2011. Advent-Karácsony
61. szám
A Budapesti Katolikus Egyetemi és Főisk olai Lelkészség lapja Mottó: Adventus Domini ad homines, in homines et contra homines…
A KTUALITÁS Ahol mindig karácsony van Buján tenyésző domboldal, eukaliptusz illat, szűk, kanyargós kis kaptató, egyszerű faházak közé vezet az út. A lüktető Róma városi forgatagának zaja már csak foszlányokban hallatszik ide. Ahogy a házak közé érünk, jobb felől, színes virágoktól övezett talpazaton kis Jézusát felénk nyújtó terrakotta Madonna szobor. Ahogy feljebb érünk, jobb oldalon nagyobbacska gondozott barakképület, ez a közösség temploma. Körben néhány kisebb faház – s talán az olvasó már ki is találta: a Jézus Kistestvérei Szerzetesközösség női ágának római központjában vagyunk. Évről évre – most már hagyományosnak mondható – felkeressük római zarándokutunk során a csendnek, a békének, a mosolynak ezt a kis szigetét. Mert itt mindig karácsony van... Ha belépünk a templomba, az oltár mellett egész évben ott a betlehemi jászol, benne a kezét felénk nyújtó mosolygós kis Jézussal. A kis kápolnában adoráló, térden imádkozó, egyszerű, kékruhás nővérek szemlélik a gyermek Jézus mosolygó, barna, terrakotta anyagszobrát és mellette az egész nap látogatható, hófehér Ostyát: az Oltáriszentséget. Nagy béke, csend ejt rabul, nem érezzük az idő múlását. Átjár a gondolat, hogy Isten szere-
tete egy gyámoltalan kisgyermekben jelent meg, aki értünk a szeretet legnagyobb csodájaként életét adta, hogy megnyissa nekünk az örök élet útját. Ez az egyszerűség a Boldog Károly Testvér lelkiségét követő szerzetesközösség minden testvériségére jellemző. Ott találjuk a fraternitások spirituális helyén is a kisgyermek Jézus szobrát jászolban vagy Mária karcsú, gyermekét felénk nyújtó alakját. Azonnal megragad az arc kedvessége, szelídsége. Annyira életszerű, hogy felvenném a karját felém táró gyermeket, átvenném Máriától a nekem nyújtott kisdedet.
A csendben Jézus elé tehetjük minden ránk bízott szenvedését, fájdalmát, közbenjáró imáinkkal esedezve értük. A Jézusról nevezett Boldog Károly testvér kistestvérei lelkiségének sajátos vo-
nása a lelki gyermekség szelleme, a szenvedőkért, szegényekért, elhagyatottakért végzett imáikban ez az egyszerűség tükröződik. Nem hittant tanítanak, nem apostoli munkát végeznek, egyszerű munkások között élve élik az Evangéliumot, megmutatva életük célját. Karácsony estéjén is reményben hallgatva virrasztanak, imádkoznak a világ minden szenvedő, elhagyott, magányos lelkéért. Megosztják és megértik, ami a ma emberének szívéből feltör: a létért való küzdelmeiket, az élet értelmének keresését, az elismerés vágyát – és ezeket Isten elé teszik, önmagunkkal együtt. Ha felkeressük a rendalapító Boldog Károly testvér eredeti módon berendezett kis kápolnáját, amelyet az egyik épület pincéjében rendeztek be, a bevezető lépcső mellett és bent is használati tárgyait láthatjuk vitrinekben: fehér szerzetesi ruháját piros szívvel és kereszttel, saruját, néhány írását, egyszerű földművelő szerszámait. Azzal az egyszerűséggel találjuk magunkat szembe, amit a Szahara eldugott kis helységében is így élt meg Charles de Foucauld. Az oltárkép pasztell színű, karját széttáró Jézust ábrázol egyszerű vászonra festve, ruháján ugyanolyan szív és felette kereszt, mint amilyet Károly testvér is a ruháján viselt. Az oltár is egyszerű, fából készült, középen házikószerű tabernákulum, mellette két oldalt három-három gyertyatartó. Torokszorító ez a
2 szerény berendezés, és mégis olyan gyermeki bizalomról tanúskodik. A kis szobácska egyik oldalán Mária és Erzsébet találkozásának képét látjuk, a másik oldalon a Szent Család alakjait. Betlehem, Jézus gyermekkora, názáreti évei vesznek körül minket. Nem véletlenül. Boldog Károly testvér – Charles de Foucauld – úgy halt meg 1916-ban, hogy nem voltak társai, pedig nagyon vágyott hitét közösségben megélni. Úgy élte meg, hogy még nem eléggé halt el, mint búzaszem, ezért maradt egyedül. Lelkiségét csak körülbelül 15 évvel később kezdték el követni. Miben is áll ez, mitől annyira emberközeli? Hivatásának három fő pontja: Jézus názáreti rejtett életét élni, imádni az Oltáriszentséget, a legelhagyatottabbak között szolgálni, azonosulni szenvedésükkel. Nyughatatlan, felfedező természete, katonai pályája folytonos kalandra késztette, így jutott el Afrikába. Európaiként Marokkó felfedezése nagy tiszteletet váltott ki kora tudósai körében. Itt találkozott az iszlámmal, ami lenyűgözte, megragadta állandóan kereső lelkét: „Az iszlám rendkívül nagy vihart kavart bennem… Látva ezt a hitet, ezeket az Isten állandó jelenlétében élő embereket, sejtés ébredt bennem: kell lennie valaminek, ami nagyobb és igazabb, mint a világi foglalatosságok. Elkezdtem tanulmányozni az iszlámot, aztán a Bibliát.” Nagyon kiváló lelkivezetője azonnal meglátja benne az igazságot szomjasan kereső lelket. Rádöbbenve Isten tékozló fiút körülölelő szeretetére, megfogalmazódik benne, hogy teljesen érte akar élni. Megrázza az a felfedezés, hogy Jézus mennyire egy lett közülünk. A megtestesült Isten emberi testet és lelket felvéve a legutolsó helyet foglalta el, Nála már nem volt utolsóbb. Ebben kívánt Megváltójával közösséget vállalni. Szentföldi zarándoklata során Názáretben fedezi fel Jézust,
aki 30 éven át szegény munkásként élt itt. Utánozni szerette volna a szegény, alázatos názáreti munkás rejtett életét. „Szegénységben, megalázottságban, szenvedésben, magányban, elhagyatottságban kell élnem, hogy vele éljek: Mesteremmel, Testvéremmel, Jegyesemmel, Istenemmel, aki így élte le egész életét és születésétől fogva erre adott példát nekem. Lássátok meg ebben a megtestesülésben az emberek iránti szeretetet, Istennek az emberek iránti szeretetét, következésképpen az Ő példájára nektek is így kell szeretnetek. Isten, hogy üdvözítsen minket, eljött hozzánk, elvegyült közöttünk, megtestesülésétől mennybemeneteléig a lehető legcsaládiasabb és legszorosabb kapcsolatban élt velünk. A lelkek üdvösségéért most is eljön hozzánk, elvegyül közöttünk, a lehető legszorosabb kapcsolatban velünk él: mindennap és minden órában, az Eucharisztiában…” Csillapíthatatlan vágyódással keresi helyét, hivatását. Názáretben fogalmazódik meg benne, hogy az Evangéliumot el kell vinnie a legszegényebbek, legelhagyatottabbak közé, oda, ahová senki nem viszi el. „Mindenütt Názáret van, ahol Jézussal dolgozik az ember alázattal, szegénységben, hallgatásban.” Mindig a Szent Család képe áll előtte a mindennapokban: olyan egyszerűségben éljünk, ahogy Jézus, Mária, József élt. Pappá szentelése után nincs maradása, a Szaharába megy, Algírban telepszik le. Mindenki testvére szeretne lenni, teljesen rendelkezésükre állni, alázatos munkával Jézus rejtett életével azonosulva, a szeretet gyakorlásával a lelkek javára lenni. Szegények, rászorulók bőven vannak, kis háza hamar „testvériséggé” válik, minden szolgáló munkát magára vállal. Rengeteg tennivalója mellett a szemlélődésre is sok időt fordít. Hosszan imádkozik az Oltáriszentség előtt, szemléli az Úr jóságát, szeretetét, feléje kitárt szívét. Ebből meríti nap mint
