisztusban nemcsak alkalmas alany jött a világra, aki majd érdemszerző életével és kereszthalá-
3 lával kiengeszteli a bűnt és megszerzi az üdvösséget. … A megtestesülés belső tartalma szerint a megváltásra irányul. Ez a sajátsága kitűnik történeti megvalósulásából. Az üdvtörténet annak az Istennek a közbelépését tükrözi, aki megváltást hoz. Hiszen ha Isten belép életünkbe és ott történelmi tényező lesz, azzal szükségszerűen megszenteli az emberiséget és kijelöli a történelem végső célját. Jézus történetét az különbözteti meg a mítoszoktól, hogy itt nem istenek látogatásáról van szó, hanem arról, hogy a teremtő Isten véglegesen és természetfölötti módon rendezi a teremtményekhez való viszonyát, illetőleg valóságos történésben kinyilvánítja azt, ami öröktől fogva benne van, mint szabad elhatározás. Ő maga akart az ember üdvössége lenni és ezt földi történés alakjában mutatta meg. Mint abszolút személyes létezőnek, megvolt hozzá a lehetősége. Dr. Gál Ferenc teológus (részlet a „Jézus Krisztus, a Megváltó” c. könyvéből, 1972)
H ALOTTAKRÓL A Z É LİKNEK Egri László diakónus szentbeszéde a Kerepesi úti temetıkápolnában tartott TV-s misében, 2008. nov. 2-án Minden ünnepnek megvan a maga hangulata, érzelemvilága. Születésnap, névnap, akár a nagyobb egyházi és polgári ünnepek, mint karácsony, húsvét, szilveszter – többnyire az öröm, valamiféle várakozás beteljesülésének napjai. Halottak napja, azt hiszem, különös ünnep. Talán a legtöbb egymással is ellentétes érzés, érzelem kiváltója lehet. Elénk állítja szeretteink halálát, elénk állítja saját halálunkat – és mintegy tükörként megpillanthatjuk benne, hogy is állunk ezekkel a kérdésekkel. Van-
nak, akik igyekeznek nem gondolni rá. Elmenni mellette, kizárni az életükből. Vannak, akik ha csak lehet, nem járnak temetőbe, nem mennek el temetésekre – és nem is tudatos módon, de ezzel tagadják a halál, legfőképpen saját haláluk gondolatát. Persze, az agyukkal ők is tudják, hogy egyszer véget ér ez a földi élet, de szívük irtózik ettől a gondolattól, „el sem tudom képzelni, hogy ez a verkli akkor is tovább megy, ha már nem leszek” – mondta szó szerint egy fiatal egy beszélgetésben. Halottak napja, a temető szembesít azzal a gondolattal is, hogy egyszer nekünk is meg kell halnunk. Talán nem olyan drasztikusan, mint a római Santa Maria della Concezione kapucinus templom temetője, amelynek minden dekorációja emberi csontokból áll. Utolsó kápolnájában a kaszásmérleges halál tekint ránk a menynyezetről, s alatta a jól ismert felirat: voltunk, mint ti, lesztek, mint mi. Talán nem is árt néha ilyen élesen szembetalálkozni – és szembe is nézni - ezzel, nem elhárítva, elhessegetve a gondolatot. Vannak, akikben nagy harag dolgozik ezen a napon. „Elvette az Isten a fiamat, nekem ne beszéljen többet senki egy ilyen Istenről” – mondta mindent elsöprő fájdalmában az a 65 év körüli apa, aki 40 éves fiát vesztette el néhány nap alatt egy nagyon heves lefolyású hasnyálmirigy-gyulladásban. Vannak, akikben – esetleg évek alatt – tompa fájdalommá csitul a harag érzése, de ez a fájdalom különösen erős lesz halottak napján, benne a gyötrő „miért?” kérdésével. Miért kellett elmennie, miért neki kellett elmennie, hisz olyan jó volt, mindenki szerette… Miért nem élhetett még, miért kellett ennyit szenvednie… maradnak a megválaszolhatatlan kérdések. És vannak talán itt köztünk is olyanok, akik számára mindezeken túl a remény napja ez a nap. Akik szintén átélték a haragot, a lázadást, a fájdalmat – és
Egyetemes
4 mindezen túl szívükben hordozzák azt a reményt, hogy az emberi lét messze túlmutat az általunk látható távlatokon, hogy az örökkévalóságba, egykor majd a feltámadásba fut. Hogy ez az általunk látott lét csak egyfajta előszoba, ami valami sokkal fényesebb, gazdagabb lét felé vezet. Szokták ahhoz is hasonlítani, ami az anyaméh szűkössége, sötétsége a születés utáni világ méreteihez, világosságához képest. Mégis, ha a magzat dönthetne, talán nehezen válna meg attól a megszokott biztonságtól, melegtől, az otthonos hangoktól, amelyek körülvették addigi életét. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy megvan a születés ideje, és hogy akár néhány hetes túlhordás is komoly veszélyeket hordoz mind az anya, mind a magzat számára. Ahogy a születésnek van ideje, úgy a meghalásnak is, mondja a Prédikátor. Egyszer mindannyiunknak el kell indulnunk afelé a másik világ felé, amely most éppúgy csak reménybeli, mint a magzat számára az anyaméhen túli. Tegyük hozzá, hogy ez a remény egészen ősi, valósággal az emberbe programozott. Számítógépes hasonlattal azt mondhatnám, a bios, a belénk égetett működési rend része. Nincs olyan vallás és nincs olyan kultúra a földön, amely ne hordozná tagjai számára valamiféle túlvilág, halál utáni lét ígéretét. Ennek voltunk tanúi, amikor néhány hete Rómában felkereshettük Szent Péter apostol sírját, és közben láthattuk azokat a pogány sírokat, melyeket az apostol-sír keresése során tártak fel. A bennük elhelyezett tárgyak, a körülöttük kialakult szokások mind arról a hitről tanúskodtak, hogy van élet a halál után, hogy van valamiféle kapcsolat élők és megholtak között. Persze ezek az elképzelések ma már naivnak, szinte gyerekesnek tűnnek: hogy ennivalót adtak a halottaknak, hogy mintegy velük lakomáztak, hogy valóságos házakat építettek a számukra; de mégis annak az ősi
reménynek a kifejeződése mindez, hogy az ember valamiképp tovább él halála után is. Majd eljutottunk Péter apostol sírjához, és egy egészen más reményhez, egy egészen más látásmódhoz. Itt már nincsenek földi tárgyak, nem a halott kényelméről próbálnak gondoskodni. Feliratok, imák vannak, melyek arról a hitről, arról a reményről tanúskodnak, hogy Péter célba jutott, él, közbenjár azokért a zarándokokért, akik felkeresik sírját.
Ez a keresztény remény már nem ennek a földi világnak a végtelenbe vetített mása. Nem végtelen ismétlése annak, amit itt időben folytatunk. Nem vég nélküli lakoma, gyönyör… valójában a Biblia nem is árulja el, milyen lesz odaát. Csak azt mondja, „szem nem látta…”, máshol pedig „látni fogjuk Istent, aki maga vigasztal meg minket, aki maga töröl le a szemünkről minden könnyet…” E mögött a remény mögött a keresztény életnek az a tapasztalata húzódik, hogy Isten jó, szeret engem, és olyan meglepetéseket készít számomra, melyekről nem is álmodom. Nem mindig az lesz, amit én szeretnék, hanem sokszor valami sokkal jobb. Még ha első pillanatra talán nem is erre és nem is így vágynék – utólag be kell látnom, hogy mindent felülmúlt az Ő ötlete. Ez a remény azt fejezi ki, hogy halálom után minden rossz, minden szenvedés, minden veszteség valahogy jóra fordul, valahogy visszakapom majd, valahogy ragyogássá, fénnyé válik. A szívemben őrzöm azt a jelenetet, amikor egy bensőségesen ismert öreg szerzetes pap egy nagyon súlyos éjszakai rosszullétét így mesélte el:
„Kisfiam, arra gondoltam, hogy talán most hív haza a Jóisten”. Nem azt mondta, „attól féltem, meghalok”. Mennyi bizalom, mennyi remény van az előbbi változatban! És micsoda kincs annak, aki így tud szembenézni utolsó órájával! Jób közel 2500 éves szavai ezt a reményt fejezik ki – hiszem, hogy meglátom… És ezt ígéri Jézus az evangéliumban – feltámasztom az utolsó napon… (Jób 19,1. 23-27a). A felvilágosodás, a racionalizmus elvette ezt a reményt az emberek széles tömegétől – anélkül, hogy bármit is adott volna helyette. Ennek eredménye az a panoráma, amellyel gondolatsorunk indult – hogy van, aki menekül, van, aki haragszik, van, aki fél, van, aki csak fájdalmát hordozza remény és kiút nélkül. Vajon én hol vagyok ebben a képben? Mit jelent nekem halottak napja, jelent-e egyáltalán valamit? A mai nap első üzenete ez: a remény napja-e halottak napja a számomra, vagy csak a sötét fájdalmak, a félelem vagy kétségbeesés hordozója? Vágyom-e erre a reményre, tennék-e érte, hogy enyém legyen? Ha igen, el kell indulnom Jézus útján – ahogy János apostol írja levelében, úgy kell élnünk, ahogy ő – és akkor tetten érem Istent a szívemben, tetten érem az engem körülvevő eseményekben – és tetten érem, megtalálom halálomban is. Ha pedig azok közé tartozom, akikben él a remény, hogy Krisztus értem is meghalt, elment, hogy nekem is helyet készítsen Atyja házában, ahol sok hely van – nos, ha ezek közé tartozom, tudatában vagyok-e annak, milyen kincs jutott osztályrészemül? Hálás vagyok-e ezért? Merem-e a középkori fohásszal nap mint nap ismételgetni: „a készületlen haláltól ments meg engem, Uram!” Vagy az esti zsolozsma záró szavaival kérem-e: „a nyugodalmas jó éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg az Isten.” Eric Erikson pszichológus az
Egyetemes emberi személyiség-fejlődés utolsó állomásaként két pólust állított egymással szembe: beteljesülés vagy kétségbeesés. Életünk e kettő valamelyikébe fut bele. És halottak napjának második üzenete talán ez lehetne: egész életeddel a halálodra készülsz. Mint egy végső, nagy összefoglalásra, szintézisre. Kívülről talán nem is látszik sok ebből – ki tudja, mi zajlik le az utolsó napok látszólag világtól elszakadt, arra már csak alig-alig reagáló agóniájában? Vajon milyen emlékek, képek szakadnak fel, milyen alakok, látomások jelennek meg előtte? Kívülről talán csak annyi látszik, mintha nézne valakit, mintha beszélne valakivel, mintha egyszer csak izgalomba kerülne, vagy éppen elnyugodna. Néhány hete került a kezembe Selma Lagerlöf – a Niels Holgerson csodálatos utazása és a Krisztus-legendák írójának – egy kis könyve, melynek címe: A halál kocsisa. Lélektanilag is megrázóan szép látomás arról, hogyan jutnak el haldoklók a kétségbeeséstől a beteljesedésig agóniájuk során. A halál kocsisa, aki az utolsó pillanatban a lelket a test börtönéből kiszakító mondatot kimondja, néha csak jelenlétével, néha kérdéseivel, finom észrevételeivel segíti a haldoklókat az átlépés békéjéhez. Különös látásra, bölcsességre tesz szert útja során, amint újabb és újabb sorsokat lát beteljesedni. Fájdalmasan látja, milyen nehezen szakadnak el azok, akik bevégzetlen feladataik előtt állnak, akik lezáratlan kapcsolatok, őket idebéklyózó vágyak, gazdagság rabjaiként menekülnek előle. És találkozik azokkal, akik elnyűtték földi kötelékeiket, bevégezték küldetésüket, akik beteljesedve lépnek át az új hazába. És ha üzenne valamit az itt lévőknek, az annyi lenne, hogy ne jó egészséget, ne szerelmet, boldog házasságot, sikert kívánjanak az emberek egymásnak, hanem csak ezt az egyetlen fontos mondatot: „Istenem, mielőtt
5 eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!” Igen, halottak napjának másik üzenete ez: földi életünk az érlelődés ideje. És halottak napja évről évre visszatérő emlékeztető, felkiáltó jel: mennyit haladtál az elmúlt évben? Remény – talán ezt a szót vigyük el magunkkal halottak napján. Remény abban, hogy az az összevisszaság, az az érthetetlen kavargás, amit szemünk a világból lát, mégis értelmes. Hogy célja, útja van, és olyan Valaki tartja kezében az eseményeket, aki a görbe vonalakon is tud egyenesen írni. Remény abban, hogy nekem is részem, feladatom van ebben a kavargásban, ebben a „lassú nyüzsgésben”, amely a világ és az üdvösség története – és hogy egy napon beteljesedik az, amit az Atya ígért nekem Krisztusban. Remény abban, hogy az a végső pillanat, amelyre ez a mai nap is emlékeztet, nem a borzalom, a félelem pillanata, hanem a mindent felülmúló meglepetés öröme lesz (vö. Róm 5,5). Ezt foglalja össze számomra Pilinszky hihetetlenül tömör verse, az „Egyenes labirintus”. Maga a cím is olyanszerű paradoxon, mint a görbe vonalakon egyenesen írni. A vers csupa ilyen paradoxonnal próbálja leírni azt a visszatérést, azt a hazatérést, amely most még csak reményként, az evangéliumban hallott ígéretként él. Íme, a képek, melyekkel a költő próbálja meg leírni a leírhatatlant: Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe? - nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. Halottak napján minden kétséget, minden szorongást, hárítást győzzön le ez a remény: annak kezében vagyunk, aki képes ezt az összevissza bolyongó életünket egyenessé tenni, aki képes ezt a botorkálást, nehézkes vándorlást röpüléssé változtatni, mert azt akarja, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen (Jn 6,37-40).