nap az erőt, reményt: „Az ima nem más, mint meghitt beszélgetés Kedvesünkkel. Nézzük Őt, elmondjuk Neki, hogy szeretjük, hogy boldogok vagyunk, hogy lábainál lehetünk. Legyünk atyjuk, testvérük, gyermekük ezeknek a szerencsétleneknek, vigaszuk, menedékük, otthonuk, atyai házuk…” Minket is arra buzdít, hogy keressünk ilyen sivatagos helyet, ahol kialakulhat bensőséges kapcsolatunk az Úrral. „Ha a belső élet nulla, hiába minden buzgóság, jó szándék, munka; mindez nem hoz gyümölcsöt.” Szíve mélyéig hatol az Evangélium azon mondata, hogy „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40.). A Szahara déli részén élő tuaregek közé érez hívást, örömmel viszi el oda is az Eucharisztiát. A sivatag csendjében képes kiüresíteni lelkét, hogy mindent Istennek adhasson. Szeretett Jézusa hangját hallja szívében: „Engem láss bennük, és mint én Názáretben, élj a közelükben Istenben elveszve”. Nem térít, csak csendben közöttük él, osztozik a nomád törzsek viszontagságos életében. Nem titkolja, hogy keresztény, ajtaján, ruháján egy szív és felette egy kereszt van: annyit jelent, hogy Jézus Szeretet. Úgy él közöttük, hogy élete elmondhassa, mennyire jó a Mestere, az egyszerű jelenlét missziójában hisz, hiszen azt vallja, hogy nem szavaink minősítenek bennünket, hanem a bennünk élő Jézus. „Nem él bennünk Jézus, ha nem éljük az Evangéliumot. A Jézustól távol élőknek könyvek és szavak nélkül, az életem látása által kell megismernie az Evangéliumot.” Jézus Kistestvérei ezt a lelkiséget követve ma a világ 50 országában kb. tizenöt ezren élik egyszerű munkás életüket. Ez az élet mindannyiunk számára élhető, hiszen a ma embere ugyanolyan „sivatagban” él, szomjazik a szeretetre. Hivatásaink különfélék, de valamennyien meg vagyunk híva
3 azoknak boldogságára, akik lelki szegények. A leglényegesebb dolog megélni az Evangéliumot a hétköznapokban, az imádságban, a szeretetben, a türelemben, a szenvedésben. Testvérévé válni mindenkinek. „Nagyon jól tudom, Isten mire hív meg minden teremtményt, férfiakat és nőket, papokat és világiakat, nőtleneket és házasokat azért, hogy apostolok legyenek, példával, jósággal, jótékonysággal… Minden kereszténynek apostolnak kell lennie, ez nem tanács, hanem parancs, a szeretet parancsa.” A II. Vatikáni Zsinat a világi hívők küldetéséről szól, és azt mondja ki, hogy ők egy adott korban élnek, azaz a munka és más napi tevékenység rendes körülményei között. „Ott, mindennapi életük rendes körülményei között teszik láthatóvá Krisztust a hit, a reménység és a szeretet fényével”. Charles de Foucauld emléknapját december 1-jén, halálának napján tartja az Egyház. Advent van, készület a Megtestesülés, a Megváltás nagy ünnepére. Az isteni szeretet üdvösségmunkáját pedig olyan eszközökkel folytathatjuk, amelyet Jézus maga élt a bölcsőben, Názáretben, és a kereszten: szegénység, megvettetés, megalázás, elhagyatottság, üldöztetés, szenvedés, kereszt. Ha Boldog Károly Testvért akarjuk követni, nincs más utunk, mint az, amely a názáreti Jézusé, Aki az utolsó helyet foglalta el. – Az elhalt búzaszem termést hozott, százszoros termést… Egri Katalin
Hit, szakralitás és művészet Vajon lehet-e a szakrális művészetet az új evangelizáció eszközének tekinteni? Csínján kell bánni ezzel az eszköz szóval. Az eszköz alá van rendelve az előre kitűzött céloknak. A művészet más és más
kapcsolatban áll a szakralitással. A művész, aki a hittől megérintve alkotásokat nyújt át a közönségnek, nem valamiféle szent hithirdetés eszközévé akar válni, hanem abban a tudatban szólal meg, hogy valami olyan friss mondanivalója van a hitről, ami meglepetésként éri azt is, aki a hitben nevelkedett, és érdeklődést ébreszt a hit iránt abban is, aki azt nem ismeri vagy elutasítja, de a művészek érintéseire fogékony.
Ilyesféle kapcsolat van a hit, a szent és a művészet között. Nem egy szolgálat ez, ahogyan régen mondták, hogy a filozófia a teológia szolgálóleánya (ancilla theologiae). Nem úgy szolgáló, hogy a teológia megjelöli a feladatot, ő pedig alárendelt szerepben teljesíti. A filozófia is valamiféle önálló találkozás az igazsággal, és ennek a találkozásnak kapcsolata van a hittel, a teológiával. Ugyanígy van a művészet és a szakralitás esetében is. Fontos újra elevenné tenni ezt a kapcsolatot, különösen ma Magyarországon, ahol a művészetről a diktatúra alatt a szakralitástól elszakadt gondolkodásmód nyilatkozott. Újra fel kell fedezni ezt a kapcsolatot művészet és hit között, ami akkor is megvolt, amikor nem beszéltek róla. A szakrális művészetek hetében az is le-
nyűgöző, hogy nem csak a templomokban régóta rejtőző művészi értékeket szólaltatjuk meg, hanem élő művészek alkotásai is megjelennek zenében, költészetben, képzőművészetben, építészetben. Ez azt mutatja, hogy a hit ma is megérinti a művészeket. A hit és a művészi alkotókedv spontán egymásra találása egy hallatlanul eleven tanúságtétellé válik. A szakrális művészet körébe nemcsak a képzőművészet tartozik, hanem a zene, az irodalom és a művészet modern ágai is – a fotográfia, a film és minden, ami a művészt a hit vonatkozásából megérinti. Van, aki szolgálni akar ezzel, de szolgálni is teljes szabadságával tud, tehát nemcsak a tehetségét adja el egy feladat vállalására, hanem egész lelkével szegődik oda egy élmény bemutatására, művészi megvalósítására. Beletartozik a szakrális művészetbe a népművészet is, a népi játék, ami esetleg nem üti meg a felső művészet megszokott fogalmát, de valamiképpen mégis ehhez a játékossághoz, egy spontán megragadottság fogalmához kapcsolható. Megjelennek itt játékok, mondókák és egy spontán beszélgetés lehetősége nyílik meg, amit nem feltétlenül az oktatás határoz meg, hanem valamiképpen az együttgondolkodás öröme. Mindenképpen elmondhatjuk, hogy a művészet túlmutat az emberen, és a transzcendencia felé irányítja. Maga a transzcendencia szó kicsit idegennek tűnhet egy olyan művész számára, akit nem a hit érintett meg, de a művész mindenképpen az az ember, aki az emberlét határait feszegeti vagy nyitja meg az ismeretlenre, a hétköznapi ember meghaladására. Lehet ez akár a hitben, akár máshol, amit a hívő ember mégis rokonnak érez a saját hitben megvalósuló tapasztalatával. Jelenits István piarista tanár
4 LELKISÉG Jobban szeretni… P. Giuliano Bettati elmélkedése „Jobban szeretsz engem, mint ezek?” (Jn 21,15) Mit is jelent „jobban szeretni?” Talán azért vagyunk a világon, hogy éppen ezt megtanuljuk. Egy élet kell hozzá. Mert kimeríthetetlen az éhség, amely a jobban szeretettnek lenni felé irányít. Az evangélium nem pszichológiai vagy pszichoanalitikus módszert tanít, hanem egy személyiséget állít elénk, aki az őt követő útra hív: „menj, mondd meg testvéreimnek, hogy Galileában várom őket”. Galilea az a hely, ahonnan utoljára útnak indult. Kínszenvedéséig, haláláig és feltámadásáig. Mennyi elvárás, mennyi lelkesedés, hány részt vállaló és örömteli lépés, és hány kemény, keserű pillanat, hogy egészen odaérjen, hogy megtanuljon „jobban szeretni.” Egészen a végsőkig elszenvedni testben és lélekben azt, amit a „jobban szeretni” jelent. „Jézus Simonhoz fordulva ezt kérdezi: Jobban szeretsz, mint ezek? Elképesztően nagy kérdés, nemcsak azért, mert ahhoz szól, aki megtagadta Urát, és nem is a ’jobban mint ezek’ miatt, hanem elsősorban azért, mert Jézus a szeretni (αγαπαώ) igét használja, ami a totális, kizárólagos, minden feltétel nélküli szeretetet jelenti, vagyis a tökéletest, a szentet. Péter nem mer ugyanazzal az igével válaszolni (talán megtette volna a ragadás keserű tapasztalata előtt). Egyszerűen és szerényen válaszol: ’jót akarok Neked’, a baráti szeretet (φιλεώ) kifejező igét használva. A második kérdésben Jézus kitart a totális szeretet kérése mellett, Péter pedig második válaszában szegény, alázatos szeretetének felajánlása mellett. A harmadik kérdésre és válaszra nem Péter cseréli ki az igét, hanem Jézus. ’Simon,