E LİADÁSOK Henry Boulad a kereszténység és az iszlám kapcsolatáról Ha valaki meghallgatta Henry Bouladnak, a nálunk is jól ismert lelkiségi írónak és az iszlám jeles ismerőjének 2008 szeptember közepén Budapesten tartott előadásai közül legalább az egyiket, fontos tudással és jelentős élményekkel gazdagodott. A háromnegyed részben arab származású, 77 éves jezsuita Egyiptomban fejtette ki papi és szociális tevékenységének nagy részét, képzését pedig Libanonban, Franciaországban és az Egyesült Államokban kapta. Tehát belülről szerzett tapasztalatokat a liberális nyugatról és az iszlámról. Objektíven kifejtett és autentikus véleménye nagyban segít megérteni az Európában kialakuló súlyos helyzetet. Manapság szokás hangsúlyozni, hogy a három egyistenhívő világvallás között jelentős rokon vonások vannak, amelyek együttműködésre ösztönözhetnek a világproblémák megoldásában. A szavak mögött azonban gyökeresesen különböző realitások rejtőznek. Azt mondják, hogy mindnyájan ugyanazt az Istent imádják. De ez nem igaz. Az iszlám (és az Ószövetség) Istene magányos Isten, a kereszténység Istene viszont kommunió-
Egyetemes
6 Isten, aki a Szentháromság végtelen intenzitású szeretetközösségében létezik. Az iszlám ezt a szentháromságos hitet bálványimádásnak tartja, ami náluk főbenjáró bűnnek számít. Az iszlám is történeti személyiségnek tartja Jézust, de csak embernek, bár nagy prófétának. A keresztények számára azonban Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, aki szeretetből vállalt kereszthalálával megváltotta a világot. Ennél gyökeresebb különbség nem is képzelhető el a két vallás között. Kapcsolatuk megértéséhez tudnunk kell azt is, hogy az iszlám nemcsak vallás, hanem egy, az élet minden vonatkozására, többek között a magán, kulturális, morális, gazdasági és politikai életre kiterjedő rendszer. Természetesen minden igazi vallásnak, tehát a mi katolikus keresztény hitünknek (sőt az ateista liberalizmusnak) is van hasonló igénye. Egyházunk azonban keserves áron megtanulta, hogy akaratuk ellenére sem boldogítani, sem üdvözíteni nem lehet az embereket. A hitet csak szabad döntéssel lehet elfogadni, amint azt a II. Vatikáni Zsinat deklarálta. Az iszlám számára ez elfogadhatatlan. Ma a világ 57 muzulmán országa közül 56-ban államvallás, ami többek között azt jelenti, hogy a vallás törvényei az állam törvényei is. Ezekben az országokban egy fundamentalista kisebbség által szervezett kormányok vannak uralmon, és a vallásszabadság csak annyit tesz, hogy bárki szabadon áttérhet az iszlámra, ha viszont kereszténynyé lesz, halállal bűnhődik. A mecsetekben (Egyiptomban is) péntekenként keresztény templomok felgyújtására és a keresztények meggyilkolására buzdítanak, Darfurban (Dél-Szudán) százezreket adnak el rabszolgának, és naponta hallunk híreket keresztény vértanukról. (Boulad atya maga is elismerte, hogy élete veszélyben van.) Ha végigtekintünk az elmúlt
1500 év európai történetén, világos, hogy megalapításától fogva harcos konfliktusban állt az iszlám a kereszténységgel. Két évszázad alatt megsemmisítette a virágzó észak-afrikai kereszténységet, ahol több mint 500 püspökség létezett, és meghódította az Ibériai félszigetet. Agresszív harcos térítése által ösztönzött előnyomulását 732-ben Potiers-nél Martel Károly állította meg, de csak a 15. század végére szorították ki Spanyolországból. Hódításának irányát a Szentföld meghódítása (1090) után a Balkán ellen irányította, és sokszáz éves előnyomulását csak Bécsnél 1683ban sikerült Sobieski Jánosnak megállítania. Végül az első világháború végén szorult ki majdnem (de csak majdnem!) teljesen Európából. Uralmának eredménye a bizánci kereszténység és a középkori magyar kultúra csaknem teljes megsemmisülése lett. A 20. század végén azonban új módszerekkel az iszlám hódításának új korszaka kezdődött. Egyre több bevándorló áramlik Európába az iszlám országokból. Az összetartó kisebbség ragaszkodik nyelvéhez, szokásaihoz és erkölcsi normáihoz, az emberi jogokra hivatkozva az „őslakosokéval” azonos állampolgári jogokat és kulturális támogatást követel, és ezt lényegesen magasabb szaporodási rátájával nyomatékozza. Tehát nem asszimilálódik, hanem asszimilál. Statisztikai prognózis szerint néhány évtizeden belül a nyugati nagyvárosokban a muzulmán többség fogja uralni az önkormányzatokat és ellenőrizni a kormányokat. Vagyis bekövetkezik az, amit 1400 éven keresztül nem tudott elérni: Európa meghódítása, még pedig demokratikus parlamenti eszközökkel, sőt az európai és amerikai állampolgárok támogatásával. Ennek logikus következménye lehet a többség határozatával az iszlám törvénykezés, a saria bevezetése is. Ezzel párhuzamosan viszont megsemmisülnek a Közel- és Kö-
zép-Keleten és Észak-Afrikában még megmaradt kicsiny keresztény közösségek utolsó maradványai is. Mindez ellen a liberális világ nem tiltakozik. Sőt: mit tesz Európa? Ugyancsak az alapvető emberi jogokra hivatkozva szabad utat ad ezeknek a fejleményeknek, megtagadja keresztény gyökereit, és ráadásul a média révén keresztényellenes miliőt teremt. A katakombák világa vár ránk? A katolikus Egyház csak azt szeretné elérni, hogy az alapvető emberi jogok érvényesüljenek a muzulmán többségű országokban is. Erre azonban semmi remény sincs. Az eddigi tárgyalások teljesen eredménytelenek voltak (bár ezt nyíltan nem szívesen ismerik el). A muzulmán fundamentalisták ennek megvitatásáról még hallani sem akarnak. A „liberális” muzulmánokkal ugyan lehet tárgyalni, de azoknak egyelőre semmi befolyásuk nincs a dolgok menetére, és őket is üldözik a fundamentalisták, talán azért, mert látják, hogy mi lett a sorsa az Egyháznak a liberális Nyugaton? Miért nem emelik fel a szavukat az emberi jogok érdekében az Egyesült Államok és Európa globalizált rendszerei? Mert féltik uralmukat az energiaforrások felett, és azt gondolják, érdekük az egyetlen komoly ellenfelük, a Katolikus Egyház gyengítése. Európa a saját sorsával játszik. Boulad atya egyik előadásának végén figyelmeztetett: Európa vigyázz! És mi tegyen az Egyház? Legyen hűséges hitéhez és ahhoz a rendkívül gazdag teológiai, morális és kulturális hagyományhoz, amelyet összegyűjtött kétezer év során. Az Európában, tehát még keresztény miliőben született modern tudomány legnagyobb eredménye az, hogy megmutatta: a számunkra megtapasztalható világban minden folyamat az ember felé mutat (amit az Egyház más szavakkal mindig tanított), és ezt az emberi természetet vette fel Jézus Krisztus, aki
Egyetemes valamennyiünkért, a muzulmánokért is szeretetből föláldozta életét. Ma az Egyház ismét a vértanúk korában él. Az ő tanúságuk és Krisztus azon ígérete, hogy országán a pokol kapui sem vesznek erőt, záloga szebb jövőnknek. Boulad atya előadásain természetesen szó volt a keresztény lelkiség alapvető kérdéseiről is. Szerencsére, számos írása nálunk is hozzáférhető. Szerény, bölcs és higgadt egyénisége minden hallgatóra mély hatást tett. Szavaiból a megszenvedett élet igazsága szólt. Dr. Szabó László (a Semmelweis Egyetem emeritus professzora) * Részlet a Magyar Nemzet Magazin 2008. október 11-i számában megjelent, Pósa Tibornak Henry Bouladdal készített interjújából. „Természetesen nem minden muzulmán radikális. A fundamentalisták elhanyagolható kisebbségben vannak. De a probléma az, hogy ez a jelentéktelen kisebbség irányítja az egész mozgalmat. Nyomást gyakorol a többségre, egy bizonyos stílust és gondolkodásmódot kényszerítve rá, amely tökéletesen elavult, 14 évszázaddal korábbi állapotot tükröz. A mérsékelt muzulmánokkal és a liberális iszlámmal nincs semmi problémánk. Ugyanúgy beszélnek, mint én, ugyanazt mondják, mint én. A liberális iszlám tagjai szeretnének létrehozni olyan modern iszlám államot, amely megegyezik a szekularizált világ követelményeivel. Azt akarják, hogy az iszlám váljék meg politikai részétől, és csupán vallás legyen. De a fundamentalisták ezt visszautasítják, sőt a mérsékelteket elnémítják, halálosan megfenyegetik. Szerintük ez nem iszlám, akik ezt képviselik, azok árulók. És igazuk van. Mert a valódi iszlám egy totalitárius rendszer. A választási lehetőség a következő: az iszlám vagy alkalmazkodik a modern körülményekhez,
7 és az egész világ elfogadja ezt, akkor viszont elveszítette önazonosságát. Vagy ragaszkodik a maga önazonosságához, aminek az a lényege, hogy az iszlámban szétválaszthatatlan a vallás és a politika. Ha tovább ragaszkodik ehhez, akkor a civilizációk összecsapásának leszünk tanúi, ahogy Huntington megírta. Igen nehéz helyzet.” *
Zsidó-keresztény párbeszéd a hétköznapokban November 17-én a hétfő esti hittan keretében vendégünk volt Dr. Schweitzer József nyug. főrabbi, aki a „Biblia-éve és Izrael hite” címmel tartott előadást. A 86 éves igen kedves, barátságos, ámbár most már törékeny, bottal járó, de mindig mosolygós „Józsi bácsi” amellett, hogy számos egyetem díszdoktora, a magyarországi Zsidó Hittudományi Egyetem nyugalmazott rektora, tudós teológus professzor, aki még mindig számos előadást tart, cikket ír, azonnal megtalálta a közös hangot az egyetemistákkal. Előadásából megtudhattuk, hogy a héber Biblia a Tutenkámentől Domiciánusz császár koráig terjedő 1200-1300 év történelmének gyümölcse. A zsidó kánon 24 könyvet ismer el, a többit az apokrífek között tartja számon. A könyvek kialakulásának történetében érdekes összefüggéseket tárt fel a hivatalos héber nyelv és a beszélt arám fordítások között. Jézus a kereszten függve is arámul idézte a Bibliát: „Én Istenem, miért hagytál el engem…” (a sabaktan az elhagyni köznyelvi arám változata). Ezen a nyelven iródott a Misna és a Talmud is. Érdekes volt az a bemutatás, ahogy a zsidó ünnepeket visszavezette a zsidó erkölcsi monoteizmus: istentisztelet – áldozat – imádság folyamatára. Ábrahám kora reggel felkerekedett, Izsák kiment a mezőre, Jákob talált egy helyet, ahol az égi lajtorja állott. Ezek a nem kifejezetten a kultusz-
ra irányuló kifejezések mind a három ősatya esetében az imdság meglétéről tudósítanak. Minden ünnep a Bibliából ered, a sabbat (a hetedik napi pihenő), a Peszach, a Húsvét, a rá következő ötvenedik nap: a kinyilatkoztatás ünnepe és a Sátrak ünnepe, mind a Tórában, Mózes öt könyvében van megalapozva. Beszélt a professzor úr a zsinagógai szentírásolvasásról, amelynek fő magja a Tóra, minden szombaton az un. „heti szakasz” hangzik el, és a rákövetkező „hafterá”, az un. „végén elhangzó” prófétai szakasz (mint a misében az „Ite missa est!”). Jézus a názáreti zsinagógában ezt olavata fel. Beszélt az Izajás könyv 66 fejezetében felfedezhető kettősségről: 139 fejezet és a későbbi fejezetek, amelyek a keresztények számára előképi értelemben az Ebed Jahvéénekekben, Isten szenvedő szolgáját állítják az olvasó elé. Ezt a zsidó olvasók a népre vonatkoztatják, vagy egy kimagasló szenvedőre. Tizenhárom éves korban a „barmicva” szokásával lesz valaki felnőtté, ez egyfajta, a rabbik előtt teendő vizsga, a Biblia olvasása, értelmezése (a keresztényeknél a bérmálás, a konfirmáció felel meg neki). Már négy éves korban a Leviták könyvéből tanítják olvasni a gyermekeket, a fizikai és lelki tisztaság előírásaira okítva őket. Szombaton a városon kívül csak 2 km-t tehetnek meg a hithű zsidók, ezt a napot a családban töltik tanulással, napi háromszori zsinagóga látogatással, imádsággal, pihenéssel. A professzor humorral válaszolt a feltett kérdésekre. Bemutatta hogy a 3. mózesi könyvben is megtalálható az a szeretetparancsolat, amelyben Jézus annak idején az összes (613) elírást öszszefoglalta: „Szeresd felebarátodat, mint te magadat” (3Móz 9,18). Érdekes, hogy a Vulgáta latin fordítása amicusnak, és nem proximusnak fordítja azt, akit szeretni kötelességünk! „Diliges
Egyetemes