János fia, jót akarsz-e nekem?’ És Péter elszomorodva ugyan, hogy harmadszorra is kérdezi: Jót akarsz-e nekem?(merthogy Jézus az, akinek meg kellett cserélnie az igét) így válaszol: ’Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy a jót akarom neked.’ Azt is lehetne mondani, nem Péter fordul Jézushoz, hanem Jézus fordul Péterhez, alkalmazkodva nyelvezetéhez, lehetőségéhez. ’Istennek ez a megtérése’ az, ami mélyen megindítja. Azért is, mert ebből kiindulva mondja ki azt a felszólítást, amelybe torkollik az a teljes nevelési folyamat, amellyel apostollá formálta: ’Kövess engem!’ (Jn 21,19). Itt vette kezdetét Péter kudarcból kiinduló személyes életszentségének az új története, ami egészen a vértanúságig vezeti, amikor kimondja majd, már nem szavakkal, hanem az odaadott élet gesztusával és a halál sokatmondó csendjével Urának szóló kizárólagos és totális szeretete szavát. (Carlo Maria Martini bíboros) Jézus megéli azt a minőségi szeretetet, amely a másik ember szeretetébe való belépés és a „hagyni, hogy megegyenek”… Totális belső szabadságra van ehhez szükség, ami előtt a másik ember szeretetének különbözősége (legyen az akár éretlensége is) nem jelenthet határt, hanem kihívást. Ez az a többlet-szeretet, amelynek nincs veszteni valója, ahogy maga Jézus mondja: „miután szerette övéit, akik a világban voltak, a végsőkig szerette őket” (Jn 13,1). Péter végigjárta éretlen szeretete valamennyi állomását: az elbizakodottság („ha mindenki el is hagy, én életemet adom érted”) hőzöngését, a bizonygatott és drámai tagadást („nem, nem ismerem azt az embert”). Ám Jézus szeretete visszafogadja őt, és úgy szereti, ahogy van: „Akkor az Úr megfordult és tekintetét Péterre szegezte” (Lk 22,61). S íme, a Jánosevangélium utolsó oldalán ő a megbocsátás, mint a szenvedélyes
szeretet gyengéd újjáépítője, a fáradhatatlan, az újjáteremtő, mindig az egyéni, törékeny, emberi lehetőségekből kiinduló. Aki „jobban szeret,” az a másik szeretetébe helyezkedik, úgy elszenvedve, befogadva, amint ő van, hisz jobban bízik a Szeretet szelíd, de visszatarthatatlan (isteni) erejében, mint saját türelmetlen, zsarnokoskodó, felbőszült éhségében. Minden szeretetnek talán ilyennek kellene lennie! Az a fontos, hogy a másik növekedjék, és én be tudjam várni, a kisebbé válás árán is, kockáztatva a halált, még mielőtt ő viszont szeretne. Szeress mindenkinél jobban – ezt jelenti? Tudatossá tenni Péter (és mindnyájunk) számára, hogy Jézus iránta való szeretete ilyen szeretet. Ezt jelenti a „szeretet többlete”. És amikor a másik ember észreveszi és emészti magát (elszomorodott, hogy harmadszor is kérdezte: szeretsz-e engem), talán megérik benne a szeretet igazi dinamizmusa, és felfakad a minőségi ugrás lehetősége, amely nem testi emberségünk terméke, hanem a Szentléleké, akit ő küldött nekünk, és aki állandóan bennünk sóhajtozik. Sr. Maria Amata Kinsztler karmelita nővér fordítása ***
Az imádság ereje Könyvet írt Isten gyógyító erejének megtapasztalásáról Chauncey Crandall floridai kardiológus, akinek neve azután került az újságok címoldalára, hogy imádsága hatására a kórházban feléledt egy halottá nyilvánított férfi. Dr. Crandall igazi megtérése 11 éves fiának, Chadnak a leukémiával vívott tragikus küzdelme során történt. Gyötrelme mélypontján, fia halálos ágyánál döntés elé ke-
5 rült: vagy meggyűlöli Istent, vagy kimondja, hogy még odaadóbban fogja szolgálni. Crandall – mint írja – az utóbbit választotta, sőt azt kérte az Úrtól, ültesse el fia vértanúságának magvait, hogy szolgálata által „millió lelket” vihessen Istenhez. „Attól a perctől tudtam, hogy evilági életemnek, földi kívánságaimnak vége. Egyetlen célom maradt: hogy mindenható Istenünket és Urunkat, Jézus Krisztust szolgáljam. Csak azt tudom mondani, hogy megnyílt az ég.” A Szentlélek különleges érintése nyomán az orvos elkezdett imádkozni betegeiért, és több csodás gyógyulást tapasztalt. Több daganatos beteg meggyógyult, és járni kezdett egy hatéves fiú, aki korábban nem tudott lábra állni. De a legdöbbenetesebb Jeff Markin esete volt, akit a halálból hozott viszsza. 2006. október 20-án az 53 éves beteg gyomorpanaszokkal és izzadással járó, erős szorongásos tünetekkel érkezett a Palm Beach Gardens Kórházba, ahol rövidesen szívinfarktust kapott. Mire Crandall doktor odaért, a férfiban már alig volt élet. Infúzióra és lélegeztető gépre került, gyomorszondát kapott, és hatszor próbálták sokkolni. „Már majdnem negyven perce dolgoztak rajta az orvosok és a nővérek, amikor észrevettem, hogy a feje, főleg az ajkai és az ujjai szederjessé váltak az oxigénhiánytól. Amikor fellép a cianózis, nem sok remény marad” – írja könyvében Crandall. Jeff Markin valóban meghalt. A halál reggel 8 óra 5 perckor állt be; a férfit hivatalosan halottá nyilvánították. A személyzet távozott, csak Crandall doktor maradt ott, és egy nővér, akinek elő kellett készítenie a halottat a szállításra. A csöveket eltávolították a testből. „Én is elindultam az ajtó felé – írja Crandall –, de mielőtt kiléptem volna, úgy éreztem, Isten arra kér, hogy menjek vissza és imádkoz-
zam azért az emberért. Balgaságnak hangzott; ostoba gondolatnak, amit a stresszhelyzet, netán valami ártó hatás hozott elő. De ekkor újra, még erősebben éreztem, hogy Isten ezt kéri. Nem ismertem a beteget, és megvallom, eléggé megzavart az indítás, hogy imádkozzam érte. De tudtam, hogy korábban valahányszor elhessegettem egy ilyen sugallatot, utána sohasem éreztem békét. Ott álltam a holttest mellett, s bár a szavak tőlem jöttek, úgy éreztem, nem én találtam ki őket. Olyan volt, mintha Isten üzenetét közvetítettem volna.” Crandall doktor imádkozni kezdett a test mellett: „Atyám, Istenem, könyörgök ennek az embernek a lelkéért. Ha nem ismer téged, mint Urát és Megváltóját, támaszd fel most a halálból, Jézus nevében.” A nővér elképedve bámult rá. Ekkor visszajött az egyik intenzíves orvos; Crandall megkérte, próbálkozzon meg még egyszer a sokkolással. „Kolléga úr – vonakodott az orvos –, ez képtelenség. Többször próbáltam. Ez az ember meghalt.” Crandall azonban nem tágított, s ekkor példátlan dolog történt: a sokk után nemcsak viszszatért, hanem teljesen normális értéket mutatott a szívverés. Markin hasa megemelkedett, a beteg lélegezni kezdett. Szederjessé vált ujjai megmozdultak, és motyogni kezdett valamit. A nővér nagyot sikoltott, „mint a filmekben”– írja Crandall. Markin valóban visszatért. Magához térve elmondta, hogy amíg halott volt, örökkévalóságnak tűnő időt töltött egy vaksötét helyen. „Mintha a szemétre hajítottak volna” – fogalmazott. Közben a lánya imádkozott érte és a megtéréséért. Crandall doktor kérte, hogy fogadja el Jézust. Markin megtette – így lett egyike annak a millió léleknek, akiket Crandall az Úrhoz akart vezetni.