8 amicum tuum sicut teipsum!” Jézus viszont a Vulgáta szerint ezt mondja: „Diliges proximum tuum tamquam teipsum” (Mk 12,31). A Biblia tudósa igyekezettel válaszolt meg minden neki feltett kérdést, szólt a nemrég végetért Keresztény-Zsidó Konferenciáról, amelyet Budapesten tartottak, XII. Piusz pápa és a zsidómentő keresztények szerepéről a holokauszt idején. A Lelkészség J. B. Metz nemrég megjelent új könyvével és egy kóser borral ajándékozta meg a jókedélyű és a keresztények között láthatóan magát jól feltaláló rabbit. A vele való találkozás a „két szövetség” találkozásának egy szép és tartalmas estéje volt. (egy résztvevő)
irgalmasságod oszlopául? Mért éppen nekem adtad ezt a két szemet, látni világunk mérhetetlen szenvedését? Mért éppen nekem ezt a szívet, hogy csordultig megteljék szánalommal értük, kik mint a fázó kisdedek, vacogva megváltásukért zokognak? Hogy pattanásig teljék szeretettel, s élni se tudjak már, ha nem édesanyádul? Jól van. Hát legyen, ahogy akarod. Rónay György
VERS Mária éneke Isten várakozása! világ várakozása! de megpróbálod szívemet! Azt hiszitek, nem látom, mit kell elviselnem? Választottságom végtelen árát, barlangszobám falán az eljövendő szenvedések árnyait, keresztutam tizennégy állomását? Azt hiszitek, nem érzem halott Fiam fejének súlyát az ölemben, s haldoklását, a bűnök vas szögével átveretve, a bűnök tövisével koronázva szívemben az Idők Végezetéig a ti vétkeitekért? Ó, hiszen könnyű volna vaktában felelni: Íme az Úr szolgáló lánya – könnyű volna meghajolni egy ismeretlen sors előtt! De tudva sorsomat, érezve ártatlan szívemben máris azt a hét tőrt, s méhemben mégis megfoganni Fiam örök agóniáját: miféle nász ez, Istenem, miféle nász, miféle anyaság? s mért éppen engem választottál
PRO MEMORIA Fıtisztelendı Kápolnaigazgató Úr! Jelen soraimmal szeretném visszaadni a Duna-parti Piaristakápolna nálunk lévő kulcsait (bejárati kulcs, fali páncélszekrények két kulcsa, átjáró kulcs), amelyet addig használtunk, amit a budapesti R. K. Egyetemi és Főiskolai Lelkészség bizonyos szentmiséit itt, a Piarista-kápolnában tarthatta. Hálásan megköszönjük az akkori tartományfőnök Úrnak, Dr. Jelenits István atyának azt a nagylelkűséget, hogy az átalakulás éveiben (1989) befogadta az újraéledő lelkészséget, és majdnem két évtizeden keresztül otthonra találhattunk benne! Nagyon sok szép élmény köt bennünket ide: a Veni Sancté-ink, a Te Deum-ok, a sok eljegyzés, házasságkötés, felnőtt keresztelések, bérmálások, elsőáldozások, sőt még egy állandó diakónus felszentelésének felejthe-
tetlen szertartása is, amikor legkedvesebb munkatársunkat, Dr. Egri Lászlót felszentelte Bíró László püspök. Mindig is tudtuk, hogy ittlétünk vendégség, és egyszer el kell hagynunk ezt a belváros szívében lévő kápolnát. Amikor elérkezett ennek az ideje, köszönetünk kinyilvánítása mellett kijelentjük: ezt az Isten-házát úgy gondoztuk, ápoltuk, fejlesztettük, olykor takarítottuk, mintha a miénk lett volna. Mindaz, ami a fiatalok lelkipásztori tevékenysége folytán gazdagította, szolgálja a visszatelepülő rend nagyobb céljait és Isten dicsőségét! Az itt imádkozó és jókedvű keresztény katolikus egyetemisták és főiskolások nevében elköszönünk, és magunkkal visszük a falak, a tulajdonos szellemét, amit mi is teljes egészében magunkénak érzünk: Pietate et scientiis. Laudetur Jesus Christus! Budapest, 2008. szeptember 15én, a Fájdalmas Anya ünnepén P. I. egyetemi lelkész sk
Z ARÁNDOKLAT Mariazellben A Budapesti Egyetemi és Főiskolai Lelkészség szárnyai alá tartozó három kiskollégium lakóival szeptember 19-én, egy friss pénteki reggelen kerekedtünk fel, hogy elzarándokoljunk Mariazellbe, a magyarok régi híres zarándokhelyére. Útközben – kollégiumi kirándulások szokásához híven – megálltunk fürdeni egy termálfürdőben (Bad Vöslau). Hangzásra mindenki gőzölgő feszes víztükröt képzel maga elé, eredetileg mi is így gondoltuk. Ezzel szemben a 13 fokos levegő mellett egy 22 fokos termálvízben mártóztunk a szabad ég alatt. Legalább a gyors úszástól megerősödtünk testileg, lelkileg… A mártózást, majd a finom ebédet követően értük el a Maria Schutz nevű passzionista kegyhe-
Egyetemes lyet, ahol egy napjainkban is működő gyógyító forrás található a templom oltára mögött. A bensőséges kis templomocska barátságosan hívja a zarándokokat. Sokan gyógyultak meg már itt, egészen a középkorig vezethetők vissza a csodás események. Kiváló alkalom nyílt arra, hogy imába foglaljuk beteg hozzátartozóinkat, szeretteinket. Személyes tapasztalatom, hogy imáink hatására jobbulást nyernek. Töretlenül a cél felé haladva végül elértük Mariazellt, ahol egy barátságos zarándokházban kaptunk igazi, szívélyes magyar ellátást (Korda Nővérek). A mariazelli templom csodálatos, magával ragadó és aprólékosan megmunkált barokk és gótikus belsővel rendelkezik. Bennem egy mondat visszhangzott az egész ottlétünk alatt: ebben a templomban „az imák meghallgatásra találnak, a Szűzanya meghallgat mindenkit” (P. Godofréd bencés fogadó beszédéből). Igazi varázsa volt ennek a tudatnak, őszinte önátadásra indított. Másnap reggel a mise, a ministrálás különleges élményt nyújtott nekem. A szombati reggeli után megkaptuk az elemózsiás csomagot, majd útnak indultunk, hogy megmásszuk a Hoche Veitsch nevű hegyet. A csúcs 1981 méter magasan húzódik, így „csak” körbesétáltuk. Az idő meglehetősen „kellemes” volt: eső, hó, szélvihar, fagypont körüli hőmérséklet. A hegyen helyenként kisebb-nagyobb hófoltok voltak. A melegítőnadrágba, farmerba öltözött széldzsekis társaság a tornacipőkben meglehetősen felkészületlenül vágott neki a túrának. A hegyről lejövő igazi turisták úgy néztek ránk, mintha űrlények lennénk. Az öt órás útvonalat a nagyobb léptűekkel három és fél óra alatt megjártuk, a többieket egy hegyi vendégházban vártuk be, forró teát és cappuccinót szürcsölve. Hazafelé betértünk Grazba, ahol
9 István atya misét mondott a kint élő magyaroknak és nekünk, majd megnéztük a várost. Itt a modern és a középkori stílusok egyvelege és minden színpompája fellelhető. A sejt alakú művészetek háza, a régi vár maradványai, csodás belső udvarok, érdekes kettős csigalépcső és még sok más furcsaság és szépség várt bennünket. Ebéd és rövid búcsú után indultunk haza, és akárcsak az egész út alatt - a sofőrünk magabiztosan tekerte a kormánykereket. Mindent összevetve utunk lélekemelő élmény volt, a hegyek és a természet tisztasága önmagáért beszélt. A Szűzanya mariazelli kegyhelye gazdagított bennünket és minden oda látogatót. Remélem, hogy Magyarországról indulva, gyalog is újra eljutok Mariazellbe, és azt is, hogy bennünk és általunk eljut a Szűzanya üzenete minden emberhez: „Tegyétek, amit ő (Jézus) mond nektek!” Pinke Balázs
Mátraverebély - Szentkút (OEZ 08) – egy kimondhatatlan(ul) jó zarándokhely – 2008. szeptember 26-án, egy még holdsütötte reggelen indultunk az Egyetemi Lelkészség Kollégiumából Pákozdi István atyával és Pinke Balázs kolistársammal a Keletibe, hogy csatlakozzunk az OEZ 2008-hoz, vagyis az Országos Egyetemista Zarándoklathoz. Már a korai órákban sikerült megfuttatnunk atyót (ld. fent) a buszra, majd a vonatra, de végül elértük. Egy ember volt csak, aki este csatlakozott közlekedési problémák miatt. A vonaton néhányan komótosan elfogyasztottuk a reggelinket, aztán folytatni próbáltuk a reggelből kitépett fontos alvásórákat. Valahol még egy vonatot is cseréltünk, de korán volt ahhoz, hogy megjegyezzem, hol is valójában. A lényeg az, hogy megérkeztünk Salgótarjánba, ahonnan nekivágtunk a
gyalogútnak. Nem hagyhatom ki, hogy egy kedves(nek látszó) bácsi igyekezett bennünket AZ igaz útra terelni a vonattól egészen a templomig. Többen is nekiveselkedtek, hogy a józan észre és a keresztény tanokra támaszkodva érveljenek, de Jehova tanúja hajthatatlan volt. Ő már tudott… Végül egy közös imára nem sikerült beinvitálni a templomba. Nem is igazán tudom, hogy miért!? Varga András atya, a plébános tűkön ülve várt már bennünket, áldást adott, rövid beszédet és útbaigazítást tartott, majd megkaptuk a kerámia zarándok-nyakbavalónkat és útnak is indultunk. A városból egy busszal mentünk ki, mert a távolság nagy volt a zöld övezetig, a látnivaló viszont annál kevesebb. Örömömre szolgált, hogy a zarándokok keresztjét az első métereken én vihettem. A sekrestyés néni szépen felvirágozta, én büszkén tartottam, a járókelők meg felettébb csodálkoztak. Nem baj, mi Krisztust hirdetjük! Az észak-magyarországi lankák (Cserhát) csodásak voltak, az idő is kedvezett: nem esett eső, köd sem volt és túl meleg sem. A zöld túraútvonalon haladtunk végig, amit sajnos helyenként egyáltalán nem gondoznak, így szúrós szederindák és minden effajta növények nőtték be. Nem túl hosszú kaptató után egy magaslatra értünk, ahonnan kitűnő kilátás nyílt a környező kiemelkedésekre és völgyekre. Csapatunk mindig együtt haladt, így túlságosan megterhelő sem volt az út, bár voltak, akiknek a szenvedések értékesebbé varázsolták a zarándoklatot. Tízórai után folytattuk az utat, majd megálltunk egy kereszteződésnél, és egy rövid elmélkedést hallgatunk meg. Ezt követően a sáros erdei és mezőgazdasági utak nehezítették, vagy inkább csak tarkították utunkat. Nemsokára keresztutat jártunk. Hegyen-völgyön tüdőpróbáló éneklést végeztünk a stációk között, de András atya határozott ki-
Egyetemes
10 állása nem hagyta cserben a csapatot. A keresztút után még egy rövidebb szakasz következett, majd pedig a jól megérdemelt ebéd. Mindenki előpakolta a hátizsákja kincseit és megtömte a bendőjét. A délutáni szieszta kimaradt, de nem is ezért mentünk oda. Újult erővel átvágtunk a főúton, majd egy szemétlerakó mellett találtuk meg a szűk ösvényt. Szerencse, hogy András atya már jól ismerte az utat. Eztán kedves kis falucskák közt kacskaringóztunk, majd egy útszéli kőkeresztnél ismét visszatértünk a mellékutakra. Isten minden bizonnyal örömmel fogadta az imáinkat, mert ragyogó napsütésbe borította az eget és a földet, a kabátját pedig mindenki nyugodt szívvel préselhette a táskájába. Közös rózsafüzérbe kezdtünk, aminek igen kedves és bensőséges hangulata volt. Eközben egy tó mellett vitt el utunk, majd egy erdőbe értünk. Ez volt az utolsó nagy próba azoknak, akiknek már fájt a lába a mintegy 30 kilométeres túrától, hátán az egész pakkjukkal. Eztán már csak lejtő következett, majd egy kedvesen berendezett kis forrás. A hangulatával még nem is volt semmi baj, de egy kicsit furcsa szemmel nézünk mi keresztények a táltosok szokásaira és gondolatvilágára. A kutat ugyanis ők újították fel és látták el a reinkarnációt és egyéb effajta vallási szimbólumokat magunkon viselő berendezésekkel, faházzal, paddal stb. A kúttól már csak néhány száz méterre van a kegytemplom és a rendház, amely zarándoklatunk végcélja volt. Itt a ferencesek vártak bennünket harsány ünnepi harangszóval, papi köszöntéssel, meleg (és nagyon finom) vacsorával, majd mosakodási- és szálláslehetőséggel. A templom mellett található egy lourdes-i Mária-barlang sok hálatáblával; a templomban pedig egy öltöztethető Mária és gyermek Jézus-szobor díszítette a főoltárt (kegyszobor). A hely magáért be-
szél, érdemes megnézni, mert bensőséges és szép. Az esténk a megérkezéssel még korántsem ért véget, mert egy nagyszerű Misztrálkoncert várt ránk, valamint egy néprajztudós, Limbacher Gábor kedves, de kissé átszellemült előadása. Másnap délelőtt volt idő kipihenni magunkat. Az erdőszéli levegő és a hely lehetőséget nyújtott egy remek alvásra, valamint reggeli sétára, elmélkedésre. Reggeli, majd mise következett, nem sokkal később pedig ebéd. Végül pakoltunk, takarítottunk, és megpróbáltunk eljutni a vasútállomásra. A csapat itt már három variációra támaszkodott: gyalog 5-6 kilométert, stoppal, vagy egy külön autóbusszal. Szerencsére mindenki hiánytalanul megérkezett. A vonatút lényegesen rövidebbnek tűnt, mint odafelé. A vasútállomásra megérkezve egy nagy körbe álltunk és közös kézfogással búcsúztunk egymástól, majd szétszéledtünk kiki a maga környezetébe továbbítva a zarándoklat hangulatát, élményét és tapasztalatait. Abban megegyeztünk: jövőre ugyanekkor, ugyanitt! Remélem, hogy téged is látlak az OEZ 2009-en! Jelencsik Mátyás