***
V ISSZATEKINTŐ Vőfély-beszéd (egy vegyész és egy közgazdász lakodalmán) Kedves Zsuzsi és Balázs, kedves Családjaik, kedves Atya, kedves Meghívottak, és mindenki, aki eljött, hogy együtt ünnepeljünk! Mintha épp csak tegnap lett volna, mikor a Balázzsal először találkoztam a győri középiskolában. Az ott együtt töltött négy év egy pillanat alatt elszállt, de arra azért elegendő volt, hogy megismerjük egymást, és egy jó baráti, jószomszédi viszonyt alakítsunk ki. Két év után egy matekcsoportba kerültünk. Tanultunk, ahogy csak bírtunk, minden erőnket megfeszítve küzdöttünk, hogy minél jobbak lehessünk, gyakran versengtünk, hogy ki tudja hamarabb megoldani a feladatokat. Emlékszem, hogy volt egy témakör, a valószínűségszámítás. Egyáltalán nem egyszerű, az én bicskám gyakran bele is törött, de a Balázs ránézett egy feladatra, és már mondta is a megoldást. Sosem értettük, hogyan csinálja, de azt meg kell hagyni, hogy nagyon értette a dolgát. Tekintve, hogy a Földön a hat-hét milliárdot is meghaladó ember él, találkozásotok valószínűsége igen alacsony volt. A második találkozás valószínűségi változóját Atyó Cupido-szárnyai növelték. Ettől kezdve a további randevúk a biztos események halmazába kerültek. Kimondhatjuk, hogy a független változók számát hamarosan redukálták kettővel. Ekkor feltehetjük, hogy a Ti esetetekben a közös élet feltételes valószínűsége egy volt. Bizonyítás: lásd a mai napot! Ha mindez igaz, akkor a levezetésben tovább lépve kívánom, hogy házasságotok olyan molekulává egyesítsen Benneteket, amely igen
6 meleg helyzetekben sem disszociál! Balázs, ezt például úgy tudod elérni, hogy a házimunkában nem az energiaminimumra törekszel.
„Erősödjetek meg a hitben!” Még egy pár szó a madridi ifjúsági világtalálkozóról
Kedves Zsuzsi, most pedig Hozzád fordulok: Marshall óta tudjuk, hogy a csökkenő kínálat növekvő keresletet okoz, úgyhogy vigyázz a Balázsra, mert a piacon mától fogva teljes hiány lesz belőle! Hogy ne fenyegessen veszély ez ügyben, mutass magas határhajlandóságot a házimunkában! De igazából aggodalomra nincs okod! Mert igaz, hogy az olyan nagyberuházások, mint ez a mai, magas kockázati tényezővel járnak, de szinte biztos vagyok abban, hogy a Balázs rövid és hosszú távon egyaránt magas hozamot és nagy megtérülést nyújt!
A Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó a Római Katolikus Egyház egyik nagyszabású rendezvénye, amely a Föld minden pontjáról hívja meg a fiatalokat, hogy közösen erősítsék meg Krisztusba vetett hitüket. Az első találkozót 1984-ben Virágvasárnapra hirdette meg Boldog II. János Pál pápa Rómába. A cél egyszeri rendezvény volt, amely a megváltás évének a lezárást ünnepli meg. Olyan sok fiatalt vonzott a felhívás, hogy az esemény ismétlést kívánt. Azóta minden évben megrendezik Rómában, nemzetközi szinten pedig kéthárom évente a világ különböző pontján. Az elmúlt években több nagyobb város rendezhette meg, mint Párizs, Köln, Sydney. Az idei nyáron pedig a spanyol főváros, Madrid adott otthont a találkozónak (GMG az olasz Giornata Mondiale della Gioventù). XVI. Benedek pápa levelében így szólt a fiatal zarándokokhoz: „Gyakran gondolok vissza a 2008-as, Sydney-ben tartott ifjúsági világtalálkozóra. A hit nagy ünnepét élhettük át ott, amelyen Isten Lelke erősen működött. Most már a következő ifjúsági találkozó lebeg a szemünk előtt, amelyre 2011 augusztusában Madridban kerül sor. 1989-ben, a berlini fal történelmi leomlása előtt néhány hónappal a fiatalok zarándoklatának volt már egy állomása Spanyolországban, Santiago de Compostelában. Most, egy olyan pillanatban, amikor Európának nagy szüksége van arra, hogy újra felfedezze keresztény gyökereit, Madridba beszéltünk meg találkozót, amelynek témája: „Krisztusban gyökerezve és rá épülve erősödjetek meg a hitben” (vö. Kol 2,7).” A Szentatya a világtalálkozó
A 2010. július 10-én alapított családi vállalkozásotokhoz kívánok tartós fejlődést és növekedést! Amennyiben a későbbiekben bővíteni óhajtotok, figyelmeztetlek, hogy a megnövekedett tagszám emelkedő költségeket is jelent, de ne aggódjatok, mert a humánerőforrás-befektetés szellemi, emberi és kulturális hozadéka messzemenően nagyobb értéktöbbletet garantál. Ezek után, ha benzol-gyűrűt nem is, családi kört már biztosan alkothattok. Nyugtatlak és bíztatlak Benneteket, hiszen a Nagy Vegyész mindig tudja, hogy mit szeretne szintetizálni, és ráadásul a reakcióban résztvevő szükséges alapanyagokkal is bőven rendelkezik. S legvégül engedjétek meg, hogy egy matematika példával kívánjak Nektek nagyszerű közös életet: 1+1=1+1 1 + 1 =2 1 + 1 =3 1 + 1 =1
mottójával figyelmeztet minket, hogy ne veszítsük el Istenbe vetett hitünket, verjük gyökeret, erősödjünk meg! Keresnünk kell olyan biztos pontokat magunkban vagy a világban, amely stabil helyet biztosít hitünk gyökerének. Ilyen például egy Ifjúsági Világtalálkozó. A mai világ ki akarja vonni Istent az életből, valamint a tudomány köreiből, teljes mértékig meg akar szabadulni tőle, pedig mint tudjuk ez lehetetlen. Olyan, mintha a festmény el akarná tüntetni az alkotóját. Einstein, korunk egyik legnagyobb tudósa így fogalmazta meg a vallás és a tudomány kapcsolatát: „A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak”. A pápa így folytatja: ”Ti vagytok a társadalom és az Egyház jövője! Amint Szent Pál apostol írta Kolossze város keresztényeinek, létfontosságú, hogy legyenek gyökereink, és szilárd alappal rendelkezzünk! … Nektek, fiataloknak, jogotok van ahhoz, hogy az előttetek lévő nemzedékektől biztos pontokat kapjatok döntéseitekhez és jövőtök felépítéséhez úgy, ahogy egy zsenge növénynek is szüksége van a megfelelő támaszra addig, amíg meg nem erősödnek a gyökerei, hogy aztán erős, gyümölcsöt hozó fává váljon”. Ezen bíztató szavakkal kezdtük meg a hosszú és igen fárasztó utunkat Spanyolország felé. Még buszra szállásunk előtt Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök szentmise keretén belül adott úti áldást nekünk. Első állomásunkat tizennyolc órás buszon töltött fáradalmas út után értük el Taizében, a közösség kicsiny falujában. A taizéi Nemzetközi Ökumenikus Szerzetes Közösséget 1940-ben Roger Schütz testvér alapította abból a célból, hogy segítse a megszállott Franciaország menekültjeit és üldözöttjeit. Manapság az emberek lelki megújulásét zarándokolnak el ide. Szép dimbes-dombos táj, zöld füves legelők, amelyen hófehér tehenek
7 hevernek, idilli, megnyugtató képet tükröz a lelkiekben megpihenni vágyó vándor számára, távol a nagy városok durva zajától. Az ember itt kettesben lehet Istennel, aki a mező ruhájába öltözve is vár bennünket. A taizéi énekek, melyek reggeli, déli és esti imádság idejében zendülnek fel, örömmel töltik el az embert, még akkor is, amikor a közösség számára dolgozni kell. Az egész napos workshop-ok a Bibliával valamint Isten és ember kapcsolatával foglalkozó gondolatokkal bővíthettük ismereteinket. Taizé, ahogy II. János Pál fogalmazott: „Te kis tavasz”! Utunkat Franciaország után spanyolhon felé vettük. A találkozó előtalálkozójára érkeztünk Guadarrama városába, ahol a Chemin Neuf közösség rendezésében gitáros misével és imádsággal köszöntöttük a jó Istent. A közösség sok programmal kedveskedett számunkra, melyek a fiatal világ értékeire, Isten szeretetére hívták fel a figyelmünket. A közös misék minden nap más nyelven folytak. Első nagymisénket Lyon város püspöke tartotta. Ezt követő napon Ternyák Csaba egri püspök vezetett koncelebrált magyar nyelvű szentmisét. Nyitóbeszédében kiemelte egykori tanára mondását, miszerint a Mennyországban csak ünnepnapokon beszélnek görögül, a többi hétköznapokon az angyalok hivatalos nyelve a magyar! A harmadik nagy misénk lengyel nyelven hangzott el. Guadarramaban sok érdekes és izgalmas előadáson vettünk rész, ahol megismerkedhettünk más nemzetekkel, valamint közös társasjáték keretein belül szurkolhattunk egymás győzelmének. Esténként minden ország bemutatkozott, minden nép bemutatta szokásait, népdalait. Utolsó este élőkoncerttel búcsúztuk egymástól, azzal, hogy Madridban majd még találkozunk. Másnap megindult az ötven buszt számláló konvoj Avilába. Itt
megnéztük avilai Szent Teréz kolostorát, amely ma már múzeum. A várost hatalmas erődítmény veszi körül, a középkori város hangulatos utcái és terei között rejtőzik két csodálatos templom. Belépve a rózsaablakok ragadnak meg, a rajtuk keresztül besütő délutáni naptól elámul az arra járó vándor.
Kis kitérőt téve utunkat célállomásunk felé vettük, Madridba. A hatalmas világváros az Ibériaifélsziget közepén fekszik. A nappali hőmérséklet eléri a 40 C fokot, amely igen nagy megpróbáltatást jelent mindenkinek. Első nap a belvárost próbáltuk felfedezni. Megnéztük a Királyi palotát, ahol a ma is él a királyi család. A palota mellett az Almudena katedrális látható, amelyet a 16. században kezdtek tervezni, de csak 1879-es években kezdődött meg az építkezés, majd a polgárháború miatt hosszú időre leállt. A neogótikus templomot végül 1993-ban szentelte fel II. János Pál pápa, de az építkezés 1999-ig tartott. A katedrális 104 m hosszú és 76 m széles. Végignéztük Madrid nevezetességeit, a híres Prado múzeumot 120 kiállító termével; a Plaza de torost, a híres bikaviadalok helyszínét; valamint a város hangulatos tereit, utcáit és nem hagyhattuk ki Santiago Bernabéu stadiont, sem a Real Madrid futballcsapatának pályáját. A közelben magasodik Spanyolor-
szág négy legnagyobb épülete, amelyek közül az egyik 250 méteres magasságával Európa ötödik legnagyobb épülete. Az első szentmisén több mint egymillió fiatal vett részt, ott voltak a város elöljárói, az ország és a világ papjai, püspökei. A következő napokban a világtalálkozó magyar katekézisein vettünk részt. A pápa megérkezését követően megkezdődött a 2011. évi világtalálkozó lényegi része a Plaza de la Cibeles téren. Sajnos mi nem jutottunk közel a Szentatyához, de kivetítőn mindent nyomon tudtunk követni. Pénteken a keresztutat a városban tartották, ahol ember nagyságú, sokszor élethűnek tűnő szobrok elevenítették fel Krisztus halálát és kínszenvedését. Nagy tömegeket vonzott a pápa meghívása világszerte, így lehetőségünk volt ismerkedni osztrákokkal, brazilokkal, lengyelekkel valamint több más népcsoporttal. Utolsó előtti nap volt a legváratlanabb, a virrasztás estéje. A Cuatro Vientos – Madrid egy kisebb repülőtere adott lehetőséget erre a rendezvényre. Ez az este igen különlegesnek ígérkezett, mivel a többi napokhoz képest eltérő időjárást jósoltak a meteorológusok, ami sajnos be is vált. Nagy szélvihar támadt és elkezdett esni az eső. Hatalmas sátrak borultak fel közvetlenül mellettünk, amitől kissé megrémültünk. Ám nem lankadt a hitünk, énekkel próbáltuk egymást nyugtatni a viharban, ami rövid idő múlva el is állt. A virrasztás végén a pápa megáldott bennünket és elköszönt tőlünk. A virrasztást tűzijáték zárta le. Másnap reggel következett a nagy pápai szentmise, amelyen a királyi család is részt vett. Több ezer püspökkel és pappal együtt mutatta be XVI. Benedek pápa, másfélkétmillió fiatal jelenlétében. A szentmise áldását követően bejelentette a következő világtalálkozó helyszínét, mely 2013-ban Rio de Janeiro lesz. Ezután a szállásunk
8 felé tartottunk, majd buszokba szálltunk és elindultunk utolsó állomásunk helyszínére, Cannes-ba, a francia Riviérára, ahol kilenc órát tölthettünk el a tengerparton. Megnéztük a város nevezetességeit, a filmsztárok vörös szőnyegét. Nagy meglepetésünkre magyar szaloncukor szobra állt a tengerparton, amire kishazánk történelme van ráírva. Utunk befejeztével sikeresen hazaérkeztünk, a kisebb nagyobb gondokat leszámítva mindenki vidáman, ám annál fáradtabban üdvözölte családtagjait. A zarándokút lelkiekben nagyon sok feltöltődést és kegyelmet jelentett mindenki számára. Megtanultunk uralkodni a nagy meleg okozta türelmetlenségeinken és a különös ételek fölötti véleményünket magunkban tartani. Örültem, hogy részt vettem, hogy sok élményben gazdagon jöhettem haza, valamint sokat tanultam más nemzetek segítségével arról a hitről, vallásról, amelyben én is igazán hiszek. Horváth Tamás (Gerlóczy Kollégium)
OEZ 2011 – Országos Egyetemista Zarándoklat Szeptember 24-én, szombaton a korai órákban indult vonatunk a Keleti pályaudvarról, hogy Pásztót elérve nekivághassunk a Mátraverebély-Szentkútig tartó gyalogos zarándoklatnak. A kezdetben még kisebb csapat közel 50 főre egészült kim mire Pásztóra értünk, mivel az ország több pontjáról is jöttek még fiatalok (többek között Szombathelyről, Sopronból, Szegedről), hogy csatlakozhassanak hozzánk. A zarándoklatot Pákozdi István atya vezette, s Egri László diakónus is velünk tartott az úton. Pásztón 10 órakor szentmisén vettünk részt, amelyen Kecskés Attila atya, a helyi plébános és