A legszebb pillanat az volt… Bár én voltam az, aki később csatlakozott, így a túráról nem tudok beszámolni. Mégis volt szép pillanat számomra is: amikor a társaság megérkezett Szentkútra, a menet elején a feltartott feszülettel, mögötte a csoport fegyelmezetten, majd bevonulás a templomba. Közben pedig zúgtak a harangok. Szerintem ez volt a legszebb. Máskor is szívesen csatlakoznék. Köszönettel: Tamás * Mögöttünk vagy húsz kilométer, ki tudja hány méter szintkülönbség. Hűvösödik, a talpunk is égni kezd a bakancsban. Az utolsó pihenőből felállva a térdünk kicsit
csikorogva engedelmeskedik. Jó lesz megérkezni. Pár száz méter múlva a völgy kiszélesedik és elénk tárul a cél, Szentkút kegytemploma. A következő pillanatban megszólalnak a templom harangjai. Vártak bennünket, meglátták, hogy érkezünk! Mi pedig kettes-hármas sorokban vonulunk, elöl a kereszt. A harangok hangja a bejáratig kísér. Ott a helyiek kitárják előttünk a kaput, arcukon mosoly: örülünk, hogy megjártátok, megérkeztetek! Betessékelnek a templomba. Belépünk, az üveg mögött a fehér ruhába öltöztetett Mária, kezében a gyermek Jézussal. Nem lehet máshová vagy nem oda nézni. Ragyog a félsötét templomban. Belül melegség támad, a torkom összeszorul. Jó a megérkezés! Peregrin atya néhány kedves, házigazdai szóval fogad: Legyen ez a megérkezés az ATYA-i házba való megérkezés elővételezése! A zarándok így érkezik meg a célba. Valamennyiünket így fogad majd az Atya? Ilyen örömet okoz a megérkező? A tékozló fiú, az egy elveszett/megtalált bárány is eszembe jut. Az előbb még csoszogva, fáradtan vonultunk, most eltűnik minden nehézség. Csak a csendes öröm tölt be. A szerető Atya elsimítja a bennem kavargó gondolatokat, fájó emlékeket. Elénekeljük a Te Deum-ot. Hálatelt szívvel gondolok az elmúlt napra. „Te vagy, Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem!” Reggel úgy indultunk, hogy úton vagyunk, zarándokok vagyunk. Most egy napra megérezhettünk valamit Abból, amiért érdemes minden nap újra úton lennünk, zarándokolnunk. Egri Kati * Nekem két legszebb pillanat volt: mivel először jártam Szentkúton, ahogy odaértünk, a lourdes-i barlang látványa kapott meg és a harangzúgás, amivel vártak minket. A másik pedig a keresztút és az az ének, amit András atya taní-
Egyetemes tott nekünk, lélektisztító volt. Villás Zsuzsi * A salgótarjáni atya indító beszéde lelkesítő volt. Nagyon jó volt beszélgetni Ágnes nővérrel az út alatt, és az is nagyon tetszett, hogy valaki más vitte mindig a keresztet. A keresztút alatti csend is jó volt, meg Szentkúton a szentmise nagyon tetszett. A koncert szuper volt, és az előadás is tetszett. Budapestre egy szerzetes vitt vissza négyünket, vele is jó beszélgetés alakult ki. Testileg: a zarándoklat része nagyon tempós volt, nem lehetett fényképezni (legalábbis én nem tudtam). A szállás hideg volt. Viszont gyönyörű volt a környezet! Az étel finom volt. Kecskeméti Ági * Engem főleg a keresztútjárás, és annak szimbolikája (dombról le, dombra, Golgotára fel) fogott meg. Nagyon tetszett, hogy az atyák civilben, szinte beleolvadva a társaságba, velünk együtt zarándokoltak. Igazán jó volt látni, hogy vannak olyan fiatalok is, akiknek ez az értékrendjük, és nem tartják valótlannak kirándulás közben rózsafüzért mondani. Az Imperfectum zenekar is emelte a zarándoklat fényét, és jó hangulatát, na meg a konyhás nénik lelkes munkája! Örültem, hogy megismerhettem sok értékes embert, az MKK-ból is, remélem, hogy jövőre is ott lehetek! Rudnyánszky Orsi * Nagyon tetszett a zarándoklat. A táj szépsége elősegítette a lelki elcsöndesedést és a lelki nyugalom megtalálását. Nógrádi Erzsi * Tetszett. Különleges volt. Különleges volt zarándoknak lenni. A szombat esti előadás, és utána a csendes imádság a templomban, az volt, ami leginkább megfogott. Bernáth Géza *
11 Az tetszett a zarándoklatban, hogy sikerült elérünk célunkat: együtt, imádságos lélekkel megérkezni Szentkútra. Gyönyörű tájakon vezetett utunk, és miközben megtapasztaltuk a természet szépségét, lélekben is közelebb kerültünk Istenhez. Ebben a közösen elmondott rózsafüzér is segített. Nagyon szép volt, ahogyan a rózsafüzér imádkozás közben egyre többen énekeltünk. Szentkút önmagában csodaszép helyen fekszik, jó volt megérkezni. Stolczenberger Robi *
A zarándoklat számomra felemelő, s lelkileg feltöltő volt. Mivel országos szervezésű volt, több helyről vártam volna résztvevőket, de persze így is jó volt látni, hogy már az első zarándoklaton ennyien voltunk (nem csak Budapestről). A program jól összeállított volt, mert a zarándoklás alatt nem csak egymással beszélgettünk, hanem volt, amikor imádkoztunk, énekeltünk. Ez nagyon tetszett, mert teljesen más légkört teremtett. Ezért is volt számomra szép, amikor keresztutat „jártunk” és rózsafűzért imádkoztunk, s közben énekeltünk. Nem a gyaloglásra, esetleg a nehezebb emelkedőkre figyeltünk, hanem teljesen másra. Ezek után a csendes gyaloglás máshogy érintett: már hiányzott, hogy énekeljünk, vagy imádkozzunk. Jövőre esetleg jó lenne, ha gitárt is vinnénk ma-
gunkkal, és többet énekelnék, akkor nem figyelnénk a fáradtságra, a terhek cipelésére. Ja, és az volt a legszebb, amikor harangszóval vártak minket a szentkúti szerzetesek. Jól esett, hogy így figyelnek az érkező zarándokokra. S az is nagyon jó volt, hogy a salgótarjáni atya is velünk gyalogolt, lelkesített s biztatott minket. Varga Eszter * A keresztúton énekelt pár sor dallama még mindig a fülemben cseng: „Keresztúton követünk, / Jézus, édes Istenünk. / Szenvedésed égi jel, / Így jutunk a mennybe fel.” Jó volt látni és megtapasztalni, hogy a keresztényi testvériség, az egymásra való odafigyelés is jellemezte a társaságot. Társainknak segítettünk a táskát, kabátot vinni, és bevártuk egymást a találkozási pontokon. A Misztrál együttesnek arra is sikerült rávenniük bennünket, hogy velük közösen elénekeljük a „Tavaszi szél vizet áraszt”, és a „Két szál pünkösdrózsa” dalokat. Késő este átvonultunk a templomba, és közösen elénekeltük az Ave Mariá-t. Milyen jó volt egy kicsit megpihenni az oltár előtt, távol a város zajától, odafigyelni az Úrra, és beszélgetni vele, a kegyszobor előtt megállva pedig Mária közbenjárását kérni Nála. Az egyetemista zarándoklat véget ért ugyan, de az „útnak” nincs vége, küldetésünk van! Kalmár Viki
RECEPTEK Karácsonyra egy hagyományos magyar halétellel lephetjük meg szeretteinket:
Dorozsmai molnárponty A piacon pontyfilét vásároljunk, amelyből otthon 8 szeletet vágunk. A halat megsózzuk, lisztbe forgatjuk és forró olajban pirosropogósra sütjük. Közben sós vízben kifőzünk 25 dkg jófajta házi nagykocka tésztát és egy tűzálló tál aljára szétterítjük. Egy másik lá-
Egyetemes
12 bosban kevés olajban megpárolunk egy fej reszelt vöröshagymát, meghintjük pirospaprikával és hozzáadunk 30 dkg vékony szeletekre vágott gombát. Addig pároljuk, amíg levét el nem főtte. Megsózzuk ízlés szerint, és apró vágott petrezselyemmel elkeverjük. A tésztára egymás mellé fektetjük a kisütött halszeleteket, leöntjük a gombapaprikással és 2 dl tejföllel. Az előmelegített sütőbe csak annyi időre tesszük, hogy átforrósodjon. Az ünnepi asztalok elmaradhatatlan finomsága a
Püspökkenyér 14 dkg porcukrot jól kikeverünk 14 dkg vajjal, majd hozzákeverünk 4 tojás sárgáját. Hozzáadunk 14 dkg apróra vágott aszalt gyümölcsöt (vegyesen: narancs, mangó, őszibarack, körte), 5 dkg mazsolát, egy meleg vízben jól megmosott citrom reszelt héját és egy evőkanál rumot. Végül óvatosan belekeverjük a tojásfehérjék felvert habját és 14 dkg lisztet. Őzgerincformát kikenünk vajjal, meghintjük liszttel és belehelyezzük a masszát. 160 C fokú előmelegített sütőben kb. egy órán át sütjük. Kiborítjuk a formából és felszeletelve, porcukorral meghintve kínáljuk. Jó főzőcskét! Dr. Zakar András
V ICCEK Isten látva a világon pusztító drogőrületet, úgy dönt, hogy az ellenséggel csak akkor veheti fel a harcot, ha megismeri azt, ezért leküldi apostolait a Földre, hogy szerezzenek be mintákat. Eltelik némi idő, és szép sorban kopogtatnak a Mennyország ajtaján: Megjön Péter és bekopog:
- Mit hoztál, Péter? - Egy kis hasist hoztam Marokkóból. Megjön János és bekopog: - Mit hoztál, János? - Hoztam egy kis kokaint Kolumbiából. Megjön Júdás és bekopog: - Mit hoztál, Júdás? - FBI!!! Mindenki a földre, kezeket a tarkóra... -Mit csinálnak a várvédők, ha nagyon unatkoznak? -Elfoglalják magukat. * Leegyszerűsített búcsúztató egy villanyszerelő temetésén: Jó vezető voltál, mindig nagy volt körülötted a feszültség. De most, hogy kiverted a biztosítékot, földelünk. * Híveit korholja a plébános: Nem szeretitek igazán a templomokat, mert nem adakoztok! De az Istent se szeretitek, mert gyónni se jártok! Ne csodálkozzatok hát, ha az Isten se szeret titeket. Egy éve, hogy közületek egy lelket se szólított magához!
H IRDETÉSEK 1. Advent 1. vasárnapján nyolc új hitjelöltet vettünk fel a Lelkészség keresztelésre készülő katekumenjei közé. Imádkozzunk értük, hogy kitartó hűséggel válaszoljanak az Úr hívására! 2. December 3-án, 19 órai kezdettel tartjuk a LÖK-ben az egyetemisták Ökumenikus áhítatát. Igét hirdet: Veszelka Tamás (új) református egyetemi lelkész. 3. December 5-én, 16 órakor közös múzeumlátogatásra megyünk Deák Dánielné, Anikó vezetésével a Művészetek Palotájába. Találkozó:
1095 Bp., Komor Marcell u. 1 (Ludwig Múzeum), öt perccel négy előtt. 4. December 7-én, a vasárnapi mise után tartjuk a 4. idei lelkészségi tanácsülést, amely nyitott, érdeklődőket is várunk! 5. December 8-án, Szűz Mária szeplőtelen fogantatása ünnepén 19 órától kezdődik a félév utolsó közös szentségimádása (MSzT alagsorában 6. December 16-án 18.30-kor közös kiállítás-látogatás: Bodies (VI. ker. Király utca 26), diákigazolvánnyal. 7. Karácsonyi egyetemista miserend: dec. 25-én, Karácsony ünnepén 19 órakor a MSzT-ban tartunk szentmisét. Másnap, 26-án nem tartunk misét. 28-án, vasárnap igen, január 1-én, Újév napján szintén 19 órakor a MSzT-ban lesz misénk. Január 2-án elmarad a péntek reggeli szentmise. 8. A Pápai Gergely Egyetem 2008. március 3- 7 között nemzetközi konferenciát szervez Rómában „Biológiai Evolúció: Tények és Teóriák (kritikai értékelés az Origin of species megjelenése után 150 évvel)” címmel. Részletek és jelentkezés a következő honlapon található: http://www.evolutionrome2009.net 9. Továbbra is várunk új ministránsokat és a szkólánkba jóhangú és énekelni vágyó új tagokat! 10. Ajánljuk megtekintésre és gyakori látogatásra a honlapunkat, ahol minden aktuális hirdetés, a korábbi Egyetemesek és a Galéria rovatban eseményeink fényképei is elérhetők: www.egylelk.com. Email-címünk:
[email protected]
Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő: Jelencsik Mátyás lelkészségi titkár Jelen számunkat a következő szerzők írásai gazdagítják: P. Anselm Grün OSB, Dr. Egri László, Dr. Gál Ferenc, Dr. Pákozdi István, Dr. Szabó László, Dr. Zakar András, Jelencsik Mátyás, Pinke Balázs és Rónay György, valamint Bernáth Géza, Egri Kati, Kalmár Viki, Kecskeméti Ági, Nógrádi Erzsi, Rudnyánszky Orsi, Stolzenberger Robi, Tamás, Varga Eszter és Villás Zsuzsi. Illusztrációk: Bakallár József soroksári művész úrnak köszönjük, akinek négy rajza található e számunkban. A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel/fax:203-1734,
[email protected], www.egylelk.com