a polgármester is köszöntött minket. Ezt követően az egyházközség tagjai agapéra invitáltak, ahol finom süteményekkel kínáltak, így újult erővel indulhattunk el az úticél felé. Délben meg is kezdtük utunkat - az Egyetemi Lelkészség egy régi tagja - Brazda Judit vezetésével. Az időjárás is kedvezett, pontosan megfelelő volt a gyalogláshoz. A szépen feldíszített zarándokkeresztünket felváltva vittük, hol egy fiú, hol egy lány. Már 3 óra felé járt az idő, amikor az erdőhöz értünk, ahol megálltunk és megebédeltünk. Ezt követően keresztutat jártunk, az állomásoknál az elcsendesedés mellett ki is fújhattuk magunkat. Rózsafüzért is imádkoztunk az otthon maradottakért, családjainkért és halottainkért. A 18 km-es táv igen rövidnek tűnt, a tervezett időnél hamarabb értünk Szentkútra, ahol Peregrin atya fogadott minket. Vele harangszó zengés közepette vonultunk be a templomba a Te Deum éneklésével. A szobák elfoglalása után arra is volt idő, hogy körbenézhessünk a kegyhelyen. A vacsora után Bertalan testvér mutatta be a szentkúti ferencesek életét. Megtudhattuk, hogy a búcsúkon résztvevők száma évről évre folyamatosan nő. Az idei Nagyboldogasszonykor húszezer ember látogatta meg Szentkutat, 23 gyóntatószék mellett álltak sorok. Este ezután még szentségimádásra is volt lehetőség. Másnap, reggeli után a remetebarlangokhoz is elsétáltunk. 11 órától kezdődött az egyetemisták búcsús szentmiséje, melyen az Imperfectum együttes zenélt. A szép körmenet után ebédeltünk, ezt követően még egy 6 km-es gyalogtúra is várt ránk, hogy a vonatunkhoz eljussunk, amelyet éppen elértünk. Igazán szépen sikerült a zarándoklat, reméljük, jövőre még tovább gyarapodik a résztvevők száma. Juhász Veronika és Szikszay László (MKK)
Megemlékezés a XII. kerületi Apor-szobornál (Köztéri szobor áll a budai Apor Vilmos téren, amelynél november 4-én a megemlékező beszédet Pákozdi István egyetemi lelkész tartotta) Kisebb-nagyobb szentekre – a mi személyes halottainkat is közéjük soroljuk – emlékezünk ezekben a napokban. Nagyobb szentek azok, akiket az egész világ ismer, akik tanításukkal, életükkel, vértanúságukkal meghatározóak voltak az egész Anyaszentegyház történelmében; kisebbek azok, akiket egy egyházmegye, egy nemzet, egy nép ismer, szeret, és az ő helyi egyházi életükben igen jelentős. Akiről ezt a szobrot mintázták, ilyen értelemben „kisebbnek” számít, mert „csak” az erdélyi egyházmegye (Segesváron született), a nagyváradi egyházmegye, amelynek szolgálatára szentelték, a szeged-csanádi egyházmegye, amelynek területén Gyula városa található, ahol káplán és plébános volt, a győri egyházmegye, amelynek vértanúhaláláig főpásztora volt, azaz „csak” a magyar egyház ismeri, tiszteli és szereti őt. Szobor: amióta ez a tér a nevét viseli és ez a kiválóan megmintázott szobor elénk állítja alakját, azt a mozdulatot, amely a legjellemzőbb rá: a védelem, az ellenség távoltartása, a kiállás, a határozottság, a bátorság – hála Istennek még semmiféle atrocitást nem szenvedett. Nem fújták le festékkel, nem gyalázták meg, talán azért, mert amit a női nem érdekében tett, az tiszteletet parancsol mindannyiunk számára. Illik, hogy ne csak ünnepén, május 23-án, ne csak az ’56-os forradalom és szabadságharc elfojtásának emléknapján, november 4-én, hanem az év minden napján friss virág ékesítse, és a villamosról, az autóbuszról, vagy gyalogútjainkról újra meg újra köszöntsük, mint köztünk élő időtlen szentet üdvözöljük.
9 Egyetemisták zarándokcsoportjával ott lehettem 1997. november 9-én a római Szent Péter téren, ahol Boldog II. János Pál pápa a boldogok sorába iktatta. Óriási volt ez az élmény, mert ő nyitotta meg azoknak a sorát, akik azután újra szentekként és boldogokként – a népnyomorító, egyházüldöző, istentelen ateista diktatúra évtizedei után – megint szabadon ékesítik a magyar kereszténységet: Batthyány-Strattmann László, Salkaházi Sára, Romzsa Tódor, Meszlényi Zoltán, Bogdánffy Szilárd, Scheffler János – és a sor koránt sem ért véget… Én magam is tanúja voltam e boldoggá avatáson megtérésnek, amely a szertartás hatása alatt ment végbe, bizonyára az akkor új boldog égi közbenjárására. „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Lk 10,16) – mondta Jézus az apostoloknak. És ez nem csak prelúdiuma volt az ősegyház vértanúi korának, de minden időkre szóló üzenet. Ma sincs másként: aki az Evangélium radikalitásával, a keresztény jóhír igényességével és bátorságával gazdagítja a társadalmat, az nem mindig szívesen látott vendég. Látjuk, az egyiptomi keresztények, a koptok időről időre mekkora áldozatot vállalnak hitükért és szenvedik el ma is a mártírhalált. De Jézus szavai mégsem riasztanak, hanem megnyugtatnak minket: „ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni” (Lk 10,28). Boldog Apor Vilmos manapság a lelki értékekre figyelmeztet minket: törődjünk velük, neveljük, ápoljuk, fejlesszük önmagunkban, mert minden más elvész, elragadhatják tőlünk erőszakos hatalmak, kiveheti kezünkből egy tragédia – csak a lélek értéke halhatatlan, elrabolhatatlan, tönkretehetetlen. Látjuk, mennyire igaza van az Evangélium minden mondatának: „ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok ter-
mést hoz” (Jn 12,24). Ha Apor Vilmos győri püspök ágyban, párnák közt hal meg, akkor esetleg a történelemkönyvekből, lehetne ma róla olvasni. De mivel hősként a vérét ontotta, 53 éves korában – fiatalabb volt, mint most én magam – földbe került búzaszemként százszoros termést hozott. Mi is az ő termése vagyunk, akik tiszteljük őt, akik ma összejöttünk a szobra körül, akik hinni akarunk abban, amiben ő oly sziklaszilárdan hitt és
remélt: a végső igazságszolgáltatás odaát következik. Ezért tudta oly megrázóan mondani utolsó üzenetében: „Felajánlom szenvedésemet az édes magyar hazáért és az egész világért!” Ez a mai megemlékezés töröljön a szívünkből minden boszszút és haragot azok iránt, akik már a jó Isten ítélőszéke előtt vannak, adja meg a kiengesztelődés, a megbocsátás, az ellenségszeretet valódi keresztény erényét mindannyiunk szívébe – Jézus és az ő kiváló, apostoli lelkű pásztora, a mi Boldog Apor Vilmosunk!
Zenehallgatás a Budapesti Piarista Gimnáziumban a hetvenes évek elején Sajnos már lassan abban az életkorban vagyok, amikor az embernek több van a háta mögött, mint előtte, és ekkor egyre fontosabbak lesznek az emlékei. Mostanában
pl. sokat gondolok arra, hogy lett a gimnáziumi évek alatt az olvasással egyenértékű számomra a zene hallgatása. A tanórák során a különböző zeneművek hallgatására csak pár perc jut. Ezért is, és mert a komolyzenének szinte „megszállottja” volt Maklári tanár úr, zenehallgatási szakkört szervezett. Röviden bemutatta a szerzőket, a műveket, említve, ha énekelte, esetleg vezényelte a miséket, kantátákat. Leginkább időrendi sorrendben haladtunk, kezdtük a gregoriánnal és eljutottunk Kodályig. Palestrina, Lassus, Telemann, Bach, Schütz, Händel, Mozart, Liszt, Kodály, csupa remekmű. Az sem volt baj, hogy sokszor csak a tanár úr szalagos magnóján volt meg a felvétel, nem pedig valamilyen sztereó csodán. Ugyanebben az időben egy másik tanárunk, Medvigy tanár úr, a divatos rockzene néhány egyházi érdeklődésre is számot tartó művét ismertette meg velünk. A „Jézus Krisztus, szupersztár” musicalt, és pl. a „kreol misét”. Valahogy megszerezte a lemezeket, fordítást készített (vagy szerzett) a musical szövegéből és az érdeklődő diákoknak lejátszotta. Nem a tanár urak egyéni tulajdonságai vagy karizmája az oka (hiszen Medvigy tanár úrnál jóságosabb tanár nem is lehetséges, míg Maklári tanár úr meglehetősen szigorú volt), hogy manapság már csak komolyzenét hallgatok. Ezek a művek mélyen, a lélek legbenső rétegéig megérintenek, a rock számok legfeljebb a felszínt karcolják... Remélem, a mai diákoknak is vannak hasonló, maradandó élményeik. Szabó András (megjelent a Piarista Hírlevélben)
***
10
K ITEKINTÉS Egy jezsuita Afrikában
Interjú P. Dr. Patsch Ferenc SJ tanárral 1. Hogy kerültél oda, hol is vagy pontosan és mit csinálsz? Nairobiban, Kenya fővárosában vagyok. Egy itteni jezsuita egyetemi kollégiumban lakom, és a Kelet-Afrikai Katolikus egyetemen tanítgatok, valamint kutatok. Ez már a második alkalom - tavaly is itt töltöttem az első fél évet -, ezért már nem ér annyi meglepetés. A fő kutatási területem - és a kurzusom címe is -: vallásközi párbeszéd. Szóval, azzal telnek a napjaim, hogy személyes találkozások és a teológiai irodalom olvasása révén ismerkedem a kultúrával, az emberekkel, no és persze a vallásokkal. Itt elsősorban a hagyományos afrikai vallásokra és az iszlámra kell nagyobb hangsúlyt fektetni, mert ezek szolgáltatják az itteni élet kontextusát. Itt ölt formát azután egy nagyon sajátos, afrikai színezetű kereszténység is, amivel hihetetlen élményt jelentett megismerkedni. 2. Mi a legfőbb különbség az európai és az afrikai élet között? Hát, erről nagyon nehéz röviden beszélni! Talán azért, mert – nagyjából – minden más! Az ételek, a növények, a gondolkodásmód – egyszóval: minden. Ha otthon átlépjük az országhatárt, ott is sok különbséget tapasztalunk – hát itt azt kell nagyjából a tízedik köbre emelni! Hogy mégis mondjak valami jellemző – és számomra nagyon pozitív – példát: itt van mindjárt a liturgia. A szentmisén a ministránsok táncolva kísérik be a papot, táncolva hozzák előre az áldozati adományokat és az evangéliumot. A zsúfolásig megtelt templomban (csupa fiatal, ami tükrözi a népesség átlagát!) mindenki mozog, spontán is sok szólamban énekel - szóval, zseniális! Minden
vasárnapi mise átlagosan másfél órás, de (itt) még soha nem unatkoztam. A kedvenc "népénekeim" közé tartozik viszont például a „Papa eeee” című felajánlási ének; a „Nhai Mambo…” kezdetű Uram Irgalmazz (liturgikus ének, bűnbánati szertartásra); no meg a pap kivonulásakor énekelt Mária dicséret: a „Ndiri Mwana wa Maria”. Mindez dobkísérettel! 3. Mit tanulhatunk az afrikai keresztényektől? Hmm. Én leginkább az elveszítésről kaptam leckét itt, és önmagam fontosságának relativizálásáról tanultam tőlük. Nemrég egy misén, az egész közösség előtt hitvallást tett egy fiatal férfi, aki két éve veszítette el a feleségét és három gyermekét. Hajón utaztak, ami elsüllyedt – megesik ez errefelé. Akik csak rajta voltak, mindenki meghalt. A srác köszönetet mondott a kollégium közösségének – sokaknak név szerint is – a kapott támogatásért (ebédmeghívások, imák, bátorítás stb.), amik nélkül aligha tudott volna továbbmenni az életben és soha nem tudta volna befejezni a tanulmányait. Torokszorítóan beszélt, bár nevettünk is közben. Itt már csak ilyen a tragédia… Mindez nagymértékben relativizálta az én eddigi oly fontosnak hitt veszteségeimet is. 4. Egy jezsuita mindenhová eljuthat? Ha valaki belép a Jézus Társaságába - sokan mondják, és ez így is van -, akkor nem egy rendtartományba lép be, hanem az egyetemes Társaságba. A legtöbben az itthoni jezsuiták közül is két-három nyelvterületen kapták a képzésüket és az újakat is szívesen megmerítik egy-két idegen kultúrában. Ez persze sok nehézséggel is jár, de ad valamifajta tágasságot, belső szabadságot is. Kiderül, hogy a dolgokat nem csak úgy lehet csinálni, ahogy otthon megszoktuk: már egy országgal odébb is egészen más a
nyelv, mások a szokások... Az ittlétem egyébként nagyjából annak köszönhető, hogy egy, az egyik európai tartományfőnököknek tartott találkozón - amint az szokás - lobbiztak a regionális felelősök (többek közt az afrikai is), hogy a "műveikbe" küldjenek embereket. Ekkor jutott eszébe P. Lukács János akkori provinciálisnak, hogy én már régóta kérek egy ilyenfajta megmérettetést, s hogy a meghirdetett tanári állások közül véletlenül van is olyan, amihez értek. Utódja, P. Forrai Tamás pedig jónak látta meghosszabbítani a küldetésemet. Nagyon hálás vagyok nekik, rajtuk keresztül a Társaságnak, főleg pedig Istennek -, hogy részem lehet egy ilyen tapasztalatban. (Az interjút Pákozdi István készítette 2011 szeptemberében.) ***
V ERS , I MA Ave Maria (Gounod dallama alapján) Tenger Csillaga! Áhítattal kérlek, áraszd reám Fényed: hő szeretet járja át szívem! A Mennyből, ahol Béke vár, földre szállt a Napsugár. Porba hullok, s hódolattal meghajtom fejem. Szent Fiad értem szállt le a mélybe. Szentlélek! Gyógyítsd megtört lelkem, Atyámhoz emeljem most, s a végső órán, földi gyötrelem után! Ó, Égi Édesanyám! Hála! Ámen.
11 Mese, felnőtteknek Viharok tépázzák életed hajóját, de rád Isten vigyáz, ha kéred és hagyod! Nem érnek fel hozzád sértések, bántások, mint lélekdermesztő, rideg téli fagyok. Önzésed jégkérgét, szeretet melege könnyek záporában, gyengéden mossa le. Északi sarkcsillag a Békesség Fénye, hánykolódó hajók éjjeli vezére. E békesség lelked, szíved tisztasága, angyali kerteknek bimbózó virága! Illata és fénye az éj sötétjében hív, hogy hazatalálj a keskeny ösvényen. Napvilágon, széles utakon, mi vezet? Hótiszta, önzetlen szívbéli szeretet! Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember… szívében szeretet, annyi, mint a tenger. (Assisi Szent Ferenc, Albert Schweitzer és Boldog Teréz Anya emlékére.) Szigeti Magdolna Mária
2 evőkanál zsemlemorzsával és 15 dkg reszelt füstölt sajttal (pl.: Karaván). Előmelegítetett forró sütőbe helyezzük 15 percre és a sütőtálban helyezzük az étket az ünnepi asztalra. Köretként párolt rizst kínálhatunk mellé. Karácsonyi mézes 35 dkg frissen szitált lisztet alaposan összekeverünk egy keverőtálban 18 dkg porcukorral és egy kávéskanál szódabikarbónával. Hozzáadunk egy kávéskanál őrölt fahéjat, 10 dkg darált diót, 3 evőkanál akácmézet és 2 tojás keverékét. Jól összedolgozzuk a tésztát, majd lisztezett gyúródeszkán kinyújtjuk 4-5 mm vastagságúra. Csillag alakú süteményszaggatóval kivágjuk a tésztadarabokat, és kivajazott tepsibe fektetjük a csillagocskákat. Előmelegítetett sütőbe toljuk a tepsit és kb. 180 C fokon nem túl sötétre sütjük. Tálra egymás mellé fektetjük a süteményt, így hagyjuk kihűlni. Célszerű az ünnep előtt 34 nappal elkészíteni, mert állás közben pihen, íze az ünnepre éri el csúcsformáját. Jó főzőcskét! Szigeti Magdolna Mária Zakar András
R ECEPTEK
VICCES
A karácsonyi asztalról ezúttal sem hiányozhat a hal és a finom sütemény.
Két egyetemista beszélget: – Nálatok sok lány van a koleszban? – 1024. – Biztos, hogy épp ennyi? – Persze. Mindössze kettő a tizediken. *
Hal beregszászi módra 1 kg pontyfilét felszeletelünk és a szeleteket enyhén besózzuk, picit meghintjük őrölt fehérborssal. Egy órát állni hagyjuk, majd lisztbe forgatjuk, és forró olajban kisütjük. Egy nagy tűzálló tálat alaposan kikenünk vajjal és gazdagon meghintjük apróra vágott petrezselyemmel. A kisült halszeleteket szépen elrendezzük a tálban, meglocsoljuk 5 dl tejföllel, megszórjuk
Éhes egyetemista vizsgálgatja a kínai gyorsétterem kínálatát. Az eladó segít eligazodni a menüben. – Ez milyen húsból készült? – Csíke. – Hát ez? – Maaha. – És ez? – Kuta. – Tessék? De hisz’ Magyarországon nem eszünk kutyát! – Akkó csíke. *
Világméretű felmérést tartottak. Ez volt a kérdés: kérem, mondja meg őszinte véleményét arra nézve, hogyan lehetne, megoldani az élelmiszerhiányt a világ többi részén? A felmérés nagy kudarccal végződött. Afrikában nem tudták, mit jelent az élelmiszer. KeletEurópában nem tudták, mit jelent az őszintén. Nyugat-Európában nem tudták, mit jelent a hiány. Kínában nem tudták, mit jelent a vélemény. Közel-Keleten nem tudták, mit jelent a megoldás. DélAmerikában nem tudták mit jelent a kérem. Az USA-ban pedig nem tudták, mit jelent a világ többi része. * Az egykori Szovjetunióban rendszeresen tartottak szolidaritásheteket messze távolban lévő testvér-népekkel. Így került sor a zimbabwei hétre is. Az iskolában kihirdették a gyerekeknek: holnapra hozzon mindenki 5 kopejkát a zimbabwei kommunista párt részére. Sorra adják át a gyerekek a pénzt a tanítónőnek, amikor sorra kerül Ivánka, aki nem hozott semmit. „Ivan Ivanovics – szólalt meg a szigorú pedagógus – miért nem hoztál 5 kopejkát?” A gyerek: „Tanárnő elvtárs! Megkérdeztem otthon édesapámat, és azt mondta: Zimbabwéban nincsen kommunista párt.” A tanárnő eszelősen kikelt magából. Következő nap: „Hozzon mindenki 5 kopejkát a zimbabwei szakszervezetnek!” Szedi be a pénzt, de Ivánka ma sem hozott semmit: „Te, Ivan Ivanovics, miért nem hoztál 5 kopejkát?” – kérdezte tőle a tanárnő. Mire a gyerek: „Tanárnő elvtárs! Megkérdeztem otthon apa-elvtársat és azt mondta, Zimbabwében nincs szakszervezet.” A tanárnő már egészen ki volt kelve magából, mire kihirdette a következő napi feladatot: mindenki hozzon 5 kopejkát a zimbabwei szegényeknek! Másnap a beszedésnél Ivánka 15 kopejkát ad. A
12 tanárnő elképedve: „Ivan Ivanovics! Mit csinálsz?” – kérdezte. A gyerek: „Tanárnő elvtárs, megkérdeztem otthon apa-elvtársat és anya-elvtársnőt, és azt mondták: Zimbabwében vannak szegények, van szakszervezet és van párt…” * Van remény! Egy nővér a zárdaablaknál ül, s az otthonról kapott levelet bontogatja. Talál benne egy tízdollárost. Lenéz az ablakból és meglát egy magába roskadt férfit tépett papírok között, aki a lámpaoszlophoz támaszkodva álldogál. A nővér gyorsan ráírja egy darab papírra: „Van remény! Nővér”. Becsomagolja a tízdollárost és ledobja az ember lába elé. Az felemeli, majd értetlen arccal megbillenti a kalapját, és elmegy. Másnap szólnak a nővérnek, hogy egy ember mindenáron beszélni akar vele. Lemegy a kapuhoz, és ott találja a tegnapi embert, aki szó nélkül átnyújt neki egy köteg bankjegyet. - Hát ez meg mi? - kérdezi a nővér. - Hatvan dollár. A nyereménye. Van Remény öt az egyhez befutott.
Apácák az úton Két apáca megy az úton egy kocsival. Egyszer csak kifogy a benzin, ezért bemennek egy közeli farmra kérni egy keveset. A farmer, mivel nem talál más edényt egy régi bilibe tölti nekik a benzint. Az apácák visszamennek az autóhoz, és éppen töltik bele az újonnan szerzett üzemanyagot, amikor arra megy egy rabbi és így szól: „Nővérek, igaz, hogy a vallásukkal nem értek egyet, de a hitüket, azt igazán csodálom!”
H IRDETÉSEK 1. Továbbra is folytatódnak az ún. életvédő misék minden hónap utolsó vasárnapján. Az imádság mellett tanúságtétel hangzik el, mise után pedig lehet beszélgetni a tanúságtevő(kk)el. 2. Nov. 28 – dec. 4-ig tart az MKK karácsonyi könyvvására! 3. December 4-én, Advent 2. vasárnapján gitáros misét tartunk. 4. Dec. 10-én szombaton 15 órakor több kis gyerek keresztelőjére kerül sor a MSzt-ben: Tamáska Árpád, Tarsoly András, Izsák Lelle és Scholtz Viktória keresztelőjére hívják szeretettel az ismerősöket a boldog szülők! 5. Dec. 7-én, a LÖK-ben
tartjuk az idei adventi ökumenikus imádságot, igét hirdet Gáncs Tamás (új) evangélikus egyetemi lelkész. 6. Dec. 11-én, Advent 3. vasárnapján a mise után szkólánk egyházzenei áhítatot tart a templomban. 7. Dec. 12-én lesz a félév utolsó szokásos második-hétfős szentségimádása. Kezdete 19 óra – a templom alagsorában. 8. Dec. 14.-én, szerdán 19 órakor tartja az imperfectum együttes adventi zenés áhítatát: Hinni a szívünkben születő fényben címmel az MSzT-ben. 9. Dec. 18-án lesz a decemberi életvédő mise (egy héttel a megszokottnál korábban). 10. Dec. 19-én hétfőn délután karácsony előtti gyónási lehetőség lesz az alagsorban 16-19 óra között. 11. Miserend: az idén Karácsony napján a MSzT-ban csak délelőtt 9 órakor és fél 12-kor lesznek szentmisék, az esti egyetemi mise elmarad. Karácsony másnapján sem tartunk esti misét, legközelebb dec. 29-én lesz csütörtök esti mise 17.30-kor, majd újévkor, jan. 1-én a szokott időben, 19 órakor. 12. Az MKK megtartja a szokásos szilveszteri bálját, belépők a szervezőknél.
***
Mottónk fordítása: Az Úr eljön az emberekhez, az emberekben és az emberekkel szemben…(Szent Bernát)
Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő: Emri Márton lelkészségi titkár Köszönjük: Egri Katalin, Horváth Tamás, Jelenits István, Juhász Veronika, Kinsztler Mária Amata nővér, Pákozdi István, Szabó András, Szigeti Magdolna Mária, Szikszay László és Zakar András írásait, valamint Bata-Király Edina nyelvi lektorunk munkáját! A képek a római Jézus kistestvérei nővérek közösségének monostorából valók (Boldog Károly testvér, oltára, rajzai), hálás köszönet Egri László fotóiért és Jelencsik Mátyás szerkesztéséért! A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel/fax: 203-1734,
[email protected], www.egylelk.com
